Kitelepítés

Visky András
Jelenkor (2022 nov)

Címke: regény, kitelepítés

regényttt kitelepítésttt
Egy ​osztrák-magyar család a román gulágon.

Az 1956-os forradalom után Visky András református lelkész

édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték,
édesanyját – hét gyermekükkel együtt – kitelepítették a Duna-
deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.
Az olvasó egy szovjet mintára létrehozott és fenntartott romániai
munkatábor hétköznapjait, a sok nemzetiségű foglyok furcsa
történeteit ismeri meg, a legkisebb gyermek nézőpontjából.

A regény középpontjában az anya áll, a gyermekei életéért küzdő

fiatal osztrák nő. Egy szerencsés véletlen folytán náluk marad a
családi Biblia, ebből az egyetlen könyvből az anya naponként
felolvas. Ezek a bibliai történetek adják az elbeszélés keretét. A
regény azonban nem fejeződik be a szabadulással, a szülőket és a hét
gyermeket a román titkosszolgálat továbbra is szemmel tartja.

Visky András könyve megrendítő és felemelő történet egy családról,

amely kiszolgáltatottságában, megalázottságában is a szeretetből és
a bizalomból merít megtartó erőt újra meg újra.
„semmi ok elkapkodni ezt a szabadulás dolgot, nekünk aztán van
időnk”


Testvéreimnek, Ferencnek, Istvánnak, Pálnak,

Lídiának, Máriamagdolnának, Péternek.

Szüleim emlékének.


A szerző kijelenti, hogy a könyv fikció, nevezetesen egy – valamiképpen

felnőttkort megért – gyermek képzeletének a szülötte, aki a többéves
gulágtapasztalatát sehogyan sem tudja szétválasztani a fantazmáitól.
A fikció egyezéséért a valósággal a valóság a felelős.
  
 
Mi nem születik valamennyire is gyalázatból?
MÉSZÖLY MIKLÓS

 
…megértettem, hogy a remény a gonosz instrumentuma…
KERTÉSZ IMRE

 
A Bibliát azonban nem értem.
MARILYNNE ROBINSON
 (Bibliapóker)
1
december 4., advent második vasárnapja, lejárt a két hét pihenő,
és a két hét hosszabbítást követő újabb kétszer két hét is, és lejártak
az újabbnál újabb hosszabbítások, Nényu, összeszedve minden
erejét, a reggeli végét jelző hálaadó ima ámene után bejelentette,
hogy nem kívánja elhagyni Apánk és Anyánk házát, egész életét
velük és eljövendő utódaikkal akarja leélni, akik közül az elsőszülött
Ferenc már kézzel-lábbal döngette belülről Anyánk diadalmasan
domborodó hasát, mert ő bizony világra jönne azonnal, pedig a
világon volt már ő is, csak éppen az Anyánk hasában, azon belül
pedig abban az egyszerre végtelen kiterjedésű és végtelenül szűk
óceánban, ami Anyánk szíve alatt hullámzott némán és sokat
sejtetőn
2
Apánk most először vette szemügyre Nényut, akit akkor még
Márikának szólítottak, és akire a Nényu nevet az Anyánk méhéből
seregestül, olykor párosával előbújó gyerekek akasztották, nézte,
nézte Márikát, mint aki kizuhant az időből és nincs miben
megkapaszkodnia, ez  az előtte álló ismeretlen lány az egész életére
tart igényt, az övére és a szerelme életére, sőt még az utódaikéra is,
és ez zavarba hozta, az a felismerés kerítette hatalmába, hogy
elsőszülött gyerekük világrajövetele előtt valaki már közéjük
született, nevezetesen ez a tanulatlan, okos és bátor nő, aki
mindkettőjüknél idősebb, de gyermekük mégis, és akit csak két hétre
fogadtak be ugyan a székelyföldi László lelkész levelét megszívlelve
3
a tiszta és szeplőtelen istentisztelet a jövevények és az árvák befogadása,
itt nincs mit fontolóra venni, és nem azért, mert szent írás a
Szentírásból, hanem mert ebben a kérdésben nincs mérlegelnivaló, a
jövevény és árva, akik vagyunk, fogadja be a jövevényeket és
árvákat, akikké leszünk, ez soha nem volt másként, mióta világ a
világ, és addig lesz világ a világ, amíg ebben a kérdésben nincs helye
az okoskodásnak, ha két hét, akkor két hét, ám ahogy telt az idő, ez a
jövevény és árva egyre észrevétlenebbé vált, pedig nem tette
láthatatlanná magát a cselédek évszázados ösztönével, távolról sem,
ellenkezőleg, úgy vett részt a család életében, mintha mindig is
hozzájuk tartozott volna, ahogy belépett a nagyszalontai parókiára
és átnyújtotta Anyánknak a zárt borítékot László lelkész levelével,
idegenségét is levetette magáról azonnal, úgy viselkedett, mint aki
hazajött és otthon van, és ezen nem érdemes változtatni, mert
mindenképpen lehetetlen
4
a rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak meg fészkük, az
Emberfiának meg nincs hova lehajtani a fejét, mondta akkor Apánk
Márikának, de nem folytatta, mert nem tudta, mi a folytatás, és azt
sem, hogy milyen magyarázatot fűzhetne most a semmiből bevillant
bibliai idézethez, Máté evangéliuma nyolcadik rész huszadik vers,
tette hozzá, hogy a zavarát leplezze
5
amikor számára ismeretlen helyzetbe került, Apánk rendszerint a
bibliapókerhez folyamodott, kapásból idézett valamit a szent
könyvből, anélkül viszont, hogy elsőre világos lett volna előtte, miért
éppen azzal a bibliai szakasszal hozakodik elő, egyszerűen csak
hangosan kimondta azt, ami kikívánkozott belőle, kimondta, mert ki
kellett mondania, semmi esetre sem azért, mert a jól csengő mondat
a leginkább odaillő lenne és valamiféle magyarázatul szolgálna a
kialakult tényállásra, és még csak blöffölni sem blöffölt, amikor
idézett, pusztán átadta magát a helyzetnek, a bibliai szöveg inkább
csak figyelmeztetés volt, hogy két ember sohasem csak kettő, és
három sem csak három, és így a végtelenségig, az összefüggések
pedig nem ismerhetők meg, azt viszont most határozottan érezte, le
kellene beszélnie Márikát az elhatározásáról, és ha lehet, még ma
pakoljon össze, szálljon fel az első vonatra és utazzon vissza szépen
a nagy tekintélyű László lelkészhez, kövesse csak Márika az
Emberfiát és ne őket, jobban jár, eszébe se jusson hozzá és a
gyermekvárás boldogságától felhőkön lépkedő Júlia asszonyhoz
kötni az életét, ma itt vagyunk, holnap meg nem tudjuk, hol,
azazhogy nagyon is jól tudjuk, sem itt, sem ott, hanem bizony sehol,
a Seholba vetnek nekünk ágyat, erre készülnek a bukaresti
Pártközpontban, az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania,
szentigaz, de nekünk hamarosan fejünk sem lesz, gondolta Apánk,
miért tűnne el velünk együtt a süllyesztőben Márika, ha még
elkerülheti
6
tessék, a mai példa, figyeljen csak, „Tisztogatás”, ezzel a címmel
jelent meg a Fáklya aznapi vezércikke, amely teljes egészében
Apánkról szól, a Román Munkáspárt Bihar megyei napilapja az ő
személyének szentelt egy teljes kolumnát, a közlemény messzire
virító, öles betűi egyértelművé tették, mi vár ránk, felolvassa hát
Márikának, döntötte el Apánk, hátha ért belőle, mert ha ez a végül is
tökéletesen ideillő, égi madaras meg barlangi rókás idézet nem érte
el nála az elvárható hatást, talán a Pártközpont adventre időzített
üzenete kettéhasítja majd a szívét, mint ama nevezetes kétélű tőr
Szűz Máriáét, és kijózanodik
7
„a tiszteletes úr, aki véletlen folytán egy angol bódító ital nevét
viseli”, kezdte Apánk az olvasást a szerkesztőségi cikk harmadik
bekezdésénél, nos ez volnék én a Pártközpont szemében, kedves
Márika, egy idegen alkohol, azaz spiritusz, érti, mire gondolok, és
még tiszta szerencse, hogy az amerikai szálat nem hozták szóba, de
az is elkövetkezhet hamarosan, és nemes egyszerűséggel Jack
Danielsnek vagy Jim Beamnek fognak emlegetni majd még a
népbíróságon is, „nyitott kérdés marad, hogy bibliaköreit miért
keresik fel főleg csinos, fiatal lányok s a régi egyházi szervezetek
közül miért ragaszkodik legjobban a leányegylethez, amely külön az
egyházi épületben próbálgatta javában a Fekete-Mén című sötét
darabot, mikor a haladó szellemű lányok java része rég tagja volt
már az egységes ifjúsági szervezetnek”
8
Fekete-Mén,
Fekete-Mén, ismételgette Apánk az emlékezetében
kutatva, mi lehet ez?, tudsz te erről valamit, édesem?, fordult
Anyánkhoz, milyen darabot próbáltok ti éppen a leányegyletben?,
talán csak nem a Sárga csikóra vagy a Piros bugyellárisra gondol a mi
színtévesztő publicistánk?, Anyánkból kitört a nevetés, és mint
annyiszor, behatolt Apánkba, előbb a szívébe, majd a lelkébe, végül
teste összes létező indulatába
9
Apánk teljes szívéből, teljes lelkéből és teste minden erejével
szerette az Anyánkat, pontosan úgy, ahogyan az első parancsolat írja
elő, csakhogy a törvény az Örökkévalót parancsolja ezzel a
szerelemmel szeretni, márpedig Apánk előtt a szerelem első
törvényéről nem Isten, hanem Anyánk sejlett fel, a törvény szigorú
betűje bizony mindegyre Anyánkat juttatta Apánknak nem is az
eszébe, hanem a teste minden egyes sejtjét, egészen pontosan illatos
nyakát, hullámzó csípőjét és káprázatos mellét, és ez mindig zavarba
hozta Apánkat, főként amikor a szószéken esett meg vele, hogy
gondolatai Isten beszédéről a papnék padjában egyedül helyet
foglaló Anyánkra szálltak, rajta pihentek meg, mondhatni, Anyánk
tekintetéhez hasonlót például nem látott sohasem, Anyánk
mindenütt, mindenütt, mindenütt, még az újsütetű szalontai
kommunisták rohamos elszaporodásában is istenösszefüggéseket
vélt fölfedezni, ez a szabad függőség és odatartozás lehet a
magyarázata annak, gondolta Apánk, hogy finom ajka hajlataiban
mindig játékos, sőt kifejezetten huncut nevetés bujkált, talán ez lehet
Anyánk titka, gondolta Apánk, ez a bujkáló, de azért önmagát
felismerni hagyó nevetés, amit ha ajkával vagy nyelve hegyével
érinthetett, Anyánk nyelvét is kicsalva rejtekhelyéből, zenével és a
szivárvány színeivel töltekezett meg
10
meglesz még ennek a böjtje, gondolta Apánk, olyan még nem
volt, hogy a szerelemért ne bűnhődött volna meg ember, ha már a
Mindenható is megbűnhődött és töretlenül meg is bűnhődik miatta
és érte, mert a szerelemmel szemben gyámoltalannak mutatkozik ő
maga is, mióta világ a világ
11
 az a nap például, amikor Márika bejelentette bolond döntését,
hogy nem áll szándékában elhagyni őket, az a minden tekintetben
nevezetes nap a pusztai vándorlással indult, a napi szakasz szerint a
nép visszakívánkozott Egyiptomba, azaz olthatatlan vágyat érzett a
rabszolgaság iránt, mire Anyánk azt a kérdést tette fel, nem is
Apánknak, hanem önmagának és mindenkinek, hogy vajon miért
nem cseréli le a Mindenható az ő népét?, Apánk pedig azt válaszolta,
hogy azért, mert szerelmes, ha szerelmes, akkor az más, akkor az
egészen más, nyugodott meg Anyánk, de mégsem nyugodott meg,
mert újabb kérdéssel állt elő, miért nem cseréli le a nép az ő Istenét?,
erősködött, mert szerelmes, válaszolta Apánk, akkor az más, akkor
az egészen más, és ezt a választ végre a maga részéről is kielégítőnek
tartotta
12
a Román Munkáspárt ráfordult a magyar kérdésre, a bukaresti és
a vidéki pártszervezetek szigorú átvilágítását ígérte és könyörtelen,
de igazságos tisztogatást, ezt jelentette be a Fáklya vezércikke,
világos, viszont a „Fekete-Mén” rejtélyét sehogyan sem sikerült
feloldani, pedig az írásértelmezésben igencsak járatosak voltak mind
a ketten, előbb-utóbb csak magyarázattal szolgálnak ezért is, mondta
Apánk, hiszen a Pártközpont nem fogja tudatlanságban hagyni
Nagyszalonta népét, még az sem vitt közelebb a megoldáshoz, hogy
Anyánk valóban színdarabot próbált a lányokkal a polgári
leánygimnázium dísztermében, csak éppen Angyali üdvözlet volt a
címe, és Anyánk volt egy személyben a szerzője és a rendezője, sőt
játszott is benne, szép hasa és a küszöbönálló szülés az értetlenkedő
Szűzmária szerepére predesztinálták őt, a mi árva Márikánk meg
kék fátyolba burkolt fejjel az angyalok népes kórusában zengte a
szegények és kitaszítottak karácsonyi üzenetét, ezzel a
mondanivalóval még a Párt sem szállhat vitába, erősködött Anyánk,
ló pedig nem szerepelt a darabban, fekete mén a legkevésbé, csupán
persze a megkerülhetetlen karácsonyi szamár, ostoba szamárból
viszont, talán mert valami ragály ütötte fel a fejét, túlkínálat
mutatkozott éppen a városban, de végül a kegyességben igencsak
elöl járó, nehéz beszédű harangozó testvérnél mégsem találtak
jobbat
13
helyesen állapítja meg a Fáklya harcos cikke, hogy a kommunista
érzelmű magyarok toborzása Nagyszalontán megtorpant, ezzel
Apánk is egyetértett, valóban fennakadások mutatkoztak, a Magyar
Népi Szövetségből egyenesen a bibliaórákra tódultak az emberek, „a
Füves-kert, az egész VI-ik kerület, meg a mocsári rész, három utca és
a szórvány kapcsolata hónapok óta úgyszólván teljesen megszakadt
a szalontai szervezettel”, sőt a városi alapszervezet sem tudott
látványos gyarapodást felmutatni, de ez „nem a tömegek hibája,
mert míg az utcafelelősök komoly nehézségről számoltak be, addig
Horváth testvér komoly eredményeket ért el”, olvassa Apánk a
vezércikkben, na tessék, Horváth testvér!, te érted ezt, édesem?, vak
ez a Horváth, vagy bátor?, az örök rajongó Horváth, nocsak, hogy
megtalálták
14
Horváth testvér a rajongók megtérésfüggő fajtájából való volt,
minden létező szektába betért és minden létező szektából kitért már,
a legkülönfélébb keresztségekben részesült, számolatlanul, kérésre
asztalt táncoltatott vagy sámándobbal esőt csinált, tarot-kártyát
vetett és a Bibliából jósolt, egyszer Apánknak is bejelentette, hogy
hosszú és becsületes vívódás után, ami alatt többször is megjárta az
összes poklot és a mennyország hét egét, úgy döntött, református
hitre tér, eszében ne legyen, esett pánikba Apánk, nincs ennél
szárazabb vallás, Horváth testvér, próbálta lebeszélni, de Horváth
testvér nem tágított, könyv nélkül felmondta az egész Heidelbergi
kátét, előbb mindig a válaszokat, és csak azután a kérdéseket, majd
amikor a kommunisták kezdték el a térítést Nagyszalontán,
református kommunistává lett, de kikötötte, hogy ne elvtársnak,
hanem testvérnek szólítsák továbbra is, Horváth testvér, így is
maradt, a Fáklya is így emlegeti, van humora ennek a Horváthnak,
hagyta helyben Apánk
15
 mindegy, hagyjuk, a rajongó Horváth testvér eredményesen térít
Nagyszalontán, igazi példakép, tudósít a Fáklya, sőt ő a Párt egyetlen
reménye, nocsak, jó kis párt ez, ezzel szemben Széll Károly volt
textilkereskedő, negyvenholdas gazda képes volt arra, hogy álnok
módon magát mentve „hívatlanokat” is beszervezzen a Magyar
Népi Szövetségbe, állítja a Fáklya, ezt az idegen nevű és szívű
tiszteletest is például, de az éber végrehajtó bizottság
visszautasította a gyanús papocska belépési nyilatkozatát, Széll
Károly kulák szemtelen ajánló sorait pedig több, mindkettőjüket
érintő feljelentés kíséretében a nagyváradi Securitate
parancsnokságának továbbították
16
ezek nem tréfálnak, idézte Apánk töredékesen Széll Károlyt
Márikához fordulva, a kurva anyjukat már nem tette hozzá, pedig
Károly kulák a bibliakörökben is felszabadultan kurvaanyázott,
kurva nagy zseni ez a Názáreti Jézus!, mondta könnyekkel a
szemében, amikor Apánk befejezte a János evangéliuma
magyarázatát, el is terjedt a városban, hogy a nagy természetű Széll
kegyes életre adta a  fejét, sőt úgyszólván megtért és újjászületett,
mint a bibliai Nikodémus, a beszédén viszont nem változtatott
semmit, kurvaanyázva szólt hozzá az evangéliumi szakaszokhoz is,
és amikor neki tetszőt hallott a szószékről, félhangos „a
kurvaanyját!”-tal nyugtázta, majd amikor Apánk megintette emiatt,
Széll kulák ezt válaszolta: az Örökkévaló kedvét leli az én
kurvaanyzásaimban, tiszteletes, tőle magától tudom, és én szeretnék
mostantól az ő kedvében járni, a kurva életbe!, Apánk pedig a
választ megnyugtatónak találta és elfogadta, sőt elfogadásra a
presbitérium elé terjesztette
17
a karácsonyt még velünk töltheti, de utána pakoljon szépen össze
és térjen vissza László lelkészhez, ő majd eligazítja a sorsát, mondta
volna Apánk Márikának, de amikor fölemelte tekintetét a Fáklya
vasárnapi számából, Márika már nem előtte állt, hanem a konyha
csupasz kövén feküdt hason, olyan szép volt, mint egy korondi váza
égetés előtt, nem utazom vissza, ismételgette csökönyösen a lány,
ahová te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg én is, néped
az én népem, és Istened az én Istenem, idézte a Ruth könyvét, vastag,
fekete copfjai szétálltak a kövön, mintha repülne
18
bibliapókerben Apánknak nem akadt még ellenfele, felszólította
Márikát, hogy keljen fel és álljon az ajtófélfához, majd kinyitotta a
Bibliát Mózes ötödik könyvénél és Anyánk kezébe adta, ő meg a
konyhaszekrényből kivett egy aranyozó árat, Márika fülét az
ajtófélfához, az árat meg Márika füléhez illesztette, innen olvasd,
mondta akkor Anyánknak, hangosan, és Anyánk olvasni kezdte a
kijelölt szakaszt: ha azt mondja neked, nem megyek el tőled, mert
megszeretett téged és házad népét, mert jó dolga volt nálad, akkor fogj egy
árt, és szúrd a fülén keresztül az ajtófélfába, azután legyen örökös
rabszolgád, ugyanígy járj el a rabszolganő esetében is, Anyánk
elhallgatott, Márika bólintott, Apánk meg átszúrta a fülét az árral
19
mától örökös rabszolga vagy, mondta neki, mert örökké szabad,
nem hozzám és nem az én házam népéhez tartozol többé, hanem az
Örökkévalóhoz, szabadságodtól senki meg nem foszthat téged, sem
halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem
eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle
más teremtmény, szabad vagy velünk maradni, szabad vagy bármikor
elmenni tőlünk, és szabad vagy bármikor visszatérni hozzánk, nincs
hatalom, amely arra kényszeríthetne, hogy velünk éld le az életedet,
és nincs hatalom, amely elszakíthatna téged tőlünk, Ámen!, vágta rá
Márika, nehogy bárki is meggondolja magát, és most menj, válassz
magadnak egyet Jákób tizenkét áldásából, és élj aszerint,
bármelyiket választhatom?, kérdezte Márika, nem, válaszolta
Apánk, csak a sajátodat, jó, mondta Márika, értem, megyek és
megkeresem
 (K-lakás, fedőneve „Trandafir”)
20
a fogságban két nő neveli a hét gyermeket, Anyánk és Nényu,
született Márika, mi vagyunk a proletárdiktatúra egyetlen
szivárványcsaládja, tetejébe mindkét nevelőszülőnk reménytelenül
szerelmes, csakhogy mindketten másba, ennyi a különbség, Anyánk
Apánkba szerelmes, tiszta sor, Márika szerelméről viszont nem lehet
tudni semmit, te kibe vagy szerelmes, Nényu?, kérdezzük a derékig
érő haját fésülő Márikát, de ő nem válaszol, a kifúrt fülére mutat,
nem az égre, nem a földre, nem a napra, nem a csillagokra, és nem
az Anyánkra vagy az Apánkra, hanem a lyukas fülcimpájára, pedig
mutathatna ránk is, mert Nényu igencsak belénk zúgott, ebbe a hét
nyápic gyerekbe, súlyos, megengedhetetlen ízlésficam, csak a
rendkívüli körülményekre való tekintettel nézhető el
21
mi is szeretjük Nényut, sőt nemcsak szeretjük, hanem
ragaszkodunk hozzá, Patócs Erzsi nénit is szerettük Nagyszalontán,
akkor is szerettük, amikor meglátogatott bennünket, és akkor is,
amikor hazament, és szeretjük most is, amikor a börtönben van, mint
Apánk, sőt Anyánk még kopaszon is látta Patócs nénit
Nagyváradon, az ítélethirdetéskor, ott állt ő is egy tornasorban
Apánkkal, akkor már mindenki kopasz volt, mind a huszonegy
elítélt, aki Apánk perében nyerte el méltó jutalmát, drága kopaszok!,
ismételgette Anyánk, drága kopaszok!, visszhangoztuk mi is
Anyánkat, de Nényu egészen más volt, rajta nem fogott az idő, sem
a fogság, nappal a nap nem szúrta meg, sem éjjel a hold, így fog
megöregedni, ereje teljében és boldogan, mint aki már régen
kimondta az utolsó szót, mert ezzel a szóval keződött az élete
22
mióta Apánk eltűnt a szemünk elől, Nényu jelenti számunkra a
biztonságot, Anyánk titokban sír, amikor sír, Nényu pedig a
szemünk előtt, nagy különbség!, Anyánk nem engedi nekünk, hogy
vigasztaljuk, mert szerinte ezzel a Mindenható tartozik neki, Nényu
viszont örömét leli a vigasztalásban, nagy különbség!, vigasztalja
csak a Mindenható az anyátokat, én veletek is beérem, mondja
ilyenkor Nényu, olykor azért fölmerül a gyanú, hogy Nényu nem a
fölmerülő tanácstalansága miatt, hanem bizony azért sír ilyen
gátlástalanul, egyenesen bele a képünkbe, hogy ne késlekedjünk a
vigasztalásával, mi meg rávetjük magunkat mind a heten, és
nekilátunk a vigasztalásnak, Nényu szerint tehetséges vigasztalók
vagyunk, nagy ajándék, mondja, isteni szikra, de azért még sokat
kell fejlődnünk, a tehetség munka nélkül mit sem ér
23
jobban tenné anyátok is, ha engedné, hogy vigasztaljátok, mondja
ilyenkor, ő persze a Mindenhatótól várja a vigasztalást, aki maga is
vigasztalan éppen, a világ olyan fordulatot vett, amire végképp nem
számított, mármint a Mindenható, teszi hozzá Nényu, ráadásul
egyhangú párthatározat is született, hogy nincsen isten, a mi
istenünk sem létezik, bizony, a szovjet testvérek, Isten legyen
hozzájuk irgalmas, végre megnyugtatóan kimutatták, hogy nincs,
majd aztán hivatalosan Istennek is tudtára adták, így becsületes,
valóban, a szemébe kell mondani, hogy eddig és ne tovább, eszedbe
ne jusson létezni, ha már nem létezel, nagy könnyebbség
mindenesetre, ami a Párté, az a Párté, el kell ismerni
24
nagy szükség mutatkozott a párthatározatra, többen, köztük a
Pártba, sőt a Securitatéba átigazolt papok is fennen követelték a
megalapozott és egyértelmű állásfoglalást, mert hiszen könnyen
belátható, hogy nem létezik, azaz nem vagy, húzd meg magad, Isten,
és egyhangúan a drága-drága Gagarinra hivatkoztak, akit pikk-pakk
kilőttek az űrbe, mint egy proletár Münchhausen bárót, hogy
tisztázza végre a kínzó kérdést, létezel vagy sem, nem kell ezen
annyit rugózni, és amikor Gagarin visszajött, kijelentette, hogy
nincsen Isten, nem találkozott veled sehol, pedig ott keringett,
gombafej a híg levesben, egy szépséges galóca, az űrben, nos igen, a
nincsben a nincs van, nem a mi Istenünk, de amikor Gagarin az
űrből visszanézett és megpillantotta a Földet, elállt a lélegzete ettől a
szépségtől és könny szökött a szemébe, igencsak megingott, nem
kétséges, lehet, hogy mégis, hogy mégis-mégis, lehet, hogy csak-csak
létezik mégis, de ezt a kételyét már nem foglalták a párthatározatba,
lehet, hogy a nincsben mégis van valami, és ha nem is valami, mert
az végképp túlzás volna, hanem van ott valaki, aki
összegömbölyödve kis helyen is elfér, mint az ő Erwin nevű
macskája, töprengett Gagarin, azazhogy, ha egészen pontosan és a
párthatározat tárgyilagosságával akarunk fogalmazni, lehet, hogy
pont ez az űr nincs, hanem csak a valami van, és benne a valaki,
mint például mi is, ezek a csontra száradt valakik itt, ebben a
fogolytáborban, és az is lehet, igen-igen, hogy az űr nem ott kívül
van, sőt eszébe sincs kívül lenni, hanem belül, itt bennünk, a
mellkasunkban, a szívünkben, a csontjainkban, a koponyánkban, a
gyomrunkban, a zsigereinkben, na és a szavainkban is, igen-igen, a
szavakban is ott van, mint egy csillagfényű gyémánt, gondolta
Gagarin, és szerelmetes Erwin macskáját látta elsuhanni az
Androméda-ködben
25
értésére kellene adni Anyánknak, hogy ne Istentől várja a
vigasztalást, talán jobban járnának mind a ketten, Isten is és Anyánk
is, ha nem egymás ajkáról lesnék a vigasztaló szót ebben a különös
helyzetben, amibe nemcsak mi, hanem az egész világ került, jobban
járna, ha beérné a ti vigasztalásotokkal, pupákok, mert isteni
tehetséggel bírtok, már most látszik
26
a lányok Nényu hollófekete haját simogatják, amikor vigasztalják,
még a szétválasztott hajtincsek befonására is vetemednek a
vigasztalás leple alatt, ami mégiscsak túlzás, de Nényut, úgy látszik,
ez is vigasztalja, Nényu fénylő, vastag hajának nincs párja, erős
feneke aljáig ér, olyan hosszú, amikor meg két varkocsba fonja,
sikongat rajta a fény, ahogyan a költő mondja, add nekem a hajadat,
Nényu, amikor levágod, kérleli Lídia, nem vágom le, mondja Nényu,
soha?, kérdezi Lídia, soha, válaszolja Nényu, sohaaa!?, csodálkozik
Máriamagdolna, mert Máriamagdolna nem tudja elképzelni a sohát,
miért soha?, kérdezi Lídia, mert megfogadtam, hogy sem olló, sem
nyírógép, sem borotva nem érintheti a hajamat soha, mondja Nényu,
megfogadtad?, igen, feleli Nényu, fogadalmat tettem, kinek?,
kérdezi Lídia, de erre a kérdésre Nényu már nem válaszol, ujjával
megérinti a lyukas fülét, ennyi a válasz
27
apa-történet, gyertek, mondok nektek egy apa-történetet, szólít
Anyánk, leheveredünk a szalmára Anyánk köré, elgyötört kicsi
állatok, én addig ügyetlenkedem és húzom az időt, amíg végre az
ölében kötök ki, oldalvást helyezkedem el, hogy az arcát is lássam és
az arcommal a melléhez simuljak, anyám magához szorít, puszit ad
a homlokomra, és én boldog vagyok, szopós malac, mondják
irigykedve a testvéreim, pedig nem szopok már, az anyatej ízét és
illatát régen elfelejtettem, és nem szopom a hüvelykujjamat sem,
csak éjszaka, vagy amikor elrejtőzhetem a barakkunk mögött
elterülő, csattogó kukoricásban
28
nem anyám választott el magától, hanem a kommunisták
választottak el tőle, nagy különbség, egészen pontosan a Crişana
Tartományi Titkosszolgálat tisztjei, nekik köszönhető, mondhatni,
hogy egyik pillanatról a másikra elapadt anyám teje, mintha elzártak
volna a testében egy csapot, pedig még hónapokig anyám tején
kellett volna élnem, hogy épelméjű legyek, de hamar feladtam, nem
tehettem mást, és feladtam az épelméjűséget, nagyon hamar azt is,
nem bírom például leállítani az agyamat, éjjel-nappal körbejárnak
benne a szavak, föltorlódnak a tekervényekben, emiatt aztán keveset
alszom, pedig aludni szeretek a legjobban, és Anyánk mellett,
olyankor a barakk szalmáját is szeretem, Anyánk szépségéről
zizegnek nekem egész éjszaka szebbnél szebb történeteket
29
nincs magyarázat arra, hova tűnhetett a nekem szánt, sok, finom
tej anyám testéből abban a villanásnyi időben, amikor Anyánk
fájdalomtól eltorzult hangon ordítani hallotta Apánkat, csak annyi
tudható, hogy azonnal felismerte a hangját, és bár nem hallotta őt
üvölteni sohasem, mégis bizonyosra vette, hogy csak a férje
összeszorult torkából törhet fel ez a gyötrelmes kiáltás
 30
Anyánk nem a fülével, hanem az egész testével hallotta az idegen
hangot, átjárta a sejtjeit Apánk kiszolgáltatottsága és rettenetes
magánya, mintha életében először vetődött volna fel benne, hogy
nincs Isten, vagy ha van, nem mindig létezik, azazhogy Isten
létezése legmélyén az istenhiány szivárványos térségei derengenek,
Isten elhallgatott előle valamit, adta tudtul az ordítás, ami Anyánkat
leginkább szerelmi együttléteik boldog zuhanásaira emlékeztette,
arra az örökkévalóságra, amikor elengedték magukat egymásban,
abban bízva, hogy testük közös ragyogásából nem kell visszatérniök
soha többé
31
a nagyszalontai Securitate beidézte kihallgatásra Apánkat, de
nem a titkosszolgálat épületébe, hanem a „Trandafirul” fedőnevű
konspirációs lakásba, „Rózsa”, erre a névre keresztelték ezt a titkos
apartmant, a hivatalos meghatározás szerint „fedés alatt
működtetett bérlemény”, becézve „K-lakás”, Uramisten!, ez a sokat
sejtető idézőjelekkel ellátott „Rózsa” fedőnév!, mintha bizony a
tiltott szerelem titkos fészke lett volna, válogatott K-lányok
színvonalas örömtanyája, és a nagy depressziók és
megvilágosodások buja szentélye
32
megyek én is veled, mondta Anyánk, hogy képzeled?, próbálta
leszerelni Apánk, egyszer csak nyomtalanul eltűnsz nekem,
erősködött Anyánk, nem jössz vissza soha többé, halva talállak a
Köles-érben, vagy felakasztanak a harangkötélre, mit tudom én, egy
kondulás, ennyi marad belőled nekem, még szerencse, hogy nem
vagyok szekus tiszt, jobbnál jobb ötleteim vannak, hogyan lehetne
eltenni láb alól a magadfajtákat, te istenverése, te, mondta Anyánk,
remélem is, hogy Isten verése vagyok, édesem, ez az egyedüli
reményem, felelte Apánk nevetve, ne félj, hiszen tudod, egyetlen
hajszálat sem tehetünk fehérré vagy feketévé, hát ez az!, csattant fel
Anyánk, éppen ezért megyek, e miatt az átkozott tehetetlenség
miatt, de ezt az átkozott tehetetlenséget már nem neki mondta,
hanem csak magának, mert eldőlt benne, hogy nem marad otthon,
mindenképpen utánamegy, Apánk megcsókolta Anyánkat, szájon és
hosszan, ahogyan a leginkább szerette, ha a fürdőszobában lettek
volna, lefekvés előtt, akkor a nyelvével megkereste volna a nyelvét,
hadd szeretkezzenek kedvükre, mint a delfinek, de nem tehette, nem
lefekvésre, hanem kihallgatásra készülődött, azaz a halálra,
elköszönt hát tőlünk is, mint aki utoljára lát bennünket, mert mindig
így köszönt el, mint aki utoljára lát bennünket
33
hova megy apa, kérdeztük?, behívták, kik?, hát ők, ugyanazok, ki
az Isten tudja, kik ezek az ők, lehet, hogy még ők sem tudják, tegnap
még a dalárda oszlopos tagjai, Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a
regimentje, meg mit tudom én, ma már teljhatalmú titkosszolgák,
akik szerint Kossuth Lajos nem üzent semmit, másfelől meg valóban
elfogyott az a bizonyos regiment, mind egy szálig, jobban tennénk
hát, ha nem hátráltatnánk a kollektivizálást, na igen, az Isten se tud
kiigazodni ezeken
34
Anyánk kölcsönvette Nényu óriási hárászkendőjét, magára
kötötte az esedékes újszülöttet, aki én voltam, egy ideig az ablakból
nézte, merre megy az Apánk, majd kilépett a házból és a nyomába
szegődött, engem közben a szépségesen duzzadó mellére tett,
nehogy felsírjak, egymás mögött mentek, mint két idegen, azaz
velem együtt három, három idegen a nagyszalontai alkonyatban, de
mégsem, egyedül én nem voltam idegen a háromból, ennek a
férfinak és ennek a nőnek a szerelméből lettem, ők pedig vészesen
közel kerültek egymás elgondolhatatlan és végleges elvesztéséhez,
ami hamarosan be is következett, ha nem is ezen a napon, Apánk
belépett a „Rózsa” fedőnevű K-lakás földszinti apartmanjába,
Anyánk még látta, melyik lakás ajtaján csengetett be, látta, hogy
ráesik az éles fény, amikor kinyitják előtte a bejárati ajtót, és látta,
hogy elnyeli a fény, amikor bezárul mögötte
35
egy ideig fel-alá sétált az utca túloldalán, mintha csak engem
levegőztetne, majd leült a ház előtti padra, hogy eljátssza, eljött a
szoptatás ideje, közben persze engem levegőztetett és engem
szoptatott valóban, én voltam anyámnak a fedőszerve, én tartottam
fenn, mondhatni, a törvényesség látszatát, pedig semmi
törvénytelenséget nem művelt, ha egyáltalán értelme van a
törvényességet firtatni a törvénybe iktatott törvénytelenségek idején
36
az épületben mintha semmi sem mozdult volna, csak a K-lakásból
szűrődött ki fény, Anyánk a mozdulatlan lombú sorfákat nézte az
alkonyatban, talán vadgesztenye, gondolta, közben meg már jó ideje
Apánk hangját hallotta, de nem hitt a fülének, azt hitte, csak a
belsejében gomolyog ez az ismerős hang, nem is hallhatja senki, még
én sem, csak ő, pedig bizony Apánk üvölt, sőt ordít, ő az, nem
kétséges, hangja röhejesen elvékonyodik, árad belőle a
megalázottság és a szégyen, Anyánk felpattan a padról, belép a
bejárati ajtón és gondolkodás nélkül becsenget a K-lakás ajtaján
37
csend, zajok, mintha valaki kinézett volna a kémlelőn, aztán
tanácstalan, fojtott szóváltások, majd sokáig semmi, Anyánk megint
csengetett, most hosszabban, itt vagyok, görények, eszemben sincs
elmenni, üzente a csengőhang, kisvártatva egy fiatal tiszt nyitott
ajtót, a férjemért jöttem, jelentette be Anyánk köszönés nélkül, jöjjön
be, mondta neki magyarul a tiszt, Anyánk belépett, jó estét, mondta,
jöjjön beljebb, jöjjön csak, ne féljen, biztatta, engedje meg, hogy
bemutassam a kollégáimat, Paul Nicolae őrnagy, Barna Petru
főhadnagy, én meg Usvat Florian hadnagy vagyok, hazudik,
gondolja Anyánk, senkit nem úgy hívnak, ahogy hívnak, bár ez a
Barna ismerős valahonnan, bárná, nocsak, így ejti ki a saját nevét,
egy kicsit ügyetlenül, mint akit rajtakaptak, mindegy, na és ott van a
férje, őt nem kell bemutatnom, ugye, vagy mégis?, nem, nem kell,
vágott vissza Anyánk, pedig soha nem látta ilyen állapotban
Apánkat
38
Apánk egy csinos tonettszéken ült, jobb lábán nem volt cipő,
nadrágszára felhúzva térdig, nagylábujjából patakzott a vér, de csak
a körömágyból, nézték egymást, nem mozdultak, Usvat hadnagy
szólalt meg először, a férjéért jött, nem?, viheti, közölte, mára
végeztünk, gyere, mondta Anyánk az Apánknak, segítek, fölhúzta a
zokniját, feladta a cipőjét és elindultak kifelé a K-lakásból,
viszontlátásra, köszönt Usvat, a többiek hallgattak, jó éjszakát,
válaszolta ügyetlenül Anyánk, viszontlátásra, azt mondtam, szólt
egy kicsit keményebben Usvat, viszontlátásra, válaszolta megtörten
Apánk
39
kiléptek az utcára, Apánk ügyetlenül sántított, támaszkodj rám,
mondta neki Anyánk, de máris megbánta, Apánk inkább kézen
fogta, ahogyan Anyánk a legjobban szerette, mióta együtt voltak,
egymásba fonták az ujjaikat és úgy mentek, ha tehették, mint két
kamasz szerelmes, és most megtehették, az utca végén megálltak,
Apánk lehúzta a cipőjét, hogy kiszabadítsa édeskrumpli nagyságúra
dagadt lábujját, lehúzta vércsatakos zokniját, a körme alól még
mindig lüktetve szivárgott a vér, Anyánk megtörölgette és a saját
fehér zsebkendőjébe pólyálta, mikor elkészült, Apánk kilépett a
másik cipőjéből is, lehúzta a zokniját, és mezítláb ment tovább, még
mindig sántítva
40
melyik volt a háromból?, kérdezte Anyánk, amikor a Toldi
utcáról a főútra tértek, a Csonkatorony felé, Barna Péter, válaszolta
Apánk, nem Bárná?, kérdezte Anyánk, nem, dehogy, én temettem el
az anyját, az apja papíron most is presbiter, mondta Apánk, jóravaló
emberek, azok, tette hozzá Anyánk éllel, tisztára, a spiccvassal
csinálta, folytatta Apánk, mint aki maga sem érti, mi történt vele,
látszott, hogy nem először, állapította meg tárgyilagosan
41
amikor rálépett a körmömre, az arca egészen közel került az
enyémhez, mélyen a szemébe nézhettem, szép, hideg szeme van,
tűrte?, kérdezte Anyánk, egész jól, válaszolta Apánk, de aztán
nevetgélve hátat fordított mégis, szerencséjére volt spiccvas a
csizmája sarkán is, szerencséjére, tette hozzá Anyánk, vagy inkább
szerencsénkre, mondta Apánk a gondolataiba mélyedve, talán, tette
hozzá hosszú szünet után
42
 ne haragudj, mondta Anyánk, ne haragudj, hogy, de nem tudta
folytatni, legalább hallottad, vágott a szavába Apánk, hallottam,
válaszolta Anyánk, elég röhejes lehetett, mondta Apánk, az volt,
valóban, hagyta helyben Anyánk, nem vagyok hős, mondta Apánk,
mától, egészítette ki Anyánk, mától nem, igen, ismerte el Apánk, ne
is legyél, kérte Anyánk, erős légy, ne hős, az nem kell, mondta,
nekem sem, vágta rá Apánk kisdiákosan, nem tudtam, hogy nem,
mit nem?, kérdezte Anyánk, hát hogy nem kell, én sem, mondta
Anyánk, én sem tudtam, és végre, végre félhetek is, folytatta Apánk
a megkönnyebbülés valóságos érzésével, én is, én is, sóhajtott fel
Anyánk, félni fogok tőlük, ígérte meg Apánk Anyánknak, féljünk
együtt, javasolta Anyánk, úgy lesz, hagyta helyben Apánk, és félni
fogok az árulástól, folytatta, az árulástól azért jobban, tette hozzá
Anyánk, attól jobban, mint tőlük, igen, attól jobban, mondta fel
Apánk a leckét, akkor jó, zárta le Anyánk, akkor jó
43
köszönöm, szólt újabb hosszabb szünet után Apánk, mit köszönsz
te nekem, megőrültél?, emelte fel a hangját Anyánk, azt, hogy
hallottad, nemcsak én, ő is hallotta, nézd, mondta Anyánk, és
kiemelte a fejemet a hárászkendőből, a fejemmel együtt a melle is
kiomlott a kendő takarásából, megálltak, nézték egymást és néztek
engem, nem sírt fel?, kérdezte Apánk, nem, válaszolta Anyánk,
pedig azonnal elment a tejem, elment?, el, éreztem, ahogy visszalövi
magát a semmibe, mondta Anyánk, ne haragudj, mondta Apánk, mit
képzelsz?!, csattant fel Anyánk, ő sem haragszik, látod?, pedig az ő
teje volt, mutatott rám, a legutolsó cseppig, szeretem a melledet,
mondta Apánk, én is szeretem, amikor azt mondod, hogy szeretem,
mondta Anyánk
44
amikor történeteket mond nekünk és én az ölében vagyok, a
kiejtett szavakkal együtt Anyánk testének változásait is érzékelem a
testemmel, ha például Anyánk váratlanul megszakítja az elbeszélést,
nagy levegőt vesz és velem együtt megemelkedik a melle, vagy ha
elhallgat, mert nem tudja folytatni, olyankor én tudom a legjobban,
hogy a történet nem szakadt meg, most folytatódik csak igazán,
abban a lélegző csendben jelenik meg előttünk a legteljesebben
Apánk, összerakhatjuk őt mi is a nélküle eltelt idővel, amióta nem
láttuk őt és nem hallottunk róla semmit
45
amikor megáll az elbeszélésben, Anyánknak ragyogni kezd a
szürke és vánnyadt arca, vánnyadt, ezt a szót tőle tanultam, egy
vánnyadt szobalány rézsodrony virgáccsal castigál, azaz ver, egy
cinmedencében hófehér tojáshabot, ahogy a költő mondja,
vánnyadtak vagyunk mi is mind a heten, elcsontosodott a
nagyszalontai, nyüvedi, köbölpusztai, magyarkéci formás
gyermektestünk
46
mióta kitelepítettek, egy-egy ketrecet cipelünk csupacsont
lábainkon, a ketrecben a lelkünk verdes, a testünkhöz mérten
aránytalanul nagy és büdös koponyánkat vékony nyak köti össze
ezzel a rozoga ketreccel, ebből a koponyából mindenféle gondolatok
rajzanak ki, nehéz kordában tartani őket, jönnek, csak jönnek,
hívatlanul, mint a cserebogarak vagy a hegyes farokkampóval
támadó parti fülbemászók, Júlia, így hívják az Anyánkat, jól áll neki
a szerelem ezzel a névvel
47
Nényu viszont egészen más eset, pedig szerelemből vált ő is a
történetünk részévé, és mi az ő történetének részévé, Nényunak nem
volt története, amikor bekopogott hozzánk, csak valami
összerakhatatlan foszlányok tüdőbeteg anyja korai haláláról és a
gyermekeiről soha nem gondoskodó nemzőapjáról, csak lányokat
tud szülni nekem ez a kurva, hajtogatta részegen az apja, kinek kell
ez a tíz haszontalan lány, nekem biztosan nem, és eltűnt
nyomtalanul valahol a máramarosi hegyekben, de amikor Nényu,
akkor még Márika átlépte a nagyszalontai paplak küszöbét,
megérezte, hogy belekerült abba a történetbe, amelybe mindig is
vágyott, véget ért számára a pusztai vándorlás, gondolta, elkezdheti
a saját életét, nem egy ismeretlen család ismeretlen történetének a
részévé vált, dehogy, hanem maga a történet fogadta magába, ami
ha magával ragad, soha nem akarsz kilépni belőle, megszűnik
előtted minden más lehetőség, erre még Isten sem tud jobb szót,
mint a szerelem, és nincs semmi köze az áldozatvállaláshoz vagy a
jósághoz vagy a húshagyó erényesség akarásához
48
amikor Apánk átszúrta fülét az árral a paplak ajtófélfáján, Márika
túllépett minden józan mérlegelésen, levették róla a jóság és
erényesség terhét, magyarázta Nényu, egész lényét áthatotta a
boldogság, mint a villám, attól kezdve a jó és erényes embereket
elkerülte, viszolygást érzett a közelükben, csalhatatlan érzékkel
ismerte fel őket még mielőtt megszólaltak volna, ezek az ájtatos
pirospont-vadászok, mondta, Isten nem osztogat pontokat, sem
pirosakat, sem feketéket, válassz magadnak egy áldást Jákób
tizenkét áldásából, erre szólította fel Márikát Apánk, amikor az
ajtófélfánál átszúrta a fülét, ő meg Benjámin áldását választotta, mert
Márika is a legkisebb volt az évi rendszerességgel érkező lányok
sorában, mint ez a sivatagi szerelemből született Benjámin a tizenkét
fiú között, „Benjámin ragadozó farkas, reggel zsákmányt eszik, este
prédát oszt”, ezt az áldást választotta Márika, azzal a kölönbséggel,
hogy Nényu addig nem nyúlt a zsákmányhoz és a prédához, amíg el
nem osztotta közöttünk és meg nem győződött afelől, hogy
mindenkinek megfelelő adag jutott, hogy életben maradjon a
szabadítás napjáig
 (A nyüvedi Jézus)
49
elmélyedtünk bűneink megismerésében, jegyezte fel Apánk 1956.
február 24-én a presbiteri jegyzőkönyvben, a presbitérium közös
megbeszélés folytán a következőket állapítja meg, így kezdődik a
hivatalos irat, a jegyzőkönyvet Kulcsár Károly, Széles Márton,
Farkas Gyula, Csősz Sanyi, Lovas Pál, Lovas György, Oláh Lajos,
Rácz Mihály, Csősz János és Csoma László saját kezű aláírással
hitelesítette, Apánk neve fölött a k. m. f. rövidítés áll, kelt, mint fent,
ezt jelenti
50
Anyánk a szomszéd község parókiáján vajúdik, hatodik
gyermekét tolja ki a világra éppen, havazik, de el is olvad mindjárt,
az asszonyok Nényu vezényletével ágybetétestől szekérre emelték,
és úgy vitték át a jákóhodosi erdőn keresztül Szalárdra Molnár
tiszteletesékhez, Anyánk a saját légzését figyeli, föl-fölsikolt,
örvénylik a meztelen erdő, fölriadt madarak köröznek fölötte, ez
nem légzés, hanem zihálás, bizony öt szülés után sem bírta
elsajátítani a technikát, állapítja meg Anyánk, relaxáció és préselő
légzés, micsoda szavak, a hasában nyomuló-hánykolódó magzatra
nem tud gondolni most, Apánkra rontott a dühödt pártkommandó,
mi lesz vele meg az otthon maradt gyermekekkel, ha tovább kell
állniuk megint, kezd sok lenni neki ez a tartósnak mutatkozó
református bozgorkodás
51
nem megy ez a préselés sehogyan sem, de hát minek is, jön a
szalárdi bába, ráveti magát Anyánkra és a kezdetleges
légzéstechnikájára meg a relaxációjára, préselni kezdi kifelé a
gyermeket, mint akinek elintézetlen dolgai vannak a községházán,
Anyánk két gyönge combja között megjelenik a csatakos fej, finomka
fiú, már látszik, gyere már, húzkodják, gyere gyorsan, legalább te
maradj életben, ha már az anyád itt szenved ki a kezünk között,
mondja Molnárné tiszteletes, Anyánk egyszerre engedi ki magából a
hatodik gyermekét és a saját lelkét, menj, menjetek, fogadd magadba
az én lelkemet is, és élj két lélekkel, Péter, könyörög Anyánk a véres
hatodik gyermekéhez
52
Anyánkat február 23-án, valamikor a délutáni órákban
menekítették el Nyüvedről, 1955 pünkösdje óta egyre inkább
bebizonyosodott, hogy nem test és vér ellen van nékünk tusakodásunk,
állapítja meg a jegyzőkönyv, ezen a pünkösdön történt, hogy az
ünnepi istentiszteleten, Apánk beszéde alatt kettős tüzes nyelvek
szálltak alá a magasból, és a falu népe elhatározta, hogy a názáreti
Jézus feltétlen uralma alá veti az életét, így a jegyzőkönyv, és ez azonnal
a Román Munkáspárt tudomására jutott, a Názáreti feltétlen uralma
futótűzként terjedt a faluban, az emberek örültek a gyors
uralomváltásnak, ennyit tartott az új hitű kommunisták
randalírozása, többen zsoltárokat énekelve még aznap tűzbe vetették
vadonatúj pártkönyveiket
53
vasárnap, február 19-én, a tiszteletes elsőszülöttje, a nyughatatlan
Ferenc vízen járt, tulajdonképpen belecsúszott a kert alatti, hirtelen
megáradt patakba, megtelt a gumicsizmája a jeges vízzel, elragadta
az áramlás, és vitte a mohó, kora tavaszi Berettyóba, és amikor már
semmi remény nem volt a megmenekülésére, ő sértetlenül, minden
segítség nélkül kilépett a partra az utánanyúlkáló örvények közül,
többen eskü alatt tanúsítják
54
mikor bejött a házba, Anyánk előbb megpofozta, majd meztelenre
vetkőztette a vacogó nyolcéves Jézust, fölállította a konyhaasztalra
és forró törülközővel átdörzsölte soványka testét, majd pokrócba
göngyölte és a kályha mellé ültette a fásládára, ha megbetegszel,
mondta neki, jöhetsz újabb nyaklevesért, és magához szorította a
pokrócból kikandikáló riadt fejet
55
csoda történt, anya, legyőztem a gonosz vizeket, mondta a még
mindig elgyötört pimasz Jézus vékony orrhangon, nem beszélsz,
utasította Anyánk a kis megváltót, hátrakötöm a sarkadat, ha még
egyszer vízen jársz, és benyomott a szájába egy nagy kanál mézet
56
akkor, a vízen járás napján kezdte érezni a jósló fájdalmakat
Anyánk, pedig még nem érkezett el az ideje, összegörnyedt, mindkét
kezével megfogta a terhét, mintha semmiképpen sem akarná
elveszíteni ezt a hatodikat sem
57
megtartja?, kérdezte tőle érmihályfalvi rendelőjében
dr.  Andrássy, amikor Anyánk terhes lett a hatodikkal, nem én
tartom meg őt, doktor úr, hanem ő tart meg engem, válaszolta
Anyánk, a doktor meg elcsodálkozott az ő beszédén, pedig az ikrek
után világosan megmondta neki, álljon le már végre a szüléssel, nem
fogja bírni, csináljon magával valamit, drága asszonyom, maga egy
értelmes budapesti nő, nem itt nőtt fel ezen a mérges
mocsárvidéken, még a nővérképző főiskolát is kijárta abban a fényes
fővárosban, talán csak nem a Szentlélektől esik teherbe egyre-másra?
58
de, de, mondta Anyánk hangosan nevetve, kitárt combokkal a
vizsgálóágyon, engem bizony maga a Szentlélek árnyékol be, mint
Máriát, honnan tudja, doktor úr?, erre dr. Andrássy is nevetni
kezdett, maga honnan tudja, asszonyom, mert én biztosan nem
tudom, kérdezett vissza a doktor, az ő tudása ugyanis, mármint a dr.
Andrássy nőgyógyászé igencsak behatárolt e tárgyban, mondta
dr.  Andrássy, ő csak annyit tud, amennyit tudhat, semmivel sem
többet, Anyánk viszont azt is tudja, amit nem tudhat, legalábbis úgy
tűnik neki
59
onnan tudom, mondta Anyánk, még mindig kacagva, hogy
amikor együtt van a férjével, azaz amikor a férje in concreto mélyen
benne van, ő meg mindenestől a férjében, nos akkor kettős tüzes
nyelvek szállnak le rájuk, ha vörösek, erős lány érkezik, mint két
éve, az ikrek után, emlékszik a doktor úr, ha meg kékek, mint a
szeszfőző lángja, akkor nyámnyila fiú
60
 az erős lányok már kicsi korban kemény karokkal átölelik az
apjukat, és kiűzik a szívéből a gyávaságot, a fiúk meg folyton a
faluban koslatnak, állatokat bírnak szóra, vízen járnak, szuszogó
háborús lövedékeket ásnak ki a kert alatt, híreket hoznak az
apjuknak a helyi pártszervezet újabb győzelméről a kollektivizálás
sikeréért folytatott harcban, szörnyű, mondta Anyánk, folyton meg
kell menteni valamitől ezeket az apró megváltókat, mennek előre,
mint a vágóállatok
61
és most, érdeklődött dr. Andrássy, milyen színű nyelvek szálltak
alá a plafonról, asszonyom?, kékek, igen, megint egy megváltó
érkezik, válaszolta Anyánk, és legyintett, elegánsan, nagyvonalúan,
mint ahogy nőgyógyászati vizsgálóágyak dívájához illik, maga
viszont nem fogja túlélni, asszonyom, replikázott dr. Andrássy, az
én tudásom szerint legalábbis, tette hozzá, nem a szülésbe halok én
bele, doktor úr, mondta Anyánk, hanem a szerelembe, igen-igen,
gondoljon erről bármit is a doktor úr
62
a nevezetes pünkösd óta mozgolódás támadt, feljelentések,
küldöttségek és tanácskozások érték egymást, a kollektív gazdaság
székházában heteken át egész éjjel égett a villany, elterjedt, hogy
több különbizottságot hívott össze a tartományi állambiztonsági
csúcsszerv, hosszú éjszakákon át elemzik Apánk szószéki tanításait
63
azt azért mégsem jelenthetjük a párközpontnak, állapították meg,
hogy a faluban a názáreti Jézus feltétlen uralma vette kezdetét, pedig
bizony errefelé mennek a dolgok, ingatták gondterhelt fejüket, a
nagyváradi egyházi főhatóság, személyesen a püspök elhatárolta
magát a nyüvedi Jézustól, hivatalos román nyelvű leirat is érkezett
az Eparhia Reformată püspöklila pecsétjével, amely kijelenti és
megerősíti, hogy a kollektivizálás a négy evangélium tökéletes
beteljesítése, ne a nyüvedi Jézust, hanem a Párt utasításait kövessék
a hívek, ehhez tartsák magukat, átok alatt, üzente a püspök, aláírás,
s. k.
64
 ezen az estén fél hétkor már nem hívta a harang a gyülekezetet, az
elnémúlt harangok helyett az este csendjében kalapácsütések dübörgését
lehetett hallani, adja tudtunkra a jegyzőkönyv, a templomajtó jajjgatott,
amint verték rá a vaspántokat, így, két mélyen zengő j-vel, bizony az
egész vidék visszhangzott tőle, úgy hangzott, mintha egy nagy
koporsóba verték volna a szöget
65
ezen a hasonlaton, nagy koporsó, ami Apánk javaslatára került a
jegyzőkönyvbe, fönnakadtak a presbiterek, fölhozták Apánk minapi
tanítását, te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem majd fel egyházamat,
és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta, és a felolvasott szakasz
után Apánk ahelyett, hogy a szokásos magyarázatba fogott volna,
fölemelte tekintetét a Szentírásból, és azt mondta, álljanak fel a
gyülekezet péterei, akikre a názáreti Jézus fölépítheti az ő egyházát,
mire vibráló csönd állt be és lehetetlenül hosszú ideig tartó, feszült
várakozás, amit elsőként a nagy hírű Ilonka tört meg, fölállt, levette
virágmintás kendőjét, kibontotta platinaszőkére festett haját,
fölnézett a szószékre és azt mondta, itt vagyok, kőszikla akarok
lenni, a gyülekezeten fölháborodott moraj futott végig, egyesek
hangos nevetésben törtek ki, mit képzel ez a repedt sarkú, röpködtek
a „szajha”, „kurva” meg „ringyó” szavak a szent hajlékban, mire
Ilonka haja mindenki szeme láttára platinaszőkéből az eredeti
szénfeketére változott, zavarában a kántor fölütötte az
énekeskönyvet, és a 130. zsoltár éneklésébe fogott, mert éppen ott
nyílt ki a könyv, Tehozzád teljes szívből, Kiáltok szüntelen, E siralmas
mélységből Hallgass meg Úristen, az ének alatt föltartott kézzel fölállt
az egész gyülekezet, kőszikla akarok lenni, én is, én is, én is, ámen!,
mondta az ének végén Apánk, mostantól kőszikla vagytok mind, és
ti vagytok a világ világossága is, tette hozzá, majd az ároni áldásra
emelte a kezét és lejött a szószékról
66
több ez, mint hasonlat, ezt a betoldást javasolta akkor Apánk a vita
során, mintha egy nagy koporsóba verték volna a szöget, több ez, mint
hasonlat, így hangozna akkor a kiegészített mondat, a presbiterek
meg egyöntetűen elfogadták a kompromisszumos kiegészítést, mert
ha több, akkor már jó, akkor mégsem szögezték be a templom üres
koporsójába a nyüvedi Jézust, mert azt mi nem hagynánk, mondták
67
Gönczi Lajos és Gondos Ferenc fúrták át az ajtót, szerelték fel a
vaspántot, megy tovább a jegyzőkönyv, néhány perc múlva belépett a
parókiára ifj. Gál Lajos, a volt gondnok, akit a gyülekezet az 1953.-i
tisztújításon nem ok nélkül váltott le, és engem felszólított, hogy menjek ki
az udvarra, kimentem, a parókia udvarán egy csoport ember várt, Gönczi
Lajos volt a szószóló (közbeszólt még Domokos Imre és Domokos Lajos), aki
azt ordította, hogy ők nem ismernek el papjuknak és többet ne merjek
belépni a templom ajtaján, és hogy gondjuk lesz nekik a Párt
utasítására meg a püspöki levél szellemében ellátni a nyüvedi Jézus
baját
68
eddig sem mertem bemenni a templomba, gondolta Apánk ott az
udvaron, amikor meg beléptem, kijönni féltem, ha már valahogy
bejutottam, gondolta, ki tudna felkészülni arra, amit a Lélek mond a
gyülekezetnek, a Lélekkel szemben egyszerűen tehetetlen vagyok,
igen, belátom, mondta a szívében, kértem őket, adják írásba
kívánságukat, de erre nem voltak hajlandók, hálát adok azért, hogy szelíd és
csendes maradhattam, mondja a jegyzőkönyv Apánk hangján, aláírás
és k. m. f., azaz kelt, mint fent
69
mire Anyánk hazaszekerezett Péterrel, Apánk már mindent
összepakolt a házban, a könyvekkel kezdte, mint mindig, amikor
költözni kellett, ebben lettünk a legjobbak, a költözésben, és ezt
gyűlöltük a legjobban, a költözést
 (Üzenet)
70
„ha a szerelem sivatag, akkor a Veres-tenger már bezárult
mögöttem, elkezdődött a pusztai vándorlás ideje”, olvasta Anyánk a
Fekete-tengerrel szemközt boldog Bonhoeffer testvér levelét, „a test
teljesen a háttérbe szorul és lényegtelenné válik”, olvasta, „amit én
roppant gazdagító élménynek tartok”, a levél első részét már
ismerte, de nem írásként, és nem mint az idővel dacoló magvas
gondolat vagy kristálytiszta bölcsesség, hanem egyszerű,
mindennapi tapasztalat
71
itt van mindjárt a körömnyírás, nő a test, növekszik, túlnő magán,
fájdalommentes kiterjedés, a semmi ága, amit visszavágunk, vagy,
mondjuk, a drága Hartstein doktorral leoperáltatjuk a vadhúst a
combhajlatból, de hiába, egyszerre az egész test vadhússá válik,
nyomasztó idegenné, akitől meg kell szabadulni, udvariasan le kell
rázni, szabadkozni kell, a rendőrséggel fenyegetőzni, de legjobb, ha
letagadjuk magunkat a test sürgető jelentkezései előtt, értem ezt is,
gondolta Anyánk, vissza kell utasítani a test jogosnak látszó
követelőzéseit, és be kell érni a puszta szerelemmel
72
arra nem készült fel, sem Anyánk, sem a teste, hogy egyedül
vetkőzik majd le esténként, és senki nem segít neki kikapcsolni a
melltartóját, nem mintha ő maga nem bírta volna megtenni, hanem
mert a melltartót érzékeny férfiujjaknak kell lehántani, Apánk meg
az elöl kapcsos melltartóját szerette különösen, azt a selyemfeketét,
amely Anyánk fehér bőrét valóságosan fölizzította, és amit Anyánk
gondosan eltett jobb időkre, hibátlan hófehér ragyogás, az odaadó
mell szédületes kiomlása, erről a napvégi szertartásról hogyan is
lehetne leszokni, ha már beteljesítették a Szentírás szavát és ketten
egy testté lettek
73
 egy nőt, vélte természetesnek Anyánk, a férfinak kell kibontania
lefekvés előtt, de hol van ez már, ellenséges tömörfabútor lesi
minden mozdulatát, az ágy meg elnyeli a testét, mint egy dologtalan
cethal, még jó, hogy az ítélet kihirdetése és Apánk jogerős
bebörtönzése után elkobozták mind egy szálig ezt a nyomasztó
ónémet örökséget, amely minden hajlatából halált lehelt felé
74
az ítélethirdetéskor Apánk, mielőtt elvezették volna,
odacsúsztatta Anyánk markába a jegygyűrűjét, Anyánk meg lehúzta
a magáét, majd fölhúzta az Apánkét a gyűrűsujjára, utána
visszahúzta a sajátját, így látta biztosnak, hogy Apánk gyűrűje
egyszer csak észrevétlenül le ne csússzon az ujjáról, elhagyja őt és
megsemmisüljön, kétszeresen eljegyeztem magam, gondolta, csak
éppen nem látta még világosan, kivel
75
test és fájdalom: ezt a kapcsolatot művelni kell, életben kell
tartani ama napra,
amikor elvétetik az érzéki test és feltámad a lelki test,
ahogy a Szentírás mondja, tőle már csakugyan elvették az érzéki
testet, Apánkat, de a lelki test még bizonyosan nem támadt fel
benne, hol késlekedik vajon?
76
itt van ez a „roppant gazdagító élmény”, amiről boldog
Bonhoeffer testvér ír érintetlen szerelmének a berlini börtönből,
ugyan mit üzenhet ez nekem, a gazdagító élmény nagyon is ismert
Anyánk számára, csakhogy ebből a gigantikus ismeretanyagból,
amit a szerelemtől a szülésig több felvonásban is fölhalmozott
magában, sehogyan sem bírta kivonni a saját testét, és amit
gazdagító élménynek tartott, az igenis a függés volt, az odatartozás
roppant bonyolultsága és boldogsága, tartozni valakinek és tartozni
valakihez, nos ebben a szabad döntésben fogadja el létezőnek és
lehetségesnek önmagát
77
előtte az élet, a magáé és a gyermekeié, halvány sejtelme sincs,
mit kezdjen vele, Apánk csaknem egy éve börtönben senyved, előtte
bizonyosan nincs semmi, csak a fogság, eltelt tíz hónap a
kétszázhatvannégyből, mennyi is ez, nem tudhatni, a letartóztatás
napján Anyánk eskü alatt megfogadta az Apánknak, hogy nem
számolja a napokat, a hónapokat, az éveket, mert sem a napot, sem az
órát nem tudjátok, amikor visszajön a ti Uratok, emlékeztette Apánk a
tanításra, és ugyan a tanítás a Messiás biztos eljövetelére áll, Anyánk
kénytelen volt a saját helyzetére vonatkoztatni, sem a napot, sem az
órát nem tudhatja, mikor jön vissza a szerelme, szent igaz, vissza
sem jön az én uram soha többé, Uramisten, könnyen meglehet
78
akkor tehát, belátható, valóban szükségesnek látszik, hogy a
romlandó test mihamarabb romolhatatlanságot öltsön magára, és a
halandó test halhatatlanságba öltözzön, de mégis hogyan, fogalma
sincs, a gyermekek élik öntudatlanul a maguk életét, mint az
evangéliumi verebecskék, nem úgy tűnik, hogy saját akaratukból el
akarnának hullani, pedig akkor még nem tudta, még csak nem is
sejtette Anyánk, hogy bennünket is összeszednek mind és egy dél-
romániai lágerbe szállítanak, mellőzve minden hátráltató jogi
bonyodalmat
79
de még mielőtt ez a maga útján megtörténhetett volna, levél
érkezett Domnica nővértől, amelyben arra szólítja fel Anyánkat,
hogy ne tanácskozzon testtel és vérrel, hanem az első vonattal
utazzon le Konstancára, életbe vágóan fontos ismereteknek juthat ott
a birtokába, és Anyánk tudta, hogy a frissen bebörtönzött férjéről
lehet szó, tőle kaphat rejtjeles üzenetet a Fekete-tenger partján, ezer
kilométerre az otthonától
80
állt a tenger partján, könyvvel a kezében, kialvatlanul, de mégis
frissen, a Fekete-tenger olajosszürkén hánykolódott a medrében,
mint egy nyugtalan állat, Anyánk félelem nélkül várta, hogy valaki
diszkréten megszólítsa, készen akár arra is, hogy megnyíljon előtte a
tenger, és ő habozás nélkül elinduljon a túlsó partra, főként, ha
Apánk várja ott, de nem ez történt, Domnica nővér lépett hozzá és
bemutatta neki a mellette álló Richard W.-t, akiről Anyánk már
hallomásból tudott, és akit a börtönben mindenki Richard rabbinak
szólított, ő az, itt van, teljes életnagyságban, félig még fegyenc, vagy
tán egészen az, mondta Domnica nővér, és elmosolyodott
81
beszélnie kell vele, biztatta Anyánkat, de Anyánk nem bírta
levenni az asszonyról a szemét, a legszebb román nő, akit valaha
látott, mintha bizony a Mindenható Domnica nővér vonásaiban
fogalmazta volna meg mindazt, gondolta Anyánk, amit az égi és
földi szép, a kívánatos és megközelíthetetlen eredendő és vágyott
együttállásáról szeretett volna közölni a világgal
82
tegye fel neki a kérdéseit, ezért hívtam ide magát, nógatta
Domnica nővér Anyánkat, Richard rabbi már túl van a fogság első
hét évén, most meg váratlanul, ki tudja, miért, kiengedték, cellatársa
volt a férjének is, de már nem emlékszik, melyik börtönben,
Zsilaván?, Szamosújváron?, Máramarosszigeten?, nem tudja,
mindegy, ezeket a helyeket látva némely ember még a hitét is
elveszítheti, de Richard rabbi nem veszítette el a hitét, mert meg sem
akarta tartani, kihasználva az őrök pillanatnyi figyelmetlenségét
egyszerűen helyet cserélt a hitével, attól kezdve a hitére hárult, hogy
megtartsa őt, és nem Richard W.-re, hogy megtartsa a hitét,
egyszerre olyan könnyűvé vált, mint egy pihe, olykor mindenki
szeme láttára szabadon lebegett a cellában, amikor pedig alkalom
adódott, mindannyian nekiestek és elkezdték faggatni súlytalansága
titka felől, addig, amíg a börtönigazgató meg nem elégelte ezt az
örökös felbolydulást, és magánzárkába nem záratta a börtön egyik
nyirkos pincéjébe, de őt ez sem törte meg, mikor hazaengedték,
egyetlen kívánsága az volt, hogy Konstancára utazzon, Domnica
nővér városába, és a tenger partján fogadja azokat, akiknek üzenetet
hozott a börtönből
83
Richard rabbi nem tudott betelni a tenger közelségével,
éjszakánként kirohant a házból, meg sem állt a tengerig, föl-alá járt a
hullámokon és hangosan prédikált, a beszéd végeztével áldást
osztott, majd visszarohant a házba, lefeküdt és azonnal elaludt, ő az
egyetlen, mondta a szép Domnica nővér, aki ép ésszel kibírta a föld
alatti, koromsötét magánzárkákat
84
Anyánk nem tudta, mit kérdezzen a valószínűtlenül magas
Richard rabbitól, akinek ő legfeljebb a derekáig érhetett, nem
ülnének le előbb egy padra, javasolta inkább, hogy erőt merítsen, de
Domnica nővér elhárította a nyilvánvaló időhúzást, akkor Richard
rabbi kivette Anyánk kezéből a könyvet, Widerstand und Ergebung:
Briefe und Aufzeichnung aus der Haft, olvasta hangosan a címet,
nocsak, akár a férje is írhatta volna, mondta a rabbi, de ő nem fog
könyvet írni a börtönben, bizony nem, hol vannak azok a régi
gonosz és szép idők, amikor a foglyok könyveket írhattak a
börtönben, mielőtt kivégezték őket
85
a rabbi izgatottan belelapozott Anyánk könyvébe, képeket
keresett, mint egy gyermek, Maria von Wedemeyer, megvan, ő az,
mutatott rá egy egész oldalas fényképre, elragadó nő, ismeri?, nem?,
neki szólnak a börtönlevelek és a följegyzések, ő az egyetlen, aki
kétezer év óta Máriaként egyáltalán szóba jöhet, ráadásul a nő
jegyesét, az angyali Dietrichet fölakasztották, még mielőtt egymáséi
lehettek volna, kivégezték, mint a drága Domnica nővér boldog apját
is, látja, azért olyan szép Domnica, nincs benne semmi gonoszság,
igen-igen, Maria von Wedemeyer, látja?, ő volt Jézus utolsó igazi
menyasszonya, nézzen csak bele ebbe az arcba, és vegye úgy, hogy
magát is Máriának hívják, és akkor magának írták ezt a könyvet az
első szótól az utolsóig
86
kinek is jutott eszébe magát Júliának keresztelni, mintha egy
szerelmi ponyva főhőse volna, ráadásul ezzel a névvel a férjének
sem könnyíti meg a helyzetét, ugye érti, mire gondolok, tudja mit,
megkeresztelem, egy egészen új ember fog kiemelkedni a Fekete-
tenger habjaiból, engedje, hogy a maga férje is végigmenjen az úton,
ami előtte áll, és ami maga előtt, drága asszonyom
87
 Anyánk attól tartott, hogy Richard W. a lábához fog borulni és
hangosan sírni, de nem ez történt, szerencsére nem, csak lassan jutott
el a tudatáig, hogy a börtönrabbi arra szólította fel a maga őrült, de
minden szavában mégis megbízható módján, hogy engedje
szabadon az Apánkat, mert valójában mindegy, mit tesz, Apánkat
nem fogja látni többet, és hogy az üzenet nem is Richard rabbitól,
hanem sokkal inkább az Apánktól érkezett
88
Anyánk mindenesetre arra lett figyelmes, hogy Richard rabbi
valójában nincs is ott velük a betonszürke és hideg parton, és nem is
hozzájuk beszél, minden egyes szavát az egész világhoz intézi, ha
nagyobb szél kerekedne, talán el is fújná közülük a férfit, mint egy
batisztgyolcsból készült inget, amiből észrevétlenül kihullt a
romlandó test, hogy csak a romolhatatlanság selymes héja maradjon
meg, ami még a romlandót ideig-óráig egyben tartja
89
a nevezetes fekete-tengeri találkozásról több fénykép is készült,
Domnica nővér kért meg egy arra járó idegent, hogy kapja le őket
Richard W. régi Pentaxával, és, ami Anyánknak nem tűnt föl,
legalább két titkosrendőr is fényképezte őket megállás nélkül, még
az is lehet, hogy a közös fénykép elkészítéséhez véletlenül egy
közelükben álldogáló ügynök szolgálatait vették igénybe
90
igazán tetszetős, gonddal készült fotó, Anyánk fogság előtti
utolsó képe, egyenes szabású, enyhén szűk, az alakját finoman
sejtető fekete szoknyát visel és fodros gallérú fehér blúzt, és ha a
parti homok nem vezet félre, akkor az esküvői fotóin látható
félmagas sarkú, szolid lakkcipő van a lábán, a cipő kerek orrán
ugyanaz az apró csillogás vonja magára a figyelmet, mint a
Kisvárdán készült esküvői képen, mintha két, nedves orrú állatkán
állna a homokban, hogy magasabbnak tűnjön
91
a kép közepén egy valószínűtlenül magas és valószínűtlenül
vékony férfi áll, jobb és bal kezét az asszonyok vállán nyugtatja,
szúrósan néz a lencsébe, mint aki tudja, ki tartja kezében a kamerát,
fehér ballonkabátját testére csavarja a télvégi erős szél, a
mandzsettás nadrág éleit meg mulatságosan kifeszíti, a konstancai
plázs teljesen üres, a férfi belesüppedni látszik a jéghideg homokba,
de ha közelebbről nézzük a képet, föltűnik, hogy nincs rajta cipő és
zokni sem, a homok és a bőr színe tökéletesen megegyezik a fekete-
fehér képen, jobb oldalán Anyánk, balján Domnica nővér, mögöttük
a zilált horizont, a nők úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két
tengeri menyétke
92
megvagyunk, mondta Richard rabbi, menjünk innen, jöjjön, szólt
Anyánknak, ő pedig engedelmesen követte a férfit Domnica
nővérrel együtt, taposták a homokot, mintha a pusztában
vándoroltak volna, engem nézzen, ha a férjét akarja látni, mondta,
csak napokat, legfennebb három hetet tölthettek együtt, erre már
nem emlékszik, de akkor még élt, ezt bízvást állíthatja, élt?,
kérdezett vissza Anyánk, élt, biztosan, válaszolta Richard rabbi, de
már az orra bizony rendesen kitüremkedett az arcából, tette hozzá
kacagva, az orra?, kérdezte Anyánk, kitüremkedett?, igen-igen,
válaszolta Richard rabbi, a férje orráról beszélek, semmit nem értek
az egészből, mondta Anyánk, nem baj, felelte Richard rabbi, nem is
érthető, az egésznek nincs semmi jelentősége, fegyenccé lett ő is,
mint mindenki, elég, ha ennyit megért
93
az arc minden átmenet nélkül a koponyára zuhan, hangsúlyossá
válnak a csontok, majd fekete lyukak, sötét üregek keletkeznek az
emberben, megnyílnak a félelem kanyargós járatai, amelyek
beszövik az egész testet, éjszakánként szél süvít bennük, ez a
legkibírhatatlanabb, belülről fázni minden éjszaka, mondta Richard
rabbi, a borzalmak borzalma, van, aki reggelig üvöltözik a priccsén,
látomásai vannak megszakítás nélkül, de aztán nem emlékszik
mégsem semmire, csak napok kérdése és mindnyájan a
megtévesztésig hasonlítanak egymásra, nem gondolnak semmire és
nem reménykednek semmiben, mint a hitvalló mártírok sokasága a
szent ikonok puha felhőjében
94
 nézzen rám, így néz ki a férje, érintse meg az arcomat, ha akarja,
ne féljen semmitől, és Richard W. megfogta Anyánk kezét és a saját
arcára helyezte, Anyánk lángvörös lett, de amint ujjbegyeivel érezni
kezdte a férfi élettelen bőrét, megrettent, mintha bizony hideg
vakolat borítaná ezt az arcot, elrántotta a kezét, de azután
önkéntelenül mindkettőt ráhelyezte a férfi arcára, mintha be akarná
fogni az őt fürkésző nyugtalan szempárt, sikerült!, sikerült!, suttogta
Domnica nővér, Júlia asszony látván látja a férjét, igen, valóban,
bólintott Richard rabbi, én vagyok az, ő az
95
helyesen tette, hogy eljött ide, mondta Richard W., nem
csalódtam magában, a férje elbeszélése alapján erre számítottam, a
világon semmi sem kényszerítheti arra, hogy végezzen magával, ezt
jegyezze meg, ez az, amit nekem is meg kellett értenem, nem a
haláltól, hanem a tagadástól kell óvakodnia, és ha a halál a legfőbb
árulás, akkor tagadja meg a halált, érti, mit mondok?, azt hiszem,
értem, válaszolta Anyánk bátortalanul
96
nézze, az én életemet a kivégzése napján mentette meg Domnica
nővér apja, szörnyű megpróbáltatáson mentem keresztül abban az
időszakban, a kényszermunka és a kínzások elvették minden
erőmet, és már-már árulásra adtam a fejemet, de még mielőtt az
őröket szólítottam volna, hogy bediktáljam a szökésben levők nevét
és utána végezzek magammal, csajkámat a falra helyeztem és
átkopogtam a szomszédos cellába, ahol Mărgineanu úr, Domnica
nővér apja készült a menyegzője napjára, menyegző?, kérdezte
megütközve Anyánk, igen, válaszolta Domnica nővér, de hiszen
kivégezték, persze, pontosan, kivégzése napjára várt, hát persze,
folytatta Richard rabbi, de neki nem kellett megboldogulnia, mert
már a boldogok között a legboldogabbnak ismertük őt, még mielőtt
meggyilkolták volna
97
ma hajnalban, kopogtam át a szent embernek betűről betűre, a
készülődő kivégzőosztag géppuskazajára ébredtem, és mire
megtettem a szükséges előkészületeket, hogy elmondjam a reggeli
imát, hatalmába kerített a napnál világosabb bizonyosság, hogy
elvesztettem a hitemet, mit tegyek?, Mărgineanu úr késlekedés
nélkül válaszolt: de hát hittél valaha is?, kopogta vissza, hogyne,
válaszoltam gyorsan, mióta az eszemet tudom, hiszek, akkor
megvan a megoldás, kopogta Mărgineanu, Lukács doktor azt tanítja,
boldog az, aki hitt, érted?, nem, nem értem, vertem a falat egyre
türelmetlenebbül, aki hitt, nem aki hisz, ezt tanítja Lukács doktor, az
a boldog, aki hitt; ha hittél, az már elégséges; a te hited megtart
téged, neked nincs visszaút, és nem maradt semmi dolgod, folytatta
a túloldali szikár kopogás, és akkor elöntötte a bensőmet a régi
boldogság, amit olyan jól ismertem és annyiszor hirdettem,
megmenekültem!, megmenekültem!, tört fel belőlem a diadalmas
kiáltás, hogy Mărgineanu úr is hallja odaát, nem bírtam abbahagyni
a kiáltozást, táncra perdültem, mint Dávid próféta, nem tudtam
abbahagyni még akkor sem, amikor a fegyőrök ütlegelni kezdtek,
még a kényszerzubbonyban és a gyógyszerek hatása alatt sem
csendesedtem el, folytattam a táncot a szívemben, Mărgineanu úr
beszéde beteljesedett bennem
98
kora este kiléptem a testemből, és napokon át lebegtem a börtön
felett, végre-valahára figyelmesen szemügyre vehettem a rabtemetőt
is, rendre megtaláltam azoknak a sírját, akikről azt mondták a
fegyőrök, hogy hazamentek, igazat beszéltek, valóban, nem tudván,
mit mondanak, hazamentek mind, ott ülnek a Mindenható jobbján,
dicsőséges testükön szabályos lyukak tátonganak ott is, és árad
belőlük a fény
99
láttam onnan fentről a megmentőmet is, kora hajnalban végezték
ki, talán aznap, golyó általi halál, gyors és békességes exitus, noha az
utolsó kívánságát sem teljesítették, vadállatok!, vadállatok mind egy
szálig!, kivétel nélkül!, pedig csak annyit kért, hogy kivégzése előtt
megmoshassa a kivégzőosztag katonáinak a lábát, de ha túl sok időt
venne igénybe, mondta, akkor legalább az osztagparancsnokét, ám
ha ez sem lehetséges, akkor Cocoşatuval, a börtönigazgatóval is
beéri, de erre sem kapta meg az engedélyt
 100
mielőtt a kezét hátrakötötték, áldást osztott, és vége, vége, vége,
három rövid sorozat következett, amit a mellkasára adtak le,
Mărgineanu úr lelke fölemelkedett, ide-oda szálldosott a börtön
felett, mígnem csöndesen suhogva az én mellkasomba költözött, arra
ébredtem, hogy egy gyermektenyérnyi pára, nem nagyobb,
szétfeszíti a bordáimat, hogy helyet találjon magának bennem, ebben
a nevetséges testben, az enyémben, de hiszen látják, nincs is testem,
akkor Domnica nővér a férfi mellkasához közelítette a fejét és
hallgatózni kezdett, hallom, hallom, ő az, mondta halkan, az Apám
lelke az, arca földöntúli fényben fürdött és megindultak a könnyei,
Richard W. meg álomba dermedt ismét
101
Anyánk növekvő rémülettel nézte ezt az elé táruló képet,
Apánkra gondolt, akit hamarosan ki fognak végezni, legalábbis ő ezt
értette meg Richard W. zavaros elbeszéléséből, az az érzése támadt,
hogy valami váratlan szörnyűségre készítik fel őt, de az is lehet,
hogy már ki is végezték Apánkat, merült fel benne hirtelen, azt a
túlontúl teátrális újrakeresztelést is ezért ajánlhatta fel neki Richard
rabbi, ráadásul Domnica nővér áhítatos lelkesedése egyre
idegenebbnek tűnt fel számára, ha sokáig állnak így, ő bizony
feltűnés nélkül elindul a vasútállomás felé, fölszáll az első vonatra és
visszautazik a gyermekeihez
102
rendben, értem, szólalt meg váratlanul Richard rabbi, mint aki
meghallotta Anyánk gondolatait, akkor most átadom magának az
üzenetet, amit a férje bízott rám, tessék, de ahelyett, hogy átnyújtott
volna bármit is, túlzó szertartásossággal levetette a ballonkabátját,
majd kibújt az ingéből és hátat fordított a két nőnek, tessék, ott van
az üzenet a hátamon, tekintse meg, a magáé
103
Richard W. hátát különböző színű hegek és forradások szabdalták
keresztül-kasul, a mélylilától az égővörösig, olyan volt az egész,
mint egy nem létező táj számtalan szurdokkal, vörhenyes
hegylánccal és kiszáradt, acélkék folyómederrel, viszolyogtató
hajlatok és egymásba csavarodó vadhúsvonulatok kanyarogtak
minden összefüggés és értelem nélkül, mintha egy megszállott
művész a pokol tökéletes ábrázolását az élő emberi hús brutális
megdolgozásában találta volna meg
104
a rabbi minden mozdulatát eddig kislányos rajongással figyelő
Domnica nővér összegörnyedt és öklendezni kezdett, Anyánk
viszont kitartóan nézte ezt az elé táruló borzalmas tájat, az az érzése
támadt, hogy sokkal nagyobb kiterjedésű, mint amennyit most
Richard W. föltárt előtte, egy idő után az egész ország, sőt a földrész
térképét vélte fölismerni benne, gyermekkori jelenetek elevenedtek
meg előtte, mintha az emlékezet rejtélyes képernyője előtt állna, az
egyik kanyarulatban nagyapja alvadt vértől mocskos, átlőtt fejét
fedezte fel, meztelen holttestek sokasága világított a jobb lapocka
hamuszürke fennsíkján, a bal lapockán foszladozó rongyokba
burkolózott, halálra fagyott tetemek meredtek ki a hótorlaszokból,
ismerem őket, egytől egyig mind, ők azok, igen, mondta magában
105
Anyánk pontosan megértette a férje üzenetét, mintha bizony
Apánk saját kezű alkotását szemlélte volna, nézze csak, van idő, ne
siessen, hiszen egyedül maga fejtheti meg az értelmét, mondta
Richard rabbi, és ha megfejtette, minden bizonnyal el fogja engedni a
férjét, nem kétlem, neki is be kell járnia az utat, amit elkezdett, és
ami a tökéletesen szabad embereknek van fenntartva a világ
hamarosan lezáruló történetében
106
hát nem, mondta a szívében Anyánk, nem mondok le róla és nem
engedem szabadon, engedjem szabadon a börtönben, nos még a
mondat is tréfásan hangzik, nem teszem meg sem ember, sem Isten
szavára, harcolni fogok érte Richard rabbi őrületével, és harcolni
fogok a gyermekeimért is, amíg még van Lélek bennem, és amikor
mindezt kimondta, hálát érzett Domnica nővér és Richard rabbi
iránt, megértette, miért kellett ideutaznia, ahol még sohasem járt,
ezért az egyetlen szóért, amit az Örökkévaló színe előtt kell
kimondania: nem
 (Lupu)
107
nem is Lăteşti-re deportáltak előbb, ezt a latinul csengő szót
használták a legszívesebben a hatóságok,
deportare, hanem
Răchitoasára, mindent összekeverek, pedig érdekel a valóság,
esküszöm az élő Istenre, csakhogy a valóság darabkái egészen
másként helyezkednek el a testemben, mint a tények, vagy inkább a
tények láncolata, én nem az agyammal vagy az értelmemmel
emlékezem, hanem a testemmel, és nemcsak a sajátommal, hanem
Anyánk szédületes és Apánk hiányzó testével is, összekeveri, igen, a
testem a dolgokat, a bőröm-izmaim-csontjaim, de leginkább a
gyomrom és a nyelvem, összekeveri Răchitoasát Lăteşti-tyel, pedig a
két bărăgani láger közé Temesvár-Freidorf ékelődik, mint egy
túlontúl kegyetlenre sikerült közjáték, mindenesetre ennek az első
lágernek, mármint Răchitoasának köszönhetjük mindannyian a
román kettőshangzók tökéletes kiejtését, a legotthonosabban az
emelkedő kettőshangzók, mint például ez az üvöltést felidéző oa,
fészkelték be magukat a nyelvünkbe, mintha mindig is az lett volna
az otthonuk
108
itt van például ez a salcâm, lehetetlen szó egy magunkfajta
osztrák-magyarnak e miatt a fránya â miatt, de hát az ă sem hasonlít
semmihez a Răchitoasa szóból, ami magyar vagy osztrák vagy
osztrák-magyar volna, az egyik a-n kalap, a másikon háztető, és
hiába szurokfekete mindkettő, sok ezer év választja el őket
egymástól, pedig a Răchitoasa egyszerűen rekettyést jelent, mert hát
elszaporodtak itt a zárvatermők, nem olyan bonyolult végül is,
Rekettyeláger, ilyen egyszerű, de mégsem az, előbb a kiejthetetlen ă
helyett a mi rövid ö-nk mutatkozott megoldásnak, de csakis
átmenetileg, mert elég röhejesen hangzott, Rökitoászá, és nem is
igazi lágernév így az üvöltés kettőshangzói nélkül, csakhogy az
átmenet elég sokáig elhúzódott, mert a lehetetlen ă mellett
hamarosan megjelent az î vagy az â is, amit meg végképp nem volt
ildomos a hosszú ő-vel helyettesíteni, ez aztán valóságos
istencsapásának bizonyult
109
hangosan vinnyogott az egész lágerosztály Lăteşti-en a
lágertanítónénivel az élen, amikor a testvéreim megszólaltak, pé
möjne, mondták ők a híres Vejnemöjnenbe kapaszkodva a pe măine
helyett, vagy szálkőm a salcâm helyett, pedig a holnapra szó vagy az
akác mennyivel egyszerűbb lett volna, a salcâm helyett mondhattunk
volna persze băgrint is, mint a bánáti sváb deportáltak, de hát az sem
oldott volna meg semmit, legfeljebb az ă-nél még lehetetlenebb â-t
váltottuk volna ki a mi bátortalanul csücsörített ö-nkkel, ám a
lágerosztály egyöntetű vinnyogásától ez sem mentett volna meg, be
is írta a Tovarăşa a kettest a testvéreim ellenőrzőjébe, csupa kettes
sorjázott valamennyi tantárgy rubrikájában, pedig már a négyes
érdemjegy is bukásnak számított, bizony egytől egyig bukásra álltak
a testvéreim mind, a deósok legaljának számítottunk, mint a lăteşti-i
Marin pungás és besúgó, vagy Runcan, a másik besúgó, aki minden
előzetes bejelentés nélkül Feteşti-en vagy Borduşani-ban belépett a
Román Munkáspártba, és erőszakosan agitálni kezdte a
lágerlakókat, abban a nem titkolt reményben, hogy hamarabb
hazaengedik, pá-pá, deósok, engem már nem sokáig láttok itt,
kinyalhatjátok az újdonsült kommunista seggemet
110
hol van Nényu?, kérdeztük Anyánkat Răchitoasán, és hol vannak
az ikrek?, miért nincsenek velünk?, Anyánk nem válaszolt, mert
vagy nem tudta a választ, vagy nem bízott benne, hogy Nényu
valaha is ránk talál itt a világ végén, Pirike nénye meg, Apánk
meddő nővére az Istennek sem fogja elengedni az ikreket, kijárja,
hogy nála maradjanak, amilyen rátarti
111
megviselt arccal, halálsápadtan nézett ránk és nyugtatgatni
próbált, de ez a mészfehér, hideg arc és a megnyugtatásunkra tett
bizonytalan kísérletek sehogyan sem illettek össze, a napokig tartó
vonatozás Nagyváradtól Feteşti-ig kiölte belőle az élni akarás
legelemibb ösztönét is, valamiféle közös halálban bízott, észrevétlen
eltűnésben, körben állunk, egymás kezét fogjuk, zsoltárt énekelünk,
és huss!, elragadnak a puszta alig hallhatóan nyikorgó ördögszekerei
112
a kezdeményezést Ferenc elsőszülött testvérünk ragadta
magához, kihasználta az első adandó alkalmat, amikor magunkra
maradtunk, és szigorúan megtiltotta a pityergést, nem látjuk, hogy
Anyánk alig tudja összeszedni magát?!, már csak ez a szűnni nem
akaró, pisis pityergés hiányzik itt neki!, tilos, megértettük?!, tolta
bele az arcunkba az arcát, az ikrek előbb-utóbb megérkeznek, ha
meg nem, akkor az ő privát szerencséjük, hogy nem voltak otthon,
amikor teherautóra raktak és egyenesen a nagyváradi Securitate
pincéjébe ürítettek le bennünket, rajta vannak a listán ők is,
nyugodjunk meg, nem fogják megúszni a deportálást
113
elemente duşmănoase, ellenséges elemek, ezek vagyunk mi,
legfőképpen Anyánk, szép ez a fölfelé ívelő kettőshangzó, ugyanaz,
mint a Răchitoasa szóban, villanásnyi oá, cirkuszi oroszlánok
fejmozdulatára és szájtartására emlékeztet, amikor ellenszegülnek
éppen a tényleg tenyérbemászó idomár gyáva bökdöséseinek, ehhez
képest a magyar „ellenséges elemek” lapos ee-zése legfeljebb egy
kopott kecske megátalkodott önzését idézi fel, a román szóösszetétel
valahogy máris érthetővé teszi, hogy a Pártközpontnak cselekednie
kellett, bizony kezdenie kellett valamit a szocializmus ellenséges
elemeivel, Alexandru Drăghici vezérőrnagy és belügyminiszter,
egykori tehetséges lakatosinas, személyes ügyének tekintette az
ország megtisztítását tőlünk, hozzá is látott hát nagy erőkkel
114
egyszer csak, éjfél után valamikor, de még hajnal előtt, megjelent
a zöld ponyvás hatósági teherautó a ház előtt, fegyveres katonák
ugrottak ki belőle, kinyitották a nagykaput és behajtottak az
udvarra, Lupu nevű kutyánk boldogan fogadta őket, mint
mindenkit, aki betette a lábát az udvarunkra, mert Lupu nem a házat
vagy bennünket őrzött, hanem a porta békességét és
vendégszeretetét, mintha Apánknál részesült volna konfirmációi
áldásban ő is, körbeugrálta a katonákat és boldog csaholással
üdvözölte őket, megtévedt állat, talán még vallássérült is, ki tudja,
a  vendégszeretetet gyakoroljátok, mert tudtotokon kívül angyalokat
vendégeltek meg, tanította Apánk a szószékről, ez a mi rajongó
Lupunk meg szó szerint vette a tanítást, ami tilos, a Szentírás szó
szerinti értelmezése az ördögtől van
115
Anyánk nem volt otthon azon az éjszakán, Ferenc testvérünket
vitte be Nagyváradra, hogy kivegyék a manduláját az irgalmas rend
Republicii (Rákóczi, Regele Ferdinand, megint Rákóczi, majd Fő és
Nagy) utcai kórházában, de nem volt hely éppen, fölírták őket egy
listára, és a közelben lakó Arany bácsi bibliatudós órásmesternél
vártak a sorukra, ezt akkor elbasztuk, őrmester elvtárs, nincs itthon a
kurva papné, sziszegte a civil ruhás belügyes a katonákat irányító
altisztnek, értettem, őrnagy elvtárs, elbasztuk, válaszolta az
őrmester, na akkor, ha értette, pakoljon fel mindenkit, aki a házban
van és induljunk, értettem, válaszolta az őrmester, addig viszont
állíttassa le azt a kibaszott motort, csak nem akarja az egész falut
idecsődíteni, adta ki a parancsot az őrnagy, értettem, nem akarom,
leállíttatom, válaszolta az őrmester, să trăiţi
116
a teherautóra, Steagul Roşu, így hívták, vörös zászló, SR 101, a
szere, ezen a néven gyűlölte mindenki, a szerére Nényu hurcolt fel,
amit lehetett, zsírosbödönt, libazsírba eltett lesütött húst, váltóruhát
és fehérneműt Anyánknak, egy zománcozott edényt víznek, minden
elfért egy fekete-sárga kockás, szúrós lópokrócban, azután jöttünk
mi, egyenként, hurcoltuk magunk után a takarót és a párnát, mint
akik nem akarnak lemondani jogos tulajdonukról, mármint a
maradék álomról, ami reggelig járt volna, fel a platóra, gyorsan,
legyen elég már, türelmetlenkedett a civil ruhás, bútort, majorságot,
pakoljunk, őrnagy elvtárs?, érdeklődött az őrmester, maga megőrült,
értettem, akkor nem, több semmit, még egy szalmaszálat sem, ezt a
választ Nényu is megvárta, majd felkapaszkodott a platóra közénk
117
şi tu?, frumoaso, unde călătoreşti?, és te?, szépleány, hova utazol?,
kérdezte a civil ruhás Nényut még lentről, nem szerepelsz a listán,
leszállás, vezényelte a belügyes, gyorsan, Nényu nem mozdult, már
elhelyezkedett a gyerekek között, vagy őt is deportálják, vagy akkor
a gyerekek sem mennek sehova, ezt üzente eltökélt
mozdulatlansága, zavarjátok le a cselédet, utasította a katonákat az
őrnagy, cseléd az anyád, gondolta Nényu, majd kiadta ő is a
parancsot nekünk, utánam!, kiáltotta, leszállunk!, mi meg, ahogy
mondani szokás, egy emberként követtük, bár ez teljesíthetetlen
feladatnak mutatkozott, lekászálódás, takaró, párna, nyafogás
(kicsik), méltatlankodás (nagyok), állj, állj, kiáltotta az őrnagy,
megálltunk, megálltak a katonák is, az őrnagy újabb rohamra indult,
nincs a neved a listán, jóasszony, szabad vagy, magyarázta
Nényunak, nem érted?, kell a halálnak a ti szabadságotok, gondolta
Nényu, ha szabad vagyok, akkor megyek, mondta az őrnagynak, hát
ez bolond, állapította meg az őrnagy, akkor gyere, gyere csak te is,
indulás, adta ki a parancsot, és fölkapaszkodott ő is a platóra
118
a teherautó kifarolt az udvarról, akárha beismerte volna a
tévedését, elindult a főúton, a nagykapu nyitva maradt, mintha
újabb magas rangú vendégek érkezését várná, Lupu tanácstalanul
szaladgált fel-alá az udvaron, az utca végéig hallottuk csalódott
nyüszítését, azt hittük, látjuk is, de nem, testét felszívta a sötét
éjszaka, az útkereszteződésnél egy kötelező haladási irány balra
tábla jelezte, merre kell menni, majd egy Oradea feliratot viselő
bádognyíl következett, Nagyváradra megyünk, nem rossz,
hajnalodott, követtük az irányt, közben a nyüszítést is fölszívta a
sötét éjszaka, de mégsem, mégsem, egyszerre boldog kutyaugatást
hallottunk, Lupu ért utol bennünket, vidáman csaholva futott
utánunk, tudta, hogy nem hagyhat magunkra és nem hagyjuk
magára mi sem, csudajó játék ez a hajnali kergetőzés, miért is
maradna ki ebből a családi teherautós kirándulásból, előbb-utóbb
fölvesszük őt is és magunkkal visszük, Lupu!, Lupule!, kiáltottuk
kórusban, gyere, gyere velünk
119
Lupu, így hívták, román kutya, a neve azt jelenti, farkas, egy
román családtól kaptuk még Nagyszalontán, fogadjuk be, fajtiszta és
jól nevelt, mondták, majdcsak hasznát vesszük, és még azon az
éjszakán eltűntek a szemünk elől, reggelre hűlt helyük maradt, egy
üres ház, az ablakok és az ajtók tárva-nyitva, és minden a helyén,
érintetlenül, csak a könyvek omlottak le a polcokról a padlóra,
mintha csoportos öngyilkosságot követtek volna el, és az ónémet
íróasztal fiókjai hiányoztak, ilyen idők, az emberek eltűnnek, elnyeli
őket a föld, a sötétség, vagy akár a hajnali világosság, mint minket,
mindegy, Lupu, egy elmagyarosodott román kutya, nem, egy
elrománosodott német juhászkutya, aki végül elmagyarosodott,
Lupu!, Lupule!, zúgott a gyermekkórus
120
szóljon a sofőrnek, hogy lassítson, mondta az őrnagy az
őrmesternek, az őrmester előrekiáltott, a kocsi lassított, megesett a
szíve ennek a rosszkedvű őrnagynak, néztünk egymásra, mulţumim
frumos, mondtuk, na most!, biztattuk Luput, ugorj egy jó nagyot,
Lupu, még egyszer, úgy, Lupu körmei végigkaristolták a plató hátsó
redőnyét, ügyes vagy, Lupu, ne hagyd magad, Lupu boldogan
csaholva megint nekilódult, egyre jobban élvezte a játékot, akkor az
őrnagy kibiztosította a pisztolyát és belelőtt a kutyába, nem egyszer,
nem kétszer, egy egész sorozatot eresztett bele, morţii mătii de renegat,
mondta, pusztulj a renegát anyádba, a golyók a kutya marjába és a
homlokába csapódtak, az egyik jól láthatóan a szájába hatolt és a
tarkóján keresztül jött ki a testéből, Lupu a levegőben maradt,
csodálkozva nézett ránk, ilyet még sohasem játszottunk vele, nem
baj, ő azért folytatta a repülést, ilyen könnyűnek sohasem érezte
magát, gyönyörűen úszott tovább a hajnali fényben utánunk, szállt,
szállt, súlytalanul suhant a saját szétfröccsenő vérében és nem
zuhant le sohasem, drága Lupu, édes Lupu, repülj, repülj
121
Răchitoasa lágerben Nényu nincs velünk, nem volt velünk a
marhavagonban sem Nagyváradtól Feteşti-ig, és a katonai
teherautón sem Feteşti-től Răchitoasáig, hol lehet?, itt kellene már
lennie, megölték?, és az ikrek?, elpusztultak?
 (A térképről nem lehet lemenni)
122
a nagyváradi Securitate pincéjében kötöttünk ki, a Barátok utcája
és a Fő utca sarkán, amikor leszálltunk a teherautóról, katonák álltak
sorfalat nekünk a bejáratig, mi meg lehurcolkodtunk a szűk lépcsőn,
a pincében Anyánk várt ránk Ferenc elsőszülött testvérünkkel, ezek
a mi szekusaink már induláskor leadhatták a drótot, hogy nem
találták otthon a kurva papnét, meg hogy elbaszták, és hogy
Nagyváradon keressék Arany testvérnél, a bibliatudós zsidó órásnál,
a Rimanóczy fürdő tőszomszédságában, és lehetőleg még éjszaka
gyűjtsék be, nehogy a pártközpont tudomására jusson, hogy rosszul
organizálták a kitelepítést, Ferenc elsőszülött a pince földjén feküdt,
égett a láztól, mellette bádogedényben víz, Anyánk Máriamagdolnát
ültette mellé, hogy cserélgesse a homlokán a vizes zsebkendőt,
imádkozz, hogy gyógyítsa meg az Úrjézus, mondta neki, jó, mondta
Máriamagdolna, jó, meg fogja gyógyítani
123
a Securitatéval szemben, a túloldalon, átellenben, a Barátok
templomának tornyait téglapiros fénybe vonta a felkelő nap, egészen
közel kellett menni a pince ablakához, hogy ki lehessen látni, a
templomban Szent Ferenc éppen megkapja a Megváltó sebeit az
Alverna-hegy ormán, Anyánk jól ismerte a templom oltárképét,
sokat ült előtte Apánkra várva, akit kihallgattak közben a szekusok
vagy egyszerűen csak szó nélkül megkínoztak, rendszerint a
templomban búcsúztak el egymástól és a templomban találkoztak,
amikor végre kiengedték, ha egyáltalán aznap kiengedték, ha
viszont nem, Anyánk elnyúlt az egyik padon és kivárta a reggelt, a
sekrestyés nem szólt hozzá, nem is nézett rá, egy fehér kendőben
ételt hagyott neki az oltáron, és köszönés nélkül rázárta a templom
nehéz ajtaját
124
 Anyánk minden lehetséges megvilágításban látta már a
nagyváradi Szent Ferencet a feszülettel meg a reves koponyával, de
sehogyan sem tudta megszeretni a festményt, sokáig nem jött rá, mi
taszítja benne, Szent Ferenc oldalvást, a válla fölött sandít fel
Alverna gyűrött egére, mintha kunyerálná a Mindenhatótól Krisztus
öt sebét, ez lehetett az, csakugyan, ha már Anyánk kérne vagy netán
követelne valamit a Mindenhatótól, akkor biztosan nem sebeket, azt
megkapjuk mi emberek egymástól, kérés nélkül, ehhez nem kell
semmiféle isten, sem egy, sem kettő, sem három, sőt több sem, a
kunyerálás meg mindenképpen kizárt, nincs az az isten
125
feküdjetek le, verebecskéim, korán van még, hosszú út áll
előttünk, aludjatok, így szólított bennünket Anyánk, verebecskék, ez
volt a kedvenc szava, a nevünket, ha gyorsan akarta kimondani,
mindig fölcserélte, Fe-Li-Má, Pé-Ist-Pa, vagy hogy hívnak, a lányokét
a fiúkéval, a fiúkét a lányokéval, utána meg mindig nevetett, milyen
sokan vagytok, verebecskék, csodálkozott el olykor, mintha elkerülte
volna a figyelmét, hogy mikor és hogyan jöttünk a világra, és hogy
ehhez neki is valami köze volt, arra gyanakodott, hogy a
Magasságban Lakozó őt is csak béranyának szemelte ki, mint
Szűzmáriát, Anyánk a szerelmi beteljesülést egyedül Apánkkal, és
nem a mi fogantatásunkkal és születésünkkel kapcsolta össze,
Anyánk is a Szentlélektől maradt viselős, mint az istenszülő
Szűzmária, és Anyánk is visszanyerte szüzességét minden gyerek
megszületése után, mint a Szeplőtelen Mária, Apánk meg már a
szülés másnapján nagy lendülettel nekilátott újra meghódítani
Anyánkat, leste a kívánságait, meglepetésekkel halmozta el, verseket
írt hozzá
126
azt tervezték, hogy úgy fogják leélni az életüket, mint Ábrahám
meg Sára, vénségig tartó, viharos szerelemben, azzal a különbséggel,
hogy Sárának csak késő öreg korára nyílt meg a méhe, és ekkor
szülte meg a gyermekét, Izsákot, Anyánknak meg már a házassága
második évében, de ez a szerelemhez mérten igazán elhanyagolható
különbség, Anyánk hetet szült, Sára egyetlenegyet, ez is mutatja,
hogy nincs is semmi eltérés, ugyan ki tudná megkülönböztetni a
hetet az egytől?, senki!, még bizony Isten sem, akit Sára is és Anyánk
is szépen kinevetett, ha csak tehette, de Isten nem haragudott meg
ezért, ellenkezőleg, Sárától, úgy tudni, mosolyogni tanult meg,
Anyánktól pedig kacarászni, nevetgélni, sőt önfeledten hahotázni,
önmagán, persze, ki máson
127
egy fiatal szekus tiszt jött le a pincébe, frissen futott le a lépcsőn,
mint akinek jól kezdődik a napja, vagy jól végződött az éjszakája, mi
éppen a reggeli előtti imát mondtuk a zsírosbödön körül, előtte
Anyánk bekente zsírral elsőszülött Ferenc testvérünk mellkasát és
hátát, metilénkékkel megkenegette a torkát, Ferenc testvérünk
szemmel láthatóan megkönnyebbült, a szekus a lépcső alján
megvárta a közös áment, jó étvágyat kívánt, egyenek csak, mondta,
ne zavartassák magukat, hosszú út előtt állnak, majd valami
határozatot emlegetett, és hogy az ingyenes utazáshoz van papírjuk
a belügyminiszter elvtárs saját kezű aláírásával, de ezt végül
elmulasztotta megmutatni nekünk, Răchitoasa lágerbe telepítenek,
közölte velünk, üres barakkot is találunk ott, ha szerencsénk van, de
ha nem, építhetünk magunknak egyet, ne nyugtalankodjunk
128
magyarul beszélt velünk, ékes magyarság, sima modor, előzmény
nélküli, különös otthonosságérzés, a mieink között vagyunk,
egymáshoz tartozunk, azonos célok vezérelnek, csak annyi a
különbség közöttünk, hogy ő a győztesek oldalán áll, a történelmet
pedig a győztesek írják a vesztesek vérével, kihegyezett
írószerszámaikat mélyen belemártják a vesztesek húsába
129
hol van ez a Răchitoasa?, kérdezte Anyánk, mutatom, mondta
előzékenyen a szekus, elővett a belső zsebéből egy térképet,
kiterítette, mi itt vagyunk, Nagyvárad, itt meg Feteşti van, látja,
Feteşti-től nem messze, fölfelé valahol fogják megtalálni Răchitoasát
a Duna árterületén, új láger, nincs a térképen, de a térképről nem
lehet lemenni, ugyebár, ne aggódjunk, biztosan létezik Răchitoasa, a
lágerparancsnokság tud magukról, már el is küldtük a táviratot, az
érkezésig meg a mi foglyaink, ne féljenek, katonák fogják őrizni a
családot a célállomásig, biztosan megérkezünk, higgyünk neki, nem
ma kezdte a szakmát
130
akkor essünk túl a formaságokon, mondta, felolvassa a névsort, a
szerelvény készen áll az Oradea Est pályaudvaron, időben ki kell
jutnunk az állomásra, a cseléd az állomásig kísérhet minket, utána
mehet, amerre lát, fejezte be mondanivalóját a tiszt, nem vagyok
cseléd, vetette közbe Nényu, sohasem voltam az, erről most nem
kíván vitát nyitni, közölte a szekus, tengernyi dolga van, elhihetjük,
ő érti, a család az család, Deme Márika nevű személy viszont nem
szerepel a listán, hanem csak a papné a hét gyerekkel, írjon fel
engem is, erősködött Nényu, megőrült?, azt akarja, hogy magát is
deportálják?, azt, válaszolta Nényu, velük megyek, velük megyek,
velük megyek, ismételgette megállás nélkül, mint aki
megtébolyodott
131
a szekus nem figyelt tovább Nényura, a listát nézegette és
hangtalanul számolt, Nényu kétségbeesetten átölelte Anyánkat,
megindultak a könnyei, mint akit elárultak, akkor a fülkiszúrás az
ajtófélfánál és az örökfogadalom csak szemkiszúrás volt?, súgta
Anyánknak, nem, mondta Anyánk, biztosan nem
132
két gyerek hiányzik a hétből, szólalt meg a szekus, na tessék, ezt
is jól elbaszták, gondolta, de nem mondta ki hangosan, lássuk csak,
kik azok, Ferenc, jelen, István, jelen, Lídia, hiányzik, Pál, hiányzik,
akkor hát ők azok, hol bujkálnak?, ezt is nekem kell megoldani,
gondolta, a rohadt anyjukba, hogy lehet ezzel a csürhével
megtisztítani az országot és lerakni a kommunizmus alapjait,
jelenteni fogom, ha addig élek is, a legmagasabb helyeken, gondolta,
ami sok, az sok, nincs kegyelem
133
szedje össze magát, Deme diakonissza, ne szipogjon itt nekem,
mondta, ezek az örökfogadalmas szüzek, ezek a legveszélyesebbek,
gondolta, figyeljen rám, mondta, előkeríti a két szökevényt a föld
alól is, utána leviszi őket Răchitoasára, ott jelentkezik a gyerekekkel
a lágerparancsnoknál, várni fogják, ez parancs, megértette?, meg,
válaszolta Nényu megkönnyebbülten, mint akit angyal szárnya
érintett meg, megértettem, bejutok én is a lágerbe, gondolta
boldogan, majd Anyánkra nézett, és a kifúrt fülére mutatott, vág az
eszem, gondolta a szekus tiszt, készüljenek, mondta, és magunkra
hagyott bennünket
134
Nényu különbözik tőlünk, ő szabad, a személyijében sem
szerepel a DO pecsét, ő nem deós, mint mi, mert szabad
elhatározásból lett lágerlakó, mint Tereza asszony, aki a szerelmét
követve jött a Bărăganba, fényes nappal besétált Lăteşti lágerbe,
mintha mindig is itt élt volna, mindenkinek köszönt, akivel
találkozott, és kedves szavakkal a hogyléte felől érdeklődött,
illedelmesen purpárlézott, mint az ismerősökkel szokás
135
Tereza megpróbált a börtönbe is a szerelme után menni, de ez a
terve meghiúsult, pedig sikerült fölvétetnie magát a zsilávai
börtönkórházba konyhás lánynak, a belügyesek viszont szagot
fogtak, vagy valaki egyszerűen csak besúgta, nem derült ki sohasem,
az első munkanapján kicsapták Terezát a konyhából, és súlyosan
megfenyítették, de Terezának beszélhettek, szerelmes volt és
eltökélt, börtönről börtönre, lágerről lágerre járva felkutatta a férfit,
míg végül a mi második lágerünkben, Lăteşti-en találta meg,
Romulus, így hívták Tereza szerelmét, valahogy tudtára is adta az
érkezését, mert Romulus napokig a frissen meszelt barakk előtt várta
a lányt egy hatalmas kékiringócsokorral, Bine ai venit, Tereza!,
köszöntötte, amikor megjött, majd bementek a házba, magukra
zárták az ajót, és napokig nem mutatkoztak
 (Grüber)
136
ez a temetetlen holtak lágere, világosította fel Anyánkat a
gödörlakó Grüber Răchitoasa lágerről, aki sem colibát, sem bordeit
nem volt hajlandó építeni magának, még akkor sem, amikor a
lágerparancsnokság börtönnel fenyegette meg, Grüber csak röhögött
rajtuk, engem aztán bezárhattok, ahova akartok, mondta, nem érhet
semmi meglepetés
137
a telepen nem volt üres barakk, telt ház fogadott bennünket, a
vendéglátást sok év tapasztalatával a hátuk mögött sem sikerült
elsajátítaniuk ezeknek, gondolhatta volna Anyánk, de Răchitoasa
lágerben egyetlen nap sem sikerült a humoránál lennie, ott álltunk a
lágerparancsnokság előtt a sorsunkra várva, nem tudva, hogy az a
sorsunk, hogy nincs sorsunk, és ez majd végtelen, a halálunkig, sőt
még azon is túl tartó szabadsággal ruház fel bennünket, legalább
akkora kiterjedésűvel, mint ezek a minden irányban az égbolttal
érintkező bărăgani földek
138
a legtöbb emberi csont ősszel került elő, amikor az útra kész,
egyre idegesebb ördögszekereket kitépte a földből a  crivăţ, és fújni
kezdte őket a vastag porral együtt a lemenő nap irányába, a kitakart
csontokat senki nem érintette meg, megjelölték a helyet, keresztet
vetettek és a gödörlakó Grüberért küldtek, hogy jöjjön, mert
csontvázat találtak megint, Grüber meg azonnal jött, hófehér
rafiazsákokba rakta a csontokat, a zsákokra ráírta a feltételezett
család nevét, a megtalálás helyét, dátumát és egy sorszámot, majd az
adatokat bevezette egy piros fedelű, nagy alakú füzetbe, meg még
azt is, hogy nőé vagy férfié vagy gyermeké a csontváz, ha
kutyacsontvázat találtak a csontok mellett, akkor azt is összeszedte
egy zacskóba és gondosan a rafiazsákba helyezte, ahova tartozott,
van lócsontváz is, egy fiatal lány csontjai mellett feküdt, úgy találták
meg, begyűjtötte azt is hiánytalanul a lányéval együtt, a bekötött
szájú zsákokat pedig az otthonául szolgáló gödör körül tárolta,
tökéletes rendben, mintha egy temető különös sírkövei volnának
139
ez a csontváz Cocroné, az a kicsi zsák Boquel Nicolaué, fentebb
Smircinskié, hiányzik belőle a koponyacsont, de elő fog kerülni,
utána jön Laţici Batanié, majd Veriochié, Molocié és Caramişiné,
mellette meg Magla állatorvosé és az anyjáé, az ösvénytől jobbra a
görögkatolikusok csontvázai, sokan vannak nagyon, balra bánáti
sváb csontok sorakoznak, ők vannak a legtöbben, ha őket elhagyjuk,
a bukovinai menekültek jönnek az arománokkal, a bolgárokkal és a
szerbekkel, utánuk a magyarok, valamennyi csontváz hibátlan, még
a gyermekeké is, a legfelső sorban zsidó csontvázak várakoznak a
számozott rafiazsákokban, az a különálló a kereszt jelével a
papunké, elkóborolt ő is a pusztában egyedül meghalni, de lehet,
hogy irgalmas farkasok végeztek vele, mindenesetre kivételesen
szép munkát végeztek, fényesre nyalták egyenként a csontokat,
nagyon tisztelhették az öreget, a kurva anyjukat
140
a gödörlakó Grüber megejtő otthonossággal sorolta fel az
összegyűjtött halottakat, mintha a csontok gazdái valahova elutaztak
volna nyaralni vagy meglátogatni rokonaikat Elzász-Lotaringiába
vagy Baden-Württenbergbe, és személyesen neki hagyták volna
hátra csontjaikat megőrzésre, mert hamarosan visszatérnek úgyis, és
szeretnék magukhoz venni jogos tulajdonukat, Grüber hibátlan
nyilvántartással áll készen a visszatérésükre, és hát nem is
szándékszik hazamenni innen, ez az otthona, senkije sincs, csak a
családja, ők meg itt laknak a jobb oldali vájatban mindannyian, ez itt
a felesége, a többi négy zsák meg a gyermekei, mindannyian
belefulladtak a Dunába, valahogy senki nem volt a közelükben, még
Isten sem, hogy kimenthesse őket, ha egyáltalán lehetséges lett volna
és akarták volna, hogy segítségükre siessen valaki, a csontvázakra
vigyázni kell, mondta Grüber, legalább olyan értékesek, mint a lélek,
nélkülük nem lehetséges a feltámadás, ez köztudott, márpedig az
utolsó ítéletről lemaradni ebben a véglegesen elkurvult világban
igazán nagy átverés lenne, erre tettem fel az életemet, mondta
141
emberi csontot Ferenc elsőszülött testvérünk is talált Răchitoasán,
két ép csontvázat egymás mellett, az egyik kinyújtott karral feküdt
összegörnyedve, a mögötte levő a jobb karját a társa vállán
pihentette, amikor kiszállt belőle a lélek, Ferenc odaparancsolta
István testvérünket őrszemnek, majd rohant Grüber után, hozzon
két rafiazsákot, mondta neki izgatottan, Grüber megdicsérte
Ferencet, és egy még meleg, héjában sült krumplit nyomott a
markába
142
amikor odaértek, a gödörlakó szomszéd megilletődötten hajolt a
csontvázak fölé, ez itt a nyomorék Maria Tincué, jelentette ki
gondolkodás nélkül, a mögötte levő a Nikolajé, aki mindkét szemére
vak volt, ismertem őket, Freidorfról hurcolták ide őket azon a
nevezetes pünkösdi éjszakán, a lágerben pedig, ami akkor még csak
maga a pusztaság volt, nem voltak sem colibák, sem bordeiok, kerek
szájú lyukakat vájtak a földbe az idehurcoltak és abban laktak
143
Maria Tincu és Nikolaj együtt jártak mindenhova, a nyomorék
elöl, a vak mögötte, így végezték a kötelező napi munkát is, a
görnyedt Maria Tincu irányította Nikolajt, Maria megállás nélkül
beszélt, Nikolaj halkan énekelt, ősz végére járt, fogságuk első ősze,
amikor egyszer csak bejelentették, hogy mennek a Dunára tűzifát
gyűjteni, de mindenki tudta, hogy nem fáért mennek, és hogy nem
fognak visszatérni soha többé, novemberben nem lehetett egy szem
fát sem találni a Duna árterületén, akkorra már a legapróbb ágakat is
összeszedték a lágerlakók, valójában megérezhették a közelgő hó
illatát a nyomorékok, mondta Grüber, és elindultak, olyan messzire
vonszolták el magukat a teleptől, amennyire csak bírták, amikor meg
elfogyott minden erejük, lefeküdtek egy szélvédett, még
valamennyire langyos földmélyedésbe, és mielőtt betakarta volna
őket a hó, örökre elaludtak
144
 keressük meg Grübert, javasolta Tumba lágerparancsnok, ő majd
segít nekünk, üres gödröt biztosan találunk, ne aggódjunk, van
köztük többszobás is, így mondta, többszobás, mai multe camere, ha
szerencsénk van, még bútormaradványokra is bukkanhatunk,
mobilă, ezt a szót használta, resturi de mobilă, emberek laktak bennük,
mi is kibírjuk, ha kibírjuk, aztán majd ha ürül barakk, felőle
átköltözhetünk, bár erre ne nagyon számítsunk, újabb kontingens
érkezését várják, így mondta, kontingens, tegyük rá a kezünket a
legjobb gödörre, amíg van mire, Anyánknak a bükkönyültetvényen
kell dolgoznia, tette hozzá, borceag, így mondta, vagy esetleg a
rizsföldeken, la  plivit orez, meglátjuk, hova kell még ember, tette
hozzá, reggel hatkor jelentkezzen a Ferma Petroiuban, ott majd
beosztják
145
váratlanul megtetszett Anyánknak ez a mindennapos răchitoasái
kóborlás az ébenfekete bükkönymagok dombjai között, a Ferma
Petroiu lelkesítő plakátján megtalálta a növény latin nevét is, vicia
pannonica, pannon kudarc, szép, gondolta, Isten talán mégsem
veszítette el teljesen a humorát, nagy szó
146
költözzenek hozzám, javasolta egyik nap Grüber, az enyém a
telep legtágasabb gödre, valóságos összkomfortos labirintus, én
vájtam magamnak, van hely bőven, szeretem a férjemet, hárította el
Anyánk Grübert, mire a gödörlakó sietett biztosítani Anyánkat,
hogy ő is szereti a feleségét, láthatja, hogy még ez is, a házastárs
iránti töretlen szeretet is egymásnak rendelte őket, sőt halálos
szeretettel szereti a gyermekeit ő is, mint Anyánk, megmutatja őket,
ha kíváncsi volna rájuk, ott vannak a csontjaik mind a gödörben, a
feleségéé és a gyermekeié, és ott is maradnak, az ítélet napjáig, a
többi csontvázzal együtt, de Anyánk nem kért belőle, illedelmesen
megköszönte még egyszer, hogy segített nekünk gödröt találni a
telepen, és hogy valamennyi szalmával is ellátott bennünket, majd
kivett a zsírosbödönből egy darab lesütött húst, és hálából
átnyújtotta Grübernek, a széljárásra figyeljenek, ez a legfontosabb,
mondta Grüber, a băltăreţu délről jön és sok esőt hoz, a kurva crivăţ
északkeletről, az meg jeget és havat zúdít a földre, de annyit, hogy
fűteni sem kell a gödröt, mert úgyis hiába
147
mindenki össze akar költözni az Anyánkkal, alighogy meglátják,
máris ajánlatot tesznek, nem bírnak ellenállni ennek a rémült
szépségnek, Grüber sem vette le róla a szemét, amikor beszélt vele,
egy idő után nem is Anyánkat, hanem a saját nézését nézte, mint aki
nem hisz a szemének, Lăteşti-en, a másik lágerben, ahova innen
kerültünk, egy egész lista kerekedett ki azokból, akik megkérték
Anyánk kezét és örökbe akarták fogadni a hét, zörgő csontú
gyermeket, végül Nényu lett a győztes befutó, ő fogadott örökbe
minket, amikor Anyánk úgy döntött, hogy belemenekül a halálba
148
a legnagyobb meglepetést Balotă bölcsész okozta Lăteşti-en,
amikor Praporgescu ezredestől kalapot és sétapálcát, Marino
tudóstól öltönyt és cipőt kért kölcsön, és egy napfényes vasárnapon
beállított hozzánk két tanú kíséretében, azaz Mimi Vaida
bárzongorista és Goma író társaságában, hogy előbb ékes kolozsvári
magyar nyelven, majd a tanúk kedvéért románul is közölje komoly
szándékait Anyánkkal és velünk, azaz megkérje Anyánk kezét és
vele együtt a mi kezünket is
149
nem tudok semmit a férjemről, Nicu kedves, hogyan mondhatnék
igent magának, felelte neki Anyánk együttérzéssel, majd az
asztalhoz invitálta a küldöttséget a szentjánoskenyér magvaiból
készült liszttel hintett lucernafőzelék elfogyasztására, de Nicu nem
adta fel könnyen, csak maga nem tudja, Júlia, amit a lágerben
mindenki, fogta könyörgőre, és nem is akarja tudomásul venni, hogy
a férje borítékban tér hamarosan haza, ha már haza nem tért,
bizonyára ott várja a felbontatlan levél a magyarkéci parókián,
kérem, asszonyom, bocsásson meg a nyíltságomért, lóbálta zavartan
a sétapálcáját, én azért megvárom a borítékot, Nicu kedves, ugye
megért engem, mondta szelíden Anyánk, nem értek én már semmit,
Júlia, nem értem, hogy hogy nem érti, amit mindenki ért, Anyánk
nem vette észre, hogy Balotă bölcsész elolvad ettől a szépséges
nicukedvestől, vagy lehet, hogy nagyon is észrevette, csak éppen így
látta jónak megbosszulni Nicu Balotă konok, szűnni nem akaró
ostromait
150
a rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az
Emberfiának nincs hova fejét lehajtania, olvassa Anyánk az Evangélium
tanítását, pedig van hova, gondolta, a barlang készen áll, nem is egy,
bizony, van hova lehajtanunk a fejünket, és az elhagyott vájatokban
még rókák is laknak, a rókák készséggel megosztják velünk a
barlangokat, nem bántják a gyerekeket, a rókák befogadnak minket,
ugyanoda hajtjuk le a fejünket mi is, mint ők, a Biblia sem tudhat
mindent
151
Anyánk azzal kezdi, hogy valami nyíró alkalmatosságot kér
kölcsön Grübertől, és egy-kettő, kopaszra nyír minket,
Máriamagdolnát sem kíméli, mindhiába sivalkodik, a hajamban van
az erőm, kiáltja kétségbe esve, az erőm, anya, az erőm!, utána levágja
a saját haját is, egészen rövidre, milyen gyönyörű a fejed, mondja
Anyánk Ferenc testvérünknek elbűvölve, mintha apádat látnám a
bíróság előtt állni, igen-igen, az ítélet kihirdetése napján őt is
kopaszra nyírták, hogy eszébe ne jusson a felmentésében
reménykedni, fegyencfrizura, így hívták ezt a hajviseletet,
Anyánknak a bíróságon az jutott eszébe, hogy egyetlen hajszál sem
eshet le a fejünkről a Mindenható tudta nélkül, mennyi hajszálat kell
észben tartanod, Uramisten, igencsak össze kell szedned magad, de
ne add fel semmiképpen, képes vagy rá, nagy hajszálnyilvántartó
hírében állsz, na gyertek, verebecskéim, mondjuk el az esti imát
 (Tronaru és Truman Gertrude Erika)
152
Júlia, született Sollich, ez terjedt el Anyánkról a leghamarabb a
telepen, ez a született Sollich, pedig alig voltak már svábok
Răchitoasán, amikor mi odakerültünk, a háborús bűnös,
nácikollaboráns bánáti gazdákat rendre hazaengedték, de nem azért,
mert a hatóságok sok utánajárás után végre felismerték, hogy sem
háborús bűnösök, sem nácikollaboránsok nem voltak, dehogy, a
háborús bűnösök és nácikollaboránsok különben is mind otthon
maradtak, ők alapították az első kommunistapárt-sejteket, majd
komoly szaktudással ők vezényelték le a kitelepítéseket, adta
tudtunkra Grüber, ismeri őket, mint a tenyerét, nem jött rá semmire
a hatóság, kényszerűségből engedték haza a bánáti gazdákat, mert a
rendszeridegenek újabb nemzedéke került terítékre, velük kellett
kezdeni valamit, és a kitelepítés mutatkozott a leghatékonyabb
eszköznek, voltak elegen, kellett a hely a bărăgani lágerekben, a múlt
lerendezése után a jövő előtt kellett megtisztítani az utat, nagyon is
érthető, az őskommunistákat és az elhajló párttagokat kivégezték, a
kollektivizálás beindult, most mi kerültünk sorra, pedig sem
őskommunisták, sem elhajló párttagok nem voltunk
153
a bánáti gazdák, itt tartottunk, mondta Grüber, megépítették a
lágereket, előbb a lakályos gödröket, majd a földből kiálló,
félszuterén colibákat, végül a vert falú bordeiokat, beindították a
munkatelepeket, majd hazamehettek a maguk szétdúlt semmijükbe,
csak megkeményedett szívű kóbor kutyák és elvadult szarkakeringő
galambok köszöntötték a hazatérőket
154
és valóban, csak a telep szélén maradt néhány gödör, colibák is
csak mutatóban, Lăteşti-en már takaros, fehérre meszelt barakkok
sorakoztak egymás mellett, sokéves megfeszített munkával sikerült
létrehozni a koncentrációs táboroknak kinéző koncentrációs
táborokat, ha megvilágítja őket a lemenő nap, patakzik a falakból a
gyermekek vére, és csonkolt szavak és vakkantó kiáltozások törnek
ki belőlük
155
tele van hangokkal a barakk vert fala, éjszakánként elszabadult
ördögszekerek marják elevenre a tapasztást, van, hogy hajnalig
nyiszogtatják hegyes körmeiket az ablaküvegen, be akarnak törni a
barakkunkba, hogy engem is elevenre karmoljanak, de én hősiesen
harcolok, puszta kézzel visszaverem az első rohamot, a magam élete
már semmit sem számít, Anyánk védelmére összpontosítok, aki mit
sem sejve alszik mellettem, nem hagyom magam, de egyedül
sehogyan sem tudom feltartóztatni őket, ömlik a vér a karomból, a
mellkasomból, az arcomból, még a körmeim alól is friss vér csöpög,
húscafatok lifegnek a körmök hegyén, ébredj fel, kisember, nincs
semmi baj, gyere, bújj ide hozzám, anyám hangja, valahonnan
messziről hallom, hol van?, hol van?, hova tűntél, Anyácska, a te
életedet védem az ördögszekerek támadásától
156
a Duna másik partján, igen, ott van, most már látom, fölszakad
körülötte a pára, nem tudok vízen járni, anyácska, nem látod?,
kiáltom neki, hogyan bújhatnék hozzád, gyere, gyere, indulj el, ne
félj, a jéghideg víz felszínére csúsztatom a talpamat, elindulok,
érzem a folyó érdes sodrását, egész testemben didergek,
összekoccannak a fogaim, de megyek tovább, ne siess, kisember,
csak szépen, szépen!, hallom Anyánk hangját a túloldalról, engem
nézzél, engem!, óriási harcsa úszik el alattam, visszanéz rám,
észreveszi a vízbe csöpögő véremet, szembefordul velem, néz,
megindul felém, végem van, látom szélesre nyitott száját, a befelé
hajló fogait, futni kezdek a vízen, de már a második lépésnél
süllyedek, kézzel-lábbal kapálózom, csapkodom a vizet,
megpróbálom kinyomni a harcsa szemét, de ő hangosan kacagni
kezd, visszhangzik a Duna medre a harcsa éles hangjától, ments
meg, anya, ments meg, a szemed láttára tép szét a Sátán
157
 sírva ébredek Anyánk karjában, még sokáig hadonászom és
kapálózom, Anyánk erősen magához szorít, látja a véres karjaimat,
az összekarmolt mellkasomat, az arcomat, a körmeimről csöpögő
friss vért felfogja a tenyerével, nem tudtalak megvédeni, anya, ne
haragudj rám, legyűrtek az ördögszekerek, egyedül maradtam,
láthatod, gyilkos harcsával küzdöttem, húsomat tépte, befalta a
szívemet, jaj, anyácska, senki sem virrasztott velem, bocsáss meg,
bocsáss meg, de, de, mondja Anyánk, legyőzted őket, nézd, beijedtek
tőled és elkotródtak mind, hűlt helyük az örödögszekereknek, a
mély iszapba rejtőztek el a vérszomjas harcsák, te vagy az én
szabadítóm, kisember, ne sírj, büszke vagyok rád, én veled vagyok,
látod, és veled maradok a világ végéig, és még azután is, ne félj,
szeretem, hogy még azután is, anya, szeretem, hogy ezt mondod, én
is, én is, kisember, mondja Anyánk, én is szeretem az azután ist
158
az ördögszekerekkel Răchitoasán ismerkedtem meg, még ezek a
mélyre vájt gödrök sem óvnak meg tőlük, éjszakánként jól hallani,
ahogy süvítve rohannak és dübörögnek felettünk, mintha
katonabakancsot viselnének, ilyenkor gyermekfejnyi földdarabok
zuhannak le a plafonról, reggel Grüber gödörszakértőt hívjuk, hogy
segítsen, ő támasztékokat hoz és asztalterítőnyi nádszőnyegeket,
amiket ő maga fon meg a gödre előtt ülve, hegyesre faragott
cövekekkel fölfogja őket a meglazult plafonra, az alvóhelyeink feletti
térségekre fordítja a legnagyobb figyelmet, egy gyermek fejét is
képesek szétloccsantani ezek az elszabadult göröngyök, vigasztalja
Anyánkat, elmélyülten méregeti a fölhelyezett nádhálókat, takaros
kis plafon, ha jól meggondolom, mondja büszkén, kazettás
mennyezet a javából
159
maga miért nem megy haza, Grüber úr?, kérdezi Anyánk, nem
mehetek, dolgom van itt, Frau Sollich, láthatja, meg aztán kire
hagyhatnám az összegyűjtött csontokat, azt a beígért utolsó ítéletet
nem hagynám ki, ha már így alakultak a dolgok, én Isten könyvelője
vagyok itt, ennél nagyobb tisztességet el sem tudok képzelni
160
 mehetnek haza felőlem a bánátiak, folytatta, pedig nincs is
otthonuk, ami őket várná, földjeiket és állataikat fölfalta a kolhoz,
otthonaikat szétdúlták a kommunista lumpenek, egykori életükből
nem maradt semmi, még az egykori történeteik is felismerhetetlen
darabokra hulltak, csak a kóbor kutyák várnak megadással a
gazdáikra, jól szervezett falkákban csatangolnak a határban és
svábul beszélgetnek egymással, egyedül bennük lehet bízni, én itt
maradok a föld alatt, ennél közelebb már nem kerülhetek a saját
életemhez, nem adom oda senkinek azt, ami belőlem maradt, Frau
Sollich
161
bizonyára ez a szépen csengő Sollich hozta el hozzánk Tronarut
és feleségét, Truman Gertrude Erikát, a nő rizses volt, Tronaru pedig
mikor mi, de leginkább bükkönyös, mint Anyánk, ajándékot is
hoztak, ahogy vizitkor illik, egy még gőzölgő, konyhakendőbe
bugyolált, pirított szalonnadarabkákat sejtető eresztett puliszkát,
amit cérnával vágtak egyenlő méretű sacher-tortaszeletekre nekünk
162
akkor már Nényu és az ikrek is velünk voltak, kiegészült a család,
Nényu elragadta Pirike nénjétől az ikreket, körbekoldulta miattunk
Nagyszalontát és Magyarkécet, belevarrta Pál testvér kabátkájába és
Lídia nővér tetrabugyijába az összegyűjtött pénzt, a ruhákat és az
ennivalót zsákokba gyömöszölte, és rohant Răchitoasára, hogy
Anyánkat még lehetőleg életben találja, Tumba lágerparancsnok
három hónapot engedélyezett Nényunak a lágerben, de ha nekiadja
a szüzességét, közölte kertelés nélkül, mint aki a Pártközpont által
megszabott, szigorú ügyrendre hivatkozik, meghosszabbítja az
engedélyt, ez a feltétel, és akkor még maradhat a preoteasával, nem
vagyok szűz, jelentette be Márika, Jézus már magáévá tett és nagyon
féltékeny, mondta Tumbának Márika, úgy is jó, bólintott Tumba, őt
szarvaztam fel a legtöbbször, akkor hát értjük egymást, tudja, mit
kell tennie, ha maradni akar, a család az család, neki is van szíve,
majd szalajtsa el valamelyik gyereket és értesítse a döntéséről
163
 három hónap, mennyi is az, ha egy nap annyi, mint ezer
esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap, ne félj, folyamodott
Anyánk is a bibliapókerhez, még überelte is a zsoltárost, mert sem az
órát, sem a napot nem tudjuk, amikor értünk jön a mi Urunk,
mondta, biztosan nem, válaszolta sírva Márika, de lehet, hogy a mi
Urunk sem tudja
164
Tumba előtt Tronaru volt a lágerparancsnok Răchitoasán, de élete
legboldogabb napján, ahogy Tronaru szerette emlegetni, megkapta a
vastag DO pecsétet az igazolványába, ő is deós lett, és többet nem
hagyhatta el ő sem a telepet, beosztották a bükkönybrigádba, és
reggeltől estig dolgozott, mint a többi lágerlakó, amikor meg
beköszöntött éles süvítéseivel a november, Peripravára vezényelték
nádat vágni a szigorított lágerbe, de ő ezt sem bánta, mert Truman
Gertrude Erika, a környék lágereinek legszebb sváb foglya igent
mondott neki, és nem félelemből vagy számításból, még csak nem is
a csonttá aszott, beteg szüleire való tekintettel, hanem szerelemből,
márpedig a szerelmet senki el nem veheti tőle, nincs az a jól
szervezett Securitate és földimennyország kommunizmus a világon
165
Anyánk csak nézte-nézte elveszetten Truman Gertrude Erikát a
gödör előterében, ragyogása az ő arcát is fölgyújtotta, tessék
befáradni, mondta ügyetlenül, bizonytalan mozdulattal körbe is
mutatott, ezen aztán nevetni kezdtek, a kamaszka Ferenc testvérünk
kifutott a gödörből és kisvártatva egy gyönyörű szárazbogáncs-
csokorral tért vissza, átnyújtotta a vendégnek, ő meg magához vonta
Ferencet és puszit adott a homlokára, Truman Gertrude Erika olyan
szép volt, mintha benne öltött volna testet szülőfaluja minden
gazdagsága a még elmondatlan és már elmondhatatlan történeteivel
együtt, Triebswetter, Tomnatic, Nagyősz, így hívták a falut, aminek
ő volt a  legformásabb gyümölcse, onnan hurcolták ide nagygazda
szüleivel együtt
166
óaranysárga, vörösbe hajló, hullámos haja, finoman telt ajka és a
sötéten ragyogó szembogarak boldog titkokat sejtettek, róla mintázta
Botticelli a Vénusz születését, anyám életére esküszöm, hajtogatta
feldúltan Magla állatorvos, aki talán látta is a lányt meztelenül
fürdeni a Dunában, és noha Magla doktor vérfolyásos édesanyja már
a kitelepítés első hónapjában, hogy ne legyen a gyermekei terhére, a
Dunába ölte magát, a doktor esküdözése az anyja életére megtette a
hatását, a férfiak rémült vágyakozással tekintettek a lányra, és
elkerülték, ha tehették, kivéve a konstancai Securitate kötelékében
szolgáló Tronaru lágerparancsnokot, aki előtt egy csapásra
megvilágosodott az egész élete, megtagadta a múltját és elfogadta az
ismeretlen jövőt, bármit hozzon is az neki, nem tudott és nem is
akart ellenállni a hívásnak, megadóan zuhant bele a szerelem sötéten
ragyogó szakadékába
167
a konstancai láger-főparancsnokság elnézte volna Tronarunak, ha
megerőszakolja Truman Gertrude Erikát, és azt is, ha szerelemből
megöli, hogy ne lehessen a másé, de azt semmiképpen sem, hogy
ügyetlenül udvaroljon neki, mint aki elveszítette az eszét, sőt
mindenki szeme láttára fölgyűrje a lábszárán az egyenruháját és
mezítláb belegázoljon a vízbe rizst gyomlálni a kényszermunkát
végző asszonyokkal együtt, mindennek a tetejébe pedig egy ujjal se
nyúljon a lányhoz addig, amíg Răchitoasa görögkatolikus
fogolypapja meg nem eskette őket az Úr és a láger népes
gyülekezetének színe előtt, fakadjon áldás a szent életű férfi
emlékéből, tette hozzá mindig Tronaru, ha a bátor papot szóba hozta
168
Anyánknak tényleg nem volt semmije, csak mi meg Nényu,
valahogy talán Apánk is, aki pedig hol volt, hol nem volt, leginkább
persze nem, és amikor volt éppen, számunkra ismeretlen helyen
tartózkodott akkor is, vasra verve egy nyirkos kőfalú börtöncellában,
legalábbis mi így képzeltük el, és ott volt még Anyánk népes pesti
rokonsága, de ez a népes pesti rokonság semmit nem tudott rólunk,
mert nem is érdeklődött irántunk, egyszerűen nem léteztünk egymás
számára, de hát az vesse rájuk az első követ, valójában Pest sem
létezett éppen, füstölgő kőhalmok jelezték a kiskörút és a nagykörút
nyomvonalát, és szovjet tankok ügyeltek a kenyérsorokban
várakozó, elgyötört népes pesti rokonság biztonságára, akik viszont
éppen a megszálló szovjet tankok miatt nem érezték magukat
biztonságban
169
szóval a mi pesti rokonaink a legkülönbözőbb kenyérsorokban
töltötték az idejüket, és várakozás közben azon gondolkoztak, hogy
egy levert szabadságharcot nevezhetünk-e elbukott forradalomnak,
nem, biztosan nem, és ha a forradalom nem bukott el, habár
leverték, akkor bizonyára ők sem tekinthetők veszteseknek, még ha
annak nevezik is őket, legjobb tehát a mindenkori vesztesek oldalán
állni, mert bizony a vesztesek oldalán áll a pillanatnyilag eltiport
forradalom is, a vesztesek tehát szabadok
170
a népes pesti rokonságot egyetlen szónak hallottam mindig a
lágerben, népespestirokonság, amitől egész Pestre úgy gondoltam,
mint az ismeretlen rokonaim nagyra nőtt lágerére, amit csak erősített
az a felismerés, hogy a mi fogolytáborunk ugyanannak a Dunának a
partján terül el, mint Pest, így Pest is a Duna partján elterülő, nagy
láger képében rémlett fel bennem, Răchitoasa és Pest, valamint
Lăteşti és Pest testvérlágerek, igen, ilyen gazdagok vagyunk, amikor
semmivel nem bírunk, csak a szabadságunkkal, amit viszont senki el
nem vehet tőlünk, legkevésbé Tumba lágerparancsnok, aki maga is
lágerlakó, hiába áll a győztesek oldalán és hiszi szabadnak magát, ő
ugyan elhagyhatja a szigorúan kijelölt razát, a lágerkörletet, de
mindhiába, nyomorult győztes marad, Isten legyen hozzá irgalmas,
úgy kell neki
171
büszke voltam Anyánkra, hogy a szabad vesztesek oldalára állt,
és ennek mi, a gyermekek, ez a hét, satnya szerelemgyerek voltunk a
legfőbb biztosítéka, mi zártuk el az utat bármilyen győzelem
lehetősége elől Anyánk számára, az egykori lágerparancsnok, most
fogoly és lágerszakértő Tronaru viszont éppen bennünk, a
gyerekekben, a túlélés legfőbb koloncaiban látta jobb sorsra
fordulásunk esélyét, azt tanácsolta Anyánknak, írjon egy kérvényt
személyesen Alexandru Drăghici belügyminiszternek címezve,
hivatkozzon arra, hogy Răchitoasa lágerben nincs iskola, így nem
tudja teljesíteni a Párt szigorú meghagyását, hogy a gyermekeket
iskolába kell járatni a lágerekben is, ahol megfelelő átnevelésben
részesülhetnek és megtanulják az állam nyelvét, a férjem tudja, mit
beszél, vette át a szót Truman Gertrude Erika, behatóan ismeri a
Pártközpont titkos utasításait, bízzon benne, Júlia, Tronaru közben
elővett egy ív papírt, rajta a már megfogalmazott kérvénnyel, fel
vagyunk benne sorolva mi is, név szerint, Ferenc, István, Pál, Lídia,
Máriamagdaléna, Péter, András, mindenki, mutatta Anyánknak, hol
írja alá, a Luptăm pentru pace!, harcolunk a békéért, kötelező formula
alatt, majd megígérte, hogy a konstancai rokonok segítségével
haladéktalanul továbbíttatja az iratot Bukarestbe
172
Anyánk friss mentafűvel szórt libazsíros kenyérfalatkákkal és
földben hűtött bojtorjánteával kínálta a vendégeket, Lídia és
Máriamagdolna befészkelődtek Truman Gertrude Erika ölébe,
szagolgatták meztelen karját, beleszippantottak pelyhes nyakába, és
két oldalról fonni kezdték aranyvörös haját
 (Apanév)
173
ezek a nevek, Uramisten!, ahogy egymás után következnek a
hivatalos okmányokon, mintha nem is mi volnánk, ugyan ki ez a
Francisc, Ştefan, Pavel, Lidia, Mariamagdalena, Petru, Andrei, a
névadásban Apánk és Anyánk kiszámíthatóak és kezelhetetlenek
voltak, neveink felől nem ők döntöttek, hanem a Szentírás, István
vértanú, Pál apostol és Lídia bíborárus asszony, a bűnbánó
Máriamagdolna, a kőszikla Péter és testvére, András tanítvány,
kivételt csak a Ferenc képezett, Apánk is Ferenc, az idős Ferenc is
Ferenc, és még, mit ad Isten vagy ki, Sollich nagyapa is Ferenc,
visszafelé az első Ferencig mindenki Ferenc, de hogy ki az a
bizonyos első, a homályba veszett, ahogyan a homályba vész
minden Ferenc és nem Ferenc, bizonyos csak a homály, a
legközvetlenebb idős Ferenc halála után Apánk lépett a helyébe és
vette fel az idős Ferenc nevet, a Ferike úrfi, ahogyan Egriben
szólították, egyik pillanatról a másikra id. Ferenc lett, amikor a
sokadik elsőszülött, az ő fia, azaz a mi elsőszülött testvérünk világra
jött, hogy ifjú Ferenc váljék belőle
174
az apanév halálos ítélet, nincs kegyelem, nem érkezik meg az
utolsó pillanatban a hírnök a felmentő ítélettel, Isten ellenben
névtelen, az isten szó egyszerű munkaköri leírás, nem több és nem
kevesebb, mégis halálos ez is, de nemcsak a férfira halálos, hanem a
nőre is, pedig Isten nem hal ki sem a férfi, sem a nő mögül, kivéve
azt a Nietzsche nevű férfit, akit Apánk emlegetett szívesen, amikor
legyűrte a búskomorság, márpedig időről időre látványosan
legyűrte, a Nietzsche nevű férfi mögül kihalt az Isten, az ember
Istenre nézve halálos, az Isten pedig az emberre nézve, mondta
Apánk, a fiú az apára nézve halálos, az apa meg a fiúra nézve,
Apánk a depresszió időszakaiban tartotta a legsodróbb beszédeket,
és Anyánk volt a hallgatósága, de megtörtént, hogy mi is
beszivárogtunk egyenként a dolgozószobájába, ahol Anyánk
hallgatta őt, türelmesen és forró könnyeket ejtve
175
ne, ne, apácska, ne folytasd, kérlek, kapaszkodott bele Ferenc
elsőszülött testvér, nem folytatom, jó, folytatódik az magától is, a
mennydörgésnek és a villámlásnak időre van szüksége, a csillagok
fényének időre van szüksége, a tetteknek időre van szükségük, még
elkövetésük után is, hogy meglássák és meghallják őket az emberek
és az angyalok, ez a tett viszont, egészen pontosan az istenként
emlegetett Legfőbb Létező nyomtalan felszívódása az űrben, még
sokkal messzebb van, mint a legtávolabbi csillagok, de azért mégsem
olyan messze, a mi eltűnésünk viszont már küszöbön áll, be is
következik hamarosan, Apánk a börtönben kötött ki, mi meg a
temetetlen holtak Kék Duna-parti lágerében egy földbe vájt
szükséglakásban, halálos, de végső soron nem vészes ez az egész,
jókor kell jó helyen lenni, sötét időkben a megalázottak és
kitaszítottak között van a helyünk, és még mikor nem sötétek az
idők?, mikor nem?
176
és ha már Isten felszívódása szóba került, folytatta mégis Apánk,
ez a halott Isten ravatalánál prédikáló tébolyult Nietzsche, nos igen,
az apák protestáns védőszentje kellene hogy legyen, ha volnának
védőszentjeink, nyilatkoztatta ki Apánk, de hát nincsenek, szent
Nietzsche, könyörögj érettünk most és halálunk óráján, nem az a
kérdés, hogy én a gyermekeimre lettem életveszélyes, a
gyermekeimre és a szerelmemre, mondogatta, amikor már
elkerülhetetlennek látta a letartóztatását, hanem az, hogy mi lesz
veletek, Uramisten, miattam és érettem
177
te Feri, te Feri, vette át a szót Anyánk, hát ez az uramisten lesz
velük és velem, senki más, és veled sem lesz senki, senki más, csak a
te uramistened, ha meghalt, meghalt, egy isten azt csinál, amit akar,
a Mindenható nem lenni is tud, én viszont kikaparom az űrből, vagy
ahol nyugszik éppen, egy isten nem azért hal meg, mert a végét járja,
hanem mert gyáva, ezt vésd az eszedbe, itt megfogta Apánk fejét és
magához húzta, akkor a legszebb az arcod, amikor legyűr a
depresszió, súgta Anyánk, gyere, engedd, hogy megöleljelek, a
búskomorságot Izrael istenétől örökölted, egyenes ágon, szerelmem,
gyere
 (A szökés)
178
sublót, kredenc, kaszten, csillár, kanapé, komód, vitrin: rejtélyes
szavak, fogalmunk nincs, mit jelentenek, legfeljebb csak hatásos
fedőnevekként jöhettek számításba, amikor elsőszülött Ferenc
testvér irányításával belefogtunk vég nélküli összeesküvéseinkbe, és
bonyolult szökési terveket dolgoztunk ki, a Răchitoasán rekedt
sváboknak ezek a szavak a befejezett múltat jelentették, ők a
marhavagonokban ideszállított bútoraikat rendre fölvágták és
eltüzelték, hogy életben maradjanak, kivéve Tanti Ricachit, aki nem
volt hajlandó szalmán aludni a gödörben és bútorfával tüzelni, ő
kint maradt a szabadban, esténként megvetette magának az ágyat,
ahogy mindig szokta, literes bugyira vetkőzött, bebújt a fodros
gallérú hálóingbe, leült az ágy szélére és megfésülte hosszú,
gyapjúszürke haját, azután elmondta az esti imát, keresztet vetett és
lefeküdt
179
mindenki végignézte Tanti Ricachi esti szertartását, ahogy vakító
meztelensége estéről estére bevilágítja az egész Bărăgant, még a
gyermekeknek sem tiltották meg, színes, szélesvásznú film, cinéma
vérité, így ment ez napról napra, amíg egyszer reggelre dér lepte el a
pusztát és Tanti Ricachi ágyát, dér lepte el a haját és a szemöldökét,
az orra alatti szőrszálakon is dérkristályok csillogtak, olyan szép lett,
mint egy menyasszony, mosolyogva aludt bele a halálba, boldogan,
mint amilyen soha nem volt talán, az ágyával együtt temették el jó
mélyre
180
politúrozott bútormaradékok és faragott díszítések csillantak meg
olykor a gödrök mélyén, ahol a kitelepített családok laktak, ezek a
csillanások kötötték össze őket elrabolt életükkel, sublót, kredenc,
kaszten, csillár, kanapé, komód, vitrin, micsoda szavak!, egy
haszontalan nyelv puszta hangzásai, ónémet kredenc, csupa titok,
vajon mit jelenthet, ha nem magát a hiányt, azt a helyet, ahonnan
kiszakadunk, és ahova soha nem térhet vissza senki emberfia, még
ha vissza is tér
181
elszökünk a fogságból, magunkkal hurcoljuk Anyánkat is és
Nényut, a felelős döntés Freidorfon született meg, ahova
Răchitoasáról szállítottak bennünket, Drăghici belügyminiszter
kedvezően bírálta el Anyánk kérvényét, hogy más lágerben
helyezzenek el bennünket, ahol lágeriskola is működik, mi meg
Freidorfban kötöttünk ki, egy Jugoszláviába szökött sváb család
érintetlen házának a pincéjében, felettünk szépen bebútorozott
szobák tátongtak, azt sem tudjuk, hány, Freidorf nem láger, Anyánk
nem érti, mi történt, mert nem is érthető, mi meg vérszemet
kaptunk, elszökünk, nincs visszaút, Anyánkat könnyű lesz vinni,
alig áll a lábán, Nényu titoktartására és támogatására joggal
számíthattunk, szökés, ez a terv, a fedőneveket is kiválogattuk,
Ferenc mától „Kredenc”, Lídia „Csillár”, Máriamagdolna „Vitrin”,
István „Sublót”, Pál „Komód”, Péter „Kaszten”, András „Kanapé”,
összeállt a csapat, hét fő, bőven elég, még így is nagy a veszély, hogy
valamelyikünk elszólja magát, a szószátyár lányok, persze, rájuk
gyanakodtunk, attól kezdve csak a fedőnevünkön szólíthattuk
egymást, nehogy szagot fogjanak a besúgók, elszökünk, megvan a
megoldás, csak még a tervet kell kidolgoznunk, ráadásul a szökés
gazdag családi hagyománya is kötelez
182
Ferenc elsőszülött, azaz „Kredenc” főnökünk magyarázza el
nekünk a titkos gyűléseken, hogy Anyánk és Apánk a háború után
átszökött a magyar–román határon, így kerültek Romániába, Apánk
kétszer szökött, először még a háború kitörése előtt, Gellért költővel
Magyarországra, egészen pontosan Debrecenbe, mert oda vágytak
mindketten, évekkel később meg vissza Romániába Anyánkkal,
Ferenc testvér országtérképeket karcolt a földbe, előadást tartott az
újabb kori történelem abszurditásairól, Apánk Romániából szökött
Magyarországra, mondja, pedig még csak egy rövid évet kellett
volna várnia, mert jött a háború, és az az országrész, ahonnan
elszökött, Magyarországgá lett, azaz szöknie se kellett volna, hacsak
nem az éppen elsötétülő Magyarországról mondjuk a Fidzsi-
szigetekre, vagy a Jóreménység fokára, esetleg egyenesen a Marsra,
vagy még tovább, de aztán vége lett a háborúnak, és Apánk
visszaszökött Magyarországról az éppen elsötétülő Romániába,
sötétségből sötétségbe, vele tartott budapesti szerelme is, Anyánk,
Apánk hazaszökött, Anyánk meg a saját életébe, semmit sem tudva
arról, mi vár rá Apánk oldalán, a semmi irányába indult el azzal a
férfival, akit szeret, mert ott sejtette folytatódni a saját történetét, a
szerelemben
183
semmink nincs, csak a történetünk, és ez a legtöbb, amivel
bírhatunk, erre kell vigyáznunk és ezt kell gazdagítanunk valahogy,
nem a láthatóból áll elő a látható, hanem bizony a láthatatlanból, ez
az irány, a láthatatlan és a kiszámíthatatlan, a szökés az egyetlen
megoldás, Apánk a szökésfüggőség gyanújába keveredett előttünk,
és mi büszkék voltunk rá, ilyennek kell lennie egy igazi elődnek,
szökésszakértőnek, a börtönből is kiszökik valahogy a tetőn vagy a
pincén keresztül, egy vasszilánkkal lyukat váj a kőfalba és kimászik
a szabadba, ha még él, ha meg nem, a halála volt a végső szökés
maga, ennél nagyobb bátorságot el sem bírtunk képzelni
184
elmegyünk innen, nem hagyjuk meghalni Anyánkat, Ferenc
testvérünk Anyánk bibliájára esketett meg minket, hogy még
Anyánknak sem áruljuk el a titkot, az eskütétel részeként fölvettük a
fedőneveinket, Ferenc „Kredenc”, Lídia „Csillár”, Máriamagdolna
„Vitrin”, István „Sublót”, Pál „Komód”, Péter „Kaszten”, András
„Kanapé”, pokolian jól hangzanak, ismertük el, Isten is a
konspirációra teremtette őket, főként a sublót, kredenc és a komód, a
csillár sem rossz, meg a vitrin, bár ezek inkább lányszavak, fiúnak
nem való, egyik szónak sem ismertük a jelentését, kivéve a két
legnagyobbikat, Ferenc testvért és István testvért, az ikrek is
összevissza keverték őket, de a nagyok, ők igen, ők láttak és
érintettek sublótot, kredencet és kasztent, húzogatták ki-be a
kincseket rejtő fiókokat, elheveredtek a bőrbevonatú kanapén, és a
féltett vitrinből lopták ki az Apánk apjától örökölt fedeles pipát,
hogy igazi gőzgépet fabrikáljanak belőle, nekik esténként csillár
világított a nagyszalontai parókia nappalijában, amikor összegyűlt a
család, és Apánk lefekvés előtt felolvasta a Bibliából a napi szakaszt
185
mi, a tudatlan kicsik, akik csak a fogság nyelvét beszéltük, nem a
hatóságok által lefoglalt és elkobzott bútorainkra gondoltunk,
hanem bizony egzotikus háziállatokról képzelegtünk, nagy testű,
hűséges, a szabadságunkért az utolsó vérig küzdő őrző-védőkről,
akiket, mielőtt Apánkat azon a napfényes pünkösdön gyáván
letartóztatták, alattomosan tőrbe csaltak, majd halomra gyilkoltak a
Securitate különleges egységei, az erős csontú sublót és a  hosszú
szőrű komód álltak ellen a legtovább, egymás hátát védelmezve az
orv támadásoktól, hulltak a szekusok, mint a legyek, a beijedt
Drăghici belügyminiszter kénytelen volt a pártfőtitkár védelmére
kirendelt deszantosokat átcsoportosítani és a minket védő hős
állatok ellen vezényelni, az ejtőernyősök végeztek a mieinkkel végül,
vállról indítható rakétákkal, csak Lupu kutyát hagyták meg, hogy
aztán őt is megöljék a szemünk láttára, semmink nem maradt, se
sublótunk, se kredencünk, se kasztenünk, se csillárunk,
se  komódunk, se vitrinünk, se bőrbevonatú, hűvös tapintású
kanapénk, eltűntek a porcelánjaink és az ezüstjeink, Anna
nagymama ovális tükrös pipereasztalának is nyoma veszett
186
Apánkat teljes vagyonelkobzásra ítélte a tartományi katonai
bíróság Nagyváradon, Anyánk pedig egyszerűen képtelen volt
hazudni a rekvirálást végző hatósági személyeknek, a bútorok
egytől egyig Apánk leltárába kerültek, mert Apánk örökségét
képezték, tiszta sor, a Szatmár megyei Egriből szállították őket
vasúton és lovas szekéren a kijelölt szolgálati helyre, előbb
Nagyszalontára, onnan Nyüvedre, végül Magyarkécre, a legjobban a
nagyszalontai parókián fértek el, utána egyenként kezdtek kikerülni
a színbe jobb sorsra várva, a sorsuk viszont Apánk perében
véglegesen eldőlt, teljes vagyonelkobzás, punktum, a hatósági
személyek megdöbbentek Anyánk őszinteségén, semmi nem az
enyém, semmi, mondta Anyánk, ez a pipereasztal sem?, ez sem, na
és a franciaágy?, nem, az sem, így ment ez, míg végül megesett a
szívük, és Anyánk üresen tátongó rubrikájába vezették be Apánk
zöld halinaposztóval borított ónémet íróasztalát, ami az apjáé volt és
az apja apjáé, ennyi maradt a múltból, egy íróhiányos íróasztal, ez is
sok, gondolta Anyánk, a budapesti életéből pedig Anyánk eleve
semmit nem hozott magával, egy apró méretű, bőrből készült
bőröndben szökte át a határt Apánk kezét fogva, miután a kisvárdai
református templomban az úrasztala elé álltak és tanúk jelenlétében
kimondták egymásnak a holtomiglanholtáiglant, nem tudva, mit
beszélnek
187
nagyon illett hozzájuk a fekete ünneplőruha, amit a helyi
gyülekezet híveitől és a paptól kaptak kölcsön, még bőrcipő is jutott
nekik, az Apánké ügyetlenül nagy volt, és vastag, viszont tükrösen
fénylett, ahogy kell, az Anyánké középmagas sarkú és csatos, jól állt
neki, mintha finomka lábára öntötték volna, „ezt a nőt, akinek a
kezét fogom, szeretem”, mondta Apánk, „ezt a férfit, akinek a kezén
vagyok, szeretem”, mondta Anyánk, kezén vagyok, tűnt fel
Anyánknak a különbség az eskü szövegében, mit jelenthet ez?, hogy
talán ez a férfi tartana engem?, én nem tartom őt?, miért nem „a
kezét fogom” én is, mint ő az enyémet?, mindegy, a mondat végén
ott van a „szeretem”, ez a hangosan kimondott „szeretem” mindent
megér, azután a holtomiglanholtáiglan, nem rossz ez sem, ott
visszhangoznak most is a templom terében a kimondott szavak,
Isten engem úgy segéljen, mondta Apánk, Isten engem úgy segéljen,
mondta Anyánk, a pap sietősen megáldotta őket, aláírta a házassági
igazolást, menjetek Isten hírével
188
a parókián Apánk levetkeztette Anyánkat, Anyánk levetkeztette
Apánkat, Apánk visszaöltöztette Anyánkat, Anyánk visszaöltöztette
Apánkat, saját ruhájukban álltak egymás előtt ismét, ennyi volt a
nászéjszaka, alig több, ölelések, érintések, csók, Apánk soha azelőtt
nem látta meztelenül Anyánkat, de még bugyiban és melltartóban
sem, tudta, hogy szép, de a valóság minden képzeletét fölülmúlta,
körbefordította a menyasszonyát, hogy megcsodálja, majd még
egyszer, ennyi volt a menyasszonyi tánc, nehezére esett nem
kikapcsolni a melltartót és nem lehúzni róla a csipkézett szélű, fehér
selyembugyit, de be kellett érnie a lány, de hát most már a felesége
csillogó bőrének illatával, magához vonta, megsimogatta a hátát, a
nyakát, a haját, szédületes fenekét, hosszú csókot nyomott a két
melle között világító völgyre és teleszívta a tüdejét az egész lényével,
velem jössz, édesem?, kérdezte Apánk, mielőtt még visszaöltöztette
volna, nem megyek veled, édesem, válaszolta Anyánk, Apánk
megrémült, de azért nevetett, mert Anyánk is nevetett, én nem
vagyok egy te, nem vagyok egy másik, mondta Anyánk, és te sem
vagy egy én, nem vagy egy másik, ez a te, aki vagy, én vagyok, és ez
az én, aki vagyok, te vagy, ezt vésd jól az eszedbe, nem megyek
veled, mert te vagyok, nem te fogod a kezem, mert én vagy, kész,
vége, induljunk neki a határnak, csak most kezdődünk el igazán
189
érkezett valamikor egy fénykép Kisvárdáról Nagyszalontára,
vagy inkább Magyarkécre, nem is egy, hanem talán kettő vagy
három, benne vannak a márványzöld, harmonikagerincű
fényképalbumban, Apánk és Anyánk karonfogva a kisvárdai
református templom ajtókeretében állnak, vőlegény és
menyasszony, Apánk sietősen vasalt bocskaiban, Anyánkon fekete,
térdig érő, egyenes szabású szoknya, kerek galléros, fekete
selyeming, fölötte vízszintes fehér mintákkal áttört, bő ujjú, kötött
fekete kardigán, fején fehér üveggyöngyökkel díszített fekete turbán,
a menyasszonyi csokor két szál nagy virágú, vakító fehér,
kegyeletteljes krizantémból állt, a csokrot, amennyire
megállapítható, kocsányosmagyal-ágacskák fogják össze,
mindketten komolyak, eltökéltek és riadtak, a templomajtó feletti
félköríves korona komor oltárképpé varázsolja őket, inkább ijesztő,
mint szép, senkinek sem jutna eszébe, hogy esküvői fényképet lát,
ijesztő a szépségük ebben az egyöntetű feketeségben, egymáséi
lettek, ahogy mindketten akarták, hamarosan világra hozzák a
gyermekeiket, hét új embernek adnak életet, lányoknak és fiúknak,
bocsásd meg nekik, Uram, mert nem tudják, mint cselekszenek
 190
Apánkat soha többet nem láttuk bocskaiban, az ezüst- vagy, még
rosszabb, aranyszálakkal hímzett lelkészi nyakkendőt a
ravataldivathoz sorolta, az ember ne halotti pompába bújjon, ha
szerelmes, gondolta az úrasztala előtt, úgy is érezte magát ebben a
ruhában, mintha kettős temetésre vonultak volna be a templomba a
szerelmével, és ők lennének a halottak, pedig szökésben voltak
éppen, a végéhez közeledett a háború, és ők Románia felé vették az
útjukat, azt tervezték, hogy a Túr völgyében, a hármas határ
közelében szöknek át, Halmiban rokonok várják őket, akik majd
nagyot néznek, hogy Ferike úrfi Pestről hozott magának feleséget,
aki ezen felül még osztrák is, de az sem kizárt, hogy zsidó, majd csak
kiderül az igazság, budapesti tiszteletesasszonya lesz Egrinek,
nocsak, ilyen se volt még, Halmiból Egribe szekérrel fognak menni,
hogy Apánk átvegye a lelkészi szolgálatot a halálosan beteg apjától,
és hogy, rövid idő elteltével, eltemesse őt a felesége mellé
191
anyja roppant hiányával a parókiára belépve szembesült először,
távollétében halt meg Apánk anyja, ami azt jelentette, hogy számára
soha nem fog tudni meghalni igazán, vele marad, beteljesületlen
közelségben, az álom és a bűntudat határán, váratlanul fog kitörni
rajta a zokogás, és ő mindig szégyellni fogja, mindhiába, tízezerszer
kell elsiratnia azt, akit nem siratott el egyetlenegyszer és igazán,
Annaanyám, Anna, Anna, miért hagytál el engem, miért nem hagysz
el, ha véglegesen elhagytál
192
Anyánk Egriben látta először sírni az Apánkat, nevezetesen a
parókia hálószobájában, ahol az apja, idős Ferenc, kártyapartnerei
(kaláber) szerint az egri érsek feküdt egyedül a szoba méreteihez
képest irdatlan, Anyánk szemében egyszerre ijesztő és nevetséges
baldachinos hitvesi ágyban, Apánk térdre zuhant, mintha
megbotlott volna, de nem a betegen fekvő apja, hanem a bevetett
üres ágy mellé esett, édesanyja kihűlt ágyneműire fektette a karját,
mintha át akarna ölelni valakit, aki nincs ott, arcát a párnába fúrva
zokogott, Anyánk hagyta, hogy kisírja magát, majd fölemelte,
átvezette az ágy másik oldalára, és a kezébe helyezte az apja hűvös
kezét
193
utána hamarosan még egyszer látta sírni, a temetőben, amikor
kibontották a családi sírt, hogy leengedjék idős Ferenc koporsóját a
gödörbe, és olvashatóvá vált az ezüst vaskályhacsőfestékkel pingált
Anna név a már rothadó koporsó oldalán, Anna, élt 51 évet,
Apánknak a szertartás szerint a feltámadás ígéretével kellett volna
biztatnia a rokonságot és a végtisztességet tevő gyülekezetet, de
sehogyan sem sikerült, hangosan hüppögött, mint egy eltévedt
gyermek, nem tudott uralkodni magán, mert nem is akart,
szétrebbentek a bibliáról anyjától örökölt finom ujjai és nem akartak
visszatérni a vigasztaló szent szavakhoz, akkor Anyánk kivette a
kezéből a bibliát és az ágendás könyvet, és mintha mi sem lett volna
természetesebb, folytatta a szertartást a megváltó ámenig,
bekövetkezett máris az „ilyen sem volt még” jóslat, hümmögtek az
Apánk sírását együttérző szipogással kísérő falubeliek, egy asszony
félelem nélkül a pap helyébe lép és az Öregisten nevében szól a
néphez, ami mégiscsak a férfiak dolga volna, mióta világ a világ, mi
vár még ránk, nem volt elég a háború meg az a sok dögvész, ennek
is ránk kellett szakadnia, biztos zsidó
194
szűzen lépték át a határt mindketten, csuromvizesen, Anyánk
nem nézett vissza, mint Lót szomorú felesége, nehogy sóbálvánnyá
változzon és elolvadjon a Túr vizében, miért is nézett volna vissza,
Sodoma és Gomora füstölgött mögötte is meg előtte is, Dunába
zuhant budapesti hidak és kiéhezett emberfalkáktól széttépett,
lábatlan lótetem, Sollich nagyapa józsefvárosi (Hunyadi utca 9.) háza
előtt, pont olyan ez a döglött ló, mint Nagy-Magyarország térképe,
nézd, kicsi Júlia, mondta nagyapa Anyánknak, ennyi maradt a lóból,
mi itt vagyunk, itt a gerinc alatt, ahol ez a repedt csigolya van, ez
volna Budapest, ha létezne, de hát nem létezik, láthatod, és itt
vannak az elszakított területek, amiket hamarosan ki fognak tépni a
ló testéből, a háborúban csak a háború győz, kicsi Júlia, senki más,
minden egyéb önáltatás, amely újabb győztes háborúk előtt készíti
elő a terepet
195
bezárult mögötte egy ország és kinyílt egy másik, de Anyánk nem
a második háborúban ismét és végleg elbukott Erdélyre vagy a riadt
Partiumra gondolt, legkevésbé sem az őt a szerelmével együtt
hamarosan felfaló, úgymond győztes, azaz minden értelemben
vesztes Romániára, hanem arra a másik életre, amit ő választott, és
amely választotta őt, úgy érezte, hogy valójában most lépett be a
saját életébe, az idő Vörös-tengere visszatért a saját medrébe,
összecsapott mögötte a kettévált víz, nincs visszaút, felhőoszlop
mutatta az utat és fedte el előle ugyanakkor a jövőt, semmit nem
hozott magával budapesti életéből, amiből a honvágy forrásai
feltörhettek volna, csak ezt a szabadabbnál is szabadabb önmagát,
Anyánk csalhatatlan ösztönnel a szabadságot, azaz önmagát
választotta, teste nem a szerelemben, hanem ebben az őrült
szökésben ismerte meg először a gyönyört, amikor a határsávra
léptek, egész testében remegni kezdett és zihált, össze kellett
görnyednie, hogy kibírja minden irányba hullámzó húsa ünneplését,
öklét a szájába gyűrte és akkora erővel sikoltott befelé, mint egy
tengermélyi vulkán, amikor végre lecsendesedett, fölegyenesedett,
elrendezte magán a ruhát, mehetünk, mondta, és elindult a
legtökéletesebb semmi irányába
196
nem szűzen ment férjhez Anyánk, mégsem, férje előtt a
szabadságnak adta oda magát mindenestől, akkor hát ez
a szabadság fogja elvezetni őt a saját élete igazságához, gondolta, és
ebben, amíg bírta erővel, nem kételkedett, még a fogság legsötétebb
időszakaiban sem, soha
 (Átirat, szigorúan titkos)
197
Freidorf, itt kötöttünk ki, éjszakánként fölmentünk a házba,
szobáról szobára jártunk, a komor, de egyáltalán nem ellenséges
bútorok nevét ismételgettük, mintha egy új nyelvet tanultunk volna,
megpróbáltuk elképzelni magunk előtt a sváb családot, azóta már
biztosan Stuttgartban vannak, és a hátrahagyott bútoraikat
szólongatják ők is, mint mi, mi viszont Judendorfba szökünk,
megkeressük Anyánk rokonait, a Sollichokat, Reinereket és
Kenetmüllereket, biztosan szeretik a földönfutókat és befogadnak
bennünket
198
Belügyminisztérium, 15.539 számú rendelet (decizia nr), a
Minisztertanács 337/1954.03.11 számú határozata és ennek
237/1957.02.12 kiegészítése értelmében, Bukarest, 1959.07.03, Pintilie
Gheorghe altábornagy, miniszterhelyettes, saját kezű aláírás: szem
előtt tartva, hogy Apánkat, teljes név (hibás ortográfia), huszonkét
év börtönre ítélték a népi demokráciára veszélyes, ellenséges tettei
miatt, manifestări primejdioase; továbbá szem előtt tartva, hogy
bebörtönzését követően családtagjai folytatták az ellenséges jellegű
agitációt a lakosság körében, agitaţie cu caracter duşmănos, Románia
Belügyminisztériuma elrendeli: első paragrafus, Art. 1., a
kényszerlakhely, domiciliu obligatoriu, D.O., kijelölését fentnevezett
családja számára Răchitoasa községbe, comuna Răchitoasa, raionul
Feteşti,
regiunea Constanţa, nyolc név születési sorrendben,
Anyánkkal az élen (hibás ortográfia, de legalább következetes), a
rubrikák fekete tollal, kézírással vannak kitöltve, románosított
személyneveinkkel, úgymint: Iuliana, Francisc, Ştefan, Pavel, Lidia,
Maria, Petru, Andrei; Pál testvérünknek a régies, bibliai Pavel név
jutott, és nem a köznapi Paul, a nevek mellett a születési dátumok
szerepelnek: 13. IV. 1957, majd a „fiu” vagy a „fiică” megjegyzés, öt
„fiu” és két „fiica” szerepel a listán, azaz öt kisfiú és két kislány;
utána új bekezdés, második paragrafus, Art. 2., ez már nem
közvetlenül ránk, hanem a Belügyminisztérium „C” osztályára,
valamint a rendőri szervekre tartozó utasítást fogalmaz meg, hogy ti.
haladéktalanul vigyék véghez a fentebbi határozatot, decizie; az átirat
indoklása nem hagy kétséget afelől, hogy a népi demokráciára
veszélyes propagandát Anyánk mellett Ferenc, 11 éves, István, 10
éves, Pál, 9 éves, Lídia, 9 éves, Máriamagdolna, 6 éves, Péter, 3 éves
és András, 2 éves szervezik és fejtik ki
199
Belügyminisztérium, Tartományi Parancsnokság, Konstanca,
011/24888/13.08.1959 számú, S.O. 733 titkos minősítésű, a
Belügyminisztérium „C” osztályához címzett átirat, Năstase Sepia
Securitate alezredese (locotenent colonel de Securitate) és Bărbieru
Stere, a Securitate századosa (căpitan de Securitate) aláírásával:
hivatkozásul a 14/0076840/1959.07.10. számú utasításra, jelentjük:
nevezett személy, azaz Anyánk (hibás ortográfia, románosított
személynév) 1959. július 31-én jelentkezett a számára megállapított
kényszerlakhelyen, D.O., Răchitoasa, raionul Feteşti
200
Román Népköztársaság, Románia címere, Belügyminisztérium, 1-
es Ügyosztály (D.G.M. – D.E.P., Serviciul 1), 161419/17.08.1959
számú átirata, ES 261-es dosszié: jelentéstétel a Belügyminisztérium
U.M. 0123/E Belügyi Katonai Egység parancsnokának, hogy a
0076840-es számú átiratban foglalt utasítást haladéktalanul
teljesítették, azaz Pavel és Lidia nevű, 9 éves gyermekeket, copii în
vîrstă de 9 ani, átadták a răchitoasái hatóságoknak; az átirat nem tesz
említést Nényuról, aki a két szökevénnyel és számos, élelmiszert,
gyógyszereket és ruhát tartalmazó csomaggal jutott be illegálisan a
lágerbe, és értelemszerűen arról sem, hogy Nényu a rokonok és a
magyarkéci gyülekezeti tagok felajánlásaiból összegyűjtött készpénz
egy részét Pavel, azaz Pál testvérünk kabátja bélésébe, a maradékot
meg Lídia tetrabugyijába varrva juttatta el Anyánkhoz
201
kézzel írott, 14100964 számú átirat, olvashatatlan dátumozás, a
Belügyminiszteri Kabinetiroda főnökének kézírásos
ellenjegyzésével: Anyánk kérvényének az engedélyezése, amelyben
a kabinetfőnök elrendeli kényszerlakhelyünk megváltoztatását a
gyerekek kötelező érvényű iskoláztatására való tekintettel; a
kabinetfőnök, vélhetően a miniszterrel történt egyeztetést követően,
utasítja a hatóságokat, hogy jelöljenek ki nekünk egy másik
kényszerlakhelyet, D.O., valahol Moldvában vagy Olténiában, hogy
a gyermekek iskolába járhassanak, pentru ca copii[i] să poată urma
şcoala, olvashatatlan aláírás és rangfokozat, viszont jól olvasható a
dátum, 1960. X. 23., alatta az ugyancsak kézzel írt, elmosódott
„szigorúan titkos” minősítés is kibetűzhető
202
Román Rendőrség Temes Megyei Általános Parancsnoksága,
Nicholschi alezredes aláírásával, 166843/ES261/1958.12.12.-es
számú átirat: jelentéstétel az U.M. 0123/E Belügyi Katonai Egység
parancsnokának, miszerint Anyánkat áthelyezték Răchitoasa
lágerből a Temes megyei Freidorf (a hivatalos levélben a fonetikus
átírás áll, azaz Fraidorf) községbe; az átirat megjegyzi, hogy a
hivatkozott utasítás szellemében jártak el, miszerint nevezett
személy bárhova áthelyezhető, „kivéve ERDÉLYT”, în altă localitate
din ţară în afară de ARDEAL, így, verzállal, a gyermekek listája
viszont hiányzik, valahol lemaradtunk, de nem Anyánkról és
Nényuról, hanem a Bukarest–Konstanca–Răchitoasa–Temesvár
négyszögében cikázó, magas katonai rangot viselő személyek saját
kezű aláírásával ellátott átiratokról, feljegyzésekről, utasításokról,
rendeletekről és határozatokról
 (Freidorf, megállóhely)
203
reggel korán érkeztünk Freidorf megállóhelyre, elgyötört deósok
és elgyötört őreik, átkattogtunk Temesváron, kis Bécs, mondja
Anyánk, ennek nem lesz jó vége, Halta Freidorf, Freidorf
megállóhely, meg is állunk, nocsak, Szabadfalun leszünk
kényszerlakhelyen?, ez szép, mindenesetre csinos kis bizottság
fogad, felvitte Isten a dolgunkat, rendőr, a helyi pártszervezet
titkára, a belügyi szervek képviselője, a kollektív gazdaság
személyzeti osztályának a vezetője, egy-egy dossziét szorongatnak a
kezükben és dohányoznak, de amikor végre lekászálódunk mind a
szerelvényről, megdöbbennek, mert erre a leiratok alapján nem
számítottak
204
abban a pillanatban derült ki, elvtársak, mi a következménye az
éberség hiányának, elvtársak, hova vezet az a forradalmi
slendriánság, elvtársak, aminek a következtében az ellenséges
gyerekek névsora egyszer csak lemaradt a listáról, elvtársak, pedig
az eredeti végzés világosan kimondja, elvtársak, hogy ők is agitáltak
a még törékeny népi demokrácia ellen a lakosság körében, elvtársak,
ez áll a párthatározatban, elvtársak, le van fektetve, elvtársak, belső
vizsgálatot indítunk, elvtársak, fejek fognak hullni, elvtársak
205
a fogadóbizottság nem hisz a szemének, Anyánk nehezményezi,
hogy nem kenyérrel és sóval várnak, valami kis ivóvíz sem ártana,
de végül mégsem teszi szóvá, tétován elindulnak, hogy
elhelyezzenek a kijelölt szállásunkon, mi utánuk, leghátul a
fegyveres őreink, Freidorf sűrűn lakott cigánytelepéig vonulunk
némán, ott egy frissen kimeszelt, üres helyiség vár ránk, de akkora,
hogy nem férünk el benne mind a kilencen, de azért megpróbáljuk,
nem megy még állva sem, pedig valóban teljesen üres, se asztal, se
szék, se ágy nincs benne, és még így sem, ezt a szégyent, a belügyes
és a párttitkár megpróbálják ránk erőltetni az ajtót, nyomják,
nyomják hol fenékkel, hol lábbal, nem megy az istennek sem, az ajtó
kettéhasad, kiugrik a sarkaiból, nevetések hallatszanak
206
álmos képű, népes cigány gyereksereg vesz körül, asszonyok is
megjelennek, milyen nyelven beszélünk?, kérdezik, magyarul,
válaszoljuk, és egy kicsit románul is, mondjuk, magyarra váltanak,
honnan hoztak?, megmondjuk, Apánk hol van?, kérdezik, a
börtönben, feleljük, erre az asszonyok sivalkodni kezdenek, mintha a
szemük előtt haltunk volna meg abban a pillanatban, éhesek
vagyunk?, igen, válaszoljuk, de vizet hozzanak előbb, nagyon
megszomjaztunk, mondjuk, máris szétrebbennek a gyerekek, vizet
hoznak szürke bádogkannákban, és gyümölcsöket meg kenyeret,
tessék, kínálják, egyetek, a kislányok körülveszik Máriamagdolnát és
elbűvölten simogatják aranysárga fürtjeit, fésűtök nincs?, kérdezi
tőlük Máriamagdolna, de van, de van, mondják, és futnak boldogan
a fésű után
207
a párttitkár is elrohan, majd visszatér, de ő nem hoz fésűt,
jelentést tesz a belügyesnek, intézkedett, rendben lesz, hamarosan
megjelenik egy traktor, üres, ganészagú remorkát vontat maga után,
felszállás, adják ki a parancsot, utánunk felkapaszkodik a
fogadóbizottság, végül az őrzésünkre kirendelt katonák, a belügyes
még lent forgolódik, a traktorista mellé akar ülni, csak az ölembe
ülhet, de csak nyugodtan, mondja neki a traktorista az ágyékát
kínálva fel a szekusnak hegyes mozdulattal, és felröhög, látszik rajta,
hogy nemcsak a viccén nevet, hanem azon is, hogy röhöghet a
belügyesen, a belügyes megfenyegeti, káromkodik, majd
felkapaszkodik közénk, ptiu, mama mă-tii de ţăran împuţit, az anyádat,
büdös paraszt, hajtogatja a munkás-paraszt testvériség szellemében,
és hegyeseket köpköd, mintha ördögöt űzne, ptiu, ptiu, ptiu
208
udvarház kinézetű épület elé érünk, leszállítanak, beterelgetnek a
házba, kijelölnek egy tágas szobát, átmeneti szállás, jegyezzük meg,
itt fogunk lakni a következő utasításig, tilos a szobákat használni, de
még belépni is, megértettük?!, közben már nemcsak a belügyes,
hanem a bizottság többi tagja is szórja az átkot, itt fognak lakni a nép
ellenségei, büdös bozgorok, bozgori împuţiţi, ebben a házban,
micsoda szégyen, fejek fognak hullani, kezeskedem, mormolja a
belügyes, de aztán rendre elhallgatnak, kikerekedett szemmel
bámulnak ők is, megszépülnek, mint mi, a csodálkozástól,
álmélkodnak, ahogy a Szentírás mondja, mintha a Názáreti maga
művelte volna a csodát, a csoda mindenkit megszépít
209
tökéletesen berendezett ház, több szoba, évek óta érintetlen
bútorok, bevetett ágy, csillár, egy embermagasságú tükör faragott
keretben, hiányzó családi képek vakító geometriái a falakon, tizenkét
óra három perckor megdermedt óra, vastag por mindenütt, de így
még szebbnek tűnik minden, a mozgolódástól felszáll a finom por,
táncot jár az éles fényben, megmozdulnak az élettelen pókhálók,
valahol ébresztőóra csilingel, ébredeznek a ház szellemlakói, színes
porszemekből vannak ők is, jól hallani a hangokat, gyerekek
csivitelnek, fiúk és lányok, nem lehet megállapítani, hányan
lehetnek, egy fiatal anya nógatja őket, közben nagyokat nevet, a
gyerekek ugrálni kezdenek az ágyon, eins, zwei, Polizei, drei, vier,
Grenadier, ja, ja, was ist los? ja, ja, was ist das?, sonkás rántotta, friss
hagyma és paradicsom illatát érezni a konyha felől, feketekávé
sistereg, mézes tea párája keveredik a hullámzó porfelhőbe, egy idős
férfi harákol valószínűtlenül hangosan, beleremeg az egész ház, az
anya játékosan keresztet vet, a gyermekek még hangosabban
kacagnak, lache nicht über Großväter, Kinder, csitítgatja őket az anya,
Frühstück, schnell, schnell, kiáltja az apa a konyhából, băga-mi-aş pula
în toată dictatura proletariatului, átkozódik a belügyes csalódottan,
előveszi a pisztolyát, és belelő az állótükörbe, a tükör szétrobban,
a  szilánkok előbb fölszállnak, a kavargó porral keverednek, sokáig
köröznek a színes levegőben, majd csilingelve lezuhannak a vastag
szőnyegre, a megyei párttitkár elvtárs ezt nehezményezni fogja,
mondja sápadtan a freidorfi párttitkár, a megyei párttitkár elvtárs
tükörbolond hírében áll, és ezt a különleges darabot is a bútorokkal
együtt számontartja, nagy tervei voltak vele, a belügyes nem
hajlandó elfogadni, hogy mi itt lakjunk, pince van?, kérdezi, lennie
kell, mondja a párttitkár, végül oda helyeznek el bennünket, üres
hordók és vastag fapolcok közé
210
Anyánkat a freidorfi disznóhizlaldába osztották be dolgozni,
gonosz és mindenre elszánt disznók közé, bibliai méretű moslékos
vályúk között tántorgott, mint az evangéliumi tékozló fiú, hol a
tápot, hol a moslékot cipelte a horganyzott vödrökben, makacsul
ragaszkodott a két vödörhöz, hogy egyensúlyban maradjon
valahogy, kora reggel a disznók alatti hídlás kitakarításával kezdte,
utána elkeverte a tápot a moslékban és eléjük öntötte, amikor
végzett, átment az újszülött osztályra, kiemelte a döglött tetemeket
az élők közül és kivitte őket egy nagy gödörbe, hídlás, etetés, majd
vissza a boldog hízók közé
211
besötétedett, mire visszavonszolta magát közénk, egy ideig ott
lebegett a fáradtságtól a pince közepén, nekünk örvendezve,
megmosdott a kikészített lavórban és evés nélkül dőlt bele az ágyba,
Nényu hagyta aludni valameddig, majd felköltötte és ételt diktált
belé, Anyánk nagy nehezen evett valamit, közben számba vett
minket, kérdezgetett ezt-azt, majd amikor elég erőt gyűjtött, elővette
a bibliáját és felolvasta a napi szakaszt, mi a neved?, az így felelt: Légió
a nevem, mert sokan vagyunk, ez már volt, anya, ez már volt, zengtük
kórusban, a Jairus lányának a feltámasztása következik, azt olvasd,
de Anyánk nem tágított, végigolvasta megint, már sokadszorra, mint
aki egy szót sem ért az egészből, vagy ellenkezőleg, mint aki most
értette meg igazán a történetet, és ezért nem tud elszakadni tőle, a
hegyoldalban egy nagy disznónyájat legeltettek, ezért a tisztátalan lelkek azt
kérték tőle, küldj minket a disznókba, hadd menjünk beléjük!, Jézus
megengedte nekik, a tisztátalan lelkek pedig kijöttek, és belementek a
disznókba; a nyáj, mintegy kétezer állat, a meredekről a tengerbe rohant, és
belefulladt a tengerbe
212
nem a fizikai munka gyűrte le, lány korában legszívesebben az
apja közelében töltötte az időt, segített neki, ha tehette, elbűvölték a
szikrázó vasak és szelvények a vasúti karbantartó műhelyben,
büszke volt az apjára és boldog volt mellette, a munkástüntetésekre
is elszökött vele az anyja szigorú tiltása ellenére, szegények voltak,
de nem nincstelenek, a gazdag osztrák ág rájuk sem nézett, amikor
aztán meghalt az apja, az egyetlen kenyérkereső, nincstelenek is
lettek, nem csak szegények, kicsi Júliácska, édesem, rajongott érte az
apja, amíg bele nem fulladt a tüdeje a rohamosan terjeszkedő
vizenyőbe
213
egyedül neki volt ereje elkísérni őt a halálba, még az anyja sem
bírta végig a fulladásos haláltusát, csak ő, Anyánk ritkán félt, de
olyankor minden mértéket meghaladó módon, olyankor a Biblia
igazságát féltette, amire az egész életét felépítette, ha nem
igazolódnak be a Szentírás szavai, akkor nincs Isten, ha pedig nincs
Isten, akkor semmi nincs, és ehhez a semmihez mérten aránytalanul
nagy faszság a történelem, Anyánk belepirult a szóba, amit soha
életében nem mondott ki, most sem mondta ki hangosan, hanem
csak a szívében, vajon ezért a szóért kellett Freidorfba jönnöm,
Istenem, és vajon vereségnek vagy győzelemnek kell-e
elkönyvelnem, hogy most végre kimondtam, amit mégsem
mondtam ki?
214
nem az erejét meghaladó moslékos vödrök és persze a
disznóhizlalda miatt sem érezte magát megalázottnak,
a  kényszermunka az kényszermunka, a disznók meg disznók, még
ha velejéig gonoszak is, de akármilyenek volnának, az embereknél
mégse gonoszabbak, viszont a puritán életvitelt hirdető Párt, ki hitte
volna, kifejezetten gurmé szokásokat kezdett felvenni,
hússzükségletei hirtelen igencsak megnőttek és szerteágazóak lettek,
és mivel az egész hizlaldát átállították a Párt jogos igényeinek a
kielégítésére, stratégiai jelentőségű objektummá nyilvánították,
kísérleti vágóhidat terveztek építeni a szomszédságában, és egy
kokett kísérleti éttermecskét, titkos gasztrolaboratóriumot, a
temesvári Securitate meg is szállta a létesítményt, egyik napról a
másikra különös figyelmet fordítottak a körlet biztonságára, létrejött
egy kémelhárító ügyosztály, ahol Anyánkat napi rendszerességgel
kihallgatták, vallomásait jegyzőkönyvbe vették és aláíratták vele,
pedig a román szövegből nem értett egy szót sem, jöjjön a budapesti
nő!, visszhangzott az egész csarnokban a hangszórókból, să vină
budapesteanca!, neki meg mennie kellett, a patikatisztaságú
helyiségben sült hús és jó minőségű alkoholok szaga terjengett, talán
konyaké és temesrékasi vörösboré, ettől rémült meg igazán Anyánk,
az ilyenek bármire képesek, a jóllakott kanemberek a
legveszélyesebbek, máris üzekedni akarnak, bárhol lennének is
215
miért szökne Romániába egy budapesti nő, ha nincs politikai
megbízatása?, na miért?, mert szerelmes, ez lett volna a helyes
válasz, de Anyánk hallgatott, ezek a disznóhústól és francia
konyaktól felajzott szekusok előbb-utóbb földobják a hosszú
asztalra, szétfeszítik a lábát és rávetik magukat, mint azok a mázsás
kanok a kocára abban a szörnyű szaporítóban vagy hogy hívják,
Anyánk nem válaszolt semmit, pedig tudta, hogy a hallgatás nem
megoldás, a kérdéseket valami Szacskó vagy Szecskó, inkább
Szacskó és Alex tette fel magyarul, és ugyanő fordította vissza a
többieknek, nincs válasz?, nem baj, majd csak lesz, mondták, nem
győztek csodálkozni, hogy Apánk megúszta a halálbüntetést, de
attól még nagy eséllyel borítékban tér majd meg kedves családja
körébe, biztatták Anyánkat, kik a megbízói?, hogyan továbbította
’56-ban az információkat Budapestnek?, vagy inkább egyenesen a
NATO-nak?, mi a kapcsolattartás módja?, tették fel ugyanazokat a
kérdéseket ezerszer, Anyánknak meg vészesen fogyott az ereje,
zsongani kezdtek a fejében a szavak, megbízók, továbbított
információk, Budapest, Bécs, NATO, kikamegbízói?,
hogyantovábbítjaazinformációkatBudapestnek?,
vagyinkábbBécsnek?, egyenesenaNATOnak?, vörös arcok meg visító
malacok gravitáltak a feje körül, ő meg összeesett, könnyen, puhán,
boldogan, végre
216
arra tért magához, hogy hanyatt fekszik a földön, félmeztelen és
egész testében remeg, magára akarta kapkodni a ruháit, de a
melltartóját sehogyan sem találta, hátha rémálom, villant át az
agyán, sikoltozni kezdett, hogy kiszakadjon az álomból, de ébren
volt már, tisztán hallotta önmagát, akkor vette észre, hogy nincs
egyedül, Alex volt még rajta kívül a helyiségben, nem kell félnie,
mondta, ha börtönbe kerül ő is, a gyermekei neveléséről majd
gondoskodik az állam, pártunk és kormányunk, így mondta, árvából
lesz a jó pártkatona, ahogy a népi bölcsesség tanítja, a
proletárdiktatúra senkit nem hagy az útszélen, a melltartóját meg ne
keresse, eltette emlékbe az őrnagy elvtárs, él-hal a pamutjersey-ért,
mondta Alex, felöltözhet és mehet, mára ennyi volt
 (Föl, barátim, drága Jézus zászlaja alatt)
217
a freidorfi Petőfi-emlékműhöz Ferenc vezényelt ki minket, akkora
már pontosan megjegyeztük egymás fedőneveit, amiket
Răchitoasáról hoztunk magunkkal nagy titokban, Ferenc „Kredenc”,
Lídia „Csillár”, Máriamagdolna „Vitrin”, István „Sublót”, Pál
„Komód”, Péter „Kaszten”, András „Kanapé”, és most már, láss
csodát, a szavak jelentéseit is tudtuk, kredencek, vitrinek, sublótok,
komódok, kasztenek, kanapék néztek ránk, pókhálós csillár hintette
ránk a magasból a finom port, mindenki elégedett volt a nevével,
éjszakánként kilopakodtunk a pincéből, és a nappaliban
gyülekeztünk szervezkedni, Ferenc testvér térképeket gyártott,
István testvérnek az volt a feladata, hogy meglesse és megtanulja a
traktor beindítását, a lányok a kicsikkel az ellátmányról
gondoskodtak, Pál remorkafelelőssé lépett elő, tudtuk, hogy az
idővel futunk versenyt, Anyánk a szemünk előtt zsugorodik össze és
leheli ki maradék lelkét
218
kezdett összeállni a terv, de még hátravolt a közös eskütétel,
amihez „Kredenc” végre megtalálta a legmegfelelőbb helyet, a
Petőfi-emlékmű, kell ennél jobb?, Bem apó egykori főhadiszállása
helyén meredezik fölfelé, az Isten is nekünk teremtette, akkora, mint
egy erődítmény, lőrések is vannak rajta, azon a helyen fogunk esküt
tenni mind a heten
219
támadt azért némi huzavona, Lídia nővér, azaz „Csillár”
ragaszkodott ahhoz, hogy Freidorf nagy szülötte, a sokak által
istenként tisztelt Tarzan szülőháza előtt tegyük le a titoktartási
esküt, ő bizony inkább a győztes Tarzanra, és nem a vérbe fojtott
forradalomra és Petőfi halálára esküdne fel, itt van nem messze
tőlünk a szülőház, gyertek, megmutatom
220
 a nappali szobában ott maradt a falon egy nagy méretű, üveg
alatt őrzött, zöld színű térkép, Temeswarer = District gegende beÿ
Rickasch und Remette längst der von Temeswar nach Lugosch gehende
Land = Strase, nézzétek, itt vagyunk mi, magyarázta „Csillár” nővér,
átmegyünk a Frecot József-tanyán, és ott találjuk Petrus Weismüller
és Elisabeth Kersch házát, ahol az isteni Johnny született, „Csillár”
nővér betéve tudta Johnny Weismüller, azaz Tarzan élettörténetét,
felsorolta az olimpiai érmeket, egytől egyig a filmeket, amelyekben
játszott, hosszasan ecsetelte Tarzan és Jane mennyei szerelmét, és
suttogva utánozta nekünk a Tarzan-jódlit, hogy meggyőzőbb legyen,
de hiába, „Kredenc” testvér kitartóan Petőfi mellett kardoskodott
221
még hogy Petőfi elbukta volna a forradalmat, honnan vette
„Csillár” nővér ezt a sületlenséget, isteni Johnny!, na igen, ettől aztán
végképp a plafonon vagyok, ordította suttogva, érti ő, mármint
„Kredenc” testvér, hogy felerészben osztrák vér csörgedezik az
ereinkben, de azért mégse a bennünk bujkáló elnyomónak adjunk
igazat a bennünk harcoló szabad Petőfivel szemben, száz szónak is
egy a vége, itt az idő, válasszatok, „Sublót” és „Komód” testvérek
„Kredenc” mellé álltak, végül szavazásra kellett bocsátani a dolgot,
ami „Kredenc” testvér javaslatát hozta ki győztesnek, mert bár
döntetlen lett, „Kaszten” és „Kanapé” testvérek, a kicsik ugyanis
csak fél-fél szavazattal bírtak, „Kredenc” testvér a főnöki plusz
szavazatát Petőfi és Bem honvéd altábornagy mellé tette, induljunk,
adta ki a parancsot „Kredenc”, használjuk ki a felhős éjszakát,
„Kaszten” testvért, azaz Pétert fölraktuk egy kétkerekű taligára és
úgy húztuk magunkkal az emlékműig
222
fölmentünk a lépcsőn, megálltunk a rejtélyesen derengő, kopott
fehér emlékmű előtt, szívünkre tettük a kezünket, „Kredenc”
előolvasta a feliratok szövegét, mi elismételtük mondatról mondatra,
mind a három emléktáblát el kellett mondanunk, hiánytalanul, így
határozott „Kredenc”, E helyen állott 1849-ben Bem József honvéd
altábornagy főhadiszállása a melyben 1849 évi május 3 án PETŐFI
SÁNDOR hazánk koszorús lantosa honvéd őrnagyi kinevezését kapta. Ezen
történeti tények örök emlékéül a magyar szabadságharc félszázados
évfordulója alkalmából 1899 évi július hó 30-án állítatott fel ezen
Emléktábla Közadakozásból, ez volt az első tábla a műemlék hátsó
oldalán, ez után jött a másik, elöl a főhelyen, Ezen a helyen állott 1849.
Évben Bem József honvéd altábornagy főhadiszállása a melyben 1849. Évi
május hó 3 án PETŐFI SÁNDOR hazánk koszorús lantosa honvéd őrnagyi
kinevezését kapta. Ezen történeti tények örök emlékéül 1912 évi November
10 állítatott fel ezen emlékmű Közadakozásból, a harmadik egy kis
méretű tábla volt, elmondtuk annak is a szövegét, A világszabadság
nagy költőjének emlékére halála századik évfordulóján M.N.Sz. temes-
megyei szervezete 1949. VII. 31., végül körbeálltunk, megfogtuk
egymás kezét és háromszor elmondtuk az előre betanult eskü
szövegét, „Kaszten” testvér már aludt a taligában, de beállítottuk őt
is a sorba, megfogtuk a kezét neki is, hogy érvényes legyen rá is az
eskü, „esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk”,
„Kredenc” testvér ünnepélyesen bejelentette, hogy ezennel fölveszi a
honvéd őrnagyi rangot, majd Apánk mozdulataival az Atyának és a
Fiúnak, valamint persze az itt fújdogáló Szentléleknek nevében
áldást osztott, végezetül „Csillár” nővér „Vitrinnel” együtt
elrikoltotta az éjszakában a Tarzan-jódlit, millió kutya, Freidorftól
Budapesten át Bécsig és vissza Bukarestig válaszolt önfeledt
csaholással, veletek vagyunk, pupákok, ne hagyjátok magatokat,
hajrá, hajrá, mi meg boldogan visszaindultunk
223
útközben a Föl, barátim, drága Jézus zászlaja alatt kezdetű
forradalmi éneket énekeltük suttogva, lám, a Sátán serge talpon,
szembetörni kész, zúgtuk néma fergetekként, ebből a titokzatosan
sistergő sátánsergetalponból merítettük a legtöbb erőt, szembetörni?,
velünk?, még mit nem!, korán kell neked ahhoz kelni, hapsikám!,
igenis elszökünk, te sátánsergetalpa, a hűlt helyünk, az marad
neked, bottal ütheted a nyomunkat, mi bizony héthatáron túl
leszünk Anyánkkal együtt, mire észbe kapsz, minden készen áll a
szökéshez, csak még azt kell tisztáznunk, hol is húzódik ez a
héthatár, és mi vár ránk a héthatáron túl, már csak pusztán ennyi
van hátra, nem több, ennek az igazán apró részletkérdésnek a
tisztázása
 (Visszatelepítés)
224
átirat, U.M.0123/E Buc., TITKOS, 0079908/19.VII. 1960, Központi
Milícia Általános Igazgatóság, Lakossági Nyilvántartási Igazgatóság,
hivatkozásul az önök 87699/1960.07.12 számú átiratára, melyben a
nevezett, Anyánk neve, valamint a 7 gyermeke (a nevek felsorolása
elmarad), engedélyt kaptak a Răchitoasára kijelölt kényszerlakhely
megváltoztatására más, Erdélyen kívüli településre, în afară de cele
din Ardeal, és az új kényszerlakhely Temesvár város Freidorf (az
átiratban Fraidorf) negyedében állapíttatott meg, tudomásukra
hozzuk, hogy az engedélyt visszavontuk, utasítjuk önöket, hogy
rendeljék el nevezett személy kényszerlakhelyre való azonnali
visszatelepítését Răchitoasa községbe, la D.O. în comuna Răchitoasa,
0123/E Katonai Egység főnöke, olvashatatlan aláírás, ezredes,
fogalmazta TC, gépelte CE, 2 példány
225
az engedély visszavonását közlő átirat először látja fontosnak
megjegyezni, hogy a nevezett személy Budapesten született, az
utána következő hivatalos levelezés többé nem mulasztja el
hangsúlyozni Budapestet, súlyosbító körülményként kerül elő, ami
korábban elkerülte a döntéshozók figyelmét, născută în Budapesta,
végzetes felelőtlenség, éberség, éberség, elvtársak
226
Román Népköztársaság, nyomtatott címer, Belügyminisztérium,
1-es Ügyosztály (D.G.M. – D.E.P., Serviciul 1), 87699/07/1960/-as
számú átirat, 18710-es számú dosszié, M. A. I, U.M. 0123/E
Bukarest, hivatkozásul stb., stb., mellékelten küldjük a Temesvári
Tartományi Milícia táviratát, amelyből kiderül, hogy a Párt helyi
szervei és Temesvár Tartományi Belügyminisztériumának
parancsnoksága nem értenek egyet a fentnevezett személy
kényszerlakhelyének kijelölésével Temesvárra, így a Nedelcu
ezredes elvtárssal 1960.07.17-én lefolytatott telefonbeszélgetésünk
szellemében az a határozat született, hogy a fentnevezettet küldjék
vissza kényszerlakhelyre Răchitoasa községbe, Feteşti rajon, kérjük,
írásban értesítsenek a fentnevezett és hét gyermeke, 7 copii,
visszatelepítéséről Freidorf-Temesvárról Răchitoasa községbe,
kérjük továbbá, vă rugăm, hogy jelentést tevő viszontválaszukkal
haladéktalanul származtassák vissza a mellékelt táviratot, Ionescu
Ioan ezredes, pecsét, aláírás, fogalmazta CD, gépelte CV, 2 példány
 (A rókáknak van barlangjuk)
227
marhavagon, fegyveres őrök, nem lehet megszokni, irány Lăteşti
láger, az előállt marhavagon puszta látványától legyűr az
elgyötörtség, cigány gyerekek jönnek ki az állomásra, gyümölcsöt
hoznak és vizet, felnyújtanak egy zománcozott lavórt is,
Máriamagdolna fésűt és apró, kerek tükröt kap az egyik fiúcskától,
sokáig integetnek nekünk, de ezt mi már nem látjuk, „Kredenc”
testvér sír és bosszút fogad, „Komód” testvér megállapítja, hogy az
előállított marhavagon teljesíti az állatok szállítására vonatkozó
szigorú követelményeket
228
sem ébren lenni, sem elaludni nem tudunk, a zötykölődés és a
kattogások ritmusa nem ringat el, ott tart az álom és az ébrenlét
határán, a kitelepítéshez nem jár fejadag, csak a katonáknak, a vagon
egyik végében mi, a másikban az őreink, májpástétomkonzerveket
bontanak fel a szuronyaikkal, futu-i mama măsii, ismételgetik
kínlódva, utazunk, napokig megint, visszavisznek a Bărăganba, de
mégsem Răchitoasára, váratlanul elfog mindannyiunkat a
gödörnosztalgia, vajon hova lett a mi gödrünk?, megvan még
egyáltalán?, mi lett a rókák cinkos beleegyezésével összegyűjtött
svábbútor-maradékokkal, amikkel berendeztük a család üres
gödrét?, kinek csillog a föld alatt a makacs politúr?, a rókáknak,
igen-igen, vigasztalta meggyőződés nélkül Anyánk a körülötte
kórusban sírdogáló sereget, a rókáknak van barlangjuk, igaza van a
Szentírásnak, sőt Răchitoasán már csak a rókáknak van barlangjuk,
senki másnak, ők hajtják le szép, hegyes fejüket a mi szalmánkra
229
na és Grüber a csontokkal?, őt hova szállították?, ki őrzi a
csontokat?, és ki áll elő a pontosan vezetett leltárral az utolsó ítélet
napján?, ki fogja felolvasni a neveket?, senki, senki, a mi csontunkat
sem lesz, aki összeszedje és fehér rafiazsákokba gyűjtse, de, de,
ellenkezik bágyadtan Lídia nővér, Grüber a helyén marad, rajta
senki nem tud kifogni, ő kikacagja ezeket a beijedt ezredeseket és
vezérőrnagyokat, a mi Grüberünk átvette Răchitoasán a hatalmat,
minden léptét hűséges rókák őrzik, egy egész rókaezred, túzokot,
vörösnyakú ludat és fácánt vadásznak neki, Grüber boldog, él, mint
hal a vízben, érdemei szerint, biztosan, na aludjatok, verebecskék,
aludjatok, szól közbe Anyánk, az égi madaraknak van fészkük,
verebecskék, nézzétek, Nényu finom szénát lopott nektek, már meg
is vetette az ágyatokat, aludjatok szépen
230
jövőre, ha szerencsénk van és igazi nagy tél jön ránk, amilyen a
Bărăganban szokott, egy szép-szép reggelen Jeruzsálemben fogunk
felébredni, Jeruzsálem-menyasszony fog ellepni minket lebegő
fátylaival, imádkozzatok a nagy télért, verebecskék, titeket
bizonyosan meghallgat az Örökkévaló, jövőre Jeruzsálemben, ne
féljetek
231
na és apa?, kérdezte István testvér, vele mi lesz?, ő már lehet,
hogy Jeruzsálemben van, és oda is marhavagonban szállítanak
bennünket?, kérdezte Máriamagdolna, dehogy, mondta Anyánk,
dehogy, hiszen nem is kell nekünk Jeruzsálembe mennünk, hanem
Jeruzsálem jön a helyünkbe, egyenesen az égből száll le, mint egy
vakítóan szép mennyasszony, akkor jó, mondta Lídia nővér, ha
menyasszony, akkor nem lehet baj, akkor biztosan minden rendben
lesz, ha bele is vakulunk a szépségébe
 (A rókáknak nincs barlangjuk)
232
Román Népköztársaság, Románia nyomtatott címere,
Belügyminisztérium, 1-es Ügyosztály (D.G.M. – D.E.P., Serviciul 1),
87699/01.08/1960/-as számú átirat, 18710-es számú dosszié, M. A. I,
U.M. 0123/E Bukarest, hivatkozásul stb., stb., tudomásukra hozzuk,
hogy nevezett, Anyánk neve, valamint 7 gyermeke (a nevek
felsorolása elmarad), akik korábban megkapták az engedélyt
Răchitoasa elhagyására stb., stb., az utasításoknak megfelelően
Lăteşti községbe, Feteşti rajon, lettek szállítva kényszerlakhelyre,
D.O., és nem Răchitoasára, ahova előtte D.O. végzéssel, cu D.O.,
szállították őket, lakótér, spaţiu locativ, hiánya okából
233
megteltek a gödrök mind, ó jaj, a rókáknak nincs barlangjuk
234
távirat, U.M. 0123/E Buc. TITKOS 0087528 26.8.1960 címzett
MILÍCIA  ÁLTALÁNOS IGAZGATÓSÁG, Lakossági Nyilvántartási
Igazgatóság, hivatkozásul stb., stb., tudomásukra hozzuk, hogy
engedélyezzük a fentnevezettek letelepítését D.O.-val, cu D.O.,
Lăteşti községben, Feteşti rajon, arra való tekintettel, hogy
Răchitoasa község felszámolásra került, saját kezű aláírás,
olvashatatlan, ezredes, 0123/E Katonai Egység főnöke, LI, CE, 2
 (Dëo)
235
D.O., ezt a két vastag betűt pecsételték Anyánk személyijébe, azaz
a szürkészöld vászonnal borított buletinbe a feteşti-i milícián,
egyenesen a fényképére nyomták a pecsétet, átlósan, Anyánk arcába
belógott a téglalap alakú keret sarka, a pecsétpárnát lila tintával
nedvesítették frissen, a milicista sokáig lóbálta-fújdogálta, hogy
megszáradjon, mintha Anyánk arcára lehelt volna csókot, majd
amikor végre megszáradt, Anyánk kezébe adta, végeztünk
236
friss véraláfutás díszelgett Anyánk állkapcsán, fel egészen az ajka
sarkáig, benne a D. és az O., szorosan egymás mellett, rövidítés,
magyarázta neki készséggel a milicista, azt jelenti domiciliu
obligatoriu, Anyánk bólintott, domicile obligatoire, próbálkozott a
franciával a rendőr, Anyánk bólintott ismét, érti, érti románul is, és
elmosolyodott, amolyan univerzális dolog ez, mindenki érti, hiszen
kényszerlakhely a bolygó is, ha jól belegondolunk, na és a test
szerelem nélkül, kényszerlakhely az is, nincs annál kegyetlenebb
237
Anyánk egyszer, egyetlenegyszer folyamodott az önkielégítéshez,
még az Apánk előtti időkben, és olyan mélyre zuhant a gyönyörben
és az egyedüllét iszonyatában, hogy alig tudott visszamászni élete
felszínére, éjszakánként sokáig hideg veríték lepte el a testét, azt
álmodta, hogy egy fényesre csiszolt kőkeresztre van felfeszítve
meztelenül, kétségbeesetten vergődik, de senki nincs körülötte, sem
a plébános, sem a szülők, de még az osztálytársak sem, rendre el is
kiáltja Jézus hét utolsó szavát, pontosan a forgatókönyv szerint: 1.
bocsáss meg, nem tudom, mit cselekszem; 2. még ma veled leszek a
paradicsomban; 3. nem vagyok senkié, nem vagyok senkié; 4. miért hagytál
el engem?, hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok
elcsendesedni (ezt „A  hajnali szarvas…” kezdetű ének dallamára
énekelte); 5.  szomjazom; 6. jön, jön; 7. vedd a lelkem, nem kell, mire az
égből hét rövid, göcögő kuncogás volt a válasz, semmi több
238
nem a milicistának szólt Anyánk nevetése, hanem a két alvadtvér-
színű betűnek, D.O., gyönyörű, megint azt a göcögő nevetést
hallotta, mint régen, érti, érti, mi történik vele meg a férjével, meg a
gyerekekkel, érti Nényut is, hogy nem tágít mellőle, mintha a testőre
volna, kitelepítés, kényszerlakhely, a lakhely megállapítása a
telepen, egy éppen üres gödör, ahova be lehet költözni, vagy egy
elhagyott barakk, nagy különbség, de végül is mindegy, a körlet
elhagyása azonnali börtönbüntetéssel jár, de a fejlövés sem kizárt,
kényszerlakhely és kényszermunka, és akkor itt van ez a D.O., a
világos üzenet, igen, érti
239
egy rövidítés, az vagyok, mint a stb. vagy a jhvh., rád kerül egy
pecsét, a személyidre, a karodra, vagy ha a karod már túl vékony, a
combodra, esetleg a homlokodra, nos ezt sem szabad kihagyni a
számításból, mindenesetre látható helyre, és ha szerencsés vagy,
akkor ezt a két betűt égetik rád, D.O., nem egy puszta számsort,
D.O., román kiejtése dëo, zárt ë és rövid o, a hivatalos iratokban
szereplő cu D.O. változat azt jelenti, „kényszerlakhellyel” telepítenek
ki, és a már meghozott ítéletre utal, meghozzák az ítéletet, de per
nincs, védekezni nem lehet, mert teljességgel értelmetlen, vétked a
puszta létezésed, annak születsz, akinek, ez maga az ítélet, önmaga
alól nem kaphat senki felmentést, nincsenek figyelembe vehető
enyhítő körülmények, az ítélet: Dëo, Răchitoasán vagy Lăteşti-en
fogsz élni, kényszermunkás leszel Dëóval, szól a határozat, indoklás
nincs, mert a Dëo maga a végső és egyedüli indok, nem megszületsz,
hanem valahonnan kitelepítenek a Földre, nem magadtól költözöl,
hanem kitelepítenek, Dëóval dolgozol, azaz kényszermunkát végzel,
Dëo, ezt a büntetést szabták ki rád, de nem ezek a milicisták és sötét
szekusok, és nem a lágerparancsnokság, még csak Drăghici
belügyminiszter elvtárs sem, kismiska ő ehhez, hanem valami
felsőbb hatalom, amely számontart téged és rendelkezik a
szabadságod felett
 240
így állunk, a fentnevezettek letelepítése Dëóval, ez áll az ítéletben,
ráadásul úgy hívnak bennünket, hogy deoşi, ejtsd: dëosi, hangsúly a
második szótagon és egy egészen rövid, leheletfinom, alig hallható i-
vel a végén, vagy határozott artikulussal deoşii, ejtsd: dëosi,
határozott i-vel a végén, mi bizony deósok vagyunk, nincs mit ezen
szépíteni, megvagy, te mindenható Deo, én megtévedt és
összezavarodott istenem, rajtakaptalak, igen, ezt jelenti Anyánk
mosolya, Istën telepített ide bennünket, zárt ë, ki más, ez áll a
végzésben, feketén- fehéren, világos, a józsefvárosi plébános is hatra-
vakra deózott, amikor latinra váltott, verdesni kezdtek a festett
angyalok tollseprűi, az hogy a kenyér és a bor átváltozott volna a
Megváltó testévé és vérévé, nem bizonyítható, de a szavak biztosan
átváltoztak, ennél a kasztrált latinnál nincs szebb a katolikus
templomokban, Istën, zárt ë, istënësëk, csupa zárt ë, ezek vagyunk
mi, ez az Istën halálosan szerelmes Anyánkba, ejtsd: szërëlmës, és
hát Anyánk is gyakran meresztgeti a szemét az égre sóhajtozva,
nincs mentség, mosolyog Anyánk, szegény-szegény anyácska
241
szétfut az ajka a milicistának is, olykor majd meglátogatom,
doamna Júlia, mondja, és Anyánk kartonruhán átderengő mellét
nézi, foglalt vagyok, mutatja fel Anyánk a jegygyűrűjét a
milicistának, még mindig mosolyogva, hát persze, ezt mondom én
is, doamna Júlia, persze, hogy foglalt, mondja a milicista, Anyánk
érti az előtte álló férfit, de nem a szavait, hanem ezt az egész
helyzetet, de továbbra sem tudja elrejteni a mosolyát, pedig ez állna
érdekében, akkor sem, amikor a pecsétes buletinnel a kezében
elköszön és kilép az irodából, ha valaki, Isten biztosan ateista,
gondolja Anyánk
 (Herék)
242
egy másik dátum, ami nem hatósági, de életbe vágó, Én, ez az Én,
ennek az Énnek a dátuma, azaz az időpontja, maradjunk a dátum
szónál, ezerkilencszázötvenhét április tizenhárom, szombat, Apánk
lelkészi munkanaplójának bejegyzése szerint („reggeli csendesség”
rubrika) a Márk evangéliumának harmadik részéből következett a
napi szakasz, a tizenhatodik verstől a tizenkilencedikig, kiválasztotta
tehát a tizenkettőt: Simont, akinek a Péter nevet adta, Jakabot, Zebedeus fiát
és Jánost, Jakab testvérét, akiknek a Boanérgesz nevet adta, ami azt jelenti,
mennydörgés fiai; továbbá Andrást és Fülöpöt, Bertalant és Mátét, Tamást
és Jakabot, Alfeus fiát, Taddeust és Simont, a Kananeust és Júdás
Iskáriótest, aki el is árulta őt, ezen a napon született ez az Én, Én
születtem ezen a napon, és az András nevet kaptam, a Szentírás
szerint, fölmerült még a Jakab és János, Fülöp és Bertalan, Taddeus
és Simon, de Apánk csak az András és a Júdás között ingadozott
sokáig, a Júdás volna igazi kihívás, ismerte el
243
kiragadni egy nevet a pokol tüzéből, megtisztítani és belehelyezni
egy új történetbe, ez volna emberhez méltó feladat, Júdás lenne az
igazán bátor döntés, végül ez az Én mégis András lett, nem
gyávaságból, egyszerűen mert nem éppen a személyre szabott
kísérletek nagy korszakát éltük, és azért is, mert volt már egy Simon
Péter előttem a sorban, márpedig a Szentírás szerint Péter és András
testvérek voltak, és mert Péter volt az első, kit követett András, ez
maradtam, amíg világ a világ, ez a kitkövetettandrás, a Szentírás
szerint vagyok, aki vagyok, és a Szentírás szerint nem vagyok, aki
nem
244
a munkanaplót a csonka-érmelléki olvashatatlan nevű esperes
ellenjegyzi kék tollal, canonica visitatio, dátum, saját kezű aláírással, a
hivatalos okmány ezerkilencszázötvenhét augusztus harmincadikán
szakad meg, egy hétfői napon a beteg voltam bejegyzéssel, ami tömör
és tárgyszerű leírása annak, hogy a vasárnapi istentisztelet után
Apánkat megint beszállították a nagyváradi Securitatéra, meztelenre
vetkőztették, szétvetett lábakkal kikötözték egy asztalra és a heréire
mértek ütéseket, mialatt az aznapi prédikáció politikai értelmezésére
próbálták rábírni
245
mit értett az alatt, tiszteletes, hogy Isten hamarosan kisepri az
országot, még a legeldugottabb sarkát is, de előbb a saját házával
kezdi, mármint az egyházzal, sőt ezt már el is kezdte, most sepri
éppen a gyáva egyházat, majd utána következik az ország, mintha
ezt hirdette volna a szószékről, ugye, tiszteletes, mi is
végighallgattuk a tanítást, hiszen látta, még buzgón jegyzeteltünk is,
mint a legodaadóbb hívei, talán csak nem a kommunistákra gondolt,
tiszteletes, a kommunisták kisöprésére, kérdezték a szekusok, máris
elismerve, hogy ők bizony a kommunistákra gondoltak, azaz
önmagukra, na és itt a másik üzenet, ezt se felejtsük el, mit ért lelki
ébredés alatt, tiszteles, ezt is érdemes volna itt politikailag tisztázni,
ha már így együtt vagyunk, addig is mi kísérletet teszünk az ön
tiszteletre méltó nemi szerve fölébresztésére, tiszteletes, de hát nem
megy, pedig mindent megteszünk a siker érdekében, láthatja
246
itt szakad meg a munkanapló, a megszakadás napján a
munkanapló szerint Apánk Lukács evangéliuma harmadik részét
olvasta a harmadik verstől a huszadikig, kiáltó szó a pusztában, így
kezdődött a napi szakasz, Heródes mindezt még azzal tetézte, hogy
börtönbe csukatta Jánost, és itt megszakad
247
az ikreknek a Lídia és a Pál nevek jutottak, mert Anyánk
számításai szerint abban az évben kerek évfordulót ünnepeltünk,
azaz kereken ezerkilencszáz éve, legalábbis nagyjából, lépte át Pál
apostol Ázsia és Európa határát, mert egy makedón férfi jelent meg
az álmában, aki ezekkel a szavakkal kérlelte őt: jöjj át Makedóniába,
Pál, légy segítségünkre, az apostol azonnal hajóra szállt, Troászból
egyenesen Szamotrakéba, onnan másnap Neapoliszba hasított, hogy
végül Filippiben kössön ki, amely Makedónia első városa volt és
római település, s ahol tömlöcbe vetik hamarosan őt is, de előtte még
itt találkozott a dúsgazdag, Lídia nevű bíborkereskedő asszonnyal,
akit a jól menő üzlet Thiatírából Filippibe hozott, hogy új piacot
nyisson a csodálatos, festett gyapjúinak, ez a Lídia asszony a helyi
zsidó közösség szabadtéri imádkozóhelyén meghallgatta az apostol
felforgató előadását a Názáreti Jézus őrültebbnél őrültebb tetteiről,
és megnyitotta a szívét és a házát előtte, de nem Pál, hanem bizony a
Názáreti Jézus előtt, ezt mindig hozzá kellett tenni a Szentírás
szövegéhez a kamaszkorba lépett Lídia nővérünk miatt, aki, amikor
Anyánk a „megnyitotta a szívét”-ig jutott a felolvasásban, hangosan
felsóhajtott, pihegni kezdett, majd levette sokdioptriás szemüvegét
és elnézett a nagy messzeségbe, szóval így lettek az ikrek Pál és
Lídia, a Szentírás döntött mindenben, ebben is
248
a mi Pálunk tizenöt perccel korábban jött a világra a mi Lídiánk
előtt, lényeges részlet, papírunk van róla, mert ha például fordított
sorrendben születnek, vagy ha valahogy egyszerre bújnak ki
Anyánk méhéből, összeölelkezve és véresen, mint egy szerelmespár,
bizonyosan más nevet kaptak volna, Rebeka és Izsák, mondjuk, vagy
Jákób és Ráchel, vagy még inkább, Sámson és Delila, de a Salomé–
János lehetőséget sem hagyhatjuk figyelmen kívül semmiképpen,
bátorság kérdése csupán, mert a Szentírással nem packázunk
 (Apátlan)
249
kora reggel vagy hajnalban, mindig keverem, vajon melyik van
előbb, nem tudom, a pitymallat ki van zárva, Lăteşti lágerben nem
pitymallik, a pitymallatot érthető okokból betiltotta a Pártközpont,
minden más szóba jöhet, a pitymallást kivéve
250
kora reggel, amikor némán hasad a hajnal, Anyánk halálos
csöndben öltözködik, magára húzza dermesztő munkaruháját,
tegnapról maradt hideg teát kortyol, odakészített málékenyeret
majszol hozzá, közben a töredező szürkeséget bámulja, a barakkban
hullámzó pára árnyalatait
251
Anyánk nem reggelizik, csak a gyermekei iránt érzett
kötelességből eszik néhány falatot, hiába olvadnak el a szájába
kényszerített málékenyér-darabkák, nehezen nyel, sokáig tartja a
teát a szájában, mély levegőt vesz, megpróbálja még egyszer, nem
megy, pedig mennie kell, még mielőtt a barakkunk elé érne a
menetoszlop, a napi szakaszt is el kell olvasnia a foszladozó
Bibliából
252
te ne gyere velem, Jézusom, fohászkodik magában Anyánk,
maradj itt a gyerekekkel, én beérem ennyivel, ez a te ambíciód, hogy
mindenütt jelen legyél, csak arra jó, hogy sehol ne legyél ott, ahol
éppen szükség van rád, mi is jól befürödtünk veled, láthatod, föl
kellene adnod végre ezt az ubikvitás-programot, neked is könnyebb
volna és nekem is, egyáltalán miért kell ilyen szavakat használni,
kinek jó ez, ubikvitás, ez aztán mindent elmond, te meg a férjem
tudtok ilyeneket kitalálni, atyaég, függőbetegek vagytok mind a
ketten, bizony, ő az istenfüggőségtől, te meg, szegény, az
emberfüggőségtől szenvedsz, és erre nincs gyógyír
253
 kinyitja a könyvet, olvas a tompa fényben, hangtalanul fölnevet,
hacsak úgy nem, mondja, becsukja, majd kimegy a barakk elé,
gyakorlott mozdulatokkal fölszáll a mozgó menetoszlopra, mint
Budapesten a házuktól nem messze visító sárga villamosra
254
a sárga villamos, Uramisten!, hogy szereti még mindig, el kellene
már szakadni végre Budapesttől, olykor a román puszta szállongó
porában, esőben vagy ködben is megjelenik Anyánk előtt a város,
fejjel lefelé csüng az égről, a Vásárcsarnok és a Liget, a Nyugati
pályaudvar és a Ferenc József híd, távozz tőlem, Sátán, ne kísérts, a
villamos mindig visított, amikor a közelükben haladt el, a
gyönyörűségtől beleremegtek az ablakok, és nagyot sikít akkor is,
amikor fölfut a keskeny vashídra, ahol Anyánk először csókolózott
életében, az éjszakai, üres villamos vitrinében
255
Anyánk éles visítást hall minden reggel, amikor a menetoszlop a
barakkunk elé ér, föl sem néz, pontosan tudja, mikor kell kimennie,
előtte még két darab málékenyeret töm a zsebébe, felénk fordulva
áldást mond, pokrócot igazít, mindenki lélegzik, igen, ámen, indul
256
amint meglátja, Nadia asszony kilép a sorból, mutatja
Anyánknak, hogy elé álljon, tessék, oda, gyöngéd mozdulattal
mintha hellyel kínálná Anyánkat, de nem udvariasságból,
egyszerűen csak szemmel akarja tartani, elkapni, ha elájul, hast du
gegessen?, kérdezi, ettél?, ich habe es versucht, feleli rá Anyánk,
megpróbáltam, und erfolgreich?, faggatózik tovább Nadia, és
sikerült?, Anyánk apró legyintéssel válaszol, a mai napot kibírom,
elég minden napnak a maga baja
257
mióta bepisilek, Anyánk maga mellé vesz a szalmaágyon, azt
szeretem a legjobban, ha ő oldalt fekszik, én meg háttal neki, a fejem
így éppen a két szépséges melle közé kerül, hátammal a hasát,
fenekemmel meg a forró ölét és a combját érzem, édes lehelete a
hajszálaimat borzolja, már ettől a mennyei ritmustól is el lehet
aludni, sőt csak úgy elszenderedni, csupa gyönyörűség
 258
tudom, mi a boldogság, örülök, hogy megszülettem és Anyánk
mellett lehetek, és imádkozhatom az Apánkért, akiről nincs semmi
emlékem, sem a hangját, sem az érintését, sem leheletének vagy erős
mellkasának az illatát nem tudom felidézni, pedig biztosan a karjába
vett és a nevemen szólított, még az is lehet, hogy föl-földobált és
kifogott, én meg diadalmasan nevettem, mintha én fogtam volna ki
őt, és nem ő engem, így mehetett ez, amíg börtönbe nem zárták, és
kifogni most már sem én őt, sem ő engem nem tud, amikor
zuhanunk
259
az apa szóról a börtön jut az eszembe, a börtönt jól el tudom
képzelni, pedig sem a saját apámat, sem pedig börtönt nem láttam
soha, magam előtt látom mégis, lehet, hogy egyszerűen csak azért,
mert ezzel a tudással születünk és a börtön eleve bennünk van,
mindenkiben
260
amikor megszületünk, minden egyes emberrel világra jön egy
jókora büntetés-végrehajtó intézet, egy sokcellás fogda, még karcer is
van bennünk, valahol a lelkünk legmélyén biztosan, kopott
vaságyak hideg szagát hozzuk magunkkal, és a nyirkos priccsek
fanyar kigőzölgését, komor börtönőrök egy szótagos szavakat
vakkantanak bennünk, ettől vagyunk emberek, semmi mástól, arra
várunk, hogy valaki szabadon engedjen minket magunkból, de nem
jön senki, a velünk született fogság teljesedik ki bennünk, így telik el,
inkább le, mint el, az életünk
261
az még nem biztos, hogy a lányok is egy jókora börtönnel a
testükben születnének, mint mi, fiúk, lehet, hogy ők nem, ennek még
utána kell járnom, a fiúkról viszont már biztosan tudom, Anyánk
testének sokféle illata mindenesetre nem a börtönt juttatja az
eszembe, boldogan alszom el mellette, és alig várom, hogy
megébredjek és újra boldogan elaludjak ismét, amikor meg fölkel
mellőlem, eljátszom, hogy nem veszek észre semmit, és mélyen
alszom tovább, így minden mozdulatát végigkövethetem,
mindaddig, amíg be nem húzza maga mögött a náddal pólyált,
huzatos deszkaajtót, akkor fölkelek, az ablak elé állok és megvárom,
hogy fölszívja a menetoszlopot a felkelő nap vagy a köd vagy a por
vagy a vékony eső vagy a sűrű hóhullás
262
Apánkat nemcsak nem ismerem, hanem bizony nem is ismerem
fel, micsoda istentelenség, ingatják a fejüket idősebb testvéreim,
nekem csak idősebb testvéreim vannak, két lány és négy fiú, ebből
csak öten alkotják „a nagyok” csoportját, Péter meg én vagyunk a
kicsik, heten vagyunk, mint a gonoszok, mondja Dukát pap, és
kétszersültet nyom a markunkba, nem értem, miért vagyunk Dukát
pap szemében gonoszok, sehogy sem találok rá magyarázatot, de
nagy nehezen megértem mégis, azért, mert állandóan éhesek
vagyunk, gyötör az éhség, és mi nem tudunk parancsolni neki, ez a
gonoszság, értem
263
nem ismeri fel a saját apját, hajtogatják a nagyok, és én érzem,
hogy igazuk van, és azt is, hogy nem ez az igazság, kinyitják
találomra a családi fényképalbumot, ráböknek egy csoportképre, ki
az apád?, kérdezik szigorúan, és én nem tudom, ki az apám,
rémületemben összevissza mutogatok, mint valami eszement, a
gonosznál is gonoszabb vagyok
264
sok-sok gombostűfejnyi, egyforma folt egy fehérre meszelt
templom előtt a recés szegélyű fotón, a templom sötét szája szélesre
tárva mögöttük, arra készül éppen, hogy elnyelje és megeméssze
ezeket az ismeretlen embereket, közöttük van az én apám is valahol,
én meg nem ismerem fel őt, mozdulj meg, apácska, rebegem, de
hiába, hol az Istenben van az apám, Istenem?!, imádkozom némán,
de nem jön semmiféle válasz az égből, becsukom a szemem, hátha
megszólal egy belső hang és segít, de hát se kép, se hang, semmi,
pedig Anyánk szerint a belső hangban nem csalatkozhatunk, mert az
a Léleké
265
 visszhangzik bennünk az Isten, halljátok?, kérdezi Anyánk
lelkesen az esti zsoltár felolvasása után, és hosszú szünetet tart, én
meg nézem szép, finom arcát és hallom is a barakk csendjében Isten
rejtélyes visszhangjait, pontosan azt és pontosan úgy, ahogy Anyánk
hallja, most meg, a fényképet nézve, nem hallok semmit, süket csend
és istentelen örvénylés, lehet, hogy nincs is bennem Lélek, ez a
büntetése azoknak, akik nem ismerik fel az apjukat, nagyon is
érthető
266
a testvéreim elszánt csapata félrehúzódik, összeül a kupaktanács,
hogy megbeszéljék, milyen büntetés jár nekem, ráadásul visszaeső
bűnös vagyok, jelenti ki az elsőszülött Ferenc testvér, aki apám nevét
viseli, megátalkodottan nem ismeri fel a saját apját, mondja, és ez
tűrhetetlen, pedig csak rá kellene néznem, azaz Ferenc testvérre
magára, az elsőszülöttségi jogok büszke birtokosára, és máris
fölismerném, és végre lenne apám nekem is, de én nem, még az
Istennek sem, igen, ez az igazság, csak nekem nincs apám a
barakkban, csak én egyedül vagyok apátlan a hét gyerekből, de
lehet, hogy az egész telepen nincs senki hozzám hasonló
267
félrevágott mandulaszemek, adyendrésen ívelt, húsos ajkak és
fehér márványból kifaragott, nemes homlok, sorolja Ferenc testvér,
és közben el is mutogatja magán a legfontosabb jegyeket, ennyi
segítséggel talán felismerem az apámat, de én hiába meresztem a
szememet, a gombostűfejek csak egymásra hasonlítanak, nincs fény
a szemükben, legtöbbüknek szemük sincs, ráadásul egyik sem tűnik
adyendrésnek, pedig Ferenc testvér, elismerem, meggyőzően adta
elő, mire kellene összpontosítanom
268
egyedül Péter marad velem a büntetésből kijelölt sarokban, de ő
sem irgalomból, őt nevezték ki őrszemnek a nagyok, nehogy
elszökjek és elbújjak a barakk mögötti kommunista kukoricásban,
Péter nem tud futni a lebénult lábával, járni is alig, feladatát
tökéletesen teljesíti mégis, egészen közel húzkodja magát hozzám,
átöleli a derekamat és rám helyezi nyomorult kis testének a teljes
súlyát, hogy eszembe se jusson kereket oldani, így várjuk, egymást
átölelve  a napi ítéletet, mint a kedvenc tanítvány meg Jézus azon
a nevezetes utolsó vacsorát ábrázoló képen
269
veszélyesen jól futok és átkozottul hajlékony vagyok, ha büntetés
elől kell menekülnöm, mindenki tudja, és ha  valahogy sikerül
megszöknöm, nem jövök elő egész nap, megvárom, amíg Anyánk
megérkezik a napi munkából, hogy végre megmagyarázza, mi az,
hogy adyendrés, de amikor magához ölel és én is átölelhetem,
mindent elfelejtek, egymást biztatva örülünk, hogy saját lábán jött
haza, a lányok utasításait követve kihámozzuk a bakancsából meg a
munkaruhából, nedves rongyokkal letöröljük róla a port, a testére
ragadt apró hulladékokat, kimossuk sötétlila sebeit a lábán meg a
feltört tenyerén
270
amíg csak egyetlen könyvünk volt, Anyánk bibliája, addig jól
ment a sorom nekem is, de ennek hamar vége szakadt, megjött
Nényu az ikrekkel, a vastag szemüveget viselő Lídiával és a zömök
Pállal, és magával hozta a harmonikázó gerincű családi
fényképalbumot, hogy a fekete-fehér Rosseb egye meg egyenként
azt a sok ismeretlen fényképet benne, csak az apámat hagyja meg
nekem, kérleltem aztán mégis a Rossebet, nem tudva, kihez
fohászkodom
271
de hát apám is azok közé az ismeretlenek közé tartozik, villan
belém, hogyan tehetne különbséget a Rosseb, ha én se tudok, felfal
mindenkit ez a Rosseb, előbb a fényképeket, utána megkeresi
Apánkat a börtönben, és őt is, sehogyan sem jó így, mindegy, amit
megmondtam, megmondtam, a ti beszédetek legyen igen: igen, és
nem: nem, ami ezen felül van, az a gonosztól való, meg fogom
kérdezni Anyánktól, mit jelent ez a rossebegyemeg, hogy legalább
tudjam, mit mondtam meg, amit megmondtam és nem vonok vissza
 (Aurél)
272
ha választhatnék, akkor én a vízen járást meg a csodálatos
halfogást választanám, ennek látnám itt a telepen a legnagyobb
hasznát, föl-alá járkálnék a Duna háborgó felszínén a tavaszi áradás
idején, és nem téveszteném szem elől a virágzó parti füzesben és a
sűrű nádasban ólálkodó lágerlakókat, akik a megfelelő pillanatra
várnak, hogy vízbe öljék magukat, én bizony visszakergetnék
minden öngyilkost a lágerbe, átadnám őket Pătraşcu papnak, hogy a
szívükre beszéljen
273
vízen járni nem tudok, pedig megpróbáltam, halászni Anyánk
nem enged, nehogy belelőjenek a Dunába a körlet őrei, a Duna erre
van kitalálva, hogy ártatlan embereket lőjenek bele, mondja Anyánk,
aki a folyó budapesti szakaszával áll régi, személyes ismeretségben
274
ha a Biblia kerül szóba, Aurél Păuna örökös építészhallgató a
csodálatos halfogás iránt érdeklődik, húzná kifelé a tanítványokkal
együtt a halakkal telt hálót, és már a parton megtömné a hasát
sokféle, frissen sütött halhússal, de végül mégis a virágvasárnapi
Jézusnál köt ki, aki ostort font a derékkötőjéből és kiűzte a kufárokat
és a valutaüzéreket a templomból, ez az ostoros erő kellene a
leginkább Aurélnak, de ő nem a kufárokra és pénzváltókra, hanem
bizony a kommunistákra összpontosítana, őket kergetné ki az
országból, és akkor ezek az idehurcolt szerencsétlenek nem vetnék
magukat a folyóba, testükre kötözött kicsinyeikkel
275
a mi lágerünk temetőjét a telep északi részén jelölték ki még az
elsőnemzedékes sváb foglyok idején, nekik köszönhetjük a
barakkokat is, belőlük már csak mutatóban maradtak néhányan a
telepen, legtöbbjük tüdőbajban pusztult el a szabad ég alatt, a
gyermekeket és öregeket a vérhas vitte el, a sírok jórészt jeltelenek, a
reves fakereszteken nincs írás, a temető déli és keleti szegélyét
hosszú sírhantok jelölik ki, ezeket tömegsíroknak nevezzük,
morminte comune, magyarázza Aurél, ezek a legrégebbiek, itt
nyugszanak a névtelenek, odihnească-se în pace, mondja, és keresztet
vet, nyugodjanak békében
276
mi nem vetünk keresztet, mint Aurél Păuna örökös
építészhallgató vagy Pătraşcu pap, nekünk nincsenek temetői
szokásaink, szegények vagyunk, a halottak a halottakkal, az élők az
élőkkel, ezt tanítja Anyánk nekünk, nem keveredünk velük, Aurél
ortodox keresztet vet, mint a kommunista Livezeanu őrnagy vagy
Lilica vasgárdistaözvegy vagy doamna Nadia pilótaasszony és
szabadgondolkodó, mert ők ortodoxok, azaz igaz keresztények,
fentről lefelé és jobbról balra, összeérintett gyűrűs- és hüvelykujj,
így, Pătraşcu pap és Dukát pap viszont katolikus keresztet vet,
fentről lefelé és balról jobbra, összeérintett hüvelykujj, mutatóujj és
középső ujj, bizony nem mindegy, csak a magasságban lakozó
Istennek legfeljebb, de hát ő messze van, és nem is tűnik járatosnak a
keresztvetés ellentmondásokkal terhes tudományában
277
Aurél szépen kiválogatja az ujjaimat, majd elrendezi őket,
megtanítja, hogyan gyakorolják a keresztvetést az igazak, a kezem
egészen különös formát vesz fel, olyan, mint egy rózsaszínű
virágkehely égre törő bibével, csináld, mondja, de én máris elvétem,
az ujjaim is összekeverednek, elveszetten kapálóznak a levegőben,
mint a hátára fordított szarvasbogár kampós lábai, nem baj, bátorít
Păuna, ne add fel, de most hagyjuk, nem ennek az ideje van, gyere,
tisztítsuk meg a névtelenek sírjait
278
a jeltelen és elhagyott sírokat egyedül Aurél gondozza a telepről,
itt a sírkertben a legjobb egyedül lenni, mondja, megáll a fejfák előtt,
keresztet vet és elolvassa nekem az idegen hangzású neveket és
hogy hány évet éltek, Hach, Baltzer, Vladimir Bobyct, Barbura,
Gavrilov, nézd, mondja, a legtöbben gyermekek és asszonyok, a
férfiaknak külön temetőjük van?, kérdezem Aurélt, nem, dehogy,
válaszolja, a férfiak csak úgy eltűnnek a nádvágás közben vagy
szökést mímelnek, hogy az őrök belelőjék őket a Duna jeges vizébe,
az asszonyok erősebbek, mondja, nem félnek senkitől és semmitől,
szembenéznek a szerelemmel és a halállal
279
a temetőben a legmagasabbak a szentjánoskenyérfák, sötétvörös
bumerángjaik összekoccannak a szélben és tapintatosan
muzsikálnak, majd ha eljön az ideje, lehullanak a sírokra, a szapora
iringófű és szamártövis ellepi a temetőkertet, mielőtt összegyűjti
őket és tüzet rak velük, Aurél kiszabadítja az aranyszínű
szentjánoskenyérkéket a száraz hüvelyekből, ezek a legízletesebbek,
mondja, bűntelen nők és gyermekek szent teste táplálja őket
280
ki teremtette a kommunistákat?, kérdezem Auréltól,  a Sátán,
válaszolja habozás nélkül, itt van mindjárt ez a  Livezeanu őrnagy,
nem ismer ő sem Istent, sem embert, biztosan nem is román, hanem
valami zavaros vérű jöttment, egy balkörmű korcs, akkor bennünket
biztosan egy gyöngébb Isten teremtett, mint Livezeanut, mondom
Aurélnak, és eszembe jut Marin pungás, aki szerint mi is tisztátalan
vérű bozgorok meg zsidánok meg migrátorok vagyunk, legfőképpen
persze Anyánk, aki nem hajlandó viszonozni a pungás kétségbeesett
szerelmét, neki köszönheti, a szívtelen Anyánknak, hogy kénytelen
kékszeszbe fojtani a bánatát
281
Anyánk Aurélnak is nemet mondott, amikor megkérte a kezét, ne
tekintsen a bennünket elválasztó tizenkét évre, doamna Júlia, én
tökéletesen magához öregedtem a szamosújvári börtönben, próbált
kedveskedni Aurél, úgy látom, udvarolni is megtanították ott,
nevetett gyönyörűen Anyánk, aki valóban letagadhatott volna
tizenkét évet a korából, Livezeanu őrnagy szerint akár többet is, de
ez a  hozzáöregedés mégis sértette maradék női önérzetét, nehogy
megtudjam, hogy egy kommunistához ment, mert mindkettőjüket
fölnyársalom, mondta csüggedten Aurél, él a férjem, kedves Aurél,
ne ízetlenkedjen velem, biztosan él, doamna Júlia, biztosan, csak azt
nem tudjuk, milyen halmazállapotban, tette hozzá Aurél sokat
sejtetően
282
Păuna Aurél nagy reményű építészhallgató a temesvári Securitate
pincéjében veszítette el a szüzességét, valamikor 1956 októberében,
és ezt Vida őrmesternőnek, becenevén maica Vidának, azaz Vida
apácanővérnek köszönheti, aki a herezacskók elismert szakértője
volt a Securitate Temes megyei parancsnokságán, az ő kezébe
kerültek Aurél heréi is, miután letartóztatták diáktársaival együtt, és
vallatóra fogták
283
Aurél nem úszta meg maica Vidát, pedig mindent bevallott már
az első éjszaka, sőt a föllázadt diákság összegyűjtött követeléseit is
átnyújtotta a titkosrendőrség embereinek, arra biztatva őket, hogy ne
késlekedjenek a Pártközpontba továbbítani az értékes
dokumentumot, egyenesen Bukarestbe, legjobb lenne, ha
személyesen Drăghici belügyminiszternek a kezébe kerülhetne, mert
a diákok nagy többséggel, a demokrácia szabályait betartva
megszavazták a tervezetet, tehát hivatalos iratnak tekinthető, le is
tisztázná és aláírásával hitelesítené, ha már így fordult a dolog, csak
éppen arra nem kívánt kitérni Aurél, hogy kikkel és hogyan
szervezték meg a temesvári diákforradalmat, milyen feladatokat
kaptak a budapesti horthysta ellenforradalmároktól, márpedig a
szekusokat sokkal jobban érdekelték ezek az Aurél szemében igazán
jelentéktelen részletek, semmint a felkelők jogos követelései, neveket
azt nem, ismételgette makacsul Aurél, erre nincs felhatalmazása, a
sajátját készséggel papírra veti, de senki másét, így került hamarosan
maica Vida elismert hereszakértő kezére, a makacssága miatt,
ráadásul az asszonyság bolondul a szűz férfiakért, biztosították
Aurélt a Securitate vallatótisztjei, és azonnal csengettek, mire maica
Vida benyitott a vallatószobába, fölhelyezte Aurélra a bádogból
készült vakszemüveget, karon ragadta és elindult vele a pince
irányába
284
 ha maica Vida kezébe kerülsz, azt is bevallod, amiről sohasem
álmodtál, hosszan értekezel még a magyar horthystákról is, akik
október 23-án kirobbantották a felkelést, mondta Aurél, sărboaica
Vida…!, Isten a tanúm…!, ismételgette talányosan, és sűrűn vetette
az ortodox keresztet
285
ennyi tudható a történtekről, nem több, hiába faggatták az örökös
építészhallgatót maica Vida művészetéről a lágerlakók, nem volt
hajlandó elárulni semmit, Anyánk viszont nem kérdezgette, jól
láthatóan biztonságban érezte magát Aurél közelségében, bízott
benne, és ez Aurélnak jólesett, elégnek nem volt elég, de hát be
kellett érnie ennyivel, boldogok a tiszta szívűek, vigasztalta Anyánk
Aurélt, ő pedig a fejébe vette, hogy megtanítja a gyermekeket
románul beszélni, hogy rekordidő alatt a lágeriskola legjobb tanulóit
faragja belőlük, mert ő csak más férfi gyermekeinek lehet a valódi
apja, ha egyáltalán apa lehetne, és valódi, mondta nevetve
286
ne törje magát, Aurél, megleszünk valahogy, ha meg kell
lennünk, szabadkozott illendőségból Anyánk, de Aurél nem tágított,
érezte Anyánkon a megkönnyebbülést, amikor a gyermekekkel
foglalkozott, legfeljebb Balotă bölcsészre tekintett növekvő
féltékenységgel, aki maga is a fejébe vette, hogy legalább
vasárnaponként gyakorolja velünk a románt, a nagyobbakkal meg
az oroszt is, ráadásul a kolozsvári, félmagyar Nicolae Balotă, nekünk
Nicu bácsi, könnyedén magyarra tudta fordítani a szót, ha
iskolaköteles testvéreim fennakadtak Veronica Porumbacu hazafias
versein – született Schwefelberg!, tette hozzá mindig Aurél
kacsintva  –, a Román Kommunista Pártot megéneklő klapanciákat
tovarăşa Valentina tanítónő az utolsó szótagig kegyetlenül
fölkérdezte, és mert nem tudták hibátlanul felmondani a román
verset, mind a négy iskolaköteles testvéremet büntetésből az első
osztályba zsuppolta, pedig Ferenc testvérnek a negyedik osztály
következett volna, Istvánnak a harmadik, és csak az ikreknek az első
287
 de féltékenykedett Aurél örökös építészhallgató azért is, mert
Balotă bölcsész megszerezhette az egyetemi diplomáját még mielőtt
börtönbe zárták, sőt a doktori képzés abszolutóriumáig is eljutott,
neki pedig erre már sohasem lesz lehetősége, hacsak a Mindenható
meg nem hallgatja átokimáit, és nyomtalanul el nem söpri a
kommunistákat valami váratlan égi fergeteg, aminek itt a lágerben
egyelőre semmi jelét nem tapasztalta
288
a mi Aurélunk valami miatt kötelességének tartotta, hogy
mindenkinek számontartsa a származását, ebben Goma író legjobb
tanítványának bizonyult, ha valakire csak orrolni kezdett vagy
esetleg kendőzetlenül gyűlölt valakit, mint a szovjetek vetéséből
kisarjadt invazív kommunistákat, máris a származását kezdte
firtatni, és ha nem talált semmi gyanúsat, akkor előbb-utóbb előállt
valamivel ő maga
289
Aurélnál az ideológiai eltévelyedés nem a származásból
következett, hanem fordítva, a gyűlöletes ideológiai
meggyőződésből következett a gyanús származás, hígvérűség,
elkorcsosodás, jöttmentség és a többi, értünk például rajongott, sőt
még Apánkért is, pedig sohasem találkozott vele, csak annyit tudott
róla, hogy az apánk, és hogy valamelyik börtönben raboskodik a sok
közül, nos, akit a kommunisták gyűlölnek, csak makulátlan
származású lehet, még ha nyilvánvalóan hazátlan is, őszinte
rajongásában nem adott hitelt Marin pungás híreszteléseinek, hogy
tisztátalan vérűek volnánk, ezenfelül még azt is elnézte Anyánknak,
hogy szerinte a kommunistákat is Isten teremtette, bár ezt a
meggyőződését, szó, ami szó, Anyánk nem tudta hitelt érdemlően
bebizonyítani
290
amikor maica Vida került szóba, a származását pontosító
sărboaica, vagy máskor, a sărboaica focoasă sem hiányozhatott sohasem
a maica Vida hereszakértő neve mellől, tüzes vérű szerb némber,
igen, nem román, az hétszentség, aki kommunista, nem lehet román,
mert a román nem lehet kommunista, világos, egyre kevesebb a
román, kesergett Aurél, hárommillió párttag, Uramatyám!, kifordult
magából a világ, de Goma író úr fantáziáját, bár osztotta Aurél
nézeteit, sokkal jobban izgatták maica Vida mesterségének finom
részletei, így amikor csak tehette, szóba hozta Aurélnak a tüzes vérű
szerb perditát, így mondta, szerb perdita, kérem, legyen tekintettel a
gyermekekre, Goma úr, kérlelte Anyánk Goma írót, ha én semmit
sem számítok magának, de hát éppen a gyermekekre való tekintettel
kötelességünk feltárni a részleteket, doamna Júlia, én ezt
foglalkozásomnál fogva morális kötelességemnek tartom, hogyan is
lehetnék másként író
291
mindent megjegyzek és majd mindent megírok, ha eljön az ideje,
ezzel vigasztalom Anyánkat, amikor rajtakapom a síráson, a
megírokat a megbosszulok szinonimájaként használom, nem tudva, mit
beszélek, de ez az elhatározás fölkelti mind Balotă bölcsész, mind
pedig Aurél Păuna figyelmét, odaadóan foglalkoznak velem,
Eminescu-verseket tanítanak meg könyv nélkül, gyakoroltatják a
lágy kettőshangzók kiejtését, somnoroase păsărele pe la cuiburi se adună,
nem értem, mit ismételgetek egész nap, de álmomban is jól tudom
énekelni ezeket az egymás után sorjázó, dallamos szavakat, az
irodalmi foglalkoztatások mellett azt is megengedik nekem, hogy a
nagyokkal együtt hallgathassam Goma író titkos telepes rádióját,
mert nézze csak, doamna Júlia, Mihai Eminescu az Eminovici család
hetedik gyermekeként jött a világra, mint ez a maga fia, a hetedik ő
is, bizony, és ennek a jelentőségét kishitűség volna figyelmen kívül
hagyni, ráadásul jól jártunk mindannyian ezekkel az eminovicsokkal
és petrovicsokkal, makulátlan származásúak mindketten, hibátlan
Eminescu és Petőfi vált belőlük, ezt maga sem vonhatja kétségbe
292
Máriamagdolna nővér még abban az évben elsős lett, egy hét sem
telt el és minden reggel végighányta az ösvényt a lágeriskoláig, ezt is
megírom majd, azaz megbosszulom, határozom el, tovarăşa
Valentina nem bírja elviselni az újabb Viskyt, felszólítja az
osztálytársakat, hogy hangosan nevessék ki és papírgalacsinokkal
dobálják meg, amikor megszólal, mi az, hogy un oaie, rikoltozza
tovarăşa Valentina, ennek semmi értelme nincs, o oaie, zengi az
osztály, nem hallod, hogy nőnemű, te hülyécske!, és repülnek a
tintás galacsinok, a nagyobbak időközben külön osztályokba
kerültek, mindenki a maga életkora szerint, nincs ki megvédje a
nyelv súlyos bűnébe esett Máriamagdolnát, a bárány az bárány, ő
ennél többet nem tud, egy bárány vagy a bárány, így, miért nem elég
ez?, miért volna a bárány eleve nőnemű?, itt van mindjárt az Isten
báránya, ez a Jézus nevű istenfiú, csak tán nem azt akarják elhitetni
velünk ezek az ortodoxok, hogy ő is nőnemű?
293
barbár migránsszármazékok vagyunk ezen a vidéken, jelenti ki
tovarăşa Valentina, nem tudunk különbséget tenni hímnemű,
nőnemű és semleges nemű szavak között, semleges nemű szavak,
nocsak, elképzelni is rossz!, borzong bele a veszélyes gyorsasággal
kamaszodó Ferenc testvér, nem lehet, hogy szegény tovarăşa
Valentina esetleg semleges nemű?, próbál magyarázatot találni a
tanító néni dühére, de amikor megtudjuk Anyánktól, hogy a mi
nyelvünk csak semleges személyes névmással bír, meghúzzuk
magunkat és fejvesztve ragozni kezdjük az ellenséges
mellékneveket, genul masculin, genul feminin, genul neutru,
magyarázza tovarăşa Valentina a felbolydult osztálynak, és az osztály
kórusban ismétli utána, miért is nem küldenek minket
megsemmisítő lágerbe a hasonszőrűekkel együtt, ad hangot jogos
felháborodásának tovarăşa Valentina, akit a szüleivel együtt
telepítettek Lăteşti lágerbe, miután mindenüket elvették nekik is, itt
van a Down-kóros nővére is, Sofia, Anyánkkal együtt robotol a
család látástól vakulásig a Fermán, eléggé megsemmisítő tábor ez is,
gondolja Anyánk, megsemmisülünk mi itt is, nem sok van hátra,
tovarăşa Valentina
294
feltűnik, hogy tovarăşa Valentina ugyanazokat a szavakat
használja, mint Marin pungás, barbarii, migratorii, bozgorii, jidanii,
azzal a lényeges különbséggel, hogy Marin pungás reménytelenül
szerelmes az Anyánkba, tovarăşa Valentina meg rá sem tud nézni,
még akkor sem, amikor Anyánk kezet nyújt neki, ez a lényeges
különbség viszont Marin pungás és tovarăşa Valentina között
Anyánkon semmit nem segít, Marin pungás veszélyes közelsége
félelemmel, tovarăşa Valentina lágerpedagógiája pedig
kétségbeeséssel tölti el, Marin pungás részeg ordítozásai idején az
egész testét remegés keríti hatalmába, tovarăşa Valentina
dühkitörései miatt pedig együtt sír és együtt hány epét a mi első
osztályos Máriamagdolnánkkal
295
nekem van feladatom bőven, ott van Péter, a gyermekbénulásba
esett bátyám, fölülről a hatodik, egyik napról a másikra csak
vonszolni tudta magát, csontjaira száradtak a lábizmai és beszélni is
sokáig elfelejtett, pelenkázni kellett megint éjjel-nappal, így léptem
előre egyet én, hetedikből mintegy hatodikká lettem, nem életkorom,
hanem megsokasodott elfoglaltságaim miatt, Pétert, amikor már
visszatért belé az élet, fölfektettem hanyatt az asztalra, beteg lába
talpát a hátamra helyeztem és érzéssel ránehezedtem, így kellett
kinyomnia engem naponta többször hol a bal, hol a jobb lábával,
hamar megtanultam számolni és kimutatásokat vezetni, ezt a tudást
nem a házitanító szerepében tetszelgő Aurélnak, hanem az átkozott
poliónak köszönhetem, beszélni is én tanítom Pétert, és járni és enni
és bilizni, esténként bemutatjuk Anyánknak, mire haladtunk,
Anyánk a táblázataimat figyelmesen átnézi, mindent ért belőlük,
aláírásával igazolja, hogy tudomásul vette a jelentést, és megdicsér
az elvégzett munkáért
 (A csodálatos halfogás)
296
nem érzek hálát a szívemben Isten iránt, nem tudok vízen járni és
a halfogás sem megy, Anyánk megtiltotta, hogy lemenjünk a
Borceára, a nagyok titokban mégis lemennek, de nem fognak
semmit, Nényu még a kora hajnali sötétben, Anyánk előtt indul el,
hogy ennivalót szerezzen nekünk, van, hogy Feteşti-re gyalogol
gyógyszerért Anyánknak és Péternek, vagy lopni megy valahova
messzire, vagy mindkettő, Nényu szabad, bárhova mehet, ő nem
deós, mint mi, ketten maradunk a barakkban Péterrel, torna, bilizés,
mosakodás, öltözködés, fölveszem a hátamra, ezt nagyon szeretjük
mind a ketten, viszem magammal száraz kórót gyűjteni télire,
leteszem a földre, és nekilátunk, a szemem sarkából figyelem
minden mozdulatát, csak akkor érzek valami boldogságfélét, ha
nevetni látom
297
nehezen jön el az este, amikor végre együtt vagyunk mind,
énekelünk, közös imát mondunk, és ő bemenvén az egyik hajóba, a mely
a Simoné vala, kéré őt, hogy vigye egy kissé beljebb a földtől, és mikor leült,
a hajóból tanítá a sokaságot, olvassa Anyánk ezen a másik magyar
nyelven, aminek nem minden szavát értjük, mi az, hogy sittimfa,
akác, mondja Pavel Făgăşan, született Saul, a telepen is vannak
sittimfák, nézzétek, a lágerépítő sváb foglyok telepítették őket ide
Egyiptomba, mondja, nagyon fiatalok még, mézédes virágzatát
marokszámra habzsolom, amíg föl nem fordul tőle a gyomrom
298
a lámpa egyedül Anyánkat világítja meg, és a Bibliát, Lukács
doktor, aki ezt az evangéliumot írta nekünk, Anyánk hangján szól
hozzánk, Anyánk jól beszéli ezt az idegenmagyar nyelvet, Isten
beszéde, mondja, gyertek, hallgassuk meg Isten beszédét, a mi
istenünk idegenmagyarul beszél hozzánk, ilyen Isten jutott nekünk,
legyünk hálásak, hogy egyáltalán van istenünk, mondja Anyánk, ne
húzzuk az orrunkat, egy beszédhibás isten, de isten, az napokban,
mikoron a bírák ítéltek vala, éhség lőn a földön, valahogy így beszél a mi
szegény Istenünk, minden szava szent és egy kicsit vicces, Péter
testvér összetört szavaihoz hasonlítanak, Péteren eszünkbe sem jut
nevetni, Istent viszont kikacagjuk, még Anyánk is elmosolyodik
olykor, nem kell annyit valázni-lőnpedigezni-mikoronozni, te
miatyánk, aki a mennyekben vagy, lehet, hogy ez az összkomfortos
mennyország a te legfőbb bajod, azért beszélsz ezen a távoli és
érthetetlen nyelven
299
Anyánk a Lukács írása szerint való szent evangyéliom szavait
hozzánk igazítja, még ez is, evangyéliom, micsoda szavak!, olvasás
közben kénytelen kijavítani Istent, legyen evangélium, mondja,
sűrűn belejavít Isten beszédébe, üti-vágja, ahol éri, átírja, szórendet
változtat, villámgyors nyelvi rögtönzéseivel azt üzeni neki, hogy
emberelje meg magát, és ne csak a régmúltban létezzen, ez a gyáva
isteneknek áll jól, de nem neki, Isten is odamond Anyánknak, ha úgy
fordul, nem könnyen hagyja magát ő sem, micsoda dolgom vagyon
nékem te veled asszonyi állat, nem jött még el az én órám, szól be Isten
Anyánknak Anyánk hangján
300
na tessék, eddig azért nem kellene elmenni, ezt az asszonyi állatot
Lídia nővér javaslatára kikérjük megunknak, a Mindenható Marin
pungás és Livezeanu őrnagy szintjére süllyeszti a vitát, túl messzire
megy, megengedhetetlen, végtére is ellenfelek és nem ellenségek
vagyunk, mutathatna némi önmérsékletet, de nem, többnyire azért,
szó, ami szó, tehetetlenül tűri a szavak helyrepofozását, mint aki
örül, hogy megússza ennyivel
301
ketten beszédhibásak a barakkunkban, a Mindenható és Péter
testvér, ezenfelül mind a ketten mozgáskorlátozottak is, cipelni kell
őket, a Mindenhatót is és Pétert is ide-oda, és tartani kell bennük a
lelket, amikor Péter a saját szavaival imádkozik, nagy csend
ereszkedik közénk, egyetlen szavát sem értjük, azazhogy az imát
egyáltalán nem, de Pétert értjük mégis mindannyian, szurkolunk
minden gurgulázó mondatának és minden föltorlódó
mássalhangzónak, amik véresre karistolják a torkát, de ő nem hagyja
magát, kiköpi elénk szilánkos betűit, vérpöttyök derengenek
előttünk az asztallapon, szentséges szavaitól megtelik angyalokkal a
barakk, Péter is megjárta a harmadik eget, mint Pál apostol, mi csak
tudjuk, alig bírtuk visszarángatni onnan, az Apostolnak a Sátán
angyala bosszúból tövist szúrt a testébe, ugyanúgy, mint Péternek,
az Apostol tövisének beteljesületlen szerelem, Péterének poliomyelitis
anterior acuta, azaz, ne szépítsük a dolgot, gyermekbénulás a neve,
mindössze ennyi a különbség, igazán nem sok, ámen, mondja végül
Péter, csak ezt a héber szót tudja kimondani tisztán, ámen, zengjük
mi is vele boldogan, ámen, mondja a Mindenható is utánunk az
égben, tisztán ejti ki ő is, semmi valázás és lőnpedigezés és
mikoronozás
302
most nem ez az asszonyi állatos szakasz következik, hanem a
Szent Lukács doktor írása szerint való szent evangélium ötödik
fejezete a csodálatos halfogás történetével, ezt olvassa fel Anyánk, és
ezt megtévén, halaknak nagy sokaságát keríték be, szakadoz vala pedig az ő
hálójuk, intének azért társaiknak, a kik a másik hajóban valának, talán
inkább voltak, akik a másik hajóban voltak, javítja Anyánk, hogy
jőjjenek és segítsenek nékik, jöjjenek, rövid ö, és eljövén, megtölték mind a
két hajót, és odajöttek és megtöltötték mind a két hajót, annyira, hogy
csaknem elsülyedének, két ly, korrigál Anyánk, csaknem elsüllyedtek,
legyen inkább így, a többit majd máskor javítjuk
303
halászni Aurél visz minket, a két kicsit, azaz Pétert és engem, a
román nyelvóra fedezékében, kölcsönveszi Goma író féltett
kerékpárját és disznóbőr táskáját, zsineget és különböző méretű
kampós horgokat készít elő, engem előre a vázra, Pétert a
kényelmesebb csomagtartóra ülteti egy összehajtogatott pokrócra,
lekerekezünk a mély porban a Borceára, a part menti bozótosban
bolyongunk egy ideig, míg Aurél megfelelő helyet talál, alámosott
mart, acélszürke víz, szinte mozdulatlan, ez az, mondja, lusta
harcsák hűsölnek az árnyékban, és amikor lemegy a nap, vadászni
indulnak, ott lapulnak csendben a gyilkosok, mutat a nagy
vízfelületre, mi pedig nem látunk semmit, a víztömeg mégis
fenyegető, nem folyik lefelé a folyó, szédületes, sőt nagyúri
kedvében olykor egyenesen visszafelé kúszik, váratlanul tölcsérek
örvénylenek szürke testében, majd nyomtalanul eltűnnek, a Duna
mindent tud, állóvizet, visszafelé folyást, néma és hangos örvénylést,
szétterülést és zubogást, vízözönt és tengeri hullámokat, mindent
304
Aurél hosszú, hajlékony botot vág, rácsomózza a zsineget, a
zsinegre lyukas parafa dugót húz, a végére kis méretű horgot kötöz,
a horogra illatos, főtt kukoricaszemet szúr fel, néhányszor
meglóbálja és vízbe dobja, amíg újabb zsineget készít elő, Péter
kezébe adja a botot, mindketten a vízfelszínen hullámzó parafa
dugóra meredünk, szóljunk, ha ugrálni kezd, mondja Aurél, de mire
levágja az újabb botot, máris táncot jár a dugó a vízen, pillanatokra
eltűnik, majd felbukik ismét, mintha fulladozna, Aurél átveszi
Pétertől a botot, és finom csuklómozdulattal kirántja a horogra akadt
halat, egy ezüstkárász szikrázik előttünk, mintha élete legboldogabb
pillanatát osztaná meg velünk, pedig a halálának örül öntudatlanul,
és a hamarosan bekövetkező halálának örülünk vele együtt mi is
305
nem erre a vadra vadászom, mondja Aurél, a horgot nagyobbra
cseréli, gyakorlott mozdulatokkal ráakasztja hátánál fogva a
csapkodó kárászt, és visszadobja, látjuk, ahogy a hal vérző háttal
repül a levegőben és csapódik bele a vízbe, a becsapódás helyén
elszíneződik a folyó teste, majd helyreáll ismét az egyöntetű
szürkeség, eltűnik a hal vére, a szenvedésnek nem marad tartós
nyoma, folyik a víz, áll a part, megszületünk és meghalunk,
pontosabban megszületünk és megölnek, nem marad semmi
utánunk, alig észrevehető, rövid idejű elszíneződés csak a
becsapódásunk helyén, tele van a világ becsapódásokkal, észre sem
lehet venni őket, annyi van
306
a kárász ide-oda rángatja a zsineget, nem ért az egészből semmit,
menekül a halála elől, valamit akkor mégis felfog, ha menekül,
közben illatos vére szétterjed a vízben, a bot most Aurél kezében
van, vidd a véredet mélyebbre, biztatja Aurél a halat fojtott hangon,
még, még, csendben várunk, nem történik semmi, óriási szitakötő
pihen meg a bot végén, felszáll, mozdulatlanul kémleli a vizet, mint
egy ellenséges helikopter, megéhezünk, mint a tanítványok Lukács
doktor elbeszélésében, a halvacsora reménye felkorbácsolta a
gyomornedveinket, Aurél is megelégeli a várakozást, a  disznóbőr
táskából kenyeret vesz elő, tör belőle nekünk,  a maradékot
elmorzsolja és a vízbe dobja, csak most tűnik fel, mekkora itt a csend,
hallani, ahogy a morzsák a vízzel érintkeznek, mindegyiknek más a
hangja, mintha egyenként gondosan felhangolták volna őket, mint
egy szélhárfa húrjait, elfogy hamar a jól hangolt kenyér
307
tele van a Duna történetekkel, minden történethez legalább egy
emberi test tartozik, a legtöbbször holttest, amit soha nem találnak
meg, pedig azóta is keresik, fölpuffadt állattestek is fölbukkannak a
történetekben, lovak és kutyák, farkasfalkák hajszolják őket a téli
Dunába és betörik alattuk a vékony jég
308
megtöltik az éjszakáimat ezek a tengerig úszó vagy mély vízi
ragadozóktól széttépett meztelen női és férfitestek, csapatostul ölték
magukat a vízbe az elsőnemzedékes foglyok beteg öregjei, hogy saját
életük terhét levegyék a gyermekeikről, megerőszakolt deportált
lányok végeztek magukkal, nehogy életet adjanak a hasukban
növekvő idegen betolakodónak, éjszakánként a képzeletem lejátssza
előttem a hallott történeteket, nem tudok parancsolni neki, bennem
van és tőlem függetlenül éli az életét, sötét színekben pompázik,
csapong, ide-oda ugrál, elvész a részletekben, a teremtő képzeletet
Isten átadta a Sátánnak, az enyémet biztosan, radarfülű, így hívnak a
nagyobb testvéreim, olyan történetet is meghallok, amit soha senki
nem mondott el, nem találom ki egyiket sem, esküszöm, ott
vibrálnak a telep barakkjai között, csak hallgatni kell a levegő
fenyegető hullámzásait
309
 ne valázz!, ne lőnpedigezz!, ne mikoronozz!, mondják a
testvéreim, ha olyan történetet mesélek, amit csak én tudok, kitől
hallottad?, kérdezik, senkitől, válaszolom, hazudós, mondják, nem
hazudok, mondom, András megint valázik, lőnpedigezik, sőt
mikoronozik, mint a Biblia, pedig hazudni nem hazudok, az biztos,
minden létező történetnek a szemtanújává válok, ha akarom, ha
nem, megértem Istent, hogy nem tud ellenállni a történetek
megszépítésének, de itt nem erről van szó mégsem, hanem a
rendelkezésemre álló szavak ürességéről, valaki megfosztotta őket a
jelentésüktől, ezért aztán sokszor el kell mondanom ugyanazt a
történetet, hogy valami legyen belőle mégis, nem tudok pontot tenni
a mondatok végére, mert nincs is végük
310
mégis mire valók a vége-hossza nincs történeteid?, kérdezi Ferenc
testvér, nem tudom, mondom, de aztán mégis nekimegyek a
válasznak, itt köröznek a gazdátlan lelkek a láger levegőjében,
nézzétek, nem szálltak alá sem a poklokra, és nem mentek fel a
mennyekbe sem, arra várnak, hogy elmondjuk a történetüket, olyan
sokan vannak, hogy nem látunk tőlük Istenig, és miattuk Isten sem
láthat bennünket elég jól az égből
311
András írása szerint való szent evangyéliom, mondja Ferenc
testvér nevetve, egész jó, teszi hozzá Lídia nővér, András, a tököd
hangyás, ennél, mondjuk, valamivel mégis jobb, pedig ez sem
hangzik rosszul, ismerem el, csak éppen nem tudom, mit jelent, nem
emlékszem, hogy a tököm valaha hangyás lett volna, most sem az,
pedig amióta ezzel csúfolnak, folyton a tökömet kémlelem, vajon
mikor lepik el a hangyák
312
itt van például az a lipován halászfiú, aki vízkeresztkor elsőként
vetette bele magát a Dunába, hogy visszahozza a krisztuskeresztet a
parton éneklő gyülekezetnek, boldogan úszott a jégtáblák között,
olajjal kent meztelen teste minden mozdulatát vágyakozó tekintetek
kísérték, erős karjai mintha szárnyak lettek volna, ám amikor jobb
kezével megragadta a keresztet, fölcsapott a mélyből egy óriási
harcsa, és a víz felszínét pillanatok alatt élénkpirosra festette a fiú
vére, opálos csillogású, zajló jégtáblák és messzire virító vérfolt,
szép, rémült csend lett, a partról jól kivehető, iszonyatos
harcsahömpölygés vetett körkörös hullámokat, pillanatokra
föltárulkozott a víz végtelen mélysége, szabad szemmel be lehetett
pillantani a pokolba, ezt a képet látva a halászok ott helyben
elveszítik a hitüket, egész testükben remegni kezdenek, még a
legtapasztaltabbak is, halálra váltan kieveznek a partra, hajnalig
isszák a kékszeszt és nem szólnak senkihez
313
az örvénylést követően a hal eltűnt a halászfiúval együtt, lehúzta
magával a mélybe, az asszonyok hangosan sivalkodni kezdtek, a
pópa vadul vetette a keresztet, a fiú felbukkant ismét, megmaradt
karjával visszafelé kezdett úszni a saját vérében, a keresztet a
szájában tartva hozta, nem érzett fájdalmat a jeges vízben, kiúszott a
partra és beleájult a rémült pópa ölelésébe, a vállából még mindig
dőlt vér, mintha a karjával együtt a harcsa a szívét is kitépte volna,
de nem ez történt, a szívét meghagyta, hamarosan szerzetesi
örökfogadalmat tett a lipován halászfiú
314
na igen, szólalt meg Ferenc testvér, csupa valázás meg
lőnpedigezés, egy szavad sem igaz, közölte, de a lánylelkű István
testvér tőle szokatlan szigorúsággal hallgatásra intette Ferenc
elsőszülöttet, folytasd, szólított fel, nincs tovább, mondtam, ennyi, az
Athosz-hegy valamelyik kolostorában dicsőíti Istent a félkarú
lipován, egyedül neki szabad bal kézzel keresztet vetni a szent
hegyen
315
a parafa dugó eltűnik a víz felszínéről, Aurél határozott
mozdulattal bevág a halnak, a zsineg megfeszül, harcsa!, kiáltja
Aurél, végre, téged vártalak!, a hal hirtelen megindul, Aurél a
tenyerére tekeri a zsineget, összekötözi magát a hallal, átkozott
zsineg, morogja, nem fogja bírni, többször maga felé húzza és
visszaengedi az eltökélten küzdő jószágot, közben meg egyre
rövidíti a húrt, ha a hal nagyot ránt, Aurél alig követhető
gyorsasággal letekeri magáról a zsineget és hagyja messzire úszni,
de ő is belegázol a vízbe, feszülten vár, majd óvatosan visszahátrál,
törzse meg-megrándul, nadrágja már csupa víz, szakállából színes
gömböcskék hullanak, a hal egyszer csak megindul felé, mint aki
látni akarja, kivel van dolga, Aurél bal kezével belekap a zsinegbe és
a víz fölé emeli a fejét, most már nem engedi el, lassan közelít felé a
vízben, közben egyre közelebb vonja magához, gyere csak, te
sátánfajzat, suttogja, mintha vele beszélne, amikor végre elég közel
ér hozzá, ujjait a fölnyíló kopoltyú alá vájja, egyszerre ömleni kezd a
vér, Aurél felsőtestét, arcát, megfeszült karját vörösre festi a
csapkodó hal vére, a maradék erejét összeszedve kivonszolja a
harcsát a partra, mintha a parton akarná folytatni a birkózást, de a
harcsa megadta magát, meg se mozdul, remegések futnak végig a
fényes testen
316
síkos márványtömb fekszik előttünk a parton, fekete fényt áraszt,
farokúszója remeg a legtovább, mintha integetne valakinek az égbe,
vége, megvagy, zihál Aurél, legyőztelek, a disznóbőr táskát a hal
fejére húzza, mint egy csuklyát a kivégzésre váró halálraítéltnek,
most már meresztheted a  szemedet, mondja, remeg Aurél teste is,
összekoccannak  a fogai, azonos ritmusban hullámzik a két test, mi
meg csak nézzük a véres férfit, mintha őt fogta volna ki valaki a saját
életéből, levegő után kapkod, nem bírja abbahagyni a szitkozódást,
sátánfajzat, ismételgeti, nem lehet tudni, kihez beszél, már nem a
halhoz, az biztos
317
a völgyet egyszerre morajlás tölti meg, vérbosszút üzennek
nekünk az óriásharcsák a mélyből, erősödő hullámok csapkodják a
partot, menjünk innen, szólok Aurélnak, de Aurél nem mozdul, nem
is hallja, mit mondok, még mindig a sátánfajzatnál tart, sátánfajzat,
sátánfajzat, futu-ţi morţii mătii, teszi hozzá, nem tudom, mit jelent,
pedig  a halál és az anya szavakat felismerem, anyád halála vagy
a  halál anyja, valami ilyesmit mondhat, a többit nem értem, Péter
rémülten kapaszkodik belém, minden mozdulatával kérlel, hogy
menjünk már, Aurél csak akkor kezd az erősödő morajlásra figyelni,
amikor hajókürt hangja hasítja két egyenlő részre a Duna felett
sűrűsödő alkonyatot, egy rekedt hajókürt, pontosan olyan, mint
Anyánk történeteiben, arra még nem volt példa, hogy a közeledő
hajó kürtje ne rekedten szólna, Anyánk szerint a hajókürt és a
rekedtség összetartozása az égi harmónia egyik fontos bizonyítéka
318
egy vontatóhajó szeli a vizet lefelé a Dunán, széles uszályt húz
maga után, mintha egy többemeletes, tenyérnyi ablakokkal ellátott
épületet szállítanának rajta, háttal a partnak géppisztolyos katonák
őrködnek a peremfának dőlve, Aurél felugrik, izgatottan mutogat,
gyorsan rejtőzzünk el a bozótosban, behúzza maga után a biciklit is,
a disznóbőr csuklyás harcsa ott marad a parton, rá már nem jut idő,
ez a Gironde, súgja Aurél, a francia börtönuszály, minden zugát
ismerem, mondja, ezzel szállítják a foglyokat nádat vágni a Deltába,
én máris látni vélem a borostás arcú rabokat, minden ablakban egy-
egy kopaszra nyírt férfi fejét
319
egyre közelebb jönnek, már hallani, ahogy a megfeszült
acélsodrony ütemesen csapkodja a víz felszínét a hajó és az uszály
között, lehet, hogy az apátok is a hajón van , mondja izgatottan
Aurél, amikor a hajó és a lomha uszály velünk egymagasságba
kerülnek, megáll az idő, az idővel együtt megáll az egész alkotmány
is előttünk, a Duna sem folyik tovább, hagyja, hogy kihulljunk
valamennyien az időből
320
tisztán látom, igen, látom, látom, látom, mint még soha, minden
ablakból Apánk arca néz rám, megismerem, végre van apám nekem
is, nem tudom, miért van olyan sok apám, de valami tudja bennem,
hogy mind az enyém, most lehetetlen tévednem, bárkire mutatnék
is, az apám volna az, apa, apácska, itt vagyunk!, csakhogy
megérkeztél!, úgy vártunk!, megannyi elgyötört Jónás a cethal
mindent megemésztő gyomrában, fegyenc édesapáim nehezen
veszik a levegőt, vértelen ajkuk a rácsozott ablakokra tapad, nehogy
megfulladj, apa, ki kell bírnod élve, amíg kiköp magából a cethal,
köpd ki őket, te sátánfajzat, te, okádd ki őket ide a partra
 321
növekvő hullámok csapkodják a partot, az egyik hullám hosszan
kinyúl és elragadja a harcsát, Aurél észre sem veszi, hogy elmerül a
vízben a csuklyás hal, aztán mindjárt fölbukkan megint és
diadalmasan lerázza magáról a disznóbőr táskát, a pokol maga,
mondja Aurél, és le nem veszi a szemét a folyóval együtt hullámzó
börtönről, az uszály tovább halad, úszik lefelé a Dunán, a
géppisztolyos őrök unottan beszélgetnek egymással, van, aki a
partot kémleli, nem látnak bennünket vagy ügyet sem vetnek ránk,
akkor monda Simonnak: evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra, és
felelvén Simon, monda néki, Mester, jóllehet az egész éjszaka fáradtunk,
mégsem fogtunk semmit, mindazáltal a te parancsolatodra levetem a hálót,
és ezt megtévén, halaknak nagy sokaságát keríték be, szakadoz vala pedig az
ő hálójuk, látván pedig ezt nagy félelem fogta körül őt és mindazokat, a kik ő
vele valának a halfogás miatt, a melyet fogtak, és monda akkor Simonnak, ne
félj, mostantól fogva embereket fogsz halászni, de Simon Péter csak ettől
ijedt meg igazán, sietősen otthagyott mindent, hajót, hálót, a
fedélzeten tátogó halak sokaságát, és soha többé nem halászott
azután, embereket halászni, még csak ez hiányzik, kifogni
mindenkit, akit belelőttek, és azokat is, akik magukat ölték bele a
Dunába, igen-igen őket, kiáltotta utána a Hang, ez lesz a feladatod
ezután, menj csak Isten hírével, majd utolérsz, amikor utolérlek
 (Arinca)
322
kurva, ezt a szót Anyánk nem ismerte, és azt sem, hogy bárcás,
szajha, cemende, lotyó vagy repedtsarkú, azazhogy  nagyon is
ismerte őket, csak nem vette a szájára egyiket sem, inkább az
örömlányok vagy utcalányok állt jól neki, vagy egyszerűen „a
lányok”, rendszerint így, többes számban, amihez hozzáillesztette a
szegényt is, szegény lányok, és elkerülte a paráznát is, hacsak nem a
Bibliából olvasott fel nekünk, mert ha benne van a napi szakaszban,
akkor benne van, ő aztán nem fogja átugrani vagy más szavakkal
helyettesíteni, és a napi szakaszt sem fogja lecserélni egy másikra
egy szó miatt, a Szentírással nem lottózunk, mondta Anyánk, jöjjön,
aminek jönnie kell, a nicht vor dem Kind a Bibliára nem vonatkozott,
minden másra igen
323
Thámár és Ónán története került sorra, Ferenc és István testvérek
életkorát tekintve a legjobbkor, Ónán pedig földre vesztegeti vala el a
magot, hogy ne támasszon utódot, olvasta Anyánk, azaz Ónán
bőségesen onanizált, egyenesen a földre élvezett, a szomorú és
megalázott Thámár meg nem tudta levenni róla a szemét, de aztán a
megfelelő pillanatban parázna nőnek öltözött, kiment strichelni
Énaim kapujába és a saját apósától esett teherbe, attól az embertől,
aki ehhez a dúvad Ónánhoz kényszerítette, a lázadóké a legédesebb
gyönyör, tette hozzá Anyánk, Thámár legyőzte a körülötte
sertepertélő gyáva férfiakat, hallelujah
324
féltett minket a szavaktól Anyánk, és lehet, hogy félt ő is tőlük, de
a Bibliától nem, a Bibliától nem félt ő sem, és bennünket sem féltett,
az Örökkévaló megölte Ónánt és  igazságot szolgáltatott a
szerencsétlen Thámárnak, akkor még jó formában volt az
Örökkévaló, mondta Anyánk, ha apátok nem a börtönben köt ki és
még egy lányom születik, ő bizony a Thámár nevet kapta volna
 325
ha mégsem tudta elkerülni, és Livezeanu őrnagy parázna szemét
vagy Goma író parázna szakállát emlegette, akkor a szót, parázna,
kizárólag férfiakkal kapcsolatban használta, az utcalányok nem
paráznák, mondta, és az örömlányok sem azok, ha valaki, ő csak
tudja, hónapokat töltött a Rákóczi téri örömlányokkal a ráckevei
lányotthonban
326
akkor Józsué, Nún fia titokban két kémet küldött Sittímből, és ezt
mondta nekik: menjetek, vegyétek szemügyre azt a földet és Jerikót, azok
elmentek, betértek egy Ráháb nevű parázna nő házába, hogy ott töltsék az
éjszakát, velünk viszont fordítva történt, egy Arinca nevű lipován nő
tért be hozzánk, hogy velünk töltse az éjszakát, ő sem magától,
Anyánk invitálta, sőt unszolta, Arinca meg sokáig ingadozott Goma
író barakkja és a miénk között, míg végül Anyánknak engedett, nem
is Anyánknak, hanem Lídia és Máriamagdolna nővéreknek, akik
addig beszéltek Arinca lelkére, amíg nálunk kötött ki, velünk
vacsorázott és velünk együtt feküdt le az esti ima után a szalmára,
nem közénk, hanem a dobkályha elé, ahova két öl szalmát vittünk
neki, párnát is csomóztunk belőle, hogy rendes fekhelye legyen,
ahogy emberhez illik
327
alszol, Arinca?, nem, felelte Arinca, mit csinálsz?, imádkozom,
szentasszony, jött a válasz, de hát már imádkoztunk, értetlenkedett
Anyánk, most a kötelező imákat mondom, mondta Arinca, és máris
folytatta, Anyánk felkelt és átment hozzá, aludjatok!, szólt ránk, de
mi nem aludtunk, Arinca éneklő imáit hallgattuk és a kezében
pörgetett vervica ritmikus koccanásait, csak Lídia és Máriamagdolna
nővért nyomta el az álom, de ők már a napi szakasz alatt is békésen
aludtak, sápadt fény derengett az arcukon, olykor felriadtak, mindig
egyszerre, és a Rút volt szívem, sötét kezdetű énekünket dudorászták,
Nényu nedves kendővel törölgette az arcukat és a tarkójukat, még
részegek voltak, de már az utolsó csepp kékszeszt és epét is
kihányták, semmi erő nem maradt bennük az újabb öklendezésre, a
nedves ruha hűvös érintésére engedelmesen, üdvözült mosollyal
visszaaludtak
328
Arinca nem hagyta abba az imát, újra és újra nekifutott az
ismétlődő szakaszoknak, lentről kezdte mindig és úgy haladt fölfelé,
ha sírásnak hallottad, akkor sírás volt, ha nevetésnek, akkor nevetés,
megtelt Arinca óorosz beszédével a barakk, egy idő után Anyánk
hangját is hallottuk, ahogy követni próbálja Arinca lüktető énekét,
amikor lemaradt vagy belezavarodott, Arinca megállt, segített neki
kiejteni az óorosz szavakat, a nehezebbeket többször elismételtette
vele, majd együtt folytatták, két madár vagy inkább menyét,
örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal
329
mi hanyatt fekve hallgattuk a két nő egymásba fonódó hangját,
kis idő múlva nem tudtuk megkülönböztetni őket, elnyújtott, kétszer
hajlított, hosszú amin, rövidke szünet, három vervica-koccanás,
goszpogyi pomiluj,
goszpogyi pomiluj,
goszpogyi pomiluj, a plafonon
tömött felhők gomolyogtak felettünk, majd amikor kiúsztak a
szabadba, arany pelyvacsillagok bújtak elő a mennyezet sarkából,
egymást kergetve villództak, mint az angyalok szemei, a csillagok
után állatok népesítették be a barakk plafonját, egyenesen Apánk
aranykék Nagy Brehmjéből bújtak elő csapatostul, hamarosan kövér
fű lepte el a plafont, farkas és bárány, oroszlán és antilop együtt
legelésztek, egy fekete kígyó csúszkált a lábak között, sietett
valahova, vagy menekült, nem tudtam pontosan megállapítani,
csillogó, fekete pikkelyek maradtak utána a fűben, most vedlik
éppen az istenadta, hamarosan zajos seregélyek és varjak lepték el a
plafont, sietően felkapkodták az elhagyott pikkelyeket, de hiába,
sokat befaltak az állatok is belőlük a fűvel együtt, most kellene
elaludnom, még mielőtt bármi történne, még mielőtt a fekete kígyó
újult erővel vissza nem tér, gondoltam, de nem sikerült sehogyan
sem, pedig mindenki aludt már körülöttem, Nényu is, Anyánk is, és
Arinca is elnémult, a kavargó mennyezetet kémlelte ő is, vagy
nyitott szemmel aludt, nem tudtam eldönteni
330
 a lányokat Anyánk menesztette a Burlă-kúthoz, mert elterjedt a
telepen, hogy Arinca bele akarja vetni magát a keserű vízbe,
reggeltől kerülgette és szűretlen kékszeszt vedelt egy literes üvegből,
már nagyon részeg volt és nagyon boldog, amikor a lányok
rátaláltak, a kút betonkávájába kapaszkodva rótta a köreit, a vödröt
fogta és ritmikusan csörgette a láncot, mintha ki lenne kötve, még
egy kör, még egy kör, és vége!, ismételgette, Lídia és Máriamagdolna
nővérek látványa felvillanyozta Arincát, legyetek ti a tanúim,
angyalkáim, hogy én voltam az, vigyétek el a hírt a szentasszonynak
és a telep minden barakkjába, hogy miattam édesedett meg a Burlă-
kút vize, csoda történt, igen, ezt mondjátok, Arinca szenvedő teste
feloldódott a keserű vízben, a lelke meg fölszállt a kútból a
raszkolnyikok közé, ahol a helye és ahova mindig is vágyott
331
a szentasszony azt üzeni neked, hogy ne öld meg magad, Arinca,
a szentasszony szeret téged, gyere velünk, pihenj meg nálunk, ezt
üzente, mondta neki Lídia nővér, nekünk pedig meghagyta, hogy ne
engedjünk téged a kútba ugrani, addig sírjunk veled, amíg meg nem
enyhülsz és velünk nem tartasz, gyertek, angyalkáim, gyertek,
örüljetek az örülővel és sírjatok a síróval, igyatok velem, kicsikék, és
ki fog tisztulni a látásotok nektek is, a tisztánlátás az fontos, erre jó a
kékszesz, angyalkák, a cérnahangú Scarlattól loptam el a reggel, na,
goszpogyi pomiluj, igyál, vaksika, és te is, aranyhajú, a lányok meg
Arinca unszolására meghúzták az üveget, és együtt köröztek vele a
kút körül, három kör után megálltak, jött a lánccsörgetés és a
goszpogyi pomiluj, majd meghúzták az üveget, és elindultak megint,
amikor meg a kékszesz végére értek, megfogták mind a hárman az
üveget és a kútba dobták vo imya Ottsa i Syna i Svyatogo Dukha,
kiáltotta bele a kútba Arinca, és kacagott, akkor Lídia és
Máriamagdolna nővér elérkezettnek látták a pillanatot, hogy kézen
fogják Arincát és elinduljanak a mi barakkunk irányába, Rút volt
szíveem, sötét, De Jézus oda betért, énekelték nagyokat kurjongatva,
amikor pedig hányniuk kellett, megálltak, Arinca türelmesen
megvárta őket, goszpogyi pomiluj, mondta minden hányás után, majd
megszokjátok a szeszt, angyalkák, ha férjhez mentek, akkor biztosan,
mert ha férjhez mentek, szesz nélkül nem lehet, jegyezzétek meg,
nekem már négy férjem volt, és az ötödik sem az igazi, pedig
igazhitű raszkolnyik volt mind, csak a férfiparázna Anghel nem,
tudom, mit beszélek, mondta, és folytatták az útjukat, Mert
megmosoott a véér, Már szívem hóófehéér
332
a borduşani-i Arincát nemcsak viharos szerelmi élete és gyakori
szökései miatt ismerte mindenki a telepen, hozzá fordultak, amikor
valaki vízbe ölte magát és meg akarták keresni a holttestet a
Borceában vagy a Dunában, egyedül Arincára számíthattak akkor is,
ha valaki nyomtalanul eltűnt a lágerből, volt, hogy Livezeanu
lágerparancsnok is őt hívatta, ha nem tudott egy rejtélyes szökés
végére járni, Arincától várták a megoldást, amikor Marino tudósnak
nyoma veszett például, bár mióta feltűnt a telepen Cella Bota
Brotasin kolozsvári nyelvészhallgató, és egy egész éjszakát Marino
barakkjában töltött, mindenki szökésre gyanakodott inkább, és nem
öngyilkosságra
333
Arinca mindenesetre egy szépen fonott, pomána kalácsot sütött,
deszkára rögzítette, a kalács közepébe tiszta viaszból öntött gyertyát
erősített, sötétedés után meggyújtotta, megszentelő imát mondott
felette, majd beszállt a férfiakkal együtt az előkészített lotkába,
Arinca a csónak orrában foglalt helyet, a vízre helyezte a kis tutajt a
kaláccsal és az égő gyertyával, majd lassan követni kezdték a fényt
lefelé a folyón, közben Arinca megállás nélkül imádkozta a vervicát
és a víz felszínét figyelte, ha a kalács megállt és elkezdett vadul
pörögni, Arinca felszólítására a férfiak hosszú csáklyákkal kotorni
kezdték a folyó medrét, a vaskampók meg hamarosan beleakadtak a
hullába, soha nem tévedett Arinca, megtalált ő felnőttet, gyermeket,
ha nem is mindig azt, akit kerestek, de friss hullát mindig, csak
Marino tudóssal nem boldogult, akinek a másik parton bukkantak a
ruhájára, a holtteste viszont nem került elő napok múltán sem, végül
Cella Bota Brotasin kolozsvári albérletében került elő, ott ütöttek
rajta a szekusok, börtönbe is zárták szökésért, majd amikor letöltötte
a büntetését, visszatoloncolták Lăteşti lágerbe, hogy mindenki
okuljon az esetéből
334
a szerelemmel szemben tehetetlen vagyok, nincs az a tiszta
gyertya vagy pomána kalács, ami segíthetne, védekezett Arinca több
éjszakai keresgélés után, a szerelmes emberen, legyen az férfi vagy
nő, még a preszkura sem segít, nekem elhihetik, pedig az végképp
mindenen és mindenkin, máshol keressék Marino testét, ne a
Dunában, de legjobb lenne, ha békén hagynák, mert aki a szerelem
ellen vét, halálos bűnt követ el, és nem kerülheti el a kénköves
poklot, amit, esküszöm, meg is érdemel, Livezeanu tajtékzott,
cinkossággal vádolta Arincát, mindhiába, kénytelen volt végül
jelenteni a konstancai parancsnokságnak, hogy Marino esete kifogott
rajta
335
Arinca nem volt deós, a borduşani-i bezpopovec közösséghez
tartozott, Lăteşti-en akkor bukkant fel, amikor el kellett szöknie az
éppen hivatalos férje elől, itt valamelyik elhagyott, romos barakkban
húzódott meg, napközben pedig ugyanúgy végezte a
kényszermunkát, mint a deósok, hogy megtűrjék és ne dobják ki a
kilakoltatott és kitelepített lágerlakók közül, alig evett valamit,
legtöbbször csak halat puliszkával, a halat a Borceában fogta puszta
kézzel, télen például a legjobb helyeken vágta a léket a Borcea jegén,
pergelt puliszkalisztet szórt a folyóba és kikapkodta a halakat a
jégre, a kékszeszt, hacsak tehette, átszűrte kenyéren és úgy itta, és
mindig egyedül, sokat imádkozott, és ha szóba került, a pópákat
válogatatlan szavakkal ócsárolta, leginkább a vasgárdista ortodox
papokat, az egyház antikrisztusok kezébe került, mondta, adjanak
hálát a kommunistáknak, hogy szenvedhetnek, még talán meg is
tisztulhatnak, Anyánkat is ezzel vigasztalta, ha pap a férjed, nem baj,
ha nem vasgárdista, szenvedjen csak, erre valók a papok
336
szereted?, kérdezte Anyánktól, szeretem, válaszolta Anyánk, és
ő?, szeret ő is téged, szentasszony?, szeret, válaszolta Anyánk, akkor
majd megóvja a szerelem, ha megóvja, ha meg nem, úgy kell neki,
nem a te dolgod életben tartani a férjedet
337
szépnek nem volt szép Arinca, de semmihez és senkihez sem volt
hasonlítható, aki ránézett, legyen az nő vagy férfi, nehezen tudta
levenni róla a szemét, hajlékony teste mindenütt tele volt
forradásokkal, égő szeme és hibátlan fogsora messzire ragyogott a
sötétben, éjszakánként férfiak ólálkodtak a szükségbarakkja körül,
felajánlották neki a saját ágyukat vagy a szalmájukat, Goma író a
francia méretű deszkaágyával kecsegtette, a Bratcu házaspár a telep
roskatag pianínójával próbálkozott és Mimi asszony szédítő
zongorajátékával, gyere el, hallgasd meg előbb, mielőtt döntenél,
megosztjuk veled az ágyunkat és mindent, amink van, Arinca,
Postovnic cujkát hozott neki, de Arinca még csak meg sem kóstolta,
a cujka nem tisztít meg, hárította el, csak a fehér kenyéren átszűrt,
orvosi kékszesz, menjetek innen a dolgotokra, ne lihegjetek itt
nekem a barakk körül egész éjszaka, mondta nekik Arinca, gonosz
dolog, amit műveltek, Ónánt halállal sújtotta az Úr, még egyszer
nem lesz dolgom sem férfival, sem nővel, ha már sikerült
visszanyernem a szüzességemet, a szentasszony megmentette az
életemet
338
Anyánkat meggyűlölték sokan a telepen Arinca miatt, őt pedig ha
nem is boldoggá, de erőssé tette ez a gyűlölet, a megtisztulás útján
elindult Arinca közelében az első szerelem tüzének a forróságát
érezte ismét, megtérésének, ahogyan ő hívta, gyönyörét, amikor a
Margit körúton a baldachinos Országúti Szent István Első Vértanú
ferences temlomban, ahova véletlenül tért be, megszólította a Hang,
és ő nemcsak a fülével, hanem az egész testével hallotta a hívást, és
engedett neki
339
fordíts hátat a templomok aranyának és bíborának, megvetem a
giccset, a langyos mennyországkoppintásokat kiköpöm a számból,
mondta a Hang, az utánzatok nem dicsérnek engem, folytatta, azt
akarod, hogy örökfogadalmat tegyek?, kérdezte Júlia a Hangtól, azt
akarom, válaszolta a Hang, csak még nem tudom, kinek, tette hozzá,
nem tudod?, kérdezte Júlia és felnevetett, még nem, mondta a Hang,
jó, megteszem, amit kérsz, ígérte meg Júlia, akkor most gyónjál meg,
utasította a Hang, kinek?, nincs itt senki!, nekem, mondta a Hang, én
itt vagyok
340
Júlia bement a gyóntatófülkébe, a rácshoz tapasztotta az arcát, és
várta, hogy valaki megszólítsa, de nem történt semmi, egy idő után
kijött, na?, mire vársz?, nógatta a Hang, itt mondjam?, itt, hangosan?,
hangosan, na és a gyónási titok?, nekem nincsenek titkaim,
válaszolta a Hang, jó, akkor kezdem, figyelj, a bűnök fertőjében élek,
olyan bűnök nyomasztanak, amiket nem követtem el, nem követted
el őket?, nem, mit nem követtél el?, azt hiszem, szerelmes vagyok,
és?, és szűz, szűz és szerelmes, ezt mondod?, pontosan, és ez a
bűnöd?, igen, ez, kibe vagy szerelmes?, nem tudom, nagyon sok
emberbe, férfiakba, nőkbe, gyermekekbe, nekik akarom adni
magamat, mindenkinek mindene akarok lenni, mindenkinek!?, és
mindene?!, nem sok ez egy kicsit?, mindenkinek mindene, igen,
igen-igen, pontosan, a Hang nem folytatta, kérdezhetek valamit?,
kezdte Júlia hosszú szünet után, kérdezz, Júlia, kérdezz csak,
válaszolta a Hang, az el nem követett bűnök halálos bűnök?, mit
beszélsz?!, lehet, hogy a bűntelenség, vagyis a tisztaság a bűnök
bűne?, ki akarod inni a szenvedés poharát az utolsó cseppig, Júlia!?,
de hát nem engedhetem, hogy megfojtsanak az el nem követett
bűneim, beláthatod, csakugyan nem, ismerte el a Hang, mit tegyek?,
menj, és tedd, amit tenned kell, mozdulj már!, nem oldozol fel?, nem,
Júlia, nincs mitől
341
igazi raszkolnyik vagy, szentasszony, olyan, mint én, nem
gondoltam volna, mondta Arinca, hozzám is beszélt a Hang, csak
nekem nem kellett megtérnem sohasem, mint neked, szentasszony,
mert én raszkolnyik voltam már a születésem előtt, és neked mit
mondott a Hang?, kérdezte Anyánk, azt, hogy öljem meg a férjemet,
öld meg?, biztosan jól hallottad?, ugyanolyan tisztán, mint te abban
a rosszul festett templomban, és?, nem engedelmeskedtem neki,
szeretted a férjedet?, igaz szerelemmel szerettem, és mikor verni
kezdett, mert nem estem tőle teherbe, még jobban szerettem, ha
napokig nem láttam, mert lement a Deltába kecsegézni, annyira
hiányzott, hogy majdnem megbolondultam, végül a Hang ölte meg
helyettem, beszakadt alatta a Borcea jege és soha nem került elő, és
én sem kerestem, azután megint férjhez mentem, teherbe estem és
lányt szültem, és a férjem verni kezdett, hogy ő nem tud mit kezdeni
egy lánnyal, megígértem neki, hogy másodiknak fiút szülök, és a
férjem vert a szülésig és tépte a hajamat, hogy biztosan fiú legyen,
akkor azt mondta a Hang, öld meg a férjedet, és én most sem
engedelmeskedtem a Hangnak, lányt szültem neki megint, a férjem
fogta a lányokat és eladta őket a feteşti-i piacon egy dobromiri
rahátkereskedőnek, a pénzt elitta, de azért arra volt esze, hogy új
asszonyt hozzon magának a vásárból, engem pedig elkergetett,
Jurilovcáról a popoveces Sfiştofcára jöttem, nekünk soha nem volt
pópánk, nem is kellett senkinek, mert mi bezpopovecek vagyunk,
Sfiştofcán meg volt, én meg azt hittem, ahol pópa van, csak nagyobb
biztonságban leszek, erre Sfiştofcán a pópa vett feleségül
342
szeretted?, kérdezte Anyánk, egy lipován nő csak szerelemből tud
férfié lenni, válaszolta Arinca, és?, én már a negyedik felesége
voltam a pópának, éjszakánként verekedtünk az asszonyokkal,
ütöttük, rúgtuk, karmoltuk egymást, mint a konstancai kurvák,
amikor brazil hajó fut be a kikötőbe, a pópa este korbáccsal űzte ki
az ördögöt belőlünk, és mind a négyünket meghágott, akkor a Hang
azt mondta, öld meg a férjedet, Arinca, és szabadítsd fel az
asszonyokat, de én nem öltem meg, jobbnak láttam, ha Borduşani-ba
szököm, Borduşani-ban Anghel rendőrőrmester vett magához, vele
nem házasodtam össze, többet nem házasodom, elég volt, Anghel
egy ujjal sem nyúlt hozzám, éjszakánként férfikurvák jöttek hozzá
Feteşti-ről, Tulceáról, de még Konstancáról is, az én Anghelem
pisztollyal kényszerített, hogy szálljak be én is, de én megtagadtam,
ütöttem-vertem Anghelt, szeretlek, barom, nem érted?, de Anghel
csak röhögött rajtam
343
 a Hang elnémult, nem mondott semmit, kiürült az ég, nem
utasított, hogy öljem meg Anghelt, és azt sem mondta, ne nyúljak
hozzá, és én sokáig nem értettem, minek kellene
engedelmeskednem, és mit kellene megtagadnom, amíg rám nem
szállt a rémület, hát persze, jöttem rá, Anghel fog megölni engem,
ugyanúgy, ahogy a többi lipován lányt, akik eltűnnek Borduşani-ból,
Anghel teszi el a láb alól őket, hát persze, előbb-utóbb mindenkire ez
a sors vár Anghel mellett, ennek nemcsak a szavajárása a  golyót
röpítek a kisagyadba, lipován kurva, ha nem tartod a szádat és
feljelentesz a Pártnál, hanem ez az Anghel már el is tökélte, hogy
engem is megöl, elszöktem tőle, és itt a telepen végre megint beszélt
hozzám a Hang
344
éjszaka lopóztam be Lăteşti lágerbe és a cérnahangú Scarlat
barakkjában kötöttem ki, Aurél vett rá, pedig én Aurélnál akartam
maradni, meg tudtam volna szeretni  Aurélt, esküszöm, de ő csak
hajtogatta a magáét, Scarlatnál húzd meg magad egy időre, tőle nem
kell félned, mondta Aurél, nála biztonságban leszel, és neki szülnöd
sem kell, de én tőled sem félek, Aurél, és neked sem kell szülnöm,
megelégszem az ujjad érintéseivel, nálad akarok maradni, Scarlatot
nem ismerem, te ugyan nem félsz tőlem, mondta akkor Aurél, de én
félek tőled, és félek magamtól is, erre átkísért ez a gyáva Aurél
Scarlathoz, és amikor bementünk a barakkba, Scarlat az ágyára
mutatott, hogy nyugodtan lefekhetek, és kiment a barakk elé
Auréllal inni, én pedig ruhástól feküdtem le, ahogy idegen helyen
szoktam, és azonnal elaludtam, a kötelező imákat sem tudtam
elmondani, olyan fáradt voltam
345
aludtam, mint egy tuskó és Anghel őrmesterrel álmodtam, akinek
nem kellettem, álmomban is a pisztolyával fenyegetett, megtalállak
én, lipován kurva, tőlem nem menekülhetsz, levetkőztetlek
mindenki szeme láttára, hogy lássák, miféle szerzet vagy, eszedbe ne
jusson följelenteni a Pártnál a férfikurvák miatt, de én nem féltem, és
nem riadtam fel Anghel hadonászásától, az éjszaka közepén mégis
arra ébredtem, hogy meztelen vagyok és vastag drótokkal az ágyhoz
vagyok kötözve, a cérnahangú Scarlat meg az ágy mellett térdepel és
engem harapdál, az ajkamat, a nyakamat, a mellemet, mindenemet,
összenyálazza a hasamat és a lábam közét, olyan érdes volt a nyelve,
mint egy öreg macskáé, közben vinnyogva zokogott, mint egy kisfiú,
ettől a gyermekhangtól rémültem meg igazán, nem bírtam hallgatni
ezeket a vonyításokat, megpróbáltam hasra fordulni, de a drótok
belevágtak a húsomba, de nem érdekelt, csak ezt a hangot ne
halljam, erőlködtem tovább, Scarlat nem szólt hozzám, meztelenre
vetkőzött, fölmászott az ágyra, hogy rám feküdjön, akkor megláttam
a lába között tátongó lila ürességet, szegény-szegény kasztrált
Scarlat, hagyd abba a sírást, te szerencsétlen, elveszítettem az
eszméletemet, nem tudom, mi történt velem reggelig, mintha Aurél
hangját is hallottam volna később, nem tudom, nem tudom
346
mikor magamhoz tértem, még mindig meztelen voltam, hanyatt
feküdtem az ágyon és a drótok már nem voltak rajtam, Scarlat
bőséges reggelit készített, de nem nekem, összapakolta az ételt egy
szatyorba, és szó nélkül elment, akkor szólalt meg a Hang megint, és
azt mondta, öltözz fel és menj a Burlă-kúthoz, Arinca, és ugorj bele,
a keserű víz megédesedik tőled, és mindenki áldani fogja a nevedet,
nemcsak a lelked, bizony a tested is halhatatlan lesz, mint a
legnagyobb szenteké, mondta a Hang, emlékezz a  boldog
protopópára, akinek lángolni kezdett a teste, még mielőtt a máglyát
meggyújtották volna alatta a megtévedt pravoszlávok, hiába égett
sokáig a mi szent Avvakum pópánk, nem hamvadt el mégsem,
mintha márványból lett volna vagy angyalok testét viselné, így lesz
ez veled is, Arinca, a kutat rólad fogják elnevezni, és aki majd
belehajol, a víz tükrében megláthatja igazi arcát, aki pedig iszik
belőle, meggyógyul, zarándokok sokasága jön majd Lăteşti lágerbe a
kúthoz, te drága Arinca, higgy és bízva bízzál, és akkor bennem
eldőlt, hogy most engedelmeskedni fogok a Hangnak, nyakalni
kezdtem Scarlat rossz szeszét és készültem az utolsó, nagy
zuhanásra, amikor egyszer csak két kis angyal közeledtére lettem
figyelmes, azt hittem, a széltől felkavart por űz velem tréfát, de nem,
felém tartottak, az egyik szemüveges volt, a másiknak ragyogott a
feje attól a sok aranyhajtól, amit rápakoltak az angyalok, nagyon
megörültem, mert segítségre volt szükségem, egy kis biztatásra a
megváltó ugráshoz, ittuk az égszínű szeszt, imádkoztunk, megint
ittunk, megint imádkoztunk, és  amikor elfogyott, a kicsi koszos
nővérkék kézen fogtak és idehurcoltak hozzád, így jártam, goszpogyi
pomiluj, öltél embert, szentasszony?, nem?, nekem megmondhatod
az igazat, valamirevaló raszkolnyik nem hallgat el semmit a testvére
elől
 (Béni Vörös homíliája a bűnről)
347
a tisztaság a bűnök bűne, kavargott Anyánk lelkében, megtérése
után sokáig nem tudta, mit kezdjen magával, a Hang nem beszélt
hozzá többet, amíg nem találkozott Béni Vörössel, aki esténként a
Rákóczi téren hirdette az igét egy közepes méretű vörös zászló alatt,
előtte a Salétrom utcai bethánista templomban bibliaórát tartott,
onnan jött ki a térre, kihajtotta a híveket is, és a téren folytatta a
tanítást a szabad ég alatt, a hangja szakasztott olyan volt, mint a
Hangé, Anyánk majdnem összeesett a felismeréstől
348
Anyánk, akkor még Júlia, megpróbált észrevétlenül letelepedni a
csoport közelében, Béni Vörös révült beszédéből nem sokat értett
ugyan, és nem is érdekelte különösképpen, a hangjának viszont nem
tudott ellenállni, de hát nem is beszél, énekel ez az ember, mintha a
halálán volna, Anyánknak eszébe jutott az apja, akinek a kezét fogta
a halálos ágyán, fölidézte azt a pillanatot, amikor a Lélek jól
hallhatóan kisurrant a szobából és csend lett, olyan, amilyet még
sohasem hallott, azt hitte, megsüketült, sokáig a saját sírását sem
hallotta, a két szemgolyót nézte, ahogyan eltűnik belőlük a fény,
engem nézzél, apa, engem, engem, kiáltotta némán, de nem jött
válasz, és nem fordult felé a  fej, felülről lefelé fehéredett ki a test,
érzéketlen kővé vált, akkor eszébe jutott, amire az anyja utasította,
mielőtt a haldoklóhoz bement volna, „ne felejtsd el lefogni a szemét,
Júlia, nehogy úgy maradjon, én nem volnék képes rá, és húzd le a
testet az ágyról a padlóra, a szőnyeget már kihoztam, hogy ne
zavarjon”
349
a testet, azt mondta, húzd le a testet a padlóra, de nem fogom le a
szemét, határozta el a fénytelen golyókat látva Anyánk, látnia kell
anyámnak is ezt a nézést, látnia kell, hogy létezik a semmi, nem árt,
ha tudja, és azt is, hogy a semmihez az Örökkévalónak van a legtöbb
köze, maradjon így, nézzen csak fénytelenül fölfelé, nézzen minden
porszem, ami belőle marad, miután elporlad, nézzen fel az égre, ha
már megsemmisült, Isten népe az Úr szeme fénye, rikoltotta Béni
Vörös a Rákóczi téren, aki Isten népét bántja, engem bánt, mármint a
Mindenhatót, tette hozzá a pontosság kedvéért a révület, a düh és a
szégyen hangján, mintha felszarvazták volna
350
a Lélek a tátott szájon keresztül szökött ki a testből, de nem, nem,
inkább levált róla, apró recsegések-szakadások-tépések hangját is
hallani vélte Júlia, mintha egy áttetsző burkot vagy csuklyás overállt
hántott volna le az apjáról egy láthatatlan kéz, Anyánk csak később
döbbent rá, hogy ő nemcsak hallotta, hanem látta is a távozó lelket,
szakasztott olyan formája volt, mint az apjának fiatalkorában egy
régi, túlexponált fényképen, magával vitte a Lélek a test halhatatlan
anyagát, átment a csukott ajtón, kilépett a házból és megindult a
Kőris utcán a Körút irányába, ott a Duna felé vette az útját, amikor a
Horthy Miklós hídhoz ért, leereszkedett a vízpartra, rálépett a vízre,
megindult fölfelé a folyón, és meg sem állt Bécsig, de lehet, hogy
Stájerországban kötött ki végül valahol
351
Anyánk Béni Vörös Rákóczi téri írásmagyarázatait hallgatva
ismerte fel ismét, hogy tényleg látja a Lelket, nemcsak az embert, aki
előtte áll vagy beszél hozzá, hanem a lelkét is, ezzel a képességgel
ruházta fel Anyánkat a halál angyala a haldokló apja mellett, nem a
Lélek van az emberben, hanem az ember a Lélekben, innen számítja
Anyánk a feltámadásba vetett hitét is, amire csak a legőrültebbek és
a legtisztább lelkek képesek
352
a Léleknek, igen, pontosan olyan formája van, mint a testnek, és
nem a mellkasban lakik, mint a szív, és nem a vérben, mint a fehér-
és vörösvérsejtek, nem is férne el  a testben, mert nagyobb nála, a
Lélek, Anyánk így látta, beborítja az egész testet, pontosan úgy, mint
a földimogyoró héja a mogyorót, voltak emberek, akiknek a teste
pontosan olyan formájú volt, mint a lelkük, másoknál meg a Lélek
egészen más formát mutatott, ilyenkor a test kényelmetlenül élt a
Lélekben, mintha a Lelket a test, a  testet pedig a Lélek kínzására
találták volna ki, és mintha egy test formájú zárka volna a Lélek,
amibe bezárták a szerencsétlen testet, és látott testet, ami túl nagy
Lelket viselt maga körül, sőt olyat is, amire egy gyermeklélek feszül,
és emiatt a tulajdonosa csak kapkodva tudta a levegőt venni, a
legritkábbak voltak azok az emberek, akiknek egyáltalán nem
látszott a lelkük, mert pontosan olyan volt és akkora, mint a testük,
ezek közé tartozott az apja és Béni Vörös, és ilyen volt a szilvakék
hajú Mariann M., aki a Rákóczi téren és a gépkocsisoron strichelt, és
aki, amikor elkezdődött a tanítás, Béni Vörös lába elé heveredett és
azonnal elaludt, mint akit egész éjszaka üldöztek a városban, és
most végre biztonságban érzi magát és megpihenhet
353
kifelé a latrok barlangjából, kecskék!, adta ki az ellentmondást
nem tűrő parancsot Béni Vörös a templomi bibliaóra végén,
magához szorította a Bibliát, a vállára vette a vörös zászlót, és
kivezette a gyülekezetet a Rákóczi térre, Ha elfelejtkezem rólad,
Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem! Nyelvem ragadjon az
ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az
én vígasságom fejének, énekelte recsegő hangon Béni Vörös a 137.
zsoltárt, amikor meg mindenki elhelyezkedett körülötte a flaszteren,
felkérdezte a templomban elhangzott tanítást, mint a vasárnapi
iskolában szokás
354
na mit csinált a Názáreti a Lukács írása szerint való szent
evangélium tizenötödik fejezetében?, bűnösöket fogadott magához
és együtt evett velük, zengte a gyülekezet kórusban, és kik ezek a
bűnösök?, jött az újabb kérdés, mi vagyunk azok, válaszolta
kegyesen a gyülekezet, francokat vagyunk mi, csattant fel Béni
Vörös, mi nem bűnösök, hanem gyilkosok vagyunk, ha bűnösök
volnánk, akkor velünk lenne a Názáreti, de nincs velünk, undorítóan
tiszták vagyunk, tiszták maradtak a templomaink is mind, bezártuk
őket a számkivetettek előtt, hánynom kell ettől a tisztaságtól, tiszta
kezekkel öltünk fényes nappal, és istentiszteletnek tekintettük a
pusztítást
 355
ugyan ki tért be hozzánk a nyomorultak közül?, mikor nyitottunk
ajtót a gyermekeik előtt?, pedig itt kopogott a cipőjük, amikor tömött
sorokban a mi ablakaink alatt hajtották el őket a Duna-partra, mi
pedig olybá tekintettük őket, mint vágójuhokat,
rómanyolcharminchat!, rikoltotta közbe diadalmasan egy buzgó
gyülekezeti tag, Pál apostolnak a rómabeliekhez írt levele, nyolcadik
rész, harminchatodik vers, mármint az idézet a vágójuhokkal, tette
hozzá, mire Béni Vöröst elöntötte a düh, még mindig nem értitek,
kecskék, Bibliával a kezünkben stricheltük végig az ítélet napjait,
Bibliával a kezünkben hittük azt, hogy érdemeik szerint gyilkolják
őket, istengyilkosok, ezt hirdettük a templomok szószékeiről, most
pedig nincsenek szomszédaink, hamu szállong mindenütt, a
meggyilkoltak asztalánál ülünk, az ő edényeikből eszünk, az ő
ágyukban fekszünk, magunkra maradtunk ebben a végtelen
ürességben, bűntelenségünk észrevétlenül fojt meg bennünket,
fenevadak falják fel ártatlan gyermekeinket
356
ilyeneket üvöltött Béni Vörös a megszeppent gyülekezetnek,
majd arra szólította fel őket, hogy vegyenek példát a Rákóczi téri
kurváktól, nem vetnek, nem aratnak, és csűrbe sem gyűjtenek, a ti
mennyei Atyátok mégis gondot visel rájuk, Anyánk hangosan
felnevetett, arra számított, hogy kitör a botrány, jönnek a
bibliaiidézet-megszállottak megint, az Evangélium nem a kurvákat,
hanem az égi madarakat és a mezők liliomait részesíti ilyen nagy
tisztességben, Béni Vörös, megőrültél?!, üvöltözik önmagukból
kikelve, de nem ez történt, többen sírásra fakadtak és égre emelt
kezekkel bocsánatért esedeztek, egy fiatal férfi és a felesége
engedélyt kért Mariann M.-től, hogy megmossák a lábát, Béni Vörös
pedig odalépett Anyánkhoz és felszólította, hogy csatlakozzon a
bűnbánó gyülekezethez, mert elhívott lelkekre és megszentelt, tiszta
edényekre van szüksége az Úrnak, Anyánk pedig habozás nélkül
igent mondott, majd kézen fogta Mariann M.-t, gyere te is, mondta,
gyere csak, nem kell félned, hallottad, elhívott lelkekre és tiszta
edényekre van szüksége a Mindenhatónak, tiszta edényekre?,
kérdezte Mariann M., nekem semmim sincs, beszéljünk a Bocival, én
neki rodázok itt, mától a Úrnak rodázol, Mariann M., gyere velünk,
biztatta Béni Vörös, Anyánk még aznap a Filadelfia Otthonban
találta magát, örömlányok vették körül és boldog volt, mint még
sohasem
 (Kisjézus)
357
a lágerben mi vagyunk a magyarok, de a mi anyanyelvünk nem a
magyar, hanem az osztrák, osztrákul viszont nem tudunk egy árva
szót sem, szégyen, mondja az elsőszülött Ferenc testvér, Apánk
legalább mentette a menthetetlent és franciára meg latinra tanított
minket, de életbe vágóan fontos héber és görög mondatokat is meg
kellett jegyeznünk, amíg velünk volt, Anyánk viszont meg sem
szólalt osztrákul
358
nekünk nincs anyanyelvünk, majd megver még minket az Isten,
összegzi Ferenc testvér és fölfelé néz a plafonra, mintha ott lapulna
az Isten, lehet, hogy lapul éppen valahol, de a plafonon biztosan
nem, tanúsíthatom, mert én is fölnéztem Ferenc testvér földúlt
tekintetét követve és nem láttam ott senkit
359
az elsőszülött hangját a szörnyülködés és a büszkeség keveréke
emeli szokatlanul magasra, mintha ebben a pillanatban bontakozott
volna ki előtte sötét jövőnk víziója, de az is lehet, hogy csak
egyszerűen mutál és a legrosszabb pillanatban csúszott fel a
lányoknak fönntartott, számára szégyenteljes magasságokba
360
nem érthető, mire büszke, arra, hogy megsejtette átkos végünket
és bátran a szemünkbe vágta, vagy a felismerésre, hogy nekünk
bizony nincs anyanyelvünk, nem büszke mégsem, a sírással
küszködik, a szemrehányás érdes szemcséi a torkát karistolják, nincs
anyanyelvünk, nincs mit szépíteni ezen
361
az elsőszülött testvérünk valahogy mindig meg tud állni a sírás
előtt, van, hogy csak a küszöbön, de sírni nem sír, kiguvad a szeme
és nagyokat nyel, mint az ártéri harcsák, ez a recept, megjegyzem
magamnak, még hasznát vehetem, nagyokat nyelve lehet megúszni
a sírást, így lehet nem sírva sírni
362
Anyánk kiméri a négy evőkanálnyi friss hamut, körkörös
mozdulatokkal a gőzölgő vízbe hinti, mintha jósolni készülne,
nővéreim a szemes kukoricát válogatják és az ünnepi fejadagot
porciózzák ki a családnak, majd csupronként beleöntik a zubogó
vaslábasba, ünnep van, kiskarácsony meg nagykarácsony, édes főtt
kukoricát vacsorázunk, ha egyáltalán megpuhul, de általában olyan
sokáig kell főnie, hogy belealszunk a várakozásba, hátha most mégis
tekintettel lesz ránk és időben fölenged
363
osztrákul az osztrákok sem tudnak, közli Anyánk, mintha nem is
Ferenc testvérnek válaszolna, senki nem tud osztrákul, mondja, a
történelem elfelejtett osztrákul beszélni, csodálkozik, hogy erről a
nyilvánvaló tényről nem értesült a saját elsőszülött gyermeke, a
Monarchiában, na igen, akkor még talán tudtak osztrákul, legalábbis
azt hitték, hogy osztrákul beszélnek, de hát hol van az már, a Reiner
nagyanyátok például nemcsak beszélni, hanem énekelni is tudott
osztrákul, meg korcsolyázni, biciklizni, sőt automobilozni, szegény,
szegény nagymama, hogy lehet valakit Jozefinának keresztelni, ha
már nem volt kiút és osztrák nevet kellett adni neki
364
a mi telepünkön Nadia Russo pilótaasszony meg Balotă úr
osztrákul beszéltek egymással, vágták a nádat vagy csatornát ástak,
vagy kubikoltak, esetleg a Párt boldogan hízó disznói alól hordták ki
a friss ganét, mindegy, ők csak társalogtak szépen, finom osztrák
kacarászások csipkézték a szavakat, amikor meg Maria Antonescu
özvegy marsallasszony vagy Praporgescu testőr ezredes szegődött
hozzájuk, franciára váltottak és úgy folyt tovább az elegáns társalgás
365
szakad a hó és a csend, éles vonyítások és sikolyok hasítják föl az
eget, az első égréteg felett a második égréteg feszül, a második
égréteg felett meg a harmadik, ahova a Pál nevű apostol, Gámliel
hitehagyott tanítványa tett látogatást egyszer, de jobbnak látta
haladéktalanul visszatérni a rothadásba, senki nem tudja, miért,
mindenesetre a farkasvonyításokat és madársikolyokat már a
második égréteg benyeli, nem marad utánuk semmi, az ég nem
emlékszik a kiáltozásokra, legjobb esetben, csillagos nyári
éjszakákon, mondjuk, visszaküldi őket a földre, ilyenkor viszont, a
tél beálltával, magába fogadja és nyomtalanul megsemmisíti
valamennyit
366
fölmerül egy szó, most hallom először: felmenő, szép szó, osztrák
felmenők, ez még szebb, ők a mi anyai gyökereink, mondja Ferenc
elsőszülött testvér, gyökér, mondja, gyökér meg felmenő, a
judenburgi ősök, mondja, Anyánk csodálkozva néz rá, Judenburg,
nocsak, ezt biztosan nem tőle hallotta ez a százeszű Jézus-forma fiú,
gondolja, Apánk árulhatta el neki, mert egy elsőszülöttnek tudnia
kell, honnan jött, ha már a többi úgysem áll hatalmában
367
Anyánk bizony elhallgatta Judenburgot, miért is hozta volna
szóba azt, amit megemésztett az idő és elkeverte szétesett épületek
és megégett emberek hamujával, nincsenek rokonaink, mondta, sem
itt, sem a barna hegyeken túl, Judenburgban aztán végképp nincs
senkink, verjétek ki a fejetekből
368
jobb, ha kiegyezünk a valósággal, javasolja Anyánk, Apánk az
egyetlen rokonunk, egy kopasz fegyenc ismeretlen börtönben,
mondja Anyánk, így alakult, az Örökkévalóról sem tudjuk, hol van,
de ő legalább mindenütt jelen van, ennyiben hasonlít az apátokra, az
apátok meg az Örökkévalóra, az apátok is mindenütt jelen van
nekünk, csak éppen itt nincs velünk, érjük be ennyivel, nem
vagyunk szegények, csak éppen semmivel sem bírunk, de ez a
semmi bőven elég nekünk, több életre szóló feladat, magyarázza
Anyánk, tartsunk össze már ezért is, ebben a tágas lágersemmiben
369
Nényu jól megtömi a kályhát, ünnep van, kivételesen néhány
darab fát is dob a mohó bádog gyomrába, a fahasábokat Romulus
medikus hozta nekünk, jó lenne, ha most megfőne a még ősszel
lopott kukorica és hiánytalanul kiengedné magából a méznél is
édesebb levét, jó lenne, ha megpuhulna és mézet ontana nekünk,
puhuljon meg az Isten szerelméért és ontson mézet, ha van Isten az
egekben, fohászkodik némán Anyánk, nem kérem, hogy az ég
ontson mézet, mondja Anyánk, beérem a kukoricával is, na főjél a
saját levedben, kukorica, mi addig Pătraşcu barakkjához megyünk
éjféli lágermisére
370
vakfehér karácsony, vonulunk Anyánk mögött a töretlen hóban,
én meg elképzelem a felmenő osztrák gyökereket, ahogyan fölfelé
nyújtózkodnak és belekapaszkodnak a  szürke égbe, ahonnan a
csillagok hullnak ránk törékeny és hűs hópelyhekként, valami
boldogságfélét érzek a torkomban meg a mellkasomban, nem
tudom, honnan gomolygott elő, a betlehemi istállót nem kell
elképzelnem, pontosan olyan, mint a mi barakkunk, és ha fölnézel a
telepre boruló éjszakai égre, sok ezer angyalt látsz szálldosni, aprók
és végtelenek, csak éppen némák, nem baj, majd mi énekelünk
Pătraşcu titkos kápolnabarakkjában, kieresztjük a hangukat, mint a
mezei vadak és az ég madarai, o, ce veste minunată, din Betlehem ni s-
arată, astăzi s-a născut, cel făr’ de-nceput, cum au zis prorocii
371
megyünk fölfelé a Bukovinaiak ulicáján, jobbra fordulunk a
Surdulescu-bordei irányába, utána Lecuţa előtt élesen balra, és már
meg is érkeztünk, a kukorica biztosan megfő, ott fog gőzölögni
előttünk aranysárgán és édesen, amikor visszatérünk, a mise már
elkezdődött, Pătraşcu pap gyertyák között bolyong és magában
beszél, Romulus medikus, alkalmi kántor megállás nélkül énekel,
arcok villannak meg a gyertyasötétben, négy hangon éneklik a
ráfelelő áliluuuiát és az ááámiiint, soha nem hallottam ilyen szépet,
Anyánk csak maga elé néz, nem énekel, nem vet keresztet, nem
mond áment, nagyon messze van
372
most megint Pătraşcu következik, megáll előttünk és belefog a
tanításba a szegény kis Jézusról, aki ott fekszik előtte a szalmán,
pruncul, mondja, kisdedecske, rámutat a száraz kukoricaháncsból
készült és óarany színű kukoricalevelekbe burkolt Megváltóra,
előrehajol, letérdel, keresztet vet a Kisjézusra, utána ránk, feláll,
magasra emeli a frissen mosott habitusát összefogó fehér kötelet és a
csomókra mutat, nézzétek, mondja, az első csomó a szegénység, a
második a tisztaság, a harmadik az engedelmesség csomója, ez a
három kísért el engem a börtönbe, a börtönből meg ide a telepre,
mondja, de itt a lágerben egy negyediket is kötöttem az övemre,
látjátok?, ez a negyedik csomó a gyalázat csomója, közösen a
foglyoké és a fogvatartóké, a  kommunistáké és az
ellenkommunistáké, a hívőké és az  ateistáké, a besúgóké és a
célszemélyeké, a szovjeteké és  az amerikaiaké, kivétel nélkül
mindenkié, mi nem születik ebben az országban mindenestől
gyalázatból?, crăciun fericit, teszi hozzá, boldog születésünnepet,
köszöntsétek egymást szent csókkal, menjetek békével
373
kifelé menet Nadia pilótaasszony Anyánk mellé lép és átad neki
egy csomagot, für die Kinder, mondja, és tovább sugdolóznak, nem
értem, mit mondanak egymásnak, biztosan osztrákul beszélnek
megint, Anyánk odafordul hozzá és átöleli, Nadia asszony is
megöleli Anyánkat, hosszan tartják így egymást, szent csókot adnak
egymásnak, hosszú az is, azután minket szólít Nadia, a
gyermekeket, sorolja a nevünket, a pontos magyar kiejtést
gyakorolja utánozhatatlan bájjal, nagy igyekezetében engem
összetéveszt Péterrel, Pétert meg velem, jól van így, gondolom, én is
Péter lennék, ha lehetnék, Nadia asszony hangosan kacag, Lídia
szerint kiköpött Marlene Dietrich, kikjopjot?, wunderschön!, ce
înseamnă kikjopjot?, mit jelent kiköpött, kérdezi
374
milyen jól neveltek a gyermekeid, Júlia!, mondja Nadia, tiszta
igaz, válaszolja Anyánk, hiszen van gyerekszobájuk, igaz persze,
hogy kilencen lakunk benne, de hát mégis, és nevetnek, nevetnek,
Nadia szép lágyan ejti ki a szavakat, orosz magánhangzók énekelnek
a nevünkben, nővéreim átölelik a derekát és nem akarják elengedni,
forognak körbe-körbe, csilingelő boldogságot szórnak szerteszét a
lágerbe, Marin pungás hanyatt vágódik a vastag hóban és önfeledten
angyalkázni kezd, a férfiak körbeállják és addig rúgják rá a havat,
amíg a szikrázó fehérség teljesen el nem fedi a testét, még!, még!,
ordítja önfeledten, csoda, hogy kibírta szó nélkül az ünnepi
istentiszteletet ez a részeges Marin
375
arra persze senki nem gondol, hogy mi van a dobkályhán illatozó
kukoricával, mintha mindenki egy csapásra megfeledkezett volna az
ünnepi fejadagról, belopózkodom a Pătraşcu-barakkba a ma
született kicsi Megváltóhoz, letérdepelek a jászol mellé, háromszor
keresztet vetek, mint a pap, összeteszem a kezemet és hangos imába
fogok, vigyázz a fejadagra, boldogságos Kukoricajézus, a Kisjézusa
rám néz, bólint, a jászol magától ringani kezd, szent csókot nyomok
az arcára, ő viszonozza, meghallgatta az imámat a fejadagok
Kisjézusa!, meghallgatta az imámat a fejadagok Kisjézusa!, rohanok
ki a kápolnabarakkból, és futva megyek haza, a mi betlehemi
istállónkig, mindenkit magam mögött hagyva
 (Hó)
376
hányadik télnél tartunk, nem tudom, a második?, mintha télből
télbe zuhannánk, bele a nagy, puha hóba, talán ez az éles szél,
biztosan ez fúj egyik télből a másikba bennünket, karmos szárnyú
démonok süvítenek a pusztában, kirángatják a sírokból a
feltámadásra várakozó lelkeket és üldözik őket, Nényu szerint ez a
harmadik tél, mert évente mindig egy-egy ujja fagy le a lábáról, és
mindig a legkisebb, tessék, mutatja, meg lehet számolni,
szimmetrikus fagyások, ezt hívjuk tükörszimmetriának, vizsgálja
elmélyülten Nényu csonka lábfejeit István testvér, de tavaly kettő,
azaz négy ujjad fagyott le, Nényu, szól közbe Máriamagdolna nővér,
aki számtanfeladatokkal bajlódik éppen, négy?, hitetlenkedik
Nényu, én csak a derű óráit számolom, mondja
377
nem félti háza népét a hóeséskor sem, mert egész háza népe karmazsinba
öltözött, ezt olvasta Anyánk Lemúél masszái király tanításaiból,
akkor már egész nap csak feküdt a szalmán, egyedül nem tudott
kimenni, Nényu vagy a lányok segítettek neki, előbb még
ragaszkodott hozzá, hogy egyedül menjen ki, négykézláb vonszolta
magát a barakk mögé, szereztünk egy bádogküblit, szükség esetén
behozzuk, amúgy kint tartjuk az ajtó mellett
378
karmazsin, szép, de nincs egy szál se, csak a szó, és mégsem félti a
mi satnya és kehes Anyánk sem az ő satnya és kehes háza népét
hóeséskor, ugyanúgy, mint Lemúél király, sőt ellenkezőleg, Anyánk
a hóban bízik, a vastag hófelhőkben a barakkunk felett, és nem a
Mindenhatóban, előbb-utóbb csak lezuhannak, a barakktető meg
beomlik a sok hóval, egyenesen ránk, és vége, vége, vége, hó alatt
meghalni, összebújva a szalmán az Isten hidegétől, békés alvás
közben, elképzelni sem lehet ennél nagyobb ajándékot, jó móka
volna persze előtte karmazsinba öltözni, hogy szeretnék a
gyerekek…!, bújjatok karmazsinba, verebecskék, jönnek a nagy
havak, ránk zuhannak a halott angyalok és kíméletesen
agyonnyomnak
379
a telet a Sátán találta ki?, kérdezte Ferenc elsőszülött testvér, vagy
inkább a telet a Sátán, a karmazsint pedig az angyalok: így
valahogy?, dehogy, dehogy, válaszolta Anyánk, az Ördög nem talált
ki semmit, Lăteşti lágert sem?, na és Răchitoasa lágert? vagy esetleg
Freidorf-kényszerlakhelyet?, kérdezett tovább Ferenc a
megszokottnál keményebben, Lăteşti-et biztosan nem az Ördög
találta ki, és Răchitoasát meg Freidorfot sem, hanem az ember,
mondta Anyánk, az embertelenség az ember műve, megbízható
tapasztalatokkal bírunk efelől, tette hozzá nem túl meggyőzően,
akkor viszont az embert mégsem a Jóisten teremtette, vonta le a
következtetést Ferenc testvér, hanem a Sátán, vagy rosszul
gondolom?
380
a tizenkét éves Ferenc testvér elveszítette a hitét, elmondása
szerint a Freidorf–Feteşti útvonalon valahol, valamelyik
szárnyvasúton, a marhavagonban, talán éppen a bukaresti Gara de
Nord teherpályaudvaron, ahol egy egész éjszakán át ide-oda toliztak
bennünket, Ferenc testvér pedig kilesett a deszkarésen, és azt látta,
hogy egy égből lenyúló, óriási kéz játszadozik a mi vagonunkkal, és
eszébe sincs abbahagyni, mert marha jó buli, kipróbálja az összes
lehetséges váltókombinációt, vadul kapcsolgatja a piros és zöld, kék
és fehér fényjelzőket, a líravágányról a deltavágányra terel, onnan a
rebbenő neonokkal megvilágított főpályaudvar elé, majd megint
visszarángat a vaksötét éjszakába, hogy a szürke fényekbe burkolt
Gara Obor előtt találjuk magunkat
381
na ez nem fogja sohasem abbahagyni, végigjárat velünk minden
lehetséges mellékvágányt, ezredszerre is fölvisz a gurítódombra,
meglök, megvárja, amíg fölgyorsulunk, majd féksarut tesz elénk, a
vagon megrázkódik és visítva megáll, négyen is összehányjuk
magunkat és a fekvőhelyünket, mármint Nényu lopott szénáját,
elfogy a vizünk, de nem engednek leszállni a katonák, sírva
húzódunk Anyánk köré, mindhiába, Anyánk is tehetetlen, nem
bírjuk tovább, Ferenc és István testvér elszöknek vízért, Anyánknak
remeg az ajka, nem sír, de ez még rosszabb, ilyenkor az egész arca
leomlik, és nem marad rajta más, csak a merő kétségbeesés
382
a két fiú nyomtalanul eltűnt az éjszakában, lehet, hogy vissza sem
találnak, feltűnik végre egy lámpát lóbáló vasutas, mikor indulunk?,
kérdezi tőle Nényu, most már hamarosan, mondja, bevilágít a
vagonba, lemondóan keresztet vet és faképnél hagy, a szerelvény
megremeg és elindul, hallatszik, ahogy nagyokat fújtat a
gőzmozdony, már jócskán gurulunk, amikor feltűnnek a fiúk, futva
közeledik két vékony árny felénk, de nem sokáig, egyre gyorsabban
futnak, mégis távolodnak tőlünk, Anyánk sikoltozva biztatja őket,
gyorsabban, fiúk, gyorsabban!, a Gara de Nord elé érünk, a hajnali
ingázó munkások felfigyelnek a kiáltozásra, ők is bekapcsolódnak a
biztatásba, hai-hai-hai!, visszhangozza a Gara de Nord, zúg az egész
fémcsarnok, hai-hai-hai!, hai-hai-hai!, álmukból felvert koldusok
hadonásznak a mankóikkal és bekapcsolódnak a kórusba, erre
rendőrök rohannak ki az őrsről, összevissza sípolnak, linişte!, linişte!,
linişte!, kiáltozzák, csend!, csend!, csend!, de senki nem figyel rájuk, a
mozdonyvezető nem ért semmit az egészből, tétován lassít, még!,
még!, még!, kiáltjuk mi is Anyánkkal, a két fiú hadonászik, a vizet!, a
vizet!, vegyétek el a vizet!, kiabálják, és nyújtogatják a két
bádogbödönt, elvesszük, nagy nehezen felkapaszkodnak, ekkor
kitör a munkásokból a taps, mindenki Ferenc és István testvért
ünnepli, belőlük meg kitör a sírás, egész testükben reszketnek,
kiállunk mind a kilencen a vagon ajtajába és integetünk, míg a
tolóajtó nagyot döndülve be nem csapódik, mint egy vízszintes
guillotine, elmarad mögöttünk a Gara de Nord, majd a Gara Obor,
eltűnünk a napkeleti sötétségben
383
ez az égből lenyúló kéz a játékos ujjaival, ez döntött el mindent,
magyarázta a hitehagyott Ferenc testvér, kiürült belőle a hit, de úgy
beszélt mégis, mint akinek hatalma van, okosan, megfontoltan,
olykor meg kihívóan, mint egy ragadozó madár, egyszerre mond
igazat és hamisat, jót és gonoszt, szépet és iszonytatót, vagyis
egyszerre fog kint s bent egeret, és valahogy mindig eltrafálta az
igazságot, például azt állította, hogy az embert a Sátán teremtette,
amire István és Pál testvérek is hajlottak, Lídia nővér viszont felvette
a kesztyűt és visszavágott, ha az ember az Ördögtől származik,
rendben, tegyük fel, akkor viszont Anyánkat mégis ki teremtette?, és
Apánkat?, és Nényut?, és mi a helyzet Pătraşcu pappal, aki a
lágerkápolnában a szemünk láttára felemelkedett a föld fölé úgy tíz-
tizenkét centire, nem egyszer, nem kétszer, és csak folytatta a
tanítást, mintha mi sem történt volna, Pătraşcu papot mégis ki az
isten teremtette?
384
fogas kérdés, látta be Ferenc testvér, a fölemelkedést ráadásul
senki nem vonta kétségbe a lágerben, még Runcan újhitű
kommunista vagy Marin pungás sem, legfeljebb azon folyt a vita,
hogy a lebegés idejére teste áttetszővé vált-e vagy sem?, az
átlátszóság kérdése, szó, ami szó, valóban megosztotta a foglyokat, a
lebegés viszont nem, Pătraşcu pap levitációja vitán felül állt, Balotă
bölcsész, Nadia pilótaasszony és Maria Antonescu marsallözvegy
titokban levélben értesítették Papa Ioannes Vicesimus Tertiust
a  lebegés kétségtelen tényéről, felsorolták a szemtanúkat, a
dokumentum komolyságából pedig semmit nem vont le az a
fájdalmas körülmény, hogy a levél aláírását Goma író, Marino tudós
és Pavel Făgăşan, született Saul is megtagadták, merthogy az
örökbecsű irat úgysem jut tovább Livezeanu őrnagy feteşti-i
irodájánál, így érveltek a renitensek, onnan meg egyenesen
Alexandru Drăghici belügyminiszter elvtárs asztalán fog landolni,
hogy aztán eljárás induljon a levél szerkesztői és aláírói ellen, és
börtönbe csapják őket megint, hogy a lábuk sem éri majd a földet,
mint a levitáló Pătraşcu papnak
385
éjszaka a barakkunk felett veszteglő hófelhő kettéhasadt,
hópelyhek és nehéz angyaltetemek zuhantak ránk, ahogyan Anyánk
megjósolta, a hó teljesen beborította a barakkot, akkora csend lett,
hogy egyszerre ébredt fel mindenki, mi történt?, hol vagyunk?,
kész?, vége?, ne féljetek, verebecskék, eddig tartott a pusztai
vándorlás, mondta Anyánk, gyertek, énekeljünk, Tebenned bíztunk
eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak, ez lesz a legjobb,
Mózes is ezt énekelte tele szájjal, amikor elindult a születésnapját
ünnepelni a Nébó-hegyre, ahol Isten várt rá két jókora ásóval és egy
ölnyi, frissen vágott krizantémmal, boldog születésnapot, Mózes!,
köszöntötte a legjobb barátját az Úr, majd az egyik ásót a kezébe
nyomta, a másikat meg ő ragadta meg, és nekiláttak sírt ásni,
óvatosan bontották ki a ragyogó, hófehér hegyet, az ásó úgy hatolt a
kőbe, mint a kés a friss vajba, de amikor elkészült a gödör, nem
tudták eldönteni, hogy kinek is ásták végső soron: vajon Istené vagy
Mózesé a sír?
386
próbáljuk ki, javasolta Isten, és sietve belefeküdt a sírba, az én
méretem, láthatod, Mózes, mondta a gödörből elégedetten, húzd
csak rám nyugodtan a köveket, ne tétovázz, te meg éljél, mindenki
jobban jár veled, mint velem, de Mózes nem engedett, előtte én is
kipróbálnám, mondta, így fair, erre Isten kelletlenül kimászott a
sírból, nem volt mit tenni, így fair, így fair, dohogta, ilyen
szövegekkel jön, azt sem tudom, mit jelent, és akkor Mózes
következett, belefeküdt szépen a sírba ő is, kényelmesen
elhelyezkedett benne, tessék, az én méretem, láthatod, na akkor te
dobd rám az első követ, Uram, aztán a többit is, a legutolsóig,
hogyan tehetném, Mózes?!, én kövezzelek meg téged?, de ezt már
sírva kérdezte, mert ismerte a barátját, tudta, hogy nem bírja
kicsalogatni onnan, míg a világ s még két nap, Mózes megint
kibabrált vele, mint annyiszor a pusztai vándorlás idején, amikor
Isten el akarta törölni a keményszívű népet a föld színéről, de Mózes
mindig túljárt az Úr eszén és megmentette Izraelt
387
kövezzél meg, igen-igen, mondta neki Mózes a gödörből nevetve,
kövezzél csak meg, de azután többé soha senkit, megígéred?, igazad
van, Mózes, hülye törvény, hogy is találhattam ki ilyet, magam sem
értem, túl könnyen elveszíted a fejedet, Uram, az a te bajod, igazad
volt mindig is, barátom, és most is igazad van, mondta Isten, és
elkezdte egyenként Mózesre helyezni a sziklákat a saját kezével,
vigyázva és nagy csendben, mintha Salamon templomát építette
volna, amikor pedig az utolsót is a sírhalomra tette, egyszerre finom
vérerek hálózták be a hófehér köveket, egy láthatatlan forrásból
törtek fel, valahonnan a sír mélyéről, és csillogva csörgedeztek, amíg
valamennyi követ át nem járta a bíbor erezet, és akkor Istennek
eszébe jutott, hogy Mózes hiányában kit kell megteremtenie, hát
persze, a Messiást, hogyan is feledkezhettem meg róla, jaj, Mózes,
Mózes, mi lesz velem nélküled?!, kiáltotta, ki fog emlékeztetni
engem a teendőimre, és elindult szomorúan haza, de alig tett néhány
lépést, a szívébe ismeretlen öröm költözött, te Mózes!, te Mózes!, és
hazáig énekelt hangosan, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a
növekvő fű, sasszézott is egyet-egyet, megfeledkezve a sír mellett
hagyott két kincstári ásóról és a krizantémokról
388
az embereket te meg hagyod halni, ez volt Anyánk kedvenc sora, a
temetési szertartások első zsoltára mindig a Mózes éneke volt, a
Tebenned bíztunk eleitől fogva, a gyülekezet meg a végtelenségig
húzta, remegtette, cifrázta, mintha bizony Isten iránti kíméletből
nem akarna eljutni senki az ének második soráig, téged tartottunk
hajlékunknak, eddig a szikár, érzelemmentes bejelentésig, a befejezett
múltig, nos igen, már nem téged, Urunk, már nem téged tartunk
hajlékunknak, vége, szabad vagy, volt, ahogy volt, de most már
maradjunk a tényeknél, hajléktalanokká lettünk az Univerzumban,
ezt állította Mózes éneke, és hajléktalanná lettél te is, szegény-
szegény Isten
389
Anyánk katolikus múltja a református temetéseken mindig
előbújt, nehezen viselte ezt a sótlan tárgyilagosságot, a temetés mint
szakmai kérdés felfogását, de hiszen ezek pogányok, gondolta,
mindent összevissza hablatyolnak, szó szót követ, a végtelenségig,
de nem hisznek semmiben, a legkevésbé a feltámadással számolnak,
mióta kiűzték őket a hit bíbor- és aranyszínű színházaiból, a
bögyörős, körülmetéletlen jézuskák és a tollseprűszárnyas, pufók
angyalok földi mennyországából, semmijük nem maradt, a rongyos
bibliájukon kívül persze, még a szokások is elpártoltak tőlük,
márpedig, ha máshoz nem, a halálhoz nagyon is kellenek szokások,
a halállal szemben a puszta kétségbeesés mit sem ér
390
csak akkor enyhült meg valamennyire, amikor a kedvenc sora
jött, ilyenkor Apánk fölemelte a fejét az ágendás könyvből és
rámosolygott, Anyánk meg vissza, ezzel a mosollyal vált megint
hithű reformátussá, az embereket te meg hagyod halni, legyetek porrá, kik
porból lettetek, ez igazán szép, akkor van kire számítani mégis, ez az
Isten nem hagy a végtelenségig a remény lélegeztetőgépén, a
remény az Ördögtől van, legfőképpen pedig a túlélés reménye, a
Sátán a legravaszabb reménykalmár és mi mindannyian hűséges
előfizetői vagyunk, furmányos reménybónuszvadászok, nos igen,
valamennyi láger és koncentrációs tábor fundamentuma és
fenntartója a remény, ha az embereket meg hagyod halni, Uram,
akkor majd biztosan ahhoz is lesz bátorságod, hogy ünnepélyesen
bejelentsd, hogy nem létezel, én megbízom benned, és ha úgy
adódik, márpedig úgy adódik, ne intubálj se engem, se önmagadat
ebben a nagy, közös tehetetlenségben, tényleg nem kell lenned, ha
valóban nem vagy, ego te absolvo
391
nem az Apánk iránti szerelméből lett reformátussá Anyánk,
semmiképpen sem, azaz nem világi számításból vette fel ezt a
szerinte félpogány, eltökélten depressziós vallást, a szerelmet
különben sem sorolta a világi számítások, hanem bizony a
kataklizmák és katasztrófák közé, az, hogy egy nagy reményű
lelkész felesége lehet, akiben sokan már lelkésznövendékként a
vallás régen várt megújítóját látták és alig leplezett rajongással
vették körül, egyáltalán nem érdekelte, megtérése a protestáns hitre
szívből és legbensőbb meggyőződésből fakadt, amikor még nem
ismerték egymást
392
az örök vesztesek csalhatatlan ösztöne vette őt rá, mi más, hogy
hitehagyottként legyen hívővé, később pedig ugyanaz az ösztön,
hogy igent mondjon Apánknak, mert csak így indulhatott el az Isten
nyilvánvaló létezése és egyértelmű nemléte között húzódó
pengevékony ösvényen a saját élete felé, ahol Isten és Anyánk
felmenthették egymást az alól, hogy a másik létezésének a
bizonyítékai legyenek, és ahol a kölcsönös bizalom talaján
hagyhatják egymást kiszenvedni, ha úgy hozza a sors, márpedig úgy
hozza
393
révülten énekeltünk a növekvő hó alatt, Nényu tanácstalanul
figyelte Anyánk minden mozdulatát, abban bízott, hogy előbb-utóbb
elszáll az ereje és a szalmára hanyatlik, és akkor ő, Anyánk szigorú
tiltása ellenére, puszta kézzel kiás bennünket a hó alól, de Anyánk
olyannyira bízott  a közös elragadtatásban, hogy megállás nélkül
énekelte a  zsoltárt, és minket is a kitartó éneklésre biztatott, csak
Ferenc testvér nem énekelt, felállt, az ablakhoz ment és a könyökével
betörte az ablakot, mint a filmekben, az üvegszilánkok több helyen
megsebezték, vérezni kezdett, a hó beomlott a barakkba, a testek
jóleső melegét a hó növekvő hűvöse váltotta fel
394
a telepen Goma író szervezte a téli mentéseket, a fermáról lopott
lapátokat és ásókat nagy titokban őrizte az ágya alatti gödörben, ha
megjöttek a nagy havak, és látni lehetett, hogy reggelig az egész
Lăteşti eltűnik a tömött hó alatt, már kora hajnalban nála
gyülekeztek a férfiak, csempészett vodkát ittak és Goma telepes
rádiójából próbáltak kicsikarni híreket, közben felváltva elhányták a
vészesen vastagodó havat a bejárati ajtó és az ablak előtt,
Praporgescu ezredes, Runcan kommunista, Oarga vasgárdista,
Marino tudós, Balotă bölcsész, Negoescu ezredes, Romulus
medikus, Aurél, a cérnahangú Antonescu-sofőr Scarlat, Pătraşcu pap
és a ferences fegyencek Dukát vezetésével, legalábbis ezek a nevek
sorakoztak Postovic Livezeanunak címzett besúgói jelentésében, a
férfiak megvitatták a politikai helyzetet, térképet karcoltak a barakk
döngölt földjébe, fölsorakoztatták a határnál az amerikai csapatokat,
amelyek minden kétséget kizáróan készen állnak kiszabadítani
Romániát a szovjet uralom alól, a térképen bemérték a szibériai
Habarovszkot és Blagovescsenszket, mert szerintük ez a két város
volna a legalkalmasabb arra, hogy az amerikaiak a figyelmeztető
atombombát ledobják, ami, vélték egyöntetűen, egy csapásra
megoldaná a helyzetünket
395
amikor kivilágosodott, elindultak kiásni a hóból a barakkokat,
előbb a Gomához közel eső Maria Antonescu marsallnét
szabadították ki, alagutat vájtak a bejárathoz és az ablakhoz, ösvényt
tapostak a Burlă-kútig, majd továbbálltak, Scarlat sofőr a
marsallnénál maradt, begyújtott, vizet tett fel főni, beleszórta a
száraz füveket, krumplikat tett a kályha forró platnijára, majd
mindent összekészített egy fatálcára és az ágyba szolgálta fel a
reggelit, közben a többiek Lilica Codreanu vasgárdistaözvegy
barakkjához vonultak, Lilica asszony után Aurél unszolására a
Pincencu nővérekig taposták a havat, Xenia már több éve
magatehetetlenül feküdt a szalmán, a tüdőbeteg Tatiana látta el, a
telepen ragadt gödörlakók nemzedékének a maradékai ők, az
alapítóké, törvényesen már szabadok, csak éppen nem volt hová
menniük, Lăteşti lett az otthonuk, és a láger temetője a családi
találkozások egyetlen helyszíne, nagy tiszteletnek örvendtek a
Pincencu nővérek, dolgozniuk sem kellett, a telep ellátta őket a
legszükségesebbekkel
396
Aurél a Pincencu lányokba is szerelmes volt, mind a kettőbe, mint
Anyánkba, és a Pincencu lányok is Aurélba, mind a ketten, nagy
egyetértésben, Goma író pedig, a női lélek és, a szóbeszéd szerint
legalábbis, a női test legjobb ismerője a telepen, arra próbálta rávenni
Aurélt, hogy költözzön a szerencsétlen nővérekhez, vegye el őket,
így mondta, vegye el mindkettőt, és tegye boldoggá őket, így tettével
a négy sarkalatos erénnyel díszíthetné fel a lelkét, sőt, ha jobban
meggondolja, mind a héttel
397
Aurél csak legyintett, mire számíthatott volna az istentelen
Gomától, de mikor kiderült, hogy Pătraşcu pap is támogatja Goma
író javaslatát, Aurél halálra rémült, ő legfeljebb a derekától lefelé
béna Xeniát tudná boldoggá tenni, ha egyáltalán, mondta Aurél a
szent életű papnak, a még nagyon is aktív Tatianát biztosan nem, ezt
mindenki tudja róla, de, de, biztatta Pătraşcu pap, nagy dolgokra
vagy képes te is, ne légy kishitű, engedelmeskedj a hívásnak, Isten
minden létező tagunkat az örömszerzésre teremtette, majd Jakab
apostolt idézte, a nyelv kicsiny tag, de nagy dolgokkal kérkedik, Aurél
szívét meg átjárta a kétélű éles tőr, gondolkodóba esett, és
elhatározta, hogy erőt gyűjt az előtte álló szent feladatra, mindegyre
a cérnahangú Scarlat sofőr társaságát kereste, akiről tudomására
jutott, hogy amikor börtönbüntetése után Maria Antonescu
marsallnét Lăteşti lágerbe telepítették, habozás nélkül pénzzé tett
ingót és ingatlant, kasztráltatta magát, majd a Piaţa Romanán
bevágta magát egy taxiba és meg sem állt Lăteşti-ig, még vérzett a
lába köze, amikor megérkezett, itt arany ékszerekkel megvásárolta
Livezeanu őrnagy jóindulatát, majd az özvegyhez közel eső
barakkba költözött, hogy amíg él, mindenben kiszolgálja, dragă
doamnă Miţa, így szólította, nem doamna Maria Antonescu, nem
doamna Conducător, ahogy illett volna, a cérnahangú Scarlat
sofőrhöz így illett, dragă doamnă Miţa
398
a legsürgősebb mentési munkálatok után a csapat szétvált,
hozzánk a ferencesek jöttek végül, valamikor délután kerültünk
sorra, ők ástak ki a hóból, Anyánk meg nem akart szóba állni velük,
mert szerinte már csak rövid idő volt hátra az elragadtatásig,
mindent elrontottak a hülye lapátjaikkal és az ásóikkal, a ferencesek
hangosan nevettek, igen-igen, Júlia, rövid idő van hátra a Messiás
visszajöveteléig valóban, mondták, ebben senki nem kételkedik, csak
éppen sem a napot, sem az órát nem tudjuk, mikor jön el értünk az
Úr, ahogy a Szentírás mondja, sőt még az Úr sem tudja, bizony, tette
hozzá Dukát, valamikor még tudta, de most már biztosan nem, és
amit ő nem tud, azt mi honnan tudhatnánk, most viszont itt van ez a
szép tél, föl lehet mászni a barakk tetejére és lecsúszni, kifelé,
kölykök, vezényelték a ferencesek Anyánk helyett, mi meg
kirohantunk a vakító hóba, fölkapaszkodtunk a hóhegy legtetejére,
és legurigáztunk boldogan
 399
a telep barakkjain mindenütt foglyok egyensúlyoztak egymásba
kapaszkodva, visszhangzott az egész láger a kurjongatásaiktól,
mindenki megvan?, kérdezték egymástól, meg-meg, jött a válasz
mindenünnen, egyedül Moş Luput találták meg kékre fagyva a
barakk előtt, anyaszült meztelenül lopózott ki éjszaka, vigyázva,
nehogy felébressze a lányát, belefeküdt a szűz hóba és azonnal mély
álomba zuhant, a sűrű hó azonnal ellepte gyönge, fekélyes testét,
reggel pedig, amikor a szomszédok kivájták magukat a
barakkjaikból, nádpálcákkal és napraforgószárakkal szurkálták a
havat a ház körül, majd amikor megtalálták a testet, fölravatalozták
a barakk előtt, most távozik el éppen belőle a lélek, a fejénél világító
gyertya mutatja neki az utat, boldog halált halt, kiáltozták a tetőkön
az emberek, erre vágyott a mi Moş Lupunk, mekkora ajándék!, să-i
fie ţărâna uşoară, Dumnezeu să-l ierte, részvétünk!, részvétünk!, béke
poraira!, akkor hát biztosan miatta zuhant le éjszaka az egész
firmamentum, hogy csöndesen meghalhasson, ahogyan kívánta és
megérdemelte, és hogy a lánya máglyát rakjon végre az öreg Lupu
pelenkáiból és elbüdösödött rongyaiból a barakk elé, dicsőség a
magasságban az Istennek és békesség a földön a jóakaratú
embereknek, hozsánna, hallelujah
400
már nem fogja sokáig bírni, sugdolózott Nényu Dukáttal
Anyánkra mutatva, napok óta nem tér vissza a színe, nem bír
fölkelni a szalmáról, jöjjön, Mária, vigyük ki őt is a hóba, jót fog tenni
neki, Nényu beburkolta Anyánkat egy pokrócba, és ketten
kitámogatták a barakk elé, anya!, anya!, kiáltoztunk boldogan, nézd,
a tető gerincén lépkedünk, mint az égi madarak, verebecskék!,
verebecskék!, suttogta Anyánk éledezve, bele akartam fojtani őket a
hóba, igen, engem ölj meg, Uram, látod, nem tudom életben tartani
őket, és az elpusztításukhoz is ügyetlen vagyok
401
estére átjött Romulus és Tereza, a férfi egy öl fát, a nő Eugenia
kekszet hozott, a medikus meghallgatta Anyánk szívét, megmérte a
lázát, tanácstalanul ingatta a fejét, kórházi kezelést kellene
kérvényezni neki a rajoni lágerparancsnokságon, de majdnem hiába,
úgysem engedélyezik, mondta, Tereza asszony átnyújtotta
Nényunak a már megszövegezett kérvényt, itt írja alá doamna Júlia,
mondta, majd Nényu vigye el Livezeanunak, mondta, hátha mégis,
prin minune, mondta, hátha csoda történik, és magunkra hagytak
 (Messiás)
402
beköszönt az advent, irdatlanul sok havat hoz Keletről, Anyánk
szerint ilyenkor angyalok lepik el a lágert, ügyetlen, didergő
angyalokba ütközöl, ha nem vigyázol, mondja
403
én fényes, fekete kígyókkal álmodom minden éjszaka, ott
fészkelnek a barakkunk előtt az érintetlen hóban, imbolyogva
fölemelkednek és belesnek az ablakon, reggelre minden nyomot
eltüntet az istentelen orosz szél, friss hóval szór be valamennyi
érintést, a kígyók is nyomtalanul felszívódnak a jégkristályos
levegőben, de sötétedés után visszatérnek az ablakunk elé táncolni,
megint
404
adventkor mi a kis Jézus születését várjuk, négy barakkal odébb,
a miénkre merőleges utcában Pavel Făgăşan, született Saul a
Messiást, mi a gyermekisten fogadására készülünk, Făgăşan bácsi a
már felnőtt megváltó eljövetelében bízik
405
mi is a felnőttkorú messiást várnánk inkább, szó, ami szó, és ha
volna beleszólásunk, akkor egészen biztosan Apánkra szavaznánk,
legyen ő az, aki eljön, de hát Apánk nem messiás, és nem az égben
lakik, hanem rab, jogerős ítélettel a nyakában, őt az ország
valamelyik börtönében tartják fogva, ha még él egyáltalán, nem
tudjuk
406
Anyánk énekkel ébreszt, gyertyát gyújt, származott egy vesszőőszál
Isaaai törzséből, virágszál növekeeedék fel aaa gyökeréből, olyan szépen
hajlítgatja a színes magánhangzókat, hogy megfájdul tőle a szívem,
szurokfekete színű az a, hófehér az é, frissen ontott vér színű az i,
méregzöld az ő, és csillagpettyekkel díszített égszínkék színű a
titokzatos halleluja szóban az u hang a versszakok legvégén, nem
kérdezem meg, mit jelent a hallelujah, úgy elkápráztat a belőle
kiáradó kékség, mintha nem is szó volna, hanem egy darabka ég,
ami elfér egy szóban és mégis meg tudja őrizni örvénylő
végtelenségét
407
az első héten csak egyet, a másodikon kettőt, a harmadikon
hármat, a negyediken négy gyertyát gyújt meg Anyánk korán
reggel, a hét első napján, négy héten át sorban az összenőtt
szemöldökű próféták könyveiből, karácsony éjszakáján valamelyik
evangéliumot olvassa fel nekünk, leginkább Lukácsot, őt szereti a
legjobban, mert ő hagyta ránk a szegények legtökéletesebb
evangéliumát, Pavel Făgăşan, született Saul beéri egy vézna
viaszgyertyával, azt teszi ki az ablakba, a mi négy gyertyánk, mint
egy karcsú fehér lépcső négy foka, talányosan világít a barakkban, az
első már szinte leégett, bizonytalan viasztócsa terjeszkedik a
pléhtányéron, a negyedik alig égett, meg sem olvadt a kanóc körül a
temetőillatú viasz
408
kiszámolom, hány gyertya volna elég egy égig érő lépcsőhöz, ezer
biztosan, kétezernél, ahogy idehajlik most fölénk, semmi esetre sem
kell több, a lángok hegyén lépkedve föl lehetne jutni a felnőtt
Messiás trónja elé, és megmondani neki, hogy most már ne
késlekedjen tovább, Pavel Făgăşan, született Saul gyertyája négy
héten át nem alszik ki és le sem ég, ott világít éjjel-nappal a
jégvirágos ablakban, minden örüljön naaagyon, eljööött már aaaz
irgaaalom
409
hiába magyarázom a testvéreimnek, hogy a kígyók miatt pisilek
be minden éjszaka, nem hisznek nekem, megkeményedik a
bögyörőm, így kezdődik, kimered belőlem egy idegen élőlény, és
még fáj is, és vele együtt fájok én is, a plafonról Apánk néz le rám,
három ujját szelíden áldásra emeli, az ablakban a fekete kígyók járják
villogó táncukat, engem meg elönt a tűzforró békesség
410
 reggel Anyánk fölszedi a nedves szalmát, frisset hoz, a testvéreim
szalmazsákon aludhatnak, én meg a pisiléseim miatt csak szalmán,
nekem viszont több szalma jut, mint nekik, hogy hamar le tudjon
folyni az újabb adag éjszakai békesség a döngölt földre, és ne kelljen
a csípős tócsában feküdnöm, a barakk földje észrevétlenül beissza az
aranyló tengerszemet, látod, mondja Anyánk, nyomtalanul eltűnik,
nincs, nem is volt, minden jól van, ne félj
411
én azért sokáig látom még a foltot ott a fal mellett, olyan, mint
egy gyermekfej, hozzám hasonlít, Nényu reggelente kiszedi a hamut
a jéghideg dobkályhából, a nővéreim pedig a friss hamuval leszórják
a pisifejet, azaz engem, és közben mintha nevetnének, ezek bizony
rötyögnek, pedig Anyánk megtiltotta nekik, reggel nincs kacarászás
meg kuncogás, adventben szigorúan tilos a reggeli nevetés, csak
majd később, amikor eltűnik a folt és kimegyünk a földekre
kukoricakocsányt gyűjteni a hó alól, hogy legyen mivel fűteni, csak
akkor volna szabad kacagniuk, ez a törvény, énekeljünk, vezényel
Anyánk, Származott egy vesszőszál, zendítünk rá, és mindenki az én
termékeny vesszőmre gondol, én is, csak Anyánk nem, hallelujah
412
kacagjanak csak, amennyit bírnak, mit bánom én, a fiútestvéreim
nem nevetnek, de csak azért, mert a lányok igen, a fiúk inkább
románul beszélnek, hogy ne értsem, mit mondanak a meredező,
idegen pucámról meg a foltról, én meg minden szavukat értem, de
ez mégis elviselhetőbb, mint a lányok nevetése, beérném csak
fiútestvérekkel, ha rajtam állna, de már késő
413
vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, ő a Messiás, olvassa Anyánk
révült arccal Ézsaiás próféta könyvét, figyeljetek csak, emeli fel az
ujját, és a szavakat egyenként emeli ki a könyvből szép, gyenge
hangjával, figyeljetek: a bölcsesség és értelem lelke nyugszik rajta,
nem a látszat után ítél, és nem hallomás után dönt, hanem
igazságosan ítél a nincstelenek ügyében, és méltányosan dönt az
ország szegényeinek dolgában
414
 amikor megjön a Messiás, mert megjön, a farkas a báránnyal
lakik, a párduc a kecskegidával hever, a borjú, az oroszlán és a hízott
marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket, a tehén a
medvével legel, kölykeik együtt heverésznek, az oroszlán pedig
szalmát eszik, mint a marha, a csecsemő a viperalyuknál játszadozik,
és az alig elválasztott gyermek mérges kígyó üregébe dugja a kezét
és nem fél, ott vagyunk mind egy szálig a Szentírásban, mondja
Anyánk, és ragyog az arca az adventi gyertya fényében
415
jaj, csak ezt ne mondta volna, csak ezt a mindnyájunkat ne,
éktelen veszekedés tör ki közöttünk, először az oroszlánnak akad
gazdája, az elsőszülött csap le rá jogosan, nővéreim a párducot és a
farkast stoppolják le maguknak, mire észbe kapnék, lenyúlják a
bárányt meg a kecskegidát is, Péternek egy puha és meleg
medvebocs jut, és máris a párduccal meg a medvével heverészik a
szalmán, a tehén nyilván nem jöhet szóba, a hízott ökör a
legkevésbé, olyan csenevészek vagyunk, így nekem a mérges kígyók
maradnak, terelgessem csak őket egész éjjel, mondják vihogva a
lányok, ha már úgyis összepisilem az oroszlán meg a marha drága-
drága szalmáját minden éjszaka
416
felöltözöm, kimegyek a barakk elé és őrséget állok, jönnie kell a
Messiásnak és igazságot kell tennie, nem bírom tovább, Anyánk alig
áll a lábán, csak szürke arccal szédeleg, Nényu megállás nélkül eteti
a dobkályhát a kocsányokkal, azok meg azonnal ellobbannak,
anélkül hogy valami kis meleget adnának, meg kell jönnie az ígéret
erős fiának, hogy ne fagyjunk halálra tavaszig, ráadásul pontosan
tudom, milyen irányból, Nyugatról fog jönni, ahol Apánk börtöne
rejtőzik nagy valószínűséggel, fel-alá szaladgálva és ugrálva
őrködöm, ököllel csapkodom a jéghideg szelet, nekivetem a hátamat
a süvítésnek és nyomom-nyomom visszafele, hiába, eszébe sincs
elállni, kékre fagy az ajkam, még a lábujjaim is, bemegyek, a
dobkályhán végre forró tea gőzölög, fölmelegszem, aztán megint
elfoglalom az őrhelyemet a barakk előtt
417
 adventben látom Apánkat a plafonon minden éjjel, jönnie kell, én
akarom elsőnek megpillantani a messzeségben, december elejétől
elkezd zsongani az egész telep, Pătraşcu pap énekelve járja az
utcákat, meg-megáll, imát mond, majd keresztet rajzol a hóba, és
továbbmegy, adventben minden előzmény nélkül felbolydulnak a
lágerek, mintha ki volna adva a titkos napiparancs: bolydulj!,
Livezeanu lágerparancsnok sehogyan sem tud úrrá lenni a
helyzeten, röhejesen rohangál fel-alá, parancsokat osztogat,
átkozódik megállás nélkül, visszaküldök mindenkit a börtönbe,
süketek vagytok?!, az anyátok úristenit, üvöltözi részegen, de senki
nem hallgat rá, egyszerűen csak levegőnek nézik, mintha nem is
létezne
418
Livezeanu őrnagy szerint novemberben mindenki villámgyorsan
megőrül, és ez eltart vízkeresztig, a parancsokat a telep
kollaboránsai is megtagadják, még a főbesúgó Marin pungás is
emberi hangon szól hozzánk, ki érti ezt, adventben Livezeanu
őrnagynak személyesen kell Pătraşcu pap nyomába szegődnie és a
hóba rajzolt kereszteket egyenként szétrúgnia, micsoda szégyen,
karácsonykor meg, amikor az egész telep kolindákat énekel megállás
nélkül, nem mutatkozik a telepen, vízkeresztig jobb neki a járási
parancsnokságon meghúznia magát, Feteşti-en, leru-i Doamne ler și
iar leru-i ler, vin colindătorii, dați drumul la cer, ez a kedvencem, Horia
Popescu-Prundeni diákfegyenc hozta a piteşti börtönből, ott írták az
elítéltek, én ebbe a kolindába tudom belerakni a legtöbb fájdalmat és
a legtöbb boldogságot
419
tudok még kolindákat, hamar megtanulom őket, o, ce veste
minunată, din Betleem ni s-arată, ó, csodálatos hír, Betlehemben
ragyogott fel nekünk, ez a másik, amit szeretek, még álmomban is
ezt éneklem, terjed szájról szájra az ének hangján a ropogós, friss
értesülés a Szabadító megszületéséről, az anyátok Úristenit ezzel a ti
Betlehemetekkel, mormogja maga elé Livezeanu, majd éppen
Palesztinából küldözgetnek szabadítót nektek, nyomorultak, de
szentestén civil ruhát húz magára ő is, és a vidáman csikorgó hóban
elgyalogol az éjféli misére a Mihály és Gábriel arkangyaloknak
szentelt, kéttornyú feteşti-i ortodox templomba, hogy együtt örüljön
az örülőkkel, ha már együtt sírni a sírókkal rangjánál fogva nem is
áll módjában
420
vízkereszt napján aztán Pătraşcu pap lemegy a Dunára és
tenyérnyi, csillogó keresztet dob a vízbe, erre a jelre a férfiak
kapkodva levetkőznek és meztelenül belevetik magukat az
acélszürke, jeges folyóba, a parton várakozó asszonyok visítozva
énekelnek, a legjobb úszó kihozza a Dunából a keresztet,
megcsókolja és átadja Pătraşcu papnak, ő meg mindenkit megáld,
azután mindannyian boldogan visszatérnek a telepre
421
a menet élén a köztörvényes Marin pungás viszi átszellemülten a
nagy fakeresztet, a pap mellett a fegyveres ellenálló Romulus kántor
és medikus énekel, a Dunából kimentett kis kereszt a büszke
Praporgescu királyi testőrezredes kezében csillog, Praporgescu
jobbján a megközelíthetetlen özvegy, fekete fátylakba burkolt Maria
Antonescu marsallné suhan a hóban, balján meg a másik nagy
tiszteletnek örvendő, vasgárdistavezér-özvegy, Lilica Codreanu
lépked, mindketten arany csillogású ikonokat tartanak maguk elé és
kivégzett férjük lelki üdvéért mormognak imát, velük jön Goma író
és Nicu Balotă bölcsész meg Marino tudós, enyhén leszakadva a
többiektől Pavel Făgăşan, született Saul bukkan fel Auréllal, és
amikor a mi barakkunk elé ér a szent menet, mi égő gyertyákkal
integetünk és forró benedekfűteával kínáljuk őket
422
a legszebb ünnep a vízkereszt, nekem vízkereszt napján jár le a
barakk előtti őrszolgálatom, a várakozás ünnepét a várakozás
hétköznapjai váltják fel, a kis Jézus megszületett, a Messiás nem jött
el, nem kell őrködnöm tovább, a fényes fekete kígyók eltűnnek az
ablakunk elől, mintha nem is lettek volna, az én vesszőszálam is
végre megnyugszik, nem ágaskodik fájdalmasan kifelé a testemből
és nem pisili le a drága szalmát, éjszakánként Apánk tekint le rám a
mészfoltos plafonról, nyolc egyenlő részre osztják óriási, pelyva- és
törekborostás arcát a durván kovácsolt rácsok, a következő adventig
nyugodtan alhatom én is, Anyánk visszavonja a lányokra kirótt
reggeli nevetés tilalmát, csak még tavaszig kellene kibírni valahogy a
végtelen pusztaság jéghideg leheletét, vagy ha nem, legalább együtt
érjen bennünket a fagyhalál, alvás közben, a száraz szalmán
 (Nemcsak kenyérrel)
423
vízelvezető árkokat vájtunk a földbe a ház körül, puszta kézzel,
éjszaka nagy eső esett, a barakk sárfala mohón szívta magába a vizet,
a döngölt földre terített szalma is átvette a málló falból, nedves
szalmán aludni iszonyatos, behemótos rémálmok gyötörnek,
reggelre megfagy a vérem és bepisilek, de ez rövid ideig jó mégis,
addig mindenképpen, amíg elönt a forróság és a boldogság villámai
átjárják az egész testemet
424
Anyánk előbb-utóbb csak behív, végre körbeülhetjük az asztalt,
énekelünk és közösen imádkozunk, szegénységet vagy gazdagságot
ne adj nekem, táplálj engem hozzám illő eledellel, hogy ha
megelégszem, ne veszítsem el a hitemet, ha pedig megszegényedem,
ne vegyem el a másét, és ne gondoljak gonoszat az Örökkévalóról,
ámen, valami ilyesmi, ez a kedvence
425
vagy a másik, jól ki van találva az is, nemcsak kenyérrel él az
ember, hanem Isten minden igéjével, ami az ő szájából származik,
ámen, nincs kenyér, és nemcsak kenyér nincs, hanem más sem,
tavasszal viszont lehet zabálni az akácvirágot például, én hamar
hányok tőle, jönnek vissza belőlem az édes szirmok meg bibék meg
porzók, égeti a torkomat a sav meg az epe, mégsem tudok leállni az
evéssel, tömöm magamba marokszámra, mint aki megtébolyodott
426
ha az ámen után újabb énekbe kezdünk, ez azt jelenti, hogy aznap
nincs mit enni, egy ének ima előtt, egy pedig ima után, ennyi
tartozik az evés előtti szertartáshoz, minél többet énekelünk, annál
kevesebb ennivalóra számíthatunk
427
ha semmit nem tudott az asztalra tenni, Anyánk Apánkról
mondott történeteket, ez a figyelemelterelő manőver valahogy
mindig bejött neki, formátlan üreg, sötét, néma vájat, ez volt az
apám, magába szívott mindent, még a gomolygó éhséget is
428
a vízelvezetéssel jól haladunk, a lányok átforgatják a nedves
szalmát a napon, de semmi, egy hang sem, Anyánk nem hív
ebédelni, egyedül énekel, gyönyörű, de azért nem túl biztató, a
szalma párolog, vibrál a hirtelen felforrósodott levegő, a barakkunk
remegni kezd, alatta egy másik barakk bomlik ki a párából,
ugyanúgy remeg is, fejjel lefelé úszik a fényben
429
valahonnan juhok bégetését hozza a szél, mintha egy nyáj
közeledne, ilyen még nem volt, felnézünk az égre, a felettünk
békésen vonuló bárányfelhőkre gyanakszunk, de nem, mégsem a
felhők, csend szitál belőlük a telepre, szél tereli őket a Fekete-tenger
irányába
430
egyre hangosabban bégetnek a bárányok, kutyák ugatását is
hallani, végre egy pásztort látunk közeledni, mögötte juhnyáj
hullámzik, a hullámzás közepéből egy málhás szamár emelkedik ki,
a vonuló hullámzás két partján fekete fejű pásztorkutyák
futkorásznak, a sikátor túloldalán megáll a pásztor, némán néz, apa,
te vagy?, szeretném megkérdezni, de nem jön ki hang a torkomon,
inkább Jézus, gondolom, ő lehet, jó lenne, ha ő lenne, gondolom,
tisztára úgy néz ki, csak a sebesült bárány hiányzik a válláról
431
Hristos a înviat!, így köszön, Krisztus feltámadott, megkérdezi, kik
vagyunk?, nincs válasz
432
valószínűtlenül magas pásztor, bunda is van rajta, kezében
pásztorbot, a végén jókora aranykampó csillog
433
a juhnyáj körbefolyja a barakkot, szikrázik hófehér
gyapjúbundájukon a déli napfény, földre szállt bárányfelhőkön
lebeg a barakk
434
 a pásztorkutyák közel jönnek hozzánk, megszagolgatnak,
lefetyelik a csörgedező esővizet, nekem a legnagyobb jut, jóval
magasabb, mint én, megáll előttem, belenéz az arcomba és
megnyalja a fejem búbját, meg akarom simogatni, de nem hagyja,
inkább tisztára nyalja a sáros ujjaimat és a kezem fejét
435
megszeppenve fogadjuk a nagy pásztor köszöntését, köszönünk
neki mi is, bună ziua, jó napot, de nem jó a válasz, csak az elsőszülött
tudja, hogyan kell fogadni a különös köszönést, Adevărat a înviat!,
vágja ki büszkén, bizonnyal feltámadt
436
minket keres, mondja a nagy pásztor, de mi nem hiszünk neki,
minket csak a szolgálatos lágerőrök szoktak keresni, amikor
ellenőrzik a lista szerinti jelenlétet, senki más
437
hallott rólunk, folytatja, biztosan mi vagyunk azok, a budapesti
preoteasa gyermekei, a papnéé, úgy döntött, meglátogat
438
csend, bizalmatlanul méregetjük, Péter kihívja Anyánkat, kijön
vele Nényu is
439
húsvét van, sfintele paşti, mondja a pásztor Anyánknak, ajándékot
hozott, tőle nem kell tartani
440
formás fehér sajtot nyújt át egy fehér vászonkendőben és kilenc
vérpiros tojást Anyánknak, majd elővesz még egyet az iszákjából,
lehajol hozzám és közelről megmutatja, tojás, látom, frissvér-színű,
megérintem, hideg, nagyon szép
441
tudod, miért festik pirosra a tojásokat húsvétkor?, kérdezi tőlem a
nagy pásztor, nem, nem tudom, válaszolom
442
amikor a megostorozott Megváltó töviskoronával a fején
megindult a Golgota-hegyre, hogy ott a keresztfára szegezzék, vére
megfestette a kavicsokat, a jeruzsálemi szegény gyermekek pedig
összeszedték egyenként a véres köveket és hazavitték, és amikor a
Megváltó harmadnapon feltámadt, a kövek mind piros tojássá
változtak
443
feltámadt a szegények királya, hallelujah, kiáltozták a gyermekek
Jeruzsálem utcáin, és nagy lakomát csaptak
444
húsvétkor tojást festünk, és erre emlékezünk, a meggyilkolt és
föltámadt Megváltóra, a szegények nincstelen királyára, és a szegény
gyermekekre
445
elhallgatott, megtörte a tojást, óvatosan lehántotta a héját,
átnyújtott egy darabka fehérjét, majd egy darabka sárgáját,
Anyánknak, Nényunak, Ferenc testvérnek, István testvérnek, Pál
testvérnek, Lídia nővérnek, Máriamagdolna nővérnek, Péter
testvérnek és nekem, majd evett ő is a megtört piros tojás
fehérjéjéből és a sárgájából, ugyanúgy, mint mi
446
amikor végzett, elköszönt és elindult a Duna irányába, a juhok, a
teherhordó szamár és a kutyák a pásztor nyomába szegődtek, az én
kutyám indult el utolsónak, addig állt előttem, amíg megsimogattam
a bolyhos fülét
447
piros tojáshéjak virítottak a barakk előtt, a sárban
448
Anyánk asztalhoz szólított, ének, ima, egy-egy, sajt és tojás
 (Szombat)
449
nem, péntek, Anyánk elhajtotta a lányokat Pavel bácsihoz,
született Saul Făgăşan, velük tartottam én is
450
Pavel bácsit a telep főutcájára merőleges sikátor üresen maradt
sváb barakkjába helyezték el, közel hozzánk, a főutcát Strada
Principală Lăteşti-nek hívták, Lăteşti főutca, Păuna ácsceruzával
rajzolt térképe szerint ez volt a neve legalábbis, de mi Ferenc
elsőszülött javaslatára Láger sugárútnak hívtuk, Nadia
pilótaasszony pedig Bulevardul Lagăr Lăteşti-nek mondta édesen,
Pavel bácsi utcájának viszont valahogy nem jutott név, még annyi
sem, hogy Névtelen utca vagy A  Hiányzó Név utcája mondjuk,
semmi
451
a kén- és gyantaillatú barakk, románul bordei, volt a Saul
Făgăşané, az egyetlen a telepen, amiről a szél lemarta a maradék
mészpikkelyeket is, Pavel bácsi pedig többszöri hatósági felszólításra
sem meszelte újra a falakat, sem kívül, sem belül, szerette a
tapasztott sár romlotthús-színét meg a belőle kimeredő, villogó
töreket és pelyvát, mintha elszórt kincseket rejtenének a vékony
falak
452
a lemenő őszi nap aranyba borította a barakkot, napszállta, csönd,
béke, csönd, fény, csönd fénye, béke csöndje, Saul Făgăşan péntek
este magára húzott egy sárga csillagos, kockás bélésű, női
posztókabátot, feje búbjára gyermekméretű, színes kipát tett, megállt
az ajtóban és megvárta, amíg lenyugszik a nap, mozdulatlanul,
szemben a fénnyel
453
pénteken lehetetlenül lassan ment le a nap a telepen, semmi
hanyatlás meg araszolás meg sietős napnyugta, mozdulatlan
zuhanás, igen, valami ilyesmi, végtelen idő terült el a porral borított
őszi pusztán, a távolban vörös fénycsíkok lobbantották lángra a
meztelenül kószáló ördögszekereket, azok meg imbolyogva
lobogtak, mintha rejélyes jeleket küldtek volna Pavel bácsinak,
született Saul Făgăşan, az ég felé nyúlkáló, keskeny lángokkal égtek
mind, de a tűz nem emésztette el egyiket sem
454
a napsugarak érintésétől felszállt a pusztát borító finom por,
Făgăşan némán állt az óarany színű barakk ajtókeretében, merev
arccal nézett bele a napba
455
a péntek Saul Făgăşan napja volt meg a csöndé, Pavel bácsi
hallgatását senkiéhez sem lehetett hasonlítani, hűvös volt és érdes,
mint a barakk kapkodva tapasztott sárfala, rajta a hamar elhullt és a
láger fekete földjébe ásott nők és gyermekek kéznyomaival
456
a lányok, Lídia és Máriamagdaléna nem értették, Anyánk miért
küldte őket ebbe a mozdulatlanságba, menjetek, legyetek vele,
vigyétek a kicsit is, azaz engem, menjetek már, noszogatta őket
Anyánk, mindjárt lemegy a nap
457
előrefutottam, majd máris vissza, nem él, ordítottam suttogva a
lányoknak, állva halt meg az ajtóban, éppen, amikor elindult
valahova, összeszorult torkomat éles fájdalom járta át, belevillámlott
a két tüdőlebenyembe, gyertek már, visítottam némán, lemegy a nap
és nem tehetünk semmit, a lányok meg futni kezdtek a barakk
irányába, hátha benne van még a lélek
458
előbb suttogva, majd egyre hangosabban szólongatni kezdték, de
Saul Făgăşan nem válaszolt, életjelt sem adott, nem ott volt, ahol mi
hárman, elment, elbolyongott belőle a lélek, így maradt itt nekünk,
egy üres test, súlyos bábu
459
fölnéztem rá, bele akartam mélyedni abba az ijesztő szempárba,
de amikor tekintetét követve megpillantottam a  lelkét, valami
hirtelen elvágta bennem a félelmet, nézzétek, mondtam a lányoknak,
ott repül a lelke a Borcea völgye fölött, de a lányok nem figyeltek
rám, elbűvölték őket a finom kabát méregzöld selyemmel bélelt
zsebei a pótgombokkal és a szövet anyagából varrt széles öv, gyere
vissza, Pavel bácsi, gyere vissza, kérlelték sírva, de a férfi teste
merev maradt, megszagolták, nem volt benne semmi élet
460
a nap korongja megérintette a látóhatárt, a beláthatatlan Bărăgan
árnyai rávetültek az ég körkörös, vérrel festett vásznára, Saul
Făgăşan még mindig nem adott életjelt, akkor a lányok két oldalról
átölelték a derekát, tekintetét követve belenéztek a napba és
elnémultak ők is, csendben megvárták, amíg láthatatlanná válik a
napkorong és magával viszi Bărăgan állatait és növényeit a
látóhatáron túli, gőzölgő katlanba, amely úgy vette körül Lăteşti
lágert, mint egy óriási kiterjedésű, fenyegető szurdok
461
végre eltűnt, nyomtalanul, mintha soha nem is létezett volna, csak
a retinánkon izzott még tovább egy vasgolyó, akkor Pavel bácsi a
lányok fejére tette a kezét, és lassú mozdulatokkal simogatni kezdte
a még csillogó, maradék napsugaraktól vörösre festett hajfürtjeiket,
szombat van, kicsikéim, itt vagyok, ne féljetek, mondta, te meg
gyújtsd meg a gyertyát, fordult hozzám, ott van az ablakban, azután
lerángatta magáról a mindenütt szűk kabátot, a kabát zsebébe
csúsztatta a horgolt kipát, és a bejárati ajtó melletti faládába tette
462
jól van, jól van, gyertek be most már, elmondom nektek Richárd
rabbi történetét, mondta Pavel bácsi, született Saul Făgăşan, és
mindhármunkat asztalhoz ültetett, ne azt, ne azt, csipogták a lányok,
inkább a női kabát történetét meséld el nekünk, Pavel bácsi
 (Semmire nincs szükségem)
463
reggelre minden nyomot eltüntetett az éjszakai havazás, égi
madarakét, mezei vadakét és a részegen randalírozó Livezeanu
őrnagyét, aki egész éjszaka nőt követelt magának, jogos jussát
követelte, nyilvántartása szerint ugyanis most a mi telepünk a soros
fölajánlani neki egy új nőt, de beéri ő kettővel is akár, ezt üvöltötte
fájdalmas röhögések kíséretében
464
előbb Nadia asszonyt követelte kitartóan a telepen, de
Praporgescu ezredes égő csóvával a kezében kijött a barakk elé és
petróleumot köpött a magasba tartott lángok közé, mire éles
tűzcsóva szökött az égre a testes hópelyhek között, olyan volt, mint
egy lángpallos, Livezeanu elhallgatott, Praporgescu megismételte a
mutatványt, majd visszament a barakkjába, akkor Livezeanu
jobbnak látta, ha inkább Anyánk követelésébe fog, Júliaaaaa!,
kiáltotta rekedten, alkoholba áztatott szíve minden keserűségével
465
ha volna Isten, szakadt ki az őrnagyból, bizonyosan szeretné a
kommunistákat, neki meg segítene nőhöz jutni, de nem segít, meg
sem mozdul, amikor az egész Livezeanut tetőtől talpig gyötri a
fájdalmasan édes kangörcs, na igen, ebből is világosan látszik, hogy
nincs Isten, bag pula
466
amikor eljutott a szomorú tanulságig, vaktában lövöldözni
kezdett, hátha eltalálja ezt a nincset, Júliaaaaa!, hozzák Júliát a
hivatalos barakkba, próbálkozott ismét, nincs nála szebb osztrák nő
a világon, kész megesküdni mindenre, ami szent, vezessék hozzá
késlekedés nélkül, Júliaaaaa!, Júliaaaaa!, így ment ez hajnalig, mialatt
a barakkok egyre kisebbek lettek, amíg végül, mint a méhkaptárokat,
belepte őket is a szűz hó
467
 mi nem aludtunk, a lányok Anyánk kezét fogták két oldalról, a
fiúk a kívülről beszűrődő gyanús neszekre figyeltek, fülsüketítő
csönd gomolygott a barakkban, hallani lehetett a szívdobogásokat és
a véráramok finom zubogását, mintha testünk egy-egy mélyvörös
vízesést rejtene, vagy még inkább menyasszonyfátylat idéző selymes
zuhatagot, mindannyiunknak másként vert a szíve, Anyánké a
legfurcsábban, előbb nyugtalanul kalimpált, majd elhallgatott, olyan
sokáig, mintha nem akarna még egyszer megmozdulni
468
nem hallom a szívedet, anya, fordultam hozzá, aludj csak, ne félj,
jött az automatikus válasz, én meg egész testemben reszkettem,
nekem is összevissza kezdett verni a szívem, mintha egyszerre több
irányból fújná az erős szél, Anyánk felszólítása üresen és hitetlenül
kopogott, a ne félj nem azt jelentette, hogy Isten angyalai időben
beavatkoznak és megszabadítanak minket ettől a vadállat
Livezeanutól, akit Isten nem átallott a maga képmására teremteni,
hanem hogy teljességgel tehetetlenek vagyunk, a félelemnek sincs
semmi értelme
469
ha a részeg Livezeanu elszabadult a telepen, rendszerint Aurél
vállalta, hogy velünk tölti az éjszakát, olyankor a bejárati ajtó elé
rakott szalmát magának, hogy lehetőleg belebotoljon az őrült
őrnagy, ha ránk törne, de most nem volt velünk férfi, Nényu a
dobkályha előtt ült, megállás nélkül dobta a kocsányokat a tűzre, ő
forró vízzel tervezte a védekezést, ha már szurok nem állt a
rendelkezésünkre, mint Eger vára hős asszonyainak
470
mire a hó vastagon betemette a barakkokat, a telep is
megnyugodott, mindenki Livezeanu fagyhaláláért könyörgött a
maga istenéhez, a magasból ránk vetett puha takaró érezhetőbbé
tette a dobkályha sovány melegét, testvéreim szívverése
csöndesebbé és megnyugtatóbbá vált, csak az enyém dobogott
összevissza, a Livezeanu miatti félelmet újabb félelem váltotta fel,
elképzeltem a barakkunkat a hó alatt, majd az egész telepet, és azt
gondoltam, itt a vég, nem fogunk kijutni innen, mire elolvad a hó,
mi sem leszünk már, beissza testünket a barakk langyos földje, vagy
nyomtalanul eltűnünk mi is, mint a lágert építő bánáti svábok
471
senki nem fog megtalálni minket a hó alatt, anya, súgtam, de
mintha ordítottam volna, olyan hangosnak tetszett, aki igazán keres,
az megtalál, válaszolta, és úgy mosolygott, mint ahogyan csak a
végső titkokat ismerő angyalok tudnak
472
Anyánk a hamarosan bekövetkező halálára, én meg a postásra
gondoltam, aki a mi barakkunkat mindig elkerülte, az egy ideig
velünk szemközt lakó Maria Antonescu marsallasszony viszont
rendszerint kapott levelet valahonnan, megesett, igaz, nagyon
ritkán, hogy testes csomagot is átvett a közeli Borduşani-ból lovas
szánon érkező hatalmas, báránybundás posztókabátba burkolózott,
arcát soha fel nem fedő rejtélyes hírhozótól
473
mi levélre vártunk leginkább, valami híradásra Apánktól, akiről
nem tudtunk semmit, azt sem, melyik börtönbe szállították, és hogy
egyáltalán él-e még, az ítélet kihirdetése után Anyánk egész éjszaka
leste a nagyváradi börtön kapuját, majd hajnalban a vonatállomásig
biciklizett a rabszállító duba után, ott viszont sehogyan sem tudott
közel kerülni a kettős kordonnal őrzött politikai foglyokhoz, az sem
biztos, hogy a lábbilincseivel ügyetlenkedő Apánkat látta fölszállni
egy jeltelen szerelvény vakablakos kocsijára, a vonat mindenesetre
kelet felé indult a nagyváradi állomásról, és hamarosan el is tűnt a
nagyváradi szőlődombok között; ez a kép, a vakablakos szerelvény
meg a váradi szőlőskertek volt az utolsó emléke róla, amit valami
miatt gyakran fölidézett nekünk
474
nem szerettem Anyánk talányos mondatait, amelyek mintha
megsokasodtak volna az utóbbi időben, ezen az estén is ahelyett,
hogy Apánkról mondott volna történeteket nekünk, minden
előzmény nélkül a szívhangok néma hallgatására szólított fel
bennünket, ha!, intett a mutatóujjával, ha!, mintha felülről jönnének
a hangok, a  vastag hófelhőkön túlról, hallgassátok figyelmesen és
majd belealszunk, mondta, mint aki minél hamarabb egyedül
szeretne maradni a barakk tökéletes csöndjében
475
a tökéletes csend, igen, mi más, mint a szívhangok közötti
némaság, értettem meg akkor, és ennek később is nagy hasznát
vettem, legfőképpen akkor, amikor, mint általában, reménytelenül
szerelmes voltam, vagy amikor Apánkat temettük és a
testvéreimmel együtt vittük ki a koporsót a sírig, és én éreztem,
hogy nem fogom tudni elengedni a rudat, szégyenszemre össze
fogok esni mindenki szeme láttára, mint egy utolsó hisztis gyerek,
amikor a gödörhöz érünk
476
testvéreim már hetek óta Anyánk tudta nélkül éjszakai ügyeletet
szerveztek, felváltva virrasztottak mellette a nagyobbak, amit persze
ő is észrevett, de jobbnak látta, ha nem szól, aludjatok, parancsolta,
mint aki arra számít, észrevétlenül fogja kilehelni a lelkét, és mire mi
fölébredünk, ő már egészen máshol lesz, csak a testét hagyja hátra
nekünk, hogy jól ki tudjuk sírni magunkat
477
hagyd már abba, szólt rám Lídia a soron következő ügyeletes
szigorúságával, félrevont és értésemre adta, hogy ne faggatózzam
tovább, elgyöngült Anyánknak aludnia kell, és nem a pisisek, ez
voltam én és Péter, vég nélküli nyivákolásait hallgatni, elég volt
478
nem nyivákoltam, eszküszöm, tartottam magam, mint a többiek,
és arra gondoltam, hogy amíg beszél, legalább velünk van, a legjobb
lenne, ha énekelne nekünk, annál nem tudtam szebbet elképzelni
semmilyen helyzetben
479
amikor nem hallottuk Anyánk szívét, vagy összevissza kalimpált,
mint egy félrevert harang, a nagyobb testvéreim is megszeppenve
néztek maguk elé, és bizony ők is nyivákoltak, mint mi, a két kicsi, a
különbség annyi volt csak, hogy ők hangtalanul is tudtak
nyivákolni, a szívükben, de most, a hó alatti csendben, szívhangjaik
között jól kivehetőek voltak a tehetetlenség hosszú és vékony
sikolyai; lebuktatok, nagyokosok, súgtam nekik, mi Péterrel legalább
becsületesen félünk, de aztán elaludtam mégis, elfordultam
Anyánktól, a hangos síráshoz nem volt bátorságom
480
ébresztő, verebecskék, hallottuk reggel korán Anyánk szokatlanul
vidám, a vidámnál is boldogabb, nem is boldog, inkább révült
hangját, hallgassátok csak…!
481
tanácstalanul néztünk egymásra, csak a belőlünk áradó nyugtalan
hangokat hallottuk, semmi mást, anyánk fénylő arccal, egész testével
követte egy hang ütemét, amit csak ő hallott
482
az elsőszülött testvérünk, Ferenc eszmélt a leghamarabb, Apánk
szíve, igen-igen, hallom én is, bizonygatta, halljátok?, énekelte
kitartóan Anyánk
483
halljuk, anya, anyácska, halljuk, hazudtuk most már
mindannyian Ferenc elsőszülött testvérünk biztatására, és
tekintetünkkel rátapadtunk Anyánk arcára, arra készülve, hogy
most fog eltávozni belőle a fény
484
a feteşti-i postás…!, törte meg a riadt hallgatózást István, és az
ablakra mutatott: nagy, meztelen kezet láttunk, amint a vékony
üvegről gondosan letisztítja a havat, majd egy szürkészöld
levelezőlapot helyez a keskeny párkányra
485
mire kirohantunk a barakk elé, a postás már eltűnt a szemünk
elől, az éjszaka lehullott hó sem az ő, sem a lovak, sem a
messzeségben sokáig csilingelő szán nyomait nem őrizte meg
486
jól vagyok, semmire nincs szükségem, olvasta Anyánk a
levelezőlapról Apánk sorait, nézzétek, lobogtatta, apátok kézírása,
de nem ő írta, látjátok, mondta Anyánk alig rebbenő hangon, jól
vagyok, semmire nincs szükségem, tette hozzá jól hallhatóan a
szívében, ne menj el, anyácska, ne hagyj itt, törtünk ki sírásban
egyszerre mind a heten, beintett egy láthatatlan kéz, amit
mindannyian tisztán láttunk, valami ilyesmi történhetett
 (Pünkösd)
487
mikor pünkösd napja eljött, mindannyian egy akarattal együtt
voltunk a barakkban, Apánkat leszámítva, de őt már a kezdet
kezdetétől le kellett számítani, bármi történne is velünk,
mindnyájunkat ellep a rüh, mondjuk, vagy megszáll a tetű, kivéve
őt, nem mintha őt ne lepné el vagy ne szállná meg, dehogy, tetőtől
talpig rühös lesz ő is, és megkörnyékezi az ő kevés haját is a szép
nevű pediculus humanus capitis tetű, de nem ugyanakkor és nem
ugyanazon a helyen, nagy különbség, mire fölmerülnének bennünk
az ő rühei meg az ő tetvei, már sem neki, sem nekünk nem
számítanak sem a rühök, sem a tetvek, mert a tetűnél és rühnél jóval
gonoszabb skorbuttal van dolgunk éppen, Nényu az udvaron
kopaszra nyírja az egész családot és elégeti a hajunkat az utolsó
tetűig, majd adok én nektek, mondja Nényu, a kölcsönkért
nyírógépet csattogtatva a fejünk búbján, mintha bennünket büntetne
a vörösre duzzadt, szemmel láthatóan boldog vérszívók helyett
488
vagy, egy másik példa, hastífusz csap le ránk, elgyötörten
vonszoljuk magunkat árnyas, félreeső helyet keresve a barakk
mögött, kivéve Apánkat, akit egy számunkra ismeretlen más időben
és egészen más térben ver le a lábáról ugyanaz a hastífusz, árnyas
hely helyett ő folyamatosan a hűvösön tengődik, ő, számomra
fölfoghatatlan módon, a legnagyobb forróságban is a hűvösön
tartózkodik, oda jelölték ki a tartózkodási helyét, el sem mozdul a
kübli mellől, nem feltétlenül kényelemből, hanem mert elemi érdeke
ezt diktálja, annyira elgyöngült, hogy lehetetlennek látszik időben
visszatérnie az időleges megkönnyebbülés helyére, ha erőt venne
rajta a szükség, márpedig a szükség kíméletlenül marokra fogja a
beleit, a gyomrában szupercella tombol, horizontális örvények
villámgyorsan vertikálissá alakulnak és máris zúdulnak lefelé
megállíthatatlanul, neki meg muszáj könnyítenie magán, noha olyan
könnyű már, mint egy szabadon futkosó, föl-fölröppenő magányos
fogolymadár, perdix perdix
489
fekszik Apánk a kübli mellett abban a másik térben és másik
időben, és amikor fölveszik a kőről, hogy az elkülönítőbe szállítsák
át, megtelik a szíve reménnyel, hogy ezt most végre nem éli túl,
lehet, hogy lelke már reggelre kiszakad a testéből és fölemelkedik a
kéklő magasba, kiszabadul és megszabadul és elszabadul, egyszerre
csak maga mögött hagyja a börtönt és ezt a szennyes, kezelhetetlen
testet a küblivel együtt, csak nehogy megmentsék itt az utolsó
pillanatban
490
mekkorára tud zsugorodni egy test, Uramisten, Péter biztosan
meg fog halni, mindene folyik, talán a szeme meg a füle is, sőt
egyenként az ujjai is mind, Nényu ráveti magát, sós vizet dönt belé,
majd adok én neked, meghalni azt aztán nagyon tudtok, aki meg
akar halni, annak velem gyűlik meg a baja, jelenti ki Nényu, majd
elrohan Feteşti-re Marin pungás lován, egyenesen a városi kórházba
valami gyógyszerért
491
de most pünkösd van, elvonultak a nagy hidegek, mi meg életben
maradtunk, Anyánk hívására már délelőtt összegyülekeztünk, mint
sátoros ünnepkor szokás, meghallgatni az ünnepi felolvasást, egy
akarattal együtt voltunk a frissen takarított barakkban, a
Cselekedetek könyve szerint, és lőn nagy hirtelenségből az égből
mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, amely, akár egy haragos,
szokatlan küldetése súlyától ügyetlen mozgású angyal, betöltötte az
egész hajlékot, ahol együtt ültünk, de még mielőtt a pünkösdi csoda
közöttünk is maradéktalanul bekövetkezett volna, mi a szökésről
folytattunk vitát, dolce vita, szellemeskedett Feri elsőszülött testvér,
aki a legalantasabb szóviccnek sem tudott ellenállni, ne tegyünk úgy,
mintha nem volnának mérlegelendő lehetőségek, igenis, emelte fel a
hangját, egyéni és közös szabadságunk erőszakos megvonását nem
szentesíthetjük beleegyezéssel, arcul csaptak, igen, de mi már réges-
rég odafordítottuk a másik arcunkat, több arc nincs, eljött a cselekvés
ideje
492
dolce vita, lássuk csak, próbálkozott Lídia nővér a fordítással, a
dolce édest jelent, igen, mint a dulce, a vita meg románul annyit tesz,
hogy barom, édes barom, te!, mondta Lídia ikertestvérnővér Ferinek,
kedvesen villogtatva okos szemüvegét, hát hova szökjünk, talán az
Apánkhoz a börtönbe, de Pál ikertestvér közbeszólt, hagyjuk
beszélni Feri elsőszülött testvért, Anyánk is megígérte, hogy
pünkösd napján végre megejthetjük a folyton elhalasztott vitát a
szökésről
493
tessék, mondta Anyánk, folytassuk le valóban, de ha már az
elején élhetne egy javaslattal, akkor a szökés szót helyettesítsük
valami mással, fülek vesznek körül itt mindenütt, érvelt növekvő
élvezettel, és nyomatékul diszkréten körbeforgatta a szemét, most
mindenfelé ők vannak, vegyük tudomásul, a telepen, ahol mi
szerencsére együtt vagyunk, kivéve Apánkat, még a cserebogárnak
is füle van, megszállták az egész országot, mindenütt besúgókba
botlasz, akik vagy meggyőződésből, vagy félelemből, mindegy,
rólunk szállítják a híreket, meg Nadia asszonyról, Praporgescu
ezredesől meg Marino bölcsészről, ezért hát még az is bizonytalan,
mekkora kiterjedésű voltaképpen a telep, vajon nem önhittség és a
korunkra jellemző vakság azok részéről, akik történetesen nem
fegyveres katonák gyűrűjében élnek, mint mi, magukat szabadnak
tekinteni, mindent összevetve azt javaslom, mondta békülékenyen
Anyánk, mondjuk inkább a szökést „látogatásnak”, a szökési tervet
pedig nevezzük „kilátásba helyezett látogatásnak”, vagy, ami még
megtévesztőbb, „esedékes rokoni vizitnek”
494
a szökés, lássuk be, amúgy sem írja le kimerítő pontossággal azt a
részünkről igencsak becsületre méltó, fogvatartóink részéről meg
bűncselekménynek minősülő szándékot, hogy elmenjünk innen, és
itthagyva csapot-papot fordítsunk hátat a telepnek, mintha soha
nem is vetődtünk volna erre a vidékre, menjünk, amerre látunk,
hiszen hazatérésnek mégsem mondhatjuk, folytatta Anyánk, ahhoz
ugyanis otthonra volna szükségünk, egy lakóhelyre, ahova az
állandó és szabad ottmaradás szándékával visszatelepedhetnénk, de
mivel a kilakoltatási és vagyonelkobzási ítélet miatt ezzel nem
rendelkezünk, nincs hova szökni, foglalta össze Anyánk,
megnyomva minden szót
495
tán csak nem azt akarja mondani, fordult Anyánkhoz István
testvér, hogy jó helyen vagyunk itt, ebben a sárszagú barakkban meg
ezen a rothadt telepen, ahová büntetésből szállítottak bennünket,
nem, mondta Anyánk, nem ezt akarta modani, ő azt mondta, amit
mondani akart, semmivel sem többet, de jó, legyen, beleegyezik,
szökhetünk felőle akár máris, Apánkat leszámítva persze, tessék,
indulandusz-tódulandusz, pásli, de kíváncsi volna rá, hogy
elsőszülött fia ugyan bejelölte-e a térképen azt az egyetlen helyet,
ahol az otthonunk van és ahova megérkezhetnénk, feltéve, ha nem
fülelnek le már Feteşti-en vagy Borduşani-ban, vagy éppen a
konstancai kikötőben, ha netán a tervek szerint a Fekete-tenger felé
menekülnénk, nem is volnánk feltűnőek amúgy, hét kopasz gyerek,
az anyjuk elöl, Nényu meg hátul, neki a pusztaságnak, nem is rossz,
elég belegondolni
496
csend lett, senki nem folytatta a vitát, amely jószerével el sem
kezdődött, Feri elsőszülött testvér kiteregette a hóna alatt
szorongatott színes térképet a földre, elveszetten nézte a bejelölt
útvonalat, amely Magyarkécre vezetett vissza, abba a faluba, ahol
pünkösd napján letartóztatták az Apánkat, és ahonnan bennünket is
kilakoltattak, és ahol semmink sem maradt, se házunk, se földünk,
se állataink, a bútorainkat is elkobozták mind, ki tudja, miért, velük
együtt Apánk rádióját meg könyveit is, egytől egyig valamennyit, a
sokféle héber és görög bibliától a legutolsó, aranyozott gerincű
Brehm-sorozatig
497
Feri elsőszülött testvért elnémította végzetesnek bizonyuló
készületlensége, azt, hogy hazátlanok vagyunk, bozgorok meg
migrátorok, naponta hallhatta Marin pungástól, de hogy otthonunk
se volna sehol, egy hely, ahol meghúzhatnánk magunkat, és ahova
Apánkat is hazavárhatnánk, nos ez váratlanul érte, nekünk ez a
könyv az egyetlen otthonunk, mutatta fel Anyánk a Szentírást,
mialatt az egyre erősebb szélzúgás betöltötte az egész barakkot és
külön-külön mindannyiunk szívét, mellkasát, gyomrát, üreges
csontjait
498
akár abba is lehetett volna hagyni a vitát, úgy tűnt, Feri testvér
részletekbe menő plánjai kizárólag a tábor észrevétlen elhagyására
szorítkoztak, valamint a dunai átkelésre nyugat felé, a két stratégiai
cél, ha számba vesszük a család összlétszámát, de főként az úszni
sem tudó, a legképtelenebb helyzetekben vízért vagy ennivalóért
nyafogó legkisebbeket, igencsak fölemészthette az első krisztusi
korát élő, tizenkét éves Jézus szellemi energiáit, főként, hogy az
utóbbi időben, amikor Anyánk dolgozni, Nényu meg napi
élelemszerző útjára indult, Feri testvér maga köré gyűjtötte a
gyermekeket a szemközti romos barakkba és a Kivonulás könyve
felolvasásába kezdett, nyomatékul hosszú fehér lepedőt terített
magára, a felolvasás végén meg semmire sem hasonlító, de nagyon
is meggyőző mozdulatokkal egyenként megáldott bennünket,
amikor meg a Kivonulás könyve végére ért, Józsué könyvét vette,
azt a részt, ahol a nép csodálatos átkelése van leírva a megáradt
Jordánon
499
most azért kelj fel, menj át ezen a Jordánon, mutatott a megáradt
Duna irányába Józsué feltételezett mozdulatával Feri elsőszülött
testvér, te és mind ez a nép arra a földre, amelyet én adok nekik, minden
helyet, amit talpatok érint, nektek adtam, el nem hagylak téged, sem el nem
maradok tőled, csak légy bátor és igen erős, és mert Anyánk a Szentírás
minden egyes szavának figyelmes, őszinte szívű és szabad
megcselekvésére szólított fel bennünket, Feri testvér biztatására
elszántuk magunkat Józsué könyvének maradéktalan beteljesítésére
500
 a barakkban, mindannyiunk feje felett Anyánk súlyos ítélete
lebegett, mi, a legkisebbek, a csüggedt Feri testvérre és a kiterített
színes térképre szegeztük a tekintetünket, a szélzúgásban gomolygó
furcsa csenddel Lídia nővér szállt szembe, szólaljon meg már végre
valaki, mindegy, ki, akár Lídia nővér is, aki a család legelhivatottabb
megszólalója hírében állt, különös nyelvadomány birtokosa ő,
avatott szószóló, a család férfi tagjai szerint egyszerűen csak
szószátyár, cserfes, locsifecsi, bizony a pletykától sem visszariadó,
sőt megállíthatatlanul povedáló, Péter testvér szerint viszont
pobedáló nőszemély, valóságos istencsapása
501
amitől persze Lídia nővér sokszor sírva fejezte be lendületes
exkurzusait, de legalább Isten csapása, nem az Ördögé, ölelte át
ilyenkor Anyánk Lídiát, ha csapás is, de az Istené, mondta
ellenvetést nem tűrő hagon a fiúknak, amit aztán a legkisebb
húgunk, sokáig a világ legapróbb Máriamagdalénája a fegyelmezés
liturgikus formulájává avatott, noha a mássalhangzókkal még
hosszú időn át nem bírt megfelelőképpen elbánni, szépen hangzó
latinos dallammá gyúrta, Iszten capásza, valahogy így, csapásnak
csapás, morgott Pali ikertestvér, de a mienk is
502
most viszont mindannyian hálásak voltunk Lídiának, hogy
előállt, és Anyánk túl könnyűnek bizonyuló győzelmét nem hagyta
annyiban, javára írtuk a vesztesek iránti csillapíthatatlan
szolidaritását, amit, ha tehette, ki is nyilvánított, vajon Anyánk,
kezdte a szemüveges nővér, a szökés helyett a látogatást javasolva
azt kívánja értésünkre adni, hogy ez a hely az otthonunk, ez itt,
mutatott körbe, ahol éppen vagyunk, leszámítva Apánkat, és ezek
között az egyenruhás férfiak között, akik fegyverekkel fenyegetnek
bennünket, ez talán mintha mégse az otthonunk volna, még akkor
sem, ha most nincs más, remélve reméli, húzott bele Lídia, Anyánk
nem ezt állítja pünkösd szent napján, és a szökéssel szembehelyezett
vagy méltányolható óvatossággal helyettesített „látogatással”, sőt
ezzel a gyáva polgári „vizittel” nem az elkerülhetetlennel és
változtathatatlannal akart kibékíteni bennünket, hogy itt, ezen a
helyen fogunk élni, amíg a világ, kivéve Apánkat, otthonnal pedig
egyáltalán nem is rendelkezünk, nem is fogunk sohasem, beleértve
Apánkat, no nem, ilyen messzire mégsem kellene elmennie
Anyánknak, a tanításnak olyan magvai ezek, amelyek joggal esnek a
tövisek közé, az útfélre vagy köves helyekre, ahol egytől egyig
megsemmisülnek, megfojtják őket a tövisek, kiégeti őket a bărăgani
nap, felzabálják őket az égi madarak, mintha nem is léteztek volna
503
az égi madaraknál hatalmas égzengés hasította át a folyamatos
szélzúgást, kettős tüzes nyelvek jelentek meg a fejünk felett, hirtelen
áttetszővé vált a háztető, Anyánk vagy valaki mintha egyetlen
mozdulattal repített volna ki bennünket az udvarra, mert a
következő pillanatban ott álltunk egymás mellett a barakk előtt, mint
egy színes családi fotón, kivéve Apánkat, és álmélkodva azt
kérdeztük egymástól, a Szentírás szavaival, hogy ugyan mi akar ez
lenni
504
hosszúra nyúlt, gyönyörű lángok nyaldosták a tetőgerincet,
külön-külön fogtak tüzet a reves lécekre csomózott nádszálak, hogy
aztán egyetlen lobogásban egyesüljenek, a fedélszék után az
emberhússzínű sárból vert falak következtek, előbb pislákolva, majd
egyre erősebben égni kezdett a sovány fabordázat, mintha a bőr alatt
fölizzanának a vérerek meg a csontok, egy égő csipkebokor, íme,
amely a Tóraadás napján, pünkösdkor a szemünk előtt hangtalanul
porrá ég, és nem jön belőle hang, csak füst, erőtlenül föl-fölszikrázó
üszök meg égre törő pernye, és ott lebeg a Lélek is, némán és
tanácstalanul, mint aki eltévesztette a házszámot
505
Anyánk kilépett a cipőjéből, őt követve szó nélkül levetettük mi is
a miénket, mert szent ez a hely, ahol állunk
 (Almahús)
506
a kényszerlakhellyel kényszermunka jár, csak éppen
elmulasztottak értesíteni róla, és a kitelepítési végzés sem említi egy
szóval sem, egyszerűen nem bocsátkozik részletekbe, nem hozza
szóba, nem nevesíti, nem tér ki rá, miből is áll a büntetés, csak a
nyilvánvaló bűnösség és a kényszer törvényes alkalmazása felől nem
hagy semmi kétséget
507
de hát végül is érthető, új ég és új föld megalkotásával van
elfoglalva a Párt, nagy kiterjedésű, valóságos kozmikus projektbe
fogott, nincs idő a formaságokra, Isten például máris megbukott, és
jogerősen kicsapták az Univerzumból, egyszer csak sokasodni
kezdtek a beírások az ellenőrző könyvében, mindegyre gyűltek az
igazolatlan hiányzásai, hol van Isten, kérdezték jogosan az emberek
égre emelt tekintettel, hát itt biztosan nincs, állapították meg
körbemutatva a lágerben, ha meg kihívták felelni, mert naponta
kihívták, meg sem tudott mukkanni, elveszetten hallgatott a táblánál
és a krétát morzsolgatta, mint aki odatett és rajtakapták, nem
tűrhették tovább, világos, párthatározat született, hogy nincs Isten,
hivatalos jegyzékben közölték vele is, nem létezel, húzd meg magad,
ha jót akarsz, na isten-isten, vége
508
a munka megszabadít, a kényszermunka meg minden kétséget
kizáróan, mitől szabadít meg?, hát önmagunktól, erre van kitalálva,
mert erre van szükségünk, méltán gondolhatja a Párt, hogy
ideológiailag megtévedt, de azért a maguk módján értelmes
emberekkel van dolga, felismerik a saját helyzetüket, és a
kényszermunkán nem fognak fönnakadni, rendezett sorokban
naponta kivonulnak majd, különösebb ellenállás nélkül, új eget és új
földet építeni
509
 talán fölfogjuk, hogy érdekükben áll a szervezett munka, a Párt a
maga részéről nagyvonalúan kísérletet tesz az átnevelésünkre,
nagyvonalúan reménykedik bennünk, Goma író úrban és
Praporgescu királyi testőrparancsnokban, na és, hogy el ne felejtsük,
Marino tudós bölcsészben, meg hát a két sápadt özvegyben, Lilica
Codreanu vasgárdistánéban és Maria Antonescu
fasisztamarsallnéban, aki esetleg ellenáll vagy szökni próbál, azt a
saját érdekében lepuffantják és a bukottak közé kerül ő is, ahol a
nem létező Isten is tartózkodik éppen
510
az átnevelés szellemében naponta mindenkit kihajtanak dolgozni
valahova, rendezett sorokban elhagyod a telepet, magukra hagyod a
gyermekeidet meg a magatehetetlen betegeket, ha vannak, és
dolgozol, amíg jártányi erőd sincs, a gyerekek kiállnak a barakk elé,
a telep mind a hét gyermeke, akik mi vagyunk, megvárják, amíg a
többiekkel együtt elvonulsz a ferma irányába, hét gacsos gyerek,
puffadt térdük sápadt fénye messzire elkísér, a nap végén valahogy
vissza kell térned hozzájuk, de akkorra már nincs erőd járni,
elpárolgott a jártányi erő, jártányi erő, na igen, egy állandósult
szókapcsolat, jó lenne a nap végére ennyivel bírni legalább és eljutni
hazáig
511
támaszkodjon rám, asszonyom, ajánlja magát Balotă bölcsész, na,
jöjjön csak, nógatja Nadia pilótaasszony, és két kezénél fogva
fölhúzza Anyánkat az árokpartról, Nicutól nem kell tartania, Júlia,
én már csak tudom, teszi hozzá Nadia és nevet, Nicu Balotă fülig
pirul, hirtelen nem tudja, hogyan fogja meg a magatehetetlen
Anyánkat, végül a dereka mellett dönt, átkarolja és gyöngéden
magához vonja, úgy, úgy, mondja Nadia asszony, gyönyörű, pedig
már teljesen lemondtam magáról, dragă Nicu
512
Anyánk iszonyodik minden idegen férfitest érintésétől, aki nem
az Apánk, elgondolhatatlan, hogyan érintette meg Apánkat, amikor
még idegen volt ő is az Anyánknak és Anyánk is neki, ez a
megválaszolatlan kérdés vezetett el a szűztől való születésünk
eshetőségéig, mind a heten szűztől születtünk, nem vitás, és ami
ennél is több, Anyánk szeplőtelen fogantatásának lehetőségével is
egyre inkább számolni kellett
513
Anyánknak nehezére esik például föltárnia mellkasát Romulus
medikus előtt, amikor meg az ráhajtja meztelen fülét meztelen
bőrére, Anyánk arcából kifut a maradék vér, a sztetoszkópra
gondoljon, amikor a fülemet látja, asszonyom, bátorítja Romulus
medikus a megszeppent Anyánkat, akinek az arcán elterül végtelen,
kislányos szépsége, és valóban, csoda történik, Romulus füle
jólesően hűvös, mint a sztetoszkóp dobhártyája, pedig lehetne
tűzforró is, mint az Apánké, ettől a fémes hidegtől Anyánk
szemlátomást megnyugszik, az ember úgy van megteremtve, hogy
ne tudja meghallgatni a saját szívét
514
na igen, neki most Istenre kellene támaszkodnia, gondolja
Anyánk az árokparton, de hát ahhoz Istennek léteznie kellene, az
volna a megoldás bizony, ha itt volna a lágerben és
rátámaszkodhatna, az mégsem komoly kifogás, hogy azért nincs itt,
mert mindenütt jelen van, a mindenütt nem azonos a sehollal,
mindenesetre lehet, hogy Isten halálos érintésétől nem iszonyodna
így, mint a Balotă bölcsészétől, de beérné ő Ábrahám ölelő karjával
is, egészen pontosan Ábrahám beláthatatlan kiterjedésű kebelével,
ahova a fekélyekkel elborított hajléktalan Lázárt szállították az
angyalok, amikor az visszaadta a lelkét a szegények ügyét
tapasztalható ügyetlenséggel kezelő Teremtőjének, aki persze nincs,
most már nekünk is tudomásunkra jutott, mert közhírré tették a
lágerben a friss bukaresti párthatározatot
515
Balotă bölcsész magyarul beszél Anyánkhoz, a bölcsész a mi
nyelvünket is érti, és ugyanolyan jól, mint Dukát ferences, de
Făgăşan Pali bácsi is bírja valamennyire a magyart, egészen
érthetően teszi egymás mellé a szavakat, töri a magyart, mondja Feri
elsőszülött testvérünk, én meg fennakadok ezen a töri a magyaron,
mert Făgăşan mester kifejezetten szeret bennünket, ő biztosan nem
töri ezt a maroknyi magyart itt, Marin pungás meg Livezeanu, na
igen, ők aztán törik, ahol érik, de ők mindenkit törnek-zúznak, aki az
útjukba akad, mindegy, hogy magyar vagy román, vagy orosz, mint
Nadia, és zsidó, mint Saul Făgăşan, vagy lipován, mint a dunai
mindig-részeg halászok, mi meg a románt törjük, mondja Feri
testvér, miről beszél, még hogy mi törnénk a románt, egyet
mondjon, akit mostanában vagy valaha törtünk volna, nem tetszik
ez nekem, mindegy, majd megértem ezt is, amikor eljön az ideje, ha
meg nem, akkor nem
516
Nadia asszony románul szól hozzánk, gyerekekhez, Anyánkhoz
meg, aki nem tud románul, pedig nagyon töri magát, németül vagy
franciául beszél, Anyánk csak legyint, hol van az már, haszontalan
tudás, mint a hatodik ujj, Nágya kedvesem, képzelje, képtelen
vagyok felidézni, hogy mondják olaszul mennyezet vagy ablak
517
Nágya, így ejti Nadia nevét Anyánk, és ez az édesen ellágyított
középső hang még szebbé varázsolja Nadia pilótaasszonyt, a fogság
nyelve nem a magyar és nem a román, mondja Anyánk, legkevésbé
sem a francia vagy a német, Livezeanu őrnagy, az mondjuk igen, ő
beszéli igazán a fogság nyelvét, majd beletörünk valahogy mi is
előbb-utóbb, az ország, mondják, már folyékonyan beszéli a fogság
vadonatúj nyelvét, még csak mi vagyunk hátra, azért kötöttünk ki itt
a lágerben, legjobb, ha ittlétünket intenzív nyelvtanfolyamnak
tekintjük, állami fogság-nyelviskolának
518
Anyánkat egy óriási hombárba osztották be dolgozni, búzát
kellett lapátolnia az épület egyik végéből a másikba, aztán meg
vissza ugyanoda, aranyló szemek, éles napfényben hullámzó por
meg Mimi Vaida mély, kávéházi énekhangja: lélegzetelállító, gyilkos
szépség a negyvenfokos bărăgani melegben, Anyánknak naponta
többször el is áll a lélegzete ettől a szépségtől, fájdalom bujkál a
mellkasában, a bal karját éles villámok hasogatják, egy ideig csak
jobb kezében bírja tartani a lapátot, ügyetlenül karistolja a friss, még
nedves búzát, majd amikor nem bírja tovább, kimegy a raktár elé,
árnyékot keres, elbújik egy forró remorka mögött, nedves ronggyal
megmasszírozza a szíve körül a mellkasát, összeszedi magát
valahogy, és visszamegy a párolgó búzadombokhoz lapátolni
519
becsülje meg magát, doamnă, mondják neki, látva, milyen lassan
halad, rosszabbul is járhatott volna, a hombár a legjobb
munkahelyek közé tartozik, ne kényeskedjen, de ha inkább az
öntözőcsatornák ásása érdekelné, ahova Aurél építészt meg
Praporgescu testőrezredest osztották be, csak szóljon, megoldható,
az ország címerét aranyló búzakalászok fonják körül, nagy tisztesség
a fermában dolgozni, és hát a testi munka megszabadít a lelki
gyötrelmektől, bizony ezért boldogok a szegények, legyen hát hálás,
hogy olyan boldog, mint még soha nem volt, még Livezeanu ölelő
karjában sem talán, a szabotázst meg verje ki a fejéből, vagy ha nem
megy, ők szívesen segítenek és azonnal kiverik
520
a barakk előtt átvesszük Anyánkat Balotă bölcsésztől, Anyánk
nem jár, csak támolyog, fonja az inát, mint Livezeanu meg Marin
pungás, amikor részegek, mintha folyton mondana is valamit, de
nem hallani, és nem lehet tudni, kihez beszél megállás nélkül, ránk
néz, számba vesz, örül nekünk, megvagyunk mind a heten, sóhajt
megkönnyebbülten, Nadia rövid időre benéz hozzánk és mond
valamit a nővéreknek, Lídia nővér és Máriamagdolna nővér
előkészítik a pléhkádat, nekünk fiúknak ki kell menni a barakkból,
tanácstalanul álldogálunk, hallgatjuk a víz csobogását Anyánk
elfogyó testén
521
Nényu is nemsokára megjön, szép almákat lopott a
mintagazdaságból Romulus medikus tanácsára Anyánk összevissza
ugráló szívének, gondosan megtörölgeti őket, fényes vasszögeket
nyomkod az almák húsába, majd amikor megszívják magukat
vassal, kettőt lereszel, tört kétszersültben elkeveri a vassal átitatott
friss, rozsdavörös almahúst, és fürdés után kiskanalanként az
erőtlenül tiltakozó Anyánkba diktálja
 (Marina és Marin)
522
a fogságból előbb a fővárosba költöztünk, Bukarestbe, ez a város
az ország szíve, mi meg itt találtuk magunkat az ország szívében,
Richárd rabbi és Binci asszony tetőtéri, szélfútta lakásában, strada
Olteni 45., a bukaresti gettó széle, Richárd rabbi börtönben volt még,
mint Apánk, még az is lehet, hogy ugyanabban a börtönben és
ugyanabban a cellában, Richárd rabbi már ötöt leült a huszonötből,
apánk pedig ugyancsak ötöt a huszonkettőből, bizonyára már
jártányi erejük sincs ettől a sok üléstől, sűrű eső esett Bukarestben,
amikor Puşa elkalauzolt a Gara de Nordból a gettóba, amikor
beléptünk a lakásba, Binci asszony alumíniumcsanakokat helyezett
éppen a padlóra a csepegések alá, gyertek, Atyám áldottai,
mindenkinek van helye, mondta
523
mehetünk, közölték velünk hivatalosan a telepen, szabadok
vagyunk elhagyni a lágert, de hát hova menjünk?, mindent elvettek
tőlünk, amikor Apánkat bezárták és bennünket kitelepítettek, nem
maradt semmink, ha nincs apa, akkor semmi nincs, minden a nevén
volt és mi is a nevén vagyunk, nem olyan bonyolult ez az egész,
hova is mehetnénk, a börtön, ahol őt tartják fogva, mutatkozik az
egyetlen megoldásnak, ha tudnánk, hol van, odautazhatnánk,
bekopognánk a vaskapun és kérnénk, hogy fogadjanak be
bennünket, jelöljenek ki nekünk is egy cellát, de mi legszívesebben
Apánkkal lennénk egy cellában, ha lehetséges
524
szabadok vagyunk, erre nem készültünk, mert mindig is
szabadok voltunk valahogy, ha minden mást is, hát ezt nem tudták
elvenni tőlünk, Apánk még persze börtönben, ő ott szabad valahol,
nem tudjuk, hol, előfordulhat, hogy az ország szívében van ő is egy
nagy fekete, vagy inkább szürke, még pontosabban világosfekete
épületben, sok kicsi, rácsos ablakkal, ki tudja, könnyen lehet, hogy
még Apánk sem tudja, hol van éppen, hanem csak annyit, amennyit
mi is tudunk róla, hogy nem tudjuk és nem tudja
525
sok-sok évet sóztak a nyakába, így mondták, a nyakába sózták és
most börtönben ül, elképzeltem Apánkat, ahogy fekete-fehér csíkos
ruhában, huszonkét éven át ül egy vaságy szélén, mindkét lába
súlyos láncokkal az ágy lábához van bilincselve, ölében egy nagy
vasgolyót ringat, nem eszik, nem iszik, nem beszél, maga elé néz,
egyedül az idővel van dolga, ez a büntetés, figyelni, ahogy az idő
telik az ember szívében, ahogy kiárad az elhasznált, rossz illatú idő a
lélegzettel együtt az ember testéből, és amikor nem marad benne
több idő, akkor meghal vagy szabadon engedik, vagy egyszerre
mind a kettő
526
megpróbáltam, meddig bírok így ülni, hány napot tesz ki, ha,
mondjuk, egész délelőtt mozdulatlanul ülök, nézek magam elé és
figyelmemet egyedül az időre összpontosítom, mi lenne, gondoltam,
ha a testvéreim is beszállnának, és ülnénk mind a heten egy egész
napon, egész hónapon, egész éven át, és mind a heten kilélegeznénk
a rossz szagú büntetést, akkor Apánkat hamarabb kiengednék a
börtönből, jól kifognánk azokon a gonosz börtönőrökön, gondoltam,
menjen, letelt a büntetés, a gyermekei leülték a huszonkét évet maga
helyett, közölnék az Apánkkal leforrázva, Apánk meg nem tudna
hova lenni az örömtől, rám gyanakodna, a hetedikre, hogy csak
kieszeltem valamit és végül mégsem kellett csalódnia bennem, és
akkor ünnepélyesen megbocsátaná kitartó bepisiléseimet, és azt is,
hogy csak a lüktető fütykösömbe kapaszkodva tudok elaludni nagy
nehezen, mialatt úgy örvénylik bennem a szégyen, mint a pokol
kormos üstjeiben a forró szurok
527
menjünk, ahova akarunk, mondták, szabadok vagyunk, nem
büntetnek tovább, lejárt, akkor most hova akarjunk menni, ez itt a
kérdés, mondta Anyánk, nem mehetünk bárhova, sőt sehova, bár a
sehova mutatkozik az elérhető megoldásnak, legfőképpen meg haza
nem mehetünk, mert haza az végképp nincs, várjunk inkább, amíg
Apánk sorsa is eldől, amíg az ő ideje is kitelik, várjunk szabadon a
telepen, amíg értünk jön és kivezet minket a fogság földjéről, és
száraz lábbal kelünk át mindannyian a megáradt, vasszürke Dunán,
mint Isten elgyötört, piramisépítő rabszolgái Egyiptomból
528
otthon még csak-csak, otthon még esetleg akadna nekünk is
valahol, de haza az nincs, sohasem is volt, mindig is jövevények
voltunk és vándorok, bozgorok meg zsidók, a Szentírás szerint
Ábrahám magvai, migratorii, kiáltotta át az út túloldaláról Marin,
amikor lerészegedett, migratorii és bozgorii és jidanii, szép szó mind,
mondta Anyánk, nem kell félni, a bozgor meg a zsidó, meg főként a
migratorii, szépek így együtt, ezek az Örökkévaló kedvenc szavai,
magyarázta Anyánk, Isten örömét leli Marin pungás üvöltözéseiben
529
Marin pungás, így hívták Marint a telepen, a neve mellé nem
mulasztották odaragasztani a pungást, pungaş, így, nem szép szó,
Marin pungaşul, vagy csak egyszerűen pungaşule, te balkörmű
szélhámos!, ezt jelenti, te kisstílű lókötő, mások erszényében
kotorászó senkiházi!, ragyaverte besúgó!, valami ilyesmi, ő volt
közöttünk az egyetlen nem politikai deportált, fogolynak fogoly, de
nem politikai, hanem köztörvényes gazember, mondták róla a
telepen osztatlan megvetéssel, ide toloncolták a zsilávai börtönből,
hogy figyeljen minket, kiköpött besúgó, nem kérdés, ő szállítja a
híreket a telepről a feteşti-i hatóságoknak, olykor hosszabb időre
eltűnik, mindent hátrahagyva kilovagol a telepről, majd amikor
mindenki fellélegzik, hogy végre megszabadultunk tőle, visszatér és
megint elkezdi gyűjteni rólunk a terhelő információkat
530
szállítja rólunk a történeteket ez a Marin, ezt mondják a tiszteletre
méltó deósok, több, titokban őrzött telepes rádiót meg könyvet is
elkoboztak, mióta itt van közöttünk, Goma író urat behívták a rajoni
Securitatéra, és többször beleverték a fejét a saját telepes rádiójába, a
rossz arcú hírszakértő Marin pungásnak köszönheti a véraláfutásait,
bizony, mondták sokat sejtetően
531
 sokat sejteni jó, én kifejezetten szeretek sokat sejteni, jó elképzelni,
ahogy előbb összegyűjti és egyenként szortírozza a történeteket meg
az információkat meg az értesüléseket, különböző színű zsákokba
tömi, majd az éj leple alatt lovas szekérrel elszállítja őket Feteşti-re,
de lehet, hogy egyenesen az ország szívébe, Bukarestbe, Drăghici
belügyminiszter elvtárshoz, biztosan rólam is gyűjti a történeteket,
lehet ott egy kis színes kupac a zsákok között, azokat rólam
gyűjtötte, Marin pungás számontartja a bepisiléseimet, összeszedi és
gondosan szortírozza az értesüléseket, nem érdekel, leszarom,
felőlem aztán húzza csak a strigulákat a nevem mellé abba a
mocskos füzetébe, ahova mindent följegyez
532
ezenfelül meg kivételesen mocskos szájú ez a Marin, bizonyos
szavakat, például pulă, pontosabban pula mea, de van több is, csak ő
használt a telepen, ezek a nem szép szavak, nem is jelentenek
semmit, tanította nekünk Anyánk, azazhogy egyedül ezt a
szerencsétlen Marint jelentik, mondta, ne az ő szavait használjuk,
hanem Balotă bölcsész vagy az édes Nadia pilótaasszony szavait,
bizony jobban járunk, ha meg sem jegyezzük Marin beszédét, de
amire Anyánk azt mondta, hogy felejtsük el máris, az mind
tökéletesen megmaradt az emlékezetünkben, sokszor megjelent
előttem is Marin hatalmas, mindenkit befogadni képes hímtagja, az a
bizonyos pula mea, ahova mindenkit elküldött, amikor részeg volt,
meg amikor nem, akkor is, dute-n pula mea, mondta, és lemondóan
legyintett, vagy, ellenkezőleg, mindkét markát ráfogta a combközére
és föl-alá emelgette az így keletkezett domborulatot, az egyértelmű
felszólítás szerint oda kellene menni mindenkinek valahogy, bele
abba a pisilő képződménybe, ki érti ezt az egészet, én biztosan nem,
elég bajom volt nekem a saját, önjáró pisilőmmel, a magam pulájával,
hogy Marin sokértelmű szavát vegyem a számra én is, képtelen
voltam legalábbis valamiféle szabálykövetésre rávenni a szervemet,
lehet, hogy Marin pungás is bepisil éjszakánként, biztosan neki is az
a fő baja, mint nekem, azért foglalkozik annyit a lába közével
533
 és ott van még ezenfelül Marin szomorú, szégyentelen kupléja,
amit esténként szokott énekelni, jobb, ha elfelejtjük azt is, javasolta
Anyánk, de hát hogyan felejthettük volna el Marin átkozott énekét,
amivel kivétel nélkül mindenkinek megfájdította a szívét a lágerben,
olyannyira, hogy még Marino tudós, Balotă bölcsész vagy az igazán
szigorú Goma úr is elfajzott őstehetségnek kiáltották ki a mi Marin
pungásunkat, aki, ha adna magára, a legjobb helyeken énekelhetne,
egyenesen az ország szívében akár, Bukarestben, mint egykor Mimi
Vaida, aki maga is itt kötött ki, a kávéházi zongorájával együtt, a
lágerben
534
a mi Marin pungásunk egy tengerszemű nőről énekelt, amikor
lerészegedett, márpedig naponta lerészegedett, estéről estére mindig
ugyanarról a szédületes asszonyról szólt a dal, Marin mélyről jövő
hangja éjszakánként borzongató ürességgel és sóvárgással árasztotta
el a telepet, nem kímélt senkit ez a fájdalmas hullámzás, pedig csak
egy kétes hírű nőszemélyről volt szó a dalban, egy könnyűvérű
kisasszonyról, éjszakai pillangóról, veszélyes kokottról, sőt cafkáról,
szégyentelen, mondta Anyánk, amikor Marin kieresztette a hangját,
Marina, Marina, Marina, o sută de ani aş trăi, ha száz évig élnék,
Marina, akkor is égnék az irántad érzett szerelem tüzében, sőt a
pokol is édes szenvedés volna nekem, ha téged ölelhetnélek a lángok
között, zúgta ezredszer is, Marin és Marina, ez azért majdnem szép,
jegyezte meg Lídia nővér talányosan, biztosan a tengerszemű
Marina is sóvárog Marin után valahol a Fekete-tenger partján, és a
forró homokban fekve meztelenül végigénekli ő is a hullámzó tenger
fölött derengő, csillagos éjszakákat
535
ha Marin, teszem azt, nem pungás és a telep besúgója volna,
hanem politikai fogoly, mint a rendes emberek itt mindannyian,
kivétel nélkül, őt persze leszámítva, ha politikailag értékelhető
múltja volna, nos, akkor az éneklése is gyönyörű lenne, olyan szép,
mint egy ősi román ballada a beteljesületlen szerelemről, de mert
nem politikai, hanem köztörvényes, sőt ezenfelül még besúgó is, a
szépségesen szép Marina is könnyűvérű nőként lebeghetett csak a
szemünk előtt, mialatt rá vágyakoztunk mindannyian, kivétel nélkül
536
kár, nagy kár, mert Anyánk is könnyű, sőt a legkönnyebb nő a
telepen, egy törékeny nádszál, nem több, még én is föl tudnám
emelni, ha hagyná, de Anyánk nem rossz asszony és nem
könnyűvérű nő, pedig nő is és asszony is és könnyű is, és még
ezenfelül szépségesen szép is, mint a lágerlakók álmaiban megjelenő
Marina
537
Anyánk rettegett Marin pungástól és bennünket is féltett tőle,
amikor Marin lerészegedett, nem engedett ki a barakkból,
beparancsolt és ránk zárta az ajtót, mi meg egymás elé meredve
hallgattuk Marint, bozgorii, migratorii, jidanii, kiáltotta, Isten
legkedvesebb szavait hozta ki belőle a kenyérbélen átszűrt és egy
slukkra felhajtott, kifakult kékszesz
538
zsidók vagyunk?, faggattuk Anyánkat, zsidók és bozgorok és
migrátorok?, jó kérdés, mondta Anyánk és elővette a Szentírást,
kivitte az Úr Ábrahámot a szabadba, olvasta, és azt mondta neki:
tekints föl az égre, Ábrahám, és számold meg a csillagokat, ha meg
tudod számolni, mert ennyi utódod lesz, Anyánk fölnézett a
könyvből, ránk emelte a tekintetét és kuncogott kicsit, mintha Isten a
saját viccén nevetne, mi ugyan nem vagyunk annyian, mint a
csillagok az égen, gondolta Anyánk, de neki így is túl sokan
539
így beszélt az Úr Ábrahámhoz, fölülről lefelé, egy kicsit
magabízón, mint aki szentül meg van győződve saját kísérlete
sikerében, mert hát hogyan is számolhatná meg ez a szerencsétlen
bozgor azokat az égen bolyongó csillagokat mind, hogyan is volna
képes ez a kis bolyongó Ábrahám akkora nagy feladatra, de
Ábrahám fölnézett az égre, és bizony hibátlanul megszámolta őket,
egytől egyig valamennyit, még azokat is belevette, amelyek
születőben voltak éppen, sőt a csillaglehetőségeket és az
égitestesélyeket is, az utolsó vézna, már erőtlenül kóválygó bolygóig
 540
akkor ezek hozzám tartoznak, mondta Ábrahám az Úrnak,
szigorúan, keményen, eltökélten, az Úr pedig megszeppent, mint
akit rajtakaptak, mert ő sem számolta meg még sohasem az ég
összes csillagát, kisebb gondja is nagyobb volt annál, na tessék,
megfogott engem ez az Ábrahám, ki hitte volna, és akkor az Úr
szövetséget kötött Ábrahámmal, ünnepélyesen megesküdött neki,
hogy törődni fog valamennyi utódjával, mert arra végképp nem
számított, hogy Ábrahám kifog rajta és számba tudja venni az ég
tengerében lebegő összes csillagot
541
áruld el nekem a titkot, Ábrahám, mégis hogyan tudtad
összeszámolni az ég csillagait, ami még senkinek sem sikerült soha,
akivel eddig próbálkoztam, megmondom, felelte Ábrahám a
Mindenhatónak, figyelj jól, azért bírtam összeszámolni őket, mert
téged is beleszámoltalak, sőt veled kezdtem, a végtelen egyetlennel,
vagyis az egyetlen végtelennel, a többi már gyerekjáték volt
542
Ábrahám utódai, ezek vagyunk, mondta Anyánk, ennyi tudható
biztosan, égboltra szórt csillagok, az az otthonunk, az égbolt,
nézzetek fel, soha sem volt ilyen közel hozzánk, mint itt, a román
pusztában, és nekünk is az a dolgunk, mint Ábrahámnak,
megszámolni a csillagokat, a végtelen egyetlennel és az egyetlen
végtelennel kezdve a számolást, fejezte be Anyánk, mialatt Marin
pungás éneke behatolt minden barakkba, bordei, így mondják
románul, crede-mă Marina că mă doare splina, splina şi ficatul, când te
văd cu altul, fáj a lépem, a lépem meg a májam, amikor egy másik
férfi mellett képzellek el, Marina, nyiss ajtót, drágám, mert
szétrúgom azt a kurva házat, mint egy nyavalyás vakondtúrást,
édesem, szerelmem, egyetlen egyetlenem
 (A kíváncsiság kertje)
543
három egyforma szóval kezdődik a nap, három sima kövecske:
nem, nem, nem, röpül fölfelé a sovány felhőkön túlra, három
koppanás az ég zsaluján: nem, nem és nem, hajnal előtti pillanatok,
hajnal előtti örökkévalóság, mozdulatlan levegő, ha leszámítjuk az
ilyenkor legizgágább szárnyas démonok verdesését, de hát nem
tudjuk leszámítani, rekkenő hőség és por, Anyánk az ablak előtt
állna, és onnan engedné útjára a szavakat, ha volna jártányi ereje, de
megint nincs, a föld kietlen és puszta, sötétség uralkodik a mélység
felszínén
544
ne legyen világosság, győzködi Anyánk napok óta a
Mindenhatót, a Mindenható megtagadja kérését, Anyánk nem tágít,
kifinomultabbnál kifinomultabb érveket sorol fel, valóságos össztűz
alá veszi a Mindenhatót, aki maga sem kezdő a szakmában,
derekasan állja a sarat, igazi legény a gáton, tisztesség ne essék
szólván
545
miért kellene fölkelnie a napnak, mondja a magáét Anyánk,
igazán újíthatna valamit az idő folyásán ez a mi istenünk, de nem
teszi, mintha bizony alkotói válságban volna, már olyan hatezer éve,
de Apánk pünkösd napi letartóztatása óta biztosan, pedig bizony
nagy fogságszakértő a Mindenható, ezenfelül meg kiváló
egyiptológus, valamit tennie kellene most már, mert fölkel a nap,
mint tegnap meg tegnapelőtt, a gyermekek megindulnak a lágerben,
sőt még azon is túl, jól szervezett csapatban koslatnak mindenfelé,
hogy élelmet szerezzenek, nem vagyunk szegények, csak éppen
nincs semmink, nincs például napi betevőnk, betevő falatunk, pedig
az mindig volt, de ha nem is volt, előteremtettük, mondja Anyánk,
akinek semmije sincs, annak bizony teremtenie kell, mint Istennek,
tette hozzá, mert ők aztán igazán szegények voltak, a nyolcadik
kerületi Kőris utcai lakás sem volt egy Csekonics-villa annak a kilenc
gyermeknek, de a napi betevőt azért mindig előteremtettük, vasat
reszelt, nyitolt és hegesztett, de ha kellett, akkor krampácsolt a
vasutas nagyapátok, mert mindenhez értett, de most más a helyzet,
nemhogy nagyapátok, még apátok sincs, be kell érnünk a
Mindenhatóval, aki viszont nem ismeri ki magát sehogyan sem a
román gulág viszonyai között, ez aztán szent
546
Anyánk szerint nem a kommunisták, hanem a Mindenható hozott
ide bennünket a pusztába, hogy szívünkre beszéljen, nem sok, de
ennyi azért Anyánk szerint bizonyosan tudható, ez is az igazán őrült
Hóseás könyvéből jutott a tudomásunkra, ilyen ez a mi istenünk,
szereti az extrém helyzeteket, eredendően például kertet ígért
nekünk, a bőség és a mennyei gyönyörök ligetét, adott hozzá
elvakult szerelmet, amely nevetve néz az Idő arcába, a szerelemhez
férfit adott a nőnek, Apánkat, nőt a férfinak, Anyánkat, egy neki való
Másikat adott ennek is meg annak is, nem jó az embernek, sem a
férfinak, sem a nőnek egyedül lenni, mondta a Mindenható, de ez
nagy melléfogásnak bizonyult, mert ha nem jó az embernek egyedül
lenni, akkor ne legyen világosság sem, mert ha netán mégis lenne, ha
nem állna meg most hirtelen a kozmikus mókuskerék, akkor
egyenként lepuffantják a gyermekeit a láger őrei, mert ezek biztosan
átkúsznak a szögesdrótok alatt, visszaszöknek a szögesdrótokkal
védett Paradicsomba, ahova csak a Pártnak van bejárása, senki
másnak, hogy megdézsmálják a mézédes szőlőt és a mintabarackos
messzire aranyló, pihés gyümölcseit
547
a nap persze előbb-utóbb feljön, már majdnem fel is jött, már
látszik, ahogy emelkedik fölfelé a hibátlan bărăgani nap, ráárasztja
döglesztően forró fénysugarait az őshüllőként araszoló Dunára,
Uramisten!, a gyermekeket már semmi nem fogja visszatartani,
gyümölcsöt fognak lopni, hogy beteg anyjuk szájába csurgassák a
teremtés tiszta vérét, még a folyóig sem juthatnak el épen, és hol van
még a bărăgani Paradicsom, aminek még a szovjet testvérek is a
csodájára járnak
 548
nem, nem, nem, Anyánk nem kíván tovább élni, arra akarja
rábírni a Mindenhatót, vegye magához, szólítsa el, legyen végre
vége, ha az éjszaka folyamán meghalt volna, ahogy remélte, a
gyermekei úgy-ahogy biztonságban lehetnének, de nincsenek, mert
él, és vakmerően kezükbe vették a haldokló anyjuk sorsát
549
a gyermekeit Anyánk jogszerű végrendelettel Nényura hagyta
egytől egyig, amint alákanyarította ugrándozó, kamaszos betűivel a
román nyelvű hivatalos nyilatkozatot, nagy békesség lett úrrá rajta,
most már semmi nincs, ami ehhez a helyhez és ami az életéhez
kötné, ne legyen világosság, ez mégis megoldásnak tűnik, ha már a
Mindenható bizonytalankodni látszik a világ sorsát illetően, apró
jelek mutatkoznak, hogy talán most is megkegyelmezne neki, a
világnak, mostanság valami miatt nem bír úgy istenigazából haragra
lobbanni a Mindenható, rájuk rohanni, mint a kölykétől megfosztott
medve, lesújtani, tengerként tombolni, özönvizet bocsátani, nem
csoda, hogy hajnalban csak úgy vihorásznak a démonok, szárnyaik
surrogását visszhangozza az egész pusztaság
550
szegény, szépséges anyácska, olyannyira elfogyott az ereje, hogy
nem bír meghalni, akárcsak a mi istenünk, lassan száz éve már, hogy
bejelentették a halálát, de ő nem tud kimúlni mégsem, Anyánknak
viszont már csak a két, fénytelen szemgolyója mozog ide-oda, követi
minden mozdulatunkat, a család sorsát az elsőszülött Ferenc testvér
és Lídia nővér vették a kezükbe, katonás rend uralkodott a
barakkban, a két kicsi, Péter testvér és én haldokló Anyánkat
őriztük, Máriamagdolna a tisztálkodásáért felelt, a nagyobbak
zsákmányszerző körútra készültek, a föld megadta a gyümölcsét,
ahogyan a Szentírás mondja, most már csak az a kérdés, hogyan
ragadjuk el tőle, és ezen a kérdésen nehezen tudott túljutni az
eltökélt csapat
551
a szentfazék István testvér, a legkegyesebb, súlyos erkölcsi
kifogásokkal élt, amikor csak tehette, szóba hozta a Pătraşcu paptól,
oltalmazzon bennünket érdemeinek fénye!, kölcsönkapott könyvet,
A  kíváncsiság kertjét, amely óva intett minden tiltott gyümölcstől,
egyik emlékezetes metszete például az ítéletnek azt a pillanatát
ábrázolta, amikor a kert közepében elhelyezett, meztelen asszonyi
testet formázó kőkút fedelét félrebillenti a névtelen kamasz fiú, mire
mérges kígyók hada csap fel a kút mélyéből, égő szemüket
rászegezik a kíváncsiskodóra, az egyik rá is tekeredik a kőfedelet
megtámasztó karjára, a másik villás fullánkját előreszegezve a fiú
csupasz mellkasát célozza meg, pont a szíve irányába döf, és nincs
tovább, a hosszan tartó kínokat előrevetítő szörnyű véget a könyv
szerzője az olvasó képzeletére bízza, a lopás, vonta le a
következtetést István testvér, tilos, hogyan is gyógyíthatná meg a
Mindenható lopott gyümölcsből Anyánkat…?!
552
butaság, vetette közbe Ferenc elsőszülött dühösen, de István
testvér kitartott, én inkább a hollókra bíznám Anyánk táplálását,
mondta, és szóba hozta Pătraşcu pap minapi tanítását Illés
prófétáról, akit üldöztetése idején kegyes hollók tápláltak, várjuk ki a
hollók érkezését, ez a megoldás, a Ne lopj! azt jelenti, ne lopj,
folytatta István testvér megállíthatatlanul, azt akarjátok, hogy még
mielőtt Anyánk meghalna, bennünket is szitává lőjenek, volt rá
példa a telepen, nem egy, nem kettő, jó lenne, ha a parancsolatot
Nényu is megszívlelné, tette hozzá, de lehet, hogy már késő, mert
lelőtték őt is valahol, mi másért nem jött haza az éjszaka, Anyánk
végül ebbe fog belehalni, ez lesz számára a kegyelemdöfés, ha mi is
az ő sorsára jutunk, tegyen csodát velünk a Mindenható, most rajta a
sor, tessék, itt állunk tehetetlenül, szabad keze van, küldjön hollókat
Anyánk megmentésére
553
csend lett, süket csend, mintha az ég zsalui bezárultak volna a
fejünk felett, Lídia nővér törte meg a hallgatást, elénk tartotta a
metszetet, nézzétek meg jól a képet, a vakmerő fiú jobb keze a kutat
díszítő meztelen nő formás mellén nyugszik, szerinte ez a helyes
megfejtése a képnek, a meztelen nő és a fiú vágytól remegő keze,
nem kell itt Illés hollóiról hadoválni, térjetek észhez, gyávák, mi
vagyunk Anyánk hollói, senki más
554
ide hozzám, rendelkezett ellentmondást nem tűrve az elsőszülött
Ferenc, de csak a bátrak, tette hozzá, Lídia nővér és Pál testvér, mint
akikről követ hengerítenek el az angyalok, Ferenc testvér mellé
álltak, majd határozott léptekkel elindultak a gyümölcsös irányába,
testük egyszerre pehelykönnyűvé vált, mintha repülnének, István
testvér arra lett figyelmes, hogy nem hagynak nyomot maguk
mögött a hajnali fényben csillogó porban, bizony mindhárman
hajszálnyira a föld felett lépkednek, és ennek nincsenek tudatában,
csak mennek, mennek, neki a Dunának, egyszer csak István testvér
azt érezte, hogy nagy erő szállja meg, a mellkasa megtelt
bizakodással, felkapott egy rafiazsákot és utánuk futott, olyan
könnyűnek érezte a testét ő is, mint sohasem azelőtt
555
Anyánk összeszedte minden erejét, fölhúzza magát az ablak
párkányáig, távolodó gyermekeit nézte, nem érzett félelmet vagy
kétségbeesést, eltökéltségüket látva hirtelen öröm költözött a
szívébe, egyre messzebb jutottak, de tekintete még utolérte őket, ők
négyen pedig megérezték magukon a felkelő nap sugarától
különböző, finomabb és gyöngédebb fénysugár érintését, tudták,
hogy Anyánk tekintete az, Anyánk szeme fénye kaparászik a bal
lapockájuk alatt, hamarosan a szívükig fog hatolni, de mégsem
néztek hátra, nehogy sóbálvánnyá változzanak, csakhamar
elérkeztek a látóhatárig, ahol az ég, a sztyeppe és a Duna találkoznak
egymással, ott lépték át mind a négyen a gyermekkor határvonalát,
és el is tűntek máris Anyánk szeme elől, a szigorúan őrzött kertek
irányába
 (A végrendelet)
556
elviszik meghalni, összefonták hideg karját, alig volt már mit,
megigazították a fejét, mintha aggályos műtermi fényképészek
volnának, keresztlécekkel összeszögelt deszkákra fektették, talán
háromra, a bejárati ajtóra, igen, az ajtót emelték ki a sarkaiból, nem
lopták el, mint máskor, csak levették csöndesen a helyéről és
Anyánk teste mellé fektették, hogy azután Anyánk testét helyezzék
rá, ajtó nélkül maradtunk, hamarosan pótolni kell, lopni, ha nincs
más megoldás
557
októberben és novemberben, amikor beköszön a lándzsás orosz
szél, sok ajtót meg dobkályhát lopnak el a telepen, vándorolnak a
deszkák egyik barakkból a másikba, míg november végére, sok
veszekedés árán vissza nem jutnak a saját helyükre, a mienk már
nem jön vissza biztosan, megvesz az orosz Isten hidege, ez lesz
Anyánk koporsója, az ajtónk, Balotă bölcsész és Romulus medikus
emelték ki a sarkából
558
Marin pungás lovas szekere várakozik a barakkunk előtt, inkább
taliga, mint szekér, a ló is alig ló, még a szomorúsága is feltűnően
kisebb az illendőnél, de azért legalább nem vidám, ez most Anyánk
hetedik halála, eddig jutottam a számolásban, ha innen is visszatér,
akkor sohasem hal meg, gondoltam, visszajössz?, kérdeztem fölé
hajolva, nem válaszolt, belenézett a szemembe, elmerült a
kétségbeesett kékségben, Lídia nővér rángatott el mellőle, hagyd,
hogy menjen, hagyd már, mondta, mint aki belefáradt a sok halálba
559
az ajtó egyik szélén elég volt a két kovácsolt sarokvasat marokra
fogni, a másikon az ajtó sima lapját kellett tartani négy ujjal
valahogy, Anyánkkal könnyebb lett az ajtó, mint Anyánk nélkül,
csak úgy röpült fölfelé, alig kellett megérinteni, megütközve néztek
egymásra a férfiak, letették, megint fölemelték, könnyebb, igen,
megint letették, izgatottan legurították a pihegő testet a szalmára,
majd emelgetni kezdték az üres ajtót, nehezebb így, igen, semmi
kétség, Anyánk nélkül sokkal nehezebb, mi történik itt, kapkodva
vetették a keresztet, ördögűző imákat mormoltak románul meg
lipovánul, és nem akartak többet Anyánk testéhez érni, végül
nekünk kellett visszatenni a deszkára és kivinni a szekérre, Anyánk
mosolygott, mint akinek kedvére van ez a tanácstalanság, biztosan
fölnevetett volna, ahogy szokott, ha annyi ereje maradt volna még,
de nevetésnyi ereje sem maradt
560
az ajtó helyén a magyarkéci vagy nyüvedi vagy nagyszalontai
fekete-sárga kockás lópokrócot csapkodja a szél, crivăţ, így hívják, mi
krivöcnek ejtjük, mert ez a torok mélyéből feltörő ă hang még
egyikünknek sem megy, talán Ferenc elsőszülött testvérnek
valamennyire, de mondhatjuk muscalnak is, muszkál, igen, ezt
könnyebb kiejteni, orosz szél, tele háborgó, jéghideg lelkekkel, akik
szikrázó lándzsákat dobálnak felénk, nem lehet elhajolni előlük
561
októberben vagy inkább novemberben már csak a puszta finom
pora kavarog a levegőben, szürke, meztelen madarak rikoltoznak,
visítoznak az örvénylésben, mintha egymással harcolnának, hogy ki
uralkodjon a mi lelkeink felett, olykor arany és kék csőrök,
acélszürke karmok villannak felettünk, mintha nem is tartozna
hozzájuk rendes madártest meg szárny meg toll, van, hogy forró
vércseppek hullnak az utcán csatangolók fejére, ilyenkor
felordítanak, keresztet vetnek és sietve a saját nyálukkal lemossák
magukról a madárvért, azért vagyunk a világon, hogy
megbűnhődjünk, amiért a világon vagyunk, mondják megadással
562
mi, tudatlan gyermekek azt játsszuk, hogy kiállunk a barakk elé,
nézünk fölfelé az égre, és akinek először csöppen vér az arcára, az
nyer, vér!, kiáltjuk boldogan, ha a puha, meleg érintést érezzük, vér!,
vér!, vér!, győztem!, ha egyszerre többen kiáltjuk, akkor a vércsepp
nagysága dönti el, ki nyert, az egyetlen játék, amiben csalni nem
lehet, mire kifáradunk, csupa vér az arcunk meg a hajunk, vér
csorog le a nyakunkon, idegen vérrögök remegnek a bőrünkön,
Nényu szentségelve csutakol bennünket napestig
563
a bogáncsokat meg az ördögszekereket már mind kitépte a crivăţ
a puszta fáradt, porhanyós földjéből, júliusban még kéken-lilán-
vörösen hullámzik az egész Bărăgan, bókoló mezei iringók tengere,
végtelen hullámzás tölti meg az ember lelkét, de ne szépítsük a
dolgot, mondja Anyánk, hagyjuk ezt a szívbe markoló iringót,
ördögszekér, ez a pontos megnevezés, az ördögszekér különösen
kedves szó neki
564
szörnyű, nézi Anyánk elbűvölten a meddő pusztát, elföldelt
emberek sokasága integet nekünk a száraz kórókkal és tövises
bokrokkal, gyertek, ti ördögszekerek, mentsetek meg, vigyétek innen
a csontjainkat és a történeteinket, suttogja Anyánk, a végtelen mező
meg csak sziszeg, pörög, ropog, gyönyörű, mondja Anyánk
565
Anyánk szerint a szörnyű meg a gyönyörű ugyanazt jelenti,
szerelemből születik mindkét szó, Isten hal meg és támad fel
bennük, amikor kimondod őket, de vigyázz, hiába föl ne vedd
egyiket sem, mondja, még az életed árán sem, ha egyiket kimondod,
mondd ki gyorsan a másikat is, ha élni akarsz, Ló tisszá et-sém-Adonáj
Elo`hechá lassáv, nem értem, mondom, mit nem lehet ezen érteni,
kérdezi, Isten nevét hiába föl ne vedd, ezt mondja a törvény, jóság és
mindenhatóság, igazságosság és irgalom, sohasem külön, ne ejtsd ki
egyiket sem a másik nélkül, érted már?, és így tovább, így tovább,
eszedbe ne jusson a segítségére sietni
566
ciulin, mondják a románok, nem bogáncs meg bókolás, és nem a
semmibe futó ördögszekér, a ciulin sokkal jobb, elfojtott visítás és
szerelmi önkívület, előbb a langyos és puha băltăreţu fodrozza a
tövises tenger felszínét, mi így ejtjük: böltörecu, a băltăreţu az
álmatag és szelíd Ialomiţa felől fúj, nekünk Jálomica, nyomában jön
sivítva az orosz és ukrán földön felbőszült crivăţ, a mező keleti meg
északi pereme felől, majd egyre közelebbről hangos roppanások
hallatszanak, mintha sok ezer vékony csont törne szilánkosra, akkor
az ördögszekér elkezd vonaglani a vastag porban, előbb idegesen
ráng meg csapkod, mintha nem akarná tudomásul venni az
elkerülhetetlent, amikor pedig, újabb roppanás, elszakad a
gyökerétől a bokor, előbb fölemelkedik, majd pörögve lehuppan és
futni kezd a ferde fényben, nagyokat ugrálva, őrülten és  szabadon,
Nyugat felé, amerre Apánk börtönét sejtjük
567
semmi sem nő ki a földből magától, csak az ördögszekér, nimic nu
răsare de la sine, nimic, în afară de ciulini, tanítja szegény Istrati mester,
a teremtés előtt a föld kietlen és puszta volt, tele gömbölyű
ördögszekérrel, acélkéken hullámzott az egész semmiség, amikor
pedig föltámadt a crivăţ és Isten didergő lelke megérintette a föld
felszínén zenélő töviseket, nem volt szíve eltörölni őket, dacă vrei să
te afli singur cu dumnezeul tău, ha egyedül akarsz maradni a te
isteneddel, atunci du-te pe Bărăgan, akkor menj ki a Bărăgan
pusztaságába, tanítja a keszeg Istrati
568
papírt és tollat készít elő, tanúkat hív, Anyánk diktál, Nadia
Russo pilótaasszony hibátlan román mondatokra fordítja le Anyánk
megfontolt szavait, testament, ez az első szó, végrendelet, én, Anyánk
neve, születési idő, hely, leánykori név, bűntetőjogi felelősségem
teljes tudatában, fiind în deplinătatea facultăţilor mintale, világos
tudattal és kényszerek nélkül beleegyezem, hogy Márika, a
gyermekek nyelvén Nényu, akit még férfi nem érintett, születési idő,
hely, fogadja örökbe a gyermekeimet, hét név, születési adatok,
továbbá meghagyom, hogy mindannyian vegyék fel a „Deme”
nevet, aláírás, 20 lej értékű okmánybélyeg, Republica Populară Romînă,
kerek pecsét, dátum, iktatószám, na tessék, köztársaságban élünk,
sőt népköztársaságban, mondja anyánk, kiment a fejemből, mondja,
hogy ez a mi köztársaságunk
569
Apánk nevét sehol nem említi Anyánk testamentuma, Apánkat ki
fogja örökbe fogadni?, kérdezte Pál testvér Anyánktól, őt már örökbe
fogadta az Örökkévaló, válaszolta Anyánk, és te beleegyeztél?,
erősködött Pál testvér, mit tehettem volna?, kérdezett vissza, és a két
üres tenyerét mutatta neki, mintha ott találná meg a magyarázatot,
mi nem fogadhatnánk örökbe őt?, makacskodott, mi heten?, erre
nem gondoltam, mondta Anyánk, inkább magának, mint neki, hét
ma született Deme, két lány és öt fiú integetett Anyánknak, a szekér
megindult Feteşti irányába és csakhamar eltűnt a puszta örvénylő
porában, Borduşani-ig sziszegő ördögszekerek követték a fogatot,
egymásba kapaszkodva gomolyogtak, ugráltak a szekér körül, a
nagyobbra nőtt gömbök fölszálltak a szekér fölé, Anyánk teste felett
repdestek önfeledten, boldogok az Örökkévaló eltévedt, tüskés
bolygói, gondolta Anyánk és lehunyta a szemét
 (Tagadd meg)
570
a csontjaimat, mondta Anyánk, vigyétek el a csontjaimat, ne
hagyjátok itt a lágerben, a csontok beszélnek, suttogta, amikor Marin
pungás taligájára emelték a testét, lehet, hogy nem is élt már, csak a
tüdejében megrekedt hangok szabadultak el, ce spune?, mit mond?,
kérdezte Romulus medikus, az utolsó szavak, azok a
legfontosabbak, mondta, akkor már csak a Lélek beszél, nem az
ember, Pătraşcu pap sűrűn vetette a keresztet, mintha a halál a
nevén szólította volna, a szekér indult volna már, de Nadia asszony
tűnt fel a lágersikátor végén, futott felénk és integett, hogy várjuk
meg, fontos mondanivalója van, Nényu elrendezte Anyánkon a
pokrócot, vizet csorgatott elnyíló szájába, nedves ruhával megtörölte
az arcát, megkente olajjal a cserepes ajkát
571
mindenki Nadia asszonyt nézte, vajon mit akarhat, várva várt hírt
hoz biztosan, hát persze, féleértés történt, nincs halál, egy anya nem
halhat meg, csak álmodjuk az egészet, már a mennyben vagyunk
mindannyian, mindjárt találkozunk Apánkkal, igen-igen-igen,
hamarosan együtt a család megint, csak előbb megfürösztenek az
angyalok, megkapjuk a hiányzó oltásainkat, fehér gyolcsba
öltöztetnek és Jézus trónja elé vezetnek, ott kiosztják nekünk az égi
fejadagokat, Jézus fölemeli sebes kezét és megáld bennünket, ahogy
Apánk szokta a szószékről, és attól kezdve bármennyit ehetünk a
fejadagból, nem fog elfogyni sohasem, egy fejadag és mégis végtelen
ideig képes szaporodni, kenyér és hal és valami finom édesség,
manna biztosan, a torkomban dobog a szívem, örömömben állva
bepisilek, kelj fel, Júlia, és járj!, szól majd rá Anyánkra a
pilótaasszony, így fog elkezdődni az égi életünk, Anyánk meg
leugrik a szekérről, mint aki hazaérkezett, asztalt terít, friss
lucernafőzelékkel kínál meg mindenkit és pirított keserűgombával,
mi pedig közösen megünnepeljük a feltámadást, száll a sztyeppe
finom pora, Nadia asszony minden lépésére apró porvulkánok
törnek fel a földből, egy másik idő, egy égi láger, onnan érkezik a
pilótanő, aki annyi angyallal került személyes ismeretségbe az égen,
amíg repülhetett, mint senki a világon, türelmesen várunk, de te
azért siess, drága Nadia, mert csípi a combomat ez az átkozott pisi
572
Nényu fent guggolt a szekéren Anyánk mellett, ő is menni akart
Feteşti-re, nem hagyja magára most sem, biztosan visszahozza
nekünk, végre, végre, Nadia asszony szó nélkül fölkapaszkodott
Nényu mellé, valamennyi pénzt nyomott a kezébe, azután Anyánk
fölé hajolt és jól hallhatóan azt mondta neki, tagadd meg a halált,
Júlia, nincs gyávább angyal nála, én ismerem őt, tudom, mit beszélek
573
Anyánk kinyitotta a szemét, rámeredt Nadiára, mint akire a
legtitkosabb búvóhelyén nyitották rá az ajtót, egész testében remegni
kezdett és kapkodta a levegőt, Nényu rémülten nézett Nadiára, nem
értett semmit ebből a keménységből, szedd össze magad, szólt rá
akkor Nadia Nényura, ne légy a cinkosa, majd leszállt a szekérről és
intett, hogy indulhatnak, ő csak ezért jött
574
ennyi az egész?, ezért vártunk annyit?, ezért a semmiért?, lehet,
hogy nem is pilóta ez a Nadia, lehet, hogy nem is repült annyiféle
égben, csak elhitette velünk itt a lágerben, messziről jött ember azt
mond, amit akar, mi meg halomra lettünk szerelmesek belé, én
boldogan rajongtam érte, egyszer a Pătraşcu-barakk előtt átöleltem a
derekát, a fülemet a hasára tapasztottam, hogy halljam én is az
angyalok hangicsálását a testében, amivel Ferenc testvérünk
dicsekedett, mert ő bizony hallotta, nem is egyszer, tele van
angyalokkal Nadia teste, bizony, ha akarna, repülni is tudna,
mondta nekünk fölényesen, mint aki egy titok birtokába jutott, és
most sokkal többet tud a világról, mint ami számunkra egyáltalán
elgondolható
575
nem sokáig hallgathattam a két asszony beszélgetését, mert Nadia
felkapott, a melléhez szorított, add nekem, Júlia, legyen nekem is
egy holdkóros Kisjézusom, mondta Anyánknak, legyen a tied,
Nadia, vigyed, még ma éjszaka úgyis visszabolyong hozzám és
mellém fekszik, és mindketten nevettek, nevettek, mint a késő őszi
Bărăgan felett a csillagok, Nadia asszony magához szorított, puszit
nyomot az arcomra, a fejemet aranypihés nyakához vonta, és én
akkor megéreztem a testében gomolygó szomorúságot, és attól
kezdve még jobban szerettem őt, ezt az égben bolyongó magányos
fogolymadarat, perdix perdix
576
Marin pungás megrántotta a gyeplőt, a szekér elindult a Borcea
irányába, elképzeltem, ahogy elhalad Anyánk kedvenc ikertavai
mellett, Blestemăţiile Mari és Blestemăţiile Mici, így hívták őket a
raszkolnyik lipovánok, Nagyátkok és Kisátkok, ezek az eltévedt
tengerszemek, ahogy a néma égre merednek, ezt szerette Anyánk,
iezer, szép szó, ha valaha is névváltoztatásra kényszerülünk, ennek a
két feneketlen tónak a nevét vesszük fel, mondta Anyánk, inkább a
Mindenhatónak, mint nekünk, Marina, Marina, Marina, o sută de ani
aş trăi, énekelte Marin pungás a bakon sírós hangon, Marina, ha száz
évig élnék is, téged szeretnélek, csakhamar porfelhőbe burkolóztak
mind, Marin, Nényu, Anyánk, a szekér, a kopott ló, a kerekek
nyiszogása, belőlünk meg egyszerre tört ki a sírás, mintha egy
szívtelen, az olcsó hatásokért élő-haló karmester intett volna be,
együtt sírni jó mégis, el kell ismerni, összekapaszkodtunk és sírtunk,
csak Nadia asszony nem ejtett könnyet, nem tudtam, hogy ilyen
szívtelen
577
a csontokról nem szabad megfeledkezni, hallottátok, mondta
Ferenc elsőszülött testvér, magunkkal visszük őket, ha megszökünk,
ahogy József csontjait is magával vitte Mózes Egyiptomból, a
megbocsátás hercege József, nem akárki, negyven évig cipelte Mózes
egy báránybőr zsákban, nem adta oda senkinek, jobban féltette,
mintha angyalszárny lett volna bene, még alvás közben sem vált
meg tőle, csak a halála napján, amikor Józsuéra hagyta, vidd te
tovább, Józsué, és vigyázz rájuk, a megbocsátás hercegének csontjait
rejti ez a zsák, Józsué átvette a zörgő-csilingelő zsákot és
megkérdezte, kinek kell megbocsátanunk, Mózes?, az
Örökkévalónak, Józsué, neki a legnehezebb, aki neki megbocsát,
otthonra talál a világban, Józsué pedig vitte a zsákot tovább, és
cipelte Mózes szavait is, csak amikor a Jordán folyóhoz ért, vette
észre, hogy nem is ő viszi József csontjait, hanem a csontok viszik őt,
és félelem nélkül belegázolt a megáradt folyóba, hogy átmenjen az
ígéret földjére, a folyó pedig kettényílt előtte, mint Mózes előtt a
Nádas-tenger, esküdjetek, mondta Ferenc elsőszülött testvér, mi
pedig megesküdtünk, mint régen, Freidorfban, rabok többé nem
leszünk, az egyszer szent, nem sírtunk tovább, csak Ferenc testvér,
az ő szeméből folynak a legsósabb könnyek, erre az eredményre
jutottunk a legutóbbi családi könnyversenyen, amibe Nadia és Teréz
asszonyok is beszálltak
578
nem is tudtam, hogy Anyánknak vannak csontjai, és hogy a
csontok beszélnek, én legalábbis sohasem hallottam őket, pedig
milyen sokszor belebújtam Anyánkba a szalmán, késő bánat, ez a
szekér elment, milyen jó, hogy vannak csontjai, akkor mégis
maradunk valamivel, majd felváltva hordozzuk a zsákot, amikor
megszökünk, mint Mózes, és hallgatjuk az összekoccanó csontok
zenéjét, amíg haza nem érkezünk és át nem adjuk Apánknak, hogy
vegye most már magára ő is őket, és vigye, vigye, egészen a mennyei
trónusig, ahol az utolsó ujjpercig el kell majd számolni velük, és a
hangszálakkal is, ha esetleg a hangszálak is csontból volnának, de
ezt nem tudom megmondani
 (Escadrila Albă)
579
a Nadia-barakk keletre néző falán nagy méretű ikon derengett, a
kép a megfeszített Krisztust ábrázolta, teljesen meztelenül, sem a
kötelező gyolcs colobium, sem a hófehér subucula nem rejtette el a
Megváltó szelíd ágyékát,  a fejét viszont barna bőr, fülhallgatós
pilótasapka védte a  dögevő madaraktól, a kereszt körül senki sem
állt, sem a tanítványok, sem Mária, sem a kegyes asszonyok a
balzsamozásra előkészített kenőcseikkel, a kereszt alatt sok-sok fehér
koponya világított, kicsik, nagyok, közepesek, nem lehetett
megszámolni őket, virágba borult ördögszekérbokrok, iringók és
katángok emelkedtek ki közülük, a felhőfoltos kék égen fehér színű
repülők hasították az eget, pilótalányok integettek a szenvedő
Pilótajézusnak, a gépek törzsére Nadia a lányok nevét is felfestette,
Marina Ştirbey, Virginia Duţescu, Irina Burnaia, Victoria Pokol,
Maria Adam, a Megváltó pedig mintha kifejezetten őket kémlelte
volna, és nem a hallgatásba burkolózott Atyaistent, aki nem tudta
megválaszolni neki, mármint a saját fiának élete utolsó kérdését,
nevezetesen, hogy miért hagyta el őt, és miért engedte, hogy
ártatlanul kivégezzék a koponyák és az ördögszekerek fennsíkján
580
itt fogunk aludni az ikon alatt, adta ki az utasítást Nadia, amíg
vissza nem tér Júlia, visszatér?, kérdezte Péter testvér mohón, ha
magától nem, mi fogjuk visszahozni, válaszolta ellentmondást nem
tűrő határozottsággal Nadia, ki ez a te Jézusod?, kérdezte Lídia
nővér, én festettem, tetszik?, mondta Nadia, szépen festesz,
állapította meg Lídia, Jézus miért meztelen?, kérdezte
Máriamagdolna, mert így feszítették meg, anyaszült meztelenül, jött
a válasz, meztelenül?, kételkedett Máriamagdolna, igen, letéptek
róla minden ruhadarabot, mielőtt megkínozták és megölték, felelte
Nadia, sohasem láttam Jézust meztelenül, mondta Lídia nővér
581
 Nadia gyertyát gyújtott, az ikon elé tette a földre, amikor felállok,
ti is álljatok fel, amikor meg keresztet vetek, vessetek ti is keresztet,
mondta, ima közben az ikont nézzük, de nemcsak a szemünkkel,
hanem minden porcikánkkal, és ha teljes szívünkből imádkozunk,
Krisztus ránk mosolyog a keresztről, és megbocsát mindenkinek, aki
magára hagyta, mindenkinek?, kérdezte Ferenc testvér, kivétel
nélkül mindenkinek, válaszolta Nadia, és belefogott az imába
582
az ima végtelenül hosszúnak tűnt, Nadia néha kiszólt nekünk a
kötött szövegből, ez volt az első konták, mondta, most pedig a
ráfelelő ikosz jön, aliluia, aliluia, keresztvetés háromszor, majd
leborulás, Nadia imája az istenszülő Szűzmáriát szólongatta, aki
hiányzott az egész falat betöltő ikonról, az óarany fakereszten függő
Jézus közvetíti Szűzmáriának a rajongó szavakat biztosan, a gyertya
lángja ide-oda ugrált a szavak elől, amikor egyszerre mondtunk
áment, majdnem kialudt, de nem, mégsem, újult erővel tört fel a
vérvörös mécsesből, Krisztus végigtáncolta az imát a
gyertyafényben, hol fölfelé ugrott egy nagyot, hol oldalra, csak
amikor Nadia leoltotta a gyertyát az utolsó ámen után, nyugodott
meg végre-valahára
583
mi egyre türelmetlenebbül vártuk a hosszú ima végét, már sem az
ámeneket, sem az aliluiát nem mondtuk, és keresztet sem vetettünk,
Nadia biztosan megfeledkezett rólunk, forró hullámokban törtek fel
belőle a szent szerelem szavai, ebben a lágerben mindenki szerelmes
és mindenki hosszan imádkozik, gondolta Lídia nővér, még Marin
pungás és Livezeanu szekus őrnagy is, ők is folyton szerelmesek
és  ők is imádkoznak, ráadásul ugyanahhoz a szenvedő istenfiúhoz
és az anyjához, aki titokban, szalmába bújva szülte meg törvénytelen
gyermekét, Péter és Ferenc testvér nem bírták tovább, elaludtak
szépen a szalmán, a lányok Nadia holmiai között turkáltak, maguk
elé emelték a ruhadarabokat, a csipkeszegélyű fehérneműket,
kalapokat próbáltak fel, királyi kitüntetéseket tűztek egymás
mellére, Pál testvér fölrakott az asztalra mindent, ami ehető, láttátok,
mondta Nadia az ima befejeztével, milyen kedvesen mosolygott le
ránk Jézus?, de mi nem láttunk semmit
584
ezt az egy imát tudom, mondta Nadia, mint aki nagyon messziről
tér vissza közénk, akathisztosz, így hívják, ő írta, ez a férfi, aki a
kereszten függ, nézzétek meg jól, pilóta volt ő is, mint én, tanított is
engem Bukarestben, egyszer leszállás közben leállt a repülőgépe
motorja, a gép meg lezuhant, szikrázva csúszott a kifutópálya
betonján, amikor meg végre leállt, ő csak kilépett a roncsok közül,
mint egy fehér madár, Băneasán történt, mindenre emlékszem,
rohantunk a repülője után, hogy kihúzzuk a roncsból, de mire
odaértünk, ő már az egyenruháját tisztogatta, repülsz még,
Alexandru?, kérdeztem tőle, ezután már csak repülni fogok, Nadia,
leszállás nélkül, mondta a férfi, az enyedi börtönben ölték meg a
kommunisták, pedig angyal volt már, mire letartóztatták, semmi hús
meg vér, csak csont és Lélek, és mégis meg bírták ölni, mondta
Nadia, ki érti ezt?
585
a lányok megtalálták Nadia fényképeit, kirakták őket szépen
sorba a földre és az ébredező Ferenc testvérnek magyarázták, mit
ábrázolnak, Ferenc testvér, mióta fölrobbant a kezében a karbid,
hiába meresztette a szemét, csak fekete-szürke és vörös foltokat
látott, arcát fénylő fekete varratok szabdalták, alig ismertük fel,
szemgolyóján élénk piros pöttyök virítottak, ide-oda ugrált a két
kicsi, lakatlan bolygó, mintha a körülötte felbukkanó képeket
üldözné, hogy jelenjenek meg végre benne is
586
milyen szép vagy, Nadia, mondták a lányok, kibe voltál úgy
igazán szerelmes?, kérdezte Lídia, a férjembe, Saşa Russóba, de
belőle nagy nehezen kiszerettem, miután elhagyott, Alexandruba,
ebbe a drága Sandu Tudorba szerettem volna szerelmes lenni,
mutatott az ikonra, de ő kolostorba vonult, előled, Nadia?, kérdezte
Lídia, biztosan nem, kolostorba önmaga elől vonul az ember, és
utána?, az én szent Sandum után Antoine jött, egyenesen az égből,
jött és ment, mintha csak álmodtam volna, de mégsem tudtam
elszakadni igazán tőle, azt hiszem, még most sem, Antoine de Saint-
Exupérybe bolondultam bele, így hívták ezt a francia gyönyörűséget,
itt van, mutatott rá egy fényképre, mellettem áll, a bukaresti Királyi
Repülőklubban pezsgőzünk éppen, Antoine, Antoine, ismételték a
lányok, és Nadia ruháiba bókoltak egymásnak, milyen szép név,
legalább olyan szép, mint a tied, Nadia, mesélj nekünk Antoine-ról
587
titokzatos férfi volt, nagyon félénk és hallgatag, a klubban
minden nővel kezet fogott, és ez nagyon imponált nekünk, sokat
hallgatott az asztalnál és alig emelte fel a fejét, mintha valakivel
állandóan beszélgetne magában, a  vacsora után odalépett hozzám,
engedélyt kért, hogy bemutatkozzon, kezet nyújtott, én is
bemutatkoztam neki, a leánykori nevemet mondtam, Mademoiselle
Brjozovszkaja, pedig akkor még nem is váltam el hivatalosan
Russótól, mademoiselle?, kérdezte Antoine, igen, válaszoltam, azaz
majdnem, hamarosan mademoiselle megint, most még madame, de
csak papíron, és Antoine a szemembe nézett és nem akarta elengedni
a kezemet, igen, igen, én vagyok az a titokzatos Madame de M.,
akiről a naplójában írt, rólam írt és a szerelemről, azt írja, a szerelem
nem az embernek való, biztosan elhibázta az Örökkévaló, amikor az
embert megajándékozta a szerelemmel
588
ez az utolsó kép, a felszállás előtt, én fényképeztem, már forogtak
a Lockheed F-5B propellerjei, mielőtt elindult volna, még elővette a
zsebéből a jegyzetfüzetét, kitépett belőle egy lapot, írt rá valamit és
ledobta nekem, megvárta, amíg felveszem és elolvasom, amikor
fölnéztem rá, máris intett, a motor felbőgött, a repülő rohanni
kezdett a kifutópályán, én meg szaladtam utána, mintha az eszemet
vesztettem volna, a repülő felszállt, nyugat felé fordult és eltűnt az
alacsonyan szálló felhők között, én pedig ott álltam és nem tudtam
elmozdulni, csak sírtam és sírtam, vajon mit csináltam rosszul?,
kérdeztem magamtól, végül a comandor jött értem, a drága Mariana
Drăghescu, ő volt a  parancsnokom, elolvasta Antoine üzenetét, „a
mi fajtánk, Nadia édes, csak olyan nővel csókolózik, akibe
szerelmes”, ennyi állt a füzetlapon, őrizd meg, mondta, Mariana, és
ne mutasd meg senkinek, majd átölelt és visszavezetett a hivatalos
búcsúztatásra kivezényelt bajtársaimhoz, ott voltak mind a
pilótalányok, Marina, Virginia, Irina, Victoria, Smaranda, Stela,
Maria, mindannyian engem sirattak, de én nem a sírást, hanem a
repülés boldogságát festettem az arcukra az ikonon, ki tudja, melyik
lágerben vannak, ha élnek még egyáltalán
589
én akkor már az Escadrila Albă repülőszázad egyik repülőjét
vezettem, egy lengyel RWD 13-ast, itt van, ez én vagyok, kicsikék,
megismertek?, Doamne sfinte!, mi ez a mosoly az arcomon!?, hagyjuk,
hagyjuk, arra készültünk, hogy sebesülteket szállítsunk a frontról a
hátországba, ha kitör a háború, a háború persze kitört, naponta
többször is felszálltunk, ott repülök én, nézzétek, a kereszt felett
éppen, mögöttem a repülőszázad kutyája ül, Moţ, így hívták, ha
ismeretlen jelzésű vadászgépet pillantott meg, ugatni kezdett,
nagyon jól képzett, kedves kutya volt, felváltva repült a lányokkal és
a fiúkkal, még bevetéseken is részt vett a fronton, végül Adrian
Carppal zuhant le a mi Moţ kutyánk, valahol Szentpétervár
közelében lőtték le a gépet, soha nem találtuk meg őket
590
egy egész éven át festettem ezt az ikont, nem is emlékszem,
hányszor vakartam le a falról a Pilótajézus testét, valahogy mindig
hazugra sikerült mindene, de leginkább a szenvedése, míg egyszer
fölrémlett bennem, hogy Ogyessza mellett, egy páncéltörő árokban
láttam először megcsonkított és kivégzett katonákat, az egyiknek
kettéhasították a fejét, hófehér agya a koponyája mellett derengett a
sötétben, olyan elevenen élt bennem a kép, mintha tegnap láttam
volna, akkor éreztem, hogy megtaláltam a megoldást, ők a
megoldás, ezek a szerencsétlen ukrán katonák, meztelenek voltak
mind, volt, akinek a lábkörmei, az ujjai vagy a mellbimbói
hiányoztak, katona lányok is voltak közöttük, még szinte
gyermekek, hogy világított a fehér testük!, Doamne!, Doamne!, ennyi
Jézust egy helyen sohasem láttam még
591
 a háború után engem a bukaresti lakásomon tartóztattak le, a
Lascăr Catargiu téren laktam, tudtam, hogy én következem,
Alexandrut már elvitték, Romanescu tábornokot és George Polizut a
nyílt utcán fogták le, ők ketten tárgyaltak angol diplomatákkal a
lakásomon, háború, titkos tárgyalások a szövetséges hatalmakkal, és
a remény, a remény, a remény, hogy jól ki lehet jönni ebből az
őrületből, ó igen, legelőször mindig a reménnyel kell leszámolni,
kicsikék, boldogok, akik kiűzték a szívükből a reményt, mi jártunk
végül is a legjobban, akik itt vagyunk ebben a lágerben, mások meg
börtönben vannak, mint az apátok, ők is jól jártak, a lágerben is és a
börtönben is azok lehetünk, akik vagyunk, kicsikék, legfeljebb
karcerbe zárnak vagy megölnek, mint Alexandrut, ő is jól járt
Enyeden, egyenesen a szentek közösségébe emelkedett a vérebek
közül, fel, fel, a hetedik égbe
592
mielőtt idehoztak volna Lăteşti-re, én is ültem hét évet,
Romanescu tábornokot és Polizut azonnal kivégezték, hazaárulással
vádolták őket a hazaárulók, ki más, én Csíkszeredában voltam
börtönben, képzeljétek, még magyarul is tudok, csak egy mondatot,
igaz, de a legfontosabbat, azt tanították meg nekem a lányok, hogy
ember küzdj és bízva bízzál!, ennyi, de ez elég volt, sokat segített
rajtam, valaki elkiáltotta a cellában, ember küzdj és bízva bízzál!,
mire mindenkiből kitört a röhögés, a cella kövén fetrengtünk és nem
bírtunk leállni, bejöttek ránk az őrök, gumibotokkal vertek,
egyszerre tört rátok a havi vérzés, az úristeneteket!, de mi tovább
kacagtunk, nyerítettünk és visítoztunk, ott a börtönben tanultam
meg teljes szívemből és teljes lelkemből nevetni, bizony, ott
számoltam le egyszer és mindenkorra a reménnyel
593
vége az esti mesének, gyerekecskék, lefekvés, egy-kettő, jó, jó, de
előtte ígérd meg nekünk, Nadia, hogy igent mondasz ennek a Guy
Bossynak, mit számít az, hogy tíz évvel fiatalabb, mint te, már
hányszor megkérte a kezedet és kidíszítette a barakkját a kézfogóra,
rajong érted, Nadia, ne kosarazd ki szegény fiút, meglehet, hogy
rajong értem, de nem biztos, hogy szeret, mondta Nadia, inkább csak
magának, mint a lányoknak, na elég legyen, ezt is megbeszéltük,
még az is megtörténhet, hogy igent mondog neki, Lídia és
Máriamagdolna nővérek Nadia mellé bújtak a deszkaágyon, a fiúk
meg ahol értük a szalmán, Nadia eloltotta a gyertyát, csend lett,
mintha mindenki azt figyelte volna, ki alszik el leghamarabb, Ferenc
testvér szólalt meg elsőnek, ember küzdj és bízva bízzál, huhogta a
szellemek hangján, erre kitört belőlünk a nevetés, kukorékolva
kacagtunk és nyerítettünk, mint a csíkszeredai fegyenclányok,
fetrengtünk a szalmán, Nadia is nevetett, mint egy gyermek
594
csend!, csend!, kiáltotta Nadia, valaki veri az ablakot, felkelt,
meggyújtotta a gyertyát és az ablakra tapadt archoz emelte, Marin
vagyok, doamna Nadia, Marin, a pungás, tudja, hallatszott kívülről,
mit akarsz itt ilyen későn, Marin?, a fecioara üzente, fecioara Marika,
tudja, hogy segítségre van szüksége, doamna Júliát egyenesen a
halottasházba rakták, hova?, la morgă, igen, valamit tenni kellene,
ennyit üzent, gyere be, Marin, invitálta Nadia a pungást, ülj az
asztalhoz és egyél, mi addig összeszedjük magunkat és indulhatunk
Feteşti-re, a kölykök is jönnek, doamna Nadia?, kérdezte Marin
pungás, mindenki, válaszolta Nadia, készüljetek
 (Karbid)
595
a jégszilánkok elmaradtak, a hótorlaszok elmaradtak, elmaradtak
mögöttünk az orosz szelek is, a barakk körüli kórókerítésből nem
maradt semmi, száranként tüzeltük el, hogy legyen valami
fogalmunk az idő múlásáról, télen, az óortodox karácsony után nem
mozdul senki a telepen, az idő ráfagy a vékony ablakokra, tüskés
jégvirágok borítják be az ablakszemeket, száz évig, mint a mesében,
nem lehet kilátni a barakkból, és nem lehet belátni sem, sötét van
még, amikor kihajtják az embereket dolgozni, és besötétedik, mire
visszatérnek, a kitaposott ösvényeket reggelig szétrúgja a szél
596
megnyaltam az ablak virágait, ráfagyott a nyelvem az üvegre,
csak nagy nehezen tudtam letépni, vérzett a nyelvem és vérzett az
ablak, megfogadtam, hogy tavaszig nem beszélek, nem mondok egy
szót sem, a hótorlaszok alól kimeredő ember- és állattetemeket
összeszedték és közös sírba temették a deósok, hosszú volt és
mozdíthatatlan a tél, mint mindig, elmaradt mégis mögöttünk,
semmi nem múlik el nyomtalanul, vörös fagydaganatok
éktelenkednek a lábujjaimon, nyers krumplikarikákat próbálok rájuk
kötözni, azt mondják, szerencsés vagyok, hogy nem kell levagdosni
egyenként a lila ujjaimat, mint Nényunak, fájnak és viszketnek, van
még élet bennük, ilyen egyszerű, a puszta forró pora biztosan
meggyógyít, nyárig meg csak kibírom valahogy
597
a bolyhosodó sztyeppéről vastag pára emelkedik az ég felé,
nyomában pusztai csenkesz nyújtózik, az árokparton kövér porcsin,
muhar és lándzsafű mocorog, Nényu Anyánk egyik gyöngyház
színű melltartóját szabja át Lídia méretére, készül idősebb nővérünk
első melltartója, két hegyes kúp függ a fémcsatos pántokon,
Máriamagdolna kikapja Nényu kezéből és magára próbálja, maga
engem ne tegezzen, fiatalúr!, mondja a vihogó Pál testvérnek, és
magát illegetve körbetáncolja az asztalt
598
nehéz idők elé nézünk, Ferenc testvér több időt szán a
fésülködésre, mint a lányok, pedig csak színes foltokat lát, mióta
felrobbant a kezében a karbid, még az aranyat érő étolajból is lopott
egy kiskanálnyit, hogy a hajára kenje, ezt a szégyent is meg kellett
érnünk, István és Pál testvérek sorban állnak az egyetlen fésűért,
gyanúsan fénylik az ő hajuk is, már csak hármunkra számíthat
Anyánk, a három kicsire, világos, de Máriamagdolnára már biztosan
nem sokáig, mi ketten Péterrel beérjük a fegyencfrizurával, Nényu
kopaszra nyír bennünket, legalább mi ketten ne tetvesedjünk
599
egyik évszak jön a másik után, ahogy elő van írva, a vonuló
felhőkkel változunk mi is, de nem éppen jó irányba, a fogság ideje
viszont mozdulatlan, hiába telnek az évek, mi csak Lăteşti lágert
látjuk magunk előtt, fogoly Apánkat pedig még mindig nem
bújtatták láthatósági mellénybe az angyalok, minden télen, amikor
belefagyunk a barakkba, elölről kezdődik az évek visszaszámolása
600
Anyánk több évet fiatalodott a feteşti-i hullaházban, mintha
bizony valaki kisimította volna rajta a fogság gyűrődéseit, a bőre
olyan bársonyos lett, mint egy újszülötté, az arca kisimult, a haja
visszanyerte selymességét és fényleni kezdett, lábcédulája a feje
felett lóg a falon, a születési rubrika kitöltetlen maradt rajta, csak a
halálozási adatokat írták rá a rögtönzött kartondarabkára, eszerint
már akkor beállhatott a halál, amikor a kórház ápolói leemelték
Marin pungás szekeréről és egy kerekes vastepsire tették, majd
legurigáztak vele a halottak pincéjébe, és magára hagyták, pedig
akkor még biztosan élt, mondta Nényu, valamit mondott is, amiből
Nényu csak a gyerekek szót értette, Anyánk persze nem emlékszik
semmire
601
már hajnalodott, amikor mi Marin pungás szekerén a kórház elé
értünk, Nényu rámutatott a bádogajtóra, amely mögött eltűnt
Anyánk, de lehet, hogy már csak a teste, Nadia intett, hogy
kövessük, és habozás nélkül megindult velünk a Morga feliratú
vasajtó irányába, az ajtó előtt egy-egy gyertyát nyomott a kezünkbe,
meggyújtotta mindegyiket, majd kinyitotta előttünk a hullaház
ajtaját, befelé, vezényelte, keressétek meg és hozzátok ki, én addig
szóba állok az ügyeletessel
602
Nadia asszonyt mindenki ismerte a környéken, babonás tisztelet
övezte, doamna locotenent de aviaţie, repülő hadnagy asszony, így
szólították, még Livezeanu szekus őrnagy sem mert káromkodni a
közelében, sőt amikor túl sokat ivott, őszinteségi rohamában azt
hajtogatta, szart sem érek e mellett a nő mellett, még a kezét is
megkérte Nadiának, de csak részegen tudta összeszedni a
bátorságát, nincs az a feleség, akit magáért el ne hagynék, drága
repülő hadnagy asszony, de Nadia végül, hosszú udvarlás után a
nála tíz évvel fiatalabb Guy Bossy hadmérnöknek és
diplomataivadéknak mondott igent, talán nem szerelemből, hanem
hogy biztonságban legyen Livezeanu ostromaitól, át is költözött Guy
Bossy barakkjába, Lídia nővér és Máriamagdolna voltak a
koszorúslányok, Ferenc testvér vitte előtte a gramofont, István és Pál
cserélgették a lemezeket és tekerték a kurblit, Tereza asszony és
Anyánk kísérték karonfogva, átadták a vőlegénynek a
pilótamenyasszonyt, aki Antonescu marsallné karján várakozott a
feldíszített barakkja ajtajában
603
én Ferenc testvér kezét fogtam a hullaházban, mert nem látott
semmit, gyertyát sem kapott Nadiától, de részt akart venni ő is
Anyánk kihűlt testének elrablásában, Péter testvér Lídia nővérbe
kapaszkodott, Nényu a kórház kapuján kívül maradt Marinnal, mert
a pungás félelmében máris vissza akart indulni Lăteşti-re,
megindultunk mind a heten a betonágyakra és fémtepsikre rakott
halottak között, nem féltünk, és nem értettük, miért nem félünk,
anya, anyácska, hol vagy?, szólítottuk suttogva Anyánkat, de
Anyánk nem felelt, pedig ő aztán nagyon jól tudta, hogy hol van
éppen
 604
az alagsor folyosója háromfelé ágazott, Pál és István balra indult,
én és Ferenc testvér előrementünk, a lányok Péterrel jobbra
fordultak, a gyertyát a halottak arcához emeltük, a homlokukra
csöpögött a forró viasz, fénytelen szemmel néztek vissza ránk,
fölriadt legyek repültek fel az eltátott szájakból, zavarodottan
dongtak a rángatózó gyertyafényben, Ferenc megbotlott az egyik
betonágy lábában és megkapaszkodott egy lecsüngő kézben,
megvan!, kiáltott fel Ferenc testvér, anyácska, itt vagyunk!, érted
jöttünk!, én visszarántottam Ferencet, majd bizony ő fogja megtalálni
Anyánkat a vaksi szemével, ő az, erősködött Ferenc, gyertek ide, a
kezét fogom, akkor én lábujjhegyre álltam és megvilágítottam a
halott nő arcát, Anyánk volt az, igen, Ferenc elsőszülött nem
tévedett, kerekes fémtepsiben feküdt, az egyik keze a tepsi mellett
lógott, ebben kapaszkodott meg Ferenc testvér, anya!, anyácska!, én
öltelek meg!, én!, én!, én!, ismételgette, közben a többiek is odaértek,
hallgass, Ferenc testvér!, csitították, hallgass már!, nem te ölted meg,
verd ki a fejedből!, csend lett, a  gyertyák megvilágították Anyánk
kicsi testét, nekem az jutott eszembe, hogy én is elférnék mellette
kényelmesen ezen a hűvös fémtepsin, akkor Anyánk hirtelen nagy
levegőt vett, majd remegő tüdővel kilélegezte, mintha sóhajtott
volna, Pál testvér a mellére tapasztotta a fülét, mozog, mondta,
mozog a szíve!, Anyánk kinyitotta a szemét, ránk nézett, végre,
verebecskék, végre értem jöttetek, mondta, mehetünk
605
Anyánk napokig feküdt Nadia ágyában, ugyanúgy, mint a
tepsiben, nem beszélt, nem nyitotta ki a szemét, Nényu és Nadia
felváltva virrasztottak mellette, Tereza asszony frissen főtt levest
hozott mindennap, Romulus medikus a szívét hallgatta, megmérte a
vérnyomását, nem engedünk vissza, Júlia, mondogatta Nadia
asszony ragyogó arccal, mint aki győzött és a legjobban győzni
szeret, mi heten a mi barakkunkban aludtunk, Aurél és Nicu Balotă
vigyázott ránk, napközben átmehettünk Anyánkhoz, énekeltünk
neki és felváltva fogtuk a kezét, a lányok kibontották a haját,
megfésülték, majd befonták ismét és koronában tűzték a feje búbjára,
mert ez állt neki a legjobban
606
óarany színű, csöndes ősz kerítette hatalmába a sztyeppét, mintha
a füvek és bokrok, a vijjogó vércsék és a kányák, de még a telep
minden lakója is Anyánkra való tekintettel némult volna el, Anyánk
mégsem szólalt meg a hullaház óta, és a szemét sem nyitotta ki, volt,
hogy elmosolyodott vagy folytak a könnyei, de ennyi, egyenletesen
lélegzett, és ezt jó jelnek vettük, a lányok nedves ronggyal
törölgették az arcát, a kezét és a lábát, az én feladatom pedig az volt,
hogy Ferenc elsőszülött testvérnek minden apró részletet
közvetítsek, és a kérdéseire válaszoljak
607
egyik nap, amikor csak mi voltunk Anyánk körül,
Máriamagdolna megtalálta az ágy alatti lomtárban Nadia asszony
gramofonját és a lemezeket, Pál testvér Anyánk ágya mellé tette,
megtekerte a kurblit és föltette az első lemezt, ami a kezébe akadt,
ráhelyezte finoman a tűt, rövid zenekari bevezető után egy mély
hangú, szomorú nő kezdett el énekelni, nem is ének volt ez, inkább
valami átokmondás, vagy kíméletlen eskütétel, cine iubeşte şi lasă,
cine iubeşte şi lasă, Dumnezeu să-i dea pedeapsă, Dumnezeu să-i dea
pedeapsă, tărăişul şarpelui, şi pasul gândacului, vâjâitul vântului, pulberea
pământului, pulberea pământului, aki szerelmes, és elhagyja szerelmét,
büntesse meg azt az Isten, kússzon a porban, mint a kígyó, bogarak
lépjenek meztelen arcára, zúgó szél kavarja fel a port körülötte,
annyira megrémültünk a gramofon tölcséréből kiáradó hangoktól,
hogy senki nem merte leállítani a lemezt, mintha hirtelen jött vihar
kapaszkodott volna bele a puszta sörényébe és egyszerre szakította
volna fel az ördögszekerek gyökereit, bénultan hallgattuk az
énekesnő mélyről feltörő hangját, a tű megállíthatatlanul haladt
előre az átok fekete barázdáiban, Anyánk egyszer csak kinyitotta a
szemét, belekapaszkodott az ágy deszkájába és felült, végighallgatta
a dalt, csillogó szemmel nézett ránk és annyit mondott: tanítsatok
meg járni, verebecskék
608
 a legszebb bărăgani ősz köszöntött ránk, előbb csak kiültettük
Anyánkat a barakk elé, hogy süsse az őszi nap és fújja a puha őszi
szél, utána felváltva járni tanítottuk a barakk körül, ahogy kérte,
olyan könnyű volt, amikor ránk nehezedett, mint egy puha madár,
két oldalról fogtuk és biztattuk, hogy próbáljon meg kicsiket lépni,
Romulus medikus szerint vérfoltok is lehetnek az agyán, legyünk
türelemmel, naponta kétszer is aludt, mint a karon ülő gyerekek,
Maria Antonescu marsallasszony mézet és tejet küldött neki a
vékony hangú Scarlattal, mi pedig boldogok voltunk, hogy nem
kívánjuk a mézet, még titokban sem nyalunk bele, hanem az utolsó
cseppig Anyánknak hagyjuk
609
nem sírt többet remegő ajakkal, nem rágta a szája szélét, nem ölelt
magához görcsösen, mint aki láthatatlan támadóktól akarna
megvédeni bennünket, többször is elmeséltette velünk, hogyan
rángattuk ki a feteşti-i hullaházból Nadia asszony vezetésével,
milyen erősek vagytok, verebecskék, és én mindig erősebb akartam
lenni, mint ti, de feladtam, végre, elengedte a szívemet a szorítás,
nem tudlak megóvni benneteket senkitől és semmitől, a gyöngék
mindig a legerősebbek, igen
610
amíg némán feküdt Nadia asszony ágyában, attól féltünk,
haragudni fog ránk, amiért azon a nyár végi éjszakán kirángattuk a
hullaházból, és Marin pungás szekerén visszahoztuk Lăteşti lágerbe,
mert ő már akkor magához engedte és elfogadta a halált, megérezte
a halál és a szabadság szédületét, sőt a kiszakadó Lélek örömét, és
megszállta az eltávozók békessége, miért is kezdené újra az életét
ebben a lágerben, de sem Nényu, sem Nadia pilótaasszony nem
nyugodott bele Anyánk döntésébe, nem halhatsz meg gyáván, Júlia,
hajtogatta Nadia, ragadd meg a halál angyalát és vágd földhöz, de
Anyánk nem hallgatott rá, hagyta, hogy testét birtokba vegye a halál
és vigye magával, mindegy, hova, nincs ereje végignézni, ahogy
egyenként hullnak el a gyermekei, vagy tépi cafatokra az arcukat a
karbid
611
 a gyilkos üvegrepeszek, helyesebben Ferenc elsőszülött testvér
vére töltötte színültig Anyánk keserű poharát, ő már nem akarta
túlélni a forró karbid robbanását, ami a szeme előtt, a barakkunk
udvarán történt, elég volt, ennyit bírt el a szíve, és ezt nem tudta
befogadni a Lelke, képtelen életben tartani bennünket, és akkor már
jobb, ha ő megy el előbb, és majd az idő túloldalán találkozunk
ismét, ha egyáltalán fölismerik egymást a testünkből kikényszerített
lelkek
612
az ablakban állt Anyánk, azt látta, hogy Ferenc elsőszülött
testvérünk maga elé emel egy ledugaszolt literes üveget, amiben
sisteregve forrt a karbid, mi ott álltunk körülötte mind és figyeltük a
fejleményeket, arra készültünk, hogy majd Ferenc elsőszülött testvér
vezetésével karbiddal halászunk a Dunán, elég, ha beledobjuk a
vízbe az üveget a bugyborékoló karbiddal, az felrobban és a
meglepett halak felbuknak a víz színére, mi pedig kényelmesen
összegyűjtjük őket egy vesszőkosárral, és felerősítjük beteg
Anyánkat a friss hallal, Ferenc testvér éppen arra készült, hogy
bemutassa nekünk a Fermáról lopott karbid áldásos működését,
beletette a fehér rögöket az üvegbe, vizet öntött rá, az üveg szájába
parafa dugót nyomott, figyeljük meg, milyen magasra fogja kilőni a
dugót a sűrű gáz, mondta nekünk, és maga elé tartotta a palackot a
tenyerén, Anyánk minden erejét összeszedve sikoltozni kezdett, ne!,
ne!, ne!, az üveg Anyánk hangjával együtt robbant fel, Ferenc
testvérnek csupa vér lett az arca, levált mindkét szemhéja, belőlünk
is folyt a vér, de a szemünket nem érintették a szilánkok, csak a
Ferencét és Lídiáét, Lídia nővér mindkét szemüveglencséje elhasadt,
az arca vérzett, de rövidlátó szeme teljesen ép maradt
 (Lágermozi)
613
testes fénynyaláb, sokféle fénysugarak fonata a deósok feje felett
az ezüsttől a feketéig, a sugarak száma folyton változik, van,
amelyik a nyaláb aljáról megindul fölfelé, ide-oda ugrálva kikerüli a
többit, majd felszívódik, mintha soha nem is létezett volna, ha
valamelyik sugár kiszakadna a tekergőző fénysodronyból, egy
másik filmet, egy egészen más történetet vetítene a falra, vagy éppen
a fejünk fölé, a plafonra, ha még egyáltalán volnának rajta fehér
térségek, de a mész már régen lekopott, látszik a rozsdás
drótvégekkel összefogott nádborítás
614
a szemközti falon gyűrött vászon, ott terülnek el a fények, egy
fekete-fehér világ születik a fényből, soha nem gondoltam volna,
hogy a teremtő Isten ilyen kis helyen is elfér, a vetítőgép ritmikusan
kattog, morog, nyiszog, majdnem szétrobban tőle a vasszürke doboz
615
férfiak és nők, olykor gyerekek is, nagyra nőtt arcok bámulnak
ránk a holtak fekete-fehér országából, egyenruhába bújnak és
üdvözült arccal egymást gyilkolják, boldog az is, aki öl, és az is, akit
megölnek, égő házból fut ki sok ember, egyesek lángolnak, mint
akikbe villám csapott, visítozva menekülnek, de lekaszálják őket
mind egy szálig, mint a lucernát, fehér tüzet okádó géppuskák
ugatnak megállás nélkül, újszülött bombák hullanak a város
épületeire a repülőgépek törzséből, megdől egy templomtorony,
leesik róla a kereszt, a fegyverropogásokat és a vízbe zuhanó
bombák robbanásait szelíd vonós zene váltja fel, közben lassított
mozgással visszazuhan az égre robbantott víz a megsebzett folyó
testébe, a parton egy gyermek lefogja a haldokló katona szemét, a
tenyere elszíneződik a fekete vértől, sírásban tör ki, egy nagy sírós
gyermekarc tölti be a vásznat, sírok én is vele
616
 a vetítőgép mögöttünk pereg, nemcsak ez a sokféle fény, a
hangok is belőle áradnak ki, a vetítővásznon szép arcú szovjet
katonák harcolnak a gonosz németekkel, tankokra ugrálnak fel és
megindulnak felénk, ütött az utolsó óránk, de a végső pillanatban
megkegyelmeznek nekünk, pedig a nép ellenségei vagyunk mi is,
jobbnak látják mégis a német állásokat megrohamozni, ránk majd
biztosan a németek után kerül sor, repülők húznak el a fejünk felett,
tökéletesen be vagyunk kerítve mi is, mint a németek, a vetítőgép
testéből kiömlő fény fehéren izzó glóriát rajzol a deósok ide-oda ingó
feje búbjára, különbségtétel nélkül
617
az a szóbeszéd járta a telepen, hogy hamarosan hazaengednek
bennünket és felszámolják Lăteşti lágert, Livezeanu őrnagy eljött
hozzánk és kiosztotta a nevünkre kiállított oltási igazolásokat,
felsorakoztunk előtte, mint egy diplomaosztón, egyenként felolvasta
a nevünket és kezünkbe nyomta a hivatalos papírt, Anyánk aláírta
az átvételi ívet, nem baj, hogy nem vagyunk beoltva?, kérdezte
Livezeanut, nem baj, válaszolta az őrnagy, legyünk hálásak, hogy a
Párt gondoskodik rólunk is, de a gyerekek nincsenek beoltva,
próbálkozott még egyszer Anyánk, az oltási igazolás kézbesítése
rendelet, mondta Livezeanu, ugyanazok az oltások sorakoznak a
papíron, mint amiket a normális gyermekek megkaptak, copii
normali, ezt mondta Livezeanu, becsüljük meg magunkat
618
kihirdették a lágerben, hogy aki megbánja rendszerellenes bűneit,
kérheti felvételét a frissen megalapított Kommunizmust Támogató
Politikai Foglyok Országos Szövetségébe, a K.T.P.F.O.SZ.-be, más
szelek fújnak Bukarest felől, állapította meg Goma író úr, lépjen be a
szövetségbe, Júlia asszony, javasolta Goma író úr Anyánknak, ártani
nem árt, ha nem is használ, Anyánk csak legyintett, én már két
szövetségnek vagyok a tagja, Goma úr, az Ószövetségnek és az
Újszövetségnek, ez a kettő kitölti az életemet, hova sietnék?, ha jól
számolom, nekünk még pontosan tizennyolc évünk van hátra,
mármint a férjemnek, de hát az ugyanaz, semmi ok elkapkodni ezt a
szabadulás dolgot, nekünk aztán van időnk, a halálból visszatérők
fölényével beszélt Anyánk, mint aki megszerezte a hatalmat az idő
felett
619
Ferenc elsőszülött testvér magkapta Feteşti-en az első buletinjét,
benne a fényképére pecsételt lila D.O.-val, büszkén lobogtatta az
orrunk előtt, most már két igazi deós van a családban, Anyánk és ő,
ha megszökik a lágerből, márpedig így tervezi, börtönbe zárják, és
még egy cellába is kerülhet Apánkkal, jó neki, gondoltuk irigykedve
620
senki nem tudja, mi lesz holnap, Livezeanu sem, van, hogy együtt
iszik a K.T.P.F.O.SZ. újdonsült tagjaival, mindenesetre egy szép
napon fölmerült valakiben, ott fenn, Bukarestben, esetleg még
magasabb helyen, Moszkvában, hogy átnevelnek bennünket, nemes
gondolat, el kell ismerni, egyik napról a másikra összefűzött
híradókat és háborús meg kollektivizálós filmeket vetítettek nekünk,
felváltva kémleltük a látóhatárt, mikor bukkan fel a filmkaraván,
caravana!, caravana!, adtuk hírül a telepen, vonultak a deósok
moziba, bezsúfolódtak mind a kijelölt barakkba, jöttünk mi is
Anyánkkal mind a heten, a lányok Anyánk bal és jobb oldalán
foglaltak helyet, a fiúk két oldalról a lányokat óvták, így sem volt
könnyű védekezni a csókolózós jelenetekben, igazi fesztiválhangulat
lengte be a lágert
621
dúl a háború vagy a kollektivizálás, olykor nem lehet
megkülönböztetni a kettőt egymástól, a csúcsponton egymásra talál
az ifjú párttitkár és a falu legszegényebb és legszebb lánya, a
párttitkár és hamupipőke csókba forrnak össze, szédítően hosszú
csók, érdemeik szerint, a deós férfiak gyülekezete éktelen
füttyögésben tör ki, lekerül a férfizakó és a lány hímzett kabátkája,
vagy ha háborúban fogant a szerelem, a lány kilép a
katonacsizmából, a férfiról leesik a katonaköpeny, utána a zubbony,
remegő férfiujjak indulnak el a fehér blúz gombjai felé, de a
következő pillanatban már csak négy meztelen lábat látunk térdtől
lefelé, kettő belőlük szőrös, kettő meg vakítóan fehér, nem értem,
hogy miért ezt mutatják nekünk, a füttykoncert nem csillapodik,
tovább, tovább, biztatják a deósok a két főhőst, de nincs tovább, csak
az a négy lábszár, végül a felhők mögül kibújik a hold, egy virágba
borult almafát világít meg hideg fényével, ennyi, fölkel a nap, játék
traktorok szántják a játék földeket, a deósok lecsillapodnak,
érthetetlen, de a füttyögéseket és a kiáltozásokat az őrök nem
tekintik lázadásnak, ők is részt vesznek a biztatásban, minél
hosszabb a csók, annál jobban eltűnik a különbség foglyok és őrök
között, mindannyian, ők is és mi is azt nézzük, amit mutatnak
nekünk, és mindannyian azt szeretnénk látni, amit eltakarnak
előlünk
622
amikor megszállt az unalom, a fénynyalábot kémleltem a fejünk
felett, ahogy kizúdul a vetítőgépből és szétnyílik a  vászon előtt, a
leglaposabb filmhíradó fényei is gyönyörűek voltak, egyszer
fölálltam a padra és belenyúltam a fénynyalábba, az ujjaim árnyéka
megjelent a filmvászon kellős közepében, mintha a jelenet ismeretlen
szereplői volnának, a deósok fütyültek és káromkodtak, az anyám
istenét emlegették, pedig én találtam ki ezt a mutatványt, nem az
anyám és nem az anyám istene, dobják ki azt a kurva kölyköt!,
javasolta valaki, hátulról jókora fülest kaptam, a testvéreim
lerángattak, de már késő volt, soha nem éreztem ekkora hatalmat,
mint mikor a szétnyílt ujjak és a nagyra nőtt tenyér kitakarta a
vásznat és belenyomta a tankokat és a traktorokat a barakk falába,
még a reccsenést is hallottam, mintha poloskák és csótányok
páncélteste roppant volna szét a kezem alatt
623
a filmek jól végződtek, a végső győzelemre törő kollektivizálást
rövid beszólások és röhintések kísérték a nézőtéri sötétségben, de a
történet végét ez nem befolyásolta, halad minden az elkerülhetetlen
diadal irányába, ünnepre készül a nép, épül a tribün a felvonulási
téren, fekete-fehér zászlók és fekete-fehér virágok árasztják el a
filmvásznat, a katonazeneker rázendít, megindul a boldog tömeg,
közben gyermekek sokasága lepi el a dísztribünt, végre, erre vártam,
a gyermekek lázadására, a gyermekek átveszik végre a hatalmat,
Anyánk is biztosan örül a fordulatnak, a gyerekek tudnak rólunk, a
gyerekek számontartanak bennünket és igazságot szolgáltatnak
nekünk, de nem, nem ez történt, minden gyerek, kisfiúk-kislányok
kivétel nélkül megköszönték a Pártnak az önzetlen gondoskodást,
fekete-fehér virágcsokrokat nyújtottak át a pártvezetőknek, cserébe
undorító férfipuszikat kaptak, rájuk gondolhatott Livezeanu őrnagy,
copiii normali, normális gyermekek, ők biztosan megkaptak minden
oltást, jaj, jaj, jaj, hogyan maradhatott el a hatalomátvétel, pedig
sikeresen elfoglalták az egész tribünt, már csak az új köztársaság
kihirdetése lett volna hátra, ki érti ezt?, és velünk mi lesz itt a
lágerben, ha a gyermekek nem kerülnek hatalomra?
624
de valami váratlan mégis történt, mégis, mégis, mégis, a vetítőgép
forgása lelassult, pillanatra megállt, a celluloid filmszalag pedig
lángra lobbant, barnás-sárgás tűznyelvek lobogtak a vetítővásznon,
izgatott fénycsóvák cikáztak ide-oda, tüzet fogott a zsúfolt
felvonulási tér, pillanatok alatt elhamvadt a dísztribün zászlóstul,
kommunista pártostul, nyomtalanul eltűntek a nevető, boldog
fölvonulók, a lufik és a galambok, az első titkár elé emelt, hangosan
kacagó, nyakkendős kisfiú, a felvirágozott tankok és légvédelmi
ágyúk, a díszegyenruhások és a mosolygós bányászok, a
tornadresszes lányok és az óriási fakalapácsokkal hadonászó
munkásnők, mindenki, mindenki, egy pillanat műve volt az egész,
mégis óráknak tűnt, makulátlanul tiszta fény ragyogott ránk a
vetítővászonról, mintha az igazság napja kelt volna fel a barakkban,
lélegzetvételnyi csendet követően kitört a taps, brávó, brávó,
kiáltották a deósok, nem hagytak kétséget afelől, hogy a lángoknak
szurkolnak ők is
625
a fényárban úszó vásznon egy szép arcú angyal jelent meg,
meghajolt az ünneplő foglyok gyülekezete előtt a szűnni nem akaró
tapsban, megköszönte szerényen a tapsot, igen, az ő műve volt a tűz,
ezé a félénk angyalé, de hiába állt előttünk, nem vette észre senki,
csak én, fölálltam a padra megint és belenyúltam a fénybe, most nem
bántott senki, óriásira nőtt árnyékkezemmel meg akartam simogatni
az angyalt, de ő finoman elhárította, még nem jött el az én órám,
mondta mosolyogva, majd búcsút intett és eltűnt
626
láttátok?, kérdeztem a testvéreimtől, kit?, kérdezték, hát az
angyalt, válaszoltam, milyen angyalt?, kérdezték, hát azt, aki a tüzet
hozta és elégetett mindenkit a filmben, és miután mindenki eltűnt a
vászonról, ő jelent meg egyedül, meghajolt és megköszönte a tapsot,
válaszoltam, igen-igen, mondta Anyánk, én láttam, mondta, még
mielőtt a testvéreim megszólalhattak volna, ő volt az, mondtam, a
vak is láthatta, ki?, kérdezték a testvéreim, hát az Apánk, nem
láttátok?, ő jelent meg angyal képében és miatta fordult jóra minden
627
igen-igen, Apánk ezer kilométerre tőlünk börtöncellája ablaka
előtt állt éppen, kifelé nézett, amilyen messze csak bírt, tekintetének
éles sugarai áthatoltak a börtön falain és bennünket kerestek a
bărăgani sötétségben, és most végre megtalált, él, él, él, biztosan,
mondtam, és kitört belőlem a sírás
 (Depresiunea Transilvaniei)
628
most hogy szabadok vagyunk, megnéztem a térképen, hol van
Bukarest, az ország szíve, rossz helyen, sejtettem, a szívnek nem ott
kellene lennie a májtól délkeletre és a húgyhólyag északkeleti íve
közelében, mit képzelnek ezek, az ország patkóbele pedig, a büszke
Kárpátok, a szív felett kanyarodik, az egyik nyúlványa északnak, a
másik nyugat felé, a nyugati rész a remekműgyanús Retyezátot
maga mögött hagyva délnek fordul és nyomtalanul elkopik, mintha
gyáván meggondolta volna magát, micsoda összevisszaság, és még
képes megsértődni a Mindenható, ha a teremtést rossz hírbe hozza
az ember
629
a történelem rakta össze az országot, nem én, szól közbe a
Mindenható hidegen, a történelemhez pedig nem sok közöm van, ő
beszél és hozzám, igen, maga a Mindenható, hollói szárnyát hallom
susogni, én már régen elhatárolódtam a történelemtől, mondja, hátat
fordítottam neki és megtagadtam, egyszerűen kivontam magam
belőle, a történelemnek vége van, ha nem vettétek volna észre,
engem már csak az utolsó ítélet megtervezése foglalkoztat, a vad
Jelenések könyve színpadra állítása, ez most a nagy projekt, nincs
más, igazi remekmű a Jelenések könyve, esküszöm, lendül bele,
úgyhogy most éppen rendezői tanfolyamokra járok a
megtébolyodott Ezékiel próféta színházi műhelyébe, az utolsó nagy
dobásomra készülök, az egészen jól sikerült feltámadás és a Lélek
nagy hatású pünkösdi tűzijátéka után elért engem is a nagy válság,
sehogyan sem tudtam megújulni, belátom, mondja megtörten a
Mindenható, ott van például ez az indulatos Luther meg a
reformáció vagy minek is nevezik, nos igen, sápadt, csaknem amatőr
próbálkozás volt részemről, nem több, borítsunk fátylat rá, Luthertől
már ezerszer bocsánatot kértem
630
 ez itt a duodenum, azaz a vastagbél sötétbarna hegylánca,
fölöttünk éppen, ha a láger felől nézem, márpedig én mindent a
láger felől nézek, megszűnt ugyanis minden más nézőpont
számomra, ennyi maradt nekem a történelemből, ez a visszataszító
perisztaltika, bizony, nos ha a telep felől nézem, a hegyeken túl van
az otthonunk valahol, jobban mondva volt, amikor még mi is
szabadok voltunk és az Apánk is velünk lehetett, és volt otthonunk
is, ha a láger felől nézem tehát, akkor az otthonunk valahol arrafelé
terült el, ahol a hegyek körülöleltek és megvédtek bennünket a
gonosz crivăţ jeges lándzsáitól
631
a hegyeken túl, igen, a vastagbél bolyhos karéjában a nagy
kiterjedésű kármin meg alvadt vér meg viaszsárga színű, irdatlan
mennyiségű depressziót halmozta fel a Mindenható, teljes nevén, így
a térkép, ez volna a Depresiunea Transilvaniei, erdélyi depresszió, nos
igen, ismerős, amit ráadásul mi magyarul fennsíknak hívunk,
hazudni nagyon tudunk, a mi fennsíkunk maga a feneketlen
depresszió, nem valami kecsegtető, ráadásul több testes folyó is a
nyugati határ felé veszi az útját és megfontoltan kimenekül az
országból, nem éppen a szabadság helye ez az Erdély sem, rosszul
összerakott ország, akárhogy is nézem, de legalább van szíve, még
akkor is, amikor nincs, gondoltam
632
mehettek, bozgorok, miért nem mentek, kiáltott át Marin pungás,
letelt a büntetés, induljatok migratorii, most aztán vándorolhattok
megint a semmibe, szabadok vagytok, rikoltozta, nincs hova
mennünk, domnule Marin, mondta Anyánk, a kommunisták
mindent elvettek tőlünk, nincs otthonunk, hova mehetnénk?
633
egyedül Anyánk szólította Marin pungást Marin úrnak, mindenki
más a măi pungaşule!, te gazember megszólítást használta, Anyánk
összeszedte minden erejét, hogy tisztelettudónak mutatkozzon, de
sehogyan sem sikerült neki, a félelem valahogy átütött a szavain,
Marin pungás pedig megérezte Anyánk félelmét, és ha alkalma nyílt
rá, nem bírta és nem is akarta levenni róla a szemét
 634
fáin asszony maga, ahogy így elnézem, még a hét gyerek sem
hagyott maradandó nyomot szép testén, a melle meg egyenesen
parádés, mondta Anyánknak, látszik, hogy feltámadt a halottaiból,
mint a mi Jézus urunk, ezt még én is tanúsíthatom, Domnul este
păstorul meu, domnul Marin, vágott a szavába Anyánk, az Úr az én
pásztorom, Marin úr, ismételgette a zsoltár szavát, mint valami
bűvös erejű igét, és remegett a hangja, mert azt gondolta közben,
hogy te szégyentelen, ma csak a szemeddel vetkőztetsz, de holnap,
miután mindenki itt hagyja a telepet, rám fogod vetni magad a
gyermekeim szeme láttára, nem félek a gonosztól, folytatta magában
a zsoltárt anyánk, és egész testében remegett
635
pásztorolnám magát én is, jóasszony, abban nem volna hiba, csak
ne utálna, mint a szarba szökkent varangyot, mondta Marin, de hát
csak megszokjuk egymást valahogy, ne féljen, ha már szomszédok
vagyunk, mondta, és nincs hova menniük, mert nekem sincs, se ház,
se asszony, se gyerek, engem az ördög anyja szült a világra, muma
dracului, jóasszony, akárhova mennék, előbb-utóbb úgyis
visszakerülnék a börtönbe, maga mellett meg olyan lennék itt, mint a
kezes bárány, maga embert faraghatna belőlem végre, és
gyermekeket szülne nekem is, mint a férjének, aki már biztosan
elrothadt egy közös rabsírban valahol
636
nem maradunk, megyünk, mindegy, hova, hajtogatta Anyánk, mi
lesz itt velünk, ha mindenki itt hagy, nem szabadulunk ettől a
Marintól, induljunk neki kora hajnalban a Dunának, mondta,
biztosan ketté fog válni, mi pedig száraz lábbal kelünk át a
túloldalra, Marint meg, ha üldözőbe vesz, el fogják nyelni a
mögöttünk összezáródó hűséges habok, mint a bosszúszomjas
egyiptomiakat, mondta Anyánk, és egyenként magához ölelt
bennünket
637
az elsőszülött feje az arcáig, az én fejem a hasáig ért, onnan
valahogy mindig boldogság áradt belém, sohasem félelem, Anyánk
hasa tökéletesen átvette tőlem a kétségbeesés legtávolibb rezdüléseit
is, Apánk érintéséről viszont semmit nem tudtam, sem a fejem, sem
az ujjaim nem emlékeztek semmire, de még a szemem sem, nincs
apaemléke a testemnek, erős és nagyhangú férfiak közelében rövid
időn belül úrrá lesz rajtam a szorongás, kiver a hideg veríték,
elválnak a csontjaim az izmoktól, és tőlem különálló csontvázként
mozognak bennem, az erőszak legcsekélyebb jelére vacogni kezd
bennem a csontvázam, és én azonnal felajánlom magam, hogy
engem alázzanak meg, engem üssenek agyon, az én szívemet tépjék
ki, engem égessenek el, engem áldozzanak fel, engem, engem,
engem, a gyávaság maradt az egyetlen bátorságom
638
amikor Apánkra gondoltam, Ábrahámot láttam magam előtt,
ahogyan viszi föláldozni saját fiát, Izsákot, a Mória-hegyre, csakhogy
Apánknak hét Izsák, öt fiú meg két lány, meg még Anyánk
föláldozásáról kellett gondoskodnia, amikor úgy döntött, hogy elvei
helyett mintegy bennünket ad fel, legalább a gyermekeire legyen
tekintettel, tisztelt kolléga, kevés megalkuvással is megúszhatja a
börtönt, legyen tekintettel rájuk, mondták Apánknak a lelkésztársak,
sőt a berezelt püspök, de még a szekusok is, Apánk viszont csak
annyit válaszolt, hogy ő éppen a gyermekeire való tekintettel nem
alkuszik meg, a mi életünket védi, amikor kiszolgáltat bennünket a
kiszámíthatatlannak, de ezt nem értette senki, sem a hívei, sem a
barátai, sem a szekusok, és még bizony az Örökkévalót is zavarba
hozta
639
nem, nem teheti, nem alkudhat meg, ehhez, a megalkuváshoz, ő
túl gyáva, mondta Apánk, ha eladja a lelkét, mi marad a
gyermekeinek, és mi marad a szerelmének, aki történetesen a
gyermekei anyja is egy személyben, az Örökkévaló színe előtt még
bizonyára megállhat, de előttünk biztosan nem, és ment, ment a
maga útján, szelíd és eltökélt rajongással, magára vette a
Mindenható minden gyöngeségét és pillanatnyi elbizonytalanodását,
mint Ábrahám vagy éppenséggel Jób, aki tíz gyermeke halálát nézte
végig, hét fiúét és három lányét, és mégsem hagyta magára a
Mindenhatót, pedig a saját házukban pusztultak el a gyanútlan
gyermekek mind egy szálig, és nem érkezett meg időben Gábriel
angyal, hogy megakadályozza az eszement vérengzést, sem Mihály,
sem Ráfáel, sem Uriél, sem Száriél, sem Ráguél, sem Rámiél nem
avatkozott be, hogy csak a főangyalokat hozzuk szóba most, de ez
végül is mindegy, most nem az angyalokban, hanem a Dunában
bízunk, a Dunán a sor, hogy megnyíljon előttünk, majd a legjobb
pillanatban bezáruljon, már mögöttünk, mint a végső igazságtevés
vaskapuja, amikor Marin pungás és Livezeanu szekus őrnagy
csapatai elől menekülünk, Apánk felé, aki biztosan nincs felkészülve
a fogadásunkra
 (Vaktestvér)
640
arra gondolj, fiú, hogy a történeteknek van végük, de nem itt
teljesednek be a szemünk előtt, hanem egészen máshol, mondta
Pavel Făgăşan, született Saul a vele szemben ülő Ferenc
vaktestvérnek, elég, ha arra figyelsz, hogy ne félj azoktól, akik félnek
tőled, tőlem is félnek?, kérdezte vaktestvér, de még mennyire, fiú,
örülj, hogy a te homlokodra is rápecsételték a D.O.-t, őrizd meg jól, a
homlokomra?, a homlokodra, igen, deós vagy, és az is maradsz,
amíg világ a világ, amikor kitört a háború, az én papíromba azt
pecsételték, hogy EVREU, rá egyenesen az arcomra, most meg deós
vagyok, mint te, nincs különbség
641
tudod, mit jelent evreu, fiú?, tudom, válaszolta Ferenc vaktestvér,
Marin pungástól, azt jelenti, hogy zsidán és bozgor és migrátor, igen,
igen, pontosan, fiú, és ez annyit jelent, hogy a másik oldalon állni, ez
az ivri szó jelentése, ebből lett a román evreu, mindig van másik
oldal, fiú, az a tied, és ne engedd, hogy hatalmába kerítsen a félelem,
a történetek a másik oldalon fejeződnek be, jól vésd az eszedbe, én
már biztosan nem próbálok ki egy harmadik lágert, mindent tudok,
ami a lágerekről tudható
642
gyere, leveszem a kötést, hadd simogassa ez a szelíd szél a
szemedet, mit látsz?, vörös és fekete foltok ugrálnak előttem, kicsi
térképek, fel-le, jobbra-balra, csak akkor pihennek meg, ha
behunyom a szememet, vagy amikor rajta van a kötés, most?, most is
ugrálnak, igen, hagyd, hogy ugráljanak, ha elfáradtál, visszatesszük,
mást nem látsz?, cikázó fényeket is néha, de nem tudom, hogy
látom-e őket, vagy csak a szemem emlékszik a látásra, az jó, ha látod
a fényt, fiú, az most nagyon is elég, a többi úgyis a hallás dolga
643
 csak a tétova pakolásig jutott Pavel Făgăşan, született Saul, a
telepet nem hagyta el ő sem, a kiüresedett láger látványa olyannyira
elbűvölte, hogy elnapolta az utazást, maradok még, mondta,
legfeljebb egy hónapot, de a tél beköszönte előtt mindenképpen
útnak indulok, hazamegy?, Făgăşan úr, vagy a Szentföldre?,
kérdezte Anyánk, nem tudom, válaszolta Pavel Făgăşan, született
Saul, de mindenképpen haza, mondta, előbb szétnéz Temesváron, és
utána eldönti, hova, várja valaki?, nem tudom, mondta Pavel
Făgăşan, akkor talán mégis várja, ha nem tudja, nem?, erősködött
Anyánk, nem tudom, hol vár, ha vár, ne siessen, biztatta Anyánk,
nem biztos, hogy ráismer Temesvárra, vagy hogy a város megismeri
magát, és akkor már nem fog tudni visszajönni Lăteşti-re, valóban
nem, mondta Pavel Făgăşan, akkor már nem, közkegyelemben
részesülni, folytatta Anyánk, már ezért a szóért is érdemes itt
maradni, ezt a gyalázatos közkegyelembélyeget el kellene hárítani
valahogy, én aztán nem szorulok a kegyelmükre, igaza lehet, Júlia
asszony, mondta elgondolkozva Pavel Făgăşan, született Saul,
amikor a máramarosi börtönből idehoztak, jöttem rá, udvariatlanság
volt részemről, hogy túléltem Majdaneket
644
Anyánk nem palástolta, hogy hálás Pavel Făgăşannak, mióta
Lăteşti-en vagyunk, egész napokat töltöttünk nála, István testvért
hegedülni tanította, Pál testvérrel pedig úgy bánt, mintha a saját fia
lett volna, számonkérte rajta a napi olvasmányokat, kikérdezte, mit
jegyzett meg, leíratta vele az emlékezetében megmaradt szavakat,
amikor pedig Ferenc testvér elveszítette a szeme világát, belevágtak
közösen egy telepes rádió megépítésébe, még egy pár Ericsson
fülhallgatóval is megajándékozta, ami aranyat ért a láger
feketepiacán
645
sokáig titokban folyt a munka, a lányok álltak őrt a barakk előtt, a
halottaiból feltámadt Anyánk is beszállt a konspirációba,
patkányirtó ként lopott a Fermából a detektoros kristályhoz,
plombát szerzett a borduşani-i postahivatalból Nadia asszony
közvetítésével, majd miután kihirdették az amnesztiát, még nagyobb
erőbedobással folytatták a szerelést, kihordtak mindent a barakk elé
és ott dolgoztak, alaplapot vágtak, forrasztottak, tekercseltek,
vékony fémlapokból gyönyörű forgókondenzátort raktak össze, egy
napon a detektoros kövecske is megszületett az összolvasztott ólom
és kén tüneményes tűzijátékában, a talányos, fekete fényekkel
villódzó galena kristály
646
ott ültem az asztalnál velük én is, nem tudtam betelni a
gyantafüst maró illatával és a megolvasztott cinszemcsék szétfutó
gömböcskéivel, nekem az volt a feladatom, hogy Ferenc vaktestvér
tétova ujjait irányítsam, tanítsd meg látni az ujjait, mondta Făgăşan
bácsi, és én nem értettem, mit beszél, de csakhamar feltűnt, hogy
milyen finomak tudnak lenni az ujjak, az én hasadt bőrű ujjaim is, és
még Pavel bácsi száraz és csontos ujjai is, Ferenc vaktestvér ujjai
pedig különösen hajlékonyak voltak, mintha a csontjai
fűzfavesszőből készültek volna, ezenfelül, mióta megvakult, az
ujjbegyek szinte áttetszővé váltak és rózsaszínes fényt árasztottak, a
körmei pedig úgy derengtek, mint a barakkok ablakai télen, amikor
a telepre leszáll a sötétség, biztosan ezeken a selymes tapintású
ujjbegyeken fognak majd kifejlődni Ferenc elsőszülött új szemei,
gondoltam
647
lesz rádiója Apánknak, mire megjön, mondogatta Ferenc
vaktestvér, berendezünk neki egy üres barakkot, könyveket
hordunk bele a Marino-barakkból, előkerítünk valahonnan egy
írógépet is neki, az ablak elé Nicolae Balotă bölcsész íróasztalát
tesszük, egy külön asztalra a telepes rádiót, végre hallgathatja
kedvére esténként a híreket és a Forgószínpadot a Szabad Európán,
és boldog lesz, hogy minden olyan, mint azelőtt volt
648
amikor Pavel bácsi óvatosan megmozgatta a kristályon az acél
macskabajuszt, a fejhallgató recsegni kezdett, dörgések és
villámlások zaját lehetett hallani, olyan volt, mintha több napon át
tartó fullasztó meleg után frissítő zápor verné végig a sztyeppét,
hamarosan biztosan boldog madárhangokkal telik meg a két
fülhallgató, de erre azért még várni kellett, napokig finomították a
forgókondenzátor párhuzamos lemezkéit, új detektorkristályt is
előállítottak, kicserélték a macskabajuszt egy acélosabb drótvégre,
százszor is leellenőrizték a földelést, mire egyszer Ferenc vaktestvér
arca ragyogni kezdett, mint Mózesnek a Sínai-hegyen, zene, súgta
átszellemülten, két kezével jó erősen a fülére szorította a
fejhallgatókat, ne mozdulj, szólt rám Pavel bácsi, de én ügyetlenül
lekaptam az asztalról a kezemet és megérintettem a detektort, erre a
rádió olyan erősen szólalt meg, hogy Ferenc vaktestvér kapkodva
kiszabadította a fejét a fejpántból, és felénk irányította a hangokat,
gávárit Moszkva, mondta egy mély férfihang, jól lehetett hallani
minden szavát, csak éppen nem értettünk belőle semmit, de beszélt
mégis, emberi hangon szólt hozzánk az ismeretlen égbolt, és ez
szédületes érzés volt, ez Ogyessza, mondta Pavel bácsi, itt van
tőlünk nem messze, ott működik a legerősebb adóállomás, de
éjszaka az Amerika Hangját is lehet hallani, mondta Pavel bácsi,
rádiózni fogunk reggelig, fiú, mondta, és Ferenc vaktestvér olyan
boldog volt, hogy felemelt kézzel táncolni kezdett az asztal körül,
most már biztosan hazajön Apánk, mondta, mintha a rádió
megszületésével az utolsó akadály is elhárult volna Apánk
kiszabadulása elől, lépései ritmusát követve mentem én is utána, a
derekát fogva irányítottam, nehogy kárt tegyen magában
 (Pilótajézus)
649
megveszünk, így végezzük, de most nem az orosz Isten hidege
vesz meg minket, pedig megszokhatatlan az is, hanem a rókáktól és
a kóbor kutyáktól fogunk megveszni mind
650
visszatértek a rókák Lăteşti lágerbe, itt rekedt kóbor kutyákkal
háborúznak az üresen maradt barakkok birtoklási jogáért,
vicsorogva marakodnak, ha felbukkan a lomok között valami ehető,
mi is barakkról barakkra járunk, hulladékok között kutatunk,
asztalokat és ágydeszkákat cipelünk haza télire, az egyik barakkban
öntöttvas platnit és üres fényképkereteket is találunk, ha megmar
valamelyik veszett kutya, nincs ki elvigyen Feteşti-re, pedig csak ott
van, ha van, veszettség elleni oltás a kórházban, Nényu egyenként
fogdossa össze a gazdátlan kutyákat, zsákba kötözi őket,
átcsónakázik velük a Borceán és a másik parton szabadon engedi
őket
651
talán már egy hónap is eltelt vagy még több, mióta kihirdették az
amnesztiát a telepen, szél nyiszogtatja a nyitva maradt ajtókat és
ablakokat, erősebb széllökések hatására ablakszemek törnek ki,
egyenként vakulnak meg a barakkok és szédületes gyorsasággal
veszítik el az emlékezetüket, Marin pungás nyomtalanul eltűnt,
pedig azt hajtogatta, hogy Lăteşti lágerben akarja leélni az életét,
Zotec szerint maradéktalanul teljesült a kívánsága, itt érte a halál, ha
nem is éppen a telepen, de azért nem túl messze a lágertől, végül is
majdnem mindegy, a feteşti-i rendezőpályaudvaron érte a halál, ott
találták meg több darabban a sínek között, deósok segítettek neki,
hogy a szerelvény alá kerüljön és a lelke egyenesen Marina ölelő
karjában kössön ki, az örök időkig tartó szerelmet biztosan nem így
képzelte el a pungás, de kalandos élete során azt ő is megszokta,
hogy életünk forgatókönyvének nem mi vagyunk sem a szerzői, sem
a főszereplői, sem a rendezői, és végül az értelmezői sem
652
mióta visszatért a halálból és Marin pungás sem zaklatta többet
kétségbeesett ajánlataival, Anyánk képtelennek mutatkozott a
félelemre, nem félt sem a veszett kutyáktól, sem a szellemlágertől,
most, hogy hamarosan kommunista- és vasgárdistamentes övezet
lesz a láger és Livezeanu szekus őrnagy sem látogatja többet,
magával az éggel kerültünk közvetlen szomszédságba, mondogatta,
a gyerekek Borduşani-ba járnak majd iskolába, a napi fejadagokat
pedig összehordják Nényuval valahogy, ahogy eddig is, új korszak
köszönt ránk, saját kukoricát vetünk, krumplit ültetünk, Feteşti-ről
tyúkokat hozunk és elkezdünk gazdálkodni, ha pedig beszántják a
telepet, mint ahogy hírlik, újból kitelepítenek bennünket valahova,
nem érhet meglepetés, otthon vagyunk a fogságban, ez az életünk,
elég minden napnak a maga baja
653
a nevetésről és a sírásról már régen tudtuk, de a félelemről csak
most derült ki, hogy az is a világ állandó mennyiségeihez tartozik,
mint a víz, a levegő vagy a tükrök, Anyánk összes félelme szemmel
láthatóan Nényura szállt, mintha bizony elveszítette volna minden
erejét, képes volt éjszakánként a barakk előtt aludni az egyik frissen
zabrált deszkaágyon, nehogy ránk támadjanak a veszett kutyák,
inkább őt marják össze, mint a gyerekeket, fondorlatos csapdákkal
vette körül a barakkot, a drótból készült hurkok egyetlen kutyát sem
fogtak meg, engem viszont többször is, amikor éjszakánként
holdkóros álomban a barakk körül kóboroltam
654
a két álompár, Nadia Russo és Guy Bossie, Lilica Codreanu
vasgárdista özvegy és Praporgescu ezredes egy Steagu Roşu
teherautó platóján utaztak a feteşti-i vasútállomásig, amit Livezeanu
őrnagy küldött utánuk, mindhiába győzködte, sőt kérlelte őket Pavel
Făgăşan, született Saul, hogy ne fogadjanak el ajándékot a
Securitatétól, mert még az is megtörténhet, hogy Feteşti-re sem
jutnak el, nemhogy Bukarestbe, még Borduşani előtt szépen
lepuffantják őket és a feneketlen Blestemăţiile Mari és Blestemăţiile
Mici tavakban végzik ők is, mint annyian, kinek volna szüksége
most egy Russóra vagy Guy Bossie-ra, és mi lesz, ha Lilica asszony,
akit mindig is istennőként tiszteltek az ortodox vasgárdisták, leszáll
a Gara de Nordon és karonfogva bevonul Praporgescu
testőrparancsnok oldalán Bukarest központjába, egyenesen a királyi
palota elé, ha már eddig kibírták élve, jobban tennék, ha nem
mennének sehova és itt maradnának a lágerben ők is, ennél
szabadabbak sehol sem lehetnek úgysem
655
mielőtt útnak indult volna, Nadia asszony búcsúvacsorára hívott
bennünket, de nem a Guy Bossie-barakkba, ahol az esküvő óta
lakott, hanem a sajátjába, csak akkor menjünk, amikor már lement a
nap, mondta, akkor viszont ne késlekedjünk, mi pedig, amikor
eltűnt a napkorong, azonnal felkerekedtünk és elindultunk
ünnepelni, előtte Anyánk megtanította nekünk négy hangra a Fönn a
csillagok felett, hallelujah, ámen kezdetű éneket, egy valódi Mozartot
viszünk a drága Nágyának, mert ezt érdemli, mondta Anyánk
kislányos büszkeséggel, Anyánk és Máriamagdolna a szopránt,
Nényu és Lídia az altot, István és Pál testvérek a tenort, Ferenc
elsőszülött pedig a basszust vitte, egyedül, micsoda basszusa lett
ennek a fiúnak!, mondta Anyánk, még az is lehet, hogy ebből fog
megélni és nem a telepes kémrádiók összeszereléséből, a két kicsi,
Péter testvér és én, ahhoz a szólamhoz csapódhattunk, amelyikhez
akartunk, a legjobban a szopránt bírtuk volna elkukorékolni, de ez
ellen elvi kifogásaink támadtak, mert mi bizony a fiúkkal akartunk
egy csapatba kerülni, végül Péter, a legjobb fülű a családban, a
tenornál kötött ki, én meg Ferenc testvér mellé álltam, aki arra kért,
hogy csak tátogjam az éneket, vigyem én a csöndszólamot, hiszen
csönd nélkül zene sincs, és ha én nem éneklem ki teljes szívemből,
teljes lelkemből és minden erőmből a csönd hangjait, ők hiába
erőlködnek, oltári bukta lesz az egész, és nem ezt érdemli sem Nadia
asszony, sem az Anyánk, én pedig boldogan vállaltam a
csöndszólamot, alig bírtam úrrá lenni magamon, hogy rám osztották
ki a legfontosabb szerepet, máris elkezdtem a bemelegítő
tátogásokat
656
a barakk elé terített Nadia asszony, telerakta égő gyertyákkal az
asztalt, az udvart, gyertyákkal jelölte meg a bejárati ösvényt a
Bulevardul Lagăr Lăteştitől, ahogy ő hívta a láger főutcáját, az
asztalig, a barakk ablakpárkányára és az ajtó küszöbére is gyertyákat
helyezett, gyertyák lógtak az ajtókeretben is, az ég alja még
vöröslött, de ahogy közeledtünk és a sötét is sűrűbb lett, egyre több
fényt fedeztünk fel a barakk körül, Guy Bossie frakkba öltözve várt
az óarany színben pompázó, fénylő kukoricaszárakból készült
kapuban, de mert sem cipője, sem fehér pikéből készült ingmelle
nem volt a frakkhoz, meztelen felsőtestére vette a kabátot és
meztelen lábbal taposta a puszta őszi porát
657
a bádogtányérokban fehér gyolcsból készült, kék szalagokkal
elkötött zsákocskák vártak ránk, tudjuk-e, mi van a zsákokban?,
kérdezte Nadia asszony, nem tudjuk, válaszoltuk kórusban, gyertek
be a barakkba, mondta, és megtudjátok, a barakk teljesen üres volt
már, se asztal, se deszkaágy, se bádogkályha, se a régi ruhásláda,
semmi, az üres barakkot szépen kitakarították, a döngölt földet
fellocsolták és finom homokkal szórták le, a csupasz falakat égő
gyertyák szegélyezték, még most sem tudjátok?, kérdezte Nadia, a
Pilótajézus!, kiáltott fel Ferenc testvér, hol van Alexandru, a
Pilótajézus, Nadia!?, Anyánk belenézett Ferenc szemébe, te látsz,
fiú?, látom az embereket, mint járkáló fákat, válaszolta Ferenc
testvér, az jó, az nagyon jó, mondta Anyánk, és kiszaladt a száján
egy vékony hallelujah, inkább sikoly, mint sóhaj, az ikon a
zsákocskákban van, eltaláltad, fiú, mondta Nadia, és Ferenc mellére
tűzte az Arany Kereszt kitüntetést, amit II. Károly királytól kapott,
már nem is emlékszik, mikor és miért, legyen a tied, mondta,
megérdemled, néztük az üres sárfalat, imbolygó árnyékaink
kiszámíthatatlan játékát az agyagon, Nadia hagyta, hogy nézzük a
hússzínű falat, majd ő szólalt meg, levakartuk Guy-vel a falról a
Megváltót, Alexandru szép arcát viselő fejét volt a legnehezebb, de
meg kellett tennünk, egyenlő részekre osztottuk el az ikont, legyen a
tietek a Pilótajézus, mondta Nadia, nekem nem kell, vigyétek
magatokkal, rátok esett a választásom, ti biztosan meg tudjátok
őrizni, és ha majd valahol összeöntitek és kisimítjátok a színes
szemcséket, meg fog jelenni előttetek Alexandru megváltó teste,
pontosan úgy, ahogyan a falon láttátok, én majd festek magamnak
másikat, ha szükségét látom
658
csend lett, Anyánk megadta a hangot, az egész felsőtestével intett,
hogy kezdjük el, és mi belevágtunk, Fönn a csillagok felett, hallelujah,
ámen, Boldog lelkek zengjetek, hallelujah, ámen, mindent beleadtam, a
csöndszólamom hatására a barakk velünk együtt megemelkedett, a
gyertyafények az ének ritmusára táncolni kezdtek, a csillagok velük
együtt remegtek az égen, igaza volt Ferenc testvérnek, a
csöndszólamon áll vagy bukik minden, szépen, eltökélten és
megfontoltan tátogtam, lehet, hogy én ebből fogok megélni, ebből a
mindennek értelmet adó tátogásból, mindenesetre jó lenne, ha így
lenne
659
elment Maria Antonescu és a vékony hangú Scarlat, elment Nicu
Balotă, Marino és Goma, elment Aurél örökös építészhallgató és
Suditu, elmentek a Pincencu nővérek, elment Biriş szerzetes és
Pătraşcu, elment Streza, Jumolea, és elmentek a Canţerek, elment
Surdulescu, Leucuţa és Holban, elment Mimi Vaida zongorista, a
megtört Bratu ügyvéd vitte utána a zongorát egy fataligán, ők akkor
már nem álltak szóba legközelebbi barátjukkal, Marino tudóssal, el
sem köszöntek egymástól, azt beszélik, hogy Bratu és Marino
összeverekedtek a Burlea-kútnál, szabályos ökölharcot vívtak,
Sachelarie csak legyintett, nyilvánvalóan Mimi asszony kegyeiért
folyt a harc, Bratu szerint viszont azért, mert Marino feljelentette
őket Livezeanunál a telepes rádiójuk miatt, szegény-szegény Bratu
azt is híresztelte, hogy Marino tudós Marin pungás szintjére
süllyedt, és egyszerűen a láger besúgója lett ő is, elment Runcan, az
egyetlen deós kommunista, elment az öreg Prisăcan bábaasszony, őt
Tereza és Romulus Pop vitték magukkal Kolozsvárra, mert ő
segítette világra a Lăteşti-en született két Pop fiút, Bebét és Tavit,
nekünk is lett egy Nényunk, jelentették be büszkén, örökfogadalmat
tett Prisăcan bábaasszony, bizony
660
két egészséges deós fiú, a lágerben született gyermekek járnak
mindig a legjobban, hazamennek egy még nagyobb légerbe és
meglepetések nélkül nőnek fel, tudják, hogy nem szabad tartósan
boldognak lenni, de ha meg is kísérti őket olykor a boldogság, a
Lélekbe alattomosan behatoló reményt, még mielőtt nagy pusztítást
végezne, csalhatatlan ösztönnel idejekorán felismerik, kiűzik, és egy
életen át tisztán tartják magukat tőle, elment Dukát pap és a
ferencesek, elment Katarina Juliari, akit hordágyon hoztak ide
Misleáról, a nők börtönéből, és hordágyon vittek is el, ki tudja, hova,
pedig azért könyörgött, hogy tegyék egy tutajra hordágyastól,
borítsák be akácvirágokkal és hagyják, hogy vigye magával a Duna,
bele a Fekete-tengerbe, de senki nem teljesítette a kívánságát, ide
telepítették ki a leggyávább papokat, üvöltötte a tehetetlen Katarina
Juliari, egyiknek sem volt mersze feloldozni azokat, akik készen
álltak a kívánságát teljesíteni és hozzásegíthették volna a
megálmodott és a legapróbb részletekig megtervezett szép halálhoz,
elment Postovic és Cliţman, elment Horia Popescu-Prundeni, Arsene
vasgárdista, Mateescu, Moise, Kanz, a hallgatási fogadalmat tett
Cassian tábornok, elment a földsüket Calinovici, elmentek mind,
csak az üres barakkok maradtak, mintha eddig tartott volna a
forgatás
 (Jövőre Jeruzsálemben)
661
vasárnap reggelenként a barakk-kápolnába mentünk, ugyanúgy,
mint eddig, Pătraşcu pap mindent érintetlenül hagyott hátra a
barakkban, söprögettünk, fellocsoltuk a döngölt agyagpadlót,
letöröltük a port a foszladozó ikonosztázról és az ikonokról,
meggyújtottuk a gyertyákat, majd leültünk egymás mellé a földre és
hallgattunk
662
nemcsak az ikonosztáz foszló kárpitja az ikonokkal, és nemcsak a
gyertyák, Pătraşcu pap meleg hangja is ott maradt a barakkban, nem
gondoltam volna, hogy ez egyáltalán lehetséges, valaki elmegy, soha
többé nem látod, de tovább hallod a hangját, és a hang nem
ugyanazt mondja neked, mint amit már hallottál tőle, hanem
egészen váratlan dolgokat, Pătraşcu hangja sem a régi tanításokat
ismételte el, egészen újakat mondott, olyan volt, mintha Ferenc
elsőszülött bekapcsolta volna a kápolnát, mint egy nagy telepes
rádiót, amibe mi is beleférünk, és addig karcolgatná valamelyik
ikont, mint az acél macskabajusszal a galena kristályt, ameddig
Pătraşcu hangjára nem talál, azzal a különbséggel, hogy a telepes
kápolnarádió nem recsegett, nem vartyogott és nem füttyögött, mint
Ferenc testvér világvevő készüléke, és nem is zavarták ellenséges
rádióhullámok a szovjet Ogyesszából, olyan tisztán szólt, mintha az
egész lágergyülekezet énekelné suttogva a végtelen hosszúságú
akathisztoszokat, a ráfelelő ámeneket és aliluiákat, egyenesen bele a
fülünkbe, külön-külön mindenkiébe
663
az ikonosztáz mögött Pătraşcu pap ágya állt, ezt sem gondoltam
volna, bizony ott aludt Pătraşcu a szentek szentjében, mégis hogy
merészelte kibérelni magának a kápolna legszentebb részét, ahova
még Áron főpap is csak évente egyszer mehetne be, a durva
deszkaágy fejénél egy hokedli állt, rajta szürke bádoglavór, az ágy
alatt pedig egy zománcozott, tejfehér bili derengett, mint egy
törpebolygó, az volt, bizony, egy szép bili, nem fér hozzá kétség, alig
hittem a szememnek, a frigyládának a faragott angyalokkal persze
nyomát sem láttam, pedig a Szentírás szerint ott kellett volna lennie
annak is, a helyiség legkeletibb szögletében valahol, biztosan
magával vitte a szent ember, mi pedig ki tudja, meddig maradunk
még itt Lăteşti-en a kifosztott szentek szentjével
664
amíg Pătraşcu pap velünk volt, nekünk nem volt szabad
bemennünk a szentek szentjébe, az ikonosztázon túli tiltott terület
édes borzongással töltött el, oda még beleskelődni is tilos volt, mert
ott helyben megállt volna a szívünk, vagy villám sújtott volna le
ránk a barakk mészfoltos plafonjáról, ellenőrzései során még
Livezeanu szekus őrnagy sem dugta be a fejét az ikonosztáz mögé, a
legnagyobb veszély valami miatt mégis a kíváncsiskodó
asszonyokra és lányokra leselkedett, ők jobban tették, ha meg sem
közelítették az ikonosztázt, a szent fal mögött az Örökkévaló
járkálhatott csak kedvére, na és olykor Pătraşcu pap, de ő csak
egészen rövid időre merészkedhetett be, addig, amíg a bor a
Megváltó vérévé, a kenyér pedig az ő valóságos testévé változott át,
és amikor az istentiszteleten végre megtörtént az átváltozás,
Pătraşcu valósággal kiosont az ikonosztáz mögül, mint egy ügyetlen
tolvaj, kihozta magával a Megváltó testét és a vérét, de olyan
gyorsan mégsem tudott kislisszolni, hogy a bor igazi vér, a kenyér
pedig igazi hús maradjon, nem csoda, hogy a szent embernek
sokszor hullottak a könnyei, és sokszor énekelt jajongva, amíg a
lágerlakók egyenként végigkóstolták azt, ami a csodálatos átváltozás
és a sajnálatos visszaváltozás után maradt az egészből, ámen, ámen,
ámen, mondogatták térden állva, mintha a papot vigasztalták volna,
ne ess kétségbe, szent ember, hátha egyszer neked is összejön, addig
beérjük mi ennyivel is
665
Pătraşcu lakosztályát nem takarítottuk, maradjon érintetlenül,
úgy, ahogy van, amikor végeztünk, leültünk az ikonosztáza elé
közösen hallgatni, majd amikor Anyánk jelt adott, hogy eddig tartott
a hallgatás, eloltottuk a gyertyákat és hazaindultunk a vasárnapi
ebédre, amit közben Nényu rakott össze nekünk
666
amióta Pătraşcu pap elhagyta a lágert, Nényu nem jött velünk a
barakk-kápolnába, az is lehet, hogy még a hitét is elveszítette, hiába
győzködte Anyánkat, sehogyan sem tudta rávenni, hogy tegyen
valamit és menjünk el innen, Anyánk nem tágított, a szíved minden
örömét nekünk adtad, Nényu, biztos azért vagy szomorú, mondtuk
neki, gyere, gyere velünk a kápolnabarakkba, Pătraşcu itt hagyta
nekünk a hangját, gyere csak, hallgasd meg, és visszatér a te
szívedbe is a régi boldogság, Nényu végre sok unszolás után velünk
tartott, nem érintett meg semmit a barakkban, hagyta, hogy
csendben elvégezzük a szokásos takarítást, a söprést, fellocsolást,
portörlést és a gyertyák meggyújtását, amikor pedig leültünk a
földre szembe az ikonosztázzal, nem ült le velünk, csak állt
mögöttünk falnak vetett háttal és a megkeményedett szíve ütéseit
hallgatta a barakk visszhangos csendjében
667
hallod Pătraşcu hangját?, kérdeztem tőle súgva, ő intett, hogy
nem, és elmosolyodott, hallani fogod, ne félj, biztattam, nem félek,
mondta, és megsimogatta a fejemet, pedig bizonyosan nagyon félt,
ez az üres, elnémult láger, tele a szabadon engedett foglyok
hátrahagyott személyes tárgyaival és nyughatatlan szellemével,
tetejébe a csalódott kutyák kitartó vonyításával nem hagyta
nyugodni, hagyjuk, hogy a halottak temessék el saját halottaikat, és
mi fordítsunk hátat ennek az üres kriptatelepnek, hajtogatta
fénytelen arccal, hova mennénk a férjem nélkül?, nem akarok
rátelepedni senkire!, jelentette ki Anyánk keményen, ne vond meg
másoktól a befogadás örömét, Júlia, próbálta meggyőzni Anyánkat
Nényu, de ő hajthatatlan maradt
668
Pătraşcu hangja már a tanítás végéhez közeledett és a Lélek kilenc
gyümölcsét sorolta fel éppen, amikor recsegni kezdett az ágy az
ikonosztáz mögött, valaki nagyot ásított, hallatszott, ahogy üvegből
iszik hosszan, vizet tölt a bádoglavórba, megmosakszik, fogat mos,
utána csend, kisvártatva az ikonosztáz ajtajában egy húsz év körüli,
vékony nő jelent meg, olyan magas volt, hogy mélyen meg kellett
görnyednie, hogy a szentek szentjéből kibújhasson, közben hosszú,
fekete haját kötötte kontyba éppen, mi felálltunk az idegen
fogadására, de ő csak akkor vett észre bennünket, amikor
kiegyenesedett, a meglepetéstől két keze a fején maradt, némán
néztünk egymásra, testhezálló fehér blúzt, vasalt fekete nadrágot
viselt, a haját még mindig két kezével tartva végighordozta rajtunk a
tekintetét, többször biccentett, mint aki gyors számolást végez, nouă!,
mondta hangosan, kilenc, voi sânteţi, mondta, după voi am venit!, ti
vagytok azok, értetek jöttem, kezet nyújtott Anyánknak, Puşa,
mondta, egyszerűen csak Puşa, legyen elég ennyi, maga meg
doamna Júlia, tudom, Bukarestbe megyünk, Binci már vár
benneteket, ő küldött, gyertek, pakolunk, Pavel Făgăşanról tudtok
valamit?
669
az éjszaka folyamán érkezett a telepre Puşa, gyalog jött a feteşti-i
vasútállomásról, barakkról barakkra járt a vaksötétben, hogy
megtaláljon bennünket, de amikor rátalált a Pătraşcu-kápolnára, úgy
döntött, hogy inkább kialussza magát és másnap folytatja a
keresgélést, nem bántottak a kóbor kutyák, Puşa?, kérdezte Nényu,
nem, dehogy, válaszolta Puşa, nem találkoztam eggyel sem, Nényu
igencsak elcsodálkozott, és eszébe jutott, hogy az elmúlt éjjel ő sem
hallott egyetlen kutyavonyítást sem, végre kialudhatta magát a
szabad ég alatt, a barakkunk előtt, ahova a kutyák miatti félelmében
vetett magának ágyat, hogy megvédjen bennünket a veszett falkák
támadásától, menjünk, mondta Anyánk, megebédelünk és máris
indulhatunk
670
én maradok, mondta Pavel Făgăşan, amikor átmentünk hozzá
Puşával, hogy segítsünk neki összepakolni, hangja nyugodt volt és
eltökélt, mint akinek nincs több mondanivalója, Puşa nem
próbálkozott tovább, mit üzen doamna Bincinek?, kérdezte, jövőre
Jeruzsálemben, válaszolta, ennyi?, ennyi, akkor én leemeltem a
párkányról azt a gyertyát, ami az ablakban szokott égni
karácsonykor és nem fogyott el, most is pontosan ugyanakkora volt,
mint amikor ide telepítettek bennünket, nekem adod?, kérdeztem,
legyen a tied, mondta Pavel Făgăşan, született Saul
 (Síráspróba)
671
a józsefházi Alsó utcai, szalmatetős vályogházat az öreg Simpftől
béreltük, öreg Simpf, és mindig hozzátették: a falu esze, a konyhát
dupla ajtó választotta el a gazos udvartól, a bejárati falépcső
elkorhadt vagy szándékosan bontották el, hogy jelezzék, nem kell
odamenni, nem lakik ott senki, a konyhából jobbra egy tágasabb
szoba nyílt, amibe a lăteşti-i barakkunk mindenestől elfért volna,
balra egy valamivel kisebb helyiség, mellette keskeny,
körbepolcozott éléskamra, a ház kert felőli oldalán alacsony tetejű
pincegádor vezetett a vasalt tölgyfa ajtóig, a kisebbik szobában
Anyánk, Nényu és a lányok rendezkedtek be, az utcára néző
nagyobbikba az öt fiú, a konyhai pamlagon a túlélőkre kíváncsi
rokonok aludtak
672
a fiúszoba ablaka a szemközti iskola keskeny, a műútra
merőlegesen ráfutó, frissen meszelt épületére nézett, a tőlünk messze
eső végében, az iskola szolgálati lakásában Rita lakott, első és
egyetlen szerelmem, ő szorított magához életemben először úgy,
hogy érezzem magam vele, boldogan megmutatta káprázatos mellét,
profilból nézzed, mondta, úgy szebb, és ő tanította meg, hogyan
szívhatom a saját véremet a karomból, amikor szorongás fog el vagy
rémálmok gyötörnek
673
akarod?, kérdezte Rita, akarom, mondtam, letérdelt elém, így
csak fél fejjel volt magasabb nálam, majd én, mondta, amikor az
ingemet kezdtem kigombolni, lehúzta rólam az ujjatlan trikót is,
majó, mi így hívtuk, azután két kézzel megemelte a jobb karomat, a
bőrömre tapasztotta feketeribizli-ízű ajkát, és addig szívta, amíg
nyelvével meg nem érezte a kibuggyanó vér forró, sós ízét, akkor
lenyalta, és megmutatta, hogyan törnek elő a húsomból a
vérgyöngyök, nézd, mondta, milyen gyönyörű!, majd ismét lenyalta,
hogy újabb bíbor gömböcskék bújhassanak elő belőlem, te a bal
karoddal kezdjed, mondta, és a véremmel festett ajkával kijelölte a
szívemhez legközelebb eső helyet, itt, mondta a szakértők komoly
arcával, majd ismét ráhajolt a karomra, behunyta a szemét és átadta
magát a vérnek
674
én mikor szívhatom a te véredet, Rita?, kérdeztem, előbb a
sajátodat, válaszolta, tanuld meg előbb a saját véred ízét, és majd
azután megízlelheted az enyémet is
675
éjszaka valószínűtlenül hosszú stráfszekerek bútorokat és
tűzifának való rönköket hoztak az aranyosmeggyesi
vasútállomásról, a magyarkéci gyülekezet bibliaórás tagjai adták
össze, amikor tudomásukra jutott, hogy Apánk lelkész bátyja
biztatására Bukarestből Józsefházára költöztünk, az ajándék falusi
bútorok között megtaláltuk Apánk zöld halinaposztóval borított,
ónémet íróasztalát, ennyi maradt a fogság előtti életünkből, a
fiúszobába állítottuk be, az utcára néző ablak elé, a hozzá tartozó
forgó karosszéket, talán thonet, biztosan elvitték a többi holmival
együtt a végrehajtók, lámpaoltás után a mélyvörös asztal
összegyűjtötte a szoba minden maradék fényét, és úgy derengett
hajnalig, mint egy feneketlen barlang bejárata
676
legutoljára egy faragott kelengyésládát emeltek le a szekérről a
fuvarosok, Anyánk szerint fuharosok, a ládából fehér por szitált, a
szél belekapott a derengő sugarakba és a rebbenő petróleumlámpák
köré csavarta őket, kósza lelkek lehetnek, arra gondoltam, lehet,
hogy Apánk lelke is közöttük van, ki tudja, biztosan meg fognak
szólalni, amikor eljön az idejük, Anyánknak előbb igazolnia kellett,
hogy érintetlen plombákkal vette át a küldeményt, és csak utána
nyithattuk ki, a ládában egy kihasadt liszteszsák feküdt, rajta Apánk
gondosan összefogott lelkészi palástja utazott, Anyánk magasra
emelte a fekete fényeket árasztó talárt, kettőt rázott rajta, hátha
benne van az Apánk is, de csak a finom lisztpor csapott fel belőle az
égre, ha nincs, hát nincs, legalább megpróbálta, és hogy ne maradjon
mégsem üresen, a mellette álló Péter testvér vállára terítette, Péter
pedig megindult a palásttal és körbejárta az egész udvart, mint egy
bicegő varjúkirály, hosszú uszálya a sántítás ritmusára kicsike
hullámokat vert a sötétben, mintha a Fekete-tengert cipelné a hátán
677
az Alsó utca északi vége a református templom mellett hirtelen
megemelkedett, nyilván tömegsírt rejt a magányos domb, mi mást,
tele gyermek- és asszonycsontokkal, hátrakötözött kezek, tarkólövés,
ezt valahogy meg lehet érezni, erről a halomról zúdultak le
napszálltakor a bivalyok, rendszerint a Papolczy-tanya irányából
jöttek és mindig észrevétlenül jelentek meg a domb peremén, mintha
a földből bújtak volna ki, a gyerekeket gyorsan behívták az utcáról,
beterelték a riadt majorságot is, majd a kerítés mögött állva kampós
rudakkal bökdösték a hatalmas fekete testeket, nehogy a kerítésnek
dőljenek
678
augusztus 23-án, a Román Népköztársaság Nemzeti Ünnepén
úgy döntöttünk Péter testvérrel, hogy nem tűrjük tovább a gonosz
erők naponta megismétlődő felvonulását, létrát állítottunk az iskola
falához és levettük a homlokzatról az ünnepi lobogókat, Péter a
trikolórt, én a Párt vörös zászlóját ragadtam meg, kimentünk a
bivalyok közé és csápolni kezdtük őket, ahol értük, a zászlók vizesek
voltak és nehezek, nagyokat csattogtak a meglepett bivalyok sáros
hátán, a pofájukat se kíméld!, kiáltotta Péter testvér, én pedig
végvári vitézként vágtam a bivalyok között a rendet és Ritára
gondoltam, hátha engem néz a függöny mögül és kijön és beáll
közénk ő is, de nem Rita, Laci lelkész rohant kétségbe esve felénk a
bivalyok között, hagyjuk abba, visította, azonnal hagyjuk abba,
kikapta a kezünkből a zászlókat és még ugyanazzal a lendülettel
fölfutott a létrán, még jó, hogy nem vette észre a demeré, az előbb
húzott el a duba a főúton, mondta sírós hangon
679
Józsefházán a demerétől kellett félni és a dubától, a duba
milicistákat rejt, ők a demerések, apánkat is a duba vitte el
pünkösdkor, és akit a duba elvisz, főként ha civil rendőrök lapulnak
benne, annak vége, bizony nem tér vissza soha többé, mondta Pál
testvér, nem?, kérdeztem, nem, mondta, mint aki elhatározta, hogy
nem hazudik nekünk, mi sem vagyunk már kicsik, miért ne
mondaná ki azt, amit gondol, Péter testvérnek iskolába kellene
mennie ősszel, vége van a gyerekkornak, de Anyánk szerint jobban
jár, ha megvár engem és együtt kezdhetjük az iskolát jövőre,
legalább lesz, aki segítsen neki elcipelni a táskát az iskoláig és
megvédi, ha kell, Apánk sem jön vissza?, kérdeztem Pál testvért, ő
sem, soha többé?, soha többé, válaszolta Pál testvér összeszorított
ajakkal, nézzünk szembe a valósággal, ha nem, hát nem, mondtam,
ha ez a valóság, akkor nézzünk szembe vele valóban, és
összeszorítottam én is az ajkamat, mint ő, és elhatároztam, hogy
többet nem sírok és nem siratok meg senkit, még a hátrakötött kezű
gyermekeket sem, akik itt hagyták csontvázaikat a templom melletti
domb hasában, a valóságot valóban nem érdemes elsiratni, igaza
van a kemény arcú Pál testvérnek
680
kiállod a síráspróbát?, kérdezte Pál testvér, kiállom!, válaszoltam,
jó, mondta, gyere velem, odavitt Apánk íróasztalához, ahol Ferenc
testvér szerelte a rádióit, kiállja?, kérdezte Ferenc elsőszülött, azt
mondja, válaszolta Pál testvér, akkor lássuk, vizet öntöttek a döngölt
padlóra, nekem mezítláb kellett ráállnom a vékony víztócsára,
feszült csend lett a fiúszobában, István testvér az ajtót biztosította,
nehogy benyisson Anyánk vagy Nényu vagy a lányok, ez a férfiak
dolga, asszonynépnek nincs itt semmi keresnivalója, készen állsz?,
készen, mondtam, akkor Ferenc testvér gumikesztyűt húzott, állított
valamit a csípős szagot árasztó transzformátoron, és egy köteg
csillogó rézdrótot nyomott az arcomhoz
681
azt éreztem, hogy elevenen lenyúzzák a bőrömet, villanásnyi
időre sajnálni kezdtem magam, hogy el kell veszítenem az arcomat,
amit nagyon nem szerettem volna, már majdnem kitört belőlem a
sírás, nem adom az arcomat, azt nem adom, nem adom, de az éles
fájdalom, ami az egész testemet áthatotta, eszembe juttatta, hogy ki
kell állnom a próbát, ha nem akarok többet sírni, márpedig én nem
akarok, amíg világ a világ, és ez akkora erővel töltött el, hogy meg
sem mukkantam, az volt az érzésem, hogy nemcsak a karomból,
hanem minden testrészemből vérgömbök nyomulnak kifelé, és ez
megnyugtatott, megéreztem a nyelvemen a saját vérem ízét, amire
Rita tanított, hálás voltam neki, és a fájdalom mellett az öröm is
eltöltött, Rita az egyetlen szerelmem, egyedül az enyém, gondoltam,
senki másé, és mindegy, hány évvel idősebb, mint én, akkor is az
enyém, Ritát senki el nem veheti tőlem és engem sem Ritától, és a
szerelem, a szerelem, a szerelem azt jelenti, hogy megtanulod a saját
véred ízét, ami nélkül lehetetlen kibírni a valóságot, és ami nélkül
nem lehet ellentállni a gyáva és röhejes sírásnak, a sírás még senkit
nem mentett meg a tarkólövéstől, és senkit nem támasztott fel a
halálból, elájultam, de kiálltam a síráspróbát, nem sírtam, sem akkor,
sem miután fellocsoltak, nem fogok sírni többet, sem magamon, sem
másokon, kemény arccal nézek szembe azzal, ami jön, jöjjön, aminek
jönnie kell
682
amikor elvonult a hólyagos nyári zápor és kibújt a felhők közül a
nap, Anyánk kiakasztotta Apánk fekete palástját a ruhaszárító
kötélre, előtte letépkedett róla minden paszomántot és
díszítőszegélyt, így elviselhetőbb, mondta, a palást pedig némán
ingott ide-oda a lemenő napban, éjszakára is kint maradt az
udvaron, ráborította ezüst fényét a hold, szép volt és félelmetes,
mint az éjszakai Duna nagyvízkor, Apánk éjszaka sem volt a
palástban, kilopóztam és megvizsgáltam többször is, biztosan sírtam
volna, ha nem állom ki a síráspróbát, de nem sírtam egyszer sem, ha
nincs, hát nincs, szembe kell nézni a valósággal, Péter testvérrel sem
harcoltunk többet a gonosz bivalyok ellen, megbékélten néztük a
sötét áradást, olykor kimentünk közéjük, megálltunk előttük vagy
feltartott kézzel szembementünk a hömpölygéssel, de a bivalyok
ügyet sem vetettek ránk, szépen kikerültek és cipelték tovább fekete
testüket, bele a pokoli, csillagfényes augusztusi éjszakába
683
vasárnaponként Laci lelkész igehirdetéseit hallgattuk, fekete,
rakott palástban ment fel a valószínűtlenül magas szószékre, előtte
többször is énekelt a gyülekezet, mintha a hívek nem tudtak volna
döntésre jutni a folytatást illetően, de aztán hosszas kétségeskedés és
fohászkodás után végül mégis a prédikáció mellett döntöttek, az
éneklést bizonytalan hangú orgona kísérte a karzatról, az
orgonasípok hol megszólaltak, hol nem, ezt nem lehetett
kiszámítani, de megfigyeltem, hogy bármilyen billentyűkombináció
mellett dönt a kántor, annak semmi köze nincs az énekléshez, ez
biztosan a Szentlélek munkája, gondoltam, nincs fölemelő harmónia,
mert nem lehetséges, a tömegsír, mondják, a templom alá nyúlik, a
Szentlélek pedig betiltotta a harmóniát, a kotta pöttyei összevissza
ugrálnak a kántor szeme előtt, de a kántor, kicsi arcú zsidó ember,
kitartóan a kottából játszik, ez is a Szentlélek munkája, gondoltam,
látom az arcán, hogy ő is kiállta a síráspróbát, mint én, csak a
Szentlélek tudja elérni, hogy ne legyen harmónia ott, ahol nincs
harmónia, senki más
684
Laci lelkész prédikációiból egyetlen szót sem értettem, a szavakat
külön-külön igen, de a mondatoknak nem volt értelmük, és ez nem
várt boldogsággal töltött el, Laci lelkész templomában biztosan jelen
van a Szentlélek, a józsefházi templomban nincs ikonosztáz, mint
Pătraşcu pap barakkjában Lăteşti lágerben, és Laci lelkész nem is
vesződik a kenyér és a bor átváltoztatásával, biztosan Anyánk
világosította fel, hogy nem érdemes, hiszen ez végső soron Pătraşcu
papnak sem sikerült, pedig a csökönyös szent ember nem adta fel,
évekig kísérletezett az ikonosztáz mögött, mialatt a lágergyülekezet
az eget ostromolta, hogy egyszer, legalább egyetlenegyszer
sikerüljön neki, ennyit igazán megérdemel az igazán szent ember,
akinek a tanításait az első szótól az utolsóig megértettem és a
szívembe zártam
685
lehet, hogy a szavaknak és a mondatoknak egyedül a láger ad
értelmet, gondoltam, föl kellene adnunk ezt a józsefházi
minthaszabadságot és kérvényeznünk kellene, hogy költözhessünk
egy cellába az Apánkkal, akkor minden a helyére kerülne, Apánk
tanításait hallgatnánk és értenénk ismét a tanítást, folytathatnánk
Pătraşcu pap nagyszabású kísérleteit a kenyér átváltoztatásáról, a
borral nehezebb dolgunk volna, mert a cellában előbb a vizet kellene
borrá változtatnunk, és csak utána kezdhetnénk hozzá a bor vérré
változtatásához, de hát Apánk cellájában lenne időnk bőven erre is,
előbb-utóbb csak sikerülne igazságot szolgáltatni Pătraşcu papnak
is, és ráadásul a cellában nem kellene állandóan a demeréseket lesni,
akik gyakran elhúznak a műúton vagy az Alsó utcán járőröznek a
lefüggönyözött dubáikkal, és még az arcukat sem láthatjuk, mint
Livezeanu szekus őrnagynak Lăteşti-en
686
nincs sírás, nincs bepisilés, új életet kezdtem, Anyánk eldöntötte,
kint hagyja a szárítókötélen Apánk palástját, ha esik, ha fúj, jó
döntés, senki nem emel ellene kifogást, Laci lelkész is megértéssel
fogadja, csak a falubeliek ingatják gondterhelten a fejüket, nem lesz
ennek jó vége, mondják, amikor elmennek előttünk és félve
benéznek az udvarra, riadtan el is fordítják a fejüket, mintha
démonok néznének vissza rájuk, az ortodoxok szalmavirágcsokrokat
és vékony viaszgyertyákat gyújtanak meg és helyeznek el előtte,
rövid imát mondanak és keresztet vetnek, vannak, akik ajándékokat
hagynak hátra, pomána, mondják, Dumnezeu să-l ierte
687
mennyi formát képes felvenni a palást, Uramisten!, amikor
például esővízzel telik meg, pattanásig megfeszíti és lehúzza a
ruhaszárító kötelet, annyira, hogy a palást alsó szegélye az udvar
füvét borzolja, ilyenkor mintha egy fejetlen ember járna a füvek
hegyén és homíliát mondana a Mindenhatónak, aki az egészből nem
ért egy szót sem, de hát mi nem tehetünk semmit, ha a Szentlélek
nem siet az Örökkévaló segítségére, pusztába kiáltott szó az üres
palást minden erőfeszítése, ahhoz, hogy érthető legyen valahogy,
talán a Mindenhatót is alá kellene vetni a síráspróbának, nem
tudom, mindenesetre nagyon várom a telet, hogy megfagyjon a
palást és úgy álljon előttünk a szikrázó téli napsütésben, mint az
ismeretlen katona büszke kőszobra
688
 az öreg Simpf, a falu esze, takaros bejárati lépcsőt eszkábál
nekünk foszni deszkából, engem szólít meg, hogy adjam a keze alá a
szerszámokat, vagy szorítsam le a deszkavéget, amikor a
fűrészelésre kerül a sor, sokszor megáll és leül pihenni az öreg sváb,
Anyánk teát hoz neki és paradicsomkarikákkal díszített
májpástétomos szendvicset, még szerencse, mondja, hogy csak a
Bărăganba vittek bennünket, ő meg sem állt a cseljabinszki Plasztig,
ott kellett robotolnia az aranybányában, de mire odaért, már a
marhavagonban befagyott a töke, mondta, és mert, hála a
Szűzanyának!, befagyott, nem volt többet gondja vele, nagy tehertől
szabadult meg, még szerencse, tette hozzá elgondolkozva, van azért
felesége, folytatta, de nem azért, azért nem is lehetne, a feleségének,
ő is józsefházi sváb, Kopejszkben fagyott be mindene, vágyak és jövő
nélkül élnek soha el nem fogyó szerelemben és békességben, még
szerencse, mondta a falu esze, a lágerben a 365-ös számot kapta,
nyugodtan szólíthatom én is háromszázhatvanötösnek,
trisztásesztdeszjátpját, ezt minden helyzetben érti, a felesége is így
szólítja, a saját nevét, Simpf, viszont könnyen elfelejti, még
szerencse, mondja, egy név nagy teher, mérhetetlen hosszúságú
történet tekergőzik benne, a történetek pedig félrevezetőek, azt a
látszatot keltik, hogy megyünk valami felé, ha már jöttünk, ugye,
valahonnan, pedig csak egyik lágerből jövünk a másik lágerbe, nincs
más, nem érhetnek hát meglepetések, még szerencse
689
a lehulló fűrészpor egy jól megtermett egeret csalogatott ki a
küszöb alatt megbúvó üregből, süket lehet szegény állatka, a
kopácsolás és fűrészelés hangja egyáltalán nem zavarta, de amikor
meglátott bennünket, riadtan el is tűnt a szürke szőrcsomóval
álcázott otthonában, az öreg Simpf nem vette észre, befejezte a
munkát és elköszönt, akkor én rádiós Ferenc testvér rézdrótjából
lecsíptem másfél arasznyit, a végére pástétomos kenyérdarabkát
tűztem és vigyázva bevezettem az egérlyukba, kis szünetet
tartottam, hogy terjedjen szét a vájatokban a májpástétom erős
szaga, majd elkezdtem lassan kifele húzni, az illatos kenyérdarabkát
az egérmama és egy jókora egércsapat követte, valószínűtlenül apró
egérfiókák masíroztak az anyjuk után, Isten hozott a napfényre,
egércsalád!, a kölykök bolyhos bundái pompásan ragyogtak a
tisztaságtól, okos szemeik mint valami fekete gyémántok villogtak
édes kis pofikáikon, fürge bajuszkáikkal boldogan musszogtak
pedáns anyjuk után, alig bírtam megállni, hogy ne simogassam meg
őket
690
amikor meggyőződtem, hogy az egész család kimasírozott az
egérlyukból, fölvettem egy deszkavéget és egyetlen mozdulattal
lesújtottam rájuk, rövidke cincogást hallottam csak, talán az
egérmama lehelte ki hangosan a lelkét, fölemeltem a deszkát, néztem
a szétloccsant állatkákat, a vércsatakos plüssök és a fényevesztett
szemecskék már nem emlékeztettek a boldog egérfiókákra, hét
cseresznyeszemnyi, tökéletesen egyforma vérpacni és egy nagyobb,
szétlapult egértest, és ez nem elég, a kezemben tartott, égre néző
deszkán is ugyanannyi vérszínű testlenyomat világol, Uramisten!,
kedvesek, kedveskéim, mintha máris a mennyországba jutottatok
volna!, nincs sírás, nézés van és kemény arc, az önmagát egyszerre
csak felvillantó valóság van, semmi több, nem lehet visszamenni a
múltba, a jóvátétel minden lehetséges útját eltorlaszolja az idő,
bizonyára ezért menekülhetett az örökkévalóságba a Mindenható,
amikor még tehette, és ezért nem hagyott nyomokat maga mögött,
hogy kiderítsük, hova rejtőzött el, még szerencse
691
harangoznak, Laci lelkész rohan felénk megint, pedig nem
zúdulnak le a fekete bivalyok a tömegsírhalomról és nem
hadonászunk a zászlókkal az utcán, a templomba készülhetett, mert
rajta van a lelkészi palást, átugorja az új bejárati lépcsőt, mintha ott
se lenne, és beront Anyánkhoz, izgatottan sugdolózik vele, talán
mintha sírna is közben, mindegy, majd alávetjük őt is a
síráspróbának, és akkor majd könnyebb lesz neki is, vége, ennyi volt,
amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozik, lobog utána a palást az
Alsó utcán, Anyánk szédeleg, vizet iszik, nedves ronggyal törli a
tarkóját, alig áll a lábán szegény, Nényu a kisszoba ajtófélfájához
támaszkodva sír, hát így nem lehet élni, ennyi sírással, fut át rajtam,
tudniuk kellene, hogy nem, valamit tenni kellene, Anyánk beterel
bennünket a fiúszobába, a lányokat is odaparancsolja, lefüggönyözi
az ablakot és magunkra hagy, majd akkor jöhetünk ki, ha Nényu
szólít, mondja, a testvéreim boldog izgalommal néznek egymásra, de
senki nem meri kimondani, amit gondol, én fölkucorodom az
ágyamra és elkezdem szívni a véremet, jó, így most tényleg jó, csend,
végre, csend
692
nem tudom, mennyi idő telt el, a vérem teljesen lefoglalt és
megnyugtatott, csak sokára tűnt fel, hogy a bejárati ajtó előtt egy
férfi énekel, abbahagytam a vérszívást és az énekre figyeltem, soha
nem hallottam ezt a hangot és mintha ismerném mégis, valami
zsoltár lehet, egy rövid szempillantásra elhagytalak, de most nagy
irgalmassággal összegyűjtelek, nem, nem zsoltár, megvan, Ézsaiás
próféta, emlékszem már, Anyánk sokszor felolvasta nekünk ezt a
részt Lăteşti lágerben, ez a mi történetünk, tette hozzá mindig,
mindegy, hány év, a fogság csak egy pillanat, mert csak a szabadság
bír valódi tartammal, mi aztán mindent értünk Ézsaiás prófétából,
csak azt nem tudjuk, mi a jelentése a pillanatnak, ha egyetlen nap
ezer esztendőt is kitehet akár, és nem tudjuk, hogy egyáltalán
létezik-e pillanat, mert ha nem, mondta Anyánk, akkor szabadság
sem létezik, és nem létezik az Örökkévaló sem, mi pedig semmit
nem tehetünk érte, ha nem létezik, hiába szerettük meg a lágerben,
mint egy láthatatlan, de hozzánk kedvesen beszélő családtagot, neki
kell eldöntenie, hogy van vagy nincs, legfeljebb esetleg annyit
tehetünk mégis, ismételgette Anyánk Lăteşti-en, hogy felolvassuk a
történetét és énekelünk neki vagy énekelünk érette, mindegy, a
történetét elmondhatjuk, mondjuk is el, amikor csak tehetjük, de
nem szégyenkezhetünk helyette, ha nincs, sőt még akkor sem, ha
esetleg van
693
apa!, apácska!, apa!, tört ki a testvéreimből, megjött apa!,
ismételgették és sírtak, Pál testvér is pityergett és István és Ferenc
elsőszülött, láttam, hiába próbálták elfordítani a fejüket, hát eddig
tartott náluk a síráspróba, gondolhattam volna, tudom, mennyi
pénzt érnek, ki akartak rontani a szobából, de Nényu nem engedte,
csak egyenként jöhetünk ki, ez apa kifejezett kérése, közvetítette
Nényu, én nem mozdultam, hiába is mennék ki, hogy lássam,
úgysem ismerném meg, gondoltam, és ő sem ismerne meg engem,
semmi izgulás, a frissen szívott vérem tökéletesen megnyugtatott,
visszakerül a testembe, amit kiszívok, teljes biztonságban vagyok a
saját vérem körforgásában, a fejemet a falnak támasztottam, két
oldalról tartott meg  a szoba sarka, tökéletes, a vályog hűvöse
lecsendesítette a  szívdobogásomat, a szalmatörek illata pedig
visszavitt a lăteşti-i barakkunkba, jó, így jó, most jó
694
mikor megfordultam, már senki sem volt a szobában, nem vettem
észre, mikor mentek ki egyenként a testvéreim, mintha Ferenc
elsőszülött került volna sorra csak, de nem, már mindenki a túloldalt
volt, ahol az apám, rólam megfeledkeztek, helyes, úgy omlott rám az
idő, mint a bărăgani vastag hó, jól van, jól van így, ezt ismerem,
odamentem az ablakhoz, elhúztam a függönyt, hátha kint van Rita
az udvaron és integethetek neki, de nem volt ott, hogyan is lehetett
volna, reggel korán vitték mentővel egy szigorú nagybányai
kórházba, hogy leszoktassák a vérszívásról
695
kinyílt résnyire az ajtó, te jössz, mondta Nényu, gyere, mondta,
gyere csak, pedig én azt gondoltam, már nem vagyok életben, azt
hittem, hogy ez a soha korábban nem tapasztalt egyedül maradás
maga a halál, ismeretlen béke töltötte el a mellkasomat és nem
éreztem a testem súlyát, Nényu megfogta a kezemet és átvezetett a
konyhába, hálás voltam neki, hogy segített átjutni, nekem biztosan
nem sikerült volna, amikor megállított és magamra hagyott, anyát
pillantottam meg elsőként, a szék karfáján ült, egy vakítóan fehér
ünneplőruha volt rajta, amit még sohasem láttam, a székben egy
vékony, ritka hajú, nagyon szép arcú férfit pillantottam meg, bal
kezével anya az ismeretlen férfi nyakát ölelte át, a jobb eltűnt a férfi
ölében nyugvó markában, az idegen férfi arca áttetsző volt és
különös fények áradtak belőle, biztosan most támadt fel, gondoltam,
és kinéztem az udvarra, hogy ellenőrizzem, helyén van-e még a
palást, ott van, ugyanúgy lengedezik, mint máskor, a testvéreim
Anyánk és a széken helyet foglaló férfi körül álltak, mintha egy
gondosan beállított családi fényképre készülnének, Nényu elhagyta
az ajtó melletti őrhelyét és beállt ő is a képbe, ahonnan csak én
hiányoztam, de nem úgy nézett ki, hogy a képről bárki is hiányozna,
én legalábbis nem fedeztem fel, hogy volna valahol egy számomra
fenntartott, szabad hely, ahova beállhatok, mielőtt a fényképész, aki
biztosan mindjárt betoppan, elkattintja a kameráját, ennyi, ennyi,
nem leszek rajta a képen, nem baj, nem ismerem az előttem trónoló
férfit és ő sem ismer engem, így van rendjén, nem volt bennem
semmi érzés, csak a bizonyosság, hogy bármi történne, nem fogok
sírni, és hogy én egyedül fogok kitartani a végnek végéig
696
nem köszöntem, ahogy illett volna, nem mondtam semmit, a szép
arcú férfi szólított meg, ez a hang, igen, ismerem ezt a hangot,
mintha a testem legmélyéből gomolyogna elő az emlékezés, ismerős
visszhangokat keltett bennem a megszólítás, semmi kétség, nem a
fülem emlékezett rá, hanem a mellkasom, ahol a Lélek lakik, a
beszéd viszont egyáltalán nem hangzott otthonosnak, viszolygást és
félelmet keltett bennem, a szép arcú férfi szájában egyetlen fog sem
volt, ínye fekete fényt árasztott, a szemébe kellett volna néznem,
ahogy anya tanította, de sehogyan sem bírtam, az ajkak olykor
tehetetlenül bezuhantak a szájba, vagy bizonytalanul hullámoztak a
fogak támasztéka nélkül, a férfi sem köszönt nekem, annyit
kérdezett, hogy ki vagyok, én megmondtam a nevemet, a teljes
nevemet mondtam, mint a létszámellenőrzéseken, úgy hangzott a
kérdés és én úgy is válaszoltam, mintha egy egészen más családhoz
tartoztam volna, a szép arcú férfi nem hagyta abba, neked van
édesapád?, kérdezte, van!, válaszoltam, akkor már nem is én, hanem
a szép arcú férfi hangjának a visszhangja beszélt belőlem, ismered?,
jött az újabb kérdés, erre a kérdésre nem lehet válaszolni,
gondoltam, és hogy eddig nem ismertem, de most már ismerem,
pontosan ezt gondolta bennem valami, eddig nem ismertem, de
most már ismerem, mondtam ki mindjárt hangosan, és amikor
kimondtam, az ölébe repültem, és sírtam, sírtam, sírtam, ne félj,
apácska, ne félj, majd kinőnek megint a tejfogaid, a tejfogak után a
véglegesek is, és akkor a bőröd sem lesz Lázár-szagú többé, én
megvédelek mindenkitől, ne félj
 (Mennyei Jeruzsálem)
697
tudnom kellene, de nem tudom, mikor hallottam először azt a
szót, hogy európa, sehogyan sem tudom felidézni, mikor égett az
agyamba, az agyamba vagy a lelkembe, valami beég az emberbe,
ahogy egy villámcsapás kettérepeszti a sötét égboltot és a végtelen
kiterjedésű pusztaság közepén ácsorgó fa törzsén keresztül behatol a
föld belsejébe
698
én mindent hallottam előbb, hallásból lettem, fordítva vagyok,
mondhatnám, nálam a „kezdetben”, az az első és egyetlen hang az
égzengés volt, pontosabban a mennydörgés, és csak jóval később jött
az eget fénybe vonó villámlás, hangból lettem, és, ha szerencsém
van, hanggá leszek, zenévé, esetleg valami zörejjé, elgondolhatatlan
nesszé
699
valaki megszólít, akihez tartozom és nem ismerem, megszólít egy
ismeretlen legközelebbi rokon, az apám, de az egyes szám nem
képes kifejezni valódi helyzetemet, helyesebb, ha azt mondom,
álmaimban mindegyre megszólított az Apánk, akit valójában
sohasem láttam, mert mielőtt egymás arcát megpillanthattuk volna
és kettőnk ideje egymásba nyílhatott volna, az úgynevezett
kommunisták, a kommunista hatóságok börtönbe vetették, nekünk
meg, Anyánknak és a hét gyermeknek a román sztyeppe egyik poros
szögletét jelölték ki lakhelyül, kényszerlakhely, mondták, domiciliu
obligatoriu, ide hoztak, hurcoltak, kényszerítettek, deportáltak, ha
viszont a mostani helyzetemet tekintem, akkor nagyon is oda, a
pusztaság felett kavargó por és a vakító havazások országába, előbb
persze kilakoltattak, kiraktak szépen a házunk elé, amit aztán
sohasem láttunk viszont, utána meg kitelepítettek, hogy még
közelebbről tarthassanak szemmel, amíg végleg el nem lep a por
vagy a hó vagy a tavaszi Duna szürke áradása
 700
messzi Kelet, micsoda idők, akkor még voltak távolságok, el
lehetett vinni az embert, körbekeríteni és elkülöníteni a szabad ég
alatt, akkor még a fogság helye egészen máshol tudott lenni, a
Vörös-tenger másik oldalán, mondjuk, ahol, a Szentírás szerint
legalábbis, Egyiptom földje terül el és a szolgaság háza terpeszkedik
dölyfösen, egy tőlünk különálló és idegen hely, igen-igen, hát ennek
most akkor vége, ennél közelebb a fogság már nem is kerülhetne, itt
van a szomszédban, a saját udvarunkon, és ha jobban
meggondolom, még ennél is közelebb, egészében véve mérhetetlen
közelségben, a kimondott és visszatartott szavakban például, meg a
nagyon is otthonos rémületben meg feneketlen bűntudatban
701
a fogság, itt tartottam, egy szép szürke hajnalon a fogságra
ébredtem, a fogságra ébredtem öntudatra, mondhatnám, ha ennek a
mondatnak értelme volna és nem maga a fogság adna értelmet neki,
már ha a fogság egyáltalán értelmet tudna adni bárminek és
bárkinek, mindegy, hagyjuk, anyám tejével mindenesetre anyámat
meg a fogságot, a sajátomét meg különösképpen az apámét szívtam
magamba, egy ismeretlen helyen fogva tartott rab, egy
szabadságától megfosztott apa tényleg félelmet kelt
702
beleszülettem a fogságba a hetedik és utolsó gyermek
eltökéltségével, foglyok tanítottak meg járni, nézni, beszélni, a
jelekből olvasni és a némaságba menekülni, közvetlen
szomszédságban éltem a felkelő nappal, anélkül persze, hogy a szót,
európa, hallottam volna, vagy hogy a puszta szónak jelentősége, sőt
elemi jelentése lett volna előttem, ez csak jóval később, életem, azaz
életünk egyik világos pillanatában következett be, nevezetesen
Apánk egyik híres beszédének hatására, amikor a tanításait hallgató
igazhitű zarándokok sokaságában magam is meghúzódtam, mint aki
arra szánta el magát, hogy minden alkalmat megragad, hogy
bepótolja sokéves apahiányát, azazhogy magát a bepótolhatatlant
703
 a fogságban egyszerűen nem éltünk az európa szó szükségében,
szükségében és hiányában, Anyánk mindenesetre sohasem vette az
ajkára, nem hozta szóba, nem hiszem persze, hogy elhallgatta volna
előlünk, egy született Sollich, protestáns hitre tért osztrák katolikus,
Keletre űzött judenburgi bárány miért is tette volna, és azt sem
hiszem, hogy a ránk nehezedő számtalan szükség sorában, hogy
csak a szakadatlan éhséget említsem most, kisebb gondja is nagyobb
lett volna annál, hogy a tőle olyannyira távol került Európáról
értekezzen nekünk, vagy hogy, amiképpen mondani szokás, tartsa
bennünk az Európába vetett hitet, amely akkor a messzi Nyugatra
került tőlünk éppen, jóllehet Európából Európába száműztek
bennünket, Európában váltunk nincstelenekké és otthontalanokká,
még ha Európa legkeletibb és legszegényebb, de sivárnak egyáltalán
nem mondható szegélye volt is az a hely, ahova a hivatalos pecséttel
ellátott hatósági végzés vetett bennünket
704
porcelánszépségű Anyánk valahogy elveszítette a bizalmát az
égtájak értelmében és közvetlen vagy nagyon is áttételes
jelentésében, holott a dolgok értelmére és értelmezésére a maga
módján nagy gondot fordított, esténként például maga köré ültetett
bennünket, és az asztalra helyezett gyertya vagy lámpa ugráló
fényénél felolvasott nekünk a Szentírásból, ebből az egyetlen
könyvből, amely a fogságba véletlenül velünk tarthatott, a fogság
könyve, nos igen, ennyi maradt meg Apánk legendás könyvtárából,
sem a Móricz Zsigmond „kézjegyével ellátott” kötetek, sem
a  bőraranyjános vagy az apánk kedvence, igazán komikus
isteniszínjátékrévaikiadás, és még ez az egyetlen maradék könyv
sem Apánk tulajdona volt, hanem az Anyánké, ami viszont a
címével, Biblia, magyarul könyvek, mégis a közös könyvtárat idézte,
a pusztítást és a semmit, a kitelepítést és a megbélyegzést, ez a
könyv pedig nem tett említést Európáról, egyszerűen nem használta
ezt a szót, felbukkant viszont a könyv szavai között egy másik,
egészen pontosan két szó, egy szószerkezet, Mennyei Jeruzsálem,
amely mélyen beleitta magát az agyamba, az agyamba és a
Lelkembe, talán éppen azt a helyet vette birtokba, ahol az európa
szónak kellene lennie, mert Európáról azóta sem Európa, hanem
úgyszólván ösztönösen a Mennyei Jeruzsálem jut az eszembe és
Anyánk, ha pedig Európára kell gondolnom, akkor mindjárt az
Apánk jelenik meg előttem, aki szabadulása után részesített a jórészt
börtönben szerzett, árnyalt Európa-ismeretekbe
705
európa az egy apaszó, szomorú szó, mint a manna
706
Mennyei Jeruzsálem, a közénk előbb-utóbb bizonyosan alászálló
menyasszony, ez az a kép, amely mélyen belém gyökerezett, ha
ennyi képzavart még el tudunk viselni, nem az agyamba, hanem a
Lelkembe, Anyánk hite szerint legalábbis, az agynak ugyanis ehhez
kevés köze van, mondogatta, és finoman mosolygott, ahogyan csak ő
tudott, a tanítás gyökerei a Lélek legmélyébe kapaszkodnak, az
értelem kevés ehhez, és persze gyáva is, a Lélek erejéből vagyunk, a
test semmit nem használ, inkább csak bajt hoz ránk, és valóban, a
fogság idején ezt magam is megtapasztaltam, mármint a test
kielégíthetetlen követelőzéseit, a Lelket viszont felnőttkorom
küszöbén elveszítettem, eltűnt előlem és belőlem, nyoma veszett,
lehet, hogy meg is semmisült, az a lélekrész legalábbis, ami az én
testemhez tartozott valamiképpen, ha létezik egyáltalán
707
Anyánk például Lăteşti lágerben, a petróleumlámpa füstbe
vegyülő fényénél minden kétséget kizáróan azt állította, hogy van
Lélek, hogy az embernek van Lelke, de nem, nincs, nekem legalábbis
soha nem tudták bebizonyítani, valahogy észrevétlenül kívül került
tapasztalataim körén, de azt teljes bizonyossággal mégsem
jelenthetem ki, hogy Lélek egyáltalán nem létezik, Anyánknak
például biztosan volt lelke, és láttam egyszer, egyetlenegyszer, egy
lovat is, akin megragyogott az Örökkévaló fényének dicsősége, nem
állíthatom tehát, hogy Lélek mintegy nem létezik, hanem hogy a
létezését mindig valahogy be kell bizonyítani, a Lélek nem az, ami
van, hanem ami bizonyításra szorul, van, de aztán hirtelen nincs,
sokáig semmi, van, hogy évtizedekig semmi Lélek, üres szemekkel
nézünk és üres szemek néznek vissza ránk, miközben megy minden
tovább a maga útján, cél és értelem nélkül
708
nem a túlvilági létben kételkedtem, abban sohasem, én az evilági
létben nem hittem, egyszerűen elveszítettem a hitemet, és ez
mindenképpen a Lélek felszívódásával függhet össze nálam, a
Mennyei Jeruzsálemről viszont mindent tudok, ismerem a méreteit,
tudom, hogy emberi mértékkel mérhető, és ez a mérték, a Jelenések
könyve tanúsága szerint, megegyezik az angyalokéval, fel tudom
sorolni, még ha álmomból ébresztenének is fel, a Jákób tizenkét
fiáról elnevezett tizenkét kaput meg a Bárány tizenkét apostolának a
nevét viselő tizenkét alapkövet, márpedig nem volt éjszaka, hogy a
testvéreim föl ne ráztak volna a legszebb álmomból, mert alighogy
elaludtam, lebegve alászállt a Mennyei Jeruzsálem, ez a habkönnyű,
gyönyörű menyasszony, vakító öltözetének hangtalanul hullámzó
uszálya beborította az egész barakksort, a menyasszony meztelen
karjában pedig a rabruhába bújtatott, túlvilági boldogságtól sugárzó
Apánkat ringatta, vele ringatóztam én is boldogan, de amikor
Jeruzsálem-menyasszony átnyújtotta nekem az apámat, forró
fénysugár borította be az ölemet és a combomat, volt, hogy a
szívemig felszökött az ár, mennyei boldogságban fürödtem az
apámmal együtt és azt kívántam, hogy soha ne legyen vége
709
én még öntudatlanul lebegtem saját nedvem forróságában,
amikor már tépkedtek, húzogattak, rázogattak a nagyobb
testvéreim, megint bepisiltél, morogták dühösen, én meg nem
akartam fölébredni, gyere, ki kell cserélnünk a nedves szalmát,
közölték, Anyánk pedig, amíg a szalmacsere rutinszerű művelete
tartott, magához vont és átölelt, Apánkkal álmodtam, meséltem
neki, meg a Mennyei Jeruzsálemmel, tettem hozzá, én is, én is,
mondta Anyánk, jól van, minden rendben van, mondta, semmi sincs
rendben, anya, dacoskodtam, de, de, mondta Anyánk, rendben van
minden
710
 a Mennyei Jeruzsálem kapui mindig nyitva vannak, és a városnak
nincs szüksége sem a napra, sem a holdra, hogy világítsanak neki,
még erre a mi ugráló fényű, füstölgő lámpánkra sem, tanította
Anyánk, mert, olvasta fennhangon, a Bárány lesz a lámpás, a
kapukat meg nem zárják be nappal, éjszaka meg egyáltalán nem is
lesz, mondta, majd révülten, mintha énekelne, fölsorolta a
drágaköveket, amelyek az alapköveket díszítették, jáspis, zafír,
kalcedon, smaragd, szárdonix, karneol, krizolit, berill, topáz,
krizopráz, jácint, ametiszt, és gyönyörűen nevetett, és megindultak a
könnyei, mi meg vártuk a Bárány zörgetését, hogy ajtót nyissunk
előtte és ő letörölje Anyánk nevető könnyeit
711
a Mennyei Jeruzsálem, igen-igen, elsőre ez rémlik fel előttem,
amikor az európa szót hallom, a fogság boldogsága és rémülete, és az
a riadalom, amit szabadon engedésünk minden ünnepélyességet
nélkülöző, kurta bejelentése okozott, mindenki ide-oda futkosott a
barakkok között, mialatt vékony, szúrós eső vette ostrom alá a
telepet, bizony félelem lett úrrá rajtunk is, mert a bejelentéssel együtt
kerített hatalmába a felismerés, hogy nincs hova mennünk, semmit
nem hagytunk hátra sehol, Apánk szabadon bocsátásának
mindeddig a legcsekélyebb lehetősége és reménye sem merült fel,
nekünk a fogság lett az otthonunk, önmagunkra korlátozott
szabadságunkról  pedig maga a Mennyei Jeruzsálem gondoskodott,
Apánk pedig, aki a  kiszabott büntetésének ötödét sem ülte le,
kifejezetten jó helyzetben volt, ő még, egészen nyilvánvaló,
beláthatatlan ideig, csaknem két évtizedig a Mennyei Jeruzsálem
polgára lehet, és ha számba vesszük, hogy ekkora ítélettel, mint az
övé, senki nem szabadult ki élve ezekből a börtönökből, akkor
Apánk sorsát tekintve egészen nyugodtak lehetünk, ő már be van
írva a Bárány könyvébe, kortyolhatja nyugodtan, napra nap, az
életnek vizét, de mi merre induljunk, nincs másik barakkunk, ahol a
Bárány tekintete alatt ugyanúgy szabadok lehetnénk, mint eddig
712
nekivágtunk hát a semminek, Bukarest közbeiktatásával
beállítottunk, veszett riadalmat keltve, egy szegény rokonhoz,
egészen pontosan Apánk szegény rokonához, visszatértünk Keletről
az Európa nevet viselő földrész közepébe, vagy legalábbis ennek a
közelségébe, ha van egyáltalán közepe a térségnek, ennek a
középnek az északkeleti csücskébe, ott tébláboltunk az ismeretlennél
is ismeretlenebb semmiben, Apánkra gondolva sóváran, a napi
szakasz kényszeres elolvasásakor
713
nem sokáig irigykedhettünk az Apánkra, néhány hónap
különbséggel őt is szabadon engedték, a büntetését persze nem
törölték el, maga még tartozik nekünk tizenöt évvel, mondták neki,
és átnyújtották az ideiglenes szabadságra feljogosító levelet, be is
hajtjuk magán, bízzon bennünk, mondták, és most köszönje meg a
Pártnak ezt a hét évet, amit itt töltött velünk, addig is biztonságban
volt magától az ország, na menjen, és amikor bezárult mögötte a
börtön kapuja, ideiglenes szabadsága birtokában elindult hát ő is a
semmibe, mert hol máshol találhatna meg bennünket, ha egyáltalán
élünk még valahol, mint a semmiben
714
közénk jött az Apánk, és én felnéztem rá, egy rezgő szépségű apa,
felnéztem rá, igen, de nem a zarándokok rajongásával, akik
megfontolt és valahogy mindig csöndet árasztó beszédeit hallgatták,
amikor csak tehették, felnéztem rá, mert egyszerűen valahogy fönt
volt, de nem hozzám mérten, hanem a mérhetetlenhez mérten, egy
szabad ember, igen, figyeltem minden mozdulatát, anyám kezét és
az apám kezét, anyám visszafogott és elégedett mosolyát a
reggelinél, amiről a boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet
öngyilkos tanítása jutott az eszembe mindig, és máris arra vártam,
legalábbis felmerült bennem, hogy bukjon el végre előttem,
zuhanjon ki ebből az angyali tökéletességből, és legyen végre
valóságos, mármint az apám, kerüljön le róla minden, amivel én
magam ruháztam fel, és amit végül sohasem bírtam levenni róla, így
halt meg, tökéletesen, magával is vitte, a sírba, meg nem tudom
mondani, hova, elgondolhatatlanul messzire, bizonyára mindazt,
amivé előttem és bennem lett, az én agyamban és az én
lélekrészemben
 715
megjött az apám, pontosabban az Apánk, megtalált a semmiben,
maga köré gyűjtött és tanított bennünket, példázatokban beszélt
hozzánk, reggeli csendesség és esti csendesség, asztal előtti ima és
asztal utáni ima, csendességet tartunk, így mondtuk, a csend meg,
amit közösen megtartottunk, tüneményes szavakból és várakozással
telt hallgatásokból keveredett ki valahogy, mindig másként,
önmagát sohasem ismételve
716
addig, amíg közénk nem érkezett az Apánk, nem tudtam, hogy
ilyen szálkás és éles a csönd, nem csak süket és ellenséges, máskor
meg levegőtlen és fojtogató, hanem bizony szélviharokkal van tele,
háborgásokkal, néma zúgásokkal és zengésekkel, héber és görög
szavak szálldostak, kergetőztek a levegőben, a fogság és a
szabadulás könyvének a szavai, édes latin szólamok keveredtek
közéjük, érthetetlenek, de semmiképpen sem ellenségesek, egy
felhangzó zenemű, valami Mahler, mondhatni, vagy egyetlen rövid,
életbe vágó tétel, egy adagietto, amit újra és újra meghallgatsz, mert
nem érthető, de nem is érthetetlen persze, minden új volt, új ég és új
föld, mert az elsők elmúltak, ahogyan a Szentírás mondja,
gondoltam, azután újabb elsők jönnek, más és más színű egek és
illatú földek, jönnek és elmúlnak, és elmúlunk mi is velük, de ez
maga a boldogság, elmúlni az éggel
717
sokáig minden első volt, ami történt velem, egy kezdet mindig,
valamennyi szó ebből a kezdetből merült fel, mint ama formátlan
első vízből, amely a nem kevésbé formátlan földet borította be, és
amely felett a Lélek lebegett, amikor tehát meghallok egy szót, előbb
hagyom, hogy eltávozzon az időből, és megvárom, míg Lélekkel
telítődve vissza nem tér hozzám, föl nem merül a maga
ismeretlenségéből, értelmével elém nem áll, és kényszerek és
kétségbeesés nélkül hallom ismét, mióta megingott a hitem az
emberi Lélek létezésében, Lélek-függővé váltam, elismerem, ha nem
tér vissza a szó, akkor nem erőltetem, hiába is tenném, maradok
szavak és jelentések nélkül, süketen, meredek üresen magam elé és
hallgatózom, amíg bírom
718
egy napon például arra lettünk figyelmesek, hogy apám
kicsomagol egy rádiót, az asztalra helyezi és bekapcsolja, fátyolszerű
fehér fény világította meg a széles, ismeretlen városok neveivel
teleírt skálaüveget, apánk meg ráhelyezte az ujjait a keresőgombra,
amíg éktelen recsegésektől, dörgésektől és égzengésektől kísérve
meg nem találta a keresett adót, és ettől kezdve esténként,
közvetlenül a közös esti csendesség előtt rádiót hallgatott, de ez nem
vált sohasem a napi szertartás részévé, sem mi, sem a zarándokok
nem ültük körül a készüléket, de azért elszakadni sem tudtunk tőle,
egy Globetrotter ragyog a konyhai asztalon és hozzánk beszél,
Globetrotter 808, Nordmende, egy világvevő alkotmány, amin
esténként a Szabad Európát kereste, mert onnan jött a komolyan
vehető üzenet, a Szabad Európából
719
hát itt van a szó, európa, nyilallik belém, egyszerű nyilallás a
fülben, és van egy kis fájás benne meg egy tiszta kép, nevezetesen
Apánk arca, ahogyan jobb fülét a rádió hangszórójához közelíti, egy
távoli rokon, aki több hangon beszél hozzánk, egy beszélő és
elnémíthatatlan visszhangos térség, egy hang, gondolat és
megfontolás, igen-igen, ez volt az, amit Apánk keresgélt mindegyre
az asztalra helyezett világvevő készülék közvetítésével, recsegett-
ropogott a Globetrotter, olykor föl kellett emelni és finoman
rázogatva sétálni vele a konyhában, hogy tisztábban szóljon, mintha
egy sívó-rívó csecsemő volna
720
egy derengő csipkebokor az asztalon, a hang elúszik, visszatér,
zavarják, súgta apám, kik, kérdeztem, hát ők, mondta apám és Kelet
felé bökött, nagy gépek szennyes hullámokat zúdítanak Szabad
Európára, Keletről jön a rontás gonosz rádióhullámokon, a Fekete-
tengeren túlról, hát persze, értem, ahonnan a gyilkos havakat ránk
zúdító orosz szél, a crivăţ fújt, de hiszen emlékszem, Mennyei
Jeruzsálem és Szabad Európa, értem ezt is, nem is a világvevő rádiót,
hanem Apánkat figyeltem, ahogyan szóra bírja a Szentírást a
templomi szószéken és titkolózva értelmes beszédre fogja a rádiót a
konyhában
721
igazán nincstelenné és, úgyszólván, meztelenné a szószéken vált
előttem az apám, sőt előttünk, zarándokok töltötték meg a
templomot minden vasárnap, tömve volt a templomhajó, ahogy
mondani szokás, Apánk írásmagyarázatait jöttek hallgatni az ország
legtávolabb zugaiból, riadt kis arcok préselődtek egymáshoz,
Anyánk meg énekelt és a foghíjas orgona billentyűit nyomogatta,
tömve volt a templom vasárnapról vasárnapra, zúgott a Te benned
bíztunk eleitől fogva, majd feszült csend következett és Apánk halkan
beszélni kezdett, mintha egyes-egyedül volna a hófehér falak között
722
ami aztán, ez az egyedüllét, be is következett hamarosan, egyik
napról a másikra, mondhatni, eljött az idő, amikor már semmi és
senki nem zavarta Szabad Európát, a Globetrotterből vidám zene
szólt, győzött a bársonyos és véres forradalom, ránk törte az ajtót a
szabadság, hamarosan megszűnt a Szabad Európa Rádió is, mire a
beállt európacsöndben kínzó kérdések kezdték el marcangolni az
egyre fogyatkozó számú zarándokokat, minden, ami eddig világos
volt, összezavarodott, mintha sohasem is létezett volna, és akkor a
halálra rémült zarándokok rábírták az Apánkat, hogy európáról
mondjon nekik végre tanítást, arról a szóról, ami sehol sem szerepel
a Szentírásban, azaz a fogság és a szabadulás könyvében, ami mégis
megtöltötte magával és szivárványos ígéreteivel a mondatokat, sőt
még a szavak közét is
723
akkor apánk a napi szakasz magyarázatába kezdett, a lehetetlen
lehetőségéről mondott tanítást, ez volt az utolsó, amit a zarándokok
hallottak tőle, megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, olvasta remegő
hangon, és a beszédét ezzel a szóval kezdte: nem!, nagyot csattant a
szó, még neki is csengett a füle belé, mint aki előtt egy csapásra
megvilágosodott a szent szöveg, nem, mondta az Apánk, nem az
apák vétkéről, hanem a fiak bűntudatáról fogok szólni most, bizony
lehajolok a magasból, mondta Apánk a szószéken, és elveszem a fiak
és a lányok, a fiak fiainak és leányainak, és a lányok fiainak és
leányainak a bűntudatát, és Apánk szenvedélyesen és valahogy
nevetségesen két kezét előrenyújtotta a valóságos és képzeletbeli fiak
és lányok irányába, hogy elragadja tőlük az apák sötét és vidám
bűnei miatt táplált mámorító bűntudatot, markolta, húzkodta,
szakította, tépte az előtte hirtelen besűrűsödött levegőt, mint a
kenyértésztát szokás dagasztáskor, de senki nem akarta odaadni
neki a bűntudatát, az apák csökönyösen azt hitték, a bűnük a
szabadságuk, a fiaik meg a lányaik azt hiszik, hogy a szabadságuk a
bűnük, mire a fiak és a leányok azt kiáltották Apánk felé, vedd el a
szabadságunkat, de a mámorító bűntudatot hagyd meg nekünk,
akkor Apánk sírni kezdett, patakzottak a könnyei, hogyan is
vehetném el tőletek a szabadságotokat apáitok bűneinek a fejében,
kérdezte, én csak a bűntudatotokat akarom elvenni, hogy
megőrizhessétek a szabadságotokat, mondta Apánk, és sírt, mint egy
öreg, tehetetlen gyermek, aki már készen áll hátat fordítani nekünk
és elindulni a minden élők útján, a saját Lelkét követve, amely már
egyre gyorsabban rohant előtte, mint törődött szülők kezéből
kiszabadult boldog kislány, a virágba borult temetőkert irányába
724
áment mondott, még a mondat közepén, mintha sietős dolga
akadt volna, lerohant a szószék lépcsőjén, és meg sem várva a
záróéneket, és áldást sem osztva elhagyta a templomot
 (Tanítás a szerelmi bosszúról)
725
vasárnap nincs reggeli, Anyánk megteríti a hosszú, gyalulatlan
foszni deszkából készült asztalt, teát, viaszsárga kekszet hoz és
csuprokat helyez egymás mellé, utána bejön a fiúszobába és lehúzza
rólunk a takarót, van, hogy fölém hajol és szemen csókol, én meg
belülről csupa fény leszek, kihullok az időből, mint egy pihe, nem
akarok fölébredni, hajtogatom fölébredve, a lányok maguktól
ébrednek, fényesre fésülik derékig érő hajukat, aggódva
öltözködnek, jönnek a zarándokok, fiúk méregetik őket, a
merészebbek még a nyakukba is beleszagolnak
726
a zarándokok a verandán tolonganak, legtöbben már hajnalban
megérkeztek, csöndesen bejönnek a házba és az első harangozásig
még szunyókálnak egyet a csupasz padokon, mire kikászálódunk,
éles fény világítja meg az üvegkancsókban gőzölgő óarany teát,
vasárnap mindig süt a nap, tea, ehetetlen száraz keksz és az
ismeretlen zarándokok fürkésző és tiszteletteljes tekintete fogad
bennünket, ők azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, akik Babilon
folyóvizei mellett laktak és sírtak és a Sionra gondoltak, suttogják
egymásnak, amikor meglátnak bennünket, Apánk félrevonultan
készül a vasárnapi tanításra, őt csak akkor láthatják, amikor révült
arccal bejön a templomba és leül a Mózes-székbe
727
szombaton már akkora csend van a házban, hogy jól hallani a
vesszőseprűvel hadonászó Zele harangozó kurvaanyázását az
udvaron, Apánk ezt a hét első napjától sűrűsödő szombat napi
csöndet viszi magával a szószékre, ebből a csöndből formálja a
szavakat, Zele harangozó az eperfát ellepő seregélyeket átkozza
megállás nélkül, hite szerint a seregélyek egytől egyig parázna
nőszemélyektől születnek, a túlérett, rothadó eper vastagon beborítja
az udvar porát, a kurva anyjukat, lendíti a seprűt Zele harangozó
 728
Zele harangozó tömör teológiája a seregélyek kurva anyjáról sok
fejtörést okoz nekem, én is gyűlölni kezdem őket, a seregélyeket nem
a Mindenható teremtette, világos, apám könyveiben keresem a
seregély szó jelentését, sturnus vulgaris, megvan, elkorcsosult
verebek ők, tudhattam volna, szemérmetlen személyek
garázdálkodnak a hitközség eperfáján, Zele harangozó úgy seper,
mintha kaszálna, a vesszőseprűt alvadtvér-színű ragacs borítja be, de
nem adja fel, mire lemegy a nap, az udvar porában hibátlan körök
szikráznak az eperfa körül
729
az első, fél tízes harangszóra, amikor a repedt, háborúban sebet
kapott nagyharang kondul meg, már Anyánk körül ülünk
mindannyian, csendességet tartunk, így mondjuk, Anyánk
fölolvassa nekünk a napi szakaszt, amikor meg Zele összehúzza a
két harangot, ez a harmadik harangozás, imát mondunk, majd
átmegyünk mindannyian a templomba
730
Anyánk hangján másképpen szól a Szentírás, mint az Apánkén,
amikor például Dávid király nem tudja levenni tekintetét a
meztelenül fürdőző Betsabéról, Anyánk gyönyörűen elpirul, amikor
meg a parázna Gómer történetét olvassa, aki a kérlelhetetlen Hóseás
prófétának szül vad gyermekeket, mindannyian Gómernek
szurkolunk meg a gyermekeinek, Anyánk akkor tart szünetet a
felolvasásban, amikor a legnagyobb szükségünk van rá, hajrá,
Gómer, ne hagyd magad, veled vagyunk
731
nem lehet, kérdezik kórusban a lányok, nem lehet, hogy ez a
Hóseás próféta egyszerűen csak szerelmes volt a parázna Gómerbe?,
egyszerűen szerelmesnek lenni nem lehet, válaszolja Anyánk
keményen, de szerelmes lehetett, igen, teszi hozzá rövid szünet után
732
kemény asszony volt az Anyánk, kőkemény, igen, mint aki
egyszer már elveszítette a hitét, és ha már egyszer sikerült neki,
eszébe sem jutott a keresésére indulni, majd csak megtalálom, ha
megtalál, gondolta, amikor meg rátalált, Anyánk a hitére, a hite meg
Anyánkra, nem is hasonlított arra, amit elveszített, Anyánk sem,
meg a hite sem
733
ami elveszhet, csak vesszen, mondta, azért nem érdemes
hisztériázni, pengevékony, hajlíthatatlan asszony, egy valódi Gómer,
Diblajim lánya, akiről, mármint az Anyánkról, elég volt ránézni,
mindegyre az isteni mindenhatóság jutott az eszünkbe, a
mindenhatóságot, nincs az az isten, Anyánk szavatolja, világos, nem
kérdés
734
nem lehet, kontráztam, nem lehet, hogy ezek az élesre vasalt és
fényesre fésült brillantin lányok összetévesztik Hóseás prófétát
Blood kapitánnyal, a repedsarkú, szent Gómert meg Arabella
Bishoppal, bizony nem, válaszolta Anyánk és finom kezét a számra
tette, bizony nem, igazuk van a lányoknak, hagyd, ők ezt jobban
tudják
735
Anyánk sokszor megállt előttem, két tenyerét vízszintesen a
homlokához emelte és megmutatta, hogyan nyomjam, tuszkoljam,
kényszerítsem, húzkodjam le az agyamat a szívembe
736
elfér?, kérdeztem, mi?, kérdezte, hát az agy a szívben,
válaszoltam, a szív nem fér el az agyban, pupák, és nem az agy a
szívben, mondta és nevetett, majd csak megérted, anyád fia, te, majd
szalutált nekem, hibátlanul kinyújtott és összezárt ujjakkal, mint akit
szigorú angyalok részesítettek alaki kiképzésben, le az aggyal!,
értettem, le az aggyal!, a szívig, pupák, nem tovább!, értettem, a
szívig!
737
nevess, anyácska, nevess, nincs annál szebb, gondoltam, és
nyomtam, kényszerítettem, tuszkoltam az agyamat lefelé, céklavörös
lettem az erőlködéstől, de nem sikerült, nekem nem, a szájüregig
még csak-csak, de a szívig sehogyan sem süllyedt, jaj-jaj,
sopánkodott mókásan Anyánk, a száj a legveszélyesebb, annál
rosszabbat el sem tudok képzelni, csak oda ne, az agy meg a száj,
nincs ennél veszélyesebb keveredés, maga a zsivajgó pokol, mondta,
ami abból ki tud jönni, szörnyűséges áradás, hó és halál
738
a nővéreim és bátyáim szerint azért nem megy ez nekem, mert
nincs a fejemben semmi, elég megkopogtatni a falcsontot,
visszhangzik az üres kongás, ami meg nincs, le sem szállhat a szívbe,
a nincset aztán kényszerítheted napestig, nincs marad, érveltek
meggyőzően és nagy szakértelemmel, csontról csontra, varratról
varratra végigütögették a koponyámat, majd hosszan hallgatóztak a
fejüket ingatva, hat gondterhelt égitest imbolygott kitartóan szegény
fejem körül
739
Anyánk viszont nem adta fel egykönnyen, csak lassan,
kíméletesen, bátorított, amíg a szív az utolsó porcikáig be nem
fogadja azt a konok agyat, így-így, szépen, türelemmel, kiváló
740
na?, kérdezte, nem megy, mondtam, megy az, pupák, mondta,
csak hinned kell, hogy higgyek, ha nem hiszek, kérdeztem, nem kell
hinned, ha nem hiszel, és nem kell nem hinned sem, ha nem, jó,
mondtam, mint akinek egyszerre dereng valami a szíve körül meg
az agyában, ehhez tartom magam, na látod, biztatott Anyánk
741
én például hozzámentem az apádhoz, mondta, mindenestől az
övé lettem, utánam jött Budapestre a Kőris utca 8.-ba és elvitt, a
Kálvária utca és a Diószeghy Sámuel utca közötti szakasz, megvan?,
magához vett, én meg hozzámentem, mondta nevetve, amikor meg
Anyánk nevetett, a mindenható Isten hangosan nevetett együtt az
Anyánkkal, ha hozzáment, hát hozzáment, nincs mit tenni, fordította
ki üres tenyerét az Úr, mint aki nem éppen így tervezte, de hát Isten
tervez és Isten tudja, ki végez, mondta Isten, Anyánkkal meg a halál
sem merne szembeszegülni
742
a férfiak legalább valahogy kezelhetőbbek, mondta a Mindenható,
elég például kockacukornyi hatalmat adni nekik, máris fejükbe száll
a dicsőség, jambusokban kezdenek el beszélni és vissza akarják tolni
a kizökkent időt, mármint engem, az Örökkévalót, iszonyatos ez a
tehetségtelen visszatologatás, ez a siralmas visszatili meg visszatoli,
de az asszonyok, a nők, nos igen, isten legyen a talpán, aki
kiigazodik rajtuk, én mindenesetre hamar feladtam, mondta, és
tehetetlenségében Anyánk porcelánnevetését nevette, mert Istennek,
amiképpen köztudott, nincs saját nevetése, csak az ember nevetését
bírja nevetni, és ebben örömét leli
743
mert itt van az anyád, az anyátok, mondta a Mindenható, itt van
ez a gyönyörű nő, aki szüzességet fogadott nekem, mondta, de lehet,
hogy félreértettem, mindegy, aztán meg jött az apátok és elvette,
bizony elvette, na igen, a szüzességét, tőlem vette el az Anyátok
szüzességét az Apátok, igen-igen, akkor én, jogos és édes bosszúból,
szemet szemért, fogat fogért, szüzességet szüzességért stb., és mert
reménytelen szerelemmel szerettem őt, naponta visszaadtam neki a
szüzességét, így döntöttem, mondta az Úr, szerelmi bosszú, nincs
annál gyönyörűségesebb, így kellett élnie az anyádnak, ebben a
szerelmi háromszögben, velem meg az apáddal, folyamatos kettős
házasságtörésben
744
a szerelmi bosszúban én, az Úr, a te istened vagyok a legjobb,
ragadtatta el magát a Mindenható, akinek a szerelemben és a
szerelmi bosszúban valóban nincs párja a világon, mondta Anyánk,
valóban nincs hozzá hasonló, mondta
745
amikor például az Úr szólni kezdett Hóseáshoz, olvasta nekünk
Anyánk, ezt mondta az Úr Hóseásnak, menj, végy feleségül egy parázna
nőt, és legyenek gyermekeid a paráznától, mert rútul paráználkodik ez az
ország, Hóseás elment, és elvette Gómert, Diblajim lányát, aki teherbe esett,
és lányt szült, akkor ezt mondta neki az Úr, nevezd őt így: „Nincs
irgalom”, olvasta nekünk Anyánk, mert ez a szakasz következett arra
a napra, és ami következik, mondta Anyánk, azt semmilyen módon
se kerüljük el, mert semmilyen módon nem kerülhető el
 (Negyvenkét széttépett kisfiú)
746
onnan azután elment Béthelbe, miközben fölfelé ment az úton, kisfiúk
jöttek ki a városból, és így csúfolták őt: Menj föl, kopasz! Menj föl, kopasz!,
ő azonban hátrafordult, rájuk nézett, és megátkozta őket az Úr nevében,
ekkor két nőstény medve jött ki az erdőből, és szétszaggatott közülük
negyvenkét gyermeket, innen fölment a Karmel-hegyre, onnan pedig
visszatért Samáriába, olvasta Apánk a Szentírás szavait, eddig tart az
ige, tette hozzá halkan, és ránk emelte tekintetét, Anyánkra és a
gyermekekre, mert csak mi voltunk a templomban, senki más, Zele
harangozót és Gyalu kántort nem számítva
747
Zele harangozónak különben is már az éneklés alatt lecsuklott a
feje, mintha láthatatlan kötéllel akasztották volna fel kicsi angyalok,
Gyalu kántor meg a felolvasás legelején adta meg magát az álomnak,
úgy hatott rá a szent szöveg, mint egy rögtön ölő méreg, legyűrte őt
az Istennek békessége, amely, ahogy a Szentírás mondja, minden
értelmet fölül halad
748
az Isten békességének könnyű dolga volt Gyalu kántor
értelmével, gondoltuk, Gyalu kántor minden értelmének úgyszólván
eszébe sem jutott szembeszegülni az Isten benne szétterülő
békességével, amely egyedül az emlegetett Isten hófehér házában és
kizárólag Apánk tanítása idején gyűrte le Gyalu kántort, csupasz feje
körül valahogy sűrűbbek lettek a gravitációs hullámok, messzire
elálló, jelentős füle előrehajlott, üres szemgolyói fölfelé, gyűrött
szemhéja meg lefelé csúszott, mélyet bólintott, mint aki fenntartások
nélkül egyetért a Zele harangozón végrehajtott halálos ítélettel, majd
megfontoltan az orgona fisz-gisz-eisz fekete billentyűhármasára
helyezte a homlokát, és mély álomba zuhant
749
 Apánk türelmesen bevárta a két férfi agyhalálát, nem átkozta meg
őket az Úr nevében, sem Zele harangozót, sem Gyalu kántort, akik
hétről hétre a szeme előtt vesztek el a tanítás számára, és akik
minden alkalmat megragadtak, hogy fölmentésért folyamodjanak a
csütörtöki bibliaóra alól, a tiszteletesnek meg kellene végre értenie,
mondták Apánknak, hogy a hétnek ez a napja teljességgel
alkalmatlan a tanításra, senki nem megy föl a templomba, csak
akinek fizetnek érte, ha ezt az aprópénzt, amit ők kapnak, egyáltalán
fizetségnek lehet nevezni, az égadta világon senki emberfia nem tolja
ide a képét, nincs az az időjárás meg nincs az az évszak, még bizony
Dull gondnok sem vonszolja ide a tetemes seggét, pedig ő igazán
jöhetne annak a kurvára szentséges belső kényszernek engedve,
amiről megválasztásakor tett említést a gyülekezet színe előtt, érvelt
Zele harangozó és Gyalu kántor, és amit, mármint a kurvára
szentséges belső kényszert, pontosabban annak nyilvánvaló hiányát,
a tiszteletes nem mulaszt el minden egyes vasárnapi istentiszteleten
a gyülekezet szemére lobbantani, amikor pedig, emlékezzen csak
vissza, kérdést intézett a presbitériumhoz, hogy akkor mégis melyik
nap volna alkalmas a hétközi tanításra, a presbiterek nagy
többséggel, a közismerten gyáva Dull gondnok tartózkodó
szavazása mellett kertelés nélkül kimondták, hogy egyik sem, nincs
a hétnek az a napja, amikor feljönnének meghallgatni a heti szakasz
magyarázatát, és hogy legjobb lenne, ha a tiszteletes, tisztesség ne
essék szólván, kiverné a fejéből a hétközi tanítások tervét
750
mindhiába, nincs arról adat, hogy valaha kiverte volna, sőt
ellenkezőleg, a falu népét megrázta az a minapi értesülés, amit a
Securitate ügynökei hintettek el a környéken, hogy Apánk nemcsak
a heti, hanem bizony a napi szakasz nyilvános magyarázatának a
bevezetésére készül, és hogy közel van az idő, amikor az az átkozott
nagyharang minden áldott este a bujtogató szándékú tanítás
meghallgatására fogja felszólítani a falu népét, amitől, a jól értesültek
szerint, asszonynak, állatnak elapadhat a teje, a férfiaknak
látványosan csökkenhet a nemzőereje, és amiért, érthető módon, már
egyszer börtönbe zárták a tiszteletest és kegyes követőit
 751
Zele harangozón a kicsi angyalok szakszerűen végrehajtották az
ítéletet, Gyalu kántor megadta magát a minden értelmet fölülhaladó
isteni békességnek, az erdőből kicsörtető két nőstény medve pedig
már hibátlanul szét is szaggatta a kopaszozó negyvenkét kisfiút az
Úr nevében, Elizeus meg a Kármel-hegy irányába vette az útját,
amikor Apánk ránk emelte a tekintetét és a heti szakasz
magyarázatába fogott, mi meg mind a heten, Anyánkkal együtt az
erdőhatáron szétszórt kisfiútetemeket láttuk magunk előtt, és semmi
másra nem tudtunk gondolni
752
valamire mégis, arra a pünkösdre tudniillik, amikor komor
medvék törtek be hozzánk és letartóztatták az Apánkat, bennünket
meg játékos kedvükben egyenként széttéptek, előbb a szemünk
láttára Anyánkat borította el a vér, majd Anyánk szeme láttára a
gyermekeket a legidősebbtől a legkisebbig, föntről lefelé, szép
rendben, de még mielőtt betuszkolták volna a terepjáróba és a
nagyváradi börtön felé indultak volna, Apánk hátrafordult és ránk
nézett, és valamit mondott az Úr nevében, amiből nem jutott el
hozzánk egyetlen árva szó sem
753
nézte Apánk a szemünket és szemünkben a széttépett kisfiúkat
meg a vérfoltos ruhácskákat Béthel határában, és azt mondta, hogy
az első pünkösdkor, azaz sávuot ünnepén, amikor a Mindenható
átnyújtotta nekünk a  Szentírást, vissza is vette azonnal, mintha
tűzből kapta volna ki, felütötte a Királyok véres könyvénél és
kikaparta belőle az átkot, amit Elizeus az ő nevében mondott, és
amit a sötét erdőben kószáló dologtalan medvék meghallottak és
maradéktalanul beteljesítettek, nem kímélte az átok egyetlen betűjét
sem a Magasságban Lakozó, majd visszaadta az átoktalanított
Szentírást, mondta megrendülten Apánk, nézzétek, sehol nem
találjuk Elizeus átkát a szent szövegben
754
az átkozódó Elizeus prófétát a Kármel-hegy keletre néző
sziklaperemére ültette a Mindenható, majd leült ő is mellé, hogy
ketten nézzék a csúfolódó kisfiúk vérével átitatott bétheli határt,
hogy nézzék csak a színes tájat és ne szóljanak egyetlen szót sem,
hogy maradjon csendben Elizeus a Mindenható nevében és
maradjon csendben a Mindenható Elizeus nevében, hogy ne
fordítsák el többé a tekintetüket a világról, mondta Apánk, majd
áment mondott, mi meg ámennel feleltünk Apánk ámenére
mindannyian, így legyen, üljenek ott mindketten és nézzenek
bennünket, ámen, ámen, Gyalu kántort a ráfelelő ámenek friss
fuvallata térítette magához, megújult erővel rázendített a
záróénekre, Zele feje felől meg elhárították a kicsi angyalok a halálos
ítéletet, fölkászálódott és megállt a persely mellett, maga előtt tartva
a templom kulcsát, mint egy vaskeresztet, ahogy szokta, mi meg
egyenként kiléptünk a szabadba
 (Kié Erdély?)
755
az Úré a föld és annak teljessége, idézte Apánk az Írást, ha
történetesen arról folyt a vita, kié Erdély, a hatvanas évek második
felében prédikálhatott erről, én legalábbis, ez az én, akinek a szóról,
Erdély, elsőre az Írás és Apánk jut az  eszébe, legkorábban akkor, a
börtönévek után hallhattam őt Erdélyről beszélni, hatvannégy késő
őszén, mondjuk, közvetlenül a csillagászati tél beállta előtt, amikor,
hosszas hatalmi vacillálás után, ismét parókiát kaptak a börtönből
frissen szabadult fegyencpapok, de lehet, hogy még később, a
hetvenes évek legelején talán, a Nagy Évtized kezdetekor
756
Uramisten, a Nagy Évtized, amikor országom népe vágyakozó
tekintetét Nyugat felé fordította, tehetős és tehetséges magyarjaim
kis-magyarországi rokonaik megudvarlásába kezdtek serényen, a
befogadó nyilatkozatok kopogó hivatali nyelvénél nem volt édesebb
zene a tájon, Gyalu kántor potom áron templomi orgonát vásárolt a
szászok földjén, szétszerelte a mechanikus vezérlésű apró csodát, és
hazahozta Nagyváradra, de még mielőtt újra összeszerelte volna,
ismét fölkerekedett, mert a kétmanuálos megoldás iránt érzett
olthatatlan vágyat, Apánknak faragott kő szószéket ígért, a
presbitereknek festett támlájú széksort, Brethelm, Reichesdorf,
Neudesch, Gross-Schenk, énekelte Gyalu kántor révülten, elhagyott
szász kőtemplomokban didergett Luther Márton meztelen istene,
most éppen Brassó vidéke a cél, vulgo Barca, mondta Gyalu kántor,
ősi erdélyi kántorcsalád sarja
757
kié Erdély, ugyan kié lehet, hangzott a szónoki kérdés még a
templomi szószékről is, márpedig a szószékről Erdélyt szabadon
szóba hozni önmagában is eszement vállalkozásnak tűnt a soros
elnyomók és a mindenkori fontolva haladók szemében, ki állítja,
hogy szabadon hoznám szóba, kérdezte Apánk színlelt
csodálkozással a rémült kétségeskedőktől, hát ki szabad itt, ha pedig
nem vagyunk szabadok, veszítenivalónk sincs, ugyan miért is
hallgatnánk felőle, folytatta Apánk növekvő lendülettel, ha ez a
kérdés, akkor erről kell beszélni
758
persze, persze, vetette közbe Anyánk meggyőződés nélkül, mint
aki előre tudja, mit érhet el Apánknál a családra szabott reálpolitika
érveivel, persze, de a szószékről is?, úgy van, válaszolta Apánk, a
szószék a legmegfelelőbb hely fölvetni a kérdést, Apánk ugyanis
abból a feltevésből indult ki, hogy az igazi kérdéseket az eleve létező
válaszok szülik, és nem fordítva, kié Erdély, jó kérdés, mondta
ragyogó arccal, járjunk utána, szép kis válasz lapulhat mögötte, csak
tessék próbálkozni, ha Erdély kérdés, márpedig a kérdések kérdése,
tisztelt hölgyeim és uraim, akkor erről kell beszélni, és legkivált a
szószéken
759
nem, nem, a hetvenes évek mégis, amikor országom üzleti
géniusza, a legfőbb hadúr úgy döntött, kilóra, nem is kilóra,
fejpénzért eladja szászaimat és svábjaimat a gazdag Óhazának,
Uramisten, gazdag Óhaza, hát ez kell nekünk, csillagösvény és tejút,
elcsángált gyermekeit számontartó zsíros anyaföld, Óhaza, Óhaza,
okos németjeim között kitört a hazaköltözési pánik
760
vasárnaponként nagy csoportokban érkeztek a zarándokok a
dombok között megbúvó, az ismeretlennél is ismeretlenebb partiumi
faluba Apánk írásmagyarázatait hallgatni, már az első harangszó
után bevonultak a templomba a jövevények, ott várták meg a
harmadikat, amikor Zele harangozó végre érzéssel, a gyülekezet
egyöntetű véleménye szerint megengedhetetlenül hosszan, a
bűntudata alatt önérzetesen görnyedező Zele harangozó szerint
pedig megengedhetetlenül elnagyoltan, sőt összecsapva
„összehúzza” a két harangot, és Gyalu kántor rezgő tenorjával
elkezdődhet a fennálló ének
761
 Apánk hangtalanul, összefogott palásttal ült a Mózes-székben,
mereven nézett maga elé, tekintetét a megsüllyedt kőpadló egyetlen
pontjára szegezte, ajka bizonytalanul mozgott, mintha énekelt volna
ő is, pedig nem énekelt, a nagyének utolsó versszakának közepén
fölállt, magához szorította a Könyvet, és megindult fölfelé a
deszkalépcsőkön, nem is ő ment, mintha mozgólépcsőn suhant
volna a magasba, ott aztán kinyitotta a Könyvet, és felolvasta a
zsoltáros költő szavait, az Úré a föld és annak teljessége, majd a
szokásos bevezető nélkül föltette a kérdést, a kérdések kérdését, kié
Erdély?, ott ültünk szétszórva a zarándokok között mi is, mind a hét
gyerek, szinkronban fordítottuk a beszédeket vasárnapról
vasárnapra, nekem a románok jutottak, a nagyobb testvéreim a
szászokat kapták, a nagyváradi kelyhes cigányok egyenesben fogták
az üzenetet, Hartstein doktor hol a szászok, hol meg a románok
között meghúzódva hallgatta a tanítást
762
al cui e Ardealul?, tettem fel a kérdést románul a legbukarestibb
Popescunak, wem gehört Siebenbürgen?, kérdezte Lídia nővérem
németül a segesvári szép arcú Eisenburgeréktől a prédikáció
szavával, bólogattak a zarándokok, ez a kérdés, bizony, hogy ez, a
papot megint bezárják, ingatták a fejüket a falubeliek, de még
mennyire, gondolta Anyánk megadással, kelyhes Janku pedig, az
Oncsa-telepi cigányvajda mintha egész testével egyetértett volna,
micsoda szimbólion, mondta félhangosan kedvenc szavával, hát ha
így állnak a dolgok, máris
763
könnyebb, nem az övék, mondja a Lélek a gyülekezetnek, és nem
a mienk, mondja a Lélek, kié az ország, tágított a kérdésen a Lélek,
nem az övék, rikoltozott a zarándokokban is a Lélek diadalmasan,
hát persze, de a mienk sem, mert az Úré, ahhoz pedig, hogy a mienk
legyen, ami most szemmel láthatóan nem a mienk, ahhoz, mondta a
Lélek, szabadoknak kellene lennünk, de nem vagyunk, mondta a
Lélek a gyülekezetnek, nagy megkönnyebbülés lett úrrá a
zarándokokon, hát mégsem a legfőbb hadúré, hahaha, jól oda van
mondva neki, kérem, hanem az Úré, igen, igen, nem Popescu úré és
nem Eisenburger úré és nem Visky úré, legkevésbé kelyhes Janku
testvéré, Hartstein doktor meg csak intett, hogy ő aztán végképp
nem is tarthat igényt rá
764
a nevetés fuvallata meglegyinti a hallgatóságot, mint egy
angyalszárny, Janku testvér feláll, és boldogan meghajol a
gyülekezet előtt, még csillogó bajuszán is csavarint egyet, elviszik a
hírt Erdélyről a zarándokok, még a hegyeken túlra is eljut az üzenet,
egyenesen Bukarestbe, Apánkat is elviszik megint, gondoljuk
fordítás közben, aligha kétséges, ott ülnek a zarándokok között az
ájtatos szekusok, egyesek már betéve tudják énekeinket is
765
ha pedig az Úré, mondja a Lélek a szószéken, akkor a szabad
emberek otthona az ország, így a Lélek, nem a mienk és nem az
övék, a szabadoké, mert, mert, mert, és itt a kihagyhatatlan Apostol
kihagyhatatlan tanítása következik, Apánk fürge ujjai megindulnak
a Könyv lapjai között, hogy ráleljenek a pontos idézetre, talán még
előtte kellene áment mondani, sóhajt Anyánk félhangosan, ám a
Lélek, miként a szél, fúj, ahová akar, és annak zúgását hallod, de
nem tudod, honnan jön és hova megy, azt valóban nem, gondolja
Anyánk, így igaz, csak azt lehet tudni, Apánk honnan jön, a
börtönből, és hová megy, a börtönbe, ezt viszont teljes
bizonyossággal lehet tudni
766
úgy van, Jucika, drága Júlia asszony, vigasztalja Sándor atyus
Anyánkat, odamegy a férje, bizony, a börtönbe ismét, de az Isten
háza az Írás szerint az is, még a fogság is, Jucika, mert meg van írva,
és itt mindig jött egy bibliai idézet, amit az égadta világon senki nem
értett soha, csak Sándor atyus, vagy ő sem, megvan, itt áll, fehér tűz
a fekete tűzön, az apostoli tanítás, örvendezik Apánk a szószéken,
íme, ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság, hát ez az, mondja a Lélek,
most pedig álljunk fel, és közös imánkban tegyük fel még egyszer a
kérdést, kié Erdély?, majd menjünk el, ki-ki a maga útján, békével
767
 Gyalu kántor panaszos hangon rázendített a záróénekre, mint
akit a gyülekezet ráfelelő ámenje rázott fel békés szunyókálásából,
öröködbe, Uram, pogányok jöttek, rezegte sírós tenorján a zsoltárt,
kitódulnak a zarándokok a  templomból, de még mielőtt békével
elmennének, szokás szerint bejönnek a parókiára egy pohár fahéjas
forralt borra, Popescu kipirult arccal meséli minapi álmát az
egybeseregletteknek, óriási fekete madarak szálltak Nyugatról
Keletre, hopp, vetette közbe lelkesen kelyhes Janku testvér,
szimbólion, jó úton vagyunk
768
nem szóltak hozzám, folytatta talányosan a legpopescubb
Popescu, rám se hederítettek a vonuló éjfekete madarak, talán
hollók, igen, igen, kétségbe esve néztem föl az égre, vártam a szót,
hangosan kiáltozni kezdtem, mondjatok valamit, madarak, hát
számomra nincs üzenet?, és ez így ment reggelig, vonulás és
kiáltozás és verejték, tusakodtam, mint egy Jákob, míg végül
pirkadatkor a legutolsó madár, a legöregebb, olyan János apostol
forma azt mondta nekem, menj, Popescu, kerekedj fel és vándorolj
ki, mi Keletre megyünk, de neked Nyugaton a helyed, mire tüstént
fölébredtem, elrohantam a rendőrségre, és hivatalosan bejelentettem
kivándorlási szándékomat
769
menj, Popescu, mondták kedvesen a rendőrök az öreg madár
szavait idézve tudtukon kívül, menj csak, jó Popescu, legalább
befogod végre azt a szószátyár pofádat, és nem agitálsz többet a
legfőbb hadúr és hűséges emberei ellen, ott aztán majd rikácsolhatsz
napestig, Popescu, ahogy csak a torkodon kifér, Popescu után a
korán megőszült, tengerkék szemű Eisenburger emelkedett szólásra,
a konténer már elment a bútorokkal, mondta mélyen meghatódva,
megy a család az Óhazába, márkáért vette meg az egész
Eisenburger-nemzetséget a bölcs és nem kevésbé hatalmas, sőt üzleti
érzékét tekintve sem a legutolsó német kancellár, mondta a családfő
Eisenburger, biztos befektetésnek bizonyuló gyermekeire célozva,
ránctalan, fényes homlokán apró gömbök ütköztek egymásnak,
majd a gyér szemöldökön keresztül lefutottak a pillákig
 770
micsoda szimbólion, mondta kelyhes Janku könnyeivel
küszködve, Óhaza, nincs annál szebb, Óóó-ha-ha-za, sóhajtott Janku,
hát ez az, drága Júlia asszony, nincs itt nekünk maradandó
városunk, idézte szenvedélyesen az Írást, és ekkor szabad utat
engedett forró könnyeinek, térdre rogyott, átölelte Apánk lábát,
ugyan már, kelyhes Janku testvér, ugyan már, csitítgatták a
zarándokok, legvégül Hartstein doktor emelkedett szólásra, még
ebben az évben aliázik, mondta és Júlia asszonyra nézett szomorúan,
senki nem ismerte jobban Anyánk szívét Hartstein doktornál, talán
az Úrnál is többször hallgatta meg veszélyes kalimpálásait, jövőre
Jeruzsálemben, igen, ami a szívemen, az a számon
771
menjünk vissza, mondta akkor Apánk, menjünk vissza,
elmondom még egyszer az egészet elejétől végig, te Feri, te Feri,
mondta Anyánk tréfásan, de hiszen már elmondtad, és még a
kérdések kérdését sem mulasztottad el feltenni, nagy derültség lett
úrrá a társaságon, hát így, így, tebenned bíztunk eleitől fogva, vették
tréfára a dolgot a zarándokok is, majd emelkedett hangulatban, nagy
egyetértésben megindultak lefelé a dombon, hogy még havazás előtt
bejussanak a városba, menjünk vissza, próbálkozott Apánk még
egyszer, elmondom az egészet elejétől végig, hátha fordítási gondok
adódtak volna, valóban, könnyen meglehet, bólogattunk mind a
heten, fordítási gondok mindig előállhatnak, még amikor a Lélek
szól a gyülekezetnek, akkor is
772
azért olyan szép arcúak ezek az Eisenburgerék, mondta ábrándos
arccal Lídia, mert exportra készülnek, valóban, könnyen meglehet,
nézett rá hálásan Apánk, majd lekanyarította magáról a palástot, ezt
az utánozhatatlanul virtuóz, bonyolult és könnyed mozdulatot
minden alkalommal várván vártuk, és ha néhanapján, nagy
titoktartás mellett sikerült átcsempészni a fiúk szobájába az
ólomnehéz papi köpenyt, szenvedélyes versenyre keltünk
egymással, Apánk két kezét a vállához vitte, majd egy pillanatra
lobogni kezdett feje felett a fényes fekete vászon, mintha kissé meg is
emelkedett volna, óriási fekete madár, egy holló az elcsendesedett
nappali légterében
 (Sem zsidó, sem görög)
773
kedden vagy csütörtökön, de inkább kedden, Balk néninél, a
nagyváradi Ecaterina Teodoroiu utcában gyűltek össze bibliaórára a
Körös-parti baptista gyülekezet fölébredt fiataljai, lesötétítették az
ablakokat, égő gyertyákat helyeztek az előkészített üvegpoharakba,
és leoltották a villanyt, körbe álltak, majd rövid sugdolózást
követően intettek nekem is, álljak közéjük
774
akkor Endre, egy zömök, szőke fiú gitározni kezdett, a lányok
énekeltek, Ibolya, a legszebb arcú lány diadalmasan tercelt, a refrén,
„Légy üdvöz!”, négy hangon szólt, ötször, hétszer, még többször,
Ibolya minden légy üdvöznél bátorítóan rám mutatott, közben a
gitár észrevétlenül elhallgatott, kiúszott a hangok alól a pengetés,
csak a lányok révült éneke meg Ibolya kibírhatatlan, fésűhangú terce
hullámzott végtelenül hosszan a félhomályban
775
néztem őket, messziről, egy kicsit riadtan, de legalábbis
gyanakvással, nincs ilyen szó, gondoltam, nincs üdvöz, és ha nincs
üdvöz, akkor légy üdvöz sem létezik, még a  legcsekélyebb
lehetősége sem, egyszerűen nincs, ami nincs, puhán néztek rám,
kedvesen mosolyogtak, mintha egy másik időből bámulnának
vissza, és egytől egyig szerelmesek volnának belém, nem
utasíthatom vissza őket, könyörgött a szemük meg a szédítően
hullámzó keblük, én meg mindegyikbe szerelmes voltam,
szerencsémre, gondoltam, mert így külön-külön egyikbe sem kellett
szerelmesnek lennem
776
mégis hogyan legyek üdvöz, gondoltam, lehetetlen annak lenni,
ami nem létezik, de igenis van üdvöz, hullámozta a lányok csípője is
most már, de még mennyire, hogy létezik, megfogták a nyirkos
kezemet, engem meg váratlanul elöntött a forróság és a szégyen, és
bezárult velem a Lélek áramköre
777
gitáros Endre kenyértészta-szaggatóként dolgozott a nagyváradi
kenyérgyárban, és azt beszélték róla, hogy ő se nem férfi, se nem nő,
és hogy már többször meztelenre vetkőztették és véresre verték a
Securitaté Barátok templomával szembeni épületének alagsorában,
de nem tudták megtörni, és a sokadik kísérlet után sem írta alá a
besúgói nyilatkozatot, mindhiába ordítoztak a képébe, hogy
mindent tudnak róla, tudják, hogy se nem férfi, se nem nő, márpedig
a törvény szerint ez bűn, aki se nem férfi, se nem nő, törvényen
kívüli, akármikor börtönbe zárhatják, előbb-utóbb úgyis rajtakapják
valahol egy hasonszőrű senemférfisenemnővel, jobban teszi, ha
információkat szállít nekik a szakadár baptista közösségről, és akkor
fajtalankodhat kedvére
778
a lányok a rossz hírű 4-es iskolába jártak, ugyanabba az osztályba
mindannyian, arról ismerte őket az egész város, hogy testületileg
léptek ki a Kommunista Ifjúsági Szövetség líceumi
alapszervezetéből, egymás kezét fogva álltak ki a közgyűlés elé,
vidáman, mint egy győztes kézilabdacsapat, és bejelentették, hogy
mától nem tagok, töröljék őket a nyilvántartásból, a jogosan
fölmerülő kérdésekre viszont nem szívesen válaszolnának most,
helyette inkább énekelnek egyet, és még mielőtt bárki beleegyezését
adhatta volna, bele is fogtak a Légy üdvöz!-be
779
nem vettem észre, mikor állt be a csend, csak amikor Balk néni
beszélni kezdett, te ezt most még nem érted, mondta halkan nekem,
mint aki meghallotta a gondolataimat, vannak kimondhatatlan
szavak, amelyek a Lélekben születnek és ott van egyedül értelmük,
majd suttogóra fogta, ma este különösen bátraknak kell lennünk,
mert látogatónk érkezik Amerikából, egy különösen tiszta edény,
éber próféta, William, ő hoz új üzenetet nekünk, ezért hívtak át
engem is, fordult felém Balk néni, mert ezt nem hagyhatom ki én
sem, és ha most sem töri át a Lélek kételyeim vastag kőfalát, akkor
bizonyára sohasem, nem marad más hátra nekem, mint a külső
sötétség és a fogaim nem szűnő csikorgatása
780
az utca tele van szekusokkal, fel-alá sétálnak, cigarettáznak a
sötétben, suttogta Balk néni, valaki leadta nekik a drótot, de hát nem
csoda, több hivatásos besúgót kereszteltek meg a gyülekezetben az
utóbbi időben, mint a megigazult lelkeket szokás, báránybőrbe
öltözött vasárnapi farkasok, meszelt sírok, áspiskígyók, de ti ne
féljetek, mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hallgassanak csak
le, szaglásszanak csak utánunk, amikor akarják, mondta, mert aki
minket követ, tudtán kívül azt követi, akit mi is követünk
781
nem láttam, hogy valaki félt volna a lányok közül, ujjongva
felugráltak és nevetgéltek a próféta hírére, azt álmodtam, folytatta
Balk néni, hogy egy nagy, fekete, cethal alakú, ismeretlen lény
kering a fejem felett, és halálos csapást akar mérni rám a farkával,
nagyon féltem, és amikor fölriadtam, nem múlt el a félelmem, nem
tudtam, hol vagyok, és azt sem, hogy álmodom-e még, akkor jelet
kértem, és még aznap jött a hír, hogy ma este William testvér hoz
nekünk bátorító tanítást a tengerentúlról, nincs mitől félnem
782
Balk néni megvárta, hogy mindenki kikeresse a napi szakaszt,
majd megkérte Endrét, olvassa fel, Endre odahajolt a legközelebb eső
gyertyához és olvasni kezdett: nincs tehát sem zsidó, sem görög, nincs
szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok
783
a sem zsidó, sem görögnél a szép arcú Ibolya rám nézett, hogy
vajon megragadott-e a Szentírás szava, a nincs férfi, sem nőnél pedig
Endre arcát töltötte el földöntúli ragyogás, bizony nincs, suttogta
hálásan a kenyérszaggató gitáros, a szakadár lányok csöndes
rajongással megsimogatták az arcát, volt, aki révülten a mellére
hajtotta a fejét, te vagy a Szentírás élő bizonyítéka, Endre testvér, a te
testedben a férfi nő, a nő meg férfi, hallelujah
784
 hirtelen csend lett, valaki mintha kaparászná a bejárati ajtót,
utána tétova kopogás hallatszott, Balk néni kisietett a szobából és
felsikoltott, izgatott szóváltás után bevezette William testvért, ő az,
mondta, igen, William testvér személyesen, brother William, bizony,
William testvér kezet nyújtott, de senki nem fogadta a köszönését, a
lányok zavartan hátráltak, mintha démoni jelenést láttak volna, Balk
néni odalépett a villanykapcsolóhoz, de hiába pattintotta föl meg le
többször is, nem sikerült fölgyújtania a lámpát, áramszünet, sorry,
mondta William testvérnek, power cut, nem látunk téged a sötétben,
testvér, nem érkezett hír arról, hogy néger vagy
785
a gyertyák, intette William testvér, megteszik azok is, hozzanak
gyertyákat, kérte, emeljék az arcomhoz őket, de senki nem mozdult,
akkor Balk néni bátor elhatározással odalépett William testvérhez és
végighúzta a tenyerét az arcán jó erősen, erre William testvér
odafordította a másik orcáját is, Balk néni megdörzsölte a tenyerével
azt is, nem fog az arca, nézzétek, mondta Balk néni, tiszta maradt a
kezem, és felmutatta diadalmasan a bizonyítékot, próbáljátok meg ti
is, tessék, gyertek, ne féljetek
786
némi huzavona után, hogy ki legyen az első, a lányok egyenként
odaléptek William testvérhez és megérintették a mélyen ragyogó,
ében homlokát meg a nyakát, előbb egy ujjal, majd egyre bátrabban,
Ibolya a bordópiros ajkát is végigrajzolta a középső ujjával, Endre
meg William testvér tenyerét helyezte finoman a saját arcára, majd
lecsúsztatta az inge alá a mellére és két kézzel hosszan magára
préselte, azután elővette a zsebtükrét és elmélyülten vizsgálgatta,
vajon fölfedez-e valami gyanús elszíneződést az állán vagy a
mellkasán, de nem, nem maradt folt rajta sem, sehol, nem maradt
senkin semmi nyom
787
nem leszünk szabadok sosem, gondoltam
 (Neuschloss)
788
amikor átadta nekem a katonaládát, amit addig mindhiába
próbálkoztam elvenni tőle, ő cipelt rendületlenül, diszkréten fújtatva
a buszállomástól a kaszárnyáig, apám egy bibliai idézettel búcsúzott
789
nem volt ebben semmi különös, ezt tette mindenkivel, aki útjába
került, és akitől időlegesen vagy véglegesen elváltak az útjai, minden
szabad a szabadnak, ez a rejtélyes mondat jutott nekem a bevonulásom
napján, hasznodra lehet, ha a szívedben forgatod, tette hozzá, mint
mindig, én meg beléptem a díszes, monarchiabeli vaskapun, és
mindjárt olyan nehéznek tűnt a fakózöld faláda, hogy
szégyenszemre többször meg kellett állnom pihenni, amíg végre az
udvaron várakozó, egymással ismerkedő többi újonchoz
csatlakoztam
790
álmodtam magam, amikor aludtam, álmodtam, amikor
fölébredtem vagy fölébresztettek, a katonaságig biztosan átaludtam
magam, és kitartóan álmodtam a családom valóban rémálomba illő
életét
791
mióta Apánk hazatért a börtönből, mi meg szabadon
elhagyhattuk a bărăgani lágert, sérthetetlenségünk édes hitében
lebegtem, ha kígyókat vettem fel, vagy valami halálosat ittam, meg
nem árthatott nekem, Anyánk naponkénti fölolvasásai a Szentírásból
beigazolódtak az utolsó betűig, megnyíltak előttünk a vizek, és mi
száraz lábbal keltünk át, előbb a szürke Borcsán, majd a nehéz testű
Dunán, és magunk mögött hagytuk a fogság földjét, pontosan úgy,
ahogy meg van írva a szent forgatókönyvben
792
bizony olyanná lettem én is, mint az álmodók, megtelt a szám
nevetéssel nekem is, ahogyan a százhuszonhatodik zsoltárban áll,
igen, ez lett az új sláger, csengő hangon énekeltük mindannyian a
győzelmi mámorban úszó zarándokokkal együtt, mikor visszahozta az
Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók, akkor megtelt a
szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vígadozással, zúgott a toplista élére
került zsoltár, de nem az óvatos egyházi kotta szerint, dehogy,
hanem a víg paraszt föl-le futkosó dallamára, frisch und munter,
bizony, mert Apánk még a börtönben Schumann mester elszabadult
kedélyű parasztjához igazította a régi zsoltár sorait, bennem meg
diadalmasan visszhangzott a bizonytalan prozódia a
leglehetetlenebb helyzetekben is, mindaddig, amíg a román
hadsereg magamra nem ébresztett, nevezetesen Turzsuk hadnagy és
szakaszparancsnok, aki, mint a sötétség alacsony növésű angyala, el
nem ragadott a poklok fenekéig és ott véglegesen vissza nem adott
valódi önmagamnak, cselekedjék vele érdemei szerint a
Magasságban Lakozó
793
alászálltam a poklok poklára, igen, mint a világ dolgaiban magát
kiismerni nem tudó, védtelen istenfiú, vagy ama tékozló, mindegy,
nekem, mondhatni, az Atyaisten a katonaság képében mutatkozott
meg a legteljesebben, egészen pontosan a régi, még birodalmi
hadapródiskola gyakorlóterén találkoztam vele, Nagyváradon, a
Rulikovszky úton, az árnyas Rhédey-kert tőszomszédságában, ahol,
alighogy leérettségiztem, a 01326-os számú katonai egység
újoncaként részesültem kiképzésben, amikor is észrevétlenül
eluralkodott rajtam a megfelelés vágya, vagy inkább ösztöne,
egészen pontosan a feneketlen gyávaságé, amit mi férfiemberek,
főként ha csőre töltött fegyver kerül a kezünkbe és eszement
lövöldözésbe kezdünk, minden átmenet nélkül hősiességnek hívunk,
és hazug anekdoták és átokmondások formájában úgyszólván
áthagyományozunk gyermekeinkre és gyermekeink gyermekeire
794
„sose essen le a labodrul a katonabakancs”: nem tudom, ebben a
férfiátokban részesültem-e egyáltalán pólyás koromban, közvetlen
forrásból biztosan nem, Anyánk forgalmista nagyapját eltévedt
golyó, egy véletlen fejlövés végezte ki a második háborúban
Budapesten, Apánk meg a háború végére a tábori lelkészségig vitte
Mátészalkán, így abban a visszautasíthatatlan kegyben részesült,
hogy amikor már mindenki menekült, amerre látott, ő szerencsétlen
szökevények kivégzését nézhette végig közvetlen közelről mint a
kegyelmes Isten fölszentelt hóhérsegédje
795
az átok végül persze megtalál, mihelyst meztelenre vetkőzöl és
magadra húzod a vadonatúj, bolhaporszagú kincstári fehérneműt
meg inget, és belebújsz a posztó egyenruhába, legvégül pedig
vigyázva magadra csomózod a fénylő, marhabőr bakancsot, majd
Turzsuk hadnagy vezényszavaira fölsorakozol a haza védelmére,
hogy hajnalok hajnalán átadd magad az alaki kiképzésnek, nos a
rettenetes átok abban a pillanatban már be is teljesült rajtad, a
katonabakancs a lábadról nem fog leesni többé, már el is vesztél
önmagad számára a homályos, arctalan egyformaságban
796
mire eljön az ünnepélyes eskütétel, más szóval a hivatalos
átokmondás napja, már tökéletes rendi alakzatok fölvételére vagy
képes a nap és az éjszaka bármelyik órájában, vezényszófüggővé
váltál, a tested, ez az érzésekkel teli, lehetetlen önmagad felismeri,
hogy a civilség amolyan testi fogyatékosság, de még inkább szellemi,
amelyet magad mögött kell hagynod, hogy a mindig rendelkezésre
álló arctalanok állományába kerülj át, és habozás nélkül indulj el,
amikor megfújják a harci kürtöt
797
átváltozásom sokáig lehetetlennek tűnt fel előttem, összeszorított
ajakkal ismételgettem magamban és magamnak, hogy a végsőkig
ellenállok, nem fogok betörni az életem árán sem, ha a testemet
erővel leigázzátok is, lelkemet elzárva tartom, ott leszek, de mégis
távol maradok, ismételgettem megszállottan, mint boldog Ágoston
testvér Alypius nevű tanítványa, és hagytam, mert az elbukott
Alypiushoz hasonlóan erre a megoldásra jutottam, hogy a testem
függetlenedjen tőlem, és kövesse csak színleg Turzsuk meg akárki
vezényszavait, de amikor csak tehettem és ahol csak bírtam, mint
egy titkos ellenálló, úgyszólván kiléptem a bakancsból és meztelen
talppal érintettem meg a puszta földet, hogy erőt merítsek belőle
798
elhatározásomban tovább erősítettek Pindruc őrnagy kitartó és
kifejezetten nyájas, majdhogynem kenetteljes politikai eligazításai,
váratlan segítség, gondoltam, áldott legyen érte az Egyedül
Hatalmas, délutánonként ugyanis a hadapródiskola főépületének
klubtermében az ország első emberének a nagyságát zengte
előttünk, olyan részletességgel ecsetelve emberfeletti képességeit,
hogy még Dzsuvara is rázkódott a visszafojtott röhögéstől, pedig ő
volt az egyetlen tagja a Román Kommunista Pártnak a bakák között,
és persze az alakulat fölkent besúgója
799
Pindruc a bennfentesek szerény magabiztosságával
tudomásunkra hozta, hogy a Primul Secretar napokig képes ébren
maradni, és amikor alszik, sem hunyja le a szemét, lelkesítő
beszédeket gondol ki, tervezeteken dolgozik, népeket békít össze,
bizony, egy óriás lakik abban a kicsi testben, mondta, amikor tehát
éjszakánként fölmászunk a laktanya valamelyik őrtornyába a hazát
védeni, rá gondoljunk, az Első Titkárra, aki velünk együtt őrködik,
ha meg lejárt a szolgálati időnk és kilépünk az őrségből, jusson
eszünkbe, hogy ő ott vigyáz lankadatlanul az ország szívében,
változatlan éberséggel, mi helyettesíthetőek vagyunk, ő meg
leválthatatlan, mert személyesen ő a haza, a haza pedig egyenlő vele,
és ha a haza képzete valamilyen oknál fogva megfoghatatlan volna a
számunkra, elég, ha maradéktalanul hozzá, a Primulhoz maradunk
hűségesek, senki máshoz, még önmagunkhoz sem, mert benne nem
csalatkozhatunk, miközben a magunk ítéleteiben már olyan sokszor
csalódnunk kellett, valóban
800
Pindruc, hamarosan be kellett ismernem, a Primul Secretar
prófétájának bizonyult, minden a kis, de nagyon is mozgékony Első
Titkár fölemelkedését szolgálta éppen, a kérlelhetetlen hidegháború
meg a természeti csapások úgyszólván kéz a kézben szolgálták
hatalma villámgyors megerősödését, a bukaresti gyilkos földrengés
idején például a Primul hófehér öltönyben jelent meg a romok között
és lendületes beszédeket tartott a földrengésre mért végső csapásról
meg a küszöbönálló dicsőséges újjáépítésről, tanúsíthatom,
bizonykodott Pindruc, hogy a sitthalmok felett lebegett
fáradhatatlanul a csöpp ember, a román tévé magyar adásának egyik
helyszíni közvetítése során még a ravasz Bodor szerkesztő is
megállapította, hogy az Első Titkár legyőzte az Úristent, a jólét és a
biztonság új szakaszának nézünk elé, nem kell félnünk senkitől és
semmitől
801
megfigyeltem, hogy Pindruc őrnagy, akiről az a hír járta, hogy
kiugrott ortodox pópaként lett a 01326-os gyalogezred kommunista
spirituálisa, azaz politikai főtisztje, nos Pindruc hibátlanul betartja a
harmadik parancsolatot, nem veszi hiába a szájára az ország első
emberének a nevét, vallásos következetességgel, sőt némi
töredelemmel Első Titkárnak, olykor meg utánozhatatlan
kedvességgel Primulnak, azaz Elsőnek becézi őt, amikor meg
egyszerűen Primult mond, fölmutat a velünk szembenéző,
mosolygós arcképre, a színes nyomat meg Pindruc őrnagy
szemérmes mozdulatát diszkrét biccentéssel viszonozza, és még
szélesebb mosolyt küld felénk, engem meg megnyugtatott ez a
szinte tapintható komolytalanság, ami hiába közveszélyes őrület,
olyannyira gyermeteg, hogy könnyűszerrel tetten érhető és
leszerelhető, gondoltam magabízón, csak figyelni kell és meg nem
restülni
802
a politikai eligazítások szünetében rendszerint az ablak előtt
álltam, kitartóan fürkésztem a várost a birodalmi hadapródiskola
diadalmas főépületéből, az ablakra erősített rácsok fölkockázták az
utca embereit meg a párában megbúvó, távoli templomtornyokat,
ezekért a dísztelen rácsokért kifejezetten hálás voltam, mert
egyértelművé tették a helyzetemet, nevezetesen a fogságot, aminek a
katonaságot tekintettem, makacs fölénnyel
803
 egészen pontosan kettős fogságban élek, gondoltam, a mostanit
valahogy túlélem, a mindenkorit sehogyan sem, de azt nem is
akarom, ebben a végtére is fölemelő véglegességben erősített meg az
építészeti remekként emlegetett hadapródiskolát fölhúzó cég
diszkrét jele, amit az ablak sárgaréz fogantyúján hagyott,
Neuschloss, gyönyörű, jó helyen vagyok, ettől a szótól még inkább
légvárnak mutatkozott előttem valamennyi uniformizáló kísérlet,
egyszerre öntött el az édes önsajnálat és a kemény elhatározás, nem
hagyom magam, a testem a tiétek, de én ellenállok a végnek végéig,
mindent szabad a szabadnak
804
először is nincs haza, itt kezdődik minden, nincs haza, amit
védenem kellene, és nincs haza, amely megvédene, gondoltam, hogy
éppen kitől, az nem volt teljesen világos előttem, de ha nekem
választanom lehetne, akkor engem és, mondjuk, az apámat
egyenesen az Első Titkártól és az ő embereitől kellene megvédeni, de
az meg lehetetlen, Pindruc őrnagy szerint ugyanis az Első Titkár egy
személyben maga a haza, hozzá vagyunk hűségesek és őt védjük,
azért, hogy a Primul a maga részéről minden idejét a haza
védelmére és felvirágoztatására fordítsa, védjük, hogy védhessen,
véd, hogy védhessük: a kígyó a saját farkába harap, előbb-utóbb a
Primul is azt teszi, abban bízom, mert nem volt ez sohasem másként,
ezt az önfarkába harapást hívjuk történelemnek, sose essen le a
lábodrul a katonabakancs, és a farkadat is tartsd készen
805
nem tudtam sohasem kialudni magam, a felső ágyon a drabális
Hermann mintha csak nekem horkolna, árad lefelé az apokaliptikus
hangorkán, hajnalban meg, nagyjából kettő és három között,
általában Turzsuk hadnagy tépte fel a háló ajtaját, de van, hogy
személyesen Bordeianu vezérőrnagy állt meg az emeletes ágysorok
között, és éles hangon riadót vezényelt, sőt szigorú arccal meg is
nevezte az okát, legtöbbször és mindig hajnalok hajnalán ellenséges
hadsereg támadt a Bécs–Budapest–Debrecen-vonalon, de amíg mi
teljes menetfelszerelésben további parancsra várakoztunk a
kiképzőtéren, az ellenségeinkről rendre bebizonyosodott, hogy ha
egyáltalán léteznek, az igazak álmát aludták valahol, és eszükbe sem
jutott rajtaütésszerűen átlépni a határt, hogy visszaszerezzék
Bécsnek vagy Budapestnek ezt a mértéktartó és büszke Neuschlosst
806
az ébresztőig többnyire már nem tudtam visszaaludni, volt, hogy
fölültem az ágyban és az alvó társaim eltökélt alvását figyeltem,
vagy fölkeltem és az őrszemmel beszélgettem az ébresztőig a szűk
előtérben, ahol a bakancsaink párologtak szomorúan
807
bajtársaim idegen, sápadt arcok, semmit nem tudtam róluk, de
valahogy mégis közöm volt hozzájuk, gondoltam, mi együtt
képeztük ugyanis a 01326-os ezred büntetőszakaszát, mi voltunk a
deţinuţii, azaz a fegyencek, hamarosan el is terjedt rólunk, hogy az
ország minden tájáról ide gyűjtötték össze a politikailag bizonytalan,
sőt ellenséges érzületű egyéneket, előfelvételis egyetemista bakák
voltunk mind, katonai nyelven teristák, és több mint gyanúsak egytől
egyig, akiket szoros megfigyelés alatt kell tartani, a szakaszt például
túlnyomórészt szász egyetemisták tették ki, akik már benyújtották
kivándorlási kérelmüket, és arra készültek, hogy hátat fordítsanak a
hazának, de ide került például a Turzsuknál is apróbb növésű Roske
bölcsész Bukarestből, akinek a szülei egy radikális pünkösdista
csoportosulás tagjaiként tevékenykedtek, román szót alig hallhatni a
hálóban, itt ők vannak kisebbségben, a románok, de
megbízhatatlanok ők is tetőtől talpig, Dzsuvarát kivéve, akit az
eskütétel után máris előléptettek tizedessé, majd hamarosan
káplárrá, ő lett a tisztesünk, és Turzsuk meghosszabbított kezeként
rendelkezhetett felettünk, ő meg ott alázott meg bennünket, ahol
csak tehette, még Turzsuknál is leleményesebben
808
a szakasz szászai suttogva beszéltek egymással és tökéletesen
összezártak, csak szászul voltak hajlandóak megszólalni, még
németül sem, nem érdekelte őket a tiltás, ők fél lábbal már az
Óhazában érezték magukat és várva várták a megváltó útlevelet, a
kevés román nem mert egy csoportba verődni, gyanakodva
vizslatták egymást, a magyarok meg, három hallgatag székely meg
én, csak hónapok múltán szóltunk egymáshoz magyarul, akkor is a
legszükségesebbre szorítkozva, mikor már az idő előtt leszerelő
szászok miatt annyira elfogyott a szakasz, hogy a végére legfeljebb
két csenevész és komolytalan rajt tettünk ki
809
elsőként Dietrich hagyta el a hálót, még eskütétel előtt, ő a
szemünk előtt vetkőzött meztelenre és öltözött vissza civil ruhába,
lassan, kimérten, kiélvezve minden apró mozdulat váratlan
erotikáját, gyönyörű fiú volt Dietrich, a legszebb a században,
tökéletes teste engem Dávidra emlékeztetett, a bibliai Dávidra meg
Michelangelo izzó fehér márványszobrára, döbbent csendben
bámultuk ezt a rendkívüli szertartást, ráadásul én abban a
szerencsében részesültem, hogy Dietrich szédületesen szűk
farmerben pompázó szerelmét is megpillanthattam a Neuschloss
hozzátartozóknak fenntartott előterében, mert nekem kellett
leadnom a gazdátlanul maradt katonai szerelvényeket Şchiopu
főtörzsőrmesternek, napokig irigyeltem a lányt Dietrichtől és
Dietrichet a lánytól, mindkettőjüket pedig új hazájuktól és
otthonuktól, talán Stuttgart, fölszabadult egy ágy, nyomtalanul
eltűnt Dietrich, hamarosan visszatér az Óhazába, amely tárt
karokkal várja a tőle régen elszakadt fiait és leányait
810
deţinuţii, ez volt a nevünk, és úgy is néztünk ki, mint a
napbarnított, cserzett bőrű fegyencek a ponyvaregényekben, hiába
voltunk előfelvételis egyetemisták mind, mint a velünk szomszédos
épületben elszállásolt, büszke orvosis szanitécszázad, bennünket
kérdezés nélkül kopaszra nyírattak már az első napon, és utána sem
engedték, hogy megnövesszük a hajunkat, a rendszer ellenségeinek
minden pillanatban fölismerhetőknek kell lenniük, adták tudtunkra,
és mire elfogytak közülünk a boldog szászok, mert idő előtt
leszereltek mind, nem maradt más velünk, mint az állandó
gyanakvás, mindenki sötéten gyanakodott mindenkire, és senki nem
állt szóba senkivel, még Dzsuvara káplár szikrázó gyűlölete sem tett
szolidárissá bennünket egymás iránt
811
 az egyik kiképzés végén Turzsuk az egész egyetemista század
előtt megnevezte azokat, akik az ő parancsnoksága alá tartozó
szakaszban példásan teljesítették a feladatokat, és alig egy hónap
kiképzés után még a legbonyolultabb alakzatokat is föl tudták venni,
kitűntek összeszedett, csaknem hibátlan mozdulataikkal, sőt akik a
lőgyakorlaton is a legjobb eredményt érték el, lépjenek elő, akik a
nevüket hallják, vezényelte, majd utolsónak fölolvasta az én
nevemet is, ügyetlenül küzdve az idegen hangzással, viszki, valami
amerikai ital, vágta ki magát, majd kuncogott egy rövidet, én meg
kiléptem a sorból és annyit mondtam magamban, nem, engem
Turzsuk ne dicsérjen, mondhat bármit, meg se hallom
812
Hermann közlegényt szólította, lépjen ki a század elé ő is, mire
kivétel nélkül mindenki máris mosolyogni kezdett, „lépés, indulj”,
vezényelte Turzsuk Hermann-nak, „tiszteletadás jobbra”, a
nagydarab szász meg minden erejét összeszedte, hogy
díszlépésekhez hasonlító mozdulatokat végezzen, de sehogyan sem
ment, fölszegte az állát az előírás szerint, de olyan magasra, mintha
az ellenséges eget kémlelné, karjai összefüggéstelen hadarásba
kezdtek, egyszerre túl soknak tűnt számára az a vállából kiálló két
engedetlen nyúlvány, és ez láthatóan megzavarta, amint a lábát
kimerevítve maga elé emelte, elfelejtette, melyiket is emelte fel előbb,
a jobbot vagy a balt, de azért haladt előre rendületlenül kalimpálva,
mint egy elszabadult cséphadaró, megadva a maga módján a
tiszteletet a visszafojtott kacagástól ellilult századnak
813
teszek rátok, eminensek, és rád úgyszintén, Turzsuk hadnagy, ez
volt az arcára írva Hermann-nak, mikor a dicséretben részesült
bakák előtt elvonult, mert tudta, hamarosan megjön az ő útlevele is,
és akkor a hálóban a szemünk láttára majd szép lassan meztelenre
vetkőzik, mi meg kinyalhatjuk neki Turzsukkal meg Dzsuvarával az
élen, utána majd szép lassan civil ruhába öltözik és hátat fordít
ennek az egésznek
814
 Hermann összeszorított fogakkal ellépett a század előtt, mint aki
nem akar megállni, ha már nagy nehezen sikerült elindulnia,
Turzsuk meg sokáig hagyta kínlódni Hermannt, és hagyta a
századot is, hogy tanuljon csak önmérsékletet, majd mikor
megelégelte, század, röhögj!, vezényelte diadalmasan, mintegy
önmagát ünnepelve, és kirobbant a dübörgő röhögés,
összegörnyedve kacagott mindenki, hálás pillantásokat küldve
Turzsuk felé, én meg csillapíthatatlan szükségét éreztem annak,
hogy hőssé váljak valahogy végre a magam szemében, nem
nevettem, még csak nem is mosolyogtam, ott álltam szálegyenesen,
büszkén előretekintve, mint az ismeretlen katona fekete kőszobra a
szakszervezetek művelődési háza előtt
815
Turzsuknak nem kerülte el a figyelmét tüntető különállásom,
hagyta, hogy az újoncok jól kiröhögjék magukat, majd vigyázzt
vezényelt és hozzám lépett, szótlanul körbejárt, mint aki szemlét
tart, és amikor elém került ismét, fölfigyelt gyakorlózubbonyom
szeme magasságába került bal felső zsebére, sajátságos, mondta,
mint aki már tudja, mit keres, vajon miért ekkora ez a fránya zseb,
hát ez óriási, hiszen ez olyan, mint egy formás női mell, nézzék csak,
ajaj, bohóckodott jó hangosan, hogy az egész század hallja, járjunk
csak utána, mondta, én pedig az örök fogoly ösztönével odakaptam,
hogy kivegyek a zsebemből mindent és megmutassam, de Turzsuk
megint vigyázzt vezényelt, majd én, mondta tettetett
előzékenységgel, kifejezetten mellbolond vagyok, nem
szalaszthatom el az alkalmat, élvezte ki a helyzetet, majd miután
hosszasan körbetapogatta a zsebemet, kihúzta belőle a műanyag
fedelű, vadonatúj, apró méretű, méregzöld bibliát, amit tudtomon
kívül anyám rejtett a katonaládámba, és amit bevonulásom után a
kaszárnyában fedeztem csak fel, de nem mertem a ládában hagyni,
mert a legváratlanabb időpontokban ellenőrizték bőröndjeink
tartalmát, úgy döntöttem hát, magamnál tartom inkább, ez tűnt a
legbiztonságosabbnak
816
 egy biblia, mutatta fel diadalmasan a századnak Turzsuk a
könyvet, század, röhögj!, vezényelte, és megint kirobbant a röhögés,
nevetett Hermann is, végre máson van a sor, rajtam, egy kiszólított
eminensen
817
fogolynak lenni, ez az én formám, jó helyen vagyok, gondoltam,
megerősödöm ebben a különállásban és nem hagyom magam, nem
akarok eminens katona lenni, és nem akarok kitűnni, minél többször
megaláznak, annál erősebbé válok, a testem engedelmeskedik a
parancsoknak, de nem én, órákig kúszva fölnyalom az udvar sarát,
fölitatok minden víztócsát ezzel a gyűlölt, kincstári posztóval,
amiből Noé átkozott özönvize sem tudná kimosni a szúrós
bolhaporszagot, célba lövök a géppisztolyommal, ha kell, megállás
nélkül, átadom a testemet a gonosznak, de a lelkem felett nem
rendelkezhettek, mert azt nem hagyom, vagyok én és van a testem,
két különböző létező, én meg erősebb vagyok a testemnél, ebben
nem kételkedtem egyetlen rövid pillanatig sem
818
riadó, megint a nyughatatlan Bécs–Budapest–Debrecen-tengely
támadt, de a hírszerzés információi szerint most nem elégszenek
meg az egykor tulajdonukat képező Neuschloss visszafoglalásával,
egész Erdélyre fáj a foguk, kiugrottunk az ágyból, magunkra
kapkodtuk az egyenruhát, kiemeltük a vasszekrényekből a
géppisztolyt és a gázmaszkot, és teljes menetfelszerelésben,
rohamsisakban és feltűzött szuronnyal elindultunk a repülőtér
irányába, most viszont nemcsak mi, a szemmel láthatóan
agyonképzett fegyencszakasz, hanem az egész gyalogosezred, de
amint áthaladtunk a főút melletti csaliton Váradles irányába és
elfoglaltuk a határszakaszt vigyázó betonbunkerekben a lőállásokat,
újabb parancs jött, hogy vonuljunk vissza a  kaszárnyába és
maradjunk készenlétben
819
vastagon hullt a hó, víztől nehéz, kocsonyás hópelyhek zuhantak
sisteregve az égből, bőrömig hatolt a nedvesség, a bakancsom
teljesen átázott, gépiesen meneteltem, gondolatok nélkül, ritmikusan
hullámzott az ezred, mint egy nagyra nőtt, gyilkoló állat, egyre
jobban éreztem az egész alakzat mozdulatait, eggyé váltam vele,
nem kellett figyelnem semmire, testem egy nagy test rángásait és
olykor egészen finom rezdüléseit vette át és hullámoztatta minden
erőfeszítés nélkül tovább, nem én lélegeztem, hanem ez a behemót
test lélegzett, nem én meneteltem, hanem a behemót menetelt
820
egyszerre könnyűvé váltam, mint akiről láthatatlan kezek
levettek minden terhet, úgy éreztem, fölemelkedem a magasba, mint
mennybemenetel napján a tökéletesen súlytalan, csupa lélek
Megváltó, kiértünk az aszfaltra, a ragadós sár cuppogásait hibátlanul
összehangolt lépések ütemes zaja váltotta fel, mikor mindannyian
följutottunk az úttestre, Bordeianu vezérőrnagy díszlépést vezényelt,
egyszerre sok ezer bakancs irdatlan erejű csapásait visszhangozta az
út menti fiatal erdő, az alacsony égbolt meg visszanyomta a
hangokat az ezredre, úgy csattogott-zúgott-visszhangzott, mintha
egyenesen az égben járnánk
821
a vastag felhők mögött fölkelt a nap, legalábbis világosodni
kezdett, a havas eső mindenesetre mennyei hóhullásra váltott,
pillanatok alatt sok ezer gonosz angyal lepte el a behemót zöld
pikkelyes testét, deszantos fehér démonok szálltak le rám is a
magasból, és akkor a bensőmet hirtelen, minden előzmény nélküli,
ismeretlen boldogság árasztotta el, egyszerre repesve örült a testem
és iszonyatos erőt érzett, együtt örültem az egész behemóttal, aki én
magam vagyok, ehhez hasonló boldogságot sohasem éreztem még,
legfeljebb csak akkor, amikor a szép arcú Dietrich és ismeretlen
szerelme bontakozott ki előttem az álom zavaros ködéből, Jutta, ezt
a nevet ajándékoztam a lánynak, hogy még közelebb kerülhessen
hozzám, ő is és Dietrich is, hogy  mindkettő az enyém legyen, és
meztelen testünk eggyé váljon, ha már mindketten elgondolhatatlan
távolságra kerültek tőlem, oldódjunk fel testünk végtelen
lehetőségeket kínáló édenében, és ne térjünk vissza sohasem
önmagunkhoz
822
 ez történt azon a hajnalon, reggelre készen álltam a gyilkolásra,
egy hibátlanul működő gépezet alkatrésze lettem, megtaláltam a
helyemet, önmagamat végképp elveszítve
 Jegyzetek
Köszönöm feleségemnek és gyermekeimnek, hogy mellettem
álltak. Töretlen és csöndes támogatásuk nélkül ez a könyv nem
születhetett volna meg.
Köszönet illeti Nagy Boglárka szerkesztőt a kitartó bátorításért, és
azért, hogy baráti következetességgel több éven át számonkérte
rajtam a kéziratot.
Köszönöm Radnóti Zsuzsának a kivételesen finom,
megkülönböztető figyelmet, amelyben e könyv megírásakor is
részesített. Tőle tanultam, hogy a szeretet megvalósulása a figyelem.
Köszönöm barátaimnak, az irodalmi lapok szerkesztőinek (ez a
két halmaz olykor átfedi egymást), a fordítóknak a figyelmes
előolvasásokat, szerkesztési javaslatokat, a mindig hasznos
véleményeket: Áfra János, Ágoston Zoltán, Bende József, Anna
Bentley, Bonczidai Éva, Gleason-Nagy Natália, Görföl Balázs, Kiss
Judit Ágnes, Jozefina Komporaly, Ladik Katalin, Lapis József,
Körösvölgyi Zoltán, Mátyus Melinda, Molnár Illés, Molnár Sára,
Nagy Gabriella, Prontvai Vera, Helmut Stürmer, Szirák Péter, Vecsei
H. Miklós.
Köszönöm Balogh Judit, Cosmin Budeanca, Ruxandra Cesereanu,
Dienes Dénes, Daniel Focşa, Halmen István, Jon Gostin, Szabó Péter,
Török András segítségét.
Köszönöm testvéreimnek a szenvedélyes beszélgetéseket. Zaklató
telefonhívásaimat nemcsak nagyvonalúan elviselték, hanem
örömmel fogadták. A  történ(e)tek rekonstrukciójára irányuló
eltökéltségünk afelől győzött meg, hogy a közösen megélt gulágévek
– az a bizonyos, hivatalos adatok szerinti négy év, két hónap és
tizennyolc nap – különböző, olykor egymást kizáró, de legalábbis
párhuzamos valóságok lenyomatát hozták létre a lélekben.
A valóság, sőt még a töredékei is emberi konstrukciók. Törekednünk
kell arra, hogy megismerjük és elfogadjuk egymás valóságait. Ez az
elszánás tesz emberré, és ezek a különböző lelki tükröződések
tesznek egymás testvéreivé bennünket. A többi néma csend és hó és
halál.
 Tartalom

(Bibliapóker)
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
(K-lakás, fedőneve „Trandafir”)
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
 30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
(A nyüvedi Jézus)
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
 65
66
67
68
69
(Üzenet)
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
 100
101
102
103
104
105
106
(Lupu)
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117
118
119
120
121
(A térképről nem lehet lemenni)
122
123
124
125
126
127
128
129
130
131
132
133
 134
135
(Grüber)
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
(Tronaru és Truman Gertrude Erika)
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
 168
169
170
171
172
(Apanév)
173
174
175
176
177
(A szökés)
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
(Átirat, szigorúan titkos)
197
198
199
200
 201
202
(Freidorf, megállóhely)
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
214
215
216
(Föl, barátim, drága Jézus zászlaja alatt)
217
218
219
220
221
222
223
(Visszatelepítés)
224
225
226
(A rókáknak van barlangjuk)
227
228
229
230
231
(A rókáknak nincs barlangjuk)
 232
233
234
(Dëo)
235
236
237
238
239
240
241
(Herék)
242
243
244
245
246
247
248
(Apátlan)
249
250
251
252
253
254
255
256
257
258
259
260
261
262
263
264
 265
266
267
268
269
270
271
(Aurél)
272
273
274
275
276
277
278
279
280
281
282
283
284
285
286
287
288
289
290
291
292
293
294
295
(A csodálatos halfogás)
296
297
298
 299
300
301
302
303
304
305
306
307
308
309
310
311
312
313
314
315
316
317
318
319
320
321
(Arinca)
322
323
324
325
326
327
328
329
330
331
332
333
 334
335
336
337
338
339
340
341
342
343
344
345
346
(Béni Vörös homíliája a bűnről)
347
348
349
350
351
352
353
354
355
356
(Kisjézus)
357
358
359
360
361
362
363
364
365
366
367
 368
369
370
371
372
373
374
375
(Hó)
376
377
378
379
380
381
382
383
384
385
386
387
388
389
390
391
392
393
394
395
396
397
398
399
400
401
(Messiás)
 402
403
404
405
406
407
408
409
410
411
412
413
414
415
416
417
418
419
420
421
422
(Nemcsak kenyérrel)
423
424
425
426
427
428
429
430
431
432
433
434
435
436
 437
438
439
440
441
442
443
444
445
446
447
448
(Szombat)
449
450
451
452
453
454
455
456
457
458
459
460
461
462
(Semmire nincs szükségem)
463
464
465
466
467
468
469
470
 471
472
473
474
475
476
477
478
479
480
481
482
483
484
485
486
(Pünkösd)
487
488
489
490
491
492
493
494
495
496
497
498
499
500
501
502
503
504
505
(Almahús)
506
507
508
509
510
511
512
513
514
515
516
517
518
519
520
521
(Marina és Marin)
522
523
524
525
526
527
528
529
530
531
532
533
534
535
536
537
538
539
 540
541
542
(A kíváncsiság kertje)
543
544
545
546
547
548
549
550
551
552
553
554
555
(A végrendelet)
556
557
558
559
560
561
562
563
564
565
566
567
568
569
(Tagadd meg)
570
571
572
 573
574
575
576
577
578
(Escadrila Albă)
579
580
581
582
583
584
585
586
587
588
589
590
591
592
593
594
(Karbid)
595
596
597
598
599
600
601
602
603
604
605
606
 607
608
609
610
611
612
(Lágermozi)
613
614
615
616
617
618
619
620
621
622
623
624
625
626
627
(Depresiunea Transilvaniei)
628
629
630
631
632
633
634
635
636
637
638
639
(Vaktestvér)
 640
641
642
643
644
645
646
647
648
(Pilótajézus)
649
650
651
652
653
654
655
656
657
658
659
660
(Jövőre Jeruzsálemben)
661
662
663
664
665
666
667
668
669
670
(Síráspróba)
671
672
 673
674
675
676
677
678
679
680
681
682
683
684
685
686
687
688
689
690
691
692
693
694
695
696
(Mennyei Jeruzsálem)
697
698
699
700
701
702
703
704
705
706
707
 708
709
710
711
712
713
714
715
716
717
718
719
720
721
722
723
724
(Tanítás a szerelmi bosszúról)
725
726
727
728
729
730
731
732
733
734
735
736
737
738
739
740
741
742
 743
744
745
(Negyvenkét széttépett kisfiú)
746
747
748
749
750
751
752
753
754
(Kié Erdély?)
755
756
757
758
759
760
761
762
763
764
765
766
767
768
769
770
771
772
(Sem zsidó, sem görög)
773
774
775
 776
777
778
779
780
781
782
783
784
785
786
787
(Neuschloss)
788
789
790
791
792
793
794
795
796
797
798
799
800
801
802
803
804
805
806
807
808
809
810
 811
812
813
814
815
816
817
818
819
820
821
822
Jegyzetek