FINNUGOR TUDÁSTÁR

26.
JANURIK TAMÁS

A korai
ősmagyar nyelv
elektronikus kézirat

BUDENZ ALKOTÓHÁZ
Székesfehérvár
2018
FINNUGOR TUDÁSTÁR
26.
A korai
ősmagyar nyelv
 
A Finnugor Tudástár-füzetsorozat célja elsősorban a „nyugati” finnugor (finn,
észt, magyar) nyelvek szókészletével kapcsolatos speciális adattárak közzététele.
Ezek alapjául a tallinni észt nyelvi intézet (Eesti Keele Instituut) és a magyar
Tinta Könyvkiadó legújabb szótári kiadványai szolgáltak. A különböző szem-
pontok szerinti tematikus ösaszeállítások lehetőséget kínálnak olyan kompetens
kutatási témák kidolgozására, amelyekhez a szükséges háttéranyagok már egy
helyen, kellően csoportosítva találhatók. Ez a füzetsorozat nem jöhetett volna
létre a Tartui Egyetem Finnugor Tanszéke, az észt Archimedes Alapítvány, a
Magyar Ösztöndíj Bizottság és a Balassi Intézet által támogatott több éves,
2006-os, 2012-es, 2013-as, 2014-es és 2015-ös tartui tanulmányútjaim nélkül.
 FINNUGOR TUDÁSTÁR
26.

JANURIK TAMÁS

A korai
ősmagyar nyelv
elektronikus kézirat

BUDENZ ALKOTÓHÁZ
Székesfehérvár
2018
 ELŐSZÓ

Az úgynevezett „ugor–török háború”, Budenz József és Vámbéry Ármin tu-

dományos vitája a magyar nép és nyelv ugor vagy török eredetéről 1869-ben
kezdődött és közel húsz évig tartott. A vitaindító mű: Vámbéry Ármin A ma-
gyar és török-tatár nyelvekbeni szóegyeztetések című munkája még elismeri,
hogy a magyar nyelv finnugor eredetű, s a török elemek későbbi érintkezés
vagy összeolvadás eredményei, de ezt a viszonyt „másodlagos rokonságnak”
nevezi. Vámbéry érveire 1871-ben Budenz József válaszol, főként azt kifogá-
solja, hogy a szerző összehasonlításaiban gyakran nem a török szó alapjelen-
tését tünteti fel, hanem a másodrendűt; pontosabban mindig azt az alakot vá-
lasztja, amelyik közelebb áll a magyar megfelelőjéhez. Kezdetben tehát tudo-
mányos eszmecseréről volt szó.
Amikor azonban tíz évvel később, 1882-ben megjelent Vámbéry újabb
műve, A magyarok eredetéről szóló „etnológiai tanulmánya”, amelyben azt
kívánta bebizonyítani, hogy „a magyar fajnak az alapja, magja török, s ami kis
szórvány itt-ott akad, az másodlagos, jövevény elem”, kitört a háború. [Lipp
Tamás: Turulmadár fenn az égen: Nemzeti legendárium (1849–1914)]
A tudományos vita hullámai a közvéleményt is elérték. A vita folyását a
napilapok és a tudományos élet műhelyei is nyomon követték. A közvélemény
inkább a török-magyar rokonsággal rokonszenvezett, mintsem a „halzsíros
atyafiakat” felvonultató finnugor táborral. Az „ugor párt” a tudomány frontján
ugyan győzelmet aratott, s bizonyította a magyar nyelv finnugor rokonságát,
a közvéleményben mégis a turáni gondolatok éltek tovább elevenen. [Farkas
Ildikó: A magyar turanizmus török kapcsolatai. Valóság 2013.]
A mai Magyarországon egyébként a magyar nyelv kutatása már éppenség-
gel nem a finnugor, hanem a magyar nyelvészek feladata, ahogy Finnország-
ban és Észtországban is külön egyetemi tanszékei vannak a finn és észt nyelv-
nek, valamint a finnugor (pontosabban az uráli) nyelvek kutatásának.
Kétségtelen, hogy a bécsi, párizsi, hamburgi stb. egyetemeken a magyar,
finn és észt nyelvek finnugor nyelvekként jelennek meg, mint ahogy szá-
munkra is a finn vagy észt nyelv kutatása a finnugrisztika tárgykörébe tarto-
zik, őnáluk ellenben ugyanez a magyar nyelv kutatására érvényes.
A magyarországi finnugor kutatásoknak már több mint száz éve nem a ma-
gyar nyelv uráli-finnugor-ugor eredetének igazolása a célkitűzése, hanem a
korábbi nyelvi források modernizálása, fonematikus átírása, eletronikus adat-

5
bázisainak létrehozása, újabb terepmunkák a kisebb uráli nyelvek még feltá-
ratlan területeinek kutatására, a veszélyeztetett kis nyelvek segítése stb.
A magyarországi altaisztikai-turkológiai kutatásoknak sem ez a bizonyítás
az elsődleges célja, jóllehet ez a tudományág a türk, mongol, tunguz, mandzsu,
koreai, japán stb. nyelvek tanulmányozása mellett kiemelten fontosan kezeli
a magyar-türk nyelvi kapcsolatok kérdését is, fontosnak tartja a magyar nyelv
különböző korokból származó török jövevényszavainak kutatását is.
Éppen ezért mindkét oldalról rendkívül megkésettnek, anakronisztikusnak
tűnik az „ugor-török háború” tervezett újbóli megnyitása, esetleges újabb „tu-
dományos” viták középpontjába való állítása.
A magyar nyelv eredetével foglalkozó, 1790 óta burjánzó, úgynevezett „al-
ternatív nyelvészet” több mint kétszáz év alatt sem volt képes a sokszor pri-
mitív, laikus, kaotikus nyelvi katyvaszok helyett olyan egységes, vitathatatlan
tényeken alapuló logikai rendszer kimunkálására, amellyel a magyar nyelv
nem uráli eredete meggyőzően bizonyítható lenne.
A Finnugor Tudástár jelenlegi 26. füzete ennek a szellemében vállalkozik
egy olyan tudományos kísérletre, amely arra a kérdésre keresi a választ:
Leírható-e valamilyen formában egy olyan nyelvállapot, amelyről nin-
csenek közvetlen adataink?
Amíg ugyanis az előmagyar (uráli-finnugor-ugor) kor nyelvi állapotára a
történeti-összehasonlító nyelvészet módszereivel, a fellelhető rokon nyelvi
adatok egybevetésével lehetséges többé-kevésbé biztos, hipotetikus következ-
tetéseket levonni, vagy éppen a nyelvemlékek segítségével a magyar nyelvnek
az ómagyar kortól napjainkig terjedő különböző korszakaira vonatkozó meg-
állapításokat tenni, a korai ősmagyar korra vonatkozóan semmilyen ismere-
tünk sincs: nincsenek írásos emlékek, és az adott korra biztosan datálható jö-
vevényszavak tanulságai sem igazán segíthetik az esetleges kutatásokat.
Szabad tehát a pálya „alternatív” ötleteket, megoldásokat kínálni!
A valódi tudomány azonban úgy halad előre, ha egyes nagy álmodozók me-
rész, újszerű gondolatokat vetnek fel, majd mások ezeket aprólékos, gondos
munkával megcáfolják vagy éppen utólag igazolják, mindenképpen új, maga-
sabb szintre emelve az adott tudományterület állapotát
Sic itur ad astra! Így jutunk a csillagokig – ahogy a művelt svéd mondja.

Székesfehérvár, 2018. október

Janurik Tamás

6
 BEVEZETÉS

A mai magyar nyelv hangrendszerét, nyelvtani szerkezetét (névszó- és igetol-

dalékolását) és főbb mondatszerkezeti sajátosságait tekintve az uráli–finn-
ugor–ugor örökség hordozója, szókészletében azonban a magyar szókincs
meghatározó alapját képező ősi szavak (tőszavak, képzett és összetett szárma-
zékok) mellett jól elkülöníthetők a különböző korok jövevényszavai, a magyar
nyelvet ért idegen nyelvi hatások közvetlen bizonyítékai.
A magyar nyelv (Európa egyik legősibb nyelve) már több mint háromezer
éves, és valahol „Európa keleti kapuja”: az Urál hegység és a Kaspi-tenger
közötti füves sztyeppei átjáró közelében vált az ugor egységből kiszakadva
önálló nyelvvé. Az ősmagyar kor a magyar nyelv önálló életének legkorábbi
(nyelvemléktelen) szakasza, amely az ugor egységből való kiválás feltétele-
zett idejétől (i. e. 1000-től) az első írott nyelvemlékekig (i. sz. 950, 1055,
1190) – egyszerűsítve: mínusz ezertől plusz ezerig terjed, felölelve így egy
kétezer éves olyan időszakot, amelynek nyelvéről nincsenek közvetlen (nyelv-
emlékes) forrásaink.
*
Maga az uráli-finnugor-ugor közösség népessége – mit sem sejtve a maj-
dani Európáról és Ázsiáról – az Urál hegység mindkét oldalán, az erdős-lige-
tes övezetben megtelepedve halászgatott és vadászgatott, a két fő foglalkozási
ágat gyűjtögetéssel, fakitermeléssel és fafeldolgozással egészítve ki.
Erről az életmódról számos olyan ősi szavunk tanúskodik, amelyek etimo-
lógiai megfelelői a magyarral rokon nyelvekben is megtalálhatók: a hal, ke-
szeg, őn, víz, jég, tó, háló, vejsze, hajó, evez, fal (eredetileg halfogásra használt
vízrekesztő vesszőfonadék), az íj, nyíl, tegez, ideg, ín, vad, nyúl, nyuszt, hód,
hőgy (menyét), lúd, vöcsök, nyúz, fej, bőr, toll, szarv, agyar, szív, máj, epe,
velő, háj, vér, lép, csont, továbbá a fa, odú, fészek, bogyó, meggy, eper,
hagyma, méz, fűz, nyír, fejsze, kés, héj, vessző stb.
Ezt az ősi szókészletet még a finnugor-ugor korban a kereskedelemmel kap-
csolatos iráni eredetű jövevényszavak egészítették ki: só, arany, hét, tíz, száz.
A vadon élő állatok megnevezéseiből – a totemisztikus vallási hiedelmek:
a „szent” állatok (medve, farkas, szarvas stb.) néven nevezésének tilalma miatt
– nem sok maradt ránk: egér, kígyó, varjú, róka, sün, légy, méh, tetű.

7
 A házi állatok nevei a finnugor korban még teljességel hiányoztak a szó-
készletből. Az első háziállatnevek az ugor korban kerültek be a közös ős-
nyelvbe, a ló és a kutya (eb) némi életmódváltoztatást eredményezett: a ko-
rábbi gyalogos (erdei) vadászatot felváltotta a (ligetes-sztyeppei) lovas vadász
életmód, amelyet az íjjal–nyíllal végzett vadejtés mellett a menekülő vadálla-
tok lóháton való üldözése és a vadászatra idomított terelő és kereső kutyák
használata is segített.
A tágas területen szétszóródva, nemzetségek (frátriák) szerint külön-külön
vadászterületeken, meglehetősen elszigetelve élő, halászó-vadászó ugor né-
pesség déli részén, az uráli átjáró közelében élő (mogyeri) népcsoport az er-
dős-ligetes övezet és a fátlan, füves sztyeppe határán fokozatosan belekevere-
dett a keletről nyugat felé tartó népvándorlás sodrába, majd a nyugati ótörök
(ogur-török) népességgel való hosszabb együttélés során eltanulta a nomád,
nagyállattenyésztő életmód fortélyait, átvéve egyúttal a megismert számos há-
ziállat (bika, ökör, borjú, tinó, üsző, tulok, disznó, ártány, kecske, kos) és né-
hány sztyeppei kisállat (ürge, görény, borz) nevét is, valamint a nomád állat-
tartáshoz fűződő tárgyak és cselekvések szavait (bilincs, gyeplő, kapu, karó,
kóró, tarló, gyom, kút, vályú, sátor, szék, gyapjú, szűcs).
Az ősmagyarok azonban más népektől is vettek át szavakat: a tehén és a tej
szavunk valahol délen, a Kaukázus közelében élő íráni népességtől került
nyelvünkbe, és vándorlása során a magyarság mégegyszer közeli kapcsolatba
kerülhetett egy másik finnugor népcsoporttal, a permi finnugorokkal is, akik-
től néhány átvett új fogalom (a kenyér = udmurt keń5r ’darakása’ és az ezüst =
komi ez-5ś, udmurt azveś ’fehér vas’) szava megmaradt a nyelvünkben.
A nyugati ótörök népekkel való több évszázados érintkezésnek (együttélés-
nek, esetleges vegyes házasságok miatti keveredésnek) mély nyomai marad-
tak a bölcsőtől a koporsóig és a sírig, valamint számos, a háztartással, a lakó-
hely körüli tevékenységekkel kapcsolatos más „asszonyszavunkig” (alma,
árpa, bor, borsó, búza, csalán, dió, gyapjú, gyapot, gyékény, gyertya, gyöngy,
gyúr, gyümölcs, gyűrű, gyűszű, kender, komló, korom, kozma, kökény, ocsú,
olló, orsó, sarló, seprő, som, szór, szőlő, szűr, torma, túró, tükör, tyúk).
Az ősmagyar nyelv azonban – bár szókészletébe befogadott jelentős számú
idegen elemet – nyelvtani rendszerében híven őrizte és vitte tovább az ugor
kori nyelvtani szerkezetek örökségét.
Milyen volt azonban a vándorláskor előtti magyarság nyelve, az a korai ős-
magyar nyelv, amelyet még nem „fertőztek meg” a török, iráni, szláv, latin,
német, francia, olasz, angol stb. jövevényszavak? Azt gondolhatnánk: szegény
8
nyelv volt, mindenképpen szegényebb, mint a mai hajlékony, a tudomány, a
művészetek, a filozófia, a közgazdaságtan stb. fogalmait maradéktalanul kife-
jezni tudó „kevert” nyelv; de ugyanakkor tisztább is, kevésbé eklektikus, sok-
kal egyszerűbb, mint a mostani magyar nyelv.
Egy biztos: az adott kor színvonalának, az adott társadalmi, kommunikációs
elvárásoknak tökéletesen megfelelő, minden akkor ismert fogalmat kifejezni
tudó nyelv volt. (Szokták azt mondani, hogy a mai csukcs nyelvnek egyetlen
saját szava sincs egy Moszkvics autó alkatrészeire vonatkozóan, viszont het-
venkét szavuk van a hótakaró különböző minőségeire; ahogy a manysi nyelv-
ben is van például „őz lába nyoma látható vékony hó” stb.)
Az ősi uráli–finnugor–ugor szókincsből ugyan csak mintegy félezer tőszó
fennmaradása mutatható ki a mai magyar nyelvben, ezek a rövid – többnyire
egy szótagossá zsugorodott – tőszavak azonban a szóalkotás eszközeivel: a
szóképzéssel, szóösszetételekkel, a nyelvtani viszonyító elemek gazdag tárá-
nak felhasználásával hatalmas szócsaládokat, veretes, szép mondatokat voltak
képesek létrehozni: feltehetően már az ősmagyar nyelv is szókészletében
szép, gazdag nyelv volt.
Arról azonban, hogy milyen is volt valójában ez a „mogyeri” nyelv, csak
sejtéseink lehetnek. Az ősmagyar korból nem maradtak fenn írott nyelvemlé-
kek, és olyan népcsoportokat sem ismerünk, akik a magyarságból ebben a kor-
ban kiszakadva megőrizték volna a maga valóságában az egykori ősmagyar
nyelvet (az izlandiakhoz hasonlóan, akik ma is a 7–8. században használatos
„ónorvég” nyelvet beszélik).
Mit tudhatunk mégis az ősmagyar nyelvről? Először is fel kell tételeznünk
azt, hogy fennállásának kétezer éve alatt jelentős nyelvi változásokon kellett
keresztül mennie. Ezek valamelyes feltárásához kétféle úton lehet közelíteni:
(1) felülről, az uráli–finnugor–ugor kori nyelvállapotokból kiindulva megpró-
bálni feltárni az önálló magyar nyelv legkorábbi állapotának jellemzőit, (2)
alulról, a (nyelvemlékes) ómagyar nyelv sajátosságaiból vonni le következte-
téseket a korábbi nyelv állapotra. Mindkét eljárás csak kevés fényt tud bevinni
nyelvtörténetünk e homályos korszakába.
A kétféle megközelítés eredményei alapján az ősmagyar kort is célszerű
ketté osztani: egy korai ősmagyar korra és egy kései ősmagyar korra. Méltá-
nyos lenne, ha mindkét részkorszak számára a közös fennállásuk kétezer évét
megfeleznénk, azonban a korai és a kései ősmagyar korszak valójában egy
ezerötszáz éves korai (ősmagyar őshazai) és egy ötszáz éves kései (vándorlás
kori) időszakot jelent.
9
 Egyes (inkább csupán hangtani) jelenségek kimutatására felhasználhatók
lehetnek ennek a korszaknak a főként ogur-török és iráni eredetű (Róna-Tas
András megfogalmazása szerint) „bélyeges” jövevényszavai is, azaz azok a
jövevényszavak, amelyek olyan hangokat, hangkombinációkat hordoznak
magukban, amelyeknek bizonyító erejük lehet egyes ősmagyar kori hangok
meglétét vagy hiányát illetően. Ezek az esetleges „meteoritszó-becsapódások”
azonban csak hézagosan itt-ott, és inkább csak a kései ősmagyar korra vonat-
kozóan nyújtanak valamiféle kívülről jött segítséget.
A mai magyar nyelvnek – számos jövevényszava ellenére – mind hang-
anyagában, szókészletében, mind nyelvtani rendszerében meghatározó alapját
jelenti az az uráli-finnugor-ugor-magyar kontinuum, amely összességében
egy hatezer éves időszakot ölel át. Ha a magyar nyelvnek ezt a hatezer éves
időszakát a különböző nyelvállapotok szerinti életszakaszokra bontjuk, az
egyes korszakok kezdetének és végének megközelítő (és az egyszerűség ér-
dekében évezredekre kerekített) kronológiája igen érdekes tanulságok levoná-
sára kínál lehetőséget.
A magyar nyelv életszakaszainak alábbi táblázatos bemutatása megadja az
egyes nyelvtörténeti korszakok kezdetének és végének időpontját és az adott
nyelvtörténeti korszak időtartamát is.

10
 A magyar nyelv életszakaszai

időpont A magyar nyelvtörténet korszakai időtartam

(Urál-altáji nyelvközösség?)

-........ Az uráli kor kezdete

│ ...... ...... ...... ......

-4000 Az uráli kor vége (a szamojéd nyelvek leválása) ........ év

-4000 A finnugor kor kezdete

-3000 A finnugor kor vége (az ugor nyelvek leválása) 1000 év

-3000 Az ugor kor kezdete

│ ...... ...... ...... ......

│ ...... ...... ...... ......

-1000 Az ugor kor vége (az ősmagyar nyelv leválása) 2000 év

-1000 A korai ősmagyar kor kezdete

│ ...... ...... ...... ......

+500 A korai ősmagyar kor vége 1500 év

+500 A kései ősmagyar kor kezdete

+1000 A kései ősmagyar kor vége 500 év
+1000 Az ómagyar kor kezdete
+1500 Az ómagyar kor vége 500 év

+1500 A középmagyar kor kezdete

+1800 A középmagyar kor vége 300 év

+1800 Az újmagyar kor kezdete

│ ...... ...... ...... ...... 200 év

11
A magyar nyelv előtörténetére (az előmagyar korra) vonatkozó nyelvi bizo-
nyítékok mind hipotetikusak, a rokonnak ítélt nyelvek szóanyagának történeti-
összehasonlító elemzése eredményeként rekonstruálható alapalakokkal és a
rokonnak ítélt nyelvek nyelvtani rendszereinek összevetésével kikövetkeztet-
hető egykori közös elemek feltárásával – jelen ismereteink szerint – legfeljebb
hatezer évvel tudunk visszamenni az időben: ez az uráli nyelvi egység felbom-
lásának időpontja, ahol a finnugor és a szamojéd ág nyelveinek ütköztetése
adhat a nyelvi feltételezésekhez fogódzókat.
Az uráli kor kezdetéről, nyelvi előzményeiről csak a találgatások szintjén
lehetne valamit mondani. Az uráli egység felbomlása után a szamojéd nyelvág
még négyezer évig viszonylagosan egységes maradt: Juha Janhunen közsza-
mojéd etimológiai szótára azt az állapotot és időpontot tükrözi, amikor a sza-
mojéd egység felbomlott. Ez Helimskij szerint az időszámításunk kezdete kö-
rül, az azt követő századok elején zajlott le. A finnugor ág közös létezése sok-
kal rövidebb volt, alig ezer éves, és az ugor nyelveknek a finn-permi ágtól
való leválása jelentette a végét. Az uráli és a finnugor kori nyelvállapot között
így nem jöhettek létre nagyobb nyelvi különbségek, ezért szokás inkább a
szakirodalomban közös uráli–finnugor rekonstrukciókra hivatkozni.
A finnugor kor rövid időtartamával szemben az ugor egység kora jóval
hosszabb ideig állt fenn, az ugor kori rekonstrukcióknál ezért a szavak hang-
alaki változásainál, a nyelvtani szerkezetek módosulásainál a finnugor nyelvi
állapothoz képest jóval nagyobb eltérésekre lehet számítani.
Az ugor kori rekonstrukciók valósághű voltát egyébként két akadályozó té-
nyező is veszélyezteti: az egyik, hogy a magyarral ellentétben – a korábbi
nyelvi adatok hiánya miatt – az obi-ugor nyelvek újkori állapotából kell visz-
szakövetkeztetni a közel ötezer évvel azelőtti állapotokra, a másik, hogy az
összehasonlító elemzésekhez mindössze ennek a három rokon nyelvnek az
összevethető adatai szolgálhatnak bizonyítékul.
Az obi-ugor nyelvek önálló létezésének korai szakaszai (az ősmanysi, ős-
hanti) ezért éppen olyan sötétségbe burkolóznak, mint a magyar nyelv korai
ősmagyar szakasza. Mindhárom nyelvállapothoz csak úgy közelíthetünk biz-
tonsággal, ha feltételezzük, hogy a mai nyelvi alakok az eltelt hosszú időszak
alatt jelentős változásokon mentek keresztül. A hanti nyelvre vonatkozóan ezt
a szemléletet találhatjuk meg Honti László kresztomátiájában, ahol a hanti
nyelv harminckét nyelvjárási változata kiváló alapokat jelentett az ott ős-
osztjáknak nevezett közös nyelvállapot belső nyelvi összevetésekkel való re-
konstruálásához.
12
 A korai ősmagyar kor nyelvállapotának feltárásához semmiféle hasonló bi-
zonyító anyag nem áll rendelkezésre, a vaksötétben való tapogatózást tehát
számos téves feltételezés kísérheti. A hangalaki rekonstrukciókhoz viszont se-
gítséget jelenthet, hogy a mássalhangzók és magánhangzók különböző hely-
zetekben lehetséges változásai egymástól távoli, idegen nyelvekben is hasonló
módon zajlanak le: a hangképző szervek az emberiség egészében azonosak,
az (egy- és többváltozós) hangképzési mechanizmusok eltérései pedig fizio-
lógiai alapon mindig levezethetők, hangváltozási sorokba foglalhatók és így
biztonsággal megmagyarázhatók.

A korai ősmagyar nyelv hangrendszere

Ha a korai ősmagyar kor hangrendszerét felülről akarjuk megközelíteni, kiindu-
lópontként célszerű az uráli-finnugor alapnyelv rekonstruált hangrendszerét vá-
lasztani, és ezekből az alaphangokból kiindulva a feltételezhető hangváltozások
figyelembe vételével eljutni az ugor kori hangállományhoz, majd innen tovább
lépve (a mai magyar hangrendszer elemeinek visszavetése segítségével) megha-
tározni a korai ősmagyar mássalhangzó- és magánhangzó-állományt.
A PU–PFU hangállományt a rokon nyelvi adatok összevetéséből kikövetkez-
tethető alapalakokban megtalálható mássalhangzók és magánhangzók együttese
adja. A PU–PFU alapnyelvre az alábbi mássalhangzók (és fontosabb szóbelseji
mássalhangó-kapcsolatok) megléte tételezhető fel:
(1) zöngétlen zárhangok és affrikáták: *p, *t, *k, *č, *ć.
(3) zöngés nazálisok: *m, *n, *ń, *ŋ.
(3) zöngétlen réshangok (szibilánsok): *s, *š, *ś.
(4) zöngés réshangok: *β, *δ (vagy *ʌ), *δ’(vagy *ʌ’), *j, *γ.
(5) zöngés likvidák és tremuláns: *l, *ľ, *r.
Az UEW szerint ezek mindegyike előfordulhat szóbelseji helyzetben, nem állhat
viszont szókezdőként a *δ, *γ és *ŋ. Szóbelseji helyzetben az egyszerű (intervo-
kalikus helyzetű) mássalhangzók mellett statisztikailag releváns (nem szórványos
előfordulású) mássalhangzó-kapcsolatokként kételemű geminátákat (*pp, *tt,
*kk), továbbá zárhang + zárhang (*tk, *kt), nazális + zárhang (*mp, *mt, *nt, *ŋk),
valamint nazális + affrikáta (*nč, *ńć) szerkezetű hangpárokat lehet feltételezni.
A PU–PFU első szótagi (bázis)magánhangzó-állomány alaphangjai az *i, *e,
*ä | *a, *o, *u magánhangzók, ezek mellett a hosszú *ē és *ō (~ *2), valamint az
*ü hang megléte különböző nézetek ütközőpontjában áll. A második szótagi (tő-
végi) magánhangzók hármasa: nyíltabb *a ~ *ä és zártabb (semleges) *e.

13
 Az uráli-finnugor PU–PFU mássalhangzók
feltételezett korai ősmagyar kori, átmeneti hangalakjai
és mai magyar fejleményeik

sz. PFU változási sor PFU korai ősm. magyar

1. *p- *p > φ > f *päŋe *φäβi : *φäβe- fő
2. *t- *t *tumte- *tund5 : *tund2- tud
3. *ku- *k *käte *käδi : *käδe- kéz
4. *kɔ- *k > χ > h *kota *χoδo : *χoδa- ház
5. *-p- *p > β > v > ø *čupa *šuβo : *šuβa- sov-(ány)
6. *-t- *t > δ > z *śata *saδo : *saδa- száz
7. *-k- *k > γ > ø *teke- *teγi : *teγe- të-(sz)
8. *-pp- *pp > p ~ p *säppe *häpi : *häpe- ep-(e)
9. *-tt- *tt > t ~ t *kutte *χot5 : *χot2- hat
10. *-tk- *tk > t ~ t *utka *uto : uta- út
11. *-kt- *kt > t ~ t *käkte *käti : *käte- két
12. *-kk- *kk > k ~ k *pakka- *φako : *φaka- fak-(ad)
13. *m- *m *mete *meδi : *meδe- méz
14. *n- *n *nime *neβi : *neβe- név
15. *ń- *ń *ńōle- *ńol5 : *ńol2- nyal
16. *-m- *m > β > v > ø *lēme *leβi : *leβe- lé : lev-(ës)
17. *-lm- *lm > m ~ m *śilmä *seme : *semä- szëm
18. *-n- *n *sōne *h5n5 : *h5n2- ín
19. *-ń- *ń *ikeńз *iγińi : *iγińe- íny
20. *-ŋ- *ŋ > β > v > ø *βiŋä *üβe : *üβä- öv [< ő]
21. *-ŋŋ- *ŋŋ > ŋg > g *jäŋe *jäŋgi : *jäŋge- jég
22. *-mp- *mp > mb > b *kumpa *χombo : *χomba- hab
23. *-mt- *mt > nd >d *omte *ond5 : *ond2- od-(ú)
24. *-nt- *nt > nd >d *kunta *χondo : *χonda- had
25. *-nč- *ńć > ńb > gy *lońća *lońbo : *lońba- lágy
26. *-ńć- *ńć > ńb > ngy *kuńće *χońb5 : *χońb2- hangy-(a)
27. *-ŋk- *ŋk > ŋg > g *šaŋka *haŋgo : *haŋga- ág

14
sz. PFU változási sor PFU korai ősm. magyar
28. *č- *č > š ~ š *čupa *šuβo : *šuβa- sov-(ány)
29. *ć- *ć > č ~ č *ćolme *čom5 : *čom2- csom-(ó)
30. *ć- *ć > š ~ š *ćikľä *šiγľe : *šiγľä- süly
31. *-č- *č > š ~ š *kečз *keši : *keše- kés
32. *-ć- *ć > č ~ č *ćuća *čučo : *čuča- csúcs
33. *s- *s > h > ø *sikśe *hiγsi : *hiγse- ősz
34. *š- *š > h > ø *šiŋe-re *hä geri : *hä gere- egér
ŋ ŋ

35. *ś- *ś > s ~ s *śuβe *soβ5 : *soβ2- szá-(j)

36. *-s- *s > h > ø *maksa *maγho : *maγha- má-(j)
37. *-š- *š > h > ø *mekše *meγhi : *meγhe- méh
38. *-ś- *ś > s ~ s *sikśe *hiγsi : *hiγse- ősz
39. *β- *β > β > v *βire *βeri : *βere- vér
40. *β- *β > ø ~ ø *βitte *üti : *üte- öt
41. *j- *j *jäŋe *jäŋgi : *jäŋge- jég
42. *j- *j > j > ø *juγe- *j5γ5 : *j5γ2- i-(szik)
43. *-β- *β > β > v > ø *kiβe *keβi : *keβe- kő
44. *-δ- *δ > l ~ l *paδз *φalo : *φala- fal
45. *-δ- *δ > h > ø *śiδä-me *sihäβi : *sihäβe- szív
46. *-δ’- *δ’ > j ~ j *päδ’з- *φäji : *φäje- fej (V)
47. *-δ’- *δ’ > b > gy *kaδ’a- *χabo : *χaba- hagy
48. *-j- *j *kuje *χoj5 : *χoj2- háj
49. *-j- *j > b > gy *pajз *φab5 : *φab2- fagy-(al)
50. *-j- *j > j > ø *peje- *φeji : *φeje- fő (V)
51. *-γ- *γ > γ > ø *seγe- *heγi : *heγe- ë-(szik)
52. *l- *l *lunta *lundo : *lunda- lúd
53. *r- *r *raćз *räši : *räše- rés
54. *-l- *l *kala *χolo : *χola- hal
55. *-ľ- *ľ *kaľβз *χaľ5 : *χaľ2- hály-(og)
56. *-ľ- *ľ > b > gy *paľa- *φabo : *φaba- fagy (V)
57. *-r- *r *βire *βeri : *βere- vér

15
 A korai ősmagyar nyelv mássalhangzó-fejleményeire
kivetíthető szabályok

1. A PU–PFU szókezdő zöngétlen (*p, *t, veláris *kɔ) zárhangok spiranti-

zációja: zöngétlen réshangokká válása olyan gyengülési folyamat, amelyben
a hangok végig megőrzik zöngétlen voltukat, első lépésben ph, th, kh hehezett
hangokká válnak, majd a velük azonos képzési helyű (instabil) φ, ϑ, χ han-
gokká módosulnak, és esetenként a hangképzésük helye is módosulhat, f, s, h
hangokat eredményezve. A mai magyar szókezdő f és h hangok korai ősma-
gyar kori előzménye így a bilabiális φ és a mediopalatális χ lehetett. A *t hang
viszont (a későbbi szórványos zöngésedésektől eltekintve) változatlan maradt.
2. A PU–PFU szókezdő és szóbelseji zöngétlen (*č) affrikáta sem mentesült
a réshangúsodási folyamattól, š szibilánssá változott.
3. A PU–PFU szókezdő és szóbelseji palatalizált *ś és *ć depalatalizálódva
benyomult az üresen maradt s és č hangok helyére.
4. A PU–PFU szókezdő (*s, *š, *ś) szibilánsok közül a palatalizálatlanok
azonos módon indultak el az elnémulás felé: az s és š előbb egybeesett és in-
terdentális ϑ hanggá gyengült, majd egy h-val jelölhető preaspirációvá vált, és
a kései ősmagyar korban el is enyészett (ugyanilyen előhehezet volt az ógö-
rögben, például a ΄ήλιος [héliosz] ’nap’ szóban, ez a hehezés a mai görög ej-
tésben már szintén nem hallható).
5. A PU–PFU szókezdő *β az ómagyar korig megőrizte bilabiális jellegét
(például a románba átkerült oraş, Oradea stb. ómagyar jövevényszavak is ma-
gukon viselik ennek a β hangnak a bélyegét). A *βi hangkapcsolatokból a két
hang összeolvadásának eredményeként már a korai ősmagyarban létrejöhetett
a labiális ü magánhangzó.
6. A PU–PFU szókezdő *j a korai ősmagyar nyelvben általánosan megőr-
ződött (az ómagyar korban egyes szavak elején gy lett, i előtti helyzetekben
pedig lekopott).
7. A PU–PFU szóbelseji zöngétlen (*p, *t, *k ) zárhangok a gyengülési fo-
lyamat különböző fokozatai során előbb félzöngés B, D, G hangokká, majd
zöngés b, d, g zárhangokká módosulnak, a korai ősmagyar korra ezek a han-
gok eljutottak a β, õ, γ instabil zöngés spiránsok állapotáig. A későbbiekben a
*δ hang z hangban stabilizálódott, a *β hang dentilabiális v-re módosult vagy
a szóvégeken vokalizálódott, a *γ hang vagy v fokon megőrződött, vagy több-
nyire eltűnt.

16
 8. A PU–PFU szóbelseji gemináta (*pp, *tt, *kk ) zárhangok és ezek egy-
mással való (*pt, *kt, *tk) kombinációi egyszerű zöngétlen p, t, k hangokká
rövidültek.
9. A PU–PFU szóbelseji nazálisok közül az *m és az *ŋ részben spirantizá-
lódott és denazalizálódott: a korai ősmagyar korban *β hanggá módosult, az
*m részben (főként az*lm hangkapcsolatban) megőrződött, az *ŋ pedig *ŋŋ
geminálódás útján az *ŋk nazális + zárhang kapcsolatokhoz hasonlóan dena-
zalizált zöngés zárhanggá alakult.
10. A PU–PFU szóbelseji *mp, *mt,*nt, *ŋk nazális + zárhang, valamint az
*nč, *ńć nazális + affrikáta kapcsolatok zárhang eleme zöngésedett, a nazális
elem pedig áttolódott az előttük álló magánhangzókra (a korai ősmagyar korra
a lengyel nyelvhez hasonló nazális magánhangzókat eredményezve). A ké-
sőbbi teljes denazalizálódás először csak kizárólag a szó belsejében jelentkező
b, d, gy, g hangokat eredményezett, ezek nagyobb számú szóeleji megjelené-
sét a kései ősmagyar korban a török jövevényszavak biztosították.
11. A PU–PFU előzményként is vitatott meglétű szóbelseji *δ hang (Honti
szerint inkább *ʌ)– ugor kori örökségként – a korai ősmagyar korban l alakban
jelentkezett, de a mai magyar szív szó előzményében az eltűnésére is van példa
(ott feltehetően egybeeshetett a saját zöngétlen ϑ párjának korai ősmagyar h
fejleményeivel).
12. A PU–PFU szóbelseji palatalizált *õ’, *j és *ľ hangok palatalizált b affri-
kátává változtak, ezt a hangminőségüket még az ómagyar kor elején is meg-
őrizték, majd gy hanggá módosultak. (A középkori olaszos ejtésű latin angelus
stb. szavak dzs hangzásához való közeli volta eredményezte helyesírásunkban
a valójában [d’] hang furcsa – a mai olasz giorno stb. írásmóddal összefüggő
– gy betűpárral való jelölését.)
13. A PU–PFU szóbelseji *γ hang – a szóbelseji *k hang korai ősmagyar kori
zöngés spíráns változatával egybeesve ebben az időszakban még megőrizte
eredeti állapotát, a későbbiekben azonban mindkét előzményű γ hasonló mó-
don teljességgel eltűnt.
14. A PU–PFU szókezdő *t, *ku, *m, *n, *ń, *l, *r, továbbá a szóbelseji
intervokalikus *n, *ń, *l, *r (és az esetek egy részében a szóbelseji *j és *ľ)
hangok szabályos hangfejlődési körülmények között egészen a mai magyar
nyelvig változatlanul őrződtek meg.

17
 Az uráli-finnugor PU–PFU első szótagi bázismagánhangzók
feltételezett korai ősmagyar kori hangalakjai
és mai magyar fejleményeik
sz. PFU változási sor PFU korai ősm. magyar
1. *-i- *-i- *βiγe- *βiγi : *βiγe- vi-(sz)
2. *-i- *-i- > i > í *ikeńз *iγińi : *iγińe- íny
3. *-i- *-i- > i > ü *čittз- *šiti : *šite- šüt
4. *-i- *-i- > i > ű *itз- *iδi : *iδe- űz
5. *-i- *-i- > ü > ö *βitte *üti : *üte- öt
6. *-i- *-i- > i > ő *sikśe *hiγsi : *hiγse- ősz
7. *-i- *-i- > e > e *mińä *meńe : *meńä- mëny
8. *-i- *-i- > e > é *nime *neβi : *neβe- név
9. *-e- *-e- *teke- *teγi : *teγe- të-(sz)
10. *-e- *-e- > e > é *mete *meδi : *meδe- méz
11. *-e- *-e- > e > ö *βeδз- *βeli : *βele- öl
12. *-e- *-e- > e > ő *peje- *φeji : *φeje- fő
13. *-ä- *-ä- *ńälmä *ńälβe : *ńälβä- nyelv
14. *-ä- *-ä- > ä > é *käte *käδi : *käδe- kéz
15. *-u- *-u- *tumte- *tund5 : *tund2- tud
16. *-u- *-u- > u > ú *lunta *lu do : *lu da-
n n
lúd
17. *-u- *-u- > o > o *kulз-kз *χol5-γ5 : *χol5-γ2- holl-ó
18. *-u- *-u- > o > ó *kuŋe *χoβ5 : *χoβ2- hó
19. *-u- *-u- > o > a *kunta *χo do : *χo da-
n n
had
20. *-u- *-u- > o > á *kuttз *χot5 : *χot2- hát
21. *-o- *-o- *omte *o d5 : *o d2-
n n
od-(ú)
22. *-o- *-o- > o > ó *rokз- *roγ5 : *roγ2- ró
23. *-o- *-o- > o > a *ońća-rз *o bo-r5 : *o bo-r2-
ń ń
agyar
24. *-o- *-o- > o > á *orpa *orβo : *orβa- árv-(a)
25. *-a- *-a- *amta- *a do : *a da-
n n
ad
26. *-a- *-a- > a > á *śata *saδo : *saδa- száz

18
Az első szótagi magánhangzók fenti táblázatában csak a statisztikailag rele-
váns „szabályos” hangmegfelelések szerepelnek: így nem találhatók meg
benne a (velárisból palatálisba, palatálisból velárisba való) hangrendi átcsapá-
sok esetei, valamint a (mássalhangzó-környezetük befolyásai miatt) rendha-
gyó, eseti hangmódosulások sem. A magyar magánhangzó-rendszer egészére
az alapnyelvi hangokhoz képest a nyíltabbá válás dominál, így az eseti zár-
tabbá válások is releváns részei a megfeleléseknek.
A korai ősmagyar kor magánhangzó-állományának feltárásában némi za-
vart okoz az, hogy a mai magyar köznyelvből kiveszett az (egyes nyelvjárá-
sokban meglévő) zárt ë hang, pontosabban ezek ejtése egybeesett a nyít e
hanggal. Célszerű ezért a kétféle e/ë hangállapot ilyen megkülönböztetése a
mai magyar fejleményekben. A korai ősmagyarra viszont a nyílt ä hangjelölés
megtartása indokolt, minthogy a magyar nyelv is megőrizte az uráli kori pala-
tális-veláris magánhangzó-harmóniát.
A magánhangzó-harmónia alapja ugyanis minden nyelvben az alsó nyelv-
állású a : ä hangok szembenállása (az i– e–ä | a–o–u hatos alapmagánhangzó-
rendszer). Ahol az megbomlott, mint például az észt nyelvben, ahol a második
szótagi ä hangok a-ra változtak (finn isä ~ észt isa ’apa’, finn elä- ~ észt ela-
’él’ stb.), az a : ä oppozíció megszűnése (az i–e–a–o–u ötös alapmagán-
hangzó-rendszer) a magánhangzó-harmónia feladását eredményezte.

A PU–PFU – mai magyar magánhangzó-megfelelések szabályos alaprendszere

*i i–í ü–ű ö–ő ë–é e–é *u u –ú o–ó a–á
*e ö–ő ë–é e–é *o o–ó a–á
*ä e–é *a a–á

Az alapnyelvi magánhangzók megőrzik palatális vagy veláris hangrendjüket,

a zárt *i és *u magánhangzók megjelenhetnek félig zárt és nyílt magánhang-
zókként is, a félig zárt *e és *o azonban már csak félig zárt vagy nyílt lehet, a
nyílt *ä és *a pedig csak nyílt megfelelőket eredményezhet. A hosszú magán-
hangzók a tővéghangzók ómagyar kori lekopásának ellensúlyozásaként jelen-
nek meg a bázishangokon ludu : lúd, vagy az instabil (β, δ, γ) mássalhangzók
vokalizálódása révén, esetenként a kiesett intervokalikus mássalhangzó „ár-
ván maradt” azonos képzésű magánhangzóínak összevonódásával (például a
szív szó esetében). A korai ősmagyar korra ezért nem lehet még feltételezni a
hosszú magánhangzók megjelenését.

19
 Második szótagi (tővégi) magánhangzók
A PU–PFU alapnyelvi tővéghangzók gyengülési folyamata csak az ómagyar
kor idején jut el a teljes lekopásig. A korai ősmagyar korban ezért a toldalék-
talan szavak (nominativusban álló névszók, egyes szám harmadik személyű
intranzitív igék stb.) szabad tövénél a gyengülési folyamat kezdeteként az egy
fokozatú zártabbá válás biztonsággal feltételezhető: a két nyíltabb tővéghang-
zónál *a > *o, *ä > *e; a zártabbnál palatális hangrendű szóban *e > *i, ve-
láris hangrendű szóban *2 > *5.
A toldalékolt (esetragos, birtokos személyragos, időjeles, módjeles, igei
személyragos, képzett stb.) kötött szótövek tővéghangzói azonban – a tolda-
lékelem(ek) védelmében mentesülve a gyengülési tendencia hatásától – az
eredeti nyíltabb szinten maradtak.
Ez a korai ősmagyar korban mind a névszótöveknél mind az igetöveknél
egyfajta „csonka tő” – „teljes tő” szóalakpárokat eredményezett (a zártabb *e
tővéghangzó a veláris hangrendű kötött szótövekben a hangrendi illeszkedés
kényszere miatt veláris *2 hangra módosulhatott).
A veláris 5 ősmagyar kori meglétét azok a mai magyar egy szótagú i, í ma-
gánhangzós szavak és szótövek igazolják, amelyek mindmáig veláris toldalé-
kokat vesznek fel: csill-ag, fi-ú, hív, híz-ik, íj, ín, nyíl, nyír (V), szil, vív.
A veláris 2 korai ősmagyar kori meglétét jóval kevesebb mai e, é magán-
hangzós szavunk igazolja: héj, herv-ad.
Elgondolkoztató azonban, hogy a mai magyar nyelvben a palatális–veláris
hangrendűség ingadozása, az „álvegyes hangrendűség” – ősi eredetű (nem jö-
vevény) szavainkban – éppen csak ezzel a négy, a hangrendi illeszkedés szem-
pontjából „semlegesnek” nyilvánított (sokkal inkább: „kétarcú”) e, é, i, í ma-
gánhangzóval összefüggésben figyelhető meg.



20
 A KORAI ŐSMAGYAR NYELV ALAKTANI ELEMEI

Minden nyelv eredetének, esetleges rokon nyelvi kapcsolatainak a meghatá-

rozásánál a hangtani megfelelések, közös etimológiák mellett az alaktani ele-
mek egyezése, közös előzményekre való visszavezethetősége bír a legfonto-
sabb jelentőséggel. Ahogy az újlatin nyelvek nyelvtani elemeinek meghatá-
rozó része az egykori klasszikus latin nyelvből (részben annak a köznép által
beszélt vulgáris változatából) eredeztethető, ugyanúgy az angol nyelv – jelen-
tős latin eredetű szókincse ellenére – nyelvtani szerkezeteiben egyértelműen
a germán előzmények örököse.
A korai ősmagyar nyelv az ősmanysi és őshanti nyelvváltozatokkal együtt
a közös ugor alapnyelv közvetlen örököse. Hiba lenne azonban az ugor alap-
nyelvről annak homogén voltát feltételezni: a halász–vadász–gyűjtögető élet-
mód kiterjedt „saját” területeket kívánt, gyér népsűrűséggel, ahol a folyók
menti jurták (nyári szállások) elsősorban a halászat, a téli erdők pedig főként
a vadászat helyei voltak. Így az egyes szétszórt települések nyelve is sokban
különbözhetett egymástól. (Ez az erős nyelvjárásiasság jellemző még napja-
inkban is a hagyományos tajgai életmód szerint széttelepült manysi, hanti, va-
lamint a hasonló helyzetű szölkup nyelvközösségekre is.)
Mindezeken kívül a mai obi-ugor nyelvek is nyilvánvalóan magukon hor-
dozzák az ugor egység megszűnése óta eltelt háromezer év során lezajlott
hangtani és alaktani változások következményeit. Amíg azonban a manysi és
hanti nyelv – sok nyelvjárásos voltuk miatt – lehetővé teszik egy közös ős-
manysi, őshanti nyelvállapot felvázolását, a mai magyar nyelv nyelvjárásai
(az e ~ ë magánhangzók megkülönböztetésén alapuló toldalékokon kívül)
nemigen kínálnak támpontokat a korai ősmagyar nyelvállapot alaktanának
rendszerszerű meghatározásához.
A korai ősmagyar nyelv nyelvtani rendszerének teljes felvázolása helyett
ezért csupán egyes alaktani elemek akkori állapotának erősen feltételes kimu-
tatása tűnik lehetségesnek.

1. SZÓTÖVEK
Az uráli-finnugor névszói és igei tőszavak – elsősorban a finnségi nyelvek
tanúságtétele alapján – két szótagos, tővéghangzós alakban rekonstruálhatók:
*kala ’hal’, *kota ’ház’, *wete ’víz’, *käte ’kéz’; *amta- ’ad’, *elä- ’él’,
*ńēle- ’nyel’, mene- ’megy’ stb. (Az igei rekonstrukciók végén alkalmazott
kötőjel szerintem fölösleges és félrevezető, mert azt sugallja, hogy az uráli-
21
finnugor igéknek nem volt az igei paradigmákban a V-VX, V-TS, V-TS-VX,
V-MS, V-MS-VX stb. szerkezetű toldalékolt alakok mellett – a magyar in-
tranzitív, egyes szám harmadik személyű, iktelen igékhez hasonló – toldalék-
talan, puszta V alakja.)
A korai ősmagyar nyelvre – a korai ómagyar adatok (főként a Tihanyi Ala-
pítólevél) tővéghangzós szótövei alapján – az uráli-finnugor kétszótagúság
részbeni megőrződését biztonsággal fel lehet tételezni. Ugyanakkor a tővég-
hangzók gyengülési folyamatuk során a teljes lekopás előtt a zártabbá válás
különböző fázisain mennek át: a két nyíltabb tővéghangzó az *a > o > u > z
> .. és az *ä > ë > i > t > .. soron fut végig, a zártabb pedig az eggyel
rövidebb *e > i > t > .. gyengülési soron. Ez utóbbinak a magánhangzó-har-
mónia szempontjából semlegesnek kellett lennie, vagy pedig fel kell tételez-
nünk veláris párjaként egy*2 > 5 > z > .. sort is.
A finnugor rokonnyelvi legyezőn a különböző rokon nyelvekben – a teljes
vagy a rokon nyelvek többségében fellelhető etimológiájú szavak esetében –
ennek a gyengülési folyamatnak szinte minden egyes láncszeme kimutatható:
PFU *kota ’sátor’ : finn kota, észt koda, (számi guotte) | erza-mordvin kudo,
mari k. kuδo | ómagyar hazo-, hazu | mari ny. kzδz | mokša-mordvin kud..,
hanti χot.., kat.., mai magyar ház.. | udmurt (kor)-ka.., komi (ker)-ka...
PU *kala ’hal’ : finn kala, észt kala, (számi guolle) | erza-mordvin, mokša-
mordvin kal.., mari kol.., manysi χul.., kul.., hanti χul.., kul.., magyar hal...
PU *pesä ’fészek’ : finn pesä, észt pesa, (számi bœsse), erza-mordvin pize,
mokša-mordvin pizt, mari puža-š | udmurt pzža-š, puz..-(kar), komi poz..,
manysi piť.., hanti ptl.., pit.., magyar fész..-(ek).
PU *wete ’víz’ : finn vesi (vete-), észt vesi (vee-) | erza-mordvin eed..,
mokša-mordvin ee6.., mari βüt.., manysi βit.., magyar víz.. | udmurt vu.., komi
va.. stb.
Ugyanakkor ezekből a példákból az is megállapítható, hogy a tővéghang-
zók gyengülésének, lekopásának átfutási ideje korántsem egyenletes és egy-
öntetű: a tővéghangzók sorsát a szóbelseji mássalhangzó-viszonyok (a más-
salhangzó-kapcsolatok, a stabil vagy instabil intervokalikus mássalhangzók)
is gyorsíthatják vagy lassíthatják.
A magyar birtokos személyragozás egyik „öngólja” is ezekre az eltérő le-
kopási folyamatokra vezethető vissza: azoknál a szavaknál, amelyekben a tő-
véghangzó lekopása gyorsabb volt, a PU *se névmásból lett *-á, *-é px3sg
(egyes szám harmadik személyű birtokos személyrag) a csonka tőhöz járulha-
tott, hal-a, ház-a, viz-e, kez-e, ahol viszont a szóbelseji mássalhangzó-kapcso-
lat miatt a tővéghangzó tovább megmaradt, mint a *kertü, *kardu szavakban,
ott közéjük egy j hiátustöltő toldódott be: *kertü-é > *kertü-jé > kert-je,

22
*kardu-á > *kardu-já > kard-ja stb. Ez az egykor hasznos szabály így a visz-
szájára fordult, ezért vannak a mai magyarban nyelvtörő, mássalhangzó-tor-
lódásos sztrájk-ja, dunszt-ja, fájl-ja stb. alakok.
A korai ősmagyar korra a tővéghangzók gyengülési folyamatának valame-
lyik középső fázisát kell feltételeznünk, legvalószínűbbnek a láncok második
eleme látszik, tehát *a > *o, *ä > *e, *e > *i, *2 > *5. Minthogy azonban a
tővéghangzók lekopása jellemzően a toldaléktalan nyílt szóvégeken fellépő
változás, a toldalékok védelmében a kötött szótövekben az eredeti nyíltabb
tővéghangzó változatlanul megőrződhet, ezért nagy valószínűséggel a korai
ősmagyarra is feltehetők olyan kettős („teljes” és „csonka”) tövek, amelyek a
mai magyarban a búza : búzá-, eke : eké- stb. szópárokban fellelhetők, így lesz
az akkori ’ház’ *χaδo : χaδa-, az akkori ’kéz’ *käδi : käδe- kettős alakú stb.

2. NÉVSZÓI ESETRAGOK
A mai uráli nyelvek mindegyikében kimutatható a névszói esetragok kettős-
sége: a paradigmatikus esetragozásban (a főneveken, mellékneveken, szám-
neveken, névmásokon) használatos – primer vagy szekunder – esetragok mel-
lett külön kategóriát képviselnek a határozószókon, névutókon – sokszor már
kövületként – megjelenő defektív esetragok.
A mai magyar gazdag, 26 esetet felölő paradigmatikus esetrendszer minden
primer vagy szekunder toldalékeleme visszavezethető az ugor korból örökölt
*N, *T, *L primer és az *NT kombinált locativusragokra, a *K lativusragra
valamint a*KL separativusi ragkombinációra:
Az egykori *N locativusragot hordozza (1) a -ban/-ben inessivusi, (2) az
-on/-en/-ön superessivusi, (3) az -an/ -en modalis-essivusi, (4) a -kor (< *kor-
on) temporalisi és (5) a -képp ~ -képpen formalisi esetrag.
Az egykori *T locativusragot hordozza (1) a -t/-at/-et/-ot/-ët/-öt accusati-
vusrag, (2) az -ért (< *ér-ett) causalis-finalisi rag, a (3) -nként/-anként/-en-
ként/-onként/-ënként/-önként distributivusi, (4) a -ként (< *kény-t) essivus-for-
malisi és (5) a -szor/-szer/-ször (< *szer-t) multiplicativusi esetrag.
Az egykori *NT ragkombinációt hordozza (1) a -nta/-nte/-anta/-ente/-on-
ta/-ënte/-önte distributiv-temporalis esetrag.
Az egykori *L locativusragot hordozza (1) a -nál/-nél adessivusi, (2) a -val/
-vel stb. instrumentalisi és (3) az -l/-ul/-ül essivus-modalisi esetrag.
Az egykori *K > -á/-é lativusragot hordozza (1) a -nak a .../-nek a ... geni-
tivusi és (2) a -nak/-nek (< *nek-é) dativusi, (3) a -ba/-be (< *bel-é) illativusi,

23
(4) a -hoz/-hëz/-höz (< *hozu-á) allatívusi, (5) a -ra/-re (< *roγ-á) sublativusi,
(6) az -ig (< *ig-é) terminativusi és (7) a -(v)á/-(v)é primer, hiátustöltős
translativusi esetrag.
Az egykori *KL ragkombinációt hordozza (1) a -ból/-ből (< *bel-é-ül) ela-
tivusi, (2) a -tól/-től (< *tiw-é-ül) ablativusi, (3) a -ról/-ről (< *roγ-á-ul) de-
lativusi és (4) a -stul/-stül/-astul/-estül/-ostul/-ëstül/-östül (< -s melléknév-
képző + *tiw-é-ül) sociativusi esetrag.
Ez a *KL ragkombináció már az ugor korban létrejöhetett, azt követően,
hogy az eredeti PU *-ta/-tä separativusrag ragvégi magánhangzójának leko-
pása miatt egybesett az ugor kori *T locativusraggal, és ezáltal separativusi
funkcióját elvesztve kiesett az irányhármasság rendszeréből.
Ennek a ragkombinációnak az ugor kori meglétére utalnak a manysi nyelv
ti-t ’itt’, t5-γ ’ide’, t5-γ-l’innen’ és tu-t ’ott’, tu-w ’oda’, tu-w-l ’onnan’ határo-
zószói. Ugyanezek a hantiban is megvannak: tĕ-t ’itt’, tĕ-γ ’ide’, tĕ-l’innen’ és
tŏ-t ’ott’, tŏ-w ’oda’, tŏ-l ’onnan’ alakban, a separativusi alakokban azonban
vagy egyáltalán nem volt *KL ragkombináció, vagy a γ elem a magyar -stul/
-stül raghoz hasonló módon előbb vokalizálódott, majd az így létrejött hosszú
magánhangzó megrövidült (a hantiban a teljes magánhangzó redukálódott).
A korai ősmagyarban alakultak ki az irányhármasságra vonatkozó kérdő
határozószók: a locativusi *χo-l és a lativusi *χo-á mellett harmadikként a se-
parativus kérdőszavaként a locativusi *χo-l és egy szintén locativusi *na-n
névutó összeolvadásával *χo-l-na-n alakban. Ez a *na-n névutó ( a *na- kez-
detű ugor kori névutócsalád locativusi tagja) eredetileg prosecutivusi funkci-
ójú is lehetett, a hol? mi mentén? kérdésre felelő in-ne-n, túl-na-n szavak utal-
nak erre: Egy folyó hídján (gázlóján) állva a hol jön: a folyón innen vagy a
folyón túlnan szituációk értékelődtek át a honnan jön jelentésűekre. A ma-
gyarban a honnan, innen, onnan mellett van honnét, innét, onnét is, ezek szer-
kezete sokban hasonló: a hol, itt, ott locativusos szavak kaptak egy olyan név-
utót, amelynek ragjaként egy *KT ragkombináció, a lativusrag és egy másik
locativusrag kombinációja van: *χo-l-ne-γ-t, *i-t-ne-γ-t, *o-t-ne-γ-t.
A másik két ugor nyelvben hasonló küzdelem zajlott le az elveszett irány-
hármasság helyreállítására: a manysiban a hol–hová–honnan kérdésként χō-t,
χo-ta ~ χo-ta-ľ, χo-ttl van (KÁLMÁN 1975: 52), a hantiban nagy nyelvjárási
ingadozásokkal a holra VVj. kō-t ~ O χō-ta; a hovára Tra. kōʌt ~ Ni. χō-t-ta
~ Ber. χō-l-ta; a honnanra VVj. k%ľ ~ Ko. χō-ť-ťt stb. van (HONTI 1984: 84).
A három ugor nyelv tehát eltérő eszközökkel valósította meg ugyanazt.

24
 A korai ősmagyar nyelv névszóragozásáról tehát az mondható el, hogy
meglehetősen szegényes volt: a nominativus, genitivus és accusativus ragtalan
volt, szerepüket csupán mondattani helyzetük döntötte el, a nominativus a
mondat alanyaként vagy (névszói) állítmányaként állhatott, a genitivusi név-
szó + névszó kapcsolatának, az accusativusi pedig névszó + ige kapcsolatának
volt a függő eleme.
A határozói viszonyok kifejezését az esetragos névszók látták el: a locativus
paradigmatikus helyére három locativusi irányú primer rag versenyzett. A ver-
senyt végül az *N rag nyerte meg, a *T locativusi funkcióban csak a defektív
ragozásban maradt meg (i-tt, o-tt, al-att, fel-ett, oldal-t stb.), a paradigmatikus
ragozásban a helyjelölésből kiszorulva az accusativus ragjává értékelődött át,
az *L locativusragnak pedig meg kellett elégednie egyéb, nem közvetlenül
lokális (modálisi, instrumentálisi) funkciókkal, locativusi szerepét azonban ő
is megtartotta a defektív ragozásban (ho-l, al-ul, fel-ül, el-öl, hát-ul stb.)
A korai ősmagyarra tehát a PU–PFU alapnyelv névszói esetrendszeréhez
hasonló hat elemű (három grammatikai és három lokális esetet kifejező) eset-
rendszert lehet feltételezni. Egy példaként így nézhettek ki a *χaδo ’ház’, kö-
tött tőalakban: *χaδa- névszói esetragjai.

jelleg eset CX példa magyarázat

nominativus –– *χaδo ház
grammatikai
genitivus –– *χaδo háznak a ...
esetragok
accusativus –– *χaδo házat
locativus -n.. *χaδa-n házon, házban, háznál
lokális
lativus -γ.. *χaδa-γ házra, házba, házhoz, házig
esetragok
separativus -γ..l.. *χaδa-γl házról, házból, háztól

A lokális esetragok aszillabikus volta nyilván másodlagos: a harmadik stb.

szótagok végső magánhangzói (képzők, jelek, ragok véghangzói) váltak álta-
lában elsőként a gyengülési folyamat áldozataivá. A lativusi *K korai ősma-
gyar kori *γ fejleménye azonban intervokalikus környezetet tételez fel, a zön-
gétlen intervokalikus hang gyengülési sora: *-k- > -*-G- > *-g- > *-γ- > ..,
ennek lekopásos, magánhangzó-nyúlásos végső állomása lett a későbbi időben
a mai magyar -á, -é defektív primer lativusrag.

25
 3. BIRTOKOS SZEMÉLYRAGOK
A PU–PFU személyjelölő toldalékok (a birtokos személyragok és az igerago-
zás eredeti személyragjai) közös eredetűek és a *me *te, *se személyes név-
másokra vezethetők vissza. A rokon nyelvi adatok nem utalnak közös többe-
sítő elemekre, a kettes és többes számú személyragok számjellel bővült formái
az alapnyelvre nem rekonstruálhatók.
Bár mindkét másik ugor nyelvben megtalálhatók a duálisi formák, a korai
ősmagyar nyelvre csak egyes és többes számú alakokat lehet feltételezni.
(A magyarban az egykori duális létezésére egyedül a ragozhatatlan két
számnév kettő alakú főnévi alakja utal (a manysiban kit, kit5γ pár van, az ős-
hantiban *kit, *kätγtn, a mai hantiban pedig ezek nyelvjárási változatai).
A korai ősmagyarban tehát a *me, *te, *se; *mek, *tek, *sek személyragok
fejleményeit kell a hangtani változások következményeként meghatározni. El-
sőként azt kell feltételeznünk, hogy a két szótagú tővéghangzós névszók és
igék után ezek a PX-ek a harmadik szótagi abszolút szóvégi helyzetben még
az intervokális *-m- > *-β- és *-t- > *-δ- hangváltozások bekövetkezte előtt
aszillabikusakká váltak, így nem követték a tőbeli, intervokalikus társaik vál-
tozásait.
A px1sg és a vx1sg személyragok korai ősmagyar kori alakja ezért *-m le-
hetett. A px2sg és a vx2sg vagy a *-t- > *-d fokon megállt, vagy elérte ugyan
a *-δ szintet, azonban nem volt már véghangzója, ezért nem követte a *-δ- >
-z- hangváltozást, hanem még a δ hang későbbi módosulása előtt átment d-be.
(Az ősmagyar kori érdekes hangjelenségek közé tartozik a d ~ z ingadozás a
bűz ~ büdös, íz ~ édes szópárokban.)
Egy *nt alakú személyragból való kiindulás nem valószínű, minthogy a ma-
gyar nyelv nem vett részt a PU *s hang > *ϑ > t hangváltásában, így az obi-
ugor és a szamojéd nyelvekkel ellentétben nem kellett a *me, *te, *se > *me,
*te, *te alakú toldalékok harcában részt vennie, ahol mindig az újonnan kelet-
kezett szorította ki a régebbit a személyragok rendszeréből. Pótlására a sza-
mojédban második személyben r ~ l, az obi ugor mindkét nyelvében pedig n
kezdetű ragok vették át a kiesett t kezdetű ragok szerepét.
A korai ősmagyarban az *s hang még *h fokon szókezdő helyzetben bizto-
san megvolt, abszolút szóvégre kerülve azonban nem hallhatóvá válhatott,
ezért szükség volt egy illeszkedő magánhangzópárral való megerősítésére, így
lett a px3sg és a vx3sg *-hu, *-hi alakú. A többes számú PX-es és VX-ek -k
többesjellel, a magánhangzó-illeszkedést is feltételezve *-muk ~ *-mik, *-tuk

26
~ *-tik, *-huk ~ *-hik alakban képzelhetők el: ha feltételezzük, hogy az egyes
számú alakok ragvége lekopott, akkor – a *-k számjel kései és egyedi magyar
volta miatt, a többes számú alakoknál a teljes lekopás előtti stádiumhoz cél-
szerű a toldalékok magánhangzóit közelíteni.
A korai ősmagyar birtokos személyragozás lehetséges paradigmája:
PX χalo : χala- ’hal’ magyarázat käδi : käδe- ’káz’ magyarázat
px1sg χala-m hal-am käδe-m kez-em
px2sg χala-δ hal-ad käδe-δ kez-ed
px3sg χala-hu hal-a käδe-hi kez-e
px1pl χala-muk hal-unk käδe-mik kez-ünk
px2pl χala-tuk hal-atok käδe-tik kez-etek
px3pl χala-huk hal-uk käδe-hik kez-ük

A birtoktöbbesítés eszközeként a korai ősmagyarban a mai magyar alakok

alapján a PU *j többesjel folytatóját kell feltételeznünk, az viszont elég kétsé-
ges, hogy már vokalizálódott i alakban. Helyette inkább az aszillabikus, -C-
alakú köztes toldalékoknak a szótövek magánhangzós végű hangszerkezeté-
hez igazodó, magánhangzóval bővült -CV- alakját lehetne a toldalékláncba
illeszteni, a magánhangzó-illeszkedésnek megfelelően kettős, a gyengülési fo-
lyamatban végstádiumú magánhangzós *-j5- ~ *-ji- alakban:

PX χalo : χala- ’hal’ magyarázat käδi : käδe- ’káz’ magyarázat

px1sg χala-j5-m hal-aim käδe-ji-m kez-eim
px2sg χala-j5-δ hal-aid käδe-ji-δ kez-eid
px3sg χala-j5-hu hal-ai käδe-ji-hi kez-ei
px1pl χala-j5-muk hal-aink käδe-ji-mik kez-eink
px2pl χala-j5-tuk hal-aitok käδe-ji-tik kez-eitek
px3pl χala-j5-huk hal-aik käδe-ji-hik kez-eik

27
 4. AZ IGERAGOZÁS RENDSZERE

A PU–PFU alapnyelvre a V igetövekhez kapcsolódó TS időjeleket, MS mód-

jeleket és VX igei személyragokat lehet rekonstruálni. Az igéknek jelen és
múlt idejű alakjai lehettek, a jövő időt a jelen idejű igealakhoz kapcsolt jövőre
utaló időhatározókkal fejezhették ki. A kijelentő mód mellett fel kell tételez-
nünk egy feltételes-óhajtó mód és a felszólító mód meglétét is.
Az igei személyragok rendszere első és második személyekben igazodott a
birtokos személyragokhoz, az egyes szám harmadik személyű igealakok kife-
jezésére a puszta igető vagy valamilyen igenév szolgált, többes számban ezek
a névszói többes jelet kapták meg.
A szamojéd és az ugor nyelvekben kialakult egyfajta kettős igeragozás (in-
tranzitív–tranzitív, determinált–indeterminált, alanyi és határozatlan tárgyas–
határozott tárgyas szembenállásokkal). Ezeknek kezdetben nem volt teljes pa-
radigmájuk, a kétféle ragozás különbsége csak az egyes és többes szám har-
madik személyű alakjain jelentkezett (mint ahogy ez például az utódnyelvek
közül a kamassz nyelvi igealakokra is jellemző).

5. IGEIDŐK
A korai ősmagyar nyelvre egy jelöletlen – időjel nélküli – jelen időt és egy
illeszkedő *-j5- ~ *-ji- időjeles egyszerű múlt időt lehet feltételezni, a segéd-
igés, igeneves mond vala, monda vala, mondott vala, mondott volna összetett
múlt idők és a mondani fog szerkezetű jövő idő a kései ősmagyar korban, fel-
tehetőleg török nyelvek hatásra alakult ki a magyarban.
Ez az -a, -á-, -e, -é- időjeles elbeszélő múlt a magyar nyelvtani rendszernek
a nyelvújítás utáni újmagyar korban megindult egyszerűsödése következtében
– más egyéb nyelvtani elemekkel (az ikes ragozással, a -tatik, -tetik szenvedő
ragozással, a leend, jövend stb. típusú egyszerű jövő idővel, a -va, -ve és -ván,
-vén alakú határozói igenevekkel) együtt – visszaszorulóban, az irodalmi re-
likviákon kívül a köznapi beszédből kiveszőben van.

6. IGEMÓDOK
Az igemódok közül a jelöletlen – módjel nélküli – kijelentő mód mellett egy
*neγ : *neγe ~ *n2γ : *n2γ2- módjeles feltételes módot, és egy *γ : *γe- ~ * γ
: *γ2- módjeles felszólító módot lehet a PU–PFU módjelekből levezetni. A
felszólító mód paradigmája számos nyelvben hiányos: a közvetlen felszólítás

28
csak az egyes szám és többes szám második személyére, esetleg még a többes
szám első személyére vonatkoztatható, ezért számos nyelv a feltételes vagy
kötő módú alakokkal egészíti ki a hiányos paradigmát. A korai ősmagyar
nyelvre a teljes felszólító módú ragozási sort vissza lehet vezetni.

7. IGEI SZEMÉLYRAGOK
Az igei személyragok alapját – a birtokos személyragokhoz hasonlóan – a sze-
mélyes névmásokból agglutinálódott személyjelölő toldalékok alkotják. A két
személyjelölő rendszer az egyes és többes szám első és második személyeiben
(az igék felszólító módjának közvetlen felszólításra szolgáló, személyrag nél-
küli egyes szám második személyű alakjait kivéve) teljesen azonos, az eltérés
a harmadik személyeknél jelentkezik: a birtokos személyragozásban ezek
mindig jelöltek, az intranzitív igeragozásban viszont ezek az igealakok kije-
lentő mód jelen időben a csupasz, toldaléktalan igetőből állnak, múlt időben
csak az időjelet, feltételes módban pedig a csak a módjelet veszik fel. Továbbá
a többes szám harmadik személyű igealakoknál az intranzitív ragozásban igei
személyragként csak a névszói többes szám jele szolgál.
A tranzitív ragozás csak az egyes és többes szám harmadik személyénél
különbözik az intranzitív ragozás igealakjaitól: ezek a birtokos személyrago-
zás egyes és többes számú, harmadik személyű végződéseivel azonos toldalé-
kokat vesznek fel.
A felszólító mód módjele a személyrag nélküli egyes szám második sze-
mélyben aszillabikus zárómorfémaként jelentkezik, egyéb számban és sze-
mélyben viszont köztes elemként toldalékvégi magánhangzóval veszi fel a zá-
rómorfémákat.
A felszólító mód egyes szám harmadik személyében a módjel nem sze-
mélyraghoz, hanem igenévképzőhöz kapcsolódik (ez a képző van meg a mai
ott vagyon, itt megyen stb. nyelvjárási igealakokban).
Többes számban ehhez kapcsolódott a névszói többes szám jele: ez a komp-
lex végződés a későbbiekben a felszólító módból átterjedt az intranzitív rago-
zás kijelentő mód jelen idejű igék többes szám harmadik személyére is a mai
-nak/-nek személyrag előzményeként.
A tranzitív ragozásba a felszólító módnak ezek a korai ősmagyar kori újí-
tásai nem kerültek át, ott a névmási eredetű harmadik személyű igei személy-
ragok fejleményei találhatók.

29
 8. IGERAGOZÁSI TÁBLÁZATOK
A *χol5 : χol2- ’hal’ ige intranzitív ragozási táblázata
kijelentő mód feltételes mód felszólító mód
VX
jelen idő múlt idő jelen idő jelen idő
sg.1. χol2-m χol2-j5-m χol2-n2γ2-m χol2-γ2-m
sg.2. χol2-δ χol2-j5-δ χol2-n2γ2-δ χol2-γ
sg.3. χol5 χol2-j5 χol2-n2γ χol2-γ2-n
pl.1. χol2-muk χol2-j5-muk χol2-n2γ2-muk χol2-γ2-muk
pl.2. χol2-tuk χol2-j5-tuk χol2-n2γ2-tuk χol2-γ2-tuk
pl-3 χol2-k χol2-j5-k χol2-n2γ2-k χol2-γ2-n2k

Az *ando : anda- ’ad’ ige intranzitiv ragozási táblázata

kijelentő mód feltételes mód felszólító mód
VX
jelen idő múlt idő jelen idő jelen idő
sg.1. a da-m
n
a da-j5-m
n
a da-n2γ2-m
n
a da-γ2-m
n

sg.2. a da-δ
n
a da-j5-δ
n
a da-n2γ2-δ
n
anda-γ
sg.3. ando anda-j5 anda-n2γ anda-γ2-n
pl.1. anda-muk anda-j5-muk anda-n2γ2-muk anda-γ2-muk
pl.2. anda-tuk anda-j5-tuk anda-n2γ2-tuk anda-γ2-tuk
pl.3. anda-k anda-j5-k anda-n2γ2-k anda-γ2-n2k

Az ando : anda- ’ad’ ige tranzitiv ragozási táblázata

kijelentő mód feltételes mód felszólító mód
VX
jelen idő múlt idő jelen idő jelen idő
sg.1. a da-m
n
a da-j5-m
n
a da-n2γ2-m
n
a da-γ2-m
n

sg.2. a da-δ
n
a da-j5-δ
n
a da-n2γ2-δ
n
anda-γ2-δ
sg.3. anda-hu anda-j5-hu anda-n2γ2-hu anda-γ2-hu
pl.1. anda-muk anda-j5-muk anda-n2γ2-muk anda-γ2-muk
pl.2. anda-tuk anda-j5-tuk anda-n2γ2-tuk anda-γ2-tuk
pl.3. anda-huk anda-j5-huk anda-n2γ2-huk anda-γ2-huk

30
A *meni : mene- ’megy’ ige intranzitív ragozási táblázata
kijelentő mód feltételes mód felszólító mód
VX
jelen idő múlt idő jelen idő jelen idő
sg.1. mene-m mene-ji-m mene-neγe-m mene-γe-m
sg.2. mene-δ mene-ji-δ mene-neγe-δ mene-γ
sg.3. meni mene-ji mene-neγ mene-γe-n
pl.1. mene-mik mene-ji-mik mene-neγe-mik mene-γe-mik
pl.2. mene-tik mene-ji-tik mene-neγe-tik mene-γe-tik
pl-3 mene-k mene-ji-k mene-neγe-k mene-γe-nek

A *ńeli : ńele- ’nyel’ ige intranzitiv ragozási táblázata

kijelentő mód feltételes mód felszólító mód
VX
jelen idő múlt idő jelen idő jelen idő
sg.1. ńele-m ńele-ji-m ńele-neγe-m ńele-γe-m
sg.2. ńele-δ ńele-ji-δ ńele-neγe-δ ńele-γ
sg.3. ńeli ńele-ji ńele-neγ ńele-γe-n
pl.1. ńele-mik ńele-ji-mik ńele-neγe-muk ńele-γe-mik
pl.2. ńele-tik ńele-ji-tik ńele-neγe-tuk ńele-γe-tik
pl.3. ńele-k ńele-ji-k ńele-neγe-k ńele-γe-nek

A *ńeli : ńele- ’nyel’ ige tranzitiv ragozási táblázata

kijelentő mód feltételes mód felszólító mód
VX
jelen idő múlt idő jelen idő jelen idő
sg.1. ńele-m ńele-ji-m ńele-neγe-m ńele-γe-m
sg.2. ńele-δ ńele-ji-δ ńele-neγe-δ ńele-γe-δ
sg.3. ńele-hi ńele-ji-hi ńele-neγe-hi ńele-γe-hi
pl.1. ńele-mik ńele-ji-mik ńele-neγe-mik ńele-γe-mik
pl.3. ńele-tik ńele-ji-tik ńele-neγe-tik ńele-γe-tik
pl.3. ńele-hik ńele-ji-hik ńele-neγe-hik ńele-γe-hik

31
 A FELHASZNÁLT IRODALOM

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerkesztő Benkő Loránd.

Akadémiai Kiadó. Első kötet: A–Gy. Budapest 1967, 1144 p.; Második kötet:
H–Ó. Budapest 1970, 1112 p.; Harmadik kötet: Ö–Zs. Budapest 1976, 1232 p.
A magyar szókészlet finnugor elemei. Etimológiai szótár. Főszerkesztő Lakó
György. Akadémiai Kiadó. I. A–Gy. Budapest 1972, pp. 1–231; II. H–M. Bu-
dapest 1971, pp. 237–455; III. N–Zs. Budapest 1978, pp. 461–727.
Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete. Főszerkesztő Zaicz
Gábor. Tinta Könyvkiadó. Budapest 2006, XXI, 998 p.
Hajdú Péter: Bevezetés az uráli nyelvtudományba. (A magyar nyelv finnugor
alapjai). Tankönyvkiadó. Budapest 1966, 180 p.
Helimskij, Eugen: A szamojéd népek vázlatos története. Budapesti Finnugor
Füzetek 1. Budapest 1996, 27 p.
Honti László: Az ugor alapnyelv kérdéséhez. Budapesti Finnugor Füzetek 7.
ELTE Finnugor Tanszék. Budapest 1977, 63 p.
Honti László: Chrestomathia Ostiacica. Tankönyvkiadó. Budapest 1984, 285 p.
Janhunen, Juha: Samojedischer Wortschatz. Gemeinsamojedische Etymo-
logien. Castrenianumin toimitteita 17. Helsinki 1977, 186 p.
Janurik Tamás: A magyar nyelv vázlatos története. Finnugor Tudástár 13. Bu-
denz Alkotóház. Székesfehérvár 2014, 27 p.
Janurik Tamás: Finnugor örökség a magyar magánhangzórendszerben. Finn-
ugor Tudástár 11. Budenz Alkotóház. Székesfehérvár 2014, 32 p.
Janurik Tamás: Finnugor örökség a magyar mássalhangzórendszerben. Finn-
ugor Tudástár 12. Budenz Alkotóház. Székesfehérvár 2014, 43 p.
Janurik Tamás: Ugor örökség a magyar névszóragozásban. Finnugor Tudástár
14. Budenz Alkotóház. Székesfehérvár 2014, 39 p.
Kálmán Béla: Chrestomathia Vogulica. Tankönyvkiadó. Budapest 1989, 149 p.

32