KŐVÁGÓ SÁRA

RÓMAI
 
AJÁNLAT
 © Kővágó Sára, 2022

Szerkesztette: Kovács Attila, Major Éva

Korrektúra: Török Tünde, Major Éva

Borítóterv: Coverist Stúdió - Bakos Fanni, Faniszló Ádám

Tördelés: KFBook Design Stúdió

 
Felelős kiadó: Gibicsár János
Bakháza, 2022
 
 
ISBN: 978-615-6373-14-4

Készült 2022-ben a Korrekt Nyomdában

Felelős vezető Barkó Imre
 
 Nórinak
Aki helyettem is hitt bennem
 
 ELSŐ FEJEZET

 
Az eső monoton kopogására ébredek, csukott szemmel hallgatom.
Beköszöntött az ősz, a kedvenc évszakom. A gondolatra
megkönnyebbülés fut végig rajtam. Kezdődik a nyári hőség utáni első
viharok és elsárgult falevelek időszaka. Vége a nyomasztó hőségnek,
végre nem éget a beton, a levegő csípi a bőröm, és frissen hullott eső
illata érződik. A nyár harsány színei elillannak, helyüket átveszik az
otthonos és meghitt árnyalatok.
Fél szemmel rápillantok az órára. A hátamra fordulok, és
elégedetten visszacsukom a szemem. Még öt percem van, mielőtt az
ébresztő őrülten sipítozni kezd. A szüleimtől kapott első órámat
juttatja eszembe. A legédesebb ajándéknak gondoltam a rózsaszín,
cicás ébresztőt, addig a pillanatig, amíg meg nem szólalt. Űzött
vadként riadtam fel legmélyebb álmomból. Hirtelen azt sem tudtam,
hol vagyok, a sipító éles hang és az eltorzult szemű cicás ébresztőóra
a mai napig kísért álmaimban.
Lassan ébredezve a körülöttem lévő hangokra koncentrálok. Az eső
csendes kopogása, az autók keserves morgása, a szomszéd kutya
szűnni nem akaró ugatása, Dávid egyenletes szuszogása. Érzem bal
karját, ahogy hátamhoz simul, és a takarón átdugott lábát, ami érinti
vádlimat. Nem szoktunk összebújni, de szeretem, ha valahol hozzám
ér.
Kinyitom a szemem, körbepillantok a zuhogó esőtől félhomályba
borult egyszerű hálószobánkban. A falon itt-ott közös képeink lógnak,
mélyet sóhajtok, amikor észreveszem, megint ferdén áll az egyik.
Nagyokat pislogva kilesek az ablakon, így próbálom elterelni róla a
figyelmemet.
Szeretek nyugodtan ébredni. Komótosan engedem be a reggelt,
nem szólok senkihez és engem se nyaggat senki. Fél szemmel Davidre
pillantok, és elmosolyodom. Hat ébresztő is kevés lenne, hogy
felébredjen. Nem tudom, hogyan tudott időben felkelni, mielőtt
összeköltöztünk. Minden reggel friss kávét hozok neki az ágyba, és
addig puszilgatom, amíg halk morgások közepette mocorogni kezd.
Amint durcásan oldalra fordul, és megjelenik a mosoly szája
szegletén, már tudom, aznap is sikerült véghez vinnem édes
kötelességem. Tökéletesen kiegészítjük egymást. Nekem megvan
reggel az a pár percem, amíg kávéfőzés közben magamhoz térek, neki
pedig nem kell amiatt aggódnia, hogy elalszik. Mielőtt
megszólalhatna az ébresztő, az utolsó pillanatban kikapcsolom, majd
óvatosan kinyújtózom. Habár Dávid mellett akár reggeli tornával is
indíthatnék az ágyban, az se hatná meg, mégis odafigyelek arra, hogy
idő előtt semmiképp ne ébresszem fel, megtörve ezzel a rituálénkat.
A telefont a kezembe kapva kisomfordálok a fürdőszobába, ahol
zuhanyzás után a kedvenc köntösömbe bújva, belefogok a reggeli
arcápolási rutinomba. Meglepő, milyen hamar szokássá vált, annak
ellenére, milyen sokáig nem foglalkoztam ezzel. Tavaly azonban, a
harmincadik születésnapomon, belenéztem a tükörbe, és ráébredtem, a
ráncaim ott figyelnek a sarkon, alig várva, hogy önfeledt nevetéseimet
megbosszulva ott ragadjanak a szemem körül, és többé ne eresszenek
el. Nagyjából ötrétegnyi arckrémet, olajat és fényvédőt követően,
elindulok a konyhába.
A családi fészekből kollégiumba kerültem, onnan költöztem -
egyetem után - apró, de önálló otthonomba, ami nem volt sokkal
nagyobb, mint a mostani fürdőszobánk, számomra mégis tökéletes
volt. Minden szegletét én uraltam, nem kellett alkalmazkodnom
senkihez, akkor raktam rendet, amikor akartam, és ha a túlórákból ki
se láttam, az ágyam melletti kisszéket avattam fel ünnepélyesen
szekrénynek. Miután Daviddel úgy döntöttünk, összeköltözünk,
ráébredtünk arra, hogy kettőnk ruhatára alatt az a szegény kis szék
hamar életét vesztené. így egy fárasztó és lázas otthonkeresést
követően, rengeteg csalódás és ocsmány ház után, a feladás határán
találtuk meg ezt a lakást Bromley-ban, alig negyedórára Londontól.
Szeretek itt élni. Amikor reggelente, még félálomban a csendes lakást
figyelem, nyugalom jár át. Mielőtt lelépnék az utolsó lépcsőfokról,
végigfuttatom a szemem az ősz színeit idéző nappalin és a konyhán,
ami fehér árnyalatainak köszönhetően a frissen hullott hóra
emlékeztet. A lakás a világos színeknek és a nappali falán elterülő
hatalmas, félkör alakú ablaknak köszönhetően, a reggeli napsugarak
hiányában is kellemesen világos, hívogató. Érzem, hogy itt
biztonságban vagyok.
Mielőtt bekapcsolnám a kávégépet, elindítom reggeli lejátszási
listám a nappali hangfalán. Ahogy meghallom a Coldplay-t,
elmosolyodom, és kicsit feltekerem a hangerőt. Még így sem hangos,
Dávid nem szereti reggel a zenét, szerinte ez csak felesleges zajforrás.
Én az ellentéte vagyok, nekem lételemem. Az ütemes dobogás
bekúszik a bőröm alá, érzem, ahogy fokozatosan felébreszti testem,
míg a ritmust kísérő lágy énekhang a lelkemhez szól. Először csak a
fejemet mozgatom, de idővel átveszi a dallam a testem felett az
uralmat, és a csípőmet ringatva kezdek neki reggeli teendőimnek.
Beindítom a kávégépet, ami rögtön hangos darálásba kezd.
Elnyomja a zenét, mégsem zavar. Ezek a zajok teszik a reggelt
tökéletessé. Dávid feketén issza a kávét, míg nekem egy nagy bögre
tejjel felöntve az igazi. Mindig azzal cukkol, hogy tejhabot iszom egy
kis kávéval. A reggeli álmosságom ellenére is jókedvvel tölt el a
bekúszó gyerekkori emlékem, ahogy nagymamám szombat reggelente
hatalmas vasedényben forralja a tejet, és óvatosan beleönti a kotyogós
kávét. Nem ízesítette, csupán megvárta, míg hűl egy kicsit, utána
középre rakta az asztalra, mi pedig körbeültük, és kiskanállal
kockacukrot mártottunk bele. Figyeltem, ahogy lassan megszívja
magát a fehér kocka a világosbarna folyadékkal, és izgatottan vártam
a pillanatot, amikor a még kemény cukrot átharapva szétfolyik a
számban a langyos kávés tej. Anyám ilyenkor mindig a fejét csóválta,
tudta, hogy aznap küzdelem lesz elaltatni, de engem nem érdekelt,
gondtalanul és nevetve rágtam szét egymás után a barna
cukordarabokat. Azóta is minden alkalommal, amikor belekortyolok a
kávémba, nagymamám cserzett keze, tupírozott haja és széles
mosolya jelenik meg előttem.
Miközben fő a kávé és melegszik a tej, megnyitom az olvasatlan
üzeneteimet. Az anyámtól kapott, szokásos jó éjszakát és jó reggelt
üzeneteket gyorsan átfutom, nem vesződőm válaszolgatással, úgyis
felhívom később, mint minden reggel, munkába menet. Helyette
belemerülök a kollégáim által hosszan ecsetelt, újabb botrányos
celebpletyka részleteibe, amikor hirtelen megcsörren a telefon. Emily
nevét pillantom meg a kijelzőn. Összeráncolt szemöldökkel bámulom.
Nem telefonálunk mindennap, inkább üzeneteket küldünk, de azt már
az egyetem alatt megtanulta, a reggeli ébredésem és a kávé
elfogyasztása között különösen érzékeny vagyok bármilyen
kommunikációra. Ilyenkor képtelen vagyok a beszélgetésre, a telefon
zaja idegesít, szükségem van arra, hogy egyedül legyek, és ne
zavarjon senki. Veszek egy mély levegőt, és kifújva elbúcsúzom a
nyugodt és csendes ébredezésemtől.
- Emily... - szólalok meg morcosán, de mielőtt folytatnám, belém
fojtja a szót.
- Tudom, tudom. Korán van, és te még éppen ébredezel, de olyan
kimerült vagyok, képtelen lennék pötyögni.
Hangját hallva kisimulnak a ráncaim. Kevés ember van, akinek
megbocsátom, ha ilyen korán zavar, de rá képtelenség haragudni.
- Mondd, hogy dolgozni mész, nem most indultál haza! - reagálok
a háttérben monoton hangon a metrómegálló nevét harsogó bemondó
hangjára. Válasz helyett fesztelenül felnevet, én pedig a szememet
forgatva, finoman elmosolyodom. Tipikus Emily! Még mindig olyan,
mint az egyetemen. - Hihetetlen vagy! Na mesélj, de csak röviden, két
percem van.
- Tudom, tudom! Dávid ébresztése mindennél fontosabb. A reggeli
rituálé szent - meglepően jól parodizál. - Az estit megoldottátok?
- Persze - hadarom gyorsan -, sikerült megbeszélnünk mindent.
Csupán félreértés volt az egész.
- Mint mindig - morogja. Emily nem kedveli Dávidét. Egyszerre
ismertük meg az egyetemen, de barátnőm sosem fogadta el igazán. -
Gondolom, megint te értetted őt félre.
- Most tényleg én voltam a ludas - a hangom könnyed, remélem,
érzi, már nem neheztelek Davidre. Persze, én is tudom, sok hibája
van. Mégis, ha arra gondolok, egy emelettel feljebb, a karjával szemét
takarva, kócos hajjal és kissé nyitott ajkakkal, félmeztelenül alszik, a
pillangók őrült táncba kezdenek a gyomromban. - Te pedig elfogult
vagy. Szerinted csak ő tud hibázni. Ha lehozná nekem a csillagokat az
égről, azért is lecsesznéd.
 - Naná! Mégis milyen jogon fosztja meg az embereket a csillagok
csodálatos látványától? - hangja először mérges, ám másodpercekkel
később egyszerre tör ki belőlünk a nevetés.
- Mesélj, egy perced van még.
- Erre még visszatérünk - mondja éles hangon, aztán hirtelen
könnyedséggel folytatja. - Olyan gyönyörű férfit találtam az éjjel.
- Megint buliztál?
- Az túlzás. Én csupán beültem egy pohár borra a kollégákkal,
levezetésként. Arról nem tehetek, hogy egy dögös pasi volt a
bárpultos. Ha nem ülnél otthon állandóan, neked is lehetne ilyen
élvezetekben részed.
- Köszönöm, de a könyvem pont elég élvezetet nyújtott nekem
csütörtök este. Emellett szeretnélek emlékeztetni, még mindig boldog
párkapcsolatban élek.
- Persze, persze - horkant fel, ám ekkor meghallom, hogy egy férfi
leszólítja. - Tessék? Persze, szabad ez a hely. Figyelj, Sophie, le kell
tennem, később beszélünk.
Mielőtt elköszönhetnék, bontja a vonalat, én pedig ott maradok
magányosan a konyhában, a halk zene ütemes lüktetésével, és a
kávéhoz felforralt tejjel. Miközben beízesítem a lattém, ráébredek,
szinte semmit nem tudtam meg a tegnap estéjéről. Ez a hívás nem
szolgált másra, mint hogy kizökkentsen reggeli nyugodt
ébredésemből, amire a szememet forgatva megrázom a fejem. Később
visszahívom, hozzácsaphatja a metrós hódítása történetét is.
A kávéval megindulok az emeletre. Dávid a fehér párnákkal és
paplannal megpakolt ágy jobb oldalán alszik, pontosan úgy, ahogy pár
perccel ezelőtt elképzeltem. Fedetlen mellkasa egyenletes mozgását
figyelve elindul bennem a nyugtalanság, amit hetek óta érzek.
Bekúszik a gondolataimba a tegnap este. Megint későn ért haza, mint
az elmúlt egy hónapban minden nap. Lefekvéshez készülődve nem
bírtam megállni, és rázúdítottam gondolataimat. Láttam rajta, fáradt a
sok munkától, én mégsem bírtam magamban tartani az érzéseimet
kettőnkről. A félelmemet, hogy eltávolodunk egymástól, hogy
mostanában alig jut ideje rám. Elmosolyodom az emlékre, ahogy
kétségbeesett arcomat látva elnevette magát. Miközben kisétált
zuhanyozni, kifejtette, megint túl sokat gondolkozom, teljesen
feleslegesen. Talán igaza van. Az elmúlt időszakban sokszor töltöm
magányosan az estéket, Dávid túlórái miatt.
Odamegyek hozzá, óvatosan megcirógatom, miközben apró
puszikat lehelek az arcára, az alkarjára, amivel a szemét takarja, és
csábító ajkára. Nekem ő a legszebb férfi a világon. A gondolatra
Emily arca jelenik meg előttem, ahogy a szemét forgatva megró, de
nem tehetek róla, Davidnek nincs olyan porcikája, amit ne imádnék.
Amikor elkezd morogva mocorogni és az oldalára fordul, már
tudom, jó úton haladok. Nincs olyan mély hangja, de reggelente kicsit
bereked, nekem pedig minden egyes morgásától hevesebben dobban a
szívem. Finoman beletúrok sötétszőke hajába, és végigsimítom a
hátát. Öt figyelve ráébredek, már az idejét sem tudom, mikor voltunk
utoljára együtt. Minden este fáradtan ér haza, reggel pedig, mire
összeszedi magát, nekem már rohannom kell dolgozni.
Óvatosan belefúrom az orrom a nyakába, és finoman megpuszilom.
Elégedetten elmosolyodom, látva libabőrös alkarját, amit a csókom
váltott ki. Lassan mozdul, anélkül hogy kinyitná a szemét. Bal karját
felemelve megkeresi a tarkóm, és arcomat az övéhez húzza. Finom
csókja hirtelen követelőzővé válik, én pedig tudom, ebből mi
következik. Fél szemmel az órára pillantok. Mindössze húsz percem
maradt elkészülni és elindulni. Átsuhan az agyamon, hogy el fogok
késni, amikor hirtelen magához húz, a hátamra fordít és rám
nehezedik. Fél kézzel kioldja köntösöm övét, a hidegtől libabőrös lesz
a testem, és megkeményedik a mellem. Dávid rámarkol, durva
érintésére kellemetlenül felnyögök. Ahogy itt fekszik felettem,
ráébredek, mennyire hiányzik a kapcsolatunkból a gyengédség és az
intimitás. Megpróbálom magamhoz húzni, megölelni, de ő az
alkarjára támaszkodva, erősen tartja magát. Kezével lábam között
matat, majd hirtelen belém csúszik. A váratlanul érkező feszítő
érzéstől felszisszenek. Dávid megáll, és talán most először, rám
pillant. Tekintete aggódó, de vággyal teli. Nem akarom abbahagyni,
ezért finoman elmosolyodom, és úgy helyezkedem, hogy a fájdalmat
kellemes érzés vegye át. Néhány lassabb lökés után egy apró csókot
nyom az ajkamra, és amikor érzi, már könnyen mozog bennem,
begyorsít. Egyre erősebben fújtat, a szájából kiáradó meleg levegő
cirógatja az arcom. Már érzem, közel jár, hangosan felnyögök, ezzel
bátorítva. Amikor elélvez, összeszorítja ajkát, miközben megremeg
fejem mellett megfeszülő karja. Végül futólag megcsókol, és erőtlenül
mellém hanyatlik. Mellkasa hullámzik, szemét lehunyva, hangosan
szuszog. Az orgazmus közelébe se jutottam, de kipirult arcát figyelve
elmosolyodom.
Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy hozzábújok, helyette
azonban összeszedve magam, finoman megsimogatom az arcát, utána
felpattanok, és beszaladok a fürdőszobába, hogy elkészítem a hajam.
Nem szoktam túlzásba esni, egy alapsminket dobok fel, éppen csak
hogy emberi formát öltsön a fejem. Megfésülködöm, laza kontyba
kötöm a hajam, és már szaladok vissza felvenni a ruhám, amit
szerencsére tegnap este előre kikészítettem. Miközben öltözködöm,
Dávidét figyelem, ahogy meztelenül, az ágy szélén ücsörögve, a
telefonját nyomkodja. Nézem megfeszülő izmait, kipirult arcát és a
szemébe lógó, enyhén csapzott haját. Ajkamba harapva győzködőm
magam arról, hogy minden rendben van köztünk. Igaz, csak pár percig
tartott, de azért jó volt újra érezni teste közelségét, ahogy bőre
hozzásimult az enyémhez. Az esti randinkra majd kiöltözőm, még az
is lehet, gyújtok néhány gyertyát, amikor hazaérünk. Olyan rég vártam
már, hogy újra kettesben legyünk, már a gondolatra elmosolyodom, de
ahogy felpillantva telefonjából találkozik a tekintetünk, újra
eluralkodik rajtam a nyugtalanság, amit hetek óta érzek, amikor
belenézek mogyoróbarna szemébe.
Valami megváltozott köztünk, de nem tudok rájönni, mi lehet az.
Ezen merengve, a szemem sarkából meglátom az éjjeliszekrényen az
órát. Remek, alig két percem maradt elhagyni a házat, megint nincs
idő meginni a kávémat. Csak egy autónk van, ezért én vonattal járok.
Logikus döntés volt, hiszen szeretek zenét hallgatni és olvasni, míg
neki egy picivel több ideje jut itthon készülődni. Emellett, állítása
szerint, úgyis jobban vezet nálam, nevetve mindig azt mondja, ezzel
óvjuk a környezetünket.
- Rohannom kell, mert le fogom késni a vonatot - mondom
Davidnek, mintegy mellékesen. Rájövök, ez az első mondatom hozzá
a mai napon. Válaszként csupán egy apró fejbiccentést kapok,
miközben feláll az ágyról, és elindul a fürdőszoba felé. Hallom, ahogy
megengedi a zuhanyt, belép a víz alá, elhúzza a zuhanyfüggönyt, és
kikiabál.
- Ma megint lesz egy hosszabb tárgyalásom, az ügyféllel sehogy se
tudunk megállapodni a tervrajzon. Nem érti meg, ha minden igényét
kielégítve építjük meg a nyamvadt házát, akkor az első ajtónyitásnál
kártyavárként fog összeomlani. - Csalódottságomban egy pillanatra
lehunyom a szemem, ezek szerint a mai randink is elmarad. Dávid
építészként dolgozik egy neves irodában, minden energiáját annak
szenteli, hogy ő legyen az év dolgozója, és bekerüljön a céget irányító
bizottságba. - Nem tudom, mikor fogok hazaérni, ne várj meg.
- Rendben - dünnyögöm, inkább csak az orrom alá. Napokkal
ezelőtt megegyeztünk a ma estében, de nem akarom erre emlékeztetni.
Utálnám, ha csak azért mondaná le a programját, mert fél attól, hogy
megsért. - Lehet, a városban maradok én is, ha ráér Emily, találkozom
vele. Elmegyünk vacsorázni vagy iszunk valamit. Esetleg jöhetnénk
együtt haza.
- Beszélünk még, baba, tudod hogy megy ez. Sosem tudom, miként
alakul az este. Lehet, beülünk a kollégákkal még egy sörre.
Hallom, ahogy halk dúdolásba kezd, lezárta a témát. Fals hangjától
már csak a ritmusérzéke rosszabb. A felismerhetetlen dal nyöszörgő
előadására elmosolyodom. Beszaladok a fürdőszobába, elhúzom a
függönyt és dobok neki egy gyors puszit, nem törődve a rám zúduló
vízzel, ami miatt valószínűleg elkenődik a sminkem és begöndörödik
a párától a hajam, azután kirontok a házból és gyors tempóval
elindulok.
Már nem esik, de a járdán és a kávézók teraszára kipakolt
asztalokon és székeken még csillognak az esőcseppek. Mielőtt
felszállók a vonatra, beszaladok a kávézóba, mint minden reggel. A
felszolgáló lány már névről ismer, és mielőtt megszólalhatnék, nagy
mosollyal mondja szokásos rendelésem.
- Jó reggelt, Sophie! Nagy latte, fél adag kávéval, extra tejhabbal és
egy sajtos-sonkás szendvics, grillezve? - fel sem néz, ahogy üti be a
gépbe. Nem számít arra, hogy esetleg valami mást választanék.
Mosolyogva bólogatok. A megszokott dolgok nyugalommal töltenek
el.
 - Köszönöm, Christie, szuper vagy! Milyen volt a tegnapi randi? -
Pont fültanúja voltam, ahogy a telefonban egyeztették a végleges
időpontot az új kiszemeltjével. Nem szeretnék udvariatlannak tűnni,
aki elfelejti, ezért rákérdezek. Késésben vagyok, egyre nő bennem a
feszültség, mégsem mutatom ki. Legszívesebben dobolnék a
lábammal, vagy más módon jelezném, siessen, de mozdulatlanul
állok, és mosolyogva figyelem. Nem szeretném, ha kellemetlenül
érezné magát vagy sértésnek venné. Dávid valószínűleg a szemét
forgatná. Sosem értette, kinek akarok az ilyenekkel megfelelni.
- Borzalmas. Késett húsz percet, utána közölte, otthon hagyta a
tárcáját. Ezek után rám mosolygott, és benyögte, hogyha már itt
vagyunk, akkor azért bekaphatnánk valamit, hisz majd éhen hal.
Hallottál már ilyet? Természetesen az arcába röhögtem és köszönés
nélkül leléptem. - Az utolsó mondat közben könnyedén megrándítja a
vállát, és a szemét forgatja. Mégis látszik rajta, rosszulesett neki.
- Hihetetlen! Sajnálom, de jól tetted, hogy otthagytad.
Összemosolygunk, miközben elém rakja a szatyrot, amiben már
gondosan odakészítette a szendvicset és az újságot, amit a
megkérdezésem nélkül ütött be a gépbe, a többi rendelésem mellé.
Utolsó mozzanatként a kezembe nyomja a nagy pohár kávét.
Köszönünk, és végre rohanhatok tovább.
Az utolsó pillanatban ugróm fel a vonatra. A csukódó ajtó
majdnem odazárja a táskámat, mire halkan felsikoltok. A kalauz
meglepett arccal pillant rám. Futólag ismerjük egymást, tudja,
általában én vagyok az, aki elsőként száll fel, miután nagyjából tíz
percet várakozott a peronon. Meggyőződik róla, hogy rendben
vagyok, biccent, és elindul az ülések között. Szerencsére ma nem kell
bájcsevegnünk az időjárásról. Mielőtt leülnék, kifújom magam, és
próbálok megnyugodni. A világból ki lehet kergetni a késéssel. Mégis
ki élvezi azt, amikor levegő után kapkodva lohol a metróhoz, vagy
tövig nyomja a gázpedált, hogy ne késsen el egy találkozóról?
A vonaton olyan ülést választok, amihez asztal is tartozik. Lerakom
a lattémat, mellé dobálom a szendvicset és a napilapot, ami a celebek
hétköznapi pillanatait próbálja meg úgy bemutatni, hogy az olvasó
valóban elhiggye, sosem lesz velük egyenértékű. Habár sokan
ingáznak London és Bromley között, mindig ezt a járatot választom,
ami megelőzi a nagyobb tömeget, ezért kényelmes helyem van, és
senkivel nem kell osztoznom a karfámon. Feszélyez, ha ülnek
mellettem. Ilyenkor önkéntelenül úgy érzem, viselkednem kell.
Miután kényelmesen elhelyezkedem, nagyot kortyolok a kávémból.
Christie-nek köszönhetően tökéletes, kellemesen langyos. Az ilyen
apróságok visznek előre reggelente. Pontosan ezért kap tőlem minden
alkalommal borravalót.
A vonat monoton zakatolásától és a fülemben felcsendülő zene
ütemes dobogásától érzem, ahogy fokozatosan megnyugszom, a
futástól összevissza dobogó szívverésem egyenletessé válik. Próbálom
halkan kicsomagolni a szendvicsemet, de ezek az átkozott zsírpapírok
olyan hangosan csörögnek, visszhangzik az egyébként csendes van.
Aggódva pillantok körbe, nem akarom megzavarni a többi utas
nyugalmát. Szerencsére senki sem néz rám, így nem húzom tovább az
időt, nagyot harapok a szendvicsbe. Az olvadt sajt és kicsit pirult
kenyér kombinációjától egy pillanatra keresztbe áll a szemem, de még
mielőtt kikerülnék az étel okozta mámorból, gyorsan harapok egy
újat. Az elsuhanó tájat figyelve, újra átfut a fejemen a diéta gondolata,
de gyorsan elhessegetem. Mivel sosem voltam vékony, ezért mindig
elfog a lelkiismeret-furdalás, ha nem figyelek oda. Ez az egyetemi
éveim alatt rettenetesen frusztrált, de sosem voltam elég kitartó ahhoz,
hogy igazán látványos változást érjek el. Ahogy egy újabb falat
szendvicset rágcsálok, újból megállapítom, jobban szeretem a
szénhidrátot a feszes hasnál és kerek fenéknél. Dávid sokat nyüstöl
azzal, sportolnom kéne, hiszen az jót tesz az egészségnek és az
alaknak is. Sőt, ha ő most itt ülne velem, valószínűleg korpás kenyeret
kéne majszolnom, valami zsírszegény sajttal. Ez sosem zavart igazán,
mert habár nem mondja, tudom, úgy fogad el, ahogy vagyok.
Épp egy város mellett száguldunk el, a zsúfolt, kopottvörös
kőtéglás házsorokat figyelem, ahogy a sínek mellett sorakoznak.
Vajon még otthon vannak a lakók? Nekik is hasonlóan indult a
napjuk? Egyedül ébredtek magányosan, vagy volt kihez
hozzábújniuk? Dávid arca rémlik fel előttem, ahogy reggel magához
húz, a hátamra fektetve felém helyezkedik, és egy pillanatra újra
vággyal teli tekintettel pillant rám. Eltűnődőm, vajon mikor láttam őt
utoljára ilyennek? Mikor nézett rám utoljára így? Talán ebben én is
hibás vagyok, merengek el, az ablakon kibámulva. A házak eltűntek,
helyüket sötétzöld füves mező veszi át, mely a nemrég hullott esőtől
élénken csillog. Igen, egész biztosan én is hibás vagyok ebben.
Mostanában hétvégenként a legkényelmesebb melegítőmbe bújok, és
esténként, amikor hazaér, javarészt már csak pizsamában láthat
felvonulni az előszoba kifutóján.
Pár hete átszervezés volt a cégénél, így rengeteg feladat szakadt a
nyakába. Az új kollégája nehezen veszi fel a fonalat. Dávid nem
kedveli, szerinte szándékosan hárítja át rá a problémás ügyfeleket.
Nem elég a saját feladata, még az új helyett is dolgozhat.
Mindig maximalista volt, az egyetemen pontosan ez tetszett meg
benne. Mosolyogva gondolok vissza a házibulira, ahol elsőévesként
megismertem. Amikor beléptem a lakásba, ahol a bulit tartották, már
messziről kiszúrtam. Körülbelül öten állták körül és csendben
figyelték, ahogy meghökkentő pontossággal parodizálja a gazdaságtan
professzort. Olyan átéléssel játszotta el, hogy voltak pillanatok,
amikor elhittem, a tanár áll előttünk. Hangja betöltötte a szobát,
magára irányítva a figyelmet. Mogyoróbarna szeme határozottan
csillogott, miközben sötétszőke haja minden mozdulatnál külön táncot
járt. Előadását befejezve fürdőzött barátai elismerésében. Én még
mindig pislogás nélkül bámultam, amikor hirtelen felém fordult,
tetőtől talpig végigmért és megcsillogtatta azt a féloldalas mosolyát,
aminek senki nem tud ellenállni. Kivéve Emilyt, persze. Tisztán
emlékszem, ahogy ott állt mellettem, és egy hatalmas horkantást
követően közölte, rég látott már ekkora bájgúnárt, majd háta mögé
dobva derekáig érő aranyszőke fürtjeit, megfordult, és távozott a
szobából.
Elgondolkozom azon, amit tegnap este mondott Dávid, amikor
lefekvéskor felhoztam a témát, ami már hetek óta bántott.
Megemlítettem neki, hogy úgy érzem, mostanában kicsit
eltávolodtunk.
- Baba, tudod nagyon jól, te vagy számomra a legfontosabb, de
nem engedhetem, hogy pont most csússzanak ki a dolgok a kezem
közül. Tudod, milyen régóta dolgozunk ezért. - Ilyenkor persze együtt
dolgozunk érte, húztam el a számat, de gyorsan tovább léptem, mert
folytatta. - Nem szeretem, amikor sokat vagy egyedül. Belemerülsz a
romantikus kis lányregényeidbe, amiktől mindig olyanokat képzelsz
bele a kapcsolatunkba, amik nincsenek.
Hangosan felnevetett, amitől megjelent arcán az a két kis
gödröcske, ami minden alkalommal szorgosan próbálja elterelni a
figyelmemet.
- Tudom, Dávid, a munkád milyen fontos neked, el sem tudom
mondani, mennyire megérdemelnéd a kinevezést. Csak tudni akartam,
hogy nem valami más áll a háttérben. Úgy érzem, régen több időt
szántunk egymásra, arra hogy beszélgessünk. - Azt nem tettem hozzá,
hogy ezeknek az érzéseknek, véleményem szerint, semmi köze a
könyveimhez, valószínűleg úgyis csak azért mondta, mert oldani
akarta a feszültséget kettőnk között.
- Sophie, hamarosan megkapom a kinevezést, és akkor elviszlek
valahova nyaralni, megígérem. Egy nyaraláson sok minden történhet -
kacsintott rám huncutul. - De ehhez meg kell ígérned, többet nem
azzal töltőd itthon az idődet, hogy felesleges dolgokon agyalsz, és
traktálsz velük, amikor késő este hazaesem a munkából. - Válaszomat
meg sem várva puszit nyomott a homlokomra, és a telefonját a kezébe
kapva elvonult a fürdőszobába zuhanyozni.
Egy nyaraláson sok minden történhet. Miközben az utolsó morzsáit
eszegetem a szendvicsemnek és hörpintek egy korty kávét, feldereng
az arca, ahogy ezt mondja. Néhány hónapja egész sokat beszélgettünk
a lánykérésről, de végül nem lett belőle semmi. Elkezdett egyre többet
túlórázni, így én is úgy éreztem, talán nem most jön el ennek az ideje.
Vajon erre célzott? Habár pontosan tudom Emily álláspontját, mégis
szükségem van rá és kendőzetlen stílusára. Már közelítünk a
végállomáshoz, így gyorsan előkapom a telefonom és dobok a
barátnőmnek egy üzenetet, hogy ha van kedve, akkor este hétkor
találkozzunk a szokásos helyen. Alig küldöm el, már pittyen is a
válasz.
Számíthatsz rám!

Mire összeszedem a holmimat, már begördül a vonat az állomásra.

Veszek egy mély levegőt, belenézek az ablakban tükröződő
tekintetembe, és egy fejbiccentéssel itt hagyok a vonaton minden
lelkiismeret-furdalással elfogyasztott szénhidrátot, minden aggályt és
negatív gondolatot, és csak a pozitívra koncentrálok. Végül is péntek
van, ez már eleve csak jókedvre ad okot.
 
 MÁSODIK FEJEZET

Amikor kilépek a vasútállomásról és meglátom a várost reggeli

óráiban tündökölni, elmosolyodom. Zajos, nyüzsgő és kicsit zsúfolt,
de pont így szeretem Londont. A kora őszi esőtől még színesebbek a
falevelek, és még élénkebb pirosban tetszeleg az emeletes busz, ahogy
két biciklist kikerülve elrobog előttem. Hitetlenkedve megrázom a
fejem, nem tudom megérteni, honnan van bátorságuk a belvárosban
biciklizni. Maradék kávémmal a kezemben jobbra fordulok, és
elindulok a munkahelyem felé, szerencsére nem hosszú az út. Busszal
néhány megálló, de tavasztól őszig inkább sétálok. Előkapom a
telefonom, és miközben átszaladok a zebrán, kikeresem a híváslistából
anya számát és megcsörgetem. A reggeli telefonhívás régi szokásunk,
ami pusztán akkor szakadt meg egy időre, amikor összejöttünk
Daviddel. A kapcsolatunk elején végigbeszélgettük ezeket az utakat,
de az összeköltözésünk után leszoktunk róla.
A szüleim nagyon közel állnak hozzám, de anya kifejezetten
igényli a napi beszélgetéseket. Nemegyszer fordult elő régebben, hogy
Emily a tüdejét kiköpve rohant a lakásomra, mert anyám állította,
haldoklóm. A valóságban persze véletlenül lenémítva hagytam a
telefonom, és teljesen belefeledkezve egy könyvbe, nem vettem észre
a nem fogadott hívások számának növekedését. Mióta Daviddel élek,
szerencsére leszokott arról, hogy a mentőt hívja abban az esetben, ha
nem reagálok a legelső csörgésre.
- Szia, drágám! Mi újság? - szólal meg magyarul, miközben
hallom, ahogy a háttérben elképesztő lendülettel dolgozik a kávégép.
Biztos vagyok benne, hogy már legalább a negyediket issza, pedig
tudja, nem lenne szabad. Anya egyetem alatt költözött Angliába, itt
ismerkedtek meg apával. Ragaszkodik hozzá, hogy velem mindig
magyarul beszéljen, amiért én hálás vagyok.
 - Szia, anyukám! Hányadik kávét iszod? - kérdezem enyhén
megrovó hanggal, amire válaszként kurtán felkacag. - Tudod, hogy
nem lenne szabad ennyit kávéznod!
- Jól van, édesem, még csak a másodikat, apád koffeinmenteset
főzött nekem reggel. Úton vagy a munkába? -kérdezi, elterelve a
témát.
- Igen. Veletek mi újság? Mit terveztek a hétvégén? Lesz egy jó
kiállítás a városban, megnézhetnénk együtt.
- Carolék jönnek át szombaton ebédre, vasárnap pedig kertészkedni
fogunk. Gyertek át ti, megfőzöm a kedvenc levesedet. - Ez a
varázsszó. A gulyáslevesnek sosem tudok ellenállni.
- Rendben, megbeszéljük, bár lehet, egyedül megyek. Davidnek
mostanában hétvégén is be kell járnia. Tegnap azt ígérte, ha lezárul ez
a projekt, elvisz nyaralni. - A vitánkat nem teszem hozzá, nincs
kedvem megint erről beszélni.
- Megérdemeltek már egy kis kikapcsolódást mindketten - mielőtt
befejezné a mondatot, apa morgását hallom meg a háttérben, amire
anya a telefont eltartva magától motyog valamit, majd újra nekem
kezd beszélni. - Kicsikém, le kell tennem, apád megint azt hiszi, itt a
szemüveg, hol a szemüveget játszom vele. Muszáj meggyőződnöm
róla, hogy nem csak a feje tetejére tolta fel. Később hívlak.
Mielőtt elköszönhetnék, már bontja a vonalat. Magam előtt látom,
ahogy komótosan odaáll elé és rámutat az asztalon a szemüvegre,
ahova apám tette tegnap este. Erre apu válaszként a fejét csóválva
témát vált. Még véletlenül se ismerné be, megint anyának volt igaza.
A hétvégi programon gondolkozva sétálok be az irodaházba, és a
liftbe lépve, az ötödik emeletre megyek. Anyuék azt szerették volna,
ha az ő vállalkozásukat viszem tovább, de sosem értettem a
matematikát. Idővel ők is belátták, a könyvelői karriert nem nekem
találták ki. Ők harmincöt éve házasok, és nagyjából ugyanannyi ideje
dolgoznak együtt. Szeretem Dávidét, de nem tudom elképzelni, hogy
az életem minden egyes percét megosszam vele. A munkám az, amire
a legbüszkébb vagyok, szeretem minden nehézségével és szépségével
együtt.
Amint kilépek a liftből, már hallom kollégáim hangját,
visszhangzik tőlük a folyosó, amint a tegnapi valóságshow-t elemzik
ki. Amikor benyitok az irodába, pontosan az a kép fogad, ami minden
egyes reggel, amióta együtt dolgozunk. Harry lába az asztalon, nagy
tál zabkásával az ölében, teli szájjal magyaráz Chloénak, aki egyik
kezében a kávét szorongatva épp a cigisdobozt halássza elő bőrönd
méretű táskája legaljáról. Már évek óta dolgozunk együtt hárman,
mégis minden alkalommal jókedvem lesz, amikor reggel
megérkezem.
- Azt hittem, elkésel - veti oda Harry köszönés helyett. Jóval
idősebb nálunk, de ő a legéretlenebb köztünk. Szeret minket
megnevettetni, de különös élvezetet talál a bosszantásunkban is.
- Mintha ez bármikor is előfordult volna - reagál rá Chloé, aki
lerakta a kávéját, mindkét keze mélyen matat a táskájában. Hármunk
közül ő a legambiciózusabb és egy kicsit munkamániás, de sosem
mond nemet egy jó beszélgetésre vagy ebédmeghívásra. Cserébe
szinte állandóan túlórázik. A francia származású lány hosszú szőke
haja nagyot libben, amikor végre kirántja az öngyújtóját, és
diadalittasan a magasba emeli, amire válaszként felnevetek.
Mindketten évek óta házasok, ezért elszánt céljuk volt párt találni
nekem. Őszintén megkönnyebbültem, amikor összejöttünk Daviddel.
Végre nem kellett tovább hallgatnom Harry randizási tanácsait és
Chloé agglegényjelöltjeinek hőstetteit.
- Ki a mai nyertes? - kérdezem, miközben lepakolok, és átfutom a
mai feladatokat. Régi játék köztünk, hogy sütit kap az, akinek aznap a
legbénább munkája van.
Tolmácsként dolgozunk, de én jobban élvezem az írásos anyagok
fordítását, mint a terepmunkát. Szeretek egész nap az irodában,
kényelmes ruhában lenni, ahol nem kell idegen emberek elé kiállva
hangosan tolmácsolni.
Chloé francia-angol szakon végzett, Harry az oroszfelelős, én
olaszul és magyarul fordítok. Az olaszt tévében hallottam először
gyerekként, egyből beleszerettem. A magyar nyelvtudásom adott volt
anyukámtól, bár azt hittem, megőszülök, mire megtanultam helyesen
írni. Szerintem akik Magyarországon nőnek fel, el sem tudják
képzelni, milyen nehézséget jelent ez egy külföldinek. Ha nem töltöm
gyerekként a nyarakat a nagyszülőknél Kecskeméten, sose tudtam
volna megtanulni a nyelvet olyan jól, mint az olaszt.
 - Nekem van egy kerámiakiállítás-meghívóm - motyogja Harry.
Már előre utálja.
- Nem rossz. Chloé?
- Konyhabútor-összeszerelési útmutató - emeli fel a lapot. - Neked?
- Teflonedényekről szóló előadás.
- Jaj! Oké, ma is nyertél - veti oda, felkapja a kávéját és a cigijét, és
útnak indul elfogyasztani szokásos reggelijét.
Alig egy órája dolgozom, de a témának köszönhetően olyan,
mintha órák óta itt lennék. Erősen koncentrálok a szövegre, így
ijedtemben majdnem eldobom az egeret, amikor beront a főnököm.
Harry lába olyan gyorsan repül le az asztalról, mintha az élete múlna
rajta, a főnök azonban oda sem pillantva rám emeli mutatóujját és
meredten néz. Sosem értem ezeket a drámai megnyilvánulásait. Mégis
mit gondol, ebből tudnom kéne, mit akar? Egy ideig tartom a
szemkontaktust, ám megelőzve azt, hogy elröhögjem magam, inkább
megszólalok.
- Jó reggelt, uram! Miben segíthetünk? - válasz helyett csupán az
ujjával jelzi, menjek utána. Annyira meglepődőm a gesztuson, hogy
kibukik belőlem a kérdés. - Kövessem?
- Megköszönném! - morogja. Búcsúzóul nyomatékosan belenéz
Chloé és Harry szemébe, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan
távozik.
A nevetésemet visszafojtva állok fel, miközben a főnökömet
utánozva nyomatékosan Chloé és Harry szemébe nézek, majd drámain
távozok az irodából, hogy utána siessek. Tudom, a főnököm, és ez
nem túl professzionális, de akárhányszor hátat fordít nekem és elindul
előttem a folyosón, a tarkóját figyelve azon gondolkozom, vajon hány
koktélesernyőt tudnék a parókájába szurkálni anélkül, hogy lebuknék.
Harry szerint tizenötig meg se rezzenne. Mr. Davies, vagy ahogy mi
hívjuk, Mr. Pénisz, a hatvanas évei végén jár. Évek óta reménykedünk
abban, hogy végre úgy dönt, nyugdíjba megy. Egy percre megadom
magamnak ezt az édes gondolatot, talán ennek apropóján hívat
magához, ám végül csalódottan visszatérek a valóságba. Belépve az
irodájába, becsukom magam mögött az ajtót. Véletlenül se engedne
maga elé.
 - Üljön le! - veti oda anélkül, hogy rám nézne, megkerüli az
asztalát, és ő is helyet foglal. Egy pillanatra átfut rajtam a riadalom,
talán valamit rosszul csináltam, de aztán eszembe jut, az év végi
bonuszt is úgy adja át, mint aki épp kirúgni készül. Bár lefogadom, azt
kivételesen széles mosollyal közölné.
- Nézze, Sophie, mint tudja, Amanda szülési szabadságát tölti. -
Ahogy kimondja a szülés szót, esküdni mernék, undor suhan át az
arcán. Nem tudom, a szülés gondolata viseli meg jobban, vagy az,
fizetnie kell valakinek anélkül, hogy azért megdolgozna. - így jelenleg
ön az egyetlen olasz tolmács a cégnél.
Nem tudom, erre milyen választ vár pontosan, de általában addig
szokott bámulni, amíg nem felelek, így jobb túlesni rajta.
- Igen, uram - válaszolok unottan.
- Az előbb egy fontos hívást kaptam James Corner irodájából. Mr.
Corner Anglia egyik legbefolyásosabb műkereskedője, egy hónapra
üzleti útra Olaszországba utazik, ahova egy angol származású
tolmácsot akar magával vinni, mert nem bízik a digókban.
A kifejezésre egy pillanatra összeszorítom az öklöm, de nem
hagyhatom, hogy Mr. Pénisz elvonja a figyelmem. Napjában többször
szeretném kioktatni, hogy mit illik vagy nem illik mondani, de tudom,
teljesen eredménytelen lenne.
- Értem, Mr. Davies - felelem, bár ez nem teljesen fedi a valóságot.
Külföldi fordítási munkákat ritkán szoktunk vállalni, és az is
leginkább csak egy-két napos konferenciákra vonatkozik. Megrettent
a beszélgetés iránya. Ugye nem arra célozgat, hogy engem akar
elküldeni Olaszországba egy teljes hónapra, valami vénemberrel?!
Persze, tisztában vagyok vele, ha visszakérdeznék, percekig tartó
kiselőadást tartana arról, hogy ne mindig csak a retikülökről
álmodozzak, figyeljek inkább arra, amit mond, ezért megvárom, hova
lyukad ki.
- A titkárnője elmondása szerint Mr. Corner vonakodva fogadta el,
hogy Amanda jelenleg nem tud a szolgálatába állni, de biztosítottam
róla, hogy magácska is képes ellátni a feladatot.
Megtisztelsz, morgom magamban. Elfintorodom a kijelentésére, de
közben érzem, ahogy elfog a pánik.
 - Tehát, egy hónapra el kéne utaznom Mr. Cornerrel,
Olaszországba? Mikor lenne ez pontosan? - kérdezem, bár előre
tudom, nem fogadom el a munkát. Dávid nem örülne neki, és én sem
vágyok arra, hogy egy arisztokrata szerepben tetszelgő hetvenévest
kísérgessek, aki úgy bánik velem, mint egy cseléddel. Fogalmam
sincs, ki ez a Mr. Corner, de a munkámnak köszönhetően úgy ismerem
a fajtáját, mint a rossz pénzt. Jobb őket messziről elkerülni.
- Corner holnaphoz egy hétre, szombaton, szeptember
tizenhatodikán szeretné elhagyni Angliát, így legkésőbb hétfőig
választ vár tőlünk.
Tehát kaptam a döntésre negyvennyolc órát. Milyen kegyes. Már a
gondolattól izzadni kezd a tenyerem. Nem akarok egy vadidegennel
Olaszországba utazni, amikor Daviddel alig jut időnk egymásra. A
lehető legudvariasabb módon, de vissza kell utasítanom.
- Köszönöm, uram, a lehetőséget, de nem hiszem, hogy egy
hónapra itt tudnám hagyni a munkámat.
Na meg a gyönyörű férfit, aki minden reggel mellettem ébred,
teszem hozzá magamban.
- Nézze, az egy hónap alatt nagyjából tíz eseményen kell részt
venniük, a maradék időben dolgozhat a szállodából -feleli,
látványosan unja már ezt a beszélgetést.
Oh, köszönöm, így sokkal vonzóbbá tetted az ajánlatot.
- Értem. ígérem hétfőn visszajelzek.
Hirtelen felpattanok, és elindulok kifelé. Sietnem kell, még a végén
itt marasztal. Nem vitatkozom, nem vagyok kíváncsi a további elmés
meglátásaira.
- Jól van, de a maga helyében nem agyalgatnék ennyit. Sok pénzt
keresnénk rajta.
Aha, megint az a fránya többes szám. Mr. Davies keresne jól, én
majdnem ugyanannyit kapnék, mint az edények előadásának
fordításáért. Azt persze nem látja, hogy az irodában ülve fordítani
mennyivel egyszerűbb, mint valós időben tolmácsolni egy idegen
országban, műkincsekről, amikhez nem értek, olyan emberekkel, akik
valószínűleg lenéznek.
Amikor visszamegyek az irodába, Harry és Chloé egyszerre pillant
fel a számítógépből, és a szemükkel kísérik végig az utat, amíg elérem
az asztalom.
- Ne is kérdezzétek! - kezdek bele, de a kíváncsi természetüket
ismerve jobb, ha egyből folytatom is. - Mr. Pénisz megkért, hogy
kísérjek el egy műkincskereskedőt Olaszországba, egy hónapra. Több
esemény lesz, amin részt kellene vennem mint tolmács. Emellett
biztosított arról, hogy a maradék időmben továbbra is dolgozhatok a
többi feladatomon a hotelből.
- És ez téged felzaklatott, mert... - néz rám Chloé kérdőn, amikor
észreveszi, egy maroknyi lelkesedés sincs bennem.
- Chloé, hiszen tudod, Sophie-t mindennél jobban feldühíti, ha egy
hónapig ingyen kell utazgatnia Olaszországban, ahol fizetik a teljes
ellátását, és emellett előkelő eseményeken kell megjelennie. Nem is
értem, hogy volt képe a főnöknek ilyen szinten megalázni téged -
mondja Harry, tettetett felháborodással.
- Nem erről van szó, de tudjátok, Daviddel mostanában kevés időt
tudtunk egymásnak szentelni, meg amúgy se szívesen kísérgetnék
valami szottyadt öregembert heteken keresztül.
Amikor látványos szemforgatást kapok válaszként, hozzáteszem,
hogy hétfőig kaptam határidőt és végiggondolom az ajánlatot, majd
elterelésként bedobom az ebédtémát. Ezzel bármiről el tudom vonni a
figyelmüket.
 
 HARMADIK FEJEZET

- Azt hittem, sosem ér véget ez a nap - nézek örömmel az órámra,

miközben Harry kapkodva kikapcsolja mellettem a gépét. Mindig
erről jövök rá, lejárt a munkaidő. Óramű pontossággal távozik az
épületből. Chloé a homlokát ráncolva merül bele egy feladatba. -
Chloé, ugye te is jössz?
- Naná, egy perccel sem maradok ma tovább. - Komótosan
kikapcsolja a számítógépét, és elkezd összepakolni az asztalán. - A
hétvégén átugrunk Párizsba, mindjárt itt van Sebastian, innen
megyünk a reptérre.
- Hát komolyan, ezek állandóan nyaralnak - motyogja Harry.
- Miért, nektek mi a program?
- Elutazunk. - Komoly arcának és kifejezéstelen hangjának
köszönhetően egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. - Te, Sophie?
Megint otthon ülsz és olvasol?
- Ma este a barátnőmmel találkozunk. És kirúgok a hámból -
mondom kissé sértődötten. Habár alig várom, hogy hazamenjek, de
mindig azzal piszkálnak, sosem csinálok semmit, így muszáj egy
kicsit túloznom.
- Helyes! Igyatok sokat. És fogadd el az ajánlatot.
- Bizony, bizony! - nógat Chloé. - Dávid is biztosan támogatni fog.
Ebben nem teljesen értünk egyet, de ezt nem kötöm az orrukra.
Még van időm odaérni Emilyvel közös törzshelyünkre, így a kicsit
csípős szél ellenére úgy döntök, sétálok egyet a Temze-parton. A
tetőtéri bár a folyó partján, egy öreg épület tetején helyezkedik el.
Azért szerettünk bele, mert gyönyörű a kilátás, és habár elegáns, egy
átlagos munkanap után se érzem magam alulöltözöttnek. Az egyetem
alatt nem engedhettük volna meg magunknak ezt a helyet. Akkoriban
a koli melletti kocsma volt a törzshelyünk, de imádtuk. Legtöbbször
hajnali négykor az asztalon táncolva üvöltöttük a kedvenc
slágereinket, oldalunkon a bárpultossal és néhány, szerencsésebb
esetben jóképű sráccal. Amikor elkezdtünk dolgozni, egy ideig még
visszajártunk, de végül beláttuk, ideje átadni az asztalunkat a
következő generációnak. Új törzshely után kutatva sétálgattunk a
parton, amikor megláttuk az egyik kedvenc színészünket. Emily
ellentmondást nem tűrve rám parancsolt, hogy kövessük, így
kötöttünk ki a Paradise bárban. Senki mást nem vittem el oda, még
Davidnek sem árulom el, hová szoktunk csajos estéken beülni. Ez a
hely csak az enyém és Emilyé.
Amikor odaérek az épülethez, nekidőlök a korlátnak és a Temzét
kémlelem. Esteledik, de még mindig szépen csillognak a vízen a
lemenő nap sugarai. Daviddel a kapcsolatunk elején sokat sétáltunk a
folyóparton. A vacsorákat követően, megfeledkezve az időről, órákon
keresztül barangoltunk céltalanul a Temze valamelyik oldalán, és
beszélgettünk. Emlékszem őszinte nevetésére, ahogy elmeséltem neki,
menynyire epekedtem utána az egyetem alatt. Válaszként rávágta,
hogy ő is odavolt értem, de mindketten tudtuk, ez nem igaz. Mint nő,
egyáltalán nem vett észre. Dávid minden héten másik modellszépségű
lány oldalán jelent meg a házibulikban. Rendszerint beszélgettünk
valamennyit a konyhában az italok kikeverése közben, de csak
összevissza hablatyoltam zavaromban, amin ő jól szórakozott.
Meggyőződésem, azt gondolta rólam, nem vagyok teljesen
beszámítható. Elmosolyodom, ahogy visszacseng fülemben
nevetésének jellegzetes hangja. Az emlékből határozott cipőkopogás
zaja ránt vissza a valóságba. Anélkül, hogy megfordulnék, tudom,
Emily az. Mindig magas sarkút visel. Lazán elegáns stílusát olyan
gondosan válogatja össze, hogy egy szakadt farmer és fehér ing is úgy
mutat rajta, mintha címlapról lépett volna ki. Megint elképesztően néz
ki, állapítom meg magamban, amikor odafordulok. Ahogy az
egyenetlen úton felém siet fekete magas sarkújában, ballonkabátja alól
minden lépésnél kivillan az őszi faleveleket idéző, szűk ruhája. Szőke,
hosszú haja hullámosán omlik vállára, tökéletesen keretezve finoman
sminkelt arcát. Smaragdzöld szeme felcsillan, ahogy megpillant. Már
messziről integet, miközben belekezd a kifogásokba, miért késett el. A
kiabálásra többen odafordulnak, aztán mosolyogva folytatják tovább
az útjukat.
 - Esküszöm, nem viccelek, a taxisok összebeszéltek, hogy azt a
szőke luvnyát, aki a karját a magasba lendítve kapálózik az utca
közepén, senki ne vegye fel. Azt hittem, le kell löknöm az egyik
riksás fiút, és a hátul ülő turistákkal nem törődve, idáig bicikliznem.
- Nyugodj meg, nem késtél, én értem ide hamarabb -futólag
megölelem, amikor odaér.
- Sophie? Te vagy az? Ne haragudj, nem lehetek benne teljesen
biztos, olyan régóta ignorálsz. - Beszéd közben játékosan
összetapogatja az arcom, a hajam és a karom. Szokás szerint túloz,
nagyjából két hete találkoztunk utoljára. -Nyugi, csak viccelek.
Szépségedet sose tudnám elfelejteni. Rémálmaimban sokszor üldöz -
mondja, miközben kicsit megborzong, amire válaszként nevetve a
szememet forgatom. Már vár minket az előre lefoglalt asztal a
sarokban, belekarolva elindulunk. Mindig azt kérem, onnan a
legszebb a kilátás, és a zsúfolt bár sem nyomasztó.
Salátát rendeltem vacsorára, amit pontosan ebben a pillanatban
bánok meg. Emily szokása szerint megkérdezésem nélkül int a
pincérfiúnak, aki biccentve jelzi, hamarosan hozza a harmadik
koktélunk. Ritkán iszom, leginkább csak akkor, amikor barátnőm
magával rángat valahová. Az egyetemi éveim alatt kiéltem magam, túl
vagyok azon a koron, amikor belefér macskajajjal ébredni másnap.
Ráadásul, míg egyetem alatt a zsíros sült krumpli és két pohár cukros
kóla kikúrált, most egy teljes hétvégés pihenés kevés hozzá. Már épp
nyitnám a számat, hogy tiltakozzak, amikor Emily villanó tekintettel
belém fojtja gondolataimat.
- Eszedbe se jusson azt mondani, hogy nem iszol többet. Hetek óta
várom, mikor mozdulsz ki unalmas kis életedből, és pörögsz fel kicsit.
Higgy nekem, sokkal jobban ismerlek, mint amennyire szeretnéd.
Alig várod, hogy legördüljön a torkodon az az édes nedű, amit az a
szemérmetlenül jóképű bartender kever. Hmm, nem hiszem, hogy
láttam volna már itt korábban.
Egy pillanatnál tovább időzöm el a mixerfiún, aki épp a mi
rózsaszín koktélunkat tölti ki. Valóban jól néz ki, bár Daviddel
szemben esélye sincs.
- Szóval, megvan már a száma, igaz? - kérdezem Emilyt, túllépve
azon, hogy unalmasnak titulálta az életem. Megsértődhetnék, de van
benne igazság. Még szerencse, hogy én pont ezt szeretem benne a
legjobban.
- Még nincs, a negyedik koktél után terveztem odacsúsztatni neki a
névjegyem. Ne vágj ilyen arcot, lesz negyedik. És ha most
megbocsátasz, kiugróm a mosdóba. Nehogy elsunnyogj nekem, amíg
visszaérek! - Rám emeli mutatóujját, elegánsan maga mögé dobja
aranyszőke haját, és elindul a mosdó felé. A bárpultos fiú
leplezetlenül bámulja, amire elmosolyodom. Már most odavan
Emilyért.
Amíg várok, megpróbálom megcsörgetni Dávidét. Nem szeretek
koktélozás után egyedül vonatozni. Annyi rosszat hallok mostanában,
és ő sem örül, ha egyedül mászkálok éjszaka. Pár csörgés után
átkapcsol a hangpostára, így dobok neki egy üzenetet.
 
Szia, Édesem! Még Emilyvel vagyunk, most rendelte a harmadik
koktélt. Félek, nem ez lesz az utolsó. Még dolgozol? Megyünk együtt
haza?

Emily épp visszafelé tart a mosdóból, amikor megérkezik a válasz

Dávidtól:
Még nem tudom, mikor végzek, rengeteg a munkám. Most kezdődik
egy megbeszélésem, nem tudsz elérni, utána kereslek. Óvatosan
azokkal a koktélokkal.

A homlokom ráncolva olvasom az üzenetét, amikor lehuppan

mellém barátnőm, és teátrálisan felém fordulva megszólal:
- Fogadok, Dávid írt, hogy még dolgozik, és ne igyál annyit.
- Honnan tudod? - kapom fel a fejem. Mindig ezt csinálja. Néha
olyan, mintha belelátna Davidbe.
- Sophie, ezen a világon egyedül te nem veszed észre, mennyire
kiszámítható, Mr. Arc! - Egyetemen nevezte el így, állítása szerint
meglepő, hogy van szoba, ahova befér az arca. Dávid nincs oda a
becenévért, de elviseli, én pedig már teljesen megszoktam a hosszú
évek alatt, hogy néha így hívja.
- Tegnap azt mondta, hamarosan megkapja az előléptetést, és utána
egyből elvisz nyaralni. Pimaszkodva megjegyezte, hogy a nyaraláson
sok dolog előfordulhat. Azon gondolkoztam, esetleg, talán... -
ajkamba harapok. Nehéz szavakba formálni az ötletem, lehet
nevetséges fantáziálás csupán az egész.
- Azon gondolkodtál, hogy megkéri a kezed, igaz? - Emily hangja
megváltozik, nem sértegetni vagy kioktatni akar, csak kifejezni, hogy
megért. Mielőtt folytatná, óvatosan megérinti a kezem. - Nézd,
Sophie, tudod, hogy imádlak, de féltelek ettől az egésztől. Korábban is
mondogatta már ezt. Attól tartok, csak hiteget, mert tudja, ezzel egy
időre elhallgattathat.
- Igen, sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Hazudnék, ha azt
állítanám, nekem ez nem fordult meg a fejemben. -Eltűnődőm a
hallottakon, majd, mielőtt megszólalhatna, sietve folytatom. - Tudom,
mostanában sokat panaszkodtam rá, de úgy érzem, ha összejönne ez a
nyaralás, ott végre minden időnket egymásnak szentelnénk. Attól
biztosan visszatérne a régi meghittség a kapcsolatunkba.
- Sophie, tudod, mi a véleményem. Csak arra nincs ideje az
embernek, amit nem akar...
- Hogyan is felejthetném el Emily napi bölcsességeit? - forgatom a
szemem. Egy pillanatra mindketten elcsendesülünk, mielőtt újra
megszólalnék.
- Csak tudod, sosem volt még ilyen közel az előléptetéshez. Az
egész karrierjét változtatná meg, ha bekerülne a bizottságba - veszem
védelmembe Dávidét. - Pontosan ezért szerettem bele, mert ennyire
ambiciózus, kitartó és elkötelezett a munkája iránt. Mást egy izmos
test vagy formás fenék indít be, engem az intelligencia és az
elszántság.
- Naná, emlékszem, az egyetemen mennyire hidegen hagyott a
kockahasa és bugyiolvasztó mosolya - kontráz rá.
Felnevetünk, ám Emily hirtelen elkomolyodva folytatja, mire
arcomról eltűnik a mosoly.
- Tudom, néha hangot adok az ellenérzéseimnek Daviddel
kapcsolatban - úgy naponta háromszor-négyszer, de ki számolja -, de
nem véletlen, hogy az első perctől nem kedvelem. Dávid jó fej,
minden társaság középpontja, de tipikusan olyan, aki beédesgeti
magát a szívedbe és utána mindent megmérgez. Tisztában van vele,
hogy odavagy érte, ezért úgy érzi, bármit megtehet veled. Sokkal
többet érdemelsz ennél. Nem értem, miért alkalmazkodsz hozzá
mindenben.
- Nem mindenben! - vágok a szavába. - De minden kapcsolat
igényel némi kompromisszumot. Még a miénk is! Ő is hozott
áldozatokat, például nem recsegteti a csontjait, nem foggal húzza le az
ételt a villáról, és nem kattogtatja a tollat.
Egyre hevesebben beszélek, úgy érzem, védekeznem kell, pedig
legbelül gyanítom, igazából magamat győzködőm. Miközben a
kapcsolatokról és kompromisszumokról magyarázok
összefüggéstelenül, egy újabb üzenet érkezik. Rápillantok a telefonra,
bízva abban, Dávid jelentkezett, de csalódottan látom meg Chloé
nevét. Egy fotót küldött a csoportba, amin egy lány valami olasz
kávézóban ücsörög, és az ablakon keresztül kémleli a macskaköves
utcát. Mielőtt elolvasnám, már sejtem, milyen kísérőszöveget írt
hozzá.
 
Teljesen megértem, hogy nemet akarsz mondani, tök undi hely.
 
Chloé híres az enyhén passzív-agresszív stílusáról, amin általában
jól szórakozom. Már látom is a kis pöttyöket, ami azt jelzi, hogy
Harry a válaszát fogalmazza. Tuti, az se lesz kíméletesebb, ráncolom
össze a szemöldököm. Igazán foglalkozhatnának a saját
házasságukkal az én életem helyett. Emily értetlenül pillant rám, ezért
felé mutatom az üzenetet, és elmesélem neki a munkalehetőséget, a
főnökömmel folytatott szívmelengető társalgást, valamint Chloé és
Harry ítélkező pillantásait.
- Szóval azt akarod mondani, hogy vissza fogod utasítani az
ajánlatot? - néz rám hitetlenkedve. - Mennyi idő alatt lehet olaszul
megtanulni? Én elmegyek ezzel a műkincskereskedő tatával.
Feleséget nem keres?
Hangosan felnevetek. Emily sokat viccelődik azon, hogy minden
vágya kitartott feleségként élni az életét, miközben a valóságban
ódzkodik a házasság intézményétől, és egy kapcsolata sem tartott
néhány hónapnál tovább.
A negyedik koktél végét szürcsölve érzem, egyre jobban fejembe
száll az alkohol. Elérkezett az idő az indulásra. Ha még egyet iszom,
megint az asztalon fogok táncolni. Holnap pedig gubbaszthatok a
paplan alatt. Dávid továbbra sem jelentkezett, így kicsit csalódottan
veszem tudomásul, hogy egyedül kell hazamennem. Emily fizet a
pultnál, mosolyogva figyelem. Finoman leeresztett pillái alól
felpillantva könnyeden felnevet, miközben úgy támaszkodik, hogy a
dekoltázsa kellemes rálátást engedjen a vele szemben álló
bárpultosnak. Visszagondolva, meglepett a lánykérésre adott
reakciója. Nem számítottam rá, hogy ő sem tartja kizártnak, habár
igen hosszan taglalta ellenérveit. Azután még hosszabban érvelt
amellett, miért kéne elfogadnom az olasz kiküldetést. Természetesen
az állás elfogadása elleni tiltakozásomat is Dávid számlájára írja.
Amikor elindulunk, barátnőm után lépdelve hátrapillantok, hogy
meggyőződjek arról, semmit nem hagytunk az asztalon, így nem
veszem észre, hogy hirtelen megtorpan előttem. Nincs időm lassítani,
nagy lendülettel ütközöm neki. Levakarom magam a hátáról, nevetve
mellé lépek, és megpillantom elfehéredett arcát.
- Mi történt, látomásod van? - Próbálom értelmezni az arcára kiülő
döbbenetét, ami mintha haraggal vegyülne. Miközben lassan rám
emeli a tekintetét, a szemében őszinte aggodalom csillan. A mosoly
leolvad az arcomról. - Emily, megrémisztesz, mi a baj?
Válasz nélkül a bár egyik pontja felé mutat. Az ablak melletti,
eldugottabb asztalnál egy gyönyörű vörös hajú nőt pillantok meg.
Csillogó szemmel tekint a partnerére, aki egy apró csókot lehel ajkára.
A férfi odahajol a nő füléhez és belesuttog, amitől a nő negédesen
felnevet. Egy pillanat alatt sötétül el minden, és nem látok mást, csak
őket. A vörös nőt és mellette a férfit. Dávidét.

 
 NEGYEDIK FEJEZET

Minden elcsendesedik, mintha az egész hely megszűnne körülöttünk.

Zavarodottan Dávidét meg a nőt figyelem, miközben fokozatosan
átveszi az irányítást a haragom. A kezem ökölbe szorítva megindulok
feléjük, de Emily finoman megfogja a karom, és óvatosan visszahúz.
- Sophie, mit tervezel? - A hangjától hirtelen visszatérek a
valóságba, újra érzékelem az embereket magam körül, hallom a hely
csendes morajlását, a poharak és evőeszközök csilingelését, a távolban
nevetést és a lágy zenét. Hosszasan figyelem Emily pirosra lakkozott
körmeit a karomon, majd ráemelem a tekintetem, és mélyen belenézek
jádezöld szemébe. Muszáj erőt merítenem belőle. Nem tudom, mit
tegyek. Mindig mindenre van egy tervem, de erre az esetre nincs előre
megírt forgatókönyvem.
Lassan visszafordítom a tekintetem Davidre. Muszáj
meggyőződnöm arról, valóban őt látom. Figyelem a mozdulatait, az
arcát, a nevetését, ahogy finoman megérinti a nőt, és iszik egy kortyot
az italából. A poháralátétet elkerülve, pontosan tíz centivel mellé
helyezi le a whiskyt. A mozdulat jelentéktelen, de számomra többet
mond minden szónál. Bevillan a kép, amikor az összeköltözésünk
elején, egy vasárnap este a nappalinkban, a szememet forgatva
emelem fel a poharát és tettetett felháborodással, az ujjamat a
mellkasához érintve, nagyjából ezredik alkalommal próbálom
elmagyarázni neki, mi a poháralátét jelentősége. Ö erre válaszként
nevetve az ölébe húz és a hangomat imitálva megismétli, miközben
apró csókokkal halmozza el az arcom. Visszatérve az emlékből, még
mindig őt figyelem. Képtelen vagyok megmozdulni, elfordulni vagy
megszólalni, alig kapok levegőt, a látvány fojtogatja torkomat.
Hangosan felnevetve oldalra fordítja a fejét. Találkozik a tekintetünk.
Látom, ahogy hirtelen megérti, kivel néz farkasszemet. Figyelem,
ahogy fokozatosan leolvad az arcáról a mosoly, észre se veszi, hogy a
nő tovább beszél hozzá. Hirtelen partnerére kapja pillantását, majd
vissza rám, mintha abban bízna, csak egy látomás vagyok. Talán csak
a lelkiismerete vetít oda engem. Már ha van neki olyan egyáltalán.
Ebben a percben inkább a nem felé hajlok. Lassan megemelkedik a
székről, elindulna felém, én azonban védekezésül felemelem mindkét
kezem, megrázom a fejem, és gondolkodás nélkül kiviharzom.
Kínzó lassúsággal vánszorog le a lift, de amikor végre kinyílik az
ajtó, gondolkodás nélkül szaladni kezdek. Nem tudom, hova tartok,
csak abban bízom, ha elég gyorsan futok, lehagyhatom ennek az egész
estének az emlékét. Talán az egész ott marad, annak az épületnek a
tetején, és mire megállók, ráébredek, csak egy rossz álom volt. Az
edzet-lenségemnek köszönhetően azonban hamarabb kényszerít a
testem megállásra, mint hogy sikerülne elérni a célom. A fizikai és
lelki kimerültségtől lerogyok a földre és neki-döntöm a hátam a
kőfalnak, ami a Temzétől választ el. Bárcsak megnyílna mögöttem, és
belemerülhetnék a jéghideg vízbe! Még ez is kellemesebb érzésnek
tűnik, mint az, amit néhány perccel ezelőtt átéltem.
Emily nem sokkal később érkezik, az arca kipirult, de nem von
kérdőre, mégis mit rohangálok, mint egy megszállott az éjszaka
közepén, csak leereszkedik mellém és gyengéden megfogja a kezem.
Másodpercekkel, percekkel vagy talán órákkal később letörli az
arcomon legördülő könnycseppeket, feláll, felhúz és elindulunk.
Szavak nélkül értjük egymást. Érzi, még nem tudok róla beszélni, de
egy percre se engedi el a kezem. Nem attól fél, hogy elszaladok,
valószínűleg ő is tudja, fizikailag képtelen lennék újra futni. Azért
fog, mert tudja, annyira elveszettnek érzem magam ebben a
pillanatban, hogy ha elengedne, olyan mélyre süllyednék, ahonnan
már nem tudna visszarántani.
 

⁓
 
Nagyot nyögve fordulok az oldalamra. Hol vagyok? Óvatosan körbe
tapogatok magam körül, és ráébredek, Emily szőnyegén fekszem, a
nappalija közepén. Amikor kinyitom a szemem, az ablakokon
beszűrődő reggeli napsugarak láttán szörnyű lüktetésbe kezd a fejem.
Mi történt? Össze kell szednem magam. Mit keresek a földön? Miért
vagyok Emilynél? Miért költözött egy harkálycsalád az agyam
helyére? Oké, kezdjük a legelején, nézzük, mire emlékszem! Emilyvel
a Paradise bárban vagyunk, koktélozunk. Dávid. Egy vörös hajú nő
ül mellette. Hideg kő a hátam mögött. Iszonyatos mennyiségű alkohol.
Fokozatosan térnek vissza az emlékeim. Az agyamban villódzó
képektől belenyilall a fájdalom. A hátamra fordulva lassan a szemem
elé emelem a kezem, körkörös mozdulatokkal igyekszem kitörölni a
tegnap este emlékeit. Miután hazaértünk, Emily azt mondta, most az ő
gyógyszerét alkalmazzuk. Állítása szerint az összetört szívet semmi
sem gyógyítja úgy, mint a vodka. Mondjuk ekkora mennyiséggel egy
kisebb falu szívfájdalmát orvosolhattuk volna. Miközben óvatosan
felállók és kibotorkálok a fürdőszobába, óvatlanul belenézek a
tükörbe. Úgy nézek ki, mint aki a mogyoróallergiája ellenére betolt
egy üveg Nutellát. A szemem körül duzzadt a bőr, teljesen ki sem
tudom nyitni. Ez valószínűleg az órákig tartó kontrollálatlan zokogás
és artikulálatlan üvöltés eredménye. Bele se merek gondolni, szegény
Emilynek mit kellett kiállnia az éjszaka. A szomszédok biztosan azt
hitték, valami ördögűzés zajlik a lakásban.
Miután visszatérek a nappaliba, óvatosan leereszkedem a kanapéra,
és azon töprengek, hogyan boríthatja fel az ember életét pár
másodperc. Az egyik pillanatban még abban reménykedem,
hamarosan menyasszony leszek, a másikban már összetörve ülök a
Temze partján. Kérdések ömlenek a fejembe. Hogyan tehette ezt
velem? Mióta tart? Ki ez a nő? Most vége? Nyilván vége... Mégis
hogyan tudnék megbízni benne, ezek után? Amikor felpillantok,
észreveszem a telefonom az asztalon. Tanácstalanul a kezembe
veszem. Rémlik valami olyasmi, hogy Emily egy óvatlan pillanatban
kitépte a markomból és kikapcsolta, Dávid ugyanis megállás nélkül
hívogatott. Talán jobb lenne így hagyni. Vajon meddig menekülhetek
előle?
Amíg nem beszélünk, addig nem válik valósággá ez az egész. Kit
ámítok? Abban a pillanatban vált azzá, amikor tegnap
megpillantottam. Vagy talán már jóval korábban. Egy kicsit még
pörgetem a telefont a kezemben, aztán mély levegőt veszek, és
bekapcsolom. Szinte felrobban, olyan tempóban pittyeg. írásos és
hangüzenetek, na meg hívásértesítők ezrei özönlenek. Ahogy
csendben ülök és figyelem a kijelzőt, amin megállás nélkül Dávid
neve villog, egyszer csak megüti a szemem valami más. A főnököm
neve tűnik fel, üzenet érkezett tőle. Mi a fene? Még van két napom
dönteni, nem hiszem el, hogy már szombaton ezzel nyomaszt.
Mérgesen megnyitom, azt tervezve, minden felgyülemlett haragom
rajta vezetem le, amikor meglátom mit írt.
Gondoltam, hogy csak kéreti magát. A nőknek ez nagyon megy. Már
vissza is jeleztem Mr. Corner irodájának, hétfőn megbeszéljük az
utazása részleteit. Bon voyage!
Te jó ég! Mit tettem?
 
 ÖTÖDIK FEJEZET

Még soha életemben nem éreztem magam olyan nyomorultul, mint

most, a hazafelé tartó vonat huszonhetes ülésén. Miután elolvastam a
főnökömtől érkezett üzenetet, addig kiabáltam Emily nevét, amíg elő
nem mászott valahonnan az ágyneműtartó legmélyéről. Mint kiderült,
az éjszaka közepén, miközben azt ecseteltem neki, nem tudom, mihez
kezdhetnék ezek után az életemmel, hirtelen sikítozni kezdett, hogy
támadt egy remek ötlete. A kezembe nyomta a telefonomat,
kikerestette velem a főnök telefonszámát, és rávett, küldjék neki egy
üzenetet, miszerint elfogadom az ajánlatát. Akkor életem legjobb
ötletének tűnt. Most, másnaposán, az elsuhanó tájat figyelve, úgy
érzem, nagyobb hibát el sem követhettem volna. Elképzelni is nehéz,
hogy miközben én Olaszországban vagyok, az életem darabjaira
hullik Angliában. Amikor egy órával ezelőtt bekapcsoltam a telefont,
átnéztem Dávid üzeneteit. Aggódott, hol vagyok, kérlelt, vegyem fel a
telefont, és beszéljük meg. Még Emilynek is küldött pár üzenetet.
Végül annyit írtam neki, délután kettőre otthon leszek. Otthon.
Vannak azok a rettenetesen nyálas táblák, amikre az van írva: „Az
otthon ott van, ahol a szív”. Mindig a hideg rázott ezektől, de most
eltöprengek rajta. Ha ezt vesszük alapul, akkor nekem hol van az
otthonom? Ha jól emlékszem, valahol a Temze partján hagytam el a
szívem tegnap este. Nagyszerű, vonom le a következtetést, már csak
az hiányzik, hogy hajléktalanként tengessem ott mindennapjaim.
Mondjuk, ahogy most festek, nehézségek nélkül beolvadnék.
Odaérek az ajtóhoz, de amikor ráteszem a kezem a kilincsre,
megtorpanok. Képtelen vagyok lenyomni. Tudom, be kell mennem, de
erőtlen szorításom alatt izzadni kezd a tenyerem. Átsuhan a fejemen,
hogy elszaladok. Elfutok, és vissza se nézek. Tegnap ilyenkor volt egy
tökéletes párkapcsolatom, egy gyönyörű otthonom, egy szuper
állásom. Most viszont? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, a
kérdéseimre a válaszok az ajtó mögött várnak. Lehunyom a szemem,
valahonnan mélyről erőt merítek. Beszívom a levegőt, háromig
számolok és lenyomom a kilincset. Belépve Dávidét pillantom meg, a
lépcső tetején áll. Csodás, tuti végig hallgatta, ahogy az ajtóban
szerencsétlenkedem. A tegnapi ruhája van rajta, haja csapzottan
keretezi arcát, a kialvatlanságtól karikás szeme fénytelenül pillant
rám. Jó, legalább ő is ugyanolyan szarul van, mint én. Ebből erőt
merítve indulok el.
- Mielőtt megszólalnál, innom kell egy kávét. - A tőlem telhető
legridegebb hangomon beszélek, miközben elmegyek mellette. Rá se
bírok nézni. Az illata megcsapja az orrom, a sírás kerülget, de nem
gyengülhetek el. Muszáj erősnek maradnom.
Hallom, ahogy sóhajt, elindul utánam, tőlem alig egy méterre áll
meg. Kartávolságra van, mégis úgy érzem, mintha egy szakadék lenne
köztünk. Hiába áll közel, nagyon távol érzem magamtól. Mindketten a
konyhapultot támasztjuk, a testünk egymás felé fordul, érzem, ahogy
néz. Képtelen vagyok viszonozni a pillantását. A kávégép
fülsiketítőén hangosnak tűnik ebben a dermedt csendben. Homályos
emlékként kúszik be a tegnap reggel, amikor utoljára hallottam.
Fájdalmasan emlékeztet arra, minden megváltozott.
Odamegyek a hűtőhöz, teleöntöm a bögrém tejjel, átsétálok a
nappaliba, és leülök a kanapéra. Nagyot kortyolok a kávémból,
miközben azt kívánom, bárcsak vodkává változna. Dávid a másik,
egyszemélyes fotelbe ereszkedik le, és rám emeli tekintetét. A bögrét
bámulva igyekszem erőt gyűjteni ahhoz, hogy ránézzek. A kezem
remegésétől olyan a kávé, mint a tavaszi széltől fodrozódó tó. Félek
attól, ami történni fog. Ameddig csak tudom, húzom az időt. Hallom,
ahogy a fotelben fészkelődik és a torkát köszörüli. Lassan pillantok rá.
Minden erejére szüksége van, hogy ne beszéljen, mégis az
engedélyemre vár. Nagyot nyelek, megpróbálom eltüntetni az egyre
növekvő gombócot a torkomból, végül aprót bólintok.
- Sophie, muszáj megbeszélnünk ezt az egészet. Tegnap, amit
láttál, semmit nem jelentett. Hol voltál? Egész éjszaka hívtalak. Miért
nem vetted fel a telefont? Amikor kikapcsoltad, azt hittem beleőrülök.
Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam.
 - Dávid! - Erélyes a hangom, még sosem szóltam hozzá így, de
muszáj megállítanom. Úgy érzem, fordítva ülünk a lovon, hirtelen
felcsattanok. - Tisztázzunk valamit! Itt egyedül nekem van jogom
kérdéseket feltenni. Mégis milyen alapon kérsz engem számon?
Miközben megcsóválom a fejem, Dávid döbbent arcát figyelem.
Neki is meglepő a kifakadásom, de mielőtt elköszöntem Emilytől,
megígértem neki, erős leszek és használni fogom a hangom.
- Ki volt az a nő? Mióta tart ez az egész? - Milyen elcsépelt
kérdések, fut át az agyamon. Vacillál, mit válaszoljon. Megadóan
lehorgasztja a fejét, megdörzsöli a szemét, majd miközben kifújja a
levegőt, rám pillant.
- Irina az új munkatársunk a cégnél, két hónapja érkezett
Oroszországból, de esküszöm, eddig nem történt semmi.
- Dávid, a saját szememmel láttam, ahogy fogdostátok egymást. Ez
rohadtul nem tegnap kezdődött. Legalább most ne hazudj, kérlek. - A
hirtelen jött erőm eddig tartott, már el is hagy. Az utolsó szót szinte
suttogom. Megpróbálom visszanyelni a szememet égető
könnycseppeket.
- Pár hete megkért, segítsek egy projektjében, így tovább
maradtunk bent az irodában. Akkor kezdődött az egész.
- Lefeküdtél vele? - kérdezem bizonytalanul. Nem vagyok benne
biztos, hogy tudni akarom a választ.
- Számít ez?
Megrázom a fejem. Magamtól is tudom.
- Csak az a lényeg, hogy szeretlek, és nem tudnék nélküled élni.
Mindennek vége köztünk Irinával. Muszáj megbocsátanod nekem.
Miközben hozzám beszél, elém térdel és óvatosan megfogja a
kezem. Lassított felvételként gördül le az első könnycsepp a
szeméből. A fenébe, még ez is jól áll neki. Óvatosan az ölembe hajtja
a fejét és elkezdi puszilgatni a kezemet, amit az ujjai között szorongat.
- Nagyon megbántottál. Elárultál... - Már én sem tudom
visszatartani a könnyeimet. Nem kiabálok, inkább fáradt a hangom.
Megtörtem. A vállam előreejtem, annyi erőm sincs, hogy kihúzzam a
kezem Dávid ujjai közül, pedig szinte éget az érintése. - Hogyan
tudtad ezt tenni, Dávid? Minden este úgy tenni, mintha semmi nem
történt volna?
 - Már hónapok óta, amikor hazaérek a munkából, te már alszol,
olvasol, vagy esetleg a tévét bámulod. Alig beszélgettünk, úgy
éreztem, már nem is érdekellek. Ö érdeklődött irántam, fontosnak
éreztem magam mellette.
- Szóval ahelyett, hogy megbeszéltük volna a problémáinkat, te
belerohantál az első szembejövő nő karjaiba. Legalább lehettél volna
kreatívabb. Pont egy kolléganővel? Milyen kiszámítható. - Ha nem
érezném magam ilyen nyomorultul, elröhögném magam. Milyen
klisés ez az egész. A szegény elhanyagolt férfi és a kézenfekvő
kolléganő. Dávid azonban rendíthetetlen. Mintha meg sem hallana,
folytatja. Figyel egyáltalán arra, amit mondok neki?
- Tegnap, amikor megpillantottalak, ráeszméltem, mekkora hibát
követtem el. Azonnal utánad rohantam, de Emily megállított a
liftajtónál, így nem tudtam beszállni. Megfenyegetett. Azt mondta,
egyenként töri el a csontjaimat, ha még egyszer a közeledbe megyek. -
Ezt nem is tudtam. Észre se vettem, hogy nem volt velem a liftben. A
gondolat, hogy megvédett, egy kicsit kizökkent ebből a rémálomból. -
Amikor Emily utánad indult, visszamentem Irinához, és véget
vetettem mindennek. Sophie, meg kell bocsátanod, nélküled semmi
vagyok.
- És szerinted mégis hogyan? Hogyan tudnék megbocsátani, ezek
után?
- Mert szeretlek. Nélküled nem teljes az életem. Mindent
jóváteszek, ígérem. Elviszlek nyaralni. Csak mi ketten. Együtt túl
leszünk ezen.
Fogalmam sincs, mit gondoljak, csak azt tudom, szeretem, és
elképzelhetetlen, hogy nélküle éljek. Olyan ő nekem, mint a levegő.
Óvatosan beletúrok mézszínű hajába, érintésemre felemeli a fejét, és
rám pillant. Megtört a tekintete. Talán tényleg megbánta. Talán tanul
belőle, és nem fordul elő ilyen többet. Talán ha én is megváltozom és
jobban odafigyelek rá, akkor nem lesz ilyenekre igénye. Halványan
elmosolyodik, amit finoman viszonzok. Erősebben szorítja a kezemet,
miközben egyre hevesebben beszél.
- Együtt mindent meg tudunk oldani, együtt ezen is túl leszünk.
Olyan régóta szeretsz, nem dobhatsz el magadtól ilyen könnyen.
 Miközben hallgatom, felpillantok a dohányzóasztalra, ahol
meglátom a szinte üres whiskysüveget. Valószínűleg egész éjszaka
ivott. Ahogy továbbhalad a tekintetem, észre-veszem a poharát.
Pontosan tíz centivel arrébb fekszik a poháralátéttől. A látványtól
görcsbe rándul a gyomrom, és mint egy szörnyű film, úgy villannak
fel a tegnap este emlékei. Dávid tekintete, a nő nevetése, ahogy
belesúg a fülébe, a csók. Megcsalt. A szemem lehunyva próbálom
elhessegetni, de egyre csak jönnek, mígnem az árulás érzése teljesen
hatalmába kerít. Hogy tehette ezt? Megcsalt. Elárult engem és a
kapcsolatunkat. Megcsalt! A feje mázsás súlyként nehezedik a
térdemre és az ölelő kezétől, úgy érzem, megfulladok.
Felpattanok, mire Dávid összerezzen. Ahogy fel-le járkálok a
nappaliban, kirobban belőlem az egyre növekvő feszültség. A hangom
hisztérikus, a kezemmel összevissza hadonászok, a tekintetem őrülten
pillant jobbra-balra. Képtelen vagyok lehiggadni.
- Ez nem fog menni, Dávid, nem bírom kiverni a fejemből a tegnap
este történteket. Akárhányszor lehunyom a szemem, akárcsak
pislantok egyet, téged látlak, meg az orosz kurvádat.
- Sophie, kérlek, nyugodj meg, üljünk le, beszéljük meg!
- Hogy a picsába tudnék megnyugodni? Elárultál! Elárultad
mindazt, ami köztünk volt. Az egész életemet odaadtam neked, te
pedig lehajítottad a földre és rátapostál. Kinek képzeled magad? -
kiabálok tovább, miközben bal lábammal teátrálisan dobbantok egyet,
ezzel is ráerősítve mondandómra. Régen rengeteget káromkodtam, de
Dávid unszolására leszoktam róla. Szerinte egy káromkodó nőnél
nincs taszítóbb. Hát, ha már itt tartunk, akkor szerintem meg egy
hűtlen férfinál...
- Én kinek képzelem magam? Hónapok óta elhanyagolsz engem, a
kapcsolatunkat és még magadat is - mutat végig rajtam. - Harmincegy
éves vagyok, Sophie, nem hetven. Mégis azt várod el, hogy minden
este arra jöjjek haza, a csajom egy bő pólóban, összefogott hajjal,
smink nélkül valami elbaszott valóságshow-t néz a tévében. Nem a
kolis lakótársam vagy, az isten verje meg.
Ahogy rám ripakodik, kővé dermedve meredek magam elé.
Tényleg ennyire elhanyagoltam magam? Azt hittem, ő úgy szeret,
ahogy vagyok. Előtte nem kell magam megjátszani, mint valami
ötvenes évekbeli feleségnek, aki estélyiben várja haza az urát. Ha így
lett volna, akkor talán nem csal meg? Tényleg az én hibám az egész?
Ebben a pillanatban, mint mentőöv, beugrik Emily tegnap esti
mondata. Sokkal többet érdemelsz ennél! A fenébe is. Tényleg többet
érdemiek ennél.
- Baszd meg, Dávid! - Mondom neki, szinte nevetve. Bár inkább
tűnhetek úgy, mint aki megbolondult. Pár perce még elgondolkodtam
a megbocsátáson, ebben a pillanatban azonban alig bírok a közelében
lenni. - Te csaltál meg engem! Egyszer az életben vállald végre a
felelősséget a tetteidért. - A szavaim hallatán megtorpan, vívódik
magában. - Igazad van, bocsáss meg, kérlek. Nem tudom, miket
beszélek. Nem szeretném, ha azt hinnéd, téged hibáztatlak. Az
egészről csakis én tehetek. Rettegek attól, hogy elveszítelek.
Beszéd közben egyre közelebb lépked, de mielőtt hozzám érhetne,
elrántom a kezem és hátrálok egy lépést.
- Most képtelen vagyok erről tovább beszélni. Egy hónapra
elutazom Olaszországba, mindkettőnknek jót fog tenni egy kis szünet.
- Elutazol? Mégis kivel? Még csak nem is említetted! -ripakodik
rám. Még egy lépést hátrálok. Megrémiszt, ahogy pillanatok alatt
váltogatja a stílusát. Egyszer esdeklő, majd szinte uralkodik felettem.
Ettől újra méregbe gurulok.
- Hát, úgy látszik, mindkettőnknek megvannak a maga titkai - egy
pillanatra habozok, aztán gúnyosan mosolyogva hozzáteszem. - Mégis
mikor mondtam volna el, mielőtt vagy miután megdugtad a
kolléganődet?
Dávid nem felel, döbbenten néz.
- El kell innen mennem, nem tudok tovább itt maradni. A jövő
hetet Emilynél töltöm. Ne aggódj, a cuccaimért akkor jövök, amikor
nem leszel itthon.
Mielőtt bármit is válaszolhatna, felkapom a táskámat, és
elviharzom.
 
 HATODIK FEJEZET

Nemsoká indulnom kell a reptérre, és még mindig nem vagyok kész.

A bőröndöm félig megpakolva hever Emily nappalijának közepén,
körülötte mintha felrobbant volna egy ruhásszekrény. Pólók, ékszerek,
bugyik hevernek mindenfelé, én pedig fel-le rohangálok, hogy időben
végezzek. Tuti, itt fogok hagyni valamit. Mély levegőt veszek és
megpróbálom átgondolni, mire van szükségem, miközben a kanapé
alól előrángatom a múlt hét végi vodkásüveget, és mint terhelő
bizonyítékot, gyorsan eltüntetem. Te jó ég, mennyit ittunk!
Miután otthagytam Dávidét a lakásban múlt szombaton, órákig
lézengtem London belvárosában, nem akartam találkozni senkivel.
Egyedüllétre vágytam. Csak ücsörögtem a Hyde Parkban, miközben
szüntelenül James Bluntot hallgattam. A szomorú szerelmes dalok
olyanok voltak, mint olaj a tűzre. Megkövültén figyeltem a sárguló
faleveleket, miközben belül összevissza csapongtak gondolataim.
Egyik percben vissza akartam szaladni Dávid karjai közé, sírni,
kibékülni és szeretkezni, míg a következőben úgy éreztem, képtelen
lennék újra hozzáérni. Végül, ki tudja hány órával és fájdalmasan
szerelmes dallal később, újra Emily nappalijának szőnyegén találtam
magam, a maradék vodkát szürcsölgetve.
Az egész hetem olyan volt, mint egy szürreális álom. Korábban
elképzelhetetlen lett volna olyan nap, ami anélkül telik el, hogy nem
beszélek Daviddel. Most azonban, Emilynek ígéretet téve, nem
reagáltam sem a hívásaira, sem az üzeneteire. Egyedül a hét közepén
volt egy gyenge pillanatom. Épp a munkahelyem mosdójában
próbáltam szalonképes állapotba hozni kisírt szememet, amikor újra
ott villogott a neve a kijelzőn. Ki akartam nyomni, de képtelen voltam
rá. Remegve tartottam az ujjam a piros gomb felett, és csak arra
gondoltam, hogy beszélni akarok vele. Amikor meghallottam a
hangját, összeszorult a torkom, a gyomrom aprópénz méretűre
zsugorodott, pedig alig néhány percig tartott a hívás. Ö beszélt végig,
én képtelen voltam megszólalni. Csak hallgattam a szűnni nem akaró
ígéreteket. Mostantól minden máshogy lesz. Megváltozom. Utazzunk
el! Szeretlek. Amikor befejezte, csupán annyit mondtam, időre van
szükségem, utána gyorsan bontottam a vonalat. A művelethez minden
erőmre szükségem volt. Ahogy elnémult a telefon, ernyedten
csúsztam le a földre.
Visszaterelve a gondolataimat, újra a pakolásra koncentrálok, de
képtelen vagyok boldogulni. Össze vagyok zavarodva, azt se tudom,
mihez nyúljak.
- Emily! - kiabálom.
- Itt állok mögötted. - A hangjától hatalmasat ugrok.
- Megijesztettél - nyöszörgőm, miközben az ijedtségtől kalapáló
szívemre szorítom a kezem, majd, mint egy félnótás, rázúdítom
minden kérdésem. - Hol van a hajszárítóm? Nem láttad? Semmit nem
találok. Jézusom, hogy került ide ez a cipő? Ezt is be kéne raknom,
szerinted? Nem fogok beférni, ezt nem hiszem el, a nagyobb bőröndbe
kellett volna pakolnom. Hol a nagyobb bőrönd?
- Sophie, nyugodj meg! - fogja meg a vállamat, amivel magára
vonja csapongó figyelmem. - Menjünk sorban. Ez a nagyobb bőrönd.
A hajszárítót már beraktad. Az az én cipőm. Be fogsz férni, már
mindent elraktál.
Ahogy barátnőmet figyelem, miközben beszél hozzám, minden
erőm elhagy. Érzem, ahogy egy könnycsepp lassan lefolyik az
arcomon. Emily finoman letörli.
- Nem fog menni. Nem bírok elutazni. Le kell mondanom.
- Dehogyis fogod lemondani - mondja nevetve, de a tekintete
aggódó. - Ennél jobbkor nem is jöhetett volna ez a római ajánlat.
Szedd össze magad! Képes vagy rá. Hidd el, jót fog tenni.
- Mihez fogok kezdeni nélküled? - Emily minden este a
munkahelyem előtt várt, egy percre sem hagyott magamra. A
kérdésemre szavak helyett öleléssel válaszol, majd előkapva a
telefonját, folytatja.
- Nézzük a mai idézetet.
- Ne, kérlek! Nem bírok többet befogadni - mondom neki nevetve,
de azért kíváncsian várom, mit talál. Annyi motivációs kiselőadást és
önfejlesztő idézetet hallgattam végig tőle az elmúlt napokban, amire
még Paulo Coelho is büszkén biccentene. Mindig viccesnek tartjuk
ezeket a közhelyes bölcsességeket, ezért minden alkalommal
hangosan nevetünk, amikor drámai hangon felolvassa. Emellett
mindenhol találtam idézetekkel telefirkált cetliket a lakásban. Volt a
vécében, a tükrökön, de még a tejesüvegen is a hűtőben. Már betéve
tudom: ha ismerem az értékeimet, senki miatt nem fogom magam
értéktelennek érezni, vagy találjak okot a nevetésre, mert az gyógyítja
az összetört szívet.
- Áh, ez tökéletes - mosolyodik el, megköszörüli a torkát, és mint
egy szónok, kihúzott háttal, felemelt karral, elváltoztatott hangon kezd
bele. - Csinálj ma valami olyat, amit a jövőbeli önmagad megköszön!
A szememet forgatva elnevetem magam, és visszatérek a
pakoláshoz. Hát nagyon ajánlom, hogy a jövőbeni énem kezet
csókoljon a mainak, amiért képes vagyok felszállni arra gépre.
Miután nagy nehezen lezárjuk a bőröndöt, a telefonomon
végigfutom a beérkezett üzeneteket. A kollégák és anyu is jó utat
kívánnak.
Harrynek és Chloénak hétfő reggel őszintén elmondtam a
történteket, de a kérésemet tiszteletben tartva egyszer sem faggattak
róla a hét további részében. Persze mindig volt egy kis csoki az
asztalomon, hoztak nekem ebédet, és a kávésbögrémet is elmosva
találtam meg a közös kávézások után. Emily törődése és ezek az
apróságok lendítettek át a sötét órákon, és segítettek hozzá ahhoz,
hogy ma itt vagyok és útnak indulok.
Anyának röviden meséltem csak, képtelen voltam újból átélni a
történteket. Meglepetésemre, támogatta az olasz utat. Úgy érzem, én
vagyok az egyetlen az egész földkerekségen, aki szörnyű ötletnek
tartja ezt.
Hétfőn a főnököm közölte, hogy bár vonakodva, de James Corner
elfogadta személyemet. Mr. Corner kedvességétől egy pillanatra
szinte meghatódtam. Búcsúzóul Mr. Davies még hozzátette, hogy ne
csesszem el. Zseniális tanács. Ha nem mondja, első dolgom lett volna.
Még aznap rákerestem az interneten, mégis kivel kell eltöltenem egy
teljes hónapot. A fotókon nem sok látszódott belőle. Általában egy
kiállításon vagy valamilyen rendezvényen, a tömeg szélén álldogált,
szinte kivétel nélkül háttal a kamerának. A cikkek szerint hatalmas
vagyont örökölt a harmincas éveiben, de ahelyett hogy felélte volna,
tovább gyarapította. Ezenkívül semmilyen egyéb információ nem volt
a magánéletéről. Arra gondoltam, felhívom Amandát, hiszen ő
többször dolgozott vele, ám az utolsó pillanatban letettem róla.
Amanda bálványozza a kapcsolatomat Daviddel, Brad Pitihez és
Jennifer Anistonhoz hasonlít minket, utalva ezzel Jóbarátok-
imádatomra.. Utólag visszagondolva elég ironikus, hiszen a mi
kapcsolatunk is a megcsalás miatt futhat zátonyra.
Emily kézen fogva kísér a taxihoz. Vagy azért, mert így támogat,
vagy csak retteg attól, elszaladok. Hosszan megölelem, szinte
kapaszkodók belé. Nem akarom elengedni. Ez az utolsó pillanat,
amikor még biztonságban érzem magam. Ha elválok tőle, végleg
egyedül maradok. Látja az arcomra kiülő kétségbeesést, ezért még
egyszer megölelve a fülemhez hajol.
- Megcsinálod. Képes vagy rá.
A taxiút alatt végig a szavait ismételgetem magamban.
Megcsinálom. Képes vagyok rá. Észre sem veszem, amikor
megérkezünk. A megadott időpontnál jóval hamarabb érek a reptérre,
még van időm nézelődni. Ahogy a luxusboltok között mászkálok,
ráeszmélek, alig pakoltam be elegáns ruhát. Amúgy is csupán néhány
fekete koktélruhám van, ezeket szoktam váltogatni a konferenciákon
és kiemelt megbeszéléseken. Tolmácsként nem én vagyok az esemény
érdekessége, nem szeretem a feltűnést. A kapcsolatunk elején, Dávid
sokat kérlelt, hordjak többször színes ruhát. Egy ideig próbálkoztam,
de minden alkalommal feszengtem, így fokozatosan visszahódították a
gardróbomat a fekete ruhák. Ahogy egy méregdrága táskát nézegetek,
a kirakatüvegében megpillantom az arcom. Az elmúlt egy hétben
leszaladt pár kiló, a bőröm sokkal sápadtabb, és a szemem alatti
karikákat sem sikerült eltüntetnem. Hosszú barna hajam lófarokban
lóg a hátamra, a sportcipőtől a farmeron át a pulcsiig minden fekete.
Smink azonban, habár nem sok, de van rajtam. A hiúságom nem
engedte, hogy az új munkáltatóm azt higgye, egy vízi hulla
társaságában kell egy hónapot eltöltenie.
- Sophie Williams? - szólít meg valaki óvatosan, a hátam mögül.
 Amikor megfordulok, egy huszonéves, kedves arcú fiú néz vissza
rám. A homlokomat ráncolva, aprót bólintok.
- Nagyon örvendek, Michael Wright vagyok, Mr. Corner személyi
asszisztense. Ha megengeded, tegeződjünk. Nyugodtan szólíts Mike-
nak - teszi hozzá mosolyogva.
- Én is örvendek, Mike. Szóval, melyik járattal utazunk? - Ahogy
felteszem a kérdést, egy pillanatra összehúzza a szemöldökét, aztán
kedvesen elmosolyodik.
- Mr. Corner kizárólag a privát repülőgépével utazik. Kiváló
személyzete van, egyedül bennük bízik. - Aha, oké, magángép, erre
nem számítottam. - Ennyi csomagod van? - int a bőröndömre kicsit
meglepve.
- Igen, gondot jelent? Túl sok? Igyekeztem csak a szükségeseket
bedobálni, de egy hónap hosszú idő. - Szabadkozom. így is alig fértem
be ebbe a bőröndbe.
- Nem, dehogyis, csak tapasztalataim szerint a hölgyeknek három
bőrönd sem elég. - Egy huncut mosollyal zárja a mondatot, de mivel
nem viszonzom, megrázza a fejét, és komolyan folytatja. - Elnézést.
Rendben, akkor menjünk, kérlek, kövess.
Elindulunk a reptéren, de nem a szokásos kapuk irányába, ahol a
halandó emberek általában repülőre szállnak. Az egyik mosdó melletti
zárt folyosó felé vesszük az irányt. Mike előkap egy kártyát, amit
odaérint a leolvasóhoz. Kinyílik előttünk a kapu, és egy hosszú,
ablaktalan szürke folyosóra lépünk, amelynek két oldalán fotocellás
ajtók sorakoznak. Szóval innen utazhatnak a sztárok. Vajon kiket
rejtenek? Lehet, valamelyik mögött Tom Hiddleston épp következő
szerepét gyakorolja. A gondolatra mosoly fut át az arcomon, aztán
Mike felé fordulok.
- Mióta dolgozol Mr. Cornernek?
- Évek óta. - Amikor rám pillant, látja a kíváncsiságot az arcomon,
ezért egy mosoly kíséretében folytatja. - Egyetem alatt,
gyakornokként kerültem hozzá, és amikor megszereztem a diplomát,
ott maradtam. Nagy tudású és befolyású ember, sokat lehet tőle
tanulni.
- És egész pontosan mivel foglalkozol?
 - Mivel nem? - nevet fel hangosan, de nem folytatja. Vacillálok,
faggassam-e tovább, de félek, azt hiszi, hogy vallatom.
Miközben Mike mellettem sétál, van időm alaposabban
megfigyelni. Magas, vékony testalkatú, az öltöny kicsit eláll a
vállánál. Az arca nagyon fiatal, de a tekintetében van valami
megnyugtató. Magabiztosságot sugároz. Karamellszőke haja elől
kicsit hosszabb, amit oldalra fésülve, zselével fixál. Pont úgy néz ki,
mint az elitiskolákban tanuló gazdag gyerekek. Belőle azonban nem
árad az a visszataszító arrogancia, mint azokból a tizenéves
ficsúrokból. Oh, hogy utáltam a gimnáziumot.
Közben egy újabb kártyaleolvasós ajtóhoz érkezünk. Miután Mike
hozzáérint egy másik kártyát, kitárul az ajtó. Gyönyörű, tágas váróba
lépünk be. Olyan, mint az ötcsillagos szállodák előtere. Apró
virágokkal díszített, szederkék szőnyeg borítja a padlót, amit
ellensúlyoz a krémszínű fal visszafogottsága. A világos bőrfoteleket
kis kávézóasztalok kötik össze, amelyeket frissen vágott, fehér rózsák
díszítenek. Olyan sok van, az illata egyből bekúszik az orromba. A
terem oldalában a bárpult mögött elegáns bartender lesi az utazók
kívánságát. A bejárattal szembeni, faltól falig érő hatalmas üvegfal
biztosítja a zavartalan kilátást a kifutóra. Odakint, a terem előtt egy
magángép pihen, várva, hogy új helyre repítse el a vele utazókat.
- Iszol valamit? Tea, kávé, tequila? - néz rám Mike mosolyogva.
Az alkohollal valószínűleg a döbbent arcomra céloz. Mióta beléptünk,
ámuldozva nézelődök.
- Egy kávé jólesne, köszönöm. Az alkohollal várnék még. Nem
lenne túl elegáns bemutatkozás már azelőtt berúgni, hogy
megismerem Mr. Cornert - nevetek fel idegesen. Feszélyez ez a
beszélgetés, nem is értem, miért mondom ezeket.
- Ez szerencsés gondolat. James nem tolerálja, ha az alkalmazottak
alkoholt fogyasztanak munka közben.
- Akkor örülhet, mert én munkán kívül sem szoktam inni. - Oké,
kivéve a múlt hétvégét. Akkor elfogyasztottam az éves mennyiség
körülbelül kétharmadát. Ezt azonban Emilyn kívül másnak nem kell
megtudnia. Nem akarok tovább az alkoholról beszélni, sietve témát
váltok. - Ez az egész Mr. Corneré?
 - Nem - mosolyodik el újra. Nem lenéző, én mégis pocsékul érzem
magam. Úgy nézhetek ki, mint az árva gyerek, akit elvisznek az
édességboltba. - Ez a váró öt ember tulajdonában van, viszont Mr.
Corneré a többségi jog, így időpontütközés esetén elsőbbséget élvez.
Miközben várakozunk, olyan apróságokról beszélgetünk Mike-kal,
mint az őszi időjárás vagy az, hogy az elmúlt néhány hétben milyen
elviselhetetlen volt a forgalom Londonban. Szerettem volna többet
megtudni Cornerről és arról, vajon mire számítsak az elkövetkezendő
egy hónapban, de érzek a fiúban a témával kapcsolatban egy kis
távolságtartást. Olyan, mintha tartana a főnökétől, amitől feszültté
válók. Folyamatosan előtör bennem az érzés, hogy vissza kéne
mondanom az utazást. Miközben azon töröm a fejem, milyen
kifogással menekülhetnék el, hirtelen kinyílik az ajtó. Két pilóta és
egy utaskísérő hölgy lép be rajta, gyönyörű uniformisban. A
látványuk teljesen eltereli a figyelmemet.
- Üdvözlöm, Ms. Williams! A nevem Christopher Jones, én vagyok
Mr. Corner első számú pilótája. Az úr Peter Smith másodpilóta, a
hölgy pedig Kate Oscar - mondja, amikor odaér hozzánk.
- Üdv! - felelem esetlenül. Sosem mutatkoztam még be pilótáknak.
Óvatosan a kezemet nyújtom, amit a két férfi kedvesen fogad, a nő
azonban bizalmatlanul méreget. Mintha féltékenység áradna belőle,
ezért gyorsan hozzáteszem. - Én leszek Mr. Corner tolmácsa.
A bemutatkozást követően Christopher a személyzet nevében
elnézést kér, és elindulnak a repülő felé. Az ajtón kilépve szavak
nélkül teszi mindenki a dolgát. Látszik rajtuk, rengetegszer repültek
már együtt. Amikor épp visszaülnék a helyemre, a hatalmas ajtó újra
kinyílik, és egy elegáns, szigorú tekintetű férfi lép be rajta. Ahogy
körbe pillantva találkozik a tekintetünk, megtorpan, lassan végigmér,
egyet biccent, és a kijárathoz indul. A nézésétől összerándul a
gyomrom. Valakivel telefonál. Nem hallom, miről beszél, de árad
belőle a feszültség. Miközben Mike gyorsan összeszedi a holminkat és
indulásra készen rám pillant, én a férfit követem a tekintetemmel,
amíg ki nem lép a kifutóra. Bizonytalanul fordulok Mike felé, de ő
biztatóan rám mosolyog.
Ahogy működésbe lépnek a lábaim, összeszorul a torkom, és
izzadni kezd a tenyerem. Mégis mi a fenére vállalkoztam?
 HETEDIK FEJEZET

Bizonytalanul mozgok, árnyékként követem Mike-ot. Rémülettel tölt

el, mennyire kívülállónak érzem magam. A repülő lépcsőjén lépkedve
a cipőmet kémlelem, ami a drága kárpiton olcsónak és koszosnak hat.
Bárcsak hallgattam volna Emilyre, és jobban kiöltözöm. Azt hittem, a
szokásos turista osztályon utazok majd, ahol minden szűk, koszos és
szakadt. Ahogy a fedélzetre lépek, enyhén megemelem a tekintetem,
és óvatosan körbepillantok. A pilóták a fülkében indulásra készen
nyomkodják a gombokat, Kate meleg törölközőket pakol egy tálcára.
Amikor ellépek mellette, kényszeredetten rám mosolyog, amitől még
kellemetlenebbül érzem magam. Az ablakok mellett két oldalon
egyszemélyes krémszínű bőrfotelek pihennek, amelyeket tágas
asztalok választanak el egymástól. Virág és tavaszi mező illata tölti
meg a tüdőmet, hasonló, mint amit a váróban éreztem. Talán valami
illatosítót használnak? Minden világos árnyalatú, az összhatás
megnyugtató, bennem mégsem enyhül a feszültség. Mike, miután
elpakolja a csomagjainkat, az egyik ülésre mutat, ahova óvatosan
leereszkedek. Körülöttem mindenki tudja a dolgát, én viszont keresem
a helyem. Kipillantva az ablakon Cornert látom meg, aki még lent
maradt, azóta is telefonál. Amikor bontja a vonalat, abbahagyja a
járkálást, és miközben leengedi a telefont a fülétől, a másik kezével
erőteljesen megdörzsöli a szemét. Ilyen távolságból is árad belőle a
feszültség és a düh. Vesz egy mély levegőt, pár másodpercig bent
tartja, majd lassan kifújja. A mozdulat közben hirtelen rám pillant,
mintha megérezné, hogy figyelem. Olyan gyorsan kapom el a
tekintetem, mint a gyerek, akit tetten érnek rosszalkodás közben.
Ahogy fellép a fedélzetre, megváltozik a légkör. A könnyed
beszélgetés Kate és Mike között hirtelen elnémul, mindenki
kötelességtudóan fordul felé. Várják az utasítást. Mire odaér hozzám,
felállók, és bizonytalanul felé nyújtom a kezem.
 - Üdvözlöm, James Corner vagyok. Elnézést, munkaügy - emeli fel
a telefonját, mondandóját pontosítva.
- Jó napot! Sophie Williams vagyok a Davies Tolmács és Fordító
Irodától.
Metsző kék szemétől egy pillanatra megborzongok, ekkor veszem
észre, hogy még mindig a kezét szorongatom. Megköszörülöm a
torkom és bizonytalanul kihúzom a tenyerem, megszakítva ezzel
fizikai kapcsolatunkat.
James úgy vizsgálja az arcom, mint akinek röntgenpillantása van.
A jéghideg tekintetétől úgy érzem, több fokot esett hirtelen a
hőmérséklet. Védekezésül lesütöm a szemem és finoman keresztbe
fonom a karom a testem előtt. A folyamatot végignézi, de nem reagál
rá. Helyette Mike-hoz fordul, és beszélgetésbe kezdenek. Hirtelen tör
rám a megkönnyebbülés, újra megtelik oxigénnel a tüdőm. Vajon
mióta nem vettem levegőt?
Kate udvariasan elveszi Mr. Corner kabátját, miközben megkér,
foglaljunk helyet, mert hamarosan felszállunk. Magától a repüléstől
nem félek, de minden alkalommal, amikor a gép elrugaszkodik a
földtől, és látom, ahogy egyre zsugorodnak alattunk a hatalmas fák és
épületek, elfog a pánik. Úgy érzem, nincs egyensúlyban a lezuhanás
lehetősége az előttem álló kalandokkal. Hiszen Angliában annyi
látnivaló van, meg a vonat is eljuttat ezer helyre anélkül, hogy tízezer
méter magasban lebegne.
Ahogy elindul a magángép a kifutón, úrrá lesz rajtam a jól ismert
félelem. Mindkét kezemmel erősen rámarkolok a karfára. Oldalra
pillantva látom, ahogy Jamesnek a kezemre pillantva gúnyos mosoly
jelenik meg a szája szegletében, majd becsatolja az övét, és újra a
telefonja tartalmába merül. Átfut rajtam a harag. Kinevetni valakit a
félelmei miatt? Micsoda bunkó. Már az oviban is gáznak tartottam, ha
a gyerekek csúfolják egymást. Nem mindenki született érzelemmentes
robotnak, uram.
A felszállás zökkenőmentesen zajlik, és amikor Christopher
bemondja, hogy kikapcsolhatjuk a biztonsági öveket, Kate jelenik
meg közöttünk és felveszi a rendelésünket. A repülő monoton
zúgásától megnyugszom, érzem, ahogy fokozatosan kienged görcsbe
rándult gyomrom. Azért nem merek kockáztatni, csak egy
szénsavmentes vizet kérek, Mike egy újabb kávét iszik, James pedig a
„szokásosat” kapja, ami whisky jéggel. Tehát az alkalmazottakra
vonatkozó szesztilalom rá nem érvényes. Ezért nem kedvelem a
gazdag embereket. Mindig azt hiszik, az egyenlőnél is egyenlőbbek.
James a repülő orrának háttal, Mike a főnökével szemben, míg én
Cornerrel átellenben a folyosó másik oldalán ülök. A két férfi
munkához lát, így van időm alaposabban megfigyelni Jamest. Fekete
szövetnadrágot visel, hozzá sötétkék kasmírpulóvert, ami kiemeli
kristálykék szemét. Gyanítom, neki ez a lezser viselet, miközben a
ruhadarabjai annyit érnek, mint az egész havi fizetésem. Külön-külön,
természetesen. Éjfekete haja felül hosszabb, ami finoman oldalra
rendeződik, amikor gondolkodás közben beletúr. Az arca szigorú,
amit kihangsúlyoz hatalmas, jégkék szeme és metszőén éles állkapcsa.
Miközben Mike-ra figyel, arcán megfeszülnek az izmok, és a
homlokán apró ráncok jelennek meg attól, ahogy dús szemöldökét
enyhén összehúzza. Az arca keménységét telt ajkai és enyhén pisze
orra teszik finomabbá. A hangja mély és kicsit rekedtes, meg mernék
esküdni rá, hogy hosszú évek óta dohányzik. Mike-kal nem is
lehetnének nagyobb kontrasztban. Szinte folyamatosan az asszisztens
beszél, Corner csupán egy-egy rövid kérdés erejéig szakítja félbe.
Válaszaival sem erőlteti meg magát, szavak helyett legtöbbször
csupán hümmög. Sosem kedveltem azokat, akik arra sem veszik a
fáradságot, hogy rendes válaszokkal tiszteljék meg a
beszélgetőpartnerüket.
Jó ideje figyelem már őket, ezért előkapom a legújabb
pletykalapom, amit indulás előtt vásároltam, nehogy azt higgye,
hallgatózom. Épp az egyik színésznő sokadik arcplasztikáján
szörnyülködők, amikor enyhe borzongás fut végig a gerincemen. A
fejem James felé kapom, vizslató tekintetétől szó szerint kiráz a hideg.
- Gyakran olvas ehhez hasonló szépirodalmat? - bök a fejével az
újságomra. A szemében látom a megvetést.
- A mai világban nem lehetünk elég olvasottak, uram - válaszolom
felszegett állal. Nehogy már egy pletykalap miatt ítélkezzen felettem.
- Na és mondja, Ms. Williams, jártas a képzőművészetben? -
támasztja meg állát ökölbe szorított kézfején.
 - Közel sem annyira, mint ön. De nem kell aggódnia, minden
kifejezés tökéletesen megy olaszul, ha pedig elakadnék, még mindig
ott a Google Fordító.
Határozottan nézek a szemébe. Rosszul érint, ha egy férfi butának
tart. Persze azt sosem vallanám be neki, hogy szinte semmit nem
tudok a művészetről. Van Gogh, reneszánsz meg a Mona Lisa, és
nagyjából ki is ürül általános tudásom tárháza. Az egyetemen rengeteg
olasz művészettörténetet kellett tanulnunk, de sikeres vizsgáim után öt
perccel már minden információ törlődött a fejemből.
Egy apró, de gúnyos mosoly jelenik meg arcán. Miközben
visszafordul az ablak felé, az orra alatt pusmogva megjegyzi.
- Hát, ez szórakoztató utazásnak ígérkezik.

⁓
Kevesebb mint két órája indultunk, de úgy érzem, éveket öregedtem
közben. James pillantásától vonzóvá vált az ejtőernyőzés gondolata,
pedig rettegek a magasságtól. Az újsághoz nem volt sok kedvem a
gúnyolódása után, így olvasás helyett az alattunk elsuhanó felhőket
figyelem. Teljesen beállt a nyakam, de mozdulatlan maradok, hátha
elfelejti, hogy itt vagyok. Végre érzem, ahogy lassan ereszkedni
kezdünk, figyelem, ahogy alattunk egyre nagyobbá válik minden.
Enyhe görcsbe rándul a gyomrom. Talán a légnyomásváltozás miatt,
de lehet a tudat, hogy hamarosan egy másik országba érkezem, távol
mindenkitől, akit szeretek. Megcsinálom. Képes vagyok rá,
hajtogatom magamban.
A repülőből nem tudom megállapítani, így csak remélem, hogy
nincs sokkal melegebb, mint Londonban. Egyszer eltöltöttem itt egy
hetet júliusban. Azt hittem, spontán felgyulladok. A növények hiánya
és a sok beton miatt egy angolnak esélytelen a túlélés Olaszországban
nyáron.
A gép sikeresen landol és lassan gurul a terminál felé, mi pedig
felállunk és pakolni kezdünk. Miközben a táskámért nyúlok, a repülő
hirtelen fékez, esélyem sincs megkapaszkodni. Teljes súlyommal
előrebillenek és arccal érkezem valami keményre. Ezt nem hiszem el.
Még meg sem érkeztünk, és már sikerült lejáratni magam. Remélem,
legalább a repülőben nem tettem kárt. Minek estem neki?
Bizonytalanul felemelve a fejem James rezzenéstelen arcával találom
szemben magam. Minden izma megfeszül, hogy megtartsa ^rá
nehezedő súlyom. Bár az is lehet, a közelségem vált ki belőle ilyen
ellenszenvet. Hideg ujjai a karom köré fonódnak, miközben
mozdulatlanul állva méregetjük egymást. El akarok távolodni, de az
esetlen landolástól nem bírok rendesen talpra állni. Hirtelen erősödik
karomon szorítása, felkapva a lábamra állít, és határozottan eltol
magától. Nehezen egyensúlyozok fájó bokámon, ezért gyorsan az
ülésbe kapaszkodók.
- Javaslom, máskor pillantson a lába elé, mielőtt elindul.
Mély hangjától összerezzenek. Halkan elmormolok egy elnézést,
miközben leszegett fejjel a táskám tartalmára koncentrálok. Méghogy
nézzek a lábam elé, morgolódok magamban, hiszen nem is az én
hibám volt.
Az esésemet követően még hűvösebbé válik a hangulat, már Mike-
nak sincs kedve megszólalni. Sietősen összepakolunk, és elbúcsúzva a
személyzettől elindulunk kifelé. Ezer kérdésem lenne, de csendbe
burkolózva kullogok a hátuk mögött. Nem hiányzik, hogy megint
hülyének nézzenek, így megpróbálok inkább láthatatlanná válni. Nem
érdeklődnek felőlem, szerintem fel se tűnne nekik, ha lelépnék. Bár
Mike egyszer bátorítóan hátramosolyog, szinte végig a telefonjába
merülve dolgozik. Mr. Corner sejtésem szerint még örülne is, ha
hirtelen köddé válnék.
A reptérről kilépve egy fekete terepjáró vár bennünket, külön
sofőrrel. A magángép után ezen már meg sem lepődök. Amikor
odaérünk, a férfi hangosan köszönt minket. - Ciao a tutti - mondja
jókedvűen az öreg, amitől elmosolyodunk. Finoman megveregeti
James vállát, akinek először suhan át némi érzelemféleség az arcán.
Mosolynak nem mondanám, de határozottan enyhül a tekintete.
- Ö itt Lorenzo, Róma legkiválóbb sofőrje - mutatja be nekem Mr.
Corner az idősödő férfit. Ezután Lorenzo felé fordulva folytatja. - A
hölgy Ms. Sophie Williams, az új tolmácsom.
- Benvenuto! Sono Sophie. Piacere di conoscerla -** mutatkozom
be neki a kezemet nyújtva.
- Ciao Sofía! - kacsint rám. Annak ellenére, hogy legalább
hetvenéves, az olaszok hamisíthatatlan huncutságával méreget,
miközben finoman kezet csókol. Elnevetem magam az ártalmatlan
gesztuson.
James homlokráncolva figyeli a jelenetet, szemöldökét felhúzva
megköszörüli a torkát. Nem kíván további időt szánni arra, hogy a
sofőrje a parkolóban flörtölgessen az új alkalmazottjával. Hirtelen
odalép a kocsihoz, és szó nélkül beül a hátsó ülésre. Miután Mike és
Lorenzo bepakolják a bőröndöket, mi is beszállunk. Mike előremegy,
így nem marad más lehetőségem, mint hátraülni Mosoly Kapitány
mellé.
- Hogy vagy, Lorenzo? - kérdezi kedvesen Mike a férfit.
- Én öreg, de máris jobb, ti itt lenni - nagyon töri az angolt, de ez
egy cseppet sem vesz el lelkesedéséből.
- Jó végre visszatérni. Megnéztem a filmet, amit ajánlottál, tényleg
nagyon szép.
- Giusto?*
Miközben őket hallgatom, ahogy félig angolul, félig olaszul valami
régi filmről beszélgetnek, folyamatosan nézelődöm. Többször voltam
már Rómában, de képtelenség megunni. Lenyűgöz a város szépsége, a
macskaköves utcácskák hangulata, a rómaiak életstílusa. A kedvenc,
időtöltésem egy kávézó teraszán ücsörögve a helyieket figyelni.
Elegánsak, élettel teltek és boldogok. Mondjuk ki ne lenne az, ha ilyen
ételeket és italokat fogyaszthat az év minden napján. Már érzem a
számban a kézzel gyúrt tészta és a házi készítésű, krémes tiramisu
ízét, amitől apró mosoly ül ki az arcomra, ami egyből eltűnik, amikor
meghallom James hangját.
- Szépnek tartja Olaszországot?
- Igen, csodálatos - felelem udvariasan egy erőltetett mosoly
keretében, amitől enyhe grimaszba fut az arca. Most mosolyogni
próbál?
- Járt már itt? - kérdezi, de bár békén hagyna. Nem néz rám, a
lezárt telefont pörgeti a kezében.
Mindketten küszködünk ettől az erőltetett beszélgetéstől. Inkább
engedné, hogy a várost kémleljem csendben és nyugalomban.
- Igen, az egyetem alatt Rómában töltöttem a gyakorlati időmet, és
a családommal is jöttem már nyaralni. Ön gyakran jár ide?
 - Csak ha az üzlet kötelez - miközben válaszol, megnyit egy e-
mailt, és pötyögni kezd. Erre reagálva, az egész felsőtestemmel az
ablak felé fordulok, hátha megelőzhetem a további bájcsevejt. Az
eddigiek alapján, a kötelezően elvártnál nem szívesen töltök vele több
időt a jövőben sem.
Félórás utunkat követően végre lakott területre érkezünk.
Legszívesebben tátott szájjal figyelném a mellettünk felbukkanó olasz
villákat, amiket formára vágott növények és mandulafenyők
kereteznek. Hirtelen megállunk egy hatalmas kerítés előtt, Lorenzo
előkap egy távirányítót és megnyom egy gombot, mire hangos
berregéssel feltárul a fekete kovácsoltvas kerítés. Ahogy beljebb
hajtunk, egy legalább százéves, homokszínű villát pillantok meg,
amelynek minden ablakát gondosan megmunkált kőmotívumok és
kissé kopott, méregzöld zsalugáterek keretezik. Amikor Lorenzo
lefékez és kiszállok, másodpercekig csak szívom magamba a látványt.
A villához vezető, apró kavicsos út közepén állunk meg, én pedig
csak kapkodom a fejem. James folyamatosan a telefonjába mélyed.
Ennyire nem érdekli a látvány? Lehet, járt már itt korábban. A kocsi
túloldalán gyönyörű kert tárul elém, a közepén apró tóval, míg vele
szemben tornyosul a káprázatos villa. A bejárathoz kagyló alakú
lépcsősor vezet, melynek két oldalát teljes alakos, meztelen női
szobrok díszítik. Bromley-ban nevetségesen nézne ki, de itt
lélegzetelállítónak találok mindent. Lorenzo kiteszi a csomagokat,
elhajt, mi pedig elindulunk. A bejárat mellett aprólékosan
megmunkált kőtábla jelzi, a Villa Venezia fogadja újonnan érkező
vendégeit.
Belépve az előtérbe, aprónak és jelentéktelennek érzem magam,
minden olyan grandiózus és kifinomult. Középen egy tágas lépcső
vezet fel, mely két oldalra ágazik szét. Szememmel a recepciós pultot
keresem, de sehol nem találom. Ekkor egy kedves, idős hölgy jelenik
meg a másik szobából.
- James, köszöntelek itthon. Remélem, jól utaztatok.
Itthon? Jól hallottam?! Itthon... Ez az övé? Na nem! Ezt nem
hiszem el. Nekem azt mondták, szállodában leszünk, nem valami
luxus magánvillában. Te jó ég! Muszáj nyugodtnak maradnom. Mit
szoktam csinálni a karommal, amikor nyugodt vagyok? Normális,
hogy csak itt lóg mellettem? Tegyem a derekamra? Persze, az aztán
szuper természetes. Na jó! Össze kell szednem magam. Mégis ki ez az
ember? Meglepett téblábolásomat az asszony hangja zavarja meg.
- Ön bizonyára Ms. Williams. Üdvözlöm, Donna Sartori vagyok,
de kérem, szólítson Aurorának. Jöjjön, megmutatom a szobáját. A
fiúk már ismerik a járást, igaz, Mike fiam? - nevet fel kedvesen, és
megpaskolja Mike arcát. Erős akcentussal, de a sofőrnél sokkal
szebben beszél angolul.
- Köszönöm, Aurora - nézek rá mosolyogva.
Van az asszonyban valami elragadó, olyan, amitől az embernek
egyből mosolyogni támad kedve. A fiúk elindulnak a lépcsőn, de én
még mindig ámuldozva nézelődök, amikor Aurora megköszörüli a
torkát, és kedvesen indulásra invitál.
- Nem tudtam, hogy Mr. Cornernek saját ingatlana van itt,
Rómában - szólalok meg olaszul, miközben kettesben sétálunk az
emeletre.
- Még az édesapjáé volt ez a ház. Gyerekkorában rengeteg időt
töltöttek itt. A tragédia után viszont egyre kevesebbet jöttek. Mióta
James egyedül maradt, évente csak pár alkalommal látogat meg
minket. A férjemmel, Lorenzóval, ilyenkor madarat lehet fogatni.
Gyerekkorától kezdve nagyon szereti az úrfit.
Ez a pár mondat több információt ad ideiglenes főnökömről, mint
amit eddig összesen megtudtam. Tehát Aurora és Lorenzo házasok és
azóta itt dolgoznak, amióta James megszületett.
- Milyen tragédia történt? - kérdezek rá egyből. Érzem abból,
ahogy rám pillant, hogy átléptem egy határt. Kedves mosolyával jelzi,
erre a kérdésre nem fog válaszolni. Helyette tovább magyarázza a
villa elrendezését.
- A földszinten található a szalon, valamint az étkező és a konyha.
Mindennap készítek reggelit és vacsorát, de ha kérik, örömmel főzök
ebédet is. Kérem, jelezze, ha van valamilyen allergiája - biccent egy
pillanatra elmerengve, majd folytatja. - A lépcső két irányban ágazik
el. Bal oldalon található Mr. Corner lakrésze, ott van az irodája,
valamint a hálószoba és egy kisebb edzőterem. Jobb oldalon
találhatók a vendégszobák. Mike mindig az első szobában alszik, így
öné lesz a sarokban lévő. Nekem az a kedvencem - kacsint rám. Újra
mosolyogni támad kedvem.
- A terasz aljában van az úszómedence, valamint az udvar végében
a nyári lak, ahol mi élünk Lorenzóval. Ha bármi baj lenne, ott mindig
megtalál.
Az utolsó szavak közben már nyitja is szobám ajtaját. Alig van
időm megköszönni a túravezetést, mosolyogva biccent egyet,
becsukja mögöttem az ajtót, és eltűnik.
Ahogy megfordulok, egy pillanatra elakad a lélegzetem. Hatalmas
szobában találom magam. A szemben lévő falon a világos ablakokat
földig érő hófehér függönyök takarják, középen kétszárnyú erkélyajtó
hívogat. Bal oldalon a párnákkal díszített franciaágyat két antik,
babakék éjjeliszekrény keretezi. Vele szemben kisebb szalon,
viktoriánus stílusú óceánkék bársonyfotellel és faasztallal, amit frissen
vágott kerti virágok díszítenek. Nem olyan rendezett csokor, mint a
reptéri, inkább szorgos kezek kedvességét idézi. Az egyik ablak
mellett precízen megmunkált kopott, tükrös fésülködőasztal teszi még
meghittebbé a szobát. Mellé lépve végighúzom az ujjaimat az apró
faragásokon. Az ággyal szembeni virágokkal és madarakkal tarkított
halványkék falon, a szalon két oldalán, két ajtót pillantok meg. A
puha, bézs padlószőnyegbe belesüpped a talpam, miközben
odamegyek az egyikhez és kinyitom. Akkora gardróbba lépek be,
mint az első lakásom volt. A másik ajtó mögött tágas márvány
fürdőszoba rejtőzik.
Pont mint egy kastély hálóterme, fut át az agyamon. Lassan
odasétálok az erkélyajtóhoz, és kilépek az apró erkélyre. Óvatosan
leülök az egyik székre, félek, kárt teszek valamiben, minden olyan
törékenynek és drágának tűnik. Az erkélyről gyönyörű díszkert tárul
elém. Olyan, mintha a versailles-i udvarba csöppentem volna. A
londoni apró kertekhez képest ez inkább emlékeztet egy parkra, amit a
bejáratihoz hasonló lépcsősor, lugasos terasz, úszómedence és az azt
követő bokrokkal és millió színben pompázó virágokkal teli kert
közepén kanyargó keskeny sétány tesz teljessé. Azt hiszem, sok időt
fogok ezen az erkélyen eltölteni.
Vonakodva, de visszalépek a szobába, és nekilátok kipakolni.
Összeráncolt szemöldökkel figyelem a fekete ruháim között
kikandikáló méregzöld inget. Mosolyogva megrázom a fejem, egyből
felismerem eredeti tulajdonosát. Biztos akkor rakta be Emily, amikor
nem figyeltem oda. Jókedvűen félredobom, úgyse fogom felvenni. Az
óriás gardróbban nevetségesen mutatnak kiaggatott cuccaim. Ahogy
az egymás mellett lógó sötét ruháimat figyelem, úgy érzem, James
mellett állandóan alulöltözött leszek. Mindegyik csinos, de látszik
rajtuk, olcsó boltokban vásároltam. Egy újabb ok, ami miatt
feszenghetek egész nap. Már majdnem végzek, amikor kopognak az
ajtómon. Kilesve rajta Mike-ot pillantom meg, aki rám mosolyog és
összecsapja tenyerét.
- Gyere, ideje hozzálátni a munkához.

* Ugye?
* Üdv mindenkinek
* * Üdvözlöm! Sophie vagyok. Örülök, hogy
megismerhetem.
 NYOLCADIK FEJEZET

Követem Mike-ot a szobájába. Az enyémhez képest kisebb, egyszerű

és visszafogott. A színek itt nem olyan élénkek, főleg a barna
dominál. Sokkal személytelenebb, kevésbé életteli, mint az én kék
ékszerdobozom. A kialakított tárgyalósarokhoz kísér, amin szanaszét
állnak a papírok a laptop körül.
- Alig egy órája érkeztünk - nézek körbe meglepetten. - Nem
tétlenkedtél.
- Ne haragudj, képtelen vagyok rendet tartani, ha dolgozom. -
Miközben megpróbálja gyorsan összerendezni a papírjait, az egyik
sötétbarna fotelre mutatva hellyel kínál. - James megkért, hogy
készítselek fel. Igazából nincs sok szabály, de ha bármiben
bizonytalan vagy, fordulj hozzám nyugodtan.
Biccentek, miközben aggódva körbepillantok, papírt és tollat
keresve. Az a biztos, ha lejegyzetelem, úgy képzelem, még
lélegeznem is a megengedett időpontokban szabad csak Mr.
Karótnyelt mellett. Mike kisegít, a kezembe nyom egy kiskutyás
jegyzetfüzetet, a meglepetéstől felhúzom a szemöldököm.
- Ne kérdezd! Ajándékba kaptam - mondja mosolyogva. - Az első
és legfontosabb szabály, hogy nem szereti a feles-leges fecsegést.
Csak akkor beszélj, ha szükséges.
- Rendben. - Ezzel a szabállyal nincs gondom, ha megígéri, ő sem
szól hozzám feleslegesen.
- A második: próbáld meg a lehető legpontosabban lefordítani azt,
amit mond, illetve mondanak neki.
- Ez komolyan egy szabály? - nézek rá hitetlenkedve.
- Kérlek, ne vedd sértésnek, nem annak szánom. Tudom, amúgy is
erre törekszel, de itt igen fontosak az apró részletek és a tárgyalásnál
képviselt stílus és modor.
 Inkább nem válaszolok, csupán bólintok. Megtartom magamnak a
gondolataimat Jamesről és a modoráról.
- A telefonod naptárát szinkronizálom az enyémmel, így mindig
előre fogod látni, mikor lesz megbeszélésetek. Ezeket az időpontokat
szigorúan tartsd be, de ezen kívül azt csinálsz, amit akarsz.
- Ezt hogy érted? - nézek rá megdöbbenve.
- Utálja a késést, így mindig legyél pontos. Az is mindig be lesz
írva, hol találkoztok. Általában a házból indultok, de lehet, a városba
kell menned. Nyugi, segítünk tájékozódni.
- Rendben, köszönöm, de nem erre értettem. Azt mondtad, azt
csinálok, amit akarok. Ezt hogy értetted? És mi van, ha hirtelen
szüksége lesz egy tolmácsra?
- Mr. Corner nem az a spontán típus, efelől nem kell aggódnod,
nem fog hirtelen feladatot adni. A szabadidődet te osztod be, csak
szólj nekem, hogy mindig tudjuk, mikor vagy elérhető.
Meglepetten nézek rá, miközben ő gyorsan betáplálja a
megbeszélések időpontját a telefonom naptárába. Erre nem
számítottam. Azt hittem, James olyan típus, aki kénye-kedve szerint
ugráltatja az alkalmazottakat. Lesz szabadidőm? Alig várom, hogy
újra Róma belvárosában csatangoljak.
- Kész is vagyunk - szakítja meg gondolataimat Mike. - Holnap
lesz az első megbeszélésetek. Tervezetten négy lesz a héten, így nem
leszel nagyon leterhelve. Gyere, ideje vacsoráznunk! Imádni fogod
Aurora főztjét.

⁓
Reggel izgatottan ébredek. Bár lehet, az ideges találóbb lenne. A
vacsora kicsit unalmas volt, kettesben maradtunk Mike-kal, aki szinte
végig telefonált, vagy az e-mailjeibe temetkezett. Aurorával nem
találkoztam, pedig szerettem volna neki megköszönni a vacsorát.
Jamest azóta nem láttam, mióta megérkeztünk a Villa Veneziába..
Nem tudom, hol bujkál. Mivel fogalmam sincs, pontosan hogyan
illene öltöznöm, ezért egy egyszerű fekete ruhát választok. Gyorsan
elkészülök a sminkemmel, így még van időm egy kávéra.
Semmit nem találok a konyhában, kénytelen vagyok feketén
legyűrni. A keserű íz összerántja az arcomat, lehet, jobb lett volna, ha
kihagyom. Az idegességtől nem bírok reggelizni, leküzdöm az utolsó
korty tej- és cukormentes kávét, és idegesen kisétálok az előtérbe.
Úgy érzem magam, mint az egyetemen vizsgák előtt.
James percre pontosan jelenik meg a lépcső tetején. Lassan sétál le,
mindössze egy rövid pillantást vet rám. Fekete öltönye harmonizál
sötét hajával, a fehér ingtől pedig még ridegebb a tekintete.
- Jó reggelt! - köszönök halkan.
- Üdv - morogja. - Nem késett, csodás.
Elmegy mellettem, elindul a kocsihoz, ami már a lépcső előtt
parkolva vár minket.
A nyomasztóan csendes utunk végén egy egyszerű irodaházba
érkezünk, ahol egy csinos titkárnő fogad minket, aki képtelen levenni
Jamesről a szemét. Szerintem engem még észre se vett. Magas hangon
csicsereg, amire James időnként bólint egyet. Miután feladja a
próbálkozást, hogy magára vonja főnököm figyelmét, megkér,
foglaljunk helyet a váróban, de mindketten állva maradunk. James
lazán nekidől az ajtófélfának, telefonját nyomkodja. Nem értem,
hogyan lehet valaki ennyire kifinomult és közben ilyen modortalan.
- Signor Blanco fogadja önöket - csiripeli a titkárnők gyöngye, mi
pedig belépünk a tárgyalóba.
A férfi negédesen köszönt minket, úgy tesz, mintha ezeréves
barátok lennének, de James merev testtartásából arra következtetek, ez
nem fedi a valóságot.
- Mr. Corner, örvendek - mondja erős akcentussal, és egyből
olaszra vált. - Rég vártam, ezt a találkozót.
- Üdv - feleli főnököm. Oké, ezt nem lesz nehéz pontosan
lefordítani.
Alig ülünk le, már bele is kezdenek a tárgyalásba. A titkárnő vizet
hoz nekünk, én pedig ácsingózva figyelem a félig töltött kancsót, de
nincs időm inni. A sok beszédtől már az elején kitikkadok, de nem
zökkenhetek ki. A megbeszélés tárgya egy XIX. századi angol királyi
ékszer. Habár Jamesből nem lehet kihúzni a megbízóját, a
tárgyalópartnerünk elejtett félmondataiból erős a megérzésem, köze
van az angol uralkodócsaládhoz. A gyűrű még a második világháború
alatt tűnt el Windsorból. Mr. Corner feladata hitelesíteni és
megegyezni az árról. Számomra érthetetlen, hogy ha a mi
tulajdonunkban van az ékszer, miért kell érte fizetnünk.
A hitelesítést követően egyezkedni kezdenek az árról, én pedig
csak kapkodom a fejem. Úgy röpködnek az összegek, mintha a
Camden Town piacán lennénk. Igyekszem tárgyilagos maradni, de
legszívesebben a képükbe röhögnék. Mégis ki költ ennyit egy tárgyra?
Signor Blanco egyre hevesebb, nehezen viseli James higgadtságát.
Amikor a főnököm harmadjára utasítja vissza az ajánlatát, a férfi
éktelen haragra gerjed, és kiabálni kezd. A hirtelen jött dühkitörésétől
zavaromban elmosolyodom. Nem tudom, mit kéne tennem, csak
szeretnék minél messzebb kerülni ettől az embertől. Signor Blanco
felém pillant, és ráébredek, én válók a következő célpontjává.
- Maga meg mit nevet? Talán viccesnek találja?
- Elnézését kérem, uram. Természetesen nem.
- Egyetlen dolga, hogy fordítson, de úgy tűnik, még arra is
képtelen. - Nehéz magam visszafogni, de nem állhatok le vitatkozni.
Elszámolok magamban tízig, hátha segít lehiggadnom. James kérdőn
pillant rám. Vacillálok, de végül úgy döntök, nem fordítom le neki,
csak finoman megrázom a fejem. Félek, még ő is megharagszik rám,
amiért felbosszantom tárgyalópartnerét.
- Kérem, mondja meg Signor Blancónak, hogy a sértegetéseiért
cserébe kénytelen vagyok még alacsonyabb árat ajánlani. -
Összeráncolom a homlokom. Honnan tudja, hogy engem sérteget?
Talán leolvasta az arcomról. Emiatt képes lenne csökkenteni az áron?
Mozdulatlanul figyelem Mr. Cornert, aki higgadtan ül az asztalnál.
Semmilyen érzelem nem tükröződik az arcán. - Ms. Williams? Kérem
fordítson, nem érünk rá egész nap.
- Igen, elnézést, uram. - James mondata olaszra fordítva nem arat
osztatlan sikert. Signor Blanco még mérgesebb lesz, attól félek,
hamarosan füstölni fog a feje. James azonban ugyanolyan higgadtan
ül, mozdulatlanul és csendben figyeli a másik rohamát. A nyugalma
rám is átragad, már nem zavar a másik férfi viselkedése, enyhe
szánalommal tekintek rá.
- Százhuszonötezer font. Ez a végső ajánlatom - szólal meg
mellettem James. Ahogy lefordítom, Signor Blanco megáll a
járkálásban és Corner arcát figyeli. Látom, ahogy lassan elpárolog a
haragja, és helyét csalódottság veszi át. Lehorgasztott fejjel egyezik
bele az összegbe. James feláll, begombolja a zakóját, kezet fog az
úrral, és szó nélkül távozik a teremből.
Egész hazaúton nem szól hozzám. Szeretnék Lorenzóval
beszélgetni, de teljesen kimerített a tárgyalás, így az ablakon át
figyelem az elsuhanó tájat. Nehezen vallom be magamnak, mennyire
lenyűgöz James tárgyalási technikája. Az arrogancia és elegancia
kifinomult tánca. Már értem, miért mondta Mike tegnap, hogy
mindent úgy kell lefordítani, ahogy mondja. Remélem, megfeleltem
neki. Szeretnék még ilyen megbeszéléseken részt venni. Hazaérve
mögötte sétálok fel a lépcsőn, amikor hirtelen megfordul és a
szemembe néz.
- Köszönöm, jól csinálta.
Tárgyilagos hangja elbizonytalanít, mégsem tudok ellenállni az
örömnek, amit érzek. Dicséretét hallva hatalmas mosolyra húzom a
szám, de nem felelek, csupán bólintok egyet. Csak semmi felesleges
locsogás, ismételgetem magamban.
A sikerélmény boldogsággal tölt el, előkapom a telefonom és
megnyitom a híváslistát. Automatikusan hívnám Dávidét, el akarom
neki mesélni, mi történt. Pár pillanatig ott tartom a kezem a hívás
gomb felett, de hirtelen elönt a düh. Érzem, ahogy a megcsalás okozta
szomorúságom újra hatalmába kerít, ezért elteszem a telefonom és
igyekszem elterelni a gondolataimat. Nem hagyom, hogy elrontsa ezt
a pillanatot. Ez csakis az enyém, és most megünneplem.
 
 KILENCEDIK FEJEZET

Ahogy telnek a napok, úgy mozgok egyre magabiztosabban a

villában. Jamesszel csak a kötelező programokon találkozom,
egyébként vagy nincs itthon, vagy a szobájában gubbaszt. Talán képes
fotoszintetizálni vagy csak simán mások energiájából táplálkozik.
Mr. Davies az elmúlt napokban rengeteg munkával látott el,
szerintem attól retteg, véletlenül öt percig jól érzem magam. Pechére,
a teraszomon ücsörögve, még a munka is könnyebben elviselhető.
Miközben elmerülök egy kiállítás leírásának fordításában, megcsörren
a telefonom. Dávid. A szívem hevesen dobog, elfog a nyugtalanság.
Mióta itt vagyok, most keres először. Kínszenvedés kibírni, hogy nem
beszélhetek vele, de rettegek, milyen érzést vált ki belőlem, ha
meghallom a hangját. Egy ideig figyelem a kijelzőt, aztán mielőtt
meggondolhatnám magam, felkapom.
- Szia - suttogom.
- Sophie - sóhajtja -, tudom, azt ígértem, nem kereslek, de muszáj
hallanom a hangodat. Jól vagy?
- Igen. És te?
- Én szörnyen vagyok. Nagyon hiányzol. Bárcsak hazajönnél.
- Nem mehetek haza.
- Tudom, de olyan nehéz nélküled.
- Akkor nem értékelted, amikor ott voltam melletted - csattanok fel.
Dávid nem válaszol egyből, hallom, ahogy hangosan fújtat.
- Igazad van.
- Nahát! Ezt nagyon nehéz lehetett kimondani - gúnyolódom. Nem
tudom, mi van velem, de elönt a méreg. Meg akarom bántani. Azt
akarom, érezze, milyen, amikor az bántja, akit a legjobban szeret.
- Jobb, ha leteszem, mielőtt olyat mondanál, amit utána megbánsz.
Később beszélünk?
- Nem tudom, majd meglátjuk. Szia!
 Ahogy lerakom a telefont, felpattanok, és kiviharzom a szobából.
Nem bírok ma itthon ülni, talán egy séta Rómában megnyugtat.

⁓
Lorenzo a Termini vasútállomás mellett dob ki. A forgalom miatt
nincs ideje rendesen félrehúzódni, így szinte fékezés nélkül ugrok ki a
kocsiból. Van néhány órám, mielőtt ugyanitt újabb
kaszkadőrmutatvánnyal kell bevetődnöm az autóba. A Via Cavour felé
veszem az irányt. Csak végig kell sétálnom ezen a forgalmas úton, és
a Colosseumnál lyukadok ki. A budapesti Andrássy utat juttatja
eszembe. Az ősz ellenére még mindig rengeteg a turista, de már
kényelmesebben lehet mozogni az utcákon, mint nyáron. A
Colosseumhoz érve egy vidáman fotózkodó szerelmespárt pillantok
meg, a látványra elfintorodom. Anélkül, hogy megcsodálnám az ókori
építményt, továbbindulok. Az emlékműveket elkerülve a csendes
utcácskák irányába veszem az utam. Semmi kedvem a boldog párokat
nézni, akik alig tudják levenni egymásról a kezüket, és minden
utcasarkon megállnak ölelkezni. Próbálom élvezni a több száz éves
házak által szegélyezett macskaköves sikátorokat, amik sokszor
valamilyen rejtett kis térre juttatnak, de csak Dávid és a
telefonbeszélgetésünk jár a fejemben. Hangja visszhangzik a
fejemben, látom magam előtt, ahogy gúnyolódásomra válaszként
lassan kifújja a levegőt. Mi ütött belém? Szánalmasan viselkedtem. Ő
csak beszélgetni akart, én pedig folyamatosan sértegettem. A
beszélgetésünk közben feltörő dühömet átveszi a jól ismert
lelkiismeret-furdalás. Talán vissza kéne hívnom. Elmondhatnám neki,
hogy sajnálom, nem akartam megbántani, én nem ilyen vagyok.
Előkapom a telefonomat, és miközben kikeresem Dávid számát, a
falra pillantva egy apró kiírást látok meg az egyik házon. La Casa.
Ahogy továbbsétálok, észreveszem az ajtót, amin egy tábla lóg. A
mama házi tésztája, minden nap, amíg a készlet tart. Lehet, mielőtt
visszahívom, jobb, ha eszem pár falatot. Visszacsúsztatom a telefont a
zsebembe, és belépek. Apró, zsúfolt étterembe érkezem, tömve van
helyiekkel. Egy férfi kedvesen fogadva lép oda hozzám.
- Üdv a La Casában. Egyedül? - A szótól görcsbe rándul a
gyomrom, de bólintok, ő pedig egy kockás terítős asztalhoz kísér és
elém rak egy étlapot, ami igazából egy papírlap, rajta öt étellel és két
desszerttel. - Először jársz nálunk?
- Igen.
- Szuper! A nevem Marcello, köszöntelek családi éttermünkben.
Szerencséd van, még csak a lasagne fogyott el, a többiből tudok hozni.
Időben érdemes érkezni, anyám főztje Róma legjobbja - miközben
beszél, kihúzza magát. Árad belőle a büszkeség. Mosolyogva
hallgatom. - Tudod már, mit szeretnél, vagy segítsek választani?
- Tudom - vágom rá gyorsan. - Carbonarát, utána pedig tiramisut
kérnék.
- Tökéletes választás - mosolyodik el, majd hirtelen távozik. Még
fel sem fogom, hogy eltűnt, amikor friss fokhagymás kenyérrel,
olívaolajjal és egy pohár borral tér vissza. - Ezt én sütöttem, a ház
ajándéka. Az olívaolajat pedig a rokonainktól kapjuk. Vétek lenne
kihagyni.
Nem tudom, mi ütött belém, de miközben beszél, én már neki is
látok. Török egy falat kenyeret és a tányéromba locsolt olívaolajba
tunkolom. A kenyér frissen roppan a fogam alatt, az olaj az ujjaim
között csordogál. Nem bírom abbahagyni, egyik falatot eszem a másik
után. Marcello még mindig az asztal mellett áll, egyre szélesebb
mosollyal figyeli, ahogy eszem. Felpillantva tányéromból
észreveszem, tekintetétől elfog a szégyenérzet. Óvatosan
visszahelyezem a megcincált kenyérvéget a tányéromba, és gyorsan
megtörtöm a kezem és a szám.
- Elnézést - bukik ki belőlem. Úgy estem neki, mint aki hetek óta
éhezik. Dávid utálja, amikor habzsolok, szerinte gusztustalan. - Csak
még sosem ettem ilyen finom kenyeret.
- Ne, kérlek! Ne szabadkozz! Egy vendéglátósnak nincs ennél
nagyobb öröm. Férfiként pedig állíthatom, nincs szebb egy nőnél, aki
élvezi az életet és az ételeket - kacsint rám a végén, elnézést kér, és
magamra hagy. Figyelem, ahogy egyik asztaltól a másikig sétál, a
vendégekkel beszélget. Nevükön szólítja őket, mond nekik pár kedves
szót. Olyan önfeledt és ártatlan az egész. A bűntudatom fokozatosan
enyhül, érzem, ahogy megkönnyebbülök és megszáll a nyugalom,
amire a gyomrom nagyot kordul. Olyan feszült volt ez az elmúlt
időszak, hogy csak kötelességből, éppen annyit ettem, amivel
kihúztam. Most azonban, amikor beleharapok a frissen, házilag gyúrt
fokhagymás kenyérbe, amit gondosan válogatott olívából készült
olajjal nedvesítek be, újra érzem az ízeket és újra érzem, élek.
Marcello hatalmas adag, krémes carbonarát rak elém, és miközben
nekilátok, lehuppan velem szembe. A meglepetéstől egy pillanatra
még rágni is elfelejtek.
- Ne vágj ilyen képet, csak nem hagyhatom, hogy egy szép hölgy
egyedül egyen.
Az angolok sosem lennének ennyire tolakodóak, de amikor itt
éltem, hozzászoktam, az olaszok nem ismerik a személyes tér
fogalmát. Ök inkább beszélgetnek idegenekkel, csak ne kelljen
egyedül étkezniük, míg mi inkább eszünk egyedül, csak ne kelljen
beszélgetni. Ennek ellenére kifejezetten jólesik a társasága, úgy
érzem, rég nem látott jókedvet hoz az életembe.
- Köszönöm - mondom, bár csoda, ha meghallja, akkora falat
tésztát sikerült bekapnom.
- ízlik?
- Még sosem ettem ilyen finomat.
- Ezt mondtad a kenyérre is.
- Attól még igaz.
Mindketten elnevetjük magunkat, és végre hagy enni, mesélni kezd
a családjáról meg az étteremről. Megtudom, hogy még az apja nyitotta
a helyet harminc évvel ezelőtt, de őt elvitte a rák két éve, azóta
hárman csinálják a feleségével és az anyjával. Néha fáradt, de sosem
hagyná abba. Ez az élete, mondja.
- És te...?
- Sophie - sietek a segítségére.
- Honnan jöttél?
- Londonból.
- Na és kedves Sophie, Londonból. Mi járatban Rómában?
- Üzleti út, mondhatni - nehezen jönnek a szavak, a tészta, amit
rágás nélkül habzsoltam be, megduzzad a gyomromban, én pedig a
székemen hátradőlve próbálok ébren maradni.
- El ne aludj, még jön a desszert.
- Nem bírom, meghalok.      \
 - Hát nem ez a legédesebb halál? - teszi hozzá nevetve, elviszi a
tányéromat, és eltűnik a konyhában.
Mire végzek a tiramisuval, fizikai képtelenségnek tűnik a mozgás.
Még szerencse, hogy van fél órám, mielőtt Lorenzo felvesz, lesz időm
egy kicsit lesétálni. Kérem a számlát, ám Marcello csak megrázza a
fejét.
- A ház ajándéka.
- Micsoda? De miért? - a megdöbbenéstől tátva marad a szám.
- Olyan bánatos voltál, kedves Sophie, Londonból. Az élet néha
nehéz, de nem felejthetjük el élvezni az apró örömöket, mint egy
finom tészta vagy egy jó társaság - csap a mellkasára.
- Ezt nem fogadhatom el.
- Elfogadhatod és el is fogod. Szeretettel adtam. Cserébe ígérd
meg, meglátogatsz még minket.
- ígérem!
Hazaérve egyből a szobámba vonulok, muszáj aludnom. Habár
még csak kilenc óra, de úgy dőlök ki, mint egy zsák, amit homok
helyett tésztával és cukorral tömtek ki.

⁓
A korai fekvés miatt már reggel hatkor ébren vagyok. Egy ideig
ücsörgők a szobámban, majd úgy döntök, leosonok a konyhába. Mióta
itt vagyok, még nem ittam lattét, így nekilátok, hogy keressek a
szekrényekben valamit, amiben tejet forralhatok.
- Jó reggelt, Sofía! - Aurora hangja váratlanul ér, az ijedtségtől az
edény kirepül a kezemből, méterekkel mellettem landol. A csendes
házban bombaként robban a hangja. Meglepetten nézünk egymásra,
aztán egyszerre felnevetünk.
- Jó reggelt, Aurora! Mi a mai program?
- Épp a piacra készültem, hogy bevásároljak a reggelihez és a
vacsorához.
- Önnel tarthatok?
- Hova, a piacra? Pihenjen csak, kisasszony, korán van még ilyen
programokhoz.
- Kérem, Aurora. ígérem, nem lábatlankodok.
Erre kedvesen mosolyogva bólint.
 Lorenzóval hárman indulunk el, olyan vagyok a hátsó ülésen, mint
egy izgatott kisgyerek. Egész úton beszélgetünk, mesélnek nekem a
mindennapjaikról, hogy vigyázzak, mert a Pedro nevű eladó mindig
felfele alkudja az árakat a turistáknak, és ne hagyjam ki Giana
narancsait, mert annál bizony sosem ettem finomabbat. Amikor
megérkezünk, Aurora karon fog és minden kofának bemutat.
- Pedro, ő itt Sofía. Angliából jött, de nem árulhatod neki
drágábban a sonkádat, megértetted? - miközben beszél, fenyegetően
felemeli az ujját, de a szeme elárulja, csak bolondozik. Nem akarom
kijavítani, hogy a nevem igazából Sophie, tetszik az olaszos kiejtése.
- Nahát, mit nem mondasz, Aurora. Sosem tettem ilyet, aljas
rágalom.
- Dehogy rágalom, mindent drágábban adsz a turistáknak - kiabálja
oda nevetve a zöldséges stand mögül egy ősz hajú, bronzbarna bőrű
idős férfi.
- Na, hogy lássátok, kivel van dolgotok, bármelyiket választja a
kishölgy, egy szeletet ingyen kap hozzá.
Miközben a sonkákat vizsgálgatom, a szemem sarkából mozgást
érzékelek, így gyorsan odanézek. Utolsó pillanatban rántom félre
Aurorát a standok között száguldozó robogó elől. A piacon mindenki
egyszerre hördül fel, kiabálnak és a kezükkel mutogatnak a
robogósnak, habár az már rég továbbállt.
- Ezek a suhancok, állandóan ezzel szórakoznak - morogja kusza
bajusza alatt, Pedro. Aurora még mindig kicsit sápadt, de rám
pillantva fokozatosan megnyugszik.
- Köszönöm, Sophie, hogy megmentettél - mondja, nekem pedig
felragyog az arcom a hirtelen jött tegeződéstől. Utálok magázódni.
Miután mindent megvettünk, hazamegyünk, és miközben
kipakolunk, ellenőrzőm a naptáram, bár kívülről tudom a
megbeszélések időpontját. Ma az egész napom üres.
- Sok munkád van? - kérdezi Aurora.
- Hát a londoni irodámból küldenek anyagokat, de semmi kedvem
egész nap a laptop előtt ülni.
- Ha gondolod, segíthetsz nekem.
- Tényleg? Biztos vagy benne? Egyáltalán nem tudok \ főzni.
 - Mi az, hogy nem tudsz? - csapja le az asztalra döbbenten a
sötétlila padlizsánt, ökölbe szorított kezét a csípőjére teszi. Olyan,
mintha megfeddni készülne. Látom az arcán, számára
elképzelhetetlen, hogy egy harmincéves nő képtelen legyen erre, én
azonban mindig is utáltam. Bevásárolni, előkészíteni mindent,
megfőzni és elmosogatni, egyszerűen túl sok macera. Gyorsabb, ha
rendelek valamit, vagy beülünk valahova vacsorázni. Aurora ezt nem
értené meg, így csak megvonom a vállam.
- Így alakult - mondom mosolyogva a falfehér nőnek. Szórakoztat
heves reakciója.
- Ezen ideje változtatnunk. Majd én megtanítalak.

⁓
Vacsoránál Mike bizonytalanul méregeti a céklás rizottót, amit elé
raktunk. Nem mondom, hogy könnyű menet volt. Kevergetni a rizst,
figyelni, ne főjön el a leve. Otthon mindig készen veszem, csak fel
kell melegíteni a mikrobán. Bár össze sem hasonlítható ezzel.
- Ezt te főzted? - néz rám Mike.
- Nyugi, Aurorával. Ő csinálta főleg, én csak segítettem. - Látom,
ahogy megkönnyebbül, mire játékosan rácsapok a vállára. - Ne vágj
ilyen képet, légy szíves!
Amióta megérkeztem, ha nem a városban vagyok, akkor a
vacsorákat általában Mike társaságában töltöm. Megkedveltem. Evés
közben mesél a családjáról és barátjáról, Johnról, akivel már három
éve vannak együtt.
Az egyetlen ember, akivel eddig nem sikerült kapcsolatot
kialakítanom, az, aki miatt itt vagyok. Aurorától annyit tudtam meg,
hogy boldogtalan gyerekkora volt, az apját nehéz természetű
emberként ismerték. Amikor itt voltak, Aurora és Lorenzo próbáltak
minél több időt vele tölteni. Mivel nekik nincs gyerekük, ezért úgy
sejtem, egy kicsit James pótolta ennek hiányát. Bár szerintem még
mindig úgy viselkedik, mint egy durcás tinédzser. A szobájába
zárkózik, a környezetemben mindig hallgat. Remélem, a továbbiakban
sem kell a kötelezőnél több időt vele töltenem.
 
 TIZEDIK FEJEZET

A kedvenc fonott fotelomban ücsörgők az erkélyen, aminek párnáját

ugyanolyan virágok és madarak díszítik, mint a szobám falát.
Finoman végigsimítom a szék karfáját, kézbe veszem a telefonomat és
megpillantom a dátumot. Már egy hete itt vagyok. Mélyet szívok a
reggeli friss levegőből, miközben megnyitom az üzeneteimet.
Emily pár napja megismerkedett egy férfival. Először
komolytalannak tűnt, de ahogy egyre többet mesél róla, kezdem úgy
érezni, ez a fiú más lesz, mint a többi. Emilyt megnevetteti és boldog,
nekem pedig csak ez számít. Örülnék neki, ha végre
megtapasztalhatná az igaz szerelmet. Válaszolok neki, és írok
anyunak is. Beszámolok a mai terveimről és küldök fotókat a városról,
valamint az esti főzésem végeredményéről. Azután felmegyek az
Instagramra, és megosztok egy képet, amin Aurorával büszkén
mutatjuk be aznapi alkotásunkat. Szeretem ezt a képet. Átöleljük
egymást és teli szájjal nevetünk, miközben előttünk az asztalon
gőzölög a hatalmas vasedényben órákon át főtt marhahús. Lorenzónak
nehezen ment a fotózás, folyamatosan morgolódott a kép készítése
közben, azért nevettünk olyan jóízűen. Aurora tőlem egy fejjel
alacsonyabb, őszes hajú húsos asszony, napbarnított bőre tele
anyajegyekkel, cserzett keze szorgos múltról árulkodik, de hollófekete
szeme mindig vidáman csillog. Pár másodperccel később már meg is
érkezik az első kedvelés a képre, Dávidtól. A múltkori hívása óta nem
beszéltünk. A reggeli piacozások utáni közös főzések, na meg az esti
vacsorák segítenek abban, hogy ne érezzem magam magányosnak, de
még így is rengeteget gondolok rá. Sokszor automatikusan nyúlnék a
telefonhoz, el akarom mesélni neki, aznap milyen finomat főztem,
vagy milyen jól sikerült a tolmácsolás. Az esték a legnehezebbek,
amikor minden elcsendesedik, és egyedül maradok a gondolataimmal
és a hiányával.
 Bezárom a telefonom, felkapom a köntösöm és leszaladok a
konyhába kávét főzni. Remélem, segít elhessegetni Dávidról a
gondolataimat. Amikor elkészülök, úgy döntök, ma kivételesen nem
az erkélyemre vonulok vissza, hanem kimegyek a medence partjára.
Még korán van, hat óra sincs, az egész ház alszik. Ezek a percek
aranyat érnek.
Kilépve a teraszra látom, hogy valaki erős karcsapásokkal szeli a
medence vizét. Mire leérek a lépcső aljára, már azzal is tisztában
vagyok, ki az. Gyorsan megfordulva megpróbálok eliszkolni, amikor
James hangját hallom meg a hátam mögül.
- Jó reggelt, Ms. Williams - köszön rám, miközben a medence
lépcsője felé úszik.
- Jó reggelt, Mr. Corner.
A francba. Vajon, ha nagyon erősen koncentrálok, képes vagyok
láthatatlanná válni?
- Felébresztettem?
- Nem, korán kelő típus vagyok. Csak egy kávét csináltam
magamnak - mutatom fel gigantikus méretű bögrémet.
- Az kávé? - kérdezi nevetve. Na, helyben vagyunk, megint a
szokásos nóta. Még egy ember, aki kigúnyol ezért. Válaszként csak a
szememet forgatom. - Nyugodtan jöjjön közelebb, én már végeztem.
Miközben kisétál a medencéből, akaratom ellenére végigszalad a
szemem a testén. Ahogy felfele siklik a tekintetem, megakad a szíve
felett elterülő tetováláson. Majdnem félrenyelem a kávét, annyira
meglepődök. Sosem néztem volna ki Mr. Karótnyeltből, hogy a tenger
hullámai köszönnek vissza a testéről. A medence vízétől még
különlegesebb, ahogy nedves mellkasán a hullámok táncolnak,
miközben felém sétál. Az elegáns öltönyöktől még fel sem tűnt,
milyen kidolgozott testet rejteget alatta. Nem mintha a kötelezőnél
többször ránéznék.
- Minden reggel úszik? - kérdezem, mert muszáj valamivel
elterelnem a figyelmem. így is az illendőnél tovább bámultam.
- Igyekszem. Általában akkor jövök, amikor Aurorával a piacra
mennek, de ma sok dolgom lesz, ezért előrébb hoztam.
- Tud a reggeli piacozásokról?
 Arra már rá se kérdezek, hogyan képes ilyen hidegben úszni, alig
van húsz fok. Gondolom, akinek nincsenek érzései, arra a hideg se
hat.
- Természetesen. Mindenről tudok, ami a házamban történik.
Aurora nagyon kedveli magát. Azt mondja, remekül szórakoznak.
Örülök, ha valaki foglalkozik vele. - Megáll előttem, és határozottan a
szemembe néz. Egészen fel kell emelnem a fejem ahhoz, hogy tartani
tudjam a szemkontaktust, de nem hátrálok meg. Fura ilyen közelről
látni az arcát. Orromba kúszik a bőréből áradó klór illata, ami a
medencében ragadt rá. Kék szeme szinte világít. A tekintete ide-oda
cikázik. Olyan, mintha valamilyen kérdésre keresné a választ a
szememben. Alig észrevehetően megrázza a fejét, megkerül és elindul
a ház felé. Hangosan fújom ki a tüdőmbe rekedt levegőt.
Amikor fellép az első lépcsőfokra, megfordul és hátraszól.
- Ma este egy jótékonysági gálára megyünk, hétre készüljön el. Ha
nincs estélyi ruhája, nyugodtan vegyen egyet. Az ára miatt ne
aggódjon - az utolsó mondat közben megfordul, és sietősen távozik.
Percekig mozdulatlanul meredek utána, hirtelen leesik, amit
mondott. Estélyi ruha? Remek. Láttam az időpontot a naptárban, de
azt hittem, ez is csak egy sima megbeszélés lesz. Remélem, Mike ráér,
mert fogalmam sincs az olasz jótékonysági gálákról és a kötelező
viseletről. Oh, hogy mennyire utálok vásárolni!
Miután James távozik, pár percig ott maradok a medence partján,
de amint megbizonyosodok róla, hogy visszatért a lakrészére,
felszaladok a szobámba. Besétálok a gardróbba, és megvizsgálom a
ruháimat. Habár tudtam, mit találok odabent, csalódottságomban
nagyot sóhajtok. Erős jóindulattal se lehetne ezeket estélyinek
titulálni. Amíg Mike-ra várok, hogy felébredjen, ölembe kapom a
laptopom és az interneten nézelődöm megfizethető árú boltok után.
Tudom, James azt mondta, ne nézzem az árát, de erre képtelen
vagyok. Egyszer csak rábukkanok egy boltra, ahol a képek alapján az
én stílusomnak megfelelő ruhák vannak, halandó lények számára
megfizethető árakon. Miközben lejegyzetelem a címét a butiknak,
megcsörren a telefonom. Anélkül, hogy a kijelzőre néznék, felkapom.
- Igen, tessék?
- Szia, Sophie! - A hangjától összeszorul a torkom.
 - Dávid... - bukik ki belőlem válaszként. Folytatnám, de nem
tudom, mit mondhatnék neki. Képtelen vagyok ülve maradni, így
lassan felállók és kisétálok az erkélyre. A kert látványa kicsit
megnyugtat.
- Tudom, a múltkori beszélgetésünk nem sikerült jól, de nem bírom
ki, hogy ne halljam újra a hangodat.
Még mindig a szavak hiányával küzdők, ezért csak bólintok egyet.
Olyan, mintha látna, mert egy pillanat után folytatja.
- Úgy tűnik, jól érzed magad ott. Hogy vagy? Nagyon szép
helyeken jártál.
Ahogy csukott szemmel a hangját hallgatom, magam elé képzelem.
Látom, amint a nappalink közepén mászkál, egyik keze a tarkóján
pihen. Mindig ezt csinálja, ha valamire koncentrál. Eszembe jut
mézszőke haja, ami finoman a szemébe lóg. Hiányzik a tapintása, bár
megérinthetném.
- Jól vagyok. A munka igazi kihívás, de élvezem. Lakik itt egy
hölgy, Aurora, ő nagyon kedves. Főzni tanulok tőle, és minden
hajnalban kimegyünk a piacra.
Megered a nyelvem, legszívesebben mindenről beszámolnék neki.
Túl sok ideje játszom már a jégkirálynőt, ami minden nappal egyre
nehezebb.
- Láttam a képeket. Gyönyörű vagy! - Hallom, ahogy lassan kifújja
a levegőt. - Nagyon hiányzol.
Épp egy könnycsepp gördül le az arcomon, amikor meghallom,
ahogy a fal túloldalán Mike zuhanyozni kezd. Ez visszaránt a jelenbe.
Eszembe jut, hol vagyok, és mi a célja az utazásomnak. Kiűzi a
fejemből az előbbi gondolataimat, hirtelen eltűnik Dávid, amint a
nappalinkban áll, már nem akarom megérinteni a haját, nem látom,
amint a tarkóját dörzsöli.
- Mennem kell. - Mielőtt bontanám a vonalat, habozok. A korábbi
beszélgetésünkkel ellentétben most nem akarom megbántani, ezért
mentségként hozzáteszem. - Rengeteg dolgom van ma.
- Persze, hogyne! A munkád. Szia, Sophie, örülök, hogy
beszéltünk!
„A munkád.” Dávid szerint a tolmács szakmai nem igazi munka.
Ezt most is kihallottam abból, ahogy ezt a szót mondja. Eszembe jut,
ahogy nevetve magyarázza a kollégáinak, hogy nehezen hívható
karriernek az, ha az ember más nyelven beszélget. Az emlék
felidézésére düh kúszik fel a bőröm alatt. Képzeld, Dávid, igenis
munka, mondom ki hirtelen hangosan. Szerintem csodálatos, hogy egy
tolmács országokat, kultúrákat és nemzeteket köt össze, hoz közel és
ismertet meg egymással.

⁓
Amikor Aurorával megérkezünk a piacra, még mindig a reggeli
telefonhíváson jár az eszem. Kiszállok a kocsiból és elindulok a
standok között. Aurora finoman belém karol.
- Mi történt, te lány? - kérdezi szelíden.
- Oh, igazán semmi, Aurora, csak az esti gálán jár az agyam.
Vásárolnom kell egy ruhát, aminél még egy fogászati beavatkozás is
jobb programnak bizonyul. - Szuper, már a ruhavásárlás miatt is
idegeskedhetek.
Aurora nem válaszol, gyanakodva méreget. Tudja, hogy nem
mondtam igazat. Nem sokáig állom a tekintetét, lehunyom a szemem,
hangosan kifújom a levegőt. Ellépek tőle, és egy narancsot
szagolgatok, amikor hirtelen megered a nyelvem.
- A barátom felhívott ma reggel.
- Á, tehát van barátod? - kérdezi mosolyogva.
- Na látod, ez egy nagyon jó kérdés. Két hete ilyenkor még egész
biztosan volt. Most viszont? Fogalmam sincs. Mindig tökéletesnek
hittem a kapcsolatunkat, de amióta itt vagyok... - ahelyett hogy
befejezném, csupán megrántom a vállam. Úgy érzem, szavak nélkül is
tudja, mire gondolok. Ebben az ismeretlen közegben egész más
megvilágításban látom az otthon történteket.
- Értem. Hát először is, az a fiú, aki téged futni hagy, egy
megátalkodott bolond - simítja meg kedvesen az arcom, mire
válaszként belehajtom fejem a tenyerébe. - Ha érdekel egy ilyen
vénasszony tanácsa, akkor élvezd ki ittléted minden percét. Ne hagyd,
hogy beárnyékolják a mindennapjaidat olyan dolgok, amik több ezer
kilométerre vannak. Gyönyörű vagy, kedves és szemtelenül fiatal. Ha
ő az igazi, akkor megvár.
 Amikor befejezi, meghatódottan odahajolok hozzá és nyomok egy
puszit ráncba borult arcára. Igaza van. Dávid bemocskolta az otthoni
életem, de az ittenit nem engedem, hogy elrontsa.
Amikor hazaérünk a piacról, felszaladok Mike szobájába és szinte
rátöröm az ajtót. Szerencsére nem kell sokáig győzködnöm, gyors
reggeli után már úton is vagyunk Róma belvárosába. Remélem,
sikerül találnunk valamit.

⁓
Az órára pillantva látom, nem sokkal múlt fél hét, és szinte teljesen
készen vagyok. Mint mindig, megint túl korán álltam neki készülődni.
Lezuhanyoztam, megmostam a hajam, és közben spanyol zenéket
hallgatva hangolódtam az estére. Már csak a ruhám lóg a fogason, arra
várva, hogy rám simulva megmutathassa magát a nagyvilágnak. Mike
nélkül sosem mertem volna megvenni. Sokkal merészebb, mint
amilyen én vagyok, de hosszas unszolást követően beadtam a
derekam. A hajam hullámosán omlik a hátamra, egyik oldalt egy
csattal tűztem fel. Visszafogott sminket viselek, de a vörös rúzsnak
nem tudok ellenállni. Nem emlékszem, mikor viseltem utoljára. A
szatén köpenyemben átsétálok a gardróbba, és miközben a ruhát
csodálom, felcsendül Ricky Martin ezeréves slágere, a Livin' La Vida
Loca. Valóban őrült életbe csöppentem, mosolyodom el. A londoni
életem olyan távolinak tűnik ebben a pillanatban. Ha csak
átmenetileg, de újra boldognak érzem magam. Először csak finoman
kezdek el mozogni a latinos ritmusra, de fokozatosan belelendülök, és
hangosan énekelve, őrült csípőrázással táncolok ki a gardróbból a
szobámba.
- Talán zavarok? - A hang hallatán megdermedek, lassan felé
fordulok, azt remélve, közben megnyílik alattam a föld, és eltűnhetek
az engem vizslató ridegkék szempár elől.
- Mit keres itt? Nem illik rátörni másokra az ajtót! -próbálok
határozottan szólni, miközben tombol bennem a harag és a
szégyenérzet. James le se tagadhatná, mennyire jól szórakozott az
előbbi jeleneten.
- Többször is kopogtam, de már értem, miért nem nyitott ajtót. -
Muszáj letörölnöm a képéről azt az önelégült mosolyt valahogy.
 - Tehát ha nem kap választ, akkor az maga szerint igent jelent? -
Miközben beszélek, egyik szemöldökét felhúzva, nyugodtan
végigmér.
- Szokott mást is viselni, vagy csupán köntösben érzi jól magát?
- Elnézést, nem számítottam arra, hogy engedély nélkül belép a
szobámba - húzom össze magamon még szorosabban a szatén
anyagot.
- Nem léptem be - mutat rá a küszöbre. Kint áll a folyosón. -
Egyébként csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, mennyi időre van
még szüksége. Nekem még át kell öltöznöm, de fél óra múlva
indulhatunk.
- Hét órára kész leszek, ahogy kérte - de most már igazán
eltűnhetnél innen, morgom magamban.
- Rendben. Hétkor találkozunk a bejáratnál, Shakira - mielőtt hozzá
vághatnám az első tárgyat, ami a kezem ügyébe kerül, sarkon fordul
és elviharzik. Shakira, az agyam eldobom.
Amikor újra bezárul az ajtó, oldalra lépek, és kikapcsolom a zenét.
Azt hiszem, egy életre elment a kedvem a tánctól. Elvörösödve
sétálok vissza a gardróbba. A szégyenérzettől elönt a méreg. Oké,
hogy ez az ő háza, de mégiscsak udvariatlanság kopogtatás nélkül
benyitni. És még volt képe kinevetni. Sosem értettem, hogyan lehet
mások kárára szórakozni. Amikor felveszem a ruhámat, még mindig
van tíz percem, így kiülök az erkélyre. A nap már lemenőben van,
gyönyörű színekben játszik az udvar. A narancssárga égboltot
kémlelve megnyugszom. Ebben a pillanatban ráébredek, most láttam
először nevetni. Gunyoros mosolyát már többször rám villantotta, de
ez más volt. A szeme és ajka mellett markáns ráncok jelennek meg,
amitől igazán férfiassá válik a mosolya. A gondolattól megrázom a
fejem. Meglátom az órát, ami egy perc múlva hetet mutat. Felállók,
veszek egy mély levegőt. Ideje munkához látni.

⁓
Mielőtt kilépek az ajtón, vetek egy utolsó pillantást magamra a
tükörben. A szemfesték kihangsúlyozza dióbarna szemem, míg a piros
rúzs szinte ékszerként csillog ajkamon. Idegenként hat, de tetszik a
látványa. Földig érő, fekete ruhám finoman öleli körül a testem.
Végigsimítok a derekamon, miközben lassan körbe fordulva minden
részét megvizsgálom a tükörben. Elöl zárt, hátul azonban majdnem a
derekam aljáig kivágott. Még mindig nehéz elhinni, hogy rábeszélt
Mike, és meg mertem venni. Dávid mérges lenne, ha tudná, mit
viselek. Nélküle sosem vehettem fel merészen kivágott ruhát. Nem
szereti, ha más férfiak szemet vetnek rám, anélkül hogy tudnák, hozzá
tartozom. Ő bezzeg szemet vethetett más nőre. A gondolatra elönt a
düh, ezért egy pillanatra megállók, meg kell nyugodnom. Ez az este
nem róla és rólam szól. Dolgozni vagyok itt, annak megfelelően kell
viselkednem. Veszek egy mély levegőt, felkapom a magas sarkú
cipőmet, a kistáskámat, és elindulok.
James mély hangját már azelőtt hallom, hogy az előszobába vezető
lépcsőre fordulnék. Miközben lefelé sétálok, finoman a korlátba
kapaszkodom. Még mindig bizonytalan vagyok a
ruhaválasztásomban. Mi van, ha túl sok? Ha nem lesz vele elégedett
Mr. Corner?
A cipőm kopogásának hangjára, James felém fordítja a fejét, és
hirtelen abbahagyja a beszédet, amitől elfog a pánik. Nem tetszik
neki? Mike meglepődve néz fel a füzetéből, James arcát megpillantva
ő is felém kapja a tekintetét. Hatalmas, elégedett mosoly terül szét az
arcán, amitől kicsit megnyugszom. Visszanézek Jamesre, aki még
mindig engem figyel. Bárcsak megjelenne egy kósza érzelem az
arcán. Azt se bánnám, ha utálná, csak tudnám, hogy mire gondol.
Amikor melléjük érek, zavaromban elmosolyodom, és biccentek. Nem
tudom, mihez kezdjek a hirtelen jött figyelemmel. James tekintete egy
pillanatig még elidőzik rajtam, majd visszafordulva Mike felé,
lediktálja neki a maradék utasításokat. Amikor befejezi, a karját felém
nyújtva újra rám tekint.
- Készen áll, Shakira? - Hát ezt komolyan nem hiszem el, morgok
magamban. Lenézek a karjára, némi hezitálás után finoman belé
karolok.
Az út viszonylag csendes, James javarészt a telefonját nyomkodja,
így összerezzenek, amikor megszólal mellettem.
- A jótékonysági gálát, amire hivatalosak vagyunk, Róma egyik
befolyásos családja szervezi. Az esemény célja a szegény árvák
megsegítése. - A valóságban persze egy újabb indok, hogy drága
ruhákba öltözhessenek és túlértékelt pezsgőket fogyasszanak, teszem
hozzá magamban. - A gálát szervező Alberto Rossi egy nemrég
vásárolt festményen szeretne továbbadni. A vevő kért fel,
ellenőrizzem, eredeti-e a festmény.
- És, mi a tippje? - kérdezem, kicsit incselkedve. Talán a ruha teszi,
vagy a tudat, hogy épp egy római gálára vagyok hivatalos, de
jókedvem van.
- Nem szoktam tippelni - mondja gúnyosan, amitől egyből leolvad
arcomról a mosoly.
Az út további részében teljesen elveszi a kedvem a beszélgetéstől.
A szememet forgatva megállapítom, Mosoly Kapitány megint leszállt
közénk örömet fakasztani.
Amikor belépünk az ajtón, Corner udvariasan maga elé enged.
Ahogy mögém lép, hallom, hogy erősebben fújja ki a levegőt. Most
vette észre a szinte teljesen fedetlen hátam. Habár tudom, reakciója
pusztán a ruhámnak szól, azért elégedett mosolyra húzom az ajkam.
Végre, egy érzelem.
A villába belépve egy köpcös, enyhén verejtékező, idősebb férfi
lép oda hozzánk.
- Signor Corner, örülök, hogy el tudott jönni. Azt hittem, az utolsó
pillanatban megint lemondja. - Erős akcentussal, de angolul beszél,
miközben karjával drámaian hadonászik.
- Üdvözlöm, Signor Rossi - látszik Albertón, hogy várja a szokásos
udvarias csevejt, James azonban nem kíván ennél többet hozzátenni.
- És mondja csak, ki a bájos kísérője? - fordul felém végül.
- A hölgy Ms. Sophie Williams, a tolmácsom.
Kezet fogunk, miközben olaszul bemutatkozom. Legyen valami
értelme annak, hogy eljöttem. Signor Rossi megcsókolja a kézfejem,
majd tovább szorongatva, folyamatosan méreget. Egyre
kellemetlenebből érzem magam, de szó nélkül tűröm. James
megköszörüli a torkát, mire végre elenged. Észrevétlenül próbálom a
tenyeréről rám ragadt izzadságot a ruhámba törölni. A háttérben egy
éles hang csendül fel, mint egy riasztó vijjogása.
- Elnézést. Úgy hallom, a feleségem hívat - mondja Alberto, mire
meglepetten Cornerre pillantok. Ez a zaj egy emberből jön? Jamesnek
is elkerekedik a szeme, mindkettőnk arcán apró mosoly jelenik meg. -
Kérem, fáradjanak át oda. Látják azt az ajtót, a szalon túloldalán? Ott
van az irodám, pár perc múlva csatlakozom önökhöz.
A gála helyszíne a Villa Veneziához hasonló, de hiányzik belőle a
kifinomultság és az ízlés. Míg Jamesnél csupán egy-két, dekoratívan
elhelyezett festmény van, itt látszik, nem a művészet szeretetét, hanem
a gazdagságot próbálják kihangsúlyozni. Kérkednek.
Ennek a villának jóval nagyobb a szalonja, mint amit Jamesnél
megszoktam. Inkább hasonlít egy teremre, amely zsúfolásig van
pakolva műalkotásokkal, a falakon és a parketten egyaránt. Zavarba
ejtő hajkoronák, sminkcsodák és ruhaköltemények suhognak el
körülöttem. James egy lépéssel előttem halad, én pedig őt követve
figyelem, milyen hatással van az emberekre. Szinte minden szem
rászegeződik, ahogy határozottan vonul előttem. Menetelésünket egy
magas, elegáns hölgy zavarja meg, akinek parfümfelhője percekkel
megjósolja érkezését. Még a szemem is könnyezni kezd az édes
illattól.
- Mr. Corner, hát eljött. - A mondat közben már nyújtja a kezét,
várva, hogy James megcsókolja. Az egész olyan mesterkélt, nehezen
állom meg, hogy ne forgassam a szemem, míg a nő hízelgő hangjától
enyhe undor fut át az arcomon.
- Örvendek, Mrs. Hastings!
- Hogy van? Alig látjuk már köreinkben - lebiggyeszti az ajkát,
ahogy az utolsó szavakat kiejti. Úgy érzem magam, mintha egy
arisztokratákról szóló, rosszul megírt filmet néznék.
- Sok dolgom van - válaszolja ridegen, de aztán mély levegőt vesz
és egy mosolyszerűség kíséretében, már kedvesebb hangon
hozzáteszi. - A festmény vizsgálatára azonban nem mondhattam
nemet.
- Mint tudjuk, Signor Rossi ízlése hibátlan, de nem lehetünk elég
biztosak magunkban, mielőtt ilyen értékű képet vásárlunk - kacag fel,
miközben finoman végigsimítja James karját. Fogadni mernék, hogy a
képvásárlás csupán kifogás volt Mrs. Hastings számára, hogy a nála
legalább tíz évvel fiatalabb Cornert fogdoshassa. Karvalyorrától és
éles pillantásától a hideg futkos a hátamon, finoman arrébb araszolok.
Mrs. Hastings, mintha eddig észre se vett volna, hirtelen rám villantja
szemét és alaposan végigpásztáz. Olyan, mint egy boszorkány, aki a
lelkem titkát próbálja kikutatni.
- És ön, kedvesem? Mr. Corner kísérője? - Mosolyogva beszél,
mégis kiráz tőle a hideg.
- Sophie Williams - mutatkozom be. - Tolmácsként dolgozom Mr.
Cornernek. Egyéb pozíciót nem kívánok betölteni - teszem hozzá
mosolyogva. Méghogy Mr. Corner kísérője! Mit képzel, mi vagyok
én, valami eszkortlány?
Mrs. Hastings szemmel láthatóan megnyugszik, és mintha ott se
lennék, belekarol Jamesbe, így indulnak el a terem másik végében
elterülő hatalmas ajtó irányába. Utasítás hiányában csendben ballagok
mögöttük. Megsértődhetnék, de kifejezetten jólesik a láthatatlanság.
Kívülállónak érzem magam, a mesterkéltség és képmutatás világában,
és egy kicsit félek a nőtől. Remélem, hamar letudjuk a munkát és
mehetünk haza.
Az ajtónál nem kell sokat várnunk Signor Rossira, aki kedvesen
beinvitál minket.
- Ez hamisítvány. - Amikor percekkel ezelőtt bejöttünk a szobába,
James elhalkult és közelről kezdte el megvizsgálni a festményt.
Feszülten vártuk, hogy megszólaljon, de a kijelentésétől mindannyian
ledöbbenünk. Mrs. Hastings szorosan James mellett áll, és ahogy
meghallja főnököm szavait, önelégült mosolyra húzza keskeny száját.
Közben az egyre ingerültebb Signor Rossit bámulja, kissé kárörvendő
arccal.
- De hát az nem lehet, nagyon drágán vettem, és a papírjai is itt
vannak, hitelesek.
Látom, ahogy apró verejtékcseppek jelennek meg szegény signore
homlokán. Biztos kisebb vagyont bukott. Talán tényleg jobban járt
volna, ha eljótékonykodja az összeset. Az idegességtől egyből olaszra
vált, amit eszméletlen tempóban pörget, alig tudom utolérni a
fordítással.
- Nem tudom, mi egyebet mondhatnék még. Ez biztos nem az
eredeti - zárja le James a megbeszélést, és Mrs. Hastings oldalán
távozik az irodából.
Megsajnálom szegény öreget, aki még mindig értetlenül áll, ezért
megköszönöm a meghívást, megdicsérem az otthonát, majd James
után indulok.
- Tudtam! Tudtam! Nem lehet megbízni Rossiban. Nem vagyok
műszakértő - mondja a nő, de látszik rajta, pontosan annak gondolja
magát de éreztem, hogy valami nincs rendben. Pontosan ezért van
magára szükségünk, James...
- Nem szomjas? - fordul felém Corner hirtelen, a nő szavába vágva.
Finoman elmosolyodva bólintok. Eszméletlenül szórakoztat Mrs.
Hastings döbbent arca. Biztos nem gyakran szakítják félbe. - Jöjjön,
igyunk valamit.
Elköszönünk az asszonytól és a táncparkett széléhez lépünk. A
mellettünk elsétáló pincér tálcájáról két pezsgőspoharat emel le, az
egyiket felém nyújtja. Koccintunk. A poharába kortyolva a táncoló
tömeg felé fordul, én viszont, az este folyamán először, alaposan
végigmérem. A fekete szmokinghoz egy - számításaim szerint -
piszkosul drága órát visel. Hófehér inge élére vasalva,
csokornyakkendője rendezetten öleli körbe a nyakát. Fekete haja
hátrasimul, csak egy tincs lóg az arcába. Mintha megérezné, hogy
nézem, odanyúl, és finoman hátraigazítja a többi mellé. Kék szeme
meg-megvillan, ahogy a táncolókat figyeli. Miközben simára
borotvált arcát kémlelem, eltöprengek az irodában történteken.
Lenyűgöző volt, ahogy odahajolt a kerethez és zsebre dugott kézzel,
aprólékosan végignézte a festményt, és úgy közölte a százezreket érő
tényt, mintha egy doboz tejről beszélne.
- Honnan tudta? - bukik ki belőlem a kérdés. Meglepetten tekint
rám. Végigmér és közelebb hajol.
- Őszintén érdekli? - bólintok. Nagy levegőt vesz, amit lassan fúj
ki, leheletét érzem az arcomon. - Rendben elmondom, ha megígéri,
hogy köztünk marad.
Arca komoly, szigorú tekintettel méreget. Kíváncsiság ébred
bennem, ezért enyhén kipirult arccal bólintok újra.
- Ez amolyan hatodik érzék. A festmények beszélnek hozzám.
- Tényleg?
Ahogy kiejtem a kérdést a számon, már megbánom. Lehunyom a
szemem, legszívesebben visszatekerném az időt. Komoly arca miatt
hirtelen bármit elhittem volna. Sikerült magamat leégetnem. Újra.
 - Természetesen nem - mondja tettetett komolysággal, de örömében
csillog hidegkék szeme. - Sajnos nem vagyok festményekkel suttogó,
bár igazán hasznos képesség lenne.
A szégyenérzetem haragra lobban, gondolkodás nélkül sarkon
fordulok és elindulok. Pár lépést tudok csak tenni, amikor elém áll.
- Bocsásson meg, de nem hagyhattam ki. Roppant szórakoztató
arcot vágott - mondja mosolyogva.
Válasz nélkül megpróbálok újra elindulni, amikor ismét elállja az
utam. Számba veszem annak lehetőségét, hogy a poharam tartalmát az
arcába borítom, amikor újra beszélni kezd.
- Első ránézésre kiváló munka, de közelről megvizsgálva hamar
kitűnik, hogy épp a legfontosabb részletekre nem figyeltek oda.
Még mindig dühös vagyok, de egy helyben maradok. Úgy döntök,
adok neki még egy lehetőséget. Túlságosan kíváncsi vagyok, mi árulta
el a hamisítót. Nem szólalok meg, de mozdulatlanságom beszédesebb
minden szónál. Féloldalas mosolyra húzza a száját és tovább
magyaráz.
- Az eredeti alkotáson a virágokat apró pöttyök ezrei díszítik,
amelyeket a festő a barna különböző árnyalataival körvonalazott. A
hamisítónak is voltak erre törekvései, de a kontúrok nem elég
lendületesek, inkább tűnik csupán maszatolásnak. Az aláírás
elcsúszott, a szignó vonalai sokkal bizonytalanabbak, mint az eredeti
festményen.
Úgy érzem, sok mindent tudna még mondani, de nem folytatja.
Miközben körülnéz a teremben, iszik egy korty pezsgőt, aztán újra
felém fordul.
- Na és mondja, nyilvánosan is táncol, vagy csak a négy fal között?
- Hát az attól függ. Önnel? - gúnyos mosolyra húzom a számat. -
Soha. Bárki mással? Ezer örömmel.
Felnevet, amitől újra megjelennek a ráncok a szeme környékén. A
hirtelen jött jókedvétől elmosolyodom. Kiveszi a kezemből a poharat,
a derekam mögé emeli a karját, és anélkül, hogy hozzám érne,
óvatosan a táncparkettre terel. Bizonytalanul lépkedek mellette, nem
tudom hova tenni közvetlenségét. Ennyit egy hét alatt nem beszélt
hozzám. Amikor odaérünk, megfogja a tenyerem és finoman maga
felé fordít. Érintése óvatos, de határozottan tart. Ahogy közel hajolok,
erőteljesen kúszik orromba az illata. Friss és fűszeres. A szeme
kéksége, bőrének illata a lágyan morajló tengert juttatja eszembe.
Amikor tenyerével hozzáér fedetlen bőrömhöz, bizsergés fut végig a
hátamon. Olyan, mintha megérezné, mert a hüvelykujjával óvatosan
végigsimít a gerincem mentén. Válaszként önkéntelenül közelebb
húzódom hozzá. Hirtelen szűkösnek érzem a báltermet magunk körül,
így gyorsan megszólalok.
- Kérdezhetek valamit? - pillantok fel rá. Lehajtja a fejét, a
szemembe nézve bólint. - Hogyhogy nem beszél olaszul?
- Ki mondta, hogy nem beszélek olaszul?
Értetlenül tekintek rá, miközben próbálok kicsit eltávolodni, ám a
hátamon pihenő kezével szorosan tart. Szótlanul táncolunk. Óvatosan
megforgat, tenyerét újra a hátamra emeli, kicsit lejjebb, mint ahol
korábban volt. Érzem, ahogy kezdek zavarba jönni, ezért
megköszörülöm a torkom és újra rápillantok.
- Ezt nem értem. Akkor miért alkalmaz tolmácsot? - kérdésemre
árnyék fut át az arcán, és eltűnik a korábbi csillogás a szeméből.
- Mert így kényelmesebb.
Várnám, hogy folytassa, de látom rajta, megint bezárkózott.
Teljesen kiszámíthatatlan. Egyszer úgy viselkedik, mint egy huncut
ötéves, aki alig várja, hogy megviccelje a partnerét, míg a másik
pillanatban egy távolságtartó vénember, aki pontosan annyit beszél,
amennyit muszáj. Mintha attól félne, elkopik a hangja, vagy egyszer
csak elfogynak a szavak. Fokozatosan újra megkeményedik az arca.
Kerüli tekintetem, így finoman hátrébb lépve jelzem, szeretnék
indulni.
A hazaúton nem beszélgetünk. Amikor megérkezünk,
megköszönöm az estét, de válasz nélkül, csendbe burkolózva
lépdelünk fel. A lépcsőfordulóban egy pillanatig habozok, de mivel
továbbra sem szól hozzám, köszönés nélkül jobbra fordulok a szobám
felé. A második lépcsőfokon járok, amikor meghallom hangját.
- Ms. Williams - mondja szelíden. Visszafordulok és kérdőn
pillantok rá. Sötét bőrétől és fekete hajától szinte világít ridegkék
szeme, alig tudom tartani a szemkontaktust. Egy ideig figyel, végül
finoman megrázza a fejét, és sietősen befejezi a mondatot. - Nagyon
csinos volt ma este.
 Mielőtt válaszolhatnék, elindul a másik lépcsőn. Nézem távolodó
alakját, sóhajtok egyet, és folytatom az utam.
 
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A telefonom ébresztőjére riadok fel. Sűrűn pislogva nézek körül a

szobában. Pillanatokig azt sem tudom, hol vagyok, pedig már több
mint másfél hete minden reggel itt ébredek fel. Miután sikerül
magamhoz térnem, hatalmasat nyújtózva visszazuhanok babakék
díszpárnáim közé, és a telefonomat a kezembe kapva ellenőrzőm a
teendőimet. Ma sincs megbeszélésünk. A bál négy napja volt, azóta
alig találkoztam Jamesszel. Kezdem úgy érezni, szándékosan kerül.
Bárcsak tudnám, miért. A gálán volt egy pillanat, amikor megnyílt.
Habár számomra nem volt mulatságos, ahogy rajtam szórakozott,
mégis izgalmas volt látni, nem egy érzelemmentes robot. Talán már
megbánta, hogy elhozott magával. Idegesíti, hogy itt mászkál az
otthonában ez a fura nő, aki Ricky Martinra táncol és megzavarja
úszás közben.
Tegnap este óta különösen nyugtalan vagyok. Dávid újból felhívott.
Épp akkor értem haza Rómából, csak egy kiadós fürdésre vágytam.
Az egész délutánt a városban töltöttem. Végigsétáltam a Campo de’
Fiori piacán, és a közeli pékségben frissen sült focacciát vettem,
amihez a piacon házi zöldségeket és isteni sonkát vásároltam, majd
kézzel összepakolva a szendvicset, kiültem a Piazza Navonára. A
könyvemmel a hónom alatt egyensúlyozva huppantam le a templom
oldalába, igyekeztem, hogy semmi ne potyogjon ki a szendvicsemből.
Próbáltam az olvasásra koncentrálni, de sokszor elkalandozva
figyeltem az embereket körülöttem. Volt valami megnyugtató abban,
ahogy egy pillanatra bepillantást nyerhettem mások életébe. Voltak
fiatal párok, akik lehet, akkor először fogták meg egymás kezét, és
idős házasok, akik talán már ötven éve nem engedték el a másikat.
Mosolyogva figyeltem, ahogy egy kislány önfeledten szaladt végig a
téren, amikor a kikötődött cipőfűzőjében hatalmasat esett. Felült, és
csendben nézte, hogy az anyja látta-e, ám ő épp egy csokor virágért
fizetett. Amikor végre odafordult az anyja, éktelen sírásba kezdett.
Felrémlett bennem, amikor én estem el kiskoromban. Addig nem múlt
el a fájdalom, amíg az anyukám nem adott rá egy puszit, és nem tette
hozzá, katonadolog, már nem is fáj. És utána már tényleg nem is fájt.
Ebből a gondolatból rángatott ki az élesen csörgő telefonom hangja,
Dávid nevével a kijelzőn.
- Szia! - szóltam bele kedvesen a telefonba, nyugodt voltam a
kirándulást követően.
- Szia, Sophie! Hallom, jókedved van.
- Igen, csodálatos napom volt a városban. Te hogy vagy?
- Nem fogok hazudni, nyomorultul. Egyre nehezebben bírom
nélküled. Látom mindennap a képeidet, amin jókedvű vagy, szinte
ragyogsz.
Hirtelen tűnt el a mosoly az arcomról. Ahogy szavait hallgattam,
úgy éreztem, bűnt követek el. Mintha átverném
azzal, hogy vannak boldog pillanataim, miközben ő nyomorultul
érzi magát. Bárcsak most is elegendő lenne, futott át az agyamon,
anyám puszija a homlokomra, és elmúlna minden rossz érzésem, amit
Dávid vált ki belőlem.
- Én csak... - egy pillanatig haboztam - nagyon szeretem Rómát.
- Nem hiányzóm? - kérdezte. Hallottam, ahogy megremeg a
hangja.
- Dávid, kérlek, ne kezdd ezt - suttogtam.
A régi Dávid hiányzik, akartam mondani. Akivel azt tervezgettük,
Rómába utazunk, akiben megbíztam és akire mindig számíthattam. A
hűtlen, önző Dávid azonban egy kicsit sem hiányzik.
- Gyere haza, Sophie, kérlek! Beszéljük meg!
- Nem mehetek. Dolgozom. Szerződés köt ide.
- De hát alig dolgozol. Szinte mindig csak kirándulsz vagy főzöl.
Ezeket itthon is meg tudnánk tenni.
Szerettem volna védekezni, de szombat óta tényleg alig akadt
munka. Csupán az otthonról küldött feladatokat fordítottam, az
erkélyemen ücsörögve.
- Dávid, az Instagramra nem fogok képeket feltölteni a
megbeszéléseimről. Ne haragudj, mennem kell, hosszú napom volt.
 - Rendben - mielőtt bontotta volna a vonalat, még hozzátette. -
Sophie, ugye tudod, hogy te is hívhatsz? Bármikor. A nap bármelyik
pillanatában.
Még mindig az ágyban fekszem, képtelen vagyok felkelni, a tegnap
esti beszélgetésünk jár a fejemben. Szörnyű volt a hangja. Tényleg
megviseli ez a bizonytalanság, ami köztünk van, miközben nekem
vannak pillanatok, amikor ő eszembe se jut. Mint tegnap délután, a
téren. Hosszú idő óta először a mi helyett csupán én voltam.
Meglepetten keresem erre a választ. Régen alig bírtam ki nélküle
néhány órát, minden időmet vele akartam tölteni, most mégis jólesik
egyedül megélni az itteni kalandokat. Talán nekem könnyebb, hiszen
míg ő otthon van a közös lakásunkban, én itt vagyok ezen a gyönyörű
helyen, ahol szinte nyaralok.
Ettől a gondolattól újra nyugtalanság fog el, most azonban James
miatt. A héten egyszer se keresett. Nem értem, ha zavarom, miért nem
mondja meg? Nyugodtan hazaküldhetne, pillanatok alatt találna másik
tolmácsot. Amúgy is, ha beszél olaszul, minek rángatott ide? Mire
felkapom a köntösöm, már nyoma sincs a nyugtalanságomnak,
helyette pusztán dühöt érzek. Ezt azonnal tisztázni akarom vele.
Anélkül, hogy végig gondolnám, mit viselek, határozott léptekkel
menetelek a szobája irányába. Végigszaladok a folyosón, de amikor az
ő szárnyához vezető lépcsőhöz érek, hirtelen megtorpanok. Azt sem
tudom, melyik a szobája. Itthon van egyáltalán? Vajon mit csinál? Az
utolsó kérdésre újra dühbe gurulok. Már másfél hete élünk együtt, és
azt sem tudom, mikor mit csinál. Semmit nem oszt meg velem.
Magam sem értem zaklatottságom okát, de már nincs megállás.
Ösztönösen cselekszem. Pár perc múlva egész biztos megbánom, de
most tántoríthatatlan vagyok.
Ahogy megérkezem a folyosóra, megállók az első szembe jövő
ajtónál, és bekopogok. Mivel nem érkezik válasz, hangosabban
kezdem ütni. A folyosó távolabbi végében, kinyílik egy másik ajtó,
James néz ki rajta. A haja rendezetlen, fehér póló és farmer van rajta.
A látványtól egy pillanatra meg-illetődöm. Meglep, milyen jól áll neki
ez a lezser öltözet. Megrázom a fejem, erre nincs időm. Nem ezért
jöttem.
 - Ms. Williams? Mit keres itt? - kérdezi meglepetten. Az ajtón félig
kilép, és behajtja maga mögött, hogy ne lássak be. Vajon mit rejteget?
Remélem, nem a korábbi tolmácsok csontvázait, akiket az őrületbe
kergetett.
- Elnézését kérem, Mr. Corner, de öt napja nem láttam.
- Tán aggódik a testi épségemért? - miközben beszél, keresztbe
fonja karját a mellkasán, amitől felsőtestén megfeszülnek izmai. Egy
pillanatra elidőzöm az alkarján, majd újra megrázva a fejem,
folytatom.
- Azt nem mondhatnám, uram. Igazából csak meg akarom
kérdezni, mégis mi baja van velem? Miért kerül? Esetleg nem
elégedett a szolgáltatásaimmal?
Szándékosan vagyok provokatív, de látnom kell tőle valamilyen
reakciót. Amikor elhangzik a kérdésem, féloldalas mosolyra húzza telt
ajkát. Pár másodpercig tart, mégis elégedettség tölt el. Sikerült némi
érzelmet kicsikarnom belőle.
- Nem erről van szó, csupán nem volt eddig megbeszélésem. -
Miközben a szemembe néz, egy lépéssel megszünteti a köztünk lévő
távolságot. - Megnyugodhat, roppant elégedett vagyok a
szolgáltatásaival.
1-Íátra kell döntenem a fejem, hogy tartani tudjam a
szemkontaktust. Óceánra emlékeztető illatától az ajkamba harapok,
mire a szememről lassan a számra vándorol a tekintete, és
elmosolyodik. A nézésétől zavarba jövök, érzem, ahogy fokozatosan
elvörösödik az arcom. Muszáj eltűnnöm innen.
- Hát, ennek felettébb örülök. Nem vettem volna a szívemre, ha
esetleg alkalmatlannak tartana a pozícióra - amikor befejezem a
mondatot, megfordulok, és sietősen elindulok.
- Ms. Williams! - szól utánam. A nevemet hallva visszapillantok. -
Holnap egy másik városba megyünk tárgyalni. - Végignézve rajtam,
elmosolyodik. Ekkor ébredek rá, megint köntöst viselek. -
Kényelmesen öltözzön. Ha kérhetem, nadrágba.
Ezzel megfordul, és visszamegy a szobájába. Összeráncolt
homlokkal nézem a csukott ajtót. Mi az, hogy kényelmesen öltözzek,
amikor tárgyalásunk lesz? Én farmerbe menjek, míg ő háromrészes
öltönyben díszeleg majd? Ezen morfondírozva indulok el újra. Ahogy
belépek a szobámba, érzem, ahogy a megkönnyebbülés érzése átjárja
a testem. Tehát nem könyörületből tart még mindig itt. Ezek szerint
nem kell még hazamennem.
A nap hátralevő részében úgy döntök, otthon maradok, úgyis van
pár prospektus, aminek a fordítását egy ideje halogatom. A sötétkék
bársonykanapén ülök törökülésben, miközben a laptopomon villog a
kurzor. Megdörzsölöm a szemem, órák óta bámulom a monitort.
Pihenésképpen felállók, és az erkélyre sétálva végigfuttatom a
szemem a kerten. Le tudnám élni itt az életem. Aurora azt mondta,
alig jár ide Corner. Képtelen vagyok megérteni, miért. Mint oly sok
minden mást is vele kapcsolatban. Lehetetlenség őt követni. Néha
rideg és távolságtartó, máskor meg kendőzetlenül méreget és
szemtelenkedik. Kiismerhetetlen, én pedig egyre nagyobb kihívásként
tekintek rá. Idegesít ez a kiszámíthatatlanság és zárkózottság. Vajon
mit rejteget? Én nem vagyok rejtélyes. Ami a szívemen, az a számon.
Arról nem is beszélve, hogy képtelen vagyok leplezni az érzéseimet.
Ha zavarban vagyok, elpirulok, ha mérges vagyok, bosszús arcot
vágok, és ha jókedvem van, akkor indokolatlanul sokat mosolygok. Ö
az ellentétem. Az arca kifürkészhetetlen, szinte mindig ugyanolyan
komoly. Csak párszor láttam nevetni, persze kivétel nélkül én voltam
az oka. Kíváncsiságom nem hagy nyugodni, szeretnék többet
megtudni róla. Az egyetlen, aki eddig mesélt, az Aurora, talán újra
szerencsével járok. Felkapok egy kényelmes ruhát, és leszaladok a
konyhába. Belépve Aurorát pillantom meg, amint egy óriási vasedényt
halász elő a szekrényből, majd ráhelyezi a méregzöld antik hatású
nyolcrózsás gáztűzhelyre. Elfáradva a mozdulatban, egy pillanatra
megpihen.
- Szép napot, Aurora! - köszönök rá vidáman.
- Sofía, drágám, azt hittem, ma már nem is látlak. Eddig
lustálkodtál? - fordul felém, verejtékező homlokát törölgetve. ' -
Hiszen még tizenegy óra sincs - nevetek fel méltatlankodva. - Mit
csinálsz? Segíthetek?
- A te segítségedre sosem tudnék nemet mondani. Szaladj, hozz pár
krumplit, és pucold meg, kérlek.
Amikor visszatérek a krumplival, pár pillanatig csak esetlenül
forgatom őket a kezemben, aztán ügyetlenkedve nekikezdek a
pucolásnak. Harmincéves korom ellenére úgy mozgok a konyhában,
mint egy kislány. Aurora nagyot nevet bénázásomon, kikapja a
kezemből a hámozót, és egy másik krumplin megmutatja, hogyan
kéne rendesen csinálnom. Gyorsan mozog, alig tudom követni,
megfeszülve figyelem. Szeretek tanulni tőle.
- Kérdezhetek valamit? - Válasz helyett pusztán biccent egyet. -
Amikor megérkeztem, azt mondtad, Mr. Cornernek nehéz gyerekkora
volt. Ezt hogy értetted?
- Drágám, ezt igazán nem az én hatásköröm elmondani.
A válaszára csalódottság fog el, muszáj valamennyit kiszednem
belőle, megöl a kíváncsiság. Lebiggyesztett ajkakkal pislogok rá,
remélve, nekem nem tud nemet mondani. Aurora az arcomat figyelve
forgatja a szemét, miközben elneveti magát.
- Na jól van, mesélek, csak ne nézz rám ilyen szomorú
kiskutyaszemekkel, és óvatosabban pucold a krumplikat, így több
mint a fele kárba megy - mutat rá összeráncolt homlokkal az asztalon
heverő héjdarabokra.
- James édesapja angol volt, az édesanyja olasz. Alfréd Cornernek
egy olaszországi utazása során mutatták be a fiatal lányt, akibe egyből
beleszeretett. Pár hónap után már össze is házasodtak, akkor vették a
Villa Veneziát. Alfréd is műkincskereskedő volt, mint James. Ingázott
Anglia és Olaszország között. Marissá igazi olasz lány volt, sosem
tudta volna elhagyni az otthonát.
- Milyenek voltak? - kérdezem kíváncsian.
- Alfréd szörnyen mogorva. Velünk nem nagyon beszélgetett, csak
amennyit muszáj volt. Marissá, vele ellentétben, olyan volt, mint egy
földre szállt angyal. Mindig nevetett. Énekelve sétálgatott a házban.
Akármerre járt, ajándékokkal halmozták el, annyira szerették.
Mindenkihez volt egy kedves szava. Sosem értettem, mit látott abban
a rideg angolban. Bár igaz, ami igaz, tenyerén hordozta a lányt. Nem
nagyon foglalkozott másokkal, de Marissára imádattal tekintett.
Ahogy mesél róla Aurora, szinte látom őket magam előtt. A
boldog, élettel teli cserfes olasz lányt, aki szerelembe esik a hűvös
angol úriemberrel.
- Az esküvő után egy évvel Marissá teherbe esett - folytatja Aurora,
kizökkentve képzelgésemből. - Madarat lehetett volna vele fogatni.
Szinte egész nap kint ücsörgött a kertben, mindig valami könyv volt a
kezében.
- Ti már akkor is itt éltetek?
- Nem, de mindketten nekik dolgoztunk. Amikor megszületett
James, Alfréd igyekezett minél több időt velük tölteni, de közben
megkért, költözzünk ide. Nem akarta, hogy a családja egyedül legyen
itthon, ha neki utaznia kell. -Aurora elmereng. Szomorú mosolyra
húzza a száját, és nekilát a Mcrumplik felkockázásának. Követem a
mozdulatait.
- Mi lett James anyjával?
- Megbetegedett. Nagyon erős asszony volt, nem akart mások
terhére lenni, ezért elhallgatta. Túl későn derült ki, semmit sem
tudtunk tenni.
- Meghalt? - nézek rá. A döbbenettől megáll a kés a kezemben.
- James alig múlt hatéves. Azt hittem, megszakad érte a szívem -
mondja, miközben összegyűjti a felkockázott krumplikat, és a
forrásban lévő vízbe teszi. - Mindig sózd meg a vizet, amikor krumplit
főzöl. Miközben megpuhul, magába szívja a sót.
Nehezemre esik főzési tanácsaira összpontosítani, teljesen leköt a
Corner család története. Gépiesen a sóért nyúlok, kis marékkal szórok
a vízbe, de csak James jár a fejemben.
- Szegény! - anyja és fia is túl fiatal volt egy ilyen tragédiához,
teszem hozzá magamban. - Biztos nehezen értette meg James, hogy
mi történik.
- Hát tudod, inkább Alfréd nem tudta feldolgozni felesége halálát.
Elkezdett inni, végül a fiát hibáztatta az egészért. Azt hajtogatta,
Jamesnek észre kellett volna vennie, hogy valami baj van.
- De hiszen csak egy kisgyerek volt - megdöbbenve nézek
Aurorára. - Próbáltatok beszélni James apjával?
- Alfréd nem volt túl barátkozós típus, vele nem lehetett csak úgy
beszélgetni. Egyik alkalommal megjelent, és elvitte magával a fiát
Angliába.
- De jöttek még ide utána?
- Az elején néhány havonta, aztán idővel a látogatások egyre
ritkábbak lettek, és James minden egyes alkalommal egyre
zárkózottabban tért vissza. Az egyetemi évei alatt nagyon ritkán
láttuk. Utólag azt gondolom, jobb is.
- Miért?
- Mondjuk úgy, nem olyan volt, mint most. Eléggé, hogy is
mondjam, kicsapongó életet élt. Aztán egy nap félredobta, és
megkomolyodott. - Aurora kedvesen vállat von. Miközben a hatalmas
késért nyúl, hogy felszeletelje a húst, tovább folytatja. - Egyet jegyezz
meg, kislányom. Amin nem lehet változtatni, azt el kell engedni. Ha a
múltban élsz, sosem leszel igazán boldog. A jelent kell megragadni és
kihozni belőle a legtöbbet.
Miközben sütjük a karajt, Aurora megtanít krémes burgonyapürét
készíteni. Igyekszem rá odafigyelni, de gyakran elkalandoznak a
gondolataim. Talán így érthetőbb, miért viselkedik ilyen mogorván
James, miért zárja ki az embereket. Vajon milyen lehetett, amikor
kicsapongó életet élt? Társaságokba járt? Beszélgetett másokkal?
Talán jókedvű volt? Nehéz elképzelni. Mire elkészülünk, olyan éhes
vagyok, hogy félreteszem a gondolataimat, és már csak az ételre
koncentrálok. Lehet, mégsem olyan rossz ez a főzés.
 
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

A kávé kicsit égeti a tenyerem, megint nem sikerült a megfelelő

hőmérsékletet eltalálnom. Hiányzik Christie tökéletesen langyos
lattéja. Veszek egy mély levegőt, kisétálok az erkélyemre, és a csészét
lerakom az asztalra. A mai reggel hűvösebb, talán lesz ideje lehűlni,
míg elkészülök. Vajon hova megyünk? Mióta felébredtem, csak erre
tudok gondolni. Megint az a nyamvadt titokzatossága, az őrületbe
kerget. Miért nem tudja úgy közölni az infokat, mint egy normális
ember? Ahelyett, hogy azt mondaná: kedves Sophie, holnap ebbe a
városba megyünk, rébuszokban beszél, és állandóan méreget azzal a
jéghideg tekintetével. A szememet forgatva lépek be a gardróbba, de
azért az ajkam mosolyra húzódik. Izgatott vagyok. Végre kirándulok,
lehetőségem lesz egy másik várost megnézni. Minden utazásom
alkalmával igyekszem minél hamarabb letudni a nevezetességeket, a
hétköznapi pillanatok jobban tetszenek. Sokkal maradandóbbak a
rejtett kávéházak, az eldugott utcácskákban rejtőző, különleges
épületek, vagy egy kedves felszolgáló, aki nemcsak ingyen adja a
vacsorát, de jókedvre derít, egy elveszett angol lányt. Hamarosan
visszalátogatok a La Casába, muszáj megkóstolnom a többi ételüket
is. Vajon Mosoly Kapitány engedélyez egy kitérőt a városban, vagy
megint olyan megbeszélésünk lesz, amit két morgós autóút keretez.
Bosszant, hogy sosem tudom, épp milyen hangulatban találom.
Végigfuttatom a szemem a ruháimon. Csak tudnám, miért kell
nadrágot húznom?!
Megunom a válogatást, tanácstalanul visszaindulok a kávémhoz,
még van időm elkészülni. Kezembe kapva elégedettség fog el, amikor
érzem, már nem éget. Az ajkamhoz emelve épp belekortyolnék,
amikor halk kopogást hallok meg. Csodás... Mély levegőt veszek.
Anélkül, hogy beleinnék, visszahelyezem az asztalra, és komótosan az
ajtóhoz sétálva, kinyitom.
 - Jó reggelt, Mike! Jól vagy? - nézek döbbenten kialvatlan arcára.
- Persze, csak fáradt vagyok. Most kicsit több a munka a
megszokottnál. Ezt neked hoztam - nyújt át egy csokoládékrémmel
töltött cannolit.
- Uh, köszönöm, ez életmentő. Bejössz?
- Nem, csak azért jöttem, hogy szóljak, pár napra haza kell
ugranom, Londonba.
- Mikor mész?
- Igazából már késésben vagyok. - Megrémít a gondolat, hogy nem
lesz itt velem. Olyan érzés, mintha kettesbe hagyna Jamesszel, amitől
nyugtalanság fog el. Mike észreveszi növekvő feszültségem, ezért
sietve hozzáteszi. - Nyugi, nem lesz semmi baj. A naptárat továbbra is
én kezelem, és tudod, hogy bármikor hívhatsz.
- Tudom, köszönöm. Azért örülök neked, végre újra találkozhatsz
Johnnal - mosolyodom el, neki pedig csillogni kezd sötétbarna szeme.
Tegnap épp arra panaszkodott, mennyire hiányzik neki.
- Igen, már nagyon várom, most rohannom kell, Sophie. Pár nap, és
újra itt leszek.
Távolodó alakját figyelve előkapom a telefonom, megcsörgetem
Emilyt.
- Na hello, csajszi! Mi a helyzet? - szól bele. Régen mindig
röhögtünk azokon a lányokon, akik csajszinak hívják a másikat, aztán
persze rászoktunk.
- Itt minden rendben! Te mesélj, mi a helyzet Phillel? Alakul a
dolog? - Philt, a jóképű ügyvédet akkor ismerte meg, amikor én
Olaszországba jöttem. Boldoggá teszi a barátnőmet, és ha ő elégedett,
én is az vagyok.
- Tegnap itt aludt - suttogva beszél. Érzem rajta az izgatottságot.
- Ejha! Emily Taylor, azt ne mondd, hogy még csak tegnap volt az
első, hogy ti...?
- De igen! Nagyon tetszik, Sophie. Nem akartam elsietni. Olyan
izgalmas volt az elmúlt két hét.
- De jó!
- Az nem kifejezés. Majdnem minden este randizunk. Elvisz
moziba, vacsizni.
 - És még a túrázásra is rábeszélt - vágok a szavába nevetve. Emily
és a kirándulás, két külön fogalom. Amikor először mesélte, azt
hittem, hülyéskedik.
- Jó, az mondjuk durva volt! De tudod, mi a legjobb? Megnevettet!
Nem úgy, mint amikor kényszerből röhögsz a férfiak kínos viccein,
hanem ahogy mi szoktunk, egymás között.
- Nagyon örülök! Minden apró részletre kíváncsi vagyok! Este
beszélünk?
- Naná! Arra mérget vehetsz, hogy nem öt percben fogom
elhadarni. Akkor este!
Hatalmas mosollyal az arcomon sétálok ki a teraszra, és
lehuppanva nárciszkék madaras fotelembe, három harapással
eltüntetem a péksüteményt. Tudtam, néhány perc beszélgetés a
barátnőmmel eloszlatja a Mike miatt támadt nyugtalanságom.
Komótosan iszogatom a kávémat, amikor az órámra pillantva
ráébredek, alig maradt időm elkészülni. A gardróbba trappolok,
felkapok egy garbót, és James kérését figyelembe véve, fekete farmert
választok hozzá. Díszítésként piros nyaklánccal dobom fel a szettet.
Dióbarna hajam hullámosán omlik hátamra, úgy döntök, leengedve
hagyom. A sminkem visszafogott, épp annyi, ami eltünteti a szemem
alatti sötét karikákat. Amikor kilépnék a fürdőszobából, az utolsó
pillanatban visszafordulok, és felkenem a piros rúzst. Ahogy
belenézek a tükörbe, elégedett mosolyra húzom a szám. Dávid nem
szereti a rúzst. Azt mondja, túl kihívóvá tesz, ezért leszoktam róla. A
bál estéjén még idegenként hatott rajtam, de most úgy érzem,
meztelen volt eddig az ajkam nélküle. Izgatottá válók tőle. Mielőtt
elbizonytalanítanám magam, lekapcsolom a villanyt, és kiviharzom a
szobából.
Amikor kilépek a bejárati ajtón, leolvad a mosoly az arcomról. Úgy
érzem, a lábam egybeolvad a betonnal, képtelen vagyok
megmozdulni. Ezt komolyan gondolja?
James a lépcső alján, hatalmas motort támaszt, és a telefonját
nyomkodja. Mielőtt eliszkolhatnék, felpillant és rám mosolyog.
- Ugye nem fél a motoroktól?
- Ugyan dehogy, miből gondolja? - teszem fel a költői kérdést.
Tisztában vagyok vele, az arcom fehérebb, mint a frissen hullott hó.
 A kérdésemre nem felel, de tovább mosolyog. Amikor odaérek
mellé, a kezembe nyom egy merevítőkkel kitömött kabátot.
- Nem is sejtette a programot? Ebben a szettben mintha
összeöltöztek volna - int a motorjára, ami tűzpiros színben pompázik.
- Vegye fel a kabátot, kifejezetten motorozáshoz való. Itt a bukósisak.
Tudja, hogyan kell viselni?
- Elnézést uram, de hirtelen nem érzem jól magam. - Az tuti, hogy
nem ülök fel erre a kétkerekű haláljáratra. Ráerősítve mondandómra
sűrűn köhögni kezdek, és anélkül, hogy végiggondolnám,
hozzáteszem. - Ételmérgezés.
Ahogy kiejtem a számon, rájövök, ezt megint elrontottam.
Idegességemben megint összevissza fecsegek. Mr. Corner nem
titkolja, milyen jól szórakozik rajtam. Vörösödő arcomat figyelve
szólal meg.
- Ne aggódjon, Ms. Williams, ezer éve motorozok. Élvezni fogja -
mélyen a szemembe nézve folytatja. - Bízzon bennem.
Nem tudom, miért, de bólintok. Érzem, igazat mond. A
bukósisakot óvatosan a fejemre húzza, és az állam alatt bekapcsolja.
Ráhúzza kezemre a kesztyűt, összecipzározza rajtam a kabátot.
Gyorsan mozog, nem akarja, hogy meggondoljam magam. Kicsit
feszélyez a közelsége, de minden mozdulatánál odafigyel arra, hogy
ne érjen a bőrömhöz, én pedig próbálok mozdulatlan maradni. Félek,
megint valami olyat teszek vagy mondok, amivel ismét bezárkózik, és
napokra eltűnik.
Miközben készülődik, őt figyelem. Sosem gondoltam volna, hogy
motorozik. De ahogy őt nézem, farmerban és motorosdzsekiben,
amint gondosan a kesztyűjét gombolja, majd a fejére húzza a
bukósisakot, az egész olyan természetesnek tűnik. Egy újabb oldala,
amire nem számítottam. Korábban azt gondoltam, az a típus, aki
éjszaka háromrészes öltönypizsamában alszik és a háziállatával is
magázódik. Felül a motorra, felém fordul, és a kezét nyújtja.
- Jöjjön, segítek. - Megfogva kezét, felkászálódok a háta mögé, és
ügyetlenül elhelyezkedem. - Minden rendben? Adja a kezét.
Előrenyújtom mind a két karom, ő pedig szorosan a dereka köré
vonja.
 - Fontos, hogy végig erősen fogjon. Ha úgy érzi, hogy túl gyors a
tempó, csak ütögessen meg, akkor lassítok - miközben beszél, a
tenyeremmel finoman megütögeti a hasát. Egy pillanatig még ott tartja
a kezét a kézfejemen, majd lehajtja a bukósisak üvegét, és beindítja a
motort.
Remegek a félelemtől. Soha életemben nem motoroztam, és
meggyőződésem volt, hogy ez örökre így marad. Erre itt vagyok
Rómában egy vadidegen férfival, és hozzásimulva útnak indulok, a jó
ég tudja, hova. Csukott szemmel nekiszorítom a fejem a hátának és
megfogadom, hogyha ezt túlélem, sosem ülök fel motorra újra. James
érezheti a félelmem, mert nagyon lassan halad. Óvatosan gyorsít, és
nincsenek hirtelen fékezései, amitől enyhül bennem a feszültség.
Amikor megállunk a piros lámpánál, nevetve hátraszól.
- Nyitott szemmel élvezetesebb.
A kijelentésére felkapom a fejem, a visszapillantóban találkozik
tekintetünk.
- Honnan tudja, hogy csukva a szemem?
- Eddig nem tudtam - folytatja jókedvűen. - De a derekam körüli
erős szorításból volt egy ilyen érzésem.
- Jézusom, ne haragudjon! - engedem el hirtelen a derekát.
- Ne is törődjön velem! - A csuklóm után kap és szorosan maga
köré fonja újra. - Kapaszkodjon! Indulunk.
Percekkel később, amikor elhagyjuk Rómát, már érzem, ahogy
enyhül a reszketés a testemben. Egy kicsit eltávolodom a hátától, és
kinyitom a szemem. Nehezen ismerem be, de kezdem élvezni. Róma
külvárosának gyönyörű villáit figyelve fokozatosan alábbhagy a
rettegésem. Amikor rátérünk az autóútra, James finoman gyorsít. A
tempótól széles mosolyra húzom a szám. Az elsuhanó tájat kémlelve
úgy érzem, mintha eddig sosem lettem volna igazán szabad. Mintha
kinyílt volna a kalitka, és repülnék. Valószínűleg érzi egyre erősödő
bátorságom, mert hirtelen még jobban meghúzza a gázt, amitől őrült
sebességre kapcsolunk. Az adrenalin dübörög a véremben, egyik
kezemmel elengedem James derekát, és kitárva a karom, szállók a
széllel. A hátam mögé felszerelt hatalmas doboznak dőlök, és
hátravetett fejjel az eget csodálva, halkan énekelni kezdek. Gyorsan
suhannak el felettem a felhők, olyan, mintha köztük repülnék.
 Húsz perccel később, amikor megérkezünk, James leparkol, de
mielőtt leállítaná a motort, már le is pattanok mögüle. Az
izgatottságtól remegek, alig férek a bőrömbe. Miközben lekapom a
fejemről a bukósisakot, levegővétel nélkül áradozok.
- Hát ez hihetetlen volt! Még sosem éreztem ilyet. Hogy élhetnek
az emberek ilyen élmények nélkül? Te jó világ, ez volt életem egyik
legizgalmasabb kalandja. - James még mindig a motoron ül, kezét a
tankon pihentetve mozdulatlanul figyeli, amint fel-le járkálva előtte,
összefüggéstelenül ömlenek belőlem a szavak. - Köszönöm, Mr.
Corner! Köszönöm ezt az élményt, sosem fogom elfelejteni.
- Kérlek, szólíts Jamesnek. Azt hiszem egy közös motorozás után,
már nincs értelme magázódnunk.
Hirtelen megtorpanok. Egyrészről örülök neki, utálok magázódni.
Másrészről viszont úgy érzem, ezzel lerombolunk kettőnk között egy
falat, ami megrémiszt.
- Rendben, James! Még egyszer köszönöm - mondom, már sokkal
nyugodtabban. - Úgy éreztem magam, mintha egy Arctic Monkeys
videóklip főszereplője lennék.
- Szóval azt énekelted?
- Micsoda? - nézek rá döbbenten. Ezt nem hiszem el. - Hallottál?
- Csak foszlányokat. De nagyon élvezetes előadás volt -nevet fel
hangosan. - Gyere, ideje letudni a megbeszélést.
Omladozó, rozoga házak között sétálunk. Az egyikből egy részeg
férfi lép ki, hangosan üvöltözni kezd mellettem. Nem hozzánk szól,
mégis összerezzenek és közelebb húzódom Jameshez. Feltűnik neki,
mert helyet cserél velem, eltakarva a férfit. A figyelmessége meglep,
lazulnak megfeszült izmaim. Az egyik házhoz közelítve lassít, a
derekam mögé emelve karját, finoman a bejárathoz terel. Miután
becsenget, egy nálam sokkal fiatalabb, a húszas évei elején járó fiú
nyitja ki az ajtót.
- Mr. Corner, hálásan köszönöm, hogy eljött - mondja olaszul, én
pedig egyből munkához látok. Meglepetten néz rám, ezért sietve
bemutatkozom neki, ő pedig beinvitál.
A nappaliba vezet, ahol az asztalon előre kikészített kávé és
sütemény vár minket. Hiába kopottas a ház, tisztaság árad
mindenhonnan. James mindkettőnknek kávét tölt, elvesz egy
süteményt. Őt figyelem, és érzem, ez a megbeszélés más lesz, mint a
többi. Az arrogáns stílusát ma reggel végre otthon hagyta. A fiú a
földön sorakozó festmények közül bizonytalanul kiemel egyet, és a
szoba közepén álló kopott festőállványra teszi. James lerakja az
asztalra a kávéscsészét, megtörli a száját, a fiú mellé sétál, és
csendben vizsgálni kezdi a festményt. Nem értek a művészethez,
mégis ámulattal figyelem a képet. Egy olasz város, talán Róma egyik
szűk kis utcácskájában egy öreg házaspár sétál, kéz a kézben. A
távolban járnak, háttal a képet vizslató kíváncsi tekinteteknek. Ennek
ellenére mégis úgy érzem, ismerem őket. Vagy csak szeretném jobban
megismerni őket.
- Szép munka! - örökkévalóságnak tűnt, mire megszólal, de a
hangja őszintén elismerő, amitől elmosolyodom.
- Köszönöm - mondja a fiú félénken, de büszkén.
- Javaslom, hogy a világos színeknél bátrabban használd az ecsetet.
Gyere ide, nézd meg ezt! - mutat a festmény egy pontjára, miközben
másik kezét a fiú vállára helyezi. - Látod, mennyivel szebbek a
vonalai a sötétebb színeknek? Ez azért van, mert ott határozottabban
és magabiztosabban mozogsz.
Ad még néhány tanácsot, utána a képkereskedésről kezdenek
beszélgetni. A fiú igyekszik minden szavát megjegyezni, de nem
teljesen érti a folyamatokat, amitől ijedtség csillan szénfekete
szemében. James egyből észreveszi, ezért meg-paskolva a fiú
előreejtett vállát, rövidre zárja a beszélgetést.
- Ne aggódj, segítek. Csomagold össze ezt a képet, és postázd el az
angol irodámba. Ha visszatérek Londonba, gondom lesz rá.
- Igazán köszönöm, Mr. Corner. Nem is tudom, hogyan
hálálhatnám meg.
- Nem kell meghálálnod, még nem csináltam semmit.
- Mennyivel tartozom, uram?
- Semmivel - ahogy kimondja, hirtelen rápillantok. Szentembe
nézve felhúzza a szemöldökét, elmosolyodik, és a fülemhez hajol. -
Ennyire ne legyél meglepődve.
- Igazán köszönöm, uram. Nagyon rendes öntől. Köszönöm - a fiú
képtelen bármi mást mondani, James egyre kellemetlenebbül érzi
magát.
 - Szívesen segítek, de ígérd meg, a festés mellett nem hanyagolod
el a tanulást sem - mondja, amikor kilépünk a házból, én pedig
elmosolyodok az atyai jótanácson.
Amikor visszaérünk a parkolóhoz, egy ideig vacillál, de ahelyett,
hogy a motorhoz indulna, rám pillant.
- Habár nincs sok látnivaló a városban, de ha van kedved,
sétálhatunk.
- Igen, szeretnék - mosolyodom el. Tétován elindulunk, egy kisebb
autó elférne köztünk. Felé pillantok és megtöröm a köztünk húzódó
csendet, a kíváncsiságtól türelmetlenné válók. - Kérdezhetek valamit?
- Előtte én kérdezek. Miért kezded mindig azzal, hogy kérdezhetsz-
e valamit? - Meglepetten kapom rá a szemem. Ez még sosem tűnt fel.
- Elnézést. Talán csak nem akarok udvariatlan lenni.
- A határozottság nem egyenlő az udvariatlansággal, Sophie. - Nem
felelek. Zavarban vagyok. Tudom, igaza van. Talán hiányzik belőlem
a kellő bátorság. Szeretnék úgy élni, ahogy pár órával ezelőtt, a
motoron éreztem magam. Szabadon, az engem fojtogató szabályok
nélkül. Dávid mellett hozzászoktam ahhoz, hogy nem én döntök, az
utolsó szó mindig az övé volt. Számomra többet ért a békesség, mint
az, hogy igazam legyen. Az egyre jobban elkalandozó gondolataimból
mély hangja rángat vissza. - Elnézést, remélem, nem bántottalak meg.
Mi lenne a kérdésed?
- Nem, dehogyis. Csak elgondolkoztam - biztatásul felé
mosolygok. - Miért segítesz a fiúnak?
- Nem egyértelmű? - Finoman megrántom a vállam. Számomra az,
de az ő álláspontjára vagyok kíváncsi. -Minden utazásom során
felkeresek pár fiatalt, akiknek a munkáját kiemelkedőnek találom, de
tudom, az életkörülményeik miatt sosem tudnának kitörni. Vagy csak
nagyon nehezen. És ezek a fiatalok hajlamosak feladni, ha túl sok
akadály gördül eléjük. Alkalmi munkákkal tengetik az életüket, egy
félresikerült házasságban, miközben drogokkal mérgezik magukat. A
fiú nem tudta volna megfizetni a tanácsadásom árát. Nekem viszont
nem lesz feltűnően könnyebb a pénztárcám egy-két ingyen munkától.
Miközben beszél, határozottan megy előre, én pedig szó nélkül
követem. Amikor befordulunk egy utcasarkon, hirtelen a tenger tárul
elém. A látványára megtorpanok. Egy kedves olasz kisváros főterére
számítottam, most pedig előttem van a végtelen kékség, ami halk
morajlásával üdvözöl minket. Lassan közelebb sétálok, James némán
lépked mögöttem. Hagyja, hogy csendben élhessem meg a pillanatot.
Lehajolok, és óvatosan belemártom a kezem, a víz érintésére
elvigyorodom.
- Hát van ennél fenségesebb? - fordulok felé boldogan. Válasz
helyett pusztán megrázza a fejét. Ahogy elnézek mellette, a háttérben
egy apró bódét pillantok meg, ami az ősz beköszönte ellenére még
nyitva van. - Gyere, meghívlak egy fagyira. Ha már az ingyen
tanácsadáson nem kerestél egy pennyt se.
. Miután megvesszük a fagyit, amit erős tiltakozása ellenére
tényleg én fizetek ki, tovább sétálunk a tengerparton.
- Miért lettél műkereskedő? Az apád miatt? - teszem fel a kérdést,
ami találkozásunk óta foglalkoztat.
- Nem egészen. Tudod, édesanyám rajongott a művészetért. Mindig
azt mondta, hogy nincs csodálatosabb egy fehér vászonnál, amin
felelevenítesz egy régi emléket, vagy újat keltesz életre. Az utána
örökre ott marad, a történelem részévé válik. - Megpróbálom
elképzelni Marissát, amint szeretettel megsimítja fia arcát és csillogó
szemmel magyaráz neki. Látom magam előtt, ahogy egy kép előtt
állnak, hosszan beszélgetnek róla, alaposan kielemzik. James nyugodt
hangja terel vissza a valóságba. - Amikor meglátok egy festményt,
elképzelem azt a pillanatot, amikor a festő a fehér vászon előtt áll, és a
keze meg némi festék segítségével feltárja a lelke egy darabját.
Miközben beszél, megáll, leteríti a homokba a kabátját, és
rátelepszik. Követem a példáját. Megtölti tüdőmet a sós levegő, én
pedig egyre nagyobbakat lélegezve élvezem.
- A tolmácsolás is egyfajta művészet. Ezért csodálatos szakma a
tied. Te nem így gondolod? - teszi hozzá.
A tengeren pihentetve a szemem, elmerengek. Pontosan ugyanígy
érzem, de az elmúlt két évben Dávid miatt már egyre kevésbé
értékeltem. Emiatt csakis magamat hibáztathatom.
- De igen. Mindig úgy érzem, amikor fordítok, két kultúra egyesül
bennem, és mint egy híd, lehetőségem van összekötni őket. Két
ember, akik rajtam keresztül kommunikálnak, összebarátkoznak,
tárgyalnak vagy vitatkoznak. Nélkülem azonban csak nézni tudnák
egymást. De ha te is így érzed, akkor miért nem szólalsz meg olaszul?
- teszem fel gondolkodás nélkül a kérdést, amit egy pillanattal később
megbánok. Nem nézek rá, meredten bámulok magam elé, és csak
remélni tudom, most nem zárkózik be úgy, mint a gála estjén. Mivel
nem válaszol egyből, már nyitnám a szám, hogy eltereljem a témát,
amikor meghallom, hogy mély levegőt vesz, és lassan megszólal.
- Ez hosszú történet - felé pillantok, a szemöldökét összeráncolva a
tengert figyeli, mintha tőle várna jóváhagyást. Aztán hirtelen beszélni
kezd.
- Amikor édesanyám elment, az apám elvitt magával Angliába, és
ha olaszul szólaltam meg, akkor elvert. Kérlek, ne nézz rám így, nem
azért mesélem el, hogy sajnálj. Egyszerűen így van. Apám nem tudta
feldolgozni anyám halálát, én pedig állandóan rá emlékeztettem. Ezért
az olasz nyelvet édesanyámmal együtt eltemettem. A mai napig
mindent megértek, de már nem akarok olaszul megszólalni. Emiatt
persze előnyben is vagyok, mert mindig értem a tárgyalópartnereim,
amit ők nem sejtenek. Másrészről -mielőtt folytatná, tart egy rövid
szünetet, miközben felém fordul -, amikor téged hallgatlak olaszul,
úgy érzem, nincs rá alkalmasabb, aki átadhatná a szavaimat.
Felé kapom a pillantásom, a tekintete nem ereszt. Még nem
mondott nekem ilyen kedveset.
- Köszönöm - suttogom. Hirtelen elfogy körülöttünk a levegő, ezért
megköszörülöm a torkom, és huncut mosollyal kicsit oldom a
helyzetet. - Ezek szerint tényleg elégedett vagy a szolgáltatásaimmal -
erre felnevet.
Órák óta ücsörgünk a parton, amikor hirtelen feltámad a szél, és
fázni kezdünk. Miközben felállunk, és a homokot lesöpörjük a
kabátunkról, ráébredek, mennyi mindent megtudtam róla. Sokat
beszélgettünk, de akkor is jól éreztem magam, amikor csendben
figyeltük a tengert. Dávid szerint, nincs kínosabb annál, amikor két
ember nem beszélget, ezért mindig ügyelek arra, ne legyen csend.
James mellett valahogy mégis természetesnek hatott. Nyugalommal
töltött el, hogy nem éreztem kényszert a beszélgetésre. A végtelen
kékséget néztem, mégsem voltam egyedül. Ahogy a parkoló felé
vesszük az irányt, közel húzódik, megérzem illatát. A parton a sós
levegő mindent elnyomott, de most bekúszik az orromba. Dohányra és
a magunk mögött hagyott végtelen tengerre emlékeztet. Zavarba
jövök, így gyorsan megszólalok.
- Tudod, egész más vagy, mint amilyennek először gondoltalak.
- Milyennek gondoltál? - néz rám meglepetten.
- Karót nyeltnek.
Őszinte válaszomtól felnevet, mire a ráncok ismerős táncba
kezdenek kék szeme körül. Bárcsak többet mosolyogna. Büszkeséggel
tölt el, hogy sikerült megnevettetnem.
- Mitől érezted így? - kérdezi végül.
- Lássuk csak - ráncolom össze a homlokom, mint aki valóban
elgondolkozik. Nem vallanám be neki, de minden pillanat élesen él
bennem. - Először is, nem mutatkoztál be a váróban, csak a repülőn.
Másodszor: szigorú pillantással méregettél. Harmadszor: kritizáltad az
olvasmányom, és kinevetted azt, ahogy belekapaszkodom a karfába
felszálláskor - ahogy sorolom, az ujjammal is mutatom a számokat,
ezzel nyomatékosítva mondandóm.
- Te azt hitted, kinevetlek? - értetlenül néz rám, aztán elneveti
magát. - Nem kinevettelek, hanem együtt éreztem veled.
- Tessék? - döbbenek le. - Elég fura az együtt érző arcod.
Remélem, temetésre nem jársz gyakran.
- Nagyon vicces - forgatja a szemét. - Régen rettegtem a repüléstől.
A sok utazástól végül megedződtem, de amikor megláttam a
mozdulatod, emlékeztetett arra, hogy egykor én is ugyanúgy
kapaszkodtam a karfába felszálláskor. Ezért mosolyodtam el.
Közben odaérünk a motorhoz, de nyoma sincs bennem a korábbi
rettegésnek. Mosolyogva állok meg előtte, felemelt karokkal jelezve,
öltöztethet. Vidáman megcsóválja a fejét, aztán rám aggatja a
bukósisakot, valamint a kesztyűket, felpattan a motorra, és újra
felsegít. Mielőtt elindulnánk, féloldalasán felém fordul, én pedig
kíváncsian várom, mit fog mondani.
- Ha lehet, hazafelé inkább ne énekelj.
- Tessék? - hördülök fel. Ahogy meghallom, hogy felnevet,
sértődötten beleütök a karjába, habár tudom, igaza van. A hajléktalan
macskák szebben énekelnek a kukák mögött éjszakánként.
- Áú! Vigyázz, ha lesérülök, nem jutunk haza - kacsint rám a
tükörben, majd lecsapja a bukósisak üvegét, és beindítva a motort,
elindulunk.
A hazaúton erősen kapaszkodom belé, fejemet a hátára hajtva az
elsuhanó tájat figyelem. A végtelen sötétzöld legelőket
mandulafenyők és tujasorok teszik egyedivé. Mintha egy olasz
képeslap elevenedne meg előttem.
Amikor megérkezünk, Aurora a lépcsőn vár minket.
- Sokáig oda voltatok, ebédeltetek valamit? - olyan aggódó arcot
vág, mint egy anyuka, ezért jamesre pillantok. Látom, ahogy finoman
elmosolyodik. Válaszul biccent egyet.
- Kész a vacsora, ha éhesek vagytok.
- Nekem még van egy kis dolgom - motyogja.
- Én viszont farkaséhes vagyok - karolok Aurorába -, és órák óta
csak a te főztödre tudok gondolni. Mondd, hogy valami tésztát
csináltál.
- Természetesen. Te se maradj sokáig! - szól hátra James-nek.
Befordulunk a konyhába, tányért vesz elő, amire gnocchit szed
nekem.
Lélegzetvétel nélkül kezdem falni a zsíron pirított krumplis
tésztagolyókat, amit Aurora hangos nevetése akaszt meg.
- Ne olyan gyorsan, te lány! Van hozzá szósz is.
- Már késő - mutatom fel üres tányérom.
Miután Aurorának gyorsan összefoglalom a napunkat, jóllakottan
felslattyogok a szobámba és kiülök a teraszra, hogy felhívjam Emilyt.
- Szóval nem is olyan seggfej, mint amilyennek mutatja magát -
vonja le a következtetést barátnőm, miután beszámolok neki.
- Úgy tűnik. De azért nem akarom magam elbízni. Lehet, megint
eltűnik három napra, vagy ami még rosszabb, újra előjön Mosoly
Kapitány.
- De azt még mindig nem hiszem el, hogy motoroztál.
- Van bizonyítékom. James csinált rólam egy képet. Azt mondta, az
első motorozás élményét muszáj megörökíteni.
Miután elküldöm neki a fotót, Emily részletesen beszámol Philről
és az első közös éjszakájukról. A beszélgetésünk után kimerültén
hanyatlók az ágyamra, és hetek óta először, mosollyal az arcomon
alszom el.
 
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Hangos dörömbölésre riadok fel, a szívem hevesen dobog

mellkasomban. Mély levegőt veszek, összeráncolt szemöldökkel
meredek az ajtóra, amin kisebb megszakításokkal, de folyamatosan
kopognak. Ezt nem hiszem el, mégis ki a fene zaklat már korán
reggel? Esélyem sincs visszaaludni. Morogva mászom ki az ágyból,
miközben próbálom valahogy nyitva tartani összetapadt szememet.
Mire odaérek, már szó szerint fújtatva rántom fel az ajtót.
- Felébresztettelek? - húzódik mosolyra James ajka, miközben a bal
karját még mindig a levegőbe emelve tartja.
- Szerinted? - tárom szét a karomat. A hajam kócos, és pizsamában
vagyok. James leplezetlenül méregeti a bő pólóm alól előbukkanó
fedetlen combom, én pedig érzem, ahogy elvörösödök, amitől még
mérgesebbé válók. - Miben segíthetek, hajnalok hajnalán?
- Délelőtt tíz óra van. Persze, kinek mi a hajnal. Bár, ha
emlékezetem nem csal, te „korán kelő típus vagy” - miközben ezt
mondja, teátrálisan macskakörmöket rajzol a levegőbe.
Ledöbbenek. Hogyhogy tíz óra? Ezek szerint átaludtam az
ébresztőt? Azt hiszem, hónapok óta nem volt ilyen nyugodt éjszakám.
Még mindig mozdulatlanul áll az ajtóban, ezért a szememet forgatva
megfordulok, és elindulok a fürdőszoba felé. Nem értem, mit akar.
- Esetleg elfelejtettem, hogy mennünk kell valahova? - nem nézek
hátra, miközben besétálok a fürdőszobába, ahol magamra kapom a
köntösöm. James még mindig az ajtóban áll, kidugom a fejem, úgy
szólok oda újra. - Ott fogsz ácsorogni, vagy be is jössz?
- Nem vagy az a jókedvűen ébredő típus - motyogja, miközben az
arca bizonytalanná válik, mintha fájdalmat okozna átlépni a küszöböt.
A megjegyzését figyelmen kívül hagyva, továbbra is a tipródását
figyelem, amit a telefonom éles csörgése szakít meg. A hangra
mindketten odakapjuk a tekintetünket az éjjeliszekrényre. Odalépve
látom, a kijelzőn Dávid neve villog. Hezitálás nélkül kinyomom.
Ehhez, tényleg nincs hangulatom.
- Nyugodtan felveheted - mondja, még mindig a küszöbön
szobrozva.
- Ráér később, nem fontos. - Saját magamat is meglepem, de most
nem akarok ezen töprengeni, ezért újra felé fordulok. - James,
elárulnád, kérlek, hogy miért jöttél? -szólok, egy fokkal kedvesebben.
- Csak gondoltam, megkérdezem, csatlakoznál-e hozzám a
reggelinél.
- Ha nem így kell lemennem, akkor szívesen - mosolyodok el. -
Mivel látom, azon a rémisztő küszöbön továbbra sem vagy hajlandó
átlépni, menj előre, pár perc múlva csat-Y lakozom.
- Arra gondoltam, elmehetnénk valahova. Van egy hely, ami - egy
pillanatra habozik, beletúr ébenfekete hajába -, szóval, gondoltam, az
tetszene neked.
- Hm, rendben. De csak akkor, ha motorral megyünk -kacsintok rá.
Alig várom, hogy újra felülhessek mögé. James elégedetten
elmosolyodik, visszatér arcára a magabiztosság.
- Megegyeztünk! Tíz perc múlva találkozunk odakint.
Ahogy behajtja maga mögött az ajtót, elszaladok zuhanyozni. Tíz
perc? Nem kaptam sok időt. Vajon milyen az a hely, ami szerinte
tetszene nekem? Miközben ezen töprengek, egyre nő bennem a
kíváncsiság. Megint ez az átkozott titokzatosság.
A hajamból kétoldalt egy vékony tincset feltűzök, a többit
leengedve hagyom. Összefogott hajjal nem tudnám a bukósisakot a
fejemre húzni. A gondolatra elmosolyodom. Alig huszonnégy órája
még azt se tudtam, mi az a bukósisak, ma pedig ahhoz igazítva
készítem el a frizurám. Sminkelés után a gardrób felé szaladok, de
félúton megtorpanok. A telefonom újra hangosan csörög. Lassan
odasétálok, és amikor meggyőződöm arról, hogy megint Dávid keres,
elutasítva a hívást lenémítom a telefont.
Ismét a gardrób felé veszem az irányt, próbálom elhessegetni az
egyre erősödő lelkiismeret-furdalásom. Miért nyomtam ki? Talán
vissza kéne hívnom. Lehet, beszélnem kéne vele. Ekkor élesen
bevillan a kép, ahogy a kolléganője fülébe suttog, és elönt a méreg.
Azt hiszem, egyszer-kétszer kinyomhatom neki a telefont.
 Tíz perccel később már kifele száguldók a bejárati ajtón. Aurora
odalent Jamesszel beszélget. Az asszony meglát, elmosolyodik, és
komótosan elindul a lépcsőn. Félúton találkozunk, hatalmas puszit
nyomok az arcára, és a lépcsőn tovább szaladva kipirult arccal
érkezem meg Jameshez. Anélkül, hogy megszólalna, elém lép, és
fejemre húzza a sisakot. Amikor bekapcsolja a csatot az államon,
finoman végigsimítja a bőröm. Alig pár pillanatig tart, de érintésétől
elakad a lélegzetem. Elkapja a tekintetét, felsegíti a kabátot, végül rám
adja a kesztyűt. Ő is felcsatolja a sisakot, és a tegnapihoz hasonlóan, a
kezemet fogva felsegít. Szorosan köré fonom a karom, és a ház felé
pillantok. Aurora még mindig ott áll, halvány mosollyal az arcán,
minket figyel. Miközben odaintek neki, James elindul. A hirtelen
gáztól picit hátracsúszom, ezért gyorsan belekapaszkodok a másik
kezemmel is, és hozzá simulok. A menetszélnek köszönhetően bejárja
orromat az illata, amitől megborzongok. Mintha a tengerparton
motoroznék.
Róma belvárosa felé tartunk. A nagyobb forgalom miatt ma kicsit
lassabban haladunk, és a lámpák is gyakori megállásra késztetnek
minket. Amikor látom, hogy pirosra vált előttünk, már tudom, hogy
megint hátra fog fordulni.
- Minden rendben? - kérdezi, mint mindegyik pirosnál.
- Igen - bólogatok hevesen.
Azt hiszem, pont emiatt tetszik a motorozás. Odafigyel rám. A
visszapillantóban James arcát figyelem, ahogy bátorítóan rám
mosolyog, meggyőződik róla, hogy rendesen kapaszkodom. Óvatosan
gázt adva indul el újra, amiről Dávid és az utolsó közös utazásunk
emléke kúszik be gondolataimba. Anyáékhoz igyekeztünk ebédre, de
késésben voltunk. A hátsó ülésre dobott táskámban megállás nélkül
csörgött a telefon, amit percek óta próbáltam elérni. Dávid szokás
szerint, őrült módjára vezetett, ezért nem mertem kikapcsolni a
biztonsági övem, pedig úgy könnyen elértem volna.
- Kérlek, lassíts, mindjárt kiesem az ajtón - kérleltem Dávidét,
amikor végre megkaparintva a táskám visszahuppantam az ülésbe, és
a hangosan sípoló telefonomat kezdtem el kutatni.
- Ugyan már, baba, túlaggódod. Tudom, mit csinálok -miközben
beszélt, kilépett elénk egy gyalogos. Dávid elrántotta a kormányt, a
hirtelen mozdulattól oldalra bicsaklott a fejem, és védekezés nélkül
fejeltem le az ablakot.
- Ezt nem hiszem el! Miért nem kapaszkodsz? - csattant fel Dávid.
- Elnézést - mondtam, miközben sajgó fejemre szorítottam a
kezem.
- Mutasd! - Felé fordultam, ő pedig megsimogatta az egyre
növekvő púpomat. - Ez semmiség... De máskor kapaszkodj, nem
akarom, hogy megsérülj.
Az emlékre ökölbe szorul a kezem, mire James odanyúl és finoman
rárakja tenyerét.
- Jól vagy? - kérdezi újra, én pedig válaszul bólintok. - Oké. Ne
szorítsd ökölbe, akkor nem tudsz rendesen kapaszkodni.
A szavaira elmosolyodom. Talán, ha Dávid is odafigyelt volna rám,
akkor nem történt volna baleset. Ha tiszteletben tartotta volna a
kérésem, akkor elkerülhettem volna a napokig duzzadt, fájdalmas
sérülést. Megrázom a fejem, és elengedem az emléket. Lassan
kiáramlik belőlem a feszültség. Izmaim elernyednek, újra a
motorozásra és az elsuhanó épületekre koncentrálok. Biztonságban
vagyok.
Izgatottan forgatom a fejem minden irányba. Habár már jártam
ezeken a helyeken, nem tudom megunni a látványt. Hirtelen a II.
Viktor Emánuel Emlékmű tornyosul fölénk, én pedig képtelen vagyok
levenni a szemem a tetején ágaskodó lovas szobrokról.
Legszívesebben hosszas szóáradatba kezdenék Róma szépségéről, de
nem akarom megzavarni Jamest. Körülöttünk mindenhol autók és
robogók cikáznak, miközben minden utcasarkon figyelmetlen
gyalogosok tévednek elénk. James magabiztosan szlalomozik a
járművek között. Ráfordul a szűk, macskaköves Fabricio hídra,
átsuhanva a Tiber-szigeten, magunk mögött hagyjuk a Tevére folyót.
A Transtevere negyedbe érkezünk, ahol lépésben gurulunk a sétálgató
emberek között. Egyik szűk sikátort követi a másik, én pedig
ámuldozva figyelem a kopott kőfalakat körülölelő zöld növényeket,
amik egészen a házak tetejéig kapaszkodnak. Az egyik ház aljában,
egy kávézó szűk teraszán, hangosan felnevet egy nő, és finoman
rácsap a mellette ülő férfi kezére. Vajon mit mondhatott neki, ami
ennyire megnevettette?
 James tovább lassít, egy apró tér szélén állítja le a motort. Mielőtt
leszállnék, előkapom a polaroid fényképezőmet. A kör alakú tér
közepén apró szökőkutat pillantok meg, aminek szélén egy fiatal pár
ücsörög, csendben figyelik a vizet. Anélkül, hogy észrevennék,
lefotózom őket.
Ahogy leszállunk, James nyomába szegődve nekiállok vetkőzni.
Miután leveszem a bukósisakot - ami meglepően könnyen sikerül -,
beledobom a kesztyűt, és a karomra csúsztatom, utána pedig óvatosan
megigazítom a hajam. Remélem, nem úgy nézek ki, mint egy
futóbolond. A tér túloldalán megpillantok egy kávézót, és egyből
tudom, hogy ez az a hely.
Kívül borostyán futja be az épületet, alig látszik a hely neve. A
Café dél mattino* előtt, a macskaköves téren kopottas, különböző
mintájú kovácsoltvas székek és asztalok hívogatnak. Belépve széles
pultot pillantok meg, ami felett tartópillérről sötétzöld növények
lógnak le, néhol súrolják a bárpultot. A kerek asztalok körül idősebb
helyiek kávéznak, egymástól méterekre ücsörögve beszélgetnek.
Olyan, mintha veszekednének, de valójában csak a tegnap esti
focimeccset vitatják meg. Az ablaknál egy nagypapa sakkozni tanítja
az unokáját. A kisfiúnak kilóg a nyelve, annyira koncentrál, miközben
az öreg nyugodtan figyeli. A világ összes ideje az övék.
A fekete-fehér kockás padlón álmos macska sétál végig, magára
vonva a figyelmet. Lusta szemét rám emeli, köszönésképp nyávog
egyet, és leül az egyik vendég lába mellé, néhány finom falat
reményében. A falak zsúfolásig vannak képekkel, amik Rómát
ábrázolják, más-más korban. Egy ötvenes évekbeli képen akad meg a
szemem, amin egy szerelmespár a Trevi-kút előtt áll, és vidáman
integet. A képek között megmaradt kevés helyet virágokkal teli
kaspók töltik fel. Ha valaki megkérdezné, milyen Róma, ezt a helyet
mutatnám meg neki.
- Kint vagy bent szeretnél leülni? - kérdezi.
- Inkább kint, ha lehet - miközben leülünk egy asztalhoz, Jameshez
fordulok. - Tényleg csodálatos ez a hely. Köszönöm, hogy
megmutattad.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog - kényelmesen elhelyezkedik,
összefont karral ül, a lábai kinyújtva, egymáson pihennek.
Napszemüvege mögül a járókelőket lesi. Olyan más most. Egyszerű
farmert és kék pulcsit visel, motorosdzsekije a karfán pihen. Mintha
egy másik ember lenne. Most elérhetőnek tűnik, nem rejti el a
szorgosan felépített védőfala, mint amikor öltönyt visel, és még a
levegő is hidegebb körülötte. Különböző megjelenései remekül
tükrözik kettős személyiségét.
- Honnan? - kérdezek vissza.
- Nem tudom. Csak te is olyannak tűntél, aki felismeri az igazi
értéket.
Mielőtt tovább faggathatnám, megjelenik a pincér, és felveszi a
rendelésünket. A kávé mellé sonkás-sajtos szendvicset választok, míg
James csokis péksüteményt kér.
- Honnan ismered ezt a helyet? Anyukáddal jártatok ide?
- Igen. A nagyapám törzshelye volt, ezért gyakran töltöttem itt vele
a délutánokat, amikor anyámnak valami dolga akadt. Sokszor
ücsörögtünk ezen a teraszon, és beszélgettünk. Szegény öreg, nagy
türelem kellett hozzám - mosolyodik el az emléken. - Szinte állandóan
kérdezgettem.
- Na persze - bukik ki belőlem, mire kérdőn rám pillant. -
Bocsánat, csak meglepődtem. Nem nézném ki belőled, hogy szeretsz
beszélni.
- Inkább azt mondanám, kevés embert találok érdemesnek arra,
hogy beszélgessek vele - mondja, miközben még mindig engem néz.
Talán arra céloz, én is közéjük tartozom. Habár tegnap egészen
megnyílt, még mindig nehéz rajta kiigazodnom.
- Számomra felfoghatatlan, hogyan lehetsz néha ilyen érzéketlen.
A fejemet csóválva belekortyolok a kávémba, amit nemrég rakott
elém a pincér. Ahogy meglátom döbbent arcát, ráébredek, milyen
rosszul fogalmaztam, ezért sietve magyarázkodásra nyitom a szám,
ám ő felemelve a kezét, elneveti magát.
- Sophie, ne szabadkozz! Nem jó érzés őszintén kimondani azt,
amit gondolsz? A legrosszabb fogság, amibe saját magunkat zárjuk, a
félelem, hogy mások mit gondolnak rólunk. Az évek alatt
megtanultam, minél kevésbé érdekel mások véleménye, annál jobban
érzem magam.
 Azt hiszem, én régóta ebben a fogságban tengődök, szeretném
mondani, de visszatér a pincér, és eltereli a figyelmem. Amikor
meglátom az élénkzöld pestóval megkent friss kenyerem, ami
roskadozik a mortadellától és sajttól, mindent félredobok és rávetem
magam.
- Kérsz még egyet? - A hangjára összerezzenek, teljesen
belefeledkeztem a morzsák eltüntetésébe. Felpillantva látom, ő még a
felénél se jár. Ilyen gyorsan behabzsoltam volna? Mióta nincs
mellettem Dávid, egyre kevésbé figyelek oda, hogyan illene ennem.
- Nem, köszönöm. Jóllaktam - kicsit zavarba jövök, de a tekintete
megnyugtat. Felszabadító érzés, hogy nem kritizálja a viselkedésemet.
Elégedetten hátradőlve figyelem, amint felemeli a kávéját és lassan
belekortyol. Anélkül, hogy átgondolnám, előkapom a fényképezőmet
és lefotózom. Szeretném ezt a pillanatot megőrizni. Összeráncolt
homlokkal néz rám, de telt ajka apró mosolyra húzódik. Miközben a
kinyomtatott képet legyezem, a tér felé fordulok.
- Nem akartam elvállalni ezt a munkát - bukik ki belőlem.
- És? Megbántad?
- Azt nem mondhatnám - mosolyodom el, miközben a
macskaköves teret figyelem.
- Na^ és miért nem akartad vállalni?
- Hát először is, rólad azt gondoltam, egy arrogáns hetvenéves
vagy. Meglepett, hogy nem találtam el a korod -fordulok felé, ő pedig
felnevet.
- Értem. És azon kívül, hogy nem öreg arrogáns vagyok, van más
is?
- Van - egy pillanatra elhalkulok, nem akarok Dávidról beszélni.
Nem szeretném, ha tudná, egy férfi miatt akartam visszautasítani ezt a
lehetőséget. Arra még kevésbé állok készen, hogy tudja, olyan lány
vagyok, akit megcsaltak.
- És miért gondoltad meg magad?
- Berúgtam.
- Hát ez igazán megtisztelő - nevet fel ismét.
Ma egy kicsit hűvösebb van, fázni kezdek a fehér hosszú ujjú
felsőmben, ezért amikor James is befejezi a reggelit, arra kérem,
induljunk. Magamtól nekiállok beöltözni, magabiztosan húzom
fejemre a bukósisakot. James már a motoron ül, figyeli, ahogy
ügyetlen mozdulatokkal próbálom becsatolni a sisakot. Egy ideig
próbálkozom, de utána elé lépek és felemelem az állam, átadom neki a
terepet. Elmosolyodik, és készségesen becsatolja. Most nem ér hozzá
a nyakamhoz, amitől egy pillanatra csalódottságot érzek. Rátenyerelve
vállára, lazán átdobva a lábam, huppanok mögé. James elismerően
biccent, engem pedig büszkeség tölt el. Rutinosan elhelyezkedek, és
átkarolva a derekát jelzem, indulásra kész vagyok. Arcomon széles
mosollyal csodálom a várost. Fűszeres illata bejárja az orromat,
közelebb húzódom, és az elsuhanó nevezetességeket figyelem.
Hazafelé másik útvonalat választ, én pedig csak kapkodom a fejem.
Az Angyalvár előtt száguld el, ahol hirtelen jobbra kanyarodik. Szűk
utcákon át haladunk, hirtelen megpillantom a Pantheont. Mire
felismerem, már el is tűnik a szemem elől. A kopott sikátorokban
kanyarogva elvesztem a fonalat, már nem tudom, merre járunk, csak
szívom magamba az ősz színeiben tündöklő, borostyánnal benőtt, több
száz éves épületek látványát.
Hazaérve búcsúzóul motyog valamit, majd eltűnik a szobájában, én
pedig nekilátok a Mr. Davies által küldött feladatoknak, amikkel
meglepően gyorsan haladok. Sokat segít, hogy James és Mike
kivételével mindenkivel olaszul beszélek. Amikor elkezd leereszkedni
a nap, lecsapom a laptopom, felpattanok, és elindulok megkeresni
Aurorát.
- Megtanítasz carbonarát készíteni? - kérdezem lelkesen, mikor
végre megtalálom a kertben, a virágok között.
- Most? - emeli fel a kezét, ami tiszta föld az ültetéstől.
- Most! - mosolygok a lehető legkedvesebben. Ez a kedvenc
ételem, a legjobbtól szeretném megtanulni. Aurora nem felel egyből,
egy ideig méreget, látom, ahogy töri a fejét.
- Nem azt akartam készíteni, de egye fene, gyere - megtöri! a kezét,
belém karol, így indulunk el a konyhába.
Közösen kockázzuk fel a szalonnát, közben a mai napon elültetett
virágokról beszélgetünk. Miközben fő a házitészta és pirul a szalonna,
pecorino romano sajtot részeltet velem, amit alaposan összedolgozunk
a tojássárgájával. Csupán kevés sóval és frissen őrölt borssal ízesítjük.
Miután összeöntjük a megfőtt tésztát a szalonnával, és a főzővízből
egy keveset adunk hozzá, megkér, hogy zárjam el a gázt. Ezt követően
ráöntjük a sajtos tojást, és alaposan összekeverjük az egészet.
- Kész - veregeti meg a vállam Aurora.
- Ennyi? - kérdezem megdöbbenve. - Nem kell hozzá tejszín,
fokhagyma vagy valami?
- Tejszín? - kap a szívéhez Aurora. - Gyermekem, ne mondj ilyet!
- jól van, ne haragudj, nehogy szélütést kapj itt nekem -nevetek fel.
- Arra gondoltam, hogy szólok Jamesnek, hátha velünk vacsorázna.
Mit gondolsz?
Aurora sóhajt egyet, miközben aggódó pillantással végigmér,
amitől elfog a nyugtalanság.
- Menj, addig megterítek - mondja végül, én pedig elindulok az
emeletre.
A lépcsőn Aurora tekintetén merengek. Vajon miért habozott? Mit
akart jelenteni az a sóhajtás? Mire azonban az ajtóhoz érek,
félreteszem aggodalmam, és magamban megpróbálom átgondolni, mit
is fogok mondani Jamesnek. Háromszor-négyszer elgyakorlom,
nehogy összezavarodjak. Amikor bekopogok az első ajtón, megint a
másodikat nyitja ki. Nem enged be, csak kilép rajta.
- Szia! Szóval, életemben először csináltam carbonarát. Bár Aurora
diktálta a receptet. Meg kicsit segített is benne. Na jó, tulajdonképpen
Aurora csinálta, de sokat segítettem neki. Szóval a lényeg, hogy
esetleg lenne kedved csatlakozni és megkóstolni?
Hát, ezt kár volt gyakorolni, fut át az agyamon, miközben Jamest
figyelem, aki meg sem próbálja leplezni, milyen jól szórakozik rajtam.
Tulajdonképpen meghívtam Aurora főztjére. Szép munka, Williams.
Valamiért mégis nagyon szeretném, ha igent mondana.
- Ezt az ajánlatot nincs szívem visszautasítani - válaszára széles
mosoly ül ki az arcomra.
Amikor odaérünk a konyhába, egy cetli vár minket az asztalon.
Lorenzo is végzett a munkával, így ma este vele vacsorázom. Nektek
megterítettem a teraszon. Jó étvágyat! Aurora

Összeráncolt szemöldökkel olvasom üzenetét. Nem értem, ezt

miért nem mondta korábban.
- Nahát, jól átvert. Azt mondta, ő is velünk vacsorázik. Nem gond,
hogy csak ketten vagyunk?
 - Azt hiszem, megbirkózom a társaságoddal.
Bizonytalanul mosolygok, miközben elindulunk a kertbe, ahol
elképesztő látvány fogad. A teraszt borító lugas alatti faasztal
gondosan megterítve vár, a gyertyák fénye táncolva világítja meg a
tányérokat. A háttérben a naplementétől narancssárgás fényben úszik
minden. A medence vize mozdulatlanul pihen, míg az elterülő kert
kellemes nyugalmat áraszt. Egy kicsit zavarba jövök a hirtelen
kialakult meghittségtől. Jamest azonban nem különösebben érdekli a
látvány, rezzenéstelen arccal, nyugodtan sétál az asztalhoz, kihúz
nekem egy széket, majd leül mellém. Érdektelensége bennem is oldja
a feszültséget.
Hatalmas adagot szedek mindkettőnknek.
- Hát ez mennyei. Eszméletlenül finom - mondom teli szájjal,
amikor tudatosul bennem, hogy ezt elvileg én főztem. - Mármint, úgy
értem... - kezdenék bele, de James hangosan felnevet.
- Valóban isteni. Ne kezdj el szabadkozni. Olyan, mintha mindig
meg akarnál felelni valakinek - pár pillanatig vizslat. - Miért?
- Talán, mert valóban meg akarok felelni másoknak. De mondhatok
valamit? - bólint. - Rohadt fárasztó. Tudod - folytatom -, régen elég
sokat káromkodtam. Ha úgy tartotta kedvem, hajnali négykor az
asztalon táncoltam. Szüleim szerint a feleselés nagymestere voltam.
Aztán, szépen lassan megváltoztam.
Nem teszem hozzá, hogy valaki miatt. Nem ő a hibás, ezért csakis
magamat okolhatom.
- Tudod, mi az érdekes? Amikor megismertelek, én ilyennek
láttalak. A repülőn percek alatt helyre tettél, amikor szemtelenkedtem.
Még mindig ott van benned!
- Talán igen... - bólintok.
Egy ideig csendben eszünk, mindenki a saját gondolataiba mélyed.
Dávid jár az eszemben, és az, hány éven keresztül próbáltam neki
görcsösen megfelelni. Vajon tényleg engem szeret? Az igazi Sophie-t?
Vagy csak azt, akivé formált... Tényleg ennyit szabadkozom? Mikor
váltam ilyenné? Az egyre tornyosuló kérdések elől elmenekülve újra
Jamesre koncentrálok.
- Te sosem akartál művész lenni? - kérdezem hirtelen. -Mármint
úgy értem, látszik, milyen szenvedélyesen szereted a festményeket,
sosem akartál festeni?
A kérdésemet hosszas hallgatás követi. Látom, ahogy finoman
megérinti a jobb kézfejét. Akkor veszem észre, hogy egy heg húzódik
rajta. A tekintetem fürkészi, szinte világít kék szeme. A kert felé
fordul, és csak azután válaszol.
- Igazából festőnek készültem. De ennek már hosszú ideje.
- Tényleg? Miket festettél?
- Főleg tájakat. Szerettem a tengert. Megnyugtatott -a hangja halk,
szinte suttog. A mondatok között nagyobb szüneteket tart, amitől
egyre nő bennem a kíváncsiság.
- Akkor miért hagytad abba? - fordulok felé óvatosan. Még mindig
a sebhelyet simogatja. Úgy érzem, köze van a kettőnek egymáshoz, és
szeretném tudni, hogyan kapcsolódnak.
- Ez hosszú történet, Sophie.
- Nekem van időm. Szívesen meghallgatom.
- Nem szeretnék beszélni róla - mondja, de érzem a hangján,
habozik. Bárcsak jobban megnyílna. Képtelen vagyok annyiban
hagyni a dolgot.
- Miért nem? Mi történt? - kérdezgetem tovább. Érzem, hogy
hezitál, talán csak egy kis bátorítás kell neki.
- Nagyon kíváncsi vagy - a hangjából kezd eltűnni a kedvesség.
- Csak szeretném, ha elmesélnéd!
- Nem érdekes, régen lezárult.
- Akkor pláne elmondhatod.
- Sophie... - mondja, de a szavába vágok.
- Ugyan, James. Meséld el! Miért hagytad abba?
- Tudni akarod, mi történt? - csattan fel hirtelen. A hangjára
összerezzenek. - Az apám utálta a festményeimet, ezért egyik nap,
részegen, megfogta az ecsetet és a kezembe döfte. A vásznat akarta
elszakítani, azonban a festményt védve odakaptam, ő pedig simán
átszúrta. Egy pillanatra átfutott a szemén a rémület, de aztán rám
üvöltött. Ez is az én hibám volt. Végül a sofőrre bízott, aki bevitt a
kórházba. Tizenhat éves voltam. Soha többé nem fogtam ecsetet. Erre
voltál kíváncsi? - pillant rám ingerülten, én pedig a tüdőmbe rekedt
levegővel, megdöbbenve hallgatom.
 - Ne haragudj, nem tudtam... - kezdek hirtelen szabadkozni, de
mielőtt folytathatnám, beleszól.
- Nem tudtad. Honnan is tudhattad volna? - feláll, de mielőtt
elindulna, még odaszól.
- Köszönöm a vacsorát - dobja le a szalvétát -, de elment az
étvágyam.
Megsemmisülve figyelem távolodó alakját.
 
 
 
 
 
 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 
 
* Hajnali kávé
 
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Egy ideig még a kertben maradok, képtelen vagyok megmozdulni.

Meglep heves reakciója. Megfordult a fejemben, hogy utána megyek,
de végül hagytam elmenni. Lassan felállók és bizonytalanul
összeszedegetem a félbemaradt vacsora maradványait. Miközben a
kihűlt carbonarát lefedem és berakom a hűtőbe, hallom, ahogy
beindítja a motorját, és elhajt. Vajon hova mehet? Általában
megnyugtat a mosogatás, de most majdnem kiejtem a kezemből az
egyik porcelántányért, képtelen vagyok koncentrálni. Mivel zaklattam
fel ennyire? Miért haragudott meg rám? Már mindent elpakoltam, de
nem mozdulok, a konyhában maradok, fülelek, hátha hazajön és
megbeszélhetjük. Végül rám esteledik, én pedig egyre
szánalmasabban érzem magam, így nyugtalanul a szobámba sétálok.
Holnap első dolgom lesz megkeresni.

⁓
Fel-le sétálgatok a szobámban, képtelen vagyok ülve maradni.
Próbálom magam összeszedni, bátorságot meríteni, hogy beszéljek
vele. Egész éjszaka azt fogalmaztam magamban, hogyan kéne tőle
bocsánatot kérnem. Több lehetőség is felmerült, míg végül úgy
döntöttem, rövidre fogom, hiszen nem lettem semmi rosszat, csak túl
kíváncsi voltam. Akárkivel előfordulhat. Nagy levegőt veszek, és
mielőtt meggondolnám magam, határozottan elindulok. Amikor
odaérek a folyosójára, mindkét ajtón hangosan kopogok, de percekkel
később sem érkezik válasz. Nagyot sóhajtva indulok el a felkutatására,
de a lépcső alján Lorenzóba botiok.
- Jó reggelt! - köszönök, és megpróbálok egy mosolyt erőltetni az
arcomra. - Nem láttad Jamest?
- Jó reggelt, Sofía! Szerintem nincs itthon, legalábbis nem láttam a
motorját a garázsban.
 - Értem, köszönöm - mondom. Vajon ilyen korán elindult itthonról,
vagy haza sem jött éjjel?
- Jól vagy, kislány? - a szelíd kérdésre halványan elmosolyodom.
Bólintok és otthagyom.
Gyötrően lassan telik a szombat. Szeretett esőm börtönként zár a
villába. Aurora és Lorenzo is elment itthonról, valami családi
elfoglaltságuk van, nem igazán figyeltem, mit magyaráztak reggel.
Egész nap céltalanul lézengek a házban. Megnézegetem a
festményeket a szalonban, egykét könyvet leveszek a polcról, de
anélkül, hogy kinyitnám vagy elolvasnám a fülszöveget, vissza is
csúsztatom. Úgyse tudnék figyelni rá. A konyhában kitárom a
teraszajtót és egy bögre forró teával a kezemben az esőt figyelem. A
sárgába borult falevelek rátapadnak a járdára, azon gondolkozom,
vajon nyomot hagynak-e. Ha figyelmetlenül rálépnék, akkor
elcsúsznék rajtuk?! Vajon Marissá, James anyja, érezte magát ebben a
hatalmas házban magányosnak, amikor Aurora nem ért rá, és Alfréd is
Angliában volt?! Mivel ütötte el az időt? Aurora elmesélése alapján
mindig vidám nőnek képzelem, aki mindenben meglátja a szépet. Ö
biztos nem töprengett azon, hogy csúszósak-e a nedves falevelek,
inkább csak megcsodálta az esőcseppektől csillogó élénksárga
színüket. Hirtelen feltámad a szél, kiráz a hideg, így behúzom az ajtót
és visszatérek a szobámba. Unalmamban előkapom a telefonomat,
csak most veszem észre, hogy tegnap óta le vagyok némítva. Dávidtól
jött üzenet, amit hosszas hezitálás után nyitok meg.
Jól vagy? Nem tudlak elérni.

Elfelejtkeztem róla, suhan át az agyamon. Tegnap kinyomtam, és

nem hívtam vissza. Az üzenetet egy másik követi:
Csak szeretném tudni, hogy minden rendben van-e, egy ideje nem tudok
rólad semmit.

Semmi kedvem még ezzel is foglalkozni, nem válaszolok neki.

Néhány percen belül, újból pittyen a telefonom:
Szóval innentől kezdve így lesz? Nem beszélünk egymással?

Félredobom a telefont, és elindítok egy filmet. Egész éjszaka

forgolódtam, nem aludtam rendesen, így alig néhány perc után
elszenderedem. Amikor felébredek, még több üzenet villog a
kijelzőmön.
Hol vagy? Sophie, beszéljünk. Hiányzol.

Kérlek, válaszolj!
Mit csinálsz? Megint motorozgatsz? Azt hittem, félsz az ilyenektől, de
ezek szerint félreismertelek.
Kérlek, vedd fel a telefont.
Nem értem, mi történik. Hiszen régen alig bírtál ki pár órát anélkül, hogy
beszéltünk volna. Ez valami új taktika? Ha igen, akkor működik, csak
kérlek, vedd fel a telefont.

Amikor a végére érek az üzeneteknek, gyors magyarázkodásba

kezdek. Nem akartam megbántani, írom, csak sok a dolgom, és a
motorozás sem az én ötletem volt. A küldés gomb felett tartom az
ujjam, de képtelen vagyok megnyomni. A leírt szöveget bámulom.
Milyen alapon kér számon? És én megint miért magyarázkodom?
Érzem, ahogy a harag bekúszik a bőröm alá. Hirtelen kitörlöm az
egészet, és elhajítom a telefont. Nem szabadkozom többé!

⁓
Vasárnap megváltásként ér, amikor Mike hangját hallom meg az
előszobában. Szaladok üdvözölni. Alig vártam, hogy visszajöjjön, és
elterelje a gondolataimat.
- De jó, hogy megjöttél - mondom, és a nyakába ugróm. Meglepi
közvetlenségem, de kedvesen visszaölel.
- Hajaj, mi történt? - kérdezi, amikor végre elengedem.
- Á, hagyjuk. Mesélj, milyen volt otthon?
- Jó, de előtte együnk valamit, mert éhen halok.
Ahogy belépünk a konyhába, Aurora elénk rak egy tálat, amin
különböző sajtok, paradicsom és frissen sült házikenyér van, mi pedig
kézzel esünk neki a finomságoknak.
- Szóval, mi történt? - kérdezi Mike ismét, miközben jóllakottan
pihegünk. Az otthoni fejleményekről evés közben már kifaggattam.
- A főnököd hangulatingadozásait terapeuta segítségével lehet csak
feldolgozni - fakadok ki. - Kezdett megnyílni, én pedig elbíztam
magam.
- Mondtam, hogy nem szereti a locsogást.
- Tudom - morgom. - Nem lehet rajta kiigazodni. Egyik pillanatban
azt magyarázta, ne szabadkozzak, és bátran mondjam ki, amit
gondolok, majd amikor ezt megteszem, elviharzik, mint egy ötéves,
esélyt sem adva arra, hogy tisztázzam a kérdést.
- Mit mondtál neki?
- Csak a múltjáról kérdeztem - felelem bizonytalanul. Mike-ra
pillantva lesem a reakcióját. Sóhajt, ahogy kimondom a szavakat,
mosolyogva csóválja meg a fejét.
- Hát igen, arról nem szeret beszélni - ajkamba harapok, mire
kedvesen megpaskolva asztalon pihenő kézfejem, hozzáteszi. - Nyugi,
biztos csak valami dolga akadt. Ha hazaér, tisztázzátok.
- Remélem.

⁓
Hétfő reggel a kávémat kavargatva beszélgetek Mike-kal a
konyhában, amikor motorja mély morgása üti meg a fülem, mire
válaszul nagyot dobban a szívem. Mike elindul az előszobába, én
pedig csendben követem. Amint belép, ránk pillant, elidőzik rajtam a
tekintete, egyet biccent, aztán Mike felé fordul.
- Megérkezett már a Sullivan-ajánlat? - morogja.
- Igen, az asztalodra tettem, és keresett Jones is telefonon.
- Az ki?
- A New York-i befektető.
Válasz helyett fúj egyet, és elindul a lépcsőn. Mike szó nélkül
követi, én pedig ott maradok egyedül a tágas előszobában.
Megkövültén bámulok utána, alig tudom felfogni, ami az előbb
történt. Még köszönni sem volt képes! A fejemet ingatom. Tényleg
elhittem, hogy nem egy arrogáns bunkó... Megint csak magamra
vethetek.
Feldúltan vonulok a szobámba, lesheti, hogy ezek után bocsánatot
kérjek tőle. Mérges vagyok, képtelen lennék most a munkára
koncentrálni, ezért felhívom Chloét és Harryt, hátha lenyugtatják
csapongó gondolataimat. Nem figyelek minden mondatukra, csak
jólesik hallgatni a sok sületlenséget, amit összehordanak.
 - Sok ajándékot hozol? - kérdezi Harry. Mindig ez az első kérdése,
ha valamelyikünk elutazik.
- Egy teljes bőröndnyit - felelem, miközben elfog a lelkiismeret-
furdalás. Eddig nem vettem nekik semmit, még a szokásos képeslapot
sem, amit mindig hozunk az utazásokról, és az irodánk szekrényére
ragasztva gyűjtjük. Egyetlen szabály van. Minél ízléstelenebbnek és
bénábbnak kell lennie.

⁓
Az ébresztő éles zaja kúszik be az álmomba. Pár napja még átaludtam
a csörgést, most viszont régi ismerősként üdvözölt nyugtalanságom
miatt megint rosszul alszom. Anélkül, hogy felkelnék, kezembe
kapom a telefonom. Október harmadika van, kedd, és még alig múlt
hét óra. Fejemre húzom a takarót, sóhajtok egyet. Remélem, ma végre
nem esik, és elhagyhatom a házat. Nehezen viselem a nyomasztó
légkört. Kimászva az ágyból egy melegebb pulcsit kapok magamra, és
útnak indulok, hogy megkeressem Aurorát. Kilépve a teraszra
megpillantom, amint békésen kávézik az egyik pádon. Szó nélkül
odakuporodok mellé. A harmatos leveleken megcsillan a felkelő nap,
és lassan eltünteti az éjszaka ködjét. A friss őszi levegő keveredik
Aurora erős kávéjának illatával, mélyeket lélegezve tölti meg
tüdőmet. Apró csészéjét szorongatva csendben figyeli a kertet, csak
néha köszörüli meg a torkát. Haja rendezetlen, arcán még látszik a
párna nyoma. Minden olyan békés, én pedig érzem, ahogy enyhül a
szorítás, ami napok óta egyre szorosabban feszül testem köré. Amikor
megissza kávéját, szótlanul összeszedjük magunkat, és elindulunk a
piacra.
Miközben az egyik standnál a zöldségeket válogatja, felé fordulok.
- James gyakran tűnik el egész hétvégékre? - a kérdésemtől
meglepődik. Napok óta kerülöm a témát, de túl kíváncsi vagyok.
- Hát, eleve régen töltött itt egyben ilyen hosszú időszakot. Amikor
szólt, hogy jön egy hónapra, Lorenzóval biztosak voltunk benne, egy
hétig se bírja. Az, hogy csak egy hétvégére tűnt el, igen örvendetes -
mosolyog rám szelíden.
- És ilyenkor hová megy?
 - Velencében van egy lakása, de lehet hazament Londonba. Oda,
ahol kevesebb emlék kísérti. Tudod, drágám, James a villában
mindenhol az édesanyját látja. Különösen a te szobádban.
Mielőtt reagálhatnék, Aurora egy nagy csokor petrezselymet
gyömöszöl a szatyrába, fizet, és tovább sétál. Veszek egy narancsot,
hámozás közben visszatérek korábbi témánkhoz.
- Mitől olyan különleges az a szoba? - miközben válaszát várom,
feldereng, James egyszer sem lépte át a küszöbömet. Aurora
alkudozásba kezd, én pedig türelmetlenül rágcsálom az utolsó cikk
narancsot. Képtelen vagyok a vásárlásra koncentrálni, csendben
várom, hogy fizessen végre. Még az sem zavar, hogy az ujjaim
ragadnak a gyümölcs levétől. Aurora büszkén elmosolyodik, amikor
megállapodnak, majd felém fordulva a szatyromba tömi a nehéz
céklákat. Húzzák a vállam, de nem törődöm vele, kérdőn pillantok az
asszonyra, aki belém karolva továbbindul, és végre beszélni kezd.
- Legyen elég annyi, hogy az volt Marissá kedvenc szobája. Sok
időt töltöttek ott kettesben. Amikor Marissá elment, James beköltözött
oda. Hetekig ki sem mozdult, csak festett. Az édesapja halála után,
amikor először visszatért, átköltözött a másik oldalra, minket pedig
megkért, alakítsuk át Marissá szobáját vendégszobává.
- Azt hiszem, megbántottam - bukik ki belőlem. Képtelen vagyok
tovább magamban tartani. Nem sajnálkozva mondom, inkább
tényként közlöm. - Pedig nem állt szándékomban.
- Tudom, kedvesem - mosolyog rám, bátorítólag. -James kivülről
keménynek mutatja magát, de belül sok démonnal kell megküzdenie.
Adj neki időt, majd megenyhül.
- Bocsánatot szerettem volna kérni, de eltűnt. Mindig nehezen
viseltem, ha mérgesek rám, ő viszont lehetőséget sem adott arra, hogy
tisztázzuk - összeráncolt homlokkal tekintek felé. - Ezzel viszont
engem sért meg.
Aurora hangosan felkacag, amitől őszintén meglepődök. Nem
számítottam ilyen reakcióra. Olyan a nevetése, mint a tanár néninek,
aki jót mulat két kisgyerek vitáján egy játék fölött. Talán tényleg
gyerekesen viselkedem, de elegem van az áldandó
bocsánatkérésekből. Egyszer azt mondja, ne szabadkozzak, mondjak
ki mindent, aztán leteremt érte, és magamra hagy. Teljesen összezavar,
én pedig kezdek belefáradni abba, hogy mások hangulatingadozásai
szerint éljem az életem.
Miután hazaérünk, megcsinálom a kötelező feladataimat, aztán újra
Aurora mellé szegődök. Mindegy, mit csinálunk, csak vele legyek.
Nyugtatóan hat rám a közelsége. Megkér, magozzam ki, és hámozzam
meg a barackokat, lekvárt akar főzni az utolsó darabokból. A monoton
munka közben Dávidén töprengek. A hétvége óta nem beszéltünk.
Nem válaszoltam neki, ő pedig azóta nem keresett. Tudom, nem
menekülhetek előle az idők végezetéig, de úgy érzem, innen, Rómából
képtelen vagyok megoldani a helyzetet. Amikor eljöttem Londonból,
biztos voltam abban, hogy megbocsátok neki. Tudtam, végül úgyis
meggyőz, és én megadom neki a felmentést. Talán ha nem jövök el,
már kibékültünk volna. Magamban keresném a hibát, és mindent
megtennék azért, hogy ő ne tegye meg újra. Most, itt a római villa
hatalmas konyhájában, az egész képtelenségnek tűnik. Hogy
megbocsássak neki. Hogy magamat hibáztassam azért, amit ő követett
el. Vacsora közben felengedek, Mike-kal hangosan röhögünk a
kedvenc Jóbarátok-jeleneteinken.
- A kvízes rész a legjobb.
- Nekem a videókazettás a kedvencem - mondom.
- Az melyik?
- Tudod, amikor hátizsákkal bejárja Nyugat-Európát - egyszerre
nevetünk fel, ahogy felelevenedik bennünk a jelenet.
Napok után először, végre újra élvezem az étel ízét. Hatalmas adag
húst tömök a számba. Aurora vörösborban főzte órákon keresztül, alig
vártam, hogy megkóstoljam. Épp próbálnám megrágni a falatot,
amikor meglátom, hogy Emily hív. Még mindig teli szájjal, hangosan
nevetve szólok bele a telefonba.
- Ne haragudj, Em, épp egy kisebb marhával küzdők, szóval neked
kell beszélni. Jól sikerült a romantikus randitok? - kérdezem, még
mindig nehezen artikulálva. Emily délután rám írt, hogy pontosan hol
található az a pad, ahova Dávid a kapcsolatunk elején rendszeresen
elvitt. Gyönyörű kilátás nyílik a Temzére és az azt átszelő hidakra. A
Taté Múzeum mellett van, így a Szent Pál-székesegyház
monumentális kupolája tökéletes hátteret biztosít a romantikára vágyó
pároknak. Kicsit giccses, de pont ezért szeretem. Dávid ott kért meg
arra, legyek a barátnője.
- Sophie, mutatnom kell valamit - a hangja komoly, megijeszt. -
Nézd meg a telefonod, küldök egy képet.
Kihangosítom, miközben gyorsan próbálom lenyelni a maradékot,
bár az egyre növekvő gombóctól a torkomban alig bírom leküzdeni.
Megnyitom a telefonom, és belépek az üzenetek közé. Megremeg az
ujjam, mielőtt rákattintok a nevére. Bizonytalan vagyok, valóban látni
akarom-e.
- Szia, Emily, ki vagy hangosítva - mondja Mike, jelezve, ő is
hallja. Érzi, valami nincs rendben, elkomorulva leteszi a villát, és
feszülten figyel. Megnyitom az üzenetét, és rányomok a képre. Egy
pár ül a pádon, háttal a fotósnak. Egy pillanat is elég, hogy
megismerjem a barátomat és hozzásimuló orosz szeretőjét.
- Ez mikor készült? - kérdezem, miközben lassan kifújom a
levegőt.
- Egy perccel ezelőtt. Phillel nemrég értünk ide. Ahogy lefotóztam,
hívtalak. Itt állunk a közelben. Ez az aljas rohadék! - fakad ki hirtelen
a barátnőm. - Legszívesebben megverném. Tudod mit? Phil lefogja,
én pedig szétrúgom az átkozott golyóit.
Engem is meglep, de elmosolyodom. Egy szavamba kerülne, és
Emily valóban nekirontana. Azon se csodálkoznék, ha ebben a
pillanatban is épp Phil tartaná vissza. A mi padunk. Vajon hány nőt
hordhatott oda, miközben én otthon vártam?
- Sophie? - kérdezi, már sokkal bizonytalanabbul, mivel azóta se
válaszoltam. - Jól vagy, csajszi?
- Azt hiszem, igen. Ne haragudj, de most leteszem, beszélünk
később?
- Persze, hogyne. Hívj bármikor, akár éjszaka is.
- Rendben, úgy lesz. Ne aggódj, rendben leszek - mielőtt letenném,
még hozzáteszem. - Köszönöm!
- Szeretlek, Sophie! - búcsúzik el.
Mike csendesen figyel. Nem látta a fotót, de Emily szavaiból a
lényeget megérti. Szemébe nézve elmosolyodom.
- Akkor? Iszunk végre valami erőset?
 Mike meglepődve rám pillant, egy ideig engem figyel, aztán
megadóan bólint.
- Gyere, tudok egy jó helyet.

⁓
Róma belvárosában kötünk ki, a Transtevere negyedben. Hangulatos
bárok között sétálgatunk. Egy Nyúlüreg nevű helyre térünk be,
körülnézve elmosolyodom. Az omladozó falak, a különböző mintájú
és formájú dizájnos karfás székek, a földön a szőnyeg és a random
tárgyak, mint a falon lógó locsolókanna, a sarokban játék baba és a
lámpát díszítő madárkalitka a budapesti romkocsmákat juttatja
eszembe. A sejtelmes félhomálytól olyan érzésem van, mintha egy
odúban lennék, amit az utcára kidobott bútorokkal rendeztek be.
Lehuppanok a bárpulthoz, a testem finoman reagál a háttérben
csendesen lüktető monoton zenére.
A poharam alján lötyögő negyedik koktélomat hangosan
szürcsölöm ki szívószállal, miközben végére érek a történetemnek.
- Szóval így kerültem ide, Rómába. Ha Dávid nem csal meg, talán
el sem fogadom az állást. - Kiürítve poharam lecsapom a pultra. Mike
még mindig az elsőt issza, de nem szól rám, hogy lassítsak, amiért
hálás vagyok. - Mióta itt vagyok, folyamatosan csak könyörgött.
„Fogadj vissza, Sophie!”, „Gyere haza, Sophie!”, „Itthon is tudunk
ilyen programokat szervezni, Sophie!”. Szóval ezért kellett volna
hazamennem? Nincs aki mos rá, amíg ő az orosz kurvát szórakoztatja.
Egyre többet káromkodok, a nyelvem kezd összeakadni. Érzem,
ahogy forog körülöttem a hely. Nem baj, pontosan ez a célom.
Szeretnék egy kicsit tompítani a világon.
- Ez egy pöcs! Már ne is haragudj. Egyértelműen nem érdemel meg
téged. Valószínűleg sosem fog megváltozni. Biztos vagyok benne,
hogy egy barátnőjével szemben se volt még hűséges - miközben
beszél, megcsörren a telefonja. John az.
- Vedd fel nyugodtan, addig elszaladok a mosdóba -amikor
felállók, elvesztem az egyensúlyom, de Mike elkap. Felnevetünk, és
egy puszit nyomok az arcára.
Amikor visszatérek a mosdóból, Mike még kint telefonál, ezért
egyedül ülök vissza a pult mellé. Mielőtt rendelhetnék, egy kar jelenik
meg mellettem.
- Meghívhatom a hölgyet? - Magas, olasz férfi tekint le rám.
Göndör barna haja és fekete szeme összhangban van kreol bőrével.
Lehet, csak az alkohol beszél belőlem, de felkelti érdeklődésem. Úgy
néz ki, mint azok a pasik, akik sosem vennének észre egy olyan nőt,
mint én. Válaszként csupán bólintok, mire int a pincérnek, aki keverni
kezdi a koktélokat. Kicsit furcsállom, de nem törődöm vele, úgy
érzem magam, mint a filmekben. - És mi az oka, hogy egy ilyen
gyönyörű hölgy egyedül iszogat?
- Nem vagyok egyedül - intek az ajtó felé, ahol Mike telefonál.
- Ő a barátod? - a kérdésre felnevetek.
- Nem. Nem a barátom. Sophie vagyok, egyébként.
- Sophie? Nem olasz vagy?
- Nem. De köszönöm, ezt bóknak veszem.
- Massimo - kinyújtja a kezét, finoman megfogja az enyémet. A
kézfejemet nézegetve egy apró csókot lehel rá, amitől enyhe
borzongás fut végig rajtam.
- Minden rendben? - Mike hangjára összerezzenek, és visszahúzom
a kezem.
- Persze. Ö itt Massimo, meghívott egy italra.
- Sophie, lassan indulnunk kéne haza - mondja anélkül, hogy
bemutatkozna. Rá sem néz a másik férfira, összeráncolt homlokkal
mered rám.
- Én még maradni szeretnék, de menj nyugodtan. Otthon
találkozunk. - Nem tudom, Massimo mennyit ért belőle, hiszen Mike-
kal angolul beszélgetünk. Csendben figyeli szóváltásunk.
- Biztos? Megleszel? - Bólintok, és határozottan rámosolygok.
Próbálom elhessegetni bizalmatlanságát. - Rendben, de hívj, ha bármi
van. Oké?
- Oké, apu, vigyázni fogok, ígérem - nyomok egy újabb puszit az
arcára, megfordítom, és útnak indítom. Mike visszapillantva szigorúan
végigméri Massimót, látom, ahogy bizonytalanság ébred benne.
Habozik, de intek neki, mire bólint és elindul.
Fogalmam sincs, honnan ez a hirtelen jött bátorság. Sosem voltam
még egyedül bárban, pláne nem egy idegen országban, egy ismeretlen
férfival. Dávid előtt évekig nem volt kapcsolatom, és ha ismerkedtem
is a kocsmában, Emily mindig velem volt. Úgy érzem, muszáj valami
őrültséget csinálnom, különben begolyózom. Az, akit eddig a
szerelmemnek gondoltam, még a lebukás után is tovább enyeleg a
hátam mögött a szeretőjével, miközben az én bocsánatomért esedezik.
Nem tudom, ki a szánalmasabb: Dávid, mert így viselkedik, vagy én,
mert abban bíztam, hogy képes megváltozni.
Míg az elején imponált Massimo közeledése, kezdem magam egyre
kényelmetlenebbül érezni. Már legalább fél órája beszélgetünk, de
szinte semmit nem árul el magáról, helyette kétértelmű
megjegyzéseket tesz, és szüntelen bókol. Hirtelen megérinti a
combom, és finoman végigsimítja. Összerezzenek az érintésére. Azt
sem tudom, hol vagyok, döbbenek rá. Az alkohol erősen dolgozik
bennem, mi van, ha haza se találok? Mégis mit keresek én itt ezzel a
férfival? Hirtelen támad fel bennem a bizonytalanság, egyre csak azon
gondolkozom, mibe keveredtem.
- Mi az, nem tetszik? - kérdezi mosolyogva.
- Nem arról van szó, csak nekem kicsit gyors a tempó. Inkább csak
beszélgessünk - tolom el óvatosan a kezét.
- Dehát eddig beszélgettünk. Olyan gyönyörű vagy, lehetetlen
neked ellenállni - miközben beszél, újra hozzámér. Először a lábamat
simítja végig, majd felkúszik a keze a karomon, amit megfog és
enyhén rászorít. Az érzés meg-rémiszt, megpróbálok eltávolodni tőle,
de ő még erősebben rászorít, odahajol, és megcsókolja a nyakam. A
leheletétől kiráz a hideg, igyekszem eltolni magamtól.
- Kérlek, ne - szólalok meg erőtlenül. Próbálok elhúzódni, de ő
nem foglalkozik velem. Az ujjai erősen marnak a karomba.
- Na, ne kéresd magad! - lihegi a nyakamba, amitől könny gyűlik a
szemembe. Rettegés fut át rajtam, bárcsak hazamentem volna Mike-
kal. Mégis mit gondoltam? Hogy képzeltem, hogy egyedül maradok
egy vadidegen férfival? Segítséget remélve rápillantok a pultosra, de ő
megrántja a vállát és elfordul. Közönye megdöbbent. Pánikolva
kezdem el kirángatni a karomat, de minél erősebben rántok, Massimo
annál jobban szorítja.
- Kérlek, hagyd abba! - könyörgök. Felszisszenek, amikor
megérzem a fogait, amint beleharap a bőrömbe.
 - Azt mondta, elég! - A mély hangra mindketten összerezzenünk,
egyszerre fordulunk a forrás irányába. James áll mellettünk, a szeme
szikrákat szór, olyan ideges. Látom, ahogy ökölbe szorítja a kezét,
nehezen állja meg, hogy ne rángassa le rólam. Én azonban csak egy
dologra tudok koncentrálni. Olaszul beszél! - Nem tanították meg
neked, hogyan illik bánni egy hölggyel?
Massimo szorítása enyhül a karomon, de nem enged el. James felé
fordulva könnyeden szól oda.
- Ugyan már, haver, csak szórakoztunk. A lány is élvezi, csak
kéreti magát.
- Egy férfi nem élvezi, ha a nő remeg a félelemtől. Engedd el, és
tűnj el, mielőtt én doblak ki!
Képtelen vagyok bármi másra figyelni. Jamest nézem, ahogy a
szeme, mint a háborgó tenger, Massimo tekintetébe fúródik. Az egész
fellépése fenyegető, mégis végre biztonságban érzem magam. Dús
szemöldökét összeráncolja, amitől ráncokba borul a homloka. Hangja
a megszokottnál is mélyebben cseng. Bár lehet, csak a düh miatt, amit
a másik iránt érez. Massimo lassan elenged, feltett kézzel hátrálni
kezd.
- Jól van, haver, nyugi! Nem akarok balhét, nem ér annyit ez a csaj.
Jóindulattal is csak egy hatos, nem veszünk össze rajta - ahogy elhalad
James mellett, megveregeti a vállát, mintha ezeréves cimborák
lennének. Ebben a pillanatban James elkapja a karját, és Massimo háta
mögé csavarva suttog valamit a fülébe. Állkapcsa megfeszül, nyakán
kidudorodnak az erek. Nem hallom őt, de az olasznak leolvad a
mosoly az arcáról. Bólint, és amikor elengedik, sietősen távozik a
bárból.
- Köszönöm - rebegem megszeppenve, érzem, ahogy enyhül a
remegésem.
- Mégis mi a fenét keresel itt? - ripakodik rám. Hangja egyszerre
ingerült és rémült. A tekintete az enyémet fürkészi, nem tudom,
valóban választ vár-e.
- Csak egy kicsit ki akartam engedni a gőzt - szabadkozom.
- És ezt otthon nem tudtad volna megtenni? Ahol nincsenek ilyen
kretének? - kérdezi széttárt karokkal. Árad belőle a düh, a mellkasa
hullámzik. Faggatásától hirtelen engem is elönt a méreg.
 - Már ne is haragudj, de milyen alapon kérsz számon? Mégis,
hogyan kapcsolódhattam volna ki otthon? Az nem az én otthonom,
hanem a tiéd. Te pedig napok óta úgy kerülsz, mint egy pestisest. Nem
is sejted, milyen érzés így mászkálni abban a házban. - Felpattanok a
székről és hevesen gesztikulálok, az arcom teljesen kipirul. A végén
egész közel hajolok hozzá, úgy folytatom. - Szóval nem! Kurvára nem
tudtam volna otthon kiengedni a gőzt.
Farkasszemet nézünk, mindketten hangosan fújtatunk. Érzem a
leheletét az arcomon. Az illata friss óceán és dohány keveréke.
Dohányzik? Öklét derekára szorítja. Lassan áramlik ki belőle a
feszültség. Anélkül, hogy elengedné tekintetem, a pincér felé int.
Mikor odalép hozzánk, rendel egy whiskyt, nekem pedig még egy
koktélt. Meglep, hogy nem oktat ki az elfogyasztott mennyiségről.
Dávid biztos nem engedte volna meg, hogy tovább igyák.
Visszacsúszom a bárszékre, James leül mellém, mindketten a pultot
támasztjuk, csendben várunk, míg megkapjuk az italunkat.
- Honnan tudtad, hogy hol vagyok? - kérdem végül. Megforgatja az
alkoholt a pohárban, iszik egy keveset.
Találkoztam Mike-kal, amikor hazaért. Aggódott, azt mondta, hibát
követett el azzal, hogy itt hagyott téged. A tekintetétől nyugtalanná
váltam - rám pillant, végigmér. - Ahogy látom, nem alaptanul.
Állom a tekintetét, miközben a szívószálat a számba veszem és
nagyot szürcsölök az italból. A mai este folyamán ő a harmadik férfi
mellettem, ugyanabban a székben. Ha nem lennék ennyire szánalmas,
még nevetnék is a helyzet abszurditásán.
- Szóval! - tekint rám. - Mi történt?
Hezitálás nélkül kezdek bele. Talán az alkohol vagy az előbbi sokk
miatt, de el akarom neki mesélni. Azt akarom, tudja, min mentem
keresztül. Bízom benne.
- Azt hiszem, véget ért a kapcsolatom. Eddig is sejtettem, de ma
este világossá vált. De tudod, mi a legnyomasztóbb az egészben? - az
italomba kortyolva tartok szünetet, James csendben várja a folytatást.
- Az, hogy igazából nem érdekel. Ma láttam egy fotót a férfiról, akivel
a jövőmet terveztem. Egy másik nőt ölelgetett, és én nem éreztem
semmit. Tudom, ki kéne akadnom, hisztiznem, talán még zokognom
is. De ha igazán magamba nézek, csupán ürességet érzek.
Ráébredtem, hogy nem ő hazudott nekem, hanem én saját magamnak.
Elhitettem magammal, hogy a férfi, akibe egész egyetem alatt
szerelmes voltam, a kedvemért megváltozik. Elhitettem magammal,
ha mindent úgy csinálok, ahogy ő szeretné, ha mindig úgy viselkedek,
ami neki tetszik, ha az ő ízlése szerint öltözködöm, beszélek és élek,
akkor azzal boldoggá tehetem. És ettől majd én is boldog leszek.
Ehelyett? - tárom szét a karomat. - Egy megcsalt nő kesereg, aki már
azt sem tudja, ki ő valójában.
- Sophie... - lassan ejti ki a nevem. A hangja szánalommal teli,
amitől elfog a rosszullét. Habár el akartam neki mesélni, de a
sajnálatára nincs szükségem.
- Ne! - szólok hirtelen. - Csak szeretnék hazamenni.
Bármennyire is igyekszem, a rengeteg koktél dolgozik bennem.
Bizonytalanul lépkedek a Villa Venezia lépcsőjén. Úgy nézhetek ki,
mint egy újszülött zsiráf, aki nem tud mit kezdeni hirtelen szerzett
végtagjaival. Egyik kezemmel a korlátot szorítom, a másikkal
próbálom magam egyenesben tartani. James néhány lépcsőfokkal
mögöttem jön, felkészülve arra, hogy elkapjon, ha zuhannék. Nem
válunk el a lépcsőfordulón, bekanyarodik mögöttem, és az ajtómig
kísér. Amikor odaérünk, kinyitja nekem, de ő megtorpan a küszöbön.
Belépek az ajtón, de mielőtt továbbmehetnék, hirtelen utánam nyúl és
visszaránt. A lendülettől megfordulok és majdnem neki ütközöm.
Szemtől szemben állunk, hátradöntött fejjel nézek a szemébe. A keze
még mindig a tenyeremet fogja, óvatosan végigsimít hüvelykujjával a
bőrömön. Az érintésétől megremegek.
- Szeretnék elnézést kérni. A minap nem rád haragudtam. Az az
igazság, hogy a történetet apámról meg a festményről még soha nem
mondtam el senkinek.
Ledöbbenek. Tényleg én lennék az első? Válasz helyett csupán
bólintok, és megszorítom a kezét. Ekkor elengedi az ujjaim,\és
bizonytalanul megemeli a karját. Ahogy egy kósza tincset óvatosan a
fülem mögé tol, megsimogatja az arcom. Az izgatottságtól ajkamba
harapok, ami odavonzza a tekintetét. Az arcát az enyémhez közelíti,
ám mielőtt ajka hozzáérne az enyémhez, hirtelen megtorpan. Hallom,
ahogy mélyen beszívja a levegőt.
 - Sajnálom. Nem lehet - suttogja a szavakat. Érzem az ajka illatát,
whisky és dohány keveredése. Forró lehelete cirógatja bőrömet.
Mielőtt bármit is szólhatnék, apró csókot lehel homlokomra, sarkon
fordul és távozik.
 
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Még fel sem ébredtem rendesen, de már érzem, ahogy őrült lüktetésbe
kezd a fejem. Fokozatosan engedem be a fényt, egyszerre csak az
egyik szememet nyitom ki. Amikor túl vagyok az első próbatételen,
megpróbálok lassan felülni, és a kezemmel a halántékomat szorítva
igyekszem egyben tartani a fejem. Hirtelen törnek rám az emlékek,
esélyem sincs védekezni. Válaszul hangosan nyögök egyet, és
visszahanyatlok az ágyra. Te jó ég, mit műveltem? Majdnem
megcsókoltam. Habár minden alkalommal megfogadom, most
hangosan is kijelentem. Többet nem iszom. Miért viselkedem mindig
így? Nem csoda, hogy Dávid nem szerette, ha ittam. Még szerencse,
hogy James észnél volt. Az elmúlt pár napban így is pont elég
kellemetlen volt a helyzet köztünk. Utánam jön, segít, és én mit
csinálok? Leteremtem. Aztán majdnem megcsókolom. Szép munka,
Sophie Williams. Próbálom azzal nyugtatni magam, ha ő nem állít le,
akkor én mondok nemet. Tuti nem csókoltam volna meg, hajtogatom.
Muszáj hinnem benne. Különben mivel lennék jobb, mint Dávid?
Ugyanolyan csaló lennék.
Erről beugrik egy másik remek emlék a tegnap estéről. Dávid.
Mindig azt gondoltam róla, hogy romantikus. Miattam kutatta fel azt a
padot, és vitt el oda. Volt valami, ami csak a miénk. London
belvárosában, a nyüzsgő tömeg közepén egy kicsi sziget, ahova
elvonulhattunk, és megszűnt körülöttünk a világ. Vajon hány lánynak
vallott ott szerelmet? Magamnak is félek bevallani, talán nem Irina
volt az első, akivel megcsalt. Azt hiszem, ideje véget vetni ennek a
kapcsolatnak. Ha lehet ezt még annak hívni. A gondolatra nyelek
egyet, ami majdnem megakad az idegességtől összeszorult torkomon.
Az arcomat a tenyerembe temetem, mélyeket lélegzek. Összeszedem
magam, és kikecmergek az ágyból.
 A konyhában szerencsére nem találkozom senkivel. Miután
csinálok magamnak egy kávét, kényelmesen visszasétálok a
szobámba, és egy vékony pokrócot magam köré csavarva kiülök
fonott fotelomba. Kezembe fogom a telefont, kikeresem Dávid nevét.
Miközben az ujjam a hívógomb fölött tartom, görcsbe rándul a
gyomrom. Visszaejtve a telefont az asztalra, megdörzsölöm a szemem,
szükségem van még néhány percre. Kiráz a hideg, szorosabbra húzom
magamon a plédet. Ahogy az ébredező kertet figyelem,
visszaemlékszem az újratalálkozásunk pillanatára. Egyetem alatt,
akármennyire szerettem volna, nem történt köztünk semmi, és miután
lediplomázott, évekre eltűnt. Aztán egy nap, a szakadó esőben, az
ernyőm alatt bujkálva, épp egy találkozóra siettem, amikor befordulva
az utcasarkon, szó szerint belebotlottam. Pont, mint a filmekben. Az
esernyőink összeakadva forogtak a földön, miközben próbáltuk
elkapni őket. Nem törődtem a mellettem álló férfival, csupán
bosszankodtam, hogy rongyosra ázom, és még jobban elkésem.
Ahogy sikerült megfognom az esernyőt, bocsánatkérések közepette
emeltem rá pillantásom, és hirtelen elnémultam. Még a szám is tátva
maradt egy pillanatra.
- Dávid, te vagy az? - kérdeztem, még mindig a sokk hatása alatt.
Azt hittem, sosem látom újra.
- Serena, igaz? Az egyetemről - mosolygott.
- Igazából Sophie. De közel volt. - Odavoltam, hogy majdnem
eltalálta a nevem.
- Persze, Sophie, arra gondoltam. Ezer éve nem láttalak. Nagyon
jól nézel ki - beszéd közben futólag megölelt.
- Köszönöm, te sem panaszkodhatsz.
A nem várt örömömet telefonom csörgése zavarta meg. Emily már
harmadjára hívott, tudni akarta, hol késem. Csalódottan elköszöntem
Dávidtól, de ahogy elindultam, folyamatosan azon törtem a fejem,
milyen indokkal fordulhatnék vissza. Rettegtem, hogy nem látom
többé.
- Sophie! - kiáltott utánam. Olyan gyorsan fordultam meg, hogy
megcsúsztam, és majdnem elestem. Felnevetett bénázásomon, és
miközben céklavörösre pirultam, hozzátette. - Valamikor lenne kedved
összefutni?
 Az emlékre elmosolyodom. Földöntúli boldogságot éreztem,
amikor elkérte a telefonszámom. Nyugtalan érzés fog el. Mi van, ha
nem Davidbe voltam igazából szerelmes, csupán egy álomképbe, amit
az egyetem alatt mögé képzeltem?! Miután összejöttünk, mindent
megtettem azért, hogy Dávid valódi énje és az általam alkotott
álomkép egyesüljön. Abban a pillanatban azonban, amikor
megpillantottam őt Irihával a Paradise Bárban, az illúzió millió
darabra hullott. Nem maradt más, csak a valódi Dávid.
Miközben egy apró könnycsepp gyűlik a szememben, újra
felkapom a telefont.
- Sophie! - szól bele hirtelen. A hangja álmos, biztosan
felébresztettem. - Végre felhívtál. Hol voltál eddig? írtam neked.
Aggódtam érted.
- Dávid - szakítom félbe nyugodtan. Nincs erőm a drámához. -
Beszélnünk kell.
Ahogy ezt kimondom, hangosan kifújja a levegőt.
- Ne mondd ezt, kérlek. Tudom, mit jelent ez a két szó. Ne hozz
elhamarkodott döntést, amit később megbánnál.
- A döntésem nem elhamarkodott - a hangom csendes, de
határozott. - Láttam egy fotót. Tegnap estéről. Tudom, hogy Irinával
voltál. A padunknál...
- Sophie, te vagy a legfontosabb az életemben. Nem akarlak
elveszíteni. Az egész nem jelentett semmit. Irina megpróbált kibékülni
velem, de én nemet mondtam - lehunyom a szemem. Bárcsak tudnék
hinni neki. Minden annyival egyszerűbb lenne. - Kérlek, ne tedd ezt.
Szeretlek.
- Nem szeretsz. Legalábbis nem engem, legfeljebb azt, ahogy én
szeretlek téged. - Letörlöm a legördülő könnycseppet. - Remélem,
megtalálod a boldogságot az életben. Csak nem mellettem.
- Sophie, kérlek, ne tedd le! Ne mondd ezt! Beszéljük meg! Gyere
haza, vagy én megyek oda.
- Ne! - rémülök meg. Már csak az kéne, hogy ideutazzon. - Nincs
miről beszélnünk, Dávid. Megcsaltál, én pedig nem akarom ezt tovább
folytatni. Engedj el, kérlek. Eleget bántottál.
Mielőtt válaszolhatna, bontom a vonalat. Az arcomat a tenyerembe
temetem, és utat engedek a könnyeimnek, csendes zokogásban török
ki. Ez volt a helyes döntés. Az egyetlen jó döntés, nyugtatom magam,
és lassan a sírásom is alábbhagy.
Órákon át ücsörgők, szinte mozdulatlanul. Dávid többször
megpróbált újra felhívni, ezért lenémítottam a telefonom, azóta
üzenetekkel bombáz. A bocsánatomért esedezik, és kéri, még ne
hozzak végleges döntést. ígéri, hogy megváltozik, és várni fog rám,
amíg haza nem érek. Bízik benne, hogy meggondolom magam.
Zaklatottá válók a folyamatos üzeneteitől, egyetlen ember tud csak
megnyugtatni.
- Megtettem - szólok bele köszönés nélkül, amikor felveszi Emily. -
Szakítottam Daviddel.
- Komolyan? Ez az! Ideje volt megszabadulnod attól a féregtől.
Hogy érzed magad?
- Szarul. Ez volt a helyes döntés, tudom, de rohadt nehéz. Azt
hittem, ő az igazi. A tökéletes férfi, akit nekem teremtett az ég.
- Márpedig minden volt az a szerencsétlen, csak tökéletes nem -
morogja Emily, amire elmosolyodom. Pár pillanat alatt képes
felvidítani. Mintha ez lenne a szuperképessége. - Te vagy a legerősebb
csaj, akit ismerek. És magadtól ráébredtél, merényivel többet
érdemelsz ennél. Jó, nem mondom, a kék szemű robot és Róma is
hozzájárult. De pár hét elég volt ahhoz, hogy elengedd azt a kölöncöt,
aki visszahúzott. Dávid évek óta próbálta elhalványítani a ragyogásod,
de nem sikerült neki.
A barátnőm szerint tökéletes vagyok. Túloz, de imádom érte.
- Még mindig te vagy a legnagyobb rajongóm. Egyszer, ha találok
egy férfit, aki csak feleannyira értékel, mint te, már nyert ügyem van -
mondom végül. - A kék szemű robotról jut eszembe... - veszek egy
mély levegőt, úgy folytatom. - Tegnap majdnem hülyeséget csináltam.
- Lefeküdtél vele? - kérdezi éles hangon.
- Dehogy! Neked az a majdnem hülyeség? - forgatom a szemem. -
Amikor tegnap elküldted a fotót, csak bámultam rá, de nem éreztem
semmit. Nem estem kétségbe, nem hisztiztem és nem akadtam ki.
Üresség volt bennem. Csak arra vágytam, hogy igyák valami erőset,
ezért Mike elvitt egy helyre, ahol rám mozdult egy olasz pasi.
- Micsoda? - hüledezik Emily. - Rád sem ismerek, mióta ott vagy.
 - Őszintén? Néha én sem. Szóval Mike otthagyott, én pedig
kettesben maradtam ezzel a férfival, aki elkezdett nyomulni. Az elején
egész izgalmas volt, de aztán erőszakos lett, és teljesen bepánikoltam.
- Az emlékére megsimogatom a karomat ott, ahol megszorított és
kicsit kékülni kezdett az ujjai helyén. - Azt hittem, bántani fog.
- Mit csinált? - telefonon át is érzem a belőle áradó dühöt.
- Nem engedett el, akármennyire kérleltem. Aztán - veszek egy
mély levegőt - megjelent James.
- Te jó isten, ez komoly? Hogy került oda?
- Azt mondta, Mike mondott valamit neki, ő pedig megijedt, attól
félt, valami bajom esik. Emily - lehalkítom a hangom. - Ha nem jön,
ki tudja, mi történik...
- Ne gondolj erre! Szerencsére ott volt.
- Igen - felelem. Eszembe jut a hangja, pillantása, és az a
nyugalom, amit akkor éreztem, amikor ráébredtem, ott van mellettem.
- Szóval, amikor hazaértünk, majdnem megcsókoltam, de az utolsó
pillanatban leállított. Valami olyasmit mormolt, hogy nem teheti.
- Mi? Nem teheti? És mi az, hogy leállított? - kérdezi izgatottan.
- Nem tudom. Gondolom rájött, helytelen lenne.
- Hát, ez durva. Szóval mindennap azt hallgatom, ahogy azzal az
Aurorával főzőcskézel, Mike-kal beszélgetsz, vagy egyedül
kirándulgatsz, miközben eltitkolod, hogy az eddig karót nyelt kékvér
főnököd, igazából egy rosszfiú - a szememet forgatom, Emily
süketelését hallgatva.
- Túl sokat gondolsz bele! Ezt hamarosan rövidre zárom Jamesszel,
csak erőt gyűjtök. Pusztán egy szerencsétlen félreértés történt. Alig
néhány perce ért véget a kapcsolatom. Egyedüllétre van szükségem.
- Ajaj! Neked tetszik... - sóhajtja. Mielőtt hangosan tiltakozhatnék,
a szavamba vágva folytatja. - Nem, ne is kezdj el magyarázkodni.
Tudom, még magadnak se vallottad be. Nem kell, majd ráébredsz
úgyis. Hú, Sophie, ne haragudj, rohannom kell, de büszke vagyok rád!
Régóta esedékes döntést hoztál meg. Emésztgesd, de nehogy
befordulj. Kérlek!
Az igazat megvallva én is büszke vagyok magamra. Régebben
képes voltam azért is elnézést kérni, ha engem bántottak meg. Mindig
mások érzéseit tartottam szem előtt. Ki gondolta, hogy egy utazás
ennyi mindenre ráébreszthet. A telefont bámulva töprengek Emily
utolsó szavain, amikor hatalmasat kordul a gyomrom. Ma még nem
ettem semmit.
Amikor belépek a konyhába, hirtelen megtorpanok. A hatalmas
konyhasziget mellett folyamatos a sürgés-forgás. Mike épp egy
palacsintát forgat meg, amire Aurora hangosan felkiált, félve attól,
hogy a fiú mindent elront.
- Ne dobáld már, az ég áldjon meg!
- Ugyan már, Aurora - mondja James mosolyogva, miközben
epreket karikáz. - Csak minden harmadik...
Mondat közben rám néz, megáll a mozdulatban, és elnémul.
Aurora és Mike egyszerre kapják felém a tekintetüket. Oké, ez kínos.
Csinálj már valamit, Sophie! Integess, mosolyogj, vagy csak pislogj
egyet, mintha élnél. Képtelen vagyok megmozdulni. Aurora érzékeli
küszködésem, megköszörüli a torkát, visszafordul Mike-hoz, és
tovább magyaráz.
- Ide figyelj, fiam. Még egy palacsinta fent ragad a plafonon, agyon
csaplak - ahogy tettetett haraggal motyog, elmosolyodom.
Visszapillantok Jamesre, aki még mindig engem figyel. Leteszi a kést,
és elém lép.
- Sétálunk? - kérdezi. Válaszként bólintok. Most komolyan, hogy
kell beszélni?
Amikor kilépünk a teraszra, szó nélkül elindulunk a kertbe. Érzem,
ahogy időnként hozzáér csupasz bőrömhöz pulóverének puha anyaga,
amitől összeugrik a gyomrom. A tegnap este történtektől és a
közelségétől zavarban vagyok. Utálom a kínos helyzeteket, minél
hamarabb le kell zárnom ezt a témát. Amikor leérünk a medence
mellé, nem állunk meg, a kertben kanyargó kis sétányra lépünk. Itt-
tartózkodásom alatt, még egyszer sem jártam idelent.
- Nézd, Sophie, ami a tegnap estét illet... - mielőtt befejezhetné,
közbeszólok.
- Kérlek, ne magyarázkodj! Semmi nem történt, amiről érdemes
lenne beszélni. Kicsit többet ittunk, ennyi - a kezemmel kalimpálok
beszéd közben. Te jó ég, le kell nyugodnom.
- jelenleg az életem... - kezdene bele újra, de pontosan tudom, mit
akar mondani. „Jelenleg az életem nagyon sűrű. Nem férne bele egy
kapcsolat.” Vagy valami hasonló közhely. Olyan gyorsan ver a
szívem, képtelen vagyok csendben maradni.
- Szakítottam Daviddel - szólok közbe. Egy pillanatra megtorpan,
rám pillant. Keze a zsebébe mélyedve pihen. Képtelen vagyok
ránézni, ezért továbbindulok.
- Mikor?
- Nemrég. Felhívtam telefonon.
- És, hogy vagy? - kérdezi bizonytalanul.
Megvagyok, köszönöm. Sokat segít, hogy itt lehetek. Gyönyörű ez
a ház, Róma lenyűgöző, és az itteni emberek közel kerültek hozzám.
Mike, Aurora, de még Lorenzo is, aki habár nem szól sokat -
mosolyodom el -, de mindig számíthatok rá.
Habozok, nem tudom, Jamesről mit mondhatnék. A tegnapi után
nem akarom, hogy megint kínos legyen, ezért rövidre zárom.
- És a munka is érdekes.
- Örülök - biccent enyhén összeráncolt homlokkal. Megbántottam?
- Figyelj, Sophie! Csak szeretném, ha tudnád, az életem egy kissé
kaotikus.
- James, nem tartozol magyarázattal - látom, küszködik a
szavakkal, de szeretném, ha tudná, nem kell elszámolnia. Volt egy
túlfűtött pillanatunk, amin minél hamarabb tovább kell lépnünk. -
Nem történt semmi.
Rámosolygok, megfordulok, és elindulok visszafelé, de nem követ.
Hátrapillantva látom az arcára kiülő vívódást. Valamit szeretne
elmondani? Szívesen rákérdeznék, de tanultam a hibámból. Nem
lehetek türelmetlen, különben megint eltűnik előlem. Egy ideig még
várok, hátha megszólal, végül nem bírom tovább, és elterelem a szót.
- Szóval, tudsz főzni? - kérdezem mosolyogva. Az arca megenyhül,
abbahagyja a tipródást. Bármi nyomasztja, nem most fogja elárulni.
Egy lépéssel mellém ér, és biccent.
- Ami azt illeti, elég jól - ahogy beszél, a szeme is mosolyog. -
Aurora mellett nőttem fel.
Miközben visszasétálunk a házba, egy történetet mesél arról,
hogyan égette meg magát a sparheltnél. Ahogy Aurora kétségbeesett
hangját imitálja, hangosan nevetek. Amikor belépünk a házba, a
többiek éppen elkészülnek az ételekkel, így az asztalhoz ülünk. Ez az
első alkalom, hogy mindannyian együtt eszünk.
Teli hassal dőlök hátra a széken, amikor Aurora elém rakja a
frissen pörkölt kávéból készült eszpresszót. Meglepően jólesik, csak
így feketén. Ahogy óvatosan fújkálom a még mindig tűzforró italt,
felpillantva találkozik a tekintetünk. James engem figyel. Az asztal
másik végéből is úgy világít kék szeme, mint a tenger hullámain
táncoló napsugarak. Tekintetétől kiszárad a szám, de képtelen vagyok
félrepillantani. Vajon mire gondol? Ahogy őt nézem, Emily szavai
kúsznak be a gondolataimba. Neked tetszik! A francba...
Az ebéd közben kifejezetten jólesett a zsivaj, de érzem, egyre
kimerültebb vagyok. Túl sok minden történt ma velem. Magányra
vágyom. Próbálok dolgozni, de a viaszosvászon térítők előnyeit soroló
apróhirdetés szövege olyan unalmas, hogy állandóan elkalandozom.
Jamesre gondolok, miközben hangosan visszhangzik a fejemben
Emily hangja. Neked tetszik. Muszáj elterelnem a figyelmem, ezért
előkapom az egyik magyar könyvem. Beválik a trükk, órákra
belefeledkezem. Könyveket csak akkor olvasok angolul, ha nem
érhető el magyar nyelven. Ez az egyetlen lehetőség, hogy gyakoroljam
a kínzóan nehéz helyesírást, mivel anyuval általában csak szóban
beszélünk.
Lemenőben a nap, magamra terítek egy pokrócot, de kint maradok.
A kert látványa nyugtató hatással van rám. Biztonságban érzem
magam. Vajon Marissá és James sokat ücsörögtek ezen az erkélyen?
Elképzelem, ahogy odarakják az állványt a fekete kovácsoltvas
korláthoz, és az üres vásznat figyelik, miközben Marissá
szenvedélyesen magyarázza a művészet szépségét. A gondolataimat
finom kopogás szakítja félbe. James áll az ajtóban.
- Szia! Nem zavarlak? - kérdezi. Hangja távolságtartó. Remek,
megint egy lépést tettünk hátra. Neki nem vallanám be, de egészen
szórakoztatott a szemtelenkedése.
- Nem zavarsz. Bejössz? - kérdezem bizonytalanul, hiszen
Aurorától tudom, hosszú évek óta nem lépett be ebbe a szobába. Egy
ideig habozik, végül megrázza a fejét.
- Köszönöm, nem. Csak azért jöttem, hogy szóljak, holnap
elutazunk.
 - Hova megyünk? - hirtelen izgatott leszek, egy oktávot felugrik a
hangom. Mint egy kislány, aki most tudja meg, másnap vidámparkba
viszik. James elmosolyodik hirtelen jött lelkesedésemen, megfeszült
válla enyhül, tartása lazábbá válik.
- Ha tudom, hogy ez ekkora örömmel tölt el, hamarabb felhozom.
Firenzében lesz egy megbeszélésem. Két-három óra az út, úgyhogy
reggel indulunk, és csak este érünk haza. Remélem, nem gond.
- Viccelsz? Alig várom. Még sosem jártam ott.
- Remek. Akkor szorítunk időt egy rövid városnézésre is. Mennem
kell - pillant az órájára. - Reggel hétkor találkozunk a bejáratnál. Jó
éjt, Sophie!
Távolodó alakját figyelem. Van valami különleges abban, ahogy
kiejti a nevem, minden alkalommal hevesebben dobban tőle a szívem.
Össze kell szednem magam. Nem lehetnek érzéseim iránta, az csak
mindent megbonyolítana. Én pedig semmi másra nem vágyok, csak
egy kis nyugalomra.
 
 TIZENHATODIK FEJEZET

Nincs sok időm, izgatottan készülődök. Gyorsan lezuhanyzom, de a

hajammal és a sminkemmel a megszokottnál kicsit tovább bíbelődök.
Tizedjére simítom végig a hajam a fésűvel, de még mindig nem
tökéletes. Elönt a méreg, a mosdókagylóra dobom a kefét. Hangos
koppanással érkezik a márványra, ahonnan lassan lecsúszik a földre.
Mégis mi ütött belém? Neked tetszik. Utálom Emilyt! Le kell
nyugodnom. Hogy kizökkentsem magam a gondolatból, átszaladok a
gardróbba.
Tíz perccel később úgy néz ki a szoba, mintha bomba robbant
volna, és én még mindig csak egy köntösben állok a közepén. Az
összes ruhámat, amit magammal hoztam, felpróbáltam. Nyugtalanul
az ajkamba harapok. Mégis mit vegyek fel? Ahogy ide-oda cikázik a
tekintetem a ruhahalmok között, megpillantom a sarokba rejtett felsőt,
amit még Emily csempészett a bőröndömbe. Magam elé emelve
nézegetem egy ideig, majd egy vállrándítást követően felkapom.
Idegenül hat rajtam a méregzöld selyeming, mégis jól érzem magam
benne. Élénkebben csillog tőle a piros rúzs az ajkamon. Mivel
városnézést ígért, ezért lapos talpú cipő mellett döntök. Felkapom a
bőrdzsekim, és kilépek a szobából. Alig néhány percem maradt
készíteni magamnak egy kávét. Belépve a konyhába, az asztalon
megpillantok egy termoszt. Összeráncolt homlokkal emelem fel a
mellette heverő apró üzenetet.

Az útra
Ui.: cukor nincs benne

Az ujjaim között tartott papírfecnit bámulom. Nincs jelentősége, ne

kezdjél érzelgősködni, mondogatom magamban, és a zsebembe
mélyesztem. Felpattintva a tetejét beledobok egy kockacukrot, és
miközben belekortyolok, kilépek a házból. A lépcső aljában fekete
sportautó vár. James az oldalának támaszkodik, lába keresztben pihen.
Napszemüveg, sötét farmer és egy ing van rajta, amit az ujjánál feltűr.
Világoskék, pont, mint a szeme színe. Csak tudnám, miért gondolok
ilyenekre. Ahogy mindig, most is a telefonja kijelzőjét kémleli,
amikor hirtelen felkapva fejét rám néz. Ellöki magát az autótól, átkísér
a másik oldalra, és kinyitja nekem az ajtót.
- Jó reggelt! - mondja séta közben. A hangja még kicsit rekedtes,
én hallhatom őt ma elsőként. A gondolatra elmosolyodom. -
Remélem, megfelelő a kávé. Csak abban voltam biztos, hogy egy
kisebb tejüzem felvásárlása szükséges az elkészítéséhez.
- Tökéletes lett, köszönöm - válaszolom, miközben megpróbálom
elrejteni mosolyom. Amikor kinyitja az ajtót, közel kerülünk. Ahogy
megpillantja piros rúzsomat, finoman ráharap alsó ajkára, amitől
libabőrös leszek. Jézusom, még csak reggel hét óra, le kell hűtenem
magam valahogy. Miután beszáll a kocsiba, felém fordul.
- Mehetünk? - kérdezi, én pedig bólintok. Beindítva az autót
hangosan felcsendül Ricky Martin Livin' La Vida Loca című dala,
amit a gála előtt hallgattam. Először összeráncolom a homlokom, de
meglátva huncut arcát, kitör belőlem a nevetés. - Akkor induljunk,
Shakira.
Ricky Martint hamar felváltja a klasszikus rock: Queen, Metallica,
Red Hot Chili Peppers. Egy újabb dolog, amit megtudok róla. Minden
alkalommal egyre többet mutat magából.
- Gyönyörű ez az autó - szólalok meg. - Szeretem a BMW-t, bár
hajlamos a hibákra. De M8 Coupét még sosem láttam élőben.
Hatszázhuszonöt lóerő. Őrület - simítom végig beszéd közben a
műszerfalat.
- Értesz az autókhoz? - pillant felém érdeklődve. Bal keze a
kormány tetején pihen, míg a másikat lazán a sebváltón tartja.
- Azt nem mondanám - mosolyodom el. - Édesapám nagy
autórajongó. Mivel én vagyok az egyetlen gyermekük, ezért minden
úgynevezett „apa-fia” programot együtt csináltunk. Megtanított
sakkozni, biliárdozni és állandóan focimeccsre jártunk. A mai napig
havonta egyszer megnézünk egy akciófilmet a moziban. Amikor kicsi
voltam, gyakran az autós magazinokból olvasott esti mesét - teszem
hozzá kedvesen.
 - Akarsz vezetni? - kérdezi pár perc hallgatás után. Valószínűleg
észrevette, hogy még mindig az autó belső terét vizslatom. Apu el lesz
ájulva, ha elmesélem neki.
- Á nem, köszönöm. Régen nem vezettem már. Dávid nem tartott
valami jó sofőrnek.
- Én nem Dávid vagyok - morogja, amitől kicsit megborzongok.
Nem értem, miért hoztam fel őt. Már nem része az életemnek.
- Hát, nem tudom - bizonytalankodók tovább. - Itt a másik oldalon
van a kormány, biztos nagyon bénáznék. Évekkel ezelőtt vezettem
Olaszországban utoljára, még az egyetemi gyakorlat alatt.
Anélkül, hogy válaszolna, félreáll. Szinte semmi forgalom, épp két
város között járunk, egy kietlen autóúton, amit két oldalról zöld
mezők kereteznek. Mielőtt meggondolhatnám magam, kipattanok, és
átülök a sofőrülésbe. Finoman megsimogatom a kormányt és a
sebváltót. Minden apró részlet csodálatos. Amikor beszáll,
gondolkodás nélkül menetbe állítom a váltót, és rányomok a gázra.
James egy pillanatra megkapaszkodik, de pillanatokkal később látom,
ahogy enged a szorítása a könyöktartón. Valamit matat, majd
maximum hangerőn elindul az Arctic Monkeys Do 1 Wanna Know
című száma, amit motorozás közben énekeltem. Mindenre emlékszik?
Az arcomon szétterül a mosoly, és még jobban beletaposok a
gázpedálba. A lehúzott ablakon át becsap a szél, összeborzolja
hajunkat. Jamesre pillantok, aki folyamatosan engem figyel. Nem
kapaszkodik, nem izgul, nem az útra koncentrál. Megbízik bennem.
Hevesebben ver a szívem. Szóval ilyen érzés, ha nem kételkednek a
döntéseimben?
Nagyjából húsz perccel később megállók egy benzinkútnál,
tankolnunk kell. Úgy döntök, visszaadom Jamesnek a kormányt. Ő
tudja az utat, én pedig szeretnék nézelődni. Csendbe burkolózva
figyelem az elsuhanó fákat, amikor hirtelen felé fordulok.
- Akkor este olaszul beszéltél. Hogyhogy? - Azt mondta,
gyerekkora óta nem szólalt meg ezen a nyelven, én pedig képtelen
vagyok kiverni a fejemből. A hangját, a kiejtését, a dühét.
- Nem kockáztattam. Azt akartam, hogy minden szavamat megértse
az a balfasz - bal keze, amivel eddig lazán fogta a kormányt,
megfeszül.
 - Mit mondtál neki? Tudod, amikor - habozok, nehezemre esik
feleleveníteni Massimót -, szóval mielőtt elment?
- Csak az etikett alapvető szabályairól beszélgettünk -morogja.
Elhallgat, összeráncolt homlokkal figyeli az utat.
- Apám volt üzlettársával lesz ma megbeszélésem - szólal meg
hirtelen. A hangja nyugodtabb, érzem, a korábbi témáról nem kíván
többet beszélni. - Nem kedvelem a fazont, de nála van egy nyaklánc,
amit szeretnék megvásárolni. Megpróbálom hamar letudni, utána
megnézzük a várost. Addig próbálj meg nem elveszni.
- Nem kellek? - nézek rá döbbenten. Szemtelen mosolyát látva a
szememet forgatom. - Mármint, nem kell tolmács?
- Nem, ő angol. Arra gondoltam, élveznéd Firenzét. Meg a
társaságomat - teszi hozzá, amitől elmosolyodom. - Egyedül fárasztó
az út, ezért hívtalak el magammal. Ha nem énekelsz, egész
szórakoztató vagy.
- Ez igazán kedves - teszem hozzá sértődötten. Gondolkodás nélkül
feltekerem a hangerőt, és üvölteni kezdek Freddy Mercuryval.
Mindent beleadok, miközben felé fordulva, teátrálisan kornyikálok.
James egy ideig tartja magát, de nem kell sokat várnom, újra
megjelennek a szeme körüli nevetőráncok. Engem pedig elfog az
elégedettség.
Megérkezve Firenzébe, a Duomo környékén rak ki. Hiába
győzködöm, hogy még soha életemben nem tévedtem el, látom a
bizonytalanságot a szemében.
- Felnőtt ember vagyok, jól tájékozódom... - mondom, mire a
szavamba vág.
- De...
- Nincs de! Nem fogok elveszni. Ha végeztél, hívj! - Sarkon
fordulok, és otthagyom.
Firenze városa egyenlő a művészettel. Minden sarkon van egy
templom, múzeum, vagy egy gyönyörű épület. Néhány helyre betérek,
körbejárom a Duomót, végül az egyik téren, egy aprócska kávézó
teraszán ragadok. Az arcom a nap felé fordítom, napozva várom
Jamest. Ahogy a teret kémlelem, messziről kiszúrom közeledő alakját.
Magabiztos járásával magára vonja az emberek figyelmét, de őt ez
hidegen hagyja. Amikor megpillant, zsebébe csúsztatja telefonját,
megigazítja a haját, a mozdulattól finoman meglibben a kabátja. A
tekintete nem ereszt, én pedig érzem, ahogy emelkedik a pulzusom.
Féloldalas mosolyra húzza a száját, elégedettség árad belőle.
- Ez könnyen ment - mondja, amikor már majdnem odaér hozzám.
- Nem vagy éhes?
- Én? Mindig.
- Helyes. Gyere, tudok egy jó helyet.
Látszik, hogy jól ismeri a várost. Szűk utcácskákon sétálunk
keresztül, ő pedig megállás nélkül magyaráz Firenzéről.
- És azt tudtad, hogy a Duomót az ezerkétszázas évek végén
kezdték építeni, de csak ezernégyszázharminchatban fejezték be?
Több mint száznegyven évig dolgoztak rajta -mondja, miközben
élesen balra kanyarodik. Szednem kell a lábam, hogy tartani tudjam a
tempót. - Egyébként csak a Vatikán és a londoni Szent Pál-katedrális
nagyobb nála.
- Nem gondoltam volna, hogy pont a templomokról szóló tények
hoznak ennyire lázba.
Hirtelen megáll, meglepetten rám pillant, de aztán újra eltűnik
arcáról az érzelem.
- Sok minden lázba hoz - mondja végül unottan. - Például egy
sikeres üzlet.
- Persze, az üzlet - motyogom.
- Vagy egy finom étel, egy jó bor - vágja rá, én pedig felhúzott
szemöldökkel figyelem.
- Nem elég jó - forgatom a szemem. - Tényleg csak ezek
lelkesítenek? Munka, étel, borok?
- Nem, nem csak ezek - mondja, miközben lassan végigmér.
Szólalj már meg, kérlelem magamban. Csak egy kis információ,
egy apró szelet, amitől jobban megismerhetlek.
- Ha befordulunk a sarkon, ott egy étterem. Gyere, kettőre
foglaltam asztalt, mindjárt elkésünk - veti oda egy örökkévalóság
után.
Elindul, én pedig mozdulatlanul bámulom hűlt helyét. Miért esik
olyan nehezére megnyílni? Pedig ez nem volt személyes kérdés.
Annyira. Bárcsak közelebb engedne magához.
 Egy kockás terítős kis vendéglő teraszára ülünk le. Újabb dolog,
amit tévesen ítéltem meg róla. Azt hittem, olyan típus, aki drága
éttermekbe jár, zsebpiszoknyi fogásokon nyammog, a bor tanninjairól
diskurál, és kisebb vagyont hagy ott az est végén. Már nyitom a szám,
hogy szóvá tegyem meglepődésemet, amikor megjelenik a pincér.
- Signor Corner! Régen láttuk. A szokásos? - a felszolgáló arcán
hatalmas mosoly, tényleg őszintén örül a találkozásnak.
- Igen, köszönöm, Giovanni. A hölgynek is azt hozd.
- Mi a szokásos? - kérdezem izgatottan.
- Mondták már neked, hogy szörnyen kíváncsi vagy?
- Igen. Szóval? Mi a szokásos? - nyaggatom tovább, mire csak
felnevet.
A pincér megjelenik egy-egy pohár vörösborral és egy üveg vízzel.
- Ízlik? - kérdezi, amikor belekortyolok.
- Igen, meglepően finom. Nem vagyok a vörösborok híve, de ez
nagyon gyümölcsös.
Folytatnám, de ekkor újra visszatér Giovanni, és egy gazdagon
megpakolt fatálat rak elénk. Amikor meglátom a felhozatalt, összefut
a nyál a számban. Bivalymozzarella, sonka, kenyér, olajbogyó és friss
paradicsom. Minden itt van előttem, amit imádok Olaszországban.
Még a színei is az ország zászlóját jelképezik. Zöld, fehér és piros.
Kézzel kezdünk enni, nem is foglalkozunk a kirakott tányérokkal.
Egyszerre nyúlkálunk a tálba, miközben képtelen vagyok abbahagyni
az áradozást.
- Bárcsak ilyen íze lenne az ételeknek otthon. Angliában olyan
ízetlenek a zöldségek, de ez - emelem fel az apró, tűzpiros
koktélparadicsomot - mennyei.
- Rembrandt - bukik ki belőle hirtelen, én pedig a meglepődéstől
még rágni is elfelejtek.
- Tessék? - mondom, az egész paradicsomot forgatva a számban.
- Korábban kérdezted, mi az, ami lázba hoz. Rembrandt.
- A festő?
- Igen, Sophie. A festő - mosolyodik el. Bólintok, miközben
lenyelem a paradicsomot, de nem nyúlok új falatért. Helyette
megtámasztom az állam a kézfejemen, és felé fordulva mélyen a
szemébe nézek. Újra elmosolyodik és beszélni kezd.
 - Ismered azt az érzést, amikor egy festményt nézve úgy érzed,
érted a festőt? Vagy hogy ő érti, te mit érzel? Amikor az önarcképeit
figyelem, úgy érzem - habozik szóval olyan, mintha tudná, mire
gondolok, és én is tudnám ugyanazt róla. Éreztél már ilyet?
- Azt hiszem, nem.
- Ha éreztél volna, tudnád - mondja, miközben elmerengve a
sétálókat figyeli. - Szóval, a korábbi kérdésedre, ez a válaszom.
Egy falat kenyeret tép magának, lassan belemártja az olajba, majd
sonkát és sajtot pakolva rá bekapja, és rágni kezdi, de én még mindig
a hallottakon merengek.
- Rembrandt... - töprengek.
Pörgetem a fejemben művtöris tanulmányaimat. Melyik is az, a
vörös? Nem, az Van Gogh. A fura bajszú Dali, igen, őt imádom.
Rembrandt... Megvan! Az a mogorva holland öregember, akinek
minden képéről a fájdalom és a szomorúság árad.
- Ha jobban belegondolunk, ez távolról sem meglepő -bukik ki
belőlem.
- Micsoda? - most ő beszél tele szájjal.
- Hogy ő a kedvenced és úgy érzed, ő megért. Visszaemlékezve
önarcképeire, valóban hasonlítotok. Persze nem külsőre - teszem
hozzá.
- Miben hasonlítunk? - még sosem láttam ilyen kíváncsinak, de
nem fogok rá válaszolni. Nekem is lehetnek titkaim. Unom már, hogy
kettőnk közül én egy nyitott könyv vagyok. Pedig olyan kézenfekvő a
válasz. Távolról ő is sötét és zárkózott alaknak tűnik, de ha időt
szánunk rá, észrevehetjül az álca mögött rejtőző igazi személyiségét.
- Ez csak az előétel volt, vagy ez az egész ebédünk? -terelem el a
szót, ugyanúgy, ahogy ő tette nemrég. James féloldalas mosolyra
húzza az ajkát. Látom a szemében a kíváncsiságot, de tudom, nem fog
kérlelni. Ennyire már kiismertem.
- Nyugi, nem maradsz éhen - kacsint, és int a pincérnek, hogy
hozhatják a fő fogást.
A lasagnét abban a kerámiaedényben tálalják, amiben kisütötték. A
széle nagyon forró, alig tudok a tálhoz érni. Amikor keveredik a
számban a friss besamelmártás, a bolognai ragu és a sajt, lehunyt
szemmel élvezem.
 - Ez isteni - szólalok meg. Legszívesebben levegővétel nélkül
behabzsolnám, de igyekszem uralkodni magamon.
- Az étel és a közted lévő kapcsolat irigylésre méltó -állapítja meg
elismerően.
- Köszönöm. Sokáig nem voltunk jó viszonyban. Mindig felhizlalt.
De a szerelem minden akadályt legyőz.
- Gyönyörű alakod van, Sophie!
Épp az olvadt sajttal küzdők, az eleje a számban a vége a
tányéromban, de komoly hangjától megdermedek. Felpillantva
szemébe, fülem tövéig pirulok. Muszáj valahogy elterelnem a szót.
Szeretnék valami vicceset reagálni, de semmi nem jut eszembe.
Túlságosan zavarban vagyok. Ahelyett, hogy megköszönném a bókot,
elterelve a témát, hosszas locsogásba kezdek egy ezeréves történetről,
amikor elcsesztem egy megbízatást.
- Mint kiderült, rossz terembe mentünk az ügyfelemmel, ahol
mindenki orosz volt. Úgy tíz percig hallgattak minket becsülettel a
helyes biztonsági öv használatáról, amikor rájöttem, sem magyarul,
sem angolul nem beszélnek. Mi meg azt hittük, csak ilyen udvariasok
- a történet végére mindketten nevetünk, én pedig fellélegzem, eltűnik
a mellkasomat feszítő érzés.
- Miért pont Magyarország? Rokonok kötnek oda? - kérdezi
hirtelen.
- Igen, édesanyám magyar. Apával az egyetemen jöttek össze, és
végül Londonban maradt. Gyerekként rengeteg időt töltöttem
Magyarországon, és anya csak magyarul beszél velem.
- Régebben sokat jártam Budapestre. Gyönyörű város, de
érthetetlen nyelv. Elég nehéznek tűnik.
- Igen, az. Amikor kicsi voltam, mindig azt játszottam, hogy ez egy
titkos nyelv, amit csak mi érthetünk anyuval. Úgy éreztem magam,
mintha tündérek lennénk, akik varázstalanok közé keveredtek. Ez volt
az én varázserőm.

⁓
Fáradtan indulunk haza, keveset beszélgetünk. Zsong a fejem a
rengeteg információtól, amit rám zúdított a városról. A lemenő nap
fényeivel színezett végtelennek tűnő mezőket csodálom, James az utat
figyeli, és közben megállás nélkül telefonál. A házhoz közeledve
csalódottság fog el. Még nem akaróin, hogy véget érjen ez a nap. Felé
fordulok, az arcát kémlelem. Szigorú tekintete mintha megenyhülne,
gondtalanabbnak tűnik. Hirtelen bukik ki belőlem a kérdés.
- Volna kedved inni még valamit a teraszon?
Hevesen dobogó szívvel figyelem a reakcióját. Nem néz rám, de
látom, nagyot nyel, mielőtt válaszol.
- Egy pohár bor jólesne - mondja, én pedig érzem, ahogy elpirulok.
Azt hittem, megkönnyebbülök, ha igent mond, de csak még
izgatottabbá váltam. Lehet, inkább vissza kéne mondani. Jó ötlet ez?
Megint inni a közelében? Na, ennyit az ígéretemről. „Többet nem
iszom” Aha.
Mielőtt leparkol, megbeszéljük, hogy húsz perc múlva találkozunk
a kertben. Az egész napos kirándulástól koszosnak érzem magam,
gyorsan lezuhanyzom. Újra kisminkelem magam, és megint felrakom
a piros rúzst. Az elmúlt hetekben többet viseltem, mint két év alatt.
Kapkodok, ezért először picit elrontom, a kezem remegése se segít.
Egy egyszerű ruhát választok, elöl finoman kivágott, alja leér a földig.
A lépcsőn sétálva folyamatosan nyugtatom magam, a gyomromban
érzem az egyre növekvő izgatottságot. Olyan jó volt ez a nap, de
félek, megint elijesztem valamivel. Nem szabad kíváncsiskodnom,
hagynom kell, hogy magától nyíljon meg.
Amikor kilépek a konyhaajtón, James már a teraszon ül, a kertet
figyeli. Inget és farmert visel, a lábai előre kinyújtva, keresztben
fekszenek egymáson. Mindig így ül, állapítom meg magamban.
Elmosolyodom a gondolaton, hogy van egy szokása, amit már
ismerek. Az egyik pohárba már öntött magának bort, amit a kezében
tartva forgat. Valamin gondolkodik. Amikor mellé érek, felpattan.
Lassan végigmér, újra megakad pillantása az ajkamon. Azt hiszem,
neki tetszik a rúzsom.
- Csinos vagy - jegyzi meg.
- Köszönöm. Te is jól nézel ki - komolyan, mint két elsőbálozó.
Muszáj összekapnom magam, miért vagyok ilyen zavarban? - Min
töprengtél?
- Hm? Ja, nem fontos. Bort?
 - Igen, köszönöm - miután önt, koccintunk. Hogy elűzzem az
idegességem, nagyot kortyolok. - Finom. Hasonlít ahhoz, amit
Firenzében ittunk.
- Igazából ez az. Láttam, hogy ízlik, ezért ezt választottam. Van
itthon belőle pár palack.
- Köszönöm - mondom halkan. - És az egész napot. Igazán jól
éreztem magam. Firenze fantasztikus, pont mint ahogy elképzeltem.
Persze sokat dobott rajta az idegenvezetés.
- Megtisztelsz. Sokat gyakoroltam.
- Tényleg?
- Nem.
- Igazán élvezed, ha hülyét csinálhatsz belőlem - motyogom az
orrom alatt.
- Hát, nem tagadom, szórakoztató a naivitásod. De az jobban
tetszik, hogy tudsz rajta nevetni - elgondolkozik, mielőtt folytatja. -
Ezt nem sokan mondhatják el magukról.
James megfeszülő izmát nézem, ahogy a második üveg bort tartja a
kezében, és önt nekem. Az első üveg gyorsan elfogyott, és már ebből
is az utolsó cseppeket löttyinti a poharainkba. Ahogy leteszi az
üveget, finoman felém fordul, a térde az enyémhez nyomódik.
Érintésére hevesebben dobban a szívem, elkapom a pillantásomat, és
nagyot kortyolok a borból. James szótlanul végig kíséri a jelenetet a
tekintetével. Azt hiszem, kezd a fejembe szállni. Abba kéne hagynom
az ivást, vagy vízre váltani. Ez az, egy pohár víz! Attól kitisztulnának
a gondolataim.
- Gyönyörű vagy - szólal meg hirtelen. Rákapom a tekintetem. Ezt
tényleg kimondta? Megemelkedik a pulzusom, érzem, ahogy
elpirulok, de igyekszem nyugodtnak tűnni.
- Köszönöm - suttogom. Ennyire futja, képtelen vagyok szavakat
formálni.
- Az első pillanatban tudtam, hogy különleges vagy - a mély
hangja, mint szirén éneke hívogat magához egyre közelebb. Bal keze
székem támláján pihen. Miközben beszél, óvatosan hozzáér a
vállamhoz és megcirógatja. Érintésére szaggatottá válik a légzésem, a
szám teljesen kiszárad. Fokozatosan hajolok hozzá egyre közelebb.
Tekintete elszakad az enyémtől, levándorol a számra, válaszként
finoman megnyalom az ajkam. Elmosolyodik reakciómon és újra a
szemembe pillant.
- Amikor megláttalak a báli ruhádban, nem bírtam ki, hogy ne érjek
hozzád. A selymes bőröd, az illatod és az ajkad, teljesen
megbabonáztak - ismét a számra néz, elidőzik rajta. - Az az átkozott
vörös rúzs. Amikor azt viseled, nem tudok másra koncentrálni.
Apró mosolyra húzza a száját. Képtelen vagyok megszólalni.
Órákon át tudnám hallgatni. James finoman az ujjai közé veszi az
egyik hajtincsemet, és elkezd vele játszani.
- Van benned valami megmagyarázhatatlan, ami mágnesként vonz.
Olyan dolgokról mesélek neked, amikről soha életemben nem
beszéltem.
Az arca közel van, érzem leheletét. Képtelen vagyok türtőztetni
magam, odahajolok közvetlenül az ajkához, de nem csókolom meg.
Azt szeretném, ha ő tenné meg. Egy pillanatig habozik, majd tenyerét
a tarkómra csúsztatja, és közel húzva magához lassan megcsókol. A
telt ajkai között nyelve határozott utat tör a számba. Cigi és vörösbor
íze keveredik. Mielőtt végiggondolhatnám, mit cselekszem, anélkül
hogy ajkaink elszakadnának, szemből az ölébe ülök, és beletúrok a
hajába. James keze a fenekembe markol, erősen magához szorít. A
gyomrom görcsbe rándul. Minden porcikáját akarom.
Hirtelen eltol magától, mindketten zihálva vesszük a levegőt.
- Sophie! Megőrülök érted - mondja, miközben még egy apró
csókot lehel az ajkamra. - De ezt most abba kell hagynunk.
Összezavarodom. A homlokomat az övéhez nyomom, még mindig
nehezen lélegzem. Mi történt? Miért kell abbahagynunk? Nem
élvezte? Az ujjai a tarkómon, kapaszkodnak belém. Nehezemre esik,
de elhajolok tőle. Hidegkék szeme az enyémbe fúródik. Olyan sok
kérdésem lenne, de nem jönnek a szavak, így csupán bólintok egyet,
felkászálódok az öléből, és búcsúzás nélkül távozom. Miközben
felsétálok a szobámba, csaponganak gondolataim. Ez tényleg
megtörtént? Még mindig érzem az ízét a számban, bőre érintését a
bőrömön. Miért ért véget? Nem volt elég, többet akarok.
Képtelen vagyok lenyugodni. Az adrenalin dübörög az ereimben.
Ahogy belépek a szobámba, az ablakhoz sétálok, és kinézek rajta.
James már elment onnan, legalábbis innen nem látom. Az üres
borosüvegek, a rendezetlen székek és a rúzsfoltos borospohár
emlékeztetnek arra, mi történt lent pár perccel ezelőtt. A szavai életre
kelnek bennem. Nem gondoltam volna, hogy valaha hallok tőle ilyen
szépeket. Egy pillanatra különlegesnek éreztem magam.
Miért állított le? Miért mondta azt, hogy nem lehet? Valamit titkol,
és nem tudok rájönni, mi az, de ebben a pillanatban nem is érdekel.
Csak újra érezni akarom csókja ízét. Óvatosan megérintem felduzzadt
ajkam, és lehunyom a szemem.
Halkan nyílik szobám ajtaja. Nem kell hátrafordulnom, tudom,
hogy James az. Becsukja az ajtót, egyenesen felém sétál. Érzem,
ahogy illata belengi a szobát. Az izgalomtól szinte remegek. Mögém
lép, és a kézfejemtől indulva lassan végigsimítja a karom. Amikor a
vállamhoz ér, oldalra söpri a hajam, és egy apró csókot lehel a
nyakamba, miközben finoman maga felé fordítja fejemet. A felsőteste
hozzásimul a hátamhoz, érzem mellkasa hullámzását. Ahogy
találkozik a tekintetünk, felforrósodik a testem. Megcsókolja az
ajkam, aztán újra belefúrja orrát a nyakamba, karja a hasamon, erősen
szorít magához. Miközben finoman harapdál, beszívja az illatom.
Nem tudom magam tovább visszafogni, megfordulok, megfogom a
nyakát, és magamhoz húzom. Muszáj újra megcsókolnom. Régebben
mindig megvártam, hogy a másik fél kezdeményezzen, de most
képtelen vagyok türtőztetni magam. Hevesen kezdem kigombolni az
ingét, de a másodiknál feladom, és határozottan széttépem. A gombok
minden irányba repülnek, James elkerekedett szemmel bámul.
- Upsz - teszem hozzá, egy apró vállrándítás kíséretében. Felnevet,
aztán újra komolyan pillant rám, miközben finoman megfogja az
arcom.
- Biztos vagy benne?
- Ó, fogd be - mondom neki mosolyogva, és újra megcsókolom.
Az ágy felé lépkedve kilazítom az övét, kigombolom a nadrágját és
mosolyogva figyelem, amint a földre hullik. Éljen a gravitáció!
Finoman leültetem az ágyra, és megállók előtte. James vággyal telve
tekint rám, nézésétől furcsa erő kerít hatalmába. Kívánatosnak és
gyönyörűnek érzem magam. Megfordulok, és félrehúzom a hajamat.
Anélkül, hogy megszólalnék, pontosan tudja, mit akarok. Lassan a
ruha cipzárjához nyúl, és lehúzza. Megpróbál felállni, de
visszafordulva lenyomom az ágyra. Lecsúsztatom ruhámat h földre, és
elé térdelve megízlelem. James nyelvem érintésére felnyög és beletúr
a hajamba. Megremeg a lába, mire elmosolyodva felegyenesedek és
szemből beülök az ölébe, magamban akarom érezni minél hamarabb.
Miközben megcsókolom, óvatosan magamba irányítom, nehézség
nélkül csúszik belém. Az érzéstől hangosan ajkába nyögök. Először
nem mozdulok, kiélvezem, ahogy teljesen kitölt, csak utána kezdek
bele. A vállába kapaszkodók, míg ő erősen szorít magához. Az arcát a
nyakamba temeti, hallom, ahogy szakaszosan lélegzik. Felcsúsztatja
karját a hátamon, és megragadva a hajam, hátrahúzza a fejemet,
csókokkal halmozza el szabadon elé táruló nyakam és mellem.
Hirtelen elengedi a hajam, felkap, finoman lefektet az ágyra és rám
nehezedik. Átkulcsolom a derekát, mindenhol ölelem. Minden
testrészemmel hozzá akarok érni, nem tudok vele betelni. Ajkával
mellemet izgatja, mire válaszul beletúrok hajába. Kezével megfogja
az enyémet, ujjainkat összekulcsolva szorít az ágyhoz, miközben
finoman megharapja először a nyakam, majd az ajkam. Hangos
nyögéssel élvezek el, amit ő is követ. Lihegve rám hanyatlik,
izzadságtól nedves testünk összeolvad. Percekig fekszünk csendben
egymáson, nem akarom elengedni. Amikor lassan felemelkedik és
mellém gurul, teste melegének hiányától kiráz a hideg. Óvatosan
betakar, oldalunkra fordulva egymást figyeljük.
- Hát ez... - mondja, de nem fejezi be.
- Szerintem is - válaszolom mosolyogva. Odahajol, megcsókol,
majd erőtlenül visszahanyatlik a párnára.
- Elképesztő vagy - morogja.
Lehunyja szemét, hangosan szuszog, de még nem akarom, hogy
elaludjon. Figyelem sűrű fekete szemöldökét, ami finoman
összeráncolódik, a csókomtól megduzzadt és rúzsomtól vörös ajkát, és
a halvány szeplőket, ami pisze orrát díszíti. Olyan aprók, eddig észre
se vettem őket. Nedves hollófekete haja arcába hullik, simogatja
hosszú szempilláját. Fel sem tűnt, hogy néhány tincs már őszbe borult.
Finoman beletúrok, kisöpröm szeméből. Érintésemre válaszul lassan
rám pillant. Jégkék szeme világít a sötét szobában. Nézésétől
libabőrös leszek.
 - Kiismerhetetlen vagy. Tudod, hogy ez mennyire idegesítő? -
húzom mosolyra a számat. - Minden alkalommal dobsz egy kis
szeletet, amitől nem bírok leállni.
- Nem vagyok olyan misztikus - mosolyodik el. - Csak kicsit
zárkózottabb. Ne haragudj, ha mogorva voltam veled.
- Nem voltál az. Én voltam túl kíváncsi. Apropó, kíváncsiság -
mosolyogva odanyúlok a mellkasához, és megsimítom a tetovált
hullámokat. - Szerintem tudod, mit akarok kérdezni.
- Hogy lehet-e egy kérdésed? - kacsint rám, mire válaszként
finoman rácsapok a karjára. - Ha jól sejtem, a tetoválásom története
érdekel - válasz helyett pusztán bólintok, és finoman megcirógatom az
arcát, ő pedig mesélni kezd.
- Az édesanyámmal rengeteget jártunk le a tengerpartra. Oda, ahol
veled is sétálgattunk. - A hátára fordul, jobb V kezét feje alá teszi,
amitől megfeszülnek az izmai. A másik karját felemelve jelzi, hajtsam
rá a fejem a mellkasára. Kérés nélkül hozzábújok. Finoman a hátamat
cirógatva folytatja a történetet. - Soha nem mondta, hogy beteg, de
utólag visszagondolva, annyi jel volt. Ha figyelmesebb vagyok, akkor
megmenthettem volna.
- Nem a te hibád, James. Hiszen még csak gyerek voltál.
- Az utolsó napjai egyikén ismét lementünk a tengerpartra. Arról
beszélt, hogy hamarosan el kell mennie, és nem tudja, mikor
találkozhatunk újra. Cinkosan rám nézett és azt mondta, van
számomra egy titka. Giacomo, így szólított az anyám. „Giacomo.
Attól még, hogy te nem fogsz látni, én mindig veled leszek. A
szívedben. Ha elbizonytalanodnál ebben, gyere el ide. A hullámokon
keresztül integetek majd neked. Én leszek a nap, mely melengeti
arcodat, a homok a talpad alatt és a tenger hulláma, ami csendesen
énekel neked.” - anyja szavait olaszul idézi fel. Megköszörüli torkát és
visszavált angolra. - Ezért kerültek hullámok a szívem fölé.
- Ezért szeretsz tengert festeni? - kérdezem, miközben az ujjammal
a tetoválását simogatom.
- Igen. Az a festmény, amit apám meg akart semmisíteni, erről az
emlékemről szól. A képen gyerekként anyámat figyelem, aki nevetve
táncol a homokban. - Egy ideig csöndben fekszik. - Nem gondoltam
volna, hogy valaha belépek ebbe a szobába.
 - És mi változott?
- Rád találtam.
Nem felelek. Helyette félig felülök, lassan magam feli fordítom a
fejét, és finoman megcsókolom.
- Muszáj megkérdeznem - terelem el a témát. - Te dohányzol?
- Csak feszült helyzetekben - nevet fel. - Zavar?
- Nem igazán. Elég szexi.
 
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Kilesve szemhéjam alól, James kezét pillantom meg, ahogy

átkulcsolja ujjaimat. Szorosan simul hozzám hátulról. Hallom
szuszogását, tarkómat cirógatja, ahogy kifújja a levegőt. Az arcát
belefúrta hajamba, csoda, hogy még nem fulladt meg. A nyakam alatt
lazán pihen bal karja, míg a jobbal átöleli derekam, az ujjai az
enyémbe kapaszkodnak. Régebben fullasztónak éreztem az ilyen
összebújásokat, de talán mégsem olyan borzasztó. Egyszer csak a jobb
tenyerével finoman elkezdi cirógatni a karomat, a derekamon elindul
felfelé, és lassan végigsimít a mellemen. Alig ébredtem fel, de ez a
reggel minden másodperccel egyre jobb. Az érintésétől hatalmasat
nyelek, és hátrébb tolom a fenekem, semmi kifogásom az ellen,
amerre haladunk. James mordul egyet, még közelebb húzódik. Egyik
kezével simogatja a mellem, míg a másik a lábam közé csúszik,
ujjaival kezd izgatni. Nem kapkod, addig nem megy tovább, amíg
nem állok készen fogadni őt. Érintésétől libabőrös leszek, egyre
szaggatottabban veszem a levegőt. Egyik kezemmel rászorítok a
karjára, másikkal hátranyúlva a hajába túrok, nyakamhoz húzom a
fejét. Finoman ráharap a bőrömre, mire még erősebben hozzá
szorítom a fenekem. James érti a célzást, hirtelen belém csúszik,
mindketten felnyögünk. Korábban nem szerettem a reggeli együttlétet,
de fülemben a morgása, az orromba bekúszó illata és bőrömön az''
érintése olyan hatással van rám, ami pillanatok alatt juttat a csúcsra.
Arcomat a párnába szorítom, James szorosan simul hozzám,
verejtékező homloka tarkómon pihen. Nem értem, mi történik velem.
Még mindig pihegek, amikor az államnál fogva finoman maga felé
fordítja a fejem, és egy apró csókot lehel rá.
- Jó reggelt, Sophie! - mély hangja morgásként hat, izgatottság lesz
úrrá rajtam.
 - Hát, mindenképpen az. Nagyon jó reggel... - motyogom.
Feltápászkodok, és kimegyek a fürdőszobába. Percekkel később,
amikor visszatérek, James még mindig az ágyban fekszik. Keze a feje
alatt, tarkóján pihen. Haja csapzottan lóg az arcába, kék szeme
élénken csillog. A takaró lecsúszott izmos felsőtestéről, sejtelmesen
takarja legértékesebb részét. Ha lenne tehetségem, megfesteném ezt a
pillanatot. Kár, hogy kézügyességemnek köszönhetően csupán egy
pálcikaember feküdne valami négyzetben. Még szerencse, hogy van
más módja az emlékek megőrzésének. Előkapom a polaroid kamerát,
és lefotózom. Miközben a kinyomtatott képet legyezgetem,
visszasétálok az ágyba.
- Te mit csinálsz? - kérdezi nevetve.
- Vannak pillanatok, amiket nem lehet csak az emlékünkben
megőrizni. Még a végén azt hinném, csupán az agyam szüleménye
vagy. - Magunk felé tartom a kamerát és megnyomom a gombot. Csak
az arcunk látszik, én a lencsébe nézek, James mosolyogva engem
figyel.
Az elkészült fotókat nézegetjük, amikor hatalmasat kordul a
gyomrom.
- Gyere, reggelizzünk! Nem venném a szívemre, ha éhen maradnál
- egy puszit nyom az arcomra, és kiszáll az ágyból. Felveszi a
nadrágját, az inget felemelve pillant rám.
- Azt hiszem, ez már használhatatlan. Nem gondoltam volna, hogy
egy mozdulattal letéped rólam.
- Egy örökkévalóságnak tűnt kigombolni - nézek rá ártatlanul.
Amíg felöltözöm, James átmegy a szobájába egy pólóért, végül a
lépcsőfordulóban találkozunk. Amikor belépünk a konyhába, Aurora
épp a reggeli kávét darálja.
- Jó reggelt! - köszön, és mosolyogva rám pillant. Észreveszi
Jamest mellettem, mire összeráncolja szemöldökét és kérdő szemmel
a férfira pillant. Meglepve figyelem reakcióját, azt hiszem, sejti, hogy
történt köztünk valami. Bár annyira nem lehet nehéz összerakni a
képet. A teraszon hagyott borosüvegek már önmagukban elég
árulkodóak, erre másnap, hetek óta először, egyszerre jelenünk meg
reggelizni. Amikor elsétál mellettem, kedvesen megsimítja az arcom,
aztán felhúzott szemöldökkel Jamesre pillant. A férfi válaszként alig
láthatóan megrázza a fejét, mire Aurora mérgesen bólint. Kifelé menet
hozzáteszi. - Főztem tojást és sütöttem sfogliatellét*, mindent
megtaláltok a pulton. Sietek, Lorenzo megint ültetni próbál valamit.
Muszáj megakadályoznom, hogy ne okozzon túl nagy kárt.
Elmosolyodom, de nyugtalanság fut végig rajtam. Csupán pár
pillanatig tartott, de úgy érzem, Aurora és James titkol valamit. Lehet,
paranoiás vagyok. Amikor az asszony kilép a teraszra, James
elmerengve pillant utána. Ö nem mosolyodik el Aurora megjegyzésén.
Vagy bántja valami, vagy tényleg ekkora károkat szokott okozni
Lorenzo. Mozdulatlanul figyelem, miközben kibukik belőlem a
kérdés.
- Minden rendben?
- Hm? Persze, hogyne - feleli kedvesen, de a pillantása nem győz
meg. - Gyere, együnk, mielőtt kilyukad a gyomrod.
Az asztal úgy néz ki, mintha egy svédasztalos étteremben lennénk.
Van keményre főtt tojás és rántotta, frissen sült, még gőzölgő
péksütemény, kisebb tálakban felkockázott gyümölcsök, házi joghurt,
sonkák, szalámi és különféle sajtok. Ajkamba harapva kapkodom a
tekintetem, azt sem tudom, melyiket válasszam. Legszívesebben
mindegyikből ennék. James fog egy tányért, és elkezd rápakolni
mindent, amit csak talál.
- Eper? Igen, az is kell. Hol lehet a pisztáciakrém? Jaj, a vajat
majdnem elfelejtettem - miközben pakolászik, folyamatosan motyog
magában.
- James? Ugye, azt nem csak nekem szeded? - nevetek fel hirtelen,
amikor ráébredek, min ügyködik. - Ha azt mind összeeszem, egy hétig
rosszul leszek.
Odalépek mellé, és kiveszem a kezéből a tányért. Ideje átvennem a
reggeli összeállítását. Miközben kenyeret vágok, megunva
téblábolását, elküldöm kávét főzni. Az tökéletesen megy neki.
Figyelem, ahogy a tejet melegíti, és elmosolyodok. Idejét se tudom,
mikor akart rólam bárki gondoskodni. Azt hittem, az a boldogság, ha a
barátomnak reggelente kávét főzök. Nem is gondoltam, milyen jó
érzés, ha egy férfi bizonytalan arccal halmozza az össze nem illő
ételeket egy tányérra, mert azon aggódik, éhen halok. Megállók,
mozdulatlanul figyelem. Precízen, de lazán mozog. Keresztbe font
karral várja a gépet, hogy lefőzze a kávét. Amikor elkészül, felemeli
az eszpresszót és lassan belecsurgatja a tejhabba. A szinte fekete
folyadék keveredik a fehérrel, a tetején érintetlen fehér hab pihen,
hófödte hegycsúcsokra emlékeztet. Elégedetten figyeli alkotását, elém
lép, és miközben lerakja az asztalra a lattém, körbepillant. Amikor
megbizonyosodik róla, hogy egyedül vagyunk, közel hajol, és
megcsókol. Két keze közé fogja arcomat, hüvelykujjával a bőrömet
simogatja. Teljesen belemerülök, már az sem érdekel, ha meglátnak,
csak ne kelljen tőle elszakadnom. Csókunkat a kezemből kicsúszó kés
hangos csörömpölése szakítja félbe. Hirtelen szétrebbenünk az éles
zajra, és mint a rosszalkodó gyerekek, elnevetjük magunkat.
Elkészítjük a szendvicseket, és kisétálunk a teraszra.
- Szóval, Lorenzo nem tud ültetni? - kérdezem, miközben egy
áfonyát dobok a számba.
- Á, szegény öreg. Nagyon próbálkozik, de amit lehet, • \ elront.
- De miért?
- Hát tudod, ha egy növény fényigényes, akkor árnyékba ülteti. Ha
hely kell neki, akkor egy kicsi vázába. Arról nem is beszélve, hogy
vagy túllocsolja őket, vagy hetekig eszébe se jut. Ha nem lenne
Aurora, ebben a kertben néhány kókadt gaz lengedezne.
Beszélgetésünket Mike hangja szakítja félbe.
- Jó reggelt, főnök! Már mindenhol kerestelek - látom, ahogy
bizonytalanul előbb Jamesre, majd rám pillant. Meglepi, hogy a
teraszon reggelizik. Velem. - Lenne pár dolog, amit mindenképp át
kellene beszélnünk.
- Azt hitted, kettőnk közül én vagyok a szigorú, igaz?
- pillant rám James. - Amint láthatod, Mike könyörtelen tempót
diktál.
- Gyere, csatlakozz hozzánk - nézek rá kedvesen. Tétovázás nélkül
lehuppan közénk, és az egyik szendvicsemet elvéve hatalmasat harap
bele, mire a szememet forgatva elmosolyodom. - Szóval, Mike egy
hajcsár?
- Azért nem mindig volt ilyen - dől hátra a székén James.
- De hamar beletanult.
- Akadtak az elején nehézségek? - kérdésemre összenéznek, és
egyszerre felnevetnek.
 - Azt hittem, páros lábbal fog kirágni. Rossz időpontokat kaptak az
ügyfelek, összekevertem a tárgyalásokat. Az egyik festőművészt
szerintem még meg is sértettem - meséli Mike.
- Az első héten úgy viselkedett, mint egy félnótás - mosolyodik el
James.
- Pénteken behívatott az irodájába. Gondoltam, remek, első
hetemen kiadja az utamat - veszi vissza a szót Mike. - Végighallgatta,
amint kétségbeesve soroltam a bakijaimat, azután megkérdezte, ezért
vagyok-e ideges. Bólintottam. Mérgesen megcsóválta a fejét, közölte,
hogy ne fárasszam ilyenekkel, erre nincs ideje, és kizavart. Mielőtt
kimentem az ajtón, még utánam szólt. „Csak az nem hibázik, aki nem
dolgozik. Majd belejössz”
- Tudtam, csak egy kis türelem és bátorítás kell. Meg volt benned a
potenciál - teszi hozzá nyugodtan. Bal karja a mellette lévő üres szék
támláján pihen, ott, ahol tegnap este én ültem.
- Jó, hogy ilyen türelmes voltál - mondom Jamesnek, de Mike
folytatja.
- Sokat köszönhetek neki. Az egyetem alatt gyakornokként
kerültem ide, ingyen dolgoztam. Amikor megtudta, hogy rossz
körülmények között élek, behívatott, és kifaggatott a családomról.
Másnap megérkezett az első fizetés a számlámra.
James kényelmetlenül érzi magát, én viszont örülök, hogy Mike
elmesélte. A reptéren biztos voltam benne, James túszként tartja fogva
szerencsétlen srácot. Hiszen mi másért akarna valaki hosszú éveken
keresztül neki dolgozni. Azt hiszem, az emberismeret nem a
legerősebb képességem.
Jamesre nézek, viszonozza pillantásom. Csendben figyeljük
egymást. Egy újabb információmorzsa, amit megtudok róla. Mielőtt
elengedné a tekintetem, vesz egy mély levegőt, aztán elmosolyodik,
összecsapja a tenyerét, és Mike felé fordul.
- Akkor, ideje munkához látni. - Mike bemegy a konyhába, mire
James hozzám hajol, és hosszan megcsókol. -Este szeretnélek elvinni
vacsorázni.
- Oké! Szerintem ráérek, de meg kell kérdeznem a főnököm. Elég
kiállhatatlan a pasas.
 Felnevet, még egyszer megcsókol, és sietős léptekkel otthagy a
teraszon. Néhány percig ücsörgők még a székben. Miután elpakoltam
a reggelink nyomait, a kert végébe sétálok, ahol Aurora és Lorenzo
hangosan vitatkozik arról, lehet-e fát ültetni apró virágok mellé, vagy
sem. Nem akarok zavarni, ezért továbbsétálok, és közben mosolyogva
hallgatom civakodásukat. Lorenzo az orra alatt morog, miközben
Aurora a férfi minden mozdulatába beleköt.
Az idő kellemes, az őszhöz képest kifejezetten meleg. Semmi
kedvem visszatérni a szobámba, inkább előkapom a telefont és
felhívom Emilyt. Muszáj elmesélnem neki a tegnap estét.
- Bondzsornó, ámóre míjó! - szól bele szörnyű kiejtéssel.
- Buongiorno, neked is! - mondom, nevetve. - Mi újság?
- Semmi különös. Épp a metrón zötykölődök. Phil elvitt reggelizni,
megint késésben vagyok.
- Beértél már időben valaha?
- Hmm. Kétlem. Talán ezért nem kedvel a főnököm? -nevet. - A
napsütötte Toszkánában mi történik?
- Hát, itt zajlanak az események - felelem mosolyogva.
- Szexeltetek?! - kérdezi hirtelen. Meglep, hogy ilyen hamar rájött.
- Honnan tudod?
- Jaj, Sophie, ugyan már! Olyan magas hangon beszélsz, csoda
hogy nem törnek össze körülötted a poharak. Mit tett veled?
- Hihetetlen vagy! - nevetek, de megköszörülöm a torkom és
elmélyítem a hangom. - És nem is magas. Kikérem magamnak.
Hosszan mesélek neki a kerti sétánkról, a vezetésről és Firenzéről.
Közben képeket küldök üzenetben. Végül az együtt töltött éjszakánk
részleteibe is beavatom.
- Letépted róla az inget? - kérdezi meglepődve.
- Aha - felelem jókedvűen. - Olyan fura volt az egész. Egy ideje
szerettem volna kipróbálni, milyen irányítani, de ismered Dávidét.
Mindig kinevetett, amikor kísérletezni támadt kedvem.
- Igen, tudom. Az a kretén azt hitte, attól lesz férfias, ha minden
területen ő irányít.
- Jamesszel olyan természetes minden. Már attól beindulok, ha
megérzem az illatát. Rá se kell néznem, elég ha ott van a szobában.
Sőt, ott se kell lennie... - felnevetünk. A tegnap este emlékein
gondolkozva, komolyabban hozzáteszem. - Egy percig nem
kételkedtem abban, tetszeni fogok-e neki ruha nélkül, hogy mit fog
gondolni rólam. Minden korábbi bizonytalanságom, amit Dávid
mellett éreztem, egyszerűen eltűnt.
- Kezdem megkedvelni ezt a pasit.
- Az a baj, hogy én is - sóhajtok fel.
Miközben beszélgetünk, megkerülöm a házat, és a bejárat előtti
kertben sétálgatok. Ritkán járok erre. Emilyt hallgatva a tó melletti
apró szobor részleteit nézegetem.
- Az nem baj. Jó hatással van rád. James, Róma és az egész utazás.
Jó ezt hallani. Kezded megtalálni régi önmagad.
- Igen... - felelem.
- De? - válaszként csak összeráncolom a szemöldököm, így Emily
folytatja. - Érzem, valami nyugtalanít.
- Nem tudom. Túl titokzatos. Mintha mondani akarna valamit, de
végül mindig csak hallgat. Ma reggel pedig elkaptam, ahogy
összenéztek Aurorával. Olyan furcsa volt az asszony tekintete, mintha
nem örült volna, hogy együtt lát minket. Túlreagálom?
- Meglehet. Dávid után nem csodálom, ha bizalmatlan vagy, de
mindig jók voltak a megérzéseid. Már az egyetemen is. Mindig tudtad
előre, melyik tételt fogod húzni. Pár hete pedig megérezted, hogy
Dávid sumákok
- Pontosan ettől féltem. Hogy ezt fogod mondani. Remélem, csak
paranoiás vagyok - muszáj elterelnem a témát, miközben a házhoz
sétálok. - Na, és merre reggeliztetek Phillel?
- Emlékszel arra a kávézóra a Kingston Roadon, ahova ezer éve el
akarunk menni? - kezd bele Emily, amikor begördül az udvarra egy
fekete terepjáró, és leparkol a lépcső elé. Magas, vékony, feltűnően
gyönyörű nő száll ki belőle. Minden mozdulata kifinomult,
öltözködéséről sugárzik a luxus szeretete. Hosszú szőke haja finoman
omlik vállára, testhez álló fehér ruhája kihangsúlyozza formás alakját.
- Le kell tennem, ne haragudj. Később beszélünk? - vágok a
szavába, amikor megérkezem a lépcső tetejére. Emily elköszön, de
már alig hallom a hangját, mozdulatlanul a nőt figyelem.
Rossz előérzetem van. Kiveszi a kistáskáját, nyitva hagyja a kocsit,
úgy indul el felém. Mintha lassított felvételben lépkedne a lépcsőn.
Valakivel telefonál, észre sem vesz, amíg elé nem lépek. Megáll, rám
pillant, és köszönés nélkül teszi le a telefont. Igazán udvarias,
gondolom magamba. Megöl a kíváncsiság, mégis hogyan jutott be az
udvarra, ezért sietve megszólítom.
- Segíthetek? - A nő válasz helyett végigmér. Szakadt farmer és
kinyúlt pulcsi van rajtam, olcsónak és szürkének érzem magam
mellette. Magasabb nálam, amire rásegít a tízcentis magas sarkúja, az
a fajta, amivel embereket lehet kínozni. Gúnyosan elmosolyodik.
- A férjemhez jöttem. Szólna neki, kérem? - kérése inkább hangzik
parancsnak. Hangja bántóan kellemetlen, élesen cseng a fülemben.
Hanghordozásával az angol arisztokratákat utánozza, de akcentusa
elárulja, eredetileg a munkásosztályhoz tartozott. Lassan beszél, a
szavak végét elnyújtja, de a t betűt túl erősen ejti ki. Tipikus újgazdag,
suhan át az agyamon. Apró táskája könyökhajlatában himbálózik,
miközben a telefonját nyomkodja.
- Bocsánat, de nem értem. Ki a férje? - nézek rá, miközben jeges
félelem fut végig rajtam. Tudom, mit fog mondani, mégis
reménykedem benne, hogy nem azt, amire gondolok. A nő valami
mosolyszerűséget villant, de inkább tűnik gúnyos grimasznak. Árad
belőle a megvetés. Nem veszem magamra. Valószínűleg mindenki
iránt így érez.
- James Corner - feleli hidegen.
Megsemmisülök. Kikerekedett szemmel bámulok a nőre, miközben
kérdések ezrei tódulnak a nyelvemre. Egyre hevesebben lélegzem,
félek, hogy hiperventilálni fogok. Mrs. Corner, anélkül hogy még egy
szót szólna, lassan elmegy mellettem. Utána bámulok, aztán
nehézkesen, de megmozdulok. A nő mögött lépkedve próbálom
megérteni a helyzetet. Felkavarodik a gyomrom, a nemrég
elfogyasztott finom falatok utóíze megkeseredik a számban. Érzem,
ahogy a teljes reggelim kikívánkozik belőlem, mélyeket lélegzem. Az
émelyítően édes illata nem könnyíti meg a helyzetem. James házas,
suhan át az agyamon. Házas! Ez lehetetlen. Egyszer sem hallottam
erre utalást. Sem tőle, sem Aurorától, vagy akár Mike-tól. Elárultak.
Megint átvertek azok, akikben megbíztam. A véget nem érő lépcsőzés
közben legszívesebben sikítanék, toporzékolnék, elfutnék. Mégis
gépiesen menetelek tovább. Muszáj Jamestől hallanom az igazságot.
A szemébe kell néznem.
Amikor felérünk az irodájához, elhaladok a nő mellett, és a
második ajtón bekopogok. Mrs. Corner mellettem, a falnak
támaszkodik. Untatja az egész. Mióta kimondta a férje nevét, nem
érezte szükségét, hogy megszólaljon. Gondolom, egyszerű
személyzetisnek tart. Talán tényleg csak az vagyok. James Mike-hoz
beszél, miközben ajtót nyit. Ahogy megpillant, mosolyra húzza száját,
de hófehér arcomat látva összeráncolja homlokát.
- Minden rendben? - Nincs időm válaszolni, a nő mellém libben,
mire James arca eltorzul.
- Te mit keresel itt? - sziszegi.
- Neked is szia, drágám. Milyen morcos vagy. - Mrs. Corner
finoman arrébb lök, egy csókot lehel a levegőbe a férfi arca mellett, és
belép az irodába. James le sem veszi rólam a szemét.
- Sophie...
- Szóval igaz - vágok a szavába. Egy pillanatra lehunyom a
szemem, abban bízva, hogy mire kinyitom, az egész jelenet kámforrá
válik.
- Szörnyen fárasztó utam volt. Hozna egy kávét? - utasít a nő. Még
mindig sokkos állapotban vagyok, válaszul csak bólintok.
Visszapillantok Jamesre, remélve, ez az egész hazugság, csak egy
gonosz tréfa. Felém nyúl, de elkapom a kezem, és anélkül hogy bármit
mondanék, elindulok a szobámba. Szó nélkül követ. Nem
magyarázkodik. Érzem a testéből áradó feszültséget. Bár lehet, csak
én vibrálok ennyire. Belépünk a szobába, és miközben bezárja az ajtót
mögöttünk, megállók a szoba közepén, védekezőén összefonom a
karomat mellkasom előtt.
- Hadd találjam ki, meg tudod magyarázni - vetem oda neki
gúnyosan. Mostanában mást sem hallok, csak magyarázkodásokat.
Elegem van.
- Szeretném megpróbálni - mondja. Akárhogy vizslatom, nem
tudom leolvasni az arcáról, mire gondol. Haragszik, az biztos. De
vajon amiatt, mert megjelent a felesége, vagy azért, mert lebukott?
- Miért nem mondtad el? - megbicsaklik a hangom, finoman
megköszörülöm a torkom. Azért se fogok elgyengülni. Előtte nem.
 - Akartam, de attól féltem, elijesztelek. Ezért próbáltalak magamtól
távol tartani.
Gúnyosan felnevetek.
- Ez neked a távolságtartás? - mutatok az ágy felé. Egyszerre
pillantunk oda, majd vissza egymásra. - Van még min dolgoznod.
Nem szól semmit. A keze a csípőjén, állja a tekintetem. Meglep
magabiztossága, amitől először kicsit veszítek harciasságomból, de
érzelemmentes arcát figyelve újra elönt a méreg.
- El fogtok válni? - kérdezem. Egy pillanatra átveszi a szívem az
irányítást. Egy halvány remény fut át rajtam. Szeretném azt hinni,
hogy a tegnap este nem volt hazugság. Ami köztünk történt, valóban
különleges.
- Ez nehéz ügy, Sophie - dörzsöli meg a homlokát. Már épp egy
csípős riposzt csúszna ki a számon, de felemelve a kezét, belém fojtja
a szót. - Valamit tudnod kell még.
- Egy egész háremed van?
- Van egy lányom.
A kérdésemet figyelmen kívül hagyva böki ki. Nehezen, de tartja a
szemkontaktust.
- Hogy mondod? - alig kapok levegőt.
- Marissának hívják, mint az édesanyámat. Ugyanolyan gyönyörű -
megváltozik a hangja. Tele van érzelemmel. Egy pillanatra enyhül a
feszültség, de újra felülkerekedik a haragom.
- De miért nem mondtál semmit? - képtelen vagyok nyugodtan
kezelni a helyzetet. - Értem már. Gondoltad, kicsit elszórakozol, amíg
Rómában nyaralgatsz, miközben a családod otthon vár, Londonban.
És én pont kapóra jöttem.
- Ne mondd ezt. Ami köztünk van... - mielőtt befejezhetné, a
szavába vágok.
- Nincs köztünk semmi. Minden véget ért abban a percben, amikor
beállított a feleséged. - Az utolsó szó égeti a nyelvem.
- Stephanie-val egy ideje gondjaink vannak. - Most először mondja
ki a nevét. Stephanie. - De Marissá miatt minden sokkal bonyolultabb.
Mindketten hallgatunk. Képtelen vagyok hinni neki. Minden, amit
eddig mondott, amit iránta éreztem, beszennyeződött.
- Szeretném, ha elmennél! - Nem bírok a közelében maradni.
 - Sophie! Beszéljük meg. Nem akartalak megbántani -tárgyilagos a
hangja. Mint egy félresikerült üzlet. Mr. Comer nem veszíthet
tárgyaláson. Ő mindig nyertesen távozik. Hát, ebben az esetben, nem
lesznek nyertesek. Ahogy figyelem, elszáll a haragom, már csak
kimerültséget érzek. Belefáradtam, hogy a férfiak kényük-kedvük
szerint játszanak velem. Megbíztam benne, de elárult.
- Nem haragszom - mondom neki őszintén, miközben
megfordulok, és az erkélyajtóhoz sétálok. A hangom érzelemmentessé
válik. - De csalódtam benned. Azt hittem, te más vagy -
visszafordulok felé, végignézek rajta, és a szemébe mondom. - De
pont olyan vagy, mint a többi.
A szavaimmal megbántom. Megrázza lehorgasztott fejét, bólint, és
anélkül hogy bármit szólna, kisétál az ajtón. Csend és üresség marad
utána. Legördül egy könnycsepp az arcomon. Miközben letörlöm,
veszek egy mély levegőt és a gardrób felé indulok. Gépiesen mozgok,
összepakolom minden holmimat. Nem gondolkodom közben. Csak
azt tudom, ezután semmi keresnivalóm itt. El kell tűnnöm, minél
hamarabb.
Az ágyon hever a fényképezőgépem, mellette a reggel készített
fotók. Felkapva forgatom a kezemben, végigsimítok a közös
képünkön, aztán visszaejtem a lepedőre. Egy rövid pillanatig tényleg
boldog voltam. Papírt keresek, és írok egy levelet Aurorának.
Képtelen lennék elbúcsúzni tőle személyesen, de nem szeretnék szó
nélkül távozni. Annyi mindent köszönhetek neki. Életem egy nehéz
időszakát tette könnyebbé.
Kilépek az erkélyre. Végighúzom a kezem a hűvös korláton, és
utolsó alkalommal magamba szívom a kert látványát. Nehéz itt
hagyni. A szobába visszalépve, körbepillantok. A bevetetlen ágyat
látva érzem, ahogy összeszorul a torkom. Muszáj indulnom, nem
bírok tovább itt maradni.
Miután meggyőződöm arról, senki nincs a folyosón, sietősen
elhagyom a házat. Az utcán fogok egy taxit, és elindulok a reptérre.
Nem nézek vissza.
 
 
 
 
  
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

* édes péksütemény
 
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A reptéren elfog a szorongás. Mindig hetekkel hamarabb

megvásárlóm a Jegyet, alaposan felkészülök az utazásokra, de most
azt se tudom, hogyan jutok haza. Percekig meredten bámulom a
kijelzőt, amin a járatok listája villog. Megkönnyebbülve fújom ki a
levegőt, amikor meglátom, hogy alig két óra múlva indul egy gép.
London népszerű útvonal. Kapkodva veszem meg a repülőjegyet,
rettegek, már nem lesz rajta hely. Kikerekedik a szemem, amikor
meglátom az árát. Négyszer annyi, mint amennyit általában fizetek
egy jegyért. így jár az, aki sietősen távozik. Ahogy a kezemben fogom
a kinyomtatott beszállókártyám, elindulok becsekkolni. Gépiesen
pakolom a futószalagra a fémet tartalmazó ruhadarabokat, az
ékszereimet, valamint kikészítem a szatyorba csomagolt
sminkkészletem és a laptopom. Alig várom, hogy a repülőn legyek. A
röntgenkapun átlépve összevissza aggatom magamra a gyűrűimet, a
nyakláncomat is fordítva kapcsolom be. Remegő kézzel végigsimítom
a fordított medált. Le kell nyugodnom. Csak minél gyorsabban teljen
el ez a két óra. Haza akarok menni. Itt akarok hagyni magam mögött
mindent.
A váróteremben sétálgatva a kirakatokat nézegetem. Megpillantok
egy tökéletes alakú, drága estélyiben szobrozó manöken babát, és
görcsbe rándul a gyomrom. Pont, mint James felesége. Stephanie. Egy
ideig farkasszemet nézek a babával. Bárcsak válaszolna arra a
rengeteg kérdésre, ami azóta gyűlik bennem, mióta először megláttam
a nőt. Ki vagy te? Hogy kerültél ide? Rómába? Az életembe? Miért
nem vettem észre, hogy valami nem stimmel? Gondolatban egy
csokorban zúdítom rá a Stephanie-szerű babára a kérdéseimet, amikor
szemem sarkából mozgást látok. Elindul felém az eladó, de mielőtt
odaérne hozzám, eliszkolok. Elképzelem, ahogy megkérdezi, miben
segíthet, én pedig közlöm, csak a próbababától várom az életemet
felbolygató kérdésekre a választ. Szánalmas. Egy ideig céltalanul
lézengek, végül egy pádon kötök ki. A méregdrága, ízetlen kávét
kortyolgatva a kifutópályát bámulom az üvegablakokon át.
Egy felszállni készülő fapados járat lassan a kifutóra kanyarodik.
Vajon mi lehet az úti célja? Valószínűleg tömve van a római
vakációjukról hazainduló turistákkal. Tele vannak élményekkel.
Boldogok. Ettek, ittak, szórakoztak. Nem mentem vissza a La Casába.
Fájdalmasan hasít belém a felismerés. Pedig megígértem
Marcellónak. Bárcsak itt teremne most, hogy, ha csak néhány órára is,
de elfelejtsem bánatomat. Elmosolyodom, ahogy felrémlik bennem
jókedve, a szeretet, ahogy a családjáról és az étterméről beszél. Azok
a finom ételek... Kaptam egy ingyen vacsorát, és meg se háláltam.
Remek, még egy dolog, amitől rosszul érzem magam. Hátrahanyatlik
a fejem a pádon. A terminál plafonját bámulom, nem merem lehunyni
a szemem. Félek a képektől, amik kísértenének. A hangosbemondó
elrecsegi a járatom számát, nemsokára kezdődik a beszállás. Még egy
lépéssel közelebb Angliához. Nincs is hova hazamennem, villan
belém a felismerés. Az a lakás Bromley-ban, a hűtlen exbarátommal,
már nem az otthonom. Á, még ez is. Szuper! Harmincéves vagyok,
egy hónap alatt két férfi vert át, és költözhetek vissza a szüléimhez.
Szép munka, Sophie Williams! Emilyvel kialakított hagyományunk
szerint minden szilveszterkor hangosan azt kiáltjuk, hogy „ez az én
évem lesz”. Azt hiszem, lejárt a fogadalom szavatossága. Alig egy
hónapja Dávid hűtlensége elüldözött külföldre, most egy másik férfi
hazugsága üldöz vissza. Úgy dobálnak, mint egy rongybabát.
Megbíztam Jamesben. Hittem neki. Úgy éreztem, ő végre tényleg
engem lát. Azt, aki legbelül vagyok. Egyre elhatalmasodó dühömből,
a telefon csörgése zökkent ki. Idegesen figyelem Mike nevét a
kijelzőn.
- Hová tűntél? - kérdezi értetlenül.
- Ne haragudj, el kellett jönnöm.
- De hát mi történt? Reggel nem mondtad, hogy elutazol. - Ha sejti
is, hogy Jameshez van köze, nem mutatja.
- Vissza kell mennem Londonba, közbejött egy másik munka.
Biztos vagyok benne, hogy Mr. Corner könnyen talál a helyemre
valakit - alig bírom kiejteni a nevét.
 Egy ideig nem válaszol.
- Hazavitt volna a magángép, ha szólsz - a mondat második felét
megnyomja. Neheztel rám, mert nem köszöntem el. Megértem, én is
haragszom magamra. Gyáva dolog búcsú nélkül elfutni.
- Köszönöm, de nem szükséges. Jó lesz így - habozok, de nem
tudom, mit mondhatnék még. - Vigyázz magadra, Mike.
- Te is, Sophie! Ha visszatérünk Londonba, felhívlak.
Vajon aggódik értem James? Ö kérte meg Mike-ot, hogy felhívjon?
Vagy haragszik rám? Elég megbántottnak tűnt, amikor elhagyta a
szobámat. Lehet, nem érdekli az egész. Megkönnyebbült, hogy
eljöttem. Nem csinálok jelenetet a felesége előtt. Mi van, ha soha
többé nem látom? Talán ez lenne a legjobb.
Azok után, ami történt, képtelen lennék bízni benne. A tegnap este
életem egyik legszebb éjszakája volt. Megnyíltam előtte, minden
lehetséges módon. Bárcsak meg se történt volna. Nem lett volna
szabad. Hiszen neki dolgoztam. Amúgy se származott volna ebből az
egészből semmi jó. Hirtelen elönt a méreg. Szeretőt csinált belőlem.
Alig egy hónapja megcsalt a barátom, és most velem csaltak meg egy
másik nőt. Felmerül bennem a kérdés, vajon Irina tudott rólam? És ha
igen, hibáztathatom ezért? Én máshogy cselekedtem volna, ha tudok
James feleségéről? Elutasítottam volna? Vagy ugyanúgy hagytam
volna magam elcsábítani.
Felszállás előtt felhívom anyát. Szörnyen elveszettnek érzem
magam, muszáj hallanom a hangját. Tudnom kell, ha hazamegyek, a
szüleim várni fognak.
- Szia, kincsem! Minden rendben? - kérdezi. Ahogy meghallom a
hangját, legszívesebben sírnék.
- Nem igazán. Pár napig aludhatnék otthon?
- Persze, drágám - sóhajt egy nagyot. - Akarsz róla beszélni?
- Nem igazán - mondom újra. - Csak szükségem van egy kis időre,
amíg összeszedem magam, és találok egy albérletet.
- Ezek szerint végleges a dolog Daviddel?
- Igen. Lezártam vele. Emily újra látta a nővel.
- Aljas gazfickó! - Anyu régimódi szitkozódása, még most is képes
egy apró mosolyt az arcomra csalni. - Őszintén megvallva, sosem
kedveltük apáddal.
 - Komolyan? De hát miért nem mondtátok?
- Mert csak megharagudtál volna. Nehezen viseled a kritikát, ha
arról van szó, akiért rajongsz. Néhányszor le kellett állítanom apádat,
de tudtam jól, magadtól kell ráébredned arra, milyen Dávid valójában.
Felnőtt vagy, drágám, nem mondhatjuk meg, mit csinálj, de mindig ott
vagyunk neked, ha szükséged van ránk.
- Köszönöm, anyu!
- Várunk, kincsem, apád kimegy érted a reptérre.
Mire leteszem, már odaérek a kapuhoz, és beállók a sorba. Lehet,
én vagyok türelmetlen, de ma valahogy minden olyan szörnyen
idegesítő. Összezár körülöttem a hangosan síró kisbaba, az agresszív
utas, aki utál sorban állni és a lányok, akik minden lépésüket
megörökítik. Fotózás, kacagás, sírás, morgolódás. Zajok, lökdösődés,
vibrálás. Csak szálljunk már fel a gépre végre.
- Sophie!
A hangra hirtelen fordulok meg. Mély és kicsit aggódó, a távolból
kiabál felém. Őrülten keresem a szememmel. Nem látok ismerőst,
honnan jön? Ö az? Utánam jött volna?
- Sophie!!
Tovább kutatok a szememmel, a szívem hevesen ver, alig tudok
nyugton maradni. Amikor harmadjára hallom a kiáltást, észreveszem a
hang forrását. Egy kacagva szaladó, szőke loknis kislányt kerget az
édesapja. Alig éri utol. Sophie!, harsogja újra, nekem pedig végre
lassul a pulzusom. Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy ő az.
Milyen klisés lett volna. Utánam szalad a reptérre, és könnyes
szemmel omlunk egymás nyakába. Vagy valami hasonló, nem tudom,
mindig eltekerem a filmekben ezeket a részeket. Olyan életszerűtlen.
Ez! Ez az életszerű. Egyedül, magányosan, a lökdösődő utasok között
toporogni az állítólag olcsó, fapados járat beszálló sorában.
Repülés közben az alattam elterülő felhőpaplant figyelem.
Szeretnék elmerülni benne, és egy ideig elő se mászni. Ott biztos
könnyebb lenne átvészelni mindent. Ahogy közeledünk Londonhoz,
úgy érzem a James és köztem növekvő távolságot. A mellettem ülő
fiatal srác keresztbe fonja a karját, lábai egymáson pihennek. Pont,
mint James, ahogy a kávézó teraszán ült. Férfiasán, nyugodtan. Látom
magam előtt jégkék szemét és dús ajkát, ahogy lassan közel hajol,
hogy megcsókoljon a teraszon. Érzem a kezét, ahogy végigsimít a
hátamon tánc közben a bálban. Megrázom a fejem. Újra az ablak felé
fordulok. Fáradt vagyok, ki akarom űzni a fejemből ezeket a
gondolatokat, de amint lecsukom a szemem, megint őt látom. Ahogy
engem figyel a motoron, miközben mint egy bolond, magyarázok.
Amikor csendbe burkolózva hallgatjuk a tenger morajlását. A dühös
tekintetét a kocsmában, amikor azt hitte, hogy az olasz férfi bántott.
A pulcsim nyakába fúrva arcomat, megérzem rajta James illatát.
Biztosan akkor ragadt rám, amikor reggeli közben megcsókolt a
konyhában. Beugrik, amikor a bárból hazatérve visszautasította
csókom. Vajon a nő miatt tette? Mi minden volt még hazugság? A
családi történetek? Amiket állítólag soha nem mesélt el senkinek? Ha
régóta házas, csak beszélt a nőnek az apjáról, és a festményről.
Feleség. Keserű ízt hagy a számban a szó.
Rád találtam, visszhangzik hangja a fülemben. Mekkora kamu! Az
ablakon keresztül feltűnik London. Végre. Nem tudok megszabadulni
ezektől az emlékektől, ha egy székhez vagyok szíjazva. Bár el se
mentem volna Rómába. Bár meg se ismertem volna.
Lüktet a fejem a csapongó gondolataimtól, kimerültén szállók be
apu mellé a kocsiba, de kedves mosolya megnyugvást hoz.
- Jól utaztál, drágám? - kérdezi kedvesen.
- Remekül - mosolygok vissza, miközben bekapcsolom a
telefonomat.
Csendben figyelem a kijelzőt, az elmúlt órákban érkezett
üzeneteket olvasom. Ha volt is bennem egy apró remény, hogy keresni
fog, az most teljesen elillan. Nem hívott. Nem írt. Nem bajlódik
magyarázatokkal. Lehet, éppen a feleségével andalognak kézen fogva
a kertben, miközben Aurora vacsorát főz nekik. Egy pillanatra tényleg
elhittem, ez az egész őszinte és igaz. Megint csak magamat
okolhatom.
Vacogva szállók ki otthon az autóból. Talán a kimerültségtől, vagy
mert Londonban jóval hidegebb van, de alig várom, hogy a házban
legyek.
Miközben felveszem a kedvenc otthoni melegítőmet, anyu teát főz.
Kicsoszogok a konyhába, és egy plédbe bugyolálva leülök.
- Ennyire azért nincs hideg - bök felém a fejével.
 - Mindjárt felmelegszem, csak kicsit áthűltem.
- Szóval? - kérdezi, miközben elém pakolja a teát, a tejet és a
cukrot. - Mi ez a hirtelen jött hazautazás?
- Jaj, anyu! Nem is tudom, hol kezdjem.
- Mondjuk, mit szólnál az elejéhez? - mosolyodik el, én pedig
belefogok. Mintha egy csapot nyitnának meg, ömlenek belőlem a
szavak. Mindent elmesélek neki, kezdve onnan, amikor először
megpillantottam a repülőtér privát várójában, egészen odáig, hogy
megismertem ma Stephanie-t. Ó, de utálom ezt a nevet.
- Vajon, ha nem jelenik meg ma a felesége, akkor is elmondta
volna, hogy házas? - fordulok anyu felé.
- Nem tudom - mondja bizonytalanul. - Az elmondásod alapján
őszinte volt a közeledése, és tényleg megkedvelt téged. Szerintem
elmondta volna. De helytelen volt, amit tett. Mégis azt mondom,
különös hatással van rád, drágám. Kihozta belőled régi önmagad.
Ezért pedig hálás vagyok neki.
- Talán csak én képzeltem bele többet, mint ami valójában volt. -
James hidegkék szeme jár a fejemben, és a mosolya, amitől mégis
meleg lesz pillantása. - Túl szép volt, hogy igaz legyen.
Anyu egy puszit nyom a homlokomra, és magamra hagy a
gondolataimmal. A hirtelen támadt csöndben szétesek, a felgyülemlett
feszültségtől sírva fakadok. A hosszan tartó zokogástól megfájdul a
fejem. Mélyen beszívom a levegőt. Ezt be kell fejeznem. Elegem van
Dávidból, Jamesből, de legfőképpen magamból. Megtörlöm a
szemem, felállók, és határozottan elindulok a szobámba. Innentől
kezdve egy ember boldogságáért fogok küzdeni. Saját magamért.
 
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Kapkodva készülődök. Nem hiányoztak ezek a hétfő reggelek.

Rómában azt sem tudtam sokszor, milyen nap van. Csak felkeltem,
lesétáltam a konyhába, és egy kávé után elindultunk Aurorával a
piacra. Most pedig késésben vagyok a munkából. Rápillantok a
telefonomra. Péntek este jöttem haza, James azóta sem keresett.
Egész hétvégén azt gyakoroltam, mit fogok mondani a
főnökömnek, miért jöttem el idő előtt. Sejtésem szerint Mr. Daviest
nem hatná meg könnyes történetem arról, hogy a megbízóm ágyában
kötöttem ki, és másnap reggel a feleségét volt szerencsém fogadni az
ajtóban.
Úton az irodába, még egyszer megpróbálok mindenféle mentséget
összeszedni, ami működhet. Allergiás lettem valami növényre. Vagy
inkább a hazug férfiakra. Hm, mondjuk ez igaz. Beütöttem a fejem és
elfelejtettem olaszul. A szüleim kisteknőse eltűnt a házban, és egyedül
az én hangomra hallgat. Nem, azt hiszem, ezek nem jók.
Amikor egy szuvenírbolt mellett sietek el, eszembe jut, hogy nem
hoztam képeslapot Rómából. Sejtelmem sincs, miért, de az egyfontos
boltban találok egyet, amin a korábbi pápa integet. Valószínűleg húsz
éve próbálják eladni. Hát eljött a szerencsés napjuk, meg az enyém is.
Ledobok egy fontot az asztalra, és szaladok tovább. Semmi kedvem
elkésni, akkor még azért is lecseszést kapnék.
Amikor beérek a lépcsőházba, apró mosoly fut át az arcomon, ami
egyből eltűnik, amint megpillantom Mr. Davies formátlan alakját,
ahogy velem szemben trappol a folyosón. Mély levegő, gyorsan
túlesem rajta. Mint a ragtapasz. Letépem, és már szaladhatok
Harryékhez.
- Jó reggelt, Mr. Davies.
- Sophie? Maga mit keres itt?
Köszönöm szépen, én jól vagyok, és ön, uram?
 - Hamarabb haza kellett jönnöm.
- És Mr. Corner tud erről? - Igen, arra tippelnék, feltűnt neki.
- Nem kifogásolta a hazautazásom. - Legalábbis ezt szűröm le
abból, hogy egy üzenet nem sok, annyit sem kaptam tőle.
- Van fogalma arról, mit tett? Lehet, többet nem dolgozik velünk
Corner. Ö egy igazán fontos ügyfelünk.
- Sajnálom - mondom, bár jobban nem is érdekelhetne a
siránkozása. Neki ez az egész csak a pénzről szól, olyan bevételről,
amiért nem dolgozott meg.
- Susan! - kiált a titkárnőjének. - Azonnal hívja fel Mr. Cornert.
Tisztáznom kell a helyzetet.
Mintha ott se lennék, faképnél hagy. Újra az irodánk felé indulok.
Amikor meghallom Harry és Chloé hangját, szaladok a szobáig.
Hirtelen benyitva elkiáltom magam.
- Meglepetés!
Kollégáim szokás szerint épp röhögéséinek valamin. Egyszerre
kapják rám a szemüket, hatalmas vigyor terül szét arcukon.
- Hát te? Csak egy hét múlva vártunk - mondja Chloé.
- Igen, de hamarabb haza kellett jönnöm. Családi dolog, tudjátok.
Összeráncolt homlokkal bólintanak, fogalmuk sincs, miről
beszélek.
Legszívesebben elkerülném a római utazásról szóló beszámolómat,
de a kíváncsiságuk nem hagy nyugton. Ebédnél addig nyaggatnak a
kérdéseikkel, hogy kénytelen vagyok mesélni nekik. Főleg csak a
kávézók és látnivalók kerülnek szóba, a villában megélteket csak
futólag említem. A hazatérésem okáról nem akarok beszélni. Majd
egyszer elmesélem nekik, amikor már nem lesz ilyen fájdalmas a
gondolata. Az ebédszünet utáni kávézást se kapkodjuk el. Talán ezért
utál minket a főnök, merengek el.
Miután visszavonulunk dolgozni, Chloé lemegy cigizni.
Összerezzenek, amikor nagy lendülettel betrappol az irodába.
- Hú, elég jó pasival közeledik Mr. Pénisz. Úgy néz ki mellette a
főnök, mint Quasimodo. - Hangos nevetésünk elnémul, ahogy
kivágódik az ajtónk. Amikor meglátom jéghideg tekintetét,
megdermedek. Mit keres itt?
 - Ms. Williams, velünk fáradna, kérem? - szól hozzám, Davies. Azt
hiszem, bajban vagyok, még sosem beszélt hozzám ilyen udvariasan.
Harry és Chloé rám kapják a tekintetüket, de én még mindig Jamest
nézem. A szívem hevesen ver. Az arca érzelemmentes, de a szeme
nyugtalanságot áraszt. Főnököm újra hozzám szól. - Sophie?
- Igen, elnézést, Mr. Davies. Megyek.
A pillanatnyi kihagyástól elszégyellem magam, érzem, ahogy
elpirulok. Remek. Miközben felállók és elindulok feléjük, elkapom
Chloé értetlen pillantását. Észrevétlenül megrántom a vállam. Úgy
teszek, mintha nem tudnám, miről van szó. Persze magamban sejtem.
James kiakadt, hogy leléptem, és személyesen akar elégtételt venni.
Kicsit teátrális. Elegendő lett volna idetelefonálnia. Főnököm egy
percig sem habozna az ő pártját fogni. Gondolom, szerinte hibázni
úgyis csak egy nő tud. Ahogy odaérek mellé, finoman megérint. Senki
nem veszi észre, de engem mintha leforráztak volna. Azonnal
elkapom a kezem, és védekezésként összefonom a karomat. Ahogy
elindulunk, megérzem az illatát. A friss óceánra emlékeztető
perfümjével keveredik a dohány illata. Tehát feszült. Megrázom a
fejem, hogy kiűzzem az orromból a jól ismert illatot. Főnököm maga
elé enged minket, behajtja az iroda ajtaját, végül hellyel kínál.
Egymás mellé ülünk. Túlságosan közel van.
- Ms. Williams - kezd bele. - Ma reggel tájékoztatott arról, hogy a
szerződésben megállapodottaktól eltérően, egy héttel hamarabb
hazajött. Ez elfogadhatatlan.
- Igen, uram. - Ellenkezhetnék, de nincs kedvem magyarázkodni.
Csak essünk túl rajta.
- Mr. Davies, ha szólhatok. - A hangjától összerezzenek. Képtelen
vagyok felé fordulni. Egy pillanatra lehunyom a szemem, aprót
sóhajtok. Túlságosan közel van. Csak erre tudok gondolni. - Ms.
Williams tökéletes munkát végzett. Azért jöttem, hogy személyesen
biztosítsam önt arról, a hölgy hazatéréséről egyedül én tehetek. Sajnos
egyéb elfoglaltságaim miatt, nem tudtam számára további munkát
biztosítani.
Nem tudtam, hogy az egyéb elfoglaltság szinonimája a
házasságnak.
 - Valóban? - lepődik meg főnököm. Évek után is újdonság neki, ha
elégedettek a munkámmal.
- Természetesen. Sophie csodálatos - érzem, ahogy engem néz, de
képtelen vagyok viszonozni. Az asztal sarkán van egy folt, ami furán
elszíneződött, megkövültén bámulom. Túlságosan közel van. James
sietve hozzáteszi: - Munkaerő. Kiváló szakember.
- Köszönöm - suttogom magam elé. El kell tűnnöm innen. -
Tehetek még valamit az urakért?
- Nem, nem. Ez esetben mi minden mást megbeszélünk Mr.
Cornerrel. Elmehet, Ms. Williams.
Anélkül, hogy rápillantanék, kisietek a szobából. A hétvégén
rengeteget gondolkoztam rajta. Elhatároztam, felülkerekedek az
érzéseimen. Sok mindent átrendeztem magamban, ami hatalmas lépés
volt előre. Nem akarom, hogy a látványa, a hangja vagy az illata
mindent elrontson. Amikor belépek az irodába, a testemből kiáramló
feszültségtől remegni kezd a lábam. Nekidőlök az ajtónak, képtelen
vagyok elsétálni az asztalomig. Chloé és Harry feszülten figyelnek.
- Mi történt? Ki volt ez? - kérdezik egymás szavába vágva.
- Mr. Corner.
- Ez volt Corner? - pillant rám, Chloé. - Te jó ég! Szinte felfalt a
pillantásával. Láttad, Harry? Amíg ki nem mentetek az irodából, csak
téged nézett. Szerintem minket észre se vett.
- Micsoda? - kapom rá a tekintetemet. - Ugyan már.
Válaszomat kopogás szakítja meg. Összerezzenek. Lassan eltolom
magam az ajtótól, és kinyitom. Ezt nem hiszem el, sosem hagy már
békén?
- Beszélhetnénk? - kérdezi James. Habár nem látja kollégáimat,
tudja, hogy ott fülelnek mellettem. Harryt egyenesen féltem, még a
végén kiesik a székből. Bólintok, és a kabátomért nyúlok. Mielőtt
megszólalhatna, megrázom a fejem, és elindulok a lift felé. Nem
fogunk a munkahelyem folyosóján beszélni, ahol bárki meghallhat
minket.
Ahogy mellettem áll, hallom minden lélegzetvételét. Figyelem a
csökkenő számokat a kijelzőn, miközben az ujjaim egyre erősebben
bizseregnek. Minden erőmre szükség van, hogy ne érjek hozzá.
Érzem, ahogy sötétkék szövetkabátja súrolja az enyémet. Megint túl
közel van. Az illatától képtelen vagyok normálisan gondolkodni.
Amikor kilépünk, mélyet lélegzem. A csípős őszi levegő egyből
helyre billent. Máris jobban vagyok. Az irodaház melletti apró kávézó
felé indulok, ő pedig némán követ.
- Hallgatlak - szólalok meg, miután helyet foglaltunk.
- Először is, szeretnék elnézést kérni. Nem ezt érdemelted - kezd
bele. Határozottan néz a szemembe, megint olyan ridegnek látom,
mint az első találkozásunkkor.
- Valóban. Nem ezt érdemeltem - felelem hűvösen.
- Ha megengeded, szeretném megmagyarázni. A te döntésed, hogy
ezek után hiszel-e nekem.
Válaszként csupán bólintok, így belekezd.
- Ahogy már tudod, Stephanie a feleségem. Erről nem szoktam
beszélni, de korábban máshogy éltem. Folyamatosan váltogattam a
partnereimet, egyik se érdekelt annyira, hogy elköteleződjek. Az idő
nagy részében részeg voltam vagy be voltam állva. Minél kevesebbet
tartózkodtam a valóságban, annál jobb volt.
Szóval erről beszélt Aurora a konyhában, amikor arra célzott,
James korábban más volt, suhan át az agyamon az emlék. Akkor azt
éreztem, mindent tudni akarok róla, most mégis fájdalmas a szavait
hallgatni.
- Stephanie-val közös társaságba jártunk. Feltörekvő lány volt,
egyetlen céllal. Mindenáron gazdag férjet akart fogni. Engem is
megpróbált behálózni, de mindig leráztam. Láttam rajta, hogy oda van
értem, de valami nem hagyott vele kapcsolatban nyugodni. Végül
egyik este úgy kiütöttem magam, hogy reggel mellette ébredtem.
Ezután általában vele tértem haza esténként. Kényelmessé vált, hogy
ott van, meg se kellett magam erőltetni. Míg nem, egyik nap közölte:
terhes.
Feszülten hallgatom. Mintha nem is ugyanaz a férfi lenne, akivel az
elmúlt időszakot együtt töltöttem. Drogok, nők, terhesség. Nem
felelek, bólintással jelzem, figyelek. Nem tudom, mit mondhatnék.
Azt sem tudom, mit érzek. Egyszerre vagyok mérges, csalódott és
kiábrándult. Mégis valahol, a szívem mélyén megértem. Fiatalon
vesztette el az anyját, és ahogy Aurora mesélte, az apjával sem volt
könnyű dolga. Gondolom, így próbálta az egészet feldolgozni.
 - Nem akartam a gyereket. Megmondtam, vetesse el, de nem szállt
le rólam. Könyörgött, hogy kísérjem el ultrahangra. Persze nem tudott
meggyőzni - egy apró grimasz fut át az arcán, azt hiszem, nehezére
esik beszélni erről. -Aztán egy nap beállított egy felvétellel. Azt
mondta, nézzem meg. Amikor meghallottam a szívdobogást, képtelen
voltam hátat fordítani. Egy új élet. Egy élet növekedett benne, ami
félig belőlem származott.
Újabb bólintás. Nem tudom, mi egyebet reagálhatnék. James
engem figyel, de nem akarok megszólalni. Megviselnek a hallottak.
Vesz egy mély levegőt, folytatja.
- Többet nem drogoztam, és abbahagytam a csajozást. Habár
szerelmesnek nem éreztem magam, minden megvolt Stephanie-ban,
ami egy jó házassághoz kell. így megkértem a kezét. Apám őrjöngött,
ki nem állhatta. Persze ettől még inkább akartam. Látni apám dühét jó
érzéssel töltött el -mindkét könyöke az asztalon pihen. Miközben az
apjáról beszél, a kézfején húzódó sebhelyet piszkálja. - Ki gondolta
volna, hogy ezt az egyet jól sejtette? Na mindegy. Miután
összeházasodtunk, Stephanie egyre kiállhatatlanabb lett. Eleinte még
akadtak jó pillanatok, de egy jó ideje már csak Marissá köt össze
minket.
- Nagyszerű kislány lehet - magamat is meglepem a kijelentéssel,
de ahogy megváltozik a hangja, amikor róla beszél, ellágyít egy
pillanatra. James rám pillant, meglepődik a szavaimtól.
- Igen, az. Pont olyan, mint az anyám volt - elmosolyodik, aztán
folytatja. - Egy idő után teljesen belefásultam a kapcsolatba. Egyetlen
fontos dolog van az életemben, Marissá boldogsága. Steph minden
mondatomba beleköt, már nem tudunk normálisan beszélni
egymással. Jó ideje külön szobába költöztem.
- Miért nem váltatok el?
- Ez bonyolult.
Mély levegőt vesz, ez az egész beszélgetés nehezére esik. Nem
siettetem, megvárom, amíg összeszedi a gondolatait.
- Amikor megtudtam, hogy Stephanie megcsalt a legjobb
barátommal, akkor betelt a pohár, és beadtam a valópapírokat.
Elköltöztem otthonról, többször utaztam Rómába. Amikor itthon
voltam Londonban, csak Marissával találkoztam. Ekkor teljesen
megváltozott. Újra kedves lett, sok időt töltöttünk együtt, hárman.
Marissá ragyogott a boldogságtól, így végül sikerült meggyőznie,
költözzek vissza. Nem váltunk el. Aztán, ahogy teltek a hónapok, úgy
lett újra egyre elviselhetetlenebb, de már belefáradtam a küzdelembe.
Nem akarom, hogy a lányom apa nélkül nőjön fel. A rengeteg utazás
miatt így is keveset látom, szóval így egyszerűbb volt. De aztán... -
kicsit vár, megfogja a kezem, és úgy folytatja -, aztán jöttél te. És ez
mindent megváltoztat.
- James! - érintésétől megremegek, sóhajtva mondom ki a nevét. -
Sosem zavart volna, hogy van egy lányod. A házasságodról is tudtunk
volna beszélni. De te azt választottad, hogy eltitkolod. Tudtad, min
megyek keresztül, és mégis átvertél.
- Talán feltűnt az elmúlt hetekben, hogy nem nyílok meg
egykönnyen.
- Nem bíztál bennem? - kérdezem.
- De igen. Őszinte voltam hozzád. Tényleg olyan emlékekről
meséltem, amikről senki sem tud. Sem Stephanie, sem Aurora.
- Nem tudom, mit mondhatnék - bizonytalanodom el. Annyira
szeretnék hinni neki.
- Tudod, miért jelent meg Steph Rómában? - Megrázom a fejem. -
Amikor a teraszon elmeséltem, mit tett velem az apám, ráébredtem
valamire.
- Mire?
- Megrémisztett, mennyire el akarom neked mesélni ezeket a
dolgokat. Soha életemben nem akartam róla beszélni, fel sem merült,
hogy elmondjam bárkinek. Erre jöttél te, és olyan dolgokat szedtél ki
belőlem, amiket évekkel ezelőtt eltemettem magamban. Ezért, amikor
elrohantam a villából, kimentem a reptérre, és hazajöttem Londonba.
Megmondtam Stephanie-nak, hogy vége. Mégis, hogyan lehetnék
ezután mással?
- Tessék? - Azt hiszem, rosszul hallok. Talán légzési problémáim
vannak, mostanában állandóan elfogy körülöttem a levegő. James
válasz helyett csupán bólint egyet. - James...
- Szeretnék veled lenni. Szükségem van rád. Mindent, amit
Rómában mondtam, komolyan gondoltam. Stephanie megpróbált
meggyőzni arról, ne hagyjam el, de sosem voltam még ilyen biztos
semmiben. Nehéz küzdelem elé nézek, de le kell zárnom.
Elkapom a tekintetem róla.
- Sajnálom, de nem lehet. - Magamat is meglepem, hirtelen jött
határozottságommal. - Tudom, hogy nehezen nyílsz meg, James, és
köszönöm a bizalmadat. De nagyon megbántottál. Képtelen vagyok
megbocsátani. Itt és most még biztos, hogy nem. Életem
legsebezhetőbb pillanatában találtam nálad menedéket, és te
visszaéltél vele. Annyi titkot rejtegetsz. Minden nap azon
gondolkodnék, mikor kerül elő egy újabb csontváz a szekrényből.
Nekem ez túl sok.
Anélkül, hogy megvárnám a válaszát, felállók, és otthagyom.
Remegő kézzel nyitom ki a kávézó ajtaját, szerencsére csak tolni kell.
Próbálok nagyokat lélegezni a hideg levegőből. Csípi az arcom, segít
éreztetni, ez a valóság. Egy pillanatra visszafordulok, de James nem
jön utánam. Nem követ. Nem fog könyörögni. Megrázom magam, és
határozottan elindulok. A hétvégén megfogadtam, mostantól magamat
helyezem előtérbe. Muszáj, hogy életemben először a saját
boldogságomért harcoljak. Jamest túl sok misztikum veszi körül. Nem
tudnék nyugodtan aludni, azon aggódva, hogy mi az, amit még nem
árult el nekem.
- Mi a fene folyik itt? - kérdezi Chloé, amikor visszaérek az
irodába. - Mi történt?
- Magamat választottam - felelem, miközben lassan leülök az
asztalomhoz. Megrázom magam, kihúzom a hátam, és belekezdek a
munkába. Ahogy megnyitom a soron következő olvasatlan e-mailem,
elmosolyodom. Kiálltam magamért. Sok időbe tellett, de
visszataláltam.
 
 HUSZADIK FEJEZET

Beszív. Kifúj. Ez az, megy ez. Beszív, kifúj. Egyenletesen lélegzem, a

számat egy vékony kendő takarja. A decemberi levegő elég csípős,
nem akarok megfázni. Mióta az egyik októberi reggelen, hirtelen jött
ötletként futni kezdtem, szinte minden napomat ezzel indítom. Kezdek
belejönni. Az első alkalommal, alig egy kilométer után, szó szerint
összecsuklottam az utca közepén. Úgy sípolt a tüdőm, hogy
felléphettem volna egy zenekarban. Vörös pacákkal az arcomon,
verejtékben úszva kullogtam haza, másnap alig tudtam mozgatni a
végtagjaim. Rápillantok az órámra, ami mutatja a megtett távot. Mióta
egy edzéstervet követek, nem csak eszetlenül rohangálok, azóta egyre
többet bírok. A helytelen testtartástól, hirtelen beszorul a levegő,
megint nem figyeltem oda a légzésre. Beszív. Kifúj. Nem szabad
elkalandoznom.
A fülemben dübörgő zenével, a még ébredező várost figyelem. A
sarkon fekvő kávézóhoz megérkezik az áruszállító, és morogva
pakolja ki a tejet az üzlet ajtajába, miközben a rókák kalandozása
miatt felborult kukákat kerülgeti a járdán. Orromba kúszik a frissen
sütött péksütik illata, amit még nem nyom el a reggeli forgalom
kipufogófüstjének szaga. Alig néhányan lézengenek, álmos arcokon
ülő üveges tekintetek pillantanak rám.
Befordulok a lakásom melletti parkba, itt szoktam a levezető kört
futni. Ma is hosszú napom lesz. Az okosórám pittyen egyet, jelzi,
üzenetem érkezett. Emily érdeklődik, áll-e még az este. Amikor
hazaértem Rómából, a gyerekkori szobámban ücsörögve
elhatároztam, változtatok az életemen. Akkor kezdődött a futás,
valamint a spanyoltanulás, és megfogadtam, hogy majdnem minden
programra igent mondok, amire meghívnak. Ezzel persze Emily
erősen visszaél. Beiratkoztunk egy főzőtanfolyamra, feminista
előadásokon tetszelgünk, és még valami izzadós jógára is elcitált. Az
utóbbira szerencsére csak egyszer, érezte, a szenvedő kutyapóz nem
az én világom.
Ma vacsorázni megyek Emilyvel és Phillel. Remélem, nem talál ki
semmi hülyeséget. Mostanában mindig van valami váratlan
meglepetése, amiket kezdek egyre nehezebben viselni. Újabb
pittyenéssel jelzi az órám, hogy ha nem csipkedem magam, elkésem a
munkából.
Belépve a lakásba már a folyosón vetkőzni kezdek, egyenként
hagyom el útközben a ruháimat. Órákig tudnék zuhanyozni, de
semmire nincs időm. Jó dolog ez a futás, de állandó rohanásban
vagyok miatta. Miközben a reggeli müzlimet kanalazom,
megpillantok egy dobozt, ami még mindig a konyha egyik sarkában
gubbaszt. Enyhén hátat fordítok neki. Alig néhány tányér és pohár van
kipakolva, épp annyi, amennyire szükségem van. Emily állandó
programjaival, alig jut időm az új lakásomra, még arra sem volt erőm,
hogy vendégeket hívjak. Pedig már néhányszor ' céloztak rá Mike-ék.
Szívesen megmutatnám nekik, egész büszke vagyok a találatra. Az
apró nappalim ablakához sétálok, pont a parkra néz, ahol futás után
nyújtottam. Néhány fát feldíszítettek, esténként már karácsonyi
fényekben pompázik. Már csak a hó hiányzik, alig várom, hogy
fehérbe boruljanak a fekete ágak. Bár a szoba falának köszönhetően
pont elég színes körülöttem a világ. Narancssárga színétől néha még a
szemem is tikkel. Az elején azt hittem, képtelen leszek megfelelő
bútorokkal berendezni. Aztán egyik reggel úgy döntöttem, nem
szeretnék újakat venni, a sajátjaimat akarom visszakapni. írtam egy
üzenetet Davidnek, és pár órával később már ott is voltam Bromley-
ban, egy költöztető brigáddal. Azt hittem, nehéz lesz őt újra látnom,
hogy haragudni fogok, vagy elbizonytalanít. Féltem, frissen ébredező
önbizalmam abban a pillanatban tovaillan, ahogy meghallom a
hangját. Azonban, amikor kiszálltam az autóból, és megláttam,
semmit nem éreztem. Meglepődtem, saját érzéseimen. Hogyan tudott
ilyen könnyen elmúlni mindaz, amit iránta éreztem? Fogyott, kicsit
beesett volt az arca. A szeméből eltűnt a csillogás, semmi vonzót nem
láttam benne. Vajon régen is így nézett ki, vagy azóta változott annyit,
mióta szakítottunk?
 - Szia, Dávid! - köszöntem kedvesen. Bennem nem volt már sem
harag, sem megbántottság. Miután visszaköszönt, elindultam a
lakásba és a költöztetőknek mutogattam, mely bútorokat vihetik.
Dávid egy ideig csendben követett. Amikor megszólalt,
összerezzentem. Elfelejtettem, hogy ott van.
- Sophie, nem ülnénk le beszélgetni? Nem láttalak két hónapja.
- Ne haragudj, Dávid, de amint látod, rengeteg dolgom van.
- Hiszen lehetőséget sem adtál nekem. Meg sem tudtam
magyarázni a helyzetet.
- Megmagyarázni? Mit szeretnél megmagyarázni? Hogy az én
hibámból feküdtél le más nővel? Hogy én voltam az, aki belelökött a
karjaiba? - legyintek. - Ugyan, kérlek. Semmi újat nem tudnál
mondani.
- Rád sem lehet ismerni - nézett rám meghökkenve. -Teljesen
megváltoztál.
- Valljuk be, Dávid, miattad változtam meg. Melletted viselkedtem
máshogy - az arca teljesen eltorzult, amitől elmosolyodtam. - Nézd,
nem haragszom. Remélem, megtalálod azt, aki mellett nem érzed
szükségét félrelépésnek. Valakit, akit becsülni, szeretni és tisztelni
fogsz.
A találkozásunkat követően, végül teljesen lezártam magamban a
kapcsolatomat Daviddel. Emily pár hete látta őt egy nővel. Őszintén
remélem, megtalálja a boldogságot, és egyszer átélheti azt, amit - ha
csak rövid ideig - James mellett éreztem. Dávid emléke nem ébreszt
bennem semmit, ahogy jön, ugyanúgy tovaillan. Felkapom a kabátom,
és sietve munkába indulok, remélem, gyorsan eltelik a nap.

⁓
Belefeledkeztem a fordításba, ezért alig húsz percem van odaérni a
vacsorára. Nagyot sóhajtok, azt terveztem, előtte hazamegyek és
átöltözöm. Gyorsan kikapcsolom a gépet, és elindulok. Amikor
belépek az étterembe, végigfuttatom a szemem a vendégeken.
Kiszúrom Emily szőke fürtjeit, a terem másik végében ücsörög
Phillel. Ahogy közeledek, még egy alakot pillantok meg. Ezt nem
hiszem el. Egy férfi ül velük, nekem háttal. Emily észrevesz, pajkosan
rám mosolyog. Ha ez az, amire gondolok, akkor nem teszi zsebre,
amit kapni fog tőlem.
- Sziasztok! - köszönök, miközben gyilkos pillantásokat vetek
Emilyre.
- Sophie, csakhogy megérkeztél - mondja könnyeden barátnőm. - Ö
itt Thomas, Phil munkatársa. Azt mondta, nincs programja, így nem
hagyhattuk, hogy magányosan töltse otthon az estét, egyedül. Igaz,
Sophie? Nem hagyhattuk ezt.
- Semmiképp - próbálok szavakat formálni, de ennyire futja. Olyan
mérges vagyok, legszívesebben egy kanál vízbe megfojtanám Emilyt.
Tudja, mennyire utálom a meglepetéseket, és nem véletlenül
hárítottam randizási ötleteit az elmúlt hónapokban. Képtelen vagyok
elhinni, hogy ezt teszi velem.
- Szia, Thomas vagyok - mutatkozik be, miközben feláll és kezet
nyújt. - Emily azt mondta, tudsz róla, hogy jövök, de az arcod másról
árulkodik.
- Biztosan kiment a fejemből, ne haragudj - mosolygok. Végül is, ő
nem tehet semmiről.
- Na ne ácsorogjatok, üljetek le! - szól közbe Emily.
Philre pillantok, aki szabadkozva néz rám. Ezek szerint vagy ő sem
tudott erről az utolsó pillanatig, vagy nem mert közbeavatkozni. Nem
lepődnék meg, Emily ellentmondást nem tűrve szokott programokat
szervezni.
- Először kezet mosnék. Emily, velem tartasz?! - a kérdésem
inkább kijelentés. Ezt ő is érzi, ezért mosolyogva bólint, és mellém
lépve a mosdó felé vesszük az irányt.
- Ezt mégis hogy gondoltad? - nézek rá bosszúsan, amikor
becsukódik mögöttünk az ajtó.
- Ugyan már, Sophie. Úgy teszel, mintha a kivégzéseden lennél. Ez
csak egy vacsora.
- Tudod, mennyire utálom, ha csőbe húzol. Nem igazságos. Néha
úgy érzem, jogom sincs beleszólni a saját életembe. Ez nemcsak egy
vacsora, te randit szerveztél nekem, a beleegyezésem nélkül - lassan
kifújom a levegőt, de képtelen vagyok megnyugodni. - El sem tudom
mondani, milyen mérges vagyok rád.
Emily csendben figyel, aztán elneveti magát.
 - Befejezted? Akkora ügyet csinálsz ebből, mintha már egyből az
oltár elé toltalak volna. Ez nem randi, csak egy vacsora, amin plusz
egy ember részt vesz. Ha nem tetszik, soha többet nem kell vele
találkoznod.
Válasz helyett fújtatok egyet, és sarkon fordulva ott hagyom. Nincs
kedvem tovább vitatkozni, úgysem fogja megérteni, mit érzek. Ö
minden pasiját egy másikkal heverte ki. Én képtelen vagyok erre.

- Egeszsegeddre - próbálja utánam mondani magyarul Thomas,

miközben a desszerthez hozott harmadik pohár borunkkal koccintunk.
Mosolyogva figyelem küszködését. - Na jó, azt hiszem, nem égetem
magam tovább. Ez nagyon nehéz nyelv.
James is ezt mondta, fut át az agyamon. Amikor Firenzében ültünk,
abban a kis vendéglőben. Akkor bókolt nekem először. Elég, nem
gondolhatok rá, ide kell koncentrálnom.
- Sophie épp spanyolul tanul - szólal meg hirtelen Emily.
Észreveszi, hogy elkalandoztam. - Ez már a negyedik nyelv.
- Az igen - mosolyog Thomas elismerően, miközben én kigúvadt
szemekkel meredek Emilyre. Úgy érzem magam, mintha egy aukción
lennék. Emily mindent megtesz azért, hogy értem ajánlják a legtöbbet.
Én vagyok az alkotás, ő pedig a műkereskedő. James. Szuper, erről is
ő jut eszembe.
- Azt hiszem, ideje hazamennem - ellentmondást nem tűrve
felpattanok. - Köszönöm, Emily, a vacsorát. Igazán kedves vagy, hogy
meghívtál.
Emily elneveti magát, de számomra ez a minimum, ha már ilyen
helyzetbe hozott.
- Hazakísérlek.
Mielőtt reagálhatnék, Thomas feláll, és öltözködni kezd. Már épp
lebeszélném, amikor elkapom Emily pillantását. Jó, legyen, nem
tiltakozom.
Ahogy mellettem sétál, finoman meg kell emeljem a fejem, hogy rá
tudjak nézni. Egész magas, bár közel sem annyira, mint James. Az
arca inkább kedves, mint férfias, de közvetlen és beszédes. Ez
mondjuk kevésbé mondható el arról a férfiról, aki folyamatosan
bekúszik a gondolataimba. Vajon ő most mit csinál? Itt van, vagy
Rómában?
 - Te mit gondolsz erről? - néz rám érdeklődve Thomas, de
fogalmam sincs, miről beszélt. Megrázom a fejem, szánalmasan
viselkedem. Itt ez a kedves férfi, aki velem akar beszélgetni, kíváncsi
rám, veszi a fáradságot és hazakísér, én pedig egy másik férfira
gondolok, akit két hónapja az sem érdekli, élek-e még.
- Egyetértek.
Kockázatos válasz, de széles mosolyát látva megnyugszom. Ezt
most kivételesen eltaláltam.
- Megérkeztünk - mutatok a lakásomra.
Az ajtóhoz vezető lépcső aljában állunk meg. Amikor elköszönnék,
tesz felém egy lépést. Ugye nem akar megcsókolni?
- Nagyon jól éreztem magam ma este - mondja kedvesen, de én
még mindig csak arra gondolok, hogy ugye nem akar megcsókolni?!
Hatalmas barna szeme lepillant az ajkamra. James tekintete jut
eszembe, amikor a teraszon ültünk, én pedig alig vártam, hogy
megcsókoljon, annyira vágytam az ajkára. Elfog az idegesség. El kell
tűnnöm innen, minél hamarabb.
Miközben Thomas keze lassan meglendül, hogy meg-fogja az
enyémet, hirtelen felszaladok a lépcsőn, és hátra se nézve, odakiáltok
neki:
- Köszönöm az estét! Szia!
- Sophie... - hallom meg a nevem, de már csukódik mögöttem a
kapu.
A pulzusom az egekben, szinte szaladok a lakásomig. Remegő
kezemmel nem találok bele a kulcslyukba.
- Nyílj már ki! - kérlelem, de már alig látok, a szememet égető
könnycseppektől.
Ahogy belépek a lakásba, és becsapódik mögöttem az ajtó,
erőtlenül hanyatlóm a földre, és két hónap után először sírásban török
ki. Próbálok erős lenni. Próbálok nem rá gondolni. Pontosan ezért
nem akartam randizni. Tudtam, hogy ez lesz. Először le kell zárnom.
El kell őt felejtenem. De mégis hogyan csináljam? Megtörlöm a
szemem, összekaparom magam a földről, és azzal a gondolattal
fekszem le, hogy holnap ezért kinyírom Emilyt.
 
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Kilépve a metróból, jobbra fordulok a lakásom irányába. Alig bírom

nyitva tartani a szemem, nagyon hosszú napom volt, de amint
megérzem a zsebemben a furcsa anyagot, elmosolyodom. Emily már
reggel hívott, bízott benne, hogy történt köztünk valami tegnap este
Thomasszal. Ahogy azt hallgattam, milyen lelkendezve ecsetelte, ő
csak jót akart, elillant minden haragom.
- Emily, tudom, hogy csak segíteni akarsz, de abba kell hagynod.
Én nem olyan vagyok, mint te...
- De...
- Nincs de. Kérlek, csak ne szervezz több randit. Elmegyek veled
bárhova, inkább bevállalok még két haldokló kutyapózt, csak ne
legyen több meglepetésrandi, jó?
- Rendben. Egyébként lefelé néző kutya - nevetett fel. - Akkor este
találkozunk?
- Igen! Elárulod, mi lesz a program?
- Nem! - A szememet forgatva nevettem fel, amikor folytatta. - De
ígérem, nem lesznek férfiak... Ja és, ha már beszélünk. Holnapra se
tervezz programot.
- Valamikor pihennem is kéne - kérettem magam. Tudtam, hogy
meglepetésbulit szervez nekem, de szeretnék úgy tenni, mint aki nem
sejti. - Még egy este, aztán békén ^hagysz?
- ígérem!
Előkapom a zsebemből, és végigsimítom a virágot. Emily mai
programja gobelinvarrás volt. Nem kamuzott reggel a telefonban,
tényleg nem voltak férfiak. Nem tudom, honnan szedi ezeket.
Általános iskolában csináltunk ilyet utoljára, de szerintem még az is
jobban sikerült, mint ez a selejtes kis rózsa. Szegényt, mintha
Csernobilből szalajtották volna. Miközben azt tervezem, a lakásom
melyik sarkát fogja díszíteni ez a rettenet, megcsörren a telefonom.
 A kijelzőn ismeretlen szám villog, amitől összeráncolom a
homlokom. Mégis milyen telemarketinges hívogat este nyolc után?
Ismerem a fajtájukat, úgyis addig zaklatnak, míg fel nem veszem,
ezért egy sóhaj kíséretében fölkapom, jobb minél hamarabb túlesni
rajta.
- Igen, tessék? - szólok bele.
- Sophie Williams? - A hangtól úgy rándul görcsbe a gyomrom,
mintha romlott húsra poshadt tejet ittam volna.
- Stephanie? Miben segíthetek? - Soha nem veszem fel újra a
telefonom. Senkinek.
- Szállj le Jamesről! - tegez le hirtelen.
- Nem vagyok rajta.
- Ne játszd a hülyét! Jamesszel jól megvoltunk, amíg nem jöttél a
képbe. De semmi esélyed. Van egy lányunk, ha nem tudnád.
- Régóta nem beszéltem már Jamesszel, kérlek, ne hívj többet - le
kell tennem a telefont.
- Ha nem tűnsz el az életéből, kirúgatlak - hangja hisztérikus
magaslatokban, kicsit el is kell tartanom a telefont a fülemtől.
- Tessék? - lepődöm meg.
Ez valami vicc? Mindig döbbenetesnek találtam, mit meg nem
engednek maguknak mások.
- James sosem lesz a tied, akárhogy próbálkozol. Nem érez irántad
semmit - egy pillanatra elcsendesedik. Bár sosem szólalna meg többet.
- Egy számító kis ribanc vagy. Megláttad a villáját, kiszagoltad, hogy
gazdag, és addig hízelegtél neki, míg sikerült becsábítanod az ágyba.
Hát drágám, ebből egy pennyt se fogsz látni.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Minden, amit valaha James iránt
éreztem, egyszerre zúdul rám. Sosem érdekelt a vagyona. Ellenben az,
ahogy rám nézett, ahogy megérintett, ahogy velem bánt, leírhatatlan
volt. Először válasz nélkül akarom kinyomni a telefont, ám
meggondolom magam. Eleget hagytam az ilyen embereknek, hogy
elnyomjanak. Már hallom, ahogy levegőt vesz a további
pocskondiázás-hoz, ezért sietve kezdek bele.
- Drágám - idézem őt -, most szakítanálak félbe. Tisztázzuk! Nincs
az a fenyegetés, amivel távol tudnál tartani tőle. - Egyedül én vagyok
az, aki erre kényszeríti magát. - Tudom, hogy szeretnél megbántani,
de nem fog sikerülni. Menj, zaklass másokat.
Alig tudom kinyomni a telefont, annyira remeg a kezem.
Hazaérve az első utam a hűtőhöz vezet. Kiveszek egy félig
elfogyasztott sütit, majd a szekrényem mélyéről előrángatom a
vodkásüveget. Anélkül, hogy törődnék a következményekkel, három
felest húzok le egymás után. Holnap sok munkám lesz, és utána este
még a meglepetésbulimra is hivatalos vagyok, ma pihennem kéne, de
képtelen vagyok megnyugodni. Mégis mit képzel, ki ő? Két hónapja
nem láttam Jamest. Én aztán biztos, hogy nem állok a boldogságuk
útjába. Ezek szerint nem vált el tőle. Még mindig vele lenne? Még egy
felest öntök. Addig iszom, amíg végül már nem is kettő, hanem négy
jéghideg szempár kísért, amikor lehunyom a szemem. Muszáj őt
elfelejtenem, nem bírom elviselni még az emlékét sem.

⁓
A Szent Pál-székesegyház mellett szaladok el, megint késésben
vagyok. Mostanában alig tudom utolérni magam, és ezen sem a
hatalmas tömeg, sem a tegnap esti kellemetlen telefonbeszélgetés
utáni meggondolatlan vodkázás sem segít. A turisták imádják
Londont, főleg decemberben. Mindent karácsonyi díszek színesítenek,
hatalmas akciókkal csábítgatnak a boltok, és mindenhonnan
karácsonyi zene szól. Emiatt persze sokkal lassabban haladok a
forgalmas járdán, de megértem őket. Nekem is ez az egyik kedvenc
hónapom. Mindenhol fényfüzérek teszik meghitté a korán érkező
sötétséget. Miközben lépdelek, látszik a leheletem. Tegnaphoz képest
tovább hűlt a levegő. Érzem a hó illatát, biztos vagyok abban, hogy
percek választanak el az első hópelyhektől. Gyerekként minden évben
egyszer apám végighúzott egy szánkón a folyó partján. Majd lefagyott
a fülem, vacogtam, és néhol alig volt hó, amitől a szánkó keservesen
csikorgóit a kövön, mégis alig vártam.
Az emlékemből egy turista zökkent ki. Hirtelen lefékez előttem, én
pedig neki ütközöm. Elnézések közepette szaladok tovább. Végre
odaérek a pubhoz, de mielőtt belépnék, veszek egy mély levegőt.
Pontosan tudom, mi vár bent, mégis izgatottság lesz úrrá rajtam.
Kinyitom az ajtót, mire hatalmas üdvözlés fogad.
 - Boldog születésnapot! - kiabálják egyszerre, én pedig a fülem
tövéig pirulok.
Hatalmas vigyorral az arcomon elindulok feléjük. Emily a
nyakamba ugrik, és ezer puszit nyom az arcomra.
- Ugye nem sejtetted? Ugye sikerült meglepetést okoznunk? -
kérdezgeti izgatottan.
- Ugyan már, hiszen legalább háromszor elszóltad magad - szól oda
neki nevetve Phil.
- Nem sejtettem - mondom Emilynek kedvesen, mire újra a
nyakamba ugrik. így nem láthatja, ahogy cinkosan Philre kacsintok.
Persze, hogy sejtettem. Emily többször elszólta magát, néha nekem
küldött üzenetet a többiek helyett.
- Tudom, csak holnap lesz a szülinapod, és nem szereted hamarabb
ünnepelni, de csak így tudtuk megszervezni - hadarja, én pedig
nyomok még egy puszit az arcára, és megölelem Philt.
Chloé és Harry következik. Kapok tőlük egy eszméletlen ízléstelen
születésnapi képeslapot, köszönetképpen őket is megölelem.
- Boldog születésnapot, ragazza*! - köszönt Mike. Amikor hazajött
Rómából, azonnal megkeresett. A legelején megkértem, ne hozza
szóba előttem Jamest. Azt hiszem, tudja, mi történt, mégis,
tiszteletben tartva kérésemet, sosem említi. Néha nehezen állom meg,
hogy ne kérdezzek róla, de így a legjobb. Olyan sok időt töltünk
együtt Mike-kal és Johnnal, kár lenne elrontani a hangulatot.
- Köszönöm, hogy eljöttetek. Igazán meghatódtam - mondom,
miközben leülünk. Mielőtt rendelhetnék, a kezembe nyomnak egy
nagy pohár bort, és mellé kapok egy üveg ásványvizet. Angliában
nem isznak fröccsöt, de én imádom. Finomabb lenne szódával, de az
ásványvíz is megteszi.
- Ezt Aurora küldi - csúsztat elém egy szépen becsomagolt
ajándékot Mike. Szótlanul meredek a dobozra, finoman végigsimítom
a csomagolópapírt. Egy szelet Olaszország, egy szelet Róma.
Óvatosan kibontva, egy szépen bekeretezett képet pillantok meg. A
fotón a konyhaasztalnál ülök, tiszta liszt az arcom és a kezem. Épp a
gnocchikat próbálom megformázni egy villával. Aurora a hátam
mögött áll, és a fejem mellett, kétoldalt előrenyúlva mutatja a helyes
technikát. Az arcán bájos mosoly, míg én erősen koncentrálok.
Látszik, hogy minden apró részletet próbálok megjegyezni. Beugrik,
milyen hangosan kacagott, amikor rosszul nyúltam a tésztagolyó alá,
és a szoba másik feléig lőttem el a villával. A gnocchi fájdalmasan
koppant az ablakon, és lassan lecsúszott róla. Emlékszem,
hátraejtettem a fejem, és hangosan fújtam ki a levegőt.
- Lefogadom, én vagyok az egyetlen a világon, akinek még ez sem
sikerül.
- Ugyan már! - biztatott Aurora. - Te vagy az egyetlen, aki képes az
űrig repíteni az ételt. Ez is valami. Gyere, segítek, próbáljuk meg
együtt!
Az emléktől elmosolyodom. Nem tudtam, hogy lefotóztak minket.
A kép nem beállított, rosszak a fények, néhol homályos, mégis
tökéletes. Meghittség és szeretet árad belőle. Amikor beköltöztem az
új lakásomba, akkor hívtam fel Aurorát először, miután eljöttem
Rómából. Sokáig beszélgettünk, bocsánatot kért, amiért eltitkolta
előlem James házasságát, én pedig azért, mert szó nélkül elrohantam.
Azóta hetente egyszer beszélünk. Mindig hangosan nevetek azon,
ahogy Lorenzót szidja, ő pedig érdeklődéssel faggat különböző
programjaimról. Jamest egyszer említette. Azt mondta, sok időt tölt
Rómában, elég zárkózott, néha napokig nem látja, de sokat viszi
magával Marissát. Rengeteget áradozik a kislányról.
A kép mellett egy apró üzenetet találok, Aurora kacskaringós betűit
egyből megismerem.

Drága Sofía!

Ezzel a két, számomra kedves képpel szeretnénk nagyon sok

boldog születésnapot kívánni. Őrizd meg őket, vigyázz rájuk!
Várunk Rómában, a Villa Venezia nagyon üres nélküled.

Aurora & Lorenzo

Összeráncolom a homlokom. Mi az, hogy két kép? Kirázom a

csomagolópapírt, de nem találok benne másik fotót. Véletlenül nem
csomagolta volna be? A kezembe kapom a képkeretet, bizonytalanul
megforgatom. Amikor meglátom a hátulján a kapcsokat, lassan
végigsimítom. Ide rejtette volna? Ahogy kinyitom, kipottyan egy
másik fotó, képpel lefele esik az asztalra. Egy polaroid kép. Nagyot
dobban a szívem. Miközben érte nyúlok, már pontosan tudom, mi,
vagyis inkább ki van rajta. Megfordítva a boldogan mosolygó
arcommal és James fürkésző tekintetével találom szembe magam,
amitől egy pillanatra lehunyom a szemem. Aurora biztosan megtalálta
az ágyamon, amikor eljöttem Rómából. Finoman megérintem James
arcát. Szinte érzem ujjaim alatt enyhén borostás bőrét. Az orromba
kúszik illata, hallom mély hangját. Az elmúlt két hónapban
folyamatosan dolgoznom kellett azon, hogy minden nap boldognak
érezzem magam. Vele azonban, olyan könnyed volt, azon a reggelen.
Vajon fogok még valaha úgy érezni, mint akkor ott, Rómában?
- Jól vagy? - fordul felém Mike.
- Igen - térek vissza hirtelen a valóságba, sietve visszazárom a fotót
a képkeretbe. - Csak nem hittem volna, hogy viszontlátom.
Mike nem válaszol, csak elém tol egy újabb pohár bort, amit
gondolkodás nélkül lehúzok. Ideje a meglepetésbulimra koncentrálni,
és a barátaimra, akik körülvesznek.
Habár ez nem egy táncos hely, mi már a sokadik számot táncoljuk
végig. Az elején furán néztek ránk, de egyre többen csatlakoznak.
Fülledt a levegő, melegem van, majd kitikkadok, ezért amikor senki
nem figyel, a pult felé veszem az irányt. Már percek óta próbáltam
szabadulni, de valaki mindig visszarántott. Magabiztosan mozgok a
helyen, egy ideje már idejárunk Emilyvel, ez lett az új törzshelyünk.
Igaz, hogy nem olyan elegáns, mint a Paradise bar, ragad a padló a
sörtől és mindig hangzavar van, de mindketten imádjuk. Ide csak szép
emlékek kötnek. Miközben megrendelem a következő fröccsömet,
egy férfi hangjára leszek figyelmes.
- Úgy hallottam, születésnapod van. Isten éltessen! Meghívhatlak?
- Köszönöm, nem - nézek zöld szemébe. Hosszú szőke haja leér a
válláig, az alja a párától begöndörödött.
- Talán van valakid? - kérdez vissza. Skót akcentusa
megmosolyogtat.
- Nincs. De most szeretnék a barátaimmal szórakozni - megfogom
a rendelésem, és elindulok vissza a többiekhez.
- Ez meg mi volt? - kérdezi Emily.
- Mire gondolsz? - tettetem a hülyét.
 - Sophie... - rázza meg a fejét. - Mégis meddig fogod
visszautasítani a férfiakat?
- Emily, azt hiszem, ezt már megbeszéltük. Amúgy is, ez a
szülinapom, legalább ma ne cseszegess ezzel! - vetem oda neki,
megkerülve a táncolókhoz sétálok.

⁓
Kimerültén érek haza, legszívesebben ruhástul zuhannék az ágyba.
Elmúlt kettő, alig néhány óra és indulhatok dolgozni. Már előre látom,
hogy egész nap behúzott sötétítővel fogunk az irodánkban chipset
enni, kólát iszogatni és cicás videókat nézni az interneten. Néha
beleférnek az ilyen napok, nyugtatom magam.
Mielőtt bebújnék az ágyba, az éjjeliszekrényre teszem az Aurorától
kapott képet. Egy ideig figyelem, aztán hirtelen odanyúlok, és
előveszem belőle a másik fotót, miközben bekúszik a gondolatomba
Stephanie. Undorként fut végig rajtam a kellemetlen
telefonbeszélgetés emléke. A nő éles hangja, mint egy kakukkos óra,
csipog az agyamban. Mégis kinek képzeli magát? Azt mondta, kirúgat
a munkahelyemről. Meg is lenne hozzá az indoka. Csak tudnám, miért
most hívott? Mi volt ezzel a célja? Már két hónap eltelt, azóta hírét se
hallottam Jamesnek. Egész nap ezen járt az agyam. Ö nyert, őt
választotta. Talán csak kellett egy utolsó rúgás, amitől jobban érzi
magát.
Mindenesetre vicces, hogy azt hitte, a munkámmal való fenyegetés
elrémisztene Jamestől. Ahogy végigsimítom a fotón az arcát, tudom,
semmi és senki nem tudna elválasztani tőle. Saját bizonytalanságomat
leszámítva. Annyiszor szerettem volna felhívni.
Még mindig odakapom a szemem, ha csörög a telefonom, vagy
kopognak az iroda ajtaján. Titkon még mindig bízom benne, hogy
megkeres. Bár lenne bátorságom felhívni őt, de félek, már túl van
rajtam. Talán már nem is gondol rám. Lehet, neki ez az egész semmit
nem jelentett. Elfog a nyugtalanság. Mi van, ha örökre elveszítettem,
mert képtelen voltam megbízni benne? Mert időre volt szükségem...
Újra az arcára pillantok. James mosolyától megnyugszom, a képet a
kezemben szorongatva merülök álomba.
 
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Zuhogó hóesésben sétálok az iroda felé. Tegnap este nem csalt a

szimatom, reggelre minden fehéren csillogott. A tejeskávém a
kezemben gőzölög, melegíti a tenyerem. Időnként felpillantok az égre,
élvezem az arcomon landoló hópelyhek érintését. Nagyot kortyolok a
kávéból. Nem bántam volna, ha inkább hétvégére szervezik a bulit.
Semmi kedvem az irodában tölteni a születésnapom, már előre
érzem, hogy nem fogok sokat dolgozni. Belépve azonban máris jobb
kedvre derülök. Harry arccal az asztalra borul, szerintem alszik. Chloé
napszemüvege alól pillant rám.
- Pszt! Ne olyan hangosan - fordul felém suttogva, pedig meg sem
szólaltam. - Szét fog szakadni a fejem.
- Észre se vettem, hogy annyit ittatok - mondom nekik suttogva.
- Tényleg? Pedig szerintem mindent, amiben alkohol volt, kiittunk
a bárból - teszi hozzá Harry, anélkül hogy felnézne.
- Ne mondd ki azt a szót, hogy alkohol - innen úgy tűnik, mintha
Chloé arcszíne enyhe zöldre változna.
A suttogást telefonom csörgése szakítja félbe. A kellemetlen zajra
felém pillantanak. Harry morogva visszaejti a fejét az asztalra, Chloé
viszont máglyán égetne el engem és a még mindig hangosan csörgő
mobilomat. Felemelem a kezem, és miközben ajkammal bocsánatot
formálok, kilépek a folyosóra.
- Szia, Amanda - szólok bele, amikor meglátom nevét a kijelzőn.
- Szia, Sophie, zavarhatlak? - bizonytalan a hangja. Amikor
hazaértem Rómából, felhívott, megköszönte, hogy helyettesítettem,
azon kívül nem sokszor beszéltünk. Visszatért szülési szabadságáról,
de otthonról dolgozik.
- Persze, mi újság?
- Először is, boldog születésnapot!
- Köszönöm, kedves vagy. Hogy vagytok?
 - Hát, nálunk minden oké. Mi a mai programod? Lesz ünneplés,
meg ilyenek?
- Nem, tegnapra szerveztek meglepetésbulit a barátaim. Van
valami, amiben segíthetek?
- Hát, ami azt illeti... - habozik. - Figyelj, egy hatalmas szívességet
szeretnék kérni. Szóval lenne ma egy rendezvény, de nem tudok
elmenni. Nem ér rá a dadusom, a férjem pedig magáról se képes
gondoskodni. Nem akarom őket kettesben hagyni, mostanában elég
nyűgös a baba. Tudom, alig tértem vissza dolgozni, és egész szülési
szabadságom alatt te helyettesítettél, de még egyszer utoljára
beugranál helyettem? Szívesen ecsetelem neked nehéz sorsom, ha az
segít.
- Inkább ront - nevetem el magam. - Helyettesítelek, ne aggódj.
Tudunk valamit a rendezvényről?
- Egy kiállítás. Rövid köszöntőt mond a tulaj, maximum negyedóra
az egész, utána mehetsz. Nagyon hálás vagyok, Sophie! Jövök neked
eggyel.
- Ugyan már, szívesen segítek. Kitartást az estéhez.
Amikor leteszem a telefont, lehunyt szemmel hátrahajtom a fejem.
Annyira vágytam egy nyugodt estére. Már elterveztem, hogy pizzát
rendelek, és megnézek egy filmet. Végre nem kellett volna
kiöltöznöm és kisminkelni magam. Csalódottan térek vissza az
irodába, amit egyből elnyom a kép, ami bent fogad. Harry, mint egy
partra vetett tengeri csillag, a földön fekszik, Chloé pedig a mellette
lévő apró, egyszemélyes kanapén kuporog. Csendben odasettenkedek
a gépemhez, és halkan elindítok egy lejátszási listát. Hagyom, hadd
pihenjenek, miközben megnyitom Amanda e-mailjét, amiben
összefoglal mindent, amit tud a mai konferenciáról. Nincs sok infó, a
helyszín a Hector galéria, párszor voltam már ott. Szerencsére közel
van a lakásomhoz, így lesz időm előtte hazaszaladni és átöltözni. Még
egyszer végiggörgetem az e-mailt, hátha nem vettem észre, de nincs
se csatolmány, se további leírás. Nem látom a szervező nevét, sem a
kiállítás témáját. Megrándítom a vállam, nem igazán érdekel. Csak
kezdjék el időben, és hadd mehessek haza minél hamarabb.
Nap végén útnak indítom két másnapos barátomat, és én is
hazaszaladok. Lassan készülődök, semmi kedvem az estéhez.
Miközben a ruhákat nézegetem, kezembe akad a római bálban viselt,
merészen kivágott gyönyörű estélyim. Kiveszem a szekrényből,
végigsimítok rajta, finoman az orromhoz emelem. Bárcsak érezném
rajta James illatát. Sóhajtva egyet, visszacsúsztatom. Kikapom a
mellette lévő, egyszerűbb ruhámat. Nincs senki, akinek kiöltözhetnék,
és amúgy is kerülöm a feltűnést munka közben. Amikor felcsatolom
hozzá az órám, akkor veszem észre, sietnem kell, ha oda akarok érni
időben. Gyorsan sminkelni kezdek, de kicsúszik a kezemből az
alapozó, utánakapva lelököm a sminktáskámat. Elönt a méreg, nincs
erre időm. Morgolódva nyúlok utána, hogy visszadobáljam a táskába a
szanaszét gurult sminkcuccokat, amikor kezembe akad piros rúzsom.
Az az átkozott vörös rúzs, hallom magamban James mély hangját,
ahogy az ajkamat bámulva a rúzsomról beszél. A számat harapdálva
forgatom a kezemben. Azóta nem volt rajtam. Megrándítom a vállam,
és gondolkodás nélkül felkenem. Régen azért nem használtam, mert
Dávid utálta, most azért, mert Jamesre emlékeztet. Mi lenne, ha azért
tennék valamit, mert nekem tetszik?
Miközben letörlöm az apró hibákat az ajkam szélén, James arca
jelenik meg előttem. Vajon ő milyennek látott? Magabiztosnak,
határozottnak? Vagy ő is csak kihasznált, mint Dávid? Behunyom a
szemem és mélyet lélegzem. Bár ne gondolnék rá állandóan. A
félresikerült randi, az ajándékba kapott fotó, Stephanie telefonhívása.
Minden nap van valami, ami nem engedi, hogy elfelejtsem. Kifújom a
levegőt, megtámasztom az állam a karomon, farkasszemet nézek a
tükörképemmel. Nem hívott. Ma sem keresett. Csak a szörnyű
csontvázak a szekrényében, azok kísértenek engem minden nap. Azt
hittem, a születésnapom más lesz. Reméltem, ez kellő indok arra,
hogy felhívjon. De biztosan túllépett már rajtam, és ezen az egész
histórián. Elfelejtette mindazt, ami köztünk történt. Egy kellemes
vagy kellemetlen emlék, ennyi vagyok neki. Figyelem, ahogy egy
könnycsepp végigfolyik az arcomon, kis fekete csíkot hagyva maga
után. Nem törtöm le, hagyom, hogy az államról az asztalra hulljon.
Bátorítóan magamra mosolygok, finoman megigazítom a sminkem,
felállók, és a piros rúzzsal az ajkamon elindulok.
Pár perccel hét előtt érkezem. Miközben a frissen hullott hóban
szobrozok odakint, különös érzésem támad. Egyszerre akarok
bemenni és elszaladni. Sosem szoktam ezt érezni. Van valami
megmagyarázhatatlan abban, ahogy Amanda felhívott. Túl kevés az
információ, túl hirtelen jött ez a kiállítás. Mi van, ha...? Áh, hülyeség.
Tegnap már szerveztek Emilyék meglepetésbulit, miért szerveznének
mára is?
Ahogy belépek az ajtón, görcsbe rándul a gyomrom. Túl nagy a
csend. Egy kiállításon hemzsegni szoktak a vendégek, de az egész
hely elhagyatott. A recepciós pultnál nem ül senki, csupán egy tábla
jelzi, melyik teremben van a kiállítás. Egy darab prospektus fekszik a
pulton, amitől összeráncolom a homlokom. Ezek szerint már
mindenki megérkezett, és a többit elkapkodták? Különös, hogy csak
egy darab maradt. Elindulok a folyosón a terem felé, közben
megnézem a kiállítás címét: Emlékeim képtára. Megforgatom a lapot
a kezemben. Ennyi? Mégis mi a fene folyik itt? Mielőtt belépnék, egy
pillanatra megtorpanok, nyugtalan hasamra szorítom a kezem. Átfut
az agyamon, hogy megcsörgetem Emilyt, de semmi értelme. Ha ő
szervezte, úgysem árulná el, ha pedig nem ő volt, úgysem tudna
semmit. Összeszedem magam, és belépek a terembe.
Ahogy becsukódik mögöttem az ajtó, bizonytalanul körbepillantok.
Talán túl korán jöttem? Miért nincs még itt senki?
Tehetetlenségemben a büféasztalhoz lépek. Munka közben nem
iszom, de a szokatlan idegességemet megnyugtatandó leveszek egy
pohár pezsgőt a tálcáról, és egy kortyra lehúzom. Valami nagyon nincs
rendben. Megfordulok és megpillantom az első festményt.
Összeszorul a torkom. A Spanyol lépcső tárul elém, Róma egyik
nevezetessége. A kép közepén egy hosszú, fekete hajú lány nevet
boldogan, miközben előtte térdel egy elegáns ruhába öltözött férfi.
Lepillantok a kép címére. Alfréd és Marissá - lánykérés.
A szívem kihagy egy ütemet. Visszakapom a tekintetem a
festményre, aztán körülnézek a teremben. Mi a fene történik?! Hol
vagyok? Visszafordulok, újra elolvasom a címet. Képtelenség, hogy
ez véletlen legyen. Miért pont ez a két név? Kíváncsiságomtól
hevesen kezd dobogni a szívem, gondolkodás nélkül továbblépek a
következő festményhez. A címet először el sem olvasnom. A Villa
Venezia tárul elém, régi pompájában. A legfelső lépcsőfokon a férfi -
feltételezem, Alfréd - szigorú arccal néz rám, míg az előző képen
szereplő, kedves arcú asszony, Marissá, szorosan hozzábújik, és
Meglibbentve egyik lábát, mosolyogva nézi társát. A kép címe:
Költözés a Villa Veneziába.
Megint körbepillantok a teremben, de még mindig egyedül vagyok.
Ezeket James festette? Miért nincs itt? Mi folyik itt? Miközben ezen
töprengek, megpillantom a harmadik festményt. Marissá az újszülött
babáját tartja a kezében. Szelíden figyelik egymást. Alfréd a nő háta
mögött áll, leplezetlen rajongással néz feleségére. Lepillantok a kép
címére: Születésem napja.
Össze vagyok zavarodva. Nem értem, hogy kerülnek ide ezek a
képek, hol van James? Hol vannak a vendégek? Összeráncolt
szemöldökkel sétálok tovább, miközben nyugtalanul pásztázom a
termet.
A következő alkotáson Aurora és Lorenzo jelenik meg. A
konyhában állnak. Lorenzo virágokat tart a kezében, amit a háta
mögött rejteget. Szedett-vedett csokor, látszik rajta, hogy maga
válogatta a kertből. Sejtelmes mosoly bujkál az arcán. Az ajándékozás
előtti utolsó pillanatok egyike. Aurora nem sejti, mire készül a férje,
mégis szeretettel tekint rá. Olyan valódi a jelenet, mintha egy
fényképet néznék. Nehezemre esik megállni, hogy ne érintsem meg az
asszony kedves arcát. Hiányoznak. Mosolyogva meredek a
festményre, erőt gyűjtök a továbbinduláshoz.
Amikor meglátom a következő képet, ledöbbenek. Erről mesélt
azon az estén. Amikor együtt voltunk. A képen az édesanyja nevetve
táncol a homokban. James háttal áll a tengernek, az anyját figyeli.
Nincs az a természeti csoda, ami érdekesebb lehetne számára, mint a
vidáman nevető Marissá. A kép címe: Utolsó tánc a homokban.
Hosszan időzöm a festmény előtt. Tombol bennem a kíváncsiság,
mégsem vagyok képes elmozdulni mellőle. A torkomban egyre
nagyobbra nő a gombóc, próbálom visszafojtani a sírást. A csendes
teremben szinte hallom a nő nevetését.
Miközben újra végigfuttatom szemem a termen, hátha meglátom
Jamest, továbbsétálok a következő festményhez. Az apja a kép egyik
oldalán, velem néz farkasszemet, keresztbe fonja karját. Lába körül
üres üvegek hevernek. Pillanatokkal később veszem csak észre a
kamasz fiút a sarokban. Apróra húzza magát, és az ablakon kitekintve
az eget kémleli. Elkapom a pillantásom, képtelen vagyok tovább
nézni. Az egész festmény tele fájdalommal.
A következő kreáción egy jachtot pillantok meg, amin rengetegen
táncolnak. Mindenki nevet, jól érzi magát. Egyből megismerem
Jamest. A többiektől arrébb álldogál, egyedül. Látszik rajta, hogy nem
akar ott lenni, mégsem mozdul. Megértem őt. Néha képesek vagyunk
azt hinni, ha elég emberrel vesszük magunkat körül, akkor kevésbé
leszünk magányosak, de ez csak illúzió.
A következő festményen James a lánya kezét fogja. A Villa Venezia
kertjében sétálgatnak, háttal a kíváncsiskodóknak. James lepillant a
lányára, míg Marissá felfelé néz rá. Rajonganak egymásért, ez
sugárzik a képről. Marissát egy cserfes kislánynak képzelem, aki
képes az apja jéghideg szívét egy mosolyával felolvasztani. Mély
levegőt veszek, és továbbsétálok az utolsó festményhez.
A gyomrom összeszorul, a torkomban gombóc, az egész testem
remeg. Az első csókunk előtti utolsó másodpercek. A teraszon ülök, a
bort könnyeden tartom a kezemben, és elmélyülten figyelem a kertet.
A hajam elegánsan pihen vállamon, keresztbe tett lábamon lágyan
omlik le a fekete ruha. Apró mosolyra húzom tűzpiros ajkam.
Miközben a festményt figyelem, finoman végigsimítom a számat.
Most is ugyanazt a rúzst viselem. Lecsúsztatom a tekintetem a kép
címére. II momento. A pillanat.
Ez az egész túl sok. Mit jelent? Hol van James? Miért festette
ezeket a képeket, és én miért vagyok rajta az egyiken? A mellkasom
hullámzik, aprókat lépkedve hátrálok, míg nekiütközöm valaminek.
Anélkül, hogy megfordulnék, megérzem az illatát. Lehunyom a
szemem. Finoman hozzám simul hátulról, és megsimítja a kézfejem.
Az érintésétől megremegek. Automatikusan szétnyitom az ujjaim, ő
pedig közé csúsztatja az övéit. Kapaszkodunk egymásba. Rettegek
tőle, hogy felébredek, hogy ez csak egy álom. Az érintésem hatására
szaggatottan veszi a levegőt. Percekig állunk így, mozdulatlanul.
Mindkettőnknek időre van szüksége, hogy feldolgozza azt, ami most
történik.
- Isten éltessen, Sophie! - suttogja a fülembe. Azt hittem, soha nem
hallom újra a hangját. Hónapok terhe hullik le a vállamról. Lassan
fordít meg. Mintha attól félne, egy hirtelen mozdulattól meggondolom
magam, és elszaladok. Felemelem a fejem, és találkozik a
pillantásunk. Bizonytalanul tekint rám.
Annyi kérdésem van, mégis nehezen jönnek a szavak. Hátrébb
lépek egyet, térre van szükségem. Ha ilyen közel áll, elvesztem a
fejem, pedig észnél kell lennem.
- Mi folyik itt, James?
- Két hónapja azt mondtad, nem tudod, milyen titkokat rejteget az
életem.
- így hát megfestetted? - nézek rá döbbenten.
- Tudod, nem bánok jól a szavakkal, ha a múltamról van szó. Nem
szeretek róla beszélni.
- De hát megfogadtad, hogy többet nem festesz - válaszul csupán
bólint. - Mi történt?
- Tudtam, valahogy be kell avassalak a múltamba, de attól féltem,
elzavarsz. Olyan határozott voltál a kávézóban, féltem, kevés, ha csak
szavakkal fejezem ki, milyen sokat jelentesz nekem. Eleinte nehezen
ment, sokszor elfogott az idegesség, de ilyenkor újra és újra
felidéztem a pillanatot, ahogy a teraszon ülsz és békésen a kertet
figyeled. Ez mindig megnyugtatott.
- James... - Semmit nem értek. Azt hittem, elfelejtett, hogy már
nem gondol rám. - De hát nem érdeklődtél utánam. Azt hittem, hogy
te ezt lezártad és visszamentéi a feleségedhez.
- Stephanieval vége. Elválunk. Azért nem kerestelek, mert mindent
rendezni akartam magam körül - bizonytalanul folytatja. - És attól
féltem, talán már továbbléptél. Abban sem voltam biztos, hogy valaha
megmutatom neked ezeket a képeket. Aztán tegnap felhívott Mike.
' - Oh, mit mondott az az áruló? - mosolyodom el.
- Valami képről hadováit, nem teljesen értettem, kicsit részeg volt,
és nagy volt a hangzavar. Azt mondta, még mindig van esélyem, ne
csesszem el. így hát felhívtam Emilyt.
Emilyt? Ezt nem hiszem el, és nem szólt nekem? Két napja ígérte
meg, nincs több meglepetés. Mosolyogva a fejemet rázom, miközben
James folytatja.
- Ijesztően gyorsan kigondolta a tervet - mosolyodik el.
- Igen, ez a szuperereje - válaszolom, de hirtelen elkomorul az
arcom. Annyit járt az eszemben, de most, hogy itt van előttem, nem
tudom, mit gondoljak. - Ez nagyon hirtelen jött, nem tudom, mit
mondhatnék.
- Nézd, Sophie! Ha szeretnéd, minden egyes pillanatról
beszámolok, ami valaha velem történt, de valamit meg kell értened.
Képtelen vagyok nélküled élni. Próbáltam, tényleg próbáltam, de nem
megy. Veled ébredek, a mosolyoddal alszom el. És a piros rúzsod -
ahogy az ajkamat nézi, közelebb lép, és én nem mozdulok. - Nem
tudom kiverni a fejemből.
Finoman felemeli a kezét, és megérinti az ajkam. Lehunyom a
szemem. Egyik részem itt hagyná őt, a másik képtelen megmozdulni.
Hiányzott az illata, az íze, a hangja. Amikor megérzem leheletét az
arcomon, minden kételyem eltűnik. Mégis kit ámítok? Szükségem van
rá. Finoman érinti ajkával az enyémet, én azonban türelmetlenebb
vagyok. Hevesen csókolok vissza.
- Azt hittem, lemondtál rólam - suttogom az ajkaiba.
- Soha!
Amikor végre elszakadunk egymástól, egy plédet terít a terem
közepére, arra heveredünk le. Nekidőlök a mellkasának, így
nézegetjük a képeket. Egyenként elmeséli a mögöttük rejtőző
történetet.
- Amikor hazaköltöztünk Londonba, apám még többet ivott. Előtte
nem tűnt fel, Olaszországban nem sok időt töltött velem, csak néha
nézett felém. Egész nap Aurorával vagy Lorenzóval voltam, mit
érdekelt, ha néha részegen odajött. Itt viszont csak ketten voltunk.
Amikor ivott, agresszívvá vált, és nem volt olyan nap, hogy ne ivott
volna. Tizenkét évesen beíratott egy bentlakásos iskolába. Nem
tudom, hallottál-e már pletykákat ezekről a sulikról?
- Csak azt, hogy az idősebb fiúk elég agresszívak a fiatalokkal, és a
tanároknak is vannak hajmeresztő húzásaik.
- Minden, amit gondolnál egy ilyen helyről, az igaz. Sőt, annál is
rosszabb. Mégis - húzza keserű mosolyra ajkát. -Ezerszer inkább azt
választottam volna, mint otthon lenni, az apámmal.
Finoman megcsókolom, úgy érzem, elsőre eleget hallottam. Lesz
elég időnk erről beszélgetni.
- Szóval, elváltál?
 - Mondjuk úgy, folyamatban van - nyom egy apró csókot a számra.
- Nem volt könnyű menet. Mindent bevetett, hogy zsarolhasson.
- Mivel győzted meg?
- Pénzzel. A házért és egy nagyobb összegért cserébe még
Marissáról is lemondott.
- Tessék? - lepődök meg.
- Hát igen - bólogat. - Az év anyja... Úgy állapodtunk meg, havonta
egy hetet tölt vele, maximum. Épp két napja zártuk le a tárgyalást.
- Aznap felhívott - buggyan ki belőlem. így már eggyel érthetőbb a
hadoválása.
- Micsoda? - még sosem láttam ilyen döbbentnek.
- Megfenyegetett, hogy ne menjek a közeledbe. Azt mondta,
elintézi, hogy kirúgjanak.
- És te mit mondtál?
- Azt, hogy zaklasson mást - elmosolyodom. - És hogy nincs olyan
zsarolás, amivel távol tarthatna tőled.
James arcáról eltűnik a düh, és elégedett mosoly jelenik meg rajta.
Jól áll neki az arrogancia. Persze, ezt sosem fogja megtudni. Helyette
inkább a táskámért nyúlok.
- Aurora küldte a születésnapomra - halászom ki a közös képünket.
- Erről beszélt tegnap este Mike. Reggel nem tudtam otthon hagyni.
Magamnál hordom, mint egy megszállott.
- Félnem kéne?
Ahogy elnevetem magam, hirtelen megcsókol, én pedig örömmel
fogadom. Lassan hátradönt, óvatosan rám nehezedik. Az izgalomtól
kipirosodik az arcom. Hevesen csókol, a kezdeti romantika helyét
átveszi a szenvedély. Túl sok időt töltöttünk egymás nélkül, nincs idő
a finomkodásra. Leveszi a ruhám, és miközben lehúzza a harisnyámat,
apró csókokat oszt felbukkanó combomra. Egyik kezemmel a haját, a
másikkal az alattam egyre gyűröttebb plédet markolom.
Visszahelyezkedik fölém, meztelen testünk összeolvad. Miközben
belém csúszik, mélyen a szemembe néz, amikor teljesen kitölt, a
fülemhez hajol.
- Szeretlek!
Mielőtt válaszolhatnék, rátapad az ajkamra. A gyorsuló mozgásától
egyre hevesebben veszem a levegőt, és hangos nyögéssel engedem át
magam az élvezetnek.

⁓
A hét hátralevő részében nem megyek be dolgozni, James-szel otthon
maradunk. Beszélgetünk, szeretkezünk, főzünk, eszünk, alszunk.
Képtelen vagyok elszakadni tőle. Épp a paplan alatt gubbasztunk,
amikor megszólal a telefonom. Aurora az. Még fel sem hívtam a
szülinapom óta, hogy megköszönjem az ajándékát.
- Jó reggelt, Aurora! - szólok bele vidáman.
- Szia, Sofía drágám! Hogy vagy? Jól telt a szülinapod?
- Csodálatosan, köszönöm. Nagyon szép ajándékot küldték
Mindkét képért hálás vagyok.
- Jó reggelt, Aurora! - szólal meg mellettem, James.
- James, fiam, te vagy az? - őszinte döbbenetét hallok.
- Azt hiszem, el kell mondanunk neked valamit - nevetek fel.
- Tudtam! Lorenzo - kiabálja, mire a férfi morgását hallom meg a
háttérben. - Nem megmondtam? Mondd meg nekik, nem
megmondtam már a legelején, hogy ezek ketten egymás mellett
kötnek ki?
Jamesszel mosolyogva nézünk össze, Aurora lelkesedése még a
telefonon keresztül is körülvesz minket.
- Amikor először elhajtottatok azzal a motorral, megmondtam
Lorenzónak. Igaz? Mondd meg nekik!
- Megmondta - motyogja a férfi. - Boldog születésnapot, Sofía!
- Köszönöm, Lorenzo! Remélem, jól vagytok.
- Ezután a hír után, hogy ne lennénk jól. Örülünk nektek, drágám -
veszi vissza a szót Aurora. - Vigyázzatok magatokra, és gyertek vissza
minél hamarabb!

* lány, csajszi
 
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Már jelez a metró, az utolsó pillanatban ugróm fel. Mögöttem

becsapódik az ajtó, én pedig kipirult arccal körbepillantok. Az
emberek rám sem hederítenek. Üdítő újdonság a mai nap után. Mr.
Daviest megszállta valami démon, egész nap a nyomomban volt. Hol
a katalógusfordítás, Sophie? Miért nincs még kész a vevőtájékoztató,
Ms. Williams? Ezt az anyagot már egy hete várom magától. Amanda
szerint válik a feleségétől, örülök, hogy én lettem az érzelmi
bokszzsákja. Veszek egy mély levegőt, és lassan kifújom. Nem
akarom hazavinni a stresszt.
Márciushoz képest a szokottnál hűvösebb az idő, sietősen teszem meg
az utolsó métereket az utcán. Amikor kinyitom az ajtót, egyből
megcsapja az orrom a sült fokhagyma illata. Nagyot kordul a
gyomrom, remélem, a kedvencemet főzi. Halkan csukom be az ajtót,
ledobálom magamról a kabátot és táskát, a konyha felé veszem az
irányt. Szeretem meglesni, amikor főz. Az egyik edényből gőz száll
fel, James hagymát szeletel. Olyan gyorsan mozog a keze, hogy alig
tudom követni. A háttérben Queen szól, halkan dúdol. Ebben a
pillanatban minden rossz, ami velem történt, hirtelen eltűnik. Minden
szidás, minden számonkérés, a metrón a lökdösődés, a mérges néni,
aki rálépett a lábamra a boltban, kósza emlékké halványul. Mögé
sétálok, és átölelem. Összerezzen hideg ujjaim érintésétől, az egyik
kezével megsimítja a karomat.
- Szia, amore* - morogja, amitől finom bizsergés fut végig a
bőrömön.
A hűtőre kiragasztott képekre pillantok. A közös képeink között
mindig kiszúrom a három polaroid fotót, amit tavaly ősszel
készítettem róla Rómában. Egyet a téren, kettőt az ágyban.
Megpuszilom a hátát, belefúrom az orrom a pólójába és mélyen
beszívom az illatát. Mintha itt lenne a tenger, a konyhánkban.
 - Hogy telt a napod? - kérdezi, miközben beleszórja a hagymát az
olajba, ami hangos sistergéssel nyomja el a zenét a háttérben. Olyan
vagyok, mint egy matrica, hozzásimulva mozgok vele együtt. Válasz
helyett csupán morgok egyet. - Ilyen jó volt?
Bólintásomra elneveti magát, megfordul, körém fonja a karját, és
puszit nyom a homlokomra.
- Még szerencse, hogy a kedvencedet főzöm. Menj, öltözz át, addig
befejezem.
Mielőtt azonban visszafordulhatna, átkulcsolom a nyakát, és
hosszan megcsókolom. Finoman benyúlok egyszerű fehér pólója alá,
amit festékfoltok díszítenek, és végigkarcolom körmömmel a hátát.
James belenyög a számba, elégedett mosoly ül ki az arcomra.
- Le fog égni a... - kezdene bele, de belé fojtom a szót, és
vetkőztetni kezdem.
- Nem érdekel, téged akarlak - mondom, mire válaszként feldob a
konyhapultra.
Az érintése, az illata, a teste melege, úgy hat rám, mint a drog.
Egyszerre pörgők fel, és nyugszom meg. Kielégülten hanyatlók
vállára, minden porcikám ellazult. Hirtelen hatalmasat kordul a
gyomrom, James elmosolyodik.
- Még jó, hogy elzártad a hagyma alatt a gázt - vetem oda,
miközben lekászálódok a konyhapultról.
- Mindent kézben tartok!
Félmeztelenül fejezi be a főzést, én pedig belebújva pólójába, a
nappaliba sétálok.
- Tudtál ma haladni? - kérdezem, belépve a zsúfolt szobába. A
rikító narancssárga falat felváltotta a tojáshéj halvány árnyalata, James
karácsonykor átfestette. Nem mintha sok látszódna belőle. Mindenhol
a képei vannak. Amikor nem dolgozik, akkor itthon fest, a cuccai
most is szanaszét hevernek, mégsem érzem szűkösnek az apró lakást.
Nem költözött ide, csak azokon az estéken alszik itt, amikor Marissá
az anyjával vagy nagyszüleivel van.
Finoman végigsimítom a vásznat, ami a szoba közepén elterülő
festőállványon pihen. Még kicsit nedves, nemrég hagyhatta abba. A
vásznon táncot járnak a színek, mostanában egyre gyakrabban fest
absztrakt képeket. A zöld különböző árnyalatai találkoznak a
feketével. Olyan, mintha az erdő sűrűjében sétálnék, miután elállt az
eső, és felszállóban a köd.
- Tetszik? - morogja a fülembe, miközben hátulról átölel.
- Gyönyörű!
- Ismerd meg Marissát - hirtelen böki ki, amitől egy pillanatra
megfeszül a testem.
- Biztos vagy benne? - még nem találkoztam vele.
Először a kettőnk kapcsolatát akartuk tisztázni. Emellett James
szerette volna megvárni, hogy elrendeződjenek a dolgok közte és
Stephanie között. Sok mindenen ment keresztül a kislány mostanában,
nem akartuk tetézni.
- Igen! - feleli határozottan, kézen fog, és visszahúz a konyhába,
ahol már vár a megterített asztal.

⁓
Izgatottan forgolódok az apró kávézó kényelmetlen székén. Még
sosem jártam itt. Belül csendes, alig hallatszódik be az előtte elterülő
hatalmas piac zsivaja. Már kicsit kihűlt a kávém, túl korán érkeztem.
Két órát beszéltünk meg, de én egy óra után nem sokkal már itt
voltam. Nem tudtam otthon ülni. Rápillantok az órámra, kettő múlt tíz
perccel. Késnek. Miért késnek? Előkapom a telefonom, és
megcsörgetem Emilyt.
- Késnek - mondom neki, mielőtt lehetősége lenne köszönni.
- Kik is? - kérdezi, kicsit bizonytalanul.
- Hát James meg a lánya, mondtam, hogy ma találkozunk!
- Jaj igen, tényleg. Sophie, jobb lenne, ha megnyugodnál,
telefonon keresztül is érzem, ahogy vibrálsz.
- De mi van, ha nem kedvel? Mit kezdjek vele? Mit mondjak neki?
Kezet kell fognunk, mikor bemutatkozik?
- Ez egy gyerek... - nevet fel.
- Hát ez az! Nincs a környezetemben gyerek, mit kell velük
csinálni?
- Mit tudom én, legyél vele kedves. Kérdezgesd az iskoláról, a
barátairól, mit szeret csinálni hétvégén, ilyesmi.
- Koszi, sokat segítettél - motyogok.
- Miért izgulsz ennyire?
 - Nem is tudom - fújom ki a levegőt. - Jamesnek mindene a lánya,
mit fogok tenni, ha nem kedvel?
- Nem lesz semmi baj, ügyes leszel! Jamesszel szeretitek egymást,
együtt mindent megoldotok.
Miután elköszönök Emilytől, kipillantok az ablakon. A Camden
Town nyüzsgő forgataga egy kicsit eltereli a figyelmem. Emily szavai
visszhangoznak a fejemben. Lesz, ahogy lesz, Jamesszel úgyis
megoldunk mindent.
Már messziről kiszúrom, ahogy közelednek. Marissá az apja kezét
fogva folyamatosan beszél. James mosolyogva bólogat, néha röviden
válaszol neki. Marissá meg-megáll némelyik standnál, ám apja
kérésére gyorsan továbbindulnak. Sötétbarna, hullámos haja minden
szökkenésnél meglibben. Hatalmas kék szeme már messziről világít,
amit felerősít barna bőre. Szinte egyáltalán nem hasonlít az anyjára,
akinek halovány bőre és szőke haja van.
Miközben közelítenek, James észrevesz, és bátorítóan rám
mosolyog. A gombóc a torkomban már nem feszít annyira,
látványától megnyugszom. Minden rendben lesz, ismételgetem
magamban. Ez csak egy gyerek, képes vagy rá, Sophie.
Ahogy belépnek, felállók, tétován fogadom őket.
- Szia! - köszön James, és Marissához fordul. - Ő itt Sophie,
mutatkozz be, kérlek.
- Szia, Marissá vagyok - mondja távolságtartóan, miközben
gyanakvóan méreget. Jól kezdődik.
- Szia, Marissá, Sophie vagyok - oké, ezen lassan
továbbléphetnénk. - Sokat hallottam már rólad.
Bólint, bizalmatlanul az apjára pillant. Látom James szemében
átsuhanni a bizonytalanságot, ő sem tudja, mi legyen a következő
lépés. Remek, érzem, ahogy kezd úrrá lenni rajtam a pánik. James
segít levenni Marissáról a kabátot, leülteti.
- Hozok valamit inni. Addig beszélgessetek.
Már szólnék is utána, de esélyem sincs. Sarkon fordul, és sietősen
a pulthoz indulva kettesben hagy vele. Gyáva, morgok magamban.
- Na, és milyen az iskola?
Marissá unottan néz rám, Stephanie-t juttatja az eszembe. Mégis
van, amit az anyjától örökölt.
 - Egész jó - motyogja, miközben kisöpri a haját az arcából. - A
múltkor megdicsért a tanár néni.
- Hú, az nem semmi. Akkor biztos nagyon ügyes vagy - mondom a
lehető legkedvesebben, de ő még mindig szigorúan méreget.
- Igen - bólogat. - Szeretek rajzolni, azt mondta a tanár néni, hogy
tehetséges vagyok.
- Pont, mint az apukád.
- Igen, az apukám nagyon ügyes.
- Az nem is kifejezés - veti közbe James, miközben visszaérkezik
az asztalhoz, én pedig hangosan kifújom a levegőt. Nem gondoltam
volna, hogy ennyire küszködni fogok. - Képzeld, kincsem, Sophie is
ismeri Aurorát és Lorenzot, járt már Rómában nálunk.
- Én nagyon szeretem Aurorát - mondja. - Olaszul tanít.
- Engem főzni tanított - felelem. Nagyon nem megy nekem ez a
beszélgetés.
- Elmeséled Sophie-nak, mit rajzoltál legutóbb?
- Aha. A római házunkat, meg Aurorát, meg aput, meg Lorenzót,
ahogy ott állunk a ház előtt. Megnézed?
- Igen, szívesen - bólintok, ő pedig előkapja a táskából, és kiteríti
az asztalra. Pálcikaemberek mosolyognak vissza rám, a sarokban a
féloldalas nap süti a lap közepén elterülő kockaházat. - Nagyon szép,
tényleg nagyon ügyes vagy.
- Köszönöm. Te honnan ismered aput? - kérdezi hirtelen, nekem
pedig kikerekedik a szemem.
- Együtt dolgoztunk egy rövid ideig.
- Azt hittem, a barátnője vagy, apu azt mondta.
\ Rákapom a tekintetem Jamesre, aki mosolyogva engem figyel. Egy
ideig még élvezi a küszködésem, végül a segítségemre sietve
Marissához fordul.
- Sophie nagyon fontos nekem, ezért szeretném, ha
megkedvelnétek egymást - a hangja kedves, de határozott. Látszik,
hogy felnőttként kezeli, nem akar köntörfalazni vagy finomkodni.
Marissá, miközben az apját hallgatja, bizalmatlanul figyel.
- Oké - mondja végül, de nem tűnik őszintének, amitől
nyugtalanság fog el. Egy ideig méreget, de apja unszolására belekezd
 egy történetbe az osztálytársáról és egy pókról, akitől mindenki
megijedt a matekórán.
Miközben beszél, igyekszem belekérdezni, de ignorál. Egy idő
után már csak őket hallgatom, ahogy beszélgetnek. James megkéri,
hogy beszéljen még az órákról, amire Marissá megvonja a vállát,
majd unottan mesélni kezd. Nem érdeklem, rám se pillant. Ha az apja
kérdez, csillogó szemmel figyel rá, de engem igyekszik kizárni a
beszélgetésből.
- Drágám, ideje indulnunk - mondja James, amikor odakint
sötétedni kezd.
- Oké. Veszel nekem hazafelé sajtburgert?
- Megint? Nem szeretem, amikor azt vacsorázol.
- Légyszi - kérleli hatalmas szemekkel az apját. Ennek senki nem
lenne képes nemet mondani.
- Rendben. Köszönj el Sophie-tól!
- Szia - mondja, de már fordul is el tőlem. James megcsóválja a
fejét, hozzám lép, és köszönésképp nyom egy puszit az arcomra.
Nyugtalanságom tovább nő. Nem kedvel a lánya. James érzi a
belőlem áradó feszültséget, ezért halkan odasúgja. - Nyugi, minden
rendben. Később átmegyek hozzád.
Amikor hazaérek, egyből nekiállok főzni. Muszáj valamivel
lekötnöm magam. Nem így képzeltem a mai napot. Bíztam benne,
hogy könnyebben fog menni a társalgás. Már gyerekként is jobban
kijöttem a felnőttekkel, mint a velem egyidősökkel, de azt akarom,
James lássa rajtam, próbálkozom. Azt szeretném, ha tudná, úgy
fogadom el, ahogy van. Gyerekkel együtt. Épp pirítom a gnocchikat,
amikor meghallom a kulcsot, amint belecsúszik a zárba. A gyomrom
összezsugorodik, most kiderül, James mit gondol a ma délutánról.
- Szia, amore! - lép oda hozzám, és egy puszit nyom a számra.
Amikor meglátja az arcomat, összeráncolja a homlokát. - Nyugtalan
vagy. Miért?
- Utál! A lányod. Tuti, hogy utál. Ne haragudj, én annyira
igyekeztem, de egyszerűen nem jöttek a szavak. Olyan béna voltam,
én csak azt akartam...
- Sophie! - szakít félbe mosolyogva. - Minden rendben. Marissá
nehéz időszakon ment keresztül, külön költöztünk az anyjával.
Felborult az élete, minden új neki. Legyél kicsit türelmesebb.
- Rendben - bólintok. - Csak azt hittem, jobban megy majd ez az
egész.
- Jó voltál. Nem sokszor kell gyerekekkel beszélgetned, szerinted
én ezt nem tudom? Majd belejössz, nem akkora ördöngösség.
Bólintok, újra megforgatom az egyre pirultabb gnocchikat.
- Imádom, amikor ezt főzöd. Igazából - töpreng el -, nem is akkora
baj, hogy ilyen zaklatott vagy.
- Szemtelen - csapok rá a mellkasára. Érzem, elpárolog belőlem a
stressz. Nem is értem, miért kételkedtem.
Vacsora után ismét az ágyban kötünk ki. Nehezen állom meg, hogy
ne érjek hozzá minden percben. Meztelenül fekszünk egymással
szemben. Közös takarónk finoman takarja testünk véletlenszerűen
kiválasztott részeit. Percek óta csendben figyeljük egymást, mire
lassan felemelve kezét, megsimítja az arcom.
- Hozzám jössz feleségül?
Egy pillanatra kihagy egy ütemet a szívverésem, a tekintetét
fürkészem. Izgatottan várja a válaszomat, de nem mozdul. Veszek egy
mély lélegzetet, elmosolyodom.
- Igen.
Korábban azt hittem, számít, hogyan kérik meg a kezem, de ebben
a pillanatban, Jamest figyelve, ráébredek, csak az a lényeg, ki az,
akivel összekötöm az életem. Nem hiányzik sem virág, sem felhajtás,
ennél nem is alakulhatott volna tökéletesebben.
Szeretkezésünk után James hozzám bújik, egyenletes szuszogását
hallgatva elmosolyodom, amikor villámcsapásként hasít belém a
felismerés.
- Jegyesek vagyunk - sikkantok fel. James összerezzen,
mosolyogva húzódik el tőlem.
- Erről jut eszembe - mondja, miközben kiszáll az ágyból,
hidegséget hagyva maga után. Meztelen testét figyelem, ahogy
odasétál a festékeket rejtő dobozához, és hangosan kotorászni kezd
benne.
Elégedett mosollyal fordul vissza, az egyik kezét háta mögött
tartva mászik vissza mellém az ágyba.
- Azt hiszem, még tartozom valamivel.
 Finoman megfogja a kezem, egy csókot lehel rá, a másik kezét is
előreemeli, végre megpillantom, mit rejtegetett.
- Ha jól tudom, a lánykérést a gyűrű teszi teljessé - mosolyog, én
pedig megdöbbenve figyelem.
- De... Én... vagyis, hogy... - hebegek. - Ezt meg hogy?
- Már egy ideje megvettem, csak a lánykérést tervezgettem. Azt
szerettem volna, ha tökéletes, rózsákkal, vacsorával meg a többivel.
De tegnap, ahogy itt feküdtél mellettem, rájöttem, ezek közül semmi
nem számít.
Hozzányomom homlokom az övéhez, mélyen beszívom az illatát,
és utat engedve könnyeimnek az ajkára tapadok.
 

 
* szerelmem
 
 EPILÓGUS

Kényelmes tempóban sétálok, hamarabb értem a Piazza dél Popolóra.

Általában kerülöm ezeket a turistahelyeket, de ma itt volt egy
tárgyalásom, így ide beszéltük meg a találkozót. James ma Marissával
volt, hazavitte Londonba. Minden alkalommal elrepül vele, majd
azonnal visszajön hozzám. Nem sokkal a lánykérés után költöztünk
Rómába. Marissát átírattuk, április óta ide jár iskolába. Kiválasztok
egy üres padot, és a fagyimmal a kezemben lehuppanok. A júniusi
napsugarak melegítik az arcomat. Még nem érkezett meg az
elviselhetetlen meleg, jólesően fordítom a fejem a fény felé, amikor
taps és ujjongás üti meg a fülem. A templomból nevetve lép ki az ifjú
pár, mögöttük a hatalmas nászmenet önfeledten ünnepli őket. A lány
boldogan megcsókolja újdonsült férjét, amitől még lelkesebben zúg
fel a tömeg. A látványukra elmosolyodom, és finoman megérintem az
ujjamat díszítő karikagyűrűt.
A fáradtságom egy ásítással igyekszem elnyomni, Marissá ma
korán ébresztett minket.
- Apa! - kiabált bele a meghitt ébredésünkbe a lenti teraszról, és
nagy robajjal elindult az emeletre, már messziről hallottuk dobogó
cipőit.
Mivel egy hétig nem lesz velünk, ezért magukra hagytam őket,
hadd töltsék együtt a napot. Stephanie havonta egy hétvégét van a
lányával. Eleinte két hétvége volt, de ez mostanra lecsökkent. Annyi
pénzből, amit Jamestől kap, inkább utazgatni szokott a
teniszedzőjével. Milyen eredeti. Mivel már nyári szünet van, ezért
hosszabb időre ment. Bár a hét nagyobbik részét a nagyszüleinél tölti.
Marissával az első találkozásunk óta sokat javult a kapcsolatunk.
Még mindig bizalmatlan, de ezért nem neheztelek rá. Egyszer
meghallotta, amikor magyarul beszéltem telefonon, és annyira
megtetszett neki, hogy megkért, tanítsam meg. Esténként sokszor
mesélek neki magyar meséket, ami úgy ragad rá, mint a kosz. A
múltkor már anyuval is tudott néhány szót váltani. Miközben velem
távolságtartó, őt persze imádja. Elmosolyodom az emléktől, amikor a
legutóbb, anyu ölében ülve olvasták a Vukot. Telefonom csörgése ránt
vissza, Emily neve villog a kijelzőn.
- Kapcsold be a kamerát! - mondja, én pedig eltartom magamtól a
telefont, hogy lássam.
- Mi újság? - mosolyodom el, miközben berakom a fülhallgatóm.
Nem akarom zavarni az embereket magam körül. Amikor meglátom
feszült arcát, én is azzá válók. - Mi történt?
- Szóval, híreim vannak.
- Eljegyzett Phil? - kérdezem meggondolatlanul.
- Dehogy - forgatja a szemét Emily. Még mindig nem híve a
házasság intézményének. - Nem is tudom, hogyan mondjam, de
szóval tudod, az esküvőtökön kicsit többet ittunk a kelleténél, Phillel.
- Igen?!
- Szóval, hát gondoltuk, elháljuk a házasságotokat - a kifejezésére
elmosolyodom -, de kicsit figyelmetlenek voltunk. így hát...
- Terhes vagy? - döbbenek le, mire Emily bólint.
- Nagyon úgy fest!
- Hát ez szuper! Vagy nem? - kicsit bizonytalan vagyok, nem
terveztek még gyereket.
- De, azt hiszem. Nem tudom. Nagyon be vagyok parázva, Sophie!
De közben meg boldog vagyok, érted?
- Ne aggódj, te leszel a legjobb anyuka, Phillel szeretitek egymást,
és amúgy is beszéltetek már erről.
- Hát igen, de nem most. Még utazni akartam, világot látni, élni,
táncolni...
- Ezeket a gyerekkel együtt is meg tudjátok tenni - mondom
lelkesen -, és amúgy itt vagyok neked én. Bármikor lepasszolhatod
hozzánk, a jó fej keresztanyja, mindig örömmel fogadja majd.
- Igen, igazad van. Azt hiszem, belevágunk. Elmondom ma este
Philnek.
- Még nem tudja?!
- Nem, most jöttem ki az orvostól. Annyira hihetetlen, először ki
kellett mondanom neked hangosan, hogy én is elhiggyem. Oké,
szoríts, majd írok.
- Szorítok, anyus!
A középső ujját bemutatva rakja rám a telefont, mire felnevetek.
Ekkor megpillantom Jamest, ahogy lassan közeledik felém, és a
nevetésemet látva elmosolyodik. Még mindig nehéz elhinnem, hogy a
férjem. Most is olyan szeretettel pillant rám, mint amikor apuba
kapaszkodva lépdeltem az oltárhoz. Mondjuk a Villa Venezia kertjében
felállított asztalt nem nevezném oltárnak. De gyönyörű volt. Aurora és
Lorenzo kézzel szedett virágokból készített koszorúval díszítették. A
vendégek a házból összeszedett székeken ültek, amelyeknek
háttámláját szintén apró csokrok tették ünnepivé.
- Szia, amore! - lép oda hozzám James. - Bocsánat, hogy késtem.
Min mosolyogtál ennyire?
- Emily hívott, hírei voltak. Úgy néz ki, keresztszülők leszünk.
- Csak nem?
- De-de. És képzeld, épp az esküvőnkön.
- Akkor ma erre is koccintunk egyet. Apropó, hova viszel? -
kérdezi kíváncsian.
- Majd meglátod.
Ma egy hónapja házasodtunk össze, és úgy gondoltuk,
megünnepeljük, én pedig pontosan tudom, hova szeretném elvinni
magammal. James az ajkamra pillantva elmosolyodik.
- A kedvencem.
- Tudom - kacsintok. Az esküvőn is ezt viseltem. A sminkem
visszafogott volt, de a rúzst nem akartam kihagyni. Miközben a
tükörhöz hajolva a rúzsom véglegesítettem, Emily hirtelen felém
fordult:
- Na, és megköszönted már magadnak?
- Micsodát? - néztem rá értetlenül.
- Szeptemberben azzal a napi idézettel engedtelek el a reptérre,
hogy ma cselekedj úgy, amit jövőbeni éned megköszönhet. Azt hiszem,
ez egész jól sikerült.
Minden erőmre szükségem volt akkor, hogy felszálljak arra a
repülőgépre. Azt hittem, tönkrement az életem, pedig abban a percben
kezdődött el igazán. Az emlékre elmosolyodom, megfogom James
kezét, és felhúzom a pádról. Amikor elhaladunk a friss házasok
mellett, akiket egy fotós különböző pózokban fényképez, James felém
pillant.
- Örülök, hogy nekünk nem ilyen esküvőnk volt.
- Mire gondolsz?
- Szerettem, hogy olyan meghitt. Csak mi voltunk és a legközelebbi
barátaink. Nem figyelt minket ezer kíváncsi tekintet.
- Egyetértek. Nekem a lakodalom sem hiányzott. Az a nagy
felhajtás, meg a sok részeg ember.
- Mondjuk abból nálunk se volt hiány - nevet fel.
- Őszintén, mi is eléggé azok voltunk a végére. Azt hittem, a
ruhámban kell aludnom, alig tudtad levenni rólam.
- Ó, az az átkozott ruha - mondja mosolyogva. - De megérte a
küszködést, gyönyörű voltál benne. A báli ruhát juttatta eszembe.
- Ez volt a célom - bólogatok elégedetten. A csipkés, hosszú ujjú
ruhám elől zárt volt, hátul azonban egészen a derekamig kivágott.
Amikor James mellé álltam az oltárnál, kicsit oldalra fordulva
mutattam meg neki, ő pedig olyan hangosan fújta ki a levegőt, még a
vendégek is felnevettek.
- Jut eszembe, Aurora üzeni, a szüleid június végén jönnek egy
hétre.
- Örülök, hogy anyám már többet beszél Aurorával, mint velem.
Pedig alig beszélnek közös nyelvet.
Az esküvőn hamar egymásra találtak. Főztek, sétálgattak a kertben,
még Rómát is együtt nézték meg. Lorenzo és Aurora lankadatlanul
küzdött az angollal, csak hogy minél több időt tudjanak együtt tölteni.
Befordulunk az utcasarkon, én pedig elmosolyodom. Legutóbb,
amikor itt voltam, egy olyan férfitól függtem, aki megcsalt, elveszett
voltam, és bizonytalan.
- La Casa? - olvassa fel az étterem nevét James a kint lógó tábláról.
- Még nem jártam itt.
- Pedig itt a legjobb a tészta egész Rómában.
Amikor belépünk az ajtón, Marcello hatalmas mosollyal fordul
felénk.
- Sophie, Londonból! Hát visszatértél - James kérdőn pillant rám,
én pedig meghatódok, hogy még emlékszik rám. - Ketten?
 - Igen, köszönöm, Marcello! - az asztalhoz kísér, és leültetve
minket, elénk rakja az egyoldalas menüt. - Szeretném neked
bemutatni a férjem, ő itt James.
- Üdv, Marcello vagyok, a tulajdonos. Köszöntelek a családi
éttermünkben. Anyám házilag készít mindent. Időben jöttetek, még
minden ételünk elérhető.
- Carbonarát fogunk kérni, tiramisuval, és azzal a csodás
fokhagymás kenyérrel, amiből a múltkor kaptam.
Marcello rám pillant, mosolyogva hallgatja a rendelést. Esélyt sem
adok Jamesnek, hogy válasszon, szeretném, ha ezeket kóstolná meg.
- Igenis! - nevet fel a férfi, majd eltűnik a konyhában.
- Szóval? - néz rám kérdőn James.
- Amikor megérkeztem Rómába, eljöttem ide. Ki voltam borulva,
nem találtam a helyemet. Egy idegen országban voltam, miközben a
munkáltatóm szóba se állt velem - nézek rá, gunyorosan.
- Ez nem igaz. Mindig figyeltem rá, hogy legalább három mondatot
beszéljek veled.
- Gáláns - nevetek fel. - Szóval, épp összevesztem Daviddel,
haragudtam rá, mert felhívott, haragudtam rád, mert nem álltái velem
szóba és haragudtam magamra, mert olyan nyomorultul éreztem
magam. Ekkor estem be ide. Amikor Marcello megkérdezte, egyedül
eszem-e, majdnem elsírtam magam. Azután leült mellém, és az egész
vacsora alatt beszélt hozzám.
- Szegény lány! - neveti el magát Marcello, amikor hirtelen
mellénk lép. - Nem gyakran térnek be ide ilyen szomorúan. De most -
pillant ránk -, úgy látom, rátaláltál önmagadra, kedves Sophie,
Londonból.
- Sophie, Rómából - javítom ki büszkén.
Elismerően biccent egyet, lerakja elénk a kenyeret, és továbbáll a
többi vendéghez beszélgetni.
Körbepillantok. Tavaly ebben az étteremben olyan kilátástalan volt
minden, de most, ahogy megállapodik Jamesen a tekintetem,
elmosolyodom. Akármit hozzon a jövő, nincs miért aggódnom, mert
már ketten vagyunk. Ő és én. Örökké.
 
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a családomnak - szüleimnek

és bátyámnak, Kristófnak valamint a barátaimnak, hogy támogattak,
bátorítottak és hittek bennem.
Köszönettel tartozom a kiadómnak, aki megosztásra érdemesnek
találta Sophie és James történetét.
Hatalmas hálával tartozom Kovács Attilának, a szerkesztőmnek,
aki hónapokon keresztül segített jobbá varázsolni a történetet.
Köszönöm lelkiismeretes munkádat, hogy mindig elérhető voltál, és
hogy bármilyen kérdéssel fordulhattam hozzád.
Köszönettel tartozom a korrektúráért Tündének, aki alaposságával
kiszűrte hibáimat, a tördelésért Franciskának, aki széppé formálta leírt
szavaimat, valamint Ádám-nak és Fanninak, akik javaslataimat
figyelembe véve gyönyörű borítót készítettek.
Végül, de nem utolsósorban, köszönöm neked, kedves Olvasó,
hogy megtiszteltél azzal, hogy elolvastad a regényem.