Marcel Proust

AZ
ELTŰNT IDŐ
NYOMÁBAN

Marcel Proust: Á la recherche du temps perdu

 I

SWANN

I. Du côté de chez Swann

Fordította: Gyergyai Albert

ELSŐ RÉSZ

Combray
 1

Sokáig korán feküdtem le. Néha, alighogy elfújtam a gyertyát, oly

gyorsan lecsukódott a szemem, hogy még azt se mondhattam magamban:
„No, most elalszom.” De aztán, egy félóra múlva, felébresztett az a
gondolat, hogy ideje lesz álomra térni; le akartam tenni a könyvet, mert
azt hittem, még a kezemben van, s elfújni a gyertyámat; alvás közben is
gondolkoztam azon, amit az ágyban olvastam, csakhogy ezek a gondolatok
sajátos irányba terelődtek; úgy tetszett, én magam vagyok az, amiről a
könyv beszélt: egy templom, egy vonósnégyes, I. Ferenc és V. Károly
versengése[1]. Ez az érzés tovább élt bennem pár pillanatig az ébredés
után; nem zavarta az értelmemet, inkább csak elhomályosította, mint
szemet a hályog, s nem engedte meglátnom, hogy a gyertya már nem ég.
Aztán ugyanez az érzés kezdett értelmetlenné válni, mint a lélekvándorlás
után a megelőző lét gondolatai; a könyv tárgya levált rólam, szabadon
foglalkozhattam vele, vagy nem; utána mindjárt látásomat is
visszakaptam, s csak csodáltam, hogy magam körül csupa homályt találok,
enyhét és megnyugtatót a szemnek, de talán még inkább az értelmemnek,
amely előtt úgy tűnt fel, mint egy ok nélkül való és teljességgel
értelmetlen, mint egy valóban homályos dolog. Gondolkodtam, hány óra
lehet: hallottam a vonatok füttyét, amely, közelebb vagy messzebb, mint
madárének az erdőben, fölmérte a távolságokat, mintegy leírta előttem a
kihalt táj kiterjedését, ahol a magányos utas siet a közeli állomás felé; s az
a kis ösvény, amelyet követ, most mélyen belevésődik az emlékezetébe,
annak az izgalomnak a révén, amelyet az új helyek, a szokatlan
cselekedetek keltenek benne: egy iménti beszélgetés, a búcsú egy idegen
lámpa alatt s a visszatérés közeli édessége – mindazt, ami követi az
éjszaka csöndjében.
Az arcomat odanyomtam gyengén a párna szép arcához, amely oly telt
és olyan friss, akárcsak gyermekségünk arca. Meggyújtottam egy
gyufaszálat, hogy megnézhessem az órát. Nemsokára éjfél lesz. Ez az a
perc, mikor a beteg, aki kénytelen volt elutazni s meghálni egy idegen
szállodában, rohamot kap, felébred s örül, hogy az ajtó alatt már egy
fénycsíkot vesz észre. Micsoda boldogság, már reggel van! A személyzet
mindjárt felkel, nemsokára csöngethet, bejönnek hozzá, hogy segítsenek
rajta. Az a remény, hogy megkönnyebbül, bátorságot ad neki a
szenvedéshez. Mintha már lépteket is hallott volna; a lépések közelednek,
aztán eltávolodnak. S a fénycsík az ajtó alól most egyszerre eltűnik. Éjfél
van; most oltották el a gázt. Az utolsó szolga is elment, s így kell maradni
egész éjjel és szenvedni orvosság nélkül.
Elaludtam még egyszer, és néha csak pillanatnyi ébredezéseim voltak,
éppen annyi ideig, hogy meghalljam a faburkolatok organikus reccsenését,
kinyithassam a szememet, hogy mereven belenézzek a homály
forgatagába, hogy élvezhessem az öntudat egy pillanatnyi fellángolásában
a bútoroknak, a szobának, mindennek azt a mély álmát, aminek én csak kis
része voltam, s aminek az érzéketlenségével én is csakhamar
újraegyesültem. Vagy megtörtént, hogy alvás közben egyszerre könnyen
visszatértem gyermekségemnek, ősidőmnek örökre elmúlt korához,
rábukkantam valamelyik gyermekkori ijedezésemre, mint például mikor
nagybátyám meghúzogatta a fürtjeimet, bár ugyanezt az ijedelmet
eloszlatta az a nap – egy új korszak kezdete –, amikor levágták a hajamat.
Alvás közben elfeledtem ezt az eseményt, de emlékét mindjárt megleltem,
mihelyt sikerült felébrednem, csak hogy kimenekülhessek nagybátyám
kezei közül, ám azért, csupa óvatosságból, a fejemet egészen belefúrtam a
párnába, mielőtt visszatértem az álomvilágba.
Néha éppúgy, mint ahogy Éva Ádám egy bordájából született, álom
közben egy nő született bennem, combom egy kényelmetlen helyzetéből.
Ezt a nőt az az élvezet szülte, amelyet már-már megízlelhettem, s azt
képzeltem, hogy ő nyújtja nekem ezt az élvezetet. Testem, amely az
övében a maga melegét érezte, próbált közelebb férni hozzá, amikor
megint felébredtem. Az élőlények legtöbbje igen távolinak tűnt fel ehhez
az álombéli nőhöz képest, akit csak pár perce hagytam el; arcom meleg
volt még a csókjától, testem még szinte összetörve az ő teste súlyától.
Hogyha néha, mert ez is megtörtént, hasonlított egy oly nőhöz, akit
ismertem az életben, olyankor csak ezt a célt láttam: meg akartam őt
találni, mint akik azért kelnek csak útra, hogy saját maguk láthassanak egy
álmukban megkívánt várost, s azt képzelik, hogy az álom kéjét a
valóságban is élvezhetik.
Lassanként emléke is eltűnt, elfelejtettem álmom leányát.
Egy alvó ember körben érzi maga körül a mindenséget, az óráknak a
fonalát, az esztendők és a világok rendjét. Mikor felébred, ösztönösen
seregszemlét tart felettük, s egyszerre leolvassa róluk, mily pontot foglal
el a földön, s mennyi idő folyt le ébredéséig; de a fonalak és a rendek
összekeveredhetnek s elszakadhatnak. Hogyha például reggel felé, némi
álmatlanság után, az álom akkor fogja el, amikor javában olvas, egészen
más testtartásban, mint rendes alvása közben, felemelt karja elég ahhoz,
hogy megállítsa és hátráltassa a napot, s a felébredés első percében azt
sem tudja, hány óra van, azt hiszi, hogy csak most feküdt le. Ha pedig még
szokatlanabb s a rendestől eltérőbb helyzetben szunnyad el, például
vacsora után a karosszékben üldögélve, akkor teljes lesz a zűrzavar a
sarkukból kibillentett világokban, a varázsszék teljes sebességgel viszi az
időn és a téren át, s amikor felnyitja a szemét, mintegy pár hónappal
korábban, egy idegen országban érzi magát. De még az is elég volt, hogy a
rendes ágyamban kissé mélyebb legyen az álmom, s egészen meglazítsa a
tudatomat; akkor aztán ez a tudat egyszerűen elejtette hálószobám
helyrajzát, és amikor fölébredtem az éjszaka közepén, nem tudva, hogy
hol vagyok, először azt se tudtam, ki vagyok; a létről csak olyan ősi s
egyszerű érzésem maradt, mint aminő egy állatban remeghet; magamra
hagyottabb voltam, mint a barlanglakó ősember; de akkor jött felém az
emlék – még nem a helyé, ahol voltam, hanem azoké, ahol már laktam,
vagy pedig lakhattam volna –, jött felém, mint egy felsőbb segítség, hogy
kiszabadítson az űrből, ahonnan egyes-egyedül sose tudtam volna
kiszabadulni; egyetlenegy pillanatban átfutottam a civilizáció sok száz
évét, és a petróleumlámpák zavarosan látott képe, meg pár lehajtott nyakú
ingé, lassanként újra felépítette énem eredeti vonásait.
 A köröttünk levő dolgok talán csak azért látszanak mozdulatlannak,
mivel bizonyosak vagyunk, hogy ők azok, és nem mások, mivel ővelük
szemben a mi értelmünk is mozdulatlan. Bizonyos, hogy ha így
felébredtem, s értelmem mozogni kezdett, hogy keresse, bár siker nélkül,
hol lehetek, olyankor minden mozgott a homályban, a dolgok, az országok,
az évek. Testem, amely sokkal zsibbadtabb volt, hogysem mozogni tudott
volna, próbálta mégis kitalálni, fáradtságának formája szerint, az egyes
testrészek helyzetét, hogy aztán abból következtessen a szobafal irányára,
a bútorok helyére, s hogy újjá tudja alakítani s megnevezni lakóhelyét.
Emlékezőképessége, a bordák, a térdek, a vállak emlékezete, egymás után
mutatta néki mindazokat a szobákat, ahol valaha aludt már, míg körötte a
láthatatlan falak, egyre helyüket cserélve az el-elképzelt szoba formája
szerint, valóságos körforgást végeztek a sötétségben. S mielőtt még az
értelmem, amely most habozva állt meg az idők és a formák küszöbénél,
azonosíthatta volna a lakást a körülmények közelítésével, ő – a testem –
mindegyikben emlékezett az ágy nemére, a szobaajtók helyére, az ablakok
világítására, egy folyosó létére, s egyúttal arra a gondolatra, amellyel
elalváskor foglalkoztam, s amelyet újra megtaláltam ébredéskor. Ha
elzsibbadt az oldalam, s próbálta kitalálni, hol fekszik, elképzelte például,
hogy egy nagy baldachinos ágyban, a fal mellett nyújtózik el, s olyankor
mindjárt azt mondtam magamban: „Ejnye, mégiscsak elaludtam”, pedig
anyám még nem jött be hozzám, mert ilyenkor falun voltam,
nagyapámnál, aki már évek óta meghalt; s a testem, az az oldalam,
amelyen olykor lefeküdtem, hű őrzői annak a múltnak, amelyet az
értelmemnek nem lett volna szabad elfeledni, eszembe hozták a lámpa
fényét, a mennyezetre láncocskákkal erősített csehüveg urnáét, azután a
kandallót sienai márványból a combray-i hálószobámban, nagyszüleimnél,
a réges-régi napokat, amelyeket ilyenkor jelenvalóknak képzeltem el, bár
nem láttam őket pontosan, de majd jobban látom őket, nemsokára, ha
egészen felébredek.
Aztán egy új testtartás emléke éledt fel bennem; a fal már más irányban
szaladt: falun voltam, Saint-Loup-nénál, a megszokott vendégszobában;
szent isten! már legalább tíz óra, biztosan végeztek is a vacsorával!
Nagyon is soká tartott nálam a rendes esti pihenő, a Saint-Loup-néval való
séta s a vacsorához való öltözködés között. Mert sok év múlt már el
Combray óta, amikor, bármily későn jöttünk is haza, ablakom üvege
mindig piros volt a lenyugvó nap visszfényétől. Tansonville-ben, Saint-
Loup-nénál, egészen más életet élnek; egészen más örömöt érzek, amikor
kisétálok este, s holdvilágnál követem azokat az utakat, ahol régen a
napfényben játszadoztam; s már messziről észreveszem hazajövet azt a
szobát, ahol el fogok aludni, ahelyett, hogy felöltözném a vacsorához,
észreveszem, mert átüt az ablakán a lámpafény, egyetlen fárosz az
éjszakában.”
Mindezek a zavaros és körben forgó emlékképek csak egy-egy
pillanatig tartottak; bizonytalan helyi érzetem éppúgy nem tett
különbséget az egyes feltevések között, melyeknek változatai alkották,
mint ahogy nem aprózzuk fel egy futó ló mozgását sem, amint a
kinetoszkóp ábrázolja. Ehelyett rég lakott szobákból hol az egyik, hol a
másik tűnt fel, s a végén mindannyira emlékeztem az ébredést követő
hosszú álmodozásokban; téli szobákra, ahol lefekvéskor fejünket egy
fészekbe rejtjük, amelyet a legkülönbözőbb dolgokból hordunk magunk
köré: egy párnacsúcsból, egy takarószélből, egy kendővégből, az ágy
széléből és egy gyermekújságból, és ezt, mint a madarak, úgy szőjük és
cementeljük össze, hogy reájuk támaszkodunk véghetetlenül, és ahol
jéghideg időben azt az örömöt érezhetjük, hogy el vagyunk választva a
külvilágtól (akárcsak a tengeri fecske, amely fészkét a föld alá, a föld
melegébe rakja), s ahol, mivel a kandalló tüzét egész éjszaka táplálják,
mintha csak egy meleg és füstös, nagy légköpönyegben aludnánk, amelyen
fel-felgyulladozó parázsfény hatol át olykor, egy megfoghatatlan fülkében,
egy, a szoba mélyén ásott meleg barlangodúban, egy égő s meleg
körvonalainál folyton mozgékony övezetben, amelyet a sarkokból, az
ablakok felől jövő frissítő áramok szellőztetnek, vagy a tűzhelytől a
legtávolabbi s a leghamarabb kihűlt pontokról; nyári szobákra, ahol
szeretünk a langyos éjszakával egyesülni, ahol a félig nyílt ablaktáblákra
támaszkodó holdvilág egész az ágy lábáig veti varázslétráját, ahol
majdnem a szabadban alszunk, akárcsak a cinege, amelyet egy holdsugár
végén az éjjeli szellő ringat; néha arra a XVI. Lajos-stílű szobára, amely
olyan jókedvet áraszt, hogy már az első este sem éreztem magam nagyon
rosszul benne, s ahol a mennyezetet tartó könnyű és kedves kis oszlopok
oly kecsesen húzódtak félre, hogy mutassák s fenntartsák az ágy helyét;
néha meg, épp ellenkezőleg, arra a kicsi és magas szobára, amely, mint
egy piramis, két emelet magasságban s részben mahagónival burkolva
emelkedett, s ahol már az első percben megmérgezett a molypusztító
ismeretlen illata, ahol a lila színű függönyöket azonnal ellenségeimnek
éreztem, éppúgy, mint az ingaóra szemérmetlen közönyét, amely hangosan
fecsegett, mintha ott se lettem volna és ahol egy furcsa, könyörtelen és
négyszögletű, lábas tükör ferdén állt el egy szobasarkot, s váratlan
elhelyezésével szinte elevenébe vágott az én rendes látósíkom szelíd
teljességének; ahol tudatom órákig próbált szétnyúlni és kiterjedni, hogy
megtöltse pontosan a szoba magas formáját, ezt az óriási tölcsért, hosszú
éjek szenvedése árán, amikor mindig nyitott szemmel, szorongó füllel
feküdtem az ágyban, kelletlenül szimatolva és szüntelen dobogó szívvel:
amíg aztán a megszokás megváltoztatta a függönyök színét, elhallgattatta
az ingaórát, könyörületre tanította a ferde és kegyetlen tükröt, enyhítette,
bár sohasem űzhette el teljességgel a molypusztító növény szagát, s
nagymértékben csökkentette a mennyezet látszólagos magasságát. A
megszokás! ez az ügyes, de oly lassú rendező, amely kezdetben hetekig
kínozza az értelmünket, egy-egy ideiglenes berendezkedésben; de azért az
értelem mégiscsak örül, ha rátalál, mert nélküle s egymagában képtelen
volna bármily lakást lakhatóvá tenni a számunkra.
Ilyenkor, persze, már ébren voltam, testem még egy utolsót forgott, s a
bizonyosság jó angyala mindent megállított köröttem, betakart saját
takarómmal, a tulajdon szobámban, s a homályban körülbelül mindent a
maga helyére tett, a fiókos szekrényemet, az íróasztalomat, a kandallómat,
az utcára néző ablakot és a két ajtót. De azért hiába tudtam, hogy nem
vagyok más szobákban, amelyeknek a félébrenlét, ha nem mutatta is a
pontos képét, legalább hihetővé tette lehetséges jelenlétét –
emlékezőképességem mégis mozgolódni kezdett; legtöbbször nem
próbáltam újra és azonnal elaludni; az éjszaka legnagyobb részét többnyire
azzal töltöttem, hogy eszembe hoztam megint a mi egykori életünket,
Combray-ban, a nagynénémnél, Balbecban és Párizsban, Donciéres-ben,
Velencében és még másutt; emlékembe hoztam megint azokat a helyeket
és embereket, akiket és amelyeket valaha ott megismertem, mindazt, amit
láttam náluk, mindazt, amit meséltek róluk.

Combray-ban minden áldott nap, már a délután végén, jóval ama

pillanat előtt, amikor le kellett feküdnöm, s álom nélkül anyámtól és
nagyanyámtól távol maradnom, hálószobám lett minden szorongásom
megrögzött és fájdalmas színhelye. Oly estéken, amikor nagyon is
kétségbeesettnek láttak, egy laterna magicát adtak velem szórakozásul,
amelyet már vacsora előtt a lámpámra szereltek; és ez, a gót stíl első
építészeinek s üvegfestőinek példájára, az áthatolhatatlan falakat légies
fényjátékokkal, sokszínű és természetfölötti jelenésekkel helyettesítette,
éppolyan festett legendákkal, mint egy templom reszketeg és múlékony
üvegablakain. De ez csak még szomorúbbá tett, mivel a megváltozott
világítás véget vetett a szoba meghittségének, holott, a lefekvés kínját
leszámítva, épp ez tette a szobámat tűrhetővé. Most aztán nem is ismertem
rá, s oly nyugtalan voltam benne, mint egy hotel vagy svájci ház
szobájában, ahova most térnék be legelőször, mindjárt az állomásról jövet.
A bősz Golo, agyában szörnyű tervet forgatva, szaggatott léptű lovával
egy kis háromszögletű erdőből jött elő, amely egy domb hajlatát sötétzöld
bársonnyal borította, s nagyokat zökkenve sietett szegény Brabanti
Genovéva kastélyához.[2] Ezt a kastélyt azonban egy görbe vonal vágta
ketté, vagyis az egyik ovális üvegképnek a határa, amely a maga keretében
a laterna magica eresztékei közé illeszkedett. A kastélynak hát csak egy
szárnya látszott, s előtte a szabadban Genovéva ábrándozott, ruháján
égszínkék övvel. A kastély és előtte a vidék sárga színben ragyogott, és én
még nem is láttam őket, s máris kitaláltam a színüket, mert még az
üveglapok előtt, a Brabant név aranyzengése tisztán mutatta, mily színű
lesz. Golo megállt egy pillanatra, hogy szomorúan hallgassa nagynéném
hangosan olvasott mondókáját, úgy tett, mintha igen jól megértené, s
engedékeny, de amellett mintegy fenséges magatartásával mintha csak a
hangos szöveg utasítását követné; aztán megint eltávolodott, ugyanolyan
szaggatott léptekkel. És mi sem tudta feltartani ezt az ő lassú lovaglását.
Ha a laternát elmozdították, láttam, ahogy Golo lova az ablakfüggönyön
ügetett tovább, annak a ráncain domborodott ki, annak a hézagaiban tűnt
el. De még Golo teste is, éppoly természetfölötti módon, mint a lova,
legyőzött mindén külső akadályt, minden vele ellenkező tárgyat, mégpedig
úgy, hogy csontvázává tette őket, még akkor is, ha ez a tárgy az ajtókilincs
gombja volt, amelyhez azonnal hozzásimult, és így piros ruhája, vagy
halavány és mindig nemes s mindig melankolikus ábrázata győzhetetlenül
úszott tovább is a felszínen, semmi zavart se mutatva e miatt az új
gerincrendszer miatt.
Szó sincs róla, szerettem ezeket a ragyogó vetítéseket, amelyek a
merovingi[3] múlt mélyéből látszottak felém áradni, s olyan régi
történelmi visszfényeket villantottak fel köröttem. S mégis, ki sem
mondhatom, mennyire bántott a titoknak s a szépségnek e betörése a
szobámba – épp amikor úgy sikerült megtölteni magammal ezt a szobát,
hogy sem a szobára, sem magamra nem kellett már tekintettel lennem.
Miután a megszokás csillapító varázsa megszűnt, megint érezni,
gondolkodni kezdtem, és ez inkább szomorú volt. Ez a rézgomb is az
ajtón, amely az én szememben minden más rézgombtól különbözött, mivel
magától látszott kinyílni, anélkül, hogy forgatnom kellett volna, annyira
öntudatlan lett idővel a kezelése – lám, fénytestül szolgál most Golónak. S
mihelyt vacsorára hívtak, sietve szaladtam az ebédlőbe, ahol a nagy
függőlámpa, amely semmit sem tudott se Golóról, se Kékszakállról[4], s
annál jobban ismerte szüleimet s a párolt marhahúst, minden este
egyformán ontotta fölénk a fényét; siettem anyám karjaiba, aki most még
kedvesebb volt nékem Genovéva szenvedései után, míg Golo bűnei arra
bírtak, hogy szorgosabban vizsgáljam a tulajdon lelkiismeretemet.
De vacsora után, sajnos, hamar ott kellett hagynom anyámat, aki,
hogyha szép idő volt, a kertben maradt beszélgetni a többiekkel, vagy
pedig a kis szalonban, ahova mindenki visszavonult, ha rossz idő volt.
Mindenki, kivéve nagyanyámat, aki szerint „halálos vétek falun a szobába
zárkózni”, s aki esős napokon örökösen apámmal vitatkozott, mivel apám
ilyenkor, ahelyett, hogy kint hagyott volna, a szobámba küldött, hogy
olvasgassak. „Így sose lesz ereje meg akarata – mondta nagyanyám
szomorúan –, pedig hát ennek a gyereknek erőre és akaratra van
szüksége.” Az apám csak vállat vont s a barométert vizsgálgatta, mert
szerette a meteorológiát, anyám meg csöndben, hogy ne zavarja, gyöngéd
tisztelettel nézte, de nem nagyon mereven, mint aki nem akarja kitalálni
férje felsőbbségének a titkát. Ezzel szemben a nagyanyám, akármilyen idő
volt, ha még úgy dühöngött is az eső, s Françoise sietve behozta a drága
fonott karosszékeket, nehogy megnedvesedjenek odakinn – csak azért is
tovább sétált az üres és zápor verte kertben, hátra-hátrasimítva ősz és
kusza fürtjeit, hogy még több jusson a homlokára a szél és az eső
egészségéből. Ilyenkor azt szokta mondani: „No végre, kis lélegzethez jut
az ember!” – s csak úgy szaladt a sáros fasorokban – amelyeket az új
kertész szerinte nagyon is szabályosan rendezett el, mivel nem volt érzéke
az igazi természet iránt, az a kertész, akivel apám reggeltől estig az
időjárásról beszélgetett –, szaladt lelkes és szaggatott léptekkel,
amelyeknek ritmusát belső hangulatai szabályozták, a viharon érzett
mámor, a higiénia hatalma, az én elrontott nevelésem és a kertek
szimmetriája, nem pedig az az előtte teljesen ismeretlen óhaj, hogy
szilvaszín ruháját megkímélje a sárfoltoktól, holott ezek azt nemegyszer
oly mértékben elborították, hogy a szobalány sose tudta, dühöngjön-e vagy
a fejét törje rajtuk.
Ha ezek a kerti séták vacsora után történtek, egy dolog bírta csak rá a
nagyanyámat, hogy bejöjjön a szobába: ha ide-oda járása közben
időközönként odaért a kis szalon fénykörébe, amely úgy vonzotta, mint
egy rovart, s amely alatt a kártyaasztalon a likőröket szolgálták fel,
nagynéném odakiáltotta néki: „Bathilde! gyere már, ne engedd, hogy az
urad konyakot igyék.” Ugyanis, hogy ugrassa kissé (nagyapám apám
családjába annyira más szellemet hozott, hogy mindenki örökösen
csipkedte és gyötörte), nagynéném a nagyapámmal mindig megitatott pár
cseppet, holott a szeszes italokat megtiltotta neki a doktor. Szegény
nagyanyám bejött, és forrón könyörgött férjének, hogy ne igyék a
konyakból; nagyapám megharagudott, azért is ivott egy korttyal, amire
nagyanyám újra kiment, szomorúan, lehangolva, de azért mégis
mosolygón, mert oly szelíd volt és alázatos, hogy gyöngédsége a
többiekkel s szerénysége önmagával s a maga szenvedéseivel szemben
mintegy összehangolódott a tekintete mosolyában, amelyben – másképp,
mint más emberi arcban – csak önmaga iránt volt irónia, míg irántunk, az
övéi iránt, csupa szenvedélyes simogatás, mert akiket szeretett, azokra
sose tudott nézni másképp, mint úgy, hogy végigcsókolta őket a
tekintetével. Nagynéném e kötekedése, nagyanyám gyöngeségének s
hasztalan kérésének a látványa, ahogy előre engedett s hiába is próbálta
elvenni nagyapámtól a kispoharat – csupa olyan dolog volt, amihez később
úgy hozzászokunk, hogy csak nevetve szemléljük, sőt vidáman s
határozottan az üldöző pártjára állunk, hogy magunkkal is elhitessük,
nincs is szó semmiféle üldözésről; de akkor úgy irtóztam ettől, hogy meg
tudtam volna verni nagynénémet. S mégis, mihelyt hallottam: „Bathilde!
gyere már, ne engedd, hogy az urad konyakot igyék” – a gyávaság már
felnőtté tett, s úgy cselekedtem, mint mindnyájan, amikor egyszer
felnövünk, és amikor szenvedések s igazságtalanságok tanúi vagyunk: nem
akartam észrevenni őket; felmentem, hogy kisírjam magam, a ház
legtetejére, a tető alá, a tanulószoba mellé, egy kicsike helyiségbe, amely
tele volt íriszillattal meg egy vadribizkebokor szagával, mert a bokor
odakinn, a fal kövei közt hajtott ki, s a félig nyitott ablakon át benyújtotta
egy virágzó ágát. Ez a helyiség, amelyet sajátosabb s közönségesebb
használatra rendeltek, s ahonnan nappal el lehetett látni a roussainville-le-
pini őrtoronyig, sokáig szolgált nékem menedékül, talán mert ez volt az
egyetlen hely, amelyet szabad volt bezárnom kulccsal – menedékéül
minden elfoglaltságomnak, ami sérthetetlen magányt kívánt: az
olvasmánynak, az álmodozásnak, a sírásnak és a gyönyörűségnek. Sajnos,
akkor még nem tudtam, hogy nem annyira az urának apró kicsapongásai,
inkább az én akarathiányom, örökké gyönge egészségem s emiatt oly
bizonytalan jövőm foglalkoztatták nagyanyámat ezeken a szüntelen, hol
esti, hol délutáni körjáratokon a kertben, amikor fel-feltűnt előttünk,
rézsút az ég felé emelve barna és barázdált bőrű, szép arcát – amely
öregkorában, mint ősszel a szántóföldek, majdnem mályvaszínű lett, s
amelyre, ha elment hazulról, félig felhajtott fátyol borult, a hidegtől vagy
egy bús gondolattól felfakadt önkéntelen könnycseppel.
Egyetlen vigaszom, ha lefeküdtem, az volt, hogy anyám majd bejön
hozzám s megcsókol, mire az ágyban leszek. De az a jó éjszakát oly hamar
elmúlt, anyám oly gyorsan otthagyott, hogy azt a percet, amikor hallottam,
mint jön fel a lépcsőn, és kék muszlin kerti ruhája szalmafonatú
zsinórdísszel milyen könnyű suhogást kelt a dupla ajtós folyosón, igen
fájdalmas percnek éreztem. Mert ez már a következő pillanatot jelezte,
amikor majd egyedül hagy, amikor lesiet a többiek közé. Így hát, bárhogy
szerettem is ennek az esti csóknak a pillanatát, egyre inkább azt kívántam,
hogy csak minél később jöjjön, hogy minél tovább tartson az idő, amíg
anyámra kell várakoznom. Néha, mikor megcsókolt, s utána kinyitotta az
ajtót, hogy eltávozzon, szerettem volna visszahívni s mondani neki:
„Csókolj meg még egyszer” – de tudtam, hogy akkor azonnal bosszús
arcot mutatna, mivel az az engedmény, amelyet a bánatomnak és a
nyugtalanságomnak tett e csókkal, ezzel az odakínált békecsókkal,
bosszantotta apámat, aki ezt a ceremóniát képtelenségnek tartotta; anyám
hát inkább azon volt, hogy végleg leszoktasson róla, hogy ne érezzem
többé a szükségét, nemhogy még újabb csókot adjon, amikor már a
küszöbön volt. Mármost az ő bosszús arca mintha csak elvitte volna
mindazt a nyugalmat, amit a jöttével hozott, amikor, egy perccel előbb,
szerető arcával fölém hajolt, úgy tartva felém, mint egy ostyát a szent
békeáldozásra, amelyből majd az ajkaim az ő valóságos jelenlétét s az
alvás képességét meríthetik. De még ezek az esték is, amikor anyám
alapjában csak egy percig maradt a szobámban, kedvesebbek voltak, mint
azok, amikor vendégeket kaptunk vacsorára, mert olyankor fel sem jött,
hogy jó éjszakát mondjon nekem. A vendégek rendesen csak Swann úrra
szorítkoztak, aki, pár átutazó idegenen kívül, körülbelül az egyetlen
látogatónk volt Combray-ban, s néha vacsorázni jött mint szomszédunk
(bár ritkábban, mióta olyan rosszul házasodott, mert a szüleim nem
akarták fogadni a feleségét), néha meg vacsora után, váratlanul. Esténként,
mikor a ház előtt, a nagy gesztenyefa alatt, a vasasztal körül ültünk, s a
kert végéről hallottuk nem azt az éles és bőséges csilingelést – amely
vasízű, el nem állítható és jéghideg zajával elárasztott, elkábított minden
olyan házbelit, aki „csengetés nélkül” jött –, hanem azt a félénk, ovális,
aranyszín, kettős csengettyűszót, amely az idegeneket jelezte, magában
mindenki mindjárt azt kérdezte: „Egy vendég, ugyan ki lehet az?” – holott
tudták, nem lehet más, mint Swann úr; nagynéném hangosan beszélt, hogy
elöl járjon jó példával, oly hangon, amelyet iparkodott minél
természetesebbé tenni, mert szerinte a susogás igen illetlen dolog, aminél
mi se lehet bántóbb egy most érkező vendégre nézve, mivel még azt
hihetné, hogy olyasmit beszélnek, amit neki nem kell meghallani, s
felderítőnek nagyanyámat küldték, aki mindig boldog volt, hogyha egy kis
sétával többre lehetett ürügye a kertben, s aki ezt az alkalmat mindjárt arra
használta fel, hogy titokban kihúzott néhány karót a rózsabokrok mellől,
hogy a rózsáknak mégis némi természetességet adjon, akárcsak az olyan
anya, aki, hogy felborzolja fia haját, kezével beletúr egy kissé, mert
nagyon is lesimította a fodrász.
Mindnyájan vártuk a híreket, amelyeket nagyanyám a betörő ellenfélről
fog majd hozni, mintha haboznunk kellett volna e lehetséges betörők nagy
száma között, s csakhamar nagyapám már mondta is: „Felismerem Swann
hangját.” Csakugyan, a hangjáról lehetett csak felismerni, mert az arcát,
hajlott orrával, zöld szemével s magas homlokával, amelyet majdnem
vörhenyesszőke fürtök körítettek, Bressant módra[5] fésülve, még nem
láthattuk, mivel minél kevesebb fény mellett ültünk a kertben, hogy oda ne
csaljuk a szúnyogokat, míg én, minden szó nélkül, már mentem is a
konyha felé, hogy hozzák a frissítőket; nagyanyám fontosnak tartotta s
szeretetreméltóbbnak találta ezt a módot, vagyis hogy a frissítők ne holmi
kivételként szerepeljenek s csakis a látogatók kedvéért. Swann úr, bár
sokkal fiatalabb volt nagyapámnál, szoros barátságot tartott vele, mivel
nagyapám már az apjának is egyik legjobb barátja volt, egy valóban
kiváló, de különös embernek, akinél néha, úgy látszik, egy semmiség elég
volt ahhoz, hogy megtörje szíve lendületét, s más irányt adjon az
eszméinek. Nagyapám sokszor mesélt nekünk, mindig egyforma
históriákat, az öreg Swann magatartásáról, aki, mikor felesége meghalt,
éjjel-nappal virrasztott mellette. Nagyapám, aki rég nem látta, sietett
meglátogatni az otthonában – mivel Swannéknak birtokuk volt Combray
közvetlen közelében –, s a gyászolót rá tudta bírni arra, hogy ne maradjon
a szobában, amikor koporsóba teszik a halottat; s könnyekben úszó
barátját egy pillanatra kivonszolta a szabadba. Kinn, a parkban, pár lépést
tettek egy kevéske napfénynél. Az öreg Swann hirtelen karon ragadta
nagyapámat és felkiáltott: „Ó, kedves jó barátom, micsoda boldogság ez a
kis séta, együtt, ebben a szép időben. Hát nem gyönyörű ez a sok fa, ezek a
galagonyabokrok és ez a kis halastavam, amit talán még észre sem vett?
De miért vág olyan sötét arcot? Nem érzi ezt a kis szelet? Ej, hiába, drága
Amédée, mégiscsak szép ez az élet!” Majd hirtelen ráeszmélt halott
feleségére, s talán félve, hogy belebonyolódik annak a rejtélynek a
kutatásába, hogy egy ilyen pillanatban mint engedhetett az örömének,
beérte egy kézmozdulattal, amely már egész hagyomány lett nála,
valahányszor egy keményebb kérdés merült fel az elméjében;
végigsimított a homlokán, megtörölte a szemét és a szemüvegét. Pedig
sose vigasztalódott meg felesége halálán, s abban a két esztendőben,
amennyivel túlélte, gyakran mondta nagyapámnak: „Furcsa, sokszor
gondolok szegény feleségemre, de nem tudok sokáig rágondolni.”
„Sokszor, de nem sokáig, mint a szegény öreg Swann”, lett egyik kedvelt
mondása nagyapámnak, aki sokszor idézgette a legkülönbözőbb dolgokkal
kapcsolatban. A magam részéről az öreg Swannt szörnyetegnek néztem
volna, ha nagyapám, akit mégis jobb bírónak tartottam, s akinek a
véleménye törvényerővel bírt a szememben, s gyakran bocsáttatott meg
velem oly hibákat, amelyeket egymagámban inkább elítéltem volna, el
nem hallgattat a felkiáltásával: „Ugyan, aranyszíve volt!”
Bár Swann úr, az öreg Swann fia, főképp házassága előtt gyakran jött
látogatóba Combray-ba, nagynéném és nagyszüleim évekig nem is
sejtették, hogy rég nem él már abban a társaságban, amelyhez a családja
tartozott, és hogy ezen a Swann néven, amely itt rangrejtésül szolgált néki,
tulajdonképpen – akárcsak azok a semmit sem sejtő és becsületes
vendégfogadósok, akik tudtukon kívül egy híres haramiát rejtegetnek – a
Jockey Club[6] egyik legragyogóbb tagját látják vendégül, Párizs grófja s a
walesi herceg legkedvesebb barátját, a Faubourg Saint-Germain magas
köreinek kényeztetett kedvencét.
Annak, hogy semmit sem tudtunk Swann fényes nagyvilági életéről,
részben az ő tartózkodó s tapintatos természete, részben meg az volt az
oka, hogy az akkori középosztály úgy gondolkodott a társaságról, mint a
hinduk, vagyis olyan zárt kasztrendszernek nézte, ahol mindenki
születésétől fogva szülei rangsorában kap helyet, s ahonnan, a véletlent,
egy nem remélt házasságot, vagy egy kivételes pályát leszámítva, semmi
sem tudja kirántani, hogy egy magasabb kasztba hatolhasson. Az öreg
Swann még tőzsdetanácsos volt; a fiatal Swann ilyen módon egész élete
végéig ahhoz a kaszthoz tartozott, amelyben a vagyonok, mint az
adófizetők egy válfajában, bizonyos meghatározott jövedelmek között
váltakoznak. Tudták, kikkel volt kapcsolatban az apja, így hát azt is
tudhatták, milyenek az ő kapcsolatai, kik azok, akikkel „módjában van” a
társasági viszonyt fenntartani. Ha esetleg másféle embereket is ismert,
azok csak olyan fiatalkori kapcsolatok lehettek, amelyeket családjának
régi barátai, tehát szüleim is, csupa jóindulatból egyszerűen nem vettek
tudomásul, annál is inkább, mert a fiatal Swann apja halála után is híven
el-eljárogatott hozzánk; de fogadni lehetett volna, hogy azok a barátai,
akiket mi nem ismertünk, oly fajta emberek lehettek, akiket, ha velünk
van, nem is mert volna üdvözölni. Hogyha Swannra mindenáron egy
társasági együtthatót akartunk volna erőszakolni, olyat, amely csak őrá
illenék a szüleivel egy szinten levő tőzsdések fiai köréből, az ő
együtthatója némileg alacsonyabb rendű lett volna, mivel Swann igen
szimpla modorú volt, valósággal bolondult a régi képekért és
műtárgyakért, s mostanában ezért egy ócska palotában lakott, ahol
fölhalmozhatta ezeket a gyűjteményeit, és ahol a nagyanyám szívesen meg
is látogatta volna, de hát a quai d’Orléans[7]-ról nagynéném úgy
vélekedett, hogy szégyen az ily városrészben lakni. „Mondja, legalább ért
hozzá? A maga érdekében kérdem, mert hisz azok az ócskaárusok minden
mázolmányt magára tukmálnak” – mondogatta neki a nagynéném;
csakugyan, fel nem tételezte, hogy Swann érthet e dolgokhoz, s még
szellemi szempontból sem volt róla magas véleménye, mivel Swann
társalgás közben kerülte a komoly témákat, s mindenben igen prózai
pontosságot mutatott, nemcsak akkor, ha részletes konyharecepteket adott,
de akkor is, ha nagyanyám nővérei művészeti témákról beszéltek. Ha
ilyenkor azt várták tőle, hogy mondja meg a véleményét, fejezze ki a
bámulatát egyik vagy másik festmény irányában, bántó módon hallgatott,
viszont annál többet beszélt a múzeumról, ahol a képet őrzik, a kép pontos
dátumáról, bármilyen kézzelfogható adalékról. De legtöbbször beérte
azzal, hogy egy-egy új históriát mesélt a mulattatásunkra, éspedig olyan
emberekről, akiket mi is ismerhettünk, a combray-i patikusról, a
szakácsnőnkről, a kocsisunkról. Igaz, ezek a históriák megnevettették a
nagynénémet, bár nem tudta, min nevet, azon a nevetséges szerepen-e,
amelyet Swann önmagának adott bennük, vagy pedig azon az ötletességen,
amellyel mindezt elmesélte: „No, Swann úr, jó figura maga, az már
biztos!” Mivel egész családunknak nagynéném volt az egyetlen kissé
közönséges tagja, sose mulasztotta el, valahányszor Swann került szóba,
megjegyezni az idegenek előtt, hogy Swann, ha kedve volna hozzá, akár a
boulevard Haussmannon vagy az avenue de l’Opérán is lakhatna, mert
hiszen az öreg Swann legalább négy-ötmilliót hagyott rá, de hát ha ez a
hóbortja! Ezt a hóbortot egyébként olyan mulatságosnak tartotta mások
előtt, hogy Párizsban, amikor Swann boldog újévet jött köszönteni a
hagyományos cukrozott gesztenyével, sose mulasztotta el, hogy ne mondja
a vendégek előtt: „No, Swann úr, még mindig ott lakik a Borközpont
közelében, hogy le ne késsen a vonatról, ha Lyonba utazik?” S közben, a
szemüvege fölött, a többi látogatóra kacsintott.
De ha azt mondják nagynénémnek, hogy ez a Swann, aki, mint a néhai
tőzsdetanácsos fia, teljes joggal járhatott a „legszebb polgári társaságba”,
a legbecsültebb párizsi közjegyzők és ügyvédek közé (bár ugyan erről az
előjogáról, úgy látszik, könnyű szívvel lemondott már) – mintegy titokban
egészen különböző életet folytat; hogy mikor azzal távozik tőlünk,
Párizsban, hogy hazamegy lefeküdni, s már az első utcánál visszafordul s
oly úri szalonba tér, ahova más tőzsdés vagy tőzsdéstárs be se kukkanthat
– a nagynéném mindebben éppolyan csodát látott volna, mint egy nála
műveltebb hölgy abban a különös gondolatban, hogy ugyanaz az Aristeus,
akivel személyes barátságban van, a vele való társalgás után Thetis[8]
tengeri birodalmába merül, oly helyre, amelyet halandó szem nem lát, s
ahol Vergilius szerint tárt karokkal fogadják; vagy pedig, hogy oly képpel
éljünk, amely hamarább eszébe juthat, mert láthatta Combray-ban a
süteményes kistányérokra festve – mintha magát Ali babát[9] látta volna
vendégül vacsorára, aki, mihelyt egyedül marad, barlangjába vonul vissza,
tele csupa ragyogó és nem sejtett drágasággal.
Egy este, hogy vacsora után meglátogatott bennünket Párizsban, s
mentegetőzött, hogy frakkban van, távozása után Françoise sietett
elújságolni róla, hogy, mint a kocsisa mondta: „Egy hercegnőnél
vacsorázott.” – „Persze, egy félvilági hercegnőnél!” – felelte a
nagynéném, vállat vonva, derűs iróniával, s abba se hagyva a horgolását.
Nagynéném meglehetősen félvállról is bánt vele. Mivel meg volt
győződve arról, hogy Swann-nak csak kitüntetés a mi meghívásunk,
természetesnek találta, hogy sose jött nyáron üres kézzel, hanem egy-egy
kosárra való barackkal vagy málnával a kertjéből, s hogy olaszországi
útjairól művészi fényképeket hozott nékem az ottani remekművekről.
Valahányszor szükség volt rá, aggály nélkül fordultak hozzá egy-egy
hideg halmártásnak vagy ananászsalátának a receptjéért, éspedig oly
vacsorákhoz, amelyekre őt meg se hívták, mert ahhoz, hogy őt egy először
jövő vendégnek mutassák be, nem találták eléggé tekintélyesnek. Ha
beszéd közben történetesen a francia királyi ház tagjairól esett szó,
„akiket, ugye, se maga, se én nem fogunk sose megismerni, de, ugye,
megleszünk nélkülük is” – mondotta a nagynéném Swann-nak, akinek
talán éppen akkor egy levél volt a zsebében Twickenhamből[10]; neki
kellett odább tolni a zongorát, s lapozni a kottát, ha nagyanyám nővére
egy-egy este énekelni akart, s éppen úgy bánt ezzel a másutt annyira
dédelgetett lénnyel, éppolyan naiv hirtelenséggel, mint az a gyermek, aki
olyan gondtalanul játszik egy műtárggyal, mintha az csak valami olcsó
vásári cikk lenne. Szó sincs róla, az a Swann, akit annyi kaszinótag ismert,
igen különbözött attól, akit nagynéném alkotott magának, amikor este, a
combray-i kis kertben, a habozó kettős csengetés után, életet és vért adott
– mindazzal, amit Swann családjáról tudott – annak az igen bizonytalan és
homályos egyéniségnek, aki lassan kivált a sötétből, nagyanyámmal a háta
mögött, és akit a hangjáról ismertünk fel. De még az élet legfutóbb
dolgainak a szempontjából sem vagyunk olyan véglegesen s
kézzelfoghatóan egészek, hogy mindenki számára ugyanazok maradnánk,
s hogy bárki úgy ismerhetne minket, mint egy végrendeletet vagy egy
árverési jegyzéket; a mi társadalmi énünk mások elméjének az alkotása.
Még az az oly egyszerű tett is, amit csak úgy nevezünk, hogy
„meglátogatunk valakit, akit ismerünk”, részben értelmünk tette. Annak a
testi látszatát, akit magunk előtt látunk, mindig mi magunk töltjük meg a
róla alkotott fogalmainkkal, s a róla való elképzelésünkben ezeké a
fogalmaké a legnagyobb rész. Oly teljesen betöltik az arcot, oly pontosan
tapadnak még az orr vonalához is, oly finoman árnyalják még a hangnak a
zengését is, mintha ez se volna más, csak átlátszó burok – hogy ahányszor
látjuk ezt az arcot, s ahányszor halljuk ezt a hangot, mindig a mi
fogalmainkat találjuk meg és hallgatjuk újra. Persze, az ő Swannjukból
rokonaim kifeledtek egy csomó oly sajátságot, amiket ők nem ismerhettek
Swann nagyvilági életéből, míg mások, ha vele voltak, épp e sajátságok
révén találták választékos külsejűnek, aminek az ő görbe orra volt a
természetes határa; másfelől épp az enyéim mi minden mást halmozhattak
fel ugyanebben az arcban, amelynek az ő szemükben nem volt nagyvilági
ragyogása, s amely így szabad lett és teres, mi mindent nem láthattak e
nem értékelt szemek mélyén – az együtt töltött tétlen órák félig felejtett,
félig eszükben tartott enyhe és bizonytalan maradékát, a hetenkénti
vacsorák után, a kártyaasztal körül vagy a kertben, falusi jó
szomszédságunk idejéből! Barátunknak testi burkát mindez olyan jól
kitömte, valamint azok az emlékek, amelyek szüleire vonatkoztak, hogy ez
a Swann egy eleven és teljes emberi lény lett, s úgy érzem, elhagyok
valakit, hogy egy tőle különböző másvalaki felé menjek, amikor
emlékezetemben a később oly pontosan ismert Swanntól ehhez az első
Swannhoz érek – az első Swannhoz, akiben meglelem fiatalságom kedves
tévelygéseit, s aki egyébként nem annyira a másik Swannhoz hasonlít,
hanem inkább azokhoz, akiket ugyanabban a korban ismertem,
minthogyha az életünk is olyan volna, mint egy múzeum, ahol az egykorú
arcképeknek ugyanolyan színezetük, szinte családi hasonlóságuk van –
ehhez az első, régi Swannhoz, tele vakációs levegővel s körüllebegve a
nagy gesztenyefa meg a málnáskosarak és egy csöpp tárkony illatával.
Mégis egy nap, hogy nagyanyám meglátogatott egy hölgyet, akit még a
Sacré-Coeurből ismert (s akivel a mi kasztrendszerünk miatt nem akart
tovább érintkezni, bár kölcsönös volt a rokonszenv köztük), Villeparisis
márkinét, a híres Bouillon családból, hogy valami szívességet kérjen tőle,
a márkiné említette néki: „Azt hiszem, ismeri Swann urat, aki bizalmas
barátja unokaöcséimnek, Laumes hercegéknek.” Nagyanyám aztán
hazajövet rajongva beszélt a márkiné házáról, amelynek az ablakai végig
csupa kertre nyíltak, s ahol a márkiné tanácsára kedve lett volna lakást
bérelni, s ugyanolyan rajongva egy szabóról meg a leányáról, akikhez be
kellett neki menni az udvarban levő műhelyükbe, hogy felvarrják a
szoknyáját, amely elszakadt a lépcsőházban. Nagyanyám mind a
kettőjüket elragadónak találta, kijelentette, hogy a kislány valóságos ritka
kincs, a szabó meg a legjobb modorú, legfinomabb ember, akit látott. Az ő
szemében ugyanis a jó modor és a finomság független volt a társadalmi
rangtól. Áradozva mesélte, milyen választékosan felelt neki a
szabómester, s kijelentette anyámnak: „Sévigné se mondhatná szebben!” –
viszont a márkiné unokaöccséről, akivel ott találkozott, egyenesen ezt
mondta: „Ha tudnád, lányom, milyen közönséges!”
Mármost a Swannt illető megjegyzésnek nem az volt a hatása, hogy
Swannt felmagasztalta volna a nagynéném szemében, hanem ellenkezőleg,
lealacsonyította a márkinét. Úgy látszott, hogy a tisztelet, amelyet
nagyanyám szavára mindannyian megadtunk a márkinénak, kötelességévé
tette, hogy semmi olyat ne tegyen, ami erre a tisztességre kevésbé
méltónak mutathatná, márpedig ez ellen vétett, amikor tudomásul vette
Swann létét s megengedte a rokonainak, hogy vele érintkezzenek.
„Micsoda, hát ismeri Swannt? És ez volna teszerinted Mac-Mahon
marsall[11] rokona!” Rokonaim e véleményét Swann társadalmi
helyzetéről mintegy megerősíteni látszott házassága egy rossz társaságbeli
és majdnem rossz hírű nővel, akit egyébként nem is próbált a
családunknak bemutatni, inkább tovább is egyedül jött hozzánk, bár
mindegyre ritkábban s – abban a hitben, hogy ottan, a rossz társaságban
talált rá – ez után a nő után vélték megítélhetni Swann légkörét, azt, ahová
tartozott, s amelyet ők, a rokonaim, nem ismertek.
De egyszer a nagyapám olvasta egy újságban, hogy Swann gyakori
vendége X. herceg vasárnapi ebédjeinek, annak az X. hercegnek, akinek
apja és nagybátyja Lajos Fülöp korának leghíresebb államférfiai voltak.
Márpedig nagyapám igen érdeklődött az olyan apróbb tények iránt,
amelyek révén közel férhetett, legalábbis gondolatban, oly emberek
magánéletéhez, mint Molé[12], mint Pasquier herceg[13] vagy Broglie
herceg[14]. Így hát örömmel vette tudomásul, hogy Swann oly emberekhez
jár, akik ismerték e nagyságokat. Nagynéném, épp ellenkezőleg, ugyanezt
az újságot Swannra nézve kedvezőtlen módon értelmezte: az, aki a
kapcsolatait a maga születési kasztján, a maga társadalmi osztályán kívül
választja, nagynénémnek a szemében siralmasan lecsúszott. Úgy érezte, ez
lemondást jelent mindazoknak a szép és hasznos kapcsolatoknak a
gyümölcséről, amelyeket a szülők, az előrelátó szülők oly becsületesen
ápoltak, s oly szorgosan halmoztak fel az utánuk következő
nemzedékeknek (nagynéném minden kapcsot megszakított egy ismerős
közjegyző fiával, mivel ez egy hercegnőt vett el, s ezáltal a közjegyzőfiak
köztiszteletben álló rangsorából lecsúszott ama kalandorok, egykori
istállófiúk vagy inasok színvonalára, akiket, mint mesélik, a királynék is
megajándékoznak olykor a kegyeikkel). Épp ezért nem is helyeselte
nagyapámnak azt a tervét, hogy majd a legközelebbi estén, ha Swann
vacsorára jön hozzánk, kifaggatja ezekről az imént felfedezett barátairól.
Másfelől nagyanyám két nővére, két öreg lány, oly nemesek, mint ő, de
kevésbé értelmesek, kijelentették, nem értik, mi örömet lel sógoruk abban,
hogy ily együgyűségekről beszélgethet. Igen fennkölt hölgyek voltak, s
épp ezért nem tudtak érdeklődni az iránt, amit pletykának hívnak, még
hogyha esetleg az a pletyka történeti érdekű is, s általában olyasmi iránt,
aminek nem volt közvetlen köze az erényhez vagy az esztétikához. Oly
teljes volt a közönyük minden iránt, ami távolról-közelről a nagyvilági
élethez kapcsolódott, hogy még a hallóérzékük is – belátva mintegy, hogy
feleslegessé válik, valahányszor a társalgás vacsora közben vagy
könnyelművé, vagy csak mindennapossá kezd fajulni, anélkül hogy a két
vénlány ráterelhette volna kedves témáira – egyszerűen beszüntette
működését, s olyankor egy időre valósággal elzsibbadt bennük. Ha ily
esetben nagyapám figyelmeztetni akarta valamire a két nővért, olyan külső
jeladásokhoz volt kénytelen folyamodni, aminőkkel az elmeorvosok élnek
a szórakozottság megrögzöttjeivel szemben: egy késpengével több ízben
megkocogtatott egy poharat, egyúttal hirtelen rájuk szólt és mereven rájuk
nézett, bár igaz, hogy az elmeorvosok az ilyen nyers eszközöket józan
emberekkel való kapcsolataikba is átviszik, akár mesterségbeli
megszokásból, akár mivel azt hiszik, hogy mindenki bolond egy kissé.
A két vénlány némileg kíváncsibb lett, mikor egy nappal azelőtt, hogy
Swann vacsorázni jött hozzánk, s személy szerint nekik egy egész láda asti
bort küldött, nagynéném, kezében tartva a Figaro legújabb számát, ahol
egy Corot-kiállítás[15] alkalmával egy képhez ezt a megjegyzést fűzték:
„Charles Swann úr gyűjteményéből”, így szólt hozzánk: „Láttátok, hogy
Swannt már a Figaró-ban is megnevezik?” – „De hisz – felelt a nagyanyám
– mindig mondtam, hogy kitűnő ízlése van.” „No persze, te, aki mindig
más véleményen vagy, mint mi” – vágott vissza nagynéném, aki, tudva,
hogy nagyanyám sose volt vele egy véleményen, másfelől nem lévén
biztos abban, hogy mindig neki adunk igazat, szerette volna kierőszakolni,
hogy egyszerre ítéljük el nagyanyám valamennyi nézetét, s mintegy az ő
nézeteivel vállaljunk közösséget nagyanyám ellen. Mi azonban
hallgattunk. Nagyanyám nővérei kijelentették, hogy meg fogják említeni a
Figaro cikkét Swann előtt, de nagynéném lebeszélte őket. Valahányszor
ugyanis másoknál egy kis előnyt látott, amivel ő maga nem bírt, elhitette
magával, hogy ez nem előny, hanem hiba, s inkább sajnálkozott rajta, csak
hogy ne kelljen irigyelnie. „Azt hiszem, semmi örömöt sem szereznétek
vele néki; nékem például kellemetlen lenne, ha látnám a nevemet
kinyomtatva egy újságban, s bizony egy csöppet sem örülnék, hogy ezt
vagy azt írják rólam.” Egyébként nemigen makacskodott, hogy meggyőzze
nagyanyám nővéreit; mert ezek, a köznapiságtól való irtózatukban,
annyira tökéletesítették, művészetté fejlesztették a személyes célzásoknak
bonyolult körmondatokba való rejtegetését, hogy aztán az ily célzásokat
gyakran még az sem vette észre, akinek egyenesen szóltak. Ami anyámat
illeti, ő csak arra szerette volna rábeszélni apámat, hogy Swann-nal, ha
nem is a feleségéről, de legalább a leányáról beszélhessen, akit az apja
imádott, hisz állítólag csak miatta kötötte azt a házasságot. „Ha csak egy
szót mondanál néki, megkérdeznéd, hogy van a kislány. Oly kegyetlen
lehet néki a mi szándékos hallgatásunk.” De apám megharagudott: „Ugyan
dehogy! Micsoda idea. Egyszerűen nevetséges lenne.”
Csak én voltam az mindnyájunk között, aki Swann-nak a jövetelét fájó
előérzettel várta. Ugyanis az oly estéken, amikor idegenek voltak nálunk,
vagy akár csak Swann úr is, anyám sose jött fel a szobámba. Ilyenkor
korábban vacsoráztam, aztán egész nyolc óráig ott ülhettem az asztalnál,
de utána távoznom kellett; s a drága és törékeny csókot, amelyet anyámtól
az ágyban, elalvás előtt szoktam kapni, most át kellett vinnem az
ebédlőből a szobámba, megőriznem vetkőzés közben, anélkül, hogy
megtörjön az édessége, anélkül, hogy szétszálljon s elenyésszen illanó
ereje, s épp az ilyen estéken, amikor még óvatosabban kellett volna
megkapnom, csak hirtelen, nyilvánosan, mindenki előtt kaptam meg, s
még csak elegendő időt s szabadságot se vehettem ahhoz, hogy legalább
úgy vigyázzak rá, mint azok a hóbortosok, akik, míg becsuknak egy ajtót,
megpróbálnak nem gondolni semmi másra, hogy ha majd megint visszatér
beteges bizonytalanságuk, diadallal szögezzék szembe az ajtózárás
pillanatának az emlékét.
Mindnyájan a kertben voltunk, amikor megint felhangzott a kettős,
habozó csengetés. Tudtuk, hogy csak Swann lehet; mindamellett
mindnyájan kérdőleg néztük egymást, s nagyanyánkat küldtük
felderítőnek. „Érthetően köszönjétek ám meg a borát, hisz tudjátok, hogy
kitűnő, s egy óriási ládával küldött” – figyelmeztette nagyapám a
sógornőit. „Ne susogjatok – szólt a nagynéném. – Képzelem, milyen
kellemes lehet benyitni egy olyan házba, ahol mindenki susogva beszél.”
„Nini, Swann úr! Halljuk a véleményét, szép időnk lesz-e holnap?” –
mondta apám. Anyám viszont arra gondolt, hogy egy szava mindazt a
keserűséget eloszlathatná, amit házassága óta Swann-nak a családunk
okozhatott. Meg is találta a módját, hogy kissé eltávolodjon vele a
többiektől. De én oda is utánamentem; nem tudtam elszánni magam arra,
hogy tágítsak mellőle egy lépéssel is, mert hiszen majd nemsokára el kell
válnom tőle az ebédlőben s felmenni a szobámba, ahol ma nem vár rám az
a vigasz, hogy megcsókoljon, mint minden más estén. „No, Swann úr –
mondta –, meséljen a kislányáról; biztosan olyan, mint az édesapja: szereti
a szép dolgokat.” „De miért nem jöttök a verandára?” – kérdezte felénk
közeledve a nagyapám. Anyámnak abba kellett hagyni a témát, de még ez
a kényszer is egy gyengéd gondolatot sugallt néki, mint ahogy a jó költők
is legnagyobb szépségeiket a rím zsarnokságának köszönhetik: „Majd,
ugye, tovább beszélünk róla, ha megint kettesben leszünk – mondta
halkabb hangon Swann-nak. – Csak egy anya méltó arra, hogy önt valóban
megértse. Tudom, a kislány mamája egy véleményen van velem.”
Mindannyian leültünk a veranda vasasztala köré. Szerettem volna másra
gondolni, mint azokra a rossz órákra, amelyeket ma este egyedül töltök
majd a szobámban, álom nélkül; próbáltam magammal elhitetni, hogy az
egész nem olyan fontos, hisz reggelre majd mindent elfelejtek, próbáltam
oly jövőbe néző gondolatokba fogódzkodni, amelyek, akár egy hídon át,
talán majd túlsegítenek a rám váró borzalmas örvényen. Csakhogy ez az
előérzet feszültté tette az értelmemet, domborúvá, mint a tekintetemet,
amelyet anyámra szögeztem, s nem engedett magába semmi külső
benyomást. Igaz, hogy beengedte az eszméket, de csak azzal a feltétellel,
hogy a szépség vagy akár a jókedv minden kis elemét odakinn hagyják,
mindent, ami meg tudna hatni, vagy legalábbis szórakoztatni. Mint a
beteg, aki, az érzéstelenítőnek hála, teljes lélekjelenléttel s anélkül, hogy
bármit is érezne, figyelheti magán a műtétet, én is nyugton
szavalgathattam legkedvesebb verseimet s figyelhettem nagyapám
erőfeszítéseire Swann-nal szemben, hogy Audiffret-Pasquier[16] hercegről
beszélgethessenek, a versek után semmi megindulást, nagyapám
próbálkozásain semmi jókedvet nem éreztem. Ezek az erőfeszítések
egyébként hiábavalónak is bizonyultak. Alighogy kérdést intézett
Swannhoz az illető szónokra nézve, nagyanyám egyik nővére, akinek
fülében ez a kérdés mint valami mélységes, de helyén nem való csönd
hangzott, amelyet illendő volt félbeszakítani, azonnal így szólt a másik
vénlányhoz: „Képzeld csak, Céline, megismerkedtem egy fiatal svéd
tanítónővel, aki a skandináv szövetkezetekről igen érdekes részleteket
mesélt. Meg kell hívnunk egy este vacsorára.” „Hát hogyne! – felelte
nővére, Flora – de azért én se vesztegettem ám az időt! Vinteuil úrnál
láttam egy öreg tudóst, aki igen jól ismeri Maubant[17]-t, s akinek
Maubant hajszálig elmagyarázta, hogyan alakítja a szerepeit. Igazán
roppantul érdekes. Nem is tudtam, hogy ez az úr Vinteuil úrnak a
szomszédja, s ha látnád, milyen szeretetreméltó.” „Nemcsak Vinteuil-nek
vannak ám szeretetre méltó szomszédai!” – kiáltott fel Céline néném, oly
hangon, melyet a félénkség erőssé s a szándék mesterkéltté tett, miközben
Swannra úgynevezett jelentős pillantást vetett. Ugyanakkor Flora néném,
aki azonnal megértette, hogy Céline-nek e mondata köszönet volt az asti
borért, szintén ránézett Swannra, olyan arccal, amely részben a
köszönetnek, részben az iróniának volt a keveréke, talán azért, hogy így
aláhúzza nővére szellemességét, talán mert irigyelte Swanntól, hogy ily
ötletet sugalmazott, talán hogy gúnyolódjon vele, mivel ő lett a beszéd
tárgya. „Azt hiszem, hogy ez az úr elfogadja majd a meghívásunkat –
folytatta Flora –, valahányszor Maubant-ról vagy madame Maternáról[18]
beszéltetik, órákig mesél, szünet nélkül.” „Elbűvölő” – sóhajtott
nagyapám, akit a természet, sajnos, éppúgy megfosztott annak a
lehetőségétől, hogy szenvedéllyel érdeklődjék a svéd szövetkezetek vagy
Maubant szerepei iránt, mint ahogy nagyanyám nővéreit se látta el azzal a
kis sóval, amit nekik maguknak kellett volna hozzátenni a Moléról vagy
Párizs grófjáról szóló elbeszélésekhez, hogy némi ízt találjanak bennük.
„Amit most mondok – szólt Swann a nagyapámhoz –, szorosabb
kapcsolatban van, mint hinné, azzal, amit kérdezett tőlem, mert bizonyos
tekintetben a dolgok nem sokat változtak. Ma reggel megint olyasmit
olvashattam Saint-Simonban, ami biztosan mulattatta volna. Abban a
kötetben van, amely spanyol követségéről szól; nem ez ugyan a legjobb
kötet, inkább csak afféle riport, de legalább remekül van írva, és ez
mindjárt megkülönbözteti azoktól az unalmas riportoktól, amelyeket
reggel és este az újságokban kell olvasnunk.” „Énnekem más a
véleményem, vannak napok, mikor az újság igen kellemes olvasmány...” –
szakította félbe Flora néném, meg akarva mutatni, hogy ő is olvasta a
Figaró-ban a Swann Corot-járól való megjegyzést. „De persze csak
olyankor, ha érdekes dolgokról és emberekről beszélnek!” – tette hozzá
Céline néném. „Nem mondom, hogy nem – felelte Swann, egyre jobban
csodálkozva. – Az újságoktól azt veszem rossz néven, hogy mindennap
csupa jelentéktelenségre hívják fel a figyelmünket, holott egész
életünkben két-háromszor olvasunk csak valóban jelentékeny könyveket.
Ha már minden áldott reggel oly lázasan tépjük fel az újságunk
címszalagját, legalább változtassák meg a tartalmát s iktassák belé, mit
tudom én, mondjuk... Pascal Gondolatai-t! (ezt a szót gúnyos pátosszal
ejtette ki, hogy ne lássék pedánsnak). Viszont majd csak arany szélű
kötetekben olvasnánk, amelyeket úgyis csak tíz évben egyszer nyitunk fel
– tette hozzá azzal a megvetéssel a nagyvilág iránt, amelyet épp a
nagyvilági emberek színlelnek leginkább –, hogy a görög királyné
elutazott a Riviérára, vagy hogy Léon hercegnő jelmezbált adott a
palotájában. Így aztán megvolna a helyes arány.” De mivel máris
megbánta, hogy ha csak foghegyről is, de komoly témákról beszélt:
„Micsoda emelkedett társalgás – mondta ironikusan –, nem is tudom, hogy
jutottunk ezekre a csúcsokra – s megint nagyapám felé fordulva: – Szóval
Saint-Simon meséli, hogy Maulévrier vakmerően kezét merte nyújtani a
fiainak. Hisz tudja, erről a Maulévrier-ről mondja: »Ebben a vastag
flaskóban sose láttam egyebet, mint rosszkedvet, gorombaságot és
butaságot.«” „Akár vastag, akár nem, ismerek én olyan flaskót, amiben
egészen más van” – szólt közbe élénken Flora, aki szintén ki akarta fejezni
a köszönetét Swann-nak, mert hiszen az asti bor mind a kettőjüknek szólt.
Céline mindjárt nevetni kezdett. Swann hüledezve folytatta: „»Nem
tudom, írja Saint-Simon, tudatlanság volt-e vagy kelepce, de kezet akart
nyújtani a gyermekeimnek. Idejében észrevettem, hogy e szándékában
megakadályozzam.«„Nagyapám mindjárt lelkesedett ezen a
„tudatlanságon vagy kelepcén”, viszont Céline, akinek hallóképességét
Saint-Simon – egy irodalmár! – neve nem engedte teljesen elzsibbadni,
azonnal méltatlankodni kezdett: „Micsoda, maguk ezt csodálják? No, hát
gyönyörű kis dolog! De mit akar ez jelenteni? Egyik ember nem olyan,
mint a másik? Mit számít, herceg-e vagy kocsis, ha helyén van a szíve
meg az esze? No hiszen, szépen nevelte a gyerekeit ez a maguk Saint-
Simonja, ha nem engedte, hogy kezet adjanak minden tisztességes
embernek. De hisz ez egyszerűen gyalázatos! S maga ezt még idézni
meri?” S nagyapám, kétségbeesésében, s érezve, hogy ez ellenkezéssel
szemben lehetetlen lesz folytatnia ezt az oly érdekes társalgást, odaszólt
halkan anyámhoz: „Emlékeztess csak arra a versre, amit tőled tanultam, s
ami az ilyen percekben mindig annyira könnyít rajtam. Ahá, megvan:
»Uram, az erény is gyűlöletes olykor!« Hej, de igaza van a versnek!”
Anyámat folyton szemmel tartottam, mert tudtam, hogy ha asztalnál
leszünk, nem fogják majd elnézni, hogy a vacsora végéig maradjak, s
tekintettel apámra, anyám nem engedi meg, hogy, mint fent a szobámban,
megcsókoljam többször a többiek előtt. Megfogadtam hát magamban,
hogy már lenn az ebédlőben, mihelyt vacsorához ülnek, s mihelyt érzem,
hogy közeleg az óra, ebbe a rövid és futó csókba előre belegyömöszölök
mindent, amire egymagamban képes vagyok, hogy a tekintetemmel
kiválasztom az arc ama helyét, hogy gondolatban előre készülök rá, mert
így azt az egész percet, amelyet anyám engedélyez, végig annak
szentelhetem, hogy az arcát az ajkamon érezhessem, mint az a festő, aki
csak rövid ülésekre kap engedélyt, előre elkészíti a palettáját, s emlékből,
vázlatai után végzi el előre mindazt, amit a modell távollétében s
nagyjában is megtehet. Csakhogy még nem is csengettek vacsorára,
amikor a nagyapám öntudatlan kegyetlenséggel így szólt: „Ez a gyerek
fáradtnak látszik, miért nem megy már lefeküdni? Ma este úgyis későn
vacsorázunk.” S apám, aki az egyezségek betartásában nem volt olyan
aggályos, mint anyám vagy nagyanyám, szintén így szólt: „Igen,
csakugyan, feküdj már le.” Abban a percben, amikor meg akartam
csókolni anyámat, megszólalt a vacsorára hívó csengő. „Ugyan, hagyd már
anyádat, épp eleget búcsúzkodtatok, micsoda nevetséges ceremóniák. Egy-
kettő, menj a szobádba!” S távoznom kellett végső vigasz nélkül, fel
kellett mennem fokról fokra a szobámba vezető lépcsőn, mintha a
szívemet tépték volna, ahogy a népi kifejezés mondja, vagyis a szívem
ellenére, mivel a szívem mindegyre anyámhoz akart visszatérni,
anyámhoz, aki a csókjával nem adott néki engedelmet, hogy velem jöjjön.
Ez a gyűlöletes lépcső, amelyen mindig oly szomorún jártam, állandóan
valami erős festékszagot árasztott, s ez nyelte el, ez rögzítette meg az én
esténként kiújuló bánatomat, s talán még kegyetlenebbé tette azzal, hogy
ebben a formában csak a szaglószervemmel s nem az értelmemmel
érezhettem. Amikor alszunk s a fogfájásunkról még csak úgy veszünk
tudomást, mint egy lányról, akit kétszázszor egymás után próbálunk
kihúzni a vízből, vagy mint Moliére egy verssoráról, amelyet szünet
nélkül ismételünk, megkönnyebbülve ébredünk fel s örülünk, hogy
értelmünk a fogfájás gondolatát meg tudja fosztani minden hősi vagy
verses álöltözettől. Ennek a megkönnyebbülésnek épp az ellenkezőjét
éreztem, amikor a szobámba érve bánatom, ezerszer gyorsabb, pillanatnyi,
alattomos és egyben nyers módon lopózott belém – a lépcső sajátos
festékszagának belélegzése révén, amely sokkal ártalmasabb minden
erkölcsi beszivárkodásnál. Fenn, a szobámban, be kellett tömnöm minden,
bármilyen kis nyílást, bezárnom az ablaktáblákat, megásnom, szétvetve
takaróimat, a tulajdon síromat, és mint egy halotti leplet, felöltenem a
hálóingemet. De mielőtt eltemetkeztem abba a kis vaságyba, amelyet azért
tettek a szobámba, mert nagyon is melegem volt nyáron a nagy ágy
ripszfüggönyei alatt, fellázadtam sorsom ellen, s mint egy elítélt, csellel
próbálkoztam. Írtam anyámnak pár könyörgő sort, hogy jöjjön fel mielőbb
hozzám valami komoly dolog miatt, amiről nem szólhatok a levelemben.
Csak attól féltem, hogy Françoise, a nagynéném szakácsnéja – mert ő
foglalkozott velem, amikor Combray-ban voltam – nem adja át anyámnak
a levelemet. Sejtettem, hogy az ő szemében az ily megbízás, mikor
vendégek vannak, éppoly lehetetlennek látszik, mintha a színház portását
arra kérné valaki, hogy egy színésznek előadás közben adjon át egy
levelet. Françoise-nak megvoltak a maga bőséges, parancsoló, finom és
kérlelhetetlen törvényei arra nézve, hogy mit szabad és mit nem a
legmegfoghatatlanabb vagy akár leghiábavalóbb vonatkozásokban
(hasonlóan azokhoz az ótestamentumi törvényekhez, amelyek egyrészt
kegyetlenül előírják, hogy a csecsemőket már anyjuk mellén kell
lemészárolni, másrészt túlzott gyengédséggel tiltják, hogy a gödölyét
megfőzzék saját anyja tejében, vagy hogy egy állat combjából megegyék
az inakat). Úgy látszik, ezek a törvények, ha azon a hirtelen makacsságon
át nézzük őket, amellyel bizonyos megbízásoknak Françoise egyszerre
ellenszegült, igen sok olyan nagyvilági s társadalmi finomságra
vonatkoztak, aminőket Françoise sem közvetlen környezetében, sem falusi
cselédéletében nem tapasztalhatott; így hát el kellett fogadnunk, hogy egy
nemes, félreértett s igen régi francia múlt élt benne, mint azokban a
gyárvárosokban, ahol a régi paloták a hajdani udvari életről tanúskodnak, s
ahol egy kémiai gyár munkásai oly gyengéd szoborművek közt dolgoznak,
amelyek Szent Teofil csodáját[19] vagy a négy Haimon fiút[20] ábrázolják.
Ebben az én esetemben azért volt kevéssé valószínű, hogy Françoise,
hacsak tűz nem tör ki, megzavarja anyámat Swann úr jelenlétében, éspedig
egy olyan kicsi személyiség miatt, mint én, mert az ő külön törvényei
nemcsak a szülőket tisztelték, valamint a halottakat, a papokat és a
királyokat, hanem azt az idegent is, akit vendégszeretően fogadnak; ha egy
könyvben olvasok róla, ez a tisztelet tán meghatott volna, de Françoise
szájában mindig újra felbosszantott komoly és ellágyult hangja miatt,
mikor erről a témáról beszélt, s különösen ma este; hisz csak azért
tulajdonít oly fennkölt jelleget a vacsorának, mert nem akarja megzavarni
a szertartását. De hogy több szerencsével járjak, habozás nélkül hazudtam,
s azt mondtam néki, hogy egyáltalán nem én akartam írni anyámnak,
hanem anyám bízott meg azzal, amikor elváltam tőle, hogy biztosan
küldjék néki választ a felől a tárgy felől, amit meg kellett keresnem a
kérésére; s bizonyosan megharagszik, ha nem kapja meg ezt a választ. Azt
hiszem, hogy Françoise egy szót se hitt az egészből, mert, akár a primitív
lények, akiknek az érzékei erősebbek, mint a mieink, közvetlenül kitalált
mindent számunkra megfoghatatlan jelekből, bárhogyan is próbáltuk
titkolni előtte az igazságot; legalább öt percig nézte a levelem borítékját,
mintha a papír vizsgálata és az írásom formája elárulhatnák majd néki,
hogy mi van a borítékon belül, vagy hogy értésére adnák, melyik
törvénycikkére hivatkozzék. Aztán kiment, lemondó arccal, ami azt
látszott jelenteni: „Szegény szülők, ezeket is megverte az Isten a
gyerekükkel!” Egy perc múlva visszajött, jelentve, hogy még a fagylaltnál
tartanak, s hogy a felszolgáló inas nem adhatja most át a levelet mindenki
előtt, de majd később, a likőrözésnél odacsúsztatják anyámnak. Azonnal
megszűnt a szorongásom; most már úgy volt, mint azelőtt, most már nem
holnap reggelig hagytam ott az anyámat, mert hiszen a levelem révén, még
ha meg is haragszik érte (éspedig ezúttal duplán, mert ez a csel
nevetségessé tesz Swann előtt is), bemehetek elbűvölten és láthatatlanul az
ebédlőbe, s az írásom majd rólam suttog néki; mert hisz e gonosz, tilos
ebédlő, ahol még egy perccel előbb a fagylalt és a likőrözés is halálosan
szomorú és rosszindulatú örömöket rejtegetett, mert anyám tőlem távol
élvezte őket, ez az ebédlő megnyílt előttem, és mint egy megérett
gyümölcs, amely feltöri a burkát, felém zúdítja, egészen mámoros
szívemig vetíti majd anyámnak a levélre irányuló figyelmét. Most már
nem vagyok elszakítva tőle; a válaszfalak leomlottak, egy bűnös szál
egyesít bennünket. És aztán ez még nem minden: anyám biztosan feljön
hozzám!
Azt hittem, Swann kicsúfolt volna az előbb érzett szorongásom miatt,
ha elolvassa a levelemet s kitalálja annak a célját; holott éppen
ellenkezőleg, mint ahogy később megtudtam, ilyen hasonló szorongás őt is
hosszú évekig gyötörte, s ő, talán csak egyedül ő tudott volna teljesen
megérteni; ugyanezt a szorongást, hogy azt, akit szeretünk, oly helyen
tudjuk, ahol mulatnak, s ahol nekünk nincs helyünk, ahová nem tudunk
utánamenni, ővele a szerelem ismertette meg először, a szerelem,
amelyhez maga a sors fűzi ezt az érzést, olyannyira, hogy teljesen
magáévá teszi és kisajátítja; de mikor, mint például nálam, ez az érzés már
akkor hatol belénk, amikor a szerelem nem jelent még meg az életünkben,
olyankor szabadon s bizonytalanul lebeg, határozott rendeltetés nélkül, hol
egy, hol más érzelem, hol a gyermeki gyöngédség, hol a barátság
szolgálatában. S ugyanezt az örömöt, amellyel ez az első próbálkozásom
járt, amikor Françoise azzal jött vissza, hogy át fogják adni a levelemet,
ezt a csalóka örömöt Swann is igen jól ismerte, amikor egy palota vagy
egy színház elé érve, ahol a szeretett asszonyt bálban, ünnepen, első
előadáson tudjuk, egy közös barát vagy egy rokon észrevesz bennünket,
ahogy kinn kóborgunk s kétségbeesetten keresünk valamilyen alkalmat,
hogy a szeretett asszonyhoz hozzáférjünk. A barát mindjárt felismer,
bizalmasan megszólít bennünket, megkérdi, mi járatban vagyunk. S
amikor valami ürügyet mondunk, hogy sürgős közölnivalónk van a mi
közös barátnőnk vagy rokonunk számára, megnyugtat bennünket, mi sem
egyszerűbb, bejön velünk az előcsarnokba s megígéri, hogy kedvesünk öt
percen belül már velünk lesz. Hogy szeretjük – mint ahogy e percben én
Françoise-t szerettem – ezt az oly jó szándékú közvetítőt, aki egyetlenegy
szóval tűrhetővé, emberivé s majdnem kedvezővé teszi nékünk ezt a
megfoghatatlan és pokoli ünnepet, ahol bűnös, ellenséges és élvezetes
forgószelek viszik magukkal, távol tőlünk, akit szeretünk, s aki tán nevet
rajtunk. Ha mármost e jó rokon után ítéljük meg a többieket is, mert hisz ő
is be van avatva ezekbe a kegyetlen misztériumokba, a többi vendég sem
lehet olyan rettenetesen démoni. Ezekbe a gyötrelmes és elérhetetlen
pillanatokba, amelyekben a szeretett asszony ismeretlen örömöket élvez,
lám, most mi is behatolhatunk egy váratlan résen át; lám, sikerül
elképzelnünk egyetlenegy pillanatot, egyet ama pillanatok közül, amelyek
az órákat alkotják, éppen olyan valóságosat, nékünk talán még
fontosabbat, mint a többi, mert kedvesünknek több köze van hozzá –
sikerül nemcsak elképzelni, hanem birtokolni és beleavatkozni, sikerül
majdnem megteremteni: a pillanatot, amikor majd azt mondhatjuk néki,
hogy itt vagyunk. S az ünnep egyéb pillanatai biztosan nem nagyon
különböznek ettől, biztosan semmivel sem élvezetesebbek, holott annyit
szenvedtünk miattuk, mert hisz a jó szándékú barát azt mondta: „örülni
fog, hogy lejöhet! Csak szívesebben beszélget önnel, mintsemhogy tovább
unatkozzék odafenn.” De, sajnos, Swann már rég tapasztalta, hogy egy
harmadik jó szándéka semmi hatással sincs arra a nőre, akit csak bosszant,
hogy üldözik, s még a bálba is utánajön oly valaki, akit nem szeret. A jó
barát visszatér, de sokszor csak egyedül.
Anyám nem jött, s nem is kímélve az én önérzetemet (amelynek mégis
fontos volt, hogy ne hazudtolja meg annak a bizonyos, anyám kívánta
keresésnek a meséjét), csak ennyit üzent Françoise-zal: „Nincs válasz”,
ugyanazt, amit azóta olyan gyakran hallottam a „palace”-ok portásaitól
vagy a játékbarlangok inasaitól, amint egy szegény lánynak mondták, aki
úgy tett, mintha csodálkozna: „Hogyan, hát nem mondott semmit, ez
lehetetlen! Pedig, ugye, átadta a levelemet. Jó, hát akkor még várok.” S
mint ahogy ez a szegény lány is változatlanul kijelenti, hogy miatta
fölösleges még egy lángot felgyújtani, és ott marad továbbra is, hallgatva
a portás meg az inas társalgását az időjárásról, amíg aztán ugyanez a
portás, észrevéve, hogy hány óra van, hirtelen elküldi az inast, hogy
behűtse egy vendég italát – én is elhárítottam Françoise-nak az ajánlatát,
hogy teát készít, vagy mellettem marad, visszaküldtem a konyhába,
lefeküdtem, lecsuktam a szemem s próbáltam meg nem hallani
rokonaimnak a hangját, akik a kávénál tartottak, lenn a kertben. De már
néhány pillanat múlva éreztem, hogy hiába minden, mert azzal, hogy írtam
anyámnak s a haragját kockáztatva, annyira közeledtem hozzá, hogy már
szinte minden percben remélhettem a viszontlátást, magam tettem
lehetetlenné az elalvást, mielőtt viszontlátnám, s a szívverésem
percenként fájdalmasabb lett; mert azzal, hogy nyugalmat prédikáltam
magamnak, vagyis hogy nyugodjak meg balsorsomban, csak még inkább
növeltem az izgalmamat. Hirtelen megszűnt a szorongásom, boldogság
áradt el rajtam, mint mikor egy erős orvosság egyszeriben hatni kezd és
megszünteti valamilyen fájdalmunkat: elhatároztam ugyanis, hogy nem is
próbálok elaludni, amíg nem látom anyámat, hogy megcsókolom,
történjék bármi, ha majd feljön a szobájába, bár előre és biztosan tudtam,
hogy akkor soká fog rám haragudni. Ez a nyugalom, amely a megszűnt
szorongásokra következett, rendkívül jókedvűvé tett, ugyanúgy, mint a
veszélynek várása, szomjúsága és félelme.
Kinyitottam az ablakot, zaj nélkül, s az ágy lábához ültem; szinte meg
se mozdultam, hogy odalenn meg ne halljanak. Odakinn a dolgok is néma
várakozásba meredtek, csak hogy ne zavarják a holdfényt, amely
visszfénye kiterjedésével mindent megkettőzött és eltávolított, ezzel a
nála is sűrűbb és kézzelfoghatóbb visszfénnyel, és az egész tájékot
megvékonyította és megnövesztette, olyanná, mint egy tervrajzot, amely
előbb még össze volt göngyölve, s amelyet most egészében kiterítenek.
Aminek mozognia kellett, az mozgott, így a gesztenyefa levélzete. De ez a
teljes, aprólékos, minden kicsi árnyalattal és legvégső finomsággal
végrehajtott borzongás cseppet se zavarta meg a csendet, nem olvadt bele
a tájékba, nem lépte át a maga határait. Ebben a csendben, amely mit se
nyelt el, a legtávolibb zajok is, azok, amelyek más kertekből, a város túlsó
végéről jöttek, olyan apró részletezettséggel, olyan tökéletes módon
hallatszottak, mintha csak távoli hatásukat pianissimójuknak
köszönhetnék, akár az akadémiai zenekarnak[21] azok a hangfogóval
játszott motívumai, amelyekről azt hisszük, bár egy hangot se vesztünk el
belőlük, hogy nem benn a teremben, hanem a hangversenytől távol halljuk
őket, úgyhogy azok a régi bérlők – nagyanyám nővérei is mindannyiszor,
ha Swann nekik adta a jegyeit – úgy figyeltek, oly feszülten, mintha egy
menetelő sereg növekvő lépteit hallanák, amelyek majd nemsokára a rue
de Trévise-ben is felhangzanak.
Tudtam, hogy ez az esetem szüleimnek a részéről a legkomolyabb
következményekkel járhat, sokkal komolyabbakkal, mint egy idegen
hihetné, olyanokkal, aminőket csak a legszégyenletesebb hibák
érdemelnek. Csakhogy az én nevelésemben más volt a hibák értéktáblája,
mint más gyermekek nevelésében, s szüleim hozzászoktattak ahhoz, hogy
azokat tartsam a legsúlyosabbaknak (mert bizonnyal ezek ellen kellett a
leggondosabban védekeznem), amelyeknek, ma már értem, az volt a közös
jellegük, hogy olyankor estem beléjük, amikor az idegeimnek engedtem.
De akkor még e szót nem mondták ki, s nem beszéltek erről az eredetről,
amely elhitethette volna velem, hogy az ily hibák elkövetése nemcsak
hogy megbocsátható, hanem hogy nem is vagyok tán képes ellenállást
tanúsítani velük szemben. De én már felismertem e hibákat arról a
szorongásról, amely megelőzte, s a büntetés szigoráról, amely utólag
követte őket; s tudtam, hogy amit most elkövettem, ugyanabból a
családból való, legfeljebb még súlyosabb, mint amelyekért régebben oly
szigorú büntetést kaptam. Ha majd anyám elé megyek, amikor feljön a
szobájába s látja, hogy én fennmaradtam, csak azért, hogy még egyszer
elbúcsúzzam tőle a folyosón, biztosan nem tűrnek meg többé a házban, s
már másnap intézetbe küldenek. Nos, ha öt perccel később az ablakon kéne
kiugranom, nem bánom, még ezt is vállalom! Most csak anyámat akartam,
búcsúzkodni akartam tőle, és már sokkal messzebb mentem e vágyam
megvalósításához vivő úton, semhogy a félútról visszatérjek.
Hallottam szüleim lépteit, amint kikísérték Swannt; s amikor a
kapucsengő figyelmeztetett, hogy már elment, odasiettem az ablakhoz.
Anyám kérdezte apámtól, ízlett-e neki a homár, s hogy Swann úr vett-e
még egyszer a kávé- és a pisztáciafagylaltból. „Énnekem nem nagyon
ízlett – mondta anyám –, azt hiszem, hogy legközelebb majd valami más
ízzel próbálkozunk.” „Én nem értem, de ez a Swann annyira megváltozott
– mondta nagynéném –, olyan öreg!” Nagynéném úgy megszokta, hogy
Swannban mindig ugyanazt a kamaszt lássa, hogy csak bámult, mért
találja egyszerre kevésbé fiatalnak, mint amilyen korúnak állandóan
tartotta. Szüleim is egyébként szintén azon a véleményen voltak, hogy
Swannt elérte az a rendellenes, szégyenletes és végleges öregség, az
agglegények és mindazok megérdemelt öregsége, akiknek a számára, úgy
látszik, hogy a napnak nincs másnapja, s ezért hosszabb, mint másoknak,
mivel az ő napjuk üres, s a percek reggeltől kezdve halmozódnak, anélkül,
hogy azután szétosztódjanak a gyermekek között. „Azt hiszem, sok baja
van azzal a rossz feleségével. Hisz egész Combray arról beszél, hogy
valami Charlus nevű férfival él. A városban már mindenki tudja.” De
anyám erre közbeszólt, hogy azért Swann egy idő óta mintha nem volna
olyan szomorú. „Már azt a bizonyos mozdulatát se ismétli annyiszor, amit
az apjától örökölt, hogy megtörli a szemét s kezével végigsimít a
homlokán. Azt hiszem, hogy alapjában nem is szereti már azt a nőt.” „Hát
persze hogy nem szereti – felelt rá a nagyapám. – Egyszer régen írt is
nekem erről, bár nem tettem meg, amire kért, s ez a levél semmi kétséget
nem hagy a felesége iránt való érzelmei vagy legalábbis szerelme felől. De
nini! Látjátok, meg se köszöntétek az asti borküldeményt” – tette hozzá
nagyapám sógornői felé fordulva. „Hogyne köszöntük volna meg, sőt, ha
nem vagyok szerénytelen, azt hiszem, elég finoman köszöntem meg” –
felelte Flora nagynéném. „Igen – mondta Céline néném –, nagyszerűen
csináltad: csodáltalak.” „De te is igen ügyes voltál.” „Igen, nem mondom,
büszke is vagyok arra a mondatomra a jó szomszédokról.” „Micsoda, ezt
nevezitek ti köszönetnek! – kiáltott fel nagyapám. – Nem mondom, én is
hallottam, de még csak eszembe se jutott, hogy ezt Swann-nak mondtátok.
Biztosak lehettek benne, hogy egy betűt sem értett az egészből.” „Ugyan,
Swann nem olyan ostoba. Biztosan értékelte a célzásunkat. Végre is nem
mondhattam neki, hogy hány palack volt a ládában, és hogy mi az asti bor
ára!” Apám és anyám egyedül maradtak s leültek egy pillanatra, aztán
apám azt mondta: „No, hát ha te is úgy akarod, mehetünk már lefeküdni.”
„Nem bánom, kedves, bár nem vagyok álmos; pedig hát biztos, hogy nem
a kávéfagylalt tart még most is éberen; de látom, világos van a konyhában,
s ha már a szegény Françoise ilyen sokáig várt rám, megkérem, kapcsolja
ki a derekamat, amíg majd te levetkőzöl.” S anyám már ki is nyitotta a
bejáró rácsos ajtaját, amely a lépcsőhöz vezetett. Csakhamar már
hallottam is, hogy bezárja az ablakot. Kimentem a folyosóra, zajtalanul; a
szívem olyan erősen vert, hogy még járni is nehezen tudtam, de most
legalább nem a szorongás miatt, hanem az ijedtségtől és az örömtől vert.
Már láttam a lépcsőházban anyám gyertyájának a fényét. Aztán őt is
észrevettem; azonnal felé rohantam. A legelső pillanatban csodálkozva
nézett rám, nem értette, mi történt. Aztán haragossá vált az arca, egyetlen
szót sem szólt hozzám, mert hisz még kisebb dologért is sokszor napokig
nem beszéltek velem. Ha anyám csak egy szót is szól hozzám, mintegy
beleegyezett volna, hogy tovább is beszéljenek velem, bár ezt talán
mindennél szörnyűbbnek éreztem volna, mint annak az előjelét, hogy oly
komoly büntetés vár rám, amihez képest a hallgatás, a veszekedés csak
gyerekjáték. Egy szó azt a nyugalmat jelentette volna mostan, amellyel
egy cselédnek válaszolunk, amikor elhatározzuk, hogy elküldjük; vagy azt
a csókot, amelyet fiunknak adunk, mikor katonának küldjük, holott
ugyanezt a csókot megtagadtuk volna tőle, ha beérhettük volna azzal, hogy
két napig haragban maradunk vele. De anyám már hallotta apám lépteit a
mosdófülkéből, ahova azért ment, hogy levetkőzzön, s mivel félt minden
jelenettől apám és énközöttem, haragtól fojtott hangon így szólt hozzám:
„Takarodj, takarodj, ha mondom, legalább apád ne lássa, hogy vártál itt,
mint egy őrült!” De én egyre csak ezt mondtam neki: „Ugye, bejössz
hozzám még este”, rémüldözve, mikor láttam, hogy apám gyertyájának
fénye már ott táncol a folyosó falán, ugyanakkor azonban zsarolásra
használva a közeledését s remélve, hogy anyám engedni fog, nehogy apám
a folyosón találjon, és hogy majd mégiscsak így szól hozzám: „Menj a
szobádba, jövök utánad.” De késő volt, apám már előttünk állt.
Akaratlanul ezeket a senkitől se hallott szavakat mormoltam: „Végem
van!”
De nem így történt. Apám mindig megtagadta tőlem mindazt, amit az
anyámmal s nagyanyámmal kötött szerződések engedélyeztek, mivel nem
sokat törődött az úgynevezett „elvekkel”, s nem lehetett meggyőzni az
„emberi jogok” emlegetésével. Bármilyen véletlen okból, vagy pedig
minden ok nélkül, olykor az utolsó pillanatban tiltott el egy-egy
megszokott s rég szentesített sétától, holott csak szerződésszegéssel
foszthattak meg ilyesmitől, vagy pedig, mint ma este is, jóval a rendes óra
előtt szólt így hozzám: „Egy-kettő, siess lefeküdni, egyetlen hangot se
halljak!” De épp azért, mert nem voltak elvei (mármint nagyanyám
értelmezése szerint), tulajdonképp nem is volt kérlelhetetlen. Egy
pillanatig csodálkozva, haragosan nézett rám, majd mikor anyám mondta
néki, néhány zavarodott szóval, hogy mi történt, így szólt hozzá: „De hát
menj vele, hisz magad mondtad, hogy úgysem tudsz aludni, maradj egy
kicsit a szobájában, énnekem úgysincs szükségem semmire.” „De szívem
– felelte félénken anyám –, akár alszom, akár nem, nem sokat változtat
már a dolgon, mert hisz ezt a gyereket mégse szoktathatjuk...” „Mi az,
hogy szokás vagy nem szokás – mondta apám vállat vonva –, láthatod,
milyen szomorú ez a gyerek, milyen kétségbeesett arcot vág; végre is nem
vagyunk hóhérok! Mi hasznod van, ha beteggé teszed. Úgyis van két ágy a
szobájában, mondd meg hát mindjárt Françoise-nak, vesse meg neked a
nagy ágyat, s ma éjjel maradj a gyerek mellett. No, jó éjszakát, én nem
vagyok olyan ideges, mint ti, hát lefekszem.”
Apámnak nemigen lehetett köszönetét mondani; csak bosszantotta volna
az, amit ő érzelgésnek nevezett. Ott álltam hát előttük, anélkül, hogy
mozdulni mertem volna; ő még egy pillanatig velünk maradt, magasra
nyúlva, fehér hálóköntösében, s a fején egy viola- és rózsaszínű indiai
kasmírkendővel – amelyet úgy kötött meg, mióta fejszaggatásai voltak,
mint Ábrahám azon a Benozzo Gozzioli-féle metszeten[22] – amelyet
Swann úrtól kaptam –, s ugyanolyan mozdulattal, amikor azt mondja
Sárának, hogy Izsákkal kell maradnia. Azóta már sok esztendő múlt el. A
lépcsőháznak az a fala, ahol a gyertya visszfényét láttam, már régóta
összeomlott. Bennem is sok minden összeomlott, amiről azt hittem, hogy
örökké tart, és sok olyan új dolog épült, ami még akkor előre nem látható
új örömöket szült és fájdalmakat, mint ahogy viszont a régieket ma már
nehezen vagy sehogy sem értem. Annak is már jó ideje, hogy apám nem
mondhatja többé anyámnak: „Menj be azzal a gyerekkel.” Ezeknek az
óráknak még csak a lehetősége sem fog újjászületni. Viszont egy kis idő
óta kezdem igen jól hallani, ha jól odatartom a fülem, a magam nehezen
visszatartott zokogását apám előtt, azt a zokogást, amely csak akkor tört ki
belőlem, amikor egyedül maradtam anyámmal. Ez a zokogás tulajdonképp
azóta se szűnt meg soha; s most is csak azért hallom újból, mivel az élet
ma már sokkal mélyebben hallgat körülöttem, mint ahogyan napközben a
zárdaharangok csengését is túlharsogják a város zajai, olyannyira, hogy azt
hisszük, már végképpen elhallgattak, míg aztán újra felhangzik az esti
csöndben.
Anyám ezt az éjszakát a szobámban töltötte; amikor oly hibát követtem
el, hogy azt hittem, örökre el kell hagynom a szülői házat, többet kaptam
szüleimtől, minthogyha egy szép tettért kellett volna megjutalmazniok. De
még most is, mikor apám ily kegyes volt énvelem, jellegzetesen
szeszélyesnek s önkényesnek mutatkozott, mivel ez a magatartása inkább
véletlen döntéseken, mint előre kidolgozott terveken múlt. Még az is, amit
a szigorának hittem, amikor korábban küldött lefeküdni, talán kevésbé
érdemelte meg e nevet, mint anyám vagy nagyanyám szigorúsága, mivel
apám természete e tekintetben sokkal inkább különbözött az enyémtől,
mint az övék, s eddig ki sem találhatta, milyen szerencsétlen voltam
minden este, amit viszont mind anyám, mind nagyanyám igen jól tudott;
de ők eléggé szerettek ahhoz, hogy ne kíméljenek meg a szenvedéstől,
meg akartak tanítani arra, hogy uralkodjak rajta, mivel csak így
fékezhetem ideges érzékenységemet s erősíthetem az akaratomat.
Apámnak viszont, aki engem egészen másként szeretett, nem tudom, lett
volna-e ehhez bátorsága; most, mikor megértette, hogy bánatom van,
mindjárt szólt is anyámnak: „Menj vele és vigasztald meg.” Anyám hát
ezen az éjszakán velem maradt a szobámban, s hogy ne rontsa el semmi
lelkifurdalással ezt az órát, amely oly más lett, mint amilyet remélhettem
– amikor Françoise bejött s megértette, hogy valami rendkívüli dolog
történt, mivel anyámat ott látta mellettem ülve, a kezemet fogva s hagyva,
szemrehányás nélkül, hogy sírjak, s azt kérdezte anyámtól: „De mi van a
fiatalúrral, miért sír?” – anyám azt felelte neki: „Maga se tudja, Françoise,
igen ideges, szegényke; vesse csak meg a nagy ágyat, aztán mindjárt
lefekhet.” Így hát a szomorúságomat most először nem nézték valami
büntetendő cselekedetnek, hanem egy akaratlan betegségnek, amelyet
most hivatalosan is ideges állapotnak ismertek el, s amelyért nem tartottak
felelősnek; megkönnyebbülve éreztem, hogy keserű könnyeimet nem kell
aggályokkal kevernem, hogy végre sírhatok büntetlenül. Egyúttal,
szemben Françoise-zal, nem kevésbé büszkélkedhettem a dolgok ily
fordulatával, amely, alig egy órával anyám elutasítása után s ama megvető
válasza ellenére, hogy csak aludjak el egyedül, egyszerre a felnőttek
méltóságára emelt és a bánat kamaszkorának, a könnyezés szabadságának
tett részesévé. Boldognak kellett volna lennem: nem voltam az. Úgy
éreztem, hogy anyám most egy oly első engedményt tett, amely neki csak
fájdalmas lehet, hogy ezzel először mond le a számomra elképzelt
ideálról, s ő, aki oly bátor volt, először vallotta magát legyőzöttnek. Úgy
éreztem, hogy ha most győztem, csakis őellene győztem, s úgy értem el
ezt a sikert, mint a betegség, a kor vagy a bánat, amelyek elgyöngítik az
akaratát s meghajlítják az értelmét, s hogy ez az este új korszakot kezd, és
szomorú dátum marad. Ha most szólni mertem volna, ezt mondtam volna
anyámnak: „Nem, ne maradj, ne aludj itt!” De ismertem gyakorlati, vagy
ahogy ma mondanák, realista bölcsességét, amely mintegy mérsékelte
benne nagyanyám forrón idealista természetét, s tudtam, ha már a baj
megtörtént, anyám szívesebben veszi, ha legalább élvezhetem annak
megnyugtató örömét, s nem zavarjuk újra apámat. Igaz, anyám szép arca
még fiatalon ragyogott ezen az estén, amikor oly szelíden simogatta a
kezemet, s próbálta elállítani a könnyeimet; de én mégis úgy éreztem,
hogy ennek nem így kellett volna történnie, s a haragja kevésbé
szomorított volna el, mint ez az új szelídség, amelyet az én gyermekségem
még nem ismert; úgy éreztem, hogy titkos és kegyetlen gyermeki kézzel a
lelkébe az első ráncot véstem, s első fehér hajszálának lettem most az
okozója. De erre a gondolatra még erősebben kezdtem zokogni, s akkor
anyám, aki velem szemben semmilyen ellágyulásának sem engedett, most
minthogyha hirtelen elkapta volna az enyémet, s vissza kellett tartani
magát, hogy ne sírjon. Mivel érezte, hogy észrevettem, nevetve így szólott
hozzám: „No, látod, aranyom, kis madaram, a mamád éppoly csacsi lesz
már, mint te magad, ha ez így folytatódik. Hadd lám, ha már nem vagyunk
álmosak, ne idegesítsük egymást, csináljunk valamit, felolvasok
valamelyik könyvedből.” Csakhogy nekem egy könyvem sem volt ott.
„Elrontaná az örömödet, ha előre kivennék egyet azokból a könyvekből,
amiket nagyanyádtól kapsz a névnapodra? Gondold meg jól: nem sajnálod,
ha holnapután semmi újat sem kapsz?” Ellenkezőleg, boldog voltam, s
anyám előkeresett egy csomagot csupa könyvvel, amelyekről a papíron át
csak annyit láttam, hogy vastagok és kicsik, de amelyek már erre az első,
bár fölületes tekintetre egyszerre elhomályosították az újévi
festékesdobozt és a múlt évi selyemhernyókat. George Sand idilljei[23]
voltak, az Ördögmocsár, François le Champi, a Kis Fadette és a
Muzsikusok. Nagyanyám, mint később megtudtam, először Musset
költeményeit választotta, Rousseau-nak egy kötetét és Indianá-t; mert
egyrészt a könnyű olvasmányokat éppolyan egészségtelennek tartotta,
mint a cukorkát és a süteményt, másrészt az volt a véleménye, hogy a
lángelmék lehelete éppen olyan veszélytelen és frissítő egy gyermek
szellemének, mint néki a szél s a szabad levegő. De miután apám
majdnemhogy őrültnek nevezte, amikor megtudta, miféle könyveket akar
nekem ajándékozni, nagyanyám maga ment vissza Jouy-le-Vicomte-ba, a
könyvkereskedőhöz, csak hogy én a névnapomra mindenképp
megkaphassam az ajándékomat (éppen igen forró nap volt, s oly betegen
jött haza, hogy az orvos meghagyta anyámnak, ne engedje többé így
elfáradni), s mindjárt George Sand e négy falusi idilljét választotta ki a
számomra. „Tudod, lányom – mondta anyámnak –, nem tudnék ennek a
gyereknek egy rosszul írt könyvet adni.”
 Alapjában sosem tudott olyan valamit vásárolni, amiből ne lehetett
volna valami szellemi hasznot húzni, főképp olyat, amit csak a szép
dolgok szereznek nekünk, mivel megtanítanak arra, hogy örömünket ne
csak a jólét és a hiúság kielégülésében keressük. Még akkor is, ha
valakinek úgynevezett hasznos ajándékot kellett keresnie, amikor egy
karosszéket, étkezőkészletet, sétabotot adott, mindig „antik” dolgot
keresett, mintha a kor és az a tény, hogy sokáig használaton kívül voltak,
megfosztaná e tárgyakat minden hasznossági jellegüktől, és így inkább
arra jók, hogy a régiek életéről meséljenek, mintsemhogy a mi életünk
szükségleteit szolgálják. Szerette volna a többi között, hogy a szobám tele
legyen a legszebb tájak vagy műemlékek fényképeivel. De mikor már ott
tartott, hogy meg is vásárolja őket, s jóllehet a képek témái esztétikai
értékkel bírtak, nagyanyám úgy találta, hogy a fénykép, e gépies
megjelenítésmód nagyon is sok helyet ád a mindennapiságnak, a
hasznosságnak. Ezért hát ravaszkodni próbált, s ha nem tudta végleg
kiküszöbölni a kereskedelmi köznapiságot, legalább csökkenteni próbálta
azzal, hogy legnagyobb részében művészettel helyettesítette, vagyis
művészi elemeket csempészett be közéjük: így a chartres-i székesegyház,
a saint-cloud-i szökőkutak, a Vezúv fényképei helyett kikereste, Swann
tanácsára, azokat a képeket, amelyeket nagy festők festettek e témákról, s
ha már fényképeket adott, inkább Corot képét adta a chartres-i
székesegyházról, Turnerét[24] a Vezúvról, Hubert Robert[25]-ét a saint-
cloud-i szökőkutakról, ami már e fényképeket egy fokkal magasabbra
helyezte a művészetben. De ha így a természet vagy a remekművek
megjelenítésében sikerült a fényképészt egy-egy nagy művésszel
helyettesíteni, ugyanaz a fényképész mégis a jogaihoz jutott, amikor
magát a művészi megjelenítést fényképezte. Amikor nagyanyám idáig ért
a köznapiság kiküszöbölésében, még mindig nem maradt nyugton,
próbálta még messzebbre űzni. Megkérte Swannt, szerezzen neki
metszeteket e művekről, s ha lehet, régi metszeteket, amelyeknek nemcsak
magukban, de magukon túl is van értékük, mint például olyanokat,
amelyek egy-egy remekművet egy, ma már nem látható állapotban
ábrázolnak (mint Leonardo da Vinci Utolsó Vacsorá-jának metszetét,
mielőtt a kép szétmállott, Morghentól[26]). Hozzá kell tennem, hogy az
ajándékozásnak ez a sajátos értelmezése nem járt mindig igen fényes
eredménnyel. Így például az a velencei képem, amelynek Tizian egy rajza
után a Lagúna a háttere, biztosan nem adott Velencéről olyan pontos ideát,
mint aminőt egyszerű fényképek után nyerhettem volna. Valahányszor
nagynéném vádbeszédet tartott nagyanyám ellen, sose jutott a végére
annak a sok karosszéknek, amiket a nagyanyám vagy fiatal jegyeseknek,
vagy öreg házasoknak ajándékozott, s amik az első alkalommal, ha rájuk
akartak ülni, azonnal száz darabra törtek a megajándékozottak súlya alatt.
Csakhogy nagyanyám egyszerűen kicsinyesnek tartotta volna, hogy egy
olyan fafaragás szilárdságával törődjön, amelyen még jól látszott egy kis
virág, egy mosolygó arc, a múltnak egy-egy szép elképzelése. Még az is,
ami e bútorokban valami szükségletnek felelt meg, de olyannak, amihez
mi már nem vagyunk hozzászokva, éppannyira tetszett néki, mint a régies
beszédmód metaforái, amelyeket a mai nyelvben rég elkoptatott a szokás.
Épp a George Sand regényei, e névnapi ajándék könyvek, tele voltak,
akárcsak azok a régi bútorok, elfelejtett és most megint képszerűvé vált
kifejezésekkel, mint aminőket manapság csak vidéken hallhatunk. S
nagyanyám épp emiatt választotta ki őket más könyvek helyett, mint
ahogy inkább bérelt volna egy oly falusi birtokot, ahol egy gótikus
galambdúcot vagy olyan más régiséget talál, amelyek kedvező befolyással
vannak az ember szellemére, mivel vágyat keltenek benne lehetetlen
utazásokra az Időben.
Anyám odaült az ágyam mellé; François le Champi-t választotta,
amelynek piros fedele éppúgy, mint érthetetlen címe, valami külön
személyiséget s titokzatos vonzóerőt kölcsönzött. Sosem olvastam igazi
regényeket. Hallottam, hogy George Sand a regényíró típusa. Nekem már
ez is elég volt ahhoz, hogy ezt a François le Champi-t valami
meghatározhatatlan s elbűvölő olvasmánynak képzeljem. Mindabban, amit
egy jártas olvasó a legtöbb regény közös vonásaként ismer, a mesélés oly
módjait, amelyeknek kíváncsiságot vagy elérzékenyülést kell kelteniök,
vagy olyan fordulatokat, amelyeknek az a céljuk, hogy bánatot vagy
nyugtalanságot támasszanak, én egészen egyszerűen François le Champi
külön lényegének részegítő kisugárzását láttam – mivel egy új könyv az én
szememben nemcsak egy volt a sok hasonló közül, hanem egyetlen
személyiség, amely csak magában létezik. E mindennapi események, e
mindennél közönségesebb dolgok, e banális szavak mögött különös
hangot, hangsúlyt éreztem. A cselekmény megindult; kissé homályosnak
tetszett, főképp azért, mert ekkoriban olvasás közben lapokon át egészen
másról ábrándoztam. S azokhoz a hiányokhoz, amelyeket az elbeszélésben
ez az én szórakozottságom okozott, anyámnak az a szokása is hozzájárult,
hogy amikor felolvasott, kihagyta a szerelmi jeleneteket. Így aztán azok a
különös változások, amelyek a molnárné s a fiú viszonyában történnek, s
amelyeket a kettőjük közt fejlődő szerelem magyarázhat, az én
szememben mélységesen titokzatosaknak látszottak, s úgy képzeltem, a
forrásuk ebben a kedves és ismeretlen „Champi” névben található, ebben a
névben, amely, nem tudom, miért, de a fiút eleven, bíboros és vonzó
színbe vonta. Ha anyám hűtlen felolvasó volt is, oly műveket, amelyekben
őszinte érzéseket talált, remekül tudott értelmezni, egyrészt komoly és
egyszerű előadásával, másrészt szép és szelíd hangjával. Az életben is, ha
nem műalkotások, hanem eleven emberi lények keltették fel részvétét
vagy csodálatát, hangjából, beszédéből, mozdulataiból megható módon
hárított el minden olyan hangosabb vidámságot, ami esetleg fájt volna egy
oly anyának, aki gyermekét gyászolja, s éppígy került minden olyan
névnapi vagy születésnapi dátumot, ami például egy aggastyánt korára
emlékeztethette volna, vagy olyan háztartási részleteket, amelyek,
mondjuk, egy fiatal tudóst inkább csak untathattak volna. Ugyanígy, ha
George Sand műveiből olvasott fel, amelyeknek prózája telítve van
jósággal s azzal az erkölcsi választékossággal, amit anyám, nagyanyám
példájára, mindennél többre tartott az életben, s amit, de ezt már tőlem
tanulta, csak sokkal később, nem tartott mindennél többre a könyvekben,
iparkodott a hangjából minden mesterkéltséget, minden kicsinyességet
távol tartani, hogy e próza hatalmas áradatát minél szabadabban
tolmácsolhassa, s természetes gyöngédsége egyesült e mondatok
szelídségével, amelyek mintha egyenest az ő hangjának íródtak volna s
amelyek teljesen betöltötték érzékenysége skáláját. Mindjárt kezdetben
eltalálta azt a megfelelő hangot, amely előre éreztette a történet
meghittségét, és mintegy diktálni látszott a lágyan gördülő mondatokat,
jóllehet az egyes szavak mit sem éreztettek még mindebből; e hang révén
sorra enyhítette az igeidők nyerseségét, a félmúltnak és a múltnak mindig
meg tudta adni a jóság lágy enyheségét s a gyengédség melankóliáját, a
befejező mondatot az utána következő felé terelte, s hol lassítva, hol
gyorsítva a szótagok menetét, hogy rövidek és hosszúak egyféle ritmust
alkossanak, ez egyszerű prózába valami folytonos érzelmi életet lehelt.
Lelkifurdalásaim elcsitultak, engedtem az éj enyheségének, hisz most
itt volt mellettem anyám. Tudtam, hogy egy ily éjszaka többé meg nem
ismétlődhet; hogy ez a mindennél nagyobb vágyam, anyámat itt tudni
magam mellett az éjszaka e szomorú óráiban, túlságosan ellenkezik mind
az élet szükségleteivel, mind a többiek óhajával, semhogy az ily
engedmény ne legyen mesterkélt és kivételes. Holnap kezdődhet újra a
szorongásom, de anyám már nem lesz mellettem. Csakhogy, ha elmúlt e
szorongás, többé már nem is értettem meg; és aztán, a holnap még messze
van; gondoltam, még lesz időm majd azzal is foglalkozni – bár ez az idő,
jól tudtam, nem hozhat semmivel sem több hatalmat –, mivel olyan
dolgokról van szó, amelyek nem az én akaratomtól függnek, s amelyeket
különben is kikerülhetőbbeknek éreztem a mai estét a holnapitól
elválasztó időszak miatt.

*
Így történt, hogy sokáig, ahányszor éjszaka felébredtem és Combray-ra
emlékeztem, mindig egy fényes falsíkot láttam, csupa gomolygó árnyék
között, mint mikor a bengálitűz vagy a villamos fényszóró egy épületnek
csak egy-egy szárnyát világítja meg s emeli ki, míg a többi homályban
marad: lenn, a széles alapnál a kis szalon, az ebédlő, a sötét fasor kezdete,
amelyen át majd Swann úr, az én esti szomorúságaim akaratlan szerzője
érkezik, a bejáró, ahonnan az első lépcsőfok felé megyek, aztán maga ez a
lépcső, amelyen oly nehéz volt felvánszorognom, s amely e szabálytalan
piramisnak keskeny törzsét alkotta; s fenn, a piramis tetején, a
hálószobám, az üvegajtós kis folyosóval, ahová anyám fog benyitni;
egyszóval, mindig ugyanaz a látvány, ugyanabban az órában, elszigetelve
mindattól, ami körötte lehetett, egymagában válva ki a homályos
háttérből, csak a legszükségesebb díszlet (mint aminőt régi színművek
elején látunk felrajzolva, vidéki előadások számára), az én vetkőzésem
drámájához; minthogyha az egész Combray csak e két emeletből állott
volna egy vékonyka lépcsővel összekötve, s minthogyha ott örökké este
hét óra lett volna. Igaz, hogy ha megkérdeznek, nyugodtan felelhettem
volna, hogy más is volt Combray-ban, s hogy Combray más órákban is
létezett. De mivel ezt már a szándékos emlékezet, az értelem emlékezete
juttatta volna eszembe, s mivel ennek az értesülései semmit sem őriznek
meg a múltból, erre a maradék Combray-ra nem is lett volna kedvem
emlékezni. Tulajdonképp az én számomra mindez már egészen halott volt.
Halott örökre? Lehetséges.
Mindebben sok a véletlen, s egy második véletlen, más szóval a
halálunké, gyakran akadályoz bennünket abban, hogy sokáig várhassunk az
első véletlen kedvezésére.
Igen értelmesnek tartom a keltáknak azt a hitét, hogy halottainknak a
lelke egy alsóbbrendű lénybe zárkózik, egy állatba, egy növénybe, valami
lélektelen tárgyba, s így elvesznek a számunkra addig a bizonyos napig,
amelyet sokan nem érnek meg, s amelyen csak úgy véletlenül elmegyünk
ama fa mellett, vagy pedig birtokosai leszünk e tárgynak, ahol halottunk
lelke van bezárva. Olyankor ez a lélek megremeg, hív bennünket, s
mihelyt felismertük, a varázslatnak is azonnal vége. Kiszabadítjuk,
legyőzte a halált, s visszatér, hogy velünk éljen.
Így van ez a múltunkkal is. Hiába próbáljuk felidézni, értelmünk
minden erőfeszítése hasztalan. Kívül esik az értelem területén és
hatalmán, valami kézzelfogható tárgyba van rejtve (ennek a kézzelfogható
tárgynak a bennünk keltett benyomásába), amiről még csak sejtelmünk
sincs. Pusztán a véletlenen múlik, hogy ezt a tárgyat halálunk előtt
megtaláljuk-e vagy sem.
Évek múltak már el azóta, hogy Combray-ból mindaz, ami nem volt az
én esti lefekvésem díszlete és drámája, nem is létezett már számomra,
amikor egy téli napon, hogy hazatértem a városból, anyám látva, hogy
didergek, ajánlotta, hogy szokásom ellenére igyák egy kevéske teát.
Először nem akartam inni, de aztán, nem tudom, hogy miért, mégis
meggondoltam magam. A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek
nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak
egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen,
fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz
emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka
süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény
elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy
éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el
rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal
közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat
hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta,
éppúgy, mint a szerelem, s minthogyha csak megtöltött volna valami
értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én
voltam az. Nem éreztem többé magam közepesnek, véletlennek,
halandónak. Honnan jött ez a roppant öröm? Éreztem, hogy összefügg a
tea és a sütemény ízével, de hogy végtelenül több s nem ugyanolyan
természetű. Honnan jött? És mit jelent? Hogyan tudnám megközelíteni?
Ittam egy második kortyot, de abban sem találtam többet, mint az elsőben,
s a harmadik kevesebbet hozott magával, mint a második. Ideje, hogy
abbahagyjam, az ital hatása csökkenni látszott. Világos, hogy az igazság,
amelyet most keresek, nem benne, hanem énbennem van. Az ital keltette
fel bennem, de ő maga nem ismeri, legfeljebb szüntelenül ismételheti, bár
egyre kevesebb erővel, ugyanezt a tanúságot, amelyet nem tudok
megmagyarázni, de legalább szeretném újra és újra megkapni tőle s
érintetlenül találni, most mindjárt, az én rendelkezésemre, a végleges
megvilágítás kedvéért. Leteszem a teáscsészét, s értelmemhez fordulok.
Rajta a sor, hogy megtalálja az igazságot. De hogyan? Valahányszor az
értelem érzi, hogy túlhaladt önmagán, mindig csak bizonytalanság a
következmény, amikor ő a kutató s egyszersmind az a homályos ország,
ahol kutatnia kell, s ahol egész poggyászának semmi hasznát nem veszi.
Kutatni? ez kevés: alkotni. Oly dologgal van most szemközt, ami még
nincs, amit csak ő tud megvalósítani, hogy azután bevezesse a maga
világosságába.
S most újra kezdek tűnődni azon, mi ez az ismeretlen állapot, amely
nem hozott magával semmi logikai bizonyítékot, egyedül csak az
örömnek, a maga valóságának bizonyságát, amely előtt minden más öröm,
minden más valóság elenyészik. Próbálom megint felidézni. Gondolatban
visszatérek egészen addig a pillanatig, mikor az első kanál teát emeltem az
ajkamhoz. Megint az előbbi állapot, de minden új világosság nélkül. Még
egy értelmi erőfeszítés, hogy visszahozzam a menekülő élményt. S hogy
semmi se törhesse meg az értelem lendületét, amellyel ezt az élményét
utolérni iparkodik, elhárítok minden akadályt, minden idegen gondolatot, s
fülemet és figyelmemet védve védem a szomszéd szoba zajaitól. De mikor
érzem, hogy értelmem eredmény nélkül erőlködik, most meg,
ellenkezőleg, mint előbb, pihenésre szorítom, hadd gondoljon megint csak
másra, hadd szedje magát újra össze, a végső, a döntő próba előtt. Aztán,
most már másodízben, kiürítek előtte mindent, szembesítem az első korty
még azon friss ízével s akkor érzem, hogy valami megremeg, megmozdul
bennem és szeretne felemelkedni, valami, aminek nagyon mélyen
felszedték a horgonyát; nem tudom, mi az, csak azt tudom, hogy száll
lassan felfelé, s érzem és hallom magamban a befutott távolságok
ellenállását és zsibongását.
Bizonyos, hogy az, ami így, ilyen mélyen reszket bennem, a kép lesz, a
látásbeli emlék, amely ehhez az ízhez van kötve, s azt próbálja követni a
tudatomig. Csakhogy még nagyon is messze, nagyon zavarosan vergődik;
még alig látom azt a semleges visszfényt, amelyben összekeveredik a
felkavart színeknek megfoghatatlan forgataga; de nem tudom felismerni
az emlékkép formáját, nem tudom megkérni arra, hogy, mint egyetlen
lehetséges tolmács, magyarázza meg kortársának, elválhatatlan
kísérőjének, ennek az íznek a tanúságát, nem tudom megkérni, mondja
meg, hogy a múlt miféle körülményéről, micsoda korszakáról van szó.
Elér-e vajon tudatom felszínéig ez az emlék, e régi pillanat, amelyet egy
azonos pillanatnak a vonzása idézett fel, indított meg, emelt fel énem
legmélyén? Nem tudom. Megint nem érzek semmit, megállt, talán újra
leszállt a mélybe; ki tudja, feljön-e még éjjeléből? Tízszer is újra kell
kezdenem, megint és újra fölé hajolnom. S a gyávaság, amely eltérít
bennünket minden nehéz feladattól, minden mégoly fontos műtől,
mindannyiszor azt súgta, hagyjam abba, igyam ki a teám s ne gondoljak
semmi másra, mint aznapi gondjaimra, mint holnapi vágyaimra,
amelyeken baj nélkül kérődzhetek.
S hirtelen megjelent az emlék. Ez az íz annak a darabka madeleine-nek
az íze volt, amit Combray-ban, vasárnaponként (mert olyankor mise előtt
sose hagytam el a házat) Léonie néném szokott adni, ha felmentem
köszönni a szobájába, miután előbb beáztatta a teájába vagy a hársfateába.
A kis madeleine látványa semmire se emlékeztetett, amíg meg nem
kóstoltam; talán mert azóta sokszor láttam, anélkül, hogy megízleltem
volna, a cukrászdákban, és így a képe elhagyta a combray-i napokat, hogy
más, újabb napokhoz kapcsolódjék; talán mert az emlékekből, amelyek oly
régóta kívül esnek az emlékezetemen, semmi se maradt életben,
mindannyi százfelé hullott; formáik – e kis cukros kagylóé is, amely pedig
oly buján érzékies, szigorú és ájtatos redői alatt – vagy megszűntek, vagy
elszunnyadtak, elvesztették terjeszkedő erejüket és így nem voltak
képesek feljutni az öntudathoz. De mikor a régmúltból többé már semmi
se marad, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz
és az illat élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben,
anyagtalanabbul, szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek
volnának, amelyek idézik, várják, remélik, minden egyébnek romjai felett,
s amelyek moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon
az emlék óriás épületét.
S mihelyt így sikerült felismernem ennek a teába áztatott madeleine-
darabkának az ízét, amelyet nagynénémtől kaptam (bár ekkor még nem
tudtam és sokkal később fedezhettem csak fel, miért tett ez az emlék
boldoggá), az ódon, szürke ház utcai része, ahol nagynéném szobája volt,
azonnal odailleszkedett, mint egy díszlet, ahhoz a kerti kis pavilonhoz,
amelyet a ház mögött szüleim számára építtettek (ez volt az a csonka
szárny, amelyre eddig egymagában emlékeztem); s a házzal együtt maga a
város, a Főtér, ahova elküldtek ebéd előtt, az utcák, ahol reggeltől estig s
minden időben a házbeliek megbízásait végeztem, az utak, amerre szép
időben sétálgattunk. S mint abban a japánoktól annyira kedvelt játékban,
ahol egy vízzel telt porcelán edénybe egyforma apró papírdarabkákat
vetnek, s amelyek a nedvességben kinyújtózkodnak, összecsavarodnak,
megszíneződnek, szétosztódnak, virágok lesznek vagy házak, megfogható
és felismerhető alakok – ugyanígy kertünk minden virága éppúgy, mint
Swannék parkjáé és a Vivonne vízirózsái és a falu lakói és apróka házaik
és a templom és egész Combray és a város környéke, mindaz, ami formát
nyer, mindaz, ami szilárddá válik, város és kertek így szálltak fel az én
csésze teámból.
 2

Messziről, minden irányban legalább tíz mérföldre, a vonat ablakából

nézve, ha megjöttünk az utolsó húsvét előtt, Combray egyetlen
templomnak látszott, amely magába foglalta s képviselte az egész várost,
beszélt róla és érette a messzeségnek, s ha közelebb értünk hozzá, olyan
volt magas és homályos falaival, mint a juhait őrző pásztorlány, ahogy
maga köré zárja a síkon, a széllel szemben, az egymás hegyén-hátán
tolongó szürke és gyapjas hátú házakat, amelyeket imitt-amott oly teljes
körbe foglaltak a középkorból itt maradt bástyaromok, mint egy primitív
festmény kisvárosát. Ahhoz, hogy mindig itt lakjunk, Combray kissé
szomorúnak látszott, akárcsak az utcái, akárcsak helyi, feketés kőből épült,
külső lépcsővel ellátott s árnyékot adó oromfalakkal betetőzött házai, ahol,
mihelyt alkonyodni kezdett, a „termekben” félre kellett vonni a
függönyöket; ezeknek az utcáknak csupa komoly szentneve volt (s nem
egy ily szent kapcsolatban is állt Combray legrégibb történetével): rue
Saint-Hilaire, rue Saint-Jacques, ahol nagynéném háza volt, rue Sainte-
Hildegarde, a kerti kapu felől s rue du Saint-Esprit, ahova meg néném
kertjének oldalajtója nyílt; s mindezek a combray-i utcák oly hátrakerültek
az emlékezetemben s olyannyira más színűek, mint mai világom színei,
hogy alapjában valamennyit s a templomot is a Főtéren
valószínűtlenebbnek látom, mint a laterna magica vetítéseit; s úgy érzem,
hogy ha még egyszer átmehetnék a rue Saint-Hilaire-en s bérelhetnék egy
szobát valahol a rue de l’Oiseau-ban – a Lőtt Madárhoz címzett vén
szállóban, amelynek konyhaillata, ahogy a pinceablakon át kitódult, ma is
a régi melegséggel s hasonló időközökben száll fel bennem –,
csodálatosabb s természetfölöttibb viszonyba lépnék a túlvilággal,
minthogyha megismerhetném Golót s beszélgethetnék Brabanti
Genovévával.
 Nagyapám unokanővére, vagyis nagynéném, akinél laktunk, ugyanannak
a Léonie néninek volt az édesanyja, aki az ura, Octave bátyám korai halála
óta nem akarta elhagyni Combray-t, azután Combray-ban a házát, aztán a
szobáját, azután meg már az ágyát, s többé nem is jött már közénk, hanem
csak feküdt, bánatának, erőtlenségének, betegségének, rögeszméjének és
ájtatosságának bizonytalan állapotában. Léonie néni külön lakása a rue
Saint-Jacques-ra nézett, amely a háztól jóval messzebb, a Nagyrétben
végződött (míg a Kisrét, ellenkezőleg, a város közepén zöldellt, három
utca közt), s ez a szürke, egyforma utca, minden egyes kapu előtt három-
három magas homokkő lépcsővel, olyan volt, mint egy hegyi ösvény,
amelyet egy gótikus képfaragó vésett kőbe, egy jászol vagy egy kálvária
mellé. Nagynéném tulajdonképpen csak két egymásba nyíló szobát lakott,
s délután, míg az egyikben volt, azalatt a másikat szellőztették. Igazi
vidéki szobák voltak, melyekből – mint némely helyen, ahol sok-sok
miriád láthatatlan protozoa világít vagy illatosít egész levegő- vagy
tengerrészeket – ezer illat árad felénk az erényekből, a bölcsességből,
mindenféle szokásokból, egy egész titkos, láthatatlan, bőséges és
erkölcsös életből, amelyet a környező légkör mintegy felszív és meg is
őriz; oly illatok, amelyek még természetes illatoknak számítottak s éppoly
égimódon tiszták, mint a közeli mezőké, de azért már otthonosak,
emberiek és szobaszagúak, az év minden gyümölcsének a kertből a
szekrénybe került, sok-sok fáradsággal készült, finom és áttetsző ízei;
évszaki, de házias és mozgékony illatok, amelyekben a dér csípősségét a
meleg kenyér szaga enyhíti, tétlenek és pontosak, mint egy falusi ingaóra,
kóborok és otthonülők, gondtalanok és előrelátók, fáradatlanul dolgosak,
korán kelők, ájtatosak, boldogak az oly békében, amely csak ráadásul
hozza a szorongást, és abban a prózaiságban, amely bőséges költészettel
szolgál annak, aki csak átsuhan rajtuk, de nem él bennük. A levegő itt oly
telítve volt a csöndesség zamatos és tápláló virágával, hogy magam is
mintegy csak torkoskodva lépkedtem benne, főképp húsvét hetének ezeken
az első reggelein, amikor jobban élveztem mindezt, mert még frissen
érkeztem Combray-ba; mielőtt bemehettem volna, hogy köszöntsem
nagynénémet, várnom kellett az első szobában, ahova a még télies napfény
melegedni jött a tűz elé; maga a tűz már égett két tégla között, és mintha
az egész szobát koromszagúra festette volna, valóságos kemencepitvart
alakított belőle, jobban mondva, afféle kastélybeli kandallómenedéket,
ahol, mikor ott ülünk, azt kívánjuk, hogy odakinn essen az eső, vagy
havazzon, vagy akár jöhet az özönvíz is, hogy a télidő költészete fokozza a
visszavonultság kényelmességét; próbáltam pár lépést tenni az
imazsámolytól a karszékekig, melyeknek mintás bársonyát
fejmagasságban horgolt csipke védte; s a tűz úgy sütötte, mint a tésztát,
azokat az étvágygerjesztő illatokat, amelyektől a szoba levegője szinte
egészen kásás volt, s amelyeket már a reggeli napos és nedves frisseség is
„megkelesztett” – megaranyozta, megleveleztette, felfújta, feldagasztotta
őket, láthatatlan s majdnem megfogható vidéki kalácsot csinált belőlük,
afféle roppant leveles tésztát, s miután épp hogy megkóstoltam a
faliszekrény, a fiókos szekrény, a virágos papírkárpit ropogósabb,
finomabb, ismertebb, de szárazabb aromáit, mindannyiszor visszatértem,
valami be sem vallott mohósággal, a virágos ágytakaró átmeneti, ragadós,
ízetlen, nehezen emészthető gyümölcsszagához.
A szomszédos szobából már kihallottam nagynénémet, aki halkan
beszélt magában. Mindig inkább halk volt a hangja, mert azt hitte, hogy a
fejében valami eltörött és szabadon lebeg s esetleg egészen elmozdul,
hogyha igen erősen beszélne, viszont ha magában volt is, sose maradt
sokáig csendben, mert azt hitte, hogy a beszéd csak jót tesz a torkának,
nem engedi, hogy megálljon a vére, s ritkábbá teszi mind a fulladásait,
mind pedig a szorongásait; amellett rideg életének ebben a teljes
tétlenségében legkisebb élményeinek is rendkívüli fontosságot
tulajdonított; valami olyan mozgékonysággal ajándékozta meg
valamennyit, hogy soha egyet se volt képes csak úgy magában tartani, s ha
már nem volt bizalmasa, akinek számot adott volna róluk, magának
mesélte őket egy örökös monológban, amely tevékenységének egyetlen
kizárólagos formája volt. De mivel, sajnos, így megszokta ezt a hangos
gondolkodást, nem mindig törődött azzal, hogy nincsenek-e a másik
szobában, s gyakran hallottam, hogy így szólt magához: „Nem szabad
elfelednem, hogy nem aludtam” (mert az ő legnagyobb igénye a soha nem
alvás volt, amit mindannyiunknak respektálni illett a vele való
társalgásban; reggel például Françoise nem úgy „keltette” fel nénémet,
hanem csak „benyitott” hozzá; ha napközben szundikálni akart, azt
mondta: „gondolkodni” vagy „pihenni” akar; és ha néha, beszéd közben,
annyira megfeledkezett magáról, hogy azt mondta: „álmodtam” vagy
„felébredtem”, elpirult és azonnal helyesbítette a mondását).
Egy perccel később már szabad volt bemennem hozzá, hogy
megcsókoljam; Françoise beöntötte a teáját; vagy, ha néném izgatott volt,
tea helyett herbateát kért, amikor is énrám bízták, hogy a gyógyszeres
zacskóból annyi hársfavirágot hullassak egy tányérra, amennyit a forró
vízbe kell majd dobni. A virágok száracskái száradás közben összevissza
bogozódtak, s e szeszélyes hálózatban úgy nyíltak a sápadt szirmok,
mintha egy festő rendezgette, helyezgette volna el őket, a lehető
legdíszesebb, leghatásosabb formában. A levelek, miután elvesztették
vagy legalábbis megváltoztatták a külsejüket, mindenféle különböző
dologhoz kezdtek hasonlítani, egy bogár átlátszó szárnyához, egy címke
fehér hátlapjához, vagy egy rózsasziromhoz, de persze sok apró darabra
törve, csomósodva, egybeszőve, mint egy fészek alkatrészei. Ezer kicsi s
fölösleges részlet – a gyógyszerész kedves tékozlása –, amit egy gyári
készítménynél biztosan mellőztek volna, ugyanazt az örömöt szerezte
nékem ilyenkor, mint amikor egy könyvben ismerős nevet találunk, azt az
örömöt, hogy e kis ágak igazi hársfavirágszárak voltak, olyanok, mint
aminőket a városban, az avenue de la Gare-on láttam, de, persze, már
módosulva, s örömöm annál teljesebb volt, mivel nem holmi pótszerek,
hanem igaziak voltak, de megöregedtek. S mivel minden új jellemvonásuk
csak egy réginek volt az átalakulása, a szürke kis golyócskákban
felismertem a zöld bimbókat, amelyek nem tudtak kinyílni; s főképpen a
virágok rózsaszín, holdas, enyhe fénye mutatta, hogy valódiak voltak, ez a
fény, amely úgy kiemelte őket a szárak törékeny sűrűjéből, ahol mint apró
aranyrózsák lengedeztek, jeléül annak – mint az a világos folt, amely egy
csupasz falon is mutatja a már rég eltűnt freskó helyét –, hogy különbség
van a fa „színes” és nem színes részei között, és így biztos lehettem abban,
hogy ugyanezek a virágszirmok, amelyek most a gyógyszeres zsákban
virágoztak, azelőtt a tavaszi estéket illatosították. Ez a rózsaszín
gyertyafény még mindig az ő színük volt, de már félig kialudva s
elálmosodva mostani, lecsökkentett életükben, ebben a virágalkonyatban.
S nagynéném csakhamar belemártotta forró és hol hervadt levél-, hol
hervadt virágízű teájába a kis madeleine-t, amelyből, ha már jól
megpuhult, nekem is adott egy darabot.
Az ágya egyik oldalán nagy fiókos szekrény állt sárga citromfából, meg
egy asztal, amely egyszerre oltár és patika volt, Szűz Mária szobrával meg
egy üveg Vichy-vízzel, misekönyvekkel és receptekkel, mindazzal, amire
szüksége lehetett, hogy betarthassa diétáját és a szent szertartásokat, hogy
ne mulassza el se a pepszin, se a litánia idejét. Az ágy másik oldalán, az
ablakon keresztül, előtte volt az egész utca, s kiolvashatta belőle
szórakozásul, mint egy perzsa herceg, Combray napi és ősidőktől mindig
egyforma krónikáját, hogy azután Françoise-zal megbeszélhesse a
részleteit.
Alig voltam nála öt percig, máris elküldött magától, mivel félt, hogy
fárasztom. Odatartotta ajkamhoz sápadt, színtelen, bús homlokát, amelyen
ilyen kora reggel még nem rendezte el a parókáját, s ahol úgy átlátszottak
a csontok, mint egy töviskoszorú tüskéi vagy mint egy olvasó szemei, és
így szólt hozzám: „Menj, kisfiam, készülj a misére; és ha látod Françoise-
t, mondd neki, ne mulasson veletek soká, hanem jöjjön fel mielőbb, hátha
megint szükségem lesz valamire.”
Françoise ugyanis, bár akkor már évek óta szolgált nála s nem sejtette,
hogy egyszer majd végképp a mi szolgálatunkba áll, kissé elhanyagolta
nénémet, amikor mi is Combray-ban voltunk. Volt oly idő
gyermekkoromban, mielőtt Combray-ba jártunk volna, s amikor még
Léonie néném a telet anyjánál töltötte Párizsban, hogy Françoise-t alig
ismertem, s újévkor, mielőtt bementünk a nagynénémhez, anyám egy
ötfrankost nyomott a kezembe és így szólt: „Vigyázz, hogy össze ne
tévessz senkit. Várd meg, míg azt mondom: »Jó napot, Françoise!«, és
hogy megérintsem a karod; csak akkor add a pénzt oda.” Alig értünk
nagynéném sötét előszobájába, a homályban mindjárt megláttuk egy
fejkötő ráncai alatt – amelyek oly vakítóak, törékenyek és merevek voltak,
mintha csak cukorfonálból készültek volna – egy hálás és előlegezett
mosoly egy pontba futó hullámait. Françoise mosolygott így felénk,
mozdulatlanul s egyenesen állva a kis folyosóajtó keretében, akár egy
szentszobor a fülkéjében. Amikor kissé hozzászoktunk ehhez a kápolnai
homályhoz, leolvashattuk arcáról az emberiség önzetlen szeretetét s a
magasabb osztályok iránt érzett tiszteletét, amelyet szíve legjobb helyén
még lelkesebbé tehetett az újévi ajándék reménye. Anyám erősen
megcsípte a karom, s hangosan így szólt: „Jó napot, Françoise!” E jelre
kinyíltak ujjaim s elengedtem az ötfrankost, amely egy zavarban levő, de
jól odatartott kézbe hullott. Viszont mióta Combray-ba jártunk, senkit sem
ismertem jobban Françoise-nál; minket szeretett legjobban, s bár
nagynénémet éppúgy tisztelte, hozzánk inkább ragaszkodott, legalábbis az
első években, mivel ahhoz a tisztességhez, hogy a családhoz tartozhattunk
(Françoise úgy tisztelte, mint egy görög tragikus költő a családtagokat
összekötő láthatatlan szálakat, amelyeket a közös vér keringése teremt
meg köztük), az a kellemetesség is járult, hogy nem voltunk megszokott
parancsolói. Micsoda nagy örömmel fogadott is hát bennünket, amikor
megérkeztünk Combray-ba, sajnálkozva, hogy nincs szebb időnk, ilyenkor,
húsvét hetében, mikor gyakran még jeges szél is fújt, s mikor anyám
megkérdezte tőle, hogy van a lánya meg a sok öccse, milyen a kis unokája,
milyen mesterségre adják, s hogy hasonlít-e a nagymamájához.
S amikor nem volt velünk senki, anyám, aki jól tudta, hogy Françoise
még mindig siratja évek óta elhalt szüleit, szelíden elbeszélgetett vele, és
száz apró részletet kérdezett az életükről.
Anyám már régóta kitalálta, hogy Françoise nem szereti a vejét, akinek
a jelenléte még azt az örömét is elrontotta, hogy a lányával lehet, mert
olyankor nem tudott oly szabadon beszélgetni vele. Ezért, amikor
Françoise elment hozzájuk látogatóba, Combray-tól néhány mérföldnyire,
anyám mosolyogva mondta néki: „Ugye, Françoise, szomorú lesz, ha
Julient nem találja otthon, s hogy egész nap egyedül kell maradnia
Marguerite-tel; de ugye, azért megvigasztalódik?” S Françoise nevetve
mondta: „A nagyságos asszony mindent tud; a nagyságos asszony még
rosszabb, mint azok a Röngöl-sugarak (a röngöl szót tettetett
erőfeszítéssel ejtette ki, s mosolygott, mint aki önmagán mulat, hogy
tudatlan létére ilyen tudós szót mer használni), amikkel Octave-né
nagyságát vizsgálták meg, és amik úgy megmutatják, mi van az ember
szívében”, s már el is tűnt, nagy zavarban, hogy vele is foglalkoznak, de
talán azért, hogy ne lássák sírni; anyám volt ugyanis az első, akinek révén
érezhette, hogy az ő paraszti élete, boldogsága, bánata másokat is
érdekelhet, másoknak is szerezhet örömöt vagy szomorúságot. Nagynéném
beletörődött abba, hogy amíg Combray-ban vagyunk, egy kissé lemondjon
róla, mivel tudta, hogy anyám mily magasra értékeli az ő annyira értelmes
és fáradhatatlan szolgálatait; mert Françoise éppolyan szép volt már
reggel öt órakor a konyhájában, fényes, fehér fejkötőjével, amelynek
merevre vasalt redői mintha csak porcelánból lettek volna – mint mikor
misére ment a templomba; mindent egyformán jól végzett, úgy dolgozott,
mint egy igavonó, akár egészséges volt, akár nem, zaj nélkül, mintha mit
se tenne, nagynéném háza népe közül az egyetlenegy, aki, ha anyám meleg
vizet vagy feketekávét kért, valóban forrón hozta mind a kettőt; egyike
volt azoknak a régimódi szolgálóknak, akik első pillanatra legkevésbé
tetszenek egy idegennek, talán mivel nem veszik maguknak a fáradságot,
hogy hízelegjenek néki és hogy megnyerjék a kegyeit, mert tudják, hogy
nincsen szükségük rá, s hogy inkább ezt az idegent nem fogadják többet a
háznál, semhogy őket elküldjék; gazdáik viszont épp hozzájuk
ragaszkodnak legjobban, mivel tapasztalásból ismerik igazi képességeiket,
s nem törődnek azzal a felületes kellemkedéssel, azzal a szolgai
fecsegéssel, ami a látogatóra talán kedvező benyomást tesz, viszont
gyakran csak nevelhetetlen jelentéktelenséget takar.
Françoise, miután utánanézett, hogy szüleimnek meglegyen mindenük,
már reggel felment Léonie nénémhez, hogy odaadja néki a pepszinjét s
egyúttal megkérdezze tőle, hogy mit óhajt ebédre; ilyenkor rögtön
véleményt vagy magyarázatot kellett adnia valami fontos reggeli
eseményről:
– Képzelje csak, Françoise, ez a Goupilné több mint egy negyedóra
késéssel ment a nővéréhez; ha még csak egy kicsit késik, fogadok,
Úrfelmutatás után ér a misére.
 – Hát bizony, az meglehet – válaszolta Françoise.
– Françoise, ha öt perccel előbb jön föl, láthatta volna Imbert-nét. De
micsoda spárgákkal, kétszer olyan vastagok, mint a Callot-nééi; tudja meg
a cselédjétől, honnan kapta. Az idén maga úgyis folyton csak spárgával
traktál bennünket, próbáljon ilyet szerezni a vendégeinknek.
– Nem csodálnám – mondta Françoise –, ha a plébános úrtól kapta
volna.
– Ugyan, ugyan, Françoise – felelte a nagynéném vállat vonva –,
dehogyis a plébános úrtól! Hiszen tudja, hogy őnála legfeljebb ekkorka
spárga terem. Ezek meg, amiket láttam, olyan vastagok voltak, mint a
karom. Persze, nem olyan, mint a maga karja, hanem mint ez az én
szegény karom, amelyik az idén is úgy lesoványkodott... Françoise, nem
hallotta azt a csöngetést, hogy a fejem is majd belerepedt!
– Nem én, Octave-né nagysága.
– Hát persze, lányom, magának jó feje van. Hálát is adhat érte az
Úristennek. A Maguelone volt, Percepied doktorért jött. A doktor mindjárt
ment is vele, és befordultak a rue de l’Oiseau-ba. Biztosan beteg az egyik
gyerek.
– Hej, te jóisten – sóhajtott Françoise, aki mindjárt nyögdécselni
kezdett, ha valami bajról hallott, még ha a világ másik végén egy
ismeretlennel is történt.
– De Françoise, nem tudja, kinek szól ez a lélekharang? Istenem,
istenem, biztosan szegény Rousseau-nénak szól. Hát nem felejtettem
máris el, hogy a múlt éjszaka halt meg? Bizony itt az ideje, hogy engem is
magához vegyen az Isten, mert nem tudom, mi van a fejemmel, szegény jó
Octave-om halála óta. De menjen, lányom, ne vesztegesse még velem is a
drága időt.
– Dehogyis, Octave-né nagysága, nem olyan drága az én időm; akitől
kaptuk, nem pénzért adta. De azért lemegyek, megnézem, nem aludt-e ki a
tüzem.
Françoise és a nagynéném ily módon tartottak szemlét reggel a nap első
eseményei felett. De ezek az események néha olyan titokzatos és komoly
jelleget öltöttek, hogy nagynéném nem várhatott, míg Françoise megint
feljön hozzá, s négy hatalmas csengetéssel rázta fel a ház csendjét.
– De Octave-né nagysága, nincs itt a pepszin ideje – mondta Françoise.
– Talán megint elbágyadt?
– Dehogy, Françoise – felelt a néném –, azaz, hiszen jól tudhatja, hogy
mostanában folyton bágyadozom; egy nap majd én is elmegyek, mint ez a
szegény Rousseau-né, még csak arra se lesz időm, hogy egy kicsit
magamhoz térjek; de hát nem azért csengettem. Mit szól, láttam
Goupilnét, egy kislánnyal ment, akit nem ismerek. Menjen hamar Camus-
höz, vegyen nála sót két garasért. Ha más nem, hát Théodore biztosan
tudja, ki az.
– Tudom már, a Pupin úr lánya – válaszolta Françoise, aki jobbnak
tartotta, hogy azonnali magyarázatot adjon, mert reggel óta már kétszer
volt a fűszeresnél.
– Pupin úr lánya? Nekem mondja? Ugyan, szegény Françoise! Hisz azt
mindjárt felismertem volna.
– De nem ám a nagy lánya, Octave-né nagyságos asszony, hanem a
kisebbik, az, amelyik intézetben van Jouyban. Azt hiszem, már láttam is
ma reggel.
– Á, így már értem – mondta a néném. – Biztosan az ünnepekre jött. Hát
persze! Nem is töröm a fejem, akkor hát az ünnepekre jött. De hisz akkor
nemsokára Sazerat-nét is látni fogjuk, ha majd a nővéréhez jön ebédre.
Most jut eszembe, láttam a kis Galopin fiút egy gyümölcsös lepénnyel!
Meglátja, Goupilnéhoz vitte.
– Hát ha így van, Octave-né nagysága, ha Goupilnénak vendégei vannak,
akkor meglássa, nemsokára mindannyian jönnek majd ebédre, mert kezd
ám későre járni! – Françoise már szeretett volna az ebédjével is
foglalkozni, s örült, hogy ezt a kis szórakozást helyezhette nénémnek
kilátásba.
– Ó, nem lesz az korábban, mint délben – felelte nagynéném lemondón,
s nyugtalan, de egyúttal titkos tekintetet vetett az órára, ne lássák, hogy ő,
aki már rég lemondott mindenről, ilyen nagy örömmel hallja, hogy
Goupilnénak vendégei lesznek, és hogy erre az örömre, sajnos, több mint
egy óráig kell várakozni. – S még ez is majd egybeesik az ebédemmel! –
tette hozzá halk hangon, csak úgy saját magának. Az ebédje ugyanis
elegendő szórakozás volt neki, így hát nem kívánt magának még egyet,
ugyanabban az időben. – De, ugye, nem felejti el az én habart tojásomat
lapostányéron? – Ezek a tányérok ugyanis képekkel voltak díszítve, s
nagynéném azzal mulatozott minden egyes étkezéskor, hogy kibetűzte
annak a feliratát, amelyet aznap adtak eléje. Ilyenkor felvette a
szemüvegét s lassan olvasni kezdte: „Ali baba és a negyven rabló, Aladdin
vagy a Csodalámpás[27] – s mosolyogva tette hozzá: – Nagyszerű, milyen
mulatságos!”
– Elmehetek, ha tetszik, Camus-höz... – szólt Françoise, mivel látta,
hogy nagynéném most már úgyse küldi el.
– Dehogy, dehogy, nem érdemes. Hisz biztosan a Pupinék lánya.
Szegény Françoise, sajnálom, hogy ilyen semmiségért felfárasztottam.
De nagynéném nagyon jól tudta, hogy nem olyan semmiségért csengette
fel Françoise-t, mert Combray-ban az az élőlény, akit még nem ismertek,
éppolyan hihetetlen lény volt, mint egy mitológiai isten, s csakugyan, nem
volt rá eset, ahányszor a Főtéren vagy a rue du Saint-Esprit-n egy ilyen
elképesztő jelenség előfordult, hogy ezt a mesés személyiséget, persze,
alapos nyomozással, ne tudták volna korlátozni egy ismerős lény
arányaira, s ne tudták volna átváltoztatni akár személyes ismerőssé, akár
csak egy elvont ismerőssé, a maga polgári azonosságában, olyanná, aki
rokonságban állott Combray valamelyik lakójával. Az egyikről kiderült,
hogy Sautonné fia volt, aki a katonaságtól jött haza, a másikról, hogy
Perdreau abbé húga, aki akkor hagyta el a zárdát; a harmadikról, hogy a
plébános testvére, adóhivatalnok Chateaudunben és vagy nyugalomba
vonult, vagy az ünnepekre jött Combray-ba. Az ő látványuk
mindannyiszor azzal az izgalommal járt, hogy Combray-ban netalán
ismeretlen emberek is lehetnek, holott csak nem ismerték fel s nem
azonosították őket azonnal. Pedig hát Sautonné is, a plébános is, jó előre
mesélték mindenkinek, hogy, amint Combray-ban mondják, „vidéki”
vendégeket várnak. Amikor este hazatérve, felmentem nagynénémhez,
hogy meséljek neki a sétámról, s oktalanságból azt mondtam, hogy a Régi-
híd közelében találkoztunk egy emberrel, akit nagyapám nem ismer: „Egy
emberrel, akit nagyapád nem ismer – kiáltott fel –, no, nézd csak!”
Mindamellett ez a hír felizgathatta egy kissé, tudni akarta az igazat, s
felhívatta magához nagyapámat. „Mondja, bátyám, kivel is találkozott a
Régi-hídnál? egy emberrel, akit nem ismerne?” „Dehogyse – felelt a
nagyapám –, Prosper volt, a Bouilleboeufné kertészének a testvére.” „No
ugye? – mondta a néném megnyugodva s kissé pirosan; s vállat vonva
gúnyos mosollyal hozzáfűzte: – Mert ez a gyerek azt mondta, hogy
találkozott egy emberrel, akit nem ismer!” S a lelkemre kötötték, hogy
ezentúl óvatosabb legyek, s ne izgassam a nagynénémet meggondolatlan
szavakkal. Hisz Combray-ban olyan jól ismertek mindenkit, állatokat és
embereket, hogy ha nagynéném véletlenül egy kutyát látott az utcán és
„nem ismerte”, egyre csak a kutyára gondolt, s logikai képességeit s
szabadon maradt óráit ennek az érthetetlen ténynek szentelte.
– Talán a Sazerat-né kutyája – mondta Françoise, meggyőződés nélkül,
inkább csak megnyugtatás kedvéért, és hogy szegény nagynéném ne
nagyon törje a fejét.
– Ugyan, mintha nem ismerném Sazerat-ék kutyáját! – felelte a
nagynéném, akinek kritikus szelleme nem fogadta el oly könnyen a
tényeket.
– Akkor hát az az új kutya lesz, amelyiket Galopin úr hozott Lisieux-
ből.
– Aha, hacsak az nem lesz!
– Azt mondják, igen barátságos állat – tette hozzá Françoise, aki ezt az
értesülést viszont Théodore-tól nyerte –, olyan esze van, mint egy
embernek, mindig jókedvű, mindig kedves, mindig olyan jól nevelt.
Ritkaság, hogy egy fiatal állat mindig ilyen jó viseletű legyen. Octave-né
nagyságos asszony, most már aztán el kell mennem, nincs időm a
mulatságra, mindjárt tíz óra, s még tüzet se raktam, pedig a spárgámat is
meg kell tisztogatnom.
– Micsoda, Françoise, megint spárga! de hisz ez ebben az esztendőben
valóságos spárgajárvány, a végén még megunatja a mi párizsi
vendégeinkkel!
 – Dehogyis, Octave-né nagysága. Szeretik ők ezt nagyon. Majd
meglátja, micsoda étvággyal jönnek haza a templomból, az ujjukat is
megnyalják utána!
– Csakugyan, már a templomban kell nekik lenni; maga is jól teszi hát,
ha nem vesztegeti az idejét. Menjen csak, vigyázzon az ebédjére.
Mialatt hát nagynéném ily módon társalgott Françoise-zal, én a misére
mentem szüleimmel. Hogy szerettem, milyen jól látom most is a mi
templomunkat! Régi-régi pitvara, amelyen át beléptünk, fekete volt és
lyukacsos, mint egy habszedő kanál, amellett egészen ferde és mélyen
kivájva a sarkainál (akárcsak a szenteltvíztartó, ahova egyenesen vezetett),
mintha a parasztasszonyoknak szelíden odasúrlódó köpönyege s a
szenteltvíztartóba mártott félénk ujja a sokszázados ismétlődéssel
romboló erővé váltak volna, meghajlították a köveket s barázdákat véstek
beléjük, akárcsak a kocsikerék abba az útszéli kőbe, amelybe mindennap
beleütközik. Sírkövei, alattuk a combray-i apátok maradék nemes
hamvaival, amelyek a templomi kórust mintegy lélekkel kövezték, szintén
nem voltak holmi kemény s mozdulatlan anyagból, mivel az idő
meglágyította s mézként ömlesztetté ki őket négyszögű faragásuk
kereteiből, amelyeket valami szőkés hullámmal öntöttek el, magukkal
ragadva a többi közt egy-egy virágos gót nagybetűt, vagy egészen
elárasztva a márványba vájt fehér ibolyákat; másutt meg, kereteiken belül,
mintegy magukba szívódtak, még szűkebbre vonva össze az amúgy is
rövides latin felírást, még szeszélyesebbé téve e rövidített betűk
elrendezését, közelebb hozva egymáshoz egy-egy szónak két betűjét, hogy
a többi betűrés annál tágasabbnak lássék. Az üvegfestmények sose
ragyogtak úgy, mint mikor nem sütött a nap odakinn, úgyhogy ha künn
borús volt, annál szebb idő volt a templomban; az egyik ablakot véges-
végig egyetlen alak töltötte be, mint egy kártyajáték királya, aki ég és föld
között, egy építményes baldachin alatt élt odafenn (s ennek ferde és kék
visszfényében látni lehetett egy-egy percre a térdelő Sazerat-nét, ahogy a
szomszédos imazsámolyra tett egy kis csomag aprósüteményt, amit
szemben a cukrásznál vett s most vitte haza, ebédre – legtöbbször
hétköznap, déltájt, amikor nincsen már mise, egyikében azoknak az oly
ritka pillanatoknak, amikor a levegős, üres, emberibb, pompázóbb
templom, tele napfénnyel gazdag bútorzatán, majdnem oly lakhatónak
látszott, mint egy középkori stílű palota faragványos és üvegfestményes
előcsarnoka); egy másik üvegablak meg rózsálló, fehér hóhegyet ábrázolt,
előtte a lábánál egy ütközettel, mintha az egész zúzmaraként hullott volna
az üvegre, amely szinte felhólyagzott ezektől a kétes színű kis
szemcséktől, mint egy ablak, amelyről még nem olvadtak le a hópihék
(attól a fénytől, amely az oltárfalat olyan frissen tündököltette, mintha
kívülről jövő s mindjárt eltűnő fény sütne rá, s nem a kövek állandó színei
ragyognának fel a napban); s mindegyik üvegkép oly régi volt már, hogy
ezüstös öregségük itt-ott láthatón csillogott a századok porában, mutatva
lágy üvegszövetüknek fényes és elvásott fonadékát. Volt olyan ablak,
amely vagy száz, négyszögű s többnyire kékes színű apró üvegfestményre
osztódott, akár egy nagy kártyajáték VI. Károly[28] korából; de mihelyt
átizzott rajta a napfény, vagy tekintetem járkált rajta, mintha valami
érdekes és mozgó tűzvész támadt volna a kialvó, majd fellángoló
üvegképen – a következő pillanatban az ablak a pávatollak változó
fényében ragyogott, majd reszketett s hullámzott, mint egy lángoló s
fantasztikus zápor, amely a sötét és sziklás boltívről a nedves falakon
csepegett végig, mintha imakönyvükkel előttem lépkedő szüleimet egy
kék fényű, kanyargós cseppkőbarlang mélyébe követném; megint egy
perc, s a négyszögű kis képek mélyén átlátszó s törhetetlen keménységű
zafírokká váltak, egymás mellé helyezve valami roppant mellvérten, bár
mögöttük érezhető volt – kedvesebb minden gazdagságnál – a nap egy
pillanatnyi mosolya; ugyanezt a napfényt láttuk abban az enyhe kék
áradatban, amely az ablakokat fürösztötte, mint kinn a tér kövezetén vagy
a piac elhullt szalmáján; sőt, első vasárnapjainkon, ha húsvét előtt
érkeztünk, ez a nap vigasztalt meg engem a még csupasz és fekete földért,
úgy tárva elém, mint egy történeti s Szent Lajos utódaitól itt hagyott
tavaszt, ezt a nefelejcsekből szőtt, aranyos és vakító üvegszőnyeget.
Kék, függélyesen szőtt faliszőnyeg Eszter[29] koronázását ábrázolta (a
hagyomány szerint Ahasvérus egyik francia királyhoz, Eszter pedig egy
hajdani Guermantes hercegnőhöz hasonlított, akibe ez a király szerelmes
volt), s szétolvadó színeik valami külön kifejezést, élességet, világítást
adtak nékik; Eszter szája körül például, túl az ajkai vonalán, egy kis
rózsaszínű folt lebegett, s ruhájának sárga színe oly kövéren, oly kenetesen
terült széjjel, hogy szinte kézzelfogható lett s élénken domborodott ki a
hervadtabb környezetből; s míg a fák zöldje friss maradt a selyem- és
gyapjúszövet alsó részén, felül viszont már elmosódott, s a sötétebb
törzsek felett halványabbnak mutatta a magasabb ágakat, amelyek sárgák,
aranyosak s mintegy félig fakultak voltak egy nem is látható napnak ferde
és váratlan megvilágításában. Mindez és talán még inkább azok a nagy
értékű tárgyak, amelyeket a combray-i templom szinte legendás
személyiségektől kapott (mint például az az aranykereszt, amelyet,
mondják, Szent Éloi[30] formált s Dagobert király adott ajándékba, vagy
Német Lajos[31] fiainak sírja, porfírból és zománcozott rézből), s amelyek
miatt, amikor az üléseink felé mentünk, úgy lépkedtem a templomban,
mint egy tündérek látogatta völgyben, ahol egy fán, egy sziklán, egy kis
tócsán a parasztok bámulva nézik nem földi lépteik látható nyomát –
mindez, mondom, a templomot teljesen különbözővé tette a város egyéb
részeitől: oly építményt láttam benne, amely, ha szabad így szólni,
négyfelé terjedt a térben – a negyedik dimenzió az idő volt –, s mintegy a
századokon át tárta elénk főhajóját, amely minden gerendaközével,
minden egyes kápolnájával nemcsak pár méternyi résen látszott győzni és
áthatolni, hanem az egymást követő s maga alá gyűrt korszakokon is a vad
és nyers tizenegyedik századot vastag falaival fedezte, ahonnan nem is
látszott más belőle a goromba terméskövekkel betömött és megvakított,
egykori súlyos boltívek mögül, mint a toronylépcsőnek a pitvar melletti
mély bevágása, de még itt is eltakarták a kecses gót árkádok, úgy
sorakozva előtte kacéran, mint a jó nővérek, akik, hogy elrejtsék a
vendégek elől, mosolyogva állnak oda rosszul öltözött, mogorva s falusias
öccsük elé; tornya, amely a tér fölött egyenesen emelkedett az égnek, még
láthatta Szent Lajost s mintha most is őt nézné; kriptája viszont a
Merovingek éjszakájába mélyedt, ahol a homályos boltív alatt, amelynek
hatalmas erezete egy roppant kődenevér szárnycsontjára emlékeztetett,
csak tapogatózva lépkedhettünk, míg Théodore s a nővére gyertyával
világítottak rá Sigebert unokájának a sírjára, amelynek a fedelére
kagylóhéjszerű mélyedés vésődött, mint egy kövület nyoma, „egy
kristálylámpától, mint mondták, amely e frank hercegnő
meggyilkolásának estéjén magától vált le aranyláncairól a mai apszisnak a
helyén, s anélkül, hogy a kristály eltört, vagy a láng kialudt volna,
belemélyedt a sírkőbe, amely lágyan engedett alatta”.
Lehet-e vajon beszélni is a combray-i templom apszisáról? Hiszen
olyan vaskos volt, annyira híján a művészi szépnek s minden vallásos
lendületnek! Mivel az utcakeresztező, ahova nyílt, alacsonyabban feküdt,
vaskos falát lábfallal emelték feljebb, faragatlan és kavicsokkal teletűzdelt
terméskőből; az egésznek nem is volt különösebb egyházi jellege,
üvegfestményei is túlságos magasságból néztek ránk, és az egész falazat
sokkal inkább egy börtönéhez, mint egy temploméhoz hasonlított. S
bizonyos, hogy későbben, mikor a legmagasztosabb apszisok közt
válogathattam az emlékemben, sose gondoltam volna arra, hogy
bármelyiket is közülük a combray-ival vessem össze. S mégis egy nap,
egy vidéki kis utca fordulójánál, egy hármas útkeresztezésnél dísztelen és
magasbított falazatot vettem észre, éppen olyan aránytalant s éppolyan
magasan vágott üvegfestményekkel, mint a combray-i templom apszisán.
Akkor aztán nem azon gondolkoztam, mint Chartres-ban vagy pedig
Reimsben,[32] hogy vajon a vallásos érzés mily erővel fejeződik itt ki,
hanem csak felkiáltottam önkéntelen: „A templomunk!”
A templomunk! Milyen meghitt; közbefogva két szomszédjától, a rue
Saint-Hilaire felöl, ahova északi kapuja nyílt, Rapin úr patikájától s
Loiseau-né házától mindennemű válaszfal nélkül; egyszerű combray-i
polgár, házszámot is kaphatott volna, ha a combray-i utcák és házak
ismerték volna a házszámokat, s mintha még a postásnak is meg kellett
volna ott állnia, mielőtt bemegy Loiseau-néhoz, s ha már végzett
Rapinéknál; s mégis éreztem közötte és aközött, ami nem ő volt, valami,
az én számomra soha át nem hágható rangkülönbséget. Loiseau-né hiába
tett fuksziákat az ablakába, amelyek rossz szokásból százfelé futtatták
ágaikat, s amelyeknek a virágai, ha már elég nagyok voltak, mit se
tartottak sietősebbnek, mint hogy ibolyaszínű s gutaütéses arcukat a
templom sötét homlokzatán üdítsék fel – azért ezek a fuksziák nem lettek
szentebbek a szememben; s ha a szemem nem vett is észre semmiféle
távolságot a megfeketedett kő és a rátámaszkodó virágok között,
gondolatban egy örvényt láttam köztük.
A Saint-Hilaire harangtornyát messziről fel lehetett ismerni:
felejthetetlen alakja már rég a horizontra rajzolódott, amikor Combray
még nem is látszott; hogyha húsvét hetében vonattal jöttünk Párizsból, s
apám az ablakból észrevette, amint felváltva futkosott az ég valamennyi
barázdáján, megszalasztva minden irányban a kis vaskakast a kúpján,
olyankor mindjárt odaszólt hozzánk: „No végre, fogjátok a takarókat,
megérkeztünk!” S egyik leghosszabb sétánkon volt egy oly hely Combray-
ban, ahol az összeszűkült út hirtelen roppant fennsíkba torkollt, amelyet a
láthatáron csipkés szélű erdők határoltak, felettük a Saint-Hilaire-torony
finom, vékony, rózsaszín hegyével, minthogyha csak körömmel jelölték
volna meg az égbolton, hogy még ezen a tájékon, ezen a csak természeti
képen is legyen egy művészi jel, valami kis emberi emlékeztető. Amikor
közelebb értünk s már láthattuk annak a négyszögletes és alacsonyabb
toronynak a maradványait, amely a Saint-Hilaire-torony mellett félig már
romokban hevert, különösen a köveknek sötétvöröses színét csodáltuk; s
ködös őszi reggeleken, ahogy a szőlők viharos violaszíne fölé vetődött,
olyan volt, mint egy bíborló rom, vetekedve a vadszőlő színeivel.
Sokszor, hazafelé menet, nagyanyám megállított a téren, hogy
megcsodáljuk. Felülről, a toronyablakból, amelyek szép kettesével egymás
felett voltak a falba vágva, azzal a távolságok közti igazságos és eredeti
arányossággal, amely nemcsak az emberi arcnak kölcsönöz szépséget és
méltóságot, szabályos időközökben hollócsapatok hullongtak alá, s
károgatva kerengtek egy-egy percig a levegőben, mintha a torony vén
kövei, amelyek eddig teljes közönnyel hagyták őket szórakozni, hirtelen
lakhatatlanná váltak volna, s végtelen izgalmat lehelve, megátkoznák és
elüldöznék őket. Aztán, miután száz sávot húztak az alkonyati levegőég
ibolyaszínű bársonyán, hirtelen megint lecsillapodtak és eltűntek az imént
még baljós, de újra kedvezővé vált toronyban, míg néhányan ide-oda ültek,
egy-egy tornyocska hegyére, mintha meg se moccannának, bár talán
bogarakat fogdostak – akár egy sirály, a halász mozdulatlanságával, egy-
egy hullám taraján. Nagyanyám, bár nem tudta, miért, de a Saint-Hilaire-
toronyban éppúgy híját találta mindennemű köznapiságnak,
fennhéjázásnak és kicsinyességnek, mint az olyan természetben, amelyet
még nem rontott el – mint néném kertésze – az emberi kéz, s amelyet
éppúgy szeretett s éppoly jótékony hatásúnak tartott, mint a lángelmék
remekműveit. Bizonyos, hogy a templomnak minden látható porcikáját
valami beleömlesztett eszme minden más épülettől megkülönböztette; de
tudatossá mégiscsak a harangtornya révén vált, benne erősítette meg
egyéni és felelős létét. Harangtornya beszélt őhelyette. Azt hiszem,
nagyanyám azt érezte ki belőle homályosan, amit ő a világon a
legeslegtöbbre tartott, vagyis egyszerre természetes és választékos
formáit. Mivel az építészethez nem értett, így fejezte ki magát:
„Gyermekeim, ha akartok, nem bánom, ki is csúfolhattok, a mi tornyunk
talán nem szép a szabályok értelmében, de én mégis szeretem ezt a furcsa,
ósdi képét. Fogadok, hogy ha zongorázni tudna, sose játszana szárazon.” S
míg nézte, szemével követve a kőhajlatok szelíd feszültségét, áhítatos
lejtését, amint egymáshoz közeledve úgy emelkedtek egyre följebb, mint
összetett s imádkozó kezek, nagyanyám annyira egyesült a torony feltörő
vonalával, hogy a tekintete mintegy vele látszott az ég felé lendülni, s
ugyanakkor barátságosan mosolygott a vén kövekre, amelyeknek a
lenyugvó nap csak az ormát világította meg, s amelyek attól a perctől
kezdve, hogy bekerültek ebbe a napos területbe, hirtelen, a fény
enyhületében, sokkal magasabbaknak s távolibbaknak látszottak, akár egy
ének, amelyet „fejhangon”, egy oktávval feljebb kezdünk újra.
Minden órának, minden foglalkozásnak, a város minden helyének a
Saint-Hilaire-torony adta meg igazi képét, befejezését, végső
megszentelését. A szobámból csak az alapját láthattam, amely palával volt
befödve; de mikor vasárnaponként, forró nyári reggeleken láttam, hogy a
palatető máris úgy lángol, mint egy fekete nap, hirtelen így szóltam
magamban: „Szent isten, már kilenc óra; sietnem kell a nagymisére, ha
előbb még be akarok menni Léonie nénihez” – s már előre pontosan
tudtam a nap színét kinn a téren, a piac porát és forróságát, a bolt
ponyvájának az árnyát, a boltét, ahova anyám talán még bemegy a mise
előtt, hogy nyers vászonszagok között esetleg egy zsebkendőt vásároljon, s
ahol a főnök, ha kiszolgálta, kidüllesztett mellel készül a bolt bezárására,
de előbb még hátramegy, hogy felvegye vasárnapi kabátját s
megszappanozza a kezét, melyet minden öt percben, a legmelankolikusabb
körülmények között is, egymáshoz szokott dörzsölni, a jó mulatság, a
vállalkozó kedv és a siker arckifejezésével.
Amikor a mise után bementünk még Théodore-hoz, hogy aznap a
rendesnél nagyobb kalácsot hozzon, mivel thiberzyi rokonaink
felhasználták a szép időt s eljöttek hozzánk ebédre, a tornyot épp magunk
előtt láttuk, oly aranyosan és ropogósan, mint egy roppant szentelt
kalácsot, fénypikkelyekkel s mézgás napfoltokkal, amint éles hegyével a
kék égnek emelkedett. Este viszont, ha sétámról hazajöttem, s arra a
percre gondoltam, amikor majd csakhamar el kell búcsúzni anyámtól,
anélkül, hogy reggelig viszontláthatnám, a torony oly szelídnek látszott a
végződő nap fényében, mint egy barna bársonypárna, melyet a halványodó
égre helyeztek, sőt még be is nyomtak kissé, s az ég engedett a nyomásnak
s könnyen besüppedt, hogy helyet adjon néki, viszont a szélein meg
kidagadt; s a körülötte keringő madaraknak a kiáltása mintegy még
elmélyítette a csendjét, magasabbnak mutatta a kúpját, s valami
kifejezhetetlen jelleget adott az egésznek.
Még akkor is, ha a templom mögött jártunk, oly helyen, ahol a torony
nem látszott, minden utat és távolságot a toronyhoz arányítottunk, amely
hol itt, hol ott nyúlt ki a környező házak közül, s talán még megindítóbb
volt így, mikor a templom nélkül tűnt fel. Tudom, vannak szebb tornyok
is, ha ugyanilyen módon látjuk őket, s emlékszem oly képekre, amelyeken
a háztetők közt magasan kiemelkedő tornyok művészibb jellegűek, mint
Combray templomtornyának és szomorú utcáinak együttese. Sosem
felejtem el például egy Balbechoz[33] közel fekvő, különös normandiai
városban[34] azt a két, tizennyolcadik századbeli kis palotát, melyek
nekem sok tekintetben kedvesek s tiszteletre méltók maradtak, s amelyek
közt, ha a szép kertből nézzük, a teraszok és a folyó felől egy, a két háztól
eltakart templom gót tornya emelkedik az égnek, minthogyha csak
befejezné, kiegészítené a homlokzatukat, de egy olyan különböző, oly
értékes, oly csigaszerű, oly rózsás, oly fénylő anyagból, hogy láthatólag
éppoly kevéssé szerves része e két háznak, mint két szép sima kavics
között, foglyul ejtve a tenger homokpartján, egy orsóforma és zománcos
kagyló bíbor szín és csipkés tornyocskája. Még Párizsban is, a városnak
egyik legcsúfabb részében, tudok egy olyan ablakot, ahonnan jól lehet
látni, több utca összezsúfolt tetőinek az első, majd második, sőt harmadik
síkja után, egy violaszín, néha vörös, néha meg, hogyha a légkör egy még
nemesebb „metszetet” von le róla, hamuból szűrt fekete harangformát,
amely nem más, mint egyszerűen a Szent Ágoston-templom[35] kupolája, s
amely e párizsi városrésznek olyan jelleget kölcsönöz, mint egyes
Piranesi-metszeteké[36] Rómáról. Csakhogy bármily szeretettel dolgozott
is e metszeteken az emlékezetem, egyikbe se plántálhatta azt, amit régóta
elvesztettem, azt az érzést, amelyen át valamilyen dolgot nem mint
látványt nézünk, hanem éppúgy hiszünk benne, mint egy pótolhatatlan
lényben; egyikük sem uralkodott úgy életem mélyebbik részén, mint a
combray-i harangtorony egy-egy képének emléke, a templom háta mögötti
utcákkal a háttérben. Akár délután ötkor láttam, amikor a postára mentem,
s amikor pár házzal odább, balra, hirtelen magányos csúcsot emelt a
háztetők oromfala fölé; akár, ellenkezőleg, ha Sazerat-nénál akartam
vizitelni, mikor szemmel követhettem a templom másik oldalán lefelé
húzódó vonalat, tudva, hogy a torony után a második utcánál kell majd
befordulni; akár, ha még távolabb, egészen az állomásig mentem, ahol
meg ferdének látszott, oldalvást újabb bordákat és felületeket mutatva,
mint egy oly test, amelyet mozgása egy ismeretlen percében lepünk meg;
vagy ha a Vivonne partjai mellől a távlatban izmosabbnak, tömörebbnek,
magasabbnak látszó apszis mintegy abból a lendületből nőtt ki, amelyet a
torony kúpja az égbolt szívébe kísérelt meg: mindannyiszor őhozzá, a
harangtoronyhoz kellett visszatérni, mindenhol ő uralkodott, váratlan
csúcsot emelve intelmül a házak fölé, amely, akár Isten ujja, úgy lendült
fel előttem, míg maga a test az emberek tömegébe volt rejtve, anélkül,
hogy valaha is összetévesztettem volna a kettőt. S még ma is, ha egy
vidéki nagyvárosban, vagy Párizs egy kevésbé ismert részén egy járókelő,
aki útbaigazított, rámutat messze, mint egy tájékozópontra, egy kórházi
harangra, vagy egy zárda tornyára, amint papi süvege hegyét a keresett
utca sarkán mutatja – ahányszor az emlékezetem bármily csöpp és
homályos hasonlóságot is talál e kedves és rég eltűnt képpel, a járókelő, ha
visszanéz, hogy lássa, nem tévedek-e el, csodálkozva veheti észre, hogy
feledve a megkezdett sétát vagy a kénytelen utánjárást, én még mindig ott
állok a torony előtt, órákig, mozdulatlan, emlékezni próbálva s érezve,
hogy a feledés árja alól új földeket hódítok vissza, amelyek felszáradnak
és újraépülnek; s kétségtelen, hogy akkor ott, még inkább szorongva, mint
előbb, mikor útbaigazítást kértem, megint az utamat keresem, s egy utcába
fordulok be... de belül, a szívemben...
A miséről hazatérve, gyakran találkoztunk Legrandin úrral, aki
Párizsban dolgozott mint mérnök, s a nagy vakáción kívül mindig csak
szombattól hétfőig jöhetett combray-i birtokára. Legrandin úr egyike volt
azoknak az embereknek, akik az ő szigorúan tudományos pályájuk mellett,
amelyben egyébként igen fényes sikereket érnek el, egyúttal egészen
különböző, irodalmi vagy művészi műveltséggel is rendelkeznek, amelyet
nem használnak fel a szakmájukban, de amely gazdagítja a társalgásukat.
Az ily emberek igen sokszor jobban ismerik az irodalmat, mint az írók
(ekkoriban még nem tudtuk, hogy Legrandin úrnak mint írónak is volt
bizonyos hírneve, s csodálkozva láttuk egyszer, hogy egy híres zeneszerző
megzenésítette egyik versét), „könnyebben” festenek, mint akárhány festő,
s ilyen módon azt képzelik, hogy életük nem olyan, mint aminőt
megérdemeltek volna, s gyakorlati foglalkozásukat ezért vagy szeszélyes
gondatlansággal, vagy pedig szívós, fölényes, megvető, keserű s
lelkiismeretes szorgalommal végezik. Maga Legrandin magas, jóképű,
finom és gondolkodó arcú volt, hosszú, szőke bajusszal, kék színű s
kiábrándult tekintettel, választékosan udvarias, amellett páratlan társalgó,
úgyhogy az én családomban őt idézték mindig példának, valahányszor egy
magasabb rendű embertípusról volt szó, mint aki a legnemesebb és a
legfinomabb módon él. Nagyanyám csak azt kifogásolta nála, hogy
túlságosan szépen beszél, nagyon is úgy, mintha könyvből olvasná, vagyis
hogy a beszéde nem éppolyan természetes, mint örökké lebegő,
úgynevezett művésznyakkendői, vagy mint egyenes szabású, majdnem
diákos kis kabátja. Amellett azon is csodálkozott, hogy Legrandin
akárhányszor lángoló beszédeket tartott az arisztokrácia, a nagyvilági élet
és a sznobizmus ellen, „az ellen a bűn ellen, amelyre Szent Pál is gondolt,
amikor arról a bűnről beszél, amire nincs bocsánat”.
A nagyvilági becsvágyat nagyanyám oly kevéssé tudta átérezni, sőt
megérteni, hogy fölöslegesnek tartotta az ily tüzes támadásokat. Amellett
szerinte nem vallott különösen jó ízlésre, hogy Legrandin úr, bár nővére
egy normandiai nemesemberhez ment feleségül Balbec mellett, ily
hevesen becsmérli a nemeseket, s még a forradalomnak is azt hányja a
szemére, hogy nem irtotta ki őket mind egy szálig.
– Üdvözlöm önöket, barátaim – szokta mondani nekünk, ha elénk jött. –
Ha tudnák, milyen boldogok, hogy gyakorta itt lehetnek; nekem már
holnap Párizsba, kis zugolyomba kell visszatérnem... Ó – folytatta azzal a
szelíden gúnyos, kiábrándult s kissé szórakozott mosollyal, amely az ő
sajátos, megkülönböztető vonása volt –, nem mondom, minden
haszontalan dolgot meglelek a házamban. Csak a szükséges hiányzik, egy
nagy darab ég, mint ez itten. Kisfiú – tette még hozzá, egyenesen felém
fordulva –, próbáljon mindig egy darab eget őrizni az élete fölött.
Magának szép lelke van, egészen ritka minőségű, igazi művészi
természete, ne engedje híjával lenni annak, amire szüksége van.
Amikor a házba érve, nagynéném megkérdezte tőlünk, hogy Goupilné
csakugyan későn ért-e a misére, képtelenek voltunk tájékoztatni.
Ellenkezőleg, még inkább növeltük a zavarát, mikor elmeséltük néki, hogy
egy festő a templomban a Gonosznak nevezett Gilbert herceg üvegablakát
másolja. Françoise, akit azonnal elküldött a fűszereshez, eredmény nélkül
jött vissza, nem találván otthon Théodore-t, akinek kettős mestersége –
mint templomi énekes és kisegítő a sekrestyén és mint fűszeressegéd –
számtalan társadalmi kapcsolatot s egyetemes tudást kölcsönzött.
– Hej – sóhajtott nagynéném –, csak itt lenne már Eulalie órája. Ha más
nem, ő biztosan meg tudná ezt mondani.
Eulalie egy süket, sánta és tevékeny vénleány volt, aki, miután kislány
korától cselédként szolgált Bretonnerie-nénál, asszonya halála után
„visszavonult” s egy szobát bérelt a templom mellett, ahova folyton
bejárogatott, akár a szertartásokra, akár a szertartásokon kívül egy rövidke
imára, vagy kisegítőül Théodore-hoz; egyébként látogatóba járt a
betegekhez, tehát nénémhez is, akinek el szokta mesélni, mi történt a
misén vagy a litánián. A mellett a kis évjáradék mellett, amit régi
gazdáinak a családja utalt ki néki, nem vetette meg azt a pár garast sem,
amihez oly módon jutott, hogy időnként kijavította a plébános
fehérneműjét, vagy Combray egyházi köreinek egy-egy jelentősebb
személyiségéét. Fekete posztóköpönyeget s kis fehér fejkötőt hordott, ami
szinte egy apácára emlékeztetett; hajlott orrán s arcának egy részén valami
furcsa bőrbetegség a fájvirág színéhez hasonló pirosságot fakasztott.
Látogatásai mindig nagyon szórakoztatták Léonie nénit, aki a plébános
úron kívül nem is fogadott senki mást. Nagynéném ugyanis lassanként
minden látogatót eltávolított, mivel szerinte mindannyian az emberek ama
két kategóriájába tartoztak, amelyeket ő szívéből gyűlölt. Az egyikbe, a
rosszabbá, amelytől legelőször szabadult meg, azokat a forradalmi
felforgatókat sorolta, akik azt tanácsolták néki, hogy ne hallgasson annyit
magára, s úgy vélték, hacsak közvetve is, inkább csak kétkedő
mosolyukkal s rosszalló hallgatásukkal mutatva, hogy egy kis séta a napon
és egy jó darab véres bifsztek sokkal több jót tenne néki, mint az ágya és a
gyógyszerei (neki, akinek két korty Vichy-víz is tizennégy óráig maradt a
gyomrában!). A másik kategóriába pedig azok az emberek tartoztak, akik
úgy tettek, mintha elhinnék, hogy néném komolyabban beteg, mint
gondolja, hogy éppoly komoly beteg, ahogy mondja. Így hát akiknek
megengedte, némi kis habozás után s Françoise barátságos sürgetésére,
hogy feljöhessenek a szobájába, s akik látogatás közben azzal mutatták,
mily méltatlanok nagynéném különös kegyeire, hogy félénken
megkockáztatták: „Nem gondolja, ha felkelne kissé ebben a szép időben”,
vagy akik, épp ellenkezőleg, ha nagynéném azt mondta nékik: „Beteg
vagyok, nagyon beteg, itt a végem, drága jó barátaim”, így válaszoltak:
„Hja bizony, ha nincs egészség! De azért még így is elélhet!” – ezek
biztosak lehettek mind, hogy soha többé nem fogadják őket. S bár
Françoise mulatott nagynéném rémüldöző arcán, amikor Léonie néni
észrevette ágyából, hogy a rue du Saint-Esprit-n olyan valaki közeleg, aki
esetleg őhozzá tarthat, vagy amikor csengetést hallott, és még jobban
nevetett – akár egy jó tréfán – nagynéném győzedelmes cselvetésein,
amelyekkel eltávolította a különböző látogatókat s hüledező arcukon,
amikor el kellett menniök, anélkül, hogy láthatták volna nagynénémet,
alapjában bámulta asszonyának a fölényét, aki többet ért szerinte
mindezeknél az embereknél, mert hiszen nem akarta fogadni őket. Léonie
néném tulajdonképp azt követelte egyfelől, hogy helyeseljék az
életrendjét, másfelől, hogy szánják a szenvedéseiért, s ugyanakkor, hogy
megnyugtassák a jövője tekintetében.
Ehhez főképp Eulalie értett. Nagynéném hússzor is mondhatta egy
percben: „Itt a végem, drága jó Eulalie”, Eulalie ugyancsak hússzor azt
felelte: „Aki olyan jól ismeri a betegségét, mint Octave-né nagysága, az
még száz évig is elél, ahogy tegnap is mondta Sazerinné.” (Eulalie ugyanis
szentül hitte, s ezt a hitét száz cáfolat se tudta megingatni, hogy Sazerat-
nét Sazerinnének hívják.)
– Nem akarok én száz évig élni – felelte a nagynéném, aki, ha az
életéről volt szó, nem szerette a pontos dátumokat.
S mivel Eulalie nem fárasztotta, inkább jobban mulattatta, mint bárki
más, vasárnapi látogatásai, amelyeket, ha semmi se jött közbe,
szabályosan betartott, nénémnek oly nagy örömöt jelentettek, hogy már
csak a reményük is előbb kellemes izgalmat, s ha Eulalie késett egy kissé,
azonnal valami nagy éhséghez hasonló fájdalmat vont maga után. Ha a
várakozás kéje esetleg nagyon is soká tartott, egyszerre gyötrelemmé
változott: néném folyton az órát nézte, ásított s már-már csaknem
ájuldozott. S ha Eulalie mégis eljött, késő este, mikor már nem is várta,
csöngetése majdnemhogy szélütést okozott a nénémnek. Tulajdonképp
vasárnap nem is gondolt semmi másra, s ebéd után Françoise is alig várta,
hogy távozzunk az ebédlőből, csak hogy mielőbb felmehessen
„foglalkoztatni” a nénémet. De gyakran (főképp attól az időtől kezdve,
amikor a szép napok állandósultak Combray-ban) a dél büszke órája –
leszállva a Saint-Hilaire-toronyról, amelyet felékített egy pillanatra
tizenkét ágú koronájával – réges-régen elhangzott asztalunk körül, a
szentelt kenyér mellett, amely szintén csak úgy családiasan a templom
mellől került hozzánk, mikor még mindig ott ültünk az Ezeregyéjszakás
tányérok előtt, ellustulva a melegtől s főképpen az ebédtől. Mert a tojás,
hús, burgonya, befőtt és sütemény napirendjéhez, amit külön már nem is
jelentett, Françoise folyton hozzátette a mezők és a gyümölcsösök
időnkénti hozadékait, a tengermély ajándékait, az üzleti véletlent, a
szomszédok figyelmességét, vagy a tulajdon találmányait, olyannyira,
hogy étrendünk, mint a vésett levéldíszek a tizenharmadik századi
templombejárókon, mindig visszatükröztette kissé az évszakok ritmusát s
a mindennapi élet eseményeit: tengeri halat akkor kaptunk, amikor a
halaskofa megesküdött, hogy frissen jött, pulykát, ha Françoise talált egy
szépet a roussainville-le-pini piacon, articsókát velővel, mert ilyet és ily
módon még sohasem készített nekünk, ürücombot azon a címen, hogy a
szabad levegő kitűnő étvágyat ád, és hogy este hét óráig könnyen meg
tudjuk emészteni, parajt azért, hogy azt is együnk egyszer, kajszibarackot,
mert még ritkaság, ribizkét, mert két hét múlva már nem lesz, málnát,
mert Swann úr maga hozta, cseresznyét, mert a kerti cseresznyefáról
szedték két év óta először, krémsajtot, mert igen szerettem régen,
mandulás tésztát, mert előző nap megrendelte a cukrásznál, tejes kalácsot,
mert azt meg már úgy illett, hogy mi hozzunk egyszer. Mikor végeztünk
mindezzel, hátravolt Françoise személyes sugallata és figyelmessége,
amely nékünk, a vendégeknek készült, de különösen apámnak, mint
ínyencnek szólt, egy leheletes csokoládékrém, könnyű, mint egy alkalmi
rigmus, amelybe egész tehetségét beleadta. Aki nem vett volna belőle s azt
mondta volna: „végeztem, nincs étvágyam”, egyszerre oda került volna a
faragatlan fajankók sorába, akik egy művész ajándékában a súlyt és az
anyagot nézik, holott a szándék és a kézjegy a fontos. S ha csak egy
cseppet is hagynánk a tálban, éppoly udvariatlanok lennénk, mintha a
szerző szeme láttára felkelnénk a mű befejezése előtt.
Anyám végül így szólt hozzám: „De kisfiam, ne maradj ilyen soká,
menj fel inkább a szobádba, ha ott kinn nagyon meleged van, de előbb
sétálj egy percig, hogy ne olvass mindjárt ebéd után.” Leültem a szivattyús
kút és a vályúja mellé, amely akár egy gót emlékmű, szalamandrával volt
díszítve, egy gyűrűs és jelképes test mozgékony dombormetszésével a
puszta kőben – egy kerti padra, egy orgonafa alá, a kertnek abban a
szögletében, amely egy cselédkijárón át a rue du Saint-Esprit-re nyílott, s
amelynek kevéssé gondozott földjén, két fokkal magasabban, mint a ház,
kiugrásként s mint külön építmény, a hátsó konyha emelkedett. A
padomról jól látszott vörös és porfirként fénylő kövezete. Nem annyira
Françoise barlangjához, mint inkább kis Venus-templomhoz hasonlított.
Tele volt a fűszeres, a gyümölcsárus, a zöldségeskofa áldozati
ajándékaival, akik néha eléggé távoli majorokból jöttek, hogy Françoise-
nak ajánlják fel földjük első terményeit. S a tetejét mindig egy-egy
turbékoló galamb koronázta.
Régebben sose maradtam abban a kis szentelt ligetben, amely
körülvette, mert mielőtt olvasni kezdtem, inkább a ház földszintjén abba a
kis pihenőbe tértem, amely Adolphe bátyámnak, nagyapám egyik
testvérének, egy nyugalmazott őrnagynak volt a lakása; még ha a nyitott
ablakok beengedték is a forróságot, ha nem is a napsugarat, amely ritkán
ért idáig, ez a szoba örökké telítve volt azzal a friss és homályos,
erdőmélyre és régi időkre emlékeztető illattal, amely elhagyott
vadászlakokban hosszan megremegteti az orrcimpánkat. Bár akkor már
évek óta nem mentem Adolphe bátyám szobájába, s ő se jött már
Combray-ba, mióta az én hibámból összeveszett a családunkkal, a
következő körülmények között:
Párizsban, havonta egyszer vagy kétszer, elküldtek hozzá látogatóba, s
olyankor mindig az ebédje végén, egyszerű házizubbonyban találtam, míg
az inasa fehér és lila csíkos munkakabátban szolgálta ki. Mindig
dörmögve panaszkodott, hogy milyen régen nem jöttem hozzá, hogy senki
se törődik már vele; adott egy darab marcipánt, vagy pedig egy mandarint,
s átmentünk egy szalonon, de ahol sose ültünk le, ahol sose gyújtottak
tüzet, s amelynek a falai aranyozott párkánnyal voltak díszítve, a
mennyezete oly kék színre festve, mintha utánozni akarná az eget, s a
bútorai, mint nagyszüleimnél, selyemmel, de itt sárga selyemmel voltak
kárpitozva; aztán beléptünk abba a szobába, amelyet ő a „dolgozószobá”-
jának hívott, s amelynek a falain a fekete alapú metszetek egy-egy kövér
és rózsaszín húsú antik istennőt ábrázoltak, amint egy kocsit hajtanak,
vagy egy földglóbuson ülnek, vagy csillaggal a homlokukon; ezeket a
metszeteket igen szerették egy időben, a második császárság korában,
amikor még úgy találták, hogy hasonlók a pompeji képekhez, később aztán
megutálták, most meg újból szeretik, éspedig egy és ugyanazon okból,
minden más látszólagos ok ellenére, vagyis azért, mert egyszerűen a
második császárság korából valók. Itt ültem bátyámmal mindaddig, amíg
az inasa be nem jött, hogy megkérdezze, a kocsisnak hány órára kell
befogni. Nagybátyám akkor gondolkodni kezdett, amiben az inasa egy
mozdulattal se merte volna megzavarni s elbűvölten és kíváncsian várta a
mindig egyforma eredményt. Végül, egy végső habozás után, nagybátyám
örökké csak ennyit mondott: „Egynegyed háromra”, amit az inas
csodálkozva, de vita nélkül ismételt: „Egynegyed háromra?... azonnal
megmondom a kocsisnak...”
Ebben az időben rajongva szerettem a színházat, de ez csak platonikus
szerelem volt, mert szüleim akkor még nem engedtek színházba járni, s az
ott élvezett örömöket oly zavarosan képzeltem el, hogy azt hittem, minden
néző – akárcsak egy sztereoszkópban – nagyítón át nézegeti a maga külön
díszletét, hasonlót a többi ezerhez, amiket meg külön-külön a többi néző
szemlélgethet.
Minden reggel rohantam az utcai hirdetőoszlophoz, hogy lássam,
milyen előadásokat hirdet. Semmi sem volt önzetlenebb és egyúttal
boldogabb, mint azok az álmok, amelyeket e hirdetések nyújtottak a
képzeletemnek, s amelyek egyrészt a darabok címszavai keltette képekből,
másrészt az enyvtől felhólyagzott s még nedves plakátok színéből
születtek. Mindegyik darabot a címe után képzeltem különbözőnek a
többitől, mint például César Girodot Testamentumá[37]-t, vagy pedig
Oidipusz király-t, ezeket nem az Opéra-Comique zöldes színű plakátján,
hanem a Comédie-Française borseprőárnyalatú színlapján olvashattam; de
egyik sem ütött úgy el a Korona Gyémántjai-nak szikrázó fehér
fejdíszétől, mint a Fekete Dominó[38] sima és titokzatos selymessége, s
mivel szüleim kijelentették, hogy ha először megyek színházba, e között a
kettő között választhatok, próbáltam felváltva elmélyíteni mindegyik
darabnak a címét, mert hisz a címük volt mindaz, amit ismertem belőlük,
hogy mindegyikben megragadhassam azt az örömöt, amit ígért s mindjárt
összevethessem a másik darab titkával – s ily módon oly erővel sikerült
elképzelnem mind a kettőt, egyrészt egy gőgös és vakító, másrészt egy
lágy és bársonyos darabot, hogy éppoly képtelen lettem volna választani a
kettő között, minthogyha asztalnál csemegének a gyümölcsrizs és a
csokoládékrém közt kellett volna döntenem.
Barátaimmal örökösen a színészekről beszélgettünk, s bár nem
ismertem művészetüket, minden lehető műforma közt ez volt az első,
amelyen előre megéreztem a Művészetet. Az egyes színészek szavalási,
hangsúlyozási módjában a legkisebb árnyalatoknak is kiszámíthatatlan
fontosságot tulajdonítottam. S az után, amit hallottam róluk, tehetség
szerint osztályoztam őket, s az így készült listákat egész nap csak úgy
magamnak mondogattam: a végén már valósággal megkeményedtek az
agyamban, amelyet csak feszélyeztek ezzel a mozdulatlanságukkal.
Később, mikor a líceumban, óra alatt, ha a tanár nem nézett arra, egy-
egy új baráttal leveleztem, először mindig azt kérdeztem tőle, hogy volt-e
már színházban, és hogy a legnagyobb színésznek először ő is, ugye, Got-t,
azután Delaunay-t tartja-e. S ha az volt a véleménye, hogy Febvre csak
jóval Thiron után, vagy Delaunay csak Coquelin[39] után jöhet, Coquelin
kőszerű merevsége egyszerre mozgékonnyá lett a fejemben, ahol a
második helyre került, Delaunay viszont csodálatos fürgeséggel,
termékeny elevenséggel hátrált a negyedikre, s ez az egész helyváltozás
életet és virágzást hozott az én újra hajlékonnyá és termővé vált
agyamban.
Hogyha már a színészek is ennyire lekötötték a figyelmemet, ha már
Maubant puszta látványa is, egy délután, ahogy a Théátre-Français-ból
jött, a szerelem megindultságát s szenvedését éreztette velem, mennyivel
mélyebb mámort keltett bennem egy-egy primadonna neve, színházi
bejárók felett ragyogva, vagy csak egy színésznőnek vélt nő arca, akit a
kocsija ablakán át, rózsadíszes homlokú lovaival láttam az utcán, s akinek
az életét oly fájdalmas tehetetlenséggel iparkodtam elképzelni. A
leghíresebb színésznőket is tehetségük szerint osztályoztam, Sarah
Bernhardt-t, Bermát, Bartet-t, Madeleine Brohant, Jeanne Samaryt,[40] bár
azért valamennyi érdekelt. Nagybátyám sokat ismert köztük, s félvilági
hölgyeket is, akiket még nem tudtam pontosan megkülönböztetni a
színésznőktől. Otthon, a lakásán fogadta őket. S épp azért látogattuk csak
meg bizonyos megállapított napokon, mert a többi napon meg olyan
hölgyek jöttek hozzá, akikkel a családjának nem lehetett találkozni,
mármint a család véleménye szerint, mert nagybátyám, épp ellenkezőleg,
akárhányszor egyenesen azért különbözött össze nagyapámmal, mivel
nagyon is fesztelenül mutatta be nagyanyámnak az ő csinos özvegyeit,
akik tán sohase voltak férjnél, s fényes nevű grófnőit, akiknek neve
bizonnyal csak afféle művésznév volt, s mivel a családi ékszereket nagyon
is könnyen osztogatta nékik. Nemegyszer, társalgás közben, ha egy
színésznő került szóba, hallottam, amint apám így szólt mosolyogva
anyámnak: „A te bátyád barátnője”; s akkor arra gondoltam, hogy hány
kiváló ember várt, évekig talán és hiába, egy-egy ily nő ajtajánál, aki a
leveleikre se felelt s elhajszoltatta őket a házmesterével, míg nagybátyám
egy gyermeket, engem is bemutathatott nékik odahaza, mert akik
megközelíthetetlenek voltak annyi másnak, az ő meghitt barátnőinek
számítottak.
Épp ezért – azzal az ürüggyel, hogy egy máskorra áttett lecke
mostanában többször is megakadályozott s megakadályoz még abban,
hogy nagybátyámat meglátogathassam – egy nap, de nem a rendes
látogatási napon, amikor el szoktunk járni hozzá, felhasználva az alkalmat,
hogy szüleim korábban ebédeltek, elmentem hazulról, de nem azért, hogy
megnézzem a hirdetőoszlopot, ahova egyedül is elengedtek, hanem hogy
elszaladjak nagybátyámhoz. A kapuja előtt fogat állt, egy-egy piros
szegfűvel mind a két ló szemellenzőjén s egyúttal a kocsis gomblyukában.
A lépcsőházból női hangot és nevetést hallottam, de amikor becsöngettem,
már csöndet, majd becsukódó ajtók zaját. Az inas, ahogy meglátott,
zavarba jött, és azt mondta, hogy nagybátyámnak sok a dolga, s
valószínűleg nem fogadhat, s mialatt mégis bement, hogy értesítse, az
előbb hallott női hang így szólt: „Ó, de igen! hadd jöjjön be: csak egy
percre, olyan jól mulatnánk. A fényképén, az íróasztalon, úgy hasonlít a
húgodhoz, a mamájához, akinek ott van a fényképe az övé mellett, ugye?
Szeretném látni ezt a fiút, ha csak egyetlen percre is.”
Hallottam, hogy a nagybátyám dörmög, haragszik, mérgelődik; de aztán
az inas csak beeresztett.
Az asztalon éppúgy ott volt a marcipános tányér, mint máskor;
nagybátyámon is, mint mindig, a hétköznapi zubbonya volt, de vele
szemben, rózsaszín selyemruhában, nyakán egy nagy gyöngylánccal, fiatal
nő ült s mandarint evett. Mivel nem tudtam, asszonynak vagy
kisasszonynak tartsam-e, elpirultam, nem mertem feléje nézni, nehogy
még beszélni kelljen vele, s nagybátyám felé mentem, hogy
megcsókoljam. A hölgy mosolyogva nézett rám, nagybátyám pedig így
szólt hozzá: „Unokaöcsém” – anélkül, hogy nevemet vagy a hölgy nevét ki
is ejtette volna, valószínűleg csak azért, mert már elég baja volt
nagyapámmal, s iparkodott kerülni mindennemű közeledést a családja s
ilynemű kapcsolatai között.
– Hogy hasonlít az édesanyjához – mondta a hölgy.
– De hisz a húgomat sose látta, legfeljebb a fényképét! – kiáltott fel a
nagybátyám érdes hangon.
– Bocsánat, kedves barátom, már találkoztam vele a lépcsőházban,
éspedig a múlt évben, amikor maga olyan nagybeteg volt. Igaz, hogy csak
egy pillanatra láttam, s a maga lépcsőháza igen sötét, de nekem elég volt,
hogy megcsodáljam. Ennek a fiatalembernek éppen olyan szép szeme van,
meg ez is, ni – tette hozzá s az ujjával egy vonalat vont a homloka alsó
felén. – A húga őnagyságának is ugyanaz a neve, mint a magáé? – kérdezte
még nagybátyámtól.
– Inkább az apjához hasonlít – dörmögött a nagybátyám, aki még csak
távolsági bemutatásokra se volt hajlandó, s így inkább elhallgatta anyám
nevét. – Egészen az apjához, meg aztán szegény anyámhoz is.
– Nem ismerem az édesapját – mondta a rózsaszín ruhás hölgy, kissé
félrehajtva a fejét – és sohasem ismertem, kedves barátom, az édesanyját.
Hisz emlékszik, a maga nagy gyásza után ismertük meg egymást.
Egy kis csalódást éreztem, mert ez a csinos fiatal hölgy egy cseppet sem
különbözött azoktól a csinos hölgyektől, akiket olykor odahaza a
családunkban szoktam látni, s legkevésbé egy távolabbi rokonomnak a
leányától, akit minden újévkor meglátogattam. Nagybátyámnak a
barátnője legfeljebb szebben volt öltözve, de éppolyan eleven és kedves
volt a tekintete, éppoly nyílt és szeretetreméltó az arca. Nem találtam
benne semmit abból a színházias külsőből, amit pedig úgy csodáltam a
színésznők arcképén, s nyomát sem annak az ördögi kifejezésnek, amit
meg életmódjának kellett volna rávetíteni. Nehezen tudtam elhinni, hogy
ez félvilági nő, s még kevésbé hittem volna, hogy divatos félvilági nő, ha
nem látom ott künn a kocsit, itt benn a rózsaszín ruhát és a gyöngysort, ha
nem tudom, hogy nagybátyám csak a legjavával érintkezik. De akkor meg
azon tűnődtem, megéri-e a milliomosnak, akitől a fogatát, palotáját és az
ékszereit kapta, hogy vagyonát egy ilyen rendes és egyszerű nőre
pazarolja. S mégis, ha arra gondoltam, milyen lehet az élete, ez élet
erkölcstelensége így talán jobban felizgatott, minthogyha már a külsejéről
is lerítt volna – jobban, hogy láthatatlan maradt, mint valami regény vagy
botrány titka, amely elhagyatta vele polgári rendű szüleit, hogy mindenki
prédájává tegye, amely kivirágoztatta s a félvilági hírességig lendítette –
őt, akinek beszédmódja, arcjátéka éppolyan volt, mint annyi más
ismerősömé, s akit ezért önkéntelenül is úgy néztem, mint egy jó
családból való lányt, holott már rég nem volt köze semmiféle családhoz.
Átmentünk a „dolgozóba”, ahol nagybátyám, kissé feszélyezve az én
jelenlétemtől, cigarettát kínált a hölgynek.
– Nem, kedves – mondta –, hiszen tudja, hogy megszoktam a
nagyherceg cigarettáit. Mondtam neki, hogy ez magát egészen féltékennyé
teszi. – S egy kis tokból aranyozott s idegen felírású cigarettákat vett elő.
– De hát hogyne – folytatta hirtelen –, egyszer itt magánál találkoztam
ennek a fiatalembernek az édesapjával. A maga unokaöccse, ugye? Hogy
is felejthettem el! Hisz olyan jó, olyan kedves volt hozzám – mondta
szerény és érzékeny arckifejezéssel. De ha arra gondoltam, hogy milyen is
lehetett apámnak nyers magatartása, amelyet ő, mármint a hölgy, olyan
kedvesnek nevezett, apámé, akinek jól ismertem a hűvösségét és a
tartózkodását, szinte bántott – mint valami tapintatlanság apám részéről –
ez a különös aránytalanság egyrészt a hölgy túlságos hálálkodása,
másrészt apám hiányos szeretetreméltósága között. Később az volt az
érzésem, hogy épp az a megható ezeknek az egyszerre tétlen s szorgos
nőknek a szerepében, hogy tehetségüket, nagylelkűségüket, bizonyos
érzelmi szépségre hajlamos ábrándjaikat – mert, akár a művészek, ők se
tudják ezeket megvalósítani, beiktatni a mindennapi élet kereteibe –, sőt
még aranyaikat is, amelyekhez, igaz, hogy könnyen jutnak: a férfiak kopár
és faragatlan életének finomabbá, értékesebbé, gazdagabbá tételére
fordítják. Mint ez a nő is, aki a dohányzót, ahol nagybátyám zubbonyban
fogadta, elárasztotta testi szépségével, selyemruhájával, gyöngyeivel és
azzal a választékosságával, amely egy nagyhercegi barát pártfogásából
származik, s aki apám egy jelentéktelen szavát, finoman, művész módjára
dolgozta fel, új formát, értékes nevet adott néki, s még szép vizű, hálával
és alázattal telt tekintetét is belefoglalta, hogy az egészet, mint egy
művészi ékszert, mint valami „igazán kedveset” adja vissza.
– No, most már ideje, hogy hazamenj – szólt hozzám a nagybátyám.
Fölkeltem, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megcsókoljam a
rózsaszín ruhás hölgy kezét, de féltem, hogy ez majdnem olyan vakmerő
lenne, mint egy leányszöktetés. Szívdobogva mondtam magamban:
„Megtegyem? Ne tegyem?” – aztán abbahagytam, csak hogy ne habozzak
tovább, s inkább tehessek valamit. S egy esztelen és vak mozdulattal,
amelynek semmi köze sem volt csak az előbb végiggondolt s ilyesmire
csábító érvekhez, az ajkamhoz emeltem a hölgy felém nyújtott kezét.
– Milyen kedves! Máris gavallér! tudja, hogy kell bánni a nőkkel; ezt
már a nagybátyjától örökölte. Tökéletes gentleman lesz – tette hozzá
összeszorítva a fogát, hogy a szónak egy könnyű kis angol kiejtést
kölcsönözzön. – Nem jöhetne el hozzám egyszer egy cup of tea-re[41],
mint angol barátaink mondják? Csak épp izennie kéne, aznap reggel, a
csőpostával.
Nem tudtam, mi az a „csőposta”. Nem értettem a felét sem annak, amit
a rózsaszín ruhás hölgy mondott, de mivel féltem, hogy esetleg valami
kérdésféle is van a szavaiban, amire neveletlenség lenne nem felelnem,
kénytelen voltam figyelni rá, és ez nagyon fárasztott.
 – Ugyan dehogy, lehetetlen – felelte a nagybátyám vállat vonva –, hisz
annyira vigyáznak rá, és aztán igen sokat tanul. Ő nyer el minden jutalmat
– tette hozzá halkan, hogy ne hallhassam a hazugságát s ne cáfolhassam
meg a hölgy előtt. – Ki tudja, egy kis Victor Hugó, afféle Vaulabelle[42]
lesz még belőle.
– Imádom a művészeket – felelt a hölgy nagybátyámnak –, csak ők
tudják megérteni a nőket... Ők és az oly felsőbbrendű lények, mint maga.
Bocsássa meg, kedves barátom, hogy olyan tudatlan vagyok. De ki az a
Vaulabelle? Tőle valók azok az aranyozott kötésű könyvek, amiket ott
láttam a budoárban, a maga üveges könyvszekrényében? Ugye, tudja,
megígérte, hogy egyszer kölcsönadja őket, ne féljen, nagyon vigyázok
rájuk.
Nagybátyám, aki nem szívesen kölcsönözte oda a könyveit, nem felelt, s
kikísért engem az előszobáig. Én meg esztelen szerelmemben a rózsaszín
ruhás hölgy iránt, őrült csókokkal halmoztam el vén nagybátyám
dohányszagú arcát, s mialatt eléggé zavartan s anélkül, hogy kimondta
volna nyíltan, értésemre próbálta adni, hogy ne szóljak odahaza erről a
látogatójáról, én könnyezve fogadkoztam, hogy sose felejtem el a jóságát,
s hogy remélem, lesz még alkalmam hálám bebizonyítására. S csakugyan
oly forró volt a hálám, hogy már két órával később, pár titokzatos mondat
után, amelyek azonban, úgy éreztem, nem adhattak szüleimnek eléggé
tiszta képet arról, hogy micsoda új és fontos ismeretségre tettem én szert,
egyszerűbbnek találtam, hogy alapos részletességgel számoljak be nékik a
látogatásomról. Persze nem hittem, hogy ezzel kellemetlenséget okozok a
nagybátyámnak. Nem hihettem, mert hiszen nem akartam. S nem
gondolhattam, hogy szüleim rosszat találjanak abban, amiben én csak jót
találtam. Nem történik-e meg naponta, hogy egy barátunk megkér
bennünket, mentsük ki egy hölgy előtt, akinek nem tudott írni, s mi
hanyagságból nem szólunk a hölgynek, mert azt hisszük, hogy ez a
hallgatás neki se fontosabb, mint nékünk. Úgy képzeltem, mint mindenki,
hogy a mások, a többiek agya csak afféle engedékeny s érzéketlen
befogadó szerv, amely bármit vezessenek belé, nem képes semmi sajátos
visszahatásra, s biztosnak véltem, ha közlöm szüleimmel az én új
ismeretségemnek a hírét, egyúttal, mint ahogy óhajtottam, azt a
hálaérzetet is közlöm velük, melyet a bemutatás miatt nagybátyám iránt
éreztem. Csakhogy szüleim, sajnos, egészen más elveket vetettek latba,
mint aminőket én szerettem volna elfogadtatni ővelük, amikor arra került
a sor, hogy nagybátyám magatartását értékeljék. Mind apámnak, mind
nagyapámnak heves szóváltása volt vele, amiről én csak közvetve
értesültem. Pár nap múlva kinn az utcán találkoztam nagybátyámmal, aki
nyitott kocsiban hajtatott el velem szemben, s szerettem volna kifejezni
néki mindazt a hálát, fájdalmat és lelkifurdalást, amit vele kapcsolatban s
abban a pillanatban éreztem. De mindez oly végtelen volt, hogy egy kis
kalaplengetés kicsinyesnek tetszett hozzá képest, s nagybátyám azt hihette
volna, hogy csak a legbanálisabb udvariasságra szorítkozom az irányában.
Ezért hát el is határoztam, hogy lemondok erről az elégtelen
kézmozdulatról, s félrefordítottam a fejemet. Nagybátyám viszont azt
hihette, hogy én ebben csak szüleim parancsának engedelmeskedem, amit
sose bocsátott meg nékik, s úgy is halt meg jó pár év múlva, hogy attól az
időtől egyikünk se látogatta meg soha.
Így hát nem is léptem be Adolphe bátyám egyébként úgyis csukott
pihenőszobájába, s miután elidőztem még kissé a hátsó konyha környékén,
ahol Françoise a bejáróról így szólt hozzám: „Majd a konyhalány
felszolgálja a kávét és felviszi a meleg vizet, én meg addig felnézek
Octave-né őnagyságához” végre elszántam magam arra, hogy felmegyek
olvasgatni a szobámba. A konyhalány jogi személy, valóságos állandó
intézmény volt, akinek a múló formák egymásra következő
változatosságában csak változatlan munkaköre biztosított némi
folytonosságot és azonosságot: két év hosszat ugyanis egyik sem maradt
még meg nálunk. Abban az évben, amikor annyi spárgát kellett ennünk, a
konyhalány, aki a spárgát tisztogatta, szegény, beteges teremtés volt,
viselős, közel a szüléshez, amikor megérkeztünk húsvét táján, s még
csodálkoztunk, hogy Françoise annyit szalajtotta és dolgoztatta, mivel már
csak nehezen hordta mindennap teltebb, titkos kosarát, amelynek remek
formáját egyre könnyebb volt kitalálni bő szabású köténye alatt. Ez a
kötény meg azokra a lebegő köntösökre emlékeztetett, amelyeket a
Swanntól kapott Giotto-fényképeken láthatni, Giotto jelképes figuráin.
Maga Swann tett bennünket figyelmessé a hasonlatosságra, s amikor a
konyhalány felől érdeklődött, mindig így szólt: „Mit csinál a Giotto
Könyörület-e?” A szegény lány, akit mindenütt felpuffasztott a
viselőssége, még az arcát is kétfelől, amely egyenes vonalban hullt
négyszögletes tokájába, egyébként csakugyan hasonlított azokhoz az erős
és férfias szüzekhez, jobban mondva, matrónákhoz, akik az Aréna freskóin
az erényeket jelképezik. Ma már tudom, hogy ezek a páduai Erények és
Bűnök más szempontból is hasonlítottak a konyhalányhoz. Amint ennek a
lánynak a képét mintegy felfokozta az a jelkép, amelyet a méhében
hordott, anélkül, hogy megértette volna, anélkül, hogy az arcában bármi is
elárulta volna e jelkép szépségét és értelmét, s csakúgy hordta maga előtt,
mint egy nehéz és mindennapos terhet – éppúgy az a roppant háziasszony,
aki az Aréna freskóin Caritas[43] néven szerepel, s akinek a fényképe ott
függött combray-i tanulószobám falán, úgy testesíti meg ezt az erényt,
mintha fogalma se volna róla, minthogyha oly erélyes és egyben
közönséges arca még csak kifejezni se tudná soha a könyörület eszméjét.
A festő szép elgondolása szerint lábbal tapossa a föld kincseit, de úgy,
mintha szőlőt taposna, hogy kisajtolja belőle a nedvét, vagy mintha
zsákokra állna, hogy valamivel nagyobbnak lássék; s lángoló szívét úgy
nyújtja, jobban mondva, úgy „továbbítja” az Úristennek, mint egy
szakácsné a dugóhúzót a pincelyukon keresztül annak, aki fenn áll a
földszinti ablak mögött. Az Irigységen már inkább látszott egy bizonyos
irigység kifejezése. De még ezen a freskón is a jelkép annyi helyet kér, s
annyira valóságosnak van ábrázolva, a kígyó az Irigység ajkán oly vastag,
és úgy betölti a tágra nyitott nagy szájat, hogy az arcizmok majd
szétrepednek, csak hogy helyet adjanak néki, mint mikor egy gyermek a
lélegzetével fúj fel egy léggömböt – s hogy az Irigység figyelmét s
egyúttal a miénket is teljességgel leköti az ajak tevékenysége, és így nincs
is ideje holmi irigykedő gondolatokra.
Jóllehet Swann nagy bámulója volt ezeknek a giottói alakoknak, én
magam bizony sokáig örömtelenül szemlélgettem őket – a
tanulószobámban, ahol a Swann ajándékozta fényképmásolatok függtek –,
ezt a könyörtelen Könyörületet, ezt a furcsa Irigységet, amely, mint egy
orvosi könyv rajza, inkább a hangrés vagy a nyelvcsap összeszorulását
ábrázolta akár a nyelv egy daganata, akár a műtőkés behatolása miatt, ezt a
szürkés és aprólékosan szabályos arcú Igazságot, mert ez meg a csinos és
hívő combray-i polgárasszonyokhoz hasonlított, akiket a misén láttam,
olyanokhoz, akiket előre besorozhattam volna az Igazságtalanság tartalék
hadába. Később azonban megértettem, hogy e freskók sajátos szépségüket,
megragadó furcsaságukat épp a jelképes ábrázolás túltengésének
köszönhetik, s az a tény, hogy maga a jelkép nem jelképnek volt ábrázolva
– mert hisz a jelképezett eszme nem is volt a képen kifejezve –, hanem
mint igazán átérzett, kézzelfoghatólag tárgyalt valóság, a műnek valami
pontosabb és betűszerintibb jelentőséget, tanulságának pedig élőbb
érzékletességet és hatékonyságot kölcsönzött. A szegény konyhalánynak is
egyre lefelé húzó terhe vonta csak hasára a figyelmet; éppen úgy a
haldoklók is a halálnak csak valóságos, fájdalmas, sötét, belsőséges
visszájára figyelnek, arra, amit maga a halál mutat és keményen éreztet is
velük, s ami inkább hasonlít egy teherhez, amely összezúzza őket, valami
nehéz lélegzetvételhez vagy szomjúsághoz, mint ahhoz, amit a halál
eszméjének hívnak.
Bizonyos, hogy ez Erények és Bűnök valami valósággal is
rendelkezhettek, mert éppolyan elevennek éreztem őket, mint a viselős
szolgálót, aki meg a maga részéről nem kevésbé látszott allegorikusnak. S
lehet, hogy a léleknek ez a látszólagos rész nem vétele épp abban az
erényben, amely rajta keresztül tevékenykedik, esztétikai értékén kívül
talán nem is lélektani, de legalább, amint mondják, arcismerettani
valósággal rendelkezik. Amikor későbbi életemben alkalmam volt, például
kolostorokban, a tevékeny könyörület valóban szent megtestesüléseivel
találkoznom, azt láttam, hogy a legtöbbjüknek olyan vidám, határozott,
közömbös, szinte durva az arca, akár egy sietős sebészé, amelyen nem
látszik semmi részvét, semmiféle ellágyulás az emberi szenvedéssel
szemben, semmi félelem attól, hogy netalán meg is sértheti – s amely az
igazi jóságnak ellenszenves, rideg és fenséges ábrázata.
 Mialatt a konyhalány – önkéntelenül is csillogtatva Françoise
felsőbbségét, mint ahogy az ellentét révén a Tévedés is fényesebbé teszi az
Igazság diadalát – előbb a kávét szolgálta fel, amely csak meleg víz volt
anyám szerint, aztán meg meleg vizet vitt fel emeleti szobáinkba, bár az
meg langyosnak se volt nevezhető, én a kezemben egy könyvvel
végigdőltem az ágyon a szobámban, amely áttetsző s törékeny frisseségét
remegve védte a naptól, bár még így is áthatolt a majdnem zárt
ablaktáblákon a sárga szárnyú délutáni visszfény, mozdulatlanul maradva,
pihenő lepkeként egy sarokban, a fatábla és az ablaküveg között. Alig volt
oly világos, hogy olvasni lehetett volna, és a napfény ragyogását csak
azokon az ütéseken át érezhettem, amelyeket a rue de la Cure-ben Camus
mért poros deszkaládáira (mivel Françoise megmondhatta néki, hogy
nagynéném úgysem „nyugszik”, hát nyugodtan lármázhat), s amelyek
messze elhangozva a meleg napok oly sajátos, olyan zengő légkörében,
mintha csak skarlátszín csillagokat röpítettek volna a horizontra; s
ugyanígy a legyeken át, amelyek itt, előttem, mintha a nyár kamarazenéjét
játszották volna: bár ők a nyarat nem emberi muzsika módjára idézik fel,
amely – hogyha véletlenül épp a szép évszakban hallottuk – egyszersmind
arra is emlékeztet; ezt a zenét szükségszerűbb fonalak fűzik a nyárhoz: a
szép napokból született, azokkal is születik újra, valamit tartalmaz is a
lényegükből, és így nemcsak a szép idő képét kelti fel újra az
emlékünkben, hanem mintegy bizonyítja e szép idő visszatérését,
valóságos, környező, közvetlenül hozzáférhető jelenlétét.
Szobámnak ez a homályló frissesége az volt az utcai teljes napnak, ami
az árnyék a napsugárnak; vagyis, mint az, éppoly ragyogó s ily módon a
képzeletemnek a nyár teljes képét nyújtotta, míg, hogyha kinn sétálok,
érzékeim csak darabokban tudták volna élvezni; így aztán szépen
összhangzott a pihenőmmel, amely (hála a könyveimbe foglalt és izgalmas
kalandoknak) úgy fogta fel tettrekészségemnek áradó beleütközését és
elevenségét, mint egy kéz, amely mozdulatlan nyugszik a folyóvíz
közepén.
De nagyanyám, még akkor is, ha a rekkenő idő rosszra fordult, vagy ha
nagyobb zivatar, esetleg kisebb zápor fenyegetett, mindig könyörgött, ne
maradjak ott benn. S mivel az olvasmányomról semmiképp sem akartam
lemondani, legalább kinn a kertben folytattam, a gesztenyefa árnyékában,
egy félig gyékényből, félig vászonból összetákolt kis őrházfélében,
aminek mélyén, ha egyszer beültem, azt hittem, láthatatlan maradhatok a
szüleimhez érkező látogatóknak.
S a gondolatom nem olyan volt-e, mint egy másik ily menedék, amelybe
mélyen besüppedve ültem, még ha csak azt akartam is nézni, ami kívülem
történik? Ha láttam egy külső tárgyat, az a bizonyos tudat, hogy látom,
közöttem és közte maradt, vékonyka szellemi szegélyt vonva köré, amely
sosem engedte, hogy az anyagát közvetlenül érinthessem; ez az anyag
mintegy elillant, mielőtt érintkezésbe léphettem vele, mint ahogy egy izzó
test sem érintheti egy átázott tárgy nedvességét, mivel mindig megelőzi
egy párolgási övezet. Azon a színdús vetítővásznon, amelyen, amíg
olvastam, egyszerre terültek széjjel öntudatom különböző állapotai, a
bennem rejlő legmélyebb vágyaktól fogva egészen a kertig érő s szemem
előtt kitáruló horizont külső látványáig – az, amit a legelsőnek, a
legbensőségesebbnek éreztem bennem, az a maroknyi s mozgó valami,
ami minden egyéb felett uralkodott, tulajdonképp nem volt más, mint a
könyv, az olvasott könyv szépségében, eszmei gazdagságában való hitem,
s az a vágyam, hogy bármilyen könyv is, de szépségét s gazdagságát
mindenképp a magamévá tegyem. Mert akkor is, ha e könyvet csak
Combray-ban vásároltam, ahol Borange-ék boltja előtt láttam (mivel jóval
messzebb volt tőlünk, Françoise nem ide, hanem Camus-höz járt, bár mint
papír- és könyvkereskedés sokkal forgalmasabb volt a másiknál), zsinegek
mögé szorítva a kettős szárnyú bolti ajtón, ezen a minden templomajtónál
is titkosabb és eszmedúsabb ajtón, a füzetek és folyóiratok mozaikjában –
ráismertem, mert már dicsérte egy tanárom vagy egy iskolatársam, akit
ebben az időben a már félig előre érzett, félig még érthetetlen szépség és
igazság letéteményesének tekintettem, annak a titkos szépségnek és
igazságnak, amelynek az ismerete már akkor is értelmemnek bizonytalan,
de állandó célja volt.
E központi hitem után, amely, mialatt olvastam, szüntelen mozgásokat
végzett, éspedig belülről kifelé, az igazság felfedezése felé, következtek
azok az érzelmek, amelyeket a cselekmény keltett bennem, mert hisz
annyira átéltem, hogy ezek a délutánok sokszor egy egész életnél is több
drámai eseménnyel voltak telve. A könyvben legelsősorban ezeket az
eseményeket olvastam; igaz, akikkel történtek, nem voltak „igaziak”, mint
Françoise mondta. Azonban mindazokat az érzelmeket, amelyeket egy
igazi ember öröme vagy fájdalma kelt bennünk, ennek az örömnek vagy
fájdalomnak csak a képe közvetíti; a legelső regényíró találékonysága épp
abban állt, hogy, miután megértette érzelmeink egész készülékét,
amelyben a kép az egyetlen, valóban lényeges elem, egyszerűen mellőzte
az igazi személyeket, s így jutott el egyszerre műfaja végleges
tökéletesítéséhez. Egy igazi élőlényt, bárhogy rokonszenvezünk is vele,
nagyrészt érzékeinkkel fogunk fel, vagyis csak homályosan láthatunk;
olyan, mint valami holt súly, amit egész érzékenységünk se tud fölemelni.
Ha valami baj éri, a róla való teljes fogalmunknak csak egy kis része érzi
ezt meg bennünk, többet mondok: ő maga is csak egy kis töredékében érzi
ugyanazt, mármint a magáról táplált teljes fogalomhoz arányítva. A
regényíró találmánya éppen abban a gondolatban rejlett, hogy ezeket a
léleknek áthatolhatatlan részeket ugyanolyan mennyiségű anyagtalan
résszel helyettesítette, vagyis olyannal, amit a lélek könnyen magáévá
tehet. Mit számít akkor, hogy igazinak nézzük ezeknek az új lényeknek a
tetteit és az érzelmeit hiszen a magunkéivá tettük őket, hiszen bennünk
keletkeznek, bennünk, akiket annyira meghódítanak, hogy míg lázasan
forgatjuk az olvasott könyv lapjait, az ő ritmusuk irányítja lélegzetünk
gyorsaságát, s az ő melegük hevíti tekintetünk bensőségét. S ha már
egyszer a regényíró ily állapotba hozott bennünket, amelyben – mint
valamennyi tisztán belső állapotban – minden érzés megtízszereződik, s a
könyve úgy felizgat minket, mint egy álom (de oly álom, amely
világosabb, mint aminőt alváskor álmodunk, amellett tovább is tart az
emléke) – egy órára felkavar bennünk minden lehető bajt és boldogságot,
mindazt, aminek futó ismeretére is évek kellenének az életben, s aminek a
legjavát másképp meg se sejthetnénk, mivel olyan lassan megy végbe,
hogy nem is tudjuk felfogni (így például az életben megváltozhatik a
szívünk, s ez a legnagyobb fájdalom; de mi ezt a fájdalmat csak
képzeletben, a könyvekből ismerjük meg: a valóságban úgy változik a szív,
mint egyes természeti tünemények, vagyis oly lassan, hogy sorra
megállapíthatjuk különböző állomásait, de nem érezzük magának a
változásnak a fájdalmát).
Ezután következett csak a tájék, félig elém vetítve s már nem olyan
bensőséggel, mint az egyes alakok élete – vagyis a cselekmény színhelye,
bár ez is mélyebb hatással volt rám, mint az a hely, amely, ha felnéztem a
könyvemből, ott terült el a szemem előtt. Így történt, hogy két nyáron át, a
combray-i kert forróságában, vágyva vágytam megismerni, csak az
olvasott könyv miatt, egy hegyekben s vizekben bővelkedő országot, ahol
sok fűrésztelepet látnék s rothadó fadarabokat a tiszta vízben, a böjtfüvek
alatt; s valamivel távolabb, lila és pirosas virágfürtök kúsznak fel alacsony
falak mentén. S mivel közben ugyanakkor egy szerető nőről is
ábrándoztam, ez az ábránd ezen a két nyáron a folyóvizek frisseségével
volt átitatva; s bármilyen volt is ez a nő, mihelyt ábrándozni kezdtem, lila
szín és pirosas virágfürtök közt jelent meg, mintha ezek lennének a
kiegészítő színei.
Ennek nemcsak az volt az oka, hogy az a kép, amelyről ábrándozunk,
mintegy kidomborodik, megszépül és meggazdagodik azoknak az idegen
színeknek a visszfényében, amelyek csak úgy véletlenül övezik körül
ábrándozásunk közben; mert hisz e könyvbeli tájékok az én szememben
olyan tájak voltak, amelyek sokkal élénkebben jelentek meg képzeletem
előtt, egyébként hasonlíthattak volna Combray előttem levő tájaihoz. A
regényíró választása révén, és annak a hitnek a révén, amellyel mint egy
kinyilatkoztatás elé, úgy mentem gondolatban a szavai elé, úgy éreztem,
hogy míg Combray és főképpen a mi kertünk, a nagyanyámtól lenézett
kertész lelketlen fantáziájának ez unt műve, nem adhat ilyen benyomást,
ezek a könyvben látott tájak magának a természetnek legigazibb részei,
méltók arra, hogy tanulmányozzam s alaposan megvizsgáljam őket.
Ha szüleim megengednék, hogy meglátogassam azt a helyet, amelyet
leírt az olvasmányom, biztosan – így gondoltam akkor – felmérhetetlen
lépést tennék az igazság felfedezésében. Mert ha az is az érzésünk, hogy
mindig körülvesz bennünket a lelkünk, mégsem egy mozdulatlan börtön
benyomását érezzük, hanem mintha vele együtt valami állandó lendület
vinne bennünket, hogy módunk legyen túlhaladni rajta, elérni a külvilágot,
de a csüggedés egy nemével, mivel a magunk körül hallott s mindig
azonos zengésben nem a külvilág echóját, hanem csak belső vibrálásunk
visszhangzó zsongását halljuk. A dolgokban – amelyek ezáltal válnak
értékessé – lelkünk rájuk hullt visszfényét szeretnők újra megtalálni, s
csalódva állapítjuk meg róluk, hogy a külső természetben híján vannak
annak a varázsnak, amelyet a mi elképzelésünkben bizonyos gondolataink
szomszédságának köszönhettek; néha a lélek minden erejét ügyességgé,
ragyogássá változtatjuk, csak hogy oly lényekre hassunk, akikről érezzük,
hogy kívülünk esnek, s hogy nem érjük el őket sohasem. Ha tehát a nő
köré, akit épp akkor szerettem, egyúttal mindig azokat a helyeket is
elképzeltem, ahova meg a legjobban vágytam, s ha az volt a kívánságom,
hogy ővele mehessek oda, hogy ő tárja fel előttem egy ismeretlen világ
kapuját, ezt sohasem afféle egyszerű eszmetársításból tettem; nem, mert
úti és szerelmi ábrándjaim – amelyeket ma, utólag, mesterségesen
választok ketté, mintha egy látszólag mozdulatlan s irizáló vízesést
próbálnék különböző magasságokban kettévágni – mintegy csak
mozzanatok voltak az én teljes életerőm együttes és hajlíthatatlan
áradásában.
Végül, ha tovább is követem, éspedig belülről kifelé, öntudatom
egyszerre egymás mellé helyezett állapotait, mielőtt még eljutnék ahhoz a
valóságos horizonthoz, amely mindnyáját beborítja, másféle örömöket is
találok, például a jó ülés kényelmét, a levegő jó szagáét, a látogatóktól
való szabadulásét; aztán még azt az örömöt, hogy amikor egyet üt odafenn
a Saint-Hilaire-tornyon, láthatom, mint hull le darabonként az, ami már
felemésztődött a délutánból, amíg az utolsó ütést nem hallom, ami
lehetővé teszi az összegezést – s utána a hosszú csend mintha csak
újrakezdené odafenn a kék égen a napnak azt a bizonyos részét, amikor
szabad olvasnom, egészen a jó vacsoráig, amelyet Françoise készít, s
amely majd jól megerősít hősömmel, a könyv hősével együtt átélt
fáradalmak után. S minden órában úgy éreztem, hogy a megelőző órát pár
perce hallottam csak ütni; a legutolsó egészen közel íródott fel az égen az
előbbi óra mellé, és nem tudtam elhinni, hogy hatvan perc oly könnyen
elfér abban a kis kék színű ívben, amely a két órának aranyjelei közt foglal
helyet. Néha ez a korai óra kettővel ütött többet az előbbinél; vagyis egyet
nem hallottam közben, s valami oly módon történt, hogy számomra nem
történt meg; az olvasmány érdekessége oly varázslatos volt, mint egy
mély álom, megcsalta káprázó fülemet, s a csönd azúr felszínéről
eltüntette az arany harangot. Szép vasárnap délutánok a combray-i kert
gesztenyefája alatt, mily nagy gonddal téptem ki belőletek az én
személyes létemnek közepes kis körülményeit, hogy helyükbe különös
vágyakkal és kalandokkal telített életet ültessek, egy eleven forrásokkal
öntözött birodalom szívében – ha reátok gondolok, egyszerre felidézitek
ezt az életet s valóban magatokba is foglaljátok, mivel lassanként
körülrajzoltátok s bezártátok, míg olvastam a könyvem, s miközben hullt a
nap heve, a ti csendes, zengzetes, jó szagú s áttetsző óráitoknak egymásra
rakódó, lassan változó s levelektől erezett kristályába.
Néha már kora délután felvert az olvasásból a kertész lánya, aki úgy
szaladt, mint egy őrült, feldöntve egy narancsfát, ujját vérezve, fogát törve
s közben egyre kiáltozva: „Itt vannak, itt vannak!”, csak hogy Françoise
meg én mielőbb odarohanhassunk és semmit el ne mulasszunk a kínálkozó
látványból. Olyan napokon volt ez, amikor katonaság ment át Combray-n,
legtöbbször a rue Sainte-Hildegarde-on, helyőrségi gyakorlatokra. Mialatt
a cselédeink kinn, a rács előtt ültek egy sorban, bámulták a combray-i
vasárnapi sétálókat s bámultatták magukat ugyanakkor ugyanazoktól, a
kertészlány azon a résen, amely az avenue de la Gare két távoli háza közt
látszott, leste, mikor villannak fel a fényes acélsisakok. Mihelyt észrevette
őket, a cselédség azonnal behúzódott a székekkel, mert ahányszor a
dragonyosok végigvonultak a rue Sainte-Hildegarde-on, az utcát minden
alkalommal teljes széltében betöltötték, míg vágtató lovaik már a házakat
is súrolták, s a gyalogjárók ilyenkor úgy el voltak árasztva, mint az olyan
folyópart, amely csak igen, szűk medret tud adni egy féktelen hegyi
pataknak.
– Szegény fiúk – mondta Françoise, aki még ott se volt a kerítésnél s
máris könnyezett –; szegény fiatal gyerekek, úgy learatják őket, mint a
rétet; már ha rágondolok is, fáj – tette hozzá, és a kezét a szívére
szorította, mintha ott érezné ezt a fájást.
– De csak szép az, Françoise asszonyság, hogy vannak még fiatalok,
akik nem ragaszkodnak az életükhöz – szólt a kertész, hogy ugrassa
Françoise-t.
De nem is szólt hiába.
– Nem ragaszkodnak az életükhöz? Hát akkor mihez ragaszkodnának,
hacsak nem az életükhöz, ahhoz az egyetlen ajándékhoz, amit az Úristen
se ád kétszer. Hej, istenem, pedig hát igaz, hogy nem ragaszkodnak hozzá!
Láttam őket hetvenben; nem félnek ezek a haláltól se ezekben a nyomorult
háborúkban; mintha csak megbolondulna mind; még a kötélért is kár,
amin fölakasztják őket, mert hisz már nem is emberek, hanem oroszlánok.
(Françoise ugyanis nem magasztalásként hasonlított egy embert egy
oroszlánhoz, amelyet „oroszlánynak” ejtett.)
A rue Sainte-Hildegarde hirtelen fordult, nem lehetett messzire ellátni
rajta, s csak az avenue de la Gare két háza közötti résen át vettük észre a
továbbhullámzó s a napban meg-megcsillanó sisakokat. A kertész szerette
volna tudni, hogy soká tart-e a felvonulás, mert az égető napfényben
meglehetősen megszomjazott. Akkor a lánya hirtelen, mintha egy
ostromlott várból rohanna ki, elszaladt az utcasarokig, százszor is dacolva
a halállal, s egy korsó limonádén kívül mindjárt azt a hírt is hozta, hogy
legalább ezren is vannak, akik megállás nélkül jönnek Thiberzy és
Méséglise felől. Françoise és a kertészünk egykettőre kibékültek, s máris
új vitába kezdtek a háborúban való magatartásról:
– Én bizony azt mondom – szólt a kertész –, hogy a forradalom többet
érne, mert hát lássa, Françoise, akkor csak az menne, aki akarna.
– Hát igen, nem mondom, ez így egyenesebb.
A kertészünk azt hitte, hogy háború esetén megállítják a vonatokat.
– Hát persze – mondta Françoise –, hogy senki se tudjon megszökni.
Mire a kertész: „Hja, ravaszok az urak”, mivel ő a háborút csak afféle
gonosz csínynek nézte, amit az állam a nép ellen szeretne mindig
elkövetni, s ezért aki csak teheti, bizony inkább elszalad előle.
 De Françoise máris ment, hogy szórakoztassa a nagynénémet, én a
könyvemhez tértem vissza, a cselédség meg kiült a kapu elé s nézte, mint
oszlik el a por és mindaz az izgalom, amit a katonák felvertek. Még a
helyreállt csend után is a sétálóknak szokatlan áradata feketéllt az utcákon.
S valamennyi ház előtt, még ott is, ahol ez nem vált szokássá, a cselédek,
sőt gazdáik is úgy ültek s nézegettek a küszöbön, szeszélyes és homályos
szegélycsík gyanánt, mint a kagylók és moszatok, amikor egy erős dagály,
miután eltávolodott a parttól, otthagyja a homokon az ő hímzéseiket és
fátylaikat.
Kivéve az ily napokat, majdnem mindig nyugodtan olvashattam.
Csakhogy mióta egyszer Swann félbeszakította és megmagyarázta egy
akkori olvasmányomat, egy új, legalább nékem új írónak, Bergotte[44]-nak
az egyik könyvét, az a nő, akiről ábrándoztam, ezentúl már nem lila szín s
orsóforma virágokkal ékes falon, hanem egészen más alapon, egy gótikus
székesegyház kapuja előtt tűnt fel álmaimban.
Bergotte-ról legelső ízben egy iskolatársam beszélt nékem; Blochnak
hívták, idősebb volt nálam, és én őszintén csodáltam. Amikor bevallottam
néki, hogy mennyire szeretem Musset Októberi éj-ét, oly harsányan
nevetett, akárcsak egy trombita, és így szólt hozzám: „Vigyázz, fiam, a jó
öreg Musset ma már a varrólányok kedvence! Egyébként is sötét alak, az
irodalom legvészesebb figurája. Azért be kell vallanom, hogy, mint egy
bizonyos Racine, ő is írt egyetlenegy szép verssort az életében, aminek
szerintem megvan az a mindennél nagyobb érdeme is, hogy tulajdonképp
nem jelent semmit. Éspedig: »A hamvas Olossone és a hamvas Camire«,
Racine-tól meg: »Apám a hős Minosz, anyám Pasiphaé.«[45] Mind a két
sort szeretett mesterem, Leconte apánk, az istenek kegyeltje, idézi egyik
cikkében, ennek a két gonosztevőnek a védelmére. Igaz, erről jut eszembe,
itt van egy könyv, nincs időm elolvasni, ezt is ez a páratlan ember ajánlja a
figyelmünkbe. Azt mondják, hogy a jó Bergotte-ot igen éles elmének
tartja; s jóllehet néha érthetetlen elnézést tanúsít egyesek iránt, az ő szava,
hidd el, kedves mester, a delphi jóshellyel ér fel. Olvasd hát el ezt a lírai
prózát, s ha igazat mond ez a gigászi ritmuskovács, aki a Magnus agará-t
és Bhagavat-ot[46] alkotta, akkor Apollóra mondom, az Olümposz nektári
örömeit fogod élvezni.” Bloch ugyanis egy ízben csúfolódó hangon kért
meg, hogy „kedves mester”-nek hívjam, s ő is így nevezett engem.
Alapjában mindkettőnknek nagy öröme telt e játékban, mert még abban a
korban voltunk, amikor még azt hisszük, hogy a név már azzá is tesz,
aminek nevez bennünket.
Sajnos, nem soká cseveghettem Bloch-kal, és így a magyarázatai nem
oszlathatták el azt a zavart, amelyet azzal a véleményével keltett bennem,
hogy a szép versek annál szebbek, minél kevesebb az értelmük (holott én
meg legalábbis az igazság kinyilatkoztatását vártam tőlük). Bloch ugyanis
nem kapott újabb meghívást a házunkhoz. Pedig először szívesen
fogadták. Nagyapám, igaz, azt állította, hogy ahányszor egy társammal
jobban összebarátkozom, mint a többivel és még hozzánk is meghívtam,
az új barátról mindannyiszor kiderült az, hogy zsidó, amit ő elvben nem is
rosszallt volna – hiszen barátja, Swann is zsidó eredetű volt –, ha nem
találja, hogy rendesen az aljából válogatom őket. Ha tehát egy új barátot
vezettem be a házunkba, nagyapám mindjárt zümmögni kezdte a Zsidó
nő[47] áriáit („Ó Atyáink Ura” vagy „Izrael, tépd el láncodat”), persze csak
a dallamot, szöveg nélkül (Ti la lam, ta lam, talim), de én még így is
rettegtem, hogy barátom ismeri tán ezeket a melódiákat, szövegestül.
Még mielőtt látta őket, már a nevükről is kitalálta, bár a nevük igen
sokszor egyáltalán nem volt zsidós, nemcsak azt, hogy egyik vagy másik
zsidó eredetű, mint ahogy az is volt, hanem hogy miféle gyanús dolgok
történhettek a családjukban.
– S hogy hívják a barátodat, akit estére vársz?
– Dumont-nak, nagyapó.
– Dumont? Nem szeretem ezt a nevet.
S máris dúdolgatni kezdte:

Íjászok, jól vigyázzatok!

Virrasszatok éberen s halkan!

S miután még ügyesen pár pontosabb kérdést is intézett hozzánk,

felkiáltott: „Vigyázz! vigyázz!”, vagy ha burkolt kérdéseivel magát a
szenvedő félt bírta arra, hogy akarva-akaratlan bevallja az eredetét,
nagyapám, hogy mutassa, mennyire nem kételkedik már az igazában,
beérte azzal, hogy ránk nézett, s alig hallhatóan zümmögte:

Hogyan! e félénk szemitának

Idevezérled lépteit!

vagy pedig:

Hebron szép völgye, szelíd szülőföld

vagy ezt:

Igen, a választott nép sarja vagyok.

Nagyapám e kis mániái barátaim irányában semmi rosszindulatot sem

jelentettek. Csakhogy Bloch más egyéb miatt nem tetszett a szüleimnek.
Legelőször apámmal rontotta el végleg a dolgát, aki, mikor látta, hogy
megázott, megkérdezte csupa figyelmességből:
– De Bloch úr, milyen idő van odakünn, csak nem esik? Nem értem, a
barométer szép időt mutat.
Amire ezt a választ kapta Blochtól:
– Uram, fogalmam sincs arról, hogy esik-e ott künn, vagy nem. Én
ugyanis annyira kívüle élek a fizikai véletlenségeknek, hogy érzékeim
egyszerűen nem is vesznek róluk tudomást.
– De fiacskám, a barátod hülye – mondta apám, mikor Bloch eltávozott.
– Micsoda! Még azt sem tudja, milyen az idő odakinn! Pedig mi
érdekelhetné jobban ennél? Hülye, hogyha mondom, hülye.
Nagyanyámnak meg azért nem tetszett, mert amikor ebéd után azt
mondta néki, hogy nem jól érzi magát, Bloch majdnem zokogásban tört ki
és a könnyeit törölgette.
– Mármost hogy lehessen ez őszinte, hisz engem még nem is ösmer! ha
pedig az, hát akkor őrült.
 És végül az egész házat felbosszantotta még azzal, hogy ámbár másfél
órát késett, s csatakosan állított be az ebédre, nemhogy bocsánatot kért
volna, hanem így szavalt:
– Nem hagyom befolyásolni magam sem a légköri zavaroktól, sem
pedig a szokványos időbeosztástól. Nem bánom, szívesen elfogadnám az
ópium és a maláji kris[48] használatát, viszont tudni sem akarok a polgári
kultúrának e százszorta veszélyesebb s alacsonyabb rendű eszközeiről, az
óráról és az esernyőről.
De azért mindezek ellenére visszatérhetett volna még Combray-ba.
Pedig hát a szüleim nem ilyen barátot kívántak nékem: azt ugyan elhitték
a végén, hogy a könnyei, amelyeket nagyanyám rosszulléte miatt ejtett,
csakugyan igazi könnyek voltak; viszont, akár ösztönösen, akár
tapasztalatból, azt is tudták, hogy érzelmi kitöréseinknek nemigen van
hatalmuk tetteink következetessége s életünk irányítása felett, s hogy
erkölcsi kötelmeinknek, barátainkhoz való hűségünknek, egy mű
elvégzésének, egy életrend betartásának sokkal biztosabb alapot nyújtnak
a mégolyan vak szokások, mint az érzések pillanatnyi, heves és meddő
fellendülései. Szüleim Bloch helyett oly barátokat szerettek volna
mellettem látni, akiktől nem kapnék ugyan többet, mint amennyit a
polgári erkölcs szerint barát a barátnak adhat, akik nem küldenének
váratlanul egy egész kosár gyümölcsöt, csak azért, mert épp aznap
szeretettel gondoltak ránk, de akik, ha nem képesek is rá, hogy akár a
képzeletük, akár érzékenységük sugallatára tüstént javamra billentsék a
baráti kötelességek s követelmények igaz mérlegét, arra se volnának
képesek, hogy meghamisítsák a hátrányomra. Az ily természeteket még
vétkeink sem térítik el irántunk érzett kötelességeiktől, s példa rá az a
nagynéném, aki bár évek óta haragban volt s nem is beszélt egyik húgával,
végrendeletét mégse módosította s rá hagyta egész vagyonát, mivel ez a
húga volt legközelebbi rokona, s főképp mivel „ez így illett”.
De hát én szerettem Blochot, szüleim meg nem akarták elrontani a
kedvemet, s azok a megoldhatatlan problémák, amelyeket a racine-i
verssor „értelmetlen” szépsége támasztott bennem, sokkal jobban
fárasztottak s szinte még betegebbé tettek, mintha megint új vitákba
bocsátkoztam volna vele, jóllehet anyám ezeket is veszélyeseknek ítélte. S
még mindezek után is szívesen látták volna Combray-ban, hogyha vacsora
után nem mesélt volna nékem arról, hogy minden nő csak a szerelemre
gondol, s egy sincs köztük, akinek ne lehetne letörni az ellenállását (s ez
oly újság volt számomra, hogy egész életemet befolyásolta, s először még
boldogabbá, aztán még boldogtalanabbá tette) – s főképp ha nem erősítgeti
oly szentül, hogy nagynéném viharos fiatalságra tekinthet vissza, sőt, hogy
kitartott nő is volt az egész világ szeme láttára! Én persze mindezt azonnal
elmeséltem a szüleimnek, akik, mihelyt visszajött, mindjárt ajtót mutattak
néki, s ezért mikor későbben találkoztam vele az utcán, végtelenül
hűvösen fogadta a köszönésemet.
De amit Bergotte-ról mondott, az igaz volt.
A legelső napokon – akárcsak egy melódiában, amelyet még nem
fogtunk fel, de majd biztosan megszeretünk – még nem éreztem, mit
fogok szeretni benne. Nem tudtam letenni a könyvét, de azt hittem, csak a
témája érdekel, mint ahogy a szerelem legelső pillanataiban, amikor
színházban, társaságban naponta együtt vagyunk egy nővel, azt hisszük,
csak a társaság vagy a szórakozás miatt keressük. Aztán kezdtem csak
észrevenni azokat a ritka, szinte archaikus kifejezéseket, amelyeket
olyankor használt, ha valami rejtett összhang vagy egy belső előjáték
forralni kezdte a stílusát; ugyancsak ilyenkor szokott szólni „az élet
hívságos ábrándjairól”, „a szépséges látszatok kimeríthetetlen áradatáról”,
„a szeretet s a megértés meddő és édes gyötrelméről”, vagy azokról „a
megható, kőbe vésett képekről, amelyek ódon szentjeinket oly nemessé és
elbájolóvá varázsolják”; s ilyenkor szokta kifejezni teljesen újnak érzett
filozófiáját, amelynek remek képeiből valóságos hárfaének áradt, mint egy
alapvető téma e képek fenséges kíséretével. Bergotte egyik ily passzusa, a
harmadik vagy a negyedik, amit elkülönítettem a többitől, olyan élvezetet
szerzett, hogy össze se hasonlíthattam az elsővel, s mintha csak énem egy
mélyebb, egységesebb és tágabb terén éreztem volna, ahol nincs semmi
akadály, és nincs semmi szakadás. Ennek pedig az volt az oka, hogy most
már felismertem benne a ritka szavak kedvtelését, a zenei áradást, az
eszményi filozófiát, mindazt, ami már előbbi, öntudatlan élvezetemet is
okozhatta, s ezúttal nem az volt már a benyomásom, hogy Bergotte egy
könyvének egy bizonyos részletét élvezem – ami az agyfelületre csak
egyetlen vékony vonalas rajzot véshet –, hanem azt a bizonyos ideális
Bergotte-töredéket, amely minden könyvével közös, amelybe most már
beleolvadt a többi hasonló részlet is, és amely így több súlyt és formát
nyerve, mintegy az én elmémet is kitágította.
Nem én voltam már akkor sem Bergotte egyetlen bámulója; egyfelől
kedvelt írója volt anyám egy igen műveit barátnőjének, másfelől mesélték,
hogy Boulbon doktor még a betegeit is megváratta Bergotte legújabb
könyve miatt; az ő rendelőszobájából s egy Combray-val szomszédos
parkból szállottak szét a Bergotte-imádásnak legeslegelső magjai, ennek
az akkor még oly ritka s ma már oly egyetemesen elterjedt fajtának, hogy
mindenütt, Európában, Amerikában, a legkisebb faluban is meglelhetjük
eszmei és általánossá vált virágját. Anyám barátnője éppúgy, mint
állítólag Boulbon doktor, ugyanazt szerette, amit én Bergotte-nak a
könyveiben, vagyis e dallamos áradást, e hol régies, hol nagyon is ösmert
és egyszerű kifejezéseket, amelyeknek meg a helye és a megvilágítása
mutatott az ő sajátos ízlésére; s végül a szomorú részletekben bizonyos
hirtelenséget, valami szinte rekedtes hangsúlyozást. Bizonnyal ő is
érezhette, hogy ezek az ő nagy varázseszközei. Mert későbbi könyveiben,
ha egy-egy nagy igazságra vagy egy híres katedrális nevére bukkant,
félbehagyta az elbeszélést s egy költői kitérésben, egy monológban vagy
egy hosszú imádságban szabad folyást engedett azoknak az áramoknak,
amelyek első műveiben prózája mélyén maradtak, ahol csak a felület
hullámzása árulta el őket, s ahol talán lágyabbak, összhangzóbbak voltak
ily fátyolozottan, s amikor szabatosabb módon meg se jelölhettük volna,
hol született és hol halt el a suttogásuk. Épp ezek a darabok voltak a mi
kedvenceink, amelyekben ő is kedvét lelte. Én például kívülről tudtam
őket. Szinte csalódást éreztem, ha megint folytatta az elbeszélést.
Ahányszor olyan valamiről beszélt, aminek a szépsége előttem mindaddig
rejtve maradt, a jégesőről, a fenyőerdőkről, a Notre-Dame-templomról,
Athalie-től vagy Phaedrá-ról,[49] ezt a szépséget mindannyiszor egyetlen
képben robbantotta rám. Épp azért, érezve, mennyi olyan része van a
világegyetemnek, amit az én gyönge szemem meg se látna, ha ő nem
közelítené hozzám, szerettem volna tudni a véleményét vagy legalábbis
egy metaforáját mindenről, de különösen oly dolgokról, amiket majd
nekem is módomban lesz meglátnom, s ezek között is különösen egyes
francia műemlékekről s bizonyos tengeri tájakról, mert oly sokat s oly
hangsúllyal beszélt róluk a könyveiben, hogy biztosan mély jelentőséget
és szépséget tulajdonított nékik. De, sajnos, majdnem semmiről sem
ismertem a véleményét. Szinte egészen biztosra vettem, hogy mindenben
különbözik az enyéimtől, mert hisz egy oly ismeretlen világból száll le,
ahova én feljutni iparkodtam; s mivel meg voltam győződve, hogy ez a
tökéletes elme csupa együgyűségnek nézné az én gondolataimat, annyira
irtottam valamennyit, hogy ha egyszer véletlenül őnála, az ő könyveiben
találtam olyat, amire én magam is rájöttem már – a szívem úgy
dagadozott, mintha egy Isten adta volna vissza, mintha szépnek és
törvényesnek jelentette volna ki a világ előtt! Megtörtént olykor, hogy
egy-egy lapja ugyanazt mondta, amit én írtam nagyanyámnak vagy
anyámnak oly éjszakákon, amikor nem aludtam, olyannyira, hogy Bergotte
egy ily lapja mottósorozat lehetett volna az én leveleim kezdőlapján. Még
később is, amikor már egész könyvet kezdtem írni, s bizonyos mondatok
minőségét nem éreztem elegendőnek a folytatáshoz, Bergotte-ban mindig
találtam hasonló értékű mondatokra. De élvezni csak akkor tudtam, ha az
ő könyveiben olvastam őket; ha én magam vesződtem velük, főképp arra
ügyelve, hogy pontosan tükrözzék vissza, amit a gondolataimban
észrevettem s egyúttal félve, hogy a kifejezés nem tud majd lépést tartani
az eszmével, hogy is lett volna időm, hogy eltűnődjek, szép-e vagy nem,
amit írok! De valójában mégiscsak az effajta mondatokat, az effajta
eszméket szerettem. Még nyugtalan és elégedetlen erőfeszítéseim is ennek
a mély, de örömtelen szeretetnek voltak a bizonyítékai. Éppen ezért
valahányszor ily mondatot találtam másnál, vagyis amikor nem kellett
aggályoskodnom, se gyötrődnöm, boldogan engedtem magam át a bennük
való kedvtelésemnek, mint az a szakács, aki, hogyha egyszer nem kell
főznie, megengedi végre magának az ínyencség élvezetét. Amikor egy nap
egyik Bergotte-könyvben egy vén cseléddel kapcsolatban valami olyan
tréfát találtam, amit az író hangzatos és ünnepies nyelvezete még
gúnyosabbnak éreztetett, de amihez hasonlót, Françoise-ról beszélve, én is
mondtam már a nagyanyámnak; egyszer meg, amikor láttam, hogy
valamelyik művében, az igazság e tükörében, nem tartotta méltatlannak,
hogy oly megjegyzést szerepeltessen, aminőt már én is tettem barátunkra,
Legrandin úrra (s ezeket a megjegyzéseket Françoise-ról és Legrandin
úrról nyugodtan feláldoztam volna Bergotte-nak, mert hisz megesküdtem
volna, hogy érdektelennek találná őket) – hirtelen olyasmit éreztem, hogy
az én szerény életem s az igazság birodalma még sincsenek egymástól oly
messze, mint képzeltem, sőt hogy egyes pontjaikon valósággal
egybeesnek, s akkor az örömtől és a bizalomtól olyan forró könnyeket
sírtam az író könyvének lapjaira, mint egy elveszettnek hitt s újra
megtalált szülő karjaiban.
Könyvei után ítélve Bergotte-ot gyönge és csalódott aggastyánnak
képzeltem, aki nem tud megvigasztalódni gyermekei halála miatt. Épp
ezért a prózáját magamban még „dolcébban”, még „lentóbban” énekeltem,
mint ahogy talán írva volt, s legegyszerűbb mondatában is elérzékenyült
hangsúlyt éreztem. Legjobban, mindennél jobban a filozófiáját szerettem,
amelyre egész életemre felesküdtem. Egyenesen türelmetlenné tett, s
szerettem volna oly idős lenni, amikor az iskolában már a filozófiát
tanítják. Persze, ott is egyedül csak Bergotte eszméinek akartam élni, és ha
akkor megmondják, hogy azok a metafizikusok, akikhez majd az iskolában
csatlakozom, semmit sem hasonlítanak Bergotte-hoz, bizonyára
ugyanolyan kétségbeesést éreztem volna, mint az a szerelmes, aki örökké,
egész életére vél szeretni, s akinek már előre későbbi szeretőiről
mesélnek.
Egy vasárnap, kerti olvasás közben, Swann zavart meg, aki szüleimhez
jött látogatóba.
– Mit olvas, meg szabad nézni? Nini, Bergotte? Ki mesélt róla?
Mondtam neki, hogy Bloch ajánlotta.
– Ahá, igen, az a fiú, akit már láttam is egyszer, aki annyira hasonlít
Bellini II. Mohamed-arcképéhez[50]. Ó, de még milyen feltűnően,
éppolyan ívelt a szemöldöke, éppolyan hajlott az orra, éppolyan kiugró a
pofacsontja. Ha majd még kis szakálla is lesz, teljesen őrá fog ütni.
Mindenesetre jó ízlése lehet, mert Bergotte igen elmés író. – S látva,
mennyire bámulom Bergotte-ot, Swann, aki egyébként sose beszélt
azokról az emberekről, akiket ismert, ezúttal csupa jóságból kivételt tett a
kedvemért és így folytatta:
– Igen jól ismerem, s ha akarja, íratok vele valamit a példányába.
Nem is mertem elfogadni, inkább kérdezősködtem Bergotte felől:
– Nem tudja, ki a kedves színésze?
– A színésze? Nem tudom. De azt tudom, hogy nincs férfi művész, akit
csak össze is vetne Bermával, mert Bermát mindenkinél többre tartja.
Hallotta már a színházban?
– Nem, mivel a szüleim nem engednek a színházba.
– Ez nagy kár. Kérje meg őket. Berma a Phaedrá-ban, vagy a Cid-ben,
nem mondom, ő is színésznő, de hát, hogy őszinte legyek, nem hiszek a
művészetek „hierarchiájában!” – (s észrevettem, mert gyakran meglepett a
nagyanyám nővéreivel való beszélgetéseiben, hogy mikor olyan kifejezést
használt, amely egy fontos témáról való nézetét látszott magába foglalni,
ezt a szót mindig elszigetelte valami sajátosan gúnyos és gépies
hangsúlyozással, mintha csak idézőjelbe zárná s nem akarná vállalni érte a
teljes felelősséget, hanem így szólna: „A hierarchia, hiszen tudja, ahogyan
a nevetséges emberek mondják.” De hát, ha ez oly nevetséges, mért beszél
ő is a hierarchiáról?). Egy perc múlva hozzátette: – Éppoly nemes látványt
nyújtana, mint bármelyik remekmű, mit tudom én... mondjuk – és most
nevetni kezdett –, a chartres-i királynészobrok! – Ezt a különös irtózatát
minden komoly véleménynyilvánítástól mindeddig afféle elegáns és
párizsias modornak tartottam, mintegy ellentéteként nagynénéim vidékies
dogmatizmusának; amellett sejtettem azt is, hogy ez a szellem egy neme
volt abban a zárt körben, ahol Swann élt, s ahol visszahatásaképp az előző
nemzedékek lírájának, most meg nagyon is kedvelték az egykor
közönségesnek vélt apró tényeket, és ahol mindennél szigorúbban üldözték
a „frázisokat”. De most Swann e magatartását mindenképp bántónak
találtam. Úgy látszott, mintha nem merne véleményt formálni semmiről
se, s mintha csak akkor nyugodna meg, ha pontos és aprólékos adalékokkal
szolgálhat. De hát arra meg nem gondolt, hogy hisz az is véleményadás, ha
jelentőséget tulajdonít e részletek pontosságának! Eszembe jutott az a
vacsora, amikor oly szomorú voltam, mivel tudtam, hogy anyám nem
jöhet fel a szobámba, s amikor Swann kijelentette, hogy nincs semmi
fontossága a Léon hercegnőnél való báloknak. S mégis egész életét az ily
örömöknek szentelte. Mindezt ellentmondónak találtam. Melyik életnek
szánja hát Swann az ő komoly véleményét, melyik számára tartogatja
azokat az ítéleteket, amelyeket nem óhajt külön idézőjelekbe zárni, s
mikor hagyja már abba azokat a foglalkozásokat, amelyeket olyan kényes
alapossággal végez el, s amelyeket ugyanakkor olyan nevetségeseknek
ítél? Valami mást is észrevettem abban a módban, ahogy Swann Bergotte-
ról beszélgetett velem, de ez már aztán nem volt az ő külön egyéni
sajátsága, hanem ellenkezőleg, közös vonása volt ekkor mindazoknak,
akik, mint anyám barátnője vagy Boulbon doktor, az író rajongói közé
tartoztak. Mint Swann, ők is azt mondták Bergotte-ról: „Finom elme,
különös, talán kissé mesterkélt, de oly kellemes a kifejezésmódja. Nem is
kell nézni az aláírást, mindjárt felismerjük, hogy ő írta.” Viszont egyik se
mondta volna: „Nagy író, nagy tehetség.” Még csak azt se mondták róla,
hogy valóban van tehetsége. Nem mondták, mert nem is tudták. Mindig
nehezen ismerjük fel egy új író sajátos arculatán azt a bizonyos
mintaképet, aminek közhelyeink múzeumában „nagy tehetség” a neve.
Épp azért, mert ez az arc új, nem találjuk még egészen hasonlónak ahhoz,
amit tehetségnek nevezünk. Inkább azt mondjuk: eredetiség, kedvesség,
finomság, erő; aztán egy napon belátjuk, hogy hisz épp ez a tehetség.
– Van olyan munkája Bergotte-nak, ahol Bermáról beszél? – kérdeztem
Swanntól.
– Azt hiszem, a Racine-ról szóló kis füzetében, de az kifogyott. Lehet,
hogy újranyomtatták. Majd érdeklődöm. Egyébként bármire kíváncsi,
mindent megkérdezhetek Bergotte-tól, mert alig van oly hét az egész
évben, hogy ne vacsorázna nálunk. A leányomnak igen jó barátja. Együtt
járnak a régi városokba, templomokba, kastélyokba.
Mivel fogalmam sem volt a társadalmi rangfokozatokról, az a tény,
hogy apám szerint lehetetlen érintkeznünk Swann feleségével és
leányával, inkább bizonyos glóriát vont a szememben az alakjuk köré,
mivel azt hittem, tudj’ isten, micsoda nagy távolság van közöttük és
miközöttünk. Így például sajnáltam, hogy anyám nem festette a haját s
nem pirosította az ajkát, mint ahogy szomszédnőnk, Sazerat-né szerint
Swann-né tette, nem is az ura, hanem Charlus úr kedvéért, s azt hittem,
hogy ugyanaz a Swann-né csak megvetést érezhet irányunkban, ezt pedig
mindenekelőtt Swann kisasszony miatt fájlaltam, akiről azt hallottam,
hogy csinos kislány, és akinek álmaimban mindig egyformán önkényes és
kedves arcot tulajdonítottam. De most, mikor megtudtam, mily ritka
teremtés ez a lány, mily magától értetődőn fürdik ennyi sok kiváltságban,
hogy ha azt kérdi szüleitől, ki van náluk vacsorán, ily fénnyel telt
szótagokkal, ily kincset érő vendégnévvel felelnek néki, hogy Bergotte, és
ez a név az ő szemében csak a ház egy régi barátja; hogy az asztali
társalgás náluk – ugyanaz, ami az én számomra nagynéném társalgása
lehetett – Bergotte beszélgetése, Bergotte-é, mindazokról a témákról,
amikről nem szólhat a könyveiben, s amikről úgy szerettem volna az ő
kinyilatkoztatását hallani; s hogy ha a városokat látogatja, Bergotte jár
mindig mellette, dicsőn és ismeretlenül, mint az Olümposz istenei, ha
leszállnak a halandók közé – olyankor egyszerre éreztem át Swann
kisasszony értékes voltát s azt, hogy milyen tudatlannak és faragatlannak
tűnnék fel őelőtte, s oly élesen véltem látni a vele való barátságnak jó ízét
és lehetetlenségét, hogy szinte egyszerre szállt meg a vágy és a
kétségbeesés. Ezentúl, ha gondoltam rá, legtöbbször egy katedrális
bejárója előtt láttam, amint a szobrok jelentését magyarázgatja énnekem, s
oly mosollyal, mintha csak csupa jót mondhatna felőlem, mint barátját
mutat be Bergotte-nak. S a templomok keltette eszméknek a varázsa
éppúgy, mint az Île de France[51] dombjaié, mint Normandia síkjaié,
mindig, minden visszfényével azt a képet öntötte el, amelyet én Swann
leányáról formálgattam: más szóval, kész voltam arra, hogy
megszeressem. Mindabból, amit a szerelem megkövetel, hogy
megszülessék, amihez legjobban ragaszkodik s amiért minden mást
elhanyagol, az a hit a legfontosabb, hogy az, akit megszerettünk, egy
ismeretlen élet részese, oly életé, ahova majd minket is bejuttat a
szerelme. Még a nők is, akik azt állítják, hogy egy férfit a külsejéről
ítélnek meg, e külsőben egy sajátos élet kisugárzását vélik látni. Éppen
ezért szeretik a katonákat, a tűzoltókat; az egyenruha elnézőbbé teszi őket
az arccal szemben; az egyenruha páncélja alatt, azt hiszik, másféle szívet
csókolhatnak, kalandosat és szelídet egyben; s egy ifjú király vagy
trónörökös a leghízelgőbb hódításokat teheti egy-egy idegen országban,
anélkül, hogy szüksége volna holmi szabályos arcélre, ami nélkül viszont
egy tőzsdés egyetlen lépést sem tehetne a nők közt.

Mialatt hát olvastam a kertben – amit nagynéném egyedül vasárnap

tartott megengedhetőnek, vagyis oly nap, amikor tilos komoly dologgal
foglalkozni, s amikor ő is abbahagyta a varrogatást (hétköznap biztosan
így szólt volna: „Micsoda, hát te olvasással mulatsz, pedig ma nincs is
vasárnap”, a mulatáson holmi gyerekséget és időpazarlást értve) – Léonie
néném Françoise-zal szórakozott, várva Eulalie óráját. Mesélte, hogy látta
Goupilnét, „esernyő nélkül, abban a selyemruhában, amit Châteaudunben
csináltatott. Ha messze megy litánia előtt, még alaposan megázhat”.
– Talán, talán (ami Françoise-nál azt jelentette, talán nem) – felelte rá
Françoise, hogy ne terelje el véglegesen egy kedvezőbb eset lehetőségét.
– Ejnye – szólt a nagynéném és a homlokára ütött –, most jut eszembe,
még mindig nem tudom, Úrfelmutatás után ért-e oda a misére. Meg kell
hogy kérdezzem Eulalie-tól... Françoise, nézze csak azt a sötét felhőt
amarra a torony mögött, meg ezt a furcsa napsütést a palán, meglátja, nem
múlik el a nap eső nélkül. Nem is maradhat ez így, hiszen olyan forróság
volt. S mentől előbb, annál jobb, mert amíg nem lesz zivatar, addig az én
Vichy-vizem se megy lejjebb – tette még hozzá a néném, akinek az
elméjében a Vichy-víz megemésztése végtelenül fontosabb volt, mint az
az aggály, hogy Goupilnénak tönkreázhat a selyemruhája.
– Talán, talán.
– És hát ha esik a téren, ott bizony nincs hová menekülni. Micsoda? Már
három óra? – kiáltott fel hirtelen és egészen elsápadva a néném – de hisz
akkor már megkezdődött a litánia, én meg elfelejtettem a pepszinemet!
Most aztán értem, mért nyomja még ez a Vichy-víz a gyomromat.
S máris fogta a misekönyvét, amely violaszín bársonyba volt kötve és
arannyal díszítve; sietségében elhullatta azokat a sárguló papírcsipkével
szegett képecskéket, amelyek az ünnepekről szóló lapokat jelzik benne, s
lenyelve a pepszincsöppeket, csak úgy futtában kezdte olvasni a litánia
szent szövegét, amelynek a megértését némileg elhomályosította az a
kétely, hogy vajon képes lesz-e a pepszin, ekkora késés ellenére, elérni s
megemészteni a Vichy-vizet. „Három óra, hihetetlen, milyen gyorsan
múlik az idő!”
Egy koppanás az ablaktáblán, mintha csak beleütközött volna valami,
aztán mintha homokszemek hullanának könnyen, bőven a felső emelet egy
ablakából, majd ez a hullás elterjed, szabályozódik, ritmust kap, folyékony
lesz és zengő, zenei, egyetemes, megszámlálhatatlan: itt az eső.
– No hát, Françoise, mit mondtam? És hogy zuhog! De azt hiszem,
valaki csöngetett a kertajtónál, nézze csak meg, ki lehet ott kint ilyen
ítéletidőben.
Françoise máris jött vissza:
– Amédée-né nagysága (a nagyanyám) az, egyet sétál, azt mondja. Pedig
hát alaposan esik.
– Nem csodálom – felelte a néném, égnek emelt tekintettel. – Mindig
mondtam, hogy őnéki az esze se jár úgy, mint másoké. Jobb is, ha ő van
most ott kinn, nem én.
– Amédée-né nagysága mindent másképp tesz, mint a többiek –
mondotta szelíden Françoise, arra a percre tartogatva a nagyanyám
„gyügeségéről” való véleményét, mikor majd egyedül lesz a cselédekkel.
 – No, tessék, vége a litániának! Eulalie ma már nem is jön – sóhajtott a
nagynéném –; biztosan megijedt a rossz időtől.
– De Octave-né nagysága, hiszen még nincs öt óra, csak fél öt.
– Csak fél öt? és énnekem már a függönyt is félre kellett húzni, hogy
egy kis gyönge napfényt kapjak. Fél ötkor! Egy héttel a keresztjáró napok
előtt! Hej, szegény Françoise, az Úristen bizony igen haragudhat miránk.
De nem csoda, hisz ez a mai világ olyan sokat vétkezik! Mint szegény jó
Octave-om mondta, nagyon is elfelejtették a Jóistent, hát most
megbosszulja magát.
Nagynéném arca kipirosodott: Eulalie mégiscsak megérkezett. De,
sajnos, alighogy felvezették, Françoise máris visszajött s oly mosollyal,
mintha ő is osztozni szeretne abban az örömben, amelyet minden
bizonnyal a szavaival szerez majd nagynénémnek, s minden szótagot
külön tagolva, csak hogy mutassa, milyen jó cseléd s milyen híven
közvetíti, a függő beszéd ellenére, a látogató használta szavakat:
– A plébános úr szeretné, megköszönné, ha nem zavarna és megnézhetné
Octave-né nagyságát. A plébános úr nem akar alkalmatlankodni. A
plébános úr odalenn vár, mondtam, hogy menjen be az ebédlőbe.
A plébános látogatásai, Françoise feltevésével ellentétben, tulajdonképp
nem szereztek olyan nagy örömöt a nagynénémnek, s az az ujjongó
boldogság, amelyet, ha a jöttét jelentette, Françoise mindig
kötelességszerűen az arcára erőltetett, sosem felelt meg egészen a beteg
érzéseinek. A plébános (egyébként derék, jóravaló ember, akivel igen
sajnálom, hogy nem beszélgethettem többet, mert bár nem értett a
művészethez, igen sok szószármaztatást ismert) úgy megszokta a
magyarázgatást temploma előkelőbb látogatóival (sőt az volt a szándéka,
hogy könyvet is ír a combray-i egyházközségről), hogy végtelen s
egyébként mindig egyforma adalékaival inkább csak fárasztotta
nagynénémet. Ha meg aztán a látogatása egybeesett az Eulalie-éval, a
betegre egyenesen kellemetlen hatást tett. Sokkal jobb szeretett volna
egyedül maradni Eulalie-val, nem pedig hogy mindenkit egyszerre
fogadjon a szobájában. De ahhoz nem volt bátorsága, hogy ne fogadja a
plébánost is, s ezért intett Eulalie-nak, hogy majd ne távozzanak együtt,
hanem ő maradjon itt vele, ha már elment a plébános.
– Plébános úr, mit hallok, hogy művész van a templomában, aki egy
üvegablakot másol? Öreg vagyok, mondhatom, de ilyesmit még nem
hallottam! Mit nem akar ez a mai világ! S éppen azt, ami a legcsúnyább a
templomunkban!
– No de azt már nem állíthatom, hogy épp ez a legcsúnyább, mert hát ha
vannak is Saint-Hilaire-ben megtekintésre méltó dolgok, vannak bizony
már igen ócskák is ebben az én szerény bazilikámban, mert hát ez az
egyetlen, amit máig sem restauráltak az egyházmegyében! Istenem, a
pitvar bizony sötét az évektől meg a szennytől, de hát oly fenséges jellegű;
az Eszter-szőnyegek megjárják, bár én magam sajnálnék két garast is adni
értük, de hát a szakértők mindjárt a sensi faliszőnyegek mellé sorolják
őket. Egyébként szívesen elismerem, hogy pár vaskos részlet mellett van
ott néhány olyan is, ami igazi megfigyelőkészségről tesz tanúságot. De az
üvegfestményeket legjobb, ha elő se hozzák. Mért hagyják meg az ilyen
ablakokat, amik még világosságot se adnak, csak az ember szemét bántják
azzal a meghatározhatatlan visszfényükkel, s épp egy ilyen templomban,
ahol a padlón egy kőlap sincs a másikkal megfelelő szinten, s ne adj’ isten,
hogy újakkal pótolnák őket, mert hát a combray-i apátoknak meg a
guermantes-i uraknak, az egykori brabanti grófoknak a sírkövei. Igen, a
mostani Guermantes herceg meg a hercegnő őseié, mivel egy Guermantes
kisasszony a tulajdon unokatestvéréhez ment feleségül. (Nagyanyám, aki
csupa nemtörődömségből minden nevet összezavart, ahányszor
Guermantes hercegnő nevét említették előtte, azt állította, hogy biztosan
Villeparisis márkiné egy rokona. Ilyenkor mindenki nevetett; de
nagyanyám valami családi gyászjelentéssel védekezett: „Ha jól
emlékszem, Guermantes név is szerepelt a többi között.” S ezúttal én is
ellene és a többiekkel voltam, mert nem tudtam elképzelni, miféle
kapcsolat is lehet nagyanyám intézeti barátnője és Brabanti Genovéva
egyenes leszármazottai között.) Itt van mindjárt Roussainville, az egész
egyházközség pár gazdából áll, bár hajdan virágzó kereskedelmet űzött
nemezkalapokkal és órákkal. (A Roussainville név eredetével nem vagyok
egészen tisztában. Azt hiszem, hogy eredetileg talán Rouville-nek hívták –
Radulfi villa –, mint Châteauroux-t – Castrum Radulfi[52] –, de erről majd
máskor beszélek.) No hát az ottani templomnak remek szép
üvegfestményei vannak, majdnem vadonatúj mind, s ott van még az a
hatalmas Lajos Fülöp bevonulása Combray-ba, pedig inkább itt volna a
helye, s azt mondják, hogy van olyan szép, mint a híres chartres-i üvegkép.
Épp tegnap láttam a doktornak, Percepied-nek a testvérét: mint szakértő
azt állítja, hogy a chartres-i, mint munka, nincs olyan szép. De hát,
mondtam a művésznek, aki egyébként igen jó modorú, s úgy látszik, hogy
valóságos mestere az ecsetnek, mit talál, micsoda rendkívülit ebben az
üvegfestményben, hiszen még sötétebb, mint a többi.
– Fogadok – szólt gyöngén a néném, aki máris félt, hogy kifárad –, ha
megkérné a püspök urat, biztosan adna új üvegképet.
– Jó volna, csak ne higgye, Octave-né asszony – felelte a plébános. –
Hisz éppen a püspök úr csap olyan nagy hűhót ezzel az üvegfestménnyel,
mert azt állítja, hogy Gonosz Gilbert-t, Guermantes urát ábrázolja,
Brabanti Genovévának, leánynevén Guermantes kisasszonynak egyenes
leszármazottját, amint feloldozást kap Hiláriustól.
– De nem látom, hol van ott Szent Hilárius?
– Rajta van az is, az ablak egyik sarkán, nem vett ott észre egy sárga
ruhás hölgyet? No hát ez a mi Szent Hiláriusunk, akit, mint tudja, más
tájakon Szent Illiers[53]-nek, Szent Hébernek, sőt a Jura vidékén Szent
Ylie-nek neveznek. A sanctus Hilárius névnek ezek a különböző elrontásai
még csak nem is a legfurcsábbak a szentek névváltozásai között. Így
például, tudja-e, kedves Eulalie, mi lett a maga védőszentjéből, sancta
Eulaliá-ból Burgundiában? Szent Éloi, egész egyszerűen: férfiszent lett
belőle. No, mit szólna, Eulalie, ha férfivá válna a halála után?
– Ejnye, ez a plébános úr csak nem fogy ki a tréfáiból.
– Gilbert testvére, Hebegő Károly, igen jámbor herceg volt, de mivel
apját, őrült Pipint[54] már gyermekkorában elvesztette, a főhatalmat mint
afféle forrófejű fiatal bizony elbizakodottan s fegyelmezetlenül
gyakorolta; ha egy városban nem tetszett néki valakinek az ábrázata, egy
szálig minden lakost lemészároltatott. Mármost Gilbert, hogy bosszút
álljon rajta, felgyújtana a combray-i templomot, azt az ősi szentegyházat,
amelynek még Théodebert fogadta meg az építtetését, amikor elhagyta
egész udvarával falusi szállását Thiberzyben (itt van tőlünk nem messze,
Theodeberciacus-nak hívták), hogy a burgundiak ellen vonuljon, s
templomot ígért Szent Hiláriusnak, ide, a combray-i sírja fölé, ha a szent
győzelemhez segíti. Ma már ennek csak a kriptája van meg, ahova már
biztosan lenéztek egyszer Théodore-ral, mivel Gilbert mindent felégetett.
Azután még meg is verte ezt a szerencsétlen Károlyt, Hódító Vilmosnak a
segítségével (a plébános Hódíttó-t ejtett), azért is jön annyi angol a
templom látogatására. De Gilbert-nek, úgy látszik, nem sikerült
megnyerni a combray-iak jóindulatát, mert ezek egyszer a miséről jövet,
rárohantak és a fejét vették. Egyébként Théodore szívesen odakölcsönöz
egy kis könyvet, abban ez mind megvan részletesen... De azért a mi
templomunkon kétségkívül a kilátás a legérdekesebb: micsoda nagyszerű
látvány nyílik felülről, a toronyból! Persze önnek, aki gyönge, nem
ajánlom ezt a kilencvenhét lépcsőt: épp a fele a milánói székesegyház
lépcsőinek. De még egy egészségest is kifáraszt, mert hogyha nem
szándékszunk betörni a fejünket, kétrét hajolva lehet csak felmenni, s a
ruhánkon meg mindenféle pókhálót szedünk fel a lépcsőkön. Mindenesetre
jól be kéne burkolóznia – tette hozzá, észre se véve, mennyire
felháborította szegény nagynénémet azzal, hogy őt még képesnek is tartja
a toronyba való felmenetelre –, mert ha egyszer ott fenn vagyunk, rettentő
a léghuzat. Vannak, akik azt állítják, hogy a halál hidegét érezték odafenn.
Mégis vasárnap csoportosan jönnek a látogatók messziről is, hogy
megcsodálják ezt a mi gyönyörűséges panorámánkat, s el vannak
ragadtatva a látottaktól. Jövő vasárnap, ha szép marad az idő, biztosan
megint sokan lesznek, hisz most vannak a keresztjáró napok. Annyi biztos,
hogy onnan felülről tündéri látványban lehet részük, egészen különös,
mély távlatokkal a síkság minden irányában. Szép időben még Verneuil-t
is kivehetjük szabad szemmel. S főképp olyan dolgokat lehet ott látni
egyszerre, amiket különben csak külön-külön, sosem együtt
szemlélhetünk, így a Vivonne folyását és a saint-assise-lés-combray-i
árkokat, amelyeket a folyótól egy magas fasor választ el, vagy a jouy-le-
vicomte-i különböző csatornákat (hisz tudja jól: Gaudiacus vice comitis).
Ahányszor Jouy-le-Vicomte-ba mentem, mindig láttam egy darab kanálist,
aztán egy másik utcában megint egy másik darabot, de akkor meg nem
láttam már az elsőt. Gondolatban hiába próbáltam őket egyesíteni, sehogy
sem tetszett nékem az egész. De a toronyból nézve már más, olyan, mint
egy hálózat, amely az egész helyiséget magába fogja. Csak a vizet nem
látni, inkább csak afféle nagy metszéseket, amik olyan alaposan szelik
darabokra a várost, mintha csak egy felszeletelt, de szét nem osztott kalács
lenne. Tulajdonképp, hogy jól lássunk, egyszerre kéne a toronyban meg
Jouy-le-Vicomte-ban lenni.
A plébános annyira kifárasztotta a nagynénémet, hogy mikor végre
eltávozott, Eulalie-t se tartóztatta többé.
– Fogja csak, drága Eulalie-m – mondta neki gyönge hangon, s a
mellette levő kis erszényből egy pénzdarabot szedett elő –, legalább majd
nem felejt el engem se az imáiban.
– Ó, de Octave-né nagysága, hogy is fogadhatnám el, hisz tetszik tudni,
nem azért jövök! – válaszolta Eulalie, mindig éppoly zavartan és
éppannyira habozva, mintha csak először történne, s azzal a legalább
látszólag elégedetlenkedő arckifejezéssel, amely mindig felvidította s
mulattatta nénémet, és ha egyszer Eulalie kevésbé zsörtölődött, mint más
ízben a pénz elfogadásakor, nagynéném mindjárt megjegyezte:
– Nem tudom, mi lehet Eulalie-val; éppannyit adtam neki, mint máskor,
s mégse látszik elégedettnek.
– Pedig hát nem panaszkodhat – sóhajtozott Françoise, aki csak afféle
aprópénznek szokta tekinteni mindazt, amit nagynéném neki vagy a
gyermekeinek adott, s egy hálátlanra pazarolt kincsnek azokat a kis
pénzdarabokat, amelyeket nagynéném mindig olyan óvatosan csúsztatott
Eulalie kezébe, hogy Françoise-nak sohasem sikerült őket észrevenni.
Nem minthogyha magának kívánta volna azt a pénzt, amit néném Eulalie-
nak adott. Hisz eléggé élvezte mindazt, ami a nénémé volt, s tudta, hogy
asszonya gazdagsága egyúttal a cselédjét is felemeli és megszépíti mások
előtt; s azt is tudta, hogy ő, Françoise, híres és dicsőséges mindenfelé,
Combray-ban éppúgy, mint Jouy-le-Vicomte-ban néném nagyszámú
majorja, a plébános gyakori és hosszú látogatásai s a temérdek Vichy-vizes
palack fogyasztása miatt. Nem magáért, nénémért volt fösvény; és ha őrá
bízták volna – mint ahogy ez volt élete álma – néném vagyonának a
kezelését, a mások beavatkozása ellen anyai könyörtelenséggel védte
volna. Azt azért még nem bánta volna, ha nagynéném, akiről tudta, milyen
gyógyíthatatlanul nagylelkű, tovább is adakozó marad, de csak a gazdagok
irányában. Úgy képzelhette, hogy a gazdagoknak nincs szükségük
ajándékokra, s így nem is gyanúsíthatok azzal, hogy nénémet csak az
ajándékaiért szeretik. Egyébként ha a néném vagyonos személyeknek
juttatta őket, mint például Sazerat-nénak, Swann-nak, Legrandinnak,
Goupilnénak, egyszóval olyan „egyenrangúaknak”, akik „összeillettek” a
nénémmel, Françoise ezt éppen olyan szokásnak tekintette a gazdagoknál,
mint a bálokat, viziteket, vadászatokat s más fényes furcsaságokat,
amelyeket, bár mosolygott rajtuk, alapjában mégiscsak csodált. De
másképp volt, ha néném nagylelkűségét olyanok is élvezték, akiket ő
„magamfajtának, nálam se különbnek” titulált, s akiket mind kivétel
nélkül s mélységesen megvetett, hacsak nem hívták „Françoise
asszonyságnak” s nem tartották magukat kevesebbre, mint őt, Françoise-t.
S mikor látta, hogy tanácsai ellenére nagynéném nem enged a régiből s
tovább is pazarolja a pénzt – Françoise legalább így hitte – mindenféle
érdemtelen teremtésre, kezdte kevésnek találni a nénémtől kapott
adományokat, főképp az Eulalie-ra elpocsékolt képzelt nagy summákkal
egybevetve. Nem volt Combray környékén akkora major, amit Eulalie –
Françoise szerint – ne tudott volna megvásárolni abból a pénzből, amit a
vizitjei jövedelmeztek néki. Igaz, hogy viszont Eulalie ugyanily magasra
értékelte Françoise roppant s rejtett vagyonát. Ahányszor Eulalie
eltávozott, Françoise mindjárt jóslásokba s nem is nagyon jó
szándékúakba bocsátkozott. Gyűlölte Eulalie-t, de félt tőle, s ezért, ha ott
volt, iparkodott „jó arcot” mutatni néki. Ha aztán elment, kárpótolta
magát, bár sose nevezte meg név szerint, hanem csak szibillai jóslatokat,
A Prédikátor könyvé-hez méltó általános szentenciákat hangoztatott, de a
néném persze tudta, hogy kire alkalmazza őket. Miután megnézte a
függönyön át, hogy Eulalie jól bezárta-e az ajtót: „A hízelgők jól értik ám,
hogyan kellessék magukat s hogy szedjék fel a jó kis morzsákat; de
türelem, a Jóisten majd őket is megveri egy szép nap” – mondta olyan
célzatos és féloldalas pillantással, mint a Racine Joasa[55], aki így szól,
miközben kizárólag Athalie-ra gondol:

A gonosz öröme, mint az árvíz, elfoly.

De ha a plébános is eljött, s véghetetlen látogatása teljesen kimerítette

nagynénémet, Françoise is kiment a szobából s Eulalie mögül így szólt
hátra:
– Octave-né nagysága, én is megyek, csak nyugodjék, igen fáradtnak
látszik.
S nagynéném még csak nem is felelt, s lecsukott szemmel, szinte
halottan, mintha utolsót sóhajtott volna. De Françoise alig ért le, máris
négy hatalmas csengetés remegtette meg az egész házat, s nagynéném
felülve az ágyában így kiáltozott:
– Elment már Eulalie? Hát nem elfelejtettem megkérdezni, elért-e
Goupilné a misére Úrfelmutatás előtt? Szaladjon utána, de gyorsan!
De Françoise máris jött vissza, nem tudta utolérni Eulalie-t.
– Bosszantó – mondta néném fejcsóválva. – Ez volt az egyetlen fontos
dolog, amit meg akartam kérdezni tőle!
Ily módon telt el az élet Léonie néném számára, mindig ugyanazon a
módon, mindig annak az enyhe egyformaságában, amit ő színlelt
megvetéssel és mélységes gyöngédséggel az ő „kis megszokottságának”
nevezett. Mindenki óvta ezt a megszokottságot, nemcsak a házban, ahol
látva, hogy úgysem tér át más életmódra, mindenki beletörődött már
ennek a réginek a respektálásába, hanem még a faluban is, ahol tőlünk
három utcára a szállító meg se kezdte a ládái leszögezését, míg meg nem
kérdezte Françoise-tól, nem „nyugszik”-e éppen a néném; és mégis
megzavarták egyszer, épp ebben az esztendőben. Akárcsak egy rejtett
gyümölcs, amely észrevétlen érik s magától válik el a fájától, a
konyhalány gyereke is így jött a világra egy éjszaka. De mivel a fájdalmai
tűrhetetlenné váltak, s nem volt bábaasszony Combray-ban, Françoise még
hajnal előtt felkelt, hogy hozzon egyet Thiberzyből. Nagynéném nem
tudott nyugodni a lány kiáltozásai miatt, s igen hiányzott neki Françoise,
aki, bár nem ment messzire, csak késő délelőtt tért vissza. Ezért anyám
még reggel így szólt hozzám: „Menj fel a nénédhez, nézd meg, nincs-e
szüksége valamire.” Benyitottam az első szobába, s láttam a nyitott ajtón
át, hogy a néném oldalt fekve alszik; s még hallottam is, hogy könnyen
horkol. Már el akartam menni halkan, de úgy látszik, hogy neszelésem
valahogy beavatkozott az álmába, s mintegy „sebességet váltott”, mint az
automobilokról mondják, mert a horkolás zenéje egy pillanatra
félbeszakadt s egy fokkal mélyebben kezdődött újra; majd az alvó
felébredt s félig felém fordította az arcát, amelyet így igen jól láttam;
nagy ijedtség látszott rajta, biztosan szörnyű álma lehetett: úgy feküdt,
hogy engem nem láthatott, én meg csak álltam egy helyben s nem tudtam,
közeledjek-e hozzá, vagy kimenjek; de már úgy látszott, visszatér a
valóság érzéséhez s felismeri ijesztő vízióinak a hazugságát; az öröm
gyönge mosolya derült fel lassan az arcán, a jámbor háláé Isten iránt, aki,
lám, megengedi néki, hogy az élet ne legyen oly kegyetlen, mint az álmai
– s mivel mindig magával beszélt, ha egyedül hitte magát, most is halkan
így suttogott: „Hál’ istennek, nincs semmi baj itthon, csak ez a vajúdó
konyhalány. Hát nem azt álmodtam, hogy szegény Octave-om feltámadt a
halottaiból s azt akarta, hogy mindennap egyet sétáljak vele!” Keze az
olvasója felé nyúlt, amely ott volt a kis asztalon, de az újrakezdődő álom
nem engedte, hogy elérje: megint elaludt, megnyugodva, s én lábujjhegyen
távoztam, anélkül, hogy ő vagy más valaha is megtudta volna, mit
hallottam.
Ha azt mondom, hogy kivéve egyes ritka eseményeket, aminő például
ez a szülés is volt, nagynéném megszokott életében sose volt semmi
változás, akkor nem szólok azokról a szabályosan visszatérő s mindig
azonos változásokról, amelyek ebben az egyformaságban afféle
másodrendű egyformaságot jelentettek, így például, mivel szombatonként
Françoise kora délután elment a roussainville-le-pini piacra, ebédre az
egész háznak egy órával korábban terítettek. S nagynéném úgy megszokta
szokásainak e hetenkénti korlátozását, hogy ehhez az új szokásához
éppúgy ragaszkodott, mint a többihez. Sőt, annyira „hozzáidomodott”,
ahogy Françoise mondta, hogy ha egyik szombaton a rendes időig kellett
volna várnia az ebédjére, ez a várás éppannyira kihozta volna a
kerékvágásból, mintha egy másik hétköznap meg a szombati órákban
ebédelt volna. Ez a korai ebéd egyébként a szombatnak mindnyájunk előtt
valami furcsa, elnéző és rokonszenves hangulatot kölcsönzött. Olyankor,
mikor rendesen egy óráig élhettünk még az étkezés pihenője előtt, most
tudtuk, hogy pár pillanat múlva jön már a korai saláta, egy kedvezményes
tojásétel, egy meg nem érdemelt bifsztek. E szabálytalan szombat
visszatérte afféle apró, belső, helyi, sőt, mondhatnám, közéleti esemény
volt, az, ami zárt társadalmakban és nyugalmas életsorsokban nemzeti
összekötő szálat teremt, s egyben kedvelt témája lesz a társalgásoknak, a
tréfáknak, a túlzottabbnál túlzottabb meséknek; nálunk a magja lehetett
volna valami legendaciklusnak, hogyha valamelyikünk is hajlamos lett
volna az epikára. Már reggel, öltözködés előtt, ok nélkül, csak annak az
öröméért, hogy érezzük a közösség erejét, jókedvvel, nagy
szívélyességgel, igazi hazafias érzéssel ismételgettük: „Siessünk, nincs
veszteni való időnk, ne felejtsük, hogy szombat van!”, míg nagynéném
azalatt Françoise-zal tanácskozott, s már előre gondolva arra, hogy ez a
nap hosszabb lesz, mint a többi, így szólt: „Süssön nekik egy szép darab
borjúhúst, hiszen szombat van.” Ha egyikünk fél tizenegykor
szórakozottan az órájára nézett és így szólt: „No lám, még másfél óránk
van ebédig”, mindenki boldogan figyelmeztette: „Már dehogyis, mire
gondol, hát nem tudja, hogy ma szombat van! „– még egy negyedóráig is
elnevetgéltek ezen a feledékenységen, s megfogadták, hogy még a
nénémnek is elmesélik, hadd mulasson. De az ég is más képet mutatott.
Ebéd után a nap is tudta, hogy azon a napon szombat van, és egy egész
órával tovább időzött az égbolt tetején; s amikor valamelyikünk így szólt,
abban a hitben, hogy elkésik a sétájáról: „Micsoda, még csak két óra?”,
mivel látta az időt Saint-Hilaire tornyán (amely már megszokta, hogy
ilyen tájban a déli ebéd vagy pihenő miatt senki sincs az elhagyott utakon,
sem pedig az eleven és világos folyó partján, amelyet még a halász is
otthagyott – úgyhogy az óra kettős ütése magányosan száll el az üres
égben, legfeljebb néhány lusta felhő között) –, mindenki kórusban felelt
neki: „Azért téved, mert korábban ebédeltünk, hisz tudja, hogy szombat
van!” Az olyan barbár meglepetése (így neveztük mindazokat, akik nem
tudták, mit jelent a szombat), aki tizenegykor jött látogatóba apámhoz, s
már mindnyájunkat asztalnál talált, egyik legjobb mulatsága volt az
életben Françoise-nak. De ha már mulatságosnak vélte azt is, hogy a
meglepett látogató nem tudta, mért eszünk szombaton korábban, még
jobban mulatott apámon (jóllehet szívből rokonszenvezett ezzel a szűkös
és túlzó hazafiassággal), aki nem is gondolt arra, hogy a barbár ezt nem
tudhatta, s minden magyarázat helyett csak ennyit felelt a vendég
meglepetésére, mikor az máris az ebédlőben látott minket: „De
természetesen, hisz szombat van!” Amikor idáig jutott a beszédében,
Françoise már egyenesen könnyezett a jókedvtől, s hogy növelje a
mulatságát, meghosszabbította a dialógust, kitalált valami költött választ,
amit a vendég mondott volt erre az érthetetlen „szombatra”. Mi meg
nemhogy tiltakoztunk volna ezek miatt a toldalékok miatt, ellenkezőleg,
keveselltük őket, és így szóltunk: „De. hisz egyebet is mondott. Hosszabb
volt az, mikor először mesélte.” Még a másik nagynéném is abbahagyta a
kézimunkáját, felemelte a fejét és ránk nézett a szemüvege felett.
A szombati napnak még az a másik, sajátsága is volt, hogy májusban
ilyenkor elmentünk hazulról vacsora után „Mária hónapját” ünnepelni.
Mivel tudtuk előre, hogy Vinteuil úr is ott szokott lenni, aki igen
szigorúan ítélte meg „a mostani fiatalok siralmasan hanyag külsejét”,
anyám mindig vigyázott, hogy ne legyen baj az öltözetemmel, s csak aztán
mehettünk a templomba. Emlékszem, Mária hónapjában kezdtem
megszeretni a galagonyát. Nem elég, hogy ott volt a templomban, ahova
szentsége ellenére bármikor is beléphettünk, hanem magán az oltáron
virult, egybeforrva a misztériumokkal, amelyeknek ily módon ő is részt
vett a megünneplésében; vízszintesen egybekötve, ágai ünnepiesen
hajladoztak a szent kelyhek és a gyertyatartók között, amelyeket még
szebbé tettek a levelek füzérei, teleszórva, mint egy menyasszonyi uszály,
a hófehér bimbók kis csokraival. De, bár csak lopva néztem oda, éreztem,
mint él ez az ünnepi pompa, s hogy maga a természet vagdalta ilyen
formára a leveleket, ő tette hozzájuk végső ékességül ezeket a fehér
bimbókat s ő avatta méltóvá ezt az egész díszítést ehhez a népi
kedvteléshez és e misztikus ünnepséghez. Még feljebb itt-ott a
virágszirmok gondtalan kedvességgel már ki is nyíltak, oly hanyagul
tartva vissza – mint egy utolsó s lenge leplet – a porzók pókháló
finomságú s mindent bepermetező csokrát, hogy, ha próbáltam magamban
utánozni a kivirágzásnak e mozzanatát, olyannak képzeltem, mint egy
fehér, szórakozott és eleven fiatal lány összeszűkült pupillájú, kissé kacér
tekintetét, hirtelen és szeleburdi fejmozdulatát. Vinteuil úr a leányával
mellettünk foglalt helyet. Jó családból származott, nagyanyám nővéreinek
valaha zongoraleckéket adott, s mióta felesége meghalt, ő meg némi
örökséghez jutott, Combray mellől, ahova visszavonult, sűrűn jött hozzánk
látogatóba. De mivel szörnyen kényes és szemérmes volt az ízlése,
egyszerre csak elmaradt, hogy ne találkozhasson nálunk Swann-nal, aki
szerinte olyan „lehetetlen, mai divatú házasságot” kötött. Amikor anyám
megtudta, hogy nemcsak játszik, hanem komponál is, megkérte csupa
udvariasságból, hogy egyszer, ha elmegy hozzá, saját szerzeményeiből is
játsszon neki. Vinteuil biztosan örömmel engedett volna e kérésnek,
azonban olyan aggályosan udvarias és jóságos volt, hogy mint mindig,
mostan is a mások helyébe képzelte magát, félt, hogy csak untatná őket és
önzőnek látszana, ha követné, vagy csupán csak éreztetné is a maga
kedvét. Amikor a szüleim látogatóba mentek hozzá, én is elkísértem őket,
de megengedték, hogy kinn maradjak, s mivel a Vinteuil-ék háza
Montjouvainban, egy bokros kis domb alján épült, ahol elrejtőzhettem az
ágak között, épp egy szintre kerültem a második emeleti szalonnal, az
ablaktól ötven centiméternyire. Láttam, hogy mihelyt jelentették a szüleim
látogatását, Vinteuil egy kottát azonnal s szembetűnőleg a zongorára tett.
De ahogy szüleim beléptek, elvette onnan s a sarokba dobta. Bizonyosan
szüleimnek attól a feltevésétől félt, hogy ő, Vinteuil, csak azért látja őket
olyan szívesen, mivelhogy játszhat nekik a szerzeményeiből. S ahányszor
anyám látogatás közben visszatért erre a témára, Vinteuil csak azt felelte
ismételten: „Nem tudom, ki tehette a zongorára, hiszen nem itt van a
helye” – s más tárgyra terelte a társalgást, épp olyanra, ami kevésbé
érdekelte. Egyetlen szenvedélye a leánya volt, aki olyan fiúsnak, olyan
erőteljesnek látszott, hogy mindig mosolyogni kellett apja örökös
aggódásain, amikor új meg újabb kendőt akart a vállára borítani.
Nagyanyámnak többször feltűnt, hogy ennek az oly kemény és szeplős
arcú lánynak a tekintete néha milyen szelíd, finom, majdnem félénk
kifejezést ölt. Ha szólt valamit, a szavait azokon át hallotta, akikhez
intézte őket, állandóan ijedezett az esetleges félreértésektől, s olyankor „a
jó kis lurkó” férfias metszésű arca mögött hirtelen kivilágosodtak,
mintegy láthatóvá váltak egy sírós kislány finomabb vonásai.
Mielőtt távoztam volna a templomból s letérdeltem az oltár elé,
hirtelen, ahogy fölkeltem, éreztem a galagonya keserédes mandulaillatát, s
akkor az egyes virágokon apró, szőkés foltokat vettem észre, amelyek
alatt, úgy képzeltem, oly módon rejtőzik ez az illat, mint a mandulás
sütemény íze a ropogósra sült részek alatt, vagy mint szeplőfoltjai mögött
Vinteuil kisasszony arcáé. Jóllehet a virágok mind csendben maradtak és
mozdulatlan, mint életük mély zsongása, olyan volt ez az időközi
illatárjuk, s az oltár úgy rezgett tőle, mint egy sövény kinn a szabadban,
amelyen eleven csápok szálldogálnak – s valóban egyes, vörhenyes
porzószálak annyi tavaszi hevességet, oly izgató hatalmat éreztettek,
mintha csak frissen virággá vált bogár lett volna mindegyik.
A templomból kijövet egy percig még elbeszélgettünk a bejárat előtt
Vinteuil úrral. Mindig beleavatkozott a téren játszó gyerkőcök
veszekedésébe, megvédte a kisebbeket s buzgón prédikált a nagyobbaknak.
Ha a lánya csak annyit mondott a maga vastag fiúhangján, mennyire örül,
hogy láthatott bennünket, utána mintha a benne rejlő érzékenyebb leány
testvér elpirult volna ettől a fiús és szeleburdi beszédtől, amely esetleg azt
a hitet kelthette volna a szüleimben, hogy talán meghívásra számít tőlük.
Miután az apja még köpenyt vetett a vállára, mindketten egy kis buggy[56]-
ba ültek, amelyet a lány maga hajtott, s visszatértek Montjouvainba. Mi
viszont, mivel másnap vasárnap volt, s csak a nagymisére kellett
felkelnünk, holdvilágkor s ha meleg volt, nem mentünk haza egyenesen,
hanem apám vezetésével, akit a dicsőség vágya hajtott, előbb a kálvárián
át hosszú gyalogsétát tettünk, amiben anyám a stratégia lángelméjű
műveletét látta, mivel ő maga csak gyengén tudott tájékozódni vagy
eligazodni. Néha elmentünk addig a hídig, amelynek kőívei az állomásnál
kezdődtek, s az én szememben magát a gyötrő számkivetést jelentették a
civilizáció világán kívül, mivel minden esztendőben, amikor eljöttünk
Párizsból, a lelkünkre kötötték, hogy ha majd jön az állomás, jól
vigyázzunk ám Combray-nál, s hogy előre legyünk már készen, mert a
vonat továbbáll két perc múlva, s túl a hídon, amelyre rálép, elhagyja a jó
hitű és jól ismert vidékeket, amelyeknek az én szememben Combray volt a
végső határa. Visszafelé viszont az állomásúton jöttünk, ahol a község
legkellemesebb villái voltak láthatók. A holdvilág minden kertet Hubert
Robert-képpé változtatott, tört lépcsőkkel fehér márványból,
szökőkutakkal s félig nyílt kapuráccsal. Ugyancsak a hold fénye teljesen
lerombolta a távíróhivatalt. Csak egy félig törött oszlop maradt meg az
egészből, de az viszont olyan szép volt, mint egy halhatatlan antik rom.
Már csak úgy húztam a lábamat, alig bírtam az álmossággal s a hársak
erős illatát olyannak éreztem, mint egy jutalmat, amit csak a legnagyobb
fáradalom árán nyerhetünk el, de ami nem éri meg ezt a fáradalmat. A
kutyákat felébresztették a mi magános lépteink, s felváltva csaholtak ránk
az egymástól távol eső kapurácsok mögül: néha még ma is hallom őket
este, s őhozzájuk menekült emlékemben az állomásút (amikor a combray-
iak sétatért alapítottak a helyén), mert akárhol vagyok is, mihelyt
kezdenek felhangzani és egymásnak felelgetni, már feltűnik bennem az út,
hársfáival és holdvilágos gyalogjárójával.
Hirtelen apám megálljt vezényelt s azt kérdezte anyámtól:
– Hol vagyunk?
S anyám, a járástól kimerülten, de azért büszkén, hogy ily férje van,
gyöngéden bevallotta néki, hogy ő bizony nem tudja. Apám vállat vont s
nevetett. S akkor, mintha a kulcsával együtt szedte volna elő a
kabátzsebéből, rámutatott épp előttünk a kertünk hátsó ajtajára, amely a
rue du Saint-Esprit szögletével jött elénk, hogy megvárjon bennünket
annyi ismeretlen út végén. Anyám rajongva mondta apámnak:
– Bámulatos vagy!
 S ettől fogva egyetlen lépést se kellett tennem, maga a föld járt
helyettem e kertben, ahol a szándékos figyelem régóta nem kísérte már a
cselekedeteimet: a Szokás vett a karjaiba s az vitt az ágyamig, mint egy
kisgyermeket.
Bár az a bizonyos szombatnap, amely egy órával előbb kezdődött, s
amelyről Françoise távol maradt, lassabban múlt el néném számára, mint a
többi hétköznap, mégis türelmetlenül várta a jöttét már a hét elejétől
kezdve, mivel ez volt az egyetlen újság és az egyetlen szórakozás, amelyet
még el bírt viselni az ő elgyengült és rigolyás teste. Nem mintha nem
vágyott volna olykor valamilyen változásra s ne ismerte volna ő is azokat
a kivételes órákat, amikor úgy szomjazunk valami másra, mint amink van,
s amikor azok, akiknek akarat- vagy képzelethiánya nem engedi, hogy
magukban találják meg a felújulás forrását, a múló perctől, akár a
levélhordótól várják, hogy valami újságot, akár rosszat hozzon nékik,
valami izgalmasat, vagy fájdalmasat; amikor az érzékenység, amely, mint
egy tétlen hárfa, sokáig hallgatott a boldogságban, újra akar hangzani, akár
egy erőszakos kéz alatt is, nem bánja, hogyha össze is törik; amikor az
akarat, amely oly nehezen jutott ahhoz, hogy akadály nélkül fusson vágyai
és fájdalmai után, szeretné a kantárszárat kényszerítő, akár kegyetlen
események kezébe vetni. Természetesen néném erejét a legkisebb
erőfeszítés is kimerítette, és ezért csak apránként tért magához a
pihenésben; a tartalék lassan telítődött, s hónapok is elmúltak, míg elért
ahhoz a kiáradó csepphez, amelyet más emberek cselekvésre használnak,
míg ő, szegény, se tudni, se eldönteni nem volt képes, hogy vajon mitévő
is legyen vele. Biztos vagyok, hogy olyankor – ahogy a vajmártásos
burgonyát is azért kívánta meg a végén, mivel sehogy sem tudott
„belefáradni” a krumplipüré mindennapos örömébe, épp e monoton s
dédelgetett napok halmozásától várhatta egy, ha csak pillanatig tartó házi
összeomlás jövetelét: ez aztán őt is kényszerítené azokra a változtatásokra,
amelyekről elismerte, hogy üdvösek lennének néki, amelyekre azonban
nem tudta magát rászánni. Szívből ragaszkodott hozzánk, de azért éppoly
szívesen siratott volna meg bennünket; egy oly hír – persze ha olyankor
kapja, amikor jól érzi magát és nem izzad –, hogy a háza kigyulladt, hogy
mindannyian benne vesztünk, s hogy csakhamar egyetlen kő sem marad
meg a falaiból, viszont ő kényelmesen megmenekülhet, de csak ha azonnal
felkel, gyakran merülhetett fel nagynéném reménységei között, mert nem
szólva azokról a másodlagos előnyökről, hogy egyrészt a bánata hosszan
ízleltethetné vele egész irántunk érzett gyöngédségét, másrészt meg hogy
az egész falu őt bámulná a temetésünkön, őt, aki bátran, lesújtottan s
haldokolva is a maga lábán vezetné egyedül a gyászmenetet – az a sokkal
értékesebb előnye is származna ebből, hogy épp a jó pillanatban, minden
időveszteség s minden bágyasztó habozás nélkül mehetne nyaralni
Mirougrainba, ahol szép kis birtoka volt, vízeséssel. De mivel sosem
történtek ilyesféle események, aminőket valószínűleg kártyán is próbált
kivetni, valahányszor magányában végtelen pasziánszjátékaiba merült (bár
biztosan odalett volna már a kezdeti megvalósulástól, az első váratlan kis
eseménytől, egy rossz hír első szavától, amelynek sose felejtjük a
hangsúlyát, mindattól, ami magán hordja a valóságos halál jelét és annyira
különbözik elvont és logikai lehetőségétől) nagynéném, hogy az életét
időnként mégis érdekesebbé tegye, kénytelen volt beérni mindenféle
képzelt viszontagsággal, amelyeket azután szenvedélyes figyelemmel
kísért. Így például egyszerre csak abban a feltevésben lelte kedvét, hogy
Françoise meglopja, hogy ő erről mindenféle csellel próbál meggyőződni,
és hogy rajta is kapja Françoise-t; s mivel megszokta magányos
kártyajátékai közben, hogy egyszerre magáért és ellenfeléért is játszott, ő
mondta el önnönmagának Françoise zavart mentegetőzését, s ő is felelt rá,
mégpedig annyi tűzzel és méltatlankodással, hogy ha ilyenkor
benyitottunk hozzá, izzadva, szikrázó szemmel találtuk s félrecsúszott
parókával kopasszá vált homlokán. Françoise a szomszéd szobából talán
hallotta is olykor a neki szóló éles vágásokat; a kitervelésük ugyanis,
elvontan és testetlenül, nem könnyített eléggé a nagynénémen, s ezért
mormolta őket halk hangon, hogy több valóságot adjon nékik. Némelykor
még ezzel az ágyban képzelt színházzal sem érhette be egészen, és ha már
kigondolta őket, játszani is akarta a darabjait. Akkor aztán egy vasárnap
bezáratott titokzatosan minden ajtót, elmesélte Eulalie-nak a Françoise
megbízhatóságában való kételyeit s egyben azt a szándékát, hogy meg akar
szabadulni tőle; máskor meg Françoise-nak szólt titokban az Eulalie-ra
vonatkozó gyanúiról s arról, hogy ezt a hűtlen személyt nem ereszti többé
a házába; pár nap múlva már kiábrándult előbbi bizalmasából, viszont
kibékült az árulóval, hogy aztán legközelebbre mindketten felcseréljék a
szerepeiket. Csakhogy minden olyan gyanú, amit olykor Eulalie keltett
benne, csupán afféle, szalmaláng volt, amely új táplálék híján hamarosan
kialudt, mert Eulalie nem lakott a házban. De már másképp állt a dolog a
Françoise-t illető gyanakvással, mert hisz őt a nagynéném. egyre a maga
házában tudta, de mivel félt a meghűléstől, ha egyszer kibújik az ágyából,
sose mert a konyhába menni, hogy megtudja, joggal gyanakszik-e.
Lassanként az elméje nem is foglalkozott már mással, mint hogy próbálta
kitalálni, mit csinálhat minden percben s mit rejteget előle Françoise.
Mindent meglátott Françoise-nál: legrejtettebb arcváltozásait, szavaiban
az ellentmondást, titkolni próbált vágyait. S mindjárt meg is mutatta néki,
hogy sikerült lelepleznie s valóságos kegyetlen szórakozást talált abban,
hogy egy-egy szavát tőrként döfje a sápadozó Françoise szívébe. A
következő vasárnap aztán Eulalie egy felfedezése – hasonlóan azokhoz,
amelyek csak úgy hirtelen, sose sejtett teret nyitnak egy születő
tudománynak, míg előbb csak kinn az utcán, a kerékvágásban hevertek –
bebizonyította nagynénémnek, hogy a feltevéseivel messze az igazság
mögött maradt. „De hisz Françoise is tudja, mióta kocsit adott néki.”
„Hogy én kocsit adtam néki?” – kiáltott fel a nagynéném. „Mit tudom én,
azt kellett hinnem, hiszen láttam a hintóban, úgy feszített, mint egy
grófné, abban ment a piacra, Roussainville-be. Azt hittem, Octave-né
nagysága adta néki.” Lassanként Françoise meg a néném, akár a vad meg a
vadász, folyton csak egymás cseleit iparkodtak megelőzni. Anyám félt,
hogy Françoise-ban valóságos gyűlölet keletkezhet a néném iránt, aki
olyan keményen sértegette szegényt, ahogy csak tudta. Mindenesetre
Françoise egyre élesebben figyelt nagynéném minden szavára, minden
legkisebb mozdulatára. Ha valamit kérni akart tőle, sokáig habozott,
hogyan fogjon hozzá. S ha elmondta a kérését, titokban egyre a nénémet
nézte, és az arcvonásaiból iparkodott kiolvasni, hogy mit gondol és mit
fog határozni. S ily módon – mint az a művész, aki végigolvassa a
tizenhetedik század emlékiratait s közelebb óhajtván jutni a Napkirály
személyiségéhez, azt hiszi, jó úton jár, ha oly családfát készít magának,
amely egy történelmi hírű családból vezeti le a származását, vagy ha
levelezésbe kezd Európa egyik mai uralkodójával, éppen annak fordít
hátat, amit, ilyen oktalan módon, azonos, tehát ma már halott formák
mögött keresgél – egy öreg vidéki hölgy, aki csak ellenállhatatlan
mániáinak engedelmeskedett és annak a gonoszságnak, amely a
tétlenségből születik, éppolyannak találhatta, bár sose gondolt XIV.
Lajosra, a maga legjelentéktelenebb mindennapi elfoglaltságait s éppen
olyan érdekesnek, zsarnoki sajátosságuk révén, felkelését, ebédjét és
napközi pihenését, mint az, amit Saint-Simon a versailles-i udvari élet
„gépezetének” nevez, és még azt is joggal hihette, hogy hallgatását,
jókedvének vagy gőgjének árnyát az arcán Françoise éppoly szenvedéllyel
s éppoly félénken magyarázza, mint a Király hallgatását, gőgjét vagy
jókedvét az az udvaronc, vagy akár azok a legnagyobb urak, akik
kérvénnyel várnak rá, Versailles-ban, egy fasor fordulójánál.
Egy vasárnap, amikor Eulalie és a plébános megint egyszerre jött
látogatóba, s utánuk a nagynéném egyedül maradt, hogy pihenhessen, este
mindnyájan felmentünk hozzá, s akkor anyám, hogy mutassa, mennyire
együtt érez vele a balsorsában, amely mindig egyszerre vezérli hozzá a
látogatóit, szelíd hangon így szólt hozzá:
– Hallom, kedves Léonie, hogy megint zavar volt délután, megint csak
egyszerre jött mindenki.
De Léonie néném anyja félbeszakította anyámat: „A jóból sosem árt a
bőség...”, mert mióta beteg volt a lánya, igyekezett minden dolgot a jó
oldaláról mutatni néki, abban a reményben, hogy ez talán majd jobb
kedvre deríti. De akkor meg apám szólt közbe:
– Felhasználom az alkalmat, hogy együtt van az egész család, s
elmondok mindjárt valamit, legalább nem kell újrakezdenem
mindenkinek. Félek, hogy rossz viszonyba kerültünk Legrandinnel: ma
délelőtt alighogy visszaköszönt.
Nem maradtam odafenn, hogy én is halljam, mit mesél apám, mivel
éppen vele voltam mise után, mikor találkoztunk Legrandinnal, s
lementem a konyhába, hogy megkérdezzem, mi lesz vacsorára, mert a
mindennapi étrend úgy szórakoztatott, mint az újsághírek, és éppen úgy
felhangolt, mint egy ünnepi műsor. Amikor templomból jövet Legrandin
elment mellettünk egy környékbeli kastélyos úr feleségének a
társaságában, akit csak látásból ismertünk – anélkül, hogy megálltunk
volna –, apám barátságosan s egyúttal tartózkodón köszönt néki;
Legrandin alig felelt rá, csodálkozva, mintha nem is ösmerne minket, s
azoknak az embereknek sajátosan távolba néző tekintetével, akik nem
óhajtanak szeretetre méltónak mutatkozni s akik szemük hirtelen
meghosszabbított mélyéből minthogyha egy végtelen út végén látnának
bennünket és olyan nagy távolságra, hogy beérik egy csöpp fejbólintással,
mint ami legjobban megfelel egy liliputi báb arányainak.
Az a hölgy, akit Legrandin kísért, erényes és tiszteletre méltó teremtés
volt; így hát szó sem lehetett arról, hogy Legrandin tán udvarol néki s
feszélyezi, hogy rajtakapták, s apám egyre törte a fejét, mivel bánthatta
meg Legrandint. „Sajnálnám, ha megharagudna ránk – mondta apám annál
is inkább, mert ezek között az ünneplős falusi emberek között az ő
egysoros kiskabátja meg a puha nyakkendője oly kevéssé mesterkéltnek,
oly igazán egyszerűnek látszik, amellett olyan nyílt arca van, hogy
mindenképpen rokonszenves.” De hát a családi tanács egyhangúlag úgy
vélekedett, hogy vagy apám képzelődött, vagy pedig Legrandin
mélyedhetett el akkor valamiben. Egyébként apám félelme már másnap
este eloszlott. Egy nagy sétánkról visszatérve, a Régi-híd közelében
észrevettük Legrandint, aki az ünnepek miatt tovább maradt Combray-ban.
Kezét nyújtva jött felénk:
– Ismeri-e, könyvfaló úr – kérdezte tőlem –, Paul Desjardins[57] versét:

Az erdő már sötét, de még kék az égbolt...

Ugye, milyen finoman jelzi ezt az esti időpontot? Talán semmit sem
olvasott még ettől a Paul Desjardins-tól. Olvassa, fiam; ma már, azt
mondják, prédikáló baráttá vedlett, de tudom, hogy sokáig átlátszón tiszta
akvarelleket festett...
 Az erdő már sötét, de még kék az égbolt...

Kívánom, ifjú barátom, hogy mindig kék legyen az ég ön felett; s akkor,

még abban az órában is, amely nékem már ütött, mikor az erdő már sötét,
mikor már gyorsan hull a homály, éppúgy megvigasztalódik, mint én, ha
majd az ég felé tekint. – Zsebéből cigarettát szedett elő és sokáig nézte a
horizontot: – Isten velük, barátaim – szólt még hozzánk, és elvált tőlünk.
Amikor a konyhába mentem, hogy megtudjam, mit kapunk estére, a
vacsora már javában készült, s Françoise úgy parancsolt a természet segítő
erőinek, mint a tündérmesékben a szakácsnak szegődött óriások: hol a
szenet ütögette, hol burgonyát vetett a gőzbe, hol a konyhaművészet
remekeit fejezte be a tűzön, miután előbb mindenféle cserépedényben
kotyvasztgatta őket, lábasokban, fazekakban, üstökben, halastepsikben,
amikhez hozzá kell még adnunk a vadhúsnak való mély tálakat, a
süteményes formákat, a tejszínes korsócskákat és egy teljes gyűjteményt
mindenféle nagyságú serpenyőkből. Az asztal előtt megálltam egy percre,
hogy megnézzem a cukorborsót, amit a konyhalány azon frissen fejtett ki a
héjából, s a zöld cukorborsószemek úgy sorakoztak egymás mellé, mint
egy játék zöld golyócskái; de legjobban mégiscsak a spárgacsomók
bűvöltek el, nedveskék és rózsás színeikkel; a spárgafejek mályvaszínnel
és azúrkékkel pettyegetve észrevétlenül halványultak egészen a tövükig –
amely pedig még szennyes volt a gyökerükre ragadt földtől –, oly
szivárványszínekben, amelyek már nem is e földről valók. Épp e mennyei
színárnyalatok árulták el, úgy gondoltam, azokat az elragadó teremtéseket,
akik csupa mulatságból mindenféle zöldséggé változtak át, s ehető és
kemény húsuk álöltözetén keresztül ezekben a hajnalszínekben, ezekben a
szivárványvázlatokban, ezekben a kilobbanó kék estékben mutatták meg
azt az értékes eszenciát, amelyre akkor is ráismertem, amikor éjjel, oly
vacsora után, amelyen ettem belőlük, azt a vaskos és költői tréfát találták
ki egymás között, hogy mint Shakespeare tündér játékaiban, még az
éjjeliedényt is illatos vázává varázsolják.
 Ott voltak mind egy kosárban, Giotto szegény Könyörülete mellett
(ahogyan Swann nevezte), mert őrá bízta Françoise, hogy vacsorára
„megkopozza” őket – amit meg is tett, oly fájdalmas képpel, mintha
magában érezné a föld minden nyomorúságát; s azok a könnyű kék
koszorúk, amelyek a spárgákat rózsaszín tunikájuk felett övezték,
éppolyan finoman voltak kirajzolva minden egyes kis csillagukkal, mint a
virágok a páduai freskón, részben az Erény homloka körül, részben a
kosarába tűzve. Ezalatt meg Françoise, úgy, ahogy csak ő értett hozzá,
egy-egy csirkét forgatott a nyárson, ami Combray-ban messzire vitte az ő
érdemei jó szagát, s mialatt egy ilyen csirkét szolgált fel az asztalnál, úgy
képzeltem, hogy Françoise-nak a szelídség a fő jellege, mivel a csirkehús
aromája, a csirkéé, amelyet ő oly gyöngére és ízesre tudott sütni, az én
szememben nem is volt más, mint Françoise valamelyik erényének az
illata.
De aznap, mikor a családi tanács a Legrandin-ügyet tárgyalta, Giotto
Könyörületét nem is találtam a konyhában, mivel még igen beteg volt a
nemrég történt szülés miatt s egyelőre nem tudott felkelni; Françoise,
minden segítség nélkül, félt is, hogy elkésik majd a vacsorával. Amikor a
földszintre értem, ő a hátsó konyhában, amely a baromfiudvarra nyílt, épp
egy csirkét próbált megölni, s míg ez kétségbeesve és érthető módon
védekezett, Françoise a füle alatt egyre a nyakát kereste s magánkívül
ordítozott: „Ronda dög, te ronda dög!” – ami bizony kevesebb fényt vetett
szakácsnőnk szent szelídségére és kegyességére, mint a másnapi vacsorán
a csirke aranyosra sült s miseruhát idéző bőre, vagy húsának áldozati
kehelyből csepegtetett drága nedve. Amikor a csirke kimúlt, Françoise
összegyűjtötte a vérét, de a dühét még ennek a folyása sem enyhítette, s
egy utolsó dührohamban s ellenfele tetemének láttán, még egyszer így
kiáltott fel: „Ronda dög!” Reszketve mentem az emeletre; szerettem
volna, ha Françoise-t azonnal elküldik a házból. De akkor ki készít majd
nékem olyan jó melegítőt az ágyba, olyan jó illatos kávét és... ilyen
csirkét?... S alapjában éppily gyáván gondolkodott az egész ház, mint én.
Mert Léonie néném tudta – amit én akkor még nem tudtam –, hogy
Françoise, aki a lányáért, az öccseiért az életét is odaadta volna egy zokszó
nélkül, másokkal szemben különösen keményen tudott viselkedni. Azért a
néném mégis megtartotta: ismerte a szívtelenségét, de megbecsülte a
szolgálatát. Lassanként én is észrevettem, hogy Françoise szelídsége,
kenetessége, erényei valóságos konyhai tragédiákat rejtegetnek, mint
ahogy a történet is felfedezi előttünk, hogy ama Királyok és Királynők,
akiket a templomablakok összekulcsolt kézzel ábrázolnak, véres
eseményekkel jelezték az uralmukat. Látnom kellett, hogy közeli rokonait
kivéve, az emberek bajai annál több szánalmat keltettek benne, mennél
messzebb éltek tőle. Azok a patakzó könnyek, amelyeket újságolvasáskor
ismeretlen emberek viszontagságain hullatott, egykettőre kiapadtak, ha
magát a szenvedő félt kissé pontosabban is elképzelhette. Egyik éjjel, a
konyhalány lebetegedése után, szegényt iszonyú kólikák gyötörték; anyám
hallotta, hogyan nyögött, felkelt és felébresztette Françoise-t, aki
érzéketlenül csak annyit mondott, hogy ez mind komédia, s a konyhalány
csak „uraskodni” akar. Az orvos, aki előre félt ezektől a rohamoktól, egy
jelet tett a gyógykönyvünkbe ott, ahol mindez le van írva, s mondta, hogy
itt keressük majd, mi az első teendő baj esetén. Anyám szólt Françoise-
nak, hozza a könyvet, de vigyázzon, hogy ki ne ejtse belőle az orvos jelét.
Egy óra elmúlt, s Françoise még mindig nem mutatkozott; anyám már azt
hitte, hogy lefeküdt, s méltatlankodva engem küldött a könyvért a
könyvtárba. Ott találtam Françoise-t, aki meg akarta nézni, mit is jelöl az
a jel, végigolvasta a roham klinikai leírását s eközben hangosan zokogott,
mivel most oly betegről, olyan típusról volt szó, akit nem ismert. Minden
fájdalmas tünetnél, amit a cikk szerzője felemlített, így kiáltott: „Hej,
Szűzanyám, hát lehetséges, hogy a Jóisten így kínozzon egy nyomorult
teremtést? Hej, te szegény, te szegény!”
De mihelyt hívtam, s visszatért Giotto Könyörületének az ágya mellé, a
könnyei egyszerre felszáradtak; az éjszakai felkelés bosszúságában és
izgalmában sehogy sem tudta felismerni a szánalom s a meghatottság
kellemes és már ismert benyomását, sem más ilynemű örömöt, amit
újságolvasás közben olyan gyakran átérzett, s a konyhalány fájdalmainak
láttán – amelyeknek a leírása annyira megríkatta – most csak rosszkedvű
zsémbelésre s szörnyű csipkelődésekre volt hajlamos, sőt, még olyasmit is
mondott, amikor azt hitte, hogy elmentünk és nem hallhatjuk: „Minek
tette, amit tett, akkor nem járt volna így! de hát ha öröme volt benne!
akkor meg ne óbégasson mostan! Micsoda Istentől elhagyatott fiatalember
is lehetett az, aki egy ilyennel is beérte. De hiszen igaz is ám az, amit az
én szegény anyám falujában énekelnek:

Szeress rózsám, csak nézd meg, kit,

Mert a szerelem megvakít.”

Ha az unokájának csak egy kis náthája volt, Françoise még betegen sem
maradt volna az ágyában, elment hozzá éjszaka, hogy lássa, nincs-e
szüksége valamire, s négy mérföldet tett meg gyalog, hogy hajnalra
megint munkába álljon; viszont e családi ragaszkodása s az a vágya, hogy
biztosítsa házának jövendő nagyságát, más cselédek irányában abban az
állandó elvben jutott kifejezésre, hogy egyet sem engedett
meggyökeresedni nagynénémnél, akit valami sajátos gőgből senkivel sem
hagyott kiszolgálni, s inkább ő kelt fel betegen is, hogy bevigye neki a
Vichy-vizét, semhogy például a konyhalányt eressze az asszonya
szobájába. És mint az a darázsfajta, a Fabre[58] megfigyelte halmozó
darázs, amely, hogy halála után is friss hússal láthassa el a kicsinyeit, még
az anatómiát is kegyetlensége rabjává teszi, s úgy fúrja át bámulatos
tudással és ügyességgel a foglyul ejtett pókoknak és ormányos bogaraknak
idegközpontját, hogy azok a mozgást kivéve minden más életműködésüket
folytathassák, s hogy így e megbénult rovarok a melléjük rakott tojásokból
kikelő darázsfiókáknak engedelmes, ártalmatlan, futásra, ellenállásra
gyenge s ugyanakkor mégse romlott, eleven zsákmányt nyújthassanak –:
Françoise is annak a célnak, hogy a házat minden más cselédnek
kibírhatatlanná tegye, oly kegyetlen s oly bonyolult cselvetéseket állított
szolgálatába, hogy mi is csak évek múlva tudtuk meg annak az okát, miért
kellett spárgát ennünk mindennap azon a nyáron: azért, mert a szegény
konyhalánynak, aki a spárgát tisztította, már a spárga szagától is olyan
asztmás rohamai voltak, hogy a végén emiatt a helyét is ott kellett
hagynia.
 Fájdalom, Legrandinról is végleg véleményt kellett változtatnunk. Egy
vasárnap – azután, hogy találkoztunk vele a Régi-hídnál, s hogy apámnak
be kellett ismernie a tévedését –, mikor a mise már bevégződött, s a
napfénnyel és a külső zajjal valami oly kevéssé szent tódult be a
templomba, hogy Goupilné és Percepied-né (s mindazok, akik az imént,
hogy kissé elkésve érkeztem, tekintetüket tovább is az
imádságoskönyvükbe mélyesztették, s már-már azt hihettem volna, hogy
engem észre se vettek, ha ugyanakkor a lábukkal nem tolták volna el azt a
kispadot, amely eltorlaszolta a székemhez vezető utat), máris, mintha
künn a téren volnánk, hangosan s profán témákról kezdtek velünk
beszélgetni: Legrandint láttuk a templombejáró naptól forró küszöbén,
Legrandint, aki fejjel magaslott ki a piac tarka zsivajgásából, s akit a
múltkori hölgy férje egy másik közeli nagybirtokos feleségének mutatott
be. Legrandin arca rendkívüli buzgalmat és elevenséget mutatott; miután
mélyen meghajolt, oly módon egyenesedett ki hátrafelé, hogy a háta
hirtelen messzebb került eredeti helyzetéből – amit valószínűleg a nővére
férjétől, Cambremer márkitól tanulhatott. E hirtelen kiegyenesedés
Legrandin terjedelmes farát erőteljes rengésbe hozta; s nem tudom, miért,
de ennyi húsnak s izomnak a hullámzása, ez a csak testi, anyagias áram,
híján minden szellemi kifejezésnek, s amit oly viharosan paskolt az
alacsony törleszkedő kedv – hirtelen annak a lehetőségét ébresztette fel az
elmémben, hogy van egy másik Legrandin is, egészen más, mint akit mi
ösmerünk. A hölgy, úgy látszik, megkérte, hogy szóljon a kocsisának, s
még amikor a kocsihoz ment, az arcán tovább is ott maradt a bemutatás
keltette félénk és odaadó öröm nyoma. Minthogyha csak álmodott volna,
elbűvölten mosolygott, majd visszajött sietve a hölgyhöz, s mivel most
gyorsabban járt, mint máskor, a vállát nevetséges módon jobbra-balra
dobálta, s annyira átengedte magát ennek a lélekállapotnak, s oly kevés
gondja volt minden másra, hogy szinte a boldogság tétlen és gépies
játékszerének látszott. Közben mi is jöttünk kifelé és épp mellette kellett
elmennünk: jólneveltsége nem engedhette, hogy félrefordítsa a fejét,
azonban mélyen ábrándos tekintete hirtelen a horizont oly távoli pontjára
szegeződott, hogy minket már nem is láthatott, és így köszönnie se kellett.
Az arca most is jóhiszemű maradt puha és egysoros kabátja fölött, amely
mintha maga se tudná, hogyan tévedt e gyűlölt fényűzés közé. S pettyes
művészi nyakkendője, amelyet fel-felborzolt a tér szele, tovább is úgy
lebegett rajta, mint nemes függetlenségének s gőgös elszigeteltségének
zászlaja. Amikor a házunkhoz értünk, anyámnak eszébe jutott, hogy
elfeledték elhozni a tejszínes süteményt a cukrászdából, s kérte apámat,
menjen velem vissza, s mondja, hogy hozzák, de azonnal. A templom
mellett megint csak Legrandinnal találkoztunk, aki épp velünk szembe jött
s a hölgyet kísérte a kocsijához. Közvetlen mellettünk ment el, de azért
tovább beszélt a hölggyel, míg minket kék szeme sarkából csak afféle kis
jellel, a szempilláján valahogy belül maradó jellel üdvözölt, amely,
minthogy nem vette igénybe az arcizmait, tökéletesen észrevétlen
maradhatott a hölgy előtt; de mivel az érzelem mélységével akarta
kárpótolni az érzelem kifejezésének némileg szűkre szabott területét,
ebben az azúrkék zugban, amelyet a mi számunkra tartott csak fenn,
Legrandin a kedvességnek egész skáláját megcsillogtatta, nem csupán a
jókedvnek, de már-már a kötekedésnek a határáig; a szeretetreméltóság
finomságait a pajtáskodó szemhunyorításnak, a cinkostársi félszavaknak,
titkoknak és elhallgatásoknak magasságára emelte; a barátság biztosítékait
a gyöngédség bizonygatásának, a szerelmi vallomásnak hőfokára hevítette,
titkos, csakis nekünk szóló s a hölgy előtt láthatatlan lángot gyújtva a
szemében, amely már-már a szerelemtől égett egy jéggé fagyott
ábrázatban.
Éppen előtte való este kérte meg a szüleimet, hogy másnap nála
lehessek vacsorára: „Jöjjön – szólt hozzám –, ne hagyja el az ön öreg
barátját. Mint ahogy az utazó is legalább egy csokrot küld nékünk abból az
országból, ahol már voltunk, de vissza már nem térhetünk, jöjjön, hadd
szívhassam én is ifjúsága távolából az én egykor oly virágos tavaszaim
illatát. Jöjjön el a kankalinnal, a papszakállal, az aranyboglárkával, jöjjön
el a varjúhájjal, amiből a balzaci flóra kedves bokrétáját kötik, jöjjön el a
Feltámadás napján nyíló virággal, a százszorszéppel, a kerti hólabdával,
amely már akkor kezd illatozni nagynénje fasoraiban, mikor még el se
olvadtak a húsvéti zivatarok hógolyói. Jöjjön a liliom dicsőséges és
Salamonhoz méltó selyemleplével, az árvácskák bársonyos és sokszínű
zománcával, de főképp és mindenekelőtt a végső fagyok friss leheletével,
mert az fogja felnyitni az első jeruzsálemi rózsát annak a két pillének,
amelyek a kapu előtt várnak reggel óta.”
Otthon azon tanakodtak, elengedjenek-e mégis Legrandinhoz. Csak
nagyanyám nem akarta elhinni, hogy udvariatlan volt velünk. „Hiszen ti is
elismeritek, hogy mindig olyan egyszerűen jár, nem úgy, mint egy
szalonhős.” S hozzátette, hogy akkor is, ha a legrosszabb esetben valóban
udvariatlan volt hozzánk, okosabb, ha úgy teszünk, mintha nem is vettük
volna észre. Tulajdonképp egészen tisztán még apám se láthatta Legrandin
magatartásának az értelmét, bár az egész családban ő bosszankodott rajta
legjobban. Olyan volt ez, mint minden oly magatartás vagy cselekedet,
amely egyszerre leplez le egy mély és rejtett jellemvonást: nem lehet
hozzákapcsolni az illető régebbi szavaihoz, s nem is tudjuk megerősíttetni
a bűnös tanúságával, mert úgyse fog vallani; egyetlen tanúságunk marad,
mégpedig az érzékeinké, de ezekről meg, egy elszigetelt s
összefüggéstelen emlék előtt, azt kell kérdeznünk magunkban, nem valami
illúzió rabjai-e; s így történik, hogy épp ezek az egyedül fontos
magatartások sokszor csak kétséget keltenek bennünk.
Legrandinnal a szabadban, háza teraszán vacsoráztam; holdvilágos este
volt: „Ugye – mondta –, milyen jóleső csönd; sebzett szíveknek, mint az
enyém, csak a homály és a csend való, mondja egyik regényírónk, akit
majd ön is fog olvasni. Majd meglátja, gyermekem, eljön az életben az az
óra, amely öntől még messze van, amikor a mi fáradt szemünk már csak
egyetlen fényt tűr meg, azt, amit egy ilyen szép éj formál és szűr át a
homályon, s amikor a fülünkkel csak azt a muzsikát élvezzük, amelyet a
holdvilág a csend fuvoláján játszik.” Figyelmesen hallgattam Legrandin
minden egyes szavát, mivel mindig oly kellemes benyomást keltettek
bennem; de mivel nem hagyott nyugton egy nőnek az emléke, akit nemrég
láttam először, s abban a hitben, hogyha Legrandin a környék több nagyúri
személyiségével is jóban van, talán őt, ezt a nőt is ösmeri, összeszedtem a
bátorságom és így szóltam hozzá: „Nem ismeri, Legrandin úr, a... a
Guermantes-kastély hölgyeit?”, ami majdnem boldoggá tett, mivel már
azzal, hogy kimondtam e nevet, hatalmat nyertem fölötte, egyrészt mert
így sikerült kiszakítanom álmaimból, másrészt mert így életet, zengő és
tárgyilagos életet nyert tőlem.
De már a puszta Guermantes névre barátunk kék szemében azonnal egy
kis barna rést láttam, mintha csak egy láthatatlan tűvel szúrták volna át; s
ugyanakkor, ellenhatásként, a szemgolyó többi része csak úgy öntötte az
azúr nedvet. Szemhéja széle elfeketült és a szemére ereszkedett. S míg a
szája, amelyre keserű ránc rajzolódott, egykettőre magához tért és
mosolygott, tekintete fájdalmas maradt, akár egy szép vértanúé, akinek
nyilak sebzik a testét: „Nem – felelte –, nem ismerem őket”, de ahelyett,
hogy ennek az oly egyszerű felvilágosításnak, ennek az oly kevéssé
meghökkentő feleletnek hasonlóképp egyszerű és természetes hangot adott
volna, minden szót külön hangsúlyozott, meghajolt, a fejével bókolt,
egyrészt azzal az erősködéssel, amellyel csak olyankor élünk, amikor egy
valószínűtlen állításunkat akarjuk elhitetni – minthogyha Guermantes-ék
nem ismerésének a ténye nem is lehetne semmi más, csak egy különös
véletlen műve –, másrészt meg annak a pátoszával, aki, ha már nem
titkolhat egy kellemetlen helyzetet, jobb szeret hangosan beszélni róla,
hadd higgyék a többiek, hogy nem bántja ez a vallomás, ellenkezőleg,
magától teszi, könnyen, sőt jólesik néki, s hogy magát ezt a helyzetet –
vagyis a Guermantes családdal való érintkezés hiányát – nem mások
kényszerítették rá, ő akarta, hogy így legyen, akár családi hagyományból,
akár erkölcsi elvei miatt, akár mert titkos fogadalmat tett, hogy nem
érintkezik Guermantes-ékkal. „Nem – folytatta Legrandin, szavaival
magyarázva saját hangsúlyozását –, nem, fiam, nem ismerem, sosem is
akartam ismerni őket, mert én mindig ragaszkodtam a legteljesebb
függetlenséghez; alapjában, hiszen tudja, makacs jakobinus vagyok. Sokan
jöttek, hogy meggyőzzenek, azt mondták, nem teszem jól, hogy nem
akarok Guermantes-ba menni, hogy így csak egy mogorva, vén medvének
tartanak. De hát mit bánom, ez a hírnév úgyis megfelel a valóságnak! Az
életben tulajdonképp nem is szeretek én már semmit, legfeljebb pár
templomot, két vagy három jó könyvet, alig valamivel több képet, no meg
aztán a holdvilágot, mikor az ifjúság fuvallata, mint az öné, ifjú barátom,
felém hozza ezeknek a virágágyaknak az illatát, amelyeket az én öreg
szemem ilyenkor már nemigen lát.” Nem nagyon értettem, miért kell így
ragaszkodni a függetlenségünkhöz, ha nem megyünk azokhoz, akiket nem
ösmerünk, s mért tartanak bennünket akkor medvének vagy vadembernek.
Viszont nagyon is megértettem, hogy Legrandin nem volt őszinte, mikor
azt mondta, hogy csak a holdvilágot, a templomokat, meg az ifjúságot
szereti, mert bizony nagyon is szerette a kastélyos urakat és oly nagyon
félt, hogy netalán magára vonhatná a nemtetszésüket, hogy előttük
tudomást sem vett polgári barátairól, holmi apró közjegyzői vagy
tőzsdeügynöki ivadékokról; és ha már az igazságnak mégis ki kellett
derülnie, jobb szerette, ha ez tőle távol, nélküle, elmarasztalással történik;
Legrandin ugyanis sznob volt. Persze mindez sose került szóba az ő
sajátos nyelvezetében, amelyet egyébként szüleim is, én is annyira
kedveltünk nála. És ha azt kérdeztem tőle: „Ismeri-e Guermantes-ékat?”,
Legrandin, a jó társalgó azt felelte: „Nem, én soha életemben nem
kívántam megismerni őket.” De, sajnos, ez a Legrandin már csak az első
után jutott szóhoz, mert az első Legrandin, akit gondosan rejtett a lelke
mélyén, akit sosem mutatott, mivel sok bántó históriát tudott a mi
Legrandinunk sznobságáról, mondom, ez a Legrandin máris felelt sebzett
tekintetével, megvonagló szájával, nagyon is komoly hangjával, azzal a
sok ezer nyíllal, amelyek úgy spékelték és lankasztották a mi
Legrandinunkat, mintha csak Szent Sebestyén[59] lett volna, a sznobság
Szent Sebestyénje: „Ó, hogy fáj a kérdése, nem, nem is ösmerem
Guermantes-ékat, de minek is ébreszti fel életem nagy fájdalmát.” És ha
ez első, e rakoncátlan, e zsaroló Legrandint – aki nem beszélt olyan
szépen, viszont annál sebesebben, mivel az ő kifejezésmódja csupa
ösztönös mozdulatból állott – Legrandin, a társalgó, el akarta hallgattatni,
ez az első már rég megszólalt, s barátunk hiába kesergett azon a rossz
benyomáson, amelyet alteregójának leleplezései keltettek, nem tehetett
semmi mást, csak épp takargatta, amit tudott.
 Mindez persze nem azt jelenti, hogy Legrandin nem volt őszinte, mikor
a sznobok ellen dörgött. Végre is nem tudhatta, legalábbis önmagától,
hogy valóban az, mert hisz sosem ismerünk mást, mint a mások
szenvedélyeit, azt pedig, amit sikerült a magunkéiról megtudnunk, csak
másoktól tanulhattuk meg. Miránk ezek a szenvedélyek csakis
másodlagosan, csak a képzelet útján hatnak, az viszont az első indítékot
illendőbb váltóindítékkal helyettesíti. Soha Legrandin sznobsága nem
tanácsolt néki olyat, hogy sűrűbben járjon egy hercegnőhöz. Csak
Legrandin képzeletét bízta meg azzal a feladattal, hogy ezt a hercegnőt
csupa bájjal és kedvességgel ékesnek mutassa néki. Amikor hát Legrandin
kereste a hercegnő társaságát, csakis a szellem és az erény vonzóerejének
vélt engedni, más szóval oly valaminek, amit azok az undok sznobok nem
ismernek. Csak mások tudták, hogy ő is az; nem lévén képesek megérteni
képzelete közbenső tevékenységét, nem láttak mást egymással szemben,
mint Legrandin szalonéletét és annak elsőleges okát.
Otthon most már semmiféle illúziót sem tápláltunk Legrandin felől, s
látni is egyre ritkábban láttuk. Anyám roppantul mulatott, valahányszor
Legrandint rajtakapta ezen a vétkén, amelyet – a sznobságot – Legrandin
ezután se vallott be, s ezután is megbocsáthatatlan véteknek szokott
nevezni. Apámnak már nem volt oly könnyű Legrandin fölényeskedését
ily messziről s ily jókedvvel szemlélni; s mikor egy nyári vakációra el
akartak küldeni nagyanyámmal együtt Balbecba, apám így szólt: „Meg
kell mondanom Legrandinnak, hogy elmentek Balbecba, hadd lássam,
ajánlkozik-e, hogy megismertessen benneteket a nővérével. Mondta, ha
nem is emlékszik rá, hogy a sógora mindössze két kilométerre lakik
Balbectól.” Nagyanyám, aki úgy vélte, hogy ha már tengeri fürdőn
vagyunk, reggeltől estig a sós levegőt kell szívnunk a tengerparton, és
ezért jobb, ha nem ismerünk senkit, mert a séták s a látogatások csak
elvonnak a tengeri levegőtől – ellenkezőleg, könyörgött, hogy ne is
szóljunk a terveinkről Legrandinnak, mert képzeletben máris látta
Cambremer márkinét a szállónkban, épp olyankor, amikor szeretnénk
halászni menni, s ehelyett, hogy fogadhassuk, négy fal közé kell majd
zárkóznunk. De hát nem is volt arra szükség, hogy beszéljünk neki
Balbecról, mert Legrandin, nem is sejtve, hogy valaha is szándékozunk
azon a tájékon járni, maga ugrott a csapdába, amikor találkoztunk vele,
egy este, a Vivonne partján.
– Milyen szép lila és kék sávok vannak ma este a felhőkben, ugye –
mondta mindjárt apámnak –; nézze csak, kedves barátom, ezt az inkább
virágszerű, mint légi kéket; olyan, mint a cineráriáé, egészen meglepő az
égbolton. És ez a kis rózsaszín felhő, hát nem olyan színű, mint egy virág,
mint a szegfű vagy a hortenzia? Egyedül csak a Manche vidékén,
Normandia és Bretagne között tudtam még szebb megfigyeléseket tenni a
légkörnek e növényszerű jellegéről. Arrafelé, Balbec közelében, nem
messze e vad helyektől, van egy aranyos kis öböl, ahol az Auge-vidéki
alkony, ez a vörös és aranyló alkony, amelyet egyébként szintén nem vetek
meg, tulajdonképp jelentéktelen, nincs semmi különös jellege; viszont
ebben a nedves és oly enyhe atmoszférában esténként, alig pár perc alatt,
valóságos kék színű és rózsaszín égi bokréták nyiladoznak: ezek valóban
páratlanok, s órákig tart, míg elhervadnak. Vannak olyan bokréták is,
amelyek azonnal elhullajtják a szirmaikat; ez aztán még felségesebb, mert
akkor az egész ég mintha csak tele volna hintve millió meg millió
kénsárga vagy rózsaszín szirommal. Ebben az opálos öbölben ezek az
aranyló homokpartok már csak azért is oly kedvesek, mert mint megannyi
szőke Androméda, a szomszédos partvidékek szörnyű szikláihoz
kapcsolódnak, ahhoz a gyászos területhez, ahol már annyi hajótörés
történt, s ahol minden egyes télen annyi bárka hal meg tengervészben.
Balbec! a mi földünknek legősibb geológiai csontozata, igazán Armor, a
Tenger, a szárazföld legvége, az az átkos régió, amelyet Anatole France, ez
a varázsló, akit bátran ajánlhatok fiatal barátom figyelmébe, úgy festett le
örökösen gomolygó ködfelhőiben, mintha az lenne a kimmeriaiak
hazája[60] az Odüsszeiá-ban. Különösen Balbecból, ahol már szállók is
épülnek, anélkül, hogy megmásítanák az ősi, kedves föld jellegét, micsoda
élvezet lehet kirándulni a közelbe, ezekre a primitív és elragadó vidékekre.
– Ismer talán valakit Balbecban? – kérdezte tőle mindjárt apám. – Mert
ennek a gyereknek oda kell menni két hónapra, a nagyanyjával, esetleg a
feleségemmel együtt.
 Legrandin, akit ez a kérdés abban a pillanatban lepett meg, amikor épp
apámra nézett, nem fordíthatta már el a szemét; ehelyett egyre
elmélyedőbben s bánatosan mosolyogva szögezte rá a tekintetét, baráti és
nyílt arccal, mint aki nem fél más szemébe nézni – s mintha csak
keresztülhatolna az arcán, amely az ő szemének egyszerre átlátszóvá vált,
úgy látszott, hogy apámon túl egy élénk színű felhőt bámul, amely
szellemi alibiül szolgálhat a számára, s lehetővé teszi azt az utólagos
megállapítást, hogy mikor kérdezték tőle, ismer-e valakit Balbecban,
másra gondolt s nem hallotta a kérdést. Rendesen az ily tekintetre mondja
az, aki beszélget velünk: „De mire gondol?” Apám azonban kíváncsian,
bosszúsan és kegyetlenül így folytatta:
– Vannak ott talán barátai, hogy olyan jól ismeri Balbecot?
Legrandin mosolygó tekintete egy utolsó erőfeszítést tett, s
kétségbeesésében még elérte a gyöngédség, a határozatlanság, az
őszinteség és a szórakozottság csúcsát; de mivel biztosan azt gondolta,
hogy nem térhet ki a válasz elől, így szólalt meg:
– Mindenütt vannak barátaim, ahol sebzett, de le nem győzött fákat
látok, fákat, amelyek együtt, egymás mellett könyörögnek a kegyetlen
éghez, de hiába szívósságuk, hiába minden lendületük: nincs kegyelem.
– De én nem erről beszélek – szakította félbe apám, éppoly
könyörtelenül, mint az égbolt. – Azt szeretném megtudni, hogy ha valami
történne Balbecban az anyósommal, s ha szüksége volna arra, hogy ne
érezze magát elveszettnek, ismer-e ottan valakit?
– Ott is, mint bárhol a világon, ismerek mindenkit, s nem ismerek senkit
– válaszolta Legrandin, aki nem adta meg magát olyan könnyen –; jól
ismerem a dolgokat, sokkal kevésbé az embereket. De ott még a dolgok is
mintha csak emberek volnának, ritka értékek, finomabb lények, akiket
megcsalt az élet. Olykor egy kastéllyal találkozunk egy parti sziklán, az út
szélén, ahol mintha csak megpihenne, hogy mutassa bánatát a még
rózsaszínű estnek, az aranyló hold alatt, s lábánál a bárkákkal, amelyek át-
meg átszántják a szivárványszínű vizet, s hazatérőben még az alkony és a
hold lángját és színeit viselik az árbocukon; máskor csak egy magányos,
egyszerű házra bukkanunk, inkább csúnya, kissé félénk, de oly romantikus
külsővel, amely minden szem elől rejtegeti a boldogság s a csalódás soha
el nem múló titkát. Az ilyen nem is valóságos, az ily pusztán képzeleti
vidék – tette hozzá Legrandin machiavellis finomsággal – rossz
olvasmány egy serdülő gyermeknek, s bizony én nem választanám és
sohase ajánlanám az én fiatal barátomnak, akinek a szíve, ugye, máris oly
hajlamos a melankóliára. Az ily klíma inkább csak a haszontalan
bánkódásnak s a meghitt szerelemnek való; nekem például nem árthat,
mert én túl vagyok mindenen, de annál egészségtelenebb egy még csak
most formálódó temperamentumnak. Higgyék el – folytatta erősködve –, e
félig breton öböl vize esetleg, bár ez se biztos, csillapítólag hat egy olyan
szívre, amely, mint az enyém is, már nem mondható egészen épnek,
amelynek már nem gyógyulhat meg a sérülése. Az ön korában, kisfiú,
egyáltalán nem ajánlatos. Jó éjszakát, szomszéd urak – tette hozzá s már el
is vált tőlünk, azzal a kitörő hirtelenséggel, amely már régi szokása volt, s
még egyszer visszafordulva, felemelt ujjal, mint egy orvos, így fejezte be
a tanácsadást: – Csak semmi Balbec ötven év előtt, s még akkor is csak, ha
megfelel a szívnek – kiáltotta.
Később is, ahányszor találkoztunk, apám mindig előhozta ezt a témát, új
kérdésekkel kínozta Legrandint, de hasztalanul; akár az a tudós csaló, aki
oly sok munkát és tudást pazallt hamis kéziratai gyártására, hogy csak
századrész annyival is jövedelmesebb és tisztességes életet biztosíthatott
volna magának – Legrandin, ha tovább szorongatjuk, inkább egész
tájetikát és mennyei földrajzot talált volna ki Alsó-Normandiáról,
semhogy csak annyit is bevalljon, hogy a nővére mindössze két
kilométerre lakik Balbectól; a félelme, hogy ez esetben ajánlólevelet kell
adnia hozzá, bizonnyal tetemesen csökkent volna, hogyha határozottan
tudja – mint ahogy tudnia kellett volna, mert ismerhette nagyanyám
jellemét –, hogy hiszen a levelét úgyse használtuk volna semmire.

Délutáni sétáinkról mindig korán jöttünk haza, hogy még vacsora előtt
benézhessünk Léonie nénémhez. Tavasz elején, amikor már korán
besötétedik, a rue du Saint-Esprit-be érve láthattuk még a lenyugvó nap
visszfényét a ház ablakain, valamint egy bíbor sávot a Kálvária-erdő
mélyén, amelynek a pirosságát távolabb a tó is visszatükrözte, s amely
gyakran az alkonyati hideg csípősségétől kísérve, a sülő csirkét
körülnyaldosó konyhatűzzel társult az elmémben – hogy így a séta költői
élvezetére a torkosságnak, a melegnek s a pihenésnek élvezete
következzék. Nyáron viszont, mikor hazajöttünk, még nem nyugodott le a
nap; s mialatt ott tartózkodtunk Léonie néném szobájában, a fény, amely
egyre hanyatlott s elérte az ablakot, megállt a nagy függönyök és a
függönyzsinórok között, s szétosztódva, átszűrve, elágazva s a komód
citromfáját apró aranydarabokkal ékítve, éppolyan ferdén és gyöngéden
világította be a szobát, mint ugyanakkor odakünn az erdők alját. Máskor,
inkább ritkábban, amikor a házba értünk, a komód már elvesztette
pillanatnyi aranyékeit, a rue du Saint-Esprit-hez érve nem volt már
alkonyi visszfény az ablakokon, s a Kálvária tövén a tó is elvesztette piros
színét; ehelyett máris opálszínt öltött, s egy hosszú s egyre szélesebb
holdsugár fényében fürdött, amely annyi darabra repedezett, ahány ránc
volt a víz felszínén. Olyankor, nem messze a háztól, már odakinn a
küszöbön, egy emberi árnyra lettünk figyelmesek, s anyám így szólt:
– Szent isten! Françoise már les bennünket, biztosan nyugtalan a nénéd;
persze, későn jövünk haza.
S úgy, ahogy voltunk, kabátosan rohantunk fel Léonie nénémhez, csak
hogy azonnal megnyugtassuk s mutassuk, hogy bármi rosszat sejtett,
semmi, de semmi bajunk se történt, legfeljebb annyi, hogy azúttal
„Guermantes felé” sétáltunk, márpedig ha arrafelé jártunk, nagynéném
úgyis jól tudhatta, hogy olyankor sose biztos, mikorra tudunk hazaérni.
– No, ugye, Françoise – szólt a néném –, hát nem megmondtam, hogy
Guermantes felé mentek?! Istenem, de éhesek lehettek! Tudom, jól
kiszáradt az ürücomb, hisz már olyan régóta vár rátok! De hogy is tudtok
így elkésni! Hát Guermantes felé jártatok!
– De hisz tudhatta, Léonie – felelte néki az anyám. – Gondoltam,
Françoise is látta, mikor elmentünk hazulról a konyhakerti kisajtón át.
Mert a séták számára két „oldal” volt Combray körül, mégpedig
olyannyira ellenkező irányban, hogy sohase távoztunk ugyanazon az ajtón
át, amikor az egyik vagy a másik oldalon akartunk járni: az egyik a
méséglise-la-vineuse-i oldal volt, amelyet Swannék oldalának is hívtunk,
mivel abban az irányban Swann birtoka előtt vitt az út, a másik pedig a
guermantes-i oldal. Méséglise-la-Vineuse-ből igazán nem is ismertem
mást, csak ezt az „oldalt”, meg aztán azokat az idegeneket, akik
vasárnaponként sétálni jöttek Combray-ba, s akiket még nagynéném és mi
magunk sem „ismertünk”, hanem éppen emiatt csak „a méséglise-ieknek”
neveztünk. Ami Guermantes-ot illeti, azt már jobban megismertem egy
nap, de csak sokkal későbben; s míg egész első ifjúságomban Méséglise
valami elérhetetlent jelentett a számomra, olyant, mint a láthatár, amelyet,
akármilyen messze mentünk, mindig elfedtek előlünk egy Combray-tól
különböző föld hajlásai, Guermantes meg úgy tűnt fel előttem, mint a saját
„oldalának” eszményi s nem valóságos vége, mint egy elvont földrajzi
fogalom, mint Kelet, a pólusok vagy az egyenlítő. Guermantes-ba menni
Méséglise-en vagy Méséglise-be Guermantes-on át, éppen olyan
értelmetlen kifejezésnek tetszett volna, mintha valaki azt mondaná, hogy
keleten át megy nyugatnak. Mivel apám a méséglise-i oldalt mindig mint
a legeslegszebb sík vidéket emlegette, a guermantes-iról pedig mint a
legjellegzetesebb folyami tájról beszélt, mind a kettőt összefüggő
egységnek és egésznek fogtam fel, ami pedig csak a szellem alkotásainál
lehetséges; legkisebb porcikájukat is értékesnek éreztem, mivel az is
kifejezni látszott egész sajátos értéküket, s hozzájuk képest, mielőtt
elérkeztünk egyik vagy másik szentelt földre, maguk azok a tényleges
utak, amelyek közt a sík vidék s a folyami táj eszményként uralkodtak,
éppúgy nem érdemelték meg a legfutóbb tekintetet, mint a színházzal
szomszédos kis utcák a színházrajongó figyelmét. De a kilométerekben
kifejezhető távolságon kívül egy másik távolságot is vetettem még
közéjük – azt, amelyik agyamnak rájuk vonatkozó két része közt volt, azt a
szellemi távolságot, amely nemcsak eltávolít, hanem egészen kettéválaszt,
s egészen más síkra helyez. S ez az elhatárolás még teljesebbé vált azáltal,
hogy ugyanazon az egy napon sose sétáltunk mind a két irányban, hanem
egyik nap Méséglise, másik nap meg Guermantes felé, s ez a szokásunk
mintegy elzárta az egyik oldalt a másikától, s a különböző délutánok
egymás előtt ismeretlen s egymással nem közlekedő zárt edényeibe
foglalta őket.

Ha Méséglise felé sétáltunk, úgy mentünk el, mint bárhova: (még csak
nem is nagyon korán, s akkor is, ha az ég felhős volt, mert ez a séta nem
tartott soká s nem vitt bennünket messzire), nagynéném házának kapuján
át, a rue du Saint-Esprit felől. Odakinn előbb fogadtuk a fegyverkovács
köszönését, postára tettük a leveleinket, átadtuk Françoise üzenetét
Théodore-nak, hogy kifogyott az olaja vagy a kávéja, s azon az úton
hagytuk el a várost, amely Swannék parkjának fehér kerítése mellett
húzódott. Még rendesen oda se értünk, máris jött elénk, mint vendégei elé
a park orgonáinak illata. Maguk az orgonafürtök, szív alakú leveleik friss
zöldjével övezve, kíváncsian emelték a park kerítése fölé sárgás vagy
fehér tollforgóikat, amelyeket az áradó napfény még az árnyékban is
fényessé tett. Némelyik bokor, félig elrejtve attól a kis cserepes háztól,
amelyet íjászlaknak hívtak, s az őrnek szolgált lakásul, rózsaszín
minarétot emelt a ház gótikus orma fölé. Még a tavasz nimfái is
közönségesnek látszottak volna ezek mellett az ifjú hurik mellett, akik a
perzsa miniatűrök tiszta és élénk színeit e francia kertben is megőrizték.
Bárhogy szerettem volna is átölelni hajlékony derekukat s magamhoz
vonni egy-egy fejet illatos csillagfürtjeivel, nem álltunk meg, mentünk
tovább, mivel szüleim Swann házassága óta nem jártak többé Tansonville-
be, s épp azért, hogy ne hihessék rólunk, mintha be akarnánk nézni a
parkba, letértünk a kerítés mellett húzódó gyalogösvényről, amely
egyenesen a mezőkre visz, s egy másikat követtünk, amely szintén a
mezőkig vezet, de ferdén és jóval messzebbre. Egyszer nagyapám így szólt
apámhoz:
– Hallottad tegnap, mit mondott Swann? Mivel a lánya meg a felesége
Reimsbe utaztak, ő azalatt Párizsba rándul egy napra. Elmehetnénk a park
mellett, a hölgyek úgysincsenek ott, s legalább rövidebb lesz az utunk.
Így hát megálltunk egy percre a park kerítése előtt. Az orgonavirágzás
ideje már a vége felé járt; imitt-amott még csillárfényként áradt a virágok
gyengéd, sárgás fénye, de a levélzet legtöbb helyén, ahol még egy héttel
előbb oly áradón illatozott, most feketén s összezsugorodva csak töppedt,
száraz s illattalan tajték hervadt. Nagyapám mutatta apámnak, hol
változott meg a park s hol maradt a régiben, mióta itt sétált Swann apjával,
az öreg Swann-né halála napján, s mindjárt élt is az alkalommal, hogy
megint elmesélje ezt a sétát.
Előttünk, teljes napfényben, sarkantyúvirággal szegett fasor emelkedett
a kastély felé. Jobbról viszont az egész park végig sík földön terült el.
Néhány magas fa árnyékában, amelyek mindenfelől körülvették, egy
vízmedence sötétedett, még Swann szüleinek idejéből; de hát még
legmesterkéltebb alkotásai közben is az ember a természet alapján
dolgozik; bizonyos helyek például sose vesztik el hatalmukat maguk
körül, s egy parkban éppúgy kitűzik időtlen jelvényeiket, mint messze
minden emberi közbenjárástól, egy oly magányban, mely mindig
visszatér, hogy mindenütt övezze őket, s amely, mivel helyzetük
szükségszerűségével adódik, valósággal betetőzi az emberi kéz alkotását.
Így alakult ki a fasor s a mesterséges tó körül, a nefelejcs és az örökzöld
kettős sorából egybeszőve, az a finom, kék színű és természetes koszorú,
amely a vizek félhomályos homlokát szokta koszorúzni, s a gladiólusz,
királyi engedékenységgel, így hajtotta meg kardleveleit, hogy vízi jogara
lerongyolt kék és sárga liliomait a vízikender s a nedves lábú boglárka fölé
is kiterjessze.
Swann kisasszony távolléte megfosztott attól az esélytől, attól a szörnyű
esélytől, hogy láthassam őt, ha feltűnik valamelyik fasorban, s hogy ez a
kiváltságos kislány, akinek Bergotte a barátja, s vele járja sorra a
templomokat, engem is megismerhessen és megvethessen; éppen ezért
most, amikor első ízben volt szabad látnom, Tansonville látványa egészen
közömbös maradt a számomra, míg apámnak s nagyapámnak annál
kényelmesebb volt, sőt kellemesebb, s éppoly kivételesen kedvezőnek
tartották e napot ebben az irányban, Swannék irányában való sétára, mint a
hegyi kirándulók a teljesen felhőtlen égboltot; nem bántam volna, ha
csalódnának ebbeli számításaikban, s ha valami csoda révén Swann
kisasszony olyan közel jelenne meg előttünk az édesapjával, hogy már
időnk se lenne kikerülni, s kénytelenek volnánk megismerni. Épp azért,
mikor esetleges jelenléte bizonyságaképpen hirtelen egy kosarat vettem
észre a füvön, mellette egy horgászózsineggel, amelynek a parafája ott
lebegett a víz színén, iparkodtam másfelé terelni apám és nagyapám
tekintetét. Egyébként a horgászózsineg egy vendégé is lehetett, mert
hiszen Swann maga mondta, hogy nem is illenék elutaznia, mivel
pillanatnyilag állandó vendégei vannak. A fasorokban a legkisebb lépés
zaja sem hallatszott. Csak egy láthatatlan madár, egy bizonytalan fa
félmagasan iparkodott mindenképp megrövidíteni a napot s hosszan
elnyújtott trillájával kutatgatta a környező magányt, de ez olyan
egyértelmű feleletet adott néki s oly kettőzött csenddel és
mozdulatlansággal vágott vissza, hogy úgy látszott, mintha a madárének
végleg megállította volna ezt a percet, amelyet úgy igyekezett minél
hamarább lepergetni. A fény olyan kegyetlenül hullott le a mozdulatlan
égről, hogy csak egyetlen vágyam volt – elbújni a tekintete elől, s
zavaromat csak növelte maga az alvó víztükör is, amelynek a bogarak
egyre gyötörték az álmát, s amely valószínűleg valami képzelt
Maelströmről álmodozott, mivel úgy látszott, hogy a horogdugót teljes
sebességgel viszi a vízben tükröződő ég hallgatag sík területén; már-már
függőlegesen állt, készen arra, hogy elmerüljön, és én azon gondolkodtam,
nem törődve a megismerkedés vágyával, se félelmével, nem kéne-e
értesítenem Swann kisasszonyt, hogy a hal már pedzi – amikor apám s
nagyapám hívására szaladva kellett őket utolérnem, mert már kezdtek
nyugtalankodni, mért nem követem őket a kis úton, amely a mezők felé
vezet, s ahová ők rég befordultak. Ez az út szinte zsibongott a galagonya
illatától. Olyan volt a sövényük, akár egy sor kápolna, amelyek szinte
eltűntek felhalmozott virágaik oltári zuhataga alatt; alájuk pedig a nap
olyan fénykockákat teregetett, mintha egy üvegablakon bocsátotta volna át
a fényét; a galagonya illata éppoly kenetesen áradt s éppolyan határolt
formában, mintha csak ott álltam volna a Mária-oltár előtt, s maguk az
egyes virágok éppen olyan díszesen és szórakozottan tárták széjjel porzóik
csillogó bokrétáját, a késői gót stílusnak e finom és sugárzó cifraságait,
akár a templomi virágdíszek, melyek a karzat karfáját vagy az
üvegablakok keresztfáját díszítik, fehéren és húsosan, mint a földieper
szirmai. Hozzájuk képest mily naivaknak s parasztiaknak látszanak majd a
vadrózsa nemsokára szintén nyíló virágai, amelyek éppúgy bevirágozzák e
falusi ösvényt a napfényben, alig piros derekuknak mintázatlan
selymében, amelyet egy kis szellő is széjjelfújhat.
De hiába maradtam a galagonyabokrok előtt, hogy beszívjam,
elveszítsem, aztán újra megtaláljam láthatatlan és állandó illatukat, hogy
elmémben is megforgassam, bár az se tudta, mit kezdjen vele, hogy
egyesüljek virágaik fiatalos és víg ritmusával, amely éppolyan váratlan
közökben szórta őket széjjel, mint aminők bizonyos időközök a zenében –
mindig ugyanazt a varázst leltem bennük végtelen, kimeríthetetlen
bőségben, de amelyet éppen olyan kevéssé engedtek elmélyíteni, mint
azok a melódiák, amiket százszor is eljátszunk, s mégsem tudunk
behatolni a titkukba. Egy percre elfordultam tőlük, hogy aztán megint friss
erővel közeledjek feléjük. A lejtőn, amely a sövény mögött meredeken
emelkedett a mezők felé, inkább egy-egy magányos pipacs, egy-egy lustán
elmaradt búzavirág után szaladgáltam, amelyek úgy díszítették itt a tájat,
mint egy faliszőnyeg szélét az a kis mezeivirág-motívum, amely majd
csak a szőnyegen bontakozik ki teljesen; itt, a lejtőn, még oly ritkák voltak
– mint azok a szétszórt házak, amelyek a közeli falut jelzik – és ők azt a
végtelen síkságot jelezték nékem, ahol a ringó gabona felett bárányfelhők
úszkálnak az égen, s egyetlen pipacs láttára, árbocra tűzött zászlójával,
amely sötét és zsíros bójája felett pirosan csapkodott a szélben, éppúgy
megdobbant a szívem, mint azé az utazóé, aki a mélyföldön észreveszi az
első, javításra kivetett bárkát, s még mielőtt meglátná, máris így kiált fel:
„A Tenger!”
Aztán megint visszatértem a galagonyabokrok elé, mint az oly
remekművek elé, amelyekről azt hisszük, hogy majd talán jobban látjuk,
ha egy ideig nem nézzük őket; de hiába formáltam ernyőt kezemmel a
szemem köré, hogy őket, csak őket lássam, az az érzés, amelyet
felébresztettek bennem, tovább is bizonytalan és homályos maradt, nem
tudott sehogy sem kialakulni s a virágokhoz tapadni. A virágok nem
segítettek ennek az érzésnek a megvilágításában, más virágoktól pedig
hiába kértem volna segítséget. Akkor aztán, hogy oly örömet keltsen az
unokájában, aminőt olyankor érzünk, amikor kedves festőnknek egy,
minden más művétől különböző művét látjuk, vagy ha egy festményt
mutatnak, amelynek még csak a vázlatát ismertük, vagy ha egy zongorán
hallott darab a zenekar színeivel felékítve járul elénk – nagyapám maga
mellé hívott, s rámutatva a tansonville-i park sövényére, így szólt:
„Tudom, mennyire szereted a galagonya virágát, nézd csak ezt a
rózsaszínű ágat, ugye, kedves?” Csakugyan rózsaszín bokor volt, még
sokkal szebb, mint a fehérek. Ez is ünnepi díszben várt ránk – az igazi, az
egyházi ünnepeknek a díszében, amelyek azért különbek a nagyvilági
ünnepségeknél, mert valóban ünnep- és szünnapok, míg emezeket egy
esetleges szeszély bármilyen napra is kitűzheti; de ez a dísz még dúsabb
volt, mivel a virágok oly szorosan borították el a bokrot, hogy egy
csipetnyi helyet sem hagytak díszítetlenül, olyanformán, mint a
szalagrózsák egy rokokó pásztorboton, amellett „színesek” is voltak, ez
pedig Combray esztétikájában magasabb értéket jelentett, mert hisz a
piactéri boltban vagy Camus-éknél az árjegyzék is arról tanúskodott, hogy
még a teasütemény is drágább, hogyha rózsaszínű. Magam is többre
tartottam a rózsaszínű krémsajtot, amelyiken megengedték, hogy pár epret
nyomhassak széjjel. És lám, ezek a virágok is valami ehető dolog színét
választották, vagy egy olyan gyengéd színt, amely az ünnepi ruhákat is
szebbé teszi, mivel a gyermekek szemében az látszik a legnyilvánvalóbban
szépnek, ami ilyen ínycsiklandozón mutatja a felsőbbségét, s az ilyen színt
még akkor is elevenebbnek és természetesebbnek tartják, mikor már rég
megértették, hogy mit sem ígér a torkosságuknak, s hogy nem is a varrónő
választotta. Persze mindjárt megéreztem, akár a fehér bokrok előtt, de
most mélyebb elragadtatással, hogy a galagonyáknak ezt az ünneplő
szándékát nem afféle mesterkélt emberi számítgatás hozta létre, hanem
maga a természet fejezte ezt ki ilyen ösztönösen s oly naivul, mint egy
falusi boltosasszony, aki egy úrnapi kápolnát díszít, s a bokrot
agyonterheli ilyen nagyon is gyengéd színű s vidékiesen cifra kis
rózsákkal. Az ágak végén, akárcsak azok a kis rózsabokrok, amelyeknek
vékony lángja, csipkepapírba rejtett cserepekben, ott fénylett nagy
ünnepekkor a főoltáron, ezer apró kis bimbó nyüzsgött, halványabb
színben, mint a virágok; félig nyitott szirmaik közét, mint egy rózsaszín
márványkehely mélyét, vérpiros foltok tarkázták, s így még inkább
elárulták, mint maguk a virágok, ennek az ágnak oly sajátos, oly
ellenállhatatlan lényegét, amely bárhol rügyezett és akárhol virágzott is,
mindig csak rózsaszínbe takarózott. A sövénybe fonódva, de éppolyan
elütőn tőle, mint egy ünneplő ruhás lány otthon maradt háziruhás társnői
között, készen májusra, Mária hónapjára, amelynek, úgy látszott, hogy
máris eleven része – így ragyogott s mosolygott friss rózsaszín köntösében
e gyönyörű katolikus virágbokor, a galagonya.
A sövényen túl, a park belsejében, árvácskával, jázminnal és verbénával
szegett fasor látszott; itt-ott violák tárták szét köztük harmatos
erszénykéiket, a régi kordovai bőr illatos és fakó rózsaszínében, míg a
fasor kavicsán zöldre festett öntözőcső kígyózgatott, amely ott, ahol át
volt lyukasztva, sokszínű, prizmás kis cseppjeivel függélyes legyezőt
emelt a nedvességtől átitatott illatú virágok fölé. Egyszerre csak
megálltam, többé mozdulni se tudtam, mint mikor egy látomás nemcsak a
tekintetünket köti le, hanem mélyebb felfogásunkat, egész lényünket is
lefoglalja. Szemben velünk, kezében kertészásóval s mintha csak sétáról
jönne, egy vörhenyesszőke hajú kislány emelte ránk a tekintetét, s felénk
forduló arcán jól láthattam a rózsaszínű szeplőket. Sötét szeme csak úgy
csillogott, s mivel ekkor még nem tudtam s azóta se tanultam meg, mint
korlátozzak egy erős élményt pusztán tárgyi elemeire, egyszóval, mint
ahogy mondják, nem volt elég „megfigyelőképességem”, hogy meg
tudjam állapítani a kislány szemének a színét – sokáig, ahányszor csak
rágondoltam, úgy emlékeztem a szeme fényére, mint az eleven azúréra,
mert hogy a haja meg szőke volt: és így ha talán nem lett volna olyan sötét
a szeme – ami már első látásra is olyannyira feltűnő volt nála –, sosem
lettem volna olyan sajátosan szerelmes, mint ahogy valóban az lettem,
éppen szeme kék színébe.
Néztem, azzal a tekintettel, amely nemcsak a szem szószólója, hanem
amelynek ablakán minden érzék kihajol, szorongva s mintegy
megkövülten – azzal a bizonyos tekintettel, amely fogni, rabul ejteni,
elragadni szeretné ezt a testet és vele a lelkét is; aztán mivel nagyon
féltem, hogy apám meg nagyapám, ha meglátják ezt a kislányt, bármelyik
percben elhívhatnak, s azt mondják, szaladgáljak őelőttük – egy második s
öntudatlanul rimánkodó tekintetet is vetettem rá, amely próbálta rávenni,
hogy figyeljen rám, ismerjen meg! Szembogarát előre- és oldalvást
irányította, hogy tudomást vehessen nagyapámról és apámról is, s
bizonnyal azt a benyomást kelthettük benne, hogy nevetségesek vagyunk,
mert elfordult s félreállt közömbös és megvető képpel, hogy még az arcát
is kivonja nagyapámék szemszögéből; s mialatt ők továbbmentek, és a
kislányt észre se véve, már engem is elhagytak, a kislány a tekintetét egész
hosszában rám irányította, különösebb kifejezés nélkül, mintha szinte meg
se látna, mindamellett mereven és rejtőzködő mosollyal, amit én, a
jólneveltségről kapott fogalmaim szerint, csakis a sértő megvetés
bizonyságaként értelmezhettem; ugyanakkor a kezével illetlen mozdulatot
kísérelt meg, aminek – ha tanúk előtt s ismeretlen személynek volt szánva
– az a Művelt Társalgó, akinek illemkönyvét magamban hordtam, csak
egyféle értelmet, a szándékos neveletlenségét tulajdoníthatta.
– Gyere már, Gilberte, mit csinálsz ottan? – kiáltotta feléje éles és
parancsoló hangon egy hölgy, akinek fehér ruháját eddig még csak észre se
vettem, s akitől némi távolságra egy vászonruhás és ismeretlen úr
kidülledt tekintetével találkoztam; a kisleány egyszerre abbahagyta a
mosolygást, s anélkül, hogy az én irányomban csak egyszer is hátranézett
volna, fogta az ásót és már ment is, áthatolhatatlan, engedő s alattomos
arckifejezéssel.
Így szállt fel előttem legelőször ez a név, a Gilberte neve, amely mint
egy talizmán, talán lehetővé teszi, hogy egyszer majd megtaláljam azt,
akit élő személlyé tett, s aki egy pillanattal előbb csak bizonytalan kép
volt, semmi más. Így szállt fel a violák és a jázminok felett elhangozva,
friss és fanyar ízével, mint a zöld öntözőcső cseppjei, átitatva,
besugározva s elszigetelve ezt a légövet annak az élettitkával, akit a vele
együtt élő, vele utazó boldogoknak jelent; s kitárva a rózsaszínű galagonya
tövében, a vállammal egy magasságban, annak a meghittségnek a
lényegét, amely ez ismeretlen lények s az ő titokzatos élete közt van, és
ahova, úgy látszik, énnekem sohase lesz bejárásom.
Egy percre (mialatt eltávolodtunk, s nagyapám így dörmögött: „Szegény
Swann, micsoda szerepet játszatnak vele: elküldik, csak hogy az asszony
egyedül maradhasson a Charlusával, mert ő az, mindjárt felismertem! És
még ezt a kislányt is belekeverik a gyalázatukba!”) az a benyomás, melyet
Gilberte anyjának zsarnoki hangja keltett bennem, s az a tény, hogy
Gilberte nem felelt rá, vagyis hogy engedelmeskedni kénytelen, tehát
mégsem áll felette mindennek és mindenkinek, némileg enyhített a
szenvedésemen, sőt, egy kis reménységet is adott, s egyúttal csökkentette
a szerelmemet. De ez a szerelem csakhamar újra felülkerekedett bennem,
mint valami ellenáram, aminek révén az én meggyötört szívem vagy
Gilberte magasságára akart jutni, vagy pedig lerántani őt önmagához.
Szerettem, bántam, hogy se időm, se módom nem volt a megsértésére,
arra, hogy fájdalmat okozzak neki, hogy kényszerítsem a rám való
emlékezésre. Olyan szépnek találtam, hogy szerettem volna visszatérni s
odakiáltani néki vállvonogatva: „Ha tudná, milyen csúfnak találom,
milyen furának, milyen undoknak!” Azért mégiscsak továbbmentem s
magammal vittem mindörökre – mint annak a boldogságnak először
felmerült mintáját, amely a természet megszeghetetlen törvényeinek
parancsából a magamfajta gyermekeknek mindig elérhetetlen marad – egy
kis vörös hajú lány képét, rózsaszín szeplőfoltokkal a bőrén, ásóval a
kezében és mosolyogva, miközben hosszú, alattomos és kifejezéstelen
tekintetet vet rám. S az a varázs – amelyet végigárasztott a neve e helyen,
a rózsaszín galagonyák tövében, ahol egyszerre hallottuk, mármint ő is,
meg én is – máris bevont, átitatott, megillatosított mindent a közelében,
nagyszüleit, akit az én százszor boldog nagyszüleim még igen jól
ismerhettek, a tőzsdének, a hites tőzsdehivatalnak oly mennyei
mesterségét és még a Champs-Élysées fájdalmas légkörét is, ahol
Párizsban lakott.
„Léonie – mondta nagyapám odahaza –, kár, hogy az imént nem lehettél
velünk. Rá sem ismernél Tansonville-re. Ha mertem volna, vágtam volna
néked egy rózsaszínű galagonyaágat; tudom, mennyire szereted a színét.”
Nagyapám így adott hát számot a sétánkról Léonie nénémnek, akár azért,
hogy szórakoztassa, akár mert még mindig remélte, hogy talán rábírhatja
egy kis sétára. Léonie néném régebben igen szerette ezt a birtokot,
amellett Swann látogatásait még akkor is fogadta, mikor már mindenki
elől elzárkózott. S mint ahogy Swann-nak is azt izente, ahányszor csak
érdeklődött (egyedül Léonie nénémhez próbált közeledni a családunkban),
hogy épp akkor igen fáradt, de legközelebb szívesen látja – ugyanígy
mondta mostan is: „No, jó, ha egyszer szép idő lesz, elmegyek kocsin a
park kapujáig.” Amit mondott, őszintén mondta. Szerette volna
viszontlátni Tansonville-t is, meg Swannt is, de ennek a vágya is elég volt
maradék erejének; a vágy megvalósítása már meghaladta képességeit.
Hébe-hóba a szép idő kis frisseséget adott néki, olyankor felkelt, fel is
öltözött; de még a másik szobában sem volt, máris kifáradt s ágyába
kérezkedett. Az ő számára megkezdődött – korábban, mint rendesen – az
öregkornak az a nagy lemondása, amely már készül a halálra, s
beburkolózik a gubójába, s amelyet, ha az élet vége jó sokáig elhúzódik,
éppúgy meg lehet figyelni az egymást legjobban szerető régi szerelmesek
között, mint akár a legszellemibb szálakkal egybekapcsolt barátoknál –
akik egy bizonyos életkor után nem utaznak s nem mennek el hazulról,
hogy lássák egymást, levelet se váltanak, s tudják, hogy ezen a világon
többé már nem fognak érintkezni. Nagynéném biztosan jól tudta, hogy
sose fogja már látni Swannt, s hogy a házát se hagyja már el soha, de ezt a
végleges elzárkózást épp az tette néki könnyűvé, aminek azt a mi
szemünkben még fájdalmasabbá kellett volna tenni: ugyanis erre az
elzárkózásra erejének minden nappal megállapítható fogyása
kényszerítette, ez pedig azzal, hogy minden tettét, a legkisebb mozgását is
fáradsággá, szenvedéssé változtatta, nagynéném elszigeteltségét,
tétlenségét, hallgatását a pihenés jótevő és áldott enyhületével ringatta.
Léonie néném nem nézte hát meg a rózsaszínű galagonyasövényt, de én
azért a szüleimtől folyton kérdeztem, mikor megy már oda, vagy pedig
hogy azelőtt gyakran járt-e Tansonville-be, csak hogy minél többet halljak
Swann kisasszony szüleiről és nagyszüleiről, akik az én szememben afféle
félisteneknek látszottak. Ezt a nevet, a Swann nevét, amelyet már-már
mitológiai névnek véltem, alig vártam, hogy szüleim beszélgetés közben
kiejtsék; én magam nem mertem előhozni, de oly témákra vezettem őket,
amelyek mindig közel jártak Gilberte-hez és a családjához, esetleg rájuk is
vonatkoztak, s olyankor nem éreztem magam tőle nagyon is távoli
számkivetésben; s tettetve például, mintha azt hinném, hogy nagyapám
hivatala már előtte is a családunké volt, vagy hogy a rózsaszín
galagonyasövény, amelyet Léonie néném is akart látni, községi területen
foglal helyet, kényszerítettem apámat, hogy igazítsa helyre az állításomat,
hogy mintegy magától mondja s az én akaratom ellenére: „Dehogyis, ez a
hivatal a Swann édesapjáé volt, az a sövény a Swann-parkhoz tartozik.”
Olyankor szinte kénytelen voltam újrakezdeni a lélegzetvételt, olyannyira
fojtogatott ez a név ott, ahol rám nehezült s ahol mindig belém volt írva –
ez a név, amely, ha a fülembe hangzott, teljesebbnek tetszett minden más
névnél, mivel csordultig telítve volt mindazokkal az alkalmakkal, amikor
jó előre s gondolatban próbáltam kiejteni. Mindannyiszor oly örömet
szerzett e név kiejtése, hogy szinte röstelltem, mért is merem követelni a
szüleimtől, mert hisz oly nagy volt ez az öröm, hogy tőlük csak fáradságot
kívánhatott a megszerzése, mégpedig minden kárpótlás nélkül, mivel
őnékik ez nem volt öröm. Akkor meg csupa tapintatból más témára tértem
át. Meg erkölcsi aggályból is. Mindazt a különös kísértést, amit a Swann
névbe képzeltem, meg is leltem benne újra, valahányszor szüleim
kiejtették. Ilyenkor aztán hirtelen arra kellett gondolnom, hogy
szüleimnek is bizonyosan ugyanazt kell érezniük benne, hogy ők is az én
szempontomból ítélik meg ezt a dolgot, hogy meglátják, megbocsátják,
vállalják az ábrándjaimat, s hirtelen oly nyomorultnak éreztem magam,
minthogyha csak legyűrtem és megrontottam volna őket.
Ebben az évben, hogy szüleim kissé korábbra tűzték ki a Párizsba való
visszatérés napját, az utazás reggelén, miután nagy gondosan
kibodorították fürtjeimet, új kalapot nyomtak a fejemre s egy vattázott
bársonyköpenyt terítettek a vállamra – mindezt a fényképész kedvéért –,
anyám soká hiába keresett, míg végre a Tansonville-be vezető kis
kapaszkodón talált rám, ahol könnyek közt mondtam búcsút a
galagonyabokroknak, átölelve két karommal a bokrok szúrós ágait, s mint
egy Racine-tragédia szerencsétlen hősnője, aki szeretne szabadulni
hiúságos ékeitől, lábbal tapostam hajcsavarítóim s vadonatúj kalapomat,
hálátlanul azzal az alkalmatlankodó kézzel szemben, amely pedig annyi
gonddal díszítette fejemet és fürtjeimet. Anyámat nem hatották meg a
könnyeim, viszont a besüppesztett kalap s az új köpeny elvesztése hangos
kiáltásra késztette. De én nem is hallottam: „Ó, szegény kis galagonyáim –
szavaltam egyre sírdogálva –, ugye, ti nem volnátok ilyen rosszak s nem
kényszerítenétek a távozásra? Ti engem sohase bántottatok. Ígérem,
mindig is szeretlek benneteket!” S letörölve könnyeimet, megfogadtam,
hogy ha nagy leszek, nem követem más felnőttek oly oktalan életmódját, s
még Párizsban is, ha jön a tavasz, látogatások s együgyű szalonfecsegések
helyett inkább vidékre utazom, hogy lássam a legelső galagonyákat.
Ha már egyszer a mezőre értünk, többé nem is hagytuk el a méséglise-i
séta végéig. A szél, láthatatlan csavargó, szüntelenül átfutott rajta – a szél,
amelyet én Combray külön géniuszának tartottam. Ahányszor csak
megjöttünk, nem is éreztem, hogy Combray-ban vagyok, míg nem láttam,
mint szaladgál szüntelen a barázdákban, s én is nem szaladgálhattam
őutána. Méséglise felől a szél mindig a mi oldalunkon volt, ezen a
felduzzadt síkon, ahol mérföldeken át sem találkozhatott emelkedéssel.
Tudtam, hogy Swann kisasszony gyakran ment Laonba, mindig pár napra,
s jóllehet Laon sok mérföldre volt, az akadály hiánya kiegyenlítette a
távolságot, amikor forró délutánokon ugyanaz a szellő játszott a horizont
legmélyétől a legtávolabbi búzatáblákig, s ugyanaz hullámzott, mint egy
áradat, az egész végtelen területen, hogy aztán zizegve s langyosan
pihenjen el a lábamnál, a lóhere s a lucerna között; ez a síkság, amely a
kettőnké volt, minthogyha csak közelített, egyesített volna bennünket, s
elgondoltam, hogy ez a szellő őt is megcirógathatta útja közben, hogy
talán valami izenetet susoghat a fülembe, bár nem érthettem – s
megcsókoltam csak úgy útközben. Bal felől egy falu volt, amelyet
Champieu-nek hívtak (Campus Pagani a plébános szerint). Jobb felől, a
vetésen túl, Saint-André-des-Champs templomának két faragott s falusias
tornya látszott, mindkettő hosszúkás, pikkelyes, magház módra
cserepezett, vésett vonalas, sárguló színű s dudoros, mint két búzakalász.
 Ugyanitt, szabályos közökben s levelük utánozhatatlan díszei közt,
amelyek minden más gyümölcsfa levelétől megkülönböztetik, az almafák
tárták széjjel virágjuk fehér selyemszirmát, vagy pedig csokrokban
aggatták fel félénk és piruló bimbóikat. Először Méséglise felől láttam azt
a kerek árnyékot, amelyet az almafák a napfényes talajra rajzolnak,
nemkülönben azokat a megfoghatatlan aranyselymeket, amelyeket az
alkonyi nap sző ferdén a leveleik alá, s amelyeket apám botja kettétépett,
de nem tudott félretéríteni.
Olykor a délutáni égen úgy szállt fel a fehér hold, mint egy felhő,
fénytelenül, lopakodva, akár egy olyan színésznő, akinek nincs itt még az
ideje, és aki a nézőtérről, utcai ruhában nézi társait, a háttérbe vonulva,
mert nem akarja, hogy észrevegyék. Szerettem viszontlátni a képét
festményeken és könyvekben, de, legalább eleinte, mielőtt Bloch barátom
szememet és értelmemet finomabb harmóniákhoz nem szoktatta, ezek a
művészi alkotások igen különböztek még azoktól, amelyeken ma látnám
valóban szépnek a holdat, s amelyeken akkoriban nem tudtam volna még
felismerni. Ilyen volt például egy Saintine[61]-regény vagy Gleyre[62]-nek
egy tájképe, ahol a hold az égbolton határozott ezüstsarlót ábrázol – vagyis
az oly műalkotások, amelyek éppoly naivul hiányosak, mint az én akkori
benyomásaim, s amelyeknek a szeretetét nagynénéim nehezen is tűrték
nálam. Ők ugyanis úgy vélekedtek, hogy a gyermekek szeme elé csakis az
oly művek valók, s csakis az oly műveknek szeretete vall jó ízlésre,
amelyeket érett korban végleg meg fognak szeretni. Bizonyosan azt hitték,
hogy az esztétikai érdem olyan, mint egy kézzelfogható tárgy, amit ha
nyitott szemmel nézzük, lehetetlen meg nem látni, s nincs szükség arra,
hogy egyenértékét lassan érleljük önmagunkban.
Ugyancsak Méséglise felől, Montjouvainban lakott Vinteuil, egy tó
szélén épült házban, amely egy cserjés lejtőnek támaszkodott. Éppen ezért
több ízben találkoztunk a lányával, aki őrült iramban mindig egy kis
buggy-t hajtott. Egy bizonyos évtől kezdve már nem láttuk egyedül,
hanem egy idősebb barátnőjével, akinek rossz híre volt mifelénk, s aki egy
nap véglegesen betelepedett Montjouvainba. A környéken így beszélték:
„Szegény Vinteuil, mily vakká teszi az apai szeretet, nem látja, amit
mesélnek, s megengedi a lányának, ő, aki nem tűr egy illetlen szót, hogy
egy ilyen teremtés éljen velük egy födél alatt. Azt mondja, nem
mindennapi nő, valóságos aranyszív, s ha művelte volna magát,
nagyszerűen érvényesülhetne a zenével. Holott pedig biztos lehet, hogy
nem zenét tanul a lányával.” Vinteuil csakugyan így beszélt; s különös,
mennyire bámulják a szülők annak a lelki jó tulajdonait, akinek a
gyermekükkel nem lelki kapcsolatai vannak. A testi szerelem, amelyet oly
igazságtalanul ítélnek meg, annyira rábír minden lényt arra, hogy jósága
vagy önzetlensége legkisebb porcikáját is kifejezze, hogy ezek a jó
tulajdonok a közvetlen környezetben is felfénylenek. Percepied, a
combray-i doktor, aki vastag hangjával és vastag szemöldökével könnyen
utánozhatta az intrikus szerepét, bár egyébként külsőleg nemigen volt
alkalmas rá, anélkül, hogy ártott volna megdönthetetlennek látszó s meg
nem érdemelt hírnevének, amely meg tüskés, de jószívű öregúrként
emlegette – könnyekig meg tudta nevettetni a plébánost és mindenkit,
amikor goromba hangon így beszél: „No lám, azt mondják, muzsikál a
barátnéjával, Vinteuil kisasszonnyal. Maguk ezen csodálkoznak. Én nem
tudom, mit higgyek. Tegnap is mondta az öreg Vinteuil. Végre is joga van
hozzá a lánynak, hogy szeresse a muzsikát, hát nem? Én se tudnám útját
állni a gyermekeim művészi hivatásának. De Vinteuil se, ahogy látom.
Meg aztán ő is muzsikál ám a leánya barátnéjával! Hej, hogy mennyit
muzsikálnak abban a kis putriban! De mit nevetnek; ha mondom, hogy
túlságosan sokat muzsikálnak. Nemrég is a temető mellett találkoztam az
öreggel. Ha látták volna: alig állt a lábán!”
Azok, akik akkoriban láthatták, éppúgy, mint mi is, hogyan kerüli el
Vinteuil valamennyi ismerősét, hogy fordul el, ha észreveszi őket, hogy
öregszik meg pár hónap alatt, hogy merül el bánatában, hogy lesz képtelen
minden másra, mint leánya boldogságának közvetlen biztosítására, s hogy
tölt el egész napokat felesége sírja előtt – egykettőre megérthették, hogy
fájdalma lassan a sírba viszi, és hogy tudomása lehet a szállongó
pletykákról. Ismerte őket, talán hitt is nékik. Nincsen tán ember, ha
mégoly erényes, akit bonyolult körülmények ne kényszeríthetnének arra,
hogy egyszer épp azzal a bűnnel éljen szoros meghittségben, melyet a
leghatározottabban elítél – bár egyébként egészen fel sem ismeri ezt a
bűnt, amely, hogy a közelébe férkőzhessen és meggyötörhesse, mindenféle
sajátos körülmény mögé rejtőzik, egy olyan lény furcsa szavai, rejtélyes
magatartása mögé, egy este, akihez, ettől eltekintve, a szeretet ezer szála
fűzi. De az oly embernek, mint Vinteuil, még nagyobb szenvedést
jelenthetett az ily helyzetbe való belenyugvás; különben is tévesen hiszik,
hogy ez csak a bohém világ kizárólagos velejárója, mert hiszen mindig ez
a helyzet, ahányszor épp a bűnnek szüksége van megfelelő helyre és
biztonságra – a bűnnek, melyet a természet is kivirágoztathat egy
gyermeknél, néha csak azzal, hogy összekeveri, mint akár a szeme színét,
az apa és az anya erényeit. Abból azonban, hogy Vinteuil ismerte tán lánya
életmódját, egy cseppet sem következik, hogy kevésbé imádta volna. Abba
a körbe, ahol a hitünk él, a tények nem tudnak behatolni, mert hisz e hitet
nem ők hozták létre, és így nem is semmisíthetik meg; állandóan
meghazudtolhatják s mégse tudják meggyengíteni – s hiába jön egy
családra a bajok és betegségek lavinája, semmi se törheti meg benne az
isteni jóságba vagy a háziorvos tehetségébe vetett hitet. Viszont ha
Vinteuil lányát és magát is a nagyvilág szempontjából, jó hírnevük
szempontjából nézte, ha próbált abba a rangba helyezkedni, ahova
lányával együtt a közvélemény sorolta, olyankor társadalmi téren éppoly
szigorúsággal ítélkezett, mint Combray-nak vele szemben
legellenségesebb lakója, olyankor leányával együtt lent a mélyben látta
magát, s modorában azóta lett oly alázatos és tiszteletadó a nála
magasabban állókkal szemben, akiket alulról, a mélyből látott (még akkor
is, ha mindaddig mélyen őalatta álltak), s azóta erőlködött olyan nagyon,
hogy feljusson hozzájuk, ami minden süllyedésnek szinte gépies
velejárója. Egyszer, hogy Swann-nal sétáltunk egy combray-i utcában,
Vinteuil, aki egy másik utcából jött, oly hirtelenül került elénk, hogy már
nem volt ideje kikerülni bennünket; s Swann, azzal a nagyvilági s büszke
irgalomérzéssel, amely az erkölcsi előítéletek általános széthullása közben
más emberek gyalázatát csak jó alkalomnak látja az irántuk gyakorolható
jóindulat bizonyítására, mert hisz ennek a tanúsága annál hízelgőbb arra
nézve, aki ezt mással érezteti, minél értékesebb annak, aki e jóindulat
részese – sokáig elbeszélgetett Vinteuil-jel, akivel szóba sem állt azelőtt, s
megkérte, mielőtt elvált tőlünk, küldje el hozzájuk a lányát, hadd játsszon
kicsit Tansonville-ben. Ez a meghívás két évvel előbb felbőszítette volna
Vinteuil-t, míg most a hála olyan erős érzésével töltötte el, hogy azt hitte,
tapintatlan lenne, ha nem fogadná el. Mert Vinteuil a Swann
szeretetreméltóságát oly kedvesnek s oly megtisztelőnek találta a lányával
szemben, hogy azt hitte, talán jobb lesz, ha nem él az alkalommal, mivel
így legalább megmarad jóleső és platonikus elégtételnek.
– Milyen finom, elragadó ember! – mondta nekünk Swann távozása
után, azzal a rajongó lelkesedéssel, amellyel csinos és szellemes
polgárasszonyok csúf és buta hercegnőkért rajonganak. – Milyen finom,
kedves ember! Milyen kár, hogy annyira lehetetlen módon házasodott!
És lám, milyen álszenteskedők még a legőszintébb emberek is, milyen
könnyen félretolják a másról való véleményüket addig, amíg beszélnek
vele, s milyen hamar kimondják, ha már egyszer nincs előttük – szüleim
Swann házasságán Vinteuil-jel együtt bánkódtak, azoknak az elveknek és
illendőségeknek a nevében (már azzal is, hogy vele együtt, mint hasonló
meggyőződésű úriemberek hivatkoztak rájuk), amelyek ellen úgy
színlelték, mintha magától értetődnék, hogy mit sem hibáznak
Montjouvainban. Vinteuil nem küldte el a lányát Swannhoz. S Swann
sajnálta ezt a legjobban. Mert ahányszor találkozott vele, utólag mindig
eszébe jutott, hogy régóta szeretne érdeklődni nála valaki felől, akit
szintén Vinteuil-nek hívnak, s valószínűleg rokona. Ezúttal meg is fogadta,
hogy nem fogja elfeledni, mit mondjon néki, ha majd egyszer elküldi a
leányát Tansonville-be.
Mivel a két combray-i séta közül a Méséglise felőli rövidebb volt, s
bizonytalan időben ezért választottuk ezt az oldalt, a méséglise-i éghajlat
inkább esősnek számított, s ezért a roussainville-i erdő szélét nem is
vesztettük el szem elől, mert hisz ennek a sűrűjében mindenkor
találhattunk menedéket.
Olykor a nap elbújt egy felhő mögé, elrontotta ovális formáját s
aranyszínbe vonta a szélét. A mezők világossága nem, de ragyogása
egyszerre megszűnt, s mintha minden élet is egyszerre kialudt volna
bennük, míg Roussainville-nek, e kis falunak fehér körvonalai szinte
lesújtó határozottsággal rajzolódtak az égboltra. Egy-egy varjú egy kis
szellőre felrepült, majd messzebbre szállt le, s a fehéredő éggel szemben a
távoli erdők kékje mostan sokkal kékebbnek látszott – mint azok az egy
színben s árnyalatosan festett képek, amelyek egyes régi házak ablakközeit
díszítik.
Máskor meg esni kezdett az eső, amellyel már a kapucinus barát is
fenyegetőzött, a falusi órásmester kirakatában; az esőcseppek úgy hulltak
le sietős sorokban az égről, mint a vándormadarak, amelyek egyszerre
repülnek el. Nem válnak el egymástól, nem szállnak ide-oda gyors
útjukon, hanem mindegyik kitart a helyén, magához vonja az utána jövőt, s
az ég homályosabb lesz tőlük, mint a fecskék távozásakor. Ilyenkor
bemenekültünk az erdőbe. Ha az esőcseppek útja valahára végződni
látszott, néhányan azért még mindig jöttek, gyengébben, lassúbban, mint a
többi. De akkor már előbújtunk, mert a cseppek szívesen játszadoznak a
falombokkal, s a föld már majdnem száraz volt, amikor még nem egy
csepp mulatozott a levelek erezetén, majd a levél hegyén csüngve, egy
pillanatra megpihenve és a napfényben felragyogva hirtelen lesiklott az ág
végéről s épp az orrunk hegyére pottyant.
Nemegyszer meg a kőszentekkel és a pátriárkákkal keveredve, a Saint-
André-des-Champs-templom bejárója alá menekültünk. Mennyire francia
volt ez a templom! A kapu fölött a szentek meg a francia lovag királyok,
kezükben egy-egy liliommal, a menyegzők s a temetések oly módon
voltak ábrázolva, mint ahogyan a Françoise képzeletében élhettek. A
kőfaragó éppúgy mesélt bizonyos históriákat Arisztotelészről és
Vergiliusról, mint Françoise, ha a konyhában Szent Lajost kezdte
emlegetni, oly hangon, mintha személyes ismerőse lett volna, s azért, hogy
megszégyeníthesse vele kevésbé „igazságos” nagyszüleimet. Érezni
lehetett mind a kettőn, a középkori művészen éppúgy, mint a középkori
parasztasszonyon (aki a tizenkilencedik században is élt még), hogy a régi
vagy keresztény történetről való fogalmaik, amelyek éppoly
megbízhatatlanok, mint amilyen kedvesek voltak, nem könyvekből
kerültek hozzájuk, hanem egy ősi, közvetlen, szakadatlan, szóbeli, formája
vesztett, felismerhetetlen és eleven hagyományból. A templom gót szobrai
közt még egy combray-i figurát fedeztem fel, átlényegült és prófétai
formájában: a fiatal Théodore-t, Camus fűszeres inasát. Françoise is úgy
megérezte benne a földit és a kortársat, hogy amikor Léonie néném a
rendesnél gyengébb volt, és Françoise nem tudta egyedül átfektetni vagy a
székébe vinni, sohasem a konyhalányt hívta – nehogy az megkedveltesse
magát a nénémmel –, hanem mindig csak Théodore-t. S bár a fiút a
faluban nagy betyárnak tartották és joggal, mégis annyira telítve volt a
templomi faragványok lelkével s főképpen a tiszteletnek azzal a sajátos
érzetével, amely Françoise véleménye szerint minden szegény betegnek,
az ő „szegény asszonyának” is dukál, hogy ha csak segítette felemelni
néném fejét a vánkoson, éppoly naiv és lelkes volt az arca, mint azoké az
angyalkáké a templom domborművein, akik kezükben gyertyával a
haldokló Szentszűz körül szorgoskodnak – minthogyha e kőbe vésett,
meztelen és szürkés arcok éppolyanok volnának, mint az erdők télidőben,
vagyis afféle álmodó s felhalmozott tartalékok, amelyek az életben
számtalan népi arcban élednek újjá, éppen olyan ájtatos és egyben
ravaszkás arcokban, mint a Théodore-é, s amelyek még pirosak is,
akárcsak egy érett alma. Egy női szent meg nem a kőhöz volt kötve, mint
ezek a kis angyalok, hanem a kapuból kiválva, emberfölötti magasságban s
úgy állva az alapzatán, mint valami zsámolyon, hogy megvédje lábát a
talaj nedvessége ellen – éppen olyan telt arcú volt s kemény mellű,
dagadozó leple alatt (érett szőlőfürt gyanánt durva védőburkában), éppoly
keskeny homlokú, rövid és dacos kis orrú, mélyen ülő szemgolyókkal s
erős, bátor és érzéketlen arccal – mint maguk a Combray-vidéki fiatal
parasztasszonyok. E hasonlóság, amely a szobornak annyi váratlan bájt
kölcsönzött, gyakran be is bizonyosodott egy-egy falusi lány révén, aki,
mint mi, a mezőről ide a kapu alá menekült, s akinek a jelenléte, akárcsak
azoké a falgyomoké, amelyek a kőbe vésett lombok mellett zöldelltek,
mintha csak arra szolgált volna, hogy megengedje a művészetnek a
természettel való egybevetését s a műalkotás igazának a megállapítását.
Előttünk a messzeségben Roussainville látszott, az ígéret vagy az átok
földje, Roussainville, melynek falai közé egyetlenegyszer sem hatoltam, s
amelyet, hogyha már az eső a mi számunkra rég elállt, a zivatar lándzsái
tovább büntettek, mint egy bibliai falvat, sűrűn és ferdén csapkodva
lakóinak hajlékaira; hogyha pedig az Atyaisten mégis megbocsátott néki,
akkor mint egy oltáriszentségtartó nem egyforma hosszú sugarait, úgy
árasztotta rá megint felfénylő napja rostos fényszálait.
Némelykor teljesen rossz idő lett, így hát haza kellett térnünk s a
szobába zárkóznunk. Itt-ott messze a mezőn, melyet a nedvesség és a
homály a tengerhez tett hasonlóvá, egyes elszigetelt házak úgy csillogtak
egy-egy éjbe s vízbe merült domb oldalán, mint apróka hajók, melyek
begöngyölték a vitorláikat, és most egész éjszakára mozdulatlanok
maradnak a nyílt tengeren. De hát mit bántuk az esőt, mit bántuk a
zivatart! Nyáron a rossz idő nem más, mint az állandó s rejtett szép időnek
múló és felületes szeszélye, azé a nyári szép időé, amely annyira
különbözik a télnek oly bizonytalan s megfoghatatlan szép idejétől, s
amely épp a télivel szemben, szilárdan megveti a lábát a föld sűrű
lombozataiban; hiába csorog rajtuk az eső, sose tudja megdönteni állandó
örömük ellenállását, mert a szép idő kitűzte, végig az egész évszakra,
mindenütt, az utcákon, a házak és a kertek falán lila vagy fehér színű
selyemzászlóit! A kis szalonban üldögélve, ahol a vacsora órájáig
olvasással öltem az időt, hallottam, hogy csepeg az eső a kerti
gesztenyefákról, de tudtam, hogy ez a zápor csak fényesebbé teszi a
leveleiket, s hogy a lombok, mint a nyár zálogai, továbbra is itt maradnak,
az egész esős éjszakán át, hogy biztosítsák a szép idő folytonosságát;
tudtam, hogy hiába esik, azért holnap a tansonville-i fehérre festett korlát
felett éppen annyi kis szív alakú levél fog hajladozni, mint azelőtt; s
egykedvűen nézegettem a rue des perchamps-i magányos nyárfát, amely
kétségbeesve köszönt s könyörgött a zivatarnak – s egykedvűen hallgattam
az utolsó dörgéseket a kert mélyén, minthogyha csak galambok
turbékoltak volna az orgonák között.
Ha már reggel is rossz idő volt, szüleim lemondtak a sétáról, és én
otthon maradtam. De aztán később magam szoktam ily napokon
Méséglise-la-Vineuse felé járni, különösen azon az őszön, amikor Léonie
néném hagyatéka miatt jöttünk Combray-ba, mert nagynéném mégiscsak
meghalt, halálával igazat adva azoknak is, akik azt állították, hogy
életrendje addig gyengíti, míg egészen megöli, s azoknak is, akik azt
hangoztatták, hogy a baja nem képzelt, hanem igenis szervi baj, s a
kételkedők majd belátják, ha egyszer csakugyan belepusztul; s halálával
csak egyetlen lénynek okozott nagy fájdalmat, de ennek igazán kegyetlent.
Utolsó betegsége alatt, amely két hétig tarthatott, Françoise egy percre se
tágított az ágya mellől, még csak le se vetkőzött, nem engedte gondozni
senki mástól, és csak akkor hagyta ott, amikor eltemették. Akkor értettük
csak meg, hogy az állandó félelem, amelyben Françoise-nak élni kellett
nagynéném rossz szavai, gyanúja és haragja miatt, olyan érzést fejlesztett
nála, amelyet mi a gyűlöletének véltünk, holott pedig a rajongó tiszteleté
és szereteté volt. Az ő igazi asszonya, akinek elhatározásait lehetetlen volt
előre látni, akinek cselvetéseit oly nehéz volt kijátszani, akinek a jó szívét
oly könnyű volt meglágyítani, az ő úrnője, titokzatos és mindenható
uralkodója nem volt többé. Hozzá képest mi, többiek, édeskeveset
számítottunk. Hol voltak már azok az idők, amikor vakációzni kezdtünk
Combray-ban, s amikor Françoise legalábbis annyira tisztelt bennünket,
mint nagynénémet. Ezen az őszön szüleim mindenféle formasággal voltak
elfoglalva, közjegyzőkkel, bérlőkkel kellett folyton tárgyalniok, s nemigen
maradt idejük a megszokott sétákra, amelyeket egyébként is megnehezített
az időjárás; így történt, hogy nélkülük sétálgattam most Méséglise felé,
egy nagy plédbe burkolózva, amely megvédett az eső elől, s amelyet annál
szívesebben vetettem a vállamra, mert éreztem, hogy skót kockái
megbotránkoztatják Françoise-t, akinek soha senki se tudta volna a fejébe
verni, hogy a ruha színének semmi köze sincs a gyászhoz – s akinek
egyébként sem igen tetszett a mi nénénkért mutatott bánatunk, mivel nem
adtunk nagy halotti tort, nem beszéltünk másképpen, ha róla vagy a
haláláról volt szó, sőt, én még dúdolgatni is merészeltem. Bizonyos
vagyok, hogy egy könyvben – s e tekintetben éppen úgy éreztem, mint
Françoise – a gyásznak ily értelmezését, mint a Roland-ének-ben és Saint-
André-des-Champs templomkapuján rokonszenvesnek találtam volna.
Viszont mihelyt Françoise-t ott éreztem a közelemben, az ördög arra
ösztökélt, hogy mindjárt haragra ingereljem, kerestem az ürügyet, csak
hogy olyasmit mondhassak néki, hogy sajnálom a nénémet, mert jó
asszony volt, bár kissé nevetséges, de semmiképp sem abból az okból,
mivelhogy a nagynéném volt, hogy miattam százszor is nagynéném
lehetett volna, azért nyugodtan gyűlölhetném s halálán se bánkódnék –
egyszóval csupa olyasmit, amit egy könyvben egyszerűen képtelenségnek
tartottam volna.
Ha olyankor Françoise telítve, akár egy poéta, mindenféle zavarosan
áradó gondolattal a bánatról és a családi emlékekről, azzal próbált
mentegetőzni, hogy nem tud mit felelni az én elméleteimre és azt mondta:
„Én nem tudok ilyen cifrán beszélni” – oly gúnyos és goromba
józansággal élveztem a győzelmemet, mint ahogyan Percepied doktor se
jobban az övéit; s ha Françoise még hozzátette: „Mégiscsak a falámiája,
mégiscsak tisztelni kéne a falámiát” – én csak a vállamat vonogattam és
magamban így szóltam: „Mit is vitatkozom hát egy ilyen műveletlen
nőszeméllyel”; vagyis Françoise megítélésében azoknak a kicsinyes
szempontját fogadtam el, akik, míg elfogulatlanul elmélkednek,
mélységesen megvetik bizonyos embertársaikat, ugyanakkor azonban, az
élet egy-egy köznapi jelenetében, nagyon is képesek eljátszani ezeknek az
embereknek a szerepét.
Ezek az őszi sétáim már azért is kellemesek voltak, mivel mindig csak
hosszú-hosszú olvasás után fogtam hozzájuk. Mikor már végleg
belefáradtam a délelőtti olvasásba az ebédlőben, vállamra vetettem a
plédet s elindultam: testem, amely oly sokáig mozdulatlanságra
kényszerült, viszont egy helyben telítődött felhalmozott elevenséggel és
gyorsasággal, utána, mint egy eleresztett csiga, szükségét érezte annak,
hogy mindezt minden irányban szétpazarolja. A házfalak, a tansonville-i
sövény, a roussainville-i erdő fái, a Montjouvain mögötti cserjék nem egy
bot- vagy esernyőütést kaptak, nem egy víg kiáltást hallottak tőlem:
mindez nem volt semmi más, mint megannyi zavaros eszme, amelyek
mintegy lázba hoztak s nem jutottak nyugalomra a napfényben, mivel
többre becsülték a lassú és nehéz megvilágosodásnál a közvetlen kiútnak,
a könnyebb levezetésnek az örömét. Élményeink leggyakoribb s
úgynevezett tolmácsolásai épp hogy csak megszabadítanak tőlük azzal,
hogy bizonytalan formában mintegy kihozzák őket belőlünk, ez pedig
nemigen ismertet meg bennünket a lényegükkel. Amikor próbálom
összeszámolni, mi mindent is köszönhetek a méséglise-i oldalnak, vagyis
sorra mindazokat a szerény kis felfedezéseket, amelyeknek éppen ez volt
akár véletlen kerete, akár szükséges sugalmazója, emlékszem, hogy
legelőször éppen ezen a bizonyos őszön, egyik ilyen sétámon, a
montjouvaini cserjés lejtő táján vált előttem nyilvánvalóvá, mennyire
hiányzik az összhang egyrészt benyomásaink, másrészt szokásos
kifejezésük között. Amikor egyórai, esővel és széllel való víg harc után a
montjouvaini tó szélére értem, a nap egy kis cseréptetős kaliba előtt sütött
ki, ahol Vinteuil-ék kertésze a szerszámjait tartogatta, s a zápor mosta
arany sugarak most új fénnyel ragyogtak fel az égen, a fákon, a kaliba
falain, s még mindig nedves cseréptetőjén, amelynek a gerincén egy
magányos tyúk sétálgatott. A szél, amely erősen fújt, vízszintes irányban
borzolgatta a falközi fűszálakat és a tyúk pehelytollait, s ezeket is, azokat
is egész hosszukban teregethette, mert a füvek, mint a tollak, teljesen
átengedték magukat néki, a tehetetlen és könnyű dolgok készséges
odaadásával. A napban, amely a tó vizét újra tükrözővé tette, a cseréptető
rózsaszínű erezetnek tűnt fel a víz színén, és ez olyan látványnak tetszett,
amelyre még sose figyeltem. S amikor láttam azt a sápadt mosolyt,
amellyel a víz és a fal az égbolt mosolyára felelt, lelkesülten kezdtem
rázni a becsukódott esernyőt s így kiáltoztam: „Az istenit, az istenit, az
istenit!...” Ugyanakkor éreztem, hogy nem kéne beérnem ezzel a homályos
szóismétléssel, s hogy illenék tisztábban látnom ebben az
elragadtatásomban.
S ugyanekkor tanultam meg – egy arra jövő paraszt révén, aki inkább
rosszkedvűnek látszott, de még inkább az lett, mikor az esernyőm
majdnem az arcának ment, s aki minden melegség nélkül felelt az én
szavaimra, hogy „ugye, milyen szép időnk van, milyen jót tesz egy kis
séta” –, hogy ugyanazok az érzelmek nem egyszerre s nem előre
megállapított rendben születnek mindenkinél. Később, mikor hosszú
olvasás után beszélgetni szerettem volna, az a pajtásom, akihez szóltam,
épp akkor merítette ki a beszélgetés örömét, s utána azt szerette volna, ha
kissé olvasni hagynák. Ha szüleimre egy-egy alkalommal nagy
gyöngédséggel gondoltam, s elhatároztam, hogy ezentúl jó és szófogadó
fiuk leszek, ugyanekkor ők meg egy elfelejtett vétségemre bukkantak rá s
szigorúan megdorgáltak, épp mikor meg akartam csókolni őket.
Olykor a magány okozta rajongáshoz egy másik, egy akkor még
nehezen elemezhető rajongás is járult, amelyet az a vágy szült bennem,
hogy láthassak s a karomba szoríthassak egy parasztlányt. Ez a vágy
hirtelen keletkezett, még csak arra se adott időt, hogy pontosan az okához
kapcsolhassam, s az öröm, amely különböző gondolatok közt kísérte,
mintha csak magasabb foka lett volna annak a másik örömnek, amelyet e
kísérő gondolatoknak köszönhettem. Mindennek, ami e pillanatban az
elmémben tükröződött, a cseréptető rózsaszínű visszfényének, a
vadfüveknek, Roussainville-nek, ahová oly régóta készülődtem, az erdei
fáknak, a templomtoronynak, azt a fölös érdemet tulajdonítottam, hogy ők
idézték elő bennem ezt az újféle érzelmet, mivel ez kívánatosabbá tette
őket a szememben, s mintha nem is akarna mást, mint hogy gyorsabban
vigyen feléjük, amikor a vitorlámat ismeretlen, hatalmas és kedvező
szellővel dagasztotta. De hogyha nálam a nő vágya a természet varázsát
valami lelkesítőbb elemmel növelte, a természet varázsa viszont
kitágította a nő varázsát, amely enélkül esetleg nagyon is korlátolt maradt
volna. Úgy éreztem, hogy a fák szépsége az övé, a nőé is egyben, s hogy a
csókja nekem adná e horizontoknak, Roussainville-nek, az akkoriban
olvasott könyveknek a leglelkét; s míg képzeletem érzékiségemből
merített egyre újabb erőt, érzékiségem meg képzeletem területén áradt
széjjel, s a vágyam így határtalanná vált. S mint ahogy kinn, a
természetben való ábrándozás közben történik, amikor nemcsak a szokás
szünteti be tevékenységét, hanem elvont fogalmaink is háttérbe kerülnek, s
így mélységes hittel csüggünk annak a helynek eredeti és egyéni életén,
ahol épp akkor tartózkodunk – abban a felém futó nőben, akit a vágyam
felidézett, nem a női nem valami általános példányát láttam, hanem ennek
a talajnak szükséges és természetes termékét. Mert ebben az időben
mindent, ami nem én voltam, vagyis a földet s az embereket fontosabbnak,
értékesebbnek, valóságosabbnak éreztem, mint a felnőttek. S a földet még
nem is tudtam az emberektől elválasztani. Úgy vágyódtam egy méséglise-i
vagy roussainville-i parasztlányra, egy balbeci halászasszonyra, mint
magára Méséglise-re, Balbecra vagy Roussainville-re. Azt a bizonyos
örömöt, amit nékem nyújthattak, nem éreztem volna oly igaznak, sőt, nem
is hittem volna benne, hogyha egyéni kedvem szerint módosíthattam volna
a feltételeit. Ha Párizsban ismertem volna egy balbeci halászasszonyt,
vagy egy méséglise-i parasztlányt, ugyanazt éreztem volna, mintha olyan
kagylót kapnék, amit nem láthattam a tengerparton, olyan páfrányt, amit
nem én magam találtam az erdőben, vagyis a nő nyújtotta öröm
szegényebb lett volna mindazokkal, amelyek közt a képzeletem
gyönyörködhetett volna benne. Viszont ha így egyedül, parasztlány nélkül
bolyongtam a roussainville-i erdőben, mintha ennek az erdőnek rejtett
kincsét, mély szépségét nem is vehettem volna tudomásul. Ez a kívánatos
lány, akit csak lombok közt láttam, maga is olyan volt számomra, mint egy
magasabb rendű helyi növény, akinek a mivolta közelebb enged jutni, mint
más növényé, a vidék mélyebb ízeihez. Mindezt annál inkább is hihettem
(s azt is, hogy a simogatásai, amelyekkel ezt elősegíti, szintén egészen
másfélék, s csak ő simogathat így, senki más), mert még akkor és jó sokáig
abban az életkorban voltam, amikor ezt az örömöt még nem tudjuk
elválasztani a velünk együtt örülő s különböző asszonyoknak a
birtoklásától, abban a korban, mikor ez még nem szűkült oly általános
fogalommá, amely szerint a nők már csak ugyanannak az egy örömnek
felcserélhető eszközei. Olyankor nem is létezik még elszigetelten,
elválasztva s az elmében kialakulva, mint az a cél, amit egy nő
megközelítésekor magunk elé tűzünk, mint az azt megelőző zavar
határozott kútforrása. Szinte alig gondolunk úgy rá, mint egy jövendő
örömre; inkább úgy idézzük elénk, mint az ő külön varázsát; mert nem
magunkra gondolunk, hanem hogy mint bújjunk ki önmagunkból. Csak
várjuk egyre, homályosan, ezt a bennünk rejlő örömöt, ami ha egyszer
beteljesül, a mámor oly fokára emel minden más örömöt, annak a lágy
tekintetét s csókjait, aki mellettünk van, hogy főképp a mi szemünkben
elragadtatott hálának látszik a barátnőnk jó szívével s irántunk való s oly
megható szeretetével szemben, mert hisz mennyi jótéteményben, micsoda
boldogságban füröszt bennünket!
Sajnos, hiába könyörögtem a roussainville-i vártoronynak, hiába
kértem, küldjön fel hozzám egy falusi játszótársat, amikor első vágyaim
korszakában e torony volt egyetlen bizalmasom, s combray-i házunk
magasán, a kis íriszillatú helyiségben csak ezt az egy tornyot láttam a félig
nyitott ablak üvegében, mialatt mint egy felfedező, aki hősiesen habozik
útja közben, vagy mint egy reményevesztett s ájuldozó öngyilkosjelölt,
magamban vágtam ismeretlen s halálosnak érzett ösvényt, egészen addig a
pillanatig, mikor egy természetes nyom, akárcsak egy csigáé, rajzolódott a
hozzám érő s az ablakon behajtó vadribizli leveleire. S épp ily hiába
kértem mostan is. Hiába kémleltem a mezőt, ameddig csak elláthattam, s
hiába vájtam bele a tekintetem, egyetlen nőt sem tudtam felfedezni.
Elmehettem akár a templomunk bejárójáig is; sose találkoztam ott azzal a
bizonyos parasztlánnyal, akibe minden bizonnyal belebotlottam volna
akkor, amikor például nagyapámmal álltam volna a bejáró elé, s amikor
úgyse tudtam volna beszédbe ereszkedni vele. Elnéztem soká egy távoli fa
törzsét; amögül fog feltűnni és felém jönni; a kikémlelt horizont továbbra
is néptelen maradt, sötét lett, s mintha csak magamba szívnám a benne
rejtőző lényeket, oly feszülten s reménytelenül figyeltem erre a meddő
földre, erre a kimerült talajra: s ezúttal nem jókedvemben, hanem
dühömben ütögettem a roussainville-i erdő fáit, amelyek közül éppen oly
kevéssé bújtak elő élőlények, mintha csak festett fák lennének egy
panoráma vászonfalán; nem tudtam belenyugodni abba, hogy hazamenjek,
mielőtt karomba szorítanám az áhított nőt, de azért csak kénytelen voltam
a combray-i úton visszatérni, belátva, hogy a véletlen, amely utamba
hozhatná, mindinkább valószínűtlenebbnek mutatkozik. S ha mégis
találkoznék vele, meg merném-e szólítani? Bizonyosan bolondnak nézne;
már nem hittem, hogy mások is osztozhatnak a vágyainkban, sem azt,
hogy ezek a vágyak, melyek séta közben keletkeztek, igazak, vagy
megvalósulhatnak rajtam kívül. Most már csak úgy tűntek fel, mint az én
egyéni kedélyemnek tehetetlen s képzeletbeli alkotásai. Többé már nem
volt kapcsolatuk a természettel, a valósággal, amely így minden varázsát
és jelentőségét elvesztette, s az életemnek nem jelentett többet, csak egy
szokványos keretet, akár egy regény világának az a vasúti kocsifülke, ahol
az utas olvassa, puszta időtöltésből.
Talán szintén egy Montjouvainban s pár évvel később ért benyomásból,
egy akkor homályosnak maradt benyomásból származott az az eszme,
amelyet jóval azután a szadizmusról kellett formálnom. Később majd arról
is szó lesz, hogy egészen más okokból, e benyomás emléke milyen nagy
szerepet játszott az életemben. Akkor igen nagy forróság volt; szüleim,
akik egész napra távol maradtak a háztól, megengedték, hogy oly későn
jöhessek haza, ahogy tetszik; s a montjouvaini tóhoz érve, ahol szerettem
elnézegetni a cseréptető rózsaszín visszfényét, lefeküdtem az árnyékban s
elaludtam a ház felett magasló lejtő cserjéi közt, ott, ahol egyszer apámra
vártam, amikor látogatóba ment Vinteuil-höz. Már egészen besötétedett,
amikor végre fölébredtem; föl akartam tápászkodni, de észrevettem
Vinteuil lányát (már amennyire felismerhettem, mert nem sokat láttam
Combray-ban, s ott is, mikor még kislány volt, míg most már kezdett
nagylány lenni), aki épp akkor jöhetett haza, velem szemben, alig pár
centiméterre, ugyanabban a szobában, ahol az ő apja egyszer az enyémet
látta vendégül, s amelyet ő, Vinteuil kisasszony, kis szalonná alakított. Az
ablak félig nyitva volt, a lámpa égett, s jól láthattam minden egyes
mozdulatát, míg ő engem nem láthatott, viszont hogyha felkelek,
megreccsentem a bokrokat, s akkor még azt hihetné rólam, csak elbújtam,
hogy őt kikémleljem.
Tiszta feketében volt, mert az apja csak nemrég halt meg. Nem
látogattuk meg őket, anyám nem akart odamenni, annál az erénynél,
vagyis a szeméremérzetnél fogva, amely nála a jóságnak egyedüli
korlátozója volt, pedig a lányt mélyen sajnálta. Emlékezett Vinteuil-nek
oly szomorú életalkonyára, amelyet egészen betöltötték egyrészt a lányára
pazarolt anyai és cselédi gondok, másrészt a lánya okozta szenvedések;
látni vélte az aggastyánnak az utóbbi időkben egyre meggyötörtebb arcát;
tudta, hogy végleg lemondott utolsó szerzeményeinek a lemásolásáról, s
jóllehet mindnyájan azt hittük, hogy e szegényes alkotások, egy vén
zongoramester, egy falusi orgonista darabjai mit sem érnek, mégsem
vetettük meg őket, mert őnéki, Vinteuil-nek bizonnyal értékesek voltak,
hisz nékik élt mindaddig, míg nem áldozta fel őket a leányának, hogy így
részben fel sem jegyezve, esetleg csak az emlékébe írva, vagy szétszórt és
olvashatatlan kottalapokra firkálva, örökre ismeretlenek maradjanak;
anyám Vinteuil egy másik és még kegyetlenebb lemondására is gondolt, a
leánya jövőjéről, becsületes és tisztességes boldogságáról való
lemondásra; s ha így eszébe idézte nénéim hajdani zongoramesterének ezt
a végső nyomorúságát, igazi, mély fájdalmat érzett, s borzadva gondolt
egy másik és különösen keserű fájdalomra, Vinteuil kisasszony
fájdalmára, amely lelkifurdalással is keveredhetett, mert hisz többé-
kevésbé ő vitte apját a sírba. „Szegény Vinteuil – mondogatta anyám –, a
lányáért élt, és érte is halt meg, anélkül, hogy elnyerte volna a jutalmát. El
fogja-e nyerni a halál után, éspedig milyen formában? Csak a lányától
kaphatja, senki mástól.”
A kandallón, a szalon hátterében, Vinteuil egy kis arcképe látszott; a
leány mindjárt ez után nyúlt, mikor az országút felől kocsirobogás
hallatszott, majd az egyik díványra heveredett, maga mellé vont egy
kisasztalt, s úgy helyezte rá az arcképet, mint ahogy Vinteuil rakta egykor
maga mellé azt a zenedarabot, amelyet úgy szeretett volna eljátszani a
szüleimnek. Csakhamar belépett a barátnője. Vinteuil kisasszony fel se
kelt, úgy fogadta, s két kezével a feje mögött egész a dívány széléig
hátrált, mintha csak helyet akart volna szorítani a barátnőjének. Azonban
mindjárt azt is érezte, hogy így oly magatartást kényszerít rá, amely talán
a terhére lenne. Arra gondolt, hogy barátnője talán szívesebben ülne egy
széken, tőle messzebb, tapintatlannak vélte magát, szívében felijedt az
érzékenység; visszaült előbbi helyére s ásítani kezdett, mintha csak azt
mutatná, hogy pusztán az alvás kedvéért terült így el a díványon. Bár a
barátnőjével szemben darabos és felsőbbséges bizalmasságot tanúsított,
felismertem mögötte apjának kissé tolakvó és meghunyászkodó
mozdulatait, s hirtelen támadó aggályait. Csakhamar fölkelt s úgy tett,
mintha be akarná csukni az ablakot, de nem képes rá.
– Hagyd nyitva egészen, melegem van – szólt neki a barátnője.
 – De mégiscsak bosszantó, mindenki láthat bennünket – válaszolta
Vinteuil kisasszony.
De biztosan kitalálta, hogy barátnője átlát rajta s azt gondolja, hogy ő
ezt csak oly más szavak reményében mondja, amelyeket csakugyan
szeretett volna hallani tőle, de tapintatból őrá hagyta e szavak
kezdeményezését. S a tekintete, bár nem láthattam, azt a kifejezést ölthette
fel, amely régebben annyira tetszhetett a nagyanyámnak, amikor élénken
így folytatta:
– Ha azt mondom, hogy láthatnak bennünket, azt akarom mondani, hogy
láthatják, amint olvasunk; bosszantó, bármit tesz is az ember, mindig van
rá tanúja.
Önkéntelen udvariasságból és ösztönös nagylelkűségből elhallgatta
azokat az előre megfontolt szavakat, amelyeket elengedhetetlennek tartott
vágya teljes megvalósítására. S a lelke mélyén minden percben egy félénk
és könyörgő szűz ostromolt és hátráltatott egy nyers és diadalmas huszár
káplárt.
– Igen, hogyne, mi sem valószínűbb, mint hogy valóban néznek
bennünket, épp ebben az órában s ezen a népes vidéken – felelte gúnyosan
a barátnője. – No és aztán? – tette hozzá (gyöngéd és csúfolódó
pillantással kísérve e szavakat, amelyeket csak jóságból, mint egy kész
szöveget darált le, mivel nagyon is tudta, hogy jólesnek Vinteuil
kisasszonynak, s olyan hangon, amelyet próbált minél cinikusabbá tenni) –
annál jobb lesz, ha látnak bennünket.
Vinteuil kisasszony megremegett s fölkelt. Aggályos és érzékeny szíve
nem tudta, melyek azok a szavak, amiknek spontánul kéne illeszkedni az
érzékei követelte jelenethez. Igazi erkölcsi lényétől oly messze kereste,
ahogy csak tudta, azt a bizonyos nyelvezetet, amely egy kedve szerint való
züllött lánynak megfelelne; csakhogy ugyanazok a szavak, amelyek egy
ily lány szájában őszintén hangzottak volna, az övében, érezte, mind
hamisak. Még azt is, amit megkockáztatott, azon a mesterkélt hangon
mondta, amelyben megszokott félénksége megbénított minden kis
vakmerőséget, s közben is így szólt: „Nem fázol, nincs meleged, nem
akarsz egyedül maradni, nem szeretnél olvasni?”
 – A kisasszonynak ma este, úgy látszik, igen sikamlós gondolatai
vannak – mondta végre, de biztosan ez is csak oly mondat volt, aminőt
már azelőtt a barátnőjétől hallhatott.
Fekete ruhadereka kivágásában Vinteuil kisasszony egy csókot érzett;
felkiáltott, kicsúszott barátnője öleléséből, amire üldözték egymást,
ugrándozva és röpködve széles ruhaujjaikkal, mintha csak csipogó és
kodácsoló szerelmes madarak lennének. A végén Vinteuil kisasszony
megint a díványra hullott, barátnője meg föléje, háttal a kis asztalkának,
ahol az egykori zongoramester arcképe volt felállítva. Vinteuil kisasszony
mindjárt látta, hogy barátnője nem fogja így észrevenni, azért, hogy
felhívja rá a figyelmét, úgy szólalt meg, mintha ő is most látná először a
fényképet:
– Ó, ez a fénykép, az apámé, hogy néz ránk, nem tudom, ki tehette ide,
pedig százszor is mondtam már, hogy nem itt van a helye.
Emlékeztem, Vinteuil is ugyanezt mondta az apámnak, mikor az ő
szerzeményéről volt szó. Ez a fénykép bizonyosan gyalázkodó üzelmeik
megszokott eszköze volt, mert a barátnő oly szavakkal felelt, amelyek
valószínűleg e szentségtelen ceremónia szövegéhez tartozhattak:
– Hagyd, ahol van, hisz már nem él, hogy folyton a nyakunkon üljön.
Hogy nyafogna a vén majom, mit gondolsz, ha a nyitott ablaknál látna,
mindjárt hozná a kabátodat.
Vinteuil kisasszony szelíden és szemrehányóan válaszolt: „Ugyan
kérlek” – ami alaptermészete jóságát bizonyította, nem mintha
felháborította volna e beszédmód, amelyet apjáról kellett hallania (ezt az
érzést – mily szofizmák árán? – rég el tudta hallgattatni ezekben a
percekben), hanem mert ezzel, nehogy önzőnek lássék, fékezni látszott azt
az élvezetet, amelyet a barátnője próbált így néki szerezni. Amellett talán
úgy érezte, hogy ez a mosolygó mérséklet, amellyel a barátnője szitkaira
válaszolt, ez a gyengéd és hazug szemrehányás valami egészen gyalázatos
és édeskés formája csak annak a sötét gonoszságnak, amelyet az ő
alapjában jó és őszinte természete olyannyira iparkodott elsajátítani.
Viszont nem tudott ellenállni annak a csábító kéjérzetnek, hogy ugyanaz,
aki ily könyörtelen egy védtelen halottal szemben, vele, lám, milyen
szeretettel bánik, s barátnője térdére ülve, éppen olyan szűziesen nyújtotta
csókra a homlokát, mintha nem is a barátnője, hanem a leánya lenne,
gyönyörrel érezve, hogy mind a ketten a kegyetlenség legszélén járnak,
mivel így Vinteuil-től a sírboltban is elragadják az apaságát. A barátnő két
kezébe fogta Vinteuil kisasszony fejét s azzal az engedékenységgel
csókolta meg a homlokát, amelyet megkönnyített néki a leány iránt érzett
szeretete s az a vágya, hogy szórakoztassa kissé árva és szomorú életében.
– Tudod-e, mire volna kedvem ezzel a vén csúfsággal? – mondta és
kezébe vette az arcképet.
S valami olyasmit súgott mostan Vinteuil kisasszony fülébe, amit én
nem hallhattam.
– Ó, nem mernéd!
– Hogy nem mernék ráköpni? Erre, ni? – felelte a barátnő erőszakolt
durvasággal.
Többet már nem hallhattam, mivel Vinteuil kisasszony fáradtan, sután,
izgatottan, becsületesen és szomorúan az ablakhoz ment és behúzta a
táblákat is; de most már tudtam, mi az a jutalom, amit Vinteuil a halála
után a tulajdon lányától kapott, azért a sok szenvedésért, amit, míg élt, el
kellett tűrni érte.
S mégis, azóta azt kell hinnem, hogy ha Vinteuil láthatta volna az előbbi
jelenetet, talán nem is nagyon tévedt volna. Igaz, a lány szokásaiban oly
teljes volt a bűn látszata, hogy ez ebben a tökéletességben csakis egy
szadistánál található; hisz inkább egy bulvárszínház rivaldájának a
fényénél, mintsem egy igazi falusi ház békés lámpavilága mellett
láthatunk egy olyan lányt, aki az apja arcképére köpet, mégpedig egy
olyan apáéra, aki csak őérette élt; s az életben csak a szadizmus nyújthat
alapot a rémdráma esztétikájának. A szadizmustól eltekintve, lehet, hogy
akad olyan leány, aki éppoly kegyetlenül vétkezik, mint Vinteuil
kisasszony, holt apjának emléke és határozott akarata ellen, csakhogy ezt
nem sűrítené szándékosan egy ily naivul és csökevényesen jelképes
cselekedetbe; ami bűn lenne a viselkedésében, rejtettebb maradna a világ
előtt, de még őelőtte is, mert a rosszat úgy tenné, hogy magának se adna
számot róla. Azonban a látszaton túl, Vinteuil kisasszony szívében s
legalábbis eleinte, a bűn nem volt még egészen keveretlen. Az oly
szadista, mint Vinteuil kisasszony, inkább csak művésze a bűnnek, amit
viszont sosem állíthatnánk egy egészen rossz teremtésről, mert ennek a
bűn nem valami külső, hanem egészen természetes dolog, s a rosszat a
rossz teremtéstől meg sem lehet különböztetni; s mivel az ily lány nem
tisztelné sem az erényt, sem a halottakat, sem pedig a gyermeki
gyöngédséget, szentségtörő örömet se lelne mindezeknek a
meggyalázásában. Az oly szadisták, mint Vinteuil kisasszony, olyan
tisztára érzelmes, olyan természetesen erényes lények, hogy még az
érzékek örömét is valami egészen rossznak, a gonoszok kiváltságának
tartják. S ha egy-egy percre ők maguk is átengedik magukat ennek,
olyankor nemcsak ők próbálnak a gonoszok bőrébe bújni, hanem
cinkosukat is hasonló bőrbe bújtatják, mert így legalább egy percre azt az
illúziót táplálhatják, hogy gyöngéd és aggályos lelkükből az élvezet
embertelen világába menekültek. S akkor azt is megértettem, mennyire
vágyódhatott erre, mert hisz láttam, mennyire képtelen volt elérni. Amikor
a legjobban iparkodott apjától különbözni, épp akkor hozta eszembe a vén
zongoratanár észjárását és beszédmódját. Nem is csak apja fényképét
gyalázta meg – és használta fel ezekre a játékokra, mert hisz ez köztük és
közte maradt, és sohasem engedte, hogy közvetlenül élvezhesse őket –,
hanem inkább arca hasonlóságát, nagyanyja kék szemeit, amelyeket
apjától családi ékszerként örökölt, jólneveltsége mozdulatait, amelyek
bűne és személye közé a bűntől idegen szókincset és szemléletmódot
iktatták – s éppen ez a szemléletmód akadályozta meg abban, hogy ezt a
bűnt valami igen különbözőnek ismerje jó modora s udvariassága
állandóan gyakorolt kötelezettségeitől. Nem is a bűn keltette fel benne az
élvezet eszméjét, nem a bűnt érezte kellemesnek, hanem ellenkezőleg, az
élvezetet tartotta bűnnek. S mivel ezt az élvezetet, ahányszor átengedte
magát néki, mindig oly rossz ideák kísérték, amelyeket egyébként oly
erényes lelke sosem ismert, a végén az élvezetben valami pokoli elemet
talált, s magával a Bűnnel azonosította. Vinteuil kisasszony érezte talán,
hogy barátnője nem egészen gonosz, s hogy nem őszinte abban a percben,
amikor a kedvéért így szitkozódik. Viszont élvezhette az arcán azokat a
bár csak színlelt tekinteteket és mosolyokat, amelyeket aljasságuk s
romlottságuk hasonlóvá tesz nem a jó és szenvedő, hanem a kegyetlen s
élvező teremtések mosolyához és tekintetéhez. Olyankor elképzelhette
egy-egy percre, hogy ők ketten is éppolyan játékokat játszanak, mint
aminők egy valóban barbár s apja emlékével szemben igazán hálátlan
lánynak s természetéből kivetkőzött cinkosának a játékai. Talán nem is
gondolta volna, hogy a bűn olyan rendkívüli, ritka és szokatlan állapot,
ahova oly megnyugtató kirándulni hébe-hóba – ha mind magában, mind
másokban fel tudta volna ismerni a másoknak okozott szenvedések iránt
érzett közönyt, amely, bárhogy nevezzék is, a kegyetlenség borzalmas és
állandó formája.
Míg a méséglise-i séta aránylag egyszerű dolog volt, a guermantes-i
oldalra már nehezebben szántuk el magunkat, mivel az út hosszú volt, s
csak jó időben mertünk rá vállalkozni. Amikor úgy látszott, hogy a szép
napoknak egész sora fog következni; amikor Françoise bánkódott, hogy
egy csepp eső sem esik ezekre a „szegény vetésekre”, s nem látva mást,
csak pár fehér felhőt az ég nyugalmas, kék felületén, így kiáltott fel
siránkozón: „Hát nem olyanok, mint a fókák, mikor a tengeren
játszadoznak, még az orrukat is látni! Ó, bizony, bánják is ezek, esik-e,
nem-e a szegény parasztnépnek! És aztán, ha majd megnő a vetés, akkor
meg biztosan esik, meg se áll, és az a sok víz, akár a tenger, mindent
beborít, mit se hagy szárazon”; amikor apám a kertésztől is meg a
barométertől is egyformán kedvező választ kapott, olyankor azt mondták a
vacsoránál: „Holnap, ha megint szép idő lesz, Guermantes felé sétálunk.”
Mindjárt kora ebéd után a kis kertajtón át távoztunk, ahonnan a keskeny és
éles szögletben kanyarodó rue des Perchamps-ba jutottunk, telis-tele
pázsitfűvel, amelyben két-három darázs füvészkedett egész nap; különös
utca volt ez, mint a neve, amelyből minden furcsasága s mogorva formája
is származhatott; a mai Combray-ban hiába keresnők, régi helyén van az
iskola. De az én álmodozó kedvem (akárcsak Viollet-le Ducnek[63] azok az
építésztanítványai, akik abban a hitben, hogy román kórust találhatnak egy
reneszánsz kori karzat s egy tizenhetedik századi oltár alatt, az egész
templomépületet tizenkettedik századi állapotába helyezik) az új iskola
egyetlen kövét sem hagyja meg a maga helyén, újra átvágja és visszaállítja
az eredeti rue des Perchamps-t. Ennek a kedvnek egyébként pontosabb
eszközei vannak a helyreállításhoz, mint általában maguknak a
restaurátoroknak: vagyis az emlékemben őrzött képek, az utolsók tán azok
közül, amelyek az én gyermekkorom Combray-jából megmaradtak, bár
ezek is hamari pusztulásra vannak szánva; amellett oly meghatók, mert
maga Combray véste őket belém, mielőtt végleg eltűnt volna; s ha lehet
egy homályos képet azokhoz a dicsőséges festményekhez hasonlítani,
amelyeknek másolataival nagyanyám szokott engem megajándékozni,
olyanok voltak az emlékképek, mint egyes régi metszetek az Úrvacsoráról
vagy egy Gentile Bellini-kép, amelyeken Vinci remekét és a Szent Márk-
templom bejáróját ma már többé nem létező állapotukban szemlélhetjük.
A rue de l’Oiseau-ban ott mentünk el a Lőtt Madárhoz címzett vén
fogadó előtt, amelynek nagy udvara olykor, a tizenhetedik században, tele
volt a Montpensier, Montmorency s Guermantes[64] hercegnők barátaival,
valahányszor e hercegnőknek Combray-ba kellett jönniök, akár a
majorosaikkal való pöreik, akár valami hűbéri kérdés miatt. Utána a
sétatérre értünk, amelynek a fái között már feltűnt a Saint-Hilaire-torony.
Szerettem volna itt leülni s olvasni egész nap, hébe-hóba a harangok
szavára is figyelgetve, mert az idő olyan szép és olyan nyugalmas volt e
helyen, hogy még az óraütés sem a nap csendjét látszott megtörni, hanem
csak megszabadítani közben felgyűlt tartalmától, s a torony is – annak a
lágy és kíméletes pontosságával, akinek semmi más dolga nincs – mintha
csak sürgetni jött volna kellő időben a csend teljét, hogy kisajtolja és
elhullassa a hőségtől lassan és természetesen felhalmozott aranycseppjeit.
A guermantes-i sétának legnagyobb varázsa az volt, hogy majdnem
elejétől végig a Vivonne partján haladhattunk. Először az úgynevezett
Régi-hídon mentünk át a folyón, alig tíz perccel azután, hogy hazulról
eltávoztunk. Ha megérkeztünk Combray-ba, másnap már, húsvétkor,
szentbeszéd után azonnal ideszaladtam, ha szép idő volt, hogy ennek az
ünnepi reggelnek a zűrzavarában, amikor a konyhaedények oly silánynak
tetszenek a fényes készülődések pompájában, odakinn a szabadban, a folyó
égszínkékjében gyönyörködhessek, kétfelől a még meztelen s fekete
szántóföldek között, amelyeket egy-egy sor korai vadnárcisz és kankalin
szegett, s itt-ott néhány kék csőrű és lehajtott szárú ibolya, melyeknek
nehéz lehetett már a tölcsérükben tartogatott illatcsepp. A Régi-híd egy
vontatóútra torkollt, ahol e helyen nyaranként egy kékes lombú
mogyoróbokor virult, lombjai közt egy odagyökerezett, szalmakalapos
halásszal. Combray-ban, ahol mindig tudtam, micsoda kovács rejtőzik a
sekrestyés egyenruhája, vagy miféle boltosinas a ministránsgyerek fehér
inge alatt, ez a halász volt az egyetlen, akinek sose tudtam meg a kilétét.
Biztosan ismerte szüleimet, mert mindig köszönt, ha elmentünk mellette;
olyankor mindig meg akartam kérdezni, hogyan hívják, de intettek, hogy
hallgassak, nehogy még elijesszem a halakat. Befordultunk a vontatóútra,
amely több lábnyi magasságban futott a part lejtője felett; a túlsó part itt
alacsony volt, nagy rétekben nyúlt a faluig, s a falutól meglehetősen
messze eső állomásig. E réteken, félig a fűbe rejtve, az egykori combray-i
grófok kastélyának romjai porladoztak; a középkorban a Vivonne védte
őket, egyrészt Guermantes urai, másrészt Martinville apátjai ellen. Már
csak néhány toronytörmelék maradt meg az egészből, alig púposodva ki a
rét sűrű füvéből, néhány lőrés, ahonnan egykor köveket hajított az íjász, és
ahonnan az őrt álló elláthatott mindenfelé, Clairfontaine-ba, Novepont-ba,
Martinville-la-Sécbe, Bailleau-l’Exempt-ba, ezekre a Guermantes-oknak
alávetett földekre, amelyek egészen körülfogták ezt a közéjük ékelt
kastélyt, ma már a fűvel egy magasságú romot, ahová a barátok
növendékei jöttek tanulgatni, vagy pedig játszadozni szünet közben; s ez a
múlt – amely már-már a föld alá szállt s úgy terült el a víz szélén, mint
egy hűsölő vándorlegény – száz meg száz új gondolatot ébresztett az
elmémben, s a mai Combray kisvárosi képét egy másik város képével
gazdagította, amelynek hajdani s érthetetlen arca ott rejtőzött a réti
aranyboglárkák között. Igen sok nyílott errefelé, mintha csak játszani
akartak volna a füvön, egyesével, párosával, egész csapatban, sárgán, mint
a tojássárga, s látszólag azért oly ragyogón, mivel – legalábbis én így
hittem – nem tudtam látványuk örömét semmi kóstolgató kedvvel
összekötni, azért hát ezt az örömöt aranyló felületükre halmoztam, amíg
elég erős nem lett ahhoz, hogy az érdektelen szépség örömévé
alakulhasson; s ilyen módon éreztem már legkisebb gyermek koromban is,
amikor a vontatóútról feléjük tártam a két karom, bár akkor még kedves és
tündéri nevüket se tudtam kiejteni, ezt a francia mesebeli hercegnevet,
amely századokkal előbb a mesékkel együtt jöhetett Ázsiából, de mint a
mesék, meghonosodott a francia faluban, beérve ezzel a szerény
horizonttal, szeretve a napot, a vizet, a pályaudvar távlatát s mégis, népi
egyszerűségében, mint nem egy régi festett vásznunk, valami Keletről
származó költői fénnyel a mélyében.
Elnéztem a vizeskancsókat, amelyeket a gyerekek azért vetettek a
Vivonne-ba, hogy apró halat fogjanak velük; s mivel a folyó vizével telten,
amely körülfogta őket, egyrészt maguk is tartályokká lettek, oly áttetsző
oldalfalakkal, mint a megkeményedett víz, másrészt egy náluk is nagyobb,
mozgó és folyékony kristálytartály tartalmává – élesebben és
kívánatosabban emlékeztettek a hűvösségre, minthogyha ott álltak volna a
terített asztalon, mert így ezt a hűvösséget mozgás közben mutatták s
abban az állandó összecsengésben, amely a kézzel meg nem fogható víz s
az ínnyel el nem érhető üveg közt volt. Megfogadtam, hogy egyszer majd
eljövök ide horgászni: szüleim beleegyeztek abba, hogy a magunkkal vitt
uzsonnából egy kis kenyeret szedhessek elő; pár galacsint azonnal
beledobtam a Vivonne-ba, amelyek ott a telítettség tüneményét látszottak
előhívni, mivel mindegyik kenyérdarab körül a víz tojás alakú s
mozdulatlan ebihalfürtté szilárdult, amit mindaddig bizonnyal feloldott
állapotban tartalmazott, a kristályosulás pontjához közel, de még
láthatatlanul.
Csakhamar a Vivonne folyását vízinövények kezdik eltorlaszolni. Előbb
csak egyenként mutatkoznak, mint például az a vízirózsa, amely olyan
szerencsétlenül feküdt az áron keresztül, hogy soha meg nem pihenhetett,
s mint egy géptől mozgatott komp, mindig visszatért arra a partra,
ahonnan az ár elsodorta, szüntelenül ugyanazt a dupla átkelést végezve. A
szára kinyúlt, meghosszabbodott, elvékonyult a part felé tartva, és amikor
elérte feszültsége véghatárát, az ár megint elkapta, a zöld kötél
begöngyölődött s visszavitte szegény növényt oda, amit valóban csak
kiindulópontjának nevezhetünk, mert alighogy odaért, megint indulhatott
vissza, mintegy ismétléseként az előbbi mozgásgyakorlatnak. Minden
sétánkon úgy találtam, ugyanebben a helyzetben; szinte emlékeztetett
azokra az idegbajosokra, akik közé nagyapám Léonie nénémet is sorolta, s
akiknek furcsa szokásai évről évre a régiek maradnak, mert bár egyre azt
hiszik, hogy sikerül lerázniok, mégis mindig megtartják őket; s bajaik és
rigolyáik állandó körforgása közben minden hiú erőfeszítésük s
szabadulásvágyuk csak arra szolgál, hogy biztosítsa a működésüket, s
mozgásba hozza a rugóját az ő furcsa, kikerülhetetlen s gyászos
életrendjüknek. Ilyen volt ez a vízirózsa, hasonló még azokhoz a
szerencsétlen lényekhez is, akiknek örökké s végtelenül ismétlődő
gyötrelme Dante kíváncsiságát is felkeltette, s akiktől szívesen
meghallgatta volna e gyötrelem okát és sajátságait, ha a hosszú léptekkel
tovasiető Vergilius nem kényszeríti, hogy utánafusson, mint ahogy én
futottam szüleim után.
De még odább az ár lelassul, egy birtokon folyik át, amelyet tulajdonosa
nyitva hagyott a kirándulóknak; ő maga a vízikertészetben találhatta
örömét, mert a Vivonne kis tavaiban egész lótuszkerteket gondozott. Mivel
a part ezen a helyen mindkétfelől tele volt fákkal, a lombok árnya a víz
mélyét rendesen sötétzöldre színezte, bár olykor, ha viharos délutánok
derűssé vált estéin tértünk vissza, ugyanennek a víznek a mélye nyersen
világoskék színű volt, violás árnyalatokkal s szinte japán ízlésű, rekeszes
zománcfényjátékkal. Itt-ott a víz felületén eperként pirosodott egy-egy
lótusz, vérvörösen a közepén s fehér széllel. Még tovább egyre több virág
volt, de már egyre halványabbak, keményebbek, magvasabbak, s a véletlen
szeszélyéből oly kecses fodrokban és berakásokban, mintha csak egy kerti
ünnep bánatos sziromhullása lenne az egész, habosfehér rózsafüzéreké,
ahogy feloldja őket a vízár. Másutt mintha egy-egy szöglet a
közönségesebb fajtáké lett volna, amelyek tiszta fehérek és rózsaszínűek
voltak, mint az estike, szinte házigonddal mosva, akár az otthoni porcelán,
míg még messzebb, sűrűn egymás mellett, mint egy lebegő virágágyon,
mintha csak kerti árvácskák szálltak volna lepke módra, kékes és sima
fényű szárnyaikkal, a víznek e ferde és átlátszó virágágyára, erre az égi
virágágyra: mert a víz e virágoknak még az ő színüknél is finomabb és
meghatóbb színű talajt adott; s akár a délután fényében csillogtatta meg a
lótuszok alatt egy figyelmes, hallgatag és mozgékony boldogság
színjátékát, akár estefelé telt meg – mint távoli kikötők, az alkonyat
álmaival és rózsaszínével –, szüntelenül változva, csak hogy egyes,
állandóbb színezetű párták körül összhangban maradhasson azzal, ami a
legmélyebb, legmulandóbb, legtitkosabb – legvéletlenebb – a percben,
mintha csak fel az égboltra vetítette volna e virágokat!
E park után a Vivonne megint zavartalanul folyik tovább. Hányszor
láttam, hányszor vágytam utánozni, ha nagy leszek, azt az evezőst, aki,
miután kiengedte kezéből az evezőjét, végignyújtózott csónakja mélyén,
hátára fekve s elengedve a fejét, hagyva, hogy vigye az áram, s nem látva
mást maga fölött, mint a lassan futó eget, az arcán a boldogság és a béke
előízével.
Leültünk a folyópartra, a vízililiomok közé. Fenn, az ünneplős égbolton,
sokáig csavargott egy tétlen felhő. Némelykor, fulladozva az unalomtól,
egy-egy ponty bukott fel a vízből, nyugtalan lélegzetvéttel. Ez volt az
uzsonna órája. Mielőtt hazatértünk volna, még sokáig ott ültünk a füvön,
és gyümölcsöt, kenyeret, csokoládét eddegéltünk: vízszintesen,
elgyengülve, de még sűrítve s ércesen, a Saint-Hilaire-torony hangjai idáig
is eljutottak, s a levegőtől különválva, amelyet már rég átszeltek, s
cikkelyben zengő vonalaik egymást követő rezgései közt, ott haltak el a
virágok felett s utolsót vibrálva a lábainknál.
Némelykor a folyóparton, ott, ahol erdő szegélyezte, elszigetelt,
elveszett nyaralóházra bukkantunk, amely az egész világból csak az
alapzatát mosó vizet látta. Az ablakánál fiatal nő ült, akinek bánatos arca
és választékos fátylai nem erről a tájékról származhattak, s aki, mint a nép
mondja, biztosan azért jött ide „eltemetkezni”, hogy élvezze bús örömét a
maga és kedvese névtelenségének; tovább innen nem láthatott, mint
csónakjáig, a bejáró mellett. Szórakozottan tekintett fel, mikor a part fái
mögül meghallotta a járókelők hangját: tudhatta, még mielőtt látta volna
az arcukat, hogy sohasem ismerték s nem is fogják megismerni azt a
hűtlent, akinek ő se volt képes megtartani a szívét, s hogy egy ilyen
ismeretségnek sem a múltjukban nincs nyoma, sem a jövőjükben
lehetősége. Látszott rajta, hogy e lemondásban szándékosan hagyott el
minden helyet, ahol azt, akit szeretett, legalább észrevehette volna –
olyanoknak a kedvéért, akik a hűtlent sose látták. S elnéztem, mikor oly
sétáról jött, ahol tudta, hogy nem találkozhat vele, amint fáradt kezéről
lefejtette a kesztyűjét, e hosszú szárú s immár fölösleges finomságú és
varázsú kesztyűt.
Az ily sétákon Guermantes felé sose értünk a Vivonne forrásáig,
amelyre pedig gyakran gondoltam, de amelynek olyan elvont, oly
eszményi volt előttem a léte, hogy amikor megmondták, pontosan hány
kilométerre van ugyanebben a megyében Combray-tól, éppannyira
csodálkoztam, mint amikor megtudtam, hogy a pokol kapuja a föld melyik
határozott helyén nyílt az ókorban. De még csak odáig se érhettünk soha,
ahová úgy szerettem volna eljutni, vagyis egészen Guermantes-ig.
Tudtam, hogy ott laknak a kastély urai, Guermantes herceg és Guermantes
hercegnő, tudtam, hogy igazi s a jelenben élő személyiség mind a kettő,
mégis, ha rájuk gondoltam, vagy egy faliszőnyegen tudtam csak őket
elképzelni, mint Guermantes grófnőt a templomunk Esztert ábrázoló
szőnyegén, vagy változó színárnyalatokkal, mint Gonosz Gilbert-t az
üvegablakon, ahol egyszer káposztazöldbe, máskor meg szilvakékbe
játszott, aszerint, hogy a szenteltvíztartótól vagy az ülésünkről néztem-e,
vagy egészen megfoghatatlanul, mint Brabanti Genovévának, a család
ősanyjának a képét, amelyet otthon a laterna magica a függönyökön vagy a
mennyezeten sétáltatott – egyszóval mindig a merovingi idők
titokzatosságába burkolva s mint egy naplementében, úgy fürödve e
narancsszín fényben, amely az „antes” szótagból áradt. De ha mindezek
ellenére, mint herceg és hercegnő, valóságos, bár különös lényeknek
számítottak a szememben, viszont hercegi személyiségük mértéktelenül
kitágult s anyagtalanná vált, hogy magába foglalhassa ezt az egész
Guermantes-ot, amelynek hercegi urai voltak, ezt az egész „guermantes-i
oldalt”, a napfénnyel, a Vivonne folyásával, a vízirózsákkal, a nagy fákkal
és annyi szép délutánnal. S tudtam, hogy nemcsak a Guermantes hercegi s
hercegnői címet hordják, hanem hogy már legalább a tizennegyedik század
óta, miután Combray urait hiába próbálták legyőzni, s többszörös házasság
útján olvadtak be a családjukba – egyúttal combray-i grófok is voltak,
vagyis Combray első polgárai, ámbár az egyedüliek, akik nem laktak
Combray-ban. Combray-i grófok, Combray birtokosai nevükben és
személyükben, s talán valóban magukban hordva ezt a Combray-hoz
tartozó különös, áhítatos szomorúságot; tulajdonosai a városnak, nem
pedig egy bizonyos háznak, valahol kinn az utcán lakva, az ég és a föld
között, mint ez a Guermantes-i Gilbert, akinek a Saint-Hilaire-templom
hátsó üvegablakain legfeljebb a feketére lakkozott visszáját láttam,
hogyha felemeltem a fejem, amikor sóért mentem Camus-ékhez.
Aztán az is megtörtént, hogy a guermantes-i oldalon némelykor nedves
kis háztájak előtt kellett elhaladnom, amelyeknek palánkjain sötét
virágfürtök nyiladoztak. Megálltam, abban a hitben, hogy itt most majd
valami értékes ismeretet szerezhetek, mivel annak a folyóvidéknek egy
darabját véltem látni magam előtt, amelyet úgy szerettem volna
közelebbről is tanulmányozni, mióta olvastam egy leírását egyik kedves
írómnál. S Guermantes, mintegy megváltoztatva külsejét a képzeletemben,
ezzel a folyóvidékkel, e vidék habzó vízáramoktól telefuttatott talajával
azonosult, amikor Percepied doktor azokról a virágokról s eleven
forrásokról beszélt nekünk, amelyek ott, a guermantes-i kastélyparkban
láthatók. Arról kezdtem ábrándozni, hogy Guermantes hercegnő meghív
majd magához, mert egy hirtelen szeszélyében egyszerűen belém szeret;
és akkor ott egész nap együtt halásznánk a pisztrángokra. Este pedig fogná
a kezem, velem együtt sétálgatna alattvalóinak kis kertjei előtt, s
megtanítana azoknak a virágoknak a nevére, amelyek lila és piros orsóikat
az alacsony kerítésfalra támasztják. Én viszont elmondanám néki azoknak
a költeményeknek a témáját, amelyeket oly régóta szándékoztam már
megírni. S ezek az álmok értésemre adták, hogy ha író akarok lenni, ideje
már megtudnom, hogy miről is akarok hát írni. De mihelyt erre gondoltam
s próbáltam oly témát találni, amibe valami végtelen filozófiai értelmet
rejthetek, az eszem megállt, nem működött többé, nem láttam mást, csak
ürességet ezzel a figyelemmel szemben, éreztem, hogy nincs alkotóerőm,
vagy hogy talán egy agybetegség nem engedi, hogy a vers megszülessen.
Némelykor apámra is számítottam, hogy ezt a dolgot rendbe hozza. Hisz
oly hatalmas, úgy szeretik a nagy befolyású emberek, hogy még az oly
törvényeket is meg tudta velük szegetni, amelyeket Françoise az életnél s
a halálnál is kikerülhetetlenebbnek tartott: sikerült elhalasztania egy
évvel, egyedül a városrészünkben, a házunk javítási munkáit, ki tudta
eszközölni a minisztertől Sazerat-né fiának, akinek üdülésre volt szüksége,
hogy az érettségijére két hónappal előtt jelentkezhessen, az A-val kezdődő
jelöltek közt, hogy ne kelljen megvárnia az S betűvel kezdődőket. Ha
komolyan megbetegedtem, ha rablók fogságába estem volna, annyira
biztos voltam abban, hogy apám a legjobb viszonyban van a legfelsőbb
hatalmakkal, s ellátva a legkitűnőbb ajánlólevelekkel az Úristenhez,
vagyis hogy betegségem vagy fogságom hiú és veszélytelen látszat, semmi
más, hogy nyugodtan vártam volna a jó valósághoz való kikerülhetetlen
visszatérés, a gyógyulás vagy a szabadulás óráját; s talán az
alkotótehetségnek e hiánya, ez a fekete lyuk is, amelyet mindig éreztem
magamban, valahányszor megírandó műveim tárgyát kerestem, szintén
csak lényegtelen illúzió, s talán azonnal megszűnne apám közbelépésére,
aki biztosan megegyezett a Kormánnyal és a Gondviseléssel, hogy én
leszek a kor első írója. Máskor viszont, mialatt szüleim már
türelmetlenkedtek s nem tudták, mért maradok hátra és miért nem
követem őket, jelenvaló életemet sehogyan sem éreztem apám mesterkélt
alkotásának, amelyen ő kedvére változtathat, hanem ellenkezőleg, oly
valóságba fogva láttam, amely nem énnekem készült, amely ellen nincs
fellebbezés, amelynek a belsejében nincs számomra szövetséges, s amely
nem rejt önmagán túl semmit. Úgy éreztem olyankor, hogy éppúgy
létezem, mint mások, hogy mint ők, én is megöregszem, aztán én is
meghalok, s hogy a többi ember között azoknak sorába tartozom, akiknek
nincs írói tehetségük. Így hát csüggedten és örökre lemondtam az
irodalomról, Bloch barátom minden régibb bátorítása ellenére. Ez a belső,
közvetlen érzés a magam eszmei ürességéről erősebb volt minden
hízelgésnél, amit esetleg rám pazaroltak, akárcsak egy gonosznál a
lelkifurdalás szózata, bárhogyan is dicsérik a jótetteit.
Egy nap anyám így szólt hozzám: „Folyton Guermantes hercegnőről
beszélsz, no, hát most nemsokára megláthatod. Percepied doktor négy éve,
úgy látszik, igen jól kezelte, s most majd eljön Combray-ba, a doktor
lányának az esküvőjére. Ha tetszik, megnézheted a templomban.”
Különben is a doktortól hallottam a legtöbbet Guermantes-ék felől, s
egyszer még egy képeslapnak azt a számát is megmutatta, ahol a hercegnő
abban a jelmezben volt ábrázolva, amelyet Léon hercegnő egy
álarcosbálján hordott.
Hirtelen, az esküvői misén, ahogy a sekrestyés félreállt, csakugyan
sikerült észrevennem a kápolnában egy szőke hölgyet, nagy orral, éles kék
szemmel, mályvaszínű, sima, új, ragyogó és bő selyemkendővel a nyaka
körül és egy csöpp pattanással az orra hegyén. S mivel az arca felületén,
amely olyan piros volt, mintha csak melege lett volna, feloldva s alig
láthatóan, de mégiscsak felfedeztem az arcképével való hasonlatosságot, s
főképp mert jellegzetes vonásait, ha hangosan próbáltam volna kimondani,
ugyanolyan szavakkal fejeztem volna ki, mint Percepied doktor – vagyis
hogy nagy orra és kék szeme van –, amikor leírta előttem Guermantes
hercegnő külsejét, így szóltam magamban: ez a hölgy hasonlít a
hercegnőhöz; másfelől ez a kápolna, ahonnan a misét hallgatta, épp a
Gonosz Gilbert-é, az, amelynek lapos, aranyozott és mézsejtek módjára
széttáguló sírkövei alatt a hajdani brabanti grófok nyugszanak, és amelyet
– emlékszem –, mondták, hogy mindig a Guermantes-családnak tartanak
fenn, ha a család egyik tagja Combray-ba jön valamilyen szertartásra;
mármost csak egy nő lehet hasonló a hercegnő arcképéhez, aki épp ezen a
napon, mikorra ideígérkezett, itt is van, ebben a kápolnában: csakis ő az!
Nem csekély volt a csalódásom, amely onnan származott, hogy sohasem
ügyeltem arra, mikor a hercegnőről ábrándoztam, hogy mindig egy
faliszőnyeg vagy egy üvegablak színeiben képzeltem el, más században,
más anyagból, mint a többi élőlényt. Arra még sose gondoltam, hogy
éppolyan piros arca, éppolyan mályvaszín kendője lehet, mint például a
faluban Sazerat-nénak, s arcának ovális formája olyannyira emlékeztetett
más, otthon is látott nőkre, hogy már-már gyanakodni kezdtem, bár e
gyanúm mindjárt eloszlott, hogy ez a hölgy a maga lényegében, a maga
alkotórészecskéiben talán nem is az igazi, a tulajdonképpeni Guermantes
hercegnő, s hogy a teste, nem is tudva, miféle nevet illesztenek hozzá, egy
bizonyos, mindennapos női típushoz tartozik, amely akár orvosnékat s
boltosnékat is magába foglalhat. „Hát ő volna az, hát csak ilyen
Guermantes-né, Guermantes hercegnő!” – mondta az a figyelmes és
hüledező arckifejezés, amellyel ezt a kápolnában ülő képet bámultam, ezt
a képet, amelynek persze semmi köze se volt a többihez, azokhoz,
amelyek szintén Guermantes-né nevén jelentkeztek az álmaimban, de míg
ezeket én magam s önkényesen formáltam, a másik, a templomi kép most
szökött csak a szemembe legelőször; amellett ennek más volt a
természete, nem lehetett színezni, mint a többit, amelyek oly szépen
ivódtak át egy szótag narancsszínű árnyalatával – nem, ez oly valóságos
volt, hogy még az a kis pattanás is, amely az orrán piroslott, az élet
törvényeihez való alkalmazkodását bizonyította, akár egy színházi látvány
végén, ahol a tündér egy ruharánca, kisujja megmozdulása elárulja az élő
színésznő valóságos jelenlétét, holott addig azt hihettük, hogy csupán egy
vetített kép fényjátékát látjuk magunk előtt.
Ugyanakkor azonban erre a képre, amelyet a nagy orr, a szúrós szempár
tűzött rá eredeti látomásomra (talán mert ezek érték el legelőször, ezek
ejtették rajta az első vágást, mikor még nem gondoltam arra, hogy aki
feltűnt előttem, épp Guermantes hercegnő lehet) – erre a még egészen
friss, de már változhatatlan képre próbáltam ráilleszteni ezt az eszmét:
„Ez a hölgy Guermantes hercegnő”, de csak épp hogy mozgatni tudtam a
másik kép színe előtt, akárcsak egy korongot bizonyos távolságra a másik
korongtól. Viszont e Guermantes hercegnő, akiről annyit álmodoztam,
most, mikor láttam, hogy valóban, rajtam kívül is létezik, még inkább
hatott a képzeletemre, amelyet megbénított egy percre az eddigi
várakozással ellentétes valóság, de amely e meglepetéséből felocsúdva,
így szólt hozzám: „A Guermantes-ok, akik már Nagy Károly előtt is
híresek voltak, hűbéreseik felett az élet és a halál jogával rendelkeztek;
Guermantes hercegnő egyenesen Brabanti Genovévától származik. Azok
közül, akik itt vannak, egyetlenegy lelket sem ismer s nem is akarna
ismerni.”
És – lám, milyen csodálatosan független az emberi tekintet, oly tág, oly
hosszú, oly nyújtható az a szál, amely az archoz fűzi, hogy egyedül is
sétálhat, távol tőle – mialatt Guermantes hercegnő ott ült a családi
kápolnában halottainak sírkövei felett, tekintete ide-oda siklott, felsétált a
pillérekre és még rajtam is megállapodott, mint egy, a templom hajójában
révedező napsugár, de oly napsugár, amelyet, mikor a simogatása ért,
tudatosnak éreztem. Maga a hercegnő mozdulatlan maradt, s úgy ült ott,
mint egy édesanya, aki úgy tesz, mintha nem látná gyermekei pajkos,
vakmerő és tapintatlan kis vállalkozásait, amint ismeretlenekkel
beszélgetnek és játszadoznak; így hát nem is tudhattam meg, helyeselte-e,
gáncsolta-e lelkének tétlenkedése közben tekintete kóborgásait.
Fontosnak éreztem, hogy ne távozzon, mielőtt kellőképp meg nem
nézhetem, mert emlékeztem, hogy évek óta vágyódtam a látására, s úgy
függesztettem rá a szemem, mintha mindegyik tekintetem valóban
magával vihette s tartalékba helyezhette volna bennem e nagy orrnak, e
piros arcszínnek s mindama vonásoknak az emlékét, amelyeket eredeti,
sajátos és értékes adatoknak éreztem az arcáról. Most, hogy mindazok az
eszmék, amelyeket hozzáfűztem, szépnek találtatták velem ezt az arcot –
talán főképp legjobb énünk megtartásának ösztönéből, azért, mert mindig
kerüljük a csalódottság érzését –, s mivel az új s az eddig megálmodott
Guermantes hercegnő egy és ugyanaz lett, olyannyira elválasztottam őt az
emberiség maradék tömegétől, amellyel puszta testi látásakor egy
pillanatra összekevertem, hogy bosszúsan hallottam, mikor ezt mondták
körülöttem: „Szebb, mint Sazerat-né, szebb, mint a Vinteuil lány”, mintha
őt, a hercegnőt szabad lenne összemérni velük! S ahogy a tekintetem
megállapodott a hercegnő kék szemén, szőke haján, karcsú nyakán, s
kiküszöbölt minden oly vonást, ami talán más arcokra emlékeztethetett
volna nála, így szóltam magamban e szándékosan hiányosnak hagyott
vázlat előtt: „Milyen gyönyörű! Milyen előkelő! Látszik, hogy igazi,
büszke Guermantes-fajta. Brabanti Genovéva ivadéka van előttem!” S ez a
feszült figyelem, amellyel rávilágítottam az arcára, olyannyira elszigetelte
a templom többi népétől, hogy még ma is, ha erre a szertartásra gondolok,
nem látok a templomból senkit, csak őt meg a sekrestyést, aki igenlőleg
felelt, mikor megkérdeztem tőle, hogy az a bizonyos hölgy csakugyan
Guermantes hercegnő-e. De őt, őt annál jobban látom, különösen miután
mindenki bevonult a sekrestyébe, ahová egy szeles és viharos nap el-
elboruló s meleg fénye sütött, s ahol ő, Guermantes hercegnő, csak állt a
combray-i emberek közt, akiknek még a nevét se tudta, s akiknek
alacsonyabb rangja nem azért domborította ki az ő nagy rangját, hogy ne
érezzen irántuk igazi, őszinte jóindulatot, mikor amellett azt is remélhette,
hogy kedvességgel és egyszerűséggel mélyebb hatást gyakorolhat rájuk.
Épp ezért senkit se nézhetett szándékosan és jelentősen, mintha
ismerőseire nézne, inkább csak szórakozottan és tűnődőn szórta szét
szemének egyre áradó s feltarthatatlan kék fényét, s iparkodott úgy
szemlélni ezt a falusi népet, hogy ne kelljen zavarba hozni, hogy ne lássék
megvetni őket folyvást beléjük ütköző, egyre rájuk hulló tekintetével.
Most is látom még mályvaszín, begyes és selymes kendője felett kék
szemének szelíd csodálkozását, amelyet, bár nem merte ráirányítani
senkire sem, s azért is, hogy mindenki kivehesse belőle a részét, egy kissé
félénk várúrnői mosollyal próbált színezni, mintha csak engedelmet kérne
szeretett hűbéreseitől. Ez a mosoly énnekem jutott, mert nem vettem le
róla szememet. Akkor aztán emlékezve arra a másik tekintetére, amelyet a
mise alatt hullatott rám a kápolnából, arra a másik tekintetre, amely oly
kék volt, mint a Gonosz Gilbert üvegablakán áthatoló napsugár, azt
mondtam magamban: „No lám, észrevett.” Azt hittem, hogy tetszem neki,
hogy akkor is gondol rám, amikor elhagyja a templomot, és hogy este,
Guermantes-ban, talán szomorú is lesz énmiattam. S mindjárt belé is
szerettem, mert ha olykor a szerelmünkhöz az is elég, ha egy nő, mint
ahogy Swann kisasszonyról hittem, megvetőleg néz rajtunk végig, s mi azt
hisszük, hogy sose lesz a miénk, olykor viszont az is elegendő, ha, mint
Guermantes hercegnő, jóságosan néz reánk, s mi azt hisszük, hogy még a
mienk lehet. A szeme egyre kékebb lett, mint az örökzöld virága, amit
nem lehet leszedni, de amit mégis énnekem szánt; s a felhőktől fenyegetett
nap oly erővel sütött a térre és a sekrestyébe, hogy az ünnepi piros
szőnyegeket muskátliszínben ragyogtatta: ezeken a szőnyegeken lépdelt
Guermantes hercegnő mosolyogva – s bolyhos gyapjúszövésüket oly
bársonyos rózsaszínnel, olyan fényfelülettel, oly gyengéd és olyan komoly
kedvességgel szépítette az örömünnepben, minthogyha csak a Lohengrin
egyes lapjait hallottuk, vagy bizonyos Carpaccio-képeket[65] láthattunk
volna – amelyek megértetik velünk, miért nevezi Baudelaire a
trombitaszót elragadónak.
Mennyivel jobban bántott ezentúl, guermantes-i sétáimban, hogy nincs
hajlamom az írásra, s hogy végleg le kell mondanom az irodalmi dicsőség
reményéről! Az emiatt érzett bánat olyannyira meggyötört, mialatt
egyedül s el-elmaradozva ábrándoztam minderről, hogy már csupa
gátlásból is menekülve e fájdalom újraidézése elől, teljességgel
abbahagytam a versekről, a regényekről, a költői pályáról való
elmélkedésemet, mint amikhez tehetségtelenségem miatt úgyse igen lesz
már közöm. Akkor aztán függetlenül ezektől az irodalmi ábrándozásoktól
s anélkül, hogy bárminemű kapcsolatot éreztem volna velük, hirtelen egy
háztető, a nap visszfénye egy kövön, vagy csak egy ösvény sajátos szaga
olyan mély örömöt keltett bennem, hogy megálltam s kerestem, mit
rejthetnek amögött, amit látok, mi az, amivel megkínáltak, s aminek
semmi erőfeszítéssel se tudtam a nyitjára jönni. Mivel azonban éreztem,
hogy ennek őbennük kell lenni, ott maradtam mozdulatlan, hogy nézzek,
hogy szagoljak, hogy gondolatban továbbjussak ennél a képnél vagy
illatnál. S ha aztán tovább kellett mennem s utolérnem a nagyapámat, még
akkor is lehunyt szemmel próbáltam felidézni a képüket, próbáltam
pontosan emlékezni a háztető vonalára, a kő színárnyalatára, annál is
inkább, mert e vonalat, e színt, magam se tudom, miért, hogyan,
telítettnek, nyílásra késznek, hajlandónak éreztem arra, hogy megmutassák
azt, aminek ők csak a burkai voltak. Persze, nem az ily benyomások
adhatták vissza azt az elveszett reményt, hogy valaha is író vagy költő
lehessen belőlem, mert hisz mind egy-egy külön tárgyhoz volt kötve, híján
minden szellemi értéknek s mindennemű elvont igazságnak. De legalább
valami oktalan örömet nyújtottak, egy bizonyos termékenység némi kis
illúzióját, s ezzel kissé eltereltek tehetetlenségem érzetétől, ettől a bántó
érzéstől, amely mindig elfogott, ahányszor csak valami filozófiai témát
kerestem egy nagy irodalmi alkotáshoz. Csakhogy olyan keserves volt ez a
lelkiismereti kötelesség, amelyet e formák, színek és illatok benyomása
rótt rám, vagyis hogy próbáljam felfedezni, mi rejtőzik e benyomások
mögött, hogy csakhamar magam kerestem mindenféle ürügyet
önmagamnak, amik mintegy felmentsenek a további keresések és
fáradalmak alól. Szerencsére ilyenkor már a szüleim is hívtak, éreztem,
úgyse lesz kellő nyugalmam az eredményes kutatáshoz, jobb hát, ha nem
is gondolok rá, amíg majd haza nem érek, és ha nem fárasztom magam jó
előre és haszontalanul. Akkor hát nem is foglalkoztam többé ezzel az
ismeretlen valamivel, ami hol csak egy illat, hol egy forma mögé rejtőzött,
s megnyugodtam, mert hiszen magammal vihettem hazáig, ahol majd újra
megtalálom elevenen a képek burka mögött, akárcsak a halakat, amelyeket
ha halászni engedtek, fűréteggel letakarva hoztam haza a kosaramban,
csak hogy frissen maradjanak. Otthon viszont már másra gondoltam, s így
halmozódtak fel az elmémben (mint a sétákon szedett virágok, vagy a
másoktól kapott tárgyak odafenn a szobámban): egy napfényben fürdő kő,
egy háztető, egy harangcsengés, egy falevél illata és még más, különböző
képek, amelyek mögött rég meghalt már az előre érzett valóság, mert nem
volt elég akaratom ahhoz, hogy ezt felfedezzem bennük. De egyszer,
amikor a sétánk a rendesnél jóval tovább tartott, s amikor örültünk, hogy
visszafelé félúton találkozhattunk Percepied doktorral, aki bár igen
sebesen hajtott, felismert s a kocsijába vett bennünket – megint éreztem
egy ily benyomást, de most nem engedtem el, mielőtt el nem mélyítettem
kissé. Engem a kocsis mellé ültettek, s úgy robogtunk, mint a szél, mert
már beesteledett, s a doktornak Combray előtt meg kellett állni
Martinville-ben, ahol úgy egyeztünk meg, hogy majd a betege ajtajánál
várjuk. Egy fordulónál különös, semmihez sem hasonlító örömérzésben
volt részem, amikor hirtelen észrevettem a martinville-i templom kettős
tornyát: a lenyugvó nap épp odasütött, s egyrészt a kocsink mozgása,
másrészt az útkanyarodók miatt úgy látszott, nem is a mi helyünk, hanem
a tornyoké változik, míg a vieuxvicqi torony, amelyet egy domb és egy
völgy választott el a martinville-iektől, s amely sokkal messzebbre, egy
magasabb fennsíkon feküdt, egészen közel látszott hozzájuk.
Hiába állapítottam és jegyeztem meg a toronykúpok formáját, vonalaik
mozgását, felületük napfényes voltát, éreztem, hogy nem hatoltam
benyomásom mélyére, hogy valami más is van e mozgás, e fény mögött,
valami, amit magukba foglalnak s magukba is rejtenek ugyanekkor.
A két torony oly távolinak tűnt fel, mi pedig, úgy látszott, olyan lassan
közeledünk feléjük, hogy csak bámultam, mikor pár perc múlva a
martinville-i templom előtt álltunk. Nem tudtam, miért örültem úgy
annak, hogy ezt a két templomtornyot észrevehettem a horizonton, s azt a
kénytelen feladatot, hogy most ez után kutassak, inkább csak kínosnak
éreztem: szívesebben őriztem volna a fejemben tartalékul ezeket a
napfényben mozgó vonalakat, csak hogy most, ebben a percben, ne kelljen
többé rájuk gondolnom. S valószínű, ha így tettem volna, a két torony is
annak a sok fának, tetőnek, illatnak, hangnak a sorsára jutott volna,
amelyeket ugyancsak e soha el nem mélyített és homályos örömérzet
miatt különböztettem meg a többiektől. Leszálltam a kocsiról, és míg a
doktorra vártunk, a szüleimmel beszélgettem. Aztán megint elindultunk,
megint felültem a bakra, hátrafordultam, hogy még egyszer lássam ezeket
a tornyokat, majd az egyik útfordulónál utoljára is megnézhettem őket.
Mivel a kocsis nem látszott túlságosan beszédesnek s alig felelt a
kérdéseimre, kénytelen voltam más társaság híján a magaméra fanyalodni,
s próbálni, emlékszem-e még a két toronyra. Csakhamar a vonalaik és
napfényes felületük kéreg módjára hasadtak széjjel, valami felderengett
bennük abból, amit eddig elrejtettek, olyan gondolatom támadt, amelyet
egy perccel előbb még nem ismertem, s amely kezdett szavakká
rendezkedni a fejemben, s az az örömöm, melyet az imént a tornyok
látványa okozott, ezáltal annyira megnövekedett, hogy mintha csak
megrészegedtem volna, nem is tudtam másra gondolni. E pillanatban, s
jóllehet már messze jártunk Martinville-től, ahogy hátrafordultam, megint
észrevettem őket, de most egészen feketék voltak, mivel a nap már
lenyugodott.
Olykor az utolsó útkanyarodók el-eltakarták őket a szemem elől, aztán
újra előtűntek, de mostan már utoljára, s végre nem is láttam őket.
Bár magamban nem mondtam, hogy ami a martinville-i tornyok mögött
rejtőzködött, valami szép mondathoz hasonlított még a legjobban, mert
hisz e titok olyan szavak formájában jelentkezett, amelyek örömöt
keltettek bennem – azonnal papirost s ceruzát kértem Percepied doktortól
s a kocsi rázása ellenére ezt a pár lapot szerkesztettem, hogy könnyítsék a
lelkiismeretemen s engedjek a lelkesedésemnek; nemrégiben találtam
rájuk, s csak kevés javítást végeztem rajtuk:
„Magukban a nyílt mezőn, s mintegy elveszve a síkon, emelkedtek az ég
felé a martinville-i templomtornyok. Nemsokára e kettőhöz elkésve egy
harmadik, a vieuxvicqi torony is csatlakozott: egy vakmerő fordulattal épp
szembehelyezkedett az előzőkkel. A percek múltak, kocsink gyorsan járt, s
mégis ez a három torony egyre ott volt, messze előttünk, mint három
mozdulatlan madár a síkon s a napfényben. Aztán a vieuxvicqi torony
félreállt, eltávolodott, s a martinville-i két torony magára maradt az
alkonyati fényben, amelynek játékát s mosolyát még így messziről is
láttam a hajlataikon. A kocsink oly nehezen közeledett feléjük, hogy azt
hittem, tudja isten, mikor érjük majd utol őket, amikor hirtelen a kocsi
fordult és épp előttük állt meg; s a két torony oly erővel vetette magát
eléje, hogy ha azonnal meg nem állunk, a bejáróba ütköztünk volna.
Folytattuk az utunkat, és elhagytuk Martinville-t, s a falu, miután elkísért
még bennünket pár pillanatra, megint csak magukra hagyta tornyait és a
vieuxvicqit, amelyek most hárman nézték a futásunkat a horizonton, s
búcsúzóul napfényes ormaikkal integettek. Olykor az egyik félreállt, hogy
a másik kettő még megláthasson bennünket egy percre; de az útirány
megváltozott, a három torony, mint három aranytengely, egyet fordult a
napfényben, aztán eltűnt a szemem elől. De kissé később, napnyugtakor,
mikor már közel jártunk Combray-hoz, még egyszer észrevettem őket,
utoljára, igen messziről, mint három szál virágot az égre festve, a mezők
vonala fölé. De amellett a legendabeli három lányra is emlékeztettek, akik
egyedül maradnak a magányban és a homályban; s mialatt mi repültünk
tovább, láttam, amint félénken keresgélik az útjukat s nemes
körvonalaiknak pár esetlen botlása után mindhárman összesimultak, egyik
a másik mögé siklott, s a még rózsaszínű égen egyetlen fekete, bánatos és
elragadó formává váltak, míg végül eltűntek az éjszakában.”
Ez az írás azóta se jutott soha az eszembe, de most, az ülésnek e sarkán,
ahová a kocsis mindig a martinville-i piacon vett baromfit helyezte a
kosarába, oly boldognak éreztem magam, amikor befejeztem az írást, oly
teljesen megszabadultnak e tornyoktól és titkuktól, hogy, mintha magam is
tyúk lennék és egy tojást tojtam volna, hangosan énekelni kezdtem.
Az ily sétákon egész nap ábrándozhattam arról a boldogságról, hogy mi
lesz, ha egyszer majd Guermantes hercegnő a barátjává fogad, ha
pisztrángra halászhatok, ha csónakázhatok a Vivonne-on, s az ily
pillanatokban annyira vágyódtam a boldogságra, hogy az élettől nem
kértem mást, csak hogy csupa ilyen boldog délutánból tevődjék össze. De
mikor hazafelé menet, bal kéz felől észrevettem egy tanyát, eléggé messze
két másiktól, amelyek viszont egymás mellett voltak, s tudtam, hogy most
már Combray-ig csak egy tölgyfasor van még hátra, egyik oldalán
rétekkel, amelyek mind külön-külön egy-egy kis gazdasághoz tartoztak, s
amelyek egyforma távolságban almafákkal voltak beültetve, mindegyik fa
alatt, a lenyugvó napban, japános rajzú árnyékkal – a szívem hirtelen
dobogni kezdett, tudtam, hogy egy félórán belül megint odahaza leszünk,
és mint mindig oly napokon, amikor Guermantes felé jártunk és későbben
vacsoráztunk, engem mindjárt vacsora után felküldenek a szobámba, s
anyám az asztalnál marad, mintha csak vendégek volnának nálunk, s nem
jön fel a szobámba jóccakát kívánni. A bánat öve, ahová most léptem,
éppoly tisztán elválasztódott az iménti öröm övétől, mint néha az égbolton
is valóságos vonal van egy-egy rózsaszínű sáv és egy zöld vagy fekete sáv
között. Látni például, mikor egy madár beleröpül a rózsaszínbe, eléri a
legszélét, már majdnem a feketét érinti, aztán abba is belép. Most már
annyira kívül voltam mindazokon a vágyakon, amelyek az imént még
körülvettek, vagyis egy guermantes-i látogatás, az utazás, a boldogság
vágyán, hogy a teljesülésük sem okozott volna már örömöt. Mindannyit
odaadtam volna azért, hogy sírhassak egész éjjel anyám karjai között!
Reszkettem, szorongtam, le nem vettem a szemem anyámnak az arcáról,
aki ma este nem jön a szobába, ahol már látni véltem magam, szerettem
volna meghalni. S így tart ez majd másnapig, mikor a reggeli sugarak,
akárcsak a kertész is, odatámasztják rácsaikat a sarkantyúvirágos falra, az
ablakomig kapaszkodnak, s amikor úgy ugrom ki az ágyból, hogy
hamarább jussak a kertbe, nem is emlékezve arra, hogy az est visszahozza
azt az órát, amikor el kell válnom anyámtól. Így hát a guermantes-i
oldalon tanultam megkülönböztetni ezeket a bensőmben egymásra
következő állapotokat, amelyek bizonyos korszakokban egészen felosztják
a napot egymás között, s szinte a láz pontosságával űzi egyik a másikát;
oly egymást érő, de amellett annyira egymáson kívül eső állapotok ezek,
olyannyira megfosztva minden közlekedési lehetőségtől, hogy az egyikben
nem is tudom megérteni, se elképzelni, amit a másikban kívántam,
rettegve vártam vagy véghezvittem.
Azok közül az életek közül, amelyeket párhuzamosan élünk, a
fordulókban leggazdagabb, az eseményekben legváltozatosabb, vagyis a
szellemi élet nem egy apró eseményével fűződik nálam Guermantes-hoz
és Méséglise-hez. Ez az élet bizonnyal észrevétlenül fejlődik bennünk, s
mindazoknak az igazságoknak, amelyek a mi számunkra új irányt és új
arcot adtak néki, amelyek új utakat nyitottak meg előttünk, már régóta
előre készítgettük a felfedezését; de sokáig nem tudtunk róluk, és nékünk
csak attól a naptól, attól a perctől számítanak, amikor végre láthatóvá
váltak. Azok a virágok, amelyek akkor a rét füvén játszadoztak, a
napfényben folyó víz, az egész táj, amely körülvette megjelenésüket,
tovább is elkísérik az emlékünket öntudatlan vagy szórakozott arcukkal; s
amikor ez a szerény vándor, ez az álmodozó gyermek olyan soká nézegette
őket mint egy királyt a későbbi, tömegbe vesző krónikás –, ez a tájrészlet,
ez a kerti zug sohase hihette volna, hogy éppen ennek a gyermeknek a
révén maradhat majd életben s épp legmulandóbb sajátságaival; pedig hát
ezt a galagonyaillatot, amely ott szálldos a kerítés mellett, ahol majd
csakhamar felváltják a virágzó vadrózsák, ezt a visszhangtalan lépést,
ahogy egy fasor kavicsán megcsikordul, e szétpattanó buborékot a
folyóvízen, egy vízinövény levelein, mindezt az én rajongásom hordta, s
annak sikerült átmenteni az egymást követő évek során, míg köröttük az
utaknak még a nyoma is elveszett, meghaltak, akik jártak rajtuk, és még az
emléküket is elfeledték. Olykor a táj egy ily darabja annyira elszigetelten
jut el a máig, s mint valami virágzó Délosz[66], oly bizonytalanul lebeg az
elmémben, hogy nem tudom, milyen országból, mily időből vagy talán
csak álmaimból jön így felém. De talán még leginkább, mint lelki talajom
mély rétegeire, mint még ma is legerősebb, legbiztosabb területeimre
gondolok Guermantes-ra és Méséglise-re. Amíg e két irányban jártam,
hittem a dolgokban és az emberekben, s azért csak az odavaló dolgokat és
embereket veszem komolyan, egyedül bennük van csak örömöm. Akár
azért, mert a teremtő hit végleg kiapadt bennem, akár mert a valóság csak
az emlékezetben formálódik, azokat a virágokat, melyeket ma látok
legelőször, nem is tartom igazi virágoknak. Méséglise tája, orgona- és
galagonyabokraival, búzavirágos, pipacsos és almafákkal szegett
mezőivel, valamint a guermantes-i, ebihalas folyóvizével, vízirózsáival és
boglárkáival, mindörökre megformálta az én kedves vidékeim képét,
azokét, ahol élni szeretnék s ahol megkövetelhetném, hogy halászni
mehessek, hogy csónakázhassak a folyón, hogy gót várromokat láthassak,
és hogy a gabonatáblák között éppen olyan hatalmas, falusias és aranyszín
szentegyházat lelhessek, mint egy búzakazal, mint amilyen Combray-ban
a Saint-André-des-Champs-templom is; és azok a búzavirágok,
galagonyák és almafák, melyekkel ma utazás közben találkozom a
mezőkön, egyszerre és közvetlenül utat találnak a szívemhez, mivel
éppoly mélységben, ugyanazon a szinten vannak, mint a múltam. S mégis,
mivel a tájakban is van valami egyéni vonás, hogyha egyszer elfogy a
vágy, hogy viszontlássam a guermantes-i tájat, ezt a vágyat nem elégítenék
ki azzal, hogy elvezetnének egy folyóparthoz, ahol oly szép, talán még
szebb vízirózsák nyílnának, mint a Vivonne-ban, mint ahogy este, ha
hazamentem, s felébredt bennem az a szorongás, amely a szerelembe árad
később, s akár elválaszthatatlan is lehet tőle – szintén nem jutott eszembe,
hogy egy, az én anyámnál szebb és okosabb anya köszöntsön be hozzám a
szobámba. Nem; és mint ahhoz, hogy boldogan alhassak el, azzal a
zavartalan nyugalommal, aminőt soha egy szerető se tudott adni azóta,
mert hisz szeretőinkben olyankor is kétkedünk, amikor még hiszünk
bennük, s mivel az ő szívüket sose bírhattam úgy, egy csókban, mint ahogy
anyámét kaptam meg mindig, egészen, minden hátsó gondolat nélkül,
rajtam kívül senki másra vonatkozó szándék nélkül – anyámra, csak
anyámra volt szükségem, arra, hogy ő hajtsa fölém az arcát, amelyen a
szeme alatt mintha kis szépséghiba is lett volna, de amit éppúgy
szerettem, mint őt magát – ugyanígy csak az én ismerős guermantes-i
tájamat akarom viszontlátni, azzal a tanyával, amelytől nem messze két
másik tanya bújik egymás mellé, mindjárt a tölgyfasor kezdeténél; a
réteket akarom látni, amelyeken, mikor a napban oly tükrözővé válnak,
mint egy tó, az almafák levelei is kirajzolódnak; ezt az egész vidéket,
amelynek az egyénisége, éjszaka, olykor álmaimban földöntúli erővel
szorít magához, s amelyet hiába keresek, ha felébredek. Épp mivel más-
más élményeket örökre és elszakíthatatlanul egyesítettek bennem azzal,
hogy egy időben nyújtották őket az érzékenységemnek, bizonyos, hogy
Méséglise és Guermantes nem egy csalódásnak tett ki s nem egy hibát
követtetett el velem későbben. Mert sokszor, egészen öntudatlan, csak
azért volt oly nagy kedvem viszontlátni valakit, mivel egy virágzó
galagonyaösvényt juttatott az eszembe, s nemegyszer azt hittem, sőt
hitettem el, hogy egy újraéledő szerelemről lehet szó, amikor csak
egyszerűen az utazás vágya hevített. De meg így is, azzal is, hogy jelen
vannak oly mai benyomásaimban, amelyekhez valahogy hozzá tudnak
kapcsolódni, Guermantes és Méséglise mélységet, alapzatot, eggyel több
kiterjedést ad nékik. És végül még oly varázzsal, oly jelentéssel növelik
őket, amit csak egyedül én érthetek. Amikor nyári estéken a derűs ég, mint
egy vadállat, egyszerre csak morogni kezd, s mindenki haragszik a
zivatarra, Méséglise-nek köszönhetem, hogy olyankor egyedül én érzem
magam elbűvölve, s a hulló eső lármáján át láthatatlan s hervadatlan
orgonák illatát szagolgatom.

*
Így virrasztottam sokszor reggelig is a combray-i időkre gondolva,
bánatos, álmatlan estéimre meg annyi sok nappalra is, amelyek képét
nemrég egy csésze teának az íze, vagy, mint Combray-ban mondták volna,
az „aromája” idézte fel – s az emlékek társulása révén mindarra, amit sok
évvel aztán, hogy otthagytam ezt a kisvárost, Swann egy régi, még
születésem előtt való szerelméről tudhattam meg, azzal a részletes
pontossággal, amelyet könnyebb megszereznünk századok óta halott
személyeknek, mint legjobb barátainknak az életéről, s amely éppoly
lehetetlennek látszik, mint két város közt hajdan a távbeszélgetés, míg
aztán ki nem találjuk azt a bizonyos kis fortélyt, amellyel megkerülhetjük
ezt a nehézséget. Mindezek az emlékek egymás mellé rakódva most már
egyetlen tömeget alkottak, de azért könnyen meg lehetett különböztetni
köztük – a legrégibbek, majd a frissebbek közt, amelyek egy illatból
származtak, azután meg azok közt, amelyek más emlékei voltak, és én
csak hallomásból ismertem őket –, ha nem is épp repedéseket vagy igazi
hasadékokat, de legalább afféle erezeteket és színkeverékeket, aminők
bizonyos kőzetekben vagy márványokban különböző eredetet, kort és
„képződést” tárnak elénk.
Bizonyos, hogy reggel felé már réges-rég eloszlott az ébredés rövid
bizonytalansága. Tudtam, milyen szobában vagyok valójában, s akár a
puszta emlékezet segítségével tájékozódva, akár egy alig látható gyönge
fénysugár útmutatására, amely alá azonnal odaképzeltem az
ablakfüggönyöket – a homályban az egész szobát felépítettem s
bebútoroztam magam körül, mint egy építész, aki előre nyílást hagy az
ajtóknak és az ablakoknak, s mint egy kárpitos, úgy helyeztem vissza a
tükröket és a szekrényeket eredeti helyükre. De alighogy a reggel napfénye
– nem pedig amit annak véltem, a függönyök rézrúdján utolsót lobbanó
parázsé – felrajzolta a homályba legelső, mintegy krétával húzott s
helyreigazító vonását, az ablak és a függönyök elhagyták az ajtókeretet,
ahova tévedésből képzeltem őket, miközben, hogy helyet adjon nékik, az
íróasztal, amelyet odatett sután az emlékezetem, rohanva menekült odább,
maga előtt tolva a kandallót is, s félrehárítva útjából a folyosó
választófalát; ott, ahol az előbb még a mosdófülke foglalt helyet, most egy
kis udvar terjeszkedett, s az egész ház, amelyet a homályban építettem
újra, utánament az ébredés forgószelében látott többi háznak, mivel
futásra kényszerítette ez a halovány jeladás, amelyet a függönyök fölé a
nap fölemelt ujja rajzolt.
MÁSODIK RÉSZ

Swann szerelme
 Ahhoz, hogy valaki Verdurinék „kis köréhez”, „szűkebb társaságához”,
„szorosabb szövetségéhez” tartozhassék, egyetlen feltétel is elegendő, de
ez aztán elengedhetetlen volt: hinni kellett hallgatagon egy bizonyos
Credóban, amelynek egyik tétele az volt, hogy az ifjú zongoraművész, akit
ebben az esztendőben Verdurinné pártfogolt és akiről azt mondogatta: „No
de így játszani Wagnert, ez minden képzeletet felülmúl”, „lepipálja”
Plantét is, Rubinsteint[67] is, a másik meg, hogy Cottard doktor jobban ért
a diagnózishoz, mint Potain. Minden olyan új „regruta”, akit a Verdurin
házaspár nem tudott meggyőzni arról, hogy a hozzájuk nem járók estélyei
unalmasak, mint az őszi eső, egyszeriben kizártnak tekinthette magát a
házból. A nők ebben a tekintetben kevésbé mutatkoztak hajlamosnak arra,
hogy egyfelől lemondjanak minden társaságbeli kíváncsiskodásról,
másfelől hogy ne személyesen szerezzenek tapasztalatokat más
szalonokról, és így mikor Verdurinék egyre inkább érezték, hogy ez a
szabad kutató szellem s a léhaságnak ez az ördöge esetleg mint valami
járvány még az ő kis hitközségük ortodoxiáját is megrendítheti, lassanként
minden nőnemű hívet kénytelenek voltak eltávolítani.
Ebben az évben Cottard doktor fiatal feleségén kívül mindössze két
állandó nővendéggel kellett beérniök (jóllehet a háziasszony személy
szerint igen erényes volt, s egy roppant gazdag és tisztességes, bár teljesen
jelentéktelen polgári családból származott, amellyel lassanként s
szándékosan minden érintkezést megszüntetett): az egyiket madame de
Crécynek hívták, majdnem a félvilághoz tartozott, de Verdurinné csak a
keresztnevén, Odette-nak hívta s „angyalnak” tartotta, a másik a
zongoraművész nagynénje volt, aki ifjabb éveiben házmesterné lehetett; az
igazi nagyvilágot egyikük sem ismerte, s ily módon oly könnyű volt
elhitetni a naivságukkal, hogy mind Sagan, mind Guermantes hercegnő
kénytelen megfizetni pár nyomorgót, csak hogy ne kelljen egymagukban
lézengeniük a vacsoráikon, és hogyha valaki kész lett volna meghívatni
őket e nagy dámákhoz, az egykori házmesterné és a félvilági nő
megvetően hárította volna el e meghívást.
Verdurinék előre senkit se hívtak vacsorára: viszont mindig „akadt
hely” náluk az ebédlőasztal körül. Estélyeiken nem volt külön műsor. A
fiatal zongoraművész csak akkor játszott, ha „kedve szottyant” rá, mert
senkit sem erőltettek, és mint Verdurin úr mondta: „Egymás közt vagyunk,
éljen a jó barátság!” Hogyha a zongoraművész a Walkür nagy indulóját,
vagy Tristan előjátékát óhajtotta eljátszani, Verdurinné tiltakozott, nem
mintha nem szerette volna e muzsikát, hanem ellenkezőleg, mert nagyon
is mély benyomást tett rá! „Szóval ragaszkodik ahhoz, hogy én ma
fejfájást kapjak? Hisz tudja, mindig ez a vége, ha ezt a darabot játssza.
Előre tudom, mi vár rám! Holnap, ha majd fel akarok kelni, Isten
megáldja, minden hiába!” Ha zene nem volt, beszélgettek, s az egyik
vendég, legtöbbnyire akkor legkedvesebb festőjük, „valami vastag tréfát
eresztett meg”, ahogy Verdurin úr mondta, amin aztán mindnyájan
„pukkadoztak”, különösen Verdurinné, aki annyira szó szerint vette
érzelmeinek képletes kifejezését, hogy egyszer például Cottard doktor
(akkor még fiatal kezdő) kénytelen volt helyreigazítani a háziasszony
állkapcsát, amely a nagy nevetéstől valóban kiugrott a helyéből.
Az estélyi ruha tilos volt, mert hisz csupa „jó pajtást” hívtak s azért is,
hogy ne hasonlítsanak azokhoz az „unalmas alakokhoz”, akiket úgy
kerültek, mint a pestist, s akiket csak ritkán rendezett nagy estélyeiken
láttak vendégül, olyankor is csak az esetben, ha ez mulattatta a festőt, vagy
hasznos lehetett a muzsikusnak. Egyébként beérték azzal, hogy
társasjátékot játszottak, vagy jelmezben vacsoráztak, de csak maguk közt,
egyetlenegy idegent se engedve be a „szűkebb körbe”.
De ahogy a „jó pajtások” mind nagyobb tért foglaltak el Verdurinné
életében, az unalmasok, az átkosok az ő szemében azok lettek, akik
valamilyen módon távol tartották tőle a barátokat, akik megakadályozták
őket abban, hogy szabadon jöhessenek Verdurinékhez, vagyis egyszer az
egyik anyja, máskor a másik foglalkozása, megint máskor a harmadik
nyaralója vagy egészségi állapota. Ha Cottard doktor asztalbontáskor azzal
a megokolással akart távozni, hogy egy súlyos betege várja: „Ki tudja –
mondta Verdurinné –, talán jobbat tenne neki, ha többet nem zavarná ma
este; maga nélkül is jól fog aludni; holnap majd korán benéz hozzá s
makkegészségesen fogja találni.” Már december elején beteg volt, ha arra
gondolt, hogy a hívei „cserbenhagyhatják” karácsonykor vagy újévkor. A
muzsikus nagynénje például azt követelte, hogy a fiú az ünnepeken őnáluk
vacsorázzék, az ő anyjánál.
– Azt hiszi, belehal az anyja – mondta neki durván Verdurinné –, ha
újévkor nem vacsoráznak vele, ahogy a vidékiek szokták?
Nagyhétkor mindig nyugtalankodni kezdett:
– Doktorkám, maga tudós, szabad szellem, remélem, éppúgy eljön
hozzánk nagypénteken, mint akármikor? – szólt Cottard-hoz az első évben,
olyan sziklaszilárd hangon, mintha nem is kételkedhetne a feleletben.
Pedig csak úgy remegett, míg ezt a feleletet várta, mert ha a doktor nem
jött volna, egyedül maradhatott volna odahaza.
– Igen, eljövök nagypénteken... hogy elbúcsúzzam, ugyanis Auvergne-
ban töltjük a húsvéti ünnepeket.
– Auvergne-ban? Hogy megegyék a bolhák meg egyéb férgek? Na,
köszönöm, jó mulatást!
S egy kis hallgatás után:
– Ha legalább szólt volna, megszervezhettük volna a dolgot, és akkor
szép kényelmesen együtt tehetnénk meg ezt az utat.
Ugyanígy, ha egy hívüknek volt valahol egy barátja, vagy egy vendég
hölgyüknek afféle futó viszonya, amely miatt esetleg némelykor
„faképnél” hagyhatta volna Verdurinéket, Verdurinék, akik nem
botránkoztak meg azon, ha egy nőnek viszonya volt, feltéve, hogy ez a
viszony náluk, köztük, a körükben szövődjék s ne idegenítse el tőlük más
kedvéért a vendégüket, így nyilatkoztak: „Hát akkor meg mire vár? Hozza
csak el a barátját!” S befogadták próbaidőre, hogy lássák, nem fog-e
titkolózni Verdurinnével szemben, egyszóval hogy érdemes-e a „szűkebb
körbe” való felvételre. Ha nem volt az, akkor félrevonták a ház hívét, aki
idehozta, s barátságosan összeveszítették a barátjával vagy a kedvesével.
Ellenkező esetben viszont az „újoncból” is jó barát lett. Így hát mikor
ebben az évben a félvilági hölgy elmesélte, hogy egy kedves emberrel,
bizonyos Swann-nal ismerkedett meg, s finoman értésére adta
Verdurinnek, hogy ez az úr mily szívesen jönne egyszer közéjük, Verdurin
e kérelmet azonnal továbbította feleségének. (Sohase volt véleménye, csak
a felesége után, akinek viszont az volt a szerepe, hogy férjének s a
híveknek óhajait megvalósítsa, mégpedig kifogyhatatlan leleménnyel.)
– Crécyné őnagysága kér valamire. Szeretné neked bemutatni egy
barátját, Swann urat. Mit gondolsz?
– Természetesen; hát meg lehet akármit is tagadni ennek az aranyos
teremtésnek? Hallgasson, magát nem kérdezték, ha mondom, hogy
aranyos, igenis az!
– Hát ha muszáj – felelt Odette kényeskedve, majd hozzátette: – Hisz
tudja, hogy nem vagyok amolyan fishing for compliments[68].
– Hát akkor hozza el a barátját, ha csakugyan olyan kedves.
A „szűkebb körnek” természetesen semmi kapcsolata se volt Swann
megszokott társaságával, s az igazi nagyvilágiak biztosan úgy vélekedtek
volna, hogy éppen Swann-nak, aki oly kivételes helyet foglal el köztük,
igazán nincs értelme Verdurinékért törni magát. De Swann annyira szerette
a nőket, hogy attól a naptól fogva, mikor már úgy-ahogy megismerte az
arisztokrácia valamennyi hölgyét, s nem várhatott tőlük semmi újat, csak
oly módon ragaszkodott a Faubourg Saint-Germaintől nyert honosító, sőt
nemesi leveléhez, mint valami csereértékhez, vagy pedig mint egy
magában értéktelen hitellevélhez, amely azonban lehetővé teszi, hogy egy-
egy kis vidéki zugban, vagy Párizs egy-egy homályos szögletében kedvező
légkört teremthessen maga körül egy csinosabb földbirtokoslány vagy
hivatalnok-csemete szemében. Mert a vágy vagy a szerelem akkor még oly
hiúságot is ébresztett benne, aminek az életben most már teljesen híjával
volt (bár bizonnyal ez az érzés irányíthatta valaha erre a nagyvilági
életútra, ahol szellemi adományait léha élvezetekben pazarolta széjjel, s
művészettörténeti tudását legfeljebb arra használta fel, hogy tanácsokkal
lássa el a társaságbeli hölgyeket, amikor ezek képeket vagy bútorokat
akartak vásárolni), s ez a hiúság ösztökélte arra, hogy az előtt az
ismeretlen előtt, akibe épp beleszeretett, oly előkelőségben tündököljön,
aminő a Swann névből egymagában nemigen sugárzott ki. Főképp akkor
vágyódott erre, ha az ismeretlen hölgy egyszerű származású volt. Mint
ahogy egy eszes ember sem attól fél, hogy egy másik eszes ember
találhatja ostobának, egy elegáns férfi is inkább a bugris, mint a nagyúr
hozzá nem értése miatt aggódik. Mióta a világ áll, a hiúság hazugságai s
szellemi erőfeszítései legalább háromnegyed részben olyanoktól
származtak, akiket ez csak lealacsonyított, s olyanoknak a kedvéért, akik
mélyen őalattuk álltak. S ugyanaz a Swann, ki oly hanyag és egyszerű volt
egy igazi hercegnővel szemben, pózolt, remegett, rettegett, ha egy
szobalánnyal került össze.
Nem olyan volt, mint annyian mások, akik akár lustaságból, akár annak
a kötelezettségnek mindenbe beletörődő érzéséből, amely a magasabb
rangúakat egy bizonyos területre korlátozza, lemondanak a külvilág
kínálta élvezetekről, mindenről, ami kívül esik halálukig elhatárolt
nagyvilági helyzetükön, s beérik azzal, hogy a végén, mikor már sikerült
megszökniük, jobb híján csak azokat a közepes szórakozásokat s tűrhető
unalmakat hívják élvezetnek, aminőket a maguk zárt köreiben találhatnak.
Swann azonban nem sietett csinosnak találni az oly nőket, akikkel együtt
volt a társaságban, hanem ellenkezőleg, azokkal próbált együtt lenni,
akiket már előzőleg is csinosaknak talált. S e nők szépsége bizony sokszor
elég közönséges volt, mivel Swann öntudatlan is oly testi tulajdonságaikat
kedvelte, melyek teljes ellentétben álltak legkedvesebb mestereinek festett
vagy faragott asszonyaival. A kifejezés melankóliája s mélysége jéggé
fagyasztotta az érzékeit, amelyek viszont újraéledtek a bőséges, rózsaszínű
s egészséges női hús láttán.
Hogyha utazásai közben oly családdal találkozott, amelyet elegánsabb
lett volna kikerülni, de ahol olyan nőre lelt, akinek a varázsát mindeddig
még nem ismerte, a tartózkodást, a nő iránt érzett vágynak a legyőzését, a
nő nyújthatta örömnek más örömmel való helyettesítését – azzal, hogy ír
egy régi szeretőnek, jöjjön utána mielőbb – éppoly gyáva lemondásnak és
együgyű meghátrálásnak érezte volna az élettel, egy új boldogsággal
szemben, minthogyha utazás helyett odahaza maradt volna a szobájában,
hogy párizsi látképekkel szórakozzék. Swann sohasem zárkózott be rendes
ismeretkörének épületébe, hanem hogy mindig újraépíthesse, elejétől,
mindjárt helyben s mindenütt, ahol egy nő megtetszett néki – szétszedhető
sátrat emelt ebből az állandó ismeretkörből, amelyet, mint a felfedezők,
minden útjára magával vitt. Azt meg, amit nem lehetett elszállítani vagy
elcserélni valami új élvezettel, bármiért, semmiért is odaadta, akármily
kívánatosnak is tetszett mások előtt. Hányszor merítette ki hitelét egy
hercegnőnél, aki már esztendők óta hiába leste az alkalmat, hogy
kedvesnek mutatkozhassék Swann-nal szemben, s akitől tapintatlan
sürgöny útján távirati ajánlást kért a hercegnő valamelyik vidéki
intézőjéhez, csak azért, mert meglátta a lányát – akárcsak egy éhező, aki
egy darab kenyérért egy darab gyémántot is odaadna. Sőt, utána mulatott
is a dolgon, mivel minden finomsága s tapintata ellenére bizonyos fajta
komiszság is volt benne a nőkkel szemben. Amellett Swann azoknak az
okos, de tétlen embereknek a sorába tartozott, akik vigaszt, esetleg
mentséget keresnek abban az ideában, hogy ez a tétlenség éppoly méltó
dolgokat kínál az értelmüknek, mint aminőket a művészet vagy a komoly
tanulmány nyújthatna, s hogy az „Élet” érdekesebb, regényesebb
helyzeteket tartalmaz, mint a regények, ő legalább így mondta, s könnyen
el is hitette legelmésebb nagyvilági barátaival, főképp Charlus báróval,
akit szívesen mulattatott csípős kalandjai elbeszélésével, mint például
azzal, hogy egy oly nővel ismerkedett meg a vasúton, akiről, mikor
felvitte a lakására, kiderült, hogy egy uralkodó nőtestvére, s fivére révén,
akinek kezében fut össze az európai politika minden szála, Swannt is igen
kellemes módon avathatja be az államtitkokba, vagy azzal a másik üggyel,
hogy bonyolult körülmények összejátszása következtében magának a
konklávénak választása fogja eldönteni, szeretője lehet-e Swann a
közeljövőben egy szakácsnénak.
Egyébként ő nem csupán ezt a szűkebb körű társaságát, az erényes
hercegnők, tábornokok és akadémikusok e ragyogó falanxát használta fel
oly cinikus módon kerítőknek. Időnként minden barátja kapott tőle levelet,
amelyben hol egy ajánló, hol egy bemutató szót kért tőlük, s amelynek
diplomáciai ügyessége minden változó szerelmen s különböző ürügyön túl
is megmaradt, s minden véletlen ügyetlenségnél erősebben mutatta Swann
állandó jellemét és egyforma céljait. Évekkel később nekem is nem egy
ízben mesélték, amikor a velem való, bár másféle hasonlóságai miatt
érdeklődni kezdtem a jelleme iránt, hogy nagyapám, ahányszor csak
levelet kapott tőle (akkor még nem volt nagyapa, mivel Swann nagy
szerelme az én születésem táján kezdődött s hosszú időre félbeszakította
ezeket a praktikákat), így kiáltott fel, mikor a borítékon felismerte Swann
írását: „Biztosan megint kér valamit: vigyázat!” S akár bizalmatlanságból,
akár mert valami ördögi érzés arra késztet bennünket öntudatlan, hogy
csak azoknak tegyünk szívességet, akik azt nem kérik tőlünk, nagyszüleim
mereven megtagadták legkönnyebben kielégíthető kéréseit, mint például
hogy mutassák be egy bizonyos fiatal lánynak, aki minden vasárnap
nagyszüleimnél vacsorázott, s akiről, ha Swann említette, úgy beszéltek,
mintha sose látnák, holott pedig hétköznap folyton arról tanácskoztak, kit
is hívjanak meg vele együtt, s gyakran egyetlen alkalmas vendéget sem
találtak, mivel csak annak nem szóltak, akit ezzel olyannyira boldoggá
tehettek volna.
Olykor egy-egy házaspár, amely addig csak panaszkodott, hogy sohase
láthatja Swannt, egyszerre csak örömmel jelentette nagyszüleimnek s talán
azzal a vággyal is, hogy irigységet keltsen bennük, hogy Swann egyik
legkedvesebb barátjuk lett az utóbbi időben s úgyszólván elválhatatlan
tőlük. Nagyapám ilyenkor nem akarta megzavarni az örömüket, éppen
csak nagyanyámra nézett, s ily operettáriákat[69] dúdolgatott:

Ki fog derülni a titok,

s akkor leszünk mi boldogok

vagy:

Mily múló látvány...

esetleg:

Fogadd meg a tanácsomat,

Ne üsd bele az orrodat.
 Pár hónap múlva, ha nagyapám azt kérdezte Swann új barátjától: „Mi
van Swann-nal, még mindig oly sűrűn látja?”, a másik arca mindjárt
megnyúlt: „Ne is beszéljen többet róla!” „De hisz azt hittem, nagy a
barátság...” Így került Swann jó viszonyba nagyanyámék rokonaival,
akiknek pár hónapig mindennapos vacsoravendégük volt. Aztán egyszerre
elmaradt, minden értesítés nélkül. Már azt hitték, hogy megbetegedett, s
nagyanyám unokanővére már oda akart üzenni hozzá, amikor a tálalóban
Swann egy levelére bukkant, amely feledékenységből a szakácsnő
konyhakönyvében maradt. A levélben Swann azt írta a szakácsnőnek, hogy
távozik Párizsból és hogy nem jöhet el hozzá. A szakácsnő a kedvese volt,
s amikor szakított vele, úgy gondolta, hogy egyedül csak őt érdemes
értesítenie.
Amikor viszont valamelyik szeretője nagyvilági dáma volt, vagy
legalábbis oly valaki, akit se szerény származása, se felemás helyzete nem
akadályozhatott abban, hogy bejáratos lehessen Swann révén a
nagyvilágba, olyankor Swann az ő kedvéért tért megint vissza ugyanoda,
de csak abba a bizonyos körbe, ahol a hölgy is otthonos volt, vagy ahova
Swann vitte maga után. „Ne is számítsunk ma Swannra – mondták néha a
társaságban –, hisz tudják, hogy ma este az amerikai nőjével van az
Operában.” Meghívatta azokba a különösen zárt szalonokba, ahova ő
rendesen eljárt, ahol minden héten egyszer vacsorázni, kártyázni szokott;
esténként, miután kibodorította sörte módra nőtt vörhenyes haját, ami
némileg enyhítette zöld fényű szeme elevenségét, virágot tűzött a
gomblyukába s ment a barátnője után, hogy aztán vele töltse az estét
valamelyik társaságbeli hölgynél; s olyankor arra a barátságra s feltétlen
hódolatra gondolva, amellyel a társaság legünnepeltebb tagjai is
körülvették, éspedig egy oly nő előtt, akit épp akkor szeretett, valami új
varázst érzett ebben az unt nagyvilági életben, amelynek az anyaga most
átivódott s meleg színt öltött a beléje lopózó s felszínén játszó új lángtól, s
amelyet most megint szépnek és értékesnek kezdett találni, mióta egy új
szerelmet kebelezett beléje.
De míg ezek a viszonyok vagy flörtök egy ábránd többé vagy kevésbé
tökéletes megvalósulásai voltak, egy olyan arc vagy egy oly test
látványából kelt ábrándé, amely Swann-nak ösztönösen, erőlködés nélkül
tetszett, ezzel szemben, mikor egy színházi estén megismerkedett Odette
de Crécyvel, egy hajdani barátja révén, aki mint elragadó nőt emlegette s
biztatta Swannt, próbálja meg, talán dűlőre juthat vele, bár ugyanakkor a
valóságnál nehezebb fogásnak tüntette fel, hogy így az ő közbenjárása
annál értékesebbnek lássék – Swann, ha nem is épp csúnyának, de
érdektelennek találta Odette-ot, nem érzett vele szemben semmi vágyat,
sőt, inkább némi testi idegenkedést, egyszóval olyannak, aminőre
mindnyájunk életében akad példa, és aki épp az ellenkezője az érzékeink
kívánta típusnak. Nem tetszett neki, mert Odette-nak nagyon is kényes
volt a bőre, nagyon is kemény az arcéle, nagyon is kiugrók az arccsontjai,
nagyon is fáradtak a vonásai. A szeme szép volt, de olyan nagy, hogy
engedett saját súlya alatt, fárasztani látszott az arcát s olyan külsőt
kölcsönzött néki, mintha mindig vagy rossz egészsége, vagy pedig
rosszkedve lenne. Nemsokára ez után a színházi megismerkedés után,
Odette levélben kérte Swannt, hogy megnézhesse gyűjteményeit,
merthogy ő „tudatlan létére úgy szereti a szép dolgokat”, s azt hiszi, hogy
őt, Swannt is sokkal jobban megismerné, ha láthatná a home[70]-jában,
ahol „oly komfortosan élhet a könyveivel meg a jó teájával”, jóllehet nem
titkolta afölött való csodálkozását, hogy Swann mint tud abban a szomorú
városrészben lakni, amely „oly kevéssé smart[71] hozzá képest, mikor ő,
Swann meg nagyon is az”. S amikor Swann meghívta, elmenőben Odette
bánta, hogy oly rövid ideig maradhatott az otthonában, de boldog volt,
ahogy mondta, hogy bejuthatott a légkörébe, s úgy beszélt Swannról,
mintha máris több volna néki minden más ismerősénél, s kettőjük közt
afféle romantikus kapcsot egyengetett, amin Swann csak mosolygott. De
abban a némileg kiábrándult életkorban, amelyhez Swann mindjobban
közeledett, s amelyben már beérjük a szerelem érzetével és annak az
örömével, hogy szerelmesek lehetünk, anélkül, hogy túlságosan
követelnénk a viszontszerelmet, a szívek e közeledése, ha már nem is az a
fő cél, mint ami volt az ifjúkorban, amikor a szerelem szükségképpen erre
tör, viszont annyira eggyé válik vele valami erős képzettársítással, hogy
még a szerelem oka is lehet, ha előtte jelentkezik. Fiatalon arról
álmodoztunk, hogy akibe szerelmesek voltunk, annak a szívét is
megnyerhessük; később viszont az az érzés, hogy egy nő szíve a miénk,
esetleg elegendő ahhoz, hogy szerelmesek legyünk belé. Így aztán épp
abban a korban, amikor a szerelemben főképp önző élvezetet keresünk, s
ezért úgy kéne, hogy a nő szépsége minél nagyobb szerepet játsszon
benne, a szerelem, a legtestibb szerelem előzetes vágy nélkül is
megszülethet. Életünknek e korszakában már nem egy sebet kaptunk a
szerelemtől; ilyenkor rég nem fejlődik már egyedül a maga titkos és
végzetes törvényei szerint, a mi tétlen és csodálkozó szívünk előtt.
Ellenkezőleg, segítségére jövünk, s akár meg is hamisítjuk az emlékezet, a
sugalmazás révén. Ha csak egyetlen jelét is látjuk, már azonnal felidézzük,
emlékünkbe hívjuk a többit is. S mivel a nóta szövegestül belénk van
vésődve az utolsó szóig, nincs szükség rá, hogy egy nő elmondja az elejét
– azt, amit a szépség iránt érzett csodálat sugalmaz –, hogy azonnal
megtaláljuk a folytatását. Ha meg viszont a közepén kezdi – ott, ahol már
a szívek is közelednek, ahol azt erősítgetik, hogy mindegyik csak a
másikért él –, annyira ismerjük a nótát, hogy azonnal utolérjük a nőt ott,
ahol már vár ránk.
Odette de Crécy másodszor is meglátogatta Swannt a lakásán, aztán
egyre sűrűbben járt hozzá; s bizonnyal mindegyik látogatása felújította
Swann csalódását, amikor Odette arca láttán, amelynek elfeledte közben a
vonásait, újra fel kellett fedeznie, hogy mily éles ez az arc, s fiatalsága
ellenére milyen hervadt; s mialatt beszélgetett vele, bizonyosan sajnálta,
hogy Odette nagy szépsége nem az a fajta, aminőre néki, Swann-nak
ösztönös kedve volna. Egyébként meg kell jegyezni, hogy Odette arca
azért látszott soványabbnak és jellegzetesebbnek, mivel a homlokot s az
arc felső részét, ezt a sima és sík felületet, teljesen betakarta a sok haj,
amit akkor elöl hosszan, felmagasított hullámokban, oldalt pedig, a
füleken, borzas fürtökben hordtak; s a testének, bár remek formája volt,
nehéz volt észrevenni a folytonosságát (a kor divatjai miatt, jóllehet
Odette egyike volt a legjobban öltözködő nőknek Párizsban), mivel a
dereka úgy kiugrott, mintha egy képzelt hashoz idomulna s amellett
hegyes ékben végződött, míg alatta a dupla szoknya léggömbjei
dagadoztak, és így az akkori öltözködés oly külsőt kölcsönzött egy nőnek,
mintha rosszul egybeillesztett különböző darabokból állt volna; s a fodrok,
a ráncok, a mellény egymástól egészen függetlenül, rajzuknak a szeszélye
vagy szövetük minősége szerint követték a test vonalát, a csokrok, a
csipkehabok, a függélyes fekete gyöngyszegélyek vagy a halcsontok
mentén, tekintetbe se véve magát az eleven testet, amely így e cifraságok
szerkezetének kénye szerint vagy nagyon is közeledett, vagy nagyon is
eltávolodott tulajdon természetes szerkezetétől, s hol nagyon is szűkre
szorult, hol meg szinte elveszett bennük.
De mikor Odette már elment, Swann réveteg mosollyal emlékezett a
szavaira, arra, hogy mily hosszú lesz néki, Odette-nak, az az idő, amíg
majd megint eljöhet hozzá; maga elé idézte Odette félénk, nyugtalan
arckifejezését, amellyel egyszer arra kérte, hogy ne várassa Swann nagyon
soká, s azokat a könyörgő, szinte ijedős szempillantásokat, amelyekkel
ugyanekkor a szavait kísérte, s amelyek oly meghatóvá tették ilyenkor az
arcát, kerek, fehér szalmakalapjának műárvácska csokra alatt s a kalapról
lehulló fekete bársonyszalagok közt. „És maga – így szólt hozzá Odette –
nem jönne egyszer teára hozzám?” Amire Swann a munkáit hozta szóba,
egy tanulmányt Ver Meerről[72], amelyet a valóságban már évek óta
abbahagyott. „Hisz tudom, hogy senki-semmi vagyok a magafajta nagy
tudósok mellett – mondta Odette. – Úgy néznék ki, mint a mesebeli béka
az előtt a bizonyos areopág előtt. Pedig hát úgy szeretnék művelődni,
tanulni, valami komolyabb dologba beavatódni. Milyen mulatságos lehet a
könyvek közt turkálni, elsárgult papírok közt kutatgatni” – tette hozzá
azzal az önelégült arckifejezéssel, amellyel egy úrinő azt az örömét
hangoztatja, hogy mily bátran foglalatoskodik valami nem egészen tiszta
munkával, például a főzéssel, de úgy, hogy ő maga is „gyúr tésztát”.
„Ugye, nem fog kinevetni, de ki ez a festőművész, aki nem engedi, hogy
hozzám jöjjön (Ver Meerről akart beszélni), sohase hallottam róla; él-e
még? Láthatnám-e a képeit Párizsban, hogy elképzelhessem, mit szeret,
milyen az ízlése, hogy kitaláljam, mi is lehet e nyughatatlan homlok
mögött, ebben a fejben, amely, érzem, örökösen dolgozik, hogy
elmondhassam: hát lám, erre gondol. Milyen szép álom: részt kérni a
maga nagy munkájából!” Swann viszont azzal mentegetőzött, hogy fél az
új barátoktól, amit udvariasságból olyan módon fejezett ki, hogy fél egy új
boldogtalanságtól. „Egy érzéstől fél, a szeretettől? Milyen furcsa, én meg
csak ezt keresem, s oda tudnám adni érte akár az egész életemet – felelte
Odette olyan természetes, olyan meggyőződéses hangon, hogy már-már őt,
Swannt is megingatta. – Biztosan szenvedett már egy nő miatt. S most azt
hiszi, mind egyforma. Az a nő nem tudta magát megérteni, mert maga
kivételes lény. Én meg mindjárt ezt szerettem a maga egyéniségében,
éreztem, nem olyan, mint a többi.” „Bizony, tudom én – felelte néki Swann
–, és aztán tudom, milyenek a hölgyek, biztosan százféle dolga van, sosem
szabad.” „Hogy én? De hisz soha sincs semmi dolgom! Ellenkezőleg,
mindig szabad vagyok, magának mindig az leszek. A napnak vagy az
éjszakának akármelyik órájában, amikor legkönnyebben láthat, csak
izenjen, s boldogan szaladok egészen idáig. Megteszi? Tudja, mi volna a
legjobb, ha bemutattatná magát valakivel Verdurinéknek, mert odajárok
minden este. Higgye meg, olyan kedves lenne, ha ott mindig
találkozhatnánk, és én azt gondolhatnám, hogy kicsit miattam jön oda.”
Amikor így felidézte ezeket a beszélgetéseket, amikor Odette-ra
gondolt, ha egyedül volt, Swann bizonnyal inkább csak játszott Odette
képével más női képek között, romantikus ábrándokat szőve; de ha Odette
de Crécy képe valamily körülmény révén (vagy akár függetlenül e
körülménytől, mert hisz az ilyen körülmény, hogyha akkor jelentkezik,
amikor nyilvánvalóvá lesz egy addig rejtve maradt állapot, esetleg semmi
befolyást sem gyakorol erre az állapotra) magába szívná ezeket az
ábrándokat, úgy, hogy ezek ezentúl elválaszthatatlanok lennének az
emlékétől, akkor Odette tökéletlen külsejének nem lenne többé semmi
jelentősége, sem annak, hogy megfelel-e, avagy nem Swann egyéni
ízlésének, mivel annak a külseje lett, akit ezentúl már szeret, most már
egyedül ő lesz az, aki képes örömöt vagy gyötrelmet okozni Swann-nak.
Nagyapám még jól ismerte, nem úgy, mint jelenlegi barátaik, ezeknek a
Verdurinéknek a családját. De már régóta elvesztett minden kapcsolatot
azzal, akit a „fiatal Verdurin”-nek hívott, s akiről kissé sommásan
körülbelül úgy vélekedett, hogy bár megőrizte a millióit, a bohémek és
hasonló züllött körök mélyére süllyedt. Egy nap levelet kapott Swanntól,
aki éppen arra kérte, hogy hozza össze Verdurinékkel. „Vigyázat!
Vigyázat! – morgott nagyapám. – Nem csodálom, hogy ő is ide jutott.
Swann-nak is itt kell végeznie. Szép társaság! Először is meg se tehetem,
amire kér, mert hiszen nem ismerem már ezt az urat. És azután bizonyosan
megint nő van a dologban, én pedig nem avatkozom ilyesmibe. No hiszen,
szép dolgokat fogunk látni, ha Swann most már ezeket a kis Verdurinéket
is a nyakába szedi!”
Nagyapám tagadó válaszára Odette maga vezette be Swannt a Verdurin-
szalonba.
Verdurinéknek azon az estén, mikor Swann először jelentkezett náluk,
több vendégük volt vacsorára, Cottard doktor meg a felesége, a fiatal
zongoraművész a nagynénjével, az a festő, aki akkor teljes rokonszenvüket
élvezte, s még néhányan vacsora utánra, az állandó hívek gárdájából.
Cottard doktor sose volt egészen biztos, mily hangon feleljen másoknak,
mivel nem tudta kitalálni, komolyan beszélnek-e vele, vagy tréfásan. Ezért
hát, biztonság kedvéért, minden egyes arckifejezését valami feltételes és
ideiglenes mosoly felajánlásával kísérte, amelynek várakozó ravaszsága
felmenti majd a naivság vádja alól, ha az, amit mondtak néki, esetleg
tréfának bizonyulna. De mivel az ellenkező feltevésre is fel kellett
készülnie, ezt a mosolyt nem merte véglegessé erősíteni az arcán, amelyen
ezért állandóan annak a bizonytalansága látszott lebegni, aki ezt a kérdést
szeretné, de nem meri nekünk szegezni: „És ezt komolyan gondolja?”
Éppen olyan bizonytalanul viselkedett kinn az utcán, sőt általában az
életben is, mint egy szalonban, s a kocsiknak, a járókelőknek, még az
eseményeknek is egyformán gúnyos mosolyt mutatott, ami előre
felmentette mindennemű helytelenség vádja alól, mert hisz ha a
magatartása mégsem volt egészen helyénvaló, mosolyával bizonyította,
hogy ő is tudja, és ha mégis úgy viselkedik, csakis tréfából teszi.
Egyébként minden olyan téren, ahol őszintén kérdezősködhetett, sose
mulasztotta el, hogy ne szűkítse kételyei területét s ne egészítse ki a
műveltségét.
 Így történt, hogy előrelátó anyjának a jóvoltából, aki, mikor Párizsba
küldte, jó tanácsokkal is ellátta, mindig buzgón érdeklődött a még előtte
ismeretlen nevek vagy szólásmódok felől, csak hogy ismereteit újabb
adatokkal gyarapítsa.
A szólásmódokról például sosem hallhatott eleget, mivel sokszor a
szokásosnál pontosabb értelmet tulajdonított nékik, s szerette volna
határozottan tudni, hogy mit jelentenek azok, amelyeket a leggyakrabban
alkalmaznak: ördöngös szépség, kékvér, gyöngyélet, a rabelais-i
negyedóra[73], divatkirály, szabad kezet adni, sarokba szorítani és annyi
mást – s hogyan s mily határozott esetekben használhatja őket a
beszédében. Ha pedig erre nem volt alkalma, akkor a másoktól tanult
szójátékokat idézgette. Amikor új emberek nevét ejtették ki előtte, beérte
azzal, hogy kérdő hangon ismételte el e neveket, abban a hitben, hogy ez
elegendő lesz majd a magyarázatok kicsikarására, anélkül, hogy felkeltené
a kérdezés látszatát.
Mivel teljesen híjával volt minden kritikai érzéknek, bár ő maga azt
hitte, hogy állandóan él vele, az a finomabb udvariasság, amely az előtt,
akit leköteleztünk, azt hangoztatja – ha nem is azért, hogy az illető is
higgye –, hogy ellenkezőleg, mi vagyunk az ő lekötelezettje – Cottard
doktorral szemben kárba veszett fáradság volt: ő bizony mindent szó
szerint vett. Bármilyen elvakult volt Verdurinné az ő doktorja irányában, s
bármily éles eszűnek találta még későbben is, azért mégis dühös volt,
amikor meghívta őt a páholyába, hogy láthassa Sarah Bernhardt-t s
ráadásul még így is kedveskedett néki: „Milyen kedves, hogy eljött, drága
doktor, pedig biztosan nemegyszer hallotta már Sarah Bernhardt-t, és
aztán a páholyunk nagyon is közel van a színpadhoz.” Cottard doktor
ugyanis, aki a páholyba azzal a bizonyos mosollyal lépett, amely csak
magyarázatra várt az előadás értékéről, hogy megmaradjon, vagy azonnal
eltűnjön az arcáról, így válaszolt: „Csakugyan, túlságosan közel vagyunk,
s az ember már igazán torkig lehet ezzel a Sarah Bernhardt-ral. De hát ön
kívánta, hogy jöjjek, s az ön óhaja énnékem parancs. Örülök, hogy kis
szolgálatot tehetek. Hisz mit ne tenne önért az ember, önért, aki csupa
jóság.” És még ezt is hozzátette: „Ugye, neki, Sarah Bernhardt-nak van az
a bizonyos Aranyhangja? Azt is írják folyton róla, hogy lángra gyújtja a
közönséget. Furcsa kifejezés, nem?” – abban a reményben, hogy majd
magyarázatot kap, de a magyarázat késett.
„Azt hiszem – mondta Verdurinné az urának –, hogy csacsik vagyunk,
ha csupa szerénységből lebecsüljük, amit a doktornak nyújtunk. Az ilyen
tudósnak fogalma sincs a gyakorlati életről, nem ismeri a dolgok értékét, s
azt hiszi róluk, amit mondunk néki.” „Nem akartam megmondani, de már
én is észrevettem” – felelte Verdurin. S a következő újévkor már nem egy
háromezer frankos igazi rubint küldtek Cottard-nak azzal a
mentegetőzéssel, hogy mily csekélység az egész, hanem Verdurin vásárolt
egy mesterséges ékkövet háromszáz frankért, de most azzal az
észrevétellel, hogy ritkán látni ilyen szép példányt.
Amikor pedig Verdurinné jelentette, hogy estére Swann úr is ott lesz:
„Swann?” – kiáltott fel a doktor a meglepetéstől szinte durva hangon, mert
őt a legkisebb újság is mindjárt kihozta a sodrából, holott azt hitte
magáról, hogy mindig készen áll mindenre. S amikor látta, hogy nem kap
választ: „Swann? Ki az a Swann?” – ordította a szorongásnak mintegy a
csúcspontján, de amely azonnal enyhült, amikor Verdurinné így szólt: „De
hát Odette barátja, akit nemrég említett.” „Ahá! Jó, jó, rendben van” –
felelte a doktor lecsillapodva. Ami a festőt illeti, ő meg egyenesen örült
Swann bevezetésének a társaságba, mert azt hitte, szerelmes Odette-ba, és
a maga részéről szívesen pártfogolta a viszonyokat. „Semmi sem oly
mulatságos – súgta Cottard fülébe –, mint a házasságszerzés; már nem
egyet ütöttem nyélbe, még nők között is!”
Azzal, hogy Swannt Verdurinék előtt olyan smart-nak nevezte, Odette
inkább csak azt érte el, hogy barátját előre az „unalmasak” közé sorolták.
Ehelyett aztán, épp ellenkezőleg, kitűnő benyomást tett a háziakra, aminek
tán, tudtukon kívül, az volt az egyik közvetett oka, hogy Swannon annyira
meglátszott a nagyvilágban való jártassága. Ellentétben ugyanis azokkal
az egyébként okos emberekkel, de akik sosem fordultak meg nagyvilági
társaságban, Swann-nak megvolt az a fölénye, hogy, mint azok, akik már
ismerik a nagyvilágot, ő sem idomította át a képzelet sugallta irtózattal
vagy epekedéssel, vagyis nem tulajdonított néki semmiféle különösebb
fontosságot. A nagyvilági szeretetreméltóság, egyformán távol a
sznobizmustól és attól a félelemtől, hogy netalán túlságosan
szeretetreméltónak lássék, független mind a kettőtől, s éppoly könnyed,
éppoly formás minden egyes mozdulatában, mint azok az atléták, akiknek
hajlékony tagjai pontosan engedelmeskednek az akaratuknak, anélkül,
hogy igénybe vennék, ügyetlenül és tapintatlanul, testüknek egyéb részeit.
A nagyvilági embernek az az elemien egyszerű testmozgása, amellyel
szívesen nyújt kezet egy ismeretlen fiatalembernek, ha az bemutatkozik, s
tartózkodva hajol meg egy nagykövet előtt, akinek bemutatják, annyira
áthatotta öntudatlanul Swann egész társasági magatartását, hogy a nála
alacsonyabb környezetből valókkal szemben, mint aminők Verdurinék és a
barátaik is voltak, ösztönszerűleg előzékenynek, figyelmesnek
mutatkozott, ezt pedig, Verdurinék szerint, „unalmas” ember nem tenné.
Egyedül Cottard irányában maradt hűvös egy pillanatra, amikor látta, hogy
rákacsint s kétértelműen mosolyog, mielőtt még egyetlen szót váltottak
volna egymással (Cottard ezt az arcjátékát nevezte úgy, hogy „na, lássuk,
mi lesz”): Swann azt hitte, hogy a doktor bizonyosan ismeri, hogy talán
valami mulatóban lehettek együtt valamikor, jóllehet ő nemigen járt
ezekre a helyekre, mert hisz sohasem tartozott az éjszakai jómadarak
világába. Mivel az ilyenféle célzást ízléstelennek tartotta, főképp Odette
jelenlétében, aki azt őrá, Swannra nézve kedvezőtlenül magyarázhatja,
Cottard-nak a mosolyára fagyos ábrázattal válaszolt. De amikor megtudta,
hogy egy hölgy, a közelében, nem más, mint Cottard felesége, arra
gondolt, hogy egy ily fiatal férj talán mégsem tesz célzásokat az effajta
szórakozásokra, pláne a felesége előtt; s a doktor szemhunyorítását
mindjárt nem értelmezte többé az előbbi, bosszantó jelentésben. A festő
azonnal meghívta Swannt, hogy jöjjön el Odette-tal a műtermébe; Swann
kedves fiúnak találta. „Maguknak – mondta Verdurinné, oly hangon,
mintha meg volna sértődve – talán több szerencséjük lesz, mint nekem,
megláthatják Cottard arcképét (amelyet ő rendelt meg a festőnél). El ne
felejtse, Biche »úr« kérem – emlékeztette rá a festőt, akit egy rég bevált
tréfa szerint mindenkinek urazni kellett –, el ne felejtse, hogy különösen a
szemnek azt a szép tekintetét, azt a finom, mulatságos nézését próbálja
eltalálni. Hisz tudja, hogy leginkább a mosolyát akarom itt látni, hogy a
doktor mosolyának a képére vagyok kíváncsi.” S mivel ezt a kifejezést
igen figyelemreméltónak találta, még egyszer hangosan megismételte,
hogy minél több vendége hallja, sőt, valami kis ürüggyel előbb a közelébe
is hívott egynéhányat. Swann kérte a háziakat, hogy mutassák be
mindenkinek, így a többi közt Saniette-nak, Verdurinék egy öreg
barátjának, akit jó szíve, félénksége és túlságos egyszerűsége lassanként
mindenütt megfosztott a vagyonával, származásával, levéltári tudásával
járó tekintélytől. A szájában, mikor beszélt, mintha mindig gombóc lett
volna, ami azért volt olyan kedves, mivel érezni lehetett, hogy nem valami
beszédhiba, hanem lelki jó tulajdonság, a gyermekkori ártatlanságnak az
öregkorban is megőrzött maradéka, Mindazok a mássalhangzók,
amelyeket képtelen volt kiejteni, csupa oly keménységnek számítottak,
amelyeket képtelen volt elkövetni. Amikor Swann kérte Verdurinnét, hogy
mutassa be Saniette-nak, úgy hatott a háziasszonyra, mintha szerepet
akarna cserélni (olyannyira, hogy viszonzásul mindjárt hangsúlyozta is a
különbséget: „Kedves Swann úr, megengedi, ugye, hogy bemutassam
Saniette barátunkat”), Saniette szívében viszont forró rokonszenvet keltett,
erről azonban Verdurinék sohasem beszéltek Swann-nak, mert Saniette
idegesítette őket kissé, és így nem nagyon szerették új barátokkal
gazdagítani. Maga Swann viszont végtelenül meghatotta mindkettőjüket,
mikor mindjárt be akart mutatkozni a zongoraművész nagynénjének. Ez,
mint mindig, fekete ruhában volt, mert a fekete, gondolta, minden
alkalomra jó és a legválasztékosabb valamennyi szín között, míg az arca
majd kicsattant, mint mindig az étkezés után. Meghajolt Swann előtt
tisztelettel, utána meg kiegyenesedett nagy fenséggel. Mivel nem volt
eléggé művelt, félt, hogy hibákat követhet el beszéd közben, a szavait
szándékosan zavaros formában ejtette ki, abban a hitben, hogyha hibázik
is, senki se vesz észre semmit ebben az általános bizonytalanságban, és
így egész társalgása csak érthetetlen krákogás volt, annak a pár ritka
szónak időnkénti felcsendülésével, amelyekben még valahogy bizonyos
volt. Swann azt hitte, hogy a házigazda előtt szabad lesz kissé mulatni
rajta, Verdurin azonban megsértődött:
 „Olyan derék jó, asszony – válaszolta a vendégének. – Igaza van, nem
sziporkázik, de higgye el, hogy négyszemközt igen kellemes társalgó.”
„Bizonyosan – sietett mindenbe beleegyezni Swann. – Csak azt akartam
mondani, hogy nem látszik valami »ragyogónak« – tette hozzá, külön
hangsúlyozva ezt az utóbbi melléknevet –, ez pedig, ha meggondoljuk,
inkább előnyére válik!” „Csodálkozni fog – szólt Verdurin –, ez az asszony
kitűnő levélíró. Nem hallotta még az öccsét? Ugye, doktor, mily remekül
játszik? Megkérjem, Swann úr, hogy játsszon valamit?”
„Boldogan...” – kezdte Swann a választ, de aztán megakasztotta a doktor
gúnyos arckifejezése. Cottard ugyanis észrevette, hogy a dagályt, az
ünnepiességet elavult dolognak tartják a társalgásban, s ezért, mihelyt
meghallott egy komolyan kiejtett súlyosabb szót, mint amilyen ez a
„boldogan” volt, azt hitte, hogy aki kiejtette, csakis nyárspolgáriasságból
tehette. Ha aztán egy ilyen szó, bármily gyakori volt egyébként, esetleg
olyasmiben is előfordult, amit ő csak afféle ócska szójárásnak hívott,
olyankor azonnal feltételezte, hogy az így kezdett mondat nevetséges, s
gúnyosan azzal a közhellyel fejezte be, amelyet az, akivel beszélt, szerinte
biztosan használt volna, holott tán álmában se gondolt rá.
– Boldogan halok meg érted! – kiáltott fel gonoszkodva, és drámai
lendülettel égnek emelte a karját.
Verdurin elnevette magát.
– Mit nevetnek ott, jó emberek! – kiáltotta Verdurinné – úgy látom, az a
kis szöglet nem barátja a melankóliának. Annál kevésbé mulatok én, itt,
egyedül, penitenciában – tette hozzá pityergős hangon, kislányosan.
Verdurinné egy magas, svéd, fényezett fenyőfa széken ült, amelyet egy
odavaló hegedűművésztől kapott ajándékba, s amelyet gondosan őrzött;
bár inkább magas zsámolyhoz hasonlított, s meglehetősen elütött a szalon
szép régi bútorzatától; de hát ő szívesen őrizte a hívek időnkénti
ajándékait, hogy az adományozóiknak öröme teljék bennük, ha
ráismernek. Épp ezért is próbálta ezt az egész ajándékozást a virágokra és
a cukorkákra korlátozni, mivel azok nem maradandók; csakhogy nem volt
sok sikere, és így egész gyűjtemény halmozódott fel már náluk
melegítőkből, párnákból, ingaórákból, kályhaellenzőkből, barométerekből,
kínai vázákból, nem egyből több példányban az újévi ajándékok szeszélyes
zűrzavarában.
Erről az emelkedett posztról kedvvel vett részt a hívek társalgásában s
buzgón mulatott a „mókáikon”, de mióta a nevetéstől kiugrott az
állkapcsa, többé nem vihorászott már hangosan, hanem csak egy rég bevált
arcjátékra szorítkozott, amely minden fáradság és kockázat nélkül azt
jelentette, hogy könnyeket ont a nagy nevetéstől. Mihelyt a ház egy barátja
valami kis megjegyzést tett egy „unalmasra”, vagy egy régebbi barátra,
aki az unalmasokhoz pártolt – Verdurin nagy bánatára, aki pedig
szeretetreméltóságban iparkodott utolérni a feleségét, csakhogy ha igazán
nevetett, igen hamar kifáradt, és így lemaradt s vesztes lett e szüntelen és
csak színlelt vidámságnak a csele miatt –, Verdurinné azonnal egy kis
kiáltást hallatott, lehunyta mindkét madárszemét, amelyeket a nevetés
könnyei kezdtek már elhomályosítani, s hirtelen, mintha az utolsó percben
el akarna takarni valami illetlen látványt, vagy idején védekezni egy
halálos roham ellen, az arcát két kezébe rejtve, hogy egy csipet se lássék
belőle, úgy nézett ki, mint aki el akarja fojtani, végleg megsemmisíteni a
nevetését, amely ha átengedné magát néki, biztosan ájulásba vinné. Így ült
hát Verdurinné mindig, magasan a kakasülőjén, valósággal kábultan
híveinek jókedvétől, részegen a pajtáskodástól, a pletykázástól és a
helyesléstől, mint egy madár, melynek az étkét forralt borba mártották, s
valósággal zokogva a kedvességtől.
Verdurin viszont engedélyt kért Swanntól, hogy rágyújthasson a pipájára
(„itt nálunk semmi parádé, végre is jó pajtások közt vagyunk”), és
megkérte az ifjú művészt, hogy üljön a zongorához.
– Ugyan hagyd már, ne bosszantsd szegényt, nem azért jött, hogy
gyötörjék – kiáltotta Verdurinné –, nem engedem, hogy meggyötörjék.
– De miért is bosszantaná a játék – válaszolta Verdurin –, Swann úr
talán még nem ismeri ezt a fisz-moll szonátát, amit mi fedeztünk fel, hadd
játssza el a zongoraátiratot.
– Ó, ne, ne, csak épp ezt a szonátát ne! – sikoltozott Verdurinné – semmi
kedvem sincsen ahhoz, hogy náthát kapjak a sok sírástól, arcidegzsábával,
mint múltkor is; köszönöm ezt az ajándékot, de nem kérek belőle, nem
akarom újrakezdeni; az urak nagyon is kedvesek, de hát majd nem maguk
nyomják utána egy hétig az ágyat!
Ez a kis jelenet, amely a művész minden játéka előtt megismétlődött,
annyira tetszett a híveknek, minthogyha legalábbis új lett volna, mivel
bizonyságul szolgált a „Nagyasszony” zeneiségének s elragadó
eredetiségének. Akik közelebb álltak hozzá, intettek a távolabb
dohányzóknak vagy kártyázóknak, hogy jöjjenek közelebb, hogy valami
látványban lesz részük, oly módon figyelmeztetve őket, mint a
képviselőházban az érdekes pillanatokban: „Halljuk, halljuk.” S másnap
sajnálták azokat, akik nem jöhettek el erre az estre, s mesélték, hogy a
jelenet még érdekesebb volt, mint szokás szerint.
– Hát jó, nem bánom – szólt Verdurin –, csak az andantét fogja játszani.
– Csak az andantét, de kedves! – folytatta a kiáltozást Verdurinné. –
Hiszen épp az andante zúzza össze minden egyes porcikámat. Hát nem
remek ez a házigazda! Minthogyha azzal biztatna, hogy a Kilencedik-ből
csakis a finálét fogjuk hallani vagy a Mesterdalnokok-ból egyes-egyedül a
nyitányt!
A doktor közben biztatta Verdurinnét, csak engedje játszani a művészt,
nem mintha színleltnek nézte volna a háziasszony zenei izgalmait – mert
hiszen felismert bennük bizonyos idegbajos állapotot –, hanem mert igen
sok orvos mindjárt enged előírásai szigorából, mihelyt olyan nagyvilági
összejövetelről van szó, amit ők minden betegségnél fontosabbnak
tartanak, mivel nekik is szerepük van benne, s ahol az a beteg is lényeges
hivatást tölt be, akinek most azt tanácsolják, hogy felejtse a náthalázát
vagy a gyomorbaját.
– Majd meglátja, most nem lesz beteg – próbálta bátorítani a
tekintetével. – És aztán ha beteg lesz, itt vagyunk mi, majd ápoljuk.
– Igazán? – felelte Verdurinné, mintha az ilyen kegy reményében máris
nyugodtan kapitulálhatna. Amellett tán már annyiszor ismételte, hogy
beteg lesz a muzsikától, hogy bizonyos pillanatokban nem tudhatta,
hazudik-e vagy nem, és így biztonság kedvéért egy beteg lelkét vette
magára. Viszont ezek a betegek kénytelenek maguk vigyázni a rohamaikra,
s ha egyszer belemennek abba, hogy a saját óvatosságukkal mérsékeljék
rohamaik sűrűségét, szívesen hiszik, hogy büntetlenül tehetik azt, ami
tetszik nekik, s ami rendesen bajjal jár – de csak azzal a feltétellel, hogy
valami hatalmas lény kezébe adhassák magukat, aki nem kíván majd tőlük
semmi újabb megerőltetést, s egy szóval, vagy egy pilulával megint
egészségessé varázsolja őket.
Odette leült egy hímzett díványra, amely a zongora mellett volt:
– Hisz tudja – mondta Verdurinnének –, az az én kedves kis helyem.
Verdurinné, látva, hogy Swann egy magányos széken ül, mindjárt
rászólt:
– Nem ülhet ott jól, üljön Odette mellé, ugye, Odette, ad neki kis
helyet?
– Milyen szép ez a beauvais-i minta[74] – mondta Swann, mielőtt leült,
mivel mindenképp iparkodott szeretetre méltónak mutatkozni.
– No lám – felelte Verdurinné –, örülök, hogy megbecsüli a díványomat.
Sőt, előre kijelentem, hogyha szebbet akar látni, lemondhat minden
reményéről. Még sohase csináltak ott ilyen különlegesen szépet. Nézze
meg a kis székeket, mindannyi külön kis remekmű. Majd később
megmutatom mind. Mindegyik bronzdísz megfelel a széken látható kép
témájának: hogyha meg akarja nézni, elhiheti, nem fog unatkozni, mert
egyik mulatságosabb, mint a másik. Itt vannak mindjárt a szegélycsíkok,
mint például ez a kis szőlő itten, a Medve meg a Szőlőfürt meséje piros
alapon. Micsoda rajz, mi? No, mit szól, ezek aztán értettek a rajzhoz! S ez
a kis szőlő milyen étvágygerjesztő! Az uram folyton azt állítja, hogy nem
szeretem a gyümölcsöt, mert kevesebbet eszem, mint ő. Pedig nem így
van, nagyobb ínyenc vagyok nála is, mindannyiuknál is, de nem kell a
számmal ízlelnem, én már a szememmel is élvezek. Mit nevetnek itt
mindannyian? Kérdezzék csak meg a doktortól, engem már ez a szőlő is
meghajt. Mások egész Fontainebleau-ig mennek szőlőkúrára, az én kúrám
itt van, Beauvais-ban. De Swann úr, addig el ne menjen, míg meg nem
tapogatta a bronzdíszeket. Micsoda szép patina, ugye? De ne úgy, az egész
kezével, simogassa meg őket alaposan.
– Na hiszen, ha a háziasszony tapogatni kezdi a bronzait, akkor itt ma
este nem lesz zene – szólt közbe a festő is.
 – Hallgasson, maga csúnya ember. Tulajdonképp – szólt Swannhoz
fordulva – kevésbé kéjes dolgok is vannak, amik nékünk, nőknek tilosak.
De ilyen formát sehol se talál! Mikor Verdurin megtisztelt azzal, hogy
még féltékeny is volt rám... no, nézd csak, légy udvarias, ne tagadd, hogy
sose voltál az...
– De ki beszél? Egy szót se szóltam. Igaz-e, doktor, ön a tanúm:
mondtam én akár egy szót is?
Swann, mint udvarias vendég, tovább is tapogatta a bronzokat s
egyelőre nem is merte abbahagyni.
– No jó, később is simogathatja; most majd önt fogják simogatni, azaz
jobban mondva, a fülét; azt hiszem, nincs ellenére, ugye; itt ez a kis
fiatalember, ő vállalkozik majd erre.
Mármost, mikor a zongoraművész befejezte a játékát, Swann még
szeretetreméltóbb volt hozzá, mint a többi vendéghez, mégpedig a
következő okból:
Egy évvel előbb, egy estélyen, hallott egy oly zeneművet, amelyet egy
hegedűs és egy zongoraművész játszott. Eleinte csak a hangok érzéki
minőségét élvezte, ahogy a két hangszerből kiáradtak. S már az is nagy
örömére szolgált, mikor látta, mint próbál felemelkedni hirtelen a
vékonyka, ellenálló, teljes és vezető hegedűszólam mögül a
zongoraszólamnak mintegy folyékony csobogása, sokoldalú, osztatlan, sík
és összeverődő masszája, mint a tenger habjainak mályvaszínű zajlása,
amelyet moll hangnemre írt át, s valósággal elvarázsolt a holdvilág. De
egy bizonyos pillanatban, bár se nevet, se körvonalat nem tudott adni
annak, ami tetszett neki, elbűvölten próbálta megrögzíteni ezt a maga se
tudta, mit, dallamot vagy harmóniát, amely elvonult előtte, s szélesebbre
tárta a lelkét, mint ahogy vannak rózsaillatok a nedves esti levegőben,
amelyek kitágítják az orrcimpánkat. Talán mert nem volt zeneértő, ezért
érzett oly zűrzavart, egyikét ama benyomásoknak, amelyek talán valóban
és kizárólagosan zeneiek, mivel nincsen terjedelmük, tökéletesen
eredetiek, s nem sorolhatók a benyomások semmiféle más rendjébe. Egy
ily benyomás egy pillanatig valóban sine materia[75]. Szó sincs róla, azok
a hangok, amelyeket olyankor hallunk, mindjárt próbálnak magasságuk és
mennyiségük arányában különböző terjedelmű felületeket borítani,
arabeszkeket rajzolni s érzékeinknek a szélesség, vékonyság, állandóság és
szeszély változatos benyomásait közvetíteni. Csakhogy a hangok eltűnnek,
mielőtt e benyomások elég erősek lennének ahhoz, hogy ki ne szoríthassák
őket a következő vagy esetleg egyidejű hangok benyomásai. S ez a
bizonytalanság továbbra is beborítaná folyékonyságával s olvatagságával
az olykor fel-felbukkanó s alig kivehető motívumokat, amelyek megint
elmerülnek és azonnal eltűnnek, s az öröm nélkül, amit nyújtanak, nem is
ösmerhetnénk rájuk, mivel nem lehet se leírni, se felidézni, se megnevezni
őket: egyszerűen elmondhatatlanok – ha nem volna az emlékezet, amely,
mint egy jó munkás, a hullámok közt tartós alapokat épít, s amely e tűnő
foszlányokról készített hasonmásokkal lehetővé teszi nékünk, hogy
összevessük s elválasszuk őket a következőktől. Így történt, hogy alig múlt
el Swann e tündéri benyomása, emlékezőképessége azonnal adott néki róla
egy rögtönzött és ideiglenes átiratot, amelyre azonban legalább egy
pillantást vethetett, mialatt a zenemű tovább játszódott, úgyhogy mikor
ugyanez a benyomás megint visszatért, többé már nem volt oly
megfoghatatlan. Swann el tudta képzelni a terjedelmét, arányos
csoportjait, kottáját, kifejező értékét; ezúttal olyan valami lebegett a
szeme előtt, ami már nem volt tiszta zene, hanem rajz, építészet, gondolat,
s ami lehetővé teszi, hogy emlékezhessünk a muzsikára. Ezúttal tisztán
megkülönböztetett egy zenei dallamfélét, amely néhány pillanatra a zengő
hullámok fölé emelkedett. Ez a tétel azonnal különös kéjeket ígért néki,
aminőkről azelőtt még csak sejtelme se lehetett, aminőkbe, érezte, semmi
más nem avathatja, s amit érzett iránta, olyan volt, mint egy ismeretlen
szerelem.
Lassú ritmusban előbb erre, majd arra, majd amarra vezette Swannt,
valami nemes, érthetetlen s határozott boldogság felé. S hirtelen, ott,
ahova elért, s ahova Swann követni vélte, egy pillanatnyi szünet után
nyersen irányt változtatott s új, sebesebb, aprózott, melankolikus,
szüntelen s szelíd ütemben vitte magával ismeretlen távlatok felé. Aztán
eltűnt. Swann szenvedéllyel várta, hogy harmadszor is viszontláthassa. S
csakugyan újra előkerült, de most se szólt hozzá világosabban, sőt, ezúttal
kevésbé mély kéjérzetet keltett benne. De mikor Swann hazament, otthon
megint szükségét érezte: olyan volt, mint az az ember, akinek kinn, az
utcán, egy pillanatra meglátott nő új szépség képét hozza az életébe, s ez a
szépség most nagyobb értéket ád a tulajdon érzékenységének, jóllehet még
abban se biztos, látja-e valaha azt a nőt, akit, érzi, máris szeret, s akinek
még a nevét se tudja.
Sőt, úgy látszott egy pillanatra, hogy e szerelem egy dallam iránt valami
megújulásfélét hozhat talán létre Swann-nál. Oly rég lemondott már arról,
hogy életét valamilyen ideális célnak szentelje, s annyira csak mindennapi
kielégülések szolgálatába állította, hogy azt hitte, bár önmagának
kifejezetten sose mondta, ez már így lesz s nem változik egészen a
haláláig; sőt, mivel már nem is érzett magasabb eszméket az elméjében,
többé a valóságukban se hitt már, bár egészen tagadni se merte őket. Épp
ezért lassan megszokta, hogy közömbös gondolatok közé meneküljön,
mert ezek lehetővé tették néki, hogy ne hatoljon a dolgok legmélyére.
Mint ahogy nem töprengett azon, hogy nem tenné-e bölcsebben, ha nem
járna a nagyvilágba, viszont határozottan tudta, hogy ha egy meghívást
elfogad, akkor is kell mennie, s ha később nem tesz látogatást, a
névjegyeit kell otthagynia, ugyanígy a társalgásban mindig csak azon
iparkodott, hogy ne legyen kénytelen benső, szívbeli véleményt mondani a
dolgokról, inkább csak külső részleteket, melyeknek magukban is van
értékük, s amelyek lehetővé teszik, hogy ne leplezze le önmagát.
Végtelenül pontos volt, ha csak egy konyhareceptről, egy festő
születésének vagy halálának évszámáról, vagyis művei felsorolásáról volt
szó. Olykor, mindennek ellenére, mégiscsak ítéletet mondott egy műről,
vagy pedig az életszemléletnek egy bizonyos módjáról, de akkor meg a
szavainak olyan gúnyos hangsúlyt adott, minthogyha azt, amit így kimond,
nem vallaná egészen a magáénak. Mármost, mint azok a betegek, akiknél
egy új éghajlat, egy változott életrend, olykor valami magától való, titkos
szervi fejlődés hirtelen oly nagymértékben látszik csökkenteni a bajt, hogy
most, későn, egy új, egy más élet váratlan lehetőségét merik számba venni
– Swann is a maga bensőjében, e rég-rég hallott dallam emlékében, néhány
olyan szonátában, amelyeket csak azért játszatott el, hogy vajon nem
fedezi-e fel bennük ugyanezt a dallamot, megtalálta annak a láthatatlan
valóságnak a jelenlétét, amelyben pedig már nem hitt többé, s amelynek
most megint vágyat, sőt erőt érzett az életét is feláldozni, mintha arra a
lelki szárazságra, amelyben eddig szenvedett, a muzsika valamilyen
sorsszerű befolyást gyakorolt volna. De mivel nem tudhatta meg, hogy
kitől való a hallott zenemű, nem is volt képes megszerezni, s lassanként
meg is feledkezett róla. Azon a héten találkozott ugyan néhány olyan
ismerőssel, akik szintén jelen voltak azon a bizonyos estélyen; de hiába
kérdezte őket, mert többen a zene után érkeztek, vagy még előtte
eltávoztak; mások ugyan ott maradtak az előadás tartamára, csakhogy
előadás közben egy másik szalonban beszélgettek, s akik a darabot
végighallgatták, azok se hallottak többet az előbbieknél. A házigazda s a
háziasszony csak annyit tudott, hogy egy új zenemű volt, amelyet maguk a
művészek óhajtottak náluk eljátszani; de mivel ezek utána
hangversenykörútra mentek, Swann így sem tudhatott meg többet. Igaz,
voltak zeneértő barátai, de hiába emlékezett arra a lefordíthatatlan és
sajátos örömre, amelyet ez a dallam szerzett néki, s hiába látta szeme előtt
lerajzolható formáit, elénekelni mégse tudta nékik. Aztán nem is gondolt
rá többet.
És most, alig pár perccel később, hogy a kis zongoraművész játszani
kezdett Verdurinéknél, hirtelen, egy sokáig, két ütemen át kitartott magas
hang után megint közeledni látta, kizökkenve e kitartott s feszült
zengzetességből, mint egy zengő függöny mögül, amely keletkezése titkát
rejtegette – felismerte ezt a titkos, zsibongó és megszokott, ezt a légi,
illatos és annyira szeretett dallamtöredéket. S oly különös volt, oly egyéni
bájú, olyan hasonlíthatatlan, hogy Swann szinte olyasmit érzett, mintha
egy baráti társaságban olyan nővel találkozna, akit megcsodált az utcán, de
akiről eleve és véglegesen lemondott már. Amikor végre eltávolodott,
integetve, szaporán, saját külön illatának szétszóródó fuvalmai között,
mosolyának visszfényét otthagyta a Swann arcán. Most aztán
megkérdezhette végre ismeretlenjének a nevét (azt mondták, hogy az
andante volt, Vinteuil-nek egy hegedűre és zongorára írt szonátájából[76]),
megtarthatja, magához veheti, ahányszor csak akarja, nekifoghat, hogy
kitanulja a nyelvét és titkait.
Épp ezért, mikor a művész befejezte játékát, Swann azonnal közeledett
hozzá, hogy kifejezze néki háláját, éspedig oly elevenséggel, hogy ez még
Verdurinnét is meghódította.
– Micsoda varázsló, ugye – mondta Swann-nak –, hogy érti a szonátáját,
hogy tudja ez a kis gazember! Az ember sose hitte volna, hogy a zongora
erre is képes. Szavamra, minden hangszerre, csak a zongorára nem
gondoltam! Mindig újra elkápráztat, mindig azt hiszem, zenekart hallok.
De még szebb is, teljesebb egy zenekarnál.
A fiatal zongoraművész meghajolt és mosolygott, minden szót külön
hangsúlyozva, mintha szellemességet mondana:
– Asszonyom, ön igen elnéző – válaszolta.
S míg Verdurinné így szólt a férjéhez: „No, rajta, kínáld meg egy kis
narancsszörppel, ezt igazán megérdemelte”, Swann elmondta Odette-nak,
hogyan szeretett bele e töredékbe. Amikor Verdurinné kissé messzebbről
megint odaszólt nékik: „No lám, Odette, úgy látszik, szépeket mondanak
magának”, Odette így felelt: „Csakugyan, igen-igen szépeket”, aminek a
közvetlenségét Swann elragadónak találta. Közben kérdezősködött
Vinteuil művei felől, élete ama korszakáról, amikor ezt a szonátát szerezte
s arról, hogy ez a kis dallam vajon mit jelenthetett néki, mert erre, főképp
erre volt kíváncsi.
De ezek az emberek, akik kötelességszerűen bámulták ezt a zeneszerzőt
(amikor Swann azt mondta, hogy a szonáta igazán igen szép, Verdurinné
így kiáltott fel: „Mi az hogy szép, meghiszem, hogy szép! Ma senki se
vallja be, hogy nem ismeri Vinteuil szonátáját, mert senkinek sincs joga
nem ismerni”, míg a festő így nyilatkozott: „Ó, ez igazán nagy dolog,
ugye. Nem mondom, nem az a bizonyos, nagyközönségnek való
»szenzáció«, de annál nagyobb benyomást gyakorol a művészekre”),
mindezek az emberek mintha sose gondoltak volna ezekre a kérdésekre,
mert képtelenek voltak felelni rájuk.
Sőt, mikor Swann pár sajátos megjegyzést tett e kedves dallamára:
 – Ejnye, milyen mulatságos, de én sose figyeltem erre, én bizony,
megvallom, nem vagyok olyan, aki a kákán is csomót keres, nem vagyok
bogarászó természetű, itten a mi portánkon nem foglalkozunk habveréssel,
ez nem a mi házunk gondja – válaszolta Verdurinné, akit a doktor hüledező
ámulattal s tanulékony lelkesedéssel bámult, hogy lépked szinte
játszadozva e közhelyek hullámai között. Egyébként ő és a felesége, azzal
a bizonyos józansággal, amely a nép akárhány gyermekének is sajátja,
óvakodtak bírálgatni vagy pláne magasztalni e muzsikát, amelyről aztán
odahaza, egymás között, megvallották, hogy éppolyan kevéssé értik, mint
a „Biche úr” képeit. Mivel a természet varázsából, szépségéből, formáiból
a közönség csak azt ismeri, amit megtalál belőlük egy, csak lassan
elfogadott művészet közhelyeiben, s mivel egy eredeti művész
mindannyiszor azzal kezdi, hogy elveti ezeket a bizonyos közhelyeket,
Cottard és a felesége, e tekintetben a közönség képe, nem találta meg sem
a szonátában, sem a festő arcképeiben azt, ami az ő szemükben a zene
harmóniáját s a festészet szépségét jelentette. Amikor a zongoraművész a
szonátát játszotta, úgy érezték, hogy csak találomra szedegeti fel a
hangokat, mivel ezeket csakugyan nem kötötték ezúttal össze azok a
bizonyos megszokott és kipróbált zenei formák, s épp így voltak a
festővel, aki, úgy vélték, összevissza dobálja vásznaira a színeket. Ha
aztán e vásznakon sikerült felismerniök egy formát, azt is inkább
nehézkesnek s közönségesnek találták (jobban mondva, megfosztva annak
a festőiskolának a választékosságától, amelyen át az élőlényeket még az
utcán is szokták nézegetni), amellett még csak nem is igaznak, mintha
Biche úr nem tudta volna, milyen a váll formája, s hogy a nőknek
általában nem mályvaszínű a hajzata.
Mégis, mikor a hívek szétszóródtak, Cottard doktor érezte, hogy itt a
kedvező alkalom, s mialatt a háziasszony az utolsó szót mondta a Vinteuil-
szonátáról – akárcsak egy kezdő úszó, aki azért ugrik a vízbe, hogy
mielőbb megtanuljon, de csak abban a pillanatban, mikor nem sokan
láthatják:
– Szóval hát – kiáltott közbe hirtelen elhatározással –, ugye, az ilyen
muzsikust hívják di primo cartelló[77]-nak!
 Swann csak annyit tudott meg, hogy a Vinteuil-szonátának ez a mostani
feltűnése mélységes hatást gyakorolt a legújabb zenei törekvésekre,
viszont a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen maradt.
– Ismerek ugyan valakit, akit Vinteuil-nek hívnak – szólt Swann, s a
nagyanyám nővéreinek egykori zongoratanárára gondolt.
– Talán ő lesz az... – kiáltott fel Verdurinné.
– Ó, dehogyis – nevetett Swann. – Ha látta volna csak két percig, sose
tenné fel ezt a kérdést.
– Szóval a kérdés feltevése egyenlő a megoldásával? – mondta Cottard.
– Lehet, hogy a rokona – folytatta megint Swann –, ami bizony szomorú
lenne, de hát egy lángelmének is lehet egy vén szamár unokatestvére. Ha
így volna, bevallom, minden gyötrelmet elviselnék, csak hogy ez a vén
szamár bemutasson a szonáta szerzőjének: először is azt a gyötrelmet,
hogy ennek a vén szamárnak a társaságába kéne járnom, ez pedig szörnyű
dolog lehet.
A festő úgy tudta, hogy Vinteuil pillanatnyilag igen beteg, s Potain[78]
doktor attól fél, hogy nem is tudja már megmenteni.
– Micsoda – kiáltott fel Verdurinné –, hát még vannak emberek, akik
Potainnal kezeltetik maguk?!
– De kérem, nagyságos asszonyom – mondta Cottard kényeskedve –,
elfelejti, hogy egy kartársamról, sőt, mondhatnám, egyik mesteremről
beszél.
A festő azt is hallotta még, hogy Vinteuil-t az elmezavar fenyegeti. S
erősködött, hogy ezt lehet is látni a szonáta egyes részein. Swann e
megjegyzést nem találta határozott képtelenségnek, de azért mindenesetre
felizgatta: mert egy tiszta zeneműben nincsenek olyan logikai
kapcsolatok, amelyeknek megváltozása azonnal jelzi az őrületet a
nyelvben, s ezért ezt a szonátában megnyilatkozó őrületet éppen olyan
titokzatos valaminek találta, mint egy kutya vagy egy ló őrületét, bár hisz
ezek is megfigyelhetők.
– Hagyjon már békét a mestereivel, maga tízszer annyit tud, mint azok –
felelte Verdurinné Cottard-nak, annak az embernek a hangján, aki
kimondja, ami a szívén fekszik, és szembeszáll mindazokkal, akik más
véleményen vannak. – Maga legalább nem öli meg a betegeit, mint azok!
– De asszonyom, Potain az Akadémia tagja – felelte a doktor gúnyos
arccal. – Ha van beteg, aki szívesebben hal meg a tudomány egy
fejedelmének a keze alatt... Hát nem elegánsabb, ha azt mondhatjuk: „Én
Potainnal kezeltetem magam.”
– Micsoda? Hogy elegánsabb? – válaszolta Verdurinné. – Szóval ma
már az is számít a betegségnél? Ezt nem tudtam... No de hogy maga
milyen mulatságos! – kiáltott fel hirtelen, s az arcát a két kezébe temette.
– S én, jó bolond, még komolyan vitatkozom, s nem veszem észre, hogy
csak ugrat.
Ami Verdurint illeti, gondolta, hogy ily semmiségért nem fárasztja
magát a nevetéssel, ezért hát beérte azzal, hogy szippantott egyet a
pipájából, s szomorúan gondolt arra, hogy már nemigen érheti el feleségét
a szeretetreméltóságban.
– Tudja-e, hogy a barátját nagyon rokonszenvesnek találjuk – mondta
Odette-nak Verdurinné, amikor elbúcsúzkodtak. – Egyszerű és igen
kedves; ha csak ilyen barátokat akar nekünk bemutatni, hozza el mind, de
mielőbb.
Verdurin megjegyezte, hogy ez igaz, de azért Swann-nak nem tetszett a
zongoraművész nagynénje.
– Hát persze, még nem otthonos – válaszolta Verdurinné –, végre is
először volt nálunk, nem ismerheti úgy a házat, mint, teszem azt, Cottard
doktor, aki már évek óta a hívünk. Az első vizit úgyse számít, csak arra jó,
hogy megnézzük egymást. Szóval, Odette, rendben van, ő is velünk jön
holnap a Châtelet-ba. Elmegy érte?
– Nem lehet, ő nem akarja.
– Ahá! No, nem baj, ahogy tetszik. De aztán, remélem, nem hagy
cserben az utolsó pillanatban!
Verdurinné nagy meglepetésére Swann sose hagyta őket cserben.
Mindenhová utánuk ment, olykor a Párizs környéki vendéglőkbe, ahova
akkor még nemigen jártak, mivel még nem volt itt az idényük, még
többször a színházba, amelyet Verdurinné igen kedvelt; s amikor egyszer
odahaza Verdurinné azt mondta Swann előtt, hogy a premiére-ekre vagy az
ünnepi előadásokra milyen jó volna nékik is valami állandó igazolvány, s
mennyi bajuk volt anélkül Gambetta temetésén[79] is, Swann, aki sohase
beszélt fényes összeköttetéseiről, inkább csak a társaságban kevésbé
érdekesekről, melyeket, úgy gondolta, nem volna illendő rejtegetnie, s
megszokta a Faubourg Saint-Germainben, hogy hivatalos kapcsolatait is
az utóbbiak közé sorolja, így válaszolt:
– Ígérem, nem fogom elfelejteni, meg fogják kapni idejében a
Danicheff[80]-ék új előadására; éppen holnap ebédelek a
rendőrfőkapitánnyal az Élysée-ben.
– Mit mesél, az Élysée-ben? – kiáltott mennydörgő hangon Cottard.
– Igen, Grévy elnök úrnál[81] – felelte Swann, kissé feszélyezve, mikor
látta, milyen hatást idézett elő e kijelentése.
S a festő így szólt a doktorhoz, csak úgy tréfából:
– Sűrűn éri ez a baj?
Legtöbbször, magyarázat után, Cottard így szólt: „Ahá, jó, jó, rendben
van”, s utána nem mutatott több izgalmat. De most Swann utolsó szavai,
ahelyett, hogy meghozták volna a szokásos csillapulást, ellenkezőleg,
végletessé fokozták a csodálkozását: hogyan, egy ember, akivel együtt
szokott vacsorázni, akinek se különösebb híre, sem pedig hivatalos állása
nincsen, az Államfő társaságába jár!
– Mi az, hogy Grévy elnök úrnál? Hát maga ismeri Grévyt? – kérdezte
Swanntól oly együgyű és hihetetlen arckifejezéssel, mint az a rendőr,
akinek egy ismeretlen azt mondja, szeretné látni az Elnököt, s aki e
szavakból kitalálva, hogy „kihez van szerencséje”, ahogy az újságok írják,
megnyugtatja a szegény bolondot, hogy majd mindjárt bejuthat hozzá, s
elküldi a rendőrségi fogház külön betegosztályára.
– Igen, ismerem egy kissé, van néhány közös barátunk. (Nem merte
elárulni, hogy az egyik nem más, mint maga a walesi herceg.) Egyébként
majdnem mindenkit meghív, s biztosítom, hogy nem nagyon mulatságosak
az ebédjei, különben is egyszerűek, legfeljebb nyolcán ülnek az asztalnál –
felelte Swann, aki most azon volt, hogy mindenképp tompítsa azt a fényt,
amelyet a doktor előtt az Elnökkel való kapcsolatai vetettek rá.
 Amire Cottard, készpénznek véve Swann-nak ezt a magyarázatát,
mindjárt magáévá is tette az Elnökhöz való meghívás értékelését, s ezentúl
bizonyosra vette, hogy senki se töri magát érte, és hogy az ily meghívásnál
semmi sem gyakoribb és banálisabb. Így aztán nem csodálkozott már
azon, hogy Swann, éppúgy, mint akárki más, bejáratos lehet az Élysée-be,
sőt, még sajnálta is kissé, hogy ilyen ebédekre kell járnia, amelyekről a
vendég is bevallja hogy mennyire unalmasak.
– Ahá, jó, jó, no, akkor rendben van – mondta végre, akárcsak egy
vámőr, aki először bizalmatlan, de aztán kellő magyarázat után megadja a
vízumot, s átenged bennünket a határon, anélkül, hogy kinyitná a
bőröndjeinket.
– No, hát el is hiszem ám, hogy nem mulatságosak ott az ebédek, szép
kis penitencia lehet odajárni egy vendégnek – mondta Verdurinné, aki a
Köztársasági Elnököt a legijesztőbb „unalmasnak” tartotta, mivel nem egy
olyan csábító vagy kényszerítő eszközzel rendelkezett, amivel a híveket
elterelhette volna Verdurinéktől. – Azt mondják, süket, mint egy ágyú, és
hogy a tíz ujjával eszik.
– Akkor hát igazán nem lehet nagyon mulatságos, hogy odajár – mondta
a doktor, némi szánalommal; s emlékezve arra, hogy nyolc a meghívottak
száma: – Szóval zárt körű ebédek? – kérdezte élénken, nem annyira a
bámészkodó kíváncsiságával, mint inkább a nyelvész lelkesedésével.
De az elnöki glória mégiscsak győzedelmeskedett nála mind a Swann
szerénykedése, mind pedig Verdurinné rosszmájúsága felett, s minden
egyes vacsoránál Cottard nagy érdeklődéssel kérdezte: „Látjuk ma este
Swann urat? Személyes összeköttetésben van Grévyvel, az Elnökkel.
Ugye, az ilyen urat hívják gentlemannek?” S odáig ment buzgalmában,
hogy még egy belépőjegyet is adott néki a fogászati kiállításra.
– Magával vihet akárkit, csak a kutyákat nem szabad bevinni. Remélem,
megért, ezt csak azért mondom, mert voltak oly barátaim, akik ezt még
nem tudták, s dühöngtek is miatta eleget.
Ami Verdurint illeti, ő mindjárt látta, milyen rossz hatást tett feleségére
ez a felfedezés, hogy Swann-nak oly hatalmas barátai is vannak, akikről
eddig még sosem beszélt.
 Hogyha nem a házon kívül terveitek ki valami mulatságot, akkor Swann
otthon, Verdurinéknél találta ugyanazt a szűkebb társaságot, de ő csak
vacsora után jött, s hiába kérlelte Odette, vacsorára szinte sose fogadott el
meghívást.
– Ha jobb szereti – mondta Odette –, kettesben is vacsorázhatunk.
– És mit szólna Verdurinné?
– Ó, semmi sem egyszerűbb. Azt mondanám, nem kész a ruhám, vagy
hogy a kocsi jött későn értem. Mindig van mód a békés elintézésre.
– Milyen kedves.
De hát Swann úgy gondolkodott, ha érezteti Odette-tal (s ezért jött
Verdurinékhez mindig csak vacsora után), hogy még vannak oly örömei,
amelyeket többre tart, mint a vele való együttlétet, akkor Odette hajlama
őiránta sokáig híján marad a túlteltségnek. Másrészt meg, mivel Odette
szépségénél százszorta többre tartotta egy kis munkáslányét, aki friss és
gömbölyű volt, mint egy nyíló rózsaszál, s akibe szerelmes is volt, az est
kezdetét jobb szerette ezzel a lánnyal tölteni, s mert különben is biztos
volt abban, hogy Odette-ot megtalálja Verdurinéknél. Épp ezért nem
engedte meg, hogy Odette feljöjjön a lakására, mielőtt Verdurinékhez
menne. A kis munkáslány ott várt rá, közel hozzá, egy utcasarkon, amelyet
Swann kocsisa, Rémi, már igen jól ismert, felült a kocsiba Swann mellé, s
ott maradt Swann karjaiban egészen addig a pillanatig, amikor a kocsi
megállt Verdurinék háza előtt.
Amikor belépett, Verdurinné rámutatott a rózsákra, melyeket Swann
aznap reggel küldött fel a lakására: „Magára haragszom” – mondta néki,
kijelölte a helyét Odette mellett, s a zongoraművész csak őnekik
kettőjüknek játszotta a kis zenei töredéket, amely lassan szerelmük
nemzeti himnuszává vált. Először csak a hegedű kitartott tremolója
hallatszott, amely néhány ütemen át egyedül foglalja el az előteret, aztán
mintha csak félreállna, és mint Pieter van Hoochnak[82] azokon a képein,
amelyeket úgy elmélyít egy félig nyílt ajtó szűk kerete a kép mélyén,
egészen más színben, a közbehulló fény bársonyában – úgy tűnt fel a kis
dallamfoszlány, láncolva, pásztori módon, beékelve s csak átmenőben,
mintha egy más világhoz tartozna. Csak elsuhant, egyszerű és halhatatlan
redőzetében, szétszórva szépsége adományait, ugyanazzal a mondhatatlan
mosolygással; de Swann most már úgy vélte, hogy felismeri rajta a
kiábrándulást. Úgy látszott e dallamon, hogy tudja már ennek a
boldogságnak a hiúságát, amelynek mutatta az útját. Könnyed
hajlékonyságában volt valami befejezettség, mint a közöny, amely a
bánkódást kíséri. De Swann-nak már mindegy volt, hiszen ezt a kis
dallamot nem saját mivoltában értékelte – nem abban, amit egy
muzsikusnak jelenthetett, aki mikor ezt alkotta, sem Swannt, sem Odette-
ot nem ismerte, nem is abban, amit majd azoknak fog jelenteni, akik
századok múlva is hallgatják –, hanem csak mint szerelmének zálogát és
emlékét, amely a Verdurin házaspár s a kis zongoraművész szemében is
egyszerre emlékeztetett Odette-ra is, őrá is, valósággal egyesítette őket;
olyannyira, hogy mikor Odette szeszélyből kérlelte, ne tegye, lemondott
arról a tervéről, hogy az egész Vinteuil-szonátát eljátszassa egy művésszel,
s nem is ösmert meg belőle, csak ezt a részét. „Mi szüksége a többire? –
mondta néki akkor Odette. – Ez itt a mi darabunk.” Sőt szenvedett, ha arra
gondolt, hogy amikor ez a dallam oly közel jön s mégis a végtelenbe tér
meg, s bár nekik szól, de nem ismeri őket – szinte bánta, hogy van néki
állandó s magában való szépsége és jelentése, amihez őnekik nincs közük,
mint ahogy egy szeretett nőtől kapott ékszereknél vagy leveleknél
haragszunk a nyelv szavaira és az ékkő színére, mert hogy nemcsak egy
bizonyos lény s egy múló viszony lényegéből készülhettek.
Nemegyszer Swann oly sokáig késlekedett a kis munkáslánnyal, mielőtt
felment volna Verdurinékhez, hogy mikor a zongoraművész eljátszotta a
kis dallamot, már itt volt az ideje, hogy hazakísérje Odette-ot. A kocsiján
elvitte egészen a kis palota kapujáig, a rue de la Pérouse-ba, az Arc de
Triomphe mögött. S talán, hogy ne legyen kénytelen minden kegyet kérni
tőle, azért áldozta fel oly könnyen azt a neki kevésbé kívánatos örömöt –
hogy előbb láthassa Odette-ot s vele együtt érkezzék Verdurinékhez –
annak a bevált joggyakorlatnak, hogy együtt távozhassanak tőlük; az
utóbbit többre tartotta, mert így az volt a benyomása, hogy senki más nem
látja Odette-ot, senki se lép közéjük, senki sem akadályozza meg abban,
hogy akkor is vele legyen, amikor már magára hagyta.
 Így hát Odette mindannyiszor Swann kocsiján tért haza; egy este, ahogy
kiszállt belőle, s Swann ezt mondta: „Viszontlátásra holnap!” – a kis
kertben, a ház előtt Odette gyorsan egy utolsó krizantémot szakított, s
odaadta mindjárt Swann-nak, mielőtt ez továbbhajtatott. Swann a virágot
hazáig a szájához szorította, s amikor az elhervadt, gondosan egy fiókjába
zárta.
De azért sose ment fel Odette-hoz. Csak kétszer, két délután vett részt
abban a nagy műveletben, amelyet Odette számára a délutáni tea jelentett.
Ezeknek a rövid utcáknak üressége és elszigeteltsége (majdnem mind
apró, egymás mellé sorakozó palotákból állott, amelyeknek egyhangúságát
olykor egy-egy baljóslatú bódéféle szakítja meg, azoknak az időknek
csúfos maradékául és történeti tanúságául, amikor ezek a városrészek még
igen rossz hírűek voltak), a hó a fákon és a kertben, az egész évszak
bizonytalansága, a természet közelsége, mindez titokzatosabbá tette a
meleget és a virágokat, amelyek benn, Odette-nál várták.
A magasföldszinten, bal felől, Odette hálószobája volt, amelynek
ablakai hátul egy kis párhuzamos utcára nyíltak, míg a szalonba és a kis
szalonba egyenes lépcső vezetett fel, sötétre festett falak között, amelyek
keleti kelmékkel és török olvasókkal voltak borítva, és ahol
selyemzsinóron egy nagy japán lámpa is függött (csakhogy gázra volt
berendezve, a nyugati civilizáció legújabb vívmányaira való tekintettel). A
szalon előtt a kis előcsarnok falát kockás rácsozat borította, olyan, mint a
kerteké, de aranyozva, amelyet egész hosszában egy négyszögletes láda
szegett, tele, mint egy üvegház, nagy, virágzó krizantémokkal, amelyek
ebben az időben meglehetősen ritkák voltak, bár korántsem olyan nagyok,
aminőket a későbbi kertészek tudtak nevelni. Swannt inkább bosszantotta
ez a divat, amely már az előző évben kezdett elterjedni, de ezúttal
örömmel látta a szűk kis szoba félhomályát, amelyet rózsás, narancsszín
és fehér sávokkal tarkítottak ezek a szürke napfényben felvillanó,
illatsugaras, múlékony csillagok. Odette rózsaszín selyemből készült
pongyolában fogadta, amely egészen szabadon hagyta a nyakát és a karját.
Odaültette maga mellé egy titokzatos kis szögletbe, aminőkkel tele volt a
szalon minden bemélyedése, kínai virágcserepekbe helyezett roppant
pálmák között, vagy pedig oly spanyolfalak mögé, amelyekre fényképek,
szalagcsokrok és legyezők voltak tűzve. Azt mondta Swann-nak: „Várjon
csak, úgy nem ül ott kényelmesen, majd én mindjárt rendbe hozom” – s
olyan hiú kis nevetéssel, mintha csak valami saját külön találmányáról
lenne szó, japán selyempárnákat gyűrt Swann feje mögé és a lába alá, mint
aki csak úgy pazarolja ezeket a kincseket, mit sem törődve az értékükkel.
De mikor az inasa behozta egymás után a sok lámpát, amelyek kínai
vázákba zárva, egyenként vagy kettesével égtek, s amelyeket más-más
bútoron, mint megannyi oltáron helyezett el, úgyhogy ebben a téli délután
végi s már majdnem esti szürkületben valami tartósabb, rózsaszínűbb és
emberibb naplementét mutattak, s talán odakünn az utcán megállítottak
egy szerelmest, aki elábrándozhatott azon, hogy vajon kik lehetnek ez
áruló s egyben rejtegető fényes ablaküvegek mögött – olyankor Odette a
szeme sarkából szigorúan figyelte az inast, hogy lássa, megszokott
helyükre teszi-e a lámpákat. Úgy gondolta, hogy ha csak egy lámpát is oda
tesz, ahová nem kell, a szalonjának odaveszhet egész egyetemes hatása, s
az arcképe, amely egy plüssel redőzött ferde állványon volt, nem kapna
megfelelő világosságot. Épp ezért lázasan követte e durva ember minden
mozdulását, sőt haragosan rá is szólt, mikor nagyon is közel ment két
kedves virágállványához, amelyeket mindennap Odette maga hozott
rendbe, mivel félt, hogy az inas esetleg tönkreteheti őket, s mindjárt fel is
kelt, hogy lássa, nem történt-e valami bajuk. Odette minden kínai
csecsebecséjét „mulatságosnak” tartotta, éppúgy, mint az orchideáit s
különösen a katléjáit[83], amelyek a krizantémokkal együtt legkedvesebb
virágai voltak, annál a nagy érdemüknél fogva, hogy semmiféle virághoz
sem hasonlítottak, hanem mintha csak selyemből vagy atlaszból lettek
volna kivagdalva. „Ez olyan, mintha a köpenyem béléséből lenne
kiszabva” – mondta Swann-nak az egyik orchideára mutatva, a tisztelet
egy nemével az ily „választékos” virág, az ily váratlan s elegáns nővérnek
az irányában, akivel maga a természet ajándékozta őt meg, s jóllehet
messze esik tőle az élőlények rangsorában, mégis finomabb s méltóbb sok
nőnél, hogy helyet adjon néki a szalonjában. Ahogy sorra mutatta Swann-
nak a tűznyelvű szörnyeket egy vázán vagy egy spanyolfalon, egy
orchideacsokor pártáit, egy fekete zománcos és rubinszemű ezüsttevét,
amely a kandalló párkányán állt egy kőbe faragott varangy mellett, úgy
tett, mintha hol félne e szörnyetegek gonoszságától, hol csak nevetne
furcsaságukon, hol pirulna a virágok szemérmetlensége miatt, s
ellenállhatatlan vágyat érezne, hogy megcsókolja a varangyot és a tevét,
ezeket az ő „kedvenceit”. S ezeknek a kis komédiáknak ellentmondtak
őszinte ájtatosságai, különösen az, amellyel a Notre-Dame-de-Laghet[84]-
nak áldozott: régen, mikor Nizzában lakott, ő mentette meg egy halálos
betegségből, amiért egy aranyérmét mindig a nyakában hordta s határtalan
hatalmat tulajdonított a szentségének. Odette teát készített, az „ő” külön
teáját Swann-nak, s kérdezte: „Citrommal vagy tejjel?”, s amikor Swann
azt felelte: „Tejjel”, nevetve mondta: „Csak egy pirinkót!” S amikor
Swann jónak találta: „Látja, ugye, tudom, mit szeret.” Ezt a teát Swann
csakugyan éppúgy értékelte, mint Odette maga, s a szerelem annyira
szükségét érzi, hogy igazolást, tartóssági kezességet találjon az ily
örömökben, amelyek pedig, ellenkezőleg, nélküle nem is lennének azok, s
vele együtt végződnek – hogy mikor Swann este hét órakor eltávozott,
hogy hazamenjen felöltözni, útközben a kocsijában, túláradva az örömtől,
amelyet ez a délután szerzett néki, egyre csak ezt ismételgette:
„Csakugyan, milyen kellemes lenne, ha mindig volna egy ilyen kis nőnk,
akinél ezt a ritka dolgot, jó teát lehet találni.” Egy óra múlva levél jött
Odette-tól, és Swann mindjárt felismerte azt a nagy betűs írást, amelynek
torz betűire a brit merevség majmolása látszólagos fegyelmet erőszakolt, s
amelyből egy kevésbé elfogult tekintet, mint a Swanné, zűrzavaros
gondolkodást, elégtelen nevelést, őszinteség- és akarathiányt tudott volna
kiolvasni. Swann ugyanis Odette-nál felejtette a cigarettatárcáját. „Mért
nem hagyta nálam a szívét is, azt nem adtam volna vissza.”
Egy második látogatása talán még fontosabb volt, mint ez az első.
Amikor odament hozzá aznap, mint mindig, ha tudta, hogy látni fogja,
előre elképzelte őt maga előtt; s az a tény, hogy kénytelen szépnek találni
az arcát, ezt az arcot, amely, kivéve az arccsontokra boruló friss bőrt,
gyakran sárgás, hervatag és véraláfutásos volt, már előre elszomorította,
mint annak a bizonysága, hogy az ideál elérhetetlen, és minden boldogság
közepes. Ezúttal egy metszetet hozott, mert Odette szerette volna látni.
Odette kissé gyengélkedett: Swannt mályvaszín krepdesin pongyolában
fogadta, s a mellére, mint egy köpenyt, egy dús hímzésű kelmét borított.
Ahogy ott állt Swann mellett, arcára hulló, kibomlott hajával, az egyik
lábát kissé behajlítva, valami könnyű, táncos magatartásban, hogy
kényelmesen hajolhasson a metszet fölé, lelankadt fejével s nagy
szemével, amelynek, ha fel nem élénkült, oly fáradt és rosszkedvű volt a
tekintete – Swannt arra a Cipórára, Jetro főpap lányára[85] emlékeztette,
akit a Sixtus-kápolna egyik freskóján lehet látni. Swann a mesterek
művein mindig nagy kedvvel keresgélte nemcsak a mi valóságunk
általános jellegét, hanem azt is, ami, ellenkezőleg, kevésbé hajlamos az
általánosságra, vagyis ismerős arcoknak legegyénibb vonásait: így például
Loredan dózse mellszobrán, Antonio Rizzótól,[86] kocsisának, Réminek
kiugró pofacsontjait, ferdére nőtt szemöldökét, egyszóval kiáltó
hasonlatosságát; egy Gherlandaio-kép színei mögött Plancynak az
orrformáját; Tintoretto[87] egy arcképén Boulbon doktor oldalszakállát,
ahogy szétárad a hájas arcon, törött orrát, éles tekintetét, véráradásos
szemhéját. Lehet, hogy állandó lelkifurdalást érzett azért, mert egész
életét a társalgásra, a nagyvilágra korlátozta, s a nagy művészek elnéző
bocsánatát vélte látni abban, hogy azok is örömmel nézték, örömmel
foglalták műveikbe az ily arcokat, amelyek e műveknek különös élet- és
valóságbizonyságot, határozott mai színt kölcsönöznek; lehet, hogy
annyira ráragadt a nagyvilági emberek léhasága, hogy egy-egy régi
műremekben is már csak mai nevekre vonatkozó, előzetes és megfiatalító
célzásokat akart látni. Az is lehet, hogy, épp ellenkezőleg, eléggé
megőrizte művésztermészetét, s ezek az egyéni jellemvonások csak azért
szereztek néki élvezetet, mivel általánosabb jelentőséget érzett bennük,
mihelyt mintegy gyökeretlenül, szabadon láthatta őket, egy régi arckép
hasonlóságában oly eredetivel, akit az nem ábrázolt. Akárhogy volt, és
talán azért is, mivel egy bizonyos idő óta, s inkább a zene hatására,
gazdagabbak lettek a benyomásai, amelyek aztán a festészethez való
kedvét is felélénkítették – azúttal mélyebb és tartósabb befolyású volt
Swann-nak az az öröme, hogy Odette-ot hasonlónak látta annak a Sandro
di Marianinak a Cipórájával, akit ma már szívesen hívnak népies
melléknevéről Botticellinek[88], mióta ez a melléknév a festő igazi
művészete helyett annak csak hamis és banális elközönségesítését idézi
fel. Odette arcát ezentúl nem arcbőre minősége s tisztán testi kelleme után
ítélte meg, amelyet, úgy vélte, akkor találna rajta, ha ajkával érintené, bár
ugyan nem merte még megcsókolni – hanem mint egy egész motring szép
és finom fonalat, amelyet a tekintete a felszedés menete szerint göngyölt
le újra, vigyázva sorra a nyakszirt ritmusára, a haj szétáradására és a
szemhéj hajlására, mintha nem őt, csak az arcképét nézné, amelyen a
típusa világossá válik és érthetővé.
Swann elnézte Odette-ot: arcán és testén a freskó egy töredékét vélte
szemlélni, s ezentúl mindig azt kereste rajta, akkor is, ha mellette volt,
akkor is, ha csak gondolt rá, s bár e flórenci remekművet bizonnyal csak
azért becsülte, mert feltalálta benne Odette-ot, mégis ez a hasonlatosság
Odette-ot is értékesebbé, szebbé tette. Szinte lelkifurdalást érzett, hogy
félreismerte ezt a lényt, akit a nagy Sandro is imádatra méltónak talált
volna, s hízelgett a hiúságának, hogy az az öröme, amelyet Odette látása
szerez néki, igazolást talál a tulajdon esztétikai kultúrájában. Úgy
gondolta, hogy amikor Odette-ról való ábrándjait magáról a boldogságról
való álmaival társította, tulajdonképp nem is követett el oly tökéletlen
megalkuvást, mint ahogy hitte, mert hisz; lám, Odette kielégítette
legfinomabb művészi kívánalmait. Elfeledte, hogy azért Odette még így
sem lett az a nő, akire tulajdonképpen vágyódott, mert hisz a vágya mindig
másfelé járt, mint esztétikai hajlamai. Ez a szó, hogy „flórenci mű”, igen
nagy szolgálatot tett Swann-nak. Megengedte, mint egy varázsige, hogy
Odette képe egy oly álomvilágba jusson, ahova eddig még nem volt
bejárása, és ahol egészen átnemesült. S míg az a pusztán testi szemlélete,
amellyel eddig e nőt megközelítette, szerelmét inkább csak gyöngítette,
mivel szüntelen felújította mindazokat a kételyeket, amelyeket arca, teste,
szépsége minőségéről táplált, e kételyek semmivé tűntek, ez a szerelem
megszilárdult, mihelyt egy biztos esztétika alapfogalmaira rakódhatott,
nem szólva arról, hogy csók s birtoklás – egy már nem ép testtel
kapcsolatban – meglehetősen természetesnek és közepesnek hathatott
csak, míg így, ha egy múzeumi műremek imádatát tetézték be, szinte
természetfelettinek s elbűvölőnek kellett érződniük.
És ha néha sajnálta, hogy hónapok után se jut többre, csak hogy láthatja
Odette-ot, azzal vigasztalta magát, hogy mégsem kár annyi időt szentelni
egy felbecsülhetetlen remekműnek, amelyet valami különös és sajátos ízes
anyagba öntöttek, s amelynek egyetlen ritka példányát hol a művész
alázatával, önzetlenségével és átszellemültségével, hol a gyűjtő gőgjével,
önzésével és érzékiségével szemlélgette.
Az asztalára, Odette fényképe helyett, Jetro lányának, Cipórának
reprodukcióját helyezte. Bámulta e nagy szemet, e finom arcot, amelyen
látszott, hogy a bőr már nem egészen tökéletes, e csodálatos hajfürtöket,
kétfelől a fáradt arc mentén; s amit eddig esztétikai módon talált csak
olyan szépnek, azt mostan egy eleven nő eszméjére alkalmazta és testi
előnyökké változtatta, örvendezve, hogy ennyi sok érdem egy oly lényben
egyesül, aki, ha akarja; az övé lehet. Az a légies rokonszenv, amely,
miközben szemléljük, úgy vonz bennünket egy remekműhöz, most, mikor
már ismerte Cipóra eleven eredetijét, vágy lett, hogy pótolja azt a vágyat,
amelyet Odette külseje nem tudott mindjárt felkelteni benne. Ha soká
nézte ezt a Botticellit, az ő Botticellijére gondolt, amelyet még szebbnek
talált, s összevetve őt Cipóra fényképével, úgy vélte, Odette-ot szorítja a
szíve fölé.
Pedig hát nemcsak Odette fáradtságát iparkodott így megelőzni, hanem
bizony olykor a magáét is; érezte, hogy Odette-nak, mióta nehézség nélkül
láthatja, nincs már sok mondanivalója a számára, s félt, hogy ez a
jelentéktelen, egyhangú s mintegy végleg bevált modor, amely most már
az övé volt, ahányszor kettesben maradtak – még kiöli belőle, Swannból,
annak a napnak a reménységét, amikor Odette hajlandó lesz megvallani a
szerelmét néki, mert csak e romantikus remény keltette fel s őrizte meg
Swann szerelmét. És hogy felfrissítse kissé Odette nagyon is megmerevült
lényét, amelybe folyton félt, hogy beleunhat, hirtelen levelet írt néki, teli
színlelt csalódással és tettetett haraggal, és még vacsora előtt elküldte a
lakására. Tudta, hogy megijed, felelni fog, s remélte, hogy abból a lelki
riadalomból, amelyet az ő elvesztének félelme okoz majd néki, oly szavak
fognak felfakadni, aminőket még sose hallott tőle; s csakugyan, ily módon
kapta tőle minden levele közül a leggyengédebbeket, mint például azt,
amelyet Odette egy délben a Maison Dorée-ba küldött hozzá (Párizs-
Murcia ünnepélye napján, a murciai árvízkárosultak javára), ezzel a
kezdőmondattal: „Kedves Barátom, a kezem úgy reszket, hogy alig tudom
a tollat fogni” – s amelyet Swann ugyanabban a fiókjában tartogatott, mint
az elszáradt krizantémot. Hogyha pedig Odette-nak nem lenne már ideje,
hogy válaszoljon, mikor Swann belép Verdurinékhez, biztosan mindjárt
feléje jön és így szól: „Beszélnem kell magával”, és akkor Swann
kíváncsian keresi majd az arcán és a szavaiban, amit eddig elrejtett előle a
szívéből.
Már mikor csak közeledett Verdurinék házához, s észrevette a lámpáktól
megvilágított nagy ablakokat, amelyeknek sohasem csukták be a tábláit,
ellágyulva gondolt arra az elragadó teremtésre, akit mindjárt ebben az
aranyfényben kivirulva fog meglátni. Olykor a vendégek árnyai vékonyan
és feketén váltak ki, mint egy vetítővásznon, a lámpák előtt, akár azok a
kis metszetek, amelyeket helyenként egy átlátszó lámpaellenzőbe iktatnak
be, míg az ellenző többi lapja egészen világos marad. Swann próbálta
felismerni Odette árnyképét a többiek közt. Aztán, mihelyt megérkezett, s
anélkül, hogy sejtette volna, a szeme úgy ragyogott örömében, hogy
Verdurin odasúgta a festőnek: „Már tüzet fogott!” S csakugyan, Odette
jelenléte olyasmit adott e háznak Swann szemében, amit sehol másutt nem
talált: valami oly érzőkészüléket, olyan ideghálózatot, ami minden
szobába szétágazott és állandó izgalmakat vezetett folyton a szívéhez.
Így hát e társas szervezetnek, ennek a kis „szűkebb körnek” egyszerű
működése révén, naponta automatikusan találkozhatott Odette-tal, s
éppúgy színlelhette a közönyt abban a tekintetben, hogy látja-e, nem-e,
mint esetleg azt a vágyat, hogy többé sohase lássa, éspedig minden
kockázat nélkül, mivel bármit írt néki napközben, este mégiscsak
találkoznak itten, s utána elkísérheti hazáig.
De egyszer, hogy rosszkedvvel gondolt erre a kikerülhetetlen és
együttes hazatérésre, s a kis munkáslányt a Bois-ig vitte, hogy késleltesse
az útját Verdurinékhez, olyan későn ért oda, hogy Odette már azt hitte,
nem jön, és eltávozott. Mikor látta, hogy nincs a szalonban, Swann-nak
összeszorult a szíve; remegett, hogy nélkülöznie kell egy oly örömöt, amit
most mért fel legelőször, mivel eddig biztos volt abban, hogy akkor találja
meg, mikor akarja, ez pedig minden örömünknek csökkenti a nagyságát,
sőt meg is akadályozhatja, hogy észrevegyük.
– Figyelted, milyen képet vágott, mikor látta, hogy Odette már elment?
– kérdezte Verdurin a feleségétől. – Azt hiszem, hogy ráharapott.
– Milyen képet? – érdeklődött nagy hevesen Cottard doktor, aki közben
egy beteghez ment el, most pedig visszajött a feleségéért, s nem tudta
hirtelen, hogy kiről van szó.
– Hogyan, hát nem látta a kapu előtt a minden Swannok legszebbikét?
– Nem én. Hát Swann mégis eljött?
– Ó, éppen csak hogy egy percre. Ma este nagyon nyugtalan, nagyon
ideges volt. Hisz megérti, Odette már elment.
– Azt akarta mondani, ugye, hogy irtó jóban van vele, hogy pásztorórát
is kapott tőle – szólt a doktor, aki vigyázva próbálgatta ezeknek a
kifejezéseknek az értelmezését.
– Dehogyis, semmi sincsen köztük, s köztünk mondva, úgy találom,
hogy Odette nem jól cselekszik; úgy viselkedik, mint egy liba, mint ahogy
az is, a legjavából.
– Ugyan, ugyan – mondta Verdurin –, mit tudod, mi van köztük, mi
nincs, nem voltunk ott, hogy láthattuk volna.
– Odette nekem elmondta volna – vágott vissza büszkén Verdurinné. –
Énnékem minden kis dolgát elmeséli! Mondtam, mivel most nincs senkije,
miért nem kezd viszonyt Swann-nal. De Odette azt állítja, hogy nem képes
rá, hogy igaz, odavolt már érte, de Swann nagyon félénk vele szemben, és
ez őt is félénkké teszi, meg aztán nem is úgy szereti, hanem csak ideálisan,
azt mondja, és hogy nem meri beszennyezni az iránta való érzelmeit, mit
tudom én. Pedig hát nem tudnék néki jobbat.
– Engedd meg, hogy ezúttal ne osszam a véleményedet – mondta
Verdurin. – Én ezt az urat, bevallom, nem találom egészen
szimpatikusnak; nagyképű. – Verdurinné mozdulatlanná vált, az arca oly
merev lett, mintha szoborrá változott volna, mert ez a fogás megengedte
néki, hogy úgy tegyen, mintha nem hallaná ezt a tűrhetetlen szót, hogy
„nagyképű” – mert lehet-e valaki „nagyképű” ővelük szemben, vagyis
van-e olyan ember, aki többre tarthatja magát „őnáluk”?
– Márpedig ha nincs köztük semmi, nem hinném, hogy ez azért volna,
mintha ez az úr Odette-ot erényesnek tartaná – folytatta gúnyos hangon
Verdurin. – Igaz, hogy nem is mondhatunk semmit, mert úgy látom, hogy
Swann Odette-ot értelmes nőnek is tartja. Nem tudom, hallottad-e, mit
mesélt néki múltkor is a Vinteuil-szonátáról: én nem mondom, igazán
őszintén szeretem Odette-ot, de mégiscsak nagy szamár lehet, aki őt
esztétikával traktálgatja!
– Ejnye, no, ne rágalmazd Odette-ot – szólt megint kislányosan
Verdurinné. – Odette aranyos teremtés.
– De hisz ettől még aranyos is lehet; nem mondok róla semmi rosszat,
csak azt, hogy nem szent és nem lángész. És aztán – szólt a festőnek –
olyan fontos, hogy erényes legyen? Akkor talán, ki tudja, nem is lenne
olyan kedves?
A lépcsőházban az inas utánaszaladt Swann-nak, mert nem volt az
előszobában, amikor Swann megérkezett: Odette izentette vele – igaz, már
több mint egy órája –, hogy ha Swann mégis eljönne, őt Prévost-nál
találhatja, ahol, mielőtt hazatérne, megiszik egy csésze csokoládét. Akkor
hát elment Prévost-hoz, de a kocsiját minden lépésnél hol más kocsik, hol
pedig a járókelők tartották fel, s boldogan gázolt volna át e gyűlöletes
akadályokon, ha nem tudja, hogy a rendőr jegyzőkönyve csak még tovább
feltartaná, mint az út egyik feléről a másikra átigyekvő gyalogosok.
Számolgatni kezdte az időt, s minden egyes perchez még néhány
másodpercet is hozzáadott, nehogy a rendes hosszúságnál rövidebbre fogja
őket, mert akkor még biztosabbnak hihette volna azt a reményét, hogy
idején megérkezik, s még ott találja Odette-ot. S egy pillanatra, mint a
lázbeteg, aki elaludt egy percre, s felébredve számot ád magának képtelen
álmodozásáról, amellyel, míg álmodott, maga is többé-kevésbé
összekeveredett – Swann is egyszerre tudomást szerzett különös
gondolatairól, amelyeket azóta forgatott a bensőjében, mióta azt mondták
Verdurinéknél, hogy Odette már eltávozott, s mintha csak most ébredne
fel, megállapította, hogy új fájdalmat, új szenvedést érez a szívében. Mi
történt? Ennyi izgalom azért, mert Odette-ot csak holnap látja, mikor egy
órával előbb, Verdurinék házához menet, éppen ez volt a kívánsága!
Kénytelen volt megállapítani, hogy az a Swann, aki most ugyanebben a
kocsiban Prévost-hoz hajtat, nem a régi, hogy már nincsen egyedül, egy új
lény van itten vele, hozzátapadva, beleolvadva, akit talán soha többé nem
tud lerázni magáról, és akivel kénytelen lesz ugyanolyan csínján bánni,
mint egy feljebbvalóval, vagy pedig mint egy betegséggel. És mégis, e
perctől fogva, hogy megérezte ezt a rárakódó új lényt, az életét egyszerre
érdekesebbnek találta. Alig vallotta meg magának, hogy ez a Prévost-nál
való esetleges találkozás (amelynek a várása az előző perceket annyira
szétrombolta és levetkőztette, hogy egyetlen gondolata, egyetlen emléke
sem maradt, ami mögött legalább megpihentette volna az elméjét), ha
megtörténik, valószínűleg éppolyan lesz, mint a többi, majdnem semmi.
Mint minden este, mostan is, ha egyedül maradna vele s változó arcára
hirtelen félénk pillantást vetne, amelyet mindjárt elfordítana, nehogy
Odette a vágy előhírnökét olvassa ki belőle, s ne higgyen többé az
önzetlenségében – attól a pillanattól fogva nem is tudna többé rágondolni,
mert akkor megint csak azokon az ürügyeken töprengene, amelyek
lehetővé tennék, hogy ne hagyja ott Odette-ot azonnal, s biztosítanák, bár
az arca továbbra is közömbös maradna, hogy másnap is ott találja majd
Verdurinéknél: vagyis megint meghosszabbítaná s megújítaná még egy
napra azt a gyötrelmes csalódást, amelyet Odette hiúságos jelenléte szerez
néki, ezé a nőé, akit csak megközelített, de megölelni már nem mert.
Odette már nem volt Prévost-nál; Swann akkor végig akarta járni a
bulvárok minden vendéglőjét. Hogy időt nyerjen, míg ő az egyikben volt, a
kocsisát, Rémit (Rizzo dózséját) azalatt a többibe küldte, akit aztán – mert
ő nem talált semmit – egy előre megjelölt helyen várt meg. A kocsi nem
jött, s Swann elképzelte azt a közelgő pillanatot, amikor Rémi vagy azt
mondja néki: „Az a hölgy itt és itt van”, vagy pedig azt, hogy: „Azt a
hölgyet egyik helyen sem találtam.” S így látta az estéje végét egynek és
mégis kétfélének, aszerint, hogy sikerül-e találkoznia Odette-tal, ami
megszüntetné a szorongását, vagy pedig kénytelen lesz lemondani a ma
esti találkozásról s beletörődni abba, hogy hazamenjen, anélkül, hogy látta
volna.
A kocsis megjött, de abban a percben, amikor megállt Swann előtt,
Swann nem azt kérdezte tőle: „Megtalálta-e azt a hölgyet?”, hanem: „Ne
felejtesse el velem, hogy majd fát rendeljek holnap, azt hiszem, fogytán
van a készletünk.” Talán azt mondta magában, hogy ha Rémi megtalálta a
rá váró Odette-ot egy kávéházban, akkor már e baljós est vége
megsemmisült a boldog est kezdődő megvalósulásában, így hát minek
siessen úgy elérni azt a zsákmányul ejtett boldogságot, hiszen biztos
helyen van, s nem futhat el. De ezt renyheségből is tette; a lelke éppolyan
merev volt, mint bizonyos lényeknek a teste, akik, mikor ki kéne kerülniük
egy összeütközést, félreugorni sebtében, elhajtani egy lángot a ruhájuktól,
csak haboznak, s egy pillanatig előbbi helyükön maradnak, minthogyha
abban keresnék a támaszukat, a lendületüket. S ha a kocsis félbeszakítja, s
azt mondja néki: „Az a hölgy ott van”, biztosan így felelt volna: „Ahá!
Persze, hisz ezért küldtem, no, hát erre nem is gondoltam”, s tovább is
csak fáról és fűtésről beszélt volna, hogy elrejtse az izgalmát, s hogy időt
adjon önmagának, egyrészt a nyugtalansága elaltatására, másrészt, hogy
átengedje magát a boldogságnak.
De a kocsis annyit mondott, hogy nem találta sehol azt a hölgyet, s mint
régi cseléd, mindjárt a tulajdon véleményét is hozzáfűzte:
– Azt hiszem, az úr is már jobban tenné, ha hazamenne.
De az a közöny, amelyet Swann olyan könnyen játszhatott, amikor Rémi
már nem tudott változtatni a magahozta válaszon, egyszerre megtört,
mikor látta, hogy le akarja mondatni a reményéről és a keresgetéséről:
– Dehogyis, mit gondol! – kiáltotta – meg kell találnunk azt a hölgyet;
ez mindennél fontosabb. Biztosan nagyon haragudna, komoly dologról van
szó, és megsértődne, ha nem jönnék érte.
– Nem látom be, mért sértődhetne meg – felelt Rémi –, végre is ő ment
el előbb, anélkül, hogy várt volna az úrra, ő mondta, hogy Prévost-nál lesz
s mégse volt ott.
Különben is, már mindenhol kezdték oltogatni a lámpákat. A mind
ritkább járókelők, már-már fel sem ismerhetőn a bulvárok fái alatt,
titokzatos homályban tévelyegtek. Olykor egy nő árnyéka közeledett
feléje, egy szót súgott a fülébe, kérte, kísérje haza, amire Swann hirtelen
megremegett. Szorongva súrolta mindezeket a homályos testeket, mintha a
holtak árnyai közt, a sötétség birodalmában Eurüdikéjét keresné.
A szerelem valamennyi keletkezési módozata, e szentelt kór
valamennyi terjesztő közege közül bizonyosan ez a nagy izgalom a
leghathatósabb, amely mint egy légáramlat, úgy csap meg néha bennünket.
Olyankor az, akinek épp akkor szívesen keressük a társaságát, ezentúl, már
hiába minden, ő lesz, akit szeretni fogunk. Még csak az sem szükséges,
hogy addig is rokonszenvesebbnek találjuk, mint másokat. Arra van
szükség, hogy a rá való kedvünk kizárólagossá váljék. Ez a feltétel pedig
megvalósul abban a percben, mikor először érezzük híját ennek a
rokonszenves lénynek, s mikor a vele élvezett örömöknek a keresése
szorongó szükségérzetnek ád helyt hirtelen, egy oly szükségérzetnek,
amelynek maga ez a lény a tárgya, egy képtelen szükségérzetnek, melyet a
világ törvényei sose engednek kielégíteni s alig-alig meggyógyítni –
birtoklása esztelen és fájdalmas szükségérzetének.
Swann az utolsó nyitva maradt vendéglőkbe is elhajtatott; eddig csak a
boldogság eshetőségére gondolt nyugodtan; most viszont az izgalmát
többé már nem is titkolta, sem pedig azt a fontosságot, amelyet e
találkozásnak tulajdonított, s a kocsisnak siker esetén még külön jutalmat
is ígért, mintha azzal, hogy Réminek is a siker vágyát sugalmazza, amely
aztán hozzáadódna ahhoz, amelyet ő maga is táplál; elérhetné, hogy
Odette, még ha hazament is lefeküdni, mégiscsak ott lesz valamelyik
bulvártáji vendéglőben. Elment a Maison Dorée-ig, kétszer is benyitott
Tortonihoz, majd miután ott se látta, a Café Anglais-ból[89] is eltávozott s
tétova arccal, nagy léptekkel ment vissza a kocsija felé, amely a boulevard
des Italiens egyik szögleténél várta: hirtelen összeütközött egy ellenkező
irányba haladó hölggyel: Odette volt az; később megmagyarázta Swann-
nak, hogy mivel nem talált helyet Prévost-nál, a Maison Dorée-ba ment
vacsorázni, ahol a terem egy bemélyedésében Swann bizonnyal nem
vehette észre, s épp akkor ment vissza a kocsijához.
 Odette annyira nem számított erre a találkozásra, hogy ijedtében szinte
visszahőkölt. Swann viszont nem azért rótta Párizst, mert lehetségesnek
tartotta, hogy elérheti, hanem mert a lemondás nagyon is fájt volna néki.
De ez öröm, melyet az esze erre az estére elérhetetlennek tartott, most
aztán annál valóságosabbnak látszott; mivel ő, Swann nem működött
benne közre a valószínűség előrelátásával, ez az öröm kívülről jött hozzá,
nem kellett a tulajdon elméjéből meríteni – magából sugárzott feléje,
maga vetítette rá ezt a ragyogó igazságot, amely álomként űzte el a
rettegett elszigeteltséget, s amelyre Swann most gondolat nélkül
támasztotta, nyugtatta az ő boldog álmát. Akárcsak az az utazó, aki
egyszer szép időben a Földközi-tenger partjára ér, s már-már majdnem
feledve az imént elhagyott tájak valóságát, csak hagyja, hogy
elkápráztassák – nemhogy ő nézne beléjük – a sugarak, amelyeket a víz
tömör és ragyogó azúrszíne vetít rá.
Swann beült Odette kocsijába s szólt Réminek, hogy jöjjön utánuk.
Odette egy katléjacsokrot szorongatott a kezében, s Swann látta a
csipkekendőjén át, hogy ugyanilyen orchideák voltak a hajába tűzve, egy
hattyútollas fejdísz körül. Odette-ot a köpenye alatt dús fekete bársony
övezte, aminek ferde feltűzése alól, tág háromszög formájában, fehér
selyemszoknya kandikált ki, míg felül egy betét látszott hasonló fehér
selyemből, a kivágott derék nyílásánál, ahova szintén pár katléját tűzött.
Odette alig tért magához a Swann okozta rémületből, mikor a ló
megbotlott egy váratlan akadályban. Swann is, Odette is erősen kizökkent
a helyéből, Odette hirtelen felsikoltott s lélegzet nélkül reszketett.
– Ugyan, semmiség – mondta Swann –, ne féljen. – S átkarolva Odette
vállát, magához vonta, hogy egyenesen tartsa; azután azt mondta néki:
– De most aztán ne beszéljen, csak jelekkel feleljen, különben még
jobban kifullad. Nincs terhére, hogy megigazítsam itt a derekán a virágait,
elmozdultak a helyükről e miatt a zökkenés miatt? Félek, hogy még
elvesznek, hadd tűzzem őket mélyebbre.
S Odette, akit a férfiak nem szoktattak ennyi ceremóniához,
mosolyogva felelte néki:
– Nem, dehogy, nincs terhemre.
 Swann viszont, talán elbátortalanodva Odette feleletétől, talán hogy ez
az ürügye az őszinteség látszatát keltse, vagy talán mert maga is kezdte
már hinni, hogy őszinte volt, így szólt:
– Ó, ne, csak most ne szóljon egy szót se, hisz majd megint kifullad,
felelhet nekem jelekkel is, ne féljen, úgyis megértem. De igazán, nincs
terhére? Nini, mi ez... azt hiszem, egy kis virágpor hullt a ruhájára,
megengedi, hogy a kezemmel letöröljem? Nem fáj, nem vagyok nagyon
goromba? Talán csiklandozom is kicsit? De nem szeretnék hozzányúlni a
ruhája bársonyához, félek, hogy még összegyűröm. De lássa, már igazán
meg kellett őket erősíteni, hisz különben leesnének; viszont így, ha én
magam most egy csöppet mélyebbre tűzöm őket... Komolyan, mondja,
nem kellemetlen? És ha megszagolom őket, hadd lássam, csakugyan nincs
illatuk? Még sohase szagoltam, megengedi? De igazat mondjon!
Odette mosolygott s könnyedén vállat vont, mint aki azt mondja:
„Milyen bolondos, hisz látja, hogy jólesik.”
Swann most meg a másik kezét Odette arcához közelítette. Odette
mereven nézett rá, azzal a komoly, andalító arckifejezéssel, aminőt Swann
a firenzei mester hozzá hasonló nőin talált; a szeme, mintegy a szemhéj
szélén, éppen olyan ragyogó, tág és tünde volt, mint azoké, és akárcsak két
nagy könnycsepp, szinte levált az arcáról. Még a nyakát is úgy hajlította,
mint azok mind, akár a pogány, akár a vallásos tárgyú képeken. S valami
oly magatartásban, amit bizonnyal megszokott már, amiről tudta, hogy
megfelel az ilyen pillanatoknak, s amire mindig vigyázott, hogy idején
eszébe jusson, úgy tett, mintha szüksége lett volna minden maradék
erejére, hogy vissza tudja tartani az arcát, amelyet mintha láthatatlan erők
vonzottak volna Swann felé. S akkor, mielőtt ráhajtotta volna, mintegy
akaratlan, Swann ajkára, Swann ezt az arcot egy percre, kis távolságra, a
két kezében tartotta. Időt akart engedni az értelmének, hogy segítségére
siessen, hogy felismerje azt az álmot, melyet oly soká dédelgetett, s hogy
lássa a megvalósulását, mint az a rokon, akit meghívnak, hadd vegye ki ő
is a részét szeretett kis öccse sikeréből. Amellett tán Odette-nak ezt a még
meg nem hódított s tőle még meg se csókolt arcát, melyet így utoljára
látott, azzal a tekintettel nézte, amellyel távozásunk napján szeretnénk
magunkkal vinni egy örökre odahagyott tájékot.
De oly félénk volt Odette-tal szemben, hogy bár ez este mégis az övé
lett a katléjával való babrálás révén – akár azért, hogy meg ne bántsa, akár
mert félt, hogy utólag még hazugnak tűnhetik fel, akár mert nem volt
bátorsága, hogy ennél a kívánalmánál nagyobbal merjen előlépni (s ezt
bármikor újrakezdhette, mivel első ízben sem haragította meg vele Odette-
ot), a következő napokon is mindig ehhez az ürügyhöz folyamodott. Ha
Odette katléját tűzött a mellére, Swann ezt mondta: „Ejnye, de kár, ma
este a katléjákat, úgy látom, nem kell rendbe hozni, nem csúsztak félre,
mint a múltkor; de azért mintha ez az egyik mégsem állna egyenesen.
Szabad látnom, nincs-e jobb szaguk, mint a múltkoriaknak?” Vagy, ha
Odette-ot katléja nélkül látta: „Ó, ma este nincs katléjája, akkor hát nincs
mód a játékra.” Úgyhogy egy jó ideig nem is változott meg a sorrend,
amelyet első este követett, amikor az ujjai és az ajka simogatásával
kezdett hozzá Odette mellén, s ezentúl is ezzel fogott mindig a
cirógatáshoz; s jóval később, mikor már rég megszűnt a katléják
elrendezése (vagy inkább csak látszólagos és szertartásos elrendezése), s a
„katléjázás” metaforája egyszerű szólásmóddá kopott, amelyet
gondolkodás nélkül alkalmaztak, mikor a testi birtoklás tényét akarták
kifejezni – e birtoklásét, amelyben semmit, de semmit se birtokolunk –, a
szó maga, mely megörökítette, tovább élt köztük, mint az elfelejtett
szokás. S lehet, hogy az ölelésnek ez a sajátos kifejezésmódja nem is
jelenti pontosan ugyanazt, mint más hasonló szólásmódok. Hiába
fásultunk el a legkülönbözőbb nőkkel szemben, hiába tartjuk birtoklásukat
egyformának és előre ismertnek, ez a birtoklás új öröm lesz, ha nehezen
meghódítható, vagy annak hitt nőkkel van dolgunk, akikkel csak úgy
jutunk révbe, hogyha rendes kapcsolataink váratlan fordulattal
gazdagodnak, mint Swann esetében is, amikor először babrált a katléjákon.
Azon az estén remegve remélte (bár Odette, mondta magában, sose
találhatja ezt ki, hogyha hisz a cselének), hogy e széles, mályvaszín
szirmok közül Odette birtoklása fog kibújni; s az az öröm, amit máris
érzett, s amit Odette, úgy gondolta, talán csakis azért tűr meg, mivel nem
ismerte fel, épp ezért oly örömnek tetszett mostan Swann szemében – akár
az első embernek, aki ezt a földi paradicsom virágai közt élvezte –,
amilyen eddig, ezelőtt még sohasem létezhetett, amit ő próbál
megteremteni, valami egészen különös és eredeti örömnek, mint az a név
is mutatta, amelyet külön adott néki.
Most azután minden este, amikor hazavitte a lakására, Swann-nak fel
kellett menni hozzá, s Odette háziruhában kísérte ki a kocsijáig, ahol a
kocsis szeme láttára megcsókolta Swannt és így szólt hozzá: „Mit bánom
én, mit mondanak mások?” Oly estéken, amikor nem nézett fel
Verdurinékhez (ami többször előfordult, mióta másképp is láthatta Odette-
ot), oly estéken, amikor, mind ritkábban, mégiscsak elment valamilyen
társaságba, Odette megkérte, nézzen be hozzá akármilyen későn is, mielőtt
hazatérne a lakására. Akkor tavasz volt, tiszta, fagyos tavasz. Egy-egy
estélyről távozva, Swann beszállt a fogatába, befödte a lábát egy takaróval,
odaszólt a barátainak, akik vele egyszerre mentek el s kérték, tartson
ővelük, hogy nem teheti, nem arra visz az útja, s a kocsis már indított is,
nagy iramban, mert tudta, hova mennek. A barátok csodálkoztak, s
csakugyan, Swann nem volt már a régi. Többé már nem kaptak tőle
levelet, hogy szeretne egy nővel megismerkedni. Nem törődött egyikkel
sem, s nem is ment olyan helyekre, ahol találkozhatott volna nőkkel.
Vendéglőkben, vidéken egészen más volt a magatartása, mint amiről még
csak tegnap fel lehetett volna ismerni száz közül, s ami már az ő állandó
magatartásának számított. A szenvedély, lám, ennyire képes egy
pillanatnyi s különböző jellemmé alakulni bennünk, elfoglalni a régi
jellem helyét s kiirtani azokat az addig változatlan jeleket, amelyek révén
a régi jellem azelőtt kifejezésre juthatott! Viszont változatlan lett az, hogy
bárhol tartózkodott is Swann, mindenünnen elment Odette után. Azt a
mégoly nagy távolságot, amely elválasztotta tőle, mindenkor
kikerülhetetlenül végigjárta, akárcsak az élete sebes és ellenállhatatlan
lejtőjét. Igazában, ha sokáig maradozott a társaságban, egy újabb hosszú út
helyett nemegyszer szeretett volna hazatérni s másnapra halasztani a
viszontlátást; de az a tény, hogy egy ilyen rendkívüli órában is elmegy
hozzá, hogy kitalálja, mit beszélnek a barátai, ha otthagyja őket: „Valaki
igen erősen fogja, biztosan egy nő kényszeríti, hogy akármikor elmenjen
hozzá” olyasmit éreztetett vele, hogy, mint azok a férfiak, akiknek
szerelem került az életébe, ő is minden nyugalmát és érdekét feláldozza
valami kéjes ábrándnak, valami bensőséges gyönyörűségnek. És aztán, bár
ez nem volt tudatos nála, az az állandó bizonyosság, hogy Odette várja,
hogy nincs másutt mással, és hogy ő, Swann nem megy haza, mielőtt be ne
nézne hozzá, elzsibbasztotta azt a már elfelejtett, de könnyen újraébredő
szorongását, amelyet azon az estén érzett, mikor Odette nem volt már
Verdurinéknél, s amelynek ez a mostani lecsillapodása oly jóleső volt,
hogy akár boldogságnak is nevezhette. Talán e szorongásnak volt
köszönhető, hogy Odette oly fontosságra tett szert az életében. Az
emberek legtöbbnyire annyira közömbösek nékünk, hogy aztán az, akibe a
szenvedés és az öröm ekkora lehetőségeit helyeztük, mindjárt mint egy
másik világ lakója tűnik fel a szemünkben, költői légkör lebegi körül, s a
mi egész életünket egyetlen érzelmi térré tágítja, amelyben hol távolabb,
hol közelebb kerül majd hozzánk. Swann sohase nézhetett közömbösen a
jövendőbe, ha arra gondolt, mit jelent majd Odette az ő ezutáni életében.
Olykor, ha e szép hideg éjszakákon meglátta kocsijából a fényes holdat,
ahogy világa végigömlött Swann szeme és az elhagyott utcák között, arra a
másik világos és halvány rózsaszín alakra gondolt, aki – éppúgy, mint a
holdé – úgy szállt fel egy nap az elméjében, s azóta a világot is abban a
titokzatos fényben füröszti, amelyben Swann maga is látja. Ha olyankor
érkezett hozzá, amikor Odette már aludni küldötte a cselédeit, mielőtt
becsengetett volna a kis kerti ajtónál, betért abba az utcába, ahova az
egymást érő paloták egyformán sötét ablakai közt, lenn a
magasföldszinten az ő hálószobájának egyedül világos ablaka nézett.
Megkopogtatta az üveget, amire Odette, aki várta, hasonló jeladással felelt
és a másik oldalon, a rendes bejárónál nyitott ajtót. Odabenn a zongorán
Odette kedves darabjai voltak felütve: a Rózsakeringő vagy pedig a
Szegény bolond Tagliaficótól[90] (amelyet, írott végakarata szerint, a
temetésén is el kell játszani), de Swann kérte, hogy ezek helyett a Vinteuil-
szonáta kis dallamát játssza, bár Odette igen rosszul zongorázott, de hát
sokszor egy zeneműről épp az az emlékünk marad a legszebb, amely
ügyetlen ujjak alól, csupa hamis hang közül áradt, egy rosszul hangolt
ócska zongorából. Ez a kis dallam, Swann számára, tovább is azzal a
szerelemmel társult, amelyet Odette iránt érzett. Jól tudta, hogy e
szerelemnek nincs köze semmi külsőleges, másoktól is megállapítható
valamihez; tudta, hogy Odette tulajdonságai nem igazolhatják azt a
fontosságot, amelyet ő a vele töltött perceknek tulajdonított. S gyakran,
mikor egyedül a gyakorlati ész uralkodott Swannban, már abba is akarta
hagyni a szellemi és társadalmi érdekei e feláldozását ennek a csak
elképzelt élvezetnek. De a kis dallam, mihelyt meghallotta, szabaddá tudta
benne tenni a számára szükséges teret, ez azután megváltoztatta Swann
lelkének arányait; lett benne hely egy oly élvezetnek, amelynek szintén
nem volt köze semmiféle külső tárgyhoz, s amely mégis, ahelyett, hogy
tisztán egyéni lett volna, mint a szerelemé, olyképpen uralkodott
Swannon, mint a tényleges dolgoknál is magasabb rendű valóság. A kis
dallam felébresztette benne egy ismeretlen varázsnak a szomját, viszont
hogy ezt kielégíthesse, nem hozott néki semmi határozottat. Ily módon
Swann lelkének mindazok a részei, ahonnan ez a kis dallam letörölte az
anyagi érdekek gondját, az emberi és mindenkire egyformán érvényes
szempontokat, üresen, mintegy fehéren maradtak, s Swann-nak
szabadságában állt Odette nevét odaírni. Amellett ahhoz a rövides és
csalóka valamihez, amit Odette szerelme magában véve jelenthetett, a kis
dallam hozzátette, hozzákeverte titkos lényegét. Aki látta Swann arcát,
mialatt e dallamot hallgatta, szinte azt hihette volna, hogy egy
fájdalomcsillapítót nyel le, amely szabaddá teszi a lélegzését. S ez az
öröm, amelyet ez a muzsika nyújtott néki, s amely csakhamar valóságos
szükségérzetet teremtett nála, ezekben a percekben csakugyan ahhoz az
örömhöz hasonlított, aminőt az illatokkal való kísérletezésnél érzett volna,
amikor oly világgal kerül az ember érintkezésbe, amelyre nem vagyunk
teremtve, amely formátlannak tetszik, mivel a szemünkkel nem láthatjuk,
értelem nélkül valónak, mert nem nyílik meg az értelmünknek, s amelyet
csak egyetlen érzékünkkel tudunk elérni. Nagy nyugalom, titokzatos
megújulás volt ez Swann-nak – akinek szeme, bár csak úgy itta a szép
képek színeit, s akinek esze, bár élesen figyelte kora szokásait és
erkölcseit, örök és kitörölhetetlen nyomát hordta kiszáradó életének –,
mivel érezhetőleg oly teremtménnyé változott át, akinek már semmi köze
az egész emberiséghez, aki vak is, logikátlan is, majdnem olyan, mint a
mesék egyszemű, egyszarvú állatja, olyan mesebeli lény, aki az egész
világról csak a hallás révén vesz tudomást. S mivel e kis dallamban
mégiscsak értelmet keresett, ahova azonban puszta elméjével mégsem
tudott leszállni, mily különös részegséggel vetette ki legbensőbb lelkéből
is az okoskodás mindennemű segítségét, s vitte, egészen egymagában, a
hang folyosójába, olyannyira homályos szűrőjébe! Magában kezdett már
számot adni mindarról, ami oly fájdalmas volt, sőt, talán titokban
kielégületlen e dallam édességének a legmélyén, és lám, mégsem
szenvedett miatta. Mit bánta, ha azt mondja is, hogy a szerelem múlandó,
mikor az övé oly erős! Szinte játszott e bánattal, melyet a zene
szétárasztott, érezte, ahogy elárad rajta, de csak úgy, mint egy cirógatás,
amely mélyebbé, kedvesebbé tette a boldogságról táplált érzését.
Eljátszatta ugyanazt tízszer, hússzor is Odette-tal, s követelte, hogy
ugyanakkor a csókolózást se hagyja abba. Minden egy csók új csókot hív
maga után: a szerelem e kezdő korában milyen könnyen is születnek! Oly
szorosan zsúfolódnak össze, egyik mindjárt a másik után; s éppoly
nehezen tudnók megszámlálni a csak egy óra alatt váltott csókokat, mint a
mezők virágait májusban. Olyankor Odette úgy tett, mintha abbahagyná és
így szólt hozzá: „De hát hogy játsszak, ha lefogsz, egyszerre nem
csinálhatok mindent, ha legalább tudnád, mit akarsz, játsszam hát a
dallamot, vagy hogy inkább csókolózzunk?”, amire Swann megharagudott,
Odette meg hangos nevetésbe tört ki, amely aztán csókesővé változva
hullott Swannra. Ha meg Odette kedvetlen arcot vágott, Swann mindjárt
méltónak találta, hogy Botticelli freskóján, a Mózes életé-n foglaljon
helyet, máris odahelyezte, és még Odette nyakát is a kép szerint hajlította;
s amikor így lefestette, a tizenötödik században, azon friss
freskószínekkel, a Sixtina falára, az az eszme, hogy mégis itt van, a
zongoránál, e jelen való pillanatban, itt, hogy megcsókolhassa és akár
birtokolhassa is mindjárt, vagyis Odette életének, testi valóságának
eszméje olyannyira megmámorította, hogy égő szemmel, kifeszített,
mintegy harapásra kész állkapoccsal rohant erre a Botticelli-szűzre, s már
kezdte is csipkedni az arcát. Aztán, ha már otthagyta, bár még egyszer
visszajött, hogy utoljára megcsókolja, mert az illata vagy a vonásai
valamelyik sajátságát elfeledte elvinni az emlékében, a kocsiján
hazamenet áldva áldotta Odette-ot, hogy megengedte néki e mindennapos
látogatásokat, amelyekről érezte, hogy őneki, Odette-nak nem sok örömöt
szerezhetnek, de amelyek nem engedik, hogy megint féltékeny legyen –
mert megfosztják az alkalomtól, hogy megint úgy szenvedjen, mint azon a
bizonyos estén, amikor már nem találta Odette-ot Verdurinéknél –, hanem
segítik eljutni minden oly fájó válság nélkül, mint amilyen az első volt s
bizonnyal az egyetlen is, élete e különös, e majdnem varázslatos óráinak a
végéhez, amelyek úgy hasonlítottak azokhoz az órákhoz, amikor Párizs
utcáin holdfényben kocsikázott végig. S amikor látta, hogy ez az égitest
hozzá képest most távolabbra, a horizont végére helyeződik, s érezte, hogy
a szerelme is változatlan és természetes törvényeknek engedelmeskedik –
azt kérdezte magában, hogy ez az újonnan kezdett korszak soká fog-e még
tartani, s hogy az elméje nem látja-e nemsokára ezt a kedves arcot egy
mindjobban távolodó s kisebbedő helyzetben, ahonnan nem árasztja rá a
varázsát. Mert Swann, mióta szerelmes volt, minden dologban varázslatot
talált, mint mikor kamaszkorában még művésznek hitte magát; de ez nem
volt ugyanaz a varázs, mert ez az újabb egyedül csak Odette-ból áradt a
dolgokra. Érezte, mint élednek benne újra ifjúkora ábrándjai, melyeket
léha életmódja már teljesen szétoszlatott, de most mindannyi magán
hordta egy bizonyos lény visszfényét, ismertetőjelét; s ama hosszú
órákban, amelyeket most oly gyöngéd örömmel töltött el odahaza,
egyedül, lábadozó lelkével, lassanként megint önmaga lett, csak hogy
másé.
Csak este ment Odette-hoz, s nem tudott semmit a nappaláról, sem
pedig a múltjáról, olyannyira, hogy még annak a kezdeti kis ismeretnek is
híjával volt, ami lehetővé teszi, hogy elképzelhessük, amit nem tudunk, s
felkeltse bennünk azt a vágyat, hogy valóban megtudjuk. Így aztán nem is
tűnődött azon, mit csinál Odette napközben, vagy hogy milyen volt az
élete. Legfeljebb mosolyogva gondolt arra, hogy pár évvel ezelőtt, amikor
még nem ismerte, úgy beszéltek néki egy nőről, aki, ha jól emlékszik,
csakis Odette lehetett, mint egy züllött, kitartott teremtésről, mint
egyikéről azoknak a félelmetes személyeknek, akiket, mivel keveset élt
köztük, Swann is éppoly elvetemült s egészen romlott jelleműeknek
tartott, mint aminőknek sokáig bizonyos regényírók vázolták őket. Úgy
gondolta, hogy nemegyszer, ha pontosan akarunk megítélni valakit, csak
az ellenkezőjét kell hinni a közvélemény terjesztette hírnévnek, főképp
mikor egy ily jellemrajzzal szembeállította Odette képét, aki oly jó,
elfogulatlan és eszményi gondolkodású volt, olyannyira képtelen a
legkisebb hazugságra, hogy mikor Swann megkérte egyszer, vacsorázzon
vele egyedül és ne menjen Verdurinékhez valamilyen betegség ürügyén,
másnap, mikor Verdurinné megkérdezte tőle, jobban van-e, Odette pirult
és dadogott Swann szeme láttára a háziasszony előtt s akaratlanul mutatta
az arcán, mennyire bántja, sőt gyötri a hazudozás, s mialatt a válaszában
egyre több részletet talált ki előző napi vélt rosszullétéről, mintha
könyörgő tekintetével s vigasztalan hangjával egyre csak bocsánatot kért
volna szavainak hamisságáért.
Mégis bizonyos ritka napokon Odette jött őhozzá délután, hogy
félbeszakítsa Swann ábrándozását, vagy a munkáját Ver Meerről,
amelynek most mégiscsak nekifogott. Az inas jelentette néki, hogy
Crécyné a kis szalonban várja. Már ment is, s ahogy kinyitotta az ajtót,
Odette rózsaszínű arca, mihelyt észrevette Swannt, azonnal mosolygóssá
vált, ami a szája formáját, szeme tekintetét, sőt arca vonásait is
megváltoztatta. S amikor megint egyedül volt, újra látta ezt a mosolyt,
meg azt, amellyel előző nap várta, egy másikat, amellyel ekkor és ekkor
fogadta, aztán amellyel akkor válaszolt, mikor Swann megkérdezte tőle,
szabad-e megigazítani a katléjáit, s mivel Odette életéből semmi egyebet
nem ismert, úgy tűnt fel néki ez az élet semleges és színtelen hátterével,
mint Watteau egyik tanulmánylapja, ahol színes krétával zergeszín papírra
rajzolva, itt is, ott is, mindenütt, mindenféle irányban, megszámlálhatatlan
mosoly látszik. Bár Swann ezt az életet, mivel nem tudta elképzelni,
egészen üresnek látta, még akkor is, ha az esze azt mondta, hogy nem lehet
az, mégis olykor egy barátja – aki ha sejti, hogy szeretik egymást, soha
fontosabb dolgot nem mert volna mondani Odette-ról – ez élet egyik
szögletébe belerajzolta néki Odette-ot, akit, így mondta, aznap délelőtt a
rue Abbatucciban látott gyalogosan, prémmel szegett köpenyében, fekete
bársony Rembrandt-kalapban és egy kis ibolyacsokorral a derekán. Ez az
ártalmatlan kis rajz egészen kihozta a sodrából Swannt, mivel hirtelen
Odette-nak egy oly életét mutatta néki, amely nem volt egészen az övé;
tudnia kellett, kinek akart tetszeni ezzel az öltözékkel, amelyet ő, Swann
nem is ösmert; megfogadta, megkérdi tőle, hova ment akkor, abban a
pillanatban, mintha Odette egész, színtelen s alig létező életében – mert
hisz ő, Swann, nem látta – a neki szóló mosolyokon kívül semmi egyéb
nem lenne, csak ez az útja egy Rembrandt-kalapban s ibolyacsokorral a
derekán.
Kivéve a kis Vinteuil-dallamot, amelyet a Rózsakeringő helyett kért
tőle, Swann sohase játszatta vele a maga kedves darabjait, s még csak meg
se próbálta, hogy javítson zenei vagy irodalmi rossz ízlésén. Tisztán látta,
hogy Odette nem eléggé értelmes. Amikor azt mondta Swann-nak, hogy
szeretné, ha olykor a nagy költőkről mesélne néki, azt képzelte, hogy
azonnal hősies és regényes tirádákat hall majd tőle, Borelli gróf
modorában, vagy akár azoknál is érzelmesebbeket. Ver Meernél meg az
érdekelte, hogy nem szenvedt-e egy asszony miatt, nem egy asszony volt-e
a sugalmazója, s mikor Swann bevallotta, hogy nem tud róla, egyszerre
elfordult e festőtől. Nemegyszer ilyenformán beszélt: „A költészet, no
persze, mi se volna szebb, ha igaz volna, ha a poéta urak úgy is
gondolkoznának, ahogy írnak. De, tudom én, akárhányszor nincs önzőbb
népség, mint ezek. Volt például egy barátnőm, aki egy költőfélét szeretett.
A verseiben, persze, folyton szerelemről, csillagokról, mennyboltról,
miegyébről regélt. És hogy becsapta szegény asszonyt! Több mint
háromszázezer frankját elpazarolta!” Ha aztán Swann iparkodott
megmagyarázni valahogyan, miben is áll a művészi szépség, mit kell
csodálni egy versben vagy egy képen, egy perc múlva Odette már nem is
hallgatott rá és így szólt: „Igen... nem így képzeltem.” S ilyenkor Odette
láthatólag olyan mély csalódást érzett, hogy Swann inkább hazudott, azt
mondta, hogy mindez még semmi, hogy eddig csak kerülgette a dolgot,
nem volt elég ideje a lényeggel foglalkozni, hogy csak most jön majd a
java. De akkor Odette élénken közbevágott: „A java? Mi az?... Mért nem
mondod már?”, de Swann nem szólt, mivel tudta, mily kevés lenne ez
Odette-nak, és mennyire különböző attól, amit várt tőle, kevésbé izgalmas
és rikító, s mivel félt, hogy ha kiábrándul a művészetből, egyúttal
kiábrándul a szerelemből.
S csakugyan Odette Swann nagy eszét kisebbnek találta, mint várta
volna. „Mindig egyformán higgadt vagy, nem tudlak sose meghatározni.”
Sokkal inkább bámulta a pénz iránt való közönyét, kedvességét
mindenkivel szemben, tapintatát és gyengédségét. S valóban, gyakran
megtörténik, mégpedig Swann-nál nagyobbakkal, tudósokkal,
művészekkel, hogy, bár szellemi fölényüket nem ismeri félre a
környezetük, e fölénynek az elismerését sohasem azzal bizonyítják, hogy
bámulják az eszméiket, amelyeket úgysem értenek, hanem hogy tisztelik a
jóságukat. Tiszteletet érzett Odette Swann nagyvilági helyzete iránt is, de
azért nem kívánta tőle, hogy vezesse be a társaságba. Talán olyasvalamit
sejtett, hogy úgyse lenne ott sikere, sőt, attól félt, hogy ha Swann esetleg
beszélne róla, alkalmat adna bizonyos rettegett felfedezésekre. Egyszóval,
meg is ígértette Swann-nal, hogy soha még a nevét se ejti ki a társaságban.
Hogy miért nem akart társaságba járni, annak oka, azt mondta, az volt,
hogy egyszer rég összeveszett egyik barátnőjével, aki aztán bosszúból
mindenféle rágalmat terjesztett róla. Amire Swann így felelt: „De hát
végre mindenki nem ismerhette a barátnődet.” „Dehogyisnem, olyan ez,
mint az olajnyom, egyre nagyobb, és aztán olyan rossz a világ!” Swann
egyrészt nem sokat értett ebből az egész históriából, másrészt tudta, hogy
az ily állítások: „Rossz a világ” vagy „a rágalom olyan, mint az
olajnyom”, általában igazságszámba mennek, és hogy vannak esetek,
amelyekre valóban ráillenek. Mármost Odette esete ezek közé tartozott-e
vajon? Gondolkozott rajta, de nem sokáig, mivel ő is hajlamos volt arra a
szellemi lomhaságra, amely az apjára is ránehezült, akárhányszor csak
valami súlyosabb problémával bíbelődött. Különben is az a nagyvilág,
amelytől Odette úgy rettegett, talán nem is keltett benne, Odette-ban
túlságosan nagy vágyakat, mert hisz ahhoz, hogy elképzelhesse, nagyon is
messze esett az ő világától. Mindamellett, bár sok tekintetben valóban
igen egyszerű maradt (így például volt egy kis barátnője, egy hajdani
varrónő, akinek meredek, homályos és rosszillatú lépcsőjén szinte
mindennap felkapaszkodott), Odette igen szomjazott a nagyvilági
eleganciára, csakhogy másként képzelte el, mint az igazi nagyvilágiak.
Ezek ezt ugyanis elsősorban néhány, igen kevés ember kisugárzásában
látják, akik aztán ugyanezt elég messzire vetítik – persze mind kisebb
mértékben, a kisugárzó központtól való távolság szerint –, barátaik vagy a
barátok barátainak köréig, akiknek a névsora mintegy állandó
tárgymutatóul szolgál. A nagyvilági emberek pontosan megtartják ezt az
emlékezetükben, ezen a téren határozott műveltségre tesznek szert, amiből
valami külön ízlést s tapintatot tudnak kivonni, olyannyira, hogy például
Swann-nak nem is kellett igénybe venni a maga nagyvilági tudományát,
elég volt, ha csak olvasta egy lapban egy vacsora vendégeinek a névsorát,
s azonnal meg tudta állapítani e vacsora eleganciájának az árnyalatát, mint
ahogy egy literátor egyetlen mondat olvastára pontosan tudja értékelni az
író irodalmi minőségét. Csakhogy Odette azoknak a sorába tartozott (akik
igen sokan vannak, bárhogyan vélekednek is a nagyvilágiak, annál is
inkább, mert a társadalom mindegyik osztályában fellelhetők), akik
nincsenek birtokában ezeknek a fogalmaknak, másképp látják az
eleganciát, amely más-más színűnek tetszik a különböző környezetek
szerint, viszont minden esetben megvan az a sajátos jellege – akár olyan,
mint amiről maga Odette ábrándozott, akár olyan, mint aminőért Cottard
doktorné rajongott –, hogy közvetlenül hozzáférhető mindenkinek. A
másik, a nagyvilági, tulajdonképp szintén olyan, csakhogy némi idő is kell
hozzá. Odette így beszélt valakiről:
– Csak az elegáns helyekre jár.
És ha Swann megkérdezte tőle, hogy mit ért ezen a kifejezésen, Odette
némi megvetéssel így válaszolt:
– Hát az elegáns helyekre, mit mondjak mást! Ha még a te korodban is
magyarázni kell, mi az az elegáns hely, mondjuk, például vasárnap reggel
az avenue de l’Impératrice, délután ötkor a Tó a Bois-ban, csütörtökön az
Éden Színház, pénteken a Lovarda, a bálok...
 – Miféle bálok?
– Miféle bálok, hát a párizsi bálok, az elegáns bálok, hogyan mondjam!
Itt van mindjárt Herbinger, hisz tudod, aki egy tőzsdésnél van?
Dehogyisnem, hogyne tudnád, egyike Párizs legismertebb alakjainak, az a
magas, szőke fiatalember, annyira sznob, virág van a gomblyukában, a
kabátja hátán csík, világos felöltőben jár mindig; egy kifestett banyával
van, azt cipeli minden premiére-re. No, hát ez a Herbinger múltkor egy
ilyen bált adott, minden elegáns párizsi ott volt. Úgy szerettem volna
elmenni! De fel kellett mutatni a meghívót a bejárónál, és én nem tudtam
szerezni. Tulajdonképp jobb is, hogy nem voltam ott, szörnyű tolongás
lehetett, úgyse láttam volna semmit. A legtöbben csak azért mentek, hogy
elmondhassák, voltak Herbinger-nél. Engem meg, tudod, nem bánt a
dicsőség! Különben is biztos lehetsz, hogy száz közül, aki azt mondja,
hogy ott volt, legalábbis a fele füllent... De csodálom, hogy te nem voltál
ott, te, aki olyan „tipp-topp” vagy minden téren!
De Swann meg se próbálta, hogy Odette-nak az eleganciáról való
fogalmát megváltoztassa; úgy gondolta, az övé sem igazabb, okosabb,
fontosabb, nem tartotta érdemesnek, hogy megtanítsa rá a kedvesét,
olyannyira, hogy még később, hosszú hónapok múlva is, Odette-ot Swann
barátai csakis akkor érdekelték, hogyha az ő révükön a mázsálótérre,
lovasmérkőzésre, premiére-ekre kaphatott jegyet, ő maga is óhajtotta,
hogy Swann tovább ápolja az ilyen hasznos ismeretségeket, bár egyébként
nem tartotta őket különösebben elegánsnak, mióta maga is látta az utcán
Villeparisis márkinét, fekete gyapjúruhában és kantáros fejkötővel.
– De darling, hisz úgy néz ki, mint egy színházi páholynyitogatóné,
mint egy elaggott házmesterné! Márkiné, ez a vén csoroszlya? Én nem
vagyok márkiné, de nincs annyi pénz, amiért ily ruhában az utcára
mennék!
Azt sem tudta megérteni, hogy Swann a quai d’Orléans-on lakik, s bár
nem merte bevallani, nem találta méltónak hozzá.
Igaz, egyébként úgy mutatta, hogy imádja az „antik” dolgokat, s
szakértői és elragadtatott képpel tudta mondogatni, mennyire szeret egész
nap „régi” dolgokkal „bíbelődni”, „ócskaságok” közt „turkálgatni”.
Jóllehet makacsul s mintegy elvből (szinte házi előírásként) sose felelt
Swann kérdéseire s „nem adott számot” a napjairól, egyszer mégis szóba
hozta egy barátnőjét, akit meglátogatott, s akinek a lakásában minden
bútor „egy korból való” volt. De azt már nem tudta megmondani Swann-
nak, hogy ez a kor melyik kor volt. Mégis, hosszú töprengés után, azt
felelte, hogy „középkori”, amin ő azt értette, hogy a szobák falait
faburkolatok díszítették. Nemsokára ezután megint előhozta barátnőjét s
habozó hangon s magától értetődőn, mintha oly valakiről szólna, akivel
együtt vacsorázott nemrég, bár sose hallotta a nevét, viszont azon a
vacsorán a háziak olyan híres emberként bántak az illetővel, hogy az,
akinek megemlítjük, biztosan tudni fogja, kiről van szó – hozzátette: „Az
ebédlője... képzeld csak... tizennyolcadik századi!” Ő maga ezt szörnyűnek
találta, meztelennek, mintha a ház még nem volna befejezve, s a nők mind
csúnyáknak látszanak benne, biztosan sohase lesz divatos. Végül még
egyszer előhozta s megmutatta az ebédlő tervezőjének a címét, akit
szeretne elhívni egyszer, ha majd több pénze lesz, mint mostan, talán neki
is tervezhetne, persze nem egészen olyat, hanem amilyet ő, Odette,
szeretne, bár ez sajnos nemigen fér össze az ő kis palotája méreteivel –
nagy reneszánsz bútorokkal, magas tálalóasztalokkal és akkora
kandallókkal, mint Blois-ban a királyi kastélyé. Ezen a napon elárulta
Swann-nak, mint vélekedett valójában az ő quai d’Orléans-i otthonáról;
amikor Swann ugyanis megrótta e barátnőt, hogy a XVI. Lajos-kori stílus
helyett, amely ha nem is divatos, de sokszor igen kedves lehet, hamis antik
bútorokban leli a kedvét: „Talán bizony ő is; mint te, csupa törött
bútordarab meg kopott szőnyeg közt éljen”, válaszolta, mivel a polgári
jólét tisztelete mégiscsak erősebb volt nála, mint a félvilági nő
műkedvelése.
Azokból, akik szerették a verseket vagy a műtárgyakkal való bíbelődést,
megvetették a hitvány számítgatásokat s rajongtak a becsületért és a
szerelemért, Odette a rendes emberiségnél magasabb rendű osztályt
formált. Akit ebbe a rendbe sorolt, annak nem kellett valóban hinnie is ez
elvekben, elég volt, ha hangosan hirdette őket; és aki vacsora közben
mindjárt bevallotta néki, mennyire szeret kószálni s akár az ujjait is
beszennyezni a régi boltok porában, hogy ez az üzleties század nem az ő
lelkének való, mert ő mindig elhanyagolta a tulajdon érdekeit s más
korban kellett volna születnie, arról Odette hazamenet azonnal így
nyilatkozott: „De hiszen ez az ember csupa lélek, micsoda bámulatos
érzékenység, ezt sohase hittem volna!” – s végtelen és azonnali barátságot
érzett iránta. Viszont azok, akik, mint Swann is, így éltek és gondolkoztak,
anélkül, hogy így is beszéltek volna, legtöbbnyire közönyösen hagyták.
Azt, persze, el kellett ismernie, hogy Swann nem törődik a pénzzel, de
aztán hozzá is tette duzzogón: „Igen, de hát ő, az megint más”; s
csakugyan a képzeletét nem az önzetlenség gyakorlata, hanem csak a
szókészlete foglalkoztatta.
Mivel Swann többször érezte, hogy nem tudja megvalósítani azt, amiről
Odette ábrándozott, legalább arra törekedett, hogy jól érezze magát a
közelében, hogy ne bántsa rossz ízlésében s közönséges gondolkozásában,
annál is inkább, mert ezt is szerette, mint mindent, ami Odette-tól való
volt, sőt, rajongott mindezekért a sajátos vonásokért, amelyek révén e nő
lényege átlátszóbbá, láthatóvá vált előtte. Épp ezért, ahányszor Odette
annyira boldognak látszott, hogy mehetett a Topáz királynő[91]-be, vagy
amikor a tekintete nyugtalanná, komollyá, akaratossá változott, mivel félt,
hogy elkésik a virágünnepről vagy a teájáról, pirított kenyérrel és
süteménnyel, a rue Royale-beli teaházban, ahol a sűrű megjelenés szerinte
feltétlenül szükséges egy nő elegáns voltának a végleges
megállapításához, Swann éppolyan elbűvölten nézte, mint mi mind egy
gyermek természetességét, vagy egy szinte beszélő arcképnek a
hasonlatosságát, és annyira érezte kedvese lelkét az arca színén, hogy
hiába, kénytelen volt megérinteni az ajkaival: „Ahá, szóval szeretnénk
elmenni a virágünnepre, a kis Odette azt akarja, hogy mindenki őt
bámulja, no, hát jó, elmegyünk, mit tehetünk, engedni kell az ő
akaratának.” Mivel Swann látása gyengült, rá kellett szánnia magát arra,
hogy otthon szemüveggel dolgozzék, a társaságban azonban monoklit
nyomott a szemébe, mert ez nem csúfította úgy el az arcát. Mikor Odette
így először látta, nem tudta eltitkolni az örömét: „Mondhatnak bizony
akármit, nincs ennél elegánsabb, egy férfinál! Hogy illik ez hozzád,
remek! Igazi gentleman formád van így! Most már csak egy cím kellene!”
– tette hozzá némi bánkódással. Swann szerette, hogy Odette ilyen, mint
ahogy, ha véletlenül breton nő a szerelme, örömmel látta volna fejkötősen,
s örömmel hallotta volna tőle, hogy még hisz a kísértetekben. Mindeddig,
mint nem egy oly férfinál, akinek a műízlése függetlenül fejlődik az
érzékiségétől, bizonyos furcsa ellentét volt e kétféle hajlandóságának
kielégítése között, egyre durvább nők társaságában élvezte a mind
finomabb remekműveket, zárt páholyba ült egy kis cselédlánnyal egy
dekadens színmű előadására, amelyet végig akart nézni, vagy elvitte
magával egy impresszionista képkiállításra, s különben is szentül hitte,
hogy egy művelt úrinő sem értene mindezekből többet, viszont nem tudna
hallgatni oly kedvesen, mint a kis cselédleány. De most, éppen
ellenkezőleg, mióta szerette Odette-ot, annyira jólesett néki a vele való
együttérzés, kettőjük lelki egysége, hogy próbálta örömét lelni az Odette-
tól kedvelt dolgokban, s annál mélyebben élvezte nemcsak Odette
szokásainak, hanem még véleményeinek is a követését, mert – nem lévén
gyökerük az ő saját értelmében – csakis az iránta érzett szerelemre
emlékeztették, arra, amiért szerette őket. Megnézte még egyszer Serge
Panine[92]-t, kereste az alkalmat, hogy vezényelni lássa Olivier Métrát,
csak azért a jó érzésért, hogy megismerje Odette felfogását, hogy
részesnek érezze magát az ő kedvteléseiben. Ez a hozzáközelítő varázs,
melyet Odette kedves darabjai vagy helyei árasztottak, titokzatosabbnak
tetszett néki, mint az, amely esetleg szebb művekben vagy helyeken lakik,
azonban nem emlékeztetik őt Odette-ra. Mivel egyébként el hagyta
gyengülni ifjúsága szellemi hitvallását, s mivel nagyúri kétkedése
öntudatlan már ezt is kikezdte, úgy gondolta (vagy legalábbis oly soká
gondolta, hogy most is azt mondta), hogy ízlésünk tárgyainak nincs
magukban érvényes fontosságuk, minden a kortól, az osztálytól függ, a
mindenkori divat dolga, és hát a legordenárébb divat éppannyit ér, mint az,
amit esetleg a legválasztékosabbnak tartunk. S mivel Odette-nak az a
kedvtelése, hogy jegyet kapjon egy kiállításra, szerinte s magában véve
semmivel sem volt nevetségesebb, mint az az öröm, amelyet hajdan ő,
Swann érzett, amikor a walesi hercegnél ebédelhetett ugyanígy Odette
rajongását Monte-Carlóért vagy a Rigiért nem találta oktalanabbnak, mint
a saját előszeretetét Hollandiáért, amelyet Odette, igaz, csúnyának, és
Versailles-ért, amelyet meg inkább szomorúnak tartott. Épp ezért le is
mondott arról, hogy Hollandiába vagy Versailles-ba menjen, elhitetve
magával, hogy őérette teszi ezt is, hogy mindent csak vele akar érezni és
szeretni.
Mivel kedvelte mindazt, ami körülvette Odette-ot, és mivel csak
keretnek nézte, amiben láthatta s szólhatott hozzá, Verdurinék társaságát is
szerette. S mivel itt minden szórakozás, étkezés, zene, játék, jelmezestély,
kirándulás, színház, sőt, „nagyestély” mélyén – amelyeket imitt-amott az
„unalmasok” kedvéért adtak – ott volt Odette jelenléte, látása és társasága,
mindaz, amit a háziak azzal a ténnyel, hogy meghívták, felbecsülhetetlen
ajándék gyanánt kínáltak a vendégüknek – Swann sehol sem érezte magát
oly jól, mint ebben a „szűkebb körben”, amelynek aztán iparkodott
valóságos érdemeket is tulajdonítani, mert azt képzelte, hogy csupa
kedvtelésből ide fog már járni haláláig. Mármost, mivel azt nem merte
gondolni – mert félt, maga sem hinné még el –, hogy örökké szereti
Odette-ot, de legalább feltételezte, hogy mindig eljár majd Verdurinékhez
(mivel ez a feltevés, a priori, kevesebb ellenkezéssel találkozott az
értelmében), úgy látta magát a jövendőben, mint aki minden áldott este
tovább is találkozik Odette-tal; ez ugyan még nem jelentette, hogy mindig
is szeretni fogja, de egyelőre nem kívánt többet, mint hogy, amíg szereti,
azt hihesse, hogy mindig is látni fogja. „Milyen kedves emberek –
mondotta magában Verdurinéknél. – Mégiscsak ez az igazi élet, ahogy ők
élnek, hiába! Mennyivel okosabbak, műértőbbek, mint a nagyvilágiak!
Verdurinné, az igaz, kicsit nevetséges a túlzásaival, de milyen őszintén
szereti a muzsikát, a képeket! Hogy rajong a nagy művekért, mennyire
kedvében jár a művészeknek! Igaz, hogy a nagyvilágiakról hamis fogalmai
vannak; de vajon a nagyvilág nem gondolkozik-e hamisabban a
művészekről! Lehet, hogy a társalgásban nincsenek nagy szellemi
igényeim, de például Cottard-ral teljesen jól érzem magam, bár ugyan a
szójátékai meglehetősen sótlanok. S a festő, igaz, kissé kellemetlen,
amikor azon van, hogy feltűnést keltsen, viszont ritkán találkoztam ilyen
nagyeszű emberrel. És aztán, ami a legfontosabb, az ember szabadnak érzi
magát, azt tesszük, ami kedvünkre van, kényszer nélkül, parádé nélkül.
Mennyi jókedvet pazarolnak el naponta ebben a szalonban! Igazán, pár
ritka kivételt nem tekintve, nem is járok ezentúl máshova. Ide fogok
egészen szokni, itt fogok már meggyökerezni.”
S mivel mindez a sok előny, amit ő most Verdurinék belső lényegének
tartott, csak a náluk élvezett szerelem visszfénye volt rajtuk, ezek az
előnyök komolyabbak, mélyebbek, életbevágóbbak lettek akkor, amikor e
szerelem örömei is azok voltak. Mivel Swann olykor Verdurinnétől kapta,
ami az ő számára az egyetlen boldogságot jelenthette; mivel, ha bizonyos
estéken már szorongás fogta el, mert Odette egy vendéggel tovább beszélt,
mint a többiekkel, és Swann, ingerült hangulatban, nem is akarta
megkérdezni tőle, hogy ővele óhajt-e hazamenni, Verdurinné hozta meg
néki a boldogságot és a békét, amikor így szólt akaratlan: „Odette, ugye,
Swann-nal megy haza?”; vagy mint ezen a közelgő nyáron, mikor azon
aggódott, hogy Odette majd netalán nélküle fog elutazni, és akkor nem
látja mindennap, Verdurinné meghívta mindkettőjüket a nyaralójába:
Swann szelleme s eszmeköre annyira befolyása alá került az öntudatlan
érdeknek és hálaérzetnek, hogy Verdurinnét mindenütt mint kivételes nagy
lelket ünnepelte. Ha egy-egy régi barátja a Louvre iskolájából akármilyen
kiváló vagy finom emberről beszélt neki: „Százszor jobban szeretem
Verdurinéket” – ezt felelte. S olyan ünnepélyességgel amely egészen
szokatlan volt nála: „Ezek, barátom, igazán nagy lelkek, és a földi életben,
hidd el, csak a nagylelkűség számít. Kétféle emberfajta van a földön: a
nagylelkűek és a többiek; és én már abban a korban vagyok, amikor el kell
határozni, el kell dönteni egyszer és mindenkorra, kit akarunk szeretni és
kit akarunk megvetni; ragaszkodni kell azokhoz, akiket valóban szeretünk,
s hogy helyrehozzuk azt az időt, amit másokkal elpocsékoltunk, ővelük
kell maradnunk mindhalálig. Nos hát – tette ilyenkor hozzá, azzal a
könnyű megindultsággal, amelyet mintegy öntudatlanul olyankor szoktunk
érezni, amikor nem azért mondunk valamit, merthogy igaz, hanem mert
örömünk telik abban, hogy másoknak is elmondhatjuk, s úgy hallgatjuk a
magunk hangjában, mintha nem tőlünk, hanem máshonnan jönne –, nos
hát, a kocka el van vetve, választottam, én már csak a nagylelkű embereket
szeretem, és ezentúl kizárólag a nagylelkűség légkörében fogok élni. Azt
kérdezed, hogy Verdurinné valóban okos asszony-e? Biztosítlak, száz
bizonyságát adta a szívjóságnak és a fennköltségnek, ez pedig, ha akarod,
ha nem, együtt jár a szellemi fennköltséggel. Művészi dolgokban, annyi
biztos, bámulatos esze van. De azért mégsem ez az ő legigazibb
talentuma; egy-egy finoman, találékonyan jóságos cselekedete az
irányomban, egy-egy ragyogó figyelmessége, egy-egy éppoly közvetlen,
mint fenséges gesztusa, mélyebb megértésére mutat a lét legnagyobb
kérdéseinek, mint a világ valamennyi filozófiai értekezése.”
Igaz, gondolhatta volna, hogy családja barátai közt is vannak olyan
egyszerűek, mint Verdurinék, hogy ifjúkori pajtásai közt is vannak még
olyan műértők, hogy ismer más nagyszerű és nagylelkű embereket s
mégse néz soha feléjük, mióta az egyszerűséget, a művészetet és a
nagylelkűséget választotta. De hát senki ezek közül nem ismerte Odette-
ot, ha pedig netán ismerik, nemigen iparkodtak volna még közelebb hozni
őt Swannhoz.
Így hát nem is volt még egy oly híve az egész nagy Verdurin háznak, aki
ennyire szerette vagy szeretni vélte őket, mint Swann. S mégis, mikor
Verdurin azt mondta, nem szívelheti Swannt, nemcsak a maga véleményét
fejezte ki, hanem a feleségéét is kitalálta. Igaz, hogy Swann Odette iránt
egészen sajátságos szerelmet érzett, amelynek a titkaiba nem sietett a
háziasszonyt is beavatni; igaz, hogy tartózkodva élt Verdurinék
vendégszeretetével, s gyakran nem jött vacsorára oly okból, amit a háziak
nem sejtettek, s ami mögött azt vélték látni, hogy nem merte
visszautasítani az „unalmasok” egy-egy meghívását; s az is igaz, hogy
hiába próbálgatta rejtegetni, lassanként mégiscsak felfedezték ragyogó
nagyvilági helyzetét – s mindez sokban hozzájárult az ellene való
hangulathoz. De a mélyebb ok mégiscsak más volt. Verdurinék igen hamar
megszimatolták Swann bensőjében azt az áthatolhatatlan s mintegy
fenntartott területet, ahol ő magának és csendben, de tovább is azt vallotta,
hogy sem Sagan hercegnő nem nevetséges, sem Cottard tréfái nem eget
verők, s jóllehet Swann mindig szeretetre méltó maradt és sohase lázadt
fel a háziak dogmái ellen, érezték, hogy e dogmákat sose tudják
rákényszeríteni, hogy sose lesznek képesek őt egészen megtéríteni, szóval,
hogy ily ellenállással még senkinél sem találkoztak. Azt, hogy az
„unalmasokhoz” is jár, talán megbocsátották volna néki (hisz különben is
ezerszer jobban szerette Verdurinéket s az egész szűkebb társaságot), ha a
jó példa kedvéért beleegyezett volna abba, hogy megtagadja őket a hívek
előtt. De hát egy ilyen hittagadást, tudták, sose bírnának tőle kicsikarni.
Milyen más volt az új vendég, Forcheville gróf, akit Odette kérésére
hívtak, bár Odette is alig párszor látta, s akihez annyi sok reményt fűztek!
(Tulajdonképp nem volt más, mint Saniette sógora, amin a hívek szerfölött
csodálkoztak: az öreg történész ugyanis olyan szerény modorú volt, hogy
mindnyájan maguknál alacsonyabb sorúnak hitték, s nem gondolták volna
róla, hogy egy gazdag és aránylag arisztokratikus körhöz tartozik.) Igaz,
hogy Forcheville feltűnően sznob volt, míg Swann egy cseppet sem volt
az; az is igaz, hogy Verdurinéket nem helyezte, mint Swann, mindenki
fölé. De hát másfelől híjával volt annak a természetes finomságnak, amely
Swannt képtelenné tette arra, hogy osztozzon Verdurinné láthatóan hamis
véleményeiben, mégpedig oly emberekről, akiket ő, Swann, igen jól
ösmert. Ami a festő nagyképű és ordenáré tirádáit s Cottard-nak vigéchez
méltó vaskos tréfáit illeti, Swann, aki szerette mind a kettőt, könnyen
megbocsátotta nékik e bűneiket, de ahhoz már sem elég bátor, sem elég
álszent nem tudott lenni, hogy még meg is tapsolja őket. Forcheville
szellemi színvonala viszont lehetővé tette, hogy bár nem értette őket,
elkábuljon, elkáprázzon a festő tirádáitól s gyönyörködjék a doktor
tréfáiban. S már az első vacsorán, ahova Forcheville is hivatalos volt
Verdurinéknél, egykettőre kiderültek mindezek a különbségek, Forcheville
előnyei éppúgy, mint Swann közelgő kegyvesztettsége.
Ott volt ezen a vacsorán, a rendes vendégeken kívül, a Sorbonne egyik
tanára, Brichot is, aki egyszer egy fürdőhelyen ismerkedett meg
Verdurinékkel, s ha egyetemi elfoglaltsága s tudományos munkássága több
szabad időt enged néki, már többször is szívesen eljött volna hozzájuk.
Brichot-ban megvolt ugyanis az életnek az a szomjúsága, sőt babonája,
amely karöltve némi kétkedéssel tudományuk tárgyával szemben, szinte
minden foglalkozásnak az értelmesebb embereit – orvosokat, akik már
nem hisznek az orvostudományban, líceumi tanárokat, akik nem hisznek a
latinoktatásban – szabad, fényes, sőt felsőbbrendű szellemek hírnevével
ruházza fel. Verdurinéknél például, ha történetről vagy filozófiáról beszélt,
hasonlatait mindenáron a legaktuálisabb tényekben kereste, egyrészt mivel
azt hitte, hogy ez a két tudomány előkészítés az életre, s úgy képzelte,
hogy ez a kis kör valóban megmutatja néki, amit eddig csak a könyvekből
ismert, másrészt talán azért is, mivel egykor megtanulta s akaratlanul is
megőrizte bizonyos témáknak a tiszteletét, s azt hitte, leveti magáról a
tanárt, ha most majd bátran mer szólni róluk, holott ezt a merészséget
csakis azért látta annak, mert megmaradt a régi tanárnak.
Már a vacsora kezdetén, amikor Forcheville, Verdurinné jobbján – aki
az új vendég kedvéért új ruhába is öltözött –, így szólt: „Ni, milyen eredeti
ez a fehér ruha” – a doktor, aki egyre figyelte, annyira szerette volna tudni,
milyen fából faragják az igazi grófokat, s aki már várt az alkalomra, hogy
a figyelmét magára terelje s közelebbi kapcsolatba jusson vele, elfogta
röptében a „fehér” szót, s anélkül, hogy levette volna a szemét a
tányérjáról, így szólt: „fehér? mint Kasztíliai Blanka?”[93], aztán el se
mozdítva a fejét, jobbra-balra, mintegy lopva, bizonytalan és mosolygó
pillantásokat vetett a szomszédaira. Míg Swann csak hiábavaló és
fájdalmas erőfeszítést tett, hogy legalább mosolyogni tudjon, amivel azt
mutatta, hogy ezt a megjegyzést legalábbis együgyűnek találja,
Forcheville mindjárt bebizonyította egyrészt, hogy megértette a
finomságát, másrészt, hogy kitűnő modora van, mivel úgy tett,
minthogyha alig bírná fékezni a vidámságát, amelynek a közvetlensége
azonnal elbájolta Verdurinnét.
– Hát mit szól? egy ilyen tudós? – kérdezte hangosan Forcheville-től. –
Nincs mód rá, hogy két perc hosszat komolyan lehessen beszélni vele.
Mondja csak, a betegeit is ilyesmivel mulattatja a kórházában? – tette
hozzá a doktorhoz fordulva – akkor ott nem unatkozhatnak sokat. Látom
már, hogy előbb-utóbb nékem is oda kell kéredzkednem.
– Ha jól hallottam, a doktor úr Kasztíliai Blankáról, erről a, ha szabad
így szólnom, csúnya boszorkányról beszélt. Hát nem így van, nagyságos
asszonyom? – kérdezte Brichot Verdurinnétől, aki máris becsukott
szemmel, s ájuldozva temette az arcát a kezébe, ahonnan minden
pillanatban fojtott sikolyokat hallatott. – Ó, istenem, a világért se
szeretném megbotránkoztatni a jámborokat, ha ugyan vannak itt, sub rosa,
[94] e körül az asztal körül... Egyébként is elismerem, hogy ez a mi

fenséges, és ó, mennyire athéni respublikánk tulajdonképp őbenne

tisztelhetné, ebben a maradi Capet-királynéban, a legelső jómarkú
rendőrkapitányt. De igen, kedves házigazdánk, de igen – ismételte csengő
hangján, amely minden szótagot szinte külön hangsúlyozott, válaszul
Verdurin ellenvetésére. – A Saint Denis-i Krónika, amelynek nem
kétkedhetünk a megbízhatóságában, semmiféle kétségnek nem ád helyet e
tekintetben. Az egyházellenes proletár nép nem választhatna jobb patrónát,
mint éppen őt, Szent Lajos anyját, aki egyébként fiának is nemegyszer
megkeserítette a kosztját, amint ezt Suger-től tudjuk, és egyéb Szent
Bernátoktól[95], mert bizony a mi Blankánktól mindenki megkapta a
magáét.
– Ki ez az úr? – kérdezte Forcheville Verdurinnétől – úgy látom,
nagyszerű koponya.
– Micsoda, hát nem ismeri a híres Brichot-t, hisz európai nagyság!
– Ahá, Bréchot! – kiáltott fel Forcheville, mert nem jól hallotta a nevet.
– Igazán, ne mondja – tette hozzá és tágra nyílt szemmel nézett erre a
híres emberre. – Mégiscsak kellemes dolog egy jó nevű tudóssal
vacsorázni. De hát mondja csak, asszonyom, ide csupa híresség jár?
Maguknál aztán nem lehet ám unatkozni!
– Ó, tudja, itt minálunk – felelte szerényen Verdurinné – mindenki
otthonosan érzi magát. Mindenki azt mondja, ami eszébe jut, s a társalgás
olyan, mint a tűzijáték. Így például az az érzésem, hogy Brichot ma este
nincs formában; de én már láttam egyszer nálam, vakító volt, imádni
lehetett volna; no, hát máshol ugyanez az ember olyan, mint akit
kicseréltek, alig nyitja ki a száját, ízetlen, de még unalmas is.
– Különös! – csodálkozott Forcheville.
Oly szellem, mint a Brichot-é, puszta együgyűségnek számított volna
abban a körben, ahol Swann a fiatalságát töltötte – jóllehet nem
összeférhetetlen az igazi értelmesség egy fajtájával. A professzoré például
erőteljes és jól táplált volt, s megirigyelhette volna érte akárhány olyan
nagyvilági férfi, akit meg Swann tartott szellemesnek. Csakhogy épp e
nagyvilágiak annyira beléje oltották már kedvteléseiket és ellenszenveiket,
legalábbis azon a téren, amely a társas élettel és kapcsolt részeivel függ
össze, mint például a társalgás terén is, holott ennek inkább a szellem
birodalmához kéne tartoznia – hogy Swann Brichot minden tréfáját csak
pedánsnak, közönségesnek, undorítón emészthetetlennek tarthatta.
Amellett, mivel megszokta az igazi jó modort, bántotta az a kemény és
katonás hang, amelyet ez a nagyszájú filozopter minden egyes vendéggel
szemben használt. S végül talán ezen az estén sokat vesztett az
elnézéséből, mikor látta, hogy Verdurinné mennyire kedveskedik
Forcheville-nek, bár ugyan Odette furcsa eszméje volt, hogy őt is
meghívassa a háziakkal. Mikor Odette ma megérkezett, némileg
feszélyezve kérdezte Swanntól:
– Hogy tetszik az új vendégünk?
S Swann, aki csak most vette észre, bár már régóta ismerte, hogy
Forcheville tetszhetik a nőknek s eléggé jóvágású férfi, ezt felelte:
„Undorító!” Igaz, arra nem gondolt, hogy féltékeny legyen Odette-ra, de
nem volt olyan boldog, mint máskor, s amikor Brichot mesélni kezdett
Kasztíliai Blanka anyjáról, „aki évekig élt együtt Plantagenet
Henrikkel[96], mielőtt feleségül ment volna hozzá” – s azt akarva, hogy
Swann kérje tőle a meséje folytatását, így szólt hozzá: „No, ugye, Swann
úr?” azon a katonás hangon, aminővel egy parasztnak próbálunk a
színvonalára ereszkedni, vagy egy baka szívébe bátorságot önteni – a
háziasszony nagy dühére Swann egyszerre tönkretette a brichot-i elmésség
csattanóját, mivel szíves elnézést kért, hogy oly kevéssé érdeklődik
Kasztíliai Blanka iránt, viszont szeretne valamit kérdezni a festőtől. Ez
ugyanis délután megnézte egy művésznek, Verdurinné egy nemrég elhalt
barátjának a kiállítását, s Swann szerette volna tudni (mert becsülte az
ízlését), hogy utolsó képeiben több van-e, mint puszta mesterség, mert
ebbeli tökéletessége már az előzőkben is káprázatos volt.
 – Ebből a szempontból ugyanis rendkívüli jelenség volt, de én nem
éreztem ezt valami „magas” művészetnek – mondotta Swann mosolyogva.
– Magasnak... mint a Mont-Blanc csúcsa – szakította félbe Cottard, és
tettetett komolysággal a karját is égnek emelte.
Az egész asztal nevetett.
– Hát nem megmondtam, hogy ővele sose maradhat komolyan az
ember? – szólt oda Verdurinné Forcheville-nek. – Amikor legkevésbé
várnók, egyszerre előáll egy bolondsággal.
Viszont azonnal észrevette, hogy egyedül Swann nem nevet. Swannt
egyébként az is bosszantotta, hogy Gottard az ő rovására nevettette meg a
társaságot Forcheville előtt. De a festő, ahelyett, hogy igazán érdekesen
felelne Swann-nak, amit biztosan megtett volna, ha négyszemközt marad
vele, ezúttal inkább a vendégekkel akarta magát megbámultatni, s egy
egész tirádába fogott az elhunyt mester ügyességéről.
– Közel mentem a képekhez – mondta –, hadd lássam, miből készültek,
szinte az orromat is odadugtam. Hát igen! Senki se tudná, miből valók:
enyvből-e vagy rubinból, szappanból-e vagy bronzból, napfényből-e vagy
kakából!
– Rubinból-gyémántból! – kiáltott fel, de már elkésve, a doktor, akinek
így senki se értette meg a közbeszólását.
– Mintha semmiből készültek volna – folytatta tovább a festő –, éppúgy
nem látni a fortélyukat, mint az Éjjeli őrjárat-ét vagy a Haarlemi
kórházvezetők-ét[97] s amellett szilárdabb a keze, mint a Rembrandté vagy
Frans Halsé. Tökéletesek, igen, hiába, becsületszavamra mondom!
S mint azok az énekesek, akik, mikor a lehető legmagasabb hangig
jutnak, fejhangon, piano folytatják, most már ő is csak suttogott és nevetve
folytatta, mintha e festő művei olyan szépek volnának, hogy az már
csakugyan nevetséges:
– Jó szaguk van, hogyan is mondjam, az ember megrészegszik tőlük,
szinte eláll a lélegzete, valami csiklandozást érez, és még mindig nem
tudja, hogyan csinálta, mi van mögöttük, boszorkányság, ravaszság, csoda,
vagy mit tudom én – és most már hangosan nevetett: – gazemberség! – S
egy pillanatnyi szünetet tartva, felegyenesítette a fejét komolyan, s
egészen mély basszus hangon, amelyet próbált zengővé tenni, még
hozzáfűzte: – s amellett olyan becsületesek!
Kivéve abban a pillanatban, amikor azt mondta, szentségtörőn:
„szilárdabb, mint az Őrjárat”, ami ellen a háziasszony azonnal hevesen
tiltakozott, mivel ő a Kilencedik-kel s a Szamothrakéi győzelem[98]-mel
az Őrjárat-ot tartotta a világegyetem legnagyobb remekének, s kivéve
amikor így szólt: „kakából van”, ami meg Forcheville-t indította arra,
hogy körülnézzen, mit szólnak majd a többiek ehhez a szóhoz, s csak
azután mert szemérmesen s engedékenyen mosolyogni rajta – mindegyik
vendég, Swannt leszámítva, a bámulattól szinte részeg tekintettel tapadt a
festőre.
– Milyen mulatságos, ugye, amikor így nekitüzesedik – kiáltott fel
Verdurinné, de csak a tiráda végén, s majd kibújt a bőréből örömében,
hogy a vacsora éppen aznap mutatkozik oly érdekesnek, amikor először
van itt Forcheville. – No és te – mondta az urának – mit tátogsz, mintha
megnémultál volna? Hisz tudod, jól fel van vágva a nyelve; nem először
hallhatod. Ha látta volna, amíg beszélt – fordult most a festőhöz –, csak
úgy itta minden szavát. S holnap majd mindent elismétel, egyetlen szót se
fog kifelejteni.
– De nem, ez nemcsak olyan tréfa – felelt a festő a nagy sikertől
elbűvölve –, azt hiszik, ugye, csak mesélek, csak az ujjamból szoptam
mindezt; jöjjenek velem, meglátják, túloztam-e, akárkivel fogadni
mernék, szédültebben megy haza, mint én!
– Dehogy hisszük, hogy túloz, dehogy, csak azt akarjuk, hogy ne
maradjon éhen, meg hogy az uram is egyen már; adjon az úrnak abból a
halból, látja, hogy hideg, ami a tányérján van. Nem olyan sietős a dolgunk,
úgy szolgál fel, mintha égnénk, várjon még azzal a salátával.
Cottard-né, aki szerény volt és nemigen sokat beszélt, olykor mégis
közbe mert szólni, valahányszor a véletlen egy jó ötletet sugallt néki. Ha
érezte, hogy sikere lehet, mindig megjött az önbizalma, s nem azért
beszélt, hogy páválkodjék, hanem hogy hasznára lehessen az ura orvosi
pályájának. Épp ezért röptében elfogta a Verdurinné említette saláta szót.
– Csak nem japán saláta? – mondta halkan, s Odette-hoz fordult.
 S zavartan és elkáprázva saját vakmerő ötletességétől, hogy ily finom,
de világos célzást tehet az ifjabb Dumas legújabb s nagy port felvert
darabjára, kedvesen naiv, inkább csendes, de oly ellenállhatatlan
nevetésben tört ki, hogy jó néhány pillanatig nem is tudta megfékezni. „Ki
ez a hölgy? milyen szellemes” – mondta Forcheville.
– Nem az, de szívesen csinálunk, ha mind eljönnek pénteken vacsorára.
– Félek, nagyon vidékinek tart majd – mondta Cottard-né Swann-nak –,
de én bizony még nem láttam ezt a híres Francillon[99]-t, pedig mindenki
erről beszél. Az uram már volt ottan (sőt emlékszem, azt is mondta,
milyen nagyon örült annak, hogy önnel tölthette az estéjét), s bevallom,
nem tartottam feltétlenül szükségesnek, hogy csak az én kedvemért
másodszor is eljöjjön velem. Igaz a Théátre-Français-ban az ember sose
sajnálja az estjét, hisz ott mindig olyan jól játszanak, de hát vannak kedves
barátaink (Cottard-né ritkán említett nevet s inkább csak a „barátainkról”
vagy „egyik barátnőmről” beszélt, „jólneveltségből”, mesterkélt hangon s
olyan fontoskodó arccal, mintha csak azt mondaná, hogy azt nevezi meg,
akit akar), akik gyakran bérelnek páholyt, s nemegyszer van az a jó
ideájuk, hogy minket is meghívjanak az érdemesebb újdonságokhoz,
biztos vagyok, előbb-utóbb én is meglátom Francillon-t, s véleményt is
alkothatok róla. De azért bevallom, egy kicsit mégis butának érzem
magam, mert ahány szalonba csak járok, mindenhol erről a szerencsétlen
japán salátáról beszélnek. Sőt, már kezdik meg is unni – tette hozzá, mikor
látta, hogy Swannt nem érdekli úgy, mint ő hitte, ez az oly égetőn új napi
téma. – De azért el kell ismernem, hogy ez olykor igen mulatságos
ötletekre ád alkalmat. Van például egy barátnőm, kicsit különc teremtés,
bár csinos asszony, sokat jár társaságba, ahol nagyon felkapták, s ő
mesélte, hogy megcsináltatta ezt a japán salátát, s mindent beletétetett,
amit ifjabb Dumas mond a darabban. Akkor aztán meghívta egy-két jó
barátnőjét a lakomához. Sajnos, én nem lehettem a kiválasztott boldogok
között. De a barátnőm elmesélte épp ma délután, a zsúrján: úgy látszik,
ehetetlen volt a saláta, mindannyian könnyeztünk a nevetéstől. De hisz
tudja, attól függ minden, hogyan mesélünk el valamit – mondta, mivel úgy
látta, hogy Swann arca változatlanul komoly marad.
 S abban a hitben, hogy talán azért, mert nem szereti Francillon-t, így
folytatta:
– Különben az az érzésem, hogy csalódni fogok a darabban. Nem
hinném, hogy ér annyit, mint az Ohnet Serge Panine-ja, Crécynének a
bálványa. Ennek legalább komoly tartalma van, az ember gondolkozhat
rajta; viszont salátareceptet adni a Théátre-Français színpadán! Ezzel
szemben Serge Panine! De hát, mint minden, ami Georges Ohnet-tól való,
ez is oly kitűnően van megírva! Nem tudom, ismeri-e a Vasgyáros-t, azt
talán Serge Panine-nél is jobb szeretem!
– Bocsásson meg – felelte Swann ironikus arckifejezéssel –, de engem,
őszintén bevallva, mind a két remekmű hidegen hágy.
– Igazán, de hát mi a kifogása? Vagy csak puszta elfogultság? Úgy érzi
talán, hogy kissé szomorúak? Különben én mindig mondom, hogy sohase
vitatkozzunk a regényekről meg a színdarabokról. Mindenkinek megvan,
ugye, a maga egyéni nézőpontja, s amit én legjobban szeretek, ön épp azt
találja a legrosszabbnak.
Cottard-nét Forcheville szakította félbe, aki most Swann-nal próbált
szóba állni. Ugyanis, míg a doktorné folyvást Francillon-ról beszélt,
azalatt Forcheville a háziasszony előtt a festő kis „speech”-ét magasztalta.
– Micsoda folyékony szóbőség, micsoda remek memória! – mondta
Verdurinnének, mikor a festő elhallgatott. – Ritkán láttam ilyesmit, nem
bánnám, ha így tudnék beszélni. Kitűnő prédikátor lenne, annyi biztos.
Mondhatom, hogy Bréchot-val együtt máris van két elsőrangú
szórakoztatója, sőt, nem tudom, nyelvkészségre nézve, a festő nem üti-e a
professzort. Őbelőle a beszéd csak úgy árad, természetesen, közvetlenül.
Igaz, hogy csak úgy mellesleg egy-két parlagi szót is használt, de hát ma
ilyen az ízlés, s én bizony még nem sokat láttam ilyen szapora pofázást,
ahogy régen az ezredemnél mondtuk, pedig ott volt egy pajtásom, aki
hasonlított is ehhez az úrhoz. Akármiről, mit tudom én, például erről a
pohárról, órák hosszat tudott dumálni, nem, dehogyis, nem a pohárról,
bolondokat beszélek; de például a waterlooi ütközetről, vagy bármiről,
ami eszébe ötlött, s beszéd közben olyanokat mondott, hogy szemünk-
szánk elállt a csodálkozástól. Egyébként Swann is abban az ezredben volt;
bizonyosan ismerte.
– Gyakran találkozik Swann-nal? – kérdezte a háziasszony.
– Dehogy – válaszolta Forcheville, s mivel, hogy Odette-tal
megbarátkozhassék, kedveskedni akart Swann-nak, megragadta az
alkalmat, hogy mindjárt hízelegjen néki, beszéljen fényes
összeköttetéseiről, de nagyvilági modorban, vagyis kedélyes korholással,
nem pedig mintha gratulálna valami nem remélt szerencséhez: „Nem igaz,
Swann? Ugye, sose látom? Különben is hogy láthatnám? Hisz ez a fickó
folyton ott van La Trémoille-éknál, Laumes-éknál, meg a hozzájuk
hasonlóknál!...” Ez a ráfogás azért is volt hamis, mert hisz már vagy egy
esztendeje Swann csak Verdurinékhez járt. De náluk az ily
ismeretleneknek már a puszta nevét is efféle feddő hallgatás fogadta.
Verdurin, aki rettegett, hogy az „unalmasok” említése, pláne mikor ily
tapintatlan módon dobják a nevüket a hívek közé, esetleg kínos benyomást
tehet majd a feleségére, titokban gondos és aggódó tekintettel figyelte.
Verdurinné láthatólag teljesen el volt szánva arra, hogy semmit sem vesz
tudomásul, nem hagyja magát megzavartatni az imént hallott újságtól,
hogy nemcsak néma, hanem süket is marad, és mint mikor egy barátunk,
érezve, hogy hibázott, iparkodik a mentegetőzését belelopni a társalgásba,
mi úgy teszünk, mintha nem hallottuk volna, mert különben tiltakoznunk
kéne, vagy mint mikor egy hálátlan hívünk tiltott nevét ejtik ki előttünk –
ő is, csak hogy a hallgatását ne holmi beleegyezésnek nézzék, hanem az
élettelen dolgok tökéletes közömbösségének, minden életet, minden
mozgást egyszerre száműzött az arcáról; domború homloka nem volt
egyéb, mint egy szép domborműtanulmány, ahová sose hatolhat ezeknek a
La Trémoille-oknak, Swann kebelbarátainak a neve; gyöngén összeráncolt
orra olyan metszést mutatott, amely mintha legföljebb utánzata lett volna
az életnek. Úgy látszott, hogy félig nyílt szája esetleg még beszélni kezd.
Nem volt több, mint egy viaszfigura, mint egy gipszkép, mint egy
emlékműminta, mint egy iparcsarnok előtt kiállított mellszobor, amelynek
a közönsége bizonyosan megbámulná a művésziességét, és amelyen a
szobrász, csak hogy kellőképp éreztesse Verdurinék elévülhetetlen
méltóságát, szemben a Laumes-okkal és a La Trémoille-okkal, akikkel
éppúgy kiállják a versenyt, mint a föld minden más unalmasával, szinte
pápai fenséget tudott adni a kő fehérségének és merevségének. De a
márvány mégiscsak megelevenedett, és azt a kijelentést tette, hogy aki
ezekhez is eljár, nem lehet nagyon válogatós, mert hiszen köztudomású,
hogy az asszony mindig részeg, a férj meg olyan tudatlan, hogy filagóriát
mond allegória helyett.
– Én a világ minden kincséért sem engedném a házamba őket – zárta le
a vitát Verdurinné, s felsőbbséges tekintetet vetett Swannra.
Akkora engedelmességet bizonnyal ő sem remélt tőle, hogy utánozni
fogja majd a zongoraművész nagynénjét, aki szent együgyűségében így
sipítozott:
– Hát mit szól! Csak azon csodálkozom, hogy még akadnak emberek,
akik szóba is állnak velük; én úgy érzem, félnék tőlük: egykettőre botrányt
csinálnék! S még van olyan otromba népség, amelyik szalad utánuk!
Ha Swann legalább azt felelte volna, amit Forcheville: „Istenem,
mégiscsak hercegnő; vannak, akikre ez még hatással van”, mert így
legalább Verdurinné mindjárt visszavághatott: „Legyen meg az örömük!”
Ehelyett Swann csak nevetett, mint aki az ily különcködést nem is veheti
komolyan. Verdurin lopva továbbra is feleségére pillantgatott, s szomorún
látta, s nagyon is megértette, hogy annak a nagy inkvizítornak a haragja
lobog benne, akinek sehogy se sikerül kiirtani az eretnekséget; és hogy
Swannt visszavonulásra bírja, mert hisz azoknak, akikkel szemben ki
merjük mondani a véleményünket, bátorságunk mindenkor csak
számításnak és gyávaságnak látszik – Verdurin úr most őhozzá fordult:
– Mondja csak ki nyíltan a gondolatát, nem fogjuk nekik elismételni.
Amire Swann így felelt:
– De hisz én nem a hercegnőtől félek (ha ugyan La Trémoille-ékról van
szó). Biztosítom, hogy mindenki igen szívesen jár hozzá. Nem mondom,
hogy „mély lélek” (úgy ejtette ki a „mély” szót, mintha nevetséges lenne,
mert nyelve megőrizte a nyomát egyes oly szellemi szokásainak,
amelyeket a zenének köszönhető megújulása mintegy átmenetileg kitörölt
az elméjéből – véleményeit mostanában sokszor melegen fejezte ki), de
valóban nagyon eszes nő, s a férje határozottan művelt ember. Igen
kedvesek mind a ketten.
Verdurinné, érezve, hogy ez az egy eretnek még meggátolja a szűkebb
kör erkölcsi egységének megvalósítását, annyira nem tudta legyűrni a
dühét ezzel a nyakassal szemben, aki, úgy látszik, nem akarta látni,
mennyire szenved a szavai miatt, hogy szíve mélyéből kiáltotta néki:
– Nem bánom, ha ez is a véleménye, de legalább ne hangosan mondja.
– Minden attól függ, kit nevez eszesnek – szólt Forcheville, hogy ő is
szerephez jusson. – Lássuk csak, Swann, mi az ész maga szerint?
– Ez az! – kiáltott fel Odette – ezekről a nagy dolgokról szeretném én is,
ha beszélne nékem, de hát sohase hajlandó rá.
– Dehogyse... – tiltakozott Swann.
– Mese – felelte Odette.
– Mese-mese, mess kenyeret – szellemeskedett a doktor.
– Vajon – folytatta Forcheville – észnek tartja-e például a nagyvilági
fecsegést, s eszesnek-e a simulékony embereket?
– Végezzen már azzal a hallal, hogy elvihessék a tányérját! – szólt
élesen Verdurinné Saniette-hoz, aki gondolatokba mélyedve, egészen
abbahagyta az evést. Majd, talán kissé restelkedve, hogy ily hangon szólt
hozzá: – No, nem baj, hisz van ideje, csak a többiek kedvéért szóltam,
mert nem tudnak tálalni.
– Fénelonnál,[100] ennél a szelíd anarchistánál – mondta Brichot,
hangsúlyozva minden egyes szótagot –, igen érdekes meghatározást
találhatunk az értelemről...
– Figyeljenek csak! – szólt Verdurinné Forcheville-hez és a doktorhoz –
mert most megtanulhatjuk mind Fénelon meghatározását az észről, milyen
nagyszerű, hát nem, az ilyesmire nincs mindig alkalmunk.
De Brichot várt, hogy előbb Swann mondja el a magáét. Ez nem felelt, s
húzódozásával meghiúsította a nemes versengést, amellyel pedig
Verdurinné oly boldogan kedveskedett volna Forcheville-nek.
– Persze, mintha csak velem volna – mondta Odette duzzogó hangon –,
de azért örömmel látom, hogy nem csak engem tart profánnak.
 – Vajon ezek a La Trémoille-ok, akik háziasszonyunk szerint oly
kevéssé ajánlatosak – kérdezte Brichot erőteljes hangsúlyozással –, abból
a családból származnak-e, amelynek az ismeretségére oly büszke volt ez a
sznob Sévignéné, merthogy ez az ő fényét is emelte a parasztjai előtt?
Igaz, volt rá más oka is, s az lehetett az igazi, mert a márkiné ízig-vérig
irodalmár volt mindenekelőtt, s az írása volt a legfőbb gondja. Mármost
abban a naplóban, amelyet rendszeresen küldött a leányának, éppen La
Trémoille-nénak jutott a külpolitikai rubrika, mert ez a rokonsága révén
mindenről alaposan értesülhetett.
– Nem, nem hinném, hogy ugyanaz a család – felelte Verdurinné, csak
úgy vaktában.
Saniette, aki, mióta sietve és még tetézetten odaadta tányérját a
felszolgáló inasnak s megint tűnődő hallgatásba merült, most végül mégis
megszólalt, s nevetve mesélt egy vacsoráról, ahol együtt volt ezzel a La
Trémoille herceggel, s ahol kiderült, hogy a herceg nem tudta, ki rejtőzik a
George Sand név mögött! Swann, aki Saniette irányában bizonyos
rokonszenvet érzett, szükségesnek tartotta, hogy bebizonyítsa a herceg
műveltségét, s adatokkal bizonyította e tudatlanság lehetetlenségét; de
hirtelen elhallgatott, megértette, hogy Saniette-nak nincs szüksége ezekre
a bizonyítékokra, és neki kell legjobban tudni, hogy a meséje nem igaz,
hisz abban a pillanatban találta ki az egészet. Ezt az egyébként kiváló
embert bántotta, hogy Verdurinék oly unalmasnak találják; s érezve, hogy
e vacsorán a szokottnál is fakóbb volt, még az étkezés vége előtt hozzá
akart járulni a szórakoztatáshoz. Olyan gyorsan meghátrált, s oly keserves
arcot vágott, amint a várt hatást nem érte el, s oly gyáva hangon felelt
Swann-nak, csak hogy ez ne folytassa a máris feleslegessé vált cáfolatot:
„Rendben van, rendben; hisz ez csak nem bűn, még akkor se, ha tévedek”
– hogy Swann szinte szerette volna, ha igaznak és elragadónak tarthatná a
történetet. A doktor, aki odafigyelt, alkalmasnak látta a pillanatot a se non
e vero[101] elhelyezésére, de nem volt biztos a szavakban, és félt, hogy
még belezavarodik.
Vacsora után Forcheville mindjárt a doktor társaságát kereste:
 – Azt hiszem, ez a Verdurinné egészen csinos nő lehetett, aztán az a fajta
asszony, akivel el lehet beszélgetni, énnékem pedig ez a legfontosabb.
Persze, kezd kissé széjjelmenni. De Crécyné, teringettét, ez aztán okos kis
asszonykának látszik, már a szemén is észrevenni! Crécynéről
beszélgetünk – magyarázta Verdurinnek, aki pipával a szájában közeledett.
– Micsoda remek teste lehet...
– Inkább vele egy ágyban, mint a tüzes ménkővel – sietett közbeszólni
Cottard, aki már jó néhány perce hiába várt Forcheville egy
lélegzetvételére, hogy elhelyezhesse ezt a régi tréfát, mert hogyha a
beszélgetés iránya közben megváltozik, többé már nem lett volna rá
alkalom, s olyan módon hadarta le, a közvetlenségnek és a biztonságnak
azzal a bizonyos túlzásával, amellyel egy szavalat izgalmát és hidegségét
leplezzük. Forcheville ismerte a tréfát, megértette és mulatott rajta.
Verdurin a maga részéről szintén nem takarékoskodott a jókedvével, mert
végre ő is talált egy jelképet ennek a jókedvnek a közlésére, másfélét, mint
a felesége, de éppolyan egyszerűt és világosat. Mind annak, aki hahotában
tör ki, a feje és a vállai éppen hogy csak megrázkódtak, s mindjárt erősen
köhögni kezdett, mintha a nagy nevetéstől lenyelte volna a pipája füstjét. S
mivel a pipája tovább is ott lógott a szája sarkában, vég nélkül nyújtotta a
fuldoklásnak és a derűnek e látszatát. Így aztán ő is, Verdurinné is, aki
meg szemben a festőre figyelt, amint egy történetet mesélt néki, s előre
lehunyta a szemét, mielőtt kezébe temette volna az arcát – egy-egy
színpadi álarcnak látszott, a jókedvnek kétféle, egymástól különböző
ábrázolására.
Verdurin különben is bölcsen tette, hogy nem vette ki a pipát a szájából,
mert Cottard, akinek egy percre félre kellett vonulnia, halkan egy újabb
tréfát mondott, amelyet csak nemrég tanult, s mindannyiszor elismételt,
amikor egy bizonyos helyre kellett mennie: „Beszélnem kell Aumale
herceggel”, úgyhogy Verdurin fuldoklása megint elölről kezdődött.
– De hát vedd ki a pipát a szádból, hisz látod, hogy megfulladsz, ha
visszatartod a nevetésedet – mondta neki Verdurinné, aki likőröket
kínálgatott.
 – Elragadó ember a férje, olyan esze van, mint a tűz – mondta
Forcheville Cottard-nénak. – Köszönöm, asszonyom. Egy vén baka, mint
én, sose veti meg az itókát.
– Forcheville úrnak tetszik Odette – mondta Verdurin a feleségének.
– Nagyszerű, ő is szeretne magával ebédelni egyszer. Majd csak nyélbe
ütjük a dolgot, de Swann-nak nem szabad erről tudni. Ő valahogy, isten
tudja, de lehűti az embereket. Ez persze ne tartsa vissza attól, hogy
eljöjjön a vacsoráinkra; remélem, nagyon gyakran látjuk. Mihelyt szebb
lesz az idő, sokszor a szabadban fogunk vacsorázni. Eljönne velünk a
Bois-ba? No, hát ez remek, meglátja, nagyon jó lesz. No de mi lesz már
azzal az iparral?! – kiáltotta a kis zongoristának, csak hogy egy oly
nevezetes új ember előtt, mint Forcheville, mutassa a szellemét és
zsarnoki hatalmát a hívek felett.
– Forcheville úr igen szidott téged – szólt Cottard-né a férjének, mikor
az visszajött a szalonba. S a doktor, aki még telve volt Forcheville
nemességének a gondolatával, amely már a vacsora kezdete óta
foglalkoztatta, így válaszolt:
– Most egy bárónőt kezelek, Putbus bárónőt; a Putbusok, ugye, részt
vettek a keresztes háborúkban? Van egy tavuk Pomerániában, tízszer
akkora, mint a Concorde tér. Ízületi gyulladása van, igen kedves teremtés.
Egyébként, ha jól tudom, Verdurinnét is ismeri.
Amikor Forcheville, mikor később megint egyedül maradt Cottard-
néval, újabb bókkal toldhatta meg a doktorról való jó véleményét:
– És aztán milyen érdekes ember, látni, hogy sok mindenkit ismer.
Hiába, az orvosok annyi sok mindent tudhatnak.
– Eljátszom a kis fantáziát Swann úr szonátájából – szólt a művész.
– Ejha! egy egész lovas fantáziát? – kérdezte Forcheville, hogy hatást
keltsen.
De Cottard, aki sose hallotta s nem is értette meg e fordulatot, azt hitte,
hogy Forcheville tévedett. Gyorsan odajött hát hozzá, hogy kijavítsa:
– Dehogyis, egy zenei fantáziát – mondta neki buzgólkodva
türelmetlenül és diadalmasan.
Forcheville megmagyarázta a tréfát. A doktor mélyen elpirult.
 – Hát nem mulatságos, mondja, doktor?
– Ó, már régóta ismerem – felelte Cottard.
De elhallgattak: a „hegedűtremolók” hullámzása mögül, melyeknek
kitartott remegése két oktávval odább ölelte át – mint ahogy a
hegyvidéken, egy zuhatag látszólagos és szédítő mozdulatlansága mögött,
kétszáz lépéssel lejjebb egy sétáló nő csöpp alakját látjuk – egyszerre
feltűnt a kis dallam, távolba veszőn, kecsesen, az áttetsző, szakadatlan és
dallamos hangfüggöny hullámzó, hosszú leple alatt. És Swann szíve úgy
fordult hozzá, mint szerelme egy bizalmasához, mint Odette egy
barátnőjéhez: ő mondja neki, ne ügyeljen Forcheville-re.
– De későn jön – szólt Verdurinné egyik, csak „feketére” kért hívéhez –,
Brichot ma utolérhetetlen volt, elbűvölő! De már elment. Nem igaz,
Swann úr? Azt hiszem, most láthatta először – mondta, mintegy
figyelmeztetésül, hogy csak neki köszönheti Brichot ismeretségét. – Ugye,
remek volt a mi Brichot-nk?
Swann meghajolt, udvariasan.
– Micsoda? Nem tartja elég érdekesnek? – kérdezte Verdurinné
szárazon.
– Dehogysem, asszonyom, nagyon tetszett. Csak talán az én ízlésemnek
nagyon is magabízó, nagyon harsány. Szeretném, ha néha-néha kissé
habozóbb, kissé halkabb lenne; viszont hát annyi mindenről tud, és derék
embernek is látszik.
A vendégek későn mentek el. Cottard első szavai ezek voltak a
feleségéhez:
– Ritkán láttam Verdurinnét annyira elemében, mint ma este.
– Milyen nő is tulajdonképpen ez a Verdurinné, középfinom? – mondta
Forcheville a festőnek, akinek ajánlotta, menjenek együtt.
Odette szomorúan nézte, amint a gróf eltávolodott, nem mert Swann
nélkül hazamenni, de a kocsiban rosszkedvű volt, s amikor Swann
kérdezte, bemehet-e még hozzá, türelmetlenül vállat vont, s csak annyit
szólt: „Természetesen.” Amikor minden vendég elment, Verdurinné így
szólt a férjéhez:
 – Láttad, mily bután nevetett Swann, amikor La Trémoille-néról
beszélgettünk?
Verdurinné észrevette, hogy Swann és Forcheville akárhányszor
elhagyták a „de”-t e név elől. Biztosra vette, hogy ezzel csak a címek
iránti közönyüket akarták mutatni a többieknek, s ő is szerette volna
valahogy utánozni a büszkeségüket, azonban nem nagyon tudta, hogy ezt
hogyan, miféle nyelvtani figurával fejezze ki. Így aztán hibás beszédmódja
erősebb volt köztársasági elvhűségénél, s mégis azt mondta: a de La
Trémoille-ok, vagy pedig eltüntette a „de”-t, mint az orfeumi kuplék s a
karikatúraszövegek rövidítései, s azt mondta: „a d’La Trémoile”-ok, de
aztán kijavította magát s így emlegette: „La Trémoille-né. »A hercegnő«,
ahogy Swann mondja” – tette hozzá gúnyosan, s mosolyával bizonygatta,
hogy csak idéz s nem vállal felelősséget egy ily naiv és nevetséges
elnevezésért.
– Mondhatom, nagyon bárgyúnak találtam.
 Amire Verdurin így felelt:
– Nem őszinte, mindig hímez-hámoz, ravaszkodó alak ez nagyon.
Szeretné, ha a kecske is jóllakna, meg a káposzta is megmaradna.
Mennyire más ez a Forcheville. Ő legalább nyíltan kimondja, ami a
szívében van. Akár tetszik, akár nem. Nem mint a másik, aki se hideg, se
meleg. Különben is Odette, úgy látszik, máris jobban szereti Forcheville-t,
s igaza van. És aztán, ha Swann csak játssza a nagyvilági gavallért, a
hercegnők lovagját, Forcheville-nek legalább rangja is van; Forcheville
grófja – szótagolta finomkodó mosollyal, minthogyha tisztában lenne e
grófság egész történetével, s pontosan lemérné a jelentőségét.
– Elárulom még – folytatta Verdurinné –, hogy a jó Swann Brichot ellen
nem egy mérges és nevetséges gyanúsításra vetemedett. Persze, látta, hogy
szeretjük Brichot-t, és így akart belénk szúrni, így akarta kikezdeni a
vacsoránkat. Ez az a derék, jó kis pajtás, aki mihelyt kiteszi a lábát, máris
rosszat mond a háziakról.
– De hisz már mondtam – felelte Verdurin –, tipikus félbemaradt
egyéniség, az a bizonyos irigy emberke, akinek fáj, ami nagyobb nála.
Az igazat megvallva, a ház bármelyik hívében több rosszakarat volt,
mint Swannban; de hát ezek ügyeltek arra, hogy a rosszmájúságukat holmi
ismert tréfákkal, bizonyos meghatottsággal és szívélyességgel
fűszerezzék; viszont Swann legkisebb különvéleménye, amelyet nem
tartott érdemesnek ily elcsépelt kifejezésekkel teleaggatni, hogy: „Nem
akarok rosszat mondani” – már-már aljasságnak számított. Vannak eredeti
írók, akiknek legkisebb merészsége is felháborít, mivel előbb nem
hízelegtek a közönség ízlésének s nem tálalták fel sorra néki azokat a
közhelyeket, amelyekhez előzőleg hozzászokott; ily módon háborította fel
Swann Verdurint. Swann-nál is, akár amazoknál, beszédmódja újságából
következtettek sötét szándékaira.
De Swann ekkor még mit sem sejtett a Verdurinéknél fenyegető
kegyvesztettségről, s szerelmén át tovább is szépnek látta minden
fonákjukat.
Odette-tal legtöbbnyire csak este szokott találkozni; de mivel félt, hogy
terhére lenne, ha napközben is fölkeresné, szerette volna, hogyha Odette
legalább gondolatban maradna vele, s kereste folyton az alkalmat, hogy
ezt valahogy el is érje, de csak valami neki tetsző módon. Ha szépnek
talált egy díszcserjét vagy egy ékszert egy virágbolt vagy ékszerüzlet
kirakatában, rögtön arra gondolt, hogy megveszi Odette-nak, s abban a
hitben, hogy a magáéhoz hasonló örömet szerez Odette-nak is, s hogy ez
az öröm fokozza majd iránta való gyengédségét, azonnal el is küldte őket a
rue La Pérouse-beli házba, nehogy csak egy perccel is késleltesse azt a
pillanatot, amikor ajándékai révén valahogy ott érezheti magát Odette
mellett. Főleg azon igyekezett, hogy Odette akkor kapja meg mindezt,
mielőtt elmegy hazulról, és hogy így a hálaérzete gyengédebbé tegye a
találkozást, ha majd viszontlátja Swannt Verdurinéknél, sőt, ha a szállító
elég gyors, ki tudja, talán levelet is küldene hozzá vacsora előtt, esetleg
Odette maga jönne váratlan látogatóként, hogy köszönetét mondjon a
figyelemért. Ha azelőtt a neheztelés hatását próbálta ki Odette
természetén, most meg Odette hálájából igyekezett kiolvasni eddig még
rejtve maradt érzésparányait.
Odette gyakran volt pénzzavarban, s egy-egy nyomasztó adósság ellen
mindig Swannt hívta segítségül. Swann örült, mint mindannak, ami Odette
szemében nagyobb nyomatékot adhat a szerelmének vagy akár csak a
befolyásának, az érte tehető szolgálatoknak. Ha eleinte azt mondták volna
néki: „társadalmi helyzeted tetszik Odette-nak”, most pedig hogy: „a
vagyonodért szeret”, biztosan nem hitte volna el, viszont nem vette volna
zokon, ha azt tartották volna róluk, hogy oly nagy erők, mint a sznobizmus
és a pénz, vonzzák hozzá Odette-ot, láncolják egyiket a másikához. De
még ha ezt a feltevést igaznak tartotta is volna, talán még akkor se bánta
volna a felfedezést, hogy tartósabb alap is van Odette-nak iránta érzett
szerelmében, mint a benne, Swannban található vonzóerő vagy egyéni
érték: s ez az érdek, az érdek, amely sose fogja megengedni, hogy eljöjjön
az a nap, amikor Odette esetleg már nem is akarja őt látni. Most, hogy
ajándékokkal halmozta el, hogy szívességeket tett neki, oly előnyökre
támaszkodhatott, amelyek mind függetlenek a személyétől, attól a fárasztó
gondtól, hogy magában, magáért tessék néki. S épp mert nagyon is élvezte
az anyagiatlan élményeket, az az ár, amit fizetett értük, csak növelte az
értéküket, azt a gyönyört, hogy szerelmes lehet, hogy a szerelemnek élhet
– aminek a valóságában néha mégis kétkedett –, mint ahogy vannak
emberek, akik nem tudják, megkapó-e az óceán látványa és a hullámok
harsogása, de azonnal meggyőződnek róla, valamint önzetlen ízlésük ritka
finomságáról, mihelyt száz frankot fizetnek azért a hotelszobáért, ahonnan
mindezt megcsodálhatják.
Egy nap, hogy az ily gondolatok visszavezették abba a korba, amikor
Odette-ot mint kitartott nőt emlegették előtte, s ahogy szembeállította
egyfelől ezt a különös megszemélyesítést: a kitartott nőt – e színjátszó
keverékét ismeretlen és sátáni elemeknek, felékítve, akárcsak Gustave
Moreau[102] egy képjelenése, holmi mérgezett virágokkal és értékes
ékszerekkel – másfelől azt az Odette-ot, akinek arcán ugyanazt a
szánalmat látta a szegények iránt, ugyanazt a felháborodást bármily
igazságtalansággal szemben, ugyanazt a hálát egy jótéteményért, mint
azelőtt saját anyja, vagy pedig barátai arcán, azt az Odette-ot, akinek
beszéde olyan gyakran vonatkozott az ő legismertebb dolgaira:
gyűjteményeire, szobájára, vén inasára, bankárjára, akinél a papírjai voltak
– hirtelen ez az utolsó kép, a bankár képe azt hozta eszébe, hogy
hamarosan pénzre lesz szüksége. Valóban, ha e hónapban kevésbé bőkezű
lenne, mint a múltkor Odette pénzzavarainak a megszüntetésében, s ha
nem adna néki megint ötezer frankot s egy oly gyémánt nyakéket,
amilyent múltkor megkívánt, nem újítaná meg Odette-ban az ő
nagylelkűsége iránti csodálatát, sem pedig a háláját, amely pedig oly
boldoggá tette, sőt, még azt a hitet is kelthetné fel kedvesében, hogy mivel
Swann szerelmének csökkentek a megnyilatkozásai, szerelme is apadóban.
Akkor egyszerre arra gondolt, vajon nem ez-e a „kitartás” (mintha a
kitartás fogalmát ki lehetne hámozni azokból a se titokzatos, se
erkölcstelen elemekből, amelyek élete mindennapi és személyes alapjához
tartoznak, mint például ez az ezerfrankos, ez a meghitt, házias, tépett és
összeragasztott ezerfrankos, amelyet inasa, miután kifizette a havi
számlákat és a lakbért, ócska íróasztalának a fiókjába gyömöszölt,
ahonnan aztán Swann vette ki, hogy négy másik bankjeggyel együtt
elküldhesse Odette-nak), s nem lehetne-e Odette-ra alkalmazni, mióta
megismerte (mert egy percig sem gondolt arra, hogy őelőtte bárkitől is
pénzt kaphatott volna Odette) ezt a szót, amelyet pedig annyira
összeférhetetlennek tartott vele, ezt a szót, hogy „kitartott nő”? Nem
mélyíthette el ezt az eszmét, mert szellemi renyhesége, e vele született,
időnkénti és gondviselésszerű renyheség szinte minden fényt kioltott az
elméjéből – éppolyan hirtelen, mint később, mikor mindenütt bevezették a
villanyvilágítást, a villanyt is egy csapással ki lehetett oltani egy házban.
Egy percig a homályban imbolyogtak a gondolatai, levette a szemüvegét,
megtörölte, kezét a szeméhez emelte, s csak akkor látott újra fényt, amikor
már egészen más gondolattal találta magát szemközt, vagyis azzal, hogy
jövő hónapban legalább hat- vagy hétezer frankot küldjön Odette-nak az öt
helyett, mégpedig azért az örömért, amelyet ez a meglepetés szerez néki.
Este, ha nem maradt otthon, hogy arra az órára várjon, amikor
viszontláthatja Odette-ot Verdurinéknél, vagy még inkább egy-egy kedvelt
nyári vendéglőjükben, a Bois-ban s főképp Saint-Cloud-ban, vacsorára
megint elment valamelyik előkelő házba, ahol azelőtt állandó vendég volt.
Nem akarta elveszteni azokkal az emberekkel való kapcsolatát, akik egy
nap, ki tudja? hasznosak lehetnek Odette-nak, és akiknek segítségével
eddig is sok figyelmességgel halmozta el. Amellett már úgy megszokta a
nagyvilági életet és a fényűzést, hogy ha megvetette is, de szükségét
érezte, és így attól a perctől fogva, mikor a legegyszerűbb lakások is csak
annyit jelentettek néki, mint a hercegi paloták, érzékei annyira
hozzászoktak az utóbbiakhoz, hogy inkább rosszul érezte volna magát az
előbbiekben. Azt a derék kispolgárt, aki házibáljait fenn az ötödik
emeleten, hátsó lépcsős, balra nyíló lakásában rendezi, bármily
hihetetlennek is látszik, de éppoly nagyra becsülte, mint a pármai
hercegnőt, aki egész Párizsban a legszebb estélyeket szokta adni; viszont
mégsem érezte magát igazi báli hangulatban, hogyha családapákkal ült a
háziasszony hálószobájában – s a törülközőkkel takart mosdó s a ruhatárrá
változott ágyak, takarójukon egymásra hányt kabátokkal és kalapokkal,
ugyanazt a fojtó érzést keltették akaratlanul is benne, mint egy kialvó
petróleumlámpa vagy egy füstölgő mécses szaga az immár húsz
esztendeje villanyhoz szokott emberekben.
 Hogyha vacsorára hívták, fél nyolcra fogatott a kocsijába; öltözködés
közben is Odette-ra gondolt, s így nem volt egyedül, mert azok a
pillanatok, amikor róla ábrándozott, éppolyan boldoggá tették, mint mikor
Odette is vele volt. Kocsiba ült, de érezte, hogy ez a gondolata szintén
felszáll s az ölébe kuporodik, akárcsak egy kedves állat, amelyet mindig
magunkkal viszünk és hogy a vendégek tudta nélkül, a vacsoránál is
magánál tartja. Simogatta, meleget kért tőle s mivel kissé elbágyadt, egész
testét átengedte valami könnyű remegésnek, s míg érezte, hogy a nyaka és
az arca megmerevül, gondosan gomblyukába tűzött egy kis
ankóliacsokrot. Mivel újabban erőtlennek és szomorúnak érezte magát,
főleg amióta Odette bemutatta Forcheville-t Verdurinéknél, szeretett volna
falura menni, hogy kissé kipihenje magát. De nem lett volna bátorsága
Párizst csak egy napra is odahagyni, mialatt még Odette is ott van. Meleg
volt: ekkoriban jöttek a tavasz legszebb napjai. S hiába ment át e
kővároson, hogy egy-egy zárt palotába jusson, mindig csak combray-i
parkja lebegett a szeme előtt, ahol négy órától kezdve, még a
spárgaágyások előtt, a Méséglise felőli szél éppoly üdítő a
gyertyánoslugasban, mint a nefelejcsekkel és gladióluszokkal szegett tó
partján, és ha otthon vacsorázott, az asztal körül ott futottak, kertésze
gondjainak hála, a rózsa- és az egresbokrok egybefonódó ágai.
Vacsora után, ha korán kellett a Bois-ba vagy Saint-Cloud-ba érni, oly
hamar elment asztalbontáskor – főképp ha a fenyegető eső korábban
hazakergethette a „híveket” –, hogy Laumes hercegnő (akinél későbben
szoktak vacsorázni, s akitől Swann a fekete felszolgálása előtt távozott,
hogy a Bois kis szigetén ott találja még Verdurinéket) egy alkalommal azt
mondta róla:
– Igazán, ha ez a Swann harminc évvel idősebb lenne, s
hólyagbántalmak gyötörnék, még megérteném, hogy így megszökik. De
hát bolondnak tart minket?
Hogyha már, gondolta Swann, nem élvezheti a tavaszt Combray-ban,
talán a Hattyúk szigetén vagy Saint-Cloud-ban is megtalálja. De mivel
minden gondolata Odette-é volt, azt se tudta, érzi-e a falevelek illatát,
vagy hogy van-e holdvilág. A szonáta kis dallama azonnal felhangzott a
kertben, a vendéglői zongorán, amint belépett. Hogyha nem volt zongora,
Verdurinék mindent megmozgattak, hogy hozassanak valahonnan a
szobákból, vagy az ebédlőből: nem mintha megint kegyeikbe fogadták
volna Swannt, ellenkezőleg. De hát az a gondolat, hogy valakinek
különleges örömöt szerezzenek, még ha ezt a valakit egy csöppet sem
szerették, legalább a készülődéshez szükséges pár pillanatra bizonyos
alkalmi s múlékony rokonszenvet és szívélyességet keltett bennük. Olykor
Swann azon tűnődött, hogy megint elmúlik egy tavaszi est, s erőlködött,
hogy figyeljen a fákra, az égboltra. De az a nyugtalansága, amelybe Odette
jelenléte merítette, s az a lázas borzongása, amely sose hagyta el egy idő
óta, megfosztotta attól a nyugalmas közérzéstől, amely nélkül sehogy sem
élvezhetjük a természetet.
Egy este, hogy Swann elfogadta Verdurinék vacsoráját, s vacsora közben
említette, hogy másnap volt iskolatársai összejövetelén vesz részt, Odette
az egész asztal hallatára, Forcheville előtt, aki most már a hívek sorába
tartozott, a festő előtt, Cottard előtt, azt felelte:
– Igen, tudom, hogy bankett van, akkor hát csak majd nálam
találkozunk, de ne jöjjön nagyon későn.
Bár Swann eddig még sose volt igazán féltékeny Odette-nak más
hívekkel való barátságára, mélységes örömöt érzett, hogy így bevallja
mindenki előtt, evvel a nyugodt szemérmetlenséggel, minden esti
találkájukat, az ő kiváltságos helyzetét s ami ezzel együtt jár, Odette-nak
Swannra eső választását. Swann bizonnyal sokszor gondolt arra, hogy
Odette-ban nincs semmi rendkívüli; így hát nem is érezhette magára nézve
oly hízelgőnek, hogy a hívek színe előtt hirdetik hatalmát egy annyival
alsóbbrendű lénnyel szemben; de mióta észrevette, hogy Odette-ot sok
férfi tartja elragadónak és kívánatosnak, ez a vágy, amelyet ők Odette teste
iránt éreztek, benne is fájó szükséget keltett, azt, hogy őt a magáénak tudja
szívének legparányibb részeiben. S ezentúl felbecsülhetetlen értéket
tulajdonított minden oly percnek, amikor esténként nála volt, mikor az
ölébe ültette s elmondatta vele sorra, mit gondol erről, vagy amarról,
amikor mintegy számba vette mindazokat a kincseket, amelyekhez még
ragaszkodott e földön. Így hát e vacsora után is félrevonta Odette-ot s
áradozva mondott néki köszönetét a szavaiért, hogy Odette az ő
hálaérzetének fokozatain át lássa, hányféle s mily változatos örömöket
adhat néki, főképpen azt a legnagyobbat, hogy arra az időre, míg szereti s
emiatt könnyen sebezhető lenne, megóvhatja a féltékenység érzetétől.
Amikor másnap elhagyta a baráti összejövetelt, az eső csak úgy
zuhogott, s Swann csak nyitott kocsiban jött; egy barátja felajánlotta, hogy
hazaviszi a hintójában, s mivel Odette tegnapi meghívásában annak a
bizonyságát látta, hogy senkit sem vár, nyugodt lélekkel s békés szívvel
inkább hazatartott volna, semhogy még nekivágjon az esőnek. Igen, de ha
Odette látja, hogy már nem ragaszkodik úgy, kivétel nélkül, minden
estéhez, talán nem is fogja többé szabadon tartani őket s éppen olyan
alkalommal, amikor Swann különösen vágyódnék rá.
Tizenegy óra után ért oda, s amikor mentegetőzött a késése miatt,
Odette panaszkodni kezdett, hogy már csakugyan késő van, aztán a vihar
beteggé is tette, fájt a feje, s megmondta Swann-nak, hogy nem
marasztalja egy félóránál tovább, hogy éjfélkor majd hazaküldi; s
csakhamar fáradtnak is érezte magát s szeretett volna elaludni.
– Szóval ma este nincs katléja – szólt Swann –, pedig ha tudnád, úgy
vágytam már erre a jó kis katléjára.
De Odette kissé duzzogva, ideges hangon felelte:
– Nem, nem, barátom, ma este nincs katléja, hisz látod, hogy nem
vagyok jól.
– Pedig talán ez jót tett volna, de nem akarlak rábeszélni.
Odette kérte, oltson el, mielőtt elhagyja a házat, Swann még maga húzta
össze Odette ágyfüggönyeit és hazaindult. De amikor már otthon volt,
hirtelen az az eszméje támadt, hogy Odette talán várt valakit, csak tettette
a fáradtságot, s néki, Swann-nak csak azért kellett eloltani, hogy azt
higgye, Odette majd aludni fog, de mihelyt elment, Odette felgyújtott s
beengedte azt, aki majd vele tölti az éjszakát. Megnézte az óráját.
Körülbelül másfél órája, hogy otthagyta Odette-ot s most újra elment
hazulról, bérkocsit hívott s odavitette magát Odette lakásának a közelébe,
abba a kis utcába, amely merőlegesen futott a ház mögötti másik utcának,
annak, ahonnan időnként, ha be akart menni hozzá, bekopogott a hálószoba
ablakán; leszállt a kocsiról, elhagyott és sötét volt az egész környék, pár
lépést kellett tennie s máris ott volt majdnem az ablak előtt. Az utca rég
eloltott ablakainak homályában egyet látott csak, ahonnan – a redőnyöktől
átszitálva, aranylón és titokzatosan – ömlött ki a lámpafény, ugyanaz,
amely máskor is megtöltötte a szobát s amely annyi más estén át, amint az
utcába befordulva már messziről észrevette, előre felvidította, mivel azt
jelentette, hogy „itt van, rád vár”, míg most csak kínozta és azt mondta:
„Itt van, de azzal, akire várt.” Szerette volna tudni, kivel; a fal mellett az
ablakig lopózott, de semmit sem láthatott a redőnyök ferde lécein át; az
éjszaka csendjében csak egy beszélgetés moraját hallotta.
Fájt neki, nem tagadhatta, ennek a fénynek a látványa, amelynek
aranyló légkörében ott mozgott az ablak mögött ez a gyűlölt és láthatatlan
szerelmespár, fájt neki ez a suttogás, amely elárulta néki annak az ittlétét,
aki utána jött, Odette-nak a csalfaságát, a másikkal élvezett örömét. És
mégse bánta, hogy idejött: az a gyötrelem, amely hazulról egészen idáig
űzte, most, hogy vesztett a bizonytalanságából, vesztett az élességéből is,
mivel Odette másik életét, amelyre az imént oly hirtelen és tehetetlenül
gyanakodott, itt tartotta, teljes világosságban, fogolyként, ha Odette nem
is tudja, itt, ebben a szobában, ahová bármikor benyithat, hogy megkapja
és foglyul ejtse; azazhogy bekopog az ablaktáblán, mint máskor is, ha igen
későn jött; így legalább megtudja Odette, hogy semmi sem maradt rejtve,
hogy ő látta a lámpafényt, hallotta a beszélgetést, s ha az imént úgy
képzelte még el, hogy Odette a másikkal együtt mulat az ő illúzióin, most
viszont őket kettőjüket látja bizakodni, holott tévednek, mert hisz most ő,
Swann csalja meg őket, ő, akit maguktól oly messze hisznek, aki pedig
máris tudja, hogy mindjárt kopog majd az ablaktáblán. S talán e majdnem
kellemes érzés, amely mostan elfogta, más is volt, nemcsak egy fájdalom
és egy kétely lecsillapulása; más, vagyis az értelem elégtétele. Ha a
dolgokban, mióta szerelmes volt, megint talált valamit egykori
vonzóerejükből, de csak akkor, hogyha Odette emléke világított rájuk,
most viszont a féltékenység serény fiatalkorának egy másik képességét
keltette fel, az igazság szenvedélyét, de itt is oly igazságét, amely kettőjük
közé ékelve, szintén csak tőle, kedvesétől kapta a világosságát, oly egyéni
igazságét, amelynek egyetlen, mindennél becsesebb s majdnem önzetlen
szépségű tárgya: Odette foglalatossága, barátai, tervei, egész múltja. Élete
más korszakaiban Swann sohase vetett ügyet kedveseinek mindennapi
apró cselekedeteire és gesztusaira; ha ilyesmiről pletykáztak előtte,
egyszerűen nem törődött vele, s még ha odahallgatott is, csak
legközönségesebb figyelme játszott közre; az ily pillanatokban mindennél
közepesebbnek érezte magát. De ebben a különös szerelmi periódusban
minden, ami egyéni, annyira mélységessé válik, hogy ez az ébredő
kíváncsisága, amelyet most egy asszonynak legapróbb foglalkozásai iránt
érzett, ugyanaz volt, mint amelyet egykor a Történelem fakasztott benne.
S mindazt, amit mindeddig határozottan szégyellt volna, az ablak előtti
kémkedést, holnap talán, ki tudja, a közönyösök megszólaltatását, a
cselédek megvesztegetését, az ajtónál való hallgatózást, most éppolyan
szemmel nézte, mint a szövegértelmezést, a tanúságok egybevetését és az
emlékek magyarázatát, vagyis mint értékes, szellemi és tudományos
kutató módszereket, amelyek a legalkalmasabbak az igazság felderítésére.
Amikor már-már bekopogott, egy pillanatra elszégyellte magát: ha
Odette most megtudja, hogy ő gyanakodott rá, hogy visszajött, hogy
ideállt az ablaka alá! Hányszor mondta néki, Swann-nak, mennyire borzad
a féltékenykedőktől, azoktól a szeretőktől, akik kikémlelik a kedvesüket.
Mégiscsak nagy ügyetlenség, amit most el akar követni, hisz Odette
gyűlölni fogja érte, viszont ebben a pillanatban s mindaddig, amíg nem
kopog be, talán ha megcsalja is, de szereti. Hány lehetséges boldogságot
áldozunk így fel türelmetlenségből, egy-egy közvetlen élvezetért! De az
igazság ismeretére mégiscsak erősebben vágyott, amellett nemesebbnek is
érezte. Tudta, hogy a való körülmények, melyeknek pontos
megállapításáért az életét is odaadta volna, éppolyan jól olvashatók e
fénnyel barázdált ablak mögött, mint egy értékes kézirat arannyal ékes
fedőlapja alatt, amelynek művészi gazdagságát a rideg tudós sem nézheti
közömbösen. Szinte kéjjel vágyódott ennek az igazságnak a
megismerésére, s szenvedéllyel kutatott volna ebben az egyetlen, múlandó
és értékes példányban, amelynek oly áttetsző, oly meleg s oly szép a
matériája. És aztán ez a bizonyos előny, amelyet nem annyira érzett, mint
inkább érezni akart velük szemben, talán nem is az volt, hogy tudjon,
hanem hogy megmutathassa nékik, hogy tud. Lábujjhegyre emelkedett.
Kopogott. Nem hallotta senki, erősebben kopogott, erre a beszélgetés
félbeszakadt. Egy férfihang, amelyről mindjárt iparkodott kitalálni, hogy
Odette barátai közül melyik ismerősének a hangja lehet, kérdezte:
– Ki az?
De Swann nem tudott ráismerni. Megint kopogott. Erre aztán
kinyitották az ablakot, majd az ablaktáblát. Most már nem hátrálhatott
többé, s mivel Odette úgyis megtud mindent, legalább, hogy ne lássék
túlságosan féltékenynek, boldogtalannak és kíváncsinak, hanyagul és
vidáman kiáltott be:
– Csak erre jártam, ne zavartassa magát, láttam, hogy ég a lámpája,
gondoltam, megkérdem, jobban van-e.
Felnézett. Két öregúr állt előtte az ablakban, az egyiknek a kezében
lámpa volt, és akkor Swann láthatta a szobát, egy ismeretlen szoba
belsejét. Ha későn jött Odette-hoz, felismerte az ablakát arról, hogy
egyedül volt még világos annyi sok hasonló ablak közül, s mivel e szokása
megtévesztette, a szomszéd ház legközelebbi ablakánál kopogtatott.
Miután bocsánatot kért, eltávozott és hazament; örült, hogy
kíváncsiságának kielégítése érintetlenül hagyta a szerelmüket, s hogy
miután oly sokáig színlelt bizonyos közönyt Odette-tal szemben, nem
kellett néki féltékenységével azt a bizonyságot adni, hogy nagyon is
szereti – mert e bizonyság, két szerető között, örökre felmenti azt, aki
kapja, hogy csak eléggé is szeressen.
Nem is beszélt néki soha erről a felsüléséről s ő maga se gondolt rá
többé. De némelykor, ha eltűnődött, találkozott az emlékével, amelyet
előbb nem vett észre, beleütközött, mélyebbre süllyesztette, s ilyenkor
Swann hirtelen és mélységes fájdalmat érzett. Mintha csak testi fájdalom
lett volna, gondolatai nem tudták csökkenteni; s ha mégis testi fájdalom
lett volna, amely független a gondolattól, amelyen a gondolat
megnyugodhat, megállapíthatja, csökkent-e, vagy megszűnt-e
pillanatnyilag! Viszont ezt a fájdalmat, ha csak emlékezett is rá, a
gondolat azonnal újraélesztette. S azzal, hogy nem akart rágondolni, még
mindig csak gondolt rá és szenvedett miatta. S amikor barátaival
beszélgetett s elfeledte a fájdalmát, hirtelen egyetlen szóra egész arca
elváltozott, mint azé a sebesülté, akinek fájó testrészéhez ügyetlenül,
elővigyázatosság nélkül nyúlnak. Amikor elvált Odette-tól, boldog volt,
nyugodtnak érezte magát, felidézte mosolyait, amelyek oly gúnyosak
voltak, ha erről vagy amarról beszélt, viszont olyan gyengédek Swann
számára – eszébe jutott Odette feje, amint feléje ereszkedett, szinte levált
tengelyéről, hogy odahajtsa, odaejtse Swann ajkára, mintegy szándéka
ellenére, akárcsak legelőször a kocsiban, emlékezett azokra a haldokló
szempillantásokra, melyekkel Swann karjaiban kereste a tekintetét,
miközben félrehajtott feje fázósan simult Swann vállához.
De a féltékenysége, mintha csak szerelmének árnya lenne, azonnal
kiegészítődött annak az új mosolynak, Odette az esti mosolyának a
másával, amely most, mintegy visszájáról, inkább csúfolódott Swann-nal s
más számára telítődött szerelemmel egyúttal azzal a fejhajlással, amely
most más ajkakra borul, s az iránta való gyengédségnek mindazokkal a
jeleivel, amelyeket most másokra pazarol. S azok a szerelmi emlékek,
amelyeket Odette-tól magával vitt, mindmegannyi vázlatok voltak, olyan
„tervek”, aminőkkel a lakástervező jött hozzánk, s amelyek révén Swann
elképzelhette, hogy Odette mily forró vagy szenvedélyes testtartásokban
mutatkozhat most mások előtt. Így jutott oda, hogy bánni kezdett minden
vele ízlelt örömöt, minden szerelmes simogatást, amit ő, Swann talált ki, s
aminek, elég oktalanul, ő kóstoltatta meg vele az édességét, minden újabb
vonzóerőt, amit ő fedezett fel Odette-ban, mert tudta, hogy egy perc múlva
újabb kínzóeszközökkel növelik majd a gyötrelmeit.
Mindezek a gyötrelmek még fájóbbak lettek akkor, mikor Swann-nak
eszébe jutott az a rövid pillantás, amelyet pár nappal előbb először lepett
meg Odette szemében. Verdurinéknél történt, vacsora után. Akár azért,
mert Forcheville érezhette, hogy sógorát, Saniette-ot nem nagyon kedvelik
a házban, s céltáblának akarta venni, hogy ragyoghasson a rovására, akár
mert talán bántotta Saniette egy ügyetlen megjegyzése, amelyet a többiek
nem is vehettek észre s nem tudhatták, micsoda sértő célzást
tartalmazhatott, bár bizonnyal Saniette akarata ellenére, akiben nem volt
egy csepp rosszmájúság sem, akár mert már régebben kereste az alkalmat
arra, hogy eltávolítsa ebből a házból azt, aki őt túlságosan jól ismerte, és
akinek finom lénye némelykor már a jelenlétével is feszélyezte – elég az
hozzá, hogy Forcheville oly durván felelt Saniette ügyetlenségére s oly
erősen sértegette, mindinkább felbátorodva beszéd közben Saniette nagy
ijedelmén, fájdalmán és könyörgésein, hogy a szegény öreg tudós, miután
megkérdezte Verdurinnétől, maradjon-e, s kérdésére nem kapott feleletet,
dadogva és könnyes szemmel vonult vissza a társaságból. Odette az egész
jelenetet szenvtelen arccal hallgatta végig, de amikor Saniette becsukta
maga mögött az ajtót, mintegy lejjebb állította pár fokkal a rendes
arckifejezését, hogy a közönségességben egy szintre kerülhessen
Forcheville-lel, s a szemét szinte kifényesítette alattomos gratuláló
mosollyal a támadónak, s ironikus mosollyal az áldozatnak; olyan cinkos
tekintettel nézett Forcheville szemébe, mint aki azt mondja: „Ez aztán
akasztás volt, annak rendje és módja szerint; látta a másik fancsali képét?
még a szeme is sírt bele” – hogy Forcheville, mikor felfogta e tekintetet,
kijózanodva haragjából, vagy csak színlelt haragjából, amely egészen
felhevítette, mosolygott és így felelt:
– Úgy kell neki, mért volt oly tapintatlan, különben nem kellett volna
elmennie, de hát egy jó kis leckének minden korban hasznát vehetjük.
Egy nap Swann már délután a városba ment, hogy meglátogasson
valakit, de mivel nem találta otthon, elhatározta, felnéz Odette-hoz, akit
ebben az órában, igaz, sose szokott felkeresni, viszont tudta, hogy ilyenkor
biztosan otthon találja, mivel pihen vagy leveleket ír a délutáni tea táján,
így hát láthatná egy percre, anélkül, hogy zavarná. A házmester azt
mondta, hogy valószínűleg otthon van; becsöngetett, mintha zajt hallott
volna, valakinek a lépteit, de nem nyitották ki az ajtót. Szorongásában,
bosszúságában befordult abba a kis utcába, ahová a palota másik
homlokzata nyílott, s egyenesen odaállt Odette szobájának az ablaka alá; a
függönyöktől nem láthatott semmit, erősen megkopogtatta az ablaktáblát,
beszólt, de az ablak zárva maradt. Látta, hogy már a szomszédok is nézik.
Elment s közben arra gondolt, hogy talán mégis csalódott, amikor előbb
odabenn lépteket vélt hallani; de nem tudott másra gondolni, annyira
foglalkoztatta ez a dolog. Egy óra múlva visszajött. Odette-ot otthon
találta; azt mondta Swann-nak, hogy az imént szintén odahaza volt, de
aludt; a csengő aztán felébresztette, kitalálta, hogy Swann keresi, sőt
szaladt is utána, de már későn. Azt is egészen jól hallotta, mikor Swann
bekopogott az ablakán. Ebben az egy mondatban Swann azonnal felismerte
az igazságnak azt a kis töredékét, amelyet a hazugok, ha sarokba szorítják
őket, bele szoknak keverni szabadon kitalált históriáikba, mintegy
önvigasztalásul s még inkább abban a hitben, hogy így aztán helyet adnak
magának az Igazságnak s legalább a látszatát ellophatják. Ha Odette oly
valamit tett, amit nem akart elárulni, bizonyos, hogy alaposan el tudta
rejteni a bensőjében. De mihelyt szembekerült azzal, akinek éppen
hazudni akart, egyszerre megzavarodott, minden gondolata összeomlott,
találékonysága és logikája valósággal megbénult, a fejében csak ürességet
érzett, pedig hát beszélnie kellett, s ilyenkor épp azt a dolgot találta
történetesen maga előtt, amit el akart rejteni, s ami a felszínen maradt,
mert igaz volt. Akkor hát levágott belőle egy kicsi és magában
jelentéktelen töredéket, gondolva, így mégiscsak jobb lesz, mivel ez
ellenőrizhető részlet s nem olyan veszedelmes, mint a hamisak. „Ez
legalább nem hazugság – mondta ilyenkor magában –, ezt nyugodtan
bevallhatom, érdeklődhet is utána, meg fogja tudni, hogy igaz, ez nem fog
engem elárulni.” Csalódott, épp ez árulta el, nem gondolt arra, hogy ez a
való részlet csak önkényesen leválasztott töredéke egy teljes ténynek,
hogy a sarkai csak e nagyobb egység sarkaihoz tudnak illeszkedni, s
akármilyenek lesznek is azok a kitalált részletek, amelyek közé ezt a kis
töredék igazságot elhelyezi, mind a fölös nyúlványok, mind a hézagok azt
mutatják, hogy ez a kis igazság nem közülük származik. „Bevallja –
mondta magában Swann –, hogy hallotta a csengetést meg a kopogtatást,
hogy azt hitte, én vagyok az, hogy szeretett volna látni. De hogyan illik
mindez össze azzal a ténnyel, hogy mégse nyitott ajtót?”
De Swann nem éreztette vele, hogy észrevette ezt az ellentmondást,
mert gondolta, ha nem szól néki, Odette tán újabb hazugságokkal fog
előállni, ez pedig gyenge útmutatásul szolgálhat az igazságnak; Odette
beszélt; Swann nem szakította félbe, mohó és fájdalmas áhítattal fogta fel
a szavait, mert érezte, azok őrzik (épp mivel Odette úgy rejtegette, mialatt
beszélt, a szavaival) e végtelenül értékes és, fájdalom, megtalálhatatlan
valóságot, vagy legalább, mint a megszentelt kendőn, bizonytalan
nyomait, elmosódó rajzú körvonalait: azt, hogy mit csinált Odette az
imént, amikor ő idejött, három órakor – s amiből őnéki ezentúl már csak a
hazugságok, ezek az olvashatatlan és isteni nyomok maradnak, míg maga
a valóság nem létezik sehol másutt, csak e lénynek, Odette-nak orgazdai
emlékezetében, ahol tovább is nézheti, anélkül, hogy értékelni tudná,
anélkül, hogy néki, Swann-nak valaha is kiszolgáltatná. Swann bizonnyal
sejtette, legalábbis időnként, hogy Odette napi cselekedetei magukban
nem eget verően érdekesek, és hogy a más férfiakkal való esetleges
kapcsolatai nem árasztanak minden lényre olyan egyetemes súlyú és
beteges szomorúságot, amely az öngyilkosság kórját is kitermeli.
Olyankor mindig belátta, hogy ez a bánat, ez az érdeklődés csak mint egy
betegség rágódik benne, s mihelyt kigyógyul belőle, Odette cselekedetei,
másoknak adott csókjai éppolyan ártalmatlanokká válnak, mint akárhány
más asszonyéi. Azonban ez a megállapítás, hogy e fájó kíváncsiságnak
őbenne magában van az oka, nem akadályozhatta meg Swannt abban, hogy
tovább is ne tartsa fontosnak és természetesnek és hogy ne tegyen meg
mindent e kíváncsiság kielégítésére. Swann ugyanis abban a korban járt
már, amelynek a filozófiája nem olyan, mint a fiatalságé – s amelyet a
korszaknak s Swann állandó környezetének, Laumes hercegnő körének
életfelfogása is erősített, azé a köré, ahol csak a kétkedőket hívták
eszeseknek s csak az egyéni hajlamokat tartották valóságosnak és
elvitathatatlannak –, hanem az érett emberek pozitív, szinte orvostani
filozófiája, azoké, akik már nem keresnek külső, kézzelfogható formát
vágyaiknak, hanem elmúlt éveik szokásainak s szenvedélyeinek próbálják
leszűrni a lényegét, oly módon, hogy ezt a maguk számára állandónak és
jellemzőnek tekinthessék, és hogy egész életrendjük határozottan ehhez
idomuljon. Swann okosnak találta, hogy beiktassa életébe azt az állandó
szenvedést, amelyet Odette életének nem ismerése okozott néki, mint
ahogy abba is beletörődött, hogy a nedves időjárás mindig kiújította a
bőrkiütéseit; s jövedelme egy jelentős részét éppoly magától értetődőn
költötte el arra a célra, hogy Odette napi foglalatosságairól pontos
értesüléseket kaphasson, mert nélkülük nagyon is boldogtalannak érezte
volna magát, mint amily szívesen áldozott más, örömöt hozható
hajlamaira, például a műgyűjtésre, vagy pedig a jó konyhára, legalábbis
mielőtt szerelmes volt.
Amikor haza akart menni s el akart búcsúzni Odette-tól, Odette kérte,
maradjon, sőt, a karját is megragadta, hogy visszatartsa, mikor Swann
kinyitotta az ajtót. De Swann nem is ügyelt erre, mert abban a sok szóban,
mozdulatban, apró eseményben, ami egy beszélgetést kitölt, sokszor
semmi se kelti fel a figyelmünket azok iránt, amelyek egy találomra
gyanított igazságot rejtegetnek, viszont megállunk azok mellett, amelyek
mögött semmi sincs. Odette egyre ezt mondta néki: „Milyen kár, hogy
nem láthattalak, sose jössz fel délután, s épp amikor mégis rászántad
magad.” Swann jól tudta, hogy Odette nem olyan nagyon szerelmes belé s
hogy nem bánkódhat olyan mélyen e nem sikerült látogatás miatt, hanem
csak jó természetű, szeret örömet szerezni néki, s szomorú, ha megbántja,
ezért hát e szomorúságát most is rendjén valónak találta, mert hisz
megfosztotta őt, Swannt, a vele való együttlét örömétől, ez pedig igen
nagy öröm volt, nem néki, Odette-nak, hanem Swann-nak. De aztán
mégiscsak csodálkozott, mikor látta, hogy ily apróságért Odette-nak még
tovább is oly fájdalmas marad az arca. Így, ezzel az arckifejezéssel még
inkább emlékeztette őt, mint máskor, a Primavera festőjének asszonyaira.
Az ő arcuk is, mint az övé, oly levert és bánatos, mintha nagyon is súlyos
fájdalom nehezedne rájuk, amikor pedig egyszerűen csak a gyermek Jézust
nézik, ahogy egy gránátalmával játszadoz, vagy Mózest, ahogy vizet önt
egy itatóba. Swann máskor is látta nála ezt a nagy szomorúságot, csak azt
nem tudta, hogy mikor. De hirtelen eszébe jutott: az után a vacsora után,
amikor Odette azt hazudta Verdurinnének, hogy beteg volt s azért nem
ment hozzájuk, holott csak Swann-nal akart maradni. Igaz, nincs az a
mégoly aggályos nő, akinek lelkifurdalást kéne éreznie ily ártatlan
hazugság miatt. De Odette rendes hazugságai kevésbé voltak már
ártatlanok, s olyan felfedezéseket iparkodtak megakadályozni, amelyek
ezzel is, azzal is szörnyű bajokba keverhették volna. Épp ezért hát, ha
hazudott, megijedt, érezte, mily védtelen, kétkedett a sikerében, s
legjobban sírni szeretett volna, csupa fáradtságból is, mint a kialvatlan
gyerekek. Amellett tudta, hogy a hazugsága komolyan bánthatja azt a
férfit, aki előtt elköveti, s akinek, ha rosszul hazudik, talán ki is
szolgáltatja magát. Akkor aztán alázatosnak s bűnösnek érezte magát vele
szemben. S még akkor is, ha valami társasági s jelentéktelen hazugságot
kellett mondania, az élmények s az emlékek puszta társítása révén Odette
egyszerre érezte a túlfeszített munka kínját s a gonoszságon való
sajnálkozást.
Micsoda leverő hazugságra vetemedhetett Swann-nal szemben, hogy ily
fájdalmas volt a tekintete, ennyire panaszos a hangja, mintha már-már
kettétörne a magára parancsolt erőfeszítéstől, és mintha szinte kegyelmet
kérne? Swann-nak az a gyanúja támadt, hogy nemcsak a délutáni história
igazságát takargatja, hanem valami jelenvaló, talán eddig meg se történt,
de közeledő eseményt, amely tán felvilágosíthatná erről a bizonyos
igazságról. E pillanatban csengetést hallott. Odette még mostan is beszélt,
de a beszéde nem volt más, mint egyetlen, hosszú nyögés: az a
sajnálkozása, hogy nem láthatta Swannt délután, hogy nem nyithatott neki
ajtót, valóságos kétségbeeséssé dagadt.
A szobába behallatszott a külső kapu becsukódásának s egy távolodó
fogatnak a zaja, mintha valaki elment volna – valószínűleg az, akit nem
volt szabad látni Swann-nak –, valaki, akinek azt mondhatták, hogy Odette
nincs idehaza. Akkor arra gondolva, hogy e váratlan jövetelével annyi
titokban tartott dolgot zökkentett ki a helyéből, Swannon valami
csüggeteg, majdnem gyötrelmes érzés lett úrrá. De mivel szerette Odette-
ot, mivel minden gondolatát szokásból is feléje fordította, azt a szánalmat,
amelyet önmaga iránt érezhetett volna, iránta, Odette iránt érezte s ezt
mormolta: „Szegényke!” Amikor elment, Odette felvett pár levelet az
asztaláról s megkérte Swannt, hogy útközben dobja be őket a
levélszekrénybe. Swann elvitte a leveleket és csak otthon vette észre, hogy
még mindig a zsebében vannak. Visszament a postáig, előszedte a
leveleket s megnézte a címzésüket, mielőtt a szekrénybe dobta őket.
Mindannyi a szállítóknak szólt, kivéve egyet, az meg Forcheville-nek. Ezt
a kezében tartotta. Azt mondta magában: „Ha látnám, mi van benne,
megtudnám, hogyan nevezi, hogy beszél vele, mi van köztük. Talán, ha
nem nézem meg, éppen azzal követek el tapintatlanságot Odette-tal
szemben, mert hisz csak így szabadulhatok meg egy rá nézve tán sértő
gyanútól, amely mindenesetre csak fájdalmat okozhat néki, s amelyet
semmi sem oszlathat el, ha egyszer elküldöm a levelet.”
A postát elhagyva hazament, de ezt az egy levelet mégiscsak magánál
fogta. Gyertyát gyújtott s a láng fölé tartotta a borítékot, mert felnyitni
mégse merte. Eleinte semmit sem tudott a levélből elolvasni, de a boríték
vékony volt, és hogyha rátapasztotta a benne lévő kemény kártyára, az
áttetsző papíron át elolvashatta az utolsó mondatot. Ez azonban csak igen
hideg befejező formula volt. Hogyha most nem ő nézte volna ezt a
Forcheville-nek írt levelet, hanem Forcheville olvasna egy Swannhoz írt
levelet, mennyivel gyengédebb szavakat találhatna ezek helyett! Lefogta a
nagy borítékban táncoló kártyát, hogy ne mozduljon, aztán hüvelykujjával
óvatosan tovább csúsztatva, mindegyik sorát egymás után a boríték
béleletlen része alá helyezte, mivel csakis ezen át volt lehetséges az
olvasás.
Mindamellett valahogy nem értette az egészet. De hát ez most már nem
számított, mivel elegendőt látott, s megtudta, hogy a levélben egy
jelentéktelen kis dologról, semmiképp sem szerelemről volt szó, hanem
Odette egy nagybátyjának valamilyen ügyéről. Swann egészen jól
olvashatta a sor kezdetén: „Jól tettem”, de nem értette, mi volt az, amit
Odette olyan jól tett, amikor egy szó, amelyet előbb még nem tudott
megfejteni, most hirtelen előtűnt s megvilágította az egész mondatot: „Jól
tettem, hogy ajtót nyitottam, a nagybátyám volt.” Ajtót nyitott! Akkor hát
Forcheville volt ott, amikor Swann becsöngetett, őt küldte el Odette, és ő
így hallhatta azt a zajt.
Akkor aztán elolvasta végig az egész levelét: Odette bocsánatot kért,
hogy olyan angolosan bánt Forcheville-lel s írta, hogy nála maradtak a
cigarettái – ugyanazt a mondatot, amelyet Swann-nak is írt, amikor
először járt nála. De Swann számára hozzátette: „Miért nem hagyta itt a
szívét, azt nem adtam volna vissza.” Forcheville számára semmi ilyesmi;
a legkisebb célzás sem, ami valami viszonyra engedne következtetni
kettőjük közt. Tulajdonképp mindebben Forcheville húzza a rövidebbet,
nem ő, mert hisz Odette a levelével azt akarja elhitetni, hogy a nagybátyja
csöngetett be hozzá. Vagyis hát mégiscsak Swann-nal törődik s az ő
kedvéért küldte el Forcheville-t. Viszont, hogyha nincsen semmi Odette és
Forcheville között, miért nem nyitott ajtót azonnal, miért írja: „Jól tettem,
hogy ajtót nyitottam, a nagybátyám volt”; ha akkor Odette semmi rosszat
sem tett, mivel magyarázhatta meg Forcheville, hogy Odette esetleg
egyáltalán nem nyitja ki az ajtaját? Swann csak állt, csüggedten, zavartan s
mindamellett boldogan ez előtt a boríték előtt, amelyet Odette aggály
nélkül bízott az ő kezére, oly teljes volt a bizalma Swann
tapintatosságában, és lám, a levél átlátszó fala nemcsak egy oly eset titkát
leplezte most le előtte, amelyről sose hitte volna, hogy valaha is
megismeri, hanem kissé Odette életét is, egyetlen szűk fényszeletben, amit
az ismeretlen egészből hasítottak. Féltékenysége is örült ennek,
minthogyha ez a féltékenység valami független és önző életelvvel
rendelkezne s felfalna mindent, ami táplálhatja, akár egész énje rovására.
Most hát megint volt tápláléka, és Swann újra nyugtalankodhatott Odette
ötórai látogatói miatt, kutathatott az után, hogy hol szokott ilyenkor lenni
Forcheville. Mert Swann szerelme továbbra is megőrizte azt a jellegét,
amelyet egyrészt az kölcsönzött néki, hogy nem ismerte Odette
életmódját, másrészt az a szellemi restség, amely meggátolta abban, hogy
e tudatlanságát képzeletével pótolhassa. Eleinte nem volt féltékeny Odette
egész életére, csak azokra a pillanatokra, amelyekben egy talán rosszul
értelmezett körülmény révén olyasmit kellett feltételeznie, hogy Odette
esetleg megcsalja. Féltékenysége, mint egy polip, amely egy első, aztán
egy másik, aztán egy harmadik támasztékot talál, szilárdan
hozzákapcsolódott ehhez az ötórai időponthoz, azután egy másikhoz,
azután egy harmadikhoz. De Swann nem volt képes arra, hogy kitalálja a
szenvedéseit. Az övéi egy oly szenvedés emlékei s folytonos
megörökítései voltak, amely kívülről zúdult rá.
De onnan aztán bőségesen kapott. Hogy Odette-ot el tudja távolítani
Forcheville-től, elvitte pár napra délvidékre. De a szállóban azt hitte, hogy
minden férfi Odette-ra éhes, s hogy Odette meg azokra éhes. Így aztán ő,
aki egykor folyton az új ismeretségeket, a népes összejöveteleket kereste
utazás közben, most egyedül bolyongott, futott a társaság elől, minthogyha
az emberek halálosan megbántották volna. S hogyne lett volna
embergyűlölő, mikor minden emberben Odette-nak egy esetleges
szeretőjét kellett látnia? Így aztán a féltékenysége, sokkal inkább, mint az
a víg és kéjkedvelő hajlama, amelyet kezdetben érzett Odette iránt,
mintegy meghamisította Swann tulajdonképpeni jellemét, s a többiek
szemében azokat a jeleket is tökéletesen megváltoztatta, amelyek révén ez
a jellem külsőleg is megnyilatkozott.
Egy hónappal későbben az után a nap után, amikor Swann elolvasta
Odette levelét Forcheville-höz, ő is elment arra a bois-beli vacsorára,
amelyet Verdurinék rendeztek. Távozás közben titkos megbeszéléseket
vett észre Verdurinné és több vendég között, s olyasmit vélt hallani, hogy a
zongoristának lelkére kötötték a másnapot, amikor is Chatou[103]-ba kell
jönnie egy kirándulásra, ahova őt, Swannt meg se hívták.
Verdurinék csak suttogva és csak általánosságban beszéltek, de a festő,
bizonyára szórakozottságból, így kiáltott fel:
– Csak semmi fényt, a Holdfény-szonátá-t sötétben kell játszania, hogy
utána a muzsikától világosodjanak meg a dolgok.
Verdurinné észrevéve, hogy Swann csak kétlépésnyire áll tőle, olyan
arckifejezést erőszakolt magára, amelyben az a kettős vágy, hogy
elhallgattassuk a fecsegőt, s egyben ártatlannak tessünk a hallgató
szemében, a tekintet átható ürességévé erőtlenedik – amelyben a
cinkostárs mozdulatlan jeladása a mit sem sejtő naivitás mosolya mögé
rejtőzködik, s amely végül, mint mindazoknál, akik észreveszik egy
baklövésüket, rögtön elárulja azt, ha nem is annak, aki elkövette, de annak
mindenesetre, akinek a kárára történt. Odette egyszerre olyan szörnyen
kétségbeesett arcot vágott, mint aki lemond a küzdelemről az élet irtó
nehézségeivel szemben, Swann viszont szorongva számolta a perceket,
amelyeknek leteltével, e vendéglőből hazafelé menet, felvilágosítást
kérhet Odette-tól, rábírhatja, hogy ne menjen másnap Chatou-ba a
többiekkel, vagy hogy őt is hívassa meg s hogy karjai közt felejthesse
szorongását. Végre az ő kocsijuk is előkerült. Verdurinné így szólt
Swannhoz:
– Akkor hát, ugye, látjuk nemsokára? – s kedveskedő tekintetével s
erőltetett mosolyával próbálta elfeledtetni vele, hogy nem azt mondta
néki, mint eddig mindig:
– „Tehát holnap Chatou-ban, holnapután pedig nálunk.”
Forcheville is felkéredzkedett Verdurinék fogatába, s Swann, akinek a
kocsija mindjárt az övék mögött állott, megvárta, míg ők elindulnak, hogy
aztán ő is beszálljon Odette-tal a magáéba.
– Odette, maga velünk jön – mondta Verdurinné –, magának is van kis
helyünk a kocsiban, Forcheville úr mellett.
– Igen, jövök – felelte Odette.
– Hogyan, de hisz azt hittem, hogy én fogom hazavinni! – kiáltott fel
Swann színlelés nélkül, s a szükséges szavakkal, mert az idő sürgetett, a
kocsi ajtaja nyitva volt, s ebben a lelkiállapotban nem mehetett haza
őnélküle.
– De Verdurinné őnagysága megkért...
– Ugyan, egyszer egyedül is hazamehet, elég sokszor bíztuk magára –
mondta Verdurinné.
– De épp volna valami fontos mondanivalóm a számára.
– No és aztán, majd megírja néki...
– Isten vele – búcsúzott Odette és a kezét nyújtotta.
Swann azért próbált mosolyogni, de szinte villámsújtottnak látszott.
– No, hát láttad ezt a Swannt, mit meg nem enged magának? – szólt
Verdurinné, amikor a férjével hazaértek a lakásukba. – Majdhogy mindjárt
szét nem tépett, csak azért, mert mi vittük haza Odette-ot. De ez már aztán
több a soknál! Miért nem mondja mindjárt azt, hogy találkahelyet tartunk?
Nem is értem Odette-ot, hogy tűrheti az ilyen viselkedést. Mintha csak azt
mondaná: maga az én tulajdonom. De ne félj, majd Odette-nak is
megmondom a véleményemet, remélem, hogy megérti.
És egy pillanattal később haraggal tette hozzá:
– No de nézd csak a ronda dögöt! – amivel, talán valami homályos
önigazoló vágynak engedve – akárcsak Françoise Combray-ban, ha a
csirke nem akart elég gyorsan kiszenvedni – ugyanazokat a szavakat
használta ő is öntudatlanul, amelyek a parasztból törnek ki egy ártalmatlan
állat láttán, amikor ennek végvonaglását nem tudja elég hamar
megrövidíteni.
S amikor Verdurinék kocsija elment, és az övé előállt, kocsisa, mihelyt
megpillantotta, megkérdezte, nem beteg-e, vagy pedig hogy nem történt-e
valami szerencsétlenség.
Swann elküldte, járni akart és gyalog ment haza, a Bois-n át.
Egymagában beszélt hangosan, azon a kissé mesterkélt hangon, amelyet
idáig is használt, valahányszor a Verdurin-kör vonzóerejét részletezte s a
Verdurin házaspár nagylelkűségét magasztalta. De ahogy Odette szavait,
mosolyát, vagy csókjait, mihelyt nem őnéki szóltak, éppoly undokoknak
látta, mint amily vonzóknak azelőtt – Verdurinék szalonját is, amely
nemrég oly mulatságosnak látszott, telítve a művészet őszinte
szeretetével, sőt, bizonyos magasabb erkölcsi nemességgel is, most, hogy
Odette nem vele találkozik, nem őt szereti náluk szabadon, nevetségesnek,
ostobának, utálatosnak találta.
Undorral gondolta el, milyen is lesz ez az est Chatou-ban. „Hogy lehet
Chatou-ba menni! Akárcsak a szatócsok, miután becsukták az üzletüket!
Valóban ezek az emberek a nyárspolgár fennkölt jelképei, biztosan nem is
léteznek, csak kiszöktek egy Labiche-darabból!”[104]
Ott lesznek Cottard-ék, talán Brichot is. „Hát nem groteszk ezeknek az
emberkéknek az élete, sülve-főve együtt vannak, és akik számára itt a
világ vége, ha nem találkozhatnak holnap Chatou-ban!” Ott lesz, sajnos, a
festő is, a festő, aki úgy szeret „új házasságokat összehozni”, aki majd
meghívja Forcheville-t, hogy jöjjön el Odette-tal a műtermébe. Látta
Odette-ot túl díszes ruhában egy ilyen vidéki kiránduláshoz, „hiszen olyan
közönséges szegényke és főleg oly buta!!!”
Hallani vélte Verdurinné vacsora utáni tréfáit, ezeket a tréfákat,
amelyek, bármilyen „unalmas” volt is mindig a céltáblájuk, mindig
mulattatták Swannt, mert Odette is nevetett rajtuk, ővele, majdnem őbenne
nevetett. De most viszont úgy érezte, hogy talán az ő rovására fogják
Odette-ot megnevettetni. „Micsoda ocsmány jókedv! – mondta, s a szája
az utálatnak oly erős fokát fejezte ki, hogy fintora izomfeszültségét szinte
még a nyakában, egész az inggallérjáig is megérezte. – Hogy nevethet egy
emberi lény, egy ember, akinek az arca Isten hasonlatosságára lett
teremtve, az ilyen orrfacsaró tréfákon? Minden csak kissé érzékeny orr
borzadással fordulna el, nehogy szagolnia kelljen egy ilyen szörnyű
csatornabűzt. Igazán, szinte hihetetlen, az ember meg sem igen érti,
micsoda posványba süllyedhet, hacsak rá is mosolyog arra, aki a kezét
nyújtotta néki, s hogy ebből a posványból a legnagyobb jóakarattal sem
lehet kiszabadítani. Sok ezer méter magasságban állok az ilyen mocsarak
felett, ahol annyi szennyes pletykát kotyognak és kotyvasztanak össze,
engem hát nem tudnak bemocskolni egy Verdurinné tréfái! – kiáltotta
hangosan, magasra emelve a fejét s hátravetve büszkén a derekát. – Isten a
tanúm, hogy Odette-ot is őszintén próbáltam kiszabadítani, s nemesebb és
tisztább légkörbe akartam őt emelni. De az emberi türelemnek is
megvannak a határai, s az enyémnek most vége szakadt” folytatta most
már magában, mintha nemcsak néhány perce tűzte volna ki feladatául,
hogy Odette-ot kiragadja a gúnyolódásoknak e légköréből, s mintha ezt
nemcsak azért tenné, mert ezeknek a gúnyolódásoknak most már ő is
céltáblája lehet, és hogy ezekkel próbálhatják elszakítani tőle Odette-ot.
Látta, amint a zongorista leül, hogy eljátssza a Holdfény szonátá-t, s
Verdurinnét, amint már előre ijedezik a megrázkódtatástól, amelyet
Beethoven zenéje okoz majd az idegeinek. „Hazug, hülye teremtés! –
kiáltotta – s az ilyen még azt hiszi, hogy szereti a Művészetet!” Aztán,
miután Odette fülébe súg pár ügyes dicsérő szót Forcheville-ről, mint
ahogyan azelőtt érette is már annyiszor tette, így szól hozzá: „Nem
szorítana maga mellett egy kis helyet Forcheville úrnak?” „Persze, ugye, a
sötétben! felhajtónő, kerítőnő!” „Kerítőnek” nevezte a zenét is, amely
most majd arra bírja őket, hogy hallgassanak, hogy közösen
álmodozzanak, egymást nézzék, egymás kezét fogják. Igaza van
Platónnak, Bossuet-nek, a régi francia nevelésnek, mégiscsak jó a
szigorúság a művészetek irányában.
Egyszóval a Verdurinék szalonjában zajló élet, amelyet oly gyakran
hívott az „igazi életnek”, most a lehető legrosszabbnak, a „szűk kis kör”
meg a leghitványabb társaságnak tetszett előtte. „Ennél már nincs is
alacsonyabb a társadalmi ranglétrán – mondta –, ez aztán Dante legutolsó
pokolköre.” Nem is lehet kétséges, ez a fenséges szöveg csakis
Verdurinékre vonatkozhat! Milyen bölcsek is alapjában véve az igazi
társaságbeliek, akikről sok rosszat lehet mondani, de akik mégiscsak
mások, mint ez a csomó csirkefogó – hogy nem hajlandók megismerkedni
s az ujjukat beszennyezni velük. Mennyi éleslátás van a Faubourg Saint-
Germain Noli me tangeré[105]-jében. Már rég elhagyta a Bois sétányait,
csaknem odahaza volt, de még most se józanodott ki fájdalmából és
lendületes önámításából, amelybe hazug hangsúlyozása és mesterkélt
hangszínezete percenként újabb mámort öntött – s továbbra is hangosan
szónokolt az éj csendjében: „Az igazi társaságbelieknek szintén vannak
hibáik, s én vagyok a legelső, aki ezt készséggel elismerem; de vannak
dolgok, amelyek mégsem fordulhatnak elő náluk. Nem egy elegáns
hölgyet ismerek, akiben, ha nem is tökéletes, mégis van bizonyos tapintat,
bizonyos nyíltság és becsületesség, ami, bármi történjék is, de képtelenné
tenné az árulásra, s ami egész örvénnyel választja el az ilyen Verdurinné-
féle némberektől. Verdurin! Micsoda név! Ezek aztán tökéletesek,
gyönyörűek a maguk nemében! Ideje volt már, hál’ istennek, hogy
megszakítsak minden közösséget ezzel az ocsmány népséggel, ezzel az
egész hínárossal.”
De ahogy – hacsak nem segítik s pártfogolják Swann szerelmét –
Verdurinék erényei, még ha valóban léteznek, sem lettek volna elegendők
arra, hogy elő tudják idézni Swann-nak azt a mámorát, amellyel
nagylelkűségükön elérzékenyült s amelyet, még ha más személyek
közvetítésével is, de csak Odette-tól kaphatott – ugyanúgy, ha igazi is
lenne Verdurinék e friss keletű erkölcstelensége, mégse keltett volna nála
akkora felháborodást s nem bírta volna rá arra, hogy ostorozza
„ocsmányságukat”, ha nem hívják meg Odette-ot Forcheville-lel és
őnélküle. S úgy látszik, hogy Swann hangja éleslátóbb volt, mint ő maga,
mert ezeket a szavakat, amelyek úgy tele voltak utálattal Verdurinék iránt
s örömmel, hogy végre szakított velük, csak oly hamis csengéssel volt
hajlandó kiejteni, mintha inkább dühe csillapítására és nem gondolatainak
kifejezésére szolgálnának. S valóban, e gondolatok, miközben így
szitkozódott, talán önkéntelenül is egészen más dologgal foglalkoztak,
mert mihelyt hazaért s becsapta a kaput, hirtelen homlokára ütött, s a
kaput újra kinyittatta; s amikor megint kifelé tartott, ezúttal már
természetes hangján kiáltott fel: „Azt hiszem, megtaláltam a módját
annak, hogy meghívassam magam Chatou-ba!” De ez a mód nem lehetett
jó, mert Swannt mégse hívták meg: Cottard, akit vidékre kértek egy
súlyosabb betegéhez s aki ezért pár napja nem látta Verdurinéket és
Chatou-ba sem mehetett, így szólt, mikor a kirándulás napja után
vacsorához ültek Verdurinéknél:
– De hát Swann úr nem jön el ma este? Ugye, ő személyes jó barátja a...
– Remélem, hogy nem jön el! – kiáltott fel Verdurinné.
– Isten őrizz, hisz olyan unalmas, ostoba és neveletlen.
Cottard e szavak hallatára csodálkozott, de megadta magát, mint aki oly
igazsággal találja magát hirtelen szemben, amely ugyan ellenkezik
mindennel, amiben eddig hitt, de amelynek mégsem lehet kételkedni a
valóságában; s izgatott és ijedt arccal hajolva a tányérjára, csak ennyit
mondott: „Á-á-á-á-á!”, oly hangon, mely mint egy visszavonuló sereg,
bensője legmélyéig hátrált rendben, végig egy egész skálának lefelé tartó
lépcsőjén. Swannról pedig ezek után nem esett több szó Verdurinéknél.

Akkor hát ugyanez a szalon, amely valaha összehozta Swannt Odette-

tal, valóságos akadálya lett a találkozásaiknak. Odette most már nem
mondta néki, mint szerelmük kezdetén: „Holnap mindenképp látjuk
egymást, vacsora van Verdurinéknél.” Hanem: „Holnap nem láthatjuk
egymást, vacsora van Verdurinéknél.” Vagy pedig ha Verdurinék magukkal
vitték az Opéra Comique-ba, hogy megnézzék vele együtt Kleopátra
éjszakájá-t, Swann egyszerre kiolvasta Odette szeméből a rettegést, hogy
netalán arra kéri, ne menjen el Verdurinékkel: nemrég még nem tudta
megállni, hogy e rettegést csak úgy futtában meg ne csókolja kedvese
arcán, míg most csak dühöngött miatta. „Pedig hát – mondta magában –
nem is haragot érzek azért, hogy olyan nagy kedve van ebben a szemét
zenében csipegetni. Inkább csak szomorúságot, de nem miattam, hanem
őmiatta; szomorúságot afölött, hogy hiába élek vele mindennapos
kapcsolatban hat hónapja, még mindig nem lett annyira más, hogy magától
küszöbölné ki Victor Messét! S főképp azért, mert még most sem érti,
hogy vannak esték, amikor egy finomabb szövésű lénynek magától kell
lemondani egy élvezetről, ha megkérik rá. Tudnia kéne kijelenteni, hogy
nem megy el, ha csak az eszére hallgat, hisz a lelki minősége végleges
értékelést kap a válasza után.” S miután meggyőzte magát arról, hogy csak
Odette lelki életének kedvezőbb megítélését óhajtja, nem pedig azt, hogy
ma este vele maradjon az Opéra Comique helyett, Odette-tal szemben is
így érvelt, ilyen hamisan, mint önmagával, sőt, még egy fokkal
hamisabban, mert Odette hiúságára is próbált hatni.
– Esküszöm – mondotta néki, mielőtt Odette színházba ment –, ha önző
volnék s kérnélek, ne menj el, azt kéne kívánnom, hogy ne fogadj szót,
mivel ma este ezer a dolgom, magam esnék a csapdába, s bosszantana, ha
azt felelnéd, minden várakozásom ellenére, hogy itthon maradsz. De
nemcsak az én dolgaim és örömeim fontosak, terád is kell gondolnom.
Eljöhet majd az a nap, amikor közönyössé válhatunk egymás iránt, s akkor
te majd jogosan hányhatod a szememre, mért nem figyelmeztettelek a
sorsdöntő percekben, akkor, mikor éreztem, hogy szigorúan foglak
megítélni, ezt pedig a szerelem sosem éli túl sokáig. Hidd el, hogy maga
ez a darab, Kleopátra éjszakája (micsoda cím!) nem sokat nyom a latban.
Tudnom kell, hogy valóban az az esztelen, visszataszító, utolsó s
megvetendő lény vagy-e, aki még arra se képes, hogy lemondjon egy
élvezetről. Akkor pedig, ha csak ez vagy, hogy tudjalak szeretni, hiszen
nem vagy valamily határozott, bár tökéletlen, de legalább tökéletesíthető
egyéniség. Akkor csak alaktalan víz vagy, amely arrafelé folyik, ahova a
sodra viszi, vagy pedig egy emlékezésre s gondolkozásra képtelen hal,
amely az akváriumában százszor is beleütközhet az üvegfalba, mégis,
százegyedszer is csak víznek nézi. Azt persze nem állítom, hogy a
válaszod azonnal megszünteti a szerelmemet, de mégiscsak kevésbé
vonzóvá tesz a szememben, mihelyt azt kell látnom, hogy nem vagy önálló
egyéniség, hogy mélyen a dolgok alatt vagy, s nem tudsz föléjük
helyezkedni! Nem mondom, szívesebben kérném tőled, mint egy
jelentéktelen kis dolgot, hogy mondj le Kleopátra éjszakájá-ról (ha már
arra kényszerítesz, hogy ily szeméttel szennyezzem be az ajkam), abban a
titkos reményben, hogy mégis elmégy. De hát mivel elhatároztam, hogy
felvetem ezt a kérdést, hogy ekkora következményeket vonok le a
válaszodból, úgy gondoltam, becsületesebb lesz, ha előre felvilágosítlak.
Odette-on, egy perc óta, az izgatottság és a bizonytalanság jelei kezdtek
mutatkozni. Jóllehet nem volt tisztában e beszédnek az értelmével, annyira
azért megértette, hogy nyugodtan besorozható a „prédikációk” s a
szemrehányó vagy könyörgő jelenetek keretébe, s mivel nem egy férfival
volt dolga, tudta, hogy nem a szavak a fontosak, s hogy az, aki nem
szerelmes, sose tartana ilyen beszédet, hogyha pedig szerelmes, fölösleges
engedelmeskedni néki, mert még szerelmesebb lesz az ilyen jelenet után.
Épp ezért Swannt tovább is a legnagyobb nyugalommal hallgatta volna, ha
nem látja, hogy múlik az idő, ha pedig Swann még tovább beszél, akkor,
mint ahogy meg is mondta néki gyöngéd, makacs és zavart mosollyal –
„még elkésik a darab nyitányáról!”
Más ízben Swann meg értésére adta, hogy semmi sem tudja majd úgy
eltávolítani tőle, mint az, hogy folytonosan hazudik.
– Még a puszta kacérkodás szempontjából is – mondta néki – nem látod,
mennyit veszíthetsz ezzel a hazudozással? Egy-egy őszinte vallomással
mennyi hibát tehetnél jóvá! Igazán, nem vagy olyan okos, mint
amilyennek hittelek! – De hiába sorakoztatta fel az őszinteség érveit
Odette előtt; ezektől az érvektől egy egész hazugságrendszer is megdőlt
volna; de Odette-nak nem volt ilyen rendszere; beérte azzal, hogy
esetenként, valahányszor nem akarta, hogy Swann megtudja valamilyen
dolgát, egyszerűen nem mondta meg néki. Ily módon a hazugságot csak
időnkénti kibúvónak szánta, s azt, hogy éljen-e vele, vagy megmondja-e az
igazat, szintén minden esetben attól a kisebb-nagyobb lehetőségtől tette
függővé, hogy vajon Swann fel tudja-e fedezni a hazugságát.
Külsőleg Odette nem volt jó formában; a teste elterebélyesedett, s
egykori, oly lankatag és kifejező bájossága, csodálkozó és egyúttal oly
álmatag tekintete mintha végleg eltűnt volna az első fiatalsággal együtt.
Vagyis mintegy épp akkor lett annyira kedves Swann-nak, mikor már nem
találta olyan szépnek. Elnézte hosszan, hogy elfoghassa ezt a rég ismert
bájosságot, és már nem tudta megtalálni. De az a tudat, hogy ebben az új
metamorfózisban még mindig a régi Odette él, ugyanaz a szökevény,
alattomos és megfoghatatlan akarat elég volt Swann-nak, hogy tovább is
szenvedélyesen üldözze. Elnézte a fényképeit két esztendővel előbbről,
emlékezett, mily elragadó volt. És ez megvigasztalta kissé azért, hogy
annyi sokat gyötrődik érte.
Nyáridőben, ha Verdurinék elvitték Odette-ot Saint-Germainbe, Chatou-
ba vagy Meulonba, sokszor ott helyben határozták csak el, hogy ott
maradnak éjszakára s másnap térnek vissza Párizsba. Verdurinné
iparkodott megnyugtatni a zongoraművészt, akinek a nagynénje Párizsban
maradt:
– Hagyja, örül, ha egy napra megszabadulhat magától. És aztán mért
nyugtalankodna, hiszen tudja, hogy velünk van? Különben is, ne féljen,
vállalok minden felelősséget.
Ha nem jutott dűlőre vele, Verdurin maga indult útnak, míg aztán egy
postahivatalra vagy egy futárra nem bukkant, s olyankor megkérdezte a
hívektől, nincs-e izennivalójuk Párizsba. Odette megköszönte és azt
mondta, hogy nem kell sürgönyöznie senkinek, mivel Swann-nak egyszer
és mindenkorra kijelentette, hogy csak hírbe keverné magát, ha
sürgönyözne neki mások előtt. Néha több napra is távol maradt,
Verdurinék elvitték Dreux[106]-be, hogy megnézzék a sírokat, vagy
Compiégne-be, ahol a festő tanácsára megcsodálták az erdei
naplementéket, onnan aztán elmentek egész a pierrefonds-i kastélyig.
„Eljöhetne velem, hogy igazi műemlékeket lásson, velem, aki tíz évig
tanulmányoztam a műépítészetet, akinek a legkiválóbb emberek
könyörögnek folyton, hogy mutassam meg nékik Beauvais-t, vagy pedig
Saint-Loup-de-Naud-t[107], s bár őnéki, csak őnéki szívesen meg is
mutatnám mindezt, ehelyett elmegy ezekkel a tökkelütött barmokkal, s
Lajos Fülöp meg Viollet-le-Duc ürülékei előtt ájuldozik! Ehhez aztán, azt
hiszem, igazán nem kell művészi érzék, s még csak finomabb szimattal
sem szükséges rendelkezni, hogy az ember ne menjen nyaralni egy
árnyékszékbe s ne kívánja belehelni a bélsár szagát.”
De ha Odette mégis lement akár Dreux-be, akár Pierrefonds[108]-ba – és,
sajnos, nem engedte meg Swann-nak, hogy véletlenül szintén odatartson,
mert, mint ahogy mondta, ez „több, mint kellemetlen lenne” olyankor
Swann belemerült a legeslegrészegítőbb szerelmi regénybe: a
menetrendbe, amelyből megtanulja majd a módját, hogy érhetné őt el
délután, estefelé, vagy még ma reggel! A módját? Majdnem többet: a
lehetőséget is. Mert végre is a menetrend, meg maguk a vonatok is nem a
kutyák számára készültek. Ha tudtára adják a közönségnek nyomtatásban,
hogy reggel nyolckor vonat indul Pierrefonds-ba és odaér tíz órakor, ez azt
jelenti, hogy szabadon lehet menni Pierrefonds-ba, így hát Odette
engedélye fölösleges; emellett egy ily cselekedetnek más oka is lehet,
mint Odette látása, mert hisz hányan járnak oda, holott őt nem is ösmerik,
de még hányan és mindennap, különben be se fűtenék a mozdonyt!
Szóval Odette nem gátolhatja meg, hogy el ne menjen Pierrefonds-ba,
ha kedve van rá! Márpedig épp most úgy érezte, hogy valóban van rá
kedve, s még akkor is elmenne, ha sose ismerte volna Odette-ot. Már
régóta szeretne pontos véleményt formálni Viollet-le-Duc restaurálásáról.
S ebben a szép időben roppant kedvet érzett ahhoz, hogy egy jó kis sétát
tegyen a compiégne-i erdőben.
Igazán nincs szerencséje, hogy Odette épp arra az egyetlen helyre nem
engedi, amelyhez ma olyan nagy kedve volna. Éppen ma! Ha tilalma
ellenére is odamenne, megláthatná, éspedig még ma! De míg Odette, ha
Pierrefonds-ban bármily közömbös alakkal is találkozna, örvendezve
mondaná néki: „Nini, maga itt!”, s megkérné, látogassa meg a szállóban,
ahol Verdurinékkel lakik – ezzel szemben, hogyha vele, Swann-nal
találkoznék ugyanottan, megsértődne, azt gondolná, hogy folyton a
nyomában jár, szerelme is csökkenne, s talán el is fordulna tőle haragosan,
ha őt észrevenné. „Hát már utaznom se szabad! „– mondaná Odette
idehaza, holott végeredményben neki, Swann-nak nem szabad utaznia!
Egy pillanatra arra gondolt, hogy hisz úgy is elmehetne Compiégne-be
és Pierrefonds-ba, mintha nem is Odette-tal akarná ott találkozni, s
meghívattatná magát barátjával, Forestelle márkival, akinek a közelben
kastélya van. Mikor közölte vele a tervét, anélkül, hogy megmondta volna
az indítékát, a márki azt se tudta, hova legyen, boldog volt, hogy tizenöt év
után Swann mégiscsak eljön a birtokára, s ha nem is marad ott sokáig,
mint ahogy előre megmondta, legalább megígérte, hogy pár napon át
együtt fognak sétálni meg kirándulni. Swann már látta is magát Forestelle-
nél. S még ha nem sikerülne is meglátnia Odette-ot, még mielőtt
meglátná, micsoda nagy boldogság lesz legalább azon a földön járni, ahol,
mivel pillanatnyilag nem tudja pontosan, merre lehet, mindenütt érezné s
remélhetné az ő váratlan feltűnését: az udvaron, a kastélyban, amelyet
azért talál oly szépnek, mert Odette miatt megy megnézni; az utcákon, a
városban, amely most romantikusnak látszik; az ösvényeken, az erdőben,
amelyet rózsaszínbe von a mély és gyöngéd naplemente; hány menedék,
számtalan s egymást váltó, ahová, mivel bizonytalan reményei egyszerre
mindenütt ott voltak, ugyancsak egyszerre menekült az ő boldog, bolyongó
és megsokszorozódott szíve is. „Főleg arra vigyázzunk, mondaná majd
Forestelle-nek, hogy Odette és Verdurinék még elénk ne toppanjanak;
most tudtam meg, hogy éppen ma ők is Pierrefonds-ban vannak. Eleget
látom őket Párizsban, s azért meg igazán nem érdemes eljönni a
fővárosból, hogy itt is csak egymás nyakán lógjunk.” A barátja nem
értené, hogy ha majd egyszer ott lesznek, minek változtatja Swann
annyiszor a terveit, miért nézi végig minden compiégne-i szálló éttermét,
anélkül, hogy végre is rászánná magát valamelyikre, még arra sem, ahol
pedig híre-hamva sincs Verdurinnek, s közben ő, Swann, úgy tűnne majd
fel, mintha keresné, amit kerülni akar, majd otthagyná, mihelyt rátalált,
mert ha aztán találkoznak a párizsi társasággal, tüntetőleg elhúzódna
tőlük, neki elég, hogy látta Odette-ot, és hogy Odette is látta őt, éspedig
oly módon látta, mint aki nem sokat törődik vele. De nem, dehogy. Odette
kitalálná, hogy Swann csak őmiatta van ott. S amikor Forestelle eljött érte,
azt mondta: „Sajnálom, most nem, nem mehetek ma Pierrefonds-ba,
Odette éppen ma van ottan.” De Swann mindezek ellenére is boldogan
érezte, hogy ha minden halandó közül ma egyedül őneki nem szabad
elmenni Pierrefonds-ba, akkor ő Odette számára mégiscsak különbözik
mindenki mástól, a szeretője – és hogy ez a korlátozás ebben az egyetemes
jogban, az ő szabad mozgásában, annak a rabszolgaságnak, annak a
szerelemnek egy formája, amely az ő számára olyannyira értékes.
Határozottan okosabb lesz, ha nem kockáztatja meg az összeveszést, ha
türelmes lesz, ha megvárja a visszatértét. Napjait a compiégne-i erdő
térképe fölé hajolva töltötte, mintha ez lett volna a Szerelem
Birodalmának a térképe, s körülbástyázta magát a pierrefonds-i kastély
fényképeivel. Mihelyt aztán eljött a nap, mikorra Odette visszajöttét várta,
felnyitotta a menetrendet, számítgatta, melyik vonatra száll, s ha esetleg
lekésett, melyek azok, amikkel megjöhet még. Ki sem tette hazulról a
lábát, nehogy még elmulasszon egy táviratot, le se feküdt, arra számítva,
hátha Odette az utolsó vonattal jön s meglepi őt egy éjjeli látogatással.
Éppen csöngettek a kapun, úgy tetszett néki, hogy szörnyű lassan nyitják,
fel akarta költeni a házmestert, hátha alszik, az ablakhoz ment, hogyha ő
az, odakiáltson Odette-nak, mert hiába szólt odalenn a személyzetnek több
mint tízszer, képesek azt mondani, hogy nincsen itthon. De csak egy
cseléd jött haza. Észrevette a kocsiknak szüntelen rohanását odakinn,
amire eddig még sose figyelt. Hallgatta, mint jönnek messziről,
közelednek, túlmennek a kapuján megállás nélkül, viszik tovább azt az
üzenetet, amely nem őneki szól. Így várakozott egész éjjel, de merőben
hasztalanul, mert Verdurinék siettették a visszajövetelt Pierrefonds-ból, és
Odette már dél óta Párizsban volt: az, hogy Swannt is értesítse erről, még
csak eszébe se jutott; unalmában az estéjét a színházban töltötte
egymagában, s már jó ideje hazament, ágyába bújt és aludt.
Így hát még csak nem is gondolt Swannra. És az ilyen pillanatok,
amikor Odette még azt is elfeledte, hogy létezik-e Swann egyáltalán,
Odette-nak szinte hasznosabbak voltak, s minden kacérkodásánál erősebb
köteléknek bizonyultak. Swann ily módon továbbra is abban a fájdalmas
vergődésben élt, amelynek az ereje hozta napfényre a szerelmét is, azon az
estén, amikor nem találta Odette-ot Verdurinéknél, s amikor egész este őt
kereste. S néki, nem úgy, mint énnékem, Combray-ban,
gyermekkoromban, nem voltak boldog nappalai, amikor az ember
elfeledkezik az este újraszülető szenvedésekről. A nappalokat Swann
mindig Odette nélkül töltötte; s olykor mondta is magában, hogy egy ilyen
csinos nőt egyedül engedni Párizsban éppen olyan meggondolatlanság,
mint egy teli ékszeresdobozt az utca közepére tenni. Akkor aztán úgy
felháborodott minden járókelő ellen, mintha mind csupa tolvaj lenne. De
egymásba olvadó és határozatlan arcuk kisiklott a képzeletéből, s nem
táplálta féltékenységét. Viszont mégis fárasztották Swann-nak a
gondolkozását, úgyhogy végre kezét a szemére szorítva, így kiáltott fel:
„Isten nevében!”, mint akik, miután mindenáron meg akarták oldani a
külső világ valóságának, vagy a lélek halhatatlanságának problémáját,
fáradt agyuk erőfeszítését a hitben próbálják megpihentetni. De a
távollevő Odette elválaszthatatlanul hozzákapcsolódott élete
legegyszerűbb ténykedéseihez – a reggelihez, a napi postához, az
elmenéshez, a lefekvéshez –, már csak azért a szomorúságért is, hogy
mindezt őnélküle kell megtennie – mint ahogy Brouban[109], a
templomban, Szép Philibert özvegye, Ausztriai Margit hercegnő a maga
kezdőbetűibe mindenütt belefonatta az uráét is, az érte való bánat
emlékéül. Némelyik napon, ahelyett, hogy odahaza maradt volna, egy
közeli vendéglőbe ment ebédelni, amelynek jó konyháját valamikor eléggé
élvezte, de ahová mostanában csak egy olyan titokzatos s egyben fura
okból járt el, amit romantikusnak mondanak; tudniillik e vendéglőnek
(amely ma is megvan még) ugyanaz a neve volt, mint annak az utcának,
ahol Odette lakott: La Pérouse[110]. Olykor, ha Odette elutazott valahová
rövid időre, csak jó pár nap múlva gondolt arra, hogy tudassa Swannt a
visszatéréséről. S egész nyugodtan mondta néki, anélkül, hogy mint
régebben holmi elővigyázatossághoz folyamodna és, csak úgy találomra,
valami igazságparánnyal takarózna, hogy abban a percben jött meg a
reggeli vonattal. Ezek a szavak hazugok voltak; legalábbis Odette előtt
hazugok és alap nélkül valók, nem lévén bennük úgy, mint akkor, ha
igazak lettek volna, valami támpont az emlékezetében, hogy valóban
aznap ért az állomásra; sőt, abban a pillanatban, ahogy kiejtette őket, még
a képzeletével sem kölcsönözhetett valóságot nékik, mert hisz
szembeszegeződött velük egy ellenkező dolognak a képe, azé, amit a
vonatról való állítólagos leszállás percében tett. Ezzel szemben Swann
elméjébe akadály nélkül vésődtek e szavak, s oly kétségbe nem vonható s
megváltoztathatatlan igazsággá alakultak, hogy ha egy barátja azt mondta
néki, hogy ugyanazzal a vonattal jött és nem látta Odette-ot, mélyen meg
volt győződve arról, hogy csak a barátja tévedhetett a napban vagy az
órában, mert hisz ez az állítása nem egyezett Odette szavaival. Ezeket a
szavakat csak akkor tartotta volna hazugoknak, ha már előbb se bízott
volna bennük. Ahhoz, hogy Odette-ot hazugnak tartsa, előzetes gyanú volt
szükséges. De az aztán egyúttal elégséges feltétel is volt. Akkor meg
bármit mondott Odette, minden szava gyanús volt néki. Ha egy nevet
idézett, bizonyosan egyik szeretőjéé volt; ha aztán ez a föltevés végleg
kialakult benne, heteket töltött mély búslakodásban; sőt egyszer egy
nyomozó irodával is érintkezésbe lépett, hogy megtudja annak az
ismeretlennek a címét és elfoglaltságát, akitől lélegzeni se tud, mondta,
amíg el nem utazik, s akiről végül is az derült ki, hogy Odette egyik
nagybátyja, aki húsz év óta halott.
Jóllehet Odette általában nem engedte meg neki, hogy nyilvános
helyekre utánamenjen, azt állítva, hogy az emberek pletykázhatnak, mégis
megtörtént, hogy egy-egy estélyen – Forcheville-nél, a festőnél, vagy egy
minisztériumi jótékonybálon – ő is ott volt, Odette-tal egyidőben. Látta is
Odette-ot, de nem mert maradni, nem akarta még azzal a látszattal sem
ingerelni, mintha az után leskelődne, mint mulat Odette másokkal, holott
az ily mulatságot, miközben magányosan ment haza s oly szorongva
feküdt le, mint ahogyan én szoronghattam évekkel később, oly estéken,
mikor vacsorára jött hozzánk Combray-ba – végtelennek tartotta, mert ő
nem láthatta a végét. S ily estéken egyszer-kétszer megismerte azokat az
örömöket, amelyeket már-már szinte nyugalmas örömöknek
nevezhetnénk, mert hisz főképp megnyugvásból állnak, ha nem rázná meg
őket oly erővel a hirtelen megfékezett nyugtalanság: egy pillanatra
felszaladt a festő egy estélyére, de már készülődött is hazafelé; otthagyta a
ragyogó idegen nővé vedlett Odette-ot a férfiak közt, akiknek Odette nem
neki szóló jókedve és tekintete valami oly gyönyört látszott ígérni, amit
ott vagy máshol élvezhetnek (talán a „Víg Fiúk Bálján”, ahova, s ettől
remegett Swann, Odette is elmehet később), s ami Swannban nagyobb
féltékenységet keltett, mint maga a testi egyesülés, mivel ezt nehezebben
képzelte el; már a műterem ajtajánál állott, mikor hallja, hogy szólítják
ezekkel a szavakkal (amelyek elválasztották az estélyt ettől a rettegett
végtől, és így visszatekintőleg egész ártatlanná tették, s ugyanígy Odette
visszatérése is többé már nem valami megfoghatatlan és szörnyű dolog
volt, hanem kedves és ismerős, mint mindennapi élete kis része, amely
elfért a kocsijában, s magáról Odette-ról is lefosztotta túl ragyogó és túl
vidám látszatát; és e szavak megmutatták, hogy mindez csak álruha volt,
amelyet Odette egy időre s csak az álruha kedvéért vett magára, nem pedig
holmi titokzatos gyönyörökért s különben is már belefáradt ebbe az egész
alakoskodásba) – e szavakkal, melyeket Odette vetett feléje, mikor ő már a
küszöbön volt: „Nem várna öt percet, én is megyek, együtt mehetnénk s
elkísérne hazáig.”
Igaz, hogy egyszer Forcheville is szólt, hadd mehessen velük együtt, de
mikor Odette ajtaja elé érve, engedélyt kért, hogy ő is felnézhessen, Odette
Swannra mutatva így válaszolt: „Hát az ettől az úrtól függ, tőle kérje. Nem
bánom, jöjjön be egy percre, de ne sokáig, mert ő, előre figyelmeztetem,
nyugodtan szeret velem diskurálni és nem nagyon örül annak, ha
látogatóm van, mikor ő jön. Ó, ha maga úgy ismerné ezt az embert, ahogy
én; ugye, my love, csak én ismerem magát?”
De Swannt talán még jobban meghatotta, mikor látta, hogy Odette
Forcheville előtt nemcsak ily gyöngéd, kedves szavakat, hanem bizonyos
dorgálást is intéz hozzá, mint például: „Biztos vagyok, hogy nem felelt
még a vasárnapi ebédmeghívásra. Ne menjen el, ha nem akar, de legalább
legyen udvarias”, vagy: „Itt hagyta-e a Ver Meer-tanulmányát, hogy
holnap folytathatná kissé. Micsoda lusta egy ember! Ne féljen, rászorítom
én a munkára!” – ami annak a jele volt, hogy Odette teljesen otthonos
Swann baráti kapcsolataiban s művészeti tanulmányaiban, hogy őnékik,
kettőjüknek, ugyanegy az életük. S míg így szólt, Odette rámosolygott, s
ebben a mosolyban Swann egészen a magáénak érezte.
Ilyenkor aztán, miközben Odette narancsszörpöt készített nékik, mint
ahogyan a reflektor, amíg nincsen szabályozva, a falra, a tárgy körül óriási
és fantasztikus árnyakat vet, amelyek aztán hirtelen összeesnek,
megsemmisülnek a tárgyban, ugyanúgy azok a szörnyű és háborgó
gondolatok, melyeket Swann Odette-ról alkotott, egy csapásra elhaltak,
ráfonódtak arra a szép testre, amely ott volt most Swann előtt. Hirtelen
olyasmit sejtett, hogy ez az óra Odette-nál, a lámpa alatt, talán mégsem
csak utánzat s nemcsak az ő használatára van szánva, holmi színházi
kellékekkel s külön papírgyümölcsökkel (azzal a céllal, hogy rejtse előle
azt az ijesztő s gyönyörű dolgot, amire állandóan gondolt, anélkül, hogy el
tudná képzelni, egy órát Odette igazi életéből, amilyen Odette élete akkor,
amikor ő nincs itten), hanem talán valóban Odette életének egy órája, és
hogyha ő, Swann nem lenne itt, ugyanezt a karosszéket kínálná
Forcheville-nek, s nem holmi ismeretlen italt adna, hanem épp ezt a
narancslét; olyasmit sejtett, hogy Odette világa nem az az oly iszonyú és
természetfölötti világ, ahová ő, Swann helyezi, s amely talán csakis az ő
képzeletében létezik, hanem a valóságos világ, amelyből semmi
különösebb szomorúság nem árad, amely magában foglalja ezt az asztalt,
ahol majd mindjárt írhat, s ezt az italt, amelyet szabad lesz megkóstolnia –
mindezeket a tárgyakat éppen olyan kíváncsian s csodálattal, mint hálával
nézte, mert azzal, hogy álmait magukba szítták, meg is szabadították őt
tőlük, míg ők maguk viszonzásképpen gazdagabbá lettek ez álmok révén,
megmutatták Swann-nak az álmok kézzelfogható megvalósulását,
lekötötték a szellemét, kidomborodtak tekintete előtt s egyszersmind
megnyugtatták a szívét. Ó! ha a sors megengedné, hogy együtt lakhatna
Odette-tal, hogyha Odette otthona az ő otthona is lenne, ha az inastól az
ebédet kérné, s Odette étrendjét kapná válaszul, ha Odette reggel sétálni
óhajtana az avenue du Bois de Boulogne-ban, s őnéki, mint jó férjnek, még
ha nem is volna kedve, de kötelessége lenne őt elkísérni, cipelni a
köpenyét, ha Odette-nak nagyon melege lenne, vagy ha este vacsora után
Odette-nak arra jönne kedve, hogy otthon maradjon pongyolában, ő pedig
kénytelen volna ott maradni mellette s azt tenni, amit Odette akar: akkor a
Swann életének ezek a kis semmiségei, amelyeket oly búsaknak látott
most, azzal, hogy ugyanakkor Odette életéből is részt kérnének, még a
legegyszerűbbek is – mint ez a lámpa, ez a narancslé, ez a szék, melyek
annyi álmot rejtenek, annyi vágyat testesítenek meg – valami túláradó
édességet s titokzatos sűrűséget kapnának.
Azért sejtette, hogy amit úgy fájlal, vagyis a nyugalom és a béke, nem
lenne kedvező légkör a szerelmének. Ha Odette már nem lesz többé
mindig távoli, mindig fájlalt s képzeletbeli teremtés, ha majd az iránta
való érzés nem lesz mindig ugyanez a titokzatos részegség, mint aminőt a
szonáta motívuma kelt mindig benne, hanem csak szeretet és hála, ha majd
állandósulnak köztük a normális kapcsolatok, amelyek aztán véget vetnek
az ő bolondságának és melankóliájának, akkor Odette cselekedeteit
magukban bizonnyal nem tartja majd olyan érdekeseknek – mint ahogy ezt
már eddig is több alkalommal gyanította, például mikor a borítékon át
elolvasta a Forcheville-nek szóló levelet. S a baját éppoly higgadtan
szemlélte, mintha tanulmányozás végett önmagába oltotta volna;
bevallotta magának, hogy ha egyszer meggyógyul, teljesen közömbös lesz
néki, akármit is csinál Odette. Viszont, az igazat megvallva, beteges
állapota mélyén úgy rettegett egy ily gyógyulástól, mint magától a
haláltól, mert ez csakugyan halála lenne mindannak, ami ő mostanában.
E békességes esték után Swann gyanúi lecsillapultak; áldva áldotta
Odette-ot, s már másnap reggel elküldette hozzá a legpompásabb
ékszereket, mert Odette előző esti jósága felkeltette benne a hálát, vagy a
vágyat, hogy még egyszer átélhesse ugyanazt – vagy a szerelem oly
végletét, amelynek ki kellett áradnia.
De aztán más pillanatokban a fájdalma újraéledt, elképzelte, hogy
Odette Forcheville-nek a szeretője, s hogy amikor a Bois-ban, a chatou-i
ünnep előestéjén, ahová ő nem volt meghíva, mind a ketten látták őt
Verdurinék fogatából, látták azzal a kétségbeesett arccal – amelyet még
Rémi, a kocsisa is észrevett, s amellyel hiába kérte Odette-ot, hogy ővele
jöjjön haza, és neki egyedül, legyőzetve kellett távoznia –, akkor, hogy
észrevétesse őt Forcheville-lel, azt mondja néki: „Tyű, hogy dühöng!”, és
ugyanolyan ragyogó, rosszakaratú, lesütött és alattomos tekintete lehetett
Odette-nak, mint mikor Forcheville elkergette Saniette-ot Verdurinéktől.
Ilyenkor Swann gyűlölte őt. „De hülye vagyok, gondolta, az én
pénzemmel fizetem másoknak az élvezetét. Jól tenné, ha jobban ügyelne s
nem feszítené túl a húrt, mert bizony könnyen megeshetik, hogy ezentúl
semmit sem adok. Mindenesetre egy időre legyen vége a ráadásoknak! S
ha elképzelem, még tegnap is, mikor azt mondta, szeretné
Bayreuthban[111] tölteni a nyarat, ostobán azt ajánlottam néki, hogy
kibérelem kettőnknek a bajor király egyik kis kastélyát Bayreuth mellett.
A legszebb, hogy őnagysága egy cseppet sem volt elragadtatva, nem
mondott se igent, se nemet; Úristen, add, hogy visszautasítsa! Wagnert
hallgatni, két héten át, ővele, aki annyit ért hozzá, mint a tyúk az ábécéhez,
no hiszen, szép kis mulatság lenne!” És mivel a gyűlölete, akárcsak a
szerelme, szükségét érezte annak, hogy megnyilvánuljon és cselekedjék,
abban lelte örömét, hogy mind gonoszabbakat képzeljen el, mert hiszen
így Odette-ot, a neki tulajdonított csalárdságok révén, csak még inkább
gyűlölhette, s mert ha igaznak bizonyulna, amit így elképzelni próbált,
alkalma nyílna őt megbüntetni s kitölteni rajta veszett dühét. Odáig jutott,
hogy feltette: levelet kap Odette-tól, amelyben pénzt kér tőle a bayreuthi
kastély kibérléséhez, de előre figyelmezteti, hogy ő, Swann nem jöhet oda,
mivel Odette megígérte Forcheville-nek és Verdurinéknek, hogy őket is
meghívja a zeneidényre. Ó, mennyire szerette volna, ha Odette-nak lenne
hozzá mersze. Micsoda kéjjel utasítaná vissza s írná meg a bosszúálló
választ, amelynek a kifejezéseit máris örömmel válogatta s mondogatta
hangosan, mintha ezt a levelet valóban megkapta volna.
Mármost másnap éppen ez történt. Odette írt, hogy Verdurinék és
barátaik szeretnének részt venni ezeken a Wagner-előadásokon, és hát ha
Swann lenne oly szíves s elküldené néki a pénzt, végre ő, Odette is
megtehetné, hogy meghívhatná azokat, akiknek annyiszor volt a vendége.
Róla, Swannról egy szót sem szólt, mert hisz magától értetődik, hogy
azoknak a jelenléte úgyis kizárja az övét.
Most hát megvolt az öröme, hogy elküldheti azt a szörnyű választ,
amelynek minden egyes szavát megrögzítette tegnap este, a nélkül a
remény nélkül, hogy valaha is felhasználhatná. Sajnos, nagyon is jól tudta,
hogy Odette a maga pénzével, vagy azzal, amit könnyen megszerezhet,
éppúgy bérelhet lakást Bayreuthban, ha már egyszer erre van kedve, őnéki,
aki még Bachot se tudja megkülönböztetni Clapissontól[112]. Azért mégis
szűkösebben fog élni. Nem lesz módja úgy, mintha ő, Swann küldene néki
pár ezer frankot, hogy egy kastélyban minden este finom vacsorákat
rendezzen, amelyek után egyszer talán még arra is rávetemedne – ha eddig
még nem jutott eszébe –, hogy Forcheville karjaiba boruljon. S aztán
legalább nem ő fizetné ennek a gyűlölt utazásnak a költségeit! – Ó, ha meg
tudná akadályozni, ha Odette elutazás előtt kificamítaná a lábát, ha a
kocsis, aki az állomásra viszi, hajlandó volna bármily áron elragadni őt
valahová, ahol egy ideig zár alatt lehetne ez az álnok teremtés, azzal a
Forcheville-nek szóló mosolyával, amely olyan cinkos módon villan fel a
szemében – mivel ez volt most Odette Swann-nak, körülbelül két nap óta.
De sose volt az sokáig; pár nap múlva ez a csalfa és ragyogó tekintet
veszített fényéből és kétszínűségéből, s az az átkozott Odette-kép, amely
azt mondja Forcheville-nek: „Tyű, hogy dühöng!”, kezdett már sápadni,
elfakulni. Ugyanakkor meg előtűnt s fölragyogott szelíden annak a másik
Odette-nak az arca, aki szintén mosolygott Forcheville-re, de ebben a
mosolyban Swann számára csak gyöngédség volt, mikor azt mondta: „Ne
maradjon soká, ez az úr nem nagyon szereti, hogyha látogatóim vannak,
mikor ő akar velem lenni. Ó, ha maga is úgy ismerné ezt az embert, ahogy
én”; s ugyanezzel a mosollyal köszönte meg Swann egy-egy
figyelmességét, amit ő, Odette oly sokra tartott, vagy egy-egy jó tanácsát,
amit nehéz viszonyok közt kért tőle, mikor csak benne, Swannban volt
bizalma.
Akkor aztán azon tűnődött, mint írhatott ő Odette-nak, ennek a másik
Odette-nak egy ily goromba levelet, amire őt ez az Odette nem is tarthatta
eddig képesnek; most bizonnyal elveszti majd azt a magas, egyedüli
rangot, melyet jósága, nemessége révén harcolt ki Odette becsülésében.
Most majd nem lesz oly kedves néki, mert hisz Odette épp ezekért a
tulajdonságaiért szerette őt, amelyeket nem talált sem Forcheville-nél,
sem senki másnál. Ezekért halmozta őt el Odette annyi figyelmes
gyöngédséggel, amit féltékeny pillanataiban, igaz, semmibe se vett, mert
nem vágyról, inkább szeretetről, mint szerelemről tanúskodott, de azért
ennek a fontosságát mindjárt újra érezte, mihelyt sorra és maguktól
lelohadtak a gyanúi, még inkább, ha egy olvasmány vagy egy baráti
beszélgetés egyszerre elterelte tőlük, s amikor a szenvedélye szerényebb
lett a viszonzás tekintetében.
De mikor ennyi ingadozás után Odette újra s magától értetődőn
elfoglalta azt a helyet, ahonnan Swann féltékenysége egy pillanatra
elmozdította, abban a bizonyos helyzetben, ahol oly bájosnak találta, most
oly áradón gyöngédnek, készségesnek és szépnek látta a tekintetét, hogy
akaratlan feléje közelítette az ajkát, mintha csakugyan ott lett volna, és ő
meg is csókolhatná; s e jóságos és varázslatos tekintetért éppannyi hálát
érzett, mintha Odette csakugyan így is nézett volna rá, s nemcsak az ő
képzelete festené így le, hogy vágyát kielégítse.
Mennyi fájdalmat okozhatott néki! Igaz, volt rá elég oka, hogy
haragudjon Odette-ra, de mégsem elegendő ahhoz, hogy ezt éreztesse is
vele, ha persze nem szeretné annyira. Más nőkre is haragudhatna, éppoly
komoly okokból, és most mégis szívesen állna bármiben is a
rendelkezésükre, nem neheztel egy csöppet se rájuk, mert már nem szereti
őket. Ha valaha Odette-tal is ily közönyös állapotba kerül, be fogja látni,
hogy Odette e vágyát csakis az ő, Swann féltékenysége találta oly
szörnyűnek és megbocsáthatatlannak, mert hisz bármily gyermekes vágy
alapjában oly természetes, amellett lelki finomságra is vall, s ha már
alkalma nyílhat rá, mért ne viszonozhatná ő is Verdurinék meghívását,
hadd játszhassa egyszer a háziasszonyt!
Visszatért arra az álláspontra, amely nem a szerelemé és a féltékenységé
volt, s amelyet részben szellemi méltányosságból, részben meg azért
fogadott el, hogy mindenféle lehetőséggel számot vessen – s ahonnan úgy
próbálta megítélni Odette-ot, mintha nem szerette volna, mintha éppen
olyan asszony lenne néki, mint a többiek, minthogyha Odette élete még
akkor se volna más, mihelyt ő, Swann nincs vele, egy titokban, nélküle
szőtt, ellene irányított élet.
Mért kellene azt hinnie, hogy Bayreuthban Odette-nak Forcheville-lel
vagy akárki mással olyan gyönyörökben lesz része, aminőket mellette,
Swann mellett nem ismerhetett, mikor mindezt egyedül a féltékenysége
találta ki? Ha Bayreuthban vagy Párizsban Forcheville esetleg Swannra
gondolna, csakis úgy gondolhatna rá, mint aki igen sokat jelent Odette-nak
az életében, s akinek ő, Forcheville is kénytelen átadni a helyét, hogyha
Odette-nál találkoznak. Ha Forcheville-nek s Odette-nak sikerül mégis
Bayreuthba menni, annak csak ő, Swann lesz az oka, mivel fölösleges
módon próbálta megakadályozni az utazásukat, holott hogyha helyesli ezt
a különben is menthető tervet, úgy látszana, hogy Odette az ő akaratából
van ott, Odette maga is úgy érezné, hogy ő küldte, ő szállásolta el, és azért
az örömért, amellyel azokat fogadhatná, akik annyiszor látták őt vendégül,
őnéki, Swann-nak lenne hálás.
És ha most nem haragosan, viszontlátás nélkül hagyná távozni, hanem
elküldené a pénzt, sőt, biztatná Odette-ot erre a szép utazásra, s igyekezne
azt kellemessé tenni, Odette bizonnyal boldogan, hálásan rohanna ide
hozzá, s néki, Swann-nak meglenne az az öröme, hogy láthatná őt,
márpedig ezt az örömöt majd egy hete nem élvezte, holott ezt nem
pótolhatja semmi. Mert, mihelyt Swann irtózat nélkül tudta őt maga előtt
elképzelni, mihelyt megint jóságot látott fényleni a mosolyában, s azt a
vágyát, hogy Odette-ot elragadja mindenki mástól, a féltékenység nem
fűzte a szerelméhez, ez a szerelem elsősorban megint inkább csak
kedvtelés lett, azoknak az érzéki benyomásoknak az élvezete, melyeket
Odette személye nyújtott, azoké az örömöké, melyeket úgy bámult, mint
egy látványt, vagy úgy vizsgált, mint egy tüneményt, felvetülő tekintetét,
kialakuló mosolyát, beszéde sajátos zengzetét. S ez a minden más örömtől
annyira különböző öröm végül is oly szükségérzetet teremtett benne
Odette iránt, amit csak ő, Odette tudott kielégíteni a jelenlétével vagy a
leveleivel, majdnem olyan önzetlen, majdnem olyan művészi és oly
szokatlan szükségérzetet, mint az a másik – amely oly jellemző volt
Swann életének ez új korára, mikor az előbbi évek szárazságát, levertségét
felváltotta valami szellemi túltelítettség, mikor éppúgy nem tudta, hogy
minek is köszönheti élete nem remélt gazdagodását, mint az a gyönge
egészségű ember, aki egyszerre erősödni, sőt, egyenesen hízni kezd, s egy
ideig úgy látszik, hogy a teljes gyógyulás felé halad – az a másik
hiányérzet, amely szintén egészen a valóságon kívül fejlődött, és amely
nem volt más, mint a zene hallgatása és megismerése.
 Így hát, bajának kémiai folyamatánál fogva, miután féltékenységet
gyártott a szerelméből, most szánalmat s gyöngédséget készített belőle
Odette számára, Odette megint a régi bájos és jóságos Odette lett. Bántotta
a lelkiismeret, hogy rossz volt hozzá. Azt akarta, hogy eljöjjön hozzá, de
előbb még valami örömöt akart néki szerezni, hogy lássa arcán a hála
nyomát s felragyogó mosolyát.
Épp azért Odette, mert biztos volt abban, hogy pár nap múlva Swann
megint mellette lesz s éppoly gyöngéden s alázatosan könyörög a békéért,
mint azelőtt, többé már nem félt úgy attól, hogy elveszti Swann kegyeit,
sőt attól sem, hogy ingerelje és, ha ez kényelmes volt néki, megtagadja
tőle mindazt, amihez Swann leginkább ragaszkodott.
Talán nem is volt tudatában annak, mily őszinte volt vele Swann a
szakítás idején, amikor kijelentette: nem küld több pénzt, sőt, ártani is
próbál néki. Talán még kevésbé tudta, hogy Swann mennyire őszinte volt,
hogyha nem is vele szemben, de legalábbis önmagával szemben, oly
esetekben, amikor viszonyuk jövője érdekében s hogy megmutassa Odette-
nak: meg tud lenni nélküle is, és a szakítás mindig lehetséges –
elhatározta, hogy egy ideig nem fogja Odette-ot meglátogatni.
Néha ez pár nappal azután történt, mikor Odette egy ideig nem okozott
néki új gondokat; de mivel tudta, hogy azután következő látogatásaiból
semmi nagy öröme nem származhat, sőt, tán inkább valami bánat, mely
véget vetne akkori nyugalmának, írt Odette-nak, hogy sok a dolga, és így
egyik ígért napon se tudja majd meglátogatni. Mármost egy Odette-tól
jövő levél, amely keresztezte az övét, épp arra kérte, hogy halasszon
későbbre egy találkozást. Swann tűnődött, vajon miért; gyanúja, fájdalma
megint erőt vett rajta. Felizgatott állapotában nem tudta állni azt a
megállapodást, melyet előbb a viszonylagos nyugalom hangulatában
fogadott, rohant Odette-hoz, s követelte, hogy fölmehessen hozzá
mindegyik napon. Sőt, ha nem is Odette írt először, csak válaszolt a
levelére, ez is elég volt neki ahhoz, hogy ne tudjon otthon maradni Odette
nélkül. Mert bizony, egészen másképp, mint ahogy Swann gondolta,
Odette beleegyezése mindent megváltoztatott benne. Mint akiknek van
valamijük, s kíváncsiak, mi történne, ha egyszer azt egy pillanatra
elvesztenék, Swann is úgy távolította el ezt a dolgot a lelkéből, hogy
minden mást ugyanolyan állapotban hagyott benne, mint mikor az is ottan
volt. Márpedig egy dolog hiánya nemcsak ennyi, nem csupán holmi
egyszerű, részleges hiány, hanem mindennek felfordulása, oly egészen új
állapot, amelyet a régiben nem is lehet előre látni.
De máskor meg, ellenkezőleg – ha Odette hosszabb út előtt állt –,
Swann egész kis perpatvart idézett elő szándékosan, csak hogy legyen
ürügye a hallgatásra és a távolmaradásra, egészen Odette visszatéréséig,
ily módon keltve a látszatát, és számítolva le a hasznát egy komoly és
Odette szemében talán végleges szakításnak, mikor pedig a széjjelválás,
Odette elutazása miatt, amúgy is kikerülhetetlen lett volna, legfeljebb,
hogy ily módon korábbra tehette a kezdetét. Akkor mindjárt elképzelte
Odette nyugtalanságát, bánatát azért, hogy Swann nem jön, de még csak
nem is ír néki, s míg ez a kép egyfelől lecsillapította a féltékenységét,
másfelől könnyebben rászoktatta az Odette-tól való távolmaradásra. Igaz,
nemegyszer, elméje mélyén, ahova ez az elhatározás űzte – hála ennek a
háromheti, hosszú és előre elfogadott különélésnek –, örömmel szemlélte
azt a gondolatot, hogy látni fogja Odette-ot, ha visszatér: de erre is olyan
kevés türelmetlenséggel gondolt, hogy már kezdett tűnődni, ne duplázza-e
meg szántszándékkal egy ily könnyű önmegtartóztatás időtartamát. Még
csak három napja tartott, ez pedig sokkal rövidebb idő volt, mint amennyit
nemegyszer töltött már el Odette nélkül, s nem is előre megfontoltan, mint
ezúttal. Mégis, lám, egy kis bosszúság, vagy egy kis testi rosszullét –
aminek révén a jelen pillanatot kivételes, rendkívüli pillanatnak kellett
néznie, amikor pedig a legbölcsebb lény is elfogadná az örömöt, ha enyhet
adó, s egy érdemesebb erőfeszítésig szabadságolná az akaratát – mintegy
felfüggesztette ennek az akaratnak a tevékenységét, amely így
megszüntette a szorítását; vagy talán ennyi se volt az egész, csak annak az
emléke, hogy valamit elfelejtett megkérdezni Odette-tól, azt, hogy
eldöntötte-e már, milyen színre festeti a kocsiját, vagy pedig hogy rendes
vagy kedvezményes papírokat akar-e a tőzsdén vásárolni (mert hisz szép,
szép, ha megmutatja néki, hogy nélküle is lehet élni, de ha aztán nem
sikerül a kocsija átfestése, vagy pedig ha a részvények nem hoznak semmi
osztalékot, ki lesz a hibás?), és íme: mint egy feszülő s hirtelen elengedett
gumiszalag, vagy pedig mint a levegő egy felnyitott légszivattyúban, a
viszontlátás eszméje egy ugrással előretört, s a távolból, ahol tartották,
visszatért a jelennek s a közvetlen lehetőségeknek a mezejére.
Visszatért, minden ellenállás nélkül, s különben is oly ellenállhatatlan
volt, hogy Swann kevesebb kínt érzett annak a két hét minden egyes
napjának a közeledésében, amikor külön kell majd élnie Odette-tól, mint
ennek a tízperces időköznek a várása közben, míg a kocsisa befogott, hogy
elvigye Odette-hoz, s még ezt a tíz percet is az öröm és a türelmetlenség
mámorában töltötte, miközben, csak hogy módja legyen gyengédsége
tékozlására, ezerszer is utánakapott a viszontlátás gondolatának, amely ily
hirtelen fordulattal, s épp mikor oly messze hitte, megint itt volt mellette,
legközelebbi tudatában. Ez a gondolat ugyanis nem találta már ott
akadályként Swann-nak azt az előbbi vágyát, hogy azonnal ellenálljon
néki, mert ez a vágy elillant, mióta Swann bebizonyította, vagy
bebizonyítani vélte önmagának, hogy hisz erre az ellenállásra bármikor s
igen könnyen képes, akkor pedig mért ne halasszon el egy oly különválási
kísérletet, amelyet, most már bizonyos volt benne, akkor hajt végre,
amikor akarja. Amellett ez a gondolat, a viszontlátás gondolata, amelyet a
megszokás már annyira eltompított, most megint oly újszerűnek,
csábítónak és erőteljesnek látszott, mintegy újraedződve ebben a nem is
háromnapos, hanem kéthetes böjtölésben (mert a lemondás időtartamát,
ugye, az előre kijelölt terminus szerint kell számítani), hogy ami eddig
csak várt öröm lett volna, amit könnyű feláldozni, az most váratlan
boldogság lett, amivel szemben tehetetlenek vagyunk. S végül e visszatérő
eszmét megszépítette az a titok, amely most Swann szemében Odette
szándékait borította: mit gondolhat, mit tehet vajon, mikor látja, hogy
Swann nem jelentkezik – olyannyira, hogy leginkább egy majdnem
ismeretlen Odette izgalmas felfedezése űzte hozzá.
Odette viszont, mint ahogy a pénz megtagadását is színleltnek vélte,
csak ürügyet látott abban, hogy Swann ily kérdezősködéssel fordul hozzá,
mint kocsija új színe vagy a részvényvásárlása. Ő ugyanis nem ment
végig, mint Swann, ennek az egész válságnak minden egyes állomásán, s a
róla való elképzelésében nem is próbált belelátni ennek a válságnak a
gépezetébe, mert ő már csak abban hitt, amit előre ismert, vagyis a
szükséges, csalhatatlan s mindig egyforma befejezésben. Ez az elképzelés
hiányos volt – bár tán épp azért annál mélyebb –, legalábbis Swann
szempontjából, aki bizonnyal azt hitte volna, hogy Odette őt nem érti meg,
mint ahogy a morfinista vagy pedig a tüdőbeteg szintén meg van győződve
arról, hogy csak egy külső esemény tartóztatja fel az egyiket épp akkor,
amikor leszokna már a szenvedélyéről, s egy véletlen gyengélkedés a
másikat éppen akkor, amikor kigyógyulhatna a betegségéből, s mind a
ketten úgy érzik, hogy az orvos nem érti meg őket, mivel nem tartja oly
fontosnak, mint ők, ezeket az állítólagos véletleneket, amelyek szerinte
egyszerű s csak a beteg számára érzékelhetőbbé vált tünetek, a szenvedély
és a kór álruhái, s amelyek mögött a valóságban mindegyik
gyógyíthatatlanul terjedt tovább, mialatt a betegek kijózanulásról,
gyógyulásról ábrándoztak. S csakugyan, Swann szerelme már arra a fokra
jutott, ahol az orvos, vagy bizonyos esetekben a legmerészebb sebész is
azon gondolkozik, hogy ésszerű-e, ha ugyan lehetséges, a beteg
kijózanítása vagy kigyógyítása.
Igaz, e szerelem terjedelmét Swann nem ismerte közvetlenül. Ha
próbálta megmérni, megtörtént, hogy csökkentnek látszott, szinte
majdnem semmivé lett; így például némelykor eltűnődött, hogy, mielőtt
megszerette, mily kevéssé vonzónak, sőt majdnem visszataszítónak látta
Odette-ot, nagyon is erős vonásait, máris hamvavesztett arcát. „Igazán,
mondta ilyenkor másnap, határozott fejlődést érzek; mert hogyha jól
meggondolom, semmi örömöm se volt abban tegnap, hogy az ágyában
fekhettem, sőt, különös, de csúnyának találtam.” S bizonyosan őszinte
volt, azonban a szerelme sokkal, de sokkal messzebbre terjedt, mint a testi
kívánság régiói. Magának Odette-nak személye sem foglalt el benne nagy
helyet. Ha az asztalán észrevette Odette-nak a fényképét, vagy ha maga
Odette jött hozzá, alig tudta azonosítani e valóságot vagy e képet azzal a
fájó s folytonos izgalommal, amely a bensejében lakozott. Magában
majdnem csodálkozva mondta: „ő az” – mintha hirtelen elénk vetítenék
valamelyik betegségünket, s mi nem találnók hasonlónak ahhoz, amitől
úgy szenvedünk. Kicsoda, micsoda ez az „ő”, próbált néha tűnődni rajta;
mert az annyit ismételt s bizonytalan hasonlóságok helyett épp abban van
a szerelem és a halál hasonlatossága, hogy mélyebben, makacsabbul
faggatja mindegyik az én titkát, mert félnek, hogy nem tudják megragadni
a valóságot. S Swann szerelme, ez a betegség olyannyira
megsokszorozódott, olyannyira beszüremlett Swann-nak minden
szokásába, minden tettébe, gondolatába, álmába, egészségébe, életébe,
még abba is, amire halála után vágyódott, annyira egy lett vele magával,
hogy ha elszakítják tőle, őt is majdnem teljesen megsemmisítik; mint
ahogy sebészek mondják, szerelme nem volt már operálható.
Ez a szerelem annyira elszoktatta Swannt az érdekeitől, hogy amikor
véletlenül visszatért a szalonéletbe, abban a hitben, hogy nagyvilági társas
kapcsolatai – akár egy díszes ékszerfoglalat, amelyet Odette egyébként
úgyse tudott volna értékelni – talán az ő értékét is növelni fogják Odette
előtt (s ez talán csakugyan így lett volna, hogyha épp ez a szerelem nem
süllyeszti le a kapcsolatokat, mivel Odette kedvéért minden egyebet
lebecsült, azzal, hogy úgy tett, mintha minden mást kevésbé becsesnek
tartana); s a mellett a gyötrelem mellett, hogy oly helyeken van, oly
emberek között, akiket Odette nem ismer, körülbelül ugyanazt az önzetlen
örömöt érezhette, amit egy oly regényben vagy képben találhatott volna,
ahol egy tétlen társaság szórakozásai vannak ábrázolva; ugyanígy otthon
éppoly szemmel nézte házi élete működését, személyzete libériájának
vagy saját ruhatárának a választékosságát, értékpapírosainak biztonságos
elhelyezését, minthogyha csak Saint-Simonban, e talán legkedvesebb
írójában, Maintenon asszony étrendjéről s napi beosztásáról olvasott
volna, vagy Lullinek, a muzsikusnak jól megfontolt fösvénységéről s
mégis oly parádés háztartásáról. S amennyire – ha nem is nagyon – ez a
kívülállás nem volt teljes, Swann-nak ezt az új örömét az a körülmény is
magyarázta, hogy ilyenkor odaköltözhetett énjének ama ritka részeibe,
amelyek szerelmétől és bánatától majdnem érintetlenek maradtak. E
tekintetben a „Swann fiú” énje, az, amelyet nagynéném tulajdonított még
néki s amely annyira különbözött Charles Swann egyénibb énjétől,
mostanában jobban tetszett, jobban megfelelt a kedvének. Amikor a
pármai hercegnő születésnapjára (aki néha közvetve szívességet tehetett
Odette-nak, belépőjegyet juttatott néki egy ünnepre vagy jubileumra)
valami szép gyümölcsöt akart neki küldeni s nem tudta, hol és hogyan
rendeljen, megkérte anyja egy unokanővérét, aki boldog volt, hogy
lekötelezhette s írásban számolt be néki arról, hogy nem minden
gyümölcsöt vett egy helyen, hanem a szőlőt Crapote-nál, akinek ez a
különlegessége, az epret meg Jauret-nál, a körtét viszont Chevet-nél, ahol
a legszebbek kaphatók, „minden egyes gyümölcsöt magam néztem és
válogattam”. S csakugyan, a hercegnő áradozó köszönetéből Swann meg
tudta ítélni mind az eper aromáját, mind a körték zamatát. De főképp az a
kifejezés, hogy „minden egyes gyümölcsöt magam néztem és válogattam”,
valósággal enyhítette a szenvedését, mivel a tudatát elvezette arra a
vidékre, ahol oly ritkán járt, holott mint egy vagyonos és jó polgári család
örököse joggal a magáénak tekinthette, mert hisz náluk is örökségként
óvták, s néki is, ha kívánta, rendelkezésére bocsátották a „jó címek”
ismeretét s a jól elvégzett megbízatás művészetét.
Oly sokáig elfeledkezett arról, hogy ő a „Swann fiú”, hogy mikor
megint az lett egy percre, mindennél nagyobb örömöt érzett, mert hisz
egyéb örömeivel szemben úgyis egészen eltompult már; s jóllehet a
polgárok szeretetreméltósága nem volt oly élénk – a polgároké, akik előtt
ő már csak a „Swann fiú” maradt –, mint a főrendeké (viszont mégiscsak
hízelgőbb, mivel a polgári gondolkodás nem választja el a
szeretetreméltóságot a tiszteletadástól), egy hercegnő levelét, amely
hercegi mulatságot ígért, nem találta oly kellemesnek, mint azt, amelyben
szülei régi barátainak a családjában tanúnak vagy csak vendégnek kérték
fel egy esküvőre, mert némelyek tovább is szívesen érintkeztek vele –
mint például nagyapám, aki az előző esztendőben anyám esküvőjére is
meghívta –, míg mások alig ismerték, de azért házuk barátjának
tekintették, mint a boldogult Swann úrnak fiát és méltó örökösét.
Másfelől réginek mondható barátságainál fogva a nagyurak közt,
bizonyos fokig ők is hozzátartoztak a házához, az otthonához, a
családjához. Hogyha végigtekintett fényesebbnél fényesebb barátságain,
éppolyan külső biztonságot, éppolyan kényelmet érzett, mintha a szép
birtokokat, a szép ezüstkészletet, a szép asztalneműt nézné, amit mind
övéitől örökölt. S az a gondolat, hogy ha otthon hirtelenében rosszul lenne,
inasa magától értetődőn a chartres-i, reuss-i, luxembourg-i hercegekért és
Charlus báróért szaladna, ugyanolyan vigasztalást tudott neki nyújtani,
mint a mi vén Françoise-unknak az a tudat, hogy a saját, megjelölt,
foltozatlan és finom lepedőiben lesz eltemetve (vagy ha már mégis
foltozottak, oly finoman, hogy az még inkább becsületére válik a dolgos
kéznek), aminek gyakori képéből, hogyha nem is a jólétnek, de legalább az
önérzetnek bizonyos elégedettségét merítette. De főképp, mivel minden
tettét és mindegyik gondolatát, amely Odette-ra vonatkozott, az az állandó
s be nem vallott érzés sugallta és vezérelte, hogy ő, Swann, ha tán nem
kevésbé kedves, de kevésbé kellemes látvány néki, mint akárki, mint a
Verdurin ház legunalmasabb híve – hogyha mármost a nagyvilágra
gondolt, amelynek ő, Swann volt a bálványa, ahova örökösen hívták, ahol
búsultak, ha nem láthatták, úgy kezdett hinni egy boldogabb életnek a
valóságában, sőt majdnem oly módon vágyódott rá, mint egy hónapok óta
fekvő s diétára fogott beteg, aki az újságban olvassa egy hivatalos ebéd
étrendjét, vagy egy szicíliai hajóút hirdetését.
Míg a nagyvilágiak előtt arra keresett mentséget, mért nem jár hozzájuk
látogatóba, Odette-nál arra keresett, hogy minél többet járhasson hozzá.
Amellett meg is fizette minden egyes látogatását (s gondolkodott hónap
végén, ha csak kicsit is visszaélt Odette-nak a türelmével s valamivel
többször ment hozzá, hogy elég-e, ha négyezer frankot küld néki) s
mindegyikre új ürügyet talált, hol valami ajándékot, hol egy Odette-nak
szükséges adatot, hol Charlust, aki Odette-hoz készült, s követelte, hogy
Swann is vele tartson. S ha már semmit sem talált, megkérte Charlust,
menjen fel Odette-hoz s mondja néki, csak úgy véletlenül, a társalgás
folyamán, hogy nini, most jut eszébe, beszélnie kéne Swann-nal, nem
lehetne-e izenni néki, hogy fáradjon ide, de mindjárt; de legtöbbször
Swann hiába várt, s este Charlus mondta néki, hogy nem vált be a
cselvetése. Ily módon nemcsak mert sokat utazgatott, de még ha Párizsban
maradt is, Odette most ritkán látta Swannt, s ha addig, amíg szerette, így
beszélt előtte: „Mindig szabad vagyok” s „Mit bánom, mit mesél a
világ?”, most, ha Swann látni óhajtotta, hol az illendőségre hivatkozott,
hol meg az elfoglaltságával érvelt. Ha Swann azt mondta, szeretne
elmenni egy kiállításra, egy premiére-re, egy jótékony ünnepélyre, ahová
Odette is készült, Odette azt felelte néki, hogy ki akarja kürtölni a
viszonyukat, hogy már úgy bánik vele, akárcsak egy utcaronggyal. Hogy
mégse legyen egészen megfosztva attól, hogy lássa, Swann tudva, hogy
Odette jól ismeri s igen szereti Adolphe bátyámat, akinek ő maga is
barátja volt, elment hozzá egyik nap a rue de Bellechasse-i lakására, hogy
megkérje, próbálja latba vetni a befolyását Odette-nál. Mivel Odette,
valahányszor ez a bátyám került szóba, mindig költői képeket vágott és
így beszélt: „Ó, ő más, mint te vagy, az ő barátsága oly szép, olyan nagy,
olyan aranyos. Tudom, ő jobban megbecsülne, mint te, s nem próbálna
mutatkozni velem mindenféle nyilvános csődületben” – Swann zavarban
volt s nem tudta, mily magasságra hangolódjék, hogy a kellő
fennköltséggel beszélhessen róla a nagybátyámnak. Először is hát
leszögezte Odette a priori kiválóságát, angyali emberfölöttiségének
megdönthetetlen axiómáját, mondhatatlan s a tapasztalatból le sem
származtatható erényeit. „Beszélni szeretnék önnel, ön tudja csak, micsoda
páratlan nő, milyen imádandó lény, micsoda angyal ez az Odette. De,
ugyebár, azt is tudja, mit jelent az élet itt Párizsban. Nem mindenki ismeri
úgy s azt az Odette-ot, akit mi ismerünk. Így aztán vannak emberek,
akiknek az a véleményük, hogy nevetséges szerepet játszom; Odette
például nem tűri, hogy a lakásán kívül, mondjuk, a színházban láthassam.
Neki nagy a bizalma önben, nem szólhatna-e pár szót az érdekemben,
magyarázza meg Odette-nak, hogy túlozza azt a hátrányt, amit a
köszönésem okozhat néki.”
Nagybátyám azt tanácsolta Swann-nak, maradjon egy ideig távol tőle s
meglátja, hogy azután Odette majd még inkább szereti; Odette-nak meg,
hogy engedje Swann-nak, hadd mehessen utána mindenüvé. Pár napra rá
Odette már olyasmit mondott Swann-nak, hogy csalódott a
nagybátyámban, ő is csak olyan, mint a többi: képzelje csak: erőszakkal
akarta a magáévá tenni. Utána csillapította Swannt, aki az első pillanatban
párbajra akarta hívni a nagybátyámat, s ezentúl, ha találkozott vele, nem
adott többé kezet néki. Ezt a bátyámmal való összeveszést Swann azért is
sajnálta, mert remélte, ha többször látja s bizalmasan beszélhet vele,
esetleg tán tisztázhatna bizonyos olyan pletykákat, amelyek Odette
Nizzában töltött egykori életére vonatkoztak. Adolphe bátyám ugyanis ott
szokta tölteni a telet. S Swann-nak az a gyanúja támadt, hogy talán ott
ismerte meg Odette-ot. Az a kevés, amit egy férfiról hallott, aki egykor
állítólag szeretője volt Odette-nak, egészen kihozta a sodrából. Azok a
dolgok, amelyeket addig, amíg nem tudott róluk, egyrészt a
legszörnyűbbeknek hitt, másrészt a leghihetetlenebbeknek tartott volna,
mihelyt megismerte őket, örökre beleszövődtek a bánatába, végleges hitelt
adott nékik s esküdött volna a valóságukra. Csakhogy aztán mindegyik
letörölhetetlen nyomot hagyott a kedveséről való elképzelésén. Sőt,
egyszer mintha fél füllel olyasmit is hallott volna, hogy, amit nem is
gyanított, Odette könnyű erkölcsei eléggé ismeretesek voltak s hogy
Baden-Badenban és Nizzában, mikor ott, annak idején hosszú hónapokat
töltött, afféle félvilági nőnek számított. Próbált pár világfihoz közeledni,
csak hogy kikérdezhesse őket; azonban ezek tudták róla, hogy ismeri
Odette-ot; ő viszont félt, hogy ily módon újra Odette-ra irányítja, Odette
nyomába tereli őket. S ugyanaz a Swann, akit eddig semmi se untatott
annyira, mint a badeni s nizzai kozmopolita élet pletykaságai, most,
amikor meghallotta, hogy Odette talán ott tobzódott régen az öröm e
városaiban, bár annyit már nem tudhatott meg, hogy vajon pénzért tette-e
mindezt, amire ma, hála néki, ily okból nem kéne vetemednie, vagy pedig
csak szeszélyből, ami viszont mindig visszatérhet – ez a Swann most
tehetetlen, vak és szédülő szorongással hajolt a fölé a feneketlen örvény
fölé, amelyben sorra merültek el a mac-mahoni korszak évei, mikor a telet
Nizzában, a Promenade des Anglais-n töltötték, a nyarat meg a badeni
hársak alatt, s Swann ezekben az években éppen olyan fájó, de fényes
mélységet talált, mint aminőt legfeljebb egy költő tulajdonított volna
nékik; s az akkori Riviéra krónikájának apró eseményeit – ha ezek
segíthették volna kissé Odette egyébként oly egyszerű s becsületes
mosolyának vagy tekintetének a megértésében – talán még több
szenvedéllyel iparkodott volna összeilleszteni, mint a tizenötödik századi
Firenze fennmaradt adatait elemező esztétikus, aki így próbál közelebb
jutni Botticelli Primaverá-jának, Bella Vanná-jának vagy Venus-ának a
bensőjéhez. Gyakran szótlanul nézte Odette-ot s eltűnődött; Odette rászólt:
„Már megint milyen szomorú vagy!” Nemrég még azt hitte róla, hogy
milyen jó teremtés, hasonló a legjobbakhoz, akiket az életben ismert, majd
átcsapott abba a végletbe, hogy közönséges, kitartott nőnek nézte; azóta
megfordítva is történt, s a mulatós, szoknyavadász férfiak Odette de
Crécyjétől ehhez a néha oly szelíd archoz, ehhez az oly emberies
természethez tért vissza. Magában így okoskodott: „Mit jelent az, hogy
Nizzában mindenki tudja, ki az az Odette de Crécy? Ezek a hírnevek, ha
igazak is, a mások véleményeiből keletkeznek”; úgy gondolta, hogy ez a
legenda – még ha van is alapja – kívül esik Odette lényén, nincs benne,
mint egy gonosztevő s kiirthatatlan egyéniség; úgy gondolta, hogy az a nő,
akit ott rávehettek a rosszra, alapjában szelíd tekintetű s irgalmas szívű
teremtés, akinek hajlékony testét annyiszor tartotta már a karjaiban s
tehette vele azt, amit akart, aki egy nap egészen az övé, Swanné lesz, talán,
ha sikerül a számára egészen nélkülözhetetlenné válnia. Gyakran ott ült
Swann előtt, fáradtan s egy pillanatra letörölve az arcáról mindazoknak a
dolgoknak lázas és jókedvű gondját, amelyek, mivel nem ismerte őket,
olyannyira fájtak Swann-nak; félresimította a haját, mire arca, homloka
mintegy szélesebbnek látszott, ilyenkor aztán hirtelen valami tisztán
emberi eszme, valami jóságos érzelem – aminőre tulajdonképp minden
emberi lény képes, amikor a nyugalom vagy az elmélyedés egy percében
egyedül önmagában van elmerülve – úgy ragyogott fel a szemében, mint
egy aranyszínű sugár. S az arca úgy kivilágosodott, mint amikor egy
szürke mező, a szétnyíló felhők alatt, egészen megváltoztatja a színét a
naplemente pillanatában. Azt az életet, amely az ily pillanatokban volt
Odette-ban, azt a jövőt, amelyet oly álmodozva szemlélt ilyenkor, Swann
nyugodtan megoszthatta volna vele; úgy látszott, semmi rossz háborgás
sem hagyta ott az üledékét. Bármily ritkák voltak is e percek, nem voltak
egészen haszontalanok. Swann az emlékezet révén összekötötte e
darabkákat, eltüntette a közöket s mintegy aranyból öntötte meg a jóság és
a nyugalom Odette-ját, akiért később (mint látni fogjuk e munka második
részében) olyan áldozatokat hozott, aminőket a másik Odette sose
kaphatott volna tőle. De ezek a pillanatok most annyira ritkák voltak, s
Swann oly keveset látta Odette-ot! Még esti találkáikat is Odette csak a
végső percben döntötte el, mivel úgyis biztos volt abban, hogy Swann
mindig szabad lesz, s előbb tudni akarta, nem jön-e hozzá valaki más. Azt
mondta Swann-nak, hogy kénytelen egy roppant fontos válaszra várni, s
még akkor is, ha Swann már ott volt nála, s barátai esetleg sokkal
későbben kérték arra, menjen velük színházba vagy vacsorázni, Odette
vígan ugrott fel s máris sietett öltözködni. Mialatt így készülődött, minden
egyes mozdulata közelebb hozta azt a percet, amikor Swann-nak itt kell őt
hagyni, Odette meg elszáll, visszatarthatatlanul; s amikor végre elkészült s
a figyelemtől kitágult és kivilágosodott tekintetét még egyszer
belemerítette a tükrébe, egy kis pirost tett az ajkaira, egy fürtöt igazított el
a homlokán s égszínkék és aranybojtos estélyi köpenyét kérte – Swann
arca olyan szomorú volt, hogy Odette türelmetlen mozdulatot tett és így
szólt: „No, tessék, így köszönöd meg, hogy itt fogtalak az utolsó percig. S
még azt hittem, hogy kedves voltam hozzád. Sebaj, más alkalommal majd
másképp lesz!” Olykor Swann, még azt se bánva, ha Odette esetleg
megharagszik, mindenképp szerette volna tudni, hogy hova megy el
hazulról, s már-már Forcheville-lel akart szövetkezni, aki tán jobban
tájékoztathatná. Egyébként, ha már annyit tudott, hogy kivel tölti Odette
az estét, legtöbbször sikerült találnia valakit az ismerősei közül, aki, ha
csak közvetve is, ismerte Odette kísérőjét, s könnyen megkaphatott róla
mindennemű felvilágosítást. S mialatt Swann levelet írt valamelyik
barátjának, akitől felvilágosítást kért bizonyos részletek tekintetében,
megnyugodott, mivel abbahagyta válasz nélkül maradó önkérdezősködését
s mivel most másra ruházhatta a kérdezgetés fájdalmát. Igaz, nem sok
hasznát vette, ha megkapta is a kért felvilágosítást. Azzal, hogy tudjuk,
nem mindenkor akadályozhatjuk meg a dolgokat, de legalább tartjuk őket,
ha nem is a kezünkben, hanem inkább az elménkben, ahol kedvünkre
bánunk velük, ez aztán azt az illúziót adja, mintha hatalmunk volna
fölöttük. Swann mindenkor boldog volt, ha Charlus maradt Odette-tal.
Charlus és Odette közt, jól tudta, nem történhetik semmi sem, s ha Charlus
el-elkísérte Odette-ot, ezt csak a Swann iránt való barátságból tehette, s
bizonyos volt, hogy utólag mindent elmond néki a kedveséről. Némelykor
Odette oly határozottan jelentette ki Swann előtt, hogy éppen egy bizonyos
estén lehetetlen találkozniuk, s annyira látszott ragaszkodni ehhez az egy
bizonyos esthez, hogy Swann csak akkor nyugodott meg, ha Charlus
vállalkozott rá, hogy elkíséri. Másnap, bár nem merte sokat faggatni,
mégis kényszerítette Charlust, mintha csak nem értené meg jól a legelső
válaszait, hogy egyre újabb válaszokat adjon, amelyek után aztán
megkönnyebbült, mivel hamar megtudta, hogy Odette az egész estjét igen
jámbor szórakozásokkal töltötte. „De hogy is mondja, drága Mémé, ne
haragudjon, de nem értem... szóval nem őtőle menet mentek a Grévin
múzeumba[113]? Szóval először máshova mentek. Nem? Ejnye, de
mulatságos! Ha tudná, aranyos Mémé, hogy mennyire mulattat ezzel! De
micsoda furcsa ötlet, ő akart aztán a Chat Noirba[114] menni, ugye?
Ráismerek, ez az ő ötlete... Nem? Akkor hát a magáé. Különös. De nem
rossz ötlet, biztosan sok ismerőse volt ott Odette-nak? Nem? És nem
beszélt senkivel? Ejnye, ez egészen különös. Szóval egyedül maradtak ott,
kettesben? Szinte látom a jelenetet. Drága Mémé, ha tudná, milyen
kedves, nagyon-nagyon hálás vagyok.” Swann-nak kő esett le a szívéről.
Őnéki, aki alig hallgatott közönyös emberek szavaira, s mégis, ha ilyesmit
mondtak például: „Láttam tegnap Crécynét, egy ismeretlen úrral volt”,
ezek a szavak azonnal megszilárdultak a bensőjében, megkeményedtek,
mint valami kéreg, felsebezték a szívét, de nem mozdultak – viszont
milyen édesen hangzottak az ilyen szavak: „Nem ismert senkit, nem
beszélt senkivel”, milyen könnyen keringtek benne, milyen lágyak, lengék
és leheletesek voltak! De aztán egy perc múlva arra gondolt, hogy Odette-
nak mégiscsak unalmas lehet az ő társasága, mert hisz többre tartja nála
ezeket az élvezeteket. S jóllehet a jelentéktelenségük többé-kevésbé
megnyugtatta, mégis fájt neki a dolog, mint valami árulás.
Amikor nem tudhatta meg, hogy hova mehetett el Odette, olyankor a
szorongása, amelynek Odette jelenléte, az Odette mellett való enyhülés
volt az egyetlen csillapítója (csakhogy olyan csillapító, amely a bajt idővel
egyre inkább súlyosbítja, de legalább pillanatnyilag mégiscsak csökkenti a
szenvedést), már attól is csökkent volna, ha Odette megengedi néki, hogy
ott maradhasson a lakásán, ott várja meg a visszatértét, és akkor e
megbékülésben egybefolynának mindazok az órák, amelyeket egy
varázslat, egy átok különbözőknek mutatott a többiektől. De Odette nem
engedte meg; Swann hazament a lakására; útközben különböző terveket
szőtt, már nem gondolt Odette-ra; sőt, még vetkőzés közben is sikerült
neki meglehetősen vidám dolgokon tűnődni; s szívében azzal a reménnyel
feküdt le s oltotta le a lámpát, hogy másnap valami remekművet láthat
majd a múzeumban; de ahogy aludni készült s többé már nem fegyelmezte
magát – ami egészen öntudatlan volt nála, annyira megszokta már –, belül
fagyos reszketést érzett s hirtelen zokogni kezdett. Még csak tudni sem
akarta, mért, megtörölte a szemét s nevetve így szólt: „No lám, tessék, a
végén még idegbajos leszek.” Aztán csak nagy fáradsággal tudott arra
gondolni, hogy másnap újra kell kezdeni az örökös erőfeszítést, megtudni,
mit csinált Odette, keresni a közbenjárókat, hogy viszontláthassa. Oly
szörnyűnek érezte ennek a szüntelen, változatlan, eredménytelen
hajszának a szükségességét, hogy mikor egy nap a hasán egy daganatot
fedezett fel, valóságos örömmel gondolt arra, hogy talán halálos, hogy ily
módon ezentúl semmivel sem kell már törődnie, hogy most már a
betegségnek lesz a rabja és a játékszere, mindennek hamari végéig. S
csakugyan, ha ez idő tájt, bár nem vallotta be magának, de gyakran
óhajtotta a halált, nem annyira kegyetlen szenvedéseitől akart menekülni,
mint inkább e monoton erőlködésétől.
S mégis szeretett volna élni egészen addig az ideig, amikor nem fogja
már szeretni, amikor Odette-nak nem lesz többé semmi oka a hazugságra,
s amikor végre megtudhatja tőle, hogy aznap, midőn estefelé becsöngetett
a lakására, együtt hált-e vagy nem Forcheville-lel. Az a gyanú, hogy
esetleg valaki mást szerethet, néha napokra eltérítette a Forcheville-re
vonatkozó kérdéstől, sőt, majdnem közönyössé tette a Forcheville-lel való
viszony iránt, mint ugyanannak a betegségnek valami új formája, ami
legalább pillanatnyilag megszabadít bennünket az előzőtől. Sőt még oly
napjai is voltak, amikor semmiféle gyanú sem gyötörte. Már azt hitte,
meggyógyult. De másnap reggel ébredéskor megint ugyanott érezte
ugyanazt a fájdalmat, amelynek a tudata előző este mintegy feloldódott a
különböző benyomások áradatában. De a helyét nem hagyta el. Sőt éppen e
fájdalom élessége ébresztette fel Swannt.
Mivel Odette sose beszélt néki azokról a fontos teendőkről, amelyek
úgy lekötik minden percét (holott Swann eleget élt ahhoz, hogy tudja, csak
szórakozásokról van szó), sose tudta sokáig és sorra elképzelni őket, az
agya üresen működött; olyankor fáradt szemhéját végigsimította az
ujjaival, mintha csak a szemüvegét akarta volna megtisztogatni, s egészen
abbahagyta a gondolkodást. Voltak azért ebben az egyetemes
ismeretlenségben bizonyos olyan, időnként felbukkanó elfoglaltságok is,
amelyeket Odette úgy-ahogy vagy távoli rokonaival, vagy egykori
barátaival kapcsolt egybe, és mivel ő legtöbbnyire csak ezeket emlegette,
mint a Swann-nal való találkozás akadályait, Swann mintegy Odette
életének szükséges, határozott keretét látta bennük. A miatt a hangsúly
miatt, amellyel Odette néha-néha kijelentette Swann előtt: „ez az a nap,
mikor a barátnőmmel a Lóversenytérre megyek”, ha Swann betegnek
érezte magát s arra gondolt: „talán eljön hozzám”, hirtelen eszébe jutott,
hogy épp ez a nap a lóverseny napja, s így szólt magában: „Nem, nem,
dehogy kérem, hogy jöjjön, előbb is gondolhattam volna, hisz ma megy a
barátnőjével a Lóversenytérre. Maradjunk csak a lehetséges mellett; mért
járassuk le magunkat azzal, hogy előre megtagadott, elfogadhatatlan
dolgokat kérjünk.” S Odette-nak e kötelességét, hogy a Lóversenytérre
menjen, s amely előtt Swann úgy meghajolt, nemcsak
megmásíthatatlannak vélte; ez a szükségessége, amellyel át volt itatva,
még azt is elfogadhatóvá s törvényessé látszott tenni, amit közelről-
távolról kapcsolatba lehetett hozni vele. Ha Odette például viszonozta az
utcán egy ismeretlen férfi köszöntését, Swann féltékeny faggatásaira olyan
módon válaszolt, hogy az ismeretlen létét ezekkel a többször emlegetett
nagy kötelességeivel kötötte össze; és ha például azt mondta: „Ez az úr ott
volt a barátnőm páholyában, akivel, tudod, a lóversenyre járok”, e
magyarázat egykettőre eloltotta Swann gyanúit, aki természetesen magától
értetődőnek találta, hogy ez a bizonyos barátnő másokat is meghívjon a
páholyába, bár igaz, hogy sose próbálta, se nem tudta elképzelni őket. Ó,
hogy szerette volna megismerni ezt a lóversenytéri barátnőt, hogy örülne,
ha meghívná őt is Odette-tal együtt a páholyába! Mily könnyen odaadta
volna minden fényes összeköttetését egyetlen oly teremtésért, aki gyakran
van Odette-tal, nem bánja, ha csak bolti lány vagy manikűrös kisasszony
is! Nagyobb parádét csapna értük, mint igazi királynőkért. Hisz nem tőlük
kapná-e, azzal, amit Odette-nak az életéből tartalmaznak, az egyetlen
hatékony csillapítót szenvedéseire? Mily boldogan töltené napjait e
kisembereknél, akikkel Odette jó viszonyban maradt érdekből vagy igazi
egyszerűségből. Mily szívesen menne lakni egy-egy ily szennyes és
irigyelt ház ötödik emeletére, ahova Odette sose viszi őt el, s ahol, hogyha
együtt lakna az egykori kis varrónővel, akit a látszat kedvéért kedvesének
is elfogadna, majdnem mindennap fogadhatná Odette látogatását. E
majdnem népi városrészekben mily örömmel élne véges-végig, szerényen
és megvetendőn, de békén, de nyugodtan, de boldogan.
Némelykor még megtörtént, hogy ha Odette Swann-nal találkozott, s oly
valaki jött feléje, akit Swann maga nem ismert, Odette arcán ugyanaz a
szomorúság vonult végig, amelyet Swann akkor látott rajta, mikor
Forcheville jelenlétében volt fenn nála látogatóban. De ez ritkábban
fordult elő; mert az olyan napokon, amikor minden teendője s a világ
nyelve ellenére Odette mégiscsak eljött Swannhoz, magatartásában ezúttal
főképp a biztonság uralkodott: nagy ellentét, ki tudja, öntudatlan
megtorlás tán, esetleg természetes visszahatás azzal a félénk
elfogultsággal szemben, amelyet régen, eleinte, Swann közelében érzett,
sőt, még tőle távol is, amikor így kezdett egy levelet: „Kedves barátom,
úgy remeg a kezem, hogy alig tudom a tollat fogni” (legalábbis ezt írta, s
valami ebből az izgalomból talán mégiscsak őszinte volt, hogy azután
megpróbálta nagyobbnak mutatni, mint amilyen). Swann akkor még
tetszett neki. Az ember csak önmagáért, csak azokért remeg, akiket szeret.
Amikor a boldogságunk nincs már többé a kezükben, micsoda nyugalmat,
könnyűséget, bátorságot érzünk a közelükben! Ha szólt hozzá, ha írt néki,
most már nem használta többé azokat a szavakat, amelyekkel azt az
illúziót próbálta magában táplálni, hogy Swann az övé, keresve az
alkalmakat, hogy „enyémet”, „magamét” mondhasson, ha Swannról volt
szó: „Maga az enyém, az én javam, ez a mi barátságunk illata, ezt
megőrzöm”, s amikor a jövőről s még a halálról is úgy szólt, mint ami
egyet jelent mindkettőjüknek. Ebben az időben, bármit mondott is Swann,
Odette rajongva így felelt: „Maga, maga sose lesz olyan, mint a többiek”;
elnézte Swann hosszúkás, kissé már kopaszodó fejét, amelyről azok, akik
tudták, micsoda sikerei voltak néki, ilyen módon gondolkodtak: „Igaz,
nem szabályos szépség, de micsoda elegancia: ez a fölfelé fésült haj, ez a
monokli, ez a mosoly!” – s talán inkább arra vágyva, hogy jobban
ismerhesse Swannt, mintsemhogy a szeretője legyen, így szólt hozzá:
– Ha tudnám, mi van ebben a fejben!
Most viszont Swann minden szavára így válaszolt, néha bosszús, néha
meg elnéző hangon:
– Ó, már látom, sose leszel olyan, mint a többiek!
El-elnézte Swann fejét, amely pedig csak egy kissé idősebb lett a
gondoktól (de amelyről most mindenki azt gondolta, ama képesség révén,
amely egy zenemű szándékait a program olvasása után, és egy gyermek
hasonlatosságát a szülők ismerete után fedezi fel: „Nem mondom, nem
éppen csúnya, de nevetséges: ez a monokli, ez a mosoly, ez a fölfelé fésült
haj!”; amikor a képzelet, kellő sugalmazás után, határozottan látni véli azt
a szellemi határvonalat, amely alig pár hónap múlva egy szerencsés
szerető fejét a felszarvazottétól elválasztja) és azt mondta:
– Ó, hogyha meg tudnám változtatni, józanabbá tenni ezt a fejet!
És Swann, aki mindig hajlandó volt elhinni, amire vágyott, hogyha
Odette bánásmódja helyet adott a kedvezőbb feltevésnek, mohón vetette
magát e szóra:
– Megteheted, ha akarod – válaszolta.
S próbálta megmutatni néki, milyen nemes feladat lenne, ha
megnyugtatná, irányítaná, dolgoztatná a barátját, oly feladat, amelyre
akárhány nő szívesen vállalkozna, bár igaz, hogy az ő kezükben Swann ezt
csak a szabadsága tapintatlan s tűrhetetlen eltulajdonításának nézte volna.
„Hogyha nem szeretne kissé – mondta ilyenkor magában –, nem is
kívánná, hogy megváltozzam. Viszont ahhoz, hogy megváltozzam,
többször kéne látnunk egymást.” Így még a korholásában is az érdeklődés,
sőt talán a szerelem bizonyítékát látta; s valóban, Odette mostanában oly
kevés ily bizonyságot adott, hogy már a tilalmait is kénytelen volt
ilyennek nézni. Egyik nap Odette kijelentette, hogy nem szereti Swann
kocsisát, ki tudja, nem izgatja-e őellene, s különben is nem oly pontos és
nem oly alázatos, mint kellene, Swann-nal szemben. Érezte, Swann
szeretné hallani tőle: „Ne gyere többet ide vele”, ahogyan akár egy csókot
szeretett volna Odette-tól. S mivel épp jókedvében volt, meg is mondta;
Swann boldog volt. Este, Charlusszal beszélgetve, akivel, ritka
enyhületként, nyíltan szólhatott Odette-ról (mivel most minden egyes
szava, még ha olyanokkal volt is, akik nem ismerhették Odette-ot,
valahogy mindig őrá tért vissza), ezt mondta néki:
– Mégiscsak azt hiszem, hogy szeret; olyan kedves mostan hozzám s
biztosan nem közömbös néki, amit teszek.
És ha Odette-hoz menet egy barátja, akit egy darabig magával vitt, a
kocsiban így szólt hozzá: „Nini, nem a dózse ül a bakon?” – mily bánatos
örömmel felelt néki ilyenkor Swann:
– Ó, bizony nem! Neked megsúghatom, hogy ha a rue La Pérouse-ba
megyek, a dózsét nem szabad magammal vinnem. Odette nem szereti a
dózsét, azt mondja, nem hozzám való; mit csináljak, hisz ismered a nőket!
Szóval tudom, hogy ez bántaná. No hiszen, csak Rémivel jönnék! Lenne is
ám mit hallanom!
Ez a közönyös, szórakozott, ingerlékeny magatartás, Odette-nak ez az új
bánásmódja bizonyosan igen fájt Swann-nak; azonban nem ismerte a
szenvedését; mivel Odette napról napra, fokonként hidegült el az
irányában, akkor mérhette volna csak fel a változás mélységét, hogyha
összehasonlítja a mostani Odette-ot a régivel. De épp ez a változás volt az
ő mélységes, titkos sebe, amely folyton égette, s ha érezte, hogy
gondolatai nagyon is közel érnek hozzá, azonnal másfelé terelte őket,
nehogy még inkább szenvedjen. Néha ugyan mondta elvont módon: „Volt
idő, mikor jobban szeretett”, de ezt az időt sose idézte fel. Mint ahogy a
dolgozószobájában volt egy fiókos szekrénye, amelyet iparkodott meg se
látni, s hogy kikerülje, mindenkor más irányba kanyarodott, kimenetkor és
bejövetkor, mivel annak a fiókjába zárta azt a krizantémot, amelyet
Odette-tól kapott, amikor először hazakísérte, s azokat a leveleket, ahol
ezeket írta néki: „Mért nem feledte itt a szívét is, azt nem adtam volna
vissza”, és: „Bármikor volna szüksége rám, éjjel, nappal, minden órában,
csak egy jelt várok, és akár az életemet is magának adom” – ugyanígy a
bensőjében szintén volt egy homályos hely, ahová sose engedte közeledni
a gondolatait, s inkább egy hosszú okfejtés kerülőjét tétette velük, csak
hogy ne menjenek el odáig: ezen a helyen élt ugyanis a boldog napok
emléke.
De ez az óvatos okossága mégiscsak cserbenhagyta egy este, amikor
társaságba ment.
Saint-Euverte márkiné estélyén volt, az utolsón ez évben azok közül,
ahol elejétől végig olyan művészek szerepeltek, akiket aztán a márkiné
jótékony hangversenyein is felléptetett. Swann, aki szeretett volna elmenni
valamennyire, csak sose tudta rászánni magát, épp erre az utolsóra készült,
mikor Charlus báró jött hozzá; a báró mindjárt ajánlkozott, hogy szívesen
vele tart, ha persze a társaságában Swann nem unatkozna úgy a
márkinénál, és ha addig, míg vele van, nem érezné magát oly szomorúnak.
De Swann így válaszolt néki:
– Nem hiszi, mennyire örülök, ha magával lehetek. De a legnagyobb
örömöt mégiscsak azzal szerezné nekem, ha felnézne Odette-hoz. Hisz
tudja, mily jó hatással van rá. Azt hiszem, ma sehova sem megy, hacsak a
régi varrónőjéhez nem, s bizonyosan örülne, ha maga is elkísérné. De
biztos, hogy mostan még odahaza találja. Próbálja mulattatni kissé, s
beszéljen vele okosan. Talán meg is egyezhetnének valami neki tetsző
dologban holnapra, amin aztán mind a hárman részt vehetnénk. Próbálja
előkészíteni a nyárra, nem volna-e kedve valamire, mondjuk, egy hajóútra
hármasban, mit tudom én? Ma este már nem hiszem, hogy látom; de ha
Odette kívánná, vagy maga találna rá módot, üzenjen éjfélig Saint-
Euverte-néhez, utána meg énhozzám. Köszönök mindent, amit értem tesz,
hisz tudja, mily hálás vagyok érte.
A báró megígérte néki, hogy kívánsága szerint fog cselekedni, de előbb
a kocsiján még elvitte a Saint-Euverte-palotáig, ahova Swann azzal a
megnyugvással érkezett, hogy Charlus báró ezt az estét a rue La Pérouse-
ban fogja tölteni, ugyanakkor azonban bánatos közönnyel mindazzal
szemben, ami nem vonatkozott Odette-ra, különösen magukkal a
nagyvilági dolgokkal szemben, amelyeknek ez a közöny a céltalan,
magukért való dolgok báját kölcsönözte. Ahogy kiszállt a kocsiból, s látta
a ház életének azt a kirakatos részét, amellyel a háziasszonyok ily parádék
alkalmával próbálnak kedveskedni a vendégeiknek, amikor is iparkodnak
tiszteletben tartani a jelmezek és díszletek igazságát – Swann örömmel
szemlélte Balzac „tigriseinek”[115] örököseit, a groom[116]-okat, akik, mint
az uraságok sétáinak kísérői, kabátban, kalapban, kinn álldogáltak a palota
előtt, vagy pedig az istállók környékén, éppúgy, mintha a kertészeket a
virágágyak köré terelnék. Azt a sajátos hajlamát, hogy hasonlóságot
keressen egyfelől az élőlények, másfelől a múzeumi arcképek között,
ezúttal is gyakorolhatta, de állandóbb és általánosabb módon; most, hogy
eltávolodott tőle, maga a nagyvilági élet mutatkozott úgy előtte, mint egy
képsorozat. Az előcsarnokban, ahova régen, mikor még nagyvilági úr volt,
felöltőben szokott belépni, hogy aztán frakkban menjen a szalon felé, de
anélkül, hogy tudta volna, mi történik itt elöl, mert hisz abban a pár
pillanatban egyrészt még arra az ünnepre gondolt, amelyet éppen
otthagyott, másrészt arra a másikra, ahova majd bevezetik, most először
vette észre a nagy termetű lakájok szétszórt, remek és tétlen falkáját, akik
itt-ott a díványokon és a ládákon aludtak, de egyszerre felébredtek a kései
vendég érkezésekor, felemelték nemes, éles, agárszerű arcélüket, fölkeltek
és összefutva karéjba álltak Swann köré.
Egyikük, erősen vad külsejű és meglehetősen hasonló egyes, kínzást
ábrázoló reneszánsz képek hóhérjához, könyörtelen ábrázattal közeledett
Swann felé, hogy elszedje a ruhadarabjait. De tekintete acélkeménységét
mintegy kiegyenlítette cérnakesztyűjének a simasága, s ahogy Swannhoz
közeledett, úgy látszott, lenézi a személyét, azonban respektálja a kalapját.
Feszes kesztyűje valósággal aprólékossá tette a gondosságát, s gyöngéd
figyelme majdnem meghatóvá erőteljes külsejét. A kalapot egyik új és
félénk segédjének adta át, aki dühös és kapkodó tekintetével fejezte ki az
ijedelmét, s izgalmában olyan volt, mint egy foglyul ejtett állat a
szelídítés első óráiban.
 Pár lépésre egy hatalmas, egyenruhás óriás álmodozott, mozdulatlanul,
szoborszerűen és teljesen haszontalanul, mint az a pusztán dísznek való
harcos, akit Mantegna legvadabbul gomolygó képein lehet látni, ahogy
pajzsára támaszkodva ábrándozik, míg mellette rohanvást ölik egymást az
emberek; ez is, társaitól távol, akik Swann körül szorgoskodtak, éppoly
elszántnak látszott arra, hogy nem törődik a jelenettel, amelyet csak
messziről nézett tengerszín és kegyetlen szemével, mintha csak a
betlehemi Kisdedeknek a lemészárlását vagy Szent Jakab vértanúságát
nézné. Mintha csak ő is ahhoz a már kihalt fajhoz tartozott volna, amely
tán nem is létezett soha, csak San Zeno oltárképén s az Eremitani
freskóin[117], ahol Swann közelről látta, s ahol most is álmodik – s amely
egy görög szobornak a megtermékenyüléséből származhatott, akár a
Mester egy páduai modelljétől, akár Dürer egy szász harcosától. S rőt szín
és természettől göndör, de hajkenőccsel leragasztott hajának a fürtjei
éppoly tág gyűrűkben hullámoztak, mint a görög szobroké, amelyeket a
mantuai festő állandóan tanulmányozott, s amelyek, igaz, a teremtésből
csak az embert mintázzák, de egyszerű formáikban oly dús változatosságot
fejtenek ki s olyannyira igénybe veszik az egész eleven természetet, hogy
egy-egy szobor hajzata, fürtjei éles hegyeivel és sima göngyölődésével
vagy pedig a hajfonatok háromszoros és virágzó koronájával olyan, mintha
egyszerre tengerifüvet, galambfészket, jácintból font homlokszalagot s
kígyószövedéket ábrázolna.
Más lakájok, ugyancsak óriások, egy roppant lépcső fokain álltak,
amely az ő ragyogó, mozdulatlan és márványszerű jelenlétükkel a Palazzo
Ducale „óriás lépcsőjére” emlékeztetett, s amelyen Swann azzal a szomorú
gondolattal haladt felfelé, hogy Odette még sose járt rajta. Viszont ő mily
boldogan mászott volna mostan végig az egykori kis varrónő rossz szagú,
sötét s nyaktörő emeletein, akinek a zugolyában, odafenn az „ötödiken”,
oly örömmel fizetné meg, drágábban, mint egy operai páholybérletet, azt a
jogot, hogy ott tölthessen minden oly estét, mikor Odette is eljön, de még
a többi estét is, csak hogy beszélhessen róla, csak hogy együtt élhessen
azokkal, akikhez Odette eljár, amikor ő nem lehet ottan s akik, éppen
emiatt, mintha kedvese életéből valami mélyebb, titokzatosabb s
elérhetetlenebb valóságot rejtegetnének. Mialatt a volt varrónő e bűzös és
kívánatos lépcsőházában, cselédlépcső nem lévén, esténként minden ajtó
előtt ott látható a lábtörlőn egy piszkos és üres tejeskanna, itt, ebben a
gyönyörű és megvetett lépcsőházban, ahol Swann lépked e percben,
mindkétfelől, más-más magasságban, mindegyik bemélyedés előtt, a
házmester fülkéjénél, vagy egy-egy lakásrész bejárójánál – mint a belső
szolgálat s a vendégeknek járó hódolat képviselői – egy kapus, egy
udvarmester és egy ezüstneműs tisztelgett (mindnyájan derék kispolgárok,
akik a hét többi napján majdnem függetlenül élnek a maguk kis
hatáskörében, odahaza vacsoráznak, akárcsak a kis szatócsok, s holnap
talán már egy orvos vagy nagyiparos polgári szolgálatában
szorgoskodnak) s vigyázva, hogy ne felejtsék, amit a lelkükre kötöttek,
mielőtt rájuk adták volna ezeket a fényes köntösöket, melyeket ritkán
vettek csak fel, s amelyekben nem érezték magukat egészen otthonosan –
úgy álltak bejárójuk íve alatt, pompázón s mégis népies kedvességgel,
mint a szentek az ő templomfülkéikben; s egy roppant portás, úgy öltözve,
mint egy templomi sekrestyés, botjával ütötte a padlót minden egyes
vendég érkezésekor. Fenn, a lépcsőház magasán, ahova Swannt fokról
fokra egy halvány arcú inas kísérte, szalaggal átfont varkoccsal a hátán,
mint egy goyai egyházfi vagy mint egy vígjátéki jegyző, Swann egy
íróasztal elé került, ahol a lakájok, mint a jegyzők mindenféle hosszú
lajstrom előtt, fölkeltek s beírták az ő nevét is. Átment egy kis
előcsarnokon, amely – mint bizonyos szobák, ahol egyetlenegy műtárgy ád
mind nevet, mind tartalmat a szándékosan meztelen helyiségnek –
mindjárt, ahogy belépett, egy őrt álló katona értékes Cellini-képmását[118]
utánzó ifjú lakájt mutatott néki, könnyedén előrehajló testtel s piros színű
gallérja felett talán még pirosabb arccal, amelyből szinte patakokban áradt
a tűz, a félénkség és a szolgálatkészség, s aki szinte átszúrva heves, ijedt
és vigyázó tekintetével a zeneszalon előtt függő hímzett Aubusson-
kárpitokat[119], olyan volt katonás merevségével vagy természetfölötti
hitével, a vészhír allegóriája, a várakozás megtestesülése, a készülődés
emlékműve gyanánt, mintha csak, angyal vagy őrtálló egy bástya vagy egy
székesegyház tornyán, az ellenség megjelenését, vagy az ítélet óráját
kémlelgetné. Most már Swann be is léphetett a hangversenyterembe,
amelynek az ajtaját láncdíszes ajtónálló nyitotta ki, mégpedig oly mély
meghajlással, mintha egy város kulcsait nyújtaná át. De Swann arra a
házra gondolt, ahol, ha Odette megengedte volna, mostan ő is ott lehetne, s
a lábtörlőn az üres tejeskanna hirtelen felmerült emlékképe egyszerre
összeszorította a szívét.
Odabenn a teremben egyszeriben átélte a férfiúi csúnyaság benyomását,
mikor, a függönyökön túl, a cselédség látványát felváltotta a vendégeké.
De még ez arcok csúfsága is, melyeket pedig oly jól ismert, szinte újnak
tetszett néki, mióta a vonásaik már nem gyakorlati jelek voltak – oly
személyek felismerésére, akik eddig a számára egy csomó elérendő
élvezetet, kikerülendő unalmat vagy kötelező udvariasságot jelentettek –,
hanem, a maguk önállóságában, csak esztétikai kapcsolatokon alapultak. S
ezeknél a férfiaknál, akik közé most beszorult, még a monoklijaik sem
egyforma szokást jelentettek (majdnem mindegyiknek volt, s régebben
Swann csak azt mondhatta volna, hogy monoklit hordanak), hanem szinte
mindegyiken egyéni vonásnak látszottak. Talán mert Bréauté márkiban és
Froberville tábornokban, akik a bejárónál beszélgettek, csak egy festmény
két figuráját látta, holott mindketten sokáig hasznos barátai voltak (ők
ajánlották a Jockey-ba s ők segédkeztek a párbajaiban) – a tábornok
monoklija, amely úgy volt a szemhéjára nyomva, akárcsak egy
gránátszilánk ordináré, sebforradásos és diadalmas arcában, a homloka
közepén, mint a Küklopsz fél szeme, olyannak tetszett Swann előtt, mint
egy szörnyűséges seb, amely csak dicsőségére válik, ha kapta, de
illetlenség, ha mutogatja; Bréauté meg, aki csak parádéból tette hozzá, de
csak ha társaságba ment, a gyöngyszürke kesztyűhöz, a cilinderhez s a
fehér nyakkendőhöz, míg otthon ő is, éppúgy, mint Swann, közönséges
szemüveget használt, monoklija hátlapjára, akárcsak egy
természettudományi készítményt a mikroszkóp alá, valami végtelenül
apró s szeretetreméltóságtól bizsergő tekintetet ragasztott, amely
szüntelen mosolyokat küldött a mennyezet magasságának, az ünnepek
szépségének, a programok érdekességének és a frissítők kiválóságának.
 – Ni, maga az, de hiszen már ezer éve nem láttuk – mondta Swann-nak a
tábornok, aki látva fáradt vonásait s gondolva, hogy valami komoly baj
tarthatta távol a társaságtól, hozzátette: – De tudja-e, hogy igen jó színben
van? – míg Bréauté másfelé szólt:
– Kedves uram, maga az, ugyan mit kereshet itt? – egy nagyvilági
regényíró felé fordulva, aki éppen akkor csapott monoklit a szeme
sarkába, lélektani kutatásainak s könyörtelen elemzéseinek ezt az egyetlen
szervét, s aki Bréauté kérdésére kényeskedő kiejtéssel s titokzatos és
fontoskodó arccal így válaszolt:
– Megfigyelek.
Forestelle márki monoklija kicsi volt és szegélytelen, s mivel állandó s
fájdalmas rángatózásra bírta a szemet, amelybe úgy nyomult be, mint egy
ritka anyagú, érthetetlen jelenlétű s mindenképp fölösleges porcogó – a
márki egész arcának valami melankolikus finomságot kölcsönzött, s a
nőket arra indította, hogy nagy szerelmi bánatokat tulajdonítsanak
Forestelle-nek. Saint-Candé monoklija viszont, amelyet, mint a Saturnust,
egy óriási gyűrű övezett, mintegy nehézkedési központja volt tulajdonosa
arcának, amely minden pillanatban e monokli szerint igazodott, miközben
vörös és remegő orra, s húsos és csúfolódó szája mindenféle fintorral
próbált a monokli szellemi sziporkázásáig emelkedni, amelyet sznob és
romlott fiatal nők a világ legszebb tekinteténél is magasabbra értékeltek,
mivel mesterkélt csábokat s válogatott kéjeket ígérgetett; s ugyanekkor a
kerek szemű s harcsafejű Palancy, aki, szintén monoklisan, lassan úszkált
az ünnepi vendégek közt, fel-feltátva olykor a száját, mintha csak
tájékozódni akarna, olyan volt, mintha akváriuma üvegének egy véletlen s
talán jelképes töredékét vinné magával, hogy ezzel a kis résszel jelezze az
egészet, amivel Swannt, a páduai Giotto Bűnei-nek és Erényei-nek
csodálóját, arra a Gonosz-ra emlékeztette, aki mellett egy leveles ág a
menedéke körüli erdőségeket jelképezi.
 Saint-Euverte-né kérlelésére Swann egy kissé előrement, s hogy jobban
hallja Orfeusz áriáját, amelyet egy fuvolás játszott, épp abba a szögletbe
ült, ahol, sajnos, minden kilátásnak két inkább már érett hölgy kínálkozott
egymás mellett: Cambremer márkiné s Franquetot grófné unokanővérek
voltak, s ezért minden estélyen, ahova kézitáskáik és lányaik követték
őket, azzal töltötték az időt, hogy, akár egy pályaudvaron, állandóan
egymást keresték, s addig meg nem nyugodtak, amíg a legyezőjükkel vagy
a zsebkendőjükkel két jó helyet meg nem jelöltek; mivel Cambremernének
kevés volt az ismerőse, mindig igen boldog volt, ha Franquetot-né melléje
ült, mert az meg, épp ellenkezőleg, nagyon is bejáratos volt mindenhová, s
éppen olyan elegánsnak, mint eredetinek találta, hogy előkelő ismerőseit
elhanyagolja egy ismeretlen hölgy kedvéért, akivel közös ifjúkori
emlékeiken andaloghatnak. Swann gúnyos és bánatos figyelemmel nézte
őket, ahogy a zongorát hallgatták (Szent Ferencet a madarakkal, Liszttől),
amely a fuvolára következett, és ahogy a zongoraművész szédületes
játékát követték: Franquetot-né szorongva, eszeveszett tekintettel, mintha
a sok billentyű, amin a művész oly fürgén futkározott, megannyi cirkuszi
trapéz volna, ahonnan bármikor leeshet nyolcvan méter magasságból,
miközben oly bámuló s hitetlen tekinteteket vetett a szomszédnőjére,
mintha csak azt mondaná: „Hihetetlen, sose képzeltem volna, hogy egy
ember ilyesmire képes”; Cambremerné meg oly nő módjára, aki komoly
zenei nevelést kapott, metronómmá vált fejével ütve a zenéhez a taktust,
oly tág és gyors rezgésekkel egyik vállától a másikig (azzal a bizonyos
lemondó és téveteg tekintettel, amire csak a féktelen s önuralmát vesztett
fájdalom képes, mikor így szól: „Nem tehetek róla!”), hogy a fülbevalói
állandóan beleakadtak a ruharáncaiba, s hajdísze fekete szőlőit folyton
helyre kellett igazítania, de azért a fejmozgását semmivel se lassította.
Franquetot-né másik oldalán, de egy kissé előbbre, Gallardon márkiné ült,
kedvelt ideájáról, vagyis a Guermantes-okkal való rokonságáról
ábrándozva, amiből mind a nagyvilág, mind a maga számára sok fényt és
némi szégyent merített, mivel a legelső Guermantes-ok kissé félvállról
néztek rá, talán azért, mert unalmas, talán azért, mert gonosz volt, talán
mert egy alacsonyabb rangú oldalágból származott, vagy talán minden ok
nélkül. Ha oly valaki mellé került, akit, mint most Franquetot-nét, nem
ismert, fájt neki, hogy a Guermantes-okkal való rokonságának tudata nem
nyilatkozhat meg külsőleg oly látható betűkkel, mint aminők a bizánci
templomok mozaikjain találhatók, s amelyek egy-egy Szent Személy
mellett függélyes oszlopokba róják a szentnek tulajdonítandó szavakat. E
pillanatban arra gondolt, hogy eddig még se meghívást, se látogatást nem
kapott fiatal unokahúgától, Laumes hercegnőtől, aki pedig már hat éve van
férjnél. Ez a gondolat haragra, de egyben büszkeségre is gerjesztette;
ugyanis oly sokáig mondta azoknak, akik csodálkoztak, mért nem látják
sosem a hercegnőnél, hogy nem akar találkozni nála Bonaparte
Mathilde[120] hercegnővel, mert ezt sose bocsátaná meg néki az ő
ultralegitimista családja – hogy a végén már ő is azt hitte, ez az oka,
semmi más, az ő távolmaradásának Laumes hercegnőtől. Pedig hát
emlékezhetett rá, hányszor kérte már a húgát, hogy ismertesse meg
Mathilde hercegnővel, azonban csak zavarosan, s különben is rég
közömbösítette e kissé megalázó emlékét, s most így mormogott: „Végre
is ne tőlem várja, hogy megtegyem az első lépést, húsz évvel vagyok
idősebb nála.” E belső szózat úgy felüdítette, hogy gőgösen hátravetette
törzséről leváló két vállát, amelyek között a feje majdnem vízszintesen
nyugodott s emlékeztetett egy büszke fácán „ráillesztett” bóbitájára, mikor
az egészet tollastul tálalják fel az asztalon. Pedig hát természettől fogva
zömök volt, férfias és kövér; de a sértések kiegyenesítették, akárcsak
azokat a fákat, amelyek, mivel egy örvény szélén, igen rossz helyzetben
születtek, kénytelenek hátrafelé nőni, hogy megtartsák az egyensúlyukat. S
mivel, csak hogy megvigasztalódjék a Guermantes-okkal szemben való
alárendelt helyzetén, folyton azzal bátorítgatta magát, hogy csak gőgből és
elvhűségből látja őket olyan ritkán, a végén ez a gondolat egész testét
átformálta, s valami nemes magatartást kölcsönzött a termetének, amit a
polgárasszonyok arisztokrata vonásnak néztek, s ami olykor futó vágyat
keltett a nagyurak fáradt tekintetében. Ha oly módon elemezték volna
Gallardonné társalgását, hogy fölmérik benne minden szónak ritkább vagy
gyakoribb alkalmazását, s abból próbálják kitalálni egy titkos
nyelvezetnek a kulcsát, könnyen megállapíthatták volna, hogy még a
legmindennapibb kifejezést se használta oly sűrűn, mint azt, hogy
„rokonaimnál, Guermantes-éknál”, „nagynénémnél, Guermantes-nénál”,
„Elzéar de Guermantes egészsége”, „húgomnak, Guermantes-nénak a
páholya”. Ha egy híresebb személyiség került szóba előtte, azt felelte,
hogy jóllehet nem ismeri személyesen, már ezerszer találkozott vele
nagynénjénél, Guermantes-nénál – ezt azonban olyan fagyos s olyan
tompa hangon mondta, hogy ha ő az illetőt nem ismerte személyesen,
ennek oka természetesen csak az a makacs és kiirthatatlan elvhűség lehet,
amelynek már az eszméje is azonnal hátrahajlította a vállát, mintha csak
egy olyan létrát érzett volna a háta mögött, amelyre a tornatanárok azért
fektetik a növendékeiket, hogy jobban fejlődjék a mellkasuk.
Laumes hercegnőt Saint-Euverte-nénél úgyszólván senki se várta, és
lám, ide mégiscsak eljött. Hogy ne lássék, mintha éreztetné a fensőbbségét
egy oly szalonban, ahova csak leereszkedésből jött el, még ott is
összevonta a vállát, ahol se a tömeget nem kellett néki átszelni, se pedig
valaki mást maga mellé engedni; szándékosan a háttérben maradt, mint
aki azt mondja, ott is jó, mint egy király, aki beáll a sorba a színházi
bejárat előtt, míg aztán a hatóság nem értesül, hogy ő ott van; s hogy ne
jelezze a jelenlétét s ne tegyen úgy, mintha külön elbánást kérne, a
tekintetét egyszerűen vagy a szőnyeg mintájára, vagy a saját szoknyájára
függesztette, s állva maradt azon a helyen, amelyet a legszerényebbnek
nézett (s ahonnan, tudta előre, Saint-Euverte-né örömkiáltása azonnal
kiragadja, ha észreveszi), éppen Cambremerné mellett, akit azonban nem
ismert. Zenerajongó szomszédnője arcjátékát figyelte, de nem utánozta.
Ha már egyszer eljött öt percre Saint-Euverte-né szalonjába, szívesen
mutatkozott volna a lehető legszeretetreméltóbbnak, csak hogy ez az
udvariassága mindjárt duplán számítson. Azonban természeténél fogva
gyűlölte azt, amit „túlzásnak” hívott, s igyekezett kimutatni, hogy az ő
körük „stílusa” nem tűri meg az ilyen „tüntetéseket”; másfelől azonban ez
a modor mégiscsak izgatta egy kissé, annak a félénkséggel vegyes utánzó
szellemnek a révén, amely egy mégoly alsórendű, de nékik új
környezetben a legöntudatosabb embereken is erőt vehet. A hercegnő
tűnődni kezdett, hogy vajon ez a heves mozgás nem szükséges kísérője-e a
zongorán játszott darabnak, hogy talán csak a tőle ismert muzsikával nem
fér össze, s hogyha mozdulatlan marad, nem mutat-e meg nem értést
magával a zeneművel, s illetlenséget a háziasszonnyal szemben; s hogy
legalább megközelítőleg, de mégiscsak kifejezze ezeket az ellentmondó
érzelmeket, hol beérte azzal, hogy megigazította a vállszalagját, vagy
pedig megtapogatta kedves és egyszerű fejdíszét, a szőke fürtjei közé
tűzött gyémántporos korall- és zománcgömböket, miközben szenvedélyes
szomszédnőjét hideg kíváncsisággal vizsgálgatta, hol pedig a legyezőjével
ütötte egy-egy percig a taktust, de hibásan, hogy még itt is mutassa a
függetlenségét. Amikor a zongoraművész befejezte a Liszt-darabot, s
belekezdett egy Chopin-prelűdbe, Cambremerné ellágyulva mosolygott
Franquetot-néra, hogy egyrészt a hozzáértésére, másrészt a múltra
célozzon. Fiatal lány korában ő is tanulta simogatni Chopinnak e
kanyargó, végtelen és hattyúnyakú dallamait, amelyek oly szabadok, oly
hajlékonyak, oly tapinthatók, amelyek a helyüket előbb az indulás irányán
kívül keresik és próbálgatják, messze ettől az indulástól, még messzebbre
attól a ponttól, ahova remélhetjük, hogy elérnek, s amelyek azért
játszadoznak ebben a szeszélyes kitérőben, hogy aztán annál
határozottabban, megfontoltabban, pontosabban, akárcsak egy kristályra,
amely a sikoltásig visszhangzana, üssenek egyenesen a szívünkre.
Vidéki családjában nevelődve, amelyhez nem sok vendég járt, s amely
tán bálokba se igen vitte, kastélyuknak magányában az a mámor éltette,
amelyet e képzelt párok lassított, majd sebesebb tánca keltett benne, s
amikor, mint a virágokat, elszórta e párokat s otthagyva a bált egy percre,
kibámult a tópartra, a szélingatta fenyők közé, hirtelen, egészen másként,
mint ahogyan álmainkban a földi szeretőket látjuk, egy karcsú fiatalember
jött felé, fehér kesztyűsen, kissé éneklő, idegen, szinte hamis hanggal. De
ma már e muzsika divatjamúlt szépsége szinte megfakultnak látszik. A
hozzáértők pár éve nem szeretik, az ő szemükben elvesztette mind a báját,
mind a becsületét, s még a rosszízlésűek is csak közepes s be nem vallott
örömöt találnak benne. Cambremerné lopva hátranézett. Tudta, hogy fiatal
menye (aki csupa tisztelet volt férje családjával szemben, kivéve a szellem
terét, mivel még görögöt s harmónia-ismeretet is tanult, különbnek érezte
magát mindenkinél) mélységesen megveti Chopint s egyenesen szenved,
ha játszani hallja. De távol e Wagner-imádó hölgy szigorú ellenőrzésétől,
aki messzebb, vele egykorú hölgyek társaságában ült, Cambremerné
átengedte magát legkellemesebb benyomásainak. Laumes hercegnő
ugyanígy érzett. Jóllehet nem volt természetes zenei hajlandósága, tizenöt
évvel azelőtt kitűnő zongoraleckéket kapott a Faubourg Saint-Germainnek
egy lángelméjű zongoratanárnőjétől, aki, mikor élete végén teljes
nyomorúságra jutott, hetvenéves korában újra leckéket kezdett adni
egykori növendékei leányainak és unokáinak. Ez az asszony ma már
halott. De módszere, remek zengzete olykor ma is újjászületik
tanítványainak ujjai alatt, néha még olyanoknál is, akik azóta egyébként
közepes teremtésekké váltak, abbahagyták a muzsikát s fel se nyitják a
zongorájukat. Így hát a hercegnő szakértőleg bólogathatott a fejével s
alaposan értékelhette a zongoraművész játékmódját, annál is inkább, mert
hisz ma is kívülről ismerte e prelűdöt. A megkezdett dallam vége szinte
magától énekelt az ajkán. „Az ilyesmi mindig szép” – suttogta dupla s-sel
az első szóban, ami nála a gyengédséget jelentette s ami az ajkát, mintegy
virág módra, oly romantikusan súrolta, hogy mindjárt s szinte ösztönösen
a tekintetét is eszerint hangolta, amelyet most valami bizonytalan
érzelmesség fátyolozott. Ugyanakkor Gallardonné most is még azon
bosszankodott, hogy oly ritkán találkozhat unokahúgával, Laumes
hercegnővel, mert egy jó leckét kívánt adni néki azzal, hogy nem felel
majd a köszönésére. Nem tudta, hogy a hercegnő is ott van. De ahogy
Franquetot-né félrefordult, azonnal felfedezte a grófné mögött. Rohant is
mindjárt feléje, félretolva mindenkit; de mivel szerette volna megőrizni
gőgös és fagyos arckifejezését, hogy mutassa mindenkinek, mennyire nem
óhajt jó viszonyban lenni Mathilde hercegnő barátnőjével s mennyire nem
köteles előzékenykedni azzal, aki nem is „kortársa”, míg másfelől e gőgöt
és tartózkodást egyensúlyozni akarta pár oly szóval, ami igazolja e léptét,
s társalgásra kényszerítse Laumes hercegnőt – amikor húga elé ért,
kemény arccal s olyan módon nyújtva a kezét feléje, mintha a névjegyét
nyújtaná, így szólt hozzá: „Hogy van a férjed?”, ugyanolyan aggódó
hangon, mintha a herceg komolyan beteg lenne. A hercegnő nevetni
kezdett, ami az ő egyéni szokása volt, s aminek egyrészt az volt a célja,
hogy mutassa a többieknek, mennyire nem törődik Gallardonnéval,
másrészt, hogy csinosabbnak lássék, mivel így a vonásai friss szája és
fényes tekintete köré csoportosultak.
– A lehető legjobban! – válaszolta nénjének.
És még mindig nevetett. De Gallardonné kiegyenesedve s megint fagyos
képet vágva, bár még mindig nyugtalankodni látszott a herceg állapota
miatt, így folytatta:
– Oriane, kérlek (mire Laumes hercegnő csodálkozva s mosolygósan
nézett egy láthatatlan harmadikra, mintha csak tanúnak hívná, hogy sohase
hatalmazta fel Gallardonnét az ily bizalmaskodásra), nem jönnél hozzám
egy percre holnap este, s nem hallgatnád meg nálam Mozart
klarinétkvintettjét? Szeretném tudni, tetszik-e neked.
Mintha nem is úgy hívná meg, hanem szívességet kérne, s szüksége
volna a hercegnő véleményére a kvintettről, ahogy egy új szakácsnő
ételremekéről kérdeznők meg egy ínyenc szakavatott értékelését.
– De hisz ismerem ezt a kvintettet, s mindjárt megmondhatom... hogy
gyönyörű!
– Tudod, a férjem nincs jól a májával... úgy örülne, ha láthatna téged –
kezdte újra Gallardonné, s most már a hercegnő felebaráti kötelességévé
akarta tenni, hogy eljöjjön az estélyére.
A hercegnő nem szívesen mondta meg az embereknek, hogy nem akar
elmenni hozzájuk. Mindennap írt s nem is egy sajnálkozó levelet, hogy –
például anyósa váratlan látogatása, sógorának meghívása, egy
operaelőadás vagy egy kirándulás miatt – nem mehet egy oly estélyre,
amelyre nem is gondolt, hogy elmenjen. Így aztán sok embernek szerezte
meg azt a boldog hitet, hogy közéjük számítja magát, hogy szívesen lett
volna náluk, de hát megakadályozták benne hercegi elfoglaltságai,
amelyek, versengve mintegy ezekkel az estélyekkel, büszkévé tették a
vendéglátókat. Amellett mivel a Guermantes-ok elmés köréhez tartozott,
ahol még élt az a közhelytől és szokványtól irtózó könnyed szellem, amely
Mérimée-től származik – s amelynek utolsó kifejezése talán Meilhac és
Halévy színdarabjaiban található – ezt a szellemet átmentette társasági
érintkezéseibe, de még udvariasságába is, amely mindig igyekezett
tárgyilagos és pontos lenni s az egyszerű igazsághoz közeledni. Egy
háziasszonynak például nem részletezte hosszasan, hogy mennyire
szeretne elmenni az estélyére; kedvesebbnek tartotta, ha néhány kis
részletről beszél, mintha csak azoktól függne, hogy elmehet-e hozzá vagy
sem.
– Nézd csak – mondta Gallardonnénak –, holnap egy barátnémhoz kell
mennem, aki már rég lefoglalta ezt a holnapi estémet. Ha színházba
megyünk vele, a legjobb akarattal sem juthatok hozzád, de ha nála
maradok, akkor, mivel egyedül leszünk, talán még idejében otthagyhatom.
– Nézd csak, itt a barátod, Swann.
– Igazán? Ez a drága Charles, nem is tudtam, hogy ő is itt van, jaj, csak
észrevenne már.
– Furcsa – mondta Gallardonné –, hogy még az öreg Saint-Euverte-
néhez is eljön. Ó, tudom, hogy okos ember – tette hozzá, s ezzel a szóval
azt akarta mondani, hogy nagy intrikus –, de hát sebaj, legalább egy zsidót
is lehet látnunk két érsek húgánál és sógornőjénél!
– Szinte szégyellem bevallani, de én ezt nem találom felháborítónak –
felelte Laumes hercegnő.
– Tudom, hogy kitért, sőt nemcsak ő, hanem már a szülei is meg a
nagyszülei. De azt mondják, hogy a kitértek jobban ragaszkodnak a
hitükhöz, mint mások, hogy csak képmutatás az egész, igaz?
– Sajnos, nincs tapasztalatom e téren.
A zongoraművésznek két Chopin-darabot kellett játszania, s mihelyt
befejezte a prelűdöt, azonnal egy polonézbe fogott. De mióta Gallardonné
figyelmeztette a húgát Swannra, még a feltámadt Chopin is hiába játszotta
volna minden művét, Laumes hercegnő ezután mégsem őrá ügyelt volna, ő
ugyanis az emberiség két feléből ahhoz a félhez tartozott, amelyet nem az
ismeretlenek, hanem az ismerősök érdekelnek. Amint ez gyakran megesik
a Faubourg Saint-Germain hölgyeivel, mihelyt meglátott valakit a maga
szokott társaságából, ez minden más rovására egyszerre lefoglalta a
figyelmét, még akkor is, ha nem is volt semmi mondanivalója az illetőnek.
Ettől a pillanattól kezdve csak arra gondolt, hogy Swann észrevegye, s
mint egy szelídített fehér egér, amelyet cukorral csalogatnak, az arcát,
melyen a polonéztől függetlenül a jópajtásság ezer kis jele látszott, csakis
abba az irányba fordította, amerre Swann volt, s ha ez megváltoztatta a
helyét, ő is vele párhuzamosan változtatta delejes mosolygását.
– Ne haragudj, Oriane – kezdte újra Gallardonné, akinek sose volt ereje
ahhoz, hogy társadalmi reményeit s egy ragyogó szalon vágyát fel ne
áldozza annak a sötét, pillanatnyi és személyes örömének, hogy valami
kellemetlent ne mondjon –, vannak, akik azt állítják, hogy ez a Swann
olyan ember, akit nem lehet fogadni, igaz?
– De... ezt neked kell legjobban tudnod – felelte Laumes hercegnő –,
hisz százszor is meghívtad, és sohase ment el hozzád.
S otthagyva sértődött rokonát, megint hangosan felnevetett, amivel
ugyan sikerült felháborítani a zenekedvelőket, de egyúttal magára vonta
Saint-Euverte-né figyelmét, aki udvariasságból a zongora mellett maradt,
s csak akkor vette észre a hercegnőt. Saint-Euverte-né annál inkább örült
Laumes-né megjelenésének, mert azt hitte, Guermantes-ban van, apósa
betegágyánál.
– Hogyan, hercegnő, hát itt van?
– Igen, egy sarokban ültem s igen szép dolgokat hallottam.
– Micsoda, hát nemcsak most jött?
– Nem bizony, már rég itt vagyok, de ez csak egy percnek látszott és
csak azért hosszúnak, mert nem láthattam a háziasszonyt.
Saint-Euverte-né a maga karszékét akarta átadni a hercegnőnek, de ez
nem fogadta el:
– Dehogy! Miért? Jó lesz akárhol!
És hogy jobban mutassa nagyúri egyszerűségét, szándékosan egy
támlátlan kis széket választott:
– Ez a párnás szék nagyon megfelel. Legalább egyenesen fogok ülni! Ó,
istenem, megint zajt csapok, a végén még botrány lesz.
De közben a zongorista meggyorsította a játékát, a zenei élvezet
tetőfokára hágott, egy inas frissítőket hozott tálcán s megcsendítette a
kanalakat, Saint-Euverte-né meg, mint minden héten, intett néki, hogy
menjen már, de az inas nem láthatta. Egy újdonsült fiatalasszony, akit
otthon kioktattak, hogy fiatal nőnek nem szabad unott arcot vágnia,
örvendezve mosolygott s kereste szemével a háziasszonyt, hogy a
tekintetével hálálkodjék ez ünnepért, s e meghívás „kedves gondolatáért”.
Pedig, bár nyugodtabban, mint Franquetot-né, ő is izgalommal figyelt a
zeneműre; de az ő izgalmának az oka nem a zongorista volt, hanem a
zongora, amelyen a gyertyatartó minden fortissimóra megremegett, s félő
volt, ha már nem gyújtja meg az ernyőt, de foltot ejthet a paliszanderfára.
Végül is már nem bírta tovább s felrohanva a zongora dobogójának két
lépcsőfokán, odaugrott, hogy lekapja a gyertyatartót. De alighogy
hozzányúlt, egy utolsó akkorddal a darab is befejeződött, s maga a
zongorista is felállt. Mégis, a fiatalasszony merész kezdeményezése, és az
ebből keletkezett rövidke zűrzavar a művésszel, általában kedvező
benyomást tett a társaságra.
– Látta, hercegnő, mit csinált ez a fiatal teremtés? – mondta Froberville
tábornok Laumes hercegnőnek, akit köszönteni jött, és akit Saint-Euverte-
né egy pillanatra magára hagyott. – Érdekes. Talán ő is művésznő?
– Nem, ez a fiatal Cambremerné – felelte szeleburdin a hercegnő, és
élénken hozzátette: – Csak azt mondom, amit hallottam, halvány
sejtelmem sincs, kitől; a hátam mögött azt mondták, hogy Saint-Euverte-
né vidéki szomszédai, de azt hiszem, senki sem ismeri őket. Valószínűleg
„falusiak”! Különben nem tudom, ismeri-e az itteni ragyogó társaságot, de
nekem bizony fogalmam sincs ezeknek a különös embereknek a nevéről.
Mit gondol, mivel töltik az idejüket Saint-Euverte-né estélyein kívül? A
háziasszony biztosan zenészekkel, székekkel és frissítőkkel együtt hozatta
őket. Hát nem nagyszerűek ezek a „házhoz szállított vendégek”? De hogy
még van bátorsága hétről hétre iderendelni ezeket a statisztákat!
Káprázatos!
– No de Cambremer valódi s igen régi családnév – szólt a tábornok.
– Nem vonom kétségbe, hogy régi – felelte szárazon a hercegnő –, de
semmiképp sem szép hangzású – tette hozzá, s az utolsó szót elnyújtotta,
mintha idézőjelben volna, a bosszúság könnyű jeleképpen, ami általános
volt a Guermantes-körben.
 – Gondolja? De az asszonyka ennivalóan csinos – mondta a tábornok, s
tovább is egyre Cambremerné felé nézett. – Mi a véleménye, hercegnő?
– Keresi a feltűnést, ezt pedig ilyen fiatal nőnél nem tartom éppen
kellemesnek, mert nem hiszem, hogy a kortársam lenne – felelte Laumes-
né (ez a szó, úgy látszik, közös volt Gallardonéknál és Guermantes-éknál).
De a hercegnő, látva, hogy Froberville tovább is egyre csak
Cambremernét nézi, hozzátette, részben rosszmájúságból a fiatalasszony
iránt, részben meg hogy kedveskedjen a tábornoknak: „Nem kellemes... a
férjének! Sajnálom, hogy nem ismerem, látom, érdekli, s bemutattam
volna” – mondta a hercegnő, bár valószínű, hogy esze ágában se lett volna,
ha valóban ismeri a fiatalasszonyt. „El kell búcsúznom, egy barátnőmnek
névnapja van, s gratulálnom kell néki” – mondta szerény s őszinte hangon,
hogy így azt a ragyogó estélyt, amelyre innen elmenőben készült, unalmas
ünnepséggé egyszerűsítse, ahova csak jó szíve és kötelességérzete vezérli.
„Különben is ott találkozom az urammal, Basinnal; míg én itt vagyok, ő
elment azokhoz a barátaihoz, akiket, azt hiszem, maga is ismer, s akiknek
valami hídnevük van: Jéna[121].”
– Igen, kedves hercegnő, de az előbb egy győzelem neve is volt – felelte
a tábornok. – Persze, egy ily vén katonának, mint amilyen én vagyok –
tette hozzá s levette a monokliját, hogy megtörölje, mintha csak egy
sebkötést újítana meg a szemén, miközben a hercegnő ösztönszerűleg
másfelé nézett –, a napóleoni főnemesség, nem mondom, persze hogy más
dolog, de hát azért higgye el, az is szép a maga nemében, hisz ezek az
emberek mégiscsak hősökként verekedtek.
– De én tisztelem, becsülöm ezeket a hősöket – mondta a hercegnő kissé
gúnyos hangon –, nem is azért nem megyek ehhez a Jéna hercegnőhöz,
csak egyszerűen azért, mert nem ismerem. Basin ismeri őket, rajong értük.
Ó, nem, dehogy, ne gondoljon rosszra, szó sincs flörtről, nem lehet
kifogásom. Bár hiszen mit használna, ha volna is kifogásom – tette hozzá
bánatos hangon, mivel szinte mindenki tudta, hogy Laumes herceg, amióta
elvette elragadó unokahúgát, kezdettől fogva állandóan csalja. – Nem,
nem, erről itt nincsen szó, ezeket az embereket még régebbről ismeri.
Sülve-főve együtt van velük, amit én nagyon helyesnek tartok. Viszont ha
csak arra gondolok, amit a házukról mondott... Képzelje, minden bútoruk
„empire”!
– De hercegnő, ez csak természetes, nagyszüleiktől örökölték őket.
– Igaza van, de emiatt még éppolyan csúnyák is maradhatnak. Nagyon is
megértem, hogy az embernek nem lehetnek szép dolgai, de legalább ne
legyenek nevetséges holmijai. Sajnálom, de semmit se találok
nagyképűbbnek, nyárspolgáribbnak, mint ezt a rettenetes stílust, ahol a
fiókos szekrényeken, akárcsak egy fürdőkádon, hattyúfejes rézcsapok
díszlenek!
– De vannak szép dolgaik is, náluk kell lenni, gondolom, annak a híres
mozaik asztalnak, amelyen aláírták a...
– Ah, lehet, hogy vannak nekik történetileg érdekes dolgaik. De szépek
már nem lehetnek... mert szörnyűek! Nekem is vannak ily dolgaim, Basin
örökölte őket a Montesquiou-któl. De én bizony mind a padláson őrzöm,
Guermantes-ban, ahol senki se látja őket. Különben is, nem erről van szó,
én is rohannék hozzájuk Basinnal, szívesen tennék látogatást náluk, a
szfinxeik meg a rézvereteik között, hogyha én is ismerném őket, de hát...
nem ismerem őket! Kiskoromban mindig azt hallottam, nem illik
olyanokhoz menni, akiket nem ismerünk – mondta gyerekes
hangsúlyozással. – Csak azt teszem, amire tanítottak. Ki tudja, mit
csinálnának ezek a derék emberek, ha belépne hozzájuk valaki, akit nem
ösmernek? Biztosan nagyon barátságtalanul fogadnának! – mondta a
hercegnő.
S a mosolyát, amelyet ez a feltevés csalt az ajkára, kacérságból még
meg is szépítette azzal, hogy szelíden s álmodozva tekintett a tábornokra.
– Ó, hercegnő, ön is tudja, hogy odalennének az örömtől...
– Dehogy, miért? – kérdezte túlságos élénkséggel Laumes-né, talán mert
nem akarta mutatni, hogy tudja, mért: mivel ő ma Franciaország egyik
legelőkelőbb asszonya, talán azért az örömért, hogy a tábornoktól hallja
ezt. – Miért? Hogy is tudhatjuk? Talán nagyon is kellemetlen lenne nékik.
Én nem tudom, engem már az is untat, ha az ismerőseimet látom, de abba
már belebolondulnék, ha azokat is kéne látnom, akiket nem is ösmerek,
bármily „hősiesek” is egyébként. Amellett, s most nem gondolok az oly
régi barátokra, mint maga, akit különben is jól ismerünk, de nem hinném,
hogy a hősiesség túlságosan divatos lenne a társaságban. Engem már az is
sokszor untat, hogyha vacsorákat kell adnom, hát még ha magának
Spartacusnak kéne a karomat nyújtanom, hogy az asztalhoz vezessen...
Valóban, sose gondolnék Vercingetorixra, ha tizennegyedikre volna
szükségem. Inkább nagy estélyekre hívnám. Mivel pedig ilyet sose adok...
– Ó, hercegnő, nemhiába Guermantes! No de eleget is kapott a
Guermantes-ok szellemességéből!
– De hát mért mesélnek mindig a Guermantes-ok szellemességéről?
Vannak tán köztük mások is, akiknek jutott belőle? – tette hozzá vidám és
mintegy tajtékzó nevetéssel, miközben minden arcvonását élénksége
vágányára terelte, s a szeme úgy szikrázott a jókedve napfényes
ragyogásától, ahogy csak a szépségét vagy szellemét dicsérő szavak tudták
felvidítani, akár másoktól hallotta, akár maga ejtette ki őket. – Nézze csak
Swannt, minthogyha a maga Cambremernéjét üdvözölné ott... nem látja,
Saint-Euverte-né mellett. Kérje meg, ő majd bemutatja, de siessen, mert
úgy látszik, hogy Swann el akar már menni!
– Észrevette, milyen rossz színben van? – kérdezte a tábornok.
– Szegény kis Charles! No végre, mégiscsak idejön hozzám, már azt
hittem, hogy nem akar észrevenni!
Swann nagyon szerette Laumes hercegnőt, amellett meg emlékeztette
Guermantes-ra, mindjárt Combray mellett, arra az egész vidékre, amelyet
annyira szeretett, s ahová csak azért nem tért vissza, hogy ne távolodjon el
Odette-tól. Abban a félig művészi, félig nagyvilági modorában, amellyel
mindig úgy tudott tetszeni a hercegnőnek, s amely megint természetévé
vált, mihelyt e régi környezetébe visszakerült – másrészt, hogy magának is
kifejezze a vidék utáni sóvárgását:
– Á – mondta, mintegy félreszólva, hogy Saint-Euverte-né, akivel, és
Laumes-né, aki számára beszélt, egyszerre, egyformán meghallhassák –,
itt van a mi aranyos hercegnőnk! Lám, Guermantes-ból jött egyenesen,
hogy meghallgassa Liszt Assisi Szent Ferenc-ét, s már csak arra volt ideje,
hogy mint egy szép kis cinege, madárcseresznyét és galagonyát
csipegessen magának, fejékül; de még pár harmatcsepp is van rajtuk és
egy zúzmara, biztosan attól fázik az anyósunk. Milyen szép ez, drága
hercegnőm.
– Micsoda, a hercegnő egyenesen Guermantes-ból jött? Ezt igazán nem
remélhettem! De hát hogy is tudhattam volna, s hogy köszönjem meg,
kedves hercegnő – kiáltott fel jámborul Saint-Euverte-né, aki nem nagyon
ismerhette Swann sajátos észjárását. S ahogy jobban megnézte a hercegnő
hajviseletét: – Valóban, mintha utánozná... hogy is mondjam, nem a
gesztenyét, nem, ó, milyen elragadó ötlet, de hogyan ismerhette a
műsoromat! A zenészek még velem sem közölték.
Swann, aki már megszokta, hogy mikor oly hölggyel volt együtt, aki
mellett megőrizhette kedveskedő beszédmódját, s finomabb célzásokat is
mondhatott még akkor is, ha nem mindenki értette meg a nagyvilágiak
közül, nem volt hajlandó megmagyarázni Saint-Euverte-nének, hogy
képekben beszélt. A hercegnő viszont azonnal és hangosan felkacagott,
mivel az ő környezetében nagyon is méltányolták Swann szellemét, s azért
is, mert minden bókot, amellyel őneki hódoltak, különösen finomnak és
ellenállhatatlanul mulatságosnak talált.
– Hát akkor, Charles, nagyon örülök, hogy nem veti meg az én kis
galagonyáimat. Mért üdvözölte ezt a Cambremernét, talán a maga birtoka
szomszédos az övével is?
Saint-Euverte-né látva, hogy a hercegnő szívesen beszélget Swann-nal,
mindjárt magukra is hagyta őket.
– De hisz, hercegnő, önnek is szomszédai.
– Micsoda? Hát ezeknek mindenütt van birtokuk? Bárcsak cserélhetnék
velük!
– Nem a Cambremereknek, hanem az asszony szüleinek; lánykori neve
Legrandin, és gyakran járt Combray-ba. Nem tudom, tudja-e, hercegnő,
hogy ön Combray grófnője is, és hogy a combray-i káptalantól évszázados
járandóságot követelhet?
– Nem tudom, mit kérhetek a combray-i káptalantól, csak azt tudom,
hogy a plébános minden évben száz frankot csal ki tőlem, és erről az
örömről igen szívesen lemondanék. De mily meglepő nevük van ezeknek a
Cambremereknek! Épp idejében végződik, de azért rosszul végződik![122]
– mondta nevetve.
– De jobban se kezdődik – felelte Swann.
– Csakugyan, ez a kettős rövidítés!...
– Mintha egy nagyon haragos, de nagyon jól nevelt úriember nem mert
volna elmenni az első szó végéig.
– De ha már nem tudta meg nem tenni, hogy el ne kezdje a másodikat,
jobb lett volna, ha mindenképp befejezi és elintézi az elsőt. Milyen kedves
kis tréfákkal szórakozunk, drága Charles-om, pedig milyen szomorú, hogy
magát sose lehet látni – tette hozzá behízelgő hangon –, úgy szeretek
magával beszélgetni. Képzelje, evvel a buta Froberville-lel még azt sem
tudtam megértetni, hogy milyen furcsa a Cambremer név. Hát nem
rettenetes az élet! Csak akkor nem unatkozom, ha magát látom.
Ez bizonnyal nem volt igaz. De Swann és a hercegnő egyformán ítélték
meg a kis dolgokat, s ennek volt a következménye – ha ugyan nem inkább
az oka – a kettőjük beszédmódjának, de még a kiejtésének is a
hasonlósága. Ez a hasonlatosság nem volt nagyon feltűnő, mert semmi
sem volt eltérőbb, mint a hangjuk. De ha – legalább gondolatban – ki
lehetett hámozni Swann szavait abból az ércességből, amely körülölelte
őket, s a bajuszból, amely alól előtörtek, egyszerre kitűnt, hogy ezek is
ugyanazok a mondatok, ugyanazok a hangsúlyozások, a Guermantes
társaság beszédmódja. Viszont a fontos dolgokról Swann is, meg a
hercegnő is egészen eltérően gondolkodtak.
De mióta Swann oly szomorú volt s mióta egyre érezte azt a gyenge
borzongást, amely megelőzi a sírást, éppoly szükségét érezte, hogy
bánatáról beszéljen, mint ahogy a gyilkos meg a bűnéről szeretne szólni.
Mikor a hercegnő azt mondta, hogy az élet rettenetes, olyan simogatást
érzett, mintha csak Odette-ról beszélt volna.
– Bizony, rettenetes az élet! Lássa, drága barátnőm, többször kéne
egymást látnunk. Magában épp az a vonzó, hogy alapjában nem is
jókedvű. Nem tölthetnénk együtt egy estét?
– Természetesen, mért nem jön Guermantes-ba, az anyósom nagyon
boldog lenne. Azt mondják, hogy csúnya vidék, de nekem tetszik, irtózom
a „festői” tájaktól.
– Tudom, csodálatos vidék – felelte Swann –, de nekem talán most
nagyon is szép, nagyon is eleven lenne; ott csak boldog emberek élhetnek.
Talán mert annyit éltem már ott, de minden dolog úgy beszél hozzám.
Mihelyt egy kis szél kerekedik, s a búzatáblák megremegnek, úgy érzem,
hogy jön valaki, hogy valami hírt kapok; s azok a kis házak a víz partján...
nagyon boldogtalan lennék!
– Ó, drága Charles, vigyázzon, itt ez a rémes Rampilonné meglátott,
rejtsen el, mi is történt vele? Mindent összezavarok, a lányát vagy a
szeretőjét házasította-e meg, már nem is tudom; talán a kettőt... és
egymáshoz adta őket!... Á, persze, eszembe jutott, a hercegje kiadta az
útját... tegyen úgy, mintha beszélne hozzám, nehogy ez a Bérénice[123]
még meghívjon vacsorára. Különben is, megyek már. Nézze, kis Charles,
nem rabolhatnám el, ha már egyszer találkoztunk, s nem vihetném
magammal a pármai hercegnőhöz? Úgy örülne magának, s Basin is, akivel
ott találkozom. Ha Mémé nem mesélne néha magáról... Gondolja meg,
hisz már sose látom!
Swann nem ment a hercegnővel; mivel Charlusszal megállapodott, hogy
Saint-Euverte-nétől hazamegy, nem akarta a pármai hercegnőnél
vesztegetni az idejét, nehogy elmulassza még azt a bizonyos üzenetet,
amely miatt egész este a szolgákat leste, nem hozzák-e, s amelyet most
talán majd otthon talál meg a portásnál. „Ez a szegény Swann – mondta
Laumes-né aznap este a férjének – most is olyan kedves, mint régen, de
nagyon szerencsétlennek látszik. Majd látja, mert megígérte, hogy eljön
egy este vacsorára. Nevetségesnek találom, hogy egy ilyen okos ember egy
effajta nő miatt szenved, aki még csak nem is érdekes, hisz állítólag
nagyon ostoba” – tette hozzá azoknak a józanságával, akik nem
szerelmesek, s akik azt hiszik, hogy egy eszes ember csak hozzá méltó nő
miatt lehet szerencsétlen; akárha azon csodálkoznának, hogy az ember
hajlandó egy parányi lény, a kommabacilus miatt a kolera gyötrelmeit
elviselni.
Swann már épp az ajtónál volt, de ahogy eltűnni készült, Froberville
tábornok megkérte, mutassa be Cambremernének s így vissza kellett
mennie a szalonba.
– Tudja, mit, Swann, inkább lennék ennek a kis nőnek a férje, mint a
vademberek martaléka, nincs igazam?
Ezek a szavak: a „vademberek martaléka”, fájdalmasan nyilalltak
Swann szívébe; azonnal szükségét érezte annak, hogy folytassa a
beszélgetést a tábornokkal:
– Bizony – mondta –, nem egy szép élet fejeződött be ilyenformán...
Mint, hisz tudja... azé a hajósé is, akinek a hamvait Dumont d’Urville
hozta haza, La Pérouse-é... (s Swann máris oly boldog volt, mintha Odette-
ról beszélt volna). Szép jellem volt ez a La Pérouse, engem nagyon érdekel
– tette hozzá bánatosan.
– Persze, persze, La Pérouse – felelte a tábornok. – Ismert név. Utcája is
van.
– Ismer valakit a rue La Pérouse-ban? – kérdezte Swann izgatottan.
– Csak Chanlivault-nét, ennek a derék Chaussepierre-nek a nővérét. A
múltkoriban igen kedves vígjátékestélyt rendezett. Meglátja, egy szép
napon nagyon előkelő lesz a szalonja!
– Á, a rue La Pérouse-ban lakik. Ez kedves, az utca oly szép, oly
szomorú.
– Dehogyis; talán már rég járt arra; egyáltalán nem szomorú, most kezd
majd kiépülni a környék.
Amikor Swann végül is bemutatta Froberville-t a fiatal
Cambremernének, az asszony, aki most először hallotta a tábornok nevét, a
kellemes meglepetésnek azzal a mosolyával válaszolt, mintha otthon
mindig csak ezt a nevet emlegetnék néki; ugyanis még nem ismerte új
családja barátait, s azt hitte, minden új ismerőse ezek közé tartozik, és
mivel tapintatosnak vélte, hogy úgy tegyen, mintha házassága óta sokszor
hallotta volna már e nevet, habozó arccal nyújtotta a kezét, mint aki
igyekszik legyőzni a jólneveltsége tartózkodását, de akinél mégiscsak
győz az ösztönös rokonszenv. Így aztán férje szülei, akiket meg
Franciaország előkelőbb embereinek vélt, büszkén vallották, hogy a
menyük angyal; annál is inkább, mert jobban hangzott, ha a fiuk
házasságáról volt szó, hogy menyüknek szép lelkével, nem pedig nagy
vagyonával sikerült meghódítani a családjukat.
– Látszik, hogy ízig-vérig zeneértő – mondta néki a tábornok, s ezzel
önkéntelenül is a gyertyatartó-jelenetre célzott.
De a hangverseny újrakezdődött, s Swann belátta, hogy már nem mehet
el ennek az új zeneszámnak a vége előtt. Fájt neki, hogy itt marad bezárva
ezek közé az emberek közé, akiknek azért is tűrte oly nehezen a butaságát
és a nevetségességét, mert nem ismerték a szerelmét, vagy ha ismerték
volna is, nem tudták volna komolyan venni, legfeljebb nevetnének rajta,
mint valami gyermekességen, vagy a fejüket csóválnák, mint valami
őrültségen, és így ezt a szerelmet még magának Swann-nak is csak egyéni,
csak őnéki létező állapotként tüntetnék fel, aminek semmi külső
körülmény sem erősíti meg a valóságát; fájt néki, éspedig annyira, hogy
még a zene hangjait is képes lett volna túlkiáltani – hogy tovább is
száműzve marad itt, ahova Odette sose jön el, ahol őt senki, semmi nem
ismeri, ahonnan teljesen távol van.
De hirtelen olyasmit érzett, mintha Odette jött volna be, s ez a jelenés
oly szívtépő fájdalmat okozott néki, hogy a kezét kénytelen volt a szívéhez
szorítani. A hegedűszó ugyanis magasra, egészen magasra emelkedett s ott
maradt, mintha csak várna, s e várás a kitartott hangok között izgalmas
rajongássá fokozódott, mivel már látszott, már közeledett az, akire e
hangok vártak, s akinek a megérkezéséig kétségbeesve erőlködtek, hogy
csak addig tartsanak, hogy fogadhassák, mielőtt elhalnának, hogy utolsó
erejükkel nyitva tarthassák néki az utat, amelyen majd áthalad, ahogy egy
ajtót támogatunk, mert enélkül becsapódna. S mielőtt Swann még
megértette, mielőtt végiggondolhatta volna, hogy: „Ez a Vinteuil-szonáta
témája, ne hallgassuk meg!”, minden emléke abból az időből, mikor
Odette még szerelmes volt belé, mindaz, amit sikerült eddig lénye
legmélyén láthatatlanná tenni, most mintegy tévedésbe ejtve a szerelem
idejének e sugarától, s abban a hitben, hogy ez az idő bizonyosan
visszajött, felébredt és szárnyalón és eszeveszetten énekelte néki, minden
könyörület nélkül mostani balsorsával szemben, a boldogság elfelejtett
dallamait.
 Az oly elvont szólamok helyett, mint „az az idő, mikor boldog voltam”,
„az az idő, mikor még szerettek”, amelyeket mindeddig gyakran és
nagyobb szenvedés nélkül ejthetett ki, mivel az értelme vigyázott, hogy a
múltnak csak állítólagos és semmit sem konzerváló kivonatait zárja
beléjük, ezúttal megtalálta mindazt, ami örökre megrögzítette ennek a
vesztett boldogságnak sajátos és illanó lényegét; mindent újra maga előtt
látott, annak a krizantémszálnak bodros és hófehér szirmait, amelyet
Odette a kocsijába dobott, s amelyet ő az ajkához szorított – a Maison
Dorée domború címét azon a levélen, melyben azt olvasta: „A kezem úgy
reszket, ahogy írok” – Odette összevont szemöldökét, mikor azt mondta
néki könyörgőn: „Ugye, nem várat sokáig?”; érezte a sütővas szagát,
amellyel a borbélya igazította a haját, mialatt Loredan dózse a kis
munkáslányért szaladt, aztán a záporesőket, amelyek azon a tavaszon
olyan gyakoriak voltak, a visszatérést hideg éjjel, holdvilágnál, a nyitott
kocsiban, mindazt a sok kis hálószemet elmebeli szokásokból, idények
szerinti élményekből, a bőrfelület benyomásaiból, amelyek jó pár hetére
egyforma hálót borítottak, és ebben a hálóban a teste megint fogva volt.
Akkor kéjes kíváncsiságát iparkodott kielégíteni, ismerni azoknak az
örömeit, akik szerelemben élnek. Azt hitte, hogy itt megállhat, hogy nem
kell majd megtanulni a szerelem fájdalmait; s mily kicsiség volt most néki
Odette egész varázsa ehhez a szörnyű rettegéshez képest, mely zavaros
fényudvarként veszi körül, ehhez a roppant szorongáshoz képest, hogy
nem tudhatja minden percben, mit csinálhatott Odette, és hogy nem lehet
az övé mindenütt és örökké! Fájdalmasan emlékezett Odette e szavainak
hangsúlyára: „De hisz én mindig szívesen látom, én mindenkor szabad
vagyok!”, ő, aki most sohasem az! Emlékezett, mint érdeklődött, mily
kíváncsi volt az ő életére, mily szenvedéllyel könyörgött néki, engedje őt
is belé hatolni; holott Swann akkor úgy félt ettől, mint egy bosszantó
tehertől; mennyire rimánkodott Odette, hogy menjen vele Verdurinékhez;
és amikor megengedte, hogy havonta egyszer eljöhessen hozzá, hányszor
ismételte Odette, mielőtt Swann engedett néki, hogy micsoda gyönyörűség
lesz majd a mindennapi viszontlátás, amelyről Odette akkor úgy
ábrándozott, míg néki, Swann-nak ugyanakkor csak unalmas robotnak
látszott, most pedig Odette utálta meg s hagyta el végképp ezt a szokást,
mialatt Swann-nak ugyanaz oly fájó és győzhetetlen szükségérzetté vált.
Nem tudta, mily igazat mondott akkor, amikor harmadik látásra Odette azt
ismételgette néki: „De hát mért nem engedi, hogy gyakrabban jöhessek?”,
s Swann nevetve s udvariasságból így válaszolt: „Mert félek a
szenvedéstől.” Most is megesik, fájdalom, olykor, hogy Odette egy
vendéglőből vagy egy szállóból ír néki, oly papíron, amelyre a ház neve is
rá van nyomva: de ezek a levelek mintha csak tűzzel égetnék. „A
Vouillemont-szállóból írt? Mért ment oda? Kivel? Mi történt?”
Emlékezett a gázlámpákra, akkor már oltogatták őket a boulevard des
Italiens-en, mikor találkozott vele, minden reménye ellenére, a bolyongó
árnyékok közt, azon a bizonyos éjszakán, amely szinte természetfelettinek
látszott, s csakugyan az az éjszaka – amelyen nem kellett tűnődnie,
bánthatja-e Odette-ot, ha keresi, ha megtalálja, annyira biztos volt abban,
hogy Odette legnagyobb öröme az lesz, ha láthatja őt és vele mehet – ma
már egy olyan titkos világból való, ahova nem lehet visszatérni, ha
egyszer az ajtók becsukódnak. És akkor Swann, szemben ezzel az újraélt
boldogsággal, észrevett egy boldogtalant, aki ott ült mozdulatlanul, s akire
szánakozva nézett, mert nem ismerte fel azonnal, úgyhogy le kellett sütni
a szemét, mert titkolni akarta a könnyeit. Ő maga volt.
Amikor ezt megértette, a szánalma mindjárt megszűnt, viszont
féltékeny kezdett lenni arra a másik énjére, akit Odette szeretett, féltékeny
lett mindazokra, akikről gyakran gondolta, különösebb szenvedés nélkül,
hogy „talán szereti őket” – most, mikor a szerelem bizonytalan eszméjét,
azt, amiben nincs is szerelem, felváltották nála a krizantém szirmai s a
Maison Dorée címbetűi, amelyek meg csordultig voltak vele. Majd mikor
a fájdalma túlságosan eleven lett, végigsimított a homlokán, leejtette a
monokliját s megtörölte az üvegét. S talán, ha látta volna magát
ugyanebben a pillanatban, az előbbi monokligyűjteményhez hozzátette
volna a magáét is, amelyet úgy vetett félre, mint egy kellemetlen
gondolatot s amelynek párás felületéről zsebkendőjével próbálta letörölni
a gondokat.
 Ha nem látjuk magát a hangszert, s ha azt, ami a fülünkbe jut, nem
tudjuk a képéhez kapcsolni, mert ez már módosítja a zengzetét – vannak
olyan hegedűhangok, amelyek úgy hasonlítanak bizonyos emberi alt
hangokhoz, hogy szinte az az illúziónk, mintha egy énekesnő is szerepelne
a hangversenyen. Felnézünk s csak a tokokat látjuk, minthogyha mind
értékes kínai ládikó lenne – de olykor most is tévedésbe ejt még a szirén
csalóka hívása; máskor meg egy foglyul ejtett szellemet vélünk hallani,
amely a tudós, elvarázsolt és remegő ládikó mélyén vergődik, akár az
ördög a szenteltvíztartóban; s megint máskor mintha csak egy nem földi és
tiszta hang suhanna át a levegőn, hogy kiterítse láthatatlan izenetét.
Minthogyha a muzsikusok nem is a kis dallamot játszották volna,
hanem inkább azokat a szertartásokat végeznék, amelyeket e kis dallam
követel a megjelenéséhez, s mintha csak a szükséges varázslatokat
hajtanák végre, hogy elérjék s itt tarthassák pár pillanatra ezt a csodát, az ő
felidézésének a csodáját – Swann, aki éppúgy nem láthatta, akár egy
ibolyántúli világnak a lakóját s aki mint egy metamorfózis frissületét
élvezte ezt a közelében kapott pillanatnyi vakságot, oly jelenvalónak
érezte most, mint szerelme bizodalmas és védelmező istenasszonyát, aki,
hogy eljuthasson hozzá a tömegen át s félrehívhassa, hogy szóljon néki,
ennek a zengő látszatnak az álruhájába öltözött. S míg elsuhant mellette,
könnyen, békítőn, suttogón, mint egy illat, s elmondta néki, amit kellett,
Swann minden szót külön vizsgált, sajnálta, hogy oly gyorsan elrepültek, s
ajkával szinte önkéntelen úgy tett, mintha megcsókolná ezt a menekvő,
tökéletes és máris tovatűnő testet. Most már nem érezte magát egyedül és
számkivetve, mivel a dallam csak hozzá szólt, s halkan Odette-ról beszélt
neki. Mert most már nem volt, mint egykor, az a benyomása, hogy a kis
dallam nem ismeri őket. Hisz oly sokszor volt tanúja Odette és az ő
örömének! Igaz, hogy sokszor intette is őt ezeknek az örömöknek a
múlandóságára. És ha abban az időben Swann valami szenvedést vélt
kitalálni a mosolyában, oly átlátszó és kiábrándult hangzatában, ma meg
viszont egy majdnem víg lemondás szépségét látta benne. Azokról a
bánatokról, melyeket egykor említett néki s amelyeket, amint látta,
mosolyogva és sebtelenül vitt magával kanyargó és szakadatlan futásában,
ezekről a bánatokról, amelyek most már az övéi lettek, s nincs remény rá,
hogy valaha is megszabadulhasson tőlük, mintha csak azt mondta volna
néki, amit régen a boldogságról: „Mit bánod? Semmi az egész.” És akkor
Swann, a szánalom és a gyöngédség indulatában, először gondolt Vinteuil-
re, e fenséges és ismeretlen testvérére, aki szintén oly sokat szenvedhetett;
milyen volt az élete? Micsoda fájdalmak mélyéből merítette ezt az isteni
képességet, ezt a határtalan alkotóerőt? Amikor a kis dallam szenvedései
hiúságáról beszélt néki, Swann csak enyhületet talált ugyanebben a
bölcsességben, amelyet pedig még az imént olyan tűrhetetlennek érzett,
amikor a közömbösek arcáról vélte leolvasni, akik az ő szerelmét
jelentéktelen bolondságnak nézték. Csakhogy e dallam, bárhogy is
vélekedett e lélekállapotok rövid tartamáról, nemhogy mint a
közömbösek, a való életnél kevesebbnek, hanem ellenkezőleg, annyival
többnek látta őket, hogy egyedül ezeket tartotta érdemesnek a kifejezésre.
A benső bánat e varázsát, ezt próbálta utánozni és újjáalkotni, s jóllehet e
varázsnak épp az a lényege, hogy közölhetetlen, s kivéve azt, aki átérzi,
mindenki más felszínesnek tartja – a kis dallam ezt a lényegét fogta meg s
tette láthatóvá, így aztán – ha csak egy kicsit is értettek a muzsikához – a
hallgatóknak be kellett látni s élvezni e varázs égi szelídségét, hogy aztán
künn az életben minden oly szerelemben félreismerjék, amely majd a
közelükben keletkezik. Azt a formát, amelyben e varázst a kis dallam
kifejezte, nem lehetett feloldani pusztán észbeli okoskodásokká. De mióta,
több mint egy éve, a muzsika szeretete megszületett egy időre Swannban s
fölfedezte előtte lelkének nem egy gazdagságát, Swann a zenei
motívumokat igazi, de más világból, más rendből való eszméknek nézte,
ismeretlen, homályba burkolt, ésszel fel sem fogható eszméknek, amelyek
azonban teljesen különbözők egymástól, nem egyforma értékűek és nem is
egyforma jelentésűek. Amikor Verdurinék estélye után még egyszer
eljátszatta a kis dallamot, s iparkodott kitalálni, hogyan környékezte meg,
hogyan borította el egy illathoz vagy egy cirógatáshoz hasonlóan – belátta,
hogy e tartózkodó s mintegy fázós szelídség benyomása a dallam öt hangja
közt való egészen gyenge távolságnak s köztük két hang állandó
újraidézésének köszönhető; de tudta, hogy így nem magát a témát, hanem
egyszerű hangértékeket elemez, amelyekkel, az egész kényelméért, a
titokzatos lényeget helyettesítette, ezt pedig, még Verdurinék előtt, azon
az estélyen felfogta már, amelyen a szonátát legelőször hallotta. Tudta,
hogy még a zongora emléke is meghamisítja azt a síkot, amelyen a zenei
dolgokat látja, s hogy a zenésznek nyitott tér nem az a sovány hetes
hangsor, hanem egy majdnem egészen ismeretlen s mérhetetlen klaviatúra,
ahol a derű, a bátorság, a gyengédség, a szenvedély sok-sok millió
billentyűjéből – amelyeket átkutatlan és sűrű homály választ el egymástól,
s amelyeknek mindegyike éppannyira különbözik a többiektől, mint egyik
univerzum a másiktól – csak alig párat fedezett fel eddig egynéhány nagy
alkotóművész, s az ő érdemük, hogy felébresztik bennünk témájuknak a
megfelelőjét, s hogy megmutatják, mennyi kincset, micsoda
változatosságot rejt magában, anélkül, hogy mi magunk is tudnók,
lelkünknek ez a csüggesztő és áthatolhatatlan nagy éjszakája, amelyet mi
űrnek és semminek nézünk. Vinteuil is ilyen muzsikus volt. Ebben a kis
dallamban, bár az észnek csak homályos felületet nyújthatott, oly szilárd,
oly határozott tartalmat lehetett érezni, s azt a tartalmat a téma oly erővel
s eredetin tudta kifejezni, hogy azok, akik hallották, az értelem eszméivel
egy síkon őrizték meg bensőjükben. Maga Swann úgy gondolt rá, mint a
szerelem és a boldogság egy bizonyos felfogására, amelynek éppoly
közvetlenül tudta, hogy miben áll a sajátossága, mint René-nek vagy
Cléves hercegnőnek, ha ezek a regénynevek tűntek fel az emlékezetében.
Még akkor is, ha nem gondolt rá, ez a kis dallam rejtett állapotban éppúgy
ott élt az elméjében, mint bizonyos más fogalmak, amelyeknek szintén
nincs egyenértéke, mint a fénynek, a hangnak, a testi gyönyörnek a
fogalmai, amelyek a mi belső birodalmunk díszes és változatos
gazdagságai. Lehet, hogy elveszítjük őket, lehet, hogy maguktól
elmosódnak, ha egyszer visszatérünk a semmibe. De amíg élünk, éppúgy
nem tagadhatjuk, hogy valóban ismertük őket, mint ahogy a valóságos
tárgyak létét se tagadjuk, mint ahogy például nem kétkedhetünk annak a
lámpának a fényében, amelyet szobánk átváltozott tárgyai előtt gyújtunk
meg, s amely onnan a sötétségnek még az emlékét is kiűzi. Ily módon
Vinteuil dallama, éppúgy, mint Tristan egy-egy témája, amely érzelmi
életünknek szintén egy bizonyos többletét képviseli, mintegy a magáévá
tette a mi halandó életfeltételünket, valami meghatón emberi
jellemvonással gazdagodott. Sorsa a mi lelkünknek jövőjéhez,
valóságához van kötve, mert hisz ő e léleknek egyik legsajátosabb,
leginkább megkülönböztetett ékessége. Lehet, hogy csak a semmiség igaz,
s hogy földi álmunk nem is létezik, de akkor meg, úgy érezzük, hogy e
zenei motívumok s e fogalmak, amelyek csak vele kapcsolatban léteznek,
szintén semmik. Elveszünk, de kezeseink ezek az isteni rableányok, akik
velünk élnek vagy halnak. S a halálban, velük együtt, van valami kevésbé
fájó, kevésbé dicstelen, sőt, ki tudja, valami kevésbé valószínű.
Swann tehát joggal hihette, hogy a szonáta dallama valóságosan létezik.
S bár ebből a szempontból emberinek tekinthette; bizonnyal mégis más
rendbe, a természetfölötti lények oly rendjébe tartozott, amelyeket mi sose
láttunk, de azért elbűvölve ismerünk rájuk, amikor a láthatatlan egy
kutatója elfog egyet, s abból az égi világból, ahová néki szabad a bejárása,
elhozza, hogy felvillanjon pár percre a mi földi világunk felett.
Ezt tette Vinteuil a kis dallammal. Swann érezte, hogy a zeneszerző
szinte nem is tett egyebet, mint hogy e témát napfényre hozta, láthatóvá
tette a hangszereivel, s oly vigyázva követte a rajzát, oly gyengéd, oly
óvatos, oly finom és biztos kézzel, hogy a hang minden pillanatban
megváltozott – halványabb lett, ha egy árnyat jelölt, s megélénkült,
amikor meg egy merészebb körvonalat vett üldözőbe. S hogy Swann
valóban nem csalódott, mikor hitt e motívum valóságában, bizonyítja az a
tény is, hogy bármely jó műkedvelő azonnal észrevette volna a
turpisságot, ha Vinteuil képtelen lévén a motívum formáinak látására és
megjelenítésére, inkább csak takargatta volna, holmi egyéni
hozzáadásokkal, akár a keze ernyedtségét, akár a látomása hézagait.
A dallam eltűnt. Swann tudta, hogy majd megint előkerül, az utolsó
résznek a végén, egy hosszú-hosszú darab után, amelyet Verdurinné
zongoristája sose szokott játszani. Itt is remek gondolatok voltak,
melyeket Swann nem tudott mindjárt, első hallásra megkülönböztetni, de
mostan jól felismerte őket emlékezete öltözőjében, ahol mintegy
levetették az újdonság egyforma álruháját. Hallgatta a szétszórt témákat,
amelyek majd a dallam egészében egyesülnek, akárcsak az előtételek a
logikai következtetésben, tanúja volt a mű genezisének. „Ó, lángeszű
bátorság, tán nem kisebb – mondta magában –, mint Ampére-é vagy
Lavoisier-é, Vinteuil, a muzsikus bátorsága, amikor kipróbálja és felfedezi
egy ismeretlen erő titkos törvényeit, s felkutatlan tereken át hajtja hittel,
bár kilátás nélkül, láthatatlan fogatát az egyedül lehetséges cél felé.” Mily
szép volt a párbeszéd a hegedű és a zongora között, az utolsó rész
kezdetén! Az emberi szavak hiánya nem engedte uralkodni a szeszélyt,
hanem éppen ellenkezőleg, teljesen kiküszöbölte; soha még a beszélt
nyelv nem volt ily hajthatatlanul szükségszerű, nem ismerte ennyire a
kérdések helytállóságát, a feleletek nyilvánvalóságát. Előbb a magányos
zongora sírt fel, mint egy párjától elhagyott madár; a hegedű meghallotta,
s mintha egy szomszéd fáról felelt volna. Olyan volt, mint a világ
kezdetén, minthogyha az egész földön még csak ők ketten volnának,
jobban mondva oly világban, ahonnan minden más ki van zárva, amelyet
egy alkotó logikája teremtett meg, s ahol mindig csak ők ketten lesznek:
vagyis ez a szonáta. Utána kinek a panaszát ismételte a zongora oly
gyöngéden: egy madárét, a kis dallam még nem egész lelkéét, vagy pedig
egy láthatatlan és kesergő tündérét? Oly hamari, oly hirtelen volt
mindegyik kiáltozása, hogy a hegedűs lélekszakadva rohant a vonóval,
hogy felfogja őket. Bűvös madár! A hegedűsön látszott, hogy szeretné
elvarázsolni, megszelídíteni, rabul ejteni. Már behatolt a lelkébe, már a
felidézett kis dallam úgy rázta, mint egy médiumét, a hegedűs valóban
megszállt testét. Swann tudta, hogy a kis dallam még egyszer meg fog
szólalni. S annyira megkettőzte magát, hogy a pillanat feszültsége, mikor
majd szembekerül vele, várás közben is éppolyan zokogásra indította,
mint aminőt egy szép verssor vagy egy szomorú hír kelt bennünk, de nem
akkor, ha egyedül vagyunk, hanem ha oly barátokkal tudatjuk, akik
lelkünk képmásai, s e képmásnak valószínű megindultsága hatja meg őket.
A dallam megjelent, de most csak azért, hogy egy percre ott ringatózzon s
játszadozzon a levegőben, már-már szinte mozdulatlanul, s hogy aztán
végképp elenyésszen. Nem is vesztett el Swann semmit e végső késlekedés
pillanatából. A dallam még most is itt volt, mint egy színes buborék,
mielőtt egészen széjjelpattanna. Akárcsak a szivárvány, amelynek fénye
gyengül, sápad, aztán újra felélénkül s mielőtt végleg kialudna, úgy ragyog
fel egy pillanatra, mint még soha: a dallam is eddigi két színét újabb, tarka
szálakkal, a prizma minden színével növelte, s éneket csalt ki belőlük.
Swann még mozdulni se mert, és a többieket is szerette volna nyugton
tartani, mintha a legkisebb mozdulat is árthatott volna e természetfölötti,
törékeny és elragadó varázslatnak, amely már úgyis eltűnőben volt.
Az igazat megvallva, senki se gondolt a beszédre. Egyetlen
távollevőnek, tán halottnak mondhatatlan szava (Swann nem tudta,
Vinteuil él-e még), ahogy lassan elömlött e misézők szertartása felett, elég
volt, hogy lekösse háromszáz hallgató figyelmét, és hogy ezt az
emelvényt, ahol egy lelket idéztek és egy természetfeletti ceremóniát
hajtottak végre, a föld egyik legnemesebb oltárává változtassa. Mikor
aztán a dallam széthullt s foszlányokban lebegett a következő
motívumokban, amelyek máris a helyébe nyomultak, Swannt először
bosszantotta, hogy Monteriender grófnő, akinek az együgyűsége különben
is közismert volt, éppen őfeléje hajol, hogy még a szonáta vége előtt
közölje vele a benyomásait; de aztán kénytelen volt mosolyogni, sőt, a
grófnőtől nem is sejtett mély értelmet találni a szavaiban. A grófnőt
ugyanis úgy elbűvölte a zenészek boszorkányos művészete, hogy így
kiáltott fel Swann előtt: „Káprázatos, sose láttam ilyen rendkívüli
dolgot...” De aztán aggálya támadt, s hogy helyesbítse első kijelentését,
még hozzátette: „Soha ilyen rendkívülit... a táncoló asztalok óta!” Swann
ettől az estélytől kezdve belátta, hogy Odette szerelme sosem éled fel a
számára, s hogy reménye a boldogságban nem fog már többé
megvalósulni. S azokban a napokban, mikor Odette véletlenül kedves és
gyengéd volt hozzá, mikor valami figyelmet tanúsított az irányában, e
felszínes közeledés csalfa és látszatos jeleit azoknak a meghatódott és
kétkedő gondosságával, reményvesztett örömével tartotta számon, akik,
mikor gyógyíthatatlan s utolsó napjait élő barátjukat ápolják, jelentős
eseményképp emlegetik, hogy „tegnap maga végezte el valamennyi
számadását, s még ő vette észre a mi összeadási hibánkat, étvággyal evett
egy tojást, s ha meg tudja emészteni, holnap egy bordaszelettel
próbálkozunk”, bár tudják, hogy a kikerülhetetlen halál előtt úgy sincs már
értelme semminek. Semmi kétség, Swann biztos volt abban, hogy Odette,
ha távol él tőle, idővel közömbössé válna néki, olyannyira, hogy örült
volna, ha mindörökre elhagyná Párizst; ahhoz aztán, hogy maradjon, még
lett volna bátorsága; de ahhoz, hogy elmenjen, már nem.
Pedig sokat foglalkozott az utazás gondolatával. Most, hogy újra
belefogott Ver Meerről szóló tanulmányába, szüksége lett volna arra, hogy
legalább néhány napra elutazzon Hágába, Drezdába és Braunschweigba.
Meg volt róla győződve, hogy az a Diana öltözködése, amelyet a
Mauritshuis[124] a Goldschmidt-féle árverésen Nicolas Maes képének vett
meg, valójában Ver Meer műve. Szerette volna ott, helyszínen
tanulmányozni ezt a képet, hogy alátámaszthassa meggyőződését. De
elmenni Párizsból, míg Odette itt van, s még akkor is, ha távol van – mert
hisz minden új helyen, ahol az új élményeket nem enyhíti a megszokás, új
erőhöz juttatjuk s újraélesztjük a fájdalmunkat – oly kegyetlen tervnek
látszott, hogy csak azért volt képes szüntelenül rágondolni, mivel
határozottan tudta, hogy sose lesz hajlandó keresztülvinni. Megtörtént
viszont, hogy alvás közben föléledt benne ez az utazó szándék, anélkül,
hogy eszébe jutott volna ennek az elutazásnak a lehetetlensége s álmában
az út megvalósult. Egyszer például azt álmodta, hogy egész évre elutazik;
a vasúti kocsi ajtaján kihajolt egy fiatalember felé, aki künn a peronon
sírva mondott néki búcsút, és Swann próbálta rávenni, hogy utazzék ővele.
Mikor a vonat elindult, szorongása fölriasztotta, eszébe jutott, hogy nem
utazik, hogy látni fogja Odette-ot, még este, másnap és majdnem
mindennap. S akkor, álmától felizgatva, áldotta a körülményeket, amelyek
függetlenné teszik, amelyek révén továbbra is Odette mellett maradhat,
sőt, ha szerencséje van, Odette-tól még engedélyt is kaphat, hogy néha-
néha láthassa; és miután felsorolta ezeket az előnyöket: a helyzetét –
vagyonát, amelyre Odette nemegyszer sokkal inkább rászorul, semhogy
szakítani merjen vele (azt is mondják, hogy Swannt máris kiszemelte
férjének) – Charlusszal való barátságát, aki, az igazat megvallva, sose ért
el valami sokat Swann számára Odette-tól, de azzal a kellemes érzéssel
ajándékozta meg, hogy Odette pár jó szót is hall róla valakitől, egy közös
jó baráttól, akit Odette is igen nagyra becsül – s végül saját eszét is,
amelyet egészen arra használt, hogy mindennap új fortéllyal tegye a
személyét Odette előtt hogyha nem is kedvessé, de legalább
nélkülözhetetlenné: arra gondolt, hogy mi lenne, ha mindezt nélkülöznie
kéne, ha mint mások, szegényen, megalázottan, szűkölködőn kénytelen
lenne bármit is elvállalni, vagy ha szülőkhöz, asszonyhoz láncolva
kénytelen lenne Odette-ot odahagyni, s ha ez az álom, melynek iszonyata
még most is oly közel volt hozzá, csakugyan valóra válna – s akkor így
szólt magában: „Az ember sose tudja, mikor boldog. Sose vagyunk oly
boldogtalanok, mint amilyennek hisszük magunkat.” De aztán számítgatni
kezdte, hogy ez az élet már így tart évek óta, s legföljebb azt remélheti,
hogy mindig így fog tartani, hogy munkáit, örömeit, barátait, egész létét
feláldozza egy oly találkozás napról napra való várásáért, amely még csak
örömöt sem hozhat már a számára, s tűnődött, nem ámítja-e magát, hogy
ami kedvezett szerelmének s megakadályozta a szakítást, nem tette-e
tönkre egész sorsát, hogy amit kívánnia kéne, nem az-e, aminek úgy örült,
mert csak álmában valósult meg: az elutazás; s akkor meg azt mondta
magában, hogy az ember sose tudja, mikor a legboldogtalanabb, hogy sose
vagyunk oly boldogok, mint amilyennek hisszük magunkat.
Némelykor azt remélte, hogy Odette minden fájdalom nélkül, egy
baleset következtében fog meghalni, Odette, aki reggeltől estig házon
kívül, az utcán, az országúton járt. S amikor megjött épen, egészségesen,
Swann bámulta az emberi testet, amely oly hajlékony és erős, hogy ki
tudja játszani, sakkban tudja tartani a mindenütt ólálkodó veszedelmeket
(melyeket megszámlálhatatlannak érzett, mióta titkolt óhaja maga elé
festette őket), amely így lehetővé teszi, hogy mindenki folyton és
majdnemhogy büntetlenül a gyönyörök kergetésére s hazugságokra adja
magát. És Swann mostan igen közel érezte szívéhez azt a II. Mohamedet,
akinek annyira kedvelte Bellini festette arcképét, s aki mikor érezte, hogy
az egyik feleségét már-már az őrületig szereti, az asszonyt leszúrta tőrével
csak azért, hogy – mint naiv velencei életírója mondja – visszanyerje
szellemi szabadságát. Utána Swann meg felháborodott, hogy ennyire csak
magával gondol, s úgy érezte, szenvedései nem érdemelnek semmi
könyörületet, mert ő meg Odette életét becsüli oly kevésre.
Ha már nem tudott elválni tőle úgy, hogy vissza ne térjen hozzá,
legalább folyton láthatná, mert akkor a fájdalma végül mégis
lecsendesedne, s a szerelme talán ki is hűlne. S ha már Odette nem akarta
örökre elhagyni Párizst, azt szerette volna, ha sohase hagyná el. De
legalább, mivel tudta, hogy Odette egyetlen nagyobb távolléte minden
évben augusztus és szeptember hónapjára esik, volt pár havi előnye, hogy
ezt a keserű gondolatot feloldja abban az egész és eljövendő időben,
amelyet előre magában hordott, s amely éppoly szerkezetű lévén, mint a
jelen napjai, átlátszón és hidegen keringett az elméjében, ahol táplálta
bánatát, de túlságos fájdalmat nem okozott. De ezt a belső jövendőt, ezt a
színtelen, szabad folyót alig érintette meg Odette egyetlenegy szava, s
máris mint egy darab jég, megállította, megmerevítette a víz
folyékonyságát: egészében megfagyott; és Swann egyszerre azt érezte,
hogy valami hatalmas és törhetetlen tömeggel van tele, amely lénye belső
falaira mindenütt ránehezedik, s már-már szinte szétrobbantja: s mindig
egyedül csak azért, mivel Odette mosolygó és alattomosan figyelő
tekintettel ennyit mondott: „Forcheville pünkösdkor szép útra készül,
Egyiptomba utazik”, és Swann nyomban megértette, hogy ez nála annyit
jelent: „Pünkösdkor Forcheville-lel együtt én is Egyiptomba megyek.” S
csakugyan, mikor néhány nap múlva Swann így szólt: „Hogy is mondtad a
minap, ugye, Forcheville-lel fogsz elutazni?”, Odette meggondolatlanul
így felelt: „Igen, kicsikém, tizenkilencedikén, majd küldünk egy
képeslapot a piramisokról.” Akkor szerette volna tudni, hogy Odette
szeretője-e Forcheville-nek, és magától Odette-tól szándékozott ezt
megkérdezni. Tudta, hogy mivel babonás, bizonyos hamis esküket mégse
tenne, amellett Swann most már nem félt attól, hogy kérdéseivel esetleg
bosszanthatja Odette-ot, s meggyűlölteti önmagát, mert hisz végleg
elvesztette e félelem alapját, vagyis azt a reményét, hogy Odette még
valaha is szeretheti.
Egy nap névtelen levelet kapott, amely azt adta tudtára, hogy Odette
már számtalan sok férfinak volt-a szeretője (egynéhányat fel is sorolt,
köztük Forcheville-t, Bréautét és a festőt), amellett nőkkel is szeretkezett s
találkahelyeken is megfordult. Swann-nak fájt a gondolat, hogy
valamelyik barátja képes volt ily levél írására (mert a levél pár részlete azt
mutatta, hogy írója jól ismeri az ő magánéletét). Találgatta, ki lehet. De
még sohase gyanakodott az emberek titkos cselekedeteire, azokra, melyek
nincsenek látható kapcsolatban a szavaikkal. S amikor próbálta kitalálni,
hogy vajon Charlus, Laumes vagy Orsan látható vonásai mögé
helyezhetné-e még leginkább azt az ismeretlen területet, amelyben ez a
gyalázatos cselekedet megszülethetett, minthogy soha egyikük sem
helyeselte előtte a névtelen leveleket, s minden szavuk inkább arra vallott,
hogy határozottan elítélik, semmi támaszt sem talált arra, hogy ezt a
gyalázatosságot bármelyikük természetének is tulajdonítsa. Charlusé kissé
hóbortos, de alapjában jó és gyengéd volt; Laumes hercegé kissé száraz, de
egészséges és egyenes. Ami Orsant illeti, Swann még senkivel sem
találkozott, aki, akár a legszomorúbb körülmények között is, szívélyesebb
szavakkal s tapintatosabb s helyénvalóbb magatartással jött volna hozzá.
Olyannyira, hogy sosem értette azt a nem éppen önzetlen viszonyt,
amellyel Orsant egy gazdag nővel kapcsolatban vádolták, s valahányszor
őrá gondolt, mintegy el kellett felejteni Orsannak ezt a rossz hírét, mint
amely összeférhetetlen finom lelke számos tanújelével. Egy percig Swann
úgy érezte, hogy gondolkodása elhomályosul, s másra gondolt, hogy ismét
kis világosságot találjon. Aztán megint vissza mert térni előbbi
tűnődéseire. De akkor meg, miután nem gyanúsíthatott meg senkit, meg
kellett gyanúsítania mindenkit. Igaz például, hogy Charlus szereti őt, jó
szíve van. Csakhogy idegbeteg ember, holnap talán sírna is, ha hallaná,
hogy Swann beteg, míg ma haragból, féltékenységből, valami hirtelen
gondolat miatt szívesen tenne neki rosszat is. Valóban, nincs gonoszabb az
emberi fajtánál. Annyi biztos, hogy Laumes herceg távolról sem szereti őt
úgy, mint Charlus. De épp ezért nem is lehetnek köztük hasonló
érzékenykedések; és azután Laumes herceg kétségtelenül hűvös természet,
de épp ezért képtelen mind gazságokra, mind nagy cselekedetekre. Swann
bánta, hogy egész életét csupa ilyen emberhez fűzte. Azután meg arra
gondolt, hogy ami az embereket visszatartja a gonosztevéstől, az a jóság, s
hogy ő csak a magáéhoz hasonló természetűekért felel, mint amilyen
például szív dolgában a Charlusé. Charlust tán még a gondolata is bántotta
volna annak, hogy valaha is ilyen rosszat kövessen el Swann-nal szemben.
Viszont egy olyan érzéketlen, másféle világból való embert, mint amilyen
Laumes herceg, ki tudja, milyen tettekre indíthatnak a másféle természetű
indítékok? Minden az emberi szíven múlik, és Charlusnak van szíve.
Orsan sincs híján a szívnek, s barátságos, bár kevésbé bizalmas a viszonya
Swann-nal, amely, mivel az egyforma gondolkodás kellemes érzéséből
született, sokkal megnyugtatóbb volt, mint Charlus túlzott ragaszkodása,
akit szenvedélyessége hol a legjobb, hol a legrosszabb cselekedetekre
ragadhatott. Ha valaki, hát Orsan az, akiről Swann mindig úgy érezte, hogy
megérti és gyengéden szereti őt, a barátját. Igen, de az a csöppet sem
tiszteletreméltó életmód, amelyet folytat?
Swann már sajnálta, hogy ezzel még sohase törődött, s tréfából többször
is hirdette, hogy sohasem érzett még oly erős rokonszenvet és tiszteletet,
mint egy-egy csirkefogó társaságában. „Úgy látszik, még sincs hiába –
mondta most magában Swann –, hogy az emberek mégiscsak a
cselekedetek alapján ítélkeznek. Csak ez számít, nem pedig az, amit
mondunk, amit gondolunk. Lehetnek Charlusnak és Laumes-nak ilyen
vagy amolyan hibái, de azért becsületes emberek. Orsannak talán nincs ily
hibája, mégsem becsületes ember. Ő bizony könnyen elkövethetett valami
újabb galádságot.” Swann azután Rémire, a kocsisára gyanakodott, aki,
igaz, legföljebb csak sugalmazhatta a levelet, de ez a nyom egy pillanatra
mégiscsak helyesnek látszott. Először is Loredan okkal haragudhatott
Odette-ra. S miért is ne tehetnők fel a tulajdon szolgáinkról, akik a mi
helyzetünknél alacsonyabb helyzetben élnek, s vagyonunkat és hibáinkat
képzelt kincsekkel s vétkekkel öregbítik, amelyekért irigyelnek és
megvetnek bennünket, hogyne tehetnők fel róluk, hogy akarva-akaratlan
mégiscsak másképp cselekszenek, mint a mi társaságunkbeli emberek.
Nagyapámra is gyanakodott. Nem tagadott-e meg mindent, amire Swann
csak kérhette? Amellett polgári gondolkozásával azt hihette, hogy Swann
javát akarja. Meggyanúsította még Bergotte-ot, Verdurinéket, a festőt, s
közben futtában megint megcsodálta a nagyvilágiak bölcsességét, hogy
nem akarnak érintkezni ezekkel a művészkörökkel, ahol az ily históriák
nemcsak hogy lehetségesek, hanem holmi jó tréfa címén talán még
kérkednek is velük; de aztán meg eszébe jutott e bohémek nyílt
viselkedése, s összevetette azzal a bizonytalan, majdnem szélhámos
életmóddal, amelyre a pénzhiány, a fényűzés szükségérzete, a gyönyörök
romboló kedve oly gyakran ráveszi az arisztokráciát. Szóval ez a névtelen
levél egyedül azt bizonyítja, hogy ismer egy olyan lényt, aki ily
elvetemültségre képes, de arra már nem talált nyomot, hogy ezt az
elvetemültséget a gyengéd vagy a hűvös ember, a művész vagy a
nyárspolgár, a nagyúr vagy a szolga jellemének mások által
kikutathatatlan alaprétegében keresse-e. Miféle mértékkel mérje ezentúl
az embereket? Hiszen nincs egyetlen ismerőse, aki ne lenne gazságra
képes. Szakítson hát valamennyivel? Az elméjére fátyol borult; a kezét
két-háromszor végigvonta a homlokán, zsebkendőjével megtörölte
pápaszeme mindkét üvegjét, s arra gondolt, hogy mások is, nála cseppet
sem rosszabbak, érintkeznek Charlusszal, Laumes herceggel és a
többiekkel, s ebből az a tanulság, hogy ha ezek az urak nem is képtelenek
az aljasságra, úgy látszik, ez már oly életszükséglet, amelyet mindenki
vállal, hogy érintkezzünk oly emberekkel, akik tán nagyon is képesek rá.
És Swann tovább is kezet fogott minden gyanús barátjával, s csak a forma
kedvéért gondolt hébe-hóba arra, hogy talán mégis ezek próbálták őt
kétségbeesésbe sodorni.
Ami a levél tartalmát illeti, amiatt nem is nyugtalankodott, mert hisz az
Odette elleni vádak teljesen valószínűtlenek voltak egytől egyig. Mint
annyian, Swann is inkább lomha észjárású volt és kevéssé találékony.
Ismerte ő is, általános igazságként, hogy az emberek élete tele van
ellentmondásokkal, viszont ha külön nézett egy-egy embert, úgy képzelte,
hogy életének előtte ismeretlen területe éppolyan, mint az a rész, amelyet
valóban ismer. Abból, amit elmondtak néki, maga elé képzelte mindazt,
amit elhallgattak. Ha például Odette vele volt, s valaki más durvaságáról,
durva érzéséről beszélgettek, Odette éppoly elvek alapján bélyegezte meg
ezeket, mint aminőket – amíg éltek – Swann szülei is vallottak, s
amelyekhez Swann is hű maradt; aztán a virágjaival babrált, megivott egy
csésze teát s érdeklődött Swann munkái iránt. E szokásokat Swann Odette
életének más részeire is kiterjesztette, és csakis e mozdulatokat idézte
mindig maga elé, valahányszor azokat a perceket próbálta elképzelni,
amikor Odette távol volt tőle. Ha olyannak festik előtte, amilyen vele
szokott lenni, vagy inkább amilyen sokáig ővele volt régebben – azonban
más férfival bizonyosan szenvedett volna, mert ez a kép valószínűnek
látszott. De hogy kerítőnőkhöz járna, hogy más nőkkel tobzódna, hogy
lezüllött páriák szennyes életét folytatná, mindez csak hiú lázálom,
aminek, hála istennek, a maga elé képzelt krizantémok, a gyakori teázások
s az erkölcsös méltatlankodások semmi helyet se hagytak a valóságban.
De azért időnként mégiscsak éreztette Odette-tal, hogy gonoszságból
minden tettét sietnek elmondani néki; s felhasználva valami jelentéktelen,
de igaz részletet, amiről véletlenül szerzett tudomást – mintha annyi sok
más közül csak ezt az egyet mutatná, ezt is szándéka ellenére, Odette
teljes és Swann bensőjében számon tartott és titkolt életéből –, azt is
elhitette vele, hogy oly dolgokról is van tudomása, amelyeket valójában se
nem ismert, se nem gyanított, mert bármily gyakran könyörgött is Odette-
nak, ne szépítse az igazságot, ezt, tudva vagy öntudatlan, egyedül csak
azért tette, hogy Odette mindent elmondjon néki. Igaz, hogy, mint Odette-
nak mondta, szerette az őszinteséget, de csak mint egy kerítőnőt, hogy
tájékoztassa kedvese életéről. Mivel pedig az őszinteséget nem önzetlenül
szerette, nem is lett semmivel sem jobb tőle. Szerette az igazságot, de csak
azt, amit majd Odette mond néki; ő viszont, hogy ennek az igazságnak a
birtokába jusson, nem rettent vissza a hazugságtól, a hazugságtól, melyet
pedig mindig úgy idézett Odette elé, hogy az minden emberi lényt erkölcsi
mocsárba süllyeszt, így hát annyit hazudott, mint Odette, mert igaz,
boldogtalanabb volt nála, de semmivel sem önzetlenebb. Odette meg,
miközben hallgatnia kellett a saját viselt dolgairól, gyanakvó és
mindenesetre haragos arccal nézett Swannra, hogy ne kelljen
szégyenkeznie s pirulnia tettei miatt.
Egy nap, a béke leghosszabb korszakában, amelyet Swann véges-végig
féltékenykedés nélkül bírt átélni, elfogadta Laumes hercegnő meghívását
este, a színházba. Kinyitotta az újságot, hogy lássa, mit játszanak, s
Théodore Barriére[125] darabjának: A márványkeblű nők-nek a címe oly
kegyetlenül szökött a szemébe, hogy szinte hátratántorodott s elfordította
a fejét. A „márvány” szó, amely már annyiszor volt a szeme előtt, hogy
legtöbbször nem is szokta észrevenni, mostan mintegy rivaldafényben s új
helyen állott előtte, egyszerre megint láthatóvá vált, s máris eszébe juttatta
Odette történetét Verdurinnével, mikor a két barátnő megnézte az
Iparcsarnok kiállítását, ahol, mint Odette mesélte egyszer, Verdurinné így
szólt hozzá: „Vigyázz, én fel tudlak olvasztani, hiszen nem vagy
márványból.” Odette biztosította Swannt, hogy csak tréfa volt az egész, és
ő nem is tulajdonított néki különösebb fontosságot. De abban az időben
jobban bízott még Odette-ban, mint ma. És ez a névtelen levél ilyenfajta
szerelemről tesz említést. Tekintetét nem merte az újság felé fordítani,
szétnyitotta, ellapozott, hogy ne kelljen látnia ezeket a szavakat: „A
márványkeblű nők”, s gépiesen a vidéki híreket kezdte olvasni. A La
Manche-ban vihar volt, Dieppe-ből, Cabourg-ból, Beuzeval-ból nagy
károkat jelentenek. Erre aztán másodszor is hátrahőkölt.
Beuzeval neve eszébe hozta ugyanannak a környéknek egy másik
helyiségét, Beuzeville-t, amelyet egy másik névvel, Bréautéval
egybefűzve sokszor látott már a térképen, de csak most először jött rá,
hogy ugyanaz, mint barátjának, annak a Bréauténak a neve, aki a névtelen
levél szerint szintén szeretője volt Odette-nak. A Bréautéról szóló vád
tulajdonképp nem is volt valószínűtlen, de az, ami Verdurinnéről szól,
semmiképp sem lehetséges. Abból, hogy Odette olykor hazudik, nem lehet
arra következtetni, hogy sose mond igazat, s azokban a szavakban,
melyeket Verdurinnével váltott s amelyeket azután maga mondott tovább
Swann-nak, inkább csak az a haszontalan s veszedelmes tréfálkozás volt
érezhető, aminőt a tapasztalatlan s e bűnökben járatlan nők űznek, s éppen
ezzel bizonyítják, hogy ártatlanok, s hogy mi sincs messzebb tőlük – tehát
Odette-tól is –, mint a más nők iránt érzett szenvedélyes vonzalom.
Viszont az a méltatlankodás, amellyel Odette elutasította az iménti
históriából önkéntelen kelt gyanúkat, tökéletesen egybevágott mindazzal,
amit Swann úgyis tudott kedvese temperamentumáról és kedvteléseiről.
De akkor a féltékenység valaminő sugallata, annak a sugallatnak a párja,
mely a költőt vagy a tudóst, mikor még csak egyetlen rímje vagy egyetlen
megfigyelése van, egy végleges eszmével vagy törvénnyel gazdagítja,
Swannt hirtelen s első ízben Odette-nak egy mondatára emlékeztette,
amelyet már két éve hallott tőle: „Ó, ha látnád, Verdurinnének most csak
én kellek, senki más, angyal vagyok, összevissza csókol, azt akarja, hogy
mindenütt vele legyek, azt akarja, hogy tegezzem.” Akkor ebben a
mondatban semmi kapcsolatot sem talált azokkal a képtelen s a bűnnel
kacérkodó beszédekkel, melyeket Odette szájából hallott, s nem tekintette
semmi másnak, mint egy forró barátság bizonyságának. Most azonban
Verdurinné e gyengédségének emléke hirtelen hozzákapcsolódott ízetlen
beszédének az emlékéhez. Ezentúl már gondolatban sem tudta őket
szétválasztani és a valóságban is egybekeveredve látta őket: a gyengédség
komolyságot s fontosságot kölcsönzött a tréfálkozásoknak, ezek meg a
gyengédséget mutatták kevésbé ártatlannak. Elment Odette-hoz. Messzire
ült tőle. Meg se merte csókolni, mert nem tudta, hogy akár benne, akár
pedig Odette-ban szeretetet vagy haragot támaszt-e majd fel ez a csók.
Hallgatott, nézte, hogy halódik a kettőjük szerelme. Aztán egyszerre
határozott.
– Odette – mondta neki –, drágám, tudom, gyűlöletes vagyok, de meg
kell kérdeznem egyet-mást. Emlékszel, mire gondoltam egyszer, veled és
Verdurinnével kapcsolatban? Mondd, igaz ez, akár róla, akár más nőről
volna szó?
Odette összehúzta a száját s tagadólag rázta a fejét, ahogy gyakran
intenek tagadólag az emberek, hogy nem mennek, hogy nincs kedvük
hozzá, ha valaki megkérdi tőlük: „Eljön-e a lovas ünnepségre, ott lesz-e a
katonai felvonulásnál?” Csakhogy a fej ilyen mozgását eljövendő
eseménnyel kapcsolatban alkalmazzák, s elmúlt esemény tagadásánál ez
bizonyos határozatlanságot jelent. Azután meg inkább csak személyes
meggondolást jelez, nem pedig holmi megrovást vagy erkölcsi
lehetetlenséget. S mivel Odette így mutatta, hogy a dolog nem igaz, Swann
megértette, hogy talán igaz.
– Már mondtam egyszer, te is tudod – tette hozzá ingerült és
boldogtalan arckifejezéssel.
 – Igen, tudom, de biztos vagy benne? Ne azt mondd, hogy: „Te is
tudod”, mondd így: „Még sohase tettem, soha, egyetlenegy nővel sem.”
Odette elismételte, mint egy leckét, gúnyos hangon és mintha csak meg
akarna tőle szabadulni.
– Még sohase tettem, soha, egyetlen nővel sem.
– Meg mernél-e esküdni a Notre-Dame-de-Laghet érmére?
Tudta, hogy erre az éremre Odette nem esküdne hamisan.
– Ó, de boldogtalanná teszel! – kiáltott fel válaszul Odette, s hirtelen
erőfeszítéssel így szabadult Swann kérdésétől. – Hát még most se hagyod
abba? Mi bajod van ma? Fejedbe vetted, hogy megutáljalak, hogy
meggyűlöljelek? Tessék, próbáltam újrakezdeni a régi szép időket, s ez
érte a köszönet!
De Swann most már nem engedett, ahogy a sebész is megvárja, hogy
megszűnjön az a görcs, amely csak félbeszakítja, de nem hiúsítja meg a
beavatkozását.
– Tévedsz, Odette, ha azt hiszed, hogy a legkevésbé is haragudnék ezért
– mondta néki meggyőző és csalóka szelídséggel. – Csak arról beszélek,
amit tudok, s hidd el, mindig többet tudok, mint amennyit elmondok.
Csakis a te vallomásod enyhítheti, amit gyűlölök benned, legalábbis addig,
amíg csak mások révén hallok róla. Nem azért haragszom rád, amit esetleg
elkövettél, mindent megbocsátok néked, hisz szeretlek, hanem a
hamisságodért, ezért a lehetetlen hamisságért, amellyel tovább tagadod
mindazt, amit úgyis tudok. Hogyan szerethetnélek, mondd csak, ha azt
látom, hogy olyasmit állítsz, olyasmire esküszöl, amiről tudom, hogy
hazugság? Odette, rövidítsd meg ezt a percet, hiszen csak gyötrelem
mindkettőnknek. Ha akarod, azonnal vége, s örökre megszabadulsz tőle.
Az érmedre mondd, hogy igen vagy nem, megtetted-e ezt valaha.
– Honnan tudjam? – csattant fel Odette. – Talán valamikor régen,
amikor azt se tudtam, mit csinálok, talán kétszer vagy háromszor.
Swann minden lehetőségre gondolt. A valóság hát olyan dolog, aminek
semmi köze a lehetőségekhez, éppoly kevéssé, mint a belénk szúrt késnek
a felettünk lebegő felhőkhöz, mert e szavak: „kétszer vagy háromszor”,
keresztsebet égettek a bensőjébe. Különös, hogy az ily szavak, „talán
kétszer vagy háromszor”, csak szavak, a levegőbe, távolról kimondott
szavak, ennyire összetéphetik a szívet, mintha valóban elérnék, ily beteggé
tehetik az embert, mint egy méreg, amit lenyelünk. Swann akarva, nem
akarva arra a mondatra gondolt, amelyet Saint-Euverte-nénél hallott: „A
táncoló asztalok óta nem láttam ilyen rendkívüli dolgot.” Az a szenvedés,
amelyet most érzett, egyik elképzeléséhez sem hasonlított. Nemcsak azért,
mert képzelete ritkán ért el ilyen messze a bűn elképzelésében, még akkor
sem, amikor teljesen bizalmatlan volt Odette-tal szemben, hanem mert ha
el is képzelte, elmosódó maradt és határozatlan, megfosztva ettől a sajátos
borzalomtól, amely a „talán kétszer vagy háromszor” szavaiból tört elő,
híjával annak a különös kegyetlenségnek, amely éppúgy különbözött
mindentől, amit eddig ismert, akárcsak az a betegség, amelyben először
szenvedünk. Mindamellett ez az Odette, aki e fájdalmat okozta, nem volt
néki kevésbé kedves, ellenkezőleg, még értékesebb, mintha gyötrelme
növekedésével az ára is együtt nőtt volna annak a csillapítószernek és
ellenméregnek, amellyel csak ez az asszony rendelkezett. Jobban akarta őt
gondozni, akár egy súlyosabbnak mutatkozó betegséget. Azt akarta, hogy
ne ismétlődjék meg ez a rettenetes dolog, amelyet, mint Odette mondta,
„talán kétszer vagy háromszor” tett meg. Ezért hát vigyáznia kell rá. Azt
mondják, hogy ha egy barátunknak megmondjuk szeretője hibáit, csak
még jobban hozzákötjük, mert nem akarja elhinni őket, s mennyivel
inkább az esetben, ha valóban elhiszi őket. De hát, mondta magában
Swann, hogy lehetne megvédeni? Egyetlen nőtől megóvhatná talán, de
hiszen van száz meg száz másik, s most látta csak be, mily őrület szállt rá,
mikor azon a bizonyos estén, hogy Odette-ot nem találta Verdurinéknél,
vágyni kezdett egy másik lény mindig elérhetetlen birtoklására. De Swann
szerencséjére, az új szenvedések alatt, amelyek dúló hordák gyanánt
rohanták meg a bensőjét, volt egy régibb, szelídebb, csendben szorgos
rétege is a természetének, mint egy sebzett szerv sejtjei, amelyek rögtön
iparkodnak a megsérült szöveteket helyrehozni, mint egy bénult tag izmai,
amelyek próbálnak mozgékonnyá válni. Lelkének e régebbi, e gyökeresebb
lakói egy percre Swann minden erejét arra a titkos és jóvátevő
munkásságra fordították, amely egy lábadozóban, egy operáltban a pihenés
illúzióját kelti. Ezúttal inkább Swann szívében, s nem mint máskor is,
agyában történt ez a kimerültségből folyó enyhülés. De mindaz, ami már
létezett, igyekszik megint újjászületni, s ahogy egy kimúló állatot újra
megráz az újratámadó végvonaglás, Swann-nak egy percre megkímélt
szívére ugyanaz a szenvedés ugyanazt a sebet ütötte. Emlékezett a holdas
estékre, amikor elnyújtózkodva kocsijában, amely a rue La Pérouse-ba
vitte, kéjesen ápolta magában a szerelmes ember érzéseit, mert akkor még
nem sejtette, mily mérgezett gyümölcsöt hoznak szükségképpen. De ezek
a gondolatok csak egy másodpercig tartottak, csak addig, amíg a kezét a
szívéhez szorította, megint lélegzethez jutott s mosolyogni is tudott, hogy
elrejtse gyötrelmeit. Már újrakezdte a kérdezősködését. Féltékenysége,
mely jobban igyekezett, mint bármelyik ellensége, hogy rámérje ezt a
csapást, hogy megismertesse vele élete legszörnyűbb fájdalmát,
féltékenysége úgy vélte, hogy nem szenvedett még eleget, s egy mindennél
mélyebb sebet akart még rajta ejteni. Mint egy gonosz istenség, úgy ihlette
meg Swannt a féltékenység, s már vitte is egyenesen a romlásba. S nem
rajta múlt, inkább Odette-on, hogy gyötrelme csak később súlyosbodott.
– Drágám – mondta Swann –, már túl vagyunk rajta, ismerem én azt a
nőt?
– Nem, esküszöm, különben is azt hiszem, hogy túloztam, addig
mégsem mentem el.
Swann mosolygott s így folytatta:
– Persze, nem baj, de mégis kár, hogy nem mondhatod meg a nevét. Ha
elképzelhetném a személyét, sose gondolnék rá többé. Csak azért
mondom, mert azután soha többé nem untatnálak. Olyan megnyugtató,
nem, ha magunk előtt látjuk a dolgokat? Az az igazán rettenetes, ha nem
tudjuk őket elképzelni. De te máris oly kedves voltál, nem akarlak
fárasztani. Köszönöm, nagyon köszönöm, hogy olyan jó voltál hozzám. Ne
gondoljunk rá. Csak még egyet. Mennyi ideje lehet ennek?
– Charles, nem látod, hogy a sírba viszel, nagyon régi dolgok ezek.
Azóta sem gondoltam rájuk, te meg mintha azt akarnád, hogy elölről
kezdjem őket. Akkor aztán meglesz a boldogságod – mondta öntudatlan
butasággal s ugyanakkor kiszámított gonoszsággal.
 – Ó, csak azt szeretném tudni, azóta történt-e, hogy ismerlek. De hisz ez
oly természetes lenne, hogy itt történt, tenálad; nem mondhatnád meg,
melyik estén, hogy elképzeljem, mit csináltam ugyanakkor; de hisz értsd
meg, lehetetlen, hogy ne emlékeznél, kivel történt, Odette, szerelmem, no
mondd.
– De hát nem tudom, azt hiszem, a Bois-ban volt egy este, amikor
eljöttél értünk a kis szigetre. Laumes hercegnőnél vacsoráztál – tette hozzá
boldogan, hogy igazmondásának bizonyítékául egy pontos részletet is
megemlíthet. – A szomszédos asztalnál ült egy nő, akit már rég nem
láttam. Azt mondta nékem: „Jöjjön a kis szikla mögé, nézzük a holdfény
játékát a vízen.” Először ásítottam s így feleltem: „Nem megyek, már
fáradt vagyok, és itt jól érzem magamat.” De ő meg csak bizonygatta,
hogy sose volt még ilyen holdvilág. Én azt mondtam: „Ne meséljen!”
Tudtam, hová akar kilyukadni.
Odette majdnem nevetve beszélte ezt, talán mert természetesnek találta,
vagy mert úgy vélte, hogy így csökkentheti a dolog jelentőségét, vagy
talán hogy ne lássék megalázottnak. De mikor látta Swann arcát, egyszerre
megváltoztatta a hangját:
– Nyomorult, élvezed, hogy megkínozhatsz, hogy hazugságokat
mondatsz velem, pedig csak azért hazudok, hogy már egyszer békén hagyj.
Ezt a második csapást Swann még gyötrőbbnek érezte, mint az elsőt.
Sohase gondolta volna, hogy ennyire friss keletű a dolog, s hogy szeme
elől, mely nem tudta felfedezni, nem az ismeretlen múltba bújt el, hanem
oly ismert estékbe, amelyeket Odette-tal együtt élt át, amelyekről azt
vélte, hogy olyan jól ismeri őket, s amelyek most, hogy visszagondolt
rájuk, álnokká s ijesztővé torzultak; egyszerre tátongó mélység nyílt meg
köztük, ez a pillanat a Bois szigetén. Odette nem volt éppen okos, de volt
benne valami a természetesség varázsából. Ezt a jelenetet például úgy
elmondta, úgy eljátszotta, annyi igaz egyszerűséggel, hogy Swann szinte
lihegett és mindent látott: Odette ásítozását, a kis sziklát. Hallotta, ahogy
válaszol – sajnos, vidáman: „Ne meséljen!!!” Érezte, hogy ma este már
semmit sem fog elmondani, hogy ebben a pillanatban már semmi
felvilágosítást sem kaphat; így szólt:
 – Szegény kicsikém, bocsáss meg, látom, hogy fájdalmat okozok neked,
de vége, már nem is gondolok rá.
De Odette látta, hogy Swann tekintete továbbra is azokra az ismeretlen
dolgokra mered és szerelmük múltjára, amely, mivel elmosódott,
egyhangúnak és édesnek tűnt fel az emlékében, s amelyet sebként
szaggatott fel ez a holdas perc a Bois szigetén, Laumes hercegnő vacsorája
után. De Swann már úgy megszokta, hogy érdekesnek találja s
megcsodálja az életet s az életnek valamennyi váratlan felfedezését, hogy
jóllehet úgy szenvedett, hogy azt hitte, ily fájdalmat nem bírhat már el
sokáig, közben ezt mondta magában: „Az élet igazán bámulatos, s szép kis
meglepetésekkel szolgál; a bűn, úgy látszik, mégiscsak sokkal
elterjedtebb, mint gondolnánk. Itt van például ez az asszony, akiben
annyira bíztam, aki olyan egyszerű, olyan becsületes külsejű, s még akkor
is, ha könnyelmű volt, oly rendesnek és normálisnak látszott: egy
valószínűtlen besúgásra kikérdezem, s az a kevés, amit hajlandó elárulni,
sokkal többet leplez le, mint amennyit gyaníthattam volna.” De azért
mégsem érhette be ezekkel az önzetlen megjegyzésekkel. Próbálta
felmérni pontosan Odette szavainak értékét, hogy meg tudja állapítani,
többször követte-e el e dolgokat s képes lesz-e folytatni őket. Elismételte
magában Odette bizonyos szavait: „Tudtam, hová akar kilyukadni”,
„Kétszer vagy háromszor”, „Ne meséljen!”, de ezek most nem tűntek fel
fegyvertelenül az emlékében, mindegyikük egy kést szorongatott, és új
sebet ejtett a szívén. Sokáig, akárcsak a beteg, aki nem tudja megállni,
hogy ne próbálja folytonosan éppen azt a mozdulatot, amely fájdalmat
okoz néki, Swann is egyre ezeket a szavakat ismételgette: „Itt jól érzem
magamat”, „Ne meséljen!”, de a fájdalom oly erős volt, hogy abba kellett
hagynia. Csak ámult, hogy ezek a dolgok, amelyeket idáig oly könnyedén,
oly vígan élt meg, most egyszerre oly komolyak lettek a számára, mint
egy betegség, amibe bele is pusztulhat. Sok nőt ismert, akiket
megkérhetne, hogy vigyázzanak Odette-ra. De hát hogyan remélhesse,
hogy ezek az ő szemével nézhessék e dolgokat, s nem úgy, ahogy oly
sokáig ő maga is nézte őket s ahogy az ő élete élvezeteit is tekintette, s
hogy ne mondják néki nevetve: „Micsoda csúf féltékenység, nem tűri a
mások örömét.” Micsoda hirtelen megnyíló csapóajtó zuhant le (pedig az
Odette-tal való szerelméből régen csak gyengéd örömei voltak) a pokol
egy új körébe, ahonnan még nem is látta, hogy szabadulhat ki valaha is.
Szegény Odette! Őrá nem haragszik. Ő legfeljebb csak félig bűnös. Hát
nem mondták, hogy saját anyja adta el csaknem gyermekkorában egy
gazdag angolnak, Nizzában. De mily fájdalmas igazsággá éledtek benne
azok a sorok, melyeket egyszer Alfréd de Vigny Naplójá-ban oly
közömbösen olvasott: „mikor úgy érezzük, hogy beleszeretünk egy nőbe,
arra kellene gondolnunk: milyen lehet a környezete? Milyen volt az élete?
Az élet egész boldogsága erre az alapra támaszkodik.” Swann bámult,
hogy ily egyszerű szavak, melyeket magában betűzgetett, mint „Ne
meséljen!”, „Tudtam, hová akar kilyukadni”, ennyire fájhatnak néki. De
megértette, hogy amiket egyszerű szavaknak tartott, egy acélváz részei,
oly vázé, amely magába foglalja s bármikor újra rázúdíthatja ezt az Odette
elbeszélése közben először érzett szenvedést. Mert most is ezt a
szenvedést érezte. Hiába tudott már mindent – sőt később is, az idő
múlásával, hiába felejtett s bocsátott meg –, abban a percben, hogy
elismételte magában e szavakat, ez a régi szenvedés megint ugyanazzá
tette, amilyen Odette szavai előtt volt: tudatlanná, bizakodóvá;
könyörtelen féltékenysége a még semmit sem sejtő férfi állapotába
helyezte, hogy aztán újra rásújthasson Odette vallomásával, s ez a régi
történet még hónapok után is úgy feldúlta, mint egy leleplezés. Csodálta
emlékezetének e szörnyű éltető erejét. Csakis attól remélhetett enyhülést a
gyötrelmére, hogy ez az élesztő erő idővel mégiscsak meddővé válhat. De
mikor Odette egy-egy szava mintegy kimeríteni látszott ezt a kínzó
hatalmát, akkor meg egy másik szó, amelyen Swann kevésbé akadt még
fenn, egy csaknem használatlan szó váltotta fel a régieket, s az sújtott rá
érintetlen erejével. Annak az estnek az emléke, amikor Laumes-éknál
vacsorázott, szintén fájdalmat okozott néki, de ez csak a fájdalom
központja volt. Ez a fájdalom rend nélkül sugárzott a szomszédos napokba
is. S ahol csak hozzányúlt emlékei között, az egész évszak fájt neki,
amikor még Verdurinék oly gyakran vacsoráztak a Bois szigetén. Annyira
fájt, hogy kíváncsiságát, amelyet féltékenysége keltett benne, lassanként
semlegesítette azoktól az új gyötrelmektől való félelme, amelyeket e
kíváncsiság kielégítése okozhatna. Rájött arra, hogy Odette életének
ismeretségük előtt való kora, ez a kor, melyet sose akart elképzelni, nem
elvont s homályosan látott térség, hanem tényleges eseményekből,
elhatárolt évekből formálódott. De mikor ezt meglátta, félt, hogy ez a
színtelen, folyékony és tűrhető múlt még valami kézzelfogható s
visszataszító testet ölt, egyéni és ördögi ábrázattal. S nem is próbálta
elképzelni, de már nem szellemi renyheségből, hanem a szenvedéstől való
félelmében. Remélte, hogy eljön a nap, mikor végre úgy hallhatja akár a
Bois szigetének, akár Laumes hercegnőnek a nevét, hogy nem kell majd
újra éreznie ezt a régi fájdalmát, s vigyázott, hogy Odette-ból se
kényszerítsen ki új szavakat, újabb helyek, különböző körülmények neveit,
amelyek alig elcsitult baját más alakban éleszthetnék újjá.
De sokszor az ismeretlen, az ismerni rettegett dolgokat maga Odette
fedezte fel néki, spontánul és mit sem sejtőn; Odette ugyanis nem ismerte
annak az eltérésnek a terjedelmét, amelyet a bűn teremtett egyrészt igazi
életmódja, másrészt a közt az aránylag ártatlan életmód között, amelyet
Swann még mindig hajlandó volt kedvesének tulajdonítani: annak a bűnös
teremtésnek, aki mindig ugyanazt az erényt játssza másokkal szemben,
mivel titkolni akarja előttük a bűneit, nincs módjában ellenőrizni e
bűnöknek folytonos és érezhetetlen növekedését, sem azt, hogy lassan
mennyire elterelik mások normális életmódjától. Odette lelke mélyében, a
titkolt tettek emléke mellett, lassanként egyéb tettei is megváltoztak,
megfertőződtek e szomszédságban, anélkül, hogy Odette maga bármi
furcsát is látott volna bennük, anélkül, hogy kiríttak volna sajátos belső
légkörükből; viszont ha beszélni kezdett róluk, Swann borzadva vette
észre, micsoda környezetről tanúskodnak. Egy nap kérdezte Odette-tól,
óvatosan, hogy meg ne sértse, volt-e már dolga kerítőnőkkel.
Tulajdonképp szentül hitte, hogy nem; a névtelen levél, igaz,
becsempészte e feltevést az elméjébe, de csak egészen gépies módon; nem
is talált hitelre, de azért mégis ott maradt, s Swann csak azért kívánta
volna Odette gyökeres cáfolatát, hogy kiirtsa onnan e gyanú külsőleges, de
feszélyező jelenlétét. „Ó, nem, dehogy! De ne hidd, hogy nem szaladnak
utánam – tette hozzá, s a mosolyával oly hiú önteltséget leplezett le,
amelyről nem láthatta, hogy Swann már nem tarthatja jogosnak. – Az
egyik csak tegnap is több mint két óra hosszat várt rám s bármily árat
megadott volna. Állítólag egy nagykövet mondta néki: »Ha nem hozza el,
öngyilkos leszek.« Mondták néki, nem vagyok itthon, a végén már én is
kijöttem, csak hogy megszabaduljak tőle. Ha láttad volna, mit kapott
tőlem, a szobalány behallotta a másik szobába, ahogy kiáltoztam: »Ha
mondom, nem kell, nem akarom! Nekem így tetszik, semmi kedvem
hozzá. Végre is, azt hiszem, szabad vagyok, s azt tehetem, amit akarok.
Még ha pénzre volna szükségem, nem mondom... « A házmesternek
megmondtam, hogy be ne eressze ide többé, mondja, hogy vidéken
vagyok. Kár, hogy nem bújhattál itt el. Nem bántad volna meg, drágám,
azt hiszem. Látod, mégse olyan rossz ez a te kis Odette-od, pedig olyan
gonosznak mondják.”
Még ha beösmert is néha bizonyos olyan hibákat, amelyekről
feltételezhette, hogy Swann már felfedezte őket, inkább csak új
kételyekhez nyújtott kiindulópontot Swann-nak, mintsemhogy elhallgatta
volna a régieket. Vallomásai ugyanis nem aránylottak pontosan e
kételyekhez. Hiába hagyta ki belőlük akár az egész lényeget, a
maradékban volt valami, amire Swann sose gondolt volna, ami
megdöbbentette újságával, s lehetővé tette néki, hogy új alapra
helyezhesse féltékenysége fogalmát. Ezeket a vallomásokat Swann sohase
feledhette. A lelke úgy hordozta, ringatta s vetette ki őket, mint a hullákat.
Meg is fertőződött tőlük.
Egyszer Odette megemlítette Forcheville egy nála tett látogatását, a
Párizs-Murcia-ünnepség napján. „Hogyan, már akkor is ösmerted?” „Ahá,
persze, csakugyan” – tette hozzá helyesbítőleg, hogy ne lássék, mintha
nem tudta volna. És ekkor Swann reszketni kezdett arra a hirtelen
gondolatra, hogy ennek az ünnepnek a napján, mikor azt a gondosan őrzött
levelet kapta Odette-tól, ugyanaz az Odette talán a Maison Dorée-ban
ebédelt Forcheville-lel. De Odette megesküdött, hogy nem. „Pedig ez a
Maison Dorée emlékeztet valamire, amiről tudom, hogy nem volt igaz” –
felelte Swann, hogy megijessze. „Igen, arra, hogy nem ott voltam akkor
este, mikor Prévost-nál kerestél, és mikor azt mondtam, hogy onnan
jövök” – felelte (mert Swann arcáról olyasmit olvasott le, hogy úgyis
tudja), éspedig oly határozottsággal, amelyben nem is cinizmus volt,
inkább csak ijedtség, az a félelem, hogy esetleg megbántja Swannt, s ezt a
félelmét hiúságból szerette volna eltitkolni amellett meg az a vágy, hogy
mutassa az őszinteségét. Épp ezért oly szabatosan és erősen sújtott, mint
egy hóhér, viszont kegyetlenség nélkül, mert nem tudta, mily fájdalmat
okozhat ezzel Swann-nak; sőt, még nevetni is kezdett, bár talán bizonnyal
csak azért, hogy egy percre se lássék zavartnak és megalázottnak. „Igaz,
nem a Maison Dorée-ban voltam, hanem Forcheville lakásán. Prévost-nál
igazán voltam, ez nem hazugság, Forcheville is ott találkozott velem, s
mondta, nézzem meg a metszeteit. De aztán jött valaki hozzá. Csak azért
mondtam, hogy a Maison Dorée-ból jövök, mert féltem, hogy
megharagszol. Látod, csak a te kedvedért füllentettem. Nem bánom,
mondjuk, hogy rosszul tettem, de legalább megmondom nyíltan. Mért ne
mondanám meg hát azt is, hogy ővele ebédeltem a Párizs-Murcia-
ünnepségen, ha igaz lenne. Különben is, akkor még nem nagyon ismertük
egymást, ugye, drágám?” Swann mosolygott, annak a lénynek hirtelen
gyávaságával, akivé e szörnyű szavak súlya alatt változott. Szóval már
abban az időben is, amelyre gondolni sem mert soha, mert akkor olyan
boldogok voltak, azokban a hónapokban, mikor Odette szerette őt, lám,
már akkor is hazudott! S ha már ilyen volt az a perc is (az első este, hogy
„katléjáztak”), mikor azt mondta neki, hogy most jön a Maison Dorée-ból,
hány hasonló létezhet még, mindegyikben egy-egy hazugsággal, s Swann
csak nem is sejtheti őket. Emlékezett, hogy egyik nap Odette azt mondotta
néki: „Majd azt mondom Verdurinnének, hogy nem készült el a ruhám,
hogy a kocsim későn jött értem. Ne félj, majd elintézzük valahogy.”
Hányszor mondhatott őneki is ezekhez hasonló szavakat, amelyekkel egy
késését vagy egy megbeszélt találkájuk megváltoztatását igazolta; nem
takartak-e azok is, anélkül, hogy Swann-nak akkor sejtelme lehetett volna
róla, egy más férfival való s ugyanilyen egyetértést, akinek Odette meg azt
mondhatta: „Majd azt mondom Swann-nak, hogy nem készült el a ruhám,
hogy a kocsim későn jött értem, ne féljen, elintézzük valahogy.” S
legkedvesebb emlékei, Odette legmindennapibb szavai mögül,
amelyekben valamikor úgy hitt, mint a Szentírásban, legegyszerűbb
tetteiből, amelyekről számot adott, a legszokottabb helyekről, amelyeket
emlegetett, a varrónő házából, a Lovardából, az avenue du Bois-ból (a
mögé a fölösleges idő mögé rejtőzködve, amely a legrészletezettebb nap
hézagaiban is helyet talál és bizonyos cselekedetek takarójául szolgálhat)
érezte, mint szivárog fel a hazugságok lehetséges s föld alatti jelenléte s
mint szennyezi be sorra mindazt, ami a legkedvesebb maradt néki, legjobb
estéit, a rue La Pérouse-t is, ahonnan Odette bizonyosan sose akkor ment
el, mikor mondta; s most ezek a hazugságok azt a homályos borzalmat
árasztották mindenüvé, amelyet Swann már akkor is érzett, amikor a
Maison Dorée-ról szóló vallomást hallotta, s mint az undok állatok Ninive
Pusztulásában, múltjának minden kövét megingatták. Ha az emlékezete a
Maison Dorée kegyetlen nevéről beszélt, most nem azért fordult el tőle,
mint Saint-Euverte-né múltkori hangversenyén, mert egy rég vesztett
boldogságot, hanem mert egy friss keletű fájdalmat hozott az eszébe.
Aztán a Maison Dorée neve is úgy járt, mint a Bois szigetéé, lassanként
nem fájt már Swann-nak. Mert az, amit szerelmünknek,
féltékenységünknek tartunk, nem ugyanaz a folytonos és megoszthatatlan
szenvedély. Végtelen sok s egymást követő szerelemből és féltékenységből
állnak, amelyek éppoly különbözők, mint amilyen múlékonyak, de
szakadatlan sokaságukkal a folytonosság benyomását, az egység illúzióját
keltik. A szerelem élete, a féltékenység állandósága számtalan sok vágy és
kétely halálából s változásából állt Swann-nál, de mindegyiknek Odette
volt a tárgya. Ha Odette-ot sokáig egyáltalában nem látja, haldokló vágyait
és kételyeit nem lett volna mivel pótolnia. Azonban Odette jelenléte
tovább is bevetette Swann szívét változó gyanúval és gyengédséggel.
Voltak esték, amikor Odette egyszerre igen engedékeny lett Swann-nal,
s keményen értésére adta, hogy jó lesz élni az alkalommal, mert lehet,
hogy esetleg évekig nem fog hozzájutni; olyankor aztán haladék nélkül fel
kellett menni hozzá „katléjázni”, s ez a vágy, amelyet akkor állítólag
Swann iránt érzett, oly hirtelen, oly hatalmas, olyan megmagyarázhatatlan
volt, s a csókjai oly tüntetők, oly szokatlanok, oly bőségesek, hogy ez az
éppoly féktelen, mint valószínűtlen gyöngédség szinte majdnem úgy fájt
Swann-nak, mint egy hazugság vagy gonoszság. Egy este, hogy Odette
parancsára haza kellett vele mennie, s miközben Odette a csókjait
szenvedélyes szavakkal vegyítette, amelyek úgy ellenkeztek rég
megszokott szárazságával – hirtelen úgy tetszett Swann-nak, hogy zajt hall
–, fölkelt, kutatgatni kezdett, de nem talált senkit sem, de azért nem volt
bátorsága visszatérni Odette mellé, aki tajtékzó dühében összetörte egyik
vázáját és így szólt: „Te sem vagy ám jó semmire!” És akkor Swann azon
tűnődött, hogy vajon nem rejtett-e el Odette valakit a hálószobájában, akár
azért, hogy kínozza az illető féltékenységét, akár hogy felgyújtsa az
érzékeit.
Némelykor Swann bizonyos találkaházakba is elment, remélve, hogy
esetleg hall majd ott róla valamit, bár megnevezni sose merte. „Van itt egy
kislány, azt hiszem, megfelelne” mondta neki a kerítőnő. S ott maradt egy
óráig, s szomorúan beszélgetett egy-egy ilyen szegény teremtéssel, aki
csak csodálkozott azon, hogy a vendég nem kíván többet. Egyszer egy
egészen fiatal s ragyogó szépség így szólt hozzá: „Szeretném, ha egy
barátot találnék, akkor az biztos lehetne, hogy sose mennék el senki
mással.” „Igazán, mondd, hát lehetséges, hogy egy nő hálás, ha szeretik, és
sohase csalná meg a szeretőjét?” – kérdezte tőle Swann szorongón. „De
még mennyire! természet dolga!” Swann ezeknek a lányoknak is
körülbelül azt mondta, ami Laumes hercegnőnek is tetszett volna. Azzal,
akinek egy barát kellett, mosolyogva így beszélt: „Nini, kék szemet
választottál, olyant mint a ruhaöved.” „Magának is kék a kézelője.”
„Milyen szépen társalgunk ebben az előkelő házban! Nem untatlak, nincs
más dolgod?” „Nem, nem, van időm bőségesen. Meg aztán ha untatna, ne
féljen, úgyis megmondanám. Jobban is szeretem, ha beszélget velem.”
„Nagyon kedves. No, ugye, milyen szépen társalgunk?” – mondta Swann a
kerítőnőnek, aki benyitott az ajtón. „De még hogy, én is most mondtam
magamban. Milyen finomak az urak! Tessék, már társalogni jönnek
hozzám. Mondta is a herceg múltkor, hogy itt különb, mint a feleségénél.
Azt mondják, hogy most valami csúf divat járja az úrinők közt, hogy
szinte botrány! De már megyek, nem leszek kíváncsi.” És otthagyta
Swannt kettesben a kék szemű leánnyal. De azután Swann is fölkelt s
elbúcsúzott tőle hamarosan, közömbös maradt a számára, hisz nem
ismerte Odette-ot.
A festőt, mikor beteg lett, Cottard tengeri útra küldte; a hívek közül
egyszerre többen is akartak vele menni; mivel pedig Verdurinék nem
törődhettek bele az egyedüllétbe, előbb csak úgy béreltek, később
megvettek is egy jachtot, s így Odette-nak is módjában volt gyakori
hajóutakat tenni. Valahányszor elutazott, Swann csakhamar úgy érezte,
hogy kezd már elszakadni tőle, de mintha ez a lelki távolság arányban lett
volna a földrajzival; mihelyt tudta, hogy Odette megjött, szükségét érezte,
hogy viszontlássa. Egyszer csak egy hónapra szándékoztak elutazni, de
akár mert útközben csábította őket a folytatás, akár ment Verdurin titokban
előre megszervezett mindent, s felesége kedvéért csak lassanként
világosította fel a híveket – Algírból előbb Tuniszba, onnan Olaszországba
mentek, aztán Görögországba, Konstantinápolyba, Kisázsiába. Az utazás
körülbelül már egy esztendeje tartott. Swann teljesen nyugodtnak,
majdnem boldognak érezte magát. Bár Verdurinné iparkodott meggyőzni a
zongoristát és Cottard doktort, hogy az egyik nagynénje és a másik betegei
igen jól megvannak nélkülük is, s hogy mindenképp nagy oktalanság
Párizsba engedni Cottard-nét, Párizsba, ahol Verdurinné szerint csak úgy
tombol a forradalom, mégis kénytelenek voltak szabadon ereszteni őket
Konstantinápolyban. A festő szintén velük tartott. Egy nap, nem sok idővel
hármójuk visszatérése után, Swann-nak dolga lévén a Luxembourgban,
felugrott egy odatartó omnibuszra s éppen Cottard-néval szemben talált
magának ülőhelyet, aki aznap végezte sorozatos látogatásait, parádésan
kiöltözve, tollas kalappal, selyemruhában, ernyővel, muffal,
névjegytartóval s frissen tisztított fehér kesztyűvel. E jelvényekkel
ékesítve száraz időben gyalog ment egyik házból a másikba ugyanabban a
városrészben, hogy aztán más városrészbe átszállót váltson az omnibuszra.
A legelső percekben, mielőtt még a kispolgárné kikeményített merevsége
engedett a született asszonyi szeretetreméltóságnak, s mivel különben sem
tudta, szólhat-e Swann-nak Verdurinékről, Cottard-né egészen
természetesen s a maga lassú, suta és szelíd hangján, amelyet időnként
elnémított az omnibusz mennydörgése, csupa oly témáról beszélt,
aminőket az aznap soron levő huszonöt házban hallott s ismételt:
– Aki, mint ön, kedves uram, annyira együtt jár a korral, biztosan látta a
Mirlitons-ban a legújabb Machard-arcképet, hisz egész Párizs erről beszél.
No, hát mi a véleménye? Azokkal tart, akik dicsérik? vagy azokkal, akik
ócsárolják? Ahány szalonba bekopogok, csak a Machard-képről folyik a
szó, nem is művelt, nem is úr, nem is a mi világunkból való, aki nem
mond véleményt a Machard-képről.
S amikor Swann azt felelte, hogy még nem látta ezt az arcképet,
Cottard-né félt, hogy megsértődhet, mert ilyen vallomásra kényszerítette.
– Ó, nagyszerű, ön legalább őszintén bevallja az igazságot, s nem érzi
magát megszégyenítve, mert nem látta a Machard-képet. Bravó, ez igazán
szép öntől. Nos hát, én láttam, a vélemények megoszlanak, van, aki azt
mondja, kicsit kinyalt, kicsit tejszínhabos az egész, de én, én eszményin
szépnek találom. Hát persze, nem hasonlít Biche barátunk kék-sárga
nőihez. De hát, őszintén megvallva, nem bánom, ha nem is talál eléggé
századvéginek, kimondom, amit érzek. Biche képeit bizony nem értem.
Istenem, hiszen elismerem, hogy az uram arcképében határozott értékek is
vannak, ez nem olyan különös, mint amit rendesen csinál, de lássa, azért
az uramnak is kék színűre festette a bajszát. Viszont Machard! Barátnőm
férje, akihez éppen most megyek (s ennek a vizitnek köszönhetem, hogy
egy darabig önnel tarthatok), megígérte a feleségének, hogy ha bejut az
Akadémiára (egyébként Cottard egyik kollégája), megfesteti az arcképét
Machard-ral. Hát ez igazán szép álom! Van egy másik barátnőm, aki jobb
szereti Leloirt.[126] Én csak egyszerű laikus vagyok, s lehet, hogy Leloir
többet tud. De egy arckép első kelléke, főképp ha tízezer frankba kerül,
mégiscsak az, hogy hasonló legyen, éspedig kellemes módon hasonló.
S miután kimerítette ezt a témát, amelyet magas kalaptolla, tárcájának
ezüst monogramja s kesztyűjének a tisztítótól tintával megjelölt kis száma
súgott néki, meg aztán az a zavara is, hogy beszéljen-e, vagy se
Verdurinékről, Cottard-né, látva, hogy messze van még a rue Bonaparte
sarkától, ahol majd le fog szállni, most csak a szívére hallgatott, amely
már más szavakat tanácsolt néki.
 – Nem csengett a füle – mondta –, mialatt mi Verdurinékkel voltunk?
Egész úton csak önről beszéltünk.
Swann őszintén csodálkozott, mert azt hitte, hogy nevét sem ejtik ki
soha Verdurinék előtt.
– Különben – szólt Cottard-né –, Crécyné is velünk volt, és az mindent
megmagyaráz. Ha Odette-tal van az ember, előbb-utóbb önre kerül a szó. S
gondolhatja, ugyebár, hogy csupa szépet mond csak önről. Micsoda? még
el sem hiszi? – tette hozzá, amikor látta, hogy Swann kétkedő mozdulatot
tesz.
S meggyőződése hevében s egyébként minden hátsó gondolat nélkül,
mivel azt a bizonyos igét csak elvontan alkalmazta, mint mikor két
barátnak kölcsönös szeretetéről van szó:
– De hisz Odette imádja önt! Ó, csak merne valaki ilyesmit mondani
őelőtte! No hiszen, lenne nemulass! Akármiről volt is szó, ha például egy
képet láttunk, Odette rögtön így beszélt: „Ó, hogyha ő itt volna, ő meg
tudná mondani, remekmű-e ez, vagy sem. Ezen a téren nincs neki párja.” S
folytonosan kérdezgette: „Vajon mit csinálhat mostan? Ha legalább
dolgozna! Ilyen tehetséges ember, és sajnos, éppolyan lusta (ugye,
megbocsát, de így volt). Szinte látom most, miránk gondol, azt kérdi
magában, hol lehetünk.” Sőt ebből az alkalomból egy finom kifejezésre is
emlékszem; Verdurin úr mondta neki: „Hogy láthatja, mit csinál mostan,
hisz nyolcszáz mérföldre van tőle?” Amire Odette így felelt: „Egy szerető
nő szemének semmi, de semmi se lehetetlen.” Nem, esküszöm, nem
hízelgésből mondom, de Odette önnek olyan barátnője, amilyen ma
nemigen sok akad. Hozzáteszem, ha nem tudja, akkor ön az egyetlen.
Verdurinné például az utolsó nap is ezt mondta (hisz tudja, utazás előtt
mindig nyíltabban beszélgetünk): „Nem mondom, Odette minket is szeret,
de azért a mi véleményünk nem sokat számítana Swanné mellett.” Szent
Isten, már le is kell szállnom, csak beszélek, beszélek s észre sem veszem
a rue Bonaparte-ot... nem volna szíves megmondani, egyenesen áll-e a
kalapom?
S Cottard-né, hogy búcsúzzon Swanntól, kihúzta fehér kesztyűs kezét a
muffból, ahonnan az átszállójeggyel és a tisztított kesztyűszaggal a
nagyvilág látomása áradt széjjel az omnibuszban. És Swann most éppoly
túláradó gyengédséggel gondolt rá, mint Verdurinnére (és talán mint
Odette-ra, mert amit most Odette iránt érzett, nem volt keverve
fájdalommal, s nem is volt már szerelem), s a peronról ellágyult
tekintettel nézett utána: a doktorné már nekivágott nagy merészen a rue
Bonaparte-nak, fején a magas tollbokrétával, egyik kezével szoknyáját
emelve, a másikkal az ernyőjét és a névjegytárcáját fogva, de úgy, hogy a
monogramot mindenki jól láthassa, míg a muffját kénytelen volt szabadon
táncoltatni maga előtt.
Hogy versenytársakat támasszon Swann beteges érzelmeinek, Cottard-
né, aki e tekintetben jobb gyógyász volt a férjénél, más, normális
érzelmeket oltott be az előbbiek mellé, a háláét s a barátságét, amelyek
Swann elméjében emberibbé tehetik Odette-ot (hasonlóbbá más nőkhöz,
mert hisz hasonló érzelmeket más nők is kelthetnek benne), siettethetik
átalakulását, a véglegeset, azzá az Odette-tá, akit békén szerethetne, aki
egyszer a festő estélye után meghívta őt egy pohár narancslére Forcheville
társaságában, s aki mellett, Swann úgy érezte, mindig boldogan tudna élni.
Régente borzadva gondolt arra, hogy egy nap nem szerethetné Odette-
ot, és akkor megfogadta, hogy vigyáz, s ha majd érzi, hogy szerelme már
kezdené elhagyni, bele fog kapaszkodni, hogy visszatartsa. Csakhogy, lám,
szerelme csökkenése együtt járt a szerelmi vágy egyidejű csökkenésével.
Mert az ember nem változhat meg, azaz nem lehet más olyan módon, hogy
már nem létező énje tovább is régi érzelmeinek engedelmeskedjék. Olykor
egy-egy férfi neve – ha észrevette az újságban –, akiről feltételezhette,
hogy szeretője volt Odette-nak, még most is felébresztette féltékenységét.
De ez már igen gyenge volt, s mivel arról tanúskodott, hogy még nem múlt
el teljesen az idő, amikor annyit szenvedett – amikor egyben egy oly kéjes
érzést volt módja megismerni –, s amelynek a szépségeit, ha úgy fordul az
életútja, talán messziről s titokban lesz még alkalma észrevenni, ugyanez a
féltékenység kellemes izgalmat is szerzett néki, ahogy a mogorva
párizsinak, aki Velencéből tart hazafelé, egy utolsó szúnyogcsípés mintegy
azt látszik bizonyítani, hogy Itália és a nyár nincs még nagyon messzire.
De legtöbbször, ha erőlködött is, hogy élete e sajátos korát, amelyet most
elhagyott, egy időre visszatartsa, vagy legalább, míg lehet, tisztán lássa,
észrevette, hogy már erre se képes; ezt az elhagyott szerelmet úgy szerette
volna látni, mint egy eltűnő tájékot; de oly nehéz megkettőződni s egy már
eltűnt érzelem igazi látványában részesülni, hogy Swann agyát csakhamar
teljes homály borította, nem látott semmit, egyszerűen lemondott a
megfigyelésről, levette a szemüvegét s megtörölte az üveget; s biztatta
magát, jobb pihenni, mindenre kerül majd idő, és éppolyan eltompultan
zsugorodott össze a közönyben, mint az álmos utazó, aki kalapját szemére
húzza, hogy egy kicsit aludjon a mind gyorsabban robogó vonatban, amely
messzire viszi a tájtól, ahol olyan sokáig élt, holott pedig megfogadta,
hogy nem hagyja el búcsú nélkül. Sőt, mint ez az utazó, ha már csak
otthoni földön ébred, amikor Swann véletlenül bizonyítékot talált arra
nézve, hogy Forcheville valóban Odette szeretője volt, észrevette, hogy
semmi, de semmi fájdalmat sem érez, hogy a szerelem messze van, s csak
azt sajnálta, hogy nem értesült az utolsó pillanatról, amikor végleg
elszakadt tőle. S ahogy – mielőtt először csókolta meg Odette-ot –
iparkodott emlékébe vésni ezt az annyit látott arcot, amelyet e csók
emléke egészen meg fog változtatni, ugyanígy szeretett volna, legalábbis
gondolatban, elbúcsúzni, míg létezik, ettől az oly soká féltett és szeretett
Odette-tól, akiért annyit szenvedett s akit most nem lát már soha.
Csalódott. Egyszer, pár héttel később, mégis meg kellett látnia.
Álmában volt, egy álom félhomályában. Verdurinnével, Cottard-ral és egy
fiatalemberrel sétált, akinek fez volt a fején, és akit nem tudott felismerni,
azonkívül Odette-tal, a festővel, III. Napóleonnal, valamint a
nagyapámmal, a tenger mellett, egy kis úton, amely hol igen magasan, hol
meg alig pár méterre emelkedett meredeken s merőlegesen a víz fölé,
úgyhogy folyton hol felfelé, hol lefelé kellett menniük; azokat, akik lefelé
mentek, a fölfelé menők már nem is látták, a napvilág egyre gyengült, s
úgy látszott, hogy egykettőre fekete éj borul mindenre. Némelykor a
hullámok egész az út széléig csaptak, s egy-egy jeges cseppjüket Swann is
érezte az arcán. Odette mondta, törölje le, de ő képtelen volt rá, s emiatt
oly zavart érzett, mintha hálóingben volna vele szemben. Azt hitte, hogy a
homály miatt senki sem fogja észrevenni, de Verdurinné sokáig és
csodálkozva nézett rá, miközben az arca megnyúlt, orra egészen hosszú
lett, sőt, hatalmas bajuszt is kapott. Swann elfordult, hogy Odette-ot nézze,
akinek halvány arcában piros kis pontokat fedezett fel, vonásai fáradtak,
szemei karikásak voltak, de oly gyengéden nézett Swannra, hogy két
szeme, mint két könnycsepp, már-már szinte levált róla, hogy Swannra
hulljon, és Swann is oly szeretetet érzett mostan iránta, hogy azonnal el
akarta onnan vinni. Akkor Odette hirtelen befordította csuklóját, ránézett
egy kis órára és így szólt: „Mennem kell” – elbúcsúzott mindenkitől,
egyformán, Swannt se vonta félre, nem mondta meg, hol láthatják egymást
estére, vagy egy másik napon. Swann nem merte megkérdezni tőle,
szeretett volna utánamenni, de még hátra se nézhetett, kénytelen volt
mosolyogni s felelni Verdurinné egy kérdésére, azonban a szíve most
rettenetesen dörömbölt, gyűlölet fogta el Odette iránt, szerette volna
kiszúrni a szemét, összezúzni hervatag arcát, holott még úgy imádta az
imént. Közben ment tovább Verdurinnével, azazhogy minden lépése
eltávolította Odette-tól, aki meg épp ellenkező irányban tartott lefelé. Már
alig egy pillanat múlva sok-sok órája volt, hogy távozott. A festő akkor
közölte Swann-nal, hogy III. Napóleon is eltűnt, egy perccel Odette után.
„Biztosan előre megbeszélték – tette hozzá –, lenn a parton találkozhattak,
de az illendőség miatt nem akartak egyszerre búcsúzkodni. Mert Odette a
szeretője.” Az ismeretlen fiatalember most egyszerre sírni kezdett. Swann
próbálta vigasztalni. „Végre is hát lássa be, Odette-nak mégiscsak igaza
van – mondta néki, megtörölte zsebkendőjével a szemét, s levette a fezét
is, hogy könnyítsen rajta egy kicsit. – Legalább tízszer tanácsoltam néki.
Minek ezért szomorkodni? Úgy látszik, hogy az az ember érti őt meg
legjobban.” Így beszélt Swann önmagával, mert ez a fiatalember is ő volt,
bár először nem tudott ráismerni; mint bizonyos regényírók, ő is két
személyre bízta énjét, arra, aki álmodott, s arra, akit fezzel látott
megjelenni maga előtt.
III. Napóleon nevét viszont Forcheville-re ruházta, egyrészt némi
képzettársítás, másrészt a báró szokott arcának bizonyos módosulása
miatt, végül pedig a Becsületrend mellszalagjáért; a valóságban azonban
ez az álombéli alak mindenben Forcheville-t képviselte s idézte fel
emlékében. Mert Swann, mihelyt elaludt, hiányos és állandóan váltakozó
képekből azonnal hamis következtetéseket vont le, s ilyenkor, legalább
pillanatnyilag, oly alkotóképességgel rendelkezett, hogy mint bizonyos
alsóbbrendű lények, egyszerű megoszlással szaporodott; így például
tenyere melegével egy idegen kéz tenyerét formálta meg, amelyet
mindjárt szorítani is vélt, s a tudata alatt rejlő érzelmek és benyomások
egész sor oly viszontagságot szültek, amelyeknek logikája odahozza
álmában azt a szükséges személyiséget, aki adott pillanatban elfogadja
szerelmét, vagy előidézi ébredését. Hirtelen fekete éj borult rá, megszólalt
a vészharang, a lakosok futva menekültek lángokban álló házaikból;
Swann hallotta a hullámok zaját, s a szívét, amely hasonló hevességgel s
szorongva dobogott a mellében. Majd ezek a szívdobogások egyszerre
még gyorsabbak lettek, megmagyarázhatatlan szenvedést, valóságos
émelyt érzett: egy paraszt, tele égési sebekkel, odaszólt neki menet
közben: „Kérdezze csak meg Charlustól, hol volt Odette este a pajtásával,
valamikor kedvese volt, őneki mindent elmond Odette. Ők ketten okozták
ezt a tüzet.” Inasa állt előtte, hogy felébressze s így szólt hozzá:
– Már nyolc óra, itt a borbély, mondtam neki, jöjjön egy óra múlva.
De az álom hullámain át, ahova Swann elmerült, ezek a szavak csak
elferdülve érkeztek a tudatához, mint ahogy a víz mélyén egy napsugár
egész napnak látszik, s mint ahogy, egy perccel előbb, a csengő hangja, az
örvények mélyén, vészharanggá öblösödött, és így lett belőle tűzvész. De
már szeme előtt a díszlet egyszerre porrá változott, kinyitotta a szemét, és
utoljára hallotta még egy hullám zaját a távolodó tenger felől.
Megtapogatta az arcát. Száraz volt. Pedig jól emlékezett a hideg víz és a
sós íz benyomására. Felkelt, felöltözködött. A borbélyt kora reggelre
rendelte, mert előző nap írt nagyapámnak, hogy délután Combray-ba
megy; ugyanis megtudta, hogy Cambremerné – azelőtt Legrandin
kisasszony – szintén ott tölt most pár napot. E fiatal arc varázsa
emlékében oly vidék varázsával egyesült, ahol már régóta nem járt, s a
kettő közös vonzóereje rábírta, hogy néhány napra mégiscsak elszakadjon
Párizstól. Mivel azok a változatos véletlenek, amelyek bizonyos
személyekkel összehoznak bennünket, nem esnek össze azzal az idővel,
amikor szeretjük is őket, hanem mintegy túllépve rajta, előtte is, utána is
megtörténhetnek – annak az első megjelenéseit, aki majd tetszeni fog
nékünk, utólag holmi figyelmeztetésnek, előjelnek fogjuk fel életünkben.
Ily módon gondolt Swann is sokszor Odette-nak arra a képére, amelyet a
színházban, azon az első estén látott, amikor még nem gondolta, hogy
valaha is viszontlátja – és ugyanígy gondolt mostan Saint-Euverte-né
estélyére, ahol Froberville tábornokot bemutatta Cambremernének.
Életérdekeink oly sokszorosak, hogy egy gyakran még nem létező
boldogság első irányjelzői egy még sajgó és súlyos bánat nyomai mellé
vannak letűzve. Bizonyos, hogy ez nem csupán Saint-Euverte-nénél
történhetett volna Swann-nal. Sőt, ki tudja, ha ezen az estén esetleg
valahol másutt van, nem éri-e valamilyen más boldogság, vagy más bánat,
amit aztán éppen olyan kikerülhetetlennek tartott volna? De hát csak azt
láthatta, ami valóban megtörtént s már-már a Gondviselés intésének
érezte, hogy mégis elment Saint-Euverte-né estélyére s mivel elméje
szívesen csodálta az élet találékony gazdagságát s képtelen volt sokáig
egyazon nehéz kérdéssel foglalkozni, mint például azzal, hogy mit kellett
volna legerősebben kívánnia, hajlandó volt a fájdalmakban, melyeket ezen
az estélyen érzett, s a még nem sejtett örömökben, amelyek már
csírázásban voltak – s e kétféle élmény közt nehéz volt az egyensúly
megteremtése –, szükségszerű kapcsolatot lelni.
De miközben egy órával ez után az ébredés után azon tanakodott a
borbélyával, hogyan fésülje a haját, hogy a vonatban is ép maradjon: még
egyszer az álmára gondolt, s látta, mint ahogy az imént egészen maga
mellett érezte, Odette halvány arcszínét, sovány arcát, fáradt vonásait, kék
karikás szemét, mindazt, amit az egymás utáni gyengédségek sorában –
amelyek tartós szerelmét Odette első képének hosszú felejtésévé
változtatták – nem is vett már többé észre viszonyuk első ideje óta, s
emlékezete, amíg aludt, bizonyosan itt kereste ennek a pontos benyomását.
És azzal az időnként fel-feltörő komiszsággal, amely mindjárt jelentkezett
nála, ha már nem volt szerencsétlen, s amely egyben erkölcsiségét is
egyszerre mélyebbre süllyesztette, Swann így kiáltott fel magában: „S ha
meggondolom, hogy éveket rontottam el az életemből, őrült szerelmet
éreztem, meg akartam halni egy olyan nőért, aki még csak nem is tetszett,
nem is felelt meg az ízlésemnek!”
HARMADIK RÉSZ

Helynevek: A név
 Azok közül a szobák közül, melyeknek képét álmatlan éjeimen a
legtöbbször idézgettem, Combray szemcsés, virágporos, ehető s ájtatos
hangulatú szobáihoz a balbeci Grand Hotel szobája hasonlított a
legkevésbé, ez a szoba, amelynek kínosan ápolt falmezői, mint egy kék
vizű uszoda sima fényű oldalfalai, valami tiszta, azúrkék, sós ízű levegőt
tartalmaztak. Az a bajor kárpitos, aki a szállót berendezte, igyekezett
változatossá tenni az egyes szobák díszítését, s abban, ahol én laktam, a
falakat háromfelől üvegajtós könyvszekrényekkel szegte, amelyekben
helyzetük szerint s egy előre nem látott körülménynek a jóvoltából, a
tenger változó képének ez vagy az a része tükröződött, s e víg tengeri
tájképek sorát csak a mahagóni keretek törték meg. Így aztán az egész
szoba azokra a mintahálókra emlékeztetett, amelyeket a „modern stílű”
bútorkiállításokon lehet látni, teletömve műtárgyakkal, amelyeknek az a
céljuk, hogy gyönyörködtessék a szobában alvókat, s amelyeknek a tárgyai
mindig kapcsolatban vannak a háztájék jellegével.
De az igazi Balbechoz az a Balbec sem hasonlított, melyről oly gyakran
álmodoztam viharos napokon, Párizsban, mikor a szél oly erős volt, hogy
Françoise, aki a Champs-Élysées-re kísért, ajánlotta, hogy ne menjek
nagyon közel a házfalakhoz, ha nem akarom, hogy cserepek hulljanak a
fejemre, s nyöszörögve említette azokat az elemi csapásokat és
hajótöréseket, amelyeket az újságok jelentettek. Akkor nem volt nagyobb
vágyam, mint az, hogy vihart lássak a tengeren, nem is a szép látványért,
inkább a természet életének igazi feltárásáért; jobban mondva szép
látványnak egyedül csak azt éreztem, amiről tudtam, hogy nem
mesterkélten, az én kedvemért szerkesztették, hanem ami szükségszerű s
változhatatlan, mint a tájak s az igazi művészet szépségei. Nem voltam
kíváncsi semmi másra, nem vágytam megismerni mást, csak azt, amit a
magam lényénél igazabbnak gondoltam, amit az tett értékessé, hogy
mutatott valamit egy nagy lángelme gondolatából, a természet varázsából,
vagy erejéből, úgy, ahogy az magában, emberi közbelépés nélkül
mutatkozik. Ahogy anyánk szép hangja, ha csak a gramofonból halljuk,
nem adhat vigaszt elvesztéséért, egy gépiesen utánzott vihar éppolyan
közömbös volna nékem, mint például a Kiállítás világító szökőkútjai.
Hogy a vihart igazinak nézzem, azt akartam, hogy a part is természetes
part legyen, nem pedig a hatóságtól újonnan emelt védőtöltés. Egyébként
maguk az érzések is, melyeket felkeltett bennem, olyannak mutatták a
természetet, mint amely teljes ellentéte az emberek gépies alkotásainak.
Mennél kevésbé látszott rajta az emberek keze nyoma, annál nagyobb teret
nyújtott az én szívem szétáradására. Így hát Balbec nevére is csak azért
emlékeztem oly jól, mivel Legrandin úgy idézte, mint egy oly tengerpart
nevét, amely egészen közel van „ama gyászos és annyi sok hajótörésről
hírhedt partvidékekhez, amelyeket az év hat hónapján köd szemfödél s a
hullámok habja borít”.
„Az ember ott – folytatta még – mintegy a lába alatt érzi, sokkal inkább,
mint a Finistére[127]-ben (még ha szállók is épülnek a hátán, azok sem
tudják megváltoztatni a föld legősibb csontozatát), igen, valósággal érzi a
francia, az európai, az ősi Földnek igazi végét. És a tenger ködével s az
árnyak örök birodalmával szemben itt az utolsó tanyája az utolsó
halászoknak, akik éppen olyanok, mint minden halász a világ teremtése
óta!”
Egy ízben, mikor Combray-ban a balbeci tengerpartot emlegettem
Swann előtt, hogy megtudjam, csakugyan onnan lehet-e legjobban látni a
legdühösebb viharokat, így válaszolt: „Hogyne ismerném Balbecot! A
balbeci templom a tizenkettedik-tizenharmadik századból való, félig-
meddig még román s a normandiai gótikának talán legérdekesebb példája,
de oly különös, hogy az ember szinte perzsa stílűnek tarthatná.” S ezek a
helyek, amelyek eddig úgy éltek bennem, mint a legősibb s a geológiai
jelenségekkel egyidejű természet – éppoly messze az emberi
történelemtől, mint az óceán vagy a Göncölszekér, ezekkel a vad
halászokkal, akik éppúgy nem ismerték a középkort, mint a cethalak –,
most egyszerre, varázsszóra, beléptek a századok sorába, hisz átélték a
román korszakot, s hozzájuk is eljutott a gótika virágdísze, amely a maga
idején úgy erezte e vad sziklákat, mint azok a gyöngécske, de mégis
eleven növénykék, amelyek, ha itt a tavasz, a pólusok havában is
kisarjadnak. És ha e helyeknek és embereknek a gótika oly jelleget hozott,
amelynek addig híjával voltak, viszont ők a gótikának mutattak újabb
utakat. Próbáltam magamban elképzelni e halászok életét, a társadalmi
kapcsolatok félénk és nem sejtett próbálkozásait, a középkorban, a Pokol-
part egy pontján, a halált hozó sziklafalak lábainál; s a gótikát, amelyet
eddig csak a városokban tudtam elgondolni, most sokkal, de sokkal
elevenebbnek éreztem, mert láthattam, hogy e vad sziklákon és e sajátos
esetben is megfogant és kivirágzott egy finom templomtoronyban.
Megmutatták a leghíresebb balbeci szobrok reprodukcióit – a tizenkét
apostolt, göndör hajjal és pisze orral, a bejárat Szent Szüzét, s mellemben
az örömtől elakadt a lélegzetem, ha elképzeltem, hogy látni fogom ezeket
a szobrokat, amint kidomborodnak az örök és sós ízű ködben. Így aztán,
enyhe és zivataros februári estéken, a szél – amely úgy megremegtette a
szívemet, mint a szobám kandallóját s egy balbeci utazás tervéről susogott
néki – egybeolvasztotta bennem a gótikus építészet és a tengeri vihar
vágyát.
Másnap mindjárt felültem volna arra a szép és nagylelkű, egy óra
huszonkettős vonatra, amelynek indulási idejére sose nézhettem
szívdobogás nélkül, a Vasúttársaság falképein, a körutazási
hirdetményekben: mintha ízes vágást ejtett volna a délután egy
meghatározott helyén, egy titkos jelet, amitől kezdve az órák követik
ugyan egymást kitérített útjukon, estig vagy másnap reggelig, de Párizs
helyett valamelyik állomáson a sok közül, amelyet a vonat érint, s
amelyek közt választani enged; hiszen megáll Bayeux-ben, Coutances-ben,
Vitrében, Questambert-ban, Pontorsonban, Balbecban, Lannionban,
Lamballe-ban, Benodet-ban, Pont-Avenban, Quimperlében, s csak megy
előre, dúsan megrakodva e nevekkel, melyeket mind felkínált, de nem
tudtam választani köztük, mert egyiket sem lehetett feláldoznom. De a
másnapot meg se várva, mehettem volna már este is, hogyha gyorsan
felöltözöm, s ha szüleim megengedik, s Balbecba akkor értem volna,
mikor a hajnal felvirrad a förgeteges tenger fölött, melynek tajtékzó habjai
elől a perzsa stílű templomba menekülnék. Viszont mikor közeledett a
húsvéti vakáció, amelyet, szüleim ígérete szerint, egyszer Észak-
Olaszországban kell töltenem, s mindezek a vihar-álmok, amelyekkel úgy
tele voltam, hogy mást nem is kívántam látni, csak rohanó hullámokat,
amint egyre magasabbra, a vad partra torlódnak, meredek s sziklafalakhoz
hasonló templomok közelébe, amelyeknek tornyaiban tengeri madarak
sivalkodnak – most egyszerre eltűntek, elvesztették varázsukat, mivel
mintegy szembeszállt velük s egészen eltávolította őket (ha ugyanis ott
maradnak, gyöngítik a hatékonyságát), a legtarkább tavasznak
legellentétesebb álma, nem a combray-i tavaszé, amely még erősen csípett
a zúzmarájával, hanem azé, amely már liliommal és kökörcsinnel borította
Fiesolét[128], s angelicói[129] arany hátterekkel kápráztatta Firenzét. Ettől
kezdve csak a sugarakat, illatokat, színeket értékeltem, mert a képek
változása a vágyak változását is magával hozta s – mint egy nyers zenei
hangnemtörést – éppoly hirtelen változást az én érzékenységem
hangszínében. Ezt a belső áthangolódást később még egy egyszerű légköri
változás is előidézhette nálam, nem is kellett megvárnom az évszakok
fordulását. Hisz egy évszakban gyakran találunk egy másikból odatévedt
napot, amely egész életünket mindjárt amabba viszi át, felidézi,
megkívántatja annak sajátos örömeit s megzavarja már elkezdett
álmainkat a Boldogságról, amelynek toldozott naptárába előbbre vagy
hátrább teszi ezt az idegen fejezetből kiszakított levelet. De csakhamar,
mint azok a természeti jelenségek, melyekből kényelmünk vagy
egészségünk csak alkalmi vagy csekélyke hasznot húzhat, mindaddig, míg
a tudomány nem lesz egészen úrrá rajtuk, mikor aztán tetszés szerint
állíthatja elő őket és a mi kezünkbe adja megjelenésük lehetőségét,
amelyet kivon a véletlen gyámkodása és kegyessége alól – ugyanígy ezek
az atlanti és itáliai ábrándok is felszabadultak az évszakok és
időváltozások egyeduralma alól. Hogy életre keljenek, csak ki kellett
ejtenem ezeket a neveket: Balbec, Velence, Firenze – mivelhogy a
belsejükben végül is összesűrűsödött az a vágy, amelyet e nevek által
megjelölt helyek keltettek bennem. Még tavasszal is, ha egy könyvben a
Balbec névre találtam, ez elég volt, hogy felébredjen bennem a viharok és
a normandiai gótika vágya; épp így még ítéletidőben is Firenze vagy
Velence neve mindjárt vágyat keltett bennem a napfény, a liliomok, a
Doge-palota és a Santa Maria dei Fiori után.
De ha e nevek mindörökre magukba szívták azt a képet, melyet e
városokról alkottam, viszont magát ezt a képet oly módon alakították át,
hogy bennem való felmerülését e nevek törvényeitől tették függővé; ennek
az lett a következménye, hogy szebbé, de egyúttal mássá is formálták azt a
képet, mint aminő egy igazi normand vagy toscanai város lehetett,
másrészt meg, hogy míg növelték képzeletem önkényes örömeit,
ugyanakkor súlyosbították jövendő utazásaim csalódásait. Olyannyira
felmagasztosították a föld egyes helyeiről való elképzelésemet, hogy
mindegyiket sajátosabbnak, tehát valóságosabbnak is mutatták. Akkoriban
a városokat, vidékeket, emlékműveket sohasem úgy képzeltem el, mint
többé-kevésbé kellemes és ugyanabból az anyagból itt-ott kivágott
képeket, hanem mindegyiket külön, mint egészen ösmeretlen s minden
mástól lényegesen különböző valamit, amire szomjazott a lelkem, s
aminek csak hasznára válhat a megismerése. S mennyivel egyénibbek
lettek azzal, hogy névvel voltak megjelölve, névvel, mely kizárólag az
övék, névvel, mint az emberek. A szavak a dolgoknak éppen olyan világos
és közhasznú képei, mint azok, amelyeket az iskola falaira akasztanak,
hogy a gyermek megtudja, milyen is egy gyalupad, egy madár, egy
hangyaboly, mert hisz mind sok hasonló dolog mintájára készült. De a
nevek a személyekről – és a városokról is, amelyeket egyéninek,
egyetlennek mutatnak, mint a személyeket – inkább csak zavaros képet
adnak, amely belőlük vonja ki, mély vagy éles hangzásukból, azt a színt,
mellyel az egész egyszínűre van bekenve, mint valami egészen kék vagy
egészen vörös plakát, ahol a technikai eljárás korlátai, vagy csak a tervező
szeszélye miatt nemcsak az ég s a tenger kék vagy piros, hanem a bárkák,
aztán a templom, de még a járókelők is. A Párma nevet, azt a várost, ahová
a Pármai kolostor olvasása óta vágyódtam, szilárdnak, simának,
mályvaszínnek és gyengédnek éreztem; és ha Párma egy házáról beszéltek
nekem, ahol lakni fogok, örömmel gondoltam arra, hogy egy szilárd, sima,
mályvaszín s szelíd házban lesz lakásom, amelynek semmi köze sincsen
Itália bármilyen más városának házaihoz, mivel én ezt a Párma szót első,
súlyos és teljesen zárt szótagjával képzeltem el, meg azzal, amit
belesűrítettem a stendhali gyöngédségből és az ibolyák visszfényéből. S ha
Firenzére gondoltam, csodálatosan balzsamos és sziromszerű várost
láttam, mert Firenzét a liliomok városának, székesegyházát pedig Santa
Maria dei Fiorinak hívják. Ami meg Balbecot illeti, olyan nevet jelentett,
amely – mint egy ősrégi, normandiai cserépedény, amin még látszik a
földje színe – egy eltörölt szokásra, valamely hűbéri jogra, egy régi
helyállapotra emlékeztetett, s valami régimódi kiejtésmódra, amely
mindentől eltérőleg formálhatta e név szótagjait, s amelyet én magától a
vendéglőstől is elvártam, aki, ha majd megérkezem, tejeskávét fog
felszolgálni, elvezet a templom elé, hogy megnézzem a fékevesztett
tengert, s olyan veszekvő, ünnepélyes és középkori formája lesz, mint egy
fabliau[130] szereplőjének.
Ha egészségem megerősödik, s szüleim megengedték volna, ha nem is
hogy Balbecban maradjak, de legalább, hogy megismerjem Normandiának
s Bretagne-nak építészetét és tájait s felülhessek erre az egy óra
huszonkettős vonatra, ahova már képzeletben olyan sokszor beszálltam,
persze, a legszebb városokban álltam volna meg legszívesebben; de hiába
próbáltam összehasonlítani őket, éppoly nehéz volt a választás, mint a
fölcserélhetetlen egyének között: ott van Bayeux, jó magasan, pirosas és
nemes csipkézetében, míg csúcsán az utolsó szótag óarany fényessége
ragyog; Vitré, melynek éles ékezete fekete léccel erezi be a régimódi
ablaküveget; a szelíd Lamballe, melynek fehérségét egyfelől a tojáshéj
sárgája, másfelől a gyöngyszürke határolja; Coutances, normand
székesegyház, amelyet úgy koszorúz kövér és sárga kettős hangzója, mint
egy vajtorony; Lannion, falusi csöndjében, a mesebeli kocsi meg légy
lármájával; Questambert és Pontorson, mindkettő naiv és nevetséges,
fehér tollak és sárga csőrök e vízparti és költői helyek országútján;
Benodet, alig odarögzített név, amelyet mintha magával vinne
vízinövényei közé a folyó; Pont-Aven, könnyű fejkötő, fehér és
rózsaszínben repülő szárnnyal, ahogy reszketve tükröződik egy csatorna
zöldes vizében; Quimperlé, jobban meggyökerezve és már a középkor óta
csacsogó s gyöngyöző patakok között, oly egyszínű szürkeségben, mint
egy üvegfestmény pókhálói, amelyekre a napsugarak csiszolt ezüst
szögeket szórnak.
Mindezek a képek még más okból is hamisak voltak; azazhogy
túlságosan egyszerűsítettek; amire képzeletemben vágytam és amit a
jelenben csak hiányosan s örömtelenül érzékeltem, mindazt minden
bizonnyal a nevek menedékébe zártam; hisz álmokat gyűjtöttem bennük, s
most a nevek delejezték valamennyi vágyamat; de a nevek nem nagyon
terjedelmesek; egy városnak legfeljebb két-három „érdekessége” fér a
névbe, s azok is minden köz híján, egymás mellett; Balbec nevében
például, akár egy tollszár nagyítóüvegében, aminőt tengeri fürdőkön
szoktak emlékül vásárolni, csak torlódó hullámokat láttam egy perzsa stílű
templom körül. Talán épp ez az egyszerűsítés volt az egyik oka annak,
hogy aztán ezek a képek annyira hatalmukba kerítettek. Amikor apám úgy
döntött egyik évben, hogy a húsvéti vakációt Firenzében és Velencében
töltjük, mivel Firenze nevébe sehogy sem tudtam beleszorítani a rendes
városalkotó elemeket, egy természetfeletti várost voltam kénytelen
teremteni, a giottói géniusznak, vagy legalábbis amit annak hittem,
bizonyos tavaszi illatokkal való megtermékenyülés révén. Legfeljebb még
azt tehettem – mert egy név éppoly kevés időt, mint amily kevés helyet
tartalmazhat –, hogy mint Giotto némely képén, ahol ugyanaz az alak a
cselekvés kétféle, különböző percében látszik, emitt, ahogy az ágyában
fekszik, amott, ahogy egy lóra ül, Firenzének a nevét is két rekeszre
osztottam. Az egyikben, művészi és díszes mennyezet alatt, egy freskót
néztem, amelyet részben a reggeli nap ferde, porzó s növekvő függönye
takart; a másikban (mert a nevekre nem mint elérhetetlen ideálra, hanem
mint egy-egy valóságos környezetre gondoltam, amelybe előbb-utóbb
elmerülhetek, s ezért a még el nem kezdett, érintetlen és tiszta élet,
amelyet így beléjük zártam, a leganyagiasabb örömöknek, a legegyszerűbb
jeleneteknek a primitívekből áradó vonzóerőt kölcsönözte) gyors léptekkel
mentem át a Ponte-Vecchión, amely tele volt zsúfolva fehér és sárga
nárcisszal és kökörcsinnel, hogy mielőbb hozzáfoghassak az ebédhez,
gyümölccsel és Chianti borral. Lám, ezt láttam (bár Párizsban voltam) és
nem azt, ami köröttem volt. Még akkor is, ha a dolgot a puszta valóság
szempontjából nézzük, azok a helyek, ahova vágyunk, mindig több tért
foglalnak el a mi igazi életünkben, mint az a hely, ahol tényleg vagyunk.
Ha akkor jobban figyelek arra, ami az elmémben forgott, amikor
kiejtettem e pár szót: „megyek Pármába, Firenzébe, Pisába és Velencébe”,
bizonnyal megértettem volna, hogy amit olyankor láttam, semmiképp sem
egy-egy város, hanem valami egészen más, más, mint minden, amit
ismertem, valami olyan gyönyörűség, mint annak az emberiségnek, amely
egész életét egyforma téli délutánokban tölti, ez az ismeretlen csoda: egy
tavaszi délelőtt. Ezek a valótlan, megrögzített és mindenkor egyforma
képek olyannyira betöltötték éjeimet és napjaimat, hogy életemnek ezt a
korát egészen megkülönböztették a megelőzőktől (s csak az olyan
megfigyelő téveszthette őket össze, aki a dolgokat csak kívülről, vagyis
sehogyan se látja), mint ahogy egy operának egyetlen dallammotívuma
olyan nagy újságot kölcsönözhet, aminőt nem is sejthet az, aki csak a
szövegkönyvet lapozgatja, s még kevésbé az, aki odakinn, a színház előtt,
a múló negyedórákat számolgatja. De életünk napjai még a mennyiség
szempontjából sem egyformák. A napok végigjárására az oly ideges
természetek, mint amilyen az enyém is, akárcsak az automobilok,
különböző „sebességekkel” rendelkeznek. Vannak nehezen járható s
hepehupás napjaink, amelyekre csak végtelen hosszú idő alatt tudunk
felkapaszkodni, s lefelé hajló napjaink, amelyeken énekelve s teljes
sebességgel futunk végig. Ezekben a hónapokban – amikor, mint egy
dallamot, úgy idézgettem fáradatlan e firenzei, pisai és velencei képeket,
amelyek olyan mélységesen egyéni vágyat keltettek bennem, mint egy
személyes szerelem – állandóan hittem abban, hogy ezek a városképek
tőlem független valósággal bírnak, s egy oly szépséges reménység ízeit
élveztették velem, mint amilyent legfeljebb egy őskeresztény táplálhatott,
mielőtt bejutott a Paradicsomba. Épp ezért nem sokat törődtem azzal az
ellentmondással, hogy amit az álom tervelt, s nem az érzékek fogtak fel –
bár igaz, hogy annál csábítóbb, mert ismeretlen volt az érzékeknek –, azt
érzékszerveimmel akarjam látni és érinteni; de hát ami e képeknek a
valóságára emlékeztetett, az is felgyújtotta a vágyamat, mivel ígéretnek
látszott, hogy sikerül kielégíteni. S jóllehet izgatottságom oka inkább a
művészi élvezetvágy volt, az egyszerű útikalauzok jobban fűtötték ezt az
izgalmat, mint az esztétikai művek, s a menetrendek még inkább, mint az
útikalauzok. Legizgatóbb az a gondolat volt, hogy Firenzét, amelyet oly
közel, de ugyanakkor oly elérhetetlennek képzeltem, mert az út nem volt
járható, amely elválasztott minket bensőmben – kerülővel, rézsútosan,
„szárazföldi úton” már elérhetném. Nem mondom, akkor is boldog
voltam, amikor magamban ismételtem, hogy minél értékesebbnek tartsam,
amit majd nemsokára látni fogok – hogy „Velence Giorgione iskolájának
városa, Tizian tartózkodási helye, a középkori otthonoknak legteljesebb
múzeuma”. De még boldogabb voltam akkor, ha valamiért a városba
mentem, sietős léptekkel az idő miatt, amely pár kora tavaszi nap után
megint egészen télies lett (mint az, amilyent nagyhétkor Combray-ban
szoktunk találni) – s amikor a körutakon észrevéve a gesztenyefákat,
amelyek a jeges és mintegy folyékony levegőben, mint a pontos vendégek,
máris teljes öltözetben, apró, fagyott tömbjeikben csüggedetlen vésték és
gömbölyítették azt az ellenállhatatlan zöld lombot, amelynek a sarjadását
legfeljebb csak megnehezítette, de nem fékezhette meg a hideg csíraölő
hatalma –, arra gondoltam, hogy a Ponte Vecchio már jácintokkal és
kökörcsinekkel van telehintve, s a tavaszi nap a Canale Grande vizét olyan
sötét azúrral és oly nemes smaragdokkal ékesíti, hogy mikor a habjai
megtörnek a tiziani remekművek lábainál, ezeknek a képeknek dús
színezetével is versenyezhetnek. Szinte ujjongtam örömömben, mikor
apám, a barométert nézve s a hideg miatt bosszankodva, keresni kezdte a
menetrendben a legjobb olaszországi vonatokat, s mikor megtudtam, abba
a bűvös szobába, amely majd mindent megváltoztat maga körül, másnapra
már ott ébredhetünk a márvány és az arany városában, ahol minden ház és
utca „jáspissal van borítva, smaragddal van kikövezve”. Így hát Velence
éppúgy, mint a Liliomok városa, nemcsak költött képek sora, olyanoké,
melyeket bármikor felidézhetünk a képzeletünkben, hanem valóban
léteznek Párizstól bizonyos távolságra, amit persze le kell gyűrni, ha látni
is akarjuk őket, a földnek egy-egy bizonyos, meghatározott helyén és nem
máshol, egyszóval elevenek és valóságosak. De még inkább azok lettek,
amikor apám így szólt hozzánk: „Tulajdonképp legjobb lenne, ha április
huszadikától huszonkilencedikéig Velencében maradnátok s
húsvétvasárnap reggelére érkeznétek Firenzébe”, amivel nemcsak az
elvont Térből szabadította ki mindkettőt, hanem a képzelt Időből is, ahova
sosem egyetlenegy utazást helyezünk el egyidőben, hanem egyszerre
többet is, de minden nagyobb izgalom nélkül, mert hiszen csak
lehetségesek – abból az Időből, amelyet oly jól lehet újragyártani, hogy
bármely városban eltölthetjük, miután már egy másikban töltöttük el –, s
ehelyett apám erre az utunkra oly sajátos napokat fordított, amelyek
mintegy igazolják a velük kapcsolatos dolgok valódiságát, mivel ezek a
különleges napok felemésztődnek a használatban, nem jönnek vissza, nem
tölthetők el itt, ha már másutt töltöttük el őket; éreztem, mint irányulnak a
jövő hét hétfője felé, amikorra a mosónőtől megkapom a tintafoltos fehér
mellényt s az eszményidőből jövet, ahol még nem léteztek, mint merülnek
el ebben a valóságos időben, s mint írhatom a legizgalmasabb geometria
segítségével e két Királyi Városnak tornyait és kupoláit tulajdon életem
tervrajzába. De még mindig csak úton voltam az ujjongás végső foka felé;
ezt csak akkor értem el (mert csak akkor fedeztem fel, hogy Velence
csobogó és Giorgione freskóitól piros visszfényű utcáin jövő héten, húsvét
előtt, nem mint ahogy elképzeltem minden cáfolat ellenére, „a tenger zord
fenségére emlékeztető férfiak” sétálgatnak, „vérszínű köpenyük ráncai
alatt bronzvisszfényű páncéllal”, hanem hogy esetleg én lehetek az a
liliputi figura, aki a San Marcónak egy kölcsönkapott nagy fényképén
keménykalapban látható a templom bejárata előtt) – amikor apám így
szólt hozzám: „A Canale Grandén még hideg van, jó volna, ha a
télikabátodat meg a vastag kiskabátodat is beletennéd a bőröndödbe.”
Ezekre a szavakra a hetedik mennyországba emelkedtem; éreztem, hogy –
amit eddig lehetetlennek tartottam – valóban behatolhatok hát ezek közé
az „ametisztsziklák közé, melyek az Indiai-tenger szirtjeihez hasonlók”; s
valami erőmet meghaladó s végletes torna segítségével úgy vetettem le
szobám levegőjét, mint egy fölösleges bőrpáncélt, hogy ugyanannyi
velencei levegővel helyettesítsem, ezzel a tengeri légkörrel, amely, mint
az én, Velence nevébe zárt álmaimé, éppoly sajátos és mondhatatlan, s
amely valami csodálatos átszellemülést idézett fel bennem; utána mindjárt
ugyanolyan bizonytalan hányingert éreztem, mint amikor egyszerre erős
torokfájást kapunk, s oly makacs lázzal fektettek az ágyba, hogy a doktor
tanácsára nemcsak erről a firenzei és velencei utazásról kellett
lemondanom, hanem még ha teljesen egészséges leszek is, legalább egy
esztendeig kerülnöm kell minden útitervet s minden fölösleges izgalmat.
Sajnos, azt is megtiltotta s éppolyan határozott módon, hogy
megnézhessem Bermát a színházban; ez a fenséges művésznő, akit
Bergotte lángésznek tartott, éppolyan szép s éppen olyan fontos dolgot
ismertetett volna meg velem s talán így megvigasztalt volna, hogy nem
mehettem Velencébe és Firenzébe, hogy nem mehetek Balbecba. Be kellett
hát érnem azzal, hogy mindennap elküldték sétálni a Champs-Élysées[131]-
re, éspedig oly valakinek a felügyelete mellett, aki vigyáz, hogy el ne
fáradjak, s ez nem volt más, mint Françoise, aki most minálunk szolgált,
Léonie néném halála óta. A Champs-Élysées-re járást tűrhetetlennek
éreztem. Hogyha Bergotte leírta volna valamelyik könyvében, biztosan
szerettem volna megismerni, mint mindent, aminek a „mása” előbb
képzeletemet foglalkoztatta. Ez ugyanis melengette, éltette,
megszemélyesítette őket, és így kedvet kaptam ahhoz, hogy megkeressem
mind a valóságban; de ebben a nyilvános kertben semmi se kapcsolódott
az álmaimhoz.
Egy nap, mivel unatkoztam megszokott helyünkön, a hintalovak mellett,
Françoise kirándulásra vitt – át azon a határon, amelyet, egyenlő
közökben, az árpacukorka-árusok kis bástyái védelmeztek – azokra a
szomszédos, de idegen tájakra, ahol az arcok ismeretlenek s ahol a
kecskefogat jár; ő maga aztán visszament a holmijáért, amelyet a székén, a
babérbokrok előtt hagyott; én meg addig csak tapostam a ritkás, sima és a
naptól egészen sárga nagy gyepet, amelynek a legvégén egy szobor áll a
vízmedence fölött, amikor a fasor felől éles kiáltást hallottam; egy lány,
míg a kabátjával és az ütőjével bíbelődött, átszólt egy vörös hajú
kislánynak, aki a szökőkút előtt tollas labdájával játszadozott: „Isten
veled, Gilberte, én megyek, ne feledd, hogy estére, vacsora után hozzátok
jövünk.” Gilberte neve elsuhant mellettem s annál is inkább felidézte
annak a létét, akit megnevezett, mivel hozzá magához szólt, s nemcsak
mint távollevőt emlegette, hanem elsuhant mellettem, hogy úgy mondjam,
teljes tevékenységében, s erejét csak növelte útjának íve s célja közelsége
– magával vitte, éreztem, mindazt a sok fogalmat és ismeretet, amivel
arról, akihez szólt, a másik, nem én, a barátnő rendelkezett: mindazt, amit
e név kiejtése közben ez a barátnő láthatott vagy legalább őrizhetett
emlékében, mindennapos meghittségüket, egymásnál tett látogatásaikat,
azt az egész ismeretlent, ami annál fájóbb és érthetetlenebb számomra,
mert hisz ez a boldog lány, ellenkezőleg, oly otthonos s oly könnyedén
mozog benne, hogy szinte már súrolt vele, anélkül, hogy én beléje
hatolhatnék, míg ő egyetlen kiáltással rábízza a levegőre – széthintette a
levegőben azt az áradó édességet, amelyet pontos tapintással Swann
kisasszony életének láthatatlan pontjaiból fakasztott fel, ebből a mai
estéből, amely vacsora után lesz náluk – a gyermekek és pesztonkák közt,
égi vándor módjára, finom színű, apró felhőt formált, mint amilyen egy
Poussin-kép szép kertje fölött dagadozik, amely, akár egy operai, lovakkal
s szekerekkel telt felhő, aprólékosan tükrözi az istenek életének egy
részletét – s végül erre az aszott fűre, arra a helyre, ahol e fű a satnya
pázsit egy darabja volt, s egyúttal egy pillanat is a labdázó szőke lány
délutánjából (aki közben abba se hagyta a labda felvetését és elkapását,
amíg egy kék kalaptollas nevelőnő el nem hívta), gyönyörű heliotropszínű
kis csíkot vetett, megfoghatatlant, mint a visszfény, s mint valami
szőnyeget, amelyen egyre ott jártam vonszoló, vágyó és szentségtörő
lépteimmel, míg Françoise rám nem kiáltott: „No, mi lesz, még meddig
lófrál? gombolja be a frakkját, aztán lógjunk” – s akkor először vettem
észre, mégpedig meglehetős bosszúsággal, hogy Françoise közönségesen
beszél, s hogy, sajnos, nincs kék toll a kalapján.
Vajon visszatér-e Gilberte valaha is a Champs-Élysées-re? Másnap nem
jött; de aztán a következő napokon megint láttam; állandóan ott
lebzseltem azon a tájon, ahol barátnőivel játszott, úgyhogy egyszer,
amikor nem voltak elegen a fogócskához, kérdezte, nem akarok-e közéjük
állni, s ettől fogva együtt játszottunk, valahányszor ő is ott volt. De ez nem
mindennap volt így; a leckéi nem engedték, a hittan, egy uzsonna, ez az
enyémtől elválasztott élet, amelynek fájó idegensége, a Gilberte névbe
sűrűsödve, kétszer suhant már el mellettem, a combray-i ösvényen és itt a
Champs-Élysées pázsitján. Ily napokon előre megmondta már, hogy
másnap nem fogjuk látni; ha a tanulás volt az oka, így szólt: „Kellemetlen,
holnap nem jöhetek; nélkülem fogtok mulatni”, éspedig szomorú arccal,
ami engem egy kissé megvigasztalt; viszont ha uzsonnára hívták, s én,
nem tudva semmiről, megkérdeztem, jön-e majd játszani: „Dehogy jövök
– felelte –, remélem, mama elenged a barátnőmhöz.” Ezeken a napokon
legalább előre tudtam, hogy nem láthatom, míg máskor, egészen
váratlanul, anyja vitte magával, s másnap Gilberte csak ennyit mondott:
„Ó, igen, a mamával voltam”, mintha mi se volna természetesebb, mintha
valaki más számára nem ez volna a legnagyobb szerencsétlenség. És aztán
itt volt a rossz idő, amikor a nevelőnő, aki félt az esőtől, önzésből sem
akarta elkísérni a Champs-Élysées-re.
Ezért, ha bizonytalan volt az ég, reggel már szüntelenül figyelgettem s
számon tartottam minden kis előjelet. Ha láttam, hogy velünk szemben
szomszédnőnk a kalapját igazgatja az ablakánál, így szóltam magamban:
„Ez a hölgy elmegy; szóval olyan idő van, hogy el lehet menni hazulról;
akkor hát Gilberte mért ne tenne ugyanúgy, mint ez a hölgy?” De beborult,
anyám azt mondta, hogy esetleg még kitisztulhat, egyetlen napsugár is
elég hozzá, bár valószínűbb, hogy esni fog; ha meg esik, mi értelme
elmenni a Champs-Élysées-re? Ebéd óta szorongó tekintetem nem is
szakadt többé el a bizonytalan, felhős égtől. Sötét maradt. Az ablak előtt
egészen szürke volt az erkély. Hirtelen, mogorva kövein nem is egészen
kevésbé fakó színt, inkább némi erőlködést éreztem egy kevésbé fakó szín
felé, egy napsugár rezzenését, amely habozva próbálta felszabadítani a
fényét. Egy perc múlva az erkély már halványan fénylett, mint a vizek
reggel, s vasrácsának száz visszfénye futott reá megpihenni. Egy
szélfuvallat szerteszórta őket, a kő újra sötét lett, de ezek a visszfények,
mintha csak szelídítve lennének, visszatértek; a kő mostan észrevétlen
megint fehéredni kezdett, s oly állandó crescendóban, mint zenében, egy
nyitány végén, amikor egyetlen hang a legteljesebb fortissimóig
növekedik, miután gyorsan végigsiklik a közbeeső fokokon is – láttam,
hogy eljut a szép napok zavartalan és szilárd aranyáig, amelyen az
erkélykorlát faragott pereméből szelt árnyék szeszélyes növényzetként
feketéllt, a legkisebb részletnek is hajszálvékony, lelkiismeretes, mintegy
művészi kielégülésre valló körvonalazásával s amellett oly domborún, a
nyugvó, sötét és boldog foltok olyan bársonyosságával, mintha ezek a nap
taván pihenő széles és leveles visszfények csakugyan tudnák, hogy a
nyugalom és a boldogság zálogai.
Pillanatig élő repkény, múlékony fali növényzet! soknak a legszürkébb,
a legszomorúbb valamennyi falra kúszó, ablakot díszítő virág közül;
énnékem mind közt a legkedvesebb, mióta úgy jelent meg erkélyünkön,
mint magának Gilberte-nek, Gilberte jelenlétének az árnya, aki talán már
ott is van a Champs-Élysées-n, s amint kiérek, így fog szólni hozzám:
„Egy-kettő, kezdjük a fogócskát, maga az én csapatomban van”; törékeny
virág, amelyet egy fuvallat elsodorhat, de amely nem is az évszakkal,
hanem az órával van kapcsolatban; közvetlen boldogság ígérete, melyet a
nap vagy megtagad, vagy pedig teljesíteni fog, s ily módon a
legközvetlenebb, a szerelmi boldogság ígérete; lágyabb s melegebb a
kövön még a rátapadó mohánál is; évelő növény, amely a nap egyetlen
sugarára is kisarjad, s amely a tél közepén is csupa örömöt fakaszt.
S még azokon a napokon is, mikor minden más növényzet eltűnt, a vén
fák törzsét borító szép zöld réteg is hó alá rejtőzött, s hogyha nem is
havazott, de borúsabb volt, semhogy hihettem volna a Gilberte-tel való
találkozásban, a nap hirtelen felragyogott, arany szálakkal s fekete
visszfényekkel hímezte tele az erkély hóköpenyét, s anyámat is ily
szavakra bírta: „Nini, megszépült az idő, talán mégis elmehetnétek a
Champs-Élysées-re.” Ezen a napon senkit sem találtunk kint, csak egy
kislányt, őt is már indulóban, s aki határozottan tudta, hogy Gilberte már
nem jön el. Azok a székek, ahol napról napra a nevelőnők tekintélyes, de
fagyoskodó serege ült, ezúttal mind üresek voltak. Csak a pázsit közelében
üldögélt egy korosabb hölgy, aki mindennap kijárt, állandóan egyforma
sötét és parádés öltözetben, s akinek az ismeretségéért, ha ez a csere tőlem
függ, odaadtam volna életemnek, jövendőmnek legnagyobb előnyeit. Mert
Gilberte mindennap köszönt néki, ő pedig mindig megkérdezte, hogy van
Gilberte „aranyos édesmamája”; s azt hittem, hogy ha ismerném, egészen
más lehetnék Gilberte előtt, oly valaki, aki bejáratos szülei ismerősei
közé. A hölgy, miközben unokái tőle távolabb játszadoztak, nap nap után a
Débats[132]-t olvasta, amelyet az én öreg Débats-m-nak hívott, mint ahogy
beszélgetés közben, az arisztokraták modorában, a rendőrt és a székes
asszonyt is állandóan így emlegette: „öreg barátom, a rendőr”, „a székes
asszony, no meg én, mi már régi barátok vagyunk”.
Françoise fázott, nem akart örökösen egy helyben állni, elmentünk hát a
Concorde-hídig, hogy lássuk a befagyott Szajnát, amelyhez már a
gyermekek is félelem nélkül közeledtek, mint egy idáig vetődött, védtelen
s roppant bálnához, melyet majd fel fognak darabolni. Visszatértünk a
Champs-Élysées-re; bágyadtan lépkedtem a fájdalomtól, a mozdulatlan
hintalovak és a fehér pázsit között, a fasorok fekete hálójában, ahonnan
eltakarították már a havat, míg a szobor a pázsit felett egy jéggé fagyott
vízsugarat szorongatott, mintegy a mozdulata magyarázatául. Az öreg
hölgy is összehajtogatta az ő kedves Débats-ját, megkérdezte, hány óra,
egy arra menő pesztonkától, akinek így köszönte meg a válaszát: „Nagyon
kedves!”, aztán, miután kérte az őrt, hívja oda az unokáit, mert fázik, így
szólt hozzá: „Igazán nagyon lekötelez. Ha tudná, milyen hálás vagyok!” A
levegő széjjelhasadt: a bábszínház s a cirkusz között, a kitisztult horizont,
a félig nyílt égbolt alatt észrevettem, mint egy bűvös jelet, a nevelőnő
tollbokrétáját. Gilberte máris rohanva szaladt, egyenesen az én
irányomban, ragyogón és kihevülten négyszögletes szőrmesapkája alatt, a
hidegtől, a késéstől és a játékszenvedélytől pirosan; mielőtt hozzám
érkezett volna, előbb végigsiklott a jégen, s akár azért, hogy megtartsa
egyensúlyát, akár mert így kecsesebb volt, akár hogy egy korcsolyázó
magatartását utánozza, kitárt karokkal közelgett, mosolygón, mintha csak
engem akart volna átölelni. „Brava! brava! ez igazán szép, sőt,
mondhatnám, hogy tündéri, hogy isteni, ha nem volnék más időből, a régi
jó világból való! – kiáltott fel az öreg hölgy a hallgatag Champs-Élysées
nevében szólva, hogy megköszönje Gilberte-nek, amiért eljött a hideg
ellenére. – Olyan, mint én, hű mindenáron ehhez a régi jó Champs-
Élysées-hez; mindketten rettenthetetlenek vagyunk, ugye? Tudja-e, hogy
még így is szeretem. Kinevethet, de ez a hó engem a hermelinre
emlékeztet!” S az öreg hölgy nevetni kezdett.
Az első ily hideg nap – melyet a hó, a Gilberte-től távol tartó hatalmak
képe, olyan szomorúvá tett, mint egy válás, sőt elutazás napját, mivel
átformálta az arcát s majdnem hogy meggátolta a használatát a mi
találkozásaink változott, hóval borított helyszínének – ez a nap azért
mégiscsak haladást jelentett a szerelmemben, mert olyan volt, mint az első
bánat, amelyben Gilberte is osztozott velem. Csak ketten voltunk a mi
csapatunkból, s ez az egyedüllét vele nemcsak a barátság kezdete volt,
hanem az ő részéről – mintha csakis miattam jött volna ebben a rossz
időben – éppolyan megható figyelmesség, minthogyha egy oly napon,
amikor uzsonnára hivatalos, lemondana e meghívásról, hogy eljöjjön a
kedvemért a Champs-Élysées-re; egyszerre több bizalmam lett
barátságunk életrevalóságában és jövőjében, mert eleven tudott maradni a
környezet magányában, elzsibbadásában, sőt romjai közt; s mialatt
Gilberte hólabdákat dugdosott a nyakamba, ellágyult mosollyal gondoltam
erre az ő irántam tanúsított előszeretetére, mert hisz megtűrt útitársának
ebben a téli s új világban, s e hozzám való hűségére, amelyet a bajban is
megőrzött. Mint habozó verebek, csakhamar barátnői is megérkeztek,
egymás után s egészen feketén a hó felett. Játszani kezdtünk, s mivel
ennek a szomorúan kezdett napnak örömben kellett végződnie, amikor
még játék előtt ahhoz a barátnőjéhez közeledtem, akinek éles kis hangján
itt először hallottam Gilberte nevét, ez a kislány így szólt hozzám: „Nem,
nem, tudjuk, jobb szeret Gilberte-tel együtt játszani, különben is, nem
látja? hiszen hívja.” Csakugyan hívott, jöjjek már a mezőnyére, a havas
gyepre, amely a nap brokátszerű és rózsaszín visszfényű világában
aranykelmékkel ékített királyi tábornak látszott.
Épp ez a nap, amelytől úgy féltem, egyike volt kevésbé rossz
napjaimnak.
Mert hiába gondoltam folyvást és kizárólagosan arra, hogy mindennap
láthassam Gilberte-et (annyira, hogy mikor egy este nagyanyám nem jött
meg vacsorára, önkéntelen azon gondolkoztam, hogy ha egy kocsi
elgázolta, soká nem mehetek majd a Champs-Élysées-re: aki szerelmes,
senkit se szeret), azok a percek, amelyeket a közelében töltöttem,
amelyeket oly türelmetlenül, annyira reszketve vártam s amelyekért
minden mást vígan feláldoztam volna, egyáltalán nem voltak boldogok;
ebben pedig nem tévedhettem, mert életem e pillanataira valóban alapos,
részletes és feszült figyelmet fordítottam, s mégsem fedeztem fel bennük
egy atomra való örömöt.
Mihelyt Gilberte-től távol voltam, szükségét éreztem, hogy
viszontlássam, mivel addig iparkodtam magam elé idézni a képét, míg
aztán minden erőfeszítés eredmény nélkül végződött, s így azt se
tudhattam pontosan, hogy minek felel meg a szerelmem. És aztán sose
mondta még, hogy szeret. Ellenkezőleg, többször állította, hogy vannak
olyan barátai, akiket nálam jobban szeret, hogy én csak jó pajtása vagyok,
akivel szívesen játszogat, bár nagyon is álmosnak talál, nem elég
figyelmesnek játék közben; amellett gyakran látható jelét is adta a
hidegségének, ami abban a hitemben, hogy különb lénynek tart másoknál,
meg is ingathatott volna, ha e hitem forrása Gilberte irántam való
szerelme, nem pedig, mint valójában, az én szerelmem őiránta; ez viszont
ezt a hitemet mindennél ellenállóbbá tette, mert így csakis attól a belső
kényszerűségtől függött, amellyel gondolnom kellett Gilberte-re. De még
én sem vallottam meg néki a tulajdon érzelmeimet. Igaz, minden
füzetemet teleírtam a nevével és a címével, de ezeknek a semmitmondó
vonalaknak a láttára, amelyeket hiába írtam, azért Gilberte mégse gondol
majd rám, s amelyek annyi látható helyet adtak neki köröttem, anélkül,
hogy ő közelebb férkőzne az életemhez – mélységes csüggedés fogott el,
mert ez a sok irkafirka nem Gilberte-ről beszélt nékem, hiszen Gilberte
nem is látja majd őket, hanem csak az én vágyamról, amelyet tisztán
személyesnek, fölöslegesnek, nem valóságosnak s tehetetlennek mutattak.
A legsürgősebb persze az volt, hogy láthassuk egymást Gilberte-tel, s hogy
kölcsönösen bevallhassuk egymásnak a szerelmünket, amely addig
úgyszólván még csak el sem kezdődött. Lehet, hogy azok az okok,
amelyek miatt Gilberte-et oly türelmetlenül vágytam látni, egy érett
ember számára nem lettek volna oly kényszerítők. Később, mikor
ügyesebbé válunk örömeink gondozgatásában, megelégszünk azzal is,
hogy gondolhatunk egy bizonyos nőre, ahogy én gondoltam Gilberte-re,
anélkül, hogy nyugtalankodnánk, megfelel-e a kép a valóságnak, s beérjük
azzal, hogy szerethetjük, anélkül, hogy szükségünk volna az ő
viszontszeretete biztosítékára; esetleg még arról az örömről is
lemondhatunk, hogy bevalljuk neki szerelmünket, csak hogy tartósabbá
tegyük az ő hajlandóságát miirántunk, azoknak a japáni kertészeknek a
mintájára, akik egy szebb virág kedvéért több más virágot feláldoznak. De
abban az időben, mikor Gilberte-et szerettem, azt hittem, hogy a Szerelem
valóban rajtunk kívül létezik; legfeljebb azt engedi meg, hogy elhárítsuk
az akadályokat; viszont azon a sorrenden, amelyben örömeit nyújtja,
semmit sem lehet változtatni; s ha most csak úgy önkényesen a vallomás
édességét színlelt közönnyel helyettesítem, úgy éreztem, hogy nemcsak
egy oly örömtől esnék el, amelyről épp a legtöbbet ábrándoztam, hanem
hogy egy mesterkélt és értéktelen szerelmet tákolnék össze, amely
legfeljebb nekem jó, de nincs kapcsolata az igazival, azzal, melynek így
letérnék titokzatos és előre kijelölt útjairól.
De ha a Champs-Élysées-re értem, ahol mindjárt módomban volt
összevetni szerelmemet eleven, tőlem független okával, a szükséges
helyesbítések végett – alighogy szembekerültem ezzel a Gilberte Swann-
nal, akinek a látása, gondoltam, felfrissíti majd azt a képet, amelyet fáradt
emlékezetem egész nap hiába keresett, ezzel a Gilberte Swann-nal, akivel
tegnap is játszottam, s akit éppoly vak ösztönösséggel üdvözöltem és
ismertem fel, aminővel járás közben rakjuk a lábunkat egymás elé, mielőtt
még időnk volna rágondolni, minden úgy történt, minthogyha ő s az a lány,
akiről ábrándoztam, két egészen különböző lény lett volna. Ha például az
előző nap óta egy tüzes szempár élt az emlékemben, mégpedig egy
ragyogó és telt leányarc keretében, Gilberte arca most viszont erővel oly
vonást hangsúlyozott, amire történetesen nem emlékeztem, mondjuk, az
orr elnyúló hegyességét, amely mindjárt más vonásokkal társult, s olyan
fontosságot nyert, mint bizonyos fajmeghatározó jellegek a
természetrajzban, hogy ily módon Gilberte-et a hegyesorrúak családjába
utalhassam. Mialatt hát próbáltam úgy élni a várva várt pillanattal, hogy
Gilberte otthon elképzelt s most hiába keresett képén elvégezzem
mindazokat a szükséges helyesbítéseket, amelyek majd megengedik
hosszú és magányos óráimban, hogy igazán s biztosan őt idézzem az
emlékemben, s hogy az iránta való szerelmet így növeljem, apránként,
mint egy készülő művet – Gilberte egy labdát dobott felém; s mint az a
platóni filozófus, akinek teste számon tartja a külvilág valóságát, bár
értelme nem hisz benne, az az énem, mely előbb köszönt néki, mielőtt
felismerte volna, iparkodott most elkapni a feléje hajított labdát (mintha
Gilberte csak játszópajtás lenne, nem egyesülni kész testvérlélek),
illemből, míg csak el nem ment, ezer szeretetre méltó s jelentéktelen
semmiséget mondott néki, s meggátolt egyrészt a hallgatásban, amely alatt
meglelhettem volna ezt a sürgős és eltévedt képet, másrészt abban, hogy
elmondhassam néki azokat a szavakat, amelyek biztosan döntő módon
fejleszthették volna szerelmünket, s amelyeket ily módon kénytelen
voltam másnapra halasztani.
De azért a szerelmünk mégiscsak haladt egypár lépést. Egy nap, mikor
Gilberte-tel a cukorkaárus nénink bódéjáig mentünk el – aki igen kedves
volt hozzánk, mivel Swann mindig őnála rendelte meg a mézeskalácsát, s
egészségi okokból igen sokat fogyasztott, ősi bőrkiütése s a Prófétáitól
örökölt székrekedése miatt –, Gilberte sietve mutatott két bohókás
kisfiúra, akik igen hasonlítottak a gyermekkönyvek kis festőjéhez és
természettudósához. Az egyik ugyanis nem piros, hanem lila színű
árpacukrot akart, a másik meg könnyes szemmel utasította el azt a szilvát,
amelyet a kisasszonya kínált neki, s végül is szenvedélyes hangon vallotta
be: „Inkább azt a másikat, mert az férges!” Vettem két, egy-egy sou-s
üveggolyót, s gyönyörködve nézegettem a csillogó achátgolyókat, egy
külön kis tányér foglyait, amelyek már csak azért is tűntek fel oly
értékesnek, mivel, mint fiatal lányok, szőkék és mosolygók voltak, s azért
is, mert darabonként ötven centime-ba kerültek. Gilberte, akinek sokkal
több zsebpénze volt, mint énnekem, kérdezte, melyik golyó a legszebb.
Mindannyi oly olvatagon áttetsző volt, mint maga az élet. Szerettem
volna, ha egyikért sem kéne a többieket cserbenhagynia. Szerettem volna,
ha mind megvenné, mindannyit kiszabadítaná. De azért rámutattam egyre,
olyan volt a színe, mint az ő szeméé. Gilberte fogta, megcsillogtatta,
megsimogatta, kifizette a váltságdíját, de aztán mindjárt rám is bízta ezt a
rabnőt és azt mondta: „Tessék, ez a magáé, magának adom, tegye el
emlékbe.”
Egyszer meg, mivel egyre vágytam arra, hogy Bermát egy klasszikus
darabban halljam, megkérdeztem Gilberte-től, nincs-e meg néki Bergotte
Racine-tanulmánya, mivel a könyvárusoknál már kifogyott. Kért, hogy
emlékeztessem a tanulmány pontos címére, s este küldtem is neki egy
sürgönyt, amelynek borítékjára ezt a már annyiszor lefirkantott Gilberte
Swann nevet írhattam. Másnap, miután előkerestette, el is hozta a
tanulmányt, egy mályvaszín szalagos és fehér pecsétes kis csomagban.
„Ugye, ezt kérte, nézze csak meg?” – mondta, muffjából előhúzta az én
esti sürgönyömet. De ez a sürgöny, amely még tegnap semmi se volt, csak
egy kis kék papír, amire néhány szót írtam, s amit a táviratkihordó átadott
Gilberte-ék kapusának, egy inas meg bevitte Gilberte-nek a szobájába –
most már egy fel sem becsülhető értékű tárggyá változott, egy oly
sürgönnyé, amelyet Gilberte kapott kézhez ma reggel, s amelyen alig
ismertem fel írásom hiú és magányos vonalait, a posta nyomtatott körei és
az egyik levélhordó ceruzával írt jegyzetei alatt: a valóság e jelei, a
külvilág e pecsétjei, az életnek e violaszín és jelképes övei most először
ölelték át, támogatták, emelték, vidították az ábrándjaimat.
S egy oly nap is jött, mikor azt mondta: „Nevezhet ám Gilberte-nek is,
én meg mindenesetre a keresztnevén fogom szólítani. Így mégiscsak
kényelmesebb.” De azért egy ideig tovább is csak magázott, a nevem
nélkül, s amikor figyelmeztettem rá, mosolygott, s egy oly mondatot
próbált alkotni, szerkeszteni, aminőket a nyelvtanok egy-egy új szó
kedvéért alkalmaznak, ezt aztán a nevemmel fejezte be. S később, mikor
újra emlékeztem arra, amit akkor éreztem, felismertem azt az élményt,
hogy egy percig mintha csak engem tartott volna az ajkai közt, meztelenül
s mindama társadalmi körülmények nélkül, amelyekben vagy többi
barátjával, vagy pedig, ha a családnevemet is mondta, szüleimmel kellett
osztozkodnom, míg így – abban az erőfeszítésben, amellyel, akárcsak az
apja, mintegy külön tagolta a kiemelendő szavakat – az ajaka mindezeket
úgy hántotta és húzta le rólam, mint egy olyan gyümölcsnek a héját,
amelynek csak a húsa élvezhető, mialatt a tekintete a szavához hasonló
meghitt színvonalra szállva, szintén közvetlenebbül ért hozzám, s a
mosoly, amely kísérte, ennek az új meghittségnek tudatáról, öröméről,
szinte hálájáról tanúskodott.
De abban a pillanatban még nem tudtam felbecsülni ezeknek az új
örömöknek az értékét. Nem az a kislány adta őket, akit szerettem, annak,
aki őt szerette, hanem a másik, akivel játszottam, annak a másik énemnek,
aki egyrészt nem emlékezhetett az igazi Gilberte-re, másrészt meg nem
rendelkezett azzal a végleg lekötött szívvel, amely egyedül tudta volna
értékelni a boldogságot, mert hiszen egyedül is óhajtotta. De még otthon
sem élvezhettem ezeket az örömöket, mivel az a szükségérzet, amely
naponta azt a reményt keltette a szívemben, hogy másnap már alaposan,
nyugodtan és boldogan szemlélhetem Gilberte-et, hogy megvallja a
szerelmét s megmagyarázza, mért kellett úgy rejtegetnie mindeddig,
ugyanez a szükségérzet mintegy arra kényszerített, hogy ne vegyem
semmibe a múltat, hogy sohase tekintsek semerre, csak magam elé, s hogy
Gilberte kis kedvezéseit sose magukban, magukért nézzem, hanem csak
mint új foltokat, ahol megvethetem a lábamat, s amelyek lehetővé teszik,
hogy egy-egy lépéssel tovább menjek s elérjem végre azt a boldogságot,
amellyel eddig még nem találkoztam.
De azért a barátság e nyilvánvaló jelei mellett Gilberte többször meg is
bántott, amikor például úgy tett, mintha nem örülne a találkozásunknak, s
éppen olyan napokon, mikor leginkább vártam arra, hogy végre
megvalósuljanak a reményeim, az ily napokon biztos voltam, hogy
Gilberte eljön a Champs Élysées-re, s olyan jókedv áradt el rajtam, mintha
csak egy nagy boldogság előzményét érezném, amikor – reggel a szalonba
lépve, hogy megcsókoljam anyámat, aki fekete hajtornyával már teljesen
elkészült, s akinek szép, párnás fehér kezén érezni lehetett a szappanillatot
– megtudtam arról a poroszlopról, amely magától megállt a zongora fölött
és arról a verkliről, amely kinn az ablak alatt azt játszotta, hogy: „Várom a
tavaszt”, hogy a télnek ma egész estig egy váratlan s ragyogó tavaszi nap a
vendége. Ebéd közben a szemközti hölgy kinyitotta ablakát, s a székem
mellől egyszerre elhajszolta azt a szegény napsugarat, amely már
szunyókálni kezdett, de most egyetlen lendülettel az egész ebédlőn
végigsiklott, hogy aztán egy pillanat múlva folytassa délutáni pihenőjét.
Az iskolában már egy órakor lankadtan és unatkozva vártam, hogy
csöngessenek, mert a nap még a padomra is aranyos fényfoltot vetett,
meghívásként arra az ünnepélyre, ahova nem érhetek el három előtt,
amikor majd Françoise várakozik rám a kijáratnál, s amikor végre
mehetünk a Champs-Élysées irányában, a napfénnyel díszített s
emberekkel zsúfolt utcákon át, ahol a naptól mintegy leválasztott és
fénypárás erkélyek arany felhőkként lebegnek a házak előtt. De fájdalom,
nem találtam Gilberte-et a Champs-Élysées-n, még nem ért oda. Csak ott
álltam mozdulatlan a láthatatlan nap sütötte gyepen, amelynek egy-egy
fűszála szinte lángolt ebben a fényben, s amelyen a galambok antik
szoborműveknek látszottak, mintha e nemes föld kertésze most hozta
volna felszínre őket – ott álltam, és a szememet egyre a horizontra
függesztettem, vártam, mikor tűnik már fel Gilberte képe a nevelőnőjével,
a mögött a szobor mögött, amely, fénytől patakzón, a napsugarak
áldásának látszott odatartani kőgyermekét. A Débats öreg olvasónője most
is ott ült ugyanazon a széken s az egyik őrnek odakiáltotta barátságos
kézmozdulattal: „Ugye, milyen szép időnk van!” S amikor a székes
asszony odajött hozzá a szék díjáért, a kis tízcentime-os jegyet úgy dugta,
olyan kényeskedve a kesztyűje nyílásába, mintha csak egy csokor lenne,
melynek, már az adományozó kedvéért is, a legszebb helyet illik
kikeresni. S mikor e helyet megtalálta, jól körülforgatta a nyakát,
megigazította a boáját, s olyan szépen mosolygott a derék székes
asszonyra, miközben mutatta neki a sárga kis papírt a csuklóján, mintha
csak egy fiatal nő egy fiatalember előtt ily szavakkal mutatna a derekára:
„Megismeri? A maga rózsái!”
Françoise-zal egészen a Diadalívig mentünk Gilberte elé, de nem
találkoztunk vele, s visszajöttem a gyepágy közelébe, abban a hitben, hogy
ma már úgyse látom, mikor a hintalovak előtt az éles hangú kislány így
rontott rám: „Gyorsan, gyorsan, Gilberte már egy negyedórája
megérkezett. Már el is megy. Csak magát várja, hogy fogócskát
játszhassunk.” Míg én az avenue des Champs-Élysées-n jártam, Gilberte a
rue Boissy d’Anglais-n át jött, mivelhogy a nevelőnő, felhasználva a szép
időt, délután bevásárolni ment a boltokba; s helyette ma maga Swann
vállalkozott a leánya hazakísérésére. Így hát ez is az én hibám volt; a
gyepnél kellett volna maradnom; mert sohase lehetett tudni, mily irányból
s mikor jöhet Gilberte, s ez a várás lassanként nemcsak az egész Champs-
Élysées-t s nemcsak az egész délutánt tette számomra oly meghatóvá –
akárcsak egy végtelen, térbeli és időbeli terjedelmet, amelynek minden
pontján és percében megjelenhetett Gilberte képe –, hanem magát a képet
is, mivel e kép mögé rejtve azt az okot is kitalálni véltem, amely miatt
csak négy órakor s nem fél háromkor nyilallt szívembe, látogatókalapban
és nem egyszerű játéksapkával, az Ambassadeurs[133] épülete előtt és nem
a két bábszínház között, vagyis mintegy megéreztem, melyek azok az
elfoglaltságok, amelyekig Gilberte-et nem követhetem, amelyek vagy
otthon tartják, vagy pedig a városba űzik, s ily módon közelebb kerültem
ismeretlen élete titkához. Akkor is ez a titok izgatott, mikor az éles hangú
lány rendeletére odaszaladtam a fogócskázók felé, s ugyanazt a Gilberte-
et, aki oly eleven s nyers volt velünk, a Débats-t olvasó hölgy előtt mélyen
meghajolva láttam (aki azt mondta: „Milyen szép nap, mintha csupa tűz
volna”) félénk mosollyal s kimérten felelve a kérdéseire, mert ez meg
annak a másféle fiatal lánynak a képét, azét a Gilberte-ét idézte elém,
akinek a szüleinél, vizit közben, szülei barátainál való léte tovább is
ösmeretlen maradt előttem. De erről a másik létről senki sem nyújtott oly
benyomást, mint Swann úr, aki rövid idő múlva már jött is leányáért, ő
ugyanis, meg aztán Swann-né – mivel a leányuk náluk lakott, s játékai,
tanulmányai, barátságai mind tőlük függtek – az én szememben legalábbis
annyit, vagy még többet tartalmazott, mint maga Gilberte, abból a
fájdalmasan vonzó s elérhetetlennek érzett ismeretlenből, aminek az ő
mindenható környezetük volt a forrása. Minden, ami rájuk vonatkozott,
engem oly állandóan foglalkoztatott, hogy például az ily napokon, mikor
Swann jött Gilberte-ért (holott régente gyakran láttam, anélkül, hogy
felkeltette volna a kíváncsiságomat, mikor még jó viszonyban volt a
szüleimmel), már galléros köpönyege s puha szürke kalapja is
megdobogtatta a szívemet, s a külseje azután is olyannyira fogva tartott,
akár egy történeti személyiségé, akiről már egy egész sor különböző
könyvet olvastunk, s akinek minden kis sajátsága szenvedélyesen érdekel
bennünket. Barátsága Párizs grófjával[134] Combray-ban még közönyösen
hagyott, míg most oly csodálatosnak látszott, minthogyha még őelőtte
senki se ismerte volna az Orléans-okat; ez a barátság kiemelte a sétálók
mindennapos tömegéből, akiknek különböző osztályai valósággal
elárasztották a Champs-Élysées-t, s bámulva láttam, mint vegyül közéjük,
anélkül, hogy különösebb tiszteletet követelne tőlük – amire a sétálók
egyébként álmukban sem gondoltak –, olyannyira rangrejtve járt az
emberek között.
Udvariasan viszonozta Gilberte pajtásainak üdvözlését, az enyémet is,
jóllehet nem érintkezett már a családunkkal, de azért úgy láttam, nem
ismert meg. (Pedig hát, emlékeztem rá, sokat láthatott Combray-ban;
azonban ezt az emlékemet csak homályosan őriztem, mert mióta Gilberte-
et a Champs-Élysées-n viszontláttam, Swann-nak én már csak Gilberte
apját s nem a combray-i Swannt tekintettem; mivel azok a gondolatok,
melyekhez most a nevét csatoltam, különböztek azoktól, melyeknek
egykor a hálójába fogtam, s amelyekre most sose volt szükségem, ha rá
kellett gondolnom – a régi Swannból egészen új személy lett; igaz, hogy
egy mesterséges és mellékes harántvonallal az új Swannt azért
hozzákapcsoltam a mi egykori vendégünkhöz; viszont mivel mindent csak
abból a szempontból értékeltem, hogy a szerelmem minek és mily
arányban veheti hasznát, szégyelltem és sajnáltam, hogy nem tudom
eltüntetni azoknak az éveknek a nyomát, amikor Swann szemében, aki
most itt volt előttem a Champs-Élysées-n, és akinek, szerencsére, Gilberte
tán nem mondta meg a nevemet, oly sok estén tettem magam nevetségessé
azzal a kívánságommal, hogy anyám, mielőtt elalszom, jöjjön fel a
szobámba, mialatt vele, apámmal s nagyszüleimmel a kerti asztalnál
kávézott.) Azt mondta Gilberte-nek, nem bánja, ha egy kissé még tovább
játszik, s hogy ő várhat egy negyedórát – s miután leült, mint bárki más,
egy egyszerű kerti székre s fizetett azzal a kezével, amelyet VII. Fülöp oly
gyakran tartott már a magáéban, mi játszani kezdtünk a gyepen, ahonnan
elhajszoltuk a galambokat, melyeknek szép, színjátszó teste a szívhez, és a
madarak országában az orgonafürthöz hasonló, s amelyek most egyszerre
más-más menedékeket kerestek: egyesek egy nagy kővázát, ahol folyton
eltűnő s csipegető csőreikkel mintha csak azt a feladatot s rendeltetést
adnák e vázának, hogy kínálgassa bőséges magvait és gyümölcseit, mások
a szobor homlokát, ahol oly sokszínű zománctárgynak látszottak, amely
egyes antik műveken megtöri a kő egyhangúságát – s egyúttal oly
jelvénynek, amely egy-egy istennőnek nemcsak egy különös jelzőt,
hanem, mint a halandóknál a különböző keresztnév, új istenséget is
adományoz.
Egyik ily szép napon, amely megint nem valósította meg álmaimat, nem
volt bátorságom ahhoz, hogy eltitkoljam a csalódásomat Gilberte előtt.
– Pedig – mondtam – annyi mindenre szerettem volna megkérni. Azt
hittem, hogy ez a nap sokat számít majd a barátságunkban. S alighogy
megérkezett, már megy is! Legalább holnap jöjjön korán, hogy végre
beszélgessünk egy kicsit.
Gilberte arca felragyogott, s örömében ugrándozva így válaszolt:
– Holnap, hohó, szép jó barátom, mit gondol, dehogyis jövök! Egy nagy
uzsonnára kell mennem; holnapután szintén nem, mert egy barátnőm
ablakából Théodose király[135] bevonulását nézzük, csodás lesz, azután
meg Strogoff Mihály-t,[136] azután már itt lesz karácsony és az újévi
vakáció. Lehet, hogy elvisznek délvidékre. Jaj de jó lenne, bár az is igaz,
hogy akkor nem kapnék karácsonyfát, de még úgy se jövök ide, ha
Párizsban maradok, mert látogatásokat kell tennem anyukámmal. Akkor
hát viszontlátásra, mennem kell, mert apa hív.
Hazamentem Françoise-zal azokon az utcákon át, amelyek, mint egy
ünnep estjén, most is fel voltak lobogózva napsugárral. Alig tudtam egy
lépést tenni.
– Hát csoda – mondta Françoise –, nem télbe való nap ez, nagyon
meleg. Hej, istenem, istenem, de sok beteg van a világon, ott fenn se lehet
a helyén semmi.
Zokogásomat elfojtva, magamban most egyre csak azokat a szavakat
ismételtem, amelyekkel Gilberte az imént oly nyíltan hirdette az örömét,
hogy sokáig nem jön a Champs-Élysées-re. Azonban az a varázslat, amely
oly módon működött, hogy azonnal eláradt rajtam, mihelyt csak Gilberte-
re gondoltam, amellett az a sajátos, hasonlíthatatlan s bár mégoly bús
helyzet, amelybe, Gilberte-tel kapcsolatban s akár akartam, akár nem, egy
belső szokás szüksége kényszerített, még e közöny jelét is valami
regényes színbe vonta, s könnyeimre, mint egy csók félénk váza, máris
egy mosoly rajzolódott. S amikor a postát vártuk, ezen az estén is azt
mondtam, mint máskor: levelet kapok Gilberte-től, végre mégis
megmondja, hogy mindenkor szeretett, megmagyarázza azt a titkos okot,
amiért ezt mindeddig eltitkolta, elárulja, mért tett úgy, mintha nélkülem is
boldog lenne, mért vette fel a látszatát egy közönyös, csak pajtáskodó
Gilberte-nek.
Minden este elképzeltem ezt a bizonyos levelet, olvasni véltem, kívülről
tudtam minden egyes mondatát. De egyszerre rémülten hagytam abba.
Beláttam, hogy ha csakugyan kapok levelet Gilberte-től, ez a levél nem
lehet az, mert hisz ezt én szerkesztettem. S attól fogva próbáltam elterelni
a figyelmemet az oly szavaktól, aminőket szívesen láttam volna az ő
levelében, mert féltem, ha kimondom őket, épp ezeket – a
legkedvesebbeket, a legvárvavártabbakat – zárom ki a megvalósulás
mezejéről. De még ha a körülmények lehetetlen találkozása révén éppen
ezt a tőlem tervelt levelet kaptam volna Gilberte-től, azzal, hogy
felismerem a művem, nem éreztem volna, hogy olyasmit kapok, ami nem
tőlem való, valami újat és valóságost, valami oly boldogságot, aminek
nincs köze az értelemhez, független az akaratomtól, s valóban a szerelem
adománya.
Addig is újraolvastam egy lapot, amelyet ugyan nem Gilberte írt, de
legalább tőle kaptam, Bergotte egy lapját a Racine-tól is ösmert régi
mítoszok szépségéről – mert ezt az achátgolyóval együtt mindig a
közelemben őrizgettem. Milyen jó az én barátnőm, hogy kikerestette ezt a
számomra; s mivel mindnyájan szükségét érezzük, hogy okokat találjunk a
szenvedélyünknek, akit szeretünk, boldogan ismerjük fel az oly vonásokat,
amelyekről az irodalom vagy a társalgás azt tanítja, hogy méltók a
szerelem felkeltésére, sőt, ezeket a vonásokat utánzásból a magunkéivá is
tesszük, s új érveket fakasztunk belőlük a szerelmünknek, még akkor is, ha
egyenes ellentétei azoknak, amelyeket szerelmünk ösztönösen keresett
volna – mint ahogy Swann járt Odette szépségének esztétikai jellegével –,
én is, aki Gilberte-et eleinte s még Combray óta élete ismeretlen voltáért
szerettem, amiben oly szívesen elmerültem és átváltoztam volna,
elszakadva a magam életétől, amelyet úgyse tartottam semmire, ezúttal
mint egy felbecsülhetetlen kedvezményre, úgy gondoltam arra a
körülményre, hogy ennek az én nagyon is ösmert, nagyon is megvetett
életemnek Gilberte még szerény szolgálója, hasznos és kényelmes
munkatársa lehet, aki este, hogy segítsen a munkáimban, különböző
szövegeket fog összeegyeztetni. Ami Bergotte-ot illeti, ezt a végtelenül
bölcs s majdnem isteni aggastyánt, aki miatt Gilberte-et már látatlanul is
megszerettem – mostan mintegy megfordítva őt is Gilberte-ért szerettem.
Ugyanolyan örömmel néztem az ő Racine-ról írt lapjait, mint magát azt a
fehér pecsétes és mályvaszín szalagos papírt, amelynek a burkában
Gilberte e tanulmányt magával hozta. Megcsókoltam az achátgolyót,
amely barátnőm szívének a legeslegjobb része volt, nem léha, hanem
hűséges része, s amely, bár Gilberte életének titkos varázsa vette körül, itt
maradhatott mellettem, itt lakott a szobámban, itt aludt velem az
ágyamban. De azután észrevettem, hogy e kőnek a szépsége éppúgy, mint
Bergotte lapjaié, amelyet oly boldogan társítottam Gilberte iránt való
szerelmemmel, mivel az oly percekben, mikor ezt a szerelmet
semmiségnek éreztem, ez a szépség bizonyos szilárdságot kölcsönzött
néki – észrevettem, hogy mindegyik szépség előbb megvolt már a
szerelmemnél, hogy nem is hasonlítottak hozzá, hogy elemeik, még jóval
Gilberte s a Gilberte-tel való ismeretség előtt, a tehetség és az ásványtani
törvények révén váltak véglegessé, hogy semmi se változna ebben a
könyvben és ebben a kőben, ha Gilberte nem is szeretne engem, és hogy,
mindezek után, semmi sem hatalmaz fel engem arra, hogy, mint ahogy
eddig tettem, a boldogság izenetét lássam bennük. S mialatt a szerelmem
folyton a másnaptól várta Gilberte viszontszerelmének a vallomását, s
minden este szétszedte, felfejtette a nap rosszul végzett munkáját, a
magam belső homályában egy ismeretlen munkásnő nem engedte
félredobni a kitépett szálakat s nem törődve a tetszésemmel, sem pedig a
boldogságommal, a maga külön rendje szerint végezte a munkáját. Mivel
semmi sajátos érdek sem fűzte a szerelmemhez s még csak azt se döntötte
el, hogy viszonozzák-e a szerelmemet, csak annyit tett, hogy
összegyűjtötte Gilberte rég megbocsátott hibáit s
megmagyarázhatatlannak látszó cselekedeteit. Akkor aztán mind e hibák,
mind pedig a cselekedetek egyszerre új értelmet nyertek. Azt sugalmazta
ez az új rend, hogy mikor Gilberte a Champs-Élysées helyett egy-egy
uzsonnára ment, elkísérte a kisasszonyát, vagy az újévi szünidőbeli
távolmaradására készült, nem kellett volna azt gondolnom, sem pedig azt
mondanom róla: „azért, mert léha, vagy engedékeny”. Mert ha igazán
szeretne engem, akkor sem ez, sem az nem lenne, és ha engedelmeskedni
kéne, éppoly kétségbeeséssel tenné, mint amilyent én éreztem oly
napokon, mikor őt nem láthattam. Azt mondta még ez az új rend, hogy hát
mégiscsak tudnom kéne, mi is az a szerelem, mert hiszen szeretem
Gilberte-et; rámutatott arra az állandó aggodalmamra, hogy csak minél
tökéletesebbnek tűnhessek fel Gilberte szemében, s emiatt is próbáltam
rábeszélni anyámat, hogy vásároljon Françoise-nak egy kék tollas kalapot
és egy esőköpenyt, vagy pedig, hogy ne küldjön a Champs-Élysées-re egy
ily cseléddel, aki miatt folyton csak pirulnom kell (amire anyám azt
felelte, hogy igazságtalan vagyok Françoise-zal, aki hű és derék teremtés),
s rámutatott arra az egyetlen kívánságomra, hogy mindig láthassam
Gilberte-et, amiért is már hónapokkal előbb próbáltam megtudakolni,
mikor megy el és hova Párizsból, mert a legszebb tájat is számkivetésnek
tartottam, ha Gilberte nem lehetett ottan, s csak arra vágytam, hogy
mindig Párizsban legyek, amíg őt láthatom a Champs-Élysées-n; s ez az új
rend könnyen kimutatta, hogy ezt az aggályt, ezt a vágyat nem találom
meg Gilberte tettei mögött. Mert ő, ellenkezőleg, szerette a nevelőnőjét, s
egy csöppet se törődött azzal, hogy én mit gondolok róla. Természetesnek
találta, hogy ne jöjjön a Champs-Élysées-re, a kisasszonyával elmehet az
üzletekbe, s kellemesnek, ha vizitekre járhat az édesanyjával. S ha
megengedte volna is, hogy ott töltsem a szünidőt, ahol ő, e helynek a
kiválasztásában csak szülei kívánságával, ezer mulatság kilátásával és
mindennel törődött, csak azzal nem, hogy ez a hely a szüleim kiválasztotta
hely lehessen. Amikor néha kijelentette, hogy nem szeret úgy, mint más
barátját, nem szeret úgy, mint előző nap, mert a hanyagságom miatt
elvesztette az egyik játszmát, bocsánatot kértem tőle, kérdeztem, mit
tegyek, hogy úgy szeressen, hogy még jobban szeressen, mint a többieket;
szerettem volna, ha azt mondja, hogy a kérésem már fölösleges,
könyörögtem, minthogyha változtathatna az érzelmein kedve szerint és a
kedvem szerint, csak hogy örömet szerezzen, egyedül a szavaival, az én jó
vagy rossz viseletem szerint. Hát nem tudtam, hogy amit őiránta éreztem,
se az ő tetteitől nem függ, sem pedig az én akaratomtól?
Azt mondta még ez az új rend, a láthatatlan munkásnő rendje, hogy ha
annak a tetteit, aki csak bánatot okozott nékünk, nem óhajtjuk őszintéknek
tudni, gondoljunk arra, hogy e tettek sorrendjéből olyan világosság árad,
amely ellen a mi vágyunk egyszerűen semmit sem tehet, pedig ez és nem a
vágyunk adja meg a választ arra, milyenek lesznek az illető jövendőbeli
cselekedetei.
Ezeket az új szavakat a szerelmem is meghallotta, s meggyőződött
belőlük arról, hogy az eddigi napoktól a másnap se lesz különböző; hogy
amit Gilberte velem szemben érez, sokkal régibb, hogysem megváltozzék,
s nem más, mint maga a teljes közöny; s hogy a kettőnk barátságában
egyedül csak én voltam szerelmes. „Igaz – felelte a szerelmem –, ezzel a
barátsággal nincs mit tennem, ez már meg nem változik.” És akkor már
mindjárt másnap (vagy egy közeli ünnepre várva, egy születésnapra, az
újévre tán, egy, a többitől különböző napra, amikor az idő mintegy elölről
kezd újra mindent, elveti a múlt örökségét s nem vesz többé tudomást
bánatai hagyatékáról) megkértem Gilberte-et, mondjon le a mi régi
barátságunkról s vesse meg az alapját egy újnak.

Odahaza mindig volt egy párizsi térképem, amelyre úgy tekintettem,

mint egy valóságos kincsre, mivel látni lehetett rajta azt az utcát, ahol
Swannék laknak. S akár mert örömöm telt benne, akár lovagi hűségből,
ennek az utcának a nevét olyan sokszor emlegettem, hogy apám, aki
anyámmal és nagyanyámmal ellentétben semmit sem tudott a szerelemről,
így szólt hozzám:
– Mi bajod ezzel az utcával, nincs benne semmi rendkívüli, legfeljebb
az, hogy kellemes a Bois-hoz való közelsége, de ilyen utca akár tíz is
akad!
Minden alkalmat megragadtam, hogy szüleimet Swannékról
beszéltessem; igaz, hogy a nevüket magamban is folytonosan ismételtem;
de arra is szükségem volt, hogy halljam a zengzetességét, ezt a szépséges
muzsikát, melynek nem érhettem be a hangtalan olvasásával. Ez a Swann
név egyébként, amelyet oly rég ismertem, éppoly új volt most a
számomra, mint a legmindennapibb szavak a beszédzavarban
szenvedőknek. Bár mindig az elmémben volt, sose tudtam hozzászokni.
Széjjelszedtem, betűzgettem, de még a helyesírása is meglepetés volt.
Amellett nemcsak a meghittségét, hanem ezzel egyidőben mintegy az
ártatlanságát is elvesztette. Az örömöt, amit a hallása szerzett, annyira
bűnösnek véltem, hogy azt hittem, kitalálják a legtitkosabb gondolatom s
más témára térnek át, mihelyt ráterelem a társalgást. Rávetettem magamat
minden oly témára, ami Gilberte-ről szólt, szünet nélkül rágódtam
ugyanazokon a szavakon, s hiába tudtam, hogy csak szavak – Gilberte-től
messze kiejtett és soha meg se hallott szavak, erőtlen, tényeket ismétlő, de
meg nem változtatható szavak – mindamellett úgy éreztem, hogy ha így
folyton formálom és gyúrom, ami Gilberte-től való, egyszer majd csak
valami boldogságot is sajtolok belőle. Szüleimnek például több ízben is
említettem, hogy Gilberte igen szereti a kisasszonyát, mintha ezzel a
százszor is elismételt kijelentéssel ide tudnám varázsolni s örökre a
házunkhoz fűzni Gilberte-et. Dicsérgettem az öreg hölgyet, aki a Débats-t
olvasta (szüleimmel olyasmit éreztettem, hogy valami nagykövetné vagy
hercegnőféle lehet), s addig-addig magasztaltam a szépségét, előkelőségét,
káprázatos fényűzését, amíg egy nap azt is megmondtam, hogy Gilberte,
ha jól hallottam, madame Blatinnak nevezte.
– Ó, no hiszen, már látom is, ki az – mondta anyám, míg én éreztem,
mint pirulok a szégyentől. – Vigyázz! vigyázz! mint ahogy szegény
nagyapád mondta volna. És te őt szépnek találod! De hisz ez egy szörnyű
nő és mindig is szörnyű volt. Egy végrehajtó özvegye. Nem emlékszel,
gyerekkorodban micsoda cseleket kellett kitalálnom, csak hogy
megszabaduljak tőle a te tornaóráidon? Bár nem ismert, folytonosan azon
a címen akart beszélni velem, hogy te milyen szépség vagy, „fiúgyereknek
nagyon is szép”. Mindig az volt a szenvedélye, hogy mindenkit ösmerjen,
s azt hiszem, egy kicsit őrült volt, mindig is annak tartottam, ha igaz, hogy
ismeri Swann-nét. Igen egyszerű származású, viszont a magánéletéről
soha semmi rosszat se hallottam. De hát ha a fejébe vette, hogy
mindenkivel megismerkedjék. Szörnyű nő, rettentően közönséges,
amellett képtelenül fontoskodó.
Ami meg Swannt illeti, csak hogy hasonlítsak hozzá, az asztalnál
egyebet se tettem, mint hogy hol az orromat, hol meg a szememet
dörzsölgettem. Mondta is apám: „Ez a gyerek őrült, igazi csúfság lesz
belőle.” Különösen olyan kopasz szerettem volna lenni, mint Swann. Csak
bámultam, hogy ezt a rendkívüli lényt még az én ismerőseim is
ösmerhetik, s hogy bármelyik nap magával hozhatja a vele való
találkozást. S amikor egyszer, vacsora közben, anyám beszámolt, mint
minden este, délutáni útjairól, csak ezzel a pár szavával: „Képzeljétek,
kivel találkoztam az áruház esernyőosztályán: Swann-nal”, beszédének
számomra oly terméketlen talajából egyszerre titkos virágot fakasztott.
Mily bánatos boldogsággal tudtam meg, hogy e délutánon, a tömegre
vetítve természetfeletti megjelenését, Swann egy esernyőt vásárolt! A
kisebb-nagyobb és egyformán közömbös események között ez az egy
éppoly különös rezgéseket keltett bennem, mint aminők a Gilberte iránti
szerelmemet is hevítették. Apám meg is jegyezte, hogy semmi iránt sem
érdeklődöm, mivel nem hallgattam oda, amikor Théodose királynak,
Franciaország vendégének s állítólagos szövetségesének hivatalos
látogatásáról s e látogatás esetleges politikai következményeiről beszéltek.
Ezzel szemben mennyire szerettem volna megtudni, hogy az áruházban is
a galléros köpeny volt-e Swannon.
– Köszöntetek egymásnak? – kérdeztem anyámtól.
– Természetesen – felelte anyám, aki, úgy látszik, attól félt, hogy ha
esetleg bevallaná családunk elhidegülését Swanntól, mindjárt akadna
valaki, hogy összebékítse őket, ezt pedig nem akarta Swann-né miatt, akit
nem óhajtott megismerni. – Ő jött felém, hogy üdvözöljön, mert én nem
vettem észre.
– Szóval nem vagytok haragban?
– Haragban? Ki beszél haragról? – felelte oly élénken, mintha csak
megtámadtam volna a Swann-nal való jó viszony legendáját és én is a
„békítésen” fáradoznék.
– Pedig hát haragudhatna rád, hogy sohase hívjátok meg.
– Nem hívhatunk meg mindenkit, és aztán ő se hív meg engem. A
feleségét nem ismerem.
– Pedig sokszor jött Combray-ba.
– Hát igen, Combray-ba eljött, de Párizsban más dolga van, őneki is,
nekem is. Viszont ha mondom, elhiheted, hogy nem úgy néztünk ki, mint a
haragosok. Egy ideig együtt is maradtunk, mert nem hozták mindjárt a
csomagját. Kérdezte tőlem, hogyan vagy, mondta, hogy játszottál a
lányával – folytatta anyám, aki e pár szóval egészen elkápráztatott: így hát
élek Swann elméjében, éspedig eléggé teljes módon, mert hisz mikor
szerelemtől reszketve álltam előtte a Champs-Élysées-n, tudta a nevemet,
hogy ki az anyám s a köré a jogcím köré, hogy a lánya pajtása vagyok,
több adatot olvaszthatott össze nagyszüleimről, családunkról,
lakóhelyünkről, egykori életünkről s ennek az egész életnek talán tőlem
sem ismert részleteiről. Anyám azonban, úgy látszott, semmi varázst sem
talált ebben a percben, hogy meglátta, azt a határozott lényt képviselte,
akivel közös emlékei voltak, s ezek az emlékek bírhatták rá, hogy
odamenjen anyámhoz s hogy üdvözölje.
Sem apámnak, sem anyámnak nem telt különösebb örömük abban, hogy
Swann nagyszüleiről és a tiszteletbeli hites tőzsdetanácsosságról
beszéljenek. Képzeletem épp csak olyan módon szigetelt el és szentelt
meg egy családot a párizsi társadalomban, mint ahogy egy bizonyos házat
a párizsi kövek között s kapuját és ablakait értékes faragványokkal
ékítette. De ezeket a díszeket egyedül csak én láthattam. Szüleim a
Swannék házát éppolyan hasonlónak találták a többi házhoz, amelyeket
egyidőben építettek a Bois közelében, mint ahogy Swannék családját meg
más tőzsdetanácsos családok közé sorolták. Kedvezőbben csak akkor
ítélték meg, hogyha több háramlott rá az emberiség mindenütt egyformán
érvényes érdemeiből, s nem találtak a családban semmi, de semmi
rendkívülit. Amit viszont becsültek benne, azt másutt is megtalálták,
esetleg magasabb fokon. Így például, ha Swannék házát kellemes
fekvésűnek tartották, mindjárt egy másikra tértek, amely annál is
kellemesebb volt – bár igaz, hogy Gilberte-tel nem volt semmi kapcsolata
– vagy pedig oly pénzemberekre, akik Gilberte nagyapja fölött álltak; és
ha mégis úgy látszott egy percre, hogy egy véleményen vannak énvelem,
egykettőre kiderült, hogy csak félreértés az egész. Ahhoz ugyanis, hogy
abban, ami Gilberte-et körülvette, felfoghassák azt az ismeretlen vonást,
amely az érzelmek világában olyan, mint az infravörös a színekében,
szüleim nem rendelkeztek azzal a kiegészítő és pillanatnyi érzékkel,
amelyet én a szerelemtől kaptam.
Oly napokon, mikor Gilberte megmondta, hogy nem jöhet a Champs-
Élysées-re, próbáltam oly sétákat tenni, amelyek közelebb vihetnek hozzá.
Françoise-zal némelykor elzarándokoltam a ház elé, ahol Gilberte szülei
laktak. Százszor is elismételtettem vele mindazt, amit a nevelőnő révén
Swann-né felől megtudott. „Úgy látszik, nagy bizalma van mindenféle
érmekben. Sose megy útra, ha kuvikot hall, vagy óraütésfélét a falban,
vagy ha macskát lát éjfélkor, vagy ha megroppan náluk a bútor. Ó, igen
nagy hívő lehet!” Oly szerelmes voltam Gilberte-be, hogy ha láttam az
inasukat, amint egy kutyát sétáltatott az úton, hirtelen oly izgatott lettem,
hogy meg kellett állnom mindenáron, s a vén inas pofaszakállára
szenvedélyes pillantásokat vetettem. Françoise meg is kérdezte tőlem:
– De mi a baja?
Aztán folytattuk a sétát egész a ház kapujáig, ahol egy minden más
házmestertől különböző házmester, akinek a paszománya is azzal a bús
varázzsal volt átitatva, amilyent én valaha Gilberte nevében éreztem, úgy
nézett rám, mint aki tudja, hogy sohase juthatok be, eredendő
méltatlanságomnál fogva, ebbe a titkos életbe, amelynek ő az őrizője, s
amelyet tudatosan látszottak óvni a félemelet zárt ablakai – s még azok is,
nemes redőzetű és habkönnyű függönyeikkel, nem annyira más ablakokra,
mint inkább Gilberte tekintetére emlékeztettek. Máskor meg, ha a körútra
mentünk, odaálltam a rue Duphot bejárójához; azt mondták, Swann
gyakran jár arra, mikor a fogorvosnál van dolga; s a képzetem úgy
elválasztotta Gilberte apját a maradék emberiségtől, s jelenléte annyi
csodát árasztott a világra, hogy még jóval a Madeleine előtt izgatottan
közeledtem egy oly utcához, ahol majd feltűnhet váratlanul ez a
természetfeletti jelenés.
De legtöbbször, amikor nem láthattam Gilberte-et, mivel megtudtam,
hogy Swann-né majdnem mindennap a Bois-ban sétál, az Akácsorban[137],
a nagy Tó körül s Margit királyné fasorában,[138] Françoise-t a Bois de
Boulogne irányába tereltem. Olyan volt nékem ez a liget, mint azok az
állatkertek, ahol egy helyen különböző flórák és tájak vannak
egybegyűjtve; ahol egy domb után barlangot, rétet, folyót, sziklákat, árkot,
megint dombot és mocsarat találunk, de tudjuk, hogy csak a víziló, a
zebrák, a krokodilok, az orosz nyulak, a medvék s a kócsag kedvéért
vannak itten, hogy megfelelő környezetül vagy festői keretül szolgáljanak;
a Bois is ily bonyolult volt, változatos és zárt kis világok gyűjtőhelye –
ahol egy vörös héjú fákkal, amerikai tölgyekkel beültetett major után,
amely egészen olyan, mint egy mezőgazdasági üzem Virginiában, egy
tóparti fenyőerdő vagy egy szálfaerdő következik, s a fák közt egy siető
hölgy, sima szőrmében, s szép állatszemmel – mert a Bois a nők Kertje; s
mint az Aeneis Mirtusz-sorát, itt a híres Szépségek az Akácsort látogatták,
amelyet az ő kedvükért egyfajta fával ültettek be. Mint ahogy az
állatkertben a kiugró szikla láttán a gyermekek már messziről ujjonganak,
mivel tudják, hogy a fóka onnan ugrik mindjárt a vízbe, az Akácsor előtt is
a fák illata jó előre éreztette egy lágy és szívós növényegyéniség
közeledtét és sajátosságát; mikor aztán közelebb értem s megláttam a
lombozatukat, amely könnyű volt és kényes, kacér szabású, vékony
kelméjű s felületesen választékos, s amelyre százával hullt a sok virág,
mint értékes élősdiek szárnyas és rezgő telepei – ez is, de még nőies,
szelíd és tétlen nevük is úgy megdobogtatta a szívem, de valami
nagyvilági vággyal, mint azok a keringők, amelyek csak neveket, női
neveket idéznek fel bennünk, a szép hölgyvendégekét, akiket egy ajtónálló
jelent be a bál bejárójánál. Azt mondták, hogy e fasorban oly elegáns
hölgyeket látok, akiket, bár nem volt mind férjnél, Swann-néval együtt
emlegettek, legtöbbször csak a művésznevükön; új nevük, ha olyan is volt,
inkább rangrejtésre szolgált, s azok, akik beszéltek róluk, csak a régit
használták, hogy könnyebben megértessék maguk. Mivel azt hittem, hogy
a Szépet – a női választékosság terén – oly titkos törvények irányítják,
amelyeknek a hölgyek mind be vannak avatva az ismeretébe, és így
megvan a hatalmuk ahhoz, hogy ezt a Szépet meg is valósítsák, úgy
fogadtam előre, akárcsak egy kinyilatkoztatást, öltözetük, fogatuk, ezer
apró részlet megjelenését, melyekbe a hitemet belső lélekként kapcsoltam,
ez pedig e múlandó és mozgékony együttesnek a remekműve szervességét
kölcsönözte. De én Swann-nét akartam látni s alig vártam, hogy elmenjen
mellettem, izgatottan, mintha csak Gilberte lenne, mivel Gilberte szülei,
akárcsak a környezete, át voltak itatva a varázsával, s így éppolyan
szerelmet keltettek bennem, mint a leányuk, sőt valami még fájóbb zavart
(mivel a belső életrészben érintkezhettek egymással, amely énnekem tilos
volt) s végül (mert, mint látni fogjuk, igen hamar megtudtam, hogy nem
szeretik, ha játszom a leányukkal), azt a mélységes tiszteletet, amelyet
mindig azok iránt érzünk, akik korlátlan hatalommal törhetnek az
ártalmunkra.
Az esztétikai érdemek s a nagyvilági rangok között az első helyet
azonnal az egyszerűségnek juttattam, amikor megláttam Swann-nét
gyalog, lengyelkében, kis sapkával, amelynek egyetlen dísze egy himalájai
kakasszárny volt, a derekán ibolyacsokorral – oly sietve, mint aki csak
azért vág át az Akácsoron, mert az a legrövidebb út hazáig, s egy-egy
szemvillanással felelve az uraknak, akik, mihelyt felismerték messziről a
termetét, a kocsijukról köszöntek néki s megállapították magukban, hogy
senki se versenyezhet az ízlésével. Viszont az egyszerűség helyett a
fényűzésnek adtam a legfőbb rangot, amikor még egy óráig várakoztattam
Françoise-t, aki nem is bírta tovább s panaszkodott, hogy „lejárja a lábát”,
s akkor a Porte Dauphine felől láthattam azt a királyi képet, egy királynő
érkezését, de olyat, hogy egyetlen igazi királynő sem hatott úgy rám,
mivel az ő hatalmukról később már sokkal pontosabban s valószerűbben
gondolkodhattam – láttam két tüzes, karcsú lóval, akárcsak Constantin
Guys[139] rajzain, a bakon egy hatalmas, kozákbundás kocsissal, s mellette
a balzaci hősök „tigrisére” emlékeztető kis groommal, láttam, azazhogy
éreztem, éles és fájó seb formájában, egy szándékosan magasabb,
vadonatúj fényűzésében a múlt formáira is célzó, káprázatos és rohanó
nyitott hintót, amelyben Swann-né ült hanyagul, ezúttal szőke haja körül,
amelyben csak egy fürt volt szürke, vékony virágkoszorúval, legtöbbnyire
ibolyából, körötte hosszú fátyolokkal, kezében mályvaszín napernyővel s
ajkán oly kétes mosollyal, amiből én egy Fenségnek kegyes jóindulatát
olvastam ki, holott pedig főképpen a félvilági nő kihívása volt benne, s
amit szelíden hintett széjjel azok közt, akik üdvözölték. Ez a mosoly
valójában azt mondta egyes férfiaknak: „Emlékszem, hogyne, gyönyörű
volt!”, másoknak: „Hogy szerettem volna! de hát a végzet nem akarta!”,
megint másoknak: „Hát ha tetszik! Egy kicsit még a többiek után megyek,
aztán, ha lehet, átvágunk rajtuk.” Ha ismeretlenek jöttek szembe, akkor is
valami tétlen mosolyt engedett játszani az ajka körül, mintha csak egy
barátot várna, vagy egy barátra emlékezne, s ilyenkor azt mondták róla:
„Mily szép!” S csak bizonyos férfiakra mosolygott fanyarul,
kényszeredetten, félénken, hidegen, mintha azt mondaná: „Igen, tudom,
gonosz lélek, hogy olyan a nyelve, mint a viperáé, de hát nem tudja
tartani? Látja, én se törődöm magával!”, akkor ment arra Coquelin is, nagy
beszédben a barátaival – akik mind úgy lesték a szavát –, s kocsikázó
ismerőseit széles színházi gesztussal üdvözölte. De én csak Swann-néra
gondoltam, bár úgy tettem, mintha nem látnám, mert tudtam, ha a kocsija
odaér a galamblövő térhez, szólni fog a kocsisának, hogy vágjon át a
fogatokon s álljon meg, hogy aztán ő gyalog mehessen át a fasoron. S oly
napokon, mikor volt bátorságom ahhoz, hogy mellette menjek el
közvetlenül, Françoise-t is az Akácsor irányába vonszoltam. Ilyenkor
aztán csakugyan láthattam a gyalogjárón Swann-nét, aki mintha csak
felénk jött volna uszályos mályvaszín ruhájában, amelynek bő kelméje s
más nőkön nem is látható dús díszei úgy lengtek körötte, mint ahogy a nép
szokta elképzelni a királynékat, tekintetét imitt-amott a napernyő nyelére
függesztve, míg a járókelőkkel majdnem semmit sem törődött, mintha
egyetlen munkája és célja ez a kis gyalogséta lenne, s mintegy nem is
gondolva arra, hogy látják, s hogy mindenki őt bámulja. Mégis, olykor, ha
hátranézett, hogy hívja az agarát, hirtelen egy-egy észrevétlen pillantást
vetett maga köré.
Azok is, akik nem ismerték, valami sajátos s végleges benyomást
éreztek vele szemben, vagy talán olyan telepátiás kisugárzást, mint
amelyre a színházban még a tudatlan tömeg is tapsol Berma egy-egy
fenséges jelenetében – s mindenesetre tudomásul vették, hogy ez a hölgy
ismert személyiség lehet. Magukban meg is kérdezték: „Ki lehet ez?”,
esetleg egy járókelőhöz fordultak felvilágosításért, vagy pedig
megjegyezték a ruháját, hogy ezzel az ismertetőjellel érdeklődjenek majd
a beavatottaknál. Más sétálók megálltak kissé és így szóltak egymáshoz:
– Tudja, ki ez? Swann-né! Még így se tudja? Hát akkor Odette de Crécy!
– Odette de Crécy? Hát persze, én is gondoltam, ezzel a melankolikus
szempárral... De tudja-e, hogy nem lehet már olyan nagyon fiatal!
Emlékszem, hogy Mac-Mahon lemondása napján háltam vele.
– Tanácsolom, ne nagyon emlékezzen erre. Azért ő ma mégiscsak
Swann-né, a walesi herceg barátjának, egy Jockey-tagnak a felesége.
Különben még ma is szép.
– Igen, de akkor látta volna, milyen csinos teremtés volt! Furcsa kis
palotában lakott, mindenféle kínai csecsebecsével. Emlékszem, az
újságárusok lármájára ébredtünk fel, mindjárt ki is zavart az ágyból.
Jóllehet nem hallottam ezeket a megjegyzéseket, azért felfogtam
körötte a híresség bizonytalan zsibongását. A szívem türelmetlenül vert,
mikor arra gondoltam, hogy egy perc múlva ez a sok ember – bár sajnos,
nem láthattam köztük ellenségemet, egy mulatt bankárt, akiről azt kellett
hinnem, hogy mélységesen megvet engem – látni fog egy ismeretlen s
figyelmükre se méltatott fiatalembert, amint köszön (bár nem ismertem,
de hát azt hittem, jogom van hozzá, mert hisz szüleim ismerik a férjét, én
pedig pajtása vagyok a leányának) ennek a hölgynek, akinek szépsége,
viharos múltja s eleganciája egyformán közismert volt. De már ott voltam
Swann-né mellett s oly hatalmas, lendületes és kitartott kalaplengetéssel
üdvözöltem, hogy még ő is kénytelen volt mosolyogni. A körülállók
nevettek. Maga Swann-né még sose látott Gilberte-tel a Champs-Élysées-
n, még csak a nevemet se tudta, s éppen annyit jelenthettem néki, mint a
Bois akármelyik őre, mint a tavon a csónakos, vagy mint a tó kacsái,
amelyeknek kenyeret dobált – mint az ő bois-beli sétáinak egyik meghitt,
másodrangú, névtelen és jellegtelen statisztája. Némelyik nap, ha nem
láttam az Akácsorban, Margit királyné fasorában szoktam vele találkozni,
ahova azok a nők járnak, akik szeretnek egyedül lenni, vagy legalábbis úgy
tesznek, mintha csakugyan azt szeretnék; de nem soká maradt magára,
csakhamar jött egy barátja is, többnyire szürke cilinderben, akit azonban
én nem ismertem, s aki sokáig beszélt vele, míg a kocsik lépésben
követték őket.
A Bois de Boulogne-nak ezt a bonyolultságát – amely olyan mesterkélt
hellyé, és a szónak állattani vagy mitológiai értelmében valóságos Kertté
teszi – ebben az évben is így találtam, amikor Trianonba menet átsétáltam
rajta egyik reggel, egy olyan kora novemberi és párizsi reggelen, mikor
otthon, benn a házban, az ősz látványának közelsége, amely oly hamar
végződik, s amelyet alig vagy nem is láthatunk, oly erős kívánságot kelt
bennünk a hulló falevelek után, hogy szinte igazi lázat érzünk, s éjjel még
aludni se tudunk tőlük. Az én csukott szobámban, ahol a vágy, hogy
láthassam, folyton elém is idézte őket, egy hónap óta egyre befurakodtak
gondolataim s minden más tárgy közé, s úgy kavarogtak előttem, mint
azok a kis sárga foltok, amelyek, akárhova nézünk, egyre ott táncolnak a
szemünk előtt. S amikor ezen a reggelen nem hallottam az eső zaját, mint
az előző napokon, s láttam a szép idő mosolyát a zárt függönyök
sarkaiban, akár egy összecsukott száj szögletén, amely ki hagyja szalajtani
boldogságának a titkát, éreztem, hogy e sárga leveleket most a napfénytől
átitatva, teljes szépségükben láthatnám; s mivel most éppúgy nem tudtam
visszatartani magam attól, hogy fákat lássak, mint régente, ha a szél
erősen sivított a kandallómba, hogy elutazzak a tengerpartra, elindultam
hazulról, hogy elmenjek Trianonba, a Bois de Boulogne-on keresztül. Ez
az óra s ez az az évszak, amikor a Bois tán a legsokfélébb, nemcsak azért,
mert megosztottabb, hanem mert másképpen az. Még az oly nyílt helyeken
is, ahol nagy térre láthatunk, itt-ott az oly fák távoli és sötét tömegeivel
szemben – melyeknek nem volt levelük, vagy megtartották nyári
lombjaikat – egy dupla gesztenyefasor úgy vált ki narancsszínével,
minthogyha a díszletfestő szín nélkül hagyta volna a háttért, míg a fasort
előre teljes fényben fürösztené, azoknak a mellékes figuráknak a
sétájához, amelyek majd csak ezután kerülnek a vásznára.
Távolabb, ott, ahol a fákat zöld leveleik borították, egyetlen zömök,
fejetlen s mégis fejes kis fa rázta csúf, vörös haját a szélben. Másutt meg
most kezdődött a levelek e májusának az ébredése, s egy gyönyörű s
mosolygó borostyánszőlő levelei, akár egy téli galagonya, reggel óta
egészen kivirultak. S a Bois oly mesterkéltnek s átmenetinek látszott, mint
egy park vagy faiskola, ahová akár a botanika érdekében, akár egy ünnep
kedvéért, a még át nem ültetett közönségesebb fák közé két-három
szeszélyes levélzetű s értékesebb fajtát telepítettek, amelyek mintha űrt,
levegőt, világosságot foglalnának le maguk körül.
Így hát ez volt az az évszak, mikor a Bois a legváltozatosabb faféléket
mutatja, és a legtöbb különbözőséget a legbonyolultabb egységbe gyűjti.
És ez volt az az óra is. Azokon a helyeken, ahol a fák még megtartották
lombjaikat, mintha még az anyagjuk is átalakult volna onnan kezdve, ahol
a reggeli napnak majdnem vízszintes fénye érte őket, mint ahogy
vízszintes is lett, pár óra múlva, a kezdődő alkonyaiban, amikor úgy gyúl
ki, mint egy lámpa, mesterséges és meleg visszfényt vetít messziről a
levélzetre s oly módon lobbantja lángra egy-egy fa végső leveleit, hogy az
felgyújtott ormának fakó és éghetetlen fáklyatartója marad. Egy helyen
úgy megvastagította, mint megannyi égetett téglát, s mint egy perzsa, kék
rajzú és sárga kőmívesmunkát, úgy cementezte gorombán az égnek a
gesztenyefák leveleit; másutt meg elfordította őket az égtől, amely felé
oly görcsösen feszítették aranyszín ujjaikat. Egy vadszőlővel befuttatott fa
törzsébe, félmagasságban, hatalmas piros bokrétát ojtott be és bontott
virággá, oly vakítót, hogy nem lehetett kitalálni, mily virággá, talán
szegfűvé. A Bois egyes részei, amelyeket a nyári lomb sűrűje és
egyhangúsága mindig jobban összeolvaszt, ezúttal nyíltak és szabadok
voltak. Egyes ritkított tereken át majd mindegyik mutatta a bejáróját, vagy
egy-egy pazar levélzet jelezte, akárcsak egy zászló. Mint egy színes
térképen, oly világosan látszott mind: Armenonville, a Pré Catelan,
Madrid,[140] a Lóversenytér, a Tó környéke. Itt-ott egy-egy fölösleges
építmény bontakozott ki, egy műbarlang vagy egy malom, aminek a
széthajtó fák adtak helyet, vagy pedig egy gyepágy hozta előre, lágy
peronján. Érezni lehetett, hogy a Bois nemcsak közönséges erdő, hogy
rendeltetése idegen fáinak az életétől, és hogy ezt az izgalmat, amelyet
most éreztem benne, nemcsak az ősz csodálata, hanem egy vágy is okozza.
Oly öröm mély forrása ez, melyet a lélek eleinte mintegy tudtán kívül
érez, nem ismeri fel az okát, nem érti, hogy nem kívülről jön. Épp ezért
ezeket a fákat olyan kielégítetlen gyengédséggel nézegettem, hogy aztán
ez rajtuk túl, s akaratom ellenére, ahhoz a remekműhöz közelített, amely
mindennap pár órára a szép sétáló nőket fogja közre. Már mentem is az
Akácsor felé. A reggeli fény új módon osztályozta a szálfaerdőt,
megnyirbálta a fák lombját, összeházasította a különböző törzseket, s
valóságos csokrokat alkotott. Két fát ügyesen magához vont; a fénynek és
az árnyéknak hatalmas vésőjével felfegyverkezve, mindegyikből levágta a
törzs és az ágak felét, aztán a két maradék törzset vagy egyetlen
árnypillérré fűzte össze, amelyet csak a környező napfényesség határolt,
vagy egyetlen fényfantommá, amelynek meg egy fekete árnyhálózat
kerítette mesterkélt és reszketeg körvonalát. Ha egy napsugár aranyba
vonta a legmagasabb ágakat, ezek, mintha csillogó nedvességbe volnának
mártva, egyedül emelkedtek csak ki abból a híg és smaragdzöld
atmoszférából, amelybe ez az egész szálfaerdő úgy merült el, mint a
tenger alá. Mert ezek a fák továbbra is a maguk külön életét élték, s ha
már nem volt levelük, akkor ez a külön élet a fatörzsek zöld bársony
takaróján vagy a nyárfák ormára szórt fagyöngybogyók fehér zománcán
fénylett, ezeken a bogyókon, amelyek oly gömbölyűek voltak, akár a nap
meg a hold Michelangelo Teremtés-én. De mivel annyi év óta mintegy
valami ojtvány révén együtt kellett élniök a nővel, ezek a fák az erdők
nimfáját, a gyors lábú és sokszínű nagyvilági szép nőt idézték elém, akit,
amikor átsiet köztük, beborítanak ágaikkal s kényszerítik, hogy mint ők,
az is érezze az évszak hatalmát; eszembe hozták azt a boldog időt, amikor
hívő ifjúságomban oly mohón jöttem e helyekre, hogy lássam a női
választékosság pillanatnyi remekeinek megvalósulását – öntudatlan
bűntársaik: a lombok között. De az a szépség, amelyre a Bois fenyői és
akácai vágyakoztattak – holott ezek e tekintetben sokkal izgatóbbak
voltak, mint amiket csak utánuk látok – Trianon gesztenyefái és orgonái –
nem kívülem élt megmerevedve egy történelmi korszak emlékeiben,
különböző műtárgyakban, vagy a szerelem kis templomában, amelynek
talapzata köré aranydíszes levelek halmozódnak. Elmentem a Tó szélére,
elmentem a Galamblövő térig. A tökéletesség eszméjét, amelyet fiatalon
magamban hordtam, akkor egy hintó magasságában, vagy azokban a
darázskönnyű, vad és sovány lovakban láttam, amelyek szeme éppoly
véres volt, mint Diomédesz kegyetlen lovaié[141], s amelyeket most
ugyanolyan égő vággyal kívántam viszontlátni, mint amely sok-sok évvel
előbb ugyanezekre az utakra terelt: ha most megint előttem lehetnének,
épp abban a pillanatban, mikor Swann-né óriás kocsisa, egy öklömnyi és
Szent György-i hamvasságú groom felügyelete mellett, iparkodik
megfékezni riadt és remegő acélszárnyaikat! De most már csak, fájdalom,
gépkocsikat láthattam, nagy bajuszos vezetőkkel, akiket termetes inasok
kísértek. Szerettem volna testi szemmel látni – hogy megtudjam,
ugyanolyan kedvesek-e, mint az emlékezet szemléletében – azokat a kis
női kalapokat, amelyek régen oly alacsonyak voltak, mint valami egyszerű
koszorú. Most mindannyi óriási volt, tele virággal, gyümölccsel és
változatos madarakkal. Swann-né szép ruhái helyett, amelyekben királyné
módjára járt, csupa görög-germán szabású tunikafélét láthattam, tanagrai
szoborredőzettel, s olykor, Directoire módra, falkárpitokra emlékeztető
virágos liberty selyemből. Az urak fején, akik egykor Swann-néval
sétálhattak volna Margit királyné fasorában, sem a hajdani szürke kalapot,
sem másfélét nem találtam. Fedetlen fejjel sétáltak. S a látvány ez új
részeibe már nem volt hitem, amit beiktassak, hogy egységet, szilárdságot,
létet adhassak nékik; szétszórva tűntek fel előttem, összevissza, minden
igazság nélkül, s nem volt bennük semmi oly szépség, amiből a szemem,
mint régen, egészet alkothatott volna. Mindennapos nők voltak, akiknek
nem hittem az eleganciájában, s akiknek az öltözetét jelentéktelennek
találtam. De ha egy hit eltűnik, tovább él s egyre erősebben, hogy elrejtse
annak az elveszett képességünknek a híját, amellyel valóságot adhatna az
új dolgoknak a régi, egykor elevenné tett dolgok fétisszerű bálványozása,
mintha ez az isteni elem bennük és nem bennünk lakozna, s minthogyha
mostani hitetlenségünknek holmi véletlen oka lenne: az istenek halála.
Szörnyűség! mondtam magamban: ki meri azt állítani, hogy ezek az
automobilok is vannak olyan elegánsak, mint a régi fogatok? biztosan igen
öreg vagyok – de ez már nem az én világom, ahol a nők oly ruhákba
szorítják a termetüket, amelyek nem is jó szövetből valók. Mért jöttem hát
e fák alá, hogyha semmi sincs már itt abból, ami régente összegyűlt e
pirosodó és finom lombok alatt, ha az őrület és a közönségesség
kiszorította a jó ízlést. Szörnyűség! Csak az vigasztal, hogy emlékezhetek
a régi nőkre, ma, mikor a választékosság talán már nem is létezik. De hát
ezek az emberek, akik e szörnyű teremtéseket nézik egy-egy egész
madársereget vagy konyhakertet tartó kalapjukban, talán nem is érezhetik,
milyen kedves és finom volt Swann-né, egyszerű mályvaszín fejkötőjével,
vagy picike kalapjával, amelyen csak egyetlenegy íriszvirág ágaskodott.
Talán meg sem értenék, micsoda izgalmat éreztem, mikor télen, délelőtt
Swann-néval találkozhattam, aki gyalog jött, nutriaköpönyegben, egyszerű
s két fogolytollal díszített kis sapkával, de akin érezni lehetett körös-körül
lakása mesterséges langyosságát, annak a derekán bágyadozó
ibolyacsokornak a révén, amelynek kék és eleven virágzása, a szürke
éggel, a fagyos levegővel, a kopasz ágú fákkal szemben, ugyanarról a
varázsról beszélt – hogy az évszakot és az időt csak egyszerű keretnek
tartja, míg élni emberi légkörben, ennek a nőnek légkörében él –, mint
szalonja virágállványaiban s vázáiban a virágok, amelyek az égő tűznél és
a selyemkanapé előtt, a zárt ablakok mögül nézték a hó hullását odakinn.
Egyébként nem értem volna be azzal, hogy a női öltözetek éppolyanok
legyenek, mint ezekben az években. Egy-egy emlék részletei olyannyira
egybekapcsolódnak, s emlékezetünk oly szoros egyensúlyban tartja őket –
anélkül, hogy bármivel is növelhetnők vagy csökkenthetnők az egészüket
–, hogy ennek a napnak a végét szerettem volna egy ilyen hölgynél, a
lakásán, egy csésze tea mellett eltölteni, ahol a falak egészen sötét színűre
vannak festve, mint Swann-nénál is (az után az év után, amikor ennek az
elbeszélésnek az első része befejeződik), s ahol csak a krizantémok piros
parazsa, narancsszín tüze s fehér és rózsaszín lángja égne a novemberi
szürkületben, mint az olyan percekben, amelyekben (mint később majd
látni fogjuk) még nem tudtam felfedezni azokat az örömöket, amelyekre
úgy áhítoztam. De most, még ha sehova se vittek, ezeket a perceket
magukban is szépnek láttam. Szeretnék úgy rájuk találni, mint ahogy az
emlékemben élnek. De, sajnos, a mai lakások mind XVI. Lajos-kori
stílusúak, amelyek egyforma fehérségét csak kék hortenziák élénkítik.
Különben is a párizsiak egyre később jönnek meg vidékről. Swann-né ma
egy kastélyból felelt volna, hogy csak februárban érkezik, jóval a
krizantémnyílás után – hogyha arra kértem volna, hogy gyűjtse egybe
számomra ennek az emléknek az elemeit, amelyet egy távoli évvel, egy
már vissza nem térhető dátummal éreztem összeforrva, ennek a vágynak
az elemeit, amely éppoly megközelíthetetlen, mint az öröm, amit hajdan
oly hiába keresett. És aztán még az kellett volna, hogy ugyanazokat a
nőket is lássam, akiknek az öltözete akkor még azért érdekelt, mert akkor,
amikor még hittem, képzeletem egyénítette s legendával övezte őket. De,
sajnos, az Akácsorban – e Mirtusz-sorban – csak öregen láthattam
némelyiket, már csak ijesztő árnyait azoknak, akik régen voltak, ahogy
kétségbeesve tévelyegtek és keresgéltek, nem tudni, mit, Vergilius
ligetében. Már régóta köddé váltak, mikor én még mindig ott álltam s csak
faggattam hiába az elhagyott utakat. A nap elbújt. A természet megint
uralkodni kezdett a Bois-n, ahonnan elszállt most az az eszme, hogy ez a
hely a Nő elíziumi kertje; a műmalom felett már szürke volt az igazi ég; a
szél a nagy Tó vizét – mint egy tóét – igazi hullámocskákkal fodrozta; a
Bois-t, mint egy igazi erdőt, nagy madarak röpülték át gyorsan, s éles
kiáltások között telepedtek egymás után a nagy tölgyekre, amelyek druida
koronájuk alatt mintha csak dodonai fenséggel hirdették volna, hogy e
használhatatlanná vált erdő embertelenül üres lett, s jobban megértették
velem ezt a különös ellentmondást, hogy az emlék képeit a valóságban
keressük, mikor ott mindig hiányzik belőlük az emlékekből áradó varázs, s
mikor tudjuk, hogy sohasem érzékeinkkel foghatjuk fel őket. Az a valóság,
amelyet én ismertem, többé már nem létezett. Csak annyi kellett, hogy
Swann-né ne jöjjön, mint régen, s ugyanabban a pillanatban – s az Akácsor
már egészen más volt. Azok a helyek, amelyeket valamikor ismertünk,
nemcsak a tér világából valók, ahova kényelemből helyezzük őket.
Összefüggő benyomásaink közt, amelyekből akkori életünk állt, csak
vékonyka réteget formáltak; egy bizonyos kép emléke csak egy bizonyos
perc sajnálata; s a házak, a fasorok, az utak éppoly mulandók, sajnos, mint
az évek.
 UTÓSZÓ

Proust nagy művének 1961-ben megjelent újabb magyar fordítását az új

francia kiadás tette időszerűvé és szükségessé. Az ötvenes években, André
Maurois ajánlására és Proust örökösének, Madame Mante-Proustnak a
jóvoltából, egy fiatal irodalomtörténész, Bernard de Fallois betekintést
nyert az egész terjedelmes és rendezetlen prousti kézirathagyatékba, s
ebből hámozta ki egyrészt a nagy mű végleges szövegét, másrészt egy sor
különböző regényes és kritikai töredéket, amelyekből mindeddig egy
egész esszégyüjteményt (Contre Sainte-Beuve: „Sainte-Beuve ellen”) és
egy háromkötetes regény vázlatot tudott összeilleszteni (Jean Santeuil).
Az 1961-es újabb magyar fordítás és annak ez a harmadik jelenlegi
kiadása e végleges szövegnek a Pléiade-könyvtárban, 1954-ben megjelent
kiadására támaszkodik. Ebben az első sorozatban (Du côté de chez Swann;
magyarul: Swann) a régi és az új francia szöveg között nincs még
lényegesebb eltérés, mivel Proust maga is átnézhette és kijavíthatta
kefelevonatait, s csak a későbbi sorozatok szorultak komolyabb
szövegkritikára, mivel ezek már Proust halála után, sietős és nemegyszer
gondatlan kiadásban láttak napvilágot.
Ez az első sorozat lényegében Swann és Odette szerelmi históriája köré
kristályosul, amelyet egyrészt megelőz a gyermekkorról szóló emlékezés,
másrészt közvetlenül folytat az elbeszélőnek Swann lányával, Gilberte-tel
való idillje. Felmerülhetett az a terv, hogy – francia mintára –
kiemelhettük volna Swann szerelmé-t, függetlenül a bevezető és a
befejező fejezetektől: ez azonban magának Proustnak legjobb szándékai
ellen történt volna (s a francia kiadó megérdemelt szemrehányást is kapott
ezért a könnyelmű vállalkozásáért), mivel ő mindig, kezdettől fogva, a mű
egészét, szervességét, szükségszerű tagoltságát hangsúlyozta, éspedig
mind a szerkezetben, mind a részek egybefüggésében, mind az egyes
fejezetek, bekezdések és mondatok folyamatosságában, s Swann szerelme,
ebben a szemléletben, csak egy kiemelkedő és megvalósult formája a
gyermekkor (a kezdeti rész) gomolygó álom- és emlékképeinek, a végső
fejezet ellenben, amely már új témába csap át, összekötő láncszem és
előjáték a második sorozathoz, a Bimbózó lányok-hoz.
Másfelől, ha ismerjük, mint ahogy ma már ismerjük az egész mű
genezisét, az első vázlat kitágulását, fokozatos gazdagodását, s ahogy az
író maga mondja: szakadatlan „táplálását” egyre újabb részletekkel,
kitérőkkel és élményekkel, amelyek csak lassanként, írás közben rakódtak
az eredeti központ köré, egyrészt mivel a beteg Proust minden tudását s
tapasztalását már csak ebbe az egy műbe önthette, másrészt mivel utolsó
éveiben s talán a háború hatására lírai emlékképeit mindjobban szerette
volna balzaci korképpé telíteni – nagy kérdés, nem szenvedett-e csorbát
munka közben az eleve elképzelt szerkezet, s nem gyengült-e időnként,
külső és belső körülmények folytán, az inspiráció ereje s az eredeti
kompozíció szervessége. Ha nem az író ismételt, már-már kétségbeesett
nyilatkozataira hallgatunk, amelyek mind az egységes szerkezetet
hangsúlyozzák, s a mű egyes sorozatait próbáljuk összehasonlítani,
lehetetlen meg nem látnunk a különbségeket és szakadékokat a mese
továbbszövésében, a hangváltásban, az anyagelosztásban, a hol zsúfolt, hol
száraz, hol lázas, hol gépies részletezésben. A harmadik sorozat,
Guermantes-ék után, amely még szervesen illeszkedik a megelőző
kettőhöz, Szodoma és Gomorrha s az ebből kibontakozó két Albertine-
sorozat nemcsak a prousti tündérvilágnak, hanem a prousti ihletnek is
fáradtabb oldalát mutatja, viszont ezek szolgálnak hídul az utolsó
sorozathoz, A megtalált idő-höz, amely Proust legjobb éveiből való,
végleges regényelméletét tartalmazza, s mindenképp méltón fejezi be az
egész mű történetét.

Gyergyai Albert
 II

BIMBÓZÓ LÁNYOK ÁRNYÉKÁBAN

II. A l’ombre des jeunes filles en fleurs

Fordította: Gyergyai Albert

 ELSŐ RÉSZ

Swann-né körében

Fordulat és változás egyes alakok jellemében.

Norpois márki. Bergotte.
Mint hagyom egyelőre abba találkozásaimat Gilberte-tel;
az elszakadás okozta bánat első és könnyed vázlata,
valamint a feledés egyenetlen növekedéséé.
 Anyám, mikor először szóba került, hogy vacsorára hívják Norpois-t, s
amikor sajnálkozva említette, hogy Cottard professzor nincs Párizsban,
Swann-nal pedig már sehogy sem érintkeznek, holott egyik is, másik is
biztosan érdekelné a volt nagykövetet, apám azt felelte rá, hogy az olyan
kiváló vendég, az oly híres tudós, mint Cottard, mindig csak díszére válik
egy vacsorának, de Swann az ő hencegő modorával s azzal a furcsa
szokásával, hogy legszürkébb ismerőseit is azonnal világgá kürtöli,
közönséges nagyzoló, semmi más, és Norpois márki, ahogy mondani
szokta, bizonyosan „undoknak” találná. Mármost apám válasza némi
magyarázatot kíván, mert hiszen többen bizonyosan inkább egy szürke
Cottard-ra s egy egészen másféle Swannra emlékeznek, olyanra, aki épp a
nagyvilági életben maga volt a tapintat, a szerénység és a tartózkodás. De
hát, ami Swannt illeti, az történt vele, hogy a „Swann fiút” és a
jockey[142]-beli Swannt szüleim régi barátja egy újabb (s még most sem
végleges) személyiséggel növelte, éspedig Odette férjével. Mindazt a
vágyát, ösztönét, ügyességét, amellyel mindenkor rendelkezett, most mind
e nő alsóbbrendű becsvágyaihoz alkalmazta, s már csak azon dolgozott,
hogy egy új, bár a régebbinél szerényebb társadalmi helyzetet teremtsen,
annak a hitvesnek megfelelőt, akivel e helyzetet megosztja. Mármostan e
törekvésében csakugyan más embernek is mutatkozott. Mivel ő (bár
egymagában továbbra is érintkezett régi jó barátaival, akikre, hacsak
maguktól nem kívánták, nem akarta ráerőszakolni Odette-ot), egy második
életet kezdett, feleségével közösen, csupa új ember társaságában, azt még
csak megértették volna, hogy ez új hívek rangjának s a velük való
együttlét hiú elégtételének mérésére nem a régi, házasságát megelőző s
ragyogó kapcsolatokat veszi alapul, hanem Odette előző ismeretségeit.
Azonban, még ha tudták is, hogy most nehézkes hivatalnokokkal,
homályos múltú hölgyekkel, hivatalos estélyek mellőzhetetlen díszeivel
iparkodik barátkozni, azon már mégis csodálkoztak, hogy az a Swann, aki
hajdan, sőt ma is oly finoman tudja titkolni meghívását
Twickenhambe[143] vagy a Buckingham Palace[144]-be, most oly fennen
dicsekszik azzal, hogy egy miniszteri tanácsosné visszaadta a vizitét
Odette-nak. Talán majd azt mondják erre, hogy az oly választékos Swann
régebbi egyszerűsége se volt más, mint a hiúság rejtettebb s bonyolultabb
formája, s hogy, mint akárhány izraelita, szüleim régi barátja is mintegy
felváltva mutatta azokat az egymást érő állapotbeli változásokat,
amelyeken a fajtájabeliek keresztülestek, a leggyermekibb sznobizmustól
és a legdurvább faragatlanságtól egészen a legfinomabb udvariasságig. De
hát az igazi ok az volt – s ezt általában magára az emberiségre is
alkalmazhatjuk –, hogy még erényeink sem libegnek csak úgy szabadon,
mintha mindig s állandóan rendelkezhetnénk velük; oly szorosan társulnak
bennünk azokkal a cselekedetekkel, amelyeknek alkalmával
kötelességszerűen gyakoroltuk őket, hogy ha aztán másféle tevékenységre
nyílik alkalmunk, nem tudjuk, mitévők legyünk, s még csak eszünkbe se
jut, hogy ezeket az erényeket ezúttal is igénybe vehetnők. Amikor Swann
úgy hencegett az ő újabb barátaival, s oly büszkén idézgette őket, olyan
volt, mint azok a szerény vagy nagylelkű alkotóművészek, akik, ha életük
vége felé főzni vagy kertészkedni kezdenek, naiv örömmel hallgatják a
főztjükre vagy a virágágyukra vonatkozó bókokat, viszont ezen a téren
sose tűrnék azt a gáncsot, amelyet, ha remekműveikről van szó, szinte szó
nélkül fogadnak; vagy pedig egy képüket is szívesen odaadják ingyen,
ellenben egész nap rosszkedvük lesz, ha dominón két frankot veszítenek.
Ami meg Cottard-t illeti, ővele majd hosszasabban, de sokkal később
találkozunk, a Nagyasszonynál, a raspeliére-i kastélyban. Egyelőre őróla
ennyit is elég lesz megjegyezni: Swann-nál, ha jól meggondoljuk, ez a
változás meglepő lehet, mert már megtörtént, s mégsem gyanítottam,
amikor mint Gilberte apját láthattam a Champs-Élysées[145]-n, ahol
egyébként nemigen szólt hozzám, s így nem is dicsekedhetett nekem
politikai kapcsolataival (bár ugyan, ha megtette volna, talán nem is
veszem észre, legalábbis nem azonnal, a hencegését, mivel az az
elképzelésünk, amelyet egy-egy ismerősről tartós módon formáltunk, jó
időre süketté vagy vakká tesz vele szemben; anyám például három
esztendőn át nem vette észre egy húga ajkpirosítóját, mintha ez a pirosító
mintegy láthatatlanul s egészen feloldódott volna egy folyadékban; míg
aztán egyszer egy utolsó csepp vagy valami másféle ok előidézte azt a
tüneményt, amelyet túltelítettségnek hívunk; az észre nem vett pirosító
teljes egészében kikristályosodott, s e hirtelen színtobzódás látványára
anyám ugyanazt mondta, amit Combray-ban is mondtak volna, hogy
gyalázat, s majdnem minden kapcsolatot megszüntetett a húgával).
Cottard-nál, épp ellenkezőleg, rég elmúlt már az a korszak, mikor a
Verdurin-szalonban láttuk Swann legelső látogatásaival egy időben;
mármost a címeket, a kitüntetéseket épp a múló esztendők hozzák.
Másrészt lehet valaki műveletlen és rossz élcfaragó, s mégis birtokában
van valami sajátos képességnek – amit viszont nem pótolhat semmiféle
általános műveltség –, mint például a nagy hadvezér vagy pedig az
elsőrangú orvos. Csakugyan, a pályatársak nemcsak úgy értékelték
Cottard-t, mint valami névtelen gyakorló orvost, aki aztán idővel európai
hírességűvé vált. A fiatal orvosok színe-java azt hangoztatta – legalábbis
jó egynéhány évig, mert a divat változik, hisz maga is a változás
szükségletéből születik –, hogy betegség esetén Cottard volna az egyetlen,
akire rábíznák az életüket. Szó sincs róla, azért jobban szerették néhány
műveltebb orvostanár társaságát, akivel el tudtak beszélgetni Wagnerről
vagy Nietzschéről. Ha Cottard-nénál hangverseny volt, oly estéken,
amelyekre abban a reményben hívta meg férje tanítványait és kollégáit,
hogy Cottard majd előbb-utóbb mégis dékán lesz az orvoskaron, ez bizony
nem a zenét hallgatta, hanem a szomszéd szalonban kártyázott. Viszont
mindenki magasztalta szemének, diagnózisának gyorsaságát, biztosságát,
alaposságát. Harmadszor, ami Cottard professzor általános magatartását
illeti, úgy, ahogy oly valakire, mint apám is, hathatott, ne felejtsük, hogy
az a természetünk, amelyet életünk második felén mutatunk, csak gyakran,
de nem mindenkor első természetünk változata, fejlettebben vagy
satnyábban, túlzottabban vagy mérsékeltebben; nemegyszer épp a régi
ellenkezője, valóságos kifordított ruha. Kivéve tán Verdurinéknél – akik
egészen belebolondultak –, Cottard-nak fiatal korában nem egy rossz tréfát
kellett eltűrnie, habozó arckifejezése, határtalan félénksége s túlságos
udvariassága miatt. Milyen könyörületes barát adhatta neki a tanácsot,
hogy fagyos legyen? Helyzetének emelkedése nagyban megkönnyítette e
magatartást. Mindenütt – kivéve Verdurinéknél, ahol ösztönösen a régi lett
– hideggé vált, hallgataggá, metszőn határozottá, ha szólni kellett, minden
alkalmat megragadott, hogy minél több kellemetlenséget mondjon. Ezt az
újabb magatartását oly betegek előtt gyakorolhatta, akik azelőtt nem
láthatták, s nem tehettek összehasonlításokat, s biztosan csodálkoztak
volna, ha azt hallják, hogy Cottard-nak e ridegség nem igazi természete.
Főképpen egy bizonyos szenvtelenségre törekedett, és még benn a
kórházban is, ha egy-egy oly szójátékot mondott, amely mindenkit
megnevettetett, kezdve a klinikai vezetőn, a legfiatalabb gyakorló orvosig,
az ő arca merev maradt, egyetlen izma se rezdült, bár egyébként is
felismerhetetlenné vált, mióta bajszát-szakállát levágatta.
Hadd mondjuk meg legvégül, ki volt ez a Norpois márki. Mivel a
háború előtt is teljhatalmú követ volt, sőt nagykövet május tizenhatodika
táján[146], sokan igen csodálkoztak, hogy, mindezek ellenére, azóta is több
ízben képviselte Franciaországot, mégpedig rendkívüli megbízatásokban –
így például mint az államkölcsön ellenőre Egyiptomban, ahol nagy
pénzügyi képességeivel igen fontos szolgálatokat tett –, éspedig oly
radikális kormányoknak a felkérésére, amelyekben egy konzervatív
kispolgár sem szolgált volna, s amelyeknek csak gyanúsak lehettek
Norpois viselt dolgai, kapcsolatai és véleményei. De hát e haladóbb
szellemű kormányférfiak, úgy látszik, jól tudták, hogy az ilyen
megbízatással nemes gondolkodásukról tesznek tanúságot, mihelyt
Franciaország magasabb érdekei forognak kockán, és nem szólva róla,
hogy így mindjárt előnyösen kiválnak a politikusok közül, hogy még a
Journal des Débats[147] is igazi államférfiaknak nevezi őket, s hogy végül
ők is hasznot húznak egy arisztokrata név varázsából s egyben abból az
érdeklődésből, amelyet, mint egy csattanó, az ily váratlan megbízatás
kelthet. És aztán azt is jól tudták, hogy ha Norpois-t választják, ezekre az
előnyökre minden kockázat nélkül számíthatnak, mivel a márki
származása nem tette kétessé, sőt inkább biztosította a politikai hűségét. S
csakugyan, a köztársasági kormány nem is csalódott e tekintetben.
Először, mert egy bizonyos arisztokrácia, melyet a gyerekkortól úgy
nevelnek, hogy nevét belső kincsnek tekintse, amit el nem vehet tőle senki
(s aminek az egyenrangúak vagy a még magasabb születésűek pontosan
ismerik az értékét), jól tudja, hogy nincs szüksége – mert semmivel sem
gazdagítanák – azokra az erőfeszítésekre, amelyeket annyi sok polgár tesz,
különösebb eredmény nélkül, vagyis hogy csak udvarképes véleményeket
nyilvánítson, s kizárólag magasabb társadalmi régiókban forogjon. Viszont
mivel az minden gondja, hogy a közvetlen felette álló főúri vagy hercegi
családok szemében emelkedjék; ez az arisztokrácia tudja, hogy csak úgy
emelkedhet feljebb, ha nevét azzal növeli, amivel még nem rendelkezik,
amivel túlsúlyra juthat a vele egyenlő nevekkel szemben: vagyis politikai
befolyással, művészi vagy irodalmi hírnévvel, nagy vagyonnal. S azokat a
kedveskedéseket, amelyekre nem hajlandó a polgároktól kényeztetett, de
őnéki haszontalan egyszerű kisnemessel szemben – mert ennek meddő
barátságát egy herceg úgyse méltatná semmire –, sokkal inkább azokra a
politikusokra pazarolja, akik habár szabadkőművesek, de legalább
bejuttatják a diplomáciába vagy a képviselőházba, azokra a tudósokra,
írókra vagy művészekre, akiknek a támogatásával könnyebben juthat az ő
körükbe, vagyis egyszóval mindazokra, akik akár új hírességhez, akár
gazdag házassághoz segíthetik.
De Norpois-t mindezen kívül még az a körülmény is jellemezte, hogy a
diplomácia hosszú és állandó gyakorlatában mintegy teljesen átivódott
azzal a formakedvelő, nemleges és konzervatív szellemmel, azzal az
úgynevezett „kormányzati szellemmel”, amely csakugyan azonos
mindenféle kormánynál, s főképp minden kormányformában: a
kancelláriák szellemével. Ebből a pályafutásából merítette azt a
megvetést, félelmet vagy idegenkedést mindazzal szemben, amit többé-
kevésbé forradalmi vagy legalábbis szabálytalan eljárásnak, röviden
ellenzéki eljárásnak minősíthetünk. Kivéve pár irodalomban járatlant a
nép és a nagyvilág köréből, akik nem látnak különbséget az egyes
gondolkodásmódok között, az embereket sohasem a vélemények
közössége, hanem a szellemi vérrokonság egyesíti. Egy Legouvé[148]-szerű
akadémikus, aki a klasszikusok párthíve lenne, sokkal inkább tapsolna
Victor Hugo magasztalásának Maxime Du Camp[149]-tól vagy
Méziéres[150]-től, mint például Boileau[151] dicséretének Claudeltől[152].
Barrés[153]-t és a választóit ugyanaz a nemzeti érzés egyesíti, s ez utóbbiak
nem tesznek különbséget közte és Georges Berry[154] között, viszont egy
világ választja el akadémiai kollégáitól, akik ugyan teljesen osztják az ő
politikai véleményét, azonban másfajta szelleműek, s ezért jobb szeretik
nála az oly ellenfélt, mint Deschanel[155] vagy Ribot[156], akikhez meg hű
monarchisták érzik magukat közelebb, mint Maurras[157]-hoz vagy Léon
Daudet[158]-hoz, holott ezek is várva várják a király visszatérését. Mivel
fukaron bánt a szavaival, nemcsak a mesterségével járó óvatosság és
tartózkodás miatt, hanem mert a szavaknak több értéke van s több
árnyalata oly emberek szemében, akiknek tízévi vesződsége – hogy
közelebb hozzanak két országot egymáshoz – egyetlenegy beszédben vagy
jegyzőkönyvben jut kifejezésre – ott is csak egy kis jelző révén, amely
látszólag mindennapos, de amelyben ők, a diplomaták, egy egész világot
látnak –, Norpois-t a Külügyi Bizottságban igen ridegnek tartották, s
mindenki gratulált apámnak, aki őmellette ült, hogy őiránta a volt
nagykövet micsoda nagy barátságot mutat. E barátságon legelőször és
legjobban apám csodálkozott. Általában ugyanis Norpois nem volt nagyon
szeretetreméltó, s megszokta, s el is ismerte nyíltan, hogy régi, meghitt
körén kívül senki sem töri magát utána. Tudta, hogy Norpois barátkozó
kedve annak a tisztán egyéni álláspontnak a következménye, ahová azért
helyezkedik, hogy eldöntse a rokonszenveit, s ahonnan nézve nincs az a
nagy szellemű s finom érzékenységű ismerős, akit rögtön ott ne hagyna, ha
egyébként untatja vagy bosszantja, ezért az üresnek, felületesnek s
jelentéktelennek tartott másikért, akinek azonban megkedvelte a humorát
vagy a hajlékonyságát. „Norpois megint meghívott vacsorára;
fantasztikus; a Bizottságban mindenki csodálkozik rajta, mivel ott még
sose kötött barátságot senkivel. Biztosan káprázatos dolgokat mond majd a
hetvenes háborúról.” Apám tudta, hogy talán Norpois volt az egyetlen, aki
figyelmeztette a császárt Poroszország növekvő hatalmára s nem éppen
békés szándékaira, és akit nagy eszéért Bismarck is igen sokra tartott.
Nemrég az Operában is, azon a díszelőadáson, amelyet Théodose
király[159] tiszteletére rendeztek, az újságok is megemlítették, mily soká
beszélt az uralkodó Norpois-val. „Meg kell tudnom – mondta apám, akit
igen érdekelt a külpolitika –, hogy ez a királyi látogatás csakugyan olyan
fontos-e. Tudom, hogy a vén Norpois legtöbbször igen begombolkozik, de
velem például mindig nyílt és kedves.”
Ami anyámat illeti, nem hinném, hogy nagyon vonzotta a nagykövet
képviselte szellemiség. És itt meg kell vallanom, hogy Norpois társalgása
teljes gyűjteménye volt mindazoknak az ódon formuláknak, amelyek oly
jellemzők egy bizonyos pályára, osztályra és korra nézve – egy korra,
mely legalábbis e pálya s ez az osztály számára bizonnyal ma sem
szűnhetett meg egészen –, hogy még ma is sajnálom, mért nem jegyeztem
fel szóról szóra mindazt, amit csak hallottam tőle. Így aztán éppoly hatást
értem volna el a divatjamúlt dolgokkal, éppolyan könnyen s ugyanolyan
módon, mint az a palais-royalbeli színész, akitől egyszer azt kérdezték,
hol vásárolja meglepő kalapjait, s aki erre azt felelte: „Nem vásárlom,
csak megőrzőm őket.” Egyszóval az az érzésem, hogy anyám a jó Norpois-
t kissé „hervatagnak” találhatta, ami tán tetszhetett is neki a modora
tekintetében, viszont kevésbé vonzotta, hogyha nem is az eszmék terén –
mert hisz Norpois eszméi mindenképp igen maiak voltak –, hanem a
kifejezések szempontjából. De hát érezte, biztosan jólesik az urának,
hogyha dicsérőleg szól előtte e diplomatáról, aki olyan kivételes
rokonszenvet mutat apám iránt. Azzal, hogy apám elméjében ő is
megerősítette a Norpois-ról alkotott jó véleményét, s ily módon arra is
rávezette, hogy önmagáról éppoly jól vélekedjék, anyám tudta, hogy csak
azt az asszonyi kötelességét teljesíti, amely lényegében nem más, mint
hogy férje életét minél kellemesebbé varázsolja – mint ahogy vigyázott
arra is, hogy a konyha ízletes és a kiszolgálás csöndes legyen. Mivel pedig
képtelen volt bármiben is hazudni apámnak, igyekezett mindenképpen
bámulni a nagykövetet, hogy azután őszintén dicsérhesse. Egyébként
tettetés nélkül szerette Norpois jóságos külsejét s kissé ódon udvariasságát
(amely olyan ceremóniás volt, hogy az utcán – járás közben mindig
kihúzta a derekát –, mikor észrevette anyámat, ahogy elrobogott előtte a
kocsijában, s eldobta alig megkezdett szivarját, mielőtt a kalapját
megemelte); mértéktartó társalgását, amelyben alig tért ki önmagára,
viszont mindig kereste, mi lehet kellemes a másiknak, bámulatos
pontossággal egy-egy levél megválaszolásában, olyannyira, hogy ha írtak
neki, s apám egy levélborítékán ráismert Norpois írására, először mindig
azt hitte, hogy leveleik kereszteződtek: szinte azt kellett képzelnie, hogy a
posta az ő számára kivételes és különleges postajáratokat szervezett.
Anyám csak bámult, hogy Norpois oly pontos, bár oly elfoglalt, oly
kedves, bár annyira ismert, s nem gondolt arra, hogy az „ámbár” mindig
csak egy álarcos „mert”, és (ahogy az öregek oly frissek a korukhoz
képest, a királyok oly egyszerűek, s a vidékiek oly jól értesültek)
ugyanazok a szokások teszik lehetővé Norpois úrnak, hogy eleget tehessen
sokoldalú elfoglaltságának, hogy rendesen feleljen minden egyes levelére,
hogy jól fogadják a nagyvilágban, s hogy velünk is szeretetre méltó
legyen. Amellett anyám azért is tévedhetett – mint akik túlságosan
szerények –, mivel mindazt, ami rá vonatkozott, kevesebbre becsülte, és
következőleg, ugyanakkor, minden mástól elkülönítette. Azt a választ,
amelyet apám szerinte oly kitüntető gyorsasággal kapott Norpois-tól,
mintegy elválasztotta attól a sok levéltől, amelyet a diplomata naponta s
mindenkinek írogatott; s ugyanígy azt se vette számba, hogy Norpois
vacsorája, nálunk, csak egy apró eseménye az ő sokágú társadalmi
életének: nem gondolt rá, hogy Norpois, az egykori nagykövet, megszokta,
hogy az ily vacsorákat hivatali foglalatosságnak tekintse, és hogy az ily
alkalmakkor beleidegződött szeretetreméltóságról nem mondhat le akkor
sem, ha történetesen nálunk vacsorázik.
Abban az évben, mikor Norpois először vacsorázott nálunk, én még a
Champs-Élysées-n játszottam, s ez a vacsora azért is maradt úgy meg
emlékezetemben, mivel végre aznap délután hallhattam először
Bermát[160], a Phaedrá-ban, délutáni előadáson, meg azután azért is, mivel
éppen Norpois-val való beszélgetésem közben vált világossá, mégpedig
hirtelen és új formában, hogy mennyire különböznek mindazok az
érzelmek, amelyeket Gilberte és a szülei keltenek bennem, azoktól az
érzelmektől, amelyeket bárki más érezhet e család iránt.
 Anyám biztosan észrevette, hogy mennyire levert vagyok – csak
merthogy közelgett az újévi vakáció, amikor Gilberte maga mondta, egy
időre nem láthatjuk egymást –, s ezért, hogy szórakoztasson, így szólt
hozzám egyik napon: „Ha még most is olyan nagy kedved volna
meghallgatni a nagy Bermát, azt hiszem, apád is megengedné, hogy
elmehess: nagyanyád is veled menne.”
S mivel Norpois tanácsolta, hogy engedje megnéznem Bermát,
merthogy ez egy fiatalembernek örök emléke marad, apám, aki mindeddig
annyira ellene volt annak, hogy időmet vesztegessem, s esetleg még meg
is betegedjek olyasmi miatt, amit ő, nagyanyám mély megbotránkozására,
haszontalan semmiségnek hívott, most egyszerre hajlandó volt a délutánt,
csak azért, mert a nagykövet ajánlotta, holmi értékes receptnek, egy fényes
pálya sikeréhez szükséges kelléknek tekinteni. Nagyanyám, aki
egészségem érdekében meghozta azt a nagy áldozatot, hogy lemondott
érettem arról az értékes élvezetről, amelyet véleménye szerint Berma
meghallgatásával nyerhetnék, csodálkozott, hogy Norpois szavára
mellékessé vált az egészségem. S mivel a józan ész alapján törhetetlenül
remélte, hogy az orvos előírta szabad levegő s korai lefekvés meghozza
számomra a gyógyulást, ezt a készülő kihágást valóságos csapásnak
tekintette, s bánatos hangon szólt apámnak: „Milyen könnyelműek
vagytok”, mire apám dühösen felelt: „Micsoda, most meg maga nem
akarja, hogy ez a gyerek színházba menjen! Ez már sok, hisz maga mondta
egyre, hogy milyen nagy hasznára válhat.”
De Norpois más, fontosabb téren is megváltoztatta apám szándékait.
Apám ugyanis mindig azt kívánta, hogy diplomata legyen belőlem, én
viszont meg sehogy sem szenvedhettem azt a gondolatot, hogy még ha egy
ideig itt maradok is a külügyminisztériumban, egyszer mégis elküldhetnek
nagykövetnek egy olyan fővárosba, ahol nem láthatnám Gilberte-et.
Szerettem volna visszatérni azokhoz az irodalmi ábrándokhoz, amelyeket
régebben formáltam, de aztán el is hagyogattam sétáimon Guermantes-ék
felé. De apám folyton ellene volt annak, hogy az írói pályát válasszam,
mert ezt a diplomáciánál sokkal alacsonyabb rendűnek tartotta, sőt még a
pálya nevet is megtagadta tőle addig, amíg egy szép napon Norpois, aki
nem nagyon szerette a legújabb rétegekből származó diplomatákat, ki nem
jelentette neki, hogy egy író éppannyi tekintélyre tehet szert, éppoly
hasznosan tevékenykedhet, amellett függetlenebb is lehet, mint egy
diplomata.
– No, hát ezt nem hittem volna, az öreg Norpois egyáltalán nincs ellene
annak az ideának, hogy te a diplomácia helyett irodalommal foglalkozzál
– mondta apám. És mivel ő maga is befolyásos ember volt, szentül hitte,
hogy minden rendbe jöhet, minden kedvező megoldást nyerhet a
befolyásos emberekkel való társalgás során: – Egyik este, a Bizottságból
jövet, meghívom majd hozzánk vacsorára. Beszélgess vele egy kicsit,
hogy láthassa, mennyit érsz. Írj addig valami jó dolgot, amit mindjárt
megmutathatsz neki: igen jó viszonyban van a Revue des Deux-
Mondes[161] szerkesztőjével, majd beajánl hozzájuk, ő ezt könnyen
megteheti, öreg róka; és ha igazán úgy találja, hogy a mai diplomácia!...
Az az öröm, hogy ily módon mégsem kell elválnom Gilberte-től,
azonnal hajlamossá tett, ha nem is épp képessé rá, hogy valami szép
dolgot írjak, méltót arra, hogy megmutassam Norpois-nak. Néhány
vázlatos lap után az unalom kihullatta kezemből az írótollat, és dühösen
gondoltam arra, hogy sohase lesz tehetségem, hogy nem születtem írónak,
és még csak ki se használhatom a szerencsémet, vagyis azt, hogy Norpois
segítségével mégiscsak itt maradhatnék Párizsban. Csak az a gondolat
vigasztalt, hogy végre szabad meghallanom Bermát. De hát ahogy a vihart
is csak olyan partvidéken kívántam látni, ahol a legfékevesztettebb,
éppúgy a nagy színésznőt is csak egy olyan klasszikus szerepben akartam
meghallgatni, amelyikben Swann szerint a fenség határain lépdel. Mert
amikor bizonyos természeti vagy művészi benyomásokat egy-egy értékes
felfedezés reményében óhajtunk nyerni, nem engedhetjük, hogy a lelkünk
csekélyebb benyomásokkal is beérje, olyanokkal, melyek megtévesztik a
Szépről való pontos fogalmunkat. Igen, Bermát Andromaché-ban,
Phaedrá-ban, Marianne szeszélyeiben[162], ezekben a hírneves szerepekben
áhította a képzeletem. Ha egy szép nap egy gondola elvinne a Frari-
templom Tizián[163]-jához vagy a San Giorgio dei Schiavoni
Carpaccio[164]-képeihez, ugyanoly elragadtatást éreznék, mintha Bermát
hallanám, mikor e részletet szavalja:

Mondják, hogy sietős útra készülsz, Uram, stb.

Ismertem e szöveget a nyomtatott kiadások egyszerű fekete-fehér

formájában; de máris megdobbant a szívem, ha csak arra gondoltam, hogy
– mint egy megvalósult utazásnál – majd láthatom is ugyanezt, a hírneves
aranyhang napfényébe és légkörébe mártva. Egy Carpaccio-képet
Velencében vagy Bermát a Phaedrá-ban: e sok ezerszer megálmodott
színpadi vagy képcsodákat oly elevenné tette bennem, vagyis oly
oszthatatlanná a hozzájuk fűződő varázslat, hogy ha például Carpacciót a
Louvre-ban bámulhattam volna, Bermát pedig valami sose hallott
színdarabban, bizonnyal nem éreztem volna ugyanazt az elragadtatott
csodálatot, amit csak sok-sok ezer álmunk egyetlen s megfoghatatlan
tárgyának közvetlen szemlélete kelt bennünk. Amellett, mivel Berma
játékától bizonyos felfedezéseket is vártam a nagyság és a fájdalom egyes
megnyilvánulásairól, úgy éreztem, hogy e játék nagysága és valósága még
nagyobb, még valóságosabb akkor, ha a színésznő igazi műremekre
illesztheti, ahelyett, hogy egy közepes és közönséges alapvásznat
hímezzen tele szépséggel és igazsággal.
És végül, ha Bermát egy új darabban hallgatnám meg, nemigen tudnám
megítélni a művészetét, a szavalásmódját, mivel nem tudnék különbséget
tenni egyrészt egy ismeretlen szöveg, másrészt a hozzáilleszkedő
hangsúlyozás és mozdulatok között, mert hisz ezek az én szememben egy
testet formálnának a darabbal; a régi műveket viszont, mivel kívülről is
tudtam őket, készen álló, fenntartott és tág falmezőknek néztem, melyeken
szabadon értékelhetem Berma ihletett találatait, ezeket a patakzón gazdag
és freskómód rájuk festett változatokat. Csakhogy, sajnos, mióta elhagyta
a nagy színházakat, s egy körúti kis színháznak hozott sok pénzt és
hírnevet minden este, Berma már nem játszott klasszikusokban, s hiába
lestem a plakátokat, mindig csak új darabokat, népszerű színműiparosok
Bermának készült tákolmányait hirdették; míg aztán egy délelőtt, mikor a
színházi hirdetőoszlopon az újévi hét délutáni előadásait kerestem, végre
megláttam, most először – befejező előadásként, valami, bizonnyal
jelentéktelen kis megnyitó darab után, amelynek címe homályosnak
tetszett, mivel nem egy ismert cselekmény sajátosságát jelezte – Phaedra
két felvonását Bermával, s a következő délutánokon a Demi-Monde[165]-ot
s Marianne szeszélyei-t is, oly címeket, melyeket, mint Phaedrá-t,
átlátszóknak, csupa fénnyel telítetteknek éreztem, mivelhogy mindegyiket
jól ismertem, s mintegy a mélyükig ragyogóknak a művészet mosolyától.
Mintha ők is növelték volna Berma játékának nemességét, mikor a
színházi műsor után azt olvastam az újságokban, hogy maga Berma
óhajtott a közönség elé lépni néhány ilyen régi szerepében. Vagyis a
művésznő is tudta, hogy vannak oly szerepek, amelyeknek vonzóereje
túléli megjelenésük újdonságát, éppúgy, mint felújításuk sikerét, és a maga
ábrázolásában múzeumi remekműveknek tekintette őket, melyeket
érdemes és tanulságos bemutatni mind a két nemzedéknek, annak is,
amely megcsodálta, annak is, amely nem látta őt bennük. S amikor így
hirdette Phaedrá-t, olyan más darabok között, amelyek arra voltak csak
jók, hogy betöltsenek egy egész estét, Phaedrá-t, melynek a címe se volt
hosszabb, s a betűit se nyomatta másképp, úgy tett, mint az a háziasszony,
aki, mikor asztalhoz ülünk, s bemutat bennünket a vendégeknek, a
meghívottak, az egyszerű meghívottak felsorolása közben s ugyanolyan
hangsúllyal, ahogy a többieket említette, egyszerre csak ennyit mondott:
Anatole France!
A kezelőorvosom – aki megtiltott minden utazást – lebeszélte
szüleimet, hogy színházba engedjenek: betegen fogok hazajönni, talán
hosszú időre, s a végén több bajom lesz, mint örömöm az egészből. Ez az
aggály valóban vissza is tarthatott volna, ha az, amit ily előadástól vártam,
csakis puszta öröm lett volna, olyan öröm, amelyet – kiegyenlítésképp –
teljesen megsemmisíthet a szenvedés. Csakhogy én – akár az úgy áhított
balbeci vagy velencei utazástól – ettől az előadástól nem örömöt, egészen
mást vártam: olyan igazságokat, amelyek az én világomnál valóságosabb
világból valók, s amelyeket, hogyha egyszer az én birtokomban lesznek,
senki, semmi se ragadhat el, holmi jelentéktelen vagy akár fájó események
árán, ebből az én tétlen életemből. Legfeljebb, hogy az az öröm, melyet az
előadás alatt éreznék, mintegy szükséges keretnek látszott ezeknek az
igazságoknak a felfogására, s ez is elég volt a kívánságomhoz, hogy a
megjósolt szenvedések csak az előadás után kezdődjenek, csak hogy meg
ne zavarják s meg ne hiúsítsák az örömömet. Szüleimet egyre kérleltem,
mert az orvos látogatása óta nem akarták megengedni, hogy mégiscsak
megnézzem a Phaedrá-t. Egyedül, a szobámban, egyre csak ezt a részt
szavalgattam:

Mondják, hogy sietős útra készülsz, Uram,

s próbáltam minden lehető és lehetetlen módon hangsúlyozni, hogy

annál jobban felmérhessem Berma hangsúlyozásának a váratlanságát.
Akárcsak a Szentek Szentje a rejtegető lepel mögött, ahol is minden
pillanatban más-más formában képzeltem el, Bergotte[166] egykori szavai
szerint – a Gilberte-től kapott kis könyvben amelyek újra felbukkantak az
emlékezetemben: „Szoborszerű nemesség, apácai cilícium, janzenista
sápadtság, Trezenum és Cléves hercegnője[167], mükénéi dráma, delphoi
jelkép, napmítosz” – úgy trónolt az az isteni Szépség, amelynek a
felfedezését Berma játékától vártam, éjjel-nappal a lelkem mélyén, egy
örök égő oltáron, és most már csak szigorú és könnyelmű szüleimtől
függött, hogy magamba fogadhatom-e, éspedig egyszer és mindenkorra,
ennek az Istennőnek a tökéletességét, az Istennőét, aki titkát ugyanott
leplezi le nekem, ahol láthatatlan alakja emelkedik. S tekintetemet
örökösen erre a megfoghatatlan képre szegezve, reggeltől estig harcoltam
szüleim ellenkezésével. Mikor aztán leomlottak a feltornyosult akadályok,
mikor anyám így szólt hozzám (bár az előadás napja egybeesett azzal a
nappal, melyen a Bizottság ülése után Norpois-nak nálunk kellett
vacsoráznia): „No, hát ne szomorkodj annyit, menj csak el, ha azt hiszed,
hogy olyan nagy örömöd lesz benne”, s mikor ez a színházi élmény, amely
eddig tilos volt, most már csak egyedül tőlem függött, akkor, a legelső
ízben, hogy nem kellett törődnöm vele, lehetséges lesz-e vagy lehetetlen,
azon kezdtem tűnődni, kívánatos-e egyáltalán, s nincsenek-e más okok is,
mint szüleim tilalma, melyeknek vissza kéne tartani tőle. Miután szinte
meggyűlöltem szüleimnek a kegyetlenségét, ez a végső beleegyezésük
megint oly kedvessé tette őket, hogy az ő emiatt való esetleges
szomorúságuk engem is mindjárt elszomorított, s e bánaton keresztül az
élet célját már nem az igazságban, hanem a szeretetben véltem látni, s ez
az élet nekem is aszerint látszott jónak vagy rossznak, hogy szüleimet
boldognak vagy boldogtalannak tudom-e. „Talán inkább el se megyek, ha
nektek ez szomorúságot okoz”, válaszoltam anyámnak, aki viszont
iparkodott elűzni ezt a feltevésemet, hogy ő emiatt esetleg csakugyan
szomorú lehet, mert hisz ezzel, mint mondta, elrontanám a Phaedrá-ban
való örömömet, márpedig ő is, apám is épp emiatt mondtak le a
tilalmukról. De akkor meg azt a kényszert, hogy mindenképp örömöm
legyen, egyszerre igen nehéznek találtam. Aztán meg, ha utána csakugyan
betegségbe esnék, meggyógyulnék-e elég hamar, hogy a vakáció után,
mihelyt Gilberte is visszajön, megint a Champs-Élysées-re mehessek?
Mindezekkel az érvekkel, döntés végett, egyetlen ellenérvet, egyetlen
képet szegeztem szembe, Berma tökéletességét, láthatatlanul a leple
mögött. A mérleg egyik serpenyőjébe ennyit tettem: „anyám szomorúsága,
meg az, hogy esetleg sokáig nem mehetek a Champs-Élysées-re”, a
másikba pedig azt, hogy: „janzenista sápadtság, napmítosz”; de aztán
maguk e szavak is elhomályosodtak az elmémben, nem jelentettek többé
semmit, elvesztették a súlyukat; s habozásom lassanként olyannyira
fájdalmas lett, hogy ha most mindezek után a színházat választom, csakis
ezt a habozást szerettem volna megszüntetni, hogy végleg szabaduljak
tőle. Szóval azért, hogy meg tudjam rövidíteni a szenvedésem, nem pedig
a szellemi gazdagodás reményében s nem is a tökéletesség varázsának
engedelmeskedve hagytam volna vezetni magam nem is a Bölcs
Istenasszony, hanem ama név és arc nélküli könyörtelen Istenség felé,
aminővé titokban átalakult a leple alatt. De azután egyszerre megint
minden megváltozott, s az a vágyam, hogy halljam és lássam Bermát, új
lendületet kapott, ez pedig lehetővé tette, hogy újból égő
türelmetlenséggel s örömmel várjam azt a délutánt: amikor ismét
elmentem mindennapi s pár nap óta oly kegyetlen zarándokhelyem, a
színházi hirdetőoszlop elé, megláttam, azon nedvesen még, Phaedra
részletes szereposztását, amelyet épp aznap reggel ragasztottak ki
legelőször (s ahol, az igazat megvallva, a többi szerep vagy szereplő nem
gyakorolt rám semmi új vagy határozott vonzóerőt). De hát ama két cél
közül, amelyek közt ingadoztam, az egyiknek ez a plakát mégiscsak
határozottabb formát adott, amellett valami véglegesen és csakhamar
megvalósulót – mivel a plakát nem arról a napról kelt, amelyen
végigolvastam, hanem arról, amelyre az előadást kitűzték, sőt arról az
óráról, amikor felvonják a függönyt –, olyannyira, hogy örömömben
ugrándozni kezdtem az oszlop előtt, mivel arra gondoltam, hogy azon a
napon s azon az órán ott ülök már a helyemen, készen rá, hogy Bermát
halljam; és mivel még attól is féltem, hogy szüleim, kellő idő híján, nem
kapnak majd két jó helyet nagyanyám és a magam számára, lélekszakadva
rohantam haza, valósággal felkorbácsolva ezektől a varázsszavaktól,
amelyek egyszerre elhomályosították a „janzenista sápadtságot” és a
„napmítoszt”: „A hölgyek csak kalap nélkül ülhetnek a földszinten – az
ajtókat kettőkor zárjuk.”
Fájdalom, ez az előadás nagy csalódást okozott. Apám felajánlotta,
hogy elvisz minket – nagyanyámat s engem – egészen a színházig a
kocsijával, mivel ő is arra megy a Külügyi Bizottságba. Mielőtt
elmentünk, így szólt anyámhoz: „Aztán jó vacsorát készíttess; tudod, hogy
velem jön Norpois is.” Anyám dehogyis feledte ezt el. S még kevésbé
Françoise, aki már előző nap is örült, hogy alkalma lesz megmutatni
konyhaművészetét, mert a főzéshez csakugyan nagy tehetsége volt,
amellett az is ösztökélte, hogy új vendége lesz a háznak, akinek a
kedvéért, az ő titkos módszere szerint, kocsonyás marhahúst kell
készítenie, s így egész nap a műalkotás izgalmas óráit élte; és mivel a
hozzávalók minőségének roppant fontosságot tulajdonított, mert hisz ettől
függ elsősorban egész művének a sikere, maga ment a vásárcsarnokba,
hogy kiszemelje a legszebbet, amit hátszínszeletekben, marhacombban és
borjúlábban talál, akárcsak Michelangelo, aki nyolc hónapot töltött a
carrarai hegyek között, hogy II. Gyula[168] emlékművéhez a legszebb
márványtömböket kiválaszthassa. Françoise e sok jövés-menésre annyi
sok erőt pazarolt, hogy anyám, látva lángoló arcát, félt, hogy öreg
szolgálónk éppúgy belebetegszik a vesződségbe, mint a Medici-síremlék
alkotója a pietra-santai márványbányákban. S ugyancsak már előző nap
Françoise elküldte a pékkemencébe – amelynek a tüzében,
kenyérmorzsarétegtől védve, szinte rózsaszín márvánnyá vált – azt, amit ő
New York-i sonkának hívott. Françoise ugyanis azt hitte, hogy a nyelv nem
lehet oly gazdag, s az ő füle különben se olyan megbízható, s ezért, mikor
először hallott a híres yorki sonkáról, abban a hitben, hogy a nyelv
mégsem olyan pazarló, s a szókincsben nem lehet egyszerre York is, meg
New York is, elhitette magával, hogy rosszul hallott, s azt a nevet
mondták, amelyet ő már előbbről is ösmert. Azóta hát ezt a York szót, ha
hallotta, a fülében, ha pedig hirdetésben látta, akkor meg a szemében
mindig megelőzte a New, amelyet ő csak Nev-nek ejtett. S ezért a
legnagyobb jóhiszeműséggel mondta mindig a konyhalánynak: „Hozzon
csak sonkát Olidától. De vigyázzon, az asszonyunknak az a kívánsága,
hogy nevyorki legyen.”
Françoise ezen a napon a nagy alkotók izzó biztosságát, én viszont a
kutató kegyetlen nyugtalanságát éreztem. Igaz, hogy amíg nem hallottam
Bermát, inkább csak örömben volt részem. Azt éreztem a kis parkban is,
amely a színházat övezte, s amelynek kopasz gesztenyefái két óra múlva
ércesen fénylenek, mihelyt a felgyújtott gázlángok megvilágítják majd az
ágaikat; azt éreztem a jegyszedők előtt, akiknek a kiválasztása,
előmenetele, egész sora egyedül a nagy művésznőtől függött – mert övé
volt a hatalom ebben az egész szervezetben, ahol az oly múlandó és
jelentéktelen igazgatók épp hogy csak név szerint léteztek –, s akik még
csak ránk se néztek, úgy vették át a jegyünket, mivel csak az izgatta őket,
hogy vajon az új személyzet ismeri-e Berma rendelkezéseit, tudják-e,
hogy a fizetett tapsolóknak őt nem szabad megtapsolniuk, hogy míg ő nem
lép a színre, minden egyes ablak nyitva s utána minden ajtó zárva legyen, s
hogy egy forró vizes edényt rejtsenek a színfalak mögé a színpadi por
felszívására; s valóban egy pillanat múlva a művésznő fogata, két hosszú
sörényű lóval, megáll majd a színház előtt, a művésznő kiszáll belőle,
csupa szőrmébe burkolva, s mialatt unott mozdulattal viszonozza a
várakozók üdvözlését, máris küldi egyik szobalányát, érdeklődjék, van-e
fenntartott páholy barátai számára, milyen a nézőtér hőfoka, kik ülnek a
páholyokban, s hogy vannak öltözve a jegyszedőnők, mivel színház és
közönség őneki csak egy második, külsőleges öltözetnek számított,
amelyet magára kell öltenie, s amelyen, mint egy jó vagy rossz vezetőn,
kell majd az ő tehetségének áthatolnia. Még a nézőtéren is boldog voltam;
mióta tudtam, hogy – épp ellenkezőleg, ahogy gyerekkoromban képzeltem
– egy színpad van mindenki számára, azt hittem, hogy a többi néző éppúgy
megakadályozhat a látásban, minthogyha benn, egy tömegben volnék;
azonban most azt kellett látnom, hogy egy oly elrendezés révén, amely az
észlelés szimbóluma, minden egyes néző a színház középpontjában érzi
magát; s ezért történt, hogy amikor elküldtük egyszer Françoise-t egy
érzelmes dráma előadására, esküdözött, hogy a helye – a harmadik emeleti
erkély – a lehető legjobb volt, s nemhogy tán messze lett volna, inkább
még szinte meg is ijedt a függöny titkos és eleven közelségétől. Még
nagyobb lett az örömöm, mikor e leeresztett függöny mögül zsivajt
kezdtem hallani, akárcsak egy tojáshéjból, mikor kikelőben van a kiscsibe,
aztán a zaj egyre nőtt, s hirtelen, a szemünkkel még el nem érhető
világból, de ahonnan bennünket jól láthattak, három erélyes ütés
hallatszott, kétségkívül a mi számunkra, oly meglepő formában, mintha
csak a Mars-lakók égi jelei lettek volna. S amikor felgördült a függöny, s a
színpadon egy mindennapos kandalló és íróasztal mintegy azt látszott
jelenteni, hogy akik ide belépnek, nemcsak szavaló színészek lesznek –
aminőket egyszer már egy estélyen láthattam –, hanem emberek, akik itt
élnek egy napot az életükből – ahová én most betörhetek, anélkül, hogy ők
láthatnának engem –, akkor is tartott még az örömöm; legfeljebb egy kis
nyugtalanság szakította félbe egy percre: amikor épp figyelni kezdtem,
mielőtt a darab még megkezdődött, két ember jött a színpadra, mégpedig
igen haragosan, mivel hangos beszédüket a nézők, legalább ezren,
úgyszólván szóról szóra követhették, holott egy kis kávéházban a pincértől
kell megkérdeznünk, hogy mit mondanak egymásnak a közelünkben
verekedő vendégek; ugyanakkor csodálkoztam, hogy a közönség nem is
tiltakozik, hanem mély és egyhangú csendben figyel, amelyből hol itt, hol
ott tör fel egy-egy néző nevetése, s így tudtam meg, hogy e két goromba
fráter tulajdonképpen két színész, és hogy a bevezető darab már
megkezdődött. Utána hosszabb szünet következett, olyan hosszú, hogy a
nézők, visszatérvén a helyükre, türelmetlenkedni kezdtek, s lábukkal
dobogtak. Megrémültem; valamint, ha azt olvastam egy törvényszéki
beszámolóban, hogy egy nemes szívű férfi, érdekeit megvetve, eljött, hogy
egy ártatlan mellett tanúskodjék, olyankor mindig attól féltem, hogy nem
lesznek elég jók hozzá, nem mutatkoznak hálásnak, nem halmozzák el
jutalmakkal, amire ez a nemes szívű férfi undorában az igaztalan ügy
mellé áll: ugyanígy, a lángelmét az erénnyel azonosítva e tekintetben,
féltem, hogy Bermát is felbosszantja e goromba közönség illetlensége –
holott azt szerettem volna, hogy néhány oly hírességre találjon ebben a
közönségben, akinek ad az ítéletére, s akit örömmel látna itten –, s
megvetését és elégedetlenségét azzal mutatja majd, hogy rosszul játszik.
Így hát csak rimánkodva néztem e topogó vadállatokra, akik dühükben
szét fogják zúzni az én annyira áhított, törékeny és értékes élményemet. És
végül az örömnek legutolsó pillanatait Phaedra első jelenetei alatt
élvezhettem. Phaedra maga nem jelenik még meg a második felvonás
kezdetén; s mégis, mihelyt felhúzták a függönyt, s utána egy második, egy
vörös bársonyfüggönyt is félrevontak, amely minden oly darabban, ahol a
nagy művésznő játszott, mélyebbé varázsolta a színpadot, a háttérből egy
oly színésznő lépett elő, akinek arca, hangja ugyanaz volt, mint aminőt
Bermának tulajdonítottam. Úgy látszik, más lett a szereposztás, s hiába
tanulmányoztam jó előre Thészeusz feleségének a szerepét. Most azonban
egy másik színésznő válaszolt az elsőnek. Mégis csalódtam, nem az első
volt Berma, mert hisz ez a második még jobban hasonlított hozzá, s még
inkább azonos a kiejtése. Szerepüket egyébként nemes mozdulatokkal
kísérték mind a ketten – amelyeknek a jelentését s a szöveggel való
kapcsát azonnal és világosan felfoghattam, mialatt a karjukkal szép
peplumaikat lebegtették –, amellett gúnyos vagy szenvedélyes, de mindig
találékony hangsúlyozással, s ez mindjárt jobban megértette velem egyik-
másik verssor jelentését, amit otthon, egyedül, kellő figyelem nélkül
olvastam. De egyszerre egy nő jelent meg, akárcsak egy keretben, a
szentélyfüggöny vörös hátterében, s az a hirtelen félelem, amely sokkal
szorongóbb lehetett, mint a Bermáé – hogy esetleg megzavarják egyik
ablak felnyitásával, hogy megváltoztatják a hangszínét, ha egy műsort
gyűrögetnek, hogy talán még elkedvetlenítik, ha helyette a többieknek s
nem neki s nem eléggé tapsolnak –, s az a Bermáénál is mélyebb és
teljesebb elképzelésem, hogy színház és közönség, társulat és színdarab s
még a tulajdon testem is csak egy oly hanghordó közeg, amelynek
egyetlen fontossága, hogy kedvező-e vagy nem Berma hangjának, végre
megértette velem, hogy ez a két színésznő, akit pár perce úgy csodáltam,
egy csöppet sem hasonlít ahhoz, aki miatt idejöttem. Ugyanakkor azonban
minden örömömnek is befellegzett; hiába tártam szememet, fülemet,
értelmemet Berma felé, hogy minél több érvet találjak játékának a
megcsodálására, egyetlenegyet, egy morzsányit se voltam képes felszedni.
Még csak annyit se értem el nála, mint a másik két színésznőnél vagyis
hogy szép mozdulatokat, értelmes hangsúlyozásokat találhassak legalább a
szavalatában vagy a játékában. Úgy hallgattam, minthogyha odahaza
olvastam volna Phaedrá-t, vagy mintha Phaedra e pillanatban maga
mondaná el e dolgokat, anélkül, hogy a Berma művészete bármit is
hozzájuk tett volna. Szerettem volna – hogy elmélyítsem, hogy
felfedezzem benne a szépet – megállítani, mozdulatlanná tenni minden
egyes hangsúlyozását, minden futó arckifejezését; vagy legalább arra
ügyeltem, minden lelki hajlékonyságom teljes latba vetésével, hogy a
figyelmem készen várja a szerep minden verssorát, hogy egy szikrát se
veszítsek egy-egy szóból vagy mondatból mindenféle előzetes
készülődéssel, s hogy e benső figyelemmel oly mélyre hatolhassak
bennük, mintha hosszú órákig állhatnának a rendelkezésemre. De hát az
egész oly rövid volt! Alig ért a fülembe egy hang, már jött a másik, hogy
felváltsa. Abban a jelenetben, ahol Berma egy pillanatra mozdulatlan
marad, s a karját egészen magasra, az arcáig emeli – amely a fortélyos
megvilágítás révén valami zöldes fényben fürdik a kék tengert ábrázoló
díszlet előtt –, a nézőtér lelkes tapsban tört ki, de a művésznő máris
mozdult, s a kép, amelyet hosszabban szerettem volna tanulmányozni, már
el is tűnt. Odaszóltam nagyanyámnak, hogy nem látom jól a színpadot,
amire odaadta a látcsövét. Azonban ha hiszünk a dolgok valóságában, a
mesterséges eszközök hiába mutatják őket jobban, azért nem jönnek
közelebb. Olyasmit éreztem, hogy így nem Bermát, hanem csak a képét
látom ebben a nagyítóüvegben. Letettem a távcsövet; de hátha most ez a
kép, amelyet közvetlenül kapott a szemem, s amelyet a távolság kisebbé
tett, szintén nem pontosabb a látcsőénél? A kétféle Berma közül vajon
melyik az igazi? Amikor Phaedra nagy szerelmi vallomásához érkeztünk,
azt reméltem, hogy ez a rész mindennél többet fog nyújtani, mert ha a két
másik színésznő kevésbé szép részekből is ennyi érdekes jelentést
hámozott ki, Bermától minden bizonnyal még meglepőbb értelmezéseket
hallhatok majd, mint aminőket odahaza, olvasás közben próbáltam
elképzelni; azonban még addig sem ért el, mint ameddig Aricia vagy
Oinone is eljutott volna, egyhangú dallammá gyalulta ezt az egész tirádát,
amelyben pedig olyan éles ellentétek olvadtak egybe, hogy egy csak
értelmes színésznő, de még egy líceumi növendék is ki tudná emelni a
hatásukat; amellett az egészet olyan gyorsan mondta végig, hogy csak az
utolsó verssornál vált végre bennem tudatossá, mennyire szándékos volt
nála kezdettől fogva ez az egyhangúság.
Végre mégis feltört belőlem a bámulat első érzése: a közönség
eszeveszett tapsolásának példájára. Magam is buzgón tapsoltam, hogy a
vihar még tovább tartson, mert ekkor tán hálából Berma majd felülmúlja
önmagát is, és így biztos lehetek benne, hogy egyik legjobb napján
hallottam. Különös, hogy a nézők lelkesedése épp akkor hágott tetőfokra,
mikor, mint később megtudtam, Berma egyik legeredetibb ötletét valósítja
meg a szerepében. Úgy látszik, hogy bizonyos magasabb rendű valóságok
olyasmit sugározhatnak ki magukból, amit főképp a tömeg érzékelhet. Így
például, ha valami nevezetes esemény történik, ha egy határőrség
veszélyben van, győz vagy vereséget szenved, azok a homályos hírek,
amelyek messziről érkeznek, s amelyekben a műveltebb ember sehogy
sem tud kiigazodni, a tömegben meglepő izgékonyságot keltenek, s ebben,
ha már a szakértők is megmagyarázták a helyzetet, felismerik a nép
fogékonyságát azzal az „aurával” szemben, amely a nagy eseményeket
mindannyiszor körülfogja, és több száz kilométerre is látható. A
győzelmet vagy utólag, a háború befejezésével tudjuk csak meg, vagy
pedig mindjárt, a házmesterünk öröméből. Berma páratlan játékának egy-
egy fényesebb vonását vagy csak egy hét múlva fedezzük fel, a kritika
jóvoltából, vagy pedig azonnal, mikor halljuk, a közönség tapsaiból. De
mivel a tömegnek ez a közvetlen megismerése száz más tévessel is
keveredik, a taps sokszor rossz helyen tör ki, vagy pedig csak az előbbi
tapsok ereje robbantotta ki gépiesen, mint a tengeri viharban is a víz, ha
egyszer már megmozdult, magától dagadozik tovább, még akkor is, ha a
szél már nem növekszik. Mindegy, mennél többet tapsoltam, annál jobban
kezdtem hinni Berma kivételes játékában. „No, ugye – szólt mellettem egy
inkább közönségesnek látszó nő –, ez aztán megadja a módját, nem
sajnálja a vesződségét, töri magát, lót-fut, fárad, ezt nevezem én
színésznőnek.” És abban az örömömben, hogy ily érveket hallhattam
Berma felsőbbrendűségének bizonyítására, bár ugyanakkor sejtettem, hogy
éppúgy nem magyarázzák ezt meg, mint akár a Giocondá[169]-ét vagy
Benvenuto Perszeusz[170]-áét annak a parasztnak a véleménye, aki így
szólt: „Hej, milyen jól megcsinálta! csupa arany! és a javából! és aztán
micsoda munka!” – mégis részegen ittam én is e népi lelkesedés lőréjéből.
De azért mikor lehullt a függöny, csalódva állapítottam meg magamban,
hogy ez az úgy áhított öröm bizony nem volt oly különös, ugyanekkor
azonban szerettem volna meghosszabbítani, féltem, hogy örökre el kell
hagynom ezt a színházi világot, amely, amíg benn ültem, pár órára az
enyém is volt, s már-már olyasmit éreztem, hogy számkivetésbe megyek
hazafelé, hogyha nem reméltem volna, hogy otthon sokat hallhatok Berma
felől, mégpedig attól a bámulójától, akinek a szülői engedélyt is
köszönhettem, vagyis vendégünktől, Norpois-tól.
Apám még vacsora előtt behívatott a szobájába, hogy bemutasson a volt
nagykövetnek. Amikor benyitottam az ajtón, Norpois fölkelt, kezet
nyújtott, meghajtotta magas termetét, és kék szeme mélyéből figyelmes
tekintetet vetett rám. Mivel abban az időben, mikor Franciaországot
képviselte, az átutazó idegenek, akiket bemutattak neki, s még az ismert
operaénekesek is többé-kevésbé jelentős személyiségeknek számítottak, s
mivel előre tudta róluk, hogy ha majd egyszer szóba kerülnek Párizsban
vagy Pétervárott, elmondhatja, hogy velük töltött egy estét Münchenben
vagy Szófiában, a nagykövet megszokta, hogy nyájasságával mutassa
nékik, mennyire örül az ismeretségüknek; de mivel még emellett arról is
meg volt győződve, hogy a fővárosokban, az átutazó hírességek s az ott élő
nép szokásai révén, olyan mély ismeretekre tehetünk szert, aminőket a
könyvek nem nyújthatnak a földrajz, a történelem, a nemzeti erkölcsök s
az európai szellemi élet köréből, minden újonnan jött egyénen azonnal
gyakorolni kezdte határozott megfigyelőképességét, hogy aztán mindjárt
megtudhassa, miféle emberrel van dolga. A kormány már rég lemondott az
ő szolgálatairól, de azért még ma is, ha bemutattak neki valakit, a szeme,
mintha nem venné tudomásul e korai nyugdíjaztatást, azonnal és
eredménnyel fogott a megfigyelés munkájához, mialatt egész
magatartásával azt próbálta bizonyítani, hogy az illető idegent már
régebbről ismeri. Így hát miközben jóságosan s az oly férfi fontoskodó
arckifejezésével szólt hozzám, aki már gazdag tapasztalatokra
hivatkozhat, egyúttal bölcs és hasznos kíváncsisággal vizsgálgatott,
mintha holmi egzotikus szokás, tanulságos emlékmű vagy körutazó
színművész lennék. S ilyen módon egyszerre tett tanúságot velem
szemben a bölcs Mentor fenséges szeretetreméltóságáról s a fiatal
Anakharszisz[171] szorgos kíváncsiságáról.
A Revue des Deux Mondes nevében nem jött ugyan semmiféle
ajánlattal, viszont pár kérdést intézett hozzám eddigi életemről és
tanulmányaimról, sőt még hajlamaimról is, amelyeket most először
emlegettek úgy előttem, minthogyha okos volna követni őket, holott én
eddig azt hittem, hogy kötelességünk ellenállni nekik. Mivel ezek a
hajlamok az irodalom felé irányultak, Norpois nem térített el tőle;
ellenkezőleg, ugyanazzal a kegyelettel emlegette, mint egy olyan
rokonszenves és tiszteletre méltó személyiséget, akinek választékos
légköréről, Rómában vagy Drezdában, a legjobb emléke maradt, s akit,
sajnos, mind ritkábban láthat, az élet kemény parancsa miatt. Úgy látszott,
mintha irigyelne – míg majdnem pajzánul mosolygott – azokért a
kellemes pillanatokért, melyeket én, szerencsés kópé, ebben a légkörben
tölthetek. Csakhogy a kifejezései egészen másnak mutatták az irodalmat,
nagyon is eltérőnek attól a képtől, amelyet Combray-ban formáltam, s
beláttam, kétszeresen igazam volt, mikor lemondtam róla. Mindeddig még
csak annyit tudtam, hogy nincs tehetségem az íráshoz; Norpois most
elvette az íráshoz való kedvemet is. Próbáltam kifejezni neki, amiről eddig
álmodoztam; s bár reszkettem az izgalomtól, igyekeztem, hogy minden
szavam a lehető legőszintébben tolmácsolja az érzéseimet, mindazt, amit
eddig még sose próbáltam megfogalmazni; aminek az lett az eredménye,
hogy csak dadogtam, nem beszéltem. Lehet, hogy hivatali megszokásból,
lehet, hogy ama nyugalom folytán, amely, ha tanácsot kérnek tőle, minden
magas állású ember sajátja – s tudva, hogy ura marad a társalgásnak, nem
bánja, hadd feszengjen, kínlódjék és izzadjon a másik –, lehet, hogy csak a
fejalkata miatt (amelyet ő görögösnek tartott, nagy oldalszakálla ellenére),
Norpois arca, mialatt valamit előadtak neki, éppoly mozdulatlan maradt,
mintha csak egy antik – és süket – mellszoborhoz szóltak volna,
valamelyik gliptotékában. Aztán olyan hirtelen, mint az árverési becsüs
kalapácsa, vagy mint egy delphoi jóslat, a megszólaló nagykövet hangja
azért is volt olyan hatékony, mivel az arcán mi sem mutatta a rá gyakorolt
benyomást, sem az ő kifejtendő véleményét.
– Ismerem ezt a helyzetet – felelte nekem hirtelen, minthogyha az egész
kérdés máris el volna intézve, s miután hagyta, hadd dadogjak az ő egyre
rám szegezett és mozdulatlan szempárja előtt –, egyik barátom fiának,
persze mutatis mutandis, éppolyan az esete, mint az öné – (s oly hangon
kezdett beszélni a mi közös hajlamainkról, mintha nem is irodalmi, hanem
reumás hajlamok volnának, s mintha csak azt akarta volna kimutatni, hogy
ilyesmibe még nem halunk bele). – Épp ezért ott is hagyta a Quai d’Orsay-
t, ahol pedig szép jövő várt rá édesatyja jóvoltából, s nem bánva, mit mond
a világ, hozzáfogott az alkotáshoz. Igaz, nincs is oka rá, hogy megbánja
ezt az elhatározását. Két éve már, hogy közrebocsátotta – egyébként nem
kell mondanom, hogy sokkal korosabb már önnél – első nevezetesebb
munkáját, amely a Végtelen érzetét taglalja a Victoria-Nyanza-tó nyugati
partján; az idén viszont csak egy kisebb értekezést adott ki, bár ennek is
eleven, sőt, mondhatnám, acélos az iránya, az ismétlőpuskákról a bolgár
hadsereg használatában, s ez a két mű egyszerre kortársai fölé emelte.
Eddig is szép utat futott be, nem is fog útközben megállni, s jóllehet míg
messze vagyunk egy komoly akadémiai jelöltségtől, tudom, hogy többször
emlegették már a nevét, éspedig nem is oly kedvezőtlenül, a Tudományos
Akadémia köreiben. Szóval, ha nem is mondhatjuk még, hogy felért az
Olümposzra, máris igen takaros helyzetet vívott ki magának, s a siker,
amely nemcsak a tolakvóknak és a zavarosban halászoknak kedvez, nem is
mindig a kalandhajhászóknak, akik legtöbbször csak kalandorok, a siker,
mondom, fényesen megjutalmazta a munkájáért.
Apám, aki pár év távolában engem máris akadémiai tagnak látott, csak
úgy hízott az elégedettségtől, amely a végsőkig fokozódott, mikor
Norpois, némi habozás után s komolyan latolgatva mintegy e cselekedete
következményeit, átadta a névjegyét, és így szólt hozzám: „Látogassa
meg, hivatkozzon énrám, hasznos tanácsokat adhat önnek” – s e szavakkal
ugyanolyan kínos izgalmat keltett bennem, mintha azt közölte volna, hogy
másnap mint hajósinast felraknak majd egy vitorlásra.
Léonie néném örökségképp nemcsak sokféle limlomot és fölösleges
bútordarabokat hagyott rám, hanem majdnem egész készpénzvagyonát is –
így tárva fel a halál után irántam való szeretetét, amelynek létét, amíg élt,
bizony nemigen sejtettem. Mivel nagykorúságomig apám kezelte ezt a
vagyont, megkérdezte Norpois-tól, hogy miféle részvényeket ajánlana.
Norpois gyönge hozadékú, de szilárd papírokat tanácsolt, főképp angol
államkötvényeket és a négyszázalékos oroszt. „Az ilyen elsőrangú
értékekkel – mondta – a jövedelem, igaz, nem sok, viszont biztos lehet
benne, hogy a tőke se csökken.” Apám nagyjából elmondta neki, mit
vásárolt a pénz nagy részéből. Norpois majdnem láthatatlan gratuláló
mosollyal felelt: mint minden tőkés, a vagyont ő is irigylésre méltó
dolognak tekintette, de finomabbnak tartotta, mikor ilyesmiről volt szó, ha
csak alig bevallott, egyetértő mosollyal gratulál; másrészt mivel ő maga
elképesztőn gazdag volt, illendőbbnek gondolta, ha mások kisebb
jövedelmét tekintélyesnek értékeli, azzal a víg és jóleső hátsó gondolattal,
hogy neki mégiscsak többje van. Viszont őszintén bókolt apámnak papírjai
megválasztásáért, amelyben apám „biztos, kényes, finom ízlésének” a
nyomát látta. Az ember azt hihette volna, hogy a tőzsdei értékeknek
egymás között, sőt, magukban is afféle esztétikai érdemet tulajdonít. Az
egyik, még eléggé új és ismeretlen értékpapírról, melyet apám
megemlített neki, Norpois úgy beszélt, mint azok, akik ismerik a jó
könyveket, holott mi meg azt hisszük, hogy csak mi ismerhetjük őket –
„Hogyne, sőt jó ideig követtem is az árfolyamát, igen mulatságos, sőt
érdekes volt” –, annak az előfizetőnek utólag elbűvölt mosolyával, aki egy
lapban megjelent regényt tárcaként, folytatásonként olvasott. „Azt hiszem,
nem tenné rosszul, ha foglalkozna a legközelebbi kibocsátással. A
feltételek igen vonzók, mert csábító árakat ajánlanak.” Ha meg régi
értékekről volt szó, s apám nem emlékezett a nevükre, amelyet könnyen
összetéveszthetett más, hasonló részvényekével, olyankor kinyitott egy
asztalfiókot, s mutatta a papírokat a nagykövetnek. Ez a látvány nekem is
tetszett; egyes papírok templomtornyokkal s allegorikus alakokkal voltak
ékesítve, mint azok a régi-régi romantikus kiadványok, melyeket
gyermekkoromban lapozgattam. Az egy időből való dolgok szinte mindig
hasonlók; azok a festőművészek, akik egy kor költeményeit illusztrálják,
egyúttal a részvénytársaságok rendelésére is dolgozgatnak. S mi sem
emlékeztet jobban a Párizsi Notre-Dame-nak vagy Gérard de Nerval[172]
műveinek egyes régi köteteire – úgy, ahogy a combray-i fűszerüzlet
kirakatában lógtak –, mint négyszögletes, virágos és vízi istenségekkel
népes keretükben a Vízművek névre szóló részvényei.
Bár apám nem volt jó véleménnyel az én szellemi hajlamaimról, mégis
ezt a megvetését eléggé enyhítette a gyengédsége, és így minden munkám
iránt egészen vak elnézést tanúsított. Épp azért biztatott, keressem meg azt
a kis prózai költeményt, amelyet régen, Combray-ban, egy sétáról
hazajövet írtam. Akkor olyan lelkesedéssel alkottam az egészet, hogy azt
hittem, azokra is ráragad, akik elolvassák. De, úgy látszik, Norpois-ra nem
hatott ez a lelkesedés, mert egyetlen szó nélkül adta vissza a kéziratot.
Anyám, aki nagy tisztelettel nézte apám minden foglalatosságát, bejött,
és félénken megkérdezte, hogy lehet-e tálaltatni. Félt, hogy esetleg
félbeszakít egy érdekes társalgást, amelybe neki nem illene beleszólni. S
csakugyan, apám minden percben egy-egy hasznos javaslatra emlékeztette
a nagykövetet, amit, közös megegyezéssel, a Bizottság legközelebbi
ülésén fognak támogatni, s ezt mindig oly hangon mondta, aminőt – akár
két gimnazista – két kolléga alkalmaz egy tőlük különböző környezetben,
két kolléga, közös emlékekkel s közös hivatali szokásokkal, amelyekre
azok előtt, akiknek mindez ismeretlen, csak nagy mentegetőzések közt
hivatkoznak.
De Norpois, akinek az arcizmai eljutottak a legteljesebb függetlenségig,
úgy tudta hallgatni apámat, mintha nem is hallotta volna. Apám egészen
belezavarodott: „Gondoltam, jó volna megtudni a Bizottság véleményét...”
– mondta végül Norpois-nak, hosszú-hosszú kanyargók után. Erre aztán
mégis megmozdult a főúri virtuóz arca – aki, mint egy zenész a
zenekarban, mindaddig mozdulatlan maradt, míg el nem jött az ideje, hogy
eljátssza a szólamát –, s éles hangon, egyforma ritmusban, s minthogyha
csak befejezné, bár egy másik hangnemben, a már megkezdett mondatot,
így szólalt meg: „Amelyet, természetesen, mielőbb össze kell majd hívni,
ami nem lesz nehéz dolog, mert hiszen ismeri a legtöbb tagot, s
mindannyian könnyen eljöhetnek.” Ez a mondatvég, szó sincs róla,
magában véve nem volt éppen valami fényes befejezés. De hát az arc
mozdulatlansága, amely e szavakat megelőzte, oly kristályos tisztaságot,
olyan váratlan csípősséget adott az egésznek, mint az addig néma zongora
bizonyos zenei válaszoknak, amelyek kellő pillanatban a cselló dallamára
felelnek, Mozartnak valamelyik koncertjében.
– No, hát hogy tetszett a színház? – kérdezte apám, miközben helyet
foglaltunk az asztalnál, csak azért, hogy csillogtassa az elmém, s abban a
hitben, hogy a rajongásom kedvezően befolyásolhatja Norpois-t. – A fiam
ugyanis meghallgatta Bermát, hisz emlékszik, beszéltünk is róla nemrég –
mondta a nagykövet felé fordulva, ugyanolyan visszatekintő, titokzatos és
szakmai célzatossággal, mintha a Külügyi Bizottságnak egy üléséről lenne
szó.
– Biztosan nagyon tetszhetett, főképp ha először hallotta. Édesapja
aggódott, hogy ez a kis kirándulás esetleg rossz következménnyel járhat az
egészségére, mert, ahogy látom, kissé vékony, kissé gyengécske, ugyebár?
De hát én mindjárt megnyugtattam. A mai színházak egészen mások, mint
a húsz év előttiek. A mostaniak többé-kevésbé kényelmes ülésekkel
rendelkeznek, s még a termet is többször szellőztetik, ámbár így is hol
vagyunk Németországtól vagy Angliától, amelyek bizony más téren is
messzire túlszárnyalnak bennünket. Nem láttam Bermát a Phaedrá-ban, de
hallottam, hogy nagyszerű benne. S persze el volt ragadtatva, ugye?
Norpois, aki ezerszer értelmesebb énnálam, bizonyosan birtokosa annak
a mély igazságnak, amelyet én képtelen voltam Berma játékából kifejteni:
de ő most majd feltárja nekem; válaszul a kérdésre, meg akartam kérni
arra, mondja meg, miben rejlik ez az igazság; és így majd igazolja azt a
vágyat, amelyet e színésznő látása után éreztem. Egyetlenegy percem volt
csak, azonnal fel kellett használnom, és a kérdezősködést a lényeges
pontokra terelnem. De melyek ezek a bizonyos pontok? Mivel minden
figyelmemet zavaros benyomásaimra szögeztem, s egyáltalán nem
gondoltam rá, hogy megbámultassam magam Norpois-val, hanem csak
arra, hogy megkapjam tőle az áhított igazságot, még csak meg se
kíséreltem, hogy hiányzó szavaimat készen kapott kifejezésekkel
pótoljam, hanem csak dadogtam, s végül is, hogy kierőszakoljam a
véleményét, s meghalljam, hogy mi hát az a csodálatos Bermában,
bevallottam Norpois-nak, hogy csalódtam.
– De hát – kiáltott fel apám, aki félt, hogy e vallomás, hozzá nem
értésemnek e bevallása, esetleg rossz benyomást tehet Norpois-ra – mért
mondod, hogy nem tetszett, hisz nagyanyád azt állítja, hogy csak úgy ittad
Berma minden szavát, hogy csak úgy meregetted a szemedet, s hogy az
egész nézőtéren senki se figyelt úgy, ahogy te?!
– Hát igen, figyeltem, ahogy csak tudtam, hadd lássam, mi az a nagy
csoda benne. Szó sincs róla, igen nagy színésznő...
– Ha pedig az, mi kell még neked?
– Ami leginkább hozzájárul Berma asszony sikeréhez – szólt Norpois, s
figyelmesen mindjárt anyám felé fordult, hogy őt se hagyja ki a
társalgásból, s azért is, hogy mint udvarias vendég, alaposan megfeleljen a
háziasszony iránti kötelességének –, bizonnyal az a remek ízlés, amellyel
megválogatja a szerepeit, s amely biztos záloga az őszinte és hiteles
sikereknek. Ritkán játszik közepes darabokban. Így például, lássa,
nekivágott a legnehezebbnek, a Phaedrá-nak. Egyébként ugyanez az ízlés a
ruháiban, a játékában is megnyilvánul. Jóllehet sűrű és gyümölcsöző
körutakat tett Angliában és Amerikában, úgyszólván semmi sem ragadt rá,
nem mondom, John Bull közönségességéből, mert ez igazságtalanság
volna, legalábbis a Victoria-kori Angolország irányában, de még csak a
Sam bácsiéból sem. Soha semmi rikoltó szín, semmi túlzott hörgés vagy
sikoly. És aztán az a gyönyörű hang, ez az ő nagy erőforrása, amellyel oly
elragadóan játszik, akárcsak egy hangszeren.
Bár az előadás rég véget ért, érdeklődésem egyre nőtt Berma játéka
iránt, mivel már nem kellett tűrnie a valóság nyomását és határait;
azonban szükségét éreztem annak, hogy megleljem a magyarázatát;
amellett, míg Berma játszott, ugyanez az érdeklődés egyforma hévvel
irányult mindenre, amit az élet osztatlanságában e színésznő a szemnek és
a fülnek nyújtott; ez a forró érdeklődés nem szűrt le, nem választott el
semmit; ezért fogadta örömmel, mint egy tetszetős magyarázatot, a
művésznő ízléséről, egyszerűségéről szóló bókokat, valósággal magához
vonta, felszívta, magáévá tette őket, mint a részeg optimizmusa
szomszédja cselekedeteit, amelyekben okot talál az elérzékenyülésre.
„Csakugyan – mondtam magamban –, milyen szép hang, micsoda
önmérséklet, milyen egyszerű jelmezek, s micsoda tapintatra vall, hogy
épp Phaedrá-t választotta. Nem, nem, dehogyis csalódtam!”
De már hozták a hideg marhahúst, sárgarépával körítve, s konyhánk
Michelangelójának jóvoltából roppant kocsonyakristályokra, megannyi
áttetsző kvarctömbre fektetve.
– Asszonyom – mondta Norpois –, az ön szakácsa egészen elsőrangú
konyhaművész. Ez pedig nem olyan kicsiség. Csak én tudom, én, akinek
külföldön mindig nagy házat kellett vinnem, milyen nehéz akárhányszor
tökéletes konyhaművészre lelni. Ön itt minket valóságos ünnepi
lakomával kínál.
Csakugyan, Françoise tele hő becsvággyal, hogy egy kiváló vendég előtt
végre önnönmagához méltó s bonyolult vacsorával csilloghasson, sokkal
jobban buzgólkodott, mint rendesen, ha csak egyedül voltunk, s újra
meglelte régi erejében páratlan combray-i művészetét.
 – Ezt ugyan hiába keresnők akár a legjobb vendéglőkben: ezt a párolt
marhahúst, amelynek a kocsonyáján nem érzik semmiféle enyvíz, és a
marhahús átivódott a sárgarépa jó ízével, csodálatos! Megengedi, hogy
megújrázzam? – tette hozzá, s intett, hogy akar még venni a kocsonyából.
– Szeretném most az ön Vatelját[173] egy egészen más étel után megítélni,
szeretném látni, hogy tudna megbirkózni, mondjuk, egy Sztroganov-
sülttel.
Norpois, hogy ő is növelje a vacsora kellemességét, különböző
históriákkal szórakoztatott bennünket, olyanokkal, aminőket kollégáinak
is elmesélt, hol egy parlamenti szónok nevetséges körmondatairól,
amelyeket az illető mindig minél hosszabbra nyújtott, s zavaros képekkel
ékesített, hol pedig egy diplomata tömör és attikai ízű mondásairól. De
hát, az igazat megvallva, az ő megkülönböztetése e kétféle mondat között
semmiben sem hasonlított az én irodalmi eszméimhez. A legtöbb
árnyalatot nem értettem; azok a szavak, amelyeket hangos derűvel idézett,
az én szememben alig különböztek azoktól, amelyeket úgy csodált.
Norpois ugyanis ahhoz az emberfajtához tartozott, aki az én kedves
könyveimről ily módon nyilatkozott volna: „Szóval érti? Én bizony
bevallom, egy betűt sem értek, de hát persze nem vagyok a nagy titokba
beavatva”, viszont én is ugyanezt mondhattam volna őneki, mivel az ő
idézte replikákból vagy szónoklatokból sose tudtam kitalálni, melyik
szellemes vagy buta, melyik dagályos vagy ékesszóló, s mivel nem volt
meggyőző érvem, hogy ezt rossznak, azt meg jónak tartsam, az effajta
irodalmat minden másnál titokzatosabbnak, homályosabbnak éreztem. De
annyit azért kiderítettem, hogy ha mások gondolatát jó hangosan
ismételjük, az a politikában nem az alsóbbrendűségnek, hanem a
felsőbbrendűségnek a bizonyítéka. Valahányszor Norpois olyan
kifejezéseket használt, amelyek minden újságban benne voltak, amelyeket
azonban ő kellő eréllyel hangsúlyozott, az ember szinte érezte, hogy e
szavak tettekké válnak, csak azért, mert ő használja őket, oly tettekké,
amelyeket még magyarázatokkal fognak kísérni.
Anyám nagy reményeket fűzött az ananász- és szarvasgombasalátához.
De a nagykövet, miután erre is rápazarolta egy percre kutató és
megfigyelő tekintetét, evett ugyan belőle, azonban diplomatikus
tartózkodással s egy szóval sem sejtette, mit gondol róla. Anyám biztatta,
vegyen még egyszer, amit Norpois meg is tett, de a remélt bók helyett
egyszerűen csak ennyit mondott:
– Szót fogadok, asszonyom, mert látom, ez valóságos ukáz, nemde?
– Olvastuk a lapokban – mondta apám –, hogy sokáig beszélgetett
Théodose őfelségével.
– Csakugyan, a királynak kitűnő az arcmemóriája, s mihelyt látott a
földszinten, kegyes volt emlékezni arra, hogy a bajor udvarnál szerencsém
volt vele lenni néhány napra, oly időben, amikor még nem gondolt az ő
keleti trónjára (biztosan tudja, hogy nem ő óhajtotta, hanem egy európai
kongresszus hívta meg, s ő erősen habozott, mielőtt elfogadta volna, mivel
ezt a kis királyságot nem tartotta méltónak a családjához, a legnemesebb
családhoz, heraldikai szempontból, Európában). Egy hadsegéde odajött
hozzám, s megkért, keressem fel őfelségét, s persze a felszólításnak
siettem is engedelmeskedni.
– És mi az ön véleménye az ő útja eredményeiről?
– A lehető legkitűnőbb! Igaz, hogy aggódhattunk volna az uralkodó
fiatalsága miatt, mert az ily korban s különösen az ily kényes helyzetben
bizony ez nem volt könnyű dolog. A magam részéről mondhatom, hogy
kezdettől fogva bíztam a király politikai érzékében. De bevallom, az
eredmény minden várakozásomat felülmúlta. Az Élysée-palotában
elhangzott felköszöntője, amelyet, ahogy egy teljesen megbízható
forrásból értesülök, az első szótól az utolsóig őfelsége személyesen
szerkesztett meg, tökéletesen méltó is volt a mindenütt megnyilatkozó
érdeklődésre. Mesteri mű, az már biztos; nem mondom, némileg vakmerő,
de hát ezt a merészséget az események határozottan igazolták. A
diplomáciai hagyomány nem a legutolsó dolog, de hát a jelen esetben az ő
országát és a miénket olyan fojtogató légkörrel vette körül, hogy már-már
lélegzeni sem tudtunk benne. Nomármost, a levegőt sokféleképp lehet
felfrissíteni, s Théodose király ha nem is a legajánlatosabb, de a neki
leginkább megfelelő módot választotta: vagyis betörte az ablakokat. S oly
jókedvvel tette ezt, hogy egyszerre mindenkit megnyert, s oly szabatos
fogalmazásban, hogy azonnal ráismertek arra a műpártoló királyi vérre,
amelyhez édesanyja révén tartozik. Bizonyos, hogy amikor azt a
„rokonérzést” említette, amely az ő országát Franciaországhoz kapcsolja,
szerintem igen szerencsésen választotta meg ezt a kifejezését, még ha ez
nem is oly használatos a kancelláriák szótárában. Amint látja, az irodalom
nemcsak hogy a diplomáciában, de még a trónon sem árthat – tette hozzá
énfelém fordulva. – Igaz, hogy ezt a „rokonérzést” már régóta
észlelhettük, mert hisz a két állam kapcsolatai a lehető legjobbak voltak.
De azért ezt valakinek meg is kellett ám mondania. A szót várták, remekül
volt megválasztva, láthatta, micsoda hatást keltett. A magam részéről
kijelentem, hogy két kézzel tapsolok neki.
– Vaugoubert, az ön barátja, aki ezt a közeledést évek óta egyengette,
most biztosan örül az eredménynek.
– Hogyne, éspedig azért is, mert őfelsége, aki már így szokta, még őt is
meg akarta lepni vele. A dolog egyébként mindenkinek, még a
külügyminiszternek is meglepetés volt, aki, hogyha jól hallottam, nem is
volt nagyon elbűvölve. Valakinek, aki ezt szóba hozta előtte, állítólag azt
felelte, oly hangosan és kategorikusan, hogy még a szomszédai is
meghallották: „Engem meg se kérdeztek, de még csak nem is értesítettek”,
jelezvén, hogy elhárít mindennemű felelősséget. Meg kell vallanom, hogy
a dolog egész kis zenebonát okozott, s igen félek – tette hozzá gonoszkodó
mosollyal –, hogy nem egy oly kollégámat zavarta meg kényelmében, aki
a maga nyugalmát mindennél szentebb ügynek tartja. Ami Vaugoubert-t
illeti, hisz tudja, mennyire támadták, csak azért, mert a Franciaországhoz
való közeledésen dolgozott, s ez biztosan igen fájt neki, mert érzékeny,
finom lelkű ember. Jogom van így beszélni, bár ő jóval fiatalabb nálam,
igen régi, jó barátok vagyunk, sokat voltam vele együtt, és igen jól
ismerem. Egyébként ki ne ismerné őt? Olyan a lelke, mint a kristály. Sőt
talán ez az egyetlen hibája, amit a szemére lehet vetni, mert arra igazán
nincs szükség, hogy egy diplomata szíve oly átlátszó legyen, mint az övé.
Azért mégis beszélnek róla, hogy elküldik Rómába, ami igen szép
előléptetés lenne, de még nehezebb feladat. Azt hiszem, köztünk
maradjon, hogy Vaugoubert, bár nem becsvágyó, igen örülne a
kinevezésének, és éppenséggel nem könyörög, hogy távolítsák el tőle ezt a
kelyhet. Lehet, hogy csodákat fog tenni Rómában; a Consulta[174] szívesen
látná, s magam is el tudom képzelni őt – mert igazi művészlélek – a
Farnese-palota[175] keretében, a Carracci-galériában[176]. Úgy látszik, hogy
az ilyen embert senkinek sem szabad gyűlölni; de hát Théodose király
körül egész kamarilla dolgozik, mégpedig többé-kevésbé a
Wilhelmstrasse[177] szolgálatában, s annak a sugalmazását is követik, ez
pedig minden módot megkísérelt, hogy megbuktassa Vaugoubert-t. Így
aztán derék barátunknak nemcsak a folyosói intrikákkal, hanem a fizetett
rágalmazók aljasságaival is számolni kellett, akik később, gyáván, mint az
újságíróbérencek mind, persze sietve esedeztek irgalomért, de előbb még
nem átallták bemocskolni a franciák képviselőjét az ilyen jöttment
emberek felelőtlen vádjaival. Vaugoubert körül ellenségei hetekig járták a
skalptáncot – mondotta Norpois, az utolsó szót különös eréllyel tagolva. –
De hát ő tudta, mihez tartsa magát; azokat a rágalmakat fölényesen rúgta
vissza – tette hozzá még nagyobb eréllyel és oly elszánt tekintettel, hogy
egy percre az evést is abbahagytuk. – Ahogy egy szép arab közmondás
tartja: „A kutya ugat, a karaván halad.” – Norpois az idézet után megállt, s
végignézett rajtunk, hogy lássa, milyen hatással van ránk. A hatás nagy
volt; ismertük a közmondást: tekintélyesebb emberek az idén már ezt
idézték, ama régebbi helyett, hogy: „Ki szelet vet, vihart arat”, mert ez
már kissé megkopott a használatban, nem lévén olyan eleven és fáradatlan,
mint az a bizonyos harmadik, hogy: „Ki mint vet, úgy arat.” Mert e kiváló
emberek műveltsége olyan volt, mint a termőföldé: váltakozó, mégpedig
három-három esztendőnként. Igaz, hogy épp Norpois-nak, aki szerette
velük teleszórni az ő Revue-beli cikkeit, nemigen volt szüksége rájuk,
mivel ezek a cikkek anélkül is alaposak és jól értesültek voltak. A nélkül a
dísz nélkül is, amit az ily idézetek jelentettek, elég volt, ha Norpois kellő
helyen a prózájába szőtte – amit egyébként nem is mulasztott el – az ily
állandó fordulatokat: „A Saint James-palota kormánya azonnal megérezte
a veszélyt”, vagy azt, hogy: „Nagy volt az izgalom Pont-aux-Chantres-ban,
ahonnan nyugtalan szemmel követték a kétfejű monarchia önző, de ügyes
politikáját”, vagy pedig, hogy „Montecitorióból vészkiáltás tört az ég
felé”, esetleg azt, hogy: „Az ily kettős játék a Ballplatz rég kipróbált
módszere.” Mert hát az ily kifejezésekben minden profán olvasó azonnal
felismerte és üdvözölte a hivatásos diplomatát. De hogy ő ennél is több
volt, s hogy magasabb műveltséggel is rendelkezett, azt az olyan idézetek
ötletes használata bizonyította, amelyeknek akkoriban ez volt a tökéletes
mintaképe: „Hadd lássam a jó politikát, akkor majd ti is láttok jó
pénzügyeket, mint ahogy Louis báró[178] mondta.” (Akkor még nem
hozták be Keletről, hogy: „A győzelem, mint a japánok tartják, mindig azé
az ellenfélé, aki egy negyedórával tovább tud szenvedni a másiknál.”) Épp
ez az irodalmi hírnév volt az, nagy cselszövőtehetséggel párosulva – bár
ugyan az utóbbit a közöny álarca alá rejtette –, ami oly könnyűvé tette
Norpois-nak a Tudományos Akadémiába való bejutását. Sőt, oly hívei is
voltak, akik még az igazi, a Francia Akadémiára is méltónak vélték,
amikor a nagykövet, azt akarván mondani egy cikkben, hogy az orosz
szövetség elősegíti az angolokkal való megegyezést, így cifrázta a
mondókáját: „Tudják meg a Quai d’Orsay-n, tanítsák minden oly
földrajzkönyvben, amely még hiányos e tekintetben, buktassák meg az
érettségin mindazokat a jelölteket, akik nem ismerik e tényt: ha minden út
Rómába vezet, Párizsból Pétérváron át juthatunk leghamarább Londonig.”
– Szóval – folytatta Norpois, és most apám felé fordult –, Vaugoubert
nem panaszkodhat, teljes volt a sikere, teljesebb, mint ahogy remélte. Ő
ugyanis nem várt mást, mint egy szabályos pohárköszöntőt (ami már
szintén elég szép lett volna az utóbbi évek felhői után). A jelenvolt
vendégek közül többen említették előttem is, hogy annak, aki csak olvasta
e felköszöntőt, halvány fogalma sem lehet az estélyen keltett hatásáról,
amikor a király, aki nagy mestere a szónoklásnak, remekül részletezett és
éreztetett minden célzást, minden kis finomságot. Sőt ebből az alkalomból
egy érdekes dolgot meséltek, s ez is mutatja Théodose király fiatalos
kedvességét, amellyel úgy magához tudja láncolni a szíveket. Azt
mondják, hogy amikor a „rokonérzést” említette, ezt a szót, amely a
beszéd tulajdonképpeni nagy újítása volt, és amelyet, majd meglátja, soká
fognak elemezgetni a kancelláriákban, őfelsége, érezve, mily nagy örömet
szerez követünknek, akinek ezzel megkoronázza minden eddigi
erőfeszítését, megvalósítja legszebb álmát, megszerzi a marsallbotját,
félig Vaugoubert felé fordult, s ráemelve az Oettingenek[179] varázslatos
tekintetét, valósággal kiemelte a „rokonérzés” jól választott szavát, azt a
szót, amely ezúttal valóságos telitalálat volt, mégpedig oly hangsúllyal,
hogy mindenki láthatta, mily alapos megfontolással s milyen tudatosan
alkalmazza. Azt mondják, hogy Vaugoubert alig tudott uralkodni a
megindultságán, amit egy bizonyos fokig, megvallom, igen megértek. Egy
szavahihető ismerősöm bizalmasan még azt is elmesélte, hogy a vacsora
utáni általános társalgásban őfelsége odafordult Vaugoubert-hez, és
félhangosan így szólt hozzá: „No, kedves márki, meg van-e elégedve a
tanítványával?”
– Bizonyos – fejezte be a nagykövet –, hogy egy ilyen felköszöntő
többet ért el húszévi tárgyalásnál a két ország kapcsolatainak,
„rokonérzésének” a megerősítésében, hogy én is II. Théodose színes
kifejezésével éljek. Az egész csak egyetlen szó, de látja, milyen feltűnést
keltett, micsoda lavinát indított meg, milyen új zengzetet adott, az egész
európai sajtó ezt ismétli. Egyébként egészen megfelel az uralkodó
szellemének. Nem mondom persze, hogy mindennap talál ilyen ritka
gyémántokat. De majdnem minden átgondolt beszédében, sőt, a társalgás
hevében is egy-egy jellegzetes szóval mindig elárulja, hogy kicsoda,
kedvem volna azt mondani, hogy mindenre ráüti a pecsétjét. Nem vádolhat
elfogultsággal, mert hisz tudja, ellensége vagyok mindennemű újításnak e
tekintetben. Húsz eset közül tizenkilenc mindig rosszul végződik.
– Igen, mindjárt gondoltam, hogy például a német császár legutóbbi
sürgönyét biztosan nem találta helyénvalónak.
Norpois égnek emelte a tekintetét, minthogyha azt mondaná: „No
hiszen, ez is!”, aztán így folytatta:
– Először is közönséges hálátlanság az egész. Több, mint bűn: hiba,
ostoba hiba, sőt, mondhatnám, hogy piramidális! Egyébként ha valaki nem
csinál idejében rendet, az, aki elűzte Bismarckot, képes lesz lassankint
megtagadni az egész bismarcki politikát, s akkor mi vár ránk? Titok!
– S a férjem azt mondja, nagykövet úr, hogy talán egy közeli nyáron
együtt mennek Spanyolországba; mennyire örülnék ennek őmiatta!
 – Igen, hogyne, ez a terv igen vonzó, s nekem is örömömre szolgálna.
Csakugyan, igen szeretnék egy ilyen utat tenni önnel. És ön, asszonyom,
gondolt-e már arra, hogy hol tölti a vakációt?
– Még nem tudom, de talán elmegyek a fiammal Balbecba.
– Ó, Balbec[180] igen kellemes hely, már voltam is ott jó egynéhány éve.
Mostanában igen csinos villákat kezdenek ott építeni; azt hiszem, kedvére
való lesz nagyon. De ha szabad kérdeznem, miért választotta éppen
Balbecot?
– A fiam igen szeretné látni a vidék néhány templomát, és főképpen a
balbecit. Eddig még féltettem az egészségét az utazás és az ott-tartózkodás
fáradalmaitól. De hallom, hogy egy kitűnő szállodát is építettek ott
nemrég, ahol az állapotának megfelelő kényelemben élhet.
– Ah, nagyszerű, hogyha így van, ezt el kell mondanom egy hölgynek,
aki minden bizonnyal örülni fog ennek a hírnek.
– A balbeci templom gyönyörű, ugye, nagykövet úr? – kérdeztem tőle,
miután legyőztem azt a bánatomat, hogy Balbec egyik vonzóerejének
csinos villáit kell tartanom.
– No, nem mondom, hogy jelentéktelen, de hát hozzá se fogható az oly
csiszolt ékszerekhez, mint a reimsi, chartres-i székesegyház, s mint,
legalább szerintem, valamennyi közt a legszebb, a Sainte-Chapelle
Párizsban.
– De hisz a balbeci templom részben román stílusú?
– Valóban az, s már emiatt is rendkívül hideg benyomást kelt, s még
sejteni se engedi a gótikus építészek ötletbőségét és választékosságát,
amivel a köveket valóságos csipkékké varázsolják. De nem mondom, ha
már ott van, nézze meg a balbeci templomot is, érdekes mű; ha egyszer
egy esős napon nem tudná, hogy mihez fogjon, menjen csak be, s nézze
meg Tourville sírját[181].
– Ott volt tegnap a külügyminisztérium díszvacsoráján? – kérdezte
apám. – Mert én nem mehettem el.
– Nem voltam ott – mosolygott Norpois –, bevallom, hogy egy egészen
másfajta estélyért hagytam cserben. Egy olyan hölgynél vacsoráztam,
akiről biztosan hallottak már, a szép Swann-nénál.
 Anyám, bár uralkodott magán, összerezzent, mivel az érzékenysége
gyorsabb volt, mint apámé, s őmiatta azonnal ijedezett olyasmitől, ami
apámat csak később, egy-két perc múlva bosszantotta. Az apámat ért
bajokat anyám fogta fel legelőször, akár a külföld azokat a franciaországi
rossz híreket, amelyek hozzánk csak később érnek el. De mivel szerette
volna tudni, miféle emberek járnak Swannékhoz, megkérdezte Norpois-t,
kikkel találkozott náluk.
– Hát, istenem... olyan ház az, ahová főképp... csak férfiak járnak. Volt
ugyan ott pár házasember, de hát épp azon az estén a hölgyek nem jól
érezték magukat és nem jöttek el – felelte a nagykövet jósággal és
ravaszul, miközben olyan tekintettel hunyorított mindnyájunkra, mintha
csupa tapintatból enyhíteni szeretné a gonoszkodását, holott épp ezáltal
hangsúlyozta.
– De – tette hozzá – hogy igazságos legyek, azért hölgyek is járnak oda,
de akik... hogyan is mondjam... inkább köztársasági körökhöz, mint Swann
társaságához tartoznak. (Swann nevét franciásan ejtette.) Ki tudja? Idővel
talán még politikai vagy irodalmi szalonjuk lesz. Egyébként, ha jól láttam,
meg vannak a helyzettel elégedve. Sőt, inkább az a véleményem, hogy
Swann nagyon is mutatja a megelégedését. Elsorolta mindazokat, akik őt
is, feleségét is meghívták a jövő hétre, bár ugyan ilyen ismeretségekkel
igazán nincs oka dicsekedni, s olyannyira elfelejtett minden ízlést,
tartózkodást, sőt tapintatot, hogy szinte rá sem ismertem az én finom lelkű
Swannomra. Egyre csak ezt ismételte: „Egyetlen esténk sem szabad”,
minthogyha ez tudj’ isten, micsoda dicsőség lenne, akárcsak egy újgazdag,
holott hát ő mégsem az. Mert hát Swann-nak mégiscsak sok barátja volt,
sok barátnője, s bár nem szeretnék túlozni, sem holmi tapintatlanságot
elkövetni, nyugodt lélekkel mondhatom, hogy ha nem is mindegyik
barátnő, még csak nem is a nagy többség, azonban egyik, mégpedig egy
igen előkelő hölgy, már-már hajlandó lett volna megismerkedni Swann-
néval, s akkor valószínűleg, akárcsak Rabelais Panurge-énél, a többi
bárány is követte volna. De úgy látszik, hogy Swann ez irányban egyetlen
lépéssel sem próbálkozott. Micsoda! Még Nesselrode-pudingot is kapunk
ma! Félek tőle, még Karlsbad sem lesz elég ilyen lucullusi lakoma után.
Ki tudja, Swann talán érezte, hogy sok ellenállást kell legyőznie. A
házassága, az már biztos, nemigen tetszett senkinek. Emlegették az
asszony sok pénzét, de ez csak vaskos lódítás. Szóval, a dolog nem volt
tetszetős. Amellett Swann-nak van egy roppant gazdag és előkelő
nagynénje, akinek férje pénzügyi tekintetben valóságos nagyhatalom.
Nomármost, ez a jó rokon nemcsak hogy nem fogadta Swann-nét, hanem
még hadjáratot is indított, hogy nemcsak ő, hanem még barátnői és
ismerősei se fogadják. Ezzel persze nem azt mondom, hogy csak egy jól
nevelt férfi is tiszteletlen lett volna Swann-néval... Nem! Százszor és
ezerszer nem! Meg aztán a férj olyan ember, hogy nem tűrne semmiféle
sértést. Mindenesetre különös, hogy az a Swann, aki úgy ismeri a
legválogatottabb köröket, most oly körök után szalad, amelyek legalábbis
igen vegyesek. Régebben igen jól ismertem őt, s megvallom, éppúgy
csodálkoztam, mint amennyire mulattam, mikor láttam, hogy ez a finom
ember, akit a legelőkelőbb szalonban is oly hízelgőn ünnepeltek, mint
hálálkodik vég nélkül a postaügyi minisztérium osztályfőnökének, csak
azért, mert eljött hozzá, s mily szabódva kérdi tőle, szabad lesz-e Swann-
nénak is meglátogatni a feleségét. Pedig hát én azt hiszem, hogy nem
érezheti jól magát e társaságban; végre is nem az ő világa. S mégsem
hiszem, hogy Swann boldogtalan. Igaz, hogy a házasságot megelőző
esztendőben az asszony csúnya zsarolási műveletekkel is próbálkozott:
ahányszor nem kapott meg valamit Swanntól, elzárta előle a kislányát.
Szegény Swann, aki éppoly hiszékeny, mint amilyen éles eszű,
mindannyiszor azt hitte, hogy a lánya elrejtése csupa véletlen, semmi más,
és nem akarta észrevenni a valóságot. Amellett a hölgy naponta olyan
jeleneteket csapott neki, hogy mindenki azt hitte, ha egyszer a céljához ér,
s feleségül véteti magát a barátjával, semmi se tartja majd többé vissza, és
pokol lesz az életük. Nos hát, épp az ellenkezője történt! Sokat mulatnak
azon a dolgon, ahogy Swann a feleségéről beszél, sőt még ki is csúfolják a
háta mögött. Azt persze senki se kívánja tőle, hogy ha már többé-kevésbé
úgyis tudja, hol viszket neki (hisz ismeri Moliere kifejezését), majd még
ki is hirdesse urbi et orbi[182]; de azért az is csak túlzás, amikor úgy
dicsekszik mindenkinek, milyen áldott asszony a felesége! S az a
legszebb, hogy ez a hite nincs is oly messze az igazságtól. Swann-né
ugyanis, ez tagadhatatlan, szereti az urát a maga módján, olyan módon,
amely persze nem minden férjnek felelne meg, de hát, köztünk maradjon,
Swann már régóta ismerhette, amellett, ugye, nem tökkelütött, így hát csak
tudnia kellett, hogy mihez is tartsa magát. Nem mondom, hogy az asszony
nem csélcsap, de hát Swann se jobb őnála, ha igaz, amit pletykálgatnak,
merthogy pletykálnak, azt gondolhatják. De az asszony hálás neki
mindazért, amit tett érte, s éppen ellenkezőleg, mint ahogy mindenki
megjósolta, úgy látszik, hogy angyali szelídségű hitves lett.
Ez a változás talán nem is volt olyan rendkívüli, aminőnek Norpois
hitte. Odette nem nagyon remélte, hogy Swann feleségül fogja venni;
ahányszor csak mondta neki célzatosan, hogy ez és ez az úriember
feleségül vette a barátnőjét, azt látta, hogy Swann ilyenkor fagyos
hallgatásba merül, s legfeljebb ha egyenesen támadt rá, és megkérdezte
tőle: „Hát nem találod nemesnek, szépnek, hogy ezt teszi azért, aki neki
áldozta a fiatalságát?” – akkor kapott csak ily rideg választ: „Ki mondja,
hogy nem szép dolog, mindenki azt teszi, amit akar.” Sőt, már-már azt
kezdte hinni, hogy amit Swann haragos perceiben mondott neki, valóban
meg is teszi, vagyis hogy teljesen szakít vele, mivel Odette nemrégiben
azt hallotta egy szobrásznőtől: „A férfiak mindenre képesek, hiszen olyan
komiszok”, s olyan mélynek találta ezt a sötéten látó életelvet, hogy
mindjárt magáévá tette, s állandóan ismételte csüggedt arccal, mintha csak
azt mondaná: „Végre is semmi sem lehetetlen, ilyen az én szerencsém.”
Ez aztán persze erejét vette annak a derűs életelvnek, amely egészen addig
Odette-ot vezérelte: „Azokkal a férfiakkal, akik szeretnek bennünket,
mindent tehetünk, hisz oly buták” – amit éppolyan arcjátékkal, éppoly
szemhunyorítással kísért, mintha csak azt mondta volna, hogy: „Ne féljen,
nem tör össze semmit.” Addig is Odette-nak főképp az fájt, hogy ez vagy
az a barátnője, aki rövidebb együttlét után is férjhez tudott menni a
kedveséhez, amellett gyereke se volt még tőle, s akit most már aránylag
tekintélyes helyzetében az Elysée-palota báljaira is meghívtak, milyen
véleményt táplálhat Swann-nak a viselkedéséről. Egy alaposabb
megfigyelő, mint amilyen Norpois volt, biztosan kitapogatta volna, hogy
épp ez a szégyen és megalázás keserítette úgy el Odette-ot, hogy az a
pokoli kedély, amelyet újabban mutatott, nem tartozott a lényegéhez, nem
volt gyógyíthatatlan baj – s könnyen megjósolhatta volna, ami történt,
vagyis hogy az új életmód, más szóval a házasélet, varázslatos
gyorsasággal fogja megszüntetni sorra ezeket a mindennapos, kínos, de
nem szervi bajokat. Szinte majdnem mindenki csodálkozott e házasságon,
és már ez is csodálatos. Igaz, hogy kevesen értik annak a tisztán egyéni
jelenségnek a mibenlétét, amelyet szerelemnek hívunk, s annak a
kiegészítő személyiségnek a kialakulását, aki olyannyira más, mint ugyane
név hordozója a világ előtt, s akinek legtöbb elemét önnönmagunkból
merítjük. Éppen ezért kevesen is találják természetesnek, hogy oly roppant
fontosságot tulajdonítsunk egy olyan lénynek, aki persze nem azonos az ő
szemük tükrözte lénnyel. De ami Odette-ot illeti, azt azért tán láthatták
volna, hogy bár sose fogta fel egészen Swann szellemi értékét, mégiscsak
ismerte munkái címét, minden apró részletét, olyannyira, hogy Ver
Meer[183] nevét legalább oly otthonosan emlegette, mint például, mondjuk,
a szabójáét; ismerte, mégpedig alaposan, Swann mindama jellemvonásait,
amelyeket az idegenek vagy nem látnak, vagy kinevetnek, s amelyeknek
hasonlatos és szeretett képmását csak egy nővér, egy szerető birtokolja; mi
viszont annyira ragaszkodunk ezekhez a vonásainkhoz, de még a
rosszabbakhoz is, amelyektől úgy szeretnénk szabadulni – hogy csak azért,
mert egy nő is megszokta őket, elnézőn és barátilag csúfolódón,
megszokta éppúgy, mint mi magunk, valamint a szüleink –, az ily régi
viszonyok ereje és gyengédsége már-már felér a családi érzelmekével.
Azok a szálak, amelyek egy másik lényhez kapcsolnak minket, valósággal
megszentelődnek, ha az is a mi szempontunkból ítéli meg a hibáinkat. S e
sajátos vonások közt akárhány nemcsak Swann elméjében, hanem a
jellemében is gyökerezett, s épp e közös gyökérnél fogva Odette
könnyebben felfoghatta őket. Panaszosan emlegette, hogy mikor Swann
íróként tevékenykedett, mikor tanulmányokat közölt, ezeket a vonásokat
nem lehetett úgy felismerni nála, mint a leveleiben, vagy pedig társalgás
közben, ahol egyik a másikat érte. Tanácsolta is többször Swann-nak, hogy
csak minél több helyet kerítsen nekik az írásaiban. Azért óhajtotta ezt,
mert ezeket a vonásokat szerette leginkább Swannban, de mivel azért
szerette őket, mert mélyebben tartoztak Swannhoz, talán joggal is kívánta,
hogy ott legyenek Swann írásaiban. S amellett arra is gondolhatott, hogy
az ily elevenebb művek meghozhatnák végre a sikert Swann-nak, s
megengednék Odette-nak, hogy elérhesse azt a vágyát, amely, mint
Verdurinéknál látta, minden másnál többet ér, vagyis hogy szalonja
lehessen.
Azok közt, akik e házasságot nevetségesnek tartották, s magukban
ilyesmiket kérdezgettek: „Mit szól majd Guermantes, mit gondol Bréauté,
hogyha feleségül veszem Montmorency hercegnőt?”, azok közt a férfiak
közt, akiknek ez volt a társadalmi eszményképük, Swannt is ott találtuk
volna, de húsz évvel ezelőtt, Swannt, aki annyit fáradozott, hogy
beválasszák a Jockey-clubba, s aki abban az időben ragyogó házasságról
álmodozott, olyanról, amely megszilárdítja az ő társasági helyzetét, s a
nagyvilág csúcsára állítja őt Párizsban. Csakhogy az oly képeket, amelyek
ily házasságot ábrázolnak, az illetőnek kívülről is kell táplálnia, éppúgy,
mint akármilyen más képet, csak hogy el ne sorvadjanak, s teljesen széjjel
ne hulljanak. Legforróbb vágyunk, hogy megalázzuk azt az embert, aki
megsértett bennünket. De ha sose hallunk róla, ha más tájékra költözött,
csakhamar semmi fontosságot sem tulajdonítunk az ily jelenségnek. Ha
húsz évre szem elől vesztjük mindazokat az ismerőseinket, akik miatt
szerettünk volna a Jockey-club vagy az Akadémia tagjai lenni, az a
remény, hogy beválasztanak ezekbe a testületekbe, többé már nem is csábít
bennünket. Mármost, akár a betegség, a hitbeli megtérés vagy az önkéntes
számkivetés, egy szerelmi viszony is új képekkel helyettesítheti a
régieket. Amikor Swann végre mégis feleségül vette Odette-ot, nem kellett
már, hogy lemondjon nagyvilági becsvágyairól, mert Odette, a szó
szellemi értelmében, rég elvonta őt e becsvágyaktól. Ha pedig még akkor
is táplált volna ily becsvágyakat, csak nagyobb lett volna az érdeme. Épp
mert egy többé-kevésbé fényes társadalmi helyzetet a puszta házi
boldogságnak áldoznak fel, a szégyenletes házasságok tulajdonképp a
legtiszteletreméltóbbak (mert hisz az érdekházasságot nem tarthatjuk
szégyenletes házasságnak, mivel még nem akadtak házasok, akiket – akár
a feleség, akár a férj adta el magát – ne fogadtak volna a társaságban,
hagyományból, annyi sok példa nyomán, s hogy egyazon jelenséget ne
kelljen kétféleképp mérlegelni). Másrészt mindenképp lehet, hogy
műérzékből, ki tudja, talán romlottságból, Swann bizonyos kéjérzettel
egyesült volna egy más fajtájú lénnyel, félvilági nővel vagy
főhercegnővel, s kötött volna királyi vagy rangján aluli házasságot, egy
oly fajkeresztezésben, aminővel a mendelisták[184] kísérleteznek, vagy
amilyent esetleg a mitológiában találhatunk. Egyvalaki volt a világon,
akivel akkor is törődött, amikor az Odette-tal való lehetséges házasságra
gondolt, de vele, Guermantes hercegnővel, se puszta nagyvilági hiúságból.
Ugyanez a hercegnő viszont nemigen aggasztotta Odette-ot, mert ő csak a
közvetlenül felette állókra gondolt, nem pedig a távoli és homályos
csillagzatok lakóira. De Swann, ha ábrándozás közben Odette-ot mint
feleségét vélte látni, mindannyiszor és változatlanul azt a pillanatot
képzelte el, amikor majd bemutatja Odette-ot s főképp a leányát Laumes
hercegnőnek, aki apósa halálával nemsokára Guermantes hercegnő lett.
Sose gondolt arra, hogy máshol is bemutassa őket, viszont mindig
elérzékenyült, valahányszor elgondolta és kiejtette azt a pár szót, amit
majd a hercegnő mond őróla Odette-nak, Odette meg válaszul a
hercegnőnek, s valahányszor elképzelte, mily kedves lesz a hercegnő
Gilberte-hez, mennyire fogja kényeztetni, s mily büszkévé teszi őt a
leányára. Eljátszotta magának az egész bemutatási jelenetet, ugyanazzal a
pontossággal minden képzelt kis részletében, mint azok, akik azon
tanakodnak, mire is költenének – ha megnyernék – egy korlátlan összegű
főnyereményt. Abban a mértékben, amennyire egy döntésünket kísérő kép
egyúttal oka is e döntésünknek, valószínű, hogy Swann azért vette
feleségül Odette-ot, hogy bemutassa, Gilberte-tel együtt, négyszemközt, s
még ha senki se tud róla, barátnőjének, Guermantes hercegnőnek. Később
majd látjuk, hogy épp ez az egyetlen nagyvilági ábrándja, amelyet úgy
melengetett felesége és lánya kedvéért, sose tudott megvalósulni,
mégpedig egy oly teljes és megmásíthatatlan vétó miatt, hogy Swann
halála percéig se remélhette ábrándja esetleges teljesülését. Ugyancsak azt
is látni fogjuk, hogy éppen Swann halála után a hercegnő mégiscsak
megbarátkozott Odette-tal és Gilberte-tel. S talán okosabb is lett volna –
már amennyire érdemes komolyan foglalkozni az ilyesmivel –, hogyha
Swann e szempontból nem látja a jövőt oly sötétnek, és ha tekintetbe
veszi, hogy ez az áhított találkozás esetleg akkor is megtörténhet, amikor
ő már nem lesz köztük, hogy örüljön e látványnak. Az ok és okozat
munkája, amely minden lehetséges következményt előteremt, vagyis még
olyanokat is, aminőkben a legkevésbé hittünk, nemegyszer igen lassú
munka, s még lassúbbá teszi a vágyunk – mert azzal, hogy siettetné,
ellenkezőleg, csak gátolja –, s a vágyunk mellett egész létünk, úgyhogy
mire célhoz ér, sokszor már megszűnt a vágyunk, s nemegyszer az életünk.
Ki tudhatta ezt jobban Swann-nál, tulajdon tapasztalatából, s nem érte-e
már életében – mint jelképes előjáték a halála után történtekhez – egy ily
halál utáni boldogság, vagyis a házassága Odette-tal, ugyanazzal az
Odette-tal, akit, bár nem tetszett neki mindjárt, oly szenvedélyesen
szeretett, s akit akkor vett feleségül, amikor már nem szerette többé,
amikor Swann-nak az a lénye, aki annyira óhajtotta s olyan kétségbeesve
várta, hogy az egész életet együtt élje Odette-tal, már halott volt?
Beszélni kezdtem Párizs grófjáról[185], s megkérdeztem Norpois-tól,
vajon nem barátja-e Swann-nak, mivel féltem, hogy a társalgás közben
csakhamar elejthetik ezt a témát.
– Igen, hogyne – felelte Norpois, s felém fordulva rám szegezte, az én
szerény személyemre, kék tekintetét, amelyben mint életelemében
lebegett az ő nagy munkaképessége s roppant fogékonyságú szelleme. – És
hát, istenem – folytatta, és most megint apámhoz fordult –, nem hiszem,
hogy áthágnám annak a hódolatnak a határait, melyet a herceg iránt érzek
(bár ugyan személyes kapcsolatot nemigen tarthatok vele, tekintettel
többé-kevésbé hivatalos helyzetemre, amely megnehezítené a dolgot), ha
elmesélek önöknek egy érdekes kis históriát, azt, hogy ezelőtt négy évvel,
egy kis közép-európai vasútállomáson, a hercegnek alkalma volt
észrevennie Swann-nét. Persze, a herceg egy híve sem merte megkérdezni
tőle, hogy milyennek találta a hölgyet. Ez, ugye, nem lett volna ildomos.
De mikor aztán véletlenül szóba került a neve társalgás közben, bizonyos
fel nem fogható, de csalhatatlan jelekből az a valószínű látszat kezdett
felderengeni, hogy a herceg benyomása távolról sem volt kedvezőtlen.
– De hát – szólt apám – nem volt semmi mód rá, hogy bemutassák
Párizs grófjának?
– Éppen ez az: nem tudhatjuk; a nagyurakkal sose lehet ezt tudni; olykor
épp a legkevélyebbek, akik leginkább követelik a rangjuknak járó
tiszteletet, törődnek a legkevésbé a közvélemény ítéleteivel, s nem bánják,
jogosak-e vagy sem, csak hogy a híveiknek kedvezzenek. Márpedig az is
bizonyos, hogy Párizs grófja mindig szívesen látta Swann odaadó
ragaszkodását, azét a Swannét, aki, tudjuk, igen talpraesett ember
máskülönben.
– S milyen volt az ön benyomása, nagykövet úr? – kérdezte anyám
részben udvariasságból, részben meg kíváncsiságból.
A tapasztalt szakértőnek azzal a hirtelen erélyével, amely annyira
elütött egyébként mértékletes beszédmódjától, így válaszolt:
– A lehető legjobb!
S mivel tudta, hogy nincs mit titkolni egy nő keltette erős benyomáson,
mert ha jókedvvel valljuk be, szinte hozzátartozik a társalgás egy
kedveltebb formájához, a nagykövet nevetni kezdett, kissé hetykén, és jó
néhány pillanatig, ami nedves párát vont az öregúr kék szemére, s
megrezdítette vérerekkel aláfutott orrcimpáját.
– Határozottan csinos asszony!
– Nem volt azon a vacsorán egy Bergotte nevű író is? – kérdeztem
félénken Norpois-tól, csak hogy a társalgás témája minél tovább forogjon
Swannék körül.
– De igen, Bergotte is ott volt – válaszolta Norpois, udvariasan felém
fordulva, mintha nem csupán apámmal szeretne nyájasnak mutatkozni,
hanem hozzátartozójával, tehát egy korombeli fiúval is, holott nemigen
szoktam még meg, hogy épp az ő korabeliek ennyi figyelmet fordítsanak
az én kérdezősködésemre. – Talán ismeri? – tette hozzá, rám szegezve
világos tekintetét, amelynek átható fénye még Bismarcknak is feltűnt
valamikor.
 – A fiam még nem ismeri, de nagy bámulója a műveinek – mondta
anyám.
– Hogy mondjam – felelte Norpois (aki szellemi képességeimről még az
eddigieknél is súlyosabb kételyeket keltett bennem, mikor azt láttam, hogy
akit én oly magasra helyeztem magam fölé, hogy akit a legnagyobbnak
találtam eddig a világon, az ő rangfokozatában egészen alul foglal helyet)
–, nemigen oszthatom a véleményét. Bergotte, szerintem, ügyes fuvolás;
elismerem, hogy egyébként kellemesen játszik a hangszerén, bár ugyan
kissé mesterkélten, modorosan. De hát csak ennyi az egész, és ez bizony
nem nagy dolog. Az ő erőtlen műveiben hiába keressük a szilárd vázat.
Semmi cselekmény, vagy oly kevés, és főképp semmi hatékonyság. Az a
baja a könyveinek, hogy hibás az alapzatuk, azazhogy nincs is alapzatuk.
Olyan korban, mint a miénk, mikor a mind bonyolultabb élet alig enged
időt az olvasásra, mikor Európa térképe oly mély változásokon ment át, s
ki tudja, talán nemsokára még nagyobb változásoknak lesz alávetve, mikor
annyi új és fenyegető probléma vár megoldásra, talán mégiscsak jogunk
van azt kívánni egy írótól, hogy mást is adjon, ne holmi szép szólamokat,
csak hogy felejtesse velünk, jól formált, de haszontalan s szőrszálhasogató
fejtegetésekkel, hogy bármikor ránk törhet a barbárok kettős áradata, a
kívülről s a belülről támadóké. Tudom, hogy ez istenkáromlás, annak a
Százszor Szentséges Iskolának a káromlása, amelyet ezek az urak a Tiszta
Művészetnek hívnak, de hát a mi korunkban sürgősebb feladatok is
vannak, ugye, mint hogy színes szavakat fűzzünk lengedező füzérekké. A
bergotte-i füzérek, nem mondom, igen választékosak akárhányszor, de hát
az egész olyan kényes, olyan sovány, s bizony nem férfias. Most aztán,
hogy ismerem ezt az ön túlságos Bergotte-rajongását, már kezdem jobban
érteni az imént mutatott kis írásművét, amelyet, ugye, túlzás volna komoly
műalkotásnak tartani, mert hisz ön mondta, igen őszintén, hogy gyerekes
firka az egész (igaz, hogy mondtam, azonban ezt nem gondoltam
komolyan). Minden bűnnek irgalom, különösen az ifjúkoriaknak. Nemcsak
önnek, másoknak is terheli ilyesmi a lelkiösmeretét, s nem ön az első, se
az egyetlen, aki mindjárt költőnek hiszi magát. De hát azon, amit mutatott,
meglátszik Bergotte rossz hatása. Azzal, ugye, nem lepem meg nagyon, ha
megsúgom, hogy semmi sincs benne Bergotte igazi képességeiből, mert
hisz ő, mint jól tudjuk, nagy mestere egy bizonyos, egyébként felületes
stílusművészetnek, ennek pedig az ön korában az elemeit se lehet még
megszerezni. De már az a hibája, mint az övé: az értelemellenesség,
hangzatos szavakat fűz egybe, s csak utána törődik az értelmükkel. Olyan
ez, még Bergotte-nál is, mintha nem az ökrök mögé, hanem eléjük
fognánk be az ekét. Hiú dolog ez, higgye el, ez a sok formabonyodalom, ez
a sok finomkodás és fontoskodás: fáratag esztéták játékai. Mihelyt egy
mai írócska megereszt egy csinos kis tűzijátékot, azonnal remekművet
emlegetnek. A remekművek, barátom, nem tolonganak az útszélen!
Bergotte javára nem írhatok, poggyászában nem találhatok egyetlen oly
magasrendű könyvet, egyetlen olyan művet sem, amelyet a könyvtáram
egy elérhető szögletébe tennék. Egyet sem, ismétlem, sok-sok könyve
közül. Mindegy, azért a művészete még mindig többet ér a jelleménél. Ha
őt látjuk, igazat kell adnunk annak a szellemes barátunknak, aki szerint az
írókat csak a könyveikből szabad ismernünk. Nem tudnék még valakit, aki
kevésbé felelne meg a könyveinek, oly öntelt, oly nagyképű és neveletlen.
Nemegyszer közönséges is, úgy beszél, mintha könyvből olvasna, s még
csak nem is az ő könyveiből, hanem holmi unalmas tákolmányból, mert az
övéi nem azok, ilyen az a nagy Bergotte. Amellett zavaros, tekervényes
elme, akit apáink afféle képhalmozónak neveztek volna, s kellemetlen
mondatait még kellemetlenebbé teszi a beszédmódja. Nem tudom, ki
meséli, Loménie[186] vagy Sainte-Beuve-e, hogy Vigny is hasonló hibában
szenvedt. Csakhogy Bergotte sose írt ám olyan könyvet, mint a Cinq-Mars
vagy a Piros pecsét,[187] amelyből akárhány szép részlet bármely antológia
díszére válna!
Norpois úgy fejbe kólintott azzal, amit a töredékemről mondott,
másrészt oly elevenen éltek bennem az írás vagy csak az elmélkedés
közben érzett nehézségek, hogy most megint tisztán látom egész szellemi
semmiségemet, és azt, hogy nem születtem írónak. Igaz, hogy régen,
Combray-ban, bizonyos egyszerű benyomások vagy pedig Bergotte
olvasása mindig valami értékesnek látszó ábrándozásba ringatott. De az én
prózai költeményem épp ezt az állapotot tükrözte; s kétségtelen, hogy
Norpois azonnal felfogta és elém tárta, hogy ami szépet találtam benne,
csak csalóka látszat volt, mert hisz őt, a nagykövetet, mégse tudta
megcsalni. Ellenkezőleg, rám olvasta, milyen parányi hely az enyém
(mikor kívülről, tárgyilagosan ítél meg engem valaki, a lehető legokosabb
s legjobb indulatú szakértő). Kábultnak, semminek éreztem magam; s az
elmém, mint egy oly fluidum, amelynek nincs más terjedelme, mint a
tartályának, ha régebben úgy kitágult, hogy a lángész végtelen kereteit is
kitöltötte, ezúttal összezsugorodva kuporgott abban a szűk
középszerűségben, ahova most a nagykövet zárta és korlátozta oly
hirtelen.
– A mi kettőnk találkozása, mármint Bergotte-é s az enyém – folytatta a
nagykövet, megint apámhoz fordulva –, inkább csípős légkörben történt
(de hát, ugye, ami csípős, az legalább nem ízetlen). Bergotte ugyanis
Bécsben járt jó pár éve, épp az én nagykövetségem idején, s miután
Metternich hercegné bemutatta, jelentkezett és meghívót kért a
nagykövetség estélyére. Mármost, mivel külföldön mégiscsak
Franciaország képviselője vagyok, s mivel ő Franciaországnak dicsőségére
válik a könyveivel, mondjuk, egy bizonyos fokig, pontosabban: nem is oly
magas fokig, szívesen szemet hunytam volna az ő siralmas magánélete
fölött. De Bergotte nem volt egyedül, s követelte, hogy ne csak őt, hanem
a hölgyét is meghívjuk. Nem hiszem, hogy különösebben szemérmes
természetű volnék, amellett mint agglegény tágabbra is tárhattam a
nagykövetség kapuit, mintha házas lettem volna és családapa.
Mindamellett bevallom, hogy van egy foka az aljasságnak, amelyet nem
tudnék elviselni, és amelyet valahogy még undorítóbbá tesz Bergotte
minden könyvének az az erkölcsös, sőt, szóljunk nyíltan: erkölcsösködő
hangneme, azokkal az örökös és hát, köztünk maradjon, kissé bágyadt
elemzésekkel, fájdalmas kis aggályokkal, beteges lelkifurdalásokkal s
valóságos prédikációkkal a legegyszerűbb kis vétkek kapcsán (tudjuk,
ugye, mennyit ér az ilyesminek egy rőfje manapság!), holott a
magánéletében csak cinizmust és lelkiismeretlenséget látunk. Szóval nem
adtam kedvező választ, a hercegnő másodszor is latba vetette befolyását,
de ezúttal is siker nélkül. Így azután alig hinném, hogy nagy írónk
különösen rajongna a személyemért, s nem tudom, mennyire értékelte
Swannéknak a figyelmességét, hogy velem együtt hívták meg vacsorára.
Bár az is lehet, hogy ő kérte rá őket. Nála ezt sose lehet tudni, mert
alapjában beteg ember. Sőt: ez az egyetlen mentsége.
– Swann-né lánya is ott volt a vacsorán? – kérdeztem a nagykövettől,
felhasználva azt a percet, amikor átmentünk a szalonba, mert így jobban
titkolhattam az izgalmamat, mint az asztalnál, ahol mozdulatlanul és teljes
fényben kellett ülnöm.
Norpois egy pillanatig keresgélni látszott az emlékezetében:
– Igen, ugye, egy tizennégy-tizenöt éves leányka? Csakugyan
emlékszem, bemutatták még a vacsora előtt mint vendéglátó gazdánk
leányát. De megvallom, nemsoká láttam, mivel korán lefeküdt. Vagy hogy
barátnőihez ment, már nemigen emlékszem. De úgy látom, nagyszerűen
ismeri a Swann családot.
– A Champs-Élysées-n néhanapján játszani szoktam Swann
kisasszonnyal, elragadó teremtés!
– Ejnye, no lám! Igen, én is nagyon helyesnek találtam. De azért az a
véleményem, hogy nem fogja megközelíteni az édesanyját, bár ezzel,
remélem, nem sértem meg az ön személyes érzelmeit.
– Én jobb szeretem Swann kisasszony arcát, de azért nagy bámulója
vagyok az édesanyjának is, sokszor csak azért sétálok odakinn a Bois-ban,
hogy talán őt is láthatom.
– Igazán? No, ezt elmondom nekik, majd biztosan örömmel hallják.
Mialatt e szavakat mondta, Norpois még pár másodpercre ugyanabban a
helyzetben volt, mint azok, akik, ha hallják, hogy Swannról mint okos
emberről, apjáról mint tiszteletre méltó tőzsdetanácsosról, házáról mint
egy szép házról szólok, azt hiszik, éppoly szívesen szólnék egy másik,
éppoly okos emberről, más, tiszteletre méltó tőzsdésekről, egy másik,
éppolyan szép házról; ez az a perc, amikor az az épeszű úriember, aki egy
bolonddal beszél, még nem látja, hogy bolonddal beszél. Norpois tudta, mi
sem természetesebb, mint örülni a csinos nők látványának, és ha
valamelyiket különösebb melegséggel emlegetik, illik, hogy a beszélőt
szerelmesnek tartsuk a nőbe, sőt, hogy tréfálkozzunk vele, s esetleg
felajánljuk a segítségünket. De amikor azt mondta, hogy majd szól rólam
Gilberte-nek és az édesanyjának (ami lehetővé tenné, hogy mint egy
olümposzi isten én is, akár egy lehelet, vagy mint az az aggastyán, akinek
Minerva ölti fel a képét, behatoljak láthatatlanul Swann-nénak a
szalonjába, magamra vonjam a figyelmét, lekössem a gondolatát,
felkeltsem a háláját az én rajongásomért, úgy tűnjek fel előtte, mint egy
magas személyiség jó barátja, méltónak tartson a jövőben arra, hogy
vendégül lásson, s hogy legszűkebb családi szentélyébe engedjen), ez a
tekintélyes ember, aki a Swann-nénál élvezett határtalan befolyását most
majd az én javamra használja fel, hirtelen oly áradó gyengédséget keltett
bennem, hogy már-már szinte megcsókoltam szelíd, fehér és ráncos kezét,
amelynek olyan volt a színe, mintha soká vízben tartotta volna.
Mindenesetre olyan mozdulatot tettem, amelyet, azt hittem, egyedül én
vehettem csak észre. Ugyanis nehéz pontosan kiszámítanunk, hogy
szavaink s mozdulataink mily mértékben tűnnek fel mások előtt; mivel
félünk, hogy túlságos fontosságot tulajdonítunk önmagunknak, s másrészt
roppant arányokban nagyítjuk azt a területet, amelyben mások emlékei
életük folyamán szétterülnek, azt képzeljük, hogy beszédünk s
magatartásunk kis részletei alig jutnak azoknak, akikkel beszélgetünk, a
tudatába, s nem maradnak meg az emlékében. Egyébként a bűnösök is
ilyenforma feltevésnek engedelmeskednek, amikor egy-egy kiejtett szót
próbálnak utólag megmásítani, abban a hitben, hogy e változatot úgyse
tudják összevetni az eredetijével. Pedig hát igen lehetséges, még az egész
emberiség sok ezer éves életében is, hogy a bölcs tárcaírónak, aki szerint
feledésbe merül minden, kevésbé van igaza, mint az ellenkező
bölcsességnek, amely minden dolgoknak megmaradását jósolná.
Ugyanabban az újságban, ahol a napihírek krónikása azt mondja egy
eseményről, egy remekműről, s még inkább egy valaha hírneves
énekesnőről, hogy: „Ki emlékszik majd minderre tíz év múlva?”, már a
harmadik lapon, az Akadémia nyelvtudományi beszámolójában, nincsen-e
szó, nem is egyszer, egy-egy magában kevésbé fontos tényről, például egy
közepes költeményről, amely a Fáraók korából való, s amelyet teljes
egészében ismerhetünk? Lehet, hogy nem egészen így van a mi nagyon is
rövid életünkben. Mindamellett pár év múlva abban a házban – ahol
Norpois mint vendég szilárdabb támaszomnak látszott valamennyi más
vendégnél, mivel apám barátja volt, elnéző, jóindulatú mindenkihez,
amellett már mestersége s származása révén is csupa tartózkodás és
tapintat –, mikor a nagykövet eltávozott, s elmondták nékem, hogy
előzőleg egy oly régi estére tett célzást, amelyen már „látta a percet,
mikor én megcsókolom a kezét”, nemcsak hogy mélyen elpirultam egész a
fülem tövéig, hanem még hüledeztem is azon, mennyire másképp szólt
rólam Norpois, mint ahogyan azelőtt hittem, s még inkább mennyire
másképpen rendeződtek az emlékei. Ez a „pletyka” megtanított az emberi
elmének addig még nem is sejtett arányaira, egyrészt a szórakozottság és a
lélekjelenlét, másrészt pedig az emlék és a feledés szempontjából; s
ugyanazt a csodálatos meglepetést éreztem, mint mikor először olvastam
Maspero[188] egy könyvében, hogy pontosan ismerjük ma is ama vadászok
listáját, akiket Aszurbanipal[189] meghívott a vadászataira, tíz évszázaddal
Krisztus előtt.
– Ó, istenem, nagykövet úr – válaszoltam Norpois-nak, mikor szólt,
hogy megmondja Gilberte-nek és az édesanyjának, micsoda nagy
rajongással beszéltem előtte őróluk –, ha valóban megtenné, ha beszélne
rólam Swann-né előtt, egész életem kevés lesz az én hálám
bebizonyítására, de az az élet az öné lesz! Azonban be kell vallanom, hogy
még nem ismerem Swann-nét, s még senki se mutatott be neki.
Az utóbbi szavakat csupa aggályoskodásból mondtam, s hogy ne tartson
olyannak, aki holmi légből kapott összeköttetésekkel dicsekszik. De mikor
kiejtettem őket, éreztem, máris fölöslegessé váltak, mert mindjárt a
köszönetemnek, e lehűtő bőségű köszönetnek az elején azt kellett látnom,
hogy a nagykövet arckifejezése habozó lesz és elégedetlen, s tekintete
fölényes, szigorú és kissé ferde (mint egy szilárd test távlatrajzában az
egyik lap elfutó vonala), az a tekintet, amely egy láthatatlan s bennünk
levő társunknak szól, amikor olyasmit mondunk néki, amit nem kell
meghallani a másiknak, annak az úrnak, akivel eddig beszéltünk – vagyis
ez esetben énnekem. Szinte azonnal beláttam, hogy azok a szavaim,
melyeket kevésnek éreztem áradó hálámhoz képest, s amelyekről azt
hittem, hogy Norpois-t is megindítják, s rábírják majd a közbelépésre, hisz
néki olyan semmiség, nékem meg olyan nagy öröm, mindennél
alkalmasabbak voltak arra (éspedig mindama szavak közül, aminőket,
ördögi céllal, csak rosszakaróim sugallhattak volna), hogy eltérítsék ettől
a szándékától. Éppúgy, mint abban a pillanatban, amikor kellemes
beszélgetést folytatunk egy ismeretlennel, s azt hisszük, hogy egyformán
vélekedünk a járókelőkről, akiket mindketten egyaránt közönségeseknek
tartunk, az ismeretlen egyszerre feltárja előttünk azt az örvényt, amely őt a
betegsége révén elválasztja mitőlünk, ezzel a hanyag megjegyzéssel,
miközben a zsebét tapogatja: „Ejnye, de kár, nincs nálam revolver,
mindannyit lelőttem volna” – Norpois is, aki tudta, hogy semmi se
egyszerűbb, se könnyebb, mint ajánlást kapni és bejutni Swann-néhoz, s
aki látta, hogy nekem ez nagy kincset, tehát nagy nehézséget is jelenthet,
arra gondolt, hogy ez az én látszólag mindennapos kívánságom valami
más gondolatot, gyanús célt, régebbi hibát takar, s eddig is csak bizonnyal
azért nem szóltak az érdekemben, mivel biztosak voltak abban, hogy ez
nem tetszene Swann-nénak. És akkor mindjárt megértettem, hogy sose
tesz majd említést rólam, hogy éveken át s mindennap meglátogathatná
Swann-nét, s mégse szólna rólam egyszer sem. Igaz, hogy pár nappal
később olyan felvilágosítást kért tőle, amelyre nekem volt szükségem, s
Norpois Swann-né válaszát apám útján izente meg. Csakhogy nem mondta
meg Swann-nénak, hogy kinek a nevében fordul hozzá e kérdéssel. Így hát
Swann-né nem tudta meg, hogy ismerem Norpois-t, s hogy mennyire
szeretnék el-eljárni hozzájuk; de hát ez nem volt olyan nagy baj, mint
amilyennek gondoltam. Ugyanis a második e két értesülés közül nem
nagyon növelte volna az első úgyis bizonytalan hatékonyságát. Odette-ban
saját élete, háza semmi titokzatos zavart nem keltett, s oly valakit, akit
ismert, aki eljárt a szalonjába, nem tartott mesebeli lénynek, mint én – én,
aki képes lettem volna követ dobni az ablakukba, ha ráírhattam volna,
hogy ismerem Norpois-t: szentül hittem, hogy az ilyen izenetből, goromba
formája ellenére, sokkal nagyobb dicsőség háramlik rám a háziasszony
előtt, semhogy még nehezteljen is e neveletlenségért. De még ha
tudhattam volna is, hogy Norpois közbenjárása, amely úgyis elmaradt,
mindenképp fölösleges lenne, sőt még árthatna is nékem Swannéknál,
akkor se lett volna bátorságom, beleegyezése esetén, feloldani alóla a
nagykövetet, s lemondani arról a gyönyörűségről, bármily gyászos is a
következménye, hogy így a nevem s a személyem egy pillanatra Gilberte-
et súrolhassa, ismeretlen házában és életében.
Amikor Norpois távozott, apám belenézett az esti lapba; én újra
Bermára gondoltam. Az az öröm, amellyel hallottam, kiegészítést
követelt, annál is inkább, mert messze maradt előre elképzelt örömömtől;
épp ezért sietve felszippantott mindent, ami csak táplálhatta, így például
Bermának Norpois-tól is elismert érdemeit, amelyeket úgy felivott, olyan
egyszerre, az elmém, akárcsak egy kiszáradt rét, amelyet vízzel öntöznek.
Mikor most apám odaadta a lapot, rámutatva egy színházi cikkre, amely
körülbelül így hangzott: „A mai Phaedra-előadás, lelkes közönség
jelenlétében, amelynek a soraiban ott láthattuk a művészvilág és a kritika
nagyságait, Bermának, aki Phaedrát játszotta, oly diadalra szolgált
alkalmul, aminőnél fényesebbet ő maga is ritkán látott ragyogó és
csodálatos pályafutásán. Nemsokára bővebben is foglalkozunk majd az
előadással, amely a színházi évad kimagasló eseménye; egyelőre
mondjunk csak annyit, hogy a legjobb bírálók mind egy véleményen
vannak, s szerintük Berma értelmezése teljesen megújítja e szerepet,
amely a racine-i színpadnak egyik legszebb s legmélyebb alkotása,
amellett a legtisztább s a legmagasabb művészi teljesítmény, amelyet a
mai korban csak hálatelt szívvel fogadhatunk.” Mihelyt az elmém felfogta
e „legtisztább és legmagasabb művészi teljesítmény” új eszméjét, ez az
eszme máris közeledett az én hiányos színházi örömömhöz, hozzátett egy
keveset abból, aminek még híjával volt, és a kettő egyesülése valami oly
mámorítót formált, hogy azonnal így kiáltottam fel: „Micsoda nagy
művésznő!” Szó sincs róla, lehetséges, hogy nem voltam egészen őszinte.
De hát akkor gondoljunk csak azokra az írókra, akik, ha nincsenek
megelégedve egy imént befejezett írásukkal, s ugyanekkor olvasnak egy
Chateaubriand-ról szóló magasztalást, vagy felidéznek egy nagy művészt,
akit szeretnének utolérni, vagy csak dúdolgatni kezdik Beethoven egyik
dallamát, hogy ennek a bánatát azzal a bánattal vessék össze, amelyet az ő
iménti írásukban akartak kifejezni, olyannyira megtelítődnek a lángelme
szellemével, hogy egyszerűen hozzáadjuk a tulajdon műveikhez, s ha most
ezekre gondolnak, nem úgy látják már őket, mint az imént, már-már
hisznek munkájuk értékében, azt mondják magukban: „Nem is oly rossz!”,
és már eszükbe se jut, hogy abban az egészben, amely e végső
megelégedettséget előidézi, benne van az emléke Chateaubriand remek
lapjainak, amelyeket közben már a maguk lapjaival kevertek egybe,
amelyeket azonban nem ők írtak; gondoljunk azokra a férfiakra, akik
olyan nagyon hisznek kedvesüknek a szerelmében, holott csak árulásaikat
ismerik; meg azután mindazokra, akik hol egy érthetetlen túlvilági életben
reménykednek, mihelyt – ha vigasztalan férjek – egy elvesztett és
felejthetetlen feleségre gondolnak, vagy pedig – ha művészek – arra az
eljövendő dicsőségre, amelynek egyszer részesei lesznek; hol meg viszont
a halálban való megnyugtató megsemmisülésben, amikor, épp
ellenkezőleg, azokra a bűneikre emlékeznek, amelyekért enélkül a halál
után kéne lakolniuk; gondoljunk az utazókra, akiket úgy lelkesít egy
utazás egész szépsége, holott minden egyes nap csak bosszúságot szerzett
nékik – s tagadhatjuk-e mindezek után, hogy eszméinknek bennünk való s
közösen folytatott életében van-e csak egy is közöttük, épp a
legboldogítóbbak között, amely igazi élősdiként előbb nem egy idegen s
szomszédos eszmétől kérte kölcsön hiányzó erejének a legjavát?
Anyám nem nagyon örült annak, hogy apám máris elejti az én
diplomáciai „pályámat”. Mivel ő főképp azt szerette volna, hogy a
szabályos életmód fegyelmezze szeszélyes idegeimet, azt hiszem, nem
annyira azt sajnálta, hogy lemondok a diplomáciáról, mint inkább azt,
hogy irodalommal foglalkozom. „De hagyd már békén – mondta apám –,
végre is kell hogy öröme teljék abban, amivel foglalkozik. A fiad nem
kisgyerek. Most már tudja, mit szeret, mit nem, nem valószínű, hogy
megváltozik, s képes már számot is adni róla, hogy mi teheti boldoggá az
életben.” De addig is, míg e szabadság révén, amelyet most megkaptam
tőlük, boldog vagy boldogtalan leszek az életemben, apám szavai ezen az
estén meglehetősen elszomorítottak. Váratlan kedvességeitől, ahányszor
csak megnyilatkoztak, máskor mindig oly nagy kedvem támadt, hogy
megcsókoljam piros arcát valahol a szakálla felett, és csak azért maradtam
veszteg, mert féltem, még megharagítom. Most azonban, mint az az író,
aki rémülettel látja, hogy az ő egyéni ábrándjai, melyeket azért sem tart
sokra, mert nem választja el őket önmagától, arra bírnak egy kiadót, hogy
papirost s esetleg nagyon is szép betűket válasszon nékik, azon kezdtem
gondolkozni, vajon az én írói vágyam eléggé fontos-e ahhoz, hogy apám
most miatta ennyi jóságot pazaroljon rám. De főképp azzal, hogy többé
már nem változó hajlamaimról szólt, s arról, aminek boldoggá kell majd
tennie az életemet, egyszerre két szörnyű gyanút engedett belopózni a
bensőmbe. Az egyik az volt (amikor még minden reggel azt hittem, hogy
érintetlen életemnek csak a küszöbén vagyok, és hogy majd csak másnap
reggel kezdem el az egészet), hogy életem megkezdődött, sőt, hogy ami
azután jön, nemigen lesz különböző attól, ami eddig is történt. A másik
gyanúm, amely alapjában csak más formája volt az elsőnek, abból állt,
hogy én sem élek az Idő birodalmán kívül, hanem éppúgy függök én is az
ő törvényeitől, mint azok a regényhősök, akik annyira elszomorítottak,
amikor vesszőfonatos combray-i kis őrházamban az ő élettörténetüket
olvasgattam. Elméletben jól tudjuk, hogy a föld forog, a valóságban
azonban sohase vesszük ezt észre, mivel a talaj, amelyen járunk, nem
mozog, és így nyugodtan élünk. Így van az életben az Idővel is. S a
regényírók, hogy éreztessék az Idő e futását, kénytelenek őrült módon
meggyorsítani a mutató körforgását, s az olvasót két perc alatt röpítik át
tíz, húsz, harminc éven. Egy lap kezdetén csupa friss remény közt
hagytunk még el egy szeretőt, s a következő lap alján mint nyolcvanéves
aggastyánt látjuk viszont, ahogy egy aggápolda udvarában napi sétáját
végzi fulladozva, alig felel már, ha szólnak hozzá, elfelejtette az egész
múltat. Amikor apám azt mondta rólam: „Nem gyermek már, a hajlamai
nem fognak többé megváltozni”, engem is, hirtelen s magam előtt, az Idő
fényében mutatott, s ugyanolyan bánatot okozott nékem e szavaival,
mintha én is hasonló volnék ha nem is az aggápolda agyalágyult
lakójához, hanem ama regényhősökhöz, akikről azt mondja az író,
közönyös, oly különösen kegyetlennek tetsző hangon, a könyv végén:
„Már alig hagyja el a faluját. Végképpen megtelepedett vidéken...”
 Közben apám, hogy kivédje azokat az esetleges kritikákat, amelyekben
kiváló vendégünket részesíthetnénk, előre így szólt anyámhoz:
– Belátom, hogy az öreg Norpois kissé „tudálékos” volt, ahogy
mondanátok. Amikor például arról beszélt, hogy nem lenne „ildomos”
kérdést intézni Párizs grófjához, bizony féltem, hogy ti ketten még
elkezdtek nevetni.
– Ugyan, dehogy – felelte anyám –, inkább szinte jólesik, hogy egy
ilyen értékes és magas korú úriember ennyire meg tudja őrizni ezt a szinte
friss naivságot, mert ez csak a jólneveltségét és a becsületességét
bizonyítja.
– Én is azt hiszem! Amellett meg csupa ész, csupa fortély ez az ember,
tudom, hisz látom a Bizottságban, ahol egészen más, mint itt volt! –
kiáltott fel boldogan apám, mikor látta, hogy anyám is nagyra becsüli
Norpois-t, s mivel szerette volna meggyőzni, hogy még többet ér, mint
anyám hinné: a szívélyesség ugyanis éppoly örömmel túlozza, amilyennel
a csipkelődés meg lecsepüli a dolgokat. – Hogy is mondta...”a nagyurakkal
sose lehet ezt tudni”, nem így?
– De igen, épp ahogy te mondod. Én is mindjárt észrevettem, igen finom
megjegyzés volt. Látszik rajta, hogy alaposan ismeri az életet.
– Csodálatos, Swannéknál vacsorázott, s azt mondja, hogy nagyjában
egész rendes embereket, közhivatalnokokat talált náluk... Ugyan hol
halászhatta Swann-né ezeket a vendégeket?
– Észrevetted, mennyi gúny volt abban a megjegyzésében, hogy: „Olyan
ház ez, ahova főképp csak férfiak járnak!”
S mindketten próbálták utánozni, hogy is mondta Norpois azt a pár szót,
mintha Bressant vagy Thiron[190] hangsúlyozását idézték volna, Augier
Kalandornő-jében vagy Poirier úr vejé[191]-ben. De azért mégis Françoise
méltányolta leginkább egyik szavát, Françoise, aki évek múlva is „majd
kipukkadt” a nevetéstől, ha mondták néki, hogy Norpois őt „elsőrangú
konyhaművésznek” nevezte, amit anyám oly módon adott neki a tudtára,
mint egy hadügyminiszter, katonai parádé után, egy átutazó uralkodó
dicséretét. Egyébként én már anyám előtt mentem ki a konyhába.
Megfogadtattam Françoise-zal, aki békeszerető volt, de kegyetlen, hogy
nem kínozza meg nagyon a leölésre szánt házinyulat, s még nem tudtam,
mi lett a nyúl sorsa; Françoise mindjárt megnyugtatott, hogy rendesen és
gyorsan múlt ki: „Sose láttam még ilyen dögöt; úgy halt meg, hogy egy
szót se szólt, mintha csak néma lett volna.” Mivel nemigen ismertem az
állatok sajátos nyelvét, azt állítottam, hogy a nyúl nem tud úgy kiáltozni,
mint a csirke. „No, várjon csak – mondta Françoise, méltatlankodva ennyi
tudatlanságon –, hogy a nyulak ne tudnának akkorát kiáltani, mint a
csirkék? De hiszen még erősebb is a hangjuk, ne búsuljon.” Françoise úgy
fogadta Norpois úr bókjait, olyan büszke egyszerűséggel, oly víg és
legalább pillanatnyilag oly értelmes tekintettel, mint az a művész, akivel a
művészetéről beszélgetünk. Anyám régebben el-elküldte egyes nagy
párizsi vendéglőkbe, hadd lássa, milyen ott a konyha. Ezen az estén
Françoise úgy beszélt a leghíresebb éttermekről, hogy mialatt hallgattam,
azt az örömet éreztem, mint régen, mikor meg kellett tanulnom a nagy
színészek értékelésénél, hogy hírnevük rangfokozata nem ugyanaz, mint
az érdemeiké. „A nagykövet úr – mondta anyám – azt állítja, hogy sosem
evett olyan kocsonyás marhahúst és olyan felfújtat, mint nálunk.”
Françoise szerényen s oly képpel bólintott, mint aki helyt ad az
igazságnak, s anélkül, hogy a nagykövet cím különösebben meghatotta
volna, csak úgy beszélt Norpois-ról, persze azzal a szeretetreméltósággal,
amelyet a „konyhaművész” értékelője érdemel: „Éppen olyan jó öreg,
mint én.” Szerette volna meglesni, mikor érkezik Norpois, de mivel tudta,
hogy anyám nem szereti a leselkedést, s ha megtenné, félt, hogy még
megtudhatná a cselédektől vagy a házmesteréktől (mert Françoise
mindenütt csak „irigységet” és „pletykaságot” látott, és ez az ő
képzeletében ugyanazt az állandó és gyászos szerepet játszotta, mint
másokéban a jezsuiták vagy a zsidók intrikái), beérte azzal, hogy csak a
konyhaablakon át figyelte, mivel, mint mondta, „nem akart
összeakaszkodni az asszonyával”, s Norpois-t, csak úgy első pillantásra,
összetévesztette Legrandinnal, mégpedig a „virgoncsága” miatt, holott
nem volt egyetlen hasonló vonás sem a kettő között. „De hát – folytatta
anyám – mégis mivel magyarázza, hogy senki se csinál olyan jó
kocsonyát, mint maga (ha akar)?” „Én nem tudom, hiába tőnölődöm” –
válaszolta Françoise (aki a tűnődik igét még Párizsban is tőnölődiknek
mondta). Egyébként részben igaza is volt, és éppoly kevéssé volt képes –
vagy esetleg hajlamos – arra, hogy felfedje kocsonyái vagy felfújtjai
felsőbbrendűségének a titkát, mint egy nagyvilági nő a ruháiét vagy egy
nagy énekesnő az énekéét. Amellett az ő magyarázataik úgysem sokat
használnának; s ugyanezt tapasztaltuk mindig a mi szakácsnénk
receptjeivel. „Igen gyorsan főznek ott mindent – mondotta a nagy
vendéglőkről –, meg aztán nem mindent egyszerre. Mert a marhahús csak
úgy jó, ha olyan, akár a szivacs, akkor aztán felissza az egész levet mind
egy cseppig. Pedig hát volt egy kávéház, ahol, azt tartom, értettek valamit
a konyhához. Nem mondom, hogy a kocsonyájuk éppolyan volt, mint az
enyém, de szép lassan csinálhatták, és a felfújtjuk is jó habos volt.” „Hol?
Az Henryban?” – kérdezte apám, aki szintén utánunk jött, s aki igen
kedvelte ezt a place Gaillon-i vendéglőt, ahol bizonyos napokon együtt
vacsorázott a kartársaival. „Ó, dehogyis! – mondta Françoise, azzal az
elnéző gyöngédséggel, amely mindig mély megvetést takar –, én egy kis
vendéglőre gondolok. Abban az Henryban, nem mondom, igen jól főznek,
hát hogyne, de hát az nem étterem, inkább csak afféle... kifőzde!” „Akkor
a Weber?” „Ugyan, nagyságos úr, én egy jó vendéglőről beszélek. A
Weber, a rue Royale-on, nem vendéglő, hanem csak kocsma. Amit ott
adnak, azt csak odateszik, nincs ott rendes kiszolgálás. Talán még
abroszok sincsenek ott, rácsapnak mindent az asztalra, lesz, ahogy lesz.”
„Talán a Cirro?” [192] Françoise mosolygott. „Hát ott, nem mondom, jó
konyha helyett inkább jóféle dámák vannak. (Françoise nyelvén a dámák
félvilági dámákat jelentettek.) Hát persze, az is kell a fiataloknak.” Azt
kellett látnunk, hogy Françoise, a mi jámbor szakácsnénk, kegyetlenebb
„szaktárs” volt a híres szakácsok irányában, mint a színházi világban a
legirigyebb és legönteltebb színésznő. Mindamellett éreztük, hogy jól
ismeri a művészetét, s tiszteli a hagyományokat, mert hozzátette: „No de
hát hogyan is mondjam, olyan vendéglő volt az, ahol majdnem úgy főztek,
mint egy jó kis polgári konyhában. Ma is nevezetes hely az. Annyi volt a
dolguk, hogy még. Hej, de sok garast szedhettek ott össze. (Françoise, aki
takarékos volt, garasokban számolt mindig, nem pedig aranyakban, mint a
léhűtők.) A nagyságos asszony is ösmeri, ott jobbra, a nagy körúton, egy
kicsit arrébb, no, hogy mondjam...” Ez a vendéglő, amelyről ezzel a gőgös
és kedélyes méltányossággal nyilatkozott... maga a Café Anglais volt.
Amikor eljött az újesztendő, előbb a rokonoknál viziteltünk, akiket
anyám, hogy engem ne fárasszon, már előre osztályozott (egy apámtól
felvázolt útiterv segítségével), mégpedig inkább a városrészek, mint a
rokoni fokozatok szerint. De alighogy beléptünk egy távoli unokatestvér
szalonjába, akihez azért jöttünk előbb, mert a lakása nem volt oly távoli,
anyám rémülten vette észre, cukrozott vagy csokoládés gesztenyével a
kezében, hogy legsértődékenyebb nagybátyánk legjobb barátja is ott van,
aki majd el fogja újságolni, hogy nem nála, az öregebbnél kezdtük el az
újévi látogatásokat. Ez a bátyánk biztosan megharagszik; természetesnek
találta volna, hogy a Madeleine-tól legelőször őhozzá, a Jardin des
Plantes-ig menjünk, mielőtt még megállnánk a place Saint-Augustin
közelében, hogy azután nekivágjunk a rue de l’École-de-Médecine-nek.
A vizitek végeztével (nagyanyám, mivel nála vacsoráztunk, elengedte a
külön látogatást) szaladtam a Champs-Élysées-re, hogy a
cukorkaárusnénkat egy nagy szívességre kérjem, vagyis hogy adja a
levelemet annak, aki Swannék számára hetenként kétszer-háromszor
mézeskalácsot vesz nála; ez volt az a bizonyos levél, amelyet, mikor
barátnőm annyi bánatot okozott nékem, elhatároztam, hogy újév napján
fogok neki elküldeni, s amelyben megírtam, hogy a távozó évvel a mi régi
barátságunk is eltűnik, hogy ezennel elfelejtem minden csalódásomat és
sérelmemet, s hogy január elsejétől új barátságot alapítunk, oly szilárdat,
hogy semmi sem ronthatja le, oly gyönyörűt, hogy remélhetőleg s ha csak
hiúságból is, de Gilberte is vigyáz majd a szépségére, s idejében
figyelmeztet, mint ahogy én se mulasztom el, ha a legkisebb veszély is
fenyegetné az épségét. Hazamenet Françoise megállított a rue Royale
sarkán, egy utcai képárus előtt, ahol saját újévi ajándékául IX. Pius pápa és
Raspail[193] arcképét választotta, én meg a magam számára a Bermáét
vettem meg. Az a sokszoros hódolat, amely a művésznőt körülrajongta,
mintha valahogy szegényessé tette volna ezt az arcot, az egyetlent,
amellyel mindenre kellett válaszolnia, amely, mint a szegények
egyetlenegy öltözete, múlónak s változatlannak tetszett, s ahol mindig
ugyanazt a kis ráncot mutatta a felső ajaka felett, ugyanazt az állandóan
magasra vont szemöldököt és egyéb mindig egyforma testi sajátosságokat,
egy égés vagy egy hirtelen ütés védtelen s pillanatnyi prédáit. Ezt az arcot,
magában véve, nem is találtam volna szépnek, de egyben felkeltette
bennem annak a sok csóknak a gondolatát, tehát a vágyát is, amelyek
elcsattanhattak rajta, s amelyeknek folytatását mintegy hívta a képkeret
mélyéből, kacéran gyengéd tekintetével s mesterkélten ártatlan
mosolyával. Berma ugyanis valóban igen sok fiatalember iránt érezhette a
Phaedra szerepében vallott s valóságos vágyakat, amelyeknek kielégítését
minden megkönnyíthette néki, nevének a híre is, amely csak növelte a
szépségét, s valósággal meghosszabbította az ifjúságát. Esteledett,
megálltam egy színházi hirdetőoszlop előtt, amelynek egyik plakátja
Berma január elsejei előadását jelezte. Az utcán nedves és enyhe szél fújt.
Ismertem ezt az időjárást; olyan volt az érzésem és az előérzésem, hogy az
újévnek e napja nem különbözik más napoktól, hogy nem egy új világ első
napja, amikor újrakezdhetném, mint a Teremtés idejében, mégpedig
töretlen szerencsével, a Gilberte-tel való ismeretséget, mintha még nem
volna múlt, mintha ama jelekkel, amelyekből a jövendőt jósolhatjuk,
minden miatta való csalódásom is megsemmisült volna: egy új világé,
amelyben semmi sem maradna a régiből... kivéve egyet: azt a vágyat, hogy
Gilberte szeressen engem. Megértettem, hogy a szívem csak azért kívánja
olyan nagyon e körötte terjedő és tökéletlen mindenségnek a megújulását,
mivel ő, a szívem nem változott, s akkor, mondtam magamban, arra sincs
ok, hogy a Gilberte-é megváltozzon; éreztem, hogy ez az új barátság
azonos a régivel, mint ahogy az új éveket se választja el egy árok a
régiektől, csak a vágyunk borítja őket, akaratuk ellenére, más-más névvel,
a vágyunk, amely így sem érheti el s így sem módosíthatja őket. Hiába
ajánlottam hát fel ezt az új évet Gilberte-nek, s ahogy egy új vallást
építünk a természet vak törvényei fölé, hiába próbáltam valami új és
sajátos eszmét vésni az újév első napjára; éreztem, nem tudja, hogy az
újév napjának hívják, s hogy egészen ismerős módon végződik az
alkonyatban: az oszlop körül fúvó enyhe szélben felismertem, megéreztem
az örök és egyforma anyagnak a jelenlétét, a régi napok meghitt
kedvességét és tudatlan tündeségét.
Hazamentem. Megértem hát az öregek újévét, az öregekét, akik e napon
nem azért különböznek a fiataloktól, mert nekik már nem adnak ajándékot,
hanem mert nem hisznek már az újévben. Ajándékot, igaz, kaptam, de nem
azt, ami egyedül szerzett volna örömöt, vagyis egy levelet Gilberte-től.
Mégis hát igen fiatal vagyok, mert azt hittem, hogy ha írok néki, mint
ahogy írtam is néki, szerelmem magányos álmairól, sikerül mindjárt
hasonlókat ébresztenem őbenne is. Az öregeknél az a szomorú, hogy még
csak nem is gondolnak ilyen levelek írására, mivel már rég megtanulták,
hogy mit sem érnek.
Amikor végre lefeküdtem, az utcáról behangzó lárma, amely az ily
ünnep után tovább tart a rendesnél, sokáig nem engedett elaludni.
Elgondolkoztam azokon, akik ezt az éjszakát mindenféle öröm és élvezet
közt fogják befejezni, azon az egy szeretőn vagy azokon a tivornyázókon,
akik majd sietnek Bermához a ma estére hirdetett előadás vége után. Nem
mondhattam magamban azt sem – hogy enyhítsem az izgalmamat,
amelyet ez álmatlan éjen ez a gondolat keltett bennem –, hogy Berma tán,
ki tudja, nem is gondol a szerelemre, mert hisz azok a verssorok,
amelyeket a Phaedrá-ban szaval, s bizonnyal hosszan tanulmányozott,
egyre emlékeztetik arra, hogy a szerelem mily élvezetes, amit egyébként ő
is jól tudhatott, mert hisz ennek az érzésnek oly jól ismert zavarait valami
új hevesség és sose sejtett édesség fényében mutatta be a hallgatóinak,
akik rajongva csodálták, holott mindezt mindegyikük már önmagában is
érezhette. Meggyújtottam a rég eloltott gyertyát, hogy még egyszer
megnézhessem az arcképét. Akkor arra a gondolatra, hogy talán most azok
a férfiak simogatják, akiket nem akadályozhatok meg abban, hogy
Bermától földöntúli s bizonytalan élvezeteket kaphassanak, s ugyanakkor
néki is ugyanolyanokat nyújtsanak, inkább keserves, mint kéjes felindulást
éreztem, valami különös nosztalgiát, amelyet súlyosbított csak a kürtszó,
az, amelyet farsangi éjszakákon s olykor más ünnepeken is hallhatunk, de
ilyenkor szomorúbban hangzik, mivel nincs benne költészet, s egy
kocsmából árad felénk, nem pedig, mint Vignynél, „alkonyatkor és az
erdőmélyből”. E percben tán nem is Gilberte levele hiányzott legjobban.
Vágyaink annyit kereszteződnek, és az élet oly zűrzavaros, hogy a
boldogság ritkán száll arra a vágyra, amely hívta.
Szép napokon továbbra is el-eljártam a Champs-Elysées-re, oly utcákon
keresztül, melyeknek formás házai mintha csak azért úsztak volna oly
rózsásan a könnyű és mozgékony levegőégben, mivel akkor volt nagy
divatja az akvarellfestők kiállításainak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy
ebben az időben a Gabriel-palotákat[194] szebbeknek vagy más
korbelieknek néztem, mint a szomszédos épületeket. Sokkal több stílust és
ódonságot találtam, ha nem is az Iparcsarnokban, de legalábbis a
Trocadéro palotájában. Kamaszkorom nyugtalan álma ezt az egész
városrészt egyazon ábrándba borította, s akárhol is sétáltam benne, sose
gondoltam volna arra, hogy egy tizennyolcadik századi épület is lehet a
rue Royale-on, s éppúgy csodálkoztam volna, ha azt mondják, hogy a Porte
Saint-Martin, valamint a Porte Saint-Denis, XIV. Lajos korának ezek a
remekművei, nem egyidőben keletkeztek e csúf negyedek legújabb
bérházaival. Egyetlenegyszer álltam meg sokáig az egyik Gabriel-palota
előtt; az éjszaka jöttével a palota oszlopai mintegy anyagtalanokká váltak
a holdfényben, papírmaséból kivágott operettdíszleteknek látszottak, s
mivel így emlékeztettek az Orfeusz az alvilágban[195] színpadára, akkor
először keltették fel bennem az igazi szépség benyomását.
Közben Gilberte még mindig nem jött játszani a Champs-Elysées-re.
Pedig már igen kellett volna látnom, mert még az arcára se emlékeztem.
Az a kutató, szorongó, követelő tekintet, amellyel figyeljük, akit
szeretünk, az a várás – csak egy szóé –, amely egy másnapi találkozás
ígéretét vagy megtagadását hozhatja, s addig is, míg e szó el nem hangzik,
a bánatnak s az örömnek váltakozó, ha ugyan nem együttes elképzelése,
mindez, a szeretett lénnyel szemben, nagyon is remegővé teszi a
figyelmünket, s ezért nem kaphatunk róla határozott és tiszta képet.
Amellett talán minden érzékünknek ez az együttes tevékenysége, amely
csak a tekintet révén szeretné megismerni, ami azon túl van, talán nagyon
is elnéző egy eleven lény ezer formája, minden íze és mozgása iránt,
viszont ha nem szeretjük, rendesen mozdulatlannak látjuk. A kedves
viszont állandóan mozog; s a fényképei mindig rosszak. Valóban nem
tudtam, milyenek Gilberte-nek a vonásai, kivéve az oly égi pillanatokban,
amikor elém tárta őket: nem emlékeztem, csak a mosolyára. S hogy nem
tudtam felidézni, minden erőfeszítésem ellenére, ezt az oly szeretett arcot,
annál inkább bosszankodtam, mily végletes pontossággal őrzi meg
emlékezetem a hintás legény meg a cukorkaárusné fölösleges és
szembeszökő ábrázatát: mint akik elvesztettek egy szeretett lényt, s még
álmukban se látják soha viszont, dühöngenek, hogy alvás közben annyi
kellemetlen emberrel találkoznak, holott már ébren is sokallták a velük
való ismeretséget. S mivel képtelenek arra, hogy fájdalmuk tárgyát így
elképzelhessék, már-már azzal vádolják magukat, hogy nem is éreznek
fájdalmat. Így én is: majdnem azt hittem már, hogy mivel nem tudok
emlékezni Gilberte-nek a vonásaira, talán már el is felejtettem, talán már
nem is szeretem.
Végre mégiscsak visszajött, s majdnem naponta játszott velem, új
dolgok vágyát és kérését vetítve így másnapra a szemem elé, hogy így,
ebben az értelemben, mindennap újjáalakítsa a szerelmemet. De valami
még egyszer s hirtelen megváltoztatta azt a módot, ahogyan minden
délután két óra tájt szerelmem mivolta felvetődött. Olvasta-e Swann a
levelet, amelyet a lányának írtam, vagy hogy Gilberte tudatott későn, s
azért, hogy óvatosabb legyek, egy rég reménytelen helyzetről? Elég az
hozzá, hogy mikor mondtam, milyen nagy bámulója vagyok apjának és
anyjának, Gilberte olyan bizonytalan, hallgatag és titokzatos képet vágott,
mint mikor elvégzendő dolgairól, utakról, vizitekről beszéltek néki, majd
hirtelen így szólt hozzám: „Hát, tudja, ők nem szívelik magát!” – s oly
simán és gyöngyözőn, mint egy sellő, mert olyan volt, hangosan nevetni
kezdett. A nevetése akárhányszor nem volt összhangban a szavaival, s
ilyenkor, akár a muzsika, mintha csak egy másik síkon, egy láthatatlan
felületen mozgott volna. Swann és Swann-né nem kívánták, hogy Gilberte
többé ne játsszon velem, de Gilberte szerint jobb szerették volna, ha soha
el se kezdjük az egészet. Egyszóval nem nézték jó szemmel a lányukkal
való barátkozásomat, nem hitték, hogy különösebb erkölcsi erővel vagyok
megáldva, s azt képzelték, hogy Gilberte-re inkább csak rossz befolyást
gyakorolhatok. Az oly kevéssé aggályos ifjak, akik közé Swann engem is
számíthatott, úgy éltek az én képzeletemben, mint akik szinte gyűlölik a
szeretett lány szüleit, hízelegnek nékik, ha ott vannak, s kicsúfolják őket a
lánnyal együtt, akit arra ösztönöznek, hogy ne is fogadjon szót nékik, s ha
egyszer meghódították a lányt, már nem is engedik feléjük. E vonásokkal
ellentétben (amelyeket egy gonosztevő sose ismerne el mint a magáéit),
mily hévvel hivatkozhatott a szívem Swann iránt táplált érzelmeimre,
amelyek oly erősek, hogy ha sejtelme is lett volna róluk, bizonyosan
megbánná a rólam való ítéletét, akár egy bírói tévedést. Amit csak éreztem
Swann iránt, meg mertem írni egy hosszú levélben, aztán megkértem
Gilberte-et, adja át az apjának. Gilberte bele is egyezett. De hát, sajnos,
úgy látszik, hogy Swann még nagyobb gazembert látott bennem, mint
ahogyan elképzeltem; azokban az érzelmekben, amelyeket annyi hittel és
tizenhat lapon át festettem néki, minden bizonnyal kételkednie kellett;
levelemnek ugyanis, melyet pedig éppannyi hévvel s éppoly őszintén
írtam néki, mint ahogy Norpois-val is beszéltem, levelemnek sem volt
több sikere. Gilberte elbeszélte másnap, miután félrevont magával egy kis
babércsoportozat mögé, a kis fasorba, ahol előbb leültünk mindketten egy-
egy székre, hogy mikor az édesapja elolvasta a levelet, vállat vont, és azt
mondta: „Mindennek semmi értelme, ez a levél is igazolja, hogy semmit
sem tévedtem.” Mivel ismertem lelkem jóságát és szándékaim tisztaságát,
mélyen fel voltam háborodva, hogy szavaim meg sem mozdították Swann
képtelen tévedését. Mert ez csak tévedés lehetett, ebben nem is
kételkedhettem. Oly pontosan írtam le – úgy éreztem – az én hő
nagylelkűségemnek kétségbevonhatatlan vonásait, hogy ha Swann
mindezek után nem tudja elképzelni az én érzelmeimet, nem jön el
bocsánatot kérni s bevallani, hogy tévedett, akkor ő maga sohasem
érezhette át ugyanezt, ami viszont képtelenné teszi, hogy másoknál is
megérthesse.
Mármost Swann talán egyszerűen tudatában volt annak a ténynek, hogy
a nagylelkűség nem más, mint önzésünk belső képe, valahányszor még
nem tudjuk megnevezni s osztályozni ezt az önzést. Lehet, hogy abban a
rokonszenvben, amelyet kifejeztem iránta, csak egyszerű következményét
– s lelkes megerősítését – látta az én Gilberte iránt való szerelmemnek, s
úgy érezte, hogy ez az érzés, nem pedig az iránta való másodlagos tisztelet
vezérli végzetszerűen a tetteimet. Nem oszthattam előérzéseit, mert nem
tudtam elszakítani magamat a szerelemtől, nem voltam képes ezt a
szerelmet más szerelmek általánosságába vonni, s kísérleti tárgyként tűrni
annak minden következményét; nagyon boldogtalan voltam. Ott kellett
hagynom Gilberte-et egy percre, mivel Françoise szólított. Azt akarta,
hogy kísérjem el egy zöld rácsos kis épületbe, amely eléggé hasonlított a
régi Párizs lakatlan vámházaihoz, s amelyet bizonyos idő óta, ahogy az
angolok mondják: lavabó-nak, ahogy meg a franciák hiányos értesülésű
anglomániája hívja: water-closet-nek használták. A régi s nedves falak
közül, a bejárónál, ahol Françoise-ra vártam, olyan friss erővel áradt a zárt
helyek sajátságos szaga, hogy egyszerre elfeledtem azokat a gondjaimat,
amelyeket Swann szavai Gilberte tolmácsolásában keltettek bennem, s
olyan öröm lopózott belém, más örömöktől különböző – amelyek
ingataggá tesznek bennünket, képtelenné, hogy megtartsuk, hogy valóban
birtokoljuk őket –, oly szilárd és szívós öröm, hogy mintegy rá lehetett
támaszkodnom, nyugalmas és élvezetes, tele tartós, bizonyos és
megmagyarázhatatlan igazsággal. Szerettem volna, mint régente, sétáimon
Guermantes-ék felé, behatolni ennek a benyomásomnak a varázsába, s
mozdulatlanul maradva kikérdezni ezt az ódon szagot, amely nem azt
tanácsolta, hogy élvezzem e ráadásnak nyújtott örömöt, hanem hogy
szálljak le mélyen a még fel nem fedett valóságba. De hát a helyiség
bérlője, egy kifestett ábrázatú s vörös parókájú öregasszony, mindjárt
beszélni kezdett velem. Françoise szerint igen rendes, „jó fajtájú
asszonyság” volt. A leánya, mint Françoise mondta, „egy jó házból való
fiúhoz” ment feleségül, vagyis olyan valakihez, akit Françoise
különbözőbbnek képzelt el egy munkástól, mint Saint-Simon egy herceget
„a nép aljából való embertől”. Valószínű, hogy az öregasszonyt sok csapás
érte, míg idejutott. De Françoise már azt is tudta, hogy valaha márkiné
volt, s hogy magának a Saint-Ferréol családnak az ivadéka. Ez a márkiné
azt tanácsolta, hogy ne maradjak a hűvösön, sőt még egy zárt fülkét is
kinyitott, és így szólt: „Menjen csak be, egészen tiszta és magának ingyen
lesz.” Ő is úgy lehetett ezzel, mint a Gouache-ban a kisasszonyok, akik, ha
valamit rendeltünk náluk, mindig megkínáltak cukorkával, kiszedegették
az üvegharang alól (de, sajnos, nem volt szabad elfogadnom), de talán nem
is oly ártatlanul, mint az öreg virágárusné, aki, ahányszor megtöltötte
anyám virágkosarait, mindig egy rózsát adott nékem, sűrű kacsingatások
között. Annyi biztos, hogy ha a „márkiné” szerette is a serdülő
kamaszokat, azzal, hogy kinyitotta nékik e kőtömbök pinceajtaját, amely
mögött az emberek szfinxek módjára kuporognak, nem annyira azt
áhította, hogy esetleg megronthatja őket, mint inkább azt az örömöt, hogy
az előtt, akit szeret, önzetlenül nagylelkűnek lássék, mert soha más
látogatót, mint egy öreg kerti őrt nem láttam még a közelében.
Egy perc múlva, Françoise kíséretében, már búcsúztam is a
„márkinétól”, s Françoise-t is otthagytam, hogy visszatérjek Gilberte
mellé. Mindjárt megláttam egy széken, az iménti babérbokrok mögött.
Azért ült ott, hogy ne lássák: bújócskát játszott a barátnőivel. Én is
odaültem hozzá. Lapos, kerek kis kalapja mélyen rányomódott a
homlokára, ami a kalap árnyékában éppen olyan álmatag és alattomos
tekintetet adott néki, mint mikor először láttam Combray-ban. Kérdeztem
tőle, nem volna-e mód rá, hogy személyesen beszélhessek az édesapjával.
Gilberte erre azt felelte, hogy maga is ajánlotta ezt az apjának, de hát
Swann nem tartotta szükségesnek. „Tessék – mondta –, itt a levele, hadd
menjek már a többiekhez, ha már nem tudtak megtalálni.”
Ha Swann akkor ért volna oda, mielőtt átveszem a levelet, amelynek
őszinteségében szerintem oly őrültség volt, hogy nem hitt, talán
meggyőződhetett volna róla, hogy mégis neki van igaza. Mert amikor még
egyszer közeledtem Gilberte-hez, aki hátradőlt a székében, s mondta
ugyan, hogy fogjam már, de még nem adta át a levelet, oly vonzónak
éreztem a testét, hogy hirtelen így szóltam hozzá:
– Tudja, mit, ne adja ki a kezéből, hadd lássuk, ki az erősebb.
Amire Gilberte a levelet eldugta a háta mögé, én viszont a kezemmel a
nyaka mögött kezdtem keresgélni, félresimítottam a haját, amely két
fonatban hullott a vállára – akár mert illett a korához, akár mert anyja
kívánta így, hogy tovább is gyermeknek lássék, s ezzel magát is
megfiatalítsa –, s egymásnak feszülve birkózni kezdtünk. Próbáltam
magamhoz vonni, de ő szívósan ellenállt; orcája, az erőfeszítéstől, piros
volt s kerek, mint a cseresznye; úgy nevetett, mintha csiklandoztam volna;
én meg, akár egy fiatal fát, a két lábammal szorítottam, mintha csak fel
akarnék mászni rá; s ebben a kis testgyakorlatban, s anélkül, hogy
erősebbé vált volna a lihegésem, amelyet eléggé meggyorsított már az
izmok mozgása és a játék heve, úgy árasztott el a gyönyör, mint néhány
verítékcsepp az erőfeszítéstől, s még csak annyi időm sem volt, hogy
jobban megismerjem az ízét; azonnal elkaptam a levelet. Akkor Gilberte
azt mondta, jóságosan:
– Ha akarja, nem bánom, még birkózhatunk egy kicsit.
Talán érezte, homályosan, hogy más célja is volt a játékomnak, mint
amit nyíltan bevallottam, de azért nem vehette észre, hogy ezt a célt el is
értem. De mivel féltem, hogy észrevette (és a sértett szeméremnek az a
tartózkodó meghőkölése, amely e pillanatot követte, olyasmit látszott
mutatni, hogy tán nem is ok nélkül féltem), elfogadtam hát az ajánlatát, s
tovább birkóztam, csak hogy ne higgye: nem volt más célom, mint az,
amelynek elérése után egyedül csak pihenni vágytam a közelében.
Odahaza észrevettem, szinte valósággal láttam azt az eddig homályos
képet, amelyhez csak közelebb vitt, anélkül, hogy látni vagy felismerni
engedte volna, a rácsos kis kerti háznak majdnem koromszagú frissesége.
Ez a kép Adolphe bátyám kis szobájának a képe volt Combray-ban,
ahonnan csakugyan ugyanilyen nedvességillat áradt. De nem tudtam
megérteni, s ezért későbbre halasztottam annak az oknak a kutatását, hogy
egy ily jelentéktelen kép emléke mint adhat ekkora nagy boldogságot.
Addig is úgy éreztem, hogy valóban megérdemlem Norpois-nak a
megvetését; hisz eddig minden író közül azt szeretem legjobban, akit ő
csak amolyan „fuvolajátékosnak” hívott – s igazi izgalmat éreztem nem
valami fontos eszme, hanem egy kis penészszag miatt.
Egy idő óta bizonyos családokban, ha egy-egy óvatlan látogató kiejtette
a Champs-Élysées nevét, az anyák éppoly rosszalló arckifejezéssel
hallgatták, mintha egy oly híres orvos került volna előttük szóba, akiben
nincs többé bizalmuk, mert igen sok diagnózisa csődöt mondott;
bizonygatták, hogy ez a park nem tesz jót a gyermekeknek, hogy akárhány
torokfájást, nem egy lázt és számos himlőt onnan hurcoltak be a házba.
S bár nyíltan nem vonták kétségbe anyámnak irántam való szeretetét,
aki tovább is engedte, hogy odajárjak, barátnői mélyen sajnálták
legalábbis a makacskodását.
Minden megrögzött tévhit ellenére épp az idegbajosok azok, akik
legkevésbé hallgatnak önmagukra: annyi mindent hallanak magukban, ami
miatt, mint később belátják, fölösleges volt úgy aggódniok, hogy aztán a
végén már semmivel se törődnek. Idegrendszerük oly sokszor kiáltotta
nékik: „Segítség!” – mintha komoly baj fenyegetett volna, holott csak hó
volt kilátásban, vagy pedig hurcolkodás egy új lakásba –, hogy aztán
annyira se tartják számon ezeket az intéseket, mint az a küzdő katona, aki
a harc hevében szintén oly kevéssé hallja őket, hogy még félig holtan is
folytatni képes pár napig az egészséges ember életét. Egy délben, mintegy
magamban hordva szokásos rosszulléteim rendszerét, melyeknek éppúgy
nem figyeltem állandó s belső körforgására, akárcsak a vérkeringésemre,
rohantam vígan az ebédlőbe, ahol szüleim már az asztalnál ültek, s –
elhitetve magammal, mint máskor, hogy ha ráz a hideg, nemhogy
melegednem kell, hanem azért fázom, mert megdorgáltak, s az
étvágytalanság esőt jelent, nem pedig intést, hogy ne egyek – én is
leültem, de épp amikor le akartam nyelni az első ízes falatot a sültből,
szédülés fogott el és émely, egy kezdődő baj lázas jelentkezése, amelynek
a jeleit közönyöm, mint egy jégpáncél, mindeddig elrejtette és késleltette,
de amely makacsul visszautasította ezt a lenyelhetetlen táplálékot. Akkor,
abban a pillanatban, az a gondolat, hogy ha betegnek látnak, nem fognak
elengedni hazulról, ugyanoly erőt kölcsönzött, mint a létfenntartási ösztön
a sebesültnek, s így voltam képes a szobámba vánszorogni – ahol láttam,
hogy negyvenfokos lázam van már –, s utána még arra is, hogy kimenjek a
Champs-Élysées-re. Bágyadt és annyira sebezhető hüvelyén, a testen át,
lelkem mosolygón követte, követelte azt az örömöt, hogy megint
bújócskázhasson Gilberte-tel, s egy óra múlva, alig tántorogva s mégis
boldogan őmellette, még mindig volt annyi erőm, hogy ezt az örömöt
élvezhessem.
 Françoise otthon azt mondta, hogy hirtelen „elaléltam”, hogy biztosan
„hideglelést” kaptam, az orvos pedig, akit mindjárt hívtak, kijelentette,
hogy ha már így van, „jobb szereti” a hőemelkedésnek ezt a „hevesebb”
fajtáját – amely csak „szigorú” kísérő tünete az én tüdőgyulladásomnak, s
inkább csak „szalmaláng”, semmi más –, mintsem holmi „alattomos” és
„álarcos” jelenségeket. Régebben is voltak már fulladási rohamaim, s
nagyanyám óvása ellenére, aki már idült alkoholistának látott, az orvos, a
koffeinon kívül, amely a lélegzést könnyítette, sört, pezsgőt vagy
konyakot ajánlott, ha érzem egy-egy roham közeledését. A roham ugyanis,
így mondta, megszűnne abban az „eufóriában”, melyet az alkohol idézne
elő. Sokszor bizony kénytelen voltam nemhogy el nem titkolni, de
egyenesen túlozni ezt a fuldoklási állapotot, mert különben nagyanyám
nem tűrte volna, hogy alkoholt kapjak. Egyébként, mihelyt éreztem a
jöttét, sose tudva előre, hogy mily arányokban fog rám törni, mindig
nyugtalan is voltam nagyanyám szomorúsága miatt, amelytől szinte
jobban féltem, mint a saját szenvedéseimtől. Ugyanekkor azonban a
testem, akár mert nagyon is gyönge volt ahhoz, hogy szenvedése titkát
megőrizze, akár mert félt, hogy ha nem látják a fenyegető baj közeledését,
esetleg még valami veszélyes vagy lehetetlen erőfeszítést kérnek tőlem,
mintegy kényszerített arra, hogy értesítsem nagyanyámat a
rosszullétemről, mégpedig oly pontossággal, amely már-már fiziológiai
aggállyá vált. Mihelyt egy még nem tapasztalt tünetet vettem észre
önmagamon, testem mindaddig gyötrődött, míg nem közöltem
nagyanyámmal. Ha tettette, hogy nem figyel oda, a test követelte, hogy
erősködjek. Olykor nagyon is messze mentem; s nagyanyám szeretett
arcán, amely már nem volt oly ura az érzelmeinek, feltűnt a mély
szánalom, a gyötrő fájdalom kifejezése. Akkor, e fájdalom láttára, szinte
összefacsarodott a szívem; s mintha csak a csókjaimmal szüntethetném
meg e bánatot, s minthogyha a szeretetem ugyanannyi örömöt adhatna
nagyanyámnak, mint a boldogságom, azonnal karjaiba vetettem magam.
Másfelől, mivel az aggályaim lecsillapultak arra a bizonyosságra, hogy
most már tudatában van a rosszullétemnek, testem sem ellenkezett azzal,
hogy nagyanyámat megnyugtassam. Esküdöztem, hogy nincs semmi
nagyobb bajom, hogy nem vagyok oly sajnálatraméltó, s hogy egyenesen
boldog vagyok, ebben egészen biztos lehet; testem csak éppannyi
szánalmat akart, mint amennyit megérdemelt, s ha egyszer értesültek róla,
hogy neki jobb felől fájdalma van, szívesen beleegyezett abba, hogy ezt a
fájdalmat ne túlozzam, s ne tartsam akadálynak a boldogsághoz; testem
ugyanis nem pályázott holmi magasabb bölcsességre, ez már nem az ő
dolga volt. Lábadozásom idején majd mindennap volt rohamom. Egy
délután, miután nagyanyám elég jó állapotban hagyott, késő este megint
bejött hozzám, s amikor észrevette, hogy fulladozom: „Szent isten, hogy
szenvedhetsz!” – kiáltotta, s egészen elváltoztak a vonásai. Rögtön kiment
a szobából, hallottam a külső kapuajtót, s nemsokára konyakkal jött
vissza, amit ő maga vásárolt, mivel odahaza már nem volt. Csakhamar
máris jól éreztem magam. Nagyanyám arca piros volt és meglehetősen
feszélyezett, s a tekintete fáradtságot és csüggedést tükrözött.
– Jobb lesz, ha magadra hagylak mostan, használd ki ezt a
könnyebbséget – mondta, és hirtelen otthagyott. Azért mégis
megcsókoltam, s friss arcán valami nedveset éreztem, amiről nem tudtam,
nem az esti levegő nedvessége-e, mert kinn járt. Másnap csak este jött be
hozzám, mivel, mint mondta, nappal a városban volt. Úgy találtam, hogy
ez inkább közönyre vallott a részéről, s vissza kellett tartanom magam,
hogy ne tegyek szemrehányást néki.
Mivel a fulladozásaim még akkor is megmaradtak, mikor a
tüdőgyulladás már rég elmúlt, s ezzel többé nem lehetett megmagyarázni a
rohamaimat, szüleim megkérték Cottard-t, hogy jöjjön el, s vizsgáljon
meg alaposan. Egy ily esetben hívott orvosnak nem elég csak tanultnak
lenni. Az oly tünetekkel szemben, amelyek esetleg három vagy négy
különböző betegséget jelezhetnek, végeredményben a szimatja, az éles
szeme dönti el, hogy a sok közül melyikkel van dolga, hasonló látszatok
ellenére. Ez az istenadománya nem jár semmi felsőbbrendűséggel más
szellemi képességek terén, s oly ember birtokában is lehet, aki egyébként
közönséges, szereti a rossz képeket, rajong az olcsó muzsikáért, s nem
érdeklődik komolyan semmi iránt. Az én esetemben azt, ami külsőleg
megfigyelhető volt, sok mindenre vezethették vissza: ideggörcsre,
asztmára, kezdődő tuberkulózisra, ételmérgezés okozta lélegzési
zavarokra, mégpedig vesegyöngeséggel egybekötve, krónikus
légcsőhurutra, vagy egy oly bonyolultabb állapotra, amelyben e tényezők
közül ketten-hárman is szerepelnek. Márpedig az ideggörcsöt úgy kezelik,
hogy nem is veszik tudomásul, a tuberkulózist pedig sok-sok gonddal és
túltáplálkozással, ez viszont igen rossz lenne az ízületi bajok, az asztma
esetében, s egyenesen veszélyes az ételmérgezés okozta rossz lélegzésre,
mert ez meg olyan kezelést kíván, amely másrészt a tuberkulózisra lenne
káros. De Cottard nem habozott soká, s előírásai parancsként szóltak:
„Erős és goromba hashajtókat, több napig tejet, semmi mást. Semmi húst,
semmi alkoholt.” Anyám félénken suttogta, hogy bizony inkább
táplálkoznom kéne, hogy máris elég ideges vagyok, s hogy ez az étrend s
az erős hashajtó egykettőre tönkretesz engem. Láttam Cottard tekintetében
– amely olyan nyugtalan volt, mintha csak attól félt volna, hogy lekésik a
vonatról –, hogy azt kérdi magában, nem engedett-e vajon megint
természetes szelídségének. Iparkodott visszaemlékezni, felvette-e hideg
álarcát, mint ahogy megnézzük egy tükörben, nem feledtük-e megkötni a
nyakkendőnket. S mivel még mindig kételkedett, s hogy mindenképp
kárpótolja magát, gorombán így válaszolt: „Nem szoktam kétszer is
ismételni, amit mondok. Adjanak csak ide egy tollat. Különösen a tej igen
fontos. Később, ha majd megfékeztük ezeket a rohamokat és az
álmatlanságot, nem bánom, ha levest is ád néki, meg főzeléket, de első a
tej, a tej, a tej! Ez majd a betegnek is tetszik, hiszen most Kína divatban
van, tea, tea, kínai tea! (A növendékei jól ismerték ezt a legújabb
szójátékát, amelyet mindig elismételt, valahányszor a kórházban egy szív-
vagy májbajost tejes étrendre fogott.) Aztán majd lassan, fokozatosan
megint rátér a rendes étkezésre. De ahányszor a köhögés meg a fulladozás
újrakezdődik, megint csak hashajtó, belső mosás, ágyba fekvés, no meg a
tej, a tej, a tej!” Jéghideg arccal s szó nélkül hallgatta anyám utolsó
ellenvetéseit, s amikor elment, anélkül, hogy egy szóval is megmagyarázta
volna ennek az étrendnek az okait, szüleim úgy vélekedtek erről, hogy
semmi köze a bajomhoz, amellett fölöslegesen gyengít, s meg sem
kísérelték velem. A professzor előtt, persze, próbálták eltitkolni az
engedetlenségüket, s hogy ezt könnyebben elérjék, kerültek minden olyan
házat, ahol találkozhattak volna vele. Mikor aztán rosszabbul lettem,
mégis amellett döntöttek, hogy betű szerint követik Cottard utasításait;
három nap múlva már nem hörögtem, nem köhögtem, s könnyen
lélegzettem. Akkor aztán megértettük, hogy Cottard ugyan, mint később
mondta, épp elég asztmatikusnak talált engem és főképpen bolondnak,
azonban azt is észrevette, hogy abban a pillanatban a mérgezés volt nálam
a legerősebb, s ha kitisztítja a vesét és a májat, egyúttal mindjárt
megkönnyíti a légcsövek munkáját, s visszaadja a szabályos légzésemet,
az álmomat, az életerőmet. S ilyen módon értettük meg, hogy ez az ostoba
ember egyúttal igen nagy orvos is. Végre mégiscsak felkelhettem. De
köröttem arról beszéltek, hogy nem engednek többé a Champs-Élysées-re.
Azt mondták, hogy a rossz levegő miatt; azt hittem, ez csak holmi ürügy,
hogy többé ne láthassam Swann kisasszonyt, s úgy próbáltam mondogatni
szüntelenül Gilberte nevét, akárcsak idegen földön a legyőzöttek az ő
anyanyelvüket, amelyet azért gyakorolnak, hogy el ne felejtsék távoli
hazájukat. Némelykor anyám megsimogatta a homlokom, és így szólt
hozzám:
– Szóval az én kisfiam nem mondja meg a mamájának, hogy mi bántja?
Françoise meg mindennap így beszélt, ha rám nézett: „Jaj, de rossz
színben van a fiatalúr! Nem jó ránézni, olyan, mint a halál!” Igaz, hogy ha
csak náthám van, Françoise akkor is ugyanilyen gyászos ábrázatot öltött
volna. Ezek a nagy siránkozások inkább az ő „osztályát”, mint az én
állapotomat jellemezték. Akkor még nem tudtam kitalálni, hogy vajon e
sötéten látás fájdalmas vagy jóleső volt-e Françoise-nál. Egyelőre csak
arra a következtetésre jutottam, hogy inkább társadalmi volt és
mesterségbeli.
Egy nap, a reggeli posta idején, anyám levelet tett az ágyamra.
Szórakozottan téptem fel, hiszen úgysem tartalmazhatta azt az egyetlen
aláírást, amely boldoggá tehetett volna, a Gilberte-ét, akivel nem volt
semmi kapcsolatom, a Champs-Élysées játékain kívül. Mármost a
levélpapír alján, egy sisakos lovagot ábrázoló ezüstpecsét alatt, amelyet
körben ez a jelszó keretezett: Per viam rectam,[196] e nagy betűkkel rótt
levél alján, ahol mintha minden mondat vonással lett volna aláhúzva,
mivel a i-k vízszintes jelei nem a betűkön keresztül, hanem a betűk felett
húzódtak, s így a felettük levő sorok alá mindenütt hosszú vonásokat
vontak – történetesen épp a Gilberte aláírását kellett meglátnom. Mivel
azonban nem hihettem, hogy egy hozzám címzett levél ilyen aláírást
tartalmazhasson, ez a látvány, hit nélkül, semmi örömet sem okozott. Egy
pillanatra inkább mindent valószínűtlenné tett körülöttem. Ez a képtelen
aláírás szédületes gyorsasággal táncolt, valóságos fogócskát játszott az
ágyammal, a falakkal, a kandallóval. Mindent mintegy imbolyogni láttam,
mint aki leesik a lóról, s már olyasmit kezdtem hinni, hogy talán van egy
másik lét is, egészen más, mint amit ismerek, sőt teljes ellentétben ezzel,
de talán ez az igazi, és hirtelen látványa engem is oly habozással töltött
most el, mint amilyent a szobrászok az Utolsó Ítélet halálból ébredőin
éreztetnek, akik egyszerre ott állnak egy Másik Világ küszöbénél. „Kedves
Barátom – így szólt a levél –, hallom, hogy igen beteg volt, s hogy nem jár
a Champs-Élysées-re. Én sem igen járok oda, mert rettentő sok most a
beteg. Inkább a barátaim jönnek hozzám, minden hétfőn és pénteken,
uzsonnára. Édesanyám megbízott azzal, hogy hívjam meg magát is: igen
örülnék, ha eljöhetne, mihelyt megint egészséges lesz, és akkor majd
idehaza folytatjuk a mi champs-élysées-i beszélgetéseinket.
Viszontlátásra, kedves Barátom, remélem, szülei is megengedik, hogy
minél többször jöjjön hozzánk. Sok-sok baráti üdvözlettel, Gilberte.”
Míg e sorokat olvastam, egész idegrendszerem bámulatos gyorsasággal
fogta fel a jó hírt: a boldogságot. De lelkem, vagyis, én magam, egyszóval
az, aki legjobban volt érdekelve, egyelőre még nem tudott róla A
boldogság, az a boldogság, amelyhez Gilberte révén jutok, oly dolog volt,
amire állandóan gondoltam, azonban gondolatban élő dolog, vagyis mint
Leonardo mondja a festészetről: cosa mentale[197]. Egy betűkkel teleírt
papírlapot az értelem nem fog fel közvetlenül. De mihelyt elolvastam a
levelet, mindjárt gondoltam is rá, ábrándjaim tárgyává lett, vagyis szintén
cosa mentale lett, s máris annyira szerettem, hogy szinte minden öt
percben újra kellett olvasnom és megcsókolnom. Akkor aztán csakugyan
megismertem a boldogságomat.
 Az élet tele ily csodákkal, s azok, akik szeretnek, mindig bizalommal
várhatják őket. Lehet, hogy az én csodámat anyám idézte elő
mesterségesen, s látva, hogy egy idő óta elvesztem minden életkedvemet,
talán izent Gilberte-nek, hogy írjon egy ilyen levelet, mint ahogy első
tengeri fürdőzésem idején, csak hogy kedvet keltsen bennem a víz alá
bukásra, amit mindig gyűlöltem, mert elállt tőle a lélegzetem, a
fürdőmesternek titokban gyönyörű kagylódobozokat s korallágakat adott
oda, hogy azután azt higgyem, én találtam őket a vízfenéken. Egyébként
minden olyan eseménynél, ami az életben és az élet ellentétes
helyzeteiben a szerelemre vonatkozik, legjobb, ha nem is próbáljuk kutatni
az értelmüket, mivel azt, ami könyörtelen, valamint váratlan bennük, úgy
látszik, inkább mágikus, mint észbeli törvények igazgatják. Mikor egy
multimilliomost, aki ennek ellenére szeretetre méltó is lehet, egyszerűen
faképnél hagy szegény és nem is csinos kedvese, s a férfi akkor,
kétségbeesésében, az arany minden hatalmát s a föld minden befolyását
felidézi, anélkül, hogy a nőt visszakaphatná – sokkal okosabban tenné,
kedvese legyőzhetetlen makacsságával szemben, ha azzal vádolná a sorsot,
hogy őt szívbajban akarja elpusztítani, mintsemhogy holmi logikai
magyarázatokat keresne. Azok a bizonyos akadályok, amelyekkel a
szeretőknek kell megküzdeniük, s amelyeket szenvedéstől agyongyötört
képzeletük hiába is iparkodik kitalálni, olykor a nő jellemének valamilyen
sajátosságában gyökereznek, olyasmiben, amit a szeretők nem is
vonatkoztathatnak önmagukra, a nő ostobaságában, ismeretlen lényeknek
befolyásában és félelmességében, abban az élvezetfélében, amit a nő
éppen akkor próbál kérni az élettől, s amit sem a szeretője, sem szeretője
vagyona nem nyújthat néki. A szerető mindenesetre a legrosszabb
helyzetben van, hogy valóban megismerje ezeknek az akadályoknak a
természetét, egyrészt mert a nő ravaszsága rejtegeti őket előle, másrészt
mert a szerelem a szerető ítéletét is meghamisítja, és így nem engedi meg,
hogy mindent pontosan értékeljen. Olyanok ezek az akadályok, mint azok
a daganatok, amelyeket az orvosnak sikerül ugyan eltüntetni, de anélkül,
hogy valaha is rájött volna az eredetükre. Mint ezek, az akadályok is
titokzatosak, de mulandók. Csak az a baj, hogy általában tovább tartanak a
szerelemnél. Mivel pedig a szerelem nem önzetlen szenvedély, az a
szerelmes, aki nem szeret már, nem is próbálja megtudni, hogy az a
szegény és ledér asszony, akit annyira szeretett, miért utasította vissza,
makacsul és éveken át, az ő további bőkezűségét.
Mármost ugyanaz a titok, amely, ha szerelemről van szó, a katasztrófák
okára vet leplet, éppoly gyakran rejti homályba a szerencsés megoldások
váratlanságát (mint amilyen megoldást a Gilberte levele is hozott).
Szerencsés megoldást, vagy legalábbis olyat, ami annak látszik, mert
alapjában egy sem az, ha olyan érzelemről van szó, amelyben bármily
elégtétel legfeljebb csak áthelyezi a fájdalmat. Néha mégis van
fegyverszünet, s akkor egy kis ideig a gyógyultság illúzióját élvezhetjük.
Ami a levelet illeti – amelynek alján Françoise nem akarta felismerni
Gilberte nevét, mivel a cifra G betű, egy pont nélküli i-re támaszkodva,
inkább egy A-hoz hasonlított, az utolsó szótagot pedig vég nélkül
meghosszabbították az aláírás csipkézett cirádái –, hogyha ragaszkodunk
ahhoz, hogy értelmes magyarázatot keressünk e változáshoz, amelyet ez a
levél tolmácsolt, s amely engem oly boldoggá tett, lehet, hogy ezt egy
bizonyos fokig épp annak az eseménynek köszönhetem, amelyről,
ellenkezőleg, nem oly régen azt hittem, hogy örökre lehetetlenné tesz
Swannék előtt. Kevés idővel azelőtt Bloch jött látogatóba hozzám, épp
amikor Cottard professzor volt nálam, akit megint elhívtunk, mióta az ő
étrendjét követtem. A vizsgálat végeztével Cottard a szobámban maradt,
mivel a szüleim megkérték, legyen a vendégünk vacsorára, s Blochot is
egyenesen hozzám küldték. Mikor már javában beszélgettünk, és Bloch
hosszan elmesélte, hogy hallotta valakitől, mennyire szeret engem Swann-
né, valakitől, akivel ő, Bloch, együtt vacsorázott előző este, s aki maga is
igen jó barátnője Swann-nénak, szerettem volna azt felelni néki, hogy
bizony határozottan téved, s megmagyarázni pontosan, mint ahogy
Norpois-nak is megmondtam, s már azért is, hogy Swann-né előtt ne
tűnjek fel hazugnak, hogy, igenis, nem ismerem Swann-nét, s még sose
beszéltem vele. De hát nem volt bátorságom, hogy helyreüssem Bloch
tévedését, mert tudtam, hogy szándékos, és csak azért találta ki azt, amit
Swann-né nem mondhatott, hogy fitogtassa, amit hízelgőnek tartott, s ami
szintén hazugság volt, vagyis hogy együtt vacsorázott ennek a hölgynek a
barátnőjével. Mármost aztán az történt, hogy Norpois, aki tudta, hogy nem
ismerem, de szeretném megismerni Swann-nét, óvakodott egy szót is
szólni rólam, Cottard viszont, aki az orvosa volt, s arra következtetett
Bloch szavából, hogy Swann-né engem is jól ismer, sőt egyenesen nagyra
becsül, gondolta, ha majd megint látja s említi néki, hogy kedves fiú és az
ő páciense vagyok, rám nézve teljesen haszontalan, magára nézve hízelgő
dolgot mondhat – s ez a két ok bírta arra, hogy mihelyt alkalma nyílt rá,
szóba hozott engem Odette előtt.
Így ismertem meg ezt a lakást, ahol már a lépcsőház is tele volt Swann-
né állandó illatával, de még balzsamosabbá tette az a fájó és sajátságos
varázs, amely Gilberte életéből áradt. A könyörtelen házmester most
jóindulatú Eumenidává[198] szépült, s ahányszor megkérdeztem tőle,
felmehetek-e az emeletre, mindenkor kegyes kézzel emelte meg a
sapkáját, így jelezve, hogy meghallgatta kérésemet. Az ablakokat, melyek
kívülről, közém s a nem nekem szánt kincsek közé, holmi ragyogó, távoli
és felületes tekintetet, sokszor arra gondoltam: Swann-nék tekintetét
vetették, most nemegyszer magam nyitottam ki, hogy beengedjem a
levegőt, amikor, ha jó idő volt, és egész délutánt töltöttem Gilberte-tel a
szobájában, sőt, oda is könyököltem őmellé, az ablaknyílásba, hogy
édesanyja fogadónapján együtt nézzük az érkező vendégeket, akik, a
kocsiból kiszállva s felnézve az emeletre, sokszor még fel is köszöntöttek
a kezükkel, abban a hitben, hogy a háziasszonynak valamelyik unokaöccse
vagyok. Az ily percekben Gilberte hajfonatai az arcomat súrolták. Úgy
éreztem, anyaguk természetes és természetfeletti finomságánál s művészi
fonadékaik bűvös erejénél fogva, hogy ezek a hajfonatok valóságos
páratlan remekművek, amelyeket bizonnyal a Paradicsom pázsitjából
szőttek. Még legkisebb részüknek is micsoda mennyei herbáriumot adtam
volna ereklyetartóul! De ha már nem remélhettem, hogy egy igazi darabot
kaphatok e hajfonatokból, legalább a fényképüket szerettem volna
magaménak tudni, mert még ezt is értékesebbnek véltem, mint Leonardo
legritkább virágrajzait! Hogy egy ily képet szerezhessek, egy egész sor
aljasságot követtem el Swann barátainál s maguknál a fényképészeknél,
viszont mégsem kaptam meg, amit annyira óhajtottam, inkább csak
kellemetlen emberekkel jutottam állandó kapcsolatba.
Azok a szülők, akik oly soká nem engedték, hogy láthassam a leányukat,
most, amikor beléptem a homályos előszobába, ahol szüntelen ott lebegett
a velük való találkozás lehetősége, hatalmasabban és kívánatosabban, mint
a király megjelenése hajdan a versailles-i kastélyban, s ahol, miután
mindenkor beleütköztem egy óriás ruhafogasba, amelynek hét ága volt,
mint az ótestamentumi gyertyatartónak[199], azt se tudtam, hogyan
bókoljak a fásládán ülő lakáj előtt, mivel hosszú szürke ruhájával a
sötétben magának Swann-nénak néztem – ezek a szülők, Gilberte szülei,
ha megláttak, mikor érkeztem, nemhogy bosszúsan, hanem mosolyogva
szorítottak velem kezet, és így szóltak:
– Mit csinál, hogy van? (Amit gyorsan, egyfolytában, a t elnyelésével
ejtettek ki, s persze, mihelyt hazaértem, én is állandó gyönyörűséggel
gyakoroltam ezt az összevonást.) Gilberte tudja, hogy itt van? Mert akkor
nem zavarom tovább.
De még azok az uzsonnák is, amelyekre egyedül a barátnők voltak csak
hivatalosak, s amelyeket a kettőnk közé tornyosuló akadályok
legsúlyosabbjának tartottam, mostantúl új alkalmak lettek a mi
együttlétünkre, s ezekről Gilberte mindannyiszor külön levélben értesített
(mert hiszen még aránylag új barátja voltam), s mindig másféle
levélpapíron. Volt olyan, amelyet kék dombornyomásban egy kiskutya
díszített, alatta holmi humoros angol nyelvű mondással és egy
felkiáltójellel; egy másikat, pecsét gyanánt, vagy egy horgony, vagy egy
monogram, egy-egy óriás G. és S., négyszögben, végig a papír felső
részén; volt, amelyiken a „Gilberte” név a lap egyik sarkán futott át,
aranybetűkkel, mint egy aláírás, a szokásos cifrázattal a végén, fölötte
nyitott s fekete esernyővel, vagy pedig összeszorítva egy kínai kalap
formában, amely barátnőm nevének valamennyi betűjét magába zárta, de
úgy, hogy – bár nagybetűk voltak – egyet sem lehetett kitalálni. De mivel,
bármily változatos volt is, ez a levélpapírsor se volt kifogyhatatlan,
bizonyos idő elteltével megint csak olyan levelet kaptam, amelyet, mint a
legelsőt, a Per viam rectam jeligéje ékesített, egy sisakos lovag felett,
barnás ezüstkeretben. Amellett, úgy gondoltam akkor, mindegyik
levélpapírfajtát bizonyos szertartások szerint választja, erre vagy amarra a
napra, holott, mint ahogy ma hiszem, inkább csak arra vigyázott, hogy
emlékezetében tartsa, milyen papírt választott régebben, s hogy ugyanazt a
fajtájút minél ritkábban küldje a barátainak, legalábbis azoknak, akiket
érdemesnek tartott e megkülönböztetésre. Mivel Gilberte barátnői, akiket
meghívott az ily uzsonnákra, más-más időben mentek lecke-óráikra, s így
némelyik épp akkor jött, mikor a másik távozott, már a lépcsőnél
hallottam a lányhangok zsibongását az előszobából, és ez, abban az
izgalomban, amelyet a rám váró, ékes ceremónia keltett bennem, hirtelen,
még a bejáratnál, elszakított minden szálat, ami az előző élethez kötött, s
még azt is elfelejtette velem, hogy letegyem a sálamat, ha már a meleg
szobában leszek, s megnézzem az órámat, nehogy túl soká maradjak. Ez a
lépcsőház egyébként végig tiszta fából készült, mint akkor az új
bérházakban szokták, II. Henrik-kori stílusban – Odette egykori
stílusideáljában, amelyet csakhamar megtagadott de még egy, nálunk nem
látható, nagy tábla is fityegett a felvonóajtón: „A felvonót lefelé nem
szabad igénybe venni”, s mindezt valami olyannyira káprázatos dolognak
láttam, hogy szüleimnek azt mondtam, az egész lépcső antik remekmű, és
Swann nagyon messziről hozta Párizsba. Úgy szerettem az igazságot, hogy
akkor sem haboztam volna ily tudósítással szolgálni nékik, ha biztosan
tudom, hogy hamis, mivel csakis így érezhették azt a tiszteletet, mint én, a
swanni lépcsők méltósága iránt. Ugyanígy egy tudatlan előtt, aki nem
értheti meg, miben áll egy nagy orvos lángelméje, jóhiszeműleg nem
valljuk be, hogy nem tudja gyógyítani a náthát. De mivel nem is
rendelkeztem semmi megfigyelőképességgel, mivel nem tudtam általában
sem a nevét, sem a fajtáját a szemem előtt található dolgoknak, s csak ha
Swannék közelében voltak, akkor tartottam őket rendkívülieknek, nem
éreztem bizonyosnak, hogy hazudtam, amikor otthon e lépcsőház
műértékéről s távoli eredetéről meséltem. Nem éreztem bizonyosnak, de
azért mégis valószínűnek, mert egyszerre elvörösödtem, mikor apám így
szakított félbe: „Ismerem az ily házakat; láttam egyet, mind egyforma;
Swann éppen hogy nem egy, hanem több emeletet bérel; Berlier építette
valamennyit.” Hozzátette, hogy már ő is keresett lakást egy ilyen házban,
de aztán lemondott róla, mert nem találja eléggé kényelmesnek, meg aztán
a bejáró is sötét; megmondta, de én azért ösztönösen éreztem, hogy a
Swannék jó hírének és a magam boldogságának meg kell hoznom a
szükséges áldozatot, s valami belső parancsra s annak ellenére, amit apám
mondott, örökre eltávolítottam magamtól, mint Renan Jézus életé[200]-t
egy hívő, azt a rontó gondolatot, hogy a Swannék lakása csak olyan
mindennapos lakás, ahol mi is lakhatnánk.
Az ily uzsonnák napjain hát fokról fokra emelkedve a II. Henrik-stílű
lépcsőn, megfosztva minden gondolattól, egész emlékezetemtől, és mint a
legalacsonyabb ösztönöknek a játékszere, végre abba a légkörbe értem,
ahol már szabadon lengedezett Swann-nénak az illata. Már-már előre látni
véltem a csokoládétorta fenségét, körötte aprósüteményes tányérokkal s
mintás kis szürke damaszt asztalkendőkkel, mint ahogy ezt a Swann ház
sajátos ceremóniája követelte. Mindamellett úgy látszott, hogy ez az oly
szabályozott s változatlan együttes, akár a Kant szükséges
világmindensége, egy végső, szabad cselekedettől is függ. Mert mikor már
mindannyian együtt voltunk Gilberte kis szalonjában, barátnőm az órára
nézett, s hirtelen így kiáltott fel:
– Ejnye, az ebéd már oly messze, és csak nyolckor vacsorázunk, jó
volna enni valamit, nem? Halljuk, mi a véleményük?
S már vezetett is bennünket az ebédlőbe, mely oly sötét volt, mint egy
Rembrandt festette ázsiai templom belseje, ahol egy torta, mint egy
építészeti csoda, éppoly jámborul s meghitten, mint amilyen fölényesen
trónolt, látszólag csak úgy véletlenül, mint bármilyen más napon, arra az
esetre, ha Gilberte-nek kedve támadna arra, hogy megfossza csokoládé
ormaitól, és lerontsa rőt és merev oldalfalas bástyáit, amelyek, mint
Dárius palotájának védőfalai, a kemencében sültek oly ropogósra. De
ahhoz is, hogy hozzáfogjon e ninivei cukrászmű lerombolásához, Gilberte
nemcsak a tulajdon éhségére hallgatott; az enyém felől is érdeklődött;
mialatt a romok közül egy egész mázas falsíkot emelt ki a számomra,
skarlátszínű gyümölcsökkel recézve, keleti ízlés szerint. Sőt, még azt is
megkérdezte, mikor vacsorázunk odahaza, mintha én azt tudtam volna,
mintha a rajtam eluralkodó zavar nem mosta volna el véglegesen az éhség
vagy akár az étvágytalanság benyomását, a vacsora fogalmát, egész
családunknak a képét – az én üres emlékezetemből s az én megbénult
gyomromból! Fájdalom, ez a bénultság csak néhány pillanatig tartott:
hiába ettem a sok süteményt, anélkül, hogy észrevettem volna, csak eljön
majd a pillanat, mikor ezt meg is kell emésztenem. De ez most még
messze volt. Egyelőre Gilberte a „teámat” készítette. Egyik csészét a
másik után ittam, holott egyetlenegy is huszonnégy órára álmatlanná tett.
Mondta is anyám akárhányszor: „Bosszantó, hogy ez a gyerek sose mehet
Swannékhoz, anélkül, hogy bele ne betegedne.” De hát mit tudtam, mit
iszom én, teát-e vagy akármi mást, ha egyszer Swannéknál voltam? Meg
aztán hiába tudom, azért mégiscsak ittam volna, mert ha, mondjuk, egy
pillanatra fel is ösmerem a jelent, ez még nem jelentette volna a múltra
való emlékezés vagy a jövőbe látás adományát. Képzeletem nem ért el
addig a távoli időpontig, amikor majd a lefekvésre vagy a szükséges
alvásra lesz gondom.
Gilberte barátnői viszont nem merültek úgy el a részegségben, hogy
legalább néhányuknak ne maradt volna szabad akarata. Volt, aki
visszautasította a teát! Amire Gilberte ezt az akkor sűrűn használt választ
adta: „Hiába, nincs sikerem a teámmal!” S hogy a ceremóniának még a
gondolatát is eloszlassa, összevissza zavarta a székek sorrendjét az asztal
körül: „Mintha csak lakodalomban lennénk; istenem, a cselédek de
buták!”
Ő maga csak torkoskodott, egy X formájú s a helyéről félrehúzott kis
széken lovagolva. S mintha ennyi sok süteménnyel anyja engedélye nélkül
rendelkezne, amikor Swann-né bejött hozzánk – miután kikísérte egy
vendégét, mert az ő „napja” rendesen Gilberte uzsonnáival esett egybe –,
csak úgy futva, olykor kék bársonyban, máskor fehér csipkével szegett
fekete selyemruhában, mindig meglepett arccal mondta:
– Nini, milyen jó dolgokat esztek, szinte én is megéhezem, ha látom,
milyen étvággyal eszitek ezt a süteményt.
– Tudod, mit, anyus, tarts velünk – felelte ilyenkor Gilberte.
 – Dehogyis, kincsem, mit gondolsz, mit mondanának a vendégeim, hisz
itt van még Trombert-né, Cottard-né és Bontemps-né, meg aztán tudod,
hogy a mi aranyos kis Bontemps-nénk sose csak egy percre jön hozzám, és
éppen most érkezett. Mit szólnának ezek a hölgyek, ha nem sietnék
mindjárt vissza; de ha nem kapok más vendéget, és ha a hölgyek is
elmennek, akkor visszajövök közétek (mert megsúgom, itt, köztetek, én is
jobban érzem magam). Azt hiszem, meg is érdemlem, hogy egy kis
nyugságom legyen, negyvenöt látogatóm volt ma, és negyvenöt vendég
közül negyvenketten beszéltek a Gérôme-képről[201]! De jöjjön el egyszer
hozzánk – mondta énfelém fordulva –, mert hiszen a teáját Gilberte majd
éppoly jól elkészíti, úgy, ahogy maga szereti, ahogy a kis „stúdiójában”
issza. – S már menekült is vendégei közé, természetesnek találva, hogy
még e titokzatos légkörben is csak oly ismert dolgokat keresek, mint a
szokásaim (lett légyen az a teázás, ha ugyan egyáltalán szoktam teázni,
vagy pedig a „stúdió”, amelyről azt sem tudtam, mi fán terem). – Mikor
jön? Holnap? Majd meglátja, éppolyan jó toastot kap, mint a Colombinnál.
Nem hiszi? Maga csúnya ember! – mondta, mert mióta őneki is voltak
fogadónapjai, mint Verdurinnének, a Nagyasszony modorát, nyafogó
zsarnokoskodását is utánozta. A toastot egyébként éppen olyan kevéssé
ismertem, mint Colombint, így hát ez az ígéret nem sokkal növelte a
csábítást. Különösebbnek tetszhetik, mivel mindenki így beszél, és talán
még Combray-ban is ösmerik ezt a szót manapság, hogy az első
pillanatban nem értettem meg, kire céloz Swann-né, mikor magasztalni
kezdte a mi öreg nurse-ünket. Nemigen tudtam angolul, de csakhamar
kitaláltam, hogy ez a szó Françoise-ra vonatkozik. Én, aki úgy féltem a
Champs-Élysées-n, hogy Françoise netalán rossz benyomást tesz az
idegenekre, most megtudtam Swann-nétól, hogy ő is, az ura is azt találta
nálam rokonszenvesnek, amit Gilberte odahaza az én nurse-ömről mesélt
nékik. „Látszik, hogy milyen ragaszkodó, milyen derék teremtés.” (Amire
a véleményem egyszerre megváltozott Françoise-rôl. Viszont nem éreztem
többé olyannyira szükségesnek, hogy egy tollas kalapú és sárcipős
nevelőnőm legyen.) S végül azt is megértettem Swann-né pár elejtett
szavából, hogy Blatinné ismeretsége, akinek ő készséggel elismerte a
jóindulatát, azonban nem óhajtotta a vizitjeit, nem lett volna oly értékes,
mint hittem, s egy cseppet sem javított volna a helyzetemen Swannéknál.
Mindeddig csak mint Gilberte barátja kutathattam e
tündérbirodalomban, amelynek zárt kapui egyszerre s váratlanul tárultak
ki az én örömtől s áhítattól mámoros tekintetem előtt. Maga ez a
királyság, ahova végre befogadtak, egy még titokzatosabb ország határai
közt terjeszkedett, ahol Swann és felesége élték az ő természetfeletti
életüket, s ahová mindig visszavonultak velem ellenkező irányban,
miután, ha épp ott találtak, kezet fogtak velem az előszobában. De
csakhamar ennek a szentélynek a szívébe is behatolhattam. Megtörtént
például, hogy Gilberte nem volt otthon, Swann és Swann-né ellenben
odahaza maradtak. Olyankor kérdezték, ki csöngetett, s mikor
meghallották, hogy én vagyok az, behívtak magukhoz egy percre, s
megkértek, hogy egyes dolgokban ilyen vagy amolyan módon
érvényesítsem Gilberte-re a befolyásom. Eszembe jutott az a teljes és
meggyőző érvű levél, amelyet nemrég írtam csak Swann-nak, s amelyet
válaszra sem méltatott. Bámultam, mily képtelen az ész, a szív, az
okoskodás arra, hogy a legkisebb változást, a legkisebb nehézség
megoldását is előidézze, míg az élet ugyanazt, bár még azt se tudjuk,
hogyan, oly könnyen megoldja és elintézi. Ez a legújabb helyzetem, hogy
Gilberte jó barátja voltam, s eredményes befolyást gyakorolhattam a
magatartására, most éppolyan kedvezményt biztosított számomra,
minthogyha az iskolában, mint az első tanuló, magával a királyfival ültem
volna egy padban, s e véletlennek köszönhetném a királyi palotába s a
tróntermi kihallgatásokra való meghívatásomat. Swann végtelen
jóindulattal vezetett be a könyvtárába, mintha nem volna túlterhelve
százféle magasztos elfoglaltsággal, s akár egy óráig is tűrte, hogy dadogva
vagy félénk hallgatással, vagy rövid és hirtelen nekilendülésekkel
válaszoljak az ő beszédére, amelynek, nagy izgalmamban, egyetlen szavát
sem értettem; mutatta a műtárgyai s könyvei közül azokat, amelyekről
gondolta, hogy engem inkább érdekelhetnek, s amelyekről előre s esküvel
erősítettem volna, hogy ezerszer szebbek, mint a Louvre és a Bibliotheque
Nationale kincsei, közelebbről azonban képtelen voltam megnézni őket.
Az ily pillanatokban az inasa is boldoggá tett volna, ha megkér, hogy
adjam neki az órámat, a nyakkendőmet, vagy akár a cipőmet, s biztosítsam
írásban, hogy általános örökösömmé teszem, és a szép népi mondás szerint
– amelynek, mint a leghíresebb époszoknak, mégsem ismerjük a szerzőjét,
pedig hát minden bizonnyal s minden wolfi elmélet[202] ellenére, ennek is
volt szerzője (valamily szerény s találékony szellem, amilyen minden
évben feltűnik, mert hisz tőlük származnak az ily kifejezések, mint: „nem
tudom, hogy hova tegyem”, míg magukat, tapintatosan, sosem teszik
sehová): nem tudtam, hogy hová legyek. Legfeljebb csak csodálkoztam, ha
a látogatásom tovább tartott, mennyire nem valósítottam meg semmit,
mily kevéssé vezettek holmi szerencsés befejezésre e bűvös órák az
elvarázsolt palotában. De nem azért csalódtam, mintha a látott
remekművek nem elégítettek volna ki, vagy mintha nem tudták volna
lekötni egyetlenegy szórakozott pillantásomat is. Mert hiszen Swann
szobáját nem a dolgok magánvaló szépsége tette oly csodálatossá, hanem
csak a dolgokat – s akár a legcsúfabb dolgokat is – körüllengő hangulat, az
a sajátos szomorú és egyúttal gyönyörűséges érzés, amelyet már évek óta
itt, e helyre központosítottam, s amely máig beszívódott mindenüvé;
valamint az a sok tükör, ezüstkefe és Szent Antal-oltár, melyeket nagy
művészek, a háziasszony barátai festettek és faragtak néki, szintén nem
játszott szerepet az én egyrészt alázatos, másrészt hódoló érzelmeimben,
mikor Swann-né egy pillanatra beengedett a szobájába, ahol három
szépséges és fölényes teremtés, az első, a második és a harmadik
szobalány, csodálatos ruhákat készített elő mosolyogva, és ahova a
térdnadrágos inasnak a szavára, hogy a nagyságos asszony is szeretne
velem beszélni, egy tekervényes folyosón át iparkodtam válogatott illatok
között, amelyek a háziasszony belső termeiből ontották rám szagos és
szüntelen hullámaikat.
Amikor Swann-né már visszatért a maga vendégei közé, még akkor is
hallottuk a szavát és a nevetését, mivel két ember előtt is és mintha
egyszerre tudj’ isten, hány vetélytárssal kéne szembeszállni, felemelte a
hangját, és parittyaként röpítette a mondásait, mint ahogy a kis körben, a
Nagyasszonyéknál látta, az oly pillanatokban, amikor Verdurinné „vitte a
szót”. Mivel bizonyos ideig legtöbbnyire azokat a kifejezéseket
alkalmazzuk, amelyeket másoktól vettünk át még azon frissen, Swann-né
is hol azokat választotta, amelyeket valóban előkelő emberektől hallott,
olyanoktól, akikkel mégiscsak megismertette a férje (s tőlük tanulta
például azt a furcsa modorosságot, amely a névelőt vagy a mutató névmást
elhagyja a személyt jelölő melléknév előtt), hol pedig sokkal
ordenárébbakat (mint például: „csuda jó!”, egyik barátnője kedvelt
szavát), s iparkodott azokban a históriákban elhelyezni őket, amelyeket
még a „kis kör” óta, szeretett a társaságban elmesélni. Utána előszeretettel
ismételte: „Szeretem ezt a históriát”, vagy: „Vallja be, ugye, igen jó
história!”, ami, az urán keresztül, Guermantes-éktól származott, bár
Swann-né nem ismerte őket.
Alighogy Swann-né távozott, Swann nyitott az ebédlőbe, aki a városból
érkezett. „Nem tudod, Gilberte, édesanyád egyedül van?” „Nem, papa,
vendégei vannak.” „Hogyan? Még hét órakor is! De hiszen ez borzasztó.
Szegényke milyen fáradt lehet. Elképesztő. (Odahaza mindig csak egy p-
vel hallottam az elképesztőt, de Swann és Swann-né következetesen
elképpesztőnek ejtették.) Képzelje csak – folytatta, s felém fordult –, már
délután két óra óta! S Camille azt mondja, hogy négy és öt között legalább
tizenketten jöttek. Mit mesélek: nem tizenkettőt, azt hiszem, tizennégyet
mondott. Nem, mégiscsak tizenkettőt; de most már magam sem tudom.
Amikor hazajöttem az előbb, nem tudtam, hogy fogadónap van, s azt
hittem, hogy ez a sok kocsi valami lakodalom miatt áll a ház előtt. S mióta
bementem a könyvtárba, szavamra, egyre szól a csengő, már a fejem is fáj
belé. S még sokan vannak a szalonban?” „Nem, csak ketten.” „Nem tudod,
kik?” „Cottard-né és Bontemps-né.” „Ahá, igen, a közmunkaügyi
miniszter kabinetfőnökének a felesége.” „Azt tudom, hogy az ura
hivatalnok valamelyik minisztériumban, de azt már nem, hogy kiféle,
miféle” – felelte Gilberte, gyermekes gügyögéssel.
– Micsoda, te kis ostoba, úgy beszélsz, mintha kétéves lennél. Azt
mondod: hivatalnok egy minisztériumban? Sokkal több, az egész
kabinetiroda főnöke, bizony, azaz, hol a fejem, már olyan szórakozott
vagyok, mint te, nem is csak kabinetfőnök, hanem a minisztérium első
embere!
– Mit tudom én; hát olyan nagy dolog, ha valaki a kabinetiroda főnöke?
– felelte Gilberte, aki mindig tüntetett a közönyével, ha olyasvalamiről
volt szó, ami szülei hiúságát legyezgette (bár ugyan azt is gondolhatta,
hogy csak még jobban növeli az ily ismeretség fényét, ha úgy tesz, mintha
nem tartaná különösebben fontosnak).
– Hogyne volna nagy dolog – tiltakozott élénken Swann, aki e
kétkedésbeejthető szerénységnél jobb szerette a határozott magyarázatot. –
Ez egyszerűen azt jelenti, hogy ő az első a miniszter után! Sőt még a
miniszternél is több, mivel ő intéz el mindent. Különben is azt mondják
róla, hogy nagy tehetségű ember, elsőrangú szakértő, mindenképp kiváló
egyéniség. Amellett a Becsületrend tisztje. Elragadó úriember, s igen
megnyerő külsejű.
Csakugyan, a felesége azért ment hozzá mindenek ellenére, mivelhogy
„varázslatos ember” volt. Ahhoz, hogy már külsőleg is ritka és finom
egészet mutasson, selymes szőke szakálla volt, orrhangja, csinos
arcvonásai, kissé erős szájszaga s egy üvegszeme.
– Meg kell vallanom – mondta Swann, ezúttal már énfelém fordulva –,
engem nagyon szórakoztat, amikor ilyen embereket látok a jelenlegi
kormányban, mivel ezek a Bontemps-ok a Bontemps-Chenut ház
leszármazottjai, ez pedig tiszta típusa a szűkkeblű, klerikális, maradi
nagypolgárcsaládnak. Az ön szegény jó nagyapja még igen jól ismerhette,
ha csak hírből vagy látásból is, a vén Chenut-t, aki bár akkor dúsgazdag
volt, csak egy sou borravalót adott a kocsisoknak, meg aztán Bréau-Chenut
bárót. Az egész nagy vagyon elúszott az Egyesült Iparművek krachjában,
ön még nagyon is fiatal, erről nemigen hallhatott, s a család megint zöld
ágra verődött, persze úgy, ahogy tudott.
– Igen, egy kislány nagybátyja, aki az én iskolámba is járt, de egy
osztállyal lejjebb, a hírneves „Albertine”. Biztosan igen fast[203] lesz majd
később, de egyelőre fura egy figura.
– Nohát, ez az én lányom, bámulatos, mindenkit ismer.
 – Nem ismerem én. Csak láttam, s mindenki kiáltozta a nevét utána. De
ismerem Bontemps-nét, s bizony ő se nagyon rokonszenves.
– Egyáltalán nincs igazad, csinos, kedves, okos teremtés. Sőt, amellett
még szellemes is. Megyek is, hogy köszöntsem, s megkérdjem tőle az ura
véleményét, lesz-e háború vagy sem, s számíthatunk-e Théodose királyra.
Ő csak tudja, nem igaz? aki az istenek titkainak az őrizője!
Régente Swann egészen másként beszélt; de hát ki nem látott már igen
egyszerű királyi hercegnőket, akik, ha tíz évvel később megszöknek az
inasukkal, próbálnak újra társaságba járni, s érzik, hogy nem szívesen
jönnek hozzájuk, ösztönösen átveszik a társasági vén madárijesztők
beszédmódját, s ha egy ünnepelt hercegnőt említenek meg előttük,
mindjárt így szólnak: „Tegnap volt nálam”, vagy pedig így: „Igen
elvonultan élek.” Éppen ezért fölösleges megfigyelni az erkölcsöket, mert
hisz le lehet vezetni őket a lélektani törvényekből.
A Swann házaspár is elkapta azoknak az embereknek a betegségét,
akiknek nincs elég jó társaságuk: egy-egy közismertebb személy
látogatása, meghívása vagy csak egy szeretetre méltó szava oly nagy
esemény volt nékik, hogy akár legszívesebben mindjárt az újságokba
tették volna. Ha a balsors úgy akarta, hogy Verdurinék épp akkor
utazzanak Londonba, amikor Odette a rendesnél fényesebb vacsorát
rendezett, mindig talált módot arra, hogy egy közös barát útján Angliába is
eljusson a nagy hír. De még az Odette-nak szóló hízelgőbb levelek és
sürgönyök is egykettőre közismertté váltak Swannék társaságában.
Beszéltek róluk a barátoknak, kézről kézre adták őket. Swannék szalonja
ily módon hasonlított a fürdőhelyi szállodákhoz, ahol kifüggesztik a
sürgönyöket.
Egyébként azok, akik a régi Swannt nemcsak, mint én, a nagyvilági
életen kívül, hanem a társaságban ismerték, abban a Guermantes-
szalonban, ahol a fenséges hölgyeket és hercegnőket leszámítva olyan sok
bájt és szellemet követeltek mindenkitől, s ahonnan a legkiválóbb
embereket is kizárták, ha csak egy kissé is unalmasnak vagy
közönségesnek találták őket – ezek az emberek bizonyosan csodálkoztak
volna azon, hogy a hajdani Swann-nak nemcsak a tapintata nem működött,
ha az ismerőseiről beszélt, hanem még az ízlése sem, ha meg kellett őket
válogatni. Hogy bírhatta ki például ezt a gonosz és közönséges Bontemps-
nét? Hogy tarthatta kellemesnek? Hisz a Guermantes-kör puszta emléke is
meg kellett volna hogy akadályozza ebben; holott pedig valójában csak
még inkább hozzásegítette. Igaz, hogy a Guermantes-körben, a nagyúri
szalonok háromnegyed részével ellentétben, volt bizonyos válogatott ízlés,
de volt jókora sznobizmus is, ami viszont az ízlés uralmának időnkénti
félbeszakadását jelentette. Ha oly valakiről volt szó, akit ez a zárt társaság
nem érzett feltétlenül szükségesnek, egy fecsegő akadémikusról vagy egy
kissé ünnepélyes és köztársasági érzelmű külügyminiszterről, akkor ez a
bizonyos ízlés teljes erővel ellene fordult, Swann sajnálta Guermantes
hercegnőt, hogy egy nagykövetségen ily vendégekkel kellett vacsoráznia, s
ezerszer inkább szerettek náluk egy választékos úriembert, vagyis egy
Guermantes-körbelit, akinek valószínűleg semmihez se volt tehetsége, de
birtokosa, letéteményese, részese volt a Guermantes-szellemnek.
Másrészt, ha egy nagyhercegnő vagy egy királyi hercegnő gyakran együtt
vacsorázott Guermantes-ékkal, akkor már ő is tagja volt ugyanennek a
szűkebb körnek, anélkül, hogy másképpen bármilyen jogcíme lett volna
hozzá, anélkül, hogy csak egy szemernyi is jutott volna néki a
szelleméből. De hát a nagyvilágiak oly sajátos naivságával, ha már
egyszer fogadták, próbálták kellemesnek is találni őket, mert azt mégse
mondhatták, hogy csak azért fogadták, mert kellemesnek találták őket.
Swann ilyenkor sietett Guermantes hercegnő segítségére, s ha a fenség
távozott, máris így szólt: „Alapjában derék, jó teremtés, sőt a humor iránt
is van érzéke. Úristen, azt nem állítom, hogy megérti A tiszta ész
kritikájá[204]-t, de igazán nem kellemetlen.” „Nekem is ez a véleményem –
felelte a hercegnő. – Meg aztán most kicsit félénk volt, de majd meglátja,
kedves is tud lenni.” „Sokkal kevésbé bosszantó, mint X. Y.-né őnagysága
(a fecsegő akadémikus felesége, egyébként kitűnő teremtés), aki egyszerre
húsz idézetet vág az ember fejéhez.” „Ugyan, a mi jó hercegnőnkre még az
összehasonlítás is sértés.” Az ily dolgok kimondásának, őszinte
kimondásának képességét Swann a hercegnőnél nyerte, és azóta is
megtartotta. Most aztán a tulajdon vendégeivel szemben élt vele.
Iparkodott meglátni bennük s megszeretni azokat a jó tulajdonságokat,
amelyeket bizonyosan minden emberi lényben megtalálunk, ha kedvező
elfogultsággal s nem a kényeskedők undorával nézzük őket; s most
ugyanúgy magasztalta Bontemps-né kiválóságát, mint régente a pármai
hercegnőét, akit ki kellett volna zárni Guermantes-ék szűkebb köréből, ha
bizonyos hercegnőknek nem lett volna kedvezményes belépőjük, s ha az ő
esetükben is valóban csak a szellemet s a kedvességet nézték volna.
Egyébként láttuk már régebben is, hogy Swann szívesen elcserélte
társasági helyzetét olyan mással, amely a körülmények szerint jobban
megfelelt az óhajának (legfeljebb hogy e kedvtelését most állandóbb
módon gyakorolta). Csak akik képtelenek arra, hogy szétszedjék azt, ami
először oszthatatlannak tetszik, azok hiszik, hogy a társadalmi helyzet
egybe van nőve az egyénnel. Ugyanaz az emberi lény, élete egymást
követő pillanataiban, a társadalmi rangsornak más-más fokáig érhet, nem
mindig s nem szükségszerűen egyre emelkedettebb környezetekben; s
ahányszor az életnek egy-egy újabb korszakában kapcsolatokat találunk
vagy újítunk meg egy környezettel és ott jól is érezzük magunk, egészen
természetes módon kezdünk ragaszkodni hozzá, emberi gyökereket verve
benne.
Ami Bontemps-nét illeti, azt hiszem, Swann nem bánta, hogy annyira
magasztalta őt énelőttem, hadd tudják meg a szüleim, hogy ő is eljár
Swann-néhoz. Az igazat megvallva, Swann-né új vendégeinek a neve
otthon inkább csak kíváncsiságot, mintsem bámulatot keltett. Trombert-né
nevére például anyám így nyilatkozott:
– Ahá! No, megint egy újonc, aki majd újabbakat vezet hozzá.
S mintha csak Swann-né hódításainak gyors, heves és rövides módját
egy gyarmati háborúval vetné össze, anyám még ezt is hozzátette:
– Most, hogy Trombert-ék meghódoltak, a szomszédos törzsek is hamar
beadják a derekukat.
Ha az utcán látta Swann-nét, hazatérve így nyilatkozott:
– Láttam Swann-nét hadikészültségben, valami gyümölcsöző támadásra
indult, a masszécsutói törzsekhez, a szingalézekhez, vagy Trombert-ékhoz.
 S ahányszor csak azokról az újabb vendégekről szóltam néki, akiket
Swannék kissé vegyes és mesterkélt légkörében vettem észre, ahova
gyakran csak nehezen s egészen más rétegekből jöttek, anyám rögtön
kitalálta ez új hódítások eredetét, s úgy beszélt róluk, mint megannyi
drágán szerzett zsákmányról; azt mondta:
– Ezt pedig ebből a hadjáratból hozták.
Ami Cottard-nét illeti, apám igen csodálkozott, hogy Swann-né
hasznosnak találhatja ezt az oly rosszul öltözködő polgárasszonyt, és azt
mondta: „Az ura helyzete, igaz, fényes, de azért bevallom, nem értem.”
Anyám viszont igen jól értette: sejtette, hogy egy igazi nő nem is tudna
úgy örülni annak, hogy régebbi környezetétől különböző környezetbe
jutott, ha csak egykori barátnőinek nem adhatná tudtára, hogy aránylag
előkelőbb barátnőkkel cserélte fel őket. Ehhez pedig tanúra van szükség,
akit be kell engednünk ebbe a gyönyörű, új világba, akárcsak egy
zümmögő és csapodár bogarat egy virágkehelybe, ahonnan, látogatásai
során, szét fogja vinni, legalább így remélik, ennek a változásnak a hírét,
az irigységnek s a bámulatnak ezt az elcsent csíráját. Cottard-né, akinél
jobbat keresve sem találhattak az ily szerepre, a vendégeknek ahhoz a
sajátos kategóriájához tartozott, akiket anyám, ebben is apja szellemét
követve, így hívott: „Idegen, vidd hírül Spártába!” Egyébként nem szólva
egy másik okról – de amely évek múlva derült csak ki –, Swann-né azért is
hívta szívesen az ő fényes fogadónapjaira ezt a jóindulatú, szerény és
tartózkodó barátnőt, mert biztos volt, hogy semmi sincs benne az árulóból
vagy a vetélytársból. Azt is tudta, hány meg hány polgári kelyhet
döngicsél végig, egyetlenegy délután, névjegytokjával s tollas kalapjában,
ez a szorgalmas méhike. Ismerte e hű barátnő terjesztő kedvét és
képességét, s teljes joggal gondolhatta, a valószínűség számítása szerint,
hogy a Verdurin-szalonnak ez vagy az a vendége bizonnyal tudomást
szerez harmadnapra a párizsi helyőrség parancsnokának Swannéknál tett
látogatásáról, vagy hogy Verdurin maga hall majd Théodose király
estélyéről, ahova Le Hault de Pressagny, az úrlovasversenyek elnöke
kísérte el Swannt is, Swann-nét is; azt hitte, hogy Verdurinék csak erről a
két reá, Swann-néra hízelgő eseményről értesülnek, mivel azok a sajátos
megjelenítési formák, amelyekben magunkat látjuk s a dicsőséget
hajhásszuk, meglehetősen kisszámúak elménk hiányossága miatt; az
emberi ész ugyanis nem tudja egyszerre elképzelni mindazokat a
formákat, amelyekről egyébként csak úgy nagyjában azt reméljük, hogy a
dicsőség előbb-utóbb mind felölti majd a számunkra.
Különben Swann-né inkább csak a „hivatalos körökben” ért el
eredményt. A valóban elegáns hölgyek nem jártak a szalonjába. Nem a
nagy köztársasági nevek riasztották el őket. Az én gyermekkoromban a
szalonélet még egészen a konzervatív társaságé volt, s egy előkelő
szalonban sose fogadtak volna egy republikánust. Azok, akik ily
környezetben éltek, azt hitték, hogy az „opportunistáknak” és még inkább
azoknak a szörnyű „radikálisoknak” a távol tartása éppolyan változatlan és
örök marad, mint akár az olajlámpa és a lófogatú omnibusz. De aztán,
mint a kaleidoszkópok, amelyek időnkint fordulnak egyet, a társaság is
egymás után más-másképpen helyezi el változatlannak vélt elemeit, s
más-másképűvé alakul. Talán még a legelső áldozásomnál sem tartottam,
amikor szigorú elvű hölgyek elképedve vették észre, hogy itt-ott, látogatás
közben, elegáns zsidó nőkkel találkoznak. A társadalmi kaleidoszkóp ilyen
újabb rendezkedéseit egy filozófus bizonyosan jellegváltozásnak nevezné.
A Dreyfus-ügy megint újat hozott, valamivel későbben, mint amikor
Swannékhoz kezdtem járni, s a kaleidoszkóp megint felborította apróka,
színes rombuszait. Aki zsidó volt, mind mélyre került, még az elegáns
hölgyek is, és névtelen fajvédők ültek be a helyeikre. Párizs legragyogóbb
háza egy osztrák és ultrakatolikus hercegnek a szalonja lett. Ha aztán a
Dreyfus-ügy helyett háború tör ki Németországgal, a kaleidoszkóp
bizonnyal egészen más irányba fordult volna. A zsidók, közbámulatra,
hazafias viselkedésükkel tovább is megtartották volna társadalmi
helyzetüket, s többé senki se járt volna, de még tagadták is volna, hogy
jártak is valaha ahhoz az osztrák herceghez. Mindamellett, ahányszor csak
a társadalom pillanatnyilag mozdulatlan, azok, akik benne élnek, azt
képzelik, hogy sose változik meg, mint ahogy, bár látták a telefon
kezdeteit, nem akarnak hinni a repülésben. Közben az újságok bölcsei
leszólják a megelőző kort, nemcsak e kor élvezeteit, amelyeket a
romlottság végső fokának tekintenek, hanem még a filozófusok és
művészek műveit is, amelyeknek többé már semmi értéket sem
tulajdonítanak, mintha szét nem választhatóan azok is hozzá volnának
nőve a nagyvilági léhaság egymást követő módozataihoz. Az egyetlen, ami
nem változik, az a látszat, mintha minden alkalommal „valami változás
volna Franciaországban”. Amikor kezdtem Swannékhoz járni, még nem
volt szó a Dreyfus-ügyről, s bizonyos dúsgazdag zsidók igen nagy
hatalommal rendelkeztek. Mindnyájukat túlszárnyalta az a Sir Rufus
Israels, akinek felesége, Lady Israels, édesnagynénje volt Swann-nak.
Ennek a hölgynek nem voltak oly előkelő jó barátai, mint az
unokaöccsének, aki viszont nem szerette s nem is igen látogatta ezt a
nénjét, holott valószínűleg Swann volt az egyedüli örököse. Viszont Swann
minden nőrokona közül egyedül ő ismerte Swann nagyvilági helyzetét,
míg a többiek e téren mindig oly tudatlanságban maradtak, mint amilyen
soká a miénk is volt. Mikor egy család egyik tagja magasabb körökbe
vándorol – amit ő páratlan jelenségnek tekint, bár aztán tíz esztendő múlva
látja, hogy más módon s más okokból nem egy vele egykorú
fiatalemberrel esik ez meg –, olyankor egy árnyékövet, valóságos terra
incognitá[205]-t von maga köré, amelynek azok, akik ez övben laknak,
legkisebb árnyalatait is jól láthatják, míg azok, akik nem hatolnak addig,
csak semminek és sötétségnek nézik, s csak súrolják, anélkül, hogy
gyanítnák is a létezését. Mivel nincs oly Havas-ügynökség, amely Swann
unokahúgait rokonuk baráti köréről híven tudósította volna, a családi
vacsorákon (persze Swann szörnyű házassága előtt) leereszkedő mosollyal
meséltek egymásnak arról, hogy vasárnap „kötelességből” meglátogatták
„Charles bácsit”, akit, mivel szegény rokonnak s kissé irigynek tartottak, a
Balzac Betti néni-jére való célzással és szellemesen „Buta Bácsinak” is
hívtak. Lady Rufus Israels viszont tökéletesen jól tudta, kik ajándékozzák
meg Swannt azzal a kitüntető barátsággal, amelyre ő eléggé féltékeny volt.
Férjének a családja – körülbelül egyenrangú a Rothschildokkal – több
nemzedék óta intézte az orléans-i hercegek pénzügyeit. Lady Israels, aki
nagy befolyással s káprázatos vagyonnal rendelkezett, minden követ
megmozgatott, hogy egyetlen ismerőse se fogadja Odette-ot. Egyetlenegy
nem fogadott szót, de az is csak titokban: Marsantes grófnő. Mármost a
balsors úgy döntött, hogy Odette épp akkor volt látogatóban a grófnőnél,
amikor Lady Israels majdnem vele egyidőben ért oda. A háziasszony
tűkön ült. Azoknak az embereknek a sajátos gyávaságával, akik pedig
igazán mindent megengedhetnének maguknak, az egész látogatás alatt
egyetlenegyszer sem szólt Odette-hoz, akit ez nem nagyon bátorított újabb
portyázásokra a nagyvilágban, nem szólva arról, hogy ő úgysem ezekbe a
körökbe vágyott. Ezzel a teljes közönyével a Faubourg Saint-Germainnel
szemben, Odette megint csak a régi, műveletlen félvilági nőnek
mutatkozott, nem úgy, mint azok a polgárok, akik a nemesi családfák
legkisebb részleteit is jól ismerik, s a főúri ismeretségek iránt érzett
szomjúságukat régi emlékiratok olvasásával csillapítják, hogyha már a
valóság nem tudja kielégíteni e becsvágyukat. Másfelől Swann, úgy
látszik, tovább is az a szerető maradt, aki régi kedvese jellegzetes vonásait
kellemesnek vagy ártalmatlannak tartja, mivel Swann-né szájából nem egy
nagyvilági tévhitet hallottam már, anélkül, hogy (megvetésből vagy
maradék gyengédségből, vagy azért, mert lusta volt, hogy megnevelje)
Swann egyetlen szóval is iparkodott volna kijavítani. Lehet, hogy ez csak
egyik formája volt annak az egyszerűségnek, amely minket már Combray-
ban is oly soká tartott tévedésben, s amely most meg azzal járt, hogy bár
Swann, a maga részéről, továbbra is előkelő emberekkel érintkezett,
egyáltalán nem szerette, ha ennek otthon, társalgás közben, a felesége
szalonjában, bárki is a legcsekélyebb fontosságot tulajdonítja. Egyébként
Swann számára csakugyan nem is volt már fontosságuk, mert hisz egész
életének súlypontja is helyet cserélt. Mindenesetre Odette olyan tudatlan
volt a nagyvilági élet tekintetében, hogy még a Guermantes családnak
kétféle hercegi ágát is összetévesztette, s ha a kevésbé ismert ágat előtte
herceginek titulálták, azt hitte, nemrég jutottak csak ehhez az új
rangjukhoz. Ha valaki így hívta a chartres-i herceget: a „fenség”, Odette
mindjárt kijavította: „Nem fenség az, herceg, chartres-i herceg.” Az
orléans-i hercegre, a párizsi gróf fiára meg ezt mondotta: „Különös, hát a
fiának magasabb rangja van, mint az apjának?”, s még hozzátette, mert
anglomániás volt: „Az ember még belezavarodik ebbe a sok royalties-be”,
s annak, aki azt kérdezte tőle, honnan is származnak Guermantes-ék, azt
felelte: „Aisne megyéből.”
Swann egyébként vak és süket volt, ami Odette-ot illeti, s éppoly
kevéssé vette észre nevelési hiányait, mint szellemi színvonala
közepességét. Sőt annyira ment e téren, hogy ahányszor csak Odette
valami ostobaságot mesélt, Swann oly vígan, oly odaadóan, szinte
bámulattal hallgatta végig, mintha régi gyönyörök maradékából merített
volna; viszont ha, hasonló alkalommal, ő mondott valami finomabb,
esetleg mélyebb megjegyzést, Odette legtöbbször közönyösen, sietve,
türelmetlenül figyelt oda, sőt nemegyszer keményen rá is ripakodott az
urára. Amiből az a tanulság, hogy a házaséletben sokszor a
felsőbbrendűség van kiszolgáltatva a közönségességnek, ha fordítva, mint
Swannék esetében, annyi magasabb rendű nőre gondolunk, akiket sokszor
egy tökfilkó, legfinomabb szavaiknak goromba bírája ejt meg, míg ők
szinte rajongva s elnéző gyengédséggel szürcsölik férjük legegyügyűbb
tréfáit is. Hogy még egyszer visszatérjünk azokra az okokra, amelyek még
ez idő tájt nem engedték meg Odette-nak, hogy behatoljon a Faubourg
Saint-Germainbe, meg kell még említeni azt is, hogy a nagyúri
kaleidoszkóp legutolsó fordulásának egy csomó botrány volt az okozója.
Oly hölgyekről, akikhez addig teljes bizalommal jártak, egyszerre csak
kiderült, hogy közönséges utcai nők, angol kémnők. Így aztán az
embereknél egy ideig csak azt nézték, vagy legalábbis azt vélték nézni,
hogy komolyak, megbízhatóak-e, eléggé meggyökereztek-e a
társaságban... Odette pontosan azt képviselte, amivel most épp szakítottak,
és amivel egyébként azonnal felvették a kapcsolatot (mert az emberek
nem változnak meg egyik napról a másikra, s egy új rendben mindig a régi
folytatását keresik), de persze más formában, hogy így becsapódhassanak,
s azt hihessék, hogy már nem a válság előtti társaságba járnak. Mármost
Odette nagyon is hasonlított a régebbi társaság „megpörkölt”
teremtéseihez. A nagyvilág tagjai meglehetősen rövidlátók; amikor
minden kapcsolatot megszakítanak zsidó hölgyismerőseikkel, s közben
azon gondolkoznak, hogy töltsék ki ezt az ürességet, egyszerre csak
észrevesznek, mint egy zivataros éj küldöttjét, egy új hölgyet, ugyancsak
zsidót; de hát épp azért, mert új, őt már nem azonosítják azzal, amit a
régebbi hölgyeknél kötelességüknek véltek meggyűlölni. Ez az új hölgy
nem kívánja, hogy tiszteljék az ő istenét. Így hát be is fogadják maguk
közé. Amikor Odette-hoz kezdtem járni, még nem volt szó
zsidógyűlöletről. De Odette emlékeztetett arra, amiről nem akartak tudni,
egy időre.
Swann, a maga részéről, gyakran járt pár régi barátjához, akik
következőleg a legfelsőbb körökhöz tartoztak. De azért, ha azokról szólt
köztünk, akiket meg szokott látogatni, észrevettem, hogy egykori barátai
választásában is az a félig művészi, félig történeti ízlés vezérelte,
amelyikből többek közt gyűjtő hajlama is táplálkozott. S amikor láttam,
hogy nemegyszer egy-egy lecsúszott nagy dáma csakis azért érdekelte,
mert egykor Liszt kedvese volt, vagy mert Balzac a nagyanyjának
ajánlotta egyik regényét (mint ahogy egy bizonyos rajzot azért vett meg,
mert Chateaubriand is megemlíti), az a gyanú támadt bennem, hogy
combray-i tévedésünket – mikor Swannt oly polgárnak néztük, aki nem jár
a nagyvilágba – egy másik tévedéssel tetéztük, azzal, hogy most meg
Párizs egyik legelső gavallérját láttuk benne. A párizsi gróf barátjának
lenni alapjában semmit sem jelent. Nem egy „hercegek barátját” láttuk,
akit egy jobb ház be se fogad. A hercegek tudják, hogy ők hercegek, meg
nem is sznobok, s annyira feljebbvalónak hiszik magukat mindazoknál,
akik nem az ő vérükből valók, hogy polgárokat s nagyurakat majdnem egy
magasságban látnak maguk alatt.
Egyébként Swann nem érte be azzal, hogy mint művész és literátor a
társaságot, úgy, amint van, s benne a múlt ma is olvasható fényes neveit
élvezze, hanem valami eléggé közönséges mulatságot vélt lelni abban,
hogy különböző elemekből, itt-ott felszedett vendégekből afféle
társadalmi csokrokat kössön. E tréfás szociológiai kísérletek (Swann
legalább annak tartotta őket) nem egyformán hatottak – vagy legalább nem
állandóan – Swann-né mindegyik barátnőjére. „Szeretném meghívni
egyszerre Cottard-ékat és Vendôme hercegnőt” – mondta Swann nevetve
Bontemps-nénak, annak a nagy ínyencnek kéjes arckifejezésével, aki egy
mártásban, kísérletképp, a szegfűszeget cayenne-i borssal helyettesítené.
Mármost ugyanaz a terv, amely Cottard-ék szemében csakugyan
tetszetősnek látszott, mint régen mondták, igen könnyen „dühbe gurította”
Bontemps-nét. Swannék őt is csak nemrégiben mutatták be Vendôme
hercegnőnek, s ezt a tényt ő éppolyan kellemesnek találta, mint
természetesnek. Örömének legízesebb része talán éppen az volt, hogy
ezzel az újságjával mindjárt el is kápráztathatta Cottard-ékat. De mint
azok a frissen kitüntetettek, akik, ha már megkapták a maguk kis
becsületrendjét, azt szeretnék, hogy most aztán legyen vége e
rendjeláradatnak, Bontemps-nénak is az volt a vágya, hogy utána, az ő
társaságából, senkit se mutassanak be a hercegnőnek. Magában csak úgy
átkozta Swann e romlott ízlését, amely, csak hogy megvalósíthasson holmi
rongy esztétikai furcsaságot, egyszerre szétfújta azt a port, amelyet ő,
Bontemps-né, hintett Cottard-éknak a szemébe, vagyis hogy ő és csak ő
ismerheti Vendôme hercegnőt a társaságukból. Hogy merje majd
megmondani még a tulajdon férjének is, hogy Cottard és felesége szintén
részesül abban a kegyben, amellyel ő a férje előtt mint kizárólagos
keggyel dicsekedett? Még ha Cottard-ék megtudhatnák, hogy őket nem
komolyan, inkább csak mulatságból hívták meg! Igaz ugyan, hogy
Bontemps-ék is ily módon kaptak csak meghívást, de hát Swann már
eltanulta az arisztokratáknak azt a donjuanságát, amely két jelentéktelen
nő közül mindegyikkel elhiteti, hogy ő az egyetlen és a kiválasztott, s
Bontemps-nénak is úgy beszélt Vendôme hercegnőről, mintha semmi se
volna természetesebb a vele való közös vacsoránál. „Igen, a hercegnőt
Cottard-ékkal akarjuk egyszerre meghívni – mondta pár héttel később
Swann-né –, az uram ugyanis azt hiszi, hogy ez az összepárosítás igen
mulatságos lehet”, mert ha a „kis körből” meg is őrzött néhány,
Verdurinnének kedves szokást, például a hangos kiáltozást, hogy minden
törzsvendég jól érthesse, viszont szívesen alkalmazott olyan kifejezéseket
is, mint „összepárosítás”, amelyek meg a Guermantes-kör tagjai közt
divatoztak, s ily módon Swann-né ugyanúgy érezhette, messziről és tudta
nélkül, a Guermantes-szalon vonzóerejét, mint a tenger vize a holdét,
anélkül, hogy láthatólag közelebb került volna hozzá. „Igen, csakugyan,
Cottard-ékat, Vendôme hercegnővel együtt, nem találja, hogy jó tréfa
lesz?” – kérdezte Swann is. „Én azt hiszem, inkább rossz lesz, még baja is
lehet velük, nem kell a tűzzel játszani” – felelte Bontemps-né, akit ett a
méreg. Egyébként őt és az urát is, valamint az agrigentumi herceget is
meghívták erre a vacsorára, amelyről Bontemps-né és Cottard
kétféleképpen adott számot, aszerint, hogy melyikük kivel beszélt. Voltak,
akiknek Bomtemps-né, ugyanúgy, mint a professzor, hanyagul csak annyit
mondott, ha a többi vendégről kérdezősködtek: „Csak az agrigentumi
herceg, senki más, egészen meghitt vacsora volt.” De másoknak esetleg
pontosabb értesüléseik is lehettek (hisz valaki egy ízben azt is mondta
Cottard-nak: „De nem voltak ott Bontemps-ék is?” „Elfelejtettem” – pirult
Cottard, s ezt az ügyetlent ezentúl a rossznyelvűek közé sorolta). Ezeknek
a számára Bontemps-né is, Cottard-ék is minden összebeszélés nélkül
olyan változatot fogadtak el, amelynek egyforma keretében csak a nevek
voltak felcserélve. Cottard így beszélt: „Hát igen, persze, ott voltak
először is a háziak, aztán Vendôme hercegék (s most öntelten mosolygott),
a professzor és a professzorné őnagysága, és az ördög vigyen el, ha tudom,
hogy kerültek oda, mert úgy illettek a többi közé, mint egy hajszál a
levesembe, a Bontemps pár.” Bontemps-né majdnem szóról szóra ugyanezt
a szöveget szavalta, csakhogy Vendôme hercegnő és az agrigentumi herceg
között magát s az urát nevezte meg önelégült hangsúlyozással, míg az
utolsók, a senkik, akiket már-már azzal vádolt, hogy meghívás nélkül
jöttek, s egyenesen kiríttak a többi közül, persze Cottard-ék voltak.
Délutáni látogatásairól Swann legtöbbször éppen csak vacsora előtt ért
haza. Ilyenkor estefelé, hat óra tájt, épp amikor régente oly
szerencsétlennek érezte magát, most már nem tűnődött azon, vajon mit
csinálhat Odette, s azzal sem igen törődött, hogy vannak-e vendégei, vagy
hogy elment-e hazulról. Néha még emlékezett arra, mint próbálta
kibetűzni, egyszer, sok évvel ezelőtt, csak a borítékon át, Odette egy
Forcheville-hez írt levelét. De ez az emlék nem volt kellemes, s Swann,
ahelyett, hogy elmélyítette volna az efölött érzett szégyenkezését, inkább
egy kis fintort vágott, csak úgy a szája szögletén, amit esetleg, ha kellett,
fejcsóválással egészített ki, minthogyha azt mondta volna: „Mit bánom az
egészet!” Igaz, ma már azt tartotta, hogy az az egykori feltevése, amely
szerint egyedül csak az ő féltékeny képzelődései feketítették be Odette
alapjában tiszta életét, hogy ez a tulajdonképpen inkább jótékony feltevés
(mert hisz ameddig csak tartott e szerelmi betegsége, enyhítette a
szenvedését, mivel képzeltnek tüntette fel) nem volt igaz, hogy a
féltékenysége látott tisztán, s ha Odette jobban szerette is őt, mint ahogy
képzelte, viszont alaposabban is csalta. Régente, míg annyit szenvedett,
megesküdött, hogy ha már nem szereti többé Odette-ot, s nem kell attól
félnie, hogy megharagítja, vagy pedig hogy nagyon is kimutatja a
szerelmét, tisztázni fogja majd vele, elégtételül önmagának, csakis puszta
igazságszeretetből, akár egy történeti adalékot, vajon vele hált-e
Forcheville, igen vagy nem, azon a napon, amikor Swann becsöngetett, s
az ablakán is bekopogott, de minden eredmény nélkül, s amikor Odette azt
írta Forcheville-nek, hogy egy nagybátyja jött hozzá. De hát ez az érdekes
kérdés, amelynek a megvilágítását arra az időre hagyta, mikor nem lesz
féltékeny, éppen akkor vesztette el minden jelentőségét Swann szemében,
amikor megszűnt a féltékenysége. De azért nem azonnal. Amikor Odette-
tal szemben nem érzett már féltékenységet, az a bizonyos délután, a
hiábavaló kopogtatással a rue La Pérouse-i kis palota ajtaján és ablakán,
tovább is, most is féltékennyé tette. Mintha ez a féltékenység – akárcsak
azok a betegségek, amelyeknek székhelyét, a ragály forrását nem egyes
személyekben, inkább bizonyos helyekben, bizonyos házakban vélik látni
– nem annyira Odette-ra, mint inkább e napra irányult volna, az eltűnt
múlt azon órájára, amikor Swann hiába döngette Odette házának a
bejáróit. Szinte azt kellett már hinni, hogy csak e nap, ez az óra rögzített
meg pár végső parányt a régi, a szerelmes Swann lényegéből, és hogy már
Swann maga is egyedül itt találhatta meg őket. Régóta nem törődött már
azzal, hogy megcsalta vagy megcsalja-e Odette. S mégis, évekig kutatott
még Odette régi cselédei után, olyan szívós maradt benne az a fájdalmas
kíváncsiság, hogy megtudja, vajon Odette azon az oly régi napon, délután
hat óra tájban, együtt hált-e Forcheville-lel. Aztán e kíváncsiság is eltűnt,
de azért a kutatásai nem szűntek meg. Tovább is próbálta megtudni azt,
ami nem érdekelte többé, mivel az a hajdani énje, amely elért a
végelgyengülésig, most már inkább csak gépiesen s oly rég múlt gondok
szerint működött, hogy Swann egykori szorongását már el se tudta
képzelni, pedig hát valaha oly erős volt, hogy azt hitte, sohase fog
megszabadulhatni tőle, s csak kedvese halálát tartotta képesnek arra
(holott a halál, mint később e könyvben egy kegyetlen ellenpróba
bizonyítja, egy cseppet sem enyhíti a féltékenység kínjait), hogy elsimítsa
az ő végleg eltorlaszoltnak vélt életútját.
De Swann-nak nemcsak az volt az egyetlen kívánsága, hogy egyszer
még megvilágíthassa Odette életkörülményeit, amelyeknek ezeket a
szenvedéseket köszönhette; azt a vágyát is tartalékolta, hogy bosszút is áll
majd mindezért, ha Odette-ot már nem szereti, és így nem is rettegi többé;
mármost épp jó alkalom nyílt rá, hogy megvalósítsa e második vágyát,
mivel Swann szeretett egy másik asszonyt, oly asszonyt, aki nem adott
néki semmi okot a féltékenységre, s mégis féltékeny volt rá, mivel most
már nem tudott másképpen, új módon szeretni, s e másikat is úgy szerette,
ahogy egykor Odette-ot. Ahhoz, hogy Swann féltékenysége újból
feltámadjon hamvaiból, egyáltalán nem volt szükség e nő hűtlenségére,
elég volt, ha bármilyen okból egyszerűen távol maradt Swanntól, például
egy estélyen, ahol látszólag jól mulatott. Ez már elegendő volt arra, hogy
felkeltse a régi szorongást, szerelmének e siralmas és ellentmondó
kinövését, amely csak eltávolította Swannt mindattól, amit el óhajtott érni
(e fiatal nő iránta táplált igazi érzelmeitől, napjai rejtett vágyától,
szívének a titkától), mivel ez a szorongás áthatolhatatlan hegyet emelt
Swann és kedvese közé, régebbi, vagy Odette-ra, vagy Odette egy elődjére
vonatkozó gyanúkból, amelyek miatt a megvénült férfi ezt a legújabb
kedvesét is csak a „féltékenységét felkeltő nő” egykori és gyűjteményes
kísérteién át ismerhette, s ezt a legújabb szerelmét is benne testesítette
meg önkényesen. De ezért Swann e féltékenységét gyakran vádolta meg
azzal, hogy képzelt árulásokkal kínozza; de akkor meg eszébe jutott, hogy
Odette-ot is ily érvekkel mentette fel, és tévedett. Így aztán mindazt, amit
új szerelme tőle távol mívelhetett, sohase érezhette ártatlannak. De míg
régen megesküdött, hogyha már nem szereti többé Odette-ot, akiről akkor
még nem tudhatta, hogy egyszer a felesége lesz, könyörtelenül felfedi néki
végre őszinte közönyét – csak azért, hogy bosszút álljon oly soká
megalázott gőgje miatt –, ma már, mikor kockázat nélkül gyakorolhatta
volna a megtorlást (mert hiszen mit bánja, ha szaván fogják, s nem
maradhat kettesben, mint ahogy régente kívánta, Odette-tal), egyáltalán
nem ragaszkodott a megtorláshoz; a szerelemmel egyidőben az a
kívánsága is eltűnt, hogy megmutassa: már nem szeret többé. S az a
Swann, aki valaha – mikor Odette miatt szenvedett – úgy szerette volna
vele éreztetni, hogy más nőt szeret, most, hogy megtehette volna, hajlandó
volt ezer elővigyázatra, csak hogy Odette ezt az új szerelmet még csak ne
is gyaníthassa.
 Ezentúl nemcsak ezeken az uzsonnákon lehettem Gilberte-ékkel –
amelyek miatt oly szomorú voltam egykor, mivel Gilberte olyankor
mindig előbb otthagyott, és hamarább sietett hazafelé –, hanem akkor is,
ha anyjával együtt sétára vagy színházba ment, ami régebben megfosztott
attól, hogy vele játszhassak a Champs-Elysées-n, s olyankor egyedül
maradtam a pázsit mellett vagy a falovaknál, míg most Swann s Swann-né
maguk közé vettek, helyet adtak a fogatukban, sőt, éntőlem kérdezték,
hova szeretnék inkább menni, a színházba, egy táncleckére Gilberte egyik
barátnőjéhez, egy nagyúri szalonba Swannék barátai közé (amit Swann-né
persze mindig „egy kis meetingnek” nevezett), vagy pedig a saint-denis-i
királysírokhoz[206].
Az ily napokon, amikor együtt kellett mennem Swannékkal, már ebédre
is náluk voltam, amit Swann-né meg lunch-nek hívott; mivel csak fél
egyre vártak, s ekkoriban szüleim egynegyed tizenkettőkor ebédeltek, csak
az ő ebédjük után siettem e fényűző városrész felé, amely mindig eléggé
elhagyott volt, de különösen ilyen tájban, amikor mindenki otthon ült.
Még télen és fagyban is, ha egyébként szép idő volt, néha-néha jól
megszorítva remek, Charvet-nál vett nyakkendőmet, s vigyázva, hogy a
lakkcipőmre egy csepp sár se freccsenjen, fel és alá jártam a fasorokban,
tizenkét óra huszonhét percre várva. Messziről, Swannék kis kertjében,
láttam, a nap a meztelen fákat dér módjára csillogtatja. Igaz, hogy az
egész kis kertben összevissza csak két fa volt. De hát a szokatlan óra újnak
mutatta ezt a látványt. E természeti örömökhöz (melyeket a szokás
megszűnte s az éhség is elevenebbé tett) a Swann-nénál való ebéd
izgalmas várakozása is járult; nem csökkentette, csak lenyűgözte, mintegy
maga alá gyűrte s a nagyvilági életmód járulékaivá tette őket; így aztán, ha
ez órában, mikor rendesen mindezt meg se láttam, mintha csak
felfedeztem volna a szép időt, a hideget s a téli napfényt, olyan volt ez,
mint egy előhírnök a tejfölös tojáshoz, mint valami patina, mint egy friss
és rózsás zománc ahhoz a titokzatos kápolnához, ahol maga Swann-né
lakott, s amelynek a belseje viszont annyi meleggel, illattal és virággal
volt teletömve.
Fél egykor végre rászántam magam, hogy belépjek ebbe a házba, amely,
mint egy nagy Mikulás-csizma, földöntúli örömökkel kecsegtetett. (A
Mikulás és Karácsony neve egyébként ismeretlennek látszott Swann-nénak
és Gilberte-nek, akik egyre Christmast emlegettek, Christmas-pudingról
beszéltek, Christmas-ajándékokkal dicsekedtek, sőt – ami mélyen
elszomorított – Christmas-utazást is tervelgettek. Még otthon is
egyszerűen szégyennek tartottam volna, ha csak holmi karácsonyról
szólok, s énnekem is ezentúl Christmasszel volt tele a szám, amit apám
rendkívül nevetségesnek talált.)
Először csak egy inassal találkoztam, aki, miután átvezetett egynéhány
nagy szalonon, végre is egy kicsiben, egy egészen üresben állt meg velem,
amely pedig már álomba révedt ablakai délutáni kék fényében; egyedül
maradtam az orchideák, rózsák és ibolyák társaságában, amelyek – mint az
oly vendégek, akik csak várnak mellettünk, de nem szólhatnak, mert még
nem ismernek – az eleven lényeknek megejtő hallgatásába burkolóztak, s
fázósan fogadták magukba a széntűz izzó melegét, amely, mint egy értékes
kincs, fehér márványmedencében, egy kristálylap mögött fénylett s
időnként el-elhullatta veszedelmes rubinjait.
Leültem, de egyszerre felugrottam, amikor kinyitották az ajtót; csak a
második inas volt, azután egy harmadik, s fölöslegesen izgalmas járás-
kelésüknek nem volt más eredménye, mint hogy szenet dobtak a tűzre,
vagy vizet öntöttek a vázákba. Elmentek, megint egyedül maradtam, a
mögött a zárt ajtó mögött, amelyet Swann-né előbb-utóbb egyszer
mégiscsak rám fog nyitni. S talán egy varázsló barlangjában sem lettem
volna oly izgatott, mint ebben a kis szalonban, ahol a tűz, úgy látszott,
olyan átváltoztatásokra készül, akárcsak Klingsornak a
boszorkánykonyhájában[207]. Új léptek zaja hallatszott, minek keljek fel,
megint csak egy inas, de ezúttal maga Swann jött. „Micsoda? Egészen
egyedül van? De hát, hisz ismeri a feleségem, sose tudja, mikor hány óra.
Tíz perc múlva már egy óra. Mindennap később van ebéd, s majd
meglátja, úgy jön, hogy nem is siet, azt hiszi, korán érkezik.” S mivel
idegízületi gyulladása továbbra is kínozta, amellett kissé groteszk is lett,
az a tény, hogy ennyire nem pontos a felesége, hogy ily későn jön a Bois-
ból vagy pedig a varrónőjétől, és soha sincs idehaza ebédidőre, egyrészt
nyugtalanította a gyomra miatt, másrészt meg hízelgett a hiúságának.
Megmutatta új szerzeményeit, megmagyarázta, mért értékesek, de
egyrészt az izgalom, másrészt az ily időben oly szokatlan böjtölés
nyugtalanná, sőt valahogy üressé tette az elmémet, úgyhogy szólni még
képes voltam, de őt megérteni már nem. Egyébként Swann műtárgyainak
elég volt, hogy nála leljem őket, hogy nékik is részük legyen az ebédet
megelőző szép órában. A Gioconda, ha itt lett volna, nem szerzett volna
nagyobb örömöt, mint Swann-né egy pongyolája vagy illatszeres üvegei.
Vártam tovább, egyedül vagy Swann-nal, esetleg nemegyszer Gilberte-
tel is, aki szintén bejött hozzánk. Így aztán Swann-né érkezését annyi
fenséges belépés előzte meg, hogy úgy várakoztam rá, mint valami
hihetetlen nagy eseményre. Minden kis padlóreccsenésre feszültebben
figyeltem. De hát sose találunk oly magasnak, mint reméltük, egy
hullámot a viharban, egy katedrálist, egy táncos lendületét; az egyenruhás
inasok után, akik, mint a statiszták egy színpadi menetben, a királynő
végjelenését előkészítik, de hatásában csökkentik is, Swann-né félénk
belépése, rövid vidraköpenyében s hidegtől piros orra fölé bocsátott
kalapfátyolával, nem tartotta be azt az ígéretét, amelyben várakozás
közben a képzeletem ringatózott.
De ha délelőtt otthon maradt, a szalonba világos, könnyű, selyem
háziruhában jött be, amelyet minden ruhánál választékosabbnak találtam.
Néha Swannék úgy döntöttek, hogy egész délután otthon maradnak.
Akkor, mivel oly későn ebédeltünk, csakhamar azt kellett látnom, hogy a
kis kert falán már hanyatlik annak a napnak a fénye, amelyet minden más
naptól annyira különbözőnek kellett néznem, s a szolgák hiába hoztak be
mindenféle nagyságú és mindenféle formájú lámpát, amelyeknek
mindegyike a maga megszokott oltárán, egy kerek, egy négyszögletes, egy
tükrös asztalon vagy egy szögletben égett, mint valami ismeretlen
hitvallásnak az ünneplésére – semmi, de semmi rendkívüli sem született a
társalgásból, s oly csalódva mentem haza, mint sokszor a gyermekek az
éjféli mise után.
Azonban ez a csalódás azért inkább csak szellemi volt. Hisz ragyogtam
az örömtől ebben a házban, e szalonban, ahova Gilberte mindjárt belép,
amikor éppen nem volt velünk, s egy perc múlva egész órákra énnekem
adja a szavait s szemének azt a figyelmes és mosolygó tekintetét, ahogyan
legelőször Combray-ban láttam. Legfeljebb kissé féltékeny voltam,
amikor azt kellett látnom, mint tűnik el néha-néha egy-egy nagyobb
szobában, ahova belső lépcső vezetett. Mivel én kénytelen voltam a
szalonban maradni – mint egy színésznő szerelmese a földszinti
zsöllyében, ahol remegve tűnődik, mi történhet a kulisszák mögött, a
színészek öltözőjében –, Swannhoz a ház e másik része felől ravaszul és
bonyolultan burkolt kérdéseket intéztem, de oly hangon, amelyből nem
tudtam elűzni a szorongásomat. De hát Swann mindjárt megmagyarázta,
hogy Gilberte a fehérneműskamrába ment, ajánlkozott, hogy engem is
felvezethet, s megígérte, hogy ahányszor Gilberte-nek oda kell mennie,
ráveszi majd, hogy engem is magával vigyen. Ez utolsó szavakkal s a
velük járó megkönnyebbüléssel Swann egyszerre megszüntette bennem azt
a szörnyű belső távolságot, amelynek végén egy szeretett nő olyannyira
elérhetetlennek látszik. E pillanatban olyan mély gyöngédséget éreztem
Swann iránt, hogy szinte mélyebbnek véltem a Gilberte iránt táplált
érzelmemnél. Mert mint lánya birtokosa, odaadhatta őt nékem, míg ő,
Gilberte, nemegyszer elzárkózott előlem, s közvetlenül nem rendelkeztem
akkora hatalommal Gilberte felett, mint közvetve, Swannon át. És aztán
szerettem Gilberte-et, s azért sose láthattam a nélkül a zavar nélkül, a
nélkül a többre vágyás nélkül, amely a szeretett lény mellett a szerelem
érzését is megszünteti.
Legtöbbnyire egyébként nem maradtunk odahaza, hanem sétálni
mentünk. Olykor, mielőtt felöltözködött, Swann-né a zongorához ült. Szép
kezei, ahogy kinyúltak a könnyű selyempongyola rózsaszínű, fehér vagy
még elevenebb színű ujjaiból, ugyanolyan melankóliával simultak a
billentyűkre, mint amilyen a szemében is volt, de sosem a szívében. Egy
ily napon játszotta el nékem a Vinteuil-szonátának[208] azt a részét, ahol az
a kis dallam van, amelyet Swann úgy szeretett. De sokszor szinte nem
hallunk semmit, ha az, amit először hallunk, valami bonyolultabb
muzsika. Mégis később, mikor kétszer-háromszor megint hallottam ezt a
szonátát, máris az volt az érzésem, hogy teljesen ismerem. Épp ezért
joggal mondhatjuk, hogy „először hallunk valamit”. Ha az első
alkalommal csakugyan, mint ahogy hittük, semmit se tudtunk volna
felfogni, másodszor vagy harmadszor megint csak ott tartanánk, mint
legelőször, s nem volna rá semmi ok, hogy akár tizedszerre is többet
értsünk belőle. Valószínű, hogy aminek első alkalommal híján vagyunk,
nem annyira a megértés, mint inkább az emlékezet. Mert a miénk vajmi
gyenge azokhoz a bonyolult és tömeges benyomásokhoz képest, amelyek
zenehallgatás közben ostromolják, s éppolyan kurta, mint azé, aki, míg
alszik, száz dologra gondolt, de aztán rögtön elfelejti őket, vagy mint azé a
félig-meddig gyermekké vált aggastyáné, aki már egy perc múlva elfelejti,
mit mondtak néki. E benyomások oly sokrétűek, hogy emlékezetünk nem
is képes azonnal emlékképekké formálni őket. Egy ily emlékkép csak
lassan-lassan alakul ki az emlékezetben, s azokkal a művekkel, melyeket
kétszer-háromszor hallottunk már, úgy vagyunk, mint az a diák, aki,
mielőtt elaludna, többször is átolvassa a leckéjét, s bár azt hiszi, nem
tudja, másnap már kívülről képes elmondani. Én azonban mindeddig
semmit sem hallottam e szonátából, s ott, ahol Swann és a felesége
határozott dallamot érzett, nálam ez oly messze volt a világos felfogástól,
mint egy név, amit egyre keresünk, s aminek a helyén csak ürességet
találunk, ahonnan aztán egy óra múlva, anélkül, hogy gondolnánk rá,
maguktól egyetlen lendülettel sorakoznak egymás mellé az előbb még
hiába kutatott szótagok. S a valóban ritka művek nemcsak hogy nem
ragadnak meg mindjárt az emlékünkben, hanem e műveken belül is, mint
ahogy én jártam e szonátával, először csak a legkevésbé értékes részeket
fogjuk fel. Így aztán nemcsak akkor tévedtem, amikor olyasmit hittem,
hogy nincs mit várnom ettől a műtől (és valóban, sokáig nem is kívántam
megint hallani), mert hisz Swann-né már eljátszotta nékem a leghíresebb
motívumát (amiben éppoly ostoba voltam, mint akik nem várnak
meglepetést a velencei San Marco előtt, hogyha már a fényképekről
ismerik a kupoláit). Sőt akkor is, amikor végighallgattam a szonátát,
majdnem egészen láthatatlan maradt, mint az olyan emlékmű, melynek a
ködben vagy a messzeségben csak egyes kisebb részei látszanak. Az ily
művek ismeretéhez ezért tapad némi melankólia, mint mindenhez, ami az
idő keretében valósul meg. Amikor végre felfedeztem a Vinteuil-szonáta
legrejtettebb magvát – a szokás hatalmánál fogva és függetlenül
érzékenységem fogódzóképességétől –, az, amit először felfogtam s
először szerettem meg benne, máris kezdett szétfoszlódni, elillanni az
emlékezetemből. Mivel azt, amit a szonáta adott, csak egymás után tudtam
megszeretni, sohase volt egészen, egyszerre a birtokomban; olyan volt,
mint maga az élet. Csakhogy – és e tekintetben kevésbé csalfák, mint az
élet – ezek a nagy remekművek nem adják mindjárt a legjavukat. Ebben a
szonátában is a legelőbb felfedezett szépségeket unhatjuk meg legelőször,
éspedig bizonnyal azért, mivel attól, amit ismerünk már, ezek kevésbé
különböznek. De ha e részek eltávolodnak, megszerethetjük azt a részt,
amelyet túlságos újdonsága homályossá tett, s éppen ezért először még
felfoghatatlan volt és elérhetetlen; akkor aztán ez a rész, amely előtt mit
sem sejtve haladtunk el mindennap, amely végső tartaléknak maradt, s
amely csak szépsége hatalma miatt volt láthatatlan és felfedezetlen,
utolsónak járul a színünk elé. De mi is őt hagyjuk el utoljára. Amellett
tovább is szeretjük, mint a szonáta többi részét, mivel több időnkbe került,
amíg valóban megszerettük. Ez az idő egyébként, amire mindenkinek
szüksége van – mint például énnekem is ezzel a szonátával kapcsolatban –,
hogy egy kissé mélyebb műbe komolyabban behatolhasson, mintegy
jelképe s kivonata azoknak az éveknek, sőt századoknak, melyek egy
valóban új remekmű közkinccsé válásáig lefolyhatnak. Épp ezért a
lángelme, önvédelmül a tömeg félreismeréseivel szemben, azt mondhatja
magában, hogy a kortársak híjával vannak a szükséges távolságnak, s az
utókornak írt műveket csak az utókornak kéne olvasnia, mint ahogy
bizonyos képeket sem ítélhetünk meg jól közelről. A valóságban azonban
hiába minden gyáva elővigyázat, mert a hamis érveket úgysem lehet
kikerülni. Egy remekművet csakis azért nem csodálnak azonnal, mivel az,
aki alkotta, rendkívüli egyéniség, s csak kevesen hasonlítanak hozzá.
Azzal, hogy megtermékenyít majd egynéhány ritka s megértő lelket, maga
a mű fogja őket sokasítani és szaporítani. Beethoven vonósnégyesei (a
XII-ik, XIII-ik, XIV-ik és XV-ik) maguk teremtették meg – igaz, hogy
ötven év alatt –, s maguk tették oly nagyszámúvá a Beethoven-
vonósnégyesek közönségét, így növelve, mint minden remekmű, nem a
művészek értékét, hanem minden bizonnyal a megértő szellemek
társaságát, amely ma már oly bővében van e remekművek kedvelőinek,
bár akkor, mikor e művek megjelentek, lámpával se voltak találhatók. Az,
amit utókornak hívunk, magának a műnek az utókora. Magának a műnek
kell megteremtenie az utókorát (ha nem vesszük tekintetbe, egyszerűség
kedvéért, hogy az egyes lángelmék, ugyanabban a korszakban,
párhuzamosan nevelhetnek a jövőnek egy jobb közönséget, aminek persze
nem ők, hanem más lángelmék veszik majd hasznát). Ha tehát a remekmű
tartalékban maradna, s csakis az utókor ismerné meg, ez az utókor ennek a
műnek nem is az utókort jelentené, hanem csak oly kortársak gyülekezetét,
akik egész egyszerűen ötven évvel későbben éltek. Ezért kell hát, hogy a
művész – mint ahogy Vinteuil is tette –, ha azt akarja, hogy a műve
követhesse a maga útját, ott vesse el, ahol van igaz mélység, a teljes és
távoli jövendőbe. S bár ez az eljövendő idő a remekművek igazi távlata, s
bár a rossz bírák ott tévednek, hogy épp ezt nem tartják számon, olykor a
jó bíráknál meg ez az aggályos számon tartás a veszedelmes. Szó sincs
róla, könnyű elképzelni, valami oly illúzióban, ami minden jelenséget
egyformának néz a messzeségben, hogy minden eddigi forradalom a
festészetben vagy a muzsikában mégiscsak tiszteletben tartott bizonyos
ősi szabályokat, viszont ami közvetlenül előttünk van, vagyis az
impresszionizmus, a disszonancia keresése, a pentatónia kizárólagos
alkalmazása, a kubizmus, a futurizmus felháborítón különböznek
mindattól, ami megelőzte őket. Ennek pedig az az oka, hogy azt, ami
régebben volt, egy-egy hosszú áthasonulás bizonyosan változatos, de
mégiscsak egyöntetű anyaggá alakította át a számunkra: Hugo igen jól
megfér Molière szomszédságában. Gondoljunk csak azokra a
meghökkentő egyenetlenségekre, amelyeket – hacsak nem tekintjük a
jövendőt és változásait – a tulajdon érett korunk horoszkópja mutatna,
előttünk s kamaszkorunkban felállítva. Persze nem minden horoszkóp
igaz, s az a körülmény, hogy egy műnél az idő tényezőjét is bele kell
számítanunk a szépségébe, valami éppoly kockázatost és alaptalant kever
az ítéletünkbe, mint minden prófétai jóslás, melynek meg nem valósulása
még nem jelenti a próféta közepességét, mert hiszen a lehetőségek életre
hívása vagy kiküszöbölése nem tartozik szükségképpen a lángelme
hatáskörébe; attól még lángész is lehet az, aki nem hitt a vasút vagy a
repülőgép jövőjében, vagy – bár kiváló lélekbúvár – egy barát vagy szerető
árulásában, holott közepes elmék is előre látták a hűtlenségüket.
Nem értettem a szonátát, de bűvölten hallgattam Swann-né
zongorajátékát. A billentése, úgy éreztem, akárcsak a pongyolája, mint a
lépcsője illata, mint a krizantémjai és a köpenyei, valami egyéni s
titokzatos egésznek a részei, egy olyan magas régióban, ahol semmi
értelme sincs annak, hogy az ész elemezze a tehetséget. „Ugye, szép ez a
Vinteuil-szonáta? – kérdezte tőlem a házigazda. – Ez az a perc, amikor
este lesz a fák alatt, mikor a hegedűk arpeggiói hűvösséget árasztanak az
alkonyatra. Nagyon szép ez, mondhatnak bármit: benne van az egész
holdvilág, megmerevedve, ez a lényeg. Nem csoda, ha a fénykúra,
amilyent a feleségem is tart, hatással van az izmainkra, mert hiszen a
holdvilág sem engedi megmozdulni a faleveleket. Épp ezt tükrözi oly jól a
szonátának ez a töredéke, az egész Bois de Boulogne-t, ahogy megdermed
a holdvilágban. A tengerparton ez még meglepőbb, mert ott a hullámok is
válaszolnak gyengén, de azért jól hallani őket, mert semmi más nem
mozog. Párizsban épp ellenkezőleg; itt legfeljebb szokatlan fényeket
látunk az emlékműveken, ezt a megvilágított eget, mintha csak egy
színtelen és veszélytelen tűzvésztől égne, ezt a roppant napihírt, amit előre
kitalálunk. De a kis Vinteuil-töredékben s különben is az egész szonátában
nem ezt látjuk, hanem a Bois-t, ott történik az egész, s a gruppettóban[209]
tisztán hallani, amint valaki azt mondja: »Az ember még az újságját is
olvashatná.«„Swann szavai meghamisíthatták volna az én későbbi szonáta-
értelmezésemet, mivel a zene nagyon is szabad, természeténél fogva, s
minden magyarázatot megenged. De aztán Swann más szavaiból
kitaláltam, hogy ezek az esti lombok Párizs környéki vendéglők
kerthelyiségeiből származtak, ahol Swann ezt a dallamtöredéket nem egy
este hallhatta. A helyett a mély értelem helyett, amelyet oly sokszor kért
tőle, csak rendezett, felfuttatott, festett lombokat hozott néki (egyúttal
azzal a kívánsággal, hogy mindezt megint láthassa, mivel Swann azt hitte,
hogy a kis dallam ezeknek a lomboknak mintegy a lelke), egy egész
tavaszt, amelyet hajdan egyáltalán nem élvezhetett, mivel akkori lázában s
bánatában nem volt eléggé fogékony hozzá, s a dallam mindezt megőrizte
néki (mint ahogy a betegnek is elteszik azokat a jó dolgokat, amelyeket
nem tud még megenni). Azt a varázst, amelyet bizonyos estéken a Bois-
ban érzett, s amelyről a Vinteuil-szonáta oly alaposan tudósíthatta, hiába is
próbálta volna Odette segítségével elemezni, pedig Odette éppúgy
elkísérte, mint ez a kis dallamtöredék. De Odette csak mellette volt (nem
benne, mint a Vinteuil-dallam), s még ha ezerszer megértőbb, akkor se
láthatta volna, ami egyikünk számára se jelenülhet meg külsőleg
(legalábbis sokáig hittem, hogy ez a szabály nem tűr kivételt). „Milyen
kedves, ugye – szólt Swann –, hogy a hang éppúgy visszatükröz mindent,
mint a víz színe, mint egy tükör? S a legszebb, hogy ez a Vinteuil-dallam
éppen csak azt mutatja nékem, amire abban az időben egyáltalán nem
ügyeltem. Mintha cserét csinált volna, de semmi sem emlékeztet akkori
gondjaimra vagy szerelmeimre.” „Charles, ha jól hallom, azt kell hinnem,
hogy nem nagyon hízelgő rám, amit a vendégünknek mesél.” „Nem
hízelgő! A nők páratlanok! Azt akartam csak mondani ennek a
fiatalembernek, hogy a zene – legalábbis nékem – nem a »magánvaló
akaratot« és nem is a »Végtelen szintézisét« mutatja meg, hanem például
Verdurint, császárkabátjában, az Állatkert pálmaházában. Anélkül, hogy
egy lépést is tettem volna hazulról, ez a kis dallam már ezerszer elvitt
magával Armenonville[210]-be. És, istenem, ez mégse oly unalmas, mintha
Cambremernével mennék oda.” Swann-né mindjárt nevetni kezdett: „Erről
a hölgyről azt állítják, hogy igen szerelmes volt Charles-ba” – szólt
hozzám ugyanolyan hangon, ahogy még pár perccel előbb Ver Meer van
Delftről beszélt nékem, mikor csodálkozva láttam, hogy Odette is ösmeri:
„Igen, az uram sokat foglalkozott ezzel a festővel, mikor udvarolt nékem.
Ugye, kis Charles, mondja csak.” „Ugyan még mit nem állítana erről a jó
Cambremernéről” – felelte Swann, akinek igen jóleshetett ez a hízelgés.
„De hisz csak ismétlem, amit mások mondtak. Különben azt hallottam,
igen okos nő, én magam nem ismerem. Azt hiszem, hogy nagyon
pushing[211], ami okos asszonynál meglepő. De azt már mindenki mondja,
hogy őrülten imádta magát, ebben nincs semmi sértő.” Swann hallgatott,
mint aki mit sem hall, ami megerősíteni látszott egyrészt Swann-né
szavait, másrészt a saját önteltségét.
– De ha már a játékom az Állatkertre emlékezteti – folytatta Swann-né
tréfásan, mintha meg lenne sértődve –, elsétálhatnánk oda is, ha a
fiatalurat mulattatja. Az idő szép, maga pedig viszonttalálhatja kedves
élményeit! Igaz, az Állatkertről jut eszembe, mit szól, ez a fiatalember
komolyan hitte, hogy mi jóban vagyunk azzal a szörnyű Blatinnéval, akit,
ellenkezőleg, meg se látok, hacsak lehet! Inkább megalázónak érzem,
hogy barátnőnknek tarthatják. Még a jó Cottard professzor is azt mondja
róla, hogy undorító, pedig hát ő sohase mond rosszat.
– Ó, borzalom! Egyetlen mentsége, hogy úgy hasonlít Savonarolához.
Éppen olyan, mint Fra Bartolomeo Savonarola-arcképe[212].
Swann-nak ez a szenvedélye, hogy a képzőművészetben mai
hasonlóságokat talált, nem is volt olyan bolondság, mert még az is, amit
mi egyéni vonásnak hívunk, inkább csak általános jellemvonás – amint ezt
akkor tapasztaljuk szomorúan, ha szerelmesek vagyunk, s szeretnénk hinni
kedvesünknek egyetlen, páratlan valóságában –, s különböző korokban is
könnyen előfordulhatott. De hát, ha Swannra hallgatott az ember, a
Háromkirályok díszmenete,[213] amely Benozzo Gozzolinál már azért is
anakronizmus, mivel a Mediciek is ott szerepelnek, tulajdonképpen még
inkább az, mert – szerinte – oly emberek arcképei is fellelhetők benne,
akik nem Benozzo Gozzolinak, hanem Swann-nak a kortársai, vagyis
nemcsak Jézus születését követik tizenöt század késéssel, hanem még a
festőét is, négyszáz évvel. Nem hiányzott e díszmenetből, Swann szerint,
egyetlen előkelő párizsi sem, akárcsak Sardou egy darabjának abból a
felvonásából, ahol a szerző s a főszereplő művésznő kedvéért, meg
divatból is, a párizsi előkelőségek, híres orvosok, nagy ügyvédek,
nevezetes politikusok, mind szerepet vállaltak, mulatságból, egy estére.
„De mi köze Blatinnénak az Állatkerthez?” „Igen sok!” „Hogyhogy, talán
csak nem hiszi, hogy égszínkék ülepe van, mint a majmoknak?” „De,
Charles, micsoda illetlenség! Nem, én arra gondoltam, amit a szingalézi
mondott néki. Mesélje el, ez igazán mulatságos.” „Ugyan, olyan
ostobaság. Hiszen tudja, hogy Blatinné szeret mindenkit megszólítani,
olyan képpel, amelyet ő igen szeretetreméltónak gondol, holott csak
fölényesen pártfogó.” „Amit a mi jó temzei szomszédaink patronizing-nak
neveznek” – szakította félbe Odette. „Szóval elment nemrég az
Állatkertbe, ahol feketék is vannak, szingalézek, azt hiszem, ahogy a
feleségem mondja, ő pedig, kérem, jobban ért ám, mint én, az
etnográfiához.” „Ejnye, Charles, mért csúfolódik velem!” „Egy csöppet
sem csúfolódom. No, hát a hölgy odaszól egy feketének: »Jó napot, te
fekete!«” „Csuda jó, mondja, hát nem?” „Igen, de hát ez a jelző mégse
tetszhetett a feketének: »Én vagyok egy fekete – mondta dühvel
Blatinnénak –, de te vagy egy vén teve!«” „Hát mondja, nem kitűnő?
Imádom ezt a históriát. Egyszerűen remeknek tartom. Szinte látom Blatin
nénit: »Én vagyok egy fekete, de te vagy egy vén teve!«”
Egyszerre nagy kedvet mutattam, hogy megnézzem e szingalézeket,
akik közül, lám, az egyik vén tevének nevezte Blatinnét. Tulajdonképp egy
csöppet sem érdekeltek. De, gondoltam, ha elmegyünk az Állatkertbe,
odamenet és visszajövet útba ejtjük az Akácsort[214], ahol úgy bámultam
Swann-nét, s akkor tán Coquelin[215] mulatt barátja, aki még sohasem
láthatott, mikor köszöntöttem Swann-nét, most egy hintó mélyén
bámulhatna, mégpedig őmellette!
Ezekben a percekben, míg Gilberte a sétára készült, s mi nélküle
voltunk a szalonban, Swann és Swann-né azzal szórakoztak, hogy leányuk
erényeit magasztalták előttem. S mindaz, amit megfigyelhettem, azt
látszott bizonyítani, hogy igazuk van; én is láttam, hogy amint az anyja is
mesélte, nem csupán a barátnőit, hanem még a cselédeket, a szegényeket
is elhalmozta gyöngéd és alaposan átgondolt figyelmességekkel,
iparkodott örömet szerezni nékik, vigyázott, hogy meg ne bántsa őket, s
mindezt olyan aprólékossággal, amely sok vesződséggel is járhatott. Így
például a cukorkaárusnénak egy kézimunkát készített, s bár erősen
havazott, maga vitte a Champs-Élysées-re, hogy személyesen adhassa át és
a legkisebb késés nélkül. „Fogalma sincs, milyen szíve van, mert titkolja”
– mondta az apja. Fiatalsága ellenére józanabbnak látszott a szüleinél.
Amikor Swann a felesége előkelő összeköttetéseivel dicsekedett, Gilberte
elfordította a fejét, és hallgatott, bár az arcán a szemrehányás legkisebb
jele sem látszott, mert még csak eszébe se jutott, hogy apját a legkevésbé
is bírálhatná. Egy nap, mikor szóba hoztam előtte Vinteuil kisasszonyt, azt
mondta:
– Sose fogom megismerni, éspedig azért, mert azt mondják, nem volt jó
az édesapjához, szomorúságot okozott néki. Ezt, ugye, se én, se maga nem
értjük, mert hisz maga se élné túl az édesapját, én se az enyémet, ami
úgyis magától értetődik. Hogy is lehetne elfeledni azt, akit öröktől
szeretünk?
S egyszer, hogy különösebben hízelkedő volt Swann-nal, s mikor ezt
meg is mondtam néki, persze az apja távollétében, így felelt:
– Igen, képzelje, szegény papa, épp most van az édesapja halálának az
évfordulója. Ugye, megérti, mit érezhet, maga ezt megérti, tudom, mert,
ugye, mi egyformán gondolkozunk az ilyesmiről. Akkor hát ilyen napokon
próbálok kicsit jobb lenni, mint máskor.
– De hisz már nem is lehet jobb, az édesapja tökéletesnek tartja.
– Szegény papa, persze, ő csupa jóság.
De a szülők nem csupán Gilberte erényeit dicsérték – ugyanezét a
Gilberte-ét, akit, még mielőtt láttam volna, egy templom, egy île-de-
france-i[216] táj előtt képzeltem el, s akit, mikor már nem az álmaimat,
hanem az emlékeimet idézte fel, mindig a rózsaszín galagonyaösvénynél,
a meredek kis úton láttam, amerre Méséglise-nek szoktam menni. Amikor
kérdeztem Swann-nétól, azon a közönyösnek szánt hangon, ahogy a család
jó barátja egy gyermek kedvtelései felől érdeklődik, hogy vajon Gilberte
kiket szeret inkább számos jó pajtása közül, Swann-né ily módon
válaszolt:
– De maga csak biztosan jobban élvezi a bizalmát, mint én, hisz maga a
kedvence, a nagy crack, ahogy az angolok mondják!
 Szó sincs róla, ezekben az annyira tökéletes találkozásokban, amikor a
valóság összehúzódik s ráilleszkedik oly régóta ringatott álmainkra,
egyúttal el is takarja őket, s teljesen egyesül velük, mint amikor két
egyforma s egymásra helyezett kép olvad eggyé, holott éppen ellenkezőleg
– hogy ebbeli örömünknek egész jelentőségét megóvhassuk –, azt
szeretnénk, ha vágyunknak, épp abban a pillanatban, mikor e végső
pontjaihoz értünk, egyúttal az a vonzereje is megmaradna, hogy
elérhetetlen, mert így biztosabbak volnánk, hogy elértük e pontokat. S az
elménk nem is tudja többé újjáalkotni a régi állapotot, hogy megint
összevethesse az újjal, mert már nincsen szabad tere: a megtörtént
megismerés, az első váratlan percek emléke, a kimondott s hallott szavak
eltorlaszolják tudatunk bejáróját, s jóval inkább rendelkeznek
emlékezetünk, mint képzeletünk kivezető útjaival, jobban hatnak a
múltunkra vissza, amelyet már őnélkülük nem is tudunk elképzelni, mint
jövendőnk szabadon maradt formájára. Évekig élhettem abban a hitben,
hogy egy vizit Swann-nénál örökké csak bizonytalan s elérhetetlen agyrém
marad; de miután egy negyedórát tölthettem a szalonjában, az az idő lett
agyrém és ködkép, amikor őt még nem ismertem, mint egy olyan
lehetőség, amit azonnal megsemmisített egy másik lehetőség
megvalósulása. Hogy is álmodhattam volna az ebédlőről, mint egy
felfoghatatlan helyről, mikor az elmém nem tehetett egyetlenegy
mozdulatot sem, hogy bele ne ütközött volna azokba a törhetetlen
sugarakba, amelyeket a végtelenbe, legrégibb múltamig vetett maga mögé
a csak imént elfogyasztott s amerikai módra készült homár! Swann is, a
maga személyében, hasonló tapasztalatot tehetett: mert e lakást, ahol
engem is vendégül látott, olyan helynek foghattuk fel, amelyben nemcsak
ez az eszményi, az én képzeletem szülte lakás találkozott és egyesült a
valósággal, hanem az a másik is, amelyet Swann féltékeny és – mint az én
ábrándjaim – éppoly találékony szerelme festett, ez az Odette-tal közös
lakás, amelyet oly elérhetetlennek érzett, azon az estén, mikor Odette
meghívta Forcheville-lel egy kis frissítőre; s az, ami az ő számára e
valóságos ebédlőben felivódott, maga volt ez a sose remélt földi
paradicsomkert, ahol régente sose tudta józan fejjel elképzelni, hogy majd
így szól az inasuknak: „A nagyságos asszony készen van már?”, míg
mostan e szavakat hányszor volt alkalma kiejteni, némi türelmetlenséggel
és bizonyos önelégültséggel! Mint ahogy bizonnyal Swann sem, én sem
tudtam felismerni a boldogságom, s amikor Gilberte így szólt: „Ki mondta
volna, hogy az a kislány, akinek a fogócskázását régen csak szó nélkül
nézte, egyszer még jó barátnője lesz, és mindennap elmehet hozzá” –
olyan változásról beszélt, amelyet, mintegy kívülről, én is
megállapítottam, de amelyet belülről sehogy sem éreztem a magaménak,
mert két oly állapotból állott, amelyeket, anélkül, hogy megszűnjön a
különbségük, sose tudtam egyszerre elgondolni.
És mégis e lakásnak, épp mivel Swann akarata oly szenvedélyesen
vágyódott rá, valami jóleső enyhületet meg kellett őrizni a számára, ha
magamról ítéltem, aki még most is találtam benn némi titkot. Ezt a
sajátságos varázst, amely, mint oly soká véltem, Swannék egész életén
végigáradt, nem űztem el egészen onnan, amikor behatolhattam a házukba;
csak meghátrált előlem, mert megfékezte az a pária, az az idegen, aki én
voltam, s aki elé most Swann kisasszony kegyesen odatolt, hogy beleüljek,
egy gyönyörű, ellenséges és megbotránkozott karosszéket; de köröttem az
emlékezetem még ma is felfogja ezt a varázst. Talán azért, mert oly
napokon, mikor Swannék ebédre hívtak, hogy aztán velük és Gilberte-tel
menjünk el utána valahová, tekintetemmel véstem rá – mialatt egyedül
várakoztam – a szőnyegre, a karszékekre, az asztalokra, a
kályhaellenzőkre, a képekre, mindenre azt a gondolatot, hogy Swann-né
vagy a férje vagy Gilberte minden pillanatban beléphetnek. Talán azért,
mert mindezek a dolgok azóta Swannék mellett éltek az emlékemben, s
lassankint átvettek tőlük valamit. Talán mert tudtam, hogy ők a napjaikat
ezek közt a dolgok közt töltik, s mindannyiban valahogy az ő külön életük
és szokásaik jelképeit láttam, s épp mivel e szokásokból oly sokáig voltam
kizárva, akkor is idegeneknek éreztem őket, mikor már én is közéjük
vegyülhettem. Bizonyos, hogy valahányszor erre a szalonra gondolok,
amelyet Swann (bár e bírálata egyáltalán nem arra célzott, hogy felesége
kedvteléseit bármiben is akadályozza) annyira szedett-vedett ízlésűnek
tartott – mert ugyan igaz, hogy alapjában, mint Odette régi lakása, ez is
félig üvegháznak, félig műteremnek látszott, azonban Odette e
zűrzavarban akárhány oly kínai tárgyat, amit most már avatagnak,
ócskaságnak kezdett tartani, XVI. Lajos-kori selyemkárpitos kis
bútorokkal pótolt (nem szólva azokról a remekművekről, amelyeket meg
Swann hozott el a quai d’Orléans-i palotából) –, az én emlékezetemben ez
a szalon, épp ellenkezőleg, oly egységet, oly egészet, oly egyéni varázst
mutat, aminőt sem a múltból maradt legérintetlenebb gyűjteményeken,
sem a legelevenebb s legegyénibb jellegű műveken nem találunk; mert
egyedül csak mi tudunk annak a hitnek a révén, hogy a dolgok külön léttel
bírnak, lelket lehelni beléjük, amelyet aztán ők bennünk őriznek és
bennünk fejlesztenek tovább. Mindazok a gondolatok, melyeket Swannék
mindennapi életéről s más emberek napjaitól s óráitól különböző
napjaikról és óráikról formáltam – ennek a lakásnak a keretében, amely az
volt az ő életüknek, ami a test a léleknek, s amely ezt a sajátosságot ki is
kellett hogy fejezze mindenképpen –, ezek az egyformán mámorító s
bizonytalan gondolatok szétosztódtak, belekeveredtek a bútorok helyébe, a
szőnyegek lágyságába, az ablakok irányába, a cselédek kiszolgálásába.
Amikor ebéd végeztével odaültünk feketézni a szalon nagy üvegajtajához,
a napfénybe, mialatt Swann-né megkérdezte, hány cukorral iszom a kávét,
nemcsak a felém tolt selyemzsámoly árasztotta azt a bizonyos fájó varázst
– amelyet régen, Gilberte nevében, a rózsaszín galagonyák közt s később a
babérbokrok mögött éreztem – s egyúttal azt az ellenszenvet, amelyet
akkor még szülei tanúsítottak az irányomban, s amelyet ez a kis
bútordarab oly jól látszott tudni és helyeselni, hogy nem is éreztem
méltónak magam, s gyávaságnak tartottam, hogy védtelen kárpitjára
helyezzem a lábamat; valami egyéni lélek fűzte titokban a délutáni
naphoz, amely más volt, mint bárhol másutt, ebben a kis öbölben, ahol
aranyos hullámai a lábainknál játszadoztak, míg a kék színű díványok és a
hamvas faliszőnyegek elvarázsolt szigetekként emelkedtek ki e
fényözönből; és még a Rubens-képnek is a kandalló párkánya felett
ugyanaz a fajtájú és hatalmú varázsa volt, mint Swann fűzős cipőjének s
annak a galléros köpenyének, amelynek úgy szerettem volna hordani
egyszer a párját, s amelyet Odette kérésére Swann egy másikkal cserélt
fel, hogy elegánsabb külseje legyen, ha én is megtisztelem őket, hogy
velük tartok. Odette is elvonult, hogy felöltözzön, bár én hevesen
tiltakoztam, hogy semmilyen „utcai” ruha nem ér fel az ő csodálatos,
selyem- vagy kreppes pongyolájával, amely hol fáradt rózsaszín, hol
cseresznyepiros, hol Tiepolo-kék volt, hol meg fehér, zöld, vörös,
mályvaszínű, sima vagy mintás sárga, s amelyet Swann-né csak ebéd után
vetett le, ha a városba készült. Amikor azt mondtam néki, hogy így
mehetne sétára is, nevetett, egyrészt mert mulatott az én járatlanságomon,
másrészt mert örülhetett a bókjaimnak. Egyben mentegetőzött is ennyi sok
pongyola miatt, de hát azt állította, hogy így érzi magát a legjobban, s
egyedül hagyott bennünket, hogy felöltse valamelyik káprázatos
ruharemekét, amelyek mind és mindenütt csodálatot keltettek, s amelyek
közül néhanapján szabad volt kiválasztanom a legszebbet.
Az Állatkertben mily büszke voltam, amikor kiszálltunk a kocsiból, és
én Swann-né közvetlen közelében sétálhattam! Míg ő hanyag léptekkel a
köpenyét lebegtette maga után, én rajongva néztem rá, amire ő kacéran,
hosszú mosollyal válaszolt. Most már hogyha találkoztunk Gilberte egy
fiú- vagy lánypajtásával, akik messziről köszöntek felénk, ők néztek rám,
mint olyan lényre, akit valaha úgy irigyeltem, mint Gilberte egy oly
barátjára, aki a családját is ösmerheti, s élete másik feléhez, ahhoz is van
köze neki, amelynek a színtere nem csupán a Champs-Élysées.
Nemegyszer hol az Állatkert, hol a Bois fasoraiban egy-egy nagy dáma,
Swann barátnője keresztezett, sőt üdvözölt bennünket, holott Swann
sokszor meg se látta, s a felesége figyelmeztette rá: „Charles, hát nem
látja Montmorencynét?” Amire Swann a régi meghittség barátságával
mosolygott, s egyúttal nagy kalapot emelt, azzal a sajátos
választékossággal, aminőre egyedül csak őt tartottam képesnek. Olykor a
hölgy megállt, örült, hogy udvarias lehet Swann-néval, s mégsem kell
kockáztatnia semmit, mivel tudhatta, hogy Odette sose húz hasznot az ily
véletlenből, hiszen Swann e tekintetben szigorú tartózkodáshoz szoktatta.
Amellett az évek során kitűnő nagyvilági modort vett fel, s akármilyen
választékos és finom volt is a hölgy, Swann-né semmi tekintetben sem
maradt el mögötte, ha megállt egy pillanatra férje barátnője mellett, oly
könnyedén mutatott be bennünket, Gilberte-et és engem, oly szabad és
nyugodt maradt minden szeretetreméltóságával együtt, hogy nehéz volt
kitalálni, Swann-né vagy a főúri hölgy-e az igazi nagy dáma kettőjük
közül. Aznap, mikor a szingalézek kedvéért mentünk az Állatkertbe,
visszajövet észrevettünk velünk szemben s két nő kíséretében egy már
koros, de még mindig szép hölgyet, sötét köpenyben s kis kalappal, melyet
két, csokorra kötött szalag fogott össze az álla alatt. „Ahá – fordult
hozzám Swann –, ott jön valaki, aki érdekelni fogja.” Az öreg hölgy,
három lépésre tőlünk, simogató kedvességgel mosolygott ránk. Swann
levette a kalapját, míg Swann-né mély térdet hajtott, s már-már kezet
csókolt a hölgynek, aki szakasztott olyan volt, mint egy Winterhalter[217]-
arckép, s aki rögtön felsegítette és megcsókolta Odette-ot. „Ejnye, nézd
csak, nem teszi fel mindjárt azt a kalapot?” – mondta Swann-nak rekedtes,
mély hangon, régi barátnő módjára. „Bemutatom magát – szólt hozzám
Swann-né – a császári hercegnőnek.” Swann egy percre félrevont, mialatt
Swann-né a hercegnővel a szép időről s az Állatkert újonnan érkezett
állatairól beszélt. „Mathilde hercegnő – magyarázta Swann –, hiszen tudja,
kicsoda, Flaubert, Sainte-Beuve, ifjabb Dumas barátnője. Képzelheti,
Napóleon, I. Napóleon unokahúga! Maga III. Napóleon s az orosz cár is
megkérte a kezét. Nem érdekes? Beszéljen csak vele. De azért nem
bánnám, ha nem kéne egy óra hosszat vele ácsorognunk... Nemrég
találkoztam Taine-nel – fordult Swann az öreg hölgyhöz –, beszélte, hogy
a hercegnő felmondta néki a barátságot.” „Igen, mert disznó mód
viselkedett – felelte a hercegnő érdes hangon, úgy ejtve a disznó szót,
mintha csak Jeanne d’Arc kortársáról, Cauchon püspökről lenne szó. – Az
után a cikk után, amit a Császárról írt, elküldtem hozzá a névjegyemet,
három betűvel: P. P. C.”[218] Körülbelül ugyanolyan meglepetést éreztem,
mint a németnek született orléans-i hercegnő levelezése felett. Csakugyan,
Mathilde hercegnő, bár igazi francia nőként érzett, érzelmeit azzal a nyílt
határozottsággal juttatta kifejezésre, mint a régi német fejedelmek, s
valószínű, hogy ezt anyjától, egy württembergi hercegnőtől örökölte.
Mihelyt mosolygott, kissé nyers s majdnem férfias őszinteségét olaszos
epekedéssel enyhítette. S az egészre olyannyira második császárság kori
ruha borult, hogy bár a hercegnő bizonnyal egyedül csak azért hordta, mert
szerette ezt a régimódit, mintha arra is vigyázott volna, hogy ne hibázzon
a történeti hűség ellen, s ne csalja meg azoknak a tisztelőknek a
várakozását, akik egy más korszaknak a felidézését remélték tőle. Súgtam
Swann-nak, kérdezze meg, vajon ismerte-e Musset-t. „Nem mondhatnám,
kedves uram – felelte olyan arccal, mintha haragudnék, s csakugyan
tréfából urazta Swannt, mert hisz meghitt barátok voltak. – Egyszer nálam
volt vacsorára. Este hét órára vártam. Fél nyolckor még mindig nem jött,
erre asztalhoz ültünk. Nyolckor végre megérkezett, köszönt, leült, vacsora
alatt egy szóra se nyitotta a száját, utána elment, úgy, hogy még a hangját
se hallottam. Tökrészeg volt. Ez aztán nem nagyon bátorított a
folytatásra.” Swann meg én kissé távolabb álltunk. „Remélem – mondta
nekem Swann –, hogy ez a kis tanácskozás nem fog soká tartani, nekem
már kezd fájni a lábam. Nem is értem a feleségem, mért keres folyton
újabb beszédtárgyat. Utána még ő sír, hogy fáradt, én viszont már alig
bírom ezt az állóhelyes mulatságot.”
Csakugyan, Swann-né, aki a hírt Bontemps-nétól hallotta, elmondta a
hercegnőnek, hogy a kormány, belátva végre a hercegnővel szemben való
ripőkségét, mégiscsak elhatározta, hogy meghívót küld neki a
díszemelvényre, abból az alkalomból, hogy Miklós cár meglátogatja
Napóleon sírját. Azonban a hercegnő, aki a látszat ellenére s jóllehet csupa
művészből és íróból állt a társasága, mégis, minden alkalommal, Napóleon
unokahúga maradt, így válaszolt: „Igen, asszonyom, épp ma reggel kaptam
meg ezt a meghívót, s vissza is küldtem a miniszternek, aki most már a
kezében is tartja. Megmondtam neki, nincs szükségem meghívásra az
Invalidusokhoz. Ha a kormány azt akarja, hogy én is ott legyek a
fogadáson, akkor nem a díszemelvényen leszek, hanem lenn a kriptánkban,
a császári sír mellett. Ehhez nekem nem kell belépőjegy. Megvannak
hozzá a kulcsaim. Akármikor bemehetek. A kormány csak annyit
mondjon, akarja-e vagy nem, hogy ott legyek. De ha aztán elmegyek, csak
oda és nem máshova.” E pillanatban valaki köszönt Swann-nénak is,
nekem is, egy fiatalember, aki nem állt meg, csak éppen üdvözölte Swann-
nét, s akiről nem tudtam, hogy ismeri: Bloch volt. Amikor megkérdeztem
Swann-nét, azt felelte, hogy Bontemps-né mutatta be egyszer néki, s hogy
a minisztérium kabinetirodájában van, amit eddig nem is tudtam.
Egyébként, úgy látszik, nem sokat látta, vagy hogy nem akarta tudni a
nevét, mivel a Bloch név, gondolta, nem hangzik éppen választékosan,
mert azt mondta, hogy Moreulnek hívják. Amire én erősködtem, hogy
biztosan összetéveszti valakivel, mert én meg úgy tudom, hogy Blochnak
hívják. A hercegnő megigazította maga mögött az uszályát, amelyet
Swann-né bámulva nézett. „Látja – szólt a hercegnő –, ezt a szőrmét is az
orosz cár küldte, s mivel éppen őnála voltam, magamra vettem, hadd lássa,
milyen jól díszíti a köpenyemet.” „Azt mondják, hogy Louis herceg beállt
az orosz hadseregbe, a hercegnő biztosan szomorú lesz, hogy nincs itt a
közelében” – mondta Swann-né, aki még most sem látta férje türelmetlen
jeleit. „Nohát, kellett ez neki? Mondtam is ám: az csak nem ok, hogy volt
már egy katona a családodban” – felelte a hercegnő, ezzel a nyers
egyszerűséggel célozva I. Napóleonra. De Swann már nem bírta tovább:
„Hercegnő, engedje meg, hogy én játsszam a fenséget, s engedélyt kérjek,
hogy elbúcsúzzunk, mert feleségem nagybeteg volt, s nem jó, ha soká egy
helyben áll.” Swann-né megint térdet hajtott, s a hercegnő, búcsúzóul,
mennyei mosolyt küldött mindnyájunknak – amelyet mintha csak a
múltból, ifjúsága bájából, a compiégne-i estélyekből[219] merített volna, s
amely lágyan és töretlenül folyt szét az előbb még mogorva arcon –, aztán
lassan távozott, a két udvarhölgy kíséretében, akik a tolmácsok, a
szárazdajkák vagy a betegápolók módjára csak közömbös mondatokkal s
fölösleges magyarázatokkal szakították félbe a társalgásunkat. „Egyszer
majd, ezen a héten, fel kell hogy iratkozzon nála – mondta Swann-né. –
Ezeknél a royalties-eknél, ahogy az angolok mondják, nem ismerik a
behajtott sarkú névjegyeket, viszont ha feliratkozik nála, bizonyosan
meghívja.”
Olykor, a tél e végső napjain, séta előtt betértünk egy-egy épp megnyílt
kiállításba, ahol Swannt mint ismert gyűjtőt különleges tisztelettel
üdvözölték a képkereskedők. S e még hideg időkben megint felébredtek
bennem délvidéki s velencei útiábrándjaim, mikor e termek már dús
tavaszt s forró napot mutattak, amely violás visszfénybe vonta a rózsaszín
Elő-Alpokat, s átlátszó, sötét smaragdszínt vetett a Canale Grandéra.
Rossz időben hangversenyre vagy pedig színházba mentünk, s utána
meguzsonnáztunk egy „teaházban”. Mihelyt Swann-né olyasmit akart
nekem mondani, amit sem a szomszéd asztaloknak, sem pedig a
pincéreknek nem illett vagy nem volt szabad megérteni, angolul beszélt,
minthogyha csak mi ketten értenők ezt a nyelvet. Viszont mindenki tudott
angolul, egyedül én nem tanultam még, és ezt kénytelen is voltam
bevallani Swann-nénak, csak hogy hagyja már abba egyszer a teát ivó
vendégekre s a teát hozó pincérekre vonatkozó megjegyzéseit, mert
sejtettem, hogy inkább sértők, bár nem értettem meg őket, míg azok,
akikre Swann-né célzott, minden szavát meghallották.
Egyszer, egyik délután, egy színházi előadás alkalmával, Gilberte mély
bámulatba ejtett engem. Épp az a nap volt, amelyet már előre emlegetett,
és amely nagyapja halálozási évfordulójára esett. Délután vele s
nevelőnőjével egy operahangversenyre készültünk, s Gilberte már fel is
öltözött, hogy mehessen az előadásra, azzal a közönyös képpel, amelyet
mindennel szemben mutatott, mint aki azt mondja, úgyis mindegy, fő
dolog, hogy nekem tessék, s hogy kellemes legyen a szüleinek. Ebéd előtt
Swann-né titokban félrevont bennünket egy percre, hogy közölje Gilberte-
tel, mennyire fáj az apjának, hogy épp aznap akarunk mindenáron
hangversenyre menni. A magam részéről azt találtam, hogy Swann-nak
teljesen igaza van. Gilberte érzéketlen maradt, viszont elsápadt
haragjában, amelyet nem is tudott eltitkolni, s csak hallgatott. Amikor
Swann hazatért, Odette a szalon másik végén s halk hangon mondott neki
valamit. Swann behívta Gilberte-et, s a másik szobában tárgyalt vele.
Néhány hangos szó hallatszott. Mindazáltal nem hihettem, hogy Gilberte,
aki olyan gyöngéd, olyan jó és engedelmes, ellenálljon apja kérésének,
mégpedig egy ily napon s ilyen jelentéktelen dologban. Végre Swann
mégint visszajött, s így szólt hozzá:
– Most aztán tudod, mit mondtam. Tessék, tégy, amit akarsz.
Gilberte arca ebéd közben állandóan feszült és zárkózott maradt, utána
bementünk a szobájába. Majd hirtelen, habozás nélkül, s mintha eddig se
habozott volna, felkiáltott:
 – Már két óra! Tudja-e, hogy a hangversenyt fél háromkor kezdik? – S
még szólt a nevelőnőnek, hogy siessen.
– De hát – mondtam – nem fél, hogy megszomorítja az édesapját?
– Ugyan, dehogy, szó sincs róla.
– Pedig hát úgy láttam, különösnek tartja, hogy épp ezen az
évfordulón...
– Mit bánom, mit gondolnak mások? Egyenesen nevetséges, hogy
érzelmi dolgokban mások véleményével is törődjünk. Az ember magának
érez, nem pedig a közönségnek. A kisasszonyomnak, ugye, tudja, mily
kevés alkalma van a szórakozásra, s úgy örül, hogy mehet egy
hangversenyre; csak nem fosztom meg az örömétől a közönség kedvéért!
S már vette is a kalapját.
– De Gilberte – mondtam, s megfogtam a karját –, ne a közönség
kedvéért, hanem az édesapja kedvéért!
– Ugyan, ne adjon nékem tanácsokat! – kiáltott rám kemény hangon, s
kitépte magát a kezemből.

Volt még egy értékesebb kedvezés is, mint az, hogy elmehettem velük
az Állatkertbe vagy a hangversenyekre: Swannék még a Bergotte-tal való
barátságukból sem zártak ki engem, pedig hát éppen ebben volt annak a
varázsnak az eredete, amelyet már akkor is éreztem a Swann ház iránt,
mikor még nem is ösmertem Gilberte-et, s mégis meg voltam győződve,
hogy az isteni aggastyánnal való barátsága révén valamennyi barátnőm
közt a legvonzóbb lehetne, ha persze az a megvetés, amelyet a személyem
kelthetett benne, nem tiltott volna meg minden reményt, hogy valaha is
bejárhatom velük a Bergotte kedvelte városokat! Mármost egy napon
Swann-nétól díszebédre kaptam meghívást. Nem tudtam, kik lesznek a
vendégek. Odaérve a Swann házba, egy kis zavaró körülmény már az
előszobában megfélemlített. Swann-né mindig az elsők közt volt, akik
siettek elfogadni az idény elegánsnak tartott szokásait, bár ugyan e
szokások sose maradnak meg soká, s csakhamar el is felejtik őket (mint
ahogy évekkel ezelőtt neki is volt handsom cab[220]-je, s ő is rá szokta
nyomtatni a meghívóira, ebédre, hogy to meet, vagyis hogy a vendégek
milyen nagy személyiséggel találkozhatnak). Az ily szokások legtöbbnyire
egy cseppet sem voltak titokzatosak, s nem kívántak különösebb beavatást.
Így például ezekben az esztendőkben az az angolos újítás járta, hogy
Odette az urának olyan névjegyeket nyomatott, amelyeken a Charles
Swann nevet egy „Mr.” jel előzte meg. Első látogatásomra náluk Swann-né
egy kis behajtott sarkú carton-nal felelt, amelyet ő személyesen hozott el a
házunkig. Soha még senki nem tisztelt meg azzal, hogy letegye nálam a
névjegyét; egyszerre akkora büszkeség, hála és izgalom fogott el, hogy
minden pénzemet összeszedve, gyönyörű kaméliáskosarat rendeltem, s
azonnal elküldtem Swann-nénak. Könyörögtem apámnak, tegye le ő is a
névjegyét nála, de előbb még nyomasson olyat, amin „Mr.” legyen a neve
előtt. De ő egyik kérésemet sem volt hajlandó teljesíteni, pár napig élni se
volt kedvem, de aztán gondolkozni kezdtem, nem neki volt-e igaza. De hát
a „Mr.” használata legfeljebb fölösleges volt, de világos. Viszont nem
tudtam mit kezdeni azzal a másik új szokással, amelyet ennek az ebédnek
a napján csak megismertem, de nem értettem. Mikor az előszobából a
szalonba akartam lépni, az inas egy hosszú s vékony borítékot adott át, a
nevemmel. Meglepetésemben megköszöntem, s közben csak néztem a
borítékot. Éppúgy nem tudtam, mihez fogjak vele, akárcsak egy idegen
azokkal a kis szerszámokkal, amelyeket kínai vacsorákon adnak a
vendégeknek. Láttam, le volt ragasztva, csupa tapintatosságból nem is
akartam felnyitni, s mint aki tudja, miről van szó, egyszerűen a zsebembe
dugtam. Swann-né pár nappal azelőtt azt írta, hogy csak „szűk körben”
leszünk. Mégis tizenhat vendég volt, köztük magával Bergotte-tal, amit az
utolsó percig még csak nem is sejtettem. Swann-né, aki, mint mondani
szokta, engem is „megnevezett” pár vendég előtt, hirtelen, a nevem után s
ugyanúgy, mint az enyémet (s mintha csak ez a két vendége volna, akik
egyformán örülhetnek, hogy megismerhetik egymást), a fehér hajú, szelíd
Dalnok nevét ejtette ki előttem. E névre, Bergotte nevére, úgy
megrázkódtam, mint egy revolverlövésre, amelyet mintha egyenesen
énrám sütöttek volna el, de azért mégis köszöntem, jólneveltségből,
ösztönösen; előttem, akárcsak egy bűvész, hosszú szárnyú kabátban s
érintetlenül a lövés ellenére, amelynek a porából galamb repül fel a
levegőbe, egy fiatal, kemény vonású, kicsi, izmos és rövidlátó férfi felelt a
köszönésemre, csigaház formájú piros orral és fekete szakállal. Halálosan
szomorú voltam, mert most nemcsak a borongós aggastyán omlott porrá,
de teljességgel, hanem egy egész sorozat remekműnek a szépsége is,
amelyet eddig egy omlatag és szentséges szervezetbe, akárcsak egy neki
szánt templomba véltem elhelyezni, de amely semmiképp sem fért be
ennek az előttem álló, fekete szakállú, tömpe orrú és zömök kis embernek
vérerekkel, csontokkal és idegdúcokkal telt testébe. Az a Bergotte, akit én
formáltam, lassan, gyengéden, apránként, akárcsak egy cseppkövet,
valamennyi könyvének oly átlátszó szépségéből, ez a Bergotte most
egyszerre elvesztette minden gyakorlati értékét, ha meg kellett tartanom a
kis fekete szakállt, s felhasználnom a csigaorrt; mint ahogy azt a
megoldást is eldobhatjuk nyugodtan, amelyet egy rosszul látott feladat
számára találtunk, ha nem vettük tekintetbe, hogy a végső eredménynek
határozott összeget kell kitennie. Ez az orr és ez a szakáll kikerülhetetlen
volt és feszélyező, annál is inkább, mert miközben Bergotte
személyiségének teljes újjáformálására szorított, állandóan oly valami
önelégült és tevékeny szellemet látszott jelképezni, kitermelni, szinte
kiizzadni, amely megcsúfolt minden logikát, mert hisz e szellem nem fért
össze azzal a magasabb értelemmel, amely, mint valami szelíd és isteni
bölcsesség, Bergotte minden egyes könyvét – az én kedves könyveimet –
áthatotta. E könyvekből kiindulva sose jutottam volna el ehhez a csigaház
formájú orrhoz; viszont hogyha, megfordítva, ebből az orrból indulok ki –
amelyet ez, úgy látszik, egyáltalán nem aggasztott, csak magában,
ötletszerűen tűnődött az arc közepén –, egész más irányban járok, mint a
Bergotte könyvei, s valószínű, hogy valami sietős mérnökelméhez
érkezem, abból a fajtából, amelyik meg se várja, hogy megkérdezzék, s
azonnal, köszönés után, illendőnek tartja így felelni: „Köszönöm, s ön?, és
ha azt mondjuk neki, mennyire örvendünk az ismeretségének, oly –
szerinte – korszerű, választékos és okos rövidítéssel felel, amely – nem
úgy, mint a hiú bókok – megkímél a fölösleges időpazarlástól, és amely
így hangzik: „Viszont.” Bizonyos, hogy a nevek afféle szeszélyes rajzolók,
akik a tájakról és az emberekről oly kevéssé hasonló vázlatokat nyújtanak,
hogy sokszor szinte elhűlünk, mikor az elképzelt világ helyett a látható
világ lép elénk (amely egyébként nem az igazi, mert hisz érzékeinknek
sincs erősebb hasonlítóképessége, mint a képzeletnek, és így azok a
megközelítő rajzok, melyeket a valóságtól kapunk, legalább oly
különbözők a látható világtól, mint amilyen ez volt az elképzelttől). De
Bergotte-nál nem annyira előre tudott neve volt feszélyező, hanem ismert
műveinek a sora, amelyekhez kénytelen voltam odakötni, mint egy
léggömbhöz, ezt a kis szakállas embert, anélkül, hogy tudtam volna, lesz-e
így erejük felemelkedni. De hát, úgy látszik, mégiscsak ő írta ezeket az én
kedves könyveimet, mert mikor Swann-né megmondta néki, mennyire
bámulom én az egyiket, egy cseppet sem csodálkozott, hogy néki mondják
ezt és nem másnak, s nem úgy látszott, minthogyha tévedésnek tartaná a
dolgot; de mivel teste, hosszú szárnyú kabátjában, amelyet a vendégek
tiszteletére vett fel, minden valószínűség szerint a közeli ebédre vágyott,
és más fontos valóságok kötötték le a figyelmét – mintha csak előbbi
életének egy réges-rég múlt részletéről, minthogyha például Guise
hercegnek a jelmezéről lenne csak szó, amelyet egyszer, igen régen, egy
jelmezbál alkalmával hordott –, úgy mosolygott könyveinek a múltból
felmerülő emlékére, amire mindezek a könyvek egyszerre lehanyatlottak a
szememben (magukkal vonszolva bukásukban a Szépnek, a
világmindenségnek, az életnek értékét), mintha nem lettek volna mások,
csak egy szakállas embernek közepes szórakozásai. Gondoltam, biztosan
vesződött velük, de hogyha egy gyöngykagylókkal körülvett szigeten élt
volna, akkor, alkotás helyett, inkább a gyöngykereskedelmet mívelte volna
sikeresen. Művei most már nem látszottak olyan kikerülhetetlennek.
Akkor hát, kérdeztem magamban, mit bizonyít az eredetiség? Bizonyítja-e
igazán, hogy a nagy írók oly istenek, akik mind a maguk külön
birodalmában uralkodnak, vagy hogy nincs-e mindebben valami kis
tettetés, s a művek közti különbségek nem a munka eredményei-e inkább,
mintsem valami lényeges és gyökeres különbség kifejezői, a különböző
egyéniségek között?
 Közben már asztalhoz ültünk. Tányérom mellett egy szegfűt találtam,
amelynek szára gondosan ezüstpapírba volt burkolva. Ez már kevésbé
feszélyezett, mint az előszobában átadott boríték, amelyet már egyébként
tökéletesen elfeledtem. De a szegfű használata, bár énnékem még szintén
új volt, mégis érthetőbbnek tetszett, mikor láttam, hogy minden férfi
vendég kapott egyet a terítéke mellé, s hogy mindegyik egyenesen a
kabátja gomblyukába tűzte. Én is így tettem, természetes arccal, mint a
szabadgondolkodó a templomban, aki, bár nem ismeri a misét, a hívőkkel
együtt kel fel, s még térdre is ereszkedik, miután mindenki letérdelt már.
Egy másik, éppoly ismeretlen, de nem olyan múlékony szokás már
kevésbé volt ínyemre. Tányérom mellett egy másik kisebb tányér valami
feketés anyaggal volt tele, amiről nem tudtam, hogy kaviár. Sejtelmem
sem volt arról, hogy mit kell kezdenem vele, viszont azonnal eldöntöttem,
hogy nem fogok hozzányúlni.
Bergotte nem messze ült tőlem, tisztán hallottam a szavait. Akkor aztán
megértettem Norpois-nak a benyomását. Csakugyan furcsa hangja volt;
semmi sem változtatja úgy meg a hang külső tulajdonságait, minthogyha
gondolatot tartalmaz: a kettős hangzók zengzete, az ajakhangok
erőteljessége egyformán megérzi a befolyását. A beszédmód
hasonlóképpen. Bergotte beszéde egészen különbözőnek tetszett az
írásmódjától, s még témái is, amelyeket élőszóval mondott el, azoktól,
amelyeket a könyveiben találhattam. De hát a hang egy álarcból tör fel, s
emögül és belőle egymagából nem ismerjük fel azt az arcot, amelyet oly
leplezetlenül láthatunk a stílusában. Társalgás közben egyes részeknél,
ahol Bergotte oly módon beszélt, amelyet nemcsak Norpois tartott
bántónak és mesterkéltnek, csak nehezen fedeztem fel pontosabb
kapcsolatot oly művekkel, ahol egyes fejezetek a költészettel s a zenével
versenyeznek. Olyankor abban, amit mondott, csak a plasztikus szépséget
nézte, függetlenül a mondatok értelmi jelentőségétől, s mivel az emberi
beszéd kapcsolatban van a lélekkel, bár nem tudja kifejezni úgy, ahogy a
stílus teszi, Bergotte mintha összevissza, majdnem zagyván beszélt volna,
már-már csaknem énekelve egyes, ékesebb szavakat, ha pedig egyetlen
képet folytatott a szavak mögött, akkor minden időköz nélkül, egyetlen
hangként szaporázta őket, valami fárasztó egyhangúsággal. Így aztán ez a
nagyképű, dagályos és egyhangú előadásmód volt mindig beszéde
esztétikai értékének a külső jele, s társalgásában ugyanannak a
képességnek a hatása, amely könyveiben viszont a képeket oly tiszta
összhangba hozta. Mindezt, legalább először, azért tudtam oly nehezen
észrevenni, mert az, amit ilyenkor mondott, épp mert igazán Bergotte
mondotta, nem látszott bergotte-i beszédnek. Csupa világos gondolatnak
valóságos áradása volt ez, nem az a „bergotte-i hangnem”, amit annyi
újságíró utánzott már; s ez a különbség – zavarosan, a társalgáson át látva,
mint egy kép a füstös üvegen át – valószínűleg csak egy másik arculata
volt annak a ténynek, hogy amikor Bergotte-nak egy-egy lapját olvasta az
ember, mindig más volt, mint aminőt silány utánzói írtak volna, akik
pedig, újságban vagy könyvben, annyi „bergotte-i” eszmével és képpel
csinosítgatták a prózájukat. Ez a stíluskülönbség abból a körülményből
származott, hogy ez a „bergotte-i” jelleg igazi, komoly érték volt, amit ez
a nagy író, géniusza segítségével, a dolgok rejtett mélyéből bányászott ki,
s ez a felszínre hozás volt a szelíd Dalnok egyetlen célja, nem pedig az,
hogy Bergotte módra fuvolázzon. Igaz, hogy ezt is megtette, bár akarata
ellenére, mert hisz mégiscsak Bergotte volt, s e tekintetben könyveinek
minden újabb szépsége azt a kevés mennyiségű Bergotte jelleget
jelentette, ami a dolgok mélyében rejlett, s amit ő kifejtett belőlük. De ha
így mindegyik új szépség hasonló volt a többihez és felismerhető, azért
mégis önálló maradt, mint maga a felfedezés, amely napvilágra hozta; új
volt, tehát különböző attól, amit bergotte-i hangnemnek hívtak, s ami csak
elegyítése volt a már régebbi Bergotte-féle találatoknak és
fogalmazásoknak, ezekből meg, az ő lángesze nélkül, egyetlen utánzója se
találta ki, hogy később és másutt majd micsoda új szépségekre lel. Így van
ez minden nagy íróval, mondataik szépsége egyszerűen előreláthatatlan,
mint egy nőé, akit még nem ismerünk; s ez a szépség: alkotás, mivel egy
külső dologhoz, nem az író énjéhez igazodik, oly dologhoz, amire gondol,
s amit még nem fejezett ki szavakban. Egy mai emlékíró például, aki, bár
fitogtatás nélkül, de úgy akarna írni, mint Saint-Simon, egészen jól
megírhatná Villars arcképének első sorát: „Elég magas, barna ember volt...
eleven, nyílt, határozott”, de hol az a sorsszerűség, amely rávezethetné a
másik sorra, erre a mondatbefejezésre, hogy: „s némileg bolondos
ábrázattal”? Az igazi változatosság épp ebben, a valóságos és váratlan
elemek teljében van, ebben a kék virágokkal teletömött eleven ágban,
amely a dús tavaszi sövényből minden várakozás ellen tör felfelé, míg a
változatosságnak tisztán formai utánzása (és ugyanígy elemezhetnők a
stílus egyéb sajátosságait) csak üresség s egyhangúság, vagyis a
változatosság megölője, s az utánzók műveiben csakis annál keltheti a
változatosság illúzióját és emlékét, aki ezt az eredeti alkotónál sem értette.
Valamint Bergotte beszédmódját biztosan elragadónak találták volna, ha
maga helyett mint holmi műkedvelő utánozza az állítólagos Bergotte-ot,
míg így nála e beszédmód Bergotte működő s tevékeny elméjéhez volt
kötve, oly eleven kapcsolatokkal, amelyeket emberi fül nem foghatott fel
közvetlenül – éppígy, mert Bergotte az elméjét pontosan a néki tetsző
valóságra alkalmazta, nyelvének volt valami tényleges és túltáplált
jellege, s ezért azok, akik csupán a „látszatok szakadatlan árját” vagy a
„szépség titokzatos borzongását” várták tőle, csalódottnak érezték
magukat az emberrel szemben. És aztán az ő írásmódjának mindig ritka és
új minősége társalgás közben oly megfoghatatlan fordulatokban nyilvánult
meg – ahogy például felvetett egy kérdést, mellőzve minden már ismert
oldalát –, hogy azt a látszatot keltette, mintha mindent részleges és
kicsinyes szempontból fogna fel, mintha hamis utakon járna, s fejtetőre
állítaná az érvelést, s ily módon az ő eszméi legtöbbször zavarosnak
látszottak, mert hisz mindenki egyedül csak azt az eszmét tartja
világosnak, amely a zavar ugyanolyan fokán áll, mint az övé. Egyébként,
mivel minden újnak az az előzetes feltétele, hogy kiküszöbölje azt a
szokványt, amihez már hozzátörődtünk, és amit már magával a valósággal
tartottunk azonosnak, minden újféle társalgás, minden új festészet vagy
muzsika mindenkor igen mesterkéltnek és fárasztónak fog tetszeni. Mivel
az ily társalgás nékünk szokatlan képek sora, azt hisszük a társalgóról,
hogy csupa metaforában beszél, ezt pedig egyrészt unalmasnak, másrészt
hazugnak érezzük. (Alapjában a régi nyelvi formák hajdan szintén képek
voltak, amelyeket a hallgató csak nehezen követhetett, ha még nem volt
tisztában a képek festette mindenséggel. De hát már rég azt hisszük, hogy
ez volt az igazi mindenség, s ezért erős a bizodalmunk benne.) Ezért ha
Bergotte azt mondta Cottard-ról – pedig hát ez a véleménye ma már
egészen egyszerűnek látszik –, hogy csak olyan Cartesius-búvár[221],
amely keresi az egyensúlyát, Brichot-ról meg, hogy „Swann-nénál is
jobban ügyel a hajviseletére, mivel nemcsak az arcélét, hanem a hírnevét
is kell gondoznia, hogy így hajzata elrendezése egy oroszlán s
egyszersmind egy filozófus képét mutathassa” – aki hallgatta, kifáradt, s
szeretett volna valami kézzelfoghatóba kapaszkodni, amivel persze valami
megszokottabbat akart jelezni. Azokat a kezdetben félreismerhető
szavakat, amelyek az előttem levő álarc alól törtek fel, mégiscsak az íróra,
az én bálványomra kellett vonatkoztatnom; igaz, hogy a könyveibe
nemigen illeszkedhettek volna egymásba kapcsolódó töredékek
türelemjátéka módjára, mert más síkon mozogtak, s bizonyos áttételt
igényeltek, aminek a segélyével egy nap, mikor otthon, magamban,
Bergotte-tól hallott mondásokat ismételtem, megtaláltam bennük sorra az
ő írott stílusa fegyverzetét, s e kezdetben olyannyira különbözőnek érzett
élőbeszédben felismerhettem s megnevezhettem e fegyverzet különböző
darabjait.
Csupán részleges szempontból, az a sajátos, nagyon is aprólékos és
bensőséges kiejtésmód, amellyel egyes, gyakorta használt szavakat és
jelzőket hangsúlyozott, fellengzősen tagolva valamennyi szótagot s
elnyújtva, szinte énekelve a legutolsót (mint például az ábrázat szóét,
amelyet mindig arc helyett használt, s amelyhez oly sok b-t, r-t és z-t
adott, mintha mindegyik ilyenkor nyitva tartott kezében robbanna fel),
pontosan megfelelt annak a szép helynek, ahova, írott prózájában, kedves
szavait illesztette, megfelelő szünetekkel s mindig úgy helyezve őket a
mondat teljes ritmusába, hogy ha csak nem akartuk elhibázni a mértéket,
mindegyiket a maga egész súlyával kellett számítani. Azért Bergotte
beszédében mégsem lehetett megtalálni azt a bizonyos megvilágítást,
amely az ő könyveiben éppúgy, mint egynémely más írónál, gyakran
egészen átformálja az írott mondat szóalakjait. Talán mert ez a
megvilágítás igen nagy mélységből tör fel, s nem vezeti a sugarait egészen
a szavainkig, amikor társalgás közben kitárulkozunk másoknak, de
bizonyos mértékben zárva maradunk önmagunknak. E tekintetben több
hanglejtés, több hangsúly volt a könyveiben, mint a szavaiban; oly
hangsúly, amely független a nyelv szépségétől, és amelyet bizonnyal maga
az író sem vett észre, mivel nem választható el legbensőbb egyéniségétől.
Azokban a pillanatokban, amikor Bergotte egészen önmagát adta a
könyveiben, ez a hangsúly tette ütemessé az olyankor nemegyszer
jelentéktelen szavakat. Ezt a hangsúlyt a szövegben nem jelzi, nem
mutatja semmi, s mégis, másképp nem mondhatjuk, magától járul a
mondatokhoz, ez az író legmúlóbb s mindamellett legmélyebb sajátsága,
ez tanúskodik természetéről, ez mondja meg, szelíd volt-e, bár keményen
ítélkezett, s érzéki lapjai ellenére érzelmes-e.
Bizonyos beszédbeli sajátságok, melyeknek Bergotte társalgásában
inkább csak halvány nyoma látszott, nem tartoztak kizárólag Bergotte
sajátságai közé, mert mikor később megismertem a fivéreit és a nővéreit,
egyes hasonló vonásokat őnáluk is észlelhettem, de erősebben. Olyan volt
ez, mint valami hirtelen s rekedtes befejezés egy víg mondat
végszavaiban, mint egy elgyöngülő sóhaj egy szomorú mondat legvégén.
Swann, aki a Mestert már gyermekkorában is ösmerte, mesélte, hogy
akkoriban nála is, mint testvéreinél, akárhányszor hallhatta ezeket a
családi hanglejtéseket, amelyek hol a vad vidámság kiáltásaivá élesedtek,
hol meg a lágy melankólia suttogásává szelídültek, s Bergotte, a közös
játékszobában, jobban kivette a részét, mint bárki, ezekből a hol
fülsiketítő, hol borongós hangversenyekből. De hát bármilyen sajátságos is
ez az emberekből áradó zaj, múlékony s nem éli túl őket. Mindamellett
nem így történt a Bergotte család kiejtésével. Mert bár a Mesterdalnokok-
ban is mindig nehéz lesz megérteni, hogy szűri zenévé a művész a
madarak csicsergését, Bergotte az ő prózájában átformálta s rögzítette ezt
az elnyújtott beszédmódot, amely hol örömkiáltásokban ismétlődik, hol
bánatos sóhajokban foszlik széjjel. Egyes Bergotte-könyvekben vannak
olyan mondatvégek, ahol a zsúfolt zengzetek ugyanúgy torlódnak össze,
mint egy szűnni nem akaró operanyitány végütemeiben – mikor a végső
kádencia szüntelenül ismétlődik a karmester pálcájának legutolsó intéséig
s ahol később megtaláltam a zenei megfelelőjét a Bergotte család e
rézharsonás hangvételének. Maga Bergotte, attól kezdve, hogy könyveibe
mentette át ezt a hangot, öntudatlanul lemondott róla, legalábbis
beszélgetéseiben. Attól fogva, hogy írni kezdett, s még inkább később,
mikor megismertem, a hangja végleg elvesztette ezt a zenekari kíséretet.
Ezek az ifjú Bergotte-ok – a jövendőbeli író és az ő fivérei és nővérei –
bizonnyal nem voltak különbek, sőt talán épp ellenkezőleg, azoknál a
szellemesebb és ügyesebb fiataloknál, akik mind e Bergotte-okat
lármásoknak, sőt némileg közönségeseknek is találták, amellett
bosszantóknak is folytonos rossz tréfáikkal, a Bergotte háznak e félig
öntelt, félig együgyű sajátosságaival. De hát a lángész s még a nagy
tehetség is nem annyira a magasabb rendű társadalmi finomultságban vagy
a szellemi fölényben gyökerezik, hanem abban a képességben, hogy
mindezt átmentse és átformálja. Ha például egy folyadékot
villanylámpával akarunk felforralni, nem az a fontos, hogy a lámpa a
lehető legerősebb legyen, hanem hogy az árama többé ne világításra
szolgáljon, és úgy alakuljon át, hogy fény helyett meleget adjon. Ahhoz,
hogy a levegőben járjunk, nem a legnagyobb erejű automobilra van
szükség, hanem csak egy olyanra, amely ne a földön fusson, s
függőlegesre váltva fel eddigi menetirányát, képes legyen vízszintes
gyorsaságát felszálló erővé változtatni. Ugyanígy nem azokból lesznek a
remekművek alkotói, akik a legszebb légkörben élnek, a legfennköltebben
társalognak s a legmélyebb műveltséggel bírnak, hanem akik hirtelen
lemondanak arról, hogy csak magukért éljenek, képesek egész énjüket
egyetlen tükörré változtatni, úgy, hogy egész életük vissza tudjon benne
tükröződni – bármily közepes is ez az élet nagyvilági, vagy, más
értelemben, akár szellemi szempontból –, mivel a lángész a
tükrözőképességben, nem pedig a tükrözött kép magánvaló értékében
rejlik. Attól a pillanattól fogva, amikor az ifjú Bergotte be tudta mutatni
olvasóinak azt a kétes ízlésű szalont, ahol gyermekségét töltötte, s azokat
a nem éppen mulatságos beszélgetéseket, melyeket testvéreivel folytatott,
egyszerre magasabbra hágott, mint családja szellemesebb s választékosabb
barátai: hiába szidják ők hazamenet az ő szép Rolls-Royce-ukban
Bergotte-ék közönségességét: maga Bergotte az ő kis kocsijában, amely
végre nekiindult, egyszerre túlszárnyalta valamennyit.
Beszédmódjának más vonásai már nem a családtagokra, inkább egyes
korabeli írótársakra emlékeztettek. A nála fiatalabbak is, akik már kezdték
megtagadni, s azt hirdették, hogy nincs vele semmi szellemi rokonságuk,
önkéntelenül őt utánozták, mikor az ő sűrűn használt határozóival és
elöljáróival éltek, amikor hasonló módon szerkesztették a mondataikat, s
amikor azon a halkított és lassított hangon szóltak, amely az előző
nemzedék olcsó ékesszólásával szállt így szembe. Lehet, hogy a fiatalok –
majd látni fogjuk, hogy ilyenek is voltak – nem ismerhették Bergotte-ot.
De az ő gondolkodásmódja máris beléjük hatolt, s tovább fejlesztette
bennük a nyelvtannak s a hangsúlynak azokat a módosulásait, amelyek
szoros kapcsolatban vannak a szellemi eredetiséggel. Ez a kapcsolat
egyébként bizonyos magyarázatra is szorul. Így például Bergotte
írásmódja teljesen eredeti volt, beszédmódját azonban egyik régi
barátjától, egy kitűnő csevegőtől tanulta, aki mély hatással volt rá, akit
társalgás közben önkéntelenül is utánzott, aki azonban, nem lévén oly
tehetséges, sosem írt valódi remekműveket. Így aztán, hacsak a
beszédmód eredetiségéről lett volna szó, Bergotte-ot csak tanítványnak,
másodrendű írónak nézhették volna, viszont, hála barátja befolyásának a
társalgására, eredeti alkotó lett az irodalomban. Igaz, abban a
szándékában, hogy különbözzön az előző nemzedéktől, amely annyira
szerette az elvontságot, a nagy közhelyeket, Bergotte oly módon dicsért
egy-egy könyvet, hogy mindig csak egy festői jelenetét idézte, vagy pedig
egy leírását, ha nem is volt mélyebb jelentősége. „Ahá, igen – szokta
mondani –, nem rossz könyv! Van ott egy kislány, narancsszínű sállal a
nyaka körül, igen, az egészen kedves!”, vagy így: „Ó, emlékszem, van
benne egy rész, ahol egy ezred vonul át egy városon, ó, igen, ez kitűnő!”
Ami a stílusát illeti, nem volt egészen kora gyermeke (és nagyon is
kizárólag francia maradt e tekintetben, nem szerette Eliotot, Tolsztojt,
Ibsent és Dosztojevszkijt), mert ahányszor valakinek a stílusát akarta
dicsérni, mindig az „enyhe” szót használta. „Igen, mégiscsak jobb
szeretem az Atala Chateaubriand-ját, mert enyhébbnek érzem a Rancé-
énál.”[222] Úgy ejtette ki e szót, mint az orvos, akinek panaszkodik a
betege, hogy a gyomra nem bírja a tejet, és aki így felel néki: „Pedig hát
az csak igazán enyhe ital!” S csakugyan, Bergotte stílusában volt valami
oly harmónia, amit a régiek egyes szónokoknál mindenekfelett
magasztaltak, viszont ezt mi sehogy sem értjük, mert megszoktuk, hogy a
mai nyelvek egészen más hatásokra törekszenek.
Oly lapokról, a sajátjairól, melyeket bókokkal halmoztak el, félénk
mosollyal így nyilatkozott: „Igen, azt hiszem, elég pontos, elég igaz és
hasznos is talán”, de persze csak szerénységből, ahogy egy hölgytől, ha a
ruháját vagy a leányát dicsérjük, ily választ kapunk a ruhájáról: „Igen, elég
kényelmes”, s a lányáról: „Igen, jó természetű.” De hát az igazi
alkotóösztön épp elég mély volt Bergotte-ban, s jól tudta ő, hogy nincs
jobb bizonysága az igaz és hasznos alkotásnak, mint az az öröm, melyet a
műve előbb néki, majd másoknak nyújtott. De aztán sok-sok évvel később,
mikor már nem volt tehetsége, ahányszor olyan valamit írt, amivel nem
volt megelégedve, azonban nemhogy érdeme szerint mindjárt tűzbe dobta
volna, inkább még közölni is óhajtotta, olyankor már csak önmagának
mondogatta: „Azért hiába, elég pontos, elég igaz, és hasznos is a
nemzetemnek.” Vagyis azt a mondatot, amelyet hajdan, csodálói előtt,
csak ravasz szerénységből suttogott, a végén, szíve legmélyén, már gőgje
nyugtalanságában hangoztatta. S ugyanazok a szavak, amelyek első
remekeit oly fölöslegesen mentegették, hiú vigaszul szolgáltak néki az
utolsók közepességéért.
Az a szigorú ízlés és szándék, hogy mindig csak olyasmit írjon, amiről
elmondhassa: „Ez elég enyhe”, és amiért évekig csak terméketlen
művésznek, kényes pepecselőnek tekintették, éppen ellenkezőleg, erejének
a forrása volt, mert a szokás nemcsak a stílust, hanem az emberi jellemet
is befolyásolja, s az oly író, aki már több ízben beérte azzal, hogy eszméi
kifejezésében elért egy bizonyos kellemig, véglegesen kijelöli saját
tehetsége korlátait, mint ahogy az, aki sokszor enged az örömnek, a
lustaságnak, a szenvedéstől való félelemnek, maga vési jellemére, a
javítgatás reménye nélkül, egyrészt gyengéinek a képét, másrészt meg
erényei határait.
 Ha mármost annyi – és utólag észlelt – kapcsolat ellenére az író s az
ember között, mégse hittem Swannéknál, legalábbis az első percben, hogy
magával Bergotte-tal, sok-sok mennyei szépségű könyv alkotójával állok
szemben, talán nem tévedtem teljesen, mert (a szó igazi értelmében) ő
maga se „hitte” ezt. Nem hitte, mert nagyon futott (bár nem lehetett
sznobnak mondani) a nagyurak, az írótársak és az újságírók után, holott
ezek mindannyian mélyen őalatta álltak. Igaz, hogy hívei rajongásából
most már megtudhatta, hogy lángész, ehhez képest pedig mit ér bármilyen
nagyvilági helyzet, akármilyen hivatalos kitüntetés! Megtudta, hogy
lángész, de nem hitte, mert tovább is tiszteletet színlelt közepes kis írók
iránt, azért, hogy csak mihamarabb akadémiai tag lehessen, holott az
Akadémiának vagy a Faubourg Saint-Germainnek éppen annyi köze van
ahhoz az örök szellemrészhez, amely a bergotte-i művek alkotója, mint
akár az oksági elvhez vagy pedig Isten eszméjéhez. Bergotte mindezt igen
jól tudta, de csak úgy, mint egy kleptomániás, aki tudja, de hiába, hogy a
lopás bűnnek számít. S ez a szakállas, csigaorrú ember képes volt
ezüstkanalat lopó, úri vendégi furfangokra, csak hogy közelebb juthasson a
várva várt akadémiai székhez, ehhez vagy ahhoz a hercegnőhöz, aki a
választásokon több szavazattal rendelkezik, de úgy jusson közelebb, hogy
senki se láthassa ezeket a furfangokat, senki, aki az ily becsvágyat
megvetendő gyöngeségnek tartja. De ez csak félig sikerült néki, s az igazi
Bergotte helyett sokszor lehetett hallani a másik, az önző, a becsvágyó
Bergotte-ot, aki, csak hogy többnek lássék, szeretett a hatalmasokról,
főurakról vagy gazdagokról beszélgetni, ő, aki legjobb könyveiben, ahol
valóban önmagát adta, oly szépen tudta éreztetni, mint a forrásvíz
tisztaságát, a szegények szeretetreméltóságát.
Ami egyéb gyengéit illeti – amelyekre Norpois is célzott –, így például
azt a félig-meddig vérfertőző szerelmet, amely, legalább így suttogták,
kellemetlen pénzhistóriákkal is bonyolódott, mindez bántó
ellentmondásban volt legújabb regényei célzatával, ahol oly aggódó, sőt,
fájó gonddal különítette el a jót a rossztól, hogy ez hősei legapróbb
örömeit is megrontotta, s még magát az olvasót is olyan mély
szorongással töltötte el, hogy abban a legszebb lét is nehezen látszik
elviselhetőnek; de azért mindezek a gyengék – még akkor is, hogyha
joggal tulajdonították őket Bergotte-nak – semmiképp sem bizonyították,
hogy az ő egész irodalma hazug, s minden érzékenysége csak komédia.
Mint ahogy a kórtanban bizonyos hasonló esetek közül az egyik a
vérnyomás vagy az anyagcsere túlságának, a másik meg ugyanezek
elégtelenségének tulajdonítható, ugyanígy bizonyos gyengéknek is hol a
túlzott érzékenység, hol meg az érzéketlenség az oka. Lehet, hogy a jó és
rossz kérdését sehol sem vethetjük úgy fel, egész szorongató erejével,
mint éppen az igazán gyenge vagy vétkes életekben. S a művész e kérdésre
nem saját élete síkján ad választ, hanem az ő igazi, általános érvényű,
irodalmi életében. Ahogy az Egyház nagy szentjei sokszor – bár ők mindig
jók voltak – azzal kezdték, hogy megismerték az emberek vétkeit, s ebből
az ismeretből merítették a maguk személyes szentségét, a nagy művészek
viszont, ha rosszak, vétkeiket használják arra, hogy általános érvényű
erkölcsi elveket találjanak. Az írók, legtöbb esetben, környezetük bűneit
(vagy pedig csupán gyengéit és nevetséges oldalait), leányuk csacska
beszédét, ledér és bántó életmódját, feleségük árulásait vagy a tulajdon
hibáikat ostorozzák műveikben, anélkül, hogy emiatt akár házaséletükön,
akár pedig otthonuk silány légkörén változtatnának. De ez az ellentét
régente kevésbé tűnt fel, mint Bergotte idejében, mert amilyen mértékben
romlottak a társadalom erkölcsei, ugyanolyan mértékben tisztultak az
erkölcstan fogalmai, másfelől, mert a közönség többet foglalkozik, mind
hajdan, az írók magánéletével; s nem egy este, a színházban, ujjal
mutattak arra a szerzőre, akit én egykor Combray-ban olyannyira
csodáltam, s aki körül, a páholyban, a vendégek összetétele is különösen
nevetséges vagy megrázó magyarázatként, szemérmetlen cáfolatként
szolgált ahhoz a tételéhez, amelyet legújabb műve hirdetett. Az, amit
mások mondhattak, nem sokkal tett okosabbá Bergotte jó vagy rossz szíve
felől. Akárhány bizalmasabb híve megesküdött rá, hogy érzéketlen,
ismeretlen emberek viszont nemes érzékenységére tudtak példát (ami
annál meghatóbb volt, mert titokban kellett maradnia). Feleségével
például egyenesen kegyetlenül bánt. De egy falusi fogadóban, ahova csak
aludni tért be, egész éjjel fenn virrasztott egy szegény asszony kedvéért,
aki a vízbe akart ugrani, s amikor távoznia kellett, sok pénzt hagyott a
fogadósnak, hogy ne kergesse el a szerencsétlent, s hogy azután is
gondozza. Lehet, hogy minél jobban nőtt a nagy író Bergotte-ban a
szakállas kis ember rovására, saját egyéni élete annál jobban felhígult az
elképzelt életek áradatában, s úgy látszik, nem szorította többé polgári
kötelességei teljesítésére, amelyek helyett e más életek elképzelése lett a
kötelessége. Mivel azonban ugyanakkor más emberek érzelmeit éppoly jól
el tudta képzelni, mintha a sajátjai lettek volna, valahányszor alkalma
nyílt, ha csak futó módon is, a szerencsétlenek megsegítésére, sosem a
maga egyéni, hanem a szenvedő szempontjából cselekedett, s csak borzadt
volna azoknak a beszédétől, akik mások fájdalma előtt is a maguk kis
érdekeire gondolnak. Ily módon Bergotte ugyanannyi jogos haragot is
keltett maga körül, mint ahány múlhatatlan hálaérzetet.
Tulajdonképp oly ember volt, aki igazán, alapjában csak bizonyos
képeket kedvelt, hogy aztán (mint egy miniatűrét egy ládikó mélyében)
szavakkal, a szavak alatt szerkeszthesse és festhesse őket. Ha csak egy
semmiséggel lepték is meg, mihelyt ez a semmiség alkalmat nyújtott pár
kép egybefűzésére, káprázatosan pazarló volt hálája kifejezésében, viszont
sokszor egy gazdag ajándékért semmi hálát se mutatott. És ha a
törvényszék előtt kellett volna védekeznie, szavait, akarva, nem akarva
nem a bíróra való hatás szempontjából választotta volna, hanem csak
bizonyos képek miatt, amelyeket a bíró biztosan észre se vett volna.
Azon a napon, amikor először láthattam Swannéknál, elbeszéltem
Bergotte-nak, hogy hallottam nemrég Bermát, mégpedig a Phaedrá-ban;
amire azt válaszolta, hogy abban a jelenetben, ahol vállig emeli a karját
egy pillanatra – épp ott, ahol annyira megtapsolták a színházban is –,
valami nemes művészettel oly remekműveket tudott felidézni, amelyeket
egyébként talán még nem is láthatott, egy Heszperidát, aki ugyanígy áll
egy olümposzi metopén, és a régi Erekhtheion gyönyörű görög szüzeit.
– Lehet, hogy ez isteni ihlet, bár el tudom képzelni, hogy a
múzeumokba jár. Érdekes volna „kipuhatolni” (kipuhatolni – ez is egyik
állandó kifejezése volt Bergotte-nak, amelyet, akárhány hasonlóval együtt,
nem egy fiatalember vett át tőle, azok is, akik sose látták, távolsági
hatásra).
– Talán a Kariatidákra gondol? – kérdezte most tőle Swann.
– Nem, nem – válaszolta Bergotte –, kivéve abban a jelenetben, ahol
megvallja a szerelmét Oinone előtt, s ahol oly mozdulatot tesz a kezével,
mint Hegeszo a Kerameikosz[223] sírkövén, nem, Berma valami sokkal,
sokkal régibb művészetre emlékeztet. Az imént a régi Erekhtheion
hajadonjait említettem, s elismerem, hogy mi sincs messzebb a racine-i
művészettől, de hát annyi minden van a Phaedrá-ban... eggyel több vagy
kevesebb, ugye... Ó! és aztán milyen csinos ez a kis hatodik századi
Phaedra, függélyes vonalú karjával s márványszerű hajfürtjeivel, hiába,
mégiscsak nagy dolog, hogy Berma ezt mind így kitalálta. Sokkal több
antik művészet van ebben, mint akárhány olyan könyvben, amit az idén
„antiknak” hívnak.
Mivel Bergotte egyik könyvében híres könyörgést intéz ezekhez az
archaikus szoborművekhez, mindezeket a szavakat azonnal és világosan
megértettem, s új érveket találtam bennük ahhoz, hogy érdeklődjem
Berma játéka iránt. Próbáltam felidézni őt az emlékemben, úgy, mint
abban a jelenetben láttam, ahol, jól emlékszem rá, válláig emelte fel a
karját. S akkor azt mondtam magamban: „Íme, az olümposzi Heszperida;
íme, egy édestestvére az Akropolisz csodálatos orans[224]-ainak: íme, mi
hát a nemes művészet!” De ahhoz, hogy e gondolatok megszépíthessék
Berma mozdulatát, az kellett volna, hogy Bergotte-tól még az előadás előtt
hallhassam őket. Akkor, míg a művésznő mozdulata valóban létezett a
szemem előtt, abban a percben, amikor abból, ami történik, még a valóság
telje árad, bizonnyal kiérezhettem volna az archaikus szobrászat eszméjét.
De így, Berma e jelenetéből csak egy változatlan emlékem maradt,
halvány, mint az olyan kép, amely nem bír a jelen mély hátterével,
amelyet nem lehet elmélyíteni, amely nem ád semmi valóban újat, s
amelyet már nem lehet utólag olyan módon értelmezni, hogy ez alkalmas
lehessen a tárgyilagos igazolásra és jóváhagyásra. Swann-né, hogy ő is
részt vegyen a társalgásban, megkérdezte, megkaptam-e Gilberte-től azt a
kis könyvet, amelyet Bergotte a Phaedrá-ról írt. „Olyan szeleburdi a
lányom” – mondta. Bergotte szerényen mosolygott, s jelentéktelen
apróságnak nevezte az egészet. „Dehogy, hiszen olyan kedves ez a kis
könyvecske, ez a kis tract” – felelte Swann-né, egyrészt, hogy jó
háziasszonynak mutatkozzék, másrészt meg, hogy elhitesse, ő is olvasta a
könyvet, s azért is, mert Bergotte-ot nemcsak dicsérni szerette, hanem
különbséget is akart tenni az ő egyes művei között, sőt írói munkásságát is
szívesen irányította volna. S tulajdonképp hatott is rá, bár másképp, mint
ahogy ő gondolta. Mindenesetre nem egy kapcsolat volt a Swann-szalon
választékossága s a bergotte-i írásművészet egy bizonyos jellege között,
úgy, hogy a mai aggastyánok egyiket a másikkal magyarázhatják.
Elmondtam sorra színházi benyomásaimat. Bergotte nem mindig adott
igazat, de azért biztatott, csak beszéljek. Mondtam neki, hogy szerettem
azt a zöld fényű világítást, amely abban a pillanatban árad el a színpadon,
mikor Phaedra felemeli a karját. „Csakugyan! Nohát, ennek meg nagyon
örülne a díszlettervező, aki igen kiváló művész, s akinek el is mondom ezt,
mert igen büszke erre a zöld fényre. A magam részéről, megvallom, nem
szeretem túlságosan, mert így az egész valami tengerzöld micsodában
fürdik, s a kis Phaedra olyan benne, mint egy korallág az akváriumban.
Erre persze azt mondja, ugye, hogy így jobban kiérezzük a dráma
kozmikus jelentőségét. És ebben igaza is lenne. De azért az ilyen fény
mégiscsak jobban illene egy Neptunusnál játszódó színdarabhoz. Tudom,
itt is szóba kerül Neptunusnak a bosszúja. Hát hiszen, istenem, nem
kívánom, hogy egyre csak Port-Royalra meg a janzenizmusra gondoljanak,
de azért Racine talán mégsem a tengeri sünök szerelméről szól a Phaedrá-
ban. Mindegy, az én barátom valami ilyesmit akart, s ez mégiscsak nagy
dolog, s tulajdonképp egészen kedves. Szóval hát önnek tetszett ez a fény,
megértette, mit akar jelezni, alapjában egy véleményen vagyunk, kicsit
őrült, ugye, amit tett, de azért mégis sok észre vall.” S amikor Bergotte
véleménye ily módon ellenkezett az enyémmel, azért még nem
hallgattatott el, nem torkolt le, mint Norpois tette volna. Ez persze nem
bizonyítja, hogy a Bergotte véleményei kevésbé helytállók, mint a
nagykövetéi, éppen ellenkezőleg. Egy erős eszme annak is kölcsönöz az
erejéből, aki cáfolja. Mivel az is részét teszi az emberelmék egyetemes
értékének, betelepszik, beoltódik annak az elméjébe, akit cáfol, olyan
rokon eszmék közé, amelyeknek segítségével most meg a cáfoló lesz
előnyben, s kiegészíti, helyesbíti ezt a vele ellenkező eszmét; így a végső
ítélet mintegy két vitázó fél közös műve. Csakis az oly eszmékre
lehetetlen felelni, amelyek tulajdonképp nem is eszmék, s amelyeknek
nincs alapjuk, se támpontjuk, se testvéráguk az ellenfél elméjében, akinek
aztán ilyenformán a tiszta űrrel kell hadakoznia. Norpois érvei (a
művészet terén) nem tűrtek semmi ellenérvet, mivel, mindenekelőtt, nem
tűrték meg a valóságot.
Ha már Bergotte így meghallgatta az én ellenvetéseimet, azt is
bevallottam néki, hogy bizony Norpois megvetette őket. „Ugyan – mondta
– az a vén kakadu, megcsipkedte persze a csőrével, mert azt hiszi, mindig
csak sérültekkel meg puhányokkal van dolga.” „Micsoda – szólt közbe
Swann –, hát ismeri Norpois-t?” „Ó, milyen unalmas, mint az eső, ugye? –
mondta Swann-né, aki igen bízott Bergotte minden ítéletében, meg aztán
biztosan attól is félt, hogy Norpois rosszat mondott róla. – Egyszer,
vacsora után, próbáltam beszélgetni vele, de nem tudom, a kora vagy a
rossz emésztése miatt, olyan bárgyú és zavaros volt. Azt hiszem, valami
fiatalítószert kellett volna adni néki!” „Igen, hogyne – felelte Bergotte –,
gyakran kénytelen hallgatni, hogy a butaságkészletét ki ne merítse idő
előtt, mert attól olyan kemény ám a nyakkendőcsokra az ingén, s azért oly
vakító a mellénye.” „Bergotte is, a feleségem is, azt hiszem, igen szigorú
bírók – mondta Swann, aki e házi hangversenyben a józan ész hangját
vállalta. – Elismerem, hogy Norpois nem világrengetően érdekes, de egy
bizonyos szempontból (mert Swann szívesen szakítgatta az »élet minden
virágát«) nem mindennapos jelenség, nem mindennapos »szerető«.
Amikor követségi titkár volt Rómában – tette hozzá, miután látta, hogy
Gilberte nem hallgatja –, őrülten szerette a barátnőjét, de hát ez messze
Párizsban élt, s bizony képes volt minden héten kétszer is vonatra ülni,
hogy a hölgyét mindannyiszor két-három órára láthassa. Ez a hölgy akkor
egyébként igen eszes és elragadó teremtés volt, ma már csak rom, bár
előkelő. Közben persze még sok egyéb esete is volt Norpois-nak. Én
bizony beleőrültem volna, ha a szerelmem Párizsban marad, mialatt
engem Rómában tart rabságban a hivatalom. Az ideges férfiaknak, ahogy
mondani szokás, »rangjuk alatt« kéne szeretniük, hogy aztán az érdek is
hozzájuk fűzhesse a kedvesüket.” E pillanatban Swann észrevette, hogy ezt
az elvét esetleg őrá és Odette-ra is alkalmazhatnám. S mivel a hiúság
kicsinyes marad még a felsőbbrendű lényeknél is, amikor pedig azt
hisszük, hogy magasan az élet felett szárnyalnak velünk, Swann egyszerre
igen mérges lett rám. De ezt semmi, legfeljebb nyugtalan tekintete árulta
el. Abban a percben nem szólt egy szót sem, amin nem is kell csodálkozni.
Amikor Racine, egy azóta már megcáfolt legenda szerint – de amelynek a
lényege mindennap előfordul Párizs életében –, Scarronra tett egy röpke
célzást XIV. Lajos előtt, a Napkirály azon az estén egy szót se szólt a
költőnek. S Racine csak másnap lett kegyvesztett.[225]
De mivel minden elmélet szeretne teljesen kifejeződni, Swann e percnyi
méreg után s megtörölve a monokliját, olyan emlékezetes szavakkal
egészítette ki a gondolatát, hogy később mint egy prófétai
figyelmeztetésre kellett gondolnom rájuk, viszont akkor nem tudtam
idején hitelt adni nékik. „Csakhogy az a veszedelmes az effajta
szerelemben, hogy a nő alárendeltsége enyhíti, de egyúttal követelőbbé is
teszi a féltékenységet. A végén úgy fogjuk a nőt, mint azokat a foglyokat,
akiket éjjel éppúgy, mint nappal, állandó villanyfényben őriznek. És ez a
legtöbb esetben súlyos drámával ér véget.”
Megint rátértem Norpois-ra. „Ne bízzék benne, igen gonosz nyelvű” –
mondta Swann-né olyan éllel, ami már azt is jelenthette, hogy Norpois
rosszat mondott róla, mivel Swann szemrehányón nézett Odette-ra, mintha
csak azt akarta volna, hogy ne folytassa a megkezdettet.
Közben Gilberte, akit pedig már kétszer is kiküldtek, hogy öltözködjék,
továbbra is velünk maradt, anyja és apja széke között, hízelkedőn apja
vállára támaszkodva. Semmi sem látszott első pillanatra elütőbbnek
Swann-nétól, mint ez a cseppet sem barna kislány, vörhenyes hajával s
napfényes arcbőrével. De aztán, egy pillanat múlva, Gilberte nem egy
vonásában lehetett azért ráismerni édesanyja kifejezésére és mozdulataira
– ahogy például az orrán is ott volt annak a láthatatlan szobrásznak a
vésőnyoma, aki hirtelen s tévedhetetlen döntéssel állapította meg ezt az
orrot, egyszerre több nemzedék számára is; hogy egy másik művészetben
keressünk megfelelő hasonlatot, olyan volt Gilberte, mint anyjának egy
még nem élethű arcképe, ahol a festő Odette-ot, a színhatás kedvéért,
félig-meddig álruhában ábrázolja, mintha csak velencei nőként menne egy
jelmezes vacsorára. De mivel Gilberte esetében nemcsak a haj volt
világos, hanem még a húsából is hiányzott minden sötétebb atom – úgy,
hogy így az egész teste, megfosztva barna fátylaitól, mintha meztelenebb
is lett volna, egyedül egy belső nap sugaraiba burkolva –, az álcázás nem
volt felületes, hanem hússá és vérré vált nála: mintha csak egy mesebeli
szép állatot jelképezett volna, vagy pedig egy misztikus jelenséget.
Vörhenyes bőrét apjától örökölte, minthogyha a természetnek, Gilberte
születésekor, az lett volna a megoldandó feladata, hogy, nem lévén más
anyagja, Swann-nét a Swann bőréből alkossa újjá. S a természet fel is
használta, mégpedig tökéletesen, ezt a bőrt, akárcsak az a fafaragó, aki a fa
minden szemcséjét és csomóját meghagyja. Gilberte arcán is, az orra
mellett, amely Odette orrának hibátlan másolata volt, a bőr kissé
kiemelkedett, hogy Swann két kis lencséje érintetlenül megmaradhasson.
Így azután Swann-néból egy új változat került ki, és úgy hatott mellette,
mint egy fehér orgona a lila mellett. De azért nem kell azt hinnünk, hogy e
kettős hasonlóságnak teljesen tiszta volt a határvonala. Olykor, ha Gilberte
felnevetett, apja arcának oválisa jelent meg anyja arcában, mintha a kettőt
csak azért hozták volna ily módon össze, hogy lássák, mit adhat e keverék;
s az ovális úgy formálódott, akárcsak egy embrió, elnyúlt ferdén, majd
feldagadt, s egy pillanat múlva eltűnt. Gilberte szemében benne volt apja
nyílt és becsületes tekintete; így nézett rám például akkor, amikor nekem
ajándékozta az achátgolyót, és azt mondta: „Tartsa meg, barátságunk
emlékére.” De ha kérdezték tőle, mit csinált, akkor ugyanez a szempár
csupa zavart, bizonytalanságot, tettetést és bánatot tükrözött, mint hajdan
Odette, amikor Swann faggatta, hogy merre járt, s amikor csak
hazugsággal felelt, ami Swannt, a szeretőt, akkor halálosan elkeserítette,
viszont most, mint közömbös és óvatos férj, ilyenkor csak más témára tért
át. Gilberte-nek ez a tekintete már a Champs-Élysées-n is nyugtalanított.
De legtöbbször minden ok nélkül. Mert nála ez a tekintet – legalábbis e
tekintet – csak külsőleges anyai örökség volt, s nem vonatkozott már
semmire. Gilberte-nek a pupillája akkor mozgott ilyen módon, amikor egy
leckére ment, vagy haza kellett sietnie az órájára, míg Odette szeme
valaha olyankor húzódott így össze, ha félt, hogy felfedezhetik egyik
szeretője látogatását, vagy ha nagyon sietett valamelyik találkájára. Swann
és Swann-né természete így hullámzott, áradt és keveredett egymásba
ennek a Meluzinának[226] a testében.
Szó sincs róla, rég tudjuk, hogy egy gyermek apjához is, anyjához is
hasonlít. Csakhogy az örökölt hibáknak és erényeknek az elosztódása néha
oly különösen történik, hogy az egyik szülőnek két elválaszthatatlannak
vélt erényéből sokszor csak az egyiket találjuk meg a gyermekükben,
esetleg a másik szülő valamelyik oly hibájával, amely ezzel az erénnyel
eddig összeférhetetlennek látszott. Sőt, a gyermeki hasonlatosságnak
sokszor épp az a törvénye, hogy egy lelki jó tulajdonság valami hozzá nem
illő testi hiba keretében valósul meg. Két nővér közül az egyik apja büszke
termetével anyja kicsinyes szellemét örökli; a másik meg, telítve apja
szellemi képességeivel, mindezt anyja külsejében mutatja meg az
embereknek, s az anyai vastag orr, a püffedt has és a kellemetlen hang lesz
azoknak a lelki javaknak az öltözete, amelyeket azelőtt oly szép külsőben
szemlélhettek. S így mindegyik nővérről egyforma joggal állíthatjuk, hogy
ő, nem pedig a másik üt jobban a szülőjére. Igaz, hogy Gilberte egyetlen
lány volt, viszont két Gilberte is létezett. Apja és anyja természete nem
mindig olvadt össze nála; ez a kétféle természet sokszor vitatkozott benne,
bár ez nem nagyon pontos beszéd, mivel olyasmit tételez fel, mintha
közben egy harmadik Gilberte épp amiatt szenvedne, hogy a másik
kettőnek van odavetve zsákmányul. Márpedig Gilberte felváltva hol az
egyik volt, hol a másik, s minden egyes pillanatban semmivel sem több,
csak az egyik, vagyis, hogyha kevésbé jó volt, nem tudott emiatt
szenvedni, mivel a másik, a jobb Gilberte, nem állapíthatta meg e
süllyedést, pillanatnyi távolléte miatt. Épp ezért a kevésbé jó Gilberte
mindig szabadon élvezhette a nem éppen magas fokú szórakozásokat.
Amikor a másik Gilberte apja szívével beszélt, mindig nyílt nézetei
voltak, s az embernek kedve támadt valami szép és jóltevő vállalkozásba
kezdeni vele, amit meg is mondtam neki, de abban a pillanatban, amikor
megkötöttük volna az alkut, anyja szíve került felszínre; most már az is
válaszolt; s nemcsak csalódást és bosszúságot, hanem valami nyugtalan
kíváncsiságot is éreztem – mintha csak hirtelen valami személycsere
történt volna – Gilbertnek egy-egy kicsinyes megjegyzése, alattomos
vihogása hallatára, amiben ilyenkor láthatólag igen nagy örömét lelte,
mivel az ő pillanatnyi énjének volt a kifejezése. Sőt nemegyszer olyan
nagy volt az eltérés a két Gilberte között, hogy magamban azt kérdeztem –
egyébként úgyis hiába –, mit tehettek vele közben, hogy ennyire másnak
kellett viszontlátnom. Arra a találkozóra például, amelyet maga javasolt,
nemcsak hogy nem jött el, s utána nem is mentegette magát, hanem –
bármily befolyásra változtathatta is meg e szándékát – olyan
különbözőnek mutatkozott azután, hogy már-már azt kellett volna hinnem,
talán valami vígjátéki hasonlóságnak[227] vagyok az áldozata, és nem az
áll előttem, aki olyan kedvesen kérte a találkozót – ha rosszkedvével el
nem árulja, hogy hibásnak érzi magát, s szeretné elkerülni a
magyarázgatást.
– No de menj már, még megváratsz bennünket – szólt neki most az
édesanyja.
– De olyan jó itt apuka mellett, hadd maradjak még egy kicsit – felelte
Gilberte, és a fejét apja karja alá rejtette, aki meg gyöngéden turkálgatott a
könnyű szőke hajzatban.
Swann, mint nem egy olyan férfi, aki jó sokáig élt a szerelem káprázatai
közt, tudta, hogy az a bizonyos jólét, amellyel már akárhány nő
boldogságát biztosította, nem hozhat neki viszonzásul semmi hálát, semmi
gyöngédséget; azonban a leányában oly szeretetet vélt érezni, amely, a
nevében megtestesülve, halála után is éltetni fogja. Hogyha Charles Swann
már nem lesz többé, még mindig lesz egy Swann kisasszony vagy pedig X-
né született Swann, aki halott édesapját majd tovább is szereti. Talán
túlságosan is, gondolhatta bizonnyal Swann, mert így felelt Gilberte-nek:
„Hiába, csak jó kislány vagy”, azzal az ellágyult nyugtalansággal, amelyet
hátramaradóink szenvedélyes gyengédsége kelt bennünk. Hogy elrejtse
megindulását, ő is hozzá akart szólni a Berma-vitához. Így például
megemlítette, de csak unott, közömbös hangon, mintha kívül akarna
maradni azon, amit állít, mily fölényes megértéssel, micsoda váratlan
igazsággal mondta a színésznő Oinonénak, a dajkájának: „És te tudtad!”
Igaza volt: ezt a hangsúlyozást valóban felfoghattam és értékelhettem s
ezzel kielégíthettem volna azt az állandó vágyamat, hogy Berma
csodálatára cáfolhatatlan érveket halljak. De ez az érv éppen a világossága
miatt volt elégtelen. Ez a hangsúly oly találékonynak látszott, oly biztos
szándékúnak és értelműnek, mintha már magában is létezett s bármely
értelmes színésznő rendelkezésére állhatott volna. Bizonyos, hogy szép
elképzelés; azonban bárki elsajátíthatja, mihelyt teljesen felfogja. Igaz,
hogy Berma fedezte fel, de lehet-e szó „felfedezésről”, ha olyasmit kell
felfedezni, amit amúgy is megkaphatnánk, s ami lényünknek nem lényeges
része, mert hisz mások is lemásolhatják?
– No, tessék, az ön jelenléte hogy emeli a társalgás színvonalát! – szólt
hozzám Swann, mintha csak mentegetőzni akarna Bergotte előtt, mivel a
Guermantes-környezetben megszokta, hogy a nagy művészeket csak mint
jó barátokat kell fogadni, akiket kedvenc ételeikkel etetünk a
vacsoráinkon, társasjátékot játszunk velük, vagy pedig, ha falun vagyunk,
hagyjuk, hogy szokott sportjukat űzzék. – Úgy látom, művészetről
beszélünk – tette hozzá.
– Nagyon jó, ezt nagyon szeretem – válaszolta mindjárt Swann-né, s
hálás tekintetet vetett rám, jóságból és azért is, mert most is úgy
vágyódott, mint régen, a magasabb igényű társalgásra. Utána még
másokkal, főképp Gilberte-tel beszélt Bergotte. Én magam minden
érzésemről oly szabadon adtam neki számot, hogy magam is csodálkoztam
ezen a nagy fesztelenségen, amely onnan származott, hogy már hosszú
évek óta (a magány és az olvasás óráiban, amikor őt csak önmagam
legjobb részének éreztem) megszoktam a vele való nyíltságot, bizalmat,
őszinteséget, és így nem félemlített úgy meg, mint akivel először
beszéltem volna. Amellett ugyanebből az okból igen nyugtalan is voltam,
mert nem tudtam, milyen lesz majd rólam a benyomása, hisz már oly
régóta féltem, hogy mélyen megvetheti a gondolataimat, még abból az
időből, amikor régen, combray-i kertünkben, olvasni kezdtem a könyveit.
Pedig tán gondolhattam volna, hogy mivel mindkét esetben őszintén
engedtem át magam a gondolataimnak, egyfelől akkor, amikor úgy
rokonszenveztem Bergotte műveivel, másfelől, mikor a színházban oly
érthetetlen csalódást éreztem, e két ösztönös mozzanat nem különbözhet
úgy egymástól, s mind a kettő bizonnyal ugyanazoknak a törvényeknek
engedelmeskedik; és hogy Bergotte szelleme, amelyet úgy szerettem a
könyveiben, nem lehet egészen idegen s olyannyira ellenséges egyrészt az
én csalódásommal, másrészt az azt kifejező készség teljes hiányával
szemben. Mert az értelem egységes, s talán nincs is, csak egy értelem,
amelynek mindenki a lakója, oly értelem, melyet mindenki a maga külön
testéből szemlél, akárcsak a színházban, ahol mindenkinek megvan a
helye, viszont csak egy színpad van mindenkinek. Valószínű, hogy azok a
gondolatok, amelyekkel úgy szerettem bíbelődni, nem voltak éppen
ugyanazok, amelyeket viszont Bergotte szeretett úgy elmélyíteni a
könyveiben. De ha ő is meg én is ugyanazzal az egy értelemmel
rendelkezünk, neki is kellett emlékeznie, mikor tőlem hallotta őket, ezekre
az én gondolataimra, s szeretettel mosolyogni rájuk, mivel minden
bizonnyal, s elképzelésem ellenére, mégiscsak látta, belső tekintetével, az
értelemnek azt a másik részét, amely, igaz, nem került a könyveibe, holott
én egész szellemi világát könyvei szelleme szerint képzeltem el. Ahogy a
papok, akiknek a legmélyebb tapasztalataik vannak a szívről,
legkönnyebben az oly bűnöket bocsátják meg, melyekben ők nem
vétkeznek, a lángész is, akinek a legnagyobb tapasztalata van az
értelemről, talán épp az oly eszméket értheti meg legjobban, amelyek
leginkább ellenkeznek az ő művei alapeszméivel. Minderre gondolhattam
volna (bár nincs ebben semmi kellemes, mivel a nagy elmék rokonszenve
együtt jár a közepesek értetlenségével és ellenszenvével; márpedig
kevésbé boldogító egy nagy író szeretetreméltósága, akit, ha nagyon
akarjuk, mindig megtalálhatunk a könyveiben, mint amilyen elkeserítő
egy olyan nő gyűlölködése, akit nem az eszéért választottunk, de akit
lehetetlen nem szeretnünk). Igen, gondolhattam volna erre, de hát mégse
gondoltam, s már meg voltam győződve arról, hogy ostobának látszhattam
Bergotte előtt, amikor Gilberte így susogott a fülembe:
 – Jaj, úszom a boldogságban, mert maga meghódította Bergotte-ot. Az
imént a mamának azt mondta az én nagy barátom, hogy magát rendkívül
okosnak tartja.
– Hova megyünk? – kérdeztem Gilberte-től.
– Ó, hisz tudja, nekem ugyan mindegy, akár ide vagy oda... – De az óta
az eset óta, nagyapja halála évfordulóján, sokszor kérdeztem magamban,
hogy a Gilberte jelleme nem más-e, mint amilyennek hittem, s hogy ez a
közöny mindennel szemben, ez a bölcsesség, ez a nyugalom, ez az állandó
s szelíd alázat nem nagyon is szenvedélyes vágyakat takar-e legtöbbnyire,
amelyeket hiúságból sosem akart megmutatni, s csak hirtelen
ellenállásával szokta őket leleplezni, ha véletlenül ellenkeztek velük.
Mivel Bergotte abban a városrészben lakott, mint mi, együtt mentünk el
Swannéktól; a kocsiban érdeklődött egészségi állapotom felől:
– Barátaink azt mondják, hogy sokat betegeskedik. Sajnálom. De
mindamellett mégse sajnálom olyan nagyon, mert látom, hogy szereti a
szellem nagy élvezeteit, márpedig csak ez számít, különösen, ugye, önnek
s mindazoknak, akik ismerik őket.
Fájdalom, mennyire éreztem, hogy mindaz, amit itt most mondott,
nálam nem nagyon igaz, mert hisz engem a legmélyebb okoskodás is
hidegen hagyott, és csak a puszta henyélés perceiben voltam boldog,
amikor jó volt a közérzetem; éreztem, hogy amire az életben vágyódom,
tisztára külsőséges és anyagias, és hogy milyen könnyedén tudnék
lemondani az értelemről. Mivel nem tettem különbséget különböző
eredetű, többé-kevésbé mély és tartós élvezeteim között, abban a percben,
amikor felelni akartam Bergotte-nak, arra gondoltam, hogy valami oly
életet szeretnék, amelyben Guermantes hercegnő lenne a legkedvesebb
barátnőm, s amelyben gyakran éreznék, mint a champ-élysées-i házikóban,
valami Combray-ra emlékeztető frisseséget. Márpedig ebben az
életeszményben, amelyről nem is mertem szólni néki, a szellemi
élvezeteknek nem jutott hely.
– Nem uram, a szellemi élvezetek nekem nem sokat jelentenek, nem is
azokat keresem, s nem tudom, ízleltem-e már őket.
 – Gondolja? – felelte Bergotte. – Pedig hát mégis, hallgasson rám,
ezeket kell legjobban szeretnie, én legalább így képzelem, ez a hitem.
Persze, nem tudott meggyőzni; s mégis valahogy boldogabbnak,
kevésbé korlátozottnak éreztem magam. Nemrég, Norpois szavai miatt,
álmaimat, lelkesedésemet, magamban való bizalmamat már-már tisztán
egyéninek s valótlannak tekintettem. Most meg viszont Bergotte szerint,
aki, úgy látszott, ismerte az esetemet, kételyeim s önundorom voltak a
mellőzhető jelenségek. S főképp az, amit Norpois-ról mondott, enyhített
azon az ítéleten, amelyet én mindeddig fellebbezhetetlennek tartottam.
„Aztán jól gondját viselik? – kérdezte még tovább Bergotte. – Ki
foglalkozik az egészségével?” Mondtam neki, hogy elmentem s biztosan
elmegyek még Cottard-hoz. „De hisz magának nem ez kell! – válaszolta. –
Nem ismerem ugyan mint orvost. De hát láttam Swannéknál. Tökéletes
hülye, semmi más. Megengedem, bár nehezen hiszem, hogy azért jó orvos
lehet, de nem ám a művészek, az okos emberek számára. A magafajta
embereknek megfelelő orvosok kellenek, sőt, még azt is mondanám, hogy
külön diéták és orvosságok. Cottard csak untatni fogja, s az unalom már
magában is csökkenti a kezelése hatékonyságát. És aztán magát mégiscsak
másképp kell kezelni, mint akárkit. Eszes emberek legtöbb baja épp az
eszüktől származik. Legalább egy orvosuknak ezt a bajt is kell ösmernie.
Hogyan is gondozhatja magát Cottard, aki biztosan előre gondol a nehezen
emészthető mártásokra, a gyomor kisebb-nagyobb bajaira, de sohase
gondol, ugye, Shakespeare-nek az olvasására?... Épp ezért a számításai
mindig csütörtököt mondhatnak magánál, az egyensúly megszűnik, a
Cartesius-búvár felszínre jön. Nem is kell, hogy megvizsgálja magát,
mindjárt gyomortágulást talál, mert előre az van a tekintetében. Akár meg
is láthatja, ott a visszfénye a szemüvegén.” Ez a beszédmód igen
fárasztott, s a józanság együgyűségével magamban így okoskodtam:
„Ugyan, éppúgy nincs gyomortágulás Cottard szemüvegének a
visszfényében, mint ahogy Norpois fehér mellénye se rejteget
ostobaságokat.” „Én inkább – folytatta Bergotte – Boulbon doktort
javasolnám, aki igen okos ember.” „S nagy csodálója az ön műveinek” –
válaszoltam. Láttam, hogy Bergotte is tudja ezt, amiből arra
következtettem, hogy a testvérlelkek, lám, hamar megtalálják egymást, s
kevés az „ismeretlen barát”. Amit Bergotte Cottard-ról mondott,
meglehetősen meglepett, mivel ellentétben volt mindazzal, amit eddig
hittem. Sose nyugtalankodtam én azért, hogy unalmas-e az orvosom; azt
vártam tőle, hogy tudománya révén, amelynek nem ismertem a törvényeit,
egészségem dolgában mondjon megcáfolhatatlan jóslatot, miután
megvizsgálta a beleimet. S nem ragaszkodtam ahhoz sem, hogy értelme
segítségével – amit esetleg pótolhattam volna – az enyémet próbálja
megérteni, az enyémet, amelyet csak közömbös eszköznek képzeltem el
külsőleges igazságok elérésére. Erősen kételkedtem abban, hogy az eszes
embereknek más higiénia kell, mint az ostobáknak, s bármikor hajlandó
voltam én is az ostobákét követni. „Ha van, aki rászorulna valami jó
orvosra, az a mi derék Swann barátunk” – mondta Bergotte. S mikor
kérdeztem, mi a baja: „Hát az, hogy félvilági nő a felesége, s naponta
ötven sértést nyel le olyan nőktől, akik nem akarják fogadni őnagyságát,
vagy pedig oly férfiaktól, akik meg együtt háltak vele. Szinte látni rajta
mindezt, egész fanyar tőlük a szája. Nézze csak meg, micsoda
hegyesszögbe vonja a szemöldökét, hogy lássa, ha hazajön, ki van megint
a szalonjában.” Ez a sajátos rosszindulat, amellyel Bergotte egy idegennek
réges-régi barátokról beszélt, éppolyan új volt a számomra, mint az a
majdnem gyengéd hang, amelyet meg Swannéknál a háziakkal szemben
alkalmazott. Olyan valaki például, mint, mondjuk, a nagynéném, biztosan
képtelen lett volna arra, hogy úgy hízelkedjék nékünk, mint Bergotte
hízelkedett néha Swann-nak. Még akiket szeretett, e nagynéném azoknak
is inkább kellemetlenségeket mondott. De aztán a távollétükben sose ejtett
ki egyetlen szót se, amit meg ne hallhattak volna. A nagyvilághoz semmi
se hasonlított oly kevéssé, mint a mi combray-i társaságunk. A Swannéké
már út volt odafelé, állhatatlan hullámai felé. Nem volt még a nyílt tenger,
de már lagúnának számíthattuk. „Persze, ez köztünk marad, ugye?” –
mondta Bergotte, amikor elbúcsúzott tőlem a kapunk előtt. Pár évvel
később így feleltem volna: „Sose adok tovább semmit.” A nagyvilág
embereinek ez az a szertartásos mondása, amellyel a pletykázót látszólag
mindannyiszor megnyugtatják. Én is ezt mondtam volna már ezen a napon
Bergotte-nak, mert nem magunk találunk ki mindent, amit hangosan
mondunk, főképp az oly pillanatokban, mikor mint társadalmi lények
szereplünk. De hát még nem ismertem ezt a mondást. Másrészt
nagynéném ily alkalommal inkább ilyesmit mondott volna: „Ha nem
akarja, hogy továbbadják, minek mondja?” Ez a vadócok, az önfejűek, a
kellemetlenkedők felelete. Én nem voltam ez: és némán meghajoltam.
Oly írók, akik az én szememben tekintélyes emberek voltak, éveken át
törték magukat, hogy Bergotte-tal ismeretséget köthessenek, amely
ismeretség pedig mindenkor homályosan irodalmi maradt, s nem jutott túl
a dolgozószobán, míg én most nyugodtan s egy csapásra a nagy író barátai
közé kerülhettem, mint aki, ahelyett, hogy sorba állna mindenki mással
egy rossz helyért, a legjobbat kapja meg, miután egyedül ment át egy
másoknak zárt folyosón. Swann bizonnyal azért nyitotta fel s azért vezetett
át rajta engem, mert ahogy egy király is meghívja gyermeke barátait a
királyi páholyba vagy a királyi jachtra, éppígy Gilberte szülei is egyetlen
lányuk barátait értékes dolgaik közt fogadták, s azoknak a még értékesebb
meghittségeknek a légkörében, amelyeket azok az értékes dolgok
kereteztek. De akkoriban arra is gondoltam, és talán nem is ok nélkül,
hogy Swann-nak ez a kedvessége közvetve a szüleimnek szólott. Mintha
valaha Combray-ban olyasmit hallottam volna, hogy látva az én Bergotte-
rajongásom, ajánlotta, elvisz hozzá vacsorára, de szüleim nem engedték,
azon a címen, hogy nagyon is fiatal és ideges vagyok „az ilyesmihez”.
Valószínű, hogy szüleim épp azoknak, akiket a legjobban bámultam,
valami egész mást jelentettek, mint nekem, a gyermeküknek, és így, mint
abban az időben is, mikor a rózsaszín ruhás hölgy oly bókokkal halmozta
el apámat, melyekre nem volt méltó, most is igen szerettem volna, ha
szüleim megértenék, micsoda felbecsülhetetlen ajándékban részesültem, s
ha kimutatnák a hálájukat e nagylelkű és lovagias Swann iránt, aki ezt úgy
nyújtotta nekem, illetőleg őnekik, mintha fogalma se lenne ajándéka
értékéről, akárcsak Luini freskóján[228] az a kedves, tömpe orrú, szőke
hajú napkeleti mágus, akihez hajdan, úgy látszik, igen hasonlónak találták.
Fájdalom, Swann e nagy kedvezését, amelyet otthon azonnal, még
felöltőben, újságoltam szüleimnek, abban a reményben, hogy ez majd az ő
szívüket is meghatja, mint az enyémet, s rábírja őket valami roppant s
döntő „kedvességre” Swannék-kal szemben, fájdalom, ezt a nagy
kedvezést ők bizony nemigen értékelték.
– Bemutattak Bergotte-nak? Remek kapcsolat, kitűnő ismeretség! –
gúnyolódott azonnal apám. – Igazán, csak ez hiányzott!
Sajnos, mikor hozzátettem, hogy egyáltalán nem szereti Norpois-t,
apám így folytatta:
– Hát persze, ez csak természetes! Ez is csak azt bizonyítja, hogy
Bergotte hamis és rossznyelvű ember. Szegény fiam, eddig se volt már
valami sok józan eszed, s igen félek, hogy ez a légkör végképp és egészen
megbolondít!
Szüleim már azt se szerették, hogy oly sűrűn járok Swannékhoz. A
Bergotte-nak való bemutatást nagy hibának, vagyis az ő gyöngeségük
siralmas, de természetes következményének nézték, annak, amit
nagyapám „elővigyázatlanságnak” hívott volna. Éreztem, hogy
rosszkedvüket mintegy teljessé teszem azzal, ha megmondom, hogy ez az
erkölcstelen ember, aki úgy lenézte Norpois-t, engem rendkívül okosnak
talált. Amikor apám ugyanis úgy vélekedett valakiről, például egyik
barátomról, hogy rossz úton jár – mint én is e pillanatban –, és ha ezt az
illetőt oly valaki dicsérte, akit apám nem becsült sokra, e dicséretben ő
azonnal a maga rossz véleményének megerősítését látta. A baj ekkor még
nagyobbnak tűnt fel néki. Már-már szinte hallani véltem, amint így felel a
szavaimra: „Persze, ez szükségképp együtt jár!”, s ez a válasz mindig
megdöbbentett azok miatt a bizonytalan s beláthatatlan reformok miatt,
amelyeket jelenteni s azonnal bevezetni látszott az én eddig oly kellemes
életembe. De hát elmondom-e vagy nem, mi a véleménye rólam Bergotte-
nak, szüleim rossz benyomását úgysem tudom már eloszlatni, s így már az
se lesz oly nagy baj, ha ez a benyomás némileg rosszabbodik. Amellett
szüleim álláspontját oly tévesnek, oly igazságtalannak véltem, hogy se
reményt, se vágyat nem éreztem abban a tekintetben, hogy talán egyszer
méltányosabb véleményre bírhatnám őket. Mégis, érezve abban a percben,
amikor szóra nyílt az ajkam, mennyire megrémülnek majd attól, hogy én
annak tetszhettem, aki ostobának tartja az okosokat, akit megvet minden
rendes ember, s akinek a dicsérete, épp mert oly kívánatosnak látszik,
csakis rosszra csábíthat engem, inkább halkan s kissé szégyenkezve
vetettem oda, mintegy végszóként: „És azt mondta Swannéknak, hogy
engem rendkívül értelmesnek talált.” Akár egy megmérgezett kutya,
amely a mezőn csak úgy találomra valami gyógyfűbe kóstol, épp abba,
amely a méreg ellenszere, én is, bár sejtelmem se volt róla, azt az egyetlen
szót mondtam ki, amely képes volt legyőzni szüleim előítéletét Bergotte-
tal szemben, azt az előítéletet, amely ellen a legszebb érvek, a legforróbb
magasztalások is hiábavalónak bizonyultak volna. Ugyanebben a
pillanatban teljesen megváltozott a helyzet:
– Á!... Azt mondta – felelte anyám –, hogy okosnak talál téged. Ennek
igazán örülök, mert hiszen nagy tehetségű ember, ugye?
 – Hogyan? Csakugyan ezt mondta? – visszhangozta néki apám. – Nem
akarom kétségbe vonni Bergotte írói értékét, hisz efelől mindenkinek
ugyanaz a véleménye, csak bosszantó, hogy ennyire nem példás az
életmódja, ahogy ezt, habár burkoltan, a vén Norpois is értésünkre adta –
tette hozzá, észre se véve, hogy az én varázsigéimnek csalhatatlan ereje
ellen Bergotte züllött erkölcsei most már éppoly kevéssé harcolhatnak,
mint hamisnak nyilvánított ítélőképessége.
– Ugyan, kedves – szólt közbe anyám –, mi bizonyítja, hogy ez igaz? Az
emberek annyit mesélnek. Különben is Norpois igen-igen kedves ember,
de nem csupa jóindulat, különösen azok iránt, akik nem az ő köréből
valók.
– Igen, ezt én is észrevettem – felelte apám.
– És hát, ugye, sok mindenért nyer majd bocsánatot Bergotte, mivel a
mi kisfiúnkat olyan kedvesnek találta – folytatta anyám, s álmatag és
hosszú tekintetet vetett rám, miközben az ujjaival a hajamat simogatta.
Anyám egyébként nem várta meg Bergotte-nak ezt az ítéletét, s már
előbb is megengedte, hogy meghívhatom Gilberte-et, ha egyszer majd
vendégeim lesznek uzsonnára. De én addig nem mertem szólni, és persze
két okból is. Az egyik az volt, hogy Gilberte-éknél mindig csak teát adtak
uzsonnára. Nálunk viszont anyám azt akarta, hogy a vendégek ne csak teát,
hanem csokoládét is kaphassanak. Attól féltem, hogy Gilberte ezt igen
közönségesnek találja, s mélyen megvethet bennünket érte. A másik ok
inkább egy formabeli nehézség volt, amelyet sose sikerült kiküszöbölnöm.
Ha megérkeztem Swann-néhoz, mindig megkérdezte tőlem:
– Hogy van az édesmamája?
Anyám előtt többször céloztam erre, hogy megtudjam, nem szólna-e
ugyanígy Gilberte-hez, ha eljön hozzánk, mivel ezt a részletet
fontosabbnak éreztem, mint XIV. Lajos udvaránál a „Monseigneur” cím
jogosultságát. De anyám hallani se akart ilyesmiről.
– Dehogy, hisz nem ismerem Swann-nét.
– De hiszen ő se ismer téged.
– Nem mondom, de hát mért kívánod, hogy mindenben úgy tegyünk,
mint azok? Én majd másképp leszek kedves Gilberte-hez, mint Swann-né
tehozzád.
De még ez se nyugtatott meg, s inkább elhalasztottam a meghívást.
Szüleimet magukra hagyva, szobámba mentem, hogy átöltözzem, s
ahogy a zsebeimben kutatgattam, az egyikben egyszerre csak megtaláltam
azt a borítékot, amelyet Swannék inasa adott át náluk az előszobában.
Most egészen egyedül voltam. Felnyitottam a levelet, egy üres lap volt
csak benne, annak a hölgynek a nevével, akinek a karomat kellett volna
nyújtanom, hogy az asztalhoz vezessem.
Ugyanebben az időben történt, hogy Bloch végleg felforgatta az én
eddigi világképemet, s a boldogságok új lehetőségeit nyitotta meg
számomra (amelyek egyébként később a szenvedés új lehetőségeivé
alakultak) azzal a kijelentésével, hogy nem úgy van, mint régebben hittem,
méséglise-i sétáim idején, hanem hogy a nők, igenis, egyébre se
gondolnak, csak a szeretkezésre. Ugyanezt a szívességét egy másikkal is
tetézte, de amit csak sokkal később tudtam igazában értékelni: ő vitt el
legelőször egy találkahelyre. Igaz, megmondta jó előre, hogy sok szép nő
van a világon, akiket könnyen megkaphatunk. De hát én ezeket a nőket
csak elmosódó arccal tudtam elképzelni, viszont a találkahelyek határozott
arcokkal fognak szolgálni, így aztán, ha ezért Blochnak – (ezért a „jó
újságért”, hogy a szépség birtoklása, a boldogság nem egészen
elérhetetlen, s hogy teljesen hasztalan volt végleg lemondani róluk) –
éppolyan hálával tartoztam, mint annak az orvosnak vagy derűsen látó
filozófusnak, aki hosszú életkorral biztat bennünket e világon, s azzal,
hogy egy másik világban is kapcsolatban maradunk az elsővel, azok a
találkaházak is, amelyekbe pár évvel később jártam – (azzal, hogy mintegy
mintákat nyújtottak a boldogságból, s megengedték, hogy a nők szépségét
kiegészítsem egy oly elemmel, amelyet magunk ki nem találhatunk, amely
nemcsak régebbi szépségeknek az eredménye, hanem valóban égi ajándék,
az egyetlen, amelyet nem kaphatunk önmagunktól, amely előtt semmivé
válik értelmünk minden logikai alkotása, s amelyet csak a valóság adhat,
vagyis az egyéni vonzerőt) – mindenesetre megérdemelték, hogy bár újabb
eredetű, de hasonló hasznosságú jótevők mellé állítsam őket (amelyek
ismerete előtt csak közönnyel gondoltunk Mantegna, Wagner vagy Siena
varázsára, más festők, más muzsikusok és más városok alapján),
aminőknek elsősorban a zenekari hangversenyeket, a „művészet
hajlékairól” szóló városrajzokat s a képekkel díszített művészettörténeti
kiadványokat tartottam. De ez a hely, ahova Bloch vezetett, s ahova ő már
régóta nem járt, nagyon is alacsonyrendű volt, nem éppen friss és közepes
személyzettel, s így sem régi kíváncsiságokat nem tudott bennem
kielégíteni, sem pedig újakat felkelteni. Az intézmény tulajdonosnője
egyetlen olyan nőt sem ismert, amilyent kívántak tőle, s mindig olyant
ajánlott, aki meg a vendégnek nem kellett. Énnékem főképp egyet dicsért,
akiről ígéretes mosollyal csak annyit mondott (mintha ez, ki tudja, mily
ritkaság, s micsoda ünnepi falat lenne): „Zsidó lány! Ez csak megfelel?”
(Talán éppen ezért is nevezte el Rachelnek.) S oly együgyű s mesterkélt
rajongással, amelyről azt hitte, hogy ragadós lesz, s amely szinte
valóságos kéjhörgéssel végződött: „Mit szól hát ehhez, fiatalúr, zsidó lány
a javából, meg lehet őrülni tőle! Rah!” Ez a Rachel, akit úgy láthattam,
hogy ő engem nem vehetett észre, barna volt, nem is nagyon csinos, de
eléggé értelmes képű, s miközben nyelve hegyével egyre a száját
nyalogatta, szemtelenül mosolygott a fizető vendégekre, akiket bemutattak
néki, s akik, ahogy hallottam, mindjárt beszélgetni kezdtek vele. Vékony
kis arcát fekete s göndör hajfürtök keretezték, de oly szabálytalanul,
mintha tussal s apró vonásokkal lettek volna felvázolva egy tollrajzon.
Ahányszor csak eljöttem, mindig megígértem a tulajdonosnénak, aki
folyvást és melegen ajánlotta, s dicsérte az eszét és a műveltségét, hogy
egyszer majd csakis ennek a Rachelnak a kedvéért fogok benézni, akit én
A zsidónő[229] ismert áriája után „Rachel, majd ha az Úr”-nak neveztem.
De már a legelső este hallottam, ahogy ez elmenőben így szólt a
tulajdonosnőhöz:
– Akkor hát, ugye, rendben van, holnap este szabad vagyok, és ha lesz
valakije, majd elküld értem.
S ezek miatt a szavak miatt nem tudtam külön lényt látni benne, hanem
mindjárt az olyan nők osztályába soroltam, akiknek az a közös szokásuk
van, hogy idejönnek minden este, megkérdeni, nincs-e rá mód egy-két
aranyat keresni. Rachel épp hogy két változatban mondta ezt a szokásos
formulát:
– „Ha szüksége volna rám”, vagy pedig: „ha szüksége van valakire”.
A tulajdonosnő nem ismerte Halévynek az operáját, s nem tudta, miért
mondom mindig: „Rachel, majd ha az Úr.” De hát csak azért, mert nem
értjük, még sohase vetettünk meg egy tréfát, és a tulajdonosnő is mindig
szívéből nevetett, ha így szólt hozzám:
– Akkor hát még ma este se adjam össze „Rachel, majd ha az Úr”-ral?
Hogy is mondja: „Rachel, majd ha az Úr!” Nohát, ezt jól kitalálta. Össze
kell hogy párosítsam vele. Majd meglátja, nem fogja megbánni.
Egyszer már majdnem rászántam magam, de akkor épp „prés alatt” volt,
egy másik alkalommal pedig a „fodrász”, vagyis egy öregúr kezei közt, aki
semmi egyebet nem mívelt ezekkel a nőkkel, mint hogy kibontott hajukra
előbb finom olajat öntött, aztán pedig megfésülte őket. Én viszont
meguntam a várást, bár a ház néhány egyszerűbb tagja, állítólag
munkásnők, de örökké munka nélkül, herbateát itattak s hosszasan
társalogtak velem, aminek, a beszédtémák komolysága ellenére, a
hölgyeknek részleges vagy akár teljes meztelensége zamatos
egyszerűséget kölcsönzött. Egyébként nemsoká jártam ebbe a
vendégszerető házba, mivel a tulajdonosnőnek szüksége volt bútorokra, és
én, hogy kifejezést adjak iránta érzett rokonszenvemnek, Léonie néném
örökbe maradt bútorait ajándékoztam néki, köztük egy óriási kanapét.
Ezeket a bútorokat tulajdonképp sose láttam, mivel szüleim helyszűke
miatt nem tarthatták őket odahaza, s egy raktárban voltak csak
felhalmozva. De mihelyt rájuk találtam e házban, ahol e nők használták
őket, egyszerre feltűntek előttem mindazok az erények, amelyek Léonie
néném combray-i szobájában illatoztak, s amelyek most az én hibámból s
e kegyetlen érintkezés révén kínpadra voltak feszítve, védtelenül! Ha egy
halottat gyalázok meg, akkor se szenvedhettem volna jobban. Nem
mentem vissza a kerítőnőhöz, mert ezek a bútorok mintha csak éltek s
könyörögtek volna, akár a perzsa mesében azok a látszólag holt tárgyak,
amelyekben a rab lelkek szörnyű kínokat szenvednek, s szabadulásukért
rimánkodnak. Egyébként, mivel az emlékezet sosem nyújtja időrendben az
emlékeket, hanem inkább mint valami visszfényt, ahol a részek rendje
felborult, később jutott csak eszembe, hogy évekkel ezelőtt épp azon a
kanapén ismertem meg legelőször a szerelem örömeit, mégpedig egy kis
unokahúgommal, akivel nem tudtuk, hová bújjunk el, s aki azt a
meglehetősen veszedelmes tanácsot adta, hogy használjuk fel azt az órát,
míg nagynéném nincs a szobájában.
Léonie néném bútorainak egy másik, tekintélyesebb részét, azonkívül
egy gyönyörű, régi ezüstkészletét szüleim tanácsa ellenére is pénzzé
tettem, csak hogy minél több zsebpénzem legyen, s minél több virágot
küldhessek Swann-nénak, aki mindig így szólt hozzám, ha egy óriás
orchideakosarat kapott: „Ha én az édesapja volnék, gondnokság alá
helyeztetném.” Hogy is gondolhattam akkor, hogy egyszer majd épp ezt az
ezüstkészletet fogom sajnálni, s hogy bizonyos örömöket többre fogok
becsülni, mint azt, amely esetleg teljesen értéktelenné válhat addig, vagyis
hogy kedveskedjek Gilberte szüleinek. Épp így csakis Gilberte miatt, s
hogy ne kelljen elválnom tőle, határoztam el véglegesen, hogy mégse
leszek diplomata. Végleges határozataink mindig oly lélekállapotból
születnek, amelynek az a végzete, hogy ne tartson örökké. Alig tudtam
elképzelni, hogy a Gilberte-ben lakó lényeg, amely oly sajátságos fénybe
vonta a szüleit s a házukat is, és amely minden más iránt olyan
közömbössé tett engem, hogy ez a lényeg kiszabadulhasson s
átvándorolhasson egy másik lénybe. Igen, ugyanez a lényeg, de amelynek
egészen más lett rám a hatása. Mert ugyanaz a betegség is sokféle
változásnak van alávetve; s egy édes mérget nem tűrünk már úgy meg,
mikor az évek múlásával a szív ellenállása is csökkent.
Szüleim azért szerették volna, ha ez az én Bergotte által is elösmert
értelmességem egyszer már valami kiváló munkában is megnyilatkozna.
Azt hittem, amikor még nem ismertem Swannékat, hogy örökös izgalmam
akadályoz a munkában, amiatt, hogy sohase láthatom majd szabadon
Gilberte-et. De mikor megnyílt előttem a házuk, alig ültem az
íróasztalomhoz, máris felkeltem, s futottam őhozzájuk. S ha aztán végre
otthagytam őket, s egyenesen hazamentem, ez az elszigeteltségem csupán
látszólagos volt, és az elmém, hiába, nem szabadult ki abból a
szóáradatból, amelyben mintegy gépiesen s órák hosszat evickéltem.
Egyedül is megint csak oly mondatokat formáltam, amelyekkel megnyerni
véltem Swann és Swann-né tetszését, s hogy érdekesebb legyen a játék, az
ő szerepüket is én játszottam, s oly elképzelt kérdéseket intézgettem
önmagamhoz, hogy az én csillogó válaszaim sikerült visszavágásul
szolgáljanak. E hallgatag gyakorlat társalgás volt, és nem elmélkedés, s
magányom lelki szalonélet, ahol nem saját személyem, hanem képzelt
beszélgetők irányították a szavaimat, és ahova igaznak vélt gondolataim
helyére most kívülről jöttek mind, fáradtság és csökkenés nélkül, s olyan
tunya örömfélét keltve, mint azé a gyomorbajosé, aki boldog, ha
nyugodtan emészthet.
Ha nem döntöttem volna úgy el, hogy most már végleg munkához
fogok, talán még iparkodtam volna, hogy azonnal nekikezdjek. De mivel
az elhatározásom határozott volt és végleges, s mivel tudtam, hogy jó
szándékaim igen könnyen megvalósulhatnak – mégpedig huszonnégy órán
belül a másnap üres kereteiben, ahol olyan jól elfért minden, mert én még
nem voltam benne –, jobbnak véltem, ha nem választok egy rossz
hangulatú estet arra a munkakezdésre, amihez későbbi napjaim se
mutatkoztak, fájdalom, kedvezőbbnek. De hát józanul okoskodtam. Annak
a részéről, aki már évekig várt, igazán gyerekség lett volna el nem bírni
háromnapi késedelmet. S mivel biztos voltam benne, hogy két nap múlva
meg is írok néhány lapot, szüleimnek egy szót se szóltam erről az
elhatározásomról; inkább majd türelmeskedem pár óráig, s
nagyanyámnak, vigaszul és meggyőződése erősítésére, már egy készülő
munkát hozok. Másnap, sajnos, nem arra a külsőleg oly tágas napra
virradtam, aminőt alkotó lázamban remélhettem. Amikorra vége lett,
lustaságom és bizonyos belső akadályokkal való kínos harcom egyszerűen
tovább tartott csekély huszonnégy órával. S pár nap múlva, amikor még
mindig nem valósultak meg a terveim, nem volt már oly nagy a
reményem, hogy egyhamar megvalósulnak, s még inkább a bátorságom,
hogy mindent e megvalósulás alá rendeljek: megint éjjelezni kezdtem,
mert ahhoz, hogy a korai lefekvésre kényszerítsem magam, nem volt már
oly biztos a hitem, hogy másnap reggel valóban ott ülök a megkezdett mű
előtt. Pár napi nyugalom kellett hozzá, hogy megtaláljam az indulás
lendületét, s akkor is, mikor – egyetlen alkalommal – nagyanyám szelíden
és kiábrándultan csak azt a szemrehányást merte tenni: „No, hát mi van a
munkáddal, most már nem is beszélünk róla?”, egyenesen haragudtam rá,
mert meg voltam győződve, hogy nem akar tudomást venni erről a
visszavonhatatlan elhatározásról, amelynek megint elnapolta, s ki tudja,
mily sokára, a végleges megvalósulását, mégpedig az ő
igazságtalanságával keltett jogos izgalommal, hisz ennek a hatása alatt
hogy is tudnék munkához fogni? Érezte is, hogy kishitűsége vakon egy
vasakaratba ütközött. Ezért bocsánatot is kért, megcsókolt, és ezt mondta:
„Ne haragudj, semmit sem szólok.” És hogy mégse csüggedjek, biztatott,
hogy ha egészséges leszek, a munkakedvem majd magától, ráadásként fog
kizsendülni.
Különben, mondtam magamban, nem úgy cselekszem-e, mint Bergotte,
ha Swannéknál töltöm az életemet? Szüleim majdnem úgy vélekedtek,
hogy ha lusta vagyok is, de azért a tehetségnek legkedvezőbb életet élem,
mivel egy nagy írótól látogatott szalonba járok. Pedig hát az, hogy valaki
ne maga és ne belülről alkossa meg a tehetségét, és hogy mástól, kívülről
kapja, éppannyira lehetetlen, mint jó egészséget nyerni (bár egyébként
semmibe se vesszük a higiénia szabályait, s minden végletre hajlandók
vagyunk) azzal, hogy a társaságban gyakran együtt vacsorázunk egy
orvossal. Az, akit egyébként teljesen rabul ejtett ez az illúzió, amelyet
engem is, szüleimet is, olyannyira megtévesztett, maga Swann-né volt,
senki más. Amikor azt mondtam néki, hogy nem jöhetek, hogy dolgoznom
kell, oly arcot vágott, mint aki ezt fölösleges fáradságnak nézi, és hogy a
mentegetőzésem ostoba is, meg nagyképű is:
– No és Bergotte, ő nem jön el? Úgy találja, hogy ő nem ír jól? Sőt,
majd meglátja – tette hozzá –, hogy nemsokára még jobban fog írni, mert
élesebb, sűrítettebb az újságban, mint a könyvben, ahol kis vizet is önt a
borába. Sikerült megszereznem néki a Figaro leaderarticle[230]-jét Ott
aztán igazán ő lesz the right man in the right place[231].
És még azt is hozzátette:
 – Jöjjön csak el, majd ő megmondja, jobban, mint bárki, hogy mit
tegyen.
S mint ahogy egy önkéntest hívunk meg az ezredesével, vagyis a
pályám érdekében, s minthogyha a remekművek a jó „összeköttetések”
révén készülnének, úgy hívott, hogy el ne mulasszam a másnapi vacsorát
Bergotte-tal.
Így aztán sem Swannék részéről, sem pedig szüleim részéről, vagyis
senkitől, aki egyszer-másszor ellenezni látszott ezt a szép életet, nem volt
akadálya annak, hogy láthassam Gilberte-et, úgy s ahányszor akartam,
elbűvölten, majdnem nyugodtan. A szerelemben nincs nyugalom, mert az,
amit elértünk, csak egy újabb kiindulópont ahhoz, hogy még többre
vágyódjunk. Amíg nem mehettem hozzá, s egyre erre az elérhetetlen
boldogságra meredtem, még csak el sem képzelhettem, micsoda új okai
várhatnak még rám a nyugtalanságnak. Mihelyt megtört szülei ellenállása,
s a kérdés ilyformán megoldódott, megint és újra felmerült, mindig más-
más alakban. E tekintetben csakugyan mindennap új barátság kezdődött.
Esténként, ha hazamentem, mindannyiszor azt kellett látnom, hogy életbe
vágó fontosságú mondanivalóim vannak Gilberte-nek, hogy egész
barátságunk függ tőlük, s hogy e dolgok sohasem ugyanazok. De mindegy,
így is boldog voltam, és semmi se fenyegette a boldogságom. Sajnos,
másfelől jött a baj, onnan, ahol sose láttam semmi veszélyt, Gilberte felől
és énfelőlem. Pedig épp az gyötörhetett volna, ami, ellenkezőleg,
megnyugtatott, az, amit boldogságnak tartottam. Szerelemben az ilyesmi
mindig kivételes állapot, s még a látszólag legegyszerűbb véletlen kis
esetnek is egyszerre oly súlyt tud adni, aminőt csak úgy magában az ily
eset sosem érdemelne. Az, ami oly boldoggá tesz, valami múló elemnek
jelenléte a szívben, oly elemé, amelyet állandóan iparkodunk megtartani, s
amelyet észre se igen veszünk, amíg csak el nem mozdul a helyéről.
Holott pedig a szerelemben örökös állapot a szenvedés, amelyet a
boldogság semlegesít, esetlegessé sápaszt, vagy egy időre elnapol, de
amely bármikor azzá válhat, amivé rég válhatott volna – ha nem értük
volna el, amit annyira kívántunk –, vagyis kegyetlen gyötrelemmé.
 Nemegyszer éreztem olyasmit, hogy Gilberte nem bánná, ha ritkábban
jönnék. Igaz, ha nagyon akartam látni, bármikor meghívathattam magam a
szüleivel, akik egyre jobban hittek az én kitűnő befolyásomban a
leányukra. Swannéknak hála, gondoltam, semmi sem fenyegeti
szerelmemet, amíg ők az én pártomon lesznek, mindig nyugodtan alhatok,
hisz teljes a hatalmuk Gilberte felett. Fájdalom, a bosszúság félre nem
érthető jelei után, amelyeket Gilberte-nél mindig olyankor vettem észre,
amikor Swann mintegy az ő akarata ellen hívott hozzájuk, azon kezdtem
gondolkozni, hogy vajon az, amit eddig boldogságom védelmének véltem,
nem titkos oka lesz-e inkább hamari elmúlásának.
Éppen esett, amikor legutoljára voltam Gilberte-nél; táncleckére volt
hivatalos, egészen új ismerősöknél, s így engem nem vihetett magával. A
nedves időjárás miatt nagyobb adag orvosságot vettem be, mint
máskülönben. Talán a rossz idő miatt, talán mert valami kifogása lehetett a
család ellen, amely a táncleckéket rendezte, Swann-né abban a pillanatban,
mikor a lánya már távozni készült, éles hangon hívta vissza: „Gilberte!” –
s rám mutatott, hogy jelezze, őhozzá jöttem, s most velem kell maradnia.
Ezt a „Gilberte”-et az én kedvemért hangoztatta, illetve kiáltotta, de hát
Gilberte vállvonogatása, míg lerakta a holmiját, világosan mutatta, hogy
Swann-né akaratlanul is siettette azt a fejlődést, amelyet talán mindaddig
fel lehetett volna tartóztatni, s amely lassan és véglegesen eltávolította
tőlem Gilberte-et. „Nem kell mindennap táncolni” – mondta Odette a
leányának, azzal a józan bölcsességgel, amelyet egykor Swanntól
tanulhatott. Aztán megint Odette-tá válva, angolul kezdett beszélni
Gilberte-tel. Egyszerre Gilberte élete egy részét mintha fal rejtette volna
előlem, mintha valami gonosz szellem ragadta volna el a barátnőmet. Oly
nyelvben, melyet ismerünk, a csak áttetsző hangokat átlátszó
gondolatokkal helyettesítjük. De egy ismeretlen nyelv olyan, mint egy zárt
palota, amelyben a szerelmünk meg is csalhat bennünket, anélkül, hogy mi
– kinn rekedve s tehetetlen kétségbeesésünkben – akármit is láthatnánk,
akármit is megakadályozhatnánk, így ez az angol társalgás is – amelyen
még egy hónapja legfeljebb mosolyogtam volna, s amelyben pár francia
név csak növelte s irányította nyugtalanságomat –, éppen olyan kegyetlen
volt, holott csak két lépésre tőlem s két mozdulatlan hölgy között, éppen
olyan egyedül s árván hagyott, mint valami szöktetés. Végre Swann-né
otthagyott bennünket. Ezen a napon, talán mert neheztelt rám, aki
akaratlanul is megakadályoztam a mulatságában, talán mert én is, sejtve,
hogy haragszik, már előre hidegebb voltam, mint máskülönben, Gilberte
minden örömtől megfosztott, meztelen, szinte feldúlt arca mintha egész
délután csak azon a pas-de-quatre-on mélázott volna, amelyet nem
táncolhat el az én látogatásom miatt, s mintha senki se érthetné meg,
persze én a legkevésbé, azokat a légies és hajszálfinom okokat, amelyek őt
épp a boston érzelmes kedvtelésére indítják. A társalgás arra szorítkozott,
hogy időnkint pár szót mondott az időről, az esőről, amely csak nem akar
elállni, az óráról, amely úgy siet, s mindezt rövid szavakkal és
hallgatásokkal tagolva, miközben én magam is makacsul s vad
kétségbeeséssel gyilkoltam e perceket, amelyeket a barátságnak s a
boldogságnak szentelhettünk volna. S minden egyes mondatunkat
végletesen kegyetlenné tette határtalan és ellentmondó jelentéktelenségük,
bár ugyan épp ez vigasztalt meg bennük, mivel ez éreztethette Gilberte-tel
is, hogy mi minden lappanghat az én banális megjegyzéseim s közönyös
hangszínem mögött. Hiába mondtam: „Azt hiszem, hogy múltkor inkább
késett ez az óra”, ez a mondat világosan azt jelentette: „Milyen szívtelen
maga!” S e hosszú, esős délutánon hiába nyújtottam olyan makacsul e
fázós és felhős beszélgetést, tudtam, hogy a hidegségem nem volt oly
véglegesen merev, mint színleltem, és Gilberte is érezhette, hogy ha –
miután háromszor említettem – negyedszer is szóba hoznám a napok
rövidülését, csak nehezen tarthatnám fel a könnyeimet. Amikor így
viselkedett, amikor a mosolya nem fénylett fel a szemében, s nem
világította meg az arcát, szinte ki sem mondható, hogy mily egyhangú s
vigasztalan szomorúságú volt a szeme, s mennyire mogorvák a vonásai.
Majdnem csúnyává vált arca ilyenkor szinte hasonlított azokhoz az
unalmas homokpartokhoz, ahol a messzire húzódott tenger fáraszt már
egyforma visszfényével s korlátolt és változatlan horizontjával. A végén,
hosszú órák után, mikor még mindig hiába vártam valami szerencsés
változást Gilberte-nél, mondtam neki, hogy bizony nem kedves. „Maga
nem kedves” – válaszolta. „De én igen!” S tűnődni kezdtem, mit vethet a
szememre, s amikor mit sem találtam, őhozzá fordultam, hogy
megkérdezzem. „Természetesen, saját magát kedvesnek találja, hát
persze!” – mondta, és hosszasan nevetett. Akkor éreztem, mennyire fáj,
hogy nem tudom elérni az ő észjárásának ezt a megfoghatatlan síkját,
ahonnan a nevetése áradt. Mintha azt jelentette volna: „Nem, nem, úgyis
hiába beszél, tudom, hogy bolondul utánam, de hát ez a legkisebb gondom,
mert fütyülök az érzelmeire.” De aztán arra gondoltam, hogy a nevetés
végre is nem olyan határozott beszéd, s mégsem lehetek oly biztos, hogy
jól értettem-e az övét. Amellett Gilberte szavai eléggé szeretetreméltók is
voltak. „De hát miben nem vagyok kedves – kérdeztem újra –, mondja
meg, s úgy teszek mindent, ahogy parancsolja!” „Nem, mire jó, úgyse
magyarázhatom meg.” Egy pillanatra megijedtem, hogy talán azt hiszi,
nem szeretem, és ez újabb s éppoly élénk szenvedést jelentett számomra,
amely azonban egészen más ellenérveket követelt. „Ha tudná, milyen
fájdalmat okoz, biztosan megmondaná.” De ez a fájdalom, amelyben csak
öröme tellett volna, ha valóban kételkedik a szerelmemben, ellenkezőleg,
még inkább bosszantotta. Akkor, látva, hogy tévedtem, eltökélve arra,
hogy nem törődöm a szavaival, s engedve, hadd mondja, bár nem hittem
néki: „Pedig igazán szerettem, meg fogja látni egy nap” (aznap, mikor a
bűnösök szerint fel fogják ismerni az ártatlanságukat, ámbár, titkos
okokból, ez a nap sosem a vallatásuk napja), hirtelen s bátran
elhatároztam, hogy többé nem fogom viszontlátni, de ezt meg se mondtam
néki, mivel nem hitte volna el.
Az a fájdalom, amelyet az okoz, akit szeretünk, még akkor is keserves
lehet, ha csupa oly foglalkozás, gond és öröm közé ékelődik, amelyeknek
nem ő a tárgya, s amelyektől csak időnkint fordul el a figyelmünk az ő
kedvéért. De ha az ily fájdalom – mint például az én esetemben – oly
pillanatban születik, amikor az a boldogság, hogy láthatjuk a kedvesünket,
minden kis porcikánkat betölti, az a hirtelen borulat, amely mindaddig
napos, nyugodt s állhatatos lelkünkben keletkezik, oly vad vihart támaszt
bennünk, hogy nem tudjuk, lesz-e erőnk a végsőkig tartó küzdelemre. Az,
amelyik az én szívemen sivított most keresztül, oly erős volt, hogy
feldúltan, megsebezve mentem hazafelé, s éreztem, hogy majd csak akkor
lélegzem megint nyugodtan, ha visszafordulok, s visszatérek valamilyen
ürüggyel Gilberte-hez. De akkor meg azt mondaná: „Már megint ő! Úgy
látszik, tehetek vele akármit, annál szófogadóbban jön vissza, minél
levertebben távozott.” Aztán gondolatban is ellenállhatatlanul őfelé
sodródtam, s e változó irányjelzések, a belső delejtű szökdelései még
otthon is tartottak, s azokban az ellentmondó levélfogalmazványokban
szűrődtek le, melyeket mind Gilberte-nek írtam.
Oly nehéz körülmények között, mint ahova most kerültem, és ahova
nemegyszer juthatunk az élet során, nem mindig, azaz nem minden korban
küzdünk meg egyformán a nehézségekkel, jóllehet se jellemünk, se
természetünk nem változott – természetünk, mely maga alakítja
szerelmeinket, majdnem a nőket, akiket szeretünk, és a hibáikat. Ezekben
a percekben életünk mintegy megosztódik, mintha egy mérleg két
serpenyőjét töltené meg kétfelől s egészen. Az egyikben van az a vágyunk,
hogy akit szeretünk, ne leljen kivetnivalót rajtunk, s ne találjon bennünket
túlságosan alázatosnak, mert ha nem értjük is meg, okosabbnak tartjuk, ha
úgy teszünk, mintha elhanyagolnánk, nehogy még nélkülözhetetlennek
vélje magát, ami eltávolíthatná tőlünk; a másik serpenyőn a szenvedés –
nem részleges, se korlátozott –, amelyet, épp ellenkezőleg, úgy tudnánk
csak elcsitítani, ha nem törődve azzal, hogy tetszünk-e vagy nem annak a
nőnek, s nem akarva elhitetni vele, hogy meglehetünk nélküle is,
egyszerűen visszatérnénk hozzá. Ha arról a serpenyőről, ahol a gőgünk
súlyosodik, leveszünk egy kis akaratot, ami a korral s gyengeségből
őrlődött fel az évek során, s ha a bánat serpenyőjére rárakjuk azt a testi
szenvedést, amely meg, csupa elnézésből, növekedett úgy évről évre,
akkor a bátrabb megoldás helyett, melyet húsz évvel választottunk volna, a
másik, a nehezebb, húz le bennünket ötven évvel, mivel már nincs elég
ellensúlya. Annál is inkább, mert a körülmények, bár ismétlődnek, de
változnak, s megtörténik, hogy az élet derekán vagy pedig a végén csupa
siralmas önszeretetből a szerelmet a megszokással is nehezítjük, amit
viszont kamaszkorban, mikor más kötelmeink is vannak, s nem vagyunk
oly szabadok önmagunkkal, még nem ismerünk.
 Levelet írtam Gilberte-nek, s írás közben tombolva hangoztattam a
haragomat, de azért pár véletlen szóval kivetettem a mentőövet, ahova a
barátnőm belekapaszkodhat a béküléssel; egy perc múlva a szél
megfordult, s most csupa gyengéd mondatot fűztem néki sorjába, csak
azért, hogy élvezhessem bizonyos vigasztalan kifejezések édességét, mint
például azt, hogy „soha többé”, amely annak, aki írja, olyannyira
szívszakasztó, de annak, aki olvassa, talán mindennél unalmasabb, akár
azért, mert hazugnak tartja, és akkor a „soha többét” úgy értelmezi: „még
ma este, ha maga is úgy akarja”, akár azért, mert igaznak tartja, akkor
pedig ez a szó olyan végleges szakítást jelent, amelynek semmi, de semmi
jelentősége sincs az életünkben, hogyha oly lényekről van szó, akikbe nem
vagyunk szerelmesek. De ha, amíg szeretünk, arra se vagyunk képesek,
hogy legközelebbi lényünknek, aki már nem szeret többé, méltó elődjeként
cselekedjünk, hogy képzeljük el egészen annak a nőnek a lélekállapotát,
akinek még akkor is, ha tudtuk, hogy közömbösek vagyunk néki,
álmainkban örökösen olyan szavakat tulajdonítottunk, mintha igazán
szeretne minket – egy szép ábránd mámoráért vagy vigaszul nagy
bánatunkban? A szeretett nő tetteivel s gondolataival szemben éppoly
tájékozatlanok vagyunk, mint az első természettudósok lehettek a
természeti jelenségek előtt (mielőtt kialakult a tudományuk, s némi fényt
vetett az ismeretlenre), vagy pedig, ami még rosszabb, mint egy oly
észjárású lény, aki alig ismerheti az oksági kapcsolatokat és nem képes
megtalálni két jelenség összefüggését, s a világot, mint egy álmot, oly
bizonytalan fényben látja. Igaz, hogy én iparkodtam kijutni ebből a
zűrzavarból, s okokat találni e jelenségnek. Sőt, emellett bizonyos
„tárgyilagosságra” is törekedtem, s számba vettem azt az aránytalanságot,
amely egyrészt Gilberte-nek az én szememben való jelentősége, másrészt
pedig nemcsak az én Gilberte-nél való fontosságom, hanem ama fontosság
között is volt, amellyel ő mások előtt rendelkezett, mert hisz, hogyha
mellőzöm ezt az aránytalanságot, akkor barátnőm puszta udvariasságát
szenvedélyes vallomásnak nézhettem volna, az én suta és lealázó
utánjárásomat pedig amolyan szeretetre méltó lendületnek, aminőhöz egy
szép szempár látványa is elegendő. De aztán meg attól is féltem, hogy az
ellenkező végletbe eshetem, s akkor abban a kis tényben, hogy Gilberte
későn ér egy találkozóra, valami csúf kellemetlenséget, halálos
ellenszenvet láttam volna. E két, egyformán torzító szemlélet helyett
próbáltam olyat találni, amely pontos látvánnyal szolgáljon a dolgokról; a
számítások, amelyeket ez irányban végezgettem, némileg eltereltek a
bánatomtól; s akár mert engedelmeskedtem a számok kedvező válaszának,
akár mert úgy forgattam őket, hogy azt feleljék, amire vágytam, másnap
elhatároztam, hogy elmegyek Swannékhoz, ugyanolyan boldogan, mint
akik soká gyötrődtek egy nem szívesen vállalt utazás miatt, s mikor végre
elindulnak, nem mennek messzebb a pályaudvarnál, hogy azután hazatérve
azonnal kirakják a bőröndjeiket. S mivel, habozásunk közben, az esetleges
elhatározásnak már a puszta eszméje is (ha ugyan nem bénítjuk meg azzal,
hogy eldöntjük: nem határozunk), akárcsak egy eleven mag, előre
kifejleszti bennünk a majd végrehajtandó tett minden alap- és
részletizgalmát, gondoltam, kár volt annyit gyötrődni a Gilberte-tel való
szakítás terve miatt, mintha meg is akartam volna valósítani ezt a tervet, s
mivel, éppen ellenkezőleg, mégiscsak visszatérek hozzá, nem kellett volna
elpazarolnom annyi fájó szándékot és belenyugvást.
De ez a felújult barátság csak épp annyi ideig tartott, amíg Swannékhoz
érkeztem, nem azért, mert az inasuk, aki engem igen kedvelt, azzal
fogadott, hogy Gilberte nincs otthon (s csakugyan, még aznap este
megtudtam, hogy ez igaz is volt, mivel néhány ismerősöm találkozott vele
társaságban), hanem inkább a hangja miatt, ahogyan ezt jelentette:
„Fiatalúr, a kisasszony elment, esküszöm a fiatalúrnak, hogy nem
hazudok. Ha nekem nem hisz a fiatalúr, lehívathatom a szobalányt. A
fiatalúrért, hisz tetszik ismerni, mindent megtennék, amit tudok, s ha a
kisasszony itthon lenne, mindjárt felvezetném hozzá a fiatalurat.” Ezek a
szavak, s ami a legfontosabb: ezek az önkéntelen szavak, amelyek, ha csak
nagyjából is, de igazi röntgenképet adnak a titokzatos valóságról, míg egy
jól betanult beszéd inkább csak elrejtené e valóságot – ezek a szavak azt
bizonyították, hogy Gilberte környezete is alkalmatlankodónak talált a
házikisasszonynál; épp ezért az inas még ki se igen ejtette őket, máris
mély gyűlöletet keltettek bennem, aminek tárgyául jobbnak véltem, ha
Gilberte helyett az inast választom; ő vonta hát a fejére mindazt a forró
haragot, amit barátnőmmel szemben érezhettem, s miután e szavak révén
megszabadultam e haragtól, egyedül szerelmem maradt épen; ugyanakkor
azonban arra is intettek e szavak, hogy legalább egy ideig ne igen
szaladjak Gilberte után. Bizonyosan írni fog, hogy bocsánatot kérjen
tőlem. De azért mindjárt mégse futok hozzá, hadd lássa, hogy nélküle is
megélhetek. Különben is ha már egyszer megkapom ezt a levelet,
könnyebben lemondhatok egy időre a látogatásokról Gilberte-nél, mert
hisz úgyis biztos lennék, hogy bármikor otthon találom. Ahhoz, hogy
könnyebben viseljem el ezt a szándékos távolmaradást, csak az kellett,
hogy a szívem megszabaduljon a bizonytalanságtól, attól a szörnyű
érzéstől, hogy nem szakítottunk-e mindörökre, nem jegyezte-e el magát,
nem szöktette-e el valaki, nem utazott-e el valahová. A következő napok
aztán olyanok voltak, mint azok, amelyeket újév táján Gilberte nélkül
kellett eltöltenem. Csakhogy régen, e hét után, tudtam, bizonyos voltam
benne, hogy barátnőm megint csak visszatér a Champs-Élysées-re, és hogy
megint látom, mint azelőtt; másfelől éppoly biztosan tudtam, hogy amíg
tart az újévi vakáció, nem érdemes elmenni a Champs-Élysées-re. Így
aztán e már távoli és bánatos hét alatt nyugodtan viseltem el a bánatomat,
mivel semmi félelem, se reménység nem vegyült hozzá. Most azonban,
épp ellenkezőleg, ez az utóbbi érzés éppúgy, mint maga a félelem,
tűrhetetlenné tette a szenvedésem.
Amikor azon az estén nem volt még levelem Gilberte-től, gondoltam a
hanyagságára, másféle elfoglaltságára, s biztos voltam, hogy másnap
reggel majd csak lesz tőle valami. Így vártam mindennap a levélhordót,
szívdobogva vagy leverten, ha csak oly leveleket kaptam, amelyeket nem
Gilberte küldött, vagy pedig ha semmit se kaptam, ami semmivel se volt
rosszabb, mivel a mások barátsága az ő közönyét csak kegyetlenebbé tette.
Utána a délutáni levélhordóban bizakodtam. De még az egyes
levélkiosztások közt se mertem távozni, mert hisz Gilberte az inassal is
küldhetett hozzám levelet. Aztán az a perc is eljött, mikor már sem
levélhordó, sem inas nem érkezhetett, s másnap reggelre kellett
halasztanom a megnyugvás reményét; így aztán, abban a hitben, hogy
szenvedésem már nem tart soká, úgyszólván szinte szünet nélkül voltam
kénytelen felújítani. A bánat talán ugyanaz volt, de míg régen egy kezdeti
izgalmat nyújtott csak egyformára, most naponta több ízben is egy olyan
gyakran megújított izgalommal kezdődött, hogy ez a tisztán testi és
pillanatnyi izgalom egészen állandósult már a végén, s mivel alighogy
lecsillapult a várás keltette nyugtalanság, megint új oka lett a várásnak, a
nap minden percében olyan szorongásban éltem, aminőt egy óráig is nehéz
elviselni. Ily módon ez a szenvedésem sokszorosan kegyetlenebb volt,
mint annak a hajdani január elsejének az idejében, mivel most e szenvedés
egyszerű elfogadása helyett minden percben bennem élt az a remény, hogy
megszűnhet.
De a végén mégiscsak odajutottam, hogy elfogadtam; akkor aztán
beláttam, hogy ez az elfogadás csak végleges lehet, s épp szerelmem
érdekében végleg lemondtam Gilberte-ről, mivel főképp azt kívántam,
hogy ne holmi szánalmas kép maradjon meg rólam az emlékében. Sőt, e
pillanattól kezdve, s nehogy valami szerelmes duzzogást tételezzen fel
nálam, ha később Gilberte találkozót kért tőlem, a legtöbbet el is
fogadtam, s csak az utolsó pillanatban írtam meg neki, hogy nem jöhetek,
bár erősködtem, hogy mélyen sajnálom, mint ahogy azzal tettem volna,
akit nem is kívántam látni. Azt hittem, hogy e sajnálkozások, amelyeket
rendesen csak közömbös ismerőseinknek tartogatunk, jobban meggyőzik
Gilberte-et erről az én közönyömről, mintsem az a közömbös hang, melyet
a szeretett lény előtt színlelünk. Ha jobban, mint szavakkal, állandóan
ismételt tettekkel bizonyítom majd be néki, hogy nincs kedvem a
látásához, talán majd ő kap kedvet hozzám. De sajnos, már hiába: mert ha
azzal próbálom nála éleszteni ezt a kedvet, hogy én magam őt nem látom,
ezzel bizony örökre elveszítem; először is, mert ha egyszer újraszületne ez
a kedv, nem kéne mindjárt engednem néki, hogy aztán annál tovább
tartson; egyébként akkor már túl volnánk a legrosszabb órákon; most ő
volt nékem nélkülözhetetlen, s szerettem volna tudtára adni, hogy
nemsokára, ha viszontlát, csak egy olyan összezsugorodott fájdalmat tudna
enyhíteni, hogy akkor már e fájdalom nem lenne többé – mint még
mostan, mikor végleg megszüntethetné –, a meghódolás, az engesztelődés,
a viszontlátás alapoka. És végül később, amikor baj nélkül vallhatnám be
néki – mivel úgy nekiéledne közben az ő szerelme énirántam – a magamét
őiránta, ez a szerelem nem tudna ellenállni ily hosszú távollétnek, s már
nem élne, Gilberte közömbössé válna nékem. Mindezt tudtam, de nem
mondhattam el; mert ha azzal érvelnék, hogy szerelmem megszűnne, ha őt
sokáig nem láthatnám, Gilberte biztosan azt hinné, hogy így akarom
kierőszakolni a hívását. Addig is csak azért tudtam oly könnyen elszánni
magam a szakításra, mivel – (hadd lássa hát Gilberte, hiába mond akármit,
hogy csakis az akaratom, nem betegség, nem elfoglaltság tiltja, hogy őt
láthassam) – ha előre értesültem, hogy Gilberte nem lesz a szüleivel, a
városban van egy barátnőjével, s nem jön haza vacsorára, mindig Swann-
néhoz mentem látogatóba (aki megint az lett számomra, mint mikor oly
nehezen láthattam a leányát, s amikor, ha Gilberte nem jött játszani a
Champs-Elysées-re, én mentem sétálni az Akácsorba). Így hát majd
hallhatok Gilberte-ről, s biztos voltam, hogy ő is hall majd rólam,
mégpedig úgy, hogy beláthatja, nem ragaszkodom már hozzá. S mint
mindazok, akik szenvednek, én is úgy kezdtem találni, hogy az én bús
helyzetem még rosszabb is lehetne. Mivel szabadon járhattam abba a
házba, ahol Gilberte lakott, mindig azzal vigasztaltam magam, bár el
voltam szánva arra, hogy nem élek e lehetőséggel, hogy ha a fájdalmam
nagyon erős, bármikor meg tudnám itt szüntetni. Ezért hát csak napról
napra voltam boldogtalan, s még ez is túlzás. Hányszor mondtam el
magamban szinte minden órában (de most ama szorongó várás nélkül,
amely úgy fojtogatott a szakítás után, a legelső hetekben, mielőtt
visszatértem volna Swannékhoz) azt a bizonyos levelet, amelyet majd
Gilberte küld nékem, vagy talán maga fog elhozni. Ennek a képzelt
boldogságnak az állandó látomása segített valahogy elviselni az igazi
boldogság pusztulását. Azokkal a nőkkel, akik nem szeretnek bennünket,
úgy vagyunk, mint az „eltűntekkel”: hiába tudjuk, hogy nincs mit
remélnünk, azért csak tovább és egyre várunk. Lesben élünk, örökké
hallgatózunk; oly anyák, akiknek a fia veszélyes tengeri útra ment, minden
percben azt képzelik, bár rég biztos, hogy a fiú meghalt, hogy hazajön
egészségben, valami csodálatos menekülés révén. És az emlék ereje s a
szervezet ellenállása szerint, ez a várás segíti át őket azokon az éveken,
amelyeken túl beletörődnek fiuk elvesztésébe, lassankint felejtenek és
tovább élnek – hacsak nem ebbe halnak bele. Másfelől ezt a bánatomat
megvigasztalta az a gondolat, hogy hasznára válhat szerelmemnek. Mindig
fájt, amikor Swann-nénál voltam, ha nem láttam Gilberte-et, de éreztem,
hogy minden ily látogatás növeli az értékemet Gilberte előtt.
Egyébként, ha úgy ügyeltem arra, mielőtt elmentem Swann-néhoz, hogy
Gilberte-et sohase találjam az utamon, ennek oka nemcsak az az
elhatározásom volt, hogy szakítok vele, hanem az a reményem is, hogy
egyszer csak kibékülünk, s ez a reményem föléje került az én lemondási
szándékomnak, s eltakarta előlem annak túlságos kegyetlenségét (mert az
emberi lélekben szinte semmi sem állandó, se teljes, hiszen egyik
törvénye éppen az időnkinti szünetelés, amelyet csak erősítenek a
különböző emlékképek váratlan torlódásai). Jól tudtam, mily csalóka az én
békülési reménységem. Olyan voltam, mint az a szegény, aki száraz
kenyerét kevesebb könnyel öntözi, ha azt gondolja, hogy egy idegen
hamarosan ráhagyja minden pénzét.
Ahhoz, hogy a valóságot valahogyan elviselhessük, mindnyájunknak
kell magunkban néhány kis bolondságot melengetnünk. Mármost ez az én
reménységem érintetlenebb maradt – s ugyanakkor a szakítás sokkal
jobban sikerült –, hogyha nem találkoztam Gilberte-tel. Ha például az
anyjánál szemtől szembe találjuk egymást, talán jóvátehetetlen szavakat
váltottunk volna, ezek pedig véglegessé tették volna a szakítást s halottá a
reményeimet, míg másfelől azzal, hogy új szorongást teremtenek,
fölkeltették volna a szerelmemet, s megnehezítették volna a
lemondásomat.
Swann-né már rég mondogatta s jóval a szakításom előtt Gilberte-tel:
„Igen kedves, hogy eljön a leányomhoz, de egyszer már hozzám is
eljöhetne, persze ne a fogadónapomra, ott halálra unná magát, mert akkor
szörnyű tolongás van nálam, hanem valami más napon, amikor este
mindig itthon vagyok.” Így hát, ha most elmentem hozzá, úgy látszott,
hogy csak egy régi óhajának engedelmeskedem. S késő délután, majdnem
este, olyankor, mikor a szüleim már-már a vacsorához ültek, hányszor
indultam Swann-néhoz, tudva, hogy nem látom majd Gilberte-et, de
egyúttal azt is tudva, hogy egész idő alatt majd rá gondolok. Ebben az
akkor távolinak tartott s a mainál homályosabb városrészben, mikor még
Párizs központjában sem volt villanyvilágítás a közutakon s csak elvétve a
házakban, egy földszinti vagy alacsony félemeleti szalon lámpafénye
(mint azé a szobáé is, ahol Swann-né fogadni szokott) mindjárt
bevilágította az utcát, s azonnal magára vonta a járókelő tekintetét, aki e
fényből, mint valami látható, bár fátyolozott okból, néhány remek
fogatnak a jelenlétére következtetett a kapu előtt. A járókelő nemegyszer
hitte, éspedig bizonyos izgalommal, hogy e titokzatos okban valami
módosulás történhetett, mikor látta, hogy egyik fogat egyszerre csak
nekiindul; de hát csak egyik kocsis volt az, aki félt, hogy a lovai
megfázhatnak, s ezért időnkint megjáratta őket, ami már azért is hatásos
volt, mivel a gumikerekek mély csönddel alapozták a lovak léptét,
úgyhogy ez még tisztábban és határozottabban visszhangzott.
A „télikert” – amelyet ezekben az esztendőkben mindenütt észrevehetett
a járókelő, ha a lakás a járdához képest nem volt nagyon magasan – ma
már legfeljebb P. – J. Stahl[232] fénynyomatos ajándék könyveiben
található, ahol, teljes ellentétben a mai, XVI. Lajos-stílű szalonok ritka
virágdíszeivel – egy-egy rózsa vagy japán írisz hosszú nyakú
kristályvázában, amelybe nem is fér több egy virágnál –, olyan sok volt a
szobanövény, s oly zsúfolt és zűrzavaros rendetlenségben, mintha a
háziasszonyok valami kedves és eleven botanikai szenvedélynek, nem
pedig holmi halott díszítés hideg gondjának engednének. Az akkori
palotákban olyan volt ez nagyobb formában, mint azok az apró és
hordozható üvegházak, melyeket újév reggelén a lámpa alá szoktak tenni –
mivel a gyerekek nagy izgalmukban nem vártak, míg nappal lesz – a többi
újévi ajándék közé, bár mindannyi közt ez a legszebb, mivel parányi
növényeivel, melyeket ápolni is lehet, megvigasztal a tél meztelenségéért;
s mégis inkább, mint ez üvegházakhoz, ezek az akkori télikertek ahhoz az
üvegházhoz hasonlítottak, amelynek képe a többi játék mellett egy szép
ajándék könyvben volt látható, s bár ezt már nem a gyermekek kapták,
hanem Lili kisasszony, a könyv hősnője, mégis úgy rajongtak érte, hogy
ma, mikor már majdnem aggastyánok, nemegyszer kérdik magukban,
vajon nem a tél volt-e a legszebb évszak e boldog esztendőkben. És végül
e télikert mélyén, a különböző növények ág-bogain keresztül, amelyek az
ablakot kívülről hasonlatossá tették a gyermekek üvegházainak valóságos
vagy rajzolt üvegfalaihoz, a járókelő, ha felágaskodott, rendesen egy
hosszú kabátos urat látott, mégpedig állva, szegfűvel vagy gardéniával a
gomblyukában, előtte meg egy ülő hölggyel, mindketten bizonytalan
körvonalakkal, mint két figura egy metszett topázban, a szalonnak a
szamovár – akkor még friss behozatal – gőzétől borostyánszín légkörében,
mert ezt a gőzt akkor még észrevették, míg ma láthatatlanná vált a
megszokástól. Swann-né igen nagyra volt ezzel az ő „teájával”; azt hitte,
hogy eredeti s varázslatos hatást kelt, ha így szól egy férfinak: „Minden
délután, estefelé, odahaza találhat, jöjjön egy csésze teára” – s e szavakat
pillanatnyi angolos kiejtéssel mondta, s finom és enyhe mosollyal kísérte,
mire férfi ösmerőse komolyan és egyetértően köszönt néki, mintha olyan
valami fontos és különös dolgot hallott volna, ami nemcsak figyelmet
érdemel, hanem tiszteletet is követel. A már említett okon kívül egy másik
oka is volt annak, hogy a virágok Swann-né szalonjában nemcsak díszül
szolgáltak, de ez az ok már nem a korban, hanem bizonyos fokig Odette
egykori életében gyökerezett. Az oly félvilági nő, mint amilyen ő is volt
régen, sokat él szeretői számára – vagyis odahaza, ami arra is rábírhatja,
hogy aztán magának éljen. Azok a dolgok, amelyeket egy úriasszonynál
láthatunk, és amelyek bizonnyal néki, az úriasszonynak is fontosak, a
félvilági nőnek már biztosan mindennél fontosabbak. Napjának a
tetőpontja nem az a perc, mikor a nagyvilágnak öltözködik, hanem mikor
egy férfinak levetkőzik. Pongyolában, hálóingben éppoly elegánsnak kell
mutatkoznia, mint odakinn, utcai ruhájában. Más nők az ékszereiket
mutogatják, ő otthon él, gyöngyei meghittségében. Az ily életmód
kötelezővé s a végén ösztönössé teszi a rejtett, vagyis majdnem önzetlen
fényűzésnek a kedvtelését. Swann-né ezt a fényűzést a virágokra is
kiterjesztette. Mindig volt a karszéke mellett egy hatalmas kristálykehely,
telis-tele a víz színén úszó margitvirág- vagy pármai ibolyaszirommal,
ami az érkező vendég előtt kedves és félbeszakított foglalatosságról
tanúskodott, éppúgy, mintha a csésze teát Swann-né a maga örömére, csak
egyedül itta volna; valami ennél is meghittebb és titokzatosabb
foglalatosságról, olyannyira, hogy a vendég, e virágok láttára, már-már
majdnem mentegetőzött, akárcsak ha megnézte volna annak a nyitott
kötetnek a címét, amely nemcsak Odette-nak akkor kezdett olvasmányát,
hanem akkori gondolatát is elárulhatta. És aztán e virágok elevenebbek is
voltak a könyvnél; ha beléptünk Swann-néhoz, feszélyezve éreztük
magunk, látva, hogy nincsen egyedül, vagy hogy nem üres a szalon, ha
vele együtt érkeztünk, annyira rejtélyes helyet foglaltak el benne e
virágok, mintegy titkos célzásként a háziasszony ismeretlen óráira, s nem
a vendégek számára, hanem csak tőle itt felejtve, mintha külön
beszélgetéseik lettek volna s lesznek még vele, oly bizalmas
beszélgetések, amelyeket féltünk megzavarni, s amelyeknek hiába is
próbáltuk kiolvasni a titkát a pármai ibolyaszirmok fakó, folyékony,
mályvaszerű s mintegy feloldódott színéből. Már október végétől fogva
Odette minél pontosabban iparkodott hazaérni a teájára, amelyeket
akkoriban még five o’clock tea-nek hívtak – mivel hallotta (s szívesen
ismételte), hogy például Verdurinnének azért oly kedvelt a szalonja, mert
mindenki biztosan tudja, mily órában találja odahaza. Úgy képzelte, hogy
neki is van már ilyen szalonja, hasonló, de szabadabb, senza rigore,[233]
ahogy ő mondogatta. Így aztán afféle újmódi Lespinasse kisasszonynak
vélte magát, s azt hitte, hogy sikerült egy ellenpárti szalont alapítania,
mivel a „kis kör” du Deffand-néjától[234] elhódította a legkellemesebb
vendégeket, főképpen Swannt, aki követte őt a szakításban és a
visszavonulásban, s az újonnan jöttekkel, akik nem ismerték a múltat, el is
tudta tán hitetni ezt a mesét, önmagával azonban nehezebben. De hát
kedvenc szerepeinket annyiszor játsszuk a világ előtt s annyit kérődzünk
magunkban is rajtuk, hogy aztán inkább hivatkozunk az ő képzelt
tanúságukra, mint egy majdnem elfelejtett valóságéra. Oly napokon, mikor
Swann-né nem is ment el hazulról, vagy hófehér kreppselyem
pongyolában ült otthon, vagy hosszú és redőzött selyemmuszlin ruhában,
amely fehér vagy rózsaszín sziromesőhöz hasonlított, s amelyet ma nem
tartanának alkalmasnak téli viseletnek, bár jogtalanul. Mert e könnyű
szövetek és ezek a gyöngéd színek – az akkori, függönyökkel zárt szalonok
nagy melegében, amelyekről az egykorú nagyvilági regényírók azt
mondták legválasztékosabb leírásaikban, hogy „selyempuhán voltak
kárpitozva” – éppen olyan fázékonynak mutatták a hölgyeket, mint a
rózsáikat, amelyek, a tél ellenére, ott virultak mellettük, meztelenül, akár
tavasszal. Mivel a vastag szőnyegek elfojtottak minden hangot, és mivel a
háziasszony mindig egy bemélyedésben üldögélt, már csak azért sem
hallhatott senkit, mert akkor még nem jelentették be a vendéget, aki így
majdnem előtte állt már, mikor ő egyre olvasott, és ez még csak növelte
azt a regényes benyomást, a meglepett titoknak azt a sajátos varázsát,
amelyet a már akkor is divatjamúlt ruhákban leltünk (csak Swann-né volt
az egyetlen talán, aki hű maradt hozzájuk), s akik egy nőt ily ruhában
láttak, mindjárt a regényhősnőkre gondoltak, mivel akkor ez a divat
legfeljebb már Henry Gréville[235] regényeiben volt látható. Mostanában,
télkezdetkor, Odette mindig óriási krizantémokat tartott a szalonjában,
annyiféle színváltozatban, aminőket azelőtt Swann sohase láthatott nála.
Én talán azért csodáltam őket, valahányszor Swann-nénál egy-egy bús
látogatást tettem – amikor is a bánatom újra megtalálta benne Gilberte
édesanyjának titokzatos költészetét, azért, aki másnap majd azt mondja a
leányának: „Tegnap itt volt nálam a barátod” –, mivel halvány
rózsaszínben, mint a szalon karszékeinek XV. Lajos-kori selyme,
hófehérben, mint a háziasszony kreppselyem háziköntöse, s fémszerű
vörösben, mint a szamovárja, mintegy kiegészítették a szalon állandó
díszítését, éspedig valami éppoly gazdag s változatos, de eleven
színhatással, amely csak pár napig fog tartani. S egyben meghatva vettem
észre, hogy ezek a krizantémok nem is olyan mulandók, és aránylag
tartósabbak, mint azok az éppoly érces vagy halovány színárnyalatok,
amelyekkel a lenyugvó nap árasztja el oly pazarlón a novemberi délutánok
borulatát, s miután, Swann-néhoz jövet, láthattam, mint alusznak ki az
égen, idebenn is rájuk találtam, kitartóbban s átlényegülten, e virágok
lángoló színsorában. Mintha a színek egy mestere kiragadta volna őket a
napnak s a légkörnek múlékony bizonytalanságából, hogy egy emberi
hajlékot ékítsenek a tüzükkel, a krizantémok arra biztattak, minden
bánatom ellenére, hogy csak élvezzem, tea közben, e rövidke novemberi
örömöket, amelyeknek bensőséges és titokzatos ragyogását oly lángolón
éreztették körülöttem. Mert, fájdalom, e ragyogást hiába vártam volna a
társalgástól; az, amit itt hallhattam, nemigen hasonlított e virághoz.
Swann-né, bár későre járt már, még Cottard-nénak is hízelgett: „Dehogy,
nincs még olyan késő, ne nézze folyton azt az órát, nincs még ennyi,
hiszen nem is jár; és aztán mi az a sürgős nagy dolga”; s újabb
süteményekkel kínálgatta a professzornét, aki a névjegytartóját egyre a
kezében szorongatta.
– Nem lehet elszakadni ettől a háztól – mondta Bontemps-né Swann-
nénak, mialatt Cottard-né, csodálkozva, hogy másoknak is hasonló a
benyomása, így szólt: „No, hát én is mindig ezt mondom, az én kis
eszemmel, a lelkem mélyén” – mire a jockeybeli urak szintén hangosan
helyeseltek, s azt se tudták, hogy köszönjenek s hogy hálálkodjanak a
tisztességért, mikor Swann-né bemutatta őket ennek a nem is olyan
nagyon szeretetreméltó kis polgárasszonynak, aki Odette ragyogó
nagyvilági barátaival szemben tartózkodó, vagy ahogy ő mondotta:
„védekező állásba helyezkedett”, mivel a legegyszerűbb dolgokat is
hangzatosan szerette kifejezni. „Igazán, nem is hinné az ember, már három
szerdámon hűtlenkedett” – mondta Swann-né Cottard-nénak. „Nem
tagadom, kedves Odette, csakugyan már századok, sőt évezredek óta nem
jöhettem. Ugye, látja, bűnvallást teszek, de megsúgom – tette hozzá
szemérmesen és bizonytalan arckifejezéssel (mert, bár orvos volt a férje,
sose mert volna nyíltan szólni reumáról vagy vesebántalmakról) –, igen
sok apró nyomorúságom volt. Mindenkinek megvannak a maga kis
szenvedései. És aztán válság ütött ki a személyzetem férfi tagjai közt.
Jóllehet én sem ragaszkodom jobban, mint más, a tekintélyemhez,
kénytelen voltam, a jó példáért, felmondani a Vatelomnak, aki, azt hiszem,
különben is valami jövedelmezőbb helyet keresett. Csakhogy az ő
távozása majdnem kormányválságot idézett elő. A szobalányom szintén
menni készült, homéroszi jeleneteim voltak. De én, mindezek ellenére,
erős kézzel fogtam a kormányt, s ez a szemléltető lecke nem lesz
haszontalan a számomra. Untatom, ugye, drága Odette, ezekkel a
cselédhistóriákkal, de hát maga is jól tudhatja, micsoda baj egy
háziasszonynak, ha kénytelen a személyzete átalakításával vesződni. És –
kérdezte – ma se láthatjuk a maga elragadó leányát?”
– Nem – felelt Swann-né –, az én elragadó lányom ma egy barátnőjénél
vacsorázik – s felém fordulva hozzátette: – Azt hiszem, már írt magának,
hogy jöjjön el hozzá holnap. S a maga kis apróságai hogy vannak? –
kérdezte a professzornétól. Hosszan és nagyot lélegzettem. Swann-nénak e
szavai, amelyek, lám, bebizonyították, hogy ha akarom, bármikor
viszontláthatom Gilberte-et, épp azt az enyhülést hozták nékem, amelyért
e házba jöttem, s ez tette ekkor oly szükségessé az én látogatásaimat
Swann-nénál. „Nem, de írok neki még ma este. Egyébként Gilberte és én
nemigen láthatjuk már egymást” – tettem hozzá olyan arccal, mintha a mi
széjjelválásunknak valami titokzatos oka lenne, de hát ez is a szerelem
illúziójával vett körül, valamint ez a gyengéd hang, amelyen Gilberte-ről
beszéltem, s amelyen Gilberte is szólt énrólam. „Hisz tudja, hogy magát ő
végtelenül szereti – mondta Swann-né. – Igazán nem akar eljönni holnap?”
Hirtelen nagy ujjongást éreztem a bensőmben, mert így szóltam
magamban: „Végre is hát miért ne, hisz az anyja maga hív.” De aztán
visszahanyatlottam a bánatomba. Féltem, hogy ha viszontlát, Gilberte
netán azt hihetné, hogy e mostani közönyöm csak színlelés volt, ezért hát
jobbnak találtam, ha tovább is távol maradok tőle. E mellékes
megjegyzések között Bontemps-né egyre panaszkodott, hogy mennyire
unalmasak a politikusok feleségei, mivel ő most mindenkit tűrhetetlennek
és nevetségesnek talált, s egyenesen vigasztalan volt férje magas állása
miatt:
– Magának az olyan mindegy, egyszerre ötven orvosnét fogadni –
fordult most a professzornéhoz, aki meg, ellenkezőleg, csepegett a
jóindulattól bárkinek az irányában, s halálosan komolynak tartott
mindennemű kötelezettséget. – Ó, micsoda égi erény! Én persze, a
minisztériumban, kénytelen vagyok fogadni őket. Hát akár elhiszi, akár
nem, ha ezeket a hivatalnoknékat látom, bizony isten, nem tehetek róla,
kiöltöm rájuk a nyelvemet. Albertine, az unokahúgom, éppen úgy van
velük, mint én. El se tudják képzelni, milyen vakmerő ez a kislány. Múlt
héten például ott volt nálam a pénzügyi államtitkárné, s azt mondta,
nemigen ért a konyhához. „Pedig hát – felelte a húgom legbájosabb
mosolyával – igen jól kéne értenie hozzá, mert hisz a papája kukta volt.”
– Ó, milyen kedves história, egyenesen elragadó – mondta Swann-né. –
De hát – szólt most Cottard-nénak – mért ne rendezhetne be magának,
olyankor, ha az ura rendel, egy kedves kis home-félét, könyveivel,
virágaival, mindazzal, amit szeret?
– Igen, így, szemtől szembe, egyenesen, megmondta neki kertelés
nélkül. S még nekem se szólt előre a kis huncut, olyan ravasz ám, mint egy
majom. Szerencsés, aki türtőzteti magát; irigylem az oly embereket, akik
el tudják titkolni, hogy mit gondolnak.
– De asszonyom, nincs is rá szükségem: én nem vagyok olyan válogatós
– felelte szelíden Cottard-né. – Először is nincsen hozzá ugyanolyan
jogom, mint önnek – mondta most kissé erősebb hangon, mint mindig, ha
társalgás közben valami találékonyabb hízelgéssel vagy finomabb bókkal
kedveskedhetett, ami aztán egyfelől őt is népszerűbbé tette, másrészt az
ura pályáját is egyengette. – Én aztán szívesen teszek mindent, ami a
férjemnek hasznára van.
– De asszonyom, erre nem mindenki képes. Maga biztosan nem ideges.
Én meg, ha látom a hadügyminiszternét, mikor rákezd az arcrángásaira,
azonnal, de azonnal utánozom. Szörnyű ez, az ilyen természet!
– Ahá, igen – mondta Cottard-né –, hallottam, milyen furcsán
rángatózik, a férjem is jól ismer egy magas állású személyiséget, és hát
persze, ha az urak egymás között beszélgetnek...
– Ha már erről beszélünk, hadd mondjam el, hogy jártam a külügyi
protokollfőnökkel, aki púpos; alig öt perce van nálam, hát nem tapogatom
meg a púpját? Az uram most azzal ijeszt, hogy fel fogják függeszteni.
Tudják, mit? Én ezt se bánom, fütyülök a minisztériumra! Igen, igen,
ahogy mondom, fütyülök a minisztériumra! Legszívesebben ezt íratnám
jelmondatnak a levélpapíromra. Félek, kedves, hogy megbotránkoztatom,
mivel maga csupa jóság, de én bizony bevallom, hogy az ily apró
gonoszságok engem őrülten mulattatnak. Úristen, milyen egyhangú lenne
enélkül az egész élet!
 S tovább is úgy beszélt a minisztériumról, mint legalább valami
Olümposzról. Hogy másra terelje a szót, Swann-né Cottard-né felé fordult:
– Milyen szépek vagyunk ma! Redfern fecit[236]?
– Ó, nem, dehogy, hiszen tudja, hogy én már hű maradok Raudnitzhoz.
Különben is csak alakítás.
– Akármi, de igen ízléses!
– Mit gondol, mennyit fizettem érte?... Nem, szó sincs róla, az első
szám határozott túlzás.
– Micsoda, de hisz ez ingyen van. Nekem háromszor annyit mondtak.
– No, tessék, így készül a történelem – vonta le a tanulságot a
professzorné. S mutatva a nyakdíszét, amelyet Swann-nétól kapott
ajándékba:
– Nézze csak, Odette. Ráismer még?
Egy fej tűnt fel a félrevont kárpit mögött, alázatos és ceremóniás, úgy
téve tréfából, mintha félne, hogy zavarja a hölgyeket: Swann volt. „Odette,
az agrigentumi herceg velem van a szobámban, s kérdezi, bejöhet-e
tisztelegni. Mit mondjak néki?” „Hogy csak jöjjön, örömmel látom” –
mondta Odette elégedett képpel, anélkül, hogy egy cseppet is izgatottnak
látszott volna, ami azért sem eshetett nehezére, mert megszokta, még
félvilági korában is, hogy nagyurakat lásson vendégül. Swann kiment,
hogy a meghívást tolmácsolja, majd visszajött a felesége mellé, a herceg
kíséretében, de csak ha közben Verdurinné nem lepte meg a hölgyeket.
Amikor Swann megnősült, megkérte a feleségét, hogy ne járjon többé a
„kis körbe” (amire nem egy oka volt, de ha egy sincs, akkor is így tett
volna, mégpedig csupa engedelmességből a hálátlanság törvényének,
amely nem tűr kivételt, s amely oly nyilvánvalóvá teszi a kerítők
meggondolatlanságát vagy önzetlenségét). Csak annyit engedett meg néki,
hogy évente legfeljebb kétszer fogadja és látogassa meg Verdurinnét, bár
ezt néhány törzsvendég még így is felháborítónak találta, s nem győztek
eléggé méltatlankodni a Nagyasszonyon ejtett sérelem miatt, aki annyi
éven át Odette-ot, de bizony még Swannt is a ház kedvenceiként kezelte.
Mert a kis körnek nem csupán olyan szökevényei voltak, akik bizonyos
estéken szó nélkül elmentek Odette-hoz, készen arra – ha lelepleznék őket
–, hogy a Bergotte iránt való kíváncsiságukkal mentegetőzzenek (bár a
Nagyasszony azt állította, hogy nem is jár Swannékhoz, amellett nem is
olyan tehetséges, de azért ő is próbálta kedvelt szava szerint „magához
vonni”), hanem úgynevezett „ultrái” is. Ezek pedig, nem ismerve azokat a
különleges meggondolásokat, amelyek gyakran akadályoznak meg nem
egy végletes magatartást – bár ők igen örülnének, ha ezzel
megbosszanthatnának egy harmadikat –, szerették volna, de nem érték el,
ha Verdurinné véglegesen szakítana Odette-tal, s nem adná meg néki azt az
elégtételt, hogy így szólhasson: „Ritkán megyünk a Nagyasszonyhoz a
nagy Szakadás óta. Amíg az uram nőtlen volt, addig még csak lehetett, de
egy házaspárnak már nehezebb... Charles, az igazat megvallva, nem tudja
lenyelni Verdurinnét, és nemigen örülne annak, ha állandóan hozzájuk
járnék. Én pedig mint hű hitves...” Verdurinék nagy estélyeire Swann
mindig elkísérte a feleségét, viszont sose mutatkozott, ha Verdurinné volt
Odette-nál. Így hát, mikor a Nagyasszony is ott ült a többi hölgy között, az
agrigentumi herceg egyedül jött. Ugyanígy csak őt egyedül mutatta be
Odette a vendégeknek, csak azért, hogy Verdurinné ne hallhassa a sok
szürke nevet, hadd higgye, hogy ez ismeretlen arcok főúri előkelőségek
arcai, s Odette-nak ez a számítása olyannyira sikerült, hogy odahaza
Verdurinné undorral mondta az urának este: „Szép kis társaság! Ott ül nála
a reakció színe-virága!”
Verdurinnével szemben viszont Odette illúziói voltak csalfák. Nem
mintha a Verdurin-szalon akár a kezdetén is lett volna annak, amivé, mint
látni fogjuk, csak évek múlva fejlődött. Verdurinné akkor még annál a
lárvaállapotnál se tartott, amikor egy háziasszony egyelőre mellőzi a nagy
ünnepségeket, mert fél, hogy a frissen szerzett ragyogó s ritka elemek
könnyen belefulladnának a szedett-vedett vendégek tömegébe, s inkább
vár, míg tíz igaz, szaporítóképessége révén, legalább hetvenszer tízet
köthet majd az udvarához. Mint Odette, Verdurinné is a „nagyvilágot”
tűzte ki célpontjául, de támadó felületei akkor még oly korlátoltak voltak,
amellett meg oly messze azoktól a területektől, ahonnan Odette
iparkodott, mégpedig nem is siker nélkül, hasonló eredményre jutni,
vagyis a nagyvilágba bevonulni, hogy Swann-nénak sejtelme sem volt a
Nagyasszony stratégiai terveiről. Épp ezért, ha Odette előtt Verdurinnét
mint sznobot emlegették, mindenkor a legteljesebb jóhiszeműséggel
nevetett, s így szólt: „Ugyan, épp az ellenkezője. Hisz még az elemei
sincsenek meg hozzá, nem ismer az senkit se. És aztán azt is meg kell
hagyni, hogy neki ez így tetszik. Nem, ő csak szerdai fogadónapjait, a
kellemes csevegőket kedveli.” S titokban irigyelte is Verdurinné
művészetét (bár úgy vélte, hogy ily magasiskolában ő is eltanulta már ezt
a végén), amelynek a Nagyasszony oly nagy fontosságot tulajdonított,
jóllehet csak az űrt formázza és a semmit árnyalatozza, s alapjában véve a
Nemlét nagy művészete: a háziasszony művészete a vendégek
„egyesítésében”, „csoportosításában”, „értékesítésében”, önmaga
„tartózkodásában” s „párosító” szerepében.
Annyi biztos, hogy Odette barátnői nem győzték bámulni nála
Verdurinnét, akit csak a maga szalonjában tudtak eddig elképzelni,
elválhatatlan vendégeinek, hívei kis körének a keretében, akiket most
mind egyszerre s káprázva véltek itt látni, egyetlen karszékbe szorítva,
összegezve és idézve, egy vendéggé vált háziasszony, a Nagyasszony
formájában, aki vöcsökbélésű köpenyének lágy pihéibe burkolózva s a
Swann-szalon hasonló puhaságú s fehér prémszőnyegeitől körülvéve,
magában is külön szalon volt. A félénkebb hölgyek mindjárt vissza is
akartak vonulni, s többes számban beszélve, mint amikor meg akarjuk
értetni a többiekkel, hogy jobb lesz, ha nem fárasztunk egy csak most
felkelt lábadozót, így csipogtak: „Odette, akkor mi elmegyünk.” Irigyelték
Cottard-nét, akit a Nagyasszony állandóan a keresztnevén szólított. „Majd
én elviszem magammal” – mondta neki Verdurinné, aki nem tudta
elviselni azt a fájó gondolatot, hogy egy híve itt maradjon, és ne menjen
ővele. „Köszönöm, de őnagysága oly kedves, már ő visz haza – válaszolta
Cottard-né, nem akarva oly színben feltűnni, mintha máris feledné, egy
nagyobb híresség kedvéért, hogy csak az imént fogadta el Bontemps-nénak
az ajánlatát, aki szintén hajlandó volt kokárdás fogatában hazavinni. –
Bevallom, igen hálás vagyok azoknak a jó barátnőknek, akik olyan
kedvesek, hogy felvesznek engem is a járművükre. Nékem ez igazi talált
kincs, mivel nincs automedon[237]-om!” „Ha másért nem, hát azért is –
felelte a Nagyasszony (aki nem mert most vitatkozni, mert ismerte kissé
Bontemps-nét, és az imént hívta csak meg szerdai fogadónapjaira) –, mert
Crécynétől hazáig hosszú utat kell megtennie. Ó, istenem, már megint!
Sose fogom megszokni, hogy Swann-nét mondjak.” A kis körben s
olyanok számára, akik nem bővelkedtek az ötletekben, az volt egyik
tréfájuk, hogy úgy tettek, mintha a Swann-né nevet sose tudnák már
megszokni. „Úgy megszoktam, hogy Crécynét mondjak, megint majdnem
tévedtem.” De Verdurinné, ha Odette-tal beszélt, sohasem csak véletlenül,
mindig szándékosan tévedett. „Mondja, Odette, igazán nem fél, hogy ezen
a világ végi tájékon lakik? Én bizony nem volnék itt nyugodt, amikor este
hazajönnék. És aztán milyen nedves itt minden. Bizonyosan nem tesz jót
az ura bőrkiütéseinek. De, remélem, nincsenek patkányai?” „Ugyan,
dehogy! Micsoda szörnyűség!” „No, hál’ istennek, mert nékem ezt
mondták. Igazán örülök, hogy nem igaz, mert én igen irtózom tőlük, s
akkor nem jönnék magához. Viszontlátásra, aranyosom, ugye, látom majd
nemsokára, hisz tudja, mindig örülök, ha együtt lehetek magával. Látom,
nem ért a krizantémokhoz, nem tudja elrendezni őket – mondta, miközben
Swann-né is felkelt, hogy kikísérje az ajtóig. – Ezek japán virágok, japán
módra kell elosztani őket.” „Nem vagyok Verdurinné véleményén, pedig
hát minden más dologban ő nekem Törvény és Szentírás. Senkinél se lehet
látni ilyen gyönyörű krizantémokat, bár ugyan nem tudom, hogyan
mondják: krizantém vagy krizantémum?” – hangoztatta Cottard-né, de
csak amikor a Nagyasszony becsukta már az ajtót maga mögött. „A mi
kedves Verdurinnénk nem mindig nagyon elnéző a másoknál látott
virágokkal” – felelte szelíden Swann-né. „Ki a kedves virágárusa, Odette?
– kérdezte hirtelen Cottard-né, nehogy tovább folytatódjanak a bíráló
megjegyzések Verdurin-néről. – Lemaitre? Bevallom, nemrég Lemaitre-
nél egy nagy rózsaszín bokrot láttam, és annyira megtetszett, hogy valami
nagy bolondságot követtem el érte.” De hát csupa tartózkodásból nem
akarta megmondani a bokor pontos vételárát, és csak annyit árult el, hogy
az ura, aki pedig sose veszti el a hidegvérét, ezúttal „majdnem hogy kardot
rántott, s kijelentette néki, hogy nem ismeri a pénz értékét”. „Nem, nem,
én csak Debacnál vásárolok.” „Én is – mondta Cottard-né –, de
megvallom, hogy hébe-hóba hűtlen vagyok hozzá Lachaume-ért.” „Ahá,
megcsalja Lachaume-mal, no, ezt majd megmondom neki – felelte Odette,
aki iparkodott szellemesen irányítani a társalgást, amit otthon könnyebben
tehetett meg, mert nem feszélyezte semmi, mint a kis körben. – Egyébként
Lachaume igazán tűrhetetlenül drága lett; oly rettenetes árakat kér – tette
hozzá nevetve –, hogy ez már egyszerűen illetlenség!”
Bontemps-né, aki régebben legalább százszor hangoztatta, hogy még
csak esze ágában sincs ellátogatni Verdurinékhez, most boldogan kapott a
szerdai meghívásokon, közben azon törte a fejét, hogyan mehetne oda
minél többször. Még nem tudta, hogy Verdurinné állandó hűséget követel;
másfelől ő is olyan volt, mint azok a ritkán hívott vendégek, akik, ha egy
háziasszonytól sorozatos meghívást kapnak, nem mennek úgy hozzá, mint
azok, akiket mindig szívesen látnak, ha van szabad idejük s kedvük is a
látogatásra; nem, ezek éppen ellenkezőleg, lemondanak a legelső meg a
harmadik estélyről, abban a hitben, hogy mindenki észreveszi majd a
távollétüket, s csak a második s negyedik estét tartják fenn maguknak,
hacsak nem úgy értesítik őket, hogy éppen a harmadik est lesz különösen
ragyogó, s akkor fordított rendet követnek azzal a mentegetőzéssel, hogy
„legutóbb, fájdalom, nem tudták magukat szabaddá tenni”. Bontemps-né is
ily módon számolgatta, hány szerda lesz még húsvétig, s hogy mehetne el
eggyel többre, anélkül, hogy tolakodónak lássék. Igen számított Cottard-
néra, akivel együtt akart távozni, hogy a Verdurin-szalonról kellő
felvilágosítást kapjon. „Ó, drága Bontemps-né, már felkel, ez igazán nem
szép magától, hogy jelt ad a menekülésre. Pedig kárpótlást kell hogy
adjon, mert nem jött el múlt csütörtökön... No, ne menjen, üljön le egy
kicsit. Hisz ma este úgyse megy sehova se. Hát nem enged a kísértésnek?
– tette hozzá még Swann-né, s egy tányér aprósüteményt tolt feléje. –
Kóstolja meg, nem is olyan rosszak ezek a kis torkosságok. Igaz, nem
éppen csábító külsejűek, de kóstolja csak meg, meglátja, hogy igazam
van.” „Ellenkezőleg – mondta Cottard-né –, kívül-belül kitűnőek,
különben is magánál, Odette, sose vagyunk szűkében a finomságoknak.
Nem is kell, hogy megkérdezzem, honnan valók ezek a kis remekművek,
tudom, hogy Rebattet-tól hozat mindent. Én, bevallom, eklektikusabb
vagyok. Aprósüteményért, édességért legtöbbször Bourbonneux-höz
fordulok. De ezt el kell ismernem, hogy a fagylalthoz nem értenek.
Rebattet viszont nagy művész mindenben, ami frissítő, fagylaltokban,
teákban és szörpökben egyaránt. Ahogy az uram mondaná, ő ebben igazán
nec plus ultra[238].” „De ez egyszerűen itthon készült. Igazán nem akarja
megkóstolni?” „Akkor nem tudnék vacsorázni – válaszolta Bontemps-né
–, de azért elülök még egy percre, mert imádom a beszélgetést, persze oly
okos asszonnyal, mint maga.” „Ne haragudjon, drága Odette, hogy én
olyan kíváncsi vagyok, de hát úgy szeretném tudni Trombert-né kalapjáról
a véleményét. Tudom, hogy az idén a nagy kalapok divatosak. De azért ez
mégiscsak túlzás. És aztán ahhoz a kalaphoz képest, amelyikben hozzám
jött múltkor, ez, amelyik az imént volt rajta, egyenesen mikroszkopikus.”
„Ugyan, dehogy, nem vagyok én okos – mondta Odette, gondolva, hogy az
ilyesmi mindig jó hatást tesz. – Tulajdonképpen naiv lélek vagyok,
elhiszek mindent, amit hallok, s egész apró dolgok miatt halálosan tudok
keseregni.” S félig burkolt szavakkal célzott azokra az állítólagos
szenvedésekre, amelyekben eleinte Swann mellett lett volna része,
merthogy Swann külön életet élt, s állandóan csalta a feleségét. Közben az
agrigentumi herceg, hallva Odette e szavait: „Dehogyis vagyok én okos”,
kötelességszerűen tiltakozni szeretett volna, de nem volt elég ügyes a
visszavágásban. „Ugyan, ugyan, mit nem mond, hogy maga ne volna
okos?” – válaszolta Bontemps-né. „Igen, én is csak hüledeztem, hogy mit
hallok? – mondta a herceg, boldogan ugorva a mentődeszkára. – Úgy
látszik, mégis rosszul hallottam.” „Szó sincs róla, higgye el – ismételte
megint Odette –, alapjában régimódi, ijedős kis polgárasszony vagyok,
csak élek a zugolyomban, és nem tudok semmiről. – És hogy halljon
valamit Charlus báróról, így szólt a herceghez: – Mikor látta azt a kedves
bárót?” „Maga és tudatlan!” – sápítozott Bontemps-né. – Hát akkor
mondja, mit szólna a mi hivatalos köreinkhez, ezekhez a kegyelmes
asszonyokhoz, akiket csak a rongyaik érdekelnek! Ide hallgasson, épp ma
egy hete Lohengrin-ről kezdek szólni a közoktatásügyi miniszterné előtt.
Tudja, mit felelt? »Lohengrin? Áh, igen, a Folies-Bergére legújabb
látványossága, ugye? Azt mondják, pukkasztóan mulatságos.« Hát,
asszonyom, mondhat, amit akar, de ha én ilyesmit hallok, hát, minden
csepp vérem felforr. Szerettem volna pofon ütni. Mert, tudja, nekem ilyen
a természetem. Kedves uram – mondta, és felém fordult –, hát mondja,
nincs igazam?” „Nézze csak – szólt Cottard-né –, nem csoda, ha így
összevissza felel, más is könnyen így járhat, ha hirtelen faggatják minden
figyelmeztetés nélkül. Tudom én, mi ez, Verdurinné is sokszor fog kést a
torkunkra.” „Jó, hogy említi Verdurinnét – mondta Bontemps-né
Cottardnénak –, nem tudja, ki lesz nála szerdán?... Jaj, most jut eszembe,
éppen szerdán máshová kell elmennünk. De nem jönne vacsorára hozzánk
jövő szerdán, egy hét múlva? Együtt mehetnénk Verdurinnéhez. Félek
egyedül menni hozzá, nem tudom, miért, de mindig féltem ettől a
nagydarab asszonytól.” „Megmondom – felelte Cottard-né –, Verdurinné
hangja ijeszti meg. De hát nincs ám mindenkinek olyan kellemes hangja,
mint Odette-nak. Azért majd, ahogy a Nagyasszony mondja, meglátja,
megered a nyelve, s a jég egykettőre megtörik. Mert azt meg kell adni
néki, alapjában igen vendégszerető. De megértem ezt az érzését, sose
kellemes legelőször ismeretlen helyen kikötni.” „Maga is velünk
vacsorázna – mondta Bontemps-né Odette-nak. – Vacsora után együtt
mennénk Verdurinékhez, verdurinezni; s még akkor is, ha a Nagyasszony
nemigen nézné ezt jó szemmel, s még ha nem is hív meg többé, nála is
együtt maradhatnánk egy szögletben, hármasban, mert érzem, nekem ez
volna a legkedvesebb.” Azonban ez a kijelentés nem lehetett nagyon igaz,
mert Bontemps-né még azt kérdezte: „Mit gondol, kik lesznek még náluk
jövő szerdán? Mi a műsor? Remélem, nem jönnek majd nagyon sokan?”
„Én biztos, hogy nem megyek – mondta Odette. – Mi majd az utolsó
szerdán fogunk éppen hogy csak megjelenni. Hacsak addig nem
várhatna...” De Bontemps-nét, úgy látszik, nem nagyon csábította ez az
elnapolás.
Bár egy szalon választékossága és szellemi érdemei általában fordított
és nem egyenes arányban állnak, azt kell hinnünk – ha már Swann
kellemesnek találta Bontemps-nét –, hogy minden oly süllyedés, amit
egyszer elfogadunk, elnézőbbé tesz azok iránt, akiknek beletörődünk a
társaságába, elnézőbbé a szellemük s minden más egyéb irányában. És ha
ez így van, az embereknek, akárcsak a népeknek, műveltsége, sőt nyelve is
eltűnik a függetlenségükkel. Ugyanennek az elnézésnek egyik
következménye, többek között, hogy egy bizonyos kortól fogva elmélyíti
azt a hajlamunkat, amely örömét találja a szellemünknek s
kedvteléseinknek hízelkedő hódolatokban, s bátorítást érez bennük, hogy
még inkább ezt az utat járjuk; ez az a kor, melyben egy nagy művész
szakít az eredeti tehetségek társaságával, azoknak a tömjénező
tanítványoknak a kedvéért, akik az ő tanítását csak betűiben követik, de
meghallgatják; mikor egy szerelmének élő jelentékeny férfi vagy asszony
azt tartja a legeszesebbnek mindenki közül a társaságban, aki talán
egyébként alsóbbrendűnek mutatkozik, de egy mondata elárulja, hogy
megérti, sőt helyesli a szerelemnek szentelt életmódot, és így hízelgőn
csiklandozza a nőbarát vagy a férfibolond kéjelgésre hajlamos
természetét; s ugyancsak ez volt az a kor, amikor Swann mint Odette férje
szívesen hallgatta Bontemps-nét, aki megvetőleg szólt azokról a
szalonokról, ahol csak hercegnőket fogadnak (amiből arra következtetett,
megfordítva, mint Verdurinéknél tette hajdan, hogy az, aki így beszél,
kedves és szellemes teremtés, és nem sznob), s szívesen mesélgetett is
néki, mivel az ő históriáit Bontemps-né még nem ismerte, s „őrülten
mulatságosnak” találta, amellett hamar „felfogott” mindent, szeretett
hízelegni és derülni.
„Szóval a doktor nem szereti annyira a virágokat, mint magácska? –
kérdezte Odette Cottard-nétól. „Ó, az én uram igazi bölcs; mindenben
olyan mértékletes! De nem, igaz, van egy nagy szenvedélye.” „Micsoda?”
– kérdezte Bontemps-né, gonoszságtól, örömtől és kíváncsiságtól csillogó
szemmel. „Az olvasás” – felelt Cottard-né, égi egyszerűséggel. „Ó, mint
férji szenvedély ez nem éppen nyugtalanító! – kiáltott fel Bontemps-né,
sátáni nevetését türtőztetve – Ha az én uram egy könyvbe merül, akkor
ugyan...” „De szivecském, annál jobb, ettől nem kell megijedni...” „Ó,
dehogyse!... a szeme miatt! De már megyek is utána, Odette, s legközelebb
megint jelentkezem. Igaz, a látásról jut eszembe, tudja-e, hogy
Verdurinéknél, mármint az új palotájukban, villanyvilágítás lesz
mindenütt? Ezt én nem külön kémeimtől tudom, hanem egy másik
forrásból: magától a villanyszerelőtől, Mildétől, ő maga mesélte. Amint
látja, pontosan idézem a kútfőimet! A legkisebb szobákba is szerelnek
egy-egy villanylámpát, éspedig külön ellenzővel, hogy átszűrje a
lámpafényt. Micsoda fényűzés, ugye, de kedves? De hát a mi kortársnőink
folyton valami újat akarnak, s mindig ki kell találni valamit a számukra.
Egyik barátnőm sógornője telefont szereltetett fel a lakásán! Képzeljék,
bármit rendelhet a szállítónál, s ki sem kell mozdulnia a házból!
Bevallom, aljasul hízelegtem, hogy egyszer én is szólhassak a készülékbe.
Engem ez rettentően csábít, de azért inkább másnál, mint magamnál.
Odahaza, azt hiszem, nemigen örülnék a telefonnak. Az első mulatságnak
hamar vége, s utána örökös a fejfájás. De most aztán szaladok is,
viszontlátásra, kedves Odette, ne tartsa itt Bontemps-nét, mert ő visz haza
a kocsiján, az embernek igazán úgy kell kitépnie magát innen, lesz is
bajom majd maga miatt, az uram után érek csak haza!”
S nekem is haza kellett mennem, mielőtt megízlelhettem volna ezeket a
téli örömöket, melyeknek a krizantémok ragyogó takaróul szolgáltak.
Ezek az örömök csak nem jöttek, s ugyanakkor az sem látszott, hogy
Swann-né még várna valamire. Engedte, hogy az inasok elvigyék a
teáscsészéket, mintha csak azt mondta volna: „Zárunk!” S a végén
énhozzám is így szólt: „Igazán el akar már menni? Akkor hát good bye!”
Éreztem, hogy ha maradnék, akkor se találkozhatnám már ezekkel az
ismeretlen örömökkel, s hogy nemcsak a szomorúságom fosztott meg ettől
a találkozástól. Talán nem is ott vannak az órák kitaposott útján, amelyen
úgy siet az idő a távozás pillanata felé, hanem inkább valami ismeretlen
mellékösvényen, ahová le kellett volna térnem? De hát látogatásom célját
mindenesetre elértem, Gilberte mégiscsak megtudja, hogy itt jártam a
távollétében, és hogy, mint Cottard-né emlegette, „egy csapásra, első
rohamra meghódítottam Verdurinnét”, akit, szintén a doktorné szerint,
sose láttak még így kedveskedni. „Úgy látszik – mondta Cottard-né –,
hogy az atomjaik is vonzzák egymást.” Azt is megtudja majd Gilberte,
hogy úgy beszéltem róla, ahogy kellett, gyengéden, de nem kétségbeesve,
hogy már nem láthatjuk egymást, mert azt hittem, ez az érzés volt annak
az unalomnak az alapja, amelyet ő legutóbb az én közelemben érzett.
Megmondtam azt is Swann-nénak, hogy többé nem találkozhatom
Gilberte-tel. Úgy mondtam ezt, minthogyha végleg elhatároztam volna,
hogy sose fogom többé viszontlátni. S azt a levelet, amelyet hamarosan
elküldök néki, szintén ily értelemben fogom megírni. De azért, hogy
bátorítsam magam, úgy tettem, mintha csak pár napi, rövid és végső
erőpróbára készülnék. Azt gondoltam magamban: „Ezt a találkozót
mindenesetre visszautasítom, de már a legközelebbit elfogadom.” Hogy
könnyebben meg tudjam a szakítást valósítani, nem képzeltem el
véglegesnek. De azért éreztem, hogy mégis az lesz.
Január elseje ebben az évben különösen fájdalmas volt. Bizonyosan
minden nap az, amely dátumot és évfordulót jelent, amikor boldogtalanok
vagyunk. De ha például egy szeretett lény elvesztéséről van szó, akkor a
szenvedés semmi más, mint a múltunkkal való s némileg elevenebb
összehasonlítás. Csakhogy ehhez, az én esetemben, az a bizonytalan
remény is járult, hogy Gilberte rám akarván hagyni az első lépés
kezdeményezését, s megállapítva, hogy ezt nem tettem meg, csak az újév
ürügyét várja, s ilyenforma levelet ír nékem: „No de végre is mi történik
itten, megőrülök magáért, jöjjön, jöjjön mielőbb, hogy őszintén
tisztázhassunk mindent, hisz tudja, hogy nem élhetek maga nélkül.” Az év
utolsó napjaitól fogva ez a levél valószínűnek látszott. Talán nem volt az,
de hogy annak higgyük, elég a vágyunk, a szükségérzetünk. A katona
biztos abban, hogy mielőtt megölnék, valamilyen vég nélkül
meghosszabbítható haladékot kaphat, a tolvaj, mielőtt megfogják, s az
emberek általában, mielőtt meg kéne halniuk. Ez az a bizonyos amulett,
mely megvédi az egyeseket – és néha a népeket – ha nem is a veszélytől,
de a veszély ijedelmétől, tulajdonképp a veszélyben való hittől, ami
akárhány esetben megengedi, hogy bátran várjuk, még akkor is, ha nem
vagyunk bátrak. Ugyanez a bizalom – ugyanilyen alaptalan – élteti azt a
szerelmest, aki békülésre, levélre vár. Ahhoz, hogy ne várjak levelet, elég
lett volna, hogy már ne kívánjam. Akármily közömbösnek tudjuk magunk
az előtt, akit még szeretünk, azért csak feltételezünk nála egy bizonyos
gondolatsort – akár a közöny gondolatsorát –, bizonyos szándékot arra,
hogy e gondolatokat kifejezze, valami mélyebb benső életet, amelyben tán
az ő ellenszenvének, de állandó ellenszenvének s egyúttal figyelmének a
tárgya vagyunk. Ahhoz viszont, hogy elképzelhessem, mi történik Gilberte
bensőjében, elég lett volna – ha lehetett volna – előrevetnem e január
elsejére, amit már a későbbi újévek valamelyikén éreztem, amikor
Gilberte figyelmét, hallgatását, vagy akár a szeretetét, esetleg a hidegségét
alig vagy sehogy sem vettem észre, s amikor többé nem gondoltam, azaz
nem is gondolhattam azoknak a problémáknak a megoldására, amelyeknek
akkorra már úgysem volt számomra értelme. Amíg szerelmesek vagyunk,
a szerelmünk sokkal nagyobb, semhogy egészen elférjen bennünk; sugarai
a szeretett lény irányába áradnak, s megállnak azon a felületen, amellyel
őbenne találkoznak, s amely arra kényszeríti őket, hogy
kiindulópontjukhoz térjenek, s ezt, vagyis tulajdon gyengédségünk
visszatérő lendületét nevezzük a másik érzelmeinek, s éppen azért
élvezzük jobban visszatérőben, mint odamenet, mert nem tudjuk, hogy ez
is tőlünk való.
Január elsejének napja minden óráját elütötte, de Gilberte levele nem
érkezett meg. S mivel a posta torlódása miatt néhány akár kései, akár
elkésett jókívánságot január harmadikán és negyedikén is kaptam, tovább
is reméltem, de halványabban. A következő napokon meglehetősen sokat
sírtam. Igaz, ennek az volt az oka, hogy nem voltam oly őszinte, mint
amilyennek hittem magam, amikor lemondtam Gilberte-ről, s tovább is élt
bennem a remény, hogy levelem lesz tőle újévre. S mikor e remény
kimerült, mielőtt még időm lett volna egy másikra, egy újra szert tennem,
úgy szenvedtem, mint az a beteg, aki már kimerítette
morfiumosüvegcséjét, s nincs neki még egy a közelében. Az is lehet – s e
két magyarázat egyáltalán nem zárja ki egymást, mivel egyetlen érzelem
néha két ellenkező véglet eredménye –, hogy a levél reménye idézte elém
Gilberte képét, s az élesztette megint újjá mindazokat az izgalmakat,
amelyeket régebben az ő várása, látása, velem való bánásmódja fakasztott
bennem. A békülés közvetlen, azonnali lehetősége kiküszöbölte azt,
aminek nem látjuk tisztán a roppantságát, vagyis a beletörődést. Az
idegbajos sose hisz annak, aki azzal biztatja, hogy lassan csak
megnyugszik, ha ágyban marad, és nem olvas újságot, se levelet. Azt
képzeli, hogy az ily élet még erősebb próbára teszi az idegeit. Ugyanígy a
szerelmes is, aki a lemondást egy ellentétes állapot mélyéből nézi, s mivel
még nem kezdte kipróbálni, nem is hihet jótékony hatalmában.
Mivel ebben az időben hevesebb lett a szívverésem, kevesebb
szíverősítőt adtak, erre csökkent. Akkor aztán azon gondolkoztam, hogy
nem ettől az orvosságtól származott-e kissé a szorongásom, amelyet a
Gilberte-tel való szakításom óta éreztem, s amelyet, ahányszor felújult,
annak a szenvedésnek tulajdonítottam, hogy sose láthatom már Gilberte-
et, vagy ha igen, akkor is mindig egyformán rosszkedvűnek. Ha pedig ez
az orvosság is ott volt azoknak a szenvedéseknek az eredeténél, amelyeket
képzeletem ez esetben hamisan értelmezett (amiben nincsen semmi
rendkívüli, mert hiszen a szerelmesek legkínzóbb lelki gyötrelmei sokszor
a szeretett asszony testi megszokásával függnek össze), akkor olyan
módon hatott, mint az a szerelmi bájital, amely jóval azután is, hogy
mindketten ittak belőle, egybeköti Trisztánt Izoldával. Mert az a testi
javulás, melyet az orvosság csökkentése csaknem azonnal előidézett, nem
állította azért meg ennek a fájdalomnak a fejlődését, amelyet talán nem a
méreg elnyelése hozott létre, azonban mindenesetre élesebbé tett.
Csakhogy, mikor közeledett január hónap közepe, s szétfoszlott az újévi
levélbe helyezett reménységem, viszont e csalódást kísérő fájdalomáradás
is lecsillapult, most meg az „ünnepek előtti” bánat kezdett újjáéledni. S az
volt tán benne a legkegyetlenebb, hogy én voltam e bánatnak öntudatlan,
akaratos, könyörtelen és türelmes munkálója. Egyetlen dologhoz
ragaszkodtam, a Gilberte-tel való kapcsolathoz, s éppen én dolgoztam
azon, hogy azt lehetetlenné tegyem, mert hisz e barátnőmtől való s egyre
hosszabb szakadással én idéztem elő lassan nem is az ő közönyét, hanem,
ami végeredményben körülbelül egyet jelent: a magamét. Annak az énnek
hosszan tartó s gyötrelmes öngyilkosságára törtem, amely szerette bennem
Gilberte-et, én pedig szívósan s tisztán látva nemcsak amit a jelenben
teszek, hanem amit a jövő hoz magával; nemcsak azt tudtam, hogy egy idő
múlva nem szeretem már Gilberte-et, hanem hogy ő is sajnálja ezt, és
hogy akkor éppúgy, mint ma, hiába iparkodik engem látni, de nem azért,
mert nagyon is szeretem, hanem mert minden bizonnyal egy másik nőt
szeretek, s azt kívánom, azt várom a nap minden órájában, amikor egy
csipetet sem merek majd elvonni Gilberte számára, mert Gilberte akkor
már mit sem jelent nékem. S bizonnyal e pillanatban (épp mert lemondtam
a látásáról, hacsak nem kér magyarázatot tőlem, hacsak nem vall nyíltan
szerelmet, de erre már nem volt kilátás), mikor elvesztettem már Gilberte-
et és még jobban szerettem, amikor úgy átéreztem, mi mindent jelent ő
nékem, jobban, mint a múlt évben, mikor minden délutánt vele tölthettem
kedvem szerint, s azt hittem, hogy semmi se fenyegeti a barátságunkat – e
pillanatban bizonnyal gyűlöletesnek találtam azt a gondolatot, hogy
egyszer egy másik nő iránt ugyanilyen érzelmeket táplálhassak, mert ez a
gondolat nemcsak Gilberte-et, hanem szerelmemet és bánatomat is elvette
tőlem. Szerelmemet, bánatomat, amelyeknek keretében sírva próbáltam
megragadni épp azt, ami Gilberte-et jelentette, s amelyekről el kellett
ismernem, hogy nem az ő sajátos tulajdonai, s előbb-utóbb akármelyik
más nő osztályrészévé válhatnak. Vagyis – így gondolkoztam akkor –
sosem vagyunk egyek másokkal; ha szeretünk, érezzük, hogy nem ők
adnak nevet e szerelemnek, hogy az bármikor újjászülethet, s a múltban is
megszülethetett volna, nem ezért, hanem egy másikért. Amikor pedig nem
szeretünk, és nagy bölcsen belenyugszunk a szerelem ellentmondásaiba,
akkor ezt a szerelmet, amelyről oly könnyen szólunk, nem érezzük, tehát
nem ismerjük, mert az ismeret ezen a téren mindig csak időközi és
szünetelő, s nem éli túl az érzésnek valóságos jelenlétét. Ezt a jövőt,
amelyben nem szeretem már Gilberte-et, és amelyet előre kitaláltam a
bánatom révén, anélkül, hogy képzeletem tiszta képet adhatott volna róla,
ezt a jövőt még idejében felidézhettem volna Gilberte előtt, s
megmondhattam volna néki, hogy ha nem is közvetlen, de kikerülhetetlen
a jövetele, ha Gilberte maga nem segít nékem, s nem irtja ki csírájában az
én jövendőbeli közönyömet. Hányszor tartottam már ott, hogy írok, hogy
szólok Gilberte-nek: „Vigyázzon, én határoztam, ez az utolsó kísérletem.
Utoljára látjuk egymást. Nemsokára már nem szeretem.” De hát minek?
Micsoda jogon vádolhatom én Gilberte-et oly közönnyel, amelyet én, bár
ezért nem tartottam magam bűnösnek, mindennel szemben mutattam,
mindennel, ami nem Gilberte? Utoljára! Én ezt, persze, rettentő nagy
jelentőségű szónak véltem, azért, mert szerettem Gilberte-et. Őrá viszont
oly hatást tehetett volna, mint azok a levelek, amelyekben barátaink
bejelentik a látogatásukat, mielőtt külföldre költözködnének, mi pedig
éppúgy elhárítjuk magunktól ezt a látogatást, mint azokét az unalmas
nőkét, akik szerelmesek belénk – mivel más örömök várnak reánk. Az idő,
mellyel mindennap rendelkezünk, meglehetősen ruganyos; azok a
szenvedélyeink, melyeket mi érzünk, kitágítják, viszont azok, melyeket mi
keltünk, mindannyiszor megszűkítik, és csak a szokás tölti meg.
Különben is hiába beszéltem volna Gilberte-tel, úgyse hallgatott volna
rám. Amikor beszélünk, mindig azt képzeljük, hogy fülünk és elménk
figyel. Az én szavaim csak eltérítve jutottak volna Gilberte-ig, mintha,
mielőtt hozzáérnének, előbb egy vízesés mozgó síkján kellett volna
áthaladniok, felismerhetetlenné válva, nevetséges zengzetet adva, s híjával
mindennemű értelemnek. A szavakra bízott igazság nem tör magának utat
közvetlenül, nincs megáldva semmiféle ellenállhatatlan bizonyossággal.
Elég időt kell hagyni arra, hogy az ilyen igazság bennük, a szavakban is
megérlelődjön. Olyankor az az ellenfél, aki minden érvet és bizonyítékot
megvetve, az ellenkező politika párthívét csak árulónak nézte, maga is
osztja e gyűlölt meggyőződést, amelyhez viszont az, aki hiába próbálta
terjeszteni, most már nem ragaszkodik. Olyankor azt a remekművet,
amely ama bámulóinak, akik hangosan olvasták, magától látszott feltárni
szépsége bizonyítékait, viszont akik csak hallgatták, beteges vagy közepes
alkotást véltek látni benne, most ezek az utóbbiak kiáltják ki remekműnek,
de már nagyon is későn ahhoz, hogy alkotója is megtudhassa. Ugyanígy
az, aki küzd szerelme korlátai ellen, hiába próbál meg bármit, kívülről
nem tudja őket lerontani; s csak ha már nem törődik velük többé, akkor
hullnak végre le – annak a munkának a révén, amely a másik oldalon, a
másik közömbös lény bensőjében ment végbe –, ezek az egykor oly
keményen s hiába ostromolt korlátok, de most már szükség és haszon
nélkül. Ha bejelentem Gilberte-nek jövendőbeli közönyömet s azt a
módot, ahogy ezt még meg tudná előzni, bizonnyal azt olvasná csak ki
ebből az újabb lépésemből, hogy szerelmem, szükségérzetem nagyobb,
mint eddig hitte, őiránta, s csak még inkább untatná a velem való
találkozás. Egyébként pedig tagadhatatlan, hogy épp ez a szerelem segített
engem leginkább abban – a bennem egymásra torlódó s ellentmondásos
lélekállapotok révén –, hogy hamarább s jobban lássam, mint ő, ennek a
szerelemnek a befejezését. De azért talán ezt a bejelentést mégis
megtettem volna levélben vagy személyesen Gilberte-nek, de csak
bizonyos idő múlva, amikor, igaz, már nem lenne olyannyira
nélkülözhetetlen, viszont bebizonyíthatnám néki, hogy már valóban nem
az. De, fájdalom, néhányan, jó- vagy rosszhiszemű közvetítők, oly módon
beszéltek néki rólam, hogy azt hitte, én kértem erre őket. Ahányszor így
megtudtam, hogy Cottard, esetleg anyám, sőt még maga Norpois is, pár
ügyetlen megjegyzéssel egyszerre fölöslegessé tette minden eddigi
áldozatomat, sőt elrontotta tartózkodásomnak egész esetleges eredményét
– mivel oly színben tüntették fel, mintha fel akarnék ezzel hagyni –,
kétszeresen nagy volt a bosszúságom. Először, mert csak e naptól
keltezhettem kínos és gyümölcsöző távolmaradásom – amelybe e rossz
közbenjárók tudtom nélkül avatkoztak –, és így egészen
megsemmisítették. Amellett majdnem elvették a kedvem a Gilberte-tel
való találkozástól, mert hisz így Gilberte nem azt hiszi rólam, hogy
méltósággal tűröm a távollétet, hanem hogy sötét cselszövéssel harcolok
azért a találkozásért, amelyet ő megvetőleg visszautasított. Magamban
nem egy átkot szórtam e sok hiú fecsegésre, amivel az emberek, anélkül,
hogy legtöbbször ártani vagy használni akarnának, semmiért, csak a
beszéd öröméért, néha azért, mert magunk is tapintatlanul bizalmasak
voltunk, s így nyújtottunk segédkezet az ő tapintatlanságukhoz, egy-egy
adott alkalommal annyi bajt okoznak nekünk. Igaz, hogy abban a bús
munkában, amely szerelmünk lerontásáért folyt, messziről sem játszanak
oly fontos szerepet, mint az a két lény, akinek az az állandó szokása, hogy
– egyik csupa jóságból, a másik csupa gonoszságból – mindent elront, sőt
éppen akkor, mikor már minden rendbe jönne. De hát erre a két lényre
sose haragszunk annyira, mint az alkalmatlankodó Cottard-okra, mert a
másik az, akit szeretünk, az első meg mi magunk vagyunk.
Mivel azonban, ahányszor csak Swann-néhoz mentem látogatóba,
Odette mindig meghívott a leányával való uzsonnára, s egyúttal kért, hogy
közvetlenül válaszoljak Gilberte-nek, nem egy levelet írtam néki, s
leveleimben nem annyira azokat a mondatokat keresgéltem, amelyek,
érzésem szerint, a legmeggyőzőbbek lehettek, inkább csak a legenyhébb
medret vájtam szabadjára engedett könnyeimnek. Mert a bánat, mint a
vágy, nem annyira önelemzésre, mint inkább kielégülésre törekszik;
amikor szeretni kezdünk, sose azzal töltjük az időt, hogy megtudjuk, mi a
szerelem, hanem hogy előkészítsük a másnapi találkozó lehetőségeit. S ha
lemondunk a szerelmünkről, sohasem a bánatunkat iparkodunk
megismerni, hanem inkább annak a módját, amivel ezt a bánatot minél
szívhez szólóbbnak mutathassuk az előtt, aki az okozója. Azt mondjuk,
aminek kimondását belső szükségnek érezzük, amit a másik meg sem ért,
mert csak magunknak beszélünk. Így írtam néki: „Azt hittem, hogy ez sose
lesz lehetséges. De, fájdalom, azt kell látnom, hogy ez nem is oly nehéz.”
Ezt is írtam: „Talán már sose látom” – azért, hogy Gilberte ne tarthassa
túlságosnak, tettetettnek a hidegségem, s e szavak, míg leírtam őket, heves
sírásra fakasztottak, mert éreztem, nem azt fejezik ki, amit csak úgy
akartam hinni, hanem ami valójában megtörténik. Mert ha megint
találkozót kér tőlem, megint lesz annyi bátorságom, mint mostan, hogy ne
engedjek, s a sok visszautasítás után lassankint majd odajutok, hogy – csak
azért, mert oly rég nem láttam – nem is kívánom többé látni. Sírtam, de
volt annyi bátorságom, ismertem annyira e bánat ízét, hogy feláldoztam a
vele való együttlétnek a boldogságát azért a kis lehetőségért, hogy
rokonszenvesnek találjon majd egyszer – egyszer, amikor, fájdalom,
közömbös lesz már a rokonszenve. Az az egyébként oly kevéssé valószínű
feltevés, hogy Gilberte, mint legutóbbi látogatásomkor állította, e
pillanatban még szeret engem, hogy amit én egy megunt barát jelenlétén
érzett bosszúságnak véltem, féltékenység volt, túlérzékenység, az
enyémhez hasonló színlelt közöny, valamivel kevésbé kegyetlenné tette a
döntésemet. Úgy látszott akkor, hogy pár év múlva, ha már elfelejtettük
egymást, s ha majd visszatekintőleg azt mondhatom Gilberte-nek, hogy ez
a most készülő levél egyáltalán nem volt őszinte, Gilberte majd ilyen
módon válaszol: „Hogyan, hát maga szeretett engem? Hogy vártam a
levelét, mit reméltem a viszontlátástól, ha tudná, hogy megríkatott a
soraival!” Az a gondolat, míg írtam, alighogy hazaértem az édesanyjától,
hogy talán épp mostan teszem véglegessé ezt a félreértést, ez a bánatos
gondolat s az a képzeletbeli öröm, hogy Gilberte mégis szeret engem, még
erősebben buzdított, hogy folytassam a levelemet.
Míg én Swann-né „teája” után, abban a percben, hogy távoztam tőle,
csakis arra gondoltam, hogy mit írok majd a leányának, Cottard-né
gondolatainak egészen más volt a jellege hazamenet. Miután „kis szemlét”
tartott a Swann-szalon berendezésén, azt se tudta, hogyan dicsérje Swann-
né legújabb bútorait, legfrissebb „szerzeményeit”. Egyébként, bár kis
számban, oly dolgokat is találhatott itten, amelyek még Odette régi
palotájából származtak, a rue La Pérouse-ból, főképpen a talizmánjait,
valami értékes anyagból vésett vagy faragott állatait.
De mikor Swann-né megtudta egy nagyra becsült barátjától, hogy mi
mindent tartanak már „ásatagnak” – s aki ezzel az egy szóval új távlatot
nyitott néki, mivel épp azt nevezte így, amit pár évvel ezelőtt ő, Odette,
még „mesésnek” hívott –, mindezek az apróságok sorra követték
számkivetésükbe az aranyos rácsozatot, amely a krizantémoknak szolgált
támaszul, nem egy cukorkatartót Giroux-tól, meg a koronás levélpapírt
(nem is szólva azokról a papírból kivágott aranypénzekről, melyek a
kandallón voltak elszórva, s melyeket, jóval Swann előtt, egy jó ízlésű
úriember tanácsára áldozott fel). Egyébként a szobáknak ebben a művészi
rendetlenségében s ebben a műteremszerű tarka zűrzavarában, ahol a
sötétre festett falak olyannyira elütöttek a későbbi Swann-szalonok tiszta
fehér színeitől, a Távol-Kelet egyre több tért vesztett a tizennyolcadik
század betörésével szemben; s azok a párnák, amelyeket Swann-né azért
gyűrt és halmozott a hátam mögé, hogy minél „komfortosabban” ülhessek,
most már XV. Lajos-stílű csokrokkal voltak kihímezve, nem, mint régen,
kínai sárkányokkal. Abban a szobában, ahol legtöbbször volt, és amelyről
azt mondta: „Igen, szeretem ezt a szobát, elég sokat ülök itt; nem tudnék
élni ellenséges és pöfeteg dolgok között, mindig ebben dolgozom”
(anélkül, hogy pontosabban körülírta volna, min: festményen, esetleg
könyvön, mert az írás kedvtelése kezdett terjedni az oly hölgyek között,
akik szerettek tevékenykedni, és magukat hasznossá tenni), meisseni
porcelánok vették körül (amelyeket úgy szeretett, hogy már-már mindenre
azt mondta, angolosan ejtve a porcelán német nevét: milyen csinos,
hasonlít a meisseni virágokhoz), s szinte jobban féltette őket, mint egykor
vázáit és figuráit, a cselédek tudatlan kezétől, akiken viharos jelenetekkel
állt bosszút az ijedelemért, s akiknek a megszégyenítését Swann, ez a
különben olyan szelíd s udvarias háziúr, egészen természetesnek találta.
Bizonyos hibák meglátása sohase csökkenti a szerelmünket; ellenkezőleg,
szerelmünk találja őket kedveseknek. Mostanában Odette már nem annyira
japános pongyolákban, hanem habos és világos köntösökben fogadta a
barátait, Watteau-szerű selymekből, melyeknek virágos tajtékját simogatni
látszott a melle táján, s melyekben úgy fürdőzött, nyújtózkodott és
heverészett, a jólétnek oly friss bőrű és mély lélegzetű kifejezésével,
minthogyha e köntösök nem is csak díszítő keretül szolgálnának, hanem
éppoly szükségesek, mint a tub[239] és mint a footing[240] testi
egyensúlyának, választékos higiéniájának ápolására. Szívesen mondta,
hogy könnyebben lemondana a kenyérről, mint a művészetről és a
tisztaságról, és hogy jobban fájna néki a Gioconda égése, mint egy egész
„rakásé” az ismerősei közül. Az ily elveket barátnői inkább
bolondságoknak tartották, viszont éppen emiatt felsőbbrendű asszonyt
láttak benne, s ugyancsak ennek köszönhette a belga követ hetenkinti
látogatását, úgyhogy abban a kis körben, amelynek ő volt a napja,
mindenki csodálkozott volna, ha megtudja, hogy más körökben, például
Verdurinéknél, ostoba híre volt Odette-nak. Épp eleven észjárása miatt
Swann-né sokkal jobb szerette a férfiak társaságát, mint a hölgyekét. De
azért, ha ezeket az utóbbiakat bírálta, most is csak a félvilági nő szólalt
meg Odette-ban, s különösen azokra a hibáikra mutatott, amelyek a férfiak
előtt árthattak nékik a legjobban, csúf bőrükre, vastag bokájukra,
helyesírási hibáikra, lábukon a szőrzetre, visszataszító szagukra, hamis
szemöldökeikre. Oly nővel viszont, aki valaha elnéző vagy szeretetre
méltó volt iránta, igazi gyengédséggel tudott bánni, főképp ha boldogtalan
volt az illető. Ilyenkor ügyesen védelmezte, és így szólt róla: „Az emberek
igazságtalanok, mert higgyék el, kedves, jó teremtés.”
 De Cottard-né és mindazok, akik még Crécynéhez is jártak, nehezen
ismerték volna fel mind Odette szalonját, mind Odette-ot, ha közben és jó
soká egyiket se látták volna. Mostanában sok-sok évvel látszott
fiatalabbnak, mint régen. Ennek oka, igaz, részben az volt, hogy
meghízott, egészségesebb lett, nyugodtabb, frissebb, pihentebb az arca,
másfelől a mostani, egészen sima hajviselet előnyösebb formát adott
rózsaszín rizsporos arcának, amelyből szeme és arcéle most már nem
ugrott ki úgy, mint régen, hanem mintegy belesimult a teltebb kép
egészébe. A változás másik oka talán meg abban gyökerezett, hogy Odette,
élte deléhez érve, oly egyéni arculatot, változatlan „jelleget”,
„szépségváltozatot” talált ki vagy fedezett fel önmagának, amely állandó
típusként halhatatlan ifjúságot rögzített a vonásaira, ezekre a szabálytalan
és mozgékony vonásokra, amelyek hosszú éveken át a test minden véletlen
és tehetetlen szeszélyének engedelmeskedtek, a legkisebb fáradtságtól
pillanatra s átmenetileg szinte éveket öregedtek, s Odette kedve s hogyléte
szerint napról napra másféle külsőt adtak néki, formátlant, kuszát, bár
kedveset.
Azok helyett a szép fényképek helyett, aminőket mostanában készítettek
a feleségéről, s amelyeken a ruhák s a kalapok változatossága ellenére
Odette valami egyformán titokzatos és győztes kifejezése mindjárt
felismerhetővé tette diadalmas termetét és szép arcát, Swann csak egy régi
s egyszerű kis dagerrotípiát tartott a szobájában, s mivel ez még az
említett típus előtt készülhetett, nem is tüntethette még fel Odette csak
azóta felfedezett szépségét és ifjúságát. De hát Swann, bizonnyal híven
vagy visszatérve egy régebbi Odette-hoz, ebben a karcsú, álmodó szemű s
fáradt vonású fiatal nőben, aki mintegy a járás és a mozdulatlanság között
lebegett, valami Botticelli-szerű kecsességet kedvelhetett. Csakugyan,
még mostan is egy Botticellit vélt látni Odette-ban. Odette viszont, aki,
épp ellenkezőleg, nem kiemelni akarta, hanem kiegyenlíteni, esetleg el is
rejteni azt, ami önmagán nem tetszett néki, ami talán egy festő szemében
az ő egyéni „jellege” volt, de amit ő, női szempontból, inkább
fogyatékosságnak tartott, hallani sem akart e festőről. Volt Swann-nak egy
gyönyörű, kék-rózsaszín keleti sálja, amelyet csak azért vett meg, mert
pontosan olyan volt, mint a Magnificat Szent Szűzéé. De Swann-né sose
akarta hordani. Egyszer hagyta csak az urára, hogy oly ruhát rendeljen
néki, amely, mint a Primaverá-é, [241] tele volt hintve búzavirággal,
százszorszéppel, nefelejccsel és kék harangvirággal. Olykor este, ha
Odette fáradt volt, Swann suttogva figyelmeztetett rá, hogy mennyire
emlékeztet átszellemült kezének önkéntelen, gyengéd, kissé vonagló
mozdulata a Szent Szűzére, mikor belemártja a tollát az angyaltól
odatartott kalamárisba, hogy folytassa a szentkönyvbe való írást, ahol már
ott ragyog a szó: Magnificat. De azután hozzátette: „Az istenért, meg ne
mondja néki, ha tudná, mindjárt másképpen ülne.”
Kivéve e pillanatnyi és akaratlan ellágyulásokat, melyekben Swann úgy
kereste Botticelli bánatos ritmusát, Odette teste mostanában egyetlen
határozott formát öltött, amelynek biztos „vonala” mindenütt a női test
hajlásait követte, s épp ezért végleg elhagyta a régimódi divatoknak
tekervényes útjait, mesterkélt ki- és beugrásait, hálózatait és
bonyodalmait, ugyanakkor azonban ott, ahol az anatómia tévedt, s
felesleges kerülőket tett az eszményi alapvonalon innen vagy túl, merész
vonással tudta helyrehozni a természet kilengéseit, s útjának egy jó részén
egyformán segített pótolni a húsnak vagy a szöveteknek a hiányait.
Eltűntek a turnürök, a szörnyű hátsó „ülőpárna”, no meg azok a
halcsontos, hosszabbított derekak, amelyek a szoknya felső részére
ráhajolva, sokáig afféle álhassal ajándékozták meg Odette-ot, s oly külsőt
kölcsönöztek néki, mintha csupa szedett-vedett darabból volna
összeállítva, mindennemű egyéniség nélkül. A rojtoknak függélyes és a
fodroknak kígyóvonalát felváltotta az élő test természetes hajlékonysága,
amelyen úgy hullámzott a selyem, mint a habok a sellő körül, s amely
emberi kifejezést adott még a perkálnak is, mióta végre kiszabadult, mint
egy élő és szerves forma, a levitézlett divatok ködös burkából s hosszú
káoszából. De azért Swann-né meg akarta s meg tudta őrizni a nyomát
egy-kettőnek, még az újabb divatok közt is, amelyek a régieket
helyettesítették. Ha este nem tudtam dolgozni, és biztos voltam, hogy
Gilberte még színházban van a barátnőivel, Swann-nét, ha váratlanul is
toppantam be a szalonjába, legtöbbször valamily elegáns háziruhában
találtam, amelynek szép, mély árnyalatú sötétvörös vagy narancsszíne, épp
mivel nem volt már divatos, mintha csak valami sajátos jelentést
sugalmazott volna, míg az az áttört, széles és fekete csipkedísz, amely
ferdén emelkedő irányban ölelte át a szoknyát, a hajdani divatok széles
csipkefodraira emlékeztetett. Amikor még egy hűs tavaszi napon, s a
lányával való szakításom előtt, Odette elvitt magával az Állatkertbe,
kabátja alatt, amelyet kissé vagy egészen kigombolt, aszerint, hogy
mennyire melegedett ki járás közben, blúzának fűrészfogszerű s a kabátra
boruló szegélye hasonlított egy régi mellényének a hajtókájához, aminőt
évekkel előbb meglehetősen sokat hordott, s amelynek a szélein szintén
szerette ezt a kis csipkézetet; s a nyakkendőjét – abból a „skót” kelméből,
amelyhez most is hű maradt, de annyira enyhítve a kelme mindegyik
színét (a pirost például rózsaszínűvé és a kéket lilává), hogy messziről
színjátszó tafotának is nézhették, ez pedig igen divatos volt – oly módon
kötötte meg az álla alatt, hogy szinte látni se lehetett, hol kapcsolódik a
ruhájához, és így ellenállhatatlanul azokra a kalapszalagokra
emlékeztetett, amelyeket ez idő tájt már nem hordottak. Ha még egy kis
ideig „fennmarad”, azt mondják róla a fiatalok, az öltözködésére célozva:
„Swann-né, ugye, az egy egész korszak?” Mint az olyan szép stílusban,
amely különböző formákat rak egymás fölé, de amelyet ugyanakkor rejtett
hagyomány tart egybe, Swann-né öltözetében is a mellénykék vagy a
csatok bizonytalan emlékei – olykor egy elfojtott hajlam a „bokorugrós”
ruhára, vagy egy távoli s gyönge célzás a régi „legénycsalogató”
szalagokra – a határozott formák alatt még régebbi formáknak
befejezetlen hasonlóságát éreztették, olyan letűnt formákat, amelyeket a
varrónő vagy a kalaposné sose valósított meg igazán, amelyekre azonban
állandóan gondolni kellett nála – s mindez Swann-nét valami nemesebb
légkörrel övezte, talán mert e cifraságok, nyilvánvaló haszontalanságukkal
is, a hasznosnál magasabb célt látszottak megvalósítani, talán az elmúlt
éveknek megőrzött nyomai miatt, vagy esetleg a ruházkodásban
megnyilvánuló egyéniségért, amely e nő sajátja volt, s legkülönbözőbb
viseleteinek is egyforma rokon vonást kölcsönzött. Érezni lehetett nála,
hogy nemcsak teste kényelméért vagy díszéért öltözködik; úgy vette körül
a ruhája, mint egy egész civilizáció gyengéd és átszellemült pompája.
Amikor Gilberte – bár uzsonnáit anyja fogadónapjain rendezte –
kivételesen mégsem volt otthon, s így nyugodtan mehettem egy-egy ilyen
délutánjára, Odette-ot mindig valamilyen igen szép ruhában találtam,
tafotából vagy bársonyból, krepdesinből vagy szaténből, puhább vagy
merevebb selyemből, éspedig nem bő háziruhában, ahogy legtöbbször
odahaza láttam, hanem mintegy átmenetképp az utcai öltözködéshez, ami
ily délutánon az ő otthoni tartózkodásának valami élénk és tevékeny színt
adott. A szabás merész egyszerűsége termetéhez és mozgásához simult,
míg a ruhaujjak színe mintha a napok szerint változott volna; mintha
hirtelen határozottság lett volna a kék bársonyban, engedékeny hangulat a
hófehér tafotában, s valami finom s úri tartózkodás karjának könnyű
lendületében, mikor ezt a nagy áldozatok vakítón fényes mosolyával,
fekete krepdesinben tette láthatóvá. Ugyanakkor azonban a bonyolult
„kellékek”, amelyeknek se gyakorlati haszna, se látható értelme nem
lehetett, valami önzetlen, méla s titkos elemmel tompították az élénk
ruhákat, s ez az elem teljes összhangban volt azzal a melankóliával,
amelyet Swann-né, ha máshol nem is, de legalább szeme árkában s ujjai
ízületeiben tartogatott. A szerencsét hozó zafírok, négylevelű zománc
lóherék, ezüstérmék, aranymedáliák, rubinláncocskák, topázgesztenyék és
türkizes amulettek alatt, magán a ruhán is egy-egy színes minta, amely
egy betoldott betéten előbbi létét folytatta, vagy pedig egy kis selyem
gombsor, amely persze semmit se gombolt, s amelyet nem lehetett
kigombolni, esetleg egy véletlen sujtás, amely pontosan, tapintatosan,
finom emlékeztetőül szolgált, hogy így szerezzen örömet – mindez, mint
az ékszerek sokasága, mintha csak valami szándékot rejtett volna
magában, mert hisz enélkül semmi sem igazolta a jelenlétét, minthogyha
záloga lenne valamilyen gyengédségnek, magába zárna egy vallomást,
válaszolna egy babonára, vagy emlékét őrizné egy szerencsés
gyógyulásnak, valamilyen fogadalomnak, talán csak egy játékfogadásnak
vagy egy szerelemnek. S olykor a derék kék bársonyában a II. Henrik-kori
hasított ujjak halvány árnya, vagy a fekete szaténruhán az a könnyen
dagadó ujj, amely az ezernyolcszázharmincas „sonkaujjra”, vagy pedig a
dagadó szoknya, amely meg a XV. Lajos-kori „kosaras szoknyákra”
célzott, valami alig észrevehető jelmezszerűséget adott az öltözködésének,
és a mai élet mögül a múlt homályos emlékét idézte fel, ami Swann-né
személyének bizonyos történeti vagy regényhősnők sajátos varázsát
kölcsönözte. Ezt meg is mondtam néki. „Én nem golfozom, mint sok
barátnőm – válaszolta. – Így hát semmi ürügyem se lenne, hogy, mint ők,
folyton csak sweater[242]-t hordjak.”
A szalon zűrzavarában, miután kikísérte egy vendégét, vagy
süteménnyel kínált egy másikat, Swann-né a közelembe jutva egy
pillanatra félrevont: „Gilberte külön megbízott, hogy meghívjam ebédre,
holnaputánra. Mivel nem tudtam, látom-e vagy sem, írtam is volna, ha
nem jön.” De én tovább is ellenálltam. És most ezt az ellenállást egyre
könnyebbnek éreztem, mert hiába szeretjük azt a mérget, mely
ártalmunkra van, ha egyszer valami kényszerűség megfoszt tőle egy időre,
lehetetlen meg nem becsülnünk azt a nyugalmat, melyet még nem
ismertünk, az izgalom s a szenvedés hiányát. Ha nem vagyunk egészen
őszinték, mikor azt mondjuk magunkban, hogy sohase akarjuk
viszontlátni, akit szeretünk, akkor sem lennénk teljesen azok, ha azt
mondanánk, hogy szeretnők viszontlátni. Igaz, hogy a távollétét csakis úgy
tudjuk elviselni, hogy rövidnek reméljük, hogy egyelőre a viszontlátás
órájára gondolunk, viszont azt is érezzük, mennyivel kevésbé fájdalmasak
ezek a közeli s egyre elhalasztott találkozásokról szóló napi álmok, mint
az olyan találkozás, amelyet féltékenység követhetne, úgyhogy a kedves
viszontlátásának híre kínos izgalommal is járhatna. Az, amit naponta
halogatunk, most már nem a távollét okozta tűrhetetlen szorongásnak a
vége, hanem a kiút nélkül való izgalmak rettegett újrakezdése. Mennyivel
jobban szeretjük minden ilyen találkozásnál azt a hajlékony emléket,
amelyet kedvünkre egészíthetünk ki mindenféle ábránddal, s amelyben az,
aki a valóságban egyáltalán nem szeret minket, ellenkezőleg, szerelmet
vall, amikor egyedül vagyunk! Ezt az emléket – amelyet, ha lassankint
minél többet keverünk hozzá a vágyainkból, oly kedvessé tudunk tenni,
amilyenné csak akarunk – mennyivel jobban szeretjük annál az
elhalasztott beszélgetésnél, melyen oly lénnyel lenne dolgunk, akinek nem
diktálhatjuk a szavait kedvünk szerint, hanem tűrnünk kellene új közönyét,
váratlan hevességét! Mindnyájan tudjuk, ha már nem szeretünk, hogy a
feledés, sőt a ködös emlék sose okoz annyi szenvedést, mint a
szerencsétlen szerelem. Így hát én is jobban szerettem, bár nem vallottam
be magamnak, egy ily korai feledés megnyugtató enyhületét.
Egyébként ami kínos lehet az ily lelki elszakadás és elszigetelődés
gyógymódjában, egyre kevésbé lesz az, éspedig egy másik okból: addig,
is, míg meggyógyítja, ez a gyógymód elgyengíti azt a bizonyos rögeszmét,
amit szerelemnek hívunk. Az enyém még elég erős volt, s ezért
ragaszkodtam ahhoz, hogy visszahódítsam Gilberte előtt minden
felsőbbségemet, amelyet, úgy gondoltam, fokozatosan növelhet ez az én
szándékos távolmaradásom, úgyhogy minden nyugodt és bús napom,
amikor őt nem láttam, egyik a másik nyomában, minden félbeszakítás,
minden elévülés nélkül (hacsak valami alkalmatlankodó nem avatkozott a
dolgaimba), nem elveszett, hanem nyert nap volt. Talán fölöslegesen nyert
nap, mert hisz engem nemsokára már gyógyultnak nyilváníthatnak. A
lemondás, amely a szokás egy módozata, bizonyos erőknek megengedi,
hogy határtalanul megnőjenek. Az én oly satnya erőim, amelyek az első
este, hogy Gilberte-tel szakítottam, oly nehezen bírták el a bánatomat,
azóta kiszámíthatatlanul meghatványozódtak. Csakhogy minden létező
törekvését, hogy tovább tartson, sokszor olyan hirtelen sugallatok
szakítják félbe, amelyeknek már azért is engedünk minden aggály nélkül,
mert tudjuk, hány napig s hónapig fosztottuk s foszthatjuk meg magunk
tőlük. S így történik, hogy erszényünket éppen akkor ürítjük ki váratlanul,
amikor már majdnem megtelt összekuporgatott garasokkal, s egy
gyógymódot, nem várva be a végét, éppen akkor hagyunk abba, mikor már
majdnem hozzászoktunk. S amikor egy nap, szokása szerint, Swann-né
újra elismételte, hogy mennyire örülne Gilberte, ha engem viszontláthatna
– mintegy a kezem ügyébe adva azt az áhított boldogságot, amelytől már
oly régóta sikerült megfosztanom magam –, szinte belekápráztam, amikor
felfogtam ésszel, hogy még mindig élvezhetném ugyanezt a boldogságot;
nem győztem megvárni a másnapot; s máris elhatároztam, hogy Gilberte-
et még vacsorája előtt meglepjem.
Egy tervem azért megsegített abban, hogy még egy napig türelmes
legyek. Ha már minden felejtve, ha már kibékülök Gilberte-tel, akkor csak
mint szerelmes óhajtottam viszontlátni. Mindennap a legeslegszebb
virágokat kapja majd tőlem. Ha pedig Swann-né, bár nincs joga hozzá,
hogy olyan szigorú anya legyen, nem engedi, hogy naponta küldhessem a
virágokat, akkor meg gondom lesz arra, hogy értékesebb, bár kevésbé
gyakori ajándékokat találjak. Szüleim nem adtak elég zsebpénzt, hogy
drága dolgokat vásároljak. Eszembe jutott az a nagy kínai váza, amelyet
Léonie nénémtől örököltem, s amelyről anyám mindennap megjósolta,
hogy egyszer majd Françoise jelenteni fogja: „Összedűt”, s hogy semmi se
maradt belőle. Ilyen körülmények között nem okosabb-e, ha eladom, hogy
Gilberte-nek bármily nagy örömet is megszerezhessek? Gondoltam, hogy
legalább ezer frankot kaphatok érte. Becsomagoltattam; a megszokás
eddig azt se engedte, hogy észrevegyem; annak, hogy most megválok tőle,
legalább az lett az előnye, hogy megismertem. Magammal vittem, mielőtt
elmentem volna Swannékhoz, s a kocsisnak mondtam, hogy a Champs-
Élysées-n hajtson keresztül, mert az egyik utcasarkon volt egy kínai
porcelánüzlet, amelynek tulajdonosát apám is jól ismerte. Legnagyobb
meglepetésemre ez azonnal nem is ezer, hanem tízezer frankot kínált a
vázáért. Boldogan vettem át a bankjegyeket; most aztán egy egész évig
mindennap elhalmozhatom Gilberte-et csupa friss rózsával és orgonával.
Mikor a boltot elhagyva visszaültem a kocsiba, a kocsisom, mivel
Swannék a Bois közelében laktak, rendes útirányunk helyett magán a
Champs-Elysées-n hajtott végig. Már túljárt a rue de Berry sarkán, amikor
a szürkületben, egészen közel Swannékhoz, egyszerre felismerni véltem,
de ellenkező irányban és távolodón, Gilberte-et, aki lassan, bár
határozottan lépdelt egy fiatalember társaságában, azt is láttam, hogy
beszélgetnek, de a fiatalember arcát már nem tudtam felismerni.
Fölemelkedtem az ülésről, meg akartam állítani a kocsit, de haboztam. A
két sétáló eltávolodott, s ez a két halvány s párhuzamos vonal, amit lassú
sétájuk rajzolt, máris végleg eltompult ebben az elíziumi árnyékvilágban.
Csakhamar már ott is voltam a Gilberte-ék háza előtt. Swann-né fogadott:
„Ó, – mondta mindjárt –, hogy fogja sajnálni a lányom, nem is tudom,
miért nincsen itthon. Az előbb, hogy az órájáról jött, nagyon kimelegedett,
s azt mondta, kimegy a levegőre egyik barátnőjével.” „Azt hiszem, hogy
láttam is, ahogy jöttem a Champs-Elysées-n.” „Nem hinném, hogy ő volt
az. Mindenesetre kérem, ne szóljon erről, mert az apja nem szereti, ha
ilyenkor sétálgat. Good evening.[243]” Eltávoztam, s szóltam a kocsisnak,
hogy ugyanazon az úton menjünk vissza, de a két sétálót már nem
láthattam. Hol lehettek? Mit mondhattak egymásnak ezen az estén, oly
meghitt arccal?
Hazamentem, s kétségbeesve szorongattam a kezemben a váratlan
tízezer frankot, amivel annyi örömet szerezhettem volna Gilberte-nek,
annak a Gilberte-nek, akivel, eldöntöttem, sose fogok többé találkozni.
Igaz, szívesen álltam meg a kínai bolt előtt, mert reméltem, hogy így
barátnőmet hálásan és elégedetten fogom viszontlátni. De ha nem álltam
volna meg, ha a kocsi nem hajtott volna a Champs-Élysées-n keresztül,
akkor meg nem találkozom Gilberte-tel és ezzel a fiatalemberrel. Így hát
ugyanaz a tett ellenkező irányú ágakat hajt, s az a baj, amelyet szül,
megsemmisíti az örömöt, amit hozott. Velem az ellenkezője történt annak,
ami legtöbbször megesik. Valami örömre vágyunk, s nincs meg a külső
eszközünk, hogy ezt az örömöt megvalósíthassuk. „Szomorú – mondja La
Bruyére –, ha nagy vagyon híján szeretünk.” Ilyenkor nem marad más
hátra, mint hogy kiirtsuk magunkból lassan ennek az örömnek a vágyát.
Én viszont, épp ellenkezőleg, hozzájutottam a külső eszközökhöz,
ugyanakkor azonban, hogyha nem is logikusan, de az első sikernek
véletlen következményeként, mégsem érhettem el az örömömet.
Egyébként ezt, úgy látszik, nem is érhetjük el soha. Igaz ugyan, hogy
legtöbbször nem mindjárt aznap veszítjük el, amikor megszereztük azt,
ami ezt az örömöt megvalósíthatná. Leginkább tovább is fáradozunk, és
remélünk egy ideig. De a boldogság sose valósul meg. Ha sikerült eljutni a
külső akadályok legyőzéséig, a természet kívülről befelé viszi át a
küzdelmet, s lassan-lassan olyannyira átformálja a szívünket, hogy ez
aztán megint mást kíván, mint amit már birtokolhatna. S ha a fordulat oly
gyorsan történt, hogy szívünknek ideje se volt a változásra, a természet
nem csügged, s mégis legyőz bennünket, igaz, később, de rejtettebb, bár
éppolyan hatékony módon. Olyankor aztán a boldogság birtoklása az
utolsó másodpercben lesz semmivé, jobban mondva a természet, valami
pokoli cselfogással, épp ezt a birtoklást bízza meg, hogy rontsa le a
boldogságunk. Miután mindenben alulmaradt, ami a tények és az élet
birodalmához tartozott, a természet még egy végső lehetetlenséget vet
ellenünk latba, a boldogság lélektani lehetetlenségét. A boldogság
tüneménye egyszerűen elmarad, vagy pedig a legkeserűbb ellenhatásokra
ad alkalmat.
A tíz darab ezres bankót még mindig a kezemben szorongattam. De
most már nem szolgáltak semmire. Egyébként így hamarább elköltöttem
az egészet, mintha mindennap virágot küldtem volna Gilberte-nek, mert
ahányszor eljött az este, olyan boldogtalan voltam, hogy nem tudtam
otthon maradni, és olyan nők karjaiban sírtam el a bánatomat, akiket nem
is szerettem. Gilberte-nek most már nem kívántam semmiféle örömet
szerezni; s a látogatásaimat Gilberte-ék házába mindennél fájóbbnak
éreztem volna. Az, aminek előző nap még annyira örültem volna, vagyis
hogy lássam Gilberte-et, nem lett volna már elegendő. Mert most mindig
nyugtalan lennék, ha nem érezném őt a közelemben. Ezért van az, hogy a
nők minden újabb szenvedéssel, amit nekünk okoznak, gyakran
öntudatlanul is növelik felettünk való hatalmukat, ugyanakkor azonban a
mi követeléseinket is velük szemben. A rajtunk esett seb révén egyre
inkább bekerítenek, egyre szorosabbra láncolnak minket, de ugyanakkor
magukat is, kétakkora lánccal, mint az, amely előbb még elég volt a mi
megnyugtatásunkra. Előző nap, ha nem félek, hogy untatom Gilberte-et,
beértem volna néhány ritka találkozás kérésével, míg most ezek sehogy
sem elégítettek volna ki, s egészen más feltételeket szabtam volna
helyettük. Mert a szerelem dolgában másképp járunk el, mint a csaták
után, s mennél jobban legyőznek bennünket, annál keményebb s egyre
súlyosabb feltételeket diktálunk, ha persze e feltételeket el is tudjuk
fogadtatni. A magam részéről nem voltam ily helyzetben Gilberte-tel. Épp
ezért jobbnak találtam, ha nem megyek az édesanyjához. Igaz, tovább is
mondtam magamban, hogy Gilberte nem szeret engem, hogy ezt elég
régóta tudom, s hogy, ha akarom, elmehetek hozzá, ha pedig nem, hát el is
felejthetem. De ezek a gondolatok, akárcsak egy oly orvosság, amely
bizonyos bajok ellen semmi hatóerővel sem rendelkezik, eredmény nélkül
pattogtak le arról a két párhuzamos vonalról, vagyis a fiatalemberéről és
Gilberte-éről, amelyeket időnként magam elé idézgettem, ahogy apró
léptekkel jártak a Champs-Élysées fái alatt. Ez most megint új fájdalom
volt, amely majd szintén elmúlik, oly kép, amely egy szép napon minden
mérgétől megfosztva jelenik majd meg az emlékezetemben, mint azok a
halálos savak, melyeket veszély nélkül kezelhetünk, mint egy kevéske
dinamit, amin a cigarettánkat is meggyújthatjuk, anélkül, hogy
robbanástól kéne tartanunk. Addig is volt egy másik erő bennem, amely
minden hatalmával küzdött az előbbi, az ártalmas erő ellen, hogy csak ne
lássam változatlanul Gilberte sétáját az alkonyatban: s hogy megtörje
emlékezőerőm egyre újabb támadásait, ellenkező s hasznos irányban
képzeletem kezdett új munkába. A két erő közül az első persze tovább is
mutatta a két sétálót a Champs-Elysées fái alatt, s még más, kínos képeket
is elém idézett a múltból, például Gilberte-et, ahogy vállat vont, mikor
anyja arra kéri, hogy maradjon énvelem. Azonban a másik erő, mely
reményeim vásznát hímezte, mindig sokkal kedvesebb és tágabb jövendőt
vázolt elém, mint ez az én szegényes és alapjában oly szűkös múltam.
Egy-egy olyan perccel szemben, melyben egy rosszkedvű Gilberte-et
láttam, milyen sok más percem volt, amikor Gilberte-et úgy képzeltem,
mint aki maga jön a kibékülés, esetleg eljegyzésünk céljából. Igaz, hogy a
képzelet, amely ezt a másik erőt a jövő felé irányította, magát ezt az erőt
is csak a múltból merítette. Amily mértékben tűnik majd a bánatom, hogy
Gilberte a vállát vonta, éppoly mértékben csökken majd emlékének a
kedvessége, azé az emléké, amely most is éltette bennem azt a vágyat,
hogy Gilberte visszatérjen hozzám. De egyelőre még messze voltam a
múltnak a halálától. Még mindig szerettem azt, akiről azt hittem, hogy
gyűlölöm. Ahányszor csak úgy találták, hogy jó színben vagyok, s a hajam
is rendben, mindjárt azt szerettem volna, hogy ha ő is itt lenne. Ekkoriban
bosszankodtam, ha az emberek látni óhajtottak, és legtöbbször egyenesen
visszautasítottam a meghívásukat. Otthon egyszer egész jelenet volt, mert
nem kísértem el apámat egy hivatalos vacsorára, ahol a Bontemps
házaspárnak is meg kellett jelennie unokahúgukkal, Albertine-nal, ezzel a
kis fiatal, majdnem még gyereklánnyal. Életünk különböző korszakai ily
módon keresztezik egymást. Megvetően elzárkózunk azért, akit szeretünk,
s akivel mit sem törődünk majd egy nap, az elől, akivel ma nem törődünk,
de akit holnap már szeretünk, sőt, ha beleegyezünk, hogy lássuk, még
előbb is szerethettünk volna, s aki így megrövidítette volna a mi mostani
szenvedéseinket, hogy aztán, igaz, másfélékkel, újabbakkal helyettesítse
őket. Az én szenvedéseim is egyre-másra módosultak. Csodálkozva vettem
észre egyik nap ilyen érzelmet, másik nap másfélét a bensőmben, bár
mindannyit általában valami Gilberte-re vonatkozó remény vagy félelem
sugallta. Persze arra a Gilberte-re, akit magamban hordoztam. Nem kellett
volna elfelednem, hogy a másik, az igazi, talán egészen különböző ettől,
mit sem tud arról a bűnbánatról, amit neki tulajdonítok, s bizonnyal sokkal
kevesebbet gondol rám, mint én őrá, kevesebbet, mint amennyit én
tulajdonítok őneki, amikor négyszemközt vagyok az én képzelt Gilberte-
emmel, amikor azon töröm a fejem, mi az igazi szándéka velem szemben,
és oly módon képzelem el, hogy mindig csak rám figyeljen.
Ezekben az időpontokban, mikor a bánat, bár egyre gyengül, de még
mindig megmarad, különbség van aközött, melyet a kedves állandó
elképzelése okozhat nékünk, s aközött, melyet bizonyos emberek
ébreszthetnek bennünk, egy gonosz mondat, melyet előttünk mondott, egy
ige, amit a levelében használt. Addig is, míg leírhatjuk, egy későbbi
szerelem során, a bánat különböző formáit, most csak annyit jegyezzünk
meg, hogy az első ezerszer kevésbé kegyetlen, mint a második. Ennek
pedig az az oka, hogy a kedves fogalmát, amely mindig bennünk él,
megszépíti az a glória, amellyel mindenképp körülvesszük, amellett
teljesen áthatja ha nem is a reménység minél gyakoribb édessége, legalább
az állandó szomorúság nyugalma. (Egyébként meg kell állapítanunk, hogy
annak a lénynek a képe, aki szenvedést okoz nékünk, kevés helyet foglal el
azokban a bonyodalmakban, melyek a szerelmi bánatot súlyosbítják,
meghosszabbítják s gyógyulásában megakadályozzák, mint ahogy
bizonyos bajoknál az ok semmi arányban sincs a belőle következő lázzal
és a gyógyulás lassúságával.) De míg a kedvesről való képzetünk egy
inkább derűs értelem visszfényében sütkérezik, nem mondhatjuk ugyanezt
bizonyos sajátos emlékekről, gonosz kijelentésekről s ellenséges
levelekről (én ilyet egyet kaptam Gilberte-től), mert ezekben a
tulajdonképp kis terjedelmű töredékekben mintha kedvesünk maga lakna,
mégpedig oly hatványozottan, hogy az a képzet, amelyet rendesen,
egészében formálunk róla, ennek a másik képzetnek távolról se ér a
nyomába. Mert a levelet nem úgy néztük, mint a szeretett lény képét,
vagyis a bánat mélabús nyugalmában, hanem olvastuk, szinte faltuk olyan
szörnyű szorongásban, aminővel egy váratlan szerencsétlenség fojtogat
bennünket. Az ily gyötrelmek kialakulása egészen más, mint a többieké;
kívülről kerülnek belénk, s a legfájóbb szenvedés útján jutnak el a
szívünkig. Barátnőnk egészen réginek, eredetinek érzett képét a
valóságban tulajdonképp számtalanszor újjáformáltuk. A kegyetlen emlék
viszont nem az újjáalakított képpel egyidős, hanem egy más korból való
ritka tanúja egy szörnyű múltnak. De mivel ez a múlt tovább él – kivéve
bennünk, mert mi holmi csodálatos aranykorral, valóságos paradicsommal
helyettesítettük, ahol még csak nyoma sincs a haragnak és a szakításnak –,
ez emlékek, e levelek mind a valóságra emlékeztetnek, s azzal a hirtelen
fájdalommal, amelyet bennünk keltenek, éreztethetnék legjobban velünk,
mennyire eltávolodtunk a valóságtól, a mindennapi várakozás őrült
reménységei között. Nem mintha e valóságnak mindenkor egyformának
kéne maradnia, bár ugyan olykor ez is megtörténik. Sok olyan nő van az
életünkben, akiket sose próbáltunk viszontlátni, s akik a mi semmiképp
sem szándékos hallgatásunkra egészen természetes módon hasonló
hallgatással válaszoltak. Csakhogy, mivel nem szerettük őket, nem is sokat
számítgattuk a tőlük távol töltött éveket, s amikor az elszigetelődés
hatékonyságáról elmélkedünk, ezt a példát, amely ellene szólna,
egyszerűen elhanyagoljuk, mint azok, akik hisznek az előérzetekben,
mindazokat az eseteket, mikor az ő előérzeteiket nem igazolta semmi sem.
De hát az eltávolodás azért hatékony is lehet. Az a vágy, az a kívánság,
hogy viszontlásson bennünket, abban a szívben is újjászülethet, amely
ebben a pillanatban még félreismer bennünket. Csakhogy ehhez idő is kell.
Mármost az idővel kapcsolatban éppolyan szertelenek a követeléseink,
mint aminőket a szív hangoztat ahhoz, hogy megváltozhasson. Először is
épp ezt az időt akarjuk megadni legkevésbé, mert kegyetlen a
szenvedésünk, s szeretnők mielőbb a végét látni. Azután ugyanezt az időt,
amelyre a másik szívnek azért van szüksége, hogy megváltozzon, a mienk
is ugyancsak változásra használja, úgyhogy mire a mi kitűzött célunk már-
már elérhetőnek tetszik, többé már nem is számít célnak. Egyébként maga
az a gondolat, hogy ez a cél elérhető lesz, hogy nincs olyan boldogság,
amelyet – ha már nem jelent boldogságot – ne sikerülne elérnünk, ez a
gondolat egy bizonyos, de csak egy bizonyos igazságot is magába foglal.
A boldogság akkor lesz a miénk, mikor már közömbössé váltunk vele
szemben. Viszont éppen ez a közöny tett bennünket kevésbé követelővé, s
megengedi, hogy utólag, olyasmivel kecsegtessük magunkat, mintha egy
régebbi időszakban elragadónak találtuk volna, holott talán már akkor is
igen tökéletlennek éreztük volna. Azzal szemben, amivel nem törődünk,
nem vagyunk se nagyon válogatósak, sem pedig igen jó bírák. Annak a
szeretetreméltósága, akit ma már nem szeretünk (s amit a mi közönyünk
már nagyon is hevesnek talál), valószínű, hogy távolról sem lett volna
elegendő a szerelmünknek. Amikor szerető szavait, sürgető hívását
halljuk, arra az örömre gondolunk, amelyet akkor szereztek volna, nem
pedig azokra az újabb szavakra és sürgetésekre, amelyekre közvetlenül az
elsők után vágyódtunk, s amelyeknek talán épp e mohóságunk vágta el a
jövetelét. Így aztán éppen nem bizonyos, hogy a kései boldogság, az,
amely akkor állít be hozzánk, mikor már nem is élvezhetjük, mikor már
nem szeretünk, egészen ugyanaz a boldogság-e, mint aminek a hiánya
valaha oly boldogtalanná tett minket. Egyetlen lény tudná ezt eldönteni,
mégpedig a mi akkori énünk; de hát hol van az már akkor? s bizonnyal
elég volna, ha visszajönne, hogy ez az akár azonos, akár másféle
boldogság szétfoszlódjon.
Addig is, míg egy oly ábránd utólagos megvalósulására vártam,
amelyhez nemsokára már nem ragaszkodtam, annyi sok szót és levelet
találtam ki Gilberte-től – mint abban az időben is, mikor még alig
ismertem, oly szavakat s leveleket, melyekben az én bocsánatomért
esedezik, amelyekben bevallja, hogy mindig csak engem szeretett, s
könyörög, vegyem már el feleségül –, hogy e szüntelen újraformált s
kedves képek sorozata végül mégiscsak több helyet foglalt el az
elmémben, mint Gilberte-é s a fiatalemberé, amelyet már úgyse táplált
semmi. Akkoriban talán már vissza is tértem volna Swann-néhoz, ha
közben nem lett volna egy álmom, amelyben egyik barátom, akit
egyébként nem ismertem annak, a lehető legálnokabb módon járt el
irányomban, sőt, engem is álnoknak tartott. Amikor hirtelen felébresztett
az álom okozta szenvedés, és láttam, hogy tovább tart, próbáltam
emlékezni arra, ki ez az álmomban látott barát, akinek spanyolos nevét
nem jegyeztem meg egészen tisztán. József és fáraó[244] egy személyben,
elkezdtem értelmezni az álmomat. Tudtam, hogy sok álomban nem kell
tekintetbe venni a külsőt, mivel az egyes személyek idegen mezben is
mutatkozhatnak, s arcukat is felcserélhetik egymás között, mint a
székesegyházak csonkán maradt kőszentjei, akiket tudatlan régészek olyan
módon restauráltak, hogy az egyik testére a másik fejét helyezték, s
összevissza zavarták a neveiket és jelvényeiket. Azok a nevek, amelyeket
egy álom alakjai hordanak, sohasem egészen megbízhatók. Akit szeretünk,
álmunkban csak fájdalmunk erejéről ismerjük fel. Az én fájdalmam azt
tudatta velem, hogy – álmomban fiatalemberré válva – az, akinek az
álnoksága még most is gyötört, Gilberte volt. Akkor aztán eszembe jutott,
hogy mikor utoljára láttam, s mikor Swann-né nem engedte, hogy
elmenjen egy táncdélutánra, őszintén-e vagy színlelésből, de kételkedett a
jó szándékaimban, s hozzá még különösen nevetett. Ez az emlék,
képzettársulással, még egy másikat hozott felszínre. Régebben, sokkal
régebben, maga Swann sem akart hinni az én őszinteségemben, sem abban,
hogy igazi jó barátja lehetek Gilberte-nek. Hiába írtam levelet néki,
Gilberte visszahozta a levelemet, s ugyanazzal az érthetetlen nevetéssel
adta át. Azaz nem adta oda azonnal, s eszembe jutott az az egész jelenet a
babérbokrok mögött. Mihelyt szerencsétlenek vagyunk, egyszerre erkölcsi
lényekké válunk. Gilberte mostani ellenszenvét, akkori viselkedésem
miatt, az élet büntetésének kezdtem hinni. Azt hisszük, hogy a büntetést
éppúgy ki lehet kerülni, mint ahogy kikerüljük a veszélyt, ha vigyázunk az
utcán a fogatokra. De vannak belső veszélyek is. A baleset abból az
irányból jön, amelyre nem gondoltunk, belülről, magából a szívből.
Gilberte-nek e szavaira: „Ha akarja, nem bánom, még birkózhatunk egy
kicsit”, most már csak borzalommal emlékeztem. Ugyanígy képzeltem el
otthon, talán a fehérneműs kamrájukban, azzal a fiatalemberrel, aki a
Champs-Élysées-n kísérte. Így hát ha (bizonyos ideje) őrült voltam,
amikor azt hittem, hogy nyugodtan pihenhetek a boldogságban, most,
amikor lemondtam arról is, hogy boldog legyek, ugyanilyen őrült voltam
azzal a biztos hitemmel, hogy legalább nyugodt lettem, esetleg nyugodt
lehetek. Mert míg a szívünk állandóan magába zárja egy másik lény képét,
nem is csak a boldogságunk omolhat össze minden percben; ha ez a
boldogság már eltűnt, ha átestünk a szenvedésen, és sikerült elaltatnunk
ugyanezt a szenvedést, utána a nyugalmunk éppolyan csalfa és törékeny,
mint maga ez a boldogság volt. Az én nyugalmam lassan visszatért, mert
ami egy álom révén jutott be az elménkbe, hogy módosítsa vágyainkat s
egész lelki hangulatunkat, lassanként szintén eloszlik; mert semmi, még a
fájdalom sem állandó és maradandó. A szerelemben szenvedők egyébként,
mint bizonyos betegekről állítják, önmaguknak az orvosai. Mivel vigaszt
is attól kaphatnak csak, aki fájdalmaik okozója, mivel ez a fájdalom is a
szeretett lény kisugárzása, a végén ebben a fájdalomban találják meg az
orvosságukat. Egy bizonyos pillanatban a fájdalom maga nyújtja ezt nékik,
mert ahogy e fájdalmat a bensőjükben forgatják, a szeretett lényről is más-
más kép kerül eléjük, hol annyira gyűlöletes, hogy még csak látni se
kívánják, mivel ahhoz, hogy örömmel lássák, előbb meg kéne gyötörni,
hol pedig olyannyira kedves, hogy ezt a vélt kedvességet érdemül
számítják fel néki, s új reményt merítenek belőle. De hiába csitult el végül
e bennem kiújult szenvedés, egyre ritkábban kívántam visszatérni Swann-
néhoz. Először mert a szerelmesnél, az elhagyott szerelmesnél az az érzés,
amelyben él, a nyílt vagy titkolt várakozásé, magától is átalakul, s bár
látszólag azonos marad, mintegy két állapotra osztódik, amelyek közül a
második pontosan az ellenkezője az elsőnek. Az első még visszfénye,
következménye volt az eseményeknek, amelyek oly fájdalmasan kavarták
fel a bensőnket. Annak a várása, ami megtörténhet, bizonyos rémülettel is
keveredik, annál is inkább, mert az ily pillanatban mi magunk óhajtunk
cselekedni, hacsak semmi új sem jön közbe annak a részéről, akit
szeretünk, s nem tudjuk, mily sikerrel járhat ez a mi első lépésünk, amely
után talán már nem is lesz mód egy másodikra. De csakhamar, anélkül,
hogy számot adnánk magunknak róla, folytatólagos várásunkat, láttuk,
nem a már átélt múlt emléke, hanem egy csak képzelt jövő reménysége
dönti el. Ettől fogva ezt a várást majdnem kellemesnek érezzük. És aztán
az első várás, ha csak kis ideig is tartott, hozzászoktatott bennünket, hogy
ne egészen a mában éljünk. Az a szenvedés, amelyet utolsó
találkozásainkkor éreztünk, még mostan is él bennünk, de már egészen
elcsitulva. Nem sietünk felújítani, már azért sem, mert nemigen látjuk,
hogy most mit is kérhetnénk. Ha abból, akit szeretünk, egy kevéssel több
lenne a miénk, még szükségesebbé tenné azt, amit nem mondhatunk a
magunkénak, s ami – mivel szükségleteink kielégüléseinkből származnak
–, hiába, azontúl se kevesbedne.
Végül egy utolsó ok is járult később ehhez az előzőhöz, amiért végleg
abbahagytam látogatásaimat Swann-nénál. Ez a későbbi ok nem az volt,
mintha elfeledtem volna Gilberte-et, hanem az, hogy iparkodtam
hamarább elfelejteni. Igaz, hogy amióta elmúlt az igazi szenvedésem,
Swann-nénál való látogatásaim, éppen úgy, mint kezdetben, azért voltak
oly értékesek, mivel maradék bánatomra enyhületet s szórakozást hoztak.
Csakhogy az enyhület hatékonysága harcban állt a szórakozáséval, mert
hisz e látogatásokat Gilberte emléke lengte körül. A szórakozás csak úgy
lett volna hasznos, ha azt az érzést, amelyet Gilberte jelenléte nem táplált
már, oly gondolatokkal, érdekekkel, szenvedélyekkel állítja harcba,
amelyekben Gilberte-nek semmi, de semmi szerepe. Ilyenkor ezek a
lélekállapotok, amelyekből a szeretett lény távol marad, bármily csöpp
helyet foglalnak el, valamit mégis elhódítnak a szerelem helyéből, amely
az egész lelket elfoglalta. Az ily gondolatokat állandóan táplálni kell és
növeszteni – miközben az alapérzés egyre hanyatlik, már-már csak emlék
–, hogy aztán ezek az új elemek, melyeket elménkbe vezetünk, a léleknek
mind több helyét foglalják el, hódítsák meg, s ragadják magukhoz
egészen. Beláttam, ez az egyetlen módja annak, hogy a szerelmet
megölhessük, és még elég fiatal, eléggé bátor voltam ahhoz, hogy erre a
feladatra vállalkozzam, hogy ne féljek attól a legkegyetlenebb
fájdalomtól, amely az ily vállalkozás előbb vagy utóbb, de mindenképp
elérhető sikeréből származik. Gilberte-nek úgy okoltam most meg
elmaradásomat a leveleimben, hogy bizonyos titokzatos, bár teljesen
légből kapott félreértésre céloztam kettőnk között, mert eleinte azt
reméltem, hogy Gilberte majd magyarázatot kér tőlem. Pedig hát soha, az
életnek legegyszerűbb kapcsolataiban sincs úgy, hogy akinek levelet írunk,
felvilágosítást kérjen, mikor tudja, hogy egy homályos, hazug és vádoló
mondatunk szándékosan, egyedül az ő tiltakozása kedvéért maradt csak a
levélben – mert hisz így, mint örömmel látja, kezébe kapta s meg is tartja
a hadműveletek uralmát és bármikori kezdeményezését. Még inkább így
történik a gyengédebb vonatkozásokban, ott, ahol a szerelem olyannyira
ékesszóló, s a közöny oly kevéssé kíváncsi. Mivel Gilberte nem vonta
kétségbe s nem is akarta ismerni e félreértést, az én szememben ez olyan
valóság lett, amelyre minden levelemben hivatkoztam. S e tettetett
hidegségben, ez álarcos helyzetekben van is valami varázslat, ami
kitartásra ösztönöz. Addig írtam: „Mióta kétfelé vált a szívünk”, csak
hogy Gilberte azt felelje: „Dehogyis vált, értsük már meg egymást” – míg
azután csakugyan elhitettem magammal e kettéválást. Addig-addig
ismételgettem: „Az életünk megváltozhatott, de nem teheti meg nem
történtté a mi egykori érzelmeinket”, csak hogy azt halljam Gilberte-től:
„Szó sincs róla, mi sem változott, a mi érzelmeink a régiek” – míg a végén
el is hittem, hogy az élet valóban megváltozott, s hogy csak az emlékét
őrizzük egykori érzelmeinknek, mint ahogy ideges természetek oly soká
színlelnek egy betegséget, míg aztán betegek is maradnak. Most már, ha
írtam Gilberte-nek, ezt a képzelt változást mindig tekintetbe vettem, míg ő
azzal, hogy hallgatott róla, elismerni látszott válaszaiban, így aztán tovább
is megmaradt köztünk. Később Gilberte sem érte be az egyszerű
hallgatással. Ő is elfogadta a szempontomat; és akárcsak azokban a
hivatalos pohárköszöntőkben, ahol a vendég államfő egymás után ismétli
el a vendéglátó államfő kifejezéseit, ahányszor azt írtam Gilberte-nek:
„Az élet elválasztott minket, de barátságunk emléke mindörökre élni fog”,
mindig e választ kaptam tőle: „Igen, az élet elválasztott minket, de a szép
órák emlékét szeretettel fogjuk őrizni” (bár nem tudom, mit feleltünk
volna, ha azt kérdezik, mért választott bennünket széjjel „az élet”, s
micsoda változás történt köztünk). Már nem szenvedtem túlságosan. De
azért, mikor megírtam néki, hogy hallottam a mi öreg cukorkaárusnénk
haláláról a Champs-Élysées-n, s amikor így fejeztem ki magamat:
„Gondoltam, hogy ez a hír magát is elszomorította, énbennem sok emléket
felkavart!” – nem tudtam megállni, hogy ne könnyezzek, látva, hogy már
múlt időben szólok, s mintha egy majdnem elfelejtett halottról lett volna
szó, erről az én szerelmemről, amelyet, akaratlanul bár, de még most is
elevennek, vagy legalább újjászülethetőnek tartottam. Nem képzelhettem
gyengédebb dolgot, mint ezt a levelezést két barát közt, akik már nem
akarják látni egymást. Gilberte-nek a levelei éppoly tapintatosak voltak,
mint aminőket én írtam közömbös ismerőseimnek, s a szeretet éppolyan
látszólagos jeleivel voltak tele, amelyeket még így is oly jólesett kapnom
tőle.
Különben most már egyre kevésbé fájt a vele való találkozás
megtagadása. S mivel már hozzá magához sem ragaszkodtam annyira, a
fájdalmas emlékeknek nem volt annyi erejük, hogy örökké feltarthassák
készülődő örömömnek az ostromait, azét az örömét, amelyet most Firenze
vagy Velence puszta gondolata is keltett bennem. Ilyenkor máris
sajnáltam, hogy lemondtam a diplomáciáról, és hogy ily egy helyben ülő
életmódra szorítkozom, csak hogy ne legyek kénytelen eltávolodni egy
kislánytól, akit nem is fogok látni, s akit már majdnem elfeledtem.
Életünket egyetlen lény kedvéért próbáljuk felépíteni, s amikor végre
befogadhatjuk, ez a lény nem jön, számunkra meghal, s akkor aztán
fogolyként élünk a csak neki szánt keretekben. Ha már Velencét távoli és
lázt okozó helynek tartották odahaza, viszont könnyű volt s nem is
fárasztó megtelepedni Balbecban. De hogy ezt megvalósíthassam, előbb el
kellett hagyni Párizst, lemondani a látogatásokról, amelyeken, bármily
ritkák, Swann-né olykor a lányáról is beszélt. Egyébként e látogatásokban
oly örömöt is kezdtem már találni, aminek semmi köze sem volt Gilberte-
hez.
Amikor közeledett a tavasz, s visszahozta a hideget a fagyosszentek s a
nagyheti zivatarok idején, Swann-né örökké fázott otthon, s ezért gyakran
megtörtént, hogy engem prémekbe burkolózva fogadott, borzongó keze és
válla szinte egészen eltűnt egy roppant muff és egy gallér fényes fehér
hermelinje alatt, mert még benn a szalonban sem vetette le egyiket sem
hazajövet, mintha csak magával hozta volna a tél utolsó s legszívósabb
hófoltjait, melyeket sem a tűz melege, sem az évszak enyhülése nem
tudott még egészen megolvasztani. S e szalonban, ahová nemsokára már
nem jövök többé, más, kábítóbb fehérség is emlékeztetett az évszakra,
ezekre a jeges, de már virágba borult hetekre, mint például a
„hólabdavirágok”, hosszú, meztelen száraiknak – mint a preraffaeliták
egyenes vonalú bokrainak – végén felaprózott s mégis egységes gömbjeik
bokrétájával, fehéren, mint a hírhozó angyalok, s könnyű citromillattal
maguk körül. Mert Tansonville úrnője tudta, hogy április, ha fagyos is,
azért már ismeri a virágokat, hogy a telet, a tavaszt, a nyarat sose zárják el
egymástól olyan áthatolhatatlan válaszfalak, ahogy a nagyvárosi gondolná,
aki az első melegekig az egész világegyetemet csak kopár és eső verte
házakkal tudja elképzelni. Hogy Swann-né beérte-e vagy sem combray-i
kertésze küldeményeivel, s hogy „udvari” virágszállítója nem segített-e
pótolni ennek a tavaszidézésnek a hiányait, mégpedig a Riviéra korai
flórájából való kölcsönökkel, azt egyfelől nem tudhattam, másfelől nem is
törődtem vele. Ahhoz, hogy megint vidékre vágyódjam, elég volt egyrészt,
ha Odette muffjának fagyos hómezői mellett a labdarózsák (amelyekkel
tán nem is volt más célja a háziasszonynak, mint hogy, Bergotte tanácsára,
a bútorzattal és az ő ruhájával „fehér szimfóniát” alkossanak) újra
emlékeztessenek a nagyhétre s arra, hogy a Nagypénteki varázslat[245]
olyan természetes csodát jelent, amelyet, ha bölcsebbek lennénk, minden
esztendőben átélhetnénk – másrészt, hogyha érezhettem a többi,
ismeretlen nevű virág fanyar és mámorító illatát, amely oly sokszor
állított meg régebbi sétáimon Combray-ban, és amely a Swann-szalont – a
labdarózsák segítségével – oly szűzies, oly naivul és levéltelenül virágos,
olyan hamisítatlan illatokkal telített légkörbe vonta, amelyen a kis lejtős
út volt Tansonville-ben.
De akkor még ezt a kis emlékeztetőt is sokalltam, mert ennek az
ösvénynek a képe is táplálhatta, ami kevés megmaradt az én Gilberte iránt
való szerelmemből. Épp ezért, hogy ne fájjanak a Swann-nénál való
látogatások, még mindig ritkítottam őket, s még most is kerültem Odette-
ot. Legfeljebb, mivel nem hagytam el Párizst, egy-egy közös sétát
engedtem meg magamnak. A szép napok végre megjöttek, és velük együtt
a meleg. Mivel tudtam, hogy ebéd előtt Swann-né mindig egy óráig sétál,
éspedig az avenue de Bois-n, az Étoile-nak és annak a helynek a
közelében, melyet abban az időben a „Lecsúszottak Klubjának” hívtak,
mert mindennap, dél tájban, itt bámulták a szegényebbek a csak nevükről
ismert gazdagokat, szüleim engedelmével, hét közben nem lévén szabad,
vasárnap csak őutánuk, egynegyed kettőkor ebédeltem, hogy előbb még
nekem is módomban legyen sétálni. Ebben a május hónapban egyszer se
mulasztottam ezt el annál is inkább, mert Gilberte vidéken volt a
barátnőinél. Mindig déltájban érkeztem a Diadalív közelébe. Lesben
álltam a fasor kezdeténél, s nem vesztettem szem elől annak a kis utcának
a sarkát, ahonnan Swann-nénak kellett jönnie, mert csak pár méterre volt a
házuk. Mivel ebben az órában sok sétáló már hazament ebédelni, azok,
akik még itt maradtak, kevesen voltak, s a legjobb társaságból. Hirtelen, a
fasor homokján, elkésve, lassan, pompázatosan, mint a legeslegszebb
virág, amely csak délben tárja ki a kelyhét, Swann-né jelent meg,
mindannyiszor más-más ruha színét ragyogtatva maga körül, de azért úgy
emlékszem, hogy legtöbbnyire mályvaszínűt; majd felvonta s szétnyitotta,
akár egy hosszú virágszáron s legteljesebb kisugárzásának egyetlen
pillanatában, széles napernyőjének ugyanolyan árnyalatú selyemsátrát,
mint amilyen a ruhája szirmainak a hullása volt. Egész kíséret vette körül:
Swann és négy-öt férfi a klubból, akik délelőtt jöttek hozzá, vagy akikkel
útközben találkozott; s szürke vagy fekete színű s engedelmes
csoportosulásuk, amely majdnem gépiesen, mintegy tehetetlen keretként
mozgott Odette körül, olyan külsőt kölcsönzött ennek a mély tekintetű
nőnek, mintha egy ablakhoz közeledne, s onnan emelkedne ki karcsún,
félelem nélkül, gyengéd színei meztelenségében, mint valami másféle,
ismeretlen fajtájú jelenség, aki majdnem harcias hatalmával egymagában
ellensúlyozza egész népes táborát. Mosolyogva, örülve a szép időnek, a
napfénynek, amely még nem volt tűrhetetlen, azzal a nyugodt
biztonsággal, mint az olyan alkotóé, aki befejezte a művét, s egyébbel már
nem törődik, Swann-né tudta, hogy öltözete – még ha nem tetszene is a
közönséges járókelőknek – a legválasztékosabb minden női öltözet közül:
magának hordta s barátai örömére, közvetlenül, természetesen, minden
túlzott figyelem s minden végletes közöny nélkül; azt se bánta, ha
ruhadereka s szoknyája szalagcsokrai könnyedén lebegnek előtte, mint az
olyan teremtések, akiknek tud a jelenlétéről, s elnézőn engedi, hogy
játszhassanak – akár saját ritmusuk szerint, feltéve, hogy követik
úrnőjüket –, s mályvaszín ernyőjére is, melyet, mikor érkezett, még
csukva tartott, néha-néha, akárcsak egy pármai ibolyacsokorra, oly
boldogan és szelíden nézett, hogy akkor is mosolyogni látszott, amikor a
tekintetét még csak nem is barátaira, hanem egy lélektelen tárgyra
szegezte. Ilyen módon tartotta fenn, foglalta le öltözetének azt a bizonyos
távolságát, amelynek terét és szükségét még azok a férfiak is respektálták,
akiket Swann-né valóságos jó pajtásaiként kezelt, s akik a profánok
hódolatával s tudatlanságuk megvallásával ismerték itt el barátnőjük
illetékességét és ítélkező jogát, akárcsak egy betegnek a bajára vonatkozó
gondjaiban, vagy pedig mint egy anyának gyermekei nevelésében.
Nemcsak az udvara révén, amely itten körülvette, s úgy látszott, észre se
veszi a járókelőket, hanem megjelenésének kései órája miatt is, Swann-né
mintegy magával hozta a lakását, ahol oly soká maradt reggel, és ahova
nemsokára vissza kell térnie ebédre; lakása közelségét is jelezte lassú,
nyugalmas járásával, mintha csak apró léptekkel a kertjében sétálgatna; s
szinte azt hihettük volna, hogy itt is maga körül hordja e lakás belső és
friss árnyékát. De azért, s épp ezáltal, Swann-né látványa csak még inkább
a melegnek s a szabad levegőnek a benyomását keltette bennem. Főképp
azért, mert komolyan hittem, hogy annál a liturgiánál és szertartástannál
fogva, amelyekben Swann-nénak igen alapos volt a jártassága,
öltözködését szükséges és egyedülvaló kapcsolat fűzi az évszakok és az
órák egymást követő változásához, úgyhogy ruhája szalagjai s hajlékony
szalmakalapjának apró művirágai is minthogyha május hónapjának
közvetlenebb termékei lettek volna, mint a kertek és erdők virágai; s hogy
megismerjem és átérezzem az új évszak mámorát, nem kellett magasabbra
néznem, mint az ő napernyőjéig, e másik kis nyitott és kifeszített
égboltozatig, amely közeli volt és kerek, kegyes, mozgékony és kék színű.
Mert ezek a szertartások, mint mindenekfelett valók, épp abban lelték a
büszkeségüket – és így Swann-né is a magáét –, hogy leereszkedőn
engedjenek a délelőttnek, a tavasznak, a napnak, amelyek, úgy éreztem,
nem méltányolják eléggé, hogy az ily ragyogó teremtés is hajlandó
tudomást venni róluk, s miattuk választ világosabb, könnyebb szövetű
ruhát, mint máskor, nyitottabbat és lengébbet a nyakon és a ruhaujjakon –
mivel a nyak és a csukló megizzadhat a melegségben –, s úgy
alkalmazkodik hozzájuk, akárcsak az a nagyúri dáma, aki vígan
beletörődve az egyszerű falusiakkal való érintkezésbe, s jóllehet ott, a
faluban, mindenki, a legszegényebb is ösmerheti, erre a napra, erre a
látogatásra mégiscsak falusiasan öltözködik. Mihelyt Swann-né
megérkezett, köszöntem néki, amire megállt, rám mosolygott, és azt
mondta: Good morning[246]. Néhány lépést tettünk együtt. S megértettem,
hogy e törvényeknek, amelyek szerint öltözködik, a maga kedvéért fogad
szót, mint valami magasabb bölcsességnek a főpapnője: mert ha nagyon
melege volt, s megtörtént, hogy kigombolta, esetleg egészen levetette s
nekem adta oda, hogy vigyem addig csukva hordott felsőkabátját, olyankor
elöl a blúzán ezer oly részletet láthattam meg, amelyek félő, hogy
különben észrevétlenek maradtak volna, mint azok a bizonyos zenekari
szólamok, amelyeket a zeneszerző a lehető legalaposabban gondozott,
jóllehet sose jutnak el a hallgatók füléig; éppígy a kabát ujjain, amelyet a
karomon vittem, sokára láttam és soká néztem, élvezetből vagy
udvariasságból, egy-egy finomabb részletet, egy szépen árnyalt kis
szegélyt, valami mályvaszerű selymet, amely legtöbbször rejtve maradt
mindenkinek a tekintete elől, de azért éppoly remekül volt kidolgozva,
mint a külső részek, akárcsak egy székesegyháznak azok a gót
faragványai, amelyek nyolcvan láb magasságra egy mellvéd belső részén
rejtőzködnek, s ugyanolyan tökéletesek, mint a bejárat domborművei, de
amelyeket közelről addig senki se láthatott, amíg egy utazó művésznek
kedve nem kerekedett az ily sétára, hogy a templom két tornya közt, ebben
az égi magasságban, az egész városon végiglásson.
Azt az első benyomást, hogy Swann-né csak úgy sétált az avenue du
Bois-ban, mint akár kertjének egy fasorában, csak növelte az a tény –
különösen azok előtt, akik nem tudták még róla, hogy megszokta a
footing-ot –, hogy gyalog jött, fogata nélkül, ő, akit már májustól fogva
nem is lehetett másképp látni, mint Párizs legszebb lovaitól vonva s a
legjobban öltöztetett személyzettel, lágy és fenséges testtartásban,
akárcsak valami istennő, egy nyolcrugós és óriás nyitott hintó langyos
légkörében. Ha gyalog járt, s főképpen a melegtől lassított járásával, úgy
látszott, ha egyedül csak a kíváncsiságnak enged, s választékosan bár, de
vét a ceremónia előírásai ellen, mint azok az uralkodók, akik meg se
kérdve senkit, s bírálni nem merő kíséretük gyenge botránkozásától s
bámulatától követve, otthagyják a páholyukat valami ünnepi előadás alatt,
s pár percre az előcsarnokban, a többi néző közé keverednek. Ugyanígy
érezte a tömeg, Swann-né és önmaga között, egy bizonyos gazdagság
korlátait, épp azokat, amelyeket mindennemű korlát közül a legkevésbé
áthághatóknak érez. A Faubourg Saint-Germainnek is megvannak a
magáéi, de ezek nem olyan beszédesek a „lecsúszottak” szemében és
képzeletében. Ezek egy főúri hölggyel szemben – aki egyszerűbb,
könnyebben összetéveszthető akármelyik kis polgárasszonnyal, s kevésbé
távolodott el a néptől – nem érzik azt az alsóbbrendűséget, sőt majdnem
érdemtelenséget, mint például a Swann-né-féle hölgyek előtt. Az ily
hölgyeknek, természetesen, nem tűnik úgy fel, mint őnekik, az a ragyogó
pompa, amely körülveszi őket, nem is figyelnek már rá, olyannyira
megszokták, vagyis annál természetesebbnek, annál szükségesebbnek
tartják, hogy másokat, mindenkit aszerint értékeljenek, mily mértékben
jártasak ebben a fényűző életmódban: így aztán (mivel az ő felsőbbségük
éppen olyan külsőleges, mint az, amit másnál is a legfontosabbnak
tartanak, vagyis könnyen megállapítható, nehezen egyensúlyozható, és
soká tart a megszerzése) ezek a hölgyek egy járókelőt úgy utalnak a
legutolsó sorba, mint ahogy ez őket meg a legelsőbe utalta, vagyis rögtön,
első látásra, minden fellebbezés nélkül. Lehet, hogy ez a társadalmi
osztály, amely akkor oly nőket is számíthatott a tagjai közé, mint például
Lady Israels, aki a főúri körökbe is járatos volt, vagy mint Swann-né, aki
később szintén bekerült ugyanoda, ez az átmeneti osztály a Faubourg
Saint-Germainnél alacsonyabb, mert hiszen udvarolt az arisztokráciának,
viszont minden másnál magasabb, ami kívül esett a Faubourg Saint-
Germainen, kívül a gazdagok világán, bár épp az a jellege, hogy
egyértelmű a gazdagsággal, de már valami ruganyos, magasabb
rendeltetésű, s művészi szándékú gazdagsággal, a hajlékony, költői veretű
s mosolyogni is tudó pénzzel – ez az osztály, legalábbis ezzel a jelleggel és
bájjal, ma már valószínűleg nem létezik. Egyébként azok az asszonyok,
akik egykor odatartoztak, ma már nem is rendelkeznének uralmuk első
feltételeivel, mert hiszen a legtöbben idővel elvesztették a szépségüket.
Márpedig Swann-né nemcsak nemes gazdagságának a csúcsáról, hanem
egyben érett és mégoly ízes nyarának ormáról is nézhette – fenségesen,
mosolyogva s jóságosan sétálva az avenue de Bois lombjai közt –, hogy
keringenek a világok az ő lassú léptei alatt, mint egykor Hüpathia[247]
lábainál. Az arra járó fiatalemberek szorongó félelemmel lesték, nem
tudva, hogy bizonytalan ismeretségük Swann-néval (s ugyanígy Swann-
nal, akinek éppen hogy bemutatták őket egyszer, s most féltek, hogy rájuk
sem ismer) elegendő ok lesz-e a köszönésre. És ha mégis rászánták
magukat, reszkettek a következményektől, s egyre azon tűnődtek, hogy e
vakmerő, kihívó és szentségtörő mozdulatuk, ez a szörnyű merénylet egy
osztály sérthetetlen felsőbbsége ellen, nem fog-e holmi katasztrófákkal,
esetleg egy haragos isten kikerülhetetlen büntetésével járni. Ehelyett, mint
egy óramű járása, csak pár köszönő emberke kézmozgását vonta maga
után, vagyis Odette kíséretéét, közöttük mindjárt a férjéét is, aki zöld
bőrrel bélelt keménykalapját mosolygó szeretetreméltósággal emelte meg,
azzal, amit valaha a Faubourg Saint-Germainen tanult, de amihez már nem
járult az ő egykori közömbössége. Ezt most (mintha bizonyos fokig őt is
áthatották volna Odette előítéletei) egyrészt az a bosszúság helyettesítette,
hogy viszonoznia kell egy rosszul öltözött idegen üdvözlését, másrészt az
az elégtétel, hogy Odette annyi embert ismer, s ezt a vegyes érzelmét így
fejezte ki úri barátai előtt, akik velük sétáltak: „Megint egy! Szavamra,
fogalmam sincs, honnan szedi elő Odette ezeket az embereket!”
Ugyanekkor Swann-né, aki könnyű fejbólintással felelt az ijedt és máris
tovatűnt, bár még mindig viharosan dobogó szívű járókelőnek, felém
fordult, és így szólt hozzám: „Szóval hát vége, nincs tovább? Többé nem
jön már Gilberte-hez? Örülök, hogy velem kivételt tesz, s hogy azért
engem mégse mellőz. Tudja, hogy mindig szívesen látom, de azért azt is
szerettem, hogy olyan jó befolyással volt a lányomra. Azt hiszem, ő is
bánja a dolgot. De nem fogok erőszakoskodni, mert akkor még képes lesz
rá, hogy engem is elkerüljön!” „Odette, vigyázzon, Sagan köszön” –
figyelmeztette Swann a feleségét. S csakugyan, mint egy színházi vagy
cirkuszi végjelenetben, vagy mint egy régi festményen, a herceg teljes
parádéban fordította a lovát Odette felé, akit hatalmas színházi s mintegy
jelképes bókkal köszöntött, a lovagias nagyúrnak azzal a hatványozott
udvariasságával, amely akkor is tisztelettel hajtja meg magát a Nő előtt,
ha ezt a nőt történetesen anyja is, nővére is kerüli. Egyébként most,
mihelyt felismerték napernyője fényes zománcú s folyékonyan áttetsző
árnyékában, az elkésett lovasok sorra üdvözölték Swann-nét, akárcsak egy
lovas filmen, a fasor fehér napfényében, megannyi híres klubember, a
közönség ismerősei – Antoine de Castellane, Adalbert de Montmorency és
annyi más –, akiknek a neve meghitt baráti nevek voltak Swann-nénak. S
mivel az átlagos élettartam – a viszonylagos magas kor – sokkal hosszabb,
ha költői élményeinkre, mintha szívünk szenvedéseire emlékezünk, a
bánatom, Gilberte miatt, réges-rég eltűnt már nyomtalanul, viszont túlélte
az öröm, amelyet mindannyiszor újraérzek, valahányszor, mint egy
napórán, olvasom az egynegyed egy és egy óra közti perceket, s látom
magam májusban, délben, Swann-néval való beszélgetés közben,
napernyője árnyéka alatt, akár egy glicinialugas visszfényében.
 MÁSODIK RÉSZ

Tájnevek: A táj

(Első nyaralás Balbecban, fiatal lányok a tengerparton)

Első krétarajzaink Charlus báróról és Robert de Saint-Loup-ról.
Vacsora Blochnál. A rivebelle-i vacsorák.
Albertine első megjelenése.
 Már majdnem a teljes közöny érzéséig jutottam el Gilberte-tel szemben,
amikor két évvel később nagyanyámmal Balbecba utaztam. Valahányszor
egy új arc bűvölt el, ha egy másik fiatal lánnyal reméltem megismerni
sorra a gótikus templomokat, az olasz kerteket és palotákat, szomorúan
gondoltam, hogy szerelmünknek, amikor egy bizonyos teremtésre
vonatkozik, nem lehet sok köze a valósághoz, mert igaz, hogy a kellemes
vagy fájdalmas ábrándok társítása egy időre teljesen odakötheti egy nőhöz,
s elhitetheti velünk még azt is, hogy ez a szerelem szükségképp és
kizárólag e nőtől származik, viszont ha egyszer megszabadulunk,
akaratlanul vagy szándékosan, ugyanettől a képzettársítástól, a szerelem
újraszületik, mintha spontánul s csak rajtunk múlna, hogy egy másik
nőhöz szegődjék. De azért mind az utazás pillanatában, mind pedig a
balbeci tartózkodás elején, közönyöm még nem volt végleges.
Nemegyszer (mert hisz életünk oly kevéssé folyik időrendben, s annyi
anakronizmust vetít egymást követő napjainkra) a tegnapnál vagy
tegnapelőttnél régebbi időkben éltem, mikor még szerettem Gilberte-et.
Ilyenkor az, hogy nem láthattam, egyszerre éppoly fájdalmas lett, mint
azokban az időkben. Az az én, aki szerette őt, s akit egy másik, újabb énem
majdnem egészen felváltott már, újjáéledt, mégpedig többször valami
jelentéktelen, mintsem jelentékeny dolog kapcsán. Így például – hogy
előre szóljak normandiai nyaralásomról – Balbecban, a parti sétányon,
csak ezt hallottam egy ismeretlentől: „A postaügyi minisztérium
osztályfőnökének családja.” Mármost (mivel akkor nem tudtam, mily
nagy befolyással lesz még ez a család az életemre) ezt a pár szót teljesen
közömbösnek tarthattam volna, holott mély fájdalmat keltett, azt, amit
nagyrészt és régóta megszűnt énem érzett bennem, hogy nem lehetett
Gilberte-tel. Ugyanis sose gondoltam még arra a bizonyos társalgásra,
amely egyszer énelőttem, Gilberte és apja közt folyt le, s amely a
„postaügyi osztályfőnök” családjára vonatkozott. Mármost a szerelem
emlékei szintén engedelmeskednek az emlékezet általános törvényeinek,
ezeket viszont a szokás még általánosabb törvényei kormányozzák. Mivel
pedig a szokás mindennek elveszi az erejét, mindenkor épp az emlékeztet
bennünket legjobban egy lényre, amit már rég elfelejtettünk (mivel
jelentéktelen dolog volt, s így minden erejét meghagytuk néki). Éppen
ezért emlékezetünk legjobb része rajtunk kívül van, egy esőhozó
fuvallatban, egy zárt szoba illatában vagy az első kályhatűz szagában,
mindabban, ahol megtaláljuk magunkból azt a keveset, amit értelmünk
megvetett, mert nem tudta, mit kezdjen vele, a múlt utolsó tartalékát, a
legjobbat, azt, ami akkor is megríkat bennünket, amikor már azt hisszük,
hogy minden csepp könnyünk kiapadt. Kívülünk? Jobban mondva:
bennünk, de rejtve a tekintetünk elől, rövid vagy hosszabban tartó
feledésben. Csakis e feledés révén tudjuk feltalálni régi énünket, úgy nézni
a dolgokat, ahogy a régebbi én nézte őket, újra szenvedni, mert mostani
énünk átadta a helyét a réginek, s amaz azt szerette, ami nekünk közömbös
már. A szokványos emlékezet nappali világosságában a múlt képei lassan
elsápadnak, eltűnnek, nem marad belőlük semmi, soha többé nem találunk
rájuk. Azazhogy nem találnánk rájuk, ha néhány szó (mint például „a
postaügyi miniszteri osztályfőnök”) nem maradna gondosan a feledés
mélységébe zárva, mint ahogyan nem egy könyv lenne már régóta
megtalálhatatlan, ha nem helyeznék el egy példányát a Bibliothèque
Nationale-ban.
De ez az újabb szenvedés, és ez az újraéledő szerelem Gilberte iránt
ezúttal nem tartott tovább, mint egy álombéli bánat vagy szerelem,
éspedig most éppen azért, mert Balbecban nem volt ott az a bizonyos régi
Szokás, hogy meghosszabbítsa a létüket. A Szokásnak ugyanis, mivel
sokféle törvénye van, látszólag ellentétesek a következményei. Párizsban,
a Szokásnak hála, egyre közömbösebb lettem Gilberte iránt. A Szokás
megváltoztatása, vagyis pillanatnyi megszüntetése, teljessé tette
megkezdett művét, amikor elutaztam Balbecba. A Szokás gyengít, de
állandósít; széthullaszt, de e munkáját beláthatatlan ideig húzza.
Mindennapi hangulatomat évek óta, s ahogy csak tudtam, mindig a
megelőző nap hangulata szerint alakítottam. A balbeci hotelszoba, ahol
más volt az ágyam és más a reggelim, mint Párizsban, nem támogathatta
már többé azokat a gondolatokat, amelyek a Gilberte iránt való
szerelmemet táplálták: vannak olyan esetek (igaz, meglehetősen ritkák),
mikor az egy helyben maradás mozdulatlanná teszi a napjainkat, s az
időnyerés legjobb módja, hogyha helyet változtatunk. Az én balbeci
utazásom olyan volt, mint egy lábadozó első útja, aki épp csak arra várt,
hogy tudomást vehessen a gyógyulásáról.
Ezt az utat ma biztosan automobilon tennék meg, abban a hitben, hogy
így kellemesebb. Látni fogjuk, hogy ily módon bizonyos szempontból
igazabb is, mivel így közvetlenebbül és közelebbről követhetnénk a
földfelület különböző fokozatú változásait. De végre is az utazásnak nem
az a különleges öröme, hogy útközben kiszállhatunk és megállhatunk, ha
fáradtak vagyunk, hanem hogy az indulás és az érkezés különbségét a
lehető legmélyebbé, nem pedig észrevétlenné tegyük, hogy ezt a maga
egészében és csorbítatlanul átélhessük, úgy, ahogy gondolatban láttuk,
amikor a képzeletünk arról a helyről, ahol élünk, annak a megálmodott
helynek egészen a szívéig visz minket, egyszerre, egyetlen lendülettel,
amely nem a távolság átugrása miatt csodálatos, hanem mert a föld
színének két különböző egyéni jellegét egyesíti, s az egyiknek a nevétől a
másikig röpít bennünket; s ezt az örömet jelképezi (jobban, mint egy olyan
séta, amellyel nincs megérkezés, mert akárhol megállhatunk) az
állomásokon folyó titokzatos művelet, e sajátos helyeken, amelyek,
mintegy a városon kívül, annak csak a lényegét tartalmazzák, mint ahogy
jelzőtáblájukon városuknak a nevét hordják.
De hát a mi korunknak mindenben az a rögeszméje, hogy a dolgokat
mindig csak azzal együtt akarja megmutatni, ami a valóságban övezi őket,
s ilyen módon egyszerűen megsemmisíti a lényeget, az értelmi műveletet,
épp azt, ami elválasztotta a dolgokat e valóságtól. Így „mutatnak be” egy
képet, egykorú bútorok, csecsebecsék s kárpitok között: ízetlen díszletek,
aminőt a minap még legtudatlanabb háziasszony is összeállíthat
otthonában, mert hisz most a napjait könyvtárakban és levéltárakban tölti
– s amelyek közt egy remekmű, ha vacsora közben nézzük, nem nyújthatja
ugyanazt a mámorító örömöt, amilyent csak egy múzeumi teremben
kérhetünk tőle, ahol a meztelen falmezők, lefosztva minden sajátosságtól,
sokkal jobban jelképezik az alkotáshoz szükséges elvont és belső
térségeket.
De, sajnos, e csodálatos helyek, vagyis a vasúti állomások, ahonnan
valami távoli rendeltetésre indulunk el, egyben tragikus helyek is, mert ha
megtörténik a csoda, amelynek révén az eddig csak gondolatban élő tájak
a mi életünk valóságos, környező tájaivá alakulnak, ugyanennél az oknál
fogva már a váróteremből jövet le kell mondanunk arról, hogy egyhamar
viszontlátjuk azt a szobát, ahol egy pillanattal előbb még oly otthonosan
voltunk. Le kell mondanunk arról a reménységről, hogy odahaza alhatunk,
ha egyszer elszántuk magunk arra, hogy behatolunk abba a bűzbarlangba,
amelyen át elérjük a titkok titkát, egy olyan nagy üveghombárba, mint
amilyen a Saint-Lazare pályaudvar[248], ahova a balbeci vonat keresésére
jöttem – amely a tépett testű város fölé valami roppant, nyers színű és
drámai szorongással telt eget tárt szét –, mint Mantegna vagy Veronese
nem egy, majdnem párizsian modern ege, amely alatt csak rettenetes és
ünnepi dolgok történhetnek, mint amilyen egy vonat indulása vagy a
Keresztfa felállítása.
Mindaddig, míg beértem azzal, hogy párizsi ágyamból nézzem Balbec
perzsa stílusú és vihartól ostromolt templomát, testem semmi ellenvetést
nem tett ez ellen az utazás ellen. Csak akkor kezdett berzenkedni, amikor
megértette, hogy róla van szó, és hogy este, érkezéskor, a „szobám”, ahova
felvezetnek, számára ismeretlen szoba lesz. Lázongását csak növelte, hogy
anyám épp az utazás napja előtt mondott le arról, hogy velünk tartson,
mert apámnak addig, míg Norpois-val a spanyol útra indul, a
minisztériumban kellett maradnia, és így jobbnak találta, ha Párizs
környékén bérel nyári lakást. De azért, mert a látványát egy baj árán
kellett megvásárolnom, mégsem találtam Balbecot kevésbé kívánatosnak,
ellenkezőleg, úgy éreztem, hogy ez a baj jelképezi s biztosítja a keresett
benyomás valóságát, azét a bizonyos benyomásét, amelyet nem
helyettesíthet semmi más, egyenrangúnak tartott látvány, semmiféle
„panoráma”, amit úgyis láthattam volna, anélkül, hogy este, otthon, el
kéne hagynom az ágyamat. Nem először éreztem, hogy azok, akik
szeretnek, és azok, akik csak élveznek, nem egészen ugyanazok. Úgy
gondoltam, hogy legalább olyan mélyen vágyódom Balbecba, mint az
orvosom, aki az indulás reggelén csodálkozva bámulta az én gyászos
ábrázatomat: „Elhiheti, ha én csak egy hetet tudnék magamnak szakítani,
bizony nem kéretném magam, hogy elmenjek a tenger mellé. Mi
mindenben lesz ott része: lóversenyben, regattában és ezer más
gyönyörűségben.” De hát én már megtanultam, jóval Berma játéka előtt,
hogy akármit szeressek is, csak hosszú és fájdalmas utánjárással érhetem
el, s hogy közben az örömömet nemhogy e legfőbb jóban lelném, hanem
ellenkezőleg, neki kell előbb feláldoznom.
Nagyanyám, igen természetesen, másképp fogta fel az utazásunkat, s
mivel mindannak, amit ajándékba kaptam, szeretett volna, mint régebben
is, bizonyos művészi jelleget adni, azt akarta, hogy erről az útról részben
„ódon” képet formálhassak, s hogy ezért félig vasúton, félig kocsin tegyük
meg azt az utat, amelyet madame de Sévigné[249] is követett, amikor
Párizsból „Keletre” ment, Chaulnes-on és Pont-Audemeron keresztül. De
aztán apám tilalmára kénytelen volt lemondani e tervéről, mivel apám
igen jól tudta, hogy ha nagyanyám egy utat a vele járó szellemi
gazdagodás szempontjából rendez, hány lekésett vonatot, útközben
elvesztett bőröndöt, torokfájást és kihágást lehet ebből megjósolni. Akkor
hát nagyanyám annak örült, hogy ha majd a tengerpartra megyünk, sose
tarthat fel bennünket olyanoknak a látogatása, akiket az ő kedves
Sévignéje „nemszeretem vendégeknek” nevez, mert hisz Legrandin nem
adott ajánlólevelet a nővéréhez, s így nem ismerünk senkit sem Balbecban.
(Legrandin e tartózkodásáról Céline és Victoire nénéim egészen másképp
vélekedtek, mivel ismerték leánykorából azt, akit „Renée de Cambremer”-
nek hívtak a vele való egykori barátságnak a fitogtatására, s akinek apró
ajándékait még mostan is őrizgették, bár ezek hiába ékesítették a szobákat
és a társalgást, a valóság akkor már úgysem igen felelt meg nékik, s azt
hitték, jól megbosszulják a rajtunk esett sérelmet, ha az öreg
Legrandinnénál sose ejtik ki a lánya nevét, és ha látogatásuk után ilyenféle
mondatokban bókolnak egymásnak kölcsönösen: „Nem céloztam az
illetőre”, vagy: „Azt hiszem, megértették, kit gondolok.”)
 Ily módon hát egyszerűen azzal az egy óra huszonkettes vonattal
indulunk Párizsból, amelyet oly sokáig böngészgettem már a
menetrendben – ami minden alkalommal az indulás izgalmát, sőt boldog
illúzióját keltette bennem –, hogy azt képzeltem, máris ösmerem. Mivel a
boldogság vonásainak képzeletbeli meghatározása inkább a bennünk
keltett vágyak azonosságából következik, mintsem a boldogságról való
adataink pontosságából, azt hittem róla, hogy minden kis részletével
ismerem, s biztos voltam, hogy a vonatban, majd ha hűvösödni kezd,
egyszerre sajátos örömet érzek, s hogy egy bizonyos állomás táján ilyen
vagy olyan színhatást látok; s mivel e vonat mindig és újra azoknak a
városoknak a képét idézte fel bennem, amelyeken átszalad e délutáni órák
fényében, úgy éreztem, minden más vonattól különbözőnek kell lennie; s a
végén, mint egy olyan lényt, akit még sohase láttunk, de akinek, úgy
gondoljuk, sikerült megnyernünk a barátságát, olyanformán képzeltem el,
mint valami sajátos és változatlan arcú útitársat, művésznek és szőkének,
aki magával visz az útján, és akitől a saint-lôi[250] székesegyház előtt
búcsúznék el, mielőtt eltávolodna az alkonyatban.
Mivel nagyanyám képtelen volt elhatározni magát arra, hogy csak úgy
„magától értetődőn” utazzon egyenesen Balbecba, úgy döntött, hogy
huszonnégy órára megállapodik egy barátnőjénél, akitől én, hogy ne
zavarjam, még aznap délután továbbutazom, s azért is, hogy másnap még
világos nappal lássam a balbeci templomot, mert e templom, mint
megtudtuk, eléggé messze van a fürdőtől, így talán nem is mehetnék odáig
a fürdőkezelés kezdetén. S talán így nyugodtabb is leszek, ha utam e
csodálatos célját az elé a kegyetlen éjszaka elé helyezhetem, amikor majd
először lépek egy ismeretlen hajlékba, s beletörődöm, hogy ott éljek. De
előbb el kellett hagynom a régit; anyám úgy rendezett el mindent, hogy
aznap költözködjék Saint-Cloud[251]-ba, s olyan módon intézkedett,
igazán-e vagy a látszat kedvéért, mintha mindjárt oda is menne, miután
elkísér bennünket az állomásra, anélkül, hogy még egyszer visszatérne a
lakásunkra, mivel félt, hogy akkor meg Balbec helyett vele mennék vissza.
Sőt, azzal az ürüggyel, hogy sok dolga van az új lakásban, és nincsen sok
ideje, bár tulajdonképp azért, hogy megkíméljen engem az ily
búcsúzkodás kegyetlenségétől, úgy döntött, hogy nem marad velünk
egészen a vonatindulásig, mikor a válás – amelyet addig még lepleztek a
nem véglegesnek látszó jövés-menések és készülődések – egyszerre
nyilvánvalóvá lesz, nyersen és tűrhetetlenül, mikor már lehetetlen
kikerülnünk, s mikor egészen összesűrűsödik valami végső, tehetetlen és
határtalan tudatosságban.
Akkor éreztem először, hogy anyám nélkülem is élhet, másképp, mint
csak énérettem, más életet. Most majd csak apámmal fog lakni, akinek –
tán úgy találja – az én idegállapotom és folytonos betegeskedésem bizony
kissé bonyolulttá s bánatossá teszi az életét. Ez a válás azért is fájt, mert
azt gondoltam, hogy anyámnak tán a miattam való sorozatos csalódások
végét jelenti, s jóllehet eddig hallgatott róluk, mégiscsak utánuk értette
meg a közös nyaralás nehézségeit; s talán egyben egy oly élet első
kísérlete is lehet, amelybe, a jövőre nézve, máris kezdett beletörődni,
ahogy majd jönnek sorra az évek apám és az ő számára, oly életé,
amelyben őt már sokkal ritkábban láthatom, amelyben – bár ez mindeddig
még lidérces álmaimban sem bukkant fel – kissé már idegen is lesz
nékem, mint valami magányos hölgy, aki majd benyit egy házba, ahonnan
én távol leszek, s megkérdi a házmestertől, nincsen-e levele tőlem.
Alig tudtam felelni a vasutasnak, aki átvette a bőröndömet. Anyám,
csak hogy vigasztaljon, a szerinte leghatékonyabb eszközökhöz
folyamodott. Fölöslegesnek tartotta, hogy úgy tegyen, mintha nem látná a
bánatomat, inkább csak szelíden tréfálkozott:
– Ejnye, mit szól a balbeci templom, ha megtudja, hogy mi ilyen
bánatosan készülünk a látására? Hát ilyen az a Ruskin-féle[252]
elragadtatott utazó? Különben majd meghallom, mennyire tudsz
Balbecban a helyzet magaslatára emelkedni, mert azért még messziről is
együtt leszek az én kis fiókámmal. Már holnapra levelet kapsz tőlem.
– Leányom – mondta nagyanyám –, már látlak, mint Sévigné asszonyt,
magad előtt egy térképpel, s tudom, egy percre se hagysz el minket.
Anyám szórakoztatni is próbált, kérdezte, mit rendelek majd vacsorára,
megbámulta Françoise-t, bókolt neki a kalapja meg a köpenye miatt,
amelyekre most rá sem ismert, bár valaha irtózott tőlük, mikor egyik
nagynénémen még újonnan látta őket, a kalapot egy rajta ülő óriási
madárral, a köpenyt meg fekete gyönggyel s szörnyű mintákkal ékítve. De
Françoise kifordíttatta ezt az elhasznált köpenyt, amelynek a visszája szép
színű, mintázatlan posztó volt. A madarat viszont, mert eltört, már réges-
rég sutba dobta. S mint olykor szinte zavaró, hogy tudatos művészek
nehezen elért finomságait egy népdalban vagy egy parasztház
homlokzatán találjuk, egy parasztházén, ahol egy fehér vagy sárga rózsa
pontosan a kellő helyen, az ajtó fölött nyiladozik, ugyanígy azt a
rögtönzött szalagdíszt vagy bársonycsokrot, amely bárkit elragadott volna
Chardin[253] vagy Whistler[254] egy arcképén, Françoise valami
csalhatatlan s természetes ízléssel e formássá vált kalapra helyezte.
Az a szerénység s tisztesség, amely öreg szolgálónk arcát olykor olyan
nemessé tette, még a ruhájára is átterjedt, arra, amelyet tartózkodóan, de
minden megalázkodás nélkül, oly nőként, aki igen jól tudja, „hol a helye,
és mi a rangja”, erre az utazásra vett fel, hogy ne legyen méltatlan
hozzánk, s mégse helyezze magát előtérbe; s így Françoise, köpenye
cseresznyeszín, de fakó posztójával s a köpenygallér kissé kopottas
prémezetével, még leginkább Anne de Bretagne[255] valamelyik képére
emlékeztetett, aminőhöz hasonlókat valami régi mester festett az egykorú
imakönyvekbe, s amelyeken minden részlet olyannyira a helyén van, s az
egésznek alapérzése oly egyformán árad szét mindenüvé, hogy mint az
ajak, a szem és a kéz, a ruházat gazdag és avatag különössége ugyanazt az
ájtatos komolyságot fejezi ki.
Tanultságról Françoise-nál nemigen lehetett beszélni. Nem tudott
semmit, abban az egyetemes értelemben, amelyben a semmit nem tudás a
semmit meg nem értéssel azonos, kivéve azt a pár igazságot, amire az
emberi szív közvetlenül is rájöhet. Az eszmék roppant világa nem is
létezett Françoise-nak. De világos tekintete, finom vonalú orra vagy ajka
előtt, annyi művelt embernek e hiányzó tanújelei előtt – akiknél mindez
egy felsőbbrendű szellem nemes önzetlenségét, előkelő választékosságát
jelentené – éppoly zavarban volt az ember, akár egy eb értelmes és jóságos
tekintete előtt, amelynek pedig, jól tudjuk, minden emberi fogalom
idegen, s ilyenkor felmerülhetett az a kérdés, hogy vajon e másféle
szerény testvéreink, a parasztok közt nincsenek-e olyan lények, akik a
lelki szegények világának mintegy magasabb rendű emberei, jobban
mondva kénytelenek, átkos és igaztalan sorsuk miatt, a lelki szegények
között, a homályban tengődni, holott a tanultak többségénél lényegesebb s
természetesebb társai a kiválasztottaknak, s olyanok, mint a szent család
együgyű, szétszórt, eltévedt tagjai, a legmagasabb elméknek mintegy
kiskorú rokonai, akiknek – mint tekintetük félre nem ismerhető fényéből
látszik, bár e fény nem irányul semmire – tehetségük kifejlesztéséhez
csakis a tudás hiányzott.
Anyám, látva, hogy alig tudom visszatartani a könnyeimet, így szólt
hozzám:
– Regulus[256] döntő körülmények között megszokta, hogy... No de azért
kedvesebb is lehetnél ám a mamádhoz. Hadd idézzem csak Sévignénét én
is, mint a nagyanyád: „Már látom, hogy szükségem lesz mindarra a
bátorságra, aminek te a híjával vagy.” – S eszébe jutva, hogy a szeretet,
mások iránt, elterel bennünket az önző fájdalmaktól, azzal próbált
felderíteni, hogy saint-cloud-i költözködéséről mesélt, dicsérte a kellemes
utat, a bérkocsit, mely ott kint várt rá, a kocsist, hogy mily udvarias, s a
kocsit, hogy milyen kényelmes. Iparkodtam mosolyogni ezekre a
részletekre, s mintegy beleegyezőleg s elégedetten hajtottam le a fejem.
Pedig csak arra szolgáltak, hogy anyámnak az elutazását még élesebben
tudjam elképzelni, s elszorult szívvel néztem rá, mintha máris itt hagyott
volna, kerek szalmakalapjával, melyet a nyaralásra vásárolt, könnyű nyári
ruhájában, amelyet e hosszú útra a délutáni meleg miatt vett fel, mintha
máris más lenne, mintha máris ahhoz a „Montretout”-villához tartozna,
ahol én nem is láthatom.
Az orvos, hogy ne legyenek fuldoklási rohamaim az utazástól, azt
ajánlotta, hogy induláskor egy kicsit több sört vagy konyakot igyak, mert
akkor oly állapotba jutok, mit ő „eufóriának” hívott, s ami, legalább egy
időre, kevésbé sebezhetővé teszi az idegrendszert. Még nem tudtam,
fogok-e inni, de azért azt szerettem volna, ha nagyanyám belátná, hogy ha
útközben ráfanyalodnék, a jog és az igazság mellettem lesz. Épp ezért úgy
beszéltem erről, mintha csak azon haboznék, hogy még itt, az étteremben
vagy a vonaton igyam-e. De nagyanyám arca rosszalló kifejezést öltött,
mintha az ily gondolatot vitára se tartaná érdemesnek. „Micsoda? –
kiáltottam fel azonnal, de ezúttal ivásra készen, mivel most már be kellett
bizonyítanom a szabadságomat, ha már szólnom se lehetett tiltakozás
nélkül az alkoholról. – Micsoda, hát nem tudod, hogy mennyire beteg
vagyok, nem tudod, mit mondott az orvos, és most ilyen tanácsot adsz
nékem!”
Amikor aztán feltártam rosszullétemet a nagyanyámnak, oly szomorú,
oly jóságos volt az arca, ahogy felelt: „De hát akkor meg siess, végy sört,
vagy akármi mást, ha jót tesz” – hogy hirtelen átöleltem, s elhalmoztam a
csókjaimmal. S a vonatunk bárjában csakis azért ittam oly sokat, mert
éreztem, hogy enélkül nagyon is erős lenne a rohamom, s nagyanyámnak
ez még jobban fájna. Mikor az első állomásnál visszatértem a fülkébe,
mondtam, mennyire örülök, hogy mehetek Balbecba, hogy érzem, minden
jó lesz ezentúl, hogy majd hamar megszokom anyámnak a távollétét, hogy
a vonat mily kellemes, az italos és a vasútiak milyen szolgálatkészek, s
hogy szeretnék minél többször ezen a vonalon utazgatni, csak hogy
viszontlássam mindnyájukat. De nagyanyám, ahogy láttam, nem örült úgy,
mint én, e jó híreknek. Anélkül, hogy rám nézett volna, így válaszolt:
– Jobb volna, ha aludni próbálnál – és az ablak felé fordult, amelynek
függönye, bár leengedtük, nem ért az üveg aljáig, úgyhogy a nap
besüthetett mind a fényezett tölgyfa ajtóra, mind az ülés posztójára (a
szabadban való élet sokkal meggyőzőbb hirdetéseként, mint a
Vasúttársaság nagyon is magasan függő képei, amelyeken a táj nevét nem
is tudtam elolvasni), s éppolyan langy és álmatag fényt árasztott el a
fülkénken, mint a pihenés órájában, odakint, a tisztásokon.
De mikor nagyanyám azt hitte, hogy lecsuktam a szememet, láttam,
hogy nagy babos fátyla alól olykor rám néz, majd elfordul tőlem, aztán
megint újrakezdi, mint aki egy kínosnak érzett gyakorlathoz próbál
hozzászokni.
Akkor meg beszélgetésbe fogtam, de láttam, ez sincs az ínyére. Nekem
viszont a tulajdon hangom határozott örömet szerzett, éppúgy, mint testem
legbelső, legkevésbé felfogható mozdulatai. Ezért hát iparkodtam is mind
tovább kitartani őket, minden egyes hangsúlyomat hosszan lebegtettem a
szavaimon, s éreztem minden érzékemmel tekintetemen, hogy jól érzi
magát ott, ahol van, s hogy tovább is ott maradhat a kelleténél. „Aludj már
– szólt rám nagyanyám. – Ha pedig nem tudsz, olvass valamit.” S odaadta
madame de Sévigné egyik kötetét, s míg én abban lapozgattam, ő Madame
de Beausergent emlékiratai[257]-ba mélyedt. Sose kelt útra e művek egyik-
másik kötete nélkül. Ezek voltak az ő kedves írói és könyvei. Mivel abban
a pillanatban nem szívesen mozdítottam el a fejem, s nagy örömöt
éreztem, hogy ugyanabban a testtartásban maradhatok, a Sévigné-kötetet
nem nyitottam ki, csak a kezembe fogtam, s nem a könyvre, hanem a kék
ablakfüggönyre szegeztem a tekintetem. De hát e függöny szemlélete
csodálatos látványnak tetszett, s még csak feleletre sem tartottam volna
érdemesnek, aki ettől a látványtól el akart volna téríteni. Ez a kék szín, tán
nem szépsége, hanem víg elevensége miatt, olyannyira elsápasztotta
mindazokat a színeket, amelyekben részem volt eddig születésemtől addig
a pillanatig, amikor megittam az alkoholt, és amikor az hatni kezdett,
hogy a függöny e kékségéhez képest fakónak, semmitmondónak látszott
valamennyi, mint a homály, utólag, azoknak a vakon születetteknek, akiket
későn operálnak, s végre megismerik a színeket. Egy vén kalauz a
jegyeinket kérte. Elbűvölve szemléltem zubbonya fémgombjainak a
visszfényét. Meg akartam kérni, hogy üljön le mellénk egy pillanatra. De
máris ment a másik kocsiba, és én vágyódva gondoltam azoknak a
vasutasoknak az életére, akik minden idejüket ezen a vonaton töltik, és így
ezt a vén kalauzt minden áldott nap láthatják. De lassanként csökkenni
kezdett az az öröm, hogy láthatom a függönyt, és hogy a számat félig
nyitva érzem. Mozgékonyabb lettem, és fészkelődni próbáltam kissé;
felnyitottam a kötetet, amelyet nagyanyám adott oda, és már figyelni is
tudtam a vaktában kiválasztott töredékekre. S olvasás közben éreztem,
mint nő a bámulatom Sévignéné iránt.
Persze nem szabad engedni, hogy a kor és a szalonélet tisztán formai
sajátságai tévedésbe ejtsenek bennünket, mert vannak, akik ezek miatt azt
hiszik, Sévignéné módjára szólnak, ha azt mondják: „No, kincsem, vegyük
csak elő azt a pennát”, vagy hogy: „Ez a grófi személy igen jóeszű
embernek látszik”, vagy pedig hogy: „Nincs édesebb gyönyörűség a
szénagyűjtésnél.” Már Simiane-né[258] is azt képzeli, hogy hasonlít a
nagyanyjához, mikor így ír: „Boulie úrról csak azt mondhatom, hogy
megbékült vele az egészsége, és már igen jó lélekkel hallgathatja a
halálhírét”, vagy így: „Ó, kedves márki uram, mily jóízű a levele!
hogyisne felelnék rá, de íziben”, vagy pedig így: „Ne sajnálja, kedves
uram, a papirost, mivel én se sajnálom ám azokat a kis körtefa
szelencéket! Most csak nyolcat küldök egyszerre, de majd több is jön
utánuk... sose termett annyit ez a jó föld. Biztosan szereti kegyelmedet.” S
ugyanígy szól a vérvételről, a citromról s más egyébről, s azt hiszi, hogy
igazi Sévigné-féle levelet ír. De nagyanyám, aki belülről ért el Sévignéné
megértéséig, övéinek és a természetnek közvetlen szeretete révén,
megtanított Sévignéné igazi szépségeinek a szeretetére, ezek pedig
egészen másfélék. Nemsokára még azért is hatottak rám oly elevenen,
mert Sévignénét nagy művészete azzal a festővel rokonítja, akivel
Balbecban ismerkedtem meg később, s aki oly mély befolyással volt az én
szemléletmódomra: Elstirrel[259]. Balbecban világosan láttam, hogy
Sévignéné is ugyanúgy tárja elénk a dolgokat, mint Elstir, vagyis az
érzéklés sorrendjében, nem pedig oksági kapcsaik szerint. De már most is,
a vonatban, mikor a holdvilág fényhatásairól szóló levelet olvasgattam –
„Engednem kellett a kísértésnek, előszedtem minden köpenyt és fejkötőt,
bár nem volt rájuk szükség, és mentem a fasorba, ahol olyan jó volt a
levegő, mint a szobámban; s mit találok? ezer fantomot, fehér és fekete
barátokat, szürke és fehér apácákat, ide-oda vetett lepedőket, a fák mellett,
csak úgy állva eltemetett embereket” –, elbűvölten élveztem azt, amit
később a Sévigné-levelek dosztojevszkijes jellegének hívtam volna (mert
hisz nem úgy festi-e a tájat, mint a nagy orosz az embereket?).
Amikor este egyedül ültem fel a vonatra – miután még elkísértem
nagyanyámat a barátnőjéhez, s én is velük maradtam pár óráig –, legalább
már nem féltem a közelgő éjszakától; ugyanis még nem kellett egy szoba
börtönében töltenem, amelynek szundikálása közt én magam ébren
maradnék; itt a vonat mozgásának megnyugtató tevékenysége vett körül,
az volt egyetlen társaságom, az ajánlkozott beszélgetésre, ha esetleg nem
tudnék elaludni, s az ringatott a zajával, amelyet, mint a combray-i
harangokét, hol ezzel, hol azzal a zenei ritmussal társítottam (ötletszerűen
előbb négy, egyforma tizenhatodot hallva, aztán egy tizenhatodot, ahogy
vadul ütközik egy negyed hangba); ez a zaj mintegy semlegesítette kifelé
erőlködő álmatlanságomat, mert ellenkező nyomással szorította központja
felé, s e két irány közt egyensúlyozódva, előbb csak a mozdulatlanságom,
csakhamar pedig az álmom a lebegő frisseségnek ugyanazt a benyomását
érezte, aminőt a természet s az élet mélyén őrködő nagy erők nyugalmi
állapota nyújthatna, ha persze át tudnék változni valami tenger mélyén
alvó hallá, amelyet szendergés közben hullámok és áramok sodornak
mindenfelé, vagy pedig holmi sasmadárrá, amely szárnyait kitárva
egyedül a viharra támaszkodik.
A napkelték éppen olyan kísérői a hosszú vonatozásoknak, mint a
kártya, a kemény tojás, a képeslapok és a folyóvizek, ahol pár bárka
iparkodik, anélkül, hogy előrejutna. Abban a percben, amikor számba
vettem azokat a gondolataimat – amelyek közvetlenül előbb az elmémet
foglalkoztatták, hogy megtudjam, aludtam-e vagy nem az imént (bár hisz
épp ez a bizonytalanság, amely feltétette velem a kérdést, adta meg rá az
igenlő választ) –, az ablakon át, egy sötét kis erdő felett, szépen ívelt
felhőket vettem észre, amelyeknek lágy pihéje megrögzített, változatlan,
szinte halott rózsaszín volt, mint az olyan szárnytollaké, amelyek felitták a
festékjüket, vagy mint az olyan pasztellképé, amelyre a festő szeszélye
szórta. Mindamellett éreztem, hogy ez a szín nem ötlet és nem is
tehetetlenség, hanem szükségszerűség és élet. Csakhamar nagy
fénytartalékok halmozódtak fel mögötte. Felélénkült, az egész égbolt
halványpirosra színeződött, s hogy jobban lássam, szememet az
ablaküveghez tapasztottam, mert éreztem, hogy kapcsolatban van a
természet mélyebb életével – de a vasúti vonal hirtelen irányt változtatott,
a vonat fordult, s e hajnali jelenetet egyszerre, az ablaküvegen át, egy éjbe
burkolt falu váltotta fel, holdfénytől kékes háztetőkkel, az éjszaka opálos
gyöngyházától szennyes mosóhellyel, egy még minden csillagával
behintett égboltozat alatt, s már bánkódtam, hogy elvesztettem ezt a
rózsaszín sávot az égen, amikor megint észrevettem, de mostan már
pirosan, a szemközti ablak alatt, amelyet szintén elhagyott a vasútvonal
újabb hajtásánál; s ily módon azzal töltöttem az időt, hogy egyik ablaktól
a másikhoz szaladgáltam, s így próbáltam egybefogni, egyazon új
vászonra hozni az én szépséges, tünékeny és skarlátpiros hajnalomnak
szemközti és meg-megszűnő töredékeit, hogy csak minél teljesebb
látványt s hézagtalan képet nyerjek róla.
A tájék egyenetlen lett, meredek, a vonat egy kis állomás előtt, két
hegység között állt meg. Egyetlen őrház látszott csak a hegyszoros
mélyén, a patak partján, az is már-már szinte a vízben, amely az ablakai
alatt folydogált. Ha van olyan emberi lény, aki földje termékének
tekinthető, s akiben e föld sajátos kedvességét élvezhetjük, akkor ez nem
is annyira az a parasztlány lehetett, akit úgy kívántam látni, mikor egyedül
sétálgattam Méséglise felől, a roussainville-i erdőben, hanem ez a
termetes lány, aki épp a házból jött ki, s a felkelő nap fényétől ferdén
megvilágított úton tejeskannát hozott az állomásra. Ebben a völgyben,
melynek ormai az egész nagy világot eltakarták, sose láthatott senki mást,
mint a vonatok utasait, s a vonatok csak egy pillanatra álltak meg itt az
állomáson. Végigment a kocsik előtt, tejeskávét kínálva néhány már
felébredt utasnak. Az arca, a reggeli visszfényektől bíborosan, rózsásabb
volt, mint maga az égbolt. Hogy megláttam, ugyanazt az életvágyat
éreztem, amely mindig újjáéled bennünk, ahányszor csak a boldogság és a
szépség tudatára ébredünk. Persze, mindig elfelejtjük, hogy a boldogság és
a szépség teljességgel egyéniek, és amikor az elménkben valami
egyezményes típussal pótoljuk őket, amit a különböző kedves arcok s a
már ismert örömök átlagából formálunk, csupa elvont, bágyadozó és
ízetlen képet kapunk, mert hisz épp az újdonság jellege hiányzik belőlük,
az, ami megkülönböztetné őket minden eddigi örömünktől, vagyis a
szépség s a boldogság tulajdonképpeni lényege. S az életet is azért látjuk
oly sötéten s szerintünk igazságosan, mert azt hittük, hogy beleszámítottuk
a szépséget és a boldogságot, holott pedig elejtettük, s oly elvontságokkal
pótoltuk őket, melyekben nincs belőlük egy atom sem. Így ásít például
unalmában s már előre az az irodalombarát, akinek holmi „szép új
könyvről” szólnak, mivel az addig olvasott szép könyvek összetételére
gondol, holott egy valóban szép könyv sajátos és előre láthatatlan, s nem
előző remekművek summájából teremtődött, hanem olyasvalamiből, amit
ennek a summának teljes megemésztésével sem találunk meg, mert hiszen
épp azon kívül van. S mihelyt az irodalombarát megismeri ezt az új
művet, iménti közönye helyett csupa érdeklődést érez e műben festett
valóság iránt. Épp így ez a szép leány is, aki annyira különbözött az én
magányos ábrándjaim állandó szépségmintáitól, azonnal felkeltette
bennem egy bizonyos boldogság szomját (abban a mindig sajátos és
egyetlen formában, amelyben a boldogság szomját általában
megismerhetjük), mégpedig azét a boldogságét, amely majd a vele való
együttlétben lesz valósággá. De itt egyben nagy szerep jutott a Szokás
pillanatnyi megszűntének. A tejáruslány az én teljes lényemmel találta
magát szemben, azzal, amely hajlandónak mutatkozott igen élénk
élvezetek megízlelésére. Rendesen csak legszűkebbre korlátozott
lényünkkel élünk, képességeink legnagyobb része alvó állapotban marad,
mivel a Szokásra bízzák maguk, amely tudja, mi a dolga, s nincs szüksége
őrájuk. De most, útközben és reggel, szokványos életem félbeszakítása, a
hely- és időváltozás nélkülözhetetlenné tette a jelenlétüket. A Szokás,
mely énnálam egy helyben ülő volt és nem korán kelő, ezúttal teljesen
távol maradt, és most minden képességem összeszaladt, hogy
helyettesítse, szinte versengve egymás között – hullámok módjára
emelkedve egyazon szokatlan magasságra –, a legalacsonyabb rendű
éppúgy, mint a legnemesebb, az étvágy, a lélegzés és a vérkeringés éppúgy,
mint a képzelet és az érzékenység. Lehet, hogy a hely vad bája is
növelhette az övét, mikor olyasmit képzeltem, hogy ez a lány különb
minden nőnél, viszont az ő szépsége is hathatott a környezetére. Az életet
egyszerre elbűvölőnek találtam, volna, ha óráról órára őmellette
tölthetném el, elkísérhetném a patakig, a tehenéig, a vonatig, nem
tágítanék mellőle, érezném, hogy ismer engem, hogy helyem van a
gondolatai közt. Beavatna a falusi élet és a hajnali órák varázsába.
Intettem néki, hogy jöjjön, hogy nekem is adjon tejeskávét. Nem
nyughattam, míg valahogy észre nem vétetem magam vele. Nem látott
meg, erre odahívtam. Magas, nyúlánk teste felett az arcszíne oly rózsás és
aranyos volt, mintha csak egy megvilágított üvegfestményen át látszott
volna. Visszajött az én irányomban, s nem tudtam levenni a szemem egyre
növekvő arcáról: olyan volt, mint az olyan nap, amelybe nyitott szemmel
is belenézhetünk, s amely egész közel jön hozzánk, engedi, hogy közelről
nézzük, s elkápráztat bennünket aranyával és pirosával. Rám nézett, éles
tekintettel, de akkor már a kalauzok becsukták az ajtókat, és a vonat
megindult; még láttam, hogy a tejeslány eltávolodik az állomástól, s rátér
a kis ösvényre, most már világos nappal volt; távolodtam a hajnaltól.
Hogy ezt a lelkes hangulatomat a lány idézte-e elő, vagy hogy,
ellenkezőleg, e hangulat okozta-e nagyrészt a közelében érzett örömömet,
nem tudom, de annyi biztos, hogy a kettő egybefolyt, olyannyira, hogy a
lány viszontlátásának a vágya elsősorban inkább lelki vágy volt, az az
óhaj, hogy ez a szinte lázas állapotom ne vesszen el egészen, s hogy ne
szakadjak el végleg attól, aki ha öntudatlanul is, de részt vett ennek a
hangulatnak a felkeltésében. Nemcsak azért, mert ez az állapot
határozottan kellemes volt. Főképp mert (mint egy húr nagyobb
feszültsége, vagy mint egy ideg gyorsabb vibrálása más zengzetet vagy
színt idéz elő) más hangulatot adott annak, amit magam körül láthattam,
bevezetett, tevékeny résztvevőként, egy ismeretlen és sokkal vonzóbb
mindenségbe; ez a szép lány, akit még most is láttam, mialatt a vonatom
meggyorsította az iramát, olyan volt, mint egy másik, előttem ismeretlen
élet része, amelyet egy szegélyféle választott el az ismert élettől, s ahol a
dolgok egészen más benyomást keltettek bennem; s ha elhagyom ezt az
életet, mintha csak meghalnék önmagamnak. Ahhoz a jó érzéshez, hogy
legalább valami ehhez az élethez kössön, elegendő lett volna, hogy közel
lakjak ehhez a kis állomáshoz, s hogy így reggel mindig eljöhessek
tejeskávét kérni e parasztlánytól. De, fájdalom, ő már mindig távol marad
ettől az élettől – amely felé most közeledem, mégpedig egyre gyorsabban
–, és ebbe csak úgy tudtam nagy nehezen beletörődni, hogy máris új
terveket szövögettem a jövőre, amikor is majd egy szép nap visszatérek e
vonattal, s megállok ugyanennél az állomásnál, s e tervemnek egyúttal az
az előnye is megvolt, hogy új táplálékot adott annak az önző, tevékeny,
gyakorlati, gépies, lusta és kifelé irányuló hajlandóságnak, amely a mi
szellemünk legállandóbb magatartása, mert szívesen fordul el minden
olyan erőfeszítéstől, amely egy kellemes benyomásnak általános és
önzetlen elmélyítéséhez volna szükséges. S mivel másrészt tovább is
szeretnénk gondolni e benyomásra, jobb szeretjük mindenkor a jövőben
elképzelni, előkészítjük ügyesen a benyomást előidézhető körülményeket,
ami ugyan egyáltalán nem ismertet meg a lényegével, de legalább
megkímél minket e benyomás magunkban való újjáformálása
fáradságától, s reményt nyújt rá, hogy majd megint megkaphatjuk
kívülről.
Vannak olyan városnevek, Vézelay vagy Chartres, Bourges vagy
Beauvais,[260] amelyek, mintegy rövidítésül, legfőbb templomépületük
megjelölésére szolgálnak. Ez a részleges értelmezés, hogyha gyakran
használjuk, és ha oly helyekről van szó, amelyeket még nem ismerünk,
végül is az egész nevet a maga képére idomítja, s ez a név, ha a város képét
is bele akarjuk foglalni – azét a városét, amelyet addig még sose
láthattunk –, hasonló stílust és véseteket nyom erre a képre, mint egy
öntőminta, s valami nagy katedrálist alakít az egészből. Mégis egy
vasútállomáson, közvetlenül az étterem felett, fehér betűkkel, kék
jelzőtáblán olvastam Balbec majdnem perzsa nevét. Átfutottam a
pályaudvaron és az odavezető utcán, s megkérdeztem, hol a part, hogy
csak a templomot és a tengert lássam; mintha meg se értették volna, mit
akarok mondani. Ó-Balbec vagy Balbec-város, ahol e pillanatban voltam,
se fürdőhely nem volt, se kikötő. Igaz, hogy a legenda szerint a halászok a
tengerben lelték azt a csodatevő Krisztus-képet, amelynek a felfedezését,
alig pár méterre tőlem, a templom egy üvegfestménye ábrázolta; s
bizonyos, hogy a templomhajó és a tornyok köveit a haboktól csapdosott
sziklafalakból fejtették. De ez a tenger, amelyet éppen ezért úgy
képzeltem, hogy utolsó hullámai itt halnak el, az üvegfestmény
talapzatánál, több mint öt mérföldnyire volt, éspedig Balbec-fürdőnél, s ez
a torony, a kupolája mellett, amelyet – mert azt olvastam, hogy maga is
valóságos, kemény normann sziklafal, ahol zivatarok gyűlnek, s
viharmadarak keringenek – úgy véltem látni, mint amelyet tajtékzó habok
öveznek az alapjánál, olyan köztéren emelkedett, ahol két villamosvonal
ágazott szét, szemben egy kis kávéházzal, amelyen aranybetűkkel díszlett:
„Biliárd”, s oly házaktól környezve, amelynek tetői közé egyetlen árboc se
keveredett. S a templom maga – amely egyszerre lépett figyelmem körébe
a kávéházzal, egyszerre azzal a járókelővel, akitől kérdeztem, merre az út,
s egyszerre az állomással, ahova vissza kellett majd térnem – egy képet
formált az egésszel, s e későre hajló délután véletlen termékének látszott,
s kupolája duzzadt és omlós körvonalaival olyan volt itt az ég alatt, mint
valami roppant gyümölcs, amelynek rózsás, aranyló és olvatag felületét
ugyanaz a fény érleli, mint amelyben ugyanakkor a házak kéményei is
fürödtek. De nem akartam másra gondolni, csak a szobrok legmélyebb
jelentésére, amikor felismertem az apostolokat, akiknek szobormásait már
a Trocadéróban[261] is láttam, s akik a Szent Szűz két oldalán, a kapu mély
nyílásában, mintha csak az én kedvemért álltak és várakoztak volna. Sőt,
mintha jöttek is volna felém, szelíd, tömpe, jóakaró arccal, hajlott háttal s
vendégszeretőn, ajkukon valamelyik szép nap Hallelujá-jának
zsolozsmáival. De aztán csakhamar észrevettem, hogy az arckifejezésük
változatlan, szinte halott, és csak akkor módosult, hogyha körüljártam
őket. Azt mondtam magamban: „No, hát itt van, ez az a balbeci templom.
Ez a tér, amely, úgy látszik, ismeri a dicsőségét, a világ egyetlen olyan
helye, ahol a balbeci templom látható. Eddig erről a templomról csakis
fényképeket láttam, s a bejáró hírneves Apostolai-ról és Szent Szűz-éről
csak gipszből öntött másolatokat. De most ez itt a templom maga, ezek itt
maguk a szobrok; ők maguk, az egyetlenek, ez pedig csak sokkal több.”
Vagy talán sokkal kevesebb. Akárcsak az a fiatalember, aki egy vizsga
vagy párbaj után a kérdést, melyre felelnie kellett, vagy a golyót, amelyet
kilőtt, szinte semmiségnek tartja, ha a saját felhalmozott s bizonyításra
készen álló tudás- vagy bátorságtartalékjára gondol, ugyanígy az én
elmém is – amely a bejáró Szent Szűz-ét az addig látott másolatok körén
kívül vetítette elém, mintegy el nem érhetően a másolatokat fenyegető
viszontagságoktól, akkor is épen és sértetlenül, ha amazokat
megsemmisítik, eszményien és örök érvényesen – most csak bámult, hogy
e szobrot, amelyet oly sok ezerszer újjá- meg újjáfaragott, tulajdon
kőkülsejére korlátozva kell látnia, oly helyen, ahol szomszédja jobbról egy
választási plakát, balról, kéznyújtásnyira, a sétapálcám hegye volt,
odaláncolva a térhez, elválaszthatatlanul a Fő utca torkolatától, kitéve a
kávéház és a helyiérdekű-állomás tekintetének, arcán a már lenyugvó nap
sugárözönének a felével, s nemsokára, pár óra múlva, az utcalámpa
világával – míg ugyane fény másik felét a Leszámítoló Bank fiókja kapja
–, körüllebegve, akár e bankiroda, a közeli cukrászkonyha szagaitól, s
olyannyira az egyes ember, a járókelőnek kényére bízva, hogy például ha a
nevemet fel akartam volna írni e kőre, akkor ő, a hírneves Szent Szűz, akit
én eddig általános léttel s érintetlen szépséggel ruháztam fel, ő, a balbeci
Szent Szűz, a páratlan (ami, fájdalom, ugyanakkor egyetlent is jelentett), ő
mutatta volna és nem más, többé le sem törölhetőn, a szomszéd házak
kormától megfeketedett kőtestén az én krétám nyomait és az én nevem
betűit minden idezarándokló bámulójának – igen, őt, e halhatatlan s oly
rég áhított remekművet találtam itt átváltozva (mint magát a templomot
is), egy kis kőbe vésett anyókává, amelynek megmérhettem a hosszát, s
megszámolhattam a ráncait. Az idő múlt, és énnékem vissza kellett térnem
az állomásra, ahol úgy volt, hogy bevárom nagyanyámat és Françoise-t, s
velük együtt megyek Balbec-fürdőbe. Eszembe jutott mindaz, amit eddig
Balbecról olvastam, amit Swann mondott Balbecról: „Elragadó, legalábbis
olyan szép, mint Siena.” S csalódásomért semmi mást, csak a véletlent
vádolva, rosszkedvemet, fáradtságomat, látóképességem tökéletlenségét,
azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy vannak még más, számomra
érintetlen városok is a földön, hogy talán már legközelebb úgy hatolhatok
be, mint egy gyöngyzáporba, Quimperlé hulló cseppjeinek madárfüttyös
frisseségébe, hogy még megfürödhetek én is Pont-Aven[262] zöld és
rózsaszín visszfényében; de ami Balbecot illeti, úgy jártam, mihelyt
betettem a lábam, mintha csak egy oly nevet nyitottam volna ki félig,
amelyet pedig légmentesen kellett volna zárva tartanom, így aztán,
mindjárt kihasználva ezt az oktalanul kitárt kis rést, s kihajszolva onnan
sorra az addig ott élő képeket, helyettük a kávéház, a villamos, a bankiroda
s a tér népe siklott be, egyszerre, valami külső nyomásra s a levegő
ellenállhatatlan erejével, ezeknek a szótagoknak a belsejébe, amelyek
most, ha újra becsukódnak, ez új képek keretében foglalják magukba s
véglegesen e perzsa stílusú templom bejáróját.
Abban a helyiérdekű kis vonatban, amely Balbec-fürdőre vezetett,
megtaláltam nagyanyámat, azonban csak egyedül, mivel az az ötlete
támadt, hogy szobáink berendezésére előreküldi Françoise-t (de mivel
téves adatokkal szolgált néki, rossz irányba is küldte), aki szegény e
pillanatban gyanútlanul roboghatott Nantes felé, s talán csak Bordeaux-
ban fog felébredni. Alig ültem be a fülkébe, amely egészen telítve volt a
lenyugvó nap múló fényével s a délután szívós melegével (s az egyik, a
fény, tisztán mutatta, sajnos, a másiknak, a melegnek fárasztó hatását
nagyanyámra), nagyanyám azonnal kérdezte: „No és Balbec?”, az én vélt
nagy örömömnek oly forró és reménykedő mosolyával, hogy nem mertem
azonnal megvallani a csalódásomat. Egyébként az a benyomás, amelyre
előbb az elmém vágyott, annál kevésbé foglalkoztatott, minél közelebb
értem a helyhez, amelyhez majd testemnek kell hozzászokni. E több mint
egyórás út végén máris próbáltam elképzelni a balbeci szálló igazgatóját,
akinek a számára e pillanatban még nem léteztem, s szerettem volna
bemutatkozni néki ragyogóbb társaságban, mint nagyanyámé, aki
valószínűleg azonnal árengedményt kér tőle. Bizonyosan csupa gőg lesz,
bár nemigen láttam a körvonalait.
A kis vonat majd minden percben megállt egy-egy állomásnál, amelyek
Balbechoz vezettek, s amelyeknek a nevét (Incarville, Marcouville,
Doville, Pont-á-Couleuvre, Arambouville, Saint-Mars-le-Vieux,
Hermonville, Maineville) így inkább furcsáknak találtam, viszont ha
könyvben olvasom őket, biztosan kapcsolatot leltem volna köztük és a
Combray-val szomszédos helységnevek között. De hát két zenei motívum
is hiába áll külsőleg s nagyrészt majdnem egyforma hangjegyekből, egy
muzsikus mégsem érez semmi hasonlóságot köztük, hogyha más a
hangszerelésük és a harmóniájuk színezete. Ugyanígy e szomorú nevek,
amelyek mintha homokból, sóból s nagyon is szellős és üres térből lettek
volna formálva, s amelyek felett a ville[263] végzet úgy szállongott, mint –
szállás Árokszálláson, egy cseppet sem emlékeztettek Roussainville vagy
Martinville nevére, mert ezeket olyan gyakran hallottam nagynéném
szájából, az asztalnál ülve, az ebédlőben, hogy bizonyos borongós varázs
jegecedett ki körülöttük az emlékemben, oly varázs, melyben sok
mindennek a kivonata keveredett össze, a gyümölcsízek illatáé, a
fahasábok lángjának s Bergotte egyik könyvének szagáé, a szemközti
homokköves ház színezetéé, s még ma is, ahányszor e nevek, mint az
ásványvíz buborékjai, feltörnek emlékezetem mélyéből, különleges
erejüket mindazokon a rétegeken s különböző környezeteken keresztül is
megőrzik, melyeken át kell hogy hatoljanak, mielőtt a felszínre érnek.
Apró falucskák voltak mind, homokpartjuk magasáról uralkodva a
tenger felett, ahol már várták az éjszakát nyerszöld színű s bántó formájú
dombjaiknak a lábánál (akárcsak egy még ismeretlen hotelszoba kanapéi);
alig pár villa mindegyik, teniszpályával s olykor kaszinóval, amelynek a
zászlója félénken, mintegy öblösen lengett a hűvösödő esti szélben, apró
vasúti állomások, amelyek először mutatták nékem, de csak kívülről,
állandó lakóikat, fehér sapkás teniszezőket, az állomásfőnököt, aki itt állt
rózsafái és tamariszbokrai között, aztán egy szalmakalapos hölgyet, aki e
napi és énnékem örökké ismeretlen életútján éppen el-elmaradozó kis
agarát hívogatta, mielőtt villájába vonult, ahol már égett a lámpája – s e
sajátosan mindennapos és megvetőn otthonos képeikkel kegyetlen sebeket
ejtettek az én tétova tekintetemen s otthonát vesztett szívemen. De
mennyivel súlyosabbnak éreztem a szenvedésem, amikor végre
kikötöttünk a balbeci Nagyszálló halljában, szemben a márványutánzatú s
hatalmas főlépcsővel, s mialatt nagyanyám nem törődve ezeknek az
idegeneknek, akik közt ezentúl élni fogunk, esetleges ellenszenvével és
megvetésével, az „árszabás” részleteit vitatta meg az igazgatóval, afféle
furcsa „keljfeljancsival”, akinek arca is, hangja is telis-tele volt sebhellyel
(az arcán a kiütések, a hangján a különböző kiejtésmódok irtása miatt,
melyeket távoli eredetének s kozmopolita gyermekségének köszönhetett),
divatos szmokingban s lélekbúvári tekintettel, amely a helyiérdekű
utasainak érkeztekor a nagyurakat rendesen garasos zsugoriaknak nézte, a
szállótolvajokat meg nagyuraknak. Valószínűleg feledte, hogy ő maga
havonta ötszáz frank fizetést se kap, s mivel mélyen megvetette
mindazokat a vendégeket, akiknek ez az ötszáz frank, vagy ahogy ő
mondta: „huszonöt arany pénznek számít”, körülbelül úgy nézett rájuk,
mint az olyan páriákra, akiknek tilos a Nagyszálló. Igaz, hogy e
Nagyszállóban is voltak olyanok, akik nem sokat fizettek, s mégis nyugton
élvezhették az igazgató úr becsülését, de csak ha ez biztos volt benne,
hogy fösvénységből s nem szegénységből takarékoskodtak. A fösvénység
ugyanis a nagyúri glóriát semmivel sem kisebbítheti, mivel olyan
szenvedély, amellyel minden társadalmi helyzetben találkozhatunk. Az
igazgató úr pedig főképp a társadalmi helyzetre ügyelt, jobban mondva e
helyzetnek azokra a jeleire, amelyek szerinte rögtön elárulják, hogy ez a
helyzet csak magas lehet, mint amikor például valaki nem veszi le a
kalapját a hallban, vagy ha golfnadrágot hord, testhezálló köpönyeget, s
préselt bőrtárcából húz ki egy bíbor és arany gyűrűvel övezett szivart (és
én, sajnos, híjával voltam ezeknek az előnyöknek). Egyébként, ha beszélni
kezdett, kereskedelmi kifejezéseit választékos, de rosszul használt
szólásmódokkal keverte.
Mialatt nagyanyám, nem is látva, hogy az igazgató úr kalaposan és
fütyörészve hallgat csak rá, mesterkélt hangsúlyozással kérdezte tőle: „És
miféle... áraik vannak?... Remélem, nem nagyon drágák az én szerény
erszényemnek?”, én egy díványon ülve vártam, legbensőbb énembe
menekültem, iparkodtam csupa örök gondolat közé vándorolni, s nem
hagyni semmit, semmi elevent, testemnek a felületén (amely most
érzéketlenné vált, akár a sebzett állatoké, mikor csupa önvédelemből
halottnak tettetik magukat), csak hogy ne nagyon szenvedjenek itt a szokás
teljes hiánya miatt, amelyet még inkább növelt ugyanakkor a
törzsvendégek látványa, egy díszesen öltözött hölgyé, akinek az igazgató
azzal mutatta a tiszteletét, hogy mindjárt bizalmaskodni kezdett a hölgyet
kísérő kiskutyával, aztán egy fiatal piperkőcé, aki tollas kalappal a fején
kérdezte, nincs-e levele, mindazoké az embereké, akik szokott otthonukba
tértek, amikor e lépcsőház műmárványán felfelé iparkodtak.
S ugyanakkor három úr egyszerre Minosz, Aiakosz és Radamantész[264]
tekintetét vetette rám (amelybe úgy mélyesztettem pőre lelkem, amint
abba az ismeretlenbe, ahol már semmi se védi), három igen szigorú úr,
akiket, bár nem lehettek nagyon járatosak a vendégfogadásban,
„fogadófőnököknek” címeztek; még messzebb, zárt üvegfal mögött,
ismeretlen emberek ültek az olvasóteremben, amelynek kellő leírásához
hol a dantei Paradicsom, hol meg a Pokol színeit kellett volna kikeresnem,
aszerint, hogy a választottak boldogságára gondoltam-e, akiknek ott joga
van a zavartalan olvasáshoz, vagy arra az ijedelemre, amelyet nagyanyám
okozott volna, ha cseppet se törődve az én esetleges benyomásaimmal, azt
kívánja, hogy oda is bemenjek.
Magányérzetem még nagyobb lett a következő pillanatban. Mivel
megmondtam nagyanyámnak, hogy nem érzem jól magamat, hogy azt
hiszem, kénytelenek leszünk visszatérni Párizsba, minden tiltakozás
helyett csak annyit szólt, hogy elmegy bevásárolni, épp csak néhány oly
apróságot, amire, akár maradunk, akár pedig elutazunk, de mindenképp
szükségünk lehet (és csak később tudtam meg, hogy csupa nekem szánt
holmit, mivel Françoise sok olyasmit vitt magával, ami nekem hiányzott
volna); s várás közben kimentem sétálni a zsúfolásig telt utcákba, ahol a
tömeg valóságos szobai meleget árasztott, s ahol már csak a
fodrászműhely és a cukrászda volt nyitva, az utóbbi teraszán fagylaltozó
törzsvendégekkel, Duguay-Trouin[265] emlékműve előtt. Ez a szobor
körülbelül ugyanannyi örömöt szerzett nékem, amennyit a képe szerezhet
egy hetilapban annak a betegnek, aki ezt a hetilapot a sebésze
várótermében lapozgatja. Csodálkoztam, mennyire különböznek az
emberek tőlem, mivel e sétát a városban szórakozásul ajánlotta az
igazgató, s azért is, mert e kínzókamrát, aminek én egy új otthont érzek,
akárhányan „eszményi nyaralóhelynek” tekinthetik, ahogy a szálló
prospektusa is mondta, amely, igaz, túlozhat, de hát mégiscsak oly körnek
szól, amelynek ismerheti az ízlését. Az is igaz, hogy e prospektus nemcsak
az „elsőrangú konyhát” s nem is csupán a „Kaszinókert tündéri látványát”
magasztalta, hogy így csábítsa a vendégeket a Nagyszállóba, hanem
„Divat őfelsége legújabb rendeleteit” is, amelyeket csak a világtól
elmaradtak sérthetnek meg büntetlenül, márpedig hol az az úriember, aki
ezek közé óhajt számítódni?
Nagyanyám hiánya azért is fájt, mert féltem, hogy csalódást okoztam
néki. Biztosan igen szomorú, s érzi, hogy ha nem bírom el ennek az
utazásnak a fáradalmait, kérdés, használhat-e nékem akármilyen utazás.
Elhatároztam, hogy visszamegyek, s inkább a szállóban várom; az
igazgató maga nyomott meg a kedvemért egy gombot: s egy ismeretlen
valaki, akit „liftesnek” neveztek (s aki a szálló legmagasabb pontján, akár
egy normann templomon a legfelső, kis ablakos torony, oly módon
helyezkedett el, mint egy fényképész az üvegfala mögött vagy egy
orgonista a szobájában), máris úgy szállott le felém, mint egy szelídített
mókus, mozgékonyan, iparkodón, bár fogolyként. Aztán megint
végigsiklott, felfelé, egy pillér hosszában, és engem is magával vitt ennek
az inkább üzleti templomhajónak a kupolájáig. Minden egyes emeleten, a
kis átjáró lépcsők két oldalán, sötét folyosók futottak széjjel, mint a
legyező ágai, egy-egy siető szobalánnyal, aki holmi párnát cipelt. Hiába
próbáltam rátapasztani a sötétben elmosódó arcra az én
legszenvedélyesebb álomképeimet, de felém forduló tekintetében csak
semmiségem borzalmát láttam. De azért, hogy eloszlassam e végtelen
emelkedésben azt a halálos szorongást, melyet e prózai félhomály
titokzatos csendje keltett bennem, minden egyes emelet egyetlen W.C.-
fülkéjének függélyesen felsorakozó ablakfényében, beszélni kezdtem az
ifjú orgonistával, utazásom mívesével és rabságom társával, aki csak
tovább is huzigálta hangszere regisztereit, s nyomogatta buzgón a
hangsípjait. Bocsánatot kértem tőle, hogy annyi helyet foglalok el, hogy
annyi fáradságot okozok néki, s megkérdeztem, nem zavarom-e művészete
gyakorlásában, amely iránt, hogy hízelegjek a virtuóznak, nemcsak
kíváncsiságot mutattam, többet ennél: bevallottam, hogy ez lenne
legkedvesebb szórakozásom! De ő még csak nem is felelt, talán mert
csodálkozott a szavaimon, talán mert figyelt a munkájára, vigyázott a
rangkülönbségre, esetleg mert nem jól hallott, vagy tisztelte ezt a helyet,
félhetett a veszélytől, lusta volt ahhoz, hogy gondolkodjék, vagy pedig
mert egyszerűen nem volt rá engedélye az igazgatótól.
Semmi sem erősíti meg úgy bennünk a kívülünk való dolgok valóságát,
mint egy akár jelentéktelen lény helyzetváltozása hozzánk képest, mielőtt
megismertük és azután. Én magam most is ugyanaz voltam, aki ma, késő
délután, a balbeci helyiérdekű vonatba szálltam, s most is ugyanazt a
lelket hordoztam a bensőmben. De ebben a lélekben, ugyanott, ahol hat
órakor lehetetlen volt elképzelnem az igazgatót, a Nagyszállót, a
személyzetet, s ehelyett az érkezés percének félénk és bizonytalan
várakozása ködlött, most már a kozmopolita igazgató arckiütései foglaltak
helyet (tulajdonképp honosított monacói állampolgár volt, bár ugyan,
ahogy ő mondta – mivel igen szerette a szerinte előkelő hangzású
kifejezéseket, anélkül, hogy egyszer is helyesen alkalmazta volna őket –,
„román eredetiséggel” dicsekedhetett), liftért csengető mozdulata, maga a
liftes s egy egész sora ezeknek a pojácáknak, akik a Nagyszállóból, e
Pandora-szelencéből[266] ugrottak ki, letagadhatatlanul, el nem
mozdíthatón és bénítón, mint minden, ami véglegesen megvalósul. De hát
ez a változás, amelyben én nem vettem részt, legalább azt bizonyította,
hogy történt valami rajtam kívül – bármily érdektelen volt is ez a valami
magában véve –, s olyan voltam, mint az az utas, aki útja elején még maga
előtt látja a napot, s megállapítja, hogy múlnak az órák, amikor maga
mögött veszi észre. Összetört a fáradtság, amellett lázam is lehetett:
szívesen lefeküdtem volna, de nem volt velem semmiféle holmi. Akkor
legalább egy percre az ágyra akartam heveredni, de mi haszna, ott se lelek
nyugtot annak az élményhalmaznak, amit tudattal bíró testünk, ha ugyan
nem puszta testünk jelent mindegyikünknek, mivel azok az ismeretlen
tárgyak, amelyek most is körbefogták s amelyek arra kényszerítették, hogy
egész felfogóképességét állandó s éber védekezésre szorítsa, hallásomat,
tekintetemet, minden egyes érzékemet éppen olyan kényelmetlen s
korlátozott helyzetbe törnék (még akkor is, ha esetleg kinyújtom a
lábamat), mint La Balue bíborosé[267] abban a rabkalitkában, ahol se ülni,
se állni nem tudott. Egy szobát a figyelmünk népesít be tárgyakkal, és a
szokás távolítja el őket, hogy helyet szerezzen mi magunknak. Márpedig
balbeci szobámban nem volt hely a számomra (hisz csak névleg volt az
enyém), oly dolgok terpeszkedtek benne, amelyek engem nem ismertek,
éppoly bizalmatlanul néztek rám, mint ahogy én szemléltem őket, s nem
törődve az én létemmel, csak azt éreztették velem, hogy bizony zavarom
az övékét. Az ingaóra például – amelyet otthon legföljebb ha hetenkint
egy-két másodpercig hallottam, olyankor, ha valami mélyebb
elmélkedésből riadtam fel – itt minden megszakítás nélkül s ismeretlen
nyelven beszélt, mégpedig minden bizonnyal rám nézve bántó dolgokról,
mert a nagy, lila ablakfüggönyök megjegyzés nélkül hallgatták, de csak
úgy, mint az olyan emberek, akik szó nélkül vállat vonnak, hogy mutassák,
mennyire bántja őket egy fölösleges harmadiknak a jelenléte. E függönyök
a magas szobát majdnem történeti jelleggel ruházták fel, amely szinte
alkalmassá tette, mondjuk, Guise herceg meggyilkolására, később meg a
Cook-ügynökség szervezte turistalátogatásokra, de semmiképp sem arra,
hogy aludjak benne. Amellett bántott a falakhoz illesztett üveges kis
könyvszekrények látványa, s főképp egy nagy állótükör, ferdén a szoba
falához képest, s éreztem, addig nem lesz nyugtom, amíg ez el nem
vándorol innen. Tekintetem – amelyet párizsi szobám tárgyai éppoly
kevéssé feszélyeztek, mint a tulajdon szembogaram, mert hisz csak
szerveim függvényei voltak, önmagamnak megnagyítása – itt egyre e
kilátótorony-szoba magas mennyezetére szegződött, mivel nagyanyám
akarta így, hogy a szálló legtetején lakjam; és beljebb, a látásnál és
hallásnál mélyebb régiókban, ott, ahol már megérezzük a különböző
szagok minőségét, majdnem énem legbensőjében éreztem a molyirtó
illatát, amely végső védősáncaim ellen intézett most támadást, s amelyre
csak fáradt, ijedt, szüntelen és felesleges szipogással tudtam válaszolni.
Nem volt már oly világom, olyan szobám, olyan testem, amelyet ne
fenyegettek volna ezek a körben támadó ellenségek, csontomig elfárasztott
a láz, egyedül voltam, halni készültem. Akkor lépett be nagyanyám; s
szorult szívem kitárulkozásának egyszerre végtelen terek nyíltak.
Az a perkálpongyola volt rajta, amelyet olyankor hordott otthon,
valahányszor beteg volt valamelyikünk (mert ebben, mint mondani szokta,
kényelmesebben mozoghatott, most is, mint minden tettéhez, önző okokat
keresgélve); ez volt az ő családi és ápolónői egyenruhája, az ő
apácaköntöse, amikor minket gondozni vagy mellettünk virrasztani kellett.
Az ápolók gondozása, velünk való jóságuk, érdemeik s az irántuk érzett
hála növelik azt a benyomást, hogy azért nékik idegenek, s így alapjában
egyedül vagyunk, s hogy magunknak kell megtartani egyrészt
gondolataink terhét, másrészt tulajdon életvágyunkat – viszont tudtam, ha
nagyanyámmal vagyok, hogy legnagyobb bánatomat az ő még ennél is
nagyobb könyörülete fogadja; hogy mindaz, amit magaménak mondok,
gondjaim és akaratom, az én saját életemnek sokkal erősebben fenntartó és
gyarapító vágyára építhetnek nála, mint énnálam; és a gondolataim is úgy
nyúltak át az övéibe, hogy még csak irányt se változtattak, mivel az én
elmémből egyenesen hatoltak be az övébe, személy- és környezetváltozás
nélkül. S mint az, aki tükör előtt próbálja megkötni a nyakkendőjét, s nem
érti, hogy a nyakkendőnek a tükörben látott vége őhozzá képest nem arra
van, amerre a kezét irányítja, vagy mint a kutya, amely a földön egy bogár
táncoló árnyékát lesi, én is a testi látszattól mintegy tévedésbe ejtve,
ahogy már itt e földön szoktunk járni, ahol nem tudjuk közvetlenül
észlelni a lelkeket, nagyanyám karjába vetettem magam, s úgy csüggtem
ajkammal az arcán, mintha csak így juthatnék be a határtalan szívbe, mely
kinyílt előttem. Amikor így arcához, homlokához tapasztottam a számat,
oly valami jótevő és tápláló erőt szívtam belőle, hogy éppolyan
mozdulatlan, komoly, nyugodtan mohó maradtam, akár egy szopós
kisgyerek.
Utána fáradhatatlanul néztem az ő szép metszésű arcát, amely olyan
volt, mint egy fénylő s mégis nyugodalmas felhő, mögötte a gyengédség
sugárzásával. S mindaz, ami kapott valamit, akármilyen keveset is, az ő
lelke benyomásaiból, mindaz, amit így elmondhattam neki, mindjárt
annyira átszellemült, olyannyira megszentelődött, hogy szép, alig szürkülő
haját ugyanolyan óvatosan, szelíden és tiszteletteljesen simogattam a
tenyeremmel, mintha csak a jóságát cirógatnám. Oly öröme volt minden
kis fáradozásban, amivel megkímélhetett engem, ha csak egytől, s olyan
gyönyörűséget talált az én kimerült tagjaimnak pillanatnyi mozdulatlan
nyugalmában, hogy mikor segíteni akart a levetkőzésben és a lefekvésben
– mialatt én elhárítottam, és magam kezdtem vetkőződni –, nagyanyám
könyörgő tekintettel állította meg a kezemet, amellyel már hozzáfogtam
kabátom és cipőm kigombolásához.
– Ó, de kérlek – mondta nekem. – Olyan öröm ez a te nagyanyádnak. És
aztán kopogtass ám a falon, ha éjjel szükséged van valamire, az ágyam a te
faladnál van, és a fal egészen vékony. Most mindjárt, ha már lefeküdtél,
próbáld meg, lássuk, megértjük-e egymást.
S csakugyan, még ezen az estén háromszor kopogtam egymás után, és
ezt egy hét múlva, mikor beteg lettem, pár napig minden reggel
megismételtem, mivel nagyanyám azt akarta, hogy már korán igyam tejet.
Olyankor, ha úgy véltem, hogy ő már ébren van odaát – csak hogy ne
kelljen várnia, s utána megint elalhasson –, három apró kopogást
kockáztattam meg a falon, félénken, gyöngén, de érthetőn, mert igaz, hogy
nem akartam félbeszakítani az álmát, ha tévedtem s nagyanyám még aludt,
viszont azt sem akartam, hogy egyre a hívásomat várja, ha először nem
hallaná, és én nem merném újrakezdeni. S alig kopogtattam hármat, máris
hallottam az övét, más hangszínűt, mint az enyém, telítve nyugodt
biztonsággal, két ízben is, hogy világosan értsem, és mintha csak azt
mondta volna: „Ne félj, légy nyugodt, jól hallottam, pár perc múlva már
nálad leszek” – s nagyanyám nemsokára már nálam is volt.
Mondtam neki, féltem, hogy nem hallja meg a kopogást, vagy azt hiszi,
egy szomszéd kopogott, amire ő csak nevetett:
– Hogy én az én kiscsibém kopogását összetévesszem máséval? De
hiszen még száz közül is megismerné a nagyanyád! Mit gondolsz, van-e a
világon olyanféle kopogás, mint a tiéd, olyan csacsi, olyan lázas,
olyannyira ijedős, hogy jaj, nem ébreszt-e fel engem, vagy hogy megértik-
e őt! De csak ha kaparásznál a falon, még akkor is felismerném ezt az én
kis egérkémet, mert nincs hozzá hasonló, akit én úgy, de úgy sajnálnék.
Már hallottam egy jó perce, hogy haboztál, hogy fészkelődtél, hogy nem
volt maradásod az ágyadban.
Széttárta a zsalukat; a szálló kiugró szárnyépületén a nap már
berendezkedett a háztetőn, mint az a korán kelő cserepes, aki már
hajnalban dolgozni kezd, de csöndben, hogy fel ne ébressze a még
nyugodtan alvó várost, amelynek a mozdulatlansága őt csak frissebbnek
mutatja. Nagyanyám megmondta, hány óra, milyen idő lesz majd aznap,
hogy nem érdemes az ablakig mennem, hogy köd van a tengeren, hogy
kinyitott-e már a pék, s miféle kocsi zörejét halljuk: ez volt a mi
jelentéktelen kis előjátékunk a naphoz, mellőzhető introitus[268], amelynél
senki sincs még jelen, az élet apró darabja, amely csak a kettőnké, s
amelyet szívesen idézek majd Françoise vagy idegenek előtt napközben,
mikor a reggel hatórai, késsel vágható ködéről mesélek, nem a szerzett
tudásnak, hanem a csak nekem szóló, engem ért szeretetnyilvánításnak a
fitogtatásával; szelíd reggeli pillanat, amely, mint egy szimfónia, az én
hármas kopogásom ritmikus párbeszédével kezdődött, hogy aztán a
válaszfal, örömmel s gyengédséggel telten, összhangzóvá, anyagtalanná,
angyali zengzetűvé válva, három újabb, forrón várt és kétszer ismételt
kopogással válaszoljon, amelybe át tudta menteni nagyanyámnak egész
lelkét s jövetele ígéretét, szinte zenei hűséggel s az angyali üdvözlet
derűjével. De a legelső éjszakán, mikor nagyanyám magamra hagyott,
újrakezdődött a szenvedésem, ugyanúgy, mint Párizsban, amikor
elhagytam a házunkat. Talán ez a rémület – nemcsak nálam, másoknál is –,
hogy ismeretlen szobában kell aludni, legegyszerűbb, homályos, szervi s
majdnem öntudatlan formája egy nagy tiltakozásnak, annak, mellyel a
jelenünk legjavát alkotó dolgok harcolnak kétségbeesve az ellen, hogy
elménkben máris egy oly jövőbe törődjünk bele, amelynek keretébe ők
nem férnek el; s ugyanez a tiltakozás volt annak a rémületnek a mélyén,
amelyet már nemegyszer az a gondolat keltett bennem, hogy szüleim egy
nap meghalhatnak, hogy az élet kényszerűségei elválaszthatnak Gilberte-
től, vagy pedig hogy oly országban kell majd végleg letelepednem, ahol
sose láthatom a barátaimat, s ugyancsak ez a tiltakozás volt annak a
nehézségnek a mélyén, amellyel a halálomra vagy a túlvilági életre
gondoltam, az oly utóéletre, aminőt Bergotte ígér a könyveiben, s ahova
nem vihetném el emlékeimet, hibáimat, jellememet, ezek pedig nem
akartak belenyugodni abba a gondolatba, hogy ne létezzenek többé, s
énnekem sem akarták a megsemmisülést, sem az oly öröklétet, amelyben
nem volna részük.
Amikor Swann azt mondta Párizsban, oly napon, mikor különösen
gyengélkedtem: „Jobb volna, ha elutazna azokra a gyönyörű óceáni
szigetekre, meglátja, sose jönne többé vissza” – szerettem volna így
felelni néki: „De akkor nem láthatnám az ön lányát, s oly dolgok és
emberek közt élnék, akiket ő nem is ösmer.” Pedig az eszem azt mondta:
„No és aztán, mit bánod, ha ez már úgysem fog elszomorítani? Ha Swann
azt mondja, hogy nem jössz vissza, ez azt jelenti, hogy nem akarsz
visszajönni, hogyha pedig nem akarsz, akkor boldog is leszel ott.” Mert az
eszem jól tudta, hogy a Szokás – az a Szokás, amely most arra vállalkozik,
hogy megszerettesse velem ezt a még ismeretlen lakást, megváltoztassa a
tükör helyét és a függönyök színezetét, s elállítsa az ingaórát – sokféle
feladatot vállal, többek között azt is, hogy rokonszenvessé varázsolja
eleinte ellenszenves embertársainkat, más formát adjon az arcoknak,
kedvessé tegyen egy hangszínt, módosítsa a szívek indulatát. Igaz, hogy az
új helyekkel s emberekkel való barátságnak a régiek felejtése alkotja a
szövetét; de hát az eszem épp azt gondolta, hogy nyugodtan nézhetek az
oly élet kilátása elé, ahol nem lennék elválasztva, csak azoktól, akiket
elfelednék, s ezért mintegy vigaszként hozta a feledés ígéretét a
szívemnek, holott ez, épp ellenkezőleg, még teljesebbé tette a
kétségbeesését. Nem mintha nem érezné a szívünk is, ha megtörtént a
válás, a Szokásnak ezeket az érzéktelenítő következményeit; csakhogy
addig is tovább szenved. S az oly jövő félelme, amely megfoszt bennünket
szeretteink látásától és társaságától – holott ma ebből merítjük
legkedvesebb örömünket –, ez a félelem még inkább nő, ahelyett, hogy
elmúlna, amikor arra gondolunk, hogy e hiány fájdalmához oly valami is
hozzájárul, amit most még kegyetlenebbül érzünk: az, hogy ezt a
fájdalmat nem érezzük majd fájdalomnak, s közömbösek leszünk iránta;
mert akkor énünk is megváltozna, s nemcsak szüleink, kedvesünk,
barátaink varázsa távozna tőlünk, hanem az irántuk való szeretet is;
olyannyira, oly teljesen szakadna ki szívünkből, amelynek ma még
tetemes része, hogy talán szinte örülnénk a tőlük távol való életnek,
amelytől ma gondolatban is irtózunk még; vagyis ez valóságos halál,
önmagunk halála lenne, amelyet, igaz, követ a feltámadás, csakhogy egy
különböző énben, márpedig a régi én halálra ítélt részei nem képesek
odáig, az új én szeretetéig emelkedni. Ők azok, ezek a részek, amelyek
ijedeznek és tiltakoznak – még a leggyengébbek is, amilyen például a
homályos ragaszkodás egy szoba légköréhez és térfogatához –, éspedig oly
lázas hévvel, hogy ebben a halál elleni harc egyik kézzelfogható,
részleges, igaz és titkos formáját kell látnunk, egy hosszú-hosszú,
reménytelen s mindennap újrakezdődő harcét a töredékes és folytonos
halál ellen, úgy, ahogy ez beékelődik a mi életfolyamatunkba, s ahogy
minden pillanatban más-más foszlányt old le rólunk, amelyeknek
üszkösödésén újabb sejtek szaporodnak. S az oly ideges természetnél, mint
amilyen az enyém is – akinél a közbenső szervek, az idegek, rosszul
működnek, vagyis hogy nem tartják fel a tudat felé vivő úton, hanem,
ellenkezőleg, egyenesen odaengedik a tűnőfélben levő én legparányibb
elemeinek tisztán érthető, gyötrelmes, számlálatlan s fájó panaszát –, az a
szorongó ijedtség, amelyet a túl magas és ismeretlen mennyezet alatt
éreztem, csak annak a barátságnak a tiltakozása volt, amely még most is
tovább élt bennem egy alacsony és meghitt mennyezet iránt. Ez a barátság
bizonnyal eltűnik majd, mihelyt egy másik ül a helyébe (s akkor a halál s
egy új élet, melyeket együtt Szokásnak hívnak, elvégezték kettős
művüket); de addig is, míg megsemmisül, minden este szenvedni fog, s
főképp ezen az első estén, egy már megvalósult jövő előtt, ahol nincs hely
a számára, állandóan lázadozott s egyre gyötrött panaszos kiáltásával,
valahányszor a tekintetem, nem tudva elfordulni attól, ami folyton
bántotta, ezen a megközelíthetetlen mennyezeten próbált megállapodni.
De másnap reggel – miután az inas bejött, hogy felkeltsen s meleg vizet
hozzon, s mialatt öltözködés közben hiába turkáltam a bőröndömben,
ahonnan sose azt húztam elő, amire épp szükségem volt, hanem csupa
olyasmit, ami semmire se szolgált – micsoda kéjjel gondoltam a reggeli és
a séta gyönyörűségére, micsoda örömmel láttam az ablakban s a
könyvszekrények üveglapján, mint egy hajókabinban, a tengert, a meztelen
tengert, mindennemű árnyék nélkül, de azért felülete felén egy keskeny és
mozgékony vonás határolta árnyékkal, s mily boldogan követtem
tekintetemmel a hullámokat, amelyek úgy lendültek egymás után, mint az
ugróbajnok a deszkán! Minden egyes pillanatban, kezemben a szálloda
monogramos, merev és keményített törülközőjével, amellyel úgyis
hasztalan próbáltam megszárítani magam, visszatértem az ablakhoz, hogy
még egy tekintetet vessek erre a tágas, vakító és hegyes-völgyes arénára, s
itt-ott sima és átlátszó smaragdhullámainak hócsúcsaira, amelyek
közömbös hevességgel s oroszláni homlokredőzéssel engedték felzúdulni
és leomlani lejtőik áradó özönlését, felettük a nap mosolyával, a nap
látható arca nélkül. Ehhez az ablakhoz ezentúl minden reggel odaálltam,
akár egy postakocsiéhoz, ahol az éjszakát töltöttük, s ahonnan most azt
nézzük, mily távol vagy közel került este óta egy áhított hegylánc – itt a
tenger e dombsorai, amelyek, mielőtt táncolva visszalejtenének hozzánk,
oly messzire tudnak hátrálni, hogy legelső hullámvonalaikat sokszor csak
nagy távolságban, egy hosszú és homokos síkon túl vehettem észre, valami
párás, átlátszó és kék színű messzeségben, akárcsak a jégmezőket a
primitív toszkánai képek hátterében. Máskor egészen közel hozzám
nevetett a nap e hullámokra, melyeknek gyengéd zöld fénye hasonló volt
az alpesi rétekéhez (azokban a hegyekben, ahol a nap óriásként
terpeszkedik szét hellyel-közzel, s vígan és egyenlőtlen ugrásokban siklik
le a hegyoldalon), ahol e szín nem annyira a talaj nedvességének, mint
inkább a napvilág folyékony mozgalmasságának köszönhető. Egyébként
ebben a hasadékban, amelyet a föld közepén a homokpart és a hullámok
alkotnak, csak azért, hogy ott áteresszék és felhalmozzák a napvilágot, épp
maga e napvilág az, amely aszerint, honnan jön, s tekintetünktől kísérve,
más-másképpen helyezi el s határozza meg a tenger hegyvölgyeit. A
világítás különbözősége éppúgy módosíthatja egy hely irányát, s éppúgy
állíthat elénk új célokat, azzal a vággyal, hogy elérjük őket, mint egy
hosszan s valóságosan befutott útvonal utazás közben. Amikor a reggeli
nap megérkezett a szálló mögül és feltárta előttem a ragyogó
homokpartokat a tenger első erődsoráig, mintha csak e tájnak egy másik
lejtőjét mutatta volna, s biztatna, hogy sugarainak örökké forgó kerekén
egy mozdulatlan s változatos utazásra induljak, az órák mozgalmas
országának legszebb tájékain át. S már az első reggelen a nap mosolygó
ujjal jelölte meg azokat a távoli és kék színű tengerormokat, amelyeknek
nincsen nevük semmiféle térképen, míg aztán mintegy elkábulva e
fenséges sétájától a csúcsok és lavinák visszhangzó és zűrzavaros
felületén, a szél elől énnálam, a szobában keresett menedéket, leheveredve
a vetetlen ágyra és széthintve kincseit a még nedves mosdóra és a nyitott
bőröndre, amelynek a rendetlenségét szinte még növelni látszott ragyogó
és felesleges fényűzésével. Mármost egy órával később, odalenn, a nagy
ebédlőben – mialatt étkezés közben egy-egy citrom jó néhány
aranycseppjével öntöztük meg azt a két kis tengeri halat, amelyek
egykettőre otthagyták a tányérainkon szálkáik tollasan göndörödő s
citeraként zengő bokrétáját – nagyanyám már-már valóságos
kegyetlenségnek tartotta, hogy ne érezze idelenn is a tengeri szél éltető
fuvallatát, az átlátszó, de, sajnos, zárva tartott ablakóriások miatt, amelyek
üvegfal módjára választottak el bennünket a tengerparttól, de úgy, hogy ezt
belülről is teljes egészében láthattuk, s még az ég is oly közelinek látszott,
mintha az ő azúrja csak az ablakok színe lenne, s fehér bárányfelhői csak
hibák az üvegen. Elhitettem magammal, hogy, mint egyik Baudelaire-
versben, a „mólón” vagy a „boudoir” mélyén ülök, s azon kezdtem
tűnődni, hogy „a tengeren sugárzó nap” – egészen más, mint az alkonyi
sugár, amely egyszerű s felszínes, mint egy reszketeg aranyszál –
ugyanaz-e, mint amely most úgy égette a tengert, mint egy topázt, szinte
erjedésbe hozta, szőkévé s tejszínűvé tette, mint a habzó sört vagy mint a
tejet, miközben olykor a felszínén nagy kék árnyak imbolyogtak,
amelyeket időnkint egy isten mozgathatott felülről, holmi kis
tükördarabbal játszadozva az égbolt alatt. Sajnos, a combray-i „teremtől”,
amely a szomszéd házakra nyílt, ez a balbeci nagy ebédlő nemcsak a
külsejében különbözött: meztelen volt, zöld napfénnyel telve, akár egy
uszoda vize, s alig egypár méterre tőle a dagály s a teljes napfény le nem
rontható gátat emelt eléje – mint az égi város elé – folyékony aranyból és
zöld smaragdból. Combray-ban mindenki ösmert bennünket, így hát nem
törődtem senkivel. A tengeri fürdők életében még a szomszédainkat sem
ismerjük. Még nem voltam elég idős, sem elég érzéketlen ahhoz, hogy ne
óhajtottam volna megnyerni s meghódítani a többieket. Éppoly kevéssé
rendelkeztem azzal a nemesebb közönnyel, melyet egy nagyvilági úr érzett
volna az ebédelők vagy a tengerparton sétáló fiatal fiúk és lányok iránt, s
fájdalommal gondoltam arra, hogy tán sose vehetek részt ez utóbbiak
kirándulásaiban, bár még inkább fájt volna, ha nagyanyám, megvetve a
társasági illendőséget, s nem egyedül és kizárólag csak az én
egészségemmel törődve, azt a rám nézve megalázó kérést intézné
hozzájuk, hogy fogadjanak engem is a társaságukba. Akár hazafelé tértek
valami ismeretlen villába, akár kezükben teniszütővel hazulról jöttek,
hogy az egyik teniszpályára menjenek, akár ha épp lóra szálltak, amelynek
a patái az én szívemet taposták, szenvedélyes kíváncsisággal néztem őket
e vakító parti fényben, ahol minden társadalmi arány megváltozik, s
követtem minden mozdulatukat e nagy, átlátszó üvegkalitkán át, ahova oly
temérdek napfény áradt. Viszont kizárta a szelet, s nagyanyám szerint ez
nagy hiba volt, s mivel nem tűrhette el, hogy én csak egy óráig is friss
levegő nélkül maradhassak, a tilalom ellenére kinyitott egy ablaktáblát, de
ugyanakkor felrepítette az asztalokról az étlapokat s az étkezők újságjait,
fátylait és kalapjait; ő maga nyugodtan mosolygott e mennyei fuvallatban,
mint Szent Blandina,[269] az én bús magányomat még inkább kiemelő
szitkok között, melyeket közös erővel szórtak ránk a turisták, megvetőleg,
dühösen s összevissza borzolt hajjal.
E közönség bizonyos részét – ami itten, Balbecban, az ily fényűző
hotelok köznapiasan gazdag és nemzetközi népének meglehetősen
határozott vidéki jelleget kölcsönzött – Nyugat-Franciaország megyei
előkelőségei alkották, egy törvényszéki elnök Caenból, egy gazdag
közjegyző Le Mans-ból, valamint az ügyvédi kamara elnöke Cherbourg-
ból, akik a vakáció idejében otthagyták szokott helyüket, ahol évközben
szerteszéjjel éltek, akárcsak holmi előőrsök vagy mint a gyalogosok a
dámajátékban, s idejöttek, itt csoportosultak a balbeci Nagyszállóban.
Minden egyes alkalommal ugyanazokat a szobákat kapták, s
asszonyaikkal, akiknek arisztokrata hajlamaik voltak, külön kis csoportot
formáltak, rajtuk kívül egy párizsi előkelő ügyvéddel és orvostanárral,
akik elutazásuk napján így szóltak a többiekhez:
– Ahá, persze, önök nem a párizsi vonattal utaznak, igazi kiváltságos
lények, már ebédre otthon lesznek.
– Micsoda? Kiváltságos lények? Mikor az urak Párizsban,
nagyvárosban, fővárosban laknak, míg én csak egy nyomorult százezer
lakosú megyeszékhelyen, azazhogy százhúszezer a legújabb népszámlálás
szerint; de hát mi ez a párizsiak két és fél milliójához képest? És most
megint viszontlátják a párizsi aszfaltot, a nagyvilágot, a fényes
kirakatokat!
Mindezt kissé parasztosan, de keserűség nélkül mondták, mert hisz ők is
vidékük legelsői közé tartoztak, s bármikor mehettek volna Párizsba – a
caeni elnöknek például nemegyszer kínáltak már kinevezést a Legfelsőbb
Semmítőszéken –, de jobb szerettek helyben maradni, városuknak, a
homálynak vagy a dicsőségnek a kedvtelése miatt, vagy azért, mert
maradiak voltak, s szerették a kastélyokkal való szomszédságot.
Egyébként többen nem is tértek egyenesen vissza a székvárosba.
Mivel a balbeci öböl külön kis világ volt a nagyvilágban, az évszakok
virágkosara, amely mintegy körbefogta a változatos napokat és az egymást
követő hónapokat, olyannyira, hogy amikor vihar előtt idelátszott
Rivebelle, az ottani házakon vígan játszogatott a napfény, mialatt Balbec
majdnem sötét volt, vagy amikor Balbecot kezdte már elérni a hideg, a
másik parton két-három hónapig is eltartott a meleg idő – s ezért a
Nagyszálló törzsvendégei, ha későn kezdték a nyaralást, vagy ha sokáig
maradtak, az esős és ködös napok beálltakor, ősz tájban, csónakra tették a
málháikat, s átkeltek, hogy utolérjék a nyarat, Rivebelle-be vagy
Costedorba. Ez a kis balbeci csoport bizalmatlanul fogadott minden
újonnan jött vendéget, s bár úgy tett, mintha nem törődne vele, azonnal
kifaggatta róla a főpincért. Ugyanis minden idényben ugyanaz, Aimé, jött
ide vissza, s mindig híven fenntartotta az uraknak az asztalait; a hölgyek
meg – ez urak hitvesei – tudva, hogy Aimé felesége kisbabát vár, ebéd
után a babakelengye egy-egy darabján dolgozgattak, miközben minket,
nagyanyámat s engem, nyeles szemüvegükön át nézegettek, mivel mi a
salátába kemény tojást is kértünk, ez pedig közönséges dolog, s nem is
szokás az alençoni[270] jobb körökben. Még megvetőbb gúnnyal kezelték
azt a francia vendéget, akit itt a szállóban mindenki fenségnek[271] hívott,
s aki valóban királynak kiáltatta ki magát egyszer, egy óceániai kis
szigetkén, az ott lakó vadak között. A szállóban igen csinos barátnőjével
lakott együtt, akit az utcán, ha fürödni ment, a gyerekek viharos „Éljen a
királyné!”-val köszöntöttek, mivel félfrankos pénzdarabokat potyogtatott
el közöttük. A két elnök, a törvényszéki és a kamarai, úgy tett, mintha
észre se venné, s ha egyik barátjuk megnézte, azt hitték, kötelesek
figyelmeztetni rá, hogy csak holmi kis munkáslányféle.
– De hisz azt mondják, Ostendéban a királyi fürdőkabint használják?
– Hát persze! Húsz frankba kerül. Maga is kibérelheti, ha kedve van
hozzá. S azt is tudom, igen jó forrásból, hogy ez az úr kihallgatást kért a
belga királytól, aki azt felelte rá, hogy nem kíváncsi az ilyen pojáca
királyra.
– Áh, igazán milyen mulatságos! és hogy még vannak emberek!...
S bizonnyal mindez igaz is volt, de a bosszúság is diktálhatta, az az
érzés, hogy a közönség jelentékeny része előtt ők, vagyis a közjegyző és a
két elnök, csak afféle rangosabb középosztálybelieknek számítanak, akik
nem is ösmerhetik ezt a pazarló királyt és királynét, s ezért olyan
rosszkedvűek, s ezért nem is titkolta egyikük sem a méltatlankodását
ennek a, mint ahogy ők mondták, „farsangi menetnek” a láttán, úgyhogy
még barátjuk, a főpincér is, aki pedig kénytelen volt jó arcot vágni e
bőkezű, ha nem is hiteles fenségeknek, messziről, míg kiszolgálta őket,
egy-egy jelentős pillantást küldött régi és kipróbált vendégeinek. S
ugyanaz a bosszúság dolgozott bennük tán akkor is – az, hogy csupa
tévedésből kevésbé előkelőknek tartják őket, s hogy nem tudják
megmagyarázni, mennyivel előkelőbbek valójában –, amikor „szép kis
figurának” neveztek egy ifjú divatbábot, egy nagyiparos tékozló és
tüdőbajos örökösét, aki mindennap új ruhában s orchideával a
gomblyukában pezsgőt hozatott az ebédjéhez, s szenvtelenül, sápadtan,
ajkán közömbös mosollyal ment a Kaszinó bakkaraasztalához, ahol
roppant összegekben játszott, bár, ahogy a közjegyző jól értesült arccal
mondta, „nemigen áll módjában ennyi sok pénzt elveszteni”, s a
törvényszéki elnökné is „biztos adatokra” hivatkozott, amikor olyasmit
állított, hogy ez a „századvégi” fiatalember tenger keserűséget okoz
szegény, szerencsétlen szüleinek.
Másfelől mind a kamarai elnök, mind pedig a barátai maró gúnnyal
emlegettek egy gazdag és magas rangú öreg hölgyet, csak azért, mert nem
egyedül, hanem a személyzetével együtt ment mindenfelé. Ahányszor a
közjegyzőné vagy a törvényszéki elnökné észrevette étkezéskor az
ebédlőben, mindegyik szemtelenül vizsgálgatta csontnyelű szemüvegével,
ugyanolyan aprólékos és bizalmatlan arckifejezéssel, mintha e hölgy
valami harsány nevű s gyanús külsejű étel volna, amelyet alapos
vizsgálatunk kedvezőtlen eredménye után küldünk vissza, eltávolító
mozdulattal és az undor fintorával.
Minden valószínűség szerint ezzel csak azt akarták kimutatni, hogy ha
bizonyos dolgoknak esetleg híjával is vannak – mint ebben az esetben az
öreg hölgy bizonyos előjogainak, s annak, hogy nem tartoznak a
társaságához –, ennek oka nem az, hogy nincsenek, hanem hogy nem is
akarnak lenni ezeknek az előjogoknak a birtokában. A végén aztán sikerült
ezt önmagukkal is elhitetni; és így az ismeretlen életformák kiirtott vágyát
és kíváncsiságát, azt a reményt, hogy új lényeknek nyerjük meg a
tetszését, ezeknél az asszonyoknál valami színlelt megvetés, valami
mesterkélt jókedv helyettesítette, aminek az volt a hátránya, hogy
megelégedésnek hívták a bosszúságot, s örökké hazudniok kellett
önmaguknak, ez pedig a boldogtalanságnak jól megalapozott feltétele. De,
úgy látszik, e szállóban, ha persze más formákban is, de mindenki úgy
cselekedett, mint ők, s ha nem is a hiúságnak, de legalább bizonyos
nevelésbeli elveknek és szellemi szokásoknak áldozták fel azt a bűvös
zavart, amelyet egy ismeretlen élettel való érintkezés kelthet bennünk.
Bizonyos, hogy az a kis világ, ahol ez az öreg hölgy magányoskodott, nem
volt oly heves mérgekkel telve, mint azé a csoporté, ahol az elnökné és a
közjegyzőné nevetésbe fojtották a mérgüket. Ellenkezőleg, e hölgy világa
finom, ódon, bár ugyanolyan mesterkélt illattal volt terhes. Mert abban,
hogy meghódítsa s hogy – míg közben maga is megújhodik – magához
vonzza más, új lények titokzatos rokonszenvét, az öreg hölgy bizonyosan
valami oly varázst talált volna, amelyet a maga köre látogatásának öröme
nem tartalmaz, még akkor sem, ha arra gondol, hogy ennél a körnél nincs
különb, s hogy másoknak, a kívülállóknak megvetése nem számít. Érezte
tán, hogy ha ismeretlenül érkezik a balbeci Nagyszállóba, fekete
gyapjúruhájában és divatjamúlt főkötőben bizonnyal mosolyra fakasztott
volna nem egy olyan léhűtőt, aki rocking[272]-ja mélyéből azt mondta
volna: „Koldusnépség!”, sőt esetleg oly értékesebb férfit is, mint a
törvényszéki elnök, akinek szürkülő oldalszakálla friss arcot és
rokonszenvet keltő, szellemes tekintetet keretezett, s aki, mint szokatlan
jelenségre, mindjárt figyelmeztette volna rá szemüvegéért kapkodó
hitvestársát, s talán ennek az első percnek öntudatlan félelme volt az – ezé
a rövid, de rettegett percé, mint az első fejesugrásé a vízbe –, amely arra
bírta e hölgyet, hogy előreküldött inasával világosítsa fel a szállót az ő
személyiségéről és szokásairól, s alig biccentve meg a fejét az igazgató
köszöntésére, ezért sietett mindig úgy fel, inkább félénkségből, mint
gőgből, a szobájába, ahol a szálló függönyeit a magával hozottakkal
helyettesítette, s ahol személyes csecsebecséi, pár spanyolfal, néhány
fénykép, olyan erős válaszfalat építettek szokásai és a külvilág közé, hogy
ehhez a külvilághoz való alkalmazkodása helyett még itt is, a szállóban is,
meghitt környezete körében élt, s szinte ez utazott, és nem ő...
Így azután egyrészt a szállószemélyzet és szállítói között a
cselédségével – amely helyette fogta fel ennek az új emberiségnek az
érintését, mialatt úrnője körül a megszokott légkört tartotta fenn –,
másrészt valamennyi előítéletével felvértezve a fürdőzők ellen – akiknek a
tetszésével nem volt érdemes törődnie, hiszen oly emberek voltak, akiket a
barátnői sose engedtek volna maguk közé – az öreg hölgy továbbra is a
maga külön világában élt, barátnőivel való állandó levélváltása, emlékei s
ama tudat révén, amely társadalmi helyzetére, modora minőségére és a
példás udvariasságára támaszkodott. S mindennap, mikor lejött a
szobájából, hogy sétára induljon a hintaján, inasa, aki előtte járt, s
szobalánya, aki meg a holmijával ment mögötte, mintha csak egy
nagykövetség őrtállói lettek volna, a maguk külön országának színeivel
fellobogózva, hogy idegen földön is biztosítsák a területenkívüliséget.
Aznap, mikor megérkeztünk, csak a délután közepe táján hagyta el a
szobáját, s nem láttuk az ebédlőben, ahol, mint új jövevényeket, az
igazgató vett bennünket a szárnya alá, s úgy jött velünk az ebédlőbe, ahogy
az egycsillagos altiszt megy az újoncokkal a katonaszabóhoz, aki majd
felöltözteti őket; viszont az öreg hölgy helyett, alig néhány perc múlva,
egy vidéki földbirtokost láthattunk a leányával, nemigen ismert, de igen
régi breton nemesi családból, Stermaria urat és Stermaria kisasszonyt,
akiknek az asztalát minékünk adta oda a pincér, mert azt hitte, hogy csak
estére jönnek. Balbecban csak azért jártak, hogy látogatást tegyenek itt
időző birtokos szomszédaiknál, s vizitjeik s a barátaiknál való
ebédmeghívások között csak a legszükségesebb időt töltötték a szálló
ebédlőjében. Látható gőgjük megóvta őket minden emberi rokonszenvtől s
minden érdeklődéstől a körülöttük ülő ismeretlenek iránt, akik közt
Stermaria úr ugyanolyan sietős, elutasító, nyers, hideg, sértődékeny és
rosszhiszemű arccal ült, akár egy vasúti étterem sose látott utasai között,
akikkel nem is képzelhetünk semmi egyéb kapcsolatot, mint hogy
megvédjük előlük a magunk hideg csirkesültjét s a kocsiban elfoglalt
ülésünket. Alig kezdtünk az ebédhez, máris fel kellett hogy keljünk
Stermaria úr parancsára, aki épp akkor érkezett, s a legkisebb mentegetőző
mozdulat nélkül mifelénk, hangosan szólt a főpincérnek, hogy jó lesz, ha
máskor majd vigyáz az ily tévedések elkerülésére, mivelhogy ő nem
szereti, ha „ismeretlen emberek” foglalják el az asztalát.
Bizonnyal nem volt semmi rossz szándék abban a sajátos érzésben,
amely egy párizsi színésznőt (akit egyébként nem annyira az Odéonban
játszott szerepei, mint inkább szellemessége, öltözködése s meisseni
porcelángyűjteménye tettek ismeretessé), e színésznő kedvesét, egy igen
gazdag fiatalembert (akinek a kedvéért ő maga is iparkodott művelődni) s
velük együtt az arisztokrácia két nevesebb férfi tagját arra bírta, hogy így
négyesben, mindenkor külön életet éljenek, mindenüvé együtt utazzanak,
Balbecban oly későn étkezzenek, amikor már mindenki más rég végzett az
ebédjével, s a nappalt a szalonjukban kártyajátékkal töltsék, hanem csak
egyforma ízlésüknek egyformán erős hajlandósága bizonyos elmés
társalgási formák, bizonyos válogatottabb konyha irányában, s ennek volt
a következménye, hogy csak az együttélésben és együtt étkezésben volt
örömük, viszont nem tudták volna eltűrni az oly emberek társaságát, akik
az ő kedvteléseikbe nem voltak kellőképp beavatva. Még egy játék- vagy
ebédlőasztal előtt is mindegyikük csak arra volt kíváncsi, hogy a velük
szemben ülő vendégben vagy játszótársban megvan-e egy bizonyos tudás
mintegy még használatlan képessége, amely például lehetővé teszi a
„művészi” hamisítványoknak, akárhány párizsi lakás „eredeti középkori”
vagy „renaissance stílusú” díszének leleplezését, s van-e benne általában
valami velük közös hatodik érzék, ami rögtön elválasztja a jót a rossztól.
Az a sajátos életforma, melytől e barátok sehol sem akartak tágítani, az ily
pillanatokban persze legfeljebb egy-egy ritka s furcsa felkiáltás
formájában nyilvánult meg, az ebéd vagy a játszma csendjében, esetleg a
színésznő egy-egy szép új ruhájában, amelyet az ebédjéhez vagy a
pókerhez választott. De hát ez az életforma annyira körülvette őket
alaposan ismert szokásaikkal, hogy kellő védelmül is szolgált nékik a
környező élet titka ellen. Akárhány hosszú délután a tenger csak úgy
függött velük szemben, mint valami kellemes színű festmény egy gazdag
agglegény szobájában, s csak mikor egyik játékos nem tudta, mitévő
legyen két játszma közben, akkor nézett ki egy pillanatra, hogy az órára
vagy a szép időre következtessen, s hogy a közelgő uzsonnára
figyelmeztesse a többieket. Esténként nem vacsoráztak itthon, ahol a
villanyforrások fényárban fürösztötték a nagy ebédlőt, s e fényben az
egész terem olyan lett, mint egy óriás és csodálatos akvárium, amelynek
üvegfala előtt, láthatatlanul az árnyban, a balbeci munkásnép, a halászok
és a kispolgár családok szinte egymást taposták az ablakok alatt, csak
hogy lássák az uraknak aranyhullámokon ringó fényűzését, amely a
szegények szemében éppoly rendkívülinek látszott, mint különös halaknak
és puhányoknak az élete (s kérdés – nagy társadalmi kérdés –, hogy vajon
az üvegfal meg tudja-e védeni mindig e csodálatos állatok lakomáját, és
hogy ezek a névtelenek, akik oly mohón bámulnak az éjben, nem törnek-e
majd be egyszer, hogy felfalják az akvárium népességét). Addig is tán volt
valaki ebben az ott ácsorgó s éjbe olvadó sokaságban, valamilyen
íróember, az emberi haltudomány kedvelője, aki pár vén női szörny
állkapcsának a láttán – ahogy összecsukódnak egy-egy lenyelt ételdarab
felett – mulatságból bizonyosan osztályozni is kezdte őket, fajtájuk, velük
született s szerzett tulajdonságuk szerint is, mert csak ez az utóbbi
magyarázhatja meg kellőképpen, hogy az az öreg szerb dáma, akinek a
szájnyílása éppolyan, mint egy nagy tengeri halé, azért eszi úgy a salátát,
mint egy született La Rochefoucauld hercegnő, mivel gyermekkorától
fogva örökké a Faubourg Saint-Germain[273] édesvizeiben úszkál.
 Ilyenkor a három férfi szmokingban várt a késlekedő színésznőre, aki,
miután még ott fenn csengetett a liftesnek, majdnem mindig új ruhában s
kedvese ízlése szerint való sállal lépett ki a felvonóból, akárcsak egy
játékdobozból. Akkor aztán, mivel úgy találták, hogy e Nagyszálló
nemzetközi jelensége inkább csak a fényűzés, mintsem a jó konyha ízét
plántálta ide Balbecba, mind a négyen kocsiba ültek, s egy fél mérföld
távolságra egy jó hírű kis vendéglőbe mentek vacsorázni, ahol végtelen
vitákba bocsátkoztak a szakáccsal az étrend összetételéről s egy-egy étel
készítésmódjáról. Útközben a balbeci, almafákkal szegett országúton csak
a távolságot nézték, amelyet be kellett futniok – s a fekete éjszakában ez is
olyannak látszott csak, mint Párizsban a lakásuktól akár a Café Anglais-ig,
akár a Tour d’Argent[274]-ig vezető út –, s a finom kis vendéglőben, ahol a
gazdag fiatalembert mindkét barátja irigyelte, hogy ily szépen öltözködő
kedvese van, a színésznő sáljai puha és illatos fátylat vontak, válaszfal
gyanánt, a kis társaság elé.
Sajnos, nyugalmam szempontjából, én korántsem voltam olyan, mint
ezek az emberek. Én bizony nagyon is törődtem nem is eggyel, hanem
akárhánnyal; szerettem volna megismerkedni egy alacsony homlokú úrral,
akinek a tekintete a nevelés és az előítéletek szemellenzői közt tévelygett,
az egész tájék nagyurával, vagyis Legrandin sógorával, aki látogatóba jött
el néha Balbecba, s aki minden vasárnap, amikor a feleségével garden
partyt rendezett, szinte megfosztotta a szállót a vendégek nagy részétől,
egyrészt mivel néhányukat meghívták az ünnepségeikre, másrészt mert a
többiek, hogy ne higgyék, mintha ők nem lennének hivatalosak, ezt a
napot választották egy-egy távoli kirándulásra. Egyébként az első nap igen
rosszul fogadták a Nagyszállóban, amikor a személyzet, frissen érkezve a
Riviéráról, nem tudta még róla, hogy kicsoda. Nemcsak hogy nem volt
fehér flanellruhája, hanem régi francia módra s nem ismerve a nagyszállók
szokásait, a hallban, ahol hölgyek is voltak, azonnal leemelte a kalapját,
amire az igazgató válaszképp hozzá se nyúlt a magáéhoz, mivel az volt a
véleménye, hogy az ily ember bizonyosan igen alacsony származású lehet,
olyan, akit ő úgy hívott, hogy „egyszerű népfelkelő”. Csak a közjegyző
felesége rokonszenvezett az új jövevénnyel – akiből messzire áradt az
úrinép fennhéjázó közönségessége –, s mindjárt ki is jelentette, az olyan
hölgy éleslátásával s ellentmondást nem tűrő, csalhatatlan biztosságával,
aki előtt nem lehet titka a legeslegjobb Le Mans-i úri társaságnak, hogy
azonnal meglátta benne a vérbeli, jól nevelt s tökéletes modorú úriembert,
aki magasan felette áll az egész balbeci közönségnek, mert a jegyzőné
mindaddig lehetetlennek tartotta ezt a közönséget, amíg csak lehetősége
nem nyílt közelebbi megismerésére. Ez a kedvező vélemény, amelyet
Legrandin sógoráról hangoztatott, talán onnan származott, hogy semmi
megfélemlítőt sem érzett ebben a fakó színű nemesemberben, vagy hogy
talán felismerte sekrestyésszerű modorában a tulajdon vakbuzgóságának
szabadkőművesi jeleit.
Hiába tudtam meg hamarosan, hogy azok a fiatalemberek, akik minden
áldott nap ott ülnek lóra a szálló előtt, csak egy divatáruház rossz hírű
tulajdonosának a fiai, akivel például apám sose ereszkedett volna szóba –
az én szememben a „fürdőélet” félistenek lovas szobraivá tette őket, s
legfeljebb azt remélhettem tőlük, hogy sohase nézzenek a magamfajta
kamaszra, aki a szálló ebédlőjét azért szoktam csak elhagyni, hogy a parti
homokba üljek. Szerettem volna még megnyerni annak a kalandornak is a
rokonszenvét, aki egykor király volt egy elhagyott óceániai kis szigeten,
de még a tüdőbajosét is, akiről szívesen hittem volna, hogy kihívó külseje
mögött félénk és gyengéd lélek rejtőzik, és hogy tán egész tárházát
pazarolná rám, csak rám, a szeretetének. Egyébként egy fürdőhelyen,
ahová némelykor visszatérünk, bizonyos személyek társasága oly állandó
értéket tehet hozzánk, aminőnek semmi megfelelője nincsen az igazi
nagyvilág életében; épp ezért (ellentétben azzal, amit az úti
ismeretségekről mondanak) semmit sem ápolnak oly gonddal – nemhogy
távol tartanák őket – a párizsi életben, mint a fürdőhelyen kötött
barátságokat. Nagyon is törődtem ezeknek a helyi vagy pillanatnyi
nagyságoknak a véleményével, annál is inkább, mert annak a
hajlandóságnak a révén, hogy könnyen mások helyébe, sőt lelkiállapotába
tudtam képzelni magam, ezeket az urakat nem igazi, például párizsi
rangjuk szerint osztályoztam (mert az eléggé alacsony lett volna), hanem a
maguknak adományozott társadalmi fontosság szerint, ez pedig csakugyan
egyet jelentett az ő balbeci helyzetükkel, ahol a közös mérték híja
viszonylagos felsőbbséggel s különös vonzóerővel ruházta fel őket egy-
egy idényre. Sajnos, mindannyiuk közül Stermaria úr megvetését éreztem
tán a legfájóbbnak.
Mindjárt, mihelyt belépett, észrevettem a leányát, sápadt, majdnem
kékes arcát, mindazt, ami sajátos volt járásában, testtartásában, karcsú és
magas termetében, s ami joggal idézte fel családfáját és főúri nevelését,
éspedig annál világosabban, mert hisz a nevét is tudtam – mint azok a
kifejező témák, lángeszű muzsikusok találatai, amelyek oly remekül festik
a zajló folyót, a lobogó lángot vagy a falu békéjét azoknak a hallgatóknak,
akik már ismerik a szövegkönyvet, s ily módon a képzeletüket mindjárt jó
útra terelhetik. A „fajta” olyképp növelte Stermaria kisasszony varázsát,
hogy, mint e varázs képzete, ugyanezt még teljesebbé, még érthetőbbé
tette. Amellett kívánatosabbá, mert nehezen elérhetőnek mutatta, ahogy a
drága ár is növeli egy tetszetős tárgy értékét. És az ősi családfa valami
különös ízt adott e válogatott nedvekből kevert és kialakult arcszínnek,
olyat, mint egy ritka gyümölcsé vagy mint egy híres borfajtáé.
Mármost a véletlen egyszerre csak kezünkbe adta azt az eszközt –
nagyanyámnak és énnekem –, hogy a szálló vendégei előtt a legkedvezőbb
fényben ragyoghassunk. Ugyanis már az első nap, amikor az öreg hölgy
lejött a szobájából az ebédlőbe – s előtte járó inasával s utána haladó
szobalányával (aki egy odafenn felejtett könyvvel és takaróval követte),
oly látható s általános tiszteletet és kíváncsiságot keltett, hogy ez alól
legkevésbé Stermaria úr tett kivételt –, az igazgató nagyanyám felé hajolt,
s csupa udvariasságból (mint ahogy a perzsa sahot vagy Ranavalo
királynét[275] mutatják meg egy névtelen bámészkodónak, akinek persze
nem is lehet semmiféle kapcsolata a nagy uralkodóval, de hát jóleshetik
néki, hogy közelebbről nézheti) ezt súgta a fülébe: „Villeparisis márkiné”,
mialatt ugyanabban a percben az öreg hölgy, meglátva nagyanyámat,
ragyogó mosollyal mutatta örömteljes meglepetését.
Könnyen elképzelhető, hogy engem e pillanatban semmi se tehetett
volna boldogabbá, még a leghatalmasabb tündér hirtelen megjelenése sem
egy kis öreg anyóka formájában, hisz mi sem állt módomban ahhoz, hogy
közel jussak Stermaria kisasszonyhoz, itt, ebben a környezetben, ahol
senkit sem ismertem. Senkit, persze, gyakorlati értelemben. Esztétikai
szempontból az emberi típusok száma meglehetősen korlátozott, s
akárhova menjünk is, mindig részünk van abban az örömben, hogy
ismerős arcokkal találkozunk, még ha, mint Swann, nem is keressük őket
régi mesterek képein. Így történt meg velem is, hogy mindjárt a balbeci
nyaralás első napjaiban találkozhattam Legrandinnal, Swannék kapusával,
sőt Swann-néval is, az elsővel egy kávéházi pincér, a másikkal egy átutazó
s többé nem látott idegen, Swann-néval meg egy fürdőmester alakjában. S
valami sajátos delejesség olyan el nem választhatón vonz és taszít
bizonyos testi és lelki tulajdonságokat, hogy mikor a természet bevezet
így valakit egy új testbe, szinte sose csonkítja meg túlságosan. Legrandin,
pincérré változva, érintetlenül megőrizte termetét, orra metszését, sőt álla
egy részét is; Swann-nét, mint férfit és fürdőmestert, nemcsak szokott
arcjátéka, hanem bizonyos fokig még a beszédmódja is követte. De hát így
éppoly kevéssé lehetett a segítségemre – ezzel a piros derékövvel s a
legkisebb hullámverésre magasra vont zászlójával, amely tiltja a szabad
fürdést, mivel a fürdőmesterek óvatosak és rossz úszók –, mint ahogy nem
lehetett volna Botticelli freskóján, mármint Mózes életé[276]-ben, ahol
Swann egykor Cipóra vonásai mögött ismert reá. Viszont Villeparisis-né
valóban ő maga volt, nem holmi varázslat áldozata, amely megfoszthatta
volna a hatalmától, hanem, ellenkezőleg, képes lesz varázslatossá tenni s
megszázszorozni az enyémet is, hogy aztán, mintha egy mesebeli madár
vinne csak a szárnyain, pár perc alatt átrepülhetnék azokon a végtelen
társadalmi távolságokon, amelyek, legalább Balbecban, Stermaria
kisasszonytól elválasztanak.
Fájdalom, senki, de senki sem élt olyannyira bezárkózva a maga külön
világába, mint épp az én nagyanyám. Talán nem nézte volna le, de
egyszerűen nem értette volna az unokáját, ha megtudja, hogy ily nagy
fontosságot tulajdonítok a közvéleménynek, s hogy ennyire érdeklődöm
oly emberek személye iránt, akiknek ő még csak a puszta létét se veszi
észre, s akiknek a nevét se tudja majd, ha majd itt hagyja Balbecot; nem
mertem bevallani néki, hogy mennyire örülnék, ha ugyanezek az emberek
beszélni látnák Villeparisis márkinéval, mert éreztem, hogy az öreg
hölgyet nagy tisztelet övezi a szállodában, és hogy az ő barátsága minket
is más színben tüntetne fel Stermaria úr szemében. Nem mintha
nagyanyám barátnője a főúri világot képviselte volna előttem: nagyon is
megszoktam a nevét, amely már abban az időben is ismerősnek hangzott a
fülemnek, amikor az értelmem még nemigen tűnődhetett rajta, mert hisz
gyermekkoromban is hallottam emlegetni odahaza; s a rangja csak valami
furcsa sajátosságot tett hozzá, akár egy ritkán használt keresztnév, mint
ahogy némely utcanevet sem találunk többé előkelőnek, így például a rue
Lord Byront, az egyébként oly népszerű, de közönséges rue Rochechouart-
t vagy a rue de Gramont-t, mint akár a rue Léonce Reynaud-t vagy a rue
Hippolyte-Lebas-t. Villeparisis-né éppúgy nem emlékeztetett egy külön
világhoz tartozó lényre, mint unokatestvére, Mac-Mahon,[277] akit
nemigen különböztettem meg egy másik köztársasági elnöktől,
Carnot[278]-tól, sem Raspailtól, hisz a fényképét Françoise együtt vette
meg IX. Piuséval. Nagyanyámnak az volt az elve, hogy útközben nincs
szükség barátokra, hogy nem az emberek kedvéért nyaralunk a
tengerparton, hogy a társaság örömeit Párizsban is élvezhetjük, és hogy azt
a drága időt, amit a szabad levegőn, a hullámok előtt kell eltöltenünk, kár
volna elvesztegetni udvariasságokra és semmiségekre; s mivel csupa
kényelemből úgy gondolta, hogy mindenki osztozik a véleményében, és
hogy régi barátok között, akiket a véletlen összehoz egy szállóban, semmi
sem lehet természetesebb, mint a kölcsönös rangrejtettség feltevése, az
igazgató hangoztatta névre szépen elfordította a tekintetét, s úgy tett,
mintha nem is látná Villeparisis márkinét, aki azonnal megértve, hogy
nagyanyám nem óhajtja felismerni, szintén a messzeségbe nézett. Aztán el
is távolodott, s én úgy maradtam ott megint, ebben az elszigeteltségben,
mint az olyan hajótörött, akihez közeledni látszott egy hajó, de aztán
eltűnt, anélkül, hogy megállt volna a közelében.
A márkiné szintén az ebédlőben étkezett, de a terem másik végén.
Senkit sem ismert azok közül, akik itt laktak vagy ide jártak, még csak
Cambremer márkit sem; s csakugyan láttam, hogy a márki nem is köszönt
az öreg hölgynek, egy nap, mikor feleségével együtt elfogadta a kamarai
elnök meghívását, akit olyannyira megrészegített, hogy egy nagyurat
tisztelhet az asztalánál, hogy köznapi barátait aznap gondosan kerülte, s
beérte azzal, hogy messziről hunyorított rájuk a szemével, mintegy
célzásképp erre a nevezetes történeti eseményre, de azért eléggé
tartózkodón, hogy ne tekinthessék meghívásnak.
– No, hát remélem, nem panaszkodhat, most aztán igazán nagyúr lett –
mondta neki vacsora közben a törvényszéki elnök felesége.
– Nagyúr? hogy én? ugyan miért? – kérdezte a kamarai elnök, túlzott
meglepetésével palástolva az örömét. – Csak nem a vendégeim miatt? –
mondta, érezve, hogy úgyse képes a további titkolózásra. – De hát mi a
nagyúri abban, ha vendégül látjuk a barátainkat? Valahol azoknak is kell
ebédelni!
– De igen, ez nagyúri dolog! Hisz ezek Cambremer márkiék voltak?
Mindjárt rájuk ismertem. Az asszony igazi márkiné. A javából. De nem
anyai ágon.
– Ó, ő olyan kedves teremtés, egyszerű, olyan, mint mi mindannyian.
Gondoltam, odajönnek majd az asztalunkhoz, intettem is önöknek egyre...
bemutathattam volna mindnyájukat! – tette még hozzá, könnyű gúnnyal
enyhítve ezt a képtelen ajánlatot, mint Ahasvérus, amikor azt mondja
Eszternek[279] Racine-nál: „Szólj, néked adjam-e országaim felét?”
– Nem, nem, nem, dehogy, hova gondol, mi már szerény ibolyák
maradunk, jobb nekünk a mi kis zugolyunkban!
– De higgyék el, nincs igazuk – felelte a kamarai elnök, akit a veszély
elmúlta egyre vakmerőbbé tett. – A barátaim nem emberevők. Akkor hát
jöhet a kártya?
– Szívesen, hogyne, de magunktól sose mertük volna ajánlani, amióta
márkinékat hívogat meg ebédre!
– Ugyan, kérem, nem olyan rendkívüli teremtések ezek. Holnap én
vacsorázom náluk. El akar menni énhelyettem? Igazán örömest lemondok
róla. Őszintén mondom, szívesebben maradok itt önökkel.
– Nem, nem, dehogy!... Még nyugdíjaznának, mint a reakció támaszát –
kiáltott fel a törvényszéki elnök, könnyekig nevetve a tréfán. – De azt
hiszem, magát is szívesen látják ott, Féterne-ben – fordult most a
közjegyzőhöz.
– Ó, én csak vasárnap megyek oda, egyik kapun be, a másikon ki. De ők
nem ebédelnek nálam, mint például az elnök úrnál.
Stermaria úr, az elnök sajnálatára, aznap nem volt Balbecban. De azért,
alattomos módon, az elnök így szólt a főpincérnek:
– Aimé, ha akarja, megmondhatja annak a Stermaria úrnak, hogy nem ő
ám az egyetlen nemesember ebben az ebédlőben. Látta, ugye, azt az urat,
aki ma velem ebédelt? Emlékszik? kis bajusz, katonás külső? No, hát
Cambremer márki volt!
– Igazán? Egy cseppet sem lep meg!
– Legalább így megtudja, hogy nemcsak neki van családfája! Megkapja
a magáét! Nem árt ennek a fajtának, ha megpirítjuk úgy hébe-hóba.
Egyébként nem bánom, kedves Aimé, ha akár semmit se mond néki, de
amit mondtam, megmondtam; különben is úgy tudom, hogy Stermaria
ismeri a márkiékat.
Másnap Stermaria úr, aki tudta, hogy a kamarai elnök egyik barátjának
a védője volt, magától odament hozzá, hogy bemutatkozzék.
– A mi közös barátaink, Cambremer márkiék, hisz ismeri őket, éppen
azon gondolkoztak, hogyan hozzanak össze bennünket, de hát mit tudom,
mért is nem sikerült, nem találtak megfelelő napot – hazudta a kamarai
elnök, a hazugok ama balhitével, hogy senki se vizsgálgat majd ilyen
apróka részletet, holott ez is elegendő hozzá (ha a véletlen segítségével
megtudjuk az egyszerű igazságot, amely történetesen ellentmond az ily
állításnak), hogy leleplezzen s mindörökké gyanússá tegyen egy jellemet.
Mint mindig, de most könnyebben, mivel az apja eltávozott, hogy a
kamarai elnökkel beszélgessen, én egyre Stermaria kisasszonyt néztem.
Minden, amit megjegyezhettem nála: különös, merész s mindig szép
magatartása (mint mikor a két könyökét az asztalra támasztva, a poharát
egészen a fél karja magasáig emelte), hamar kialvó, száraz tekintete,
hangjának mély, földesúri keménysége, amelyet egyéni hangszíne csak
felületesen leplezett – és amely úgy bántotta nagyanyámat –, valami ősi
tartózkodás, amelyhez mindig visszatért, mihelyt egy hangsúllyal vagy
egy tekintettel egyéni gondolatainak adott végleges kifejezést – mindez az
ősök egész sorát idézte a szemlélődő elé, az ősökét, mert tőlük örökölte e
fukarul mért emberi rokonszenvet, az érzékenység hiányait, azt a lelki
szűkösséget, amely minden pillanatban napfényre jött. De egy-egy oly
tekintete, amely hamar fakuló szemtükrén tűnt fel egy pillanatra, s
amelyben érezni lehetett valami alázatos szelídséget, s amely a
legbüszkébbnél is az érzéki örömök túlzott kedvtelésének a jele azon a
fokon, amikor csak annak a felsőbbsége számít, aki, bár legyen komédiás
vagy csepűrágó, de ki tudja elégíteni e kedvtelését, s akiért az ilyen nő
még a férjét is otthagyná; amellett sápadt orcáján szétterülő, eleven s
érzékin rózsás arcszíne, amelynek pírja hasonló volt a Vivonne fehér
vízirózsáinak a belsejéhez, olyasmit engedett remélnem, hogy tán
meglelhetném nála az ő bretagne-i életének olyannyira költői ízét, amelyet
akár szokásból, akár vele született választékosságból, talán rég megunt
szegénységük vagy családja fösvénysége miatt ő maga nem tarthatott igen
sokra, amelyet azonban egész teste maradéktalanul magába foglalt. Abban
a gyenge akarattartalékban, amelyet elődeitől örökölt, s amely valami
gyáva vonást adott az arckifejezésének, nemigen lelhetett volna indítékot
holmi komolyabb ellenállásra. S feltűnő s kissé divatjamúlt, tollal ékes
nemezkalapja, amelyet sose vetett le étkezéskor az ebédlőben, valahogy
még kedvesebbé tette Stermaria kisasszonyt énelőttem, nem azért, mert ez
a szürke kalap olyannyira összhangban volt az ő rózsás vagy ezüstös
arcszínével, hanem mert így szegényebbnek látszott, s közelebb
kerülhetett hozzám. Igaz, hogy apja jelenléte illedelmes magatartásra
kényszeríti, de azért hátha másképp osztályozza s másképpen is látja az
előtte levő embereket, s talán bennem sem elsősorban a jelentéktelen
társadalmi rangot, hanem csakis azt látja, hogy fiatal s férfi vagyok. Ha
egyszer Stermaria úr őnélküle távozna, s főképp ha Villeparisis márkiné is
odaülne az asztalunkhoz, akkor az ő rólunk való előnyösebb véleménye
engem még arra is felbátorítana, hogy akár odamenjek hozzá, talán pár
szót is válthatnánk, megbeszélnénk egy találkozót, szorosabb kapcsolatba
lépnénk. Aztán, ha egy hónapra egyedül, szülei nélkül maradna, az ő
romantikus kastélyukban, talán egyedül sétálhatnánk kettesben az
alkonyatban, mikor a sötét víztükör felett a hullámverte tölgyek
árnyékában gyengédebben fénylenének a hangafű rózsaszín virágai. Együtt
járnánk be az ő szigetét, ahol ott lobog a varázsa, az, amelyet, szerintem,
Stermaria kisasszony mindennapi élete áraszt, és amelyet szemének
emlékezete is magában hordott. Mert az volt az érzésem, hogy csak ott
lehetne az enyém, miután majd bejárjuk ezeket a helyeket, amelyek őt
annyi sok emlékkel övezik körül – akárcsak egy fátyollal, amelyet le akart
tépni a vágyam –, s azzal is, amit a természet állít a szeretett nő s
egynémely szerelmes közé (ugyanolyan szándékkal, ahogyan a szaporodás
tényét állítja közéjük és a leghevesebb gyönyör közé, s mint ahogy a
hímport helyezi a bogarak nektárja elé, a hímport, amelyet el kell vinniük
a szárnyaikon), mert így abban az illúzióban, hogy ily módon a szeretett
nő teljesebben lesz az övék, kénytelenek előbb a nőt környező tájakat
elfoglalni, amelyek ugyan hasznosabbak képzeletünknek, mint az érzéki
öröm, azonban e nélkül az öröm nélkül nem tudták volna odavonni őket.
De csakhamar le kellett vennem Stermaria kisasszonyról a tekintetemet,
mivel az apja – abban a hitben, hogy egy fontos személyiség
bemutatkozása oly röpke tény, amely, bármily érdekes, de semmi
folytatásra nem szorul, s amely végleg elintézhető egy kézszorítással s egy
átható tekintettel, minden további társalgás és későbbi kapcsolat nélkül –
egykettőre elbúcsúzott a kamarai elnöktől, s visszaült a helyére a lányával
szemben, oly módon dörzsölgetve a kezét, mint aki valami értékes
szerzeményre tett szert az imént. Maga az elnök, miután már túl volt a
találkozás legelső izgalmain, most is ugyanúgy társalgott a főpincérrel,
mint más napokon:
– Ugyan, Aimé, nem vagyok én felség; menjen csak oda a királyhoz;
mondja csak, elnök úr, hogy ízlik a pisztráng, mindjárt kérünk még
Aimétől. Aimé fiam, ez a kis hal igen kitűnőnek látszik; remélem, kapunk
még belőle, ugye, Aimé, de jó sokat!
Olyan sokszor ismételte a főpincér keresztnevét, hogy ha
vacsoravendége volt, ez mindig megjegyezte néki: „Látom, egészen
otthonos a házban”, s azt hitte, hogy neki is kötelessége „Aimé”-t
emlegetni, abban a sajátságos hitben, amely a félénkség, ostobaság és
közönségesség keveréke, s amelynek révén nem egy ember szellemesnek
és igen választékosnak véli, ha szó szerint utánozhatja a társaságában levő
személyeket. Az elnök folyton ismételte Aimé nevét, de mosolyogva, mert
nemcsak a jó viszonyát akarta kiteregetni a főpincérrel, hanem a
felsőbbségét is vele szemben. S a főpincér is, ahányszor csak felhangzott a
keresztneve, büszkén és ellágyultan mosolygott, így mutatva, hogy érti a
tréfát, s ugyanakkor átérzi a tisztességet.
Jóllehet így is félve étkeztem csak a Nagyszálló hatalmas és mindig
zsúfolt ebédlőjében, még ijesztőbbnek éreztem itt mindent, mikor megjött
pár napra nemcsak ennek a luxusszállónak, hanem még hét-nyolc
másiknak is a tulajdonosa (vagy vezérigazgatója, a részvényesek
jóvoltából, már nem tudom), aki folyton utazgatott e más-más francia
vidéken működő szállodák között, egy-egy hétig maradva mindegyikben.
Akkor aztán minden este s már a vacsora kezdetén feltűnt az ebédlő
bejárójánál ez az apró, fehér hajú s vörös orrú emberke, éppen olyan
szenvtelen, mint kifogástalan külsővel, akit, úgy látszik, Londonban
ugyanúgy, mint Monte-Carlóban, Európa egyik legelső szállodásának
ismertek. Egyszer, hogy ki kellett mennem vacsora kezdetén az ebédlőből,
s visszajövet elmentem mellette, üdvözölt, mert biztosan éreztetni akarta,
hogy a vendége vagyok, de eléggé hidegen, aminek hirtelen nem tudtam,
mi lehet az igazi oka, annak a tartózkodása-e, aki tudja, hogy ő kicsoda,
vagy pedig a jelentéktelen vendég iránt érzett megvetése. Azok előtt, akik
meg sokkal jelentékenyebbek voltak, a Vezér éppoly hidegen, de
mélyebben hajolt meg, valami szemérmes tiszteletben lebocsátott
szemhéjjal, mintha csak temetésen lenne, a halott édesapjával szemben,
vagy pedig az oltáriszentség előtt. Kivéve e fagyos és inkább ritka
köszöntéseket, szinte egyetlen mozdulatot sem tett, mintha csak mutatni
akarná, hogy csillogó s kissé kidülledő szeme mindent lát, mindenre
vigyáz, mindent ellenőriz e „nagyszállói vacsorákon”, a részletek
tökéletességét éppúgy, mint az egész harmóniáját. Láthatólag többnek
érezte magát, mint rendezőnek vagy karmesternek: valóságos hadvezér
volt. Abban a hitben, hogy a legmélyebb, leghatékonyabb szemlélet
elegendő a hadikészültség teljességének megállapítására s arra, hogy nem
követhettek el oly hibát, amely előidézhetné a vereséget, amellett meg
azért is, hogy vállalja a felelősséget, nemcsak minden mozgásról, hanem
szeme rebbenéséről is lemondott, s a figyelemtől megkövülve szemlélte s
irányította a hadműveleteket. Éreztem, hogy a kanalam mozgása sem
kerülheti el a tekintetét, s habár a leves után már eltűnt, ez a szemle az
egész vacsorára elvette az étvágyamat. Az ő étvágya igen jó volt, amit
délben lehetett látni, amikor egyszerű vendégként étkezett, mint bárki
más, az ebédlőben. Az ő asztala csakis abban különbözött a másokétól,
hogy míg evett, a másik, a rendes szállóigazgató egyre ott állt, s állva
beszélgetett ebéd végéig a főnökével. Mivel alárendeltje volt, hízelegni
próbált néki, amellett igen félt is tőle. Én viszont ilyenkor, ebéd közben,
kevésbé féltem már tőle, mert így, a vendégek közé vegyülve, oly
tartózkodó volt, mint az a generális, aki úgy tesz, mintha nem is látná a
vele egy vendéglőben ülő katonákat. Mindamellett, mikor a portás
„boyaitól” körülvéve jelentette: „Holnap reggel elutazik, megy Dinard-ba.
Onnan tovább Biarritzba, aztán Cannes-ba”[280], mégiscsak szabadabban
lélegzettem.
Életem a szállóban nemcsak azért volt szomorú, mert nem ismertem
senkit sem, hanem kényelmetlen is, mert Françoise meg igen sok embert
ismert. Azt hihetnők, hogy ezek az ismeretségek sok mindent
megkönnyíthettek a számunkra. Pedig az ellenkezője történt. A proletárok,
igaz, csak nehezen érhették el, hogy Françoise igazi ismerősökként kezelje
őket, s csak állandó s alázatos udvariaskodással juthattak a kegyeibe, de ha
már egyszer benne voltak, csakis ők számítottak Françoise előtt. Az ő
ódon illemkönyve olyasmit taníthatott néki, hogy gazdái barátai iránt
semmire se köteles, és ha sietős a dolga, nyugodtan elküldheti azt a
hölgyet, aki nagyanyámat jött meglátogatni. Viszont az ő ismerősei, vagyis
ama pár ember irányában, akiket a népi sorból a maga ritka barátságába
emelt, a legkényesebb s leghatározottabb ceremóniák szabályozták minden
tettét. Így például, mióta megismerte a kávést és egy kis szobalányt, aki
ruhákat varrt egy belga hölgy számára, Françoise nem jött fel mindjárt
ebéd után nagyanyámnak a szobájába, hanem csak egy órával később,
mivel a kávés vagy kávéval vagy herbateával kedveskedett néki a
kávézóban, vagy pedig, mert a szobalány kérte, maradjon vele, míg
varrogat, és az ily meghívásokat pedig nem lehet, sőt, nem is szabad
visszautasítani! Egyébként a kis szobalány megkülönböztetett bánásmódot
érdemelt, mivel árva létére idegen emberek nevelték, s azok között szokta
a szabadságát tölteni. Ez a helyzet nem csupán könyörületet keltett
Françoise-ban, hanem egy bizonyos jóindulatú megvetést is. Ő, akinek
családja s szüleitől örökölt kis háza volt, ahol a bátyja pár tehenet tartott,
nem tekinthetett vele egyenrangúnak egy ilyen gyökértelen teremtést. S
amikor szegényke azt remélte, hogy augusztus tizenötödikén elutazhat
majd jótevőihez, Françoise egyre csak azt ismételte: „Nevetnem kell
szegény fején. Azt mondja: remélem, hazamehetek majd augusztus
tizenötödikén. Hazamehetek – azt mondja! Hisz még nem is a szülőföldje,
úgy szedték csak fel a jámbort, és azt mondja, hazamegyek, mintha az
otthonába menne. Szegény lány! Micsoda nyomorúság, hogy még azt se
tudhatja, mi is az igazán, hogy odahaza.” De hát még ha Françoise csak
oly szobalányokat ismert volna, akiket a vendégek hoztak magukkal
Balbecba, akikkel együtt vacsorázott a szálló személyzeti részében, és
akik úgy néztek rá, mint valami csipkés fejkötőjű s finom arcú úridámára,
akit vagy a sorscsapások juttathattak idáig, vagy pedig csupa
ragaszkodásból állt be nagyanyám szolgálatába – szóval ha Françoise
csakis a szállón kívül élőket ismeri, könnyen tűrtük volna a bajt, mert
ezeket úgyse igen akadályozhatta volna meg abban, hogy a mi
szolgálatunkra lehessenek, annál az egyszerű oknál fogva, hogy még tőle
ismeretlenül sem szolgálhattak volna semmire. Csakhogy Françoise
megbarátkozott még egy italossal, egy kuktával és egy emeleti
szobalánnyal. Ennek pedig az lett a következménye a mi mindennapi
életünkben, hogy az a Françoise, aki első napon, mikor még nem ismert
senkit sem, szakadatlanul csengetett akármilyen csekélységért s oly
órákban, amikor mi sose mertünk volna a csengőhöz nyúlni, ellenben ő, ha
emiatt rászóltunk, mindjárt azzal válaszolt: „Mért ne, elég sok pénzbe
kerül”, mintha ő fizetne mindenért – ugyanaz a Françoise, mióta barátnéja
volt egy kuktának, amiből mi csupa jót reméltünk a kényelmünknek, most
a rendes időben sem volt hajlandó csengetni, ha nagyanyámnak vagy
énnekem esetleg fázott a lábunk; kijelentette, hogy az ilyesmit biztosan
nem néznék jó szemmel, mert azért a kis meleg vízért be kéne gyújtani a
kályhákba, vagy hogy zavarnánk vacsora közben a személyzetet, az pedig
biztosan morogna. S a beszédét mindig olyan szólással szokta befejezni,
amely, bár habozva ejtette ki, éppen elég világos volt s határozottan elítélő
miránk nézve: „Annyi biztos, hogy...” Nem is erősködtünk, nehogy egy
másik, még erősebb szólással hozakodjék elő: „Ez aztán sok!...” Ily módon
hát csakis azért nem kaphattunk többé meleg vizet, mivel Françoise
barátnéja lett annak, aki a vizet forralta.
A végén mi is szereztünk ismeretséget nagyanyám révén, bár
nagyanyám ellenére, mivel egyszer egy ajtó előtt összetalálkozott
Villeparisis-néval, és így ő is, a márkiné is kénytelen volt megszólalni,
miután előbb mindketten meglepetten és habozva nézték egymást, majd
kétkedve hátráltak, végül meg már azt sem tudták, hogyan
előzékenykedjenek és örvendjenek, mint az oly Moliére-darabokban, ahol
két színész eleinte csak magában beszélget, alig pár lépés távolságra,
mintha még nem látnák egymást, majd hirtelen mindegyik felfedezi a
másikat, nem hisznek a szemüknek, meg-megszakítják a beszédüket, végül
is egyszerre beszélnek, a dialógusból kórus lesz, s ők ketten egymás
karjába borulnak. Villeparisis-né, csupa tapintatból, azonnal ott akarta
hagyni nagyanyámat, aki meg, épp ellenkezőleg, egészen délig
visszatartotta, mivel szerette volna megtudni, hogyan jut a márkiné nálunk
is korábban a postájához, s hogyan jut olyan jó sültekhez (mivel
Villeparisis-né kedvelte a finom konyhát, s megvetette a szállóét, ahol,
mint nagyanyám mondta, Sévignénét idézve: „a sok cifra ételektől
éhkoppon is maradhattunk volna”). S a márkiné ezentúl, addig is, míg
kiszolgálják, mindennap odaült hozzánk, egy percre, az ebédlőben, nem
tűrve, hogy felkeljünk, sem hogy megzavartassuk magunkat. Legfeljebb
csak annyit tettünk, hogy vele maradtunk ebéd után is, abban a rút
pillanatban, mikor a kések az abroszon, a gyűrött asztalkendők mellett
hevernek. De én azért, hogy tovább is szerethessem Balbecot, s hogy
tudjam, most itt vagyok a föld legeslegvégső pontján, messzebbre néztem,
hogy csak a tengert lássam, s a tengeren a Baudelaire-tól megénekelt
színhatásokat, s csakis olyan napokon vetettem egy-egy tekintetet az
asztalunkra, mikor valami nagy halat, valamilyen tengeri szörnyet
szolgáltak fel, amely, mind e késekkel és villákkal ellentétben, egykorú
volt az ősidőkkel, a kimmériai nép[281] korszakával, mikor az élet kezdett
már beáradni az Óceánba, amelynek sok-sok csigolyás, kékkel és
rózsaszínnel erezett testét a természet valami építészeti terv szerint
formálhatta, akárcsak egy sokszínű, óceáni katedrálist.
Mint a fodrász, mikor látja, hogy az a tiszt, akit ő olyan nagy tisztelettel
borotvál, egy belépő vendégben régi ismerőst fedez fel s mindjárt
beszélgetni is kezd vele, s örömmel állapítja meg, hogy e két vendég egy
körből való, s önelégült mosollyal keresi a szappanostálat, mert, lám, az ő
műhelye közönséges fodrászi munkáihoz társadalmi, sőt majdnemhogy
főúri szórakozások is járulnak, éppúgy Aimé, észrevéve, hogy Villeparisis
márkiné régi ismerőseire talált bennünk, éppoly szerényen gőgös
mosollyal kereste a szájöblítőinket, akárcsak az a tudatosan tapintatos
háziasszony, aki tudja, mikor kell visszavonulnia. Amellett még
hasonlított az oly boldog és ellágyult apához is, aki észrevétlenül vigyáz
az asztalnál szövődő hímenszálakra. Egyébként Aimét már az is boldoggá
tette, hogy egy főrangú nevet hallhatott, viszont ha Françoise előtt csak
annyit mondtak, hogy „ez vagy az a gróf”, az arca mindjárt elborult, s a
beszéde száraz és rövides lett, ami azt jelentette nála, hogy ő is nagyra
tartja a nemességet, nem kevésbé, mint Aimé, sőt még inkább. Amellett
volt egy jó tulajdonsága, amelyet, persze, másoknál a legnagyobb hibának
tartott: Françoise igen büszke volt. Egyáltalán nem tartozott az Aimék oly
kellemes és simulékony fajtájához. Ez a fajta valósággal ugrándozik
örömében, ha oly többé-kevésbé érdekes eseményről hallhat, amely még
nincs benn az újságokban. Françoise viszont sohasem akarta mutatni a
meglepettet. Mondhatták volna előtte, hogy például Rudolf
trónörökös[282], akiről egyébként sose hallott, nem halt meg, mint ahogyan
hitték, hanem ma is él: Françoise azt felelte volna: „Igen”, mint aki ezt
úgyis rég tudja. Valószínű, ha még tőlünk, akiket oly alázatosan gazdáinak
nevezett, s akik már majdnem teljesen meg tudtuk őt szelídíteni, ha még
tőlünk se hallhatta bizonyos fojtott harag nélkül egy-egy nemesnek a
nevét, annak az lehetett az oka, hogy Françoise családja jómódú és
független lehetett a falujában, ahol azt a köztiszteletet, melyet e család
élvezhetett, legfeljebb csak a nemesek zavarhatták meg néhanapján,
ugyanazok a nemesek, akiknél Aimé, épp ellenkezőleg, kiskorától
cselédként szolgálhatott, ha ugyan csupa könyörületből nem a kastélyban
nevelték. A márkinénak, Françoise szemében, felejtetni kellett a rangját.
De hát, legalábbis Franciaországban, épp ebben áll a nagyurak és az
előkelő hölgyek tehetsége, sőt talán egyetlen foglalkozása. Françoise is,
mint más cselédek, gazdáinak kapcsolatairól csak részleges
megfigyeléseket tudott gyűjtögetni – amelyekből nemegyszer téves
következtetéseket vont le, akárcsak az emberek az állatokéból –, s ezért
folyton úgy találta, hogy nem kaptuk meg másoktól a nekünk „kijáró”
tiszteletet, amit azért is állapított meg oly gyakran és oly szívesen, mivel a
ragaszkodása hozzánk éppen olyan végletes volt, mint az a sajátos
élvezete, hogy kellemetlenkedjék a gazdáinak. De hát miután
megállapíthatta, mindennemű tévedés nélkül, mindazt a sok figyelmet,
amivel Villeparisis-né körülvett bennünket, de még őt is, Françoise
megbocsátotta néki, hogy márkiné, s mivel ezt a lelke mélyén úgyis
mindig jó néven vette tőle, őt tartotta legtöbbre minden ismerősünk közül.
Igaz, hogy senki más nem volt oly állandóan szeretetre méltó az
irányunkban. Ahányszor nagyanyám észrevette a márkiné egy
olvasmányát, vagy pedig szépnek találta a márkiné ajándékba kapott
gyümölcseit, egy óra múlva már inas hozta hozzánk a könyvet vagy a
gyümölcsöket. S amikor utána találkoztunk, csak annyit felelt a
köszönetünkre, valami sajátos célszerűségben keresve mentséget az
ajándékának: „Nem mondhatnám, hogy remekmű, de a lapok oly későn
jönnek, egy kis olvasnivaló sosem árt.” Vagy pedig: „Itt, a tengerparton,
mindig jó, ha megbízható gyümölcsöt kapunk.” „De úgy látom – mondta a
márkiné –, hogy sosem esznek osztrigát (amivel csak növelte ilyenkor
érzett undoromat, mert az osztriga eleven húsát talán még jobban utáltam,
mint a síkos medúzákat, amelyek ott sötétlettek a tengerparton); pedig itt,
ezen a parton, nyugodtan ehetnek, mert kitűnő! Ó, majd szólok a
szobalánynak, hogy kérje el az önök postáját is. Micsoda, a leánya minden
áldott nap ír önnek? De hát mondja, mit tudnak egymásnak mesélni
mindennap?
Nagyanyám hallgatott, azonban minden bizonnyal csak megvetésből,
mert hisz hányszor ismételte anyámnak Sévignéné szavait: „Valahányszor
levelet kapok, máris újabbért epekedem, hisz csak azért lélegzem, hogy
megint kapjak. Igen kevesen méltók arra, hogy megértsék, mit érzek.” S
féltem, hogy még netalán a márkinéra alkalmazza e levél végét: „Én ezt a
pár embert keresem, a többieket kerülöm.” Ehelyett inkább a márkiné
előző napi gyümölcsküldeményét magasztalta. S csakugyan, minden egyes
darab olyan válogatottan szép volt, hogy még az igazgató is így szólt, bár
féltékeny lehetett, hogy megvetettük az ő gyümölcsöstálját: „Én is csak
olyan vagyok, mint ön, vacog a fogam a jó gyümölcsre.” Nagyanyám
mondta a márkinénak, hogy azért is értékelte úgy a küldeményét, mert a
szállóban felszolgált gyümölcs legtöbbnyire gyalázatosan rossz volt.
„Nem mondhatom – tette hozzá (mint Sévignéné) –, hogy ha csupa
szeszélyből rossz gyümölcsöt akarnánk enni, azt is Párizsból kéne
hozatnunk.” „Ahá, persze, olvassa Sévignénét. Már az első nap láttam,
hogy az ő leveleit tartja a kezében (elfeledte, hogy nagyanyámmal nem
találkozott addig a szállóban, míg össze nem ütközött vele az ajtó előtt).
Nem találja, hogy túlozza kissé ezt az állandó gondoskodást a leányával, s
hogy nem lehet őszinte, ha oly sokat emlegeti. Azt hiszem, nem eléggé
természetes.” Nagyanyám a vitát feleslegesnek tartotta e téren, s hogy ne
legyen kénytelen arról beszélni, amit szeret, az előtt, aki úgyse érthet
hozzá, kézitáskájával takarta el Madame de Beausergent emlékiratai-t.
Hogyha Villeparisis-né olyankor találkozott Françoise-zal, mikor ez
szép fejkötőjében s köztiszteletnek örvendve ebédelni ment a
személyzettel (amit egyébként Françoise is „délebédnek” hívott), a
márkiné mindannyiszor meg-megállította egy percre, hogy mifelőlünk
érdeklődjék. S Françoise így adta át a márkiné izenetét: „Azt mondta:
tiszteltetem az otthonvalókat”, és még Villeparisis-né hangját is próbálta
utánozni, abban a hitben, hogy szó szerint idézi, holott éppúgy
megmásította a márkiné szavait, mint Platón a Szókratészéit vagy Szent
János a Jézuséit.[283] Françoise-t, persze, igen meghatották az ily apró
figyelmességek. Legfeljebb nem hitt nagyanyámnak, s gondolta,
osztályérdekből hazudik csak – mert hiszen a gazdagok mindig
összetartanak egymás között –, amikor azt állította, hogy Villeparisis-né
igen szép volt hajdan. Igaz, hogy e szépségnek igen gyenge nyomai
maradtak, amelyekből csak Françoise-nál nagyobb művész tudta volna
felépíteni, ami széjjelomlott. Mert ahhoz, hogy megérthessük, mily szép
lehetett egy öregasszony, nem elég csupán megnézni, értelmezni is kell
minden vonását.
– Egyszer majd meg kell kérdeznem tőle, hogy vajon nem tévedek-e, s
nincsen-e rokonságban Guermantes-ékkal – szólt hozzám a nagyanyám,
aki ezzel a pár szavával viharos felháborodást keltett bennem. Mert hát
hogyan is hihettem két oly név közös eredetében, melyek közül az egyik a
tapasztalás alacsony és siralmas kis ajtaján át hatolt hozzám, a másik meg
a képzelet aranykapuján?
Pár nap óta több ízben elrobogott előttünk, pompázatos fogatban,
karcsún, szépen, a vörhenyes hajú és némileg erős orrú luxembourg-i
hercegnő, aki itt nyaralt pár hétre, valahol Balbec közelében. A hintaja
egyszer megállt a szálloda kapuja előtt, egy inas az igazgatóhoz ment,
aztán visszajött a hintóhoz, ahonnan remek gyümölcsöket emelt ki és vitt
be a szállóba (egyetlen kosárba egyesítve, akár a balbeci öböl, az esztendő
különböző évszakait), ezzel a névjeggyel: „Luxembourg hercegnő”, s rajta
pár ceruzával rótt szóval. Micsoda rangrejtett fenségnek szánhatták itt e
kékeszöld, ragyogó s gömb alakú szilvákat, mint amilyen gömb formájú
volt ilyenkor a tenger is, ezeket a fonnyadt szárukon csüngő s oly átlátszó
szőlőfürtöket, akár egy derűs őszi délelőtt, s ezeket a szinte mennyei és
ultramarin héjú körtéket? Mert hisz ez a hercegnő nem jöhetett látogatóba
az én nagyanyám barátnőjéhez. Pedig hát már másnap este felismertük a
márkinétól küldött gyümölcsök közt a hercegnő aranyszínű s frissen
szedett szőlőfürtjét, szilváit és körtéit is, bár a szilvák – akár a tenger a mi
vacsoránk idején – inkább már mályvaszínűvé változtak, és a körték
ultramarinjában rózsaszín felhőformák lebegtek. Pár nap múlva magával
Villeparisis-néval is találkoztunk, egy zenekari hangversenyről jövet,
délelőtt, a tengerparton. Mivel meg voltam győződve róla, hogy az ott
hallott zeneművek (a Lohengrin előjátéka vagy a Tannhauser nyitánya) a
legfennköltebb eszmék kifejezői, iparkodtam a lehető legmagasabbra
emelkedni, hogy egészen odáig, az ő régiójukig érjek, s mintegy kivontam
magamból s nagylelkűn őnékik tulajdonítottam, ami mélyet vagy
legjobbat tartalmazhatott akkor a lelkem.
Mármost, ahogy e hangversenyről jövet a szállóba vivő úton megálltunk
egy percre a sétányon, s futó beszélgetésbe kezdtünk Villeparisis
márkinéval, aki csak azt akarta hírül adni, hogy tejfeles tojást és sajtos-
sonkás pirítóst rendelt számunkra a szállóban, egyszerre csak láttam, hogy
a luxembourg-i hercegnő jön messziről s egyenesen a mi irányunkban,
olyan módon támaszkodva, de csak félig, a napernyőjére, hogy nyúlánk és
remek teste mintegy könnyedén meghajoljon kecses és szeszélyes
rajzvonalban, aminőt úgy kedveltek egykor a Császárság szép asszonyai,
mivel csapott vállukkal, magasra vont hátukkal, vékony darázsderekukkal
s kifeszített lábszárukkal olyan lágyan lebegtették, akár egy selyemkendőt,
a termetüket, egy központi, hajlíthatatlan, ferde és titkos nyél körül. A
hercegnő minden reggel kisétált a tengerpartra, majdnem abban az órában,
mikor már mindenki megfürdött, és hazatartott, hogy megebédeljen, de
mivel ő későbben, fél kettő tájt ebédelt, akkor ment csak haza a villájába,
amikor a fürdőzők már réges-rég otthagyták a néptelen és forró parti
sétányt. A márkiné először nagyanyámat mutatta be, s utána engem akart
bemutatni, de előbb meg kellett kérdeznie, mi a nevem, mert nem
emlékezett rá. Lehet, hogy sohasem is tudta, vagy már réges-rég elfeledte,
hogy nagyanyám kinek is adhatta férjhez a lányát. A nevem, úgy láttam,
igen élénk benyomást tett Villeparisis-néra. Ugyanekkor a hercegnő kezét
nyújtotta mindkettőnknek, s míg a márkinéval beszélt, időnkint mindig
felénk fordult, s olyan szelíd tekintetet vetett nagyanyámra és énrám is,
minthogyha egy kisbabára meg a dajkájára mosolyogna, egy leheletnyi kis
csókkal a mosolyában. Abban a titkos óhajában, hogy ne lássék nagyon is
messze, a magasabb egekben trónolni, valószínű, hogy tévesen számította
ki a távolságot, mert a hibás beállítás oly áradó jósággal telítette meg a
tekintetét, hogy már-már láttam azt a percet, amikor majd a kezével
veregeti az arcunkat, mint két kedves állatét, ahogy a rácson keresztül
feléje dugják a fejüket az Állatkertben. Egyébként ez a hirtelen ötlet, az
állatoknak és a Bois-nak e gondolata, azonnal több tartalommal telítődött.
Ilyenkor a parti sétány visszhangzik az utcai árusok kiáltásaitól, akik
süteményt, cukorkát, zsemlyét kínálnak a járókelőknek. A hercegnő, nem
tudva, mivel mutassa ki a jóindulatát, megállította az első árust, de akinek
nem volt már semmi egyebe, csak egy kis rozskenyere, amilyent a
kacsáknak szoktak odavetni eledelül. A hercegnő kifizette, s így szólt
hozzám: „Ez a nagymamájáé.” De azért nekem nyújtotta át, s finoman
mosolyogva azt mondotta: „Adja csak oda neki maga”, abban a hitben,
hogy bizonnyal teljesebb lesz az örömöm, ha nincs semmi közvetítő
köztem és az etetendő állatok között. Amikor újabb árusok jöttek, a
hercegnő teletömte a zsebeimet mindenfélével, zsineggel átkötött kis
csomagokkal, ostyával, rumos süteménnyel és árpacukorral. Azt mondta:
„Csak egyen, és kínálja meg a nagymamáját is”, s az árusoknak kis fekete
inasa fizette ki a holmik árát, az a kis néger, aki itt mindenüvé követte, s
akinek piros selyemruháját mindenki megcsodálta a tengerparton.
Elbúcsúzott a márkinétól, s nekünk is úgy nyújtott kezet, mint aki velünk
is éppúgy akar bánni, mint a barátnőjével, meghitt jó ismerősként s velünk
egyforma színvonalon. De most meg e színvonalat, úgy látszik, kevésbé
alacsonyra fogta az élőlények rangsorában, mert ez az ő egyenlőségét oly
gyengéd és anyai mosollyal bizonyította be a nagyanyámnak, aminőt egy
gyermekhez intézünk, ha búcsúzáskor felnőttként bánunk vele. Hála a
fejlődés csodálatos és kiszámíthatatlan útjainak, nagyanyám nem volt már
kacsa, sem pedig holmi antilop, hanem olyasvalaki, akit Swann-né „baby”-
nek hívott volna. S miután végre otthagyott mindhármunkat, a hercegnő
továbbsétált a napfényben fürdő tengerparton, úgy hajlítva remek derekát,
mint egy kígyó a pálcikája köré, kék pettyes fehér napernyőjére, amelyet
csukva tartott a kezében. Ez volt az én első „fenségem”, az első, mert
Mathilde hercegnő cseppet sem volt fenséges a modorában. A második,
mint majd látni fogjuk, ugyancsak meglepett a jóindulatával. A nagyúri
szeretetreméltóságnak egy bizonyos formáját – a nagyurakét, akik
önkéntes közvetítők az uralkodók és a polgárok között – másnap volt
alkalmam megismerni, amikor a márkiné így szólt hozzánk: „A hercegnő
mindkettőjüket aranyosaknak találta. Igen derék, jóeszű és nagylelkű
teremtés. Nem olyan, mint akárhány más fenséges asszony vagy hercegnő.
Ő valóban igazi érték.” S Villeparisis-né még azt is hozzátette, mint aki
meg van győződve róla s boldog, hogy tudtunkra adhatja: „Azt hiszem,
igen örülne, hogyha megint találkozhatnánk.” Ugyanaznap délelőtt,
amikor a hercegnővel találkoztunk, a márkiné még mást is mondott, ami
még jobban meglepett, de ami egészen kívül esett a szeretetreméltóság
területén.
– Szóval – mondta –, ön hát a fia a külügyminisztériumi
osztályfőnöknek. Ah! Úgy tudom, hogy édesapja igen kedves úriember.
Mostanában, ugyebár, igen szép utazást tesz külföldön?
Pár nappal előbb tudtuk meg anyámnak egy leveléből, hogy apám és
útitársa, Norpois úr, valahol elhagyták a bőröndjeiket.
– Már megvannak, azazhogy sohasem is vesztek el, a dolog ugyanis így
történt – mesélte nékünk Villeparisis-né, aki, hogyan, hogyan se, de sokkal
jobban ismerte nálunk az utazás minden kis részletét. – Azt hiszem, hogy
az édesapja már jövő héten hazafelé tart, mert úgy látszik, lemondott az
algécirasi[284] kirándulásról. Viszont szívesen szentelne még egy napot
Toledónak, mivel lelkes bámulója Tizian egyik tanítványának[285], akinek
elfelejtettem a nevét, és akit csak ott lehet jól látni.
Magamban azon tűnődtem, hogy abban a távcsőben, amelyen át a
márkiné ismerősei tömegének bizonytalan, távoli, gyenge és aprólékos
mozgolódását szemléli, micsoda véletlen révén lehet épp ott, ahol apámat
nézi, valami roppantul nagyító üveg, amely olyan élesen és részletesen
mutatja néki a vele és körülötte történteket, kellemes benyomásait,
visszatérése körülményeit, a vámnál történt bosszúságokat, Grecóért való
rajongását – és mindenestől felforgatva az arányokat, ezt az egy embert,
apámat, oly nagynak láttatja vele a többi között, mint azt a Jupitert, akit
Gustave Moreau[286] egy gyenge földi asszony mellett emberfölötti
termetűnek festett.
Nagyanyám búcsúzott a márkinétól, hogy kissé tovább maradhassunk
kint, a szabad levegőn, a szálló előtt, várva a jelet az ablakon át, hogy
készen van már az ebédünk. Hirtelen nagy csődületet láttunk. Akkor jött
haza ugyanis a vadak királyának barátnője, hogy reggeli fürdője után
bevonuljon az ebédlőbe.
– Rettenetes! Igazi istencsapás, az ember már a hazájában sincs
odahaza! – dühöngött a kamarai elnök, aki épp akkor jött a szálló elé.
Viszont a közjegyző felesége tágra nyílt szemmel bámulta az álkirályné
bevonulását.
– Elönt az epe, ha látom, hogy bámulja még Blandais-né is ezt a
csőcseléket – mondta a kamarai elnök a törvényszékinek. –
Legszívesebben, higgye el, egyszerűen képen teremteném. Hisz így mi
magunk adunk lovat az ilyen söpredék alá, mert ezeknek egyéb se kell,
csak az, hogy foglalkozzanak velük. Szóljon már a férjének, ne engedje,
hogy nevetségessé váljon; én bizony nem megyek többé velük, ha tovább
is törődnek az ily maskarákkal.
Ami Luxembourg hercegnő jövetelét illeti, akinek a fogata, mikor a
gyümölcsöt hozta, egy darabig meg is állt a szálló előtt, ő sem kerülhette
ki a közjegyzőné s a két elnökné figyelmét, mert hiszen egy idő óta az is
igen izgatta őket, hogy vajon ez a Villeparisis-né, akivel oly nagy
tisztelettel bántak, igazi márkiné-e s nem kalandornő, s méltó-e – mint
ahogy remélték: nem – erre a megkülönböztetett bánásmódra.
Valahányszor a márkiné keresztülment a szálló hallján, a törvényszéki
elnökné, aki minden egyes nőben félvilági teremtést szimatolt, oly módon
emelte fel az orrát örökös kézimunkája mellől, hogy a másik két barátnő
szinte fulladozott a nevetéstől.
– Ó, tudják, ami engem illet – mondta nekik kevélyen –, én előbb
mindenhol csak a rosszat látom. Én csak akkor hiszem el, hogy egy nő
igazán törvényes hitves, ha előbb sorra megmutatja az anyakönyvi
kivonatát meg a házasságlevelét. Különben is csak bízzák rám, máris
megkezdem a nyomozást.
És a hölgyek mindennap nevetve futottak össze:
– Hírekért jövünk, friss hírekért.
De Luxembourg hercegnő látogatásának az estéjén a törvényszéki
elnökné szájára szorította egyik ujját.
– Hölgyeim, nagy újságot tudok!
 – No de ez a Poncinné! micsoda rendkívüli asszony! ilyet aztán még
nem láttam... De hát mondja, mi az a nagy újság?
– Hát az, hogy egy sárga hajú dáma, ilyen vastag festékkel az arcán, s
olyan cifra hintóban, amin messziről, fél mérföldre érzett a félvilág szaga,
mert hát efféle fogatot csak ezek a dámák tartanak, itt volt, itt a szállóban,
ennél az állítólagos márkinénál!
– Igazán! nohát! ne mondja! ejnye! De hisz emlékszik, elnök úr, mi is
láttuk ezt a hölgyet, s nekünk is az volt a véleményünk, hogy bizony
gyanús külsejű, de azt persze nem tudhattuk, hogy a márkinéhoz jött
látogatóba. Egy kis néger volt vele, ugye?
– Az volt, nem lehet tévedés.
– Hát tessék! A nevét nem tudja?
– De igen, úgy tettem, mintha tévednék, kezembe fogtam a névjegyét,
Luxembourg hercegnő a „művészneve”! Hát mondják csak, nem tettem
jól, hogy azonnal gyanút fogtam? Szép kis vegyes felvágottban van itt
részünk az ilyen Ange bárónővel! – S az egyik elnök Mathurin Régnier-t s
Macette-et idézte a másiknak. [287]
Egyébként egy percre se higgyük, hogy ez a félreértés csak pillanatnyi
volt, mint az olyan tévedések, amelyek a bohózatok második felvonásában
bogozódnak, hogy aztán megoldódjanak az utolsóban. Luxembourg
hercegnőt, az angol király s Ferenc József unokahúgát, éppúgy, mint
Villeparisis-nét – valahányszor az előbbi kocsin jött a barátnőjéért –, két
oly gyanús kalandornőnek nézték, akiktől épp a fürdőhelyeken sosem lehet
eléggé óvakodni. A Faubourg Saint-Germain urainak legalább
háromnegyed része a polgárság szemében, legalábbis nagy többségében,
csupa züllött és lecsúszott gavallér (bár igaz, hogy egyénenként
nemegyszer valóban azok), akiket következőleg nem is lehet beengedni
egy tisztes házba. A polgári rend e tekintetben túlságosan is becsületes,
mert hiszen a nagyurakat minden fogyatkozásuk mellett is igen nagy
tiszteletben tartják ott, ahova őket, a polgárokat, sose fogják befogadni. Az
urak viszont oly biztosak abban, hogy ezt mindenki, tehát a polgárok is jól
tudják, s e tudatban oly egyszerűek, amikor saját magukról, s olyan nyíltan
csipkelődők, ha „leégett” barátaikról van szó, hogy mindez csak növeli a
félreértést. Ha egy nagyúr véletlenül kapcsolatba kerül a kispolgársággal,
csak azért, mert nagy vagyona miatt a legelső részvénytársaságok
elnökévé választják, ez a polgárság, amely végre egy igazi, egy
nagypolgári rangra méltó főnemest láthat, esküvel erősítené róla, hogy
talán még szóba se áll azzal a kártyás, tönkrement márkival, aki szerintük
mennél szeretetreméltóbb, bizonnyal annál elhagyatottabb. S ugyanez a
polgárság hüledezve hallja egy nap, hogy a herceg, a hatalmas Társaság
igazgató tanácsának elnöke, a kártyás márki leányát véteti a fiával
feleségül, a márkinét, akinek egy garasa sincs, de övé a legrégibb
főnemesi név Franciaországban, ahogy egy uralkodó is inkább engedi,
hogy a fia egy trónjavesztett király lányát válassza, mint egy akár
tényleges köztársasági elnökét. Ami más szóval azt jelenti, hogy ennek a
két világnak éppolyan csalfa képe van egymásról, mint például a balbeci
öböl egyik végén levő fürdő lakóinak az öböl ellenkező végének lakóiról:
Rivebelle-ből látni lehet kissé a „kevélynek” nevezett Marcouville-t; de
még ez is csak illúzió, mert az ember azt hihetné, hogy Rivebelle is látszik
Marcouville-ből, pedig ott Rivebelle szépségei legnagyobbrészt
láthatatlanok.
Amikor hirtelen lázam lett, s elhívattuk a balbeci orvost, aki azt a
tanácsot adta, hogy ne legyek, ha nagy meleg van, állandóan a tengerparti
napfényben, s néhány receptet is írt mindenféle gyógyszerről, nagyanyám
csak látszólagos tisztelettel vette át a recepteket, amiből azonnal láttam,
hogy egyetlenegyet sem fog elkészíttetni, viszont inkább hallgatott
Villeparisis-né higiéniai tanácsaira, s elfogadta az ajánlatát, hogy el-elvisz
bennünket kisebb sétára a kocsiján. Ebédidőig hol ki-, hol bejártam az én
szobámból a nagyanyáméba. Az övé nem nyílt oly egyenesen a tengerre,
mint az enyém, hanem három különböző oldalról kapott világítást: a
sétányról, egy udvarról és a környező vidékről, s másképp is volt
bútorozva, fémfonalas és rózsaszín virágos hímzésű karszékekkel,
amelyekből, ha beléptünk, mintha valami kellemes és friss illat áradt
volna. S e délelőtti időszakban – amikor a napsugarak, különböző irányból
s mintegy más-más óráról jövet, megtörték a falsarkokat a tengerpart
visszfényével keveredve, úrnapi oltárrá öltöztették, mint a mezők virágai,
az egyszerű fiókos szekrényt, langyos, reszketeg, behajtott szárnyú s újabb
repülésre kész világosságot vetettek a falmezőkre, megmelegítettek, akár
egy fürdőt, egy vidékies szőnyegdarabot, amely a nap fényvenyigéivel
ékes kis udvar ablaka előtt hevert, növelték a bútorzat kedvességét és
bonyolultságát azzal, hogy mintegy kifejtették a karszékek virágos
selymét, s lefosztották a sujtásaikat – szinte olyan volt ez a szoba,
amelyen átsétáltam egy percre, mielőtt felöltözködtem a sétára, akárcsak
egy roppant prizma, amelyben százfelé bomlottak a kívülről áradó fény
színei, mint egy kaptár, ahol a nap ezután élvezendő sok nedvét együtt
lelhettem szétválasztva, szétszórva, láthatón és részegítőn, vagy mint a
reménység kertje, amely csupa rózsaszirommá s remegő ezüstsugárrá
bomlott széjjel. Mindenekelőtt azonban széthúztam a függönyeimet, hadd
tudjam meg mielőbb, milyen is ma reggel a Tenger, a Tenger, amely úgy
játszott ilyenkor a homokparton, mint egy Nereida. Mert e Tengerek
mindegyike mindig csak egy-egy napig maradt. Másnap már más jött a
helyére, bár igaz, hogy hasonló is néha. De azért sohase láttam két ízben
egészen ugyanazt.
Volt például, amelyik oly ritka szépségűnek látszott, hogy amikor
észrevettem, örömömet még növelte a meglepetés. Nem is tudom,
micsoda kiváltságnak köszönhettem, hogy egy reggel, amikor félig
kinyitottam az ablakomat, elkáprázó szemem Glaukonomé[288] nimfát
látta maga előtt, aki lágyan lélegzett, s átlátszó volt, mint egy párás
smaragd, s akin át láttam, mint áradnak színének felmérhető elemei. A nap
az ő mosolyával játszott, amelyet mintegy ellankasztott valami láthatatlan
köd, pontosabban egy bizonyos áttetsző felülete körül, amely ily módon
megkapóbbnak és tömörebbnek mutatta, mint azokat az istennőket, akiket
épp csak kifejt nyersen hagyott tömbjükből a szobrászművész. Így hívott ő
bennünket, egyetlen, ragyogó színével, ezekre a goromba és szárazföldi
sétákra, ahonnan, a márkiné hintajától ringatva, egész nap láttuk, de sose
érhettük el az ő friss és lágy lüktetését.
A márkiné már korán befogatott, hogy idején elérhessünk akár Saint-
Mars-le-Vétube, akár a quetteholme-i sziklákig, vagy valami más
kirándulóhelyig, ami egy lassú fogatnak meglehetősen messze volt, s egy
egész napi időt kívánt. A hosszú séta örömében, hogy nemsokára már meg
is kezdjük, legtöbbször valami nemrég hallott kis dallamot zümmögtem, s
fel és alá sétálva vártam, hogy Villeparisis-né is elkészüljön.
Vasárnaponkint nemcsak az ő kocsija állt a szálló előtt; ilyenkor bérelt
fogatok várták nemcsak azokat a vendégeket, akik a féterne-i kastélyba
voltak hivatalosak Cambremernéhez, hanem egyúttal azokat is, akik
semhogy otthon maradjanak, mint a megbüntetett gyermekek, inkább
hangosan hirdették, hogy a balbeci vasárnapok egyenesen tűrhetetlenek, és
már kora délután egy szomszédos fürdőhelyen rejtőzködtek, vagy valami
szebb kilátás megtekintésére mentek. Sőt, gyakran, ha kérdezték Blandias-
nétól, volt-e Cambremeréknél, határozottan annyit felelt: „Nem, a beci
vízesésnél voltunk”, mintha csakis emiatt nem töltené a vasárnapot
Féterne-ben. S ilyenkor a kamarai elnök könyörületesen így válaszolt:
– Ha tudná, hogy irigylem; szívesen cseréltem volna önökkel, ez
mégiscsak érdekesebb.
A kocsik mellett, a bejárónál, ahol a márkinéra vártam, egyenruhás
portásfiú állt, odagyökerezve, mint egy ritka cserje, aki nemcsak hajszíne
sajátos harmóniájával tűnt fel, hanem növényszerű bőrével is. Belül, a
hallban, amely a narthexnek, vagyis a román templomok elülső pitvarának
felelt meg, s ahova azok is beléphettek, akik nem laktak a szállóban, e
„külső” groom pajtásai szintén nem dolgoztak többet, mint ő, de legalább
imitt-amott bizonyos mozdulatokat végeztek. Lehet, hogy talán délelőtt a
takarításban segédkeztek. De délután csak úgy álltak ott, mint azok a
kóristák, akik, ha már nincs is ott dolguk, azért a színpadon maradnak, a
dísz kedvéért. A vezérigazgató, az, akitől úgy féltem, szaporítani óhajtotta
a számukat jövőre, mert ő mindent „nagyszabásúnak” akart. S e szándéka
már előre elszomorította a szállóigazgatót, aki viszont úgy találta, hogy
ezek a kamaszok csak a „zavarosban halásznak”, amivel azt akarta
mondani, hogy csak zavart okoznak, elállják mindenfelé az utat, s nem
szolgálnak semmire. De azért ebéd és vacsora között, a vendégek távozása
s hazatérése között, legalább pótolták valahogy a mozgalmasság hiányát,
akárcsak madame de Maintenon[289] ama saint-cyri növendékei, akik mint
ifjú izraeliták jelennek meg mindig a színen, valahányszor Eszter vagy
Joád a háttérbe vonul. De ez a kinn álldogáló, finoman árnyalt külsejű,
vékony és karcsú termetű portásfiú, akinek a közelében vártam a márkiné
érkezését, bizonyos melankóliával színezte a mozdulatlanságát, mivel
idősebb testvérei fényesebb küldetésekre indulhattak, míg ő itt
elszigeteltnek érezte magát, ezen az idegen földön. Végre a márkiné is
megérkezett. Talán az apród dolga lett volna, hogy intsen a kocsisnak, s
felsegítse fogatába a márkinét. De hát ez, úgy látszik, tudta, hogy aki
magával hozza a személyzetét, azzal is hagyja kiszolgálni magát, tehát
kevés borravalót ád, másrészt, hogy a Faubourg Saint-Germain ősi,
törzsökös nemessége hasonlóképp cselekszik. Villeparisis-né egyszerre
mind a két kategóriába tartozott. A cserjeszerű ifjú mindebből arra
következtetett, hogy semmit se várhat a márkinétól, s ezért csak hagyta,
hadd ültesse a hintóba a szálló vezetője meg a márkiné szobalánya, s hadd
vesződjenek csak azok az ilyen vendég holmijával, mialatt ő testvérei
irigyelt sorsáról ábrándozott, megmaradva faszerű mozdulatlanságában.
Elindultunk; miután megkerültük a vasútállomást, csakhamar olyan
vidéki kocsiúton robogtunk, amely nem sok idővel később meghittebb lett
nékem, mint a combray-i, attól a hajlattól fogva, ahol kedves kis tanyák
közé ékelődött, egész addig a fordulóig, ahol megint letértünk róla, s ahol
mindkét oldalról megmívelt szántóföldek voltak. A barázdák között itt-ott
egy-egy almafát láthattunk, igaz, hogy virágaitól megfosztottan s
legfeljebb termői bokrétájával, de ennyi is elég volt az én
elragadtatásomhoz, mivel mindjárt felismertem ezeket az utánozhatatlan
leveleket, melyeknek széles felületét, mint egy most már véget ért
menyegzői ünnep díszszőnyegét, nemrég oly könnyen súrolták a piruló
virágok fehér selyemuszályai.
Hányszor megtörtént Párizsban, a következő esztendőben, hogy a
virágárusnál májuskor egy virágzó almafaágat vettem, hogy aztán az
éjszakát e virágok előtt töltsem, ahol ekkor ugyanaz a habos nedv tárult
széjjel, amelynek a tajtékja még a levelek rügyeit is behavazta, s ahol e
fehér szirmok közé, talán csupa nagylelkűségből, találékonyságból s
szellemes ellenhatásként, úgy látszott, mintha maga a virágárus helyezett
volna kétfelől és ráadásul egy-egy piciny rózsaszínű bimbót; elnéztem
őket sokáig a lámpa közvetlen fénye alatt, oly sokáig, hogy sokszor még
akkor is ott ültem előttük, mikor a hajnal ugyanazt a pirosságot árasztotta
rájuk, mint amelyben ugyanakkor a balbeci almafákat fürösztette, s
iparkodtam, a képzelet révén, arra a kocsiútra vinni őket, megsokszorozva
s kitágítva ezt az egyetlen virágzó ágat ezeknek a kis tanyáknak előre kész
vásznára, egészen odaillő keretébe, ezek közé a tanyák közé, melyeknek
kívülről ismertem a rajzát, s melyeket úgy szerettem volna, s lehetséges is
volt egyszer viszontlátnom, abban az áldott pillanatban, mikor
kanavászukat elborítja a tavasz minden színe, a lángelme elragadó
jókedvével.
Mielőtt még kocsiba ültem, már előre megformáltam azt a bizonyos
tengerképet, amelyet keresni fogok, amelyet remélhetőleg meg is látok „a
ragyogó napfényben”, s amelyet benn, Balbecban, csak darabokra
töredezve láttam, közönséges és – ábrándom előtt – lehetetlen korlátok, a
fürdőzők, a kabinok, a jachtok között. Mihelyt azonban a fogat, a márkiné
fogata, egy-egy oly magaslatra ért, ahonnan megláthattam a tengert a fák
levélzete között, olyankor, igaz, ily messziről eltűntek e jelenkori kis
részletek, amelyek mintegy a természeten és a történeten kívül helyezték,
s azt kellett hinnem, ha e hullámokat néztem, hogy Leconte de Lisle[290]
leírása is ezekről szól az Oreszteiá-ban, ahol „mint a vadmadarak
hajnalban, suhanó szárnnyal”, a hős Hellasz fürtös harcosai százezer
evezővel verték a „tenger zengő hullámait”. Viszont így meg nem voltam
elég közel a tengerhez, amely élettelennek, mintegy megalvadtnak
látszott, nem éreztem a hatalmát e kép módra szétterült színek mögött, a
falombok keretében, ahol éppoly anyagtalannak, csak némileg sötétebbnek
tűnt fel, mint maga az égbolt.
Villeparisis-né, látva, hogy szeretem a templomokat, megígérte, hogy
mindannyiszor más-másikat fogunk megnézni, különösen a carqueville-it,
amelyet, mint ő maga mondta, „egészen elborít a régi repkény”, s kezének
finom mozdulata, amely a szavait kísérte, mintha be is takarta volna e
távoli homlokzatot valami gyengéd s láthatatlan levélzettel. A márkiné
egy-egy szóval s egy-egy ily leíró kézmozdulattal sokszor pontosan
meghatározta egy műemlék báját és sajátosságát, s jóllehet mindig kerülte
a tudományos műszavakat, mégsem tudta eltitkolni, hogy igen jól ért
ahhoz, amiről szól. E tudását valósággal mentegetni próbálta azzal, hogy
apja egyik kastélya, a márkiné szülőháza, véletlenül oly vidéken
emelkedett, ahol olyan stílusú templomok voltak, mint Balbec körül, így
hát szinte szégyen lett volna, hogyha ilyen környezetben nem szereti meg
az építészetet, nem szólva arról, hogy maga a kastély a legszebb
renaissance stílusban épült. De mivel még emellett valóságos múzeum is
volt, mivel másrészt Chopin is, Liszt is játszottak egykor náluk, Lamartine
verseket szavalt, egy század minden ismert művésze gondolatokkal,
dallamokkal, rajzokkal töltötte meg a ház albumát, Villeparisis-né,
kedvességből, jólneveltségből, igazi szerénységből, vagy talán mert híján
volt minden filozófiai hajlandóságnak, ezzel a pusztán külsőséges
eredettel magyarázta az ő mély művészi ismereteit, s a végén már-már úgy
látszott, hogy zene, festészet, irodalom, filozófia és minden más az ő
szemében semmi egyéb, mint az oly fiatal lány kiváltsága, akit a
legnagyúribb módon egy híres és műemléknek nyilvánított kastélyban
neveltek. Az embernek, ha őt hallotta, szinte azt kellett hinnie, hogy a
márkiné nem is tartja igazi képeknek az olyanokat, melyeket nem az
elődöktől örököltek. Szívesen hallotta, hogy nagyanyámnak tetszik az
egyik nyaklánca, amely olyan hosszú volt, hogy a ruhájánál is hosszabb
volt. Ugyanezt a nyakláncot már egy ősanyja is hordta egy Tizián festette
arcképen, amely máig a család birtokában maradt. Így hát persze biztos,
hogy a kép nem lehet hamisítvány. A márkiné hallani sem akart a
Krőzusok pénzen vett képeiről, mert előre biztos volt abban, hogy egy sem
lehet valódi, s még csak látni se akarta őket; tudtuk róla, hogy ő maga
szenvedélyes virágfestő, s nagyanyám meg is mondta néki, hogy hallotta
dicsérni a vízfestményeit. Villeparisis-né azonnal másról kezdett beszélni
szerénységből, de azért se nem csodálkozott, se nem örült jobban, mint
egy ismert művész, akinek az ily bókok semmi újat sem jelentenek. Csak
annyit mondott, hogy a virágfestés igen kedves szórakozás, mert ha a
festett virágok nem lesznek is mindig remekművek, nincsen nagyobb
boldogság, mint eleven mintáik között élni, amelyeknek szépségét, főképp
ha, a festés végett, közelről kell nézni őket, sose unhatja meg az ember. De
Balbecban a márkiné szabadságot adott magának, hogy pihentesse kissé a
szemét.
Nagyanyám éppúgy csodálkozott, mint én, hogy a márkiné
gondolkodásmódja mennyivel „liberálisabb”, mint a polgárságé.
Villeparisis-né nem osztotta például a jezsuiták kiűzésén érzett
felháborodást, mert ez, szerinte, máskor is megtörtént már, a monarchia
idején, de még Spanyolországban is. Sőt, védte a Köztársaságot, melynek
egyházellenességét is csak bizonyos fokig rosszallhatta: „Éppoly rossznak
tartanám, ha nem hagynának misére járni, mikor nekem kedvem van
hozzá, minthogyha rákényszerítenének, amikor nem akarok odamenni”,
sőt, még ilyesmiket is mondott: „Ó, a nemesség, mi az máma!”, vagy
pedig: „Az én szememben, aki nem dolgozik, az nem is számít” – talán
egyszerűen csak azért, mert érezte, hogy az ily elvek mily csípősek,
ízesek, emlékezetesek az ő ajkán.
 Amikor ily „haladó” véleményeket hallottunk s ilyen nyíltan – ha nem
is a szocializmusról, amelyet Villeparisis-né szívből gyűlölt –, s épp attól,
akinek szellemi képességeire való tekintettel a mi félénk s aggályos
tárgyilagosságunk nem hajlandó elítélni a konzervatívok nézeteit,
nagyanyám s én már-már azt hittük, hogy a mi kellemes barátnőnk
valóságos mértéke és mintája az igazságnak, minden téren. Elhittük néki,
bizonyság nélkül mindazt, amit Tizián-képeiről, kastélya oszlopsoráról
vagy a Lajos Fülöp-kori társalgási szellemről mesélt. De – mint azok a
tudósok, akik elkápráztatnak bennünket, ha az etruszk feliratokról vagy az
egyiptomi festészetről szólnak, viszont mai művekről olyan
együgyűségeket mondanak, hogy utána azt kérdezzük, nem túloztuk-e
nagyon az ő szaktudományuk értékét, mert hisz abban nem látszik úgy
meg a középszerűség, amelynek pedig éppannyira meg kéne benne
nyilvánulni, mint ostoba tanulmányaikban Baudelaire-ról – Villeparisis-
né, ha kérdezgettem Chateaubriand, Balzac vagy Hugo felől, akik mind
jártak a szüleihez, s akiket ő is láthatott még, csak nevetett az én
rajongásomon, s csípős kis históriákat mesélt róluk, mint ahogy máskor
nagyurakról vagy politikusokról szokott szólni, s szigorú ítéletet mondott
ezekről az írókról, mivel mindegyik híjával volt annak a bizonyos
szerénységnek, tartózkodásnak és egyszerűségnek, amely beéri egyetlen,
pontos és finom vonással, s mindennél jobban irtózik a hangos és
nevetséges túlzásoktól, híjával annak a józan és mértékletes szemléletnek,
amely, úgy tanulta otthon, minden igazi érték ismertetőjele: így aztán nem
is tagadta, hogy sokkal jobb szerette náluk azokat a férfiakat, akik talán, e
tekintetben, csakugyan többet is érhettek Balzacnál, Vignynél, Victor
Hugónál, egy szalonban, az Akadémián vagy egy miniszteri
tanácskozáson, vagyis Molét, Fontanes-t, Vitrolles-t, Bersot-t, Pasquier-t,
Lebrunt, Salvandyt, vagy akár Darut.[291]
– Igen, Stendhal regényeivel sincs másképp, akinek ugye, szintén nagy
bámulója. Ő maga is csodálkozott volna, ha ilyen hangon beszél vele.
Apám, aki nemegyszer láthatta őt Mérimée-nél – ez, igen, ez tehetséges
ember volt, látja –, sokszor mondta, hogy Beyle (mert így hívták)
szörnyen közönséges modorú volt, de azért vacsora közben szellemes is
tudott lenni, s nem tartott sokat a könyveiről. Különben olvashatta, ugye,
milyen vállvonogatva felelt Balzac túlzott bókjaira. Ebben legalább,
elismerem, jó társaságbeli embernek mutatkozott.
A márkinénak kéziratai is voltak ezektől a nagy emberektől, és mivel
családja személyes kapcsolatokkal dicsekedhetett velük, láthatólag hitt
abban, hogy helyesebben is vélekedik róluk, mint az olyan fiatalok, akik,
mint én, nem is ösmerhették őket.
– Azt hiszem, joggal beszélhetek róluk, hisz mind jártak apámhoz; s
mint ahogyan Sainte-Beuve mondta, aki igen szellemes ember volt,
azoknak higgyünk felőlük, akik közelről látták őket, s pontosabban
ítélhették meg, hogy tulajdonképp mit is értek.
Olykor, ha a kocsival egy emelkedő útra tértünk, megművelt
szántóföldek között – mintegy valóságosabbá téve jelenlétükkel a mezőt s
valami eredeti jellel növelve ezt a valóságot, mint az az értékes kis virág,
amelyet egyes régi festők festettek ismertetőül a képeikre –, pár félénk kis
búzavirág, hasonlók a combray-iakhoz, követte habozva a fogatunkat. A
lovak csakhamar túlléptek rajtuk, de pár lépésre megint láttunk egyet,
amely, amíg miránk várt, elénk, a fűbe tűzte fel kék színű kis csillagát;
mások odáig merészkedtek, hogy egészen az út széléig jöttek, s mindez
egész tejutat formált távoli emlékképeimmel s e szelídített virágokkal.
Leereszkedtünk a magaslatról; ilyenkor jött velünk szembe, gyalogosan,
kerékpáron, szekéren vagy pedig hintón – mint a szép nap egy-egy virága,
de másképp, mint a mezők virágai, mert mindegyik magába rejt valamit,
ami csak az övé, s azt a vágyat, amelyet ő kelt bennünk, csak ő
csillapíthatja, senki más – egy parasztlány a tehenét hajtva vagy egy
szekéren heverve, egy boltos lánya séta közben, vagy akár egy
úrikisasszony, szüleivel szemközt, egy hintó kis ülésén ringatózva. Igaz,
Bloch új kort tárt elém, s megváltoztatta számomra az egész élet értékét,
amikor megtanított arra, hogy az én magányos, méséglise-i sétáimon
táplált ábrándjaim – arról a szembejövő parasztlányról, akit a karomba
kaphatnék – nemcsak a képzelet szüleményei, nemcsak testetlen
ködképek, hanem hogy ezek a lányok, kisasszonyok vagy falusiak, akikkel
csak találkozom, mind hajlandók megvalósítani ezeket az én álmaimat. S
még akkor is, ha sohase szeretkezhetem már velük, most, amikor beteg
voltam s nemigen sétáltam egyedül, éppoly boldognak éreztem magam,
mint az, aki börtönben vagy kórházban született, s miután soká azt hitte,
hogy az emberi szervezet csak a száraz kenyeret és az orvosságot tudja
megemészteni, felfedezi hirtelen, hogy a szőlő vagy a barack nemcsak a
mezők díszéül szolgál, hanem egyben ízes és könnyen emészthető táplálék
is. Még hogyha börtönőre vagy ápolója megtiltja néki, hogy szedhessen
ezekből a szépséges gyümölcsökből, azért a világot máris jobbnak s az
életet kegyesebbnek érzi. Mert a vágyunkat szebbnek látjuk s több
bizalommal támaszkodunk rá, ha tudjuk, hogy rajtunk kívül a valóság is
hozzáigazodik, még akkor is, ha mi magunknak megvalósíthatatlan marad.
S valahogy nagyobb örömmel gondolunk az oly életre, amelyben, ha
kiküszöböljük egy percre a gondolatunkból, hogy egy véletlen, sajátos és
egyéni akadály nem engedi megvalósítani e vágyunkat, úgy képzelhetjük
el magunkat, hogy valóban kielégítjük. Mihelyt tudtam, hogy meg is
csókolhatnám e sétáimon látott szép lányok arcát, egyszerre kíváncsi
lettem a lelkükre. És a világegyetemet mindjárt érdekesebbnek találtam.
A márkiné fogata azonban kissé gyorsan haladt. Alig-alig volt annyi
időm, hogy megláthassam azt a kislányt, aki velünk szembejött; s mégis –
mivel az élőlények szépsége más, mint a dolgoké, s mivel érezzük, hogy
az ily szépség egyetlenegy, tudatos és szabad teremtésé – mihelyt az ő
egyénisége, ködlő lelke, ismeretlen akarata felvillant egy rendkívül apró,
de teljes kép formájában szórakozott tekintete legmélyén, a termőknek
előkészített virágpor titkos válaszaként éreztem, mint tör fel belőlem a
vágy éppoly apró s éppoly ködös kis embriója, azé a vágyé, hogy e lány ne
mehessen tovább az én képem nélkül, hogy ábrándjai e pillanatban ne
irányulhassanak senki másra, és hogy az én személyem bevésődjék a
szívébe és az álmaiba. De a kocsink már eltávolodott, a szép lány már
mögöttünk volt, s mivel nem vitt belőlem semmit énem alkotó vonásaiból,
a szeme, alighogy meglátott, bizonnyal azonnal elfelejtett. Vajon azért
láttam csak oly szépnek, mivel éppen hogy észrevettem? Lehetséges.
Először is az a lehetetlenség, hogy megállhassunk egy nő közelében, az a
kockázat, hogy esetleg sose fogunk rátalálni, hirtelen éppoly varázst ad
néki, mint például egy országnak a betegségünk vagy a szegénységünk,
amely nem engedi, hogy megnézhessük, vagy mint végső rossz
napjainknak az a harc, melyben biztosan alulmaradunk. Így aztán, ha a
szokás nem létezne, az élet elragadó lenne ezeknek a minden percben
halálveszedelemben forgó lényeknek – azazhogy minden embernek.
Amellett, ha a képzeletet magasra lendíti annak a vágya, ami nem lehet a
miénk, e lendületet nem korlátozza holmi teljesen átélt valóság, úgyhogy
az ily találkozáskor a lány varázsa legtöbbnyire egyenes arányban van a
találkozás sebességével. Csak annyi kell, hogy estefelé, vidéken vagy
városban, gyorsabban fusson a kocsink, s egy felvillanó női test, amelyet,
mint egy antik márványt, csontokká tesz az útiram és a ráboruló alkony,
máris száz nyilat szór a szívünkbe, minden fordulón, minden bolt
mélyéből, a Szépség nyilait, a Szépségét, amelyről nemegyszer kérdhetjük
magunkban, hogy vajon nem más-e itt e földön, mint az a kiegészítő rész,
amellyel egy tovatűnő s alig látott nőt ruház fel bánatban felizgatott
képzeletünk.
Ha talán leszállhattam volna, hogy beszéljek egy ily lánnyal, ki tudja,
nem ábrándít-e ki egy kis hiba az arcbőrén, amelyet a kocsiból nem
láthattam? (És akkor minden erőfeszítést egyszerre lehetetlennek éreztem
volna, hogy behatolhassak az életébe. Mert a szépség tulajdonképp oly
feltevéseknek a sora, amelyeknek a csúnyaság megszűkíti, sőt elzárja az
útját, azt az utat, amelyet már megnyílni láttunk az ismeretlenre.) Lehet,
hogy egyetlen szava, mosolya váratlan kulccsal vagy számmal szolgál,
amivel olvasni tudtam volna arca és járása kifejezésében, bár ezzel aztán
mind a kettő elvesztette volna a varázsát. Lehet, mert az életben mindig
akkor találkoztam a legkívánatosabb leányokkal, mikor egy tekintélyes
személyiséget semmilyen ürüggyel se hagyhattam ott: pár esztendővel
azután, hogy először jártam Balbecban, amikor kocsin mentem valahova
apám egy barátjával Párizsban, s hirtelen egy nőt vettem észre, aki sebesen
járt a sötétben, gondoltam, kár volna elveszteni, mégpedig csupa
illendőségből, ezt a kevéske boldogságot, amit ez a mindenképp csak
egyszeri élet kínál, s minden mentegetőzés nélkül ugorva le a kocsiról,
azonnal szaladni kezdtem az ismeretlen nő után, elvesztettem egy
keresztútnál, megtaláltam egy harmadik utcában, s a végén, egy lámpa
alatt s már-már szinte lélegzetvesztve, az öreg Verdurinnével álltam
szemközt, akit mindenütt kerültem, és aki most örvendezve és meglepetve
kiáltott fel: „Ó, milyen kedves, hát így szaladt, csak hogy utolérjen
engem!”
Ebben az évben Balbecban, az ily találkozások alkalmával, azt mondtam
nagyanyámnak és a márkinénak, hogy erősen fáj a fejem, s ezért jobb, ha
gyalog megyek haza. De ők nem egyeztek bele, hogy kiszálljak a kocsiból.
Akkor aztán az illető szép lányt (akire, mivel névtelen s mozgékony,
nehezebb rátalálni, mint egy műemlékre) megint csak annak a sok lánynak
a sorába iktattam, akiket egyszer későbben, közelebbről reméltem
viszontlátni. De egyikük két ízben is felbukkant a szemem előtt, mégpedig
olyan körülmények között, hogy azt hittem, majd könnyen
megismerhetem. Egy tejeslány volt, aki egyszer tejszínt hozott egy
majorból, amikor a szállónak a rendesnél több kellett. Gondoltam, ő is rám
ismert, s csakugyan figyelmesen is nézett rám, bár lehet, hogy csak
csodálkozott az én figyelmes tekintetemen. Mármost másnap, amikor
egész délelőtt pihentem, s amikor Françoise délfelé bejött, hogy széthúzza
a függönyöket, egy levelet adott át, amelyet nekem hagytak itt a szállóban.
Senkit sem ismertem Balbecban. Biztos voltam, hogy a levél csakis a
tejeslánytól jöhetett. Fájdalom, csak Bergotte-tól jött, aki átutazóban volt,
s meg akart engem látogatni, de mikor megtudta, hogy alszom, pár kedves
szót írt nekem, amit aztán a liftesfiú oly borítékba helyezett, hogy azt
hittem, csakis a tejeslány küldhette. Iszonyú csalódást éreztem, s az a
gondolat, hogy nehezebb s hízelgőbb levelet kapni Bergotte-tól, egy
cseppet sem vigasztalt azért, hogy a levelet nem a tejeslány küldte. Ezzel a
lánnyal egyébként éppúgy nem találkoztam többé, mint azokkal, akiket
csak a márkiné fogatából láttam. Látványuk és eltűnésük csak növelte
állandó izgalmamat, s igazat adtam a filozófusoknak, akik azt tanácsolják,
hogy korlátozzuk a vágyainkat (ha persze, az élőlények keltette vágyra
gondolnak, mert ez az egyetlen, amely szorongást okoz, azzal, hogy nem
öntudatlan, hanem tudatos ismeretlenre irányul. Az a gondolat, hogy a
filozófia a gazdagság utáni vágyra céloz, úgyis merő képtelenség lenne).
Azért mégis hajlandó voltam tökéletlennek találni ezt a bölcsességet, mert
hisz, gondoltam, ezek a találkozások még szebbnek mutatják e világot,
amely minden mezei úton ily különös és egyúttal mindennapos virágokat
nevel, a nap tűnő kincseit, a séta váratlan örömeit, amelyeket csak azért
nem élvezhettem, mert bizonyos véletlen s talán csak esetleges
körülmények ezúttal nem engedtek hozzájuk férni – s amelyek az életnek
egészen új ízt kölcsönöznek.
De talán azzal a reménnyel, hogy egy nap, ha szabadabb leszek, hasonló
lányokat bizonnyal más utakon is találhatok, máris kezdtem
meghamisítani annak a vágynak egyéni kizárólagosságát, hogy egy
szépnek talált nő közelében élhessek, s azzal a ténnyel, hogy hittem az ily
vágy mesterséges előidézésében, egyben, mintegy hallgatólag, csalóka
voltát is elismertem.
Aznap, mikor Villeparisis-né Carqueville-be vitt bennünket – annak a
repkénnyel befutott templomnak a kedvéért, amelyet már előzőleg
emlegetett, s amely, egy kis halmon épülve, az egész falun uralkodik s a
folyón is, a falu közepén, a középkorból maradt kis hídjával –, nagyanyám,
gondolva, hogy örülnék, ha egyedül maradhatnék a templom előtt,
ajánlotta barátnőjének, hogy menjenek uzsonnázni a cukrászdába, a
templomtól nem messze, egy szinte aranypatinás térre, amely mintha csak
része lett volna valami régi egésznek. Megbeszéltük, hogy én is
hamarosan utánuk megyek a cukrászdába. Abban a levél- és
lombhalmazban, amely előtt magamra hagytak, csak bizonyos
erőfeszítéssel lehetett felismerni a templom formát, viszont ezzel az
erőfeszítéssel közelebb értem a templom eszméjéhez; csakugyan, mint a
tanulók, akik jobban megértik egy mondatnak az értelmét, ha előbb az
anyanyelvből valamilyen idegen nyelvre vagy pedig egy idegen nyelvből
az anyanyelvre való fordítás révén egymás után megfosztják rég
megszokott formáitól, én is a templom képét, amelyre rendesen sose volt
szükségem egy-egy magától felismerhető templomtorony látványa előtt,
ezúttal folyton kénytelen voltam magam elé idézni, hogy ne feledjem, hisz
itt egy repkénycsomót egy gótikus üvegablak tett oly íveltté, amott meg a
kiugró lomb egy oszlopfő domborművét rejtegette. De aztán könnyű szél
támadt, s megremegtette az eleven bejáratot, amelyben most oly reszketeg
s tovaterjedő hullámok futottak át, mint a napsugár; a levelek zizegve
ringatóztak egymás fölött; s e növényi homlokzat borzongva vonta maga
után a hullámos, omlatag és szél cirógatta pilléreket.
A templomot elhagyva, a középkori híd előtt falusi lányokat láttam,
akik, mivel vasárnap volt, cifrán öltözve álldogáltak, s az arra járó
legényeket szólongatták. Egyikük, a többinél szerényebben öltözve, de
még így is valami titkos erővel uralkodva rajtuk – mivel alig válaszolt
arra, mit mondtak néki –, magasabbnak, komolyabbnak s elszántabbnak
látszott mindannyinál; ott ült félig a híd szélén, lelógatva a lábát, előtte kis
vizeskannával, amelynek a halait talán az imént halászhatta. Az arca
naptól barnultnak látszott, s a szeme inkább szelídnek, holott megvetőleg
nézett mindarra, ami körülvette, az orra meg kicsi volt, szépen formált és
kedves. Tekintetem szívósan a bőrére szegeződött, s az ajkam esetleg
elhitette, hogy követi a tekintetemet. De hát én nem csupán a testét
szerettem volna elérni, hanem azt az ént is, aki ebben a szép testben élt,
akit csak úgy érinthetünk, ha felhívjuk a figyelmét, s akibe csak úgy
hatolhatunk, ha felkeltünk benne valamilyen gondolatot.
S e szép halászlány belső énjét még akkor is csukottnak hittem, még
akkor is kétkedtem, hogy sikerült-e belelopóznom, mikor a magam képét
láttam lopva tükröződni a tekintetében, valami oly titokzatos sugártörési
kulcs szerint, mintha csak egy szarvasünő látóterében volna. De ahogy
nem értem volna be azzal, hogy a szám csak örömet kapjon s ne adjon az ő
szájának, éppígy azt is szerettem volna, ha ez a rólam való képzet, amely
beléje hatol és hozzátapad, ne csak a figyelmét vonja rám, hanem egyben a
bámulatát s a vágyát is kényszerítse, hogy megtartson az emlékében, amíg
majd újra láthatom. De már láttam is pár lépésre azt a teret, ahol a
márkiné kocsija várt rám. Csak egyetlen percem volt; s éreztem, hogy a
leányok máris nevetgélni kezdenek, hogy csak így megálltam előttük. Volt
a zsebemben vagy öt frank. Előszedtem, s mielőtt megmondtam volna a
szép lánynak, mivel is szeretném megbízni, egy pillanatig a szeme elé
tartottam a pénzdarabot, hogy több reményem legyen a meghallgatásra:
 – Azt hiszem, idevaló, ugye – mondtam a szép halászlánynak –, nem
tenne meg valamit, ha megkérném rá? El kéne menni a cukrászda elé, már
nem tudom, micsoda térre, ahol egy kocsi vár engem. Várjon csak!... Hogy
ne tévedhessen, megkérdi, Villeparisis márkiné fogata-e? Különben majd
meglátja, kétlovas hintó.
Ezt akartam, hogy megtudja rólam, hadd lásson minél nagyobb úrnak.
De mihelyt kiejtettem ezt a pár szót, hogy „márkiné” és „kétlovas hintó”,
egyszerre nagy enyhülést éreztem. Bizonyos voltam, hogy a halászlány
ezentúl mindig emlékezni fog rám, s azzal az aggállyal, hogy sose látom, a
viszontlátás vágya is széjjelfoszlott. Úgy tetszett, hogy a személyét
láthatatlan ajakkal érintettem, és hogy megnyertem a tetszését. S ez a
szellemi hódítás, ez az anyagtalan birtokbavétel szinte majdnem annyival
csökkentette a lány titkát, mint a testi birtoklás.
A kocsi Hudimesnil felé tartott; s most hirtelen ugyanaz a mély
boldogság fogott el, aminőt nemigen éreztem Combray óta, olyasféle
boldogság, amilyent például, többek között, a martinville-i tornyok
nyújtottak. De ezúttal valahogy nem lett teljes a boldogságom. Nem
messze a kanyargós úttól, amerre a kocsi haladt, befelé három fát vettem
észre, melyek egy dupla fasornak szolgálhattak bejáróul, s bár bizonnyal
nem először láthattam a körvonalaikat, nem tudtam felismerni ezt a
helyet, ahonnan mintegy kiemelkedtek, de éreztem, hogy valaha sok
közöm lehetett hozzá; így hát az elmém egy távoli év s a jelen pillanat
közt ingadozott, Balbec egész környéke tántorogni kezdett a fejemben, s
már-már olyasmit kezdtem hinni, hogy ez a séta csak álom, Balbec olyan
hely, ahol csak képzeletben járhattam, Villeparisis márkiné valamely
regény hősnője, s hogy e három fa az a valóság, amelyet újra megtalálunk,
ha elfordítjuk a szemünket az előttünk levő olvasmányról s arról az ott
leírt légkörről, ahol már igazán élni véltünk.
Elnéztem a három fát, egészen tisztán láttam őket, de az elmém érezte,
hogy oly valamit takargathatnak, ahova már nem hatolhat, ahogy bizonyos
nagyon is messzire helyezett tárgyaknak, kifeszített karunk és kinyújtott
ujjaink ellenére, legfeljebb csak a felületét érhetjük el egy-egy pillanatra,
anélkül, hogy bármit is meg tudnánk ragadni belőlük. Olyankor aztán
pihenünk egy percig, hogy még nagyobb lendülettel vessük előre a
karunkat, talán így továbbérünk az ujjainkkal. De ahhoz, hogy az elmém is
így központosuljon és nekilendüljön, egyedül kellett volna lennem. Hogy
szerettem volna most is meg-megállni egy pillanatra, akárcsak a sétáimon
Guermantes-ék felé, amikor egyes helyeken elszakadtam a szüleimtől. Sőt,
az volt az érzésem, hogy így is kellett volna cselekednem. Felismertem azt
az örömet, amely, igaz, bizonyos szellemi erőfeszítést követel, amelyhez
képest azonban vajmi közepesnek látszik az útját álló restség vonzóereje.
Ezt az örömet, melynek a tárgyát éppen hogy csak megéreztem, amelyet
egyedül magamnak kellett még ezután megteremteni, inkább csak ritkán
élvezhettem, de úgy látszott, hogy hozzá képest a közben történt dolgok
nem számítanak, s hogyha egyszer megragadom ezt az egyedüli valóságot,
végre igazi életet kezdhetnék. A kezemet egy pillanatra a szememre
szorítottam, mert úgy akartam lecsukni, hogy a márkiné ne vehesse észre.
Nem gondoltam semmire, majd erősebben megragadott s egybefogott
értelmemmel szinte szökellve törtem előbbre, a három fa irányában,
jobban mondva abban a bennem levő útirányban, amelynek végén
magamban, a bensőmben láttam őket. Megint éreztem mögöttük azt az
ismert s bizonytalan dolgot, amelyet képtelen voltam magam felé terelni.
De közben, ahogy a kocsi előrement, ugyanolyan mértékben a három fa is
közeledett. Hol is láthattam már őket? Combray körül sehol se volt oly
hely, ahol így kezdődött egy fasor. Az a tájék, amelyre ezek a fák
emlékeztettek, annak a német vidéknek a keretébe se igen illett, ahova
egyszer, egyik évben fürdőzni mentünk a nagyanyámmal. Akkor hát oly
távoli éveiből jöttek az életemnek, hogy a táj, mely körülvette őket,
teljesen megsemmisült az emlékemben, és hogy, mint azok a lapok,
amelyekre oly meghatva bukkanunk egy elfelejtett s – azt hisszük – sose
olvasott műben, ők is magukban maradtak csak meg gyermekségem rég
feledt könyvéből. Vagy talán, épp ellenkezőleg, azokról a nálam mindig
egyforma álomvidékekről származtak, melyeknek különös képe nem más,
mint az én nappali erőfeszítésemnek álomképpé való teljesülése, azé az
erőfeszítésemé, hogy elérjem azt a titkot, amelyet valamilyen hely külső
megjelenése mögött érzek, mint például nemegyszer Guermantes-ék felőli
sétáimon, vagy pedig hogy e titokkal újra átitassam azt a helyet, amelyet
szerettem volna megismerni, s amely, mihelyt megismertem, éppoly
felületesnek tetszett, mint most Balbec. Hátha csak az előző éj egy
álmának töredékes képei voltak, máris olyan halványan, mintha ki tudja,
mily messziről érkeznének? Az is lehet, hogy sose láttam őket, s mint
annyi más fa vagy fűcsomó, amikkel Guermantes-ék felől jövet
találkoztam, ezek is, mint egy távoli múlt, oly homályos és nehezen
felfogható értelmet rejtegettek, és így, mikor arra késztettek, hogy
mélyítsek el egy gondolatot, azt hittem, egy emléket kell majd
felismernem bennük. Az is lehet, hogy még csak gondolatokat se
rejtegettek, és csak fáradt szemléletem mutatta őket duplán az időben,
mint ahogyan nemegyszer a térben is duplán látunk? Lehet, de nem tudom
eldönteni. S a fák csak jöttek, jöttek felém, talán mitikus tünemények,
boszorkányok karéjban, vagy Nornák, hogy jóslatot mondjanak. De inkább
a múlt árnyait, gyermekségem kedves társait láttam bennük, réges-rég
eltűnt barátokat, akik közös emlékeimről szóltak. Mint az árnyak, azt
látszottak kérni, hogy csak vigyem magammal, hogy keltsem új életre
őket. Ágaiknak egyszerű és szenvedélyes hajladozásában felismertem egy
szeretett lény tehetetlen bánatát, azét, aki megnémult, érzi, hogy nem tudja
megmondani, mit akar, s hogy mi se érthetjük meg. A kocsi egy
keresztútnál csakhamar el is hagyta őket. Engem meg elvitt messze-
messze mindattól, amit igaznak hittem, mindattól, ami boldoggá tett volna
– hasonlított az életemhez.
Láttam a távolodó fákat, ahogy kétségbeesetten rázogatják a karjaikat,
mintha csak azt mondták volna: „Amit ma nem tudhatsz meg tőlünk,
sohasem fogod megtudni. Ha visszaejtesz bennünket ennek az útnak a
mélységébe, ahonnan úgy iparkodtunk egészen tehozzád emelkedni, a te
éned egy egész része, az, amit idáig hoztunk néked, jóvátehetetlenül fog s
mindörökre a semmibe hullni.” S csakugyan, ha meg is leltem később azt
az örömöt s szorongást, amit az előbb éreztem, s ha egy este – bár későn,
de végképp – hozzá is kötöttem az életem, e három fáról sose tudhattam
meg, mit akartak odahozni nékem, sem azt, hogy hol is láthattam őket. S
mikor a kocsi más irányba fordult, és én, háttal a három fának, többé nem
is nézhettem rájuk – mialatt a márkiné kérdezte, miről ábrándozom –,
szomorú voltam, minthogyha elvesztettem volna egy jó barátot, mintha
magam is halott volnék, mintha megtagadtam volna egy holtat, vagy
mintha a döntő percben nem ismertem volna egy istenségre.
De már haza is kellett térnünk. A márkiné, akinek volt némi érzéke a
természet iránt, hűvösebb, mint nagyanyámé, de azért elég erős ahhoz,
hogy a múzeumokon s a kastélyokon kívül is felismerje bizonyos régi
dolgoknak egyszerű és fennkölt szépségét, odaszólt a kocsisnak, hogy a
régi balbeci útra térjen, amelyen, igaz, nem sok kocsi járt már, de kétfelől
százados és csodálatosan szép szilfák szegték.
Mikor így megismertük e régi utat, változatosság kedvéért hazajövet,
vagy talán odamenet, megint egy másik útra tértünk, amely meg a
chantereine-i s canteloup-i erdőt szelte keresztül. A sok-sok láthatatlan
madár, ahogy mellettünk s a fák közt folyton egymásnak felelgetett,
éppolyan nyugalmat árasztott ránk, minthogyha csukva tartottuk volna a
szemünk. A kis üléshez láncolva, mint Prométheusz a sziklájához, csak
hallgattam ezeket a titokzatos Okeanidákat. S ha véletlenül észre is vettem
egy-egy ilyen madarat, amint egy lombról a másikra röppent, oly kevés
látható kapocs volt közte és az éneklés között, hogy szinte nem is
tarthattam az ének közvetlen okának ezt a röpke, csodálkozó s tekintettel
sem bíró kis madártestet.
Ez az út majdnem olyan volt, mint sok más út Franciaországban, vagyis
meredek módon emelkedett, aztán hosszan leereszkedett. Abban a
percben, míg rajta jártam, nem is éreztem a varázsát, inkább csak örültem,
hogy hazamegyünk. De aztán később sok örömömnek lett a forrása, mivel
az emlékezetemben úgy maradt meg, mint egy irányjelző útrész, amellyel
minden hasonló út, ahol később utaztam vagy jártam, azonnal s
megszakítás nélkül egyesült, és így, az első utazásnak hála, közvetlenül
kapcsolódhatott a szívemhez. Mert abban a pillanatban, mikor a kocsi
vagy az autó ily útra fog kerülni – amely mintha csak folytatása lenne a
márkinéval bejárt útnak –, pillanatnyi tudatom (a közbeeső évek nem
számítanak) mint legfrissebb múltamra közvetlenül azokra a
benyomásaimra fog támaszkodni, amelyek az ily késő délutánok Balbec
körüli sétáin keletkeztek, amikor a leveleknek olyan jó volt az illata,
mikor már kezdett felszállni a köd, s a legközelebbi falun túl olyan volt a
fák közt a naplemente, mint egy azután következő, erdős és távoli helység,
ahova aznap este már nem érünk el. Egybehangolva azokkal, amelyeket
más időben, más vidéken, hasonló úton érzek, körülvéve mindennemű
másodlagos kis élménnyel, a kíváncsiság, a szabad lélegzés, a lustaság, az
étvágy, a jókedv közös és általános élményeivel, kizárva minden más
benyomást, ami nem vonatkozhat e körre, ezek a sajátos benyomások
folytonosan erősödve, az öröm egy különleges fajtájává jegecesednek, sőt
egy olyan életkeretté, aminővel egyébként ritkán volt alkalmam
találkozni, de ahol a nyersen érzett valóságnak a közepébe az emlékek
ébredése épp eléggé nagy részt ékel egy csak felidézett, megálmodott s
megfoghatatlan valóságból, hogy aztán az oly tájban, ahol egyszer
átvonultam, mást és többet is érezzek, mint holmi esztétikai
gyönyörűséget – valami múló, de heves vágyat, hogy ezentúl mindig ott
éljek. Hányszor tetszettek azok a kis tények, hogy éreztem a falombok
szagát, hogy ott ültem a kis ülésen Villeparisis-néval szemben, hogy
találkozhattunk Luxembourg hercegnővel, aki ránk köszöntött a fogatából,
hogy jöhettünk este haza, vacsorára a Nagyszállóba – hányszor, de
hányszor tetszett mindez olyan kimondhatatlan boldogságnak, amit sem a
jelentől, sem a jövőtől nem kaphatunk, s amit csak egyszer élvezhetünk
életünkben!
Gyakran már egész este lett, mielőtt még hazaértünk. Olyankor az
égbolton a kelő holdra mutatva, félénken idéztem a márkinénak valami
szép kifejezést Chateaubriand-tól, Vignytől, vagy pedig Victor Hugótól:
„A hold mindent elárasztott a bánat ódon titkával”, vagy: „Sírva, mint
Diana forrása pereménél”, vagy ezt: „Az éjszakában nászi s fenséges
árnyak jártak.”[292]
– És maga ezt szépnek találja? – kérdezte tőlem a márkiné –,
„isteninek”, ahogy maga mondja? Hát, ha tudni akarja, én bizony mindig
csodálkoztam, hogy ma oly komolyan veszik ugyanazokat a dolgokat,
amelyeken ezeknek az uraknak a barátai mindig hangosan mulattak, bár
egyébként elismerték persze az illetők kiválóságát. Akkor még nem
mondták mindenkiről, hogy félisten, mint manapság, amikor, ha csak azt
állítaná egy íróról, hogy tehetséges, biztosan mélyen megsértődne. Az
előbb, ugye, Chateaubriand egy mondatát idézte a holdfényről. Majd
meglátja, jó okom van rá, hogy ellenálljak a varázsának. Chateaubriand
ugyanis sokat járt az apámhoz. Különben kellemes ember volt, ha egyedül
maradt nálunk, mert olyankor egyszerű, sőt, mulatságos is tudott lenni, de
aztán, mihelyt vendégek jöttek, mesterkélt lett és nevetséges; apám előtt
azt állította, hogy a király arcába vágta annak idején a lemondását, meg
hogy ő volt a lelke az egész pápaválasztásnak, holott épp apámat kérte
arra, könyörögjön a királynak a visszahívásáért; s ugyancsak apám a
pápaválasztásról a legegyügyűbb jóslásokat hallotta tőle. Erről a híres
konklávéról érdemesebb volt meghallgatni Blacas-t, aki egészen más
ember volt, mint a mi nagy Chateaubriand-unk. Ami pedig a holdról való
mondatait illeti, ezekből nálunk, a háznál, egész komédia lett a végén. Ha
holdvilág volt a kastély körül, s valamilyen új vendég jött hozzánk, mindig
azt tanácsoltuk néki, hívja ki egy kis sétára, vacsora után, Chateaubriand-t.
Amikor aztán visszajöttek, apám félrevonta a vendéget: „No, remélem,
Chateaubriand úr igen ékesen beszélt?” „Ó, igen, de még mennyire!”
„Persze, a holdvilágról szavalt.” „Igaz, de hát honnan tudja?” „Várjon
csak, nem mondta ezt és ezt?”, s már idézte is a mondatát. „Igen, de nem
értem, hogyan tudhatja.” „Sőt, a római Campagna holdas estéiről is
beszélt, ugye?” „De hisz ön valóságos varázsló!” Apám nem volt varázsló,
csak Chateaubriand érte be azzal, hogy mindenkor ugyanazt az előre
elkészített mondatot tálalta fel.
Vigny nevére a márkiné egyszerűen nevetni kezdett.
– Ő mondta, ugye: „Gróf Alfréd de Vigny vagyok.” Az ember vagy gróf,
vagy nem gróf, ennek semmi fontossága sincsen.
De egy kevés fontosságot talán mégiscsak talált benne, mivel mindjárt
hozzátette:
– Először is nem biztos, hogy az volt, s mindenesetre igen kis házból
volt ez az úr, aki a verseiben „nemesi sisakforgójáról” beszél. Ugye,
milyen jó ízlésre vall, s mennyire érdekli ez az olvasót! Akárcsak Musset,
aki közönséges párizsi polgárivadék volt, s mégis azt írja fellengősen:
„Büszke aranykarvaly sisakomnak éke.” Egy igazi nagyúr, látja, sohase
mondana ilyet. De hát Musset legalább tehetséges poéta volt. Vignytől
viszont, kivéve a Cinq-Mars-t, semmit se tudtam végigolvasni,
unalmamban mindannyiszor kiejtem a könyvét a kezem közül. Molé,
akiben éppen annyi szellem volt és tapintat, mint amennyi hiányzott Vigny
úrból, jól megmondta a véleményét néki, amikor fogadta az Akadémián.
Micsoda, sosem olvasta Molénak a beszédét?[293] Hisz a csípős
gonoszságnak valóságos remekműve!
Balzactól, akit a márkiné unokaöccsei szerinte érdemtelenül bámultak,
főképp azt vette rossz néven, hogy oly társaságot festett, „ahova be se
eresztették”, és amelyről ennélfogva ezer valótlanságot mesélt. Victor
Hugóról azt mondotta, hogy az apja, Bouillon gróf, akinek volt pár barátja
a romantikus ifjak között, be tudott jutni ezekkel együtt az Hernani első
előadására, de képtelen volt ott maradni, oly furának találta e bizonnyal
tehetséges, de elkényeztetett költő verselményét, aki a nagy költő rangját
valami alku révén kaphatta, jutalmul azért az érdekelt elnézésért, amelyet
a szocialisták veszélyes hóbortjai iránt tanúsított.
Már feltűnt a szálloda, az első este, érkezéskor oly ellenséges fényeivel,
míg most ugyanezek a fények enyhéknek, védelmezőknek látszottak, az
otthon, a menedék hirdetőinek. S mikor a kocsi a kapu elé ért, a kapus, a
liftes, a groomok, akik a lépcsőn vártak ránk, naivul, buzgón s némileg
nyugtalanul szokatlan késésünk miatt, most mind elősiettek, meghitt
ismerőseinkké lettek, bár annyiszor változnak életünknek a folyamán,
mint ahogy mi is megváltozunk, de abban a pillanatban, amikor legalább
egy időre ők a mi szokásaink tükrözői, jóleső érzéssel látjuk bennük
hűséges és barátságos visszfényünket. Szinte jobban szeretjük őket, mint
rég nem látott barátainkat, mivel többet is tartalmaznak a mi jelenlegi
lényünkből. Egyedül a napközben kint sütkérező portásfiú maradt ott benn,
mint aki nem szenvedheti a hűvös esti levegőt, s színes gyapjúkendőben,
hajának aranyszín hullámzásával s arcszínének különös rózsaszínű
virágával olyan volt az üveges hallban, mint egy melegházi növény,
amelyet óvni kell a hideg ellen. Kiszálltunk a kocsiból, sokkal nagyobb
segédlettel, mint amekkorára szükségünk volt, de hát mindnyájan érezték
a jelenet fontosságát, s mindnyájan ragaszkodtak a szerepükhöz.
Rettentően megéheztem. Épp ezért, hogy ne késleltessük a vacsora
pillanatát, legtöbbször fel se mentem a szobámba, amely a végén
olyannyira s igazán az enyém lett, hogy az alacsony könyvszekrények s a
violaszín függönyök közt ugyanúgy éreztem magam, mintha csak egyedül,
saját magammal lettem volna, mert most már a dolgok is, mint az
emberek, engem tükröztek vissza, s mindnyájan a hallban vártuk a
főpincér hívását a vacsorára. Ilyenkor megint alkalmunk nyílt arra, hogy a
márkinét hallgassuk.
– Visszaélünk a jóságával – mondta néki nagyanyám.
– Ugyan, hisz nekem is jólesik, sőt egyenesen kellemes – felelte a
barátnője hízelkedő mosollyal, s valósággal kitartva mindegyik hang
zengzetét, ami eléggé különbözött megszokott egyszerűségétől.
A márkiné az ily percekben nem is volt őszinte, se természetes; eszébe
jutott a nevelése, arisztokrata modora, amellyel egy nagyúri hölgy
bebizonyíthatja a polgároknak, hogy örül, ha velük lehet, hogy nem
büszke. S az igazi udvariasság egyetlen hiánya a márkinénál épp ebben a
túlságos udvariasságban rejlett: ebben lehetett felismerni a Faubourg
Saint-Germain asszonyának mintegy osztálybeli szokását, azét, aki tudva,
hogy bizonyos polgároknak úgysem tud mindig eleget tenni, mohón él
minden oly alkalommal, amikor a velük való szeretetreméltóság
üzletkönyvében valami kis előleget hamarjában a maga javára is írhat,
mivel tudja, hogy nemsokára saját terhére írhatja majd azt a vacsorát vagy
estélyt, ahova nem hívja meg őket. Így aztán, mivel valaha egyszer és
mindenkorra így nevelte, s nem tudhatja, hogy azóta a körülmények
megváltoztak, az emberek másfélék lettek, s hogy Párizsban a márkiné
szívesen s gyakran hív majd bennünket, a főúri rend géniusza oly lázas
hévvel és sietséggel töltötte el Villeparisis-nét, mintha a
szeretetreméltóságra szánt idő ki tudja, mily rövidre volna szabva, s
valósággal elárasztott bennünket, míg Balbecban voltunk, rózsáival,
dinnyéivel, könyveivel, a sétakocsizással, s főképpen patakzó beszédével.
Ily módon – mint a tengerpart oly vakító fényözöne, mint a szobák
sokszínű lángolása s óceánmélyi villózása, mint az a sok lovaglólecke,
ami egyszerű kalmárcsemetéket, akár Makedóniai Sándort, félistenekké
avatott – Villeparisis márkiné mindennapi kedvessége, másfelől az a nyári
és átmeneti könnyűség, amellyel nagyanyám ezt elfogadta, úgy maradt
meg az emlékezetemben, mint a tengeri fürdőzés megannyi sajátos
jellemvonása.
– Adják csak oda a köpenyüket, hadd vigyék őket a szobáikba.
Nagyanyám a magáét az igazgatónak nyújtotta át, s mivel ez mindig
kedves volt hozzám, röstelltem ezt a tapintatlanságot, amely biztosan fájt
neki.
– Azt hiszem, ez az úr megsértődött – jegyezte meg a márkiné. –
Bizonyosan sokkal nagyobb úrnak képzelheti magát, semhogy holmi
sálakkal és köpenyekkel foglalkozzék. Emlékszem, mikor még kislány
voltam, hogy állított be hozzánk Nemours herceg, nagy csomaggal,
levelekkel s újságokkal mind a két kezében, a Bouillon-palota legfelső
emeletén, ahol akkor apám lakott. Mintha csak látnám a herceget, kék
frakkban, az ajtókeretben, azt hiszem, Bagard csinálta azokat a szép
fafaragásokat, hisz ismeri az ilyen munkát, csupa hajlékony, finom vessző,
úgyhogy csokrokat, virágokat formálhatott velük a műasztalos, mintha
szalagok lennének egy-egy virágcsokor körül. „Tessék, Cyrus – mondta
apámnak –, ezt itt mind a házmester küldi. Azt mondta: »Ha már a gróf
úrhoz megy, nem érdemes, hogy én is felfáradjak, csak vigyázzon a
csomag zsinegére.«„No most, hogy megszabadult a dolgaitól, jöjjön ide
mellém – mondta a márkiné nagyanyámnak, s kézen fogva vezette egy
karosszékhez.
– Ó, ha már mindegy, engedje meg, hogy ne ebbe a karosszékbe üljek.
Kettőnek ez igen szűk lenne, egymagamnak meg igen nagy, nem érezném
magamat kényelmesen.
– Eszembe juttat, mert épp ilyen volt, egy régi-régi karosszéket,
amelyet soká őriztem, de aztán mégse tartottam meg, mert anyám a
szerencsétlen Praslin hercegnőtől[294] kapta. Anyám, aki különben maga
volt az egyszerűség, de akinek volt azért egynéhány más korból való és
érthetetlen szemlélete, eleinte nem akarta, hogy bemutassák Praslin
hercegnőnek, aki eredetileg csak Sebastiani kisasszony volt, ez pedig, mint
hercegnő, úgy találta, hogy nem neki kell bemutatkoznia. Holott hát a
valóságban – tette hozzá a márkiné, felejtve egy pillanatra, hogy „nem
érti” az efféle árnyalatokat –, holott hát legfeljebb Choiseulék lehetnek
ilyen követelőzők. A Choiseulök a legelőkelőbbek, az ősanyjuk Kövér
Lajos királynak volt a testvérnénje, valamikor igazi uralkodók voltak
Bassignyban. Nem mondom, a mi családunknak fényesebb az atyafisága, s
híresebbek a tagjai, de a régiségben nincs különbség. Ez az elsőbbségi
kérdés mulatságos jelenetekre adott alkalmat, mint például azon az
ebéden, melyet egyórai késéssel lehetett csak megkezdeni, mivel éppen
addig tartott az egyik hölgy megkérlelése, hogy engedje már magát
bemutatni. Azért mégis jó barátnők lettek, s a hercegnő anyámnak egy
ilyenforma karszéket ajándékozott, amelybe aztán, mint ön itt ebbe, senki
se akart beleülni. Egy nap anyám kocsizörgést hall a palota udvarában.
Kérdi a kis inastól, ki az? „Méltóságos grófné, kérem, La Rochefoucauld
hercegnő van itten.” „Jó – mondja –, hogy idehaza vagyok.” Elmúlik egy
negyedóra, még senki. „Hol van hát a hercegnő?” „A lépcsőházban,
méltóságos grófné, kifogyott a szuflája”, felelte a vidékről jött kis inas,
mert anyámnak megvolt a jó szokása, hogy vidékről hozatta a
személyzetét. Sokszor a keresztelőjükön is ott volt. Csak így kaphatunk
megbízható embereket. S ez az első minden fényűzés közt. Szóval a derék
hercegnő csak nehezen jött fel a lépcsőn, mivel roppant kövér volt, oly
kövér, hogy mikor belépett, anyám szinte megijedt, mert nem tudta, hova
ültesse. Abban a percben vette észre Praslin hercegnő karosszékét. „Tessék
helyet foglalni”, mondta anyám, s eléje tolta a széket. S La Rochefoucauld
hercegnő meg is töltötte a termetével. Egyébként, súlya ellenére, igen
kellemes teremtés maradt. „Hatásosan tud belépni”, mondta róla egyik
barátunk. „Még hatásosabb hátulról”, válaszolta neki anyám, aki
elevenebben beszélt, mint ahogy ma lenne szokásos. Még a hercegnő előtt
is nyugodtan csipkedhették a testarányait, ő nevetett legjobban az ilyen
tréfákon. „Egyedül van?”, kérdezte La Rochefoucauld hercegtől az anyám,
mikor a hercegnőhöz jövet a férj fogadta a bejáratnál, s nem láthatta a
feleségét, aki a szalon mélyén ülhetett. „Nincs itthon a hercegnő? Mert én
sehol se látom.” „Milyen kedves! Milyen elnéző!”, felelte anyámnak a
herceg, akinél rosszabb emberismerővel életemben sem találkoztam, de
aki azért nem volt híján egy bizonyos ötletességnek.
Vacsora után, amikor visszavonultam nagyanyámmal, mondtam neki,
hogy a márkiné legszeretetreméltóbb vonásai, vagyis a tapintat, a
finomság, a szerénység és a tartózkodás nem lehetnek valami igen értékes
tulajdonságok, mert hisz akik mindezzel a legnagyobb mértékben
rendelkeztek, legfeljebb csak holmi Molék és Loménie-k lehettek, viszont
e vonások hiánya hiába teszi kellemetlenné a mindennapi és közeli
érintkezést, azért mégiscsak: Chateaubriand, Vigny, Hugo és Balzac lett
bizonyos hiú és rossz modorú férfiakból, akiket éppoly könnyű kicsúfolni,
mint például, mondjuk, Blochot... Azonban Bloch nevére nagyanyám
azonnal tiltakozott. Annál inkább dicsérte Villeparisis-nét. Mint ahogyan
azt mondják, hogy szerelemben a faj érdeke irányítja mindenkinek a
hajlandóságait – és a kövér férfiak azért keresik a sovány nőket s a kövér
nők a sovány férfiakat, hogy a születendő gyermek a lehető
legegészségesebb legyen –, ugyanígy nagyanyám öntudatlanul is
egészségemet akarta védeni az idegesség, a búskomorság, az
elszigetelődés kóros hajlama ellen, amikor mindenekfelett a mérsékletet
és a józanságot magasztalta, ezeket a nem csupán Villeparisis-nénál
észlelhető tulajdonságokat, hanem az olyan környezetet, ahol nyugalmat,
szórakozást s oly társaságot találhatok, mint amelyben Doudan[295],
Rémusat,[296] sőt Beausergent, Joubert[297] és Sévignéné szelleme is
virágozhatott, az a szellem, amely több boldogságot, több méltóságot ád
az életnek, mint az ellenkező véglet homályos szenvedélyei, mert csak
ezek okozták Baudelaire és Poe, Verlaine és Rimbaud szenvedéseit és
megvetettségét, mindazt, amiről nagyanyám hallani sem akart, ha rólam
volt szó. Félbeszakítottam a szavát, csak hogy megcsókolhassam, s
kérdeztem tőle, nem vette-e észre a márkiné egy mondatát, amelyből
mégis az derült ki, hogy büszkébb a születésére, mint ahogy mondja... Így
tártam nagyanyám elé minden egyes benyomásomat, mert amíg tőle nem
hallhattam, sose tudtam, mennyire kell becsülnöm az ismerőseinket.
Minden este elhoztam néki napközben gyűjtött vázlataimat, azokról a
lényekről, akik közül egyet se néztem élőnek, mert egy sem ő volt.
 Egyszer meg is mondtam néki: „Tenélküled élni se tudnék.” „De hogy
szabad így beszélni? – felelte nyugtalan hangon. – Az embernek előbb-
utóbb meg kell keményíteni a szívét. Mi lenne veled, ha elutaznék? Pedig
hát épp azt remélem, hogy nyugodt, sőt, boldog maradnál.”
– Nyugodt lennék, ha pár napra utaznál el, de akkor is számolnám az
órákat.
– De hátha hónapokra utaznék el... (és a puszta gondolatra egyszerre
összeszorult a szívem) vagy évekre... vagy...
Mind a ketten hallgattunk. Nem mertünk egymásra nézni. Pedig én
jobban szenvedtem az ő gyötrődésétől, mint az enyémtől. Ezért az
ablakhoz közeledve, hangosabban szóltam hozzá, elfordítva tőle a
tekintetem:
– Tudod, ugye, mennyire rabja vagyok a szokásoknak. Eleinte, persze,
fáj, ha távol vagyok azoktól, akiket legjobban szeretek. De aztán azt is
megszokom, bár azért éppúgy szeretem őket, s az életem nyugodt és
kellemes lesz; és így azt is elviselném, ha hónapokig, évekig távol vannak.
Megint el kellett hallgatnom, s egészen az ablakra néznem. Nagyanyám
kiment a szobából egy percre. De másnap már beszélni kezdtem előtte a
filozófiáról, a legközönyösebb hangon, de oly módon, hogy nagyanyám is
figyelhessen a szavaimra – s különös, mondtam, micsoda új eredményekre
jut a tudomány, mert úgy látszik, a materializmusnak most már végképp
befellegzett, s megint valószínűnek tartják a lelkek örökkévalóságát és
jövendő egyesülését.
Villeparisis-né már többször említette, hogy nemsokára ritkábban
találkozhatunk. Egy fiatal unokaöccse, aki a tiszti iskolát végzi
Saumurben[298], s jelenleg a szomszédságban, Doncières-ban
katonáskodik, nagynénje mellett óhajtotta tölteni pár hetes vakációját, s a
márkiné ideje javát az ő számára tartogatta. Sétáinkon többször dicsérte a
fiatalember nagy eszét s még inkább a jó szívét; és én már előre
elképzeltem, hogy rokonszenvezni fog velem, hogy én leszek legjobb
barátja, s amikor a nagynénje, mielőtt még megérkezett, olyasmit sejtetett
nagyanyámmal, hogy a fiú, fájdalom, egy nő hálójában vergődik, egy rossz
nőében, akit őrülten szeret, s aki nem engedi ki a karmaiból – mivel meg
voltam győződve, hogy az ilyen szerelemnek csak a bűn, az őrület és az
öngyilkosság lehet a vége, s arra a rövid időre gondolva, amely még
megmarad a barátságunknak, holott én ezt, bár őt sose láttam, máris oly
mélynek éreztem –, bőségesen megkönnyeztem e barátságot s a ráváró
viszontagságokat, akár egy oly kedves hívünket, akiről azt halljuk, hogy
súlyosan beteg, s meg vannak számlálva a napjai.
Egy fülledt, forró délután a szálló ebédlőjében ültem – amelyet félig
homályban hagytak, hogy megvédjék a napfénytől, de ez meg a
függönyöket fakította sárgára, míg a függönyrések közt kéken csillogott a
tenger –, mikor a parti sétányra nyíló ajtón vékony, magas termetű
fiatalembert láttam belépni, karcsú nyakán büszkén felszegett fejjel s
különösen átható tekintettel, s akinek arcbőre oly világos és a haja oly
aranyló volt, mintha magába szívta volna a nap minden sugarát. Ruhájának
a kelméje oly rugalmas volt és fehér, amilyent sose hittem volna, hogy
férfiak is hordhassanak, s a könnyűsége éppúgy illett az ebédlő
frisseségéhez, mint a kinti meleghez és szép időhöz. Gyorsan járt, s
közben egyik szeméből, amelynek színe olyan volt, mint a tenger, minden
percben kihullt a monoklija. Mindenki kíváncsian nézte, tudták, hogy ő
Saint-Loup-en-Bray márki, aki híres volt az öltözködéséről. Minden újság
megírta, mily ruhában segédkezett a fiatal Uzès herceg párbajában. Úgy
látszott, mintha hajának, szemének s bőrének a minősége, egész
magatartásának jellegzetes sajátossága – mindaz, ami egy tömegben
éppúgy megkülönböztette volna, mint egy azúrkék s fényes opált értékes
erezete a silány kőben – az életét is különbözővé tenné más emberek
mindennapi életétől. Épp ezért, az előtt a viszony előtt, melyet a márkiné
úgy rosszallt, a nagyvilág legszebb női vetekedtek a kegyeiért, s jelenléte,
például egy fürdőhelyen, a mellett a szépség mellett, akinek épp akkor
udvarolt, nemcsak azt a szép asszonyt emelte minden más nő fölé, hanem,
mint ahogy e nőre, őrá is vont minden tekintetet. Választékos külseje, „ifjú
arszláni” fölényessége s főképpen rendkívüli szépsége miatt akárhányan
nőies megjelenésűnek is tartották, azonban nem rosszindulatból, mert hisz
tudták, mily férfias, s hogy szenvedéllyel fut a nők után. Ő volt az a fiatal
rokon, akiről Villeparisis-né beszélt. Örültem, ha arra gondoltam, hogy pár
hétre megismerhetem, s már előre biztos voltam, hogy egész szeretetével
megajándékoz. Végighaladt gyorsan a szállón annak egész szélességében,
s mintha csak egyre monokliját akarta volna utolérni, amely mint egy
pillangó röpködött előtte. A partról jött, és a tenger, amely a hall
üvegfalán át annak félmagasságáig emelkedett, oly háttérrel vette körül,
ahonnan életnagyságban vált ki, mint ahogy bizonyos arcképeken a festők
a jelen élet leghívebb, legpontosabb megfigyelésével s egyben modelljük
számára megfelelő kerettel, póló- és golfpályával, lóversenytérrel,
jachtfedélzettel, mai egyenértékét próbálják adni az oly vásznaknak,
amelyeken a primitívek az emberi alakot egy tájkép előtt ábrázolták. A
kapunál kétlovas kocsi várt rá; s mialatt a monoklija újrakezdte
ugrándozásait a naptól elárasztott úton, a márkiné unokaöccse azzal a
fölényes eleganciával, aminőt egy nagy zongoraművész a legkisebb
alkalommal is elárulhat – még az oly esetben is, mikor nem látszik
lehetségesnek, hogy különbnek mutatkozhassék egy másodrendű
muzsikusnál –, átvette s kezébe fogta a gyeplőt, odaült a kocsis mellé, s
míg egy levelet bontogatott, melyet a szállóigazgató adott néki, máris
elindította a lovakat.
Milyen csalódást éreztem a következő napokon, mikor, hacsak
találkoztam vele odakinn vagy a hotelban – mindig magasra szegzett fejjel
s tagjainak mozgását rakoncátlan s táncos kedvű monoklija körül
egyensúlyozva, mintha csak az lenne a súlypontjuk –, azt kellett látnom,
hogy nemigen iparkodik a közelünkbe, s még csak nem is köszön nekünk,
holott tudhatta, hogy nénje baráti köréhez tartozunk! S eszembe jutva a
márkiné s őelőtte Norpois úr előzékenysége, azt gondoltam, hogy ők talán
nem is igazi nemesek, vagy talán az arisztokrácia valami titkos
törvénycikke csak a főrangú hölgyeknek s bizonyos diplomatáknak engedi
meg, hogy miért, miért se, nem tudom, de mellőzhessék a polgársággal
való érintkezésben azt a gőgöt, amelyhez viszont egy ifjú márki kénytelen
szigorúan ragaszkodni. Az eszem, persze, az ellenkezőt mondta volna. De
hát az én akkori, meglehetősen nevetséges, semmiképp sem hálátlan,
inkább termékeny életkoromnak éppen az a sajátsága, hogy sose kér
tanácsot az észtől, és hogy az emberek legkisebb, legkülsőségesebb
vonásait egyéniségük oszthatatlan részeinek tekinti. Ez a kor, csupa szörny
és isten között, nemigen ismeri a nyugalmat. Alig van ebből az időből oly
tettünk vagy csak mozdulatunk, amit később ne szeretnénk meg nem
történtnek tekinteni. Pedig, ellenkezőleg, épp azt kéne sajnálnunk, hogy
nincs meg többé az a hajlékonyságunk, amellyel mindezt végrehajtottuk.
Későbben a dolgokat gyakorlatibb szempontból látjuk, teljes egyetértésben
az emberek legtöbbjével, de azért az ifjúkor az az egyetlen időszak,
amikor tanulhattunk is valamit.
Ezt a fölényt, amelyet kitalálni véltem Saint-Loup-nál, s egyúttal a vele
járó természetes szívtelenséget mindig újból igazolta az ő megjelenése,
valahányszor csak elhaladt mellettünk, egyformán hajthatatlan
testtartással, mindenkor magasra szegzett fejjel s szenvtelen, sőt ennél is
több: könyörtelen tekintettel, híjával minden kis tiszteletnek más emberek
jogai iránt, amihez azok is kötve vannak, akik nem ismernék a
nagynénénket, annak a bizonyos tiszteletnek, amely nem engedheti meg,
hogy egy öreg hölgy előtt úgy menjünk el, mint egy utcalámpa előtt. Ez a
fagyos viselkedés oly messze volt az ő kedves, bárcsak elképzelt leveleitől
(amelyekben – legalábbis még néhány napja – irántam való rokonszenvét
hangoztatja), mint a nép és a parlament izzó lelkesedésétől (amelyet –
persze képzeletben – káprázatos szónoklatával vélt felidézni) annak a naiv
rajongónak alacsony s homályos helyzete, aki miután hangosan és
egymagában ábrándozott, megint csak régi homályába süpped a
megálmodott tapsorkán elültével. Amikor a márkiné, hogy enyhítse azt a
rossz benyomást, amelyet egy ily gonosz és gőgös természet
megnyilvánulása keltett bennünk, megint emlegetni kezdte unokaöccse
aranyszívét (aki, mint később megtudtuk, egyik unokahúgának fia volt, s
valamivel idősebb énnálam), csak bámultam, mint vetik meg a
nagyvilágban az igazságot, s mint képesek szívről beszélni annál, akinek
taplószíve lehet, bármily szeretetreméltó is másként a körében élő
nagyurakkal. Villeparisis-né maga is megerősítette, bár közvetve, öccse
természetének lényeges és szerintem máris valóságos vonásait, amikor
egy délután mindkettőjükkel találkoztam, éspedig egy olyan szűk utcán,
hogy nem térhetett ki a bemutatásom elől. A fiatalember mintha csak nem
is hallotta volna a nevem, egyetlen kis izom sem rezdült meg az arcában;
szemében az emberi rokonszenvnek leggyengébb világa se fénylett, s csak
kialudt, érzéketlen tekintete túlzásában különbözött egy élettelen
tükörétől. Majd hirtelen rám szegezve ezt a kemény tekintetét, mintha
csak meg akarná tudni, ki vagyok, s mielőtt még egyetlen szóval felelt
volna az üdvözletemre, oly váratlan mozdulattal, amely inkább
izomjátékának, mint akaratának volt a következménye, s a lehető
legnagyobb űrt támasztva ezzel kettőnk között, kinyújtotta hosszan a
karját, s úgy adott kezet, messziről. Azt hittem, hogy legalábbis párbajra
hív ki ezek után, amikor másnap délelőtt felküldte a névjegyét. De csak
irodalomról beszélt, s hosszú látogatása után azonnal ki is jelentette, hogy
szeretne mindennap velem tölteni néhány órát. E látogatás alkalmával
nemcsak a szellem dolgai iránt mutatott szenvedélyes érdeklődést, hanem
énirántam is igen nagy rokonszenvet tanúsított, bár ez nem nagyon illett
össze az előző napi bemutatkozással. De mikor láttam, hogy e ceremóniát
minden új bemutatkozásnál újrakezdi, megértettem, hogy az egész csak
egy sajátos nagyvilági szokás, amely nemcsak őrá, hanem családja egy
részére is jellemző, s amelyhez anyja jó korán hozzászoktathatta a testét,
mivel ragaszkodott ahhoz, hogy fia gondos nevelést kapjon; mialatt
bemutatkozott, éppannyira nem gondolt erre a testtartására, mint például
szép ruháira vagy szép hajára; s az egésznek távolról sem volt az az
erkölcsi jelentősége, amelyet én kezdetben próbáltam tulajdonítani néki –
betanulta, éppen úgy, mint azt a másik szokását, hogy azonnal bemutatta
magát ismerősei családjának, ami oly ösztönös lett nála, hogy mikor a
következő napon másodízben találkoztunk, rögtön lecsapott rám, nem is
köszönt, csak megkért, hogy mutassam be nagyanyámnak, aki mellettem
állt, s mindezt oly lázas sietséggel, minthogyha e kérése ösztönszerű
védekezésből történt volna, akárcsak az a mozdulatunk, amellyel egy ütés
elől védekezünk, vagy ha lecsukjuk a szemünk egy forró vízsugár előtt, s
mintha e védekezés nélkül veszélyben lenne az együtt maradásunk.
De miután befejeződtek az ördögűzés első szertartásai, s akárcsak egy
mogorva tündér, aki leveti első képét s utána csupa elbűvölő kedvességet
ölt magára, ez a gőgös főúr is csakhamar a legelőzékenyebb,
legszeretetreméltóbb lénnyé változott. „Hát jó – mondtam magamban –,
egyszer már tévedtem a megítélésében, délibáb űzött játékot velem, de,
úgy látszik, azért győztem csak le ezt az első tévedésem, hogy mindjárt
egy másikat kövessek el, mert hiszen ő alapjában mégiscsak egy rangjára
büszke nagyúr, de aki ezt iparkodik minél mélyebben rejtegetni.” S
csakugyan, Saint-Loup finom nevelése, állandó szeretetreméltósága
nemsokára már egészen új egyéniséget tárt elém, csakhogy igen
különbözőt attól, akinek gyanítottam.
Ez a kevély főúrnak és sportembernek látszó fiatalember semmit se
becsült s keresett úgy, mint a szellemi táplálékot, s különösen azokat a
legújabb irodalmi és művészeti termékeket, amelyekről nagynénje oly
lenézőn nyilatkozott; másfelől át volt itatva azzal, amit Villeparisis-né
szocialista ködképeknek hívott, mélységesen megvetette a maga
társadalmi osztályát, s órákat tudott eltölteni Nietzsche és Proudhon[299]
tanulmányozásával. Ő is a „szellem embereinek” abba a táborába tartozott,
amelynek tagjai olyan frissen s hamar tudnak rajongani, képesek
bezárkózni egy-egy könyvbe, s egyre a gondolat ormain járnak. Ez az oly
elvont hajlandóság, amely őt annyira eltávolította az én szokott
kedvteléseimtől, még Saint-Loup-nál is untatott, bár ugyanakkor
meghatott is kissé. Bevallom, hogy mikor megtudtam, ki volt Saint-Loup
édesapja, az oly napokon, amikor emlékiratokat olvasgattam, tele érdekes
históriákkal erről a híres Marsantes grófról, akiben egy már távoli kor
egész sajátos eleganciája kifejeződik, semmire se voltam kíváncsibb, e
korról való ábrándozások között, mint hogy milyen életet élhetett akkor ez
a Marsantes, s dühöngtem, hogy Robert de Saint-Loup nem éri be azzal,
hogy az apja fia, s ahelyett, hogy engem kalauzolna apja divatjamúlt
életregényében, inkább Nietzsche és Proudhon tanaiért lelkesedik. Már
apja sem osztotta volna ezt a sajnálkozásomat. Ő maga eszes ember volt,
aki túlnőtt nagyvilági életének a korlátain. Ahhoz már nem volt ideje,
hogy jobban megismerje a fiát, azonban szívből óhajtotta, hogy többre
vigye az apjánál. S azt hiszem, hogy – szemben az egész család
véleményével – örömmel, sőt, bámulattal kísérte volna fia fejlődését, aki
le tudott mondani apja könnyű szórakozásairól, s helyettük komoly
elmélkedéseknek szentelte az idejét, sőt, szó nélkül, szerényen, igazi
nagyúri elmésséggel, titokban el is olvasta volna Robert kedves könyveit,
hogy maga is láthassa, mennyivel különb nála a fia.
Másfelől – szomorú, de így volt –, míg Marsantes, nyílt eszével, igen
értékelte volna e tőle oly elütő fiát, Robert de Saint-Loup, abban a hitben,
hogy az érdem csak bizonyos élet- és műformákkal lehet kapcsolatos,
szeretettel, de egy kissé megvetőleg beszélt az édesapjáról, aki egész
életében vadászattal és lóversennyel foglalkozott, ásítozva hallgatta
Wagnert, és rajongott Offenbachért. Saint-Loup nem értette meg, mert
nem volt eléggé eszes hozzá, hogy a szellemi értéknek semmi köze az
esztétikai pártálláshoz, s Marsantes szellemisége iránt azt a fajta
megvetést érezhette, aminőt Labiche[300] vagy Boieldieu[301] iránt Labiche
vagy Boieldieu fia táplálna, ha az egyik a szimbolista irodalom, a másik
meg az új zene legbennfentesebb híve volna. „Nemigen ismerem apámat –
mondta Robert. – Mesélik, elragadó ember volt. De hát őt is tönkretette az
a siralmas kor, amiben élt. A Faubourg Saint-Germainben született, s a
Szép Heléna idejében élt; ez a két tény valóságos istencsapás egy emberi
létben. Ha kispolgárnak születik, s rajong a Tetralógiá-ért, biztosan más
ember lett volna. Azt mondják, szerette az irodalmat. De hát ezt nemigen
lehet tudni, mert amit ő irodalomnak tartott, ma már elavult ócskaság.”
Ami mármost engem illet, én őt kissé komolynak találtam, Saint-Loup
viszont nem értette, hogy én meg mért nem vagyok komolyabb. Mivel
mindenről kizárólag értelmi súlya szerint ítélkezett, s meg se látta azokat
a képzelet nyújtotta varázslatokat, melyeket én a szerinte léha dolgokból
merítettem, csodálkozott, hogy én – én, akit annyira különbnek hitt
önmagánál – ilyesmire pazarlom a figyelmemet.
Saint-Loup már az első napokban meghódította nagyanyámat, nemcsak
folytonos jóságával, amelyet mindkettőnk iránt tanúsított, hanem azzal a
fesztelen természetességgel is, amelyet minden téren mutatott. Márpedig –
bizonnyal azért, mivel az ember a műve mögött éreztetni tudja a
természetet – nagyanyám épp a természetességet becsülte mindenekfelett;
a kertekben például, mint otthon is, Combray-ban, nem szerette a nagyon
is szabályos virágágyakat, ugyanígy undorodott a magasabb
konyhaművészet felismerhetetlenségig bonyolult remekeitől, vagy a
zongorajátékban meg nem tűrhette a finomkodást, a kinyaltságot,
olyannyira, hogy különös élvezetet talált például Rubinstein[302]
összefonódó, sőt olykor hamis hangjaiban. Ezt a természetességet még
Saint-Loup ruháiban is értékelte, amelyeknek simulékony
választékosságában nem volt semmi piperkőcös vagy aggályos
keresettség, semmi „merev”, se „kikeményített”. De még inkább becsülte
egy ily gazdag fiatalemberben, hogy oly hanyagul s szabadon élt ebben a
nagy fényűzésben, a „pénzesség”, a fontoskodás legcsekélyebb árnya
nélkül; s e természetesség báját abban a tehetetlenségben is megtalálta,
amelyet Saint-Loup máig is megőrzött, holott, mint e kor akárhány
élettani jellege, ez is eltűnik a gyermekséggel – vagyis hogy minden
indulata szabadon tükröződött az arcán. Valami, amit megkívánt, és amire
nem számított, ha más nem, például egy váratlan bók, oly hirtelen, forró,
tünde és áradó örömöt fakasztott a bensőjében, hogy egyenesen képtelen
volt visszatartani és elrejteni; valami vonagló örvendezés azonnal s
ellenállhatatlanul az arcára ült; nagyon is finom arcbőrét eleven pír futotta
át, tekintete csupa zavart s boldogságot mutatott; s nagyanyám mit se
szeretett jobban, mint a nyíltság és ártatlanság e szeretetre méltó látszatát,
amely egyébként Saint-Loup-nál, legalábbis ebben a korban, amikor
barátkozni kezdtünk, hamisítatlanul őszinte volt. Csakhogy ismertem
valakit – sokan vannak ilyenek is –, akinél e múló pír élettani őszintesége
egyáltalán nem zárta ki az erkölcsi kétszínűséget; igen sokszor csakis azt
az elevenséget bizonyítja, amellyel a legsötétebb aljasságokra képes
természetek olyannyira átérzik pillanatnyi örömüket, hogy teljesen
védtelennek találják magukat előtte, s kénytelenek bevallani másoknak is.
De nagyanyám főképp azért imádta úgy Saint-Loup természetességét,
mivel oly közvetlen módon vallotta be irántam érzett rokonszenvét, és
kifejezésére olyan igaz és valóban szerető szavakat talált, hogy, amint
nagyanyám mondta, ő se talált volna különbeket, oly szavakat, amelyeket
„Sévigné és Beausergent” is nyugodtan aláírhatott volna; igaz, éppoly
fesztelenül mulatott a hibáimon – melyeket annyira élesen látott, hogy
nagyanyám is felderítette –, de csak úgy, ahogy nagyanyám mulatott
volna, gyöngéden és még inkább magasztalva ezzel szemben a jó
tulajdonságaimat, forrón, szabadon, minden tartózkodás, minden erőltetett
fagyosság nélkül, holott a fiatalok, az ily korban, épp e téren szoktak
fontoskodni. S mindenben – vigyázott rám, mikor a legkisebb bajom volt,
takarót vetett a lábamra, ha az idő váratlanul hűvösre fordult, velem
maradt szó nélkül este, ha érezte, hogy szomorú és ideges vagyok – oly
éber és szeretetteljes figyelmességet mutatott, hogy ezt még nagyanyám is
majdnem túlzottnak találta, mivel a nagyobb edzettség hasznosabb lett
volna az egészségemnek, viszont mélyen meghatotta mint Saint-Loup
szeretetének a bizonysága.
Csakhamar meg is állapítottuk, hogy végleg jó barátok lettünk, s ő úgy
beszélt a „barátságunkról”, mint valami fontos és elragadó dologról, ami
kívülünk is létezik, s amit – persze, kivéve kedvese iránti nagy szerelmét –
élete legjobb örömének hívott. Ezek a szavak énnékem valami
szomorúságfélét okoztak, s zavarban voltam, mit is válaszoljak, mert
mikor vele voltam, vagy vele beszélgettem – s bizonnyal így lett volna
mással is –, semmit, de semmit nem éreztem abból a bizonyos
boldogságból, amelyet viszont könnyen átélhettem, amikor egyedül
maradtam. Így, magamban, nemegyszer éreztem, mint tör fel bensőmből
egy oly benyomás, amely mindig valami élvezetes gyönyörűséggel jár. De
ha volt valaki velem, ha egy baráttal beszélgettem, az elmém mintegy
megfordult, s többé már nem énfelém, hanem barátom felé irányította a
gondolatait, ha pedig e gondolatok ily fordított irányban jártak, semmiféle
örömet nem szereztek. Egyszer, hogy elváltam Saint-Loup-tól, szavakkal
próbáltam rendet teremteni a vele töltött zavaros percek között;
elmondtam magamban, van egy jó barátom, hogy egy jó barát ritka dolog,
s élveztem azt a jó érzést, hogy nehezen szerezhető javakkal vagyok
körülvéve, holott ez teljes ellentéte volt az én természetes örömömnek,
annak, hogy magamból fejtek ki és úgy hozok felszínre valamit, ami
azelőtt a félhomályban élt ott bennem. Hogyha Robert de Saint-Loup-val
két-három óráig beszélgettem, s ő bámulva hallgatta mindazt, amit
mondottam néki, utána csupa lelkifurdalást, bánatot és fáradtságot
éreztem, hogy miért nem maradtam egyedül és végre munkára készen. De
aztán azt gondoltam, hogy nemcsak magunkért van az eszünk, hogy a
legnagyobbak is vágyódtak mások becsülésére, hogy nem tarthatom
elveszettnek azokat az órákat, amikor oly magas képet kelthettem
magamról barátom elméjében, könnyen meggyőztem magam arról, hogy
ennek csak örülnöm kell, s már csak azért is kívántam, hogy ez a
boldogságom ne szűnjék meg, mivel még át sem éreztem. Valamennyi
javunk közül annak a vesztétől félünk legjobban, amely rajtunk kívül
maradt, mivel nem hódította meg a szívünk. Képesnek éreztem magam,
éspedig jobban, mint akárki, a baráti erények gyakorlására (mivel
barátaim javát mindig magasabbra tartom, mint a másoknak oly fontos, az
én szememben nem számító úgynevezett egyéni érdekeket), de arra már
nem, hogy az örömöt egy oly érzés révén ismerjem meg, amely lelkem és
más lelkek közt – mert hisz minden egyes lélek különböző a többitől –
nem növelné, hanem inkább lerontaná a különbséget. Viszont olykor a
gondolatom Saint-Loup-ban egy nála is általánosabb lényt látott, a
„főnemest”, aki, mint egy belső szellem, mozgatta a testét, és irányította
minden tettét s minden egyes mozdulatát; akkor, az ily percekben, éppoly
egyedül voltam, bár őmellette, mintha egy táj előtt állnék, amelynek
felfognám a harmóniáját. Ilyenkor már csak olyan tárgy volt, amelyet az
ábrándjaim iparkodtak elmélyíteni. Abban, hogy így feltártam benne azt
az ősi, százados lényt, azt az arisztokratát, akitől Robert, épp ellenkezőleg,
mindenképp meg akart szabadulni, mindig élénk örömöt leltem, az
értelmét, nem a barátságét. Abban a testi s lelki hajlékonyságban, amely
kedvessé tette az előzékenységét, abban a hanyag könnyedségben,
amellyel a kocsijába tessékelte és segítette nagyanyámat, abban a perdülő
frissességben, ahogy leugrott a bakról, hogy a saját köpenyét terítse, ha
fáztam, a vállamra, nemcsak a nagy vadászok örökletes mozgékonyságát
érezhettem, azokét, akik sok nemzedék óta e fiatalember ősei voltak (ő
viszont, a maga részéről, csak a szellem életéről akart tudni), nemcsak a
gazdagság iránt tanúsított megvetésüket, amely e késő utódban is megvolt,
bár ugyanakkor örült is néki, mert így inkább módjában volt kényeztetni a
barátait, akiknek egész fényűzését a lábai elé rakhatta; mindebben főképp
azt a biztosságot vagy illúziót is éreztem, hogy ezek a nagyurak tudták:
„többek, mint mások”, és így nem kellett ráhagyniok Saint-Loup-ra azt a
kívánságot, hogy megmutassa: „ér annyit, mint mások”, azt a sajátos
félelmet, hogy netán túlbuzgónak látszik, amelyet Saint-Loup csakugyan
egyáltalán nem ismert, s amely oly csúffá és sutává teszi a legőszintébb
plebejusi szeretetreméltóságot. Olykor szégyenkeztem is a miatt az öröm
miatt, hogy barátomat csak úgy nézem, mint valami műtárgyat, vagyis
hogy lénye egyes részeinek összjátékát bámulom benne, amelyet egy
átfogó eszmény irányít s emel harmóniává, ő viszont nem ismerte ezt az
eszményt, így hát ez nem is növelhette az ő saját jó tulajdonait, azt a
személyes szellemi és erkölcsi értéket, amelyet ő oly fontosnak tartott.
Pedig az egyéni vonásoknak, legalábbis bizonyos fokig, ez az eszmény
volt a létfeltétele. Épp mivel arisztokrata volt, az a szellemi tevékenység,
az a szocialista álomvilág, amelynek a kedvéért nagyképű s rosszul
öltözködő fiatal diákok társaságát kereste, nála, ezekkel ellentétben,
valóban tiszta és önzetlen volt. Mivel egy tudatlan és önző osztály
örökségének tartotta magát, őszintén szégyellte előttük arisztokrata
származását, holott ez, épp ellenkezőleg, inkább csak vonzotta e diákokat,
akik emiatt jártak hozzá, bár látszólag hidegen és fennhéjázón bántak vele.
Így hát Saint-Loup képes volt oly embereknek kedveskedni, akiknek
például, szüleim szerint (híven a combray-i társadalomtanhoz), sokkal
jobban tette volna, ha egyszerűen hátat fordít. Egyszer, hogy a homokban
ültünk, Saint-Loup és én egy parti sátorból, amelynek vászonfalához
támaszkodtunk, hangos átkokat hallottunk a Balbecot megfertőző
izraelitákra. „Az ember már egy lépést sem tehet, hogy ne lássa a
nyüzsgésüket – mondta egy hang. – Nem vagyok a zsidó nemzetiség
határozott elvi ellensége, de ami sok, az már sok! Folyton csak ilyesmit
hallhatunk: »Mit szólsz, Ábrahám, láttam a Kóbit.« Mintha a párizsi
gettóban volnánk.” Az, aki így mennydörgött Izraelnek népe ellen, végre
kijött a sátorból, s mi felnéztünk e bősz antiszemitára. Bloch volt, az én jó
pajtásom. Saint-Loup azonnal megkért, szóljak néki, hogy ők ketten már
találkoztak egy tanulmányi versenyen – ahol Bloch kapta az első díjat –,
azonkívül valamilyen szabad egyetemi előadáson.
 Olykor inkább csak mosolyogtam azon a feszélyezettségen, amelyet a
jezsuiták nevelése oltott Robert-ba, s amelyet az esetleges megbántás
félelme keltett benne, ahányszor egy ily szellemi társa valami nagyvilági
dologban tévedett, vagy valami nevetséges dolgot mondott vagy követett
el, aminek, persze, maga Saint-Loup semmi jelentőséget sem tulajdonított,
viszont érezte, hogy a másik elpirulna, ha észrevennék. Ilyenkor aztán
Robert pirult el, mintha ő lett volna a bűnös, mint például azon a napon,
mikor Bloch megígérte néki, hogy elmegy hozzá a szállodába, s azt
mondotta:
– Mivel nem bírom a várást az ily nagy karavánszerájok hamis és cifra
légkörében, s mivel a cigánymuzsika felkavarja a gyomromat, szóljon a
laiftes-fiúnak, hogy ha jövök, hallgattassa el őket, s csengessen fel, de
azonnal.
A magam részéről nem örültem annak, hogy Bloch a szállóba is utánunk
jön. Balbecban, sajnos, nem volt egyedül, hanem valamennyi nővérével, s
azok is mind sok rokont és barátot vontak maguk után. Márpedig ez a
zsidó kolónia inkább festői volt, mint kellemes. Olyan volt Balbec e
tekintetben, mint bizonyos országok, Oroszország vagy Románia, ahol a
földrajz is azt tanítja, hogy a zsidó népesség nem részesült olyan
kedvezésben s nem jutott a felszívódás ugyanolyan fokára, mint például
Párizsban. Mindig együtt és kizárva bárminemű más elemet, ahányszor
Bloch bácsijai és unokanővérei vagy a hím- és nőnemű hitsorsosok
felvonultak a Kaszinóba, néhányan a „bál” kedvéért, mások a
bakkaraasztalok mellé, tökéletesen egyöntetű menetet formáltak egymás
között, tökéletesen különbözőt azoktól, akik útjuk közben nézték őket, s
akik itt minden egyes nyáron köszöntés nélkül találkoztak velük.
Cambremerék éppen úgy, mint a törvényszéki elnök társasága, a nagy- és
kispolgárok, vagy egyszerű párizsi gabonakereskedők, akiknek lányai,
szépek, büszkék, csúfolódók és franciák, mint a reimsi katedrális
kőszobrai, semmi pénzért se vegyültek volna ezeknek a neveletlen
lányoknak a nyájába, mivel már külsejükben is oly kínosan követték a
„fürdődivat” előírásait, hogy mindig úgy néztek ki, mintha rákhalászatról
jönnének, vagy javában ropnák a tangót. A férfiaknál, remek szmokingjuk
s ragyogó lakkcipőjük ellenére, a típusbeli túlzottság azokra az „eszesnek”
mondott festői kísérletekre emlékeztetett, amelyek az Evangéliumok vagy
az Ezeregyéjszaka illusztrálására Keletet próbálják idézni az egyes alakok
külsejében, s Szent Péternek vagy Ali babának éppolyan az arca, mint
amilyen véletlenül a legnagyobb játékosé volt Balbecban. Bloch egyszer
sorra bemutatta valamennyi nővérét, akiket a legdurvább nyerseséggel
tudott elhallgattatni, s akik hangosan vihogtak fivérük, bálványuk, szeme
fényük legjelentéktelenebb tréfáján is. Lehet, hogy ez a környezet is, mint
mindegyik, tán inkább, mint mindegyik, igen sok erényt, kedvességet és jó
tulajdonságot zárt magába. De hát hogy ezt megismerjék, be kellett volna
hatolni közéjük. Csakhogy senkinek se tetszett, és Bloch érezte ezt, az
antiszemitizmus bizonyítékát látta benne, s egy tömör és zárt hadtestet
állított mindjárt vele szembe, ahova egyébként senki sem iparkodott utat
törni.
Ami a „laift” szót illeti, ez már csak azért sem lepett meg, mivel pár
nappal ezelőtt Bloch kérdezte, miért jöttem Balbecba (míg azt a tényt,
hogy ő ott volt, egészen természetesnek találta), talán abban a reményben,
hogy „hasznos ismeretségeket köthetek”, s amikor azzal válaszoltam, hogy
ez a balbeci utazás egy régi vágyam megvalósulása, hogyha nem is olyan
mélyé, mint az, hogy Velencébe jussak egyszer, Bloch így felelt: „No igen,
persze, hogy hűsítőket szürcsölhessünk a szép asszonyokkal, közben meg
mintha a Stones of Venaice[303]-ot, Lord John Ruskin művét lapozgatnók,
ezét az unalmas fráterét, Albion legkellemetlenebb firkászáét.” Vagyis hát
Bloch nemcsak azt hitte, hogy Angliában minden férfit megillet a lordi
cím, hanem azt is, hogy az i-t mindig ai-nek kell ejteni. Saint-Loup
viszont ezt a kis kiejtési hibát azért is tartotta oly jelentéktelennek, mivel
egy majdnem nagyvilági ismeret hiányát látta benne, márpedig az én új
barátom lenézte, mert jól ismerte, a nagyvilági fogalmakat. De hát az az
aggodalom, hogy Bloch még megtudhatja egyszer „Venice” helyes
kiejtését, Ruskinról pedig, hogy nem lord, s akkor utólag azt hiheti, hogy
Robert őt nevetségesnek találta, Saint-Loup-t egyszerre olyan erős
bűntudattal töltötte el, mintha valóban híjával lenne az elnézésnek, mely
túláradt benne, s azt a pírt, amely egy szép nap Bloch arcát fogja eltölteni,
amikor felfedezi majd a tévedését, ő már előre s átáramlásként a maga
arcán érezte. Ugyanis joggal gondolhatta, hogy Bloch ennek a hibának
nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint ő, Saint-Loup. Amit Bloch be is
bizonyított kevés idővel azután, amikor egy nap hallotta, hogy én lift-et
mondok, és így szólt:
– Ahá! Szóval lift-et kell mondani. – Majd száraz és fölényes hangon
folytatta: – Különben igazán nem fontos. – Az ily mondat olyan, mint egy
önkéntelen mozdulat, ugyanaz minden hiú embernél, a legkomolyabb
helyzetben éppúgy, mint a legegyszerűbben; s ilyenkor azt árulja el, mily
fontosnak érzi a dolgot az, aki azt hirdeti, hogy nem fontos; olykor
tragikus mondat is, s akkor oly szívet tépőn hangzik annak a büszke
embernek az ajkán, akit az imént fosztottak meg végső és görcsösen
táplált reményétől, azzal, hogy megtagadtak tőle egy szívességet: „Sebaj,
nem fontos, megpróbálok valami más megoldást”; holott ez a más
megoldás, amire csakugyan nem fontos, hogy ráfanyalodjék, olykor nem
más, mint az öngyilkosság.
Bloch aztán csupa kedvességet mondott. Minden bizonnyal nagy kedve
volt ahhoz, hogy szeretetre méltó legyen hozzám. De azért mégis azt
kérdezte: „Mondd, mért futsz úgy Saint-Loup-en-Bray után, azért, hogy
fölemelkedj a nemességig? Megsúgom, igen közepes nemesség, de hát te
mindig igen naiv voltál. Azt hiszem, hogy e pillanatban csak úgy dúl a
sznobság benned. Mondd őszintén: sznob vagy-e? No, felelj, ugye, hogy az
vagy?” Nem mintha megváltozott volna a vágya, hogy szeretetre méltónak
mutatkozzék. De hát az volt a hibája, amit valami jobb szó híján „rossz
nevelésnek” nevezhetünk, s e hibáját ő maga persze sohase vette észre, s
még kevésbé hihette, hogy másokat megbotránkoztathat vele.
Az emberek közt, úgy látszik, semmivel sem csodálatosabb a
mindenkinél egyforma erények gyakorisága, mint a hibák mindenkinél
különböző sokasága. Bizonnyal nem a józan ész, hanem a jóság „terjedt
még el leginkább a világon”. A legtávolibb, legsötétebb zugokban is
bámulhatjuk, mint virágzik ki magától, mint egy pipacs egy rejtett
völgyben, s amely hasonlít a világ mindegyik távoli pipacsához, az, amely
sose láthatta a többit, és csak a szelet ismeri, mikor megremegteti olykor
magányos, piros kis bóbitáját. Még akkor is, ha ez a jóság, az érdektől
megbénítva, nem tudja kifejteni erejét, azért rejtve tovább él, s ahányszor
valami önző indok nem akadályozza meg a létét, mint például egy regény
vagy újság olvasása közben, megint kivirul, s annak a szívében is, aki az
életben tán gyilkos, viszont mint regényolvasó továbbra is gyengéd marad,
s a védtelen, az igaz, az üldözött felé fordul. De a hibák változatossága
nem kevésbé bámulatos, mint az erények egyformasága. Mindenkinek
olyannyira megvannak a hibái, hogy ha szeretni akarjuk, nem szabad
tekintetbe vennünk őket, s a barátság kedvéért úgy kell tennünk, mintha
nem volnának. Még a legtökéletesebb lény sincs valami akár csak
bosszantó, akár dühítő hiba híján. Van, aki igen értelmes fő, mindent
bizonyos magasságból szemlél, nem mond rosszat senkiről, viszont
zsebében felejti a legfontosabb leveleket, amelyeket csakis az ő kérésére
bíztunk rá, utána meg elmulaszt egy döntő fontosságú találkozót, s csak
mosolyog, mentegetőzés helyett, mivel szinte büszke arra, hogy sose
tudja, hány óra. Egy másik oly finom, olyan szelíd, olyannyira tapintatos,
hogy csak olyasmit mond rólunk, ami boldoggá tesz bennünket, de
érezzük, hogy sok mindent elhallgat, eltemet a szívében, egészen másféle
dolgokat, amelyek ott tovább erjednek, s úgy örül a látásunknak, hogy
inkább halálra fáraszt bennünket, semhogy hamar távozzon. Egy harmadik
már őszintébb, de ezt az őszinteséget némileg túlzásba is viszi, elmondja,
hogy amikor, betegségünkre hivatkozva, nem mentünk hozzá látogatóba,
ugyanakkor a színházban láttak bennünket igen jó egészségben, vagy hogy
az érte tett közbenjárásnak nem sok hasznát vehette, különben is legalább
hárman ajánlkoztak hasonló lépésre, így hát nem is érzi magát
különösebben lekötelezve. A másik barát, ily helyzetben, úgy tenne,
mintha nem is tudná, hogy a színházban is voltunk, vagy hogy más is
megtenné néki ugyanazt a szolgálatot. Az előbbi barát viszont egyenesen
szükségét érzi, hogy ismételje vagy elárulja a legkellemetlenebb dolgokat
rólunk, egyszerűen el van bűvölve a tulajdon őszinteségétől, s erőteljes
hangsúllyal így szól: „Én bizony már csak ilyen vagyok.” Mások meg
túlzott kíváncsiságuk vagy tökéletes közönyük miatt bosszantók, s ez
utóbbiaknak beszélhetünk a legjelentékenyebb eseményekről, anélkül,
hogy tudnák, miről van szó; megint mások hónapokig nem felelnek a
levelünkre, ha ebben valamilyen részlet miránk és nem rájuk vonatkozott,
vagy pedig ha azt mondják, hogy eljönnek hozzánk egy szívességért, s mi
nem merünk elmenni, nehogy elszalasszuk őket, s végén még csak el se
jönnek, s hetekig váratnak magukra, mivel kisül, hogy nem feleltünk a
levelükre, amely nem is kívánt választ, s ezért már azt hitték, hogy
haragszunk rájuk. Némelyik csak a maga vágyára s nem a miénkre
hallgatva, beszél-beszél, ha jókedvű és látni óhajt bennünket, anélkül,
hogy csak egy szót is engedne a társalgásba vetni, s egy cseppet se törődve
azzal, nincs-e valami sürgős munkánk, viszont hogyha fáradtak az idő
miatt vagy rosszkedvűek, egy szót se lehet kihúzni belőlük, bágyadtan
ellenkeznek a nógatásunkkal, s ugyanúgy nem felelnek még csak egy
szótaggal se a kérdéseinkre, mintha nem is hallanák őket. Valamennyi
barátunknak annyira megvannak a hibái, hogy ha tovább is komolyan
akarjuk szeretni őket, vagy arra kell törekednünk, hogy valamivel
megvigasztalódjunk – és olyankor jóságukra, tehetségükre,
gyengédségükre gondolunk –, vagy pedig minden jóakaratunkkal
próbáljuk feledni e hibákat. Sajnos, hiába hunyunk szemet oly elnéző
makacssággal barátunk hibája felett, mivel ő még makacsabbul engedi át
magát e hibájának, vagy a saját elvakultsága miatt, vagy azért, mert
másokat vél vaknak. Ő ugyanis nem látja a hibáit, vagy azt hiszi, hogy
mások nem látják. Mivel a nem tetszés kockázata főleg abból származik,
hogy nem tudjuk megítélni, mit vesznek észre és mit nem, legalább
óvatosságból ne beszéljünk magunkról sosem, mert biztosak lehetünk,
hogy erről a témáról nincs egyforma véleményünk a másokéval. Ha
egyrészt éppen olyan nagy és sokszoros a meglepetésünk, mikor egy
rendes külsejű házban feszítővasra, kincsekre vagy hullákra bukkanunk,
mint amikor felfedezzük a mások igazi életét, a valóságos világot a
látszólagos világ mögött – nem kevésbé csodálkozunk, hogy ha ama kép
helyett, amelyet mások előttünk tett nyilatkozataiból nyertünk
önmagunkról, megtudjuk a hátunk mögött hangoztatott véleményekből,
mennyire más képet hordtak rólunk és egész életünkről. Így azután
ahányszor csak önmagunkról beszélünk, mindjárt biztosak lehetünk abban,
hogy ezek a mi óvatos és ártalmatlan szavaink, melyeket látszólagos
udvariassággal s színlelt helyesléssel hallgattak végig, utána a
legdühösebb, esetleg a legvidámabb, de mindenképp a legkedvezőtlenebb
magyarázatra adnak alkalmat. Még jó, ha csak azzal az aránytalansággal
bosszantjuk az embereket, amely a magunkról való képzetünk és a
szavaink között rejlik, mivel ez az aránytalanság éppoly nevetségessé teszi
az önmagunkról tartott beszédeket, mint azoknak az álzenekedvelőknek
örökös dúdolgatásai, akik szükségét érzik annak, hogy elzümmögjék
kedves dallamukat, tagolatlan mormolásukon erőteljes arcjátékkal s
rajongó képpel segítve, mindez pedig azt, amit hallunk tőlük, egyáltalán
nem igazolja. S ahhoz a rossz szokáshoz, hogy szeretünk magunkról és a
hibáinkról szólni, hozzá kell tenni még azt is, amely mintegy
hozzákapcsolódik, hogy másoknál is a magunkéihoz hasonló hibákat
kifogásoljuk. Márpedig szinte szünet nélkül ezeket a hibákat emlegetjük,
minthogyha így közvetve megint csak magunkról szólnánk, ami az
önigazolás örömét a töredelmes vallomáséval párosítja. Egyébként úgy
látszik, hogy a figyelmünket mindig az vonzza, ami jellemző ránk, s
ugyanezt aztán másoknál is előbb látja, mint bármi mást. Egy rövidlátó
például így szól egy másik rövidlátóról: „Hisz alig tudja felnyitni a
szemét”; a mellbajos egy vasgyúró ép tüdejében is kételkedik; a mosdatlan
egyre csak azt a fürdőt emlegeti, amely úgy elkelne másoknak; akinek
rossz szaga van, mindenütt rossz szagot szimatol; a megcsalt férj
mindenkiben megcsalt férjet vél látni; a kikapós nő kikapós nőket; és a
sznob csak sznobokat. És azután mindegyik bűn, akárcsak minden
mesterség, oly sajátos szaktudást kíván és fejleszt az emberben, amelyet
minden alkalommal szívesen tálalunk mások elé. Ferde hajlamú emberek
azonnal ferdehajlamúak után szaglásznak, a társaságba hívott szabó még
csak egy percig beszélt velünk s máris teljesen tisztában van ruhánknak a
szövetével, amelyet úgy szeretne meg is tapogatni az ujjaival, s ha pár
percnyi társalgás után megkérdeznők egy fogásztól, mi az őszinte
véleménye rólunk, válasz helyett felsorolná, hogy mennyi rossz fogunk
van. Őneki semmi se fontosabb, ellenben nekünk – akik láttuk az ő fogait
– semmi sem nevetségesebb. S a többieket nemcsak akkor tartjuk vaknak,
ha magunkról szólunk; egyenesen úgy cselekszünk, mintha valóban azok
lennének. Mindegyikünk számára külön istenség rejtegeti vagy legalább
ígéri hibáink láthatatlanságát, mint ahogy meg szemét-orrát befogja
azoknak, akik nem mosakodnak, a fülükbe rakódott szenny vagy hónaljuk
verejtékszaga előtt, s elhiteti, hogy büntetlenül sétálhatnak mindegyikkel a
nagyvilágban, senki se vesz észre náluk semmit. S azok, akik hamis
gyöngyöt hordnak vagy adnak ajándékba, azt képzelik, hogy mindenki
igaziaknak nézi őket.
Bloch maga igen neveletlen s erősen idegbajos sznob volt, s mivel nem
éppen nagyra becsült famíliából származott, úgy hordta, mint a tenger
mélyén, azt a ki se számítható nagy nyomást, amivel nemcsak a felszínen
élő keresztények súlyosodtak rá, hanem a már felette álló magasabb zsidó
rétegek is, mindegyik mélyen megvetve a közvetlenül utána következőt.
Hogyha Bloch úgy akart volna szabad levegőhöz jutni, hogy egyik zsidó
családtól a másikig emelkedik fokról fokra, legalább néhány ezer évre lett
volna akkor szüksége. Többet ért hát, ha másfelől keres magának kiutat.
Amikor Bloch az én féktelen sznobizmusomról beszélt s arra kért,
valljam be én is, hogy csakugyan sznob vagyok, könnyen visszavághattam
volna: „Ha sznob volnék, nem barátkoznám veled.” Ehelyett csak annyit
mondtam, hogy szeretetreméltóbb is lehetne. Akkor meg mentegetőzni
próbált, csakhogy épp azon a módon, amely a neveletlen ember sajátja,
vagyis hogy boldogan tért vissza az előbbi szavaira, jó alkalmat találva,
hogy még inkább súlyosbítsa őket. „Bocsáss meg – mondta
mindannyiszor, ha megint találkozott velem –, megbántottalak,
gyötörtelek, kegyetlenül gonosz voltam hozzád. Pedig hát, lásd, ilyen az
ember, s főképp a te barátod ilyen különös egy állat, és nem is képzeled,
hogy én, aki ennyire csúnyán kínozlak, milyen forrón ragaszkodom
hozzád. Sokszor, hogyha rád gondolok, egyenesen könnyezni kezdek.” S
csakugyan, már hallottam is a zokogását.
Blochnak a rossz modoránál még meglepőbb volt az a vonása, hogy
beszéd közben egyenetlennek s ellentmondónak mutatkozott. Ő, aki oly
kényes volt, hogy a leghíresebb írókról is így szólt: „Az a sötét
agyalágyult, az a barom, az az ütődött”, olykor hangos nevetéssel olyan
históriákat mesélt, amiknek se sava, se borsa nem volt, s „mint nem
mindennaposakat” idézett igen közepes embereket. Ez a különös, kettős
mérleg mások érdekességének, elméjének, értékének megítélésében még
sokáig s mindannyiszor újabb bámulatba ejtett, míg aztán meg nem
ismertem az édesapját.
Már azt hittem, hogy sohase leszünk méltók a megismerésére, mivel fia,
az ifjú Bloch, rosszat mondott rám Saint-Loup-nak s ugyanúgy Saint-
Loup-ra énelőttem. Mesélte Robert-nak többek között, hogy én (örökké!)
szörnyen sznob vagyok. „De igen, de igen, például boldog, hogy ismerheti
Lleggrrandin urat!” Az ily duplázott kiejtés Blochnál egyrészt az irónia és
másrészt az irodalom jele volt. De Saint-Loup csak csodálkozott, mivel
Legrandin úr nevét még sohase hallotta: „De hát ki az?” „Ó, az igen
előkelő uraság” – felelte Bloch nevetve, és a kezét fázósan a kabátzsebébe
mélyesztette, abban a hitben, hogy most aztán oly élénken ábrázolja egy
vidéki nemesember nem mindennapos küllemét, amihez képest Barbey
d’Aurevilly[304] egyszerűen elbújhat szégyenében. Hogy Legrandint nem
tudta részletesebben lefesteni, legalább azzal vigasztalta magát, hogy
kétszer annyi g-vel és r-rel ajándékozta meg a nevét, amelyet oly
csettintve ízlelt, mint valami nemes óbort. De hát az ily egyéni élvezetei
ismeretlenek maradtak mások előtt. Ha szidott engem Saint-Loup előtt,
Saint-Loup-t se kímélte énelőttem. Másnap persze már mindent tudtunk
ezekről a kettőnkre szórt rágalmakról, nem minthogyha számot adtunk
volna róluk egymás között, amit Saint-Loup is meg én is elítélendő
dolognak véltünk volna, de hát ezt Bloch oly természetesnek s
kikerülhetetlennek tartotta, hogy már csupa nyugtalanságból is – meg
aztán biztos volt benne, hogy úgyis megtudjuk, amit mondott, inkább ő
volt a kezdeményező – s mindjárt félrevonta Saint-Loup-t, bevallotta,
hogy rosszat mondott róla, szándékosan, csak azért, hogy ezt el is
ismételjék néki, esküdött „Zeusz Kronionra,[305] a fogadalmak őrzőjére”,
hogy azért szereti Saint-Loup-t, hogy életét is odaadná érte, s már
törölgette is a könnyeit. Ugyanaznap úgy intézte, hogy velem is egyedül
lehessen, töredelmes vallomást tett, kijelentette, hogy mindezt az én
érdekemben cselekedte, mivel meg van győződve, hogy egy bizonyos
nagyvilági élet inkább káromra, mint hasznomra van, s hogy én
„mégiscsak többet érek ennél”. Aztán a kezemet szorongatta, ellágyult
hangulatban, mint egy részeg, jóllehet a részegsége csakis az idegeire
terjedt. „Hidd el – mondta – s nem bánom, hogyha az a fekete Kérek akár
azonnal karon ragad s áttesz Hadész kapuin, amelyek oly iszonytatók a
földieknek, de amikor tegnap terád, Combray-ra, az én irántad való
végtelen ragaszkodásomra, vagy egy-egy olyan iskolai délutánunkra
gondoltam, amelyekre te nem is emlékezel, esküszöm, egész éjjel sírtam.
Igen, egész éjszaka, esküszöm, bár fájdalom, tudom, mert ismerem az
embereket, hogy te ezt úgyse fogod elhinni.” Csakugyan nem hittem el, s e
szavakhoz, amelyeket, éreztem, akkor talált csak ki és abban a mértékben,
ahogy kiejtette őket, a „Kérek”-re való esküje nemigen nagy súllyal járult,
mivel a hellén mitológia Blochnál csak irodalmi máz volt. Egyébként
mihelyt elérzékenyült s szerette volna, hogy mások is elérzékenyüljenek
egy hazugságán, mindig így kezdte: „Esküszöm”, talán inkább a hazugság
hisztérikus kéjérzetéért, mintsem azért, hogy elhitesse állításának igazát.
Nem hittem el, amit mondott, de azért nem haragudtam rá, mivel, mint
anyám és nagyanyám, képtelen voltam a haragtartásra, nemcsak Blochhal,
de sokkal nagyobb bűnösökkel szemben is, és sohase ítéltem el véglegesen
senkit sem.
Bloch egyébként nem is volt teljesen elvetemült, sokszor igen kedves és
szeretetre méltó is tudott lenni. S mióta a combray-i fajta végképpen
kihaltnak látszik, az a fajta, amelyből oly igaz, feddhetetlen lények, mint
anyám és nagyanyám is származtak, s mivel nincs más választásom, mint
az oly derék, becsületes és érzéketlen tuskók között – akiknek már a
hangjából is kiérződik, hogy nem törődnek velünk – s oly másfajta
emberek között, akik, amíg velünk vannak, megértenek és szeretnek
bennünket s könnyekig ellágyulnak sorsunk felett, viszont néhány óra
múlva már kegyetlenül mulatnak rajtunk, de aztán megint visszajönnek,
megint kedvesen, megértőn és pillanatnyilag belénk olvadón –, azt hiszem,
hogy mégiscsak jobb szeretem ezt az utóbbi fajtát, nem az erkölcsi
értékéért, hanem csak a társaságáért.
 – Nem is hiszed, hogy fáj a szívem érted, valahányszor csak rád
gondolok – folytatta Bloch a beszédjét. – Alapjában ez eléggé zsidó vonás
lehet bennem – tette hozzá gúnyosan, s összehúzva a szembogarát,
minthogyha csak mikroszkóppal kellene néki adagolni valami végtelen kis
mennyiségű s újra feltörő „zsidó vért”, s mint ahogyan mondhatta (de
sohase mondta volna) valamilyen francia nagyúr (aki végig keresztény
ősei közt esetleg Samuel Bernard[306]-t is ott találja, vagy még régebben a
Szent Szüzet, akitől, mint ahogy mondják, a Lévyk származtatják maguk):
„Szeretem latra tenni érzelmeimben ezt az eléggé kis részt, amely
valószínűleg zsidó eredetemnek tulajdonítható.” Bloch ezt már csak azért
hangoztatta, mert bátornak s egyúttal szellemesnek érezte, hogy ki meri
mondani az igazságot a származásáról, jóllehet ezt az igazságot
ugyanakkor feltűnően enyhítette, mint azok a fösvények, akik végre
elhatározzák, hogy rendezik az adósságukat, de egyszerre csak a felét van
bátorságuk kifizetni. Ez a csalás, mely abban áll, hogy ki merjük mondani
az igazságot, de ugyanakkor egy jó adag hazugsággal hígítjuk, sokkal
elterjedtebb, mint hinnők, s még azoknak is, akik általában sose
folyamodnának hozzá, bizonyos válságok, főleg azok, amelyekben egy
szerelmi viszony forog kockán, alkalmat nyújtanak e szokás gyakorlására.
Ezek a bizalmas vádaskodások – Saint-Loup ellen énnálam, Saint-Loup
előtt énellenem – Bloch részéről nemsokára vacsorai meghívással
végződtek. Nem vagyok egészen biztos benne, nem tett-e előbb kísérletet
egyedül Saint-Loup megnyerésére. A valószínűség mindenesetre az ily
kísérlet mellett szólna, sikere azonban nem lehetett, mert Bloch egyszerre
kettőnket állított meg egy napon: „Kedves mester és ön is, Arész szeretett
lovasa, Saint-Loup-en-Bray, a lovak megfékezője – mert már láttam
Amphitrité tajtéktól zengő partjain, a gyors hajójú Menier[307]-k sátrainál
–, nem jönnének-e vacsorára valamelyik hétköznap s mind a ketten, az én
galambepéjű és hírneves atyámhoz?” Azért hívott meg bennünket, mivel
igen szeretett volna szorosabb kapcsolatba lépni Saint-Loup-val, akinek
révén, így gondolta, majd bejuthat az arisztokraták közé. Ha netán én
formálok ilyenféle kívánságot, Bloch ezt a legcsúfabb sznobizmus
bizonyságának tartotta volna, híven ahhoz a véleményhez, amelyet az én
természetem szerinte egyik jelentékeny, ha eddig még nem is legfőbb
vonásáról táplált; viszont az ő részéről ugyanez a kívánság az értelem
nemes érdeklődésének bizonyítéka, semmi más, az értelemé, melynek
szüksége van bizonyos társadalmi környezetváltozásra, ennek pedig
esetleg irodalmilag is hasznát veheti. Az öreg Bloch, mikor a fia
megmondta, kit hívott meg vacsorára, s bizonyos gúnyos elégtétellel
tagolta a nevét és a rangját: „Saint-Loup-en-Bray márki!”, valóságos
villanyütést érzett. „Saint-Loup-en-Bray márki! az anyját!” – kiáltotta,
azzal az indulatszóval, amely nála a hódolat legerősebb jele volt. S fiára,
aki ilyen fényes társadalmi összeköttetésekre tett szert, oly bámuló
tekintetet vetett, mintha csak azt mondta volna: „Hát nem csodálatos? És
ez a lángész az én édes egy fiam?”, ami az én barátomnak legalább annyi
örömet szerzett, mintha a havi zsebpénzét ötven frankkal emelték volna.
Mert Bloch nem érezte magát jól otthon, s fájt neki, hogy apja szemében
afféle eltévelyedett rossz fiú, aki Leconte de Lisle, Heredia s más „bohém
nép” csodálatában él. De hogy barátja Saint-Loup-en-Bray-nek, akinek
apja elnöke volt a Szuezi Társaságnak (az anyját!), ez bizony, mondhatnak
bármit, „elvitathatatlan” eredmény. Annál jobban sajnálták most, hogy –
mivel igen féltették – Párizsban hagyták a sztereoszkópot. Csakis az öreg
Bloch értett – vagy legalábbis ő volt jogosult – ennek a készüléknek a
kezeléséhez. Egyébként e jogával ő is csak ritkán s megfontolva élt, az
olyan nagy ünnepségeken, amikor inasok szolgáltak fel náluk. Így aztán az
ily mutatványok azoknak, akik jelen voltak, valóságos kiváltságot és
megtisztelést jelentettek, míg magát a házigazdát oly glóriával vették
körül, aminőt csak a tehetség érdemelne, s akkor se lehetett volna
nagyobb, ha a felvételeket is az öreg Bloch végezte, s magát a készüléket
is ő találta volna fel. „Nem voltatok Salamonéknál tegnap?” –
mondogatták a családban. „Nem, sajnos, én nem lehettem a kiválasztottak
között! Mi volt náluk?”, „Nagy vacsora, sztereoszkóp, a szokásos parádé.”
„Ejnye, igazán sajnálom, de csak a sztereoszkóp miatt, azt mondják, hogy
Salamon remekül ért fortélyához.” „Sebaj – szólt az apa a fiának –, nem
kell egyszerre adni mindent, így legalább mindig marad valami kis
kívánnivalója.” Azért apai gyöngédségében, és hogy meghassa a fiát,
mégiscsak szerette volna elhozatni e készüléket. De hát már nem volt
hozzá „elegendő” idő, azaz úgy gondolták, hogy nem lesz; ám a vacsorát
el kellett halasztani, mert Saint-Loup egy nagybátyját várta, aki két napot
szándékozott Villeparisis-nénál tölteni. S mivel ez a nagybácsi igen
szerette a testmozgást s főképp a hosszú gyaloglásokat, a kastélyból, ahol
nyaralt, gyalog akart jönni Balbecig, és mivel éjszakánként pihenőt tartott
a majorokban, nem tudhatták pontosan, mikor jön meg. Így hát Saint-Loup
nem mert kimozdulni, s engem kért meg, menjek el helyette az incarville-i
távíróhivatalba, s én adjam fel a sürgönyét, amilyent ő mindennap maga
szokott küldeni a kedvesének. A nagybácsit Palamède-nak hívták, s e
keresztnevét őseitől, Szicília hercegeitől örökölte. S később, mikor, mint
egy szép renaissance éremre, sőt, mások szerint antikra, olvasmányaimban
bukkantam rá, egy podesztánál vagy egyházfejedelemnél erre a történeti
névre, amely mindig a családban maradt, s utódról utódra szállva a
Vatikánból egészen barátom nagybátyjáig jutott, oly örömet éreztem, mint
akik pénz híján képtelenek lévén egész éremgyűjteménnyel vagy
szobortárral rendelkezni, régi neveket gyűjtögetnek (helyneveket, amelyek
oly adatszerűek és festőiek, akárcsak egy régi térkép, cégér vagy
szokásjoggyűjtemény, keresztneveket, amelyekből olyan zengőn hallatszik
ki, a szép francia végzetekben, a nyelvi hiba, a népi s durvább hangsúly
vagy a hibás kiejtés, mindaz, ami az ősöknél a latin és germán szavak
tartós csonkítására vezetett, hogy aztán később e csonkítások szabjanak
fennkölt törvényeket a nyelvtanoknak), s akik e régi zengzetek
gyűjteményeinek segélyével olyanféle hangversenyekkel szórakoztatják
magukat, mint akik viola di gambákat és viola d’amorékat vásárolnak,
csak hogy ez egykori hangszereken ódon muzsikát játszhassanak. Saint-
Loup még azt is elmondta, hogy Palamède nagybátyja a legzártabb főúri
társaságban is kitűnik megvető, gőgös, rangkóros magatartásával, és hogy
öccse feleségével s néhány kiválasztott barátjával külön kört is alakított,
az úgynevezett Főnixek körét. De még itt is úgy rettegtek csípős
megjegyzéseitől, hogy régebben oly nagyurak, akik szerették volna
megismerni s az öccséhez fordultak, azonnal elutasító választ kaptak.
„Nem, nem, ne is kérjen arra, hogy bemutassam bátyámnak, Palamède-
nak. Még akkor se érnénk célt, ha mindnyájan, a feleségem is,
iparkodnánk. Vagy pedig kitenné magát annak, hogy Palamède
barátságtalan lesz, ezt pedig én nem akarnám.” A Jockey-Clubban pár
barátjával egész listát állított össze, legalább kétszáz klubtagot, s
megfogadták, hogy ezeket sose engedik maguknak bemutatni. S Párizs
grófjának körében a „Fenség” melléknevet adták néki, egyrészt
eleganciája, másrészt büszkesége miatt.
Saint-Loup nagybátyja régen elmúlt fiatalságáról is beszélt. Akkoriban
mindennap vitt nőket a legénylakásába, amelyet két, hozzá hasonló, remek
külsejű barátjával bérelt, amiért is hármójukat a „Három Gráciának” is
nevezték.
– Egyszer, mint Balzac mondaná, a mai Faubourg Saint-Germainnek
egyik legelőkelőbb tagja, de aki első, zavaros fiatalságában különös
hajlamokat mutatott, megkérte a nagybátyámat, hogy felmehessen hozzá a
legénylakására. De alighogy belépett, nem a nőknek, hanem mindjárt
Palamède-nak kezdett udvarolni. Nagybátyám úgy tett, mintha nem értené,
félrevonta két barátját, visszajöttek, fogták a bűnöst, levetkőztették,
véresre verték, s utána tízfokos hidegben kirúgták az utcára, ahol majdnem
félholtan lelték, úgy, hogy még a törvényszék is beleavatkozott a dologba,
de aztán a szerencsétlen valahogy visszaszívatta az egészet. Nagybátyám
ma már nem gondolna ilyen kegyetlen bosszúállásra, s nem is hinnéd,
hogy ő, aki olyan gőgös a nagyurakkal, hány egyszerű embert karol fel és
pártfogol, csupa hálátlant. Egyszer egy inast hoz Párizsba, aki egy
hotelban szolgálta ki, máskor meg egy parasztot, akit kitaníttat egy
mesterségre. Épp ez a leghelyesebb vonás nála, ellentétben a nagyúri
vonásokkal. (Saint-Loup ugyanis azok közé a nagyvilági fiatalok közé
tartozott, akik elég magas régiókban élnek ahhoz, hogy ily kifejezéseket
tenyésszenek: „Ami a leghelyesebb nála, a leghelyesebb vonása”; az ily
kényes tenyészet aztán csakhamar oly szemléletet termel, amelyben csak a
„nép” számít, ellenben mi magunk a semminél is kevesebbet – vagyis épp
az ellentétét a plebejusi kevélységnek.) Ma már el se képzelhetjük, mily
hangadó szerepet játszott, micsoda zsarnokként uralkodott fiatal korában a
társaságon. A maga részéről csak azt tette, amit a legkellemesebbnek, a
legkényelmesebbnek érzett, de ezt persze azonnal utánozni kezdték a
sznobok. Ha a színházban megszomjazott s italt kéretett a páholyába, a
páholy mögötti kis szalonok egy hét múlva már tele lettek frissítőkkel.
Egy esős nyáron kissé reumás volt, s ezért egy könnyű, de meleg
gyapjúszövetből csináltatott magának köpönyeget, olyanból, amit
leginkább csak útitakaróul használnak, s aminek nagybátyám meghagyta,
úgy, mint volt, kék és narancsszínű sávjait. Erre aztán a nagy úriszabóknak
csupa kék és narancsszínű, hosszú szálas felöltőt kellett készíteni. Hogyha
akármilyen okból egy kastélyban, vacsorán, ahol csak egy napra szállt
meg, kerülni akarta a ceremóniát, s ezért még frakkot sem hozott s
délutáni kabátjában ült asztalhoz, egyszerre divatossá vált vidéken a
nappali ruhában való vacsorázás. Ha egyszer a süteményt kanál helyett
villával ette, vagy pedig egy maga feltalálta s az aranymívesnél rendelt
evőeszközzel, esetleg csak a puszta ujjaival, többé senki se nyúlhatott más
módon a süteményhez. Egyszer nagy kedve támadt hozzá, hogy újra hallja
Beethoven vonósnégyeseit (mert minden szeszélye ellenére egy cseppet
sem ostoba, sőt határozottan nagy tehetségű), ezért hát meghívott pár
zenészt, s minden héten játszatott velük magának és a barátainak. Abban
az évben azután semmit sem tartottak oly választékosnak, mint a csak
kevés vendégnek szánt kamarazenés délutánokat. Azt hiszem egyébként,
hogy nagybátyám nemigen unatkozott az életében. Fiatal korában igen
szép volt, s képzelem, hány nője lehetett! Igaz, nem tudnám megmondani,
hogy kik, mert a bátyám igen hallgatag. De azt tudom, hogy nemegyszer
csalta meg szegény nagynénémet. Azért tökéletesen bánt vele, nagynéném
imádta az urát, nagybátyám viszont évekig siratta a feleségét. Még ma is,
ha Párizsban van, majdnem naponta megy a temetőbe.
Egy nappal azután, hogy Robert ily soká mesélt a nagybátyjáról, akit
aznap egyébként egyelőre még hiába várt, a szálló felé iparkodva egyedül
mentem a Kaszinó előtt, amikor hirtelen úgy éreztem, hogy erősen néznek
rám a közelemben. Megfordultam s egy negyvenes, magas, testes, sötét
bajuszú úrra lettem figyelmes, aki, miközben idegesen csapkodta egy
pálcikával a nadrágszárát, tovább is a figyelemtől tágra nyílt szemmel
meredt rám. A szeme olykor nem egy, hanem száz irányba is tekingetett,
élesen és tevékenyen – mint azoké, akikben sajátos gondolatokat kelt egy
ismeretlen –, mint például az őrülteké vagy a kémeké. Majd egy végső
pillantást vetett rám, óvatosat, merészet, sebeset és mélységeset, akár egy
utolsó pisztolylövést a menekülés perce előtt, s miután még egyszer
körülnézett, hirtelen szórakozottá és gőgössé merevült arccal – mintegy
egész személyének azonnali átváltozásával –, egy hirdetés olvasásába
mélyedt, valami nótát dúdolgatva és egy habos fehér rózsát igazgatva a
gomblyukában. A zsebéből kis jegyzőkönyvet vett ki, mintha fel akarná
írni a hirdetett darab címét, ki-kihúzta az óráját, szemére húzta fekete
szalmakalapját, amelynek szélét a kezével még hosszabb ellenzővé
alakította, s mintha várná valakinek a jöttét, türelmetlen mozdulatot tett,
hogy mutassa, épp eleget várt már, jóllehet aki igazán vár, sose tesz ilyen
mozdulatot, majd hátracsapva a kalapját s felfedve rövidre nyírt haját,
amely azonban nála békén megfért egy-egy hullámos oldalszárnnyal,
hallhatóan lihegett, nem mint azok, akiknek melegük van, hanem mint
akik szeretnék mutatni, hogy melegük van. Először valami veszedelmes
szállótolvajra gondoltam, aki talán már napok óta figyel bennünket a
nagyanyámmal, s épp a tervén tűnődhetett, amikor látta, hogy rajtakaptam,
miközben engemet kémlelt; ezzel az új magatartásával azért próbálta tán
úgy adni a közömböst és a szórakozottat, hogy eltérítsen magáról minden
esetleges gyanút, csakhogy ezt oly túlzottan és támadó éllel tette, mintha
nemcsak az lenne a célja, hogy eloszlassa az én aggályaimat, hanem hogy
egyben bosszút álljon azért a megaláztatásért, amelyet, bár tudtomon
kívül, de miattam szenvedett, és hogy elhitesse velem nem azt, hogy
engem nem is látott, hanem hogy az én semmiségem nem érhet el az ő
figyelméig. Kihúzta a derekát, szinte már kihívó módon, félrehúzta a
száját, megsodorta a bajuszát, s a tekintetéből ridegség, majdnem sértő
közöny áradt. Ily módon furcsa magatartása miatt hol tolvajnak, hol
őrültnek kellett néznem. Csakhogy gondos öltözködése sokkal komolyabb
s egyszerűbb volt, mint a balbeci fürdőzőké, s valósággal megnyugtató az
én kabátomra nézve, amelyet annyiszor megalázott az itteni nyári ruhák
vakító és mindennapos fehérsége. De már jött is nagyanyám, egy ideig
vele sétáltam, s egy óra múlva, mikor a szálló előtt vártam rá – mert
bement egy percre –, a hallból Villeparisis márkiné jött ki Saint-Loup-val
és azzal az ismeretlennel, aki oly merően nézett a Kaszinónál. A tekintete
olyan gyorsan hatolt át rajtam, mint a villám, ugyanúgy, mint délután,
amikor először vettem észre, s mintha meg se látott volna, úgy tért vissza,
mélyebben, élét veszítve, maga elé, mint az a semleges tekintet, amely
úgy tesz, minthogyha semmit se látna odakinn, és képtelen bármit is
jelenteni odabenn, mint az olyan tekintet, amely örül a pilláinak, s
elégedetten vonja őket félre a szemek bámész gömbjéről, az az ájtatos
tekintet, amelyet némely képmutatónál, az az öntelt tekintet, aminőt
némely hülyénél látunk. Láttam, hogy máris átöltözött. Mostani ruhája
még sötétebb volt; s bizonyos, hogy az igazi választékosság közelebb van
az egyszerűséghez, mint a hamis; de itt nemcsak erről volt szó:
közelebbről már jól láthattam, hogy ha ezek a ruhák annyira híján voltak
minden színnek, ennek nem az a magyarázata, hogy aki hordja őket,
közömbös a színek iránt, hanem mert valami oka van rá, hogy lemondjon
róluk a viseletében. E látszólagos tartózkodás nem a sóvárság hiányából,
inkább valami önként vállalt fegyelmezettségből eredt. A nadrágszövet
egy sötétzöld csíkja olyan finom összhangban volt a harisnya nyilával,
hogy itt egy másutt lefékezett ízlés elevenségére kellett gondolni, amely
bizonyos elnézésből itt törhetett csak magának utat, míg a nyakkendő
piros foltja szinte nem is volt látható, mint a meg se kísérelt szabadulás.
– Nini, hogy van, hadd mutassam csak be unokaöcsémet, Guermantes
bárót – mondta Villeparisis-né, mialatt az ismeretlen rám se nézett, s úgy
mormogott valami bizonytalan „örvendek”-et, amit néhány érthetetlen
hümmögéssel is kísért, csak hogy a szeretetreméltóságát némileg
kényszeredettnek érezhesse, s behajtva a kisujját, a mutatót és a
hüvelykujjat, csak a középsőt s gyűrűtlen gyűrűsujját nyújtotta felém, s
így szorítottam vele kezet könnyű svéd kesztyűje alatt; majd anélkül, hogy
rám nézne, Villeparisis-né felé fordult.
– Szent isten, megint hol a fejem – kiáltott fel a márkiné –, látod,
Guermantes bárónak hívlak. Charlus bárót akartam mondani. No de hisz
nem tévedtem nagyot – tette hozzá –, végre te is csak Guermantes vagy.
 Ekkor már nagyanyám is kijött, s mindnyájan együtt távoztunk. Saint-
Loup nagybátyja nemhogy egy szóra, de még egy tekintetre se
érdemesített. Míg egyfelől jól megnézett nem egy szembejövő ismeretlent
(és e rövid sétáinkon két-háromszor ijesztőn mély és kutató pillantást
vetett rájuk, legtöbbnyire jelentéktelen, majdnem szegényes járókelőkre),
viszont, ha magamról ítéltem, meg se látta az ismerőseit, akár egy titkos
küldetésű rendőr, aki a maga barátait nem foglalja hivatali ellenőrzésébe.
Míg nagyanyám s a márkiné a báróval beszélgetett, én Saint-Loup-val
maradtam őmögöttük:
– Mondja csak, jól hallottam-e, a márkiné Guermantes-nak nevezte a
nagybátyját?
– Hát persze, hisz nagybátyámat Palamède de Guermantes-nak hívják.
– S ugyanabból a Guermantes családból, amelynek kastélya van
Combray mellett, s amelynek a gazdái Brabanti Genovévától[308]
származnának?
– Igen, tökéletesen így van: a nagybátyám, aki egész tudós a heraldika
tudományában, azt is meg tudná mondani, hogy lett a mi családunk
jelmondata, úgynevezett „harckiáltása”, előbb maga Combraysis, azután
meg Csak előre – felelt Saint-Loup nevetve (hogy ne lássék hiúnak e miatt
a kiváltság miatt, mivel csak a nagy zászlósurak, a majdnem
uralkodóházak választhattak szabadon jelmondatot). Egyébként
édestestvére a kastély jelenlegi birtokosának.
Így rokonult hát s egészen közelről Guermantes-ékkal ez a Villeparisis-
né, akit én oly sokáig csak a csokoládés néninek ismertem, mivel
gyermekkoromban egy doboz csokoládét kaptam tőle, amelyet kacsa
tartott a csőrében, s akkor távolibbnak láttam a guermantes-i oldaltól,
minthogyha a méséglise-i tájba lett volna bezárva, és így az én
szememben még oly fényes vagy előkelő sem volt, mint a combray-i
optikus, míg most egyszerre szédületes magasságra emelkedett (ahogy
vannak dolgaink, amelyek hasonló módon, bár ellenkező irányban,
váratlanul teljesen elértéktelenednek – s e mélységek és magasságok
éppoly számos változást hoznak a mi fiatalságunkba s életünk ama
részébe, ahol e fiatalságnak még nyoma maradt, mint magának Ovidiusnak
az Átváltozásai).
– S nincsenek meg a kastélyban az egykori Guermantes-ok mellszobrai?
– De még mennyire s micsoda szép látvány! – felelte gúnyosan Saint-
Loup. – Én magam mindezt, bevallom, kicsit unalmasnak tartom. De azért
van Guermantes-ban érdekesebb valami is! Nagynéném remek arcképe
nem kisebb festőtől, mint Carriére[309]-tól. Olyan szép és megható, mintha
Whistler vagy Velazquez festette volna – tette hozzá az új hívő
buzgalmával, aki még nem nagyon pontos az egyes nagyságok
értékelésében. – S vannak ott még elragadó festmények Gustave Moreau-
tól is. Nagynéném az ön barátnőjének, Villeparisis márkinénak az
unokahúga, a márkiné nevelte, s ő adta férjhez az unokatestvéréhez, aki
meg Villeparisis-né unokaöccse s a jelenlegi Guermantes herceg.
– Akkor hát mi a nagybátyja?
– Ő a Charlus báró címet hordja. A családfő halálakor Palamède
bátyámnak szabály szerint Laumes herceg címét és rangját kellett volna
felvennie, mert ez volt a fivére címe, mielőtt Guermantes herceg lett,
mivel ebben a családban úgy váltogatják a címet, mint más az ingét. De
hát Palamède bátyámnak ebben is más a véleménye. S mivel szerinte
visszaélnek kissé az olasz és spanyol eredetű rangokkal, s jóllehet
válogathatott volna négy-öt hercegi cím között, inkább a Charlus báróét
tartotta meg, egyrészt csupa tiltakozásból, másrészt látszatos
egyszerűségből, bár ebben persze sok a kevélység. „Manapság – mondja –
mindenki herceg, hadd legyen hát olyan címünk, amely majd
megkülönböztet a többiektől; herceg majd csak akkor leszek, ha rangrejtve
utazom.” Őszerinte nincs régibb rang, mint a Charlus báróé; nagybátyám
képes bebizonyítani, hogy régibb a Montmorencyakénál, akik tévesen
tartják maguk Franciaország első báróinak, mert ők legjobb esetben csak
az Île-de-France-ban elsők, ott, ahol a hűbérük, s Palamède erről óra
hosszat s örömmel tud mesélni, mert hiába eszes és finom és tehetséges,
ezt ő azért érdekes és mai társalgási témának tartja – tette hozzá Saint-
Loup mosolyogva. – De hát én nem vagyok olyan, mint ő, s nem fogok
beszélni genealógiáról, semmit sem érzek oly avultnak, olyannyira
unalmasnak, az élet végre is oly rövid.
Ebben a kemény tekintetben, amely miatt délután hátra kellett
fordulnom a Kaszinónál, most egyszerre felismertem ugyanazt a
tekintetet, amely még Tansonville-ben szegződött rám, amikor Swann-né
hívta Gilberte-et.
– S a nagybátyja, Charlus úr annyi sok kedvese között, mit gondol, nem
szerepelt-e Swann-né is?
– Ó, dehogyis, szó sincs róla. Azazhogy a nagybátyám igen jó barátja
Swann-nak, s mindig nagyon ragaszkodott hozzá. De azt még sose mondta
senki, hogy a felesége barátja volt. A társaságban mindenkit meglepne, ha
ezt a legkevésbé is elhinné.
Nem mertem neki azt felelni, hogy Combray-ban még inkább
csodálkoztak volna azon, ha ebben a legkevésbé is kételkedném.
Nagyanyámat Charlus báró egykettőre meghódította. Igaz, hogy túlzott
fontosságot tulajdonított a rangnak és a származásnak, s nagyanyám ezt
hamarosan észrevette, azonban ama szigor nélkül, melyet legtöbb esetben
a titkos féltékenység diktál, s amellett az a bosszúság, hogy más, lám, oly
előnyöket élvez, melyeket mi is szeretnénk, de képtelenek vagyunk
birtokolni. Mivel nagyanyám, ellenkezőleg, beérte a rangjával, s egy
cseppet sem sajnálta, hogy nem élhet fényesebb társaságban, csakis az
eszével figyelte Charlus báró fonákjait, s azzal a fölényes, mosolygó,
szinte rokonszenves jóindulattal beszélt róla, amellyel mintegy
megjutalmazzuk önzetlen megfigyelésünk tárgyát e megfigyelés szerezte
örömért, annál is inkább, mert ezúttal oly valakit figyelhetett meg, akit, ha
nem is éppen jogos, de mulatságos igényei élesen megkülönböztettek
nagyanyám megszokott ismerőseitől. S főképp azért nézte el oly könnyen
a báró nagyúri előítéleteit, mivel megérezte nála esze és érzékenysége
elevenségét, oly sok nagyúrral ellentétben, akiken viszont öccse, Saint-
Loup, nem győzött eléggé csúfolódni. Pedig hát a nagybácsi nem tett úgy,
mint az unokaöccse, s nem áldozta fel előítéleteit holmi magasabb
eszményekért. Charlus inkább azon volt, hogy összebékítse a kettőt. Mint
egyenes leszármazottja a Nemours és Lamballe hercegeknek, bútoraik,
levéltáruk, faliszőnyegeik mind rá maradtak, nem szólva az ősöknek
Rafaeltól, Velazqueztól, Boucher-tól festett arcképeiről, úgy, hogy joggal
mondhatta, hogy egy egész múzeumot s páratlan könyvtárat látogat meg,
amikor csak családi emlékeit nézi végig – s így ő az arisztokrácia
örökségét arra a rangra helyezte, ahonnan unokaöccse már leszállította.
Amellett kevésbé rajongott az elvont eszmékért, mint Saint-Loup, kevésbé
érte be a szép szavakkal, közelebbről és józanul figyelte meg az
embereket, s éppen ezért korántsem akart elhanyagolni olyasmit, ami azok
szemében a tekintély lényeges alkotórésze, s míg egyfelől képzeletének
csupa önzetlen örömet nyújtott, gyakorlati tevékenységében szintén
hatékony segítség volt. A kérdés ma is függőben van az ilyenfajta emberek
s azok közt, akik eszményüknek engedelmeskednek, annak a belső
eszménynek, amely arra ösztönzi őket, hogy mondjanak le előnyeikről, s
eszményük megvalósítására törekedjenek, mint az oly festők vagy írók,
akik lemondanak műkészségükről, vagy az oly művész hajlamú népek,
amelyek mai néppé alakulnak, vagy az olyan harcias népek, amelyek az
általános lefegyverzést követelik, mint az olyan önkényuralmak, amelyek
demokratikussá válnak, s eltörlik kemény törvényeiket, anélkül, hogy a
valóság megjutalmazná nemes tetteiket; mert a művészek igen könnyen
elveszthetik a tehetségüket, a népek meg százados egyeduralmukat; a
pacifizmus nemegyszer szaporítja a háborúkat, valamint az elnézés a
bűnözőket. Ha csak a külső eredményt nézzük, Saint-Loup minden
bizonnyal dicséretet érdemelt őszinteségre s szabadságra való
törekvéséért, de azért mégis üdvösebb volt, hogy Charlus nem törekedett
ilyesmire, mert ő például megtartotta a régi Guermantes-palota gyönyörű
fafaragványainak egy jó részét, s nem cserélte ki, mint unokaöccse, a
Lebourg-ok és Guillauminok „modern” lakberendezésével. Igaz, hogy
Charlus eszménye meglehetősen mesterkélt volt, s ha szabad az eszmény
szót ilyen jelzőkkel határolni, éppolyan nagyvilági, mint művészies. Pár
igen szép és nagy műveltségű nőben, akiknek az ősanyái, két századdal
azelőtt, a régi rend minden dicsőségében és választékosságában
osztozkodtak, oly sajátos előkelőséget talált, hogy csak köztük érezte
magát otthonosan, s e nékik szentelt hódolat őszinte is lehetett, azonban
nagy része volt benne a családnevek keltette történelmi és művészi
emlékezéseknek, ahogy az ókori emlékek is növelik egy irodalombarát
örömét, amikor például Horatius egy ódáját olvassa, amely tán
értéktelenebb nem egy mai költeménynél, de azért ez az irodalombarát
mégiscsak jobb szereti Horatiusét. Egy-egy ily nőt olyképpen látott egy
csinos polgárasszonyhoz képest, mint egy mai, tájképet vagy lagzit
ábrázoló festmény mellett azokat a régi és változatos múltú képeket,
amelyek egy pápától vagy királytól, aki rendelte őket, ehhez vagy ahhoz a
nevezetes személyiséghez kerültek, adomány, vétel, örökség vagy akár
zsákmányolás címén, s mivel egy-egy történeti eseményre, hol legalább
valami történeti érdekességű rokonságra, más szóval szerzett
ismereteinkre emlékeztetnek, mindez új hasznosságot ád nékik, s növeli
emlékezetünk vagy műveltségünk gazdagságának a tudatát. Charlusnak
jólesett, hogy e nagy dámák, engedve az övéhez hasonló előítéleteknek,
kerülték a kevésbé kékvérű hölgyek társaságát, s így egészen érintetlenül s
változatlan nemességben maradtak meg az ő bűvkörében, mint az olyan
homlokzat a tizennyolcadik századból, amelyet rózsaszín márványból való
lapos oszlopok támogatnak, s amelyet a legújabb idők sem változtatnak
meg.
Charlus szinte ünnepelte e nők szellemi és szívbeli nemességét,
kétértelmű módon játszva a szó kettős értelmével, amivel önmagát is
becsapta, s ami hazuggá, felemássá s kétes értékűvé tette ezt az
arisztokráciára, művészetre és szívjóságra épített elgondolást, viszont
veszélyes vonzóereje is ebben a keveredésben rejlett, főképpen az oly
lények számára, mint nagyanyám, aki biztosan nevetett volna a csak
családfájára büszke nemes gorombább, de ártatlanabb előítéletén, viszont
egészen védtelen volt, ha bármi is a szellemi felsőbbség külsejében
jelentkezett, úgyhogy például a hercegeket főképp azért találta irigylésre
méltónak, mivel egy La Bruyère, egy Fénelon[310] lehetett a nevelőjük.
A szálló előtt a három Guermantes magunkra hagyott bennünket; mind
a hárman Luxembourg hercegnőnél ebédeltek. Amikor nagyanyám
elbúcsúzott a márkinétól s Robert is a nagyanyámtól, Charlus báró, aki
eddig egyetlen szót se szólt még hozzám, pár lépést tett hátrafelé, s
közelembe érve így szólt: „Ma este, vacsora után, Villeparisis márkinénál
teázom. Remélem, ön is megtisztel bennünket, nagyanyja őnagyságával.”
S utána csatlakozott a márkinéhoz.
Jóllehet aznap vasárnap volt, alig állt több bérkocsi a szálló előtt, mint
idénykezdetkor. A közjegyzőné például úgy találta, hogy fölösleges annyi
pénzt költeni egy bérkocsira, csak azért, mert nem mennek
Cambremerékhez, s beérte azzal, hogy ilyenkor mindig a szobájában
maradt.
– Csak nem beteg őnagysága – kérdezték a közjegyzőtől –, ma egész
nap nem láttuk?
– Kissé fáj a feje szegénynek, ez a hőség, ez a zivatar. Egy semmiség is
megárt neki, de azt hiszem, este már közöttünk lesz. Mondtam neki, csak
jöjjön le. Ez biztosan jó hatással lesz rá.
Azt hittem, ezzel a meghívással, amelyet minden bizonnyal megbeszélt
a márkinéval, Charlus csak jóvá akarta tenni a délelőtti séta alatt tanúsított
udvariatlanságát. De amikor beléptünk Villeparisis-né szalonjába, hiába
akartam üdvözölni a háziasszony unokaöccsét, hiába forogtam körülötte,
mialatt ő éles hangon egy elég csípős históriát mesélt valamelyik
rokonáról, nem tudtam elfogni a tekintetét; elhatároztam, hogy eléggé
hangosan fogok köszönni, így talán majd mégiscsak észreveszi a
jelenlétem, de láttam, hogy észrevette, mert még meg se szólaltam, éppen
hogy csak meghajoltam, máris a két keze ujját nyújtotta felém, hogy
megszorítsam, anélkül, hogy rám nézett, anélkül, hogy elhallgatott volna.
Bizonyosan észrevett, csak nem akarta mutatni, s akkor láttam, hogy a
szeme sose a vele beszélőre tekint, hanem szinte állandóan minden
irányban kémlelődik, mint az ijedt állatoké, vagy mint az utcai árusoké,
akik míg tiltott árujukat rakosgatják és dicsérik, közben meg sem fordulva
a horizont különböző irányait kutatgatják, amerről a rendőrség jöhet.
Ugyanekkor csodálkoztam, hogy a márkiné, jóllehet láthatólag örült
nekünk, egyáltalán nem várt a jövetelünkre, s még inkább, mikor Charlus
bárót így hallottam szólni a nagyanyámhoz: „Milyen jó ötlet, hogy jöttek,
igazán kedves, ugye, néném?” Bizonyosan észrevette a márkiné
meglepetését, hogy jöttünk, s mivel már rég megszokta a kezdeményezést,
a hangadást, gondolta, hogy e meglepetést azonnal örömmé változtathatja,
ha mutatja, hogy ő is örül nékünk, és hogy a mi jövetelünknek épp ezt az
érzelmet kell keltenie. Jól számított, mert Villeparisis-né igen nagyra
tartotta az öccsét, tudta, mily nehéz tetszeni néki, s ezért mindjárt új
erényeket fedezett föl nagyanyámban, s valósággal kényeztette egész este.
Viszont nem tudtam megérteni, hogy felejthette el a báró pár óra alatt ezt a
meghívást, amely rövid, de láthatólag szándékos és előre megfontolt volt,
amelyet azon a napon, délelőtt intézett hozzám, és amelyet nagyanyám „jó
ötletének” nevezett, holott egészen az övé volt. Azzal az aggályos
pontossággal, amelyet mindaddig megőriztem, amíg végül be nem láttam,
hogy sohase tudjuk meg az igazságot más szándéka felől, ha magától az
illetőtől kívánjuk, hogy azt elárulja, s hogy kevesebbet kockáztatunk egy
talán észrevétlenül maradó félreértéssel, mint holmi gyermekes
erősködéssel: „De báró úr – mondtam neki –, hát nem emlékszik, hogy ön
hívott bennünket?” Egy hang, egy mozdulat sem árulta el, hogy Charlus
meghallotta a kérdésemet. Akkor még egyszer ismételtem, mint azok a
diplomaták vagy összezördült fiatalok, akik makacs és hasztalan
jóakarattal kérnek felvilágosítást, csakhogy egy oly ellenféltől, aki
eltökélte, hogy nem ád. Charlus sem felelt énnékem. Az ajka körül
azoknak a mosolyát láttam lebegni, akik magasról ítélkeznek a jellem és a
nevelés felett.
Mivel hát ő megtagadott mindennemű magyarázatot, magam próbáltam
találni egyet, de több között haboztam, s egyik sem lehetett az igazi.
Lehet, hogy csakugyan elfelejtette, vagy hogy én hallottam rosszul, amit
aznap délelőtt mondott... Még inkább lehet, hogy csupa gőgből nem akarta
mutatni, mintha olyan embereket hívna, akiket alapjában megvet, s inkább
nekik tulajdonította jövetelük kezdeményezését. De akkor, ha megvet
bennünket, miért ragaszkodott hozzá, hogy jöjjünk, azazhogy nagyanyám
jöjjön, mert hisz csakis vele beszélt ezen az estén, velem egyszer sem. Őt
is, Villeparisis-nét is egész este szórakoztatta, mintegy mögéjük rejtőzve,
akárcsak egy páholy mélyén, míg velem szemben beérte azzal, hogy
olykor felém fordította vizslaszeme fürkésző tekintetét, s oly komolyan és
elmerülten szegezte az arcomra, mintha az csak valami nehezen olvasható
kézirat lett volna.
Szó sincs róla, hogy ha talán nem ilyen a tekintete, a báró arca valóban
szép férfiarcnak számíthatott volna. S amikor Saint-Loup azt mondta
később, más Guermantes-okról beszélve: „Nekik bizony nincsen olyan
ízig-vérig nagyúri formájuk, mint például Palamède bátyámnak” – ami
csak azt bizonyította, hogy a faji választékosságban s a nagyúri
előkelőségben nincs semmi új, se titokzatos, hanem csupa oly elemből
állnak, melyeket könnyen felismerhettem s különösebb benyomás nélkül
–, éreztem, mint foszlik széjjel egyik legrégibb illúzióm. De Charlus hiába
próbálta légmentesen elzárni arcának, e rizsporral behintett s majdnem
színészarcnak a kifejezését, a szeme olyan volt, mint egy lőrés, mint egy
be nem tömhető hasadék, amelyen át, aszerint, hogy mily szögben
helyezkedtünk el vele szemben, hirtelen egy belülső ágyú visszfénye
kereszteződött velünk, ez pedig még annak se látszott teljességgel
biztosnak, aki magában hordozta, anélkül, hogy valóban ura lenne,
bizonytalan egyensúlyban s mindig készen a robbanásra; s e szempárnak
óvatos és örökké nyugtalan tekintete, azzal a nagy fáradtsággal, amely
körül a mély árkokba és az egész arcra is kiült, bármennyire jól formált és
jól ápolt is volt ez az arc, valami nagy veszélyben levő és rangrejtett
nagyurat, vagy csak egy igen veszedelmes, de tragikus egyéniséget
sejtetett. Szerettem volna kitalálni, vajon mi lehet az a titok, amilyet más
emberek nemigen hordanak magukban, és amely Charlus pillantását már
akkor is oly rejtélyessé tette, amikor először láttam, délelőtt, a Kaszinónál.
De az után, amit most már a rokonsága felől tudtam, többé már nem
hihettem, hogy e titok egy tolvaj titka, sem pedig, hogy egy bolondé, mert
hisz hallottam a társalgását. Annak, hogy oly hűvös volt hozzám, s oly
barátságos a nagyanyámhoz, talán nem is valami személyes ellenszenv
volt az oka, mivel amily jóindulatú volt általában a nők irányában, akiknek
a hibáiról mindenkor nagy elnézéssel beszélt, éppoly heves gyűlöletet
mutatott a férfiakkal s főképp a fiatalemberekkel szemben, akárcsak
bizonyos nőgyűlölők, ha nőket emlegetnek előttük. Arról a pár
„divatfiról”, akik Saint-Loup családjához vagy bensőbb köréhez tartoztak,
s akiknek ez társalgás közben esetleg a nevét idézte, Charlus majdnem
kegyetlenül, a szokásos hűvösségétől elütőleg így szólt: „Szemenszedett
kis csirkefogók!” Ha jól értettem, különösen azt rosszallta a mai
fiatalembereknél, hogy „annyira nőiesek”. „Valóságos asszonynépség” –
mondotta mély megvetéssel. De hát kinek az élete ne látszott volna
nőiesnek ahhoz képest, amilyet ő kívánt az emberektől, és amelyet sose
talált elég erőteljesnek és férfiasnak? (Hisz ő maga, gyaloglásai közben s
pár órai járás után, kihevülve vetette magát jéghideg vizű folyókba.) Még
azt se nézhette, ha egy férfi egyetlen gyűrűt is hordott.
De ez az elszánt férfiasság őnála a legfinomabb érzékenységgel
párosult. Villeparisis-nénak például, aki kérte, meséljen nagyanyámnak
egy madame de Sévignétől is jól ismert kastélyról, s aki némi irodalmat
látott Sévignéné anyai fájdalmában, mikor el kellett válnia attól az
unalmas Grignannétól, így felelt:
– Ellenkezőleg, semmit sem érzek igazabbnak. Különben is ez oly kor
volt, amikor még megértették ezeket az érzelmeket. Hisz akkor ön szerint,
kedves néném, az a monomotapai lakos,[311] aki La Fontaine meséjében
azért fut a barátjához, mert álmában szomorúnak látta, vagy az a galamb,
amely a legnagyobb bajnak a másik galamb távollétét tartja, éppoly
túlzottnak tűnhetik fel, mint Sévignéné, mikor alig várja, hogy egyedül
maradhasson a leányával. Milyen szép, amit akkor ír, mikor eltávozik tőle:
„Ez a válás úgy fáj a lelkemnek, mint a testi szenvedés. Egymástól távol
bőkezűen pazaroljuk az órákat. Azt az időt, amelyre vágyunk, sosem
érezzük lassúnak.”
Nagyanyám el volt ragadtatva a Levelek ily értelmezésétől, ő is csak így
beszélt volna róluk. Csodálkozott, hogy egy férfi ennyire behatolhatott az
értelmükbe. Úgy találta, hogy Charlus báró nőiesen finom és érzékeny.
Később, mikor egyedül maradtunk, s mindketten róla is beszéltünk, azon a
véleményen voltunk, hogy a báróra bizonyosan mély hatással volt egy nő,
talán az anyja vagy a lánya, ha persze vannak gyermekei. Én arra
gondoltam: „Egyik kedvese”, mivel az a befolyás jutott most az eszembe,
amelyet Saint-Loup barátnője gyakorolhatott Robert-ra, s ez is mutatta,
mily mértékben finomítják ki a nők a velük élő férfiakat.
 – Ha aztán megint a lányával volt, biztosan nem tudta, mit mondjon
néki – válaszolta Villeparisis-né.
– Dehogynem tudta; valószínűleg „olyan röpke dolgokat, aminőket
senki se lát, csak mi ketten”. És hát legalább vele volt. Márpedig La
Bruyère szerint ez minden: „Azok mellett, akiket szeretünk, minden
mindegy: ha hallgatunk, ha beszélünk.” Igaza van, ez az egyetlen öröm –
mondta Charlus bánatos hangon –, s az élet olyan gyalázatos, hogy bizony
ezt az örömöt igen ritkán élvezhetjük; Sévignéné tulajdonképp nem is volt
olyan sajnálatraméltó, mint mások. Az élete nagy részét mégiscsak azzal
töltötte, akit szeretett.
– Igen, de ez nem volt szerelem, végre is a lányáról volt szó.
– De hát az életben nem az a fontos, hogy kit vagy mit szeretünk –
kezdte újra Charlus báró szakértő, fölényes, szinte metsző hangon –,
hanem az, hogy szeretünk. Amit madame de Sévigné a leánya iránt érzett,
sokkal inkább hasonlít a Racine festette szenvedélyhez Phaedrá-ban vagy
Andromaché-ban, mint a fiatal Sévigné fiú banális kapcsolatai a
szeretőivel. Így van az egyes misztikusok szerelmével is az Úristen iránt.
Azok a szűkös korlátok, amelyeket a szerelem területe köré vonunk, csakis
onnan származnak, hogy fogalmunk sincs az életről.
– Miért, te talán úgy szereted Andromaché-t és Phaedrá-t – kérdezte
Saint-Loup a nagybátyjától, könnyű megvetéssel a hangjában.
– Több igazság van – felelte Charlus – Racine egyetlen tragédiájában,
mint a te Victor Hugódnak valamennyi drámájában.
– Szörnyű ez a nagyvilági ízlés – súgta a fülembe Saint-Loup. – Ez már
mégiscsak hallatlan, jobb szereti Racine-t Hugónál! – Nagybátyjának
véleménye bizonnyal őszintén elszomorította, de az az öröme, hogy
„mégiscsakot” s főképp hogy „hallatlant” mondhat, azért valahogy
megvigasztalta.
Ezekben a megjegyzéseiben a távollét szomorúságáról, mikor nem
lehetünk azzal, akit legjobban szeretünk (s nagyanyám épp ezek miatt
jelentette ki nekem később, hogy a márkiné unokaöccse sokkal jobban
értékel bizonyos műveket, mint a nagynénije, s hogy van benne valami,
ami értékesebbé teszi a klubemberek legtöbbjénél), Charlus báró nemcsak
lelke érzelmi finomságait árulta el, amelyeket a férfiak valóban ritkán
mutatnak; a hangja is, mint bizonyos mély zengésű alt hangok,
amelyekben, úgy látszik, nem fejlesztették eléggé a középfekvést, s
amelyeknek a dallama egy nő és egy fiatalember váltogatott duójának
látszik, egyszerre magasabbá vált, ha ily gyengéd gondolatokról szólt,
váratlanul szelíddé enyhült, s mintha nővérek, menyasszonyok szerető
kórusával lett volna telve. De Charlust, aki annyira borzadt mindennemű
nőiességtől, bizonnyal elszomorította volna ez a fiatal leánycsapat,
amelynek mintegy tudtán kívül a hangjában adott menedéket, s amely nem
is érte be azzal, hogy csupáncsak értelmezze s formázza az ő érzelmeit.
Mialatt a báró beszélt, nem egy ízben friss és éles nevetésük is hallhatóvá
vált, mint intézeti vagy vakmerőn kacérkodó pipiskéké, akik
embertársaikkal gonoszkodva és dévajul ingerkednek.
Mesélte, hogy családjuk egyik hajdani kastélya, ahol Mária-Antónia is
meghált, s amelynek Lenôtre[312] tervezte a parkját, most egy gazdag
bankárcsaládnak, az Israeleknek birtoka, azok vették meg sok pénzért.
– Israel, ezt a nevet hordják, bár ez inkább valami faji, népi fogalomnak
látszik, mint családnévnek. Persze, nem sokan tudhatják, hogy az efféle
embereknek nincs is igazi tulajdonnevük, és csak azzal a népegységgel
jelölik meg őket, ahonnan valók. De hát sebaj! A Guermantes-kastély ma
Israelék tulajdona!!! – kiáltotta. – Eszembe jut a blois-i kastély, ahol az őr
így szólt hozzám valamelyik szobában: „Itt imádkozott Stuart Mária; s
iderakom én most a seprűimet.” De hát én éppúgy nem akarok tudni erről
a mi meggyalázott hajlékunkról, mint unokahúgomról, Clara de
Chimay[313] hercegnőről, aki képes volt otthagyni a férjét. Viszont megvan
a ház fényképe, teljesen sértetlenül, valamint a hercegnőé is, mikor még
azzal a nagy szemével nem nézett másra, csak a rokonunkra. Egy
fényképnek valahogy méltóságosabb jellege lesz, ha már nem a valóság
közönséges másolata, s olyasmit mutat, ami nem létezik. Adhatok egyet
önnek is, mert látom, érdekli az ily építészet – mondotta a nagyanyámnak.
– (E pillanatban, észrevéve, hogy hímzett zsebkendőjének színes széle
kikandikál a zsebéből, azonnal visszagyömöszölte az oly szemérmes, bár
nem tiszta nő rémüldöző képével, aki túlzott aggállyal rejtegeti illetlennek
vélt bájait.) – Képzelje csak – folytatta –, ezek az emberek szétrombolták
a kastély Lenôtre-tól való parkját, ami legalább oly bűn, mint
széjjelvagdalni egy Poussin-képet. Ha másért nem, hát ezért is börtön
járna ezeknek az Israeléknak. Bár igaz – szólt mosolyogva, egy pillanatnyi
csend után –, annyi más dolog is volna, amiért ülni kéne nekik!
Mindenesetre képzelje el, milyen lehet egy angolkert az ily épület előtt.
– De hisz – szólt közbe Villeparisis-né – a kastély éppoly stílusban
épült, mint Versailles-ban a kisebbik Trianon[314], és hát Mária-Antónia is
angolkertet terveztetett hozzá.
– Ami nem is nagyon illik Gabriel-homlokzatához – felelte Charlus. –
Igaz, hogy ma már barbárság lenne lerontani a versailles-i Majorságot. De
hát bármily mélyre is süllyedt a mai idők szelleme, nem hinném, hogy
Israelné őnagysága szeszélyei ugyanoly súllyal bírjanak, mint a királyné
emléke.
De nagyanyám intett, hogy ideje lesz lefeküdnöm, Saint-Loup
erősködése ellenére, aki Charlus báró előtt egészen megszégyenített azzal,
hogy célzást tett az én esti, elalvás előtti szomorúságomra, amely a báró
szemében biztosan nemigen látszott férfiasnak. Pár percig még maradtam,
aztán visszavonultam, s nagy volt a csodálkozásom, mikor kevéssel azután
kopogást hallottam az ajtómon, s a kérdésemre, hogy ki az, Charlus báró
hangja felelt, meglehetősen szárazon:
– Itt Charlus. Be szabad jönnöm? Kedves uram – folytatta, megint
ugyanazon a hangon, miután becsukta a szobaajtót –, unokaöcsém mondta
az imént, hogy alvás előtt ön mindig szomorkodik, másfelől hogy szereti
Bergotte-nak a könyveit. Mivel van egy a bőröndömben, s ön bizonnyal
nem ismeri, elhoztam, hogy könnyebbítsek azokon a percein, amikor nem
érzi magát boldognak.
Meghatva mondtam köszönetét, s mindjárt ki is jelentettem néki,
mennyire bántott, épp ellenkezőleg, Saint-Loup-nak az én esténkénti
rosszullétemről való megjegyzése, mert félek, hogy a báró így még
ostobábbnak tart, mint amilyen vagyok.
– Ugyan dehogy – felelte, most már szelídebb hangsúllyal. – Hisz talán
nincs, mit tudom én, külön személyes érdeme, de hát kinek van, istenem!
Viszont, legalább egyelőre, még öné a fiatalság, s ennek mindig nagy a
varázsa. Egyébként tudja meg, kedves uram, hogy nincs nagyobb
ostobaság, mint kinevetni vagy rosszallni az oly érzést, amelyet nem
ismerünk. Én például szeretem az estet, ön pedig azt mondja, fél tőle;
szeretem a rózsaillatot, s van barátom, akinek lázt okoz. Csak nem hiszi,
hogy emiatt kevesebbre tartom őt önmagamnál? Próbálok megérteni
mindent, s vigyázok, hogy lehetőleg ne ítéljek el semmit se. Tulajdonképp
ne nagyon panaszkodjék, nem mondom, hogy az ily szomorúság ne
lehessen hébe-hóba igen kínos, tudom, mit lehet szenvedni olyasmiért,
amit senki se ért meg. Viszont azt, akit úgy szeret, igen jól választotta meg
a nagymamájában. Sokat lehet vele együtt. S az ily szeretet nem tilos,
azazhogy viszontszeretet jár érte. És ezt, lássa, nem lehetne mindegyik
szeretetről elmondani!
Fel és alá járt a szobában, s hol ezt, hol azt az apróságot nézte vagy
emelte meg. Valahogy az volt az érzésem, hogy mondani akar valamit, de
egyelőre nem tudja, hogy milyen szavakba öltöztesse.
„Van nálam még egy Bergotte-kötet, mindjárt idehozatom” – mondta, és
máris csöngetett. Egy perc múlva egy kis groom jött be. „Keresse meg a
főpincért. Csak ő képes elvégezni rendesen egy megbízást” – mondta
Charlus, meglehetős gőggel. „Aimé urat, báró úr?” – kérdezte tőle a kis
groom. „Mit tudom én, hogy hívják, azazhogy igen, emlékszem, hallottam,
hogy Aimének hívják. Gyorsan, gyorsan, mert sürgős.” „Azonnal itt lesz,
báró úr, épp az előbb láttam odalenn” – felelt a groom, hogy mutassa,
mennyire ismer ő itt mindent. Kis idő múlva a groom visszajött. „Báró úr,
kérem, Aimé lefeküdt. De én is elvégzem a megbízást.” „Nem, nem, keltse
fel azonnal.” „Nem tehetem, báró úr, mert Aimé nem alszik itt.” „Akkor
meg hagyjon minket békén.” „De báró úr – mondtam néki, mikor a groom
eltávozott –, köszönöm a jóságát, de egy Bergotte-kötet is elég.” „Igaza
van, én is úgy gondolom.” Charlus megint járkálni kezdett. Jó egynéhány
perc múlt el, majd, némi kis habozás után s többször újra meggondolva
magát, sarkon fordult, és ezúttal megint élessé vált hangon csak annyit
mondott: „Jó éjszakát!” – s eltávozott.
 Mind e fennkölt érzelmek után – amelyeket ezen az estén szünet nélkül
hallhattam tőle –, másnap, elutazása napján, délelőtt, a tengerparton, ahol
épp fürödni készültem, mikor a báró azzal jött felém, hogy nagyanyám
várni fog rám, mihelyt kijövök a vízből, álmélkodva hallgattam, ahogy, a
nyakamat megcsípve, közönséges bizalmaskodással s nagy nevetve így
szólt hozzám:
– De hát, ugye, kis csirkefogó, ott egye a fene a nagymamánkat?
– De báró úr, hogy mondhatja, senkit se szeretek jobban nála!
– Kedves uram – kezdte újból, de most már egy lépéssel messzebb és
jéghideg arckifejezéssel –, ön még igen fiatal, jó volna, ha megtanulna két
dolgot: az egyik, hogy ne siessen kifejezni oly érzelmeket, amelyek sokkal
természetesebbek, semhogy félre ne érthessék őket; a másik, hogy ne
hadakozzék olyan kijelentések ellen, amelyeknek nem tudhatta megérteni
a jelentését. Ha az imént vigyáz erre s nem hadonászik, mint egy süket,
legalább nem növelte volna amúgy is nevetséges voltát: hát nem restell,
mondja csak, horgonyt hímeztetni a fürdőruhájára? Kölcsönöztem önnek
egy könyvet, erre a könyvre szükségem van. Küldje el egy órán belül azzal
a bizonyos főpincérrel, akinek az a mulatságos, bár hozzá nem illő neve
van, és aki, remélem, ilyenkor még nem feküdt le. Most veszem észre,
hogy az este túl korán beszélhettem önnek a fiatalság varázsáról; jobb
szolgálatot tettem volna, ha inkább a szelességét, következetlenségét és
értelmetlenségét emlegetem. Remélem, uram, hogy ez a kis zuhany éppoly
jót tesz az egészségének, mint a fürdő. De ne maradjon egy helyen állva,
mert igy könnyen meghűlhet. Volt szerencsém.
Utólag minden bizonnyal megbánhatta a szavait, mert nemsokára
megkaptam tőle – teljes szattyánbőr kötésben, a borítólapon külön
bőrlemezzel, amely félig domború nefelejcságat ábrázolt – ugyanazt a
Bergotte-könyvet, amelyet akkor kölcsönzött, s amelyet nem Aimével
küldtem vissza a fürdő után, mivel Aimének „kimenője” volt, hanem csak
a liftessel.
Amikor Charlus elutazott, végre mégiscsak elmehettünk, Robert is, én
is, Blochékhoz. Ott, az ünnepi vacsorán sikerült aztán megértenem, hogy
azok a kis históriák, amelyeket Bloch barátom oly könnyen talált
mulatságosnak, tulajdonképp apjának, az öreg Blochnak históriái, és hogy
a fiától emlegetett „kiválóságok” oly barátok, akiket megint csak az apja
értékelt oly nagylelkűen. Vannak olyan emberek, akiket
gyermekkorunkban mindenkinél jobban csodálunk, egy apát, mert
szellemesebb a család többi tagjánál, egy tanárt, akit tárgya, a metafizika,
azonnal nagyobbá tesz a szemünkben, egy nálunk fejlettebb barátot
(amilyen Bloch volt az én számomra), aki már megveti Musset-nek a
Reménység Istenben című versét, mikor mi még javában rajongunk érte, s
aki, mire mi Leconte apánkig vagy Claudelig jutunk el, Musset-ből már
csak ennyiért lelkesedik:

Velencében, a Zueccában
Ugye de jó volt benn a nyárban?

Vagy azért, hogy:

Pádova nevezetes város,

Van is jó híre tudományos...
De azért jobb a polenta...
Most suhan fekete dominóban
A Toppatella...

s valamennyi Éjszaká-ból csak ezért az egy strófáért:

 Le Havre, az óceáni parton.
A csúf Lidó, Venezia,
Ahol a sápadt Adria
Haldoklik egy füves sírhanton.

Mármost attól, akit kezdettől fogva teljes bizalommal csodálunk,

bámulattal fogadunk s idézünk oly dolgokat is, amelyeket olykor, ha csak
magunkra hallgatunk, szigorúan utasítanánk vissza, mint ahogy bizonyos
regényírók, azon a címen, hogy „valódiak”, oly szavakat s személyeket
illesztenek a könyveikbe, amelyek s akik az élő egészre közepes, sőt holt
súlyként nehezednek. Saint-Simon legtöbb arcképe, bár bizonnyal nem
csodálta magát értük, mégis csodálatos maradt, viszont azok a szerinte
elragadó gondolatok, amelyeket elmésnek tartott kortársaitól idéz,
közepesek vagy pedig teljesen érthetetlenek lettek. Eszébe se jutott volna
magától kitalálni mindazt, amit oly szépnek és színesnek talált Cornuelné
vagy a Napkirály szájából – s ezt a tényt érdemes megjegyezni nemcsak
nála, hanem másoknál is, mivel igen változatos értelmezésekre ád
alkalmat, amelyek közül e pillanatban csak ezt az egyet ragadjuk ki: abban
a lélekállapotban, amikor csak „megfigyelünk”, mélyen alatta maradunk
annak, amikor valóban alkotunk.
Így hát az én Bloch barátomba egy idősb Bloch is volt beékelve, aki
negyven év késéssel ballagott a fia mögött, együgyű históriákat mesélt, s
éppolyan jót nevetett rajtuk barátomnak a bensőjében, akárcsak az igazi és
külsőleges öreg Bloch, mivel az apa nevetését – amely a legutolsó szónak
többszörös ismétlését kísérte, mert, ugye, a hallgatóság nem érti meg
különben a históriát – csak még öblösebbé tette a fiú harsány
tetszésnyilvánítása, amellyel apja történetkéit az asztalnál üdvözölte. Így
történt, hogy miután az ifjú Bloch csupa értelmes dolgot mondott,
egyszerre csak a családi szellem szócsövévé alakult, s harmincadszor
fogott bele azoknak az elmésségeknek az elbeszélésébe, amelyeket az öreg
Bloch (mint a császárkabátját is) csak ünnepi alkalmakkor szedett elő,
olyankor, ha az ifjú Bloch oly valakit hozott a házba, akit érdemes volt
elkápráztatni: egy tanárját, egy oly pajtását, aki minden kitüntetést
megnyert, vagy pedig, mint ma este, Robert de Saint-Loup-t és engemet.
Például: „Egy igen kiváló katonai szakértő mindenféle érvekkel s
tudományosan bizonyította, hogy csalhatatlan okok szólnak az orosz-japán
háborúban a japánok veresége s az oroszok győzelme mellett.” Vagy
pedig: „Igen kiváló ember, akit politikai körökben elsőrangú pénzügyi
szakértőként, pénzügyi körökben viszont elsőrangú politikusként
emlegetnek.” Ezeket a históriákat fel lehetett cserélni egy harmadikkal
Rothschild báróról s egy negyedikkel Sir Rufus Israelről, akiket az öreg
Bloch oly kétértelműen szerepeltetett, mintha ő maga legalábbis
személyesen ismerné mind a kettőt.
Még engem is becsapott, s úgy beszélt például Bergotte-ról, hogy azt
hittem, egyike az öreg legjobb barátainak. De hát a híres embereket az
idősebb Bloch leginkább csak „látásból” vagy „hallásból” ismerte, látta
őket messziről, a színházban vagy a körutakon. Egyébként olyasmit
képzelt, hogy az ő arca, neve, személyisége szintén nem ismeretlen azok
előtt, s hogy mikor őt meglátják, valósággal kénytelenek visszatartani
magukat, annyira szeretnék üdvözölni. A nagyvilág urai, csak azért, mert
ismerik s vacsorára is meghívják a tehetséges, az eredeti embereket, egy
cseppet sem értik meg őket jobban. Viszont ha már éltünk egy kissé a
nagyvilági életben, az odavalók legtöbbjét annyira ostobának látjuk, hogy
nagyon is megkívánjuk a homályosabb körökben való élést, ahol a legtöbb
hírességet csak „látásból” ismerik, s nagyon is hajlamosak vagyunk arra,
hogy ott aztán mindenkit feltűnően eszesnek találjunk. Mindezt magam is
tapasztaltam, mikor Bergotte került szóba.
Blochéknál nemcsak az apának volt sikere a társaságban. Barátom még
inkább ragyoghatott, különösen nővérei előtt, akikkel zsörtölődő hangon
beszélt, fejét a tányérjába dugva, ezen aztán mindannyian könnyekig
tudtak nevetni. Egyébként ők is elsajátították fivérüknek a beszédmódját, s
állandóan alkalmazták, mintha csak kötelező lenne s az egyetlen, amellyel
értelmes lények élhetnek. Amikor például megérkeztünk, a legidősebb
mindjárt így szólt valamelyik húgának: „Eredj s szólj okos apánknak és
tiszteletre méltó anyánknak.” „Kis szukák – mondta nekik Bloch –, hadd
mutassam be e lovast, a sebes dárdájú, hős Saint-Loup-t, aki csak pár
napra jött a sima kövű hajlékokba a lovakban dús Doncières-ból.” Mivel
éppoly közönséges is volt, mint amilyen irodalmias, az ily beszédet
legtöbbször valami kevésbé homéroszi tréfával végezte: „Ejnye, miért
nem fogjátok össze szép kapcsos peploszaitokat, micsoda muri ez megint?
De hát a ti bőrötök bánja!” S a Bloch hölgyek csak úgy düledeztek a
viharos nevetéstől. Megmondtam a fivérüknek, mennyi örömet szerzett
nékem azzal, hogy egyszer figyelmembe ajánlotta Bergotte-ot, mert azóta
Bergotte-nak minden könyvéért rajongok.
Az idősb Bloch, aki Bergotte-ot csak messziről ismerte s Bergotte-nak
az életét csak a színház körüli pletykaságokból, ugyanily közvetett módon
szerzett tudomást a műveiről, csak látszólag irodalmi ítéletek alapján. Ő
ugyanis abban a bizonytalan világban élt, ahol az űrnek köszönnek, és
mindig hamisan ítélkeznek. A pontatlanság, a hozzá nem értés nem
csökkenti itt a biztosságot, éppen ellenkezőleg. A hiúságnak éppen az a
jótevő csodája, hogy mivel kevés ember bírhat egyrészt fényes
összeköttetésekkel, másrészt alapos ismeretekkel, azok, akik ezeknek is,
amazoknak is híjával vannak, így is a sors kényeztetett kegyeltjeinek
tarthatják maguk, mivel a társadalmi fokok optikája úgy hozza magával,
hogy mindig az a rang a legjobb, amelyet épp elfoglalunk, ahonnan még a
legnagyobb is valahogy kevésbé szerencsésnek, szánalomra méltónak,
megrövidítettnek látszik: megnevezzük s rágalmazzuk, ámbár nem is
ösmerjük, elítéljük és megvetjük, ámbár meg sem igen értjük. Még az oly
esetben is, amikor gyenge személyes előnyeink megsokszorozása magával
a hiúsággal is képtelen volna biztosítani azt a bizonyos adagot a
boldogságból, nagyobbat, mint a másokét, amire feltétlenül szükségünk
van, még mindig ott az irigység, hogy kiegyenlítse a különbséget. Igaz,
hogy ha az irigység ily megvetőn szólal meg: „Nem akarom ismerni”,
mindig így kell értelmezni: „Képtelen vagyok megismerni.” Ez a mondat
mélyebb értelme. De szenvedélyes értelme mégiscsak az, hogy nem
akarom megismerni. Tudjuk, hogy ez nem igaz, de azért nem furfangból
mondjuk, hanem mert így érezzük, ez pedig elegendő hozzá, hogy
eltüntesse a távolságot, más szóval, hogy boldogok legyünk.
 Mivel az önzés lehetővé teszi minden egyes földi lénynek, hogy
királyként nézzen végig a lábainál heverő világmindenségen, az idősb
Bloch is könyörtelen királya volt a maga udvarának, amikor reggel,
miközben a csokoládéját szürcsölgette s épp hogy felnyitott újságjában
Bergotte nevét látta egy cikk alján, megvetőleg kurta kis audienciára
méltatta, mindjárt ítéletet is mondott róla, s a forró ital egy-egy kortya
után jóleső örömmel ismételte: „Ez a Bergotte olvashatatlan lett. Micsoda
unalmas barom. Kár fizetni az ilyen lapért. Milyen cifra sületlenségek! Ezt
a tésztát!” S közben-közben falánkul harapott a vajas kenyerébe.
Az öreg Bloch e vélt fontossága valamivel a tulajdon felfogása körén is
túlterjedt. Először is a gyermekei felsőbbrendű embernek tekintették. A
gyermekek különben is hajlandók hol lebecsülni, hol pedig felmagasztalni
a szüleiket, s egy jó fiú számára az apja mindig a legjobb apa, függetlenül
bámulatának tisztán tárgyilagos okaitól. Márpedig az öreg Blochnál ily ok
is akadt egynéhány, mert hisz eléggé tanult, értelmes s az övéihez
ragaszkodó ember volt. Legszűkebb családi körében már csak azért is
szerették, mert hogyha a „nagyvilágban” az embereket bizonyos,
egyébként szinte lehetetlen értékmérő szerint mérlegelik, hamis, de merev
elvek alapján és az úri társaság egészével vetve őket össze, viszont a
polgári élet kisebb-nagyobb elaprózásában a családi vacsoráknak és
alkalmi ünnepeknek csupa olyan kellemesnek s mulatságosnak tartott
családtag a középpontja, aki meg a nagyúri körökben két napig se maradna
műsoron. S végül az ily környezetben, ahol az arisztokrácia mesterkélt
rangsorát nem ismerik, ugyanakkor még őrültebb megkülönböztetésekkel
helyettesítik. Így például a családban, de még a távoli rokonok közt is,
pusztán bajuszviseletének s orra felső részének állítólagos hasonlósága
miatt, az öreg Blochot „egy második Aumale hercegnek”[315] hívták. (A
klubok kis „boyai” között van, aki a többinél ferdébben hordja a sapkáját s
testhezállóbban a zubbonyát, ami, gondolja, valamilyen külföldi tiszthez
teszi hasonlóvá: ő is valóságos személyiség pajtásai szemében.)
A hasonlóság egyébként meglehetősen bizonytalan volt, de igazi rangot
jelentett. A családban így beszéltek: „Bloch? Melyik Bloch? Aumale
herceg?” Mint ahogyan azt mondták: „Murat hercegnő,[316] de melyik, a
nápolyi királyné?” Amellett pár apró, szinte észrevehetetlen jellemvonás
bizonyos vélt választékosságot kölcsönzött Blochnak a rokonság előtt.
Saját kocsija, igaz, nem volt, de olykor-olykor bérelt egy kétfogatú nyitott
hintót, s olyankor azzal hajtatott át a Bois de Boulogne-on, hanyagul s
ferdén terpeszkedve a kocsiülés párnáin, két ujjával a halántékán, két
másikkal az álla alatt, s ha azok, akik nem ismerték, ezért csak
úrhatnámnak nézték, maga a család szentül hitte, hogy Salamon bácsitól a
legelegánsabb világfi, még az a Gramont-Caderousse[317] is tanulhatna! Ő
is egy volt azok közül, akiket, mikor meghalnak, s csak azért, mert egy
körúti vendéglőben egy asztalnál ettek a szerkesztővel, a Radical mint
közismert s párizsias jelenséget búcsúztat a „Napi Króniká”-ban. Az idősb
Bloch mindjárt elmesélte Saint-Loup-nak is, nekem is, hogy Bergotte igen
jól tudhatja, miért nem köszön neki ő, Bloch úr, s hogyha látja a
színházban vagy a klubban, még a tekintetét is kerüli. Saint-Loup pirult,
mert arra gondolt, hogy ez a klub nem lehet a Jockey, amelynek évekkel
azelőtt apja volt az elnöke. Másfelől mégiscsak valamilyen aránylag
zártabb klubnak kell lennie, mert hisz az idősb Bloch szerint Bergotte-ot
nem fogadnák be ma a tagok közé. Ezért mint aki tart tőle, hogy netalán
„alábecsüli az ellenfelét”, megkérdezte, vajon nem a rue Royale-beli
klubról van-e szó, mivel Saint-Loup családja „lealacsonyítónak” tartotta e
klubot, s mivel tudta, hogy egynéhány izraelita is van a tagok között.
„Nem – felelt Bloch úr hanyag, büszke és egyúttal szégyenlős arccal –, egy
kisebb klub, de annál kellemesebb, a Vén Fiúk Társasága. Ott bizony igen
szigorúan ítéljük meg a kívülállókat.” „Nem Sir Rufus Israel az elnök?” –
kérdezte apjától az ifjú Bloch, hogy alkalmat adjon néki valami
megtisztelő hazugságra, nem sejtve, hogy e nagy bankárnak nincs akkora
tekintélye Saint-Loup-ék előtt, mint őelőttük. A valóságban nem Sir
Rufus, hanem csak egyik alkalmazottja járt a Blochék klubjába. De mivel
ez igen jó viszonyban volt a főnökével, mindig volt nála pár névjegy a
hatalmas pénzembertől, s egyet-egyet Bloch úrnak is adott, ha ez oly
vonalon utazott, amelynek Rufus Israel volt az egyik főrészvényese, amit
Bloch úr így fejezett ki: „Megyek a klubba, ajánlást kell kérnem az öreg
Rufustól.” S a névjegy lehetővé tette néki, hogy elkápráztassa a
vonatvezetőket. A Bloch hölgyeket, úgy látszik, jobban érdekelte Bergotte,
s visszatérve e témára a nevezetes klub helyett, a legkisebb lány
megkérdezte bátyjától, igen komoly hangon, mivel meg volt győződve
róla, hogy nincs is más kifejezés a tehetséges emberek megjelölésére, mint
amit ő, a bátyjuk, használ: „Mondd, olyan nagy muki ez a Bergotte? Ér
annyit, mint az igazán nagyfejűek, mint, mondjuk, Villiers vagy
Catulle?”[318] „Több főpróbán találkoztam vele – szólt közbe Nissim
Bernard úr. – Félszeg ember, olyan slemilféle.” Ez a célzás Chamissóra
nem volt éppen veszedelmes, de a slemil szó mint jelző abból a fél német,
fél zsidó beszédmódból származott, amellyel maga az idősb Bloch is
szívesen élt szűkebb körben, de amelyet idegenek előtt közönségesnek s
helytelennek talált. Éppen ezért szigorú tekintetet vetett a nagybátyjára.
„Tehetséges ember” – mondta Bloch. „Á!” – felelt nagy komolyan a húga,
mint aki azt mondja, ha így van, akkor én nem is vagyok oly nagy bűnös.
„Minden író tehetséges” – szólt közbe lenézőn az apjuk. „Sőt, úgy látszik
– folytatta a fia, felemelve a villáját s pokolian gúnyos módon húzva össze
a szemét –, úgy látszik, be akar jutni az Akadémiára.” „Ugyan, ugyan,
ahhoz még igen kevés a portékája – felelte az idősebb Bloch, aki hát nem
nézte úgy le az Akadémiát, mint a gyermekei. – Nincs meg neki a kellő
súlya.” „Meg aztán az Akadémia mégiscsak egy úri szalon, Bergotte-nak
pedig, hiába, nincsen elég tekintélye” – tette hozzá az idősb Blochné
örökségígérő nagybácsija, inkább ártalmatlan lélek, akinek már a neve is –
Bernard – egyszerre felkeltette volna nagyapám mindent kifürkésző
tehetségét, viszont annál kevésbé találta volna összhangban az arcával,
amelyet mintha Dáriusz palotájából lopott volna Dieulafoyné[319], hogy
újjáélessze, hacsak valami műkedvelő, aki e susai arculatnak szeretett
volna keleties keretet és teljességet adni, nem választja számára ezt a
Nissim keresztnevet, amely a perzsa arc felett egy khorszabadi[320]
emberfejű bika kiterjesztett szárnyait idézte. Azonban az idősebb Bloch
szüntelen sértegette a nagybátyját, akár mert felbátorította áldozata
védtelen jóindulata, akár mert mutatni óhajtotta függetlenségét Nissim
Bernard-ral szemben, aki e nyári villát is fizette, így aztán nem mondhatja
senki, hogy ő a jövendő örökségét hízelgésekkel próbálja biztosítani. (Az
öregnek főképp az fájt, hogy a személyzet előtt is ilyen gorombán bánnak
vele. Érthetetlen szavakat mormolt, melyek közül csak ennyi hallatszott
ki: „Itt, a mesóreszek előtt.” Mesóresz a Bibliában Isten szolgáját jelenti.
Blochék gyakran használták egymás között a cselédek megjelölésére, s
ezen mindig igen jól mulattak, mivel az a biztonság, hogy sem keresztény,
sem cseléd nem érti őket, valósággal feltüzelte az idős Bloch s Nissim
Bernard „úri” és „zsidó” különállását. De ez az utóbbi elégedettség
elégedetlenséggé változott, amikor vendégek is voltak a házban. Olyankor,
ha az idősebb Bloch „mesóresz”-t hallott nagybátyja szájából, úgy találta,
hogy nagyon is mutatja a keletiességét, mint az a félvilági nő, aki, ha
finom emberekkel hívja meg a barátnőit, egy csöppet sem örül e barátnők
célzásainak a mesterségükre, sem annak, ha illetlen kifejezéseket
használnak. Épp ezért nagybátyja kérlelése nemhogy lecsillapította volna
Bloch urat, ellenkezőleg, még dühösebb lett, s nem is tudta magát
tartóztatni. Minden alkalom jó volt néki a szegény öreg sértegetésére.)
– Hát persze, ha valami nyárspolgári butaságot mondhat, akár előre
fogadhatunk, hogy nem fogja elszalasztani. Ha Bergotte itt volna, fogadok,
maga nyalná legjobban a talpát! – kiáltotta az idősebb Bloch, míg Nissim
Bernard szomorúan hajtotta a tányérja fölé Szargon asszír királynak
gyűrűsen leomló szakállát. Az ifjú Bloch, mióta ő is megnövesztette az
övét – amely szintén göndör és kékes árnyalatú volt –, mindjobban
hasonlított a nagybátyjához.
– Micsoda, ön Marsantes márki fia, de hiszen jól ismertem az édesapját
– mondta Saint-Loup-nak Nissim Bernard. Azt hittem, hogy az
„ismertem” szót abban az értelemben használja, mint például az idősb
Bloch, mikor azt mondta, ismeri Bergotte-ot, azazhogy csak látásból. De
aztán mindjárt hozzátette: „Az édesapja igen jó barátom volt.”
Ugyanekkor azonban Bloch barátom mélyen elpirult, apja arcán egyszerre
vészes viharfelhők gyülekeztek, míg a Bloch kisasszonyok fuldokolva
nevettek. Ugyanis Nissim Bernard-nál ugyanaz a hencegés, amelyet Bloch
úr s a gyermekei maguknál valahogy még féken tartottak, az örökös
hazudozás szokásává fejlődött. Így például útközben, a szállodákban,
Nissim Bernard megtette azt, amit az idősb Bloch is megtett volna, vagyis
hogy minden újságját az inasával hozatta be, étkezés közben, az ebédlőbe,
mikor mindenki együtt volt: hadd lássák, hogy ő inassal utazik. De
azoknak, akikkel megismerkedett a szállóban, az öreg még azt is mondta,
amit az unokaöccse nem mondott volna, vagyis hogy szenátor a
Parlamentben. Hiába tudta, hogy előbb-utóbb úgyis rájönnek a
címbitorlásra, pillanatnyilag sosem tudott ellenállni a címkórságnak. Az
idősb Blochot igen bántották nagybátyja hazugságai s a belőlük rá háramló
örökös kellemetlenségek. „Ne figyeljen rá, szeret felvágni” – mondta
halkan Saint-Loup-nak, de aki most még kíváncsibb lett, mert érdekelte a
hazugok lélektana. „Hazugabb, mint az ithakai Odüsszeusz, akit pedig
Athéné istenasszony az emberek leghazugabbjának hívott” – sietett
hozzátenni Bloch barátunk. „Ejnye, ejnye! – folytatta Nissim Bernard. –
No de ki is hitte volna, hogy én még ma együtt vacsorázom az én barátom
fiával! De van is egy fényképem odahaza, Párizsban, no és mennyi
levelem az édesapjától! Mindig úgy hívott, hogy »bátyám«, máig sem
tudom, hogy miért. Elragadó ember volt, és milyen sziporkázó szellem!
Emlékszem egy vacsorára, amelyet én adtam Nizzában, ott volt Sardou,
Labiche, Augier.”[321] „Molière, Racine, no meg Corneille” – folytatta
gúnyosan az idősb Bloch, míg a fia ily módon fejezte be a felsorolást:
„Plautus, Menandrosz, Kalidásza.”[322] Nissim Bernard sértődötten hagyta
abba az elbeszélését, s aszkéta módra megfosztva magát ettől a
legnagyobb örömétől, egyetlenegy szót sem szólt a vacsora végéig.
– Ércsisakos Saint-Loup – szólt Bloch –, ne vesse meg ezt a kacsát
zsírtól elnehezült combjaival, amelyekre a szárnyasok híres-neves
áldozópapja bőségesen ontotta a piros színű szőlőnedűt.
Legtöbbször, ha már elmesélte, egy-egy jobb vendég kedvéért,
valamennyi históriáját Sir Rufusról és a többiekről, az idősb Bloch beérte
azzal, hogy fiát könnyekig meghatotta, s visszavonult, nehogy
„lecsússzon” ennek a „kölyöknek” a szemében. De ha volt rá valami nagy
ok, mint például mikor a fia első lett a versenyvizsgáján, az idősb Bloch a
szokott históriákat ezzel a gúnyos megjegyzéssel gazdagította, bár ezt
inkább személyes barátainak tartogatta, s épp ezért az ifjú Bloch
rettentően büszke volt, ha az ő barátai is hallhatták: „A kormány bűne
megbocsáthatatlan. Nem kért tanácsot a Coquelintól! Coquelin ki is
jelentette, hogy nem szereti ezt az eljárást.” (Bloch úr szinte dicsekedett
azzal, hogy reakciós, és megveti a színésznépet.)
De a Bloch kisasszonyok fülig pirultak fivérükkel együtt, annyira
meghatotta őket apjuknak a nagylelkűsége, mikor Bloch úr, királyi módon
bánva fiának két „cimborájával”, pezsgőt rendelt az asztalra, és hanyagul
jelentette, hogy a mi hármunk „mulattatására” három helyet foglaltatott az
Opéra-Comique-nak ma esti előadására a Kaszinóban. Sajnálta, hogy nem
kapott páholyt. De már mindannyit eladták. Egyébként gyakran kipróbálta
őket, sokkal jobb a földszinten. De hát ha a fiának az otrombaság volt a
hibája (bár barátunk meg volt győződve, hogy ezt senki se veszi észre), az
apjáé viszont a zsugoriság. Épp ezért egy korsóban pezsgő néven kis
habzóbort nyújtott nékünk, földszinti zsöllye helyett pedig egyszerű s
feleoly drága támlásszéket, mivel csodálatosképpen meg volt arról
győződve (hibájának felsőbbséges közbelépése folytán), hogy úgyse látjuk
a különbséget sem az asztalnál, sem az előadáson (ahol a páholyok mind
üresek voltak). Miután hát szabad volt megnedvesíteni a szánkat egy-egy
lapos pezsgőspohárban, amit a fia természetesen öblös mélyű kráternek
hívott, az idősb Bloch megcsodáltatta velünk azt a legkedvesebb képét,
amelyet úgy szeretett, hogy még Balbecba is magával hozta. Azt mondta,
valódi Rubens. Saint-Loup naivul megkérdezte, rajta van-e a festő
kézjegye. Bloch úr pirulva azt felelte, hogy levágatta a keret miatt, s
különben sem fontos az egész, hisz úgysem adná el a képet. Aztán gyorsan
búcsút vett tőlünk, hogy elmerüljön a Hivatalos Közlöny-be, amelynek a
példányai az egész házat elborították, és amelyet, mint nekünk is mondta,
állandóan kell olvasnia, „parlamenti helyzete miatt”, bár ennek a
természetéről nem adott részletesebb felvilágosítást. „Viszek egy sált is –
mondta Bloch barátunk –, mivel Boreász és Zephürosz vadul küzdenek a
haldús tenger felett, és ha még késlekedünk is kissé az előadás végeztével,
csak a rózsás ujjú Éosz első sugaraira érünk haza.” „Igaz is – kérdezte
Saint-Loup-tól, amikor elhagytuk a házat (s én reszkettem, mert mindjárt
megértettem, hogy Bloch ezen a gúnyos hangon csakis Charlusról
beszélhetett) –, ki volt az a sötét ruhás, dróton rángatott furcsa bábu, akit
tegnapelőtt reggel a tengerparton sétáltatott?” „A nagybátyám” – szólt
Saint-Loup sértődötten. Sajnos, Blochot egy cseppet sem feszélyezték az
elkövetett vagy elkövethető baklövések. Görcsös nevetésbe fogott:
„Gratulálok, kitalálhattam volna, micsoda úri figura, ilyen agyalágyult
romot csak a legfelsőbb körökben látni.” „Téved, mégpedig alaposan,
mivel igen nagyeszű ember” – vágott vissza Saint-Loup dühvel. „Kár,
mert akkor tökéletes példány lenne. Egyébként szeretném megismerni,
mert egészen biztos vagyok benne, hogy az ilyen alakokról remek
dolgokat tudnék írni. Ez például pukkasztón érdekes, már azzal is, ha
megjelenik. De hát én hagynám a torzítást, az ilyesmi mégse méltó az oly
íróművészhez, aki főképp a mondatok plasztikai szépségéért rajong,
hagynám magát az egész pofát, jóllehet, ugye, nem haragszik, csak úgy
rengett a bendőm tőle, s nagybátyjának inkább csak az arisztokrata
vonásait hangsúlyoznám, mivel alapjában véve mégiscsak roppantul
hatásosak, s ha kimulattuk magunkat rajta, határozottan nagystílűnek
látjuk. – De – szólt, és most hirtelen hozzám fordult – szeretnék valamit
kérdezni tőled, de egész más gondolatkörből, s ahányszor csak együtt
vagyunk, valamily isten, az Olümposz egyik dicső lakója, mindig
elfelejteti velem, hogy egy kis felvilágosítást kérjek, pedig igen hasznos
lett volna, s biztosan ezután is az lesz. Ki volt az a bizonyos szépség,
akivel az Állatkertben láttalak együtt nemrég, s akit egy ismerősnek látszó
férfi s egy hosszú hajzatú lány kísért?” Akkoriban jól láttam, hogy Swann-
né nem emlékezett Bloch nevére, mert hisz egy másik nevet mondott, s
barátomról azt állította, hogy egyik minisztériumban hivatalnok, bár igaz,
hogy azóta se érdeklődtem, ott van-e. De hát hogyan, hogy Bloch, aki
Swann-né szerint be is mutatkozott néki, mégsem ismerte Swann-né
nevét? Mindez annyira meglepett, hogy egy percig felelni se tudtam.
„Mindenesetre gratulálok – mondta Bloch megint hozzám szólva –,
biztosan nem unatkoztál vele. Én pár nappal azelőtt ismertem meg a
Helyiérdekűben. A Helyiérdekű egykettőre közös érdekeink helye lett,
sose volt olyan jó dolgunk, már épp megbeszéltünk mindent, hogy máskor
is találkozhassunk, amikor egy ismerősének az a rossz ötlete támadt, hogy
felszálljon az utolsó előtti állomáson.” Úgy látszik, hogy a hallgatásom
nem nagyon volt Bloch ínyére. „Reméltem – mondta –, hogy megadod a
címét, s akkor hetenként több ízben élvezném nála Érosz örömeit,
amelyeket maguk az istenek sem vetnek meg, de nem erőszakoskodom,
mert látom, tapintatos akarsz lenni, s épp egy bárcás irányában, aki
háromszor lett az enyém, egymás után, a legbonyolultabb módon, Párizs
és a Point-du-Jour között. Majd csak megtalálom egyszer, ha ma nem, hát
akkor holnap.”
Blochot még egyszer meglátogattam ez után a vacsora után, s vissza is
adta a látogatásomat, de épp akkor nem voltam otthon, csak Françoise
vette észre, mikor utánam kérdezősködött, s jóllehet Bloch volt már
Combray-ban, Françoise most látta legelőször. Így aztán csak annyit
mondott, hogy egy „ismerős úr” keresett, hogy „mi járatban”, azt nem
tudta, és mindennapos öltözetben nem tett nagyobb benyomást Françoise-
ra. Mármostan hiába tudtam, hogy Françoise bizonyos társadalmi
fogalmait soha, de sohase fogom megérteni – mivel ezek a fogalmak
nagyrészt oly szó- és névcseréken alapulhattak, melyekhez ő egyszer és
mindenkorra hű maradt –, azért próbáltam kitalálni, holott már rég
lemondtam ily esetekben a kutatgatásról, hogy a Bloch név micsoda
rendkívülit jelenthet Françoise-nak. Ugyanis mihelyt megmondtam néki,
hogy akit látott, az Bloch volt, azonnal pár lépéssel hátrált, oly nagy volt a
meglepetése és a csalódása. „Micsoda, hát ez az a Bloch úr!” – kiáltotta
mélyen lesújtva – mintha ily ragyogó személyiségnek megfelelő külsővel
is kéne rendelkezni, amely azonnal elárulná, hogy egy földi
hatalmassággal állunk szemben –, s mint aki úgy vélekedik, hogy egy
történelmi hős nem egészen méltó a hírnevéhez, Françoise bús hangon
ismételte, amelyből előre kiérződtek az egyetemes kétkedés jövő csírái:
„Micsoda, hát ez az a Bloch úr? Bizony senki se hinné, ha látná.” Sőt, úgy
tett, mintha énrám is neheztelne, minthogyha én valaha is túloztam volna
Bloch jelentőségét. Mindamellett kegyesen hozzátette: „Hátha százszor is
Bloch úr, cseppet se különb a fiatalúrnál.”
Jóllehet rajongott Saint-Loup-ért, nemsokára ő is kiábrándította, bár
más téren s csak rövid időre: Françoise ugyanis megtudta, hogy Saint-
Loup köztársasági érzelmű. Márpedig Françoise királypárti volt, bár
ugyan, ha például a portugál királynéról beszélt, azzal a tiszteletlenséggel,
amely népi körökben a legmélyebb tisztelet jele, csak mint „Amélie”-t
emlegette, „Philippe-nek a testvérét”[323]. De ha egy márki, egy oly márki,
aki őt úgy elkápráztatta, mégis a köztársaság híve, nem, az már nem lehet
igazi. Éppúgy haragudott rám ezért, mintha egy aranyszelencét kapott
volna tőlem ajándékba, amelyért még áradozó köszönetet is mondott, s
amelyről az aranyműves azt állítja, hogy csak utánzat. Vissza is vonta
azonnal Saint-Loup iránt érzett becsülését, de azután csakhamar újra
megajándékozta vele, mivel rájött némi gondolkodás után, hogy akit
Saint-Loup márkinak hívnak, mégse lehet igazán republikánus, érdekből
tetteti csak magát annak, mert hát a mai kormány mellett ebből busás
haszna lehet. Ettől fogva egyszerre megszűnt mind a velem szemben való
bosszúsága, mind pedig a Saint-Loup iránt tanúsított hűvössége. S most
már, ha Saint-Loup-ról beszélt, így szólt: „Nagy róka az” – elnéző és tágra
nyílt mosolygással, ami megint azt mutatta, hogy éppen úgy „respektálja”,
mint a legelső napon, és hogy mindent megbocsátott néki.
Pedig hát Saint-Loup, épp ellenkezőleg, tökéletesen őszinte és önzetlen
volt, s épp ez az erkölcsi tisztasága tette őt oly képessé (engem viszont
képtelenné) a barátságra, mivel nem tudott kielégülni a szerelem csak
önző érzésében, viszont az ő bensője nem tartotta lehetetlennek, mint az
enyém, hogy máshol és ne önmagában találja meg szellemi táplálékát.
Françoise éppoly tévesen ítélte meg akkor is Saint-Loup-t, amikor azt
állította, hogy csak úgy tesz, mintha szeretné a népet, de hogy ez bizony
nem igaz, csak meg kell nézni, hogyan bánik haragjában a kocsisával.
Csakugyan megtörtént hébe-hóba, hogy Robert elég keményen hordta le a
kocsisát, de ez nála nem az osztálykülönbség, hanem az osztályegyenlőség
érzésének volt a bizonyítéka. „De hát – mondta válaszul azokra a
szemrehányásokra, amelyeket e goromba bánásmódja miatt intéztem
hozzá – miért tettetném vele az udvarias beszédet? Nem olyan ember,
mint én vagyok? Nem éppoly közel van ő is hozzám, mint nagybátyáim
vagy unokatestvéreim? Azt kívánja, hogy különös tekintettel legyek rá,
akár egy alacsonyabb rendű embertársamra? Úgy beszél, mint egy
arisztokrata” – tette hozzá megvetőleg.
 Csakugyan, az arisztokrácia volt az egyetlen társadalmi osztály, amely
ellen őszinte elfogultságot és részrehajlást érzett, olyannyira, hogy éppoly
nehezen hitt egy nagyvilági férfi felsőbbségében, mint amily könnyen
fogadta el egy népi származásúét. Amikor Luxembourg hercegnőről
beszéltem egyszer előtte, mivel találkoztam vele a márkiné társaságában,
így szólt:
– Ugyan, éppoly liba, mint a többi. Egyébként többé-kevésbé
unokatestvérek is vagyunk.
Mivel ily előítéletei voltak a társasági emberek irányában, keveset járt a
nagyvilágba, s az a megvető s nemegyszer ellenséges magatartás, amelyet
ott mutatott, csak még inkább növelte közeli rokonai szomorúságát a
viszonya miatt, mert e viszonyt egy „színi hölggyel” végzetes hatásúnak
tartották rá, s főképp azzal vádolták, hogy még inkább fejleszti benne azt a
mindent keveslő, minden lecsepülő rossz szellemet, amely máris
„letérítette” a hozzá méltó egyetlen útról, s végképp ki fogja „vetkőztetni”
maradék nagyúri öntudatából. Épp ezért a Faubourg Saint-Germain
egyébként könnyelmű urai teljesen könyörtelenek voltak, ha Robert
kedveséről beszéltek: „A szép lányokra nem haragszunk, ők is csak a
mesterségüket űzik, mint mások, de erre az egyre már igen! Ennek nem
tudunk megbocsátani! Igen sokat ártott annak, akit mindnyájan szeretünk.”
Szó sincs róla, nem Saint-Loup volt az első, akit ily Omphalé tartott rabul.
De a többiek nagyvilági emberekként mulatoztak, nagyvilági emberekként
ítélkeztek a politikáról és minden másról. Őt viszont a családja
„megkeseredettnek” találta. Arra persze nem gondoltak, hogy sok nagyúri
fiatalembernek, akik enélkül műveletlenek s barátságaikban durvák
maradnának, híján minden ízlésnek, minden mélyebb emberségnek,
gyakran épp a kedvesük az igazi nevelőjük, s az ily viszony az egyetlen
erkölcsi nevelőintézmény, ahol valami magasabb szellemi életbe
juthatnak, ahol megtanulhatják az önzetlen ismeretek értékét. Még az
alsóbb nép között is (amely durvaság tekintetében oly gyakran hasonlít a
nagyvilághoz) a nő finomabb, érzékenyebb, ráérőbb a férfinál, kíváncsi
tisztelettel vesz körül bizonyos gyengéd érzelmi és művészi szépségeket, s
még akkor is, ha nem érti, azért többre tartja őket, mint azt, ami a férfi
előtt mindennél kívánatosabbnak látszik, mint a pénzt és a társadalmi
rangot. Mármost akár egy oly ifjú klubtag szeretőjéről van szó, mint Saint-
Loup, akár egy fiatal munkáséról (a villanyszerelők például ma már igazi
Lovagrendnek számítanak), a férfi mindkét esetben annyira bámulja és
szereti őt, hogy ezeket az érzelmeket még arra is kiterjeszti, amit kedvese
bámul vagy szeret; így aztán az értéktáblázata teljességgel megváltozik. A
nő már neme miatt is gyengébb, különös, megmagyarázhatatlan
idegzavarai vannak, amikben ez az erős fiatalember, egy férfi vagy akár
egy másik nő esetében, ha ennek a nőnek az unokatestvére vagy
unokaöccse, egyszerűen csak mosolygott volna. Viszont nem tudja
elviselni annak, akit szeret, a szenvedését. Az oly ifjú nagyúr, mint Saint-
Loup, akinek szeretője van, megszokja, ha vacsorázni megy vele a
vendéglőbe, hogy mindig legyen a zsebében valami csillapítószer a nő
számára, hogy gúny nélkül s határozottan figyelmeztesse a pincért az ajtók
zajtalan zárására, hogy ne tűrjön semmiféle nedves mohát az asztalukon,
mert ettől a barátnője még esetleg görcsöket kaphat, oly görcsöket,
amelyeket ő maga még sosem érzett, s amelyek valami titokzatos világot
alkotnak a szemében, s most e görcsök tanítják meg ennek a világnak a
valóságára, nincs szüksége, hogy ismerje őket, mégis sajnálja, aki ebben
szenved, sőt másokat, idegeneket is sajnál majd, ha panaszkodni fognak.
Saint-Loup kedvese – mint a középkor első szerzetesei a kereszténységet –
megtanította barátját az állatok iránt való irgalomra, mivel ő imádta
mindannyit, s mindig magával cipelte kutyáját, kanárimadarait és
papagájait; Saint-Loup szinte anyai gonddal vigyázott a jólétükre, s
barbárnak szidta az oly embert, aki nem jó az állatokhoz. Másfelől az oly
színésznő, igazi vagy állítólagos, mint az, akivel együtt élt – akár eszes
volt, akár nem, ezt különben se tudhattam –, aki meguntatta vele a
nagyvilági hölgyek társaságát, s rábírta, hogy csak robotnak tekintse az
estélyeken való megjelenést, megóvta őt a sznobságtól, s kigyógyította
léhaságából. S míg így egyrészt, a viszonynak hála, a nagyvilági
kapcsolatok kevesebb helyet foglaltak el a fiatalember életében, másfelől,
ha tovább is egyszerű szalonember marad, a hiúság vagy az érdek irányítja
a barátságait, amelyeknek a nyerseség lett volna a jellemző vonása –
barátnője e téren is gyengédebbé, nemesebbé gyúrta. Mivel női ösztönével
a férfiaknál becsülte a finomultabb érzékenységet, amelyet grófi kedvese
őnélküle tán fel sem ismert, esetleg ki is csúfolt volna, igen hamar
kiszemelte azokat a barátokat, akik Saint-Loup-t őszintén szerették, s
akiket így ő is jobban kedvelt. Akkor aztán a márkit is könnyen rá tudta
venni arra, hogy az ilyen barátok iránt hálás legyen, hálát is mutasson, s
tanulja meg, mi szerez örömet, s mi okozhat fájdalmat nékik. Ily módon
Saint-Loup-t csakhamar figyelmeztetni se kellett, magától is kezdett már
törődni ilyesmivel, s Balbecban, ahova egyedül, barátnője nélkül jött el,
aki engem még sose látott, s akinek valószínűleg a leveleiben se beszélt
még rólam, magától s az én kedvemért is becsukott egy-egy kocsiablakot,
elvitette előlem az ártó illatú virágokat, s ha egyszerre több embertől
kellett neki búcsúzkodni, iparkodott némileg hamarább elválni tőlük, hogy
azután utoljára egyedül csak énvelem maradhasson, hogy éreztesse a
különbséget azok között és énközöttem, hogy másképpen kezeljen, mint a
többieket. Barátnője valósággal felnyitotta szemét a láthatatlanra,
komollyá tette az életét, finomabbá az érzékenységét, de a család mindezt
nem értette, s könnyek között ismételte: „Ez a ribanc még tönkreteszi, de
előbb alaposan besározza.” Igaz, hogy Saint-Loup lassankint mindazt a jót
megkapta tőle, amire ezen a téren barátnője részéről számíthatott; s most
már csak egyre szenved miatta, mivel a nő meggyűlölte, s szüntelenül
gyötörte. Egy szép nap ostobának s nevetségesnek kezdte látni Saint-Loup-
t, mivel fiatal színész és drámaíró barátai erősködtek néki, hogy így van, s
mindazt, amit e barátok mondtak, a színésznő azzal a féktelen
szenvedéllyel ismételte, amellyel a kívülről kapott és ránk tukmált
véleményeket vagy az addig ismeretlen szokásokat hirdetjük. Gyakran s
szívesen emlegette, akárcsak ezek a komédiások, hogy közte és Saint-
Loup között áthidalhatatlan az örvény, mert mindegyikük más-más fajta,
ő, a színésznő, a szellem, a magasabb értelem híve, Saint-Loup ellenben
mondhat akármit, ő már születésénél fogva is ellensége a szellem
világának. E felfogását oly mélynek tartotta, hogy aztán szinte állandóan
kereste az igazolását kedvese legfutóbb szavaiban, legjelentéktelenebb
mozdulataiban. S mikor ugyane barátok még arról is meggyőzték, hogy
ebben a semmiképp sem neki való társaságban sose fogja megvalósítani a
tehetségéről táplált nagy reményeket, hogy a márki előbb-utóbb őt is a
maga képmására formálja, hogy ha tovább is vele él, tönkreteszi művészi
jövőjét, megvetéséhez Saint-Loup iránt ugyanoly gyűlölet is járult, mintha
kedvese valami halálos bajt akarna beleoltani. Most már egyre ritkábban
találkoztak, de azért még késleltette a végleges szakítás pillanatát,
amelyet, a magam részéről, nem is tartottam valószínűnek. Saint-Loup
ugyanis akkora áldozatokat hozott érte, hogy, hacsak nem elbűvölő
szépség (de hát Saint-Loup sohase mutatta meg a fényképét, mert, mint
mondta: „Először is nem szép, és aztán sose jók a fényképei, ezek csak
pillanatfelvételek, magam csináltam őket a Kodakommal, s hamis képet
adnának róla”), nemigen talál még egy férfit, aki ilyen áldozatokra
hasonló készséget mutatna. Nem gondolhattam komolyan, hogy egy
félvilági nő is hajlandó lemondani a pénzről, a pénzszerzés öröméről, ha
egyszer a fejébe veszi, hogy híres lesz, ha nincs is tehetsége, és hogy
néhány magánvélemény, azoké, akikét oly nagyra tartja, mindennél
erősebben befolyásolhatja (bár ez talán nem volt egészen így Saint-Loup
kedvesének esetében). Saint-Loup, bár nem látott tisztán kedvese
számításaiban, s nemigen hitt sem szemrehányásai, sem szerelmi
fogadkozásai őszinteségében, olykor mégis érezte, hogy ez bármikor
szakíthat vele, s ezért, bizonnyal szerelmének létfenntartó ösztönétől
vezérelve (amely talán magánál Saint-Loup-nál is éleslátóbb volt),
amellett nem vetve meg bizonyos gyakorlati ügyességet, amely nála jól
összefért a szív legönfeledtebb lendületeivel, sosem akart egyszerre
nagyobb tőkét adományozni a kedvesének, s roppant adósságokba verte
magát, hogy a nőt mindennel elláthassa, de a pénzt csak napról napra adta
mindig a kezébe. S lehet, ha valóban gondolt a végleges szakításra, hogy a
nő hidegen várja, míg eléggé „megszedheti magát”, ami tekintve Saint-
Loup bőséges adományait, már nem tarthatott sok ideig, de hát ez is,
ráadás gyanánt is, képes volt meghosszabbítani új barátom boldogságát –
vagy boldogtalanságát.
Viszonyuk drámai fejezete – amely most érkezett el legélesebb,
legkegyetlenebb szakaszához, legalábbis Saint-Loup számára, akinek tilos
volt Párizsban maradni, mivel a jelenléte is megvadította a kedvesét, s
ezért volt kénytelen Balbecban tölteni a szabadságát, Doncières mellett –
egy estéllyel kezdődött, Saint-Loup egyik nagynénjénél, aki öccse kérésére
meghívta a „művésznőt”, hogy ez pár részletet szavaljon a nagyszámú
vendégsereg előtt abból a szimbolista műből, amelyben egyszer már
játszott is egyik új törekvésű kis színházban, amelyért kedvese példájára
Saint-Loup is őszintén rajongott.
De mikor a szalonba lépett, kezében hosszú szárú liliommal s az Ancilla
Domini[324]-ról pontosan lemásolt jelmezben, amelyet Robert is kénytelen
volt igazi „művészi látomásnak” nézni, már a megjelenését is mosolyogva
fogadta ez a csupa klubtagból és hercegnőből álló gyülekezet, s e mosolyt
az egyhangú, szinte litániás hangsúly, egyes szavak furcsasága és gyakori
ismétlése csakhamar őrült, előbb fojtott, majd kitörő nevetéssé
dagasztotta, mégpedig oly ellenállhatatlanul, hogy a szegény szavalónő
nem is tudta a szerepét befejezni. Másnap az egész társaság elítélte Saint-
Loup nagynénjét, hogy ily fura művésznőt engedett be a szalonjába. Egy
ismertebb nevű herceg meg is mondta néki nyíltan, hogy csakis az ő
hibája, ha most ily szigorúan bírálják.
– De hát mi az ördögöt is szerepeltet ilyen figurákat! Még ha tehetséges
volna, de nem az, és sose lesz az! A kutyafáját, a párizsiak sem egészen
hülyék! A társaság végre is nemcsak agylágyultakból áll. Ez a kis nőcske
persze azt hitte, hogy el fogja kábítani Párizst. De hát Párizst, ugyebár,
nem olyan könnyű elkábítani, és bizony vannak olyan dolgok, amiket nem
tudunk lenyelni.
Ami a művésznőt illeti, távozás közben így szólt Saint-Loup-hoz:
– Micsoda buta pávákhoz, micsoda neveletlen ribancokhoz, miféle sötét
betörők közé vezettél te engem, mondd csak? Mindjárt el is árulhatom,
hogy nem volt itt egyetlen férfi, aki szemével, lábával ne tett volna nekem
ajánlatot, de mivel köptem mindannyira, azért is próbáltak bosszút állni.
Ez a pár szó elég volt ahhoz, hogy Robert-nak a nagyurak iránt érzett
ellenszenvét mélységes és fájdalmas gyűlöletté változtassa, s főképp a
legártatlanabbak keltették benne ezeket az érzelmeket, azok a családtól
küldött áldozatkész rokonok, akik hiába próbálták rávenni a művésznőt a
szakításra, mivel ez úgy beszélt Robert-nak ezekről a közbenjárókról,
mintha mindegyik szerelmi ajánlatokkal üldözné. Jóllehet Robert azonnal
szakított e rokonokkal, mégis ha, mint mostan is, messze volt a
kedvesétől, azt hitte, hogy azok vagy mások felhasználják az ő távollétét,
újrakezdik a rohamot, és talán meghallgatásra is lelnek. És amikor azokról
az élveteg férfiakról beszélt, akik becsapják legjobb barátaikat, próbálják
elcsábítani a nőket, s találkaházakba hívogatják azokat, akiket
megrontanak, az arca szinte eltorzult a szenvedéstől és a gyűlölettől.
– Meg tudnám ölni valamennyit, s annyi lelkifurdalásom se lenne,
mintha egy kutyát ölnék meg, mert ez legalább becsületes, hű és
ragaszkodó állat. Ezeknek kell a nyaktiló, inkább, mint azoknak a
szegényeknek, akiket csak a nyomor vitt a bűnre, meg a gazdagok
szívtelensége.
Minden szabad idejét főképp azzal töltötte, hogy leveleket és
sürgönyöket küldött egyre a kedvesének. Ahányszor a nő – bár nem
engedte, hogy Saint-Loup utánamenjen Párizsba – messziről is módját
ejtette, hogy összevesszen a barátjával, Saint-Loup feldúlt arcáról mindjárt
mindent leolvashattam. Mivel a nő sose mondta néki, hogy miért is
neheztel rá igazában, s mivel Saint-Loup azt gyanította, hogy azért nem
mondja, mert nem is tudja, s egyszerűen ráunt a barátjára, valahogy mégis
szeretett volna magyarázatot kapni tőle, s így írt néki: „Mondd meg hát,
mi rosszat tettem. Kész vagyok elismerni a hibáimat” – vagyis fájdalma
elhitette vele, hogy talán igazán hibázott.
De barátnője végtelen soká váratta értelmetlen válaszaival. Épp ezért
Saint-Loup majdnem mindig felhős homlokkal s üres kézzel jött vissza a
postáról, ahova az egész szállóból csak ő járt, meg Françoise, a levelek
átvétele vagy továbbítása végett, Saint-Loup a szerelmes
türelmetlenségével, Françoise paraszti gyanakvásból. (A sürgönyökkel
egyébként sokkal messzebb kellett mennie.)
Amikor alig néhány nappal Blochék vacsorája után nagyanyám víg
arccal mesélte, hogy Saint-Loup, mielőtt eltávozna, szeretné őt is
lefényképezni, s amikor láttam, hogy evégett legszebb ruháját veszi fel, s
különböző kalapjai közt habozik, valahogy inkább bosszankodtam ezen a
gyermekességen, amely annyira meglepő volt épp nagyanyám részéről.
Sőt, már azon tűnődtem, nem tévedtem-e az ő megítélésében, nem
helyeztem-e nagyon is magasra az értékelésemmel, csakugyan oly
közönyös-e, mint hittem, saját személye iránt, s amitől oly messzire
véltem, nem hajlamos-e a hiúságra?
Sajnos, nem tudtam eltitkolni ezt az elégedetlenséget, melyet a
fényképezés terve és főképpen nagyanyám látható öröme okozott,
olyannyira, hogy Françoise azonnal észrevette a bosszúságom, amelyet
önkéntelenül is növelt érzelmes és ellágyult beszédével, bár én eléggé
mutattam, hogy nem vagyok a véleményén:
– Jaj, ha a fiatalúr látná, hogy örül szegény nagyságánk, milyen boldog
avval a képpel, még a kalapja is rajt lesz, én formáztam meg egy kicsit,
bizony, az öreg Françoise, hadd legyen meg az öröme, hagyja csak rá,
fiatalúr.
Meg voltam győződve arról, hogy nem vagyok kegyetlen, ha kicsúfolom
Françoise érzelgését, mert hisz anyám és nagyanyám, az én állandó
mintaképeim, szintén megtették már ezt egynéhányszor. De nagyanyám,
látva, hogy még mindig haragos arcot vágok, mondta, hogy szívesen
lemond a képről, ha annyira bánt engem a dolog. Ezt azonban nem
akartam, esküdöztem, hogy nem látok benne semmit, s hagytam, hogy
széppé tegye magát, azonban, mintegy lelkierőm s éleslátásom
bizonyítására, pár gúnyos és sértő szóval próbáltam elrontani az örömét,
amelyet, legalább úgy látszott, a fényképezés szerez néki, így aztán, ha
láttam is nagyanyám remek kalapját, az arcáról mindenesetre sikerült
eltüntetnem azt a víg mosolyt, amelynek pedig éppen engem kellett volna
boldoggá tenni, de hát, mint oly sokszor megtörténik, ha szeretteink még
életben vannak, inkább egy kicsinyes hiba bosszantó kifejezését látjuk
benne, mintsem ama boldogság oly értékes formáját, amelyet úgy
szeretnénk nékik megszerezni. De ezt az egész rosszkedvemet főképpen az
okozta, hogy e héten nagyanyám egyenesen kerülni látszott engem, s
egyetlen percig se volt velem, se nappal, se pedig este. Amikor délután
hazatértem, hogy vele maradhassak kissé, azt mondták, hogy nincs otthon;
vagy pedig úgy tett, hogy Françoise-zal hosszú tárgyalásokba
bocsátkozott, amelyeket énnekem nem is volt szabad megzavarnom. És ha
olykor, odakinn, Saint-Loup-val töltöttem az estét, s hazamenet, az úton,
arra a percre gondoltam, mikor végre otthon találom s megcsókolhatom
nagyanyámat, hiába vártam a falon arra a hármas kopogásra, amely azt
jelentené, hogy bemehetek a szobájába, mit se hallottam; a végén aztán
lefeküdtem, s kissé haragudtam is rá, hogy ezzel az új közönyével
megfoszt attól az örömtől, amelyre pedig úgy számítottam; ébren
maradtam, dobogó szívvel, mint régente, gyermekkoromban, figyelve a
közfalra, amely tovább is néma maradt, s könnyek közt leltem meg az
álmomat.

*
Ezen a napon, mint máskor is, Saint-Loup-nak Doncières-ba kellett
mennie, ahol most mindig szükség volt rá, addig is, míg visszatér végleg,
egészen a délután végéig. Sajnáltam, hogy nem volt Balbecban. Láttam
néhány fiatal nőt, ahogy kiszálltak a fogatukból, s vagy a Kaszinó
tánctermébe vagy a cukrászdába mentek, s így messziről valamennyit
elragadónak találtam. Az ifjúságnak egy oly szabad s vakációs
pillanatában voltam, amikor épp híjával vagyunk valamilyen szerelemnek,
s amikor – mint a szerelmes azt a nőt, akit szeret – úgy kívánjuk, keressük
és látjuk mindenütt a szépséget. Ha csak egyetlen valóságos vonás – az a
kevés, amit messziről vagy hátulról láthatunk egy nőből – lehetővé teszi a
Szépség szemünk elé vetítését, a szívünk máris verni kezd, siettetjük a
lépteinket, s félig-meddig abban a meggyőződésben maradunk, hogy ő volt
az, főleg, ha már eltűnt: s csak ha sikerült utolérnünk, akkor látjuk be a
tévedésünk.
Egyébként, mivel mind gyakrabban gyengélkedtem, hajlandó voltam
túlozni a legegyszerűbb örömöket, ha másért nem, a sok nehézség miatt,
ami útját állta a megvalósulásnak. Mostanában mindenütt csupa ragyogó
nőt véltem látni, mivel nagyon is fáradt voltam, ha odakinn, a
tengerparton, s nagyon is félénk, ha a Kaszinóban vagy egy cukrászdában
láttam őket, hogysem bárhol s bármikor is közeledtem volna feléjük.
Pedig ha hamarosan meg kell halnom, mégiscsak szerettem volna tudni,
milyenek közelről, a valóságban, az élet kínálta legszebb lányok, még
akkor is, ha más, nem én, vagy akár senki se él e kínálattal (mivel nem
voltam tisztában azzal, hogy a birtoklás vágya is ott volt kíváncsiságom
eredeténél). Ha Saint-Loup is velem van, be mertem volna lépni a bálba.
De így, magamban, csak álltam és vártam a Nagyszálló előtt nagyanyámra,
amikor, majdnem a sétány végén, ahol különös foltként vibráltak,
egyszerre öt-hat lánykát láttam közeledni az irányomban, külsejükben s
magatartásukban annyira különbözőket a sétálóktól, aminők csak azok a
messziről idetévedt sirályfélék lehetnének, amelyek – míg a késlekedők
röpködve szállnak utánuk – úgy sétálnak kiszámított léptekkel a
tengerparton, hogy a fürdőzők, kiket meg se látnak, kérdőleg bámulnak
utánuk, míg ők, az ő madáreszükkel, világosan tudják, mit tesznek.
Az egyik ismeretlen kislány kerékpárját tolta maga mellett; két másik
meg golfütőket szorongatott a kezében; s öltözetük is egészen más volt,
mint a balbeci lányoké, akik közt, igaz, akadtak sportolók is, de azért nem
öltözködtek sportszerűen.
Urak és hölgyek ilyenkor sétáltak egyet a tengerparton, céltáblául
mindannyian az elnökné könyörtelen nyeles szemüvegének, amelyet az oly
szigorú kegyetlenséggel emelt rájuk, mintha mindnyájan valami
fogyatkozást rejtegetnének, s mintha ezt az elnökné minden kis
részletében látni óhajtaná, büszkén a zenepavilon előtt ülve, azok közt a
rettegett széksorok közt, ahova majd nemsokára a sétálók is letelepednek,
s színészekből egykettőre kritikusokká alakulva, szintén sorra bírálják
azokat, akik előttük elvonulnak. Mindezek a sétálók, akik a sétányon
lépdeltek, oly ingatag léptekkel, mintha egy hajófedélzeten mozognának
(ha felemelték a lábukat, mindjárt a karjukkal is hadonásztak, elfordították
a szemüket, kiegyenesítették a vállukat, s e lebegő mozgással
egyensúlyozták előbbi, más oldali mozgásukat, miközben az arcuk szinte
bíborvörös lett az erőlködéstől), s akik úgy tettek, mintha nem látnának
semmit, hogy azt higgyék: nem törődnek mással, holott titokban jól
megnézték – hogy beléjük ne ütközzenek – a mellettük vagy velük
szemben sétálókat, ellenkezőleg, annál inkább hozzájuk ütődtek és velük
sodródtak, mivel ezek is éppoly titkos figyelemmel lestek rájuk,
ugyanolyan látszólagos megvetésbe burkolózva; mert a tömeg szeretete –
következőleg: félelme – az embernek, minden embernek egyik legerősebb
mozgatóereje, akár úgy, hogy megnyerni iparkodnak mások tetszését vagy
bámulatát, akár úgy, hogy mutatni próbálják irántuk a megvetésüket. Még
a magányos embernél is a legteljesebb elzárkózás, amely élete végéig
tarthat, nemegyszer a tömegnek féktelen szeretetéből származik, s ez
annyival hatalmasabb minden másféle érzésénél, hogy ha már nem
nyerheti meg, amikor elmegy hazulról, a házmesterné, a járókelők, az
odaintett kocsis csodálatát, inkább lemond a látásukról s minden olyan
tevékenységről, ami magányos otthonának elhagyására kényszerítené.
Mindezek közt az emberek közt, akikből tán egynéhányan valami
gondolatot is követhettek, de akkor annak elevenségét szakadozott
mozdulatokkal, téveteg tekintetükkel árulták el, ez pedig éppoly kevéssé
volt harmonikus, mint szomszédaik óvatos dülöngése, ezek a lányok,
akiket már az előbb is észrevettem, azzal a fékezett magatartással jöttek
egyszerre s egyenesen, amelyet csak testüknek tökéletes fegyelmezettsége
s a maradék emberiség őszinte megvetése adhatott nékik, mindennemű
habozás, a legcsekélyebb merevség nélkül, pontosan úgy mozogva, ahogy
ők maguk akarták, minden egyes testrészük teljes függetlenségében a
többihez képest, míg testüknek legnagyobb része, mint a jó táncosnőké,
mozdulatlan maradt. Már nem voltak messze tőlem. Jóllehet mindegyik
kislány teljesen különböző volt a többitől, mindegyikük egyformán szép
volt; de, az igazat megvallva, oly kevés ideje láttam őket, s olyannyira
nem mertem hosszasabban figyelni rájuk, hogy az első percekben egyiket
sem egyénítettem. Kivéve egyet, egy barna bőrű és egyenes orrú kislányt –
aki éppúgy elütött valamennyi társnőjétől, mint egy arab típusú napkeleti
bölcs egy renaissance képen –, egyiket sem láttam egészen, hanem csak
hol egy kemény, dacos és mégis nevető szempárt, hol meg olyan rózsás
arcot, amelynek érces árnyalata már-már a muskátlira emlékeztetett; de
még e vonásokat se tudtam végképp ehhez vagy ahhoz a lányhoz
illeszteni; s amikor (abban a rendben, ahogy e csodálatos együttes elém
tárult, s mivel a legkülönbözőbb formák s a legteljesebb színfokozatok
közeledtek és egyesültek benne, de azért oly zavaros volt, mint valami
muzsika, amelyben nem tudtam volna, felcsendülése pillanatában,
elszigetelni s fölismerni az alig sejtett s máris elfelejtett dallamvonalat)
láttam, mint jön egy fehér arc, egy fekete, aztán egy zöld szempár, nem
tudtam, vajon azok-é, akik már előbb is elbűvöltek, nem tudtam őket egy
bizonyos, a többitől elválasztott s felismert lánnyal egybekapcsolni. S a
határoknak e hiánya ebben az én látomásomban, a határoké, amelyeket
nemsokára majd pontosan megvonhatok, valami összhangzó lebegést
árasztott el e lánycsoporton, egy folyékony, egyetemes és mozgékony
szépségnek mintegy szüntelen szétterjedését.
Talán nem is csak a véletlen hozta így össze az életben e válogatott
szépségű barátnőket; lehet, hogy e leányok (akiknek már a magatartása is
merész, léha és könyörtelen természetet mutatott) igen érzékenyek voltak
minden csúfság és nevetségesség irányában, képtelen bármilyen szellemi
vagy erkölcsi vonzalomra, és így, a velük egykorúak között, ösztönösen
idegenkedtek mindazoktól, akiknek akár érzelmi, akár gondolkodó
hajlamait félénkségük, feszélyezettségük, sutaságuk is elárulta, mindaz,
amit ők, a szépek, „ellenszenvesnek” találhattak, s ami miatt nem is
nagyon tűrték meg azokat a közelükben; viszont inkább barátkozhattak
azokkal a társnőikkel, akik felé a szépség, a hajlékonyság, a testi
választékosság vonta őket, az az egyetlen külső forma, amelyben el tudták
képzelni a nyílt és vonzó természet s a kellemes társaság ígéretét. Az is
lehet, hogy az az osztály, amelynek gyermekei voltak, s amelyet e
pillanatban nemigen tudtam meghatározni, a társadalmi fejlődésnek ahhoz
a szakaszához érkezett, amikor a gazdagság és a tétlenség következtében
vagy a sport és a testápolás a nép közt is elterjedt szokása révén, amelyhez
még nem járult a szellemi dolgok ápolása, ez a társadalmi réteg, mint azok
a termékeny és harmonikus szobrásznemzedékek, amelyek még nem
keresik a gondolat gyötrelmes kifejezését, bőséggel s mintegy magától
számtalan szép testet termel, szép lábbal, szép csípővel, egészséges és
pihent arccal, amely csupa csel és mozgékonyság. S az emberi szépségnek
e nemes és nyugalmas mintaképei, akiket most itt láttam magam előtt, a
tengerparton, nem olyanok voltak-e, mint megannyi márványszobor egy
görög partvidék napfényében?
 Igen, éspedig olyannyira, mintha e csapat, mely fényes üstökösként
közelgett a sétányon, a környező tömeget idegen fajú népnek nézné, s
fájdalmával se vállalna semmiféle közösséget: csak mentek, mintha nem
látnának senkit, úgyhogy mindenki kénytelen volt félreállni az útjukból –
mintha csak egy szabadjára engedett gép járna köztük, amelytől nem lehet
remélni, hogy megkíméli a gyalogjárókat –, s beérték azzal, amikor
valamelyik öregúr, akinek nem ismerték a létét s kerülték az érintését,
ijedt vagy gyors, dühös vagy nevetséges, bakugrásokkal menekült, hogy
hangosan nevetve néztek össze. Azokkal szemben, akik nem ők voltak,
semmi tettetett megvetést nem mutattak: őszinte megvetésük is elég volt.
De nem láthattak egy akadályt, hogy mindjárt át is ne ugorják, nekifutással
vagy összetett lábbal, mivel csordultig tele voltak, túláradón, azzal az
ifjúsággal, amelynek szétpazarlását ez a kor oly szükségesnek érzi, még ha
egyébként szomorú vagy esetleg beteges is, mert inkább a kor
parancsának, mint a nap hangulatának engedelmeskedik, s mert nem lehet
elszalasztani az ugrás vagy csúszkálás egyetlen szép alkalmát sem, amit
ilyenkor tudatosan, lassú léptekkel kell előkészíteni, azokat is
félbeszakítva, teleszórva – mint Chopin az ő legbánatosabb dallamait –
szeszélyesen vagy mesterin kecses kerülőkkel. Egy vén bankár felesége,
miután férje számára több jó hely közt habozott, a sétánnyal szemben egy
kis tábori székre ültette, ahol a zenészek pavilonja széltől-naptól
megvédte. Miután jól elhelyezte, egy pillanatra magára hagyta, hogy egy
újságot vegyen néki, amelyből majd ő olvas fel férje mulattatására: így
szokta olykor magára hagyni, mindig legfeljebb öt percre, amit ő maga is
sokallott, de azért többször is megtette, csak hogy öreg házastársa, akire
úgy pazarolta s aki előtt úgy titkolta ezt a szerető ápolását, önállónak s a
többiekhez hasonlónak higgye magát, akinek semmi szüksége sincs
gondozásra. A zenészek emelvénye, épp fölötte, oly csábító s természetes
ugródeszkául szolgált, hogy a kis lánycsapat legnagyobbja habozás nélkül
futni kezdett: már ugrott is, a rémült aggastyán felett, akinek
tengerészsapkája meg is billent a fürge lábak nyomán, míg a csapat többi
tagja fesztelenül mulatott, különösen egy zöld szempár, egy babaszerű,
pufók arcban, amely ezért a hőstettért csupa víg csodálatot mutatott,
ugyanakkor azonban valami kis félénkséget, szégyellőset és kérkedőt is
egyben, amilyent a többieknél nem láthattam. „Szegény öreg, sajnálom,
úgy pislog, mint egy döglődő béka” – mondta valamelyik lány, különösen
rekedtes hangon s félig gúnyos hangsúllyal. Megint pár lépést haladtak,
aztán megálltak egy percre, nem törődve a járókelők feltartásával az út
közepén, s tanakodni látszottak szabálytalan, szokatlan, sűrű és csipogó
gyűlés formájában, akárcsak a madarak, amikor mind összegyűlnek
költözéskor; majd megint sétálni kezdtek, lassan, végig a töltésen, a tenger
felett.
Most már szép arcvonásaikat se láttam elmosódottan és keveredve.
Egynéhányat (ha már a nevét egyiknek se tudhattam) a legnagyobb lány
köré soroztam és csoportosítottam, aköré, aki előbb ugrott csak át a vén
bankár feje fölött; aztán a kicsike köré, akinek zöld szempárja s pufók és
rózsaszínű arca oly élesen rajzolódott a tenger horizontja elé; vagy a köré
a barna arcú, egyenes orrú lány köré, aki úgy kivált a többi közül; egy
másik köré, akinek tojásfehér arcában, aminőt főképp bizonyos fiatal
gyermekeknél találunk, a csöpp orr olyan ívet írt le, mint a tojásból kitörő
csibecsőr; megint egy másik, magas termetű, körgalléros fiatal lány köré
(ami olyan szegényes külsővel ruházta föl, és annyira meghazudtolta
választékos magatartását, hogy először arra a magyarázatra kellett
gondolnom, mintha ennek a kislánynak előkelő szülei volnának, akik mit
se törődnek a balbeci fürdőzők véleményével, sem pedig saját gyermekük
választékos viseletével, s ezért egészen mindegy nékik, hogy gyermekük
oly öltözetben sétál, amelyet a kispolgárok túlságosan szerénynek
tartanának); aztán egy fényes, nevető szemű s telt és halvány arcú lány
köré, aki fekete „pólósapkát” húzott mélyen a homlokába, s egy kerékpárt
tolt maga mellett oly fesztelen csípőriszálással, amellett, ahogy elmentem
mellette, egyes alvilági szókat oly hangosan és közönséges módon
kiáltozva (bár közben ezt a szörnyűséges mondatát is kihallottam: „a
magam életét élem”), hogy lemondva arról a feltevésről, amelyre a másik
lány körgallérja alapján jutottam, inkább arra következtettem, hogy ezek a
lányok mind ahhoz a néposztályhoz tartozhatnak, amely vasárnaponkint a
sportpályákat látogatja, s hogy mindegyik egy-egy versenykerékpáros igen
fiatal kedvese lehet. Az, hogy tán erényesek is, egyik feltevésemben se
szerepelt. Mindjárt első látásra – nézésükből, nevetésükből, a halvány arcú
leánynak inkább tolakvó tekintetéből – azt véltem érteni, hogy nem azok.
Egyébként nagyanyám állandóan oly ijedős gyengédséggel vigyázott rám,
s úgy belém oltotta azt a hitet, hogy a meg nem engedett dolgok
oszthatatlan egészet alkotnak, hogy az olyan fiatal lányok, akik nem
tisztelik az aggkort, úgy gondoltam, akkor se válnak csak úgy hirtelen
aggályosabbá, ha csábítóbb örömökről van szó, mint egy aggastyán
átugrásáról.
Jóllehet most már egyénítve voltak, egymásnak felelő tekintetük,
amelyet bizonyos önteltség s a pajtáskodás szelleme tett elevenné, s
amelyben hol a kíváncsiság fénye, hol a sértő közönyé gyúlt ki percről
percre, aszerint, hogy valamelyik barátnőről volt-e szó vagy pedig
valamelyik járókelőről, amellett az a tudat is, hogy eléggé ismerik
egymást, mindig együtt sétálnak, s különös „szabadcsapatot” formálnak,
független s különálló testük között, mialatt lassú léptekkel jártak,
láthatatlan, de összhangzó kapcsolatot teremtett, egyetlen meleg árnyékot,
egyetlen azonos légkört, s e különböző testeket oly egységes egésszé
gyúrta, mint amily elütő volt e tömegtől, amely közt e lánycsapat
végiglejtett.
Egy percre, míg elmentem a telt arcú, kerékpáros barna mellett,
tekintetem keresztezte az ő sanda, nevető pillantását, amely e kis törzs
életének embertelen világából irányult rám, abból az el nem érhető és
ismeretlen világból, ahova az én egyéni létem nem tud majd eljutni, se
befészkelődni. Vajon – bár úgyis arra figyelt, amit barátnői mondhattak –
látott-e engem ez a lány, pólósapkával homloka mélyén, látott-e abban a
pillanatban, hogy rám lövellte sötét szemsugarát? S ha látott, mit
jelenthettem néki? Micsoda más világtest mélyéből vehetett engem észre?
Éppen olyan nehezen tudtam volna ezt megmondani, mint amilyen bajos
volna minden következtetésünk, ha a teleszkóp segélyével látunk is pár
sajátságot egy szomszéd bolygón, hogy laknak-e ott emberek, látnak-e
vajon bennünket, s ha igen, mily eszméket kelthetett bennük a látásunk.
 Ha azt gondolnók, hogy egy ily lány szeme csak afféle ragyogó
csillámkarika, nem vágyódnánk a megismerésére, sem arra, hogy vele
töltsük az életünket. De érezzük, hogy az, ami e visszfényes lemezben
csillog, nemcsak pusztán anyagi összetételéből származik; hogy része van
benn, bár nem ismerjük őket, a képzetek sötét árnyékainak, azoknak a
képzeteknek, amelyeket e lány táplálhat ismerős helyekről s emberekről –
a sportpályák pázsit játékáról, az ösvények homokjáról, ahova, erdőn-
mezőn át kerékpározva, ez a kis péri elvinne magával, mivel máris
csábítóbbnak láttam, mint a perzsák paradicsomának tündéreit –, aztán a
ház árnyainak, ahova majd hazatér, s ama tervek árnyainak, melyeket ő
formál, vagy érte formáltak; s része van benn főképp őnéki, vágyainak,
valamennyi rokon- és ellenszenvének s homályos és szüntelen akaratának.
Tudtam, hogy e kerékpáros lány addig nem lehet az enyém, amíg
magamévá nem teszem, ami a szemében rejlik. Ezért hát nem is csak őrá,
egész életére vágytam; fájdalmas vágy, mert előre éreztem, hogy
megvalósíthatatlan, de egyben oly részegítő, mert ami eddig az életem
volt, hirtelen megszűnt ugyanazt, teljesen ugyanazt jelenteni, s már csak
egy kis része lett annak az előttem elterülő térnek, amelyet úgy szerettem
volna befutni, amely e fiatal lányok életéből alakult, s énemnek azt a
meghosszabbítását s lehetséges sokszorozását kínálgatta, ami nem más,
mint a boldogság. S mivel bizonnyal nem volt köztünk se közös szokás, se
közös eszme, tudtam, milyen nehéz lenne megismerni és meghódítani
őket. De talán épp e különbségek, épp e bizonyos tudat miatt, hogy e
lányok tetteinek s természetének egészében egyetlen oly elem sincsen,
amit ismerek vagy birtokolhatok, épp ezért szakadt úgy fel bennem a
túlteltség után a szomjúság – akárcsak az, amely egy tikkadt föld mélyén
éghet –, egy oly élet szomjúsága, amelyet, épp mert mindeddig soha egy
cseppjét sem ízlelhette, a lelkem annál mohóbban iszik fel, hosszú-hosszú
kortyokban, annál teljesebb felszívókészséggel.
Olyannyira megbámultam ezt a fényes szemű kerékpáros lányt, hogy,
úgy látszik, észrevette s mondott is valamit a legnagyobbnak; a szót magát
nem hallottam, de a másik lány nevetett. Az igazat megvallva, nem ez a
barna tetszett legjobban, épp azért, mert barna volt, s mivel (ama nap óta,
mikor a kis lejtős úton először láttam Gilberte-et, Tansonville-ben) egy
vörhenyes, aranybőrű lány maradt az én elérhetetlen ideálom. De Gilberte-
be magába is nem azért lettem-e szerelmes első ízben, mivel azzal a
glóriával körülragyogva jelent meg nékem, hogy Bergotte-nak a barátnője,
s vele járja a katedrálisokat? S ugyanígy nem örülhetek-e annak, hogy ez a
barna észrevett (mert hisz akkor remélhetem, hogy őt könnyebb lesz
megismernem), mert ily módon majd bemutathat a többieknek,
mindannyinak, annak a könyörtelennek, aki átugrott az aggastyánon, annak
a másik kegyetlennek, aki így szólt: „De sajnálom szegényt”; egymás után
mindannyinak, mivel épp az a vonzó nála, hogy mindegyiknek
elválhatatlan jó pajtása. És mégis az a feltevés, hogy egyszer még
megbarátkozhatom ezzel vagy azzal a lánnyal, hogy e szemek, amelyek,
mintegy öntudatlanul játszva, úgy szegezték néha rám ismeretlen
tekintetüket, mint ahogy a napsugár szokott játszani egy falon, egyszer
talán, valami csodálatos alkímia révén, be engednék hatolni az én létem
képzetét, a hozzám való barátságot mondhatatlan részecskéik közeibe,
hogy egy nap én is helyet kapnék köztük abban a szép koszorúban, melyet
a tengerparton formálnak – ez a feltevés, úgy éreztem, éppoly meg nem
oldható ellentmondást zárt magába, mintha egy menetet ábrázoló antik
freskó vagy oromdísz láttán lehetségesnek tartanám, hogy én, a néző,
helyet foglalhassak, szerelemmel szeretve, ezek közt az isteni ünneplők
közt.
Akkor hát az a boldogság, hogy megismerjem e leányokat, csakugyan
elérhetetlen? Igaz, hogy ily tekintetben nem ez lett volna a legelső,
amelyről már lemondtam. Csak arra a sok ismeretlen nőre kellett
gondolnom, akiket még itt, Balbecban is, ha a kocsink továbbrobogott, el
kellett hagynom, örökre. Sőt még az az öröm is, amelyet ez a kis csapat
nyújtott – oly nemes, mintha megannyi hellén szűzből állana –, éppen
abból származott, hogy volt benne valami az úton látott nők tovatűnéséből.
E múlékonyság, azoké, akiket nem is ösmerünk, s akik kiemelnek minket
abból az unt életből, ahol az ismerős nőknek sorra meglátjuk a
gyarlóságait, az üldözésnek abba az állapotába taszít bennünket, ahol nincs
is megállás a képzelet számára. Ha mármostan ettől is megfosztjuk az
örömeinket, akkor magukra korlátozzuk őket, vagyis más szóval semmire.
Hogyha egy oly kerítőnő kínálta volna fel őket, mint aminőt, láthattuk,
egyáltalán nem vetek meg, azonban már kiszakadva abból a bizonyos
környezetből, amely annyi árnyalatot s bizonytalanságot halmozott rájuk,
ezek a lányok bizonnyal nem bűvöltek el annyira. A képzeletnek, ha
felébreszti tárgya elérésének bizonytalansága, oly célt kell teremteni,
amely elrejtse a másikat, s épp azzal, hogy az érzéki élvet egy életbe
hatolás eszméjével helyettesíti, meg kell akadályoznia minket az élvezet
felismerésében, igazi íze kipróbálásában, jelentősége korlátozásában.
Közénk és a hal közé – amely, hogyha először az asztalon felszolgálva
látnánk, úgy éreznénk, nem éri meg azt a sok cselt és csalafintaságot, ami
a fogásához szükséges – bele kell ékelődni a habzó víznek a halászat
óráiban, amikor a víz színén fel-felszökik egy pillanatra, s anélkül, hogy
magunk is tudnánk, mi a szándékunk vele, egy test ezüstös simasága s egy
forma titkos bizonytalansága, valami átlátszó s mozgékony azúrnak a
folyékonyságában.
Ezek a lányok még annak a változásnak is hasznát vették, amely a
fürdők életében oly jellemző a társadalmi arányokra. Mindazok az
előnyök, amelyek rendes légkörünkben nagyobbá, tekintélyesebbé tesznek
bennünket, itten láthatatlanná válnak, s valójában meg is szűnnek; azokat
viszont, akikről jogtalanul tételezünk fel ily előnyöket, mintegy
megnagyobbodva látjuk az ily hamis hozzátételektől. Így történhetett oly
könnyen, hogy akárhány ismeretlen, s ezúttal e fiatal lányok, ilyen roppant
fontosságot nyerhettek a szememben, s ugyanígy vált lehetetlenné, hogy
megismertessem velük a magamét, legalábbis azt, amivel valóban
rendelkezhettem.
De ha a lánycsapat sétáját az tette egyrészt oly vonzóvá, hogy csak
kivonata volt a sok véletlenül látott nő tovatűnésének – amely engem
minden alkalommal újra és újra felkavart –, másrészt ez a tovatűnés itt oly
lassú mozgássá vált, hogy már-már a mozdulatlansághoz közeledett.
Mármost éppen az a tény, hogy e lassú ritmusban is a már nem szélként
elsuhanó, hanem nyugodt és jól látható arcok még mindig olyan szépek
maradtak, nem engedte többé hinnem, mint ahogy azelőtt nemegyszer
hittem, amikor Villeparisis-né fogata robogott el velem, hogy ha
megállnék egy percre s közelebbről nézhetnék mindent, egy ilyen vagy
olyan részlet, valami hiba az orrcimpán, vagy himlőhely az arcbőrön, egy
torz mosoly, egy ostoba tekintet, esetleg egy vaskos derék foglalná el a nő
arcán és testén a csak elképzelt részleteket; mert elég volt, ha megláttam
egy friss arcot, egy formás vonalat, s máris igen jóhiszeműn egészítettem
ki egy szép vállal vagy pedig egy elragadó tekintettel, amiknek mindig
magamban hordtam az emlékét vagy előre elképzelését, bár egy eleven s
csak lopva látott teremtésnek e gyors leolvasása éppolyan tévedésekre ád
alkalmat, mint a sietős olvasás, amikor egyetlen szótag után s anélkül,
hogy megnéznők a következőket, az írott szó helyére egészen más szót
illesztünk, amelyet emlékezetünkből merítünk. De ezúttal másképpen
történt. Jól megnéztem a lányok arcát: mindegyiket láthattam, ha nem is
minden oldalról és csak ritkán szemtől szembe, de legalábbis két vagy
három különböző nézőpontból, ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy
helyesbítsem, ellenőrizhessem s „kipróbáljam” az első látás szín- és
vonalbeli feltevéseit, és hogy az egymást felváltó kifejezéseken keresztül
is megfigyelhessem bennük azt, ami mégis állandó – valami meg nem
másítható s szinte kézzelfogható valóságot. Így aztán biztosan állíthattam,
hogy se Párizsban, se Balbecban nem találkoztam olyan nővel, még akkor
is, ha a lehető legkedvezőbben képzelem el, még akkor is, ha egy időre fel
is tartóztathatom őket, akinek a feltűnése, azután meg az eltűnése
ismeretlen létére jobban elbúsított volna, mint ezeké a lányoké, vagy
akinek a barátságát ily mámornak képzelhettem volna. Sem színésznők,
sem parasztlányok, sem zárdanövendékek között nem láttam még ily
valami szépet, áthatva annyi ismeretlentől, ilyen fel se mérhetőn értékeset,
ennyire valószínűen elérhetetlent. Az élet még ismeretlen s lehetséges
boldogságának ezek a lányok oly elragadó és sértetlen példányai voltak,
hogy szinte szellemi okokból voltam annyira elcsüggedve, mert féltem,
hátha nem jutok el – kivételes feltételek közt s minden tévedés kizárásával
– annak a megismeréséig, amit, mint a titkok titkát, a tőlünk megkívánt
szépség kínál, s amiért, ha nem kapjuk meg, azzal vigasztaljuk magunk,
hogy – amit Swann, Odette előtt, sohase cselekedett volna – csupa meg se
kívánt nőtől kérünk hasonló örömöt, és így meghalunk anélkül, hogy
tudtuk volna, milyen a másik öröm. Bizonnyal az is lehetséges, hogy
tulajdonképp nem ismeretlen öröm, hogy közelről szétfoszlik a titka, s
hogy csak a vágy vetülete, délibábja. De ebben az esetben egyedül csak
egy természeti törvény szükségszerűségét okolhatnám – amely ha a
lányokra, akkor mindenkire is alkalmazható –, nem pedig a választott
tárgy esetleges fogyatékosságát. Mert én csak ezt választhattam volna,
egyedül ezt mindenek közül, mivel megállapíthattam, a botanikus
elégedettségével, hogy keresve se találni együtt ilyen ritka fajtákat, mint e
fiatal virágok, amelyek e pillanatban megszakították előttem könnyű
sövényük hullámvonalát, akár a parti sziklafal egyik kertjének ékessége,
egy pennsylvaniai rózsalugas, amelynek virágai között a tenger egész
távlata s egy gőzös egész útja elfér, mivel ez oly lassan siklik azon a
vízszintes kék vonáson, amely egyik virágszártól a másikig ér, hogy egy
lusta pillangó, abban a kehelyben ülve, amelyen a hajó teste már régóta
túlhaladt, nyugodtan várhat, hogy felrepüljön, mert biztosan odaér a hajó
előtt, míg csak egy csepp azúrrész választja el a hajó orrát a célját jelző
első virágsziromtól.
Hazamentem, mivel aznap Rivebelle-ben kellett vacsoráznom Robert-
ral, s mivel nagyanyám azt kívánta, hogy ilyenkor, indulás előtt, egy óráig
az ágyamon heverjek, s e pihenőt a balbeci orvos csakhamar minden
délutánra kiterjesztette.
Egyébként ahhoz, hogy hazatérjek, el se kellett hagynom a a sétányt, s
nem volt szükség arra sem, hogy megkerüljem a szállót a hallon át. Mint
Combray-ban szombatonkint, mikor egy órával előbb ebédeltünk, itt is,
valami hasonló sietségnek a következményeképpen, a napok a haladó
nyárral olyannyira hosszabbodtak, hogy még egészen világos volt,
akárcsak uzsonnaidőben, amikor már vacsorára terítettek a Nagyszállóban.
Épp ezért a nagy, üveges és tolható ablakok ilyenkor nyitva is maradtak, a
sétánnyal egy szinten. Csak egy keskeny fakeretet kellett kívülről
átugranom, s máris az ebédlőben voltam, ahonnan mindjárt a lifthez
értem.
 Az iroda elé jutva rámosolyogtam az igazgatóra, s a legkisebb émely
nélkül fogadtam az övét is, annál is inkább, mert mióta állandóan
Balbecban tartózkodtam, az én megértő figyelmem lassan-lassan úgy
átitatta és újraformálta az arcát, mint valami természetrajzi készítmény. A
vonásai ismertek lettek, s mint egy olvasható írás, közepes, de világos
értelemmel telítve, s már semmit sem hasonlítottak azokhoz a furcsa és
tűrhetetlen betűkhöz, amelyeket az első nap véltem az arcáról leolvasni,
mikor egy most már elfelejtett személyiséget láttam magam előtt, vagy, ha
nem tudtam felidézni, ma egészen felismerhetetlent, akit nehezen
azonosíthattam azzal a szürke és sima egyéniséggel, akinek csak sommás
és visszataszító torzképe volt. Ezúttal, nem úgy, mint első este, félénkség
és bánat nélkül csengettem a liftesnek, aki most már nem maradt csendben
– mialatt az ő oldalán emelkedtem a felvonóban, mint egy mozgó
mellkasban, amely a gerinc hosszában működik –, hanem egyre ezt
ismételte:
– Most már nincsen annyi vendég, mint egy hónappal ezelőtt. Már
kezdenek elmenni, a napok sokkal rövidebbek. – Mindezt nem azért
mondotta, mintha valóban így lett volna, hanem mert szerződést kapott a
tengerpart egy melegebb fürdőhelyére, s szerette volna, ha mindnyájan
minél előbb eltávoznánk, hogy a szálló becsukjon, s neki még maradjon
pár napja, mielőtt „beülne” új „állásába”. „Beülni” egy új „állásba” ezúttal
nem jelentett ellentmondást, mivel a liftes ezt a két szót mindig ily
kapcsolatban használta. Azon, hogy „hely” helyett „állást” mondott, már
kevésbé csodálkoztam, mivel ő már ahhoz a mai proletársághoz tartozott,
amely a nyelvből is kiirtaná a régi cselédrend nyomait. Egyébként egy
perc múlva mindjárt azt is elmesélte, hogy abban az „állásban”, ahova
nemsokára „beül”, sokkal csinosabb „zubbonyt” és sokkal jobb „fizetést”
kap; a „formaruhát” és a „bér” szót avultnak és illetlennek vélte. S mivel,
képtelen ellentmondásként, a régi szókincs tovább él az „uraknál”, mint az
egyenlőtlenség elve, mindig nehezen értettem meg a liftes keresett
beszédét. Most például csak azt szerettem volna tudni, hogy nagyanyám
otthon van-e. A liftes viszont azt mondta, minden kérdésemet megelőzve:
„A hölgy most ment ki az úr szobájából.” Mindig becsapott, mert szentül
hittem, hogy a nagyanyámról beszél. „Nem, azt hiszem, ez a hölgy valami
alkalmazott lesz az úréknál.” Mivel a régi polgári nyelvben, amelyet el
kéne törölni, egy szakácsnét sose hívnak alkalmazottnak, egy pillanatig azt
hittem: „De ez téved, hisz nincsenek nekünk se gyáraink, se
alkalmazottaink.” Hirtelen eszembe jutott, hogy az „alkalmazott” olyan,
mint a bajusz a pincéreknél, vagyis bizonyos elégtétel a cselédek
hiúságának, s hogy a hölgy, aki kiment a szobámból, senki más nem volt,
mint Françoise (aki valószínűleg viziten járhat a kávésnál, vagy megnézi,
mit varrogat a belga hölgy szobalánya), de ez az erkölcsi elégtétel nem
volt elég a liftesnek, mert szívesen emlegette, bizonyos ellágyulással a
maga osztálya irányában: „a munkásnépnél vagy a kisembernél”, éppolyan
módon használva az egyes számot, mint olykor Racine, mikor „a
szegényről” beszél. De hát mostan legtöbbször alig szóltam a lifteshez,
mert már réges-rég elfeledtem az első nap buzgóságát és félénkségét.
Ezúttal ő maradt válasz nélkül azon a rövid átkelésen, amelynek ő
fegyelmezte a sebességét a szállón át, míg köröttünk az egész ház, mint
egy kivájt játékszer, emeletről emeletre tárta szét folyosóinak ágazatát,
amelyeknek mélyében a fény bársonyosabb lett, lefokozódott,
elvékonyította az összekötő ajtókat s a belső lépcsőket, s mindent abba az
aranyszínű, anyagtalan s alkonyian titokzatos ámbrába vont, ahonnan
Rembrandt képein hol egy ablak könyöklője, hol meg egy kút kereke
emelkedik ki a homályból. S minden egyes emeleten a szőnyegre hullt
aranyfény jelezte egyrészt a naplementét, másrészt a W.C. ablakát.
Azon töprengtem, hogy e lányok, akiket az imént láttam, Balbecban
laknak-e, és kicsodák. Mikor a vágy ily módon egy ilyen kis válogatott
emberi törzs felé irányul, minden, ami e törzsre vonatkozik, új izgalom,
majd ábránd forrása lesz. Odakinn a sétányon hallottam, ahogy egy hölgy
így szólt: „Ez a kis Simonet lány barátnője” – azzal a kevélykedő
pontossággal, minthogyha csak azt mondaná: „Elválhatatlan jó barátja a
kis La Rochefoucauld-nak.” S annak az arcán, akinek ezt mondták,
mindjárt feltűnt az a kíváncsiság, hogy még jobban megnézze azt a
kiváltságos lényt, aki „a kis Simonet lány barátnője”. Mindenesetre oly
kiváltság volt ez, amivel nem mindenki henceghetett. Az arisztokrácia
ugyanis igen viszonylagos valami. Vannak olcsó kis fürdőhelyek, ahol egy
bútoros fia minden helyi választékosság nagymestere, s úgy uralkodik
udvarán, mint valami fiatal walesi herceg. Azóta sokszor eltűnődtem, hogy
is hangzott a fülembe, kinn a parton, ez a Simonet név, akkor még inkább
bizonytalanul, nem is jól hallott formájában s ugyanolyan bizonytalanul
erre vagy arra a személyre vonatkozó jelentésében; vagyis telítve azzal a
homállyal és újdonsággal, amelyet később oly meghatónak érzünk, mikor
már e név betűi, szüntelen figyelmünk segélyével, percről percre
mélyebben vésődnek az elménkbe, s mikor ez lesz az első szó (ami velem
és a kis Simonet lánnyal kapcsolatban csak évek múlva lett igaz), amelyet
akár ébredéskor, akár egy ájulás után újra megtalálunk, sőt, az időnek és a
helynek legelső felismerése előtt, majdnem az „én” szó használata előtt,
mintha, akit e szó megnevez, közelebb volna hozzánk, mint mi magunk – s
mintha pár percnyi tudatvesztés után, csak e mindennél múlóbb csendben
nem gondolnánk őreá. Nem tudom, miért képzelhettem már a legelső
napon is, hogy ez a Simonet név valamelyik kislányé lehet, s egyre azon
törtem a fejem, hogy ismerhetném meg a Simonet családot; s ha lehet,
csak oly emberek révén, akiket maga felett állóknak tarthat – ami nem lesz
majd olyan nehéz, ha ezek a kislányok csakugyan afféle kis tyúkok –, hogy
azután ne lehessen lenéző véleménnyel rólam. Mert nem lehet igazán,
tökéletesen megismerni, nem lehet teljesen magunkba szívni azt, aki
megvet bennünket, amíg csak le nem győzzük a megvetését. Mármost
ahányszor egy-egy tőlünk oly eltérő nő képe hatol belénk – hacsak ki nem
küszöböli a felejtés vagy más képek versengése –, nem nyugszunk, míg az
ily idegen nőt hozzánk hasonlóvá nem változtatjuk, mivel lelkünk e
tekintetben éppen olyan ellenállással s tevékenységgel van megáldva, mint
testünk, amely nem tűrheti egy idegen test betolakodását, hanem azonnal
iparkodik felszívni és megemészteni a tolakodót. A kis Simonet lány
látszott a legcsinosabbnak mindannyi közül – ugyanaz, aki, gondoltam, a
kedvesem is lehetne, mert ő volt az egyetlen, aki két-háromszor is
hátrafordult, és így tudomást szerezhetett az én merő nézésemről.
Megkérdeztem a liftestől, nem ismer-e Balbecban Simonet nevezetű
embereket? Mivel a liftes nem szeretett tudatlannak látszani semmiben,
azt felelte, hogy valahol hallott már harangozni erről a névről. A legfelső
emeletre érve megkértem, küldje be hozzám a vendégek névsorát.
A felvonóból kijövet nem mentem mindjárt a szobámba, hanem
valamivel tovább, a folyosó végére, mivel a folyosói inas, jóllehet félt a
léghuzattól, ilyenkor mégis kinyitotta a folyosó végi ablakot, amely nem a
tengerre, hanem a dombra és a völgyre nézett, azonban szinte sohase
engedte egyiket se megbámulni, mivel az üvege csak áttetsző volt,
amellett legtöbbször zárva is. Megálltam előtte kis időre, csak addig, míg
tisztelgek a most végre kitáruló „kilátás” előtt, amely a szállót támasztó
kis dombon túl terült el, tulajdonképp egyetlen házzal, a dombtól bizonyos
távolságra, de az esti fény és távlat, meghagyva a térfogatát, oly értékes
csiszolással s bársonytokkal ékítette, aminőt egyes apróka építészeti
csodáknál látunk, aranyból s zománcműből készült kis templomokban
vagy kápolnákban, amelyek ereklyetartóul szolgálnak, s amelyeket csak
ritkán állítanak ki a hívők hódolatának. De az ájtatosság e perce, úgy
látszik, máris túl soká tartott, mert az inas – ki egyik kezében egy
kulcscsomót lengetett, a másikkal pedig, köszönésképp, sekrestyési
sapkájához nyúlt, de már a fejéről nem vette le, az est hűvös és tiszta
levegője miatt – becsukta az ablak két szárnyát, mint egy ereklyetartóét, s
így elzárta imádásom elől a kisebbített emlékművet s az aranyereklyét.
Bementem a szobámba. Ahogy az idény előrehaladt, a kép is mindig
más lett az ablakom előtt. Eleinte fényes nappal volt, legfeljebb rossz
időben sötét; akkor a tenger, a zöldes üvegen át, amelyet mintegy
felduzzasztott kerek hullámaival, s olyan módon övezve az ablak
vaseresztékeinek keretétől, akárcsak egy üvegfestmény ónkarikáiban, az
öböl mély és sziklás szegélyén csupa háromszöget szálazott szét,
mindegyiken a merev tajték tollas vonalzatával, amely oly leheletes
rajzúnak látszott, mint magának Pisanellónak toll- vagy pehelyábrázolásai,
s mindegyiken azzal a fehér, habzó és tartós zománccal, amely Gallé
üvegjein a hóréteget ábrázolja.
Csakhamar megrövidültek a napok, s amikor a szobámba léptem, a lilás
égen már stigmaként lángolt a nap merev, mértani, tünde és káprázatos
formája (mint egy csodálatos jel vagy mint egy titkos jelenés bemutatása),
s az ég maga úgy hajolt a horizont forgó sarkán a tenger fölé, akárcsak
valami szentkép közvetlenül a főoltárra, míg a naplementének különböző
részei, amelyek a kis mahagóni könyvszekrény üvegjén tükröződtek, s
amelyeket gondolatban egy csodálatos és roppant kép levált töredékeinek
képzelhettem, olyanok voltak, mint azok a különböző jelenetek, amelyeket
egy régi mester valamily vallásos társulat ereklyetartójára festett, s
amelyeket ma egyenként s egymás mellett állítanak ki egy múzeumban, s
a látogató csak képzeletben helyezi őket régi helyükre, az oltárfal
zsámolyára.
Pár hétre rá, ha felmentem, a nap már le is nyugodott. Mint amilyent
Combray-ban láttam, a Kálvária felett – hazatérőben s amikor még
vacsora előtt be akartam menni a konyhába –, az égen egy piros sáv a
kocsonyásan tömör, szinte késsel vágható tenger felett, majd a rózsaszínű
ég a már hideg s egy halfajta kék színét idéző tengeren, ugyanolyan
rózsaszínű, mint az a lazac, amelyet nemsokára Rivebelle-ben tálalnak fel,
mintegy elevenebbé tette azt az esti örömömet, hogy csakhamar
szmokingot öltök, s indulok a vacsorára. A tengeren, közel a parthoz,
koromfekete ködök emelkedtek, egyik sor a másikon, egyre szélesebb
rétegekben, de oly simán, oly látható súllyal, olyan achátszerű sűrűségben,
hogy a legmagasabbak, elhajolva az alattuk levők elferdült tengelyétől,
sőt, súlypontjától, úgy látszott, magukkal rántják ezt az egész emeletsort,
hogy aztán az ég félmagasságáról behajítsák a tengerbe. Egy hajó képe,
amely úgy távolodott, mint egy éjszakai utazó, ugyanazt a benyomást
keltette bennem, mintha vonatban ülnék, vagyis feloldva az álom és a
szobafogság kényszere alól. Egyébként ott, ahol voltam, nem éreztem
börtönben magam, mert hiszen egy óra múlva már megyek is, hogy
kocsiba üljek. Ledőltem az ágyamra; s mintha csak egy oly hajó
kabinjában feküdnék, aminőt itt közel is láthattam – s amelynek lassú
távozását éjszaka, a sötétben, csodálkozva vesszük majd észre, akár egy
árnyékba borult, hallgatag, de nem alvó hattyút –, engem is minden
oldalról a tenger képei vettek körül.
De igen sokszor, csakugyan, nem is volt ez több egy sor képnél;
elfeledtem, hogy színeik mögött a part bús üressége tátong, amelyet az
alkonyati nyugtalan szél szánt most végig, az, amelyet érkezésemkor is
oly szorongva éreztem Balbecban; egyébként egyre az előbb látott fiatal
lányokon tűnődve, még itt, a szobámban sem voltam oly nyugodt és
közömbös lélekállapotban, hogy igazán mély benyomások keletkezzenek
bennem a szépségről. A vacsora, mely Rivebelle-ben várt rám, még
léhábbá tette a kedvem, s mivel egész gondolkodásom ilyenkor testem
felületén lakott – amelyet azért öltöztetek majd fel, hogy csak minél
vonzóbb legyen, abban a fényes vendéglőben, a rám szegződő női
tekinteteknek –, nem is volt képes sehogy sem a dolgok színét elmélyíteni.
S ha nem száll fel az ablakom alatt a tengeri és füsti fecskék szelíd és
szüntelen röpködése, mint egy eleven tűzijáték, amely magas rakétái közét
hosszú, vízszintes barázdák fehér és mozdulatlan szálaival fűzi egybe, e
helyi és természetes tünemény kedves csodája nélkül, amely e tájakat,
előttem, a valósághoz kapcsolta, akár azt is hihettem volna, hogy csak
holmi festmények naponta friss választékát látom, amelyeket, önkényesen,
azon a helyen mutatnak, ahol vagyok, bár magával ezzel a hellyel nincs
semmi szükséges kapcsolatuk. Egyszer japán metszetek kiállításán volt a
sor: a nap vékony, piros, kerek és holdszerű kivágása mellett egy sárga
felhő kis tónak látszott, míg körötte pár sötét sáv parti fák gyanánt
feketedett, s egy oly gyengéd rózsaszín csík, aminőt még sose láttam
gyermekkorom legelső festékesdoboza óta, úgy dagadozott, mint egy
folyó, mindkét partján csónakokkal, amelyek, úgy látszott, tikkadtan
várnak a mielőbbi vízre bocsátásra. S egy műkedvelő vagy egy nő unott,
megvető, léha tekintetével, mikor két látogatás között végigszalad egy
képtár termein, így szóltam magamban: „Ez a naplemente különös, más,
mint a többi, de hát azért már máskor is láttam ilyen finomat és
meglepőt.” Még nagyobb volt az örömöm azokon az estéken, mikor egy
hajót olyannyira felszívott, mintegy lebegtette a horizont, olyannyira
egyszínűvé változtatta önmagával, hogy mint egy impresszionista
vásznon, ugyanolyan anyagúnak is látszott, mintha csak lemetszették
volna az orrát és a köteleit, amelyekben elvékonyult s mintegy
sodronyszerűvé vált, az ég párás kékjével a hátterében. Némelykor az
óceán majdnem az egész ablakot betöltötte, mintha csak az égbolt egy
sávja emelte volna oly magasra, az égbolté, amelyet felül egyetlen vonal
szegélyezett, éppolyan kék, mint a tenger, amiért is azt hittem, hogy ez
még mindig ugyanaz a tenger, s csak a világítás miatt más árnyalású a
színezete. Egy másik nap a tenger csak az ablak alsó részére volt festve,
míg felette oly sok felhő halmozódott fel vízszintes rétegekben, hogy az
ablaküvegek, a művész eltökélt szándéka vagy sajátos műterülete miatt,
valóságos „felhőtanulmányt” ábrázoltak, s ugyanakkor a könyvszekrények
különböző üvegajtói hasonló felhőket mutattak, de a horizont más-más
részén s változatosan színezve a fénytől, s ily módon mintha bizonyos mai
mesterek ízlése szerint ugyanannak a témának ismétlését nyújtották volna,
csakhogy más és más órában, míg most, hála a művészet
mozdulatlanságának, egyszerre lehetett látni mind, ugyanabban a
szobában, pasztellrajzként és üveg alatt. S olykor az egyformán szürke
égboltot és óceánt egy csöpp rózsaszínű folt színezte elragadó
finomsággal, míg egy kis lepke, amely éppen ott aludt el az ablak alatt,
mintha csak azért ékítené szárnyaival e „szürke és rózsaszín harmóniát”,
hogy e whistleri témáról semmi, még a chelsea-i mester kedvelt kézjegye
se hiányozzék. Aztán a rózsaszínű folt is eltűnt, s több néznivalóm nem
maradt. Egy pillanatra talpra álltam, s mielőtt megint ledőltem volna,
leengedtem a nagy függönyöket. Fölöttük jól láthattam az ágyról azt a
maradék fénycsíkot, amely egyre sötétebb lett, s fokozatosan vékonyodott,
de nem bántam, s búsongás nélkül engedtem haldokolni, ott fenn, azt az
órát, amikor más napokon mindig az asztalnál ültem, mivel tudtam, hogy
ez a nap egészen más, mint a többi, hosszabb, mint a sarkvidékiek,
amelyeket az éjszaka csak néhány percre szakít félbe; tudtam, hogy az
alkonyatnak ebből a sötét lárvájából máris készül kibújni, valami fényes
metamorfózissal, a rivebelle-i étterem tündökletes világa. Magamban így
szóltam: „Itt az idő”; kinyújtózkodtam az ágyon, felkeltem, befejeztem az
öltözködést; s bizonyos varázst éreztem e haszontalan percekben, amelyek
teljesen híjával voltak minden külső tehernek, s mialatt a többiek már
vacsoráztak az étteremben, én az esti tétlenségben felhalmozott erőimet
csupa apró testi gondra, törülközésre, szmokingom felöltésére,
nyakkendőm megkötésére fordítottam, azokra a mozdulatokra, amelyeket
máris az a várt élvezet vezérelt, hogy meglátom azt a bizonyos, nemrég
észrevett nőt Rivebelle-ben, aki mintha legutóbb határozottan rám nézett
volna, s talán csakis azért kelt fel az asztaltól s azért ment ki egy
pillanatra, mert azt hitte, hogy utánamegyek; boldogan tápláltam magam
ezekkel a vonzóerőkkel, hogy egészen s felkészülten siethessek egy új,
szabad és gondatlan élet felé, ahol majd a habozásaimat Saint-Loup
nyugalmához szegezhetem, s ahol ki lehet választanom a természetrajz
állat- és növényfajtái s az idegen országok termékei közül mindazt, ami
szokatlan ételként csábítja majd a torkosságom vagy a képzeletem, s amit,
barátom rendelésére, azonnal az asztalunkra hoznak.
S egészen a nyár végén azok a napok is eljöttek, amikor a sétányról már
nem mehettem haza az ebédlőn át, mivel a nagy ablakok olyankor este már
nem voltak nyitva, s a szegények és a kíváncsiak, akiket rajként vonzott
oda az ebédlő elérhetetlen ragyogása, az esti szélben dideregve s fekete
fürtökben csüngtek ennek az üvegkaptárnak síkos és fénylő falain.
Kopogtak; Aimé maga jött fel hozzám, hogy megmutassa a vendégek
lajstromát.
Aimé, mielőtt visszavonult, sietett még kijelenteni, hogy Dreyfust ő
százszor és ezerszer bűnösnek tartja. „Minden ki fog derülni – mondta –,
az idén már nem, de jövőre: egy úrtól tudom, akinek igen jó
összeköttetései vannak a vezérkarral. Kérdeztem tőle, nem volna-e jobb,
ha az urak azonnal, év vége előtt felfednének mindent. Letette a
cigarettáját – folytatta Aimé, megjátszva a jelenetet, s úgy rázva fejét és
mutatóujját, ahogy a vendégénél látta, s ami olyasmit jelentett, hogy nem
szabad követelőnek lennünk. – »Nem, Aimé, az idén már nem – mondta,
és megveregette a vállam az idén már nem lehet. De húsvétra talán
igen!«„S Aimé könnyen a vállamra ütve így szólt: „Ahogy látja,
megmutatom pontosan, hogy csinálta” – akár mert jólesett néki egy olyan
nagy személyiség bizalmassága, akár hogy én is minél jobban s a dolog
teljes tudatában értékelhessem ezt az érvet s jövendő reménységünk okait.
A szívemen könnyű kis ütés: mindjárt a lista első lapján ezek a szavak
tűntek elém: „Simonet és családja.” Régi ábrándok éltek bennem,
gyermekkori eredetűek, amelyekben a szívemben felhalmozódott
gyengédséget – mivel, hacsak szívem érezte, egyúttal azonosult is vele –
egy tőlem teljesen s mindenképpen különböző lény hozta felém. Ezt a
lényt megint újraalkottam, s mindjárt felhasználtam hozzá egyrészt e
Simonet nevet, másrészt azt a harmóniát, amely a tengerparton látott fiatal
testek közt uralkodott, a görögökhöz és Giottóhoz sem méltatlan
sportmenetben. Nem tudtam, hogy melyik lány lehet éppen Simonet
kisasszony, azt se tudtam, van-e köztük, akit Simonet-nak hívnak, de
tudtam, hogy ez a Simonet kisasszony engem máris forrón szeret, és hogy
Saint-Loup segítségével meg is fogom ismerhetni. Sajnos, csak azzal a
feltétellel hosszabbították meg a szabadságát, ha mindennap visszatér
Doncières-ba: de hogy elmulasztassam vele katonai kötelességeit, arra
véltem számítani, jobban még, mint a barátságára, hogy éppolyan emberi
természettudósként kíváncsi, mint én is, és éppoly szívesen keresi, mint
én, a női szépség valamilyen újabb változatának az ismeretségét, anélkül,
hogy még látta volna, s csak azért, mert hallotta, hogy például a
gyümölcskereskedőnek milyen csinos a pénztárosnője. Mármost éppen
Saint-Loup-nál, s az én fiatal lányaimmal kapcsolatban, tévesen reméltem
felkelteni ezt a bizonyos kíváncsiságot. Nála ezt sokára megbénította a
színésznője iránti szerelem. De még ha tán érzi is kissé, akkor is mindjárt
legyűrte volna, mivel babonás módon hitte, hogy kedvese hűsége az ő saját
hűségétől is függ. Épp ezért nem is ígérte meg, hogy komolyan
foglalkozik a lányaimmal, és így minden kötelezettség nélkül jött velem
vacsorázni Rivebelle-be.
Nyár elején, ha megérkeztünk, a nap már lenyugodott, de még világos
volt; az étteremben egy lámpa sem égett, s a kertbe úgy hullt, úgy
ülepedett le a nap heve, mint egy nagy vázába végig a falak mentén, ahol a
levegő oly homályos, áttetsző és kocsonyásan sűrített volt, hogy az a nagy
rózsabokor, amely rózsaszín erezettel árnyékolta a támasztó falát, mintha
csak holmi fás képződmény lett volna egy ónixkő mélyében. Később már
sötét este volt, amikor leszálltunk a kocsiról, sőt sokszor ugyanily idő
tájban indultunk el Balbecból, ha rossz idő volt, s vártunk a befogatással,
egy kis tisztulás reményében. De ilyenkor bánat nélkül hallgattam a szél
fúvását, tudtam, hogy úgyse jelenthet szobafogságot vagy tervváltozást,
tudtam, hogy a nagy étteremben, ahová a cigányzene hangjainál vonulunk
be, a tömérdek lámpa fénye könnyen győz széles aranylángjaival a
hidegen és a sötétségen, s vígan szálltam fel Saint-Loup-val a hintóba,
amely a záporban várt ránk.
Egy idő óta Bergotte biztatása – hogy hiába tiltakozom, az ő
meggyőződése szerint a szellemi örömök élvezetére születtem –
feltámasztotta azt a reményt, hogy idővel talán mégis alkothatok majd
valamit, viszont ugyanezt a reményt mindennap elűzte az az émely,
amellyel asztalomhoz ültem, hogy regénybe vagy tanulmányba kezdjek.
„Végre is – mondtam magamban –, egy szép írásmű értékének nem az írás
öröme a legcsalhatatlanabb bizonyítéka; ez az öröm esetleg csak mellékes
állapot, és bizonyos esetekben talán az írás velejárója, de a hiánya
semmiképp sem szólhat a mű értéke ellen. Ki tudja, hány remekmű készült
csupa ásítás közben?” Nagyanyám, a maga részéről, azzal csitította a
kételyeimet, hogy mihelyt egészséges leszek, könnyen és örömmel
dolgozom. És mivel az orvosunk is okosabbnak találta, ha előre
figyelmeztet azokra a súlyos kockázatokra, amelyek e mostani
állapotomban fenyegethetnek, s ha megtanít azokra az egészségi
óvintézkedésekre, amelyekkel esetleges baleseteket elkerülhetek, minden
lehető örömömet az alá a cél alá rendeltem, amelyet sokkal fontosabbnak
ítéltem valamennyinél, vagyis hogy elég erős legyek a talán bennem
vajúdó mű megalkotásához, s ezért, mióta Balbecban voltam, szüntelenül s
aprólékosan vigyáztam az életrendemre. Semmiért se nyúltam volna ahhoz
a csésze feketéhez, amely biztosan megfosztott volna éjszakai álmomtól,
anélkül pedig tudtam, hogy másnap szédülnék a fáradtságtól. De mikor
Rivebelle-be értünk, az új öröm izgalma miatt s azért is, mert ebben a
másféle légkörben jártam – ahova a kivétel juttat be mindig bennünket,
miután előbb elvágta a bölcsesség felé vivő s napok óta türelmesen szőtt
fonalat –, mintha sose volna másnap, se holmi megvalósulásra váró magas
célok, egyszerre eltűnt az egészségvédő, pontos és óvatos gépezet, amely
épp e céloknak megóvásáért működött. Mialatt az egyik inas elkérte a
köpenyemet, Saint-Loup így szólt:
 – Nem fog megfázni? Jobb lenne, ha magánál tartaná, mert itt nincs ám
nagyon meleg.
Amire azt feleltem: „Nem, nem”, s talán nem is éreztem az esteli
hideget, de bizonyos, hogy már mit se tudtam a betegség félelméről, a meg
nem halás szükségességéről és a munka fontosságáról. Odaadtam a
köpenyemet; beléptünk az étterembe a cigányok valamelyik harci
indulójának hangjai mellett, úgy lépkedtünk az asztalsorok között, mint
egy könnyű diadalúton, s azt a vidám hevületet, melyet a zenekar ritmusa,
katonai pompája s ez az egész érdemtelen glória árasztott el a testünkön,
komoly, sőt, fagyos vonásainkkal s fáradt lépteinkkel takargattuk, nehogy
mi is utánozzuk azokat a páválkodó varietéénekesnőket, akik, ha egy
pajkos nótát valamilyen harcias dallamra énekelnek, oly parádés
magatartásban robognak be a színpadra, akárcsak egy győztes generális.
E perctől fogva új ember voltam, többé már nem nagyanyám unokája (s
nem is gondolok rá, csak távozáskor), hanem e sok felszolgáló pincér
pillanatnyi testvére.
Azt a sör- vagy még inkább azt a pezsgőmennyiséget, amit egy egész
hét alatt se fogyasztottam volna el Balbecban – bár ott ezek az italok
világosan észlelhető, de könnyen fel is áldozható örömérzést jelentettek az
én nyugodt és tisztán látó tudatomnak –, itt egy rövid óra alatt
felhajtottam, sőt pár csepp portóit is, holott nagyon is szórakozott voltam,
semhogy ezt igazán ízlelhettem volna, s a hegedűsnek, miután játszott,
egyszerre odaadtam azt a két aranyat, amit egy hónapja kuporgattam, már
azt se tudtam, minek a megvásárlására. Néhány felszolgáló pincér úgy
szaladt teljes sebességgel a terített asztalok között, mintha az ily
rohanásnak csakis az lenne a célja, hogy a tenyerén kitartott tál meg se
billenjen futás közben. S csakugyan, minden csokoládés felfújt épségben
ért a rendelőjéhez, s az angolos burgonyát is hiába rázta meg ez az iram,
ugyanolyan szoros körben övezte, akár induláskor, a pauillaci gyenge
báránysültet. Az egyik magas felszolgáló különösen kivált a többi közül:
remek fekete hajzatával és különös arcszínével inkább egyes ritka
madárfajtákra, mintsem az emberi nemre emlékeztetett, s ahogy szinte
szünet nélkül, sőt cél nélkül látszott futni a terem egyik végétől a másikig,
még leginkább azokhoz az „ara”-féle papagájokhoz hasonlított, melyeknek
égő színezete s érthetetlen izgolódása a legnagyobb állatkerti kalitkákat is
felélénkíti. Csakhamar az egész látvány, legalábbis az én szememben,
nemesebbé vált és nyugodtabbá. E szédületes tevékenység egyetlen
harmóniává békült. Néztem a kerek asztalokat, melyeknek rendje és
tömege a bolygókéra emlékeztetett, ahogy régi festményeken ábrázolták
őket jelképesen. Egyébként e sokféle csillag ellenállhatatlanul vonzotta
egymást, s mindegyik asztal vacsorázója oda nézett, ahol nem ő ült, kivéve
egy-egy gazdag vendéglátót, akinek sikerült meghívni valamilyen
irodalmi hírességet, most aztán a fehér asztal csodáinak segítségével
próbált kiszedni belőle néhány jelentéktelen elmésséget, amin aztán kapva
kaptak a jelenlevő hölgyvendégek. Ez égi asztalok összhangja egy percre
se tartotta fel a temérdek felszolgáló szakadatlan forrongását, akik, mivel
álltak és nem ültek, mint a vacsorázók, valósággal magasabb légkörben
látszottak keringeni. Igaz, hogy egyik előételekkel nyargalt, a másik a bort
cserélte ki, a harmadik új poharakat hozott. De azért e sajátos indítékok
ellenére, az ő szüntelen futásukból ezek között a kerek asztalok között a
végén máris kialakult e körforgás szabályos és szédületes törvénye. Egy
nagy virágcsoport mögött két szörnyű pénztárosnő trónolt, állandóan
végtelen számadásokba merülve, akárcsak két varázslónő csillagászati
számításai között, mintha az oly felfordulásokat akarnák előre
tanulmányozni, amelyek az ily középkori elképzelésű égbolton
történhetnek.
Valahogy sajnáltam egy kissé ezeket a vacsorázókat, mert éreztem, hogy
nékik e kerek asztalok nem égi bolygók, s hogy ők sose foglalkoztak a
dolgok oly módon való formálgatásával, amely megszabadít minket
ugyanezek szokványos látszatától, s lehetővé teszi az összevető
hasonlítgatásokat. Ők csak arra gondolhattak, hogy ezzel vagy azzal
vacsoráznak, hogy a számla ekkora és ekkora összegre fog rúgni, s hogy
másnap újrakezdik az egészet. E tökéletes közönyükben mintha nem is
látták volna azoknak a fiatal segédőröknek a felvonulását, akiknek e
pillanatban nem lehetett sürgősebb dolga, s ezért ünnepi menetben friss
kenyeret hoztak a kosarakba. Néhányan, a legifjabbak, akik egészen
elkábultak a főpincérek futólagos pofonjaitól, bánatos szemmel meredtek
valami távoli ábrándra, és csak akkor derültek fel, ha egy-egy vendég
Balbecból, ahol valaha szolgálatban voltak, véletlenül felismerte őket,
beszédbe ereszkedett velük, s rájuk bízta, hogy vigyék el az ihatatlanul
rossz pezsgőt, amit azonnal meg is tettek, ragyogva a büszkeségtől.
Hallottam zsibongó idegeimet, amelyekben a jó közérzés független volt
a külső dolgoktól (bár tőlük is származhat), s ezt az érzést a legkisebb
testmozdulatra vagy figyelemváltozásra is átélhettem, mint ahogy a
csukott szemből a leggyengébb nyomás is színhatást fakaszt. Akkor már
sok portóit ittam, s nem azért kértem egyre többet, hogy majd újabb
poharak erősítsék e jó közérzetemet, hanem mert már az előbbieknek is
sikerült ezt előidézni. Engedtem, hogy a zene is hangról hangra irányítsa
azt az élvezetemet, ahova aztán el is ért, és ahol megpihent engedelmesen.
S míg egyrészt – mint ahogy bizonyos vegyi iparok segítségével oly testek
is kaphatók korlátlanul nagy mennyiségben, melyekre a természetben csak
ritkán és véletlenül bukkanhatunk – e rivebelle-i étterem egyszerre több
nőt egyesített, mindegyiknek a lényében a boldogság ígéretével, amennyit
véletlen sétáimon egy egész esztendőben láthatnék; másrészt ez a muzsika
is, amelyet itt hallottunk – keringők, német operettek, varietédallamok
átírásai, az én fülemnek mind csupa újság –, mintha valami légi öröm
gyűjtőhelye lett volna a másik felett, amellett részegítőbb is az elsőnél.
Mert e zenei motívumok – sajátosak, mint megannyi nő – nem tartogatták,
mint a nők, egyetlen választottjuknak a kéjük titkát: ellenkezőleg,
mindegyik elém tárta, felajánlotta, rám kacsintottak, felém jöttek
szeszélyesen vagy szemérmetlenül, megszólítottak, cirógattak, mintha
egyszerre vonzóbbá, gazdagabbá, hatalmasabbá váltam volna; valami
kegyetlen vonást is találtam e dallamokban: azt, hogy sejtelmük sem volt
a szépség önzetlen érzéséről, az értelem leghalványabb visszfényéről; ők
csak egyet ismernek: a pusztán testi élvezetet. Így azután ők alkotják a
legkönyörtelenebb, a legeslegzártabb poklot annak a szerencsétlen
féltékenynek, aki előtt állandóan ezt az élvezetet festik, azt, amelyet a
szeretett nő egy másikkal, nem vele ízlel – mint az egyetlen oly dolgot,
amely számít e nő előtt, mégpedig egy oly világban, amelyet az teljesen
betölt. De míg halkan dúdolgattam e dallam egyes hangjait, s visszaadtam
néki a csókját, oly kedves lett az a bizonyos kéj, amelyet átéreztetett
velem, hogy elhagytam volna érte mindenkit, a szüleimet is, s követtem
volna e dallamot az ő láthatatlan világába, amelyet hol lankatag, hol
eleven vonalaival épített fel. Jóllehet az ily öröm nem növeli az értékét
annak, akihez így hozzáadódik, mert hisz csak ő fogja fel, senki más – s
jóllehet ahányszor életünkben nem tetszettünk meg egy nőnek, aki
meglátott bennünket, ő sohase tudhatta, átéltük-e abban a percben ezt a
belső s egyéni boldogságot, amely, éppen emiatt, úgyse változtatott volna
az ítéletén –, mindamellett erősebbnek, majdnem ellenállhatatlannak
éreztem magam. Szentül meg voltam győződve, hogy szerelmem nem
lehet visszatetsző, se nevetséges, hanem éppoly meghatóan szép és vonzó,
mint ez a muzsika, amely viszont hasonlított egy oly rokonszenves
környezethez, ahol találkozhatnék azzal, akit szeretek, s ahol egyszerre jó
barátok lennénk.
A vendéglőt nem csupán félvilági nők látogatták, hanem a legelőkelőbb
társaságnak a tagjai is, akik vagy délután öt óra tájt jöttek ide uzsonnázni,
vagy pedig nagy vacsorákat adtak. Uzsonnára egy hosszú, keskeny s
üvegfalú teremben, afféle folyosón terítettek, amely a bejáró és az étterem
közt a kert egyik oldalán húzódott, s kivéve pár kőoszlopot, semmi se
választotta el a kerttől, csak maga az üvegfal, amelyet itt-ott ki is
nyitottak. Ennek aztán sok léghuzat s időnkint nyers napsütés volt az
eredménye, meg hogy a vakító világosságban még az uzsonnázó nők is
majdnem felismerhetetlenné váltak, s amikor itt üldögéltek, összeszorulva
két-két asztalonkint, e szűk barlangtorok hosszában, úgy csillogtak-
ragyogtak, valahányszor teázás vagy köszönés közben megmozdultak,
mintha valami haltartályban vagy halaskosárban evickéltek volna, ahol a
halász összegyűjti legfényesebb zsákmányait, s ezek félig a vízen kívül s
fürödve a napsütésben, tükrözve küldik tekintetünknek folyton változó
színeiket.
Pár óra múlva a vacsorához, amelyet persze az étteremben szolgáltak
fel, minden lámpát meggyújtottak, bár ott kinn még világos volt, úgyhogy
a kertben, az alkonyattól megvilágított pavilonok mellett, amelyek most
az éjszaka sápadt kísérteteinek látszottak a lugasok tengerszín zöldje, az
utolsó sugarak közt, nem olyan volt már az üvegfalon túl, a kivilágított
étteremből nézve, mint délután az uzsonnázó hölgyek a kék és aranyszín
folyosónak nedves és sziporkázó hálójában, hanem mint egy halványzöld
akvárium növényzete, valami természetfeletti fényességben. A vacsorázók
asztalt bontottak; s bár evés közben egyre csak a szomszéd asztal
vendégeit nézegették, nevezgették és találgatták, azért végig megmaradtak
teljes egyöntetűségben az asztalok körül, ellenben most az a vonzerő,
amelynek révén mindaddig vendéglátó gazdájuk körül keringtek,
egyszeriben meggyengült, épp abban a pillanatban, amikor a feketéhez az
uzsonnázó-folyosóra vonultak át; megtörtént, hogy míg az étteremből
átmentek e folyosóra, egy-egy ily mozgó asztaltársaság elhagyta egy-két
részecskéjét, mivel ezek a szomszéd asztal túlságos vonzatának
engedelmeskedve, egy percre elváltak a magukétól, ahova viszont más
urak vagy hölgyek jöttek a helyükre, hogy sebtében s mielőtt
visszatérnének köreikbe, ily szavakkal üdvözöljék a barátaikat: „Sietek
vissza X. úrhoz, mert ma este az ő vendége vagyok.” S egy pillanatra
minthogyha csak két külön csokrot láttunk volna, amelyek most
kicserélték egynémelyik virágukat. Aztán a folyosó is kiürült. Sokszor, ha
vacsora után is világos volt egy kicsit, ezen a hosszú folyosón egyetlen
lángot se gyújtottak fel, s ilyenkor a fák mellett, amelyek kívül az üvegre
hajoltak, olyan volt, mint egy eleven fasor, egy fával ültetett sötét kertben.
Olykor egy-egy vacsorázó hölgy sokáig elüldögélt e homályban. Egy este,
hogy átmentem rajta a kijárat felé tartva, észrevettem a szép Luxembourg
hercegnőt, csupa ismeretlen vendég között. Kalapot emeltem, de nem
álltam meg. Ő is megismert, s mosolyogva bólintott a köszönésemre; s
magasan e bólintás felett s magából e mozgásból áradva, pár dallamos szó
is szállt fel, talán egy hosszabb jó estét, az én számomra, nem azért, hogy
megálljak, csak a bólintás kiegészítéséül, s hogy e néma köszönést beszélő
köszöntéssé változtassa. De a szavak olyannyira érthetetlenek maradtak, s
maga a hang, amit hallottam, oly lágyan nyúlt el, szinte mintha a fák
elborult lombjai közt egy fülemile kezdene énekelni.
 Ha Saint-Loup egyszer elhatározta, hogy pár barátja kedvéért, akikkel
véletlenül találkoztunk, az estét egy szomszéd fürdő kaszinójában
végezze, s ha engem – míg ő azokkal tartott – egyedül ültetett egy kocsiba,
a kocsisnak lelkére kötöttem, hogy csak teljes sebességgel hajtson, mivel
minél rövidebbre akartam szabni azt az időt, amikor más segítsége nélkül
magamra maradok az érzékenységemmel – meghátrálva és szakítva e
gépies és kényszeredett tétlenséggel –, s magam teremtem elő azokat a
módosulásokat, amelyeket itt, Rivebelle-ben, kezdettől fogva másoktól
kaptam. Az, hogy esetleg összeütközhetünk egy szembejövő kocsival
ezeken az utakon, ahol csak egy számára volt hely, s ahol teljes volt a
sötétség, a sziklapart düledező s bizonytalan talaja vagy meredek
lejtőjének a tengerhez való közelsége – mindez azt a szükséges kis
erőfeszítést se találta bennem, amely eszemig vezette volna a veszély
képzetét és félelmét. Ahogy nem a hírnév vágya, hanem a munka
megszokása képesít bennünket az alkotásra, éppígy nem a jelen jókedve,
hanem a múlt bölcs meggondolásai segítenek bennünket abban, hogy a
jövőt is megóvhassuk. Ha mármost mindjárt Rivebelle-be érve elvetettem
magamtól mind a józan gondolkozás, mind az önellenőrzés mankóit,
amelyek a mi bénaságunkat is egyenes útra terelik, s ha már akkor is rabja
voltam valami erkölcsi zűrzavarnak, az alkohol, amely most kivételes
feszültté tette az idegeimet, minden jelen pillanatot értékessé,
varázslatossá bűvölt, csak épp hogy nem ruházott fel több akarattal, se
képességgel, hogy e pillanatokat meg is tudjam védelmezni; mert e magas
kedvemben különbnek láttam őket az életemnél, vagyis elszigetelve
minden más percemtől és órámtól; mint a hősök, mint a részegek, úgy
voltam bekerítve a jelenbe; múltamra pillanatnyi homály borult, és így
nem is vetíthette elém a maga árnyékát, azt, amit a jövőnknek hívunk; s
mivel egész életem célját nem e múlt megvalósuló álmaiba, hanem a jelen
pillanat üdvösségébe helyeztem, nem is láthattam messzebb nála. Így
aztán, egy csak látszólagos ellentmondás következtében, épp amikor ily
valami kivételes örömöt éreztem, amikor meg voltam győződve, hogy
életem csak boldog lehet, s amikor nagyobb értékűnek kellett volna
tekintetem, mint akármikor – épp abban a pillanatban, amikor elmúlt
minden oly gondom, amit az életem okozhatott, akkor engedtem át
nyugodtan a legelső véletlen balesetnek. Egyébként nem tettem semmi
mást, mint hogy egyetlen estébe sűrítettem azt a gondatlanságot, amely
esetleg másoknál egy egész létben van feloldva, amikor naponta s szükség
nélkül vállalkoznak egy tengeri út, egy repülőn vagy automobilon való
séta veszélyére, s amikor otthon az várja őket, akit összezúzna a haláluk,
esetleg egy könyv sorsa függ az ő törékeny agyuktól, egy könyvé, melynek
megjelenése az ő egyetlen életcéljuk. S ugyanígy a rivebelle-i étteremben,
amikor ott maradtunk, ha valaki azzal a szándékkal jön, hogy megöljön,
mivel mindent, nagyanyámat, megírandó könyvemet, egész jövendő
életemet valami valótlan távolságban láttam – mivel egészen odatapadtam
a szomszéd asztalnál vacsorázó szép nőnek az illatához, a főpincérek
udvariasságához, az akkor hallott keringő körvonalához, s mivel
beleolvadtam a jelenvaló élménybe, ugyanolyan terjedelemmel és semmi,
de semmi más céllal, mint hogy el ne szakadjak tőle –, nyugodtan
meghaltam volna e mellett az élmény mellett, le hagytam volna
mészárolni magam, mindennemű védekezés, egyetlen mozdulat nélkül,
akárcsak egy méhike, amely elzsibbadt a dohányfüstben, és már nem is
gondol arra, hogy megóvja munkája minden felhalmozott tartalékját s
kaptárja minden reményét.
Egyébként meg kell vallanom, hogy ez a jelentéktelenség, ahová
minden dolog süllyedt, ellentétben izgatott kedvem fokozódó hevével,
csakhamar Simonet kisasszonyt és barátnőit is magába zárta. Azt, hogy
megismerjem őket, most már könnyű, de közömbös vállalkozásnak
tekintettem, mivel pillanatnyi kedvem, rendkívüli erejénél és annál az
örömnél fogva, amelyet legkisebb módosulása, sőt puszta folytonossága is
okozott, csak a pillanat élményét tartotta most fontosnak; szülők, munkák,
örömök, balbeci fiatal lányok és minden, csak annyi volt, mint egy csepp
tajték a szélben, amely meg se engedi, hogy bárhol is megülepedjék, nem
is létezett másképp, csak e belső hatalom árnyékában: a részegség pár
órára megvalósítja az egyéni idealizmust, azt, amit a filozófia tiszta
jelenségtannak nevez; minden csak tünemény, csak látszat, s csak a mi
fenséges énünk függvényeként létezik. Nem mintha a szerelem, az igazi,
ha képesek vagyunk rá, ne maradhatna azért meg ebben a sajátságos
állapotban. De hát oly jól érezzük, akár egy új környezetben, hogy
ismeretlen hatóerők megváltoztatták ez érzés terjedelmét, hogy már
képtelenek vagyunk hasonló módon értékelni. Ugyanazt a szerelmet most
is megtaláljuk, de más helyen, különösebb súly nélkül, beérve azzal a
benyomással, amelyet a jelen nyújt neki, s ami nekünk is elegendő, mert
azzal, ami nem jelenvaló, egy cseppet sem törődünk. Sajnos, az az
együttható, amely így megváltoztatja az értékeket, csakis a mámor
órájában képes erre a változtatásra. Azok, akik elvesztették előttünk a
fontosságukat, s akiket úgy elfújtunk, mint holmi kis buborékokat, másnap
megint visszanyerik eredeti sűrűségüket; s megint meg kell próbálkozni
azokkal a munkákkal, amelyek az ily pillanatban nem jelentenek már
semmit sem. És ami még súlyosabb, ez a másnapi számtudomány,
ugyanaz, mint a tegnapi, és amelynek holnap is újra kell birkózni a
problémáival, most, a mámor idején sem veszti el, hacsak ránk nem, az
érvényességét. Ha például egy erényes vagy ellenséges nő ül a
közelünkben, az a tegnap oly nehéz dolog – vagyis hogy sikerül-e
megtetszeni néki – most százszor és ezerszer könnyebbnek látszik, bár
nem lett az, mert hiszen nem változtunk meg, csak saját, csak belső
szemünk előtt. S a nőt éppúgy bosszantja most ez a mi hirtelen
bizalmaskodásunk, mint minket holnap az a tény, hogy száz frankot adtunk
egy portásfiúnak, éspedig ugyanabból az okból, amely nálunk csak később
jelentkezik: vagyis a részegség hiányából.
Itt, Rivebelle-ben, egy nőt sem ismertem, de mivel mind része volt
ennek az én mámoromnak, mint ahogy a visszfény is csak része a
tükörnek, ezerszer kívánatosabbnak találtam most valamennyit, mint a
már-már alig-alig létező Simonet kisasszonyt. Egy magányos szőke nő,
fiatal és szomorú, mezei virágos szalmakalapja alól révedezve nézett rám
egy percre, de már ez is elég volt, hogy kellemesnek találjam. Majd egy
másik került sorra, azután egy harmadik; végül egy hamvas arcú barna. Ha
már én nem, de Saint-Loup majdnem mindannyit ismerte.
Mielőtt egybekerült volna ezzel a mostani kedvesével, oly hűséges
törzstagja volt a könnyelműek szűkebb kis világának, hogy az ilyen
estéken Rivebelle-ben vacsorázó nők közt, akiknek a legtöbbje véletlen
volt itt a tengerparton – némelyik, hogy megtalálja nemrég elvesztett
kedvesét, mások, hogy újat leljenek –, egy sem volt, akivel ő vagy a
barátai ne töltöttek volna egy éjszakát. Hogyha épp egy férfival voltak,
olyankor nem üdvözölte őket, ezek viszont, bár úgy tettek, mintha meg se
ismernék, akármelyik férfinál jobban megbámulták Saint-Loup-t, mivel
tudták, hogy a színésznőjén kívül egyetlen más nő sem érdekli, s ez
különös glóriát vont a személye köré. S az egyik így suttogott: „Nini, itt
van a kis Saint-Loup. Mondják, még mindig szereti a tyúkját. Hja, ez a
nagy szerelem. Milyen csinos fiú, nézd csak! Én bizony remeknek
találom; és aztán milyen elegáns! Beszélhettek akármit, némely nő meg
sem érdemli, olyan nagy a szerencséje. Amellett milyen gavallér!
Ismertem, mikor d’Orléans-nál voltam. Igazi két elválaszthatatlan barát.
Akkor volt csak jó világ! De azóta egészen más; most hű marad ehhez az
egyhez. No, hát ez is elmondhatja, hogy jó csillag alatt született. Csak azt
nem értem, mivel fogta úgy meg. Saint-Loup ide, Saint-Loup oda,
mégiscsak nagy tökfilkó lehet. A nőjének akkora lába van, mint egy
elefántnak, szinte tüskés bajusza, s milyen ronda fehérneműje! Azt
hiszem, kis munkáslány se venné fel a bugyiját. Nézzétek csak ezt a fiút,
olyan a szeme, mint a tűzláng, meg tudnék őrülni érte! Nini, figyelj csak,
felismert, most már nevet, ó, ismer ez engem! Tudja ő, hogy ki vagyok.” S
csakugyan, a nők és Saint-Loup között egyetértő tekintetet vettem észre.
Szerettem volna, ha most mindjárt bemutatott volna nékik, ha ott íziben
találkozót kérhettem volna mindegyiktől, nem baj, ha én nem is jöhetek,
az a fő, hogy ők elfogadják. Mert enélkül e nők arca örökké hiányos
maradna az emlékemben, megfosztva attól a részétől – mintha csak fátyol
borítaná –, amely minden nőnél más, amelyet nem tudunk elképzelni,
hacsak valóban nem láttuk nála, s amely csak a nekünk szóló pillantásban
látható, elfogadja a vágyunkat, s ígéri, hogy kielégíti. De még ilyen
korlátozással is az arcuk többet jelentett nékem, mint az erényesnek tartott
asszonyoké, s nem láttam, mint azokét, laposnak, vékonynak,
tartalmatlannak, egyetlen darabból formáltnak. Igaz, hogy amit én így
láttam, Saint-Loup másképp láthatta, mivel e nők mozdulatlan és
közönyös vonásai mögött, amelyek úgy színlelték, mintha őt meg sem
ismernék, éppúgy, mint bárkinek szólható s mindennapos köszöntésük
mögött az ő emlékezete rávilágíthatott a múltra, s zilált fürtök közt alélt
szájat s félig csukott szempárt láthatott, egy egész oly hallgatag képet,
aminőt a festők, a látogatók zöme elől, illedelmes vászonnal borítanak. Az
én számomra, épp ellenkezőleg, ezek az arcok zárva maradtak, mert
éreztem, semmi sem hatol a lényemből ezekbe a nőkbe, s hogy semmit se
vihetnek tőlem ismeretlen életútjaikra. De azért elég volt tudnom, hogy
másnak már megnyíltak, s főképp emiatt találtam olyan értékesnek őket,
értékesebbeknek, minthogyha csak hideg és szép érmek volnának, nem
pedig mint a nyakláncokon csüngő s szerelmi emlékeket rejtő medáliák.
Ami Saint-Loup-t illeti, alig tudott, ha leült, egy helyben maradni,
udvaronci mosollyal rejtve e harcos mohó tettvágyát, s ahogy jobban
megnéztem, egyre világosabban láttam, mily hasonló lehet az arca, ez a
háromszögletű s erélyes csontozatú arc, az ősökéhez, s mennyivel illőbb
egy heves íjászhoz, mintsem egy irodalmi műkedvelőhöz. A finom arcbőr
alig takarta a fej merész szerkezetét, teljesen feudális épületét.
Emlékeztetett azokra az ősrégi vártornyokra, melyeknek céltalan lőrései
kívülről ma is jól láthatók, de amelyeket belülről rég könyvtárrá
alakítottak.
Hazatérve Balbecba, szünet nélkül s szinte önkéntelen ismételgettem
egy-egy olyan nőről, akinek Saint-Loup bemutatott: „Milyen szép, milyen
elragadó!”, ahogy egy dallamvéget dúdolgatunk. Igaz, hogy e szavakat
inkább az idegállapotom, mintsem a tartós értékelés diktálta.
Mindamellett az is igaz, hogy ha van akkor ezer frankom, s találok abban
az órában egy még nyitott ékszeresboltot, mindjárt vettem volna egy
gyűrűt annak az ismeretlennek. Amikor életünk órái nagyon is különböző
síkokon peregnek le, megtörténik, hogy nagyon is sokat adunk magunkból
oly lényekért, akiket már akár másnap teljesen közömböseknek találunk.
Azonban azért, amit előző nap mondtunk, felelősnek érezzük magunk, s
szeretnénk is érte helytállni.
Mivel az ilyen estéken későbben szoktam hazaérni, mindig örömmel
köszöntöttem most már meghitt szobámban az ágyat, azt az ágyat, ahol
első este azt hittem, sose tudok majd megpihenni, s ahol oly fáradt tagjaim
bízón keresték most a nyugalmat; s a combom, a derekam és a vállam úgy
próbált odatapadni egymás után az alsó párnát borító lepedőhöz,
minthogyha a fáradtságom, egy szobrászhoz hasonlón, teljes öntött
másolatot akart volna egy emberi testről. De nem tudtam elaludni,
éreztem, hogy közeledik a reggel; a nyugalom, az egészség teljesen
eltávolodott tőlem. Ebben a szorongó állapotban azt hittem, sose találok
többé rájuk. Soká kellett volna aludnom, hogy megint utolérhessem őket.
De hát ha elszunnyadok is, két óra múlva mindenképpen felébresztene a
fürdőzenekar. Hirtelen mégiscsak elaludtam, abba a mély álomba hulltam,
ahol feltárul előttünk az ifjúságba való visszatérés, az elmúlt évek,
elveszett érzelmek újból való átélése, a lelkeknek a testből való
kiemelkedése és vándorlása, a halottak felidézése, az őrület illúziói, a
természet legősibb világához való visszafejlődés (mert azt mondják, hogy
álmunkban gyakran állatokat is látunk, de majdnem mindig elfelejtik,
hogy ugyanakkor mi magunk is állatok vagyunk, megfosztva attól az
értelemtől, amely a biztosság világát vetíti a dolgokra; ehelyett oly
kétséges szemléletet tárunk ott az élet elé, amelyet a feledés minden
percben megsemmisít, s az előző valóság úgy tűnik el a következő elől,
mint egy laterna magica bűvös vetítése az újabb előtt, ahányszor csak
kicseréljük az üveget) – mindazok a végső titkok, melyekről azt hisszük,
nem ismerjük őket, holott pedig a valóságban a gyökerükig hatolunk majd
minden éjjel, éppúgy, mint a megsemmisülés és a feltámadás nagy
titkaiba. Az a bizonyos futó és részleges megvilágítás, amely múltam
elsötétült övezeteit emelte felszínre, most még tűnékenyebbé vált a
rivebelle-i vacsora nehéz emésztése miatt, s oly lényt formált belőlem,
akinek legnagyobb boldogsága a Legrandinnal való találkozás lenne, mivel
éppen ővele beszéltem előbb álmomban.
Aztán a magam életét is elrejtette előlem egy újabb díszlet, mint az
olyan, melyet egészen a színpad szélére állítanak, s amely előtt a
színészek egy kis játékot rögtönöznek, mialatt a díszlet mögött már új
képre készülnek. Az a játék, amelyben éppen ekkor szerepeltem, a keleti
meséknek hangulatát tükrözte, nem tudtam benne semmit a múltamról,
sem önmagamról, a közbeékelt díszletnek túlságos közelsége miatt;
valami oly személyt játszottam, aki folyvást verést kap s különböző
büntetéseket egy ismeretlen vétke miatt, de amely csakis az lehetett, hogy
nagyon is sok portóit ittam. Egyszerre csak felébredtem, s azon vettem
magamat észre, hogy a hosszú alvás közben nem hallottam a
fürdőzenekart. Az idő már délutánra járt: láthattam az órámon, egynéhány
erőfeszítés után, hogy feltápászkodjak, bár ezek az erőfeszítések eleinte
meddők maradtak, s mindig a vánkosra való visszaeséssel végződtek, de
ezek a visszaesések éppoly rövidek az álom, mint bármily más, a bor vagy
a lábadozás okozta mámor után; egyébként még mielőtt megnéztem volna
az órát, biztos voltam benne, hogy elmúlt dél. Előző este már csak üres és
súlytalan lény voltam, s (mivel le kell feküdnünk, hogy azután ülni
tudjunk, s aludnunk, hogy hallgatni tudjunk) egy percre se hagytam abba a
mozgolódást és a beszédet, nem volt semmi szilárdságom, se súlypontom,
elszabadultam, s egyhangú utamat, úgy éreztem, akár a holdig
folytathattam volna. Mármost, hogyha alvás közben a szemem nem
láthatta, hány óra van, a testem ki tudta számítani, meg tudta mérni az
időt, éspedig nem valami felületesen elképzelt óralapon, hanem felfrissült
erőim fokozatos nyomása révén, amely erőket, akárcsak egy hatalmas
ingaóra, fokról fokra eresztette agyamból a többi testrészembe, ahol ezek
most térdemen felül gyűjtögették bő és friss tartalékjaikat. Ha igaz, hogy
valaha a tenger volt a mi életelemünk, ahova olykor, hogy új erőt
nyerjünk, bele kell meríteni a vérünket, a felejtés, az elme űrje ugyanilyen
hatással van ránk; olyankor pár órára mintha csak kívül volnánk az időn;
csakhogy közben felgyülemlett s el nem pazarolt erőink éppoly pontosan
mérik ezt az időt a maguk puszta mennyiségével, mint az ingaóra súlya,
vagy pedig mint a homokóra hullanó kis hegyei. Az ily álomtól egyébként,
akár a hosszú virrasztástól, nem nagyon könnyű elszakadnunk, mivel
semmi sincs a földön, ami ne szeretne tovább tartani, s ha igaz, hogy
bizonyos kábítószerek altatnak is, a hosszú alvás minden másnál
hatalmasabb kábítószer, mert utána igen nehéz felébredni. Akárcsak az oly
matróz, aki jól látja a partot, ahol majd kikötheti a bárkáját, jóllehet azt
egyelőre erősen rázzák még a hullámok, énnékem is eszemben volt, hogy
megnézzem az órát, s hogy felkelek, de a testem minden percben
visszahullt az álomba; a révbe jutás nehéznek látszott, s mielőtt
felállhattam volna, hogy elérjem az órámat, s összevessem a rajta jelzett
időt azzal a másik idővel, amelyet még roggyanó lábam felhalmozott
erőtartalma éreztetett, legalább két-háromszor visszaestem még a
vánkosomra.
Végre mégis tisztán láttam: „Délután két óra van!” – csengettem, de
utána újabb álomba merültem, amely ezúttal végtelenül hosszabb lehetett,
mint az első, ha annak a pihentségnek s ama roppant s elmúlt éjszakának
élménye után ítéltem, amelyet ébredéskor éreztem. Pedig mivel az
ébredést Françoise belépése okozta, s mivel erre a belépésre szerinte a
csengetésem bátorította, ez az új álom, amelyet hosszabbnak éreztem,
mint az elsőt, s amely annyi frissületet s feledést hozott magával,
mindössze egy fél percig tarthatott.
Nagyanyám is benyitott hozzám, s mindjárt kérdezgetni kezdtem a
Legrandin családról.
Nem is elég azt mondanom, hogy most megint elértem a nyugalmat és
az egészséget, mert hisz nemcsak egy bizonyos távolság választott el tőlük
az este, egész éjjel egy ellenkező árammal kellett megküzdenem, s most
nemcsak hogy melléjük kerültem, ők tértek vissza énhozzám. Üresnek
érzett koponyám egy-egy még fájó és határozott pontján – bár egyszer ez
is szétporlad, s örökre kiengedi a gondolataimat – ezek a gondolatok most
még egyszer elfoglalták a helyüket, s folytathatták azt a létet, amelynek
eddig, fájdalom, nemigen tudták még hasznát venni.
Így hát megint megszabadultam az álmatlanság szörnyétől, a hirtelen
idegrohamok özönvizétől és hajótörésétől. Most már semmit sem féltem
attól, ami az előző este fenyegetett, mikor még híjával voltam a
nyugalomnak. Új élet nyílt meg előttem; még csak meg se mozdultam,
mert még megtört, bár máris tettre kész voltam, s könnyű kedvvel
élveztem ezt a fáradtságomat; elszigetelte s széjjeltörte karom-lábam
csontjait, melyeket most egybegyűlve s egyesülésre készen éreztem
magam előtt, s amelyeket énekszóval emelek mindjárt a magasba, mint a
mesebeli építész.
 Hirtelen eszembe jutott az a szomorú szőke lány, akit az este Rivebelle-
ben láttam, s aki engem is megnézett egy percre. Igaz, hogy ugyanazon az
estén sok más nőt találtam kellemesnek, de most csak ő egyedül szállt fel
az emlékezet mélyéből. Úgy tetszett akkor, hogy észrevett engem, s
vártam, hogy egyik rivebelle-i pincér izenetet is hoz tőle. Saint-Loup még
sohase látta, s tisztességes nőnek tartotta. Akkor meg hogyan láthatnám,
éspedig mindennap, szüntelenül? De azért, hogy ezt elérhessem, mindenre
hajlandó voltam, s egyre csak őrá gondoltam. A filozófia gyakran beszél
szabad és szükséges cselekedetekről. Talán egy se nehezedik úgy ránk, oly
kényszerítő hatalommal, mint az, amely egy feltörő, de a cselekvés
folyamán összesűrített erő révén a felszínre szökteti, mihelyt nyugszik a
gondolatunk, a szórakozás erejétől lehengerelt emlékek valamelyikét,
azért, mert az, tudtunkon kívül, több varázst tartalmazott, mint a többi, de
amit mi magunk is csak huszonnégy óra múlva veszünk észre. S
ugyanekkor talán nincs is ennél szabadabb cselekedet, mert még nem
ismeri a szokást, az elmének ezt a rögeszméjét, amely, a szerelem
területén, egy bizonyos lény képének kizárólagos újjászületését
szorgalmazza.

Mindez egy nappal azután volt, hogy láttam a tenger előtt a lányok
szépséges menetét. Kérdezősködtem felőlük a szálló több vendégénél,
olyanoknál, akik majdnem évente jártak Balbecba. Senki se tudott
felvilágosítást adni. Hogy mért nem, azt később egy fénykép magyarázta
meg legjobban. Ki ösmerhette volna fel bennük, most, mikor még alig-
alig, de mégiscsak elhagyták a teljes változás életkorát, azokat az
elragadó, bár formátlan s gyermekes kislányokat, akik pár évvel ezelőtt
még körben ültek a fövenyen, egy sátor körül: mint egy fehér és elmosódó
csillagcsoport, amelyben azért fénylett csak fel egy-egy ragyogóbb
szempár, mint a többi, egy dévaj arc, egy szőke hajzat, hogy aztán megint
eltűnjön, s mielőbb belekeveredjen az egész csoport hamvasan és
bizonytalanul ködlő tejútjába?
 Bizonyos, hogy ezekben a nemrég múlt években nem e csoport látványa,
mint tegnap, mikor először tűnt fel a szemem előtt, hanem maga a csoport
volt híján mindennemű határozottságnak. Akkor e nagyon is fiatal, nagyon
is gyermekes lányok a fejlődésnek még azon az elemi fokán lehettek,
amikor az egyéniség nem nyomta még bélyegét minden arcra. Mint azok
az ősszervezetek, amelyekben az egyén még nem létezik önmagában, s
inkább az egész koralltelep, mintsem egy-egy korallállat határozza meg a
lényegét, ők is egymáshoz simulva éltek még akkor, egy csoportban.
Olykor az egyik meglökte és feldöntötte a szomszédnőjét, amire tomboló
nevetésük, amely személyes életük egyetlen megnyilvánulásának látszott,
egyszerre rázta mindannyit, egyetlen reszketeg s tündöklő fürt lágy
formájába olvasztva elmosódott, bizonytalan és vonagló arcaikat. Azon a
régi fényképen, amelyet később kaptam tőlük, s amelyet máig is
megőriztem, a kislányok csoportja ugyanannyi tagot számlált, mint most
itt a nagylányoké; a képen is érezhető, hogy a parton már akkor is különös
foltot alkothattak, kihívót és feltűnőt; egyénenként azonban csak az
értelem ismeri ott fel őket, az is, ha szabad teret enged az ifjúkor
lehetséges változásainak, mégpedig addig a határig, ahol ezek az egykori s
újjáalkotott leányformák egy-egy másik, szintén azonosítandó
egyéniségbe ütköznek, amelynek mai szép arca, a vele járó magas termet
és a göndör hajzat együttesében, valaha talán csakugyan a
fényképalbumban látható töpörödött kis fintor lehetett; s mivel mindegyik
leánynak jellegzetes vonásai alig egypár év alatt alaposan átalakultak, és
így csak igen bizonytalan ismertetőjelekül szolgálhattak, másrészt mivel
közös és mintegy gyűjteményes együttesük már akkor, kezdettől fogva
látható volt, olykor még legjobb barátnőik is összetévesztették őket e
fényképen, s a végén az így fölmerült kételyt egy-egy oly ruharészlet
oszlatta el, amelyről egyik vagy másik lány biztosan tudta, hogy csak ő
hordhatta. Az óta a nap óta, amikor megláttam őket a sétányon, s amelyet
oly különböző, bár közeli napok követtek, nem feledték el a nevetést,
ahogy az előző nap is észrevettem, de a mostani nevetésük már nem volt
oly időleges és szinte gépies, mint a gyermekkoré, mint az a görcsös
felengedés, amely régen minden percben úgy zilálta szét e lányfejeket,
mint a Vivonne kis halcsoportjait, amelyek hol szétszóródtak és eltűntek,
hol új csoportba egyesültek; e mostani lányarcok uralkodni is tudtak a
vonásaikon, a szemük meg egy bizonyos kitűzött célra szegeződött; s
tegnap első látomásom reszketeg bizonytalanságára volt szükség, hogy
ugyanúgy összetévesszem – mint az egykori nevető kedv és a régi fénykép
tette – a hajdan oly sápadt koralltelep ma már egyénivé vált és széthulló
töredékeit.
Igaz, nemegyszer fogadtam meg, ha szép fiatal lányokat láttam, hogy
majd iparkodni fogok mielőbb viszontlátni őket. De hát a legtöbb esetben
többé sose kerülnek elő; amellett az emlékezet hamar elfelejti létüket, s
nehezen találná meg a vonásaikat; talán még a szemünk se tudná
felismerni őket, s máris újabb lányokat látunk, akikkel szintén nem fogunk
találkozni. Máskor viszont – és így történt ezzel a betyár kis bandával is –
a véletlen újra meg újra azért is elénk tereli őket. Olyankor e véletlent
egyszerre szépnek találjuk, mivel valami kezdetleges szervezkedést látunk
benne, egy bizonyos erőfeszítést, hogy alkotólag lépjen az életünkbe;
könnyűvé, elkerülhetetlenné teszi és – oly megszakítások után, amelyek
már az emlékezés megszűnésével biztattak – olykor szinte kegyetlenné az
oly képekhez való hűséget, amelyeknek birtoklását később majd
sorsszerűnek hisszük, s amelyeket, őnélküle, éppúgy elfelejtettünk volna
kezdetben, éppolyan könnyen, mint a többit.
Csakhamar Saint-Loup szabadsága kezdett vége felé járni. A lányokat
ez időben nem is láttam a tengerparton. Amellett Saint-Loup délután igen
kevés ideig maradt Balbecban, így hát nem is nézhetett utánuk, s nem
ismerhette meg őket, az én kedvemért. Este viszont szabadabb volt, s
többször elvitt még magával Rivebelle-be. Az ily nyári vendéglőkben,
mint a sétatereken vagy a vonatokon, mindig vannak oly látszólag
mindennapos külsejű emberek, akiknek aztán, ha megkérdezzük, annál
inkább meglep a neve, mert ilyenkor kiderül, hogy nem azok a bizonyos
ártalmatlan akárkik, akiknek hittük őket, hanem az egyik az a herceg, a
másik az a miniszter, akiről oly sokat hallottunk már. A rivebelle-i
vendéglőben többször láthattuk asztalhoz ülni, oly időben, amikor a
legtöbb vendég távozni készült, egy magas, izmos termetű, már őszülő
szakállú s szabályos arcvonású férfit, akinek álmatag tekintete mereven a
semmire szegeződött. Egy este aztán megkérdeztük a vendéglő
tulajdonosától, ki ez a szürke, magányos és kései vacsorázó. „Micsoda –
mondta –, hát nem ismerik Elstirt, a hírneves festőt?” Swann már említette
egyszer ezt a nevet előttem, csakhogy egészen elfeledtem, hogy miféle
alkalomból; de hát egy emlék kihagyása, akár egy mondattöredéké az
olvasásban, olykor nem a bizonytalanságnak, hanem a korán feltörő
bizonyosságnak kedvez. „Tudom, ki – mondtam Saint-Loup-nak –, Swann
barátja, igen ismert, elsőrangú, nagy művész.” Amire rögtön s egyszerre
borzongva éreztük a tudatunkban, hogy Elstir csakugyan nagy művész és
közismert híresség, majd azt, hogy ha nem tesz különbséget köztünk és a
többi vacsorázó között, sose sejtheti, hogy rajongunk az ő páratlan
tehetségéért. Az, hogy nem tud a bámulatunkról, sem arról, hogy ismerjük
Swannt, bizonnyal nem lett volna oly lesújtó, ha nem vagyunk
fürdőhelyen. Mivel azonban mind a ketten elmaradoztunk abban az
életkorban, mikor az ily lelkesedés nem maradhat hallgatag, s mivel itt, a
fürdőhelyen, oly életbe jutottunk, ahol a rangrejtettséget fojtogatónak
éreztük, levelet írtunk Elstirnek mind a kettőnk aláírásával, s felfedtük
előtte, hogy az a két vendég, aki pár lépésre ül tőle, szenvedélyesen rajong
az ő nagy művészi tehetségéért, mind a kettő barátja az ő régi hívének,
Swann-nak, s hogy mindketten szeretnénk személyesen is hódolni néki.
Egyik pincér vállalkozott rá, hogy átadja a levelet e hírességnek.
Híresnek Elstir nem volt még oly híres, legalább ekkor, ahogy a
tulajdonos mondta, bár ugyan csakhamar az lett, alig egy-két esztendő
múlva. Azonban ő volt e vendégfogadó első lakója, oly időben, amikor ez
még csak afféle távoli tanyának számított, s ő hozott ide egy sereg
művészt (akik egyébként mind elvándoroltak, mihelyt a tanya, ahol eleinte
a szabadban étkeztek az eresz alatt, nagyon is finom vendégek éttermévé
alakult; Elstir is csak felesége távolléte miatt jött Rivebelle-be, egyébként
ővele együtt nem messze lakott a villájában). De hát egy nagy tehetséget,
ha még nem is ösmerték el, szükségképp a csodálatnak oly jelei övezik,
aminőket mindjárt a tanya gazdája is felfedezhetett, egyrészt például az
átutazó angol hölgyek kérdezősködéséből, akik mohón faggatták a mester
életmódja felől, másrészt abból a sok levélből, amit Elstir külföldről
kapott. Akkor aztán a tulajdonos is jobban figyelt a vendégére,
megjegyezte, hogy nem szereti, ha zavarják munka közben, hogy éjszaka
sokszor felkel, s egy kis modellt meztelenül a tengerpartra ültet
holdvilágban – s valami felviláglott benne, hogy ennyi sok vesződség talán
mégsem hiábavaló, s a turisták bámulata szintén nem olyan jogosulatlan,
mikor Elstir egyik képén felismerte azt a fakeresztet, amely ott áll a
rivebelle-i faluvégen. „Szakasztott az – ismételte ámuldozva. – Mind a
négy darabja rajt van! Nohát! Igaz, hogy meg is izzadt érte!”
S nem tudta, hogy az a kis „napfelkelte a tengeren”, amelyet Elstirtől
kapott, nem ér-e meg egy egész kis vagyont.
Láttuk Saint-Loup-val, ahogy Elstir elolvasta a levelünket, beledugta a
zsebébe, folytatta a vacsorát, elkérte a holmiját, és felkelt, hogy induljon,
és most olyan biztosan hittük, hogy megbántottuk az eljárásunkkal, hogy
amitől az előbb úgy féltünk, azt kívántuk legjobban, vagyis az észrevétlen
távozást. Egy percig se gondoltunk arra az egy dologra, amit pedig
mindennél fontosabbnak tarthattunk volna, arra, hogy ez az Elstir iránt
tanúsított rajongásunk, amelynek az őszinteségében nem tűrtük volna,
hogy kételkedjenek, s amely mellett a várástól szakadozott lélegzetünk s
az a vágyunk is tanúskodott, hogy valami nehezet vagy hősieset tehessünk
a nagy emberért, nem volt igazi bámulat, mint ahogy mi gondoltuk, mert
hisz soha semmit se láttunk eddig Elstirtől; a mi érzésünk alapja „egy
nagy művész” üres eszméje, nem pedig maga a mű volt, amelyet nem is
ösmertünk. Legfeljebb csak tárgytalan bámulatról lehetett szó, egy
tartalmatlan bámulat idegbeli és érzelmi keretéről, azaz egy oly
hangulatról, amely éppoly elválaszthatatlan kísérőjelensége a
gyermekkornak, mint bizonyos, a felnőtteknél már nem is létező szervek;
vagyis mi ketten még gyermekek voltunk. Elstir közben már az ajtóhoz
ért, amikor hirtelen visszakanyarodott, és egyenesen felénk tartott. Abban
a percben olyan bűvös ijedelmet éreztem, aminőre pár év múlva biztosan
nem lettem volna képes, mert egyrészt az életkor is csökkenti azt a
hajlamot, másrészt a társas megszokás sem tűri azt a gondolatot, hogy ily
különös alkalmakra s ilyféle izgalmakba keveredjünk.
 Abból a pár szóból, amit Elstir mondott, amikor odaült az asztalunkhoz,
egyetlenegy se volt válasz arra, amit Swannról említettem néki. Kezdtem
már olyasmit hinni, hogy talán nem is ösmeri. Mindamellett biztatott,
hogy látogassam meg balbeci műtermében, s e meghívást nem kettőnkhöz,
hanem csak hozzám intézte, mivel egy-két megjegyzésemből, úgy látszik,
arra következtetett, hogy szeretem a művészetet, és így többet értem el
ezzel, mint Swann közvetlen ajánlatával, ha Elstir csakugyan jó barátja
(mert az önzetlen érzelmek sokkal több helyet foglalnak el, mintsem
hisszük, az emberek életében). Pazarló szeretetreméltósága annyival
különb volt a Saint-Loup-énál, mint amennyivel Saint-Loup-é egy
kispolgár udvariasságánál. Egy nagy művész kedvessége mellett egy
nagyúré, akármily elragadó, olyan, mintha színjáték, puszta tettetés volna.
Saint-Loup tetszeni iparkodott, Elstir meg adni, önmagát adni. Mindazt,
ami az övé volt, eszméit, műveit s más egyebet, amit jóval kevesebbre
tartott, örömmel odaadta volna annak, aki őt igazán megérti. De tűrhető
társaság híján, teljesen elszigetelve élt, s olyan vademberi módon, amit a
nagyvilágiak tettetésnek s neveletlenségnek néztek, a hatóságok
forradalmárságnak, szomszédai őrültségnek, családja meg önzésnek és
kevélységnek.
S csakugyan, legalább eleinte, örömmel hitte a magányban, hogy művei
révén messziről szól, s így magasabb fogalmat ád önmagáról azoknak,
akik őt félreismerték vagy megbánthatták. Akkor tán nem is közönyből,
hanem a mások iránt táplált szeretetből élt így egyedül, s ahogy azért
mondtam le Gilberte-ről, hogy egyszer majd kedvezőbb színben lásson, ő
is úgy szánta másoknak a művét, mint aki visszatér közéjük, amikor is, bár
nem látják, azért szeretnék, csodálnák, meg-megemlékeznének róla; a
lemondás sosem teljes – legalábbis kezdetben, mikor régi lelkünkkel
jutunk ehhez az elhatározáshoz, s mielőtt még a lemondás befolyásolna
bennünket ellenhatásként –, akármily lemondásról van szó, egy betegéről,
egy szerzeteséről, egy hőséről vagy egy művészéről. De míg Elstir csak
néhány ember kedvéért akart alkotni, alkotás közben csak magának élt,
távol attól a társaságtól, amely úgyse törődött vele, és így a magány
megszokása a magány szerelmesévé is tette, ami minden nagy dologgal
így történik, ha előbb félünk tőle, mivel azt hisszük, nem fér össze egyes
kisebb örömeinkkel, holott inkább elidegenít, mintsemhogy megfosztana
tőlük. Amikor még nem ismerjük ezt a nagy célt vagy elhatározást, egyre
azon aggódunk, mily mértékben egyeztethetjük össze bizonyos
megszokott élvezetekkel, amelyek pedig már rég nem azok, amikor e nagy
célt megismertük.
Elstir nem maradt soká velünk. Megfogadtam, hogy elmegyek egyik
legközelebbi délután a műtermébe, de másnap, hogy nagyanyámat a parti
sétány végéig kísértem, a canapvillei-i sziklafalak felé, visszajövet, egyik
kis utca sarkán a sok közül, amelyek mind merőlegesen ereszkedtek a part
felé, egyik leánnyal találkoztunk, aki lecsüggesztett fejjel, mint az akarata
ellen istállójába terelt állat, s a kezében golfütőkkel, egy erélyes külsejű
nő, talán az ő vagy barátnői „angolnája” előtt lépdelt, ez viszont Hogarth
Jeffries-ének[325] az arcképéhez hasonlított, oly piros arccal, minthogyha
inkább a gint kedvelné s nem a teát, s holmi bagómaradék fekete
kunkorával hosszabbítva szürke, de sűrűn nőtt bajuszát. A kislány, aki
előtte járt, hasonlított a kis csapat fekete pólósapkás tagjához, ahhoz,
akinek úgy nevetett a szeme pufók és mozdulatlan arcában. Annak, akit e
pillanatban láttam, szintén fekete pólósapkája volt, csakhogy még
csinosabbnak látszott, mint e tengerparti mása, orrának alapvonala
egyenesebb volt, mint azé, orrcimpája szélesebb és egyúttal húsosabb.
Aztán a másik sápadt, büszke fiatal leánynak tűnt fel, míg ez rózsaszínű
arcú s jól fegyelmezett gyereklánynak. De mivel ő is ugyanolyan kerékpárt
tolt maga mellett, s éppolyan szarvasbőr kesztyűt is hordott, úgy
gondoltam, hogy a különbséget a körülmények s az én nézőpontom
okozhatták, mert hisz nem volt valószínű, hogy Balbecban egy másik
lánynak olyan hasonló az arca, s még a ruházkodása is ugyanolyan
sajátságokat mutasson. A lány gyors tekintetet vetett rám; a következő
napokon, amikor újra láthattam a kis csapatot a parton s később is, mikor
már ismertem valamennyi lányt a csoportból, sose voltam egészen biztos,
melyik volt köztük azonos – akár az-e, amelyik legjobban hasonlított
hozzá, vagyis a kerékpáros kislány – ezzel az este, a part végén, az
utcasarkon látott lánnyal, aki, igaz, nem volt épp különböző, de nem is
volt egészen olyan, mint akit én először a tengerparti kis csapatban
láthattam.
Ettől a délutántól fogva, ha az előző napokon főképp a magas lányra
gondoltam, megint a golfütős kislánnyal kezdtem mindinkább foglalkozni,
azzal, akiről azt hittem, hogy Simonet kisasszonynak hívják. Társnői közt
gyakran megállt, s mintegy kényszerítette őket – akik, úgy látszott, igen
respektálták –, hogy szakítsák félbe a sétájukat. Így látom most is, ahogy
meg-megáll, ragyogó szemmel a pólósapka alatt, mögötte háttérként a
tengerrel s közte és köztem valami átlátszó és azúrkék térrel, a közben
elmúlt idővel, mint egy arcnak legelső, emlékemben elvékonyult, óhajtott,
üldözött, elfelejtett, majd újra megtalált képe, egy arcé, melyet azóta
gyakran vetítettem a múltba, csak hogy egy lányról, aki a szobámban volt,
azt mondhassam magamban, hogy: „Ő az!”
De azért talán legjobban a muskátlis arcszínű s zöld szemű lányt
szerettem volna megismerni. Egyébként bármelyikük volt is, akire ezen
vagy azon a napon még leginkább áhítoztam, a többiek látványa nélküle is
megmámorított, s a vágyam azzal, hogy hol az egyik, hol a másik lányra
szállt, tovább is egyesítette őket – mint első napi zavaros látomásom s
tovább is külön kis világot, külön közösséget formált belőlük, mint ahogy
nékik is bizonyosan ilyesmi volt a becsvágyuk, s ha egyiküknek valahogy
a barátja lehetnék, talán be is hatolhatnék – mint egy túlfinomult pogány
vagy mint egy aggályos keresztény a barbárokhoz – ebbe az ő fiatal és
fiatalító társaságukba, ahol versengve uralkodnak az egészség, az
öntudatlanság, az élvezet, a kegyetlenség, a szellemtelenség és az öröm.
Nagyanyám, akinek elmeséltem Elstirrel való találkozásomat, s aki
örült mindannak a szellemi haszonnak, amit az ő barátsága közvetíthet,
képtelen és kevéssé udvarias eljárásnak vélte, hogy még mindig nem
mentem el látogatóba a nagy festőhöz. De én akkor örökösen csak a kis
csapatra gondoltam, s mivel nem tudtam biztosan, mikor jönnek a lányok
a tengerpartra, sose mertem volna eltávolodni. Nagyanyám éppúgy
csodálkozott az én hirtelen eleganciámon, mert csak most jutott eszembe,
hogy ruhám van még a bőröndöm mélyén. Mindennap más öltözetben
jártam, de azért Párizsba is írtam, hogy még néhány új kalapot s pár új
nyakkendőt küldjenek.
Az oly fürdőéletnek, mint amilyen a balbeci volt, még több varázst
kölcsönöz, ha egy-egy csinos leány arca, egy kagyló-, egy sütemény- vagy
egy virágáruslányé, olyan élénk színekkel vésődik az elménkbe, hogy
aztán naponta s már reggeltől fogva ő ezeknek a parton töltött tétlen és
fényes napoknak a célja. Olyankor ezek a bár munkátlan napok éppoly
elevenek lesznek, mint a dolgos hétköznapok, mivel arra a közeli percre
irányulnak, vágyódnak s hajolnak lágyan, amikor – miközben süteményt,
kagylót vagy virágot veszünk – egy női arcon gyönyörködhetünk a virágok
tiszta színeiben. Amellett e lányokkal legalább beszélni is lehet, s így a
képzelet nem kénytelen magától kitalálni mindazt, amit nem vehetnénk
észre az egyszerű látással, s nem kell újraalkotnia s túloznia életüket és
varázsukat, ahogy egy arckép előtt tennénk: s főképp, mert szólhatunk
hozzájuk, azt is könnyen megtudhatjuk, hol és milyen órában
találkozhatunk megint velük. Márpedig én semmiképp sem voltam ilyen
helyzetben a kis csapat lányaival szemben. Szokásaikat nem ismertem, s
ezért, ha bizonyos napokon nem jöttek ki a tengerpartra, távollétük mögött
mindjárt határozott okokat keresgéltem, hogy vajon nem minden
másodnap s nemcsak bizonyos időben láthatók-e a parton, s hogy
nincsenek-e olyan napok, amikor egyáltalán nem láthatók. Már előre
barátjuknak képzeltem el magamat, s mint aki így szól hozzájuk: „Mért
nem jöttek ki ezen a napon?” „Ahá, igen, mert szombat volt, és szombaton
sose jövünk, mivel tudja...” Még ha oly egyszerű lett volna, s ha előre
tudhattam volna, hogy azon a bús szombatnapon fölösleges minden
erőfeszítés, hogy hiába járom be minden irányban a tengerpartot, hiába
ülök a cukrászda elé, s teszek úgy, mintha habos rudat ennék, hiába
megyek nézelődni a parti antikvárius boltba, várhatom a fürdés idejét, a
hangversenyt, a dagály óráját, a naplementét s akár az éjt, az epedve várt
kis csapat mégse jön ki. De hátha nemcsak egyetlen ily végzetes nap van a
hétben? Hátha nem is szabályosan s szükségszerűen szombatra esik?
Hátha bizonyos légköri feltételek is befolyásolják, ha ugyan nem teljesen
közömbösek a kiválasztásában. Hány türelmes, de cseppet sem derűs
megfigyelést kell gyűjtenünk ez ismeretlen világok látszólag szabálytalan
mozgásáról, mielőtt biztosak lehetünk benne, hogy nem véletlen
találkozásoknak hittünk, s hogy sejtéseink beigazolódnak, mielőtt biztos
és végleges törvényeket tudunk megállapítani, és micsoda kegyetlen
tapasztalatok segélyével, erről a szenvedélyes asztronómiáról. Mivel most
eszembe jutott, hogy a mainak megfelelő napon nem láttam őket itt a
parton, gondoltam, nem is fognak jönni, fölösleges hát várni rájuk. És,
lám, abban a pillanatban vettem őket észre hirtelen. Viszont egy oly nap,
amelyet – már amennyire feltételezhettem, hogy törvények szabályozzák e
csillagzatok visszatérését – mindenképp kedvező napnak számítottam,
minden számítás ellenére egyszerűen nem jöttek. De ezt az első
bizonytalanságot, hogy jönnek-e vagy sem egy bizonyos nap, növelte az a
még súlyosabb, hogy látom-e egyáltalán őket, mert hisz azt se tudtam
róluk, nem kell-e elutazniuk Amerikába, vagy pedig visszatérniük
Párizsba. Ez pedig máris elég volt hozzá, hogy kezdjem megszeretni őket.
Bizonyos hajlamot vagy rokonszenvet nem egy lány iránt érezhetünk. De
hogy eláradjon rajtunk az a bizonyos szomorúság, a jóvátehetetlenség
érzete, a szorongás és mindaz, ami előkészíti a szerelmet, ahhoz – mivel a
szenvedély nem is tán egy bizonyos személyt, inkább pillanatnyi tárgyát
iparkodik oly görcsösen átkarolni – valami lehetetlenség kockázata
szükséges. Így befolyásolnak már akkor is mindazok a hatások, amelyek a
későbbi szerelmek folyamán is ismétlődnek (mert hisz könnyen
létrejöhetnek, főképp a nagyvárosok életében, ha például egy munkáslányt
szeretünk, akinek nem ismerjük a szabadnapját, s akit ijedten s hiába
keresünk a műhelyből jövet) – s legalábbis az én életemben mindez
többször megújult. Lehet, hogy e körülmények elválaszthatatlanok a
szerelemtől; az is lehet, hogy mindaz, ami az első szerelmet jellemezte,
rárakódik a többire is, az emlék, a sugalmazás, a szokás ereje révén, s
életünknek egymás után következő korain végig, különböző formáinak
egyetlen általános jelleget ád.
Minden ürügy jó volt arra, hogy kisétáljak a tengerpartra, oly órákban,
amikor remélhettem, hogy ők is ott lesznek. Mivel egyszer ebéd közben
vettem a lányokat ott észre, ezentúl mindig elkéstem, oly soká vártam a
töltésen, hogy tán mégiscsak jönnek; s még addig is, míg az étteremben
ültem, egyre az ablak azúrját kutatgattam; s már jóval az utolsó fogás előtt
felkeltem, csak hogy el ne kerüljem őket, ha esetleg más időben
sétálnának, s haragudtam nagyanyámra, öntudatlanul rossz nagyanyámra,
ha vele kellett maradnom a kedvezőnek látszó órán túl is. Próbáltam a
horizontot olyan módon meghosszabbítani, hogy keresztbe állítottam a
székemet; s ha véletlenül észrevettem egyik, bármelyik fiatal lányt, mivel
mindegyik részese volt ugyanannak az egy lényegnek, mintha valami
mozgékony és ördögi bűvöletben abból a bár ellenséges, de szenvedéllyel
megkívánt ábrándból vetült volna elém egy töredék, amely egy pillanattal
előbb még csak az agyamban létezett, viszont ott már állandóan s jó ideje
letelepült.
Egyet se szerettem, s mind szerettem, s napjaimat a velük való
találkozás lehetősége tette csak széppé, az keltette egyedül bennem a
minden akadályon győző reményeket, amelyekre nemegyszer tomboló düh
következett, ha aztán mégse láttam őket. Az ily percben ezek a lányok
nagyanyámat is elhomályosították; akármilyen utazásra boldogan
vállalkoztam volna, hogyha olyan hely a célja, ahol őket is megtalálom.
Gondolataim mindannyiszor beléjük kapaszkodtak jólesőn, még akkor is,
ha azt hittem, hogy másra gondolok, vagy semmire. De még hogyha nem
tudtam, akkor is rájuk gondoltam, s még ennél is öntudatlanabbul őket,
mindig őket láttam a tenger kék és hullámos ormaiban, az ő menetük
vetületét végig az egész tengersíkon. Ha elmegyek egy városba, ahol ők is
ott lesznek, a tengert, akkor is a tengert reméltem velük viszontlátni. A
szerelem, akár a legkizárólagosabb, nemcsak egyetlen személynek, valami
másnak is a szerelme.
Nagyanyám – mivel ez idő tájt túlságosan érdeklődtem a golf és a tenisz
iránt, s nem éltem az alkalommal, hogy munkája közben lássak s
hallgathassak egy szerinte is nagy művészt – oly megvetést tanúsított
mostanában velem szemben, amely, az én érzésem szerint, kissé szűk
nézőpontból származott. Régente, a Champs-Élysées-n is, többé-kevésbé
éreztem, azóta meg majdnem teljes világossággal is tudtam, hogy ha
szerelmesek vagyunk egy nőbe, csak lelkünk egy állapotát vetítjük rá; s
épp ezért nem a nő értéke, hanem az állapot mélysége a fontos; s hogy
azok az élmények, amelyeket egy közepes fiatal lány szerez nékünk,
esetleg énünk meghittebb, személyesebb, távolibb, lényegesebb részeit
hozzák fel a tudatunkba, mint az az öröm, amelyet egy felsőbbrendű
ember társalgása vagy akár legszebb műveinek szemlélete s csodálata
nyújthat.
A végén azért mégiscsak engedelmeskednem kellett nagyanyámnak, s
ez azért is bosszantott, mivel Elstir a tengerparttól elég messze, Balbec
egyik legújabb utcarészében lakott. A forró nap arra kényszerített, hogy a
part menti villamosra szálljak, s iparkodtam rá se nézni (csak azért, hogy
az ős kimmériaiak királyságában higgyem magam, Marke király
birodalmában tán, vagy Brocéliande erdejének[326] helyén) az előttem
páválkodó s álfényűző építményekre, melyek közt Elstir villája volt a
legotrombább és a legkáprázatosabb, s mégis ezt bérelte ki valamennyi
balbeci villa közül, mivel csakis ebben talált eléggé tágas műteremre.
Épp így elfordítottam a szemem, amikor áthaladtam a villa kertjén, ahol
persze pázsit is volt (bár szerényebb, mint bármelyik kispolgáré Párizs
környékén), meg egy gáláns kis kertészszobor, tükörként szolgáló
üveggömbök, egész begóniasorok, sőt, még egy kis lugas is,
pihenőszékekkel egy vasasztal előtt. De hát e városi csúfsággal átitatott
környezet után többé már nem is törődtem, mikor a műterembe értem, az
alulsó falmezők csokoládészínű dombordíszeivel; teljesen boldognak
éreztem magam, mert a képvázlatok révén, amelyek körülöttem hevertek,
tudtam, hogy felemelkedhetem sok-sok új forma költői és örömben gazdag
ismeretéig, oly formákig, amelyeket eddig még nem szigeteltem el a
valóság teljes látványától. S Elstir műterme úgy tűnt fel nékem, mint egy
új világteremtés laboratóriuma, ahol ő a látható dolgok egészének
zűrzavarából kiemelt (azzal, hogy szerteszét heverő s négyszögletes
vásznakra festette őket) emitt egy haragos hullámot, amely lilás tajtékkal
önti el a tengerpart homokját, amott egy fehér vászonruhás fiatalembert,
ahogy a hajófedélzetre könyököl. A fiatalember kabátja éppúgy, mint a
habzó hullám, új méltóságot nyert azáltal, hogy mindegyik tovább élt, bár
megfosztva látszólagos lényegétől, mert hisz a hullám nem tudott már
elönteni semmit sem, valamint a kabát sem volt alkalmas arra, hogy
hordhassák.
Amikor beléptem, e teremtő a lenyugvó nap formáját fejezte be az
ecsetével.
A lebocsátott függönyök között a műterem hűvös volt s homályos is,
kivéve egyetlen helyet a falon, ott, ahova a napfény tűzte tündöklő és
múlékony díszét; csak egy kis négyszögletes ablak volt nyitva, körötte
jerikói lonccal, ez pedig, egy kertsáv után, fával szegett utcasorra nyílott,
így azután a műterem legnagyobb részének légköre sötét, sűrű és átlátszó
volt, legalábbis egészében, viszont nedves és csillogó felületi törésein,
ahol a fény úgy övezte, mint egy nagy darab hegyi kristályt, amelynek
egyik metszett s csiszolt lapja itt-ott tükörmód csillog és irizál.
Megkértem Elstirt, hogy miattam ne hagyja abba a munkáját, s egyedül
jártam fel és alá a műterem félhomályában, meg-megállva egyik-másik
kép előtt.
A legtöbb, ami körös-körül hevert, nem érdekelt annyira, mint első és
második festői modorának a termékei – ahogy egy angol művészeti
folyóirat írta róla, amelyet a Nagyszálló egyik szalonasztalán láttam –,
vagyis mitológiai és japános hatású képei, amelyek közül a legszebbek,
úgy mondták, Guermantes-nénál találhatók. Ami persze a műtermében
volt, mind a tengert ábrázolta, Balbecban. De azt mindjárt megláttam
rajtuk, hogy mindegyik varázsa az ábrázolt dolgoknak metamorfózisában
rejlett, hasonlón ahhoz, amit a költészetben metaforának neveznek, és
hogyha az Atyaisten úgy alkotta a dolgokat, hogy sorra megnevezte őket,
Elstir viszont elvette vagy megváltoztatta a nevüket, s ily módon alkotta
őket újjá. A dolgokat jelölő nevek mindig egy értelmi fogalomra
válaszolnak, ez viszont teljesen idegen a mi igazi benyomásainknak, s arra
kényszerít bennünket, hogy vessük ki belőlük mindazt, ami nem e
fogalomra vonatkozik.
Gyakran az ablakban, a Nagyszállóban, reggel, mikor Françoise
széjjelhúzta a függönyöket, amelyek eltakarták a napfényt, vagy este, ha
azt a percet vártam, mikor majd indulhatok Saint-Loup-val, megtörtént,
hogy egy fényhatás révén a tenger egyik sötétebb részét távoli
partvidéknek néztem, vagy hogy örömmel szemléltem egy kék színű és
folyékony sávot, anélkül, hogy tudtam volna, a tengerhez tartozik-e, vagy
az éghez. Értelmem persze hamarosan helyrehozta azt a szakadást,
amelyet ez a benyomásom szüntetett meg az elemek között. Így történt
velem több ízben Párizsban, a szobámban is, ahol egész veszekedést,
majdnem zendülést véltem hallani, míg aztán megtaláltam az okát –
például egy közelgő kocsi zaját – egy bizonyos lármában, amelyből akkor
ki is küszöböltem az éles és zűrzavaros sikoltásokat, jóllehet a fülemmel
valóban hallottam őket, viszont az értelmem tudta, hogy kocsitól nem
származhatnak. De Elstir egész művészete épp e ritka percekből
keletkezett, amikor a természetet úgy látjuk, amint van, költői módon,
egyik leggyakoribb metaforája épp e körötte heverő tengeri képeken az
volt, hogy a földet a tengerrel összevetve, megszüntetett közöttük
mindennemű választóvonalat. Épp ez a halkan s fáradatlanul ismételt
összehasonlítás volt az, amely egy-egy festményét oly erős és változatos
egységűvé forrasztotta, s ez a sokszor nem is látott, homályosan érzett
egység szerzett pár oly rajongó hívet Elstir művészetének.
Ilyenféle metaforára készítette például elő a néző szellemét Elstir azon
a nemrég festett képén, amely a carquethuit-i kikötőt ábrázolta, s amelyet
én most hosszasabban nézegettem, mégpedig úgy, hogy a kisvárost csupa
tengeri elemmel, a tengert meg kizárólag városi elemekkel fejezte ki. Akár
mert a házak is elrejtették a kikötő egy részét, egy hajójavító medencét,
akár mert maga a tenger öbölként mélyedt a szárazföldbe, ahogy ez
gyakran megtörténik a balbeci partokon, annak a kinyúló földnyelvnek
másik, túlsó oldalán, ahol maga a város épült, a tetőkön túl az árbocok
kémények vagy tornyok módjára emelkedtek, s hajóiknak ily módon
városi, szárazföldi jelleget kölcsönöztek, s e benyomást még növelték a
gát mellett oly sűrű sorban egymás mellé sorakozó halászbárkák, ahonnan
az emberek úgy szólhattak át egymáshoz, hogy bárkáik közt a távolságot
és azon belül a tenger vizét nem is lehetett észrevenni, úgyhogy ez a kis
halászflotta úgy látszott, annyira sem a tengeré, mint például ugyanazon a
képen a criquebeci templomok, amelyek a háttérben, messze, a tengertől
körülvéve s városuk nélkül látszottak, és a porzó napfényben s a hullámok
habjai közt mintha csak a tengerből emelkedtek volna ki, alabástrom- vagy
tajtékművek gyanánt, sokszínű szivárványövükkel valami nem valóságos,
misztikus képpé magasodva. Mindjárt a part előterén a festő úgy szoktatta
a szemet, hogy ne lehessen felismerni semmi teljes különbséget, semmi
szilárd határvonalat a szárazföld és az óceán között. Azok, akik a hajókat a
tengerre csúsztatták, éppúgy futottak a vízen, mint a parti homokon,
amely, mivel nedves volt, máris tengervíz módjára tükrözte a hajók testét.
Még maga a tenger sem áradt egyformán, szabályosan, hanem mindenütt
követte a homokpart vonalait, amelyek a távlatban még csipkézettebbnek
látszottak, úgyhogy egy hajó, a nyílt tengeren, azonban félig elrejtve a
hadiszertár külső sáncaitól, mintha csak a városnak kellős közepén
lebegett volna; a rákászó nők, a sziklák között, mivel víz vette őket körül,
s mivel a sziklák körkorlátja után a part talaja (a szárazföld legközelebb
eső két felén) egész a tenger színéig süppedt, mintha csak holmi bárkákkal
és hullámokkal koronázott tengeri barlangban lettek volna, amely nyitva
és védve maradt a csodálatosan szétváló habok között. S ha így az egész
festményről az oly kikötők benyomása áradt, ahol a tenger benyomul a
földre, ahol a föld már a tengeré és a népesség kétéletű, mindenütt a
tengeri elem diadala harsogott; s a sziklák mellett, a kőgát elején, ahol a
tenger nyugtalanabb volt, szinte érezni lehetett a matrózok erőlködésén s a
hegyesszögben fektetett bárkáknak a ferdeségén – a raktárnak, a
templomnak, a városi házaknak nyugalmas függélyessége előtt, ahova
némelyek hazajöttek, s ahonnan mások halászni indultak –, hogy
keményen lépkednek, akár egy vad és gyors állaton, a vízen, amelynek
váratlan ugrásai, ha nem vigyáznak, földre veti őket. Egy kis kiránduló
csapat vidáman szállt a tengerre egy bárkán, amely olyformán rázódott,
mint egy szárazföldi szekér; egy jókedvű, de figyelmes matróz úgy
kormányozta, mintha gyeplőt fogna, s úgy kezelte a szilaj vitorlát, míg a
bárka utasai mind a helyükön maradtak, nehogy még felboruljanak, ha egy
oldalra zsúfolódnak, s így futottak a napos mezőkön át, hirtelen siklással a
lejtőkön végig, az árnyékosabb terek felé. Szép délelőtti idő volt, a nemrég
múlt vihar ellenére. Sőt még érezni lehetett azt a hatalmas hánykódást,
melyet a mozdulatlan bárkák szép egyensúlya semlegesített, a tengernek
azon a részén, ahol a napon s a friss levegőn a víz oly nyugodtnak látszott,
hogy a visszfény sűrűbb és valóságosabb volt a hajótesteknél, amelyek a
fényhatástól mintegy párává foszladoztak, s az egész kép távlatában szinte
egymásba akaszkodtak. Tulajdonképp nem is lehetett szó ugyanannak a
tengernek a részeiről. E részek közt ugyanis legalább akkora különbség
volt, mint valamelyik tengerrész s a vízből kiemelkedő templom s a város
mögött sorakozó hajók között. Az értelem azután egyazon elemmé
egyesítette, ami egy helyt még fekete volt az iménti vihartól, távolabb
egyszínű az éggel s ugyanolyan fényes is, másutt meg annyira fehér a
naptól, a ködtől és a tajtéktól, amellett oly földszerű, tömör és házaktól
övezett, hogy inkább egy köves útra vagy egy hómezőre emlékeztetett,
amelyen ijedten veszünk észre egy meredeken emelkedő hajót, szárazon,
mint az oly szekér, amely most vergődik ki egy gázlóból – de mikor, már
egy pillanat múlva, ingadozó bárkákat láttunk a szilárd fennsík magas és
egyenetlen területén, megértettük, hogy ez is a tenger, mindig egyformán s
azonosan változatos formáiban.
Jóllehet joggal állítják, hogy nincs fejlődés, se felfedezés a
művészetben, hanem csak a tudományban, s hogy minden művész maga
kezdi újra azt az egyéni erőfeszítést, amelyet a másokéi se könnyíteni, se
hátráltatni nem tudnak, mégis el kell ismerni, hogy amikor a művészet
megvilágít bizonyos törvényeket, s utána valamely ipar közismertté is
teszi őket, a megelőző művészet utólag veszít az eredetiségéből. Elstir
fellépése óta mindannyian megismertük azokat a tájakról vagy városokról
való fényképeket, amelyeket általában „csodálatosaknak” neveznek. Ha
próbáljuk pontosan tudni, hogy ez esetben mit értenek a műkedvelők ezen
a jelzőn, azt látjuk, hogy rendesen egy ismert dolog valamilyen sajátos
képére alkalmazzák, oly képre, amely különböző a mindeddig látottaktól,
különös és mégis igaz, s emiatt kétszeresen is megragadó, mivel meglep
bennünket, eltérít eddigi szokásainktól, s ugyanakkor azzal, hogy egy
benyomásunkra emlékeztet, mélyebbre ásat velünk önmagunkban. Van
például oly „remek” fénykép, amely a távlat egy törvényét ábrázolja, s azt
a székesegyházat, melyet a város közepén szoktunk látni, ezúttal, épp
ellenkezőleg, oly szemszögből mutatja, hogy legalább harmincszor látszik
magasabbnak, mint a házak, s úgy ugrik ki a folyóra, mintha a partján
épült volna, míg valójában messze esik tőle. Mármost Elstir épp azon
fáradt, hogy a dolgokat ne valóságuk, hanem első szemléletünk optikai
csalódásai szerint ábrázolja, s így jutott el a távlat egyes, még meglepőbb
törvényeinek megvilágításához, melyeket így a művészet tárt fel akkor
legelőször. Egy folyó például, a kanyargója miatt, egy öböl, a sziklafalak
látszólagos közelsége miatt, úgy látszott, mintha körös-körül teljesen zárt
tavat ásott volna a síkságon vagy a hegyek között. Egy képen, amely
Balbecról egy forró nyári napon készült, a tenger egy beszögellését csupa
rózsaszín gránitfal övezte, és mintha így körülzárva már nem is a tenger
lett volna, amely messzebb kezdődött. Az óceán folytonosságát csak a
sirályok sugalmazták, amelyek, bár úgy látszott, hogy kövek felett
keringenek, ellenkezőleg, ott is a nedves habokat szimatolták. Ugyanerről
a vászonról más törvények is szólnak hozzánk, mint például a hatalmas
parti sziklafalak tövén a vitorlák fehér és liliputi kedvessége – megannyi
alvó pillangó a kék víztükrön – és bizonyos ellentétek az árnyékok
mélysége és a fény halványsága között. Az árnyak e játékai, amelyeket
azóta szintén közismertté tett a fényképészet, Elstirt már sokkal régebben
is oly erősen érdekelték, hogy nemegyszer valóságos délibábokat rögzített
meg, ahol például egy tornyos kastély kör alakú kastélynak látszott, felül
is meg alul is egy teljes toronnyal meghosszabbodva, akár mert a szép idő
rendkívüli tisztasága a vízben tükröző árnyéknak a kő fényét és
keménységét kölcsönözte, akár mert a reggeli köd a követ is oly párássá
tette, mint magát az árnyékot. Ugyanígy, túl a tengeren, egy kis erdő fasora
mögött, megint új tenger kezdődött a lenyugvó nap rózsaszínében, holott
ez már az égbolt volt. A fény mintegy új testeket talált ki csak úgy játék
közben, azt a hajót, melyre rásütött, az árnyékban levő mögé tolta, s
kristálylépcső módjára rendezte el a reggeli tengert, vagyis annak teljesen
sík s a sugaraktól megtört felületét. Azt a folyót, amely egy város hídjai
alatt futott, oly szemszögekből festette, hogy teljesen feldaraboltnak
látszott, emitt tóvá szélesedve, amott csöpp vízsugárrá vékonyodva,
másutt egészen megszakadva egy közbeeső domb miatt, amelynek erdős
tetejére a városi esténként friss levegőt megy lélegzeni; s e feldúlt város
ritmusát csak a hajthatatlanul függőleges tornyok biztosították, amelyek
nem törnek magasra, hanem inkább a nehézkedés ólomvéges fonala szerint
csak a ritmust jelezték, mint valami diadalmenetben, s mintegy függőben
tartották maguk alatt a házak tömkelegét, amelyek egymás hegyén-hátán
még zavarosabbak voltak a ködben, a szétlapított s feldarabolt folyó
mellett. S (mivel Elstir művei abban az időben keletkeztek, mikor még a
tájképeket egy-egy emberi alakkal elevenítették) a sziklafalon vagy a
hegyen, az útnak – vagyis a természet e félig emberi részének – szintén
módosulnia kellett, mint a folyónak vagy az óceánnak, a távlat fordulatai
szerint. S ha valami hegygerinc vagy egy vízesés párája vagy akár maga a
tenger nem engedte követni ennek az útnak a folytonosságát, amely csak a
sétálónak volt látható, de nem nekünk, az a divatjamúlt ruhás kis emberi
figura, aki mintegy elveszett ebben a magányosságban, olykor mintha
egyenesen egy örvény szélén állt volna meg, mivel az eddig követett út
épp e helyen végződött, viszont háromszáz méterrel odább újra feltűnt egy
fenyveserdőben, ahol ellágyult tekintettel s megnyugodott szívvel láttuk
fehér és az utazónak oly vendégszerető homokcsíkját, amelynek közbenső
kanyargóit a hegy lejtője takarta el, a vízesés vagy az öböl körül.
Az az erőfeszítés, amellyel Elstir, a valóság előtt, értelme fogalmaitól
próbált szabadulni, azért is volt oly csodálatos, mert ennek az embernek –
aki, mielőtt festeni kezdett, újra tudatlanná vált s felejtett mindent,
becsületességből (mert amit tudunk, nem a miénk) – kivételesen gazdag és
művelt volt az értelme. Bevallottam néki, hogy mennyire csalódtam a
balbeci templomban.
– Micsoda – mondta –, csalódott ebben a templombejáratban, hisz ez a
legszebb képes Biblia, amit a nép valaha is olvashatott! Ez a Szent Szűz és
a domborművek, amelyek elmesélik az életét, a leggyengédebb,
legköltőibb kifejezői annak az imádatnak, amellyel a középkor hosszú
dicsérő énekben hódol a Madonna, az Istenanya glóriájának. Ha tudná,
hogy ez a régi szobrász mily pontosan és alaposan ültette át a Szentírást, s
milyen gyengéd ötletei vannak, mennyi mélységes gondolata s micsoda
elragadó költészettel! Így például annak a nagy vászondarabnak az
eszméje, amelyben az angyalok maguk viszik a Szent Szűz testét, mivel
nékik is sokkal szentebb, semhogy közvetlenül érinthessék (mondtam
neki, hogy Combray-ban is ugyanez látható a templombejárón, mire Elstir
azt felelte, hogy látott már fényképeket a combray-i Saint-André-des-
Champs bejáratáról, azonban a Szent Szűz körül futkosó kis parasztok
igyekvése mégsem ér föl a balbeci nyúlánk, karcsú, szelíd, szinte olaszos
két angyal komolyságával); aztán az a másik angyal, aki a Szűz lelkét
viszi, hogy a testével egyesítse; a Szent Szűz és Erzsébet találkozásában az
utóbbi mozdulata, ahogy gyengéden hozzáér Máriának a melléhez, s
álmélkodva érzi a teltségét; s a bábaasszony kifeszített karja, mert nem
hitt, míg kezével nem érzi, a szeplőtlen fogantatásban; s a Szent Tamásnak
vetett öv, mellyel a Szent Szűz be akarja bizonyítani néki a feltámadását;
meg azután az a fátyol, melyet a Szűz melléről tép le, azért, hogy
befedhesse vele fiának a meztelenségét, aki mellett egyik felől az Egyház
gyűjtögeti egybe az oltáriszentség nedvét, az Ő vérét, másik felén a
trónjavesztett Zsinagóga áll bekötött szemmel, s míg félig törött jogarát
fogja, koronája lehull a fejéről, s kezéből kiesik a Törvénytábla; s az ifjú
férj, aki az utolsó ítéletkor kisegíti feleségét a sírból, s az asszony kezét a
tulajdon szívére szorítja, hogy megnyugtassa, s így bizonyítja be néki,
hogy valóban ver, vagyis hogy él, hát nem remek ötlet, nem a lángész
találata? S az angyal, aki elviszi a fölöslegessé vált napot és holdat, mert
hisz a Kereszt Világa legalább hétszer lesz erősebb, mint az égitesteké; s a
másik, aki megmártja a kezét a kis Jézus fürdővizében, hadd lássa, elég
meleg-e; és az, aki a felhők közül száll le, hogy koronát helyezzen
Máriának a homlokára, s mindazok, akik a mennyből lehajolva, az égi
Jeruzsálem oszlopai között, borzadva vagy örömködve emelik fel a
karjukat, aszerint, hogy a jók boldogságát vagy a gonoszok bűnhődését
látják! Mert itt minden együtt van, az ég valamennyi köre, egy egész
roppant jelképes és hittudományi költemény. Őrülten, istenien szép ez,
ezerszer szebb mindennél, amit Olaszországban láthat, ahol különben ezt
az orommezőt nem egy közepes szobrász másolta le, mégpedig minden kis
részletével. Mert, hiszen jól tudja, ilyesmire csak a lángelme képes. Olyan
korszak sose volt még, amikor mindenki lángész lehetett, az ilyesmi csak
bolond beszéd, hisz ez az aranykornál is gyönyörűbb lenne. De az, aki a
balbeci templomhomlokzatot faragta, elhiheti, volt olyan nagy, volt olyan
mélyenszántó gondolkodású, mint bármelyik mostani művész, akit akár a
legjobban csodál. Szeretném ezt meg is mutatni, ha egyszer együtt
mennénk oda. Van például néhány mondat Mária mennybemenetelének
miséjében, amelyeket ez a szobrász oly finoman ültetett át, hogy akár
Redon[327] se szebben.
És mégis, hiába szólt nékem erről a nagy égi látomásról, hiába értettem
meg utólag, micsoda roppant hittudományos költemény van e homlokzatra
írva, akkor, mikor megnyílt a szemem, tele vággyal, e homlokzat előtt,
mégsem ezt a látomást, mégsem ezt a költeményt láttam. Említettem
Elstirnek azokat a nagy szentszobrokat, amelyek, mintegy gólyalábon,
valóságos kettős sort formálnak.
– Igen, ez a dupla sor az idők mélyéből indul – mondta –, hogy elérjen
Krisztusig. Egyik felől vannak Krisztus szellem szerinti ősei, másik felől
Júda királyai, vagyis a vér szerinti ősök. Minden század jelen van ott. És
ha jobban megnézi, amit gólyalábnak hívott, azokat is megnevezhetné,
akik e gólyalábak közé telepedtek. Mózes lába alatt például felismerhette
volna az aranyborjút, Ábrahám lábánál a kost, Józsefnél azt a démont,
amelyik Putifárnénak ád tanácsot.
Azt is megemlítettem néki, hogy egy többé-kevésbé perzsa műemléket
vártam, s biztosan ez is hozzájárult az én balbeci csalódásomhoz. „De hát
mért – válaszolta Elstir –, ebben sok az igazság. Bizonyos részek például
teljesen keleti stílusúak; egyik oszlopfő oly pontosan utánoz egy perzsa
témát, hogy ezt nem lehet megmagyarázni a keleti hagyományok
állhatatosságával. A szobrász valami ládikót másolhatott, amit a hajósok
hozhattak.” S csakugyan, később megmutatta egy oszlopfő fényképét,
amelyen majdnem kínai sárkányok marakodtak egymás között. De
Balbecban észre se vettem ezt a kis töredéket a nagy egészben, amely így
nem is hasonlíthatott ahhoz, amit e szavak éreztettek: „majdnem perzsa
stílusú templom”.
Azok a szellemi örömök, melyeket e műteremben élvezhettem, egy
csöppet sem akadályoztak benne (bár mintegy akaratunk ellenére vettek
körül), hogy ne érezzem a teremnek fényes árnyát, langyos falsíkjait, s a
lonccal övezett kis ablakon túl, a falusias utcasorban, a napfénytől égetett
föld ellenálló szárazságát, a napfénytől, amelyet csak a távolság
átlátszósága és a fák árnyéka enyhített. Lehet, hogy e nyári nap öntudatlan
jó közérzete csak növelte, mint egy mellékfolyó, azt a másik örömöt,
melyet a Carquethuit-i kikötő-nek puszta látványa is szerzett.
Azt hittem, Elstir szerény ember, de beláttam, hogy tévedtem, látva,
milyen szomorú árnyék borul az arcára, mikor egy hálálkodó
mondatomban a dicsőség szót említettem. Akik hiszik, hogy műveik
maradandók – s Elstir hitte, hogy az övéi azok –, megszokják, hogy olyan
korba helyezzék e műveket, amikorra ők maguk már réges-rég porrá
omoltak. És így, ha arra készteti őket, hogy gondoljanak a
megsemmisülésre, a dicsőség eszméje leverőleg hat mindig rájuk, mert
hiszen elválaszthatatlan a halálétól. Más témára tértem át, hogy mielőbb
eloszlassam a kevély melankólia e felhőjét, amelyet egészen önkéntelen
idéztem Elstir homlokára. „Otthon – mondtam – azt a tanácsot kaptam (és
a Legrandinnal való combray-i beszélgetésünkre gondoltam, amelyről
most örültem, hogy meghallhatom a véleményét), hogy ne menjek
Bretagne-ba, mert ez nem lehet egészséges egy különben is ábrándozó
természetnek.” „Ugyan, dehogy – felelte –, ha valaki ábrándos természetű,
nem szabad eltávolítani az ábrándoktól, nem szabad adagolni őket. Addig,
amíg az elméjét távol tartja az ábrándoktól, nem fogja igazán ismerni
őket; ezer látszat játékszere lesz, mert nem érti meg a természetüket.
Kevés ábránd veszélyes lehet, de nem a kevesebb gyógyít ki belőle, hanem
a több, az egész, valamennyi. Igen fontos, hogy teljesen megismerjük az
ábrándjainkat, így aztán nem kínoznak bennünket: az életnek s az
ábrándnak van egy bizonyos szétválasztása, amely gyakran oly hasznos
lehet, hogy gondolkodom, nem kéne-e előzetes elhárításként gyakorolni,
mint ahogy bizonyos sebészek szerint úgy lehetne elkerülni a jövőbeli
vakbélgyulladás lehetőségét, ha előre kivágnák minden gyermek
vakbelét.”
Odamentünk Elstirrel a műterem végébe, az ablak elé, amely túl a csöpp
kerten, egy keskeny kis keresztutcára, majdnem falusi ösvényre nyílt.
Csakis azért álltunk oda, hogy a kései délután felfrissült levegőjét
élvezhessük. Egészen távol éreztem magam a kis csapat lányaitól, hiszen
épp az ő látásuk reményét kellett feláldoznom, amikor mégis engedtem
nagyanyám sürgetésének, s idejöttem Elstir műtermébe. Hogy hol van,
amit keresünk, azt sohase tudhatjuk, s gyakran igen sokáig menekülünk
arról a helyről, ahova, más okokból, mindenki hívogat bennünket; de hát
nem is gyanítjuk, hogy épp ott látjuk azt a lényt, akire legtöbbet
gondolunk. Szórakozottan szemlélgettem ezt a kis mezei utat, amely a
műtermen túl s egészen közel a ház mellett futott, de már nem volt Elstiré.
Hirtelen, gyors léptekkel járva, a kis kerékpáros lány tűnt fel rajta, fekete
haján a pólósapkával, amely pufók arcába volt húzva, s a sapka alatt
mindig vidám s kissé sürgető tekintetével; s e szerencsés ösvényen, amely
mostan, csodaképpen, boldog ígéretekkel telt meg, láttam, ahogy a fák alól
jó barátként, mosolyogva integet fel Elstirnek, és e mosoly szivárványa ezt
a mi földi világunkat eddig elérhetetlennek vélt régiókkal kapcsolta össze.
A kislány még közeledett is, hogy a kerten keresztül kezét nyújtsa
Elstirnek, de nem állt meg, s láttam, hogy kis szépségjegy van az állán.
„Talán ismeri ezt a kislányt?” – kérdeztem mindjárt Elstirtől, mert
egyszerre megértettem, hogy Elstir bemutathat néki s meg is hívhatja a
műtermébe. S ez a békés műterem, falusi horizontjával, most elragadó
ráadást kínált, mint az oly ház, ahol egy gyermek máris igen jól érzi
magát, s ahol egyszerre azt hallja, hogy ezenfelül, a szép dolgok s a nemes
lelkek bőkezűsége révén – amely éppen abban áll, hogy végtelenül növeli
az ajándékozást –, még nagyszerű uzsonna is készült ott a számára. Elstir
mondta, hogy a kislányt Albertine Simonet-nak hívják, s a többi lányt is
megnevezte különösebb habozás nélkül, mert hisz eléggé pontosan írtam
le néki valamennyit. Egyedül csak társadalmi helyzetükben tévedtem,
azonban nem oly értelemben, ahogy már megszoktam Balbecban. Itt
ugyanis igen könnyen hercegnek néztem egy kereskedőcsemetét, csak
azért, mert lovagolni tanult. Ezúttal viszont oly lányokat helyeztem holmi
gyanús környezetbe, akik meg a vagyonos kispolgársághoz tartoztak, az
ipar és a kereskedelem világából. Alapjában ez az osztály érdekelt engem
legkevésbé, mivel nem volt előttem olyan titokzatossága, mint a népnek
vagy például Guermantes-ék társaságának. S ha már első látásra nem övezi
őket az a varázs, amelyet most már ezentúl sose fognak elveszteni, s
amelyet, káprázó szemeim előtt, a fürdőélet fényes űrje nyújtott nékik,
talán sose tudtam volna győztesen harcolni az ily gondolat ellen, hogy
ezek a kislányok gazdag kalmárok lányai. Annál inkább csudálhattam a
francia polgárságot, mint a legszebb, legváltozatosabb szobrászat remek
műtermét. Mennyi eredeti típus, mennyi lelemény az arcok jellegében,
micsoda erély, frisseség és naivság a vonásokban! Azokat a zsugori, öreg
nyárspolgárokat, akiktől e nimfák és Dianák származtak, most egyszerre a
legnagyobb szobrászoknak tartottam. Mielőtt még valóban észre tudtam
volna venni e leányok társadalmi metamorfózisát – mivel egy tévedés
felfedezése, egy személyről való fogalmunk módosítása oly hirtelen,
akárcsak egy kémiai kémlelőszeré –, kihívó és kültelkies arckifejezésük
mögé, amely után valamennyit ökölvívók s kerékpárosok szeretőinek
képzeltem, máris odaült az a gondolat, hogy barátságban lehetnek egy
közjegyző ismerősünk családjával. Akkor még nemigen tudtam, kicsoda
Albertine Simonet. Ő meg biztosan nem tudta, mi lesz majd egyszer
énnekem. Sőt, ha le kellett volna írnom ezt a Simonet nevet, amelyet már
hallottam emlegetni a tengerparton, biztosan két n-nel írtam volna, nem is
sejtve, hogy a család mekkora fontosságot tulajdonít az egy n-nek. Ahogy
lefelé ereszkedtünk a társadalmi lépcsőzeten, az emberek sznobsága oly
semmiségekbe kapaszkodik, amelyek talán semmivel sem együgyűbbek a
főúri kiváltságoknál, de hát jobban meglepnek, mivel homályosabbak és
egyénibbek. Lehet, hogy voltak Simonnet-k, akik üzletileg tönkrementek,
esetleg még rosszabbat tettek. De biztos, hogy a Simonet-k úgy
tiltakoztak, mint egy rágalom ellen, ahányszor a nevüket valaki két n-nel
írta. Arra, hogy ők az egyedüli, egy n-nel írt Simonet-k, legalábbis oly
büszkék voltak, mint a Montmorencyak arra, hogy Franciaország első
bárói. Megkérdeztem Elstirtől, Balbecban laknak-e a lányok, amire azt
felelte, hogy igen, legalábbis néhányan. Az egyik család villája épp a fürdő
legvégén volt, ott, ahol már kezdődnek a canapville-i sziklafalak. Mivel a
tulajdonos lánya Albertine legjobb barátnője volt, most még inkább azt
kellett hinnem, hogy ővele találkoztam, amikor a nagyanyámmal sétáltam.
Igaz, annyi kis utca torkollik merőlegesen a fürdőre, s mindegyik oly
egyforma kis sarokban végződik, hogy bizony nem tudtam volna
megmondani pontosan, melyik volt az. Hiába szeretnénk pontos
emlékképet, ha a benyomás percében zavaros volt a látomásunk. De hogy
Albertine s az a lány, aki a barátnőjéhez tartott, egy és ugyanaz a személy
volt, ennek most a gyakorlati bizonyossága se hiányzott. És mégis, míg a
számtalan sok kép, amit csak ezután formálhattam e barna golfjátszó
lányról, mind-mind egymásra helyezkedik, bármilyen különbözők is
egyébként (mivel tudom, hogy mindegyik az ő képe, Albertine-é), s ha
végigjárok emlékeim között, mindegyik kép előtt megállhatok, ennek az
azonosságnak a révén s mintegy a belső közlekedést elősegítő kis
ösvényen, anélkül, hogy el kéne távolodnom az ő személyétől – viszont
hogyha addig a lányig akarok megint visszatérni, akivel akkor
találkoztam, mikor nagyanyámmal voltam, újra ki kell mennem a
szabadba. Tudom, biztos vagyok benne, hogy megint Albertine-ra lelek,
ugyanarra, aki oly gyakran állt meg barátnői közt, a parti sétán, mögötte a
tengernek egész horizontjával; azonban mindezek a képek külön maradnak
e másiktól, mivel ennek nem tudom megadni, utólag, azt az azonosságot,
amellyel az én szememben, s mikor megláttam, még nem rendelkezett; s
hiába mond akármit a valószínűségi számítás, ezt a pufók fiatal lányt, aki
oly merészen nézett rám a kis utca és a sétány sarkán, és akiről azt hittem,
hogy talán szerethetne engem, a viszontlátás szó szigorú értelmében soha
többé nem láthatom.
Habozásom a kis csapat különböző lányai között – akik mindnyájan
megőrizték kezdetben oly izgató, mintegy közös varázsukat –
hozzájárulhat-e vajon azokhoz az okokhoz, amelyek Albertine iránt való
második, legnagyobb szerelmem idején is bizonyos rövid s csak időleges
szabadságot engedtek, hogy ne szeressem? Mivel soká tévelygett
valamennyi barátnője körül, mielőtt végleg és határozottan őmellette
döntött volna, a szerelmem nemegyszer bizonyos „játékteret” hagyott
önmaga és Albertine képe között, ez aztán, akár valami rosszul irányzott
világítás, lehetővé tette azt, hogy másokra is rászállhasson, mielőtt őhozzá
térne vissza; sőt Albertine emléke és a szívem bánata közt sem éreztem
szükségszerű kapcsolatot, mert hisz talán e bánatot más képéhez is
köthettem volna. Ez aztán egyetlen tünde percre megengedte, hogy
eltüntessem a valóságot, nemcsak a külső valóságot, mint Gilberte iránt
érzett szerelmemben (mivel erről felismertem, hogy csak belső állapot, s
hogy magamból merítettem a szeretett lény külön mivoltát, sajátos egyéni
jellegét, mindazt, ami annyira nélkülözhetetlenné tette a
boldogságomhoz), hanem még a belsőt is, a tisztára személyeset.
– Alig van nap, hogy egyik vagy másik el ne menne a műterem előtt, s
mindjárt be ne kopogna egy rövidke látogatásra – mondta Elstir, amire
aztán valósággal kétségbe ejtett az a gondolat, hogy ha, mint nagyanyám
kért rá, azonnal eljöttem volna hozzá, talán már rég ismerném Albertine-t.
De Albertine máris továbbment; a műteremből nem is láthattuk.
Gondoltam, a tenger felé tart, hogy csatlakozzon barátnőihez. Ha ott
lehetnék Elstirrel, mindjárt megismerhetném őket. Ezer ürügyet találtam
ki, hogy eljöjjön velem a sétányra. Most már nem voltam oly nyugodt,
mint előbb, mielőtt a kislány megjelent volna az ablakban, amely olyan
kedves volt addig jerikói loncával, és most egyszerre oly üres. Elstir
gyötrelmes örömet szerzett, mikor mondta, hogy szívesen sétálna velem
pár lépést, de előbb be kell fejeznie a képet, amelyen dolgozik. Csendélet
volt virágokkal, azonban nem olyanokkal, melyeknek jobb szerettem volna
megrendelni nála a képét, mint akárkiét, hogy aztán az ő lángelméje végre
feltárja előttem, amit eddig már annyiszor hiába kerestem előttük, a fehér
s a rózsaszínű virágú galagonyabokor, a búzavirág és az almafavirág előtt.
Festés közben Elstir folyton botanikáról beszélt előttem, de én nem
nagyon hallgattam rá; most már nem volt elég magában, most már csak a
szükséges közbenjárónak tekintettem, köztem és a leányok között; s az a
tekintély, amelyet pár percre még a tehetsége adott néki, most már csakis
arra volt jó, hogy ha majd ő mutat be nékik, nékem is kölcsönözzön belőle
egy keveset a lányok előtt.
Fel és alá járkáltam, s türelmetlenül vártam, hogy végezzen; felvettem
néhány vázlatát, amelyek egymásra halmozottan a falnak voltak fordítva,
hogy közelebbről nézzem őket. Így fedeztem fel egy vízfestményt, amely
Elstir életének egy igen régi korából származott, és ez a kép oly különös
elragadtatásba ejtett, aminőt, mint akárhány más műalkotás esetében,
nemcsak a művészi megoldásnak, hanem a tárgy sajátos vonzóerejének is
kell tulajdonítanunk, minthogyha a festőnek épp csak meg kellett volna
látni s megfigyelni ezt a vonzóerőt – mert hiszen a természet külsőleg már
megvalósította –, s utána pontosan lemásolni. Hogy ily tárgyak, a maguk
szépségében, a festői értelmezéstől függetlenül is létezhetnek, jólesik a
bennünk élő s velünk született materializmusnak, amelyet az ész elvet
ugyan, de amely egyensúlyul szolgál az esztétika elvontságainak. Ez a
bizonyos vízfestmény egy fiatal, nem is csinos, inkább különös nő arcképe
volt, olyanféle fejdísszel, amely talán még leginkább egy keménykalaphoz
hasonlított, a szélén cseresznyeszín selyemszalaggal; egyik félkesztyűs
kezében égő cigarettát tartott, míg a másikkal valami nagy kerti kalapot
emelt a térdéig, afféle szalmaellenzőt a napfény ellen. Mellette egy
virágváza, szegfűvel tele, az asztalon. Sokszor – s most is ez volt az eset –
az ily művek különössége csakis azon fordul meg, hogy bizonyos sajátos
körülmények között készültek, amelyekről eleinte nem is adunk
magunknak számot, mint például hogy egy női modell furcsa ruhája a
képen tulajdonképp álarcosbáli jelmez, vagy pedig hogy egy öregúr piros
színű köpönyege, amelyről meg azt hisszük, hogy a festő szeszélyéből
vette csak fel, tanári vagy tanácsosi, esetleg bíbornoki öltözet. Annak a
nőnek, akinek előttem volt az arcképe, csakis onnan származott, bár nem
értettem, ez a kétessége, hogy félig-meddig jelmezesen egy hajdani fiatal
színésznő volt. De hát egyrészt a keménykalap, amely alatt hullámos, de
rövidre vágott volt a haja, másrészt kihajtó nélküli világos bársonykabátja,
alatta fehér ingmellel, nemcsak az illető divat korát, hanem az ábrázolt
személyiség nemét se engedte eldönteni, úgyhogy nem is igen tudtam, mit
tartok a szemem előtt, hacsak azt nem, hogy Elstirnek egyik legvilágosabb
vízfestményét. S a képen érzett örömömet egyedül az a félelem zavarta,
hogy Elstir még tovább késik, s akkor már nem láthatjuk a leányokat, mert
a nap már ferdén és alacsonyan sütött a kis ablakon át. Semmi se volt ezen
a képen csak úgy magáért megállapítva s helyi hasznosságáért lefestve,
vagyis a ruha csak azért, mert egy nőnek öltözködni is kell, és a váza csak
azért, hogy legyen hova tenni a virágokat. A virágváza üvegét a festő mint
üveget szerette, s olyan volt, mintha a tartalmát valami éppoly átlátszó,
sőt, majdnem oly folyékony valamibe foglalná, mint az a víz, amelyben a
szegfűk szárai áztak; magát a nőt szabad, szinte testvéries varázzsal övezte
a ruházata, s ha az emberkéz művei versenghetnének a természet
csodáival, akkor ezek oly finomak, oly kellemes érintésűek s oly frissen
festettek voltak, mint akár egy macska prémje, egy szegfűnek a szirmai,
egy galambnak a tollazata. Az ingmell zúzmarás fehérségét s szinte ledér
ráncolását, amelyen apró csengettyűk voltak, akárcsak a gyöngyvirágnak,
a szoba éles és világos visszfényei hintették tele csillagokkal, mintha fehér
alapra hímzett apró virágcsokrok lennének. És a kabát fényes és
gyöngyházszerű bársonyán itt-ott tépett, felhorzsolt és pihés kis foltok is
voltak, amelyek a virágváza kusza szegfűire emlékeztettek. De főképp az
volt érezhető, hogy Elstir nem sokat törődött a fiatal színésznő jelmezének
erkölcstelenségével, mert látszott, hogy a színésznőnek nem a szerep és a
tehetség a fontos, hanem az a csípős báj, amelyet majd bizonyos nézők
fáradt vagy romlott érzékeinek nyújthat – s Elstir épp e kétértelmű
vonásokat emelte ki mint oly esztétikai elemet, amelyet érdemes
kidomborítani, s amelyet ő valóban mindenképpen hangsúlyozott. Az
arcvonások mentében a nem már-már bevallotta, hogy egy kicsit fiús
lányé, de aztán eltűnt, s távolabb bukkant fel, amikor meg inkább egy
romlott és álmatagon nőies fiatalemberre emlékeztetett, aztán megint
menekült, s felfoghatatlan maradt. Ugyanis izgató volt a tekintet bánatos
és ábrándozó jellege, mert hisz ellentétben állt mindazokkal a
részletekkel, amelyek a szórakozás és a színház világára vonatkoztak.
Egyébként az is lehetséges, hogy ez a bánat csak színlelt volt, és hogy ez a
fiatal nő, aki e kihívó jelmezben mintegy felkínálta magát a szerelemre,
bizonyosan érdekesnek találta az ötletet, hogy mindezt egy titkos bánat,
egy be nem vallott érzelem romantikus kifejezésével is ékesítse. Az
arckép alá ez volt írva: Miss Sacripant, 1872. október. Nem tudtam
megállni, hogy ne bókoljak. „Ugyan, semmiség, fiatalkori vázlat, jelmez
volt a Variétés egy jelenetsorozatához. De hát ez ma már oly messze van.”
„És mi lett a kép eredetijével?” Ezek a szavak Elstir arcán mély
meglepetést keltettek, de már a másik pillanatban közömbös és
szórakozott képet vágott. „Adja csak ide – mondta – azt a vásznat, hallom
a feleségem lépéseit, s jóllehet az az ifjú hölgy, higgye el, semmi szerepet
se játszott az életemben, fölösleges, hogy az asszony itt találja ezt a képet
a szeme előtt. Csakis azért őriztem meg, mert mulatságos adalék annak a
kornak a színészetéhez.” S mielőtt elrejtette volna a vízfestményt a háta
mögé, Elstir hosszan és figyelmesen nézte, mivel valószínűleg már régóta
nem láthatta. „Csak a fejét fogom megtartani – mormolta mintegy
magának –, az alsó rész egészen rossz, a kezek gyenge kezdőtől valók.”
Egy cseppet sem örültem Elstirné jövetelének, mert így még jobban
elkésünk. Az ablak széle csakhamar rózsaszínűvé vált. Most már hiába
megyünk. Nincsen semmi kilátás arra, hogy találkozzunk a lányokkal, így
hát az se fontos már, hogy Elstirné hosszabb vagy rövidebb ideig marad-e.
Egyébként nem is nagyon soká tartózkodott a műteremben. A magam
részéről nagyon is unalmasnak találtam; húszéves korában, a Campagnán,
talán szép lehetett volna az eke mellett; azonban fekete haja most már
erősen fehéredett; amellett közönséges is volt, s híján minden
közvetlenségnek, mivel csak a fennkölt modort s a fenséges magatartást
képzelte el méltónak az ő szoborszerű szépségéhez, ezt viszont a kora már
megfosztotta minden vonzóerejétől. Különben a lehető legnagyobb
egyszerűséggel öltözködött. S meghatva, de egyúttal meglepődve
hallgattam, ahogy Elstir minden egyes mondatához hozzátette, olyan
szelíd tisztelettel, mintha e pár szó kiejtése is már rajongást és ellágyulást
keltene benne: „Ugye, szépséges Gabriellám!” Később, mikor
megismertem Elstir mitológiai festményeit, Elstirnét is egyszerre szépnek
kezdtem találni. Megértettem ugyanis, hogy egy bizonyos mintának,
típusnak vagy ideálnak, amit majdnem minden művén mindig egy-két
vonalban, pár arabeszkben foglalt össze, Elstir majdnem valóságos isteni
jelleget tulajdonított, mivel minden idejét, minden szellemi erőfeszítését,
egyszóval egész életét annak a feladatnak szentelte, hogy ezeket a
vonalakat minél jobban megkülönböztesse, minél hívebben ábrázolhassa.
Amit az ily ideál sugalmazott Elstirnek, valóban oly komoly és követelő
áldozat volt, hogy sohase engedte élvezni a megelégedettséget, ez volt
énje legbensőbb része, épp ezért sose szemlélhette közönyösen, kívülről,
még kevésbé személyes érzelmi élmények reményében, egészen addig a
napig, amikor ezt az ideált külsőleg megvalósítva is megtalálta egy nőnek,
a későbbi Elstirnének a testében, s akinél ezt – mivel csak mással
lehetséges, nem magunkkal – meghatónak, magasztalásra méltónak,
isteninek találhatta. Micsoda pihenés egyébként, hogy ajkát most erre a
valóságos Szépségre tapaszthatta, amelyet eddig annyi kínnal kellett
kiemelni önmagából, s amely, titokzatosan megtestesülve, egy egész sor
hatékony egyesülésre kínálkozott. Elstir ebben az időben túl volt már azon
az ifjúságon, mikor az eszmény megvalósítását csak szellemünk erejétől
várjuk. Ellenkezőleg, közeledett ahhoz a bizonyos életkorhoz, mikor a
szellem erejét testi kielégülésekkel fokozhatnók, s mikor a szellemi
fáradtság hajlamossá tesz a materializmusra, tevékenységünk csökkenése
pedig minden külső befolyás tehetetlen elfogadására, s ily módon kezdünk
hinni abban, hogy talán vannak bizonyos kiváltságos ritmusok,
mesterségek vagy emberi testek, amelyek oly természetességgel valósítják
meg az eszményünket, hogy még lángész híján is, csak ha szépen
lemásoljuk egy váll hajlását, egy nyak feszültségét, azonnal remekművet
alkothatunk; ez az a kor, mikor a Szépséget szemünkkel szeretjük
cirógatni, rajtunk kívül, de közel hozzánk, egy szép faliszőnyegen, egy
régiségkereskedőnél felfedezett szép Tizián-vázlaton, a szeretőnkön, aki
oly szép, mint maga ez a Tizián-vázlat. Amikor mindezt megértettem,
Elstirnét is örömmel szemlélgettem, és a teste azonnal veszített
lomhaságából, mivel egy eszmével töltöttem meg, azzal, hogy testetlen
teremtés, Elstirnek egy arcképe. Az én számomra csakugyan az lett, s
bizonnyal az volt Elstirnek is. Az élet adalékai nem számítanak a művész
előtt, csak alkalmul szolgálnak arra, hogy elénk tárhassa géniuszát.
Hogyha egymás mellé rakjuk tíz különböző személy Elstir festette
arcképét, mindjárt érezzük, hogy ezek elsősorban Elstir-képek. Csakhogy a
lángész áradása után – amely az életet is elborítja –, amikor az agy
kifárad, az egyensúly is megtörik, s akárcsak egy olyan folyam, amely
egy-egy nagyobb dagály ellenáramlása után megint csak visszatér a
medrébe, itt, a művészetben is az élet kerekedik felül. Mármost, az első
korszakban a művész lassanként kifejtette öntudatlan képességeinek
törvényét és formuláját. Tudja, hogy ha regényíró, miféle helyzeteket, ha
festő, milyen tájképeket nyújthat néki a nyersanyaga, amely magában
közömbös, de kutatásaihoz oly szükséges, mint egy műterem vagy
laboratórium. Tudja, hogy remekműveit bizonyos enyhített
fényhatásokkal, bizonyos, a bűn eszméjét módosító lelkifurdalásokkal,
bizonyos, félig vízbe merült vagy fák alá helyezett szoborszerű nőkkel
alkotta. Eljön a nap, amikor agyának elhasználódása miatt nem lesz többé
ereje, ugyane szokott nyersanyagok előtt, arra a szellemi erőfeszítésre,
amely nélkül sohase teremthette volna meg műveit, mindamellett tovább
is keresi ezeket az anyagokat, mert boldog, ha a közelükben lehet, s ha
megint felébresztik benne régi szellemi örömét, a munka legigazibb
ingerét; amellett valami babonás tisztelettel is övezi őket, mintha felette
állnának a világon mindennek, mintha máris bennük volna egy jó része
annak a műnek, amelyet bizonyos szempontból készen hordnak magukban
– és így a művész nem is megy már tovább mintái megbámulásánál és
imádatánál. Elbeszélget hosszasan azokkal a megtért bűnösökkel, akiknek
lelkifurdalásairól, újjászületéséről szóltak a regényei; házat vesz azon a
vidéken, ahol a köd olyan szépen enyhíti a fényhatásokat; elnézi hosszú
órákon át a fürdőző nőket a partról; s gyűjti a szebbnél szebb kelméket. És
így az élet szépsége, oly szó, amelynek tulajdonképp nincs is semmi
értelme, oly állomás, amely a művészetben innen van – és ahol Swann is
megállapodott –, idővel arra is szolgál, hogy akár az alkotó géniusznak
lassúdása, akár az alkotást megkönnyítő formáknak az imádata, akár a
csak minél kisebb erőfeszítés vágya miatt, lassankint még egy Elstir is oda
jusson.
Végre mégiscsak befejezte ezt a virágcsendéletét; egy percet azzal
vesztegettem, hogy rajta felejtettem a tekintetem; azért nem volt áldozat
tőlem, mert tudtam, hogy a leányok úgyse lesznek már a tengerparton; de
hát még ha azt hiszem is, hogy valóban ott találom őket, és hogy csak e
percek miatt mulasztom el a találkozást, mégis megnéztem volna e képet,
mert tudtam, hogy magát Elstirt jobban érdeklik a virágai, mint az én
találkozásom odakinn a lányokkal. Nagyanyámnak a természete, amely
pedig olyan szöges ellentéte volt az én önzésemnek, azért valahogy
mégiscsak visszatükröződött az enyémben. Oly helyzetben, melyben egy
inkább közömbös ismerősöm, aki iránt mindig szeretetet vagy legalábbis
tiszteletet színleltem, csak kisebb kellemetlenségnek volt kitéve, ellenben
én igazi veszélynek, nem tehettem volna másképp, mint hogy az ő kis
bosszúságát komoly dolognak tekintsem, ellenben az én veszedelmemet
csak semmiségnek, mivel az volt az érzésem, hogy őneki ily arányban kell
látni e dolgokat. Sőt, az igazat megvallva, még ennél is továbbmegyek, s
nem elég, hogy nem törődöm a tulajdon veszélyemmel, hanem egyenest
eléje futok, viszont hogyha másokról van szó, mindent, mindent
megteszek, hogy elhárítsam felőlük, még akkor is, ha ez esetben engem
magamat ér a baj. Ennek többféle oka van, s nem nagyon válnak a
dicsőségemre. Az egyik, hogy míg csak okoskodtam, azt hittem, nagyon
ragaszkodom az életemhez, holott pedig valahányszor vagy erkölcsi
aggályok, vagy csak ideges nyugtalanságok gyötörtek (néha annyira
gyermekesek, hogy szégyellnék számot adni róluk), s valami váratlan
körülmény egyszerre életveszéllyel fenyegetett, ez az új gond, a többihez
képest, olyannyira könnyűnek látszott, hogy valóságos
megkönnyebbüléssel, majdnem vidáman fogadtam. Így ismertem meg,
jóllehet a világ egyik legkevésbé bátor emberének tartom magam, azt a
dolgot, ami, ha okoskodtam, oly idegen, oly megfoghatatlan volt a
természetemnek, vagyis a veszély mámorát. De akkor is, ha teljesen
nyugodt és boldog állapotban élek, és olyankor jelentkezik a veszély, még
ha halálos is, nem tehetek egyebet, ha valaki mással vagyok, mint hogy őt,
a másikat helyezem előbb biztonságba, s magam a veszélyes helyet
választom. Amikor már elég sok tapasztalatom mutatta, hogy mindenkor
így cselekszem és örömmel, felfedeztem, éspedig az én igen nagy
szégyenemre, hogy hiába hittem és hirdettem mindig az ellenkezőt, bizony
a mások véleményét nagyon is fontosnak tartom. Pedig e be nem vallott
becsvágy semmi kapcsolatban sincs a hiúsággal vagy a kevélységgel. Mert
ami e két utóbbit könnyen kielégíthetné, énnekem nem szerezne örömet, s
különben is mindenkor távol tartottam magam tőlük. Viszont azoknak,
akik előtt sikerült teljesen elrejtenem valamennyi, kedvezőbb megítélésre
hangoló előnyösebb vonásaimat, mindig örömmel mutattam meg, hogy
több gonddal hárítom el a halált az ő útjukból, mint az enyémből. Mivel az
ily eljárásnak a becsvágy és nem az erény az indítéka, természetesnek
találom, hogy ők minden helyzetben mindig másképp cselekszenek. Még
csak eszem ágában sincs ezért elítélni őket, viszont talán megtenném, ha
engem a kötelesség eszméje vezérelt volna, mert ez, ebben az esetben,
éppoly kötelező volna őrájuk, mint énrám nézve. Ellenkezőleg, bölcsnek
találom, hogy vigyáznak az életükre, még akkor is, ha engem már nem
tudnak megakadályozni abban, hogy a magamét háttérbe szorítsam, holott
ez, igenis, vétek s határozott képtelenség, mióta felismerni vélem, hogy
sok oly ember élete, amelyet megvédek egy bomba ellen, az enyémnél is
kevesebbet ér. Egyébként ezen a napon, mikor Elstirt meglátogattam, még
messze volt az az idő, mikor ez az értékkülönbség végleg tudatossá vált
bennem, s különben sem volt szó mostan semmiféle veszélyről, hanem
csak veszélyes becsvágyamnak egy kis előfutárjáról, vagyis hogy annak az
örömnek, amelyre most úgy vágyódtam, ne tulajdonítsak több fontosságot,
mint Elstir festői munkájának. Végre befejezte a képét. S amikor már kinn
voltunk, észrevettem – oly hosszúak voltak ez idő tájt a napok –, hogy még
nem volt oly késő, mint hittem: elmentünk a sétány felé. Mennyi cselhez
folyamodtam, csak hogy Elstirt egy helyen marasztaljam, ott, ahol még,
úgy gondoltam, megláthatom a lányokat. Mutattam a sziklafalat, amely
mellettünk emelkedett, szüntelenül arra kértem, hogy csak erről beszéljen,
talán így felejti az időt, és ott marad. Úgy gondoltam, biztosabban
találkoznánk a kis csapattal, ha elmennénk egészen a homokpart végéig.
„Szerettem volna, ha már önnel vagyok, közelebbről is látni a sziklafalat –
mondtam néki, mert észrevettem, hogy az egyik fiatal lány sokszor jár
azon a tájon. – Addig is meg, igen kérem, meséljen nekem Carquethuit-
ről. Óh, de szeretnék odamenni!” – tettem hozzá, nem gondolva arra, hogy
az az új és erőteljes jelleg, amely Elstir Carquethuit-i kikötő-jében
jelentkezik, talán inkább a festő látomásának, mintsem e kis fürdőhely
különös érdemének tulajdonítható. „Mióta ezt a képet láttam, ezt
szeretném legjobban ismerni, a Pointe du Raz-n kívül, amely egyébként
Balbecból egész kis utazás lenne.” „Én inkább azt tanácsolnám, hogy
Carquethuit-be menjen, még akkor is, ha nem volna oly közel – felelte
Elstir. – A Pointe du Raz gyönyörű, de hát ez se más, mint a többi normann
vagy breton nagy sziklafal, ezeket pedig már ismerheti. Carquethuit
egészen más, sziklás, alacsony homokparttal. Minálunk, Franciaországban,
sehol sem ismerek hasonlót, inkább a floridai partok egyes tájaira
emlékeztet. Igen érdekes, emellett rendkívül vad hely az egész. Ott van
Clitourps és Nehomme között, hisz tudja, milyen vigasztalan táj ez; de a
partvonal elragadó. Itt, Balbecban, olyan, mint máshol; de ott, nem is
mondhatom, milyen kedves, milyen lágyan enyhe.”
Este lett; haza kellett térnünk; visszakísértem Elstirt a villa felé, amikor
hirtelen, akár Mefisztó, ahogy Faust előtt terem, a fasor végén
feltünedeztek – egyszerűen, nem földi módon, mint valami velem
ellenkező ördögi vérmérséklet tárgyiasulása, azé a félig-meddig barbár és
kegyetlen életerőé, amelynek annyira híjával volt az én végletes
gyöngeségem, fájdalmas érzékenységem és szellemiségem – egy
mindentől különböző anyagnak a töredékei, a fiatal lányok csapatának
virágállatszerű szórványai, akik úgy tettek, mintha nem látnának, bár
bizonnyal éppen akkor gúnyolódva beszélhettek rólam. Mivel éreztem,
hogy a találkozás köztük és köztünk elkerülhetetlen, hogy Elstir majd
hívni fog, egyszerre hátat fordítottam, mint az úszó, aki a hullámot várja;
megálltam, s hagytam, hogy hírneves társam egyedül folytassa az útját,
míg én hátramaradtam, s oly arccal, mintha érdekelne, az út menti
régiségkereskedő kirakatára hajoltam; nem bántam, hogy oly képet
vághatok, mint aki másra gondol és nem őrájuk, és már homályosan
tudtam, hogy ha Elstir hív majd, hogy bemutasson, olyan kérdő tekintet
lesz az arcomra írva, amely nem a meglepetést, hanem csak a meglepett
arc látszatának vágyát mutatja – oly rossz színészek vagyunk mind, vagy
olyan jó arcismerő a felebarátunk –, sőt, hogy egyik ujjammal a mellemre
mutatok, mint aki azt kérdi: „Engem hív?” – s odafutok azonnal,
szófogadón s alkalmazkodón, lehajtott fejjel s hideg képpel színlelve azt a
bosszús érzésemet, hogy félbe kell szakítanom a régi fajanszok
szemlélését olyanoknak a kedvéért, akiket nem is óhajtok megismerni.
Közben csak néztem a kirakatot, s vártam egyre azt a percet, mikor a
nevem, Elstirtől kiáltva, úgy ütközik majd belém, mint egy rég várt s
ártalmatlan puskagolyó. Az a teljes biztosság, hogy bemutatnak e
lányoknak, nem csupán azt eredményezte, hogy játszhattam a közönyt
velük szemben, hanem hogy ugyanezt a közönyt őszintén át is érezhettem.
Az a most már biztos öröm, hogy meg fogom ismerni őket, összeszűkült,
csökkent, kisebbnek tetszett, mint az a másik, hogy beszélgethetek Saint-
Loup-val, együtt vacsorázhatom nagyanyámmal, kirándulást tehetek a
környék egyes helyeire, bár erről az utóbbiról esetleg sajnálattal kell majd
lemondanom, mégpedig oly ismerősök miatt, akik, félő, kevéssé
érdeklődnek a történeti műemlékek iránt. Egyébként ezt a nemsokára
bekövetkező örömömet a bizonyos megvalósulásnak nem csupán a
közelsége, hanem a zavarossága is csökkentette. Mint akár a
hidrosztatikáé, oly pontos törvények tartják egybe a mi éppoly szép
sorjában kialakult képeinket, mígnem az esemény közelsége egyszerre
felborítja őket. Elstir mindjárt hívni fog. De én nem így képzeltem el, a
parton, a szobámban, ezeknek a lányoknak a megismerését. Ami most
majd történni fog, más esemény, olyasmi, amire én nem készültem. Nem
ismertem a vágyamra, sem e vágynak a tárgyára; már-már majdnem
sajnáltam, hogy idejöttem Elstirrel. De ennek a várt örömnek mostani
összeszűkülését főképp az a bizonyosság okozta, hogy semmi, semmi se
veheti el tőlem. S valami ruganyos erő révén megint elérte teljes
magasságát, mihelyt nem kellett tűrnie e bizonyosság szorítását, vagyis
abban a pillanatban, mikor mégis hátranéztem s láttam, hogy Elstir, pár
lépéssel odább, a lányokkal álldogál, és már búcsúzik is tőlük. Annak az
arca, aki legközelebb állt hozzá, pufók volt, s mintegy a szemétől világos,
akárcsak valami kalács, ahol az égnek is helyet hagytak. A szeme még
mereven is örökké mozgékonynak látszott, mint ahogy szeles napokon a
levegő, bár láthatatlan, érezteti a sebességét, amellyel elvonul az azúr
mélyén. Tekintete egy pillanatra keresztezte az enyémet, mint a viharos
napoknak azok a vándorló égboltjai, amelyek gyorsan közelednek egy
kevésbé gyors felhőhöz, elérik, hozzá is érnek és odahagyják. És mivel
nem ismerik, messzire el is kerülik egymást. Így néztünk mi ketten is
farkasszemet egy pillanatra, egyikünk sem sejtve a másik mennyei
világrészről, hogy micsoda ígéretet és fenyegetést tartalmazhat a jövőre.
Csak mikor a tekintete pontosan, minden lassúdás nélkül, az enyém alatt
suhant el, akkor lett kissé fátyolos, egészen könnyen, egy pillanatra. Így
suhan el, világos éjjel, a szélsodorta hold egy felhő alatt, elfátyolozza egy
percre a fényét, s utána újra felragyog. De Elstir máris otthagyta a
leányokat, anélkül, hogy utánam szólt volna. Azok egy mellékútra tértek,
Elstir meg énfelém jött vissza. Így hát minden összeomlott.
Említettem, hogy ezen a napon Albertine megint nem látszott olyannak,
mint azelőtt, és hogy minden alkalommal más-másnak kellett találnom.
De ezúttal éreztem, hogy bizonyos módosulások valakinek a külsejében,
fontosságában, nagyságában azoktól a változó állapotokból is függhetnek,
amelyek kettőnk közé ékelődnek. Egy ily állapot a hité, amely valamennyi
közül a legfontosabb szerepet játssza (ezen az estén például az a hit, majd
e hit megszűnése, hogy megismerem Albertine-t, egynéhány rövid
másodperc alatt majdnem jelentéktelenné s utána végtelenül értékessé
tette őt a szememben; pár évvel később az a hit, majd e hitnek eltűnte,
hogy Albertine hű hozzám, hasonló változásokra adott okot).
 Igaz, már Combray-ban is láttam, mint nő vagy csökken az órák szerint
(aszerint, hogy érzékenységemnek két nagy árama közül melyikben
úsztam pillanatnyilag) az a bizonyos bánatom, hogy nem lehetek anyám
mellett: délután még oly felfoghatatlan, mint a holdfény, míg süt a nap,
este meg egyedül uralkodik az én szorongó lelkemen, friss, de már eltűnt
emlékek helyén. De most, mikor azt láttam, hogy Elstir engem nem is hív,
és úgy válik el a leányoktól, megtudtam, hogy egy örömünk vagy bánatunk
fontossága nemcsak e kétféle állapot váltakozása szerint módosulhat,
hanem hogy láthatatlan hiedelmek helycseréjétől is függhet, mint aminők
például közömbösnek mutatják a halált, mivel a valószínűtlenség
fénykörébe emelik, s megengedik, hogy fontosnak tartsuk egy
hangversenyen való megjelenésünket, amely minden bizonnyal veszítene a
varázsából, ha arra a hírre, hogy vár reánk a nyaktiló, ez a bizonyos
hiedelem, amelyben ez az estély fürdik, egyszeriben széjjelfoszlana; a
hiedelmek e szerepét, igaz, valami tudta bennem, éspedig az akaratom,
azonban hiába tudja, ha sem eszem, sem érzékenységem nem vesz róla
tudomást; ezek meg jó lélekkel hiszik, hogy el szeretnénk válni a
kedvesünktől, akihez csak akaratunk tudja, hogy mennyire ragaszkodunk.
Ugyanis eszünket s érzékenységünket elhomályosítja az a hiedelem, hogy
kedvesünket akármelyik pillanatban viszontláthatjuk. De ha ez a hiedelem
szétfoszlik, és ők megtudják, hogy kedvesünk elutazott, éspedig ezúttal
mindörökre, akkor az ész és érzékenység, helyzetükből kizökkenve,
olyanok, mint az őrültek, s az a bizonyos csöppnyi öröm egyszerre
végtelenné tágul.
Egy hiedelem váltakozása s egyben a szerelem semmisége, az eleve
létező és mozgékony szerelemé, amely megáll egy nő képénél, csak azért,
mert ezt a nőt majdnem lehetetlen lesz elérnie. Ettől fogva tulajdonképp
nem is a nőre gondolunk, akit csak nehezen tudunk elképzelni, hanem
inkább arra, hogy miképpen tudnók megismerni. Egész folyamat indul
meg az egymásból fejlődő szorongásokkal, de már ez is elég ahhoz, hogy
szerelmünket őhozzá kössük, őhozzá, aki e szerelemnek még majdnem
ismeretlen tárgya. Szerelmünk végtelenre nő, és már nem is gondolunk
arra, milyen kevés helye van benne a tulajdonképpeni nőnek. S ha
egyszerre, mint akkor is, amikor láttam, hogy Elstir beszélgetni kezd a
leányokkal, megszűnik a nyugtalanságunk, s alábbhagy a szorongásunk –
mivel egész szerelmünk ebből az érzésből állott –, úgy érezzük hirtelen,
hogy eltűnt épp abban a percben, amikor kezünkben tartjuk a zsákmányt,
azt a zsákmányt, amelynek nem gondoltunk eléggé az értékére. Mit
ismertem Albertine-ból? Egy-két arcélét a tenger előtt, korántsem olyan
szépeket, mint Veronese[328] asszonyaié, akiket minden bizonnyal többre
kéne tartanom, ha csak esztétikai érveknek engedelmeskedem. Mármost
mi más érveim lehettek, mert hisz, mihelyt megszűnt a szorongásom,
csakis e néma arcéleket tudtam belőle megtalálni, nem volt tőle egyebem.
Mióta megláttam Albertine-t, mindennap ezerszer gondoltam rá, s
magamban azzal, akit Albertine-nak hívtam, hosszú beszélgetéseket
folytattam, amelyekben ő kérdezett, felelt, gondolkozott, cselekedett, s az
elképzelt Albertine-ok szüntelen egymást követő s véghetetlen
sorozatában az igazi Albertine, az, akit a parton láttam, épp csak elsőnek
szerepelt, ahogy egy szerep alkotója, a társulat csillaga is csak az első
estéken lép fel, hosszú előadássorozatok esetén. Ez az Albertine pedig
legfeljebb csak árnykép volt, mindaz, ami ráhalmozódott, egyedül tőlem
származott, oly erős a szerelemben a tőlünk való hozadék – még akkor is,
ha pusztán a mennyiséget tekintjük – a szeretett lényéhez képest. És ez a
legténylegesebb szerelem esetén is érvényes. Van, amelyik, hogy
megszülessen, vagy akár hogy fennmaradjon, igen kevéssel beéri – még
akkor is, ha egyébként testileg is megvalósult. Nagyanyámnak például volt
valaha egy rajztanárja, akinek kislánya született valami ismeretlen
nőszemélytől. Az anya, alighogy megszült, nemsokára rá meg is halt, s a
rajztanár annyira bánta, hogy ő sem élte túl sokáig. Utolsó hónapjaiban
nagyanyám s néhány combray-i hölgy, akik soha egy célzást se tettek
előtte a nőre, bár hisz nem is élt vele nyíltan s nem is volt már sok köze
hozzá, gondolták, biztosítani kéne a kisleány jövőjét, s gyűjteni kezdtek
maguk között egy kis életjáradékra. Nagyanyámban merült fel a gondolat,
néhány barátnő húzódozott, érdemes azért a kislányért, hátha nem is a
lánya annak, aki az apjának hiszi magát; az oly nőknél, mint az anyja is
volt, sose lehet ezt igazán tudni. Végre mégis rászánták magukat. A
kislány eljött, hogy köszönetet mondjon. Csúnya volt, és annyira
hasonlított a rajztanárhoz, hogy senki se kételkedhetett többé; mivel egész
külsején csak a haja volt tűrhető, egyik hölgy így szólt az apához, aki
elkísérte a kislányát: „Milyen szép nagy haja van.” S nagyanyám –
gondolva, hogy most már, mikor a bűnös nő meghalt, a tanár meg
félhalott, nyugodtan célozhat a múltra, amelyről sose vettek tudomást –
hozzátette: „Biztosan családi örökség. Gondolom, a mamájának lehetett
ilyen szép haja?” „Nem tudom – felelt az apa jámborul. – Mindig csak
kalaposan láttam.”
Ideje volt, hogy Elstir után nézzek. Megláttam magam egy tükörben.
Azon a csapáson kívül, hogy nem mutattak be a leányoknak, észrevettem,
hogy a nyakkendőm lehetetlenül félrecsúszott, a kalapom alól pedig
kilógtak a hajfürtjeim, ez pedig nem vált előnyömre; de ezért mégis nagy
szerencse, hogy ha rendetlenül is, de Elstir társaságában láttak, és hogy így
nem tudnak majd elfeledni; egy másik szerencsém meg az volt, hogy
nagyanyám tanácsára, aznap a szebbik mellényem volt rajtam, holott
pedig kis híján múlt, hogy nem a legcsúnyábbat választottam, nem szólva
arról, hogy legeslegszebb sétapálcám volt velem; mert hát ha egy várt
esemény nem úgy történik, ahogy elgondoltuk, a várva várt előnyök
helyett más, váratlan előnyök jelentkeznek, és így minden
egyensúlyozódik; s annyira féltünk a legrosszabbtól, hogy a végén, amikor
az egészet tekintjük, majdnem az az érzésünk, hogy a véletlen
tulajdonképp inkább kedvező volt, mint kedvezőtlen.
– Szerettem volna megismerni őket – mondtam Elstirnek, mikor
odaértem hozzá. „De hát akkor mért maradt hét mérföldnyi messzeségre?”
Ezeket a szavakat Elstir nem azért ejtette ki, mivelhogy kifejezték a
gondolatát, hiszen hogy ha meg akarja valósítani a vágyam, könnyen
odahívhatott volna magához, hanem mert hasonló mondatokat –
közönséges emberek leggyakoribb mentségét – már több ízben hallhatott,
s mert bizonyos dolgokban a nagy emberek se jobbak a közönségeseknél, s
mindennapi mentségeiket egyazon tárházból merítik, ahogy a kenyerüket
is ugyanannál a péknél veszik; esetleg az ily szavak, amelyeket valahogy
visszájáról kell olvasnunk, mivelhogy a betűk az igazság ellentétét
jelképezik, egy önkéntelen visszahatás szükségszerű következményét,
nemleges rajzát ábrázolják. „Siettek” – tette hozzá Elstir. Gondoltam,
főképp nem engedték, hogy odahívjon valakit, akit nem találtak
rokonszenvesnek; különben biztosan hívott volna, hiszen annyit faggattam
felőlük, s láthatta, hogy mennyire érdeklődöm irántuk.
– Az előbb Carquethuit-ről beszéltünk – mondta, mielőtt elbúcsúztam
tőle a kapujánál. – Van róla egy kis vázlatom, ahol sokkal jobban látni a
tengerpart vonalát. A kép sem rossz, de az más. Ha megengedi – tette
hozzá –, önnek adom a vázlatot, barátságunk emlékére, mert hát akik
megtagadják azt, amire vágyódunk, illik, hogy helyette mást adjanak.
– Nem kaphatnék egy fényképet, persze csak ha volna róla, Miss
Sacripant arcképéről? De hát micsoda név is ez?
– Egy buta kis operett valamelyik szereplőjéé, a kép eredetije alakította.
– De higgye el, nem ismerem, pedig úgy tesz, mintha az ellenkezőjét
hinné. (Elstir egy szóval sem felelt.) Talán csak nem Swann-né az, persze a
házassága előtt? – mondtam, az igazság hirtelen és véletlen találatával,
amely, igaz, inkább ritka dolog, de azért utólag alapot nyújt az előérzetek
elméletének, hogyha persze elfelejtjük az elméletet gyöngítő tévedéseket.
Elstir még mostan sem felelt. A kép csakugyan Odette de Crécy hajdani
arcképe volt. Odette nem akarta megtartani, több okból, amelyek közül
némelyik nagyon is világos. De hát más okai is voltak. Ez az arckép az
előtt az időpont előtt keletkezett, amikor Odette-nak sikerült fegyelmezni
a vonásait, s arcából és termetéből azt a műalkotást formálta, amelynek
főbb vonalait, az esztendők ellenére, varrónője, fodrásza, ő maga is híven
respektálta: beszédében, mosolyában, magatartásában, gondolkodásában,
keze vagy tekintete rebbenésében. Csak az oly mindennel betelt és romlott
ízlésű szerető, mint Swann, volt képes arra, hogy jobb szeresse szép
felesége ne varietur[329] képeinél azt a szobájában őrzött, avatag kis
fényképet, melyen egy árvácskával díszített szalmakalap alatt, egy sovány
és inkább csúnya fiatal nő arca látszott, göndör hajjal és fáradt vonásokkal.
De ha a festmény nem előbb (mint Swann kedvelt fényképe), hanem
utóbb jött volna létre, mint Odette-nak az az elhatározása, hogy vonásait
fenséges, bájos, egészen új típusban rendszeresíti, Elstir művészi látomása
azt is éppúgy széjjelszedte volna. A művészi géniusz körülbelül oly
módon hat, mint az igen magas hőfokok, amelyek képesek megbontani az
atomok kapcsolatát, s más alakban, ellenkező rend szerint egyesítik őket.
Mindazt a mesterkélt harmóniát, melyet egy nő az arcára erőszakol, és
amelynek a maradandóságát mindennap, mielőtt az utcára lépne, gondosan
ellenőrzi a tükre előtt, kalapjának a hajlását, hajának a simaságát, tekintete
derűjét, az egész folytonosságát – e harmóniát a nagy festő szeme egy
pillanat alatt leronthatja, s helyette úgy csoportosítja újra ugyanannak a
nőnek a vonásait, hogy ki tudja elégíteni a lelkében hordozott női és festői
ideált. Ugyanígy gyakran megtörténik, hogy, egy bizonyos kortól fogva,
egy nagy kutató tekintete mindenütt s azonnal megtalálja azokat az
elemeket, amelyek az őt érdeklő kapcsolatok megállapítására szükségesek.
Mint az oly nem válogatós munkások vagy játékosok, akik mindig beérik
azzal, ami a kezük ügyébe esik, ezek a festők is elmondhatnák mindenről,
hogy: ez is jó lesz. Így például a luxembourg-i hercegnő egy unokanővére,
egyike a nagyvilág leggőgösebb szépségeinek, beleszeretett régebben az
akkor még új művészetbe, s a legnagyobb naturalista festőhöz fordult az
arcképéért. A művész szeme azonnal megtalálta, amit mindenütt keresett.
S a vásznon, a főúri hölgy helyén, egy kifutólány volt látható, mögötte egy
violaszín, tág és ferde díszlettel, amely a Place Pigalle-ra emlékeztetett.
De még ha nem megyünk is ily messzire, egy nagy festő arcképe egy nőről
nemcsak hogy nem hízeleg e nő bizonyos követeléseinek – mint mikor
például ha öregedni kezd, majdnem kislányos ruhában ül a fényképésze
elé, csak hogy érvényre juttassa fiatalon maradt derekát, bár így leánya
nővérének, sőt leánya lányának látszik, míg ez, ha kell, erre az alkalomra
rossz ruhában áll mellette –, ellenkezőleg, kidomborítja a nő félve
rejtegetett fogyatékait, amelyek, mint például egy lázas, pláne zöldes
arcszín, őt, a festőt, azért is csábítják, mert erősebb „jelleget” talál
bennük; az ily arckép viszont az egyszerű szemlélőt is kiábrándítja, mivel
darabokra zúzza azt a bizonyos ideált, amelynek a páncélzatát a nő olyan
büszkén hordta, s amely őt, ez egyetlen, változatlan formájában, annyira
kívül helyezte, sőt felül is az emberiségen. Ezentúl mintegy bukottan s
tulajdon típusából kirekesztve, ahol pedig mindeddig sebezhetetlenül
trónolt, már csak olyan nő, mint a többi, nem hiszünk a felsőbbségében. E
típust annyira egynek vettük nemcsak egy Odette szépségével, hanem
egész énjével és egyéniségével is, hogy az arcképe előtt, amely
megfosztotta tőle, kedvünk volna nemcsak azt mondani: „Ejnye, mennyire
megcsúnyult”, hanem azt is: „Nem hasonlít hozzá.” Nehezen hisszük el,
hogy ő az. Nem akarunk ráismerni. Pedig hát itt van valaki, akiről érezzük,
hogy láthattuk már. De ez a valaki nem Odette; arca, teste, külseje
meglehetősen ismerősek. Emlékeztetnek nem arra a nőre, akinek sose
mutat ily különös és kihívó jelleget, hanem más nőkre, mindazokra, akiket
Elstir lefestett, s akiket, bármily különbözők, mindig így ábrázolt szemtől
szembe, a szoknya alól kikandikáló s megfeszített lábukkal, míg kezükben
széles, kerek szalmakalapot tartanak a térdük előtt, mint az arcnak, e
másik körnek szimmetrikus megfelelőjét. És végül egy valóban nagy
arckép nemcsak a női típust szedi széjjel, azt, amelyet a nő hiúsága és a
szépségről való önző fogalma alkotott, hanem, ha már régebbről való, nem
éri be eredetijének fényképszerű öregítésével, vagyis azzal, hogy
divatjamúlt ruházatban mutatja. Az arcképen nemcsak a nő öltözködési
módja régi, hanem az a modor is, ahogy egykor a művész festett. Ez a
modor, Elstirnek a legelső modora, a lehető legterhelőbb keresztlevél volt
Odette-nak, mert nemcsak mint a fényképen, közismert félvilági
teremtések ifjabb kortársának mutatta, hanem egyben e képét is
egykorúnak tüntette fel Manet és Whistler oly arcképeivel, amelyeket ezek
a festők eltűnt, mert már elfeledett vagy egészen történetivé vált minták
után festettek.
Ilyen csöndes gondolatok között kísértem hazafelé Elstirt, s még mindig
a kép mintájának felfedezésén tűnődtem, amikor egy második felfedezésre
is bukkantam, amely még izgalmasabb volt, legalábbis énnékem, mivel ez
már a művésznek azonosságát érintette. Szóval Elstir megfestette Odette
de Crécy arcképét. Lehetséges, hogy ez a lángész, ez a bölcs, ez a remete,
ez a ragyogó társalgású és gondolkodású filozófus, aki úgy uralkodott a
dolgokon, azonos azzal a gonosz és nevetséges festővel, akit egykor
Verdurinék pártfogoltak? Kérdeztem tőle, ismerte-e őket, és hogy akkor,
véletlenül, nem hívták-e őt Biche úrnak. Igennel felelt, zavar nélkül,
minthogyha csak életének egy régi-régi részletéről szólnék, s mintha nem
is sejtené, mily szörnyű csalódást okoz nékem, de mikor felemelte a
szemét, megláthatta az arcomon. Az ő arca inkább csak elégedetlenséget
mutatott. S mivel már majdnem a villához értünk, egy kevésbé eszes vagy
kevésbé nagylelkű ember, mint ő, talán beérte volna azzal, hogy annyit
mondjon egyszerűen s kissé szárazon: „Viszontlátásra”, s utána került
volna velem mindennemű érintkezést. De Elstir nem így cselekedett,
hanem igazi, nagy mesterként – (s talán a tiszta alkotás szempontjából ez
volt az egyetlen hibája, vagyis hogy valóban mester volt, a szó eredeti
értelmében, mert a művész, ha ragaszkodik a szellemi élet igazságához,
köteles egyedül maradni s mit sem adni magából, még a tanítványainak
sem) –, aki minden körülményből, akár rá, akár másra vonatkozott,
iparkodott kihámozni, a fiatalok okulására, a benne rejlő kisebb-nagyobb
igazságot. Így hát most sem arra gondolt, hogy álljon bosszút hiúsága
sérelméért, hanem hogy ezt az egész dolgot mint fordíthatná a hasznomra.
„Senki sem oly bölcs – felelte –, hogy fiatal korában ne mondott volna
olyasmit, vagy ne élt volna oly életet, aminek utólag ne kívánná
megsemmisíteni az emlékét. De azért ne sajnálja nagyon az ily bántó
emlékeket, mert csakis akkor lehet biztos, hogy valóban igazi bölcs lett
(persze ha ez emberileg egyáltalában lehetséges), ha előbb átment
valamennyi nevetséges vagy gyűlöletes megtestesülésen, amiknek ezt a
legutolsót feltétlenül meg kell előzniük. Tudom, vannak fiatalok, igen
kiváló emberek fiai és unokái, akiket a nevelőik már az iskolában is
tanítottak a szellemi nemességre és az erkölcsi választékosságra. Ezeknek
talán semmit sem kell megtagadni az életükből, közölhetnék s aláírhatnák
mindazt, amit mondottak, de ezek oly szegényes elmék, szobatudósok
erőtlen utódai, akiknek inkább csak meddő és terméketlen a bölcsessége.
A bölcsességet nem úgy kapjuk, magunknak kell azt felfedezni, oly út
után, amelyet senki se tehet meg helyettünk, senki se tud tőle megkímélni,
mert ez nem más, mint a mi nézőpontunk a dolgokról. A legcsodálatosabb
életeket, a legnemesebb magatartásokat nem az apák formálták, sem pedig
a nevelők, hanem igen különböző indulások előzték meg őket, a köröttük
uralkodó bűnök vagy közhelyek hatása alatt. Mindegyik egy harcnak és
egy győzelemnek az eredménye. Megértem, hogy legelső korszakbeli
lényünk képe egyrészt nem nagyon hasonló, másrészt mindenképp
kellemetlen. De azért nem kell megtagadnunk; mivel annak a tanúja, hogy
akkor is igazán éltünk, s hogy a mindennapi élet mindennapi elemeiből, a
műtermek, s ha festőről van szó, a művészi barátkozások világából ki
tudtunk fejteni valamit az élet és a szellem törvényei szerint, mégpedig
oly valamit, ami mindennél többet ér.” Már az ajtaja elé értünk. Mély
csalódást éreztem, hogy nem ismerhettem meg a lányokat. De legalább
ezentúl lesz valami lehetőségem rá, hogy megtaláljam őket az életben;
most már nemcsak futó árnyak voltak azon a bizonyos horizonton, ahol
eddig azt hihettem, hogy sose fognak újra megjelenni. Most már nem áradt
köröttük az a heves hullámjáték, amely eddig elválasztott tőlük, s amely a
vágy átültetése volt örökös tevékenységgé – mozgékony, sürgős, csupa
nyugtalanság, mivel mindig remegtem el nem érhető messzeségük, talán
végleges menekvésük miatt. Irántuk érzett vágyamat ezentúl nyugalomba
is helyezhetem, tartalékolhatom, mint a többit, amelyeknek, ha egyszer
tudtam, hogy mégiscsak lehetségesek, mindjárt el is halasztottam a
megvalósulását. Elbúcsúztam Elstirtől, megint egyedül maradtam. Akkor
aztán hirtelen, minden csalódás ellenére, megláttam az elmémben
mindazokat a véletleneket, melyekről nem is sejthettem, hogy valaha is
megtörténhetnek, vagyis hogy Elstir ismeri ezeket a lányokat, hogy e
lányok, akik még reggel csak egy kép figurái voltak, háttér gyanánt a
tengerrel, láttak engem, látták, hogy egy nagy festő ismerőse vagyok, és
hogy ez a nagy festő tudja, mint szeretném ismerni őket, s bizonyosan meg
is fogja könnyíteni az ismerkedést. Mindez örömet szerzett nékem, de ez
az öröm rejtve maradt; olyan volt, mint azok a bizonyos látogatók, akik
várnak, s csak akkor tudatják, hogy itt vannak, ha már mindenki elment, ha
már egészen egyedül vagyunk. Akkor végre észrevesszük őket,
mondhatjuk nékik: az önöké vagyunk, s csakis rájuk hallgatunk. Olykor a
perc közt, amikor ezek az örömök belépnek hozzánk, s a másik perc közt,
amikor mi magunk is hozzájuk lépünk, annyi, de annyi óra múlt el, annyi
embert láttunk közben, hogy félünk, tán meg se várnak minket. De
szerencsére türelmesek, sose unják el magukat, s mihelyt mindenki
távozott, máris ott ülnek velünk szemben. Némelykor mi vagyunk
fáradtak, s olyasmit érzünk, hogy lomha elménk nem lesz elég erős ahhoz,
hogy visszatartsa ezeket a benyomásokat és emlékeket, melyeknek a mi
törékeny énünk az egyedüli lakható helye, egyetlen megvalósulási
formája. Ezt pedig nagyon sajnálnánk, mert a létnek csakis az oly napokon
van kis érdekessége, mikor a valóságok pora mágikus homokkal
keveredik, mikor az élet egy közönséges véletlene romantikus rugóvá
szépül. Akkor az álom fényeiből egész nagy hegyfoka száll fel az el nem
érhető világnak, és belép az életünkbe, ebbe a mi életünkbe, ahol éber
alvóként látjuk azokat a személyeket, akikről eddig olyan szépen, olyan
forrón álmodtunk, hogy azt hittük, örökké csak álmainkban láthatjuk őket.
Az enyhülés, amelyet az a valószínűség hozott, hogy ezentúl bármikor
megismerhetem e leányokat, annál értékesebb volt most, mivel épp e
napokban nemigen leshettem volna őket, hiszen minden időnket Saint-
Loup útikészülődéseire fordítottuk. Nagyanyám nem tudta, hogyan hálálja
meg azt a tömérdek kedvességet, amit barátom őiránta s irántam is
tanúsított. Mondtam néki, hogy az ifjú márki nagy bámulója Proudhonnak,
s rávettem, hogy küldesse el e filozófus kéziratos leveleit, amelyeket
nagyanyám nemrég szerzett meg Párizsban; Saint-Loup eljött, hogy
megnézze őket, még aznap, mikor megérkeztek, épp az ő elutazása előtt.
Mohón kezdte olvasni mind, áhítattal fogva a lapokat, sőt egyes szebb
töredékeket kívülről is próbált megtanulni, majd fölkelt, mentegetőzött,
hogy olyan sokáig maradt, amikor csak hirtelen ily szavakat hallott
nagyanyámtól:
– De hát vigye is el őket, mind az öné, az ön kedvéért hozattam az
egészet Párizsból.
Oly nagy volt az öröme, hogy nem tudott uralkodni magán, akár egy
testi állapoton, amely akaratlanul jön létre, bíborvörös lett, mint egy
gyermek, akit az imént büntettek meg, s nagyanyámat sokkal inkább
meghatotta az az erőfeszítése, hogy visszafojtsa örömét (bár a legkisebb
siker nélkül), amely valósággal megrendítette, mint akár a legcifrább és
legbőségesebb köszönet. Saint-Loup viszont attól félt, hogy netalán nem
mutatta eléggé a háláját, s még másnap is kért, hogy mentsem ki érte, a kis
helyiérdekű vonat ablakához hajolva, amelyen visszautazott a garnizonba.
Ez ugyanis valóban elég közel volt Balbechoz. Gondolt arra, hogy kocsin
megy el, mint máskor is, ha este visszajött, s amikor sose távozott
véglegesen. Azonban most a bőröndjeit vasúton kellett feladnia. S
egyszerűbbnek találta, ha maga is a vonattal megy, követve a Nagyszálló
igazgatójának a véleményét, aki, mikor a tanácsát kértük, azt felelte, hogy
kocsi vagy vonat, „a kettő körülbelül egyenáramú”. Ő persze ezzel
finoman egyenértékűt akart mondani (többé-kevésbé ugyanazt, amit
Françoise tömören úgy fejezett volna ki, hogy „a kettő egy kutya”).
– Hát jó – válaszolta Saint-Loup –, akkor a csavargőzössel megyek. –
Én is vele mentem volna, ha nem vagyok olyan fáradt, s elkísértem volna
Doncières-ig; de legalább megígértem, míg a pályaudvaron voltunk –
vagyis míg a kis vonat vezetője késlekedő barátaira várt, mert nélkülük
nem akart semmiképp sem elindulni, s míg egynéhány frissítőt hajtott fel
az ivóban –, hogy hetenként többször is meglátogatom. Mivel – Saint-
Loup nagy bosszúságára – Bloch is kijött az állomásra, s hallotta, amint
barátom úgy hívott meg Doncières-ba, hogy ott étkezzem és ott is háljak,
Saint-Loup néki is szólt a végén, azonban végtelen hűvös hangon,
amelynek a meghívás kénytelen kedvességét kellett módosítani, s
megakadályozni Blochot abban, hogy komolyan vegye a dolgot: „Ha
egyszer Doncières-ba jön, amikor épp szabadnapos vagyok, érdeklődjék
utánam a kaszárnyában, bár ugyan előre látom, hogy nemigen leszek
szabad.” Talán Robert attól is félt, hogy egyedül nem jönnék hozzá, s
abban a hitben, hogy talán jobb viszonyban vagyok Blochhal, mint
mondottam, előre lehetővé tette, hogy mindjárt egy vezetőm, egy társam is
legyen az útra.
Féltem, hogy a meghívásnak ez a hangja és ez a módja – amellyel azt
tanácsoljuk valakinek, hogy ne jöjjön – esetleg fájni fog Blochnak, s úgy
éreztem, hogy Saint-Loup-nak inkább hallgatni kellett volna. De
csalódtam, mert mindjárt a vonat indulása után s míg együtt tartottunk
hazafelé, egészen egy utcakeresztezésig, ahol kettévált az utunk, mivel
nekem a szállóba, Blochnak a villájukba kellett menni, Bloch folyton csak
arról beszélt, mikor megyünk Doncières-ba, végre is Saint-Loup „kedves
és szeretetre méltó erősködése” után, az ő részéről, ugyebár, „otromba
neveletlenség lenne”, ha nem fogadná el a meghívását. Örültem, hogy nem
vette észre, vagy legalábbis nem volt úgy megsértve, hogy érdemesnek
tartotta volna észrevenni Saint-Loup-nál, milyen kevéssé unszoló s alig
udvarias hangon intézte hozzá a „meghívását”. De azért szerettem volna
megkímélni attól a nevetségességtől, hogy most mindjárt rohanjon
Doncières-ba. De nem mertem tanácsot adni, hiszen csak haragudott
volna, ha eléje tárom, hogy nem is Saint-Loup erősködött, hanem ő, Bloch,
erőszakoskodott. Mert ebben aztán nem ismert mértéket, s jóllehet minden
ily hibáját sok olyan jó tulajdonsága ellensúlyozta, amivel viszont a
tartózkodóbb természetűek nem rendelkeztek, Bloch tapintatlansága
olykor már-már tűrhetetlenné vált. Hogyha őrá hallgatok, a hét végéig
feltétlenül el kellett mennünk Doncières-ba. (Ezt mondta: mennünk kell,
mert, azt hiszem, számított kissé a jelenlétemre, csak hogy így
elfogadhatóvá tegye a magáét.) Az úton végig, a tornacsarnok előtt, amely
alig látszott a fák közt, a teniszpálya, a városháza, az osztrigaárus előtt,
mindenütt megállított, könyörgött, hogy jelöljek már ki egy bizonyos
napot az utazásra, s mivel nem tettem, haragosan hagyott magamra, e
szavakkal: „Tégy, amit akarsz, kedves mester. Én azonban kénytelen
vagyok elmenni, mivel meghívtak”
Saint-Loup annyira aggódott, eléggé megköszönt-e mindent
nagyanyámnak, hogy harmadnap levélben is lelkemre kötötte, mit
mondjak néki, s a borítékon, ahova a posta ráütötte a garnizon nevét,
mintha még mindig ő szólt volna hozzám, ő futott volna gyorsan felém,
hogy megmondja, gondol rám, szobájának a falai közt, a XVI. Lajos-kori
lovassági kaszárnyában. A papíron a Marsantes-címer díszlett, amely
oroszlánt ábrázolt, fölötte, mint egy korona, a francia főrendek süvegével
kiegészítve.
„Az utazás – írta – tűrhető volt, mivel még az állomáson megvettem
Arvède Barine[330] egy könyvét (azt hiszem, valami orosz író, de ahhoz
képest, hogy idegen, kitűnően ír franciául; írja meg, mi a véleménye róla,
hisz, mint a tudás kútforrása, aki mindent olvasott, bizonyosan ismeri); és
most megint itt vagyok, ebben a durva környezetben, ahol, fájdalom,
meglehetősen száműzöttnek érzem magam, mivel nincs itt körülöttem,
amit Balbecban kellett hagynom; igen, ebben a környezetben, ahol semmi
szeretetet, semmi szellemi vonzóerőt nem találok; ön ezt biztosan
megvetné, pedig azért ez sem érdektelen. Úgy érzem, minden
megváltozott, mióta elmentem innen, mivel közben megkezdődött életem
egyik legfontosabb kora, vagyis a mi barátságunké. Remélem, hogy sohase
lesz vége. Minderről csak egyetlen lénynek, barátnőmnek beszéltem, aki
nemrég meglepett azzal, hogy egy órát töltött itt mellettem. Szeretné önt
is megismerni, s azt hiszem, megértenék egymást, mivel ő is hallatlanul
szereti az irodalmat. Viszont, hogy gondolhassak néha a mi balbeci
beszélgetéseinkre, hogy újraéljem ezeket a felejthetetlen órákat, egészen
elszigetelődtem garnizonbeli barátaimtól, akik mind derék, jó fiúk, de
képtelenek volnának ezt megérteni. Megvallom, hogy e perceket, közös
perceink emlékét, majdnem jobb szerettem volna, legalábbis az első
napon, csak magamban s e levél nélkül felidézni. De aztán meg attól
féltem, hogy ön, aki oly finom és annyira érzékeny, ezer rosszra gondolna,
ha nem kapna levelet tőlem, ha ugyan hajlandó gondolatban ahhoz a nyers
lovastiszthez leereszkedni, akit, félek, sok munkájába kerül, míg egy kissé
finomabbá s önhöz méltóbbá csiszol.”
Ez a levél, gyengéd hangjával, hasonlított azokhoz, melyeket akkor
képzeltem el, mikor még nem is ösmertem Saint-Loup-t, azokban az
ábrándozásokban, ahonnan csak az első találkozás hűvössége ragadott ki,
mivel oly fagyos valósággal állított hirtelen szemtől szembe, mely aztán,
szerencsére, mégse bizonyult véglegesnek. Mióta egyszer ily levelet
kaptam, ahányszor, ebédidő tájban, hozták a délelőtti postát, habozás
nélkül felismertem a tőle jött levelet, mivel azt a másik arcot, a távollevő
arcát mutatta, akinek a vonásaiban (vagyis az írás jellegében) semmi
okunk sincs nem hinni, hogy éppoly egyéni lelket ne lássunk, mint akár az
orr vonalában vagy pedig a hangszínben.
Mostanában szívesen maradtam az asztalnál ebéd után, s ilyenkor, ha
biztosan tudtam, hogy a lánycsapat nem jöhet erre, nem mindig s nem
kizárólag csak a tengert bámultam. Mióta bizonyos részleteket Elstir
vízfestményein is láttam, iparkodtam ezeket a valóságban is megtalálni, s
szerettem, mint a költészet megannyi újabb megnyilvánulását, a még
ferdén leejtett kések abbamaradt mozdulatát az abroszon, egy szétbontott
asztalkendő dagadozó kerekségét, ahova a napsugár egy sárga
bársonydarabot ékel, a félig telt poharat, amely így jobban mutatja formái
nemes öblösségét s áttetsző és sűrített naphoz hasonló üvege mélyén egy
kis sötét, de csupa fénytől sziporkázó bormaradékot, a térfogatok
helyváltoztatását, a folyadék átalakulását a megvilágítás játékai szerint, a
szilvák lassú módosulását zöldből kékbe s kékből aranyba a félig-meddig
kiürített gyümölcsöstálon, az ódon székek sétáját naponta kétszer az asztal
körül, amelynek fehér abrosza úgy borul rá, mint egy oltárra, ahol a magas
ínyencség nagy ünnepeit ülik, s ahol az osztrigakagylók mélyén úgy marad
meg pár fényes vízcsepp, mint a kis kőből való szenteltvíztartókban – s
így próbáltam megtalálni a szépséget, ahol sose kerestem volna, a
legmindennapibb dolgokban, a „csendéletek” mélységes légkörében.
Amikor alig pár nappal Saint-Loup elutazása után sikerült elérnem
Elstirnél, hogy egy kis uzsonnát adjon a műtermében, ahol majd
Albertine-nal is találkozom, sajnáltam, hogy ezt a pillanatnyi külső
varázst és választékosságot, amelyet a szállóból eljövet véltek találni
rajtam (s amely a hosszabb pihenésnek s a még gondosabb öltözködésnek
volt tulajdonítható), nem fordíthatom valami érdekesebb teremtés
meghódítására (valamint az Elstirről rám háramló tekintélyt is),
sajnáltam, hogy mindezt csak Albertine megismerésére, erre az egyszerű
örömre kell alapoznom. Értelmem ezt az örömet, amióta biztos volt, nem
ítélte különösen értékesnek. Viszont belül az akarat egy percre se osztotta
ezt az illúziót, az akarat, amely kitartó s változatlan szolgája a mi
egymásra következő énjeinknek; a homályban rejtőzködve, megvetve s
fáradatlanul híven, szünet nélkül dolgozik – nem bánva énünk változásait
–, hogy ne legyen hiánya semmiben. Miközben egy rég kívánt út már
majdnem hogy megvalósul, s az ész és az érzékenység tűnődni kezdenek,
érdemes-e hozzáfogni, az akarat, amely tudja, hogy az ő tétlen gazdái
mindjárt remeknek találnák az utat, ha persze nem lehetne megkezdeni,
hagyja, hadd beszéljenek, s hadd habozzanak az állomás előtt; ő azért
megváltja a jegyet, s induláskor szépen a vonatba segít bennünket. Mert ő
éppoly változatlan, amily szeszélyes az ész és az érzékenység, de mivel
hallgat és nem érvel, azt hisszük, nem is létezik; az ő szilárd elhatározását
követi énünk minden más része, azonban anélkül, hogy észrevennénk, míg
a maguk habozásait nagyon is világosan kell látniuk. Így kezdett hát
vitázni az én eszem és érzékenységem is Albertine ismeretségének
öröméről s ennek az örömnek az értékéről, mialatt a tükrömben azokat a
hiú és múló kis kellemeket néztem, amelyeket szerettem volna más
alkalomra tartogatni. De azért az akaratom vigyázott az indulás órájára, s a
kocsisnak pontosan Elstir lakáscímét mondta. Eszemnek és
érzékenységemnek minden ideje megvolt hozzá, mivel a döntés
megtörtént, hogy ezen módfelett sajnálkozzanak. De ha netán az akaratom
más címet mond a kocsisnak, micsoda bánat és felsülés!
Amikor valamivel később megérkeztem Elstirhez, az első percben azt
hittem, hogy Simonet kisasszony nincs is ott a műteremben. Ült ugyan ott
egy fiatal lány, selyemruhában, kalap nélkül, de ennek sem remek haját,
sem orrát, sem arcszínét nem ismertem, s nem tudtam megtalálni benne
azt a bizonyos valakit, akit én egy pólósapkás s a tengerparton sétáló kis
kerékpároslányból hámoztam ki. Pedig hát ő volt Albertine. De még
amikor megtudtam, akkor se foglalkoztam vele. Amikor még fiatalon egy
nagyvilági körbe lépünk, azonnal meghalunk önmagunknak, egészen más
emberek leszünk, mivel minden új szalon olyan, mint egy új
világegyetem, ahol másféle erkölcsi távlat törvényei uralkodnak, s a
figyelmünket úgy szegezzük, mintha örökre fontosak lennének, oly emberi
lényekre, táncokra és kártyajátékokra, akiket és amelyeket mindjárt
másnap elfelejtünk. Mivel ahhoz, hogy beszédbe ereszkedhessek
Albertine-nal, oly utat kellett követnem, amelyet nem én terveztem, s
amely előbb a házigazdához, majd más vendégekhez vezetett, akiknek
sorra bemutattak, aztán a terített asztal felé, ahol epres süteménnyel
kínáltak, és ettem is, miközben hallgattam mozdulatlan az akkor kezdődő
muzsikát – e különböző eseményeknek éppannyi fontosságot
tulajdonítottam, mint annak, hogy be fognak-e mutatni Simonet
kisasszonynak, s e bemutatást annyira csak egy részletnek láttam a többi
között, hogy egészen elfeledtem, mi is volt még, pár perce, egyetlen célja
a jövetelemnek. Egyébként nem így van-e ez a tevékeny életben is, igazi
boldogságainknak s komoly bajainknak az esetében? A társaságban
például attól, akit szeretünk, megkapjuk végre az egy éve várt kedvező
vagy halálos választ. De tovább kell beszélgetnünk, egyik gondolat a
másikból sarjad, s mindez egy oly felületet formál, amely alól időnként
csak hangtalanul bukkan fel az a mély, de határolt emlék, hogy a baj
beköszöntött hozzánk. Ha baj helyett boldogságról van szó, sokszor csak
hosszú évek után kezdünk emlékezni arra, hogy érzelmi életünknek
legnevezetesebb eseményét meg se igen figyeltük, majdnemhogy észre se
vettük, mikor bekövetkezett, például egy társaságban, ahova pedig csak
ennek az eseménynek reményében mentünk.
Amikor Elstir szólt, hogy jöjjek, mert bemutat Albertine-nak, aki kissé
messzebb ült, előbb még szépen megettem egy kávéhabos süteményt, s
érdeklődve faggattam egy most megismert öregurat, akinek, mivel
megcsodálta, gondoltam, illik odaadni a gomblyukamban virító
rózsaszálat, hogy hát milyenek is azok a híres normann vásárok. Ez persze
nem jelenti azt, minthogyha a bemutatás nem szerzett volna örömöt, s
mintha nem éreztem volna ugyanakkor a komolyságát. De igazi örömömet
mégiscsak később ismertem meg, mikor a szállóba visszatérve megint
egyedül maradtam, és újra a régi lettem. Úgy vagyunk az örömökkel, mint
például a fényképekkel. A szeretett lény jelenlétében a felvételnek csak
visszáját kapjuk, és csak később hívjuk elő, odahaza, ha megtaláltuk azt a
belső sötétkamrát, amelynek „tilos” a bejárója, amíg idegeneket is látunk.
Amíg tehát az öröm ismerete legalább pár órával késett, viszont a
bemutatás komolyságát azonnal és teljesen átéreztem. A bemutatás
percében hiába fogjuk fel hirtelen, hogy megajándékoztak bennünket egy
nevünkre és jövendő örömökre érvényes utalvánnyal, amely után már
hetek óta szaladgáltunk, fáradatlanul, egyben azt is be kell látnunk, hogy
az utalvány elnyerése nemcsak kínos utánjárások végét jelenti a
számunkra – ami csakis örömmel tölthetne el bennünket –, hanem annak a
bizonyos valakinek a megszűntét is, akit már a képzeletünk egészen
átalakított, s aggályos félelmünk, hogy esetleg sose ismer meg bennünket,
óriásira nagyított. Abban a percben, hogy a nevünk felhangzik a bemutató
ajkán, főképp ha ez, mint Elstir tette, magasztaló magyarázatokkal veszi
körül – e szentséges pillanatban, amikor, mint egy tündérjátékban, a
géniusz elrendeli valakinek, hogy mássá változzék –, az, akinek úgy
vágytunk végleg a közelébe érni, most eltűnik; először is hogy maradna
önmagához hasonló, mikor – annál a figyelemnél fogva, amelyet ez az
ismeretlen kénytelen a nevünknek s a személyünknek szentelni – abban a
szempárban, amelyet tegnap még a végtelenben véltünk (és amellyel, úgy
gondoltuk, a mi téveteg, rosszul irányzott, reménytelen és más pályájú
szemünk soha, de sohase fog találkozni), a tudatos tekintetet, az örökké
keresett és felismerhetetlen gondolatot csodálatosan s egészen egyszerűen
a mi képünk váltja fel, mintha csak egy ránk mosolygó tükör mélyére
volna festve. Ha a magunk megtestesülése abban, aki a legkülönbözőbbnek
látszott, mindennél inkább módosítja azt a lényt, akinek bemutatkoztunk
az imént, ennek a lénynek a formája egyelőre elég bizonytalan marad; s
magunkban joggal kérdezhetjük, hogy isten lesz-e, asztal vagy mosdótál.
De akár a viaszgyúrók, akik ügyes ujjukkal előttünk és öt perc alatt
formálnak meg egy mellszobrot, az ismeretlen lány szavai határozottá
teszik e formát, s valami véglegeset adnak néki, ez azután majd kizárja
mindazt a sok feltevést, amelyekben előző nap vágyunk és képzeletünk
tobzódott. Igaz, hogy már azelőtt is, hogy eljött az uzsonnára, Albertine
nem volt egészen az a bizonyos árnykép az életemben, az a csak átsuhanó
nő, akiről nem tudunk semmit sem, akit éppen hogy észrevettünk.
Rokonsága Bontemps-néval máris összeszűkítette ezeket a ragyogó
feltevéseket, s befalazta az egyik utat, amelyen át szétáradhattak. Amily
mértékben közeledtem ehhez a fiatal lányhoz, s ahogy mindjobban
megismertem, ez az ismeret állandó kivonások útján történt, s minden
vágy- és képzeletrészt oly fogalom helyettesített, amely sokkal, végtelenül
kevesebbet ért e résznél, azonban bizonyos egyenérték is járult hozzá az
élet területén, azé, amit a Társaságok az eredeti részvények visszafizetése
után adnak, s amit ők élvezeti jegynek hívnak. A neve, a rokonsága volt a
legelső határa ezeknek az én feltevéseimnek. Kedvessége, miközben az
arcán, a szeme alatt megtaláltam a szépségjegyét, már egy második
határul szolgált; s végül bámulva hallottam, hogy „tökéletesen”-t mond
teljesen helyett, és két ismerőséről szólva úgy beszélt, hogy az egyik
„tökéletesen hülye, de azért kedves”, a másik meg, egy bizonyos úr,
„tökéletesen közönséges és tökéletesen unalmas”. Bármily kellemetlen is
ennek a „tökéletesnek” a használata, mégis olyan fokát jelzi a
műveltségnek s az úri modornak, aminőt nem képzeltem volna, hogy a
golf részeg múzsája, a kerékpáros bacchánsnő elérhessen. Igaz, hogy e
legelső metamorfózisa után Albertine még jó néhányszor alakult át az én
szememben. Azok a hibák és jó tulajdonságok, melyeket egy emberi lény
szemtől szembe mutat az arcán, egészen más rendben alakulnak, ha más
oldalról nézzük őket – ahogy egy város műemlékei is hol egy vonalban
oszlanak szét, hol mély távlatban sorakoznak, hogyha más a nézőpont, s
valósággal kicserélik viszonylagos nagyságaikat. Kezdetben Albertine-t
inkább félénknek, mintsem könyörtelennek találtam; inkább jó
modorúnak, mintsem neveletlennek látszott, ha komolyan vehettem azokat
az ítéleteket – „igen rossz a modora, igen furcsa a tónusa” –, amelyeket a
szóba került fiatal lányokra alkalmazott; s végül arca gyújtópontjának
inkább piros és nem is szép halántékát tekinthettem, mintsem különös
nézését, amelyre pedig mindeddig állandóan gondolnom kellett. De ez a
második nézőpont, s bizonyosan még több is lesz, amelyeken sorjában
végig kell majd vándorolnom. Így hát csak ha felismerem, persze vaktában
tapogatózva, a kezdet optikai csalódásait, akkor tudnék eljutni végre egy
emberi lény pontos ismeretéhez, ha persze ez az ismeret valóban
lehetséges lenne. Csakhogy nem az; mert amíg helyreigazítjuk a róla való
látomásunk, ő maga, mivel nem valami merev és lélektelen célpont,
közben szintén változik, s mialatt próbáljuk elérni, megint helyet
változtat, s amikor már azt hisszük, hogy végre világosan látjuk, csak a
régi képeinket sikerült úgy-ahogy megvilágítanunk, de ezek már rég nem
őt ábrázolják.
És mégis, bármily elkerülhetetlen csalódást hoz magával, ez a lépés,
annak irányában, akit épp hogy csak megláttunk, de akit, minden időnk
megvolt, hogy kényelmesen elképzelhessünk, ez a lépés egyenesen
egészségére válik az érzékeknek, mivel ez az egyetlen, amely ébren tartja
az étvágyunkat. Mily szürke és unalmas azoknak az élete, akik akár
lustaságból, akár pedig félénkségből kocsiban és kerülő nélkül mennek el
barátaikhoz, s akik minden előzetes ábránd nélkül ismerték meg őket,
anélkül, hogy útközben meg mernének állapodni a vágyuk mellett.
Hazatérőben, miközben erre az uzsonnára gondoltam, megint magam
előtt láttam a kávéhabos süteményt, amelyet még megettem, mielőtt Elstir
hívására Albertine elé járultam, aztán azt a rózsaszálat, melyet az
öregúrnak adtam, mindezeket a részleteket, melyeket a körülmények
szemelnek ki akaratunk ellenére, s amelyek, külön és véletlen
elrendezésben, az első találkozás képét alkotják a számunkra. Viszont pár
hónappal később szinte az volt a benyomásom, hogy e képet más
szempontból, magamtól igen messze látom, megértve, hogy nem csupán
az én számomra létezett, amikor Albertine előtt erre az első napra
emlékezve, ő maga szólt, nagy csodálkozásomra, a virágról, a habos
süteményről s mindarról, amit, nem mondom, hogy csak magamnak
tartottam fontosnak, hanem amiről azt hittem, hogy egyedül én vettem
csak észre, és most, lám, újra megtaláltam, oly formában, amelynek még a
létét se sejtettem, vagyis Albertine elméjében. Ettől az első naptól fogva,
mikor a szállóba visszatérve láthattam, mily emléket hoztam haza,
megértettem, micsoda tökéletes bűvészmutatványban volt ott részem, s
mint beszélhettem egy percig azzal, akinek semmi köze sem volt a
tengerparton oly soká hajszolt lányhoz, s akit a bűvész ügyessége ugratott
be a helyére. Egyébként ezt előre is könnyen kitalálhattam volna, mert
hisz a tengerparti lányt egyedül magam formáltam. De mivel míg Elstirrel
beszéltem, azonosítottam őt Albertine-nal, azt az erkölcsi kötelezettséget
éreztem az irányában, hogy tovább is hű maradjak a képzelt Albertine-nak
tett ígéretemhez. Eljegyezzük magunkat, mégpedig meghatalmazás útján,
s utána kötelességünknek tartjuk, hogy feleségül vegyük a helyettest.
Egyébként, ha egy bizonyos szorongás eltűnt is egyelőre az életemből,
mivel eléggé enyhítette a jó modor, a piros halánték és a „tökéletesen
közönséges” szólás emléke, ugyanekkor ez az emlék másféle vágyat is
keltett bennem, kellemeset, fájdalmatlant és majdnem hogy testvérit,
amely azonban idővel éppolyan veszedelmessé válhatott, mivel azt a
kívánságot éreztette velem minden percben, hogy mielőbb megcsókoljam
ezt az egészen új teremtést, akinek a jó modora, félénksége és váratlan
kezessége határt szabott képzeletem felesleges futkározásának, viszont
meghatott hálaérzetet fakasztott a helyébe. És mivel az emlékezet
mindjárt egymástól független felvételeket készít, s elvág minden kapcsot
és fejlődést az így ábrázolt jelenetek között, az elénk tárt képsorban az
utolsó nem mindig rontja le szükségképpen az előzőket. Azzal az inkább
közepes és megható Albertine-nal szemben, akivel Elstirnél beszéltem,
láttam a tenger hátterével a másik, a titokzatos Albertine-t is. Mindez
most már csak emlék volt, vagyis csupa olyan kép, amelyek közt egyiket
sem éreztem igazabbnak a többinél. Hogy végezzek ennek az első
bemutatkozásnak az emlékeivel, illetve a képeivel, mihelyt próbáltam
felidézni azt a kis szépségjegyét a szeme alatt, eszembe jutott, hogy
amikor Albertine eltávozott Elstiréktől, ugyanezt a szépségjegyet nem az
arcán, hanem az állán láttam. Egyszóval amikor láttam, észrevettem, hogy
van szépségjegye, de tévelygő emlékezetem végigsétáltatta az arcán, s hol
ide, hol oda helyezgette.
Hiába volt a kiábrándulásom, hogy Simonet kisasszonyt nem találtam
oly különbözőnek más lányoktól, mint ahogy a csalódásom a balbeci
templom előtt szintén nem akadályozott abban, hogy ne vágyódjak
Quimperlébe, Pont-Avenba vagy Velencébe, most meg azzal vigasztaltam
magam, hogy ha már maga Albertine nem olyan, mint amilyennek hittem,
de legalább az ő révén megismerhetem majd a barátnőit.
Eleinte azt hittem, hogy nem fogok zöld ágra vergődni. Mivel úgy volt,
hogy ő is, én is sokáig maradunk még Balbecban, gondoltam, az lesz a
legjobb, ha nem erőltetem vele a találkozást, s megvárom az alkalmat,
amikor majd láthatjuk egymást. De még az esetben is, ha ez mindennap
megtörténhet, félő volt, hogy tán beéri valami távoli üdvözléssel, ez pedig
nem nagy hasznomra válna, még ha minden áldott nap s egy egész idényen
át is ismétlődne.
Nemsokára ezután egy délelőtt, miután esett, és majdnemhogy hideg
volt, a parti sétányon egy sapkás és muffos lány szólított meg, olyan
különböző attól, akit Elstir uzsonnáján láttam, hogy ugyanazt felismerni
benne képtelen elmeműveletnek látszott; az én elmém mégis felismerte,
de csak egy pillanatnyi meglepetés után, amely nem kerülte el, azt hiszem,
Albertine figyelmét. Másfelől emlékezve e percben az ő Elstirnél
tanúsított s meglepő „jó modorára”, most éppen az ellenkező
meglepetésben részesített egyfelől kemény hangjával, másfelől „kis
csapatbeli” beszédmódjával. Egyébként az arcának most már nem a
halánték volt megnyugtató és optikai középpontja, akár azért, mert más
oldalról láttam, akár mert eltakarta a sapka, akár mert a pirossága nem
lehetett állandó. „Milyen pocsék idő, ugye – kezdte mindjárt a
beszélgetést –, és még van merszük azt mondani, hogy a nyárnak itt soha
sincs vége! Mit csinál itt, mondja, csak lóg? Sose látjuk a golfpályán, se a
kaszinóbálokon; ugye, nem is lovagol? Nem fél, hogy megpenészedik az
unalomtól? Mindig csak ez a víz meg a homok, az ember egész hülye lesz
tőle. Maga persze, mint a gyík, szereti a napfürdőzést. Hát hiszen ideje, az
lehet hozzá. Látom, nem olyan, mint én, mert én imádok minden sportot!
Nem volt a sogne-i lóversenyen? Mi, sajnos, a vicinálissal mentünk, de
hát, belátom, nem tündérálom egy ilyen ócska kávédarálóval utazni!
Képzelje: két óráig tartott! A pléhcsacsimmal ezalatt háromszor is
odaértem volna.” Amíg a magam részéről egyenesen bámultam Saint-
Loup-t, hogy a kis helyi vonatot csak úgy természetesen „csavargőzösnek”
hívta, mivel csavaros kerülőkkel tartott a végcélja felé, ugyanakkor
megijesztett Albertine-nak a könnyűsége, amellyel hol ócska kávédarálót,
hol meg vicinálist emlegetett. Éreztem, mennyire uralkodik egy bizonyos
beszédmódon, amelyben, féltem, hogy észreveszi s megvetheti a
tudatlanságomat. Amellett akkor sejtelmem sem volt még arról a sok
rokon értelmű szóról, amelyek a kis lánycsapat nyelvén mind ezt a vasutat
jelentették. Beszéd közben Albertine-nak sem a feje nem mozgott, se az
orrcimpája nem rezgett, csakis a szája széle volt eleven. A hangja így
vontatottan s mintegy az orrán át tört elő, amiben része lehetett bizonyos
vidéki öröklődésnek, esetleg az angol flegma fiatalos erőltetésének, egy
idegen nevelőnő nyelvleckéinek s az orr nyálkahártyájában a túlságos
vérbőségnek. Ez a hangszín, mely egyébként hamar megszűnt, ha
ismerősökkel volt s olyankor természetesen gyermekes lett, igen könnyen
kellemetlen hatást is kelthetett volna. De volt benne valami sajátos, és
engem mindjárt elbűvölt. Valahányszor pár napig nem láthattam a
tengerparton, szinte egy lázban ismételgettem: „Sose látjuk a golfpályán”,
az ő vontatott kis hangján, egyenesen, mozdulatlan fejjel. És olyankor úgy
éreztem, nincs nála kívánatosabb teremtés.
Ezen a napon mi ketten is olyan párt formáltunk a sok közt, amelyek
találkozása s megállása felélénkíti a sétányt egy-egy percre, épp addig,
míg pár szót váltanak, mielőtt megint elválnának, hogy azután külön-
külön s más irányban folytassák a sétájukat. Felhasználtam e
mozdulatlanságot, hogy megnézzem s végleg megtudjam, hol is van ez a
szépségjegy. Mármost éppúgy, mint Vinteuil egy dallamtöredéke, amelyet
úgy szerettem a Szonátában, s amely az emlékezetemben az andantétól a
fináléig bolygott, míg aztán egy szép napon, kottával a kezemben,
megtaláltam s leszögeztem emlékemben a jó helyen, vagyis a Szonáta
scherzójában, ugyanígy e szépségjegy is, amelyre hol Albertine arcán, hol
meg az állán emlékeztem, ezúttal végleg megállapodott a felső ajkon, az
orr alatt. Ugyanígy vannak verssorok, amelyeket kívülről ismerünk, s
bámulattal találunk meg egy nem is sejtett költeményben.
E percben, mintha szabadon akarna megsokszorozódni a tenger előtt ez
a gazdag s változatos formájú együttes, melyet e rózsás és aranyló, naptól
és széltől edzett szüzek szépséges karéja alkotott, Albertine karcsú derekú,
szép lábú és egymástól oly különböző barátnői lejtettek felénk egy
csoportban, felfejlődve, a tengerhez közel, a parttal párhuzamos vonalban.
Megkértem Albertine-t, engedje meg, hogy elkísérhessem pár percig. De,
fájdalom, beérte azzal, hogy a kezével integetett nékik. „De – mondtam –
a barátnői haragudni fognak, ha nem megy hozzájuk” – abban a
reményben, hogy így talán mindnyájukkal sétálhatok.
Egy szabályos vonású fiatalember jött most felénk, a kezében
teniszütőkkel. Az a bakkarajátékos volt, akinek a pazarlásán annyira
méltatlankodott az elnökné. Hideg és szenvtelen arccal mondott jó napot
Albertine-nak, mert biztosan azt hitte, hogy ez a választékosság teteje. „A
golfpályáról jön, Octave? – kérdezte tőle Albertine. – Hogy sikerült? Jó
formában volt?” „Dehogy, ronda volt, leégtem” – felelte a fiatalember.
„Andrée is ott volt?” „Igen, hogyne, hetvenhétig tudott felvergődni.”
„Micsoda, de hisz ez egész rekord.” „Nyolcvankettőnél tartottam tegnap.”
Octave apja dúsgazdag nagyiparos volt, aki fontos szerepet játszott a
hamarosan megnyíló Világkiállítás szervezésében. Mind ennél a
fiatalembernél, mind a lányok egyébként kevés számú fiú barátjánál
feltűnt, mily jól ismerik mindazt, ami a ruhára, öltözködésre, szivarokra,
angol italokra vagy lovakra vonatkozik, s micsoda gőgös
csalhatatlansággal – már-már szótlan, tudós szerénységgel – értenek e
dolgoknak szinte legapróbb részleteihez, anélkül, hogy e sajátos és
elszigetelt ismeretet a legcsekélyebb szellemi műveltség is kísérné.
Octave egy percig sem habozott, ha a szmoking vagy a pizsama szerepéről
kellett döntenie, viszont sejtelme se volt bizonyos szavak használatáról,
sem pedig a francia nyelv legelemibb szabályairól. Ez az egyenetlenség a
kétféle műveltség közt ugyanaz lehetett az apjánál is – aki a balbeci
birtokosok szövetségének az elnöke volt –, mivel ilyesmiket írt abban a
nyílt levélben, amelyet nemrég ragasztott ki választói számára: „Dacára
annak, hogy többször kerestem a tárgyalási lehetőségek módozatait, a
polgármester mereven elzárkózik minimális óhajaim elől.” Maga Octave
minden díjat megnyert a kaszinói boszton- vagy tangóversenyeken,
úgyhogy csakis tőle függ s előnyös házasságot is köthet ebben a balbeci
környezetben, ahol a lányok valóban és nemcsak képletes értelemben a
„táncosukhoz” mennek feleségül. Szivarra gyújtott, s így szólt Albertine-
hoz: „Megengedi?” – mintha csak valami fontos munkájához kérné,
beszélgetés közben, az engedelmet. Octave ugyanis képtelen volt egy
percig is „tétlenül állni”, bár egyébként sose csinált semmit. S mivel a
teljes tétlenségnek – a szellem terén éppen úgy, mint a test és az izmok
életében – ugyanaz a hatása a végén, mint a leglázasabb munkának, az az
állandó lelki űr, mely Octave ábrándos homlokában fészkelt, nyugodt arca
ellenére éjente éppolyan meddő szellemi viszketegséggel gyötörte, mint
egy örök problémákon tépelődő metafizikust.
Abban a hitben, hogy talán ha megismerem a barátaikat, több alkalmam
fog nyílni arra, hogy láthassam a lányokat, már-már megkértem Albertine-
t, hogy mutasson be Octave-nak. Mihelyt elment, meg is mondtam néki,
Octave szavát ismételve: „Akkor hát én is leégtem.” Gondoltam, hogy ily
módon mégiscsak megteszi legközelebb. „Ugyan – felelte méltatlankodva
–, csak nem mutathatom be egy széltolónak! Tele van az egész Balbec
ezekkel a jólfésültekkel. De magával az ilyenek beszélni se tudnának. Ez
például igen jó golfjátékos, de aztán pont, végeztünk. Tudom én, mit
beszélek, ez nem magafajta ember.” „A barátnői majd haragusznak, hogy
nem akar velük tartani” – mondtam, megint abban a reményben, hogy tán
mégis hozzájuk csatlakozunk. „Ugyan, dehogy, mi szükségük van rám?”
Ezúttal Bloch jött velünk szembe, aki énrám finoman és célzatosan
mosolygott, viszont nem tudva, mit gondoljon Albertine-ról, mert nem
ismerte, vagy csak úgy ismerte, hogy semmit se tudott róla, zavartan húzta
a fejét a nyaka közé, merev és mogorva mozdulattal. „Hogy hívják csak
ezt a faragatlan fickót? – kérdezte tőlem Albertine. – Nem tudom, mi
címen köszön nékem, mert hisz nem is ösmerhet. Nem is fogadtam el a
köszönését.” Nem felelhettem Albertine-nak, mert Bloch máris felénk jött.
„Bocsáss meg – mondta –, hogy zavarlak, de meg akartam mondani, hogy
holnap megyek Doncières-ba. Most már nem várhatok többé, de nem
akarok neveletlen lenni, s nem is tudom, mit gondol rólam Saint-Loup-en-
Bray barátunk. Megjegyzem, hogy a délutáni vonattal indulok, két órakor.
Tehát csakis tőled függ.” De én most csak Albertine-ra és barátnőire
gondoltam, s mivel ők nem mennek Doncières-ba, én pedig ha elmennék,
olyan későn érnék vissza, mikor már ők nem lennének a tengerparton,
Saint-Loup-t és a garnizonját e percben a világ végén láttam. Ki is
jelentettem Blochnak, hogy lehetetlen vele mennem. „Hát jó, akkor
egyedül megyek. Idézni fogom Saint-Loup-nak Arouet[331] mester két
tréfás verssorát, hadd essék jól klerikális érzületének:

Lelkünk parancsa, tudd meg, nem függhet senkiétől:

Én követem az enyém; ő eltér az övétől.”

– Nem mondom, elég csinos fiú, de azért undok! – mondta Albertine.

Eddig sose gondoltam arra, hogy Bloch csinos fiú is lehet; pedig hát
valóban az volt. Kissé domború homloka és hajlott orra ellenére a vonásai
finomaknak, tudatosan finomaknak látszottak, és így az arca egészben
kellemesnek volt mondható. De azért nem tetszhetett Albertine-nak. Ezt
egyébként Albertine rossz tulajdonságai is okozhatták, a kis csapat
keménysége, érzéketlensége, durvasága mindenki irányában, aki nem
tartozott őközéjük. Különben később, amikor bemutattam őket egymásnak,
Albertine-nak semmivel sem fokozódott a rokonszenve. Bloch ugyanis
ahhoz a társadalmi réteghez tartozott, ahol az úri társaságot megvetni vélő
rossz tréfák között s a jó modor és „tiszta gallér” kellő tisztelete között
bizonyos megalkuvás létesült, ez pedig eléggé különbözik az igazi
nagyvilágiasságtól, bár ugyanakkor annak egy mindennél gyűlöletesebb
változata. Mikor Blochot bemutatták, egyrészt kétkedő mosollyal,
másrészt túlzott tisztelettel hajtott fejet, s ha férfi volt az illető, olyan
hangon mondta néki: „Örvendek a szerencsének, uram”, mint aki szívéből
fütyül ezekre a szavakra, ugyanekkor azonban nem akar parasztnak
látszani. E legelső perc után, amelyet egy elfogadott s egyben kigúnyolt
szokásnak szentelt (mint ahogy január elsején meg így köszöntött
mindenkit: „Boldog újévet, jó egészséget”) furfangos és finom arccal
„légies dolgokról értekezett”, amelyekben nemegyszer igen sok igazság is
lehetett, de Albertine-nak, ahogy mondta, „nagyon is az idegeire mentek”.
Amikor ezen az első napon említettem előtte, hogy barátomat Blochnak
hívják, Albertine mindjárt felkiáltott: „Fogadtam volna, hogy zsidó. Azok
ilyen tolakodók.” Egyébként Bloch későbben másképp is idegesítette
Albertine-t. Mint akárhány irodalmár, Bloch se tudott egyszerűen szólni az
egyszerű dolgokról. Mindegyikre azonnal valami értékes jelzőt talált, és
aztán mindent általánosított. Albertine, aki nem nagyon szerette, ha sokat
foglalkoznak a dolgaival, egyenesen haragudott, hogy egyszer,
kificamított lábbal, nyugodtan kellett maradnia, és Bloch ily módon
beszélt róla: „Bár teste a nyugágyhoz köti, lelkével mindenütt jelen van, s
most is vígan tapossa a golf füvét s a tenisz salakját.” Ez persze csak
„irodalom” volt, de Albertine attól félt, hogy még baja lesz miatta azokkal
az ismerőseivel, akikhez nem ment el, mert azt mondta, nem szabad a
lábára állni, s már azért is megutálta annak az arcát és a hangját, aki
ilyesmit mesélt róla.
 Elbúcsúztunk egymástól, azzal a kölcsönös ígérettel, hogy egyszer majd
együtt megyünk valahová. Beszéltem vele, de úgy nem tudtam, hova
hullnak a szavaim, mintha csak kavicsot dobnék egy feneketlenül mély
kútba. Hogy szavainkat általában az tölti meg, akihez intézzük őket,
valami magából merített s nem tőlünk származó értelemmel, oly igazság,
melyet az élet naponta s mindenütt elénk tár. De ha még mindezeken kívül
oly valaki mellett vagyunk, akinek a nevelése (mint például Albertine-é)
egyszerűen megfoghatatlan nékünk, és akinek hajlamait, elveit,
olvasmányait nem ismerjük, nem tudjuk, hogy a szavaink felkeltenek-e
benne annyit, mint amennyit például valamilyen állatnál, amellyel pedig,
tapasztaltuk, megértethetünk egyet-mást. Így aztán az a kísérletem, hogy
megbarátkozzak Albertine-nal, olyannak tűnt fel, mint az érintkezés az
ismeretlennel vagy a lehetetlennel, olyan nehéz gyakorlatnak, akár egy ló
idomítása, és egyben oly érdekfeszítőnek, mint a méhek vagy rózsafák
gondozása.
Azt hittem, még csak pár órája, hogy Albertine messziről felel a
köszönésemre. Most pedig úgy hagytuk el egymást, hogy közös
kirándulást terveztünk. Megfogadtam, hogy legközelebb vakmerőbb
leszek Albertine-nal, s már előre kiterveltem, mi mindent fogok mondani
néki, sőt (most, mikor egészen könnyelmű kis teremtésnek véltem), miféle
jó örömöket fogok követelni tőle. De hát az elme befolyásolható, mint a
növény, mint a sejt, mint a kémiai elemek, s a körülmények, egy új keret,
tetszés szerint módosítják. Amikor megint Albertine-nal voltam, jelenléte
révén is más lettem, mint ami addig voltam, és így sose azt mondtam néki,
amit előre terveztem. Azután eszembe jutott Albertine piros halántéka, s
tűnődtem, nem kedvelné-e jobban az önzetlennek érzett kedvességet. És
végül is tekintete, a mosolya is zavarba hozott. Ugyanis éppúgy
jelenthették a könnyelmű erkölcsöket, mint egy eleven fiatal lány kissé
buta vidámságát, amely azonban jól megférhet a legszilárdabb
tisztességgel. Ugyanaz a kifejezés mind az arcban, mind a nyelvben,
különböző értelmezéseket tűrt meg; úgy haboztam előtte, akárcsak egy
tanuló egy görög szöveg nehézségei előtt.
 Ezúttal majdnem azonnal találkoztunk a „nagy” Andrée-val, azzal, aki a
sétányon átugrotta az öregurat; Albertine-nak be kellett mutatnia néki.
Barátnőjének rendkívül világos volt a tekintete, mint egy árnyas lakásban
az oly szoba, ahova a nyitott ajtón át lépünk, és ahova betűz a nap s a
tenger ragyogón zöld visszfénye.
Öt úr haladt el mellettünk, akiket, mióta Balbecban voltam, látásból
igen jól ismertem. Gyakran tűnődtem rajta, kik lehetnek. „Nem nagyurak,
ne féljen – vihogott Albertine megvetőleg. – A kis öreg, a sárga kesztyűs,
jó pofa, mi? kicsit hervadt, az a balbeci fogorvos, egészen rendes kis
muki; a kövér, az a polgármester, de nem az a kicsike kövér, ezt már
biztosan láthatta, ez a táncmester, elég ronda az is, minket még messziről
se szagolhat, mert lármázunk a Kaszinóban, összetörjük minden székét, s
szőnyeg nélkül táncolunk, nem is kaptuk meg egy díját sem, pedig csak mi
tudunk ott táncolni. A fogorvos derék ember, szívesen köszöntem volna
néki, hogy pukkasszam a táncmestert, de nem lehetett, mert velük volt
Saint-Croix úr is, a megyebizottságból, igen régi, jó családból, de pénzért
a kormány mellé állt; azóta úriember nem szól hozzá. Ismeri a
nagybácsimat, persze szintén a kormányból, különben minden rokonom
hátat fordít neki, ha látja. A sovány, az az esőköpönyeges, nem tudja, ki
az? a karmester. Micsoda? Nem ismeri? Istenien vezényel. Nem hallotta
hát a múltkor a Parasztbecsület-et? Ó, az igazán pazar volt! Ma este is van
hangversenye, de nem mehetünk, mert a Városházán tartják. A Kaszinóban
megjárja, a Városházán azonban levették a falról a feszületet, és hát ha
most elmennénk, Andrée mamája gutaütést kapna. Persze, erre azt feleli,
hogy nagynéném férje a kormányból él. De hát mit tehetek róla? A
nagynéném a nagynéném. Ha azt hiszi, hogy úgy szeretem! Sose volt más
kívánsága, mint hogy lerázzon a nyakáról. Az, aki igazán anyám volt, s
akinél ez dupla érdem, mert nem tartozik a családunkhoz, egy igen jó
barátnőm, akit úgy szeretek, mint egy édesanyát. Majd megmutatom a
fényképét.” Egy percre a golfbajnok és bakkarajátékos jött oda hozzánk:
Octave. Azt hittem, kapcsolatot leltem vele, mert megtudtam beszéd
közben, hogy kissé rokona Verdurinéknek, ahol igen szívesen is látják. De
a híres szerdákról inkább csak megvetőleg beszélt, s említette, hogy
Verdurin nem ösmeri a szmoking használatát, ez aztán olykor azzal a
bosszantó következménnyel járhat, hogy bizonyos music-hall-okban
olyasmit kell hallanunk: „Jó estét, kölyök, mi újság?”, s odafordulva egy
urat lát, utcai ruhában, fekete nyakkendőben, akárcsak egy falusi jegyzőt.
Octave hamar otthagyott bennünket, s nemsokára Andrée is, mihelyt
villájuk elé ért, ahová úgy lépett be, hogy közben egész idő alatt egyetlen
szót sem szólt hozzám. Annál inkább sajnáltam, hogy ily hamar távozott,
mivel – míg mondtam Albertine-nak, mily hűvös volt hozzám a barátnője,
s kerestem magamban az összefüggést egyrészt Albertine nehéznek látszó
erőfeszítése között, hogy összehozzon a leányokkal, másrészt ugyancsak e
lányok ellenséges magatartása között, amellyel meg az első nap Elstirnek
gyűlt meg a baja, amikor teljesíteni akarta a kérésemet – két fiatal lány
jött felénk, az Ambresac kisasszonyok, akiket én is, Albertine is
üdvözöltünk.
Mindjárt arra gondoltam, hogy a helyzetem egyszerre javulni fog
Albertine-nal szemben. E lányok anyja ugyanis rokona volt Villeparisis-
nénak, s Luxembourg hercegnőt is ösmerte. Az Ambresac családnak kis
villája volt Balbecban, pénzük meg annyi, mint a pelyva, de azért igen
egyszerűen éltek, s a férj már évtizedek óta ugyanazt a kabátot, az asszony
meg ugyanazt a sötét színű ruhát hordta. Hogyha nagyanyámat látták, azt
se tudták, hogyan köszöntsék, azonban minden eredmény nélkül. A lányok
igen csinosak voltak, s választékosabban is öltözködtek, csakhogy inkább
városhoz, mint fürdőhelyhez illő választékossággal. Hosszú ruhájukban s
nagy karimájú kalapjuk alatt mintha nem is ahhoz az emberiséghez
tartoztak volna, mint Albertine. Ez viszont igen jól tudta, miféle családból
származnak. „Ahá, szóval ismeri a kis Ambresac lányokat. Hát akkor
gratulálhatok, igen finom embereket ismer. Különben nagyon egyszerűek –
tette hozzá, mintha csak ellentmondást látna e két jelzőben. – A lányok
roppant kedvesek, de hát olyan jól neveltek, hogy még a Kaszinóba se
eresztik őket, éspedig főképp miattunk, mert rossz példát mutathatnánk
nékik. Tetszenek magának? Ízlés dolga. Kis libuska mind a kettő. Van, aki
épp azt szereti. Ha szereti a libuskákat, akkor sose találhat jobbat. Úgy
látszik, vannak férfiak, akiknek ezek is tetszenek, mert az egyik, az
idősebb, menyasszonya Saint-Loup márkinak. Azt mondják, hogy a
kisebbik igen szomorú emiatt, mivel ő is szerelmes volt ugyanabba a
fiatalemberbe. Én bizony nem rajongok értük, már a hegyes beszédjük is
egyenesen az idegeimre megy. S aztán olyan maskarásan járnak.
Selyemruhában a golfpályára. Még csak kamasz lányok, ahogy látja, s
igényesebben öltözködnek, mint a férjes asszonyok, de azok tudnak is
öltözködni. Elstirné, lássa, az elegáns asszony.” Azt feleltem, hogy
Elstirnét igen egyszerűnek találtam. De Albertine nevetett: „Az már igaz,
hogy egyszerűen, de annál remekebbül öltözködik, s azért, amit maga
olyan nagyon egyszerűnek talál, őrült pénzt kell adnia!” Pedig hát Elstirné
ruháit észre se igen vehette az, akinek az öltözködés terén nem volt biztos
és finom ízlése. Én ennek az ízlésnek meglehetősen híjával voltam. Elstir
viszont, mint Albertine mondta, teljes mértékben rendelkezett vele.
(Akkor még sem ezt nem sejtettem, sem azt, hogy a műtermében őrzött
egyszerű s választékos dolgok mind régóta megkívánt, minden
részletükben ismert s árverésről árverésre kísért remekművek, melyeket,
mihelyt több pénze lett, sorra meg is vásárolt.) De hát e téren Albertine
éppoly tudatlan volt, mint én, és semmiféle részletet nem mondhatott.
Viszont, akár kacérsága ösztönétől vezetve, akár mert, mint szegény lány,
önzetlenebbül és gyengédebben élvezhette a gazdagoknál, amivel ő,
fájdalom, talán sose ékeskedhet, annál több szakértelemmel beszélt a
ruhákról s Elstir kényességéről, aki oly követelő e téren, hogy minden nőt
rosszul öltözöttnek ítél, s mivel mindent az arányoktól, az árnyalatoktól
tesz függővé, feleségének őrült pénzért oly napernyőket, kalapokat s
köpenyeket csináltat, melyeket most már ő, Albertine is elragadóknak
kezd találni, azonban, aki nem ért hozzájuk, éppúgy nem látja őket, mint
én sem. Egyébként Albertine régebben festéssel is foglalkozott, bár, mint
őszintén bevallotta, minden „elhivatottság” nélkül, s Elstirt minden
alkalommal a legnagyobb csodálattal emlegette, úgyhogy hála a nagy festő
megjegyzéseinek és szemléltetésének, a képekhez igen jól értett, ami
furcsa ellentmondásban volt a Parasztbecsület iránt érzett lelkesedésével.
Alapjában ugyanis, bár ez még nem nagyon látszott, Albertine igen
értelmes lány volt, s beszédében az ostobaság nem annyira őtőle, mint
inkább a korától s a környezetétől származott. Elstir igen szerencsésen, de
csak részlegesen befolyásolta. Amellett nála az értelemnek nem
mindegyik formája ért el a fejlődés ugyanolyan fokozatáig. A festészet
kedvtelése majdnem elérte nála az öltözködését, sőt a választékosságnak
valamennyi formáját, viszont a zene kedvtelése nem követte ily tempóban,
s csak lassan járt utána.
Albertine hiába értékelte Ambresacék jelentőségét, úgy látszik, aki
többre képes, nem mindig képes a kevesebbre, mivel most sem találtam,
bár köszöntem a lányoknak, hajlamosabbnak arra, hogy bemutasson a
barátnőinek. „Igazán túlzás, higgye el, hogy olyan fontosaknak tartja őket.
Legjobb, ha nem törődik velük, ha mondom, hogy nem érdemes. Mit
számíthatnak ezek a csirkék egy ilyen értékes ember előtt! Nem mondom,
Andrée igen okos lány. Különben is jó kis teremtés, bár ugyan rettentően
szeszélyes, de a többiek tökéletlen kis macskák.” Miután elváltam
Albertine-tól, hirtelen mély fájdalmat éreztem, mivel Saint-Loup eltitkolta
előttem az eljegyzését, s elkövette azt a bűnt, hogy feleséget választott,
mielőtt szakított volna a kedvesével. Pár nap múlva mindamellett
bemutatkozhattam Andrée-nak, s mivel elég soká beszéltünk,
felhasználtam az alkalmat s mondtam neki, hogy szeretném mindjárt
másnap is viszontlátni, de azt felelte, hogy lehetetlen, mivel az édesanyja
gyöngélkedik, s nem szeretné sokáig egészen egyedül hagyni odahaza. Két
nap múlva Elstir mesélte, hogy milyen nagy rokonszenvet keltettem
magam iránt Andrée-ban. Mire azt feleltem néki: Sőt, inkább már első
naptól én találtam őt rokonszenvesnek, s kértem, hogy másnap is
láthassam, de ez már nem volt módjában.” „Igen, tudom, ő is mondta –
válaszolta mindjárt Elstir –, s épp eléggé sajnálta, de hát akkor már
megígérte, hogy részt vesz egy közös kiránduláson, s mivel kocsin ment
tíz mérföldre, nem változtathatott már a dolgon.” Jóllehet az a hazugság
inkább jelentéktelen volt, mert hisz Andrée még alig ismert engem, s
azzal, aki képes volt rá, nem kellett volna tovább barátkoznom. Amit az
ember megtesz egyszer, azt már örökké folytatni fogja. S ha minden évben
is meglátogatjuk az oly barátot, aki első alkalommal nem jöhetett a
találkozásunkra, merthogy, mint állítja, meghűlt, másodszor egy újabb és
éppolyan véletlen hűléssel mentegetőzik, s éppúgy nem jön a találkozóra
valami állandó okból, amit, persze, a körülmények szerint, más, változatos
okokkal takar.
Egy reggel, pár nappal azután, amelyen Andrée azt mondta, hogy
kénytelen az anyjával maradni, Albertine-nal sétáltam, akit néhány perccel
előbb egy kis zsineggel felszerelt furcsa játékszerrel láttam, amely
hasonlóvá tette Giotto Bálványimádásához; a játékot egyébként
diabolónak hívják, s máris annyira elavult, hogy az oly lány arcképe előtt,
aki azt tartja a kezében, a jövendő képmagyarázói majd úgy
vitatkozhatnak, mint akár a páduai Arena egy-egy jelképes alakja előtt,
hogy vajon mi lehet a kezében. Egy perc múlva az a szegénynek látszó s
kemény arcú kislány jött felénk, aki olyan gonoszul vihogott már az első
nap: „Szegény öreg, de sajnálom”, arról az aggastyánról szólva, akit
Andrée könnyű lába ugrás közben egy kissé meglegyintett, s ezúttal így
köszönt Albertine-nak: „Jó napot, nem zavarok?” Levette a kalapját,
amely, úgy látszik, feszélyezte, s a haja most úgy áradt szét s nyugodott
meg a homlokán, mint valami elragadó és ismeretlen növényfajta a maga
gyengéd és pontos levélzetével. Albertine-t talán bosszantotta, hogy így
kalap nélkül látja, s egy szóval se válaszolt néki, hanem fagyosan
hallgatott, a másik viszont azért is maradt, de, Albertine jóvoltából, tőlem
mindig bizonyos távolságra, mivel Albertine hol vele volt, hol meg velem
ment előre, hagyva, hogy ő csak utánunk jöjjön. A végén már hangosan
kellett megkérnem a bemutatásra. Akkor aztán, abban a percben, amikor
Albertine megnevezett, ugyanennek a leánynak arcán és kék szemében,
akit olyan kegyetlennek tartottam, mikor ezt mondotta: „Szegény öreg, de
sajnálom”, ezúttal szíves és szeretetre méltó mosolyt láttam felvillanni, s
utána megszorította a kezemet. A haja aranyszínű volt, de talán nem is
csak a haja; mert kék szeme és rózsás arca hasonlított a reggeli piros
éghez, ahol mindenütt megcsillan és felragyog az arany színe.
Abban a percben tüzet fogtam, s mélyen meg voltam győződve, hogy ez
a kislány nem meri bevallani, ha szerelmes, s csak miattam, csak azért,
mert szeret, maradt olyan soká velünk, Albertine morcossága ellenére, s
milyen boldog lehetett, hogy ezt bevallhatta végre a tekintetével, ezzel a
kedves mosolyával, hogy éppolyan jó lesz hozzám, amilyen kegyetlen a
többiekkel. Biztosan észrevett már a parton, mikor még nem ösmertem, s
azóta folyton rám gondol; talán az öregúron is csak azért mert gúnyolódni,
hogy így megbámultassa magát velem, s a következő napokon csak azért
volt oly borús az arca, mert így se tudott engem megismerni. A szállóból
gyakran láttam este, ahogy a tengerparton sétálgatott. Talán abban a
reményben, hogy majd velem is találkozik. És most, bár éppúgy
feszélyezte Albertine-nak a jelenléte, mint ahogy feszélyezte volna az
egész kis csapaté, csakis abban a reményben csatlakozott mégis hozzánk,
barátnője mind hidegebb magatartása ellenére, hogy majd tovább is velem
maradhat s megbeszélhet egy találkozót, oly időben, amikor úgy szökhet
majd el a házból, hogy a család s a barátnők észre se vegyék a távollétét, s
találkozót ád egy biztos helyen, a mise előtt vagy a golf után. Viszont
nehéz volt találkozni vele, mert összeveszett Andréeval, s ez azóta szívből
gyűlölte. „Sokáig tűrtem a hamisságát – mondta nekem később Andrée –,
meg aztán az aljasságát s azt a sok szennyet, amit rám fröccsentett.
Mindent eltűrtem a többiekért. De ezt az új merényletét mégse hagyhattam
válasz nélkül.” S mesélt valami pletykáról, amit ez a lány terjesztett róla, s
ami csakugyan árthatott Andrée-nak.
De hát e szavak, amelyeket Gisèle tekintete ígért, arra a percre, amikor
majd Albertine magunkra hagy bennünket, mégse hangozhattak el, éspedig
Albertine miatt, aki makacsul kettőnk közé állt, egyre rövidebben felelt, és
végül már nem is felelt barátnője megjegyzéseire, amire ez mégiscsak
feladta a küzdelmet. Mikor elment, Albertine-t meg is róttam ezért a
csúnya viselkedéséért. „Sebaj, legalább megtanulja, mit neveznek
tapintatosságnak. Nem rossz lány, csak kicsit kullancs. Mit dugja az orrát
mindenbe? Mért ragad úgy ránk, ha senki se hívja? Épp a legjobbkor lépett
meg, különben én eresztem szélnek. S milyen rondán hordja a haját,
utálom ezt a rendetlenséget.” Elnéztem Albertine arcát, míg beszélt, s
egyre azon tűnődtem, milyen íze és illata lehet; ezen a napon nem volt
friss, csak sima, egyformán rózsás, kissé kékes, habos, mint az oly
rózsafélék, melyeknek viasszerű a hamvuk. Oly szenvedéllyel csüggtem
rajta, mint ahogyan némelykor egy különös virágon csüggünk. „Nem
vettem észre” – feleltem néki. „Pedig hát jól megnézte, mintha csak le
akarta volna pingálni – szólt Albertine, akit az se békített ki, hogy ebben a
pillanatban őt néztem meg annyira. – Nem hinném, hogy tetszene
magának. Ez nem kacér egy csöppet sem. Maga meg, ugye, látom én, a
kacér lányokat szereti. De hát már nem lesz alkalma rá, hogy sokat
dörgölőzzék hozzánk, sem arra, hogy lerázzuk magunkról, mint most is,
mert nemsokára indul Párizsba.” „A barátnői is vele mennek?” „Nem, csak
ő, meg az angol miss, mert készülni kell a vizsgáira, sok dolga lesz
szegény fejének. Nem népünnepély, elhiheti. Lehet, hogy jó témát fog ki.
A véletlen mindenre képes. Egyik barátnőnk például ezt kapta: »Meséljen
egy balesetről, amelyet maga is átélt.« Ez aztán potya, hát nem az? De
ismerek egy másik lányt, akinek erről kellett értekezni (éspedig az
írásbelin, képzelheti): »Kit választana inkább barátjának, Alceste-ot vagy
Philinte-et?[332] « Én bizony meg se mukkantam volna! Először is és
mindenekelőtt, ez nem lányoknak való kérdés. A lányokhoz úgy illik, hogy
más lányokkal barátkozzanak, nem pedig hogy a férfiak közt keressék a
barátaikat. (Ez a mondat megrémített, mert azt mutatta, hogy nem sok a
kilátásom a kis csapatba való felvételre.) De akkor is, ha ezt a kérdést nem
lányoknak, hanem fiúknak adnák, ugyan mondja, mit felelhetnek rá?
Néhány család írt a Gaulois[333]-nak, hogy nyílt panaszt emeljen az ilyen
nehéz kérdések miatt. De a legszebb a dologban az, hogy a legjobban
jutalmazott dolgozatok gyűjteményében ezt a témát kétszer is kidolgozták,
de teljesen ellenkező módon. Minden a vizsgáztatótól függ. Az egyiknek
azt kellett írni, hogy Philinte hízelgő, ravasz szalonhős, a másiknak pedig,
hogy Alceste előtt kalapot kell emelni, de hát mért olyan házsártos, s
barátnak mégiscsak kellemesebb Philinte. Akkor hát mondja, mit tegyenek
ezek a szerencsétlen jelöltek, ha még a professzorok közt is ennyire dúl az
egyetértés? S ez még semmi, de minden évben többet követelnek az
embertől. Gisèle is csak úgy boldogulhat, ha valaki erősen tolni fogja.”
Hazamentem a szállóba, nagyanyám nem volt a szobájában, úgyhogy
soká kellett rá várnom; végre mikor hazaért, könyörögtem, engedjen el
egy legfeljebb kétnapos és páratlanul előnyös kirándulásra; ebédre még
vele maradtam, kocsit rendeltem s rohantam az állomásra. Gisèle, ha
meglát, nem is fog csodálkozni, s ha Doncières-ban átszállunk a párizsi
vonatba, ahol egy folyosós kocsi van, mialatt a miss szundikál, én Gisèle-
lel elvonulok a homályosabb szögletekbe, s mindjárt megbeszélek vele
egy találkozót Párizsban, ahova majd iparkodok minél hamarább
visszatérni. Aszerint, ahogy kívánja tőlem, el fogom kísérni Caenig vagy
még messzebb, Evreux-ig, aztán megint visszajövök a legközelebbi
vonattal. Mégis, mit gondolna rólam, ha megtudná, mily soká haboztam
közte és a barátnői között, hogy éppúgy, mint őbelé, szerelmes akartam
lenni Albertine-ba, a világos szemű lányba és Rosemonde-ba!
Lelkifurdalást éreztem, most, mikor kölcsönös szerelem egyesít majd
Gisèle-lel. Egyébként megnyugtathattam volna, mégpedig igen
határozottan, hogy Albertine már nem is tetszik nékem. Délelőtt jól
megnéztem, mikor majdnem hátat fordított, hogy Gisèle-lel beszéljen.
Duzzogva félrehajtott fején a haja egészen más fényű és sötétebb is volt
hátulról, mintha akkor jött volna a vízből. Olyan volt, mint egy ázott
veréb, s e hátracsüngő hajzat miatt máris más lelket helyeztem Albertine-
ba, mint eddig, a violás arcszín s a titokzatos tekintet mögé. Egy pillanatig
csakis ezt a fénylő haját vettem észre hátul, s utána is csak azt tudtam
látni. Emlékezetünk hasonlít azokhoz a boltokhoz, amelyek a kirakatukba
hol ezt, hol azt a fényképet teszik, ugyanazét az egy személyét. S rendesen
csak a legújabb látható egy ideig. Amíg a kocsis a lovát nógatta, máris
Gisèle hálálkodó s gyengéd szavait hallgattam, amelyek mind a
mosolyából s kézszorításából születtek: életemnek szerelemhíjas, de
szerelemre vágyó korszakaiban nemcsak a testi szépségnek ideálját
hordoztam magamban – amelyet, mint már többször láttuk, minden nőben
felismerni véltem, főképp ha olyan messziről láttam, hogy elmosódott
vonásai nem akadályozhatták meg az azonosítást –, hanem ugyanannak a
nőnek mintegy szellemi árnyképét is, aki mindig készen állt arra, hogy
azonnal megtestesüljön, aki természetesen mindjárt szerelmes is belém, s
hajlandó együtt játszani velem az én szerelmi komédiámban, abban, amely
gyermekkorom óta meg volt már írva a fejemben, és amelyet, úgy
éreztem, minden kedves lány szívesen eljátszana, ha persze a külseje is
megfelel némileg a szerepének. S e darabnak, bárki volt is az a bizonyos új
„csillag”, akit a szerep alakítására vagy újrajátszására kértem, jelenetei,
fordulatai, de még maga a szövege is állandóan megtartották ne varietur
formájukat.
Pár nappal később, bár Albertine nem nagyon sietett a bemutatásommal,
mégiscsak sikerült megismernem az egész kis csapatot, úgy, ahogyan első
nap láttam, vagyis teljes egészében (kivéve Gisèle-t, akit – mivel
megváltozott a menetrend, s mivel sokáig kellett várnom a vasúti sorompó
előtt – már nem tudtam elérni, s elszalasztottam a vonatát mindössze öt
perc késés miatt, s különben se gondoltam már rá), sőt még két-három
barátnőt is megismertettek velem a kérésemre. S mivel az öröm
reménysége, azé, melyet egy új lánnyal találhatok, mindig egy másik
lánytól származott, attól, aki megismertetett vele – a legújabb olyan volt,
mint az a bizonyos új rózsaváltozat, amelyet egy már ismeretes rózsafajta
révén kaphatunk. S ahogy ebben a virágláncban sziromról sziromra
szálltam vissza, az az öröm, hogy újat ismerhetek, visszatérített az öröm
hozójához, és a hálám legalábbis annyi vággyal keveredett, mint a
reménységem. Csakhamar minden időmet ezekkel a lányokkal töltöttem.
Sajnos, a legfrissebb virágban is láthatók azok a még rejtett pontok,
melyek a figyelmes szemlélőnek már előre megrajzolják, milyen lesz, a
még virágzó test fonnyadása vagy gyümölcsözése után, a mag
megváltoztathatatlan s előre elrendelt formája. Milyen örömmel
nézegetünk egy kis hullámhoz hasonló orrot, mikor e hullám oly lágyan
dagad a reggeli tengervízben, s szinte mozdulatlannak, lerajzolhatónak
látszik, mivel a tenger oly nyugodt, hogy észre se vesszük az árapályt. Az
emberi arcok sem változnak, míg nézzük őket, mivel a változásuk sokkal
lassúbb, semhogy szemmel láthatnók. De elég volt, ha a lányok mellett
észrevettem az anyjukat vagy a nagynénjüket, hogy lemérjem a távolságot,
melyet egy többnyire csúf típus belső vonzóerejénél fogva ugyanezek a
vonások harminc év alatt bejárnak, egészen a tekintet hanyatlásának
órájáig, egész addig, míg az arc a horizont alá merül, és nem kap több
világosságot. Tudtam, hogy ugyanolyan mélyen s éppoly
kikerülhetetlenül, mint a zsidó nemzeti érzés vagy a keresztény öröklődés,
azoknál is, akik a fajtájuktól a legszabadabbnak vélik maguk, ott él
Albertine, Rosemonde vagy Andrée rózsálló virágzása mögött, előttük is
ösmeretlenül s jó előre tartalékolva, egy nagy orr, egy vastag száj, egy
meglepő, de tulajdonképp a háttérben várakozó elhájasodás, éppoly készen
a fellépésre, mint a hirtelen, váratlan, végzetes dreyfusi vagy klerikális
pártszenvedély, mint bizonyos nemzeti és középkori hősiesség, csak úgy
egyszerre fakadva fel, a körülmények kihívására, valamily, az egyénnél
magánál is régibb természetből, amelyen át ez gondolkozik, él, fejlődik,
erősödik vagy akár meghal, anélkül, hogy megkülönböztetné a
természettől azonosnak vélt és sajátos indítékoktól. Még szellemi
szempontból is sokkal jobban függünk, mint hisszük, a természeti
törvényektől, s az elménk, mint a virágtalan vagy a pázsitos növények,
már előre magában hordja szabadnak vélt sajátosságait. De mi csak a
másodtermésű eszméket tudjuk felfogni, anélkül, hogy észrevennők a
tulajdonképpeni első okot (a zsidó fajt, a francia családot), amely az
előbbieket is létrehozta, és amelyet azután a kellő pillanatban
nyilvánítunk. S lehet, hogy bár elveinket megfontolásunk eredményének,
bajainkat meg életrendünk oktalanságának tulajdonítjuk, éppúgy
családunktól kapjuk (akár a szárnyas termésűek magvaiknak a formáját)
az eszméket, melyekből élünk, s a betegséget, melytől meghalunk.
Mint az olyan virágágyon, ahol a virágok különböző időrendben
virítanak, láttam őket előre, e lágy gumókat, e kemény magvakat,
öregasszonyokként a tengerparton, mert ezekké válnak majd egy szép nap
a barátnőim. De hát sebaj; e pillanatban a virágzás idejénél tartottunk. Épp
ezért, ha Villeparisis-né meg-meghívott egy sétakocsizásra, mindig
kerestem ürügyet, hogy csak ne lehessek szabad. Elstirhez is akkor
mentem, ha új barátnőim is elkísértek. Nem találtam Saint-Loup-nak sem
egyetlen szabad délutánt, amikor, mint ahogy megígértem, elmehettem
volna Doncières-ba. A nagyvilági meghívások, a komolyabb társalgások,
de még csak a meghittebb baráti beszélgetések is oly hatást tettek volna
rám, ha netalán lefoglalják a lányokkal töltött óráimat, mintha ebéd idején
nem az asztalhoz vezettek volna, hanem képes albumok nézésére. A
férfiakat, a fiatalembereket, az öreg vagy érett nőket, akiknek, legalább azt
hisszük, jól érezzük magunk a társaságában, csak egy sík és bizonytalan
felületre vetítjük, mert csak a magára korlátozott látóérzet útján fogjuk fel
őket; viszont ezt az érzetet minden más érzékünk biztatja és segíti, hogyha
a lányok felé irányul; ilyenkor az érzékek egymással versengve keresgélik
a különböző illatokat, ízeket és tapintásokat, amelyeket a kéz és az ajk
segítsége nélkül is élvezhetnek; s mivel az áttétel művészete, az
összefogás géniusza révén (amiben a vágy ilyenkor valósággal remekel),
képesek az arc vagy a mell színéből felidézni a tiltott simogatásokat,
érintéseket és ízlelgetéseket, ugyanoly mézes szilárdsággal ruházzák fel a
leányokat, mint mikor a rózsafák közt vagy a szőlőben torkoskodnak, s
szemükkel eszik a szőlőfürtöket.
Ha esett, a rossz idő nem ijesztette meg Albertine-t, aki a zápor alatt is
vígan kerékpározott az esőköpenyében, de azért ilyenkor legtöbbnyire a
Kaszinóban töltöttük a napot, ahova ily alkalommal lehetetlennek látszott,
hogy el ne menjek. Épp ezért mélyen megvetettem az Ambresac lányokat,
akik eddig még egyszer sem tették be oda a lábukat. Én viszont még abban
is segítettem a barátnőimet, hogy a Kaszinó tánctanárát minél alaposabban
bosszanthassák. A bérlő vagy az alkalmazottak, akik ott igazgatóként
uralkodtak, legtöbbször szigorú bírálattal illették a viselkedésünket, mivel
a leányok, s főképp Andrée – akit ezért az első nap még oly dionüszoszi
teremtésnek néztem, holott gyenge volt, könyvkedvelő s ebben az évben
még beteges is, azonban ennek ellenére nem a testi állapotának, hanem
inkább életkora géniuszának engedett, ez pedig mindent magával ragad s
összekever a vidámságban, a betegeket éppúgy, mint az erőseket –, sose
járhattak rendesen az előcsarnokban vagy a díszteremben, hanem
nekilendültek, átugrottak minden széket, végigsiklottak a padlón, kecses
karmozdulattal egyensúlyozódva, miközben egyre énekeltek, úgy keverve,
ebben a korban, a különböző művészeteket, mint azok a régi költők, akik
még nem választották széjjel a műfajokat, s elbeszélő költeményeikben a
földmívelés receptjeit a teológia tanaival elegyítik.
Ez az Andrée, aki az első napon a leghűvösebbnek látszott, sokkal, de
sokkal finomabb, kedvesebb, tapintatosabb volt Albertine-nál, s még őt is
az idősebb nővér szelíd és cirógató gyengédségével vette körül. A
Kaszinóban mindig mellém ült, s Albertine-nal ellentétben meg tudott
tagadni egy-egy keringőt, sőt, ha nagyon fáradt voltam, a Kaszinóról is
lemondott, és inkább a szállóba jött. Barátságát irántam, éppúgy, mint
Albertine iránt, csupa oly árnyalattal tudta kifejezni, ami a szív dolgainak
elragadó ismeretére vallott, s részben talán gyengélkedő állapotából
származott. Mindig elnézőn mosolygott Albertine gyermekességén, aki
oly naiv hévvel futott ellenállhatatlan kísértései után, s aki nem tudott
lemondani egyetlen élvezetről sem, hogy, mint Andrée, inkább velem
beszélgessen egy kicsit...
Amikor például közeledett az uzsonna órája a golfpályán, ha
mindnyájan együtt voltunk, Albertine türelmetlenkedett legelőször, aztán
Andrée felé tartva így szólt: „De Andrée, mire vársz, hisz tudod, hogy ma
a golfpályán uzsonnázunk.” „Nem baj, én vele maradok” – felelte Andrée,
és rám mutatott. „De Durieux-né téged is meghívott!” – kiáltotta
Albertine, mintha Andrée szándékát, hogy mégiscsak velem marad,
egyedül az tenné érthetővé, hogy elfeledte a meghívását. „Ugyan, ne légy
már olyan butus” – válaszolta neki Andrée. Albertine nem
erőszakoskodott, mert félt, hogy még őt is visszatartják. Ezért csak a fejét
rázta: „Hát jó, tégy, amit akarsz – mintha egy betegnek szólna, aki csupa
szeszélyből hanyagolja el az egészségét –, de én máris szaladok, mert azt
hiszem, késik az órád”, s csakugyan rohant, hogy el ne késsen. „Kedves,
ugye, de lehetetlen kislány” – mondta Andrée oly mosollyal, amely
mintegy simogatta s mérlegelte is a barátnőjét. Albertine szórakozásvágya
azért is hasonlított úgy részben a régi, az először ismert Gilberte-éhez,
mivel bizonyos hasonlóság, ha persze, fejlődik is közben, mindig van az
egymás után szeretett nők lényege között, mégpedig a mi állandó
vérmérsékletünk miatt, mivel az választja őket s az küszöböli ki
mindazokat, akik nem a mi ellentéteink és kiegészítőink is egyben, vagyis
nem alkalmasak arra, hogy kielégítsék érzékeinket, s egyúttal
megkínozzák a szívünket. Ezek a nők tulajdonképp a mi vérmérsékletünk
termékei, érzékenységünk képei, megfordított vetületei, „negatív”
felvételek. Így aztán egy regényíró, hőse életét vázolva, majdnem
pontosan egyformának festhetné a szerelmeit, amivel nem az önutánzás,
hanem az alkotás benyomását keltené bennünk, mert hisz kevesebb erő
van egy mesterkélt újításban, mint az olyan ismétlésben, amely új
igazságot tárhat elénk. Persze, a szerelmes jellemében a változást is
jeleznie kéne, amely az élet új tájai, másféle terei szerint jelentkezik. S
végül tán azzal is növelné ábrázolása igazságát, hogyha mindegyik alakját
más-más jellemmel ruházná fel, kivéve a szeretett nőt, akinek nem adna
semmilyent sem. A közömbösek jellemét mindannyian ismerhetjük,
viszont hogy rögzítsük meg azét, aki egyet jelent az életünkkel, akit
csakhamar el se tudunk választani önmagunktól, akinek indítékairól
szüntelenül gyötrelmes, mindig újrakezdődő feltevéseket kovácsolunk?
Határtalan kíváncsiságunk, amely a szeretett nőre irányul, az értelmen túl
lévő területről lendül feléje, s útjában a jellemén is átcsap – s még ha
képesek volnánk is rá, bizonnyal nem akarnánk ott megállni. Nyugtalan
kutatásunk tárgya lényegesebb, mint e kis jellemvonások, s egyik sem
több, se kevesebb azoknál a kis bőrparányoknál, melyeknek változataiból
alakul ki a test viruló eredetisége. A mi lelki sugaraink ezeken is
áthatolnak, s a képek, melyeket mutatnak rólunk, nem egy különös arc
képeit, hanem egy csontváz fakó és fájdalmas egyetemességét ábrázolják.
Mivel Andrée igen gazdag volt, Albertine meg szegény és árva, Andrée
nagylelkűn elárasztotta fényűző élete javaival. Ami Gisèle iránt táplált
érzelmeit illeti, ezek sem voltak olyanok, aminőknek elképzeltem őket.
Nemsokára ugyanis hírt hallottunk a diák kisasszonyról, s amikor
Albertine mutatta a tőle kapott levelet, amelyben Gisèle beszámolt az
útjáról és a megérkezéséről, s egyben bocsánatot is kért, hogy a lustasága
miatt nem írt még külön mindenkinek, csodálkozva hallottam, hogy
Andrée, akit mindennap halálos haragban képzeltem vele, így szólalt meg:
„Holnap majd én is írok néki, mert őrá úgyis hiába várok, hisz oly hanyag
levélíró. – S felém fordulva hozzátette: – Azt hiszem, maga nem találná
különösen érdekesnek, de hát olyan derék, jó kislány, és én igazán
szeretem.” Amiből arra következtettem, hogy Andrée nagy haragjai sose
tarthatnak sokáig.
Az esős napok kivételével, majdnem mindennap kerékpáron mentünk a
sziklafalig vagy a környékre, s ilyenkor már egy órával előbb igyekeztem
szépíteni magam, s dühöngtem, ha Françoise nem készítette elő a
dolgaimat. Márpedig Françoise Párizsban is kevélyen és dühösen feszítette
ki a derekát – amelyet a kora, sajnos, kezdett kissé meghajlítani –,
ahányszor valami kis hibán kapták őt, aki csupa alázatos kedvesség volt,
ha hízelegni tudtunk a hiúságának. Mivel ez volt Françoise életének nagy
rugója, jókedve és elégedettsége szinte egyenes arányban állt a tőle kért
szolgálatok nehézségével. Ami dolga Balbecban volt, azt olyan könnyen
elvégezhette, hogy szinte mindig rosszkedvet mutatott, amely egyszerre
megszázszorozódott, s egyúttal valami gúnyos és gőgös kifejezéssé
élesedett, amikor panaszkodni mertem, az indulás pillanatában, hogy a
kalapom nincs kikefélve, vagy hogy nem lelem a nyakkendőmet. Ő, aki
sokszor annyit fáradt, anélkül, hogy felpanaszolta volna, arra az egyszerű
megjegyzésre, hogy egy kabát nincs a helyén, nemcsak hogy dicsekedni
kezdett, milyen gonddal zárta el, „csak hogy meg ne egye a sok por”,
hanem hosszú himnuszt is zengett az ő részletes munkáiról, felhányta,
hogy ő bizony Balbecban se igen vakációzik, s esküdözött, hogy ily
bolondot, mint ő, nem találhatnánk egykönnyen. „Nem is értem, hogy
hányhatja így el a fiatalúr a holmijait, csoda-e, ha azt se tudom, hol a
fejem ebben a vásárban. Fogadok, az ördög se igazodna ki a sok vacka
között.” Vagy pedig beérte azzal, hogy mint egy sértett királyné, lángoló
pillantásokat lövellt rám, s egy szót se szólt addig, amíg be nem csukta a
szobaajtót; de aztán ott kinn a folyosó csak úgy visszhangzott a szavaitól,
amelyekről sejtettem, hogy csakis sértők lehetnek, azonban így éppen
olyan érthetetlenek maradtak, mint az oly színpadi személyeké, akik első
szavaikat a díszlet mögött ejtik ki, mielőtt belépnének a színpadra.
Egyébként, ha így kirándulásra készültem a barátnőimmel, még ha mi sem
hiányzott, s Françoise is jókedvűnek látszott, akkor is minden tekintetben
tűrhetetlen módon viselkedett. Ugyanis ilyenkor felhasználta azokat a
tréfákat, amelyeket csak éntőlem hallhatott a lányok felől – amikor nem
tudtam megállni, hogy ne beszéljek még előtte is róluk –, s úgy tett,
mintha ő fedezné fel azt, amit, ha valóban igaz, énnekem előbb kellett
volna tudnom, de hát, persze, nem volt igaz, mert Françoise mindent
rosszul értett. Neki is megvolt, mint mindenkinek, a maga külön jelleme,
amely sohasem hasonlít egy nyílt és egyenes úthoz, inkább mindig meglep
bennünket különös, kikerülhetetlen fordulóival, amelyeket a többiek
nemigen szoktak észrevenni, s amelyeken a mi számunkra igen kínos az
átjárás. Ahányszor csak odaértem: „Már megint hol a kalapom?”, vagy
csak épp hogy kiejtettem Andrée vagy Albertine nevét, követnem kellett
Françoise-t az ő bonyolult, képtelen és nagy késésekkel járó kerülőin.
Ugyanígy jártam, ha csesztersajtos vagy salátás szendvicseket készítettem,
vagy ha süteményt vétettem uzsonnára, egy kirándulásra, a lányokkal, a
sziklafalakhoz, mikor ezt, Françoise szerint, a lányok is fizethetnék szép
sorjában – ha persze nem volnának olyan éhesek mindenre –, annál is
inkább, mert ilyenkor egész, vidékről öröklött közönségessége és
kapzsisága is segítségére jött Françoise-nak, mintha a boldogult Eulalie
mintegy szétválasztott lelke, szebben, mint Szent Éloiban,[334] az én ifjú
barátnőim szép testét választotta volna új lakhelyül. Ezeket a vádakat
mindig csak dühvel hallgattam, mert éreztem, mint ütközöm épp egy
olyan útfordulóba, amelytől fogva Françoise jellemének oly meghitt és
falusi útja egyszerre járhatatlanná válik, ha, szerencsére, nem is sokára.
Aztán, ha előkerült a kabát, s a szendvicsek is elkészültek, mehettem
Andrée, Albertine, Rosemonde vagy mások után, s elindultunk gyalog
vagy kerékpáron.
Régebben egy-egy ilyen sétára szívesebben vállalkoztam volna rossz
időben. Akkor még a „kimmériai tájat” iparkodtam meglelni Balbecban, s
a szép időnek ilyen helyen sose kellett volna léteznie, mert ez a
közönséges nyárnak, a fürdőzők nyarának betörését jelentette az ősi tájon,
amelyet, ellenkezőleg, mindig ködnek kéne borítania. De most mindazt,
amit megvetettem, amit elhárítottam a szemem elől, nemcsak a nap
fényhatásait, hanem még a regattákat, még a lóversenyeket is,
szenvedéllyel kerestem volna, mégpedig ugyanabból az okból, amiért
régen csakis a viharzó tengerre vágytam, mivelhogy ez is, mint amazok is
régen, egy esztétikai elképzeléstől függtek. Barátnőimmel ugyanis
elmentünk néha Elstirhez, s ha a lányok is ott voltak, legtöbbször csinos
jachthölgyek arcképeit mutogatta, vagy pedig egy Balbeckal szomszédos
lóversenytér vázlatát. Én magam mindjárt félénken bevallottam Elstirnek,
hogy sohase akartam az ottani csődületekre menni. „Nincs igaza – felelte
–, mert szépek és érdekesek. Először is ott a zsoké, ez a különleges
emberfajta, akire annyi tekintet szegeződik, s aki a paddock[335] előtt,
mogorván, szürkén, ragyogó zubbonyában, szinte eggyé válik a lovával,
amelynek megfékezi a ficánkolását: milyen érdekes feladat volna
felvázolni az ő tudatos mozdulatait, megmutatni azt a fényes foltot,
amelyet ő és a lovak bőre formálnak a versenytéren. Mennyire átalakul
minden a lóversenytér ragyogó végtelenjében, ahol annyi meglepő árnyat
és visszfényt látunk, mint sehol másutt. Milyen csinosak ott a nők! Főképp
az első alkalommal találtam az egészet olyan szépnek, volt ott pár
roppantul elegáns hölgy, valami párás, hollandi fényben, még a napban is
érezhettük a víz átható hűvösségét. Sose láttam még így a nőket, ahogy
kocsin érkeztek, vagy messzelátóval a szemük előtt, ilyen sajátságos
fényben, biztosan a tengeri nedvesség lehet az oka. Hogy szerettem volna
ezt ott, és azonnal megfesteni! Úgy jöttem haza, mint egy őrült, úgy
kívántam mindjárt a munkát!” De még a lóversenynél is jobban lelkesedett
a jachtversenyekért, s csakugyan könnyű volt belátnom, hogy a tengeri
regatták és az olyan sportünnepek, ahol szépen öltözött nők egy tengeri
versenypálya zöldes fényében fürödhetnek, legalább oly érdekes témákkal
szolgálnak egy mai művésznek, mint azok a káprázatos velencei parádék,
aminőket Veronese s Carpaccio szerettek festegetni. „A párhuzama –
felelte Elstir – már csak azért is oly pontos, mivel ezek az ünnepek, már a
városuk miatt is, részben a tengeren játszódtak. Csakhogy a hajók
szépsége akkor még inkább a tömegükben, a bonyolultságukban rejlett.
Náluk is voltak, akár nálunk, afféle vízi harcjátékok, amelyeket többnyire
egy-egy idegen követség tiszteletére rendeztek; Carpacciónál is látunk
ilyet, Szent Orsolya legendájá[336]-ban. A hajók lomhák, súlyosak voltak;
valóságos óriás építmények, s kétéltű lényeknek látszottak, apró kis
Velencéknek a nagyobban, mikor kompokkal odakötve s ragyogó piros
selymekkel és perzsaszőnyegekkel ékesítve, cseresznyeszín brokátba vagy
zöld damasztba öltözött nők páválkodtak rajtuk a fedélzeten, egészen
közel a szárazföld színes márványdíszű erkélyeihez, ahol meg más nők
nézelődtek, fekete-fehér hasított ujjú s gyöngyös vagy csipkés ruháikban.
Szinte látni sem lehetett, hol végződött a szárazföld, s hol is kezdődött a
tenger, melyik volt a palota, melyik a hajó, a karavella, a gálya, a
Eucintoro[337]. „Albertine szenvedélyes figyelemmel hallgatott oda
Elstirre, ahányszor az ruharészletekről vagy fényes látványokról szólott.
„Ó, de szeretnék olyan csipkét, amilyent azok a nők hordtak, nincs szebb a
velencei csipkénél – mondta –, különben is úgy szeretnék egyszer
Velencébe menni.”
– Nemsokára – felelte Elstir – talán majd meg is láthatja azokat a
csodálatos, Velencében hordott kelméket. Eddig csak a velencei festők
képein szemlélhettük őket, esetleg, de ritkábban, a templomok kincsei
között, s egyik-másik némelykor egy-egy végeladásra is elkerült. De azt
mondják, hogy Fortuny, egy velencei származású művész, megtalálta
nemrégiben e kelmék szövésének a titkát, s pár év múlva a mai nők is
sétálhatnak odakinn vagy fogadhatnak odahaza ilyen velencei
brokátokban, ugyanolyan szépekben, aminők, keleti rajzokkal, a velencei
patríciusnőket ékítették. De nem tudom, tetszenek-e majd ma ezek a régi
szövetek, nem hatnak-e jelmezszerűen a mai nők termetén, még akkor is,
ha esetleg regattára mennek bennük, mert hát a mi díszhajóink egészen
mások, mint a régiek, Velencének, „az Adria királynőjének” idejéből. Egy
mai jachtnak, a jacht berendezésének, a jachthoz való öltözködésnek épp a
tengeri egyszerűség a legnagyobb varázsa, és én nagyon szeretem a
tengert. Megvallom, hogy a mai divatokat jobb szeretem a régieknél, akár
a nagy Veronese, akár Carpaccio korából valók. A mi mai jachtjainkban –
s különösen a nem nagyokban – nem szeretem az óriás jachtokat, azok már
valóságos hajók, itt is, mint a kalapokkal, a középút a legbölcsebb – épp az
az egységes, egyszerű, világos szürkeség a szép, amely borús, kékes
időben szinte lággyá, habossá válik. Olyan legyen belül a kabin, mintha
egy kis kávéházban ülnénk. Ugyanígy van a mai hölgyek öltözködésével is
a jachton: legszebb, legkedvesebb rajtuk a könnyű, fehér, sima ruha,
vászonból vagy batisztból, selyemből vagy lenből, mert ez a napon s a
tenger kékjén éppoly vakítóan fehér, mint egy fehér vitorla. Egyébként
igen kevés nő tud igazán jól öltözködni, bár némelyik egyenesen
csodálatos. A lóversenyen például láttam Léa kisasszonyt, fehér kalapban,
fehér kis napernyővel, egyszerűen elbűvölő volt! Nem is tudom, mit nem
adnék azért a kis ernyőért! – Szerettem volna megtudni, hogy ez a kis
fehér ernyő miben különbözhetett úgy a többiektől, s erre volt kíváncsi
Albertine is, bár más okból, női hiúságból. De hát ahogy Françoise is csak
annyit mondott a felfújtjairól: „Kinek milyen hozzá a keze”, itt is az egész
különbség a szabás vonalában rejlett. „Kicsi volt, kerek – mondta Elstir –,
mint egy kínai napernyő.” Idéztem néki más hölgyek ernyőit, de egyik
sem hasonlított hozzá. Elstir ugyanis mindezeket szörnyűeknek találta.
Mivel kényes és egyúttal elragadó ízlése volt, mindig egy kis semmiben –
semmiben, azaz mindenben – látta azt a bizonyos különbséget, amely a
nők nagy többségének, szerinte, borzalmas viselete s egy-egy oly csinos
holmi közt volt, ami feltétlenül tetszett néki, s ellenkezőleg, mint nálam –
akit a fényűzés meddővé tett –, a szép dolgok egyenesen felélesztették a
munkakedvét, mert szeretett volna mindjárt „éppoly szép dolgokat
festeni”.
– Látja, itt van ez a kislány, ő azonnal megértette, milyen volt az a kalap
meg az ernyő – mondta Elstir, s rámutatott Albertine-ra, akinek csak úgy
csillogott a szeme a sóvárgástól.
– Szeretnék nagyon gazdag lenni, hogy nekem is lehessen jachtom –
szólt a kislány a festőnek. – Akkor magát kérném meg, hogy segítsen
berendezni. Milyen szép utakat tennék! S milyen nagyszerű lenne akkor,
elmehetnék a cowesi regattára. S automobilt is tartanék! Mondja, szépnek
találja a nők automobil-öltözködését?
– Nem – felelte neki Elstir –, de idővel az is szép lesz. Különben is
kevés ma az igazán jó női szabó, legfeljebb talán egy-kettő, Callot, bár
igen szereti a csipkét, aztán Doucet, Cheruit és némelykor talán Paquin. A
többi szörnyű, szót sem érdemel.
– De hát – kérdeztem Albertine-tól – oly rettentő nagy a különbség,
mondjuk, Callot egy ruhája s akármilyen szabóé között?
– Óriási, kedves öregem. Ó, azazhogy bocsánat. De hát, sajnos, ami
másutt legfeljebb háromszáz frankba kerül, azért ők, a nagy szabók,
legalább kétezer frankot kérnek. De hát ez mégsem ugyanaz, s csak azok
tartják egyformának, akik nem értenek hozzá.
 – Teljesen így van – felelte Elstir –, bár azért nem mennék odáig, hogy
két ilyen ruha között ugyanoly nagy különbséget lássak, mint a reimsi
székesegyház s a Saint-Augustin-templom[338] egy-egy szobra között.
Igaz, a templomról jut eszembe – mondta, s most csak hozzám fordult,
mivel oly beszélgetésre célzott, melyen a lányok nem vettek részt, s amely
úgyse valószínű, hogy különösen érdekelte volna őket –, múltkor a balbeci
templomról mint egy nagy sziklafalról beszélgettünk, mint a tájék
köveiből emelt roppant töltésről, de megfordítva – és most egy
vízfestményt mutatott –, nézze csak ezt a sziklafalat, itt készült, a
Creuniers-ről, egészen közel Balbechoz, nézze csak a sziklákat, éppoly
erőteljesen és finoman csipkézettek, akár egy katedrális falai. – Csakugyan
roppant rózsaszínű boltívekhez hasonlítottak. De mivel a vázlat maga egy
régi nyári napon készült, mintha az egész sziklafal porrá, léggé vált volna
a forróságtól, amely félig a tengert is felitta, úgyhogy ez, végig a vásznon,
mintegy párává változott. Ebben a világosságban, ahol a fény már-már
szinte kiirtotta a valóságot, a valóság néhány sötét és átlátszó teremtésben
központosult, ezek viszont, vagyis az árnyak, csupa ellenhatásként, valami
közelibb s megragadóbb élet benyomását keltették. A legtöbb, frissületre
vágyva, elhagyta a lángoló tengersíkot, s a sziklák tövébe menekült, ahol
biztonságban volt a nap elől; mások meg lassan a víz felé úsztak, akárcsak
a delfinek, s a tengeren sikló bárkák oldalába kapaszkodtak, amelyeknek a
halvány vízen mintegy kiszélesítették a törzsét, fényes és kékes színű
testükkel. Talán épp az árnyékoknak ez a frissületre való szomjazása, ez
keltette legjobban bennem a forró nap élményét, s ezért kiáltottam fel
mindjárt, hogy szeretném megismerni ezt a tájat. Albertine s Andrée
erősködtek, hogy már százszor is járhattam arra. Akkor hát nem tudhattam
róla s még csak nem is sejtettem, hogy egy nap majd ily szépségszomjat
ébreszt bennem a látványa, bár inkább az építészet, mintsem a természet
szépségét, azét, amelyet eddig a balbeci sziklafalakban kerestem. S én –
aki abban a reményben jöttem, hogy meglátom a viharok birodalmát, s a
sétáimon, Villeparisis-néval, mikor a tengert messziről, mintegy a fák
közébe festve szemlélhettük, sose találtam elég élőnek, folyékonynak és
valóságosnak, sosem eléggé képesnek arra, hogy felzúdítsa víztömegeit, és
ily mozdulatlannak is csak a köd téli takarója alatt szerettem volna
megcsodálni – sose hittem, hogy mostan meg egyszerre oly tengerről
ábrándozzak, amely már semmi, csak fehér pára, minden szín és szilárdság
nélkül. De Elstir éppúgy, mint azok, akik e hőségtől tikkadozó bárkák
mélyén álmodoztak, olyan mélyen élvezte az óceán varázslatát, hogy fel
tudta idézni, meg tudta rögzíteni a vásznon a víz láthatatlan áradását,
éppúgy, mint egy boldog perc felfoghatatlan lüktetését; s e mágikus kép
láttára oly szerelmes lett, aki nézte, hogy máris futni szeretett volna ez
után a tűnt nap után, s tán elérni álmatag és pillanatnyi kedvességét.
Így hát, ha Elstirnél való látogatásaim előtt – mielőtt még láttam volna
egy-egy olyan tengeri képét, ahol egy amerikai jachton ülő s vászon- vagy
batisztruhás fiatal nő egy színes lobogó s egy fehér ruha szellemi „mását”
véste a képzeletembe (amely erre azonnal határtalan vágyat érzett, hogy
rögtön fehér batisztruhákat s zászlókat lásson a tengeren, mintha ilyen
látványban még sohasem lett volna részem) – mindig próbáltam elűzni a
tengerről való szemléletemből az előtér fürdőzőit, a nyári fehér ruhákat
idéző vitorlás jachtokat, mindazt, ami nem engedte, hogy az időtlen
habokat lássam s titkos és örök életüket az emberi nem feltűnése előtt, de
még a derűs napokat is, amelyek itt, e ködös és viharos partvidéken, az
egyetemes nyári idény szokott külsejét mutatták, s csak egy kis megállást
jelentettek, annak az egyenértékét, amit zenében szünetnek hívunk – most
viszont a rossz időt néztem holmi gyászos véletlennek, mint ami nem
találja a helyét a szépség tág birodalmában: vágyódva kerestem a
valóságban, ami úgy felhevített a művészetben, s reméltem, elég jó időm
lesz ahhoz, hogy a sziklafal tetejéről éppoly kék árnyakat lássak, aminők
Elstir képén pompáznak.
Az úton már nem formáltam ellenzőt a kezemmel, mint régebbi
napokon, amikor a természetet az emberi nemnél is régibb életűnek
képzeltem, s ellentétben a mai ipar felesleges vívmányaival, amelyek
eddig is úgy untattak a kiállításokon vagy a kalaposnéknál, s amikor a
tengerből is csak azt a részt óhajtottam látni, ahol nyoma se lehet holmi
mai gőzhajónak, hogy azután valóban időtlennek tudjam felfogni,
egykorúnak azzal az idővel, mikor még el volt választva a földtől, vagy
legalábbis a görögség legelső századaival, ami aztán megengedte, hogy jó
hittel szavalgassam „Leconte apánk” verssorait, melyeket Bloch is úgy
szeretett:

Hol vannak a hellén fejedelmi hősök?

Tenger viharán át most röpítik őket
Hegyes hajókon a fürtös evezősök.

S most már a kalaposnékat sem illett többé megvetnem, mivel Elstir

maga mondta, hogy azt a finom mozdulatot, amellyel egy végső ráncot,
egy utolsó simítást adnak egy kalap csokrainak vagy tollainak, éppúgy
szeretné megrögzíteni, mint például a zsokékét (ami, persze, igen tetszett
Albertine-nak). De hát a kalaposnékat már csak Párizsban láthatom, ha
hazamegyek, a versenyeket s a regattákat meg Balbecban, de csak a jövő
évben. De még egy jachtot se láttam sehol, fehér batisztruhás hölgyekkel.
Nemegyszer Bloch húgaival is találkoztunk, akiknek illett, hogy
köszönjek, mióta az apjuknál vacsoráztam. Barátnőim nem ismerték őket.
„Odahaza – mondta Albertine – nem engedik, hogy izralitákkal játsszam.”
Már az a mód, hogy az izraelitát izralitának ejtette, a mondat eleje nélkül
is világosan mutatta, hogy e jámbor családokból való fiatal polgárlányok
nemigen rokonszenveznek a választott nép gyermekeivel, s talán még azt
is elhiszik, hogy a zsidók megölik a keresztény gyermekeket. „Különben is
rondán viselkednek ezek a maga barátnői” – mondta Andrée oly
mosollyal, mint aki úgyis jól tudja, hogy nem az én barátnőim. „Mint
mindenki a fajtájukból” – tette hozzá Albertine, a tapasztalt személyiség
bölcselkedő hangsúlyával. Az igazat megvallva, a Bloch lányok nagyon is
cifra s szemérmetlen öltözködése, amellett merész, olvatag, fényűző s
szutykos külseje senkire se gyakorolt valami kedvező benyomást.
Amellett egyik unokahúguk, aki csak tizenöt éves volt, az egész Kaszinót
megbotránkoztatta Léa kisasszonyért való rajongásával. Az idősebb Bloch
nagyra értékelte Léa kisasszony színésznői tehetségét, viszont a hölgy nem
éppen az urakat tisztelte meg a hajlandóságával.
 Voltak olyan napok is, mikor egy-egy környékbeli vendéglőmajorban
uzsonnáztunk. Válogathattunk az Écorres, a Marie-Thérése, a Croix
d’Herland, a Bagatelle, a Californie és a Marie-Antoinette között. A kis
csapat a legutóbbit választotta.
De olykor a major helyett a sziklafal tetejére másztunk, s odaérve s a
fűbe heveredve kiraktuk a velünk hozott sok szendvicset és süteményt.
Barátnőim mindig csak a szendvicsek után nyúltak, s csodálkoztak, hogy
én beérem egy darabka baracklepénnyel vagy egy gótikus cukorrajzú
csokoládés süteménnyel. A sajtos vagy salátás szendvics új és tudatlan
táplálék volt, ővelük nem volt mit kezdenem. De a sütemény műveltnek, a
lepény beszédesnek látszott. Az elsőben a hab íze, a másikban a gyümölcs
zamata sokat tudott mesélni Combray-ról és Gilberte-ről, nemcsak a
combray-i Gilberte-ről, hanem a párizsiról is, akinek az uzsonnáin szintén
ilyesmit ehettem. Emlékeztettek azokra az ezeregyéjszakás
süteményestányérokra, amelyeknek a „témái” úgy elszórakoztatták Léonie
nénémet, mikor Françoise egyik nap Aladdin és a csodalámpá-t hozta néki,
a másikon meg Ali babá-t, az Ébrenalvó-t vagy Szindbád-ot, amikor
minden kincsével hajóra ül Baszrában. Szerettem volna megint látni őket,
de nagyanyám nem tudta, hogy hova is tűnhettek, s különben is
közönséges paraszttányérok voltak, őszerinte. Mindegy, ebben a szürke és
champagne-i Combray-ban éppoly sokszínűn ragyogott a formájuk és a
felírásuk, mint a sötét szentegyházban a mozgékony drágaköves
üvegfestmények, mint az én szobám homályában a laterna magica
vetítései, mint az állomás és a kisvasút előtt az indiai boglárka és a perzsa
orgona, mint nagynéném kínai porcelángyűjteménye sötét és ódon vidéki
otthonában.
A sziklafalon végigdőlve csak réteket láttam magam előtt, s felettük
nem a keresztény természettan hét egét, hanem csak kettőt egymáson, a
tengerét, a sötétebbet, s még feljebb, halványabban, a másikat.
Uzsonnáztunk, s ha még egy kis emléktárgyat is vittem magammal, ami
esetleg tetszhetett egyik-másik barátnőmnek, az öröm oly hirtelen hévvel
piroslott fel átlátszó arcukon, hogy a szájuk egyszerűen képtelen volt
visszatartani, s hangos nevetés formájában bocsátotta ki a bensőjükből. Ott
ültek mindnyájan köröttem; s összedugott arcuk között a levegő, mely
közéjük ékelődött, olyan azúr utakat rajzolt, mintha csak valami kertész
egyengette volna őket, hogy szabadabban járkálhasson egy rózsaliget
közepén.
Ha már mindent megettünk, olyan játékokba kezdtünk, amelyeket
azelőtt unalmasnak tartottam volna, némelykor oly gyermekességekbe,
mint például „Hol az olló?”, vagy pedig „Röpül a madár”, de amelyekről
ezúttal nem mondtam volna le egy királyságért; a fiatalság hajnala,
amelytől javában bíborlott még ezeknek a lányoknak az arca (de amelyen,
koromnál fogva, én már inkább kívül álltam), és mindent eleve fénybe
vont előttük, s mint némelyik primitív festő szinte tündöklő képein, életük
legapróbb részeit is aranyalapon ragyogtatta. Még a lányok arca is
többnyire összeolvadt ebben a pírban, a hajnalnak ebben a még zűrzavaros
pírjában, ahonnan igazi vonásaik még nem tudtak előrajzolódni. Csak egy-
egy kedves színhatás látszott, amely alatt a későbbi arcélt nem lehetett
még érzékelni. A mai, a mostani, cseppet sem volt még végleges, s esetleg
múló hasonlóságot jelzett valamelyik elhunyt családtaggal, akinek a
természet ezzel a megemlékezéssel udvariaskodott. Oly gyorsan jön az a
perc, mikor már semmit se várhatunk, mikor a test oly mozdulatlanná
mered, hogy semmi meglepetésre se képes, mikor minden reményünk
elszáll, ha, mint a fákon, teljes nyárban, máris sárgálló lombot, a még
fiatal arc körül hulló vagy fehér hajat látunk – oly rövid ez a ragyogó
reggel, hogy már szinte csakis a bimbózó lányokat szeretjük, azokat,
akiknek a húsa, mint valami értékes kovász, nem nyughat, hanem tovább
dolgozik. Az ily lányok csak valami ruganyos anyag hullámai, s minden
percben mássá gyúrja őket a pillanat múlékony benyomása. Minthogyha
csak mindegyik felváltva a vidámságnak, a gyermeki komolyságnak, a
hízelgésnek s a csodálkozásnak apróka kis szobra lenne, mindig őszinte,
teljes, de tünde kifejezéssel mintázva. E mozgékonyság nagy varázst és
változatosságot ád annak a figyelemnek, amelyet egy fiatal lány mutathat
az irányunkban. Igaz, hogy ez a figyelem az érett nőnél is elengedhetetlen,
s az, akinek nem tetszünk, vagy aki nem mutatja, hogy tetszünk néki,
unalmasnak s egyformának tűnik fel a szemünkben. De egy bizonyos
kortól fogva még e kedves figyelem sem okoz már lágy hullámzást az
olyan arcon, melyet az élet küzdelmei végleg megkeményítettek, s
harciassá vagy rajongóvá alakítottak. Az egyik arc – az engedelmesség
folytonos ereje révén, amely az asszonyt teljesen alárendeli urának – nem
annyira egy nőéhez, mint inkább egy katonáéhoz hasonlít; a másik meg,
egy anyának gyermekeiért hozott mindennapi áldozataiból formázva,
olyan, mint egy igazi apostolé. Egy harmadik, évekig tartó viharok és
viszontagságok után, afféle vén tengeri farkas arcává válik olyan nőnél,
akinek csak a ruhái árulják el, hogy a szépnemből való. S igaz, hogy egy
nő figyelmessége, ha szeretjük, mindig új varázst áraszt a közelében
töltött órákra, azonban mégsem mondhatjuk, hogy mindannyiszor más
nőnek látjuk. Jókedve és kedvessége változatlan arcán kívül marad. Ezzel
szemben a serdülőkor megelőzi a teljes szilárdulást, s a lányok mellett
ezért érezzük azt a bizonyos frissületet, amelyet az örökösen változó
formák látványa nyújt, s valami sajátos játék a pillanatnyi ellentétek
között, mint a természet őselemeinek állandó újjászületése, úgy, hogy a
tenger előtt bámulhatjuk.
Barátnőim „gyűrűs” vagy „találós” játékainak nemcsak egy úri
mulatságot, egy Villeparisis-néval való sétát tudtam volna feláldozni.
Robert de Saint Loup több ízben izente, hogy ha már nem megyek
Doncières-ba, ő kér egynapi szabadságot, amelyet velem tölt majd
Balbecban. Amire mindig azt írtam néki, hogy erre ne is gondoljon, s azt
az ürügyet hoztam fel, hogy éppen azon a bizonyos napon úgyse lennék
Balbecban, mivel családi látogatást kell tennem a környéken
nagyanyámmal. Bizonnyal rossz véleménye lett rólam, amikor megtudta
nagynénjétől, hogy mi is volt e mögött a családi látogatás mögött, s hogy
valójában kik játszották benne nagyanyámnak a szerepét. S mégis tán
nekem volt igazam, amikor nemcsak a társaság, hanem a barátság örömét
is feláldoztam e kertben, e lánykertben való tartózkodásnak. Azok,
akiknek módjuk van rá – mint például a művészek, bár igaz, régóta nem
hittem már, hogy én valaha is az lehessek –, egyúttal kötelesek is
maguknak élni; márpedig a barátság e kötelesség kijátszását, az
önlemondást jelenti. Még maga a társalgás is, amely a barátság
kifejezésmódja, csak felszínes elkalandozás, amely nem ád semmi
lényegeset. Még akkor is, hogyha egy egész életen át társalgunk, csak a
pillanat ürességét ismételjük a végtelenségig, míg a tiszta gondolat útja, a
műalkotás magányos munkájában, befelé, mélyre törekszik, abban az
egyetlen irányban, amely nyitva áll előttünk, amerre valóban haladhatunk,
hogyha nehezebben is, az igazság elérése felé. S a barátság nemcsak hogy
éppolyan hatástalan, mint a társalgás, hanem még egyenesen kártékony is.
Mert azt a bizonyos unalmat, amelyet akarva, nem akarva barátunk
közelében érzünk, vagyis azt, hogy a felszínen maradjunk, ahelyett, hogy a
mélység irányában felfedező útra mennénk (úgy értem: azok közülünk,
akiknél tisztára belső a fejlődés törvénye), ezt a bizonyos unalmat, ha
aztán megint egyedül vagyunk, a barátság azonnal meg akarja szépíttetni
velünk, meghatva hozza eszünkbe barátunknak a szavait, úgy tünteti fel
előttünk őket, mint holmi értékes gazdagodást, holott mi nem olyanok
vagyunk, mint a házak, amelyeket kövekkel nagyíthatnak kívülről, hanem
olyanok, mint a fák, amelyek törzsük egy új csomóját, koronájuk új
lombsorát saját nedvükből nyerik. Csak hazudtam önmagamnak,
megtörtem azt a fejlődést, amelynek iránya szerint valóban fejlődtem és
boldogultam, amikor úgy örültem annak, hogy egy oly jó, eszes és
ünnepelt fiatalember szeret és csodál engem, mint Saint-Loup, amikor az
értelmemet nem a magam homályos és kibogozásra váró benyomásaihoz
alkalmaztam, hanem barátom szavaihoz, amelyekben, miközben
elismételtem őket magam előtt – azazhogy elismételtettem azzal a
bennünk élő másik énnel, akire oly szívesen bízzuk a gondolkozás nehéz
terhét –, iparkodtam valami külön szépséget is lelni, egészen mást, mint
amelyet magamban, csöndben kutatgattam, viszont olyat, amely növelje
Robert, a magam s életem értékét. Abban az életben, amelyet egy ily barát
nyújtott nékem, úgy tűntem fel magam előtt, puha menedékemben, mint
akit nem fenyegethet a magány, s akit az a nemes vágy hevít, hogy
feláldozzam magam barátomért, vagyis teljesen képtelennek önmagam
megvalósítására. Viszont ha az örömöm önző volt is a lányok mellett,
legalább nem alapult azon a belső hazugságon, amely elhitetné velünk,
hogy nem vagyunk gyógyíthatatlanul egyedül, s amely, ha mással
beszélünk, nem hagyja magunknak megvallani, hogy akkor már nem mi
szólunk, hanem csak másokhoz idomulunk, nem pedig a mi benső és
mindenkitől különböző énünkhöz. Azok a szavak, amelyeket a lányokkal
váltottam, ritkák voltak, nem is érdekesek, és a magam részéről hosszú
szünetekkel tagozottak. S mégis, hogyha szóltak hozzám, éppen olyan
örömmel hallgattam, mint ahogy néztem őket, s mindegyiknek a
hangjában egy-egy élénk színű képet leltem. A fülem szinte kéjjel itta az ő
csicsergésüket. A szeretet megtanít bennünket a felismerésre, a
különbségtevésre. Egy erdőben a madárkedvelő mindjárt kihallja s
felfogja mindegyik madár külön hangját, ellenben a járatlan előtt mindez
egyforma zajba olvad. A kislányok kedvelője meg azt tudja, hogy az
emberi beszédhangok a madarakénál is változatosabbak. Bármelyiknek
nagyobb és tágabb a terjedelme, mint a leggazdagabb hangszeré. S
amellett a fokozataikat oly kimeríthetetlenül váltogatják, mint amilyen
sokfélék az emberi egyéniségek. Ha egy-egy kislánnyal beszélgettem,
azonnal észre kellett vennem, hogy mint az arca, a hangszíne is éppoly
találóan rajzolja meg, éppoly zsarnokin tukmálja rám énje egyetlen,
eredeti képét, s így két jelenség értelmezte, mindegyik a maga módján,
ugyanazt az egyéni valóságot. Igaz, hogy a hang vonalai, akárcsak az arcéi,
még távolról sem voltak véglegesek; a hang éppúgy átalakul, ahogy az arc
is változik. Amint a gyermekeknek is van egy oly külön mirigye,
amelynek nedve megkönnyíti a tej megemésztését, s amely a nagyoknál
már nincs meg, a lányok csicsergésében is voltak a nőknél már kiveszett
hangok. S e gazdagabb hangszerükön úgy játszottak az ajkukkal, oly
buzgón, oly szenvedéllyel, mint Bellini kis muzsikáló angyalai, mivel ez
is a fiatalság egyik kizárólagos adománya. Később majd ők is elveszítik a
lelkes meggyőződés e hangsúlyát, amely annyi varázst kölcsönzött a
legegyszerűbb dolgoknak is, amikor például Albertine fölényes hangon
mondott el pár tréfát, amelyeket a még ifjabbak bámulattal hallgattak, míg
aztán oly viharosan rázta meg őket a nevető kedv, akár az ellenállhatatlan
tüsszentés, vagy mikor Andrée iskolai feladataikról kezdett beszélni,
lányosan gyermeki komolysággal, e feladatok könnyűsége ellenére; s a
szavak oly elütőn hangzottak a tartalmuktól, mint az ősidők strófái,
amelyeknek szavalata, még a zenébe oldva félig, különböző
hangmagasságokban lebegett. Mindamellett e lányok hangja máris tisztán
éreztette azt a bizonyos szemléletet, amelyet e kis egyéniségek az életre
alkalmaztak, mégpedig oly személyes módon, amelyet meg se közelítenek
az ily általános fogalmazások, hogy: az egyik „mindent tréfára vesz”, a
másik „csupa felkiáltójel”, a harmadik „habozva vár” minden mondata
után. Arcunk mindegyik vonása megannyi oly mozdulat, amely véglegessé
vált az állandó szokástól. A természet olyan, mint Pompeji végromlása,
mint egy nimfa átváltozása: megrögzít bennünket, végképp megszokott
magatartásunkban. Ugyanígy a hangsúlyozásunk egész életfilozófiánkat
magába rejti, azt, amit minden pillanatban magunknak mondunk a
dolgokról. Igaz, hogy e vonások nemcsak a lányokéi voltak. Szüleiktől is
kapták őket. Az egyén mindig valami nála általánosabb dologban
bővelkedik. Ezen a címen a szülők nemcsak a szokott magatartást
nyújtják, vagyis az arc és a hang vonásait, hanem bizonyos szólásmódokat,
bizonyos megszentelt mondatokat, amelyek majdnem olyan mélyek,
majdnem olyan öntudatlanok, mint a hangsúlyozás, s ugyanígy egy
bizonyos életszemléletet is sejtetnek. Igaz, hogy pár ily kifejezést a szülők
nem adnak át mindjárt a lányaiknak, hanem megvárják, míg nők lesznek.
Addig pedig ezeket is tartalékolják a számunkra. Ha például Elstir egy
barátjának képeiről beszéltek, Andrée, akinek a haja még a hátát verdeste,
nem élhetett személyesen ugyanazzal a kifejezéssel, mint anyja vagy
férjes nővére: „Azt mondják, hogy a férfi igen kedves.” De aztán ez is
szabad lesz, mint a Palais-Royalba való járás. Albertine első áldozása óta
mondta, mint nagynénje egy barátnője, hogy „én ezt szörnyűnek
találnám”. Épp úgy megkapta ajándékba azt a bizonyos szokást is, hogy
elismételtette, amit mondtak néki, mintha mélyen érdeklődne s személyes
véleményre akarna szert tenni. Ha azt mondták előtte, hogy egy festő képe
jó, vagy hogy a háza csinos: „Ó, igazán jó a képe?! Ó, igazán, csinos a
háza?” S végül a családi örökségnél is általánosabb volt az az ízes anyag,
amelyet a szülőföld erőltetett mindegyikre, s amelybe szinte teli szájjal
harapott a hangsúlyozásuk. Amikor Andrée szárazon egy-egy komoly
hangot ütött meg, hangszere périgord-i húrja, akár akarta, akár nem,
azonnal dallamosan válaszolt, ami szép harmóniába olvadt vonásai
délvidéki tisztaságával; s Rosemonde állandó dévajságaira arca és északi
hanganyaga mintegy öntudatlanul is vidéke kiejtésével visszhangzott. E
vidék s a lány vérmérséklete közt, amely a hangsúlyt diktálta, szépséges
párbeszédet éreztem. Párbeszédet és nem párharcot. Nincs az a harc,
amely egy fiatal lányt elválaszthatna szülőföldjétől. A szülőföld még
benne, a leányban is folytatódik. Egyébként a helyben lelt anyag
visszahatása az alkotóra, aki az anyagot felhasználja, s akinek ez a
visszahatás több friss erőt kölcsönöz, egyáltalán nem csorbítja a mű
egyéni jellegét, s akár egy építész, egy műasztalos vagy egy muzsikus
művéről van szó, azért mind híven tükrözheti az alkotás legegyénibb,
legfinomabb vonásait, jóllehet el kellett fogadnia a senlisi építőkövet vagy
a strasbourg-i piros homokkövet, bele kellett nyugodnia a kőrisfa sajátos
csomóiba s alkotási módjában számot kellett vetnie a fuvola vagy a
mélyhegedű képességeivel, korlátaival, lehetőségeivel és zengzetével.
Mindezt én is jól tudtam, pedig oly keveset beszélgettünk! Míg Saint-
Loup-val vagy Villeparisis-néval látszólag nagyobb örömmel csevegtem,
mint amennyit valóban átérezhettem beszélgetés közben, mert hisz mindig
fáradt voltam, amikor elváltam tőlük – viszont, a lányok közt heverészve,
az érzés telje végtelenül több volt, mint szavaink ritkasága és
szegényessége, s oly bőven és boldogan áradt az én hallgatásomból és
mozdulatlanságomból, hogy szinte hallatszott lágy zsongása e gyengéd
rózsafák tövében.
A lábadozó, aki egész nap egy virágos- vagy gyümölcsöskertben pihen,
nem érzi át oly mélyen a virág- vagy gyümölcsillatot semmittevése
légkörének ezer kis apróságában, mint én azt a színt és aromát, amit e
lányokon keresett a szemem, s aminek az édessége lassanként hússá és
vérré vált bennem. Ugyanígy cukrozódik be a szőlő is a napfényben. S
ezek az egyszerű játékok is, lassú folytonosságukkal, nálam is, mint
azoknál, akik a tengerparton heverészve nem tesznek semmi egyebet, csak
beszívják a sós levegőt s barnára süttetik maguk a naptól, általános
enyhületbe, réveteg mosolygásba olvadtak, valami nagy káprázatba, ami
még a szememet is elborította.
 Olykor egyik vagy másik lány kedveskedő figyelmessége olyan mély és
bőséges rezgéseket váltott ki belőlem, hogy egy időre meg is szűntek a
többi lány iránt érzett vágyaim. Egyszer például Albertine így szólt:
„Kinek van egy ceruzája?” Andrée odaadta az övét, Rosemonde meg egy
papírszeletet, s Albertine azt mondta nékik: „Gyermekeim, megtiltom,
hogy beleszagoljatok az írásomba.” S miután a papírral a térdén jól
megrajzolt minden egyes betűt, nekem adta az egészet ezekkel a
szavakkal: „Vigyázzon, meg ne lássa senki.” Széthajtogattam a levélkét, s
ezt találtam beleírva: „Tudja meg, hogy szeretem.”
– De hát mit is bolondozok! – kiáltotta most hirtelen, heves és komoly
arckifejezéssel fordulva Andrée és Rosemonde felé –, mikor meg kell
hogy mutassam Gisèle mai levelét. No de milyen őrült vagyok, itt a levél a
zsebemben, s ha tudnátok, milyen hasznos lehet! – Gisèle ugyanis, azzal a
céllal, hogy mutassa meg a többieknek, elküldte néki azt a dolgozatát,
melyet a vizsgájára készített. Albertine-nak a félelmét a mind nehezebb
témák miatt csak fokozta az a kettő, melyek közt Gisèle-nek választania
kellett. Az egyik így szólt: „Szophoklész levelet ír Racine-nak az
alvilágból, hogy kifejezze részvétét Atália balsikere miatt”; a másik meg:
„Képzelje el, hogy Eszter[339] első előadása után madame de Sévigné
levelet ír barátnőjének, madame de La Fayette-nak, s elmondja, mennyire
sajnálja, hogy barátnője nem lehetett az előadáson.” Mármost Gisèle,
túlbuzgóságból – ami minden bizonnyal meghatotta a vizsgáztatókat – az
első, a nehezebb témát választotta a kettő közül, s oly remekül dolgozta ki,
hogy tizennégy pontot kapott, s a bizottság még gratulált is néki. Biztosan
„dicsérettel” vizsgázott volna, ha „el nem zúg” közben a spanyolból. A
dolgozatot, melynek mását Gisèle elküldte Albertine-nak, Albertine
mindjárt felolvasta, mert neki is hasonló vizsgán kellett átesnie, s igen
szerette volna tudni Andrée-nak a véleményét, aki ezen a téren
mindannyiuknál erősebb volt, s esetleg neki is szolgálhatott egy-két
hasznos tanáccsal.
– Micsoda szerencse! – mondta Albertine. – Tudjátok, hogy a
franciatanárnője épp ezt a témát nyaggatta itt vele! – Szophoklész levele
Racine-hoz így hangzott Gisèle fogalmazásában: „Kedves barátom,
bocsásson meg, hogy csak így, bemutatkozás nélkül írok, mivel
személyesen nincs szerencsénk ismerni egymást, de hát az ön új
tragédiája, Atália, nem mutatja-e világosan, hogy ön komolyan
tanulmányozta az én szerény kis műveimet? Ön nemcsak a
protagonistákat, azaz a dráma főszemélyeit beszélteti mindig versben,
hanem a kórusoknak is írt párat, mégpedig, hízelgés nélkül szólva,
meglepően sikerülteket, a kórusoknak, amelyek, úgy mondják, a görög
drámában se voltak épp rosszak, de önöknél, Franciaországban, valóságos
újdonság gyanánt hatnak. Amellett az ön finom, kényes, elbájoló és oly
varázslatos tehetsége ezúttal olyan erőre tett szert, amihez csak
gratulálnom lehet. Atália s Joád oly személyiségek, akiket az ön nagy
versenytársa, Corneille, se mintázhatott volna jobban. A jellemek
férfiasak, a cselekmény csupa erő, s a befejezés, mit mondjak? hallatlanul
hatásos. Íme, végre egy tragédia, amelynek nem a szerelem a főrugója, s
engedje meg, hogy ezért önt legteljesebb helyeslésemről biztosítsam.
Hiába, nem a leghíresebb elvek egyúttal a legjobbak is. Hogy csak egy
példát idézzek:

Csak a szerelmet fessed forró szavakkal s hidd el:

Minden szívet meghódítsz olvatag énekeddel.

Ön, kedves barátom, megmutatta, hogy a vallásos érzelem, amely

annyira áthatja az ön drámája kórusait, szintén meg tudja lágyítani a
hallgatók kedélyét. A nagyközönség nem értette önt meg, de az igazi
műértők viharosan tapsoltak. A magam részéről hadd fejezzem hát ki
ismételt szerencsekívánataimat, amelyekhez, kedves kartárs, legőszintébb
üdvözletemet is csatolom.”
Olvasás közben, kezdettől végig, Albertine szeme csak úgy ragyogott.
„Nem is hiszem, hogy nem úgy lopta! – kiáltott fel, amikor befejezte. –
Sose hittem volna Gisèle-ről, hogy ilyen rendes munkára is képes. És még
verset is idéz! Ugyan honnan szedhette?” Albertine bámulata, igaz, közben
megváltoztatta a tárgyát, viszont mindinkább növekedett s mély
figyelemmel is párosult – amitől a szeme szinte „kiugrott a helyéből” –,
mialatt most Andrée-t hallgatta, aki mint a legnagyobb s mindnyájuk közt
a legeszesebb előbb csak gúnnyal, majd könnyedén beszélt Gisèle
munkájáról, bár játékos arca mögött igazi komolyságot rejtegetett, s
ugyanezt a levelet egészen átírta a maga módján. „Nem mondom, hogy
éppen rossz – válaszolta Albertine-nak –, de ha te kapnád ezt a témát, ami
könnyen megtörténhet, mert igen sűrűn osztogatják, a te helyedben én nem
ezt írnám. Először is, ha én vagyok Gisèle, nem jöttem volna mindjárt
tűzbe, hanem azzal kezdtem volna, hogy külön lapra írom a vázlatomat.
Elsősorban: a kérdés lényege, aztán a tárgy részletezése, majd azok az
általános eszmék, melyek a tárgyaláshoz tartoznak. Végül a mű bírálata, a
stílus, a befejezés. Így aztán, ha van vázlatunk, tudjuk, hogy mire
támaszkodjunk. Mindjárt a tárgy megjelölésénél, vagy ha tetszik, mert
levélről van szó, mindjárt a levél kezdeténél Titine, azazhogy Gisèle
barátnőnk, meglehetősen bakot lőtt. A nagy század egy íróját Szophoklész
nem szólíthatja kedves barátomnak.” „Csakugyan! – kiáltott tűzzel
Albertine. – Azt kellett volna mondania: kedves Racine. Ez sokkal
találóbb lett volna.” „Szó sincs róla – felelte Andrée némileg csúfolódó
hangon –, azt kellett volna írnia: »Uram«. A végét meg így valahogy illett
volna megszövegezni: »Engedje, uram (vagy kedves uram), megragadom
az alkalmatosságot, hogy igaz jó baráti szívvel köszönthessem
kegyelmedet«. Másfelől Gisèle azt mondja, hogy a kórus még újdonság
Atáliá-ban. Vagyis elfelejti Eszter-t s két kevéssé ismert tragédiát, de hát a
tanár úr ezeket is elemezte ebben az évben, szóval ha idézed őket néki,
mivel ez a vesszőparipája, biztos lehetsz, hogy átcsúszol. Ezek pedig a
következők: a Zsidó nők, Robert Garnier-től, és Aman, Montchrestientől.
[340] „Andrée ezt a két címet bizonyos alig-alig titkolt s jóindulatú

fölénnyel idézte, amelyet futó, bár egyébként kedves mosolya mutatott.

Albertine túláradt a lelkesedéstől: „Andrée – mondta –, hallatlan, mennyit
tudsz! Ugye, felírod ezt a két nevet? Mit gondolsz, micsoda szerencsém
lenne, hogyha ebből kérdeznének, akár ha csak a szóbelin is, és én
idézném mind a kettőt, lehengerelnék mindenkit, nem?” De aztán később,
valahányszor fel akarta írni e két drámát, s megkérte Andrée-t, mondja
meg, hogyan is hívják a szerzőiket, a tudós barátnő azt felelte, hogy már ő
is elfeledte őket, s nem is szólt róluk többé Albertine-nak. „Azután meg –
folytatta Andrée, alig sejthető megvetéssel gyermekesebb barátnői
irányában, de azért igen boldogan, hogy így csodáltathatja magát, s a maga
külön felfogásának mégiscsak nagy jelentőséget tulajdonítva –, azután
meg Szophoklésznak mindent kell tudnia az alvilágban. Akkor meg azzal
is tisztában van, hogy Atáliá-t, ugyebár, nem a nagyközönség előtt, hanem
csak a Napkirály s pár szerencsés udvaronc jelenlétében mutatták be. Amit
Gisèle a műértők kedvező ítéletéről mond ezen a téren, majdnem
kifogástalan, csak éppen hogy nem teljes. Szophoklész, ugye, halhatatlan,
akkor hát próféta is lehet kicsit, és előre hirdetheti Voltaire-nak a
véleményét, hogy Atália nemcsak Racine-nak, hanem az emberi
szellemnek is remeke.” Albertine valósággal itta barátnője szavait. A
szeme csupa tűzben égett. S a legmélyebb felháborodással vetette el
Rosemonde ajánlatát, hogy most már ideje volna játszani. „És végül –
fejezte be Andrée, ugyanazon a távoli, könnyed, kissé gúnyos, de azért
forrón meggyőződéses hangon –, ha Gisèle nyugodtan lejegyzi előbb az
általános és hosszabban kifejtendő eszméket, talán gondolt volna arra,
amit én megtettem volna a helyén, vagyis hogy kimutassa a különbséget a
két kórus szelleme, a racine-i és szophoklészi vallásos felfogás között. Én
például megmondattam volna azt is Szophoklésszal, hogy a racine-i
kórusok, igaz, éppoly vallásosak, mint a görög tragédiák, de azért, ugye,
mindegyiknél más-más istenekről van szó. Joád istenének például semmi
köze a Szophoklészéhoz. Ez aztán magától vezetett volna, a tárgyalás vége
után, a tulajdonképpeni befejezéshez: »Mit bánjuk, hogy másféle a
hitünk?« Szophoklész sokkal tapintatosabb, semhogy ezt túlságosan
hangsúlyozná. Egy szóval sem szeretné bántani Racine meggyőződését,
inkább csak egy-két célzást tesz port-royali mestereire, s a végén bókokkal
halmozza el versenytársa költői géniuszát.”
Albertine úgy felhevült a csodálattól és a figyelemtől, hogy nagy, kövér
cseppekben folyt róla a veríték. Andrée viszont egy női dandy fölényes
közönyével mosolygott. „Jó volna – mondta, mielőtt folytattuk volna a
játékot – néhány híres kritikus véleményét is idézni.” „Igen – felelte
Albertine –, gondoltam rá, már mások is mondták. Legajánlatosabb, ugye,
ha Sainte-Beuve-öt idézem és Merlet-t?” „Igen, majdnem eltaláltad –
válaszolt neki Andrée, aki a másik két nevet Albertine könyörgésére se írta
fel –, Merlet vagy Sainte-Beuve sose árthat. De különösen Deltourt és
Gascq-Desfossés-t[341] nem szabad elfeledned.”
Ez alatt az idő alatt én egyre csak Albertine kis papírlapjára gondoltam:
„Tudja meg, hogy szeretem”, s egy óra múlva, miközben lefelé lépkedtem
azokon az ösvényeken, amelyek nagyon is meredeken vezettek le Balbec
felé, már-már szinte eldöntöttem, hogy vele élem át a regényemet.
Az az állapot, amelyen bizonyos határozott jelek után felismerjük, hogy
szerelmesek vagyunk, mint például arról az utasításról, melyet a szállóban
adtam, hogy csak akkor keltsenek fel, ha valamelyik lány keres, vagy a
szívdobogásomról, amikor épp őket vártam (bármelyik volt is az illető), s
a dühömről, e napokon, ha nem találtam a borbélyt, aki mindjárt
megborotváljon, és így ápolatlanul kellett megjelennem a leányok,
Albertine, Rosemonde vagy Andrée előtt – ez a hol egyik, hol másik
lányért újraszülető állapot bizonnyal éppoly különböző attól, amit
szerelemnek hívunk, mint az emberi élet a virágállatok életétől,
amelyeknek léte, vagy, ha szabad így szólni, egyénisége, különböző
szervek közt osztódik meg. De az ily állati szervezet, mint a természettan
is tanítja, ma már könnyen megfigyelhető, s a mi tulajdon életünk, ha túl
van a fiatalságon, éppoly biztos tudással bír régebben nem is gyanított
lelkiállapotaink valóságáról, s arról, hogy ha elhagyjuk is őket, de át kell
esnünk az ily állapotokon. Ilyen volt most nálam is ez a szerelmi állapot,
egyformán s egyszerre megosztva a kis csapat lányai között. Megosztva,
azazhogy osztatlanul, mert hisz ami a legkedvesebb, a legkülönbözőbb
volt minden mástól, amihez úgy kezdtem ragaszkodni, hogy a másnapi
találkozás reménye lett már legjobb örömöm, az épp a lányok egész
csoportjának viszontlátásában rejlett, az ily délutánoknak egészében a
sziklafalakon, e széljárta órákban, azok a kis fűsávon, ahol a
képzeletvidító lányalakok heverésztek, Albertine, Rosemonde vagy
Andrée; s mindez úgy, hogy egyáltalán nem tudtam volna megmondani,
melyik teszi oly kedvessé a helyet, vagy melyiket óhajtanám
legeslegjobban szeretni. A szerelem kezdetén, éppúgy, mint a legvégén,
nem ragaszkodunk kizárólagosan ennek a szerelemnek a tárgyához, hanem
inkább az a vágy, melyből a szerelem származik (később pedig az emléke,
melyet a szívünkben hagy hátra), kéjesen sétálgat mindenfelé a cserélhető
szépségek övezetében – olykor csak a természetből, a torkosságból vagy a
környezetből áradó szépségekében amelyek eléggé összhangzók ahhoz,
hogy a szerelem bármelyik mellett azonnal otthonosnak érezze magát.
Egyébként, mivel e lányok előtt nem ismertem a szokás unottságát, még
megvolt az a képességem, hogy mindig újra lássam őket, vagyis hogy
mély csodálkozást érezzek mindig, ha velük vagyok.
E csodálkozás, legalább részben, bizonnyal abból származik, hogy akit
látunk, olyankor egy újabb arcát mutatja nékünk: de hát minden lány oly
sokféle, arca és teste vonásai oly gazdagok és változatosak, hogy a
legtöbbet mindjárt el is ejtjük, ha nem vagyunk a közelében, minthogy
emlékképeink zsarnokiasan egyszerűek. Mivel az emlékezőerő egyetlen
feltűnő vonást választ, azt is mindjárt elszigeteli s mértéktelenül túlozza,
egy magasnak látszó nőt azonnal óriásnak vázol, egy rózsaszín és szőke
nőt meg whistleri „arany és rózsaszín harmóniának” – amikor megint e
nővel vagyunk, elfelejtett s ezt az egyet ellensúlyozó vonásai egyszerre
megrohannak minket zavaros bonyolultságukkal, csökkentik a
magasságot, elmossák a rózsaszínt, s az előre keresett és kizárólagos
tulajdonságokat olyanokkal, másokkal helyettesítik, amelyeket,
emlékszünk rá, első ízben is észrevettünk, s egyszerűen nem értjük, mért
olyan meglepő a viszontlátásuk. Emlékezünk, hogy páva elé megyünk, s
egy bazsarózsát találunk. S e csodálkozás, bár kikerülhetetlen, korántsem
az egyedüli; mert ott van a másik is, amely már nem a valóság s a stilizált
emlékkép különbségéből származik, hanem abból, amelyet ugyanannak a
leánynak legutóbb látott külseje s mai más arcú, más szempontból nézett
megjelenése közt találunk. Az emberi arc valóban olyan, mint egy keleti
hitrege istenéé, egy egész fürt más-más síkú s egymás mellé zsúfolt
arcokból, melyeket sose látunk egyszerre.
De azért csodálkozásunk nagyrészt mégiscsak onnan ered, hogy ugyanaz
a lény egyúttal ugyanazt az arcot mutatja. Ahhoz, hogy újrateremtsük
mindazt, ami nem tőlünk, mástól került belénk – akár egy gyümölcs ízét is
–, olyan nagy erőfeszítésre volna szükség, hogy az első benyomás után
észrevétlenül lesiklunk az emlékkép lejtőjén, s anélkül, hogy magunk is
tudnók, egykettőre messze értünk attól, amit valóban éreztünk. Így aztán
minden találkozás afféle helyreigazítás: visszavezet bennünket ahhoz, akit
egyszer már jól láttunk. Nem is emlékeztünk már rá, mivel amit
emlékezésnek hívnak, valójában inkább felejtés. De mindaddig, míg látni
tudunk, abban a percben, amikor feltűnik az elfelejtett vonás, felismerjük,
kénytelenek vagyunk helyreigazítani az eltérést – és így az a szüntelen és
termékeny meglepetés, amely olyan üdvössé és vérpezsdítővé tette
számomra e tengerparti szép lányokkal való naponkénti találkozást,
legalább annyi emlékezésből, mint felfedezésből is táplálkozott. Ha még
hozzátesszük ehhez a lányok keltette izgalmat, amely sohase volt olyan,
amilyennek előre elképzeltem, s amelynek az volt az eredménye, hogy az
új találkozás reménye nem az előbbi reményhez, hanem az utolsó együttlét
még vibráló emlékéhez hasonlított, érthető, ha minden új séta utat nyitott
a gondolataimnak, de sohasem oly irányban, ahogy szobám magányában s
nyugodt fejjel megrajzoltam. Ez az irány már felfedve volt s rég
megszűnt, mikor hazaértem, oly zsongón, mint egy méhkaptár az imént
hallott szavaktól, amelyek mélyen felkavartak és soká visszhangzottak
bennem. Minden lény megsemmisül bennünk, ha már többé nem látjuk; s
következő megjelenése már egészen új alkotás, különböző attól, amely
közvetlenül megelőzte, ha ugyan nem mindannyitól. Mert az ilyen
alkotásokban a legkisebb változatosság is kettőt jelent. Ha egy erélyes
tekintetre, egy merész arckifejezésre emlékezünk, legközelebb biztosan s
szinte kizárólagosan egy majdnem bágyadt arcélen, valami álmatag
szelídségen ütődünk meg, azaz csodálkozunk, vagyis olyan dolgokon,
melyeket legutóbb elhanyagoltunk. Emlékünknek ezzel az új valósággal
való összevetésében ez fogja majd jelezni csalódásunkat vagy
meglepetésünket, oly módon fog feltűnni, mint a valóság átformálása,
figyelmeztetve bennünket, hogy rossz volt az emlékezetünk. És így az arc
legutóbb elhanyagolt változata, amelyet most épp ezért a
legjellemzőbbnek, legigazabbnak, helyesbítésre legjobbnak tartunk,
ábrándozásra, emlékezésre alkalmas anyaggá válik. Ezúttal már egy kerek
és álmatag ábrázatot, egy szelíd és ábrándos tekintetet szeretnénk
viszontlátni. S ami akaratost lelünk legközelebb a szúrós szemben, a
hegyes orrban, a zárt ajakban, megint helyesbíteni fogja az eltérést
vágyunk és vélt tárgya között. Természetesen ez a hűség az első és teljesen
külsőleges benyomásokhoz, amelyeket mindannyiszor megtaláltam
barátnőimnél, nemcsak arcvonásaikra vonatkozott, mert hisz láttuk, hogy a
hangjuk még jobban felizgatta a bensőmet (a hang ugyanis nem csupán
sajátos és érzéki felületeket tár fel, mint az arc, hanem egyben része is
annak az elérhetetlen örvénynek, amely a reménytelen csókok szédületét
idézi), a hangjuk, mely egy-egy kis hangszer egyetlen zengzetéhez
hasonlított, melyben mindenki egészen megmutatta magát, s amely csak
az övé volt. Lejtésük egy-egy mély vonala mindannyiszor meglepett,
valahányszor elfeledtem, majd megint felismertem őket. Így aztán azok a
helyesbítések, melyekhez minden új alkalommal újra kellett folyamodnom
a teljes pontosság kedvéért, éppolyan jól összefértek egy hangoló vagy
énekmester, mint egy rajztanár munkájával.
Ami azt a zavartalan összetartozást illeti, amelyben egy idő óta olyan
szépen ellensúlyozódtak e lányok bennem keltett s különböző érzelmi
hullámai (mivel mindegyik ellenállt a többiek terjedésének), az egész
megdőlt Albertine javára, egy délután, hogy „gyűrűst” játszottunk. Fenn, a
sziklafalon történt, ott is egy kis erdőben. Két idegen lány közt voltam,
akiket a kis csapat hozott fel ide magával, mivel a játék kedvéért sok
fiatalt kellett toborozni, s irigykedve nézegettem Albertine
fiúszomszédját, akinek helyén, gondoltam, én foghatnám most barátnőm
kezét, ezekben az oly váratlan és szerencsés percekben, amelyek sose
térnek tán vissza, s ki tudja, mily messze vezethetnek. Még a bizonnyal
kedvező következmények nélkül is, Albertine kezének érintése magában is
nagy gyönyörűségemre szolgált volna.
Nem mintha sosem láttam volna szebb kezet, mint épp az övé. Még a
barátnői közt is Andrée sovány és finomabb kezének mintha külön élete
lett volna, engedékeny a lány parancsának, de ugyanakkor független is,
úgy nyúlt el előtte a kettő sokszor, akárcsak két nemes agár, lustálkodva,
álmodozón, egy-egy ízük hirtelen megfeszítésével, s nem csoda, ha Elstir
is több tanulmányt festett már róluk. Az egyiken, ahol Andrée a tűz előtt
melengette őket, oly áttetszők s aranylók voltak ebben a megvilágításban,
mint két őszi falevél. Viszont Albertine párnásabb keze egy pillanatra
engedett, majd ellenállt egy másik kéz szorításának, ami valami egészen
sajátságos érzéssel járt. Albertine kézszorítása szinte érzékien kedves volt,
tökéletes összhangban bőre rózsás, egy kevéssé mályvaszerű színezetével.
Ez a szorítás valóságos utat nyitott e fiatal lányba, érzéki mélységébe,
valamint zengő nevetése, amely éppoly illetlenül hangzott, mint bizonyos
kiáltások vagy a galambbúgás. Egyike volt azoknak a nőknek, akiknek oly
jólesik csak a kezét is megszorítani, hogy hálásak vagyunk az egész mai
civilizációnak, amiért a kézszorítást fiatal fiúk és lányok között
megengedett cselekedetnek tekinti. Ha az udvariasságnak oly önkényes
szokásai a kézfogást valami más mozdulattal helyettesítik, Albertine
érinthetetlen kezét éppoly forró kíváncsisággal néztem volna mindennap –
hogy megismerjem az érintését –, mint amily kíváncsi voltam arcának az
ízére. De abban az örömben, hogy a kezét soká a magaméban tarthassam,
ha szomszédja vagyok játék közben, nemcsak ezt az örömet tekintettem;
mennyi csupa félénkségből elhallgatott vallomást bízhattam volna ezúttal
bizonyos szorongatásokra; s néki is mily könnyű lett volna hasonló
kézszorongatásokkal bizonyítani, hogy elfogadja az érzelmeimet; micsoda
cinkosság és máris mily komoly kezdete a kéjnek! A szerelmem nagyobb
utat tehet meg pár perc alatt, amit így mellette töltök, mint amennyit
mostanáig tett, mióta csak ismerem. Mivel éreztem, hogy az egész nem
fog már soká tartani, hogy máris a végére értünk, mert ezt a kis játékot
úgyse folytatják sokáig, és ha egyszer befejezik, akkor már nagyon is késő
lesz, csak úgy toporzékoltam a helyemen. Hagytam, hogy elszedjék tőlem
a gyűrűt, beálltam a kör közepére, s úgy tettem, mintha nem is látnám,
mikor a közelembe került, mert csak arra a percre vártam, mikor eljut
Albertine szomszédjához, Albertine-éhoz, aki most torkaszakadtából
nevetett, s a játék hevében és örömében egészen rózsaszínű volt. „Mi is a
zöld erdőben járunk” – mondta Andrée a fákra mutatva s egyúttal célzásul
a játékdalra, oly mosollyal a szemében, amelyet csak nekem szánt, s
amely mintegy átsiklott valamennyi játszótársa felett, mintha nekünk
kettőnknek volna csak eszünk a megkettőződéshez, s mintha a játékkal
kapcsolatban csak mi tudnánk ily költőiek lenni. Sőt ezt a lelki finomságát
egész odáig vitte, hogy különösebb kedv nélkül még énekelni is kezdte a
dalt: „Zöld erdőben jártam, virágok között, ott láttam egy kislányt,
koszorút kötött”, mint azok, akik Trianont csak XVI. Lajos-stílusú
ünneppel tudják elképzelni, vagy mint akik ötletesnek tartják, ha a
legkisebb áriát is stílszerű keretben énekeltetik. Biztosan igen bántam
volna, hogy nem találok örömet e harmóniában, ha időm és kedvem lett
volna ilyesmire gondolni. De egészen máshol járt az eszem. A játszó fiúk
és leányok csodálkozni kezdtek az együgyűségemen, s nem értették, mért
nem próbálom megkaparintani már a gyűrűt. De én egyre csak Albertine-t
néztem, aki oly szép volt, oly közönyös, oly víg, s aki, bár nem is gondol
rá, mindjárt az én szomszédnőm lesz, ha egyszer sikerül a gyűrűt a kellő
kézben megtalálnom, mégpedig oly mesterkedéssel, amelyet ő nem is
sejthet, mert ha látná, haragudna érte. Albertine hosszú hajzata kibomlott a
játék hevében, és most gyűrűs fürtökben övezte kétfelől az arcát, amely e
barna s tompa keretben még rózsásabb húsúnak látszott. „Olyan a haja,
mint Laura Diantié, Éléonore de Guyenne-é[342] és azé a leszármazottjáé,
akit úgy szeretett Chateaubriand. Mindig így hordhatná a haját” – súgtam
most a fülébe, csak hogy közelebb jussak hozzá. A gyűrű ekkor hirtelen
Albertine szomszédjához került. Azonnal hozzáugrottam, szétfeszítettem
durván a kezét, megragadtam a gyűrűt, mire ő ment a kör közepére, míg én
az ő helyére álltam, közvetlenül Albertine mellé. Néhány perccel azelőtt
még irigyeltem ezt a fiút, mikor láttam, hogy a keze, a zsinegen
csúszkálva, egyre találkozhatott az Albertine-éval. Most meg, hogy rajtam
volt a sor, sokkal is félénkebb voltam, semhogy keressem ezt az
érintkezést, amellett sokkal meghatottabb, semhogy élvezni tudtam volna,
s ezért nem éreztem mást, csak a szívem fájó, gyors verését. Albertine,
egyik pillanatban, egyetértően hajtotta felém telt és rózsaszínű arcát,
mintha nála lenne a gyűrű, hogy félrevezesse a körben állót, s ne engedje
oda nézni, amerre a gyűrűt csúsztatták. Jóllehet mindjárt megértettem,
hogy e célzatos tekintet csakis e cselre vonatkozhat, mégis megzavart,
mikor egy titok, egy nem létező egyetértés színlelt képét láttam a
szemében, igaz, csak a játék kedvéért, de ez a titok, ez az egyetértés ettől
fogva lehetségesnek látszott és – a magam részéről – mennyeien
gyönyörűségesnek. Mialatt ez a gondolat lelkesített, a kezemen, egészen
könnyen, Albertine kézszorítását éreztem s cirógató ujját, amely az én
ujjam alá csúszott, s láttam, hogy ugyanakkor rám néz, bár iparkodik
észrevétlenné tenni a tekintetét. Egyszerre egy sereg és eddig öntudatlan
remény kristályosodott ki a szívemben: „Felhasználja a játékot, hogy
mutassa, mennyire szeret” – gondoltam már-már úszva a boldogságban, de
azonnal a szárazra kerültem, amikor Albertine dühösen így szólt hozzám:
„De fogja már, egy órája tartogatom.” A bánattól szédülten azonnal
elengedtem a zsineget, a középen álló fiú, a „vadász”, mindjárt meglátta a
gyűrűt, ráugrott, s megint nekem kellett a kör közepére állnom, kábán és
reménytelenül nézve a köröttem zsivajgó társaságra, céltáblául szolgálva a
lányok csúfolódásának, velük nevetve kénytelenségből, bár oly kevés
kedvem volt hozzá, mialatt Albertine egyre ezt ismételte: „Az ember vagy
játszik, vagy nem játszik, ha pedig játszik, hát figyeljen, s ne hozza bajba a
többieket. Többet nem is hívjuk meg, ha játszunk, ugye, Andrée, vagy
pedig akkor én nem jövök.” Andrée, mint aki fölötte áll ennek az egész
játéknak, s most is a Zöld erdő-t énekelte, amelyet csupán utánzásból
Rosemonde is dúdolt, meggyőződés nélkül, félbe akarta szakítani
Albertine szemrehányásait, s így szólt hozzám: „Itt vagyunk két lépésre a
Creuniers-szikláktól, ugye, szeretné látni őket? Jöjjön csak velem,
elvezetem egy szép kis úton az erdőn át, amíg ezek a bolondok tovább is
dedóst játszanak.” Mivel Andrée mindenkor igen szeretetreméltó volt
velem, útközben elmondhattam néki mindazt a sok szépet Albertine-ról,
ami, ha Andrée elismétli néki, biztosan visszajuttat a kegyeibe. Amire
Andrée azt felelte, hogy ő is szereti Albertine-t, s ő is igen kedvesnek
tartja, azonban a bókjaim, melyeket barátnőjére szórtam, úgy láttam, nem
nagyon tetszettek néki. Hirtelen megálltam a kis mélyúton, mert egy szép
gyermekkori emlék suhant el a szívem felett: csipkézett s fényes
leveleiről, amelyek az útszélről rám hajoltak, felismertem egy
galagonyabokrot, bár, fájdalom, a tavasz vége óta nem volt már egyetlen
virága. Köröttem régi májusok, régi vasárnap délutánok, elfeledt hitek és
tévedések levegője lengedezett. Szerettem volna megragadni, megint
mélyen magamba szívni. Megálltam egy pillanatra, s Andrée, akinek
kedvessége egyszerre kitalálta e vágyam, magamra hagyott egy percre,
hogy elbeszélgessek e levelekkel. Kérdeztem tőlük, mi van a virágokkal, a
galagonya virágaival, amelyek víg, szeles, kacér és vallásos fiatal
lányokhoz hasonlítanak. „A kisasszonyok már rég elmentek” – felelték a
levelek. És talán magukban azt gondolták, hogy ha oly nagy barátjuk
vagyok, amilyennek tartom magam, jobban is ösmerhetném a szokásaikat.
Igen, nagy barátjuk vagyok, de hát már hosszú évek óta nem láttam őket,
ígéretem ellenére. Pedig ahogy Gilberte volt az én első szerelmem a
lányok között, a galagonya virága volt első szerelmem a virágok között.
„Igen, tudom – feleltem –, hogy elmennek június közepe táján, de azért
örülök, hogy látom, hol is laktak odáig. Eljöttek hozzám Combray-ba is, a
szobámba, mikor beteg voltam, anyám vezette őket hozzám. Májusban
meg szombatonként találkoztunk, estefelé. Itt is járhatnak templomba?”
„Ó, hát persze! Különben is nagyon szeretik őket itten, a Saint-Denis-du-
Désert templomában, az a legközelebbi plébánia.” „Akkor hát hol
láthatnám őket?” „Ó, csak jövő esztendőre, megint május hónapban.” „De
biztos, hogy itt lesznek?” „Biztosan, minden esztendőben.” „Csak nem
tudom, megtalálom-e jövőre is a helyüket?” „Hogyne, ezek a kisasszonyok
olyan, de olyan jókedvűek, csak a zsolozsmák kedvéért hagyják abba a
nevetésüket, így aztán nem is tévedhet, már a kis út végéről felismerheti
az illatukat.”
Amikor Andrée-t utolértem, megint magasztalni kezdtem Albertine-t.
Lehetetlennek tartottam, hogy el ne ismételje néki mindezt, hisz oly
hévvel és meggyőzőn magyaráztam a szerelmemet. Mindamellett sohase
tudtam meg, hogy elmondott-e mindent Albertine-nak. Pedig Andrée
sokkal jobban ismerte nála a szív dolgait, az érzelmek finomságát; mindig
el tudta találni azt a szót, tettet vagy tekintetet, amely a legtalálékonyabb
módon szerezhet nékünk örömet, éppúgy el tudott hallgatni egy talán
bántó megjegyzést, feláldozni (de oly módon, hogy ne lássék áldozatnak)
egyórai játékot, egy meghívást, egy kerti ünnepet, hogy egy bánatos
barátja vagy barátnője mellett maradhasson, s mutassa néki, hogy hiú
örömöknél jobb szereti az ő egyszerű társaságát – ilyenek voltak rendesen
Andrée baráti figyelmességei. De ha jobban megismertük, olyan volt ő is,
mint a hősies gyávák, akik nem akarnak félni, s akiknek a bátorsága épp
ezért annál dicséretreméltóbb; ugyanígy Andrée is alapjában híjával volt
minden jóságnak, annak a jóságnak, amelyet erkölcsi választékosságból
mutatott, finom érzékenységből és azzal a nemes elhatározással, hogy
mindig hű és megbízható barát marad. Ha csak az ő kedves és bátorító
szavait hallgattam, amelyekkel a köztem és Albertine közt alakuló
esetleges vonzalomra célzott, úgy látszott, mintha minden erejével ennek a
létrejöttén dolgozna. Mármost lehet, hogy véletlenül, de sose kísérelt meg
semmit, ha mégúgy módjában is lett volna, hogy közelebb hozzon a
barátnőjével, s az az erőfeszítésem, hogy megszerettessem magam
Albertine-nal, ha tán nem is bírta rá Andrée-t, hogy ezt titkos cselekkel
akadályozza, azonban valószínűleg olyan haragot keltett benne, amelyet
igen jól rejtegetett, s amely ellen, finomságból, talán ő maga is küzdött.
Andrée ezer jóságos figyelmességére Albertine sose lett volna képes, de
azért mégse voltam biztos az első mély jóságában, mint ahogy később
egészen biztos lettem a másikéban. Andrée mindig gyengéden mentegette
Albertine túláradó léhaságát, úgy szólt hozzá, úgy mosolygott rá, mint egy
igazi barátnő, sőt, ha kellett, igazi barátnőként is cselekedett. Láttam,
szinte mindennap, mint árasztotta rá a gazdagságát, csak hogy boldoggá
tegye ezt a szegény barátnőjét, több gonddal és fáradsággal, bár semmi
érdeke sem volt benne, mint akár egy udvaronc, hogy megnyerje
fejedelme pártfogását. Csupa szelíd kedvesség volt, csupa bánatos
gyengédség, ahányszor csak Albertine szegénységén keseregtek őelőtte, s
ezerszer több figyelmet pazarolt rá, mint bármelyik gazdag barátnőjére.
De ha valaki azt mondta, hogy Albertine tán nem is olyan szegény, Andrée
szemére s homlokára alig látható felhő borult; egyszerre rosszkedvűnek
mutatkozott. Ha aztán azt is megkockáztatták, hogy ki tudja, esetleg nem
is lesz oly nehéz férjhez adni, Andrée igen erélyesen cáfolta meg a
véleményezőt, s majdnem dühösen ismételte: „Sajnos, sajnos, nem fog
férjet kapni! Tudom én, elég szomorú ez!” Még ami engem illet is, Andrée
volt az egyetlen lány, aki sose ismételte, ha valami kellemetlent hallott
rólam: sőt, ha én magam meséltem, ami rosszat mondtak felőlem, úgy tett,
mintha el se hinné, vagy pedig más értelmezéssel próbálta a dolog élét
venni; az ily vonások együttesét nevezik általában tapintatnak. Oly
emberek birtoka ez, akik, ha párbajozni megyünk, gratulálnak, s
hozzáteszik, hogy tulajdonképp fölösleges volt, és ezzel még növelik
önmagunk előtt a bátorságunkat, amelyről így mindennemű kényszer
nélkül tettünk bizonyságot. Az ő teljes ellentétük, aki így szól, hasonló
körülmények között: „Kellemetlen dolog, hogy mégis verekednie kell, de
hát nem tehetett másképp, végre is csak úgy szó nélkül nem nyelhetett le
ilyen sértést.” De mivel mindenhez találhatunk érveket és ellenérveket, ha
barátaink öröme vagy legalábbis közönye, amellyel ismétlik előttünk a
ránk vonatkozó sértést, azt mutatja, hogy mikor elmesélik, nem
helyezkednek a mi bőrünkbe, s úgy szúrják bele a tűt vagy a kést is, mint
valami állati bőrbe, az a művészet, amellyel mindig elrejtik előlünk, ami
rosszat hallottak rólunk, vagy akár ennek következtében a maguk rossz
véleményét, a másfajta barátoknál, a tapintatos barátoknál nagy adag
színlelést is bizonyíthat. Igaz, ez egészen ártalmatlan, ha barátaink
csakugyan nem gondolnak rólunk rosszat, s ha az a rossz, amit másoktól
hallottak, éppúgy fáj nékik, ahogy nekünk fájna. Úgy gondoltam, hogy
Andrée is így érzett az irányomban, bár nem voltam benne egészen biztos.
Kiértünk a kis erdőből, és eléggé járatlan ösvényhálózatot követtünk, de
amelyet, úgy látszott, Andrée tökéletesen ismer. „No, tessék – mondta
hirtelen –, itt vannak a híres Creuniers-szirtek, s milyen szerencséje van,
épp oly időben, abban a fényben, ahogy Elstir festette őket.” De engem
még igen lehangolt, hogy a gyűrűs játék alatt oly magasról ilyen mélyre
buktam! Ezért hát nem a rég remélt örömmel vettem észre az óceáni
Istennőket, hirtelen, a lábaimnál, a sziklák közt, ahova a forróság elől
bújtak, oda, ahol Elstir kileste és meg is tudta lepni őket, oly szép, sötét
színréteg alatt, amilyen Leonardóé lehetett, e csodálatos, védett, félénk,
fürge és csendes Árnyakat, melyek az első fényhullámra mindjárt a kő alá
siklanak vagy egy üregbe rejtőzködnek, s ha elmúlt a fény veszélye,
visszatérnek a szikla vagy a tengerifű közelébe, amelyeknek az álmát
őrzik, a szirteket porlasztó, az óceánt sápasztó napfény alatt, ezek az oly
lenge és mozdulatlan virrasztók, mialatt síkos testüket a víz színén
lebegtetik sötét szemük figyelmes tekintetével.
Elmentünk a lányok után, hogy együtt induljunk hazafelé. Most már
tudtam, hogy szeretem Albertine-t; de hogy ezt értésére adjam, fájdalom,
azzal már nem törődtem. Ugyanis a champs-élysées-i játékok ideje óta a
szerelemről egészen másféle lett a felfogásom, jóllehet azok, akiket
egymás után megszerettem, majdnem azonosak maradtak. Egyfelől a
vallomást, vonzalmam nyílt kifejezését annak, akit épp szerettem, nem
tartottam a szerelem szükségszerű és lényeges jelenetének, másrészt
magát a szerelmet sem valami külső valóságnak, hanem inkább egyéni
örömnek. S ezt az örömet, éreztem, Albertine annál inkább táplálhatja,
mennél kevésbé tud róla, hogy én valóban átérzem.
Albertine képe, e hazatérés közben, egészen abba a fénybe olvadt, amely
a többi lányból áradt, s ily módon nemcsak egymagában létezett a
számomra. De mint a hold, amely nappal csak merevebb s jellegzetesebb
kis fehér felhő, de amely, ha a nap lenyugszik, teljes fényében kezd
feltűnni, az én szívemből is, hogy hazaértem, egyedül Albertine képe
szállt fel, s kezdett ragyogni a horizonton. A szobámat egyszerre egészen
újnak találtam. Igaz, régóta nem volt már az első est ellenséges
hálószobája. Hajlékunkat állandóan módosítjuk magunk körül; s ahogy a
szokás felment bennünket az érzékenység kötelezettsége alól, úgy
szüntetjük meg egymás után a szín, a szag s a térfogat ártalmasnak
bizonyult elemeit, amelyek első rossz érzésünket mintegy tárgyilagossá
szilárdították. Viszont már az a szoba sem volt, amely befolyásolhatta az
érzékenységemet, nem azért, hogy megszenvedtessen, hanem hogy örömet
szerezzen, a szép napok szüreti kádja, akárcsak egy medence, amelynek
félmagasságában a fénytől nedves azúrt tükröztették, azon meg, csak egy
pillanatra, fehéren és érinthetetlenül, mint a meleg kisugárzását, egy futó
vitorla visszfényét; sem a festői alkonyatok tisztán esztétikai kamrája; az
a bizonyos szoba volt ez, amelyet már meg se láttam, oly régóta ismertem.
Mármost megint rányílt a tekintetem, de azúttal önző szempontból, vagyis
a szerelem szempontjából. Arra gondoltam, hogy e szép, ferde tükör és
ezek az üveges és finom művű könyvszekrények talán kedvező
véleményre hangolnák rólam Albertine-t, ha egyszer idejönne látogatóba.
Az átmeneti menedékből, ahol csak egy-egy percet töltöttem, mielőtt
megint a tengerpartra vagy Rivebelle-be siettem, azúttal megint valóságos,
kedves és új szoba lett, mivel minden bútorát Albertine szemével néztem
és értékeltem.
Pár nappal a gyűrűs játék után, amikor egy sétánkon nagyon is
eltávolodtunk Balbectól, s örültünk, hogy Maineville-ben két kis kétüléses
kocsira leltünk, amelyeken reméltük, hogy vacsorára hazaérhetünk, máris
heves vonzalmamnak Albertine iránt az lett az eredménye, hogy előbb
inkább Rosemonde-ot és Andrée-t hívtam az én kocsimba, s
egyetlenegyszer sem Albertine-t, azután meg, hogy jóllehet Andrée-t vagy
Rosemonde-ot választottam, azért az idő, az út, a köpönyegek másodrendű
szempontjából mindenkit rá tudtam vezetni, mintegy akaratomon kívül,
arra az elhatározásra, hogy mégiscsak jobb, ha Albertine-t ültetem magam
mellé, akinek a társaságába látszólag épp hogy beletörődtem. De mivel a
szerelem, fájdalom, a szeretett lény teljes felemésztésére törekszik, s
mivel puszta társalgással senkit sem lehet magunkba szívni, Albertine
hiába volt oly kedves az egész úton hazafelé, amikor kiszállt a házuk előtt,
engem ugyan boldognak, de éhesnek is hagyott hátra, éhesebbnek, mint
induláskor, s az együtt töltött perceket csak magában jelentéktelen
előjátéknak tekintettem, azokhoz a percekhez, amelyek majd ezután
következnek. Pedig hát épp ezeknek volt az az első varázsa, amelyet sose
lelünk meg többé. Eddig még mit sem kértem Albertine-tól. Elképzelhette,
mire vágyom, de mivel nem volt benne biztos, gondolhatta, hogy beérem
azokkal a bizonytalan kapcsolatokkal, amelyekben ő, Albertine, valami
homályos gyönyörűséget, csupa rég várt meglepetést, egyszóval
romantikát találhatott.
A következő héten még csak látni se iparkodtam Albertine-t. Úgy
tettem, mintha jobb szeretném Andrée-t. A szerelem megkezdődik, s az
előtt, akit szeretünk, tovább is a szeretetre méltó ismeretlennek próbálunk
maradni, csakhogy szükségünk van rá, szükségünk arra, hogy megérintsük
nem is a testét, hanem inkább a szívét, a figyelmét. A levelünkben például
gonosz megjegyzést ejtünk el, ami majd ezt a közömbös lányt arra bírja,
hogy elégtételt kérjen, s a szerelem, a maga örök s csalhatatlan
módszerével, váltakozó mozdulattal szorít bennünket abba a gépezetbe,
amelyen belül nem lehet többé nem szeretnünk, se szeretve lennünk.
Ezúttal Andrée-val töltöttem azokat az órákat, amikor a többiek valami
vendégségre mentek, tudva, hogy Andrée szívesen meghozza ezt az
áldozatot, akár mert örömet szerez néki, akár, ha unja, lelki finomságból,
nehogy önmaga s mások előtt olyan színben tűnjék fel, mintha fontosnak
tartana bármily, hacsak aránylag is nagyvilági élvezetet. Így aztán én
rendelkeztem minden egyes estéjével, amivel Albertine-t nem annyira
féltékennyé akartam tenni, mint inkább csak növelni vagy legalább
megtartani a tekintélyemet, ha titkolom előtte, hogy őt és nem Andrée-t
szeretem. Andrée-nak se mondtam meg, nehogy még elismételje
Albertine-nak. Amikor róla beszéltem, fagyos közönyt színleltem, aminek
Andrée talán kevésbé hitt, mint én az ő látszólagos hiszékenységének. Úgy
tett, mintha igaznak vélné Albertine iránt való közönyömet, s mintha
szívéből óhajtaná a legteljesebb egységet közöttem s Albertine között.
Lehet, hogy, épp ellenkezőleg, cseppet sem hitt az elsőben, s egyáltalán
nem kívánta a másodikat. Mialatt azt meséltem néki, hogy nem törődöm a
barátnőjével, folyton arra gondoltam, mint ismerkedhetnék meg
Bontemps-néval, aki pár napi tartózkodásra Balbec környékére érkezett, és
akihez Albertine három napra volt hivatalos. Természetesen Andrée előtt
nem mutattam ezt az óhajomat, és Albertine családjáról a
legszórakozottabb arccal beszéltem. Andrée világos válaszai úgy mutatták,
hogy nem kétkedik az őszinteségemben. Viszont akkor meg mért mondta
csak úgy véletlenül egyik napon: „Igaz, láttam Albertine nagynénjét.” Szó
sincs róla, nem azt mondta: „Nagyon is jól megértettem a maga véletlen
szavaiból, hogy bizony szeretné megismerni Albertine-nak a nagynénjét.”
De hát ez a gondolat mégiscsak ott volt Andrée elméjében, még ha
szebbnek is találta, hogy elrejtse előlem, s ehhez látszott fűződni az a
bizonyos „igaz” szó. Ez is csak ama tekintetek és mozdulatok családjából
eredt, amelyek, bár nincs logikus és ésszerű formájuk, s nem éppen annak
az értelméhez szólnak, aki hallgatja őket, mégiscsak eljutnak hozzá
tulajdonképpeni jelentésükkel, ahogy az emberi szó is, amely villamos
árammá változik a telefonban, megint szó lesz, hogy hallhatóvá váljék.
Hogy Andrée fejéből minél inkább elűzzem azt a gondolatot, minthogyha
úgy érdeklődném Bontemps-né iránt, most már nemcsak szórakozottan,
hanem szánakozva szóltam róla, s mondtam, hogy egyszer már
találkoztam ezzel a szegény bolonddal, de remélem, hogy többé már nem
lesz szerencsém hozzá. Holott pedig mindent megmozgattam, hogy
mielőbb láthassam.
Próbáltam rávenni Elstirt, de anélkül, hogy bárki is tudott volna e
lépésemről, beszéljen rólam Bontemps-néval, s hozzon össze kettőnket.
Megígérte, hogy megismertet vele, bár meglepte a kívánságom, mivel
Bontemps-nét megvetendő, tolakodó nőnek ismerte, s éppolyan
érdektelennek, mint érdekeltnek. Mivel féltem, hogy e találkozásról
Andrée is előbb-utóbb hallani fog, gondoltam, jobb, ha magam szólok
róla. „Amitől legjobban félünk – mondtam néki –, azt kerülhetjük ki a
legkevésbé! Semmitől sem irtóztam jobban, mint ezzel a Bontemps-néval
való találkozástól, de hát nem lehet menekülnöm, Elstir vele akar
meghívni.” „Egy percig se kételkedtem benne” – felelte Andrée keserű
hangon, mialatt a bosszúságtól kitágult s homályos tekintete valami
láthatatlan pontra szegződött. Andrée-nak e szavai körülbelül azt
jelentették, ha nem is a legszigorúbb s leglogikusabb rendben: „Ne
tagadja, tudom én, hogy szerelmes Albertine-ba, s eget-földet megmozgat,
hogy közelebb jusson a családjához.” A szavai azonban csak formátlan,
bár összeállítható töredékei voltak e gondolatnak, amelyet mindjárt
kirobbantottam, mihelyt Andrée ellenére mégiscsak beleütköztem. Mint az
a bizonyos „igaz”, e szavak is csak másodfokon nyerték el tulajdonképpeni
jelentőségüket, s ezek azok (nem pedig a nyílt s közvetlen kijelentések),
amelyek rokon- vagy ellenszenvet, gyanút vagy örök haragot keltenek
bennünk mások irányában.
Mivel Andrée nem hitte el, mikor kijelentettem néki, hogy Albertine
családjával egy cseppet sem törődöm, bizonyosan azt gondolta, hogy
szerelmes vagyok Albertine-ba. S valószínű, hogy ennek nem is örült
túlságosan.
 Legtöbbször ő volt a harmadik barátnőjével való találkozóimon. De
azért bizonyos napokon egyedül is láthattam Albertine-t, s e napokat egy
lázban vártam, bár sose hoztak semmi véglegeset, és egyszer sem
játszották a döntő nap szerepét, amelyet így azonnal a következő és
éppolyan megbízhatatlan napra ruháztam; s így omlottak el egymás után,
mint a hullámok, e magas várták, hogy aztán megint újabbak tóduljanak a
helyükre.
Körülbelül egy hónappal a gyűrűsjátékos kirándulás után mesélték,
hogy Albertine pár napra Bontemps-néhoz megy másnap reggel, s mivel
az első vonattal kell majd továbbutaznia, az előző éjszakát a mi
Nagyszállónkban tölti, ahonnan az omnibusz úgy viszi majd ki az
állomásra, hogy ne zavarja a barátnőit, akiknél itt, Balbecban lakott, ezzel
a korai felkeléssel. Erről, csak úgy futólag, Andrée előtt is említést tettem.
„Szó sincs róla, nem hiszem el – felelte elégedetlen arccal. – Különben se
menne vele sokra, mert fogadok, Albertine szóba se áll magával, ha
egyedül megy a szállóba. Ez nem is lenne udvarképes – tette hozzá, ezzel
az újabban kedvelt jelzőjével élve, amelyet az »illedelmes«
megfelelőjeként használt. – Csakis azért mondom ezt, mert ismerem
Albertine felfogását. Mert nekem aztán igazán mindegy, hogy találkozik-e
vele, vagy sem. Se károm belőle, se hasznom.”
Octave csatlakozott hozzánk, aki rögtön elmondta a tegnapi golfverseny
eredményét, azután meg Albertine, aki úgy sétált a diabolójával, mint
apáca az olvasójával. Ezzel a játékkal óra hosszat egyedül maradt, s
mégsem unatkozott. Mihelyt elért bennünket, mindjárt megláttam dacos
kis orra hegyét, amelyet e napokban teljesen mellőztem, ha rá gondoltam;
sötét haja s magas homloka szembeszállt – s nem is először – a róla őrzött
bizonytalan képpel, míg fehér bőre valósággal belevágódott a
tekintetembe; felszállva az emlék porából, Albertine újjáalakult a szemem
előtt.
A golfjáték hozzászoktat a magányos örömökhöz; s a diaboló kedvtelése
minden bizonnyal ilyen öröm. Albertine még azután is, hogy a mi
társaságunkban maradt, tovább játszott beszélgetés közben, mint az olyan
háziasszony, akihez látogatóba jönnek a barátnői, de aki azért nyugodtan
folytatja a horgolását.
– Azt mondják – szólt Octave-nak –, hogy Villeparisis-né panaszt emelt,
s épp a maga édesapjánál... – (S e szó alól mindjárt kihallottam Albertine
egy sajátos zengzetét; ahányszor megállapítottam, hogy megfeledkeztem e
zengzetekről, mindig megint eszembe jutott, mily kedvesen mosolyog
mögöttünk Albertine nyílt és franciás kis arca. Még vakon is felismertem
volna pár eleven s vidékies jellegzetességét, mivel éppúgy benne voltak
ezekben a zengzetekben, mint akár az orra hegyében. Arca, hangja
egyértékű volt, s a kettő helyettesítette is volna egymást, mint az a hang,
melyet állítólag a fényképes távbeszélő fog megvalósítani: a hangszínben
világosan kirajzolódott az arc képe.) – De nemcsak a papájának írt ám,
hanem a balbeci polgármesternek is, hogy azonnal tiltsa el a diabolózást a
tengerparton, mert egy labda az arcába repült.
– Igen, én is hallottam erről a nagy panaszról. Nevetséges, hisz már így
is olyan kevés a szórakozásunk.
Andrée nem is avatkozott ebbe az egész társalgásba, nem ismerte
Villeparisis-nét, akit egyébként Albertine vagy Octave sem ismerhetett
személyesen. „Nem értem – szólt közbe mégis Andrée –, mért csap oly
nagy csodát ez a hölgy egy labda miatt, a vén Cambremernét is eltalálta
nemrég egy labda, és ő, ugye, egy szóval sem panaszkodott.” „Majd
megmondom, mi a különbség – felelte nagy komolyan Octave, miközben
meggyújtott egy gyufaszálat. – Az én véleményem szerint Cambremerné
igazi úriasszony, ez a Villeparisis-né meg afféle úrhatnám kapaszkodó.
Kijön a golfpályára délután?” – s otthagyott bennünket, mint Andrée is.
Így hát egészen egyedül maradhattam Albertine-nal. „Látja – mondta –,
most úgy hordom a hajam, ahogy maga szereti, nézze csak a fürtjeimet.
Mindenki csúfolódik velem, senki se tudja, kiért teszem. Nagynéném is ki
fog nevetni. De neki se mondom meg, miért fésülködöm most így.”
Oldalvást láttam Albertine arcát, amely gyakran sápadtnak tűnt fel, de
most fényes és világos vér öntötte el egészen, s úgy csillogott, mint
bizonyos napos téli délelőttök, mikor a részben napsütötte kövek rózsaszín
gránitnak látszanak, s örömet árasztanak maguk körül. Az az öröm, melyet
e percben Albertine arcszíne kínálgatott, legalább olyan eleven volt, de
egy más vágyhoz vezetett, nem a séta, hanem a csók vágyához. Kérdeztem
tőle, igaz-e, amit az utazásáról mesélnek. „Igaz – felelte –, ma éjszaka a
Nagyszállóban fogok aludni, sőt, mivel kicsit náthás vagyok, már vacsora
előtt lefekszem. Bejöhet hozzám estefelé, ha majd az ágyamban
vacsorázom, s utána, ha akarja, játszhatunk is valamit. Szeretném, ha
holnap reggel maga is kijönne az állomásra, de félek, hogy ezt furcsának
találják, ha nem is Andrée, annak több esze van, de azok, akik netán kint
lesznek; még bajom is lehetne, ha elmesélnék a nagynénémnek; de ezt az
estét együtt tölthetjük, jó? Erről a néném sem fog tudni semmit.
Elbúcsúzom Andrée-tól. Akkor hát viszontlátásra. Korán jöjjön, hogy jó
sokáig maradhasson” – tette még hozzá mosolyogva. E szavak messzebbre
sodortak, mint a Gilberte iránt való szerelemnek az idejébe, abba a korba,
mikor a szerelmet nemcsak valami külső, hanem megvalósítható
egységnek is néztem. Míg az a Gilberte, akivel a Champs-Élysées-n
találkoztam, más volt, mint akit magamban leltem, mihelyt egyedül
maradtam, a valóságos Albertine, akit mindennap láthattam, akiről azt
hittem, tele van polgári elfogultságokkal és hogy olyan őszinte a
nagynénjéhez, hirtelen magába olvasztotta a másik, a képzelt Albertine-t,
akiről, mikor még nem ismertem, azt hittem, engem néz lopva a sétányon,
s hogy csak akkor megy haza búsan, amikor látja, hogy távolodom tőle.
Hazamentem, hogy nagyanyámmal vacsorázzam, éreztem magamban
azt a titkot, amelyet ő nem ismert. Ugyanígy Albertine barátnői holnap
majd mind vele lesznek, anélkül, hogy tudnák a kettőnk közt történteket,
és Bontemps-né, amikor homlokon csókolja a húgát, nem tudja, hogy ott
vagyok közte és Albertine között, abban a hajviseletben, amely titkon,
egyedül, csak nekem akar tetszeni, nekem, aki mindeddig úgy irigyeltem
Bontemps-nét, mivel ő is, mint Albertine, ugyanazokkal van rokonságban,
ugyanazokért hordja a gyászt, ugyanazokkal jár látogatóba; márpedig most
a nénjénél is sokkal többet jelentek Albertine-nak. A nénje mellett énrám
fog gondolni. Hogy mi történik nemsokára, tulajdonképp nem nagyon
tudtam. Annyi biztos, hogy a szálló, mint az este, ezúttal nem lesz már
üres; mindkettő magába foglalja a boldogságom. Csöngettem a liftesnek,
hogy abba a szobába menjek, amelyben Albertine lakott, a völgy felől.
Minden kis mozgás jólesett, még az is, hogy a liftbe ültem, mert
mindannyi közvetlen kapcsolatban volt a szívemmel, s a
felvonókötelekben s utána a pár lépcsőfokban csak örömöm testté vált
kerekeit és fokait láttam. Még csak pár rövidke lépést kellett tennem a
folyosón, hogy abba a szobába érjek, ahol e rózsaszínű test értékes formája
nyugodott, e szobába, mely, bármilyen gyönyörűségek játszódnak le
benne, mindig megőrzi állandóságát és – a be nem avatott előtt –
akármelyik szobával való hasonlóságát, mivel a dolgok az örömnek
makacsul néma tanúi, aggályos bizalmasai, sérthetetlen őrizői. E pár
lépést a lépcsőtől egészen Albertine szobájáig, e pár lépést, melyet most
már senki se tudott feltartani, gyönyörűséggel, óvatosan, egy új elembe
merülve tettem, minthogyha csak járás közben csupa boldogság közt
úszkálnék lassan, ugyanakkor a mindenhatóság ismeretlen érzetével s
azzal, hogy végre ura leszek egy réges-rég nekem járó örökségnek. Majd
hirtelen arra gondoltam, hogy fölösleges annyit kételkednem, hisz ő
mondta, hogy akkor jöjjek, amikor már ágyban lesz. Ez csak világos,
amire toporzékoltam örömömben, kis híja, hogy fel nem döntöttem
Françoise-t, aki az utamba került, s ragyogó szemmel szaladtam barátnőm
szobája felé. Albertine-t már az ágyban találtam. A fehér ing egészen
fedetlenül hagyta a nyakát, és így megváltoztatta arcának az arányait,
amelyet, az ágy, a nátha vagy a vacsora következtében, egészen elöntött a
vér, és sokkal rózsásabbnak látszott; arra a színre gondoltam, amely pár
órával előbb ott ragyogott mellettem a tengerparton, s amelynek végre-
valahára meg fogom ismerni most az ízét; az arcát felülről lefelé egészen
végigszántotta most egy hosszú, sötét és göndör fürtje, mivel, hogy
kedveskedjék nékem, az egész haját kibontotta. Mosolyogva nézett reám.
Mellette, az ablakon át, az egész völgy úszott a hold fényében. Albertine
rózsás arcának, meztelen nyakának látványára oly részegség fogott el
(vagyis a világ valóságát annyira nem a természetben, hanem
élményeimnek patakzó s alig fékezhető áradatában kezdtem látni), hogy ez
a látvány véget vetett minden eddigi egyensúlynak egyrészt a bennem
keringő végtelen, elpusztíthatatlan élet, másrészt a világegyetem aránylag
oly pisla kis élete közt. A tenger, melyet az ablakon át, a völgy mellett
láthattam, a maineville-i első szirtek dagadozó halmai, az égbolt, amelyen
a hold nem ért még el a zenitig, mindez a pihénél is könnyebb teher volt
most a szemgolyómnak, amelyet szemhéjam közt tágabbnak,
ellenállóbbnak éreztem, készen arra, hogy sokkal, de sokkal nagyobb
terheket is felemeljen, akár a világ minden hegyét, az ő gyengéd
felületére. Kerülete oly szélesre tágult, hogy az egész láthatár távlata se
töltötte be kellőképpen. S az az élet, amit most a természet nyújthatott
volna, magának a tengernek lehelete is kevésnek látszott ahhoz a roppant
vágyhoz képest, amely a mellemet dagasztotta. A halál is, ebben a
percben, közömbösnek vagy még inkább lehetetlennek tetszett volna, mert
hisz az élet nem kívülem, hanem bennem rejtezett; szánakozva
mosolyogtam volna, ha valami filozófus azzal a gondolattal áll elém, hogy
egy, akár ha távoli napon énnekem is meg kell majd halnom, hogy a
természet erői utánam is tovább élnek, igen, az örök természetnek ezek a
végtelen erői, melyeknek isteni lába alatt én csak parányi porszem vagyok;
s hogy utánam még mindig itt lesznek ezek a kerek és domború szirtek, ez
a tenger, ez a hold, ez az égbolt. Hogy volna ez lehetséges, hogy tarthat a
világ nálam is tovább, amikor nem én tengek benne, hanem ő van énbelém
zárva, belém, akit meg se tud telíteni, belém, aki tisztán érzem, mennyi
kincset tudnék még felhalmozni, s megvetőleg hánytam egy sarokba eget,
tengert, és szirteket. „Takarodjon, mert csöngetek!” – kiáltotta Albertine,
mikor látta, hogy rávetem magam, mert meg akarom csókolni. De hát,
gondoltam, egy fiatal lány mi másért fogadna egy fiatalembert, mért hívná
magához titkon, hogy a nénje se tudhasson róla, különben is a vakmerőség
mindig jó eszköz azoknak, akik élni tudnak az alkalommal; s ebben az
izgatott állapotban Albertine kerek, rózsás arca, amelyet egy belső tűz
lámpa módjára világított, olyan kézzelfoghatóan gömbölyűnek tetszett a
szemem előtt, hogy, mint egy tüzes és forgó gömb, keringeni látszott,
akárcsak Michelangelo figurái, amelyeket magával ragad egy mozdulatlan
s szédületes forgószél. De most mégiscsak megismerem, milyen az íze, az
illata ennek az ismeretlen rózsás gyümölcsnek. Ugyanakkor sebes, hosszú
és csikorgó zajt hallottam. Albertine az utolsó percben teljes erejéből
csöngetett.

Azt hittem, hogy a szerelem, melyet Albertine iránt éreztem, nem a testi
birtoklás reménységén alapult. Mégis, mikor ez az esti tapasztalásom azt
sejtette velem, hogy ez a birtoklás lehetetlen, s miután az első nap, a
tengerparton, nem is kételkedtem Albertine kicsapongó természetében, s
utána sokféle közbeeső feltevésen estem keresztül, végül is végleg
biztosra vettem, hogy szigorúan erényes; majd mikor a nagynénjétől való
visszatérése után, egy hét múlva, hidegen csakis annyit mondott nékem:
„Megbocsátok, sőt, sajnálom, ha esetleg megbántottam, de ilyet többé ne
tegyen” – ellentétben azzal, ami Bloch kijelentésekor történt, aki szerint
minden nő előbb-utóbb a mienk lehet, s mintha egy eleven lány helyett
egy viaszbabát ismertem volna, az történt, hogy lassanként egészen
elszakadt tőle a vágyam, többé már nem is kívántam behatolni az életébe,
követni őt arra a tájra, ahol a gyermekségét töltötte, bejutni az ő révén a
sportolók életébe; szellemi kíváncsiságom, hogy mit érez, hogyan
gondolkodik, nem élte túl azt a hiedelmet, hogy talán mégis
megcsókolhatom. Az álmaim elhagyták, mihelyt kihalt belőlük annak a
birtoklásnak a vágya, amelytől függetlennek véltem őket. Így hát megint
szabadok lettek, s megint bárkire rászállhattak – (a szerint a varázs szerint,
melyet egy nap az egyikben vagy a másikban találhattam, de még inkább a
szerint a bizonyos-bizonytalan lehetőség és kilátás szerint, hogy vajon
szerethet-e engem) – Albertine-nak akármelyik, valamennyi barátnőjére, s
legelsősorban Andrée-ra. Igaz viszont, hogy Albertine nélkül talán sose
érezhettem volna azt az örömöt, amelyet az ezután következő napokon, s
szinte mindennap mélyebben, Andrée kedvességének köszönhettem.
Albertine senkinek se mesélte el a vele való felsülésemet. Egyike volt
azoknak a csinosabb lányoknak, akik már kiskoruktól kezdve
szépségükért, de még inkább titokzatos kellemükért és varázsukért –
amelynek a forrása talán élettartalékukban rejlik, s melyben a kevésbé
szerencsések enyhülést keresnek a szomjúságukra – mindig jobban
tetszenek családjukban, barátnőik között vagy akár a nagyvilágban, mint
akárhány sokkal szebb és sokkal gazdagabb teremtés; egyike volt azoknak,
akiktől már jóval a szerelem ideje előtt s még inkább, ha ez az idő eljön,
mindenki sokkal többet kér, mint amennyit ők kérnek, sőt, mint amennyit
adhatnának. Albertine-t már kiskorában dédelgették a barátnői, mindig
legalább négyen-öten, köztük Andrée, aki pedig annyira felette állt
Albertine-nak, s tudta is ezt (s lehet, hogy épp Albertine-nak ez az
önkéntelen vonzóereje könnyítette meg kezdetben a kis csapat
megalakulását). Ez a sajátos vonzóerő elég messzire kiterjedt, s még
azokban az aránylag fényesebb körökben is megérezték, ahol ha valami
régi táncot kellett a társaságban ellejteni, inkább Albertine-t kérték rá fel,
mint egy előkelőbb lányt. Ebből aztán az következett, hogy, bár egy garas
hozománya sem volt, s elég szegényesen is élt Bontemps-nak a házában –
akit ragadós kezűnek mondtak, s aki igen iparkodott mielőbb
megszabadulni tőle –, nemcsak egy-egy vacsorára, hanem állandó
vendégül is hívták oly rangosabb családokhoz, amelyek, igaz, Saint-Loup
szemében nem tartoztak az igazi nagyvilághoz, viszont Rosemonde vagy
Andrée anyja előtt, akik igen gazdagok voltak s mégsem ismerték e
családokat, valami egészen rendkívülit és csodálatosat jelentettek. Így
például Albertine minden évben legalább pár hetet töltött a Francia Bank
valamelyik igazgatósági tagjának, egy nagy vasúttársaság elnökének a
családjánál. Ennek a Krőzusnak a felesége csak nagy személyiségeket
fogadott, viszont Andrée anyjának sose mondta, melyik a „napja”, amit ez
a hölgy részéről persze igen udvariatlannak talált, de azért szörnyen
érdeklődött minden iránt, ami náluk történt. Ezért hát minden esztendőben
rávette a leányát, Andrée-t, hogy hívja meg Albertine-t a villájukba, mivel
– mondta – a tengeri nyaralásnál nem nyújthatna senki jobbat az olyan
lánynak, aki a maga erejéből úgyse tudna utazgatni, s akit a nagynénje is
elhanyagol; Andrée anyját bizonnyal nem az a remény csábította, hogy a
Francia Bank oszlopa s még inkább a felesége jobb véleménnyel lesz majd
róla s a lányáról, Andrée-ról, ha megtudják, hogy ők ketten mennyire
kényeztetik Albertine-t; még kevésbé remélhette, hogy Albertine, bármily
jó és ügyes, meg tudná őt hívatni, vagy ha őt nem, legalább Andrée-t,
ennek a pénzeszsáknak az ünnepségeire. De vacsorakor, minden este,
megvető s közömbös arcot vágva, elbűvölten hallgatta Albertine meséit a
kastélyról, arról, hogy mi történt, míg ott volt, s kik voltak a vendégek,
mert mindannyit ismerte, látásból vagy név szerint. Sőt, épp ez a gondolat,
hogy csak így ismeri őket, vagyis hogy nem ismeri őket (amit ő úgy
fejezett ki, hogy „apját-anyját se ismerhetné jobban”), bizonyos
melankóliával színezte a kíváncsiságát, miközben kevély, szórakozott s
fölényes arccal faggatta Albertine-t, s ez talán meg is dönthette volna a
saját fényes helyzetébe vetett hitét, ha nem nyugtatja meg magát, s nem
helyezkedik a „valóságba” ezzel az inasához szóló megjegyzéssel:
„Megmondhatja a szakácsnak, hogy kemény volt a cukorborsója.” Akkor
aztán egyszerre helyrebillent a lelki egyensúlya. S szilárdul el volt
tökélve, hogy Andrée-t csak igen úri családból való fiatalemberhez adja,
de aki elég gazdag is, hogy szakácsot és két kocsit tartson. Mert ez a
társadalmi helyzet lényeges, kézzelfogható igazsága. De azért az, hogy
Albertine a Francia Bank főemberénél ezzel és ezzel a hölggyel
vacsorázott, aki szintén meghívta őt a rákövetkező télen, Andrée anyjának
szemében mégiscsak növelte a lány értékét, amely egyébként jól megfért a
szegénysége miatt érzett szánalommal, sőt, megvetéssel, s e megvetést
még jogosabbá tette, hogy Bontemps úr – akiről azt is suttogták, hogy
panamista[343] – elárulta a zászlóját, és a kormányhoz csatlakozott.
Mindamellett Andrée anyja annyira szerette az igazságot, hogy
megvetéssel sújtotta azokat az embereket, akik Albertine-t netalán
alacsony származásúnak tekintették. „Micsoda, nem is tudok jobb
családot, a Simonet házból való, az igaziból, egy n-nel.” Igaz, hogy abban
a környezetben, ahol mindez történik, ahol a pénznek oly nagy szerep jut, s
ahol egy jól öltözködő lányt meghívnak, de nem vesznek feleségül, semmi
„tűrhető” házasság nem látszott kilátásban Albertine-nak, bár ez hasznos
következménye lehetett volna a kedveltségének, de amely, úgy látszik,
mégse tudta elfeledtetni a szegénységét. De Albertine „sikerei” még
pusztán magukban s a házasság bárminemű reménye nélkül is felkeltették
egynéhány gonosz anya irigységét, akiket csak úgy evett a méreg, hogy
Albertine-t mint a „ház gyermekét” fogadja a bankfőnök felesége, vagy
akár Andrée anyja is, mivel ők ezeket alig ismerték. Épp ezért olyasmit
meséltek az oly közös barátoknak, akik velük és ezzel a két hölggyel is jó
viszonyban voltak, hogy mennyire haragudna Albertine e két pártfogója,
ha megtudná az igazat, vagyis hogy Albertine mindegyik vendéglátójának
elmeséli, amit az oly könnyen szerzett bizalmas barátság révén felfedezhet
a másiknál, ezer olyan apró titkot, aminek mindig szerfölött kellemetlen a
leleplezése. Ezek az irigy teremtések csakis azért találták ki mindezt, hogy
a közös barátok továbbmondják az illető két hölgynek, s hogy Albertine-t
alaposan összeveszítsék a pártfogóival. De, mint ez gyakran megtörténik,
a cselszövés sikertelen maradt. Mindkét hölgy mindjárt kitalálta a pletyka
gonosz célzatát, s csak még inkább megvetették a rágalom megindítóit.
Andrée anyja sokkal is határozottabb véleménnyel volt Albertine-ról,
semhogy azt bárki kedvéért megváltoztassa az irányában. Úgy tekintette,
mint egy „sorsüldözöttet”, akinek igen jó a természete, s aki mindig azon
van, hogy örömet szerezzen másoknak.
Bár Albertine e kedveltsége nem járt semmi gyakorlati eredménnyel,
valahogy mégis azoknak a képére formálta, akiket mindig keresnek, és
akiknek ennélfogva soha sincs szükségük a felkínálkozásra (s e vonást,
hasonló okokból, a társaság egy másik végleténél, az ünnepelt s nagyúri
hölgyeknél is megtaláljuk), és akik főleg nem mutatják, inkább eltitkolják
sikereiket. Albertine sose emlegette: „Ez vagy az úgy szeretne
megismerni”, hanem inkább mindenkiről csupa jóindulattal beszélt,
mintha csak ő szaladna, ő epekedne mások után. Ha egy oly fiatalemberről
volt szó, aki pár perccel azelőtt a legvadabb szemrehányásokkal halmozta
el egy megtagadott találkozó miatt, ahelyett, hogy nyilvánosan dicsekedett
volna ezzel, vagy hogy haragudott volna az illető fiúra, ellenkezőleg, még
dicsérte is: „Olyan kedves, jó fiú”. Sőt, röstellte, hogy annyira tetszik,
mert ily módon kénytelen volt szomorúságot okozni másoknak, holott,
természeténél fogva, jobb szeretett örömöt szerezni. Ebbeli
hajlandóságában egy sajátos hazugságra is rákényszerült, amellyel főképp
haszonleső vagy felkapaszkodott egyének élnek. Ez az őszinteséghiány,
amely, ha csak csírában is, igen sok embernél megtalálható, abban áll,
hogy nem érjük be azzal, hogy egyetlen cselekedetünkkel egyszerre egy
embernek szerzünk örömet. Ha például Bontemps-né azt kívánta a húgától,
hogy kísérje el valami nem éppen mulatságos uzsonnára, Albertine
beérhette volna azzal az erkölcsi haszonnal, hogy örömet szerzett a
nagynénjének. De mikor a ház urai vendégszeretőn fogadták, rögtön
kijelentette nékik, mily rég vágyott e viszontlátásra, és hogy erre az
alkalomra maga kért rá engedélyt a nagynénjétől. De még ez se volt
elegendő: annak a barátnőjének, aki szintén a vendégek közt volt, s akinek
épp akkoriban valami bánata lehetett, Albertine még ezt is mondta: „Nem
akartalak egyedül hagyni, gondoltam, hogy jólesik, ha én is melletted
leszek. Ha akarod, hogy elmenjünk innen, ha máshova volna kedved, csak
szólj, mindent megteszek érted, hogy ne lássalak szomorúnak” (ami
egyébként igaz is volt). Némelykor persze megtörtént, hogy a csak
elképzelt cél lerontotta az igazit. Albertine-nak például meg kellett
látogatnia egy hölgyet, hogy valami szívességet kérjen tőle egy barátnője
érdekében. De amikor beállított ehhez a kedves és rokonszenves hölgyhöz,
akarata ellenére engedve annak a bizonyos elvnek, amely egyetlen
cselekedetet sokféleképp iparkodik felhasználni, szeretetreméltóbbnak
vélte, ha úgy tesz, mintha a hölgy kedvéért jönne, egyedül azért az
örömért, melyet a hölgy látásán érez. Ezt viszont igen meghatotta, hogy
Albertine ilyen hosszú útra puszta jó barátságból vállalkozott. Amire meg
Albertine, látva a hölgy meghatottságát, persze még inkább megszerette.
De akkor aztán ez történt: oly élénken érezte ezt a baráti örömöt, amely,
hazug állítása szerint, egyetlen célja volt a látogatásának, hogy félni
kezdett, hátha a hölgy még kétkedne e valóban őszinte érzelemben, ha
most szívességre is kérné barátnője érdekében. A hölgy azt hinné, hogy
Albertine csakis azért jött hozzá, ami igaz volt, de arra is következtetne,
hogy nem érzett önzetlen örömöt a látásán, ez pedig már nem volt igaz.
Így azután Albertine úgy távozott el a hölgytől, hogy egyetlen szóval sem
kérte meg arra a szívességre, mint az olyan férfiak, akik oly jók voltak egy
hölgyhöz, remélve, hogy meghallgatja őket, hogy aztán nem is
nyilatkoznak, mert szeretnék megóvni jóságuk önzetlen jellegét. Nem
minden esetben állíthatjuk, hogy a tulajdonképpeni cél áldozata lett a
másik, mellékes és utólag elképzelt célnak, mivel némelykor az első
annyira ellenkezik a másikkal, hogy ha például Albertine ellágyít valakit
az egyikkel, s utána az illető tudomást szerez a másikról, akkor ennek az
öröme azonnal mély fájdalommá válhat. E történet folytatása később majd
jobban megérteti ennek az ellentmondásnak a lényegét. Most csak egy más
eseménysorból kölcsönzött példán szeretném megmutatni, mily gyakori az
ilyesmi az élet legkülönbözőbb helyzeteiben. Egy férj abba a városba
hozatja le a kedvesét, ahova épp katonai szolgálatra van berendelve.
Felesége, aki Párizsban búsul, mivel már többé-kevésbé ismeri a helyzetet,
egyre-másra küldi neki a féltékeny leveleket. Mármost a szerető kénytelen
Párizsba utazni egy napra. A férj nem állhat ellen a kérésének, s elkíséri,
miután kap huszonnégy órai szabadságot. De mivel jószívű, s fáj neki,
hogy szomorúságot okoz a feleségének, beállít hozzá, és elmondja, őszinte
könnyeket ontva, hogy mennyire nyugtalanították felesége levelei, ezért
hát módot talált arra, hogy pár órára felszabaduljon, s hogy futtában
megcsókolja s megvigasztalja egy kissé. Így aztán egy utazással adhatott
bizonyítékot a szerelméről, egyfelől a kedvesének, másfelől meg a
feleségének. De ha ez az utóbbi megtudná, mért jött Párizsba, az öröme
bizonyosan fájdalommá változna, hacsak a hálátlan látása nem jelent néki
több boldogságot, mint amennyi szenvedést a hamissága. Azok közt a
férfiak közt, akik e sokszoros célkitűzést a legszívósabb kitartással
gyakorolták, Norpois úr mindjárt a legelső sorban szerepelt. Nemegyszer
vállalkozott arra, hogy közvetítsen két haragvó barát között, amiért is igen
sokan a legszívesebb embernek nevezték. De hát ő sem érte be a szívesség
kérőjének tett szolgálattal, hanem a másik előtt is úgy tüntette fel a
közbenjárását, mintha nem az előbbi kérésére, hanem csakis az utóbbi
érdekében vállalná, erről meg könnyen meggyőzhette az oly ismerőst, aki
előre bízott abban, hogy a társaság „legszolgálatrakészebb” embere áll
rendelkezésére. Így egyszerre kétfelé játszva, vagy, mint bizonyos
tőzsdések közt bankárként és megbízóként egy személyben, sose hozta
veszélybe a maga személyes befolyását, s ezekkel a szívességeivel
nemhogy csorbította volna, inkább még gyümölcsöztette a hitelét.
Másfelől minden ily szívesség, mivel egyszerre kettősnek látszott, csak
még jobban növelte szolgálatkész baráti hírét, mégpedig a hatékonyan
szolgálatkész barátét, aki nem fárad hiába, akinek minden lépése
eredményes, mert hiszen ezt bizonyította mind a két fél hálája is. Ez a
kétszínű szolgálatkészség – persze akárhány ellentmondással, mint a
legtöbb embernél – Norpois úr jellemének igen fontos része volt. S a
minisztériumban, igen gyakran, úgy használta ki apámat, aki ilyen
tekintetben meglehetősen hiszékeny volt, mintha még ő, Norpois, lett
volna néki hasznára.
Mivel sokkal jobban tetszett, mint maga is szerette volna, s nemigen
volt szüksége arra, hogy elharsogja a sikereit, Albertine nem szólt
senkinek sem a velem való jelenetéről az ágya mellett, holott ezt egy
csúnya lány az egész világnak feltárta volna. Egyébként ezt a magatartást
sehogy sem tudtam megérteni. Ami a tiszta erényesség feltevését illeti
(mivel ennek tulajdonítottam először azt a hevességet, amellyel Albertine
a csókom s az ölelésem ellen védekezett, bár barátnőm jóságáról és
lényeges becsületességéről enélkül is teljes volt a meggyőződésem), ezt
több ízben módosítottam, de sohase véglegesen. Hisz ez annyira
ellenkezett azzal a benyomásommal, melyet az első nap nyertem róla,
amikor legelőször láttam! És aztán annyi különböző, de csupa kedves
figyelmessége (csupa hízelgő, olykor nyugtalan, rémült, féltékeny
kedvesség, tekintettel Andrée iránt mutatott rokonszenvemre) övezte
minden oldalról azt a hirtelen nyerseséget, amellyel, hogy szabaduljon
tőlem, a csengőzsinórt megrántotta! Mért mondta hát, hogy jöjjek hozzá, s
töltsem az estét az ágya mellett? Miért beszélt állandóan a gyengédség és
a szeretet nyelvén? Min alapult hát az a vágya, hogy lássa a barátját, mért
félt attól, hogy netalán jobb szereti nála a barátnőjét, mért próbálta
megörvendeztetni, mért mondta néki regényes módon, hogy senki se tud
majd erről az együtt töltendő estéről, ha aztán mégis megtagad tőle egy
oly egyszerű örömöt, s ha ez az öröm néki nem is öröm? Azt már mégsem
hihettem, hogy Albertine erénye idáig terjed, s már-már azon tűnődtem,
nem volt-e kacérság a viselkedésében, például hogy kellemetlen szagot
érezhetett magán, s félt, hogy ezzel kiábrándít, vagy talán hogy gyáva volt,
s a szerelem dolgairól való tudatlanságában azt hitte, hogy az én
ideggyöngeségem egy csókon át is ráragadhat.
 Bizonyosan fájt néki, hogy meghiúsította az örömömet, s ezért egy kis
aranyirónt adott, azoknak az erényes és bonyolult romlottságával, akiket
meghat a kedvességünk, de azért nem adják meg, amit kérünk, s
másvalamit tesznek az érdekünkben: a kritikus, akinek cikkei jólesnek a
regényírónak, cikk helyett meghívja vacsorára, a hercegnő nem viszi
páholyába a sznobot, hanem elküldi a páholyjegyét oly estére, mikor ő
nem megy el a színházba. Vagyis akik keveset tesznek, s csak tőlük függ,
hogy akár semmit se, mégis aggódva iparkodnak, hogy azért tegyenek is
valamit. Megmondottam Albertine-nak, hogy örömmel fogadom el a
ceruzáját, de még inkább örültem volna, ha azon a bizonyos estén, mikor
ott aludt a szállóban, megengedte volna, hogy megcsókoljam. „Olyan
boldoggá tett volna, mi is az magának, egy csók, s csodálom, hogy ennyit
sem adott nékem.” „Én meg – felelte – azt csodálom, hogy maga még
csodálkozik ezen. Szeretném tudni, miféle fiatal lányokat ismert eddig, ha
ennyire meglepte, amit tettem.” „Sajnálom, hogy megharagítottam, de
még most se mondhatom, hogy hibásnak érzem magam. Az ilyesminek
énszerintem igazán semmi fontossága, s nem értem, hogy egy fiatal lány
mért ne egyezhetne bele, mikor ezzel olyan könnyen szerezhetne örömet.
Értsük meg egymást – tettem hozzá, hogy némi elégtételt adjak az ő
erkölcsi elveinek, mivel emlékeztem rá, mennyire elítélték a lányok
Léának, a színésznőnek a barátnőjét –, nem akarom azt mondani, hogy egy
fiatal lány mindent tehet, sem azt, hogy nincs erkölcstelen cselekedet. Így
például azt a viszonyt, amelyről a napokban beszélt, állítólag egy balbeci
lány meg valami színésznő között, a magam részéről egyszerűen
gyalázatosnak tartom, olyannyira gyalázatosnak, hogy csak a lány irigyei
találhatták ki az egészet, s biztosan hazug rágalom. Az ilyesmit
valószínűtlennek, lehetetlennek is tartom. De azt, hogy valaki
megcsókolja, pláne a barátja, mert az vagyok, nem?...” „Igen, az, de maga
előtt más barátaim is voltak, akik, higgye el, legalább úgy ragaszkodtak
hozzám, mint maga. Akár hiszi, akár nem, egy se mert volna ilyet tenni.
Tudták, milyen két pofont kaptak volna válaszul. Ők különben nem is
gondoltak rá, kezet fogtunk egymással, őszintén, barátilag, jó pajtásként,
de csókról sose volt szó köztünk, s azért mégis jó barátok voltunk. Szóval,
ha fontos a barátságom, örüljön neki, mert megbocsátok, ez pedig, látja,
azt mutatja, hogy mégiscsak szeretem magát. De azért az az érzésem, hogy
maga csak bolondozik velem. Vallja be, Andrée-t szereti. Tulajdonképp
igaza van, ő sokkal kedvesebb, mint én, és aztán olyan gyönyörű! Ó, ezek
a férfiak!” A friss csalódás ellenére ezek az oly őszinte szavak egyszerre
nagy tisztelettel töltöttek el Albertine iránt, s ugyanakkor valami igen
jóleső benyomással. S épp talán e benyomásom később nagy és szomorú
következményeknek lett a forrása, mert ekörül formálódott bennem az a
szinte meghitt érzés, az az erkölcsi csomópont, amely egészen állandósult
Albertine iránt való szerelmemben. Az ily érzés a legmélyebb fájdalmak
forrásává válhat. Mert ahhoz, hogy igazán szenvedjünk egy szeretett nőért,
előbb igazán hinni is kell benne. Egyelőre, mint egy íratlan lap, úgy élt a
lelkem közepében az erkölcsi értékelés, a barátság e kis csírája.
Egymagában semmit sem tehetett volna a boldogságom ellen, hogyha
mindig így marad, tétlenül és változatlan, mint a következő évben s még
inkább első balbeci fürdőzésem legutolsó heteiben. Olyan volt bennem,
mint az a vendég, akit jobb volna kiutasítani, de azért ott hagyják a helyén,
s még csak nem is nyugtalanítják, olyannyira ártalmatlannak mutatja
egyelőre a gyengesége, valamint elszigetelt léte egy idegen lélekben.
Ábrándjaim mostan megint szabadon szállhattak a többi lányra,
Albertine bármelyik barátnőjére, s először is Andrée-ra, akinek a
kedvességét azért is fogadtam jó szívvel, mert tudtam, hogy Albertine
előtt sem maradhat ismeretlen. Igaz, hogy ez a kedvezés, melyet már rég
színleltem Andrée iránt, kész szerelmi anyagot nyújtott beszélgetésekben,
baráti fogadkozásokban, s csak az őszinte érzelem hiányzott még, hogy
hozzáadódjék, ez pedig megint szabaddá vált szívemnek volt a feladata.
De ahhoz, hogy igazán szerelmes legyek Andrée-ba, nagyon is ideges,
beteges szellemi lény volt, hozzám hasonló. Míg Albertine-t most üresnek
láttam, Andrée olyasmivel volt telve, amit nagyon is ösmertem. Az első
nap, a tengerparton, egy kerékpáros kedvesét, a sport mámoros kedvelőjét
véltem látni Andrée-ban, de aztán mondta, hogy egyedül orvosa
rendeletére sportol, egyrészt idegállapota, másrészt rossz emésztése miatt,
de hogy legjobb óráiban George Eliot[344] egy regényét fordítgatja. E
csalódásom, mely Andrée megítélésében egy kezdeti tévedésemnek volt az
eredménye, tulajdonképp nem járt rám nézve semmi fontosabb
következménnyel. Viszont maga a tévedés azok közül való volt, amelyek
elősegítik a szerelem megszületését, s csak akkor tűnnek fel tévedésnek,
mikor a szerelem már módosíthatatlan, és így állandó szenvedések
forrásaivá válhatnak. E tévedések – amelyek másfélék is lehetnek, mint az
enyém volt Andrée irányában, esetleg teljesen ellenkezők – gyakran abból
származnak, mint főképp Andrée esetében, hogy oly külsőt, olyan modort
erőszakolunk magunkra, amely ugyan nem a miénk, de szeretnénk a
magunkénak tudni, csak hogy első tekintetre illúziót kelthessünk. Ehhez a
külső látszathoz a tettetés, az utánzás, a jók vagy rosszak csodálatának
vágya a szavak, a mozdulatok hamisságát is hozzáadja. Vannak olyan
léhaságok és olyan kegyetlenségek, amelyek éppoly kevéssé állnak ellen
egy próbának, mint bizonyos jóságok és bizonyos nagylelkűségek. Ahogy
sokszor egy hiú fösvényt fedezünk fel az oly emberben, aki közismert a
jótékonyságáról, ugyanúgy egy becsületes és előítéletekkel telt leányt
már-már Messalinának[345] néznénk, hangos és hencegő beszéde miatt.
Azt hittem, hogy Andrée-ban egészséges és egyszerű teremtéssel lesz
dolgom, holott pedig csak oly lény volt, aki kereste az egyezséget, mint
talán mások is azok között, akiknél azt hitte, hogy megtalálja, bár ezek a
valóságban ennek éppúgy híjával voltak, mint az a kövér és köszvényes
férfi, akiben piros ábrázata és fehér flanellzubbonya ellenére nem kell
mindjárt egy Herkulest látnunk. Mármost vannak olyan körülmények,
mikor a boldogság szempontjából nem egészen közömbös, hogy az, akit
egészséges külszíne miatt szerettünk meg, mégse legyen oly beteg, hogy
látszatos egészségét csak kívülről, másoktól kapja, mint ahogy a bolygók
is a naptól kölcsönzik a fényük, mint ahogy bizonyos testeken épp hogy
csak áthalad a villamosság.
Mindegy, Andrée, mint Rosemonde és Gisèle, sőt, még inkább, mint ez
a kettő, Albertine egyik barátnője volt, osztozott az életében, utánozta a
mivoltát, úgyhogy a legelső napon nem is tudtam őket megkülönböztetni.
E fiatal leányok, e friss rózsaszálak között, akiknek legfőbb varázsa a
tengerparti háttérben rejlett, ugyanaz az osztatlanság uralkodott, mint
abban az időben, mikor még egyiket sem ismertem, s amikor bármelyikük
feltűnését olyan nagy izgalommal üdvözöltem, mivel ez azt jelentette,
hogy a kis csapat sincs már messze. Most is egyetlen látása olyan
örömérzést nyújtott, amelyben magam sem tudom, hogy mily arányban
szerepelt a többiek hamaros viszontlátásának reménye, mivel azt mindjárt
követték, vagy később jöttek utána, és ha akkor nem jöttek, legalább az,
hogy beszélhetek róluk, és hogy ők is megtudják, ott voltam-e vagy nem a
tengerparton.
Ez már nem az első napok egyszerű vonzóereje volt, hanem valami
határozott áhítozás a szerelemre, amely mindnyájuk közt habozott, mivel
mindegyik természetes helyettese volt a másiknak. Legnagyobb bánatom
nem az lett volna, ha épp az a lány hagy el, akit legjobban szeretek köztük,
hanem épp azt, aki elhágy, szerettem volna mindjárt legjobban, mivel őrá
halmoztam volna mindazt az ábrándot és bánatot, ami addig határozatlanul
lebegett mindannyiuk körül. De még ez esetben is ebben az egyben
öntudatlanul mindegyik barátnőjét sajnáltam volna, akiknek a szemében
egyhamar vége lett volna a tekintélyemnek, mivel olyan egyetemes
szerelmet éreztem irántuk, aminőt a politikus vagy a színész érez a
közönsége iránt, olyannyira, hogy egyik sem heveri ki azt a csapást, ha a
közönség egyszerre csak megvonja tőle a kegyeit, amelyekkel azelőtt oly
bőségesen szokta elárasztani. Még azt a bizonyos kegyet is, amelyet nem
kaphattam meg Albertine-tól, hirtelen attól reméltem, aki este,
búcsúzáskor, egy kétértelmű szóval vagy tekintettel vált el tőlem, úgyhogy
a vágyam, ezek után, egy napra őrá irányult.
Ez a vágy már csak azért is tévelygett közöttük oly kéjjel, mert e
mozgékony arcokon már eléggé megkezdődött a vonások viszonylagos
megrögződése, úgyhogy változás esetén is meg lehetett különböztetni
mindegyikük lengeteg és lágy rajzú képmását. Ezek az arcbeli
különbségek bizonnyal nem a vonások hosszának vagy szélességének
egyforma különbségeiből származtak, jóllehet – bármily elütők is voltak
egyébként e lányok – vonásaikat, e tekintetben, egymásra lehetett volna
illeszteni. De hát a mi arcismeretünk nem a matematikán alapul. Először
is nem azzal kezdi, hogy a részeket méricskéli, hanem mindig az egészből,
egy kifejezésből indul ki. Andrée-nál például a szem szelíd s kifinomult
tekintete mintegy csatlakozni látszott a keskeny orr vonalához, amelynek
vékony s egyszerű ívét mintha azért rajzolták volna, hogy a gyengédség
egyetlenegy vonalon folytathassa a szándékát, miután előbb megosztódott
a két szem dupla mosolyában. Ugyanolyan finom vonal szántotta át a haját
is, olyan mély és hajlékony, mint amilyennel a szél a homokot barázdálja.
Ez a vonal valami családi örökség lehetett, amivel Andrée anyjának
éppoly hullámos, bár ősz volt a haja, egyik helyen felduzzadva, másutt
meg egészen simán, mint a hó, mely az egyenetlen talaj szerint emelkedik
vagy terül széjjel. Igaz, hogy Andrée orrának finom körvonalához képest a
Rosemonde-é olyan széles felületeket mutatott, mint egy hatalmas
alapzatán jól megülő magas torony. Akár a kifejezés sejtet roppant
különbséget oly két arc között, amelyeket valami végtelenül kis apróság
választ el, akár ez a kis apróság formál valami teljesen sajátos és egyéni
kifejezést, más is volt, ami e lányok arcát oly hasonlíthatatlanná tette,
nemcsak a végtelenül kicsi vonal vagy a kifejezés eredetisége. Az arc
színe tán még magasabb választófalat emelt közéjük, de nem annyira a
tónusok változatos szépsége miatt, bár ezek is oly erősen ellentétesek
voltak, hogy például Rosemonde előtt – akinek kénes rózsaszínére még
szemének zöldes fénye is hullott –, utána meg Andrée előtt – akinek
hófehér arca oly szigorún választékosnak látszott fekete haja övezetében –
éppolyan örömet éreztem, mintha egy muskátlit néztem volna a napfényes
tengerparton, utána meg egy kaméliát az éjszakában; inkább és főképpen
azért, mivelhogy a vonalak végtelenül kis különbségét egyszerre s
szerfölött megnövelte s a felületek arányait teljességgel megváltoztatta ez
az új elem, a szín, amely nemcsak az árnyalatok bőkezű osztogatója,
hanem egyben a méretek nagy újjáalkotója vagy módosítója. Így aztán az
olyan arcok, amelyek tán körülbelül egyformán voltak megformálva,
aszerint, hogy egy rőt hajzat, egy rózsaszínű arc tüze vagy a tompa
halványság fehér fénye ömlött rájuk, elnyúltak vagy szétterültek, egészen
másfélékké váltak, mint az orosz balettnek azok a kis kellékei, amelyek
nappali fényben egyszerű papírtallérokból állnak, viszont, ha Bakst[346]
géniusza vérpiros vagy holdfényes világítást áraszt a díszletekre,
türkizekként ragyognak egy palota homlokzatán, vagy bengáli rózsaként
nyílnak, omlatagon, egy kert közepében. Vagyis hogyha megismerjük az
emberi arcokat, mint festők mérlegeljük őket, nem pedig mint földmérők.
Albertine-nal sem volt ez másképp, mint a barátnőivel. Bizonyos
napokon soványnak, szinte szürkés arcszínűnek s mogorva kedvűnek
látszott, szeme mélye, mint a tengeré, olykor áttetsző s ferdén sugárzó
violaszínben ragyogott, s mint valami száműzött lélek, oly szomorúan
bolyongott. Más napokon meg kisimult arca magához vonta a vágyaimat, s
nem engedte őket túl a maga zománcos felületén; ha ugyan nem szemtől
szembe, hanem oldalvást láttam hirtelen, mert fénytelen s felületén
egészen viaszfehér arca így áttetszőn rózsaszín volt, s kedvet keltett
ahhoz, hogy megcsókoljam, vagy hogy legalább elérjem másféle, bujkáló
színezetét. Megint máskor a boldogság oly mozgékony fényességet
árasztott ugyanerre az arcra, hogy a már-már folyékonnyá s bizonytalanná
vált arcbőr átengedte önmagán a rávetült tekintetet, amely alatt más
színűnek látszott, de nem más anyagúnak, mint a szem; olykor, ha minden
gondolat nélkül elnézegettem az arcát, amelynek apró barna pontjai közt
két kék színű folt úszkált, olyannak látszott, mint egy tengelicetojás,
sokszor meg mint egy opálfényű achát, amely csak két helyen van
csiszolva és kidolgozva, ott, ahol a barna kő közt átlátszó s kék
lepkeszárnyként ragyogott a szempárja, ahol a test tükörré válik, s azt az
illúziót kelti, hogy közelebb juttat, mint más testrészek, a lélekhez. De
legtöbbször színesebb és egyúttal elevenebb is volt; néha egész fehér
arcában csak az orra hegye volt rózsaszínű, finom, mint egy hamis kis
cicáé, amellyel szeretnénk játszogatni; máskor oly sima volt az arca, hogy
a tekintet úgy siklott le rózsaszínű zománcáról, mint egy miniatűr
szelencéről, amelyet még gyengédebbnek s bensőségesebbnek mutatott
sötét hajának félig nyitott s föléje hajló fedele; nemegyszer meg az
arcszíne a ciklámen violás rózsaszínével vetekedett, sőt, ha égővörös vagy
lázas volt (amikor mindjárt beteges vérmérsékletre gondoltam, ami a
vágyamat azonnal érzékivé süllyesztette, s tekintetét romlott és
egészségtelen kifejezésűvé), bizonyos rózsák sötét, majdnem fekete-piros
bíborával; s mindegyik Albertine másféle volt, mint annak a táncosnőnek
különböző megjelenései, akinek színe, formája, jellege a fényvetítő
végtelenül változatos játéka szerint alakul. S mivel mindezek a lények
akkor, abban az időben, oly különbözők voltak benne, azért lettem én
magam is annyiféle személyiség, ahány Albertine-ra gondoltam –
féltékeny vagy közömbös, érzéki, búskomor vagy haragos, nemcsak az
újraszülető emlék véletlene szerint, hanem sokszor ugyanabba az emlékbe
vetett hit ereje, ugyanannak az emléknek különböző értékelése szerint.
Mert mindig ide kell visszatérni, ehhez a sokféle hithez, amelyekkel a mi
lelkünk legtöbbször tudtunk nélkül telítődik, pedig sokkal fontosabbak
boldogságunk szempontjából, mint ez vagy az, akit szemünkkel látunk,
mert mindenkit rajtuk át látunk, s ők kölcsönöznek múló nagyságot az épp
akkor szemlélt lénynek. A pontosság kedvéért más-más nevet kéne adnom
mindegyik oly énemnek, amelyik később Albertine-ra gondolt; s még
inkább más-más név illetné meg mindazokat az Albertine-okat, akik
rajtam át jelentek meg újra, sose mindig ugyanaz, mint a tenger – mint a
tengerek, melyeket kényelmi szempontból egyszerűen a tengernek hívtam,
és amelyek éppen úgy következtek egymás után, előttük e nimfával, aki
kiemelkedett habjaikból. De ahogy egy elbeszélésben mindig megjelölik
az időjárást, ugyanúgy, de még hasznosabban, nevezhetném meg azt a
hitet, amely ezen vagy azon a napon, mikor láttam Albertine-t, a lelkemen
uralkodott, külön légkört, külön külsőt teremtve mindennek és
mindenkinek, ahogy a tenger külseje is azoktól a láthatatlan felhőktől
függ, amelyek egyszerre megváltoztatják minden dolognak a színét,
aszerint, ahogy összesűrűsödnek, megindulnak, szétszóródnak vagy
távolodnak – mint ahogy Elstir is széttépett egy ilyen felhőt azon az estén,
mikor nem mutatott be engem a vele beszélgető leányoknak, akiknek a
képe így hirtelen sokkal szebbnek tűnt fel, ahogy eltávolodtak tőlem, s pár
napra rá ugyanaz a felhő megint újraformálódott, amikor megismertem
őket, fátyolt vetett a fényükre, közéjük s szemem közé ékelődött, olyan
áttetszőn és enyhén, mint a vergiliusi Leucothea[347].
Igaz, mindnyájuk arcából megváltozott értelmet olvastam ki, mióta ezt
az olvasásmódot szavaik is megkönnyítették bizonyos fokig, s e szavaknak
annál nagyobb értéket lehetett tulajdonítanom, mert kérdéseim kedvem
szerint keltették fel, sőt, változtatták őket, mint az olyan kísérletező, aki
ellenpróbákkal iparkodik igazolni a feltevéseit. S tulajdonképp ez is csak a
létkérdés megoldásának egy módja, ha kellő módon közeledünk a
dolgokhoz és az emberekhez, akiket s amiket messziről szépeknek és
titokzatosaknak láttunk, mire aztán közelről titok és szépség nélkül tűnnek
elénk; ez is csak egy higiénia annyi más higiénia közül, habár talán nem
nagyon ajánlatos, de legalább bizonyos nyugalmat ád az élet eltöltéséhez,
mivel lehetővé teszi, hogy semmit se sajnáljunk, miután meggyőzött róla,
hogy elértük a legjobbat, hogy ez a legjobb nem nagy dolog – s így
beletörődhetünk a halálba.
Azokat az elveket, amelyeket azelőtt tulajdonítottam e leányoknak,
vagyis a szüzesség megvetését, a napi kis kalandok emlékét, ezután a
tisztesség elveivel helyettesítettem, oly elvekkel, melyek talán
egyezkedésre is hajlamosak, de eddig legalább megóvták őket a polgári
környezetből való eltévelyedéstől. Mármost, ha kezdetben csalódtunk,
még az apró dolgokban is, ha valami feltevésünk vagy emlékezetünk
tévedése egy gonosz pletyka megindítóját vagy egy elveszett tárgy helyét
hamis úton keresteti velünk, megtörténik, hogy ennek a tévedésnek a
felfedezését az igazság helyett egy újabb tévedéssel tetőzzük. Én például,
ami a lányok életmódját és a velük szemben való viselkedést jelentette,
minden következtetést levontam abból az ártatlanság szóból, melyet, ha
meghitten beszélgettünk, az arcukon olvashattam. De lehet, hogy csak
szelesen olvastam, gyors és téves betűzéssel, s éppúgy nem volt az arcukra
írva, mint, mondjuk, Jules Ferry[348] neve arra a színházi műsorra, amelyet
akkor vásároltam, mikor először hallottam Bermát, ami nem akadályozott
meg abban, hogy Norpois úr előtt ne Jules Ferryt nevezzem meg,
mégpedig minden kétség nélkül, a bevezető kis darabok szerzőjéül.
Hogy is emlékezhettem volna bármely barátnőm más arcára, mint épp
arra, amellyel utoljára láthattam, amikor egy-egy ismerősre vonatkozó
emlékeinkből az ész kiküszöböl mindent, ami nem napi kapcsolataink
közvetlen hasznára szolgál (még akkor is, főképp akkor, ha ezek a
kapcsolatok telítve vannak szerelemmel, amely örökké elégedetlenül, az
eljövendő pillanatban él). Az ész nyugodtan engedi tovább a múlt napok
láncolatát, s csak a végét őrzi erősen, amely sokszor más fémből készült,
mint az éjben eltűnt láncszemek, és abban az utazásban, melyet az életen
át teszünk, csak azt a tájat tartja valóságnak, ahol jelenleg tartózkodunk. S
máris oly messzi benyomásaim hiába fellebbeztek volna mindennapi
módosulások ellen az emlékezetemhez; a hosszú-hosszú órákban,
amelyeket beszélgetve, uzsonnázva s még inkább játszva töltöttem el
ezekkel a leányokkal, még csak arra sem emlékeztem, hogy ezek az én
barátnőim ugyanazok az érzéki és könyörtelen szüzek voltak, akik, akár
egy falképen, úgy lejtettek el a tenger előtt.
A régészek, a földrajztudósok elvisznek minket Kalüpszo szigetére,
kiássák Minosz palotáját. Csakhogy Kalüpszo nem több már egy nőnél,
Minosz meg egy királynál, minden isteni jelleg nélkül. Még azok a
bizonyos hibák és jó tulajdonságok is, amelyeket a történelem e valóságos
személyiségeknek tulajdonít, igen különböznek sokszor azoktól a
jellemvonásoktól, amelyeket mi tulajdonítottunk a hasonnevű
mesehősöknek. Ugyancsak így foszlott széjjel az a kedves óceáni
mitológia, melyet az első napokon alkottam itt Balbecban. De azért
mégsem közömbös, hogy legalább némelykor azoknak meghitt közelében
tölthessük a napjainkat, akiket elérhetetlennek véltünk, s akik után úgy
vágyódtunk. Azoknak a közelében, akiket mindjárt eleinte ellenszenvesnek
éreztünk, abban a mesterkélt örömben is, amelyet elértünk velük a végén,
megmarad rejtett hibáiknak hamisított, rossz íze. Viszont az oly
kapcsolatokban, aminők az enyéim voltak Albertine-nal és a leányokkal,
az öröm, mely már kezdetükből árad, oly illatos és hamisítatlan, hogy
nincs az a fortély, amely ily ízt adhasson az erővel érlelt gyümölcsöknek, a
nem szabad napon termett üvegházi szőlőfürtöknek. Az a nem is földi
varázs, amellyel e leányok egy pillanatig rendelkeztek, tovább is,
öntudatlanul is, majdnem tündérivé tette a velük való legegyszerűbb
kapcsolataimat, azaz sosem engedte, hogy ezek a kapcsolatok egészen
egyszerűvé szürküljenek. A vágyam oly mohón mélyedt e most már ismert
és mosolygós szempároknak a kutatgatásába, amelyek még az első nap
idegen bolygók sugarai gyanánt keresztezték a tekintetem, oly bőven és
alaposan ontott színt és illatot e leányok eleven arcfelületére, akik a
sziklákon elterülve vagy szendviccsel kínáltak, vagy találósdit játszottak
velem, hogy sokszor, mialatt délután a homokban heverésztem, mint azok
a festők, akik a mi mai életünkben az antik eszményeket áhítják, s egy
lába körmét vágó nőnek a „Tüskehúzó” nemességét kölcsönözné, vagy
mint Rubens, ismerős nőket istennőkké szépítenek, hogy azután ily módon
mitológiai jelenetet alkossanak, úgy néztem én is köröttem e különböző
típusú, szőke és barna szép testeket, anélkül, hogy tán egészen
megfosztottam volna őket mindennapi létüknek közepes kis tartalmától, s
anélkül, hogy ugyanakkor igazán emlékeztem volna az ő égi eredetükre,
mintha, akár Héraklész vagy Télémakhosz, csupa nimfa közt játszottam
volna.
Aztán jött a rossz idő, vége lett a hangversenyeknek, s barátnőim
mindannyian odahagyták Balbecot, nem egyszerre, mint a fecskék, hanem
csak egyazon héten. Albertine ment el legelőször, hirtelen, úgyhogy
egyetlen barátnője se értette meg, sem akkor, sem pedig későbben, mért
tért így vissza Párizsba, ahol nem várta semmi munka, semmiféle
szórakozás. „Még csak egy mukkot sem mondott, s úgy eltűnt, hogy a
nyoma se látszik” – dörmögte még Françoise is, aki igen szerette volna, ha
mi is követnénk már a példáját. Úgy találta, hogy tapintatlanok vagyunk a
máris megritkult személyzettel szemben, amelyet csak pár lézengő vendég
miatt tartottak vissza, s épp így az igazgatóval szemben is, aki meg
„föleszi a pénzét”. Csakugyan, a Nagyszálló is készült már a kapuzárásra,
miután a legtöbb vendég úgyis régen odahagyta; viszont éppen emiatt sose
volt még kellemesebb. Az igazgató másképpen vélekedett; végig a nagy
szalonok előtt, ahol már majd megfagytunk, s amelyeknek ajtajánál nem
állt többé egyetlen groom sem, hosszú szárnyú új kabátjában egyre a
folyosókon sétálgatott, oly gondosan fésülve és borotválva a borbélynál,
hogy unalmas arca mintegy egy rész húsnak és három rész szépítőszernek
volt a vegyüléke, amellett folyton más-más nyakkendőben (mivel az ily
választékosság mégiscsak olcsóbb, mint a fűtés és a személyzet
megtartása, mint ahogy van, aki nem küldhet tízezer frankot jótékony
célra, de azért a sürgönykihordónak, éppolyan könnyen, mint nagylelkűen,
öt frank borravalót adhat). Olyan volt, mintha a semmire vigyázna, mintha
gondos öltözködésével csak átmeneti képet adna a Nagyszálló
nyomorúságának, mivel az idény nem sikerült, s olyannak látszott, mint
egy kísértet, egy uralkodó hazajáró lelke, aki egykori palotája romjait jön
meglátogatni. Főképp azért haragudott, mert a helyiérdekű vasút, nem
lévén elég utasa, beszüntette a működését, hogy csak jövő tavasszal kezdje
újra a járatait. „Leginkább – mondta az igazgató – a forgalmi módozatok
hiányoznak.” A veszteség ellenére máris roppant tervei voltak a következő
esztendőkre. S mivel mégiscsak képes volt a szép kifejezések
megjegyzésére, ha azok a szállodai iparágra vonatkoztak, s ezt az ipart
nagyszerűbbnek, pompázatosabbnak mutatták: „Nem voltak – mondta –
kellő segéderőim, jóllehet az ebédlőben igen jó vezérkarral rendelkeztem;
de, sajnos, a kifutóknak hiányos még a stílusuk; majd meglátja jövőre,
milyen fényes falanxom lesz.” Addig is, a vasúti forgalom beszüntetése
miatt, kénytelen volt kocsit meneszteni a levelekért vagy az utasok
kedvéért. Sokszor megkértem a kocsist, hogy felülhessek mellé a bakra, és
így itt is akármilyen időben kocsikázhattam, mint azon a télen, melyet
egyszer Combray-ban töltöttem.
De azért olykor a zuhogó eső otthon tartott bennünket nagyanyámmal, s
mivel a Kaszinó zárva volt, az üres termekben úgy dideregtünk, mint
mikor vihar idején az utasok a hajó mélyére szállnak, s mindennap, mint
egy óceáni átkeléskor, egy-egy új vendég csatlakozott hozzánk azok közül,
akik mellett ismeretlenül három hónapot töltöttünk, a rennes-i
törvényszéki elnök, a caeni kamarai elnök, aztán egy amerikai hölgy és a
leányai, beszélgetni kezdtek velünk, próbáltak találni valamit, amivel
megrövidítsék az órákat, feltárták rejtett képességeiket, megtanítottak
bennünket valamilyen kártyajátékra, meghívtak egy teára vagy egyórai
muzsikára, összetereltek mindenkit valami közös megbeszélésre, hogy
együttesen fedezzük fel azokat a szórakozásokat, amelyeknek az a titka,
hogy örömöt tudnak szerezni, mivel nem kérünk tőlük semmit, csak azt,
hogy eloszlassák az unalmunkat, egyszóval nyaralásunk végén oly
barátságot kötöttek velünk, amelyet esetleg már másnap félbeszakíthatott
a távozásuk. Sőt, én még a dúsgazdag fiatalembert is megismertem, egyik
főúri barátját s a színésznőt, aki visszajött pár napra; de ez a kis társaság
most már csak három lélekből állt, a negyedik visszatért Párizsba.
Megkértek, vacsorázzam velük az ő Balbec környéki vendéglőjükben. Azt
hiszem, inkább örültek, hogy nem fogadtam el a meghívásukat. De azért a
lehető legszeretetreméltóbban viselkedtek, s jóllehet e meghívás a gazdag
fiútól származott, mert hiszen a többiek csak az ő vendégei voltak, mégis,
mivel az egyik barát, Maurice de Vaudemont márki, igen régi és előkelő
családnak volt az ivadéka, a színésznő, hogy hízelegjen, így hangsúlyozta
az unszolását:
– Pedig Maurice is úgy örülne.
S amikor mind a hármójukkal találkoztam lenn a hallban, Vaudemont
szólt hozzám, s nem a gazdag fiú, aki egészen háttérben maradt:
– Hát igazán nem akar megtisztelni bennünket a vacsoránkon?
Tulajdonképp nem sok hasznom volt az egész balbeci tartózkodásból, de
még inkább vágyódtam arra, hogy mielőbb visszajöjjek. Úgy éreztem,
hogy nagyon is kevés ideig maradtam. Párizsi barátaim viszont egészen
más véleményen voltak, s azt kérdezték a leveleikben, hogy örökké ott
akarok-e már élni. S az a tény, hogy a borítékra Balbecot kellett írniok,
hogy ablakom nem egy utcára, nem is egy rétre, hanem a tengerre nyílt, a
tenger tág mezőire, melyeknek éjjel is hallottam a zúgását, s amelyekre,
elalvás előtt, úgy bíztam az álmomat, mint egy bárkát, valahogy az volt az
illúzióm, hogy a hullámok varázsa, azzal, hogy így együtt élünk,
kézzelfoghatólag és tudtomon kívül is belém lopózik, akárcsak az oly
lecke, amelyet alvás közben tanulunk meg.
Az igazgató jövő évre sokkal jobb szobákat kínált, de én most már
ragaszkodtam az én megszokott szobámhoz, ahol, hogyha beléptem, sose
éreztem a molyirtó szagát, s az elmém, mely kezdetben oly nehezen tudott
itt fellendülni, ezúttal oly pontosan alkalmazkodott a méreteihez, hogy
Párizsban kénytelen voltam ellenkező kezelésben részesíteni, mivel otthon
a régi szobám alacsonyabb mennyezetű volt.
De egyszer hát mégiscsak el kellett hagyni Balbecot, a hideg és a
nedvesség nagyon is átható lett a Nagyszállóban, s kandallók s központi
fűtés híján nem lehetett tovább ott maradnunk. Egyébként majdnem
azonnal elfeledtem ezeket a legutolsó heteket. Ha Balbecra gondoltam,
majdnem mindig azokat a perceket kellett viszontlátnom, amikor reggel,
még a jó idényben, nagyanyám arra kényszerített, hogy orvosi tanácsra
maradjak fekve a sötétségben, mert aztán délután Albertine-nal és a
barátnőivel akartam kirándulni. Az igazgató elrendelte, hogy ne
lármázzanak a folyosómon, sőt, maga is vigyázott rá, hogy szót
fogadjanak a rendeletének. A túlságos napfény miatt mindig soká hagytam
csukva azokat a violaszín függönyöket, amelyek az első este olyan
ellenséges módon viselkedtek. De Françoise hiába tűzte őket össze a
tűivel, mégpedig minden áldott este, hogy reggel a nap ne süthessen be, s
oly módon, hogy csak ő tudta újból széjjelnyitni őket, s hiába borította
még rájuk a takarókat, a piros asztalterítőt, a mindenhonnan előszedett
különböző kelméket, valami kis rés mindig maradt, a homály sohase volt
teljes, s mintha piros kökörcsinszirmok hulladoztak volna a szőnyegemre,
ahova nem tudtam megállni, hogy rá ne lépjek meztelen lábammal. S
szemben az ablakkal, a falra, amely így részben világos volt, egy
függőleges aranyhenger helyezkedett lassú helyváltozással, akárcsak az a
lángoszlop, amely a héberek előtt járt a pusztán. Visszafeküdtem az ágyba;
s mivel mozdulatlanul s csak képzeletben ízlelhettem a játék, a fürdés, a
járás délelőtt várakozó élvezeteit, a szívem oly hangosan vert örömében,
mint egy gép, amely működés közben is teljesen mozdulatlan marad, ezért
hát az erejét csak maga körül forogva tudja elpazarolni.
Tudtam, hogy a barátnőim kinn vannak mind a sétányon, bár én nem
láthattam őket, s ott járnak az óceán szabálytalan láncszemei előtt, a
háttérben, egészen mélyen, kékes színű vízormok közt, mint egy olasz
városkával, a kicsike Rivebelle-lel, amely olykor, a napsütésben, minden
kis részletével ideragyogott. Nem láttam a barátnőimet, de (miközben e
toronyszobáig is felhatolt az újságárusok, vagy, ahogy Françoise mondta,
az „újságosok” kiáltása, a fürdőzők és a játszó gyermekek hívogatása,
olyan módon hangsúlyozva, mint a rikoltó sirályok az enyhén megtörő
hullámok zaját) kitaláltam a jelenlétüket, hallottam a nevetésüket,
amelyre, mint a Nereidákéra, a tenger puha zsongása borult, s egészen fel,
a fülemig hatolt. „Felnéztünk – mondta délután Albertine –, hogy lássuk
már, mikor jön. De az ablaka zárva volt, még a hangverseny idején is.” Tíz
órakor, csakugyan, hallottam is az ablakom alatt. A hangszerek
szüneteiben, ha a tenger éppen áradt, mindig újra felhangzott egy-egy
hullám halk és lágy siklása, amely a hegedű zengését kristályköreibe
látszott vonni, míg habja egy tenger alatti zene időnkénti visszhangjai
felett csapkodott. Ilyenkor már türelmetlenkedtem, hogy még mindig nem
jönnek, s nem adják oda a holmijaim, hogy végre felöltözhessek. Dél is
lett, mire bejött Françoise. S hosszú hónapokon át, ugyanebben a
Balbecban, ahova csak azért vágytam, mivel mindig viharverten s ködben
gomolygón képzeltem, a szép idő oly állandó volt s annyira túlragyogott
mindent, hogy amikor Françoise kinyitotta az ablakot, előre tudtam,
tévedés nélkül, milyen fénymezőt találok majd a külső fal sarkához
simulva s olyan mindig egyforma színben, hogy már nem is annyira a nyár
megható jele volt, mint inkább valami mesterkélt, merev és örömtelen
zománcmunka. S mialatt Françoise kiszedte az ablakfába mélyesztett
tűket, leemelte a kelméket s félrevonta a függönyöket, a nyári nap, melyet
így feltárt, éppen olyan halottnak, éppolyan időtlennek látszott, mint egy
legalább ezeréves és pompázatos múmia, amelyet öreg szolgálónk
óvatosan bontott ki pólyáiból, mielőtt elénk állítaná aranyos köntösébe
balzsamozva.
 III

GUERMANTES-ÉK

III. Le Côté de Guermantes

Fordította: Gyergyai Albert

ELSŐ RÉSZ
 Françoise ki nem állhatta a madarak reggeli csevetelését. A házbeli
„cselédlányok” minden szava idegesítette; ide-oda járásuk egy cseppet
sem volt az ínyére, s tűnődött, miért s merre járnak reggeltől estig;
ugyanis új lakásba költöztünk. A személyzet persze éppúgy izgett-mozgott
régi lakásunk tetőszobáiban, de hát őket ismerte Françoise s az ő jövés-
menésüket baráti elevenségnek érezte. Most viszont még a csendre is
fájdalmas erőfeszítéssel figyelt. S mivel ez az új környezetünk legalább
oly nyugodtnak látszott, mint amily lármás volt azelőtt a körútra néző
lakásunk, s ha egy arra járó ember csak messziről dúdolgatott (még
gyengén is jól hallatszott, akár egy zenei motívum), a száműzött
Françoise-nak azonnal könnyek gyűltek a szemébe. Ezért ha egyrészt
mulattam is rajta a hurcolkodáskor, amikor annyira bánkódott azért a régi
bérházért, ahol mindenki „respektált” bennünket, úgyhogy, combray-i
szokás szerint, sírva csomagolta össze a holmiját s kijelentette, hogy az a
régi ház többet ért minden eddigi otthonunknál, másfelől, mivel magam is
ugyanolyan nehezen szoktam az új dolgokhoz, mint amily fesztelen
könnyedséggel váltam meg a régiektől, egyre közelebb éreztem magam a
mi öreg szakácsnénkhoz, különösképpen mikor láttam, hogy ebben az új
házban való megtelepedésünk – ahol a házmester, aki persze még nem
ismert bennünket, s így nem is mutathatta neki azt a kellő tiszteletet,
amely pedig oly szükséges volt az ő jó lelki emésztéséhez – már-már a
sorvadással rokon állapotba juttatta. Csakis ő, vagyis Françoise, érthetett
meg engem igazában; nem pedig az a fiatal inas, akinek a lehető
legkevesebb köze volt Combray-hoz, s akinek a költözködés, egy új
városrészben való lakás afféle vakációnak tetszhetett, mivel a dolgok
újdonsága éppoly megnyugtató volt, minthogyha csak utazna, mintha csak
vidéken, falun élne; s egy kis nátha, mintha egy léghuzattól kapta volna a
vasúti kocsi egy rosszul záródó ablaka miatt, ugyanazt a jóleső benyomást
keltette benne, minthogyha csak ismeretlen tájakat élvezhetett volna;
minden egyes tüsszentésre boldog volt, hogy ilyen jó helyet talált, mivel
mindig oly uraknál szeretett volna szolgálni, akik sokat utazgatnak. Épp
ezért nem is gondolva őrá, egyenesen Françoise-nál kerestem vigaszt; de
mivel hurcolkodás közben – mert ez akkor még hidegen hagyott – csak
nevettem az ő könnyein, most viszont ő maradt jéghideg az én
szomorúságommal szemben, mivelhogy ugyanazt érezte. Az idegesek
állítólagos „érzékenységével” egyidőben önzésük is növekszik; nem
tudják másoknál elviselni az oly bajokkal való dicsekedést, melyeket saját
maguknál egyre fontosabbnak tartanak. Françoise, aki egy légycsípést is
halálosan komolyan vett, ha róla volt szó, most, mikor én szenvedtem,
elfordította a fejét: ne legyen meg az örömöm, hogy lássam, mint
szánhatná, vagy akár csak észrevenné a szenvedésem. Ugyanígy tett,
valahányszor beszélni akartam vele az új házról. Egyébként, mikor két
hónap múlva vissza kellett neki mennie pár ottfeledt ruháért a régebbi
lakásba, miközben én, a hurcolkodás miatt, még mindig „hőemelkedésről”
panaszkodtam, s akár egy óriáskígyó, miután elnyelt egy egész ökröt,
szinte kínosan felfúvódtam egy régimódi szekrény láttán, mert nem
tudtam „megemészteni” – Françoise, a nők állhatatlanságával, kijelentette
hazajövet, hogy valósággal fulladozott a mi régi körutunkon, meg hogy
amikor oda tartott, egészen eltévesztette az útját, meg hogy sosem látott
még olyan kényelmetlen lépcsőházat, de nem is menne oda vissza „akár
egy egész országért”, s még hogy ha kerek egymilliót kínálna neki valaki
(mondanom sem kell, hogy mindez inkább csak jámbor feltevés volt), s
hogy mindennek (vagyis a konyhának és a folyosóknak) sokkal jobb „az
ábrázatja” ebben a mi új lakásunkban. Mármost itt az ideje, hogy
elmondjam: ez a mi új lakásunk, ahová azért költöztünk, mivel nagyanyám
betegeskedett, s bár titkoltuk előtte, elsősorban őneki volt jobb levegőre
szüksége – ez a mi új lakásunk a Guermantes-palotához tartozott.
Oly korban, mikor a Nevek, a beléjük sűrített Ismeretlen képét kínálva
nekünk és ugyanakkor egy valóságos helyet is jelölve számunkra, arra
kényszerítenek bennünket, hogy e kettőt azonosítsuk egymással,
olyannyira, hogy ilyenkor nekiindulunk, hogy keressünk egy városban egy
olyan lelket, amelyet ugyan az a város nem foglalhat magába, de amelyet
már nem tudunk kiűzni a nevéből – mikor ezek a Nevek nem csupán a
városoknak s a folyóknak adnak bizonyos egyéniséget, akárcsak példának
okáért az allegorikus festmények, nem csupán a kézzelfogható világot
színezik különbségekkel s népesítik be csodákkal, hanem a társadalom
világát is: akkor aztán minden egyes kastélynak, úrilaknak, palotának
megvan a maga Asszonya vagy sajátos tündére, mint az erdei manók vagy
a vízi istenségek. Némelykor, a neve mélyébe rejtve, a tündér át is alakul,
csapongó képzeletünk szerint, mert hiszen ez táplálja; így történt, hogy az
a sajátos környezet, amelyben Guermantes hercegnő élt – bennem, miután
éveken keresztül nem volt más, mint egy laterna magica vagy egy
templom színes üvegablakának visszfénye, lassan-lassan elhalványult, míg
végül teljesen eltűnt, mikor elmosták az egészen más álmok tajtékos
zuhatagai.
Csakhogy a tündér semmivé foszlik, ha közelebb kerülünk ahhoz a
valóságos lényhez, aki az ő nevére hallgat, mivel olyankor a név ezt a
lényt kezdi tükrözni, s nincs benne semmi a tündérből; a tündér megint
újjászülethet, ha távolodunk ettől a lénytől; de ha közel maradunk hozzá, a
tündér végleg eltűnik, s vele együtt maga a név is, mint az a bizonyos
Lusignan család[349], amelynek azon a napon kellett kihunynia, mikor
védőtündére, Meluzina végleg odahagyta. Akkor aztán maga a Név,
amelynek egymás fölé festett rétegei legmélyén végül is megtalálhatjuk
egy idegen teremtés eredeti szép arcképét, egy hölgyét, akit sosem
ismertünk – a Név nem más, mint egy személyi igazolvány afféle banális
fényképe, amelyhez csak azért folyamodunk, hogy megtudjuk, ismerjük-e
vajon, s köszöntsük-e avagy ne, egy járókelő személyében. De ha egy régi
név élménye – mint az oly érzékeny hangszerek, amelyek sokáig megőrzik
azoknak a művészeknek stílusát és hangszínét, akik egyszer játszottak
rajtuk – megengedi emlékezetünknek, hogy ezt a nevet azzal a sajátos
csengéssel halljuk, ahogyan egykor régen a fülünkbe csendült, ezt a
látszólag nem változott nevet, olyankor egyszerre csak érezzük azt a
bizonyos távolságot, amely elválasztja egymástól az ábrándképeket,
amelyek a névvel azonos szótagokhoz kötődnek szépen egymás után. Egy
pillanatra, abból az újra hallott csicsergésből, amely egyszer, réges-rég,
egy tavaszon kísérte azt a nevet, oly módon sajtolhatjuk ki, mint a festők
kis tubusaikból, azoknak a napoknak pontos, rég feledt, titokzatos és
egészen friss árnyalatát, amelyekről azt hittük, hogy igen jól emlékszünk
rájuk, amikor, mint a rossz festők, az egész s egyetlen vászonra kiterített
múltunkat a szándékos emlékezet közhelyes és egyforma tónusaival
tolmácsoltuk. Mármost, éppen ellenkezőleg, az ily pillanat minden egyes
kis alkotó paránya egy új és eredeti műhöz, valami hasonlíthatatlan
harmóniában azokat a ma már nem ismert színhatásokat alkalmazta,
amelyek például még ma is képesek engem elbűvölni, s ha valami véletlen
folytán a Guermantes név hirtelen ugyanúgy csendül a fülembe, egy rövid
másodpercig, a maitól oly különböző hangszínnel, mint egykor Percepied
kisasszony esküvőjén, e név újra láttatja velem azt a
halványlilaszerűséget, azt a nagyon is fénylőt, azt a nagyon is újat, ami oly
bársonyossá varázsolta a fiatal hercegnő dúsan dagadozó sálkendőjét, s
mint egy le nem szakítható s újra kihajtó kék virágot, szemeinek azúrban
és napfényben fürdő mosolyát. Ez az akkori Guermantes név ugyancsak
hasonló egy kis gömbhöz, amelyet vagy oxigénnel, vagy más gázzal
töltöttek meg: ha sikerül felszúrnom s kihozni belőle, amit magába rejt,
egyszerre annak az esztendőnek combray-i levegőjét szívom magamba,
amely galagonyaillattal keveredve jön felém a tér felől fúvó széllel, amely
a közelgő esőt jelzi, s hol kioltja a napot, hol meg hagyja, hogy
szétterüljön a sekrestye piros gyapjúszőnyegén és ragyogó színbe burkolja,
majdnem muskátlis rózsaszínbe, s abba a szinte wagneri derűbe s
ujjongásba, amely olyan nemessé varázsolja az ünnepséget. De még az
ehhez hasonló ritka pillanatokon kívül is – amikor hirtelen megérezzük
ezeknek a ma már halott szótagoknak remegőn eredeti teljességét, éppúgy,
mint régi formáját és csiszoltságát – ha a köznapi életnek szédületes
forgásában, amikor a neveket már csak gyakorlati célból használják, s épp
ezért el is veszítik minden árnyalatukat (mint azok a nagyon is sebesen
forgó kristálygömbök, amelyek így egészen szürkévé válnak), viszont ha
álmainkban tűnődünk el a múlton, s próbáljuk meglassítani, tartóztatni az
örök mozgást, amely elsodor bennünket, lassankint mégiscsak látjuk, mint
tűnnek fel, egymás mellett, de teljesen elkülönülve egymástól, mindazok a
különböző árnyalatok, amelyeket ugyanaz az egy név sugalmazott nekünk
életünk egymást követő korszakaiban.
Szó sincs róla, ma már nem tudhatom, mily formában tűnhetett fel a
Guermantes név a szemem előtt, mikor dajkám – aki éppúgy nem tudta
akkor, mint ahogy én még ma sem tudom, kinek a dicsőségére alkothatták
– azzal a régi gyermekdallal ringatott a bölcsőmben, hogy Hódolat
Guermantes márkinénak, vagy mikor a vén Guermantes marsall, néhány
esztendővel később, oly büszkévé tette a dajkámat a Champs-Élysées-n,
ahol megállt előttünk és kijelentette: „Milyen szép kisgyermek!”, s egy kis
cukorkásdobozból egy csokoládébonbonnal kínált meg. Az első
gyermekség évei többé már nincsenek bennem, rajtam kívülállókká váltak,
s éppen olyan keveset tudhatok meg belőlük, mint abból, amit mások
mondhatnának a születésem előtti időkből. De később már sorban
rátalálok ugyanennek az egy névnek a bennem élő hét vagy nyolc
különböző alakzatára; az elsők voltak a legszebbek: de álomképem,
amelyet a valóság arra bírt, hogy hagyjon el egy többé már nem tartható
hadállást, el-elsáncolta magát, mindig valamivel hátrább, míg aztán végül
is kénytelen volt komolyan visszavonulni. S bár közben Guermantes
hercegnő el-elhagyta otthonát, amely e névből származott, egy-egy
véletlenül hallott szó mindig újraformálta ábrándjaimat, s évről évre
megtermékenyítette ugyanazt az egy nevet, s ez az otthon még köveiben is
visszatükrözte ábrándjaimat, mivel e kövek oly áttetszők lettek, mint egy
felhő vagy egy tó felszíne. Egy inkább karcsú őrtorony, amely messziről
afféle narancsszínű fényfoltnak látszott, s ahonnan a várúr és hitvestársa
alattvalóik életéről s haláláról dönthettek, átengedte a helyét –
Guermantes-ék felőli sétáink végén, ahol annyi szép délután követtem,
szüleim társaságában, a Vivonne folyó kanyargásait – annak a vízbő
területnek, ahol a hercegnő megtanulta, hogyan kell halászni a pisztrángra,
s hogyan hívják azokat a lila és piros fürtű virágokat, amelyek a
környékbeli tanyák alacsony falait ékítették; aztán ez is átváltozott
magává az ősi földdé, a költői domíniummá, ahol a büszke Guermantes
család, mint egy sárguló s címeres torony, amely túléli a századokat, máris
úgy emelkedett egész Franciaország fölé, mikor az ég még üres volt ott,
ahol később a párizsi és a chartres-i Notre-Dame épült; mikor a laoni
dombtetőn nem foglalta még el a helyét a katedrális hajója, akár az
özönvízi bárka az Ararát-hegy tetején, telis-tele a Pátriárkák és az Igazak
szobraival, amint szorongva nézelődnek az ablakok párkányánál,
megenyhült-e már az Úr haragja, s belsejében azoknak a növényeknek az
őseivel, amelyek elszaporodnak majd a földön, s pattanásig megrakva
mindenféle állatokkal, amelyek épp a tornyokon keresztül jutnak ki a
szabadba, és ahol akkor az ökrök, békésen sétálva a dombtetőn, onnan
fentről nézték Champagne mezőit; amikor az utazó, ha estefelé elhagyta
Beauvais-t, még nem látta, mint követik keringve, a lemenő nap
aranyvásznára kiterítve, a katedrális fekete és szétágazó szárnyai. Ez a
Guermantes olyan volt, mint egy regény kerete, egy képzelt táj, amelyet
nehezen tudtam elképzelni, viszont annál erősebben vágyódtam arra, hogy
fölfedezzem, valóságos földek és országutak közé ékelve, amelyek meg
hirtelen, két mérföldre egy vasútállomástól, heraldikai jelekkel népesedtek
be a szememben; emlékembe idéztem a szomszéd helységek neveit,
mintha csak a Parnasszus vagy a Helikon lábánál húzódnának, s oly
értékesnek látszottak, akárcsak – a topográfia terén – egy titokzatos
jelenség keletkezésének a feltételei. Látni véltem a sok címert, amelyek
ott pompáznak a combray-i templomablakok legalján, s amelyeknek
rekeszei századról századra telítődnek a legnevesebb családokéval,
mindazokkal, amelyeket ez a fényes dinasztia házasság vagy szerzemény
útján a maga körébe terelt, Németország, Olaszország s Franciaország
minden szögletéből: Észak roppant földjei, Dél hatalmas városai mind
idegyűltek Guermantes-ba, hogy szerves egységgé alakuljanak, s
anyagiasságuktól megfosztva, jelképesen Guermantes-ba foglalták zöld
tornyukat vagy ezüst kastélyukat az ő kék mezőjén. Nemegyszer hallottam
dicsérni a híres guermantes-i faliszőnyegeket, s máris látni véltem őket
kék és kissé vaskosan középkorias szövésükkel, felhőként övezve ezt a
legendás amarantszínű[350] nevet, annak az ősi erdőségnek a szélén, ahol
Childebert[351] oly sűrűn vadászott, s a környező földeknek titokzatos
távlatát s a századok legmélyét, s úgy éreztem, hogy, akár egy utazás
segítségével, behatolhatok a titkaikba, ha csak egy percre is odajutok
Párizsban Guermantes hercegnő közelébe, aki e helység hűbérúrnője s tavi
tündére is egyben, mintha arcában s szavaiban ugyanaz a helyi varázs
rejtőzne, mint a szálfákban és a folyópartokban, s ugyanazok a százados
szokások és jellegzetességek, mint levéltára régi formuláiban. De aztán
megismertem Saint-Loup-t; s tőle tudtam meg, hogy a kastélyt csak a
tizenhetedik század óta nevezték el Guermantes-nak, mert a családja csak
akkoriban szerezte meg birtokául. Előzőleg a szomszédságban laktak, s
hűbéri címerük és jellegük nem erről a vidékről származott. Guermantes, a
falu, a kastélytól kapta ugyanezt a nevet, és csak utána épült oly módon,
hogy ne ronthassa le a távlatait, s egy még máig is érvényes szokásjog
szigorúan szabályozta az utcasorok tervrajzát s korlátozta a házak
magasságát. Maguknak a faliszőnyegeknek Boucher[352] volt a tervezőjük,
egy műkedvelő Guermantes a tizenkilencedik században jutott hozzájuk,
és a maga festette közepes vadászképek mellé helyezte őket, egy plüssel és
török kelmével kárpitozott csúnya szalonba. Ezzel a leleplezésével Saint-
Loup olyan idegen elemeket csempészett a Guermantes névbe, amelyek
útját állták annak, hogy tovább is a szótagok zengéséből sajtoljam ki a
kastély építészeti szerkezetét. Akkor aztán e név mélyéből eltűnt a tóban
tükröződő kastély, s amit ezentúl Guermantes hercegnő otthonának láttam,
az a párizsi palotája, vagyis a Guermantes-palota maradt, éppoly átlátszó,
mint a neve, mivel most már nem volt semmi olyan tömör és át nem tetsző
elem, amely megszakíthatta és elsötétíthette volna tiszta átlátszóságát.
Mint ahogy a szent egyház sem csak a templomot jelenti, hanem a hívők
gyülekezetét, ez a Guermantes-palota azokat is magába foglalta, akik a
hercegnő körében éltek, viszont mivel e meghitt lények, akiket még sosem
láttam, csak afféle híres és költői nevekként éltek bennem, azzal, hogy
csak a nevüket tudtam, még inkább védték és növelték a hercegnő
titokzatosságát, s valami egészen tág fénykört terítettek köréje, amely
sohasem szűnt meg, legfeljebb fokonkint halványodott.
Azokon az estélyeken, amelyeket időnkint itt, a palotájában adott, mivel
a vendégeknek nem képzeltem semmi testet, se bajuszt, se cipőt, még csak
egy olyan mondatot sem, amely akár köznapinak, akár emberi s értelmes
módon eredetinek tetszhetett volna, ez a névkavarodás – amelyben annyi
anyag sem volt, mint egy szellemek vacsoráján, vagy mint egy kísértetek
bálján – őrizte e körül a meisseni kis porcelán figura, vagyis Guermantes
hercegnő körül, az ő üvegotthonának kirakati átlátszóságát. Majd amikor
Saint-Loup egy-egy anekdotával mulattatott unokanővére káplánjáról vagy
a kertészeiről, a Guermantes-palota átalakult – mint amilyen a régi Louvre
volt – afféle királyi kastéllyá, amelyet, Párizs szívében, rég örökölt földek
vettek körül, valami ősi s furcsa módon mindent túlélő jog alapján, s
minthogyha e földek felett ma is afféle hűbéri előjogokat gyakorolna. De
aztán ez a hajlék is eltűnt, amikor idejöttünk lakni Villeparisis márkiné
közelébe, mégpedig egy, a Guermantes-ékéval egészen szomszédos
lakásba, amely az ő palotájuk egyik szárnyában foglalt helyet. Egyike volt
ez azoknak a régi és tán imitt-amott ma is létező házaknak, ahol a
díszudvar két oldalán – akár mint a demokrácia növekvő árján idehozott
alluvium, akár mint jóval régebbi időknek az öröksége, mikor a különböző
mesterségek a hűbérúr otthona köré csoportosultak – műhelyek, bolti
hátterek, sőt suszter- vagy szabókamrák sorakoztak (mint aminőket
nemegyszer a katedrálisok oldalához támaszkodva láthatunk, mivel az
építők esztétikája nem tartotta szükségesnek, hogy eltávolítsa őket onnan),
az élen egy papucskészítő házmesterrel, aki tyúkokat is tartott s virágokat
is nevelt maga körül – míg az udvar legmélyén, a palotaszerű házrészben
egy igazi „grófné” lakott, aki – ha távozott hazulról kétlovas hintóján,
néhány virágfürttel a kalapján, amelyek mintha a kapus kis kertjéből
kerültek volna hozzá (a kocsis mellett inassal, akinek az volt a feladata,
hogy leszálljon a kocsiból minden arisztokrata palota előtt, s egy előre
behajlított névjeggyel kopogjon be mindenüvé) – mosolyait küldözte s
kézlegyintéssel köszöntött a házmester gyermekeinek éppúgy, mint a
palota arra járó polgári bérlőinek, akiket egy kalap alá vett mind,
egyenlősködő gőgjében s fennhéjázó szeretetreméltóságában.
Ebben a házban, ahová beköltöztünk, az az előkelő dáma, aki az udvar
mélyén lakott, egy választékosan öltözködő és még fiatal hercegnő volt.
Ez Guermantes-né volt, s a palotáról Françoise révén hamarosan részletes
értesüléseket szerezhettem. Françoise ugyanis állandóan foglalkozott
Guermantes-ékkal (akiket nemegyszer csak úgy említett, „azok ott lenn,
akik itt alattunk laknak”), kora reggeltől kezdve, amikor, mialatt anyámat
fésülte, időnkint egy-egy tiltott, ellenállhatatlan s titkos pillantást vetett az
udvarra, mindig pár szavas megjegyzéssel: „Nézd csak, megint két kedves
nővér, biztosan odamennek azokhoz ott lenn”, vagy pedig: „Ejnye, de szép
fácánjaik vannak a konyhájuk ablakában, nem nehéz kitalálni, honnan
valók, a herceg biztosan vadászni volt” – egész estig, amikor meg, ha
hallotta, miközben éjjeli dolgaimat rendezgette, hogy valahol zongoráznak
vagy énekelnek, mindjárt arra következtetett, hogy: „Vendégek lehetnek
odalenn, mert nagy vigasságot hallok”; ilyenkor szabályos arcát, a már
fehér fürtök alatt, eleven s mégis illendő mosoly világította meg egy
percre, s mindegyik vonásával a maga helyén oly finom és öntudatos
rendet teremtett közöttük, mintha csak táncolni készült volna.
De Guermantes-ék életének legizgalmasabb pillanata, az, amely
Françoise kíváncsiságát a legjobban izgatta, s a legnagyobb elégedettséget
s egyben a legnagyobb fájdalmat szerezte neki mindannyiszor, pontosan az
az időpont volt, amikor a nagykapunak mind a két szárnya kitárult, s a
hercegnő a hintójába ült. Ez rendesen valamivel azután szokott történni,
amikor a személyzetünk végre végzett azzal az ünnepi ceremóniával,
amelyet nem illett félbeszakítani, amelyet ők az ebédjüknek hívtak, s
amely közben mindnyájan annyira „tabu” alatt álltak, hogy olyankor még
apám sem mert volna csöngetni nekik, annál is inkább, mert jól tudta,
hogy akár egyszer, akár ötször is csöngetne nekik egymás után, egyikük
sem zavartatná magát, s ily módon egy ily tapintatlanságot csak a maga
kárára követhetett volna el, nem is minden baj vagy veszély nélkül.
Françoise ugyanis (aki, mióta öregasszonnyá változott, minden egyes
alkalommal afféle „helyzethez illő arcot” iparkodott formálni) bizonyosan
egész nap olyan vörös és ékírásos arcvonásokat mutatott volna, amelyek
kifelé egész sorát jeleznék az ő sérelmeinek, és ha nem is éppen érthetőn,
elégedetlenségének mélyebb okait. Egyébként mindezt előttünk is
kifejtette amúgy félhangon, anélkül, hogy bármit is megérthettünk volna a
szavaiból. Ezt az eljárását – amelyről azt hitte, dühít, bánt, kétségbe ejt
bennünket – úgy nevezte, hogy egész nap „csendes miséket” mondott
nekünk.
 Mikor aztán az ebédszertartásnak utolsó aktusai is befejeződtek,
Françoise, aki, mint hajdanában az ókori keresztényeknél, egyszerre volt
miséző és hívő, felhajtott még egy pohár bort, leszedte nyakáról az
asztalkendőt, összehajtotta, letörölte vele bortól és kávétól nedves ajkát,
beszorította egy gyűrűbe s megköszönte, fájó pillantással, a fiatal inasnak,
aki buzgón kínálta: „Még egy kis szőlőlevet, anyám; olyan aromája van,
hogy még”, hogy mindjárt kinyissa az ablakot, azon a címen, hogy
szétreped a forróságtól „ebben a nyomorult konyhában”. S miközben
fordított az ablakzáron, hogy egy kis levegőt kapjon, ügyesen amolyan
közömbös pillantást vetett az udvar mélyére, s megbizonyosodva róla,
hogy a hercegnő még nem készült el, megvető és szenvedélyes tekintettel
dédelgette, de csak egy percre, a befogott hintót, s miután percnyi
figyelmet szentelt szemével e földi dolgoknak, tekintetét az ég felé
emelte, amelynek előre kitalálta zavartalan tisztaságát, mint ahogy arcán
megérezte a levegő enyheségét és a napfény melegét; s elnézte a tető
sarkán azt a helyet, ahol tavaszonkint, épp a szobám kéménye felett,
éppolyan galambok raktak fészket, mint aminők Combray-ban az ő
konyhájában turbékoltak.
– Hejh, Combray, Combray – sóhajtotta. (S az a majdnem éneklő hang,
amelyen ezt a fohászt szavalta, éppen úgy, mint arcának szinte provence-i
szabályossága, arra engedhetett volna következtetni, hogy Françoise
délvidéki eredetű, s hogy az a haza, amelyet sirat, már csak választott
hazája. De, azt hiszem, tévedtünk volna, mivel minden tartománynak
megvan a maga „délvidéke”, s hány bretonnal vagy szavojaival
találkozhatunk életünkben, akiknél éppúgy megtaláljuk, akárcsak a
délvidékieknél, a hosszú és rövid hangok lágy ejtésváltozatait!) – Hejh,
Combray, látlak-e még egyszer, te szegény jó szülőföldem! Lesz-e még
egy szent napom, amikor ott ülhetek a te galagonyáid meg szegény
orgonabokraink alatt, s hallgathatnám a sok pintyőkét meg a Vivonne-t,
mert az úgy folyik ám, mintha csak susogna valaki, ahelyett, hogy egyre
ezt a betyár csengőt hallgatnám, mert nincs az a félóra, hogy a mi
fiatalurunk meg ne rántaná, akkor aztán szaladhatok végig ezen a
pokolsötét folyosón. És még akkor azt mondja, hogy nem jövök elég
gyorsan, talán azt várja, ott legyek, mielőtt még csengetne, s ha csak egy
percig is kések, olyan dühös, hogy szinte félek. Hajjaj, te szegény
Combray! talán már csak holtomban látlak, ha majd úgy dobnak, mint egy
követ, abba a megásott sírverembe. Akkor aztán már nem érzem ám a te
szép fehér galagonyádat. De tudom, hogy halálos álmomban is hallom
majd ezt a hármas csengetést, hisz már az életemet is pokollá tette.
De beszédét félbeszakította az udvarban lakó szabó többszöri ismételt
hívása, azé, aki annyira megtetszett egyszer nagyanyámnak, mikor
látogatóban járt Villeparisis márkinénál, s aki most Françoise-nak is teljes
rokonszenvét élvezte. Amikor hallotta, hogy nyílik az ablak, azonnal
felemelte a fejét, hogy magára vonhassa Françoise-nak a figyelmét, mivel
köszönni akart neki. Az a lányos kacérság, amellyel a mi Françoise-unk
fiatal korában rendelkezett, olyankor szinte átfinomította Jupien úr
kedvéért a mi öreg szakácsnénk egyébként mogorva ábrázatát, akit amúgy
is megvénített már a kor, a rosszkedv és a tűzhely forrósága, s a
tartózkodás, a meghatottság s a szemérem valamilyen kedves keverékével
bólintott szeretetreméltón a szabó felé, de egyetlen szó nélkül, mert
jóllehet nem követte anyámnak az intelmét, hogy ne nézegessen az
udvarba, annyira azért mégsem mert dacolni az intelemmel, hogy az
ablakon át beszélgessen, mivel akkor az asszonya, legalábbis Françoise
szerint, egy félóráig „prédikált” volna neki az illendőségről. Mutatta a
befogott hintót, mintha csak azt mondta volna: „Milyen szép lovak,
ugye?”, de közben meg ezt mormogta: „Milyen rozoga saroglya!”, s
főképp, mert tudta előre, hogy a szabó majd azt feleli, kezét tölcsérként a
szája elé téve, hogy meghallják, ha halkan szól is: „Maguknak is lehetne,
ha olyan nagyon akarnák, talán még több, mint őnekik, de hát ugye nem
kívánnak ilyet.”
Amire Françoise szerény, kitérő s egyben elragadtatott mozdulattal
válaszolt, amelynek az ő nyelvén körülbelül ez volt a jelentése: „Mindenki
a gusztusa szerint; itt minálunk az egyszerűség az első”, utána meg
azonnal becsukta az ablakot, mert félt, hogy anyám még meglepheti. Ezek
a „maguk”, akiknek több lova lehetne, mint Guermantes-éknak,
egyszerűen mi voltunk, de Jupiennek igaza volt, amikor azt mondta, hogy
„maguk”, mert, kivéve az önérzetnek néhány tisztán egyéni
megnyilatkozását (mint például amikor szüntelenül köhögött, s az egész
ház attól félt, hogy elkapja a nátháját, borzasztó vigyorgással esküdözött,
hogy egy cseppet sem náthás), Françoise egyébként valóságos
szimbiózisban élt velünk, mint az olyan növények, amelyek egy állattal
oly módon élnek teljes közösségben, hogy az állat táplálja őket azokkal a
táplálékokkal, melyeket ő szerez, ő eszik, ő is emészt meg e növényeknek,
s ő is adja át nekik végső és emészthető állapotában; erényeinkkel,
vagyonunkkal, életmódunkkal, helyzetünkkel nekünk kellett megadnunk
az önérzetének azokat az apró elégtételeit – persze azzal az elismert
joggal, hogy szabadon követelheti ebédje külön szertartását, amellyel, régi
szokás szerint, az ebéd utáni kis levegőzés is járt a nyitott ablakon
keresztül, meg hogy nyugodtan sétálhat az utcán bevásárlás ürügyén, és
hogy minden vasárnap meglátogathatja az unokahúgát –, amelyek
elengedhetetlenek voltak élete szükséges elégedettségéhez.
Épp ezért igen érthető, hogy Françoise, eleinte, már-már elsorvadhatott
volna – egy oly házban, ahol még nem ismerték apámnak hírnevéhez való
jogcímeit –, mégpedig egy oly bajban, amelyet ő unalomnak hívott, de
persze a corneille-i erőteljes értelemben, vagy ahogy a katonák írják,
mielőtt öngyilkosok lesznek, mivel nagyon is „unták maguk” a falujuk
vagy a menyasszonyuk miatt. Françoise-nak az unalmát épp Jupien
orvosolta gyorsan, mivel mindjárt egy oly élénk örömöt szerezhetett neki,
s amellett sokkal finomabbat, minthogyha elhatároztuk volna, hogy mi is
tartunk fogatot. „Igen rendes népek ezek a Julienék (így Françoise, aki az
új neveket szívesen azonosította a már ismertekkel), igen-igen rendes
népek, és ez az arcukon is meglátszik.” Jupien csakugyan megértette és
meg is magyarázta mindenkinek, hogy csak azért nincs fogatunk, mert
nem is akarunk tartani.
Françoise-nak ez a barátja nemigen élt odahaza, mivel kapott
valamilyen munkakört egyik minisztériumban. Eredetileg mellényszabó
volt a „lánnyal”, akit nagyanyám Jupien édesleányának nézett, de aztán
minden előnyét elvesztette mestersége gyakorlatának, mikor a kislány, aki
már serdülőkorában oly ügyes volt, hogy egyedül rendbe hozta nagyanyám
elszakadt szoknyáját, mikor nagyanyám Villeparisis-néhoz ment
látogatóba, s miután végleg és kizárólag a nőiruha-varrás felé fordult,
hamarosan a szoknyavarrás szakmájában kezdett feltűnni. Először csak
afféle kisegítő volt egy varrónőnél, elvégzett egy-egy öltésfélét, felvarrt
egy fodrot, egy gombot vagy egy „nyomós” gombot, vagy csípőre kapcsolt
egy kiszabott derekat, majd csakhamar második, sőt első segédmunkásnő
lett, s miután magához szoktatott néhány hölgyet a legjobb körökből,
otthon kezdett dolgozni, vagyis a mi udvarunkban, legtöbbnyire
műhelybeli egy vagy két kis barátnővel, akiket mint afféle tanulólányokat
alkalmazott. Akkor aztán már nem is volt szükség Jupien jelenlétére. Igaz,
hogy a kislány még nagykorában is kapott olykor egy-egy
mellényrendelést. De barátnői segítségén kívül már nem volt szüksége
senkire. Így aztán nagybátyja, Jupien nyugodtan kereshetett állást. Eleinte
még hazajött ebédelni minden délben, de mikor végleg helyettesíthette azt,
akit csak kisegített eleinte, mindig csak vacsorára ért haza.
„Véglegesítését”, szerencsére, jó pár héttel később kapta, mint amikor mi
odaköltöztünk, így aztán Jupien elég soká tüntethetett a kedvességével,
hogy segíthessen Françoise-nak az első, oly nehéz idők apró
szenvedéseinek legyőzésében. Egyébként, bár jól láttam, milyen hasznos
volt Françoise-nak „átmeneti orvosság” címén, megvallom, hogy Jupient,
legalábbis eleinte, nem éreztem nagyon rokonszenvesnek. Néhány lépés
távolságra, tökéletes ellentétben azzal a hatással, amelyet másképp kövér
és piros arcával kelthetett volna az emberben, szeméből oly szánakozó,
vigasztalan és álmatag tekintet áradt mindenkire, mintha nagyon beteg
volna, vagy valami nagy gyász érte volna. Minderről nemcsak hogy szó
sem volt, hanem mihelyt beszélni kezdett, mégpedig igen választékosan,
inkább hideg és gúnyos volt. Ennek a furcsa ellentétnek tekintete és
beszéde között valami nem éppen rokonszenves hamisság volt a
következménye, s emiatt ő maga is feszélyezettnek látszott; mint egy utcai
ruhás vendég egy estély frakkos urai között, vagy mint aki egy fejedelmi
személyiségnek felelne, de mivel nem tudja, hogyan szóljon hozzá, úgy
oldja meg a nehézséget, hogy pár semmitmondó szóra szűkíti a társalgást.
Jupien szavai – mert hisz itt puszta hasonlatról van szó –, ellenkezőleg,
mindig igen kedvesek és behízelgők voltak. Talán túláradó, egész arcán
eluralkodó tekintete miatt (amire, ha már ismertük, nemigen ügyeltünk
többé) a magam részéről egykettőre felfedeztem ritka értelmességét,
amely olyan természetesen irodalmi jellegű volt, mint aminővel az életben
igen ritkán találkoztam, mégpedig oly értelemben, hogy, bár valószínűleg
inkább műveletlen volt, néhány sebtében olvasott könyv révén végleg
magáévá tette, vagy csak ügyesen alkalmazta a francia nyelv legfinomabb,
legötletesebb fordulatait. Legtehetségesebb ismerőseim mind fiatalon
haltak meg. Épp ezért meg voltam győződve, hogy Jupien sem fog soká
élni. Amellett jó volt és könyörületes, csupa finomság és nagylelkűség.
A szerepe Françoise életében nem sokáig volt nélkülözhetetlen.
Françoise ugyanis megtanulta, hogyan és kivel helyettesíthesse. Ha egy
bolti szolga vagy egy urasági inas valamilyen csomagot hozott nekünk,
ilyenkor Françoise – mintha nem is törődne vele, épp hogy csak székkel
kínálta s fölényesen közömbös arccal folytatta tovább a munkáját – oly
ügyesen használta fel azt a pár percet, amit az illetőnek, anyám válaszára
várva, a konyhában kellett töltenie, hogy az szinte sose távozhatott a
nélkül a fejébe vésett és végleges biztosság nélkül, hogy „csak azért nincs
fogatunk, mert mi magunk sem akarjuk”. Ha mármost annyira
ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki tudja, „milyen nagyon gazdagok
vagyunk” (Françoise ugyanis nem ismerte, mint ahogy Saint-Loup mondta
volna, a névmások jó használatát, és így beszélt: „micsoda népek” vagy
„mifajta úriember”), vagyis hogy mindenki elismerje a mi tekintélyes
vagyonunkat, nem abban a hitben tette, mintha a puszta gazdagság,
mindennemű más erény nélkül, a legfőbb jót jelentené az ő értéktábláján,
viszont az erény, vagyon nélkül, szintén nem volt az eszményképe. A
gazdagságot ő afféle szükséges feltételnek tekintette, amely nélkül az
erénynek se érdeme, se varázsa nem maradna. Az egyiket oly kevéssé
választotta el a másiktól, hogy végül is az egyik jó tulajdonságait a
másikra is átruházta, az erénytől egyúttal kényelmes életet is kívánt, a
gazdagságban viszont bizonyos dicséretest is vélt felfedezni.
Ha becsukta az ablakot, amily gyorsan csak lehetett (különben
anyámtól, úgy látszik, rettentő szidalmakat kapott volna), Françoise, nagy
sóhajok közt, kezdte lerakni a konyhaasztalt.
– A rue de la Chaise-ben is laknak Guermantes-ok – mondta az inas. –
Egy barátom dolgozott ott; második kocsis volt náluk. És ismerek valakit,
az már nem volt a pajtásom, hanem csak a sógora, aki meg együtt
katonáskodott Guermantes báró egy vadászával. Miattam aztán azt tehet,
amit akar, nem az apám, nem féltem! – tette hozzá az inas, aki hol az
esztendő divatos dallamait dúdolgatta, hol a legújabb fordulatokkal
fűszerezte a beszédét.
Françoise, az ő fáradt és öregasszonyos szemével, amely ugyan
Combray-ból még mindent látott, ha bizonytalan távolban is, kitalálta,
nem is a tréfát, amely e szavakban leledzett, inkább csak a szándékát, mert
hisz semmi köze nem volt az inas mondókájához, viszont tudta az inasról,
hogy tréfás kedvű, s amellett a szavait teljes erővel hangsúlyozta. Ezért
hát jóindulatúan s elkáprázva mosolygott, mintha csak azt mondta volna:
„No, ez a Victor, mindig a régi!” Egyébként szinte boldog volt, mert tudta,
hogy az ilyen tréfák, ha messziről is, de odakötik azokhoz az illendő
társasági örömökhöz, amelyekért minden körben kicsípi magát az ember, s
azt se bánja, ha netán meghűlne. Egyszóval azt hitte, hogy az inas az ő
igazi jó barátja, mert hisz folyton méltatlankodott azokon a rendeleteken,
amelyekkel a köztársasági kormány a papságot sújtotta. Françoise akkor
még nem tudta, hogy legkegyetlenebb elleneink nem azok, akik
ellentmondanak nekünk s iparkodnak meggyőzni bennünket, hanem akik
felfújják, esetleg maguk találják ki a legvigasztalanabb híreket, anélkül,
hogy csak látszólag is próbálnák megmagyarázni őket, ami némileg
csökkenthetné a bánatunkat, s netalán még valahogy elfogadtatnák velünk
azt a pártot, amelyet végső gyötrelmünkre, a legteljesebb
kegyetlenségében s győzelmében állítanak elénk.
– A hercegnő biztosan rokonságban van azokkal is – szólalt meg újra
Françoise, hogy folytassa a társalgást a rue de la chaise-i Guermantes-
okról, mint ahogy egy zeneművet az andanténál kezdenénk újra. – Nem
tudom, kitől hallhattam, hogy van egy köztük, aki a herceg unokahúgát
vette feleségül. Egyszóval ugyanaz a „falámia”. Mert nagy család ám a
Guermantes család – tette hozzá tisztelettel, mivel e család nagyságát
egyfelől tagjai nagy számára, másfelől meg nevének ragyogó hírére
alapította, akárcsak Pascal a Hit igazságát egyfelől az értelemre, másfelől
meg a Szentírás tekintélyére. Mivel ugyanis csak egy szava volt erre a
kétféle nagyságra, úgy vélte, hogy egységet formálnak: szókincse, mint
bizonyos drágakövek, helyenkint kissé hibás volt, s ez Françoise
gondolkodását is időnként homályossá tette:
– Most jut eszembe, nem-e az „övéjék” az a Guermantes-kastély is,
amelyik tíz mérföldre van Combray-tól, de akkor meg az algíri
Guermantes-ék is a rokonaik. – (Anyámmal soká töprengtünk, ki lehet az
az algíri rokon, míg aztán végre kitaláltuk, hogy Algír nevén Angers
városát érti. Megtörténhet, hogy ami távolabbra esik tőlünk, ismerősebb,
mint ami közelebb van. Françoise ismerte Algír nevét azokról a csúf
datolyásdobozokról, amelyeket újévkor kaptunk mindig ajándékba, viszont
sose hallott Angers-ról. Beszédmódja, mint maga a francia nyelv s még
inkább a helynévkincse, telis-tele volt tévedésekkel.) – Már arra is
gondoltam – így Françoise –, hogy megkérdem az első inasuktól. Hogy is
hívják? – szakította félbe a tulajdon beszédét, mintha valami ceremóniás
szokás után kutatna, s aztán ő felelt saját magának: – Hát persze, Antoine-
nak hívják! – mintha ez az Antoine név valami rangot jelentene. – Ő
mondhatná meg legjobban, de hát olyan úrhatnámféle, olyan, mint egy
tanítómester, mint akinek tilos a szó, vagy hogy elfelejtett beszélni. Még
csak nem is felel a szóra, hogyha beszélne vele az ember – tette hozzá
Françoise, majdnem olyan fordulattal, mint Madame de Sévigné. – De hát
– mondta, ezúttal minden őszinteség nélkül – ha tudom, mi rotyog a
fazekamban, mit törődöm a másokéval. Annyi biztos, hogy itt nincs
minden rendjén. Meg aztán nem nagyon eleven (ez az ítélet már-már arra
engedett volna következtetni, hogy Françoise véleménye megváltozott a
bátorságról, amely a férfiakat Combray-ban őszerinte a vadakhoz tette
hasonlóvá, de hát erről szó sem volt. Eleven nála annyi volt, mint dolgos).
Azt is mondják, hogy tolvaj, mint a szarka, de hát nem kell elhinni
mindenféle mendemondát. Ezeknél senki se maradhat meg, mindig a
házfelügyelők miatt, mind irigyek s összevissza hazudoznak a
hercegnőnek. De ami igaz, az igaz, ez az Antoine lusta, mint a lajhár, és az
„Antoinesse”-e se ér többet őnála – tette hozzá Françoise, aki, mikor
kitalálta, milyen női nevet adjon az első inas feleségének, e nyelvtani
találékonyságát az oly, biztosan öntudatlan emlékféléből meríthette, mint
amilyen a franciában a chanoinesse, a chanoine[353] mellett.
Tulajdonképpen nem is tévedett. Van egy utca a párizsi Notre-Dame
mellett, amelynek rue Chanoinesse a neve (mivel annak idején csupa
kanonok lakott benne), s ezt a nevet valaha olyan franciák adták neki,
akiknek a mi Françoise-unk lényegileg ma is a kortársa volt. Egyébként
alig pár perc múlva újabb példát szolgáltatott erre a nőnévképzésre, mert
még azt is hozzátette:
– Az már egészen biztos, hogy a guermantes-i kastély is a hercegnő
tulajdona. És ebben a községben[354] ő a polgármesterasszony. Ez pedig
nagy szó, elhiheti.
– Meghiszem azt, hogy nagy szó – felelte komoly hittel az inas, mivel
nem értette meg Françoise csúfolódását.
– Ugyan, fiam, gondolod, hogy nagy szó? De hisz az effajta népeknek
polgármester vagy polgármesterné annyit ér majdnem, mint a semmi. No
hiszen, csak az enyém volna az a guermantes-i kastély, tudom, nem sok
szemetet csinálnék itt Párizsban. Mi terem a fejükben ezeknek a
nagyuraknak, mikor megvan mindenük, mégis egyre itt élnek, ebben a
nyomorúságos városban, ahelyett, hogy elmennének Combray-ba, hiszen
szabadok, s nem tartja vissza őket senki sem. Mire várnak, hogy egyszer
végre nyugalomba vonuljanak, mikor mindenük megvan –, csak nem arra,
hogy meghaljanak? Én bizony, ha csak száraz kenyerem volna, meg
tűzifám télire, már réges-rég otthon lennék bátyám kis házában, Combray-
ban. Ott legalább tudom, hogy élek, nem kell látnom ezeket a nyomorult
házakat, és ott annyi zaj sincsen, hogy éjszaka még a békák brekegését is
meghallom legalább két mérföldről.
– Hát bizony az szép lehet – lelkesedett a fiatal inas, mintha ez a végső
vonás éppolyan jelleget adna Combray-nak, mint a gondolázás
Velencének.
Egyébként, mivel később jött hozzánk, mint az első inasunk, iparkodott
oly dolgokkal mulattatni Françoise-t, amelyek nem annyira őt, az inast,
hanem szakácsnőnket érdekelték. Françoise meg, aki fintorokat vágott, ha
szakácsnőnek címezték, a fiatal inas iránt, aki mindig mint afféle
„házvezetőnőről” beszélt róla, éppen olyan sajátos jóindulatot érzett, mint
azok a bizonyos másodrendű hercegecskék, akiket jó szándékú fiatalok
azért is fenségnek titulálnak.
– Az ember ott tudja, mit csinál, és nem téveszti össze az évszakokat.
Ott nem úgy van, mint errefelé, ahol húsvétra éppúgy nem lesz egy szál
tavaszi boglárka, mint akár télen, karácsonyra, s még csak egy kis reggeli
harangszót se hallok soha, amikor nagy nehezen kikeveredek az ágyamból.
Odahaza minden óra hangos a templomi harangszótól, pedig csak afféle
falusi harang, de nyugodtan mondhatod: „No, a bátyám mindjárt itthon
lesz”, látod, mikor nyugszik le a nap, harangoznak ebédre, vacsorára, az
embernek van ideje, hogy egy kicsit körülnézzen, mielőtt meggyújtaná a
lámpát. Itt meg mindegy, éj van-e vagy nappal, és az ember lefekszik,
anélkül, hogy elmondhatná, mit is csinált egész nap, rosszabbak vagyunk
az állatoknál.
– Azt mondják, Méséglise is szép hely, ugye, igaz, asszonyság? –
szakította félbe az inas, mert kezdte a társalgást kissé elvontnak tartani, s
eszébe jutott véletlenül, hogy egyszer az asztalnál Méséglise-ről
beszélgettünk.
– Meghiszem azt, Méséglise – válaszolta Françoise azzal a nyílt
mosollyal, amely mindig az ajkára ült, valahányszor Méséglise, Combray
vagy Tansonville került szóba. Ezek a szavak annyira hozzátartoztak a
létéhez, hogy ha kinn az életben egy beszélgetésben hallotta őket, olyan
vidámság fogta el, mint aminőt egy tanár kelthet a diákok közt az
osztályban, ha valami korabeli személyiségre tesz célzást, akiről azok sose
hitték, hogy a neve valaha is szóba kerülhessen a katedrán. Amellett annak
is örült, hogy ezek a helységek mást jelentettek neki, mint másnak, réges-
régi pajtásokat, akikkel sok mindenben tartott össze; s úgy mosolygott
feléjük, mintha lelket lelt volna bennük, mivel előbb az övéből is sok
minden maradt az emlékükben.
– Hát bizony, fiam, jól mondod, Méséglise takaros egy helység – kezdte
újra ravaszkás mosollyal –; de hát hol is hallottál róla, Méséglise-ről, édes
egy fiam?
– Hol hallottam Méséglise-ről? De hiszen mindenki ismeri; nemegyszer
emlegették előttem, nem egyszer, de inkább sokszor is – felelte bűnös
pontatlansággal, mint azok a barátaink, akik teljesen képtelenek számot
adni valamiről, valahányszor próbálunk tárgyilagos értesülést szerezni, de
hiába, egy ügy fontosságáról, egy ügyéről, amely minket érint, s épp ezért
vagyunk kíváncsiak a mások véleményére.
– Hát, fiam, annyit mondhatok, hogy jobb ott a cseresznyefák alatt, mint
idebenn a tűzhely mellett.
Itt már Eulalie-ról is úgy beszélt, mint egy jó teremtésről. Mert mióta
Eulalie meghalt, Françoise teljesen elfeledte, hogy nem nagyon szerette
életében, mint ahogy nem szeretett senkit, akinek nem volt mit enni
otthon, aki „szédelgett az éhségtől”, aztán csak, mint egy ágrólszakadt,
úgy szolgált a gazdagok körül, és hozzá még hencegett is. Most már nem
bánta, mint régen, hogy Eulalie minden héten olyan jól ki tudta csalni
nagynéném rendes borravalóját. Ami meg nénémet illeti, Françoise
reggeltől estig szinte az égig magasztalta.
– De hát akkor Combray-ban lakott, az asszonyunk rokonánál? –
kérdezte a fiatal inas.
– Bizony, Octave-né nagyságánál, egy igazi szent asszonynál, ahol
mindig volt bőven minden, szép is, jó is, jó asszony volt, nem sajnált az
embertől semmit, se foglyot, se fácánt, bizony, édes fiam, jöhettek hozzá
vacsorára akár öten vagy hatan, nem sajnálta a vendégeitől se a húst, és
milyen húst! se a bort, vöröset vagy fehéret, semmit, amit
megkívánhattak. (Françoise a „sajnálni” igét ugyanolyan értelemben
használta, mint La Bruyère.) S minden mindig az ő költségére, még akkor
is, ha a család hónapokig, évekig maradt nála. (Amivel egy cseppet sem
akart megsérteni bennünket, mert hisz az ő fiatal korában a „költség”
nemcsak afféle bírói költséget jelentett, hanem egyszerű kiadást.)
Elhiheted, senki se ment el onnan éhesen. Mint ahogy a plébános úr nem is
egyszer magyarázta nekünk, ha van asszony, aki számíthat rá, hogy a
Jóistenhez jut, biztos, hogy ő lesz az első. Szegény asszonyom, mintha
most is hallanám azt a gyönge hangját. „Françoise, tudja, én nem eszem
semmit, de azt akarom, hogy minden étel olyan jó legyen, mintha én is
ennék.” Persze hogy nem őneki főztünk. Ha látta volna, annyi súlya sem
volt, mint egy csokor cseresznyének, mintha nem is élt volna. Sosem akart
rám hallgatni, sose ment volna orvoshoz. Ott bizony nem ettek soha csak
úgy állva, sebtében. Megkívánta, hogy mindenki kedvére egyen-igyon a
házban. Itt meg, láttad, ma reggel is még azt a kis kávémat se ihattam meg
kedvem szerint. Itt mintha csak hajtanák az embert, soha nincsen
megállás.
Françoise főképp azért haragudott, mert apám a reggelihez mindig
pirított kenyeret kért. Szentül hitte, csak azért, hogy neki több munkát
adjon, és hogy „megtáncoltassa” kissé. „Az már igaz – mondta az inas –,
hogy sose láttam ilyesmit!” Úgy mondta ezt, mint aki már mindent látott
az életben, és minthogyha ezeréves tapasztalások birtokában minden
országot, minden szokást ismert és kipróbált volna, és sehol sem
találkozott a pirított kenyér használatával. „Igen, igen – morgott az első
inas –, de ez sem lesz ám mindig így, tudjuk-e, hogy Kanadában
sztrájkolnak a munkások, s a miniszter mondta is nemrég egy este az
úrnak, hogy kétszázezer frankot kapott érte.” Az első inas távolról sem
vette ezt a minisztertől rossz néven, nem mintha ő maga nem lett volna
rendes, becsületes ember, hanem mert meg volt győződve, hogy a
politikusok kivétel nélkül mindnyájan gazemberek, s a sikkasztás vagy
megvesztegetés bűnét nem látta olyan komolynak, mint a legkisebb
lopásét. Még csak nem is gondolt arra, jól hallotta-e ezt a történelmi
kijelentést, s még azon a valószínűtlenségen sem akadt fenn egy pillanatra,
hogy maga a bűnös tette ezt a kijelentést apám előtt, s hogy apám ott nem
dobta ki azonnal az illetőt. De hát Combray filozófiája nem hagyta
remélni Françoise-t, hogy a kanadai sztrájkok netán befolyásolhatnák a
pirítós kenyér szokását: „Amíg a világ világ lesz – mondta –, meglátják,
mindig lesznek urak, akik megfuttatják a szegény embert, s mindig
lesznek cselédek, hogy megtegyék a kedvüket.” Az örökös futkározás
elmélete ellenére, anyám, aki biztosan másképp mérte Françoise
reggelizésének az idejét, így szólt: „De hát mi van odakinn, már több mint
két órája ülnek a konyhaasztalnál.”
 S félénken csengetett háromszor vagy négyszer. Françoise és a fiatal
inas, éppúgy, mint az első inas, nem úgy hallották a csengettyűszót, mint
egy nekik szóló hívást, s eszükbe se jutott felkelni, hanem mint a
hangszerek első hangoló próbáit, mielőtt egy hangverseny újrakezdődne, s
amikor mindenki érzi, hogy pár perc múlva vége lesz a szünetnek. Ezért
hát, mikor a csengetések egyre többször és erősebben ismétlődtek, a mi
személyzetünk végre mégiscsak kezdett felfigyelni, s amikor már úgy
találták, hogy nem marad sok idejük, s hogy közel a pillanat, amikor
újrakezdődik a munka, egy, a többinél zengzetesebb csengettyűszóra
nagyot sóhajtottak, s beletörődve a változhatatlanba, a fiatal inas kiment,
hogy elszívjon egy cigarettát az ajtó előtt, Françoise, néhány reánk
vonatkozó észrevételt formálva, mint például, hogy „biztosan viszket már
nekik a talpuk”, felment a hatodik emeletre, hogy rendbe hozza a
holmijait, míg az első inas, aki levélpapírt hozott a szobámból, egykettőre
befejezte sürgős magánlevelezését.
Bár Guermantes-ék első inasa eléggé pöffeszkedőnek látszott, Françoise
már korán, az első napokban megtudta, hogy Guermantes-ék nem valami
ősrégi jog alapján laknak ebben az ingatlanban, hanem mert épp
mostanában bérelték itt ki a lakásukat, s hogy a kert, ahová a lakás nézett
azon az oldalon, amelyet nem láthattam, meglehetősen kicsi volt, s
hasonló a szomszéd házak kertjeihez; így aztán azt is megtudtam, hogy
nem volt ott se főúri bitófa, se holmi megerősített vármalom, se
kötélhágcsó, se pilléres galambdúc, se földesúri kemence, se ívelt csűr, se
kis kastély, se álló vagy felvonó hidak, se vámosok, se vámházak, se
őrtorony, se szabadságlevelek a falon, sem pedig útjelző keresztek. De
mint Elstir[355], mikor a balbeci öböl[356] elvesztette előttem a titkát, s
csak akármilyen, bármikor felcserélhető részévé vált a glóbuszon található
teljes sósvíz-mennyiségnek, egyszerre bizonyos egyéni színnel ruházta fel
ezt az öblöt, mihelyt kijelentette, hogy ez a Whistler opálos öble kék-
ezüstös harmóniáiban, ugyanígy a Guermantes név is, miután Françoise
csapásai véglegesen lerontották a belőle kelt utolsó várat, mikor apám egy
régi barátja azt mondta egyszer a hercegnőről: „Övé a legeslegelső hely a
Faubourg Saint-Germainben[357], az ő házuk a legelőkelőbb az egész
Faubourg Saint-Germainben.” Igaz, hogy a Faubourg Saint-Germain első
háza, első szalonja édeskevés volt azokhoz a főrendi lakokhoz képest,
amelyeket egymás után elképzeltem. Mindegy, azért még ebben is, bár
mindenképpen az utolsóban, volt valami, ha mégoly szerény elem, amely,
saját lényegén túl, valami egészen titokzatos választékosságot sugárzott.
S annál inkább volt szükségem arra, hogy Guermantes-né szalonjában és
barátaiban keressem neve titokzatosságát, mivel nem tudtam megtalálni a
hercegnő személyében, mikor láttam, mint megy el hazulról, reggel
gyalog, délután meg kocsin. Igaz, még a combray-i templomban is az
átváltozás villámfényében jelent meg a szemem előtt, oly arccal, amelyet
nem tudtam közvetlen kapcsolatba hozni a Guermantes név színezetével, s
ugyanígy délutánonkint a Vivonne partján, a megsemmisült álmom
helyett, mint egy hattyú vagy mint egy fűzfa, amivé egy istent vagy egy
nimfát változtattak, s amely ezentúl már, a természet törvényeinek
engedve, mint hattyú siklik a vízen, a fűzfát meg a szél borzolgatja.
Mindamellett ezek az eltűnt visszfények, mihelyt eltávolodtam tőlük,
megint csak újra feltűntek, akárcsak a lenyugvó nap rózsaszín és zöld
visszfényei az evezőlapát mögött, amely megtörte őket – s gondolatom
magányában a név egyhamar magába szívta a hercegnő arcának
emlékképét. De most eléggé sűrűn láttam az ablakában, az udvarban, az
utcán; s én legalább, ha nem sikerült belefoglalnom a Guermantes nevet,
ha nem tudtam elképzelni, hogy valóban ő Guermantes hercegnő,
egyszerűen elmém tehetetlenségét vádoltam, hogy nem képes véghezvinni
azt, amit vártam tőle; de ő is, a szomszédnőnk, úgy látszott, hogy hasonló
tévedést követett el; amellett minden zavar nélkül, az én aggályaim nélkül,
mintha nem is gyanítaná, hogy ez valóban tévedés. Így például
Guermantes hercegnő éppoly gondosan követte ruháiban a divatot, mintha
ő is csakolyan hölgy volna, mint akárki más, s olyan választékos módon
igyekezett öltözködni, aminőben bármelyik nő elérhette, sőt, le is
győzhette; megfigyeltem, hogy az utcán milyen bámulattal nézett egy jól
öltözött színésznő után; s reggel, mikor arra készült, hogy gyalog sétáljon
az utcán, mintha a járókelők véleménye, akiknek ordináréságát csak még
jobban kiemelte, ha ő olyan közvetlenül sétáltatta közöttük az ő
elérhetetlen életét, mintha ez a vélemény holmi ítélőszéket jelentene a
szemében – megleshettem a tükre előtt, milyen meggyőződéssel játszotta
ezt a szerepét, minden önmegkettőzés, minden irónia nélkül,
szenvedélyesen, rosszkedvűen, s mégis teljes hiúságával, akárcsak egy
királyné, aki egy udvari komédiában hajlandó egy szobalány szerepére
vállalkozni, egy hozzá, az elegáns úrinőhöz méltatlan szerepre; és született
nagyságának mitológiai feledékenységében csak azt nézte, feszes-e a
fátyla, lelapította a ruhaujját, megigazította a köpenyét, ahogy az isteni
hattyú is csak állati természete szerint mozog, szemét a csőre két felén
üres tekintettel meregeti, s hirtelen, közönséges hattyúként, odakap egy
gombhoz vagy egy feléje nyújtott ernyőhöz, anélkül, hogy emlékezne
isteni eredetére. De mint egy olyan utazó, aki első pillantásra csalódott
egy város külsejében, s arra gondol, hogy talán jobban behatol a varázsába,
ha megnézi a múzeumait, s megismerkedik a lakóival, vagy dolgozgat a
könyvtárakban – én is arra gondoltam, hogy ha Guermantes-né fogadna
engem, ha én is a barátja lennék, ha bejuthatnék a létébe, bizonyosan
megtudnám, mit rejthet vajon a neve ragyogó s narancssárga burka
mögött, mit rejthet valóban, ténylegesen, mármint a mások szemében,
mert hisz apám barátja mondta, hogy Guermantes-ék légköre egészen
sajátos és különváló az egész Faubourg Saint-Germainben.
Az az életmód, amelyet itt elképzeltem, úgy éreztem, a tapasztalástól
oly különböző forrásból ered, s annyira sajátosnak tetszett, hogy
álmomban se hittem volna, hogy olyanok is jelen lehetnek a hercegnő
estélyein, akik közé én magam is jártam, vagyis élő és valóságos
személyek. Mert hisz nem bújhattak ki a bőrükből, s éppúgy társalogtak
volna, mint ahogy már hallottam őket; a többi vendég meg bizonyosan
leereszkedett volna hozzájuk s ugyanolyan emberi nyelven fejezték volna
ki a gondolataikat; vagyis a Faubourg Saint-Germain legeslegelső
szalonjában egy egész álló estén végig éppúgy telt volna az idő, mint az én
életem rendes ideje; ez pedig teljes lehetetlenség volt. Igaz, bizonyos
nehézségek némileg zavarták a gondolkodásomat, s Jézus Krisztus
testének jelenlétét az ostyában sem éreztem semmivel sem homályosabb
titoknak, mint a Faubourg első szalonjának ezt a jobb parti helyzetét,
amelynek révén szobámból hallhattam, mint porolják ki reggel a bútorait.
De hát ez a határvonal, amely elválasztott a Faubourg Saint-Germaintől,
akármilyen eszményi volt is, mégis, sőt, még annál inkább valóságosnak
tetszett; éreztem, ez már a Faubourg volt, ez a guermantes-i lábtörlő,
amely ennek az Egyenlítőnek a másik oldalán hevert, s amelyről anyám
azt merte állítani, mert éppúgy észrevette, mint én, amikor egy
alkalommal az ajtajuk nyitva maradt, hogy bizony igen elnyűttnek látszik.
Egyébként is az ebédlőjük, meg homályos üvegcsarnokuk, valamint vörös
selyembársonnyal kárpitozott bútoraik, amelyeket olykor a konyhaablakon
át láthattam, hogy is ne sugározták volna a Faubourg Saint-Germain titkos
varázsát, s hogy is ne tetszettek volna e varázs lényeges és földrajzilag is
megállapítható részének, ha az a tény, hogy valakit fogadnak ebben az
ebédlőben, egyértelmű magával a Faubourg Saint-Germainben való
jelenléttel, légkörének a belélegzésével, mert hisz azok, akik vacsora előtt
ott ülhettek Guermantes-né mellett az üvegcsarnok bőrkanapéján,
mindannyian, kivétel nélkül, a Faubourg Saint-Germain tagjai voltak.
Igaz, másutt is, nemcsak a Faubourg-ban, olykor, bizonyos estélyeken
szintén lehetett talán látni, fenségesen trónolva az elegáns tucatnép közt,
egy-egy olyan személyiséget, akinek minden lényege úgyszólván csak a
nevéből áll, s aki, ha próbáljuk elképzelni, hol egy bajnoki játéknak, hol
pedig egy földesúri erdőségnek a képét idézi. De itt, a Faubourg Saint-
Germain legeslegelső szalonjában, a homályos üvegcsarnokban csupa
ilyen személyiség tartózkodott. Értékes anyagból formálva, ők voltak azok
az oszlopok, amelyek a templomtetőt támogatták. Még a legszűkebb
családi összejövetelekhez is a hercegnő csak őközülük választhatta a
vendégeit, s a tizenkét személyes vacsorákon, a díszes ebédlőasztal körül
olyanok lehettek, mint a Sainte-Chapelle tizenkét arany apostolszobra,
tizenkét megszentelt s jelképes oszlop az oltáriszentség előtt. Ami a csöpp
kertet illeti, amely a palota mögött és magas falak közt kuporgott, és ahol
nyáron, vacsora után a hercegnő likőrökkel s narancsvízzel kínálta
vendégeit, hogy is ne hittem volna róla, hogy aki itt leülhet, este kilenc és
tizenegy között, valamelyik kis vasszékre – amely, akár a bőrdívány, bűvös
hatalommal van felruházva –, éppoly magától értetődőn szívja mindjárt
magába a Faubourg Saint-Germain sajátos és hasonlíthatatlan levegőjét,
mint az, aki ha egyszer a figuigi oázisban pihen, nem lehet, ugye, másutt,
mint Afrikában. Csak a hit és a képzelet különböztethet meg egymástól
bizonyos tárgyakat vagy lényeket, s csakis az képes körülöttük külön
légkört formálni. Félek, sajnos, hogy a sors talán sosem engedi, hogy
betehessem közéjük a lábam, mármint a Faubourg Saint-Germain festői
látványai, természeti tüneményei, helyi különösségei és sajátos műtárgyai
közé! S be kellett érnem egy kis borzongással, mikor a tenger távolából (s
nem is remélve a partraszállást) éppen hogy csak észrevettem, mint egy
kiugró minaretet, mint egy parti pálmafát, mint egy egzotikus tájék ipari
vagy növényi kezdeményét, a parton maradt rongyos lábtörlőt.
De ha a Guermantes-palota számomra csak az előcsarnok ajtajánál
kezdődött, a herceg megítélése szerint sokkal messzebbre terjeszkedett
különböző tartozékaival, mert hisz ő a lakókat csak afféle bérlőknek,
ágrólszakadt koldusoknak, közvagyonszerzőknek nézte, akiknek a
véleménye cseppet sem számított előtte, s épp ezért reggel hálóingben
borotválkozott az ablakában, s aszerint, hogy milyen volt a pillanatnyi
időjárás, hol ingujjban, hol pizsamában szokott lejárni az udvarba, hol
ritka színárnyalatú, hosszú szőrű skót kiskabátban, hol világos
köpönyegben, amely rövidebb volt a kiskabátnál, s úgy járatta ott maga
előtt valamelyik vadászával azt a legújabb lovát, amelyet akkoriban
vásárolt. Nemegyszer a ló be is törte Jupiennek a kirakatát, s a herceg
őszintén dühöngött, mikor a szabó kártérítést kért tőle. „Ha csak azt a
tömérdek jótéteményt nézzük, amit a hercegnő gyakorol a házban meg a
plébánián, már akkor is gyalázatos dolog ettől a senki-semmitől, hogy
bármit is követeljen tőlünk.” De Jupien kitartott a maga igaza mellett, s
úgy tett, mint aki mit sem tud a hercegnő állítólagos jótéteményeiről.
Pedig hát valóban sok jót tett, de mivel senki se boldogíthat a világon
mindenkit, ha valakit megajándékozott, könnyen elfeledhette a másikat,
aki aztán annál elégedetlenebb. Függetlenül a jótékonykodástól, a herceg,
más szempontból is, mintegy az egész városrészt – mégpedig jókora
távolságra – csak udvara meghosszabbításának, afféle tágasabb térnek
nézte lovai kipróbálására. Ha már kellőképp megfigyelte, hogyan üget egy
új ló egymagában, befogatta, megjáratta vele a szomszédos utcákat,
miközben a lovásza egyre a kocsi mellett futott, kezében a kantárral, s
csak futtatta, többször is, a járdán álló herceg előtt, aki onnan figyelte,
roppant, óriás termetével, világos színű ruhában, szivarral a szájában,
magasra emelt fejjel és kíváncsi tekintettel a monoklin keresztül, míg
aztán ő maga is fel nem ugrott az ülésre, maga hajtotta a lovát, hogy
személyesen is kipróbálja, s így ügetett az új fogattal egészen a Champs-
Élysées-ig, ahol a szeretője várta. Az udvarban a herceg csak két
házaspárnak köszönt, mivel ezek többé-kevésbé az ő társaságához
tartoztak: az egyik pár – távoli unokatestvérek – szinte sohase volt otthon,
hogy vigyázzon a gyerekekre, akárcsak egy munkás meg dolgozó felesége,
mert az asszony már reggel a Schola Cantorumba tartott, ahol fúgát meg
kontrapunktot tanult, a férj meg a műtermébe, ahol szobrokat faragott
fából, s bőrdíszműveket készített; a másik lakó Norpois báró volt a
feleségével, mindig talpig feketében, az asszony mint egy templomi
székellenőr, a férj meg mint egy temetési hajdú, s naponta többször
mentek együtt a közeli templomba. Norpois báró annak az
exnagykövetnek volt az unokaöccse, akit az olvasó már jól ismer, s akivel
apám egyszer épp a lépcsőházban találkozott, nem is sejtve, honnan jött;
apám ugyanis azt hitte, hogy egy ily tekintélyes személyiség, aki
kapcsolatban volt Európa legelső politikusaival, minden valószínűség
szerint teljességgel közömbös holmi hiú arisztokratikus
megkülönböztetések irányában, s bizonyosan nem jár az ily klerikális,
korlátolt és mindenképp homályos nemesekhez. Csak nemrég laktak itt a
házban; Jupien, aki mondani akart valamit a bárónak, miközben az a
herceget köszöntötte az udvarban, „Norpois úrnak” nevezte, mert nem
tudta a pontos nevét.
– No nézd csak! Norpois úr! Nem találhatott volna jobbat! Türelem! Ez
a jóember nemsokára már egyszerűen Norpois polgártársnak fogja hívni! –
mondta hangosan a herceg, a báró felé fordulva. Most végre kiadhatta a
mérgét ez ellen a Jupien ellen, aki csak urazta, ahelyett, hogy herceg úrnak
szólította volna.
 Egy nap, mikor a hercegnek oly adatra volt szüksége, amely apám
foglalkozásával függött össze, ő maga jelentkezett nálunk, mégpedig igen
udvariasan. Azóta többször fordult hozzá holmi szomszédi szolgálatért, s
mihelyt látta, hogy jön le a lépcsőn, miközben a munkájára gondolt, s
iparkodott elkerülni minden fölösleges találkozást, a herceg otthagyta
lovászait és sietett apám elé, csak azért, hogy megigazítsa felöltőjének a
gallérját, hajdani királyi kamarásoktól örökölt szolgálatkészséggel, s
szorongatta a kezét, sokáig tartotta a magáéban, meg is simogatta olykor,
hogy mutassa, akár egy szemérmetlen kurtizán, mennyire nincs szándéka
fösvénykedni az ily értékes testi érintkezéssel, és még meg is sétáltatta
egészen a nagykapun túl, bár apámnak ez nem volt ínyére, s alig várta,
hogy szabaduljon tőle. Egyszer meg nagyokat köszöntött ránk, amikor
feleségével a hintójában találkozott velünk az udvarban; biztosan
megmondhatta a nevemet a hercegnőnek, de hát nem nagyon remélhettem,
hogy akár a nevemre, akár az arcomra emlékezzen. Meg aztán mit ér az
oly ajánlás, amely, szánalmas módon, csak mint egyik lakóját nevez meg a
hercegnő előtt! Sokkal többet ért volna, ha Villeparisis márkinénál
találkozhatom Guermantes-néval; a márkiné ugyanis azt izentette
nagyanyámmal, hogy örülne, ha meglátogatnám, s mivel tudta, hogy
szándékom van irodalommal foglalkozni, hozzátette, hogy írókkal is
találkozhatom a szalonjában. Apám azonban úgy vélte, még nagyon is
fiatal vagyok a társaságbeli szerepléshez, és mivel az egészségem amúgy
is egyre nyugtalanította, nem óhajtott fölöslegesnek látszó látogatásokkal
terhelni.
Mivel a hercegnő egyik inasa többször is elbeszélgetett Françoise-zal,
hallottam, hogy nem egy szalont nevezett meg beszéd közben, ahová az
asszonya járogatott, de valahogy egyiket sem tudtam igazán elképzelni: ha
ezek a szalonok részt formáltak Guermantes-né életében, abban az életben,
amelyet csak a nevén keresztül láthattam, egyszerűen
elképzelhetetleneknek tűntek fel a szememben.
– Ma este – mondta az inas – nagy parádé lesz, kínai árnyjátékokkal, a
pármai hercegnőnél, de mi nem megyünk oda, mivel az asszonyom már öt
órakor vonatra ül, megy Chantilly-ba, ahol Aumale hercegnek[358] lesz két
napra a vendége. Csak a szobalány meg a szobainas kíséri, én itthon
maradok. A pármai hercegnő biztosan haragudni fog, több mint négyszer
írt már a hercegnőnek.
– Akkor hát nem mennek az idén a guermantes-i kastélyba?
– Most először nem megyünk, a herceg úr reumája miatt; a doktora nem
engedi, hogy odamenjen, amíg nem lesz központi fűtés a kastélyban, de
azelőtt minden évben legalább januárig ott maradtunk. Ha a fűtés nem lesz
készen, lehet, hogy a hercegnő Cannes-ba utazik pár napra, Guise hercegnő
házába, de ez még nem egészen biztos.
– S színházba is megy vele?
– Némelykor az Operába, némelykor meg a pármai hercegnő bérleti
estélyeire megyünk, egy héten egyszer; azt mondják, igen parádés
darabokat lehet látni, drámát is, operát is, mindent. A hercegnő nem akart
bérletet váltani az idén, de azért hol egy barátnője páholyában kapunk
helyet, hol pedig egy másikéban, nemegyszer Guermantes nagyhercegnő
földszinti zárt páholyában, tudja, aki a mi hercegünk unokatestvérének a
felesége. Különben a nagyhercegnő a bajor uralkodó herceg édesnővére...
Szóval otthon érezheti magát – mondta még az első inas, aki bár teljesen
azonosította magát Guermantes-ékkal, az urakról általában politikai
fogalmai is voltak, így aztán Françoise-t legalább olyan tisztelettel
kezelte, mintha ő is egy igazi hercegnőnél szolgálna. – Úgy látom,
asszonyság, jó egészségben van.
– Ó, csak a rossz lábaim ne volnának! Sík földön még csak el-eljárok
(sík földön, vagyis az udvarban, meg aztán az utcákon, ahol Françoise
szívesen sétálgatott, egyszóval sima szintű területen), de az a sok lépcső,
az megöl. Viszontlátásra, kedves uram, talán még látjuk ma este.
Az inassal már azért is társalkodott olyan szívesen, mert ez arra is
megtanította, hogy a hercegek fiai sokszor apjuk haláláig egészen más
főúri címet hordanak. A nemesség tisztelete, megférve s összekeveredve
az ellene való lázongás egy bizonyos nemével, úgy látszik, örökségként
maradt Franciaország talaján, s ma is erős lehet a népben. Mert Françoise-
nak hiába beszéltek például Napóleon lángeszéről vagy a drótnélküli
távíróról, oda se figyelt, s egy percre se lassította a mozdulatait, akár
asztalt terített, akár a hamut szedte ki a kandallóból, ha viszont az ily főúri
furcsaságokról beszéltek neki, s megtudta, hogy Guermantes herceg
kisebbik fiát általában Oléron hercegnek címezték, azonnal felkiáltott:
„Milyen szép ez!”, és csak állt ott elkáprázva, akár egy templomi üvegkép
előtt.
Françoise azt is megtudta Agrigente herceg inasától, akit úgy ismert
meg, hogy az sűrűn hozott levelet a házba a hercegnőnek, hogy a főúri
társaságban egyre többet beszélnek Saint-Loup márki és Ambresac
kisasszony házasságáról, s hogy a dolog már majdnem biztos.
A cannes-i villa vagy a színházi páholy, ahová Guermantes hercegnő át-
átplántálta az életét, éppoly tündéri fényben úszott az én képzeletemben,
mint a hercegnő lakosztálya. Az ily nevek, mint Párma, vagy Guermantes-
Baviére vagy Guise, minden más helytől különböző jelentést adtak a
hercegnő tartózkodási helyeinek, vagy azoknak a napról napra ismétlődő
ünnepeknek, amelyeket kocsija nyoma a palotájával összekötött. Hiába
mondták, hogy a hercegnő élete ezeknek az ünnepeknek s tartózkodási
helyeknek egymásutánjából tevődött össze, róla magáról nem adtak
semmiféle felvilágosítást. Mindegyik más-más irányt adott a hercegnő
életének, viszont legfeljebb megváltoztatták ennek az életnek a titkát,
anélkül, hogy csak egy lehelet is kipárolgott volna belőle, s ez az élet csak
eltávolodott tőlem, egy védőfal árnyában, egy zárt edény burkában, az
emberek életének mindennapi hullámverésében. A hercegnő ott
ebédelhetett, a karnevál idején, a Földközi-tenger partján, csakhogy Guise
hercegnő villájában, ahol a párizsi társaságnak ez a mostani királynője,
fehér pikéruhájában, s annyi más királyi hercegnő közt nem más, mint a
többi vendéghez hasonló meghívott vendég, s ezzel csak még meghatóbb
és egyénibb az én szememben, akár egy első táncosnő, aki egy balettkép
keretében sorra átveszi nővérei, a többi táncosnő helyét; éppúgy vígan
nézhette a kínai árnyjátékokat, de a pármai hercegnő egyik fényes
estélyén; s hallgathatott egy operát vagy akár egy tragédiát, de azt is
Guermantes nagyhercegnő földszinti, zárt páholyából.
Mivel egy eleven emberi testben az illető életének minden lehetőségét
felhalmozzuk, azoknak az emlékét is, akiket ismer, vagy épp otthagyott,
vagy épp most fog meglátogatni, én is, mihelyt megtudtam Françoise-tól,
hogy Guermantes hercegnő gyalogosan sétál ebédre a pármai hercegnőhöz,
s mikor láttam délfelé, hogy valóban távozik hazulról, testszínű
selyemruhában, amely felett az arca ugyanolyan színben tündökölt, mint
egy felhő a lebukó nap sugaraiban, úgy véltem, hogy a Faubourg Saint-
Germainnek minden gyönyörűségét látom magam előtt, mindannyit ebben
a kis térfogatban, akárcsak egy kagylóban, a rózsaszín gyöngyházfényű és
jégkemény kagylóhéjak között.
Apámnak volt a minisztériumban egy bizonyos barátja, A. J. Moreau,
aki, hogy megkülönböztesse magát annyi sok más Moreau-tól, sose
felejtette el ezt a két kezdőbetűt a neve elől, úgyhogy csak úgy
rövidítésképpen mindig A. J.-nek nevezték. Mármost nem tudom, hogyan
és mint, de ez az A. J. kapott egy zsöllyejegyet egy ünnepi operaelőadásra,
és elküldte apámnak, s mivel Berma[359], akit nem láttam első csalódásom
óta, szintén fellépett ezen az estén a Phaedra egyik felvonásában,
nagyanyám közbenjárására én kaptam meg apámtól ezt a jegyet.
Az igazat megvallva, nem becsültem valami sokra ezt a lehetőséget,
hogy megint láthatom majd Bermát, aki pedig pár éve annyi izgalmat
hozott az életembe. S bizonyos melankóliával állapítottam meg a
közönyömet az iránt, amit valaha többre tartottam mindennél, az
egészségnél, a nyugalomnál. Nem mintha kevésbé szenvedélyes lett volna
most, mint akkor, az a vágyam, hogy közelről bámulhassam a valóság
értékes részecskéit, amelyeket képzeletben már előre látni véltem. De
képzeletem ezúttal már nem helyezte e részecskéket egy nagy színésznő
előadásmódjába; mióta Elstirt megismertem, bizonyos faliszőnyegekbe,
bizonyos modern képekbe helyeztem azt a belső hitet, amelyet valaha
Berma játéka, tragikai művészete iránt éreztem: se hitem, se vágyam nem
hódolt már szüntelenül, mint azelőtt, Berma beszédmódjának vagy
színpadi magatartásának, s az a „másolat”, amelyet szívemben őriztem
róluk, lassankint éppúgy elpusztult, mint a régi Egyiptom halottainak a
„másai”, amelyeket, hogy életben maradjanak, állandóan táplálni kellett.
Ez a művészet elvékonyult s porlataggá változott. Nem volt már benne
semmi mélyebb lélek.
 Amikor, hála az apámtól kapott jegynek, már haladtam felfelé az Opera
lépcsőjén, észrevettem előttem egy férfit, akit először Charlus bárónak
néztem, mert olyan volt a testtartása; de amikor hátrafordult, hogy
kérdezzen valamit valamelyik teremőrtől, észrevettem, hogy tévedtem,
mindamellett az ismeretlent ugyanabba a társadalmi osztályba helyeztem
továbbra is, nemcsak az öltözködése miatt, hanem azért a módért is,
ahogyan a jegyellenőrrel s a páholynyitogató nőkkel beszélt, akik, úgy
látszik, megváratták. Ugyanis az egyéni sajátosságok ellenére ekkoriban
még igen éles különbség volt észlelhető az arisztokrácia e részéhez tartozó
gazdag és elegáns urak s a pénz- vagy az iparvilág gazdag és elegáns urai
között. Ott, ahol ez utóbbi réteg valamelyik gavallérja a maga
magasrendűségét metsző és fölényes hangjával érezteti egy
alsóbbrendűvel szemben, az igazi nagy úr inkább csak szelíden mosolyog,
mintegy látszik rajta, hogy csak azért oly türelmes és alázatos, s csak azért
tetteti magát akármily egyszerű nézőnek, merthogy mindezt csupán
jólneveltsége előjogának tekinti. Lehet, hogy ha egy gazdag bankférfiú egy
ily percben, a színházba lépve látná, hogy az illető nagy úr szeretetre
méltó mosollyal rejtegeti a maga kis világának átléphetetlen küszöbét,
csak valamilyen átlagos nézőt sejtett volna benne, ha ugyanakkor nem
találja, milyen meglepőn hasonlít az osztrák császár unokaöccsének, a
szász választófejedelemnek a képes hetilapokban nemrég közölt
arcképére, mivel ez a herceg ez idő tájt épp Párizsban tartózkodott.
Tudtam, hogy jó barátja Guermantes-éknak. Amikor én is odaértem az
ellenőr közelébe, hallottam, amint a szász herceg, vagy az, akit annak
néztem, mosolyogva ezt mondja: „Nem tudom a páholy számát, de
unokahúgom megnyugtatott, hogy elég, ha az ő páholyát kérem.”
Lehet, hogy valóban a szász herceg volt; lehet, hogy Guermantes
hercegnőt látta maga előtt, amikor azt mondta: „unokahúgom
megnyugtatott, hogy elég, ha az ő páholyát kérem” (s ez esetben én
magam is láthatnám a hercegnőt, elképzelhetetlen élete egyik
pillanatában, amikor unokanővére operai páholyában ül) – úgyhogy az a
sajátos mosolygó tekintet s ezek az oly egyszerű szavak szinte simogatták
a szívemet (sokkal inkább, mint egy elvont ábránd), egy lehetséges
boldogság s egy bizonytalan társasági nagyság egymást váltó
sugárzásaival. Annyi biztos, hogy a herceg, amikor így szólt az ellenőrhöz,
mindennapi életemnek egy közönséges estélyét valósággal összekapcsolta
egy esetleges átjáróval valami új világ felé; az a folyosó, amerre az ellenőr
irányította, miután kiejtette a páholy szót, és ahová azonnal be is vonult,
nedves volt és repedezett, s mintha csak tenger alatti barlangokba vezetett
volna, a vízinimfák mítoszi birodalmába. Nem láttam mást magam előtt,
csak egy távolodó frakkos urat; de az a kósza gondolatom, hogy ő a szász
választófejedelem, s hogy Guermantes hercegnőhöz tart, úgy keringett
körülötte, mint egy reflektor fénysugara, amelyet ügyetlen kézzel sosem
sikerül pontosan ráirányítanom.
És jóllehet ő egyedül volt, ez a kívüle eső, végtelen, megfoghatatlan és
szakadozó vetítésre emlékeztető gondolat minthogyha csak megelőzte s
vezette volna, mint egy istenség, aki láthatatlan mindenkinek, bár ott áll a
görög harcos mellett.
Odaértem a helyemre, s közben folyton a Phaedra egy verssorát
kerestem, amelyre nem emlékeztem pontosan. Úgy, ahogy magamban
szavaltam, nem felelt meg a versmértéknek, de mivel meg se próbáltam,
hogy megszámoljam a verslábakat, úgy véltem, nincs semmi közös mérték
az én sántikáló sorom és egy klasszikus verssor között. Az se lepett volna
meg, ha akár hat szótagot is le kellett volna vágnom ebből az óriás
mondatból, hogy egy tizenkét szótagos szabályos verssorrá alakuljon. De
hirtelen eszembe jutott, s egy embertelen világnak megtörhetetlen
nyersesége mágikus módon elenyészett; a szótagok azonnal beilleszkedtek
egy alexandrinusba, s ami sok volt a mondatból, az oly könnyen és
hajlékonyan oldódott le belőle, mint egy légbuborék, ahogy szétpattan a
víz felszínén. S csakugyan, ez a szörnyűség, amellyel így birkóztam,
egyetlenegy versláb volt.
Egy csomó földszinti zsöllyejegyet a pénztárnál is árusítottak oly
sznoboknak vagy kíváncsiaknak, akik szerették volna látni ezeket az ő
számukra másképpen láthatatlan embereket. S valóban, itt mintegy
nyilvánosan lehetett most bekukkantani az ő rendszerint rejtett nagyvilági
életükbe, mert hisz a pármai hercegnő maga osztotta szét barátai között a
földszinti, az emeleti és a zárt oldalpáholyokat, s ily módon a nézőtér
olyan volt, mint egy nagy szalon, amelynek a vendégei ide-oda jártak-
keltek, hogy hol az egyik, hol a másik barátnőjük mellé üljenek.
Mellettem közönséges emberek ültek, akik nem ismerték a vendégeket,
s épp ezért mutatni akarták, hogy képesek felismerni s hangosan meg is
nevezni őket. Hozzátették, hogy ezek olyan bérlők, akik úgy jöttek ide,
mint valami szalonba, amivel azt akarták hangsúlyozni, hogy még csak
ügyet se vetnek az előadott darabokra. Holott ennek egyenesen az
ellenkezője történt. Egy lángeszű diákféle, aki csak azért vett egy zsöllyét,
hogy egyszer végre hallhassa Bermát, nem gondol másra, csak arra, hogy
ne szennyezze be a kesztyűjét, hogy ne feszélyezze, sőt lekötelezze a
véletlentől kijelölt szomszédját, hogy időnkinti mosollyal keresse, vagy
merev arccal kerülje egy, a teremben felfedezett ismerősnek hol futó, hol
ráirányzott tekintetét, míg aztán ezer habozás után végre eldönti, hogy
odamegy hozzá, de már csak abban a pillanatban, mikor egyszerre
felhangzik a hármas koppanás, s ő, ahelyett, hogy elérne hozzá, visszafutni
kényszerül, s akárcsak a zsidók a Vörös-tenger vizében, úgy menekül a
férfiak és a hölgyek hirtelen hullámzó sorai közt, mivel mind miatta
kénytelenek felkelni a helyükről, s egyiknek a szoknyáját szakítja el, a
másiknak meg a cipőjére tapos. Viszont, éppen megfordítva, csak a
nagyvilágiaknak lenne teljes a szellemi szabadságuk és fesztelenségük
ahhoz, hogy végighallgassák a darabot, ha persze birtokában vannak ennek
a bizonyos szellemnek – mert hisz ők úgy ülnek a páholyukban (a
lépcsősen emelkedő erkély mögött), mint holmi függő kis szalonokban,
amelyeknek kiemelték egy válaszfalát, vagy mint egy kis kávéházban,
ahová betérnek egy frissítőért, anélkül, hogy törődnének a nápolyi stílusú
intézmény aranykeretű tükreivel s vörös színű ülőkéivel, s mivel nem
hatja meg őket az a túlzott hódolat, amelyet két, pálma- és babérlevelekkel
ékes szobormű látszik mutatni nekik.
Először nem láttam semmi mást, csak valami bizonytalan homályt,
amelyben hirtelen úgy villant rám, mint egy rejtett drágakő fénye, egy
híres szempár foszforeszkálása, vagy mint IV. Henrik arcéle egy fekete
alapú medálián, Aumale herceg féloldali ábrázata, a hercegé, akinek így
szólt egy láthatatlan hölgytisztelője: „Engedje meg fenséged, hogy
lesegítsem a felöltőjét”, mire a herceg így válaszolt: „De kérem, Madame
d’Ambresac, ne fárassza magát velem.” De a hölgy mégis megtette, a
bizonytalan védekezés ellenére, s mindenki láthatólag irigyelte ezért a
páratlan kitüntetésért.
De a többi páholyban ezek a fehér istennők, akik e homályos hajlékokat
választották lakhelyül, majdnem mindenütt a hátsó válaszfalakhoz
menekültek, s láthatatlanok maradtak. De ahogy kezdődött az előadás, az ő
bizonytalanul emberi formáik is felmerültek, mintegy részletenként és
lágyan az éjszaka mélyéből, s elszakadva a homálytól és a fény felé
emelkedve, egyre többet árultak el félmeztelen testükből, s így maradtak
azon a függőleges határon s azon a félhomályos felületen, ahol arcuk fel-
felfénylett tollakból formált legyezőjük mosolygó, könnyed és tajtékos
hullámzásán keresztül, s nagy gyöngyökkel teleszórt vörös hajkoronájuk
alatt, amelyet mintha félrebillentett volna a fodrozó áramlás; csak azután
kezdődtek az első földszinti zsöllyesorok, a halandók lakhelye,
mindörökké elválasztva az ő sötét és áttetsző birodalmuktól, amelynek itt-
ott, nedvesen csillogó és sima felületük révén, e tengeri istennők világosan
tükröző szempárjai szolgáltak határul. Mert a pótülések éppúgy, mint a
zenekari szörnyetegek formái valóban tisztán tükröződtek ezekben a
szempárokban, egyrészt az optika törvényei, másrészt az ő szemszögük
szerint, ahogy ez mindig történik a külső valóság két elemével, amelyekről
tudjuk, hogy ha tán létezik is csírájában, tulajdonképp még sincs a mi
lelkünkhöz fogható lelkük, s éppen ezért egyszerűen értelmetlennek
tartanánk, hogy akár egy mosolyra vagy tekintetre érdemesítsük őket:
vagyis egyrészt az anyagokat, másrészt az olyan embereket, akikkel nem
vagyunk kapcsolatban. Viszont az ő birodalmuk határán belül, azon innen,
e ragyogó tengeri nimfák minden percben hátrafordultak, hogy egy-egy
hosszú szakállas tritonfélére mosolyogjanak, aki ott ült e mélységek
valamelyik szirtfokán, vagy egy vízi félistenre, akinek sima kavicsszerű
koponyáját a hullámok afféle sima tengerifűvel ékítették, s akinek a szeme
helyén kerek kristálylemez ragyogott. Versengve hajoltak feléjük,
bonbonnal is kínálták őket; olykor a hullámok széjjelnyíltak egy-egy újabb
Nereida előtt, aki elkésve, mosolygón és zavartan szökkent fel a
félhomályból; aztán, mikor a felvonás bevégződött, s mivel már nem
hallhatták többé a föld e dallamos zsibongását, amely az imént a felszínre
csábította mindnyájukat, e különböző nővérek egyszerre mind
hátravonultak s eltűntek a sötétségben. De valamennyi menedék közt,
amelyeknek küszöbéig merészkedtek az istennők, mivel kíváncsiak voltak
az emberek műveire, bár ugyan, könnyelműségük ellenére,
megközelíthetetlenek maradtak, leghíresebbnek az a félhomályos
erődítményféle látszott, amelyet Guermantes nagyhercegnő páholyaként
ismertek.
Mint egy magasabb istennő, aki messziről uralkodik az alsóbbrendű
istenségek játékain, a nagyhercegnő szándékosan a háttérben maradt egy
oldalkanapén, amely vörös volt, mint egy korallszikla, egy nagyméretű s
üvegszerű fényforrás, valószínűleg egy tükör mellett: olyan volt ez, mint
egy fényfolt, amelyet mintha egy napsugár vetett volna, merőlegesen,
csillogón és titokzatosan, a vizek káprázó kristályosságára. Mint egy toll
és mint egy szirom, talán bizonyos tengeri virágzatok utánzásaként, s
pihésen, mint egy madár szárnya, egyetlen nagy fehér virág hullott
simulva a nagyhercegnő homlokáról a fél arcára, amelynek rajzát kacér,
szerelmes és eleven hajlékonysággal követte, s úgy fogta félig körbe, mint
egy rózsaszín héjú tojást egy jégmadár puha fészkében. A nagyhercegnő
hajára, egészen a szemöldökéig, majd lejjebb, a melle táján, apró fehér
kagylókból készült finom hálóféle borult, s ezek a kagylók, amelyeket a
tengerekben halásznak, gyöngyökkel voltak egybenőve, úgyhogy az egész
olyan volt, mint egy tengeri mozaik, amely alig látszik ki a hullámokból, s
olykor egészen elmerül a környező homályban, amelyben még akkor ki
lehetett találni egy emberi jelenlétet a nagyhercegnő szemének ragyogó
mozgékonysága révén. Szépsége, amely magasan a félhomály valamennyi
mítoszi tündére fölé emelte, nem korlátozódott sem egészen a
nyakszirtjére, sem pedig a vállára, a karjára vagy a termetére. De épp
ennek az utóbbinak finom és befejezetlen vonala volt azoknak a láthatatlan
vonalaknak a kiindulópontja s kikerülhetetlen vonzóereje, amelyeket a
szemünkkel kellett meghosszabbítanunk, s amelyek oly módon fénylettek
e körül az asszony körül, mint egy eszményi arc spektruma a sötétségre
vetítve.
– Guermantes nagyhercegnő – mondta a szomszédnőm a mellette ülő
úrnak, olyan módon hangsúlyozva ezt a „hercegnői” rangot, hogy mindjárt
nevetségessé is tegye. – Amint látja, egyáltalán nem fösvénykedett a
gyöngyeivel. Ha nekem is annyi volna, azt hiszem, nem tenném így őket a
kirakatba; nem tudom, de az az érzésem, hogy ez majdnem illetlenség.
Mindamellett mindazok, akik szerették volna tudni, ki van itt a
teremben, és akik ráismertek a nagyhercegnőre, érezték, hogy emelkedik a
szívükben a szépség törvényes trónusa. Csakugyan, amíg csak
Luxembourg hercegnőről, Morienvalnéról, Saint-Euverte-néről s más
nagyúri hölgyről volt szó, az ő arcukat legfeljebb arról lehetett felismerni,
hogy az egyik vörös orra afféle nyúlszáj fölött emelkedett, a másiknak
meg a ráncos arcát kis bajusz ékítette. Ezek a vonások egyébként
elegendők voltak a varázslathoz, mivel, akár egy írásmód
közmegegyezéses értéke, egy-egy híres és kitalálható névre engedtek
következtetni; ugyanakkor azonban azt a gondolatot is keltették, hogy a
csúfság valamilyen arisztokratikus tulajdonság, s éppenséggel nem fontos,
hogy egy nagyúri hölgy arca szép is legyen, elég, ha választékos. De mint
ahogy bizonyos festők egy-egy képük sarkába nem a nevük betűit illesztik,
hanem egy magában is szép formát, egy pillangót, egy gyíkot, egy virágot,
a nagyhercegnő is egy elragadó arc és termet formáját helyezte páholya
szögletébe, mintha mutatni akarná, hogy minden kézjegy között a
szépségé a legnemesebb; s a nagyhercegnő jelenléte, mivel csak a
legbensőbb barátait hívta meg a színházba, a legjobb és leghitelesebb
bizonyság volt a kép mellett (legalábbis az arisztokrácia kedvelőinek
szemében), amelyet páholya ábrázolt, afféle tipikus jelenet a
nagyhercegnő családi és sajátos életéből, müncheni vagy párizsi
palotájában.
Mivel képzeletünk olyan, akár egy elrontott verkli, amely mindig más
dallamot játszik, s nem azt, amelyet várunk tőle, ahányszor csak hallottam
erről a bajor Guermantes nagyhercegnőről, mindig holmi tizenhatodik
századi zeneművek emléke énekelt bennem. De most meg kellett
fosztanom ettől a zenekísérettől, mivel láttam, mint kínál selyemcukrot
egy kövér és frakkos úrnak. Ebből persze még távolról sem
következtettem, hogy ő és a vendégei hasonlók más, közönséges
halandókhoz. Nagyon is jól értettem, hogy amit itt művelnek, csak játék, s
hogy igazi életüknek mintegy csak előjátékául (mert hisz biztos voltam
abban, hogy semmiképp sem itt élik ennek az életnek a lényegét)
megegyeztek bizonyos, előttem ismeretlen ceremóniákban, tettetik,
mintha csak selyemcukrot kínálnának s utasítanának vissza, ez pedig nem
más, mint valami jelentésétől megfosztott s előre szabályozott gesztus,
akárcsak egy táncosnő lépte, aki a lábujja hegyére áll s egy fátyolkendő
körül forgolódik. Ki tudja? talán abban a percben, amikor selyemcukrot
kínált, az istennő ezt mondhatta ironikus hangsúllyal (mert láttam, hogy
mosolyog): „Nem akar egy kis selyemcukrot?” De mit bántam! Ezt a
szándékos szárazságot is finomnak s elragadónak találtam volna,
legalábbis olyannak, mint Mérimée vagy Meilhac szárazságát, egy istennő
szavaiban, aki egy félistenhez intézi őket, ez pedig bizonyosan tudta,
milyenek lehettek azok a mindennél fennköltebb gondolatok, amelyeket
mind a ketten arra a pillanatra tartogathattak, amikor majd folytatják az ő
igazi életüket, s belemenve a játékba, éppen olyan tréfásan és titokzatosan
felelhette: „Szívesen, de egy cseresznyeízűt.” S kettőjüknek e párbeszédét
éppoly mohón hallgattam volna, mint a Kezdő művésznő férje akármelyik
jelenetét, amelyben a számomra oly megszokott költői s mély
gondolatoknak úgyszólván teljes hiányát – s gondolom, Meilhac-nak mi
sem lett volna könnyebb, mint szövegét ezzel is felékiteni – magában is
választékosnak, tudatosan és konvencionálisan választékosnak éreztem, s
épp ezért annál rejtelmesebbnek és annál tanulságosabbnak.
– Az a kövér ott, az Ganançay márki – mondta szomszédom olyan
arccal, mint aki mindenkit ismer, de aki, úgy látszik, rosszul hallhatta a
háta mögött susogott nevet.
Palancy márki megfeszült nyakkal, kissé ferde ábrázattal s nagy kerek
szemével, amely szinte odaragadt a monoklijához, csak lassan mozgott az
áttetsző homályban, s úgy látszott, éppoly kevéssé látja a földszinti sorok
közönségét, mint egy hal, mikor tudomást se véve a kíváncsi látogatók
tömegéről, elsiklik egy akvárium üvegfala mögött. Időnkint megállt,
lihegve, tátogatva és tiszteletreméltón, s a nézők nem találhatták ki,
szenvedett-e, aludt-e, úszkált-e vagy csak lélegzett, esetleg talán csak
ikráit rejtette el a homokban. Senkit sem irigyeltem úgy, mint őt, mivel
úgy látszott, állandó vendége e páholynak, s azért is, mert oly közömbösen
fogadta el a nagyhercegnő bonbonját; a nagyhercegnő ránézett gyémántból
metszett szép szemével, amelyet e pillanatban mintegy olvadékonnyá tett
az egyetértés és a jó barátság, de amely, ha nyugodt maradt, mintegy
tisztán külsőleges szépségére korlátozva, vagyis ásványszerű
fényességére, a legkisebb mozdulatra könnyedén ide-oda járt, s olyankor
szinte felgyújtotta az egész földszinti nézőteret embertelen, horizontális és
káprázatos sugaraival. Közben, mivel már kezdődött a Phaedrá-nak az a
felvonása, amelyben Berma is fellépett, a nagyhercegnő előrejött, a páholy
első sorába; s akkor, mintha ő is csak afféle színházi látvány volna, abban
a másféle fényövben, amelyen most áthaladt, ékjeinek nemcsak a színét,
hanem még az anyagát is másként láttam.
S a kiszáradt, mintegy a habokból kiemelkedő páholyban, amely most
már nem tartozott a hullámok birodalmához, a nagyhercegnő maga sem
látszott már tengeri istennőnek, hanem csak kék és fehér turbános
jelenségnek, mint valami csodálatos színésznő egy tragédiában, Zaïre-nak,
ha ugyan nem Orosmane-nak öltözve; s amikor leült az első sorba, láttam,
hogy az a szelíd jégmadárfészek, amely oly gyengéden védte arcának
gyöngy- és rózsaszínét, nem volt más, mint egy roppant, lágy, fényes és
bársonyos paradicsommadár.
De csakhamar el kellett fordítanom a szememet Guermantes
nagyhercegnő páholyától egy kis rosszul öltözött, csúnya és égő tekintetű
hölgy miatt, akit két fiatalember követett, és aki odaült a közelembe.
Aztán felemelkedett a függöny. Bizonyos melankóliával észleltem, hogy
semmi se maradt bennem egykori érzelmeimből a drámai művészet,
valamint Berma iránt, amikor, csak hogy ne veszítsek semmit abból a
csodálatos tüneményből, amelyet majd mintha a világ másik végéről
szemlélhetnék, olyan feszült figyelemmel készítettem elő az elmém, mint
azt az érzékeny lemezt, amilyent a csillagászok Afrikában vagy az
Antillákon próbálnak felállítani, hogy pontosan megfigyelhessenek egy
meteort vagy egy napfogyatkozást; amikor reszkettem, nehogy egy felhő
(a művésznő rossz idegállapota, vagy valami zűrzavar a közönség
körében) megakadályozza az előadás legteljesebb érvényesülését; s
amikor azt hihettem, hogy Bermát nem a legjobb feltételek mellett
láthatom, mivelhogy nem abban a színházépületben lehettem, amely, akár
egy oltár, az ő személyének volt szentelve, habár akkor és ott, ha csak
mellékesen is, mégiscsak hozzájárultak az ő megjelenéséhez a kis piros
függöny előtt a fehér szegfűs jegyszedő nők – akiket ő maga választott –,
az alacsony mennyezetű, zsúfolt nézőtéren ülő, hanyagul öltözött
közönség, a páholynyitogató nők az ő arcképes programjával, meg kinn a
kis tér gesztenyefái, egyszóval akkori benyomásaimnak tanúi és
bizalmasai, akiket tőle s az előadástól elválaszthatatlannak éreztem. A
Phaedra, a vallomásjelenet, maga Berma valami teljesen önálló léttel
rendelkeztek a szememben. A mindennapi tapasztalás világán kívül
helyezve, önmagukban léteztek, feléjük kellett mennem, hogy
felfoghassam belőlük, amire csak képes vagyok, s bármilyen tágra
nyissam is szememet és lelkemet, még mindig csak keveset tudnék
belőlük magamba szívni. De hát éppen ez az élet milyen kellemesnek
látszott akkor! Köznapi életem jelentéktelenségének nem volt semmi
fontossága, mint azoknak a pillanatoknak, amikor öltözködünk és
készülődünk, hogy elmenjünk hazulról, mert hisz azon túl, mégpedig a
legteljesebb biztonsággal, annál inkább léteztek azok a nehezen elérhető és
csak részben birtokolható s mennyivel szilárdabb valóságok, mint a
Phaedra, és az a mód, ahogy Berma alakította. Telítve ezekkel az
ábrándokkal a drámai művészet tökéletességével kapcsolatban –
amelyekből komoly mennyiséget lehetett volna kivonni, ha elemezni
tudták volna ez időben az elmémet a nap vagy tán az éjszaka akármelyik
pillanatában –, olyan voltam, mint egy elem, amely akkor fejleszti a
villamosságát. S elérkezett egy pillanat, amikor még betegen, akár
halálom árán is, mindenképpen látnom és hallanom kellett Bermát. De
most, akárcsak egy oly domb, amely messziről tiszta azúr, míg közelről
csak egyik része a földi dolgokról való köznapi képünknek, mindez
egyszerre elhagyta a tökéletesség világát, s már nem volt más, mint egy
akármilyen s minden máshoz hasonló jelenség, amelyről épp tudomást
szereztem, a művészek meg csak oly emberek, mint bármelyik más
ismerősöm, s akik a lehető legjobban próbálják szavalni a Phaedra
verssorait, s maguk ezek a sorok se formáltak már holmi fennkölt és
egyéni lényeget s minden mástól különbözőt, hanem többé-kevésbé jól
sikerült verssorokat, amelyek helyet találhatnak a francia verssorok
hatalmas terjedelmű anyagában, s megtalálják bennük az őket illető
helyet. Emiatt aztán már azért is éreztem olyan mély csüggedést, mivel,
bár makacs és tevékeny vágyam elvesztette tulajdonképpeni tárgyát,
hajlamom tovább is megmaradt valami határozott álomképre, amely, igaz,
évről évre más volt, viszont tovább is ösztönzött valami hirtelen s
akármilyen veszéllyel dacoló cselekvésre. Egy bizonyos este, mikor
betegségem ellenére képes voltam elmenni egy kastélyba egy Elstir-kép
vagy egy gótikus faliszőnyeg miatt, annyira hasonlított ahhoz a naphoz,
amikor Velencébe készültem, vagy ahhoz, mikor Bermát akartam látni,
vagy Balbecba utazni, hogy előre éreztem, áldozatom mostani tárgya
éppolyan közömbös lesz kis idő múlva, s hogy akkor, egészen közel hozzá,
még egy tekintetet se vetnék a képre vagy a faliszőnyegre, holott előbb
annyi álmatlan éjt, annyi fájdalmas válságot kockáztattam volna
mindegyikért. Éreztem, tárgya mulandósága révén, erőfeszítésem hiú
voltát, s egyben roppant terjedelmét, amelyben előbb nem is hittem, mint
azok az idegbajosok, akiknek megduplázzák a fáradtságát, hogy ily módon
vétessék velük észre, hogy valóban fáradtak. Addig is ez az ábrándozásom
kívánatossá tett mindent, ami csak kapcsolatban volt vele. Sőt legtestibb
vágyaimban, amelyek pedig mindannyiszor egyazon oldalra irányultak,
könnyen felismerhettem volna egy bizonyos ideát, egy ideát, amelyért
feláldoztam volna az életemet, s amelynek legbensőbb központjában, mint
combray-i ábrándjaimban, olvasás közben, a kertben, mindig ott volt a
tökéletesség ideája.
Ezúttal nem voltam oly elnéző, mint régen a gyengédség vagy a harag jó
szándékú kifejezései irányában, amelyeket akkoriban Aricia, Ismené és
Hippolytos játékában s beszédmódjában észleltem. Nem azért, mintha e
művészek – egyébként most is ugyanazok – ne iparkodtak volna most is
hangjuknak hol simogató, hol tudatosan kétértelmű hangsúlyt adni, s
ugyanakkor mozdulataiknak hol tragikus távlatot, hol pedig könyörgő
szelídséget. Hangszálaik zengzete parancsolta a hangjuknak: „Légy
olvatag, simogass, énekelj, mint egy fülemile”; vagy pedig ellenkezőleg:
„Légy dühösen szenvedélyes”, s akkor úgy csaptak e hangra, mintha
féktelen dühükben el akarták volna sodorni. De a hang fellázadt, ellenállt
az ő szavalásmódjuknak, s tovább is, törhetetlenül, az ő természetes
hangjuk maradt, anyagában rejtőző varázsával vagy hibáival, köznapi
mesterkéltségével vagy megszokott közönségességével, s ily módon oly
hangbeli és társadalmi tüneményeket tárt fel egyszerre, amelyeken az
előadott szöveg érzelmi tartalma sem segíthetett.
Ugyanígy e művészek mozdulata mintha azt mondta volna karjuknak
vagy peplumuknak: „Legyetek minél fenségesebbek.” De engedetlen
testrészük a váll és a könyök között egy olyan bicepset ugratott ki, amely
semmit sem tudott a karra bízott szerepről; így aztán karjuk tovább se
mutatott mást, mint a mindennapi élet jelentéktelenségét, s a racine-i
árnyalatok helyett az izmok játékát tárta fel; s felemelt köntösük oly
függőleges redőkben hullott a földre, amelyek a földi tárgyak nehézkedési
törvényére csak szövetük nagyon is ismert hajlékonyságával feleltek. E
pillanatban az az alacsony hölgy, aki ott ült mellettem, így csattant fel:
– Semmi taps! S micsoda jelmez! De hát hogyha valaki olyan öreg és
tehetetlen, mint ő, miért nem vonul vissza végképpen?
A szomszédok pisszegésére a vele lévő két fiatalember próbálta
lecsillapítani, s a haragja most már csak a szemében tombolt tovább. Ez a
harag egyébként csak a dicsőségnek, a sikernek szólt, mert Bermának, aki
annyi pénzt keresett, csak adósságai voltak. Mivel mindig oly baráti vagy
üzleti találkozásokat beszélt meg, amelyekre azután sosem tudott elmenni,
minden utcában voltak kifutói, akik egyebet se tettek, csak szaladtak, hogy
idején lemondják a nevében, s minden szállóban készen állt egy előre
rendelt lakosztály, amelyet sose tudott elfoglalni, egész óceánra való
illatszert pazarolt a kutyáira, s örökös bánatpénzeket fizetett az
igazgatóinak. Nagyobb költségek hiányában, s mivel nem volt oly
kéjvágyó természete, mint Kleopátrának, csak sürgönyökre és kocsikra is
képes lett volna egész tartományokat s birodalmakat elpazarolni. De hát ez
az alacsony hölgy valaha szintén színésznő volt, de a szerencse nem
kedvezett neki, s ezért gondolt oly halálos gyűlölettel Bermára. Berma
abban a pillanatban lépett ki a színpadra. És akkor, különös csodaképpen,
mint azok a leckék, melyeket este hiába próbáltunk megtanulni, s
amelyeket reggelre, miután jól aludtunk, egyszerre képesek vagyunk
szóról szóra elmondani, vagy mint azok a halott arcok, amelyeknek
vonásait emlékünk hiába keresi szenvedélyes erőfeszítéssel, s amelyek,
mikor már nem gondolunk rájuk, egyszerre feltűnnek előttünk az élet
minden színével, Berma géniusza is, amely úgy futott előlem, mikor olyan
eltökélten kerestem a lényegét, most, több évi feledés után, a közönynek
ez órájában, egyszerre roppant erővel csikarta ki teljes csodálatomat.
Azelőtt, hogy el tudjam szigetelni ezt a talentumot, abból, amit hallottam,
igyekeztem magát a szerepet kifejteni, a szerepet, amelyet minden,
Phaedrát alakító színésznő a magáévá tesz, s amelyet előre
tanulmányoztam, hogy képes legyek elkülöníteni, hogy ne tartsak meg
maradékul semmi mást, csak Berma asszony tehetségét. Csakhogy ez a
tehetség, amelyet a szerepen kívül iparkodtam megállapítani, teljesen
egybeolvadt a szereppel. Mint ahogy egy nagy muzsikusnak (s állítólag
ilyen volt Vinteuil[360], mikor zongorához ült) a zongorajátéka oly magas
fokú, hogy egyáltalán nem tudjuk, zongoraművész-e ez a muzsikus, mivel
(tekintet nélkül az ujjak teljes erőfeszítésére, amelyeket imitt-amott
hatásos ragyogványok ékesítenek, s általában a hangjegyeknek ez az egész
tűzijátéka, amelyben a habozó és tájékozatlan hallgató a zenei tehetséget
anyagi s kézzelfogható valóságában véli megtalálni) a játék oly áttetszővé
válik, annyira telítve a tolmácsolt művel, hogy magát a tolmácsolót
egyszerűen nem is látjuk: már csak annyi, mint egy ablak, kilátással a
remekműre. Igen jól láttam és észlelhettem azokat a szándékokat, amelyek
gyengéd vagy fenséges keretként őrizték Aricia, Ismené, Hippolytos
hangját, valamint arcjátékát; de Phaedra mindezt magába olvasztotta, s
értelmem nem tudta kiszakítani a beszédmódból s a magatartásokból, nem
tudta megfogni sima felszínükben, szinte fösvény egyszerűségükben
azokat a hatásokat, azokat a találatokat, amelyek nem ütköztek ki az
egészből, annyira s oly mélységesen felszívódtak a játékában. Berma
hangja, amelyben a tehetetlen s a szellemnek ellenálló anyagból a
legparányibb részecske is feloldódott, nem éreztette maga körül azt a
könnyes áradatot, amelyet szemmel láthattunk folyni, mivel nem tudtak
benne felszívódni Aricia vagy Ismené márványhangjára; ehelyett
legapróbb sejtjeiben is csupa gyengéd hajlékonysággá vált, mint egy nagy
hegedűművész hangszere, amelyet, ha szép hangját emlegetjük, nem
valami fizikai sajátosságáért dicsérünk, hanem lelki felsőbbrendűségéért;
s akárcsak egy antik tájban, ahol egy eltűnt nimfa helyén egy lélektelen
forrásra lelünk, nála is a felismerhető s kézzelfogható szándékosság
valamilyen különös tisztaságú, mindent érzékeltető s hideg csengésű
hangszínné változott. Berma két karja, melyeket a racine-i verssorok
ugyanazzal a lélegzettel emeltek a magasba, mint hangját az ajkai közül,
mintha csak holmi levélzetet mozdítottak volna meg a mellén, melyet a
víz folyása közben ide-oda hajlongat; magatartása a színpadon, amelyet
régóta s lassan formált, s még most is egyre tökéletesített, s amely csupa
megfontolásból épült, de mennyivel mélyebbekből, mint amelyeknek
nyomát társai mozdulataiban észlelhettünk, olyan megfontolásokból,
amelyek rég elvesztették eredetük szándékoltságát, s oly fénykörré
finomultak, amelyben Phaedra alakja körül éppoly pazar, mint bonyolult
elemeket villogtattak, de oly módon, hogy a megbabonázott néző mindezt
nem a művésznő diadalának, hanem mintegy az élet megnyilvánulásának
tarthatta; maguk ezek a híven hajlongó fehér fátylak, amelyek áttetsző
vékonyságukban eleven anyagnak látszottak, mintha maga a félig pogány,
félig janzenista bánat fonta volna őket oly finommá, s e bánat köré úgy
borultak össze, mint egy fázós és törékeny selyemgubó; mindez, hang és
magatartás, fátyolok és mozdulatok, tulajdonképp nem volt más egy-egy
verssor körül, vagyis egy-egy gondolatnak a teste körül (olyan test, amely,
az emberi testekkel ellentétben, nem holmi homályló akadály, hanem
inkább egy megtisztult s lélekké vált öltözet), mint csupa oly, egymást
váltó s egymást kiegészítő burkok, amelyek nemhogy elrejtették volna,
hanem még inkább megvilágosították a mindnyájukat magába olvasztó s
mindnyájukban szétáradó lelket – mint oly átlátszóvá vált s változatos
életfolyamatok, melyeknek rétegeződése még gazdagabban tükrözi a
valamennyin átsugárzó központi s fogoly fényességet. Ez pedig erősebbé,
értékesebbé és főképpen szebbé teszi ezt a lángoló anyagot, amelyhez
véglegesen hozzáforrott. Ily módon Berma alakítása egy második
remekmű volt az eredeti remekmű mellett, oly remekmű, amelyet
ugyancsak egy lángelme telített meg élettel.
Élményem, az igazat megvallva, kellemesebb volt, mint a régi, de
mégsem volt különböző tőle. Legfeljebb abban, hogy már nem mértem
többé a drámai géniusznak egy előzetes, elvont és hamis elképzeléséhez, s
megértettem, hogy a drámai géniusz éppen ez és semmi más. Az előbb
arra gondoltam, hogy ha nem volt örömem a Bermával való legelső
színházi benyomásommal, annak oka ugyanaz volt, mint amikor Gilberte-
tel találkoztam a Champs-Élysées-n: nagyon is erős vágyakozással siettem
a találkozóra. A két csalódás, azt hiszem, nem is csak ebben volt
hasonlatos, hanem egy másik, mélyebb szempontból is. Az a benyomás,
amelyet egy erősen jellegzetes személyiség vagy remekmű (vagy annak a
tolmácsolása) kelt bennünk, egészen különös jelenség. Magunkkal hozzuk
a „szépség”, az „emelkedett stílus”, a „pátosz” eszméjét, amelyet bizonyos
illúzióval úgy-ahogy felismerhetünk egy szabályos tehetség vagy arc
köznapiságában, de mi lesz, ha figyelmes elménk oly szívós, kitartó
formát talál maga előtt, amelynek hiába keresi a szellemi megfelelőjét, s
amelyből valami ismeretlent kellene kifejteni. Hall egy éles hangot, egy
furcsán kérdező hangsúlyozást. Azt kérdi magában: „Szép-e? Amit érzek,
valóban a csodálat érzése? S ezt hívják dús színezésnek, nemességnek,
erőteljességnek?” S ami e kérdésekre felel, az megint egy éles hang, egy
furcsán kérdező hangszín, egy zsarnoki s teljesen érzékletes benyomás egy
ismeretlen lény kapcsán, mely benyomásban egy cseppnyi szabad hely
sem marad holmi „gazdagabb értelmezésre”. S emiatt épp a valóban szép
művek, ha figyelemmel hallgatjuk őket, hozzák a legnagyobb csalódást,
mivel elképzeléseink közül egyetlenegyet sem vált valóra egy valóban
egyéni benyomás.
 Pontosan ezt mutatta nekem Berma színpadi játéka. Teljességgel
megvolt benne a beszédmód nemessége és sugárzó értelmessége. Ezúttal
végre megértettem, mit jelent a lendületes, költői s erőteljes tolmácsolás;
vagyis hogy ennek szokás adni ezeket a jelzőket, mint ahogy Mars, Venus
vagy Saturnus nevét adják egyébként egy cseppet sem mitologikus
csillagoknak. Érzelmi életünk külön világ, a gondolati, a dolgokat
megnevező életünk hasonlóképpen, s a kettő közt képesek vagyunk
bizonyos egyezést megállapítani, viszont a köztük lévő űrt sehogy sem
tudjuk betölteni. Egy kissé ezt az űrt, ezt a hasadékot kellett átlépnem,
amikor első alkalommal láttam a színpadon Bermát, s miután a
legfeszültebb figyelemmel hallgattam, csak bizonyos nehézséggel tudtam
megközelíteni a „nemes” és „eredeti” tolmácsolásról táplált
elképzeléseimet, s tapsolni is csak egy pillanatnyi szünet után voltam
képes, mintha nem is akkori benyomásom után ítéltem volna, hanem azt
mintegy hozzákötöttem megelőző elképzeléseimhez, ahhoz az örömhöz,
hogy elmondhattam: „Végre hallhatom Bermát.” S ez a különbség, amely
egy erősen egyéni személyiség vagy remekmű és a szépség eszméje között
van, éppúgy fennáll a tőlük kapott élmény és a szerelem vagy a csodálat
eszméje között. Éppen ezért nem is ismerjük fel őket. Nem éreztem
örömöt, mikor először hallottam Bermát (mint ahogy, mikor
megszerettem, Gilberte látásának sem örültem). Azt mondtam magamban:
„Szóval nem csodálom.” Ugyanakkor azonban nem gondoltam semmi
másra, csak arra, hogy belemélyedjek a színésznő játékába, nem törődtem
semmi egyébbel, s próbáltam a lehető legtágabbra tárni az elmém, hogy
magamba fogadjam mindazt, amit tartalmazott: most aztán végre
megértettem, hogy épp ez a csodálat, semmi más.
Ez a géniusz, amelyet Berma színpadi alakítása mintegy csak
nyilvánvalóvá tett, vajon egyedül s kizárólag Racine géniusza volt-e?
Eleinte valóban azt hittem. De mindjárt másképp vélekedtem, mihelyt a
Phaedra-felvonásnak vége lett, s főképp a közönség heves tapsa után,
miközben dühös vén szomszédnőm, kiegyenesítve csöpp termetét s ferdén
tartva felsőtestét, megmerevítette arcizmait, s keresztbe fonta karjait a
mellén, hogy mutassa, ő bizony nem tapsol a többiekkel, s hogy még
láthatóbbá tegye az ő tiltakozását, amelyet igen feltűnőnek vélt, bár nem
vette észre senki sem. A következő színdarab egyike volt azoknak a
drámai újdonságoknak, amelyekről, mivel nem voltak híresek, azt hittem,
afféle könnyed és sajátságos műtermékek, amelyeknek nincs is külön léte
a színházi előadáson kívül. Viszont nem keltette bennem, mint ahogy néha
egy-egy klasszikus, azt a sajátos csalódást, hogy egy remekmű csak a
színpadi keretben érhet el sikert, s ez csak egy előadás erejéig tart, amely
oly tökéletessé csiszolta, akárcsak egy alkalmi darabocskát. Meg aztán
mindegyik tirádához, amelyről éreztem, hogy a közönségnek tetszik, s
amely egy nap majd híres is lesz, ha már nem lehetett az a múltban,
hozzáfűztem azt az elismerést, amelyre majd a jövőben tesz szert, az
elmének azzal a fordított erőfeszítésével, amely a remekműveket
bizonytalan feltűnésük idejében képzeli el, amikor a címük, amelyet eddig
sohasem hallottak, nem hat majd úgy, mintha utólag sorolták volna hozzá
az írónak az ugyanazon fényben fürdő, többi munkáihoz. S egy nap ez a
szerep is legszebb szerepei közt, a Phaedráé mellett fog tündökölni. Nem
mintha, önmagában véve, nem lett volna híjával minden irodalmi
értéknek; de hát Berma éppen olyan fenséges volt benne, mint a Phaedrá-
ban. S akkor értettem csak meg, hogy az író műve csak anyag a tragikának,
egyszerűen csak közömbös anyag ahhoz, hogy remekművé emelje
alakítását, mint ahogy Elstir, az a nagy festő, akit Balbecban ismertem
meg, két képéhez két olyan motívumot talált ott, amelyek egyforma
értékűek, az egyikhez egy jellegtelen iskolai épületet, s a másikhoz egy
katedrálist, amely magában is remekmű. S ahogy a festő mindent felold,
házat, szekeret, figurákat, valami nagy fényhatásban, amelyben mind
egyazon anyagból valónak látszanak, Berma is az iszony s a gyengédség
szőtteseit borította az egyformán egybeolvadt szavakra, amelyek mind
egybesimultak vagy egy magasságra emelkedtek, míg egy közepes
színésznő külön-külön hangsúlyozta volna valamennyit. Szó sincs róla,
mindegyik szónak megvolt a maga külön hangzása, s Berma előadásmódja
a versformát is éreztette. Vajon a rendezett bonyolultságnak, magának a
szépségnek nem első eleme tűnik-e fel, mikor egy rím hallatára, amely
egyszerre hasonló s mégis más, mint az előző rím, s amelyet épp az előző
rím révén érzünk megokoltnak, s ugyanakkor egy új gondolat változatát is
magával hozza, mintha két, egymásra helyezkedő rendszert éreznénk
ugyanakkor, a gondolatét és a versformáét? De Berma e szavakat,
valamint a verssorokat, sőt a tirádákat is náluk tágabb egészekben tudta
megmeríteni, amelyeknek határán varázslatnak éreztük, mikor láttuk, hogy
mint kénytelen mindegyikük megállni vagy félbeszakadni; így örül a költő
annak, mikor egyetlen pillanatig habozni látszik, milyen szót szöktessen
fel egy rím párjának, vagy mikor egy muzsikus egyazon, hol erőszakos,
hol ellenállhatatlan ritmusba fogja szövegkönyve változatos jelentésű
szavait. Ugyanígy Racine verssoraiba éppúgy, mint e jelenkori drámaíró
mondataiba, Berma be tudta vezetni a fájdalom, a nemesség, a szenvedély
tág képeit, s ezek voltak az ő remekművei, amelyekről éppolyan jól meg
lehetett ismerni, mint a más-más modellről festett különböző arcképeken
egyazon festőnek a géniuszát.
Most már nem kívántam, mint régen, hogy meg tudjam merevíteni
Berma egy-egy magatartását, vagy azt a szép színhatást, amelyet egyetlen,
azonnal elosztó s többé meg nem ismétlődő világítás fényében kapott, sem
pedig hogy ugyanazt a verssort százszor egymás után szavalja el.
Megértettem, hogy ez a régi vágyam követelőbb volt, mint a költő, mint a
tragika szándéka, vagy mint rendezőjéé, ezé a nagy díszlettervezőé, s hogy
ez a varázs, amely csak röptében lebegett egy-egy soron, hogy e múló s
szüntelenül váltakozó mozdulatok, ezek az egymást követő képek
csupáncsak futó eredményei, pillanatnyi céljai, mozgékony remekművei a
színpadi művészet munkájának, amelyet csak lerontana egy nagyon is
lelkes néző túlságosan rögzítő figyelme. Sőt, még ahhoz sem
ragaszkodtam, hogy még egyszer eljöjjek Berma egy újabb előadására;
teljesen meg voltam elégedve; ahányszor nagyon is rajongtam, hogy ne
csalódjam rajongásom tárgyában, akár Gilberte-ről volt szó, akár pedig
Bermáról, már előre a másnapi benyomástól vártam azt az örömet,
amelyet az előző nap benyomása nem adott meg. Anélkül, hogy próbáltam
volna elmélyíteni ezt az élvezetet, amelyet csak az imént éreztem, s
amelynek talán termékenyebb hasznát is vehettem volna, azt mondtam
magamban, amit hajdan egyik gimnáziumi társam: „Mégiscsak Bermát
helyezem az első helyre”, bár zavarosan éreztem, hogy Bermának a
géniuszát talán mégsem fejezi ki tökéletes pontossággal ennek az
előszeretetnek s ennek az elsőbbségnek a hangsúlyozása, akármilyen
megnyugvást is jelentett a számomra.
Abban a percben, amikor a második darab elkezdődött, odanéztem
Guermantes-né felé. A nagyhercegnő oly mozdulattal, amely elragadó
vonalat formált, és amelyet gondolatban mintegy az űrben követtem, épp
akkor fordította a fejét a páholya mélye felé; a férfi vendégek mind álltak,
ők is a páholyajtó felé fordulva, s az így alakult kettős sor közt, diadalmas
biztonsággal, istennőként kimagasodva, bár egyben szokatlan szelídséggel,
amely annak a színlelt és mosolygó zavarnak volt tulajdonítható, hogy oly
későn érkezik, s hogy miatta most mindenkinek fel kell kelni előadás
közben, Guermantes hercegnő lépett be, csupa fehér fátyolba burkoltan.
Egyenesen unokanővére, az idősebb Guermantes-né felé tartott, mélyen
bókolt egy szőke fiatalembernek, aki az első sorban ült, majd a barlang
mélyén lebegő tengeri szent szörnyek felé fordulva, a Jockey-Club e
félisteneinek – akiket ebben a percben, és különösen Palancy urat
mindenkinél jobban irigyeltem – afféle meghitt jó napottal köszönt, mint
egy régi barátnő, aki ezzel a velük való és tizenöt éve tartó mindennapi
kapcsolataira céloz. Éreztem, de nem tudtam megfejteni e mosolygó,
kékes ragyogású tekintet titkát, amellyel barátai felé fordult, miközben
egyiknek is, másiknak is átengedte a kezét, s ha elemezni tudtam volna e
tekintet prizmáját, talán felfedezhettem volna benne annak az ismeretlen
életnek a magját, amely ott s akkor felvillant benne. Guermantes herceg, a
férje jött utána, derűs visszfényű monoklijával, fehér fogú nevetésével,
szegfűje vagy fodros ingmelle vakító fehérségével, amelyek szinte
árnyékba vonták szemöldökét, ajakát, frakkját; kinyújtott keze egy
mozdulatával, amelyet a többiek vállmagasságáig engedett, egyenes
tartásban, merev fejjel parancsolta, hogy üljenek le, az alsóbbrendű
tritonoknak, akik helyet szorítottak neki, s ő is mélyen meghajolt a szőke
fiatalember előtt. Azt lehetett volna hinni, a hercegnő kitalálta, hogy
unokanővére, akinek, úgy mondták, szívesen kicsúfolta a „túlzásait”
(legalábbis ily nevet adott, a maga elmésen francia és mértéktartó
szempontjából, a nagyon is germán ízű költészetnek és rajongásnak),
ebből az alkalomból megint olyan öltözetben mutatkozik, amelyet ő, a
hercegnő, „jelmezszerűnek” ítélt, s hogy leckét akart adni a francia
ízlésből. Azok helyett a csodálatos és sima pelyhű tollak helyett, amelyek
a nagyhercegnő fejétől a nyakáig ereszkedtek, valamint kagylókból s
gyöngyökből összeállított hajhálója helyett, az ő haját csak egyszerű
fejdísz ékesítette, amely kissé hajlott orra s némileg kidülledő szempárja
felett olyan volt, mint egy madár szárnytolla. Nyaka és válla alig látszott
ki hószínű selyemfátylai közül, amelyeken legyezője hattyútollai lebegtek,
ruhája viszont, amelynek derekát semmi egyéb nem ékítette, mint
számtalan fém- vagy gyémántparány, vonalak és szemecskék formájában,
szinte angolos pontossággal illeszkedett a testéhez. De bármily különböző
volt is a két hercegnő öltözéke, miután az idősebb átadta székét a
rokonának, mindenki láthatta, ahogy egymáshoz fordultak, mily
kölcsönösen csodálják egymást.
Lehet, hogy másnap az ifjabb Guermantes-né bizonyos mosollyal beszél
majd az unokanővére nagyon is bonyolult fejékéről, de ugyanakkor
kijelenti, hogy mindamellett elragadó volt s csodálatosan stílusos; a
nagyhercegnő viszont, aki ízlésénél fogva hidegnek, száraznak,
divatszalonszerűnek találta unokatestvére öltözködését, ebben a szigorú
egyvonalúságban biztosan valami elbűvölő finomságot vél felfedezni.
Egyébként kettejük neveltetésének egyetemes és előre elrendezett
törvényszerűsége mindenképpen semlegesítette nemcsak
ruházkodásuknak, hanem magatartásuknak is az ellentétét. Annál a
láthatatlan és delejes mezsgyénél, amelyet modoruk választékossága
formált köztük, az idősebb hercegnő áradozó természete megállt és nem
hatolt tovább, míg az ifjabb hercegnő a nyíltságával hajlott feléje és
túllépett rajta, és ily módon kedvesebbé és szeretetreméltóbbá vált. Mint
abban a darabban, amelyet épp akkor játszottak, hogy megértsük, mily
egyéni költészettel gazdagította Berma, nem kellett volna mást tenni, mint
szerepét, amelyet csak ő játszhatott, egy másik színésznőre bízni,
ugyanúgy a néző, aki szemét a páholysorra veti, láthatott volna két
páholyban egy-egy olyan „összeállítást”, amelyek közül az egyik, bár
Guermantes nagyhercegnőre emlékeztetett, Morienval bárónőnél valami
végletes, pöffeszkedő s neveletlen jelleget kapott, míg a másik páholyban
az az egyben türelmes és költséges erőfeszítés, amellyel Cambremer
márkiné az ifjabb Guermantes-né ruháit és választékosságát utánozta,
legfeljebb holmi vidéki zárdanövendéket eredményezett, egyeneset,
szárazat, hegyeset és dróton rángatottat, függőlegesen felállított, temetési
lótollbokrétával a hajzatában. Lehet, hogy ez az utóbbi hölgy nem volt
ebbe a terembe való, ahol az évad legragyogóbb női töltötték meg a
páholyokat (még a legfelső emeletekét is, amelyek így alulról emberi
virágokkal szegett hatalmas élelmiszerkosaraknak tetszettek, s amelyeket
a mennyezethez bársonyos válaszvonalaik piros zsinegjei kötöttek), egy
oly múlandó panorámává emelve az egészet, amelyet a halálesetek, a
botrányok, a betegségek, a szakítások hamarosan újraformálnak, de
amelyet e pillanatban megmerevített a figyelem, a forróság, a szédület, a
por, az elegancia és az unalom, s amely a nyugodt bágyadozás és az
öntudatlan várakozás tragikus és örökkévaló időpontjává emelkedik, s
utólag olyannak tűnik majd fel, mint az, amely megelőzte egy tűzvész első
lángjáét vagy egy bomba robbanásáét.
Cambremerné egyszerűen azért lehetett itt, e társaságban, mivel a
pármai hercegnő, akinek, mint az igazi fenségeknek, fogalma sem volt a
sznobizmusról, s akiben viszont csak úgy égett a jótékonyság vágya és
büszkesége (szinte egyenlő fokon művészeti vagy legalábbis annak érzett
kedvteléseivel), itt-ott egy-egy páholyt engedett át oly hölgyeknek is, mint
Cambremerné, akik ugyan nem tartoztak a magas arisztokráciához, de
akikre szüksége volt jótékonysági intézményeihez. Cambremerné
állandóan a két Guermantes hercegnőt nézte, amit könnyen megtehetett,
mivel nem lévén egyikkel sem igazi társadalmi kapcsolatban, nem lehetett
feltenni róla, hogy a köszönésükért epekedik. Pedig tíz esztendő óta
fáradatlan türelemmel tört arra a legfőbb célra, hogy ez a két nagy dáma
egyszer mégiscsak fogadni fogja. Úgy számította, hogy öt éven belül
megvalósíthatja ezt a vágyát. De mivel gyógyíthatatlan betegségben
szenvedett, s mivel jártasnak vélve magát az orvosi tudományban, ismerni
vélte a betegség könyörtelen jellegét, félt, hogy nem élhet oly soká. De
ezen az estélyen megvolt az az öröme, hogy mindezek az úrihölgyek,
akiket csak messziről ismert, ott láthatják mellette egyik közülük való
barátjukat, a fiatal Beausergent márkit, Argencourt-né testvérét, aki
egyszerre mind a két társaságban otthonos volt, s az alacsony rangú
hölgyek szívesen parádéztak vele a magasabb rangúak szeme előtt. Ott ült
Cambremerné mögött egy ferdén elhelyezett széken, hogy a többi
páholyba is kényelmesen beláthasson. Mindenkit ismert, s mikor köszönt,
hajlékony felsőtestének elragadó választékosságával éppúgy, mint szőke
fürtös szép fejével, félig mintegy felemelte kiegyenesített termetét, csupa
mosoly kék szemében a tisztelet és a fesztelenség utánozhatatlan
elegyével, s ily módon abba a ferde síkba, ahol elhelyezkedett, mintha egy
régi metszetet vésett volna a páholy terébe, közepén egy gőgös és
kegyhajhászó nagyúrral. Nem először fogadta el Cambremerné
meghívását; a teremben s odakinn az előcsarnokban, ha távozott, mindig
bátran mellette maradt az előkelőbb barátnők tömegében, akiket itt is
látnia kellett, de akikkel most nem beszélt, mert nem akarta feszélyezni
őket, mintha csak rossz társaságban volna. Ha az idősebb Guermantes-né
olyankor épp mellettük ment el, könnyedén, szépen, mint Diana,
hasonlíthatatlan köpenyét lebegtetve maga után, s minden fejet, minden
szempárt (legesleginkább Cambremernéét) maga felé vonzva, olyankor az
ifjú Beausergent mély társalgásba merült a szomszédnőjével, s muszájból,
kényszeredetten felelt a nagyhercegnő baráti és vakító mosolyára, inkább
irgalmas hűvösséggel, mintsem a szokott meghittséggel, amely itt s
pillanatnyilag csak feszélyezte volna a nagyhercegnőt.
Ha Cambremerné nem tudta volna, hogy a nagy páholyt az idősebb
Guermantes hercegnő bérelte, akkor is kitalálta volna, hogy az ifjabb
Guermantes-né volt az idősebb vendége, legalábbis arról a hangsúlyozott
érdeklődésről, amellyel a meghívott vendég a színpadra és a nézőtérre
figyelt, hogy ily módon kedveskedjék vendéglátó rokonának. De
ugyanakkor, ellentétben ezzel a szétfutó erővel, egy másik, egy központi
erő az ifjabb hercegnő figyelmét saját ruhája, fejéke, nyaklánca s dereka
felé fordította, s ugyanúgy a vendéglátó nagyhercegnőnek az öltözékére,
akivel szemben az ifjabb rokon rabnőként, alattvalóként látszott
viselkedni, mint aki csak azért jött, hogy őt, az idősebbet láthassa, s
hajlandó vele bárhová menni, ha a vendéglátónak kedve lenne a távozásra,
s úgy tekintett a nézőtérre, mintha csupa különös idegen ülne mindenütt,
holott nem egy barátja volt ezek között az idegenek között, akiknek a
páholyában más heteken vendégeskedett, s akiknek az irányában olyankor
éppúgy viselkedett, ugyanazzal a csak nekik szóló, viszonylagos és
hetenkénti hálával és köszönettel. Cambremerné csodálkozott, hogy ott
látta ezen az estén a fiatalabb hercegnőt. Tudta, hogy a hercegnő sokáig
maradt Guermantes-ban, s azt hitte, hogy még mindig ott van. De egyszer
mesélték neki, hogy olykor, ha Párizsban valami érdekes látványosság
ígérkezett, Guermantes-né mindjárt befogatta valamelyik hintóját, miután
együtt teázott a kastély vadász vendégeivel, s napszállatkor nagy iramban
hajtatott az alkonyi erdőn, majd az országúton át, hogy Combray-ban
vonatra üljön, s estére beérjen Párizsba. „Talán azért jön Guermantes-ból,
hogy meghallgathassa Bermát”, gondolta csodálattal Cambremerné. S
eszébe jutott, mit mondott Swann azon a kétértelmű tolvajnyelven,
amelyet éppoly jól használt, mint Charlus: „A hercegnő egyike Párizs
legnemesebb teremtéseinek, a lehető legfinomabb, legválasztékosabb
társaságból.” A magam részéről, miután a Guermantes, a Bavière,
valamint a Condé névből a két unokatestvér életét s egész
gondolkodásmódját leszármaztattam (az arcukból ezt már nem tehettem,
mert hiszen már láttam őket), jobb szerettem volna tudni, mi a
véleményük a Phaedrá-ról, mint akár az egész világ legnagyobb
kritikusáét. Mert egy ilyen kritikuséban csak értelmességet találtam volna,
magasabb rendűt, mint az enyém, de ugyanolyan természetűt. De amit az
idősebb s a fiatalabb hercegnő gondolhatott, s ami e két költői teremtés
természetéről valami fel sem becsülhető adattal gazdagíthatott volna
engem, azt a nevük segítségével iparkodtam elképzelni; valami fel sem
fogható varázst képzeltem el bennük, s egy lázbeteg tűrhetetlen szomjával
és vágyával a Phaedrá-ról való véleményüktől ugyanazt a varázst vártam,
mint azoktól a régebbi nyári délutánoktól, amikor Guermantes táján
sétálgattam.
 Cambremerné próbálta valahogyan kitalálni, milyen a két unokatestvér
öltözéke. Én magam meg voltam győződve, hogy csakis ők hordhattak
ilyen díszű és formájú ruhát, nemcsak abban az értelemben, ahogy a piros
galléros vagy kék hajtókás egyenruhát valaha kizárólagosan a
Guermantes-ok és a Condék viselhették, hanem inkább olyan módon,
ahogy egy madár tollazata nem csupán szépségének a dísze, hanem testi
valóságának egy bizonyos többlete. E két hölgy ruháját belső
tevékenységük hófehér vagy sokszínű megtestesülésének néztem, s
akárcsak azok a mozdulatok, amelyeket a helyemről a nagyhercegnőnél
megfigyelhettem, és amelyek szerintem biztosan egy-egy titkos
gondolatnak feleltek meg, ugyanúgy a nagyhercegnő homlokáról lecsüngő
tollak, valamint unokatestvérének káprázatos s gyönggyel átszőtt dereka is
– úgy éreztem – valami különös jelentéssel rendelkeznek, s olyanféle
tulajdonságát jelképezték e két hölgynek, amelyek egészen az övék voltak,
s amelyeknek szerettem volna kitalálni az értelmét: a paradicsommadár
például elválaszthatatlannak látszott az egyiktől, akárcsak Juno pávája; s
úgy gondoltam, hogy minden nő csak jogtalanul használhatná a másik
hölgy gyönggyel átszőtt derekát, ugyanúgy, mint Minervának ragyogó és
bojtos szélű védőpajzsát. S valahányszor a szememet erre a páholyra
emeltem, nem annyira a mennyezet hideg allegóriáit nézegettem, hanem
mintegy a szokásos felhők csodálatos szétnyílása következtében
maguknak az isteneknek gyülekezetét láttam abban a bizonyos pillanatban,
mikor az embereket szemlélik, mégpedig egy vörös színű diadalív
keretében, valami hirtelen napsütésben, az égbolt két oszlopkötege közt.
Ahhoz a zavarhoz, amellyel ezt a pillanatnyi apoteózist csodáltam,
egyúttal a békességnek az az érzése is járult, hogy ezek a Halhatatlanok
semmit sem tudhatnak énrólam; igaz, hogy a hercegnő látott már egyszer a
férjével, de biztosan nem emlékezett rám, s egyáltalán nem bántott, hogy
páholybeli helyéről úgy látszott nézni a földszinti közönségre, mint valami
névtelen és egyetemes korallközegre, mivel boldogan éreztem, hogy egész
lényem feloldódik benne – amikor hirtelen azt kellett látnom, hogy a
tükrözés törvényei révén a hercegnő kék szemének közönyös
fényáradatában az én egyéni lét nélkül való zavaros sejtformám tűnhetett
fel, mivel istennő voltát egy földi nő ezerszer szebb formájával váltva fel,
felém emelte fehér kesztyűs kezét, amely addig a páholy szélén pihent, s
barátságosan integetett vele, s ugyanakkor tekintetem a nagyhercegnő
szeme tüzének önkéntelen fellobbanásával is találkozott: ugyanis mintegy
tudta nélkül villant fel a szempárja, mivel kereste tekintetével, kinek
köszönhetett az unokatestvére, aki viszont felismert, s egyszerre zúdította
rám mosolyának mennyei és káprázatos záporát.

Ezentúl minden áldott reggel, jóval az ő délelőtti sétájának ideje előtt,

nagy kerülővel abba az utcaszögletbe álltam, amerre ő naponta az útját
vette, s amikor úgy éreztem, hogy közeledik az ő jelenése, sétálni kezdtem
szórakozott arccal, ellenkező irányban nézegetve, s csak akkor emeltem rá
a szemem, mikor a közelébe értem, de úgy, mintha egyáltalán nem vártam
volna a jöttére. Sőt, az első napokban, csak hogy mindenképp
találkozhassunk, egyenesen a ház előtt vártam. S ahányszor kinyílt a
nagykapu (ahonnan olyan sokan jöttek, de hát egyik sem, akit vártam),
csikorgó megmozdulása mintegy a szívemben zengett tovább, és ez csak
sokára csendesült. Mert soha még egy nagy színésznő rajongója, aki nem
is ismerte a dívát, s aki mozdulatlanul gubbaszt a színház művészbejárója
előtt, soha még egy dühöngő vagy bálványimádó sokaság, amely azért
verődött össze, hogy bántalmazza vagy ünnepelje az elítéltet vagy a nagy
embert, akiről azt hiszi, már itt van, valahányszor némi zajt hall a börtön
vagy a palota belsejéből, nem izgulhatott annyira, mint én, mikor várva
vártam ennek az előkelő hölgynek a sétára való indulását, aki egyszerű
öltözetében s pusztán kecses járásával (egészen más magatartással, mint
amikor egy szalonba vagy egy páholyba lépett) e reggeli sétájakor – az én
szememben egyedül csak ő sétált így ezen a földön – a választékosság
valóságos költeményét tudta megformálni s a szép idő legszebb díszét,
legsajátosabb virágát. De már alig három nap múlva, csak hogy a kapus ne
láthassa ezt az én ügyeskedésemet, sokkal messzebb mentem a háztól, a
hercegnő szokott sétájának egy távolabbi pontjáig. Sokszor, még az operai
estét megelőzően, már étkezés előtt is el-elmentem hazulról, legalábbis ha
szép idő volt; ha meg esett, az első kis napsütésre máris lenn voltam az
utcán, s hirtelen, a még nedves gyalogjárón, amelyet a kisütő nap
aranylakká varázsolt, egy keresztút apoteózisában, amely valósággal
porzott a napfénytől kicserzett és megszőkített ködpárában, egymás után
vettem észre egy iskolás lányt a nevelőnőjével, egy fehér kötényes
tejesasszonyt, s mozdulatlanul álltam ott, kezemet szívemhez szorítva,
amely egy néki idegen élet felé repesett; s próbáltam megjegyezni az
utcát, a percet, magát a kaput, amelyen át a kislány eltűnt s nem tért vissza
(mert olykor utána is mentem). Szerencsére ezek a mégolyan kedves
képek, amelyeket bár megfogadtam, hogy máskor is utánuk járok,
olyannyira röpkék voltak, hogy sohasem maradtak meg sokáig az
emlékezetemben. Mindegy, most már a betegségem nem búsított annyira,
sem az, hogy sosem volt még bátorságom a munkához, az íráshoz; a föld
lakhatóbbnak tetszett, a rám váró élet érdekesebbnek, amióta észrevettem,
hogy a párizsi utcákon, akárcsak Balbec útjain, lépten-nyomon virágoznak
azok az ismeretlen szépségek, akiket annyiszor próbáltam már a
méséglise-i erdőkből kivirágoztatni, s akik mind olyan kéjes vágyat
ébresztettek bennem sorra, és hogy mindig és mindig csak ő látszott
köztük képesnek teljesen kielégíteni.
Az Operából hazatérve, a jövőnek őrzött többi képéhez tettem,
amelyeket már pár napja szerettem volna újra megtalálni, Guermantes-
nénak ezt az újabb, magas, karcsú képét, feltornyosuló, könnyű szőke
fürtjeivel, s a gyengédségnek azzal az ígéretes mosolyával, amelyet
unokanővére páholyából küldött felém. Akkor hát követem majd azt az
utat, amely, Françoise szerint, a hercegnő mindennapi sétaútja, de
ugyanakkor próbálom megtalálni azt a két lányt, akiket tegnapelőtt láttam
arrafelé, és idejében odaérni egy tanfolyam s egy katekizmus legvégére.
De azért közben, időnként, Guermantes-né vakító mosolya s az a
kedvesség, amelyet megízleltetett velem, mindjobban uralkodott rajtam. S
bár nemigen tudtam, mit teszek, próbáltam elhelyezni mind (ahogy egy nő
bizonyos drágaköves ajándék gombokat valamelyik ruhájához próbál
igazítani) azok mellé a romantikus és rég elraktározott vágyálmok mellé,
amelyeket Albertine hűvössége, Gisèle korai elutazása s előttük még a
Gilberte-tel való szándékos és nagyon is soká tartó szakítás szabadított fel
bennem (például egy oly vágyálom mellé, hogy egy nő komolyan belém
szeret, s együtt élhetnék vele); majd az egyik vagy másik lány képét
vetettem egybe ezekkel az elképzelésekkel, amelyekbe mindjárt utána a
hercegnő emlékét igyekeztem beleilleszteni. Ezekhez a vágyálmokhoz
képest Guermantes-né operai emlékképe igen keveset számított, olyan
volt, mint egy picinyke csillag egy lángoló üstökös hosszú csóvája mellett;
amellett ezeket az emlékképeket már Guermantes-né előtt is régóta s igen
jól ismertem; az ő emléke, épp ellenkezőleg, inkább tökéletlenül élt
bennem; időnként szinte megszökött előlem; az ily órákban történt aztán,
hogy miközben más szép nők emlékéhez hasonlóan lebegett bennem,
lassanként egyetlen s végleges képzettársulásba lépett – minden más női
emlékképtől függetlenül – az én régi, nálánál sokkal régibb romantikus
emlékképeimmel, s éppen az ily órákban, mikor úgy véltem, hogy ez az
emlék él bennem a legtisztábban, kellett volna átgondolnom, hogy mi is
pontosan ennek az emléknek a lényege; de akkor még nem tudtam, milyen
fontos lesz nékem egyszer; csak éreztem az emlék édességét, mint egy
Guermantes-néval való első találkozást énbennem, ez volt az első, az
igazi, az élet után való első vázlat, az egyetlen, amely valóban maga
Guermantes hercegnő volt; ezekben az órákban, amikor oly szerencsés
voltam, hogy magamban tarthattam, holott nem is figyeltem rá, ez az
emlék minden bizonnyal igen kedves lehetett, mert hisz a szerelemről való
képzeteim akkor még teljesen szabadon, mindig csak erre tértek vissza,
mindennemű sietség, mindennemű fáradtság, minden szorongás, minden
szükség nélkül; aztán, ahogy e képzetek véglegesebben megrögzítették ezt
az emléket, egyrészt nagyobb erőt nyert tőlük, másrészt bizonytalanabb
lett önmagában; csakhamar rá se tudtam már lelni; s ábrándjaimban
bizonnyal teljesen átalakíthattam, mert ahányszor csak láttam
Guermantes-nét, mindannyiszor valami eltérést, mindig mást vettem észre
aközött, amit elképzeltem és aközött, amit láttam. Szó se róla, most is,
naponta, abban a percben, amikor Guermantes-né feltűnt az utca végén,
nem lehetett nem látnom magas termetét, selymes haját és világos
tekintetét, mindazt, amiért ott álltam és vártam; viszont, alig pár pillanat
múlva, amikor ő egészen másfelé fordította a tekintetét, nehogy azt
higgyem, várt erre a tőlem előkészített találkozásra, én meg ráemeltem a
tekintetem, mihelyt vele egy vonalba értem, piros foltokat láttam az arcán,
amelyekről nem tudhattam, vajon a szabad levegő, vagy valami állandó
bőrvörösség nyomai-e; az arc maga meg mogorva volt, s igen hűvös
kifejezéssel felelt az én köszönésemre, egy cseppet sem oly
szeretetreméltón, mint a Phaedra előadásán, holott naponta afféle
meglepett arckifejezéssel üdvözöltem, ami nem nagyon tetszhetett neki.
Pedig hát alig pár nap múlva, mialatt a két lány emléke egyenlőtlen
esélyekkel harcolt Guermantes hercegnő emlékével, végül is az az utóbbi
született mintegy magától újra, miközben versenytársai egyre inkább
kiküszöbölődtek; s végül is alapjában szándékosan, örömmel s szabad
választásból erre az emlékre halmoztam minden szerelmi elképzelésemet.
Többé már nem is gondoltam a hittanra járó kislányokra, sem egy
bizonyos tejeslányra; pedig hát nem reméltem már, hogy az utcán majd
megtalálom, amiért tulajdonképp odajártam, sem a színházban küldött
mosoly ígéretes gyengédségét, sem termetét, sem világos arcát könnyű
szőke haja keretében, mert mindez csak messziről látszott olyannak, ahogy
elképzeltem. Most már meg se mondhattam volna, milyen is Guermantes
hercegnő, s miről is tudnék ráismerni, mert személye egészében arca
éppúgy változott, mint kalapja vagy öltözéke.
Hogyan történt, hogy egy napon, amikor láttam, hogy velem szemben,
mályvaszínű csuklya alatt, egy kedves és sima arc közeleg, arányosan
elosztott varázsával kék szeme körül, orrvonala pedig valósággal
elenyészett – hogy történt, hogy olyankor valami víg megrendülés azt
sugallta: nem megyek haza anélkül, hogy ne találkoztam volna
Guermantes-néval? miért éreztem ugyanazt a zavart, színleltem ugyanazt
a közönyt, s néztem félre ugyanolyan szórakozottan, mint előző nap, holott
most egy mellékutcán át csak az arcéle tűnt fel egy tengerészkék kalap
alatt, valóságos madárcsőrorral vörös arca egész hosszában, olyan éles
szempárral, mint valami egyiptomi istenségé? Egy ízben már-már nem is
egy madárcsőrorrú hölgyet láttam, hanem szinte egy madarat:
Guermantes-né ruháját s kalapját csupa szőrme borította, s mivel semmi
szövetet nem mutatott, mintha csak valamilyen természetes szőrmében
járt volna, akárcsak bizonyos keselyűk, amelyeknek vastag, sima, rőt és
szoros tollazata valóságos bundának tetszik. S e természetes tollazatban
kicsi feje madár módra görbítette le a csőrét, s kiugró szemei kétfelől éles
kék fényben ragyogtak.
Más napokon órák hosszat sétáltam fel és alá az utcán, anélkül, hogy
észrevettem volna Guermantes hercegnőt, amikor csak hirtelen egy tejárus
boltjából, amely két palota közé volt rejtve ebben az egyszerre főúri és
népies városrészben, egy elegáns hölgy zavart és egészen új arca tűnt fel,
aki ott benn az úgynevezett „kis-svájci” sajtok közt válogatott, s mielőtt
még felismertem volna, máris elért a hercegnő tekintete, akárcsak a
villámfény, amely hamarább jutott hozzám, mint a képnek az egésze;
megint máskor, miután nem láttam déli harangszóig, beletörődtem, hogy
nem érdemes már várnom rá, s szomorúan tértem vissza ugyanazon az
úton a házba; s elmerülve csalódásomban, s szórakozottan bámulva egy
távolodó hintóra, utólag értettem meg egyszerre, hogy a kocsi ablakából
kinéző hölgy fejbiccentése csakis nekem szólhatott, s hogy ez a hölgy,
akinek halvány és lágy, vagy ellenkezőleg, feszült és eleven vonásai, akár
kerek kalapja, akár magas tollforgója alatt, egy idegen hölgy
ismeretlennek vélt arcát formálták előttem, nem volt más, mint
Guermantes-né, akinek a köszönését még csak nem is viszonoztam.
Némelykor meg hazatérve, a házmesterfülke előtt találkoztunk, ahol az
undok házmester, akinek úgy gyűlöltem a fürkésző tekintetét, nagyban
hajbókolt előtte, s biztosan „beszámolót” tartott a házról. Ugyanis
Guermantes-ék személyzete ott leskelődött titokban az ablakfüggönyök
mögött, remegve ettől a párbeszédtől, amelyet nem is hallhatott, s
amelynek következményeképpen a hercegnő biztosan megfosztotta
kimenőjüktől azokat az alkalmazottakat, akiket a házmester jónak látott
beárulni néki.
Hogy Guermantes-né annyi sok arca, egymást követőn, oly
sokféleképpen jelent meg előttem, sokféleképpen, mert jellegüket
megváltoztatta, hol kevésbé, hol meg szertelenül, öltözéke egésze,
szerelmem nem kapcsolódott ezekhez a változó testi és szövetbeli
részecskékhez, amelyek szinte mindennap az előbbiek helyére kerültek, s
amelyeket Guermantes-né naponként s majdnem teljesen átalakíthatott
vagy egészen megújíthatott anélkül, hogy bármily csekély változást is
okozhatott ebben az én érzelmi zavaromban, mert hisz a sok arcon túl,
minden ismeretlen vonás, minden új gallér ellenére éreztem, hogy
mégiscsak ugyanazzal a Guermantes-néval állok szemben. Akit szerettem,
az az ő láthatatlan személye volt, ő hozta mozgásba mindazt, az ő
ridegsége bántott, az ő közelsége őrjített meg, az ő életét szerettem volna
valahogy rabul ejteni s valamennyi barátját elkergetni. Tűzhetett ő akár
egy kék tollat is a kalapjára, s mutathatott akármilyen tulipiros arculatot,
azért minden egyes tettét egyformán fontosnak éreztem.
Én magam nem is sejtettem volna, mennyire torkig volt már
Guermantes-né ezekkel a velem való mindennapi találkozásokkal, ha
közvetve le nem olvasom Françoise fagyos, elítélő s szánakozó arcáról,
amikor segített felöltözködni ezekhez a reggeli sétáimhoz. Mihelyt kértem
a ruhadarabjaimat, éreztem, mint támad valami kedvezőtlen szél az ő
mélyen redőzött és sok mindent megért arcvonásain. Próbáltam megnyerni
a bizalmát, de éreztem, nem jutok célhoz. Volt valami jóstehetsége, hogy
azonnal megtudja a szüleimmel vagy énvelem megtörténhető
kellemetlenséget, de ennek a természete mindig homályos maradt előttem.
Talán nem is volt természetfeletti, s meg lehetett magyarázni az ő egészen
sajátos értesülési módszereivel; egyes vad törzsek így tudnak meg
bizonyos fontos híreket, amelyeket a posta csak napok múlva hoz majd
meg az európai gyarmatnak, s amelyekhez ezek a törzsek nem holmi
telepátia útján jutottak, hanem a magaslatokon sorjában meggyújtott
őrtüzek révén. Így például az én reggeli sétáimnak az esetében lehet, hogy
Guermantes-né lakájai hallhatták az úrnőjüktől, mennyire unja már, hogy
engem kikerülhetetlenül mindig útjában talál, s ők mondhatták el
Françoise-nak. Szüleim, igaz, Françoise helyett mást is fogadhattak volna
mellém, de ezzel mit sem nyertem volna. Françoise bizonyos tekintetben
nem tartozott a személyzethez. Egész érzésvilágában, abban, hogy jó volt
és könyörületes, de egyben kemény és gőgös, találékony és korlátolt, fehér
arcú és vörös kezű, volt valami abból a bizonyos „falusi kisasszonyból”,
akinek a szülei valaha jó módban élhettek, de miután tönkrementek,
kénytelenek voltak a lányukat mások szolgálatába adni. Françoise
jelenléte a házunkban a vidék jó levegőjét, a tanyai társadalom egész életét
jelentette, mégpedig félszáz évvel előbb s mintegy házhoz szállítva, afféle
fordított utazás révén, amikor a falusi élet költözködik a nyaralóhoz.
Ahogy egy vidéki múzeum tárlója azokkal a sajátos kézimunkákkal válik
sajátosan vidéki jellegűvé, melyeket egyes tájakon még ma is az odavaló
falusi nők készítenek és díszítgetnek, a mi párizsi lakásunkat is Françoise
szavai ékítették, oly szavak, amelyeket egy helyi és hagyományos
érzésvilág inspirált, és amelyek igen régi szabályoknak engedelmeskedtek.
S Françoise mintegy színes fonalakkal tudta beléjük hímezni gyermekkora
madarait és cseresznyefáit, vagy anyjának halottas ágyát, amelyet tovább
is látni vélt. Mindamellett, mihelyt a mi szolgálatunkba lépett Párizsban, ő
is elsajátította – s mindenki más még inkább ezt tette volna a helyében – a
ház java cselédségének egész gondolkozásmódját s jogrendszerbeli
értelmezéseit, így egyensúlyozva a tiszteletet, amelyet meg miirántunk
volt kénytelen tanúsítani, oly módon, hogy elismételte nekünk, micsoda
gorombaságokat mondott a negyedik emeleti szakácsnő az asszonyának,
éspedig oly cselédi önelégültséggel, hogy életünkben először már-már
egynek éreztük magunk a negyedik emeleti, egyébként igen ellenszenves
főbérlőnével, s olyasmire gondoltunk, hogy talán mégis mindenképp
felettesfélék vagyunk. Lehet, hogy Françoise jellemének ez az átalakulása
mindenképp kikerülhetetlen volt. Bizonyos emberi létek olyannyira
rendellenesek, hogy szinte végzetesen együtt járnak bizonyos
fogyatékosságokkal, mint amilyen a Királyé volt Versailles-ban az
udvaroncok között, amely éppoly különös lehetett, mint egy dózséé vagy
egy fáraóé, s még különösebb, mint a Királyé és mint az udvaroncok élete.
A cselédek élete bizonnyal még szörnyűségesebb, s különösségét csak a
megszokás rejtegeti előlünk. De más, apró részletekbe menő körülmények
miatt is, mindenképp kénytelen lettem volna megtartani a régi
személyzetet, még ha magát Françoise-t el is küldtem volna a
szolgálatomból. Ugyanis később másokat és másféléket is felfogadhattam,
viszont ezek egyfelől tele voltak a cselédség általános hibáival, másrészt
nálam amellett még egykettőre átalakultak. Mivel a támadás törvényei
maguk ellen hívják a visszavágáséit, mindannyian, csak hogy ne érezzék
jellemem érdesebb vonásait, a magukét ugyanakkor annál simábbá
alakították, mindig a megfelelő helyen; ezzel szemben felhasználták az én
hiányosságaimat, s helyükre meg az ő saját előnyeiket telepítették. Ezeket
a hiányosságokat éppoly kevéssé ismertem, akár az ő helyzetükből adódó
szembetűnő hibákat, épp azért, mert hiányosságok voltak. Viszont az én
alkalmazottaim, miközben lassanként elromlottak, nagyon is
megismertettek velük. A mindig változatlan s szerzett hibáik révén
ismertem meg az én szintén változatlan és természetes hibáimat, s az ő
jellemük afféle negatív levonata volt az enyémnek. Régebben sokat
mulattunk, anyám és én, Sazerat-nén, aki így beszélt a személyzetéről: „Ez
a fajzat, ez a népség.” De hát meg kell mondanom, hogy azért nem
kívántam Françoise-t valaki mással helyettesíttetni, mivel az a másik
mindenképpen s ugyanúgy hozzátartozott volna egyrészt a háztartási
alkalmazottaknak ahhoz a bizonyos „fajzatához”, másrészt az én
alkalmazottaim különleges „népségéhez”.
Hogy visszatérjek Françoise-hoz, úgy még sohasem ért életemben
semmiféle megalázás, hogy Françoise arcán ne láttam volna, éspedig jó
előre, a már kész részvét kifejezését; s ha dühömben, hogy szánakozik
rajtam, próbáltam olyasmit állítani, hogy épp ellenkezőleg, egyenesen
sikerem volt, minden ilyen hazugságom azonnal hiábavalónak bizonyult
az ő tisztelettudó, de látható hitetlenségével, valamint csalhatatlannak
érzett belső meggyőződésével szemben. Mert ismerte az igazságot; de
elhallgatta, s épp hogy csak az ajakát mozgatta egy kissé, mintha még tele
lenne a szája, s nem végzett volna egy jó falattal. Elhallgatta? Legalábbis
így vélekedtem jó sokáig, mivel ebben az időben még olyasmit képzeltem,
hogy másokat csak szavakban lehet tudatni az igazságról. Sőt, a hozzám
intézett szavak olyan jól helyezték el az én érzékeny elmémben a maguk
változhatatlan jelentését, hogy éppúgy nem hihettem abban, hogy valaki
nem szeret, holott azt mondta, hogy szeret, mint ahogy Françoise sem
kétkedhetett, ha egyszer „ki volt nyomva” az újságban, hogy egy pap vagy
akárki ne lenne képes, postán küldött kérésünkre, ingyen eljuttatni
hozzánk egy mindennemű betegségre feltétlenül hatékony orvosságot,
vagy valami olyan módszert, ami megszázszorozná a jövedelmünket.
(Viszont ha a mi orvosunk valami igen egyszerű kenőcsöt adott néki a
nátha ellen, ő, aki oly keményen tűrte a legnehezebb szenvedéseket,
ilyenkor csak egyre nyögött, hogy milyen keservesen kell szipákolnia, s
esküdözött, a kenőcs annyira csiklandozza az orrát, hogy már az élethez
sincs semmi kedve.) De Françoise volt az első, aki példát mutatott arra
(amit csak később értettem meg, amikor újra alkalmam nyílt rá, de már
sokkal fájdalmasabban, ahogy majd ennek a műnek utolsó köteteiben
fogjuk látni, mégpedig egy énnékem sokkal kedvesebb lény részéről),
hogy az igazat nem kell mindig kimondani, hogy nyilvánvalóvá váljon, s
hogy talán biztosabban ér el hozzánk, anélkül, hogy megvárnánk vagy csak
tekintetbe is vennénk magukat a szavakat, ezer olyan külső jel, sőt,
láthatatlan jelenség révén, amelyek az emberi jellemeknek a világában
hasonlók a természet atmoszferikus változásaihoz. Talán sejthettem is
volna mindezt, hisz velem is megtörtént sokszor, hogy olyan dolgokat is
mondtam, amelyekben semmi sem volt igaz, s hogy másfelől az igazságot
testemnek és tetteimnek akaratlan vallomásaival fejeztem ki (amelyeket
Françoise igen jól tudott értelmezni) – mondom, sejthettem volna
mindezt, de akkor azt is tudnom kellett volna, hogy abban az időben
némelykor hazug és csalfa voltam. De hát a hazugságot és a csalfaságot,
nálam éppúgy, mint bárkinél, a közvetlen és mindennapos szükség
parancsolta rám, az elmém viszont, amely egy szép eszményre rögződött,
hagyta, hogy a jellemem a sötétben végezze el ezeket a sürgős és
jelentéktelen szükségleteket, s nem fordult feléjük, hogy lássa őket.
Amikor Françoise este kedves volt hozzám s engedélyt kért, hogy
leülhessen a szobámban, úgy láttam, hogy az arca átlátszó lett, s
észrevettem benne a jóságot és az őszinteséget. De Jupien, akiben
tapintatlan megnyilvánulások is voltak, amelyeket csak később ismertem
meg, azóta elárulta nekem, hogy Françoise szerint annyit sem érek, mint a
kötél, amelyre felakasztanak, és hogy egyre iparkodom minél több rosszat
tenni vele. Jupien e szavai azonnal ismeretlen színezetű képet vetítettek
elém Françoise-zal való kapcsolatomról, jóval különbözőt attól, amelyen
sűrűn és szívesen nyugtattam a tekintetem, ahol a leghalványabb
határozatlanság nélkül Françoise imádott engem s minden kis alkalommal
ünnepelt, amiből azt is megértettem, hogy nem csak a fizikai világ
különbözik elénk nyújtott látványától; hogy talán minden valóság
éppolyan különböző attól, amelyet közvetlenül vélünk felfogni, és amelyet
oly eszmék segítségével formálunk, amelyek nem mutatkoznak, de
cselekednek, mint ahogy a fák, a nap és az ég se volnának olyanok,
amilyeneknek látjuk őket, ha oly lények néznének rájuk, akiknek másképp
formált szemük van, mint a miénk, vagy ha ehhez a munkához más
érzékük volna, mint a szem, amely a fáknak, az égnek és a napnak
megfelelőjét vetítené eléjük, de nem a látással felfoghatót. Így, ahogy volt,
ez a Jupien nyitotta hirtelen kilátás a való világra egyenesen megrémített.
Pedig csak Françoise-ról volt szó, akivel nem sokat törődtem. Így volt ez
minden társasági kapcsolattal? S milyen kétségbeesésbe vinne ez engem
egy nap, ha ugyanígy volna a szerelemmel? Ez a jövendő titka. Pedig hát
még csak Françoise-ról volt szó. Őszintén gondolta, amit Jupiennek
mondott? Vagy csak azért mondta, hogy összeveszítsen Jupiennel, talán
hogy ne vegyék hozzánk az ő helyettesének, Jupiennek a leányát? Annyi
biztos, le kellett mondanom annak közvetlen és biztos tudásáról, hogy
Françoise szeret vagy gyűlöl-e engem. Így hát ő adta nekem elsőnek azt az
ötletet, hogy az ember nem áll, mint eddig hittem, világosan és
mozdulatlanul előttünk, jó tulajdonságaival és hibáival, terveivel és
bennünket érintő szándékaival (mint egy kert, amelyet virágágyaival egy
rácskerítésen át nézünk), hanem egy árny, amelyen sose tudunk áthatolni,
amelyet nem ismerhetünk közvetlenül, amellyel kapcsolatban számos
hiedelmünk van a szavak és még a cselekvések segélyével is, de ezek mind
csak csonka és egyébként ellentmondó felvilágosításokat adnak nékünk,
egy olyan árny, amelyben egymás után egyforma valószínűséggel
képzelhetjük el, hogy szeretet és gyűlölet ragyognak benne.
Valóban szerettem Guermantes-nét. A legnagyobb boldogság, amelyet
Istentől kérhettem, az lett volna, ha rázúdulna mindenféle
szerencsétlenség, s ha tönkrejutna, lenézve, megfosztva minden
fölényétől, amelyek elválaszthatják tőlem, ház nélkül, ahol lakhatna,
ismerősök nélkül, akik hajlandók őt köszönteni, hozzám jönne menedéket
kérni. Elképzeltem, hogy így is cselekedne. Sőt, esténként, ha valami
atmoszferikus vagy egészségi változás egy elfelejtett lemezt hozott vissza
a tudatomba, amelyen régi benyomások voltak rögzítve, ahelyett, hogy
hasznát vettem volna ezeknek a bennem születő s megújító erőknek,
ahelyett, hogy ezek többnyire öntudatlan gondolatokat segítettek volna
tudatossá tenni, ahelyett, hogy végre munkához lássak, inkább hangosan
kezdtem beszélni, gondolkodni mozgalmas és egészen külsőleges módon,
ami csak fölösleges beszéd és gesztikulálás volt, tisztára afféle
kalandregény, terméketlen és hamis, amelyben a hercegnő nyomorba jutva
hozzám jön könyörögni, hozzám, aki fordított körülmények következtében
gazdag és hatalmas lettem. S amikor órákat töltöttem azzal, hogy
elképzeltem a körülményeket, hangosan mondtam azokat a mondatokat,
amelyekkel a hercegnőt befogadnám a házamba, a helyzet ugyanaz
maradt; a valóságban, sajnos, épp azt a nőt választottam a szerelemre, aki
talán a legtöbb különféle előnyt egyesítette egymagában, s akinek a
szemében éppen ezért nem remélhettem, hogy valami tekintélyem is
lehetne; mert oly gazdag volt, mint a leggazdagabb nem nemes; nem
számítva személyes varázsát, amely divatossá tette, afféle királynővé
hasonló társai között.
Éreztem, nem tetszik neki, hogy minden reggel eléje megyek; de még
ha lett volna is bátorságom, hogy ezt két-három napig ne tegyem, ezt a
távolmaradást, amely nekem oly áldozatot jelentett, Guermantes-né észre
sem vette volna, vagy valami akadálynak tulajdonította volna, függetlenül
az én akaratomtól. S csakugyan nem tudtam volna abbahagyni ezt a
reggeli utat, csak úgy, hogy lehetetlenné teszem a megvalósítását, mert az
a mindig újraszülető szükséglet, hogy találkozzam vele, hogy egy percre a
figyelmét magamra irányítsam, hogy én legyek, akinek köszön, ez a
szükséglet erősebb volt, mint az a bosszúság, hogy nem tetszem neki. El
kellett volna távoznom egy időre, de nem volt hozzá bátorságom. Néha
azért gondoltam erre. Olyankor mondtam Françoise-nak, készítse elő a
bőröndjeimet, utána mindjárt az ellenkezőjét rendeltem el. Ő ezt nem
nagyon szerette, azt mondta, mindig „hintázom”, mert ha nem akart
versenyezni a maiakkal, magának Saint-Simonnak a nyelvezetét használta.
Igaz, hogy még kevésbé szerette, ha úrként beszéltem vele. Tudta, hogy ez
nem természetes és nem illik hozzám, amit úgy fordított le, hogy „az
akarás nem kenyerem”. Csak oly irányban lett volna bátorságom eltávozni,
amely közelebb hozna Guermantes-néhoz. Ez nem volt olyan lehetetlen.
Csakugyan, nem lehetnék-e közelebb hozzá – mint így reggelenként az
utcán, magányosan, megalázva s érezve, hogy hozzá intézett gondolataim
közül egy sem érkezik el hozzá ebben az egy helyben való topogással, az
örökké tartó sétáinkon, amelyek sehová se vezetnek –, ha több mérföld
távolságra távoznék el Guermantes-nétól, de valaki olyanhoz, akit ismer,
akit válogatósnak ítél barátságaiban, s aki engem nagyra becsül, aki
beszélhetne neki rólam, s ha nem is kapnám meg tőle, amit akarok,
legalább tudatnám vele; valakihez, akinek révén mindenképpen eljutna
hozzá üzenetem, mert előbb együtt vennénk vele fontolóra, hogy
vállalhatja vagy sem ilyen vagy olyan üzenet továbbítását, s akkor végre
új, beszédes, tevékeny formát adhatnék magányos és néma
álmodozásomnak, ami fejlődésnek, majdnem megvalósulásnak tetszene?
Hogyan él a neve a „Guermantes” titokzatos életében – ez volt a tárgya
állandó álmaimnak, s hogy felhasználva rá valakit, aki ha közvetve is,
mint egy emelő, segítségemre volna, azt a valakit, akinek szabad bejárása
van a hercegnő palotájába, az estélyeire, akinek nem tilos a vele való
hosszabb társalgás, nem lenne-e ez bár távolibb, de valóságosabb
érintkezés, mint utcai bámészkodásom reggelenként?
Saint-Loup barátságát velem, csodálatát irányomban érdemtelennek
éreztem, s közömbösek maradtak a szememben. Hirtelen értékesnek
éreztem őket, szerettem volna, ha ezt megmondaná Guermantes-nénak, s
képes lettem volna megkérni rá. Mert mihelyt szerelmesek vagyunk,
minden apró előjogot, ami a birtokunkban van, szeretnénk feltárni a
szeretett nőnek, mint ahogy az életben teszik a kitagadottak és a
kellemetlenkedők. Szenvedünk, ha ő nem tud róluk, iparkodunk
megvigasztalódni, s azt gondoljuk, hogy épp mert nem láthatók, kitágítják
talán a rólunk alkotott képet az előnyök ismeretlen lehetőségével.
 Saint-Loup már rég nem jöhetett Párizsba, akár, mint állította,
foglalkozásának kötelességei miatt, akár inkább annak a bánatnak az
okából, amelyet barátnője okozott néki, akivel már két ízben is majdnem
végleg szakított. Gyakran mondta, milyen jót tennék vele, ha
meglátogatnám abban a garnizonban, amelynek neve két nappal később,
hogy elhagyta Balbecot, annyira megörvendeztetett, mikor barátom első
levelének borítékján olvastam. Ez sokkal közelebb volt Balbechoz, mint a
végtelenbe nyúló nagy földbirtokok után hihettem volna, s egyike volt
azoknak a kis arisztokratikus és katonai városoknak, kiterjedt földekkel
körülvéve, ahol a szép napokon visszhangos közvetítő köd lebeg a
messzeségben, amely – mint egy nyárfasor hajlékony menetével mutatja
egy láthatatlan folyó rajzát – felfedezi előttünk egy gyakorlatozó ezred
helyváltoztatásait, úgyhogy még az utcák, a körutak és a terek légköre is a
végén valami örökös zenei és harcias vibrálásba merül, s a legdurvább
szekér- vagy villamoszaj végtelenül ismételt bizonytalan kürthívásokká
tágul a hallucináló füleknek a csendben. Amellett nem volt oly messze
Párizstól, hogy a gyorsról leszállva, nem mehettem volna haza, nem
találkozhattam volna anyámmal és nagyanyámmal, s nem alhattam volna
saját ágyamban. Mihelyt ezt megértettem, fájdalmas vágyakozás fogott el,
de nem volt elég akaratom hozzá, hogy határozottan eldöntsem: nem
megyek Párizsba s a városban maradok, de persze ahhoz is kevés akaratom
volt, hogy megakadályozzam, hogy egy hordár a fiákerhez vigye
bőröndömet, s mögötte bandukolva, ne változzam azzá az utassá, aki
vigyáz a dolgaira, s akit nem vár a nagyanyja, aztán meg hogy ne szálljak
be a kocsiba annak az embernek a teljes közönyével, aki már nem
gondolkodik azon, hogy mit akar, viszont tudni látszik, mit akar, s nem
mondja meg a kocsisnak a lovasság kaszárnyájának címét. Gondoltam,
hogy Saint-Loup majd az éjjel abban a hotelban fog aludni, ahol
megszállok, hogy ne legyen oly szorongató egy ismeretlen várossal való
első találkozásom. Egy őrt álló katona elment, hogy megkeresse, én meg a
kaszárnya kapujánál vártam, ez előtt a nagy hajófedélzet előtt, amely csak
úgy zengett a novemberi széltől, és ahonnan minden percben, mert esti hat
óra volt, párosával jöttek az emberek az utcára, tántorgó léptekkel, mintha
szárazföldre lépnének egy egzotikus kikötőben, ahol pillanatnyilag
állomásoznak.
Saint-Loup már jött is, jobbra-balra, előre-hátra hajladozva, repkedő
monoklijával maga előtt; nem mondtam meg előre a nevem, s
türelmetlenül vártam, hogy élvezhessem örömét és meglepetését.
– Ó! – mondta, mihelyt meglátott. – Ez igazán bosszantó! – s még a füle
is kipirult. – Épp most vállaltam el, hogy én leszek a hetes, s egy hétig ki
se mozdulhatok innen!
S mivel főképp arra gondolt, hogy most majd a hotelban egyedül kell
töltenem ezt az első éjszakát, hisz jobban ismerte, mint bárki, az én esti
szorongásaimat, eléggé gyakran látta és enyhítette Balbecban, abbahagyta
a panaszát, felém fordult, elhalmozott futó mosolyaival s gyengéd,
rövidebb vagy hosszabb baráti pillantásaival, volt, amelyik közvetlenül a
szeméből jött felém, volt, amelyik a monokliján át, de mind csak azt
jelezte, mennyire felvillanyozta a jelenlétem, s főképp azt a fontos dolgot,
amelyet nem mindig értettem meg, de amelyet most fontosnak éreztem,
vagyis kettőnk barátságát.
– Úristen! Hol fog hát aludni? Igazán nem ajánlom azt a hotelt, ahol mi,
tisztek, étkezünk, ott van a Kiállítás mellett, most kezdődnek az
ünnepségek, biztosan zsúfolva van minden. Nem, jobb lenne a Flandria-
szálló, az egy tizennyolcadik századi kis palota, régi faliszőnyegekkel.
Afféle „történelmi” emlékhely.
Saint-Loup gyakran használta azt a szót, hogy „afféle”, a „holmi” vagy
„valami” helyett, mivel a beszélt nyelv, akár az írott, időnként szükségét
érzi annak, hogy játsszon egy-egy közismert szó értelmi változásaival,
kifejezésbeli finomságaival. S mint ahogy az újságírók igen sokszor nem
tudják, miféle irodalmi áramlatból származnak azok a szép „fordulatok”,
amelyekkel időnként ők is élnek, ugyanígy Saint-Loup szókészlete, de
még a beszédmódja is legalább három különböző esztéta utánzásából
eredt, akiket ő maga nem ismert, de akiknek a stílushóbortjai közvetve
hozzá is eljutottak. „Egyébként – fejezte be a témát –, ez a hotel rémesen
illik a maga felfokozott hallásérzékéhez. Nem lesz egyetlen szomszédja
sem. Elismerem, hogy ez siralmas előny, s mivel akár már holnap is
beállíthat egy újabb vendég, ilyen ingatag előnyért kár volna ezt a hotelt
választani. Nem, inkább a külső képéért merném mégis ajánlani. A szobák
eléggé rokonszenvesek, a bútorok régiek és kényelmesek, s az egésznek
van valami megnyugtató hangulata.” De mivel én kevésbé vagyok
művésztermészet, mint Saint-Loup, egy szép ház kellemes benyomását
eléggé felületesen, majdnem sehogy sem éreztem át, s egy cseppet sem
enyhítette azt a máris kezdődő szorongást, amely éppoly kínos volt, mint
aminőt régebben még Combray-ban éreztem, amikor anyám nem jött be
hozzám, hogy elbúcsúzzon tőlem éjszakára, vagy mint az, amelyet meg a
Balbecba érkezés első napján éreztem egy vetiver-illatú, nagyon is magas
szobában. Saint-Loup mindent kiolvasott megmerevedett tekintetemből.
– Szegény kicsikém, úgy látom, fütyül erre a szépséges palotára, hisz
oly sápadt, mint a fal, én meg, mint egy érzéketlen tuskó, holmi
faliszőnyegekről áradozok, amelyekre, biztos vagyok, egyetlen tekintetet
se veszteget. Pedig ismerem a szobát, ahová beszállásolják, és a magam
részéről egyenesen derűsnek találom, de hát ezzel az érzékenységgel,
megértem, ez nem ugyanaz. Ne higgye, hogy nem értem meg, igaz, hogy
nem érzem ugyanazt, de el tudom képzelni magam a maga helyén.
Egy altiszt, aki épp egy lóval próbálkozott az udvarban, mivel igen
lekötötte a ló betanítása, még csak nem is felelt a katonák köszöntésére,
ellenkezőleg, iszonyú szitkokat szórt azokra, akik útjába álltak, viszont
rámosolygott Saint-Loup-ra, és amikor észrevette, hogy egy barátja van
vele, odaköszönt. Csakhogy közben a lova tajtékozva felágaskodott, Saint-
Loup eléje vetette magát, megragadta a kantárszáránál, egykettőre
lecsillapította, s utána visszatért hozzám.
– Igen – mondta –, elhiheti, igen jól tudom, miről van szó, s nekem is
fáj, hogy annyira szenved; s rettentően bánkódom – tette hozzá, és
gyengéden vállamra tette a kezét –, hogy ha arra gondolok, ha együtt
maradhattunk volna, s ha egészen reggelig elbeszélgethettünk volna, talán
enyhíthettem volna egy kissé a szomorúságát. Kölcsönözhetnék pár
könyvet, de hát ilyen állapotban nem gondolnám, hogy olvasna! És most
semmiképp sem tudnám elérni, hogy valaki is helyettesítsen; ez legutóbb
már kétszer is előfordult egymás után, a kislány miatt, aki itt volt kétszer
is.
S összevonta a szemöldökét, egyrészt bosszúságában, másrészt mert
próbált kitalálni, mint egy orvos, valamilyen orvosságot a bajomra.
– Siess a szobámba, fűts be – mondta egy arra járó katonának. – De
gyorsan, mozogj már.
Aztán megint felém fordult, s a monoklija éppúgy, mint rövidlátó
tekintete egyszerre célzott a mi nagy barátságunkra:
– Nem, szinte nem hihetek a szememnek, hogy most itt van, ebben a
laktanyában, ahol annyit, de annyit gondoltam az én barátomra, s most azt
hiszem, hogy álmodom. És mondja, az egészsége javult-e azóta egy kicsit?
El kell hogy mondjon nekem mindent, odafenn a szobámban. Mert
felmegyünk, ne maradjunk soká az udvarban, itt pokoli szél dühöng, én
ugyan most már nem érzem, de aki nem szokta meg, félek, könnyen
meghűlhet. És hogy halad a munkájával? Sehogy? Milyen különös! Ilyen
írói készséggel, azt hiszem, reggeltől estig írnék. Úgy látszik, jobban
mulattatja, ha nem csinál semmit sem. Milyen kár, hogy a magamfajta
középszerűek mindig dolgoznának, a tehetségesek meg nem akarnak! S
még csak nem is kérdeztem, hogy érzi magát nagymamája őnagysága.
Mondja meg néki, hogy a Proudhonja[361] azóta is mindig velem van.
Egy magas, szép arcú, nemes testtartású tiszt jött le lassú s ünnepélyes
léptekkel a lépcsőházból. Saint-Loup szalutált, s egyre izgő-mozgó testét
egy percre megmerevítette, legalábbis amíg a kezét a sapkájához emelte.
Viszont ezt oly mereven emelte a magasba, s oly fölényes mozdulatban
egyenesedett ki egész testével, s amellett, miután végzett a köszöntéssel,
oly hirtelen mozdulattal engedte le a kezét, teljesen átváltva válla, lába s
monoklija helyzetét, hogy ezt a magatartását nem annyira
mozdulatlanságnak, mint inkább valami vibráló feszültségnek kellett
látnom, amelyben afféle semleges egyensúly alakult ki egy percre,
egyfelől az előbb végzett s oly végletes mozdulatok, másfelől az utánuk
következők között. Maga a tiszt nem jött közelebb, csak nyugodtan,
barátságosan, kegyesen és méltóságosan, egyszóval teljes ellentétben
Saint-Loup viselkedésével, szintúgy felemelte a kezét, de inkább lassan, a
sapkájáig.
– Szólnom kell a kapitánynak – susogta felém Saint-Loup –; addig
legyen olyan kedves, várjon meg a szobámban, fenn van a harmadik
emeleten, jobb felől a második; egy perc múlva én is jövök.
S ott hagyott rohanva, mintha az előtte ide-oda röpködő monokliját
követné, s egyenesen a lassú és méltóságos kapitány felé tartott, akinek
épp abban a percben vezették elő a lovát, s aki, mielőtt ráült volna, még
néhány parancsot adott, mégpedig oly tudatosan elegáns mozdulatokkal,
mint egy történelmi festmény figurája, s mintha az Első Császárság egy
csatájára indult volna, holott egészen egyszerűen csak a lakásába tartott,
abba a házba, amelyet doncières-i tartózkodására bérelt egy oly téren,
amelyet Köztársaság térnek neveztek el, előlegezett iróniával ezzel a
Napóleon-fiókával szemben! Nekivágtam a lépcsőnek, de a szöges
lépcsőfokok miatt majdnem minden pillanatban megbotlottam, s
beláthattam emeletenként a meztelen falú hálótermekbe, mindegyikben
két sor ággyal és felettük a pakkal. Megmutatták Saint-Loup szobáját. Egy
pillanatra megálltam a szoba csukott ajtaja előtt, mert hallottam, hogy
odabenn egyre mozog valami, mintha csak eltolnának egy bútort vagy
elejtenének egy-egy tárgyat; úgy éreztem, hogy a szoba nem üres, hogy
van valaki odabenn. Pedig csak a kályha tüze égett ezzel a lármával. Nem
maradhatott nyugodtan, ide-oda dobálta igen ügyetlenül a fatuskókat.
Benyitottam; megint meggörgetett egyet, egy másikkal meg csak úgy
ontatta a füstöt. S még akkor is, ha nem mozdult, olyan volt, akár
társaságban a neveletlen emberek, állandóan lármázott, s ez a lárma, ha
láttam a lángot, a tűznek a lármája volt, de ha a szoba fala mögött, a másik
szobában lettem volna, azt hittem volna, hogy valaki itt benn az orrát fújja
s hangosan topog. Végül is leültem egy székre. Liberty-kárpitok s
tizennyolcadik századbeli régi német kelmék óvták a szobát az egész
házból kiáradó nyers, ízetlen és romlatag szagtól, amely talán legjobban a
fekete komiszkenyérre emlékeztetett. Ebben a kedves szobában boldogan
és nyugodtan vacsoráztam és aludtam volna. Saint-Loup is szinte jelen
volt az asztalon heverő s olvasni kezdett könyveivel s mellettük pár
fényképpel, amelyek közt felismertem a magamét és Guermantes
hercegnőét, meg aztán ezzel a tűzzel, amely végre mégiscsak megszokta a
kandallót, s akárcsak egy fekvő és lázasan várakozó állat, híven és
hangtalanul lélegzett, s csak időnként ejtett el egy széthulló parazsat, vagy
a kandalló falát nyaldosta egy-egy lángjával. Hallottam Saint-Loup
órájának ketyegését, ott volt egészen közel hozzám. Ez a tiktak mindig
máshonnan hangzott, mert nem láttam magát az órát; úgy hallatszott,
mintha hátulról, elölről, jobbról, balról jönne, olykor meg is szűnt, mintha
messze lenne. Egyszerre mégiscsak megláttam az órát az asztalon. Akkor
aztán a tiktakot egyetlen biztos helyről hallottam, ahonnan nem is mozdult
el többé! Legalábbis azt hittem, hogy arról a helyről hallom; nem ott
hallottam, hanem csak ott láttam, a hangoknak nincs helyük. De legalább a
mozgásukhoz próbáljuk csatolni őket, amivel viszont az a hasznuk, hogy
értesítenek bennünket róluk, ezzel meg ezek szükségesnek és
természetesnek tetszenek. Persze megtörténik olykor, hogy egy beteg,
akinek légmentesen betömték a fülét, nem hallja a tűz lármáját, azt, amely
oly hasonló a Saint-Loup kandallójában égő tűznek a morgásához,
miközben üszköt és hamut termelt, amit aztán a kosarába ejtett; s éppoly
kevéssé hallja a villamoskocsik járását, amelyeknek a zenéje szabályos
időközökben zendült fel Doncières főterén. Akkor aztán, ha a beteg olvas,
a könyv lapjai maguktól nyílnak-fordulnak egymás után, mintha csak egy
istenség lapozná őket láthatatlanul. Egy készülő fürdő lomha zaja
megenyhül, megkönnyül s úgy távolodik, mint egy égi madárcsicsergés. A
hangos zaj hátrálása, gyengülése kiolt belőle minden ellenünk irányuló
erőszakos hatalmat; míg az előbb majdnem megőrültünk azoktól a
kalapácsütésektől, amelyek, úgy látszott, beszakítják fejünk felett a
mennyezetet, most könnyedén, simogatón, távolodón jutnak el hozzánk,
akár a falevelek susogása, amelyek odakinn az utcán a zefírrel
játszadoznak. Kártyát vetünk és nem halljuk, úgyhogy már-már azt
hisszük, nem is forgattuk meg a lapokat, hogy maguktól mozognak,
kitaláljuk a kedvüket, hogy szórakozzunk velük egy kicsit, s maguktól
jönnek, hogy játsszanak velünk. S ez alkalommal felvethetjük a kérdést,
hogy vajon ha a Szerelemről van szó (tegyük hozzá a Szerelemhez az élet,
a dicsőség szerelmét, mert, úgy látszik, vannak emberek, akik ismerik ezt
a két szerelmet), nem úgy kellene-e cselekedni, mint azok, akik a lárma
ellen nem azt kérik, hogy szüntessék meg, hanem betömik a fülüket; és
hogy az ő példájukra figyelmünket, önvédelmünket mi magunkra
szorítsuk, s azt tegyük fő feladatukká, hogy ne azt a külső lényt fogják
közre, akit szeretünk, hanem a miatta érzett tulajdon szenvedésünket.
 Hogy visszatérjünk megint a hangra, ha megnagyobbítjuk a viaszgolyót,
amely elzárja hallójáratunkat, azt a fiatal lányt, aki fejünk felett valami
zajos darabot dübörgetett, az ily golyó azonnal pianissimóra kényszeríti;
és ha ugyanezt a golyót valami zsiradékba mártjuk, kényuralmának az
egész ház azonnal aláveti magát, sőt törvényei a házon túl, a külvilágra is
kiterjednek. Most már a pianissimo sem elég, a golyó abban a pillanatban
magát a billentyűsort is elhallgattatja, s a zongoraleckének egykettőre
vége szakad; az az úr, aki a fejünk felett járt, azonnal abbahagyja a sétáját;
a kocsik s a villamosok forgalma teljesen elnémul, mintha csak egy
államfőt várnának. S a hangnak ez az elhalkulása olykor nemhogy védené,
inkább zavarja az álmunkat. Tegnap még ez a szüntelen lárma
folyamatosan éreztette velünk az utca és a ház mozgalmasságát, s a végén
éppúgy elaltatott, akárcsak egy unalmas regény; ma viszont a csend
felszínén, amely álmunkra borul, egy mindennél erősebb zökkenőt vélünk
hallani, holott oly könnyű, mint egy sóhaj, nincs köze semmiféle hanghoz,
titokzatos; s a kíváncsiság, amelyet belénk lehel, egyszerre felébreszt
bennünket. Ha meg, ellenkezőleg, kiszedjük egy pillanatra a gyapotot a
beteg fülüregéből, a hang fénye, teljes napja egyszerre megint felragyog
vakítón, mintegy újjászületik a mindenségben; a száműzött zajok népe
máris ott terem, teljes gyorsasággal; s olyan áhítattal halljuk a hangnak a
feltámadását, mintha zenélő angyalok zengnének hálaéneket. Az üres
utcák megtelnek egy percre az éneklő villamosok egymást követő gyors
szárnyaival. S a szobában benn maga a beteg teremti meg, nem mint
Prométheusz a tüzet, hanem a tűznek a zaját. S aszerint, hogy növeljük
vagy kiszedjük a vattacsomókat, mintha csak felváltva játszanánk ezen a
két pedálon, amellyel a külvilág hangzókészségén tágítottunk.
Csakhogy a zajok megszűnhetnek olyanféleképpen is, amikor a csönd
nemcsak pillanatnyilag tart. Aki egészen megsiketült, még csak egy bögre
tejet sem forralhat fel maga mellett anélkül, hogy ne kellene néznie a
fedetlen bögre mélyén a tej fehér, sarkvidéki, hóviharszerű visszfényét,
amely intő előjele annak a bizonyos pillanatnak, amikor azonnal ki kell
húzni a villanyáram kapcsolóját, mint ahogy az Úr állította meg a tenger
zajgó hullámait; mert a forrni kezdő tej vonagló s feltörő magja máris nő-
nő ferde kis dagályokban, s felpuffasztja s kikerekíti azt a pár félig tört
vitorlát, amelyek a tejszínből redőződtek ráncokká, s a viharban egyet-
egyet gyöngyházként emel magasra, ezeket aztán az árammegszakítás, ha
a villanyos vihar még idejében megszűnik, önmaguk körül forgatja s
magnóliaszirmokként engedi őket szabadjára. Ha a beteg nem járt volna el
elég gyorsan s a szükséges óvatossággal, könyvei és órája ily tajtékzó
tejvihar után alig merülnének fel ebből a fehér tengerárból, s kénytelen
volna segítségül hívni öreg házvezetőnőjét, aki, még ha híres politikust
vagy nagy írót szolgálna ki, akkor is szemébe mondaná, hogy nincsen több
józan esze, mint egy ötéves gyermeknek. Máskor meg csak úgy egyszerre
megjelenik valaki, aki az előbb még nem volt itt, az elvarázsolt szobának
csukott ajtaja előtt, vagyis egy oly látogató, akinek nem hallottuk a
beléptét, s aki csak mozdulatokban beszél, mint egy kis bábszínház egy
figurája, s akinek a némasága olyan megnyugtató annak, aki már torkig
van a beszélt nyelvvel. S ez a tökéletes süket, mivel egy érzékünk veszte
éppannyi szépséget ád a világnak, mint amennyit egy érzék megszerzése,
gyönyörködve sétálgat most egy majdnem édenivé vált földön, ahol az Úr
eddig még nem teremtette meg a hangot. A legmagasabb vízesések
egyedül csak szemének terítik ki kristálytiszta abroszukat, nyugodtabban,
mint a mozdulatlan tenger s oly tisztán, mint a Paradicsom szökellő
zuhatagai. Mivel a zaj a süketsége előtt csak felfogható formája volt
valamilyen mozgásnak, a zajtalanul mozgó tárgyak, úgy érzi, ok nélkül
mozognak; megfosztva minden hangbeli minőségtől, spontán
tevékenységet mutatnak, mintegy élni látszanak; mozognak,
megmerevednek, lángra gyulladnak, csak úgy maguktól. Mint az ősidők
szárnyas szörnyei, maguktól látszanak elrepülni. A süket embernek,
magányos és szomszéd nélküli házában, aki már a teljes süketség előtt is
tartózkodóbbnak mutatkozott s érezhetően hallgatag volt, a kiszolgálását
most szinte tilalmas módon mintha némák végeznék, akárcsak egy
tündérjáték királyánál. Akárcsak a színpadon, az az emlékmű vagy
középület – kaszárnya, templom, városháza –, amelyet a süket az
ablakából szemlélhet, csak afféle díszlet, semmi más. Ha egy nap
összeomlana, porfelhő maradna utána és látható romhalmazok; viszont
kevésbé valóságos, mint egy színházi palota, amely, igaz, vékonyabb s úgy
hullana szét az elvarázsolt mindenségben, hogy súlyos és széteső
terméskövei se szennyeznék be holmi ordináré zajjal a csend szűziességét.
Az a viszonylagosabb csend, amely ebben a kaszárnyabeli kis szobában
uralkodott, s ahol csak egy perce tartózkodtam, egykettőre megszakadt. Az
ajtó kinyílt, és, leejtve monokliját, Saint-Loup lépett be nagy sietve.
– Ó, Robert – mondtam mindjárt néki –, milyen jó itt ebben a szobában;
milyen jó volna, ha megengednék, hogy itt vacsorázzam s itt aludjam!
S valóban, ha ez nem lett volna tilos, milyen derűs pihenésben lehetett
volna itt részem ebben a nyugalmas, biztonságos és derűs légkörben,
amelyet ezer szabályozott és öntudatos akarat táplált, ezer gondtalanul élő
lélek ebben a nagy kaszárnyai közösségben, ahol az idő magára vette a
tevékenység formáját, s az órák szomorú harangszavát ugyanaz a vidáman
hívó kürtszó helyettesítette, amelynek zengő emléke állandóan ott
kóválygott szétszóródva és porrá válva a kisváros kövezetén – szózat,
amire mindenki hallgat, s amellett még zenei hang is, mivel nemcsak a
felsőbbség szófogadásra intő parancsa volt, hanem a bölcsességé is, amely
meg a boldogságot parancsolta!
– Ahá – nevetett Saint-Loup –, szívesebben aludna az én közelemben,
ugye, mint egyedül a hotelban.
– Ó, Robert, ne csúfolódjon velem ezzel a kegyetlen iróniával, hisz
tudja, hogy ez lehetetlen, s hogy mennyire szenvedek majd odaát a
hotelban.
– No, hát ez igen hízelgő – felelte –, mert magamtól is rájöttem, hogy
szívesebben maradna itt éjszakára. És hát éppen erre kértem az imént a
kapitányt.
– S megengedte?! – kiáltottam.
– Nincs semmi akadálya.
– Ó, imádom ezt az embert!
– Nem, nem, ez nagyon is sok lenne. Most pedig, ugye, megengedi,
hogy hívjam a legényemet, mert vacsoráról kell gondoskodnia – tette
hozzá, mialatt én elfordultam, hogy elrejtsem könnyeimet.
 Közben Saint-Loup pajtásai egymás után kopogtak be hozzá. De ő
mindannyit kidobta.
– Ugyan menj már a fenébe.
Kértem, engedje meg, hogy maradjanak.
– Dehogy, hisz halálra untatnák: csupa műveletlen fráter, csak
lóversenyről meg legfeljebb lóápolásról tudnak beszélni. Meg aztán
nekem is elrontanák ezt a pár értékes percet, hiszen oly rég vágyódtam
erre. Hozzáteszem, hogy ha pajtásaim közepes elméjét bírálom, ne higgye,
hogy a katonaság híjával volna az értelmességnek. Szó sincs róla. Itt a
parancsnokunk, csodálatos emberpéldány. Nemrég tartott egy tanfolyamot,
s a hadtörténetet úgy tárgyalta, mint egy algebrai bizonyítást. Esztétikai
szempontból is olyan szépek voltak az indukciói meg a dedukciói, hogy az
én kedves vendégem se maradna közömbös az irányukban.
– Csak nem az a kapitány, aki megengedte, hogy itt maradjak?
– Hál’ istennek nem ő az, mert akit úgy „imád” s oly kevésért, a
legnagyobb szamár, akit a mi földünk eddig hordott. Tökéletesen ért a
napirendhez s a katonái magatartásához; órákat képes eltölteni a
szállásmesterrel vagy a katonaszabóval. Szóval, ilyen az észjárása.
Egyébként igen lenézi, mint a többiek is, ezt a mi remek parancsnokunkat,
akiről épp most beszéltem. Az utóbbival senki sem barátkozik, mivel
szabadkőműves és nem jár a templomba. A kapitányunk, Borodino herceg
például sose fogadná ezt a kispolgárt. Márpedig ez mégiscsak hiú
pöffeszkedés attól, akinek a dédapja afféle kis földbérlő volt, s aki maga is
földbérlő volna Napóleon háborúi nélkül. Egyébként ő maga is némileg
tudatában van annak a se hús, se hal helyzetnek, amelyet elfoglal a
nagyvilágban. Alig mer járni a Jockey-Clubba, annyira feszélyezve érzi
magát ez az állítólagos herceg – mondta Robert –, akit, úgy látszik,
ugyanaz az utánzóösztön bírt arra, hogy egyformán vallja mesterei
társadalmi elméleteit s ugyanakkor rokonai nagyvilági előítéleteit, s
felfogásában ily módon öntudatlanul egyesítette a demokrácia szerelmét s
a császári nemesség iránt érzett megvetését.
Elnéztem nagynénje fényképét, s az a gondolat, hogy Saint-Loup ennek
a fényképnek a birtokosa, és hogy talán még nekem is adja, még
kedvesebbé tette a szememben, s azt kívántam, hogy ezerféle szolgálatot
tehessek néki, amelyeket, e képért cserében, semmiségnek éreztem volna.
Mert ez a fénykép mintha csak egy újabb találkozó lett volna azok után,
amelyek azelőtt történtek köztünk; több annál, egy hosszabb találkozás,
mintha a mi kapcsolataink hirtelen fejlődése révén a hercegnő, a kerti
kalapban, egyszerre megállt volna mellettem, s először engedte volna,
hogy alaposan megnézhessem arca teltségét, nyakszirtje hajlását, sarkosan
összevont szemöldökét (mivel eddig mintha csak fátyolon át láthattam
volna, gyors járása, benyomásaim szédülete s az emlékezés
bizonytalansága miatt); s e képnek a szemlélete, akár egy nő nyaka és
karja, akit máskor mindig csak állig érő ruhában láttam, kéjes
felfedezésnek tetszett, valóságos külön kegynek. Ezeket az arcvonásokat,
amelyeket csak nézni is majdnem tilosnak éreztem, ezúttal úgy
tanulmányozhatom, mint egy geometriai kézikönyvben, az egyetlen olyan
geometriai kézikönyvben, amelynek értéke van a szememben. Később,
ahogy Robert-ra néztem, észrevettem, hogy ő is kissé nagynénje
fényképének tetszett, éspedig egy majdnem éppoly megható titok
következtében, mert hisz az ő, Robert arcát nem a nénjéé hozta létre,
viszont közös eredete volt mindkettőnek. Guermantes hercegnő vonásai,
amelyek combray-i víziómhoz kapcsolódtak, a sólyomcsőrhöz hasonló orr,
a szúrós szempár egyúttal arra is szolgált, hogy egy másik, hasonló és
vékony és finom bőrű példányban mutassa Robert arcát, amely majdnem
egyformára sikerült a nénjéével. Irigyen nézegettem rajta a Guermantes-
ok jellegzetes vonásait, ezét az egész világon oly sajátosnak maradt
fajtáét, amelyben nem veszik el s amelyben megmarad elszigetelten
istenien madárszerű dicsőségével, mivel mintha a mitológia legősibb
korszakaiban egy istennő és egy madár egyesüléséből származott volna.
Robert, bár nem ismerte az okát, láthatóan méltányolta az én
ellágyulásomat. Ez különben csak növekedett a tűz jóleső melegével,
valamint a pezsgőtől, amelytől egyszerre gyöngyöztek homlokomon a
verejtékcsöppök, szememben pedig a könnyek; fogolypecsenyére ittuk az
italt, s én a be nem avatott káprázatával ettem-ittam, mindegy, milyen be
nem avatottéval, amikor az egy bizonyos, előtte ismeretlen életmódban
olyasmit talál, ami szerinte nem férhet semmiképp sem össze ezzel az
életmóddal (például egy szabadgondolkodóé, aki remekül vacsorázik egy
plébános asztalánál). S másnap reggel, mikor felébredtem, Saint-Loup
igen magasan fekvő szobájának ablakából, ahonnan végigláthattam az
egész környező vidéket, kíváncsi tekintetet vetettem szomszédomra, a
vidékre, amelyből előző este, mivel későn érkeztem, szinte semmit sem
láthattam, hisz már aludt a sötétségben. De bármilyen korán ébredt is, a
nyitott ablakból csak annyit láthattam, akár egy kastély ablakából, ha a tó
felőli oldalon nézünk széjjel, hogy beburkolózik ködből szőtt, puha és
fehér reggeli ruhájába, amely minden részletét eltakarta előlem. Viszont
tudtam, hogy leveti, mielőtt még a katonák, akik lenn az udvarban a
lovakkal foglalkoztak, befejezik ezeknek a gondozását. Addig is nem
láthattam mást, mint egy sovány domb vonalát, amelynek már árnyéktalan
háta a kaszárnyához támaszkodott, nyers és halvány színekben. A
zúzmarától csipkés függönyön át egyre csak ezt az idegent néztem, ez meg
engem nézhetett életében először. De mikor már megszoktam, hogy
eljárjak a kaszárnyába, az a tudat, hogy a domb is itt van, mégpedig
valóságosabban, még akkor is, ha nem látom, mint a balbeci szállodát,
mint a mi párizsi házunkat, amelyekre úgy gondoltam, mint holmi
távollevőkre vagy halottakra, öntudatlanul azt eredményezte, hogy
alakjának visszfénye legkisebb benyomásaimat is beragyogta Doncières-
ben, mint például ezen a reggelen is a melegnek azt a jó benyomását,
amelyet Saint-Loup legényének a csokoládéja keltett bennem ebben a
kényelmes szobában, ebben az optikai középpontban, ahonnan oly jól
láthattam a dombot (mert annak a gondolatát, hogy ne csak nézzem,
hanem be is járjam, eleve lehetetlenné tette ez a ködtakaró). Ez a köd,
amely a dombnak egész alakját átitatta, a csokoládé ízével és akkori
gondolataimnak egész szövedékével társulva, jóllehet nem is gondoltam
rá, mintegy átitatta minden egyes gondolatomat, mint ahogy balbecbeli
benyomásaimhoz állandóan bizonyos nehéz és változatlan arany
csatlakozott, vagy mint ahogy a külső lépcső feketés termésköveinek
szomszédsága valami sötétszürke színt szórt combray-i benyomásaimra.
Ez a köd egyébként nem sokáig maradt meg a reggeli fényben, néhány
nyilával már kezdte szétoszlatni a nap, a nyilak gyémántokkal
szegélyezték, aztán végképp megsemmisítették. A domb most már
átengedhette szürke farát a sugaraknak, amelyek később, mikor a városba
mentem, a falevelek pirosát s a választási plakátok piros és kék színeit
olyannyira felfokozták, hogy még én is velük ujjongtam, s miközben
hangosan dudorászva ütögettem a kövezetet, vissza kellett magam
tartanom, hogy ne szökelljek örömömben.
De már a második naptól fogva a hotelban kellett aludnom. S előre
tudtam, hogy fatális módon a bánattal kellett ott találkoznom. Olyan volt
ez, mint valami be nem lélegezhető aroma, amely születésem óta minden
új szobából rám áradt, vagyis minden szobából: ahol állandóan laktam,
abban nem voltam jelen, gondolatom máshol időzött, s csak a szokást
küldte a helyére. De hát nem bízhattam meg ezt a kevésbé érzékeny
szolgálót azzal, hogy törődjön a dolgaimmal egy új helyen, ahol
megelőztem, ahová egyedül érkeztem, ahol kapcsolatba kellett hoznom a
dolgokkal ezt az „Ént”, akit csak időnként, évek múlva találtam meg, de
mindig ugyanannak, mert nem nőttem Combray óta, Balbecba való első
érkezésem óta, mikor oly vigasztalanul sírtam egy nyitott bőrönd sarkán
ülve.
Ezúttal azonban csalódtam. Nem maradt időm a szomorúságra, mert
egyetlen percig se maradhattam egyedül. Az egykori palota fényéből sok
minden megmaradt, amit egy modern szállóban nem használhattak
semmire, s ami, minden gyakorlati alkalmazástól függetlenül,
dologtalanságában mintegy külön életet élt: a folyosóknak sehol sem volt
végük, s minden percben meg kellett állnom céltalan jövés-menésük miatt,
az előcsarnokok oly messzire nyúltak, mintha folyosók lettek volna teljes
szalondíszletekkel, s inkább olyan színük volt, mintha ezek lakók lettek
volna s nem a lakáshoz tartozók, mivel egyik lakosztályba se lehetett
belefoglalni őket, csak kóboroltak az enyém körül s azonnal felajánlották a
társaságukat – mint afféle dologtalan, de nem zajos szomszédok, a múlt
alsóbbrendű szellemei, akiknek annyit megengedtek, hogy csendben ott
lakhassanak a bérelt szobák ajtajánál, és akik minden alkalommal, ha az
utamban találtam őket, hallgatag udvariassággal fogadtak. Egészében egy
oly lakás gondolatát, amely csak egyszerű kerete pillanatnyi létünknek, s
épp hogy megóv bennünket a hidegtől vagy mások látványától, egyáltalán
nem alkalmazhattam erre a mostani szállásomra, amely több szobából állt,
élőlények kolóniájából, egy, igaz, szótlan életből, de amellyel, ha
hazatértem, mindenképp találkoznom kellett, nem lehetett kikerülnöm,
nem lehetett nem fogadnom. Iparkodtam senkit sem zavarni, s áhítattal
kellett néznem például a nagy szalont, amely a tizennyolcadik század óta
megszokta, hogy óarany kárpitjai közt nyújtózkodjék, mennyezete festett
felhői alatt. Viszont a kisebb fülkéket meghitt kíváncsisággal nézegettem:
minden szimmetria nélkül ott helyezkedtek el számlálatlanul s mintegy
meglepetten a szalon körül, rendetlenül menekülve a kert felé, ahová
három törött lépcsőfokon igen könnyen lejuthattak.
Ha úgy akartam elmenni vagy visszatérni, hogy a felvonót ne
használjam, vagy hogy ne lássanak a nagyobbik lépcsőházban, egy kis
magánlépcsőház, amely már nem szolgált semmire, kínálta felém a fokait,
oly ügyesen helyezkedve egészen közel egymás fölé, minthogyha a
fokozatukban valami tökéletes arány lett volna abból a fajtából, aminőt a
színekben, az illatokban, az ízekben találunk, s amelyek sokszor valami
sajátos érzékiséget keltenek bennünk. De a fel- és lefelé járásért ide kellett
jönnöm, hogy megismerjem, mint ahogyan régebben egy alpesi
üdülőhelyen ismertem meg a lélegzés állandó gyönyörűségét, amelyet
pedig általában nemigen szoktunk felfogni. A legcsekélyebb erőfeszítés
teljes hiányát éreztem, amelyet csak a rég megszokott dolgok nyújthatnak
nekünk, amikor először léptem ezekre a lépcsőfokokra, s még mielőtt
megismertem volna, máris meghittnek éreztem őket, minthogyha hajdani
gazdáik, akiket naponta fogadhattak, átadták, beléjük helyezték volna
azoknak a szokásoknak előlegezett kedvességét, amelyeket még nem
tehettem magamévá, s amelyek csak elgyengülnek, mihelyt az én
szokásaimmá válnak. Kinyitottam egyik szobát, a dupla ajtó azonnal
becsukódott mögöttem, a drapéria oly csöndet teremtett, hogy úgy éreztem
magam benne, mint egy mámorító birodalomban; egy rézveretes
márványkandalló itt más egyébre is alkalmas volt, mint a Direktórium
művészetének a mutogatására, hisz a szobát fűtötte, s egy alacsony, lábas
kis karszéken ülve éppen olyan kényelmesen melegedhettem így a
kandallónál, mintha csak a szőnyegen ültem volna. A falak közrefogták a
szobát, s elválasztottak a külvilágtól, de, hogy beengedhessék s magukba
zárják azt, ami teljessé tette az egészet, széthajoltak a könyvtár kedvéért,
helyet adtak az ágyfülkének, amelynek két oldalán könnyű oszlopok
tartották az alkóv magasított mennyezetét. S a szobát még
meghosszabbította s elmélyítette két fülke, a szobával egyforma
szélességben, s a hátulsó falán, hogy illattal árassza el az ott keresett
nyugalmat, egy íriszszemekből felfűzött, kívánatos rózsafüzér függött;
hogy ha visszavonultam ebbe a végső menedékbe, az ajtók, ha azalatt
tárva-nyitva hagytam őket, nem érték be azzal, hogy megháromszorozták a
terjedelmét, anélkül, hogy megtört volna egy egész lakosztály harmóniája,
s szememet a magamba szállás gyönyörűsége után nem csupán a
terjedelem örömével gyönyörködtették, hanem magányom sérthetetlen és
mégsem zárt örömét a szabadság érzetével is gyarapították. Ez a fülke egy
udvarra nyílt, arra a magányos szépségre, akit boldogan vállaltam egyedüli
szomszédomnak, amikor felfedeztem másnap reggel, magas falai közé
zárva, ahonnan egy ablak sem kapott világot, s ahol csak két elsárgult fa
állt, ami épp elég volt rá, hogy a tiszta eget mályvaszínre enyhítse.
Mielőtt lefeküdtem volna, kiosontam a szobámból, hogy átkutassam
tündéri birodalmamat. Hosszú folyosón mentem végig, amely sorra hódolt
nékem mindazzal, amit csak tartalmazott, ha esetleg még nem volnék
álmos, egy karszékkel egyik szögletben, egy spinéttel, egy asztalkán kék
fajanszvázával tele cineráriával, s egy régi keretben, kék virággal
rizsporos fürtjei közt s kezében egy szegfűcsokorral, egy hajdani hölgy
visszajáró árnyékával. A folyosó végére érve, vaskos fala, ahonnan nem
nyílt ajtó, így szólt hozzám naiv módon: „Most pedig menj szépen vissza,
de hisz látod, itthon vagy”, s még a puha szőnyeg is megtette a magáét,
hogyha nem alszom az éjjel, kijöhetek mezítláb is, s mint ahogy az
ablakok is, amelyek spaletta nélkül néztek ki a vidékre, biztosítottak, hogy
ők is szívesen maradnak ébren, jöhetek, amikor csak tetszik, ne féljek,
senkit sem kell felébreszteni. S egy függöny mögött még egy kis
szobafülkét is felfedeztem, nem tudott onnan megszökni, mert a fal
visszatartotta, s most ijedten nézett rám kerek ablakszemével, amelyet
kékre festett a holdvilág. Lefeküdtem, de a párna, az oszlopok, a kis
kandalló jelenléte a párizsinál jobban felkeltette a figyelmemet, s nem
engedte, hogy átengedjem magam álmaim megszokott menetének. És
mivel a figyelemnek éppen ez az állapota borítja be, izgatja fel s
alakítgatja az álmot, s helyezi emlékeink egy-egy sorával ugyanarra a
magasságra, azok a képek, amelyekkel álmaim az első éjjel táplálkoztak,
teljesen különbözők voltak a rendes álmot elősegítő emlékezet képeitől.
Ha alvás közben megkísértett volna a rendes emlékezéshez való
visszafordulás, a szokatlan ágy, a nagy figyelem, amelyet, ha
megfordultam, kénytelen voltam pillanatnyi testtartásaimnak szentelni,
elegendők voltak ahhoz, hogy helyben tartsák vagy helyreigazítsák
álmaim új fonalát. Úgy vagyunk az álommal, mint a külső világ
felfogásával. Elég, ha szokásaink megváltoznak, hogy álmunk költőivé
váljék, elég, hogy vetkőzés közben elaludjunk az ágyunkon, anélkül, hogy
akarnánk, és az álom arányai egykettőre megváltoznak, s szépségét
azonnal átérezzük. Felébredünk, zsebóránk négy órát mutat, reggeli négy
órát és nem többet, de mi azt hisszük, hogy az egész nap elmúlt, mert úgy
érezzük, mintha ez az alig pár perces álom, amelyet nem is kerestünk,
egyenesen az égből szállt volna ránk, valami isteni jog révén, oly telten és
hatalmasan, mint egy császár aranyalmája. Combray-ban, reggel, ha
bosszantott, hogy nagyapám már felöltözött, s már mindenki csak énrám
várt, hogy elinduljunk Méséglise felé, mindig az ezred zenekara ébresztett
fel, mert mindennap ott vonult a mi ablakaink alatt. De kétszer vagy
háromszor – s ezt azért mondom, mert nem írhatjuk le jól az emberek
életét, hogyha nem fürdetjük meg az álom hullámaiban, amelyek az életet
éjről éjre veszik körül, mint ahogy egy félszigetet környez állandóan a
tenger – álmom elég erős volt bennem, hogy ellenálljon a harsogó
zenének, s olyankor semmit sem hallottam. Más napokon engedett egy
percre; de öntudatom akkor még bársonyos volt az alvástól, mint azok az
előzőleg érzéktelenített szervek, amelyek révén egy kezdetben még nem
érzett égetés csak egészen a végén válik érezhetővé – s mint egy könnyű
sérülést, oly szelíden fogta fel a kürtszó éles hegyű tűit, amelyek friss és
szétszóródó reggeli csicsergésként simogatták; s a rövid félbeszakítás
után, mikor már muzsikává vált a csend, s újra körülfogott álmommal
együtt, mielőtt a dragonyosok végleg eltávolodtak volna, megfosztott e
szökellő és zengzetes bukéta utolszor nyíló csokraitól. S tudatomnak e
zónája, amelyet a szökellő hangnyalábok épp hogy csak súroltak, olyan
keskeny volt, hogy mikor Saint-Loup később megkérdezte, hallottam-e a
muzsikát, egyáltalán nem voltam biztos, hogy a kürtszó hangját nem csak
úgy képzeltem-e el, mint azt, amelyet napközben véltem hallani a
legkisebb zajra a város kövezete felett. Lehet, hogy mindezt csak
álmomban hallottam, félelmemben, hogy felébresztenek, vagy pedig,
ellenkezőleg, azért, hogy nem ébresztenek fel, s így nem látom a
felvonulást. Mert sokszor, ha még aludtam, abban a percben, amikor,
ellenkezőleg, azt hittem, hogy a zene felébresztett, egy óráig azt hittem,
hogy valóban ébren vagyok, holott egyre aludtam, s álmom vásznán
suhanó árnyékként önmagamnak játszottam el a különböző látványokat,
amelyeknek szemléletében álmom megakadályozott, miközben az volt az
illúzióm, hogy valóban láttam is őket.
Amit nappal tettünk volna, csakugyan megtörténik velünk, hogy
elalváskor álmunkban fejezzük be, vagyis elalvásra való
hajlandóságunkkor, de más utat követve, mint amit ébren választottunk
volna. Ugyanaz a történet megváltozik és másképp ér véget. Mindamellett
az a világ, amelyben álmunkban élünk, oly különböző, hogy akik nehezen
alusznak el, mindenekelőtt a magukéból próbálnak kijutni. Miután
kétségbeesve, zárt szemmel és órák hosszat oly gondolatokat forgatnak,
aminőket nyílt szemmel forgatnának, nekibátorodnak, ha észreveszik,
hogy az előző perc már elnehezült egy oly okoskodással, amely formális
ellentétben van a logika törvényeivel és a jelenlét érthetőségével, más
szóval azzal a rövid „távolléttel”, amely nyitott kaput jelent, talán a
valóság elszökésének, s többé-kevésbé távoli megnyugvást, ami végre
megadja a többé-kevésbé „jó” álmot. De már nagy lépést tettünk akkor, ha
hátat fordítunk a valóságnak, ha elérünk az első barlangokig, ahol az
„autoszuggesztiók” boszorkányokként készítik elő a képzelt betegségek
kotyvalékát vagy az idegbajok újraburjánzását, s lesik azt a pillanatot,
mikor az öntudatlan álom alatt elpihenő válságok eléggé erősen törnek fel,
hogy ezt az álmot megszüntessék.
Nem messze innen van az a zárt kert, ahol ismeretlen virágokként nőnek
az egymástól oly igen elütő álmok, a datura, a hindu kender, a sokféle
éterkivonat álmai, a belladonna, az ópium, a valeriána álmai, oly
virágokéi, amelyek csukva maradnak mindaddig, míg az arra szánt
ismeretlen megérinti és kifakasztja őket, s ellát hosszú órákra a sajátos
álmaik aromájával egy elkábult és meglepett lényt. A kert mélyén zárda
van, tágra nyitott ablakokkal, ahonnan hallani az alvás előtt betanult
leckék ismétlését, azokét, amelyekre csak ébredéskor ismerünk rá; mialatt,
mintegy ennek előjeleként, az a belső ébresztőóra hallatja a tiktakját,
amelyet oly jól szabályozott az a mi belső elfoglaltságunk, hogy mikor a
házvezetőnőnk azzal jön, hogy már hét óra van, teljesen készen talál
bennünket. Annak a szobának homályos falain, amely az álmokra nyílik, s
ahol szüntelen dolgozik a szerelmi bánatok feledése, s amelynek gyorsan
újrakezdett feladatát olykor egy emlékekkel telt lidércnyomás szakítja
meg és győzi le, ott függenek még ébredéskor is az álmoknak emlékei, de
annyira homályosan, hogy gyakran csak a délután közepén vesszük észre
őket először, mikor egy hasonló idea fénysugara éri őket véletlenül;
köztük némelyik álom alvás közben fényes volt és harmonikus, de közben
oly felismerhetetlen lett, hogy nem ismervén rá újólag, csak egyet
tehetünk: sietve visszaadjuk a földnek, mint a gyorsan felbomló halottat,
vagy mint a nagyon is megsérült és majdnem porrá vált műtárgyat,
amelynek a legügyesebb restauráló sem tud már formát adni s nem tud
vele mit kezdeni.
A vasrács mellett van az a bánya, ahol a mély álmok megkeresik azokat
az elemeket, melyek oly kemény rétegekkel borítják az alvó fejét, hogy ha
fel akar ébredni, kénytelen még egy napsugaras reggelen is az ifjú
Siegfriedéhez hasonló, erős fejszecsapásokhoz folyamodni. Ezen túl
tanyáznak a lidércnyomások, amelyekről az orvosok ostoba módon azt
állítják, hogy még az álomtalanságnál is fárasztóbbak, holott,
ellenkezőleg, elterelik a gondolkodó figyelmét; a lidércnyomások,
képzeletdús albumaikkal, melyeknek szeszélyes rajzai közt ott vannak a
már holt rokonaink, akiket itt csak olyan komoly baleset ért, amely a
hamari gyógyulást egyáltalán nem zárja ki. Addig is egy kis
patkányketrecben tartjuk valamennyit, ahol kisebbek a fehér egereknél,
tarka tollakkal teletűzött erős, veres kiütésekkel, s közben Ciceróhoz
méltó beszédeket tartanak nekünk. Az album mellett ott találjuk az
ébredés forgó hanglemezét, amely arra a bosszúságra kényszerít
bennünket egy percig, hogy nemsokára visszatérjünk abba a házba,
amelyet már ötven éve lebontottak, s amelynek képe egyre halványodik, a
távozó álommal egy ritmusban, több más ház mögött, mielőtt elérnénk, a
hanglemez elhallgatásakor, abba a házba, amely ugyanaz, mint amelyet
nyitott szemmel látunk.
Némelykor semmit sem hallottam, mivel oly álomban voltam, amelybe
úgy esik az ember, mint egy lyukba, s boldog, ha kissé később kijut onnan,
súlyosan, túltáplálva s megemésztve mindazt, amit, mint a Héraklészt
tápláló nimfák, azok a növényszerű, eleven hatalmak hoznak, amelyek
tevékenysége megkettőződik, míg alszunk.
Ezt úgy hívjuk, hogy ólomnehéz álom; sőt, úgy látszik, pár percig az ily
álom megszűnte után, hogy magunk is egyszerűen álomemberré lettünk.
Nem vagyunk többé semmi sem. Akkor aztán elménket, személyiségünket
keresve, ahogy egy elveszett tárgyat keresünk, hogy találjuk meg a végén
tulajdonképpeni „én”-ünket, a miénket és nem a másét? Hogy történik,
hogy amikor újra kezdünk gondolkozni, nem egy másik, az előbbitől
különböző személyiség testesül meg bennünk? Nem látjuk, mi irányíthatta
e választást, és sok millió emberi lény közt, amelyek mind lehetnénk, épp
a tegnapi lényünkre, hogy téved rá a kezünk? Mi vezérel bennünket, ha
valóban megszakadás történt (vagy úgy, hogy teljes volt az álom, vagy
pedig úgy, hogy az álmok teljesen különböztek tőlünk)? Valóban maga a
halál volt, mint mikor nem dobog már a szív, s a nyelv ritmikus mozgatása
hoz bennünket az életbe vissza. Bizonnyal maga a szoba, ha csak egyszer
is láttuk, oly emlékeket ébreszt bennünk, melyekhez még régebbiek
fűződnek; vagy pedig oly lények aludtak bennük, amelyekről most
veszünk tudomást. Az ébredéskor való feltámadás – az után a jóltevő
elmeháborodási roham után, amelynek álom a neve – alapjában ahhoz a
tünethez hasonlíthat, amikor egyszerre megtalálunk egy elfelejtett nevet,
egy verssort, vagy egy vers egész refrénjét. S talán az emberi léleknek a
halál után való feltámadását úgy is fel lehet fogni, mint az emlékezés egy
tünetét.
Amikor végre felébredtem, bár a télkezdő fényes és oly hideg reggelek
frissesége visszatartott, de vonzott a napfényes ég, hogy elnézzem a fákat,
ahol a levelek csak arany vagy rózsaszín ecsetvonásoknak látszottak,
mintegy a levegőben lógva egy láthatatlan szövedékben, felemeltem a
fejemet s kinyújtottam a nyakamat, miközben a testem félig rejtve maradt
az ágytakaróban; egy átalakulóban levő selyemhernyóbábhoz
hasonlítottam, kétlaki lényhez, amelynek különböző részeihez más-más
környezet is illett; tekintetemnek elég volt a szín, minden meleg nélkül;
mellem viszont inkább a meleggel, mintsem a színnel törődött. Csak akkor
keltem ki az ágyból, mikor a tüzem meggyulladt, s úgy néztem a
mályvaszínű és aranyló délelőttnek oly átlátszó és szelíd képét, amelyhez
mesterségesen azt a meleget is hozzáadtam, amely hiányzott neki, mivel
közben élesztettem a tüzemet, amely égett és füstölt, mint egy jó pipa, s
amely, akár a pipa, egyszerre azt a vaskos örömet keltette bennem, amely
az anyagi jóléten nyugszik, s azt a finomabb örömet is, amely mögötte
valóságos vízióvá halványodott. Fürdőszobám vadul piros papírral volt
kárpitozva, amelyet nagy fehér és fekete virágok tarkítottak, s eleinte úgy
látszott, hogy nehezen szokom hozzájuk. De csak újaknak látszottak, s
nem kellett velük harcba szállnom, inkább kapcsolatba lépnem s
megváltoztatni felkelésem vidámságát és énekeit, s mintha erővel egy
pipacs közepébe helyeztek volna, hogy a világot onnan nézzem, amelyet
itt egészen másnak láttam, mint Párizsban, e víg spanyolfal keretéből,
aminek ez az új ház látszott, s másképpen irányítva, mint szüleimé,
amellett tele tiszta s túláradó levegővel. Némelykor nyugtalan voltam,
szerettem volna viszontlátni nagyanyámat, mivel féltem, hogy beteg;
máskor egy Párizsban félbehagyott s elakadt ügy emléke izgatott; olykor
valami nehézség, amelybe még itt is módot találtam, hogy belekeveredjek.
Az ily dolgok nem engedték, hogy rendesen aludjak, s nem volt erőm,
hogy legyőzzem a szomorúságomat, amely akkor egy pillanat alatt egész
létemet betöltötte. Olyankor a hotelból elküldtem valakit a kaszárnyába,
egy levélkével Saint-Loup számára: azt írtam neki, hogyha az ténybelileg
lehetséges – tudtam, hogy nem könnyű dolog –, legyen oly jó, s jöjjön
hozzám egy percre. Egy óra múlva megérkezett; és mihelyt hallottam a
csengetését, máris éreztem, hogy megkönnyebbültem ezektől a gondoktól.
Tudtam, hogy ezek nálam erősebbek, de ő meg erősebb azoknál, s
figyelmem máris levált róluk s feléje fordult, ő döntött mindenben.
Belépett, s máris megfürdetett abban a külső levegőben, amelyben kora
reggel óta már annyit tevékenykedett, abban az élő környezetben, amely
oly különböző volt a szobámétól, s amelyhez azonnal megfelelően
alkalmazkodtam.
– Remélem, nem haragszik, hogy megzavartam; de gyötör valami,
kitalálhatta.
– Dehogy, arra gondoltam, hogy egyszerűen látni akar, és ezt igen
kedvesnek találtam, örültem, hogy magához kért. De hát mi az? Nem jól
van? Tehetek valamit az érdekében?
Hallgatta a magyarázataimat, mindenre pontosan felelt; de még mielőtt
megszólalt volna, máris hasonlóvá tett magához; a fontos foglalkozások
mellett, amelyek őt oly gyorssá, élénkké, megelégedetté tették, az én
benyomásaim, amelyek egy perccel előbb annyira megszenvedtettek,
nekem is, mint őneki, egyszerre jelentéktelenekké váltak; úgy voltam,
mint aki napok óta nem tudja kinyitni a szemét, orvost hív, aki szelíden s
ügyesen szétfeszíti a szemhéját, s megmutatja néki a szemében talált
homokot; a beteg meggyógyult és megnyugodott. Minden nyűgségem
feloldódott egyetlenegy sürgönyben, amelynek feladására maga Saint-
Loup vállalkozott. Az élet egyszerre oly különbözőnek, olyan szépnek
látszott előttem, szinte elöntött valami nagy-nagy erő, mindjárt cselekedni
akartam.
– Mit csinál ezután? – kérdeztem Saint-Loup-tól.
– Itt hagyom, mert elgyalogolunk háromnegyed óra múlva, és szükség
van énreám.
– Szóval bajos volt eljönnie?
 – Nem, nem volt bajos egy cseppet sem, a kapitány igen kedves volt, azt
mondta, ha magáról van szó, természetes, hogy elenged, de hát még a
látszatát is kerülni akarom, hogy visszaéljek a kedvességével.
– De ha gyorsan felkelnék s elmennék arra a helyre, ahol a katonákkal
gyakorlatoznak, nagyon érdekelne a dolog, és talán a pihenőkben
beszélgethetnénk is egymással.
– Ezt ugyan nem tanácsolnám. Fölébredt, agyonkínozta magát
olyasmiért, ami, merem biztosítani, nem éri meg, hogy aggódjon miatta,
de most, hogy már nem izgatja, hajtsa a fejét a vánkosára és aludjon
nyugodtan, mert az elsőrangú hatással lesz idegsejtjeire, megtisztítja őket
az ásványi sóktól; ne aludjon el nagyon gyorsan, mert a mi nyavalyás
muzsikánk az ablaka alatt fog elhaladni; de utána mindjárt, biztos vagyok,
hogy megtalálja a nyugalmát, és hogy este viszontlátjuk vacsorára.
De egy kissé későbben gyakran megnéztem a regimentet, amikor a
szabadban gyakorlatozott, s amikor érdeklődni kezdtem azok iránt a harci
elméletek iránt, amelyeket vacsora közben Saint-Loup barátai fejtegettek,
és nappalaim fő vágya lett, hogy közelebbről láthassam különböző
főnökeiket, mint az, aki főleg a zenét tanulmányozza, egyre a
hangversenyeken él, s legnagyobb öröme azoknak a kávéházaknak
látogatása, ahol a zenekar muzsikusainak élete közé keveredhet. Hogy a
hadgyakorlatok területéhez érkezzem, hosszú gyalogutakat kellett
megtennem. Este, vacsora után, annyira kívántam az alvást, hogy olykor
már lecsüggedt a fejem, mintha szédültem volna. Másnap aztán
észrevettem, hogy éppúgy nem hallottam a reggeli katonazenét, mint
azoknak az estéknek másnapján Balbecban, mikor Saint-Loup a közeli
Rivebelle-be vitt vacsorázni, nem hallottam semmit a tengerparti
hangversenyből. S amikor fel akartam kelni, élvezettel éreztem, hogy
képtelen vagyok rá; valamilyen láthatatlan s mély talajhoz voltam kötve,
testemnek a fáradtságtól érzékennyé vált minden tagja által, izmos és
tápláló gyökerekkel. Tele voltam erővel, az élet kitágult körülöttem; azért,
mert messzire nyújtottam, combray-i gyermekkoromnak jóleső fáradalmai
irányában, amikor másnaponként hosszan sétáltunk Guermantes felé. A
költők azt állítják, hogy megtalálunk egy pillanatot abból, amik valaha
voltunk, ha benyitunk abba a házba vagy kertbe, ahol fiatal korunkban
éltünk. De hát ezek nagyon is bizonytalan zarándoklások, s utánuk
legalább annyi csalódás vár bennünket, mint siker. Az állandó helyeket,
amelyek más-más évvel egykorúak, jobb, ha bennünk magunkban találjuk.
Erre szolgálhat bizonyos fokig egy jóleső fáradtság, utána egy jóleső
éjszakával. Az ily éjek, hogyha egyszer leszállítanak bennünket az álom
legmélyebb folyosóira, ahol az előző napnak semmiféle visszfénye, az
emlékezetnek legparányibb világossága sem világítja meg többé a mi
belső monológunkat, és ha ez nem is szűnik meg, oly alaposan felforgatják
testünk talaját és ősrétegét, hogy megtaláltatják velünk – ahol elernyedt
izmaink ágaikat százfelé csavarva, vágyakoznak az új életre –
gyermekkorunk egykori kertjét. Nem kell utaznunk, hogy megláthassuk, le
kell szállnunk legmélyünkre, hogy mibennünk megtaláljuk. Ami a földet
beborította, nem fölötte van, hanem alul; egy kirándulás nem elegendő,
hogy megszemléljük a holt várost, ásatások szükségesek. De látni fogjuk,
hogy bizonyos futó és véletlen benyomások mennyivel jobban visznek
vissza a múlt felé, mennyivel finomabb pontossággal, mennyivel
könnyebb, anyagtalanabb, szédítőbb, biztos és halhatatlan szárnyalással,
mint omlatag organizmusaink.
Olykor a fáradtságom még nagyobb volt: anélkül, hogy lefekhettem
volna, több napon át követtem a hadgyakorlatokat. Milyen jólesett
olyankor a hotelba való visszatérés! Ágyamba bújva, mintha csak végre
megszabadultam volna a varázslóktól, a boszorkányoktól, akikkel telis-
tele vannak tizenhetedik századunk legkedveltebb „regényei”. Alvásom és
reggeli lustálkodásom másnap olyan volt, mint egy kedves tündérmese.
Kedves; de talán jóltevő is. Azt mondtam olyankor magamban, hogy a
legrosszabb szenvedéseknek is megvan a maguk menedéke, amelyekben,
jobb híján, mindig megtaláljuk a nyugalmat. Ilyenféle gondolatok igen
messze vezettek.
Oly napokon, amikor pihenő volt, s Saint-Loup mégse hagyhatta ott a
kaszárnyát, gyakran én mentem el hozzá. Messze volt tőlem; egészen ki
kellett menni a városból, átmenni a viadukton, amelynek két oldaláról
szinte határtalan volt a kilátás. Ezeken a magasságokon majdnem mindig
erős szél fújt, s az udvar három oldalán emelkedő épületeket is
megtöltötte, amelyek ily módon úgy harsogtak szüntelen, mint egy
szélbarlang. Mialatt ő valamilyen szolgálatban volt elfoglalva, itt vártam
meg Robert-t, szobája ajtaja előtt vagy az ebédlőben, azokkal a barátokkal
beszélgetve, akiknek régebben bemutatott (s akiket később máskor is
meglátogattam, még akkor is, ha ő nem volt ott), s meglátva az ablakon át,
alattam vagy száz méterrel a még télies mezőt, de ahol itt-ott már új
vetések zöldelltek, sokszor esőázottan s megvilágítva a naptól,
amelyeknek zöld szalagtáblái átlátszó s tiszta emailként fénylettek fel
odakinn, megtörtént, hogy meghallottam, mikor róla beszéltek; s így igen
hamar megtudtam, hogy szeretik, és népszerű a kaszárnyában. Több
behívott katonánál, akik más csapatoknál szolgáltak, gazdag, fiatal
polgároknál, akik az arisztokrata társaságot csak kívülről láthatták,
belsejébe nem jutottak, az, ami felkeltette bennük Saint-Loup jelleme iránt
a rokonszenvet, azzal a tekintéllyel párosult, amit az ő szemükben a
fiatalember azért is élvezett, mivel gyakran, szombat este, amikor
szabadságra mentek Párizsba, látták, hogy ott vacsorázik a Café de la
Paix-ben, együtt Uzès herceggel[362] és Orléans királyi herceggel[363]. S
emiatt, csinos arcában, fesztelen járásában, köszönése módjában,
monoklijának szüntelen lendületében, nagyon is magas sapkáinak s
nagyon is finom és rózsaszín nadrágszövetének egyéni „fantáziájában” oly
„sikket” véltek felfedezni, amelyről biztonsággal állították, hogy a
regiment legválasztékosabb tisztjei is híjával voltak, még az a fenséges
külsejű kapitány is, aki annak idején megengedte, hogy a kaszárnyában
aludhassak, s aki Saint-Loup-hoz képest nagyon is ünnepiesnek látszott s
majdnem közönségesnek.
Az egyik azt beszélte, hogy a kapitány új lovat vásárolt. „Annyi lovat
vesz, amennyit akar. Vasárnap délelőtt az Akácsoron[364] találkoztam
Saint-Loup-val, bezzeg ő sikkesebben lovagol!” – felelte rá a másik, s
mint aki ismerős a dolgokban, mivel ezek a fiatalemberek oly osztályhoz
tartoztak, amely, ha nem is jár össze ugyanazokkal a nagyvilágiakkal,
pénze és szabad ideje révén nem különbözik az arisztokráciától, mert hisz
ismer minden fényűzést, amit pénzért megkaphat. Az övék legfeljebb,
például ami a ruházkodást illeti, valamiben szándékosabb volt és
hibátlanabb, mint Saint-Loup szabad és hanyag eleganciája, amely
nagyanyámnak is annyira tetszett. E nagy bankárok és tőzsdeügynökök
fiainak egész kis izgalmat okozott, hogy színház után, ha osztrigát ehettek
a vendéglőben, az övékkel szomszédos asztalnál Saint-Loup tisztjelöltet
látták. S hány anekdotát meséltek hazajövet, hétfőn a kaszárnyában, akár
az, aki Robert-ral egy csapatban szolgálhatott, s akinek igen
„barátságosan” köszönt, vagy az, aki nem együtt szolgált vele, de azt hiszi,
hogy ennek ellenére Saint-Loup felismerhette, mert kétszer vagy
háromszor egyenesen őreá meresztette a monokliját!
– Igen, a bátyám látta a Paix-ben – mondta egy másik, aki egész napját a
barátnőjénél töltötte –, s azt mondja, hogy nagyon is bőre volt szabva a
ruhája s nem feszült jól a termetére.
– Milyen volt a mellénye?
– Nem volt fehér mellénye, hanem olyan mályvaszínű, hímzett
pálmákkal, tündérszép!
A régieknek (a népből való egyszerű katona-szolgáknak, akik nem
ismerték a Jockey-Clubot, s Saint-Loup-t egészen egyszerűen a gazdag
tisztjelöltek közé sorolták, ahová odaszámították, összevissza, mindazokat
is, akik akár a tönk szélén, akár még teljes vagyonukkal, költséges életet
éltek, akiknek magas jövedelmük volt vagy tekintélyes adósságuk, s
nagylelkűen borravalózták a szolgáikat), Saint-Loup járása, monoklija,
nadrágjai, sapkái nem látszottak ugyan arisztokratikusnak, de azért éppoly
jelentőseknek és érdekeseknek tartották őket. Ezekben a sajátságokban
annak a jellegét, a fajtáját ismerték fel, akit egyszer és mindenkorra a
regiment legnépszerűbb tisztjelöltjének kiáltották ki, s akinek a modora
nem hasonlított senkiéhez, s ezzel mintegy megvetette, amit a főnökei
gondolhattak róla, ezt pedig a közlegények iránt való jósága természetes
következményének nézték. A reggeli kávé a hálószobában vagy a délutáni
nyugvás az ágyon szinte jobban esett, ha egy régebbi katona látta el a
szolgálatot ebben a lusta és mindig éhes szakaszban, s valami ízes
részletet tudott Saint-Loup legújabb sapkájáról.
– Olyan magas, mint az én borjúm.
 – Ugyan, ugyan, öregem, palira akarsz venni bennünket, mégse lehet
olyan magas, mint a te borjúd – szakította félbe egy fiatal tanárjelölt, aki
az ily kifejezéssel akarta mutatni, hogy már nem újonc, s ellentmondani
merészelve, meg akarta erősíttetni ezt a néki oly elragadó észrevételt.
– Azt állítod, nincs olyan magas, mint az én borjúm? Talán bizony meg
is mérted. Ha mondom, hogy a kapitány úgy nézett rá, mintha mindjárt
börtönbe csukná. S nehogy azt hidd, hogy ez az én sokat emlegetett Saint-
Loup-m hencegni akart ezzel: csak ment, jött, hol lehajtotta, hol meg
fölszegte a fejét, s egyre a monokliját röpködtette. Lássuk majd, mit mond
a kapitány. Ó, lehet, hogy semmit se mond, de az biztos, hogy nem fog
örülni. De az a sapka még semmi. Azt mondják, hogy nála otthon legalább
harminc van neki ilyen.
– Honnan tudod, öregem, talán a mi nyavalyás káplárunktól? – kérdezte
pedánsul a tanárjelölt, aki csak most tanulta meg ezeket az új szólásokat, s
büszke volt, hogy kiteregethette őket társalgása kicifrázására.
– Honnan tudnám? Hát az ordináncától, csak elhiszed?
– Úgy beszélsz róla, hogy, ugye, lám, valaki, aki nem lehet olyan
szerencsétlen!
– Értem, értem! Az már biztos, hogy több a dohánya, mint nekem! S
amellett mindent odaad neki, de mindent. Nem kapott elég ennivalót a
kantinban. Erre az én de Saint-Loup-m odament ő maga a konyhába, s volt
mit hallani a szakácsnak: „Azt akarom, hogy az ordináncomat jól ellássák
mindennel, kerüljön, amibe kerül!”
S a vén baka szavai jelentéktelenségét erélyes hangsúlyával pótolta,
közepes utánzóképességgel, de azért igen nagy sikere volt.
A kaszárnyából kijövet sétáltam egyet, aztán addig is, mint mindennap,
amikor együtt vacsoráztam Saint-Loup-val, abban a szállóban, ahol ő és
barátai étkeztek, én a magaméba mentem, mihelyt a nap lenyugodott, hogy
legyen két órám a pihenésre és az olvasásra. Az est épp akkor helyezett a
téren a kastély lőportárszerű tetőire apró fehér felhőket, amelyeknek
rózsaszíne a téglák színével társult, s visszfénnyel enyhítette ezt a
hasonulást. Idegeim oly erős életárammal telítődtek, hogy mozdulataim
egyike sem tudta egészen kimeríteni; minden léptem, miután a tér egy
kőkockájához ért, olyan elevenen pattant vissza, hogy azt hittem,
legalábbis Mercurius szárnyas sarkai visznek. Az egyik szökőkút még tele
volt piros színű fénysugarakkal, a másikban már a holdfény tette opálossá
a víz színét. A kutak közt gyermekek játszottak, kiáltoztak, köröket
rajzoltak, az óra valami szükségének engedelmeskedve, mint este a
fecskék vagy a denevérek. A hotel mellett a régi közpaloták s XVI. Lajos
pálmaháza, amelyekben most a takarékpénztár és a hadtestparancsnokság
találhatók, a már felgyújtott gáz halvány és aranyszínű ampolnáitól kapták
a fényt, s ebben a még világos napban a gázfény illett a tizennyolcadik
századi magas és tág ablakokhoz, ahol a lenyugvó napnak utolsó
visszfénye még nem aludt ki, mintha egy pirosra festett fejet egy sárga
teknőcdísz tenne elevenné, s mindez meggyőzött arról, hogy megtalálom a
kályha tüzét és a lámpa fényét, amely az én hotelom homlokzatán küzdött
egyedül a homállyal, s oly örömmel mentem feléje, mielőtt egészen
éjszaka lett, mint ahogy délután uzsonnára megyünk. Odabenn, a
szobámban, éppoly harsány életkedvet éreztem, mint odakinn. S ez éppúgy
feldagasztotta az egyébként üresnek és laposnak tűnő felszínek látszatát, a
tűz sárga színű lángját, az ég tapétakék kárpitját, amelyen az est, mint egy
gimnazista, rózsaszínű krétával mindenféle csigavonalakat rajzolgatott, a
kerek asztal furcsa rajzú terítőjét, amelyen egy csomó iskolapapír s egy
tintatartó vártak rám, Bergotte[365] legújabb regényével, hogy azóta ezek a
dolgok oly sajátos létet látszottak külön-külön tartalmazni, hogy úgy
éreztem, ki tudnám vonni belőlük, ha egyszer megtalálom őket. Örömmel
gondoltam a laktanyára, amelyet épp otthagytam, s amelynek a szélkakasa
mindenfelé forgott. Úgy voltam vele, mint egy búvár, aki a víz felszíne
fölé emelkedő csövön át lélegzik, mintha engem is ez a laktanya kötne az
egészséges élethez és a szabad levegőhöz, és azt éreztem, hogy ez mintegy
életem nyugvópontja, afféle magas csillagvizsgáló, amely a zománczöld
csatornákkal barázdált mezők felett uralkodik, s hogy e terület raktárai s
épületei közt értékes kiváltságosnak számítok, s szerettem volna, ha ez
minél tartósabb maradna, hogy akkor mehessek oda, amikor akarok, s
mindig biztos lehessek benne, hogy jól fogadnak.
 Hét órakor felöltöztem s elindultam, hogy együtt vacsorázzam Saint-
Loup-val a hotelban, ahol barátom előfizető volt az étteremben. Szívesen
jártam oda gyalog. A sötétség igen mély volt, s már a harmadik nap,
mihelyt beállt az este, fújni kezdett valami jéghideg szél, amely a havat
látszott jelenteni. Mialatt oda igyekeztem, azt hiszem, egy percig sem
gondoltam másra, mint Guermantes hercegnőre; csak azért jöttem Robert
garnizonjába, hogy próbáljak a hercegnőhöz közeledni. De egy emlék, egy
fájdalom többé-kevésbé mozgékony. Vannak napok, amikor oly messzire
kerültek, hogy alig vesszük észre őket, azt hisszük, végleg eltávoztak.
Olyankor más dolgokra figyelünk. S e városnak utcái még nem voltak
számomra olyanok, mint azé, ahol élni szoktunk, vagyis egyszerű
eszközök arra, hogy egyik helyről a másikra menjünk. Azoknak az élete,
akik ezen az ismeretlen helyen laktak, csodálatosnak látszott a
szememben, s egy lakás világos ablakai sokszor sokáig ott tartottak
mozdulatlanul az éjszakában, szemem elé tárva azoknak a valóságos és
titokzatos létét, akiket közelről sosem láthatok. A tűz géniusza egy helyen
bíborszín képben mutatta egy gesztenyesütő bolthelyiségét, ahol két altiszt
kártyázott, övüket a székre téve, s még csak nem is sejtették, hogy egy
mágus úgy emelte ki őket a sötétségből, mint egy színházi jelenséget, s
úgy idézte fel kettőjüket, amilyenek valójában voltak e percben, legalábbis
annak a járókelőnek a szemében, akit ők persze nem láthattak. Egy kis
régiségboltban, egy már félig elfogyott gyertya piros fényét egy metszetre
vetve, afféle vörös krétarajzzá varázsolta a metszetet, mialatt, a homállyal
harcolva, a nagy lámpa fénye megbarnított egy bőrdarabot, csillogó
szikrákat csalt ki egy tőrből, a képeket, amelyek csak rossz másolatok
voltak, értékes aranyfénybe vonta, amely olyan volt, mint a régi kor
patinája vagy egy igazi mester ecsetvonása, s az egész odúból, ahol csupa
hamisítvány és rossz kép zsúfolódott össze, egy fel sem becsülhető
Rembrandt-képet formált. Olykor felemeltem a szemem egy régi nagy
lakásra, amelynek külső táblái még nem voltak behúzva, s ahol kétéltű
férfiak és nők esténként más elemhez igazodtak, mint amilyenben nappal
éltek, s lassan úszkáltak abban a zsírsűrűségű folyadékban – amely
alkonyat felé a lámpák tartályából csepeg, hogy megtöltse a szobákat kő-
és üvegfalaik széléig –, s amelyben testüket mozgatva, olajos és
aranyszínű hullámokat vertek fel. Folytattam az utamat, s néha abban a
szűk és fekete kis utcában, amely a katedrális előtt halad el, úgy, mint
hajdan a méséglise-i úton, vágyam ereje megállított; úgy éreztem, egy nő
fog megjelenni, hogy ezt a vágyat kielégítse; ha a homályban hirtelen egy
női ruha suhanását éreztem a közelemben, épp a feltámadó élvezet
hevessége akadályozott meg abban, hogy azt higgyem, ez az érintkezés
csak véletlen volt, s próbáltam karomba zárni egy arra járó rémült hölgyet.
Ez a gótikus utcácska oly erős valóság volt a szememben, hogy lehetetlen
volt azt nem hinnem, maga az antik élvezetvágy egyesít majd bennünket,
még akkor is, ha ez a hölgy egy esténként ott keringő utcalány volna, senki
más, de beburkolta a tél, a homály, az ismeretlen hely és a középkor
misztériuma. A jövőre gondoltam: semmi sem látszott borzalmasabbnak,
de értelmesnek is, mint hogy próbálom elfeledni Guermantes hercegnőt, s
egyúttal most először véltem érezni lehetségesnek, talán könnyűnek is. E
városrész teljes nyugalmában oly szavakat és nevetéseket hallottam közel
magam előtt, amelyek hazatérő, félig részeg sétálóktól jöhettek.
Megálltam, hogy megnézzem őket, abban az irányban kerestem őket, ahol
a zajt hallottam. De sokáig kellett várnom, mert a környező csend olyan
mély volt, hogy végtelen erővel és tisztasággal hozta felém a még távoli
zajokat. Végre a sétálók odaérkeztek, de nem elém, mint gondoltam,
hanem igen messze énmögöttem. Lehet, hogy az utcakereszteződés, a
közöttünk levő házak okozták valami hangtöréssel ezt az akusztikai
tévedést, lehet, hogy nehéz rögzíteni azt a hangot, amelynek nem ismerjük
a helyét, mindenesetre csalódtam a távolság mértékében éppannyira, mint
a hang irányában.
A szél egyre erősödött. A közelgő hó egészen felkavarta és metszővé
tette; visszatértem a főútra és felugrottam a kis villamosra, amelynek a
peronjáról egy tiszt, aki mintha nem is látná őket, csak úgy szórakozottan
felelt az esetlen közkatonák szalutálására, akik a gyalogjárón mentek,
hidegtől kivörösödött arccal; és eszembe juttatták ebben a kis városban,
amelyet a váratlanul télbe forduló ősz mintegy közelebb vitt az északhoz,
azokat a pirospozsgás arcokat, aminőket Brueghel szokott festeni vidám,
korhely s a hidegtől félig megfagyott parasztjainak.
És épp akkor a hotelban, ahol találkoznom kellett Saint-Loup-val és
barátaival (s ahová a kezdődő ünnepek nagy sokaságot vonzottak a
szomszédból és külföldről), mialatt közvetlenül az udvaron haladtam át, a
konyhák sorának kétfelől pirosló tűzhelyei között, ahol nyárson sültek a
csirkék, pörkölődtek a sertések, s még eleven homárok kerültek az „örök
tűzbe”, ahogy a hotelos mondta, egész sereg most érkezett vendég (mint a
„betlehemi népszámláláson”, ahogy a régi flamand festők ábrázoltak
egykor jó néhányat) gyűlt össze csoportokban az udvaron, hogy
megkérdezzék a főnöktől vagy valamelyik segítőjétől (akik inkább
valamelyik városi szállásra küldték őket, amikor úgy találták, hogy nem
elég választékos a külsejük), hogy nem lakhatnak s étkezhetnek-e itt ebben
a hotelban, miközben egy-egy pincér futott végig az udvaron át, nyakánál
fogva egy-egy baromfit, amely az ujjai közt vergődött. S a nagy
ebédlőterem, amelyen az első nap végig kellett haladnom, mielőtt a kis
különterembe értem, s ahol barátom várt rám, szintén egy evangéliumi
vacsorára emlékeztetett, a régi idők naivságával s Flandria túlzásaival
ábrázolva, a halak, a hízott jércék, a fajdkakasok, a szalonkák, a galambok
tömege, díszesen és gőzölögve a siető pincérek kezében, akik, hogy
gyorsabban érjenek céljukhoz, csak úgy siklottak a padlón, s tálaikat a
roppant tálalóra tették, ahol mind e fogásokat ott azonnal felvagdalták, de
ahol – sok vacsora már vége felé járt, mikor megérkeztem – egyelőre
felhalmozódtak, mert még nem tálalták fel őket; mintha gazdag
változatosságuk s a felszolgálók sürgés-forgása sokkal inkább, mint a
vacsorázók kívánalmainak, a szent szöveg betű szerint való, aprólékos
tiszteletének felelt volna meg elsősorban, naiv módon illusztrálva azokkal
a valóságos részletekkel, amelyek a helyi életből kerültek ide, és abból a
vallásos és esztétikai elgondolásból, hogy az ünnep pompáját az ennivalók
sokaságával és a felszolgálók buzgalmával bizonyítsák. Egyikük az ebédlő
végén mozdulatlanul révedezett az egyik tálalóasztal előtt; elindultam,
hogy megkérdezzem tőle – a többiekhez képest eléggé nyugodtnak
látszott, hogy választ is adjon a kérdésemre –, melyik teremben találom a
mi lefoglalt asztalunkat, és a melegítők közt haladva, amelyeket itt-ott
már meggyújtottak, hogy a késlekedők fogásai érkeztükig ki ne hűljenek
(ami nem akadályozta meg, hogy a terem közepén egy óriás emberalak
tartsa kezében a desszerteket, amelyeket vele együtt olykor egy-egy
kristályból való kacsa szárnyai látszottak tartani, a valóságban azonban
jégdarab volt mindegyik, amelyeket mindennap izzó vassal faragott ki egy
szobrász és egy személyben szakács, igazi flamand ízlés szerint), csak
mentem előre egyenesen, bár ki voltam téve annak, hogy a többiek
feldönthetnek, a felé a pincér felé, akiben felismerni véltem a szent tárgyú
képek egyik alakját, mivel olyan aprólékos hűséggel utánozta annak lapos,
naiv és rosszul rajzolt orrát és álmatag arckifejezését, mint aki előre érzi
egy isteni jelenlét csodáját, amelyet a többiek még csak nem is sejtenek.
Tegyük hozzá, hogy bizonnyal a közelgő ünnepek miatt ezt az egész
jelenséget mintegy kiegészítette egy egész égi járulék, egytől egyig
kerubokból és szeráfokból verbuvált személyzet. Egy muzsikáló, ifjú
angyal, akinek szőke fürtjei egy legfeljebb tizennégy éves arcot vettek
körül, tulajdonképpen nem játszott semmiféle hangszeren, csak
álmodozott egy gong vagy egy egész csomó egymásra rakott tányér előtt,
mialatt a kevésbé gyermekies angyalok az ebédlő roppant nagy méretei
közt szaladgáltak, szalvétáik szüntelen lebegtetésével mozgatva az ebédlő
levegőjét, s a szalvéták, mint a primitívek hegyes végű szárnyai,
szálldogáltak a testük körül. Menekülve ezekből a bizonytalan régiókból,
amelyeket pálmák takartak el, s közöttük az égi szolgák messziről
olyannak látszottak, minthogyha egyenesen az égből jöttek volna, utat
törtem magamnak egészen a kisteremig, ahol Saint-Loup asztala várt.
Barátai közül néhányat, akik mindig vele vacsoráztak, már ott is találtam
az asztaluknál, nemeseket, egy vagy két polgári származásút kivéve, de
akiket a nemesek barátoknak éreztek már az iskolában, s akikkel önként
barátkoztak, ezzel is bizonyítva, hogy elvben nem voltak ellenségei a
polgároknak, még akkor sem, ha republikánusok, feltéve, hogy tiszta a
kezük, és járnak a misére. Már az első alkalommal, mielőtt asztalhoz
ültünk, Saint-Loup-t az ebédlőterem egy szögletébe vontam magammal, s
a többiek előtt, de akik nem hallották, ezt mondtam azonnal néki:
 – Robert, rosszul választottam az időt s a helyet, hogy ezt megmondjam,
de az egész csak egy másodperc. Mindannyiszor elfelejtem, hogy a
laktanyában megkérdezzem: nem Guermantes-né arcképe van a
szobájában, az asztalán?
– De igen, a nagynénémé.
– Persze, csakugyan így van, bolond vagyok, hisz jól tudtam régen, de
hát nem gondoltam rá; Úristen, a barátai biztosan türelmetlenkednek,
beszéljünk gyorsan, már néznek ránk, vagy egy másik alkalommal, hiszen
nem olyan fontos az egész.
– De igen, folytassa, ha már belekezdtünk, hadd várjanak, nincs egyéb
dolguk.
– Dehogyis, udvarias akarok maradni; hiszen olyan kedvesek; különben
is, jól tudja, nem ragaszkodom a dologhoz.
– Ismeri hát ezt a mi derék Oriane-unkat?
Ez a „derék Oriane”, mintha azt mondta volna: „ez a jó Oriane”, nem
azt jelentette, hogy Saint-Loup Guermantes hercegnőt különösen jónak
találta volna. Ebben az esetben jó, vagy kitűnő, vagy derék csak egyszerű
erősítői a mutató névmásnak, amivel olyan valakit jelölünk meg, akit
mindketten ismerünk ugyan, de nem tudjuk, mit mondjunk róla, egy nem a
mi baráti körünkből valónak. „Jó” itt afféle előétel, megengedi, hogy egy
percig várjunk, míg megtaláljuk: „Gyakran látja?” vagy: „Már hosszú
hónapok óta nem láttam”, vagy: „Kedden találkozom vele”, vagy: „Nem
lehet már nagyon fiatal.”
– Ki se tudom fejezni, mennyire mulattat, hogy ez éppen az ő
fotográfiája, mivel most az ő házában lakunk, s hallatlan dolgokat tudtam
meg róla (persze, nagy zavarban lettem volna, ha meg kellett volna
mondanom, mily dolgokat), amik miatt nagyon érdekel, hogyan mondjam,
hiszen érti, irodalmi szempontból, balzaci szempontból, hogy pontosabb
legyek, hiszen ön olyan intelligens, fél szóból megért mindent; de
végezzünk mihamarább, végre is mit gondolhatnak az ön barátai a
nevelésemről?
– Ugyan, semmit se gondolnak; mondtam neki, hogy ön rendkívüli
jelenség, s ők jobban félnek öntől, mint ön tőlük.
 – Ez igen kedves. De nézze csak, épp erről van szó: Guermantes
hercegnő nem sejti, ugye, hogy én önt jól ismerem?
– Fogalmam sincs róla; nem láttam a legutóbbi nyár óta, mivel mióta ő
visszatért, én sosem voltam Párizsban szabadságon.
– Megmondom úgy, ahogy van, azt mondják, hogy a hercegnő engem
egészen hülyének tart.
– Ezt ugyan semmiképp sem hiszem: Oriane talán nem lángész, de
mégsem egészen buta.
– Tudja jól, általában nem ragaszkodom ahhoz, hogy ön mindenhol
kinyilvánítsa az irántam érzett rokonszenvét, mert nem vagyok olyan hiú.
Ezért például sajnálom, hogy barátainak énrólam olyan szeretetreméltón
nyilatkozott (egyébként ezekhez a barátokhoz két másodperc múlva
visszatérünk). De ha például Guermantes-nénak valahogy tudomására
hozná, akár némi túlzással, hogy mint vélekedik rólam, igen lekötelezne.
– Hogyne, nagyon szívesen, ha csak ennyit kér tőlem, ez igazán nem
nehéz, de hát miért oly fontos önnek, hogy ő mint vélekedik önről?
Gondolom, fütyül a véleményére; mindenesetre, ha csak erről van szó,
beszélhetünk mindenki előtt, vagy mikor egyedül vagyunk, mert félek,
hogy kifárad, hogyha állva beszélgetünk vagy kényelmetlen helyzetben,
mikor annyi alkalmunk van négyszemközt is beszélgetnünk.
Éppen ez a kényelmetlenség bátorított fel arra, hogy beszéljek Robert-
ral; a többiek jelenléte kifogás volt a számomra, mert ez feljogosított arra,
hogy rövidesen és rend nélkül beszéljek a barátommal, és így, ennek a
segítségével könnyebben elrejthettem a hazugságomat, azt állítva Saint-
Loup-nak, hogy egészen elfelejtettem a hercegnővel való rokonságát, s így
ne hagyjak neki időt, hogy kikérdezzen, miért kívánom úgy a hercegnővel
való ismerkedést, hogy eszesnek s egyébnek tartson, ami már azért is
megzavart volna, mert nem tudtam volna rá mit felelni.
– Robert, nem értem, oly éles esze van, s nem fogja fel, ne vitatkozzunk
barátainkkal, mi esik jól nekik, inkább tegyük meg, amire kérnek. Én
például, ha kérne akármit is éntőlem, s megmondom, igen örülnék, ha
valóban kérne tőlem valamit, biztosítom, hogy nem kérnék semmiféle
magyarázatot. Továbbmegyek annál, mint amit kérek; egyáltalán nem
ragaszkodom a hercegnő megismeréséhez; az ön kipróbálására inkább azt
kellett volna mondanom, hogy szeretnék együtt vacsorázni a hercegnővel,
s tudom, hogy nem tett volna ezért semmit.
– Téved, nemcsak hogy tettem volna, de fogok is tenni, meglátja.
– Mikor?
– Mihelyt Párizsban leszek, három hét múlva, minden bizonnyal.
– Meglátjuk, különben is, ő akarja-e? De azért ki sem mondhatom,
mennyire hálás vagyok önnek.
– Ugyan, semmiség, ne is beszéljünk róla.
– Ne mondja, ez igen sok, mert most látom csak, milyen jó barát ön;
akár fontos, akár nem az a dolog, amit öntől kérek, akár kellemetlen, akár
nem, akár valóban ragaszkodom hozzá, akár csak azért kérem, hogy önt
kipróbáljam, mindegy, ön azt mondja, hogy megteszi, s ezzel szíve és
értelme finomságát mutatja. Egy ostoba barát előbb vitatkozott volna.
Tulajdonképp épp ezt tette; de talán meg akartam fogni a hiúságával;
talán őszinte voltam, s az érdem egyetlen bizonyságát abban a
hasznosságban láttam, amellyel egyetlen fontosnak látszó ügyemet,
szerelmemet szolgálták. Aztán még azt is hozzátettem, ravaszságból vagy
igazi megnövekedett gyengédségből, amire a hála, az érdek biztatott, s
mindaz, amit a természet felhasznált a hercegnő vonásaiból Robert-ra, az
unokaöccsére:
– De most már menjünk a többiekhez, s én eddig csak egyet kértem
öntől, a kevésbé fontosat a kettő közül, a másik nekem fontosabb, de félek,
hogy visszautasítja; bosszantaná, ha tegeznénk egymást?
– Hogyan bosszantana, micsoda beszéd! Mint Pascal mondaná: „öröm!
örömkönnyek! ismeretlen boldogság!”
– Köszönet érte önnek... tenéked. Ha majd egyszer elkezdi! Annyira
örülök most ennek, hogy ha tetszik, ne is tegyen semmit a hercegnőnél, a
tegezés nekem elég.
– Mind a kettőt megtesszük.
– Ó! Robert! Ide hallgasson – mondtam még Saint-Loup-nak vacsora
közben –, ó, milyen mulatságos ez a társalgás, csupa félbeszakított
mondat, s különben sem tudom, miért... tudja, az a hölgy, akiről szóltam!
 – Igen.
– Ugye, tudja, kiről beszélek?
– Ugyan, ne nézzen valami begyöpösödött hülyének, afféle
elmaradottnak!
– Nem adná ide a fényképét?
Tulajdonképp csak azt akartam kérni tőle, hogy idekölcsönözze. De
mikor beszélni kezdtem, félénkséget kezdtem érezni, tapintatlannak
éreztem, amit kérek, s hogy ne mutassam, egyszerre erőteljesebben
fejeztem ki, s még növeltem is, mintha ez egészen természetes kérés
lenne.
– Nem – felelte –, előbb az engedélyét kell erre kérnem.
Utána mindjárt elpirult. Megértettem, volt egy rejtett gondolata, azt
hitte, hogy nekem is van, s hogy szerelmemet csak félig hajlandó
elősegíteni, bizonyos erkölcsi elvek alapján, s most egyszerre
meggyűlöltem.
Pedig meghatott, mennyire más volt velem Saint-Loup, mióta nem
voltunk együtt, s hogy barátai is velünk tartottak. Hangsúlyozottabb
szeretetreméltósága közömbösen hagyott volna, hogyha szándékoltnak
tartom; de éreztem, hogy akaratlan s abból áradt, amit rólam mondhatott,
mikor nem voltam köztük, és amit elhallgatott, ha egyedül maradtam vele.
Ha ketten voltunk, éreztem, természetesen, hogy örömmel beszélget
velem, de ez az öröm majdnem mindig kifejezetlen maradt. Most viszont a
szeme sarkából figyelte, hogy mindaz, amit mondok, és amit rendesen
élvezettel, de megjegyzés nélkül hallgatott, hat-e úgy, mint ahogy
számított rá, a barátaira, s megfelel-e ez a hatás annak, amit rólam
mondott. Egy kezdő színésznő édesanyja nem figyel úgy leánya minden
szavára s a közönség magatartására. Ha csak egy szót mondottam, amire,
egyedül énelőttem, legfeljebb csak mosolygott volna, ilyenkor félt, hogy
nem jól értették, s ezt mondta: „Hogy érti, mondja csak!”, hogy ugyanazt
elismételtesse, s hogy felhívja a figyelmet rá, azonnal odafordult a
többiekhez s hangos nevetéssel nézve rájuk, akaratlanul hasonló nevetésre
bírta őket, most először mutatva, hogy tulajdonképp milyennek is lát, s
amit gyakran ismételhetett előttük. Úgyhogy hirtelen magam is kívülről
láttam magamat, mint aki az újságban felfedezi a nevét, vagy mint aki
tükörben látja magát.
Egy ily este az történt velem, hogy el akarván mesélni Blandais-néról
egy eléggé nevetséges történetet, egyszerre megszakítottam az elbeszélést,
mert eszembe jutott, hogy Saint-Loup már ismerte, s megérkezésem
másnapján el akarván ezt néki mesélni, félbeszakított, mondva, hogy:
„Már elmondta Balbecban.” Éppen ezért meglepett, hogy ezúttal buzdított
a folytatásra s erősködött, hogy nem ismeri ezt a bizonyos történetet, és
hogy nagyon mulattatná. Mondtam neki: „Úgy látszik, elfelejtette egy
percre, de egyhamar ráismer.” „Nem, nem, dehogy, esküszöm, tévedsz.
Sose mondtad el ezt a históriát. Folytasd.” S az egész elbeszélés alatt
lázasan nézett hol rám, hol barátaira. Csak akkor értettem, mikor már
végeztem mindnyájuk nevetése között, hogy barátainak az én
szellememről ez igen jó véleményt adna, s ezért színlelte, hogy nem
ismeri egyáltalán ezt a történetet. Mert ilyen a barátság.
A harmadik este egyik barátja, akivel a két első estén nem volt
alkalmam beszélgetni, hosszan társalgott velem, s hallottam, mikor
mondta Saint-Loup-nak, milyen ritka örömet talált a velem való
beszélgetésben. S csakugyan, majdnem egész este beszélgettünk
sauternes-i borospoharunk előtt, amelyet ki sem ürítettünk, mialatt
elválasztottak, védtek bennünket a többiektől azok a kivételes fátylak,
annak a férfiak közti rokonszenvnek a fátyolai, amelyek, hogyha nem
valami testi vonzás az alapjuk, egyedülállók s egyúttal tökéletesen
misztikusak. Ilyen rejtélyes természetűnek tetszett nekem Balbecban az az
érzés, amelyet Saint-Loup irántam érzett, melyhez semmi köze sem volt a
mi beszélgetéseinknek, semmi anyagi érdek nem volt mögötte, láthatatlan
volt, érintetlen, s amelynek a jelenlétét mégis érezte magában, mint
valami lángot vagy gázt, épp annyit, hogy mosolyogva említse meg beszéd
közben. S talán valami még meglepőbb volt ebben a rokonszenvben,
amely egyetlen estélyen született, mint egy virág, amely pár perc alatt
nyílt ki, ennek a kis szobának a melegében. Akár akartam, akár nem, meg
kellett kérdeznem Robert-tól, mikor Balbecról kezdett beszélgetni, igazán
eldöntötte-e, hogy nőül veszi Ambresac kisasszonyt. Kijelentette, nemcsak
hogy nem döntötte el a kérdést, de hogy erről sosem volt szó, hogy a
hölgyet sosem látta, s azt se tudja, hogy ki az. Ha e percben láttam volna
néhány nagyvilágit azok közül, akik erről a házasságról tudósítottak
engem, biztosan Ambresac kisasszony házasságáról beszéltek volna, de
mással, mint Saint-Loup-val, és Saint-Loup házasságáról, de mással, mint
Ambresac kisasszonnyal. Biztosan nagyon csodálkoztak volna, hogyha
emlékeztetem őket ellenkező s nem is oly régi előzetes jelentésükre. Hogy
ez a kis játék folytatódjék s megsokszorozza az álhíreket, egymás után
minél több nevet ragasztva mindegyik névhez, a természet annál rövidebb
emlékezetet adott a játékosoknak, minél nagyobb volt a hiszékenységük.
Saint-Loup egy másik barátjáról beszélt, aki szintén velünk volt, és
akivel igen jól megértették ketten egymást, mert ebben a környezetben ők
egyedül pártolták a Dreyfus-pör újrafelvételét.
– Ó, ő nem olyan, mint Saint-Loup, kissé őrült – mondta új barátom –;
még csak nem is jóhiszemű. Kezdetben ezt mondta: „Legjobb, ha várunk,
van ott egy ember, akit jól ismerek, csupa finomság, csupa jóság,
Boisdeffre tábornok; az ő véleményét elfogadhatjuk, habozás nélkül.” De
mikor megtudta, hogy Boisdeffre bűnösnek találta Dreyfust, Boisdeffre
mit sem ért az ő szemében; a klerikalizmus, a törzskar előítéletei
megakadályozták az őszinte ítéletben, jóllehet senki sem olyan klerikális,
vagy legalább senki se volt annyira az, mint a mi barátunk, Dreyfus előtt.
Akkor aztán azt mondta, hogy az igazság kiderül, mert az ügy Saussier
kezébe kerül, s hogy ez a köztársasági érzésű katona (a mi barátunk
ultramonarchista családból való) igazi nemesember, hajthatatlan
lelkiismeretű. De mikor Saussier Esterhazyt ártatlannak nyilvánította,
egyszerre új magyarázatokat talált erre az ítéletre, kedvezőtleneket, de
nem Dreyfusra, hanem magára Saussier tábornokra. Saussier-t, szerinte, a
katonai szellem vakította el egészen (s ne felejtse, hogy ő maga
éppannyira militarista, mint klerikális, legalábbis az volt régebben, mert
már nem tudom, mit gondoljak róla). A családja vigasztalan, hogy most
ilyen véleményei vannak.
– Nézze csak – mondtam, s félig Saint-Loup felé fordultam, hogy ne
higgye, el akarom magam szigetelni, s félig a barátja felé, hogy
belevonjam a társalgásba –, az a befolyás, amit a környezetnek
tulajdonítunk, főképp az értelmiségi környezet esetében, igaz. Mindenki a
maga eszméjének embere; kevesebb eszme van, mint ember, így aztán egy
eszme emberei mind hasonlók egymás között. S mivel egy eszme mindig
elvont, azok, akik csak testileg vannak egy eszme emberei körül, ezt az
eszmét nem is módosítják.
E pillanatban Saint-Loup szakított félbe, mert egy fiatal katona rám
mutatva, mosolyogva azt mondta néki: „Duroc, egészen Duroc.” Nem
tudtam, hogy ez mit jelent, de éreztem, hogy ennek az ijedt arcnak a
kifejezése többet árult el a puszta jóakaratnál. Amikor beszéltem, Saint-
Loup a többiek hangos helyeslését is sokallta, teljes csöndet követelt. S
mint ahogy a karmester félbeszakítja zenészeit, kopogva a pálcájával,
mivel valamelyikük zajt csapott, összeszidta a zavarót: „Gibergue –
mondta –, hallgasson, mikor beszélnek. Majd elmondja későbben. Tessék,
folytassa” – szólt hozzám.
Fellélegzettem, mert attól féltem, hogy újrakezdeti velem az egészet.
– S mivel egy eszme – folytattam – oly valami, ami nem vehet részt az
emberi érdekekben, s nem élvezheti az azokkal járó előnyöket, egy eszme
embereit általában nem befolyásolja az érdek.
– No, mit szólnak ehhez, fiúk, ugye, bámulatra méltó! – kiáltott fel
Saint-Loup, mikor befejeztem a mondókámat, s közben a szeme úgy
követett, olyan aggályos gondossággal, mintha egy kifeszített kötélen
táncoltam volna. – Mit akart mondani, Gibergue?
– Csak azt mondtam, hogy ez az úr nagyon emlékeztetett Duroc
parancsnok úrra. Mintha csak őt hallottam volna.
– Igaz, sokszor gondoltam rá – felelte neki Saint-Loup –, sok köztük a
hasonlóság, de majd meglátja, hogy ez itt ezer olyan dolgot tud, amiről
fogalma sincs Durocnak.
Ugyanúgy, mint Saint-Loup e barátjának egy testvére, a Schola
Cantorum növendéke, az új zeneműveket nem úgy ítélte meg, mint apja,
anyja, unokatestvérei és klubbarátai, hanem pontosan egyformán a Schola
többi növendékével, ez a nemesi származású tisztjelölt is (akiért Bloch
egészen odavolt, amikor beszéltem neki róla, mivel meghatotta az a hír,
hogy vele egy párthoz tartozott, pedig éppen azt képzelte róla, arisztokrata
származása s vallásos és katonai neveltetése miatt, hogy teljesen
különböző, azzal a vonzerővel Bloch szemében, mint egy messzi táj
bennszülöttje) olyan „beállítású” volt, ahogy akkoriban mondták, mint
általában minden Dreyfus-hívő s egyénileg a mi Blochunk, s akire semmi
befolyással nem volt sem a családi hagyomány, sem az életpályája érdeke.
Így történt, hogy Saint-Loup egyik unokatestvére egy fiatal keleti
hercegnőt vett feleségül, akiről azt mondták, hogy oly szép verseket ír,
mint Victor Hugo vagy Alfred de Vigny, s akinek, ennek ellenére, más
szellemet tulajdonítottak, mint amit először képzelhettek róla, vagyis egy
keleti hercegnőét, aki egy ezeregyéji palotának a lakója. Azoknak az
íróknak, akiknek szabad bejárásuk volt hozzá, nagy volt a csalódásuk,
jobban mondva az örömük, mikor a hercegnő olyan társalgásban
részesítette vendégeit, amely nem Seherezádéra emlékeztetett, hanem egy
oly lángelméére, mint amilyen Vigny volt, vagy Hugo.
Mint Robert többi barátjával és magával Robert-ral, ezzel a
fiatalemberrel is leginkább a kaszárnyáról, a garnizon tisztjeiről s
általában a hadseregről szerettem beszélgetni. Hála annak a roppantul
megnagyobbított mértéknek, amellyel azokat a dolgokat mérjük, akármily
kicsik egyébként, amelyek közt étkezünk, társalgunk, valóságos életünket
éljük, hála ennek az igen naggyá vált értéküknek, amely lehetetlenné teszi
annak, ami távol van ezektől a mindennapi dolgoktól, hogy egy percre is
szembeszállhasson velük, s ami emellett még hozzájuk képest oly
megfoghatatlan és szétfolyó, mint egy álom, érdeklődni kezdtem
komolyan a tisztikar különböző személyiségei iránt, minden egyes tiszt
iránt, akit az udvarban láttam, hogyha Saint-Loup-t meglátogattam, vagy
amikor felébredtem, és az egész regiment ott vonult el az ablakaim alatt.
Szerettem volna részleteket a parancsnokról, akit Saint-Loup olyan
őszintén bámult, s a hadtörténeti előadásról, amely „még esztétikailag is”
tetszett volna. Tudtam, hogy Robert bőbeszédűsége igen gyakran kissé
üres volt, de máskor meg arról árulkodott, hogy mély gondolatokat tud
elsajátítani, s hogy nagyon is képes teljesen megérteni őket. Sajnos, a
hadsereg szempontjából, Robert ebben az időben túlságosan sokat
foglalkozott a Dreyfus-üggyel. Igaz, keveset beszélt róla, mert az ő
ebédlőasztalánál egyedül ő volt Dreyfus-párti; a többiek szenvedélyesen
tiltakoztak a revízió ellen, kivéve asztali szomszédomat, azt a legújabb
barátomat, akinek véleményei, igaz, elég bizonytalanok voltak.
Meggyőződéses csodálója volt az ezredesnek, aki elsőrangú tisztnek
számított, s különböző napiparancsaiban oly élesen elítélte a hadsereg
ellen való izgatást, amiért Dreyfus-ellenesnek tartották, szomszédom
viszont úgy tudta, hogy néhány oly kijelentést tett, amelyek arra engedtek
következtetni, hogy kétkedik Dreyfus bűnösségében, s tovább is nagyra
becsüli Picquart-t. Az utóbbi esetben az ezredes viszonylagos Dreyfus-
pártisága alaptalan volt, mint mindazok a hiedelmek, amelyek nem tudni,
honnan származnak s mindig egy nagy ügy körül kavarognak. Ugyanis ez
az ezredes, mikor nem sokkal később megbízták azzal, hogy kérdezze ki a
Hírszerző Iroda volt főnökét, oly gorombán s megvetőleg bánt ezzel az
emberrel, hogy hasonló bánásmódra senki ezelőtt nem emlékezett.
Akárhogy volt is, s jóllehet sose mert volna közvetlenül érdeklődni az
ezredesnél, szomszédom, udvariasan bár, de megmondta Saint-Loup-nak –
azon a hangon, ahogy egy buzgó katolikus hölgy elmondja egy zsidó
hölgynek, hogy plébánosa elítéli az orosz zsidók lemészárlását, s csodálja
némelyik zsidó rendkívüli nagylelkűségét –, hogy az ezredes nem volt
Dreyfusnak – legalábbis egy bizonyos Dreyfus-pártinak – olyan fanatikus
és szűk látókörű ellensége, mint ahogyan elképzelték.
– Nem csodálom – mondta Saint-Loup –, hiszen intelligens ember. De
hát ha akarja, ha nem, a születéssel járó előítéletek s főképp a
klerikalizmus elvakítják. Ó – mondta hozzám fordulva –, Duroc őrnagy, a
hadtörténet tanára, akiről már beszéltem néked, ő már igen, ő teljesen a mi
véleményünkön van. Egyébként az ellenkezője igazán nagyon meglepne,
mert hisz nemcsak felsőbbségesen okos, hanem radikális szocialista és
szabadkőműves.
Egyrészt udvariasságból Saint-Loup barátai iránt, akiknek Saint-Loup
Dreyfus-párti vallomásai esetleg kínosak lehettek, másrészt mert sok más
jobban érdekelt, megkérdeztem a szomszédomtól, igaz-e, hogy ez az
őrnagy, a hadtörténet tanára, esztétikai szépségű előadást tartott nékik.
 – Tökéletesen igaz.
– De hát mit ért tulajdonképp ezen?
– No, például mindazt, amit olvas, úgy képzelem, egy katona író
elbeszélésében, ahol a legkisebb tények, a legkisebb események csak egy
eszme jelei, egy eszméé, amit úgy kell kiválasztani belőlük, s ami gyakran
más eszméket rejt, akárcsak egy palimpszesztuson[366]. Ily módon oly
szellemi alkotással van dolga, mint akármily tudományos vagy művészi
alkotással, olyasmivel, ami mintegy kielégíti az elmét.
– Példákat kérek, ha nem élek vissza.
– Nem könnyű ezt csak úgy elmondani – szakított félbe Saint-Loup. –
Olvasod például, hogy ez és ez a hadtest megkísérelte... Mielőtt tovább
olvasnál, gondold meg, hogy a hadtest neve, összetétele igen fontos. Ha
például ezt a hadműveletet nem először kísérlik meg, vagy hogy
ugyanannál a műveletnél egy másik hadtest tűnik fel, mindez esetleg arra
vall, hogy az előző hadtesteket megsemmisítették vagy megtizedelték az
előző műveletek, s nincsenek abban az állapotban, hogy jó eredménnyel
végezzék. Mármost meg kell tudnunk, hogy melyik volt ez a már
megsemmisített hadtest; hogyha rohamcsapatok voltak, amelyeket
hatalmas támadásokra szántak, egy kevésbé erős hadtest nemigen
remélheti, hogy sikere lesz ott, ahol az elődje elbukott. Mármost ha ez
nem mindjárt a hadjárat elején történik, magát az új hadtestet is csak
töredékekből tudják összeállítani, akkor ez nemcsak a hadviselő maradék
erőiről ad számot, hanem annak az időnek a jöttéről is, mikor ezek az erők
gyengébbek lesznek az ellenfél erőinél, ez pedig magának a
hadműveletnek, amelyet ez a hadtest megkísérel, egészen más jelentőséget
fog adni, mert hogyha már nem képes veszteségeit jóvátenni, még sikerei
is, számtanilag, a teljes megsemmisülés felé vezetik. Egyébként a vele
szemben álló hadtest neve és száma éppoly fontos. Ha például sokkal
gyengébb egységről van szó, amely azonban elnyelte már ellenfele több
fontos egységét, maga az egész hadművelet is egészen más jelleget ölt,
mert ha a művelet a védő helyzetének elvesztével is jár, az, hogy egy ideig
tartotta magát, legalábbis egy időre, nagy sikernek számíthat, ha egész kis
haderők elegendők voltak néki arra, hogy ellenfele táborának tekintélyes
egységeit elpusztítsa. Megértheted hát, ha a harcoló hadtestek
elemzésében ily módon igen fontos dolgokat találunk, magának a
helyzetnek az értékelését, a vasúti vonalakét és az országutakét, amelyeket
védenie kell, az élelmezését, amelyre vigyáz, mert ez mind komoly
problémát jelent. Külön kell tanulmányozni például, amit én földrajzi
kontextusnak hívnék – tette hozzá nevetve. (Később is, ha e kifejezést
alkalmazta, hónapokkal később is, ugyanezt a nevetést hallatta.) – Mialatt
egyik háborús fél a hadműveletet előkészíti, s te azt olvasod, hogy a másik
hadviselő állása közelében egy előőrse elpusztult, ebből azt a
következtetést vonhatod le, hogy az első hadviselő igyekezett felismerni
azokat a védőműveleteket, amelyekkel a másik fél a műveleteket
igyekezett megakadályozni. Egy bizonyos ponton való különösen erős
támadás nemcsak a hódítás kívánságát jelentheti, hanem azt a vágyat is,
hogy visszatartsuk ott az ellenfelet s ne ott feleljünk neki, ahol támadt,
vagy hogy a látszat kedvéért támadt, s hogy rejtse ezzel a látszattal, ezzel
a kettőzött lendülettel az e helyen való csapatelvonást. (Ez a tettetés már
klasszikus Napóleon háborúiban.) Másfelől, hogy megértsük az ily
hadművelet jelentőségét, valószínű célját, s következőleg, hogy milyen
más műveletek kísérik vagy követik, nem közömbös, hogy sokkal kisebb
figyelemmel olvassuk, amit a parancsnokság jelent erről, mint az ország
katonai szabályait, mert a parancsnokság jelentése esetleg csak arra jó,
hogy becsapja az ellenséget, hogy egy lehetséges balsikert titkoljon.
Mindig fel kell tennünk azt, hogy egy seregtől megkísérelt hadművelet
nem más, mint amelyet hasonló körülmények közt az érvényes szabályzat
előír. Ha például ez a szabályzat előírja, hogy egy központi támadást
oldaltámadással kell kísérni, ha ez a támadás nem sikerült, s a parancsnok
azt állítja, hogy semmi kapcsolatban nem volt az első, a fő támadással,
csak afféle félrevezetésnek szánta, lehetséges, hogy az igazságot a
szabályzatban kell keresnünk s nem a parancsnokság magyarázkodásaiban.
S nemcsak szabályzatok vannak minden egyes hadseregben, hanem vannak
hagyományaik, szokásaik, tanaik is. Amellett nem szabad elhanyagolni a
diplomáciai tevékenység tanulmányát, amely állandó hatással vagy
ellenhatással van a katonai tevékenységre. Látszólag jelentéktelen
történések, amelyeket korukban rosszul értelmeztek, megmagyarázhatják,
hogy az ellenség, amely segítségre számított, s a történések elárulják,
hogy a segítség nem jött meg, a valóságban csak egy részét tudta így
megvalósítani hadászati tervének. Így aztán ha megtanulsz olvasni a
hadtörténetben, amely a közönséges olvasónak zavaros história marad, a te
számodra oly ésszerű szerkezetet fog felmutatni, mint egy kép a
műkedvelőnek, aki a festett alakon meg tudja látni, mit hord, mit tart a két
kezében, míg az elkábult múzeumlátogató káprázva és fejfájósan csak
holmi színeket vesz észre. De mint bizonyos képeknél nem elég, ha
észrevesszük, hogy a képre festett alaknak a festő kelyhet tett a kezébe,
hanem azt is tudnunk kell, miért festett kelyhet a kezébe, s mit jelképez
ezen a képen, ezek a hadműveletek is, közvetlen céljukon kívül, a háborút
vezérlő tábornoknak az elméjében régebbi csaták másolatai, amelyek, ha
úgy tetszik, olyanok, mint az új csaták múltja, mint a könyvtáruk, mint a
múzeumuk, mint a tudományuk, az etimológiájuk, mint az
arisztokráciájuk. Amellett ne felejtsd, hogy nem beszélek, hogy is
mondjam, a csatáknak helyi, térbeli azonosságáról. Pedig erről is
szólhatnék. Egy csatamező nem volt vagy nem lesz századokon keresztül
egyetlen csata mezeje. Ha egyszer csatamező volt, annak oka a földrajzi
helyzet bizonyos feltételeinek találkozása lehetett, esetleg még hibáké is,
amelyek feszélyezték az ellenséget (például egy folyó, amely a mezőt
kettévágta), és amelyek éppen ezért jó csatamezővé avatták. Egyszóval
csatamező volt, s valószínűleg az is lesz. Egy festői műtermet nem lehet
bármily helyiségből átalakítani, egy csatamezőt sem lehet akármilyen
mezőből előállítani. Vannak előre kijelölt helyek. De, ismétlem, nem erről
beszéltem, hanem az utánzott csata típusáról, afféle hadászati másolatról,
vagy ha tetszik, harcászati változatról: az ulmi, lodi, lipcsei, cannes-i
csatáról. Nem tudom, lesz-e még háború s mily népek közt; de ha lesz,
biztos, hogy lesz (s tudatosan, a vezér részéről) egy Cannes, egy
Austerlitz, egy Rosbach, egy Waterloo, a többiről nem is beszélve. Vannak,
akik ezt nyíltan meg is mondják. Schlieffen tábornagy és Falkenhausen
tábornok előre megterveztek egy cannes-i csatát Hannibál módjára
Franciaország ellen, az ellenség lekötésével az egész fronton s a két szárny
előretolásával, különösen a jobbéval Belgiumon át, míg Bernhardi jobb
szereti Nagy Frigyes ferde csatarendjét, Leuthent inkább, mint Cannes-t.
Mások nem fejtik ki elméleteiket ilyen nyersen, de biztosítlak, öregem,
hogy Beauconseil, az a kapitány, akinek bemutattalak a minap, s aki
legnagyobb jövőjű tisztjeink közé tartozik, már jól kifőzte a maga kis
Pratzen-szerű támadását, ismeri minden kis pontját, az egészet a fejében
tartja, s ha alkalma lesz valaha is megvalósítani ezt a tervét, biztosan nem
fogja elhibázni, s véghezviszi egész terjedelmében. A középhad
megsemmisítése Rivolinál, meglásd, meg fog ismétlődni, ha megint lesz
háború. Nem avultabb ez az Iliász-nál. Hozzáteszem, hogy az
oldaltámadásokra vagyunk ítélve, mert nem akarunk visszaesni a
hetvenbeli tévedésbe, hanem támadni akarunk, mindenekelőtt támadni.
Egyetlen dolog zavar, éspedig, hogy míg csak a hátramaradtak ellenkeznek
ezzel a remek doktrínával, egyik fiatal mesterem, aki valóságos lángész,
Mangin, azt akarja, hogy hagyjunk helyet, persze ideiglenes helyet, a
védelemnek. Zavarban vagyunk, mit feleljünk néki, mikor Austerlitzet
idézi példának, ahol pedig a védelem csak a támadás és a győzelem
előjátéka.
 Saint-Loup elméletei valósággal boldoggá tettek. Azt a reményt
keltették bennem, hogy doncières-i életemben talán nem ér majd csalódás
ezekkel a tisztekkel kapcsolatban, akiknek beszélgetése, sauternes-i bor
ivása közben, oly rokonszenves fényt vetett rájuk, azaz ugyanez a túlzott
nagyítás, amely, mikor Balbecban voltam, oly roppant méretűeknek
láttatta velem Óceánia királyát és királynéját, a négy ínyenc kis társaságát,
a fiatal játékost, Legrandin úr sógorát, akik most már mind
összezsugorodtak, nemlétezővé váltak a szememben. Ami ma úgy tetszett,
nem lesz-e talán közömbös a számomra holnap, ahogy ez mindig is történt
velem eddig, s az a lény, aki e pillanatban voltam, talán nem szűnik meg
hamarosan, mert hisz ahhoz az égő és múlékony szenvedélyhez, amit ezen
a pár estén a katonai élet iránt éreztem, Saint-Loup-nak a háború
művészetéről való fejtegetése oly állandó természetű szellemi alapot
nyújtott, amihez biztosan képes leszek eléggé erősen ragaszkodni, s
minden öncsalás nélkül hihetem, hogy ha egyszer elmegyek innen, tovább
is fogok érdeklődni doncières-i barátaim dolgai iránt, s hamarosan vissza
is térek közéjük. Hogy mégis biztosabb lehessek a háború művészetének
valódi művészete dolgában, a szó szellemi értelmében:
– Igazán érdekel, amit mond, pardon: amit mondasz – feleltem Saint-
Loup-nak –, de megvallom, valami nyugtalanít. Érzem, szenvedélyesen
megszeretném a hadművészetet, de ahhoz előbb az kellene, hogy ne
tartsam annyira különbözőnek a többi művészettől, hogy ne uralkodjék
benne a tanult szabály. Azt mondod, utánozni lehet a csatákat. Úgy
találom, hogy, mint mondod, ez csakugyan esztétikai vonás, hogy a mai
csata mögött egy régebbit lehet látni, s ez az egész elképzelés
mondhatatlanul tetszik nekem. De hát a hadvezér géniusza akkor semmit
sem jelent? Valóban ne tenne mást, mint hogy alkalmazza a szabályokat?
Vagy pedig, egyforma tudománnyal éppúgy vannak nagy hadvezérek, mint
ahogy vannak nagy sebészek, s az elemeket két beteg állapotából merítve,
amelyek külsőleg ugyanazok, mégis valami semmiségen érzik, talán
tapasztalásból vagy pedig, mert ők maguk így értelmezik, hogy egyik
esetben inkább ezt, a másikban inkább azt kell tenniök, hogy egyik esetben
operálni kell, a másikban lemondani róla?
 – Meghiszem azt! Látni fogod például Napóleont, aki akkor se támadott,
amikor minden hadi szabály a támadás mellett szólt, de valami homályos
érzés nem tanácsolta neki ezt a megoldást. Nézzük például Austerlitzet
vagy pedig, ezernyolcszázhatban, lannes-i magyarázatait. De majd olyan
vezéreket is látsz, akik iskolás módra utánozzák Napóleon ilyen vagy
olyan haditervét, s teljesen ellenkező eredményre jutnak. Tíz példát tudnék
erre felsorolni ezernyolcszázhetvenből. De még annak az értelmezésére,
mit tehet az ellenség, az, amit tesz, csak egy jelenség, ami sok különböző
dolgot jelenthet. Mindegyik dolog egyformán igaz lehet az okoskodás és a
tudomány szempontjából, mint ahogy némely bonyolult esetben az egész
világ orvostudománya sem elég annak az eldöntésére, hogy egy bizonyos
láthatatlan daganat rákos-e, nem-e, s hogy van-e szükség vagy nincs
operációra. A szimat, az égi sejtés, mint amilyen Thébes asszonyé, a
jövendőmondóé (ugye, értesz?), amely ilyenkor a döntő, akár a nagy
hadvezérnél, akár a nagy orvosnál. Így mondtam, példaképpen, mit
jelenthet egy felderítés mindjárt a csata elején. De jelenthet tíz másféle
dolgot is, például hogy elhitessük az ellenséggel, egy bizonyos ponton
támadunk, pedig egy másik ponton akarunk támadni, függönyt formálunk,
hogy ne lássák az igazi hadművelet előkészítését, kényszerítjük az
ellenfélt, hogy új csapatokat vessen harcba, s lekösse, tétlenségre
kárhoztassa őket más helyen, mint ahol szükség van rájuk, meg akarjuk
tudni, mennyi erőt vethet latba, kitapogatjuk, kényszerítjük, hogy
leleplezze az igazi szándékát. Sőt olykor még az a tény, hogy roppant
csapatokat vetünk harcba, még az sem jelenti mindig az igazi
hadműveletet; mert végre lehet hajtani igazán és teljesen, jóllehet az egész
csak látszat, csak azért, hogy e látszatnak jobban sikerüljön a csalás. Ha
volna időm mesélni Napóleon háborúiról e szempontból, biztosítlak, hogy
ezek az egyszerű, klasszikus gyakorlatok, amelyeket itt tanulmányozunk, s
amelyekben te ténylegesen látni fogsz kinn bennünket, csak úgy
szórakozásból, séta közben, vén disznó (nem, nem, hiszen tudom, hogy
beteg vagy, bocsáss meg), nos hát, egy ilyen háborúban, mikor érezzük
magunk mögött a legfelsőbb vezetők okoskodását, aggályos vigyázását s
elmélyült elemzéseit, oly meghatva érezzük magunk őelőttük, akár egy
fárosz közvetlen fényei előtt, anyagszerű fény ugyan, de a szellem
irányítja, s a térséget kémleli, hogy jelezze a veszélyt a hajóknak. Talán
nincs is igazam, hogy neked csak a háborús irodalomról beszélek. A
valóságban, mint ahogy a talaj összetétele, a szél iránya és a fény már
előre eldöntik, mily irányban nő a fa, a hadjárat feltételei, a harcoló ország
jellege irányítják és mintegy határolják azokat a terveket, amelyek közt a
tábornok választhat. Úgyhogy a hegyek hosszában, a völgyeknek
rendszerében, ilyen vagy olyan síkságokon, majdnem a lavinák
szükségszerű jellegével s nagyvonalú szépségével mondhatjuk meg előre a
seregek mozgását.
– Most meg a hadvezér szabadságát vonod, azt hiszem, kétségbe, az
ellenség sejtelmét, amikor olvasni akar az előbb kiterített tervekben.
– Szó sincs róla! Emlékszel arra a filozófiai könyvre, amelyet együtt
olvastunk Balbecban, a lehetőségek világának gazdagságáról a való
világhoz képest. Nos, így van a hadművészetben is. Bizonyos helyzetben
négy döntő terv mutatkozik, amelyek közt a hadvezér választhatott, mint
ahogy egy betegség is különbözőképpen fejlődhet ki, amire az orvos is
egyforma eséllyel számíthat. Ebben is az emberi gyengeség vagy pedig
nagyság a bizonytalanság új okai. Mert tegyük fel, hogy a négy terv közül
néhány viszonylagos ok (mellékes célok elérése, a sürgető idő, vagy
katonáinak elégtelen száma vagy hiányos élelmezésük) az első tervet
fogadtatja el a hadvezérrel, azt a tervet, amely kevésbé tökéletes, de
kevesebb költséggel végrehajtható, amellett gyorsabb és oly területre
vonatkozik, amelyen bővebben táplálhatja seregét. Lehetséges, hogy
miután az első terv szerint kezdte, amelyen az eleinte bizonytalan ellenség
végül is nehézség nélkül átlát, nem érhet el semmi sikert a túlságos
akadályok miatt – ezt nevezem az emberi gyengeségből származó
lehetőségnek –, elveti és próbálkozik a második, a harmadik vagy a
negyedik tervvel. De az is lehet, hogy az elsővel – s ezt nevezem az
emberi nagyságnak – csak látszatból próbálkozott, hogy lekösse az
ellenfelet, így aztán ott lepi meg, ahol az nem hitte, hogy megtámadják.
Így történt ez Ulmban Mackkal, aki az ellenfelét nyugatról várta, ahelyett
észak felől vették körül, ahol pedig azt hitte, nyugton lehet. Egyébként a
példám nemigen jó. Ulm a legjobb típusa a bekerítő csatának, amelyet a
jövőben többször látunk megismétlődni, nemcsak azért, mert klasszikus
példa a hadvezérek inspirálására, hanem mert bizonyos tekintetben egy
szükséges forma is (szükséges és amellett helyet hagy a választásnak, a
változatosságnak), a kristályosodás egy típusa. De mindez nem számít,
mert hisz a keretek mindennek ellenére mesterségesek. Visszatérek
filozófiai könyvünkre, olyan ez, mint az ésszerű elvek vagy a tudományos
törvények, a valóság úgy-ahogy hozzájuk igazodik nagyjából, de emlékezz
csak Poincaréra, a nagy matematikusra: őszerinte nem egészen biztos,
hogy a matematika olyan pontos tudomány. Ami magukat az említett
szabályzatokat illeti, tulajdonképp másodrangú fontosságúak, egyébként,
nem is csak egyszer, meg is változtatják őket. Így például mi, lovasok, az
ezernyolcszázkilencvenötös Harcászati szabályzat szerint élünk, pedig hát
erről elmondhatjuk, hogy alaposan elavult, hisz azon a régi és idejétmúlt
tanon alapul, hogy a lovassági harcnak csak erkölcsi hatása van annak a
rémületnek a révén, amit a lovastámadás válthat ki az ellenfélből.
Mármost legjobb mestereink, a lovasság legelsői, s főképp az a
parancsnok, akiről már beszéltem, ellenkezőleg, azt állítják, hogy a döntés
egy igazi s közvetlen birkózás eredménye, amelyben karddal s lándzsával
verekednek, s ahol a legszívósabb lesz a győztes, nemcsak erkölcsileg s az
ijedelem révén, hanem kézzelfoghatóan.
– Saint-Loup-nak teljesen igaza van, s valószínű, hogy a legközelebbi
Harcászati szabályzat már jelezni is fogja ezt a változást – szólt közbe a
szomszédom.
– Örülök a helyeslésednek, mert úgy látszik, hogy a te véleményed
nagyobb hatással van a barátomra, mint az enyém – szólt nevetve Saint-
Loup, talán mert bántotta kissé a katonapajtása és barátja közt kialakuló
rokonszenv, talán mert kedvesnek találta, hogy őt magát így most
hivatalosan is támogatják. – És aztán talán csökkentettem a szabályzatok
fontosságát. Bizonyos, hogy megváltoztatják őket. De addig is tőlük függ a
katonai helyzet, a haditervek és a mozgósítások. Ha hamis stratégiai
felfogást tükröznek, ők okozhatják legalábbis a végső bukás kezdetét.
Mindez – mondta – a te szemedben inkább csak afféle technika. Alapjában
légy meggyőződve, hogy a háború művészetét leginkább a háborúk maguk
fejlesztik. Egy hadjárat folyamán, főképp ha egy kissé hosszabb, az egyik
a két hadviselő közül tanul a másik sikereiből és hibáiból, tökéletesíti
annak a módszereit, és a maga részéről rádupláz. De hát mindez már a
múlté. A tüzérség szörnyű fejlődésével a jövendő háborúk, ha lesznek még
háborúk, oly rövid ideig tartanak, hogy mielőtt tanulni lehetne belőlük,
máris megkötik a békét.
– Ne légy olyan érzékeny – mondtam Saint-Loup-hoz fordulva, arra
felelve, amit még ezek előtt a szavak előtt mondott. – Elég mohón
hallgattalak!
– Ha nem sértődsz meg és ha megengeded – folytatta Saint-Loup barátja
–, hozzátenném ahhoz, amit mondtál, hogy ha a csaták egymást utánozzák
s egymás fölé rakódnak, ennek oka nem csupán a vezénylő tiszt szelleme.
Megtörténhet, hogy a vezénylő tiszt tévedése (például hogy nem jól
becsüli fel az ellenfél erejét) túlzott áldozatokat követel a csapataitól,
amelyeket bizonyos egységek oly fenséges önmegtagadással hajtanak
végre, hogy szerepük hasonló lesz egy másik egységééhez egy másik
csatában, s mint felcserélhető példákat idézik őket a történelemben: így
például, ha ragaszkodunk ezernyolcszázhetvenhez, ilyen volt a porosz
gárda Saint-Privat-ban, az algériai vadászok Froeschvillerben és
Wissemburgban.
– Ah, felcserélhetők, tökéletes! Teljesen pontos! Értelmes fickó vagy –
mondta Saint-Loup.
Nem voltam közömbös e példák iránt, mint mindig, ha az egyes eset
mögött rámutattak az általánosra. De azért ami a legjobban érdekelt, az a
vezér géniusza volt, szerettem volna magamnak számot adni, hogy miből
is áll ez a géniusz, hogy, bizonyos helyzetben, ahol a géniuszt nélkülöző
vezér nem tudna ellenállni az ellenfélnek, mit tesz a lángelméjű vezér,
hogy rendbe hozza megbolygatott seregét, ami, Saint-Loup véleménye
szerint, igen lehetséges, és Napóleon ezt több ízben is megvalósította. S
hogy megértsem, miben áll az igazi katonai érték, összehasonlításokat
kértem azok között a tábornokok között, akiknek a nevét tudtam, hogy
melyiknek van vezértermészete, taktikus adományai, még ha untattam is
ezzel legújabb barátaimat, bár ők ezt legalább nem mutatták, s fáradatlan
jósággal válaszoltak a kérdéseimre.
Úgy éreztem, el vagyok választva – nemcsak a nagy, jéghideg
éjszakától, amely oly messzire terjedt, s amelyben időnként hallottuk egy-
egy vonat fütyülését, ami még élénkebbé tette azt az örömöt, hogy itt
vagyunk, vagy az órák csengetését, amelyek még, szerencsére, távol voltak
attól, mikor ezek a fiatal katonák felveszik újra a kardjukat és hazamennek
– hanem minden külső aggályoskodástól, majdnem Guermantes-né
emlékétől, Saint-Loup jósága következtében, amihez barátaié is
hozzájárult, akik ezzel az egésznek mintegy sűrűbb tartalmat adtak;
amellett a kis ebédlő melege is növelte ezt az érzést és a finom ételek íze,
amelyeket esténként felszolgáltak. Képzeletemnek mindezek legalább
annyi örömet adtak, mint ínyenckedő hajlamomnak; olykor a természet
egy része, egy-egy kis darabja, mint az osztrigahéj rögös
szenteltvíztartója, amelyben pár csepp sós víz maradt, vagy a szőlőfürt
körül a rögös szőlővessző s vele együtt a megsárgult szőlőlevelek, mindez
olyan ehetetlen, költői és távoli volt, mint egy táj, s vacsora közben elém
vetített egy tengeri sétát vagy egy pihenőt a szőlőlugas alatt; más estéken
csak a szakács hangsúlyozta az ételek eredeti sajátosságát, mivel mint
egy-egy műalkotást tálalta elénk természetes keretükben; s egy levesben
főzött halat hosszú, lapos agyagtálon hozott asztalra, ahol mintegy
kiemelkedett a kékes színű fűcsomókon, töretlenül, de még magába
fordulva, mivel elevenen dobták a forró vízbe, s amelyet az apró kagylós
és alsóbbrendű állatkáknak, rákok, kagylók, apró rákok egész sora vett
körül, úgyhogy az egész olyan volt, mint Bernard Palissy egy kerámiája.
– Féltékeny vagyok, dühös vagyok – mondta Saint-Loup, félig nevetve,
félig pedig komolyan, célozva azokra a végtelen társalgásokra,
négyszemközt, barátja és énközöttem. – Talán okosabbnak tartja, mint
engem? Vagy talán jobban szereti, mint engem? Akkor hát csak ő számít?
(Azok a férfiak, akik egy nőt végtelenül szeretnek, s akik ilyen nőbolond
férfiak között élnek, megengedhetnek maguknak olyanféle tréfákat,
aminőket mások, akik kevésbé ártatlanoknak látják őket, nem mernének
megkockáztatni.)
 Mihelyt a társalgás általánossá vált, kerülték a Dreyfus-témát, nem
akarták megbántani Saint-Loup-t. Mindamellett egy hét múlva két pajtása
megjegyezte, milyen furcsa, hogy jóllehet ennyire katonai környezetben
él, mégis Dreyfus-párti, majdnem antimilitarista.
– Ez azért van – szóltam közbe, nem akarva kitérni a részletekre –,
mivel a környezet hatása nem olyan fontos, mint általában hiszik... – Úgy
véltem előbb, hogy nem megyek tovább, s nem ismétlem azokat a
megjegyzéseket, amelyeket pár nappal előbb fejtegettem Saint-Loup-nak.
Mindamellett, bár e szavakat majdnem szó szerint mondtam volt már neki,
mégis bocsánatot kértem tőle s hozzátettem: – Ahogy mondtam a minap
is... – De nem számítottam arra a hatásra, amely Robert szeretetre méltó
csodálatából származott énirántam s pár más barát iránt. Ez a csodálat
gondolataiknak olyan teljes azonosulásával járt együtt, hogy alig
negyvennyolc óra múlva már teljesen elfeledte, hogy ezek a gondolatok
nem őtőle származnak. Így aztán, ami szerény tézisemet illeti, Saint-Loup,
mintha ez mindig az ő agyában lakozott volna, s én csak az ő földjén
vadásztam, úgy vélte, illik üdvözölni az én hozzá való csatlakozásomat s
hozzá még melegen helyeselni.
– Hát persze, úgy van! A környezet nem számít.
S ugyanolyan erővel, mintha félt volna, hogy félbeszakítom vagy
félreértem, így folytatta:
– Az igazi befolyást a szellemi környezet gyakorolja! Az emberben a
gondolat számít!
Egy pillanatra elhallgatott, annak a mosolyával, aki jól emésztett,
leejtette monokliját, s mint egy fúró, úgy mélyedt tekintete az arcomba:
– Minden ember hasonló, ha ugyanazt az eszmét vallja – mondta szinte
kihívó hangon. Bizonyosan nem emlékezett, hogy csak pár napja mondtam
néki azt, amit viszont olyan jól megtartott a fejében.

Nem minden este érkeztem Saint-Loup vendéglőjébe ugyanabban a

hangulatban. Ha egy emlékünk vagy egy fájdalmunk képes arra, hogy
elhagyjon bennünket, úgy, hogy észre sem vesszük többé őket, vissza is
jöhetnek, és olykor sokáig el se hagynak már minket. Voltak esték, mikor
– a városon át sétálva mentem ebbe a vendéglőbe – annyira fájt
Guermantes-né távolléte, hogy még lélegzeni is alig tudtam: mintha
mellkasomnak egy részét kivágta volna egy ügyes anatómus, s miután ezt
elvitte, ugyanannyi anyagtalan szenvedéssel helyettesítette, ugyanannyi
nosztalgiával és szerelemmel. Bármily jól összeforr a seb, elég nehéz az
életünk akkor, ha egy emberi lényre való vágyódás pótol bizonyos belső
szerveket, s ez a vágyódás, úgy látszik, nagyobb helyet foglal el, mint
azok, mert ezt állandóan érzi az ember, és aztán milyen furcsa kettősség,
hogy állandóan gondolni kell testünk egy részére! Szerencsére, úgy
látszik, hogy mégiscsak többet érünk. A legkisebb szellőre afféle
fulladozást érzünk, egyben valamilyen ellágyulást. Néztem az eget. Ha
világos volt, így szóltam magamban: „Ő talán most vidéken van,
ugyanazokat a csillagokat nézi, s ki tudja, hogy a vendéglőbe érve, Robert
majd ezt mondja nékem: »Jó hír, néném azt írja, hogy szeretne téged látni,
és hogy idelátogat.«„A Guermantes-néról való gondolatot nemcsak a
csillagos égre vetítettem. Egy kis enyhe átmeneti szellő mintha izenet lett
volna tőle, mint hajdanában Gilberte-é a méséglise-i gabonaföldeken: nem
változunk, abba az érzésbe, amelyet egy emberi lényhez kapcsolunk, nem
egy olyan elemet viszünk bele, amit ez a lény ébreszt fel bennünk, holott
nincs köze hozzájuk. És aztán van valami bennünk, ami ezeket a
különleges érzelmeket iparkodik igazabbá tenni, vagyis eljuttatni őket egy
általánosabb érzéshez, amely az egész emberiséggel közös, s amellyel az
egyéneken s az egyének okozta fájdalmakon át egyesülünk; ez pedig
bizonyos örömöt is vegyített a fájdalmamhoz, mert hiszen így magamat az
egyetemes szerelem egy kis részének tudtam. Bizonyos, hogy ami
szomorúságot éreztem Gilberte miatt, vagy amikor este, Combray-ban,
anyám nem maradt ott a szobámban, s amit Bergotte néhány lapjának
emléke okozott, s az a szenvedés, amelyet Guermantes-né közönye,
távolléte miatt éreztem, nem kapcsolódtak egymásba oly világosan, mint
az ok az okozathoz egy tudós gondolkodásában, de azért még nem
következtettem belőle, hogy nem Guermantes-né a szenvedés oka.
Nincsen-e olyan szétáradó fizikai fájdalom, amely kisugárzás útján a beteg
részen túl is elterjedhet, de ezeket a részeket elhagyja és egészen
megszűnik, ha egy szakorvos pontosan rátapint arra a helyre, ahonnan a
fájdalom származik? Pedig azelőtt a fájdalom kiterjedését oly fatális és
bizonytalan jellegűnek éreztük, mint amily tehetetlennek önmagunkat,
hogy megmagyarázzuk, vagy csak a helyét meghatározzuk, s lehetetlennek
tartjuk, hogy meggyógyítsuk. A vendéglő felé menet ezt gondoltam
magamban: „Már két hete, hogy utoljára láttam Guermantes-nét” (a két
hét csak nekem látszott oly hosszúnak, mert ha Guermantes-néról volt szó,
percekben számoltam az időt). Az én szememben nem csupán a csillagok
és a szellő, hanem az idő számtani felosztása is fájdalmas volt és poétikus.
Minden napot olyannak láttam, mint egy bizonytalan domb változékony
tetejét: egyfelől úgy éreztem, hogy eljuthatok a feledésig; másfelől
elkapott az a szükségérzet, hogy lássam a hercegnőt. S hol az egyik, hol a
másik volt közelebb hozzám, nem volt biztos az egyensúlyom. Egy nap azt
mondtam magamban: „Talán jön levél ma este”, s amikor a vacsorához
értem, volt annyi bátorságom, hogy megkérdjem Saint-Loup-t:
– Nincsenek híreid Párizsból?
– De igen – felelte sötét arccal –, vannak, de rosszak.
Fellélegzettem, mikor megértettem, hogy csak neki volt fájdalma, s
hogy a hírei barátnőjétől jöttek. De csakhamar azt is láttam, hogy a rossz
hírek egyik következményeképp Robert-nak nem lesz módjában, hogy
engem nénjének hamarosan bemutasson.
Megtudtam, hogy közte és barátnője között valami veszekedés tört ki,
vagy levelezés útján, vagy hogy a hölgy eljött egy reggel, csak úgy, két
vonat között. S a veszekedések, még a kevésbé komolyabbak is, amelyek
kettőjük közt történtek, úgy látszik, sosem végződtek kibéküléssel. Mert a
hölgy rosszkedvű volt, dühöngött, sírt oly érthetetlen okokból, akárcsak a
gyermekek, akik képesek bezárkózni egy sötét lyukba, nem jönnek
asztalhoz vacsorázni, nem adnak semmiféle magyarázatot s csak még
hangosabban sírnak, amikor, türelmük fogytával, a szülők elverik őket.
Saint-Loup szörnyen szenvedett e miatt az összeveszés miatt, de ez csak
igen egyszerű és hamis megjelölése annak, amit a fájdalomról
elképzelhetünk. Amikor egyedül maradt és csak eltávozott barátnőjére
tudott gondolni – aki, látva, hogy Saint-Loup mily erélyes, tele volt
respektussal az irányában –, egyszeriben megszűntek azok az aggodalmak,
amelyeket a legelső órákban érzett a jóvátehetetlen előtt, s a szorongás
megszűntét oly jólesőnek érezte, hogy a végsőnek hitt szakítás majdnem
olyan kellemes volt, mintha kibékült volna. Amitől mégis szenvedett
valamivel később, az már egy másodrangú, mellékes fájdalom volt,
amelynek szüntelen áramai mintegy maguktól jöttek, mégpedig arra a
gondolatra, hogy a hölgy talán békülni akart, hogy esetleg egy szót várt
tőle, addig meg, hogy bosszút álljon, talán egy este, egy bizonyos helyen,
egy bizonyos dolgot követ el, s hogy elég lenne, ha sürgönyözne neki,
hogy elmegy hozzá, s akkor nem áll bosszút, hogy mások talán
kihasználják azt az időt, amit ő most elveszteget, s hogy pár nap múlva
már késő lesz barátnőjét visszanyerni, mert közben már lefoglalta más.
Mindezekről a lehetőségekről Saint-Loup nem tudhatott semmit, a hölgy
továbbra is hallgatott, ez pedig szinte őrületté fokozta Saint-Loup-nak a
fájdalmát, úgyhogy már azon gondolkodott, nem bújt-e el a hölgy
Doncières-ben, vagy nem utazott-e el Indiába.
Azt mondják, hogy a hallgatás erő; és egészen más értelemben, a
hallgatás szörnyűséges erő, ha azok rendelkeznek vele, akik tudva tudják,
hogy szeretik őket. Növeli annak a szorongását, aki vár. Semmi sem
ösztönöz annyira a közeledésre, mint ami elválaszt, s van-e
áthághatatlanabb korlát, mint a hallgatás? Azt is mondják, hogy a
hallgatás büntetés és képes arra, hogy megőrjítse azt, aki a börtönben
kényszerül rá. De micsoda büntetés – nagyobb, mint a kényszerű hallgatás
–, ha azét kell elszenvednünk, akit szeretünk! Robert kezdte mondani
magában: „Mit csinál, hogy így egyre hallgat? Biztosan megcsal
másokkal.” Azt is mondta magában: „Mit tettem, hogy ő így hallgat?
Talán gyűlöl és mindenkorra.” S vádolni kezdte önmagát. A hallgatás így
valóban megőrjítette a féltékenység és a lelkifurdalás révén. Egyébként ez
a hallgatás kegyetlenebb, mint a börtönöké, mert magában is valóságos
börtön. Anyagtalan kerítés, bizonyára, viszont áthatolhatatlan, az üres
atmoszférának az a közbeiktatott szelete, amelyen az elhagyott lény
látósugarai nem tudnak áthatolni. Van-e iszonyúbb világítás, mint a csend,
amely nem egy, hanem ezer távollevőt mutat nekünk, s mindegyikük más-
másképpen követ el ellenünk árulást? Olykor, egy hirtelen enyhületben,
Robert azt hitte, már vége a csendnek, mindjárt, egy pillanat múlva, hogy
a várt levél végre megérkezik. Már látta, már megjött, minden zajt
kikémlelt, már felfrissült s így suttogott: „A levél! A levél!” S miután már
szinte látta a gyengédség képzelt oázisát, megint csak a végtelen csend
valódi sivatagában rostokolt.
Előre elszenvedte, egyet sem felejtve ki, a szakítás mindegyik
fájdalmát, míg más alkalmakkor azt hitte, hogy a szakítást elkerülheti,
mint azok az emberek, akik minden ügyüket elintézik egy be nem
következő külföldre költözés miatt, s akiknek a gondolata, amely nem
tudja, hová helyezkedjék másnap, csakúgy ugrál pillanatnyilag, elszakadva
mindentől, akár a szív, amelyet kitépünk egy betegből, s amely mégis
tovább ver, a test egészétől függetlenül. Mindenesetre az a remény, hogy
kedvese visszatér hozzá, felbátorította arra, hogy kitartson a szakítás
mellett, mint az a hit, hogy élve jövünk vissza a harcból, megsegít a
halállal való küzdelemben. S mivel a szokás, amelynek az emberi
növények közül a legkevésbé van szüksége tápláló talajra, hogy éljen, s
amely elsőnek jelenik meg a látszólag legterméketlenebb sziklán, talán, ha
Saint-Loup előbb csak színleli a szakítást, a végén őszintén hozzászokott
volna. Mindamellett a bizonytalanság olyan állapotba hozta, amely, e nő
emlékéhez kötve, hasonlított a szerelemhez. Mégis arra kényszerítette
magát, hogy többé ne írjon neki (azzal a gondolattal talán, hogy nem oly
kegyetlen a gyötrelme, ha kedvese nélkül él, mint inkább vele, de oly
körülmények közt, hogy a szakítás módja után szükséges megvárni a nő
bocsánatkérését, hogy a nő megőrizhesse, legalább úgy hitte, az iránta,
Saint-Loup iránt való szerelmét, vagy ennek híján a megbecsülését és a
tiszteletét). Beérte hát azzal, hogy el-elment a telefonhivatalba, amelyet
nemrég rendeztek be Doncières-ben, s hírek után kérdezősködött, vagy
pedig utasításokat adott egy szobalánynak, akit barátnőjénél alkalmazott.
Egyébként ezek a telefonbeszélgetések bonyolultak voltak és több idejét
vették igénybe, mert Robert kedvese, irodalmi barátainak a főváros
csúfságáról való véleményére hallgatva, s főképp mert különböző
háziállatainak, kutyáinak, majmának, madarainak s papagájának örökös
lármáját a háziúr nem tudta többé elviselni, nemrég egy kis birtokot bérelt
valahol Versailles környékén. Közben Saint-Loup Doncières-ben éjjel egy
percig sem aludt. Egyszer nálam, legyőzve a fáradtságtól, egy kissé mégis
elszunnyadt. De hirtelen beszélni kezdett, futni akart, megakadályozni
valamit s közben ezt hajtogatta: „Hallom, maga ne... maga ne...” S
felébredt. Mondta, hogy egy álma volt, hogy vidéken a szálláscsináló
altisztnél lakott. Ez azon iparkodott egyre, hogy őt, Saint-Loup-t távol
tartsa a ház egyik szárnyától, Saint-Loup rögtön kitalálta, hogy a
szálláscsinálónál egy igen gazdag és igen romlott főhadnagy lakik, aki
Saint-Loup tudta szerint igen vágyott az ő barátnőjére. S álmában hirtelen
tisztán hallotta azokat a szabályos és időnkénti kiáltásokat, amelyeket
barátnője hallatott a kéj pillanataiban. Kényszeríteni akarta a
szálláscsináló altisztet, hogy kísérje abba a szobába. Ez meg visszatartotta
Saint-Loup-t, és nem engedte odamenni, miközben sértett arcot vágott
ekkora tapintatlanság miatt, de olyat, hogy Robert szerint ez mindig
emlékében marad.
– Az álmom őrültség – tette hozzá, még egészen kifulladva.
De én jól láttam, hogy a következő órán többször is azon a ponton volt,
hogy szalad a telefonhoz s megkéri barátnőjét, hogy béküljenek ki.
Apámnak volt telefonja egy idő óta, de nem tudom, hogy ez hasznára lett
volna-e Saint-Loup-nak. Egyébként nem is tartottam illendőnek, hogy
szüleimnek, akár csak egy készülék erejéig, közvetítő szerepet adjak
Saint-Loup és kedvese között, akármilyen választékos s nemes érzelmű is
a hölgy. A lidércnyomásos álom emléke csakhamar elmosódott Saint-Loup
elméjében. E szörnyű napok mindegyikén eljött hozzám, merev és
szórakozott volt a tekintete, s e napok egymásutánjából egy keményre
kovácsolt lépcsőfok remek hajlata alakult ki előttem, ahol Robert egyre
csak azt hánytorgatta a fejében, hogy vajon a barátnője végül is mit
határoz.
Végre a hölgy megkérdezte tőle, hajlandó-e megbocsátani. Mihelyt
Saint-Loup megértette, hogy kikerülte a szakítást, egyszerre tisztán kezdte
látni a közeledés kellemetlenségeit. Egyébként már kevésbé szenvedett, s
majdnem elfogadta azt a fájdalmat, amelynek pár hónap múlva újra meg
kellene találni a gyötrelmét, ha ugyan újrakezdődik a viszonyuk. Nem
sokáig habozott. És talán azért sem habozott, mert végre biztos volt abban,
hogy visszaveheti a kedvesét, szóval hogy ezt megteheti. A hölgy csak azt
kérte tőle, hogy megtalálhassa nyugalmát, ne jöjjön Párizsba január
elsejéig. Mármost Saint-Loup-nak nem volt bátorsága, hogy Párizsba
menjen s őt ne láthassa. Másfelől a hölgy beleegyezett, hogy együtt
utazzanak el valahová, de ahhoz meg szabadságot kellett kérnie Borodino
kapitánytól, aki ezt nem akarta megadni.
– Kellemetlen, nénémnél való látogatásunk miatt, mert ezt így el kell
halasztanunk. De húsvétkor biztosan el fogok menni Párizsba.
– De akkor nem mehetünk Guermantes-néhoz, mert Balbecban leszek.
De hát az már nem tesz semmit.
– Balbecban? De hisz oda csak augusztusban szokott menni.
– Igen, de az egészségem miatt az idén korábban akarnak odaküldeni.
Minden félelme csak az volt, hogy ne ítéljem el a kedvesét azok után,
amiket mesélt róla. „Csak azért oly vadul heves, mivel nagyon őszinte,
nagyon szókimondó, ha az érzelmeiről van szó. Különben csodálatos
teremtés. El sem tudhatod képzelni az ő költői gyengédségét. Halottak
napját Bruges-ben tölti minden áldott esztendőben. Ugye, ez »nemes«
dolog tőle? Ha valaha megismered, meglátod, milyen nagyvonalú...” S
mivel Robert tele volt egy bizonyos nyelvvel, aminőt e nő körül az
irodalmi társaságok beszéltek, így szólt róla: „Van benne valami tündéri,
valami szinte boszorkányos, hisz érted, mit akarok mondani ezzel, a költő,
aki majdnem pap.”
Vacsora közben ürügyet kerestem, ami megengedné Saint-Loup-nak,
hogy megkérje nénjét, fogadjon engem, nem várva meg rokona jövetelét
Párizsba. Nos hát, ezt az ürügyet megadta nékem az a vágyam, hogy
láthassam Elstir képeit, azét a nagy festőét, akit Balbecban ismertünk meg
Saint-Loup-val. Ebben az ürügyben egyébként volt is némi igazság, mert
ha Elstirnél való látogatásaimban azt kértem az ő festészetétől, hogy
engem a nálam értékesebb dolgok megértéséhez és szeretetéhez vezessen,
igazi enyhüléshez, igazi vidéki helyhez, eleven nőkhöz a tengerparton
(legfeljebb még azoknak a valóságoknak a képét rendeltem volna meg
nála, amelyekbe egyedül nem tudtam volna belemélyedni, mint a
galagonyás ösvényét, nem azért, hogy megtartsa, hanem hogy felfedezze
nékem a szépségüket), most viszont, ellenkezőleg, ezeknek a képeknek az
eredetisége, vonzóereje izgatták a vágyamat, s most főképp Elstir újabb,
más képeit szerettem volna megismerni.
Egyébként az volt az érzésem, hogy az ő legkisebb képei is mások
voltak, mint az esetleg nagyobb festők remekei. Az ő festői műve zárt
királyság volt, áthághatatlan határokkal, semmihez sem hasonlítható
anyaggal. Mohón gyűjtöttem azokat a ritka folyóiratokat, amelyek
tanulmányokat közöltek róla, Elstirről, s megtudtam belőlük, hogy csak
újabban kezdett tájképeket s csendéleteket festeni, hogy mitológiai
képekkel kezdte (közülük kettőnek fényképét is láttam az ő balbeci
műtermében), és csak később volt rá nagy hatással és sokáig a japán
művészet.
Különböző festőmodorainak egyes jellegzetes képei vidéken voltak.
Andelysnek egy bizonyos háza egyik legszebb tájképét rejtegette, s ez a
ház oly értékesnek tetszett, az utazás oly élénk vágyát keltette bennem,
mint egy Chartres környéki falu, ahol egy gyönyörű üvegfestmény van
malomkőbe foglalva; s e remekmű tulajdonosa iránt, az iránt az ember
iránt, aki parasztos házában, a főutcán, bezárva, mint egy asztrológus, úgy
faggatta a világ egyik tükrét, vagyis Elstir egyik képét, amelyet talán több
ezer frankért vásárolt, azt a rokonszenvet éreztem, amely azoknak a szívét
s jellemét egyesíti, akik velünk egyformán gondolkodnak egy nagy
fontosságú témáról. Mármost kedves festőmnek három elsőrangú képe
Guermantes-né tulajdonaként volt megjelölve az egyik ilyen művészeti
folyóiratban. Vagyis azon az estén, amikor Saint-Loup bejelentette
barátnője bruges-i utazását vacsora közben barátai előtt, őszintén
vethettem oda neki, mintegy váratlanul:
– Ide hallgass, megengeded? Utolsó beszélgetésünk a már említett
hölgyről. Emlékszel Elstirre, a festőre, akit Balbecban ismertem meg?
– Hát persze hogy emlékszem.
– S emlékszel, mennyire csodáltam?
 – Hogyne, s még arra a levélre is, amelyet elküldtünk neki.
– Mármost, ha nem is a legfontosabb, ha csak mellékes oka annak,
amiért szeretném megismerni azt a bizonyos hölgyet, jól tudod, kit?
– Igen, hogyne! De miért ez a sok magyarázat?
– Van neki egy nagyon szép Elstir-képe.
– Nini, ezt még én se tudtam.
– Elstir húsvétkor biztosan Balbecban lesz, hisz ön tudja, hogy
mostanában ott tölti majdnem az egész évet. Szerettem volna ezt a képet
látni, mielőtt odautaznék. Nem tudom, elég bensőséges-e nénéddel a
kapcsolatod: nem tudnád megkérni, ha persze eléggé előnyösen beszélsz
rólam, hogy ne utasítsa vissza a kérésedet, nem tudnád megkérni arra,
hogy nélküled nézhessem meg ezt a képet, mert hisz nem leszel velem?
– Hogyne, felelek érte, s magamévá teszem a kérésedet.
– Robert, ha tudná, mennyire szeretem!
– Igen kedves, hogy szeret, de az is igen kedves lenne, ha tegezne,
ahogy megígérte, s ahogy már el is kezdted egy ideje.
– Remélem – szólt Robert egy barátja –, hogy nem az elutazásáról van
szó. Tudja meg, hogyha Saint-Loup szabadságra megy, semmit sem
változtat a helyzeten, itt vagyunk mi. Lehet, hogy önnek ez nem lesz oly
mulatságos, de ígérem, megteszünk mindent, hogy felejtessük Saint-Loup
távollétét.
Csakugyan, amikor azt hittük, hogy Robert barátnője egyedül utazik
majd Bruges-be, megtudtuk, hogy Borodino kapitány, aki mindaddig
ellenkező véleményen volt ebben a dologban, hosszú szabadságot adott
Saint-Loup tisztjelöltnek Bruges-be. Ugyanis közben egy és más történt. A
herceg, aki igen büszke volt dús növésű hajzatára, állandó vendégként járt
a város legnagyobb fodrászmesteréhez, aki hajdan segéd volt III. Napóleon
egykori fodrászánál. Borodino kapitány igen jó viszonyban volt a
fodrásszal, mivel fenséges magatartása ellenére le tudott ereszkedni a
kisemberekhez. Viszont a fodrász, akinek a herceg legalább öt éve adósa
volt, és akinek számláját még növelték a különböző hajvizek, a Portugália,
a Királyok Vize, aztán a sütővas, a borotvák, a beretvaszíj, nemkülönben a
samponos hajmosás meg a hajvágás, hátrányba hozták Saint-Loup-val
szemben, aki készpénzben fizetett mindent, meg fogatai voltak s
hátaslovai. A fodrász, mikor értesült Saint-Loup bosszúságáról, hogy nem
utazhat el a kedvesével, melegen szólt róla a hercegnek, amikor az le volt
kötve egy ujjas, fehér ruhával, s amikor a borbély a fejét egészen
hátrafeszítette s már-már a torkát fenyegette. Egy fiatalember gáláns
kalandjainak elbeszélése elnéző mosolyra fakasztotta a bonapartista
herceg kapitányt. Nem valószínű, hogy fizetetlen adósságára gondolt
elsősorban, viszont a fodrász ajánlása éppoly jó hangulatba hozta, mint
amily rosszba hozta volna egy hercegé. Még tele volt az álla szappannal,
mikor már megígérte a szabadságot, amelyre még azon az estén aláírta az
engedélyt. Ami a fodrászt illeti, aki pedig folyton dicsekedett, és hogy ezt
valóban megtehesse, a hazudozás rendkívüli képességével képes volt
magának tulajdonítani teljesen kitalált érdemeket, ezúttal, hogy nem
mindennapos szolgálatot tett Saint-Loup-nak, nemcsak hogy nem kürtölte
széjjel a közbenjárását, hanem, mintha csak a hiúságnak volna szüksége a
hazugságra – és ha nincsen szükség rá, helyet enged a szerénységnek –,
soha meg sem említette az egészet Robert-nak.
Robert mindegyik barátja külön felajánlotta nekem, hogy amíg
Doncières-ben maradok, vagy ha bármikor visszajövök, ha ő, Saint-Loup,
nincsen itt, fogatuk, lovuk, házuk, szabad óráik, minden a rendelkezésemre
áll, s én éreztem, hogy ezek a fiatalok teljes szívvel állították az én
gyöngeségem szolgálatába luxusukat, ifjúságukat, minden személyes
erejüket.
– Egyébként – kezdték újra Saint-Loup barátai, miután rábeszéltek,
hogy maradjak –, miért ne jönne vissza minden évben? Hisz látja, hogy ez
az életmód kedvére van! Sőt annyira érdeklődik minden iránt, ami az
ezreddel történik, akár egy kiszolgált katona.
Mert tovább is mohón kértem őket, hogy osztályozzák mindazokat a
különböző tiszteket, akiknek tudtam a nevét, kisebb-nagyobb csodálatuk
szerint, amit szerintük megérdemelnek, mint egykor a gimnáziumban
kértem erre osztálytársaimat a Théâtre-Français színészeire vonatkozólag.
Ha például oly tábornokok, mint Galliffet vagy Négrier helyett, akiket
mindig elsőknek emlegettek a többi előtt, Saint-Loup egyik barátja így
szólt: „De hisz Négrier egyike a legközepesebb vezérkari tiszteknek”, s
helyébe Pau vagy Geslin de Bourgogne új, ízes és érintetlen nevét vetette a
társalgásba, ugyanoly boldog meglepetést éreztem, mint hajdan, amikor
Thiron vagy Febvre unott neve háttérbe szorult Amaury addig szokatlan,
váratlanul felröppenő nevétől. „Még Négrier-nél is különb? De miben?
Egy jó példát kérek.” Azt hittem, jelentős különbségek vannak még a
hadtest alsóbbrendű tisztjei közt is, és e különbségek révén reméltem,
sikerül felfedeznem a katonai fölény titkát. Egyike azoknak, aki a
legjobban érdekelt, mivel őt láttam legtöbbször, és szívesen hallgattam, ha
beszéltek róla, Borodino herceg volt. De sem Saint-Loup, sem barátai, bár
elismerték, hogy kiváló tiszt, aki a maga lovasszázadát páratlan rendben
tartja, nem szerették benne az embert. Noha nem beszéltek róla olyan
hangon, mint bizonyos tisztekről, akik elütöttek a többiektől s
szabadkőművesek voltak, akik nem jártak össze a többiekkel és faragatlan
altiszteknek látszottak mellettük, mégis úgy látszott, hogy Borodinót nem
sorolják a többi nemesi származású tisztek közé, akiktől, valóban még
Saint-Loup-hoz képest is, magatartása igen különbözött. Azok, persze,
kihasználva a helyzetet, hogy Robert csak tisztjelölt volt, s így hatalmas
családja örülhetett, ha egyébként lenézett főnökei meghívják, megragadtak
minden alkalmat, hogy ebédre hívják Saint-Loup-t, amikor egy nagyfejű
volt náluk, aki hasznára lehetett egy fiatal szálláscsináló tisztjelöltnek.
Csak Borodino kapitány állt kizárólagosan szolgálati, bár egyébként
kitűnő viszonyban Robert-ral. A herceg ugyanis, akinek nagyapját a
Császár nevezte ki marsallnak és hercegnek, aki aztán házasság révén
rokona lett, s akinek apja III. Napóleon egyik unokahúgát vette feleségül,
amellett miniszter is volt kétszer az államcsíny után, érezte, hogy Saint-
Loup szemében mindamellett nem sokat jelent, mint ahogy az ő szemében
a Guermantes társaság, mivel ő más szempontból nézte őket, szintén nem
sokat számított. Sejtette, hogy Saint-Loup előtt – aki a Hohenzollernekkel
volt rokon – ő nem számított igazi nemesnek, legfeljebb egy bérlő
unokájának, ő viszont úgy nézte Saint-Loup-t, mint egy olyan ember fiát,
akinek a grófságát a Császár erősítette meg – az ily grófot a Faubourg
Saint-Germainben „felújított” grófnak neveztek – s aki főispánságot kért a
Császártól, aztán egy másik, alacsonyabb állást, amely Borodino herceg
őfenségétől s államminisztertől függött, akit „fenségnek” címeztek, s aki
az uralkodó unokaöccse volt.
Talán több is, mint unokaöcs. Az első Borodino hercegnő állítólag több
volt, mint kedves I. Napóleonhoz, akit még Elbára is követett, a második
meg III. Napóleonhoz. S ha a kapitány nyugodt arcában fel lehetett
fedezni, ha nem is I. Napóleon természetes arcvonásait, de legalább egész
arca magára erőszakolt fenségét, a tiszt bús és jóságos tekintetében és
lehulló bajuszában mindjárt felismerhető volt, ami III. Napóleonra
emlékeztetett; és ez annyira feltűnő volt, hogy amikor Sedan után azt
kérte, hogy követhesse a császárt, s miután Bismarck elutasította, mikor
őhozzá vezették, ez utóbbi szemét a fiatalemberre vetve, mikor ez már
távozni készült, annyira meglepődött a hasonlóságon, hogy véleményét
megváltoztatva, visszahívta a herceget, s megadta neki az engedélyt, amit
előbb, mint mindenkitől, tőle is megtagadott.
Borodino herceg egyszerűen azért nem akart kedvezni Saint-Loup-nak,
sem a Faubourg Saint-Germain-i társaság egyéb tagjainak, mert olyanok is
voltak a hadtestében (míg két polgári származású, rokonszenves
hadnagyot igen gyakran meghívott), mert mindenkit császári nagysága
magasáról nézett, s ezek közt az alsóbbrendűek közt azt a különbséget
tette, hogy voltak olyan alacsony rendűek, akik tudták, hogy azok, s velük
örömmel érintkezett, mert fenséges magatartása ellenére egyszerű és
barátságos kedvű volt, más alacsony rendűek viszont többnek tartották
magukat őnála, ezt pedig nem fogadta el. Így hát, míg az ezred többi
tisztje valósággal ünnepelte Saint-Loup-t, Borodino herceg, akinek pedig
maga X. marsall ajánlotta, beérte azzal, hogy szíves volt Robert-hoz a
hivatalos szolgálatban – amelyben egyébként Robert példásan viselkedett
de sohasem fogadta otthonában, kivéve egy kivételes pillanatban, amikor
úgyszólván kénytelen volt vendégül látni, s mivel ez ott-tartózkodásomkor
történt, engem is meghívott vele együtt. Ezen az estén, amikor Saint-
Loup-t kapitánya asztalánál láttam, könnyen megfigyelhettem
modorukban és választékosságukban a kétféle arisztokrácia közti
különbséget: a régi nemességét és a császárságét. Egy oly osztály
ivadékaként, amelynek hibái, ha néha meg is tagadta őket az értelmével,
egészen vérévé váltak, s amely már egy század óta, semmi valóságos
hatalmat nem gyakorolva, abban a vállveregető szeretetreméltóságban,
amely hozzátartozik a jólneveltséghez, nem lát mást, mint testgyakorlást,
akár a lovaglást vagy a vívást, amit komoly cél nélkül, szórakozásból
művel a burzsoá származásúakkal szemben, akiket ez a nemesség épp
eléggé lenéz, hogy azt higgye, hízeleg neki az ő közvetlensége, s
tisztességnek veszik a modortalanságukat – Saint-Loup hát barátságosan
megtapogatta bármelyik burzsoának a kezét, ha bemutatták, bár talán még
a nevét sem hallotta, s miközben csevegett vele, hol keresztbe vetette, hol
szétrakta a lábát, hanyag mozdulattal, hátratámaszkodott, a lábfejét a
kezébe fogta, egyre „kedves barátomnak” hívta. Ellenben a császári
nemesség ivadékaként – amelynek a címei ma is megtartották
jelentőségüket, amellett olyan majorátusokban gazdag, amelyek dicső
szolgálatokat jutalmaztak, s magas állásokra emlékeztetnek, ahol sok
embernek parancsolnak, s ahol ismerni is kell az embereket – Borodino
herceg (ha nem is határozottan, világosan és tudatosan, de legalább
bensőleg, amelyet modora s magatartása árul el) úgy tekintette a rangját,
mint egy valóságos előjogot; ugyanazokhoz az alsóbbrendűekhez, akiknek
Saint-Loup a vállára vert vagy karjába fűzte a magáét, a herceg fenséges
szeretetreméltósággal fordult, és ilyenkor előkelő tartózkodása mérsékelte
mosolygó és természetes közvetlenségét, mégpedig oly hangon, amelyet
egyformán átitatott az őszinte jóindulat s a tudatos büszkeség. Ennek oka
bizonyosan az volt, hogy a herceg kevésbé volt távol a nagykövetségektől
és az udvartól, ahol apja a legmagasabb állásokat töltötte be, s ahol Saint-
Loup modorát, az asztalra való könyöklését s a lábfejének a kezében
tartását biztosan rossz szemmel nézték volna, de egy másik oka az volt,
hogy a herceg nem nézte le annyira a polgárságot, amely az első
Császárnak roppant tartaléka volt, hiszen abból választotta ki marsalljait s
nemeseit, a második császár meg ott találta Fouldot[367] vagy Rouher[368]-
t.
Bizonyos, hogy bár egy császár édesfia vagy unokája, de aki most csak
egy lovasszázadot vezényelt, apja s nagyapja gondolatai, mivel már nem
volt mire támaszkodniuk, nem élhettek már tovább igazán Borodino
lelkében. De mint évekkel a halála után egy művész szelleme is egyre
formálja a művész faragta szobrot, apja, nagyapja gondolatai testet
öltöttek Borodinóban, újra éltek, arcán az ő fényük sugárzott. Így például
az első Császár élénk hangjával szidott össze egy tizedest, s a második
császár álmatag melankóliájával fújta ki egy cigaretta füstjét. Ha civilben
járt Doncières utcáin, szemének bizonyos fénye kivillanva a keménykalap
alól, mintegy a fenség inkognitóját ragyogtatta a kapitány körül;
reszkettek tőle, ha belépett a szálláscsináló altiszt irodájába, hadsegéde és
az élelmezési tiszt kíséretében, akárcsak Berthier-től és Messénától.
Amikor százada számára egy nadrágszövetet választott, úgy nézett a
káplár-szabóra, hogy Talleyrand-t is kijátszotta s Nagy Sándort is becsapta
volna; s olykor, ha szemlét tartott, megállt, álmodozni hagyta csodálatos
kék szemét, pödörgette a bajuszát, s úgy állt ott, mint aki új Itáliát és új
Poroszországot alapítana. De aztán mindjárt III. Napóleonból I.
Napóleonná változott, s megjegyezte, hogy a borjú nincsen eléggé
rendben, s meg akarta kóstolni a katonák ebédjét. S őnála, saját otthonában
a polgári származású tiszti feleségek számára (feltéve, hogy a férjek nem
voltak szabadkőművesek) nemcsak királykék sévres-i porcelánban
szolgáltatta fel a vacsorát, oly edényekben, amelyek egy nagykövethez is
méltók voltak (amelyeket apjának még Napóleon ajándékozott, s amelyek
értékesebbnek látszottak a Séta téri vidéki házban, ahol lakott, mint azok a
ritka porcelánok, amelyeket a turisták örömestebb csodálnak meg egy vén
vidéki udvarház falusias szekrényében, bár a ház közben jól menő és
felkapott majorfélévé változott), hanem a Császár többi ajándékát is
megmutatta egyenként nékik: ezt a nemes és kedves magatartást, amely
szintén méltó lehetett volna egy hivatalos rezidenciához (ha persze, egyes
vélemények szerint, a herceget, mert „magasan született”, nem sújtotta
volna véglegesen a legigaztalanabb osztracizmus[369]), ezeket az ő
bensőséges gesztusait, jóságát, vonzóerejét, s királykék emailba zárva, a
dicsőség képsorát, a tekintet misztikus, világos és mindent túlélő
relikviáját.
 A hercegnek doncières-beli polgári kapcsolatairól még mást is el kell
mondani. Az alezredes remekül zongorázott, a főorvos felesége úgy
énekelt, minthogyha első díjat kapott volna a Zeneakadémián. Ez az utóbbi
házaspár, valamint az alezredes és felesége hetenként Borodino hercegnél
vacsoráztak. Igaz, hogy ezt magukra nézve igen hízelgőnek találták, tudva,
hogy a herceg, ha szabadságon volt Párizsban, Pourtalés hercegnőnél vagy
Murat-éknál vacsorázott. De hát azt gondolták magukban: „A herceg
egyszerű kapitány, boldog, hogyha elmegyünk hozzá. Egyébként igazi jó
barátunk.” De amikor Borodino, aki már régóta fáradozott azon, hogy
közelebb jusson Párizshoz, Beauvais-ba kapott kinevezést, elköltözött
Doncières-ből, s olyannyira elfeledte a két zenélő házaspárt, mint a
doncières-i színházat és azt a kisvendéglőt, ahonnan gyakran hozatta az
ebédjét, és nagy méltatlankodásukra, sem a főorvos, sem az alezredes,
akik pedig olyan gyakran vacsoráztak a hercegnél, többé egész életükben
még csak nem is hallottak róla.
Egy reggel Saint-Loup megvallotta, hogy írt a nagyanyámnak, hírt adott
rólam, s rábeszélte, hogy telefonon beszéljen velem, mivel Párizs és
Doncières között telefonkapcsolat működött. Egyszóval ugyanazon a
napon már hívatni is fog a készülékhez, s Robert azt tanácsolta, hogy
háromnegyed négykor legyek a postahivatalban. Ez időben a telefon nem
volt még oly elterjedt, mint manapság. S mégis, a szokás oly hamar
megfosztja a titkuktól a szent erőket, amelyekkel kapcsolatban vagyunk,
hogy amikor nem kaptam azonnal kapcsolatot Párizzsal, az volt az
egyetlen gondolatom, hogy lám, milyen soká tart, milyen kényelmetlen az
egész, s már majdnem panaszt akartam emelni: mint ma mindnyájan, nem
találtam kedvem szerint elég gyorsnak, a maga hirtelen változásaiban, ezt
a csodálatos tündérvilágot, amelyben pár pillanat elegendő, hogy
megjelenjék mellettünk, láthatatlanul, de jelenlévőn az, akivel beszélni
akarunk, s aki az asztala mellett, a lakhelyén (nagyanyám lakhelye Párizs
volt), más ég alatt, mint a miénk, nem egyforma időben, mielőttünk
ismeretlen körülmények és foglalkozások között, amelyekről ez a lény fog
bennünket értesíteni, hirtelen sok száz mérföldre lesz szállítva (ő és egész
környezete), fülünkhöz közel, abban a percben, amikor szeszélyünk azt
akarja. S olyanok vagyunk, mint a mese szereplője, akinek egy varázslónő,
ebbeli kívánságára, elébe vetíti, természetfeletti fényességben, nagyanyját
vagy menyasszonyát, mikor olvas vagy sír, vagy virágot szed, a
szemlélőhöz egészen közel és mégis igen messzire, ott, ahol valóban
tartózkodik. Hogy ez a csoda megtörténjék, csak az ajkunkat kell
közelítenünk a varázslatos készülékhez, s hívni – igaz, némelykor kissé
sokáig – azokat a Szorgos Szüzeket, akiknek naponta halljuk a hangját, bár
sose látjuk az arcukat, s akik a mi őrangyalaink abban a szédítő
homályban, amelynek féltékenyen őrzik a bejáratát; ők azok a
Mindenhatók, akik a távollevőket odahozzák a közelünkbe, de őket nem
szabad meglátnunk; a láthatatlan világ Danaidái, akik egyre ürítik, telítik
és egymásnak adják a hangoknak urnáit; az ironikus Fúriák, akik abban a
pillanatban, mikor egy titkot suttogunk barátnőnknek, abban a reményben,
hogy senki se hall bennünket, kegyetlenül odakiáltják: „Itt vagyok,
hallgatom”; a Titok mindig ideges szolgálói, a Láthatatlanság kártékony
papnői, a Telefonos Kisasszonyok!
S mihelyt felhangzik a hívásom, abban a jelenésekkel teli éjben,
amelyre csak füleink nyílnak meg, egy könnyű zaj – egy elvont zaj – a
megszüntetett távolságé – s a kedves lény hangja hozzánk szól.
Ő az, a hangja, amely nekünk szól, amely jelen van. De ő maga milyen
messzire! Hányszor nem tudtam szorongás nélkül hallgatni azt – mint
mikor csak az utazás hosszú órái után láthattam viszont őt –, akinek a
hangja most oly közel volt a fülemhez, mintha csak jobban érezném, mily
csalóka a legkedvesebb közelség látszata, és hogy mily nagy távolságra
lehetünk azoktól, akiket szeretünk, amikor az a látszat, hogy csak ki kell
nyújtani a kezünk, hogy megfoghassuk. Valóságos jelenlét ez az olyan
közeli hang – a valóságos távolságban! De egyben előjátéka a végleges
távozásnak! Gyakran, mikor hallgattam, anélkül, hogy láttam volna, aki
oly messziről szólt hozzám, úgy éreztem, hogy ez a hang azokból a
mélységekből hangzik, ahonnan senki sem jön vissza, s megismertem a
szorongást, amely elfogott egy nap, mikor egy hang visszatér (egyedül,
nem a testével együtt, amelyet sose láthattam többé), s fülembe oly
szavakat mormol, melyeket szerettem volna csak futólag megcsókolni a
véglegesen porrá vált ajkon.
Ezen a napon Doncières-ben a várt csoda nem történt meg. Amikor
megérkeztem a postára, nagyanyám már felhívott; beléptem a kabinba, a
vonal már foglalt volt, valaki beszélt, s bizonnyal nem tudhatta, hogy
senki se volt ott, aki feleljen neki, mert mikor felvettem a kagylót, ez a
fadarab beszélni kezdett, mint Polichinelle; elhallgattattam, mint a
cirkuszban, de mihelyt fülemhez közelítettem, megint csak rákezdett a
fecsegésre. A végén, kétségbeesésemben, végleg visszaakasztottam a
kagylót, hogy elhallgattassam a görcsösen zengő csonkot, amely az utolsó
percig hadart, s szóltam a hivatalnoknak, aki azt mondta, várjak egy
percig; aztán megszólaltam, s pár percnyi hallgatás után hirtelen
meghallottam azt a hangot, amelyről tévesen azt hittem, jól ismerem, mert
mindaddig, ahányszor nagyanyám beszélgetett velem, amit mondott, csak
arca nyílt kottáján szoktam követni, amelyben szempárja nagy szerepet
játszott; de magát a hangját ma hallgattam a legelső alkalommal. S mivel
e hang mintha arányaiban megváltozott volna, mihelyt egyetlen egészet
formált, és csak így egyedül érkezett hozzám, az arcvonások kísérete
nélkül, felfedeztem, milyen szelíd ez a hang; lehet, hogy ennyire sose volt
ilyen, mert nagyanyám, érezve, hogy a távolban boldogtalan vagyok, azt
hitte, átengedheti magát annak az áradó gyengédségnek, amelyet nevelési
„elvek” miatt általában fékezett és titkolt. Szelíd volt, amellett szomorú is,
főképp a szelídsége miatt, amely szinte teljesen tiszta volt, tisztább, mint
bármely emberi hang, mentes minden keménységtől, minden ellenállástól,
minden önzéstől! Finom a törékenységig, úgy látszott, hogy minden
percben megcsuklik, tiszta könnyárban hal el; s most, hogy a közelemben
volt, s hogy az arc formája nélkül láttam, észrevettem, először életemben,
hogy az élet folyamán a bánatoktól repedt így meg.
Egyébként csak maga a hang volt-e az, amely egymagában lévén, ezt a
fájó benyomást tette rám? Nem hiszem; de inkább, mint magának a
hangnak az elszigeteltsége, szimbóluma, felidézése, egyenes hatása
lehetett annak a másik elszigeteltségnek, nagyanyáménak, aki most
először szakadt olyan messzire tőlem. Az ajánlások vagy tilalmak,
amelyeket rendesen minden percben hozzám intézett, a szófogadás unalma
vagy az ellenkezés láza, amelyek semlegesítették az iránta érzett
gyengédséget, megszűntek ebben a pillanatban s megszűnhettek a jövőben
is (mivel nagyanyám nem kívánta többé, hogy mellette, az ő törvénye alatt
legyek, sőt azt a reményét fejezte ki, hogy Doncières-ben maradhatok
egészen, vagy legalább oly hosszan, amíg lehet, tekintettel arra, hogy ez
jót tesz munkámnak és egészségemnek); épp azért ami a kis harang alatt
volt, egészen közel a fülemhez, nem volt más, mint a mi kölcsönös és
ellenállhatatlan gyöngédségünk, szabadulva azoktól az egymással
szemben álló erőktől, amelyeknek nyomása mindennap ellensúlyozta ezt a
gyengédséget. Nagyanyám, mivel azt mondta, maradjak, a hazatérés
szorongó és őrült szükségét keltette bennem. Ez a szabadság, amelyben
ezentúl oly korlátlanul részesített, s amelyről álmomban sem hittem, hogy
egyszer majd beleegyezik, hirtelen oly szomorúnak látszott, mint a halála
után való szabadságom (amikor én még mindig szeretem őt, ő viszont
végleg lemondott rólam). Felkiáltottam: „Nagymama, nagymama” s meg
akartam csókolni, de csak a hangja volt mellettem, éppoly megfoghatatlan
fantom, mint az, amely visszajön talán s meglátogat, amikor nagyanyám
már halott lesz. „Szólj hozzám”; de ekkor meg az történt, hogy még
inkább magamra hagyott, mert hirtelen nem tudtam hallani többé a
hangját. Nagyanyám nem hallott engem, nem voltunk már kapcsolatban,
nem voltunk egymással szemben, nem hallottuk többé egymást, én tovább
szólongattam, bizonytalanul az éjszakában, érezve, hogy az ő hívásai is
eltévedtek valahol. Ugyanazt a szorongást éreztem most, mint réges-régen
a múltban, amikor egy nap elvesztettem őt egyszerre a tömegben, s
kevésbé azért szorongtam, hogy nagyanyámat nem találom, mint hogy
éreztem: engem keres s arra gondol, hogy én meg őt keresem; ez a
szorongás ahhoz hasonló, amelyet akkor érzek majd, amikor azokhoz
próbálunk szólni, akik már nem felelhetnek, hogy legalább most hallják,
amit nem mondtunk el nékik, s biztosítani őket, hogy már nem
szenvedünk. Úgy éreztem, hogy máris egy szeretett árnyékot hagytam
elveszni az árnyak között, s egyedül a készülék előtt egyre hiába
ismételtem: „Nagymama, nagymama”, mint Orfeusz, mikor egyedül
marad, s a halott nő nevét ismétli. Elhatároztam, otthagyom a postát, hogy
felkeressem Saint-Loup-t a vendéglőjében, hogy bejelentsem, talán egy
sürgönyt kapok, amely visszahív Párizsba, s addig is mindenesetre
szeretném ismerni a menetrendet. Mégis, mielőtt így döntöttem, még
egyszer meg akartam kérni az Éjszaka Leányait, az emberi szó Híradónőit,
az arc nélkül való istennőket; de e szeszélyes Őrangyalok nem akarták
többé kinyitni a csodálatos Ajtókat, vagy hogy bizonnyal nem is tehették;
hiába hívták szokás szerint s fáradatlanul a nyomtatás tiszteletre méltó
feltalálóját és az ifjú herceget, egyben az impresszionista festmény
kedvelőjét és sofőrt egy személyben (egyébként Borodino kapitány
unokaöccsét), Gutenberg, éppúgy, mint Wagram, válasz nélkül hagyták
könyörgéseiket, s így elmentem, érezve, hogy hiába hívjuk a Láthatatlant,
süket marad.
Megérkezve Robert-hoz és a barátaihoz, nem vallottam be nekik, hogy a
szívem már nincs velük, hogy elutazásomat elhatároztam, mégpedig
visszavonhatatlanul. Saint-Loup, úgy látszott, hisz nekem, de azóta
megtudtam, hogy az első perc óta megértette, csak tettetem a
bizonytalanságomat, s már másnap nem talál majd maga mellett. Mialatt,
hagyva, hogy ételünk az asztalon kihűljön, barátai vele együtt a
menetrendben keresték, melyik lesz a legjobb vonat, hogy Párizsba
mehessek, s mialatt a csillagos és fagyasztó éjszakában egyre lehetett
hallani a lokomotívok füttyét, nem éreztem, igaz, többé ugyanazt a
békességet, amelyet itt annyi este kaptam egyesek barátságától, mások
távolibb jelenlététől. Pedig ma este se hiányoztak, más formában,
ugyanerre a szolgálatra. Utazásom kevésbé bántott, mivel nem voltam
kénytelen egyedül gondolni rá, mikor éreztem magam körül a
legegészségesebb s legnormálisabb tevékenységet energikus barátaim,
Robert pajtásai részéről, s e másfajta erős lényeknek, a vonatoknak a
részéről, amelyek jövés-menése, reggel és este, Doncières-től Párizsig,
utólag szétmorzsolta azt, ami nagyon is tömör és tűrhetetlen volt
nagyanyámtól való hosszú elszigeteltségemben, azaz átalakította azt a
hazatérésnek mindennapi lehetőségeivé.
 – Nem kétkedem a szavaid igazságában, s abban, hogy még nem akarsz
távozni – mondta nevetve Saint-Loup –, de tégy úgy, mintha elmennél, s
búcsúzz el tőlem holnap kora reggel, különben kitehetem magam annak,
hogy nem láthatlak; ugyanis nem ebédelek itthon, a kapitány engedélyt
adott; két órakor kell a kaszárnyában lennem, mert egész nap gyalogolunk.
Remélem, hogy az az úr, akinél innen három kilométerre ebédelek,
hazahoz majd időben, hogy két órára a kaszárnyában legyek.
Alig mondta ki e szavakat, máris kerestek a hotelomból; a posta a
telefonhoz kért. Szaladtam, mert a posta hamar zárt. Az „interurbán” szó
egyre visszatért a hivatalnokok válaszaiban. Jobban szorongtam, mint
valaha, mert nagyanyám kért a telefonhoz. A hivatal viszont már
zárófélben volt. Végre megkaptam a vonalat. „Te vagy az, nagymama?”
Egy női hang erősen angolos kiejtéssel így válaszolt: „Igen, de nem
ismerem fel a hangját.” Én sem ismertem ezt a hangot, amellett
nagyanyám sosem magázott. Végre minden kiderült. Annak a
fiatalembernek, akit nagyanyja felhívott, majdnem ugyanolyan neve volt,
mint énnekem, s a hotel másik szárnyában lakott. Mivel nagyanyám
ugyanaznap hívott, amikor telefonálni akartam neki, egy percig se
kétkedtem abban, hogy ő keres engem. Pedig hát csak két külön eset
egyszerű egybeesése volt az egész, s a posta és a hotelom duplán tévedett a
dologban.
Másnap reggel elkéstem, nem találtam a szobájában Saint-Loup-t, aki
már elment, hogy abban a szomszéd kastélyban ebédeljen. Fél kettőre
iparkodtam megérkezni mindenképp a kaszárnyába, hogy ott legyek, mire
megérkezik, mikor egy odavezető fasoron át annak az útnak az irányában,
egy kétkerekű kocsit vettem észre, amely oly közel hajtott el mellettem,
hogy félre is kellett állnom; egy tisztjelölt vezette, szemében monoklival,
Saint-Loup volt. Mellette az a barátja volt, akinél ma ebédelt, s akit már
láttam egyszer vacsoránál Robert hoteljában. Nem mertem szólni Robert-
nak, mivel nem volt egyedül, de mivel szerettem volna, hogy megálljon,
hogy felvegyen maga mellé, figyelmét nagy üdvözlettel iparkodtam
magamra vonni, amelyet egy ismeretlen jelenléte vélt megmagyarázni.
Tudtam, hogy Robert rövidlátó, de azért azt hittem, hogy ha csak meglát,
bizonyosan rám ismerne; mármost látta az üdvözletet s ő is köszönt, de
nem állt meg; s teljes gyorsasággal távolodva, mosoly nélkül s arcának
egyetlen izmát sem mozdítva, beérte azzal, hogy két percig felemelt kezét
sapkája szélén tartotta, mintha csak egy ismeretlen katonának viszonozta
volna a köszönését. Szaladtam a kaszárnyáig, de az még jó távolságra volt;
mikor odaérkeztem, az ezred már felállt az udvarban, s ott már nem
maradhattam; el voltam keseredve, hogy nem búcsúzhattam el Saint-
Loup-tól; felmentem a szobájába, már nem volt ott; így csak
kérdezősködtem róla egy csoport beteg katonától, a meneteléstől
felmentett regrutáktól, egy idősebbtől és egy fiatal diáktól, aki már
régebben is itt szolgált, és aki a többivel a sorakozó ezredet nézte.
– Nem látta Saint-Loup szálláscsináló tisztjelöltet? – kérdeztem.
– Uram, ő már odalenn van – felelte az idősebb.
– Nem láttam – mondta a diák.
– Nem láttad – mondta az idősebb, s többé nem foglalkozott velem –,
nem láttad a mi híres Saint-Loup-nkat, pedig hogy henceg az új
sapkájával! Ha a kapitány ezt meglátja! Tiszti szövetből készült!
– Ugyan, mit mesélsz, tiszti szövetből – mondta a fiatal diák, aki mint
beteg a szobájában maradt, nem menetelt a többivel, s iparkodott, bár
némi nyugtalansággal, hogy bátornak lássák a régiekkel szemben. – Ez a te
tiszti szöveted éppen olyan, mint más szövet.
– Uram? – szólt haragosan a „régi”, aki a szövetről beszélt.
Fel volt őszintén háborodva, hogy a kisdiák kétségbe vonta, hogy a
sapka tiszti szövetből van, de mivel breton volt, s egy Penguern-Stereden
nevű falucskában született, s franciául éppen olyan nehezen tanult meg,
mintha angol vagy német anyanyelvű lett volna, amikor felizgatta magát,
két-háromszor is ismételte: „Uram”, hogy kis időt nyerjen a szavak
megtalálására, s csak ily előkészület után kezdett bele a maga külön
ékesszólásába, beérve azzal, hogy ismételt néhány oly szót, amiket jobban
ismert, mint a többit, de csak lassan, nagyon óvatosan, a kiejtés
szokásának hiánya miatt.
– Ah, ez is csak olyan szövet, mint más szövet? – folytatta olyan
haraggal, amely fokozatosan nőtt beszéde bensőségével és lassúságával. –
Ah, ez is csak olyan szövet, mint más szövet? Ha azt mondom neked, hogy
ez tiszti szövet, ha... azt... mondom... neked, mivel... azt... mondom, ez
azért van, mert tudom, amit tudok. Nem szeretem az ily üres, az ily légből
kapott ostobaságokat!
– Ah, hát akkor – mondta az ifjú diák, akit legyőzött ez az érvelés.
– Nézd csak, épp most lovagol errefelé a kapitány. No de nézd csak meg
kissé Saint-Loup-t; milyen furcsán lendíti a lábát; azután meg a fejét, Ki
mondja, hogy csak egy tisztjelölt? És nézd, a monoklija; ah, bejár az
mindenhová.
Kérdeztem a katonáktól, akiket nem zavart a jelenlétem, szabad-e
nekem is kinézni az ablakon. Nem akadályoztak meg benne, viszont meg
sem mozdultak. Láttam, mint megy el fenségesen Borodino kapitány,
lépésben ügetve a lován, s mintha az volna az illúziója, hogy az austerlitzi
csatán vesz részt. Néhány járókelő a kaszárnya rácsa előtt gyülekezett,
hogy lássa, mint vonul el az ezred. A herceg, egyenesen ülve lován, kissé
elhízott arccal, jobbról-balról császári teltséggel, fényes szemmel, mintha
csak játékszere lett volna valami látomásfélének, ahogy én is az voltam,
ahányszor leszálltam a villamosról, s azt a csendet, amely távozása után a
zörgését követte, úgy éreztem, valami zenei rezgés futja át és teszi
élesebbé. Sajnáltam, hogy nem tudtam elbúcsúzni Saint-Loup-tól, de azért
mégis elutaztam, mert egyetlen gondom volt, hogy visszatérjek
nagyanyám mellé; mind e napig, ebben a kisvárosban, hogyha arra
gondoltam, mit csinál nagyanyám egyedül, úgy képzeltem el, amilyen
velem volt, de a magam jelenlétét töröltem, anélkül, hogy meggondoltam
volna, miképpen hat rá jelenlétem hiánya; most viszont, az ő karjai közt
mielőbb meg kellett szabadulnom attól az eddig nem is sejtett és hirtelen,
a hangjával felidézett fantomtól, egy tőlem valóban távollevő nagyanyától,
aki már belenyugodott mindenbe, s egy bizonyos korral olyan lett,
amilyennek soha eddig még nem ismertem, s aki levelet kapott tőlem
abban az üres lakásban, ahová már egyszer régebben odaképzeltem
anyámat is, mikor Balbecba utaztam.
Fájdalom, csak ezt a fantomot vettem észre, amikor a szalonba léptem;
nagyanyámat, úgy látszik, senki sem értesítette visszatérésemről, olvasva
találtam, egyedül. Ott voltam, azaz még nem voltam ott, mivel ő ezt nem
tudta, s mint az a hölgy, akit éppen munka közben találunk, s aki hogyha
belépünk hozzá, elrejti a munkáját, oly gondolatokba merült el, aminőket
sohasem mutatott még énelőttem. Belőlem – ama kiváltság árán, amely
nem sokáig tart, addig, míg hazatérésünk rövid pillanatában képesek
vagyunk hirtelen tanúi lenni tulajdon távollétünknek – csak a tanú volt ott,
a megfigyelő, kalapban és útiköpenyben, az idegen, aki nem a házból való,
a fotográfus, aki felvételt készít azokról a helyekről, ahová nem tér vissza.
Ezt tette az én szemem, gépiesen, abban a percben, fényképezett, amikor
megláttam nagyanyámat. Akiket szeretünk, sose látjuk másként, csak
szüntelen gyengédségünk eleven rendszerében, örök mozgásában, amely,
mielőtt hozzánk engedi az arcukat ábrázoló képeket, körforgataggá
alakítja, s arra az ideára borítja őket, amelyet kezdettől fogva formálunk
róluk, odatapasztja hozzájuk, azonosítja őket vele. Mivel nagyanyám
homloka, arca mindig azt jelentette nekem, ami a legfinomabb s a
legállandóbb volt a szellemében, mivel minden szokásos tekintet
valóságos lélekidézés, s minden olyan arc, amelyet szeretünk, mintegy a
múlt tükörképe is, hogy is ne szorítottam volna félre mindazt, ami
lomhább lett nála és megváltozott, mikor még az életnek
legközönségesebb látványaiban, szemünk, terhelve gondolattal,
elhanyagolja, mint egy klasszikus tragédia, mindazokat a képeket,
amelyek nem segítik elő a cselekményt, s csak azokat tartja meg, amelyek
érthetőbbé teszik az egészet. De ha saját szemünk helyett egy tisztán
anyagi tárgy, egy fényképlemez nézett valamit, akkor az, amit látunk,
például az Akadémia udvarán egy távozó akadémikus helyett, aki egy
fiákert akar kérni, az ingadozása lesz látható, apró óvatosságai, hogy
valahogy ne essék hátra, esésének parabolája, minthogyha csak részeg
volna, vagy hogy a talaj jégburkos. Ugyanígy van, ha a sors valami
kegyetlen cselvetése megakadályozza értelmes és aggályos
gyengédségünket abban, hogy időben odaszaladjon, csak hogy elrejtse
szemünk elől, amit sose szabad látniuk, mikor ezt a gyengédséget
megelőzi a szemünk, amely elsőnek érkezve a helyre és magára hagyatva
oly gépiesen működik, mint a fényképlemez, s minekünk, a szeretett lény
helyett, aki már régóta nem létezik – de akinek ez a gyengédség sosem
akarta felfedni előttünk a halálát –, egy új lényt mutat, akit ez a
gyengédség naponta százszor kedves és hazug hasonlósággal ruházott fel.
És – mint egy beteg, aki rég nem nézte meg magát, s minden percben ezt a
nem látott arcát a szerint az eszményi kép szerint véli formálni, amelyet
gondolatban hord magáról, visszahőköl, mikor a tükörben egy kiszáradt és
sivatagos arc közepén egy roppant orr ferde és rózsaszínű kimagaslását,
akár egy egyiptomi piramisét, látja – én is, akinek nagyanyám mintegy
része volt, én, aki őt csak lelkemben láttam, mindig a múlt ugyanazon a
helyén, a valóságos, egymásra tornyosult s átlátszó emlékeken át,
szalonunkban, amely most hirtelen egy új világhoz tartozott, az időéhez,
ahol az idegenek laknak, akikről azt mondjuk, hogy „jól öregszenek”,
először láttam, s csak egy pillanatig – mert eltűnt egykettőre – ott a
kanapén, a lámpa alatt, pirosan, nehézkesen, egyszerűen, betegen,
álmodozva s kissé őrült tekintettel egy könyv felett, ezt az öreg, összeesett
asszonyt, akit addig nem ismertem.

Kérésemre, hogy megnézhessem Guermantes-né Elstir-képeit, Saint-

Loup azt mondta: „Felelek érte.” És sajnos, a hercegnő helyett, egyedül
csak Saint-Loup felelt. Könnyen felelünk másokért, mikor e másokról
gondolatunkban oly képeket formálunk, amelyekkel kedvünkre bánhatunk.
Bizonyos, hogy még e pillanatban is számon tartjuk azokat a
nehézségeket, amelyek másoknak a miénktől különböző természetéből
következnek, s nem hanyagolunk el semmiféle hatalmi eszközt
természetükkel szemben, érdeket, meggyőzést, érzelmet, amelyek
semlegesítik az ellenkező hajlamokat. De ezeket a mi természetünktől
való különbségeket még mindig a mi természetünk képzeli el; ezeket a
nehézségeket mi tesszük a dolgok útjába: a hathatós érveket megint csak
mi erősítjük. S amikor ezeket az elhatározásokat, melyeket elménken belül
megismételtettünk a másikkal, s amelyek őt kedvünk szerint bírják tettre,
és mikor azt akarjuk, hogy az életben is végrehajtsa, minden egyszerre
megváltozik, előre nem látott ellenállásokba ütközünk, amelyek
legyőzhetetlenek lehetnek. Egyike a legerősebbeknek bizonnyal az,
amelyet egy nő fejthet ki, ha nem szeret, az a legyőzhetetlen s szinte
elviselhetetlen undor, amelyet az őt szerető férfi iránt érez: a hosszú hetek
alatt, míg Saint-Loup nem jöhetett Párizsba, nagynénje, akinek biztosan írt
s könyörgött neki, hogy engem fogadjon, egyetlenegyszer sem hívott
magához, hogy megnézzem Elstir képeit.
Még egy lakója volt a háznak, aki szintén éreztette a hidegségét. Jupien
volt az. Talán úgy gondolta, hogy bemehettem volna hozzá, mikor
visszatértem Doncières-ből, mielőtt felmennék a lakásunkba? Anyám
szerint nem így volt, és hogy nem kell rajta meglepődnöm. Françoise azt
mondta néki, hogy Jupien már ilyen, hirtelen elhatalmasodik rajta a
rosszkedv, némelykor minden ok nélkül. De ez csakhamar véget ért, igen
rövid idő múlva.
Közben a tél a végét járta. Egy reggel, pár heti zápor és vihar után
hallottam a kandallómon át – a formátlan, ruganyos és sötét szél után,
amely heves vágyat ébresztett bennem, hogy a tengerpartra utazzam – a
galambok búgását, amelyek a falban fészkeltek: gyöngyfényszínűn,
váratlanul, mint egy koranyíló jácint, szelíden tépve tápláló szívét, hogy
kiáradjon belőle mályvaszínben és selymesen az ő zengő virága, úgy
küldte ez a búgás, mintha ablakot nyitnék, még zárt és sötét szobámba az
első szép nap langyosságát, vakító fényét és fáradtságát. Ezen a reggelen
azon kaptam magam, hogy valami orfeumdallamot dúdolok, amelyet rég
elfeledtem az óta az esztendő óta, amikor Firenzébe és Velencébe mentem.
Ily mély a légkör hatása a napok szeszélye szerint a mi szervezetünkre, s
homályos tartalékokból hozza felszínre az odaírt és ottfelejtett melódiákat,
amelyeket emlékezetünk még nem fejtett meg. Egy tudatosabb álmodozó
kísérte csakhamar e muzsikust, akit magamban hallgattam anélkül, hogy
azonnal felismertem volna, mit játszik.
Éreztem, hogy azok az okok nem csak Balbecban rejlettek, amelyek
miatt, mikor odaértem, nem találtam templomában már azt a varázst,
amely akkor bűvölt el, mielőtt ismertem volna; hogy Firenzében,
Rómában, Velencében képzeletem éppoly kevéssé helyettesíthetné a
szememet. Éreztem ezt; úgy, mint egy újévi estén, alkonyatkor, egy
hirdetőoszlop előtt felfedeztem azt az illúziót, hogy hiszünk az
ünnepnapok s a hétköznapok közti különbségben. De azért nem tudtam
megakadályozni, hogy annak az időnek az emléke, amikor a nagyhetet
Firenzében véltem tölteni, ne legyen tovább is átitatva a virágok városának
légkörével, hogy ily módon egyszerre adjon firenzei színt húsvétnak,
Firenzének meg húsvéti színt. Húsvét hete még messze volt; de a napok
sorában, amely előttem terült el, az ünnepnapok fényesebbnek látszottak a
hétköznapoknál. Napsugár érintette őket, mint néhány falusi házat,
amelyeket messziről fény és árny játékában látunk, s amelyek magukra
vonják a nap egész fényességét.
Az idő megenyhült. S még szüleim is, azt tanácsolva, hogy sétáljak,
ürügyet adtak, hogy folytassam reggeli kis útjaimat. Abba akartam hagyni
őket, mert olyankor találkoztam Guermantes-néval. De épp ezért folyton
csak a reggeli utakra gondoltam, s emiatt minden pillanatban új meg új
okot találtam rájuk, amelyeknek semmi köze sem volt Guermantes-néhoz,
s így könnyen meggyőztem magam, hogy ha a hercegnő nem létezik,
akkor is sétáltam volna ugyanabban az órában.
Fájdalom, éreztem, hogy számomra minden más személlyel való
találkozás közömbös maradna, s hogy az ő számára pedig tűrhetőbb volna
bárkivel, mint velem, az ily utcai találkozás. Megtörtént reggeli sétáin,
hogy akárhány ostoba fráter köszöntését fogadta, olyanokét, akiket ő maga
is ostobának tartott. De hát az ő megjelenésüket ha nem is valamily öröm
ígéretének, legalább a véletlen játékának tartotta. S olykor megállította
őket, mert vannak percek, amikor szükségünk van arra, hogy elhagyjuk
magunkat, hogy elfogadjuk a másik lelkének vendégszeretetét, feltéve,
hogy ez a lélek, akármily szerény és csúnya, de idegen lélek legyen,
viszont az én szívemben, érezte elkeseredetten, csak önmagát találta
volna. Épp ezért, ha vele egy utat választottam, de más okból, mint hogy
őt lássam, úgy reszkettem, mint egy bűnös abban a percben, hogy
találkoztam vele; és olykor, hogy semlegesítsem esetleg túlságos
közeledéseimet, alig feleltem a köszönésére, vagy csak mereven ránéztem,
anélkül, hogy köszöntem volna néki, s csak azt értem el vele, hogy még
jobban ingereltem, és hogy kezdett engem szemtelennek és neveletlennek
tartani.
Mostanában könnyebb vagy legalábbis világosabb ruhákat hordott,
mikor az utcán sétált, ahol, mintha már itt lenne a tavasz, a régi
arisztokrata paloták széles homlokzatai közé szorított szűk kis boltok és a
vajat, gyümölcsöt, zöldséget áruló boltosasszony ajtaja fölé már ponyva
feszült a nap ellen. Azt gondoltam magamban, hogy az a hölgy, aki tőlem
távolabb sétál, napernyőjét nyitja, átkel a gyalogutak közt, a hozzáértők
véleménye szerint a legnagyobb művésznője ezeknek a mozdulatoknak s
ezeket elragadóan hajtja végre. Közben a hölgy egyre jött felém: ő maga
nem tudott erről a szállongó hírnévről, keskeny s megmerevült teste
ferdén feszült meg violaszín selyemkendője alatt, és sehol sem simult
hozzá; világos szeme kedvetlenül s szórakozottan nézett maga elé, s talán
engem is észrevett; ajka szögletét harapdálta; láttam, felemeli a muffját,
alamizsnát ad egy szegénynek, egy ibolyacsokrot vásárol az utcai
virágárusnál – ugyanazzal a kíváncsisággal, amellyel én egy nagy festőt
néznék, mikor az ecsetével dolgozik. S a közelembe érve, üdvözléséhez
olykor vékonyka mosoly is járult, mintha az én kedvemért egy
remekművet alkotott volna, ajánlással, egy remekbe készült vízfestményt.
Minden ruháját úgy láttam, mint természetes, szükséges tartozékát, mint
lelke egy-egy sajátos formájának vetületét. Az egyik böjti délelőtt, amikor
nem ebédelt otthon, világospiros bársonyruhában, könnyű kis kivágással a
nyaka körül, pillantottam meg az utcán. Guermantes-né arca álmodozónak
tetszett, szőke haja keretében. Kevésbé voltam szomorú, mint máskor,
mivel arckifejezésének melankóliája, az a zárdaszerűség, amelyet a rikítón
élénk szín formált közte és a világ között, és amitől valamiképp oly
szerencsétlennek és magányosnak látszott, mintegy megnyugtatott engem.
Ez a ruha, úgy tetszett, szíve skarlátszínű sugarainak megtestesülése volt
körötte, szívének, amelyet nem ismertem, s amelyet talán meg tudtam
volna vigasztalni; a szelíden hullámos szövetnek misztikus fényébe
menekülve, a hercegnő az első keresztény korok egyik szentjét idézte a
szemem elé. Akkor meg szégyellni kezdtem, hogy ezt a mártírt
megbánthatom a látványommal. „De végre is az utca mindenkié.”
 „Az utca mindenkié” – ismételtem, s e szavaknak egészen különböző
értelmet adtam, csodálva, hogy csakugyan e népes utcában – amelyet
gyakran megnedvesített az eső, s amely olyan értékes lett, mint amilyen
olykor az utca a régi olasz városokban – Guermantes hercegnő a közéletbe
vegyíti titkos élete pillanatait, mikor így mindenkinek megmutatja magát,
titokzatosan, mindenkivel érintkezve, akárcsak a nagy remekművek,
bámulatos közvetlenséggel. Mivel reggel úgy mentem el, hogy egész éjjel
ébren maradtam, szüleim mondták, hogy délután feküdjek le egy kicsit s
próbáljak meg aludni egy keveset. Nincs szükség sok elgondolásra, hogy
ezt megkísérelhessük, sokkal hasznosabb a szokás és főképp a
meggondolás mellőzése. Mármost azokban az órákban mind a kettő
hiányzott. Mielőtt elaludtam volna, oly sokáig gondoltam arra, hogy nem
leszek rá képes, hogy még alva is marad az agyamban egy kis gondolat.
Csak egy kicsike fény volt a majdnem teljes homályban, de épp elég, hogy
tovább is elmélkedjek álmomban, először arról, hogy nem tudok elaludni,
másodszor a fény visszfényeként, hogy alvás közben az a gondolatom
támadt, hogy közben nem is aludtam, aztán újabb fénytörésként,
ráébredés... egy új álomra, amelyben el akartam mondani a szobámba
belépő barátoknak, hogy az imént, alvás közben, azt hittem, hogy nem
alszom. Ezek az árnyak alig voltak kivehetők a homályban; nagy és igen
hiábavaló felfogó érzékenység kellett volna, hogy valóban észrevegyem
őket. Ugyanígy később Velencében, jóval napnyugta után, amikor úgy
látszik, hogy teljes az éjjel, láttam, a visszhangnak hála, a fény utolsó, bár
láthatatlan hangjegyét, végtelenül halványan a csatornák felszínén, valami
optikai pedál hatásaként, a paloták visszfényét, mintha örökké még
feketébb bársonyban vetülnének a csatornák vizeinek alkonyi szürkéjére.
Egyik álmom, amelyet képzeletem nappal is gyakran próbált felidézni, egy
bizonyos tengeri táj szintézise volt középkori múltjával. Álmomban gót
stílű várost láttam egy tenger mozdulatlan hullámai közt, mint egy
üvegfestményen. A tenger egy nyúlványa kettéosztotta a várost; zöld vize
a lábamig ért; az ellenkező parton egy keleti templomot fürösztött, aztán
olyan házakat, amelyek a tizennegyedik században is megvoltak, úgyhogy
ha feléjük mentem, mintha a korok egymásutánján sétáltam volna vissza.
Ezt az álmot, amelyben a természet művészetet tanult, ahol a tenger
gótikussá lett, ezt az álmot, amelyben kívántam s elérni hittem a
lehetetlent, úgy éreztem, hogy már többször is álmodtam. De mivel annak,
amit alvás közt képzelünk, az a tulajdonsága, hogy megsokszorozódik a
múltban, s bár új, mégis meghittnek látszik, azt gondoltam, hogy
tévedtem. De észrevettem, hogy csakugyan több ízben visszatér ez az
álmom.
Azok a lemorzsolódások, amelyek az álmot jellemzik,
visszatükröződtek az enyéimben, de jelképesen: a homályban nem tudtam
a jelenlevő barátok arcát felismerni, mivelhogy csukott szemmel alszunk;
én, aki álmodtam, hosszan és hangosan vitatkoztam önmagammal, mihelyt
a barátokhoz akartam szólni, éreztem, hogy a hang megakad a torkomban,
mert alvás közben nem beszélünk érthetően; közeledni akartam hozzájuk,
de nem tudtam mozgatni a lábam, mert álomban járni sem tudunk; s
hirtelen szégyelltem előttük megjelenni, mert levetkőzve alszunk. Így
ahogy voltam, vak szemmel, lepecsételt ajakkal, merev lábbal, meztelen
testtel, az álombéli alak, amelyet az álmom maga vetített rám, olyan volt,
mint azok a nagy allegorikus figurák, amelyek közt Giotto az Irigységet
kígyóval a szájában ábrázolta, s amelyet egyszer Swanntól kaptam.
Saint-Loup eljött Párizsba, de csak néhány órára. Miközben biztosított
róla, hogy nem volt alkalma szólni rólam unokatestvérével: „Egyáltalán
nem barátságos Oriane – mondta, naivul elárulva magát –, nem az én
hajdani Oriane-om, mintha kicserélték volna. Biztosítlak, nem érdemli
meg, hogy komolyan foglalkozz vele. Túlságosan nagyra tartod. Nem
akarod, hogy bemutassalak Poictiers nevű unokatestvéremnek? – tette
hozzá, nem gondolva arra, hogy nekem ez semmi örömöt nem okozna. –
Ez aztán értelmes fiatalasszony, biztosan tetszene neked. A férje, az én
unokatestvérem, Poictiers herceg, jó fiú, de hozzá képest kissé
semmitmondó. Beszéltem néki terólad. Az asszony kért, vigyelek hozzá.
Sokkal csinosabb, mint Oriane, amellett fiatalabb is. Igazán kedves, hidd
el nekem, minden tekintetben kiváló.” Ezeket a jelzőket újonnan – annál
lelkesebben – alkalmazta Robert, s körülbelül azt jelentették, hogy
gyengéd érzésű az illető. „Nem mondom, hogy Dreyfus-párti, végre is
számolni kell a környezetével, de legalább azt mondja: »Ha ártatlan,
milyen borzalom, hogy az Ördög szigetén tartják fogva!« Érted, ugye? És
aztán olyan valaki, aki ma is tiszteli régi nevelőnőit, s megtiltotta például,
hogy a cselédlépcsőn engedjék fel őket. Biztosítlak, kitűnő teremtés.
Alapjában Oriane nem is nagyon szereti, mert érzi, hogy eszesebb, mint
ő.”
Bár tele volt könyörülettel Guermantes-ék egy inasa iránt – aki nem
mehetett a menyasszonyához, még akkor sem, ha a hercegnő nem volt
otthon, mert a házmesterék ezt rögtön jelentették volna –, Françoise
odavolt, hogy nem lehetett otthon Saint-Loup vizitje alkalmával, de hát ő
is látogatni ment. Tévedhetetlenül mindenkor olyan napon ment el, amikor
szükségem volt rá. Mindig meg kellett valakit látogatnia, fivérét,
unokahúgát és főképpen saját lányát, aki nemrég jött Párizsba. Françoise-
nak ezek a családi természetű látogatásai már azért is bosszantottak – nem
szólva arról, hogy ilyenkor mindig nélkülöznöm kellett a segítségét –,
mert előre láttam, hogy minden egyes látogatásáról részletesen be fog
számolni, mint olyanokról, amikről nem lehet lemaradni a Saint-André-
des-Champs-ban érvényes törvényeknek az értelmében. Éppen ezért
hallgattam az ő mentegetőzéseit, egyébként igazságtalan rosszkedvvel,
amelyet végletig feszített Françoise modora, ahogy mondta, nem mint
más: „meglátogattam a testvéremet, meglátogattam a húgomat”, hanem:
„Megnéztem a testvért, láttam sebtiben; beköszöntem a testvérhúghoz
(vagy húgomhoz, a hentesnéhez).” Ami a lányát illeti, Françoise azt
szerette volna, ha visszatér Combray-ba. De a lánya már úgy beszélt, mint
egy elegáns párizsi hölgy, rövidített, de közönséges kifejezésekkel, azt
mondta például, hogy az a hét, amelyet Combray-ban kell töltenie, előre
látja, igen hosszú lesz, mert nem olvashatja az Intran[370]-t. Még kevésbé
akart menni Françoise testvérnénjéhez, aki hegyes vidéken lakott, mert „a
hegyek”, ahogy Françoise lánya mondta, az érdekes szónak szörnyű és új
jelentést adva, „nem nagyon érdekesek”. Azt sem tudta eldönteni, hogy
visszamenjen Méséglise-be, ahol „olyan buta nép lakik”, ahol a piacon a
kofák, ezek a „bámész mamlaszok” még holmi rokonságot fedeznének fel
vele s azt mondanák: „Nini, nem a lánya vagy a boldogult Bazireau-nak?”
Inkább meghal, semhogy még odamenjen vissza lakni, „mostan, hogy már
belekóstolt a párizsi életbe”, és Françoise, a hagyományszerető, csak
elnézően mosolygott erre az újító szellemre, amelyet az új „párizsi nő”
olyan példásan megtestesített, mikor azt mondta neki: „Hát, anyjuk, ha
nincs kimenőd, küldj egy sürgönyt csőpostával.”
Az idő már hidegre vált. „Kimenjek? Miért? hogy belebetegedjek?” –
mondta Françoise, aki hétközben szívesebben maradt otthon, míg a lánya,
a testvére s a hentesné ugyanakkor Combray-ba mentek. Egyébként, mint
utolsó híve Léonie néném homályosan fennmaradt doktrínájának, ami a
külvilágra vonatkozik, Françoise azt is hozzátette, ha a rendkívüli
időjárásról beszélt: „Ez nem egyéb, mint maradéka a Jóisten haragjának!”
De én az ő panaszaira csak bágyadt mosollyal feleltem, annál is
közömbösebben az ő jóslásaira, mivel számomra mindenképp szép idő
lesz; már láttam Fiesole dombján a reggeli nap sugarát, már annak
sugarainál melegedtem; oly erősen sütött rám, hogy kénytelen voltam, bár
mosolyogva, hol kinyitni, hol becsukni félig a szemhéjamat, amely, mint
az alabástrom égők, rózsaszín fénnyel telítődött. Nem csupán a harangok
jöttek vissza Itáliából, maga Itália jött velük. Hű kezem virágokkal tiszteli
meg utazásom évfordulóját, azt, amelyet egykor Firenzébe tettem, mert
mióta Párizsban hidegre fordult az idő, mint egy másik esztendőben,
indulási készülődéseink közt, a böjtidő vége felé, a folyékony s jéghideg
levegőben, amely a körutak gesztenyefáit s platánjait fürösztötte, s éppúgy,
mint házunk udvarának fája, már kibontották leveleiket, mint egyetlen
tiszta vizű vázában a Ponte-Vecchio nárciszai, jácintjai s anemónái.
Apám egyszer elmesélte, hogy A. J. révén megtudta most már, hová is
megy Norpois úr, ha itt a házban találkozik vele.
– Villeparisis márkinéhoz, igen jól ismeri, mit sem tudtam erről. Azt
mondják, elragadó teremtés, igazi felsőbbrendű hölgy. El kellene menned
hozzá – mondta. – Egyébként ez a Norpois meglepő dolgokat mesélt. Úgy
beszélt Guermantes-ról, mint valódi úriemberről: én viszont faragatlan
fráternak néztem. Úgy látszik, hogy ez a herceg igen sokféle dolgot tud, s
hogy tökéletes ízlése van, csak éppen a nevére meg a rokonságára nagyon
büszke. Különben, Norpois szerint is, bámulatos helyzete van, nemcsak
nálunk, de egész Európában. Azt mondja, hogy az osztrák császár s az
orosz cár benső barátjukként kezelik. Norpois barátunk azt állítja, hogy
Villeparisis-né téged rendkívüli módon szeret, és hogy az ő szalonjában
érdekes embereket ismernél meg. Norpois úr is nagyon dicsért téged, őt is
ott találnád annál a hölgynél, és ő néked, még akkor is, ha csak írni akarsz
a jövőben, igen jó tanácsokkal szolgálna. Mert látom, úgysem fogsz mást
tenni. Ha úgy vesszük, ez is szép pálya, bár én néked nem ezt választottam
volna, de hát hamarosan felnőtt ember vagy, nem leszünk mindig
melletted, s ne mondja senki, hogy akadályozni akartunk a hivatásodban.
Ha csak valahogyan is neki tudtam volna kezdeni az írásnak! De
bármilyenek voltak is a feltételek, amelyek közt szenvedéllyel,
módszeresen és örömmel próbálkoztam ezzel a tervemmel foglalkozni
(mint ahogyan, fájdalom, azzal is, hogy leszokom az italról, korán
fekszem, nagyot alszom, hogy jól érezzem magam), és hiába mondtam le
egy sétáról, elhalasztva és távoli jutalomnak tartogatva, hiába próbáltam
kihasználni egy óráig tartó kellemes közérzetet, vagy pedig a betegség
kénytelen tétlenségét fordítani rá, minden erőfeszítésem eredménye
mindannyiszor egy üres lap volt, szűzfehér, egyetlen sor írás nélkül,
kikerülhetetlenül, mint mikor az ember óhatatlanul azt a bűvész által
kiszemelt kártyalapot húzza ki a mutatvány során, bárhogy is összekeverte
előzőleg a lapokat. Csak eszköze voltam azoknak a szokásoknak, hogy
nem dolgozom, nem fekszem le korán, nem alszom, amelyek akárhogy is,
de mindig megvalósultak; ha nem ellenkeztem velük, ha beértem egy
ürüggyel, amely számukra a legelső véletlen körülményből adódott aznap,
és hagytam, hogy aztán kedvükre cselekedjenek, sikeresen kikerültem őket
minden nagyobb károsodás nélkül, s az éj végén mégiscsak pihentem pár
órát, olvastam egy keveset, nem vittem semmit túlságba; de ha ellenkezni
akartam velük, ha korán szándékoztam lefeküdni, semmit sem inni, csak
vizet, s dolgozni mindenekelőtt, megharagudtak, a végső eszközökhöz
nyúltak, teljesen beteggé tettek, s én kénytelen voltam megduplázni az
alkoholadagot; két napig le sem feküdhettem, még csak olvasni sem
tudtam, s megfogadtam, hogy máskor majd mégiscsak okosabb leszek,
vagyis kevésbé józan, mint az olyan áldozat, aki hagyja, hogy meglopják,
mert fél, hogyha ellenáll, megölhetik.
Apám közben néhányszor találkozott Guermantes herceggel, s most,
mivel Norpois azt mondta, hogy a herceg rendkívüli ember, jobban figyelt
a szavaira. Egyszer éppen az udvarban Villeparisis-néról beszélgettek.
„Azt mondta, hogy a nagynénje; a nevét Viparisi-nak ejtette. Azt mondta,
bámulatosan értelmes nő. Sőt, még azt is hozzáfűzte, hogy irodalmi
szalon-t tart” – tette még hozzá apám, akiben nyomot hagyhatott az a
bizonytalan kifejezés, amelyet egy-két alkalommal az Emlékiratokban
talált, de amelynek nem tulajdonított valami pontos értelmet. Anyám
annyira tisztelte apámat, hogy mikor látta, nem tartja közömbösnek
Villeparisis-né „szellemi irodáját”, határozottan kimondta, hogy ez
komoly dolog lehet. Jóllehet nagyanyám révén mindig tudta, mit ér
pontosan a márkiné, azonnal kedvezőbben ítélte meg. Nagyanyám, aki épp
gyengélkedett, eleinte nem nagyon volt az én látogatásom mellett, később
meg nem törődött vele. Mióta az új lakásban laktunk, Villeparisis-né
többször kérte, látogassa meg a lakásán. De nagyanyám mindig azt felelte,
hogy mostanában nem megy el hazulról, egyik olyan levelében, amelyet új
és előttünk érthetetlen szokásból soha többé nem ő ragasztott le s mindig
Françoise-ra bízta a levele leragasztását. Ami pedig engem illet, nem
tudtam, mit jelenthet ez a „szellemi iroda”, s nemigen lepett volna meg, ha
az idős balbeci hölgyet egy „íróasztal” előtt találnám, ami egyébként meg
is történt.
Apám azt is tudni akarta, hogy a nagykövet támogatása sok szavazót
jelent-e néki a Francia Akadémián, ahol afféle külső tagként szeretett
volna jelentkezni. Tulajdonképp, bár nem mert kétkedni Norpois úr
támogatásában, mégsem volt egészen bizonyos benne. Azt hitte, csak rossz
nyelvekkel van dolga, mikor a minisztériumban azt mondták, hogy
Norpois úr egyedül akarja a minisztériumot képviselni az Akadémián, s
minden módon megakadályoz egy innen való jelölést, annál is inkább,
mert ez e pillanatban különösen feszélyezné, ugyanis épp most egy
másikat támogat. Mégis, mikor Leroy-Beaulieu úr azt tanácsolta apámnak,
hogy jelentkezzék, s elemezte, mennyi az esélye, apám csodálta, hogy a
kollégák között, akikre ebben a helyzetben számíthatott, a kitűnő
közgazdász meg sem említette Norpois urat. Apám nem merte egyenesen a
volt nagykövetet megkérdezni, de remélte, hogy mire Villeparisis-nétól
visszatérek, megválasztása biztosan meglesz. Látogatásom nem tűrt
halasztást. Norpois úr propagandája apámnak az Akadémia kétharmadát
megszerezhette, támogatása annál inkább is valószínűnek látszott, mert a
nagykövet készsége szinte közmondásos volt, s akik a legkevésbé
szerették, még azok is elismerték, hogy senki úgy nem iparkodott mások
lekötelezésére. Másfelől a minisztériumban apámat minden más
munkatársnál szembetűnőbben támogatta.
Apám még valakivel találkozott, aki előbb csak meglepte, később
végletesen felháborította. Az utcán Sazerat-né mellett ment el, akinek
párizsi tartózkodása, viszonylagos szegénysége miatt, csak rövid
látogatásokra szorítkozott egy Párizsban lakó barátnőnél. Senki sem
untatta apámat úgy, mint Sazerat-né, annyira, hogy évente egyszer anyám
kénytelen volt így szólni apámhoz szelíd és könyörgő hangon: „Kedves
barátom, legalább egyszer meg kell hogy hívjam Sazerat-nét, ne félj, nem
marad sokáig”, sőt: „Ugye, hallgatsz rám, kedvesem, nagy áldozatot kérek
tőled, látogasd meg egy percre Sazerat-nét. Tudod, hogy nem akarlak
untatni, de ez olyan kedves volna tőled.” Apám nevetett, kicsit haragudott
is, de azért megtette a látogatást. Jóllehet Sazerat-né nem mulattatta, és
amikor találkozott vele, odament hozzá és köszönt neki, de mélységes
meglepetésére Sazerat-né oly fagyosan fogadta köszöntését, mint akit csak
az udvariasság kényszeríthet azzal szemben, aki bűnt követett el, vagy
ezentúl kénytelen külön hemiszférában[371] élni. Apám egészen haragosan,
csodálkozva tért haza. Másnap anyám találkozott egy szalonban Sazerat-
néval. Ez kezet sem nyújtott néki, s bizonytalan és szomorú arccal
mosolygott rá, mint olyasvalakire, akivel gyermekkorunkban együtt
játszottunk, de aztán minden összeköttetést megszakítottunk vele, mert az
illető azóta kicsapongó életet folytatott, egy gályarabhoz ment férjül, vagy
ami még rosszabb, egy elvált férfihoz. Mármost szüleim mindenkor a
legmélyebb tiszteletet adták meg néki és kapták őtőle. De (ezt anyám nem
tudta) Sazerat-né, egyedül egész Combray-ban, Dreyfus-pártinak vallotta
magát. Apám, Méline barátja, viszont meg volt győződve Dreyfus
bűnösségéről. Rosszkedvében pokolba küldte azokat a kollégákat, akik
aláírását kérték egy revíziós listára. Nem beszélt velem nyolc napig, mikor
megtudta, hogy én az ügyben más magatartást tanúsítottam. Véleményei
közismertek voltak. Kis híja, hogy egyenesen nacionalistának nem
tartották. Ami nagyanyámat illeti, aki a családban egyedül látszott
nagylelkű kételytől megszállottnak, ahányszor szó került előtte Dreyfus
lehetséges ártatlanságáról, csak a fejét ingatta, aminek nem értettük akkor
az értelmét, s ami egy olyan emberéhez volt leginkább hasonló, akit
komolyabb gondolataiban zavarnak. Anyám pedig ingadozva apám iránt
való szeretete s a között a reménye között, hogy én értelmes vagyok, csupa
bizonytalanság volt, amit hallgatással fejezett ki. Végül nagyapám, aki
imádta a hadsereget (bár nemzetőri kötelességei lidércnyomásként
nehezedtek egész érett korára), sosem nézte úgy Combray-ban, a kapurács
előtt a vonuló ezredet, hogy ne köszöntse az ezredest és a zászlót. Mindez
elég volt ahhoz, hogy Sazerat-né, aki pedig alaposan ismerte apám és
nagyapám önzetlenségét és jellemét, úgy tekintse őket, mint a Jogtalanság
megtestesülését. Az egyéni bűnöket sokkal inkább bocsátjuk meg, mint a
közösségiekben való akármilyen részvételt. Mihelyt Sazerat-né megtudta,
hogy apám Dreyfus-ellenes, maga és őközé egész századokat s
kontinenseket helyezett. Ez magyarázza, hogy ily távolságra mind az
időben, mind a térben, köszöntése apámnak alig észrevehetőnek tetszett, s
hogy ő, Sazerat-né nem is gondolt kézszorításra és szavakra, amelyek
úgysem hatolhattak a köztük lévő világokon át.

Saint-Loup Párizsba készülvén, megígérte, hogy elvisz majd

Villeparisis-néhoz, s reméltem, bár neki nem szóltam erről, hogy ott talán
Guermantes-néval is találkozunk. Kérte, hogy ebédeljek vele a
vendéglőben barátnőjével, akit aztán utána elviszünk a próbájára. Már
délelőtt el kellett mennünk hozzá, Párizs környékére, mert ott lakott.
Kértem Saint-Loup-t, hogy a vendéglő, ahol ebédelünk (pazarló fiatal
arisztokratáknál a vendéglő éppen olyan fontos szerepet játszik, mint az
arab mesékben a szövetekkel teli ládák), ha lehet, Aimé vendéglője
legyen, aki előre megmondta, hogy hova megy főpincérnek, amíg
visszatérhet Balbecba. Az én számomra, aki annyit álmodoztam az
utazásról, s oly keveset utaztam, nagy vonzóereje volt annak, akit
viszontláthatok nemcsak mint emléket Balbecból, hanem mint igazi
balbecit, hiszen minden nyáron ott élt, s míg én fárasztó tanulmányaim
miatt kénytelen voltam Párizsban maradni, ő éppen úgy láthatta a hosszú
júliusi délutánokat, miközben a vacsorázó vendégekre várakozott, a lefelé
sikló s a tengerbe bukó napot a nagy ebédlő ablakain át, amelyek mögött
napnyugtakor a távoli s kékes hajók mozdulatlan szárnyai egy
üvegszekrény egzotikus éjjeli lepkéinek látszottak. Balbec roppant
delejével érintkezve, a főpincér maga is magnetikus erejű lett, s ezt a
vonzó hatását még nekem is továbbadta. Reméltem, hogyha beszélek vele,
máris Balbec hatáskörébe jutok, s ott helyben valósággal érzem az utazás
varázsát.
Kora reggel otthagytam a házat, ahol Françoise azon kesergett, hogy az
inas, aki már vőlegény volt, tegnap este se mehetett a menyasszonyához.
Françoise pedig könnyek közt találta; az inas majdnem megpofozta a
házmestert, de hát uralkodott magán, mert félt, hogy elveszti az állását.
Mielőtt Saint-Loup-hoz értem, akinek a kapu előtt kellett rám
várakoznia, Legrandinnal találkoztam, akit szem elől vesztettünk Combray
óta, s aki, bár már erősen őszült, még most is megtartotta fiatalos és naiv
külsejét. Megállt előttem.
– Ó, maga az – mondotta –, igazi divatfi redingote-ban! Ez is olyan
egyenruha, amelyben sosem érezném magam függetlennek. Igaz, maga
nagyvilági úr, kénytelen viziteket tenni! Ahhoz, hogy elrévedezzek, mint
szoktam, egy-egy félig romba dőlt sír előtt, elég jó a Lavalliére-
nyakkendőm meg ez a kiskabátom. Tudja, ugye, mennyire becsülöm az ön
lelki finomságát; ez pedig azt jelenti, mélyen sajnálom, hogy ezt a főurak
közt vesztegeti. De ha képes egy percig is ott maradni a szalonok
förtelmes, számomra tűrhetetlen légkörében, kihívja a Próféta ítéletét s
átkát egész jövője ellen! Innen is látom, hogy szeret járogatni a
„könnyűszívűek” közé, a kastélyok vendégeihez; ez már a mai polgári
réteg bűne. Ó, ezek az arisztokraták! A forradalom rémuralma rosszul
tette, hogy nem vágta le a nyakukat, mindnek, kivétel nélkül! Sötét
gazemberek mind, hacsak egyszerűen nem nevetséges idióták! De hát,
szegény fiam, ha jólesik! Amíg maga holmi five o’clock-ra megy, öreg
barátja boldogabb lesz önnél, mert egyedül egy külvárosban a felkelő
rózsaszínű holdat nézi a violaszínű égbolton. Igazában nem is tartozom
ehhez a földhöz, ahol száműzöttnek érzem magam; szükség van a
nehézkedési törvény egész hatalmas erejére, hogy itt tartson, s ne szökjem
el valami más szférába. Más planétára való vagyok. Nem tartom vissza, ne
vegye rossz néven egy vivonne-i paraszt ősi őszinteségét, mely
ugyanolyan maradt, mint a dunai paraszt őszintesége. Hogy
megmutassam, mily nagyra becsülöm önt, elküldöm majd a legújabb
regényemet. De nem hiszem, hogy szeretni fogja; nem eléggé omlatag,
nem eléggé századvégi az ön irodalmi ízlésének; nagyon is őszinte és
becsületes; önnek Bergotte kell, hisz bevallotta, rafinált élvezők fáradt
ínyének való agyonfűszerezett étel. Az önök csoportja engem afféle öreg
gyalogosnak tekint; az a hibám, hogy amit írok, abba a szívemet is
beleadom, az pedig ma nem szokás; és hát a nép élete nem eléggé
választékos ahhoz, hogy lekösse az önök sznobjait. Mindegy, jussanak
néha eszébe Krisztusnak a szavai: „Így cselekedjetek, és akkor éltek.”
Isten vele, kedves barátom.
Legrandint nem túlságosan rossz kedvvel hagytam magára. Némelyik
emlékünk olyan, mint valami közös barát, ért az összebékítéshez; az a kis
fahíd a rétek közt, amelyek telis-tele voltak viruló aranyboglárkákkal a
feudális romok körül, úgy kötött most is Legrandinhoz, mint a Vivonne
egyik partját a másikhoz.
Miután elhagytam Párizst, ahol a kora tavasz ellenére még csak alig
látszottak a körúti fák első levelei, s a környéki vonat megálltával Saint-
Loup-val annál a városközeli falunál szálltunk le, ahol barátnője lakott,
elkáprázva bámultam minden egyes kis kertet, amelyek, mint hatalmas
úrnapi fehér oltárok, a virágzó gyümölcsfák ágaival voltak borítva. Olyan
volt ez, mint valami sajátos, költői, múlékony és helyhez kötött ünnepség,
ahová messziről eljönnek bizonyos kijelölt napokon, s amelyeket maga a
természet rendezett. A cseresznyevirágok, mint valami fehér burok, oly
szorosan tapadtak az ágakhoz, hogy messziről, a se nem virágzó, se nem
levelező fák közt azt lehetett volna hinni a még hideg, bár napfényes
időben, hogy itt másutt elolvadt havat látunk, ami itt maradt az apró fákon.
A magas körtefák viszont úgy befödtek minden házat, minden mégoly
szerény udvart mélyebb, szorosabb, fényesebb, egységesebb
fehérségükkel, mintha a faluba zárt otthonok mind egyszerre végeznék
épp, ugyanabban az időben, első áldozásukat.
Ezek a Párizs környéki faluk ma is gondozzák a városkapuknál azokat a
tizenhetedik és tizennyolcadik századi parkokat, amelyek egykor az
intendánsok és a kegyencnők „kéjlakai” voltak. Egy kertész az országút
lejtős szélén az egyiket gyümölcsfák termesztésére használta fel (vagy
hogy talán egyszerűen megőrizte egy hajdani roppant gyümölcsös
maradványát). Ötönként ültetve ezek a körtefák, tágabban, kevésbé elöl
elhelyezve, mint a többi, amelyeket láttam, alacsony falakkal elválasztva,
nagy négyszögeket formáltak fehér virágokból, amelyeknek mindegyik
oldalán a fény más-másképp festődött, olyannyira, hogy ezek a tetőtlen,
szabad levegőjű szobák hasonlók voltak a Nap palotájának szobáihoz, mint
aminőket Krétában lehetett találni; amellett még emlékeztettek egy raktár
helységeire vagy a tenger egy olyan területére, amelyet az ember részekre
osztogat a halászat vagy az osztrigatenyésztés számára, amikor azt láttam,
hogy fekvésük szerint a napfény úgy játszott a falra futtatott ágakon, mint
a tavaszi vizeken, s itt-ott mintegy kiárasztotta a vesszőkből font
rácsozaton s azúrral telt ágakon csillogva egy-egy napos és habos virág
fehér színű tajtékját.
Régi falu lehetett, aranyló, meleg fényű ősi városházával, amely előtt,
mint zászlós és mászórudak, három magas körtefa állt, mint valami helyi
és polgári ünnepre, amely gavallérosan fehér selyembe volt öltöztetve.
Soha Robert oly gyöngéden nem beszélt a barátnőjéről, mint ezen az
utazáson. Éreztem, hogy egyedül csak ő vert gyökeret a szívében; jövője a
hadseregnél, nagyvilági helyzete, családja, mely bizonnyal nem volt neki
közömbös, de semmit sem számított a kedveséhez fűződő legapróbb
dolgokhoz képest. Csak ennek volt fontossága, sokkalta nagyobb
fontossága, mint a Guermantes családnak, s a föld minden királyának.
Nem tudom, elképzelte-e magában, hogy e nő lénye minden fölött áll, de
biztos, hogy nem tisztelt semmit, nem törődött semmi mással, csak ami
ővele összefüggött. Rajta keresztül mindenre képes volt, a szenvedésre, a
boldogságra, talán még arra is, hogy öljön. Nem volt Saint-Loup számára
semmi olyan érdekes, semmi olyan szenvedélyesen izgalmas, mint az,
amit kedvese akart, amit csinált, vagy mint az, ami a múlékony
arckifejezések tanúsága szerint, kedvese arcának szűk terében és
kiváltságos homloka alatt történt, ő Saint-Loup, aki mindenben olyan
kényes és válogatós volt, egy fényes házasság lehetőségét csak abból a
szempontból nézte, hogy az majd megengedi-e neki ennek a hölgynek
további kitartását, megőrzését. Ha eltöprengtem volna magamban, hogy
Saint-Loup őt mily magasra értékeli, azt hiszem, oly magas árat el sem
tudtam volna képzelni. Csak azért nem vette feleségül, mert praktikus
ösztöne azért éreztette vele, hogyha a hölgy már semmit se várhatna tőle,
vagy elhagyná, vagy kedve szerint élne, s hogy csak a másnap varázsával
tudja magához láncolni. Mert feltételezte, hogy talán a hölgy nem is
szereti. Az az elterjedt betegség, amelyet szerelemnek hívunk, biztosan őt
is, mint minden férfit, arra kényszerítette, hogy némelykor higgyen a
hölgy iránt való szerelmében. De gyakorlatilag érezte, hogy a hölgynek a
szerelme igen jól megfér a tőle, Saint-Loup-tól várt és kapott pénzzel, s
abban a percben, amikor már nem várhat tőle semmit, azonnal otthagyná
Saint-Loup-t (irodalmi barátai elméleteinek áldozataként, még akkor is, ha
szereti, gondolta Saint-Loup).
– Ma, ha kedves lesz – mondta barátom –, olyan ajándékot kap tőlem,
aminek bizonyosan örül. Látott egy nyakéket Boucheronnál. Nekem, igaz,
most kissé drága, harmincezer frank az ára. De hát szegény kicsikémnek
oly kevés öröme van az életben. Biztosan nagyon fog örülni. Beszélt róla,
és azt mondta, ismer valakit, aki talán megvenné neki. Nemigen hiszem,
hogy ez igaz, de mindenesetre megegyeztem már előre Boucheronnal (ő a
családunk ékszerésze), hogy tegye félre a számomra. Örülök, ha arra
gondolok, hogy most te is láthatod; semmi különös nincs benne, ami az
arcát illeti (láttam, épp az ellenkezőjét gondolja, s az egészet csak azért
mondta, hogy nagyobb legyen a csodálatom), de remekül ítéli meg a
dolgokat; előtted talán nem mer majd beszélni, de már előre örülök annak,
amit majd azután mond rólad, tudod, olyan dolgokat mond, amikbe
végtelenül belemélyedhetünk, van valami benne a görögök Püthiájából,
elhiheted!
Hogy elérjünk az ő házáig, kis kertek mellett kellett elmennünk, s
önkéntelenül meg-megálltam, mert mindegyik elkápráztatott viruló
cseresznyefáival s virágba boruló körtefáival; biztosan üresek s lakatlanok
voltak még tegnap, mint az olyan tulajdonok, amelyeket nem lehetett
bérbe adni, de most hirtelen benépesültek s megszépültek ezekkel a
nemrég érkezett jövevényekkel, amelyeknek szép fehér ruháit a rácson át
láthattam a fasorok szögletén.
– Ide hallgass, te költői lény, mert látom, hogy meg akarod nézni
mindezt, maradj itt, barátnőm közel lakik, szólok neki, hogy jöjjön ide.
Addig is pár lépést tettem, szerény kertek előtt sétálgattam. Ha
fölemeltem a fejemet, olykor lányokat láttam fenn az ablakokban, s
szabadon, egy kis emelet magasában, hajlékonyan, könnyedén, friss,
mályvaszín öltözékükben, mintegy levélzetükön függve, az alig nyílt
orgonafürtöket, ahogy hintáztak a szellőben, mit sem törődve az arra
járóval, aki zöldellő lombozatukig emelte föl a tekintetét. Ráismertem
bennük azokra a violaszínű rajokra, amelyek Swann úr parkjának
bejáratánál csoportosultak meleg, tavaszi délutánokon elbűvölő vidéki
faliszőnyeggé. Egy kis ösvényre tértem, amely egy rét felé vezetett. Hideg
szél fújt ott, csípős, mint Combray-ban; de a zsíros, nedves parlag föld
közepén, amely akár a Vivonne partján is elterülhetett volna, ott állt
hirtelen, mintha csak egy találkozóra ért volna oda pontosan, akárcsak
társai egész sora, egy nagy fehérbe borult körtefa, amely mosolyogva, s
szemben a nappal, mint egy kézzelfogható s anyaggá vált fényfüggönyt
mozgatta fehér virágait, amelyeket összeborzolt a szél, amellett selymesen
s ezüstösen ragyogtak a sugaraktól.
Hirtelen feltűnt Saint-Loup barátnője kíséretében, s akkor ebben a
nőben, aki az ő szemében maga volt a szerelem, az élet minden lehetséges
jó íze, akinek az egyénisége, titokzatosan elzárva, mint egy
szentségtartóban, barátom egész képzeletét állandóan foglalkoztatta, akit,
érezte, sose fog megismerni, akiről azt kérdezte magában, milyen lehet
valójában, a test és a tekintet függönye mögé rejtve – ebben a nőben
azonnal a „Rachel, majd ha az Úr” [372]-t ismertem fel, azt, aki pár évvel
ezelőtt (a nők oly gyorsan változtatják helyzetüket a világban, amikor
megváltoztatják) azt mondta a kerítőnőnek: „Akkor hát holnap estére, ha
szüksége lesz rám valaki végett, nyugodtan izenhet értem.”
S amikor valóban „izentek érte”, s egyedül volt a szobában azzal a
bizonyos valakivel, oly jól tudta, mit akarnak tőle, hogy miután kulcsra
zárta a szobája ajtaját, akár az óvatos nő elővigyázatából, akár az ily
alkalommal rituális szokásként, kezdte gyorsan levetni valamennyi
ruhadarabját, ahogy az orvos előtt tesszük, aki majd megvizsgál
bennünket, s vetkőzés közben csak akkor állt meg, ha az a „valaki”,
idegenkedve a meztelenségtől, arra biztatta, magán hagyhatja az ingét,
mint ahogy némelyik orvos is, ha fél, hogy betege meghűl, vagy ha finom
füle van, megelégszik, ha a beteg lélegzetét és szívverését a fehérneműn
keresztül hallja. Ez a nő, akinek egész élete, valamennyi gondolata,
múltja, mindazok a férfiak, akik mindnyájukénak mondhatták, olyan
közömbösek voltak nékem, hogy ha ő elmesélné, csak udvariasságból
hallgatnám végig, s akkor is csak fél füllel, ez a nő olyannyira magában
hordozta Saint-Loup minden nyugtalanságát, gyötrelmét és szerelmét,
hogy mindez ezt az én szememben csak gépies játékszert végtelen
szenvedések hordozójává tette, magával az emberi léttel tette egyenlővé.
Látva e két elem szétválását (mert ismertem a „Rachel, majd ha az Úr”-t
azelőtt egy találkahelyről), megértettem, hogy az ily nők, akikért férfiak
élnek, szenvednek, akár öngyilkosok is lesznek, a lelkük mélyén vagy a
mások szemében ugyanolyanok lehetnek, mint Rachel az én szememben.
Az a gondolat, hogy e nő életét valaki fájó kíváncsisággal kutatgatja,
egyszerűen elképesztett. Robertnak a nő sok oly viszonyáról beszélhettem
volna részletesen, amelyeket egyébként a világ legközömbösebb dolgainak
véltem. S mennyi fájdalmat okoztak volna neki! S mit nem adott már,
hogy ismerje ezeket a viszonyokat, persze, mindhiába!
 Megértettem, mi mindent tehet egy emberi képzelet egy olyan csinos
arc mögé, mint amilyen ezé a nőé, ha a képzelet révén ismerte meg
először; s fordítva, mily nyomorult és értéktelen anyagi elemekre hullhat
széjjel az, ami annyi álmodozásnak a célja, hogyha, ellenkezőleg, más
úton, mintegy a legközönségesebb ismeretség révén ismerte meg. Világos
lett előttem, hogy ami szerintem húsz frankot sem ért, mikor a
találkahelyen mindössze húsz frankért kínálták, ahol a nő nem volt egyéb
az én szememben, csak aki húsz frankot akar keresni, hogy ez a nő
egymilliónál is többet érhet, többet minden irigyelt helyzetnél, többet
minden családi gyengédségnél, ha előbb valami titokzatos lényt
képzeltünk el benne, akinek megismerésére mindennél kíváncsibbak
vagyunk, akit nehéz meghódítani s megtartani. Semmi kétség, ugyanaz a
keskeny kis arca volt, amelyet Robert is, én is láttunk. Csakhogy két
egymással ellenkező s egymással sosem érintkező úton jutottunk el hozzá,
és így sosem láthatjuk ugyanazt a jelenséget. Ezt az arcot, e tekinteteket, e
mosolyokat, e szájmozgásokat, én mindezt kívülről ismertem meg, mint
egy akármilyen nőét, akivel húsz frank ellenében azt tehetem, amit akarok.
Épp ezért e tekintetek, e mosolyok, e szájmozgások az én szememben csak
általános cselekedeteket jelentettek, minden egyéni vonás nélkül, és sose
lettem volna kíváncsi arra, van-e valaki mögöttük. Amellett amit
kezdetben mintegy odakínáltak nékem, vagyis azt a mindenbe beleegyező
arcot, azt Robert végső céljának tekintette, amerre mennyi reményen,
kételyen, gyanún és álmon keresztül tartott! Igen, ő több mint egymilliót
adott azért, hogy semmiképp se legyen a másé, akit nekem is, másoknak is
csak húsz frankért kínáltak. Hogy ő mily okból nem kapta meg ugyanezen
az áron, ez akár egy pillanatnyi véletlentől is függhetett, egy pillanattól,
mikor a nő, aki már látszólag odaadná magát, visszavonul, talán egy
mással való találkozása miatt, vagy valami más okból, ami aznap kevésbé
teszi engedékennyé. Habár nem is veszi mindjárt észre, hogy egy érzelmes
férfival van dolga, de főképp, ha észre is veszi, iszonyú játék kezdődik. A
férfi képtelen legyőzni csalódását, lemondani erről a nőről, üldözni kezdi,
az meg fut előle, úgyhogy egyetlen mosolyáért, amelyet nem mert már
remélni, ezerszer többet fizet, mint amennyit a teljes odaadásáért fizetett
volna. Megtörténik ily esetben, amikor az ítélőerő gyengesége s a
szenvedéstől való félelem keverékeként elérhetetlen bálványt formálunk
egy közönséges utcanőből, hogy a teljes odaadását vagy akár az első
csókot soha meg sem kaphatjuk, de még csak kérni se merjük, csak hogy
ne hazudtoljuk meg a plátói szerelem bizonyosságát. És akkor bizony
nagyon fájdalmas úgy hagyni el az életet, hogy sohasem tudhatjuk meg,
milyen lehetett annak a bizonyos nőnek a csókja, akit a legjobban
szerettünk. Holott Saint-Loup-nak sikerült, véletlen szerencse révén,
Rachel végső kegyeit teljes egészükben megkapni. Biztos, ha most
megtudná, hogy Rachel bárkinek felajánlotta őket egy aranyért,
kétségtelenül szörnyen szenvedne, de azért éppúgy adna egymilliót, hogy
megtartsa a nőt, mert mindaz, amit megtudott róla, nem térítette volna el –
ami fontos a férfinak, valami nagy természeti törvény révén, akarata
ellenére történik meg vele – attól az úttól, ahol járt, s ahol ennek a nőnek
az arca csak a róla szőtt álmokon keresztül érhetett el őhozzá. E csepp kis
arc mozdulatlanságát, mint egy papírlapéét, amely két atmoszféra roppant
nyomásának volt alávetve, úgy láttam, két feléje tartó végtelen látszott
ellensúlyozni, de amelyek nem találkozhattak, mivel ő volt közöttük.
Ahogy néztük mindketten, Robert és én, nem láttuk őt a titoknak
ugyanazon az oldalán.
Nem a „Rachel, majd ha az Úr”-t találtam jelentéktelennek, hanem az
emberi képzelet hatalmát éreztem nagynak, az illúziót, amelyen a
szerelem gyötrelmei alakulnak ki. Robert csak meghatott arcomat látta. A
szemközti kert körte- és cseresznyefáira fordítottam a tekintetem, hogy azt
higgye, azoknak a szépsége hatott úgy meg. S a nő kissé ugyanúgy hatott
rám, mivel közel hozta hozzám azokat a dolgokat, amelyeket nemcsak a
szemünkkel láthatunk, hanem a szívünkben is érzünk. Mikor ezeket a
kertben látott fákat idegen isteneknek néztem, nem úgy tévedtem-e, mint
Magdolna, mikor egy másik kertben, egy napon, amelynek az évfordulója
hamarosan megérkezett, egy emberi formát látott, s „azt hitte, hogy a
kertész az”. Őrzői az aranykor régi emlékeinek, kezesei az ígéretnek, hogy
a valóság nem mindig az, aminek mi gondoljuk, hogy a költészet
ragyogása, az ártatlanság csodálatos fénye ott csilloghat, s az a jutalom
lehet, amelyet iparkodunk megérdemelni, ezek a nagy fehér alakzatok,
csodálatosan és védőn hajolva az árnyas hely fölé, amely olyan kedvező a
pihenésre, a horgászásra, az olvasmányra, vajon nem inkább angyalok-e?
Pár szót váltottam Saint-Loup kedvesével. A falun vágtunk át. A házak ott
szörnyűek voltak. De a legnyomorultabbak mellett, azok mellett,
amelyeket mintha megégetett volna valami salétromeső, egy titokzatos
utazó állt meg egy nap, az átkozott városban, egy vakítón fényes angyal,
aki messzire tárta minden fölé ártatlan szárnyai fényes védelmét: egy
virágzó körtefa volt. Saint-Loup előrement velem pár lépéssel.
– Szerettem volna teveled együttesen várakozni – mondta –, sőt még
jobban örültem volna, ha csak veled ebédelek, s hogy egyedül maradunk,
míg nagynénémhez mehetünk. De hát ennek a szegény lánynak oly nagy
öröme telik benne, és aztán olyan kedves hozzám, hogy, tudod, nem
mondhattam neki nemet. Egyébként tetszeni fog neked, otthonos az
irodalomban, lelkesedik mindenért, és aztán oly kedves dolog, ha vele
ebédelünk a vendéglőben, ő oly kellemes, oly egyszerű, és mindennel
megelégszik.
Azt hiszem mégis, hogy épp e délelőtt s valószínűleg egyetlenegyszer
Robert egy percre elkerült a nőtől, attól, akit oly lassan formált egymásra
halmozott gyengédségeiből, s hirtelen bizonyos távolságra egy másik
Rachelt vett észre, e nő mását, aki egészen különböző volt, egy kis
utcanőt, semmi mást. A szép gyümölcsöst elhagyva, már éppen a vonatra
szálltunk, hogy visszamenjünk Párizsba, amikor az állomáson Rachelt
néhány lépésre tőlünk felismerte és megszólította pár éppoly közönséges
„tyúk”, mint ő, s akik abban a hitben, hogy egyedül van, odakiáltottak
neki: „Nini, Rachel, nem jössz velünk? Lucienne is, Germaine is ebben a
kocsiban vannak, s még neked is volna hely; gyere, együtt mehetünk a
skatingre.”[373] Épp be akartak neki mutatni két „vizesnyolcast”, a
barátaikat, akik kísérték őket, amikor Rachel némileg feszélyezett
arckifejezését látva még tovább vitték a tekintetüket, s észrevettek
bennünket, amire bocsánatot kértek s elbúcsúztak Racheltól, aki szintén
elbúcsúzott tőlük kissé zavartan, de barátságosan. Két szegény kis tyúknak
látszottak hamis vidrabőr gallérral, körülbelül olyannak, amilyen Rachel
lehetett, mikor Saint-Loup először látta. Nem ismerte őket, sem a nevüket,
s látva, milyen bensőséges barátságban vannak a barátnőjével, arra
gondolt, hogy Rachelnak egyszer talán helye volt, talán még mindig helye
van valami nem is gyanított életben, amely igen különbözik attól, amit
vele, Saint-Loup-val folytat, oly életben, ahol a nők egy aranyért kaphatók.
Csak egy pillanatra látta ezt a másik életet s e légkörben egy más Rachelt
is, egy másfélét, mint akit ismert, e két kis tyúkhoz hasonló Rachelt,
vagyis egy húszfrankos Rachelt. Szóval Rachel egy pillanatra
megkettőződött a szemében, s bizonyos távolságra az ő Racheljától
észrevette Rachelt, a kis tyúkot, vagyis az igazi Rachelt, ha persze azt
állíthatjuk, hogy Rachel, a kis tyúk, igazabb, mint a másik. Lehet, hogy
Robert akkor arra gondolt, hogy e pokolból, ahol élt, egy pénzes
házasságnak s neve eladásának távlatával és kényszerével, hogy tovább is
évente százezer frankot adhasson Rachelnak, talán könnyen elszakadhatott
volna, s kedvesének kegyeit éppoly kevésért megkapta volna, mint ezek a
vizesnyolcasok a tyúkjaikét. De mit tegyen? Rachel mit sem vétett. Ha
kevésbé kényezteti, kevésbé lesz hozzá kedves, nem mondaná, nem írná
neki Rachel azokat a megható dolgokat, amelyeket barátainak némi
hencegéssel idézgetett, gondosan ügyelve arra, hogy dicsérje barátnője
szeretetreméltóságát, viszont azt meg elhallgatta, hogy pazarul kitartja, s
mindaz, amit Rachel neki ad, ajánlásai a fényképein, vagy egy sürgöny
utolsó mondata, az arany átváltozásának legértékesebb s legsűrítettebb
formája volt. Ha óvakodott megmondani, hogy Rachel ritka kedvességeit
bőségesen megfizeti, téves volna azt állítani – pedig képtelen módon ezzel
az egyszerűsítő okoskodással élünk minden pénzes szerető és annyi férj
esetében –, hogy ezt afféle önteltségből, hiúságból tehette. Saint-Loup elég
okos volt, tudta, hogy a hiúság örömeit könnyen és olcsón megtalálta
volna a nagyvilágban, előkelő rangjával és megnyerő külsejével, s
Rachellal való viszonya, ellenkezőleg, kissé kirekesztette e nagyvilágból,
ahol – ez volt viszonya eredménye – ezúttal kevésbé értékelték. Nem, az a
hiúság, hogy úgy akarunk mások előtt látszani, mintha semmiért kapnánk
meg annak a látható kegyeit, akit szeretünk, egyszerűen magának a
szerelemnek a következménye, az a szükség, hogy úgy képzeljük
magunkat mind magunk, mind mások előtt, mint akit szeret az, akit mi is
szeretünk. Rachel közeledett hozzánk, hagyva, hogy két barátnője
felszálljon a kupéjába, de mint ezeknek hamis vidraprémje és a
vizesnyolcasok mesterkélt magatartása, Lucienne és Germaine neve egy
percig ezt az új Rachelt idézte fel Saint-Loup-ban. Egy percig a Place
Pigalle-on képzelte el Rachel életét, ismeretlen barátokkal, szennyes
„szerencsés” találkozásokkal, naiv délutáni örömökkel abban a bizonyos
Párizsban, ahol az utcák napsütése a boulevard de Clichy kezdetétől nem
látszott neki ugyanolyannak, mint az a napvilág, ahol barátnőjével szokott
sétálni, mert a szerelem és a szenvedés, amely egyet jelent vele, olyan,
mint a részegség, képes arra, hogy megkülönböztesse számunkra a
dolgokat. Olyan volt ez, minthogyha Párizsnak a közepén egy másik
Párizst gyanított volna; a vele való viszonyát egy idegen élet
felfedezésének nézte, mert ha Rachel ővele, egy kissé őhozzá hasonlított,
mégis Saint-Loup-val együtt élte igazi élete egy részét, sőt a legértékesebb
részét, a Saint-Loup-tól kapott szinte őrült pénzösszegekért, azt a részét,
amelyért barátnői annyira irigyelték, s ami lehetővé teszi majd neki, hogy
egyszer visszavonuljon vidékre, vagy hogy a nagy színházakban játsszon,
ha egyszer eleget összekuporgat. Robert szerette volna megkérdezni
barátnőjétől, ki ez a Lucienne és Germaine, mit meséltek volna neki, ha az
ő kupéjukba szállt volna, mint töltötték volna együtt, mármint Rachel és
barátnői, azt a napot, amely talán, mint legritkább szórakozás, a skating
örömei után, az Olympia bárjában ért volna véget, ha persze ő, Robert és
én nem lettünk volna vele. Egy percre az Olympia előtt, amely eddig csak
unalmat keltett benne, kíváncsisága, szenvedése ébredt újjá, s a tavaszi
nap fénye, amely a rue Caumartinre sütött, ahová Rachel, ha nem ismeri
Robert-t, talán el is ment volna, hogy egy aranyat keressen, bizonyos
enyhe nosztalgiát ébresztett a bensőjében. De hát miért faggassa Rachelt,
mikor úgyis előre tudta, hogy a válasz egyszerű hallgatás lesz vagy
hazugság, vagy valami nagy gyötrelem Saint-Loup-nak, s ami nem
mondana semmit? Rachelnak ez a kettőssége máris nagyon soká tartott. A
vasutasok bezárták a vagonok ajtóit, felszálltunk gyorsan egy első
osztályúra, Rachel remek gyöngysora hirtelen arra emlékeztette Saint-
Loup-t, hogy barátnője nagy értékű nő, megsimogatta, visszavitte a
tulajdon szívébe, ahol elnézte, mint bennlakóját, ahogy eddig is tette –
kivéve talán azt a rövid percet, amíg egy impresszionista festő Place
Pigalle-ján vélte látni –, s a vonat elindult.
Csakugyan „irodalmi” volt a nő. Örökösen könyvekről beszélt,
tolsztojizmusról, új művészetről, és csak akkor beszélt másról, ha Saint-
Loup-nak szemrehányást tett, hogy nagyon is sok bort iszik.
– Ó, ha egy évig velem élnél, vizet itatnék veled mindig, s meglátnád,
sokkal jobban lennél.
– Rendben van, menjünk együtt jó messzire.
– De hát tudod, hogy sok a dolgom (mert a nő komolyan vette a drámai
művészetet). Másfelől mit szólna a famíliád?
S Robert családját mindenféle szemrehányásokkal illette, amelyeket, a
magam részéről, teljesen igazaknak találtam, s amelyekkel Saint-Loup is,
bár nem engedett Rachelnak a champagne-i bor tekintetében, szintén teljes
mértékben egyetértett. Én, aki szintén féltettem a bortól, s éreztem, milyen
jó hatással van rá a barátnője, már-már azt tanácsoltam neki, hogy küldje a
pokol fenekére a családját. A fiatal nő szeme könnyes lett, amikor olyan
oktalan voltam, hogy Dreyfusról beszéltem.
– Szegény mártír – mondta Rachel, s visszatartotta a zokogását –,
biztosan halálra kínozzák a szigeten.
– Ugyan, Zézette, csillapodjál, visszajön, fel fogják menteni, elismerik
majd, hogy tévedtek.
– De addigra halott lesz! Legalább a gyerekei, igaz, tiszta nevet
hordanak. De ha arra gondolok, mennyit kell neki szenvednie, úgy érzem,
hogy belehalok! És képzelje, Robert anyja, aki különben vallásos nő, azt
mondja, ha még ártatlan is, maradjon csak az Ördög-szigeten, hát nem
borzasztó?
– Igen, teljesen úgy van, anyám így beszél – erősítette meg Robert. –
Igen, anyám, és nem mondhatok semmit, de az biztos, hogy nem olyan
érzékeny, mint Zézette.
A valóságban ezek az ebédek, „ezek a kedves kis órák” mindannyiszor
rosszul sikerültek. Mert mihelyt Saint-Loup kedvesével valami nyilvános
helyen volt, azt képzelte Rachelról, hogy minden jelenlevő férfival
szemez, s komor lett, Rachel meg észrevette barátja rosszkedvét, amelyet
talán még növelt is mulatságból, de valószínűbb, csupa ostoba hiúságból, s
megsértődve Saint-Loup hangja miatt, azért sem akart úgy tenni, mintha a
kedvéért abbahagyná a szemezést; játszott, mintha nem tudná elfordítani a
tekintetét erről vagy arról a férfiról, s egyébként ez nem is volt mindig
afféle puszta játék. Csakugyan, ha az az úr, aki a színházban vagy a
kávéházban véletlenül a szomszédjuk volt, vagy akár a fiákeros, akinek
beültek a kocsijába, kellemes külsejű volt, Robert féltékenységében előbb
vett észre mindent, mint a barátnője; azonnal egyikét látta bármelyikben
azoknak az undorító lényeknek, akikről már Balbecban beszélt nekem, s
akik csak úgy mulatságból lezüllesztik s megbecstelenítik a nőket, s
könyörgött barátnőjének, fordítsa el róla a tekintetét, bár épp ezzel hívta
fel rá a figyelmét. Mármost némelykor Rachel úgy találta, hogy Robert-
nak kitűnő az ízlése, mikor gyanakodik, s ezért abba is hagyta az ugratását,
csak hogy Robert megnyugodjon, s még abba is beleegyezzen, hogy
valami ügyet elintézzen, s így Rachelnak időt hagy az ismeretlennel való
beszélgetésre, gyakran, hogy megegyezzenek egy találkában, sőt
némelykor, hogy akár egy szeszélyét is kielégítse.
Már mikor beléptünk a vendéglőbe, láttam Robert arcán, hogy valami
bántja. Mert azonnal észrevette, ami elkerülte a figyelmünket Balbecban,
hogy Aimé, szerény felsőbbséggel, önkéntelenül is képviseli azt a
romantikus elemet, amely legalább még néhány évig a lobogó hajban s a
görögös orrban mutatkozik meg, s amelynek révén annyira más volt Aimé
a többi seregnyi pincér közt. Ezek, többnyire idősebbek, képmutató
plébánosok rendkívül csúf és feltűnő típusait mutatták, ravaszul fecsegő
gyóntatókét, még inkább egykori komikus színészekét, akiknek
cukorsüvegszerű fejét ma már csak azoknak a divatjamúlt kis
színházaknak szerény történeti előcsarnokában láthatjuk kiállítva, ahol ők
vagy inasok, vagy főpapok szerepében vannak lefényképezve; maga ez a
vendéglő is, vagy valami gondos toborzásnak, vagy talán egy öröklésen
alapuló kinevezésnek hála, mintha ünnepi formájában őrizte volna meg az
egészet, akár az augurok egy gyülekezetét. Sajnos, mihelyt ránk ismert,
Aimé, s nem a többiek jöttek hozzánk a rendelésért, míg az operettfőpapok
hada a többi asztal felé áradt széjjel. Aimé rögtön érdeklődött nagyanyám
egészsége felől, én viszont a felesége s gyermekei felől kérdezősködtem.
Igen lelkesen felelt, mert szerette a családját. Értelmes és határozott volt,
de azért tisztelettudó. Robert barátnője nézni kezdte valami különös
figyelemmel. De Aimé mélyen ülő szeme, amelynek az enyhe rövidlátás
rejtett mélységet kölcsönzött, a legkisebb benyomásról sem árulkodott
mozdulatlan arcában. Abban a vidéki szállóban, ahol, mielőtt Balbecba
jött, évekig volt szolgálatban, jó vonású arculata, amely most már kissé
sárgult s meglehetősen fáradt volt, s amelyet annyi éven át láthattak, mint
Savoyai Jenő arcmetszetét, mindig ugyanazon a helyen, a majdnem
mindig üres ebédlőben, nem sok kíváncsi tekintetet vonhatott magára. Így
hát, biztosan szakértők híján, sokáig maga sem ismerte arca művészi
értékét, s különben sem látszott holmi magamutogató természetnek, mert
hidegvérű volt a természete. Legfeljebb egy-egy párizsi hölgy, ha
átutazóban a városban maradt, emelte rá olykor a szemét, kérte meg,
szolgálja ki a szobájában, mielőtt továbbutazik, s ennek az életmódnak
átlátszóan egyhangú és tengermély ürességében, a jó férj s a vidéki
alkalmazott életmódjában, úgy el tudta süllyeszteni egy futó szeszélynek a
titkát, hogy ott aztán senki sem fedezhette fel soha. De azért Aimé
mégiscsak észrevehette, hogy mily tartósan tapad rá a fiatal művésznő
figyelme. Annyi biztos, hogy Robert ezt mindenképpen meglátta, mert
megfigyelhettem, mint sűrűsödik arcán egyre jobban a pirosság, s nem oly
élénken futotta el, mint mikor lángba borította, ha hirtelen felizgult,
hanem gyengén, mintegy elaprózva.
– Ez a pincér olyan érdekes, Zézette? – kérdezte a barátnőjétől, miután
eléggé nyersen elküldte Aimét az asztalunktól. – Már-már szinte azt
hihetném, hogy tanulmányt akarsz róla készíteni.
– Tessék, már kezdődik, előre tudtam!
– De kicsikém, mi kezdődik? Ha nincs igazam, belátom, semmit sem
mondtam. De annyi jogom mégiscsak van, hogy óvjalak attól a pincértől,
akit még Balbecból ismerek (különben fütyülnék rá), és aki biztosan
egyike a legnagyobb csirkefogóknak a föld hátán.
 Rachel úgy tett, mint aki szót akar fogadni barátjának, s irodalmi
társalgásba kezdett velem, amiben ő, Robert is részt vett. Nem
unatkoztam, ha Rachellal beszélgettem, mert igen jól ismerte a tőlem is
csodált műveket, s körülbelül egyezett a róluk való ítéletünk; de mivel
Villeparisis-nétól azt hallottam, hogy Rachel tehetségtelen, nem
tulajdonítottam nagy fontosságot ennek az egész műveltségnek. Pedig a
hölgy finoman tréfálkozott ezer kis irodalmi dologról, s kellemes lett
volna a társalgása, ha nem erőlteti bosszantó módon a műtermek és zárt
körök külön nyelvét. Ezt egyébként mindenre kiterjesztette, így például
megszokta, hogy egy képről, ha impresszionista volt, vagy egy operáról,
ha wagneri volt, mindig azt mondja: „Ah, de izgalmas!”, s egyszer egy
fiatalembernek is, mikor az megcsókolta a fülénél, s szerénykedett, mikor
Rachel tettetett borzongását észrevette, Rachel így szólt: „Mint benyomást
igazán izgalmasnak találom!” De főképpen az kapott meg, hogy Robert
sajátos kifejezéseit (amelyeket egyébként talán ő is csak a Rachel ismerte
irodalmároktól tanulhatott) a színésznő őelőtte, ő meg a színésznő előtt
használta, minthogyha az valami szükséges nyelvezet lett volna, s nem
eszméltek rá, milyen silány az az eredetiség, amely mindenkié.
Rachel egyébként evés közben oly ügyetlenül bánt a kezével, hogy
könnyen feltételezhettem, játék közben a színpadon is milyen sután
mozoghat. Ügyességét csak a szerelemben lelte meg, a nők megható
előérzete révén, akik úgy szeretik a férfit, hogy már első pillanatra
kitalálják, mi szerezhet végletes örömet annak a testnek, amely pedig
annyira különbözik az övéktől.
A társalgásban nem vettem részt, mikor színházról kezdtek beszélgetni,
mert ezen a területen Rachel nagyon is rossz nyelvű volt. Igaz, hogy
lesajnáló hangon, de védelmébe vette Bermát – Saint-Loup-val szemben,
ami arra vallott, hogy többször is támadhatta Saint-Loup előtt –, mikor így
szólt: „Ó, nem úgy van, ez kiváló nő. Persze, ma már nem hat ránk, amit a
színpadon mutat, nem felel meg egészen annak, amit keresünk, de abban a
pillanatban kell őt elképzelnünk, amikor jött, igen sokat köszönhetünk
neki. Hisz tudod, jól játszott néhány szerepben. És aztán igen derék
teremtés, arany szíve van, ösztönösen nem szereti, ami minket érdekel, de
megható az arca, s nem mindennapos az értelme.” (Az ujjai nem
egyformán kísérték esztétikai véleményeit. Hogyha képekről van szó,
hogy mutassa, ragyogó színekkel festett, szép festményről beszél, beérte
azzal, hogy pattintott egyet a hüvelykujjával. De „a rokonszenves elme”
ennél már sokkal követelőbb. Ehhez már két ujj, illetve két köröm kell,
mintha egy porszemet kellene eltüntetni.) De – Berma kivételével – Saint-
Loup barátnője úgy beszélt a legismertebb művészekről, oly gúnyos és
felsőbbséges hangon, hogy egyenesen bosszantott, mert azt hittem – bár
ebben tévedtem –, hogy ő, Rachel volt mindannyinál jelentéktelenebb.
Igen jól látta, hogy őt magát közepes művésznőnek tartom, s ellenkezőleg,
bámulattal vagyok azok iránt, akiket ő megvet. De nem haragudott rám
ezért, mert a még el nem ismert nagy tehetségben, amilyen akkor az övé
volt, bármilyen biztos is magában, van valami alázat, s az elismerést,
amelyet megkövetelünk, még nem rejtett adományainkhoz mérjük, hanem
már elért helyzetünkhöz. (Egy óra múlva a színházban láthattam, hogy
Saint-Loup kedvese igen nagy tiszteletet tanúsított épp azokkal a
művészekkel szemben, akiket oly szigorúan ítélt meg.) Épp ezért bármily
kevéssé kételkedett hallgatásom jelentésében, hangosan követelte, hogy
este vacsorázzunk együtt mind a hárman, kijelentve, hogy senkinek a
társalgása nem tetszett úgy neki, mint az enyém. Még nem voltunk a
színházban, ahová ebéd után kellett mennünk, de úgy éreztük magunkat,
mintha már az előcsarnokban volnánk, amelyet a színtársulat egykori
arcképei díszítenek, annyira hasonló arca volt a pincéreknek azokéhoz a
művészekéhez, akik mintha elsüllyedtek volna a rendkívüli művészek egy
egész nemzedékével; voltak, akiknek külseje meg akadémikusokra
emlékeztetett: az egyik egy tálaló előtt állva úgy nézte a körtéket, oly
arccal és önzetlen kíváncsisággal, mintha Jussieu úr lett volna. Mellette
mások oly kíváncsi s hideg tekintettel néztek az ebédlőterem irányába,
mint az Akadémia most érkezett tagjai a közönségre, amely nem hallja az
egymás közt folyó beszélgetésüket. Ezeket a felszolgálókat jól ismerte
régről a vendéglő törzsközönsége. Köztük egy újat is mutattak, egy
borvirágos orrú, papos ajkú pincért, aki, mint Rachel mondta volna az ő
dialektusában, amolyan „sekrestyés”-külsejű volt, s akit mindenki oly
kíváncsian nézett, mint egy újonnan választott akadémikust. De
csakhamar, talán hogy eltávolítsa barátját, s egyedül maradhasson
Aimével, Rachel szemezni kezdett egy fiatal ösztöndíjassal, aki a
szomszéd asztalnál ebédelt egy barátjával.
– Zézette, kérlek, ne bámuld úgy azt a fiatalembert – mondta Saint-
Loup, akinek arcán az előbb még inkább csak habozó pirosság most
vérvörös felhővé sűrűsödött, amely barátom vonásait kitágította s
elsötétítette –; ha mindenképpen feltűnést akarsz kelteni, inkább átülök
egy másik asztalhoz, s a színházban várok rád.
E pillanatban Aimének azt jelentette az egyik pincér, hogy egy úr kéri a
kocsijához, beszélni szeretne vele odakinn. Saint-Loup örökké nyugtalanul
s félve, hogy talán egy, a barátnőjének szóló szerelmi üzenetről van szó,
kinézett az ablakon, s meglátta a fogat mélyén a fekete zsinórdíszes, fehér
kesztyűs kezet és a virágot a gomblyukban – Charlus urat.
– Látod – mondta nekem halk hangon –, a családom még itt is üldöz.
Kérlek, én magam nem tehetem, de mivel te jól ismered a főpincért, aki
biztosan elárul bennünket, kérd meg, ne menjen ki az utcára a kocsihoz.
Csak olyan pincér menjen ki, aki engem nem ismer. Ha azt mondják a
nagybátyámnak, hogy itt engem nem ismernek, tudom, milyen, ő maga
nem jön be a vendéglőbe, gyűlöli az ilyen helyiségeket. De hát mégis
utálatos, hogy egy ily öreg szoknyavadász, aki máig se hagyta abba,
örökké leckéket adjon nekem, s idáig eljön, hogy kémkedjék utánam!
Aimé, mihelyt megkapta az én utasításaimat, kiküldte egyik pincérét,
akinek azt kellett mondania, hogy ő, Aimé nem jöhet, és ha Saint-Loup
márkit kérnék, mondja, hogy itt nem ismerik. A kocsi csakhamar elindult.
De Saint-Loup-nak a barátnője, aki nem hallott egy szót sem a halkan
suttogott párbeszédből, s azt hitte, arról a fiatalemberről van szó, akivel,
Robert vádja szerint, épp az imént szemezett, dühös szemrehányásokban
tört ki:
– No tessék! Most meg ez a fiatalember bánt? Jól tennéd, ha
megmondanád; ó, milyen nagy élvezet ilyen körülmények közt ebédelni!
Ne törődjön vele, mit mond, kicsit bolond s főképpen – tette hozzá felém
fordulva – azért beszél így, mert azt hiszi, hogy az igen előkelő s szinte
főúri magatartás, ha az ember féltékeny!
S kezével és lábával nagyfokú idegességét jelezte.
– De Zézette, ez nekem kellemetlen. Nevetségessé teszel mindkettőnket
ennek az úrnak a szemében, aki meg van győződve, hogy te őt a
kegyeiddel biztatod, pedig hát mindenkinél közönségesebb.
– Én viszont, épp ellenkezőleg, igen vonzónak tartom; először is igen
szép a szeme, s úgy nézi vele a nőket, hogy látszik, kedve is telik bennük.
– Hallgass legalább addig, míg el nem megyek, ha már ilyen őrült vagy!
– kiáltott rá Robert. – Főúr, kérem a dolgaimat.
Nem tudtam, kövessem-e vagy ne.
– Nem, egyedül akarok lenni – szólt hozzám ugyanolyan hangon, ahogy
a kedvesével beszélt, mintha rám is ugyanúgy haragudott volna. Haragja
mintha ugyanaz a zenei frázis lett volna, amelyen egy operában különböző
válaszokat énekelnek, s amelyek a librettóban teljesen különböző
értelműek és jellegűek, de ugyanaz az érzelem köti össze valamennyit.
Amikor Robert elment, kedvese odahívta Aimét, s különféle
felvilágosításokat kért tőle. Utána azt akarta tudni, hogy én milyennek
találom Aimét.
– Ugye, mulatságos a tekintete? Tudja, mulattatna, ha megtudnám, mit
gondol, ha ő szolgálna ki minél gyakrabban, ha magammal vihetném egy
útra. De csak ennyi. Ha szeretni is kellene mindazokat, akik az embernek
tetszenek, az alapjában rettenetes volna. Robert-nak nincs igaza, hogy
mindig ilyesmire gondol. Mindez csupán a fejemben játszódik le s ott is
marad, Robert igazán nyugodt lehet. (Közben egyre nézte Aimét.) Nézze
csak, milyen fekete a szeme, szeretném tudni, mi van mögötte.
Csakhamar értesítették, hogy Robert a kis különterembe kéreti, ahová
egy másik bejáraton át jutott, s ily módon mégis megebédelt, anélkül,
hogy még egyszer átment volna a nagytermen. Így aztán egyedül
maradtam, míg Robert engem is hívatott. Kedvesét a díványon fekve
találtam, csak nevetett a csókok s a simogatások özöne alatt, melyeket
Robert zúdított rá. Pezsgőt ittak. „Jó napot, csak magának!” – mondta neki
időnként a színésznő, mert nemrég tanulta ezt a fordulatot, amelyet a
gyengédség és a szellem legszebb kifejezésének tartott. Keveset ettem,
rosszul éreztem magam, s bár Legrandin szavainak semmi része sem volt
bennük, sajnálkozva gondoltam arra, hogy egy vendéglőben kezdtem s egy
színház kulisszái között fejezem be ezt az első tavaszi délutánt. Miután
ránézett az órájára, hogy tudja, nem késik-e el, Rachel pezsgővel kínált,
felém nyújtotta egyik keleti cigarettáját, s még egy rózsát is levett
számomra a blúzáról. Akkor azt mondtam magamban: „Nem kell nagyon
sajnálnom ezt a napomat; ezek az órák, amelyeket e fiatal nő mellett
töltöttem, nem vesztek el egészen, hiszen neki köszönhetem ezeket a
kedvességeket, amelyeket nem lehet megfizetni, egy rózsát, egy illatos
cigarettát s egy pohár pezsgőt.” Ezt mondtam, mert úgy éreztem, hogy
esztétikai jelleget adok és ezáltal igazolást, felmentést ezeknek az unalmas
óráknak. Talán úgy kellett volna gondolkodnom, hogy annak az oknak a
szüksége, amelyet azért éreztem, hogy megvigasztalódjak az unalomért,
elég annak a bebizonyítására, hogy semmi esztétikai benyomást nem
éreztem. Ami Robert-t s kedvesét illeti, úgy látszik, semmi emlékét sem
őrizték a pár perce lezajlott veszekedésnek, sem annak, hogy én ott jelen
voltam. Még csak célzást sem tettek rá, nem is szabadkoztak érte, sem
annak az ellenkezőjéért, mostani magatartásukért. Annyi pezsgőt ittam
velük, hogy egy kissé ugyanazt a részegséget éreztem, amely Rivebelle-
ben fogott el, valószínűleg mégsem ugyanazt. Nemcsak minden
részegségféle, mint amilyent a nap vagy az utazás, vagy pedig a fáradtság,
vagy maga a bor okoz, hanem a részegség minden egyes foka – amely
más-más „ismertetőjellel” kellene hogy rendelkezzék, ahogy a tenger
mélyei is –, pontosan abban a mélységben, ahol van, más-más sajátos
embert meztelenít le bennünk. Az a különterem, ahol most Saint-Loup
tartózkodott, kicsi volt, de egyetlen dísze, a tükör, oly módon volt
elhelyezve, hogy egy végtelen perspektíva hosszán harminc másikat
látszott visszatükrözni; s a kerete legtetején a villanylámpa, amelyet
hogyha este meggyújtottak, s amelyet harminc hozzá hasonló visszfény
körmenete látszott követni, még a magányos ivónak is azt a gondolatot
látszott adni, hogy a térség körötte egyidőben sokszorozódik meg, mint a
mámortól felizgatott benyomásai, s e kis zugba egyedül bezárva mégis oly
valamin uralkodik, ami végtelen s fénylő kanyarulataival tágasabb a
„Jardin de Paris” egy körfolyosójánál. És most e pillanatban, ezt az ivót,
aki én voltam, hirtelen, a tükörben keresgélve meg is láttam, mint egy csúf
ismeretlent, aki egyenesen énrám nézett. A mámor öröme erősebb volt,
mint az ember; jókedvből vagy ugratásból rámosolyogtam, s ő felelt rá. S
annyira a perc múlandó s roppant hatalma alatt álltam, mikor a
benyomások oly erősek, hogy nem tudom, hogy egyetlen bánatom nem az
a gondolat volt-e, hogy az a szörnyű én, akit láttam, talán utolsó napját
élte, s hogy ezzel az idegennel életem folyamán soha többé nem
találkozhatom.
Robert csak azért haragudott, hogy nem akartam jobban ragyogni
kedvese jelenlétében.
– Ugyan kérlek, beszélj neki arról az úrról, akit ma reggel láttál, és aki a
sznobizmust a csillagászattal keveri össze, mesélj róla, én már nem
emlékszem – és a szeme sarkából kedvesére nézett.
– De kedvesem, mit mondhatnék más egyebet, mint amit már
mondtam?
– Felháborító vagy. Akkor hát beszélj Françoise-ról, milyen a Champs-
Élysées-n, az biztosan tetszeni fog neki!
– Ó, igen, de mennyire! Bobbey már annyi mindent mesélt Françoise-
ról – mondta Rachel, s Saint-Loup-t az állánál fogva megint csak
megismételte, jobb híján, a fény felé vonva ezt az állat: „Jó napot, csak
magának!”

Mióta a színészek beszédjükben és játékukban, az én szememben, nem

csupán egy művészi igazság letéteményesei voltak, ők maguk is
érdekeltek engem; mulattam rajtuk abban a hitben, hogy egy régi
színészregény szereplőit láthatom, hogy a nézőtérre egy újonnan belépő
nemesifjú most feltűnt arcát nézve a naiva szórakozottan hallgatja a darab
szerelmes hősének vallomását, míg ez lángoló tekintetét szerelmi
tirádájának egyre égőbb tüzében mégis inkább egy öreg hölgy felé fordítja,
aki egy szomszédos páholyban ül, s akinek remek gyöngysoráról le nem
veszi a szemét; és így, főleg Saint-Loup-nak a színészek magánéletére
vonatkozó felvilágosításai miatt, ugyanakkor egy néma, de kifejező másik
darabot is láttam a beszélő darab mögött, amely egyébként, bár közepes
volt, mégis lekötötte a figyelmemet; éreztem ugyanis, hogy bújnak elő és
nyílnak ki legalább egy óráig és a színpad fényénél egy színész arcából s a
rárakott színekből és vonásokból, a maga egyéni lelkéből és szerepe
szavaiból azok a mulandó és eleven egyéniségek, amelyek egy színdarab
szereplői, s akik egyben vonzók is, szeretjük, csodáljuk, szánjuk őket, s
szeretnénk megint találkozni velük, ha már elhagytuk a színházat, de
akkor már átalakultak egy színházi játékossá, akinek léte már más, mint a
darabban látotté, oly közegben, amely már nem mutatja a játékos arcát
zsebkendővel letörölhető színes rizsporral, amikor, egyszóval a színészek
oly elemekké alakultak, amelyeknek már semmi közük sincs az előbbi
egyéniségekhez, mivel ezek egészen szétoszlottak, megsemmisültek a
színi látvány után, mint ahogy a szeretett lény egyéniségével történik,
mikor kétkedik az én valóságában és elmélkedni kezd a halálról.
A műsornak egyik számát különösen kínosnak éreztem. Az a fiatal
színésznő, akit Rachel és barátnői nem szerettek, s akinek régi dalokat
kellett volna énekelnie, erre az első fellépésére alapította mind a maga,
mind övéi jövendőbeli reményeit. Ennek a fiatal nőnek erősen domború,
majdnem nevetséges feneke volt, s kedves, de igen vékonyka hangja,
amelyet még gyengített az izgalma, s amely méghozzá semmiképp sem
illett ehhez a hatalmas domborulathoz. Rachel a nézőtéren elhelyezett
néhány barátot és barátnőt, akiknek az volt a szerepe, hogy gúnyos
megjegyzéseikkel zavarba hozzák a kezdőt, mert tudták róla, hogy igen
félénk, hogy aztán így fejvesztetten teljes legyen a bukása, utána pedig az
igazgató nyilván nem szerződteti majd. Már az első hangok után néhány
erre kijelölt néző nevetve mutogatni kezdte szegénykének a hátsó felét,
néhány nő az összeesküvők közül egészen hangosan nevetett, s minden
bizonytalan hang csak növelte a vígságot, amely botrányba fulladt. A
szerencsétlen, aki festékje alatt verejtékezett a gyötrelemtől, egy pillanatig
próbált még ellenállni, aztán a nézőkre maga körül vigasztalan,
méltatlankodó pillantásokat vetett, amelyekre még hangosabb kiáltások
csattantak fel. Az utánzás ösztöne, a vágy, hogy bátornak, szellemesnek
mutassák ők is magukat, a tüntetők közé vont csinos, be nem avatott
színésznőket is, akik most gonoszan egyetértő pillantásokat vetettek a
többiekre, hangos kiáltásokkal vonaglottak a nevetéstől, úgyhogy a
második dal végén, jóllehet a műsoron még öt szerepelt, a rendező
lebocsátotta a függönyt. Iparkodtam nem gondolni erre az egész esetre,
éppúgy, mint nagyanyám szenvedésére, amikor nagyapám testvére, csak
hogy bosszantsa nagyanyámat, konyakot itatott nagyapámmal: a
gonoszság gondolatát nagyon is fájdalmasnak éreztem. Pedig ahogy a
szánalom sincs talán mindig arányban magával a szerencsétlenséggel,
mivel a képzeletünkkel olyan nagy fájdalmat formálunk, amelyen
magának a szerencsétlennek, aki kénytelen lévén megküzdeni vele, eszébe
sem jut, hogy elérzékenyüljön, ugyanúgy valószínűleg a gonosz lelkében
sincs az a tiszta és kéjes kegyetlenség, aminőt elképzelnünk is fáj. A
gyűlölet ihleti, s a harag teszi szenvedélyessé s tevékennyé a gonoszt,
ezekben az érzelmekben pedig nincs egy cseppnyi vidámság sem;
szadistának kell lennünk, hogy örömet találjunk bennük, a gonosz pedig
azt hiszi, hogy csak egy gonoszt gyötör meg. Rachel biztosan azt képzelte,
hogy a színésznő, akit megkínzott, egyáltalán nem olyan érdekes, s amikor
így megcsúfolta, csak a jó ízlésért állt bosszút, megleckéztetett egy rossz
pályatársat. De azért jobbnak éreztem, ha nem beszélek az esetről, mivel
nem volt se bátorságom, se hatalmam, hogy megakadályozzam; nagyon is
rosszul esett volna, hogy jót mondjak az áldozatról, s hogy a kegyetlenség
kielégüléséhez tegyem hasonlóvá a kezdő kis színésznő hóhérainak
érzelmeit.
De ennek az előadásnak másképp is érdekelt a kezdete. Megértette
velem részben annak az illúziónak a természetét, amelynek Rachellal
kapcsolatban Saint-Loup volt az áldozata, s amely egy szakadékot vont a
mi kettőnk elképzelései közé Robert barátnőjéről, épp ma reggel, amikor
láttuk a virágzó körtefák alatt. Rachel ebben a darabban afféle
cselédszerepet játszott. De ebben a távlatban egészen más nőnek tetszett.
Oly arca volt, melyet a távolság – nem csupán a színpadé, hisz a világ se
más, mint egy nagyobb színház – erősebben kirajzol, hogyha pedig
közelről nézzük, egyszerűen porrá omlik. Mellette állva csak egy
csillagfelhő látszott, afféle tejút szeplőkből s pattanásokból, semmi más.
De egy bizonyos távolságra mindebből semmi sem látszott, s eltűnt,
elnyelt arcából, mint egy kis újhold, úgy emelkedett ki egy oly finom, oly
tiszta vonalú orr, hogy egyszerre Rachel figyelmének egyetlen tárgya
szerettünk volna lenni, csak őt látni örökké, csak őt birtokolni, kizárólag,
ha csak másképpen közelről sohasem láttuk volna. De hát ez nem az én
esetem volt, hanem Saint-Loup-é, amikor először látta a színpadon. Akkor
aztán azon tűnődött, hogyan közeledhetne hozzá, hogyan ismerhetné meg,
mivel valami csodálatos világot nyitott meg benne – azt, amelyben ő,
Rachel élt –, ahonnan gyönyörűséges sugárzások áradtak, de ahová ő,
Saint-Loup sohase juthat beljebb. Úgy hagyta ott azt a vidéki színházat,
ahol ez a história történt pár éve, hogy azt mondta magában, őrültség
volna, ha írna neki, hiszen úgyse felelne, bár kész lett volna egész
vagyonát s még nevét is ennek a nőnek adni, aki az ő képzeletében egy
olyan világban élt, amely annyira különb a köznapi valóságoknál, oly
világban, amelyet megszépített a vágyakozás és az álom, mikor a
művészkijárónál egy ajtón át kiáradni látta az ott játszó művészek vidám
és kedves kalapos csapatát. Fiatalok vártak rájuk, biztosan ismerték őket.
Az emberi sakkfigurák kisebb számúak lévén, mint azok a lehetőségek,
amelyek olyan helyen adódhatnak, ahol senki sem ismerős, de ahol mégis
van valaki, akit már sose hittünk viszontlátni, aki olyan jókor jön, hogy
szinte gondviselésszerűnek látszik, hogy biztosan valami más véletlen
helyettesítette volna, ha nem ezen a helyen vagyunk, hanem másutt, ahol
más vágyaink születtek volna, s ahol egy másik régi ismerősünk akadt
volna, hogy segítsen a megvalósításukban. Rachelra már rázárult az
álomvilág aranykapuja, mielőtt Saint-Loup látta volna kijönni a
színházból, úgyhogy a szeplők s a pattanások nem sokat számítottak. De
azért nem tetszettek Saint-Loup-nak, mert nem lévén egyedül, nem volt
oly hatékony az álma, mint a színházban. Viszont Rachel, bár nem láthatta
Saint-Loup-t, tovább is úgy irányította Saint-Loup minden cselekedetét,
mint azok a csillagok, amelyek vonzásukkal kormányoznak, még akkor is,
ha szemmel nem láthatók. Úgyhogy Saint-Loup-nak a vágya a finom
vonású színésznő iránt, akinek a vonásai nem voltak már jelen Robert
emlékezetében, azt eredményezte, hogy egy véletlenül ott talált régi
pajtása segítségével a szeplők és pattanások nélkül való személynek
mutatkozott be, mert ugyanaz volt, s később majd csak kiigazodik és
megtudja végre, melyik volt a kettő közül valójában a színésznő. Rachel
sietett, ezúttal még egy szót sem szólt Saint-Loup-hoz, s Robert csak
néhány nap múlva tudott vele szót érteni, s elérte, hogy a kedvéért Rachel
otthagyja a kollégáit. Robert máris szerette. Az álomnak s a vágynak
szüksége, hogy boldogok lehessünk azzal, akiről előbb csak álmodtunk,
megrövidíti a szükséges időt, hogy boldogságunk minden esélyét arra az
egyetlen személyre bízzuk, aki pár nappal ezelőtt csak egy véletlen
jelenség volt, ismeretlen és közömbös a színpadi deszkákon.
Mikor a függöny lebocsátása után átmentünk a színpadra, szorongván az
ottani sétától, élénkebben akartam beszélgetni Saint-Loup-val; ily módon
a magatartásomat, mivel nem tudtam, hogyan szokás viselkedni ezen a
számomra olyan új helyen, teljesen meghatározta volna a vele való
társalgás, s így mivel azt gondolnák, hogy ez annyira elfoglal, s olyan
szórakozott vagyok, természetesnek találnák azokat az arcjátékokat,
amelyeket oly helyen mutattam volna társalgás közben, amelyre, míg
beszélek, alig szentelek figyelmet; s a leggyorsabb megoldásként az első
társalgási témát választottam:
– Tudod-e – mondtam Robert-nak –, hogy el akartam búcsúzni tőled
elutazásomkor, de sose volt alkalmam, hogy erről is beszéljünk?
Köszöntöttelek az utcán.
– Ne beszélj erről – felelte –, sose bocsátom ezt meg magamnak;
találkoztunk a garnizon közelében, de nem tudtam megállni, mert már
nagyon elkéstem. Biztosítlak, hogy vigasztalhatatlan voltam.
Szóval mégiscsak fölismert! Még szinte látom azt az egészen
személytelen köszönést, amelyet hozzám intézett, kezét a sapkájához
emelve, minden olyan tekintet nélkül, amely elárulta volna, hogy engem
valóban ismer, minden olyan mozdulat nélkül, amely azt mutatta volna,
hogy sajnálja, de nem állhat meg. Érthetőleg az a pillanatnyi elképzelés,
hogy engem nem fog felismerni, sok mindent egyszerűsíthetett a számára.
De mégiscsak csodálkoztam, hogy oly roppant gyorsasággal meg tudta
magát fékezni, s mielőtt akár egy önkéntelen mozdulat felfedte volna első
benyomását. Már Balbecban észrevettem, hogy míg naivul őszinte arca
leplezetlenül mutatta a bőrén bizonyos benyomásoknak hirtelen odaáramló
hatását, testét magát a nevelés remekül megfegyelmezte, s egynéhány
udvarias színlelésre szorította, amelyet tökéletes komédiás módjára
különböző szerepekként játszott el a katonaságnál vagy a nagyvilágban.
Egyik ilyen szerepében engem mélyen szeretett, s úgy bánt velem, mintha
a testvére volnék, igen, a testvére, de, ha csak egy percre is, egyszerre
egészen más lett, olyan, aki engem már nem is ismert, s kezében a
gyeplővel, szemében a monoklival, egy tekintet, egy mosoly nélkül, csak
egy ujjával bökte meg sapkájának az ellenzőjét, hogy pontosan
viszonozhassa a katonai köszöntést!
A még ott maradt díszletek, amelyek közt utat vágtam, közelről nézve s
megfosztva mindattól, amit hozzátesz a távolság és a világítás, mindaz,
amit a nagy díszletfestő már előre kiszámított, inkább nyomorúságosnak
látszottak, s Rachel is, mikor közelebb mentem hozzá, nem kisebb
pusztuláson ment át. Szép kis orrának cimpái éppúgy a távlatban maradtak
a nézőtér és a színpad között, mint a díszletek körvonalai. Nem volt a régi,
s csak a szeméről ismertem fel, oda menekült az azonossága. Ennek az
imént ragyogó fiatal csillagnak formája, fénye szinte eltűnt. Viszont,
ahogy tekintetünket a hold felé közelítjük, s már nem látszik rózsaszín és
aranyfényben, ezen az imént még sima arcon dudorokat, foltokat, mély
ráncokat tudtam csak megkülönböztetni.
Örömmel vettem ott észre az újságírók vagy a nagyvilági gavallérok
között, akik a színésznők barátai lehettek, s úgy köszöntgettek,
beszélgettek, dohányoztak, akár a városban, egy fekete bársonysapkás s
hortenzialila kosztümös fiatalembert, pirosra krétázott arccal, akár egy
Watteau-album lapja, aki mosolyra nyílt szájjal és ég felé fordított
szemmel, két tenyerét szétnyitva, kecses mozdulatokat próbálgatott, s
könnyed ugrándozásával annyira másfajtájúnak látszott az utcai vagy esti
ruhás józan férfiak között, akiknek sűrűjében, mintha tovább élné egy
őrült önfeledt álmát, oly távol az ő szokásaitól, oly ősi múltban az ő
civilizációjukhoz képest, oly szabadon minden természeti törvénytől, hogy
oly nyugalmas és frissítő volt ez a látvány, minthogyha egy pillangó tévedt
volna el a tömegben, és ott is követnénk szemünkkel, a festett
falékítmények között, léptei természetes arabeszkjeit, amelyeket
szeszélyes, repkedő és színes táncmozdulatai rögzítettek oda. De
ugyanakkor Saint-Loup azt képzelte, hogy barátnője erre a táncosra figyel,
s éppen akkor, mikor ez utoljára ismételte az eljátszandó balett egy
figuráját, az arca elsötétedett.
– Nem nézhetnél másfelé? – mondta neki haragos arccal. – Tudod, hogy
ezek a táncosok annyit sem érnek, mint az a kötél, amelyre nyugodtan
felmászhatnának, hogy kitörjék a nyakukat, s ezek olyan emberek, akik
aztán eldicsekednének, hogy még te is bámultál rájuk. Egyébként jól
hallhatod, hogy hívnak az öltöződbe. Úgy látszik, megint elkésel.
Három úr – három újságíró –, látva Saint-Loup haragos arcát, közelebb
jött, felajzva, hogy hallják is, amit mond. S mivel a színpad másik oldalára
épp egy díszletet állítottak, össze kellett szorulnunk.
– Ó, hiszen ezt ismerem, jó barátom! – kiáltott fel Saint-Loup márki
kedvese, a táncost nézve. – Milyen jól fest, nézzék csak, hogy táncol a két
kis keze, mint egyébként ő maga is!
A táncos Rachel felé fordult, és emberi természete kilátszott a szilfid
alól, akivé alakulni iparkodott, szürkés szeme fehérje megrezzent és
felcsillant merev és festett szempillái között, s mosolya mind a kétfelől
meghosszabbította a száját pasztellpiros arcán; aztán, hogy mulattassa a
fiatal nőt, akárcsak egy énekesnő, aki elénekli szívességből azt a dalt,
amelyről azt mondtuk neki, hogy szeretjük, újrakezdte tenyerei
mozdulatát, mintegy önmagát utánozva, az utánzóművész gúnyos
finomságával és egy gyermek jókedvével.
– Ó, milyen kedves ez az önutánzás! – kiáltott fel Rachel tapsolva.
– Könyörgök, kicsikém – mondta neki Saint-Loup egészen vigasztalan
hangon –, ne keltsél ekkora feltűnést, esküszöm, megölsz, ha csak még egy
szót is mondasz, nem kísérlek az öltöződbe és elmegyek; kérlek, ne légy
már ilyen gonosz. Ne maradj a cigarettafüstben, ezzel csak ártasz
magadnak – tette hozzá felém fordulva, ugyanazzal a gondoskodással,
amelyet már Balbec óta mutatott énirántam.
– Ó, milyen boldog leszek, ha itt hagysz!
– Figyelmeztetlek, nem jövök vissza.
– Ennyit már nem is remélek.
– Ide hallgass, tudod, hogy egy nyakéket ígértem, hogyha kedves leszel
hozzám, de ha így bánsz velem, mint mostan...
– Ah, tőled ez nem lep meg. Ígéretet tettél, gondolhattam volna, hogy
nem fogod megtartani. Mutatni akarod, hogy van pénzed, de hát én nem
vagyok pénzéhes, mint te. Fütyülök a nyakékedre. Van valakim, aki
megveszi nekem.
– Senki más nem szerezheti meg, mert lefoglaltam Boucheron
boltjában, s ő szavát adta, hogy nem adja senki másnak.
– Persze, hogyne, zsarolni akartál, s megtettél jó előre minden
szükséges intézkedést. Nemhiába mondják rólatok: „Marsantes, Mater
Semita”, szinte bűzlik a fajtájától – felelte Rachel, ismételve azt az
etimológiát, amely goromba félreértésen alapult, mert semita latinul
ösvényt jelent, s nem „szemitát”, de hát a nacionalisták ezt Saint-Loup-ra
alkalmazták a Dreyfus-párti véleménye miatt, amit épp a színésznőnek
köszönhetett. (Rachel pedig mindenkinél a világon alkalmatlanabb volt
arra, hogy zsidónak tekintse azt a Marsantes-nét, akiben a nagyvilág
etnográfusai sem találhattak más zsidó nyomot, mint rokonságot a Lévy-
Mirepoix-kkal.) – De még ezzel nincs vége a dolognak, biztos lehetsz. Az
ily körülmények közt adott becsületszónak nincsen semmi értéke. Árulást
követtél el énellenem. Boucheron ezt meg fogja tudni, s a nyakékért dupla
árat kap. Légy nyugodt, még hallani fogsz rólam.
Robert-nak százszor is igaza volt. De hát a körülmények mindig oly
zavarosak, hogy akinek százszor is igaza van, egyszer mégis tévedhet. És
nem tudtam nem gondolni arra az igen kellemetlen, bár teljesen ártatlan
szóra, amelyet Balbecban mondott Saint-Loup: „Így legalább kötve van
hozzám.”
– Rosszul értetted, amit a nyakékről mondottam. Nem ígértem én azt
neked csak úgy egyszer és mindenkorra. Mihelyt mindent megteszel, hogy
végképpen elhagyjalak, természetes, ezt beláthatod, hogy nem adom neked
oda; nem értem hát, miben látsz itt árulást vagy önzést az én részemről.
Nem mondhatja senki sem, hogy dicsekszem a pénzemmel, hisz folyton
azt ismétlem neked, hogy szegény, pénztelen ördög vagyok. Nincs igazad,
kicsikém, hogy így nézed a dolgokat. Miben volnék oly érdekelt? Jól
tudhatod, hogy az egyetlen, ami érdekel, az csak te vagy.
– Igen, igen, csak folytasd – mondta Rachel gúnyosan, az állát dörzsölve
hitetlen s bosszankodó mozdulattal. Aztán a táncoshoz fordulva, így szólt:
– Ah, igazán csodálatos ezzel a két kezével. Nő vagyok, de nem tudnám,
amit ő tud. – S feléje fordulva mutatta neki Robert vonagló vonásait:
„Nézd, hogy szenved”, mondta egészen halkan, valami szadista
kegyetlenség pillanatnyi fellobbanásában, amelynek egyébként semmi
köze sem volt az ő Saint-Loup iránt való igazán őszinte érzelmeihez.
– Ide hallgass, utoljára mondom, esküszöm, tehetsz akármit, sajnálhatsz
mindent egy hét múlva, nem jövök vissza, betelt a pohár, vigyázz, mert ez
visszavonhatatlan, egyszer majd sajnálod, de már későn.
Lehet, hogy Robert őszinte volt, s az a gyötrelem, hogy kedvesét
elhagyja, kevésbé kegyetlennek tetszett neki, mint az, hogy vele maradjon
bizonyos feltételek között.
– De kedvesem – tette hozzá megint felém fordulva –, ne maradj itt, ha
mondom, mert majd megint köhögni fogsz.
Mutattam neki a díszletet, amely nem engedte, hogy továbbmenjek.
Erre könnyedén megemelte a kalapját, és így szólt az újságíróhoz:
– Nem volna oly szíves, uram, hogy eldobná a cigarettáját? A füst árt a
barátomnak.
Barátnője meg se várta, ment az öltözője felé és egy pillanatra
visszafordult.
– Ez a két kis kéz a nőkkel is így tesz? – vetette oda a táncos felé már a
színpad mélyéből, a naiva ártatlan s mesterkélt dallamos hanglejtésével. –
Te magad is olyan vagy, mint egy nő, azt hiszem, remekül megértenénk
egymást, te, én meg az egyik barátném.
– Úgy tudom, nem tilos a dohányzás; ha pedig valaki beteg, legjobban
teszi, ha otthon marad – felelte az újságíró.
 A táncos titokzatosan mosolygott a művésznőre.
– Ó, egy szót se szólj, még megőrjítesz – kiáltott Rachel a táncosnak –,
remekül szórakozhatnánk hármasban!
– Annyi biztos, kedves uram, hogy nem nagyon előzékeny – mondta
Saint-Loup az újságírónak, még most is szelíd és udvarias hangon, mint
aki utólag ítélkezik egy végleg befejezett ügyről.
E pillanatban azt láttam, hogy Saint-Loup felemeli a karját merőlegesen
a feje fölé, minthogyha valakit hívott volna, akit én nem láthattam, vagy
pedig mint egy karmester s csakugyan – mintha egy szimpla
vonómozdulatra, egy balettben vagy egy szimfóniában, heves ritmusok
követnének egy dallamos andantét –, az imént mondott udvarias szavak
után, leeresztett kezével csattanós pofonnal illette az újságírót.
Most, mikor a diplomaták ritmikus társalgására a béke mosolygó
arcjátékával a háború rohanó lendülete következett, csapásról csapásra,
egymás után, azon se csodálkoztam volna, ha az ellenfeleket vérben
fürödni látom. De viszont nem érthettem (mint azok, akik úgy találják,
hogy nem való háborúban megütközni két országnak egy kis
határkiigazitás miatt, vagy csodálkozunk, hogy egy beteg meghal, holott
csak kis májnagyobbodásról volt szó), hogyan követte Saint-Loup szavait,
amelyek majdnem szeretetreméltók voltak, egy oly mozdulat, amelyet
nem jeleztek, a felemelt kar mozdulata, nemcsak mert megvetette a
közszokást, hanem az okozati kapcsolatot is a harag spontán kitörésében,
egyszóval ez az ex nihilo[374]-szerű mozdulat. Szerencsére az újságíró, aki
majdnem elesett a pofon lendületétől, elsápadt, s habozott egy pillanatig, a
végén mégsem adta vissza az ütést. Ami meg társait illeti, az egyik
mindjárt elfordította a fejét, figyelemmel nézegetve a kulisszák irányában
valakit, aki biztosan ott sem volt; a másik úgy tett, minthogyha egy
porszem ment volna a szemébe, megcsípte a szemhéját s fintorokat vágott,
mintha szenvedne; a harmadik elugrott s közben így kiáltott:
– Jaj, istenem, azt hiszem, hogy már felhúzzák a függönyt, a végén még
nem kapunk helyet.
Szólni akartam Saint-Loup-nak, de ő annyira telve volt a táncos ellen
való felháborodásával, hogy haragja pontosan ráragadt szemgolyói
felületére; mint egy belső páncélzat, úgy feszítette ki az arcát, úgyhogy
belső izgatottsága teljes külső mozdulatlanságban nyilatkozott, s még
annyi nyugságot sem hagyott neki, még a szükséges szabadságot sem,
hogy felfoghassa a szavamat és még feleljen is rá. Az újságíró barátai,
látva, hogy mindennek vége, visszajöttek a közelébe, de még mindig
remegve. Mivel szégyellték, hogy magára hagyták, feltétlenül
ragaszkodtak ahhoz, hogy azt higgye róluk, nem vettek észre az előbb
semmit. Épp azért hosszan magyarázkodtak, az egyik a szemébe hullt
porszemről, a másik arról a hiedelemről, hogy már felhúzták a függönyt, a
harmadik arról a rendkívüli hasonlóságról, amelyet egy arra járó s az ő
testvére közt vélt felfedezni. Sőt még rossz néven vették tőle, hogy nem
osztozott az ő izgalmaikban.
– Mi az? Észre sem vetted? Nem látsz jól?
– Vagyis hogy mind gyáva nyulak vagytok – mormogott a pofon ütött
újságíró.
Teljes következetlenséggel az előbb kitalált mesék után, amelyek
alapján nem kellett volna nekik megérteniük, hogy barátjuk mire gondol –
de hát erre nem gondoltak –, azzal a mondattal feleltek, amely ilyenkor
már hagyományos: „No tessék, most még haragszol is, de most már elég,
vigyázz a nyelvedre!”
Ma reggel megértettem végre a virágzó körtefák alatt, micsoda illúzión
alapult Robert-nak az a nagy szerelme „Rachel, majd ha az Úr” iránt.
Viszont kevésbé értettem meg, hogy, ellenkezőleg, mi volt a valóság
azokban a szenvedésekben, amelyek meg ebből a szerelemből keletkeztek.
Lassanként az a szenvedés, amelyet egy óra óta szinte szüntelenül érzett,
összeszűkült, bensőjébe vonult, s tekintete felderült, élénkebbé vált.
Otthagytuk a színházat Saint-Loup-val, s eleinte gyalogosan sétáltunk az
utcán. Egy pillanatra megálltam az avenue Gabriel egyik sarkán, ahonnan
gyakran láttam hajdan Gilberte-nek az érkezését. Próbáltam pár pillanatig
ezekre a távoli benyomásokra emlékezni, s utána „futólépésben”
iramodtam Saint-Loup után, amikor azt látom, hogy egy elég rosszul
öltözött úr beszél vele, mégpedig egészen közelről. Ebből arra
következtettem, hogy az illető Robert-nak valamilyen barátja lehet, és úgy
látszott, mintha még közelebb lépnének egymáshoz; hirtelen, mint ahogy
az égen egy csillagjelenség tűnik fel, tojás alakú testeket észleltem
szédületes gyorsasággal minden olyan helyzetben, aminőt csak
formálhatott Saint-Loup előtt az ő mozgékony csillagképük. Minthogyha
egy parittyából lőtték volna ki őket, úgy tetszett, hogy legalább heten
voltak. Pedig csak Saint-Loup két ökle, gyorsaságuktól megsokszorozva,
váltogatta egyre a helyét ebben a látszólag oly díszes és ideális
együttesben. Ez az egész tűzijáték csak verés volt, és Saint-Loup-tól
származott, s támadó, nem pedig esztétikai jellegét először a rosszul
öltözött úr külsején fedeztem fel, aki, úgy látszott, egyszerre veszti el
tartását, állát és vele együtt bőven folyó vérét. Hazug magyarázatokat
adott azoknak, akik közelebb jöttek, hogy kikérdezzék a jelenségről,
elfordította a fejét, s látva, hogy Saint-Loup végleg eltávozott, mégpedig
az én irányomban, ott maradt, s nézte bosszúsan s letörve, de a legkisebb
harag nélkül. Saint-Loup viszont csupa düh volt, bár egyetlen ütést sem
kapott, s szeme haragtól szikrázott még akkor is, mikor odaért hozzám. Az
esetnek, mint eleinte hittem, semmi köze sem volt a színházi pofonhoz.
Szenvedélyes sétáló volt az a bizonyos kopottas úr, aki látva Saint-Loup-t,
a szép katonát, mindjárt ajánlatot tett neki. Barátom nem tért magához
ennek a „bandának” a vakmerőségétől, aki az esti homályt se várta meg,
hogy ilyesmire szánja magát, s a neki tett ajánlatról ugyanolyan
méltatlankodással beszélt, mint a lapok egy fegyveres támadásról, amelyet
fényes nappal követtek el Párizs egy központi kerületében. Pedig hát ez az
elvert úr elnézést érdemelt, hiszen a lejtőn a vágyat elég hamar követheti
az élvezet lehetősége, mivelhogy maga a szépség máris beleegyezést
jelent. Márpedig Saint-Loup szépsége vitathatatlan volt. Azoknak az
ökölcsapásoknak, mint amik tőle származtak, megvan legalább az a
hasznuk, legalábbis azok számára, mint amilyen az volt, aki az imént
megszólította, hogy megtanítja gondolkozni őket, de hát csak nagyon is
rövid időre ahhoz, hogy megjavuljanak, s így kikerüljék a törvényszék
büntetését. Így hát, bár Saint-Loup minden ilyen meggondolás nélkül
náspángolta el, még ha segítségére vannak is a törvényeknek az
ökölcsapások, nem teszik egyformává az erkölcsöket.
 Ezek az esetek, s főképpen az, amelyre a legtöbbet gondolt, bizonyára
felkeltették Robert vágyát, hogy egyedül maradjon. Mert egy perc múlva
arra kért, hogy váljunk el, és én magam menjek Villeparisis-néhoz, ahol
megint találkoznánk, de jobban szeretné, ha nem együtt mennénk, így
inkább elhiszik, hogy éppen most ért Párizsba, és nem gondolják azt, hogy
a délután egy részét máris együtt töltöttük itt el.
Mint ahogy előre feltételeztem, mielőtt megismertem volna
Villeparisis-nét Balbecban, nagy különbség volt az ő környezete és
Guermantes-néé között. Villeparisis-né azok közé a nők közé tartozott,
akik igen előkelő házban születtek, házasságukkal egy nem kevésbé
előkelőbe jutottak, mégsem tudtak igazi nagyvilági helyzetet teremteni, s
ha néhány olyan hercegnőn kívül, akik az unokahúgaik vagy sógornőik, sőt
pár olyan koronás fő nélkül, akik meg családi kapcsolataikhoz tartoznak,
csak harmadrendű vendégek láthatók a szalonjukban, polgáriak, vidéki
vagy kétes múltú nemesek, akiknek a jelenléte régóta távol tartotta azokat
az elegáns embereket és sznobokat, akik nem kötelesek odajárni a rokoni
kapcsolat vagy az igen régi keletű barátság miatt. Persze, néhány perc
múlva, minden nagyobb fáradság nélkül megértettem, miért tudott
mindent olyan jól Villeparisis-né Balbecban, s jobban, mint mi otthon,
annak az útnak legkisebb részleteiről, amelyet akkoriban apám együtt tett
Norpois úrral Spanyolországban. De azért nem fogadhattam el azt a
sajátos gondolatot, hogy Villeparisis-né több mint húszéves viszonya a
nagykövettel oka lehetett a márkiné lezüllésének abban a légkörben, ahol a
legragyogóbb hölgyek kevésbé tiszteletreméltó szeretőkkel folytattak nyílt
viszonyt, mint Norpois úr, aki egyébként már régóta csak egy öreg barátja
lehetett a márkinénak. Vajon Villeparisis-nénak más kalandjai is voltak
hajdan? Akkor szenvedélyesebb hajlamú volt, mint mostan, ebben a
jámbor s lecsillapult öregkorban, amely talán megőrizte a színét az elmúlt
és lángoló esztendőknek, s vidéken, ahol sokáig élt, talán nem tudott
kikerülni bizonyos olyan botrányokat, amelyeket a legújabb generációk
nem ismertek, s csak a hatásukat állapíthatták meg egy oly szalon vegyes
és hiányos összetételében, amely egyébként mentes volt minden közepes
keveredéstől? Vagy „rossz nyelve”, amelyet unokaöccse tulajdonított neki,
szerzett neki akkoriban szívós ellenségeket? Ez indíthatta arra, hogy
kihasználjon bizonyos sikereket a férfiaknál, és így álljon bosszút a
nőkön? Mindez nem volt lehetetlen; s az a finom tapintatosság – amely
oly gyengéden árnyalta nemcsak a kifejezést, hanem a hangsúlyt is –,
amellyel Villeparisis-né a szeméremről vagy a jóságról beszélt,
semmiképp sem gyöngíthette ezt a feltevést; mert azok, akik nemcsak
hogy jól beszélnek bizonyos ritka erényekről, hanem átérzik s remekül
megértik egész vonzóerejüket (s emlékirataikban is méltó képet adnak
róluk), abból a nemzedékből származnak, de nem tartoznak hozzá, amely
némán, faragatlanul s minden külön művészet nélkül gyakorolja ezeket az
erényeket. E nemzedék visszfénye még látszik rajtuk, de már nem
folytatódik bennük. Régi jellege helyén bizonyos érzékenységet, okosságot
találunk, amelyek nem érnek el a cselekvésig. S akár voltak ily botrányok
Villeparisis-né életében, amelyeket egyébként neve fénye eltakart volna,
ez a bizonyos okosság majdnem inkább egy másodrangú írónak, mint egy
nagyvilági hölgynek az okossága volt minden bizonnyal az oka az ő
nagyvilági lecsúszásának.
Szó se róla, nem voltak éppen lelkesítő jó tulajdonságok, mint a
mérséklet vagy a mérték, amelyeket Villeparisis-né elsősorban magasztalt;
de a mértékről kellő módon, méltóképpen beszélni, a mérték maga nem
elegendő, s oly írói érdemek kellenek hozzá, amelyeknek valami
mértéktelen ihlet a feltétele. Már Balbecban észrevettem, hogy
Villeparisis-né nem értette meg bizonyos nagy művészek géniuszát, s csak
finoman gúnyolni tudta őket s meg nem értésének szellemes és formás
kifejezést adni. De ez a szellem és ez a formásság, amily fokra emelkedett
nála, magukban is – egy más síkon, s akár a legnagyobb művek
félreismerésének szolgálatában – valóságos művészi tulajdonságok lettek
őnála. Márpedig az ily tulajdonságok minden nagyvilági helyzetre
bizonyos beteges ellenhatást gyakorolnak, ahogy az orvosok mondják, és
annyira pusztítót, hogy még a legszilárdabban megalapozottak is
legfeljebb pár esztendeig tudnak neki ellenállni. Az, amit a művészek
értelmességnek neveznek, tiszta önhittségnek tetszik az elegáns társaság
szemében, amely, képtelen lévén arra az egy szempontra helyezkedni,
ahonnan a művészek mindent megítélnek, sosem értve azt a sajátos
vonzóerőt, amelynek ezek engednek, mikor egy bizonyos kifejezést
választanak vagy távoli dolgok közt összefüggéseket találnak, fáradtságot,
bosszúságot érez a közelükben, amiből aztán igen gyorsan valóságos
ellenszenv keletkezik. Pedig a mindennapi társalgásban s ugyanígy az
emlékiratokban, amelyeket azóta adtak ki, Villeparisis-né semmi mást
nem mutatott, csak valami teljesen nagyvilági kedvességet. Mivel úgy
ment el a nagy dolgok mellett, hogy soha beléjük nem mélyedt, sokszor
észre se vette őket, azokból az évekből, mikor a nagyvilágban élt, s
amelyeket egyébként éppen olyan pontosan, mint amilyen vonzón tudott
megrögzíteni, csak felületes felszínüket tudta magában megtartani. De hát
egy mű, még akkor is, ha nem értelmi témákkal foglalkozik, azért az
értelem műve marad, s ha egy könyvnek vagy társalgásnak, amely kevéssé
különbözik tőle, a könnyedség teljes benyomását akarjuk adni, oly nagy
adag komolyság kell hozzá, amivel egy csak könnyed személy nem
rendelkezik. Bizonyos női emlékiratok, amelyeket remekműnek néznek, s
amelyekből úgy idézik ezt vagy azt a mondatot, mint a könnyed kedvesség
mintaképét, mindig oly feltevést keltettek bennem, hogy a szerző, mielőtt
ily könnyedségig ért volna, még régebben tüzetesen foglalkozhatott
valami kissé nehézkes tudománnyal, valami elijesztően unalmas
kultúrával, s hogy lánykorában barátnői elviselhetetlen kékharisnyának
nézték. S bizonyos írói adományok s a nagyvilági balsiker közt oly
szükséges a kapcsolat, hogy ha ma Villeparisis-né emlékiratait olvassuk,
egy pontos jelző vagy bizonyos egymást követő metaforák már biztosan
megengedik a figyelmes olvasónak, hogy segítségükkel elképzelje azt a
mély, de jéghideg köszöntést, melyet az öreg márkinéhoz egy
nagykövetség lépcsőházában oly sznob intézett, mint Leroi-né, aki talán a
névjegyét is személyesen tette le nála, Guermantes-né szalonjába menet,
viszont sohase ment volna a márkiné szalonjába, mert félt, hogy ő is
lezüllik a sok orvosné és közjegyzőné között. Egy kékharisnya, amilyen
Villeparisis-né lehetett első fiatalsága korában, megrészegülve a maga
nagy tudásától, nem tudhatta megállni, hogy a nála butább és
műveletlenebb nagyvilágiakat el ne árassza a maró gúny éles nyilaival,
amelyeket a megsebzett nem egykönnyen tud elfeledni.
Amellett a talentum nem holmi utólagos függvény, amelyet
mesterkélten helyeznek azok közé a különböző adományok közé, amiknek
révén sikerük van a társaságban, hogy valamennyiből együttvéve az
alakuljon, akit a nagyvilágban „tökéletes asszonynak” hívnak. Ez a típus
eleven terméke egy bizonyos szellemi szövevénynek, amelyből
általánosságban sok jó tulajdonság hiányzik, s amelyben oly érzékenység
uralkodik, amelynek – egy könyvben észre sem vett – egyéb
megnyilvánulásai eléggé erősen érződnek az emberi lét folyamán, például
bizonyos kíváncsiság és szeszély, az a vágy, hogy ide vagy oda menjünk
csak a magunk kedvéért, nem pedig nagyvilági kapcsolatainknak növelése,
fenntartása vagy egyszerű gyakorlása kedvéért. Láttam Balbecban
Villeparisis-nét a maga embereivel körülvéve, mikor egy pillantást sem
vetett a szálló halljában ülő személyekre. De az volt akkor az előérzetem,
hogy ez a mellőzés nem volt közöny, s úgy látszik, nem volt mindig
körülhatárolva. Máskor makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy megismerje
ezt vagy azt, akinek semmi jogcíme sem volt, hogy szalonjában fogadja,
néha csak azért, mert szépnek találta, vagy csak azért, mert azt mondták
neki, hogy mulatságos, vagy mert különbözőnek látszott az ő ismerőseitől,
akiket akkor nem nagyon értékelt, mert azt hitte, sosem hagyják el, mivel
mind a legtisztább Faubourg Saint-Germainhez tartoztak. Egy bohémet,
egy kispolgárt, akit kiválasztott a többi közül, kénytelen volt külön
meghívni s többször is és nyomatékosan, mivel az nem tudhatta
meghívása értékét, s így őt magát lassanként leértékelte a sznobok előtt,
akik egy szalont azok szerint az emberek szerint becsülnek, akiket a
háziasszony onnan kizár, s nem azok szerint, akiket befogad. Bizonyos, ha
fiatalsága valamelyik pillanatában Villeparisis-né torkig volt azzal az
elégültséggel, hogy az arisztokrácia legelsőihez tartozik, s ezért mintegy
mulattatta, ha megbotránkoztatta a körötte élőket, hogy szándékosan
leépíti a tulajdon helyzetét, most viszont, hogy elrontotta, egyszerre
fontosnak tartotta ezt a helyzetet. Meg akarta mutatni azoknak a
hercegnőknek, hogy több, mint ők, amikor azt mondja, azt teszi, amit ezek
nem mernek mondani vagy megtenni. De most, hogy e hercegnők, kivéve
közeli rokonságát, nemigen jöttek már hozzá, kevesebbnek érezte magát, s
tovább akart uralkodni, de másképp, mint a szellem révén. Szerette volna
magához vonzani azokat, akiket hajdanában oly gondosan távol tartott.
Hány női élet, egyébként alig ismert (mert mindenki kora szerint más-más
világot ismer, s az idősebbek hallgatása nem engedi meg a fiataloknak,
hogy el tudják képzelni a múltat s felfogni az események körforgását), vált
így széjjel ellenkező periódusokra, s az utolsó azzal telt el, hogy próbálta
visszahódítani, amit az előző periódusban olyan vígan szórt széjjel! S
milyen módon szórt így széjjel? A fiatalok még kevésbé képesek azt
elképzelni, mivel egy idős és tiszteletre méltó Villeparisis márkinét látnak
maguk előtt, s még csak eszükbe sem jut, hogy ez a mai komoly emlékíró,
aki fehér parókájával olyan méltóságosnak látszik, valaha víg
vacsoravendég volt, aki tán egykor legfőbb öröme volt s talán a vagyonát
is elnyelte régóta sírba költözött férfiaknak. Hogy ily módon azon volt,
hogy tönkretegye szüntelen és természetes iparkodással magas
születésének köszönhető helyzetét, egyáltalán nem jelenti, hogy
Villeparisis-né, még a rég múlt korban is, ne tartotta volna nagyra az ő
társaságbeli helyzetét. Ugyanígy szövögetheti egy neuraszténiás reggeltől
estig tétlenségét, elszigeteltségét, s mégsem érzi őket tűrhetőnek, s
miközben siet szorosabbra fűzni azt a hálót, amelynek a foglya, könnyen
lehet, hogy bálokról, vadászatokról, utazásokról ábrándozik. Minden
percben azon dolgozunk, hogy formát adjunk az életünknek, de akaratunk
ellenére, úgy másoljuk, mint egy rajzot, annak az énnek a vonásait, akik
vagyunk, nem pedig azét, akik szeretnénk lenni. Leroi-né megvető
köszöntése bizonyos tekintetben Villeparisis-né igazi természetét
fejezhette ki, és semmiképp se felelt meg a márkiné kívánságának.
Bizonyos, hogy mikor Leroi-né, Swann-né kedvelt kifejezése szerint,
„nullának nézte” a márkinét, ez viszont vigaszt kereshetett az
emlékezetében, hogy egyszer Mária Amália királyné[375] azt mondta neki:
„Úgy szeretem magát, mintha a tulajdon lánya volnék. „De hát az ily
királyi, titkos és ismeretlen kedveskedések csak a márkiné számára
léteztek, s porosak voltak, akárcsak egy első díjat nyert növendék
zeneakadémiai diplomája. A nagyvilág valóságos előnyei csak azok,
melyek életet formálnak, azok, amelyek eltűnhetnek anélkül, hogy aki
hasznukat látja, akár titokban tartaná, akár kinyilvánítaná őket, mert hisz
ugyanazon a napon száz másik jön a helyükbe. Amikor Villeparisis-né a
királyné szavaira emlékezett, szívesen elcserélte volna őket Leroi-né
vonzóerejével, akit mindenhová meghívtak, mint amilyen például egy
vendéglőben egy nagy, de ismeretlen művészé, akinek a lángelméje sem
félénk arcvonásaiból, sem kopott kabátja régi szabásából nem olvasható
ki, s aki szívesen lenne inkább a társaság egyik jelentéktelen ifjú tőzsdése,
de aki éppen két színésznő szomszédos asztalánál ebédel, s aki körül
szüntelenül s túlzott udvariassággal szaladgálnak a főnöktől s főpincértől
kezdve a pincérek meg más felszolgálók, s akár még a kukták is, akik a
konyhából jönnek sorban, hogy a vendéget csapatostul köszöntsék, mint a
tündérjátékokban, az italos pedig úgy jön feléje, oly porosan, mint a
palackok a hóna alatt, sántikálva s káprázó szemmel, mint aki a pincéből
jövet kificamította a lábát, még mielőtt napvilágra ért volna.
Meg kell azért mondani, hogy Villeparisis-né szalonjában, ha Leroi-né
távollétét fájdalmasan nélkülözte is a háziasszony, vendégeinek nagy része
ezt észre se igen vette. Egyáltalán nem ismerték Leroi-né sajátos helyzetét
az elegáns társaságban, s meg voltak győződve róla, hogy Villeparisis-né
szalonja Párizs legelőkelőbb szalonjai közé tartozik, mint ahogy
emlékiratainak mai olvasói is ily hitben vannak.
Ezen az első látogatáson, amelyet Saint-Loup-tól elválva tettem
Villeparisis márkinénál Norpois úrnak apámnak adott tanácsára hallgatva,
a márkinét sárga selyemmel tapétázott szalonjában találtam, amelyből
mintegy kiemelkedtek a kanapék s a csodálatos beauvais-i kárpittal
behúzott karosszékek, sötét rózsaszínű, majdnem violás, érett eperhez
hasonló színükkel. A Guermantes-ok, a Villeparisis-k családi arcképei
mellett a falakon ott pompáztak – az élők ajándékaképpen – Mária Amália
királyné, aztán a belga királyné, Joinville herceg, az osztrák császárné
arcképei. Villeparisis-né fekete, régimódi csipke fejkötőben (amelyet a
helyi vagy történelmi szokásokhoz híven éppoly ösztönös okossággal
hordott, mint egy breton hotelosné, aki vendégeinek párizsi többsége
ellenére ügyesebbnek találja, ha megtartatja szolgálóival a csipkés fejdíszt
és a fehér kézelőt), egy kis íróasztalnál ült, ahol előtte, ecsetjei, palettája s
egy megkezdett virágakvarell mellett, üvegekben, csészékben,
csészealjakban habos rózsa, zinnia, vénuszhaj tarkállott, amelyeket most
nem festett a vendégek tolongása miatt a látogatások e percében, s
amelyek mintha egy virágárus asztalán kínálkoztak volna egy
tizennyolcadik századi metszeten. Ebben a szándékkal enyhén fűtött
szalonban – mivel a márkiné meghűlt, mihelyt visszajött a vidéki
kastélyából – a vendégek között ott volt, amikor én megérkeztem, egy
levéltáros, akivel a márkiné délelőtt eredeti leveleket rendezett, történeti
hírességek hozzá intézett leveleit, amelyeket fakszimilében, igazoló
okmányokként akart mellékelni készülő Emlékirataihoz, azonkívül egy
ünnepélyes és ijedt arcú történész, aki megtudva, hogy a márkiné
Montmorency hercegnő egy arcképét örökölte, eljött a márkiné
engedélyéért, hogy közölhesse külön lapon ezt az arcképet a Fronde-ról
szóló munkájában. Ezekhez a vendégekhez csatlakozott régi barátom,
Bloch, jelenleg ifjú drámaíró, akitől a háziasszony azt várta, hogy potyán
szerez neki művészeket, akik majd az ő szalonjában a legközelebbi
matinékon játszanának. Igaz, hogy a társasági kaleidoszkóp éppen
fordulóban volt, s hogy a Dreyfus-ügy a zsidókat a társadalmi rangfokozat
legutolsó lépcsője felé sodorja. De, egyfelől a dreyfusi vihar hiába
dühöngött javában, a hullámok a vihar legelején még nem érik el
legbőszebb haragjukat. Amellett Villeparisis-né, hagyva, hogy családja
egy része a zsidók ellen mennydörögjön, eddig teljesen távol maradt az
ügytől, s nem sokat törődött vele. Végül az oly fiatalember, mint Bloch,
akit senki sem ismert, észrevétlen maradhatott, míg a magas rangú zsidók,
pártjuk képviselői, máris fenyegetve érezték maguk. Bloch jelenleg
kecskeszakállt növesztett, csíptetőt hordott s hosszú redingote-ot, s
kesztyűt tartott a kezében, mint egy papirusztekercset. A románok, az
egyiptomiak s a törökök gyűlölhetik a zsidókat. De egy francia szalonban
e népek közti különbségek nem olyan észrevehetők, s egy izraelita, ha oda
belép, mintha a sivatag mélyéből jönne, mint egy hiéna, kissé hajlott
testtel, ferdén tartott fejjel, s nagy „szálemeket” szórva mindenfelé,
teljesen megfelel a franciák orientális ízlésének. Csakhogy ekkor a
zsidónak nem szabad a nagyvilághoz tartoznia, különben könnyen angol
lordnak látszik, modora annyira elfranciásodott, hogy nála egy rebellis orr,
amely, mint a sarkantyúvirág, váratlan irányban ágaskodik, inkább
Mascarille[376] orrára, mint Salamon királyéra emlékeztet. De hát Bloch
még nem esett át a Faubourg hajlító tornagyakorlatán, s nem is
nemesítette meg az Angliával vagy Hispániával való kereszteződés,
úgyhogy az egzotizmus kedvelőjének oly fura ízű látvány maradt európai
ruhája ellenére, akár egy Decamps[377] festette zsidó. Bámulatos a hatalma
a fajnak, amely századok mélyéről jut előre, egészen a mai Párizsig,
színházaink folyosóira, irodáink pénztári ablakai mögé, temetésre, ki az
utcára, mint érintetlen falanx, stilizálva a mai kalapot, elnyelve, elfelejtve,
átalakítva a redingote-ot, amely nagyjában ma is olyan, mint az asszír
írnokoké, akik ünnepi ruhában vannak lefestve egy szuzai emlék
domborművén, Darius palotájának kapui előtt. (Egy óra múlva Bloch azt
képzelte, hogy Charlus úr antiszemita rosszindulatból érdeklődött, hogy ő,
Bloch zsidó keresztnevet hord-e, holott ez csak esztétikai kíváncsiság volt
nála és az egyéni sajátosságok kedvtelése.) De egyébként a fajok
állandóságáról beszélni nem adja vissza pontosan azt a benyomást,
amelyet a zsidókról, görögökről, perzsákról s minden más népről nyerünk,
akiknek jobb meghagyni a változatosságukat. Ismerjük az ókori
festményekről a régi görögök arcát, láttunk asszírokat is egy szuzai palota
homlokzatán. Mármost azt hisszük, ha a nagyvilágban ehhez vagy ahhoz a
csoporthoz tartozó keletiekkel találkozunk, hogy természetfeletti
teremtmények állnak ott velünk szemben, akik a spiritizmus hatalmából
jelentek meg előttünk. Eddig csak felszínes képet ismerünk; és lám, most
elmélyül, kitágul mind a három dimenzió irányába, mozogni kezd. Az az
ifjú görög hölgy, aki egy gazdag bankár leánya, és aki most divatban van a
nagyvilágiak között, olyan, mint egy táncosnő egy történeti s
egyszersmind esztétikai balettban, aki a hellén művészetet egész
életnagyságában jelképezi; a színházban a rendezés még banálissá is teszi
ezeket a képeket; viszont ha egy török nő vagy egy zsidó lép be a szalonba,
oly látványban van részünk, mintha a figurák, lelket kapva, még
különösebbé válnának, mintha valóban oly lényekről volna szó, akiket
valami spiritiszta erőfeszítés idézett volna fel előttünk. Ez a lélek (vagyis
az a kevés, amivé csökken, legalábbis mostanáig, a lélek az ily
felidézésekben), ez a lélek, ez a lelke a hajdani görögöknek, a hajdani
zsidóknak, akiket eddig csak a múzeumokban láttunk, s akik most egy
jelentéktelen, de ugyanakkor transzcendens élettől szakadnak el, hogy
bemutassák előttünk ezt a megtévesztő mimikát. Az, amit abban az ifjú
görög hölgyben – aki elkerül bennünket – meg akarunk ölelni, de hiába, az
egy hajdan megcsodált figura egy görög váza oldalán. Azt hiszem, ha
Villeparisis-né szalonjának fényében pár felvételt készítettem volna
Blochról, ugyanily képet adtak volna Izraelről, izgalmasat, mert mintha
nem is az emberiségtől származna, s csalókát, mert mégiscsak nagyon
hasonlók az emberiséghez, s mivel ily képeket mutatnak a spiritiszta
fotográfiák. Még általánosabb tekintetben is, nincsen semmi, még a
velünk élő emberek üres beszédében sem, ami ne tenné valahogyan a
temészetfeletti benyomását ebben a mi mindennapi szegényes
univerzumunkban, ahol még egy lángelme is, akit szorosan körülvesznek,
akár egy táncoló asztalt, s akitől a végtelenség titkainak felfedezését
várjuk, csak ilyen szavakat ejt ki – ugyanazokat, mint amelyek Bloch ajkát
elhagyták –: „Vigyázat, a cilinderem!”
– Istenem, a miniszterek, kedves uram – folytatta Villeparisis-né,
főképp régi barátomhoz intézve a szavait, s újrakezdve a társalgást,
amelyet az én belépésem szakított meg –, a minisztereket akkoriban senki
sem akarta látni. Bár még akkor kicsi voltam, emlékszem, a király kérte
nagyapámat, hívja meg Decazès[378] urat a báljára, ahol az én apámnak
Berry hercegnővel kellett táncolnia. „Florimond, igen lekötelezne”,
mondta neki a király. Nagyapám, aki egy kissé süket volt, Castries urat
értett, s a kérést egészen természetesnek találta. Amikor azonban
megértette, hogy Decazès úrról van szó, egy pillanatra fellázadt, de
beleegyezett, még az este írt Decazès úrnak, kérve, hogy tisztelje meg a
házát, s kegyeskedjék eljönni jövő heti báljára. Mert abban az időben
udvariasak voltak ám az emberek, kedves uram, s egy háziasszony nem
érte volna be azzal, hogy csak a névjegyét küldje s ráírja kézzel: „egy
csésze teára”, vagy „tánc és tea”, vagy hogy „tea és zene”. De ha értettek
is az udvariassághoz, nem kevésbé ismerték az arcátlanságot. Decazès úr
elfogadta a meghívást, de megtudta, hogy a bál előestéjén nagyapám
rosszul érezvén magát, lemondott az egész bálról. Nagyapám így hát szót
fogadott a királynak, s Decazès úr mégsem volt ott a bálján... Igen, uram,
igen jól emlékszem még Molé[379] úrra, igen szellemes ember volt, és ezt
be is bizonyította, mikor fogadta de Vigny urat a Francia Akadémián, de
nagyon ünnepélyes volt, s még most is látom, ahogy lement a lépcsőn
vacsorára, cilinderével a kezében.
– Ah, milyen jól felidézi ezt a veszélyesen nyárspolgári korszakot, mert
akkor minden bizonnyal általános szokás volt, hogy az ember kezében
tartotta magánál a kalapját – mondta Bloch, aki nagyon vágyott erre a ritka
alkalomra, hogy egy szemtanútól tanulja meg a hajdani arisztokrata élet
szokásait, míg a levéltáros, a márkiné időleges titkárféléje, érzelmes
pillantásokat vetett a háziasszonyra, minthogyha azt mondta volna
nekünk: „Látják, ilyen ő, mindent tud, ismert régen mindenkit,
megkérdezhetik bármiről, igazán rendkívüli teremtés.”
– Dehogy – felelte Villeparisis-né, közelebb húzva a poharat, amelynek
vizében a vénuszhaj ázott, mert azt akarta lefesteni a következő
pillanatban –, ez csak egyszerűen Molé úrnak volt a szokása. Sose láttam
apámat, hogy magánál tartotta volna a kalapját, kivéve persze, ha a király
jött, merthogy a király mindenütt otthon van, s a háziúr nem több, mint
vendég a tulajdon szalonjában.
– Arisztotelész azt mondja a II. fejezetben... – kísérelte meg a
közbeszólást Pierre úr, a Fronde történésze, de oly félénken, hogy senki
sem figyelt rá. Mivel néhány hét óta oly ideges álmatlanság gyötörte,
amely minden kúrának ellenállt, már le se feküdt, s megtörve a
fáradtságtól, csak akkor ment el hazulról, ha munkái elszólították az
otthonából. Egyszerűen képtelen lévén gyakran újrakezdeni ezeket az
expedíciókat, amelyek másoknak olyan egyszerűek, míg neki oly
erőfeszítésébe kerültek, minthogyha a holdból kellett volna leszállni értük,
csodálkozott, ha másoknak nem úgy volt mindig megszervezve az
életmódja, hogy minél hasznosabban szolgálhassák az ő váratlan
nekirugaszkodásait. Például többször zárva talált egy könyvtárat, ahová
csak akkor tudott elmenni, ha nagy nehezen álló helyzetbe tornászta
magát, s akkor is olyan redingote-ban, mintha Wells világához tartozna.
Szerencsére Villeparisis-nét otthon találta, s megnézhette azt a bizonyos
arcképet.
Bloch a szavába vágott.
– Csakugyan – mondta, felelve arra, amit Villeparisis-né mondott a
királyi látogatók ceremóniájáról –, ezt nem tudtam ilyen részletesen
(mintha olyan különös volna, hogy nem tudja).
– Az ily vizitekről jut eszembe, tudja, mily ostobán megtréfált tegnap
délelőtt Basin öcsém? – kérdezte Villeparisis-né a levéltárostól. – Csak
izente, nem maga jelentkezett, hogy a svéd királyné engem akarna
meglátogatni.
– Igazán? Ezt izente, se többet, se kevesebbet? Tetszik nekem ez a
hidegvér! – kiáltott Bloch, hangos nevetéssel, míg a történész csak
hidegen és fenségesen mosolygott.
– Csodáltam, mert csak pár napja jöttem vissza vidékről: mindenkit
megkértem, a nyugalmam miatt, ne mondják senkinek, hogy Párizsban
vagyok, s törtem a fejem, hogyan tudhatta meg ezt máris a svéd királyné, s
nem hagyott még két napot se, hogy egy kis lélegzethez jussak – folytatta
Villeparisis-né, s hagyta, hadd csodálkozzanak jelenlévő vendégei, hogy a
svéd királyné látogatásában semmi rendkívülit sem talál.
Persze, ha ma reggel Villeparisis-né átnézte a levéltárossal emlékiratai
okmányait, akkor most öntudatlanul is ezeknek a mechanizmusát s a
varázsát próbálta ki egy középosztálybeli közönségen, amely máris
jövendő olvasóit képviseli. Villeparisis-né szalonja különbözhetett egy
valóban választékos szalontól, ahol sokan távol maradtak volna azok közül
a polgárasszonyok közül, akiket a márkiné fogadott, s ahol viszont
láthatták volna azokat az előkelő dámákat, akiket Leroi-nénak végül is
sikerült magához láncolni, de hát ez az árnyalat nem érezhető az ő
emlékirataiban, amelyben a szerzőnek néhány jelentéktelen kapcsolata
nem szerepelt, mert nem volt semmi ok arra, hogy még idézzék is őket; de
azért nem hiányoztak senkinek azok a vendégek sem, akik sohasem jöttek
el hozzá, mert ezeknek az emlékiratoknak érthetőleg szűk keretében nem
lehet mindenkit idézni, s ha az idézett vendégek hercegi, történelmi
személyiségek, a közönség szemében ez már az emlékiratok lehető
legteljesebb eleganciája. Leroi-né ítélete szerint Villeparisis-né szalonja
harmadrendű szalon volt: s Villeparisis-nénak fájt Leroi-né ítélete. Viszont
ma már senki sem tudja, ki volt ez a Leroi-né, az ő ítélete elpárolgott,
Villeparisis-né szalonját viszont, ahol megfordult a svéd királyné, s ahol
megfordult Aumale és Broglie herceg, Thiers, Montalembert, Dupanloup
őeminenciája, az utókor majd mint a tizenkilencedik század egyik
legfényesebbjét tekinti, az az utókor, amely nem változott Homérosz és
Pindarosz ideje óta, s amely irigylésre méltó rangúnak tartja a magas
helyen való születést, a királyi vagy majdnem királyi származást, a
királyok, a népvezérek, a híres emberek barátságát.
Mindezekből volt is pár példánya Villeparisis-nénak jelenlegi
szalonjában és emlékeiben, amelyeket némelykor könnyen átalakított, és
így mindezeket a múltba is belehelyezte. Amellett Norpois, aki nem volt
képes igazán kedvező helyzetet teremteni barátnőjének, legalább idegen
vagy francia államférfiakat vitt hozzá, akiknek szükségük volt Norpois-ra,
s tudták, legjobban akkor lesz sikere az ő fáradozásuknak, ha eljárnak
szorgalmasan Villeparisis-néhoz. Lehet, hogy Leroi-né is ismerte ezeket a
kiváló európai személyiségeket. De mivel kellemes nő volt, s kerülte a
kékharisnyaságot, esze ágában sem volt a keleti kérdésről szónokolni a
miniszterelnöknek, vagy a szerelem lényegéről a regényíróknak és a
filozófusoknak. „A szerelemről? – felelte egyszer egy nagyképű hölgynek,
aki azt kérdezte tőle: »Mi a véleménye a szerelemről?« – A szerelemről?
Sűrűn gyakorlom, de sose beszélek róla.” Ha fogadta az irodalom s a
politika hírességeit, beérte azzal, mint Guermantes hercegnő, hogy hagyta
őket nyugodtan pókerezni. Sokszor ezt jobban is szerették, mint az
eszmékben oly gazdag fenséges társalgásokat, aminőkre Villeparisis-né
kényszerítette őket. De hát ezek a társalgások, amelyek talán nevetségesek
a nagyvilágban, Villeparisis-né emlékiratait kitűnő lapokkal gazdagították,
politikai értekezésekkel, amelyek éppoly tetszetősek az emlékekben, mint
például Corneille tragédiáiban. Egyébként a Villeparisis-nék szalonját
azért ismeri csak az utókor, mert a Leroi-nék nem tudnak írni, s még akkor
is, ha tudnának, nem maradna rá idejük. És a Villeparisis-nék irodalmi
képességei okot szolgáltatnak a Leroi-nék megvetésére, a Leroi-nék
megvetése viszont kitűnően szolgálja a Villeparisis-nék írói képességeit,
mivel így a kékharisnyáknak kellő idejük marad arra, amit az irodalmi
pálya kíván. Az Úristen, aki azt akarja, hogy legyen pár jól megírt
könyvünk, megvetést támaszt ebből az okból a Leroi-nék szívébe, mert
tudja, ha meghívnák vacsoráikra a Villeparisis-nékat, ezek rögtön
otthagynák az íróasztalukat, s befogatnák a kocsijukat este nyolcra.
Egy perc múlva, lassú és ünnepélyes léptekkel, magas termetű öreg
hölgy lépett be, aki fölhajtott szélű szalmakalapja alatt Mária Antónia
stílusú fehér hajviseletet hordott. Nem tudtam akkor, hogy egyike volt
annak a három dámának, akiket még lehetett látni a párizsi társaságban, s
akik, mint Villeparisis-né, bár igen magasan születtek, rá voltak utalva –
az idők homályában elenyészett okok miatt, melyekről csak ennek a
kornak egy öreg gavallérja tudhatott –, hogy csak a társaság szemetjét
fogadják, akiket sehová se hívtak. A három hölgy közül mindegyiknek
megvolt a maga „Guermantes hercegnője”, ragyogó unokahúga, aki el-
eljött hozzá rokoni kötelességből, de egyik öreg hölgy se lett volna képes
megnyerni a másik kettő „Guermantes hercegnőjét”. Villeparisis-né igen
jóban volt ezzel a három dámával, jóllehet nem szerette őket. Talán az ő
helyzetéhez hasonló helyzetük nyújtott olyan képet, amit nem érzett
kellemesnek. Amellett meg mind a hárman fanyarok, kékharisnyák voltak,
iparkodtak a kis egyfelvonásosok sűrű játszatásával azt a hitet kelteni
önmagukban, hogy szalonjuk van, így aztán olyan versengés alakult ki
közöttük, amelyet viharos létüktől megingott vagyoni helyzetük
krajcároskodása művészek ingyenes közreműködésére kényszerített, s
igazi élethalálharccá alakított. Aztán a Mária Antóniásan fésült dáma
ahányszor Villeparisis-nét látta, kénytelen volt arra gondolni, hogy a
márkiné húga, Guermantes-né sose jön a péntekjeire. Vigasza csak az volt,
hogy ezeken a pénteki fogadásokon sose hiányzott az a Poix hercegnő, aki
az ő Guermantes-néja volt, és sose ment Villeparisis-néhoz, pedig hát Poix
hercegnő benső barátnője volt Guermantes-nénak.
 Mindamellett a Malaquais rakpart palotájától a rue de Tournon, a rue de
la Chaise és a Faubourg Saint-Honoré szalonjaiig egy éppoly erős, mint
gyűlölt kapocs egyesítette ezt a három bukott istenséget, akikről szerettem
volna tudni, a társaság valamilyen mitologikus szótárában lapozgatva,
hogy milyen gáláns kalandjuk, milyen szentségtörő vakmerőségük
okozhatta a vesztüket. Ugyanaz a fényes kezdet, ugyanaz a mostani csőd
vihette őket tán nagy részben arra, hogy egyszerre gyűlöljék és sűrűn
látogassák egymást. És aztán mindegyikük kényelmes eszközt talált a
másik kettőben, hogy lekötelezze a vendégeit. Hogyne hitték volna ezek,
hogy a legzártabb társaságba léptek, ha egy olyan igen rangos hölgynek
mutatták ott be, akinek a nővére egy Sagan vagy egy Ligne herceghez
ment feleségül? Annál is inkább, mert a lapokban sokkal többet beszéltek
ezekről az állítólagos szalonokról, mint az igaziakról. Még a valóban
választékos unokaöcsök is, akiket arra kért egy-egy pajtásuk, hogy vezesse
őket a nagyvilágba (Saint-Loup volt ilyen mindenekelőtt), így beszéltek:
„Elviszem nagynénémhez, Villeparisis-néhoz, vagy egy másikhoz, X.
nagynénémhez, igen érdekes szalonja van.” Pedig hát főképp azt tudták,
hogy ez sokkal könnyebb lesz nekik, mint hogy ezeket a fiatalembereket e
hölgyek elegáns unokahúgaihoz vagy sógornőihez vezessék. Az igen koros
férfiak, s a fiatal nők, akik tőlük, a korosoktól tudtak meg mindent, azt
mondták, hogy azért nem fogadják ezeket az öreg hölgyeket, mert
rendkívül kicsapongó viselkedésük volt, ami, vetettem közbe én, nem
akadályozta meg az eleganciát, de erre meg azt válaszolták, hogy e
hölgyek viselkedése túlszárnyalt minden ma ismert mértéket. Ezeknek az
ünnepélyes hölgyeknek a kicsapongásai, akik mereven kiegyenesedve
ültek ott a szalonban, olyan mértékteleneknek tetszettek azoknak a
szájában, akik ezekről beszéltek – hogy el sem tudtam képzelni őket –,
olyan arányokat öltöttek, mint a történelem előtti idők, mint a mammut
korszaka. Egyszóval ez a három párka, fehér, kék vagy rózsaszín
parókával, számát se tudja a férfiaknak, akiket fonalukkal behálóztak.
Gondoltam, hogy a mai férfiak éppúgy túlozzák e mesés idők bűneit, mint
a görögök, akik Ikaroszt, Thészeuszt vagy Héraklészt formáltak azokból az
emberekből, akik nem sokban különböztek azoktól, akik jóval később
istenítették őket. De hát egy egyén bűneit csak olyankor összegzik, mikor
már nem képes gyakorolni őket, s a már-már beteljesülő társadalmi
büntetés nagyságából – mikor már csak a büntetésről vehetünk tudomást –
mérhetjük meg, képzelhetjük el, vagy csak túlozzuk azt a bűnt, amelyet
egykor elkövettek. E jelképes figurák kiállítási csarnokában, vagy
másképp a „nagyvilágban” a valóban könnyű erkölcsű dámák, ezek az
ízig-vérig Messalinák egy vagy hetvenéves, ünnepélyesen gőgös külsejű
hölgy alakjában jelentkeznek, aki fogad, amennyire tud, de nem mindig
azt, akit szeretne, akihez nem óhajtanak járni a hölgyek, akinek a
viselkedése ki van téve a megrovásnak, pedig hát Őszentsége mindig
megadja neki az „arany rózsát”, s akivel az is megtörtént, hogy könyvet írt
Lamartine ifjúságáról, s még akadémiai jutalmat is kapott érte. „Jó napot,
Alix”, mondta Villeparisis-né a Mária Antóniásan fésült, fehér parókás
hölgynek, aki éles tekintetet vetett a társaságra, hogy felfedezze, nincs-e
ebben a szalonban valaki, aki hasznos lehet az övének s akit ebben az
esetben neki magának kell felfedeznie, mert Villeparisis-né – nem
kételkedett benne – elég gonosz ahhoz, hogy megpróbálja előle elrejteni.
Így történt, hogy Villeparisis-né megfontoltan igyekezett megakadályozni
Bloch bemutatását az öreg hölgynek, mert félt, hogy Bloch ugyanazt az
egyfelvonásost játszatja el – mint őnála – a Malaquais rakparti palotában
is. De ez csak visszafizetés volt. Mert előző nap az öreg hölgynél Ristoriné
szavalt, és ő igen vigyázott arra, hogy Villeparisis-né, akitől valósággal
ellopta a híres olasz művésznőt, ne tudjon erről, mielőtt megtörténne. De
hogy Villeparisis-né mégse tudja meg az újságokból, s ne legyen
megsértődve, ő mondta el neki a dolgot, mint aki nem érzi magát
bűnösnek. Villeparisis-né úgy vélte, hogy az én bemutatásom nem jár
annyi kellemetlenséggel, mint Bloché, bemutatott hát ennek a rakparti
Mária Antóniának. Ez viszont azon iparkodva, hogy minél kevesebb
mozgással megőrizhesse öregségében is Coysevox[380] szobrainak istennői
vonalát, amely jó pár esztendeje annyira el tudta bájolni az elegáns
fiatalságot, s amelyet ma az álírók rímpárokban ünnepeltek – különben is
megszokva azt a gőgös és sok mindent kárpótló merevséget, amely
azoknál tapasztalható, akiket valami hibájuk olyasmire kényszerít, hogy
ők köszönjenek mindig előre – fejet hajtott könnyedén és jéghideg
fenséggel s másfelé fordulva, annyit törődött velem, mintha ott sem lettem
volna. Kétélű magatartása azt látszott mondani Villeparisis-nénak:
„Láthatja, hogy nincs szükségem bármily új ismeretségre, s hogy ezek a
kis fiatalemberek – gonosz nyelvű mind – nem érdekelnek semmiféle
szempontból.” De amikor visszavonult egy negyedóra elteltével,
kihasználva a zűrzavart, mégis a fülembe súgta, hogy jöjjek a páholyába a
jövő hét péntekjén egyikkel a három dáma közül, akinek ragyogó
családneve – Choiseul hercegnő lehetett – roppant hatást tett rám.
– Uram, azt hiszem, írni akar valamit Montmorency hercegnőről –
mondta Villeparisis-né a Fronde-történésznek azzal a morcossággal,
amitől nagy szeretetreméltósága – akarata ellenére – duzzogó
csücsörítéssé ráncolódott, ami egyrészt az öregkor külső, testi
fanyarságától származik, másrészt a régi arisztokrácia majdnem paraszti
stílusának utánzásától. – Megmutatom az ábrázatát, mármint az eredeti
arcképet, mert a Louvre-é csak kópia.
Felkelt, a virágai mellé rakta ecsetjeit, s a kis köténye, amely eddig
észrevétlen maradt a dereka körül, s amelyet azért kötött fel, hogy ne
szennyezze be magát a festékeivel, még hasonlóbbá tette egy
parasztasszonyhoz, mint fejkötője és vastag szemüvege s szembetűnően
megkülönböztette a fényűző személyzettől, a főlakájtól, aki a teát és a
süteményt hozta be, s az egyenruhás inastól, akiért azért csöngetett, hogy
megvilágítsa Montmorency hercegnőnek, egy híres keleti kolostor egykori
főnöknőjének arcképét. Körülöttünk mindenki felkelt. „Egyébként –
mondta – eléggé mulatságos, hogy ezekben az alapítványokban, ahol a mi
ősnénéink több ízben apátnők voltak, a francia király lányait nem fogadták
volna be. Ezek igen zárt körű alapítványok voltak.” „Nem fogadták volna
be a királylányokat, ugyan miért nem?” – kérdezte ámuldozva Bloch. „Hát
mert a királyi család nem volt eléggé tiszta vérű, mióta rangon alul
házasodott.” Bloch egyre jobban ámult-bámult: „Rangon alul, a francia
királyi ház? Hogyan, miképp?” „Hát úgy, hogy összeházasodtak a
Mediciekkel – felelte Villeparisis-né, a világ legtermészetesebb hangján. –
Ugye, szép ez az arckép? – tette hozzá. – S amellett tökéletesen épségben
maradt.”
– Kedves barátnőm – vetette közbe a Mária Antónia-fejű hölgy –, nem
emlékszik, hogy mikor elhoztam Lisztet magához, Liszt azt mondta, hogy
ez a másolat, nem a másik.
– Mindig meg fogom hallgatni Liszt véleményét a muzsikáról, de a
festészetről már nem! Egyébként akkor már agyalágyult volt, s nem
emlékszem, hogy ezt mondta volna. Viszont nem maga hozta ide hozzám.
Legalább hússzor vacsoráztam vele Sayn-Wittgenstein hercegnőnél.
 Alix döfése nem talált, elhallgatott, s mozdulatlanul állt ott tovább. Az
arcát borító púderrétegtől olyan volt a képe, mintha kőből lett volna. S
mivel a profilja nemes vonású volt, mintha csak egy háromszögletű s
mohos talapzaton állt volna – amelyet eltakart a köpönyege –, akár egy
park töredező istennője.
– Ahá, még egy szép arckép – mondta a történész.
Az ajtó kinyílt, s Guermantes hercegnő lépett be a szalonba.
– Nini, jó napot – mondta Villeparisis-né, s meg se mozdítva a fejét,
kihúzta egyik kötényzsebéből a kezét, s az újonnan érkezőnek nyújtotta; s
nem is foglalkozva többé vele, megint a történészhez fordult: – Ez meg La
Rochefoucauld hercegnő arcképe...
Egy fiatal, merész külsejű s megnyerő arcú inas (de akit oly pontosan és
tökéletesen megnyírtak, hogy az orra kissé vörös lett, s az arcbőre könnyen
égett, mintha nyomai maradtak volna az iménti s szobrászkézre valló
beavatkozásnak) jött be, tálcán egy névjegyet hozva.
– Egy úr van itt, már többször járt itt, hogy láthassa a márkinét.
– Mondta neki, hogy fogadónapom van?
– Hallotta, hogy itt benn beszélnek.
– Hát jó, akkor beengedheti. Valahol bemutatták ezt az urat – mondta
Villeparisis-né. – Kijelentette, nagyon szeretné, hogyha fogadnám a
szalonomban. Sohase bátorítottam, hogy jöjjön. De hát ha már ötször
idefáradt, nem szabad megbántani az embereket. Uram – szólt hozzám –,
és önnek is, uram – tette hozzá a Fronde történészéhez fordulva –, hadd
mutassam be önöknek húgomat, Guermantes hercegnőt.
A történész mélyen meghajolt, éppúgy, mint én, s mivel feltételezte,
hogy ezt a köszöntést valami melegebb megjegyzés fogja követni, szeme
megelevenedett, s épp ki akarta nyitni a száját, amikor szinte
megfagyasztotta Guermantes-nénak a látványa, aki élve dereka
önállóságával, hogy előrehajthassa túlzott udvariassággal, s hogy pontosan
visszavesse anélkül, hogy arca és tekintete akár csak észrevette volna,
hogy valaki van előtte; s miután könnyen sóhajtott, beérte azzal, hogy
mutassa, milyen semmiségnek tartja az én jelenlétemet és a történészét,
orrcimpáinak pontos mozgása jelezte tétlen figyelmének teljes
dologtalanságát.
A nem várt vendég belépett, egyenesen Villeparisis-né felé tartott, naiv
és túlbuzgó arckifejezéssel: Legrandin volt.
– Végtelenül köszönöm, asszonyom, hogy fogad – mondta erősen
hangsúlyozva a „végtelenül”-t –, egészen ritka és finom ez az öröm,
amelyet ezzel egy öreg és magányos embernek szerez, s biztosítom, hogy
a visszhangja...
Mikor engem észrevett, egyszerre félbeszakította a mondatát.
– Mutattam a vendégemnek La Rochefoucauld hercegnő szép arcképét,
tudja, a Maximák szerzőjének felesége, a családból maradt rám.
Guermantes-né addig Alixot üdvözölte, bocsánatot kért tőle, hogy mint
annyi éven át, az idén se mehetett el hozzá. „De Madeleine mindenről
beszámolt” – tette hozzá.
– Nálam volt ma is ebéden – mondta a Malaquais rakparti márkiné
elégedetten, arra gondolva, hogy Villeparisis-né ezt sosem mondhatja.
Én közben Blochkal beszélgettem, s attól tartva, hogy azok után, amit
hallottam apja változásáról vele szemben, irigykedik majd az én életemre,
azt mondtam neki, hogy az övé biztosan boldogabb. Az én szavaimat
pusztán az udvariasság diktálta. De hát a jó sorsukat könnyen elhiteti ez az
önteltekkel, azokkal, akiknek önmagukról igen jó a véleményük, vagy
akiben azt a vágyat kelti, hogy azt másokkal is elhitessék. „Igen,
csakugyan remek életem van – mondta Bloch, és közben az arca égi
boldogságot tükrözött. – Igen, három kiváló barátom van, nem akarok
eggyel se többet, imádni való a barátnőm, tökéletesen boldog vagyok.
Ritka az oly halandó, akit a mi Zeusz atyánk ennyi boldogsággal
kényeztet.” Azt hiszem, főképpen önmagát iparkodott dicsérni, bennem
meg irigységet kelteni. Az is lehet, hogy optimizmusában volt valami
vágy az eredetiségre. Látszott rajta, hogy nem akar kopott közhelyekkel
felelni: „Ó, semmiség, és a többi”, amikor arra a kérdésemre: „Szép volt-
e?”, amit egy nála tartott táncmulatság alkalmából mondtam, s amelyre én
magam nem mehettem, azt felelte, egyszerűen s közömbösen, mintha
másról szólna: „Igen, hogyne, igen szép volt, egészen jól sikerült. Igazán,
egészen kellemes volt.”
– Amit mond, roppantul érdekel – mondta Legrandin Villeparisis-nénak
–, mert épp múltkor jegyeztem meg, mennyire rokon ön vele a fordulatok
eleven pontosságában, abban a bizonyos valamiben, amit én két ellentétes
fogalommal kőbe vésett gyorsaságnak s halhatatlan pillanatfelvételnek
neveznék. Szerettem volna ma este feljegyezni mindazt, amit mond; de
nem felejtek el egy szót sem. Hisz mindannyi, mint ahogy, azt hiszem,
Joubert mondja, barátja az emlékezetnek. Olvasta valaha Joubert-t? Ó, az
ön aranymondásai biztosan tetszettek volna neki! Még ma este, ha
megengedi, elküldöm a műveit, büszke vagyok, hogy én mutathatom be
önnek az ő szellemét. Nem volt annyi erő benne, mint az önében. Viszont
nem volt híjával a gráciának.
Szerettem volna itt azonnal köszönteni Legrandint, de ő mindig a lehető
legmesszebb tartotta magát tőlem, biztosan abban a reményben, hogy így
nem hallom a túlzott bókokat, amelyeket válogatottnál válogatottabb
kifejezésekkel s szünet nélkül árasztott Villeparisis-néra.
A márkiné vállat vont s mosolygott, mintha Legrandin bókjait csak
csúfolódásnak vette volna, s a történész felé fordult:
– Ez meg itt a híres Marie de Rohan, másképp Chevreuse hercegnő, aki
először Luynes úrhoz ment feleségül.
– Kedvesem, Luynes-né Yolande-ra emlékeztet; tegnap látogatóban volt
nálam; ha tudtam volna, hogy szabad az estéje, üzenetet küldtem volna;
Ristoriné, aki váratlanul állított be, a szerző előtt Carmen Sylva, a királyné
verseit szavalta, gyönyörű volt!
„Milyen aljas! – gondolta Villeparisis-né. – Biztosan erről beszélt olyan
halkan a minap Beaulaincourt-nénak és Chaponay-nénak.” – Szabad
voltam, nem jött hozzám senki. Hallottam szavalni Ristorinét
fénykorában, ma már csak rom. Carmen Sylva verseit meg nem
hallgatnám semmiért. A Ristori eljött hozzám egyszer az aostai hercegnő
kíséretében, Dante Poklából szavalt egy éneket. Ebben jobb volt
mindenkinél.
 Alix állta az ütést, még csak meg se remegett. Olyan volt most is, mint
a márvány. Tekintete éles volt s üres, orra nemesen hajlott. Csak arca egyik
feléről hullott le egyszerre a púder. Könnyű, furcsa, zöld és rózsaszínű
növényzetféle lepte el az állát. Még egy tél talán, s aztán vége.
– Nézze, uram, ha szereti a jó képeket, ez itt Montmorencyné arcképe –
mondta Villeparisis-né Legrandinnak, hogy végre elhallgattassa az
újrakezdődő bókokat.
Felhasználva, hogy messzebbre került tőlük, Guermantes-né
nagynénjére nézett, s ugyanakkor Legrandinra vetett kérdő és ironikus
pillantást.
– Legrandin úr – mondta halkabban Villeparisis márkiné –; nővérét
Cambremernének hívják, bár azt hiszem, neked ez oly keveset mond, mint
nekem.
– Hogyhogy, nagyon jól ismerem – kiáltott fel Guermantes-né, de előbb
a kezét a szája elé tette. – Azazhogy nem ismerem, de nem tudom, mi lelte
Basint, aki a jóisten tudja, hol találkozhatott a férjjel s mondta, hogy azt a
kövér feleségét küldje el hozzám látogatóba. El se tudom mondani, milyen
volt ez a látogatás. Elbeszélte ez a hölgy, hogy volt egyszer Londonban, s
felsorolta a British Museum valamennyi híres képét. Úgy, ahogy itt lát, ha
elmegyek innen, leteszem a névjegyemet ennél a női szörnyetegnél. S ne
higgye, hogy ez olyan könnyű dolog, mert azon a címen, hogy haldoklik,
örökké odahaza van, s akár este hétkor vagy reggel kilenckor megy hozzá
az ember, mindig készen áll arra, hogy epres süteménnyel kínálja. De igen,
úgy van, ahogy mondom, szörnyeteg – ismételte Guermantes-né nagynénje
kérdő pillantására. – Lehetetlen teremtés mindenképp: „tollforgató”,
egyszóval ilyesmi.
– Mit jelent az, hogy „tollforgató”? – kérdezte Villeparisis-né a húgától.
– Mit tudom én?! – kiáltott fel a hercegnő tettetett méltatlankodással. –
Nem is akarom tudni. Így nem tudok franciául. – S látva, hogy nénje
valóban nem tudja, hogy mit jelent a „tollforgató”, arra az elégtételre
pályázott, hogy ő éppannyira tudós, mint amennyire purista, s hogy
ugyanakkor kicsúfolja nénjét, miután kicsúfolta Cambremernét: – De
tudom – mondta félig nevetve, amit kissé fékezett a tettetett rosszkedv
maradványa –, és mindenki tudja, hogy „tollforgató” annyi, mint író,
akinek tollal van dolga. De a szó maga ijesztő. Az embernek majd
beletörik a nyelve. Én sohase mondanám ki... Szóval, ez a testvére! Eddig
még nem eszméltem rá. De azért érthető a dolog. Ugyanolyan alázatos a
nővére is, mint az ágy előtti szőnyeg, s ugyanolyan kölcsönkönyvtárízű a
beszédmódja. Éppolyan hízelkedő s éppolyan borzasztó a modora. Kezdem
már egészen jól érteni a kettőjük rokonságát.
– Ülj le, s igyál egy kis teát – mondta Villeparisis-né Guermantes
hercegnőnek –, szolgáld ki magad, neked nem kell ősanyáid arcképeit
látni, éppolyan jól ismered őket, mint én.
Villeparisis-né nemsokára megint visszaült a helyére és tovább festett.
Mindenki közelebb jött hozzá, én meg felhasználtam az alkalmat, hogy
Legrandin felé menjek, és mivel a márkinénál való jelenlétében semmi
bűnöset nem találtam, megmondtam neki, nem is gondolva arra, mennyire
meg fogom sérteni, s mennyire azt fogja hinni, hogy meg is akarom
sérteni: „No lám, uram, ugye megbocsátható, hogy egy szalonba
látogattam, mivel ön szintén itt van.” Legrandin arra következtetett
ezekből a szavakból (legalábbis pár nap múlva így ítélkezett rólam), hogy
mélységesen gonosz vagyok, s csak a rosszban találok élvezetet.
– Talán udvariasabb lenne, ha köszönne előbb az embernek – felelte,
kezet sem nyújtva, s olyan dühös és közönséges hangon, aminőt nem
vártam volna tőle, s amelynek semmi értelmes kapcsolata nem volt azzal,
amit szokásosan mondott, inkább valami közvetlenebb s megfoghatóbb
valamivel, amit érezhetett. Ugyanis azzal kapcsolatban, amit érzünk,
mivel előre elszántuk, hogy sosem fogjuk kifejezni, nem is gondolunk arra
a módra, hogyan fogjuk kifejezni. S hirtelen valami undok és ismeretlen
állat szólal meg bennünk, amelynek a hangsúlya néha oly félelmet kelthet
abban, aki egy hibánk vagy egy vétkünk önkéntelen, töredékes s majdnem
ellenállhatatlan vallomását fogadja, mint amit egy bűnös hirtelen,
közvetett és furcsa módon kibuggyanó önleleplezése keltene, aki nem
tudja tovább elhallgatni egyáltalán nem sejtett gyilkosságát. Szó sincs
róla, igen jól tudtam, hogy a szubjektív idealizmus nem akadályoz meg
nagy filozófusokat abban, hogy ne legyenek falánkok, vagy ne
jelentkezzenek makacsul egy akadémiai karszékre. De Legrandinnak
igazán nem volt szüksége egyre emlegetni, hogy egy másik planétához
tartozik, mikor minden haragos vagy szeretetre méltó vonaglását az az
egyetlen vágy kormányozta, hogy ebben a mienkben minél jobb helyet
foglaljon el.
– Hát persze, hogyha az embert vagy hússzor egymás után azzal
zaklatják, hogy eljöjjön valahova – folytatta ezúttal halkabb hangon –, bár
jogom van a szabadságomra, mégse cselekedhetek neveletlen fickó
módjára.
Guermantes-né közben már leült. Nevének címével kísérve, hercegségét
hozzátette külső testi valójához, azt az ő külön hercegségét, amely
kirajzolódott körötte, és a szalon közepére, az ő széke köré hozta a
guermantes-i erdőségek aranyszínű és árnyékos frisseségét. Csakis azon
csodálkoztam, hogy kettőjük hasonlatossága nem volt jobban látható a
hercegnő arculatán, amelyen nem volt semmi növényszerű, s ahol
legfeljebb a kivörösödött arc – amelynek, úgy éreztem, a Guermantes név
címerét kellett volna hordania – a következménye, s nem képe volt a
szabad levegőn való hosszú lovaglásoknak. Később, mikor már közönyös
lett, nem egy sajátosságát ismertem a hercegnőnek, s különösen (hogy
ahhoz tartsam magam pillanatnyilag, aminek a varázsát akkor már
öntudatlanul élveztem) a szemét, amelyben, akár egy képben, egy francia
délután tágra nyílt kék ege volt zárva, s amely akkor is fényben fürdik, ha
egyáltalán nem csillog; s a hangját, melyet majdnem közönségesnek
hittem az első rekedt szavakra, amely lassan csordogált, mint a combray-i
templom lépcsőjén vagy mint a tér cukrászdáján a vidéki nap oly lusta és
tömény aranya. De ezen az első napon még semmit sem vettem észre, égő
figyelmem azonnal eltüzelte azt a keveset, amit összeszedhettem, s ahol a
Guermantes családnévből valamit találhattam volna. Mindenesetre azt
mondtam magamban, hogy ő testesíti meg mindenki számara a
Guermantes hercegnő nevet; azt az elképzelhetetlen életet, amit ez a név
jelentett, ez a test igen jól tartalmazta; ez vezette be ezt az életet a
különböző lényeknek a környezetébe, ebbe a szalonba, amely mindenfelől
olyan módon vette körül, s amelyre olyan eleven hatást tett, hogy látni
véltem ez élet határát, a pezsgésének széleit, amely a határt megvonta:
abban a körben, melyet a szőnyegre rajzolt a hercegnő kék
selyemszoknyájának halma, valamint kék szemében az elfoglaltságok, az
emlékek, az érthetetlen, megvető, mulatságos és furcsa gondolatok
egymást metsző központjában, amelyek egészen megtelítették, és az
idegen képekben, amelyek visszatükröződtek benne. Talán kissé
nyugodtabb lettem volna, ha a hercegnővel Villeparisis-né egy estéjén
találkozhatom, ahelyett, hogy egy ily szokványos fogadásán láthatom, egy
ilyen teadélutánon, amely a nők számára csak egy rövid pihenő városi
sétájuk közben, amikor csak úgy kalaposan, ahogy bevásárlásaikat végzik,
s ahogy a szalonok sorába elhozzák a külvilág levegőjét, s nagyobb
kilátást nyitnak Párizsra így ilyenkor, délután végén, mint a tág, nyitott
ablakok, amelyeken át behallatszik a viktóriák[381] robaja; Guermantes-né
fején szalmakalap volt búzavirágokkal ékítve; de ezek nem azokra a
virágokra emlékeztettek engem, amelyeket oly gyakran szedtem a
combray-i mezőkön vagy mellette, a lejtőn, a tansonville-i sövényen, nem
a távoli esztendők napjaira, hanem az alkony porára s illatára, amilyenek
most lehettek, mikor Guermantes-né átszelte őket, a rue de la Paix
járdáján. Mosolygó, lenéző s bizonytalan arccal, miközben zárt ajka
elfintorodott, napernyője hegyével, mint misztikus élete végső
antennájával, köröket rajzolt a szőnyegre, aztán azzal a közömbös
figyelemmel, amely azzal kezdi, hogy eltöröl minden érintkező pontot
önmagunk és a megfigyelés alatt állók között, tekintete sorra megállt
mindenkin, akik körülötte voltunk, azután meg a díványokat és a
karosszékeket vizsgálta, de akkor már attól az emberi rokonszenvtől
megenyhülten, amelyet egy ismert dolog bármily jelentéktelen ittléte kelt
bennünk, egy dologé, amely már-már egy eleven személyiség; ezek a
bútorok nem olyanok voltak, mint mi, a márkiné vendégei; valahogyan az
ő világához tartoztak, nagynénje életéhez voltak kötve; aztán a beauvais-i
karosszékről tekintete megint arra szállott, aki a karosszéken ült, s akkor
éppoly élesen megfigyelő tekintetté s éppolyan tiltakozássá alakult,
amelyet Guermantes-né nagynénje iránt érzett tisztelete nem engedett
volna kifejezni, de amelyet akkor érzett volna, ha a karosszékeken
helyettünk egy zsírfoltot vagy porréteget látott volna.
G., a kitűnő író lépett be a szalonba; úgy jött látogatóba Villeparisis
márkinéhoz, mintha csak robotot végzett volna. A hercegnő, aki örül, hogy
találkozhat vele, még csak nem is intett neki, de az író közvetlen
természetességgel ment feléje, mert a hercegnőt igaz varázsa, tapintata és
egyszerűsége miatt szellemes asszonynak tartotta. Egyébként az
udvariasság is kötelességévé tette, hogy a közelébe menjen, mert kellemes
ember s híres író lévén, Guermantes-né gyakran hívta ebédre, sőt
hármasban is, vele s a férjével, vagy pedig ősszel Guermantes-ba, s a
hercegnő felhasználta ezt a bensőséges viszonyt, hogy bizonyos estéken
vacsorára is meghívta, ahol igen magasrangú dámák kíváncsian várták,
hogy megismerhessék. Mert a hercegnő szívesen fogadta a szellem
előkelőségeit, feltéve, ha nőtlenek voltak, oly feltétel, amelyet az ő
számára még nősen is teljesítettek, mivel többé-kevésbé közönséges
feleségük kirítt volna az ily szalonból, ahol Párizs legválasztékosabb
szépségei találkoztak, ezért hát csak a férj kapott meghívást; s a herceg,
hogy megelőzzön minden sértődöttséget, az ilyen, akaratuk ellen
megözvegyült férjeknek megmagyarázta, hogy a hercegnő nem fogad
nőket, nem bírja elviselni a nőtársaságot, mintha azt orvosi rendeletre
tenné, és mintha azt mondta volna, hogy a hercegnő nem tud megmaradni
oly szobában, ahol szagok vannak, hogy nem ehet nagyon sós ételeket,
nem utazhat hátsó ülésen, vagy képtelen fűzőt hordani. Igaz, hogy ezek a
nagy emberek Guermantes-éknál láthatták a pármai vagy Sagan hercegnőt
(akit Françoise, sokat hallva róla, a végén, nyelvtani szabály szerint
nőalakban, Sagante-nak ejtett) és még néhány hercegnőt, de hát az ő
jelenlétüket azzal igazolták, hogy családtagok, vagy pedig gyermekkori
barátnők, akiket nem lehet kirekeszteni. Hogy aztán Guermantes herceg
magyarázatai a hercegnő e különös betegségéről meggyőzte-e őket vagy
sem, mindegy, ezek a nagy emberek híven átadták őket a feleségüknek.
Ezek közt voltak olyanok, akik azt hitték, hogy e betegség csak ürügy a
féltékenység burkolására, mert hogy a hercegnő egyedül akart meghívott
imádóin uralkodni. A naivabbak meg azt gondolták, hogy talán a hercegnő
nem egészen rangjabeli, sőt tán botrányos múltja van, s hogy a tisztességes
nők nem is akarnak járni hozzá, s hogy a kényszerűségnek a szeszély nevet
adta. A legjobbak, akiknek férjük csodákat mesélt a hercegnő szelleméről,
azt tartották, hogy Guermantes-né nagyon is fölötte áll a többi nőnek,
akiknek unatkozik a társaságában, mert nem tudnak beszélni semmiről. S
igaz, hogy a hercegnő unatkozott a nők között, hacsak hercegnői rangjuk
nem adott nekik külön értéket. De a kirekesztett feleségek csalódtak, és azt
képzelték, hogy a hercegnő csak azért fogadja egyedül a férfiakat, hogy
irodalomról, tudományról s filozófiáról beszélgethessen. Mert ő
ilyesmiről sosem beszélt, legalábbis e nagy szellemekkel. A családi
hagyományuk folytán a nagy katonák lányai leghiúbb hagyományaik közt
is megőrzik a hadsereg dolgainak tiszteletét, ő viszont igaz, hogy
leszármazottja volt azoknak a hölgyeknek, akik jó viszonyt tartottak fenn
Thiers-rel, Mérimée-vel, Augier-val, s azt gondolta, hogy szalonjában
mindenképp helyet kell adni a szellem embereinek, ugyanakkor megőrizte
annak a leereszkedő s egyben intim modornak, amellyel a hírességeket a
Guermantes házban fogadták, azt a szokását, hogy a tehetséges embereket
afféle családtagoknak tekintsék, akiknek a tehetsége nem vakítja el őket, s
akikkel sose beszélnek a műveikről, ami egyébként nem is nagyon
érdekelte a háziakat. Amellett a mérimée-i és mailhaci és halévyi szellem,
ami egyben a hercegnő szellemével rokon volt, az előbbi korszaknak
bőbeszédű érzelmességével ellentétben, olyan társalgási módhoz
közelítette, amely elvet minden nagy frázist s fennkölt érzelmek
kifejezését, úgyhogy Guermantes-né afféle választékosságnak tekintette,
hogy ha egy költővel vagy egy muzsikussal volt együtt, csak az asztalra
került ételekről vagy a közelgő kártyajátszmáról beszéljen. Ez a
tartózkodás egy be nem avatott harmadik szemében valami oly izgalmas
volt, mint egy misztérium. Ha Guermantes-né azt kérdezte az illetőtől,
örülne-e, ha meghívná együtt egy híres költővel, ez a harmadik eljött
pontosan s roppant kíváncsian. A hercegnő a költőnek az időjárásról
beszélt. Aztán asztalhoz ültek. „Szereti ezt a tojásételt?” – kérdezte a
költőtől. A költő igenlő válaszára – amellyel a hercegnő teljesen
egyetértett, mert ami őnála volt, úgyszólván mindent kitűnőnek talált, még
azt a szörnyű almabort is, amelyet Guermantes-ból hozatott – „Adjon az
úrnak abból a tojásételből” – parancsolta a felszolgálónak, miközben a
harmadik aggódva várta egyre azt, amit ezek biztosan meg akartak
beszélni, hisz a költő elutazása előtt, ezer nehézség ellenére, akart a
hercegnő a költővel találkozni. De az ebéd tovább folyt, a tálakat egymás
után kínálgatták a vendégeknek, Guermantes-nénak mindegyre szellemes
anekdotákat vagy mulatságos tréfákat juttatva az eszébe. Közben a költő
folyton evett anélkül, hogy a hercegnő vagy a herceg még csak nem is
látszott arra gondolni, hogy egy költő ül az asztalnál. S az ebédnek vége
lett, elbúcsúztak egymástól anélkül, hogy csak egy szót is szóltak volna a
költészetről, amelyet pedig mindannyian szerettek, de amelyről, azzal a
tartózkodással, amiből Swann adott nekem ízelítőt, senki sem mondott egy
szót sem. Ez a tartózkodás egyszerűen a jó társaságbeli hanghoz tartozott.
De a harmadik számára, ha kissé gondolkodott rajta, volt a dologban
valami melankolikus, s a Guermantes-ék étkezései azokra az órákra
emlékeztették, amelyeket úgy élnek át gyakran a félénk szerelmesek, hogy
egészen a búcsúzkodásig egyre csak banális dolgokról beszélgetnek,
anélkül, hogy félénkségből, szeméremből vagy ügyetlenségből a nagy
titok, amelyet pedig boldogabban vallanának be, szívüktől ajkukig érhetett
volna. Egyébként hozzá kell tenni, hogy ez a hallgatás a mély dolgokról,
amelyeknek felhangzását mindig hiába várták, talán jellemző volt a
hercegnőre, de mégse volt nála teljes. Guermantes-né fiatalabb korában
némileg más környezetben élt, éppoly arisztokratikusban, de kevésbé
fényesben, s főképp kevésbé felszínesben, mint amelyben ma is élt,
amellett nagyobb műveltségűben. Jelenlegi könnyelműségének ez egy
biztosabb s láthatatlanul tápláló alapréteget hagyott, ahol a hercegnő (igaz,
ritkásan, mert nem szerette a pedantériát) idézetet kereshetett Hugótól
vagy esetleg Lamartine-tól, s ezek kellő alkalommal s szép szemének
érzelmes tekintetével, mindig megtették meglepő és varázslatos hatásukat.
Olykor meg minden fölényeskedés nélkül, hozzáértéssel s egyszerűen,
egy-egy akadémikus drámaírónak igen okos tanácsot tudott adni,
megmentett egy helyzetet vagy megváltoztatott egy befejezést.
 Ha már Villeparisis-né szalonjában, mint a combray-i templomban
Percepied kisasszony esküvőjén, nehezen találtam meg Guermantes-né
szép, nagyon is emberi arcában nevének ismeretlenjét, legalább azt
gondoltam, hogy ha beszél, mélységes és misztikus társalgása különös
lesz, mint egy középkori szőnyeg, mint egy gótikus üvegfestmény. De
ahhoz, hogy ne csalódjak a szavakban, amelyeket attól hallok majd, akit
Guermantes-nénak hívnak, még akkor is, ha nem lettem volna belé
szerelmes, szavainak mégolyan finomsága, mélysége és szépsége nem lett
volna elegendő, hanem még az is kellett volna, hogy bizony
visszatükrözzék neve végső szótagjának napvirág[382]-színét, amin, hogy
nem találtam meg a személyében, már az első nap csodálkoztam, s mely
szín, úgy véltem, a gondolataiba talált menekülni. Természetesen, már
többször hallottam Saint-Loup-t, Villeparisis-nét, akik, igaz, nem voltak
különösen értelmesek, hogy ezt a Guermantes családnevet minden
elővigyázat nélkül ejtették ki, egyszerűen, mint valakiét, aki látogatóba
jön hozzájuk, vagy akivel együtt vacsoráznak, nem érezve ebben a névben
a sárguló fák látványát s egy egész vidék titokzatos zugát. De hát lehet,
hogy csak mesterkélten viselkedtek, mint mikor a klasszikus költők nem
értesítenek bennünket mélyebb szándékaikról, amelyeket pedig biztosan
belehelyeztek a verseikbe, s ezt a bizonyos színlelést én is próbáltam
utánozni, mikor a világ legtermészetesebb hangján ejtettem ki Guermantes
hercegnő nevét, mint akárkiét, hozzá hasonlót. Egyébként mindenki azt
mondta, hogy az illető igen értelmes hölgy, s szellemesen társalog, s hogy
egy igen érdekes, szűk kis körben szokott forogni: csupa oly szó, amely
cinkosa volt ennek az én álmomnak. Mert amikor azt mondták, hogy egy
értelmes zárt kör, hogy szellemes társalgás, az értelmet nem úgy
képzeltem, mint ahogyan ismertem, mint amilyen akár a legnagyobb
elmék „értelme”, s a zárt kis kört nem olyan emberekből alkottam, mint
amilyen Bergotte volt. Nem, értelmen valami kimondhatatlan, aranyszínű
képességet értettem, erdei frisseséggel telítve. Még akkor is, ha a
legértelmesebben társalgott volna (már ahogy az „értelmes” szót értettem,
ha egy filozófusról vagy kritikusról beszéltem), Guermantes-né talán még
kevésbé elégítette volna ki ezzel a különleges szellemi képességgel
kapcsolatos várakozásomat, mintha egy jelentéktelen társalgásban azzal is
beérte volna, hogy konyhareceptekről vagy kastélybútorokról beszéljen,
vagy hogy szomszédnői vagy rokonai nevét emlegesse, akik legalább az
életét idézték volna fel előttem.
– Azt hittem, Basin is itt lesz, mert hogy ide szándékozott jönni –
mondta Guermantes-né a nénjének.
– Már jó pár napja nem láttam a te férjuradat – felelte sértődötten s
haragosan Villeparisis-né. – Nem láttam, vagy talán csak egyszer, az óta a
szellemes tréfa óta, amikor svéd királynéként jelentette be magát nálam.
Mosolyként Guermantes-né elfintorította a szája szélét, mintha
beleharapna a kalapfátylába.
– Tegnap ővele vacsoráztunk Blanche Leroi-éknál, fel sem ismerné, úgy
elhízott, biztos vagyok benne, hogy beteg.
– Éppen mondtam az uraknak, hogy te egy békához hasonlítottad.
Guermantes-né valami rekedt morgással felelt, ami nála kötelességszerű
nevetésfélét jelentett.
– Nem is tudtam, hogy ilyen szellemes hasonlatot mondtam, de ha így
van, ez a béka sikerrel fújta fel magát ökörré. Azaz mégsem egészen azzá,
mert minden vaskossága a hasán gyűlt össze, vagyis egy másállapotos
béka lett.
– Ah, milyen mulatságos a hasonlatod – mondta Villeparisis-né, aki
látogatói előtt alapjában büszke volt húga szellemességére.
– Inkább egy kissé szabados – felelte Guermantes-né, gúnyosan
hangsúlyozva ezt az ő választotta jelzőt, mint ahogy Swann tette volna –,
mert bevallom, sosem láttam másállapotban levő békát. Ez a béka
mindenesetre nem szándékozik király lenni, mert sose láttam
bolondosabbnak, mint a férje halála óta. Jövő héten egyik nap hozzánk jön
majd vacsorára. Mondtam neki, hogy nénémet mindenképpen értesítem.
Villeparisis-né határozatlan mormogással felelt húgának:
– Tudom, hogy tegnapelőtt meg Mecklenbourg hercegnőnél vacsorázott
– tette hozzá. – Hannibal de Bréauté is ott volt. Elmesélte, mikor nálam
volt, mondhatom, elég mulatságosan.
 – Még valaki volt ott a vacsorán, sokkal szellemesebb, mint Babai –
mondta Guermantes-né, aki bár igen jó viszonyban volt Bréauté-Consalvi
úrral, mutatni is akarta ezt ezzel a becenévvel. – Bergotte úr volt ott.
Nem gondoltam, hogy Bergotte-ot szellemesnek tekinthetik; úgy láttam,
hogy az értelmes emberiséghez tartozik, vagyis végtelenül távol attól a
titokzatos királyságtól, amelyet egy operai páholy bíborfüggönyei közt
pillanthattam meg egy ízben, ahol ez a Bréauté úr megnevettetve a
hercegnőt, az istenek nyelvén folytatott vele egy elképzelhetetlen dolgot:
társalgást a Faubourg Saint-Germain nagyvilági emberei közt. Bántott,
hogy ez az egyensúly megbomlott, s hogy Bergotte Bréauté úr fölé került.
De főleg az ejtett kétségbe, hogy elkerültem Bergotte-ot a Phaedra
színházi estéjén, mikor meghallottam, hogy mit mond Guermantes-né
Villeparisis-nénak:
– Ez a világon az egyetlen ember, akit szeretnék megismerni –
mondotta a hercegnő, akiben, mint valami szellemi áramlatnak egy
pillanatában, mindig észre lehetett venni a kíváncsiság hullámzó mozgását
a hírneves értelmiségiek irányában, akik viszont az arisztokratikus
sznobság hullámmozgása útjába kerültek. – Ennek igazán örülnék.
Bergotte jelenléte mellettem, oly jelenlét, amelyet igen könnyen
elérhettem, de amely, azt hittem, rossz benyomást keltene rólam
Guermantes-né szemében, de épp ellenkezőleg, bizonyosan azt
eredményezte volna, hogy intett volna, jöjjek a páholyába, s arra kért
volna, hogy majd egyik nap vigyem el hozzá ebédre a nagy írót.
– Úgy látszik, nem volt nagyon szeretetreméltó, bemutatták Cobourg
hercegnek, és egy szót sem mondott neki – tette hozzá Guermantes-né, úgy
jelezve ezt a különös jellemvonást, mintha azt mesélte volna, hogy a
kínaiak papirossal törlik az orrukat. – Még csak egyszer sem mondta neki:
„Fenség” – mesélte tovább, mulatva ezen részleten, ami olyan fontos volt
az ő szemében, mint egy protestáns tiltakozása a pápa audienciáján, hogy
letérdeljen Őszentsége előtt.
Úgy látszik, hogy érdekelték Bergotte-nak ezek a sajátságai, s nem
mutatta, hogy kifogásolja őket, sőt inkább érdemének tekintette, bár maga
sem tudta, mifélének. Bergotte eredetiségének e furcsa értelmezése
ellenére, később nem is tartottam annyira elhanyagolhatónak, hogy
Guermantes-né, sok ismerőse nagy csodálkozására, Bergotte-ot
szellemesebbnek találta, mint Bréauté urat. Az ily szokatlan ítéletek, bár
elszigeteltek s mindennek ellenére igazságosak, néhány ritka, a többiek
fölé emelkedő egyén révén terjednek szét a nagyvilágban. S ők rajzolják
az értékek rangsorának azokat az első vonalait, amelyeket a következő
generáció épít ki, ahelyett, hogy örökké a réginél maradna.
Argencourt gróf, Belgium követe, s házasság révén Villeparisis-né
unokaöccse, lépett be sántikálva a szalonba, mögötte mindjárt két
fiatalemberrel, az egyik Guermantes báró volt, a másik Châtellerault
hercege, akinek Guermantes-né így köszönt: „Jó napot, kis Châtellerault”,
szórakozottan s meg sem mozdulva az ülésén, mert igen jó barátnője volt a
fiatal herceg anyjának, s a herceg ezért roppantul tisztelte kora
gyermeksége óta. E két magas, karcsú fiatalember, aranybarna bőrrel és
hajzattal, igazi Guermantes típus volt, s mintha csak a nagy szalont
elárasztó tavaszi és alkonyi fény megsűrűsödései lettek volna. Az akkori
divat szerint cilinderüket maguk mellé, a földre tették. A Fronde
történésze azt hitte, hogy talán feszélyezi őket a kalapjuk, mint parasztot a
városházán, aki nem tudja, hova kell elhelyezni a süvegét. Azt hitte hát,
hogy jótékonyan segítségére kell jönnie a nekik feltételezett sutaságnak és
félénkségnek:
– Nem, nem – mondta –, ne tegyék a földre, még tönkreteszik a selymét.
Guermantes báró tekintete, összehúzott szeme sarkából, hirtelen oly
metszőn és hidegkéken villant a történészre, hogy az szinte megdermedt a
maga jóindulatában.
– Hogy hívják ezt az urat? – kérdezte tőlem a báró, akit az imént
mutatott be Villeparisis márkiné.
– Pierre úrnak – feleltem félhangon.
– Milyen Pierre-nek?
– Pierre a családneve, igen jó hírű történész.
– Ah... ugyan ne mondja.
– Nem, ez az urak újabb szokása, hogy földre teszik a kalapjukat –
magyarázta Villeparisis-né –, én is olyan vagyok, mint ön, sose tudom
megszokni. De azért ezt jobban szeretem, mint unokaöcsém, Robert
szokását, aki meg a kalapját mindig az előszobában hagyja. Mondtam is
neki, amikor így lépett be a szobába, hogy összetévesztem egy órással, s
kérdezem tőle, azért jött-e, hogy megjavítsa az ingaóráimat.
– Az imént, márkiné, Molé úr kalapjáról beszélt, nemsokára úgy teszünk
majd, mint a nagy Arisztotelész, egy fejezetet szentelünk a kalapoknak –
mondta a Fronde történésze, aki már kissé megnyugodott Villeparisis-né
közbelépésétől, de még mindig oly gyönge hangon, hogy, engem kivéve,
senki sem hallotta.
– Igazán csodálatra méltó ez a kis hercegnő – mondta Argencourt gróf
Guermantes-néra mutatva, aki G. – vel csevegett. – Mihelyt egy szalonban
észrevesz egy valamirevaló embert, mindjárt mellé telepszik. Igaz, hogy
itt be kell érnie azzal a nagy főpappal. Mindennap nem lehet együtt Borelli
úrral, Schlumberger-vel vagy d’Avenellel. De hát akkor ott lesz még Pierre
Loti úr vagy Edmond Rostand úr. Tegnap este Doudeauville-éknél, ahol,
közbevetőleg mondom, ragyogó volt smaragd fejékével, uszályos,
rózsaszín estélyi ruhájában, ott ült Deschanel úr és a német nagykövet
között: vitatkozott velük Kínáról; a nagyközönség tisztelő távolságban, és
aki nem hallotta, mit mondtak, azon tűnődhetett, nem lesz-e háború.
Valóban, mintha egy királyné tartott volna közszemlét.
Mindenki közelebb ment Villeparisis-néhoz, hogy lássa, mit és hogyan
fest.
– Ezek a virágok – mondta Legrandin – valóban mennyei módon
rózsaszínűek, ugyanolyan színűek, mint a rózsaszínű mennybolt. Mert van
rózsaszínű ég, mint ahogy kék ég is van. De – suttogta, iparkodva, hogy
csak a márkiné hallja – azt hiszem, hogy még leginkább a kép selymes
színét szeretem, amelyet épp készít, azt az eleven pirosát. Ah, a márkiné
messze maga mögött hagyja Pisanellót és Van Huysumot, azokkal az ő
aprólékos és halott növényzetükkel.
Egy művész, akármilyen szerény, mindig szívesen fogadja, ha jobban
szeretik a versenytársainál, s legfeljebb igazat ad nekik.
– Önre azért tesznek ily hatást, mert az ő idejükből való virágokat
festettek, amelyeket mi már nem ismerünk, de ők bizony igen jól
ismerték.
– Ah, az ő idejükből való virágokat, milyen kitűnő ez az ötlet! – kiáltott
fel Legrandin.
– Valóban szép cseresznyevirágot fest, vagy pünkösdi rózsát... – mondta
a Fronde történésze nem minden habozás nélkül, ami a virágot illeti, de
már sokkal biztosabb hangon, mivel kezdte felejteni a kalapok históriáját.
– Dehogy, ezek almavirágok – mondta Guermantes hercegnő, nagynénje
felé fordulva.
– Ah, látom, te is, éppúgy, mint én, igazi jó falusi vagy, ismered a
virágokat.
– Ahá! Igen, ez igaz! De azt hittem, az almafák virágzása már elmúlt –
mondta csak úgy találomra a Fronde történésze, hogy mentse magát.
– Dehogy, ellenkezőleg, még nem is kezdtek virágozni, két vagy három
hétnél hamarabb nem is fognak még kinyílni – szólt a levéltáros, aki egy
kissé Villeparisis-né birtokügyeit is intézte, és így jobban ismerhette a
falusi dolgokat.
– Igen, de csak Párizs környékén, ahol korábban virágoznak.
Normandiában például, az ő apjánál is – Châtellerault hercegre mutatott –,
akinek remek almáskertjei vannak a tengerparton, igazi rózsaszínűek, akár
egy japán kályhaellenzőn, csak május huszadika után lesznek.
– Én sohasem látom őket – mondta a fiatal herceg –, mert én mindjárt,
ugye, milyen furcsa, szénalázat kapok tőlük.
– Szénalázat, sose hallottam erről – mondta a történész.
– Ez most a divatos betegség – szólt közbe a levéltáros.
– Ez attól függ, talán semmi baja se lenne olyan évben, amikor sok az
alma. Ismeri, ugye, a normand mondást. Olyan évben, amikor sok az
alma... – szólt közbe d’Argencourt úr, aki nem lévén egészen francia,
iparkodott legalább párizsinak látszani.
– Igazad van – felelte Villeparisis-né a húgának –, ezek déli almafákról
valók. Egy virágkereskedő küldte őket, kért, hogy fogadjam el tőle. Ugye,
meglepi, Vallenères úr – fordult most a levéltároshoz –, hogy egy
virágkereskedő almaágakat küld nekem ajándékba? De hát hiába vagyok
öregasszony, még mindig ismerek pár embert, még mindig van pár
barátom – tette hozzá mosolyogva, egyszerűségből, gondolták általában,
bár én azt hiszem, inkább azért, mert érdekesebbnek tartotta, hogy
dicsekedjék egy virágárus barátságával, mikor olyan nagy rangú látogatói
vannak.
Bloch fölkelt, hogy ő is megcsodálja a Villeparisis-né festette virágokat.
– Mindegy, márkiné – szólt a történész, visszaülve a helyére –, még ha
visszatérne is valamelyik forradalom, amilyen sűrűn bevérezte
Franciaország történetét, s istenem, a mai időkben sose lehet biztosan
tudni – tette hozzá óvatosan s maga köré tekintve mindenfelé, nincs-e
másképp gondolkodó a szalonban, bár nem voltak kételyei –, ily
tehetséggel, mint az öné, és öt nyelvvel mindig megkereshetné a kenyerét.
A Fronde történésze most meglehetősen nyugodt volt, mert feledte az
álmatlanságát. De egyszerre eszébe jutott, hogy hat napja nem aludt: akkor
ez az agyában keletkezett súlyos fáradtság beleült a lábába, megroskadt a
két válla tőle, s egész vigasztalan arca úgy csüggött le, mint egy
aggastyáné.
Bloch egy mozdulatot tett, hogy kifejezze a csodálatát, de közben
könyökével felborította a virágos ág vázáját, s minden víz a szőnyegre
folyt.
– Igazi tündérujjai vannak – mondta a történész a márkinénak, aki e
percben háttal fordult felénk s nem látta Bloch ügyetlenségét.
Ő viszont azt hitte, hogy e szavak őrá vonatkoznak, s hogy ügyetlensége
szégyenét szemtelenség mögé rejtse, felkiáltott:
– Sebaj, nem történt semmi, még csak vizes sem lettem.
Villeparisis-né csengetett, s jött egy inas, hogy felszárítsa a szőnyeget s
összeszedje az üvegcserepeket. A márkiné közben meghívta a két
fiatalembert műsoros délutánjára, valamint Guermantes hercegnőt is,
akinek meg különösen a figyelmébe ajánlotta:
– Ne felejtsd el megmondani Giséle-nek is, Berthe-nek is (Auberjon és
Portefin hercegnőknek), hogy két óra előtt itt legyenek, legalább segítenek
egy kicsit – mondta, de mintha kisegítő inasokhoz szólt volna, jöjjenek
csak korábban, hogy összeállítsák a kompótostálakat.
 Hercegi rokonaival, valamint Norpois úrral semmi szeretetreméltóságot
nem mutatott, annál többet a történésszel, Cottard-ral, Blochkal és
énvelem, s ezek a rokonok, úgy látszik, csakis arra voltak jók, hogy a mi
kíváncsiságunkat elégítse ki velük. Tudta, nem kell magát feszélyezni
azokkal az emberekkel, akiknek a szemében nem egy többé-kevésbé
előkelő hölgy volt, hanem az apjuk vagy nagybátyjuk sértődős és
kímélendő nővére. Nem szolgált volna neki semmire, ha velük szemben
ragyogni akart volna, mert az ő véleményük úgysem változtatott volna a
márkiné gyöngébb vagy erősebb helyzetén, mivel ők mindenkinél jobban
ismerték az ő múltját, viszont tisztelték azt a hírneves családot, amelyből
a márkiné származott. De főképp nem jelentettek neki egyebet, mint egy
kiszáradt maradványt, amely nem gyümölcsözik többé, hiszen nem
ismertetik meg vele újonnan szerzett barátaikat, s nem osztják meg
örömeiket. Tőlük már nem kapott mást, mint jelenlétüket vagy annak a
lehetőségét, hogy ötórai fogadásán beszéljen róluk, mint később az
emlékirataiban, amelyeknek a fogadás afféle főpróbája volt, az első
hangos olvasás egy zárt körű társaság előtt. S e magas rangú társaság
csakis arra volt jó neki, hogy érdekelje, elbűvölje, elvakítsa a Cottard-ok, a
Blochok, a hírneves drámaírók, a Fronde és más históriák szerzőinek
társaságát, amely Villeparisis-né szemében – a hozzá nem járó elegáns
világ híján – a mozgalmasságot, az újságot, a szórakozásokat, az életet
jelentették; oly emberek voltak ezek, akiktől különböző előnyöket
élvezett: társaságiakat (amelyek megérték, hogy olykor, bár sosem
járhattak hozzá, megismerhessék Guermantes hercegnőt), vacsorákat
kiváló emberekkel, akiknek a művei érdekelték, vígoperát vagy egy kész
pantomimot, amelyet a szerző maga mutatott be nála, páholyokat ritka
látványosságokhoz. Bloch fölkelt, hogy távozzon. Hangosan azt mondta,
hogy az eltört virágváza esetének nincsen semmi különös fontossága, de
amit már halkan mondott, az egészen más volt, s még inkább más, amit
gondolt: „Akinek nincsenek jól betanított inasai, akik tudják, hová
tegyenek egy virágvázát, olyan módon, hogy ne öntse le vagy ne sebezze
meg a vendégeket, az ne is próbáljon foglalkozni az ilyenféle
fényűzésekkel” – morogta egészen halkan. Egyike volt azoknak az
érzékeny és „ideges” embereknek, akik nem tudják elviselni, hogy valami
ügyetlenséget követtek el, viszont be sem vallják maguknak, s amellett
egész napjukat elrontja. Dühében sötét gondolatokat táplált; nem akart
többé megjelenni a nagyvilágban. Ez volt az a pillanat, mikor kapóra jönne
egy kis szórakozás. Szerencsére, egy pillanat múlva Villeparisis-né
megállította. Lehet, hogy jól ismerte barátai véleményét és az
antiszemitizmus árját, amely már kezdett emelkedni, lehet, hogy
szórakozottságból nem mutatta be mindenkinek, aki itt a szalonban volt. Ő
viszont, aki nem nagyon ismerte a nagyvilági szokásokat, azt hitte, ha
távozik, üdvözölnie kell őket jó modorból, de minden túlzás nélkül;
többször meghajtotta a fejét, szakállas állát bemélyesztette inggallérjába,
sorra nézett mindenkit a lornyonján keresztül hideg és elégedetlen arccal.
De Villeparisis-né feltartotta; még egy kis egyfelvonásosról akart vele
beszélni, amelyet itt nála játszanának, másrészt meg nem akarta
megfosztani Blochot attól az elégtételtől, hogy megismerje Norpois urat
(már eddig is csodálkozott, hogy még mindig nem jön), noha ez a
bemutatás fölösleges volt, mert Bloch már akkor eldöntötte, hogy
rábeszéli erre a két művészt, akiknek azt mondta, jöjjenek el énekelni
ingyen a márkinéhoz, saját hírnevük érdekében, egy olyan nagy fogadásra,
amelyen majd jelen lesz Európa legelőkelőbb társasága. Sőt egy
tragikának is beszélt erről, „akinek tengerszínű szeme van, s olyan szép,
mint Héra istenasszony”, s aki lírai prózákat mond igen nagy átéléssel. De
a nevére Villeparisis-né elhárította az ajánlatot, mert ez nem volt más,
mint Saint-Loup barátnője.
– Jobb híreim vannak – súgta a márkiné a fülembe –, azt hiszem, már
csak vergődik a nagy szerelem, s hamarosan mindennek vége. Egy fölöttes
tisztje ellenében, aki az egész dologban nagyon aljas módon viselkedett –
tette hozzá. (Mert Robert-nak a családja halálosan kezdett haragudni
Borodinóra, aki engedélyt adott Bruges-be a fodrász ajánlatára, s a család
azzal vádolta a tisztet, hogy még elősegíti ezt a gyalázatos viszonyt.) – Ez
egy gonosz valaki – mondta Villeparisis-né, a legeslegromlottabb
Guermantes-ok erényes kiejtésével. – Igen, igen gonosz valaki – legalább
megduplázva valamennyi g betűt. A márkinén érződött, nem kétkedik,
hogy ez a tiszt részt vesz a másik kettő orgiáiban. De mivel a
szeretetreméltóság volt a márkiné uralkodó szokása, szigorú arckifejezése,
mely e szörnyű kapitánynak szólt, akinek gúnyos túlzással ejtette ki a
nevét: Borodino herceg, oly nőként, aki előtt a napóleoni rangok nem
számítottak, gyöngéd mosollyá alakult át az én számomra, egy gépies,
cinkos pillantással kísérve, amit ugyancsak énnekem szánt.
– Eléggé kedvelem Saint-Loup-en-Bray-t – szólt Bloch –, bár komisz
kutya, mivel igen jó modora van. Szeretem a jól nevelt embereket, olyan
ritkák – folytatta, anélkül, hogy magának számot adott volna arról, hisz
maga is igen neveletlen volt, hogy milyen visszatetszők a szavai. –
Bizonyságul hadd idézzek egy történetet, amely igen meggyőzően
érzékelteti az ő tökéletes jólneveltségét. Egyszer találkoztam vele, mikor
egy fiatalemberrel volt, ahogy éppen szép abroncsú homokfutójára akart
szállni, miután maga rakta a ragyogó szerszámokat a két lovára, amelyeket
zabbal és árpával etettek, s amelyeket nem kellett csillogó ostorral
nógatni. Bemutatott egymásnak bennünket, de hát nem hallottam jól annak
a fiatalembernek a nevét, mert az ember sosem hallja azoknak a nevét,
akiket bemutatnak – tette hozzá nevetve, mert ez apja egy tréfája volt –,
Saint-Loup-en-Bray egyszerű maradt és természetes, nem mutatott
különösebb figyelmet a fiatalember iránt, nem látszott feszélyezettnek
semmiképp. Mármost csak úgy véletlenül tudtam meg néhány nap múlva,
hogy ez a fiatalember Sir Rufus Israëls fia volt!
Ennek a történetnek a vége nem látszott olyan borzasztónak, mint az
eleje, mivel a jelenlévők előtt egyszerűen érthetetlen maradt. Valóban, Sir
Rufus Israëlset Bloch és az apja majdnem királyi személynek tisztelték,
aki előtt Saint-Loup-nak reszketnie kellett volna, míg a Guermantes-ok
világában, ellenkezőleg, idegen jöttment volt, akit a nagyvilág épp hogy
eltűrt, s akinek a barátságával senki sem dicsekedett volna, éppen
ellenkezőleg!
– Sir Rufus Israëls cégjegyzőjétől tudtam meg – mondta Bloch –, aki
apám barátja, s egészen rendkívüli ember. Ah, nagyon érdekes egyéniség –
tette hozzá azzal a mindent megerősítő hévvel, azzal a lelkes hangsúllyal,
amivel csak azokat a meggyőződéseket hangoztatjuk, amelyeket nem mi
magunk formáltunk. – De mondd csak – folytatta Bloch, egészen halkan
szólva hozzám –, mekkora vagyona lehet Saint-Loup-nak? Ugye,
megérted, hogy ezt kérdezem tőled, magában véve nem nagyon izgat, de
érdekel a balzaci szempontból, hisz megértesz. S nem tudod, mibe
fektette? Francia vagy idegen részvényei vannak-e, vagy esetleg földjei?
Semmiről se tudtam felvilágosítani. Majd Bloch, abbahagyva a halk
beszédet, igen hangosan engedélyt kért, hogy kinyithassa az ablakokat, s
meg se várva a választ, máris az ablakok felé ment. Villeparisis-né
kijelentette, hogy nem lehet kinyitni, mert ő, a márkiné meg van hűlve.
„Ahá, ez önnek ártalmas lenne! – felelte Bloch csalódottan. – De az biztos,
hogy itt benn meleg van!” Nevetni kezdett, s tekintetével, amelyet kérőn a
vendégekre vetett, segítséget látszott kérni Villeparisis-né ellen. Persze
nem kapott ezektől a jól nevelt emberektől. Élénk, csillogó szeme,
amellyel senkit sem tudott meggyőzni, megkomolyodott, lemondón;
vereségként jelentette ki: „Van legalább huszonkét fok. Vagy huszonöt! De
nem is csodálom. Szinte úszom a verítékben. S nem rendelkezem, mint
bölcs Antenor, Alpheiosz folyónak a fia, azzal a képességgel, hogy az apai
hullámban áztassam meg magam, hogy lemossam verítékem, mielőtt egy
jól csiszolt fürdőkádba vetném magam és illatos olajjal kenném be a
testemet.” S azzal a szükségérzettel, amellyel másoknak is ajánljuk azokat
az orvosi elméleteket, amelyeknek alkalmazása kedvező a mi saját
egészségünknek, így folytatta: „Ha azt hiszi, hogy ez jót tesz önnek! Én az
ellenkezőjét hiszem. Épp a zárt ablakok közt hűl meg.”
Bloch igen örült, hogy alkalma lesz megismernie Norpois urat.
Szeretné, mondta, szóra bírni a Dreyfus-ügyben.
– Nem ismerem a véleményét, s érdekes volna meginterjúvolni ezt a
tekintélyes diplomatát – mondta szarkasztikus hangon, hogy ne higgyék,
kevesebbre tartja magát a nagykövetnél.
Villeparisis-né sajnálta, hogy Bloch ezt is hangosan mondta, de nem
törődött vele többé, mikor látta, hogy a levéltáros, akinek nacionalista
véleménye úgyszólván gúzsba kötötte, oly messzire ült tőlük, hogy Bloch
egy szavát sem hallhatta. Bántotta Bloch beszéde, akit szinte magával
ragadott a neveletlenség démona, amely az előbb is elvakította, most meg
azt kérdezte tőle, még mindig apja tréfáján nevetve:
– Nem őtőle olvastam azt a tudományos tanulmányt, amelyben
bebizonyítja, mily megcáfolhatatlan okokból kellett az orosz-japán
háborúnak az oroszok győzelmével s a japánok vereségével végződnie?
Nem ütődött egy kissé az illető? Azt hiszem, ő az, aki előbb jól
megcélozta a karszékét, mielőtt beleült volna, olyan simán csúszva feléje,
mint szán a jégen.
– Ugyan? Ő? Soha életében! Várjon egy percig – tette hozzá a márkiné
–, nem tudom, mi az ördögöt csinálhat.
Csöngetett, s mikor az inas belépett, mivel a márkiné sose titkolta,
ellenkezőleg, fitogtatta, hogy öreg barátja ideje javát az ő otthonában tölti,
így szólt:
– Menjen, mondja meg Norpois úrnak, hogy jöjjön már ide, közénk,
biztosan az iratait rendezi a dolgozószobámban; azt mondta, itt lesz húsz
perc múlva, és lám, másfél órája várom. Ő majd beszél a Dreyfus-ügyről s
mindenről, ami önt érdekli – mondta duzzogó hangon Blochnak –, nem
nagyon helyesli, ami történik.
Mert Norpois úr nem volt jó viszonyban a jelenlegi minisztériummal, s
Villeparisis-né, bár barátja sose vitt a házába kormányférfiakat (azért
mégiscsak a gőgös dámája maradt a magas arisztokráciának, és kívüle s
fölötte maradt azoknak a kapcsolatoknak, amelyeket Norpois úr kénytelen
volt ápolni), az ő révén körülbelül mindent tudott, ami történt. Ugyanígy, a
köztársaság jelenlegi politikusai sem merték volna kérni Norpois urat,
hogy mutassa be őket Villeparisis-nénak. De többen eljöttek Norpois úrhoz
vidékre, ha szükségük volt a közreműködésére fontosabb alkalmakkor. A
címet tudták. Egyenesen Villeparisis-né kastélyába mentek. A
háziasszonynál nem jelentkeztek. De vacsoránál a márkiné így szólt:
„Tudom, uram, hogy látogatói voltak. Hogyan állnak az ügyek?”
– Nem nagyon siet? – kérdezte Villeparisis-né Blochtól.
– Nem, nem, el akartam menni, mert nem érzem jól magam, sőt arról
van szó, hogy Vichy-kúrát tartsak az epehólyagom miatt – felelte Bloch,
pokoli iróniával tagolva a szavakat.
 – Ejnye, éppen Châtellerault, a kis unokaöcsém is odamegy, intézzék el,
hogy együtt menjenek. Itt van még? Tudja, igen kedves fiú – mondta
Villeparisis-né, talán jóhiszeműen s azt gondolva, hogy akiket ő maga is
jól ismer, nincs ok, hogy ne lehessenek jóban.
– Ó, kérdés, tetszene-e ez neki, hiszen... alig ismerem; itt van még, arra
messzebb – mondta Bloch zavartan s elbűvölve.
Az inas nem hajthatta végre teljesen azt a megbízást, amellyel Norpois
úrhoz küldték. Mert ez, hogy elhitesse, csak most érkezett, és nem látta
még a háziasszonyt, az előszobában csak úgy találomra oly kalapot vett
magához, amelyet én felismerni véltem, s kezet csókolva szertartásosan a
márkinénak, olyan módon érdeklődött a háziasszony hogylétéről, ahogy
csak egy tartós távollét után szokásos. Nem tudta, hogy a márkiné már
előzőleg lerontotta ennek a komédiának minden valószínűségét, különben
is a márkiné egykettőre véget vetett ennek a játéknak, mivel Norpois urat
és Blochot egy szomszédos szalonba vezette. Bloch pedig, látván, milyen
kedvesen üdvözlik az újonnan jött vendéget, akiről még nem tudta, hogy
Norpois úr, s azokat a ceremóniás, kecses és mély bókokat, amelyekkel a
nagykövet felelt rájuk – önmagát e szertartásokra méltatlannak érezve s
bosszankodva, ha arra gondolt, hogy ilyesmiben neki sosem lesz része, így
szólt hozzám, hogy mutassa, milyen könnyen veszi a dolgot: „Mondd, ki
lehet ez a hülye?” Egyébként talán Bloch Norpois úr hajlongásait, mivel
azt sértették, ami a legjobb volt benne: egy mai légkör közvetlenebb
őszinteségét, részben őszintén nevetségeseknek találhatta. Mindenesetre
megszűntek azok lenni, és elbűvölték attól a perctől fogva, amikor neki,
Blochnak szóltak.
– Nagykövet úr – mondta Villeparisis-né –, szeretném önnek bemutatni
ezt az urat. Bloch úr, Norpois márki úr. – Ragaszkodott ahhoz, noha
jobbára nyersen beszélt Norpois-val, hogy „nagykövet úrnak” szólítsa,
főképpen jó modorból, a nagyköveti rang túlzott tiszteletéből, amely
tiszteletet a márki oltotta belé, s főleg ahhoz, hogy e kevésbé családias,
szertartásosabb módot egy bizonyos emberrel kapcsolatban alkalmazza,
mivel e modor egy előkelő hölgy szalonjában azzal a szabadsággal
szemben, ahogyan többi férfi vendégével beszél, azonnal megjelöli a
szeretőjét.
Kék szeme tekintetét fehér szakállába mélyesztve, a magas termetű
Norpois meghajolt, mintha meghajolt volna minden előtt, ami hírneveset
és tiszteletre méltót a Bloch név jelentett előtte, s úgy suttogta az
„örvendek” szót, miközben fiatal beszélőtársa meghatva, de mégis úgy
találva, hogy a nagy hírű diplomata mégis messze ment egy kissé, gyorsan
helyreigazította és így szólt: „Szó sincs róla, ellenkezőleg, én örvendek, de
nagyon!” De ezt a ceremóniát, amelyet Norpois úr Villeparisis-né kedvéért
minden oly ismeretlennel megújított, akit öreg barátnője be akart mutatni
neki, a márkiné nem találhatta elég udvariasnak Bloch számára, s így szólt
hozzá:
– Kérdezzen tőle bármit, amit tudni akar, vezesse a másik szobába, ha
azt kényelmesebbnek találja; örülni fog, ha beszélhet önnel. Azt hiszem,
hogy a Dreyfus-ügyről akar vele beszélni – tette hozzá, nem törődve azzal,
hogy örül-e Norpois, mint ahogy Montmorency hercegnő arcképétől sem
kért engedélyt, hogy megvilágíttassa a történésznek, vagy a teától, mielőtt
egy csészével kínálna belőle.
– Hangosan beszéljen vele – ajánlotta még Blochnak –, kissé süket, de
mindent elmond, amit csak hallani akar tőle, igen jól ismerte Bismarckot,
Cavourt. Ugye, uram – mondta nyomatékkal –, jól ismerte Bismarckot?
– Dolgozik valami új munkán? – kérdezte tőlem Norpois úr az
egyetértés jelével, s szívélyesen megrázta a kezemet. Felhasználtam az
alkalmat, hogy udvariasan megszabadítsam a kalaptól, amelyet, azt hitte,
magával kell hozni a ceremónia kedvéért, s amely az én kalapom volt, de
találomra magához vette. „Megmutatta múltkoriban egy nagyon is
agyonfaragott művecskéjét, amelyben bizony nagyon is szőrszálhasogató.
Megmondtam őszintén a véleményemet; ez az írása nem érte meg, hogy
papírra vesse. Ír valamit a számunkra? Imádja Bergotte-ot, ha jól
emlékszem?” „Ah, ne mondjon Bergotte-ról semmi rosszat!” – kiáltott fel
a hercegnő. „Nem vonom kétségbe a festőtalentumát, erre senki sem
gondol, hercegnő. Ért az acél- vagy a rézmetszéshez, úgy le tud festeni egy
mozgalmas jelenetet, mint Cherbuliez. De azt hiszem, a mi korunkban
összekeverik a műfajokat, s a regényíró lényege, hogy jól vezesse a
cselekményt, s megdobogtassa a szíveket, mintsemhogy apróra
megrajzoljon egy fedőlapot vagy egy záródíszt, a fejezet végén. Vasárnap
találkozom édesapjával annál a derék A. J.-nél” – tette hozzá, felém
fordulva.
Egy percig azt reméltem, mikor láttam, hogy Guermantes-néval beszél,
hogy talán segít bejutnom hozzá, ha már nem segített be Swann-néhoz.
– Egy másik nagy bálványom – mondtam – Elstir. Azt mondják,
Guermantes hercegnőnek csodálatos képei vannak tőle, különösen egy
csendélet retekcsomóval, amelyet láttam a Kiállításon, s amelyet úgy
szeretnék jól megnézni; micsoda remekmű ez a kép! (S csakugyan, ha
híres ember lettem volna, s megkérdezték volna tőlem, melyik képet
szeretem, biztosan idéztem volna ezt a retekcsomót.)
– Remekmű?! – kiáltott fel Norpois úr bámuló s bosszankodó arccal. –
Hiszen még csak nem is kész kép, hanem egyszerű vázlat (igaza volt). Ha
remekműnek nevezi ezt a könnyedén odavetett rögtönzést, mit mond
Hébert vagy Dagnan-Bouveret Szent Szűz-éről?
– Hallottam, visszautasította Robert barátnőjét – mondta Guermantes-né
a nagynénjének, mikor Bloch félrevonult a nagykövettel –, azt hiszem,
nem kell sajnálnia, tudja meg, hogy borzalmas, árnyéka sincs benne a
talentumnak, azonkívül groteszk is.
– De honnan ismeri, hercegnő? – kérdezte d’Argencourt.
– Honnan, hát nem tudja, hogy nálam játszott először mindenki más
előtt? De azért ne higgye, hogy büszke vagyok rá – mondta nevetve
Guermantes-né, pedig örült, ha már egyszer beszéltek erről a színésznőről,
hogy elmondhatta másoknak, ő élvezte először a nevetséges modorát. – No
de itt az ideje, hogy menjek – tette hozzá, de meg se mozdult.
Ebben a pillanatban lépett be az ura, s a hercegnő hangosan kiejtett
szavai arra a komikus helyzetre céloztak, mintha együtt tennének vizitet
ifjú házasok módjára, nem pedig arra a gyakran nehezen elviselhető
kapcsolatra, amely közte s e között az öregedő óriás között volt, aki kora
ellenére még mindig fiatalemberhez illő magánéletet élt. A teaasztalt
körülülő népes vendégseregen sétáltatva szeretetre méltó, kissé gúnyos
pillantású s a lenyugvó nap sugaraitól némileg elvakult apró, kerek
szembogarait, amelyek oly pontosan helyezkedtek el a szemében, mint a
céltáblán a középső körök, amelyeket kitűnő lövészként tökéletesen tudott
megcélozni és eltalálni, Guermantes herceg elbűvölten s óvatos
lassúsággal közeledett, mintha megijedt volna kissé egy ily ragyogó
gyülekezettől, s félt volna, hogy letapossa a vendég hölgyek ruháit és
félbeszakítja a társalgást. A kissé becsípett jó királynak, Yvetot[383]-nak
állandó mosolyával, félig nyitott kezével, amely olyképp lebegett melle
körül, mint egy cápa úszószárnya, s amelyet egyformán szorongathattak
mind régebbi barátai, mind a frissen bemutatott ismeretlenek, lehetővé
vált neki, anélkül, hogy egy mozdulatot is tett volna, vagy hogy
félbeszakítaná kedélyes, lusta és királyi körsétáját, hogy minden buzgó
udvariaskodásra megfeleljen, egyre csak azt mormolva: „Jó estét, kedves,
jó estét, barátom, örülök, Bloch úr, jó estét, Argencourt”, s nekem, különös
kegyként, mikor meghallotta a nevemet, azt mondja: „Jó estét, kis
szomszéd, hogyan van az édesapja? Milyen kitűnő ember! – hozzátéve
hízelegve: – Tudja, ugye, hogy mi ketten igen jó pajtások vagyunk?” Csak
Villeparisis-né számára vágott ki nagy bókokat, aki csak egy fejbólintással
köszönt neki, s kihúzta az egyik kezét a köténye zsebéből.
Hihetetlenül gazdag lévén egy oly világban, amely egyre kevésbé az, s
állandó jelleggel magába olvasztva a roppant vagyon fogalmát, a
hercegben a nagyúr hiúsága a pénzemberével párosult, az első finom
nevelése épp hogy némi határt szabott a másik önhittségének. Egyébként
meg lehetett érteni, hogy a nőknél való sikerei, amelyek az ő nejét
szerencsétlenné tették, nem csupán nevének és vagyonának voltak
köszönhetők, mert még mindig igen szemrevaló volt, profilja tiszta
vonalával s egy görög isten arcának határozott kifejezésével.
– Csakugyan, fellépett önnél? – kérdezte d’Argencourt úr a hercegnőtől.
– Hát persze, eljött szavalni, kezében egy csokor liliommal, a többivel
meg „elül” a ruháján. (Guermantes-né, mint Villeparisis-né, bizonyos
szavakat hangsúlyozottan igen parasztosan ejtett ki, bár nem raccsolt úgy,
mint a nénje.)
 Mielőtt még Norpois kénytelenül s akarata ellenére, magával vitte volna
Blochot egy kis ablakszögletbe, ahol zavartalanul beszélhetnek,
visszamentem egy pillanatra a vén diplomatához, hogy pár szót
mondhassak neki apám akadémiai karszékéről. Először el akarta
halasztani a beszélgetést. De hát ellenvetettem, hogy Balbecba utazom.
„Micsoda! Megint Balbecba megy? De hisz igazi világjáró lett!” Aztán
mégis meghallgatott. Leroy-Beaulieu nevére Norpois úr gyanakodva
kémlelt. Úgy képzeltem, hogy talán udvariatlanul beszélt Leroy-Beaulieu-
nek apámról, s attól félt, hogy a közgazdász még elmondhatja ezt
apámnak. Egyszerre mintha valóságos ragaszkodást érzett volna apám
iránt. S beszéde lassítása után, mikor hirtelen feltör egy hangosabb szó, a
beszélő akarata nélkül, akinél az ellenállhatatlan meggyőződés lehengerel
minden habozó erőfeszítést, amellyel önmagát elhallgattatná, meghatottan
mondta:
– Nem, nem, az édesapjának nem szabad az Akadémián jelentkezni.
Nem szabad, saját érdekében, önmagáért, tiszteletből saját értéke iránt, az
pedig nagy, és azt nem szabad kockáztatnia ilyen kalanddal. Ő ennél
sokkal többet ér. Hogyha esetleg megválasztanák, mindent elveszíthetne,
és nem nyerne semmit sem. Hál’ istennek nem szónok. S ez az egyetlen
dolog, ami számít az én igen kedves kollégáimnál, még akkor is, ha a
szónok csupa frázisokat mondana. Édesapjának az életben fontos célja
van; afelé kell igyekeznie, kerülje el az akadályokat, mint az útjába kerülő
bokrokat, még akkor is, ha ezek a bokrok, amelyeken egyébként több tüske
van, mint virág, Akadémosz[384] kertjében nőnek. Egyébként úgyis csak
néhány szavazatot kapna. Az Akadémia ugyanis szereti megváratni a
jelentkezőt, mielőtt a keblére ölelné. Pillanatnyilag semmit se tehetünk.
Nem mondom, talán később. De akkor is meg kell várni, hogy maga az
Akadémia jöjjön érte. Több fetisizmussal, mint szerencsével gyakorolja
Alpokon túli szomszédaink „Fara de sé”[385]-jét. Leroy-Beaulieu
minderről olyan módon beszélt nekem, amelyet nem éreztem
megfelelőnek. Egyébként azt is éreztem, hogy apjával egy gyékényen
árul... Talán nagyon is erősen éreztettem vele, hogy, mivel megszokta
korábbról a gyapottal és a fémekkel való foglalkozást, nem ismeri a
súllyal nem mérhető tényezők szerepét, ahogy Bismarck mondta. El kell
kerülni mindenképpen, hogy apjaura maga jelentkezzék: „Principiis
obsta.”[386] Barátait igen kényes helyzetbe hozná vele, ha ilyen módon
kész tények elé akarja állítani őket. Ide hallgasson – mondta hirtelen,
őszinte képpel, rám meresztve kék szemét –, most olyan valamit mondok,
ami meg fogja lepni az én részemről, aki pedig igen szereti az édesapját.
Nos hát, épp mert szeretem (mi vagyunk az elválhatatlanok, Arcades
ambo[387]) s épp mert tudom, milyen nagy szolgálatokat tehet a hazának s
mennyi zátonyt kerülhet el, ha tovább is a kormányrúdnál marad,
szeretetből, igaz nagyrabecsülésből, patriotizmusból nem fogok
rászavazni! Egyébként azt hiszem, ezt a tudomására is juttattam. (S szeme
tükrében látni véltem Leroy-Beaulieu asszír és szigorú profilját.) Ha őrá
adnám a szavazatomat, valóságos palinódiát[388] követnék el. – Norpois úr
több alkalommal kollégáit egyszerűen fossziliáknak nevezte. Minden más
októl eltekintve, egy klub vagy egy akadémia tagja szereti a kollégáit az
övétől a legellentétesebb jelleggel felruházni, nem annyira azért, hogy azt
mondhassa: „Ah, ha ez csak tőlem függne!”, hanem azért az elégtételért,
hogy az elnyert címet annál értékesebbnek és hízelgőbbnek láthassa. –
Ismétlem – fejezte be –, hogy, mindnyájunk érdekében, jobban szeretnék
édesapjának egy diadalmas választást tíz vagy tizenöt év múlva. – Ezeket
a szavakat, úgy véltem legalább akkoriban, nem annyira a féltékenység,
mint inkább a szolgálatkészség teljes hiánya okozhatta, de később, az
eseményből magából más értelmet nyert.
– Tudja, Basin, kiről beszélünk? – szólt a hercegnő a férjének.
– Hát persze hogy kitalálom – felelt a herceg. – Ah, ez a színésznő nem
tartozik, ahogy mondják, a pályatársak első sorába.
– Soha – folytatta Guermantes-né d’Argencourt-hoz fordulva –, soha el
nem képzelhetne nevetségesebb látványt.
– Egyszerűen mulya volt – vetette közbe Guermantes herceg, akinek
furcsa szótára azt mondatta a társaságbeliekkel, hogy a herceg mégsem
hülye, míg az írók ugyanakkor úgy vélték, hogy a hülyék hülyéje.
– Nem értem – kezdte újra a hercegnő –, hogyan szerethette meg
Robert. Ó, tudom, hogy ilyesmiről úgyis hiába vitatkoznánk – tette hozzá
egy filozófus és egy kiábrándult, érzelmes nő csinos arcjátékával. –
Tudom, hogy bárki szerethet bármit. És – tette hozzá, mert ha kicsúfolta is
a legújabb irodalmat, talán a beszélgetések révén, vagy az újságok
közvetítésével valami mégis ragadt rá belőle – épp az a szép a
szerelemben, ami olyan „titokzatossá” teszi.
– Titokzatossá! Ah, bevallom, kedves rokon, hogy ez nekem igen magas
– mondta d’Argencourt gróf.
– Pedig úgy van, a szerelem igen titokzatos dolog – ismételte a
hercegnő a szeretetre méltó társaságbeli hölgy legszelídebb mosolyával,
de egyben a Wagner-imádó verhetetlen meggyőződésével, aki azt meri
állítani egy előkelő klub tagjának, hogy A walkür zenéje nem csak lármát
tartalmaz. – Egyébként, ha mélyebbre nézünk, nem tudjuk, miért szeret
valaki egy másikat; talán egyáltalán nem is azért, amiért mi magunk
hiszünk – tette hozzá mosolyogva, magyarázatával megcáfolva hirtelen azt
a gondolatot, amit az imént hangoztatott. – Alapjában, egyébként, talán
semmit sem tudunk – fejezte be kétkedő és fáradt arckifejezéssel. – Így
hát, látják, ez „értelmesebb”; ne vitatkozzunk sohasem a szerelmesek
választásáról.
De aztán, mihelyt kimondta a nagy elvet, azonnal el is vetette, mert
bírálni kezdte Saint-Loup választását.
– Mégis, higgyék el, legalábbis meglepőnek találom, hogy egy férfit
elszédíthet egy ily nevetséges nőszemély.
Bloch hallva, hogy Saint-Loup-ról beszélünk, s megtudva belőle, hogy
Párizsban van, oly ijesztőn sok rosszat mondott róla, hogy mindenkit
fellázított. Kezdett gyűlölségeket táplálni, s az ember úgy érezte, nem
hátrálna meg semmi elől, csak hogy kielégítse őket. Miután elvül tűzte ki,
hogy őneki magának magas erkölcsi értéke van, és hogy azok az emberek,
akik a Boulie-ba jártak (sportklub, amelyet ő, Bloch elegánsnak hitt),
fegyenctelepre érdemesek, minden rájuk mért ütést megérdemeltnek
tartott. Egyszer már egy pört is emlegetett, amelyet egy boulie-beli barátja
ellen akart intézni. E pör folyamán hamis úton-módon tanúként akart
jelentkezni, de úgy, hogy a vádlott a hamisságot ne tudja bebizonyítani. Ily
módon Bloch, aki egyébként nem valósította meg a tervét, úgy gondolta,
hogy még jobban kétségbe ejti és megőrjíti. Mi rossz volt abban, ha az,
akire ilyen ütést akart mérni, oly ember, aki csak a legújabb divatra gondol
és a Boulie tagja, s vajon az ily fajta emberek ellen minden fegyver
megengedhető, főképp az oly Szent részéről, mint ő, Bloch?
– De hát nézze például Swannt – ellenkezett d’Argencourt úr, aki végre
megértette azoknak a szavaknak a jelentőségét, amelyeket unokahúga
mondott, meglepte e szavak igazsága, s emlékezetében oly embereknek a
példáit kereste, akik őneki nem tetsző személyeket szerettek.
– Ah, Swann, ő egyáltalán nem ugyanaz – tiltakozott a hercegnő. – Igaz,
hogy a házassága még így is meglepő dolog volt, mert a nő derék idióta,
de legalább nem nevetséges, amellett még csinos is.
– Nono – morgott Villeparisis-né.
– Ah, talán annak idején nem találta csinosnak? Pedig igen kedves volt
sok tekintetben, szép szeme volt, szép haja, kitűnően öltözködött s
öltözködik még ma is. Ma már elismerem, hogy borzalmas, de bizony
annak idején elragadó teremtésnek látszott. Igaz, azért mégis fájt, hogy
Charles feleségül vette, mivel ez olyan fölösleges volt.
A hercegnő nem gondolta, hogy valami különöset mondott, de mivel
d’Argencourt nevetni kezdett, elismételte a mondatát, akár mivel maga is
mulatságosnak találta, vagy csak mert a nevetőt találta eléggé kedvesnek
ahhoz, hogy simogató tekintettel nézzen rá, hogy a kedvesség varázsával
tetőzze a szellemét. Folytatta:
– Igen, ugye, ez nem volt érdemes, de hát Swann-né nem volt híján a
bájnak, s tökéletesen megértem, hogy szerethették, míg Robert
kisasszonya, biztosítom, hogy halálra nevettem magam rajta. Tudom,
szembeszegezhetik velem Augier[389] réges-régi közhelyét: „Mit számít a
palack, fontosabb a mámor!” Mármost lehet, hogy Robert csupa mámor,
de nem volt jó ízlése a palack megválasztásában! Képzelje el először azt,
hogy egy lépcsőt akart építtetni a szalonom kellős közepébe. Ez, ugye,
még csak semmiség, de mindjárt kijelentette azt is, hogy hason fekve
marad a lépcsőkön. Egyébként, hallotta volna, mit mondott, csak egy
jelenetet ismerek, de nem hiszem, hogy hasonlót még csak képzelni is
lehet; úgy hívják a darabot: A hét királylány.
 – A hét királylány, ó, hát persze, micsoda sznobizmus! – kiáltott fel
d’Argencourt úr. – Ah, de várjon, ismerem ezt az egész darabot. A szerző
elküldte a királynak, aki nem értett belőle egy szót sem, s kérte,
magyarázza meg.
– Véletlenül nem Péladan[390] műve? – kérdezte a Fronde történésze a
finomság és az aktualitás szándékával, de oly halkan, hogy senki sem
hallotta a kérdését.
– Ó, hát ismeri A hét királylány-t? – felelte a hercegnő d’Argencourt
úrnak. – Gratulálok! Én csak egyet ismerek, de ez minden
kíváncsiságomat elvette a többitől. Ha mindegyik hasonló ahhoz, akit
láthattam!
„Micsoda liba!” – gondoltam, még most is bosszankodva, amiért olyan
jegesen fogadta köszöntésemet. Keserű elégtételt éreztem, hogy ily
kevéssé érti meg Maeterlincket. „Egy ilyen nőért teszek meg minden
reggel annyi és annyi kilométert! Igazán, túlságosan nagylelkű vagyok!
Most aztán én sem akarok tudni felőle semmit sem!” Ezeket a szavakat
mondtam; de ellenkeztek gondolatommal; egyszerű társalgási szavak
voltak, mint amilyeneket azokban a pillanatokban mondunk, mikor
túlontúl izgatottak vagyunk ahhoz, hogy magunkkal maradjunk, s más
társalgó híjával önmagunkkal társalgunk, minden őszinteség nélkül,
akárcsak egy idegennel.
– Meg sem tudom mondani, milyen volt – folytatta tovább a hercegnő. –
Odavoltunk a nevetéstől. Talán sokat, túl sokat nevettünk, mert a nőcske
panaszkodott, és Robert is alapjában mindig haragudott rám ezért. Ezt nem
is bánom, megvallom, mert ha jól ment volna a dolog, a kisasszony talán
még vissza is jött volna, s akkor kérdem, mennyire örült volna ennek
Marie-Aynard.
Így hívták a családban Robert anyját, Marsantes-nét, Aynard de Saint-
Loup özvegyét, hogy így különböztessék meg unokatestvérétől,
Guermantes-Bavière uralkodó hercegnőtől, akit szintén Marie-nak hívtak,
s akinek keresztnevéhez viszont öccsei, unokatestvérei és sógorai, hogy
zavart ne okozzanak, hozzátették vagy a férje vagy az ő valamelyik
keresztnevét, s így lett vagy Marie-Gilbert, vagy pedig Marie-Hedwige.
 – Előbb, előtte való napon, még egy próba is volt, ez aztán remek volt! –
folytatta ironikusan Guermantes-né. – Képzeljék, mondott egy mondatot,
mit beszélek, még egy negyed mondatot se, aztán egyszerre elhallgatott, s
nem mondott semmit sem, nem túlzok, talán legalább öt percig.
– Ajjajjajj! – óbégatott d’Argencourt úr.
– A világ minden udvariasságával csak annyit engedtem sejtetni, hogy
ez egy kissé meglepő volt. Amire ő szóról szóra ezt felelte: „A dolgokat
úgy kell mondani, mintha abban a pillanatban mi magunk találtuk volna ki
őket.” Ha ezen gondolkodunk egy kicsit, ez a felelet egyszerűen
monumentális!
– De én azt hittem, hogy a verseket egészen jól szavalja – mondta egyik
fiatalember.
– Fogalma sincs róla, hogy mi is az – felelte Guermantes hercegnő. –
Egyébként nem kellett megvárnom, hogy meg is halljam. Elég volt
látnom, hogy liliomcsokorral érkezik! Rögtön megértettem, hogy
tehetségtelen, mikor láttam a liliomot!
Mindannyian nevettek.
– Nénikém, ugye, nem haragudott rám a minapi tréfa miatt, a svéd
királyné dolgában? Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – szólt közbe
Guermantes herceg.
– Dehogy, nem haragszom rád; sőt jogod van uzsonnázni, hogyha éppen
éhes vagy – válaszolta Villeparisis-né. – Rajta, Vallenères úr, rajta, legyen
ma a házikisasszony – fordult a levéltároshoz a rég bevett szokás szerint.
Guermantes úr kiegyenesedett a karosszékben, ahol elterült, mellette
kalapja a szőnyegen, s elégedett arccal vizsgálgatta a feléje nyújtott
süteményestálakat.
– Szívesen, most, hogy kezdek összebarátkozni ezzel az előkelő
társasággal, elfogadok egy rumos kuglófot, igen kitűnőnek látszik.
– Kiválóan ért az úr a házikisasszony szerepéhez – szólt közbe most
d’Argencourt úr, aki utánzási ösztönből folytatta Villeparisis-né tréfáját.
A levéltáros a Fronde történészének is odanyújtotta a süteményestálat.
– Nagyszerűen teljesíti a rábízott feladatot – mondta ez csupa
félénkségből, s hogy maga iránt általános rokonszenvet keltsen.
 Azután pedig egyetértő pillantást vetett titkon azokra, akik már úgy
tettek, ahogy ő.
– Mondja, kedves nénikém – kérdezte Guermantes úr Villeparisis-nétól
–, ki ez a jó külsejű úr, aki elment, mikor én jöttem? Azt hiszem, ismerem,
mert nagyot köszönt, de mégsem jutott eszembe, ki az; tudja, hogy
összetévesztem a neveket, ez pedig elég kellemetlen – mondta büszkén.
– Legrandin úr.
– Ah! Oriane-nak van egy unokahúga, akinek az édesanyja, ha nem
tévedek, Grandin leány. Tudom, tudom, a Grandin de l’Éprevier családból.
– Nem – felelte Villeparisis-né –, a kettőnek egymáshoz semmi köze.
Ezek egyszerű Grandinok, Grandinok minden melléknév nélkül. Viszont
szeretnék, ha oly rangosak lennének, amilyent te el sem tudsz képzelni.
Ennek az úrnak a nővérét Cambremernének hívják.
– De Basin, igen jól tudhatja, kiről beszél a néném! – kiáltott fel a
hercegnő méltatlankodva. – Ez a fivére annak a roppant növényevő
teremtésnek, akit furcsa szeszélyből hozzám küldött nemrég látogatóba.
Egy egész óráig maradt nálam, azt hittem már, belebolondulok. De aztán
kezdtem hinni, hogy ő a bolond, amikor láttam, hogy jön be ez az
ismeretlen, tehén formájú személy.
– Ide hallgasson, Oriane, mikor megkérdezte tőlem, mikor fogad, mégse
lehettem goromba hozzá, és aztán, őszintén szólva, túloz, mégse hasonlít
egy tehénhez – tette hozzá a herceg panaszosan, de előbb mosolyogva
titkos pillantást vetett a körötte ülőkre.
Tudta, hogy felesége beszélő kedvének szüksége van a felvillanyzó
ellentmondásra, a józan ész ellentmondására, amely például tiltakozik egy
nőnek a tehénnel való egybevetésére (egyébként Guermantes hercegnő,
túlozván legelső képét, sokszor ezzel jutott el a legszellemesebb
fordulatokig). S a herceg naivul jelentkezett, hogy segítsen, észrevétlenül
a hercegnő sikerében, mint ahogy egy vasúti fülkében a leplezett
cinkostárs a hamiskártyásnak.
– Elismerem, hogy nem látszik tehénnek, mert egyszerre többhöz
hasonlít – kiáltott fel Guermantes-né. – Esküszöm, nagy zavarban voltam,
hogy egy egész tehéncsorda lépett be kalaposan a szalonomba, és kérdezte,
hogy vagyok. Egyfelől szerettem volna azt felelni neki: „De hát te,
tehéncsorda, összezavarsz mindent, te nem lehetsz velem kapcsolatban,
mivel te tehéncsorda vagy, másfelől meg keresgéltem az emlékezetemben,
s a végén még úgy találtam, hogy ez a maga Cambremerje nem más, mint
Dorottya infánsnő, aki mondta, hogy egyszer eljön hozzám, s akinek
szintén tehénszerű külseje van, úgyhogy majdnem Királyi Fenségnek
szólítottam s harmadik személyben beszéltem egy tehéncsordával. A hasa
olyanféle volt, mint a svéd királynéé. Egyébként ezt a közvetlen
megrohanást szapora pergőtűz készítette elő, a hadiművészet szabályai
szerint. Már nem tudom, mióta bombázott a névjegyeivel, ott találtam
őket mindenütt, minden bútoron, mintha prospektusok volnának. Nem
tudtam, mi ennek a reklámnak a célja. Mindenütt „Cambremer márki és
márkiné”-t lehetett látni nálam, az otthonomban, egy címmel, amelyre
már nem emlékszem, s amellyel, elhatároztam, hogy sose fogok
foglalkozni.
– De hisz az igen hízelgő, ha valaki egy királynéhoz hasonlít – mondta a
Fronde történésze.
– Ó, istenem, kedves uram, a királyok s a királynék manapság nem
sokat számítanak! – kiáltott fel Guermantes úr, mert az volt a becsvágya,
hogy szabad és modern szellemnek nézzék, s hogy úgy lássák, mintha nem
sokat törődne a királyi kapcsolatokkal, amelyeket igen nagyra tartott.
Bloch és Norpois, akik fölkeltek, közelebb kerültek hozzánk.
– Beszélt neki, kedves uram – mondta Villeparisis-né –, a Dreyfus-
ügyről?
Norpois úr az égre nézett, de mosolyogva, mintegy bizonyságul, mily
égbekiáltók a szeszélyek, amelyeknek engednie kell az ő Dulcineája
akaratából. Mindamellett beszélt Blochnak, mégpedig igen előzékenyen,
ezekről a szörnyű, ki tudja, talán végzetes esztendőkről, amelyeken
átmegy most Franciaország. Mivel ez valószínűleg azt jelentette, hogy
Norpois úr (akinek Bloch pedig azt mondotta, hogy ő, Bloch hisz Dreyfus
ártatlanságában) szenvedélyesen Dreyfus-ellenes, a nagykövet
szeretetreméltósága, az a látszat, minthogyha igazat adna beszélőtársának,
hogy bizonyos kettőjük közös véleményében, hogy cinkosként szövetkezik
Blochkal a kormány elítélésében, hízelgett Bloch hiúságának, s felcsigázta
a kíváncsiságát. Mik voltak azok a fontos pontok, amelyeket Norpois úr
ugyan nem részletezett, de amelyekről úgy látszott, hallgatólag elismeri,
hogy ő és Bloch egy véleményen vannak, mi hát az ügyről a véleménye,
amely egyesíthetné őket? Bloch annál inkább csodálkozott ezen a
titokzatos összhangon, amely teljesnek látszott közte és Norpois úr között,
mert ez az összhang nem csupán a politikára vonatkozott, hiszen
Villeparisis-né eléggé hosszan beszélt Norpois-val Bloch irodalmi
munkáiról.
– Ön nem ebből a korból való – mondta Blochnak a volt nagykövet –, és
ezért csak gratulálhatok, ön nem ebből a korból való, amely már nem akar
tudni az önzetlen tanulmányokról, amelyben a közönségnek csak
szemérmetlen vagy ostoba írásműveket kínálnak. Az ön erőfeszítéseit
bátorítani kellene, ha igazi kormányunk volna.
Blochnak hízelgett, hogy ebben az általános hajótörésben csak ő úszik
egyedül a felszínen. De azért szeretett volna néhány pontosabb adatot is
megtudni, miféle ostobaságokról akart beszélni vele Norpois úr. Blochnak
az volt az érzése, hogy ugyanazt a vonalat követi, mint sokan mások, így
hát nem tartotta magát olyan rendkívülinek. Visszatért a Dreyfus-ügyre, de
nem tudott zöld ágra jutni Norpois úr véleményével. Próbálta beszéltetni a
tisztekről, akiknek neve ez időben gyakran szerepelt az újságokban; a
közönség inkább rájuk, mint az ügybe keveredett politikusokra volt
kíváncsi, mivel ezeket még nem ismerték úgy, mint a politikusokat, aztán
mert hogy egyenruhájuk volt, annyira különböző életük meg szigorúan
őrzött titkuk is, s mindebből úgy bukkantak elő s úgy szólaltak meg, mint
ahogy Lohengrin kiszáll egy hattyú húzta csónakból. Egy ismerős
nacionalista ügyvéd révén Bloch többször is bemehetett a Zola-pör
tárgyalásaira. Reggel érkezett, és egészen estig ott maradt, egész
szendvicskészlettel és egy kávéval töltött palackkal, mint valami vizsgán
vagy az érettségi írásbelijén, s ez a szokásváltozás még csak fokozta
ideges és érzékeny lelkiállapotát, amit a kávé és a pör izgalmai szinte a
végletekig feszítettek, úgyhogy este, mikor hazament felzaklatva és
rajongással telítve minden iránt, ami ott történt, még egyszer meg akart
mártózni abban a szép álomban, és rohant abba a vendéglőbe, ahová mind
a két pártbeli barátai is jártak, s akikkel vég nélkül átbeszélte azt, ami
napközben történt, s helyrehozta a parancsoló hangon rendelt vacsorájával
– ami a hatalom illúzióját keltette benne – egy korán kezdett napja böjtjét
és fáradalmait, amikor még ebédre sem maradt ideje. Az az ember, aki
állandóan a tapasztalás és a képzelet két különböző síkján játszik, szeretné
jobban megismerni az ismerős emberek ismert életét és ismerni azokat az
embereket, akiknek el kell képzelnie az életét. Bloch kérdéseire Norpois úr
így felelt:
– Két tiszt keveredett a jelenlegi ügybe, akikről egyszer egy oly ember
beszélt nekem, akinek az ítélete teljes bizalmat keltett bennem, s aki
mindkettőt nagyra becsülte (Miribel úr), Henry őrnagy és Picquart őrnagy.
– De hiszen – kiáltott fel Bloch –, az isteni Athéné, Zeusz lánya,
mindegyikük elméjébe épp az ellenkezőjét öntötte annak, amit a másik
elméje tartalmaz. S most úgy harcolnak egymás ellen, akárcsak két
oroszlán. Picquart őrnagynak igen kedvező helyzete volt a hadseregben, de
Moirája arra az oldalra vezette, amely nem volt az övé. A nacionalisták fel
fogják kaszabolni gyenge testét, s a vérengző fenevadaknak dobják majd
oda egyszer táplálékul meg a halottak zsírjával táplálkozó madaraknak.
Norpois úr nem felelt.
– Miről fecsegnek ezek ott a sarokban? – kérdezte Guermantes úr
Villeparisis-nétól, rámutatva Blochra és Norpois-ra.
– A Dreyfus-ügyről.
– Ó, az ördögét! Erről jut eszembe, tudják-e, ki a szenvedélyes híve
Dreyfusnak? Akár ezret egy ellen. Unokaöcsém, Robert! Azt is tudom,
hogy a Jockey-Clubban, mikor híre kelt ezeknek a vakmerőségeknek, nagy
volt a felháborodás, valóságos zendülés támadt belőle. Mivel pedig Robert
egy hét múlva jelentkezik felvételre...
– Hát persze – szakította félbe a hercegnő –, ha mindannyian olyanok,
mint Gilbert, aki mindig azt hangoztatta, hogy minden zsidót
Jeruzsálembe kell küldeni...
– Ó! Hát akkor Guermantes őfensége teljesen egy véleményen van
velem – szólt közbe d’Argencourt úr.
 A herceg büszke volt a feleségére, de nem szerette. Mivel igen „önhitt”
volt, haragudott, ha félbeszakították, amellett otthon, ha magukban voltak,
egyszerűen goromba volt vele. Reszketve a haragtól, úgy is, mint rossz
férj, akit leintenek, másrészt mint amolyan önhitt szónok, akire nem
hallgatnak, elnémult, s a hercegnőre olyan tekintetet vetett, amely
mindenkit zavarba hozott.
– Mi baj van – mondta végül – Gilbert-rel és Jeruzsálemmel? Nem erről
van szó. De – tette hozzá szelídebb hangon – vallja be, hogyha valakit
miközülünk visszautasítanak a Jockey-ban, és főképpen Robert-t, akinek
az apja ott elnök volt, mégpedig tíz esztendeig, az már mégiscsak
botrányos lenne. Akármit is mond, kedvesem, ez mégiscsak megijesztette
őket, gondolhatja, mekkora nagy szemet meresztettek. Nem mondhatom,
hogy nincs igazuk; jól tudja, hogy nekem nincsenek faji előítéleteim, az a
nézetem, hogy nem a mi korunkba való, és hát az a becsvágyam, hogy
korommal együtt haladjak, de végre is, ördögadta, ha az embert Saint-
Loup márkinak hívják, mégsem lehet Dreyfus-párti, mi mást mondjak!
Ezeket a szavakat: „ha az embert Saint-Loup márkinak hívják”,
Guermantes úr bizonyos ünnepélyességgel mondta. Pedig hát tudta, még
nagyobb dolog, ha az embert „Guermantes hercegnek” hívják. De hogyha
saját önhittsége hajlamos volt is a Guermantes hercegi cím felsőbbségének
túlzására, talán mégsem egészen a jó ízlés szabályai sugalmazták neki e
cím kisebbítését, mint inkább a képzelet törvényei. Mindenki szebbnek
látja azt, amit messzebbről lát, amit másoknál lát. Azok az általános
törvények, amelyek a képzeletben a lehetőségeket szabályozzák, éppúgy
vonatkoznak a hercegekre, mint a többi emberre. Nemcsak a képzelet
törvényei, hanem a nyelvezeté is. Mármost itt is alkalmazhatjuk a
nyelvezet két törvénye közül az egyiket vagy a másikat. Az egyik azt
kívánja, hogy úgy fejezzük ki magunkat, mint szellemi osztályunk s nem
mint társadalmi kasztunk emberei. Ily módon Guermantes úr
kifejezésmódja, még ha a nemességről akart is szólni, az egészen
kispolgárokéhoz hasonlított, akik így beszéltek volna: „ha az embert
Guermantes hercegnek hívják”, míg egy irodalmilag művelt ember, egy
Swann vagy egy Legrandin sose beszéltek volna így. Egy herceg írhat
boltosokról szóló vagy akár a nagyvilág erkölcseit festő regényeket, a
nemesi oklevél ily esetben nem sokat számít, s az arisztokratikus jelzővel
egy plebejus írásait dicsérik. Ki volt hát akkor az a burzsoá, akitől
Guermantes úr azt hallotta: „Ha az embert ennek és ennek hívják”,
biztosan nem tudhatta. De a nyelv egy másik törvénye az – mint ahogy
időnként bizonyos betegségek feltűnnek és eltávolodnak, úgyhogy senki
sem hall többé róluk –, hogy létrejönnek bizonyos kifejezések, és nem
tudjuk, hogyan: spontánul-e, vagy véletlenül, mint ahogy kicsírázik
Franciaországban valami rossz amerikai fű, melynek a magja egy
útitakaró plüssébe beleragadva egy vasúti töltésre esett, bizonyos
kifejezések, amelyeket ugyanabban az évtizedben olyan emberek
mondanak, akiknek eszük ágában sem volt, hogy ebben a dologban
összebeszéljenek. Így, ahogy egy bizonyos évben Bloch ekképpen beszélt
magáról: „Még a legvonzóbb, a legragyogóbb, a legelőkelőbb, a
legkényesebb emberek is rájöttek arra, hogy csak egyetlen lény van a
világon, aki értelmes és kellemes, és akit sose nélkülözhettek, és ez Bloch
volt”, ugyanúgy ugyanezt a mondatot akárhány oly fiatalember szájából is
hallhattam, akik Blochot nem ismerték, csak éppen a Bloch nevet a maguk
nevével helyettesítették; éppígy hallottam gyakran: „Ha az embert ennek
és ennek hívják.”
– Mit tehetünk? – folytatta a herceg. – Az ott uralkodó szellem ezt elég
érthetővé teszi.
– Különösen komikus – felelte a hercegnő –, ha az anyja eszményeire
gondolunk, aki reggeltől estig untat bennünket a Francia hazá-val.
– Igen, de ne csak az anyjára gondoljunk, ne mondjunk csak meséket.
Van még egy kisasszony, a legrosszabb színésznő, aki nagyobb befolyással
van rá, s aki épp fajrokona Dreyfus úrnak. Beleoltotta Robert-ba az ő
szellemi magatartását.
– Ön talán nem tudja, herceg úr, hogy van egy új szó az effajta szellemi
magatartásra – mondta a levéltáros, aki titkára volt az antirevíziós
bizottságnak. – Azt mondják rá; hogy mentalitás. Ez pontosan ugyanazt
jelenti, de így senki sem tudja, hogy mit akar mondani. Ez a legjobb, a
legújabb, a legfinomabb, ennél jobb nem kapható.
 Mégis, mikor hallotta Bloch nevét, s látta, hogy kérdéseket intéz
Norpois-hoz, nyugtalan lett, amely egy másfajta, de éppoly erős
nyugtalanságot keltett a márkinéban is. Ez reszketett a levéltáros előtt,
akinek megjátszotta a Dreyfus-ellenest, s félt a szemrehányásaitól, ha az
rájönne, hogy egy zsidót fogad, aki többé-kevésbé a „Szindikátus” tagja.
– Ah, mentalitás, ezt feljegyzem, használni fogom – mondta a herceg.
(Ezt nem költői képként mondta, a hercegnek csakugyan volt egy kis
zsebkönyve, tele „idézetekkel”, s amelyet a nagy vacsorák előtt mindig
végigolvasott.) – Mentalitás, tetszetős szó. Vannak ilyen új szavak,
felkapják őket, de nem soká tartanak. Legutóbb azt olvastam, hogy egy író
„talentumos”. Érti, aki érti. De azóta nem találkoztam ezzel a jelzővel.
– De a mentalitás gyakoribb szó, mint a talentumos – szólt a Fronde
történetírója, hogy részt vegyen a társalgásban. – A közoktatásügyi
minisztériumban tagja vagyok egy bizottságnak, ahol ezt a szót többször is
használták, s a klubomban is, a Volney-körben, sőt egyszer vacsora közben
Émile Ollivier[391]-nál.
– Nincs szerencsém a közoktatásügyi minisztérium tagja lenni – felelt a
herceg színlelt szerénységgel, de oly mérhetetlen hiúsággal, hogy már nem
tudta elfojtani mosolyát, sem megakadályozni, hogy a vendégekre
jókedvtől csillogó gunyoros pillantásokat ne vessen, amitől a szegény
történész lángvörösre vált –, nincs szerencsém a közoktatási minisztérium
tagja lenni – folytatta, gyönyörködve a saját beszédében –, sem pedig a
Volney-körnek (csak az Unióban vagyok, meg a Jockeyban)... ön, uram,
nincsen benn a Jockeyban? – kérdezte a történésztől, aki érezve, de nem
értve a kérdés szemtelenségét, reszketni kezdett minden tagjában. –
Amellett nem vacsorázom Émile Ollivier úrnál, s bevallom, hogy nem
ismerem ezt a szót, hogy mentalitás. Tudom, ön is úgy van, mint én,
Argencourt... Tudja, ugye, miért nem lehet felmutatni Dreyfus árulásának
bizonyítékait. Úgy látszik, hogy ő a hadügyminiszter feleségének a
kedvese, legalábbis ezt mondják titokban.
– Ah, azt hittem, hogy a miniszterelnök feleségéé – válaszolta
d’Argencourt.
 – Olyan unalmasak mind, jobbra is, balra is, ebben az ügyben – mondta
Guermantes hercegnő, aki a nagyvilág szempontjából mindig ragaszkodott
ahhoz, hogy mutassa, nem hagyja magát orránál fogva vezetni senkitől. –
Számomra, zsidó szempontból, nem lehet ennek semmi következménye,
annál a jó oknál fogva, hogy senki rokonom nincs köztük, s remélem,
mindig is megmaradok ebben a boldog tudatlanságban. De másfelől
tűrhetetlennek találom, hogy azon a címen, hogy a jó oldalra álltak, nem
vásárolnak semmit sem a zsidó boltosoktól, vagy hogy azt a száz meg száz
Durand vagy Dubois ténsasszonyt, aki ráírja az ernyőjére: „Halál a
zsidókra”, és akit sosem ismertünk volna meg, egyszerre csak ránk
szabadítja Marie-Aynard vagy Victurnienne. Tegnapelőtt például Marie-
Aynard-nál voltam. Régente mindig jól éreztem ott magam. Most meg
mindenkit ott talál az ember, akit egész életében került, azon a címen,
hogy Dreyfus ellen vannak, s olyanokat, akikről azt se tudjuk, kicsodák.
– Nem, mégis a hadügyminiszter feleségéé. Legalábbis ezt pletykázzák
a kandallók mellett – kezdte újra a herceg, aki társalgás közben szeretett
használni olyan kifejezéseket, aminők a Lajosok korában divatoztak. –
Szóval mindenesetre, ami a személyemet illeti, mindenki tudja, hogy épp
az ellenkezőt gondolom, mint unokatestvérem, Gilbert. Nem vagyok
feudális, mint ő, s akár egy négerrel is sétálnék, ha barátom volna, és
semmit, de semmit se törődnék a mások véleményével, de hát mondhat,
amit akar, hogyha az embert Saint-Loup-nak hívják, nem szórakozik azzal,
hogy mindenről ellenkező felfogást valljon, mint a közvélemény, amely
eszesebb, mint Voltaire, és okosabb az unokaöcsémnél is. S főképp nem
engedjük át magunkat annak, amit az érzelmesség
akrobatamutatványainak neveznék, alig egy héttel a Jockeyba való
jelentkezésünk előtt! Sok, ami sok! Nem, biztosan a kis bárcás csavarta el
a fejét. Azt prédikálhatta neki, hogy így az „értelmiségiek” közé sorolhatja
majd magát. Az „értelmiségiek”, ez most az új mézesmadzag ezeknek az
uraknak a szemében. Egyébként az egészből szellemes kis szójáték is
készült, de szörnyen gonosz.
S a herceg igen halkan idézte a hercegnőnek és d’Argencourt úrnak:
Mater Semita, amit csakugyan már a Jockeyban mondogattak, mert bizony
az ilyen szellemeskedés olyan, mint az a vándor mag, amely a legerősebb
szárnyakkal van ellátva, hogy eredő helyétől a legmesszebbre röpülhessen.
– Magyarázatot kérhetnénk ettől az úrtól, aki olyan tudós nő formájú –
mondta a herceg a történészre mutatva. – De jobb, ha nem beszélünk a
dologról, annál is inkább, mert teljesen alaptalan. Nem vagyok olyan
becsvágyó, mint Mirepoix unokahúgom, aki azt mondja, hogy Krisztus
előttig, egészen a Lévi törzsig tudja követni a családja származását,
viszont én minden nehézség nélkül kimutathatom, hogy soha egy csepp
zsidó vér sem volt a mi családunkban. De hát végre is ne tréfáljunk,
bizonyos, hogy öcsém nem elragadó véleményei elég nagy feltűnést
kelthetnek vidéken s kapcsolt részein. Annál inkább, mert Fezensac beteg,
s Duras lesz a vitavezető, s ugye, tudják, hogy milyen iromban
fontoskodik – mondta a herceg, aki máig sem tanulta meg bizonyos szavak
pontos értelmét, s nem tudta, hogy iromba azt jelenti: tarka, hanem azt
hitte, hogy ugyanaz, mint otromba.
– Mindenesetre, ha ez a Dreyfus ártatlan – szakította félbe a hercegnő –,
ezt ő maga nem nagyon bizonyítja. Milyen ostoba, milyen dagályos
leveleket ír a szigetéről! Nem tudom, Esterhazy úr többet ér-e őnála, de
elegánsabbak a mondatai, választékosabb a stílusa. Ez nem nagy örömet
szerezhet Dreyfus úr híveinek. Nagy kár nekik, hogy nem találnak más
ártatlant!
Mindenki hangosan nevetett. „Hallotta Oriane ötletes megjegyzését?” –
kérdezte mohón a herceg Villeparisis-nétól. „Igen, nagyon mulatságos.”
De ez a hercegnek kevés volt: „No, hát én nem találom mulatságosnak;
azazhogy mit bánom, mulatságos-e vagy nem. Én nem szellemeskedem.”
Argencourt úr tiltakozott. „Egy szót se hisz abból, amit mond” – suttogta a
hercegnő. „Talán mert tagja voltam már mindkét Háznak – folytatta a
herceg –, ahol ragyogó beszédeket hallottam, bár egyik sem jelentett
semmit. Csak a logikát értékeltem bennük. A mulatságos dolgok engem
teljesen közömbösen hagynak.” „Basin, kicsikém, ne játssza itt nekünk
Joseph Prudhomme-ot, hisz jól tudja, senki sem szereti jobban, mint maga,
a szellemességet.” „Várjon, még nem fejeztem be. Épp azért, mert
érzéketlen vagyok egy bizonyos tréfagyártás iránt, élvezem olyan gyakran
a feleségem szellemességét. Általában mindig igaz megfigyelésből indul
ki. Úgy okoskodik, mint egy férfi, úgy önt formába, mint egy író.”
Bloch próbálta a beszélgetést Norpois úrral Picquart ezredesre terelni.
– Vitathatatlan – felelte Norpois –, hogy szükségessé vált az ezredes
vallomása, mihelyt a kormány úgy látta, hogy van valami zavaros ebben
az ügyben. Tudom, hogy mikor ezt a véleményt pártoltam, több kollégám
valóságos sakálkiáltásokat hallatott, de szerintem a kormánynak
kötelessége volt, hogy az ezredest megszólaltassa. Az ember egy egyszerű
tánclépéssel nem juthat ki egy ilyen zsákutcából, vagy ha igen, akkor
pedig megkockáztatja, hogy pocsolyába esik. Magának a tisztnek a
tanúvallomása a legelső tárgyaláskor a legkedvezőbb benyomást keltette.
Amikor megláttuk jó szabású, csinos vadászegyenruhájában, s elbeszélte
teljesen egyszerű, őszinte hangon, mit látott, mit hitt, s azt mondta:
„Katonai becsületemre mondom (és itt Norpois hangja könnyű, hazafias
tremolóval rezgett), ez a meggyőződésem”, tagadhatatlan, hogy az egész
mély benyomást keltett.
„No tessék, Dreyfus híve, ez kétségtelen” – gondolta Bloch.
– De mikor szembesítették Gribelinnel, a levéltárossal, teljesen
elvesztette a kezdetben élvezett rokonszenvet: mikor hallottuk az
államnak ezt az öreg szolgáját, ezt a férfit, akinek csak egyszer adtak szót
(s Norpois úr az őszinte meggyőződés erejével hangoztatta a következő
szavakat), s aki, mikor feljebbvalója szemébe nézett, nem félt
szembeszállni vele, s szólni hozzá olyan hangon, amely nem tűr
semmiféle ellentmondást: „Ugyan kérem, ezredes úr, jól tudja, hogy
sosem lapultam, jól tudja, hogy most, mint mindenkor, csak az igazságot
mondom”, a hangulat megváltozott, és Picquart ezredes hiába mozgatott
meg eget-földet, a következő tárgyalásokon, úgy, ahogy mondom, teljes
volt a fiaskója.
„Nem, egészen bizonyos, Dreyfus-ellenes, ezt mindenki tudja – mondta
magában most Bloch. – De ha azt hiszi Picquart-ról, hogy áruló és
hazudik, miért fogadja el közléseit, és miért emlegeti úgy, mintha
rokonszenvesnek találná őket, és őszintének? Ha viszont, épp
ellenkezőleg, igaz embert lát benne, akiben megszólalt a lelkiismeret,
hogyan teheti fel róla, hogy hazudik Gribelinnel való szembesítésében?”
Talán az ok, amiért Norpois úr úgy beszélt Blochkal, mintha egy
véleményen volnának, az volt, hogy ő, Norpois, annyira Dreyfus-
ellenesnek érezte magát, hogy mivel ő a kormányt nem tartotta eléggé
annak, éppúgy az ellensége volt, mint maguk a dreyfusisták. Az is lehet,
hogy az, amihez a politikában ragaszkodott, valami sokkal mélyebb volt és
más síkon helyezkedett el, ahonnan a dreyfusizmus jelentéktelen
lehetőségnek látszott, amely nem érdemli meg egy nagy külügyi
kérdéseken meditáló patrióta figyelmét. Az is lehet, még inkább, hogy a
politikai bölcsesség maximái, amelyek csak formai, eljárásbeli, közvetlen
érdekeltségű kérdésekre alkalmazhatók, éppen olyan képtelenek
megoldani az alapvető kérdéseket, mint ahogy a filozófiában a tiszta
logika sem képes feleletet adni a lét kérdéseire, vagy hogy maga a
bölcsesség éreztette Norpois-val a veszélyét az ily témák tárgyalásának, és
hogy elővigyázatosságból akart csupa másodrangú körülményről beszélni.
De Bloch meg azért csalódott, mert azt hitte, hogy Norpois, még akkor is,
ha kevésbé óvatos jellem s kevésbé kivételesen világos elme, ha akarta
volna, megmondhatta volna neki a tiszta igazságot Henry, Picquart, du
Paty de Clam s az ügy minden pontja felől. Bloch valóban nem kételkedett
benne, hogy Norpois tudja, mi az igazság mindezekben a kérdésekben.
Hogyan is ne tudhatta volna, hiszen minden minisztert ismert. Igaz, Bloch
azt gondolta, hogy a politikai igazságra nyilván következtetni tudnak a
legfényesebb elmék, sőt azt képzelte, mint a többség, hogy ez az igazság
kézzelfoghatóan és vitathatatlanul meg is található mindig a köztársasági
elnök és a miniszterelnök titkos iratgyűjteményében, akik ezt ismertetik a
miniszterekkel. Mármost abban az esetben is, mikor a politikai igazság
együtt jár bizonyos dokumentumokkal, ritkaság, hogy ezeknek több
értékük van, mint a röntgenfelvételeknek, amikről az egyszerű ember azt
hiszi, hogy a beteg baja betű szerint fel van bennük írva, pedig hát a
valóságban az ily felvétel csak egyszerű elemét adja a megállapításnak,
amelyhez még sok más elem járul, s mindezekre együtt támaszkodik az
orvos okoskodása, s meríti belőlük a diagnózisát. Ezért hát a politikai
igazság, amelyet, ha közeledünk a jól értesült emberekhez, már-már elérni
vélünk, elrejtőzik. Még később is, hogy csak a Dreyfus-ügynél maradjunk,
amikor oly hírhedt dolog történt, mint Henry vallomása, majd
öngyilkossága, ezt a dolgot azonnal ellenkező módon magyarázták
egyfelől a Dreyfus-párti miniszterek, másfelől Cavaignac és Cuignet, akik
maguk fedezték fel a hamisítást s vezették a kihallgatást; sőt még maguk a
Dreyfus-párti s egyárnyalatú miniszterek is teljesen ellenkező módon
magyarázták Henrynak a szerepét, holott nemcsak egyazon okmányról,
hanem egyazon szellemben is ítéltek: némelyek Henryban Esterhazy
cinkosát látták, míg mások ezt a szerepet du Paty de Clamnak
tulajdonították, csatlakozva ily módon ellenfelük, Cuignet tételéhez, s
teljesen szembekerülve pártbelijükkel, Reinachkal[392]. Csak annyit tudott
Bloch kiszedni Norpois-ból, hogy Boisdeffre, a vezérkar főnöke, titkos
közleményt szolgáltatott Rochefort-nak, és hogyha ez igaz, akkor mindez
igen nyilvánvalóan roppant sajnálatos ügynek látszik.
– Bizonyos, hogy a hadügyminiszter, legalábbis in petto[393] a pokolba
kívánta a vezérkar főnökét. Egy hivatalos cáfolat, szerintem, nem lett
volna felesleges. De inter pocula[394] a hadügyminiszter ugyanerről igen
nyersen nyilatkozik. Egyébként vannak olyan témák, amelyekről oktalan
dolog nyugtalanságot kelteni, mert nem tudjuk megfékezni őket.
– De hát – mondotta Bloch – mindezek az okmányok nyilvánvalóan
hamisak.
Norpois úr nem felelt, viszont kijelentette, hogy nem helyesli Henri
d’Orléans királyi herceg nyilvános tüntetéseit.
– Ezek egyébként csak zavarhatják a törvényszék nyugalmát, s
felbátoríthatják a tüntetéseket, amelyek mindkét irányban sajnálatosak
lennének. Szó sincs róla, gátat kell vetni az antimilitarista
szervezkedéseknek, másfelől nincs szükségünk semmiféle zűrzavarra,
amelyet a jobboldali elemek szítanak, ezek pedig ahelyett, hogy
szolgálnák a hazafiság eszményét, azon vannak, hogy az őket szolgálja.
Franciaország, hál’ istennek, nem holmi dél-amerikai köztársaság, s nem
érezzük szükségét egy pronunciamientót[395] kirobbantó tábornoknak.
 Bloch nem tudta rávenni Norpois-t, hogy Dreyfus bűnösségének a
kérdéséről beszéljen, vagy hogy jósoljon arról az ítéletről, amely a
jelenleg folyó polgári ügynek lesz a záradéka. Viszont Norpois, úgy
látszik, örömmel szolgált részletekkel ennek az ítéletnek a
következményeiről.
– Ha ez elítélés lesz – mondta –, valószínűleg megsemmisítik, mert
ritka, hogy egy oly pörben, ahol oly sok a tanúvallomás, ne legyen valami
formahiba, amire az ügyvédek hivatkoznak. Hogy végezzünk Henri
d’Orléans kirohanásával, erős kételyeim vannak, hogy tetszett apjának.
– Gondolja, hogy Chartres herceg[396] Dreyfus-párti? – kérdezte a
hercegnő mosolyogva, kerek szemmel, rózsás arccal, orrával a
süteményestányérban, megbotránkozott arckifejezéssel.
– Semmiképp, csak azt akartam mondani, hogy erről az oldalról van az
egész családnak valami külön politikai érzéke, aminek a non plus ultrá-ját
a nagyszerű Clémentine hercegnőnél láthattuk, s amit fia, Ferdinand
őfensége értékes örökségként őriz. Ő, a bolgár királyi herceg nem
szorította volna karjaiba Esterhazy századost.
– Jobb szeretett volna talán egy egyszerű katonát – mormolta
Guermantes hercegnő, aki gyakran vacsorázván a bolgárral Joinville-
éknél, egyszer azt felelte neki, mikor az megkérdezte tőle, nem vágyódik-e
valamire: „De igen, Fenség, az ön karkötőire!”
– Nem megy ma este Saganné báljára? – kérdezte Norpois úr
Villeparisis-nétól, hogy véget vessen Blochkal való beszélgetésének.
Bloch tetszett a nagykövetnek, aki később azt mondta nekünk egy
bizonyos naivsággal s bizonyosan a miatt a néhány kifejezés miatt,
amelyek még megmaradtak Bloch nyelvében a közben már feledésbe
merült új-homéroszi divatból: „Mulatságos fiatalember, ezzel a kissé
régimódi ünnepélyes beszédmódjával. Már-már ő is azt mondaná: »a
Tudós nővérek«, mint Lamartine vagy Jean-Baptiste Rousseau. Ez eléggé
ritka dolog a mai fiatalságban és már az előzőben is az volt. Mi magunk
kevéssé voltunk romantikusok.” De hát bármily érdekes volt is ez a
beszélőtársa, Norpois úr úgy találta, hogy a beszélgetésük már nagyon is
soká tartott.
 – Nem, uram, én már nem megyek bálba – felelte a márkiné
öregasszonyos, rokonszenves mosolyával. – Önök elmennek, ugye? Ez
már a korukkal jár – tette hozzá, ugyanabba a tekintetbe fogva
Châtellerault urat, barátját és Blochot. – Engem is meghívtak – mondta
tetszelegve, tréfából, hogy dicsekedhessék. – Sőt még jött is valaki, hogy
meghívjon. (Ez a valaki Sagan hercegnő volt.)
– Nincs meghívóm – mondta Bloch abban a hitben, hogy kap egyet
magától Villeparisis-nétól, s hogy Saganné örül, hogyha egy oly hölgy
barátját fogadhatja, akit személyesen hívott meg.
A márkiné nem felelt, s Bloch nem ismételte meg a kérését, mert egy
fontosabb ügyben akart vele tárgyalni, s ezért már randevút is kért tőle két
nappal későbbre. Hallotta ugyanis a két fiatalembertől, hogy lemondtak
tagságukról a rue royale-beli körben, ahová mindenki beléphetett, s kérni
akarta Villeparisis-nétól, hogy segítse őt a felvételében.
– Milyenek ezek a Saganék, nem olyan álelőkelők, nem afféle
félsznobok? – kérdezte gúnyos arckifejezéssel.
– Szó sincs róla, nem kaphatna jobbat ebben a mi boltunkban –
mondotta neki d’Argencourt úr, aki már jól megtanult minden párizsi
tréfát.
– Akkor – szólt Bloch kissé ironikusan – olyan lesz ez a bál, mint egy
ünnepély, mint a szezon kivételes nagyvilági ülése!
Villeparisis-né odaszólt vidáman Guermantes-nénak:
– Mondd, Saganné bálja olyan nagyvilági ünnepség?
– Ezt ne tőlem kérdezze – felelte gúnyosan a hercegnő –, mert még
máig sem tanultam meg, mi az a nagyvilági ünnepség. Egyébként a
nagyvilági dolgok sosem érdekeltek túlságosan.
– Ah, az ellenkezőjét hittem – mondta Bloch, aki azt képzelte, hogy
Guermantes-né őszintén beszél.
Folytatta, Norpois úr nagy rémületére, a további kérdezősködést a
Dreyfus-ügyről; Norpois kijelentette, hogy szinte az „orrával érzi”, milyen
homályos az agya du Paty de Clam ezredesnek, és hogy talán nem volt
nagyon szerencsés az ő kiválasztása annak a kényes dolognak a vezetésére,
ami annyi hidegvért és éleselméjűséget kíván, mint amilyen a vizsgálóbíró
szerepe.
 – Tudom, hogy a szocialista párt lármásan követeli a fejét, valamint az
ördög-szigeti fogoly azonnali szabadon bocsátását. De gondolom, nem
tartunk még ott, hogy fejet hajtsunk Gérault-Richard úr és társai önkényes
rendelkezéseinek. Ez az ügy különben is egyre zavarosabbá válik. Nem
mondom, jobbról is, balról is, sok mindent kell elhallgatni a gyalázatos
becstelenségekből. Hogy az önök kliensének néhány többé-kevésbé
önzetlen védelmezője tele lehet jó szándékkal, annak sosem állítottam az
ellenkezőjét. De hisz tudja, hogy azzal van kikövezve a pokol tornáca –
tette hozzá ravasz tekintettel. – A lényeg az, hogy a kormány azt a
benyomást kelthesse, hogy éppúgy nincs szőröstül-bőröstül a baloldali
összeesküvők kezében, mint hogy megadja magát egy nem is tudom,
miféle kormányellenes megmozdulás fenyegető felszólításának, amely,
higgye el, nem a hadsereg. Magától értetődik, hogy ha valami újabb dolgot
fedeznek fel, a revíziós eljárást rögtön megkezdenék. Az ügy fontossága
nem tűr halasztást. Aki ilyesmit követel, nyitott kaput dönget. Azon a
napon a kormány félre nem érthetően tud végre szólni, vagy pedig elejti az
egészet, mert ez a legfőbb joga. A zavaros félrebeszélések ezúttal nem
lesznek elegendők. Bírákat kell adni Dreyfusnak. Ez pedig könnyű lesz,
mert jóllehet az a szokás a mi kedves hazánkban, hogy szívesen
rágalmazzuk magunkat, mikor többek között azt hisszük és hitetjük el,
hogy ahhoz, hogy meghallhassuk végre az igazságosság vagy az igazság
szavát, feltétlenül át kell szelni a La Manche-csatornát, ami gyakran csak
közvetett módja a Spree elérésének, de hát nemcsak Berlinben vannak
bírák. De ha a kormány végre cselekedni fog, meg fogják-e hallgatni ezt a
kormányt? Ha a kormány felszólít mindenkit, hogy teljesítsék polgári
kötelességüket, hallgatnak-e majd hívó szavára? Hazafias felhívására
tudunk-e majd felelni, mégpedig azt, hogy „Jelen!”
Norpois a kérdéseket oly hevesen intézte Blochhoz, hogy pajtásom, bár
megijedt, egyben hízelgett a hiúságának; mert a nagykövet, úgy látszott,
őrajta át egy egész párthoz intézte a szavait, s úgy látszott kérdezni
Blochot, mintha ez birtokában volna a párt teljes bizalmának, s vállalhatná
a párt határozatainak minden felelősségét. – Ha nem tennék le a fegyvert –
folytatta Norpois úr, meg sem várva Bloch kollektív feleletét –, ha, mielőtt
megszáradt volna annak a rendeletnek a tintája, amely a revízió menetét
elrendelné, nem tennék le mégsem a fegyvert, valamilyen, ki tudja, mily
célzatos parancsszónak engedve, s ellenzékbe vonulnának, ami némelyek
számára a politika ultima ratió-ja, ha haragjukban visszavonulnának s
felégetnék maguk mögött a hidakat, nagy kárukra lenne ez. Foglya ön
talán a zűrzavar okozóinak? Zálogot adott-e nekik? – Bloch nem tudta, mit
feleljen. Norpois nem adott neki időt rá. – Ha mindennek, amint hinni
akarom, az ellenkezője igaz, ha van önben egy kevés abból, ami úgy
látom, sajnos, hiányzik nem egy főnökéből vagy barátaiból, egy kis
politikai szellem, aznap, mikor a büntető törvényszék foglalkozik majd az
üggyel, ha nem hagyja, hogy befogják magát a zavaros vízben halászók,
nyert ügye van mindenütt. Arról persze nem kezeskedem, hogy az egész
vezérkar tisztára moshatja magát, de már az is igen szép lesz, ha legalább
egy része menti, ami menthető, anélkül, hogy újabb tüzet gyújtana.
Egyébként természetesen a kormányé a jog, hogy lezárja a büntetlen
bűnök nagyon is hosszú listáját, nem azért persze, hogy engedjen a
szocialista vagy nem tudom, milyen katonai alakulat izgatásainak – tette
hozzá egyenesen Bloch szeme közé nevetve, s talán a konzervatívoknak
azzal az ösztönével, hogy támaszokat szerezzenek a szemközti táborban. –
A kormány tevékenységének nem szabad tekintetbe venni a bárhonnan
érkező egymásra való licitálást. A kormány nem áll, hál’ istennek, sem
Driant ezredes rendelkezésére, sem a másik végleten Clemenceau úréra.
Meg kell végre fékezni a hivatásos izgatókat, s megakadályozni őket
abban, hogy újra fölemeljék a fejüket. A francia nép óriási többségében
munkát kíván és közrendet! Ebben rég meggyökerezett a hitem. De nem
kell félni a közvélemény felvilágosításától, s ha néhány birka azok közül,
amelyeket oly jól ismert a mi Rabelais-unk, fejest ugrana a vízbe, illik
megmutatni nekik, hogy ez a víz zavaros, hogy szándékosan zavarta meg
egy nem közülünk való, hogy ne láthassuk, mily veszedelmeket rejt a
mély. S nem kell a kormánynak úgy tennie, mintha erőnek erejével
mondana le közönyéről, mikor az ő tulajdon s lényeges jogát gyakorolja,
amit Justicia őfenségének megmozdításán értek. A kormány biztosan
elfogadja minden indítványukat. Ha bebizonyul, hogy jogi tévedés történt,
biztos, hogy elsöprő többséget kap, ami megengedné neki, hogy szabadon
cselekedjék.
– És ön, uram – mondta Bloch, d’Argencourt úr felé fordulva, akinek
éppúgy bemutatták, mint a többieket –, ön biztosan Dreyfus-párti:
külföldön mindenki az.
– Oly ügy ez, amelyhez csak a franciáknak van közük, egymás között,
nem gondolja? – válaszolta d’Argencourt úr azzal a sajátos
szemtelenséggel, amely abból áll, hogy a velük beszélőnek oly véleményt
tulajdonítunk, amely nyilvánvalóan nem az övé, hisz épp az imént fejezte
ki épp az ellenkezőjét.
Bloch elpirult; d’Argencourt úr mosolygott maga köré nézve, s ha ez a
mosoly, mialatt a többi látogatóhoz intézte, rosszindulatú volt Bloch
irányában, bizonyos szívélyességgel enyhítette, mikor végre a barátomon
állt meg, hogy ne adjon neki ürügyet a szavak miatt való haragra,
amelyeket Blochnak mondott, s amelyek így is kegyetlenek maradtak.
Guermantes-né d’Argencourt fülébe olyan valamit súghatott, amit én nem
hallottam, de ami Bloch vallására vonatkozhatott, mert e percben a
hercegnő arca azt a félelmet tükrözte, hogy talán észrevehette az, akiről
beszélünk, s ehhez valami habozó és hamis árnyék is járul, amely még
furcsa s rosszindulatú vidámsággal is keveredik egy oly embercsoporttal
szemben, amelyet tökéletesen idegennek érzünk magunktól. Hogy
kijavítsa ügyetlenségét, Bloch Châtellerault herceg felé fordult: „Ön,
uram, aki francia, biztosan tudja, hogy külföldön szinte mindenki Dreyfus-
párti, bár azt mondják, Franciaországban sose tudják, mi történik az
idegenben. Egyébként tudom, önnel beszélhetek, Saint-Loup maga mondta
nekem.” De a fiatal herceg, aki érezte, hogy mindenki Bloch ellen van, s
aki éppoly gyáva volt, mint gyakran a nagyvilágiak, egyébként azzal a
finomkodó s harapós szellemmel élve, amely öröklés folytán Charlus úrtól
származhatott, így szólt: „Bocsásson meg, kedves uram, hogy nem
vitatkozhatom önnel Dreyfusról, de hát ez oly ügy, amelyről elvből csak
Jáfet fiai közt beszélek.” Mindenki mosolygott, kivéve Blochot, nem
mintha zsidó eredetéről nem szokott volna néhanapján gúnyosan szólni.
De egy ily gúnyos mondat helyett, amelyre bizonnyal nem volt még
felkészülve, a belső gépezet megmozdulása egy másikat emelt Bloch
szájáig. Úgyhogy csak ezt hallottuk: „De hogyan tudhatta? Ki mondta?”,
minthogyha egy gályarab lett volna az édesapja. Másfelől, lévén a neve,
amely nemigen hangzik keresztény névnek, s hozzá még az arca,
csodálkozása bizonyos naivságra látszott mutatni.
Amit Norpois úr mondott, nem elégítette ki egészen, ezért hát közelebb
ment a levéltároshoz, s kérdezte tőle, nem találkozik-e olykor Villeparisis-
nénál du Paty de Clam vagy Joseph Reinach urakkal. A levéltáros egy
szóval sem felelt; nacionalista volt, s állandóan prédikálta a márkinénak,
hogy nemsokára polgárháború tör ki, és hogy Villeparisis-né óvatosabb
lehetne vendégei megválogatásában. Felvetette magában a kérdést, hogy
Bloch nem a „Szindikátus” titkos megbízottja-e, hogy adatokat gyűjtsön, s
azonnal ment a márkinéhoz, hogy elismételje neki Bloch hozzá intézett
kérdéseit. A márkiné úgy vélte, hogy Bloch legalábbis neveletlen, talán
veszélyes is Norpois úr helyzete szempontjából. Szóval elégtételt akart
adni a levéltárosnak, egyetlen ismerősének, akitől félt egy kicsit, s aki
próbálta megnevelni minden nagyobb siker nélkül (minden reggel
felolvasta neki Judet cikkét a Petit Journal-ból). Jelezni akarta hát
Blochnak, hogy ne jöjjön többet hozzá, s egykettőre megtalálta nagyvilági
műsorában azt a jelenetet, amellyel egy úridáma eltávolít valakit a
lakásából, jelenetet, amelyben nincs felemelt ujj és lángoló szempár,
ahogyan azt elképzelik. Amikor Bloch közelebb jött hozzá, hogy
mondhassa neki: „a viszontlátásra”, a márkinét nagy karosszékébe
süppedve találta, mintha csak most keltették volna fel bizonytalan
szundikálásából. Ernyedt tekintetéből mintha csak egy gyöngy világolt
volna, sápadtan és kedvesen. Bloch búcsúja gyenge s fáradt mosolyba
vonta a márkiné arcát, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, s a kezét sem
nyújtotta neki. Ez a jelenet rettentő csodálatba ejtette Blochot, de mivel
egész kör alakult a közelükben levő tanúkból, úgy gondolta, kényelmetlen
lehet, hogyha meghosszabbítja ezt a helyzetet, s hogy a márkinét mégis
kényszerítse, hogy odanyújtsa neki a kezét, magától nyújtotta feléje az
övét. Villeparisis-né meghökkent. De bizonnyal azért, mert közvetlen
elégtételt akart adni a levéltárosnak, s egyben a Dreyfus-ellenes pártnak,
másrészt mégse szakítana véglegesen a jövendővel, beérte azzal, hogy
lecsukta a szemhéját s félig lezárta a szemét.
– Azt hiszem, alszik – mondta Bloch a levéltárosnak, aki maga mellett
érezve a márkinét, méltatlankodó arcot vágott.
– Adieu, madame! – kiáltott Bloch.
A márkiné ajkát mozgatta könnyen, mint egy haldokló, aki szeretné
kinyitni a száját, de tekintete már nem ismer senkit. Aztán, mintegy
színültig telve újra megtalált életével, d’Argencourt márki felé fordult,
miközben a távozó Bloch mélyen meg volt győződve arról, hogy a
márkiné „agyalágyult”. Mivel tele volt kíváncsisággal s azzal a
szándékkal, hogy világosan értse ezt a különös esetet, pár nap múlva
megint eljött a márkinéhoz. Ez igen melegen fogadta, mert alapjában jó
teremtés volt, a levéltáros se volt nála, amellett ragaszkodott a kis
színjátékhoz, amelyet Blochnak kellett eljátszani nála, végül azért, mert
kedve szerint alakíthatta a nagyvilági dámát, amit mindenütt csodálva
emlegettek, s este már több szalonban is magyarázták, de oly változatosan,
aminek már semmi köze sem volt az igazsághoz.
– Hercegnő, A hét királylány-ról beszélt az előbb, hogyha tudni akarja
(egyébként nem vagyok rá büszke), hogy ennek a... hogy mondjam,
írásműnek a szerzője egyik belga honfitársam – mondta d’Argencourt úr
ironikusan, de ezt a gúnyt az az elégtétel színezte, hogy jobban ismeri,
mint mások, a társalgásban említett művet. – Igen – tette még hozzá –,
belga nemzetiségű.
– Igazán? Ne féljen, nem vádoljuk, hogy bármilyen szerepe van abban A
hét királylány-ban. A maga szerencséjére és a honfitársaiéra, ön nem
hasonlít ennek a csacsiságnak a szerzőjéhez. Ismerek igen rokonszenves
belgákat, magát a királyát, aki, igaz, egy kissé félénk, viszont csupa
értelem, rokonaimat, Ligne hercegéket és sok mást, de szerencsére nem
úgy beszélnek, mint A hét királylány szerzője. Egyébként, ha akarja, hogy
kimondjam egészen nyíltan, már túl sokat beszélünk róla, mert az egész
egy nagy semmi. Ezek olyan emberek, akik iparkodnak homályosak lenni,
s ha kell, akár nevetségesek is tudnak lenni, hogy titkolják, nincs egy
gondolatuk sem. Ha volna valami benne, azt mondanám, hogy nem félek
bizonyos vakmerőségektől – tette hozzá komoly hangon a hercegnő –,
mihelyt van némi gondolat benne. Nem tudom például, látta-e Borelli új
darabját. Vannak, akiket meghökkentett; én, még ha megköveznének –
tette hozzá, nem gondolva arra, hogy ennek nincs nagy lehetősége –, akkor
is bevallanám nyíltan, hogy végtelenül érdekesnek találtam a darabot. De
hát A hét királylány! Az egyik hiába van nagyon is jóban az
unokaöcsémmel, a családi összetartást mégse vihetem a végletekig...
A hercegnő hirtelen elhallgatott, mert egy hölgy lépett a szalonba,
Marsantes vicomte-né, Robert édesanyja. Marsantes-nét a Faubourg Saint-
Germainben felsőbbrendű lénynek tartották, beletörődőnek és angyali
jóságúnak. Legalábbis így mondták, s nem volt semmi okom rá, hogy
meglepődjek, mert akkor még nem tudtam, hogy Guermantes
nagyhercegnek az édeshúga. Később mindig meglepett, valahányszor
hallottam, hogy ebben a társaságban a melankolikus, tiszta, önfeláldozó,
ideális szentekként templomi üvegre festett imádott nők ugyanezen a
családfán virágoztak, mint brutális, züllött és lealjasult fivéreik. Oly
fivéreknek és nővéreknek, mikor egészen hasonló arcúak, mint
Guermantes nagyherceg és Marsantes-né, úgy látszott, közös
szelleműeknek s egyazon szívűeknek kellett lenni, akárcsak egy emberi
lénynek, akinek hol jó, hol meg rossz pillanatai lehetnek, de akitől mégse
várhatnak tág horizontú nézeteket, ha korlátolt szellemű, s fenséges
önmegtagadást, ha keményszívű.
Marsantes-né annak idején Brunetiére előadásaira járt. A Faubourg
Saint-Germain rajongott érte, s valósággal épült szent életén. De a formás
orr s a mély tekintet pusztán külső hasonlósága mégis arra indított, hogy
Marsantes-nét ugyanabba a szellemű és erkölcsű családba soroljam, mint
fivérét, a nagyherceget. Nem hihettem, hogy a női nem puszta ténye, s
talán hogy boldogtalan volt, és hogy mindenki őt pártolta, elég ahhoz,
hogy annyira különbözzék az övéitől, mint a középkori hősi énekekben,
ahol minden erény és szépség együtt van a vad fivérek leánytestvérében.
Úgy éreztem, hogy a természet, amely nem oly szabad, mint a régi költők,
s egyféle közös elemekből építi a családtagokat, s nem tulajdoníthatom
neki azt az újító hatalmat, hogy ugyanabból a matériából, amelyből egy
ostoba vagy egy neveletlen fickóra telik neki, egy nagy szellemet is tud
alakítani, az ostobaság legkisebb nyoma nélkül, vagy egy szentet, a
nyerseség leghalványabb árnyéka nélkül. Marsantes-nén fehér selyemruha
volt, szép pálmalevelekkel s azokon szövetből való, fekete színű
virágokkal. Ugyanis unokatestvére, Montmorency úr három héttel előbb
halt meg, de ez nem akadályozta benne, hogy látogatásokat tegyen, részt
vegyen kisebb vacsorákon, de persze gyászban. Ugyanis nagyvilági hölgy
volt. A lelke atavizmusból tele volt az udvarbeliek léhaságával, minden
felületességükkel és szigorukkal egyetemben. Marsantes-nénak nem volt
elég ereje hozzá, hogy sokáig sirassa édesapját és édesanyját, de semmiért
a világon nem hordott volna színeset abban a hónapban, amely egy
unokatestvér temetését követte. Több volt mint szeretetre méltó énvelem,
mivel Robert barátja voltam, s mivel nem voltam abból a világból való,
mint Robert. Ezt a jóságot afféle színlelt félénkség kísérte, mint az el-
elhalkuló hang, a rebbenő tekintet, a gondolat pillanatnyi meghátrálása,
amit úgy húzunk vissza magunkhoz, mint egy nagyon felemelt szoknyát,
hogy ne foglaljunk el sok helyet, hogy egyenesek maradjunk még a
meghajlásban is, ahogy a jó nevelés kívánja. Jó nevelés, amit persze nem
kell szóról szóra érteni, mert nem egyet a hölgyek közül nagyon is gyorsan
elkapott a túlzott erkölcstelenség, anélkül, hogy egy percre is elvesztették
volna a jó modor szinte gyermekes illendőségét. Marsantes-né kissé
idegesített a társalgásban, mert ahányszor egy polgári származású
személyről volt szó, például Bergotte-ról vagy Elstirről, úgy mondta,
mintegy aláhúzva a szót, énekelve s kétféle hang modulációjában, ami a
Guermantes-ok sajátos kiejtésmódja volt: „Volt szerencsém, igen nagy
sze-rencsém Bergotte úrral találkozni, megismerkedni Elstir úrral”, azért,
hogy csodáljam az alázatát, vagy azért, mert osztozott Guermantes úr
ízlésében, aki szívesen használta újra a divatjamúlt formákat, hogy ily
módon tiltakozzon a jelenlegi rossz nevelés ellen, amely nem mondja
elégszer a „van szerencsémet”. Akármelyik volt is az igazi a két ok közül,
mindenképp érezte az ember, hogyha Marsantes-né azt mondta: „Volt
szerencsém, igen nagy sze-rencsém”, azt hitte, nagy szerepet tölt be, ha
megmutatja, hogyan kell fogadni a nagy értékű embereket, mint ahogy
fogadná őket a kastélyában, ha a szomszédságban volnának. Másfelől,
mivel családja népes volt, s igen szerette valamennyi tagját, azonkívül
lassan beszélt s szerette a magyarázatokat, s meg akarta értetni a
különböző rokonságokat (a legcsekélyebb vágy nélkül, hogy elkápráztassa
hallgatóit, mivel legőszintébben megható parasztokról vagy mennyei
vadőrökről szeretett a társaságban beszélgetni), folytonosan Európa
valamennyi vélük rokon uralkodó családját emlegette, amit a kisebb
előkelőségek nem tudtak neki megbocsátani, s ha még egy kissé
értelmiségiek is voltak, úgy csúfoltak, mint valami ostobaságot.
Vidéken Marsantes-nét imádták azért a sok jóért, amit tett, de főképp
azért a nemesi családfáért, amely sok nemzedék óta a francia történelem
legragyogóbb neveit adta, s amely kioltotta belőle azt a magatartást, amit
a nép „modorosság”-nak nevez, s teljesen egyszerűvé tette. Bármikor
megcsókolt egy szegény asszonyt, aki még szerencsétlen is volt, s mondta
neki, vigyen egy szekérre való fát a kastélyból. Mint mondták róla, ő volt
a tökéletes keresztény nő. Ragaszkodott ahhoz, hogy Robert rettentő
gazdag házasságot kössön. Nagyvilági hölgynek lenni annyit jelent, mint
nagyvilági hölgyet játszani, azaz legalábbis részben az egyszerűséget
játszani. Az ily játék igen sokba kerül, annál inkább, mert az egyszerűség
csak akkor bűvöli el az embereket, ha tudják, hogy nem kell olyan
egyszerűnek lenni, vagyis hogy nagyon gazdagok vagyunk. Mondták
később, mikor meséltem, hogy láttam: „Képzelhető, milyen szép volt.” De
hát az igazi szépség oly különös, annyira új, hogy el sem ismerik
szépségnek. Ezen a napon csak azt mondtam magamban, hogy egész kicsi
orra van, igen kék a szeme, a nyaka hosszú, s az arca szomorú.
– Ide hallgass – mondta Villeparisis-né Guermantes hercegnőnek –, azt
hiszem, jön hozzám egy hölgy nemsokára, akit te nem akarsz megismerni,
akkor hát jobb, ha figyelmeztetlek, hogy ne bosszantson a dolog.
Egyébként nyugodt lehetsz, nem jön többet, de ma, egyetlenegyszer el fog
jönni Swann felesége.
Swann-né, látva, mily arányokat ölt ez az egész Dreyfus-ügy, s félve,
hogy férje eredete őellene fordulhat, könyörgött neki, sohase beszéljen az
elítélt ártatlanságáról. Hogyha férje nem volt vele, még továbbment, s a
legégetőbb nacionalizmusról tett tanúságot; e tekintetben egyébként
Verdurinnét követte, akiben a polgári s eddig rejtett antiszemitizmus most
egyszerre felébredt s valóságos tomboló őrület lett. Swann-né ennek a
magatartásnak köszönhette, hogy beléphetett a nagyvilág egy-két
antiszemita nőegyletébe, amelyek akkoriban kezdtek megalakulni, s ily
módon az arisztokrácia több tagjával összeköttetésbe kerülhetett.
Különösnek tetszhetik, hogy Guermantes-né ahelyett, hogy követte volna a
példájukat, s mint Swann régi barátnője, ellenkezőleg, mindig ellenállt
Swann nem titkolt vágyának, hogy bemutassa neki a feleségét. De később
majd látni fogjuk, hogy ez a hercegnő sajátos jellemének volt a
következménye, aki úgy ítélkezett, hogy „nem találta” szükségesnek ezt
vagy azt a cselekedetet, s despotikusan kényszerítette másra a maga
nagyvilági s „szabad nézetét”, ami éppen hogy nem volt oly szabad.
– Köszönöm, hogy előre szólt – felelte a hercegnő. – Csakugyan igen
kellemetlenül hatna rám. De mivel látásból ismerem, idejében fölkelek.
– Biztosítlak, Oriane, hogy kellemes, derék asszony – szólt közbe
Marsantes-né.
– Nem kétlem, de nem érzem szükségét, hogy én ezt magam is
tapasztaljam.
– Hivatalos vagy Lady Israëlshez? – kérdezte Villeparisis-né a
hercegnőtől, hogy másra irányítsa a társalgást.
– Én, hál’ istennek, nem is ismerem – felelte a hercegnő. – Marie-
Aynard-tól kell ezt megkérdezni. Ő ismeri, s törtem mindig a fejem, hogy
miért.
– Csakugyan megismerkedtem vele – felelte Marsantes-né –,
megvallom a tévedésem. De már elhatároztam, hogy ezentúl nem ismerem
többé. Úgy látszik, egyike a legrosszabbaknak, és még csak nem is
titkolja. De hát mindahányan vagyunk, nagyon is bíztunk bennük,
túlságosan vendégszeretők voltunk. Soha többé nem jövök össze ennek a
nációnak a tagjaival. Míg régi, vidéki, egy vérből való rokonaink előtt
bezártuk az ajtónkat, a zsidók előtt tágra tártuk. Láthatjuk, milyen hálásak
most érte. Fájdalom, én nem mondhatok semmit, imádom a fiamat, aki
most meg, amilyen fiatal bolond, a lehető legőrültebb dolgokat
hangoztatja – tette hozzá, mikor hallotta, hogy d’Argencourt úr Robert-ra
céloz. – De hát, ha már Robert-ról van szó, nem látta őt? – kérdezte
Villeparisis-nétól. – Mivel ma szombat, gondoltam, hogy Párizsban
tölthetett volna egy napot, s akkor biztosan eljött volna ide látogatóba.
A valóságban Marsantes-né azt gondolta, hogy fia nem kapott
szabadságot; de mivel mindenesetre tudta, hogy ha szabadságot kap is,
akkor sem jön el Villeparisis-néhoz, azt remélte, ha úgy tesz, mintha
hinné, hogy fiát nénjénél találja, megbocsáttatja érzékeny nénjével
mindazokat a viziteket, amelyeket Robert elmulasztott a márkinénál.
– Robert-t itt, nálam? De még csak egy sort sem kaptam tőle, s azt
hiszem, nem láttam őt Balbec óta.
– Annyira el van foglalva, annyi a dolga – mondta Marsantes-né.
Alig észrevehető mosoly hullámzott Guermantes-né szempilláján, aki
közben azt a kört nézte, amelyet ernyője hegyével a szőnyegre rajzolt.
Ahányszor a herceg nagyon is nyíltan elhanyagolta a feleségét, Marsantes-
né, saját fiútestvérével szemben, sógornője pártját fogta. Védelméért a
hercegnő hálás és bosszús emléket őrzött, és csak félig haragudott Robert-
ra félrelépései miatt. E pillanatban a szalon ajtaja újra kinyílt, ő lépett be.
– Nini, ha a farkasról beszélünk – mondta Guermantes hercegnő.
Marsantes-né, aki háttal az ajtónak nem látta belépni a fiát,
összerezzent, amikor észrevette, egész testében vibrált, szinte repesett az
örömtől, ültéből félig felemelkedett, arca reszketett, s Robert-ra szinte
elbűvölt tekintetet meresztett:
– Hát eljöttél! Milyen boldogság! Micsoda nagy meglepetés!
– Ah, mikor Saint-Loup-t emlegetjük[397] – mondta a belga diplomata –,
értem – s hangosan felnevetett.
– Felséges – felelt szárazon Guermantes-né, aki gyűlölte a szójátékokat,
s ezt is csak azért mondta, hogy önmagát gúnyolja. – Jó napot, Robert –
mondta Saint-Loup-nak –: szabad így elfelejteni a nagynénédet?
Egy percig pár szót váltottak, valószínűleg énrólam, mert mikor Saint-
Loup anyjához sietett, Guermantes-né énfelém fordult.
– Jó napot, hogy van? – szólt hozzám.
 Rám záporozta kék színű tekintetének minden fényét, habozott egy
percig, majd felém nyújtotta kezét, előrehajolt ültében, majd gyorsan
felegyenesedett, mint az olyan facsemete, amelyet meghajlítanak, s amely,
hogyha szabadon hagyják, visszatér eredeti helyzetébe. Így tett ő is, Saint-
Loup látható, tüzes tekintetétől követve, aki egyre figyelte, és messziről
kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy még többet kaphasson az én
számomra nagynénjétől. Mivel félt, hogy a társalgás elakad, odajött, hogy
elevenebbé tegye, és így felelt énhelyettem:
– Nincs nagyon jól, kissé fáradt, egyébként talán jobban lenne, ha téged
többször láthatna, mert nem titkolom előtted, hogy szeretne minél
többször látni.
– Ah, de hisz ez igen kedves – mondta Guermantes-né, szándékosan
egészen közömbös hangon, mintha csak a köpenyét hoztam volna eléje. –
Igen hízelgő a figyelme.
– Igaz, oda kell mennem anyámhoz, átadom a székemet – mondta Saint-
Loup, rám kényszerítve, hogy nagynénje mellé üljek.
Mind a ketten hallgattunk.
– Látom néha reggelenként – mondta, mintha újságot mondott volna, és
mintha én nem értettem volna. – Jót tesz a séta az egészségnek.
– Oriane – mondta halkan Marsantes-né –, mondta, hogy elmegy Saint-
Ferréolnéhoz, nem volna oly szíves megmondani neki, hogy ne várjon
vacsorára? Otthon maradok, hisz itt van Robert. Sőt, ha szabad
megkérnem, mondja meg útközben, hogy vegyenek, mégpedig azonnal
azokból a szivarokból, amelyeket Robert úgy szeret. Coronának hívják,
nincs belőlük.
Robert felénk közeledett; hallotta Saint-Ferréolné nevét.
– Mi az, hogy Saint-Ferréolné? – kérdezte mintegy csodálkozó s egyben
határozott hangon, mert úgy tett, mintha mit se tudna a nagyvilág
dolgairól.
– De mit beszélsz, kedvesem, hisz jól tudod – mondta az anyja –,
Vermandois nővére; ő adta neked azt a szép biliárdjátékot, amit annyira
szerettél.
 – Igazán, Vermandois nővére, nem is tudtam. Ah, a családom bámulatos
– mondta félig felém fordulva, s önkéntelenül Bloch hangsúlyát utánozva,
mint ahogy gondolatait is átvette –, az enyém hallatlan embereket ismer,
olyanokat, akiket többé-kevésbé Saint-Ferréolnak hívnak (s külön
hangsúlyt adva mindegyik szó utolsó mássalhangzójának), bálba megy,
viktóriában kocsikázik, szinte mesés életet él. Káprázatos.
Guermantes-nénak könnyű, rövid s mégis erős zaj jött ki a torkán, mint
egy erőltetett nevetés, amelyet félig elnyelünk, s amellyel azt akarta
jelezni, hogy oly mértékben, amennyire a rokonság kötelezi, értékeli öccse
szellemét. Jelentették, hogy Faffenheim-Munsterburg-Weinigen herceg
izeni Norpois-nak, hogy itt van.
– Menjen, nézzen utána, uram – mondta Villeparisis-né az egykori
nagykövetnek, aki máris sietett a német nagykövet elé.
De a márkiné visszahívta.
– Várjon csak, uram; ne mutassam meg neki Charlotte császárné
miniatűrjét?
– Ah, azt hiszem, nagyon örülne – szólt Norpois elbűvölten, mint aki
irigyli a boldog diplomatát, hogy ilyen szerencse éri.
– Ah! Tudom, a mi pártunkon van – mondta Marsantes-né –, s ez olyan
ritka az idegenek között. De elmondtak róla mindent. Maga a megtestesült
antiszemitizmus.
A herceg neve megőrizte először felhangzó szótagjai nyíltságában –
akárcsak a muzsikában – s dadogó ritmusú ismétlésében a lendületet, a
modoros naivságot, a nehézkes germán „finomságokat”, amelyek mint
zöld ágak borultak a sötétkék zománcú „Heim”-ra, amely egy rajnai
üvegfestmény titokzatosságát őrizte, a német tizennyolcadik századnak
halvány és finom árnyalatú aranyozása mögött. Ez a név a belőlük formált
különböző nevek között egy kis német fürdővárosét is tartalmazta, ahol
gyermekkoromban nagyanyámmal tartózkodtam, egy hegy lábánál,
amelyet Goethe sétái tettek híressé, s oly szőlők alatt, amelyeknek
világhírű boraiból a Kurhofban iddogáltunk, s e boroknak oly összetett és
hangzatos nevük volt, aminőket Homérosz szokott adni a hőseinek. Épp
ezért, mihelyt hallottam kiejteni a herceg nevét, még mielőtt eszembe
jutott a kis fürdőhely neve, mintha összezsugorodott volna, megtelt
színültig humanitással, eléggé nagy helyet találva ahhoz a kis helyhez
képest, benn az emlékezetemben, amelyhez egészen hozzátapadt,
meghitten, egyszerűen, elevenen, ízesen, könnyen, valamiképpen egészen
nyilvánvaló módon. Sőt Guermantes úr, miközben elmagyarázta, ki ez a
herceg, és több címét idézte, amelyek közt felismertem egy faluét, ahová
esténként, a kúra végeztével át szoktam menni a folyóján bárkával a
szúnyogok között; aztán egy elég távoli erdőét, ahol ugyan nem
sétálhattam, mert a doktor megtiltotta, hogy odamenjek. S csakugyan
érthető, hogy az uraság felségjoga a szomszédos helyekre is kiterjedt, s
címei felsorolásában újra társította a neveket, amelyeket a térképen
egymás mellett lehetett olvasni, Így hát a szent birodalmi hercegnek s
Frankónia főlovászmesterének sisakrostélya alatt egy szeretett föld arcát
véltem látni – ahol valamikor régen, alkonyatkor a lebukó nap sugára is
megállt az én számomra –, mielőtt még a herceg, rajnai gróf és pfalzi
választó, belépett volna a szalonba. Mert megtudtam pár perc alatt, hogy
az a sok jövedelem, amit a törpékkel és sellőkkel népes erdő és folyóvíz
hozott neki, meg az a varázshegy, ahol a régi vár emelkedik, az, amely őrzi
Luther és Lajos császár emlékét, arra szolgált, hogy tarthasson öt Charron
márkájú automobilt, egy palotát Párizsban, egy másikat Londonban, egy
páholyt az Operában hétfőn, egyet meg a Comédie-Française „keddjén”.
Nem hittem – s gondolom, ő se hitte –, hogy különbözött a vele
egyvagyonú és egykorú emberektől, akiknek pedig kevésbé volt oly költői
az eredetük. Ugyanaz volt a kultúrája, az ideálja, mint az övéké, élvezte
rangját, de csak a vele járó előnyökért, s csak egy becsvágya volt életében,
hogy levelező tagja legyen a Szellemi és Államtudományok
Akadémiájának, s ebből az okból jött Villeparisis-néhoz.
Ha ő, akinek a felesége Berlin legzártabb körében uralkodott, azon
fáradt, hogy bemutassák Villeparisis márkinénak, biztosan nem azért tette
ezt, mintha úgy kívánta volna. Évek óta gyötörte az a becsvágy, hogy az
Akadémia tagja legyen, de szerencsétlenségére sose tudta ötnél többre
vinni azoknak az akadémikusoknak a számát, akik hajlandóknak látszottak
rá szavazni. Tudta, hogy Norpois legalább tíz szavazattal rendelkezik,
amelyeket képes volt, ügyes tárgyalások révén, még többel is növelni. Így
a herceg, aki őt már Oroszországban is ismerte, ahol mindketten
nagykövetek voltak, felkereste Norpois-t, s mindent megtett, amit tehetett,
hogy megnyerje a jóindulatát. De hiába volt figyelmes és szeretetre méltó
hozzá, hiába adatott a márkinak orosz kitüntetéseket, hiába idézte egyre-
másra külpolitikai cikkeiben, egy hálátlant talált az útjában, oly embert,
akinek, úgy látszott, mit se számítanak ezek az előzékenységek, s aki egy
lépéssel sem siettette az ő akadémiai jelölését, s még csak a maga
szavazatát sem ígérte oda neki! Szó sincs róla, Norpois úr mindig igen
udvariasan fogadta, nem akarta, hogy fáradjon s „kilincseljen nála”, maga
ment inkább a német herceg palotájába, s mikor a teuton lovag hangosan
kijelentette: „Szeretném, ha a kollégája lennék!”, Norpois hízelgő hangon
felelte: „Ó, én is mily boldog lennék!” S biztosan egy naivabb ember,
például Cottard orvosprofesszor, ekkor azt gondolta volna magában:
„Ugyan, hisz itt van énnálam, ő akart eljönni hozzám, mivel fontosabb
személyiségnek talál, mint amilyen ő maga, ő mondja, milyen boldog
volna, ha engem az Akadémiában látna, a szavaknak mégiscsak egyféle
jelentésük van, ördög vigye, de ha nem ígéri, hogy énrám fog szavazni,
akkor biztosan nem is gondol rá. Túlságosan sokat beszél az én nagy
befolyásomról, azt hiszi, hogy a sült galamb csak úgy a számba repül,
hogy annyian szavaznak rám, amennyit csak akarok, s hogy ezért nem
kínálja a magáét is, de hát én most falhoz szorítom, és azt mondom neki:
Nos hát, szavazzon csak rám, s kénytelen lesz szót fogadni.” De
Faffenheim herceg nem volt naiv, az volt, akit Cottard doktor úgy hívott
volna: „ravasz diplomata”, s tudta, hogy Norpois meg éppoly ravasz, s oly
ember, aki magától is tudja, hogy egy jelöltnek csak kellemes lehet,
hogyha őrá szavazna. A német herceg mint nagykövet és mint
külügyminiszter nem egy olyan beszélgetést folytatott az országáért, mint
most saját magáért, ahol már előre tudjuk, hová akarunk kilyukadni, s mit
nem fognak mondatni velünk. Tudta jól, hogy a diplomaták nyelvén
beszélgetni annyit jelent, hogy adunk is valamit. S ezért adatta Norpois
úrnak a Szent András-rend szalagját. De ha be kellett volna számolnia
kormányának az ezutáni, Norpois úrral folytatott beszélgetéséről, ezt írta
volna a sürgönybe: „Megértettem, hogy rossz utat választottam.” Mert
mihelyt megint az Akadémiáról beszélt, Norpois úr ezt mondta neki:
– Szeretném, nagyon szeretném ezt kollégáim számára. Ők, gondolom,
valóban megtisztelve éreznék maguk, hogy ön őrájuk gondolt. Igen
érdekes jelölés ez, egy kissé szokásaink ellenére. Tudja, ugye, hogy az
Akadémia ragaszkodik régi szokásaihoz, megijed mindentől, ami egy kis
újat hozna közéjük. Ezért el is ítéltem, személyesen. Hányszor történt,
hogy ezt a nézetemet éreztettem is kollégáimmal! Nem tudom, Isten
bocsássa meg, hogy az a szó: „begyepesedtek”, nem szaladt-e ki a számon
legalább egy alkalommal – tette hozzá afféle megbotránkozott mosollyal,
félhangon, majdnem a parte[398], mint valami színpadi jelenetben, s szeme
sarkából gyors pillantást vetve a hercegre, akárcsak egy vén színész, aki
játéka hatásáról szeretne így meggyőződni. – Megérti, ugye, hercegem,
hogy egy olyan kiváló személyiséget mint ön, nem akarok belekeverni
olyan ügybe, amelyet előre elveszettnek tartok. Amíg a kollégák nézetei
ilyen maradiak lesznek, úgy érzem, a legbölcsebb, hogyha távol tartjuk
magunk. Higgye el, egyébként, hogyha látok valami újabb, valami
elevenebb szellemet ebben a gyülekezetben, amely már valóságos
nekropolisz, ha csak egyetlen lehetőségre számíthatok az ön javára, én
leszek az első, aki erről értesíteni fogja.
„Szent András-keresztje tévedés – gondolta magában a herceg –; a
tárgyalások egy lépést sem haladtak; úgy látszik, ő nem erre számított.
Nem a jó kulcsot választottam.”
Olyanféle okoskodás volt ez, amilyenre Norpois úr, ugyanabban az
iskolában nevelődve, mint a német herceg, biztosan képes is lett volna.
Könnyen lehet csúfolódni azon az együgyű fontoskodáson, ahogyan a
Norpois-féle diplomaták lázba jönnek egy egészen jelentéktelen hivatalos
kifejezés hallatára. De ennek a gyerekességnek megvan a maga ellenpárja:
a diplomaták igen jól tudják, hogy abban a serpenyőben, hogy abban az
európai vagy másféle egyensúlyban, amely biztosítja a békét, a jó
érzelmek, a szép beszédek, a könyörgések keveset számítanak; s hogy az
igazi, a döntő súlya másnak van, annak a lehetőségnek, hogy az ellenfél
kielégíteni óhajtja, ha elég erős hozzá, vagy ki nem elégíteni, csere útján a
kívánságát. Az igazságoknak e rendjével, amelyet egy teljesen érdektelen
személyiség, mint, mondjuk, a nagyanyám, meg sem igen értett volna,
Norpois úr vagy a német herceg elég gyakran megbirkózott. Mivel
diplomáciai megbízott volt, mégpedig oly országokban, amelyekkel már
csak hajszálnyira voltunk a háborútól, Norpois úr félve figyelve az
események esetleges fordulatát, igen jól tudta, hogy ezt nem a „Béke”
vagy a „Háború” szavával adják értésére, hanem olyan, látszólag banális,
de szörnyű vagy áldott szóval, amelyet a diplomata a maga titkosírásával
azonnal el tud olvasni, és amelyre, hogy megóvja Franciaország
méltóságát, ugyanolyan banális szóval felel, de amelyből az ellenséges
ország minisztere azonnal látja, hogy „Háború”. S ugyanúgy, hasonlóan
ahhoz a régi szokáshoz, amikor két egymásnak szánt lény látszólag
véletlenül ismeri meg egymást a Gymnase Színház egy előadásán, a
párbeszéd, melyben a sors a „Háború” vagy a „Béke” szót diktálná,
általában nem a miniszter kabinetjében hangzik el, hanem egy
„Kurgarten” padján, ahová Norpois és a miniszter a gyógyvizek forrásához
járnak, hogy egy-egy kis pohárnyit igyanak belőle. Hallgatólagos
megegyezéssel a kúra óráján találkoztak, s először pár lépést tettek
közösen egy olyan sétán, amelyet a két sétáló, a jótékony külső alatt,
éppoly tragikusnak vélt, mint egy mozgósítási rendeletet. Mármost egy ily
magánügyben, mint az Akadémián való jelentkezés, a német herceg
ugyanazzal a logikai rendszerrel élt, mint a diplomáciában, ugyanazzal az
olvasásmóddal, az egymásra helyezett jelképeken keresztül.
S bizonnyal nem lehet állítani, hogy nagyanyám s még páran a hozzá
hasonlók közül voltak az egyedüliek, akik nem ismerték az ilyenfajta
számító gondolkodást. Az emberiség átlaga nagyrészt, amely előre kijelölt
foglalkozásokat űz, ösztönös tudása híján éppúgy nem ért a dolgokhoz,
mint nagyanyám ritka önzetlensége miatt. Sokszor a kitartott férfiakig
vagy nőkig kell mennünk, hogy a látszólag legártatlanabb szavak vagy tett
eredőjét az érdekben, a megélhetés kényszerében keressük. Melyik férfi ne
tudná, hogy ha egy megfizetett nő azt mondja neki: „Ne beszéljünk
pénzről”, ezt a szót úgy kell érteni, mint mikor a zenében „fölösleges
ütemről” beszélünk, s ha később a nő kijelenti: „Nagyon megbántottál
engem, sokszor eltitkoltad az igazat, nem bírom tovább”, ezt úgy
értelmezze, hogy: „Talán egy másik pártfogó többet kínál?” S ez még csak
egy kokott beszéde, amely eléggé hasonlít a nagyvilági nőkéhez. Az
apacsok e tekintetben még döntőbb példákkal szolgálnak. De Norpois úr és
a német herceg, bár nem ismerték az apacsokat, megszokták, hogy
ugyanolyan síkon éljenek, mint a nemzetek, amelyek nagyságuk ellenére
éppoly önző és ravasz lények, akiket csak erőszakkal, érdekeik
számbavételével lehet úgy-ahogy megfékezni, amelyek a gyilkosságig is
képesek hajtani őket, gyakran a jelképes gyilkosságig, addig az egyszerű
tétovázásig, hogy harcoljanak-e vagy elutasítsák a harcot, ami azt is
jelentheti egy nemzet számára, hogy „megsemmisülni”. Mindez persze
nincs benne a különböző Sárga és más Könyvekben, maga a nép ösztönös
békebarát; ha harcias, akkor ösztönszerűn, gyűlöletből, bosszúvágyból,
nem pedig olyan okokból, amelyek a Norpois-któl értesült államfőket
befolyásolták.
A rákövetkező télen a német herceg súlyos betegségbe esett,
meggyógyult, de a szíve végleg veszélyben maradt. „Ördögbe is – mondta
magában –, egy percet sem veszthetek, ha be akarok jutni az Akadémiára;
mert ha soká késlekedem, meghalhatok, mielőtt beválasztanának. Ez
igazán kellemetlen lenne.”
Az utolsó húsz év politikájáról tanulmányt írt a Revue des Deux
Mondes-ban, s ebben többször a leghízelgőbb módon nyilatkozott Norpois
úrról. Ez elment hozzá, hogy köszönetet mondjon. Hozzátette, hogy nem is
tudja, hogyan mutassa ki a háláját. A herceg, mint aki épp azzal
próbálkozott volna, hogy kinyisson egy zárat, azt gondolta magában: „Úgy
látszik, mégsem ez a jó kulcs”, s kis fáradtságot érezve, miközben
kikísérte Norpois urat, magában ilyesmit mondott: „Sapristi, e fickók
miatt akár meg is dögölhetnék, míg bejutnék. Siessünk.”
Még aznap este találkozott Norpois úrral az Operában.
– Kedves nagykövet uram – mondta –, ma délelőtt úgy nyilatkozott,
hogy nem tudja, hogyan is bizonyítsa be a háláját; ez erős túlzás, mert nem
tartozik semmiféle hálával, de leszek olyan tapintatlan, hogy mégis a
szaván fogjam.
 Norpois úr éppúgy becsülte a német herceg tapintatát, mint a herceg az
övét. Megértette azonnal, hogy Faffenheim herceg nem kéréssel, hanem
ajánlattal fordul hozzá, s mosolygó udvariassággal máris gondosan figyelt
rá.
– Félek, hogyan is mondjam, nagyon tapintatlannak talál. De hát van két
teremtés, akihez nagyon ragaszkodom, és meg fogja érteni, hogy egészen
különböző módon, akik rövid ideje itt vannak Párizsban, s itt is akarnak
élni ezentúl: az egyik a feleségem, a másik Jean nagyhercegné. Néhány
vacsorát szeretnének adni, többek közt az angol király és királyné
tiszteletére, s arról álmodoznak, hogy vendégeiknek oly valakit
mutathassanak be, aki iránt, bár nem ismerik, mindketten a legnagyobb
csodálatot érzik. Bevallom, nem tudtam, mit tegyek, hogy kielégítsem a
kívánságukat, mikor az imént értesültem, mégpedig teljesen véletlenül,
hogy ön ismeri ezt a valakit; tudom, teljesen visszavonultan él, csak igen
kevés embert fogad, a happy few[399]-t, de ha ön a segítségemre volna
azzal a jóindulattal, amelyet irányomban tanúsít, a hölgy megengedné,
biztos vagyok benne, hogy ön bemutasson neki, s így én személyesen
közvetíthetném a nagyhercegné s az uralkodó hercegné kívánságát. Talán a
hölgy beleegyezne abba is, hogy együtt vacsorázna az angol királynéval, s
ki tudja, nem lennénk-e nagyon a terhére, ha velünk töltené a húsvéti
vakációt Beaulieu-ben, Jean nagyhercegnőnél. Ezt a valakit Villeparisis
márkinénak nevezik. Bevallom, az a reménységem, hogy állandó vendége
lennék egy ilyen szellemi központnak, megvigasztalna, s bosszúság nélkül
gondolnék arra a lehetőségre, hogy lemondjak az akadémiai jelölésről.
A német herceg kimondhatatlan örömmel érezte, hogy a zár vége enged,
s hogy ez a kulcs beletalált.
– Ez a „vagy-vagy” teljesen felesleges, kedves herceg – felelte Norpois
úr –; semmi sem illik jobban az Akadémiához, mint az említett szalon,
amely a jövő akadémikusainak valóságos csemetekertje. Átadom a kérését
Villeparisis márkiné őméltóságának: biztosan igen fog örülni. Ami a
vacsorát illeti, a márkiné ritkán megy el hazulról, s így ez talán egy kissé
nehezebb lesz. De be fogom önt mutatni neki, s ön majd személyesen közli
vele óhaját. De semmiképp se mondjon le az Akadémiáról; épp holnaphoz
két hétre ebédelek együtt Leroy-Beaulieu-vel, és utána együtt megyünk
egy igen fontos ülésre, nélküle nincs s nem lehet választás; már
említettem előtte az ön nevét, amelyet természetesen kitűnően ismer. Igaz,
tett néhány ellenvetést. De úgy adódik addig, hogy szüksége van az én
csoportomra a legközelebbi választáshoz, s én visszatérek erre a témára;
megmondom neki őszintén, milyen szívélyes kapcsolatok vannak köztünk,
s nem fogom előtte eltitkolni, hogy ha ön jelölteti magát, minden egyes
barátomat megkérem, hogy önre szavazzon (a herceg mély
megkönnyebbüléssel sóhajtott fel), s ő tudja, hogy vannak barátaim. Úgy
látom, hogy ha sikerül megnyernem az ő együttműködését, az ön esélyei
igen komolyak lesznek. Jöjjön holnap este hat órakor Villeparisis
márkinéhoz, be fogom neki mutatni, s beszámolok erről a ma délelőtti
beszélgetésünkről.
Faffenheim nagyherceg hát ilyen módon került Villeparisis-néhoz. De
mély lett a kiábrándulásom, mikor a herceg beszélni kezdett. Nem
gondoltam arra, hogy egy korszaknak sajátos és általános vonásai
erősebbek, mint egy nemzetéi, és minthogy egy képes szótárban, ahol még
Minerva autentikus arcképét is megtaláljuk, Leibniz az ő parókájával s
kikeményített nyakfodrával igen kevéssé különbözik Marivaux-tól vagy
Samuel Bernard-tól, egy nemzetnek a sajátos vonásai meg erősebbek egy
osztályénál. Mármost ezek a vonások nem egy olyan beszédben
elevenedtek meg előttem, amelyben azt gondoltam előre, hogy jótékony
tündérek suhogását és koboldok táncát hallom, hanem egy oly áttételben,
amely azért nem kevésbé hitelesítette ezt a költői eredetet: az a tény, hogy
a kis termetű, vörös és pocakos rajnai gróf a márkiné előtt meghajolva így
szólt: „Hótolatom, matam la marquise”, oly kiejtéssel, mint egy elzászi
házmester.
– Nem kér egy csésze teát vagy egy kis süteményt, igen jó – szólt
hozzám Guermantes hercegnő, mivel minél szeretetreméltóbbnak akart
előttem látszani. – Úgy háziasszonykodom a nagynéném házában,
minthogyha az enyém volna – tette hozzá ironikus hangon, ami kissé
torokszerűvé színezte a beszédét, mintha rekedt nevetést fojtana el.
 – Uram – szólt a márkiné Norpois-nak –, ne felejtse, hogy valamit
mondani akar a hercegnek az Akadémiáról!
Guermantes-né lesütötte a szemét, s kissé elfordította a csuklóját, hogy
megnézze, hány óra.
– Ó, istenem; ideje, hogy elbúcsúzzak a nagynénémtől, ha még ma
Saint-Ferréolnéhoz akarok jutni, s utána még Leroi-nénál vacsorázom.
Felkelt anélkül, hogy elbúcsúzott volna tőlem. Észrevette Swann-nét,
aki eléggé feszélyezettnek látszott, hogy velem itt találkozik. Biztosan
emlékezett arra, hogy először énelőttem mondta, meg van győződve
Dreyfus ártatlanságáról.
– Nem akarom, hogy anyám bemutasson Swann-nénak – mondta Saint-
Loup. – Kitartott nő volt azelőtt. Az ura zsidó, ő meg nacionalistának
mondja magát. Nini, nagybátyám, Palamède.
Swann-nénak a jelenléte különösen érdekes volt, legalábbis az én
számomra, ami egy pár nappal előbb történt dolognak köszönhető, s amit
el kell mondani a sokkal később bekövetkezett események miatt, s amit
majd alkalomadtán részletesen követhetünk. Szóval, pár nappal e látogatás
előtt az látogatott meg, akit nem vártam: Charles Morel, nagybátyám
egykori inasának előttem ismeretlen fia. Ez a nagybátyám (akinél a
„rózsaszín ruhás hölgyet” láttam) a múlt esztendőben meghalt. Inasa több
ízben szándékozott engem meglátogatni; nem tudtam, mit akar a
vizitjével, de szívesen találkoztam volna vele, mert megtudtam Françoise
révén, hogy valóságos kultuszt űz nagybátyámnak emlékével, s minden
egyes alkalommal elzarándokol a temetőbe. De mivel ápolásra szorult,
elment a szülőfalujába, s mikor látta, sokáig kell ott maradnia, maga
helyett a fiát küldte hozzám. Csodálkoztam, mikor ez a jóképű, tizennyolc
éves fiú belépett hozzám, nem annyira ízléssel, mint inkább gazdagon
öltözve, de aki mindennek látszott, csak urasági inasnak nem. Egyébként
mindjárt hangsúlyozta, hogy semmi köze ahhoz a cselédrendhez, amelyből
származott, elégedett mosollyal adva tudtomra, hogy első díjat kapott a
Zeneakadémián. Látogatásának célja ez volt: apja Adolf bátyámnak
hátrahagyott emlékei közül néhány olyat félretett, melyeket nem tartott
illőnek szüleimnek elküldeni, de amelyek, gondolta, érdekesek lehetnek
egy korombeli fiatalembernek. Ezek az emlékek híres színésznők, divatos
félvilági hölgyek arcképei voltak, bátyám jól ismerte őket, véngavallér-
életének azok az utolsó emlékei, amelyeket áthatolhatatlan fallal
választott el mindig a családi életétől. Miközben az ifjú Morel sorra
mutogatta őket, észrevettem, hogy mindenképp úgy akart velem beszélni,
mint egy vele egyenlővel. Mindig „ön”-nek szólított s a lehető
legritkábban „úr”-nak, öröméül az oly embernek, akinek az apja még
„harmadik személyben” beszélt a szüleimmel. Majdnem minden egyes
fénykép ajánlással volt ellátva, ilyennel, mint: „legjobb barátomnak”. Egy
hálátlanabb s okosabb színésznő ezt írta: „A legjobbnak minden barátom
közt”, ami, a fáma szerint, lehetővé tette neki, hogy azt mondja,
nagybátyám távolról sem volt legjobb barátja, de az a barát volt, aki a
legtöbb apró szolgálatot tette neki, az a barát, akit mindenre
felhasználhatott, aranyos ember, vén szamár. Az ifjú Morel hiába
iparkodott eredetétől szabadulni, érezni lehetett, hogy Adolf bátyám
tiszteletre méltó és roppant árnya, legalábbis a vén inas szemében, tovább
is ott lebegett, mint egy szenté, a fiú gyermekkora és ifjúsága fölött.
Mialatt én a fényképeket néztem, Charles Morel a szobámat vizsgálta. S
míg kerestem azt a helyet, ahol elzárhatom őket, váratlanul megszólalt:
„De hogy van az – mondta (oly hangon, amelynek nem volt szüksége,
hogy szemrehányó legyen, annyira benne volt a szavaiban) –, hogy Adolf
bátyjának egyetlen fényképét se látom a szobájában?” Éreztem,
elvörösödik az arcom, és így dadogtam: „Azt hiszem, hogy nincs is róla
egy sem.” „Micsoda, egyetlen fényképe sincsen arról az Adolf bátyjáról,
aki önt annyira szerette! Küldök majd egyet, elveszem apámuram
gyűjteményéből, s remélem, hogy a legjobb helyre teszi, a fölé a komód
fölé, hisz ezt is a nagybátyjától örökölte.” Igaz, sem apámról, sem
anyámról nem volt fényképem a szobámban, de ez nem volt olyan
felháborító, hogy Adolf nagybátyámé sem volt ott. De nem volt nehéz
kitalálni, hogy Morel előtt, aki a fiát is ilyen szellemben nevelte,
nagybátyám az egész család nagy emberének számított, akiről az én
szüleimre csak pár szegény sugár hullott. Engem jobban szerettek, mert
nagybátyám mindennap ismételte az inasa előtt, hogy én amolyan Racine-
vagy Vaulabelle-féle leszek a családban, s Morel körülbelül úgy bánt
velem, mint bátyám fogadott fiával, mint kiválasztott gyermekével.
Csakhamar azt is felfedeztem, hogy Morel fia nagy „törtető”. Így például
azon a napon, mivel kissé zeneszerző is volt, és néhány verssort már
megzenésített, megkérdezte, nem ismerek-e olyan költőt, akinek
tekintélyes helyzete van az arisztokraták világában. Egyet mindjárt
említettem is neki. Nem ismerte a költő műveit, még a nevét sem hallotta,
de rögtön feljegyezte. Mármost hamar megtudtam, hogy nemsokára ezután
írt ennek a költőnek, s hogy mint művei fanatikus csodálója,
megzenésítette egy szonettjét, s örülne, ha a szövegíró eljátszatná X.
grófnénak. Kissé gyorsan csinálta a dolgot, s tervét könnyű volt leleplezni.
A költő megsértődött és nem felelt.
Egyébként Charles Morelnak, úgy látszik, a becsvágy mellett igen nagy
hajlama volt a kézzelfoghatóbb valóságokra. Észrevette az udvarban
Jupien unokahúgát, aki épp egy mellényt varrt, s bár csak épp annyit
mondott nekem, hogy szüksége van egy „művész”-mellényre, éreztem,
hogy a fiatal lány igen kedvező benyomást tett rá. Nem habozott, rögtön
megkért, jöjjek le vele s mutassam be, „de értse meg, tekintettel a régi
családi kapcsolatra, számítok a diszkréciójára, ami apámat illeti, s csak
annyit mondjon a hölgynek is, hogy egyik nagy művész barátja vagyok,
hisz megérti, jó benyomást kell tennünk a kereskedőnépre”. Jóllehet
sejtette velem és megértette, hogy nem ismervén őt eléggé, nem
nevezhettem „kedves barátomnak” a fiatal lány előtt, persze mondhatnám
neki, ha nem is azt, hogy „kedves mester”, persze... bár mégis, de ha
tetszik: „kedves művész”, a műhelyben sikerült elkerülnöm a „rangadást”,
ahogy Saint-Simon mondaná, s beértem azzal, hogy „ön”-nel feleltem az ő
„önözésére”. A bársonymellények közül kiválasztott egy annyira eleven és
rikító piros színűt, hogy, noha rossz volt az ízlése, sohasem hordhatta
később ezt a mellényt. A fiatal lány folytatta munkáját két
„tanulólányával”, de úgy láttam, hogy benyomásuk kölcsönös volt, s hogy
Charles Morel, akit a lány az „én világomból” valónak hitt (csak persze
elegánsabbnak és gazdagabbnak), mindjárt igen megtetszett neki. Mivel
igen csodálkoztam, hogy az apja küldötte fényképek közt Miss Sacripant
(vagyis Odette) fényképét találtam Elstir képe után, megjegyeztem
Charles Morelnak, mikor elkísértem a kapuig: „Nem tudom, útbaigazíthat-
e? Nagybátyám jól ismerte ezt a hölgyet? Nem látom, élete melyik
korszakába helyezhetném; pedig érdekel a dolog Swann úr miatt...” „Én
meg elfeledtem önnek mondani, apám a lelkemre kötötte, hogy
érdeklődjek önnél a hölgyről. Ez a félvilági hölgy csakugyan ott ebédelt
nagybátyjánál, mikor ön utoljára meglátogatta. Apám akkor nem nagyon
tudta, be szabad-e önt engedni. Úgy látszik, hogy ön igen tetszett ennek a
könnyelmű hölgynek, aki azt remélte, hogy viszontláthatja önt. De épp
akkor valami veszekedés volt a családban, és ön nem látogatta meg többé
a nagybátyját.” E percben még mosolygott is Morel, hogy messziről
búcsúzzon el a lánytól, Jupien unokahúgától. Az meg csak nézte s biztosan
csodálta a fiú sovány, de szabályos arcélét, selymes haját, vidám
tekintetét. Én meg, kezet szorítva vele, egyre Swann-néra gondoltam, s
meglepődve gondoltam arra – annyira különbözők voltak s elválasztva
egymástól az emlékezetemben –, hogy ezentúl Swann-nét a „rózsaszín
ruhás hölggyel” kell azonosítanom.
Palamède-Charlus báró egykettőre Swann-né mellett foglalt helyet.
Azokon az összejöveteleken, ahol ő is jelen volt, megvetve a férfiakat,
kényeztetve a hölgyektől, hamarosan csatlakozott a legjobban öltözött
hölgyhöz, akinek a ruhája, úgy érezte, megcsillogtatja az övét is. A bárót
redingote-ja vagy frakkja hasonlóvá tette a nagy kolorista festők jól
sikerült arcképeihez, amelyek egy feketébe öltözött urat ábrázoltak, de aki
mellett egy székre ragyogó köpeny van vetve, mint aki azt valami
jelmezbálra venné majd fel. Az ilyen négyszemközti beszélgetés általában
valamilyen fenséges hölggyel mindig igen előkelő fényt vont Charlus
köré, ő pedig igen szerette ezt a fajta választékosságot. Ennek például az
volt a következménye, hogy a háziasszonyok egy-egy estélyen hagyták,
hogy csak a bárónak legyen ülőhelye, körülötte karéjban pedig egy egész
sor hölgy álldogált, míg a többi férfi a terem végén izgett-mozgott.
Amellett, úgy látszott, erősen belemerült a mulatságos históriák hangos
elbeszélésébe, ami az illető dámának láthatólag igen tetszett, s ily módon
Charlusnak nem is kellett köszönni a többieknek, vagyis bármily
kötelezettséget vállalni a többiekkel szemben. A kiválasztott szépség
illatfelhője mögött olyan elszigetelt volt egy nagy szalon közepén, mint
egy színházi nézőtér páholyában, s amikor jöttek, hogy üdvözöljék,
úgyszólván a társán, a szépségen keresztül, meg kellett neki bocsátani,
hogy csak igen röviden felel, félbe sem szakítva a beszélgetést a vele
szomszédos hölggyel. Igaz, hogy Swann-né nem volt oly magas rangú,
mint akikkel szerette mutogatni magát. De szinte állandó foglalkozásképp
csodálattal adózott Swann-nénak, s barátsággal a férjének, és tudta, hogy
figyelme jólesik a hölgynek, neki pedig gyönyörűséget okozott, hogy hírbe
hozza a társaság legszebb hölgye.
Villeparisis-né egyébként csak félig örült Charlus látogatásának. Ez, bár
nénjében súlyos hibákat talált, a márkinét igen szerette. De olykor, nagy
haragjában, képzelt sérelmek miatt, anélkül, hogy uralkodott volna
felindulásán, végletesen goromba leveleket írt neki, amelyekben
kiteregette azokat a kis dolgokat, amelyeket mindaddig észre se látszott
venni. Így például idézhetek egy esetet, amelyet balbeci tartózkodásom
alatt én magam is megtudtam: Villeparisis-né, félve, hogy nem vitt
magával elegendő pénzt balbeci nyaralása meghosszabbítására, s nem
akart, mivel fösvény volt s félt a fölösleges kiadásoktól, Párizsból hozatni
pénzt, inkább Charlustól kért kölcsön háromezer frankot. Ez viszont, egy
hónappal később, mivel valami semmiség miatt haragudott a nagynénjére,
táviratilag kérte tőle a kölcsön visszafizetését. Kapott kétezer-kilencszáz s
néhány frankot. Amikor Charlus pár nap múlva találkozott nénjével
Párizsban, szelíden említette neki, hogy a pénzt feladó bank valószínűleg
tévedett. „Nincs tévedés – felelte Villeparisis-né –, a távirati
pénzesutalvány hat frank hetvenöt centime-ba került.” „Ah – felelte
Charlus úr –, ha ez szándékosan történt, akkor rendben van minden. Csak
azért mondtam, ha nem tudta volna, mert ha a bank így járt volna el
kevésbé közelálló személyekkel, mint ahogy én vagyok önnel, ez biztosan
bosszantotta volna önt.” „Nem, nem, semmi tévedés.” „Akkor hát teljesen
igaza van” – vonta le vidáman a következtetést Charlus, s gyengéden kezet
csókolt a nagynénjének. Csakugyan egy cseppet sem haragudott rá, s csak
mosolygott ezen a kicsinyességen. De kis idő múlva abban a hitben, hogy
egy családi ügyükben nagynénje ki akarta játszani s „egész összeesküvést
akart ellene szőni”, mivel a márkiné, elég ostobán, olyan üzletemberek
mögé bástyázta magát, akikről feltételezte, hogy a márkinéval együtt épp
ellene szövetkeztek, olyan levelet írt neki, amelyből csak úgy áradt a sok
düh és szemtelenség. „Nem elégszem meg a bosszúval – tette hozzá
utóiratnak –, hanem még nevetségessé is teszem önt. Holnaptól fogva
mindenkinek a távirati pénzesutalvány s a hat frank hetvenöt történetét
fogom mesélni, mikor nem fizette be a portóköltséget az után a háromezer
frank után, amit kölcsönadtam önnek, igen megszégyenítem mindenhol.”
Ehelyett másnap elment nagynénjéhez s bocsánatot kért tőle, mondván,
megbánta azt a levelet, amely csakugyan tele volt szörnyűnél szörnyűbb
mondatokkal. Egyébként is kinek mesélte volna a távirati pénzesutalvány
történetét? Ha nem akart bosszút állni, hanem őszinte békülést, az
utalvány történetéről most nyilván hallgatnia kellene. De már előbb
mindenütt elmesélte, holott jó viszonyban volt nénjével, elmesélte minden
gonoszság nélkül, csak azért, hogy megnevettesse hallgatóit s mivel maga
volt a megtestesült indiszkréció. Elmesélte, de Villeparisis-né sosem
tudott meg erről semmit. Úgyhogy megtudva leveléből, hogy bele akar
gázolni a becsületébe, egy olyan tényt szellőztetve, amelyről Charlus
maga mondta neki, hogy jól tette, amit tett, a márkiné azt gondolta, hogy
öccse akkor becsapta s hazudott, mikor úgy tett, mintha szeretné őt. Idővel
mindez lecsillapodott, de egyikük sem tudta pontosan, mit gondolhat róla
a másik. Persze, ez csak egy különös esete volt az ily múló
összeveszéseknek. Másfélék voltak Bloch és a barátainak félreértései.
Megint másfélék Charlus úréi, mint majd később látni fogjuk, egészen
más személyekkel, mint Villeparisis márkiné. Mindamellett emlékezzünk
arra, hogy egymásról való véleményünk, a baráti s a családi kapcsolatok
csak látszólag állandók, s tulajdonképp oly örökös mozgásban vannak,
mint a tenger. Ezért a sok válási mendemonda egymáshoz híven
ragaszkodó házastársak között, akik csakhamar szeretettel szólnak egymás
felől; ezért a sok aljasság, amit egyik jó barát terjesztget a másikáról,
akiket elválaszthatatlannak hittünk, s akiket újra együtt találunk, mielőtt
még időnk lett volna magunkhoz térni a meglepetésből; ezért a sok
szövetségváltozás igen rövid időn belül a népek között.
– Ejnye, de jól megértik egymást, nagybátyám és Swann-né – szólt
hozzám Saint-Loup. – S anyám olyan ártatlan, hogy még zavarja is őket.
Aki tiszta, annak minden tiszta!
Elnéztem Charlus urat. Szürke hajának maradék fürtje, monoklijától
felcsúszó szemöldöke mosolygó szemével s piros virágos gomblyuka
három mozgó csúcsot formáltak egy görcsös és meglepő háromszögben.
Nem mertem odamenni, hogy köszöntsem, mert nem bátorított a legkisebb
jellel sem. Mármost, bár nem énfelém fordult, biztos voltam, hogy
meglátott; míg valami históriát mesélt Swann-nénak, akinek
árvácskaszínű remek köpenye az ő térdére hullott, és mint egy utcai
árusnak az ide-oda tévelygő szeme, aki fél a rendőr jövetelétől, a báróé is
végigfürkészte a szalon minden egyes sarkát, s felfedezte mindazokat,
akik akkor ott voltak. Châtellerault úr is odament hozzá, hogy köszönjön
neki, de Charlus úr arcán semmi sem árulkodott arról, hogy észrevette a
fiatal herceget, mielőtt az előtte állt volna. Az ily összejöveteleken, ahol
kissé sokan voltak, mint most is, Charlus arcán majdnem állandóan és
céltalanul valami határozatlan mosolyféle lebegett, s mivel már előbb ott
hullámzott az arcán, mint az érkezők köszöntése, ily módon mikor ezek
Charlushoz közeledtek, ez a mosoly nem jelenthetett számukra semmi
különösebb szeretetreméltóságot. De hát azért mégiscsak köszöntenem
kellett Swann-nét. De mivel ő nem tudta, ismerem-e Marsantes-nét és
Charlust, eléggé hidegen fogadott, mert biztosan félt, hogy megkérem,
mutasson be Charlusnak. Akkor hát Charlushoz léptem, de ezt azonnal
megbántam, mert ő, bár jól láthatott engem, semmivel sem mutatta.
Amikor meghajoltam előtte, testétől mintegy távol tartott kifeszített
karjával, s csak egyetlen ujját nyújtotta felém, mely, úgy látszott, meg volt
fosztva a püspöki gyűrűtől, hogy megcsókoljam annak megszentelt helyét,
én meg úgy éreztem, mintha betörő volnék, aki a báró akarata ellenére,
erőszakkal hatol be a senkinek se szóló s céltalanul szétszóródó mosolya
állandósult őrhelyére. Ez a fagyos fogadtatás semmiképp sem bátorította
Swann-nét arra, hogy változtasson az övén.
 – Milyen fáradtnak s izgatottnak látszol – mondta Marsantes-né a
fiának, aki odajött, hogy köszönjön Charlus úrnak.
Csakugyan, Robert tekintete némelykor mintha elmerült volna egészen
mélyre, és mihelyt elérte, azonnal otthagyta, mint a mélyúszó, aki fenékig
ért. Ez a mélységes mélység, amely úgy fájt Robert-nak, hogy amikor
odáig ért, s amelyet azonnal otthagyott, hogy egy perc múlva újra
visszatérjen hozzá, az a gondolata volt, hogy szakított kedvesével.
– Mindegy – tette hozzá az anyja, fia arcát simogatva –, mindegy, azért
csak jólesik, hogy láthatom a kisfiamat.
De mivel ez a gyöngédség, úgy látszik, bosszantotta Robert-t,
Marsantes-né fiával együtt a szalon legmélyére ment, oda, ahol egy sárga
selyemmel kárpitozott ablakmélyedésben az a néhány beauvais-i karszék
violaszín huzatával úgy festett, mint bíborvöröses íriszek egy
aranyboglárkás mezőben. Swann-né egyedül maradva s megértve, hogy
jóban vagyok Saint-Loup-val, intett, hogy jöjjek közelebb hozzá. Mivel
már régóta nem láttam, nem tudtam, miről beszéljek vele. Nem vesztettem
szem elől a kalapomat, amely ott volt a többi között a szőnyegen, s
kíváncsian tűnődtem magamban, kié lehet az a kalap, amely nem
Guermantes hercegé, s amelynek felső részében egy G betű volt, hercegi
koronával felette. Ismertem mindegyik látogatóét, s egyiké sem lehetett ez
a kalap.
– Milyen rokonszenves ez a Norpois úr – mondtam Swann-nénak a
diplomata felé mutatva. – Igaz, Saint-Loup azt mondta róla, hogy igazi
szörnyeteg, de hát...
– Pedig hát igaza van – mondta Swann-né.
S látva tekintetéből, hogy olyasmire gondol, amit titkol, több kérdéssel
ostromoltam. Mivel talán örült, hogy foglalkozhat valakivel egy oly
szalonban, ahol majdhogynem senkit sem ismer, magával hívott egy
szögletbe.
– Hát elmondom, hogy Saint-Loup mit akarhatott mondani – felelte –,
de vissza ne mondja neki, mert tapintatlannak tartana engem, márpedig
igen ragaszkodom az ő véleményéhez, hisz tudja, „úriember” vagyok.
Charlus nemrég az idősebb Guermantes hercegnőnél, a nagyhercegnőnél
vacsorázott; nem tudom, hogyan, de önre fordult a szó. Norpois úr azt
mondta volna... ostobaság, emiatt igazán ne fájjon a feje, senki sem
tartotta fontosnak, mindenki tudja, kitől származik... hogy ön már-már úgy
hízeleg, hogy az már a hisztériával határos.
Jóval régebben már elbeszéltem, hogy mennyire csodálkoztam, mikor
apám egy barátja, mint amilyen Norpois úr volt, így beszélhetett énrólam.
Még jobban csodálkoztam, mikor megtudtam, hogy arról a réges-régi
izgalmamról, mikor egyszer Swann-néról és Gilberte-ről beszéltem,
Guermantes nagyhercegnő is hallott, pedig azt hittem, nem is tudja, hogy a
világon vagyok. Minden tettünket, szavunkat, magatartásunkat az oly
emberek „világától”, akik nem közvetlenül vették mind tudomásul, egy
oly légkör választja el, amelynek átbocsátóképessége végtelenül változó, s
amiről egyszerűen nincs tudomásunk. Mivel tapasztalatból tudtam, mikor
azt kívánjuk, hogy bizonyos fontos kijelentéseink minél messzebbre
terjedjenek (mint egyszer azok a lelkes szavak, amelyeket mindig és
mindenki előtt megismételtem Swann feleségéről abban a hitben, hogy
annyi elszórt jó mag közül majd csak lesz egy, amely kicsírázik), gyakran
éppen erős vágyunk miatt azonnal véka alá kerülnek, mennyivel kevésbé
hisszük, hogy egy kicsike kis szó, amelyet mi magunk is elfeledtünk, sőt
sohasem mondtunk ki, s csak úgy véletlenül formálódott más szavának
tökéletlen visszahatására, elkerül, anélkül, hogy útja közben csak egyszer
is megállna, végtelen távolságokra – ez esetben egészen Guermantes
nagyhercegnőig –, és még szórakoztatja is a mi rovásunkra a lakomázó
istenségeket! Amire emlékszünk viselkedésünkből, azt a legközelebbi
szomszédunk nem ismeri; azt, amit elfeledtünk, hogy mondtunk, vagy
pedig sohase mondtunk, jókedvet fakaszt egy másik planétán, s az a kép,
melyet mások alkotnak tetteinkről és gesztusainkról, éppoly kevéssé
hasonlít ahhoz a képhez, amelyet mi alkotunk önmagunkról, mint egy
rajzhoz egy elrontott másolat, ahol egy fekete vonásnak egyszerűen egy
üres hely felel meg, az üres hely meg egy érthetetlen körvonalnak.
Egyébként az is megtörténhet, hogy ami nem kapott helyet a másolatban,
valami nem valóságos vonás, amit csak öntetszelgésből látunk, viszont
amiről azt hisszük, hogy csak hozzátették, ellenkezőleg, nagyon is a
miénk, mégpedig oly lényegesen, hogy még csak észre sem vesszük.
Úgyhogy e furcsa másolat, amelyet oly kevéssé találunk hasonlatosnak,
némelykor maga az igazság, igaz, nem nagyon hízelgő, de mély és
hasznos, mint egy röntgenfelvétel. Persze ez nem ok rá, hogy felismerjük
magunk ezen a felvételen. Az, aki megszokta, hogy a tükörben
rámosolyogjon szép arcára és szép mellkasára, ha mutatják neki a
felvételét, e csontfüzér előtt, amelyet az ő képének mutatnak meg,
ugyanolyan tévedést gyanít, mint egy kiállítás látogatója, aki egy fiatal nő
arcképéről azt olvassa a katalógusban: „Pihenő teve.” Később ezt a
különbséget a mi arcképeink között, aszerint, hogy mi magunk vagy pedig
mások rajzolták, beláttam, de másoknál, nem magamnál, akik önfeledten
élve így egy egész fényképgyűjtemény körében, melyeket ők maguk
készítettek, mialatt ijesztő torzképek fintorogtak közöttük, bár általában
ők maguk nem látták őket, viszont egészen elképedtek, ha véletlenül
megmutatták nekik, hozzátéve: „Ez ön.”
Pár éve még örömmel mondtam volna el Swann-nénak, milyen
„beszédtémában” voltam oly gyengéd Norpois úr előtt, mert hisz ez a
„beszédtéma” nem volt más, mint az a vágy, hogy őt, Swann-nét
megismerhessem. De ezt a vágyat már nem éreztem, nem szerettem már
Gilberte-et. Másfelől nem tudtam azonosítani Swann-nét egykori
gyermekkorom „rózsaszín ruhás hölgyével”. Így hát arról a nőről szóltam,
aki abban a pillanatban foglalkoztatott.
– Látta az előbb Guermantes hercegnőt? – kérdeztem most Swann-nétól.
De mivel a hercegnő nem üdvözölte Swann-nét, ez erre olyan képet
vágott, mint akit nem érdekel a hercegnő, s akinek a jelenlétéről még csak
tudomást se vesz az ember.
– Nem tudom, nem „realizáltam” – felelte kelletlenül, angolból átvett
kifejezéssel élve.
Pedig szerettem volna tudni egyet-mást nemcsak Guermantes-néról,
hanem mindazokról, akik megközelíthették, s mint Bloch, azoknak a
tapintatlanságával, akik nem azt keresik a társalgásban, hogy kellemesek
legyenek mások előtt, hanem hogy egoista módra kifürkésszék mindazt,
ami érdekli őket, s hogy el tudjam képzelni pontosan Guermantes-né
életét, megkérdeztem Villeparisis-nétól, mit tud Leroi-néról.
– Igen, tudom, ki az illető – felelte a márkiné tettetett megvetéssel –,
azoknak a nagyban való fakereskedőknek a lánya. Tudom, hogy sokat
forog most a nagyvilágban, de hát én megvallom, öreg vagyok ahhoz, hogy
új ismeretségeket kössek. Annyi érdekes, kedves embert ismertem már
idáig, hogy igazán azt hiszem, Leroi-né nem sokat számítana hozzájuk
képest.
Marsantes-né, aki afféle udvarhölgy szerepét vállalta a márkinénál,
bemutatott a német hercegnek, s alighogy ezt megtette, Norpois még
egyszer bemutatott a legmelegebb ajánlásokkal. Talán kényelmes volt
neki, hogy udvariaskodjék velem, mert ez nem ártott a hitelének, mivel
már egyszer bemutattak; talán mert azt hitte, hogy még egy magas rangú
idegen sem ismerheti eléggé a francia szalonok szokásait, s azt hiheti,
hogy a legzártabb nagyvilág egyik fiatalemberét mutatják be; talán hogy
gyakorolja egyik előjogát, vagyis hogy ezt a ceremóniát a maga
nagyköveti ajánlásával növelje, vagy pedig egy régi szokás felújításának
kedvéért, ami csak hízeleghetett e fenségnek, vagyis hogy két ajánló
kellett annak, akit be akartak neki mutatni.
Villeparisis-né odaszólt Norpois úrnak, szükségét érezve annak, hogy a
nagykövet is megerősítse, nem kell neki sajnálnia, ha Leroi-nét nem
ismeri.
– Nincs igazam, nagykövet úr, hogy Leroi-né nem érdekel, s sokkal
kevesebbet ér, mint a házam vendégei, s jól teszem, ha nem hívom meg?
Akár hogy mutassa a pártatlanságát, akár mert már fáradt volt, Norpois
úr beérte egy bókkal, amely csupa tisztelet volt, de nem jelentett semmit
se.
– Uram – szólt nevetve Villeparisis-né –, sok nevetséges ember van a
világon. Képzelje, ma egy oly urat fogadtam, aki el akarta hitetni velem,
hogy szívesebben csókol nekem kezet, mint egy fiatal hölgynek.
Tudtam mindjárt, hogy ez csak Legrandin lehetett. Norpois úr
mosolygott, könnyű szemcsippentéssel, mintha valami természetes
gerjedelemről volna szó, amiért nem szabad haragudnunk arra, aki így
érez, s ami majdnem olyan, mint egy kezdődő regény, amelyet a maga
részéről kész megbocsátani, sőt bátorítani, mint Voisenon[400] vagy mint
az ifjabb Crébillon[401] bűnös elnézésével.
– Sok fiatalasszony keze képtelen volna azt tenni, amit itt látok magam
előtt – szólt Faffenheim, és rámutatott a márkiné elkezdett akvarelljeire.
S megkérdezte tőle, látta-e Fantin-Latour virágait, amelyeket most
állítottak ki.
– Elsőrendűek, és amint ma mondják, vérbeli festőre vallanak, a paletta
igazi mesterére – jelentette ki Norpois úr –; mindamellett az a
véleményem, hogy nem állják ki a versenyt Villeparisis márkiné képeivel,
mert nála jobban felismerem a virágok színezetét.
Még akkor is, ha feltételezzük, hogy a vén szerető részrehajlása, a
hízelgés szokása, egy zárt kör különvéleménye sugallták a volt nagykövet
szavait, ezek a szavak mégiscsak azt bizonyítják elsősorban, milyen
meglepő ízléshiányról tanúskodik a nagyvilágiak műbírálókészsége, amely
olyan szeszélyes, hogy valami semmi a legnagyobb képtelenségekre
ragadja őket, s oly utakra tévednek, ahol sose találkoznak egyetlen
komolyan átérzett benyomással.
– Nincs érdemem a virágok ismeretében, hisz mindig vidéken éltem –
felelte szerényen Villeparisis-né. – De – tette hozzá kedvesen Faffenheim
felé fordulva – hogy már fiatalon is komolyabb fogalmam volt róluk, mint
a többi falusi gyereknek, azt az önök nemzete egy kiváló emberének,
Schlegel úrnak köszönhetem. Broglie-ban találkoztam vele, ahová
Cordelia nagynéném kísért el (Castellane marsallné). Jól emlékszem, hogy
Lebrun úr, Salvandy úr és Doudan úr a virágok felől kérdezgették. Akkor
még egészen kislány voltam, nemigen értettem, mit mondott. De Schlegel
úr a fejébe vette, hogy megismertet a virágokkal és hazatérve egy szép
herbáriumot küldött, emlékül a hintón tett sétánkra a Val Richer-ben,
amikor el is aludtam a térdén. Máig is őrzöm ezt a herbáriumot, amely
megtanított rá, hogyan figyeljem meg a virágok sok olyan sajátságát,
amelyeket különben nem vettem volna észre. Amikor Barante-né
közreadott néhány levelet Broglie-nétól, mindannyi szép volt és
mesterkélt, mint amilyen ő maga, reméltem, találok köztük olyanokat,
amelyek a Schlegel úrral való beszélgetésekről szólnak. De hát ez a hölgy
a természetben is csak érveket keresett a valláshoz.
Robert a szalon egyik szögletébe hívott, ahol anyjával beszélgetett.
– Milyen kedves voltál – mondtam neki –, hogyan is köszönjem meg?
Együtt vacsorázhatunk holnap?
– Holnap, ha tetszik, de akkor Blochkal együtt; találkoztam idejövet
vele a ház előtt; egy perc hidegség után, mivel akaratom ellenére két
levelét válasz nélkül hagytam (Bloch nem mondta, hogy emiatt sértődött
meg, de megértettem), oly gyengéd volt, hogy nem mutatkozhatom
hálátlannak egy ilyen baráttal szemben. Köztünk, legalábbis az ő részéről,
úgy érzem, hogy ez a barátság egy életre szól.
Nem hinném, hogy Robert ebben teljesen tévedett volna. Bloch őrült
szitkozódását sokszor csak egy igen mély rokonszenv váltotta ki, amikor
úgy érezte, hogy nem viszonozzák az ő rokonszenvét. S mivel nem tudta
elképzelni másoknak az életét, nem gondolta, hogy beteg is lehetett az
ember, vagy úton volt, stb., egyheti hallgatást azonnal szándékos
hidegségnek fogott fel. Így hát sosem hittem róla, hogy legvadabb baráti s
későbben írói kifakadásai igen mélyről jönnének. És ezek még keserűbbé
váltak, ha jogos méltósággal feleltek rájuk, vagy valami lapos közhellyel,
ami felbátorította Blochot arra, hogy megkettőzze támadásait, de aztán
sokszor engedett valami forró rokonszenvnek. „Ami meg – folytatta Saint-
Loup – az én kedvességemet illeti, azt állítod, hogy én voltam kedves
hozzád, holott én egyáltalán nem voltam az, nagynéném meg azt állítja,
hogy futsz előle, hogy nem mondasz neki egy szót sem. Kérdi magában,
nincs-e ellene valami kifogásod.”
Szerencsémre nem vettem készpénznek ezeket a szavakat, mert
különben elutazásunk Balbecba, amelyet rögtöninek hittem,
megakadályozott volna abban, hogy viszontláthassam Guermantes-nét, s
biztosítsam róla, hogy semmi bajom vele, s ily módon kényszerítsem,
hogy bevallja nekem, neki van kifogása énellenem. De elég volt csak arra
gondolnom, hogy csak nem is ajánlotta, nézzem meg az Elstir-képeit.
Egyébként ez nem okozott csalódást; egyáltalán nem vártam, hogy majd
beszél nekem róluk; tudtam, hogy nem tetszem neki, s nem remélhettem,
hogy megszerettetem magam; legfeljebb azt kívánhattam, hogy ha már
nem láthatom, mielőtt elhagyom Párizst, hála szívjóságának, jó
benyomásom maradjon róla, végtelenül hosszan tartó, töretlen, amelyet
magammal vinnék Balbecba, nem pedig egy szorongással s bánattal kevert
emlék.
Marsantes-né folyton abbahagyta a Robert-ral való beszélgetését, hogy
elmondja, mily gyakran beszél a fia rólam, és mennyire szeret engem;
olyan szeretetreméltó volt velem, hogy ez már majdnem rosszul esett,
mert úgy éreztem, az a félelem diktálja, hogy netalán összevész saját
fiával énmiattam; ma még nem látta Robert-t, türelmetlenül várta, hogy
egyedül maradhasson vele, s azt hitte, mivelhogy nincs olyan nagy
befolyással rá, mint én, az enyémre is tekintettel kell lennie. Mivel
hallotta, hogy az előbb Blochtól az ő nagybátyja, Nissim Bernard hogyléte
felől érdeklődtem, megkérdezte, arról van-e szó, aki Nizzában lakott.
– Ez esetben ismerte ott Marsantes urat – mondta –, mielőtt feleségül
vett engem. Férjem többször emlegette, mint egy igen kiváló, jószívű és
nagylelkű embert.
„Ha meggondolom, hogy ez egyszer nem hazudott, hihetetlen” –
gondolta volna Bloch.
Közben folyton meg akartam mondani Marsantes-nénak, hogy Robert
mérhetetlenül jobban szereti őt, mint engem, s még akkor is, hogyha anyja
ellenségesen viselkedne velem szemben, nem vagyok olyan természetű,
hogy anyja ellen hangoljam a fiát, s éket verjek közéjük. De mióta
Guermantes-né elment, szabadabban figyelhettem Robert-t, s akkor vettem
csak rajta észre, hogy megint valami haragféle látszott gerjedezni benne,
melynek pirossága elönti komor, szigorú arcát. Féltem, hogy a délutáni
jelenet emléke miatt megalázva érzi magát előttem, mivelhogy hagyta,
visszavágás nélkül, hogy a barátnője oly keményen bánjon vele.
Hirtelen felkelt az anyja mellől, aki pedig átfogta a nyakát egyik
karjával, odajött hozzám, és elsétált velem a márkiné kis virágos asztala
mögé, ahol Villeparisis-né ült, s intett, hogy kövessem a kis szalonba. Oda
is igyekeztem elég gyorsan, mikor Charlus úr, aki azt hihette, hogy a
kijárat felé megyek, hirtelen otthagyta beszéd közben Faffenheimot, s
olyan gyorsan fordult meg, hogy egyszerre csak előttem állt. Nyugtalanul
láttam, hogy olyan kalapot vett fel, amelynek mélyén egy G betű volt,
hercegi koronával. A kis szalon ajtajának mélyedésében rám sem nézve,
így szólt hozzám:
– Mivel látom, már jár a nagyvilágba, örvendeztessen meg engem is a
látogatásával. De ez egy kissé bonyolult – tette hozzá, közönyt színlelve,
és mintha oly örömről volna szó, amelyet már most sajnál, hogy nem
élvezhet soha, ha elmulasztja az alkalmat, hogy velem együtt kitervelje
ennek az örömnek a megvalósítását. – Ritkán vagyok odahaza, legjobb
lenne, ha írna nekem. De szeretném az egészet nyugodtabban
megmagyarázni. Egy perc múlva én is távozom. Nem tenne velem néhány
lépést? Csak egy percig tartanám vissza.
– Vigyázzon, uram – mondtam neki. – Azt hiszem, hogy tévedésből egy
másik látogatóval cserélte el a kalapját.
– Nem akarja, hogy a magamét vigyem el?
Csak feltételeztem a cserét, mivel nemrég történt meg velem, hogy
valakit, miután elemelték a kalapját s kiválasztott egyet találomra, hogy
ne menjen haza kalap nélkül, zavarba hoztam azzal, hogy lelepleztem ezt a
cselét. Épp ezért nem is erősködtem tovább. Mondtam Charlusnak, hogy
előbb pár szót kell még mondanom Saint-Loup-nak. „Épp ezzel a
hülyeforma Guermantes herceggel beszél” – tettem hozzá. „Milyen
kedves, majd megmondom a testvéremnek.” „Ah, gondolja, hogy az talán
érdekelheti Charlus urat?” (Azt hittem, ha testvére van, ezt a testvért is
Charlusnak hívják. Saint-Loup ugyan adott némi magyarázatot erről
Balbecban, de már elfelejtettem.) „Ki beszél önnek Charlusról? – kérdezte
a báró szemtelen arckifejezéssel. – Csak menjen hát Robert-hoz. Tudom,
hogy vele volt ma délben egy afféle orgiaszerü ebéden, egy oly nővel, aki
árt a jó hírének. Használja fel befolyását, s értesse meg végre vele, mily
fájdalmat okoz ezzel édesanyjának s mindnyájunknak, s hogy
valamennyiünk nevét valósággal sárba tiporja.”
Azt akartam felelni neki, hogy azon az annyira gyalázatos ebéden
Emersonról, Ibsenről, Tolsztojról folyt a szó, az a hölgy pedig könyörgött
Robert-nak, hogy semmi mást se igyon, mint vizet. Hogy némileg
megvigasztaljam Robert-t, akinek sértve véltem a büszkeségét, próbáltam
megértetni vele a barátnőjét. Nem tudtam, hogy ebben a pillanatban, noha
haragudott kedvesére, főképpen önmagának tett szemrehányást. Még
veszekedések közben is előfordul a rendes férfi és a rossz nő között, még
akkor is, ha az igazság egészen az egyik fél oldalán van, hogy van valami
semmiség, amely úgy mutatja a rossz nőt, mintha egyetlenegy pontban
nem volna hibás. S mivel a többi pontot a nő semmibe veszi, és ha a
férfinak szüksége van őrá, ha elgyöngítette a válás gondolata, ha ez a
gyöngeség aggályossá teszi, ha eszébe jutnak a képtelen szemrehányások,
amelyeket a nő tett neki, azt kérdi magában, nincs-e alapjuk.
– Azt hiszem – mondotta Robert –, nem volt igazam abban a
nyakékügyben. Persze nem rossz szándékkal tettem, de hát tudom, hogy
mások szempontja nem ugyanolyan, mint a mienk. Őneki, tudom, igen
szomorú volt az egész gyermekkora. Az ő szemében mégiscsak a gazdag
vagyok, aki azt hiszi, hogy pénzért mindent megkap, s a szegény nem
harcolhat ellene, akár Boucheron megnyeréséről van szó, akár egy per
megnyeréséről a törvényszéken. Szó sincs róla, kegyetlen volt velem, aki
csak a javát akarom. De belátom, azt hiszi, éreztetni akartam vele, hogy őt
is meg lehet kapni pénzért, ez pedig hát mégsem igaz. Ő, aki annyira
szeret engem, mit gondolhat most magában! Szegény kicsikém, ha tudnád,
mennyire finom érzésű, el se mondhatom neked, nemegyszer imádni való
dolgokat tett értem. Milyen boldogtalan lehet e pillanatban. Mindenesetre,
akármi történik, nem akarom, hogy afféle faragatlan fickónak nézzen,
elszaladok Boucheronhoz, megveszem neki a nyakéket. Ki tudja? Talán
hogyha látja, hogy így cselekszem, elismeri, hogy nincs igaza. Érzed,
ugye, hogy mennyire szenvedhet ebben a percben, s ez a gondolat
elviselhetetlen! Ha az ember szenved, jól van, tudjuk, az semmi. De azt,
hogy ő szenvedjen, el sem tudom képzelni, azt hiszem, hogy beleőrülnék a
gondolatába, s inkább sose lássam többé, mint hogy miattam szenvedjen.
Legyen boldog nélkülem, ha már így kell annak lenni, már csak azt az
egyet kérem. Ide hallgass, jól tudod, hogy minden, ami rá vonatkozik, egy
nekem a végtelennel: határtalan, kozmikus; szaladok az ékszerészhez s
utána bocsánatot kérek tőle. De addig, amíg odaérek hozzá, mi mindent
gondolhat felőlem? Ha legalább tudná, hogy felkeresem! Akárhogy is, te
elmehetnél hozzá; ki tudja, talán rendbe jöhet minden. Talán – mondta
mosolyogva, mint aki nem is mer hinni ily álomban – együtt fogunk
ebédelni hármasban a környéken. De még nem tudhatja az ember, olyan
rosszul bánok vele; szegény kicsikém, tán megint megsértem. S talán már
nem változtat a döntésén.
Robert hirtelen az anyja felé húzott.
– Adieu – mondta Marsantes-nénak –; kénytelen vagyok elmenni. Nem
tudom, mikor lesz megint szabadságom, biztosan nem előbb, mint egy
hónap. Majd megírom, mihelyt tudom.
Robert bizonnyal nem tartozott azok közé a fiatalok közé, akik, ha a
társaságban együtt jelennek meg anyjukkal, azt hiszik, hogy irántuk való
szeretetlen magatartásuk ellensúlyozza az idegeneknek szóló mosolyokat
és bókokat. Semmi sem olyan általános, mint azoknak a gyűlöletes
bosszúállása, akik azt hiszik, hogy a magukéival való gorombáskodás
természetes kiegészítője a ceremóniás magatartásnak. Bármit mond is a
szegény anya, fia, mint akit akarata ellenére vonszoltak a társaságba, s
drágán akarja megfizettetni a nagyvilágban való jelenlétét, azonnal
ellentmond a legkisebb, félénken megkockáztatott állításának, ironikus,
pontos és kegyetlen tiltakozással; az anya persze rögtön egy véleményen
van vele, bár azért nem tudja lefegyverezni ezt a felsőbbrendű lényt, akit
tovább is úgy dicsér a háta mögött mindenkinek, mint egy minden
tekintetben elragadó gyermeket, aki pedig nem kíméli leghegyesebb
nyilait anyjától. Saint-Loup sohasem volt ilyen, de most az a szorongása,
amelyet Rachel távolléte okozott, ilyenné tette más okokból, és semmivel
sem volt kevésbé szívtelen az anyjával, mint a többi az övékkel. S fia e
szavára Marsantes-né ugyanúgy, mint mikor Robert megérkezett,
összerezzent, egész testében vibrált, szeme-keze megrebbent: de most
aggályos arccal s vigasztalan tekintettel nézett rá:
– Hogyan, Robert, már mégy is? Komolyan? Szegény kis fiam! Még
ezen a napon is, amikor végre velem vagy!
S majdnem halkan, a legtermészetesebb hangon, oly hangon, amelyből a
legkisebb bánatot is igyekezett száműzni, nehogy szánalmat keltsen
fiában, amelyet talán alkalmatlannak tartott vagy hasztalannak s legfeljebb
arra jónak, hogy Robert-t felingerelje, hozzátette, mint egyszerű, józan
érvet:
– Tudod, hogy ez nem nagyon kedves?
De ezt az egyszerű mondatot annyira félénken ejtette ki, hogy éreztesse,
nem akarja fia szabadságát gúzsba kötni, annyi anyai gyengédséggel, hogy
Robert ne lássa benne örömei elrontóját, hogy Saint-Loup-nak éreznie
kellett feltámadt gyengédsége következményeit, vagyis annak újabb
akadályát, hogy kedvesével együtt lehessen. Ezért hát mindjárt méregbe
jött:
– Igen sajnálom, de kedves vagy nem, ez már így van.
S anyját oly szemrehányásokkal illette, melyeket bizonnyal, érzése
szerint, ő érdemelne meg; ilyen módon mindig az önzőké az utolsó szó;
attól kezdve, hogy döntésük változhatatlan, minél meghatóbb bennük az az
érzés, amelyre mások hivatkoznak, hogy ők elálljanak a szándékuktól,
annál elítélendőbbnek tartják nem magukat, akik ellenállnak a kérésnek,
hanem akik kényszerítik őket arra, hogy ellenálljanak, úgyhogy saját
szívtelenségük végleges kegyetlenségig keményedhet, amellett mindez
csak növeli szemükben azok bűnösségét, akik eléggé tapintatlanul
szenvedni nem átallanak, csak azért, hogy nekik legyen igazuk, s hogy így
aztán eléggé gyáván őnekik, az önzőknek azt a fájdalmat okozzák, hogy ők
tulajdon szánalmuk ellenére cselekedjenek. Egyébként Marsantes-né nem
erősködött, mert érezte, hogy fiát nem tarthatja vissza.
– Téged itt hagylak – mondta énnekem –, de mama, ne tartsd vissza
sokáig, mert látogatóba kell mennie nemsokára.
Éreztem, hogy a jelenlétem semmi örömet sem szerezhet Marsantes-
nénak, de azért nem bántam, hogy nem távozom együtt Robert-ral, már
csak azért se, hogy ne higgye, közöm van azokhoz az örömökhöz, amelyek
megfosztják őt fiától. Szerettem volna mentséget találni Robert
viselkedésére, nem annyira szeretetből a fia iránt, mint inkább
szánalomból őiránta. De ő szólalt meg először:
– Szegény kisfiam – mondta –, biztosan fájdalmat okoztam neki. Látja,
uram, az anyák önzők; hisz nincs olyan sok öröme, nem sokat jön
Párizsba. Istenem, ha nem távozott volna el, még talán utolérhetném,
persze nem azért, hogy itt tartsam, hanem hogy megmondhassam neki,
nem haragszom rá, s úgy találom, hogy igaza volt. Nem haragszik, ha
megnézem a lépcsőházban?
S már mentünk is mind a kerten.
– Robert! Robert! – kiáltotta. – Nem, elment, most már késő.
Most már éppoly szívesen vállaltam volna azt a küldetést, hogy
elszakítsam Robert-t a kedvesétől, mint pár órája azt, hogy elmenjen
hozzá és egészen vele élhessen. Az első esetben Saint-Loup biztosan áruló
barátnak tartott volna, a másikban meg a család Robert rossz szellemének
nevezne. Pedig hát ugyanaz az egy ember voltam, néhány óra
különbséggel.
Visszatértünk a szalonba. Villeparisis-né, mikor látta, hogy Saint-Loup
nem jött velünk vissza, azt a kétlő, gúnyos és nemigen érzelmes tekintetet
váltotta Norpois úrral, amellyel egy nagyon is féltékeny feleségre vagy
egy nagyon is gyengéd anyára célzunk (ha ezek komédiáznának), s ami azt
jelenti, hogy: „Nini, ezek veszekedtek!”
Robert a barátnőjéhez ment, s elvitte neki azt a remek ékszert, amelyet,
megegyezésük szerint, nem kellett volna odaadni neki. De hát ez úgyis
mindegy volt, mivel a nő nem akarta, s később sem sikerült soha Robert-
nak, hogy a nyakéket elfogadtassa vele. Robert néhány barátja azt
gondolta, hogy Rachel-nak ezek az önzetlenségi bizonyítékai abból a
számításából eredtek, hogy barátját még jobban magához fűzze. Pedig
nem ragaszkodott a pénzhez, legfeljebb talán azért, hogy számítgatás
nélkül elkölthesse. Én láttam, hogy jobbra, balra esztelenül jótékonykodott
olyanokkal, akiket szegénynek tartott. „E pillanatban – mondták Robert-
nak ugyanazok a barátok, akik gonosz szavaikkal akarták ellensúlyozni
Rachel önzetlen ténykedését –, e pillanatban ott sétálhat a Folies-Bergère
folyosóján. Ez a Rachel valóságos talány, akár az igazi szfinx.” Egyébként
hány érdekelt nőt látunk, akik, éppen mivel kitartottak, tisztára tapintatból,
amely ilyen helyzetben is megnyilvánulhat, maguk szabnak kisebb-
nagyobb határokat barátjuk nagylelkűségének!
 Robert szinte semmit sem tudott kedvese hűtlenségeiről, s törte a fejét
olyan kis jelentéktelen semmiségeken, amelyek csak apróságok voltak
Rachel igazi életéhez képest, mert az mindennap akkor kezdődött, amikor
ő már nem volt vele. Feltárhatták volna előtte mind, anélkül, hogy bizalma
megingott volna Rachelban; mert kedves természeti törvény, amely a
legbonyolultabb társadalmakon belül is megnyilvánul, hogy annak, akit
szeretünk, a legteljesebb nem-ismerésében élünk. Egyfelől a szerelmes azt
gondolja magában: „Igazi angyal, sosem lesz az enyém, akár meg is
halhatok, pedig hát tudom, hogy szeret: annyira szeret, hogy talán... de
nem, ez teljesen lehetetlen!” És végtelen vágyában, szorongó
várakozásában mennyi ékszert vet a nő lába elé, hogy szaladgál
kölcsönért, csak hogy minden gondjától megkímélje! Viszont az üvegfal
túloldalán, amelyen éppúgy nem hatolnak át az ilyen beszélgetések, mint a
sétálóké egy akvárium falán, a közönség így beszél: „Nem ismeri?
Gratulálok, mert bizony ez meglopott, teljesen tönkretett nem is tudom,
hány férfit. Igazi szélhámos! És milyen ravasz.” S talán ez az utóbbi jelző
nem is teljesen alaptalan, mert még az a szkeptikus férfi is, aki nem igazán
szerelmes a nőbe, csak éppen hogy tetszik neki, azt mondja a barátainak:
„Nem, kedvesem, akiről beszélünk, egyáltalán nem kokott: nem mondom,
hogy a múltjában nem volt néhány futó kaland, de azért ez nem olyan nő,
akit meg lehet fizetni, hacsak nem nagyon drágán. Legalább ötvenezer
frankba kerül, vagy pedig egy garasba sem.” Márpedig ugyanaz a férfi
ötvenezer frankot költött rá, és egyszer az övé is volt, de a hölgy
egyébként, mivel cinkosára lelt magában a férfiban, ennek hiúságában,
könnyen elhitette vele, hogy ama kevesek közül való, akinek ő ingyen adta
oda magát. Ilyen módon a társaság egy másik tagja a legfondorlatosabb, a
legrosszabb hírű teremtést csak úgy ismeri meg, mint egy elragadó, ritka
tüneményt, aki alapjában maga a szelídség, amely egyben egyetlen
védelmezője is. Volt Párizsban két becsületes ember, akiket Saint-Loup
nem is üdvözölt, akikről csak reszkető hangon szólt, s akiket mindig
selyemfiúknak nevezett: mindkettőt Rachel tette tönkre.
– Egy dolgot hányok csak a szememre – mondta egészen halkan
Marsantes-né –, hogy képes voltam azt mondani neki, nem volt kedves. Ő,
az én egyetlen, imádatra méltó fiam, amilyen nincs még egy a világon, ő,
akit ha egyszer láthatok, s azt mondom neki, hogy nem kedves, jobban
szeretném, ha botütést kapnék, mert biztos vagyok benne, hogy
akármilyen öröme is van ma este, neki, akinek nemigen jut ebből, el lesz
rontva az estéje e miatt az igaztalan egy szó miatt. De uram, nem akarom
feltartóztatni, hiszen siet.
Mindaz, amit Marsantes-né mondott, csak a fiára vonatkozott. Ez
valóban őszinte volt. De aztán egyszerre másképpen beszélt, s akkor
megint nagyvilági hölgy lett:
– Nagyon érdekelt, igen boldog vagyok, egyenesen hízelgő rám nézve,
hogy egy kissé beszélgettem önnel. Köszönöm! Nagyon köszönöm!
S olyan alázatos arccal vetett rám hálás, szinte mámoros pillantásokat,
mintha a velem való társalgása élete egyik legnagyobb öröme lett volna.
Elbűvölő pillantásai igen jól illettek fehér ruhája fekete virágaihoz; egy
nagyvilági hölgy ruhája volt, aki értett a mesterségéhez.
– Nem távozhatok azonnal, meg kell várnom Charlus urat, vele kell
innen elmennem.
Villeparisis-né meghallotta az utolsó szavakat. Úgy látszott, nyugtalan
lett miattuk. Ha olyan dologról lett volna szó, amelynek köze lehetett
volna egy ily természetű érzéshez, azt mondhatnám, hogy a márkiné
szeméremérzése riadt meg valamitől. De hát ez a feltevés fel sem merült a
képzeletemben. Meg voltam elégedve Guermantes-néval, Saint-Loup-val,
Marsantes-néval, Charlus úrral, Villeparisis-néval, nem gondoltam
semmire, csak beszéltem, vidáman és összevissza.
– Együtt kell elmennie unokaöcsémmel, Palamède-del? – kérdezte
tőlem a márkiné.
Abban a hitben, hogy ez csak igen kellemes benyomást tehet
Villeparisis-néra, ha nagyra tartott unokaöccsével jó viszonyban lehetek,
örömmel feleltem neki: „Arra kért, hogy együtt menjek el vele. Emiatt
igen boldog vagyok. Egyébként, asszonyom, sokkal jobb barátok vagyunk,
mintsem gondolná, s a magam részéről mindent megteszek, hogy még
jobb barátok legyünk.”
 Villeparisis-né egyre nyugtalanabb lett, egyre gondterheltebb: „Ne
várjon rá – mondta aggodalmaskodón –, éppen Faffenheim úrral beszélget.
Már nem is gondol rá, mit mondott önnek. Ide hallgasson, menjen el,
használja ki gyorsan, mialatt ő hátat fordít.”
Nekem valójában nem volt sietős, hogy Robert-hoz és kedveséhez
menjek. De Villeparisis-né annyira ragaszkodott a távozásomhoz, hogy,
gondolván, talán fontos ügyekről akar beszélni az öccsével, mégiscsak
elbúcsúztam tőle. Mellette Guermantes úr ült nehézkesen, gőgösen s
büszkén, mint egy olümposzi isten. Azt kellett hinnem, hogy nagy
gazdagsága, melynek mindig jelenlevő tudata ott volt minden ízében,
mintha egyetlen emberi öntvénnyé olvadt volna az öntőformában, és
mintha ez a tudat ennek az oly sokat érő embernek valami rendkívüli
sűrűséget adott volna. Mikor elköszöntem tőle, felkelt udvariasan a
székéről, s éreztem harmincmilliója mozdulatlan s gránitkemény tömbjét,
amelyet régi francia jólneveltsége mozdított meg, emelt fel s állított oda
elém. Mintha csak az olümposzi Jupiternek szobrát láttam volna, akit
Pheidiasz, úgy mondják, tiszta aranyból készített. Ilyen volt ez a hatalom,
amelyet a jezsuiták nevelése gyakorolt Guermantes úrra, vagy legalábbis
Guermantes úr testére, mert a herceg szellemén ez nem uralkodott olyan
kizárólag. Guermantes úr szívesen nevetett a saját szellemességein,
viszont nem mulatott a másokéin.
A lépcsőházban hallottam magam mögött egy engem hívó hangot:
– No, uram, hát így várt meg.
Charlus úr volt.
– Mehetünk pár lépést gyalog? – mondta igen kimérten, amikor leértünk
az udvarra. – Addig gyalogolunk, amíg csak egy nekem való bérkocsit
nem találunk.
– Beszélni akart velem, uram?
– Ah, csakugyan, szerettem volna egyet-mást mondani önnek, de
nemigen tudom, megtegyem-e. Bizonyos, hogy az ön számára ez
felbecsülhetetlen előnyök kiindulópontja lehetne. De hát azt is látom, hogy
az én életemben viszont, az én koromban, amikor a nyugalmat kívánom
mindenekelőtt, ugyanez sok időveszteséget, mindenféle zavart jelentene;
mármost azon tűnődök magamban, megéri-e ön, hogy önért annyi terhet
vegyek a nyakamba, s nincs szerencsém önt eléggé ismerni ahhoz, hogy
ebben mindjárt döntsek. Balbecban eléggé közepesnek találtam önt, még
akkor is, ha leszámítom a „nyaraló” személyével együtt járó ostobaságot s
a „spárgacipőnek” nevezett valami hordását. Egyébként talán önmaga sem
óhajtja nagyon, hogy annyit tegyek önért, hogy annyi sok bosszúságot
vállaljak, mert ismétlem, uram, igen őszintén – ismételte erélyesen
tagolva a szavait –, ismétlem, hogy nekem ez csak bosszúságot jelentene.
Tiltakoztam, hogy ez esetben nem kell erre gondolnia. De erről a
témáról folyó beszélgetésnek ez a hirtelen megszakítása, úgy látszott,
nincs az ínyére.
– Ez az udvariasság mit sem jelent – mondta harsányan. – Semmi sem
oly kellemes, mint bosszúságot szerezni magunknak olyan valakiért, akiért
érdemes. A legjobbaknak közöttünk a művészetek tanulmánya, a régiségek
szeretete, a gyűjtemények, a kertek csak afféle Ersatzok, pótszerek vagy
alibik. Hordónk mélyén, mint Diogenész, embert keresünk. Begóniákat
ültetünk, tiszafákat nyesegetünk jobb híján, mivel a tiszafák és a begóniák
hagyják, hogy azt tegyük velük, amihez épp kedvünk van. De jobban
szeretnénk az időnket valami emberpalántának szentelni, ha persze
biztosak volnánk abban, hogy az megérdemli a fáradságunkat. Minden
ettől függ; egy kissé csak ismeri magát. Megéri-e vagy nem ezt a
fáradságot?
– Semmi áron sem szeretném önnek a legkisebb gondot is okozni –
feleltem –, de ami az én örömömet illeti, higgye el, hogy mindaz, amit
öntől kaphatok, az nekem csak igen nagy örömet okozhat. Mélyen meghat,
hogy ennyire figyelmére méltat engem, s hogy ennyire iparkodik
hasznosnak lenni számomra.
Nem kevés bámulatomra ezeket a szavakat szinte áradozva köszönte
meg. Karját az enyémbe fűzve, azzal az időleges bizalmassággal, amely
már Balbecban is meglepett, s amely annyira ellenkezett rideg hangjával.
– Kora gondatlanságával – mondta – olykor olyan szavakra volna képes,
amelyek áthághatatlan szakadékot támaszthatnának. Az imént ejtett
szavai, ellenkezőleg, képesek egyenesen meghatni engem, s még arra is
rávenni, hogy sokat, talán nagyon is sokat tegyek önért.
Karonfogva mentünk tovább, közben oly szavakat mondott, amelyek,
bár keverve megvetéssel, ugyanakkor telítve voltak szeretetreméltósággal
is, Charlus úr hol áthatóan, szúrósan szegezte arcomra a tekintetét, olyan
kitartóan, amely már első ízben is megkapott, amikor megláttam
Balbecban, a kaszinó előtt, s évekkel előbb, a rózsaszínű
galagonyabokornál, Swann-né mellett, akit akkor a barátnőjének tartottam,
a tansonville-i parkban, máskor meg körüljártatta mindenfelé a tekintetét,
s nézegette a bérkocsikat, amelyek eléggé sűrűn tünedeztek fel a váltásnak
ebben az órájában, mégpedig oly erősen, hogy többen még meg is álltak,
mert a kocsis azt hitte, hogy szükségünk van rá. De Charlus úr máris
elküldte őket.
– Egyik sem felel meg – mondta –, minden a lámpásoktól függ, azok
jelzik, melyik városrészbe térnek haza. Szeretném, uram, ha nem értené
félre az én önhöz intézendő ajánlatomnak tisztára jóindulatú és önzetlen
jellegét.
Meglepett, hogy beszédmódja különböző szempontokból, s még jobban,
mint Balbecban, mennyire hasonlít Swann-nééhoz.
– Eléggé értelmes, gondolom, hogy ne higgye, „az ismeretséghiány”
okozza ezt, a magánytól s az unalomtól való félelem. Nincs szükségem
arra, hogy a családomról szóljak, mert gondolom, az ön korabeli s a
kispolgársághoz tartozó (ezt a szót bizonyos elégtétellel hangsúlyozta)
fiatalember ismeri Franciaország történetét. Az én világomból valók
viszont semmit sem szoktak olvasni, s tudatlanok, mint a lakájok.
Valamikor a nagy király belső inasait a nagyurak közül válogatták, ma
viszont a nagyurak nem sokkal érnek többet, mint az inasaik. De a fiatal
burzsoák, mint ön is, olvasnak, s ön biztosan ismeri a családomról
Michelet szép lapját, ugye: „Igen nagynak látom őket, ezeket a hatalmas
Guermantes-okat. Mit számít hozzájuk képest Franciaország szegény kis
királya, bezárkózván párizsi palotájába?” Ami meg engem személyesen
illet, olyan téma ez, uram, amelyről nem szívesen beszélek, de végre is
talán tudja, a Times egy feltűnő cikke célzott is rá, hogy Ausztria császára,
aki mindig megtisztelt a jóindulatával, s oly szíves, hogy rokoni
kapcsolatokat tart velem, nemrég kijelentette egy nyilvánossá vált
beszélgetésben, hogy ha Chambord gróf[402] mellett olyan ember lett
volna, mint én, aki töviről hegyire ismeri az egész európai politika
kulisszatitkait, akkor ő ma ott ülne a francia királyok trónján. Gyakran
gondoltam, uram, arra, hogy van bennem, nem gyönge képességeimnél
fogva, hanem a körülmények folytán, amelyekről tán hallani fog egy nap,
egy egész kincsestár a tapasztalásokból, egy amolyan titkos és
felbecsülhetetlen irattárféle, amelyet nem tartottam szükségesnek a
magam számára felhasználni, de amely óriási értékkel bírna egy
fiatalember számára, akinek átadnám pár hónap alatt, amit én több mint
harminc évig gyűjtögettem, s amihez hasonló senkinek sincs a világon.
Nem beszélek magukról a szellemi élvezetekről, ezekhez olyan titkok
következtében jutna, amelyekért egy mai Guizot éveket adna az életéből, s
amelyeknek világánál bizonyos események egészen más fontosságot
nyernének a szemében. És nemcsak a megtörtént eseményekről beszélek,
hanem a körülmények láncolatáról (ez volt Charlus egyik kedvelt
kifejezése, és gyakran, ha élt vele, úgy kulcsolta össze a két kezét, mintha
imádkozna, de merev ujjakkal, s mintha ezzel a kulcsolással meg akarná
értetni azokat a körülményeket, amelyeket nem részletezett, és az
egybekapcsolódásukat). Sosem hallott magyarázatot tudnék adni nemcsak
a múltról, hanem a jövőről is.
Charlus úr hirtelen megállt beszéde közben, hogy kérdéseket tegyen fel
Blochról, akiről ugyan beszéltek Villeparisis-nénál, de ő úgy tett akkor,
mintha nem hallaná. És azzal a hangsúllyal, amellyel oly jól tudta
elválasztani azt, amit mondott, attól az egészen mástól, amit gondolni
látszott, miközben mintegy gépiesen, puszta udvariasságból beszélt,
kérdezte meg tőlem, hogy barátom szép-e, fiatal-e, és a többi. Bloch,
hogyha ezt hallotta volna, még nagyobb zavarban lett volna, mint azelőtt
Norpois úr miatt – de egészen más okokból –, hogy megtudja, Charlus úr
Dreyfus ellen van-e vagy mellette. „Jól teszi, ha tanulni akar – mondta
Charlus, miután kikérdezett Blochról –, hogy néhány idegen is van benső
barátai között.” Azt feleltem, hogy Bloch francia. „Ó – mondta Charlus –,
azt hittem, zsidó.” Ennek az összeférhetetlenségnek ilyen nyilvános
hangoztatása azt hitette el velem, hogy Charlus minden más ismerősömnél
Dreyfus-ellenesebb. Pedig hát, ellenkezőleg, hisz tiltakozott az ellen, hogy
Dreyfust árulónak tartják. De ez ilyen formában volt: „Azt hiszem, az
újságok szerint Dreyfus árulást követett el hazája ellen, lehet, mert ezt
írják, de én nem törődöm azzal, amit az újságok írnak; olvasom őket,
ahogy kezet mosok, szóval semmiféle figyelemre sem méltatom őket. De
Dreyfus bűne nem létezik, hisz barátja honfitársa akkor követett volna el
hazaárulást, ha Judeát árulja el, viszont mi köze Franciaországhoz?” Azt
feleltem, hogy háború esetén a zsidókat éppen úgy mozgósítanák, mint a
többieket. „Talán, s nem biztos, hogy ez nem oktalanság-e – válaszolta
Charlus. – De hát ha hozatnak katonákat Szenegálból vagy
Madagaszkárból, nem gondolnám, hogy azok nagy lelkesedéssel védenék
Franciaországot, és ez egészen természetes. A maguk Dreyfusát sokkal
inkább a vendégjog megsértéséért kellene joggal elítélni. De hagyjuk ezt.
Talán inkább megkérhetné a barátját, hívjon meg valami szép ünnepre a
templomukban, valami körülmetélésre, régi zsidó énekre. Talán
kibérelhetne egy termet, s bibliai mulatságokat adhatna a tiszteletemre,
ahogy a saint-cyri leányok Racine Zsoltárai-ból való jeleneteket játszottak
XIV. Lajos szórakoztatására. Ön talán összeállíthatna ilyesmit, mulatságos
jelenetekkel. Például egy párviadallal barátja és annak apja között, és a fiú
megsebezné apját, mint Dávid tette Góliáttal. Mulatságos bohózat lehetne.
És ha már azt játszanák, a fiú jó nagyokat üthetne is a saját apja hullájára,
vagy ahogy vén kulcsárném mondja, az anyja vén csontjaira. Ez igazán
kitűnő lenne s határozottan tetszene nekünk, ugye, kedves kis barátom,
mivel szeretjük a ritka, az egzotikus látványokat, s elpáholni alaposan egy
ilyen Európán kívüli szörnyeteget, csak megérdemelt büntetése lenne egy
ilyen vén tevének.” Miközben e szörnyű és majdnem őrült szavakat
mondta, Charlus úr úgy szorította a karomat, hogy már majdnem
felordítottam a fájdalomtól. Emlékeztem, hogy Charlus családja a jóság
hány szép példáját idézte Charlus életéből, vén kulcsárnője iránt is, akinek
molière-i nyelvét emlegette, s magamban azt mondtam, hogy eddig még,
úgy látszik, nem eléggé tanulmányozták a jóság és a gonoszság
kapcsolatait ugyanabban a szívben, s hogy bármilyen eltérők is, érdekes
volna írásba foglalni őket.
Értésére adtam, hogy Blochné mindenesetre már nem él, s ami Bloch
apját illeti, nem hiszem, hogy kedvelné az oly játékot, amelyben még a
szemét is kibökhetnék. Charlus úrnak ez nemigen tetszett. „Ez a nő igen
rosszul tette, hogy meghalt. Ami meg a kibökött szempárt illeti, a
zsinagóga úgyis vak, nem látja az evangélium igazságait. Gondoljon arra,
hogy ezek a nyomorult zsidók, akik most úgy reszketnek az ostoba
keresztények dühe előtt, mindenképp nagy tisztességnek tartanák, ha egy
oly férfi, mint én, keverednék közéjük, hogy mulassak a játékaikon!” E
pillanatban észrevettem Blochnak arra járó apját, aki biztosan fia elé ment.
Ő nem látott bennünket, de én felajánlottam Charlusnak, hogy bemutatom.
Nem is álmodtam arról a rettenetes haragról, amelyet Charlusban
felkeltettem: „Micsoda? Hogy bemutatja? Úgy látszik, nincs érzéke az
igazi értékekhez! Engem nem lehet oly könnyen megismerni! Jelen
esetben kétszeresen illetlen lenne a dolog, egyrészt a bemutató fiatalsága,
másrészt a bemutatandó méltatlansága miatt. Legfeljebb, ha egyszer ezt az
imént vázolt ázsiai mulatságot adnák a tiszteletemre, néhány jóindulatú
szót intézhetnék ehhez az ijesztő figurához. De azzal a feltétellel, hogy
alaposan elvereti magát a fiával. Esetleg a megelégedésemet is
kifejezhetném neki.”
Egyébként Bloch nem törődött velünk. Éppen mély hódolattal üdvözölte
Sazerat-nét, aki szívélyesen fogadta köszöntését. Csodálkoztam, mert
régebben, Combray-ban, Sazerat-né méltatlankodott, hogy szüleim
fogadják a fiatal Blochot, olyan nagy antiszemita volt akkoriban. De a
Dreyfus-ügy, mint egy léghuzat, pár nap alatt Bloch urat ehhez a hölgyhöz
röpítette. Barátom apja Sazerat-nét igen szeretetreméltónak találta, s
különösen tetszett neki a hölgy antiszemitizmusa, mert ő ebben csak a
bizonyságát látta annak, hogy a hölgy igazhívő, Dreyfus-ellenességében
meg őszinte, s mindez pedig csak emelte az öreg Bloch szemében a hölgy
engedélyezte látogatások értékét. Még csak az sem bántotta, hogy a hölgy
kikottyantotta előtte: „Drumont úrnak az a szándéka, hogy egy zsákba
dugja a revizionistákat, a protestánsokat és a zsidókat. Jó kis keverék!”
„Bernard – mondotta otthon büszkén az öreg Bloch Nissim Bernard-nak –,
tudod, hogy tele van előítélettel!” De Nissim Bernard nem felelt semmit, s
angyali tekintetet vetett az égre. Szomorú volt a zsidók szerencsétlensége
miatt, emlékezett keresztény barátságaira, modora is finomkodó lett a
múló évek súlya alatt oly okokból, amelyekről később lesz szó, úgyhogy
most mindezek hatására olyan volt, mint egy preraffaelita rém, amelyen
itt-ott hanyagul szőrszálak nőttek összevissza, mint az opálba ágyazott női
hajszálak.
– Ez az egész Dreyfus-ügy – folytatta megint a báró, s közben folyton a
karomat szorongatta – egy igen rossz következménnyel jár: tönkreteszi a
társaságot (nem mondom, hogy a jó társaságot, mert a társaság rég nem
érdemli meg ezt a dicsérő jelzőt), amelyet elönt a Hólyag úr, a Hólyagné, a
Hólyag kisasszony, szóval urak és hölgyek ismeretlen tömege, akikből
még rokonaimnál is találok párat, csak azért, mert valami zsidóellenes
ligának, a Francia hazá-nak tagjai, minthogyha valakinek a politikai
véleménye elegendő volna a társadalmi minősítésre.
Charlus urat léha megnyilatkozásai még mélyebben rokonították
Guermantes hercegnővel. Hangsúlyozva kifejtettem előtte ezt a
hasonlóságot. Mivel úgy látszik, azt hitte, hogy nem ismerem a hercegnőt,
emlékeztettem az operai estre, ahol mintha el akart volna rejtőzni
énelőlem. De oly hévvel erősítette, hogy egyáltalán nem látott, hogy már
hittem volna neki a végén, ha egy kis részlet nemsokára nem indított volna
arra a gondolatra, hogy Charlus, talán túlzott gőgjében, nem akarta, hogy
velem lássák.
– Térjünk vissza önre – mondotta – s az önnel való terveimre. Bizonyos
emberek között, uram, van valami szabadkőművesség-féle, amiről nem
beszélhetek, de ami e pillanatban Európa négy uralkodóját számíthatja a
sorai közé. Mármost az egyiket – a német császárt – a környezete ki akarja
gyógyítani a rögeszméjéből. Az ügy komoly s háborúba vihet bennünket.
Igen, uram, úgy, ahogy mondom. Ismeri annak az embernek a történetét,
aki azt hitte, hogy egy palackban a kínai hercegnőt őrzi. Őrület volt.
Kigyógyították belőle. De mihelyt megszűnt bolond lenni, hülye lett.
Vannak bajok, amikből nem kell iparkodnunk kigyógyulni, mivel
megvédenek bennünket sokkal nagyobb bajoktól. Egyik rokonom
gyomorbeteg volt, semmit sem tudott megemészteni. A legtudósabb
gyomorspecialisták kezelték minden eredmény nélkül. Elvittem egy
bizonyos orvoshoz (csak mellékesen mondom, az is furcsa alak volt, akiről
sokat lehetne mesélni). Ez azonnal kitalálta, hogy csupán idegesség
okozza a gyomorbántalmait, s meggyőzte róla a beteget hogy minden
félelem nélkül ehet bármit, amihez csak kedve van, s amit a beteg mindig
meg is emésztett. De hát ennek a rokonomnak vesebaja is volt. A gyomor,
igaz, megemésztett mindent, de a vese a végén nem tudott kiválasztani, és
rokonom, ahelyett, hogy öregkoráig élt volna képzelt gyomorbajával,
amely diétára kényszerítette, meghalt már negyvenedik évében gyógyult
gyomorral, de rossz vesével. Mivel ön roppant előnyös helyzetben van a
tulajdon körülményeihez képest, lehet, hogy majd hasonló lesz ahhoz a
valakihez, aki a múlt idők egy kiváló embere lehetett volna, ha egy
jótékony géniusz egy tudatlan emberiségen belül feltárta volna előtte a gőz
és a villamosság törvényeit. Ne legyen ostoba, ne utasítson semmit se
vissza puszta tartózkodásból. Értse meg, hogy ha nagy szolgálatot teszek
önnek, nem gondolom, hogy ön kisebbet tesz énnekem. A nagyvilág
emberei már régóta nem érdekelnek, csak egyetlen szenvedélyem van,
jóvátenni életem hibáit azzal, hogy minden tudásomat átadom egy még
érintetlen léleknek, aki még képes rajongani az erényért. Nagy bánataim
voltak, uram, majd elmondom őket egyszer, elvesztettem a feleségemet, a
legszebb, a legnemesebb, a legtökéletesebb teremtést, akiről csak álmodni
lehet. Vannak fiatal rokonaim, akik azonban, nem mondom, hogy nem
méltók rá, de nem képesek befogadni azt a szellemi örökséget, amelyről
önnek beszéltem. Ki tudja, nem ön-e az, akinek a kezébe adhatom, akinek
irányíthatom és fölemelhetem az életét? Az enyém is nyerne vele ráadásul.
Talán, ha beavathatnám a nagy diplomáciai ügyekbe, az én kedvem is
megjönne, és érdekes dolgokat alkotnék, amelyekben félig ön is részt
venne. De hogy ezt megtudhassam, gyakran kellene önt látnom, igen
gyakran, mindennap.
Mindjárt hasznát akartam venni Charlus e heves és nem remélt
jóindulatának, és azon voltam, hogy megkérjem, nem segítené-e elő a
sógornőjével való találkozást, mikor épp abban a pillanatban úgy éreztem,
hogy karomat hirtelen valami áramütés taszítja félre. Charlus volt, aki
valamilyen okból, ami egyszerre megcáfolta a „kozmikus” törvényeket,
holott egy pillanattal előbb még ő volt „ihletett prófétája”, sebesen
kirántotta a karját az enyém alól. Jóllehet, miközben beszélt, a tekintetét
egyre sétáltatta mindenfelé, csak elkésve vette észre Argencourt-t, aki egy
keresztező utcából lépett elénk. Mikor meglátott bennünket, a belga követ
bosszúsnak látszott, s majdnem olyan bizalmatlan tekintetet vetett rám,
mint aki egy másfajtájúra néz, olyant, mint Guermantes-né vetett Blochra,
s próbált elkerülni bennünket. De úgy látszik, Charlus úr mutatni akarta
neki, semmiképp sem óhajtja, hogy a követ őt ne lássa, mert odaköszönt
neki, mondván, hogy valami jelentéktelen dolgot szeretne közölni vele. S
mivel talán félt attól, hogy Argencourt nem ismer rám, azt mondta neki
rólam, hogy régi jó barátja vagyok Villeparisis-nénak, Guermantes-nénak,
Robert de Saint-Loup-nak, s hogy ő maga, Charlus úr, régi barátja
nagyanyámnak, s örül, hogy az iránta érzett rokonszenvből egy kicsit az
unokának is átadhat. Mindamellett úgy vettem észre, hogy Argencourt úr,
aki előtt alig neveztek meg a márkinénál, s akinek Charlus hosszan beszélt
az én egész családomról, mintha hidegebb lett volna velem, mint egy
órával ezelőtt, s ezután sokáig így is volt, ahányszor csak találkoztunk.
Ezúttal mintegy megfigyelt, de oly kíváncsisággal, amelyben semmi
rokonszenv sem volt, sőt mintha erős ellenállást győzött volna le
magában, mikor elválva egymástól, némi habozás után kezét nyújtotta s
utána rögtön visszahúzta.
– Sajnálom ezt a bosszúságot – mondta utána Charlus –, Argencourt jó
származású, de rossz nevelést kapott, mint diplomata inkább közepes,
gyalázatos férj, szoknyabolond, és ravasz, mint egy színdarab intrikusa,
egyike azoknak, akik semmit sem értenek, viszont képesek a valóban nagy
dolgok tönkretételére. Remélem, hogy a mi barátságunk szintén valami
nagy dolog lesz, hogyha egyszer kialakul, s ha ön éppúgy megvédi, mint
én, az oly szamarak rúgásaitól, akik csupa tétlenségből, ügyetlenségből
vagy gonoszságból eltiporják azt, ami pedig hosszan tartónak látszott.
Sajnos, a nagyvilágiak erre a mintára készülnek.
 – Guermantes hercegnő, azt hiszem, igen értelmes hölgy. Az imént egy
lehetséges háborúról beszélgettünk. Úgy látszik, erről a témáról egész új,
sajátos meglátásai vannak.
– Semmilyen sincs neki – felelte száraz hangon Charlus úr. – A nők és
egyébként a férfiak közül is sokan semmit sem értenek az oly dolgokhoz,
amelyekről éppen beszélni akartam. Sógornőm kellemes teremtés,
azonban azt képzeli, hogy Balzac regényeinek korában él, amikor a
hölgyeknek befolyásuk volt a politikára. Akármennyit jár hozzá, jelenleg
csak rossz befolyást gyakorolhatna önre, mint egyébként bármilyen
nagyvilági kapcsolata. És én először erről akartam önnek szólni, mikor az
a hülye félbeszakított. A legelső áldozat, amelyet nekem kell tennie, s
ugyanannyit kívánok, mint amennyit én adok, az lesz, hogy lemond a
nagyvilágról. Az imént egyenesen szenvedtem önért, mikor láttam ezen a
nevetséges gyülekezeten. Erre azt felelheti, hogy hiszen én is ott voltam,
de nekem ez nem nagyvilági gyülekezet, hanem családi látogatás. Később,
ha egyszer magasra jut, ha mulattatja, hogy egy percre leszáll ebbe a
nagyvilágba, akkor talán ennek már nem lesznek magára nézve káros
következményei. Nem szükséges mondanom, hogy ebben az esetben
milyen hasznos lehetek önnek. A Guermantes-palota „szezámja” és a többi
nagy házé, akik méltók lesznek majd rá, hogy nagyra nyíljon önnek a
kapujuk, az én döntésemtől függ. Bíró leszek, s a helyzet ura akarok akkor
maradni. Jelenleg ön csak ifjú növendék. A nénémnél egyenesen botrányos
volt a jelenléte. Elsősorban az illetlenséget igyekezzen elkerülni.
Mivel Charlus a márkinénál tett látogatásomról beszélt, meg akartam
tudni tőle, miféle rokonságban van vele, s kicsoda, micsoda ez a
Villeparisis-né, de a kérdés egészen másképp formálódott meg bennem,
mint ahogyan akartam, s azt kérdeztem, hová való Villeparisis-ék családja.
– Hát, istenem, nem könnyű a válasz – felelte Charlus, s hangja mintegy
siklani látszott a szavak felett. – Olyan ez, mintha azt kérdezné, mondjam
meg, mi az a semmi. Nagynénémnek, aki bármit is megengedhet magának,
második házasságaként az a szeszélyes ötlete támadt, hogy férjhez ment
egy bizonyos Thirion úrhoz, s a semmibe süllyesztette a francia
történelem legeslegnagyobb nevét. Ez a Thirion azt gondolta, hogy, akár a
regényekben, ő is felvehet baj nélkül egy már kihalt arisztokrata
családnevet. A történet nem mondja, hogy talán La Tour d’Auvergne-ra
gondolt, vagy esetleg habozott Toulouse és Montmorency között.
Mindenesetre mást választott, s Villeparisis úr lett a neve. Mivel ilyen
család nem volt ezerhétszázkettő óta, gondoltam, hogy ezzel csak
szerényen Villeparisis-ból valónak akarta magát jelezni, vagyis hogy
Villeparisis-ban, ebben a Párizs melletti kis helységben ügyvédi irodája
volt vagy egy fodrászboltja. De nagynéném nem hallotta a józanság
szavát, csakhamar abba a korba ér, mikor már semmit sem hall jól az
ember. Az állította, hogy ez a márkiság, igenis, megvolt a családunkban,
írt mindnyájunknak külön-külön, szabályosan akart eljárni, nemigen
tudom, miért. Ha már oly nevet veszünk fel, amelyhez nincsen jogunk,
jobb, ha csendben maradunk és nem fújjuk fel, mint kitűnő barátnőnk, az
állítólagos M. grófnő, aki Rothschild Alphonse-né tanácsai ellenére sem
akarta növelni Szent Péter tallérait egy olyan címért, ami azzal még nem
lenne hitelesebb. Az egészben az a mulatságos, hogy nagynéném ettől
fogva gyűjti azokat az arcképeket, amelyek az igazi Villeparisis-kra
vonatkoznak, pedig a boldogult Thirion semmiféle rokonságban sem állt
velük. Nagynéném kastélya raktára lett ezeknek a valódi vagy csak hamis
arcképeknek, amelyeknek növekedő hullámai elsodortak nem egy
Guermantes- vagy Condé-portrét, pedig hát azok se voltak olyan
jelentéktelenek. A képárusok minden évben valósággal gyártják neki
ezeket a képeket. Vidéki ebédlőjében is ott lóg Saint-Simon egy arcképe,
mivel ennek unokahúga egy igazi Villeparisis-val kötött először
házasságot – bár az Emlékiratok szerzőjének talán más jogcíme is van a
látogatók érdeklődésére, mint az, hogy nem volt Thirion úr őse.
Mint Thirionnénak, Villeparisis-nénak a hanyatlása véglegesen
befejeződött az én szememben, amely már akkor kezdődött, mikor
megfigyelhettem szalonja kissé kétes társaságát. Igazságtalannak találtam,
hogy egy oly nő, akinek a címe és a neve is majdnem jelenkori volt,
illúziót kelthessen a kortársakban, s illúziót keltsen az utókorban királyi
kapcsolatai révén. Azzá válva, aminek már gyermekkoromban is láttam,
vagyis olyan valakinek, akiben nem volt semmi arisztokratikus, körötte a
nagy rokonságok is távolinak, idegennek látszottak. Később is szeretetre
méltó maradt mindnyájunkhoz. Néha elmentem hozzá, ő pedig időnként
küldött nekem valami kis emléket. De sosem volt az a benyomásom, hogy
az igazi Faubourg Saint-Germainből való, s ha valami adatra lett volna
szükségem ehhez a témához, bizonyosan őhozzá fordultam volna utoljára.
– Jelenleg – folytatta Charlus – a nagyvilág csak árthatna a helyzetének,
megronthatná gondolkodását s a jellemét. Egyébként főleg a barátságait
kell elsősorban ellenőrizni. Barátnői lehetnek, ha a családja ebben nem lát
rosszat, rám viszont ez nem tartozik, s én csak bátoríthatom erre, ifjú
csirkefogó, úgy mondom, ifjú csirkefogó, akinek nemsokára
borotválkoznia kell – mondta és megsimogatta az államat. – De a férfi
barátok kiválasztása már fontosabb. Tíz fiatalember közül legalább
nyolcan kis himpellérek, kis nyomorultak, akik képesek annyi rosszat
okozni magának, hogy sohasem tud belőlük kilábalni. Itt van például
Saint-Loup, az unokaöcsém, aki, ugye, ha úgy vesszük, jó pajtása önnek. A
jövője szempontjából semmiben sem lehet önnek hasznos; de hát ami azt
illeti, arra itt vagyok én. S mindenre számítva, ha vele jön össze, ha vele
jár, amikor már elege lesz énbelőlem, azt hiszem, semmiféle hátránya nem
származna belőle. Ő legalább igazi férfi, nem olyan, mint azok az
elnőiesedett fiatalok, amilyenekkel manapság olyan gyakran találkozunk,
akik homokosnak látszanak, s akik talán már másnap vérpadra viszik
ártatlan áldozataikat. (Nem tudtam, mit jelent tolvajnyelven ez a kifejezés:
homokos.) Aki ismerné, éppúgy meglepődne, mint én. A nagyvilágiak
szeretnek tolvajnyelven beszélni, s akinek szemére lehet hányni bizonyos
tiltott dolgokat, szívesen mutatják, hogy nem félnek ilyen dolgokról
beszélni. Az ő szemükben ez az ártatlanság bizonyítéka. De már elfeledték
a fokozatot, nem tudják, melyik fok az, amelytől fogva egy bizonyos tréfa
nagyon is sajátságos lesz, nagyon bántó, és inkább a romlottság, mint a
naivság bizonyítéka. Ő nem olyan, mint a többi, igen kedves, igen komoly.
Nem állhattam meg, hogy ne mosolyogjak ezen a „komoly” jelzőn,
amelynek Charlus hangsúlya az „erényes” értelmet látszott adni, a
„rendesét”, ahogy egy kis munkáslányról mondják, hogy „komoly”. Ebben
a pillanatban egy fiáker hajtott arra, bizonytalanul, jobbra-balra kitérve;
fiatal kocsisa nem ült a bakon, a kocsi belsejéből hajtott, ahol a párnákon
ült félig-meddig részegen. Charlus hirtelen megállította. A kocsis egy
percig alkudozott.
– Melyik városrészbe megy?
– A magáéba (amin viszont csodálkoztam, mert Charlus már több
fiákert elutasított, bár ugyanolyan színű lámpájuk volt).
– De nem akarok visszaülni a külső kocsiülésre. Megengedi, hogy a
kocsiban maradjak?
– Igen, de húzza be az ablakfüggönyt. Egyszóval gondoljon az
ajánlatomra – mondta Charlus, mielőtt otthagyott –, adok pár napot, hogy
gondolkozzon rajta, írjon. Ismétlem, mindennap kell látnom, s meg kell
kapnom öntől a hűség, a hallgatás kezességét, amit egyébként, úgy látom,
hajlandónak is látszik fölajánlani. De hát életem során annyiszor
megcsaltak a látszatok, hogy már nem bízom semmiben. Az ördögbe is, az
már aztán a legkevesebb, hogy ha már otthagyok egy kincset, tudjam,
kinek a kezébe teszem. Szóval emlékezzen arra, mit ajánlok önnek, olyan
most ön, mint Herkules a válaszúton, akinek, sajnos, önre nézve, az
izomzata, úgy látom, nem hasonlít az önéhez. Iparkodjék, ne kelljen egész
életén át sajnálnia, hogy nem ezt az utat választotta, amely az erényhez
vezetett. No, mi az – szólt a kocsisnak még mindig nem engedte le az
ablakfüggönyt? Majd én megnyomom a rugókat. Egyébként azt hiszem,
nekem kell hajtanom, ha azt nézem, milyen állapotban van.
S felugrott a kocsis mellé a fiáker belsejébe, amely el is indult gyors
ügetéssel.
Ami viszont engem illet, alighogy hazatértem, annak a társalgásnak a
folytatását hallhattam, amely egy kis idővel előbb Bloch és Norpois között
kezdődött, de rövid, fordított és kegyetlen formában: veszekedés volt a mi
lakájunk és a Guermantes-éké között, a mienk Dreyfus híve volt, a másik
meg Dreyfus-ellenes. Ami ugyanis odafenn az igazságok és az
ellenigazságok közt zajlott le a Francia haza ligájának s az Emberi Jogok
egyesületének értelmiségei körében, az lehatolt egészen mélyre, a
néptömeg közé. Reinach úr az érzelmet használta fel eszközül a nép
kezelésére, amely őt sohasem látta, míg ő az egész Dreyfus-ügyet úgy
nézte, mint egy cáfolhatatlan teorémát, és amelyet csakugyan „be is
bizonyított”, az ésszerű politika legmeglepőbb sikerével (sikerrel,
mondták egyesek, de Franciaország ellen), amit ember valaha is látott. Két
év se múlt el, s a Billot-kormányt Clemenceau-kormánnyal helyettesítette,
alapjában megváltoztatta az ország közvéleményét, kiszabadította
Picquart-t a börtönéből, hogy elhelyezze a hálátlant a
hadügyminisztériumba. Ezt a tömeget manipuláló racionalista politikust
talán a származása manipulálta. Ha még a filozófiai rendszereket is,
amelyek még a legtöbb igazságot tartalmazzák, érzelmi okok diktálják
végső elemzésükben a szerzőiknek, hogy ne tehessük fel azt, hogy egy
olyan egyszerű politikai ügyben, mint a Dreyfus-ügy, hasonló okok
kormányozzák az ésszerűen gondolkodónak, tudta nélkül, akár az ő eszét
is? Bloch azt hitte, logikus módon választotta Dreyfus-pártiságát, pedig
hát tudta, hogy fajától kapta orrát, bőrét és hajzatát. Szó sincs róla, az ész
szabadabb; de hát az is bizonyos törvényeknek engedelmeskedik,
amelyeket nem ő adott magának. A Guermantes-palota lakája és a mienk
közti eset már sajátosabb. A Dreyfus-mellettiség és a Dreyfus-ellenesség
két áramának hullámai, amelyek fentről egészen lentig kettéosztották
Franciaországot, eléggé csendesek voltak, de visszhangjuk, amit ritkán
keltettek, legalább őszinte volt. Ha valaki társalgás közben szándékosan
eltávolodott az ügytől, s alattomosan egy politikai hírt említett, amely
általában téves, de mindenkor remélt volt, már jóslásai témájából is meg
lehetett állapítani vágyainak az irányát. Így ütköztek egymással némely
ponton egyfelől a félénk apostolkodás, másfelől a szent méltatlankodás. A
két lakáj, akiket hazatéréskor hallottam, kivételt formáltak a szabály alól.
A mienk azt hangoztatta, hogy Dreyfus bűnös, a Guermantes-éké, hogy
ártatlan. Nem azért, hogy elrejtsék meggyőződésüket, hanem
gonoszságból és játékszenvedélyből. A mienk, aki bizonytalan volt a pör
revíziójában, azt akarta, hogy a balsiker esetén Guermantes-ék lakája ne
örülhessen annak, hogy egy igaz ügy elbukott. Guermantes-ék lakája meg
azt gondolta, hogy ha visszavetik a revíziót, a mienket még inkább bántani
fogja, hogy az Ördög-szigeten tovább is ott tartanak egy ártatlant. A kapus
csak nézte őket. Gondolom, nem ő szított egyenetlenséget Guermantes-ék
cselédsége között.
Felmentem a lakásba, s nagyanyámat még betegebbnek láttam. Egy idő
óta, anélkül, hogy tudta volna, mi okból, panaszkodott az egészségére.
Csak ha betegek vagyunk, adunk számot magunknak arról, hogy nem
élünk egyedül, hanem oda vagyunk láncolva egy másféle törvényű
lényhez, akitől szakadékok választanak el, aki nem ismer bennünket, és
akivel meg se tudjuk értetni magunkat: a testünkhöz. Egy haramiát, akivel
az országúton találkozunk, előbb-utóbb talán érzékennyé tehetünk
személyes érdeke iránt, esetleg még a mi bajunk iránt is. De a testünktől
kérni könyörületet, annyi, mintha egy polippal társalognánk, amely előtt a
szavainknak nincs több értelme, mint a víz zúgásának, és amellyel
borzadnánk együtt élni, hogyha arra ítélnének. Nagyanyám észre se igen
vette a rosszulléteit, annyira felénk fordult a figyelme. Ha nagyon
szenvedett miattuk, hogy ki tudjon gyógyulni belőlük, iparkodott, bár
hiába, legalább megérteni őket. Ha a beteges tünetek, amelyeknek teste
volt színhelye, homályosak és megfoghatatlanok voltak saját
gondolkozásának, világosak és érthetők voltak oly lényeknek, akik, mint ő,
a természetnek ugyanahhoz a rendjéhez tartoztak, azokhoz, akikhez végül
az emberi szellem azért fordul, hogy megértse, mit mond a teste, mint
ahogy egy idegen válaszai esetén ugyanabból az országból olyan valakit
keresünk, aki tolmácsunk lehetne. Ők tudnak beszélni a testünkkel,
megmondani, hogy haragja súlyos vagy egykettőre lecsillapul. Cottard,
akit nagyanyámhoz hívtak, s aki mindnyájunkat felbosszantott, mert
mindjárt az első percben, mikor mondtuk neki, hogy nagyanyánk beteg,
finom mosollyal azt kérdezte: „Beteg? Csak nem diplomata-betegség?”,
Cottard, hogy enyhítse kissé a beteg nyugtalanságát, teljes diétát rendelt
neki. De az örökös tejlevesek nem tették meg a hatásukat, mert
nagyanyám túlságosan megsózta őket, s abban az időben pedig még nem
ismerték ennek a rossz következményeit (Widal még nem jutott el a
felfedezéseihez). Mert az orvostudomány az orvosok egymást követő s
ellentmondó tévedéseinek sorozata, s ha közülük a legjobbakat hívjuk
hozzánk, igen nagy esélye van annak, hogy olyan igazságért könyörgünk,
amelyet néhány évvel később már hamisnak tartanak. Úgyhogy az
orvostudományban való hit a legtisztább őrület, ha még nagyobb nem
volna a benne való kételkedés, mert hisz a tévedések e tömegéből
lassanként néhány igazság született. Cottard azt ajánlotta, hogy mérjük
meg a beteg hőmérsékletét. Kerestünk egy hőmérőt. A cső egész
magasságában láthatatlan volt a higany. Csak a kis tartály mélyén lapult,
alig észrevehetően, az ezüstös szalamander. Mintha végleg meghalt volna.
Az üvegcsövet nagyanyám szájába helyeztük. Nem kellett sokáig benne
hagyni; a kis boszorkány egyhamar mutatta a horoszkópját.
Mozdulatlannak találtuk egész hosszának félmagasságán állva, ahol többé
meg se mozdult, pontosan mutatva azt a számot, amelyet kérdeztünk tőle,
s amelyet nagyanyám lelke, minden magáról való elmélkedése ellenére is,
képtelen lett volna megadni: 38, 3 fokot. Akkor először éreztünk némi
nyugtalanságot. Erősen megráztuk a hőmérőt, hogy eltüntessük a végzetes
számot, mintha ezzel ugyanakkor a lázat is, amelyet mutatott, meg tudtuk
volna szüntetni. Sajnos, félreérthetetlen volt, hogy a kis szibilla, bár nem
volt esze, nem véletlenül adta ezt a választ, mert másnap, alighogy
elhelyeztük nagyanyám ajkai közt a hőmérőt, majdnem mindjárt egy
ugrásra, az előttünk láthatatlan tény biztosságával s a megérzés szépítő
tudatával, a kis prófétanő megállt ugyanazon a ponton, könyörtelen
mozdulatlansággal, s megint a régi számot mutatta, 38, 3-at, kis
ezüstvesszőjével. Nem mondott semmi egyebet, de mi hiába vágyódtunk,
akartunk vagy könyörögtünk, süket maradt, s úgy látszott, hogy ez az ő
utolsó és fenyegető szava.
Akkor aztán, hogy próbáljuk válasza módosítására kényszeríteni, a
természet egyazon rendjének egy másik teremtményéhez fordultunk, egy
hatalmasabbhoz, aki nem éri be a test megkérdezésével, hanem rendel neki
egy lázcsillapítót, az aszpirinhez hasonlót, amelyet akkor még nem
alkalmaztak. Nem ráztuk lejjebb a hőmérőt 37, 5 foknál, abban a
reményben, hogy így majd nem kell neki felszállnia. Bevetettük
nagyanyámmal ezt a lázcsillapító orvosságot, s utána visszahelyeztük a
hőmérőt. Mint egy könyörtelen őr, akinek megmutatjuk egy oly felsőbb
hatalomnak a rendeletét, akihez protekcióval jutottunk, s akiét az őr el is
fogadja, mondván: „Jól van, nincs semmi mondanivalóm, ha ez így van,
hát mehet”, az éber kapus ezúttal meg se mozdult. De rosszkedvűen ezt
látszott mondani: „Mit ér maguknak az egész? Mivel ismerik a kinint, az
majd egyszer, tízszer, hússzor azt fogja nekem parancsolni, ne mozduljak.
De hát bele fog fáradni, ismerem jól. Akkor megint csak ott tartanak, ahol
előbb.”
Nagyanyám érezte magában a jelenlétét oly valakinek, aki jobban
ismerte az emberi testet, mint nagyanyám; az első eltűnt emberfajták
kortársának a jelenlétét, az első foglalónak a jelenlétét – aki jóval
megelőzte a gondolkodó ember létrejöttét –; érezte ezt a sok ezer éves
szövetségest, aki egy kissé keményen tapogatta fejénél, szívénél,
könyökénél, aki felismerte egymás után a helyeket, megszervezett
mindent a történelem előtti harchoz, amely mindjárt be is következett. Egy
perc alatt eltiporták Püthont, a lázat legyőzte az a hatalmas kémiai elem,
amelyet nagyanyám, áthatolva az idők végtelenjén, valamennyi állaton és
növényen keresztül, szeretett volna megköszönni. S meghatotta egy időre
ez az iménti találkozás, annyi századon keresztül, ezzel az elemmel, amely
előbb megvolt, mint a növények létrejötte. A hőmérő meg, a maga
részéről, mint egy párka, akit egy pillanatra legyőzött egy még régibb
istenség, mozdulatlanul tartotta az ő ezüstös orsóját. Sajnos, más
alsóbbrendű teremtmények, amelyeket az ősember azoknak a titokzatos
vadaknak üldözésére idomított, amelyeket nem üldözhet önmagának
bensőjében, napról napra kegyetlenül albuminadagot hoztak nekünk,
csekély volt ugyan, de állandó, ez pedig kapcsolatban állhatott valamilyen
makacs állapottal, amelyet nem vettünk észre. Bergotte föllobbantotta
bennem az aggályoskodó hajlamomat – amelynek mindig is alárendeltem
az értelmemet –, amikor úgy beszélt Boulbon doktorról, mint egy olyan
orvosról, aki nem untatna, aki biztosan találna olyan kezelési módokat,
amelyek látszólag különösek, de amelyek megfelelnének az én sajátos
gondolkodásmódomnak. De a gondolatok átalakulnak bennünk, legyőzik
az ellenállásokat, amelyeket először szembehelyeztünk velük, s azokból a
gazdag és mindig kész szellemi táplálékból táplálkoznak, amelyekről nem
tudjuk, hogy az ő számukra halmozódnak. Most, mint ahogy
mindannyiszor megtörténik, ha egy még ismeretlen valakiről szóló
vélemények képesek felébreszteni bennünk egy nagy tehetség, egy
amolyan lángelme gondolatát, lelkem mélyén Boulbon doktornak azt a
végtelen bizalmat ajándékoztam, amelyet az az ember kelt bennünk, aki
másnál mélyebben látja a legigazabb igazságot. Persze tudtam, hogy ő
inkább az idegbetegségek specialistája, az, akinek Charcot még halála
előtt megjósolta, hogy ő fog majd uralkodni a neurológia és a pszichiátria
felett. „Ejnye, ezt nem tudtam, de hát lehetséges” – mondta Françoise, aki
éppen ott volt, és először hallotta Charcot nevét meg Boulbonét. De azért
nyugodtan állította: „Lehetséges.” Az ő kifejezései, mint „lehetséges”,
vagy „esetleg”, vagy „tudom is én”, ily esetben egyenesen kibírhatatlanok
voltak. Az embernek kedve volt ilyesmit felelni neki: „Hát persze hogy
nem tudja, hiszen semmit sem ismer a szóban forgó dologról; hogyan
mondhatja hát, hogy lehetséges vagy nem, hiszen nem ért hozzá semmit?
Most semmiképp se mondhatja, hogy nem tudja, mit mondott Charcot
Boulbonnak stb., mert hát most tudja, mivel mi mondtuk, s a maga
»talánjai« és »lehetségesei« egyáltalán nem helytállók, mert ezek a dolgok
biztosak!”
Noha az agy- és idegrendszeri bajoknak volt szaktekintélye Boulbon, de
mivel tudtam róla, hogy kiváló orvos, felsőbbrendű ember, éles eszű és
találékony elme, könyörögtem anyámnak, hogy hívjuk hozzánk, s az a
remény, hogy ő, megállapítván a baj okát, talán meg is gyógyíthatja a
beteget, erősebb volt annál a félelmünknél, hogy megrémíthetjük
nagyanyámat, ha egy konzultáns orvost hívunk hozzá. Cottard is
bátorította önkéntelenül anyámat a döntésében, mert nagyanyám
egyszerűen nem ment sehová, sőt föl sem kelt az ágyából. Hiába idézte
egyre Madame de Sévigné levelét Madame de La Fayette-ról: „Azt
mondják, őrült, hogy nem akar az utcára menni. Én ezeknek az
embereknek, akik túlságosan gyorsak az ítéletükben, azt feleltem:
»Madame de La Fayette nem őrült«, és nem változtattam a
véleményemen. Meg kellett neki halnia, hogy lássák, igaza volt, ha otthon
maradt.” A hozzánk hívott Boulbon doktor nem adott igazat, nem
Sévignénének, akit nem idéztünk neki, de legalább nagyanyámnak.
Ahelyett, hogy megvizsgálta volna, miközben ráfüggesztette csodálatos
tekintetét, talán azzal az illúzióval, hogy így a beteg bensőjét vizsgálja,
vagy azzal a vággyal, hogy a betegben ezt az illúziót keltse, amely
spontánnak látszott, de azután gépies lett, vagy hogy ne engedje
észrevenni, hogy ő közben egészen másra gondol, vagy hogy uralkodjék a
betegen – Bergotte-ról kezdett beszélni.
– Ó, meghiszem, asszonyom, hogy ő valóban csodálatos, s mennyire
igaza van, hogy szereti! De melyik könyvét szereti legjobban? Ó, igazán!
Istenem, talán csakugyan az a legjobb. Mindenesetre az a legjobb
szerkezetű regénye: Claire, ugye, milyen kedves benne; de a férfi
szereplők közt kit talál a legrokonszenvesebbnek?
Azt hittem, legalább eleinte, csak azért beszélteti nagyanyámat
irodalomról, mivel őt magát untatta az orvostudomány, talán azért, hogy
mutassa, milyen gazdag a szelleme, sőt bizonyos gyógyító célból, hogy
bizalmat keltsen a betegben, hogy mutassa, nem nyugtalan, hogy a beteg
ne foglalkozzon önmagával. De azóta megértettem, hogy mivel főképp
mint elmeorvos volt egészen kiváló s híres az agyműködésről szóló
tanulmányai révén, kérdéseivel elsősorban azt akarta kifürkészni, hogy
nagyanyám emlékezete hibátlanul működik-e. Szinte kedve ellenére
kérdezte kissé élete felől sötét és merev tekintettel. Aztán hirtelen, mint
aki megpillantotta az igazságot, s elhatározza, hogy mindenáron hozzá is
férkőzik, egy előzetes gesztussal, amelyre nehezen szánta el magát,
mintegy messze söpörve végső habozásai áradatát s mindazokat az
ellenzéseket, amelyeket mitőlünk várt, tisztán látó tekintetet függesztve a
nagyanyámra, szabadon s mintha végre szilárd földön vetné meg lábát,
szelíden és megnyerőn hangsúlyozva a szavakat, amelyeknek az értelem
árnyalta minden lejtését (a hangja egyébként egész látogatása alatt
természetes módon hízelgő maradt, s borzas szemöldöke alatt ironikus
szempárja tele volt jósággal), így szólt:
– Egészséges lesz, asszonyom, távol vagy közel a mai naptól, s öntől
függ, hogy ez még ma legyen, s meg fogja érteni, hogy semmi baja sincs,
ha újrakezdi megszokott életét. Azt mondta, ugye, hogy nem eszik és sose
megy az utcára?
 – De doktor úr, egy kis lázam van.
A doktor megfogta a kezét.
– Ebben a percben semmi esetre sincs. És aztán ez csak kifogás! Nem
tudja, hogy a szabad levegőn hagyjuk, hogy túltápláljuk a tüdőbetegeket,
akiknek 39 fokra szökik a lázuk?
– De van egy kis baj az albuminommal is.
– Nem kellene tudomásul vennie. Az van önnek, amit megírtam az
agybeli albuminról az egyik tanulmányomban. Mindannyiunknak volt
már, bármilyen rosszullét alkalmával, egy kis albuminválságunk, amit
aztán az orvosunk iparkodott tartóssá tenni azzal, hogy meg is állapította.
Egyetlen baj esetén, amelyet az orvosok orvosságokkal gyógyítanak
(legalábbis azt állítják, hogy az néha megtörtént), tíz másikat idéznek elő
egyébként egészséges embereknél, amikor beléjük oltják azt a
betegségkeltő elemet, amely minden mikrobánál legalább ezerszer
veszélyesebb, azt az ideát, hogy betegek. Ennek a hitnek nagy a hatalma
mindenki vérmérsékletére, s különösen az idegesekre óriási a hatása.
Mondja csak nekik, hogy a hátuk mögött nyitva vagy zárva van az ablak,
mindjárt tüsszögni kezdenek; hitesse el velük, hogy magnéziumot tett a
levesükbe, rögtön kólikásak lesznek; hogy kávéjuk erősebb volt a
rendesnél, egész éjjel egy szemhunyást sem alszanak. Elhiszi, asszonyom,
elég volt megfigyelnem a tekintetét, hallani kifejezésmódját, hogy is
mondjam, látnom leánya őnagyságát s unokáját, akik annyira hasonlítanak
önre, hogy mindjárt tudjam, kivel van dolgom?
– Nagyanyád talán elmehet, ha a doktor is megengedi, a Champs-
Élysées egy nyugodt fasorába, ahol leülne közel a sűrű babérbokrokhoz,
ahol te is játszottál gyerekkorodban – mondta anyám, közvetve a jelenlévő
Boulbonnak is szólva, s hangja emiatt félénken és udvariasan hangzott,
amilyenre nem változott volna, ha csak egyedül hozzám szól. A doktor
nagyanyámhoz fordult, s mivel éppoly irodalombarát volt, mint tudós, ezt
mondta:
– Menjen hát, asszonyom, a Champs-Élysées-re, közel azokhoz a
babérbokrokhoz, amelyet az unokája is úgy szeret. A babér gyógyító
hatású. Tisztít. Miután elpusztította a Püthon kígyót, Apolló, kezében
babérággal, lépett be a delphi templomba. Így akarta védeni magát a
mérgező állat halálos nedveitől. Amint látja, a babér a legrégibb, a
legtiszteletreméltóbb, s hozzáteszem, mert ennek megvan a maga értéke
mind a terápiában, mind a profilaxisban, a legkiválóbb minden
szepszisellenes szer közül.
Mivel tudásuk nagy részét az orvosok a betegektől tanulják, könnyen
hiszik, hogy a „páciensek” tudománya mindegyiknél egyforma, s
hízelegnek maguknak azzal, hogy meglepik, akinél épp vannak, azzal a
megfigyelésükkel, amelyet egy előbbi betegüktől tanultak. Éppen azért
egy párizsi hozzáértő mosolyával, aki egy paraszttal beszélgetve, reméli,
hogy meglepi, ha egy tájszófélét használ, Boulbon doktor így szólt
nagyanyámhoz: „A szeles idő biztosan alaposan elaltatja, jobban, mint a
legerősebb altatók.” „Ellenkezőleg, doktor úr, a szél teljesen akadályoz az
alvásban.” De az orvosok érzékenyek. „Ah!” – mormogta Boulbon doktor,
összeráncolva a szemöldökét, minthogyha a tyúkszemére léptek volna, s
mintha nagyanyám álmatlansága a viharos éjszakákban személyes
sértésnek számított volna őellene. Pedig nem volt nagyon hiú, s mivel
mint „felsőbbrendű szellem” kötelességének tartotta, hogy ne higgyen az
orvostudományban, egykettőre visszanyerte filozófusi egykedvűségét.
Anyám szenvedélyesen vágyódva arra, hogy Bergotte e barátja
megnyugtassa, hozzátette megerősítésül, hogy nagyanyám egy
unokatestvére, egy idegbántalom betegeként, hét évig hálószobájába
zárkózott Combray-ban, s csak egy-kétszer kelt fel hetenként.
– No látja, asszonyom, nem tudtam, s mégis megmondhattam volna.
– De doktor úr, én nem vagyok olyan, éppen ellenkezőleg; az én
orvosom nem képes arra, hogy rábírjon engem a fekvésre – felelte
nagyanyám, talán mert bosszantották kissé a doktor elméletei, vagy hogy
szembe akarta állítani minden lehetséges ellenérvét abban a reményben,
hogy a doktor mind megcáfolja, s ha majd egyszer eltávozik, nem lesz
semmi kétsége kedvező diagnózisával szemben.
– De természetesen, asszonyom, nem lehet egyvalakinek, bocsásson
meg a kifejezésért, valamennyi hóbortja, más az öné, nem ugyanaz, mint
kedves rokonáé. Tegnap egy intézetben voltam, ahol neuraszténiásokat
kezelnek. A kertben egy ember állt egy padon mozdulatlanul, mint egy
fakír, s oly furcsán tartotta a nyakát, ami igen kínos lehetett neki. Mikor
kérdeztem, mit csinál ott, úgy felelt, hogy egy mozdulatot sem tett, s még
a fejét sem fordította felém: „Doktor úr, nagyon hajlamos vagyok a
reumára meg a náthára, s éppen most sokat tornásztam, s mialatt így,
ostoba módon nagyon kimelegedtem, nyakamat erősen nekifeszítettem a
flanellingem gallérjának. Ha most elhúznám a nyakam ettől a flanelltól,
mielőtt megszűnne a hevületem, biztosan nyakferdülést kapnék, sőt talán
bronchitist.” S csakugyan meg is kapta volna. „Maga aztán csakugyan
tetőtől talpig neuraszténiás”, mondtam neki. Tudja-e, asszonyom, mivel
okolta meg, hogy bebizonyítsa, nem az? Elmondta, hogy az intézet
valamennyi betegének az a mániája, hogy egyre méri magát, úgyhogy le
kellett lakatolni a mérleget, csak hogy ne töltsék az egész napot örökös
mérlegeléssel, őt meg úgy kellett kényszeríteni rá, hogy a mérlegre álljon,
oly kevéssé érdekelte. Ujjongott, hogy nem az a mániája, mint a
többieknek, de arra már nem gondolt, hogy neki is megvan a magáé, s az
óvta meg egy másiktól. Ne sértődjön meg, asszonyom, ettől az én
hasonlatomtól, mert ez az ember, aki félt megmozdítani a nyakát, mert
meghűlhet, egyben korunk legnagyobb költője. Ennél a szegény mániásnál
nem ismerek értékesebb elmét. Engedje meg, hogy idegesnek tartsam önt.
Ön is ehhez a csodálatos és szánalmas családhoz tartozik, amely a mi
földünk sója. Ami nagyot csak ismerünk, az bizony idegesektől származik.
Ők és nem mások alapították a különböző vallásokat, s ők formálták a
remekműveket. A világ sosem fogja tudni, mivel tartozik nekik, s főképp,
hogy mennyit szenvedtek, csak hogy mindezt a világnak adják. Szeretjük a
nemes zenét, a szép képeket, ezer finomságot, de nem tudjuk, mibe
kerültek azoknak, akik kitalálták őket, mennyi álmatlanságba, könnybe,
görcsös nevetésbe, bőrkiütésbe, asztmába, epilepsziába, halálos
aggodalomba, ami rosszabb mindennél, s amit talán, asszonyom, ön is
ismer – tette hozzá nagyanyámra mosolyogva –, mert vallja be, mikor
idejöttem, ön sem volt nagyon magabiztos. Azt hitte magáról, hogy beteg,
talán veszedelmesen beteg. A jó ég tudja, milyen bajnak vélte magában
felfedezni a szimptómáit. S nem tévedett, volt is baja. Az idegesség
egyúttal lángelméjű utánzó. Nincs betegség, amit ne tudna csodálatos
módon színlelni. A megtévesztésig utánozza a diszpepsziások
felfúvódását, a terhesség undorodásait, a szívbajos aritmiáját, a tüdővészes
lázállapotát. Képes becsapni az orvost, hogyne csapná be a beteget? Ó, ne
higgye, hogy csúfolódom a bajaival, nem vállalnám a kezelésüket, ha nem
tudnám megérteni őket. S elhiheti, csak a kölcsönös vallomás ér valamit.
Mondtam, ugye, hogy idegbaj nélkül nem tudok nagy művészt elképzelni,
s amíg még több – tette hozzá, s felemelte a mutatóujját –, igazán nagy
tudóst se. És még azt is hozzáteszem, hogyha nem idegbeteg ő maga is,
nem is lehet, hogy úgy mondjam, igazán jó ideggyógyász, legföljebb csak
egy derék idegorvos. Az ideggyógyászat terén egy oly orvos, aki nem
mond sok bolondságot, nem más, mint egy félig gyógyult beteg, mint
ahogy a kritikus oly költő, aki már nem ír verseket, a rendőr meg oly
tolvaj, aki nem gyakorolja a mesterségét. Én, asszonyom, nem hiszem,
mint ön, hogy albuminúriám van, nincs bennem ideges félelem a
táplálkozástól vagy a szabad levegőtől, viszont nem tudok elaludni, amíg
legalább húsz alkalommal fel nem kelek, hogy lássam, csukva van-e az
ajtóm. És abban a szanatóriumban, ahol tegnap egy poétát találtam, aki
nem merte elfordítani a nyakát, lefoglaltam magamnak egy szobát, mert,
köztünk mondva, mindig ott szoktam tölteni a szabadságomat, hogy
gondozzam magamat, ha bajaim megsokasodtak azzal, hogy mindig a
mások bajaival vesződtem.
– De doktor úr, nekem is ilyen kúrát kell tartanom? – kérdezte
rémüldözve a nagyanyám.
– Fölösleges, asszonyom. Azok a tünetek, amelyeket észlelni vél,
enyhülni fognak szavaimtól. És aztán van ön mellett egy igen nagy
hatalom, amelyet én mától fogva orvosának nevezek ki. Ez pedig az ön
barátja, az ön túlfeszített idegállapota. Ki tudnám belőle gyógyítani, de
eszem ágában sincsen. Elég, ha parancsolok neki. Látom az asztalán
Bergotte egyik könyvét. Ha kigyógyítom idegességéből, többé nem is
szeretné Bergotte-ot. Márpedig jogom van-e elcserélni a tőle kapható
örömöket egy olyan jó idegállapotért, amely távolról sem képes ily
örömöket nyújtani önnek? Hisz maguk ezek az örömök hatalmas
orvosságul szolgálnak, talán a leghatalmasabb minden orvosság közül.
Nem, egy csöppet sem haragszom az ön idegei energiájára. Csak azt kérem
tőle, hogy hallgasson rám; rábízom önt egészen. Neki az a dolga, hogy
visszakozzon. Azzal az erővel, amellyel ez eddig nem engedte önt sétálni,
vagy eleget enni, mától kezdve nógassa, biztassa magát, hogy egyen, hogy
olvasson, hogy sétáljon, hogy mindennap szórakozzon. Ne mondja nekem,
hogy fáradt. A fáradtság nem egyéb, mint egy előre elképzelt gondolat
organikus megvalósítása. Kezdje azzal, hogy nem gondol rá. S ha valaha
egy kis rosszullétet érez, ami bárkivel megtörténhet, úgy tesz, mintha nem
érezné, mert önből ennek a kis rosszullétnek, mint Talleyrand bölcs szava
mondja, „képzelt egészségest” kell formálnia. Amint látom, máris
megkezdte az öngyógyítást, hallgat rám, kihúzta magát, egyszer sem
támaszkodott hátra, a tekintete eleven, arcszíne jó, és van már ennek egy
jó félórája, s mindezt észre sem vette. Asszonyom, igen örülök, hogy
láttam.
Amikor Boulbon doktort kikísérve visszatértem a szobába, ahol anyám
egyedül volt, s a több hete rám nehezülő bánat szinte egyszerre csak
elröpült, láttam, hogy anyám sem akarja elfojtani kitörni készülő örömét s
ugyanakkor látja az enyémet is, akkor úgy éreztem, nem tudom elviselni a
várakozást, amikor mellettünk egy másik, kissé ugyanúgy ellágyul majd,
mint mikor, más síkon, nem tudjuk elviselni a félelmet, ha tudjuk, hogy
valaki belép majd, hogy megijesszen bennünket, oly ajtón, amely még
zárva van; egy szót akartam mondani anyámnak, de hangom elcsuklott,
könnyekben törtem ki, és sokáig ott nyugtattam fejemet a vállán, sírva,
ízlelve, elfogadva, dédelgetve most már a fájdalmat, amely távozott az
életemből, mint ahogy szívesen lelkesedünk oly erényes tervekért,
amelyeket a körülmények nem engednek végrehajtani.
Françoise dühített, hogy nem vesz részt a mi kettőnk örömében. Egy
izgalom volt, mert szörnyű jelenet tört ki az inas és a besúgó kapus között.
Magának a hercegnőnek kellett egész jóságával közbelépnie, hogy
legalább látszólag békét teremtsen, s megbocsásson az inasának. Mert jó
szíve volt, és a hely ideális lett volna nála, ha nem hallgatna a
„pletykákra”.
 Néhány napja már mások is tudták, hogy nagyanyám nem egészséges, s
érdeklődtek felőle. Saint-Loup is írt: „Nem akarok hasznot húzni ezekből
az órákból, amikor kedves nagyanyád beteg, hogy sokkal többet, mint
egyszerű szemrehányásokat tegyek neked, amelyekben őneki semmi része.
De hazudnék, ha azt mondanám, hogy valaha is elfelejtem álnok
magatartásodat, s valaha is megbocsátom aljasságodat és árulásodat.” De
más barátok, akik azt gondolták, hogy nagyanyám nem komoly beteg,
vagy nem tudták, hogy csakugyan az, arra kértek, hogy találkozzunk
másnap a Champs-Élysées-n, s menjünk onnan látogatóba s vacsorázzunk
vidéken, ami mulatságosnak ígérkezett. Semmi okom sem volt hát arra,
hogy lemondjak a kettős örömről. Amikor mondtuk nagyanyámnak, hogy
Boulbon doktornak szót fogadva, ezentúl sokat sétáljon, láttuk, hogy
rögtön a Champs-Élysées-re gondolt. Így hát könnyű lesz odakísérnem;
míg leül, hogy olvasgasson, megbeszélhetem barátaimmal, hol
találkozzunk, s lesz időm, ha sietek, hogy velük együtt vonatra üljek Ville-
d’Avray-ba. A kijelölt időben nagyanyám nem akart utcára menni, mert
fáradtnak érezte magát. De anyám, akit Boulbon már meggyőzött, elég
erős volt ahhoz, hogy megharagudjon s engedésre bírja nagyanyámat.
Majdnem sírt arra a gondolatra, hogy nagyanyám visszaeshet ideges
gyöngeségébe, s többé talán már fel se kelhet. Sose lesz ilyen szép, meleg
időnk erre az ő sétájára. A nap helyét változtatva odalopta imitt-amott, az
erkély réseibe testetlen fátyolát, s a falak köveit langyos felhőivel,
aranyhálóval borította. Mivel Françoise-nak nem volt már ideje csőpostán
sürgönyt küldeni a leányának, már mindjárt az ebéd után elhagyott
bennünket. Még szép volt tőle, hogy előtte bement egy percre Jupienhez,
hogy kijavíttassa azt a kabátkát, amelyet majd nagyanyám felvesz a mai
sétájához. Mivel épp akkor jöttem haza a délelőtti sétámról, én is
bementem vele a szabóhoz. „Ifjú gazdája jött-e önnel – mondta Jupien
Françoise-nak –, vagy ön jött-e ővele, vagy valami jó szél s Fortuna hozza
ide mindkettőjüket?” Bár nem járta ki végig az iskolát, Jupien éppoly
természetesen tisztelte a nyelvtant, mint ahogy Guermantes úr
megsértette, minden igyekezete ellenére. Mihelyt Françoise távozott, s a
köpenyke rendbe jött, nagyanyámnak fel kellett öltöznie. Mivel makacsul
tiltakozott anyám segítsége ellen, végtelen hosszú ideig bíbelődött egyedül
az öltözködéssel, s most, hogy tudtam, nincs nagyobb baja, azzal a különös
közönnyel, amelyet rokonaink iránt érzünk, amíg élnek, ami azzal jár,
hogy mindenki mást őeléjük helyezünk, igen önzőnek találtam, hogy oly
soká vesződik, s kockáztatja, hogy elkések, holott tudja, hogy találkám van
barátaimmal s Ville-d’Avray-ban kell vacsoráznom. Türelmetlenségemben
már előre lementem, miután már kétszer is mondták, hogy készen van.
Végre csatlakozott hozzám, anélkül, hogy bocsánatot kérne késéséért, mint
ahogy ilyen esetekben szokta, kivörösödve s szórakozottan, mint aki
nagyon siet s elfelejtette fele dolgát, s épp abban a pillanatban, amikor a
kijárat félig nyitott üveges ajtajához értem, amelyen beáradt a külvilág
folyékony, zizegő és langyos légtömege, mintha egy csapot nyitottak volna
meg a palota jéghideg falai között.
– Istenem, a barátaiddal kell találkoznod, más köpenykét vehettem
volna magamra. Ebben kissé szegényes vagyok.
Meglepett, mennyire vértolulásos az arca, s megértettem, hogy
késedelme miatt igen kellett sietnie. Amikor a Champs-Élysées-nél, az
avenue Gabriel bejáratánál otthagytuk a bérkocsit, nagyanyám szó nélkül
elfordult tőlem s a régi kis pavilon felé tartott, amelyet zöld kerítés vett
körül, s ahol egyszer Françoise-ra vártam. Észrevettem ugyanazt a parkőrt,
aki akkoriban is, mint most is, ott volt, a „márkiné” közelében, mikor
követtem nagyanyámat – aki bizonyára émelyt érzett, mert kezét a szája
elé tartotta –, és felmentem annak a rusztikus kis épületnek a lépcsőfokain,
amely itt épült a kertek között. A bejáratánál, mint a vásári cirkuszoknál,
ahol a bohóc, fellépése előtt, belisztezett arccal maga szedi össze az ajtó
előtt a jegyért járó pénzt, ott volt most is a „márkiné”, hogy behajtsa a
jegy árát; roppant nagy és szabálytalan ábrázatát vastag púderréteg fedte, a
vörös parókáján meg piros virágú, fekete csipkés, kicsi fejkötő billegett.
De nem hiszem, hogy rám ismert. Az őr pedig otthagyva a zöld fák és
bokrok őrizetét, amelyeknek a színe az ő egyenruhájáéhoz igazodott,
odaült melléje és beszélgetni kezdett vele.
– Hát – mondta – látom, még mindig itt van. Nem gondol rá, hogy
nyugalomba vonul.
 – És aztán miért vonulnék nyugalomba, kedves uram? Nem mondaná
meg, hol volnék jobban, mint itt, hol volna meg mindenem, ami
kedvemrevalóbb meg ami kényelmesebb nekem? És aztán itt jönnek-
mennek, mindig van egy kis szórakozás; ez az, amit én az én kis
Párizsomnak nevezek; a vendégeim elmondanak mindent, ami csak
történik. Itt van mindjárt egy, aki legfeljebb öt perce, hogy elment, egy
igen-igen magas rangú hivatalnok. Nos, uram – kiáltott fel hévvel, mintha
akkor is ragaszkodna, erőnek erejével az állításához, ha az a bizonyos
hivatalnok nem látszana elhinni az ő állításának a pontosságát –, nyolc
éve, jól hallja, ugye, minden egyes áldott nap, hogyha hármat üt az óra,
megjelenik, mindig udvariasan, soha egyetlen hangos szó, soha be nem
szennyez semmit, több mint egy félóráig marad, hogy elolvassa az
újságjait, míg a szükségét végzi. Egyetlenegyszer nem jött el. Abban a
percben nem is vettem észre, de este hirtelen azt mondtam magamban:
„Ejnye, ez az úr nem jött el, talán meghalt.” Megijedtem, mert hát
ragaszkodom a jól nevelt emberekhez. Ezért hát igen örültem, amikor
másnap viszontláttam, mondtam is neki: „Remélem, uram, hogy tegnap
semmi baja nem történt?” Akkor azt mondta, hogy nem volt semmi baja,
hanem hogy a felesége halt meg, és ez annyira megzavarta, hogy nem
tudott eljönni. Szó sincs róla, szomorú arcot vágott, hisz megérti, huszonöt
évig tartott a házaséletük, de azért mégiscsak örült, hogy ide
visszajöhetett. Egészen odavolt, érezte az ember, hogy teljesen kizökkent
az apró kis szokásaiból. Próbáltam megvigasztalni, mondtam neki: „Ne
hagyja el annyira magát. Jöjjön, mint máskor, a bánatában lesz egy kis
szórakozása.”
A „márkiné” szelídebb hangon folytatta, mert látta, hogy a bokrok és
pázsitok védelmezője jóindulattal hallgatja, s nem is gondol arra, hogy
vitatkozzék vele.
– Én aztán – tette hozzá – megválasztom a vendégeimet, nem engedek
be mindenkit, ahogy mondom, a szalonjaimba. Hát nem olyan ez az egész,
mint valami úriszalon? Mert vannak kedves vendégeim, egyik-másik hoz
egy kis ág orgonát vagy pedig jázmint, de még nyíló rózsát is, ez a
kedvenc virágom.
 Arra a gondolatra, hogy ez a hölgy talán rosszul ítél meg bennünket,
hogy sohasem hozunk neki sem orgonát, sem pedig szép rózsát, szinte
belepirultam, s hogy testileg próbáljak kibújni az ő rossz ítélete alól –
vagy hogy csak távollétemben ítélkezhessen –, már indultam a kijáró felé.
De az életben nem mindig a szép rózsákat hozók a legkedvesebbek, mert a
„márkiné”, abban a hitben, hogy talán unatkozom nála, felém fordult:
– Ne nyissak az úrnak egy kis fülkét?
S mikor visszautasítottam:
– Igazán ne nyissak ki? – tette hozzá mosolyogva. – De hát tudom, nem
a fizetség teszi, hogy van-e vagy nincs szükségletünk.
E pillanatban egy rosszul öltözött hölgy lépett be igen sietősen, látszott,
hogy neki van ilyen szükséglete. De hát ő nem a „márkiné” világából
lehetett, mert ez szívtelen sznob módjára, szárazon csak annyit mondott
neki:
– Foglalt minden, asszonyom.
– Sokáig tart? – kérdezte szegény, pirosan sárga virágai között.
– Ó, asszonyom, tanácsolnám, menjen talán máshová, mert amint látja,
még két úr vár – mondta és mutatta az őrt és engem –, nekem pedig csak
egy fülkém van, a többit most reparálják... Ennek már a feje is rossz
fizetőre vall – szólt a „márkiné”. – Ez nem idevaló, nem tiszta, nem
respektál semmit, nekem kellene egy óráig tisztogatnom a nagysága után.
Nem vágyódok a két garasára.
Végre, egy hosszú félóra után nagyanyám kijött a fülkéből, s mivel
féltem, nem teszi jóvá kellő nagyságú borravaló az oly hosszú ideig tartó
ottlétét, szedtem a lábam, hogy ne legyen részem abból a megvetésből,
amellyel a „márkiné” biztosan illetni fogja, s egy fasor felé irányítottam
lassan lépteim, hogy nagyanyám könnyen utolérhessen, s együtt
folytathassuk az utunkat. Így is történt csakhamar. Gondoltam, nagyanyám
majd így szól hozzám: „Sokáig várattalak, de remélem, hogy azért még
megtalálod a barátaidat”, de egyetlen szót se mondott, úgyhogy kissé
csalódottan, nem akartam elsőnek beszélni; végre ráemeltem a tekintetem,
s láttam, hogy bár mellettem jár, a fejét egyre másfelé fordítja. Féltem,
hogy még mindig a gyomrát fájdítja. Figyelmesebben néztem, s meglepett,
milyen nehéz a járása. A kalapja fordítva volt a fején, a köpenye
besározódott, s olyan rendetlen, zilált volt a külseje, vörös és gondba
merült az arca, mint akit fellökött egy fogat, vagy akit kihúztak egy
árokból.
– Félek, hogy megint émelygésed volt, nagymama; már jobban vagy? –
kérdeztem.
Valószínűleg attól félt, hogy nyugtalan leszek miatta, ha nem felel a
kérdésemre.
– Hallottam az egész társalgást a „márkiné” és az őr közt – felelte. –
Meglepően hasonlított Guermantes-ék és a kis Verdurin-kör
beszélgetéséhez. Úristen, de szép formába öntötték a dolgokat! – És még
hozzáfűzte, az igazi márkinéja, Madame de Sévigné mondását: – „Míg
hallgattam őket, azt gondoltam, hogy a búcsú örömére készítettek engem
elő.”
Igen, ilyen szavakkal szórakoztatott, és beléjük foglalta minden lelki
finomságát, az idézetekben való kedvtelését, a klasszikus szerzőkre való
emlékezetét, kissé többet is mindebből, mint amennyit máskor szokott, és
hogy mutassa, birtokában van még valamennyi képességének. De ezeket a
mondatokat inkább kitaláltam, mint hallottam, annyira rekedten s fojtottan
beszélt, oly erősen szorította össze a fogsorát, minthogyha csak attól félne,
hogy okádni kénytelen.
– No menjünk – mondtam inkább könnyedén, hogy ne higgye, nagyon is
komolyan veszem a rosszullétét –, mivel elrontottad a gyomrod, jobb lesz
hazamennünk, ha megengeded, mert nem óhajtok végigsétálni a Champs-
Élysées-n egy vigyázatlan nagyanyával, aki elrontotta a gyomrát.
– Nem mertem elsőnek mondani a te barátaid miatt – felelte. – Szegény
kicsikém! De hát ha te is úgy akarod, okosabb lesz.
Féltem, hogy még észreveszi, milyen furcsán ejti ki e pár szót.
– Ugyan – mondtam neki nyersen –, ne fáraszd magad a beszéddel,
hogyha egyszer émelyeg a gyomrod, ez így képtelenség, várd meg inkább,
hogy hazaérjünk.
Rám mosolygott szomorúan s megszorította a kezem. Megértette, hogy
nem kell titkolnia, amit azonnal kitaláltam: hogy egy kisebb rohama volt.
MÁSODIK RÉSZ
 ELSŐ FEJEZET

Nagyanyám betegsége. Bergotte betegsége.

A herceg és az orvos. Nagyanyám haldoklása. Halála.
 Végigmentünk újra az avenue Gabrielen a sétálók tömegében.
Leültettem nagyanyámat egy padra, s elmentem, hogy egy fiákert keresek,
ő, akinek mindig a szívébe helyeztem magamat, hogy akár a
legjelentéktelenebb emberről is ítélkezzem, most egyszerre bezárult
előttem, a külső világ egy része lett, s el kellett hallgatnom előtte, jobban,
mint az egyszerű járókelők előtt, amit állapotáról gondoltam, elhallgatni
előtte nyugtalanságomat. Nem beszélhettem neki erről bizalmasabban,
mint egy idegennek. Hirtelen újjáélesztette gondolataimat, bánataimat,
mindazt, amit gyermekkorom óta reá bíztam mindörökre. Még nem volt
halott. De én már egyedül voltam. S még azok a célzások is, amelyeket
Guermantes-ékra, Molière-re, Verdurinék kis társaságára tett, oktalannak,
céltalannak, fantasztikusnak tűntek, mert ugyanattól a lénytől származtak,
aki holnap talán már nem él, akinek mindez már mit sem jelent, ettől a
semmitől – aki már nem lesz képes akár csak elképzelni is őket –, amivé
nagyanyám válik csakhamar.
– Kedves uram, nem mondok nemet, de nem beszélte meg velem a
találkozást, még csak sorszáma sincs. Egyébként nem is rendelek ma.
Biztosan van háziorvosuk. Nem helyettesíthetem, hacsak ő nem hívat meg
külön tanácskozásra. Ez már orvosetikai kérdés...
Amikor épp jelt adtam egy fiákernek, találkoztam össze a hírneves E...
professzorral, aki majdnem barátja volt apámnak és nagyapámnak,
mindenesetre jól ismerte őket; az avenue Gabrielen lakott, s hirtelen, első
ötletemben megállítottam abban a percben, amikor a házába lépett,
gondolva, hogy nagyanyámnak talán valami jó tanácsot adhat. De mivel
sietett, miután kivette postáját a levélszekrényből, már el akart küldeni, és
én csak úgy beszélhettem vele tovább, hogy beszálltam vele együtt a
felvonóba, amelynek kérte, hogy ő nyomhassa meg a gombját, mert ez volt
egyik mániája.
 – De uram, nem is kívánom, hogy fogadja a nagyanyámat, hisz megérti
abból, amit mondtam, hogy nincs olyan állapotban, ellenkezőleg, arra
kérem, hogy jöjjön hozzánk egy félóra múlva, amikorra otthon lesz.
– Önökhöz menjek? De kedves uram, ezt nem gondolhatja komolyan. A
kereskedelmi miniszternél vagyok vacsorán, előtte még egy látogatásom is
van, rögtön fel is kell öltöznöm, sajnos, mindennek tetejében az egyik
frakkom elszakadt, a másiknak meg nincs gomblyuka, hogy feltehessem a
kitüntetéseimet. Kérem, az én kedvemért, ne nyúljon a felvonó
gombjaihoz, biztosan nem tud velük bánni, az ember nem lehet elég
óvatos. E miatt a gomblyuk miatt még el is késem. Egyszóval, barátságból
önök iránt, ha nagyanyja rögtön eljön, kivételesen fogadom. De
megmondom előre, hogy mindössze csak egy negyedórát adhatok neki,
többet nem.
Visszamentem azonnal, ki se szállva a felvonóból, amelyet E...
professzor, miközben bizalmatlanul nézegetett, maga indított el, hogy
lemehessek a földszintre.
Mondjuk ugyan, hogy a halál órája többé-kevésbé bizonytalan, de
amikor ezt mondjuk, ezt az órát bizonytalan s távoli térségben képzeljük
el, nem gondoljuk, hogy már kapcsolatban van megkezdett napunkkal, s
jelentheti, hogy a halál – vagy első részleges uralma, amely után már nem
hagy el bennünket – már ezen a nem is olyan bizonytalan délutánon is
jelentkezhet, ezen a délutánon, mikor minden órának megvan előre a maga
elfoglaltsága. Ragaszkodunk a sétánkhoz, hogy meglegyen a havonta
szükséges jó levegőnk, habozunk, hogy melyik köpenyt vigyük el azon a
délután, hívjuk-e a bérkocsit, s ha már a kocsiban ülünk, még előttünk az
egész nap, rövid, mert idejében otthon akarunk lenni, hogy egy
barátnőnket fogadhassuk; szeretnénk, ha másnap is ilyen szép időnk lenne;
és nem sejtjük, hogy a halál, mely egy másik síkon haladt bennünk, valami
áthatolhatatlan sötétségnek a mélyén, éppen ezt a napot választotta, hogy
megjelenjen, pár perc múlva, körülbelül abban a bizonyos pillanatban,
amikor a fiáker elér a Champs-Élysées-re. Talán akik megszokták ezt a
halállal együtt járó egészen különös borzalmat, valami megnyugtatót
találnak ebben a halálnemben – az első érintkezésmódban a halállal –,
mivel ismerős, családias, mindennapos külsőt vesz magára. Egy jó ebéd
előzte meg, s ugyanazzal a sétával járt, aminőt a jó egészségűek tesznek.
Egy nyílt kocsiban való hazatérés mintegy elhomályosítja a legelső
rohamot, hiába volt oly beteg már nagyanyám, tulajdonképp jó néhányan
mondhatták róla, hogy délután hat óra tájt, amikor hazafelé mentünk a
Champs-Élysées-n, köszöntek neki, ahogy látták nyitott kocsiban ülve,
remek időben. Legrandin, aki a place de la Concorde felé tartott, mélyen
megemelte a kalapját s megállt csodálkozó arckifejezéssel. Én, aki még
nem szakadtam el az élettől, még meg is kérdeztem nagyanyámtól,
viszonozta-e a köszöntését, emlékeztetve arra, hogy Legrandin érzékeny.
Nagyanyám, aki bizonnyal igen felületesnek talált, fölemelte a kezét, mint
aki azt akarja mondani: „És aztán? Ez olyan fontos?”
Igen, mondhatták nem sokkal előbb, míg én egy fiákert kerestem, hogy
nagyanyám egy padon ült, az avenue Gabrielen, s hogy egy kevéssel
azután, nyílt kocsiban látták arrafelé. De ez valóban így volt? A padnak
ahhoz, hogy egy fasorban legyen – jóllehet éppúgy alá van vetve bizonyos
egyensúlyi törvényeknek –, nincs szüksége energiára. De hogy egy élőlény
egyensúlyban maradhasson, még akkor is, ha egy padra támaszkodik vagy
kocsiban ül, olyan erőfeszítésre van szüksége, amelyet rendszerint nem
veszünk észre, még kevésbé mint atmoszferikus nyomást (mivel minden
irányban működik). Talán ha kiürítenének bennünket belül, és hagynák,
hogy elviseljük a levegő nyomását, éreznénk, legalább abban a percben,
amely megelőzné az összeomlásunkat, azt a rettenetes súlyt, amelyet már
semmi sem semlegesítene. Ugyanúgy, ha a betegség és a halál örvényei
megnyílnak bennünk, és ha már nincsen semmink se, amit
szembeszögezhetnénk a világ és tulajdon testünk ellenünk való
rohamának, akkor még izmaink súlyának elbírása, az agyunkat pusztító
borzongás, még mozdulatlan testtartásunk is – amit általában csak egy
tárgy negatív helyzetének hiszünk – éltető energiát kíván tőlünk, ha azt
akarjuk, hogy fejünk le ne kókadjon, s tekintetünk nyugodt maradjon, s ez
egy végletesen kimerítő harc tárgya lesz.
S ha Legrandin oly csodálkozó arccal tekintett ránk, mint mindazok,
akik akkor arra jártak, annak az volt az oka, hogy nagyanyám, aki ott ült a
fiákerben, olyan volt, mint aki süllyedőben van, s csúszik az örvény mélye
felé, kétségbeesetten kapaszkodva a kocsiülés párnáiba, amelyek alig
tudják visszatartani összeeső testét, zilált hajjal, réveteg szemmel, semmit
sem felfogva a képek áradatából, ami már nem tudott eljutni a
szembogarához. Bár mellettem ült, úgy látszott, hogy egy ismeretlen
világba süllyedt, ahol olyan ütések érték, amelyeknek a nyomait viseli,
mikor az imént a Champs-Élysées-n láttam, s kalapját, arcát, köpenyét az
a láthatatlan angyal zilálta össze, akivel hiába harcolt.
Azóta arra gondoltam, hogy rohamának az a perce nem lephette meg
egészen nagyanyámat, hogy talán régóta előre látta s ebben a várakozásban
élt. Bizonnyal nem tudta, mikor jön el ez a végzetes pillanat, bizonytalan
volt benne, mint azok a szeretők, akiket hasonló kétely kényszerít mintegy
felváltva, hogy hol esztelen reményeket, hol alaptalan gyanúkat
tápláljanak kedvesük hűtlensége felől. De ritkaság, hogy a nagy
betegségek, mint az, amely egyenesen az arcába ütött az imént, ne
válasszon magának otthont már régtől fogva a betegénél, mielőtt végleg
megölné, s hogy abban az időszakban ne ismertesse meg magát elég
gyorsan, mint egy „barátkozó” szomszéd vagy bérlő. Rettenetes
ismeretség, nem annyira a vele járó szenvedések miatt, mint inkább
azoknak a végletes megszorításoknak szokatlan újdonsága miatt,
amelyeket a beteg életére kényszerít. A halálozást ilyenkor nem a halál
percében látjuk, hanem hosszú hónapokkal, sőt olykor évekkel előbb,
mióta ijesztő módon hozzánk jött lakni állandóan. A beteg megismeri az
Idegent, akinek jövés-menését hallja egyre az agyában. Igaz, nem ismeri
személyesen, de szabályosan hallható zajaiból minden szokására
következtet. Gonosztevő? Egy reggel nem hallja. Eltávozott. Ó, ha végleg
elmenne! Estére már visszajött. Vajon milyen tervei vannak? A
kezelőorvos, akit megkérdez, mint valami szeretett barátnőt, csupa
esküvel felel, amelyeket egyszer elhisz, máskor meg kétkedik bennük.
Egyébként, inkább, mint a barátnők, az orvos a kifaggatott szolgák
szerepét játssza. Csak afféle harmadik személy. Az, akit kifaggatunk,
akiről azt gyanítjuk, hogy épp el akar árulni bennünket, maga az élet, s
jóllehet nem éreztük a réginek, még hiszünk benne, vagy legalábbis még
erősen kétkedünk benne, egészen addig a napig, amikor végleg otthagy
bennünket.
Nagyanyámat bevonszoltam E... professzor felvonójába, s egy perc
múlva már jött is értünk s bevezetett bennünket a szobájába. De itt,
akárhogy sietett is, mogorva arca megváltozott, oly erősek a szokások, s az
övé az volt, hogy szeretetre méltó legyen, sőt jókedvű a betegeivel. Mivel
tudta, hogy nagyanyám igen jártas az irodalomban, s mivelhogy ő szintén
az volt, két-három percig szép verssorokat idézett előtte a napsütéses
Nyárról. Leültette egy karosszékbe, míg ő az árnyékban állt, hogy a
beteget jól láthassa. Alaposan megvizsgálta, annyira, hogy egy pillanatra
még engem is kiküldött. Tovább folytatta, aztán, hogy végzett, bár a
negyedóra a vége felé járt, újra idézgetni kezdett nagyanyámnak. Sőt még
egy-két szellemes tréfát is intézett hozzá, amelyeket szívesebben
hallottam volna egy másik napon, de amelyek teljesen megnyugtattak
engem a doktor vidám hangja miatt. Eszembe jutott, hogy Fallières úr, a
Szenátus elnöke, jó pár évvel ezelőtt valami álrohamot kapott, s hogy
versenytársai bánatára három nap múlva már megint tevékeny volt, s
készült, mint mondták, a köztársasági elnök nem is oly közeli jelöltségére.
Bizalmam nagyanyám gyors gyógyulásában annál inkább teljes volt, mert
amikor eszembe jutott Fallières úr példája, e felidézett gondolatokat
hangos nevetés szakította félbe, amely mintegy befejezte E... professzor
tréfáját. Ekkor ez kihúzta óráját, idegesen összevonta a szemöldökét,
mivel látta, hogy öt perccel tovább foglalkozott betegével, s miközben
elbúcsúzott tőlünk, már csöngetett is, hogy azonnal hozzák az öltönyét.
Nagyanyámat hagytam, hogy előremenjen, utána becsuktam az ajtót, s
kérdeztem a tudóstól, mi az igazság.
– Nagyanyja – mondta – menthetetlen. A rohamot urémia okozta.
Magában véve az urémia nem végzetesen halálos, de ez az eset, úgy látom,
reménytelen. Talán nem kell mondanom, hogy remélem, tévedek.
Egyébként Cottard-nál jó kezekben van a beteg. Bocsásson meg – mondta,
amikor a belépő szobalány karján hozta a professzor fekete ünneplő
ruháját. – Tudja, hogy a kereskedelmi miniszternél vacsorázom, s hogy
előbb még egy vizitem van. Ó, az élet nem csupa mulatság, ahogy az ön
korában hisszük.
S barátságosan kezet nyújtott. Becsuktam az ajtaját, s egy inas kísért
bennünket, nagyanyámat és engem az előszobába, amikor hangos és
haragos kiáltásokat hallottunk. A szobalány elfelejtette a gomblyukat
kitágítani a kitüntetések számára. Ez újabb tíz percet jelentett. A
professzor még mindig dühöngött, mialatt én nagyanyámat néztem a
lépcsőházban: menthetetlen. Mindenki egyedül van hát. Elindultunk
hazafelé.
A nap kezdett lenyugodni; egy végtelen falon lángolt, amely mellett a
kocsis hajtott, mielőtt a mi utcánkig ért, egy falon, amelyre a lenyugvó
nap a ló és a kocsi árnyát vetette, s ez a pirosas falon úgy jelent meg
feketén, mint egy halotti szekér Pompeji egy égetett agyagedényén. Végre
hazaérkeztünk. Leültettem a beteget a lépcső közelében, az előcsarnokban,
s felszaladtam, hogy értesítsem anyámat. Mondtam neki, hogy nagyanyám
nincs egészen jó állapotban, odakinn szédülést érzett. Már legelső
szavaimra anyám arcán a legvégső kétségbeesés tükröződött, és ez a
kétségbeesés oly csüggedt, oly lemondó volt, hogy megértettem, anyám
már évek óta készen tartogatta egy bizonytalan és végső napra. Nem
kérdezett semmit sem; úgy látszott, hogy mint a gonoszság szereti túlozni
mások szenvedéseit, ő viszont csupa gyengédségből nem akarta elismerni,
hogy anyja végzetesen beteg, s hogy főleg oly betegségben szenved, amely
az értelmet is megtámadhatja. Anyám borzongott, arca sírt könnyek
nélkül, szaladt hívni valakit, hogy menjenek orvosért, de mikor Françoise
kérdezte, ki beteg, nem tudott felelni, egy hang sem jött ki a torkán.
Szaladt velem lefelé a lépcsőn, eltüntetve arcáról a zokogást, amely azt
összeráncolta. Nagyanyám várt ránk odalenn a lépcsőház kanapéján, de
mihelyt meglátott bennünket, fölkelt, kiegyenesedett, s anyámnak vígan
integetett a kezével. Fejét félig beborítottam egy fehér csipkemantillával,
s azt mondtam neki, azért, hogy ne fázzon meg a lépcsőházban. Nem
akartam, hogy anyám nagyon hamar észrevegye a megváltozott arcot, az
elferdült szájat; elővigyázatom felesleges volt: anyám közelebb lépett
nagyanyámhoz, kezet csókolt neki, mint Istenének, támogatta, magával
vitte egészen a felvonóig, végtelen óvatossággal, mert félt, hogy talán
ügyetlen, s fájdalmat okoz neki, amellett alázatosságból méltatlannak
érezte magát, hogy csak meg is érintse, akit a legértékesebbnek tartott, de
egyszer sem emelte fel a szemét, nem nézte a beteg arcát. Talán azért is
tett így, hogy anyja ne szomorodjon el, ha arra gondol, hogy lányát
nyugtalanítaná az arca. Talán anyám félt a túl erős fájdalomtól, amellyel
nem mert szembenézni. Talán csupa tiszteletből, mert nem hitte
megengedhetőnek, hogy tapintatlanul megállapítsa valami értelmi
gyengülés jelét ezen az imádott arcon. Talán hogy megőrizze későbbre
sértetlenül anyja igazi arcát, azt, amely szinte ragyogott a szellemtől és
jóságtól. Így mentek fel a felvonóban egymás mellett, nagyanyám félig
elrejtve az arcát a mantilla mögé, anyám meg elfordítva róla a tekintetét.
Ugyanekkor volt valaki, aki a magáét el nem fordította egy pillanatra
arról, ami kitalálható volt nagyanyám elformátlanodott vonásaiból, akit a
lánya nem mert megnézni, valaki, aki folyton nézte, megrökönyödött,
tapintatlan s rosszat sejtő tekintettel, s ez Françoise volt. Nem mintha nem
szerette volna őszinte szívvel nagyanyámat (sőt csalódott volt, s majdnem
megbotránkozott anyám hidegsége miatt, akit szeretett volna látni, amint
anyja karjába veti magát zokogva), de hát bizonyos hajlama volt arra,
hogy mindig a legrosszabbat várja; gyermekkorából megőrzött két olyan
egymást kizárni látszó tulajdonságot, amelyek együtt erősítik egymást:
egyfelől a falusi embereknek azt az illetlenségét, hogy nem próbálják
elrejteni első benyomásaikat, sőt fájdalmas ijedtségüket sem, amelyet
valami testi változás látványa kelt bennük, s hogy tapintatosabb volna úgy
tenni, mintha észre se vennék, másfelől a parasztasszony érzéketlen
keménységét, aki kitépi a lepkék szárnyát, mielőtt még alkalma volt a
csirkék nyakát kitekerni, a hiányát annak a szemérmességnek, amely
legalább nem engedné láttatni érdeklődésüket a test szenvedése iránt.
Amikor, hála Françoise elsőrendű segítségének, nagyanyámat ágyba
fektettük, a beteg számot adhatott magának, hogy már sokkal könnyebben
beszél, mivel egy véredény szakadása vagy túlteltsége, amit az urémia
okozott, bizonyosan nem volt nagyon erős. Akkor hát kezére járt
anyámnak, segítségére volt legkegyetlenebb perceiben, amiket anyám
valaha átélt.
– No hát – mondta –, lányom – megragadva a kezét, a másikat meg
szája elé tartva, ezzel adva látszólagos okot annak a kis nehézségnek,
amellyel még néhány szót erőlködve ejtett ki –, így sajnálod szegény
anyádat! Mintha azt hinnéd, hogy nem is oly kellemetlen a gyomorrontás!
Akkor anyám először nézett szenvedélyesen nagyanyám szemébe, arca
egyéb részeit nem akarta látni, s első esküjét mondta a hamis eskük közül,
amelyeket nem tudunk megtartani:
– Anya, meggyógyulsz egykettőre, lányod mondja, megesküszik rá.
S mindennél erősebb szeretetét, egész akaratát, hogy anyja
meggyógyuljon, belefoglalta egyetlen csókba, erre az egyetlen csókra
bízta mind, amelyet elkísért gondolatával, egész lényével ajka széléig, s
úgy helyezte alázatosan, jámbor hittel az imádott homlokra.
Nagyanyám egyre panaszkodott a takarók valóságos hordalékára, amely
mindig egyfelől, bal lába oldalán képződött, s amelyet így nem tudott
fölemelni. De arról nem adott magának számot, hogy ennek ő maga volt az
oka (úgyhogy mindennap tévesen vádolta Françoise-t, hogy rosszul veti
meg az ágyát). Lázas mozgolódásával egy oldalra vetette finom
gyapjútakarói szinte habzó áradatát, amely így annyira felhalmozódott,
mint a homok egy öbölben, amely gyorsan átalakul homokparttá (hacsak
nem emelnek oda gátat) a dagály folytonos hordalékától.
Anyám és én (akiknek színlelését már előre leleplezte a sértőn éleslátó
Françoise) nem akartuk senkinek se mondani, hogy nagyanyám nagyon
beteg, mintha az örömöt szerzett volna ellenségeinek, bár nem volt neki
egyetlenegy sem, s minthogyha több szeretetre mutatott volna, hogy úgy
találjuk, nincs is olyan rosszul, szóval ugyanazzal az ösztönös érzéssel,
amely éppen azt a gyanút keltette bennem Balbecban, hogy Andrée
túlságosan sajnálja Albertine-t ahhoz, hogy igazán szeresse. Ugyanazok a
jelenségek ismétlődnek mind az egyeseknél, mind pedig a tömegben a
nagy válságok idején. Egy háborúban, aki hazáját nem szereti, nem mond
róla ugyan rosszat, de azonnal legyőzöttnek tartja, sajnálja, s mindent
sötéten lát.
 Françoise határtalan szolgálatot tett azzal a képességével, hogy megvolt
alvás nélkül, s a legkeményebb munkától sem fáradt el. És ha végre aludni
ment néhány ébren töltött éj után, s kénytelenek voltunk hívni egy
negyedórával azután, hogy elaludt, oly boldog volt, hogy ezeket a kínos
dolgokat végezte, mintha a világ legegyszerűbb feladatai volnának, és
duzzogás helyett az arca csupa elégedettséget s szerénységet mutatott.
Csak ha a mise órája ütött vagy az első reggelié, még ha nagyanyám végső
órája jött volna is, Françoise idejében megszökött, hogy el ne késsen. A
fiatal inassal nem tudta s nem is akarta magát helyettesíttetni. Igaz, hogy
már Combray óta igen szigorú elképzelései voltak a személyzetnek
irántunk való kötelességéről; nem tűrte volna semmi áron, hogy bárki a
személyzetből „ne tegye meg a magáét”. Így lett ő oly nemes, erőteljes és
hatékony nevelőnő, hogy soha cseléd nem volt nálunk oly romlott, aki
gyorsan ne módosította volna, ne tisztította volna meg életfelfogását,
úgyhogy még a „kosárpénzről” is lemondott, és aki ne rohant volna –
bármily kevéssé szolgálatkész volt esetleg azelőtt –, hogy kiragadja
kezemből s cipelje helyettem, hogy ne fáradjak, a legkisebb csomagot. De
ugyancsak Combray-ban Françoise megszokta – s megőrizte Párizsban is –
azt a szokását, hogy nem tudta eltűrni senkinek a segítségét a munkájában.
A segítségajánlást durva sértésnek vette, s nem egy cselédünk hetekig nem
kapott választ reggeli köszönésére, vagy úgy ment hosszabb vakációra,
hogy Françoise nem búcsúzott el tőle, s anélkül, hogy az illető kitalálhatta
volna, miért, a valóságban csak azért, mert egyszer segíteni akart a
munkájában, amikor Françoise gyöngélkedett. S most, hogy nagyanyám
oly beteg volt, Françoise úgy érezte, hogy a beteg gondja az ő munkája.
Nem akarta, hogy tőle, a főnöknőtől, bárki is elorozza a szerepét még a
kimenőnapokon sem. Így hát a fiatal inas, akit egészen háttérbe szorított,
nem tudta, mit kezdjen az idejével, s nem elégedve meg azzal, elődje,
Victor példájára, hogy elcsenje írásaimat az íróasztalomról, elvitte a
versköteteket a könyvtáramból. A nap egy jó felében folyton olvasgatta
őket, mert csodálta a költőket, akik a kötetek szerzői voltak, de azért is,
hogy ideje másik részében idézeteikkel díszítse azokat a leveleket,
amelyeket falujabeli barátaihoz intézett. Bizonyosan arra gondolt, hogy
ezzel elkábítja őket. De mivel gondolatai nem voltak nagyon logikusak,
azt hitte, hogy a könyvtáramban talált költemények közismert szövegek,
amelyeket mindenki idézhet. Úgyhogy amikor a parasztlegényeknek írt,
akiknek számított a bámulatára, a tulajdon elmélkedéseit összekeverte
Lamartine verseivel, oly egyszerűen, mintha azt mondta volna: ha élünk,
még megláthatjuk, vagy pedig jó napot.
Nagyanyámnak, fájdalmai miatt, megengedték a morfium használatát.
Sajnos, ha ezzel a szenvedése csillapodott, albuminmennyisége
ugyanakkor megnőtt. Az ütések, amelyeket annak a betegségnek szántunk,
amely nagyanyámba befészkelődött, mindig célt tévesztettek; az ő szegény
közbenső teste kapta őket, s ő csak gyönge nyögéssel panaszkodott. S a
fájdalmakat, amelyeket ily módon okoztunk neki, nem egyenlítettük ki
azzal a jóval, amit nem tehettünk érte. Kegyetlen baját, amelyet
gyökerestül szerettünk volna kitépni, alighogy megközelítettük, csak még
végletesebbé tettük, s talán még gyorsítottuk is az órát, mikor a
zsákmányát felfalja. Azokon a napokon, mikor az albumin mennyisége
nagyon megnőtt, Cottard, egy kis habozás után, eltiltotta a morfiumot. Az
ilyen pillanatokban, amikor elgondolkodott, amikor a különböző kezelések
veszélyei vitatkozni kezdtek benne, amíg meg nem állapodott egyiküknél,
volt ebben az oly jelentéktelen és mindennapi emberben valami a hadvezér
nagyságából, aki egyébként magánéletében egészen közönséges ember, de
aki megindítóvá válik döntésével abban a percben, mikor a haza sorsa
forog kockán, amikor percnyi habozás után azt teszi, ami katonailag a
legokosabb, és azt mondja: „Keleten kell ellenállnunk.” Orvosilag
akármilyen kevés remény van ennek az urémiakrízisnek a befejezésére,
nem szabad fárasztani a vesét. De másrészről, ha nagyanyám nem kapott
elég morfiumot, fájdalmai elviselhetetlenek lettek; állandóan újrakezdett
egy bizonyos mozdulatot, amelyet csak nyöszörögve tudott végrehajtani; a
szenvedés nagy részben szervezetünk egy bizonyos szükséglete, hogy
tudomást vegyen egy nyugtalanító új állapotról, hogy érzékenységét ahhoz
az állapothoz alkalmazza. A fájdalom ily eredetét láthatjuk az oly
kényelmetlenségek esetében, amelyek nem mindenkinél egyformák. Egy
oly szobába, amely erős füstszaggal van telítve, két durva ember lép be, s
ott végzi a dolgait; egy harmadik, finomabb szervezettel, szűnni nem
akaró zavart mutat. Orra, szüntelenül szipogva, aggódón szimatolja ezt a
szagot, amelyet, úgy látszik, egyre próbál egyáltalán nem érezni, s amelyet
igyekszik minden szippantással és pontosabb ismerettel szenvedő
szaglószervéhez alkalmazni. Ezért van az kétség kívül, hogy ha erősen
foglalkoztat valami, nem panaszkodunk fogfájásra. Amikor nagyanyám
így szenvedett, a veríték csak úgy folyt magas, szinte mályvaszín
homlokán, odaragasztva fehér fürtjeit, s ha azt hitte, nem vagyunk a
szobájában, hangosan kiáltozott: „Ah, nem bírom tovább!”, de hogyha
észrevette anyámat, minden erejével iparkodott eltüntetni arcáról a
fájdalom nyomait, vagy pedig ellenkezőleg, elismételte ugyan a hasonló
panaszokat, de oly magyarázatokkal kísérte őket, amelyek utólag másképp
magyarázták azokat, amelyek az előbb anyám fülébe jutottak.
– Ah, leányom, mégiscsak szörnyű, hogy ágyban kell maradnom ilyen
szép napos időben, amikor sétálni szeretnék, sírnom kell a méregtől a ti
előírásaitok miatt.
De tekintete nem tudta megakadályozni nyögését, homloka
verejtékezését, tagjai lázas, bár azonnal fegyelmezett mozgását.
– Nem fáj semmim, csak azért panaszkodom, mert rosszul fekszem,
érzem, hogy nincs rendben a hajam, kavarog a gyomrom, odaütöttem a
fejemet a falhoz.
S anyám az ágy lábánál, odaforrva e szenvedéshez, mintha éles
tekintetével át tudná szúrni e fájó homlokot, ezt a betegséget rejtő testet, s
a végén már elérné és elvinné a betegséget, anyám így szólt:
– Nem, anyuskám, nem engedjük semmiképp, hogy te így szenvedj,
majd csak találunk valamit, csak egy percig légy türelmes, megengeded,
hogy megcsókoljalak, de te azért ne mozdulj?
S az ágy fölé hajolva, behajlítva lábát, félig térden állva, mintha csupa
alázatossággal több reménye volna egész lénye szenvedélyes odaadására,
nagyanyámhoz közelítette egész életét az arcában, akárcsak egy szent
edényben, amelyet feléje nyújtott, s amelyet reliefként díszítettek a
szenvedélyes árkok és ráncok, oly szelídek és bánatosak, hogy nem tudni,
vajon egy csóknak, egy zokogásnak, vagy egy mosolynak a vésője
formálta őket. Nagyanyám szintén próbálkozott anyám felé nyújtani az
arcát. De annyira megváltozott, hogy, ha fel tud kelni, legfeljebb kalapja
tolláról ismerték volna fel az utcán. Vonásai, mintha egy szobrász
mintázta volna őket, kezdtek hozzáidomulni, iszonyú erőlködésben –
amely minden mástól elfordította – kezdtek hasonlítani valami nekünk
ismeretlen modellhez. A szobrászi munka már a végéhez közeledett, s
nagyanyám arca megkisebbedett, de egyben meg is keményedett.
Az arcát behálózó erek, úgy látszott, nem márványból voltak, hanem
valami durvább kőből. Mivel mindig előrehajolt nehéz lélegzése miatt, s
egyben összegörnyedt a fáradtságtól, összezsugorodott, lemeztelenedett, s
ez az ijesztőn kifejező arca minthogyha egy primitív, sőt majdnem
történelem előtti szoborműn valami sírkamrát őrző figura durva, violás-
vöröses és kétségbeesett arcához hasonlított volna. De az egész mű még
nem volt készen. Utána össze kellett törni, és aztán a sírkamrába – amelyet
így összezsugorodva, annyi kínnal, oly nehezen őrzött – végleg elhelyezni.
Egy ily percben, mikor a népies kifejezés szerint már azt sem tudjuk,
hol áll a fejünk, mivel nagyanyám állandóan köhögött és prüsszentett, egy
rokonunk tanácsát követtük, aki megesküdött, hogy X... specialistával
három nap múlva vége minden bajnak. A nagyvilág emberei így beszélnek
az orvosukról, s éppannyira hiszünk nekik, mint ahogy Françoise hitt az
újságok hirdetéseinek. A specialista el is jött, táskájában minden betege
náthájával, akárcsak Eolus a tömlőjével. Nagyanyám meg sem engedte,
hogy megvizsgálják. Mi meg, mivel bántott bennünket, hogy fölöslegesen
idehívtuk ezt az orvost, engedtünk kifejezett óhajának, hogy megvizsgálja
mindegyikünk orrát, pedig egyikünknek sem volt vele baja. A doktor azt
állította, hogy igen, s hogy fejfájás, hasmenés, szívbaj vagy cukorbetegség
az orr figyelembe nem vett betegségéből származik. Mindegyikünknek azt
mondta: „Nohát, ezt a kürtöcskét, örülnék, ha viszontlátnám. Ne várjon
nagyon sokáig. Néhány kis égetéssel meggyógyítom.” Persze mi közben
egészen másra gondoltunk. Meg is kérdeztük magunkban: „De hát miből
gyógyít ki?” Szóval mindegyikünknek beteg volt az orra; nem csalódott,
csak éppen hogy a jelenre fordította a dolgot. Mert a vizsgálatának s
egyszeri kezelésének már másnap megvolt a hatása. Mindannyian
fuldokoltunk a köhögéstől. S mikor az utcán találkozott apámmal, akit
rázott a köhögőroham, mosolygott arra a gondolatra, hogy egy tudatlan
még azt hihetné, az ő közbenjárása okozhatta ezt a bajt. Akkor vizsgált
meg bennünket, amikor már betegek voltunk.
Nagyanyám betegsége alkalmat adott a legkülönbözőbb embereknek,
hogy túláradó vagy hiányos rokonszenvükről tanúskodjanak, amely
éppúgy meglepett bennünket, mint az a véletlenféle a körülmények vagy
pláne barátságok láncolatában, ami hozzánk vezette őket, s amit nem is
sejtettünk volna. S az érdeklődés jelei azoknak a részéről, akik egyre új
hírekért jöttek hozzánk, leleplezték előttünk a betegség súlyosságát,
amelyet addig nem eléggé különítettünk, választottunk el a nagyanyám
körül érzett ezer fájdalmas benyomástól. Nővérei, akiket pedig
sürgönyileg értesítettünk, továbbra sem hagyták el Combray-t. Felfedeztek
egy művészt, aki kitűnő előadásokat tartott nekik a kamarazenéről, s
ezeket végighallgatva, úgy gondolták, inkább itt fogja el őket, mint a nagy
beteg ágyánál, mély áhítat, emelkedett hangulat, aminek formáját némileg
szokatlannak éreztük. Sazerat-né írt anyámnak, de mint olyan valaki,
akinek hirtelen felbontott eljegyzése (a szakítás oka Dreyfus volt) végleg
elválasztott bennünket. Bergotte viszont mindennap több óra hosszat ott
maradt nálam.
Mindig szeretett egy időre ugyanoda járni, ahol nem kellett magát
mutogatni. De régebben azért jött hozzánk, hogy megszakítás nélkül
beszélhessen, most pedig, hogy hosszan hallgathasson anélkül, hogy
kérnék a beszédre. Mert már igen beteg volt: voltak, akik azt állították,
hogy, mint nagyanyám, ő is albuminbetegségben szenved; mások azt
mondták, daganata van. Egyre gyengébb lett; nehezen jött fel mindig a
lépcsőkön, s még nehezebben ment le. Bár a korlátra támaszkodott, igen
gyakran megingott, s azt hiszem, inkább otthon maradt volna, ha nem fél,
hogy teljesen leszokik a látogatásokról, sőt elveszti a lehetőségét, ő, ez a
„szakállas ember”, akit nemrég még olyan elevennek ismertem. Már alig
látott, s beszéde is igen gyakran elakadt.
De ugyanakkor, épp ellenkezőleg, műveinek összessége, amelyet csak a
bennfentesek ismertek, mikor még Swann-né pártfogolta terjedni
szándékozó erőfeszítésüket, most nagy lett és hatalmas mindenkinek a
szemében, s a nagyközönség köreiben rendkívüli népszerűségre tett szert.
Szó sincs róla, megtörténik, hogy egy író csak halála után lesz hírneves.
De ő még élt, s lassú menetelésében a még el nem ért halál felé jelen volt
művei emelkedésének a Hírnevesség ormára. Egy holt író legalább
fáradtság nélkül lesz híressé. Nevének a sugárzása megállapodik
sírkövénél. Az örök álom süketségében nem bántja a hangos Hírnév. De
Bergotte-nál ez az ellentét még nem volt egészen befejezve. Még eléggé
élt ahhoz, hogy szenvedjen a tumultustól. Még mozgatta tagjait, bár egy
kissé nehezen, művei pedig, ezek mint a táncoló, kedves fiatal leányok,
akiket szeretünk, akiknek hangos örömei és áradó fiatalsága már fárasztók,
mindennap új csodálókat hoztak egészen az ágyáig.
Nálunk tett látogatásai az én számomra pár évvel megkéstek, mert már
nem csodáltam annyira. Ami nincsen ellentétben hírneve növekedésével.
Egy művet ritkán értenek meg egészen, és ritkán diadalmaskodik anélkül,
hogy egy másik író egyelőre még homályos műve ne kezdje, néhány
kényesebb szellemben, egy újabb rajongással helyettesíteni azt, amely már
majdnem véglegesen diadalmaskodott. Bergotte egyes könyveiben,
melyeket gyakran újraolvastam, a mondatok oly tisztán álltak előttem,
mint saját gondolataim, mint bútoraink a szobában, mint a kocsik az utcán.
Minden könnyen látható volt bennük, ha nem is úgy, ahogy mindig látták
őket, de legalább úgy, ahogy mostanában megszokták, hogy lássák őket.
Mármostan egy új író kezdett oly műveket közreadni, amelyekben a
dolgok kapcsolatai annyira különböztek azoktól, amelyekkel én kötöttem
őket össze, hogy szinte semmit sem értettem abból, amit ez az író írt. Azt
mondta például: „Az öntözőcsövek csodálták az utak szép karbantartását
(és ez még könnyű volt, mert én is jártam ezeken a gondozott utakon),
amelyek minden öt percben Briand-tól és Claudeltól indultak.” Akkor már
nem értettem, mert egy város nevét vártam, s helyette egy személynevet
kaptam. Mindamellett éreztem, hogy nem a mondat hibás, hanem én nem
vagyok elég erős és fürge ahhoz, hogy végigmenjek az egész mondaton.
Újabb lendületet vettem, kézzel-lábbal iparkodtam arra a helyre érkezni,
ahol majd a dolgoknak új kapcsolatait láthatom. Mindannyiszor, amikor
körülbelül a mondat közepéig értem, visszaestem, mint később a
hadseregnél a „kapuív”-nek nevezett gyakorlatnál. De azért ezt az új írót
éppannyira csodáltam, mint ahogy egy ügyetlen fiú, aki rossz jegyet kap
tornából, csodálja a másikat, az ügyesebbet. Ettől fogva Bergotte-ért már
kevésbé rajongtam, mivel az ő világosságát elégtelennek éreztem. Volt
idő, mikor igen jól felismerték a dolgokat, Fromentin festette őket, s
amikor nem ismerték őket fel, a festő Renoir volt.
Jó ízlésű emberek azt mondják ma, hogy Renoir nagy festő, de
tizennyolcadik századi. De amikor ezt mondják, elfelejtik az Időt, s hogy
igen sok kellett belőle, még a tizenkilencedik század derekán is, hogy
Renoirt nagy művésznek tartsák. Hogy sikerüljön az elismertetése, az
eredeti festő, az eredeti művész úgy jár el, mint a szemorvos. Új
módszerük következtében képük, prózájuk nem mindig nagyon kellemes.
Ha végzett, az orvos így szól hozzánk: „Most nézzen.” És lám, a világ
(amelyet nem egyszer teremtettek, hanem annyiszor, ahányszor egy
eredeti műalkotó lépett fel) egészen különbözőnek tetszik a régitől,
viszont tökéletesen világos. Nők járnak az utcán, különbözők a régi idők
nőitől, mivel Renoir női oly renoiri nők, akikben egykor egyszerűen nem
voltunk hajlandók nőket látni. A fogatok is Renoirtól valók, és a víz is, az
ég is: kedvünk van sétálni egyet az erdőben, amely először mindennek
látszott, csak éppen erdőnek nem, mondjuk, egy faliszőnyegnek különböző
árnyalatokkal, de ahol épp az erdei sajátos árnyalatok hiányoztak. Ilyen az
új és veszendő univerzum, amelyet épp megteremtettek. Csak a
legközelebbi geológiai katasztrófáig fog tartani, amelyet egy eredeti új
festő vagy egy új író fog előidézni.
Az, aki nekem Bergotte-ot helyettesítette, fárasztott, de nem annyira a
kapcsolatok össze nem függése, hanem azoknak teljes újszerű társítása
miatt, amelyet még nem tudtam követni. Az a pont mindig ugyanaz volt,
ahol éreztem, hogy kifulladok, ugyanakkor jelezte mindegyik újabb
erőfeszítésemet is. Egyébként, ha ezer eset közül egyszer egészen mondata
végéig követhettem az írót, amit láttam, mindig egy tréfa, egy igazság,
valami bűbáj volt, hasonlók azokhoz, amelyeket hajdan Bergotte
olvasásában találtam, csak éppen hogy még jobbak voltak. Akkor arra
gondoltam, hogy nem is oly sok évvel előbb a világ megújulását, mint
aminőt most utódjától vártam, Bergotte hozta meg nekem. S akkor
föltettem magamnak a kérdést, hogy van-e valami igazság abban a
megkülönböztetésben, amelyet mindig a művészet és a tudomány közt
teszünk, a művészet közt, amely ma sincs előbbre, mint Homérosz
idejében, s a tudomány közt, amely megállás nélkül halad. Talán éppen
ellenkezőleg, gondoltam, a művészet hasonlít ebben a tudományhoz,
minden új s eredeti író haladni látszott azzal szemben, akit megelőzött; s
ki mondja, hogy húsz év múlva, mikor majd fáradtság nélkül követhetem a
ma még újat, nem jön-e majd egy még újabb, aki elől a mostani egyenesen
Bergotte-hoz csatlakozik?
Beszéltem Bergotte-tal erről az új íróról. Elvette tőle a kedvemet, nem
annyira azzal, hogy művészetét érdesnek, könnyűnek és üresnek nevezte,
mint inkább azzal, hogy elmondta: az összetévesztésig hasonlónak találja
a Blochéhoz. Ez a kép ezentúl rávetődött az új író minden lapjára, s nem
hittem többé kötelességemnek az erőfeszítést, hogy megértsem. Ha
Bergotte rosszat mondott róla, azt hiszem, hogy ezt nem annyira az új író
sikerén érzett féltékenysége miatt tette, mint azért, hogy nem ismerte a
műveit. Majdnem semmit sem olvasott. Gondolatainak legnagyobb része
már agyából a könyveibe vándorolt. Oly sovány volt, mintha könyveit
kioperálták volna belőle. Alkotó ösztöne nem indította többé semmiféle
tevékenységre most, hogy már kihozta magából mindazt, amire gondolt.
Egy lábadozó, egy terhes asszony vegetatív életét élte: szép szeme
mozdulatlan maradt, mintha káprázna, mint egy olyan ember szeme, aki a
tengerparton elterülve, bizonytalan révedezéssel nézeget minden egyes kis
hullámot. Egyébként már nem érdekelt annyira a vele való beszélgetés,
mint régen, de nem éreztem emiatt semmiféle lelkifurdalást. Annyira a
szokások embere volt, akár a legegyszerűbbeké, akár a legfényűzőbbeké,
hogy aztán, ha egyszer beléjük tanult, egy ideig nélkülözhetetlenekké
váltak. Nem tudom, miért jött hozzánk legelőször, de aztán azért jött
mindennap, mert már előző nap is eljött. Úgy jött a házba, mint a
kávéházba, azért, hogy ne beszéljenek vele, azért, hogy ő – ha ritkán is –
beszélhessen, úgyhogy egyetlen jelét sem találtuk annak, hogy részt vesz a
bánatunkban, vagy hogy szívesen beszél velem, ha ennek az állandó
látogatásának valami okát kerestük volna. De anyámnak így is jólesett, aki
érzékeny volt minden iránt, amit betege szempontjából valami
tisztelgésfélének lehetett felfogni. S mindennap elismételte: „El ne
felejtsd szépen megköszönni.”
Cottard-né látogatása – tapintatos asszonyi figyelmesség, akárcsak az az
uzsonna, amelyet két ülés között egy festő felesége kínál – ingyenes
kiegészítése is volt azoknak a látogatásoknak, amelyekben férje részesített
bennünket. Azért jött, hogy „belső szobalányát” rendelkezésünkre
bocsássa: ha jobban szeretjük a férfi személyzetet, akkor azonnal „nekilát”
és keres egyet; s visszautasításunkra azt mondta: reméli, hogy ez
részünkről nem „kibúvó”, ami az ő világában álürügyet jelent egy
meghívás elhárítására. Biztosított bennünket, hogy a professzor, aki otthon
sosem beszélt a betegeiről, éppen olyan szomorú, mintha róla, a
feleségéről volna szó. Később majd látni fogjuk, hogy még akkor is, ha ez
igaz lett volna, kevés és sok lett volna egyszerre, a férjek
leghűtlenebbjének s leghálásabbjának részéről.
Éppoly hasznos ajánlat volt, s stílusa révén százszor meghatóbb (a
magas fokú értelem, a legjobb szív s egy ritka módon szerencsés kifejezés
sűrítményeként), amit Luxembourg jövendő nagyhercegétől kaptunk.
Ismertem már Balbecban, ahová egyik nénjét jött meglátogatni, egy
luxembourg-i nagyhercegnőt, amikor ő még csak Nassau grófja volt. Pár
hónap múlva egy másik luxembourg-i nagyhercegnő elragadó leányát
vette feleségül, aki rettentően gazdag volt, és egyetlen leánya egy
nagyhercegnek, aki egy óriási gabonakereskedelmi vállalatot igazgatott.
Mindezek után a gyermektelen luxembourg-i nagyherceg, aki imádta
unokaöccsét, Nassau grófját, engedélyt kapott a képviselőháztól, hogy
unokaöccsét trónöröklő nagyhercegnek válasszák. Mint minden ilynemű
házasságnál, a vagyon eredete az akadály, mint ahogy a döntő ok is. Úgy
emlékeztem erre a Nassau grófra, mint az egyik legjelentékenyebb
fiatalemberre, akit valaha is láttam, akiben akkor vadul égő szerelem
lángolt jegyeséért. Levelei igen jólestek, folyton írt nagyanyám betegsége
alatt, s még anyám is meghatva és bánatosan ismételte nagyanyám egyik
kifejezését: „Madame Sévigné sem mondhatta volna jobban.”
A hatodik napon anyám, engedve nagyanyám kérésének, otthagyta egy
kis időre, s úgy tett, mintha lepihenne egy kicsit. Hogy nagyanyám
elalhasson, szerettem volna, ha Françoise mellette marad egész csendben.
Könyörgéseim ellenére kiment a betegszobából; szerette a nagyanyámat;
éleslátásával és pesszimizmusával menthetetlennek tartotta. Körül akarta
hát venni minden gondoskodással. De mondták, hogy egy szerelő munkás
jött, régen dolgozott már a háznál, sógora volt a főnökének, s nagyra
becsülték az egész házban, ahol már évek óta dolgozott, s főképp Jupien
kedvelte. Ezt a munkást már nagyanyám betegsége előtt iderendelték. Úgy
gondoltam, legjobb, hogyha elmegy, vagy ha azt mondják neki, hogy
várjon. De Françoise illemkönyve ezt nem engedhette meg, vétett volna a
tapintat ellen azzal a derék emberrel szemben, nagyanyám állapota meg
már nem számított. Mikor egy negyedóra múlva dühömben kimentem
hozzá a konyhába, ott találtam a szerelővel beszélgetve a cselédlépcső
„pihenőjén”; a konyhaajtó nyitva volt, aminek az volt az előnye, hogy ha
valaki kijött közülünk, azt hihette, hogy ők most köszönnek el egymástól,
viszont az volt a hátránya, hogy szörnyű léghuzatot zúdított ránk.
Françoise otthagyta hát a munkást, de még pár szívélyes szót kiáltott
utána, hogy az imént elfelejtette tiszteltetni a feleségét meg a sógorát.
Jellemző combray-i szokás volt, hogy nem szabad az udvariasság ellen
véteni, s Françoise ezt a szabályt még a külpolitikára is alkalmazta. Az
együgyűek azt képzelik, hogy a társadalmi jelenségek mindennél nagyobb
méretei kitűnő alkalmat nyújtanak arra, hogy minél mélyebbre
hatolhassanak az emberi lélekbe, holott meg kellene érteniük, hogy
ellenkezőleg, ha mélyre szállunk egyetlen egyéniségbe, akkor van a
legtöbb remény a jelenségek megértésére. Françoise ezerszer elismételte a
combray-i kertésznek, hogy a háború a legértelmetlenebb bűntett, s hogy
semmi sem ér fel az élettel. Mármost mikor kitört az orosz-japán háború,
feszélyezve érezte magát magával a cárral szemben, hogy nem üzentünk
mi is hadat a „szegény oroszok” védelmére, mivelhogy „szövetkezésben”
voltunk velük, mint mondta. Nem találta ezt udvariasnak II. Miklós
irányában, akinek pedig mindig volt „pár jó szava a számunkra”;
ugyanannak az illemkönyvnek a következménye volt ez, mint ami nem
engedte neki, hogy vissza merje utasítani Jupien kupica pálinkáját,
amelyről pedig eleve tudta, hogy „nem tesz majd jót az emésztésének”, s
éppoly neveletlenséggel vádolta meg Franciaországot, mivel semleges
maradt Japánnal szemben, mint amilyen neveletlenséget követett volna el
ő maga, ha nem menti ki magát ezzel a derék szerelővel szemben, s nem
siet ki hozzá, otthagyva haldokló nagyanyámat, ha már egyszer idefáradt.
Szerencsére hamarosan megszabadultunk Françoise leányától, akinek
pár hétre el kellett utaznia. Azokhoz az elcsépelt tanácsokhoz, amelyeket
Combray-ban szoktak egy beteg családjához intézni: „Eddig miért nem
próbálkoztak egy kis utazással, levegőváltozással, hogy újra megjöjjön a
beteg étvágya, és a többi”, ő majdnem mindig hozzáfűzte azt a különösnek
hangzó ideát, amelyet ő maga eszelt ki, s amelyet, valahányszor csak
láttuk őt, szünet nélkül ismételt, minthogyha be akarná vésni a fejünkbe:
„Kezdettől fogva radikálisan kellett volna kezelni.” Semmiféle kúra
mellett nem foglalt állást, feltéve ha a kúra radikális volt. Ami Françoise-t
illeti, ő arra figyelt fel, hogy kevés orvosságot adnak nagyanyámnak.
Mivel szerinte az orvosságok csak tönkreteszik az ember gyomrát, ez az
eljárásunk tetszett neki, de sértette is. Voltak délen rokonai – aránylag
gazdag unokatestvérek –, akiknek lánya még fiatalon súlyos betegségbe
esett, s aki meg is halt huszonhárom éves korában; betegsége pár éve alatt
az apa és anya úgyszólván mindenüket elköltötték különböző
orvosságokra, doktorokra, utazásokra mindenféle gyógyfürdőbe,
lányuknak a haláláig. Mármost Françoise a szülők részéről ezt olyan
fényűzésnek tartotta, mintha versenylovaik vagy kastélyuk lett volna. Ők
maguk is, bármilyen szomorúak voltak is, valamiképpen hivalkodtak is
ezzel a sok kiadással. Most már nem volt semmijük, elvesztették
gyermeküket, legdrágább ékességüket, de sokat és szívesen emlegették,
hogy annyit és még többet tettek az ő leányukért, mint a leggazdagabbak.
Az ultraviola sugárzás, amelynek hónapokig naponta többször kitették
szerencsétlen gyermeküket, különösen hízelgett a hiúságuknak. Az apa,
akit fájdalma gőgössé tett s valóságos glória övezett, úgy beszélt sokszor a
lányáról, mint egy operai táncosnőről, aki miatt tönkrement. Françoise
nem volt érzéketlen ennyi színpadiság iránt; az, ami nagyanyámat
körülvette, kissé szegényesnek tetszett neki, s szerinte legfeljebb egy kis
vidéki színpadon játszódó betegséghez lett volna illő.
Volt idő, mikor az urémia zavarai nagyanyám szemére is kiterjedtek.
Pár napig semmit sem látott. Szempárja nem olyan volt, mint a vaké, s
látszólag ugyanolyan maradt, mint előbb. Csak abból a furcsa mosolyból
értettem meg, hogy nem láthat, amellyel egy vendéget fogadott, hogyha
nyílt az ajtó, amíg meg nem fogták a kezét, hogy jó napot mondjanak neki,
egy oly mosolyból, amely nagyon is korán kezdődött s megmerevedett az
ajkán, ott volt állandóan, s iparkodott, hogy mindenünnen lássák, mert
nem volt már segítségére a tekintet, hogy szabályozza, hogy jelezze neki a
pillanatot, az irányt, hogy pontosan beállítsa, hogy megváltoztassa a
belépő helye vagy arckifejezése szerint; mivel egyedül maradt, a szempár
mosolya nélkül, amely kissé elvonta volna róla a látogató figyelmét, így
ez a mosoly, a maga sutaságában, túlságosan fontos lett s a túlzott
szeretetreméltóság benyomását tette. Aztán a látás teljesen visszatért, s az
a kóborló baj a szemről most meg a fülére vándorolt. Pár napig
nagyanyám teljesen süket volt. És mivel félt, hogy meglepi annak a
hirtelen belépése, akit most meg nem hallott volna, minden percben (bár
háttal feküdt a falnak) hirtelen az ajtó felé fordította a fejét. De nyaka
mozdulata ügyetlen volt, mert ezt az áttételt nem tudjuk pár nap alatt
megszokni, hogy hol ne lássuk a zajokat, máskor meg hallgassunk a
szemünkkel. Végre a fájdalmak lecsillapodtak, de a beszédzavar
növekedett. Ismételtetnünk kellett nagyanyámmal majdnem mindent, amit
csak mondott.
Most aztán nagyanyám, érezve, hogy nem értik meg, lemondott arról,
hogy csak egy szót is ejtsen, s egészen mozdulatlan maradt. Ha engem
látott, minthogyha fel akart volna ugrani, mint azok, akik hirtelen
elfulladnak, beszélni akart, de csak érthetetlen hangokat tudott kiejteni.
Akkor mintegy megfékezve saját tehetetlenségétől, lehajtotta a fejét,
elnyúlt az ágyon komor, márvánnyá vált arccal, mozdulatlan kézzel a
lepedőjén, vagy valami egészen kézzelfogható dologgal foglalkozva, mint
például, hogy zsebkendőjével törölgesse az ujjait. Nem akart semmiképp
sem gondolkodni. Aztán meg egyszerre állandó mozgolódásba kezdett.
Egyre fel akart kelni. De amennyire lehetett, nem engedték, féltek, így
megtudja, hogy megbénult. Egy nap, amikor egy percre egyedül maradt,
mikor beléptem, állva találtam, hálóingében az ablak előtt, amelyet ki
akart nyitni.
Balbecban egy nap, mikor akarata ellenére megmentettek egy özvegyet,
aki a vízbe ugrott, nagyanyám azt mondta nekem (valami előérzet révén
talán, amit olykor oly homályos szervi életünk misztériumában olvasunk,
de amiben úgy látszik, jövendőnk tükröződik vissza), hogy nem ismer
ahhoz fogható kegyetlenséget, amely egy kétségbeesett teremtést kiragad a
halálból, holott ő maga akarta, s visszaadják kínzó gyötrelmeinek.
Éppen annyi időnk volt, hogy felfoghattuk nagyanyámat, bár anyámmal
valósággal verekedett, majd, amikor legyőztük s erőszakkal egy
karosszékbe ültettük, nem akart, nem sajnált már semmit, arca megint
kifejezéstelen lett, s kezdte gondosan leszedni a szőrszálakat a
hálóingéről, amelyeket a prémbunda hagyott rajta az éjjel, mikor
betakarták vele.
Tekintete egészen megváltozott, nyugtalan lett, sokszor siralmas,
bizonytalan, ez már nem a régi tekintete volt, hanem egy dadogó
öregasszony élettelen tekintete.
Addig kérdezgették tőle, nem akarja-e, hogy megfésüljék, hogy a végén
Françoise meg volt arról győződve, nagyanyám akarja, hogy megfésüljék.
Már hozta is a keféket, fésűket, kölnivizet, fésülködőköpenyt. Azt mondta:
„Az csak nem fárasztja Amédée nagyságát, ha megfésülöm; akármilyen
gyönge, azért meg lehet kicsit fésülni.” Vagyis: sosem olyan gyenge
valaki, hogy egy másik valaki meg ne tudná fésülni. De mikor beléptem a
betegszobába, megláttam Françoise kegyetlen kezei közt, aki úgy el volt
ragadtatva, mintha magát az egészséget adta volna vissza nagyanyámnak,
egy öreg hajzat siralmas zűrzavara alatt, amely már nem bírja el a fésűvel
való érintkezést, azt a fejet, amely már nem volt képes megőrizni az adott
helyzetet, s amely valami szüntelen szédületben hullott alá, a kimerült
életerő s a fájdalom váltakozó szédületében. Éreztem, közeleg a pillanat,
amikor Françoise végez, s nem mertem siettetni azzal, hogy azt mondjam:
„Elég volt”, mert féltem, hogy Françoise nem fogad szót. Viszont
odarohantam, mikor a naivul kegyetlen Françoise egy tükröt hozott, hogy
nagyanyám láthassa, milyen szépen megfésülték. Először örültem, hogy
idejében kiránthattam kezéből a tükröt, mielőtt még nagyanyám, akitől
gondosan eltávolítottunk minden tükröt, észrevett volna véletlenül egy oly
magáról való képet, aminőt el sem tudna képzelni. De sajnos, mikor egy
perc múlva feléje hajoltam, hogy megcsókoljam szép és agyonfárasztott
homlokát, rám nézett elcsodálkozva, bizalmatlanul, megbotránkozva: nem
ismert rám.
Orvosunk szerint ez azt jelentette, hogy az agy gyulladása, vérbősége
fokozódott. Ezt meg kellett szüntetni. Cottard habozott. Françoise azt
remélte egy percig, hogy köpölyöket fognak a betegre rakni. Kereste a
lexikonban, milyen lehet a hatásuk, de nem találta meg a szót, mert rossz
helyen kereste. Cottard, akiben csalatkozott, különösebb remény nélkül
inkább piócákat ajánlott. Amikor pár óra múlva beléptem nagyanyám
szobájába, nyakszirtjén, fülén, halántékán úgy vonaglottak a kis fekete
kígyók véres hajába tapadtan, mint a Medúzáéban. Viszont sápadt,
megbékült, teljesen mozdulatlan arcában tágra nyitott, világló és régi
nyugodt szempárját láttam (talán még több értelemmel telve, mint a
betegsége előtt, mivel ha már nem tudott szólni, s nem volt szabad
mozdulnia, csak a szemére bízta minden gondolatát, azt a gondolatot,
amely mintegy öntermékenyítéssel születik újjá, hála néhány kisajtolt
vércseppnek), a szemét, amely szelíd volt és olajosan csillogó, s
újragyújtott tüze megvilágította a beteg előtt a megint meghódított
univerzumot. Nyugalma már nem a kétségbeesés bölcsessége volt, hanem
a reménységé. Megértette, hogy jobban van, óvatos akart maradni, nem
mozgott, s nekem csak egy szép mosolyt küldött, hogy tudjam, jobban érzi
magát, s gyengén megszorította a kezemet.
Tudtam, mennyire undorodik nagyanyám bizonyos állatoktól, különösen
ha hozzá is érnek. Tudtam, hogy csak tekintettel közismert hasznosságukra
tűrte meg magán a piócákat. Épp ezért dühített Françoise, aki egyre
hangoztatta előtte apró nevetgélésekkel, mint amikor egy gyermeket
akarunk rávenni a játékra: „Ó, ezek a kis állatok hogy tekerőznek a
nagyságán.” Ez egyben azt is jelentette, hogy tiszteletlenül bánik a
beteggel, minthogyha az visszaesett volna a gyermekkorba. De
nagyanyám, akinek az arcán egy sztoikus nyugodt bátorsága tükröződött,
úgy tett, mintha nem is hallaná.
Sajnos, mihelyt leszedték a piócákat, a folyamat újrakezdődött, és egyre
hevesebben. Csodálkoztam, hogy épp akkor, amikor nagyanyám oly
rosszul van, Françoise minden percben eltűnik. Ugyanis gyászruhát
rendelt, s nem akarta megváratni a varrónőjét. A legtöbb asszony életében
minden, még a legnagyobb bánat is, egy ruhapróbával végződik.
Pár nap múlva, mikor épp aludtam, anyám jött be hozzám az éjszaka
közepén. Szelíden, kedvesen, tele figyelmességgel, amelyet, kivételes
körülmények közt, a nagy bánattal sújtott emberek mások kis bosszúságai
iránt tanúsítanak:
– Bocsáss meg – mondta –, hogy zavarlak az alvásban.
– Nem aludtam – feleltem felébredve.
Meggyőződéssel mondtam. Mert az a nagy módosulás, amely az
ébredést hozza meg nekünk, kevésbé vezet be bennünket a tudat világos
életébe, mint amennyire elveszítteti velünk annak a sejtelmes, szűrt
fénynek az emlékét, ahol értelmünk úgy pihent, mint a vizek opálos
mélyén. Azok a félig fátyolba burkolt gondolatok, amelyeken egy perccel
előbb ringatóztunk, teljesen elegendő mozgást keltenek bennünk ahhoz,
hogy az ébrenlét nevével jelölhessük meg őket. De ezek az ébrenlétek
gyengítik az emlékeket. Nem sokkal később alvásnak nevezzük, mert már
nem emlékszünk rájuk. És mikor az a fényes csillag, amely ott ragyog az
ébredés pillanatában az alvó mögött, és egész alvását megvilágítja, az a
csillag pár percig elhiteti vele, hogy ez nem alvás, hanem ébrenlét;
tulajdonképp hulló csillag, amely fényével együtt a hazug létállapotot is
elviszi és az alvás formáit is, s csak azt engedi meg annak, aki felébred,
hogy azt mondhassa: „Aludtam.”
Oly szelíd hangon, mintha attól félne, hogy megsebez, anyám azt
kérdezte tőlem, fárasztana-e, ha felkelnék, és kezemet cirógatva, így
folytatta:
 – Szegény kicsikém, ezentúl már csak apádra és anyádra számíthatsz.
Bementünk a betegszobába. Félkörbe görbülve az ágyon másvalaki
feküdt, nem nagyanyám, egy állatféle, aki, mint valami maskarát, magára
húzta az ő haját, belefeküdt az ő ágyába, s most ott hörög, nyög, vonaglik,
és ide-oda rángatja a takaróit. Szemhéjai zárva voltak, s mivel rosszul
záródtak, s nem azért, mert kinyíltak, csak egy szögletet mutattak egész
szemgolyójából, fátyolosan, csipásan, visszatükrözve valami szervi
látvány s egy belső szenvedély homályát. Ez a görcsös mozgolódás nem
nekünk szólt, akiket nem látott s meg sem ismert. De ha csak egy állat
mozgott itt, hol volt az én nagyanyám? Pedig orra formáját fel lehetett
ismerni, bár az most az arcával nem volt semmilyen arányban, de az egyik
szögletéhez apró szépséglencse tapadt, s keze azzal a mozdulattal lökte le
a takarókat, amely régebben azt jelezte, hogy ezek a terhére vannak, de
most már nem jelentett semmit.
Anyám kért, hozzak egy kis vizet, ecetet, hogy benedvesítsük
nagyanyám homlokát. Ez volt az egyetlen dolog, ami felfrissítette, anyám
legalábbis azt hitte, mert látta, hogy egyre félresimítja a homlokáról a
haját. De az ajtónál intettek, hogy jöjjek. Az a hír, hogy nagyanyám a
végét járja, egyszerre elterjedt az egész házban. Egy „extra”-inas, akit
azért fogadnak fel kivételes alkalmakkor, hogy könnyítsen a személyzet
fáradságos munkáján, aminek az a következménye, hogy a haldoklások
mindig hasonlítanak az ünnepekhez, ajtót nyitott Guermantes hercegnek,
aki az előszobában maradt, és engem kéretett; nem tudtam kitérni előle.
– Azért jövök, kedves uram, mert hallottam az ijesztő hírt.
Rokonszenvem jeléül szeretném apjaura kezét megszorítani.
Kimentettem, hogy nehéz volna e pillanatban megzavarni. Guermantes
úr éppolyan rossz pillanatban jött, mint amikor utazásra készülődik az
ember. De ő annyira átérezte a nekünk tett udvariasság fontosságát, hogy
egyebet nem is látott, s mindenképp be akart lépni a szalonba. Általában
megszokta, hogy szigorúan ragaszkodjék azoknak a formaságoknak a
betartásához, amelyekkel elhatározta, hogy valakit megtisztel, és nem
sokat törődött a felhalmozott málhákkal vagy a már kész koporsóval.
 – Hívatták Dieulafoy doktort? Ó, ez súlyos hiba! Hogyha hívatták volna,
eljött volna, már csak miattam is, tőlem semmit sem tagad meg, ő, aki
nem ment el Chartres hercegnőhöz. Amint látják, többre tarthatom magam
egy királyi hercegnőnél. Egyébként a halál előtt mindannyian egyformák
vagyunk – tette hozzá, de nem azért, hogy meggyőzzön róla, hogy
nagyanyám egyenrangú ővele, hanem talán mert érezte, hogy egy hosszabb
társalgás az ő hatalmáról Dieulafoy-val szemben s előjogáról Chartres
hercegnővel szemben nem vallana jó ízlésre.
Tanácsa egyébként nem lepett meg. Tudtam, hogy a Guermantes
családban mindig úgy idézték Dieulafoy nevét (legfeljebb némileg több
tisztelettel), mint egy olyan „szállítóét”, akinek nincs versenytársa. A vén
Mortemart hercegnő, aki született Guermantes lány (lehetetlen megérteni,
miért mondják majdnem mindig, ha egy hercegnőről van szó, „a vén
hercegnő”, vagy épp ellenkezőleg, finoman és Watteau-szerűen, ha fiatal,
„a kis hercegnő”), szinte gépiesen ajánlotta, szemével csippentve, súlyos
esetekben „Dieulafoy-t, Dieulafoy-t”, mint mikor, ha szükségünk van egy
fagylaltosra, „Poiré Blanche”-ot, vagy aprósüteményre „Rebattet-t,
Rebattet-t”. De nem tudtam, hogy apám épp Dieulafoy-t hívatta az imént.
E pillanatban anyám, aki türelmetlenül várta az oxigénpalackokat,
amelyek könnyebbé kellett hogy tegyék nagyanyámnak a lélegzését, maga
jött ki az előszobába, persze nem tudva, hogy ott találja Guermantes urat.
Én a magam részéről eldugtam volna akárhová a herceget. De ő, mivel
meg volt győződve róla, hogy semmi sem lehet fontosabb, semmi sem
hízeleghet jobban a hiúságának, s semmi sem őrizheti meg teljesebben az
ő gavallér-hírét, nyersen karon ragadott, s jóllehet úgy védekeztem,
mintha erőszakot követne el rajtam, „uram, uram, uram” ismétlésével
odavonszolt anyámhoz, és így szólt: „Nem tenné meg nekem azt az igen
nagy szívességet, hogy bemutatna édesanyja őnagyságának?” – hangja
fuvolázott az anya szónál. S annyira hitt abban, hogy ő tisztelte meg
anyámat, hogy akarva, nem akarva még mosolygott is a megfelelő
arckifejezéssel. Nem tehettem mást, mint hogy megnevezzem anyám előtt,
amit ő azonnal hajlongásokkal, bókolásokkal kísért, s a bemutatás
ceremóniájának egész skáláját végigjátszotta. Sőt még arra is gondolt,
hogy társalgásba kezd anyámmal, de anyám, elmerülve fájdalmában, csak
nekem szólt, hogy jöjjek gyorsan, s még csak nem is válaszolt Guermantes
úr mondataira, aki azt hitte, fogadni fogják, s ellenkezőleg: teljesen
magára hagyták az előszobában, és már el is ment volna, ha ugyanakkor
meg nem látja az épp akkor belépő Saint-Loup-t, aki reggel érkezett meg
Párizsba, s szaladt hozzánk hírekért. „No, épp jókor!” – kiáltott vígan a
herceg, s megragadta unokaöccsét egyik ruhagombjánál fogva, amelyet
majdnem letépett a kabátjáról, nem törődve anyám jelenlétével, aki újból
átment az előszobán. Saint-Loup, őszinte szomorúsága ellenére, azt
hiszem, nem haragudott, hogy engem kikerülhetett, tekintettel a velem
szemben táplált érzéseire. Elment hát, elragadta a nagybátyja, aki igen
fontosat akart vele közölni s majdnem elutazott ezért Doncières-ba, és aki
most alig akarta elhinni: olyan szerencsés, hogy megtakaríthatta ezt a
kirándulást. „Ó, ha valaki azt mondta volna, hogy csak át kell menni az
udvaron, és hogy téged itt talállak, azt hittem volna, hogy tréfálnak velem.
Mint ahogy a pajtásod, Bloch úr mondaná: milyen groteszk véletlen.” S
távozva tőlünk Robert-ral, akit a vállánál fogva tartott, egyre ismételgette:
„Mindegy, úgy látszik, egy akasztott ember kötele volt a kezemben vagy
ilyesféle: milyen őrült szerencsém van.” Nem minthogyha Guermantes
herceg neveletlen ember lett volna, ellenkezőleg. De azoknak az
embereknek a sorába tartozott, akik nem tudják magukat mások helyében
elképzelni, mint a legtöbb orvos vagy halottvivő, akik a helyzethez illő
arcot vágva azt mondják: „Kellemetlen pillanat!”, akár át is ölelik az
embert és nyugalmat tanácsolnak, és a haldoklást vagy magát a halált nem
tekintik egyébnek, mint egy szűkebb vagy tágabb nagyvilági
összejövetelnek, ahol csak egy pillanatra fojtják el a jókedvüket, s máris
keresik szemükkel azt, akinek beszélhetnek a maguk kis dolgairól, kérik
őket, hogy mutassák be a társaság ismeretlenjeinek, vagy hogy helyet
kínáljanak a kocsijukon, amely hazaviszi őket. Guermantes herceg
egyfelől nem győzött örülni a „jó szélnek”, amely unokaöccse felé
sodorta, másfelől pedig igen csodálkozott anyám, egyébként oly
természetes, fogadásán, hogy később kijelentette, anyám éppoly
kellemetlen, mint amilyen udvarias az apám, hogy anyámnak „agyzavarai”
vannak, amelyek miatt, úgy tetszik, nem hallja, mit mondanak neki, hogy
szerinte valami zavar lehet a lelki egyensúlyában, s talán nincs is helyén
az esze. De azért, mint mondták nekem, mindezt részben a
„körülményeknek” tulajdonítja, s kijelentette, hogy anyámat láthatólag
nagyon „megviselhette” ez az esemény. De még mindig a lábában volt
mindaz a sok bókolás és előre-hátra való ugrándozás, amit nem tudott
végrehajtani, s oly kevéssé volt fogalma anyám fájó szomorúságáról, hogy
a temetés előtti napon kérdezte meg tőlem, nem próbálom-e anyámat
valamivel szórakoztatni.
Nagyanyám egy sógora, aki szerzetes volt, s akit nem ismertem,
sürgönyzött Ausztriába, ahol rendfőnöke tartózkodott, s különös kegyként
engedélyt nyerve tőle, eljött ezen a napon. Meggörnyedve a fájdalomtól,
az ágy mellett imákat és elmélkedéseket olvasott, de közben sosem vette
le szúrós tekintetű szemét a betegről. Abban a percben, mikor nagyanyám
eszméletlenül feküdt, fájt a pap szomorúságának látványa, és ránéztem.
Úgy látszott, meglepi a szánalmam, s akkor valami különös dolog történt.
Összekulcsolta két kezét az arcán, mint aki fájó meditációba mélyed, de
megérezve, hogy leveszem róla a szemem, láttam, hogy ujjai között egy
kis szabad nyílást hagyott. S abban a percben, amikor elfordítottam a
tekintetem, észrevettem éles szemét, amely kezei menedékét felhasználva
figyelte, hogy fájdalmam őszinte-e. Úgy rejtőzött a kezei mögé, mint egy
gyóntatószék homályába. Észrevette, hogy látom, amire rögtön szorosan
összezárta a félig nyitva maradt rácsot. Későbben még viszontláttam, de
sohasem volt köztünk szó erről a percről. Hallgatólagosan megegyeztünk
benne, hogy nem vettem észre, mikor lesett rám. A papban, mint az
idegorvosban, mindig marad valami a vizsgálóbíróból. Egyébként van-e
olyan barát, bármily kedves a velünk közösen eltöltött múltban, akinek ne
volna néhány olyan perce, amelyekről úgy találjuk, kényelmesebb, ha
meggyőzzük magunkat, hogy biztosan elfeledte őket?
Az orvos morfiuminjekciót adott, és hogy a lélegzést könnyebbé tegye,
oxigénpalackokat kért. Anyám, a doktor, a nővér kezükben tartották őket:
mihelyt az egyik kiürült, sorra került a másik. Egy percre kimentem a
szobából. Amikor megint beléptem, minthogyha egy csoda várt volna:
nagyanyám, egy szüntelen moraj halk kíséretével, amely sebes és zengő
zajával az egész szobát betöltötte, mintha egy hosszú, boldog éneket
intézett volna hozzánk. Megértettem csakhamar, hogy ez sem volt kevésbé
öntudatlan, hogy ugyanolyan gépies volt, mint az előbbi hörgés.
Legfeljebb egy kis jobbulásra mutatott a morfium következtében. Főleg
azért hallatszott másképpen, mert a levegő nem ugyanúgy hatolt át a
bronchusokon, s így megváltozott a lélegzés útja. Megkönnyebbülve az
oxigén és a morfium kettős hatására, nagyanyám lélegzete már nem
kínlódott, nem nyöszörgött, hanem, akárcsak egy korcsolyázó, könnyen,
elevenen siklott, kellemesen, illanékonyan. Talán a lélegzethez, amely oly
érzéketlen volt, mint a szél fuvallata a nádfuvolában, néhány emberibb
sóhajtás keveredett dallá, s ezek felszabadulva a halál közeledtére,
elhitetik velünk, hogy azok szenvedését vagy örömét visszhangozzák, akik
már nem éreznek semmit sem, s dallamosabb hangsúlyt adnak, bár
ritmusát nem változtatják meg ennek a hosszú mondatfélének, amely
egyre emelkedik, aztán lehull, hogy megint fölemelkedjék a
megkönnyebbült mellkasból, és elérje az oxigént. Aztán, hogy oly magasra
szállott, s oly erővel hosszabbodott ez az ének, melybe belevegyült a
gyönyör könyörgő sóhaja, némelykor teljesen elapadni látszott, mint egy
kimerülő forrás.
Françoise, ha nagy bánata volt, a közlés oly haszontalan szükségét
érezte, de nemigen értett a beszéd oly egyszerű művészetéhez. Látva, hogy
nagyanyám menthetetlen, a legfontosabbnak azt tartotta, hogy a maga
benyomásait közölje velünk. De nem tudott egyebet, mint örökké
ismételni: „Nagyon sajnálom szegényt”, ugyanolyan hangon, ahogy
mondani szokta, ha nagyon is sokat evett a káposztalevesből: „Sajnos,
megfájdult a gyomrom”, s mindkét kijelentése természetesebb volt, mint
gondolta. Bármily gyengén fejezte is ki, fájdalma mégis igen nagy volt,
amit az a bosszúsága is súlyosbított, hogy leánya Combray-ban
visszatartva (amit az ifjú párizsi hölgy most még inkább megvetőleg
„sárfészeknek” nevezett, s ahol ő, úgy érezte, „falusi böcévé” változik),
valószínűleg nem jöhet a temetési szertartásra, amelyről Françoise azt
képzelte, hogy igen fényes parádé lesz. Tudva, hogy mi nemigen
beszélünk, Jupient a hét minden estéjére már előre meghívta. Tudta, hogy
ez nem lesz szabad a temetés órájára. Legalább hát, ha visszajön, lesz
kinek „mesélni”.
Néhány éjszaka óta apám, nagyapám s egyik unokatestvérünk
virrasztottak a haldokló mellett, s ki sem léptek a házból. Folytonos
odaadásuk a végén a közöny álarcába burkolózott, s ez a véget nem érő
tétlenségük a haldokló körül olyan beszélgetésekre bírta őket, mint
aminők elválaszthatatlanok egy vasúti fülkében töltött hosszú
tartózkodástól. Egyébként ez az unokatestvérünk (nagyanyám nővérének
unokaöccse) éppannyi ellenszenvet keltett bennem, mint amennyi
becsülést érdemelt és kapott is általában.
Mindig megjelent a súlyos családi események alkalmával, s oly állandó
látogatója volt a haldokló rokonoknak, hogy a családok, abban a hitben,
hogy gyenge az egészsége, erőteljes külseje, basszus hangja és tömött
szakálla ellenére, mindig arra kérték, a szokásos körülírással, hogy ne
jöjjön a temetésre. Tudtam előre, hogy anyám, aki legnagyobb
fájdalmában is mindig másokra gondol, meg fogja neki mondani, de más
formában, mint ahogy eddig közölték vele.
– Ígérje meg, hogy nem jön el „holnap”. Tegye meg az „ő” kedvéért.
Legalább „oda” ne jöjjön. Ő maga kérte, ne jöjjön.
Semmi sem használt; ő volt mindig az első a „háznál”, amiért egy
másik környezetben azt az előttünk nem ismert nevet kapta, hogy „se
virág, se koszorú”. S mielőtt „mindenhová elment volna”, mindig előre
„gondolt mindenre”, amiért meg ezt mondták neki: „Magának nem is jár
köszönet.”
– Mi az? – kérdezte nagyapám erős hangon, mivel egy idő óta
nagyothallott, s nem hallotta jól, amit ez a rokonunk apámnak mondott.
– Semmi – felelte rokonunk. – Csak azt mondtam, ma reggel levelet
kaptam Combray-ból, és hogy ott szörnyű rossz az idő, itt pedig már
nagyon is nagy a meleg.
– Pedig a barométer süllyedt – mondta apám.
– Hol van rossz idő? – kérdezte nagyapa.
– Combray-ban.
 – Ó, ez nem lep meg, ahányszor rossz idő van itt, jó idő van Combray-
ban és vice versa. Úristen! Combray-t említi: gondoltak rá, hogy értesíteni
kell Legrandint?
– Igen, ne izgassa magát, már megtörtént – mondta unokatestvérünk,
elégedetten, hogy gondolt erre, és a sűrű szakállától sötét arcán alig
észrevehető mosoly hullámzott át.
Közben apám kirohant, s azt hittem, hogy vagy jobban vagy rosszabbul
van a beteg. De csak Dieulafoy doktor érkezett. Apám a szomszéd
szalonban fogadta, mint egy színészt, aki azért jött, hogy játsszon. Nem
azért hívták, hogy gyógyítson, hanem hogy megállapítson, mint valami
közjegyző, bizonyos tényeket. Dieulafoy doktor kitűnő orvos lehetett,
csodálatos professzor; különböző szerepeit, amelyeket remekül játszott,
még eggyel szaporította, amelyben negyven évig versenytárs nélkül
remekelt, egy olyan eredeti szereppel, mint amilyen az okos tanácsadóé, a
bohócé vagy a nemes keblű atyáé, éspedig a színre lépésével, hogy
megállapítsa az agóniát vagy magát a halált. Már a neve is hirdette azt a
méltóságot, amellyel a rábízott feladatot elvégzi, s ha a szobalány
jelentette: „Dieulafoy úr”,[403] az ember szinte molière-i légkörben érezte
magát. A méltóságos magatartásával (bár nem mutatta) együtt járt
termetének elbűvölő hajlékonysága. Az arca sugárzó szépségét tompította
az alkalmazkodás a fájdalmas körülményekhez. Mikor nemes fekete
redingote-jában belépett a professzor, szomorú volt, de nem erőltetetten,
nem mondott egyetlen olyan vigasztaló szót sem, amit már tettetésnek
lehetett volna felfogni, s a legkisebb hibát sem követte el a tapintat ellen.
Egy halottas ágy lábánál ő, a doktor, és nem Guermantes herceg volt az
igazi nagyúr. Miután megnézte nagyanyámat, anélkül, hogy fárasztotta
volna, s végtelen tartózkodással, ami udvarias gesztus volt a kezelőorvos
iránt, halkan pár szót mondott apámnak, meghajolt tisztelettel anyám
előtt, akinek, éreztem, apám visszatartja magát, hogy ne mondja:
„Dieulafoy professzor.” De a professzor már el is fordította a fejét, mert
nem akart senkinek sem a terhére lenni, s a világ legelőkelőbb módján
ment kifelé, átvéve igen egyszerűen a neki nyújtott honoráriumot. Úgy
vette át, mintha nem is látná, s mi magunk azon töprengtünk egy percig,
odaadtuk-e neki valóban, oly bűvészi hajlékonysággal tüntette el az
egészet, anélkül, hogy bármit is vesztett volna komolyságából, sőt ettől
még csak nőtt a nagysága a selyemhajtókával díszes, hosszú kabátos,
konziliárius orvosnak, akinek szép feje sugárzott a nemes érzésű
szánalomtól. Lassúsága és elevensége egyaránt azt mutatták, hogy ha még
száz látogatása van is hátra, nem akarja, hogy sietni lássák. Mert a doktor
maga volt a jóság, az értelem és a tapintat. Ez a kiváló ember már nem él.
Más orvosok, más professzorok felértek vele, tán túl is szárnyalták. De ez
a „szerepkör”, amelyben oly nagy sikert aratott, mely sikerhez a tudása, a
külső tulajdonságai, az igen választékos neveltsége egyformán
hozzásegítették, ma már nincs többé, megfelelő tehetségű utódok híján.
Anyám észre sem vette Dieulafoy-t, nagyanyámat kivéve semmire sem
volt szeme. Emlékszem (s ezúttal előre megyek), hogy a temetőben, mikor
meglátták anyámat, úgy néztek rá, mint valami természetfeletti jelenségre,
ahogy félénken közeledett a sírhoz, mintha egy elrepült lényt nézne, aki
már messze van tőle, s apám akkor így szólt hozzá: „Az öreg Norpois
eljött hozzánk, eljött a templomba, a temetőbe is, még egy számára igen
fontos ülést is elmulasztott emiatt, mondj hát neki valamit, biztosan igen
jól esne neki” –, anyám pedig mikor a nagykövet meghajolt előtte, nem
volt képes másra, mint lehajtani szelíden az arcát, amely már sírni sem
tudott. Két nappal előbb – hogy megint előre menjek, mielőtt visszatérnék
azokra a percekre, mikor ott álltunk a haldokló betegágyánál –, mialatt
holt nagyanyám mellett virrasztottak, Françoise, aki nem tagadva teljesen
a hazajáró lelkeket, megrémült a legkisebb zajra, és azt mondta: „Azt
hiszem, ő az.” De rémület helyett e szavak végtelen nyugalmat keltettek
anyámban, aki úgy szerette volna, hogy a halottak visszajárjanak, csak
hogy olykor anyját is maga mellett tudhassa.
Most, hogy megint visszatérjek a haldoklás óráira:
– Tudják, hogy miről írtak a nővérei? – kérdezte nagyapám a
rokonunktól.
– Igen, mondták, Beethovenről; be lehetne rámázni, de hát ez nemigen
lep meg.
 – Szegény feleségem, pedig mennyire szerette őket – mondta nagyapám,
s letörölte könnyeit. – De hát nem lehet rájuk haragudni. Kötözni való
bolondok, mindig mondtam. Mi az, már nem adnak több oxigént?
Anyám közbeszólt:
– De ha nem adnak, akkor anya újrakezdi azt a nehéz lélegzést.
Az orvos így felelt:
– Ó, nem, az oxigén hatása még egy jó ideig tart, s nemsokára megint
kezdjük.
Úgy éreztem, hogy ilyesmit nem mondtak volna egy haldoklóról, s ha ez
a jó hatás tovább tart, biztosan tehetnek valamit az életéért. Az oxigén
füttyszava néhány pillanatra szünetelt. De a lélegzés boldog panasza
tovább is áradt, könnyen, kínzottan, befejezetlenül, mindig újrakezdődően.
Néha úgy látszott, mindennek vége, a lélegzés megszűnt, akár az oktávnyi
változások miatt, aminők egy alvó ember lélegzésében észlelhetők, akár
valami természetes akadály miatt, akár az érzékeléshiány hatásaként, vagy
a fokozódó fulladás következtében, esetleg szívelégtelenség okából. Az
orvos fogta a beteg pulzusát, de ahogy egy mellékfolyó hozza a magáét a
kiszáradt főfolyóknak, egy új ének kapcsolódott a megszakadt mondathoz.
És ez újrakezdődött, de más hangzásban, ugyanolyan kimerülhetetlen
lendülettel. Ki tudja, hogy anélkül, hogy nagyanyámnak tudatáig hatolt
volna, ki tudja, hogy annyi boldog és szelíd állapot, amelyeket mindeddig
elfojtott a szenvedés, nem áradtak-e belőle mostan, mint azok a könnyebb
gázok, amelyeket sokáig összesűrítettek? Az ember szinte azt hitte volna,
hogy amit mondani akart nekünk, most áradt ki belőle, hogy mihozzánk
intézte ezt, ezzel a bőbeszédűséggel, ezzel a sietséggel, ezzel a
túláradással. Az ágy lábánál, meg-megvonaglón a haldoklás minden
lélegzetvételétől, nem is sírva, de némelykor könnyben ázva, anyám oly
vigasztalan volt és gondolattalan, mint egy fának a lombozata esőtől
verten és széltől borzolva. Mondták, töröljem le a könnyeimet, mielőtt
megcsókolnám nagyanyámat.
– De azt hittem, hogy már nem lát – mondta apám.
– Sosem tudhatjuk – felelte a doktor.
 Amikor ajkammal megérintettem, nagyanyám keze mozgolódni kezdett,
egész testében valami hosszú rezgés futott át, akár visszahatásként, akár
mert bizonyos gyengédségeknek megvan a maguk túlérzékenysége, amely
az öntudatlanság fátylán át is felismeri, s nincs szüksége érzékekre, hogy
kit szeressen. Nagyanyám hirtelen félig felült, heves erőfeszítést tett, mint
aki védi az életét. Françoise nem állhatott ellen a látványnak, s hangos
zokogásban tört ki. Emlékezve az orvos szavaira, ki akartam küldeni a
betegszobából. Ebben a pillanatban nagyanyám felnyitotta szemét.
Rohantam Françoise elé, hogy elrejtsem a könnyeit, míg szüleim a
beteggel beszélnek. Az oxigén zaja elült, az orvos eltávolodott az ágytól.
Nagyanyám halott volt.
Pár óra múlva Françoise utoljára fésülhette, ezúttal szenvedés nélkül,
azt a szép hajat, amely csak megszürkült, s eddig fiatalabbnak látszott,
mint nagyanyám. De most ellenkezőleg, csak a haja tette az öregség
koronáját erre a megfiatalodott arcra, amelyről eltűntek a ráncok, a
gyűrődések, a süppedések, a szétesett és elcsigázott vonások, mindaz, amit
évek óta a szenvedés rakott rá. Mint a távoli hajdankorban, mikor szülei
férjet szemeltek ki neki, gyöngéd vonásait a tisztaság és az engedelmesség
rajzolták meg, arca ragyogott a szűzi reménységtől, a boldogság álmától,
sőt az ártatlan vidámságtól, mindattól, amit az esztendők egymás után
leromboltak. Az élet, ahogy visszavonult, magával vitte az élet
csalódásait. Mintha mosoly ült volna nagyanyám ajkán. Erre a gyászágyra
a halál, mint a középkor szobrásza, fiatal lány képében fektette le
gyöngéden.
 MÁSODIK FEJEZET

Albertine látogatása. Saint-Loup néhány barátjának lehetősége

nyílik gazdag házasságra. A Guermantes szellem a pármai
hercegnő előtt. Különös látogatás Charlus úrnál.
Egyre kevésbé értem a jellemét. A hercegnő piros cipője.
 Jóllehet a nap egyszerűen csak egy őszi vasárnap volt, mégis mintha
újjászülettem volna: a lét érintetlennek tűnt előttem, mert reggel, egy sor
enyhe nap után, hideg köd borított mindent és csak délfelé oszlott széjjel;
mármost az időváltozás is elég, hogy újjáteremtse a világot s önmagunkat.
Hajdan, ha a szél fújt a kandallóban, olyan felindulással hallgattam
rohamait a kandalló tolóajtaja ellen, mintha a C-moll szimfónia híres
kezdő hegedűhangjai és egy titokzatos végzet ellenállhatatlan hívásai
lettek volna. A természet minden látható változása hasonló átalakulást
kínál nekünk, a dolgok új formájához igazítva a mi összehangolt
vágyainkat. A köd már ébredésem óta a kifelé tartó ember helyett,
amilyenek szép időben vagyunk, a befelé forduló embert formált, egy
didergő Ádámot, aki a tűzhely melegére s a megosztott ágyra vágyik, s aki
egy otthon ülő Évát keres ebben az átalakult világban.
A reggeli táj szürke és szelíd színébe és egy csésze csokoládé ízébe
sűrítettem bele minden furcsaságát annak az érzéki, szellemi és lelki
életnek, amelyet körülbelül egy évvel korábban Doncières-ben ízleltem
meg, és amely egy elnyújtózó kopár domboldal háttere előtt – emezt akkor
is magam előtt láttam, ha láthatatlan volt – egymástól oly különböző
örömök láncolatát véste az agyamba, amelyek elmondhatatlanok voltak
barátaimnak, abban az értelemben, hogy a gazdagon egymásba fonódott
benyomások, amelyek mintegy áthangolták ezeket az örömöket, sokkal
jelentősebbek voltak számomra, és akaratlanul, mint maguk a puszta
tények, amelyeket elmondhattam volna nekik. E tekintetben ez az új világ,
amelybe a ma reggeli köd borított, egy már tőlem ismert világ volt (ami
még csak valóságosabbá tette), s egy kis idő óta elfelejtett világ (ami meg
visszaadta egész frisseségét). S ha nézegethettem néhányat e ködképek
közül – amelyeket emlékezetem őrzött, például a „doncières-i reggeleket”,
akár az első reggelt a kaszárnyában, akár egy másikat egy szomszédos
kastélyban, ahová Saint-Loup vitt el huszonnégy órára: az ablakból,
amelynek hajnalban félrehúztam a függönyeit, mielőtt újra lefeküdtem
volna, az első reggelen egy lovas tűnt fel, a másikon (egy kis tó, keskeny
földút az erdő széléig, a többi elmerült a szelíden gomolygó ködben) meg
egy kocsis, amint a szerszámait tisztogatta – úgy láttam őket, mint azokat
az elmosódott emberalakokat, akiket, egy elfakult freskóból előbukkanva,
már alig tud észrevenni a titokzatosan bizonytalan félhomályhoz oly
nehezen alkalmazkodó tekintetünk.
Ma ágyamból nézegettem ezeket az emlékeket, mert lefeküdtem,
várakozva arra a percre, hogy – szüleim távollétét kihasználva, akik pár
napra Combray-ba mentek – elmenjek még aznap este Villeparisis-néhoz,
és meghallgassak egy kis darabot, amit ott játszanak őnála. Ha szüleim
hazajönnének, talán nem mernék elmenni: anyám, aggályosan tisztelve
nagyanyám emlékét, azt akarta, hogy a gyászunk, bánatunk jelei, őérte,
szabadon és őszintén mutatkozzanak meg: így hát nem tiltotta volna meg
ezt az esti kimenőt, de nem is helyeselte volna. Combray-ból,
ellenkezőleg, hogyha megkérdeztem volna, nem azt felelné szomorúan,
hogy: „Tedd, amit akarsz, elég idős vagy ahhoz, hogy tudd, mit kell
cselekedned”, hanem szemrehányást tenne önmagának, hogy engem
egyedül hagyott Párizsban, s bánatomat a magáé után ítélve, olyan
szórakozásokat kívánna, amelyeket magának megtiltott volna ugyan, de
amelyekre, meg volt győződve, nagyanyám is rábeszélne, nem gondolva
semmi másra, csak az én egészségemre s idegeim egyensúlyára.
Reggel óta meggyújtották az új, vízzel melegítő fűtőkészüléket.
Kellemetlen lármája, amely olykor afféle csukláshoz hasonlított, semmi
kapcsolatban nem volt az én doncières-i emlékeimmel. De mivel ezen a
délutánon hosszan találkoztam velük önmagamban, ez a zaj oly
kapcsolatot teremtett velük, hogy mindannyiszor (mikor már kissé
megszoktam), ha újból megütötte fülemet a központi fűtés zaja, a csuklása
felidézte a doncières-i emlékeket.
A házban senki sem volt, csak Françoise. A köd eltűnt. A szürke
napfény úgy hullva, mint egy finom eső, szünet nélkül szőtte átlátszó
hálóit s ezüsttel látszott bevonni a vasárnapi sétálókat. Lábamhoz ejtettem
a Figaró-t, amelyet gondosan naponta megvásároltam, mióta egy cikket
küldtem nekik, amely még nem jelent meg; a távollévő nap ellenére az
erős világosság azt jelentette, hogy még csak a délután közepe táján
lehetünk. Az ablak tüllfüggönyei habosak s törékenyek voltak, aminők
nem lettek volna szép időben, s ugyanoly keverékét nyújtották a
szelídségnek és a keménységnek, mint a szitakötők szárnya és mint a
velencei üvegek. Annál nehezebb volt egyedül lennem ezen a vasárnapi
délutánon, mivel reggel levelet küldtem Stermaria kisasszonynak. Robert
de Saint-Loup, akit anyja fájdalmas és félig sikerült kísérletek után
mégiscsak el tudott választani a kedvesétől, s akit akkor azonnal elküldtek
Marokkóba, hogy felejtse Rachelt, akit már egy idő óta nem szeretett, írt
nekem egy levélkét, mely tegnap érkezett, s amelyben közeli érkezését
jelzi Franciaországba, igen rövid szabadságra. Mivel csak percekre jön
Párizsba (ahol családja biztosan attól fél, hogy újrakezdi viszonyát
Rachellal), értesített, hogy mutassa, nem felejtett el egészen, hogy
Tangerban találkozott Stermaria kisasszonnyal, illetve már asszonnyal, aki
elvált az urától háromhónapi házasság után. S Robert, emlékezve arra,
amit Balbec-ban mondtam neki, találkát kért nevemben a fiatalasszonytól.
A hölgy erre azt felelte, hogy szívesen vacsorázik velem egyik nap,
mielőtt visszatér Bretagne-ba, mert Párizs útjába esik. Saint-Loup még azt
is írta levelében, hogy azonnal írjak Stermaria asszonynak, mert közben
biztosan megérkezett.
Saint-Loup levele nem lepett meg, bár nem kaptam tőle hírt, mióta
nagyanyám betegségekor szószegéssel és árulással vádolt. Akkor igen jól
megértettem, mi is történt. Rachel, aki szerette felkelteni a féltékenységét
(amellett más okai is voltak, hogy énreám haragudjon), meggyőzte a
kedvesét, hogy én sunyi kísérleteket tettem az ő meghódítására, mialatt
Saint-Loup távol volt. Lehet, hogy Saint-Loup tovább is hitt ennek az
igazságában, de közben elhidegült tőle, s így akár igaz volt, akár nem, a
dolog teljesen közömbös lett számára, s csak a barátságunk maradt meg.
Mikor egy ízben viszontláttam, próbáltam beszélni neki a
szemrehányásairól, de ő csak mosolygott, szelíden s jóságosan, s úgy
látszott, mintha így kérne bocsánatot, azután pedig másról kezdett
beszélni. Nem mintha később Párizsban nem találkozott volna némelykor
Rachellal. Azok, akik nagy szerepet játszottak az életünkben, ritkán
távoznak belőle hirtelen és véglegesen. Vissza-visszatérnek, hogy ott
megpihenjenek pár percre (úgyhogy sokan már-már egy visszatérő
szerelemben hisznek), mielőtt végképp eltűnnének. Saint-Loup Rachellal
való szakítását hamarosan kevésbé fájdalmasnak érezte, hála annak az
enyhítő örömnek, amelyet volt barátnője állandó pénzkérései szereztek. A
féltékenységnek, amely meg szokta hosszabbítani a szerelmet, sem lehet
sokkal több változata, mint a képzelet más formáinak. Ha útra indulva
magunkkal viszünk három-négy képet, amelyek útközben úgyis hamar
elkallódnak (a Ponte Vecchio liliomai s szellőrózsái, a perzsa stílű
templom a ködben stb.), a málhánk már dugig megtelt. Ha elhagyunk egy
szeretőt, azt szeretnénk, hogy amíg kissé el nem feledkezünk róla, ne
legyen a zsákmánya három-négy olyan lehetséges kitartónak, akiket el
tudunk képzelni magunknak, tehát féltékenyek vagyunk rájuk. Akiket nem
tudunk elképzelni, azok mit sem számítanak. Mármost egy kedves gyakori
pénzkérései éppúgy nem adnak teljes képet az életéről, mint ahogy a
lázlapok adatai sem adnak a betegségről. De ezek a lázlapok mégiscsak
jelzik, hogy az illető beteg, a pénzkérések pedig azt az – igaz, kissé
homályos – feltevést keltik, hogy az elhagyott vagy elhagyó kedves még
nem talált gazdag pártfogóra. Így aztán minden pénzkérést azzal a
bizonyos örömmel fogadják, amely enyhülést idéz elő a féltékeny
szenvedésében, és amely rögtöni pénzküldéssel jár, mert azt szeretnénk, ha
a kedves nem volna híjával semminek, kivéve a szeretőknek (egyikének a
kettő-háromnak, akiket el tudunk képzelni), addig is, amíg rendbe jövünk,
s gyengeség nélkül vehetjük tudomásul, mi az utódnak a neve. Rachel
olykor késő este állított be, hogy engedélyt kérjen egykori kedvesétől,
hadd aludjon mellette reggelig. Ez igen jól esett Robert-nak, mert így
számot adhatott magának, hogy mégiscsak bensőségesen éltek együtt
sokáig, ha látta, hogy mikor elfoglalta az egész ágy nagyobbik felét, akkor
sem zavarta kedvesét egy cseppet sem az alvásban. Megértette, hogy
Rachel jobban érzi magát – mint máshol – régi barátja teste mellett, hogy
ott lehet közvetlen közelében – még ha hotelban is –, mint ahogyan jobban
alszunk egy rég ismert és megszokott szobában. Robert érezte, hogy válla,
lába, mindene a kedvesé, Rachelé, még akkor is, ha izgett-mozgott, mert
nem tudott aludni, vagy dolga volt, akármi, de annyira szokásos, hogy már
nem zavarják az embert, és még észlelésük is növeli a pihenés
benyomását.
Hogy visszatérjünk az előbb mondottakra, Saint-Loup Marokkóból írt
levele azért kavart fel annyira, mert a sorok közt olyasmit olvastam, amit
nem mert világosabban megírni. „Nyugodtan meghívhatod egy
különszobába – írta. – Igen kedves fiatal nő, elbűvölő a természete,
kitűnően megértitek majd egymást, s előre biztos vagyok benne, hogy
remek estét fogsz vele tölteni.” Mivel szüleim a hét végére hazajönnek,
szombatra vagy vasárnapra, s utána majd minden este otthon kell
vacsoráznom, azonnal írtam Stermaria asszonynak, válasszon egy napot
péntekig. Azt felelték, hogy választ kapok még ma este nyolc óráig. Ez az
idő gyorsabban múlhatott volna, ha addig is délután egy látogatás sietett
volna segítségemre. Ha az órák társalgással telnek, nem lehet őket
megmérni, se látni, széjjelfoszlanak, s hirtelen, messzire attól a ponttól,
ahol eltűnt előlünk, figyelmünk előtt újra megjelenik a szemfüles és
eltüntetett idő. De hogyha egyedül vagyunk, gondolataink, amelyek a
találkozással foglalkoznak, egyre elénk vetítve a még távoli és szüntelenül
várt pillanatot, a tiktak sűrűségével és egyformaságával részekre bontják,
sőt, jobban mondva, megsokszorozzák az órák minden egyes percét, amit
barátok közt nem számítgattunk volna. S szembesítve állandóan visszatérő
vágyaimmal, azzal a lázas örömmel, amelyet, sajnos, csak pár nap múlva
élvezhetek Stermaria asszonnyal, ezt a mostani délutánt, amelyet egyedül
kell töltenem, ez utóbbit igen üresnek s igen melankolikusnak éreztem.
Olykor a felfelé tartó felvonó zajára figyeltem, de máris egy másféle zaj
kísérte, nem az, amelyet reméltem: az én emeletemen való megállásáét,
hanem azt a teljesen másmilyen zajt hallottam, amely akkor kíséri a
felvonót, mikor ez folytatja útját, felfelé a magasabb emeletekre, s mivel
ez a fajta zaj egész egyszerűen azt jelentette, hogy nem áll meg az én
emeletemen, később is, mikor egy látogatót vártam, vagy mikor már nem
vártam senkire sem, az én fülemnek mindig is fájdalmas maradt, mert úgy
hangzott, mint az elhagyottság szimbóluma. Fáradtan, lemondón, még
órákig foglalatoskodva az emlékezettel sem mérhető, ősrégi feladatával, a
szürke nap csak egyre fonta gyöngyházszínű paszományát, s én szomorúan
gondoltam arra, hogy kettesben már csak vele maradok, vele, aki éppúgy
nem ismert engem, mint az a munkásnő, aki az ablaknál rendezkedett be,
hogy jobban lásson munka közben, s nem törődik azzal, aki odabenn
tartózkodik a szobájában. Hirtelen, anélkül, hogy csengetést hallottam
volna, Françoise, kitárva szobám ajtaját, bevezette Albertine-t, aki
mosolygón és szó nélkül lépett be, telten, virulón, testében hordva és
nekem tartogatva, hogy újra átéljem azokat a Balbecban töltött napokat,
ahová azóta sem tértem vissza. Biztos, hogy minden ilyen alkalom, amikor
viszontlátunk valakit, akivel kapcsolatunk – bármily jelentéktelen volt is –
valahogyan megváltozott, olyan, mint két korszak szembesítése. Nem
szükséges hozzá, hogy egy régi kedvesünk barátnőként jöjjön el újra, elég,
hogyha valaki meglátogat bennünket Párizsban, akit bizonyos
körülmények között láttunk napról napra, és ha ezek a körülmények
megszűntek, akár csak egy hete is. Albertine minden egyes mosolygó,
kérdő és feszélyezett arckifejezéséből kiolvashattam a kérdéseket: „És
Villeparisis-né? És a táncmester? És a cukrász?” Mikor leült, minthogyha
a háta is azt mondta volna: „Hát itt nincs part menti szikla, de azért, ugye,
megengedi, hogy ön mellé üljek, mint Balbecban?” Mintha varázslónő lett
volna, aki az Idő egy tükrét tartja elém. Olyan volt, mint akiket ritkán
látunk viszont, de akik hajdan bensőségesebben éltek együtt mivelünk. De
Albertine esetében nemcsak ez és ennyi volt. Igaz, még ott Balbecban is,
mindennapi találkozásainkkor is mindig meglepett, hogy mennyire más az
arca naponta. De most alig lehetett felismerni. Az akkori, a rózsaszínű
párafelhőben fürdő vonásai most oly élesen kirajzolódtak, mint egy
szoboréi. Más arca volt, jobban mondva mostan végre volt arca; megnőtt,
kivirult. Semmi sem maradt abból a burokból, amely ott még körülvette, s
amelynek felszínén ott, Balbecban alig rajzolódott ki jövendőbeli formája.
Albertine ezúttal a szokásosnál korábban jött Párizsba. Rendesen
tavasszal érkezett, úgyhogy olyankor, már pár hete felajzva az első
virágokra hulló zivataroktól, egyazon örömmel vártam Albertine
visszatérését és a tavasz jöttét. Elég volt, ha azt mondták, hogy Párizsban
van, vagy hogy nálam járt, hogy úgy láthassam, mint egy rózsát a
tengerparton. Nemigen tudom, hogy a Balbec utáni vagy az őután való
vágy gyötört-e engem, talán Albertine utáni vágyam sem volt más, mint
Balbec birtoklásának lusta, gyáva és tökéletlen formája, mintha egy dolog
valóságos birtoklása, mintha egy városban való lakás ugyanaz lenne, mint
szellemi birtoklása. Egyébként még teljes valóságában is, ha nem
képzeletemben ringott a tengeri horizont előtt, hanem ott ült,
mozdulatlanul, a közelemben, gyakran igencsak szegény kis rózsának
látszott, s szívesen lecsuktam volna a szemem, hogy ne lássam a szirmok
hibáját, s azt higgyem, hogy a parton lélegzem.
Megmondhatom e helyütt, bár akkor még nem tudtam, aminek csak
később kellett történnie. Bizonyos, hogy értelmesebb dolog, ha életünket a
nőknek szenteljük, mint ha a bélyegeknek, régi dohányosdobozoknak,
vagy akár képeknek vagy szobroknak. De már a gyűjteményeknek is arra
kellene bennünket figyelmeztetniük, hogy változtassunk, ne mindig
ugyanazzal a nővel legyünk, hanem sokkal. Csakhogy azok a vonzó
változatok, amelyeket egy fiatal lány hoz létre egy tengerparti képből, egy
fonott hajú templomi szoborból, egy szép metszetből, mindabból, ami
miatt szeretjük, ahányszor csak egyik eleme valamelyiküknek, mint egy
kedves képnek, bizony, ezek a változatok nem nagyon tartósak. Éljünk
csak állandóan együtt ugyanazzal a nővel, csakhamar nem látunk semmit
sem abból, ami miatt szeretjük; bizonyos, hogy ezt a két kettébontott
elemet a féltékenység megint összeforraszthatja. Ha egy hosszú közös élet
után, a végén én Albertine-ban csak egy közönséges nőt látnék, akármilyen
kapcsolata valakivel, akit Balbecban szeretett volna, elegendő lenne talán,
hogy újra megtestesüljön benne a tengerpart, és hogy eggyé váljon a
hullámveréssel.
Csakhogy ezek a másodlagos változatok már nem bűvölik el többé a
szemünk, csak szívünknek fájdalmasak és gyászosak. Ilyen veszélyes
formában már nem kívánhatjuk többé a csoda megújulását. De előresietek
az esztendőkkel. És ezúttal csak azt sajnálom, hogy nem voltam elég okos,
s hogy egyszerűen egy nőgyűjteményt kellett volna inkább létrehoznom,
mint ahogy régi szemüvegeket gyűjtünk, sosem eleget, a kis üveges
szekrény mélyén, ahol mindig egy újabb és még ritkább szemüvegre
várakozik egy üres hely.
Nyaralásainak megszokott rendje ellenére, az idén egyenesen Balbecból
jött s hozzá még sokkal korábban, mint máskor. Már régóta nem láttam. És
mivel még csak a nevüket sem ismertem azoknak, akikhez Párizsban
szokott járni, semmit sem tudtam abban az időszakban róla, amikor itt volt
Párizsban, de nem jött el hozzám. Ezek az időszakok többnyire eléggé
hosszúak voltak. Azután egy szép napon hirtelen feltűnt Albertine, akinek
rózsaszín megjelenései és hallgatag vizitjei igen kevéssé tájékoztattak
róla, hogy mi mindent tehetett közben, életének azokban a homályos
részeiben, amelyekbe nem is igen akartam belelátni.
Ezúttal mégis voltak olyan jelek, amelyek azt mutatták, hogy új dolgok
történhettek az életében. De ezekből a jelekből egyszerűen talán csak arra
kellett volna következtetni, hogy Albertine korában elég gyakoriak a
változások. Például, hogy idővel értelme jobban megmutatkozik, s amikor
arról a napról szóltam neki, amikor oly hévvel bizonygatta, hogy
Szophoklész így ír Racine-nak: „Kedves Racine-om”, elsőnek nevetett
rajta és jó szívvel. „Igaza volt Andrée-nak, szamár voltam – mondotta –,
Szophoklésznak így kellett volna írni, hogy: »Uram.«„Azt feleltem, hogy
ez az „uram” és Andrée „kedves uram”-ja éppoly komikus, mint az ő
„kedves Racine-om”-ja vagy Gisèle „kedves barátom”-ja, s hogy alapjában
a tanárok voltak a legnagyobb szamarak, akik levelet írattak
Szophoklésszal Racine-nak. De idáig Albertine már nem tudott követni.
Nem látta, mi ebben a butaság; értelme kinyílt, de még nem érett meg. De
sok minden új és vonzó volt benne. Abban a csinos leányban, aki odaült az
ágyam mellé, valami különöset éreztem, s azokban a vonalakban, amelyek
a tekintetében és az arcvonásaiban a már megszokott akaraterejét fejezték
ki, volt valami frontváltozás, valami félmegtérés, mintha megtörtek volna
benne azok az ellenállások, amelyeket Balbecban hiába próbáltam
megtörni az egyik, ma már oly távoli estén, mikor a mai délutánnal
szimmetrikus, de fordított párat alkottunk, mivel akkor ő volt az ágyban, s
én voltam az ágya mellett. Szerettem volna, de nem mertem
megbizonyosodni felőle, hogy ezúttal meg hagyja-e magát csókolni, és
ahányszor csak felkelt, hogy menjen, én mindig kértem, hogy maradjon.
Ezt nem értem el oly könnyen, mert, jóllehet semmi dolga sem volt
(ellenkező esetben már rég ott hagyott volna), igen pontos teremtés volt, s
egyébként is velem nem nagyon kedves, s látszott rajta, hogy nemigen érzi
jól magát a társaságomban. Mégis minden alkalommal, miután az órájára
nézett, mindig visszaült a kérésemre, úgyhogy több órát töltött velem
anélkül, hogy bármit is kértem volna tőle; minden mondat az előző órák
alatti mondottakhoz csatlakozott, s egyáltalán semmi közük sem volt
ahhoz, amire gondoltam, vagy amire vágyódtam, csak végtelenül
párhuzamosak voltak vele. A vágy a legfőbb akadálya annak, hogy az,
amit kimondunk, ne is hasonlítson ahhoz, amit gondolunk. Az idő sürget, s
mégis úgy látszik, hogy csak időt akarunk nyerni, s ezért beszélünk
teljesen idegen témákról ahhoz képest, amik valójában foglalkoztatnak
bennünket. Az ember csak beszél, csak beszél, holott azt a mondatot,
amelyet szeretnénk kimondani, már egy mozdulat is kísérné, még akkor is,
ha feltételezzük (csak hogy azonnali örömet szerezzünk magunknak, és
hogy megtudjuk, mi lesz e mozdulatunk kíváncsian várt következménye),
hogy egyetlen szót sem szólunk, nem kérünk semmiféle engedelmet, s
megtesszük azt a mozdulatot. Tulajdonképp egyáltalán nem voltam
szerelmes Albertine-ba: a külső sötétség lánya volt, csak azt a gazdag
fantáziájú vágyamat tudta kielégíteni, amelyet ez az új időszak ébresztett
fel bensőmben, és átmenet volt azok közt a vágyak között, amelyeket a
konyhaművészet s a monumentális kőfaragás tudnak kielégíteni, és arra
indított, hogy arról álmodozzam, hogy testemet egyrészt elegyítem egy
másmilyen és forró anyaggal, másrészt elnyúló testem valamely részéhez
odaszorítok egy másik, tőlem elhajló testet, mint amilyen Éva teste, aki
Ádámhoz képest majdnem merőlegesen tartja magát és alig érinti lábával
Ádám csípőjét a balbeci katedrális féldomborművein, amelyek oly
nemesen és oly békésen ábrázolják, még majdnem mint egy antik frízen, a
nő teremtését; Istent mindenütt követi rajta, mint két ministráns, két kis
angyal, akikben fel lehet ismerni – mint azokban a kedves, nyári szárnyas
és kavargó teremtményekben, amelyeken rajtaütött, de megkímélt a tél – a
herculanumi Ámorokat, amelyek megmaradtak még a tizennyolcadik
században is, s utolsó reptükben kissé fáradtan, de így is a tőlük várt
kecsességgel szállnak végig a bejárat homlokzatán.
A vágyam teljesülésével az a bizonyos gyönyörűség, amelyet éppoly
szívesen kértem volna akármelyik csinos nőtől, megszabadított volna ettől
az álmodozástól; mármost ha azt kérdezték volna tőlem, hogy mire
alapítottam – (mikor e végtelen fecsegésnek az árján éppen arról nem
beszéltem Albertine-nak, amire folyton gondoltam) – optimista
feltevésemet az esetleges gyönyörűségekről, talán azt feleltem volna, hogy
ez a feltevés (miközben Albertine már-már elfelejtett hanghordozásában
újra kirajzolódtak előttem személyisége körvonalai) elsősorban azoknak
az új szavaknak volt köszönhető, amelyek régebben nem tartoztak a
szókincséhez, legalábbis a mai értelemben. Amikor például azt mondta
Elstirről, hogy ostoba, és én felkiáltottam, azt felelte mosolyogva:
– Nem értett meg; azt akarom mondani, ostoba volt abban a helyzetben,
de igen jól tudom, hogy egyébként igen kitűnő ember.
Ugyanígy a fontainebleau-i elegáns golfpályáról így nyilatkozott:
– Igen, egészen sikkes kis hely.
Egy párbajommal kapcsolatban azt mondta a tanúimról: „Ezek aztán
válogatott tanúk”, s az arcomra nézve bevallotta, hogy szeretné, ha
„bajuszt növelnék”. Sőt kimondta, és esélyeim egyszerre igen nagyra
nőttek, azt a kifejezést, amit, esküdni mernék, még nem ismert a múlt
évben, hogy mióta Gisèle-t nem látta, „tetemes idő” telt el. Nem mintha
Albertine, már mikor Balbecban volt, ne lett volna birtokában egy sereg
oly használható kifejezésnek, amelyek rögtön elárulják, hogy jómódú
családból származunk, s amelyekre egy anya évről évre megtanítja a
lányát, mint ahogy odaadja neki, amily mértékben növekszik, fontosabb
körülmények között, a saját ékszereit. Érezni lehetett, hogy Albertine
megszűnt már kislány lenni azon a napon, amikor, hogy megköszönje egy
idegen hölgy neki hozott ajándékát, így felelt: „Igazán zavarba hoz.”
Bontemps-né akaratlanul ránézett az urára, aki erre így felelt:
– Istenem, hát már tizennégy éves lesz.
A hangsúlyozottabb érlelődést még erősebben mutatta, mikor Albertine
egy neveletlen fiatal lányról szólva ezt mondta: „Még csak azt se
tudhatjuk, csinos-e, hisz ujjnyi vastag vöröset kent az arcára.” Szóval, bár
még fiatal lány volt, rangjának és környezetének női beszédmódjait
használta, s ezt mondta például, ha valaki fintorgott: „Nem nézhetem,
mert nekem is kedvem támad fintorogni”, vagy ha azzal mulattak, hogy a
többieket utánozták, azt mondta: „A legfurcsább, ha valaki utánoz valakit,
hogy akkor valóban hasonlít az illetőhöz.” Mindez a társasági szókincsből
származik. De épp Albertine környezetéről nem tételeztem fel, hogy
megtaníthatta volna Albertine-t a „választékos” szóra, abban az
értelemben, ahogy apám mondta egyik kollégájáról, akit még nem ismert,
s akinek dicsérték a nagy eszét: „Úgy látszik, hogy ez az ember igen
választékos valaki.” Ugyanúgy a „sikkes kis hely” a golfpályáról éppoly
összeférhetetlennek látszott a Simonet családdal, mint aminő a
„természeti erők” kifejezése volna a Darwin munkáit több századdal
megelőző szöveg címén. „Tetemes idő”, úgy tetszett, még bizonyítóbb
erejű. Szóval nyilvánvalóknak látszottak azok a meglepő változások,
amelyeket nem ismertem, de amelyek felhatalmaztak engem a
legmesszebbmenő reményekre, mikor Albertine így szólt hozzám, annak
az elégedettségével, akinek a véleménye nem közömbös:
– Szerintem, ez lehetett még a legjobb... Úgy érzem, ez a legjobb
megoldás, a legelegánsabb mindannyi közt.
Ez már annyira új volt, láthatólag oly adalék, amely szeszélyes
kirándulásokat sejtetett velem a neki régebben ismeretlen területeken,
hogy a „szerintem” kifejezésre magamhoz vontam Albertine-t, s az „úgy
érzem”-re az ágyra ültettem.
Megtörténik, az igaz, hogy kevéssé művelt nők, ha egy igen művelt
emberhez mennek férjhez, hozományként kapnak ilyen kifejezéseket. S
kevéssel a nászéjszakát követő metamorfózis után, mikor ezek az
asszonyok látogatásokba kezdenek, s tartózkodóvá válnak egykori
barátnőikkel szemben, csodálkozva vesszük észre, hogy teljes
asszonyokká válnak, ha kijelentve valakire, hogy „intelligens”, ezt a szót
két l-lel ejtik; de éppen ez a változás jele, s úgy éreztem, egy világ
választja el ezeket az új fordulatokat Albertine rég ismert szótárától –
amelyek közt a legmerészebb az volt, hogyha egy furcsa teremtésről azt
mondta: „Ez aztán furcsa alak”, vagy ha játszani akartak vele, így szólt:
„Nincs veszteni való pénzem”, vagy ha egyik barátnője megokolatlan
szemrehányást tett neki: „Ezt ugyan jól kitaláltad!”, vagy más olyan
mondatok, amelyeket ez esetben bizonyos polgári hagyomány, majdnem
olyan régi, mint a Magnificat, diktált, s amelyet egy fiatal lány, ha haragra
lobban s biztos a dolgában, ahogy mondják, „egészen természetesen
használ”, mivelhogy megtanulta anyjától, mint az imáját vagy az üdvözlés
módját. Minderre Bontemps-né tanította – mint a zsidógyűlöletre s a
fekete szín értékelésére, amely mindig illendő és mindenkor megfelelő –,
de nem tanította meg annak rendje és módja szerint, bár a frissen világra
jött tengelicefiókák is tengeliceszüleik csicsergését utánozzák, és csak
azután, később lesznek maguk is igazi tengelicék. Mindenesetre a
„választékos”-t idegen hatásnak éreztem, a „szerintemet” pedig
bátorítónak. Albertine nem volt a régi, tehát talán másképpen cselekedne
is, másképpen fogadna bizonyos dolgokat.
Nemcsak hogy már nem voltam szerelmes belé, de még attól se kellett
félnem, mint ez Balbecban történt volna, hogy megsemmisítek benne egy
irántam való barátságot, amelyről már szó sem volt. Nem volt afelől
semmi kétségem, hogy már régóta közömbös irántam. Számot adtam
magamnak arról, hogy már nem számítok többé a „kis banda” tagjának,
amelyhez régen annyira akartam, később meg oly boldog voltam, hogy
sikerült odatartoznom. Aztán, mivelhogy nem volt már olyan őszinte és
jóságos, mint Balbecban, nem éreztem különösebb aggályokat; pedig azt
hiszem, a végső döntést egy utolsó filológiai felfedezésem hozta meg.
Ahogyan egyre tovább gombolyítottam a semmitmondó beszéd fonalát,
amely továbbra is elrejtette benső vágyamat, szóba hoztam, miközben
Albertine már az ágy sarkán ült, a „kis banda” egy leányát, aki ugyan
kisebb volt, mint a többi, de azért épp eléggé csinosnak tartottam még
most is: „Igen – felelte Albertine –, olyan, mint egy kis gésa.” Biztos,
hogy amikor megismertem, Albertine nem ismerte a „gésa” szót.
Valószínű, hogy ha a dolgok rendes útjukat követték volna, talán sosem
tanulta volna meg, és én nem láttam volna benne semmi ízetlenséget,
aminél semmi sem borzalmasabb. Ha hallja az ember, olyan fogfájása
támad, mintha egy igen nagy darab jeget vett volna a szájába. De
Albertine-nál, mivel igen csinos volt, még a „gésa” szó sem volt
visszatetsző. Viszont valami külső tanítást, vagy legalább egy belső
fejlődést tett nyilvánvalóvá Albertine-ban. De sajnos már eljött az óra,
amikor búcsút kellett tőle vennem, ha azt akartam, hogy idejében odaérjen
a vacsorájára, én meg idejében felkeljek az enyémhez. Françoise készítette
a vacsorát, nem szerette, ha késleltették, s már azt is hibának tartotta az ő
illemtana szerint, hogy Albertine szüleim távollétében ily hosszú ideig
vizitel nálam, s emiatt mindent késleltet. De a „gésa” előtt minden akadály
semmivé vált, s én sietve feleltem:
– Képzelje csak, nem vagyok csiklandós egy csöppet sem, s csikálhatna
akár egy óra hosszat is, még csak meg sem érezném.
– Igazán?
– Elhiheti, ha mondom.
Bizonyosan megértette, hogy ez nem más, mint a vágyam ügyetlen
kifejezése, mert úgy válaszolt, mint mikor valaki oly valamit ajánl,
aminek teljesítését magától nem merné erőltetni, de a szavai azt
bizonyítják, hogy szívesen megtenné:
– Akarja, hogy kipróbáljam? – mondta női alázattal.
– Ha tetszik, de akkor kényelmesebb lenne, ha egészen kinyújtózna az
ágyamon.
– Így?
– Nem, húzódjon közelebb.
– De nem vagyok nagyon nehéz?
Mire befejezte ezt a mondatot, az ajtó kinyílt, s Françoise lépett be,
lámpával a kezében. Albertine-nak csak épp annyi ideje maradt, hogy
visszaüljön a székére. Lehet, hogy Françoise éppen ezt a pillanatot
választotta, hogy zavarba hozzon bennünket, talán az ajtónál hallgatózott,
vagy belesett a kulcslyukon. De nem volt szükségem ily feltevésre, mert
nem tarthatta magához méltónak, hogy saját szemével bizonyosodjék meg
arról, amit ösztönével elegendőképp megszimatolt, mert oly régóta élt
velem és szüleimmel, hogy a félelem, az elővigyázat, a figyelem és a csel
azt az ösztönös és majdnem varázslatos ismeretet adta neki rólunk, mint
amilyen a matrózé a tengerről, a vadé a vadászról, és a betegségről, ha
nem is az orvosé, de gyakran a betegé. Mindaz, amit megtudott rólunk,
éppoly joggal elképesztő volt, mint bizonyos ismeretek magas foka a
régieknél, tekintettel a szinte nem létező információs eszközeikre
(Françoise-é se volt számosabb; néhány mondat legfeljebb huszadrésze
vacsorai társalgásunknak, amelyet az első inas gyűjtött össze tálalás
közben, s pontatlanul adott át a személyzetnek). Amellett ezek a
tévedések, az övéik éppúgy, mint azok a tanítómesék – amelyekben Platón
is hitt –, sokkal inkább a világról való téves elképzeléssel és az előre
kialakított véleményekkel függtek össze, mint a külső források elégtelen
voltával. Így a mi napjainkban is a rovarok életmódjáról szóló legnagyobb
felfedezéseinket oly tudós tehette, akinek sem laboratóriuma, sem pedig
külső eszközei nem voltak. De ha már a cseléd voltából fakadó
feszélyezettség sem akadályozta meg benne, hogy megszerezze azt a
jártasságot, amely nélkülözhetetlen annak végső eredményéhez, ami már
művészet – és ami abból állt, hogy eredményei közlésével elképesztett
bennünket –, a kényszerűség még többet tett; az akadály itt nem érte be
azzal, hogy megbénítsa a lendületet, sőt hathatósan hozzásegített.
Françoise, igaz, nem szalasztott el semmiféle segítséget, a szólás
lehetőségét például és a magatartásét. Minthogy (sosem hitte el, amit
mondtunk neki s amit óhajtottunk, hogy elhiggyen) a kétségnek árnyéka
nélkül hitte, amit az ő osztálybelije mesélt, akármilyen képtelenség volt is
és sértette egyben a mi gondolatainkat, mert egyfelől az a mód, ahogyan
állításainkat meghallgatta, hitetlenségéről tanúskodott, másfelől az a
hangsúly, amellyel elismételte előttünk (mivel a közvetett beszéd lehetővé
tette neki, hogy büntetlenül intézze hozzánk a legszörnyűbb szidalmakat)
egy szakácsnő kijelentését, aki gazdáit megfenyegette, és bár ezer
kedvezményt kapott tőlük, mindenki előtt „szemét népségnek” titulált, azt
bizonyította, hogy a szakácsnő szava szentírás a számára. Françoise még
azt is hozzátette: „Ha én vagyok az asszonya, hát bizony bántott volna a
dolog.” Igen gyönge rokonszenvünk ellenére a negyedik emeleti hölgy
iránt, hiába vonogattuk a vállunk, mintha hihetetlen mesét, igen rossz
példabeszédet hallanánk, az elbeszélő hangja éreztetni tudta e dühítő
kijelentés vitathatatlanul sértő, bántó élét.
De mint ahogy a szépírók gyakran olyan hatalmas
figyelemösszpontosításra képesek (amely alól felmenti őket a politikai
szabadság vagy az irodalmi anarchia rendszere), amikor mintegy köti őket
egy fejedelem zsarnoksága vagy egy poétikáé, a prozódiai szabályok vagy
egy államvallás szigora, ugyanígy Françoise, ha nem volt módja mindent
kimondó egyenességgel szólni, úgy beszélt, mint Teiresziasz, s úgy írt
volna, mint Tacitus. Amit nem fejezhetett ki közvetlenül, egyetlenegy
mondatba zárta, de olyanba, hogy nem utasíthattuk vissza önvád nélkül,
vagy még egy mondatba se, csupán hallgatásba, vagy egy tárgy ilyen vagy
olyan elhelyezési módjába.
Így, ha valamily hanyagságból az asztal közepén más levelek közt
hagytam egy bizonyos levelet, amelyet nem volt szabad látnia, például
azért, mert olyan rosszakarattal beszéltek benne róla és úgy, hogy
egyformán nagynak látszott mind a címzett, mind a feladó rosszakarata
Françoise iránt, este, ha nyugtalanul hazaértem s bementem a szobámba,
rendbe és teljes halomba rakott leveleimet látva azonnal szemembe ötlött
a vádoló bizonyíték, mint ahogy szemébe ötlött már Françoise-nak, aki ezt
a levelet legfelül, szinte a többitől külön tette, olyan nyilvánvalósággal,
amely felért a nyelvi ékesszólással, s már az ajtóban megremegtem tőle,
akárcsak egy sikoltástól. Remekelt az ily elrendezésekben, amelyeknek az
volt a céljuk, hogy értesítsék a szemlélőt Françoise távollétében, hogy
Françoise is tud már mindent, és legyen már tisztában vele, amikor ő,
Françoise is belép. Hogy beszéltessen egy lélektelen tárgyat, ahhoz olyan
tehetsége volt, mint Irving vagy Frédérick Lemaître lángeszének és
türelmes művészetének. Most is, hogy Albertine fölé és fölém tartotta a
már meggyújtott lámpát oly módon, hogy nem hagyta árnyékban a lány
testének az ágytakarón hagyott és még jól látható nyomait, Françoise
olyan volt, mint egy festményen a „Törvény, amely megvilágítja a Bűnt”.
Albertine arcát is megvilágította a fény, és felviláglott ugyanaz a
napsütötte szín, amely már Balbecban is elbájolt. Ez az arc, amely
egészében olykor, szabad levegőn, sápadt és halovány volt, most
ellenkezőleg, ahogy a lámpa megvilágította az oly fénylő, oly egyformán
aranyló, feszes és sima bőrét, némely virág árnyalatos színeivel lehetett
volna összevetni. De Françoise váratlan belépése meglepett, s
felkiáltottam:
– Micsoda, már itt a lámpa? Úristen, milyen erős a fénye!
A célom bizonyosan az volt ezzel a második mondattal, hogy
eltitkoljam a zavaromat, az elsővel meg, hogy magyarázzam a
késedelmemet. Françoise kegyetlen kétértelműséggel felelt:
– Talán bizony elojtsam?
– Oltsam – súgta a fülembe Albertine, akinek ez a bensőséges
elevensége egészen elbűvölt, mivel így egyszerre mesterének s
bűntársának avatott, s e lélektani állítást nyelvtani javításának kérdő
tónusával éreztette.
Mikor Françoise elhagyta a szobát, s Albertine újra az ágyamra ült, így
szóltam:
– Tudja-e, hogy attól félek, hogy ha tovább is így folytatjuk, nem állom
meg, hogy meg ne csókoljam magát.
– Haj, pedig az nagy baj lenne.
Nem engedtem mindjárt ennek a felhívásnak. Más talán ezt
fölöslegesnek is vélte volna, mert Albertine-nak oly érzéki s behízelgő
volt a beszédmódja, hogy puszta beszédével is szinte megcsókolta az
embert. Egyetlen szava csupa kedvezés volt, s társalgása csókokat hintett
az emberre. S amellett ez a felhívás igen kellemes is volt. S éppolyan
kellemes lett volna egy másik csinos, vele egykorú lánytól; de mostan,
hogy Albertine olyan közel került hozzám, többet szerzett nekem, mint
örömet, több, szépséggel telített kép közvetlen összehasonlítását.
Emlékeztem arra az Albertine-ra, mikor először láttam a tengerparton,
mintegy a tenger vizére festve, ahol olyannak tűnt, mint az olyan színházi
látomás, mikor nem tudjuk, hogy azzal a színésznővel van-e dolgunk,
akinek a színlap szerint játszania kellene, vagy egy segédszínésznővel, aki
e pillanatban helyettesíti, vagy pedig egy közönséges vetítéssel. Aztán a
valóságos nő elvált a színpadi fénycsóvától, hozzám jött, de csak hogy
észrevehessem, hogy a valóság világában egy cseppet sem volt az az
engedékeny szerelmes, amilyennek a mágikus képen képzeltük.
Megtudtam, hogy nem nyúlhatok hozzá, nem csókolhatom meg, csak
beszélnem lehet vele, hogy az én számomra csak oly nő, mint azok az
ehetetlen jáspisszőlők, amelyeket régente az asztalokra tettek díszül, nem
igazi szőlőfürtök. És most a harmadik síkon olyan valóságnak tűnt fel,
mint amikor megismertem másodízben, de éppolyan könnyű
zsákmánynak, mint a legelsőn; könnyűnek, s annál gyönyörűségesebbnek,
mert sokáig azt hittem, hogy nem az. Ismeretem többlete az ő eddigi
életéről (nem oly sima, nem oly egyszerű életről, mint eleinte hittem)
egyelőre agnosztikus volt. Mit állíthatunk egyáltalán, mikor az, amit
először valószínűnek hittünk, később tévesnek mutatkozott, s harmadszor
igaznak tűnik? (S fájdalom, még nem jutottam Albertine-ról való
felfedezéseim végére.) Mindenesetre, ha nem is lett volna romantikus
vonzóereje annak a gazdag ismeretnek, amelyre, feltárván egymás után a
különböző rétegeket, az élet tanított (s amely vonzóerő épp a fordítottja
volt annak, amelyet Saint-Loup élvezett a rivebelle-i vacsorák alatt, mikor
azok közt az álarcok közt, amelyeket az élet borított egymás után egy
nyugodt arcra, oly vonásokat fedezett fel, amelyeket már egykor
csókjaival illette), az a tudat, hogy Albertine arcát lehetséges
megcsókolnom, az én szememben talán nagyobb öröm volt, mint az a tény,
hogy megcsókolom. Mily különbség aközött, hogy magunkévá teszünk
egy nőt, akire csak testünk tapad, mert hisz az csak húsdarab, s aközött,
hogy magunknak tudjuk a parton, a barátnők között feltűnt fiatal lányt,
bizonyos napokon, amikor még azt sem tudjuk, miért reszketünk épp
ezeken (és nem más napokon), mert félünk, hogy nem látjuk viszont talán.
Az élet készségesen feltárta az ember előtt annak a kislánynak a regényét,
s hogy láthassa, kölcsönadott egy optikai műszert, azután egy másikat, és a
testi vágyhoz hozzáadta kísérőül azokat a szellemi és kevésbé kielégíthető
vágyakat, amelyek nem ocsúdnak fel zsibbadtságukból és hagyják, hogy a
másik egyedül menjen tovább, mikor az csak egy húsdarab birtoklását
akarja, de ők egy régiónyi emlék birtoklásáért, ahonnan fájón száműzve
érzik magukat, forgószélként támadnak fel körülötte, felduzzasztják, de
nem követhetik a beteljesülésig, az egyesülésig, amely a kívánt formában,
az anyagtalan valóság formájában egyszerűen lehetetlen, és félúton várnak
rá, s amikor visszatér, újra hozzászegődnek és továbbkísérik; ha
megcsókolnám azt az arcot, amelyről oly sokáig álmodoztam – ahelyett,
hogy az első utamba akadóét, akinek bármilyen üde is arca, de névtelen, és
semmi titka sincs, sem bűvös varázsa –, annyi lenne, hogy végre
megtudnám, milyen is egy gyakran látott szín íze és aromája. Csak egy nőt
láttunk, az élet egy díszletének mindennap észrevehető képét, mint
Albertine-t a tengerre vetítve, s most e képet elválaszthatjuk a hátterétől,
magunk mellé tehetjük, és lassanként megismerhetjük formáit, színeit,
minthogyha egy sztereoszkóp üvege mögé helyeztük volna. Ezért van az,
hogy a nem könnyű és kissé nehezen meghódítható nők, akiket nem
kaphatunk meg azonnal, sőt akikről azt sem tudjuk, meghódíthatjuk-e őket
valaha is, az egyedül érdekesek. Mert megismerni, megközelíteni,
meghódítani őket azt jelenti, hogy megváltoztatjuk az emberi kép
formáját, nagyságát, reliefjét, ez a relativizmus feladata egy nő testének,
egy nő életének értékelésében, akinek a szépségét mintegy újra
viszontlátjuk, amikor újra felveszi karcsú körvonalait az élet külső
díszletében. Azok a nők, akiket először a kerítőnőnél ismerünk meg, nem
érdekesek, mert nem változnak.
Másfelől Albertine-hoz fűződött szorosan a tengerparti benyomások
egész sorozata, amelyeket a magam szempontjából különösen kedvesnek
tartottam. Úgy éreztem, mintha a lány arcának a két felén egyúttal az
egész balbeci tengerpartot csókoltam volna.
– Ha igazán megengedi, hogy ezúttal megcsókoljam, szeretném
elhalasztani egy kicsit későbbre és jól megválasztani az idejét. Csakhogy
akkor nem szabad elfelejtenie, hogy megígérte. Szükségem volna egy
utalványra: „bon egy csókra”.
– Alá is kell talán írnom?
– Hogyha mindjárt most megkapnám, számíthatok később még egyre?
– Mulattat a nyugtáival, időnként majd ki-kiállítok egyet.
– Még egy szót, mondja, tudja, Balbecban, amikor még nem ismertem,
olyan sokszor kemény és ravasz volt a tekintete, nem mondhatná meg,
mire gondolt azokban a pillanatokban?
 – Ó, igazán nem emlékszem.
– Nézze, majd segítek, egy szép napon Gisèle barátnője átugrott
összetett lábbal egy széken, ahol pedig egy öregúr ült. Próbáljon
emlékezni arra, mit gondolt abban a pillanatban.
– Gisèle-lel jöttünk össze a legkevesebbet, a bandához tartozott, ha
tetszik, de nem egészen. Arra gondolhattam akkor, hogy milyen neveletlen
és közönséges.
– Ó, ez minden?
Szerettem volna, mielőtt megcsókolom, újra azzal a titokzatossággal
körülvenni, amit csak én éreztem benne felém áradni a tengerparton,
mielőtt megismerhettem volna, megtalálni benne a vidéket, ahol azelőtt
élt; vagy helyette legalább, ha már a vidéket nem ismertem, beleplántálni
balbeci életünk minden emlékét, az ablakom alatt hullámzó tenger
zúgását, a gyermekek kiáltásait. De ahogy tekintetem végigsiklott
orcáinak szép rózsaszín üveggolyóján, melynek szelíden hajló felülete
szép, fekete hajának első fürtjeinél tűnt el, ahonnét dús haja hullámosan,
hol hegyet, hol völgyet formálva, hullott vállára, azt mondhattam
magamban: „No végre, ha Balbecban nem sikerült, ezúttal majd sikerül
megismernem ennek az ismeretlen rózsának az ízét, vagyis Albertine arca
két felét. És mivel azok a mágikus körök, amelyeken átvihetjük a dolgokat
és az élőlényeket életünk folyamán, nem éppen igen számosak, talán a
magam életét bizonyos tekintetben beteljesedettnek tarthatom, amikor
annak a virágzó arcát, akit távoli keretétől elválasztottam, s mindenki
közül kiválasztottam, erre az új síkra vezettem, ahol végre az ajkammal is
megismerem.” Azért mondtam ezt, mert azt hittem, hogy van ismeretség
az ajkak révén; azt mondtam magamban, hogy ismerni fogom ennek a
húsból való rózsának az ízét, mert arra nem gondoltam, hogy az ember, aki
szemmel láthatóan kevésbé fogyatékos teremtés, mint a mackó vagy még
inkább, mint a bálna, híjával van mindazonáltal egynéhány lényeges
szervnek, s különösen nincs neki egy sem, amely a csókra szolgálna. E
nem létező szervet az ajkakkal helyettesíti, s így oly eredményhez jut,
amely kissé kedvezőbb, mintha szerelmét egy szarvval kellene simogatnia.
De az ajkak, amelyek arra valók, hogy az ínyhez vezessék azt az ízt, amely
vonzza őket, be kell hogy érjék, anélkül, hogy megértenék tévedésüket és
bevallják csalódásukat, hogy e megkívánt s áthatolhatatlan arcnak a
zárához ütődjenek, s hogy a felületén mozogjanak. És például ebben a
pillanatban, amikor az ajak az élő hússal érintkezik, még abban az esetben
is, ha az ajak gyakorlottabb s többre is képes volna, akkor sem tudná
jelenleg azt az ízt elérni, mert e vigasztalan zónában, ahol nem találhat
táplálékot, egyedül van, a tekintet meg a szaglás segítsége nélkül. Először
is oly mértékben, ahogy a szám mindinkább közelebb került az arcához,
amelyet pillantásaim már kiszemeltek, hogy megcsókoljak, e pillantások,
ahogy irányt változtattak, egyre újabb arcot láttak; a nyak, hogyha
közelebbről, mintegy nagyítóüveggel néztük, bőrének szemcséitől olyan
izmosnak látszott, ami egészen megváltoztatta az arc igazi jellegét.
A fotográfia – amely legújabban olyan fogásokat alkalmaz, hogy
odakicsinyíti egy katedrális tövéhez mindazokat a házakat, amelyek
gyakran közelről majdnem olyan magasak, mint a tornyok – olyan
megtévesztően vonja össze zárt alakzatba ugyanazokat az épületeket, mint
ahogy csapatait egy szétszórt rendben felsorakozott ezred, egymáshoz
közelítve a Piazzetta két oszlopát, amelyek az imént még egymástól távol
voltak, eltávolítva a közeli Salutét, s egy halvány és elmosódott háttérrel
sikerül egy roppant horizontot egyetlen híd ívébe foglalni, egy ablak
egyetlen nyílásába, egy előtérben álló fa levelei közé, ha ez erősebb
tónusú, s ugyanazon templom köré csoportosítani, egymás után, minden
más templom árkádjait – mert csak a fotográfia képes – mint a csók –
napvilágra hozni száz és száz dolgot egy olyan dologról, aminek jellege
véglegesnek látszik, és ami azért ugyanaz a dolog, mivel mindegyik
csupán a megfelelő távlat törvényszerű függvénye. Röviden, mint
Balbecban, ahol Albertine gyakran látszott önmagától különbözőnek,
ezúttal is – az a jelenség, mintha csodálatosan felgyorsulna a távlatok
egymásutánjának s a színek változásának sebessége, mely ugyanannál a
személynél a vele való különböző találkozásokkor figyelhető meg,
mindezt én néhány pillanat alatt akartam megvalósítani, úgy, hogy kísérlet
útján állítom elő ezt a bizonyos jelenséget, amely oly különbözőkké teszi
egy élőlény ugyanazon egyéniségét és napvilágra hozza (az egyiket a
másikból húzva ki, mint egy dobozból) az összes lehetőséget, amit
egyénisége magába zár –, amint ajkammal gyorsan közeledtem arcához,
legalább tíz Albertine-t láttam; ez az egyetlen fiatal lány olyan volt, mint
egy több fejű istennő, s az, akit utoljára láttam, ha közeledni próbáltam
hozzá, helyet adott rögtön egy másiknak. Legalábbis, míg nem értem
hozzá, ebből a fejből, amelyet jól láttam, könnyű illat áradt felém. De
sajnos – mert a csók számára orrcimpánk s szemünk éppen olyan rossz
helyen van, mint az ajkunk, amely rosszul van metszve –, hirtelen a
szemem már nem látott, utána az orrom szétlapulva nem érzett semmi
illatot, s mivel így nem ismertem meg jobban a megkívánt rózsa ízét,
megtudtam e gyűlöletes jelekből, hogy végre megcsókoltam Albertine
arcát.
Vajon azért, mivel a balbeci jelenet ellenkezőjét játszottuk
(testhelyzetünkkel), vagyis hogy most én feküdtem, s ő állt, készen rá,
hogy kitérjen egy hirtelen támadás elől, s kedve szerint irányíthassa az
élvezetét, engedte-e most oly könnyen azt, amit olyan szigorú arccal
tagadott meg tőlem egykoron? (Kétségtelen, hogy egykori arcának
kifejező érzékisége, amely most is eluralkodott vonásain ajkamnak a
közeledtén, csak végtelenül kis mértékben, egy apró vonal eltérésében
különbözött az egykoritól, viszont ebbe beleférne az a távolság, ami
fennáll annak az embernek a tette között, aki megöl egy sebesültet, és azé
között, aki talpra állni segíti – egy fenséges és egy ijesztő arc közötti
távolság.) Mivel nem tudtam, hogy megváltozott magatartását annak az
ismeretlen jótevőnek tulajdoníthatom és köszönhetem, aki az utolsó
hónapok egyikében Párizsban vagy Balbecban az én javamra dolgozott,
arra gondoltam, hogy kölcsönös helyzetünk volt e változás fő oka.
Albertine mégis más okkal hozakodott elő, éspedig pontosan ezzel: „Ó,
akkor ott, Balbecban, merthogy még nem jól ismertem magát, azt
hihettem, hogy valami rossz szándéka van velem.” Ez a magyarázat
egészen megzavart. Albertine bizonnyal őszintén mondta. Egy nő oly
nehezen ismeri fel tagjainak mozgásából, testét borzongató érzéseiből egy
fiúpajtásával való együttléte folyamán, azt az ismeretlen félrelépést,
amelytől reszket, hogy egy idegen szándékosan rábírja!
 Mindenesetre, bárminők voltak azok a módosulások, amelyek egy ideje
életében történtek, s amelyek talán megmagyarázhatták volna, hogy oly
könnyen engedett pillanatnyi és csak testi vágyamnak, míg Balbecban
ugyanezt undorral utasította vissza ébredő szerelmemnek, egy még
meglepőbb módosulás ment ezúttal végbe Albertine-ban, még az este,
mihelyt simogatásai meghozták nekem azt a kielégülést, amelyet észre
kellett vennie, és amely, féltem, az ellenszenv és a sértett szemérem
ugyanolyan kis mozdulatát váltja ki belőle, mint egykor Gilberte-ből,
hasonló pillanatban, a sűrű babérbokrok mögött, a Champs-Élysées-n.
Épp az ellenkezője történt. Már amikor az ágyra fektettem, és simogatni
kezdtem, Albertine olyan arcot öltött, amilyent még sose tapasztaltam
nála: beleegyezőn jóindulatút, majdnem gyermekien egyszerűt. Letörölvén
arcáról minden szokásos mellékgondolatot vagy szándékot, az élvezetet
megelőző perc, mint az, amely a halált követi, megfiatalodott vonásainak
a gyermekkor ártatlanságát adta vissza. S bizonnyal minden olyan lény,
akinek most hirtelen tehetsége kerül előtérbe, szerény lesz, szorgalmas és
kedves; főképp pedig, ha ezzel a tehetséggel valami nagy örömet tud
nekünk adni, ő maga is boldog lesz, s azt akarja, hogy örömünk minél
teljesebb legyen. De Albertine arcának ebben az új kifejezésében több
volt, mint hivatásszerű önzetlenség, lelkiismeretesség s nagylelkűség,
több, mint a szokásos és hirtelen odaadás egy fajtája; mélyebbre szállt
saját gyermekkoránál, fajának fiatalságára szállt vissza. Teljesen
különbözve tőlem, aki semmi egyebet, csak testi enyhületet kívántam, s
végre meg is kaptam, Albertine láthatólag úgy találta, hogy a maga
részéről bizonyos durvaság volna azt hinni, hogy ezt a testi gyönyörűséget
semmiféle mélyebb érzelem nem kísérte, s hogy végleg befejezettnek
tekint valamit. Ő, aki az imént még olyannyira sietett, most, mivel
biztosan azt gondolta, hogy a csókok magukba foglalják a szerelmet is, a
szerelem pedig elsöpör minden más kötelességet, azt mondta, mikor
emlékeztettem a vacsorára:
– De az igazán nem számít, utóvégre még bőven van időm.
Mintha feszélyezte volna, hogy azonnal felkeljen azután, amit
cselekedett, mintha feszélyezné valami illendőségi szabály, mint
Françoise-t, aki azt hitte, ha nem is szomjas, akkor is el kell neki fogadnia
illendően és vidáman a Jupien kínálta pohár italt, és el sem mert volna
addig menni, míg az utolsó kortyot fel nem hajtja, bármily fontos
kötelesség hívta volna is. Albertine – és talán ez volt az egyik oka és még
egy másik, amint majd később látjuk, amiért öntudatlanul vágyódtam
utána – egyik megtestesítője volt a kis francia parasztlánynak, akinek
kőből való mása ott van Saint-André-des-Champs-ban. Benne is megvolt,
mint Françoise-ban – aki persze csakhamar halálos ellensége lett –, a
vendéggel s az idegennel való udvariasság, az illemtudás, az ágy tisztelete.
Françoise, aki nagynéném halála után meg volt győződve róla, hogy
csak siralmas hangon emlegetheti, a leánya házasságát megelőző
hónapokban viszont felháborítónak találta volna, hogy leánya, ha a
vőlegényével sétál, ne fogja közben egyre a fiú karját.
És Albertine, nem mozdulva mellőlem, így szólt:
– Szép haja van, igazán szép a szeme, maga aranyos.
Mikor emlékeztettem rá, hogy már későre jár, s hozzátettem: „Nem
hiszi el?”, azt felelte, ami tán igaz is volt, de csak két perce és pár óráig:
– Mindig hiszek magának.
Beszélni kezdett rólam, családomról, társadalmi környezetemről. Azt
mondta: „Ó, jól tudom, szüleinek előkelő ismerősei vannak. Barátjuk,
többek közt, Robert Forestier, meg aztán Suzanne Delage.” Az első percre
ezek a nevek nem jelentettek semmit sem. De hirtelen eszembe jutott,
hogy csakugyan játszottam a Champs-Élysées-n Robert Forestier-val, akit
azóta sosem láttam. Ami meg Suzanne Delage-t illeti, az Blandais-né
unokahúga volt, s egyszer egy táncórára kellett mennem vele, sőt egy kis
szerepet is kellett volna játszanom egy egyfelvonásos kis vígjátékban a
szüleimnél. De, féltem tőle, hogy majd kitör belőlem a nevetés, vagy
elered az orrom vére, így hát nem mertem hozzájuk elmenni, s nem is
láttam őt sohasem. Legfeljebb azt hihettem, hogy Swannék tollas kalapú
nevelőnője náluk is volt azelőtt, de lehet, hogy az a nevelőnő a testvére
volt, vagy a barátnője. Bizonygattam Albertine-nak, hogy Robert Forestier
és Suzanne Delage igen kevés helyet foglaltak el az én életemben. „Lehet,
de a három anya igen jól ismeri egymást, ebből pedig látható, hogy hol a
maguk helye a társaságban. Sokszor találkozom Suzanne Delage-zsal az
avenue de Messine-en, kitűnően öltözködik.” Anyáink persze nem
ismerték egymást, legfeljebb Bontemps-né képzeletében, aki tudva, hogy
valaha játszottam Robert Forestier-val, s úgy látszik, azt hitte, hogy pár
verssort is szavaltam neki, mindjárt arra következtetett, hogy családi
kapcsolatok vannak köztünk. Sosem ejtette ki, mondták, anyám nevét,
hogy ne tette volna hozzá: „Ah, igen, a Delage-ok meg a Forestier-k
köréből”, s ily módon a szüleimet olyan társasági rangra emelte, amit ők
egyszerűen meg sem érdemeltek.
Egyébként Albertine társasági fogalmai roppantul ostobák voltak. Azt
hitte, hogy Simonnet-k két n-nel nemcsak az egy n-es Simonet-knál,
hanem minden lehetséges teremtménynél alsóbbrendűek voltak. Ha
valakinek ugyanaz a neve van, mint minekünk, anélkül, hogy a
családunkból való lenne, már megvan az ok rá, hogy mindjárt meg is
vessük. Szó sincs róla, vannak kivételek. Megtörténhet, hogy két Simonnet
(akiket bemutatnak egymásnak egy összejövetelen, ahol szükségét érezzük
annak, hogy beszéljünk bármiről, s ahol egyébként tele vagyunk optimista
hangulattal, mint például egy gyászmenetben, amely a temetőbe tart),
látva, hogy egyforma a nevük, kölcsönös jóakarattal s eredmény nélkül
keresnek valamilyen rokoni kapcsolatot. De ez kivételes eset. Sok a
kevéssé tiszteletreméltó ember, de ezt nem tudjuk, vagy nem törődünk
vele. De ha a hasonló nevek miatt a nekünk szánt leveleket őnekik
kézbesítik, vagy vice versa, gyakran jogosan bizalmatlankodni kezdünk
abból a szempontból, hogy mit is érnek. Félünk a tévedésektől, s hogy
megelőzzük őket, már előre megvető arckifejezéssel beszélünk a
névrokonokról, ha szóba kerülnek. Ha látjuk az újságban a nevünket,
amelyet ők is viselnek, úgy érezzük, hogy visszaélnek vele. A társaság
többi tagjának vétkeit közömbösen vesszük. Hasonló nevű embertársainkat
annál súlyosabban ítéljük meg. A többi Simonnet iránt érzett gyűlöletünk
már csak azért is erősebb, mert nem egyéni, hanem öröklés útján került
hozzánk. Két nemzedék elég hozzá, hogy csak a sértő fintorra
emlékezzünk, amelyet a nagyszülők vágtak a többi Simonnet neve
hallatára; nem tudjuk, mi volt ennek az oka; nem csodálnánk, ha azt
hallanánk, hogy az egész egy gyilkossággal kezdődött. Egészen addig a
gyakorta bekövetkező napig, mikor egy Simonnet s egy másik Simonnet
közt, akik nem állnak egymással semmiféle rokonságban, házasság
kötődik a végén.
Albertine nemcsak hogy megemlítette Robert Forestier-t és Suzanne
Delage-t, de önkéntelenül a bizalmasságnak annál a kötelezettségénél
fogva, amelyet a testek közelsége formál, legalábbis az elején, az első
fázis tartamára, s mielőtt még egy sajátos kétszínűséget teremtene s
titkolódzást ugyanaz iránt, Albertine a családjáról s Andrée nagybátyjáról
egész históriát mesélt, amelyről még Balbecban egy szót sem volt
hajlandó szólni, de most nem gondolt rá, hogy valamit is titkolnia kellene
előttem. Most, ha legjobb barátnője mondott volna valamit énellenem,
kötelességének tartotta volna, hogy azt nekem elmondja. Erősködtem,
hogy menjen már haza, végre mégis távozott, de olyan nagy zavarban az
én durvaságom miatt, hogy végül elnézően nevetett, mint az a háziasszony,
akihez valaki házikabátban állít be, s aki így is fogadja az illetőt, de
akinek ez mégsem közömbös.
– Nevet? – kérdeztem.
– Nem nevetek, csak mosolygok – válaszolta gyöngéden. – Mikor
látom? – tette hozzá, mint aki úgy veszi tudomásul azt, amit mi az imént
tettünk, mintha legalábbis az előjátéka lett volna egy nagy barátságnak
(noha az ennek szokás szerint a végső megkoronázása), egy már előtte
létező barátságnak, amelyet fel kellett fedeznünk, megvallanunk
egymásnak, s amely egyetlen magyarázata volt annak, amit elkövettünk.
– Mivel felhatalmazott rá, mihelyt lehet, felkeresem.
Nem mertem neki megmondani, mindent attól teszek függővé, hogy
milyen lesz a találkozásom Stermariánéval.
– Fájdalom, csak váratlanul kerülhet rá sor, sohasem tudom előre –
tettem hozzá. – Felkereshetem egyszer este, amikor majd szabad leszek?
– Igen, hamarosan lehetséges lesz, mert nénémtől független lesz a
bejárás hozzám. De ebben a percben még lehetetlen. Mindenesetre
eljövök, akár itthon van, akár nincs, holnap vagy holnapután délután.
Akkor fogad csak, ha tud.
 Az ajtóhoz érve csodálkozott, hogy én nem előztem meg, s felém
nyújtotta az arcát, gondolva, már nincs szükség semmiféle durva testi
vágyra, hogy most megcsókoljuk egymást. Mivel mint az imént szőtt
közös és rövid kapcsolatok azok közé tartoztak, amelyekhez olykor egy
teljes és bensőséges viszony s a szív választása vezet, Albertine azt hitte,
köteles rögtönözni, s az ágyamban imént váltott csókjainkat megtetézni
azzal a bizonyos érzelemmel, mely csókok még csak az érzelem előjelei
lehettek egy lovag és választott hölgye között, egy középkori lantos
képzelete szerint.
Mikor a pikárdiai lány, akit kapubejáratába faraghatott volna a Saint-
André-des-Champs kőfaragója, elvált tőlem, Françoise levelet hozott,
amely örömmel árasztott el, mert Stermariánétól jött, aki beleegyezett a
szerda esti vacsorába. Stermariánétól, azazhogy az én számomra többtől,
mint a valóságos Stermariánétól, attól, akire egész nap gondoltam
Albertine érkezése előtt. A kezdődő szerelemnek szörnyű cselfogása az,
hogy érzelmeinket egy olyan nővel kapcsolatban lobbantja föl, aki nem a
külső világból való, hanem csak bábu, aki agyunk belső terméke,
egyébként az egyetlen, aki mindig rendelkezésünkre áll, az egyetlen, aki
valóban a miénk, akit az emlékezet szabad játéka – majdnem oly teljes,
mint a képzeleté – olyan különbözővé tehet magától a valóságos nőtől,
mint amilyen a tőlem megálmodott Balbec volt a valódi Balbectól; aztán
pedig magát a valódi nőt arra kényszerítjük lassanként, hogy erre a
kiagyalt teremtésre hasonlítson, hogy ne szenvedjünk.
Albertine miatt annyira elkéstem, hogy a színdarabnak már vége volt,
amikor Villeparisis-néhoz értem; s mivel nem nagyon óhajtottam a kifelé
induló meghívottak hullámába sodródni, akik, mind, távozás közben, a
nagy újságot elemezték, az állítólagos válás kimondását Guermantes
herceg és hercegnő között, leültem, míg sor nem kerül rá, hogy a
háziasszonyt üdvözölhessem, a második szalon egyik üresen maradt kis
pamlagjára, amikor az elsőből, ahol bizonnyal a széksorok
legeslegelsőjében ült, maga Guermantes hercegné jött felém, felséges
léptekkel, pompásan és dúsan hosszú, sárga selyemruhájában, amelyen
óriási, fekete mákvirágok domborodtak. Hogy megpillantottam, a
legcsekélyebb izgalmat sem éreztem. Egy nap, mikor anyám két kezét a
homlokomra illesztve (mint ahogy szokta, mikor félt, hogy valami bánatot
okoz nekem), és így szólva: „Hagyd abba végre a sétáidat, hogy
találkozhass Guermantes-néval, hisz már az egész ház rólad beszél.
Egyébként lásd, nagyanyád mily beteg, igazán komolyabb dolgokkal is
foglalkozhatnál, mint hogy egy oly nő útját figyeld, kövesd, aki még
álmában sem gondol rád”, hirtelen, mint egy hipnotizáló, aki messzi
országból hoz vissza, ahol magadat képzelted, s felnyitja a szemedet, vagy
mint egy orvos, aki emlékeztetve a kötelesség és a valóság parancsára,
kigyógyít egy képzelt bajból, amelyben eddig tetszelegtél, anyám is
felébresztett engem egy nagyon is hosszan tartó álomból. Az ezt követő
napot arra szántam, hogy búcsút mondok ennek a veszkődésnek, amelyről
végleg lemondtam; órák hosszat énekeltem sírva Schubert Búcsú-ját:

...Isten veled, angyalok földi mása,

Hars hangok hívnak messzi távozásra...

És ezzel az egésznek vége volt. Abbahagytam reggeli sétáimat s oly

könnyen, hogy akkor azt jósoltam magamnak, amit majd később tévesnek
találtam, hogy életem folyamán könnyen meg fogom azt is szokni, hogy
akár egyetlen nőt se lássak. S mikor később Françoise elmesélte, hogy
Jupien, nagyobbítani óhajtva az üzletét, helyiséget keres ebben a
városnegyedben, mivel szerettem volna egy neki valót találni (ugyanakkor
boldogan, hogy sétálhatok kinn az utcán, amelynek vidám zsivaját tisztán
hallottam már az ágyamból is, mint Balbecban, s hogy láthatom a
tejcsarnokok felhúzott vasfüggönyei alatt a kis tejeslányokat fehér
köpönyegükben), újrakezdhettem régi sétáimat. Egyébként igen szabadon;
tudtam, nem abból a célból teszem, hogy Guermantes-nét lássam: mint az
oly nő, aki csupa óvatosság, amíg egy barátja van, de attól fogva, hogy
szakított vele, elöl hagyja a leveleit, s azt sem bánja, hogy ha férje
felfedezi ballépése titkát, amitől annyira félt akkor, amikor elkövette.
Elszomorított, mikor rádöbbentem, hogy majdnem minden házban
laktak szerencsétlen emberek. Emitt a feleség egyre azon sírt, hogy az ura
megcsalja. Másutt meg ellenkezőképp történt. Megint másutt egy
szorgosan dolgozó anya, akit részeges fia egyre vert, iparkodott
szenvedését eltitkolni a szomszédok előtt. Az emberiség egyik fele
folytonosan siránkozott. S amikor ezt megtudtam, olyan kétségbeejtőnek
találtam a helyzetet, hogy azt kérdeztem magamban, nem a házasságtörő
nőnek vagy férfinak van-e igaza (mivel csak azért hűtlenkedtek, mert a
törvényes boldogság lehetetlen volt a számukra, s a férfiak meg a nők
egyébként kedvesek és becsületesek voltak mindenkivel, kivéve a tulajdon
feleségükkel vagy férjükkel). Később már nem is láttam az okát annak,
hogy reggeli sétáimmal hasznára legyek Jupiennek. Megtudtuk ugyanis,
hogy udvarunk műasztalosának, akinek a műhelyét csak egy igen vékony
fal választotta el Jupien boltjától, felmond a házgondnok, mert az igen
nagy lármát csapott kopácsolásával. Jupien álmában sem remélhetett
jobbat, mert a műhely alagsora, amely a különféle faféleségek raktára volt,
egyenes összeköttetésben volt a mi pincéinkkel. Jupien odatehetné hát a
szenét, lebonthatja a válaszfalat, s egyetlen nagy boltja lenne végre. Így
egyszer – mivel Jupien igen magasnak találta a herceg szabta árat és nem
bánta, ha mások is megtekintik a műhelyt, abban reménykedve, hogy a
herceg, megunva a várakozást egy újabb lakóra, elfogadja végül az
alacsonyabb lakbért is – Françoise, látva még késő este is, mikor már
senki sem jött, a bolt ajtajára kifüggesztett „Kiadó” táblát, csapdát
szimatolt a kapus részéről, aki oda akarja csalni Guermantes-ék inasának a
jegyesét (az üres boltban szerelmi menedéket találnának), hogy aztán
rajtacsípje őket.
Akárhogyan is volt, bár nem kellett keresnem új boltot Jupien számára,
tovább is jártam az utcákat, hogy sétáljak egyet ebéd előtt. Ezeken a
sétákon gyakran találkoztam Norpois úrral. Megtörtént, hogy egy
kollégájával beszélgetve több ízben is rám nézett, s miután alaposan
megvizsgált, visszafordult kollégájához, anélkül, hogy mosolygott volna
rám vagy üdvözölt volna, minthogyha egyáltalán nem ismerne. Mert
ezeknél a fontoskodó diplomatáknál egy bizonyos tekintetnek nem az a
célja, hogy megtudjuk, láttak bennünket, hanem hogy nem láttak
bennünket, s hogy kollégájukkal valami fontos ügyről kell beszélniük. Egy
magas hölgy, akivel gyakran találkoztam a házunk előtt, kevésbé
tartózkodó volt velem szemben. Mert, jóllehet nem ismertem,
visszafordult énfelém, várt rám – eredménytelenül – a boltosok kirakatai
előtt, mosolygott rám, minthogyha meg akarna csókolni, s úgy tett, mintha
hajlandó volna odaadni magát. Viszont jéghideg pillantást vetett rám, ha
esetleg ismerőssel találkozott. E reggeli sétákon, aszerint, hogy mi volt a
dolgom, akár egy jelentéktelen újság vásárlása, már régóta a legrövidebb
utat választottam, nem bánva, ha eltér a hercegnő megszokott sétáinak
irányától, viszont ha egybeesett velük, minden aggály és meggondolás
nélkül mentem végig rajta, mert már nem láttam annak a bizonyos tilos
útnak, ahol egy hálátlan hölgyet arra kényszerítek, hogy láthassam akarata
ellenére. De arra nem gondoltam, hogy a saját gyógyulásom – amely
normális magatartásra késztetett Guermantes hercegnő irányában –
párhuzamosan halad azzal, ami őbenne megy végbe, és képessé teszi majd
oly baráti s szeretetre méltó magatartásra, amivel most már nem törődtem.
Mindeddig az egész világ minden közös erőfeszítése csütörtököt mondott
volna a viszonzatlan szerelem rontó szelleme előtt. Az embereknél
hatalmasabb tündérek úgy döntöttek, hogy ebben az esetben semmi sem
segíthet mindaddig, amíg nem mondjuk ki őszintén szívünkben azt a szót,
hogy: „Megszűnt a szerelem.” Haragudtam Saint-Loup-ra, hogy nem vitt
el a nagynénjéhez. De, mint bárki, ő sem volt képes egy ily varázslatot
megtörni. Amíg szerettem Guermantes hercegnőt, a másoktól kapott
kedvességek, bókok egyenesen fájtak, nemcsak azért, mert nem tőle
kaptam őket, hanem mert nem is tudott róluk. De még ha tudott is volna
róluk, nem lett volna semmi hasznuk. De hát egy érzelem részleteiben
minden, még a távollét is, egy vacsora visszautasítása, vagy akár egy
öntudatlan, akaratlan ridegség többet ér minden kozmetikánál és a
legszebb ruháknál. Talán ezen a téren is volnának afféle „beérkezettek”, ha
ebben az értelemben taníthatnák a boldogulás művészetét.
Abban a pillanatban, amikor végigment a szalonon, és telítve olyan
barátok emlékeivel, akiket én nem ismertem, s akiket talán egy másik
estélyen hamarosan viszontlát, Guermantes-né észrevett a pamlagon
(teljesen közömbös arccal ültem ott, én, aki csak szeretetre méltó akartam
lenni, holott amíg szerettem, annyira iparkodtam, siker nélkül, közömbös
arcot vágni); irányt váltott, felém jött, s újra megtalálva az operai est
mosolyát, amelyet most már nem tüntetett el az a kínos érzés, hogy oly
valaki szereti, akit ő viszont nem szeret, így szólt:
– Nem, nem, ne zavartassa magát, megengedi, hogy egy percre leüljek
maga mellé? – és kecsesen felemelte roppant szoknyája szárnyait,
amelyek e mozdulat nélkül teljesen elborították volna a pamlagot.
Magasabb lévén, mint én, s ezt még növelte ruhájának a terjedelme,
majdnem megérintett csodálatos meztelen karjával, amelyet a láthatatlan s
megszámlálhatatlan sok pihe állandóan füröszteni látszott valami
aranyszínű füstpárában, s súroltak szőke hajfürtjei, amelyek felém küldték
illatukat. Mivel nem sok helye volt, nem tudott könnyen felém fordulni, s
mivel inkább maga elé, mint énfelém kellett néznie, arckifejezése
álmodozóvá szelídült, mint egy arcképen.
– Vannak hírei Robert-ról? – kérdezte tőlem.
Villeparisis-né épp akkor jött arra.
– Nohát, uram, szép későn jött, mikor anélkül is ritkán látjuk.
S mivel látta, hogy javában beszélgetek az unokahúgával, talán
feltételezte rólunk, hogy jobban ismerjük egymást, mint gondolta,
hozzátette:
– De nem szeretném zavarni az Oriane-nal való társalgását (mert a
kerítőnői szolgálat egy jó háziasszony kötelessége). Nem jönne vele
vacsorára hozzám szerda este?
Mivel ezen a napon kellett Stermariánéval vacsoráznom, a meghívást
visszautasítottam.
– S szombat este?
Anyám szombaton vagy vasárnap jön haza, nem volna szép tőlem, ha
nem vacsoráznám ővele. Ezt is elhárítottam.
– Ejh, úgy látszik, nem könnyen fogja meg magát az ember.
– Miért nem jön hozzám sohasem? – szólt Guermantes-né, amikor a
márkiné otthagyott bennünket, hogy gratuláljon a művészeknek, s egy
rózsacsokrot adjon a dívának, amelyet értékessé csak az adományozó keze
tett, mert különben csak húsz frankba került. (Ez volt a legnagyobb
tiszteletdíj, ha csak egyszer énekeltek nála. Akik minden délutánján és
estélyén közreműködtek, azok a márkinétól festett rózsákat kaptak
ajándékba.) – Bosszantó, hogy csak másoknál látjuk egymást. Ha nem akar
velem vacsorázni a nagynénémnél, miért ne jönne vacsorázni hozzám?
Néhányan, akik még maradtak, amily soká csak lehetett, bármiféle
ürüggyel, de akik végre elmentek, s látták, hogy a hercegnő, hogy
beszélgessen egy fiatalemberrel, oly szűk bútordarabon ül, amelyen csak
ketten férhetnek el, azt hitték, rosszul értesültek, s nem a hercegnő, hanem
a herceg kérte a válásukat, énmiattam. Utána persze siettek, hogy
továbbadják ezt a hírt. Én persze jobban tudhattam, mint bárki, hogy ez a
mendemonda hamis. De meglepett, hogy az ily nehéz időszakban, mint
egy még készülődő válás, a hercegnő nemhogy elszigetelődne, hanem
olyan valakit hív meg, akit alig-alig ismer. Gyanítottam, csak a herceg
nem akarhatta eddig, hogy engem fogadjon, s most, hogy elhagyja a
felesége, az asszony nem látott akadályt, hogy a neki tetszőkkel vehesse
magát körül.
Két perccel előbb bizony csodálkoztam volna, ha azt mondja valaki,
Guermantes-né szól majd, hogy látogassam meg, de hogy még vacsorára is
meghívjon! Hiába tudtam, hogy a Guermantes-szalonnak nem lehetnek oly
sajátosságai, aminőket a nevéből kifejtettem, de az a tény, hogy eddig nem
léphettem oda be, arra kényszerített, hogy oly szalonok életével
népesítsem be, amelyeknek leírását egy regényben vagy egy álomképben
véltünk látni, s bár tudtuk, éppolyan, mint a többi, egészen másként
képzeltük; közöttem és közötte a valóság válaszfala emelkedett.
Guermantes-éknál vacsorázni olyan volt, mint egy rég vágyott utazás
megvalósítása, mint képzeletem egy testet öltött kívánsága, mint
ismeretséget kötni egy álommal. Ha legalább azt hihettem volna, hogy oly
vacsoráról van szó, amelyre a háziak oly valakit hívnak meg, akit nem
akarnak mutogatni, akinek azt mondhatják: „Jöjjön, nem lesz egyáltalán
senki, csak mi”, s úgy tesznek, mintha félelmüket a páriának
tulajdonítanák, hogy egy asztalhoz ültetik a barátaikkal, sőt afféle
irigylésre méltó kivétellé formálják a meghitteknek fenntartva a magányos
vendég elszigeteltségét, aki, ha akarja, ha nem, vad marad és különösen
kedvelt. De épp ellenkezőleg, úgy éreztem, Guermantes-nénak az volt a
kívánsága, hogy a legkellemesebb oldaláról mutatkozva bűvöljön el,
amikor, mintegy a Fabrizio nagynénjéhez való megérkezés
ibolyaszépségét és egy Mosca grófnak való bemutatás csodáját idézve, így
szólt hozzám:
– Pénteken nem lenne szabad, egész kicsi társaság lesz nálam? Örülnék
neki. A pármai hercegnő is ott lesz nálam, igen aranyos teremtés;
egyébként meg sem hívnám önt, hogyha nem találkozhatna szimpatikus
emberekkel.
A közbülső nagyvilági rétegekben, amelyek valami állandó felfelé tartó
mozgásnak vannak kitéve, a család nem sokat számit, míg e mozdulatlan
rétegekben, ellenkezőleg, fontos szerepet játszik, mint például a
kispolgárságban és mint a hercegi arisztokráciában, mivel különösen ez
utóbbi felett, a maga sajátos szempontjából nézve, nincsen semmi.
Villeparisis „nagynénjük” s Robert barátsága énirántam különös és nem is
sejtett figyelem tárgyává tett engem Guermantes-né s barátai szemében,
talán mert mindig maguk közt s ugyanabban a körben éltek.
A hercegnő e rokonai révén bizonyos családi, mindennapos, közönséges
ismeretkörre tett szert, igen különbözőre attól, amilyent magunknak
elképzeltünk, s amelyben, ha egyszer benne vagyunk, nemhogy kiűznék
onnan tetteinket és hatásunkat, mint egy homokszemcsét a szemből vagy
egy vízcseppet a légcsőből, hanem ott maradnak velük, mintegy mélyen
beléjük vésődnek, s magyarázzák és mesélik őket, évekkel később is,
mikor mi magunk már rég megfeledkeztünk róluk, abban a palotában, ahol
csodáljuk, hogy megtaláljuk őket, akárcsak egy levelünket egy értékes
kéziratgyüjteményben.
Egyszerű elegáns emberek aránylag könnyen megvédhetik szalonjukat a
nagyon is sok látogatótól. A Guermantes-éké azonban nem volt olyan
sűrűn látogatott. Egy idegennek úgyszólván sohasem volt alkalma rá, hogy
a küszöbét átlépje. Ha egyszer a hercegnőnek megemlítettek valakit,
sosem gondolt az illető nagyvilági értékére, hiszen ezt ő adta neki,
nemhogy tőle kapta volna. Őt az igazi, emberi értékek érdekelték:
Villeparisis-né s Saint-Loup azt mondták neki, hogy nekem vannak ilyen
értékeim. S bizonnyal nem hitt volna nekik, ha nem vette volna észre,
hogy engem nem hívhatnak meg, amikor csak akarnak, vagyis hogy nem
ragaszkodom a nagyvilághoz, ami a hercegnő szemében azt jelentette,
hogy ez az idegen a „kellemes emberek” közé tartozik.
Látni kellett, ha oly nőkről beszélt, akiket nem nagyon szeretett, hogy
megváltozott mindjárt az arca, ha valamelyiket megnevezték, például a
sógornőjét. „Ó, ő olyan elragadó!” – mondta kétértelműn s határozottan.
Egyetlen oka rá csak az volt, hogy ez a hölgy nem akarta, hogy
bemutassák Chaussegros márkinénak és Silistrie hercegnőnek. Nem tette
hozzá, hogy ugyanez a hölgy neki, Guermantes hercegnőnek sem akarta,
hogy bemutassák. De azért ez megtörtént, s ettől a naptól fogva a mi
hercegnőnk egyre azon jártatta az elméjét, mint tudhatná meg, mi történik
ennél a kényes ízlésű hölgynél. Majd meghalt attól a vágyától, hogy ez a
hölgy fogadja. A nagyvilágiak annyira megszokták, hogy szaladnak
utánuk, hogy aztán azt, aki fut előlük, afféle főnixmadárnak tartják, és
rápazarolják minden figyelmüket.
Azon tűnődtem, mi adott okot rá Guermantes-nénak, hogy meghívjon
vacsorára (amióta nem szerettem), vajon az-e, hogy nem szaladtam az ő
rokonai után, ők pedig szaladtak utánam? Nem tudom. Mindenesetre, ha
már meghívott, azt akarta, hogy a legjobbat kapjam nála, s eltávolítani
azokat a barátokat, akik akadályozhatták volna, hogy újra elmenjek
hozzájuk, tudva róluk, hogy unalmasak. Nem tudhattam, minek
tulajdonítsam a hercegnő útjának módosulását, mikor láttam, hogy
megváltoztatva csillagpályája irányát, mellém ül, s meghív vacsorára,
ismeretlen okoknak hatására: sajátos érzék hiányában, amely
felvilágosíthatna bennünket, úgy képzeljük az alig ismert embereket –
mint én a hercegnőt –, hogy csak ritkán gondolnak ránk, éppen amikor
látnak bennünket. Nos, ez az eszményi feledés, amelyben gondoljuk, hogy
tartanak bennünket, teljesen egyéni szeszély dolga. Úgyhogy a magány
csöndjében, mint egy szép éjszakában, a társaság különböző királynéiról
azt képzeljük, hogy útjukat végtelen távolságban folytatják az égen, és
nemigen védekezhetünk egy kényelmetlenség vagy öröm meglepetésétől,
ha felülről valami meteorkőféle esik ránk, amelyre a mi nevünk van vésve
vacsorameghívással vagy pletykával, bár nem hittük, hogy a Venuson vagy
a Kassziopeián ismerhetnek bennünket.
Talán olykor, az ősi perzsa fejedelmek példájára, akik, Eszter Könyve
szerint, felolvastatták maguknak lelkes alattvalóik névsorát, Guermantes-
né is meg-megnézte a jó szándékú emberek listáját, s amikor hozzám ért,
azt mondhatta rólam: „Ezt egyszer majd meghívjuk vacsorára.” De hát
más gondok foglalkoztatták,

(Tengersok gond közt Perzsia fejedelme,

S egyre újabb bajt hoz sorsa a közelbe!...)[404]

amíg egyszer észrevett egyedül, mint a király Márdokeust a palota

kapujában; s mikor jelenlétem ott a szalonban felfrissítette emlékezetét, el
akart árasztani adományaival, mint valaha Ahasvérus Márdokeust.
Meg kell azonban mondanom, hogy még egy második – másféle –
meglepetés is ért engem az után az első után, mikor a hercegnő meghívott.
Mivel a magam részéről szerényebbnek és hálásabbnak találtam, ha nem
titkolom meglepetésemet, hanem, ellenkezőleg, túlzott módon fejezem ki,
milyen váratlan és örömteljes számomra, Guermantes-né, aki még egy
nagy estélyre sietett, azt mondta még, mintegy magyarázatképpen és attól
tartva talán, hogy nem tudom, kivel van dolgom, mert annyira meglepett a
meghívása: „Tudja, ugye, hogy nagynénje vagyok Robert de Saint-Loup-
nak, aki önt nagyon szereti, s különben is már láttuk itt egymást.” Amire
azt feleltem, hogy tudom, s hozzátettem, hogy Charlus urat is ismerem,
aki „igen jó volt hozzám Balbecban és Párizsban”. Guermantes-né
csodálkozni látszott, s tekintetével minthogyha egy belső könyv
valamilyen régi lapját kereste volna. „Micsoda! ön ismeri Palamède-et?”
Guermantes-né ajkáról ez a keresztnév nagy kedvességet éreztetett a miatt
az önkéntelen egyszerűség miatt, amellyel egy ily káprázatos emberről
szólt, de aki egyben sógora is volt és egy olyan unokatestvére, akivel
együtt nevelkedett. S abban a zavaros szürkeségben, amelyet Guermantes
hercegnő élete jelentett nekem, ez a Palamède név hosszú nyári napok
világát vetítette rám, amikor a hercegnő lánykorában játszhatott vele a
guermantes-i kertben. Amellett az ő életüknek e már rég elmúlt részében
Oriane de Guermantes és unokatestvére, Palamède igen különbözők voltak
attól, amikké azóta lettek; különösen Charlus úr, aki régi művészi
hajlamait később annyira elfojtotta, hogy bámultam, amikor megtudtam,
hogy ő festette azt a roppant sárga és fekete íriszekkel teledíszített
legyezőt, amelyet ebben a pillanatban a hercegnő kinyitott. Sőt mi több, a
hercegnő megmutathatta volna nekem azt a rövidke szonatinát is, amelyet
még ő komponált réges-rég a hercegnőnek. Egyáltalán nem tudtam, hogy a
báró sok olyan képességgel rendelkezik, amelyről sosem beszél. Tegyük
hozzá futólag, hogy Charlus nem nagyon örült a családjában kapott
Palamède névnek. A Mémé névről még megértettük volna, hogy nem volt
az ínyére. Ezek az ostoba rövidítések az arisztokrácia értetlenségét jelzik
tulajdon költészetével szemben (egyébként a judaizmus is így cselekszik,
mivel például Lady Rufus unokaöccsét, akit Mózesnak hívtak, a nagyvilág
általában csak „Momó”-nak nevezte), s ugyanakkor úgy tesz, mintha nem
tulajdonítana fontosságot az arisztokrata származásnak. Charlus úrnak, aki
láthatóan sokkal gőgösebb volt e tekintetben, erősebb volt a költői
képzelete. De annak, hogy nem szerette a Mémé nevet, más oka is volt,
mert hiszen a szép Palamède nevet sem szerette. Az igazság az volt, hogy
magáról ítélkezve s tudva, hogy uralkodócsaládból származik, szerette
volna, ha bátyja vagy sógornője úgy neveznék, hogy „Charlus”, ahogy
Mária Amália királyné vagy az orléans-i herceg úgy nevezhették a fiaikat,
unokáikat, unokaöccseiket és testvéreiket, hogy „Joinville, Nemours,
Chartres, Paris”.
– Milyen titkolózó ez a Mémé! – kiáltott fel a hercegnő. – Többször
beszéltünk vele önről, s azt mondta, örülne, ha megismerhetné, mintha
sosem látta volna. Vallja be, hogy ez mégis furcsa, és ugye, nem nagyon
kedves tőlem, hogy sógoromról, akit imádok, s akinek csodálom ritka
értékét, azt mondom, némelykor kicsit bolond?
Igen meglepett ez a szó Charlus úrra alkalmazva, s magamban arra
gondoltam, hogy ez a félőrültség megmagyarázott néhány dolgot, például,
hogy boldogan kérte volna rá Blochot, verje meg saját édesanyját.
Beláttam, hogy nemcsak azzal, amit mondott, hanem ahogy mondta őket,
Charlus úr kissé bolond volt. Ha először hallunk egy ügyvédet vagy egy
színészt, mindig meglep társalgásuk annyira különböző tónusa. De ha
számot adunk arról, hogy ezt mindenki természetesnek találja, nem
mondunk semmit másoknak, nem mondunk semmit önmagunknak,
megelégszünk azzal, hogy értékeljük a talentumát. Legfeljebb azt
gondoljuk a Théâtre-Français egy színészéről: „Miért nem ejti le egyszerre
a karját, ahelyett, hogy majd tíz percig, szünetekkel váltakozva, lassan
engedi le?”, vagy azt mondjuk Laboriról: „Miért mondja, mihelyt egyszer
kinyitja a száját, a legegyszerűbb dolgot is tragikus, váratlan hangsúllyal?”
De mivel ezt mindenki már előre elismeri, a dolog nem bánt bennünket.
Ugyanígy, ha meggondoljuk, mondhattuk volna Charlus úrról, hogy
önmagáról dagályosan beszél, oly hangon, amely nem a mindennapos
beszéd hangja. Úgy éreztük, hogy minden percben azt lehetett volna
mondani: „De miért kiabál olyan hangosan? Miért olyan szemtelen?” De
hát úgy látszik, mindenki hallgatólag elismerte, hogy ez már így van
rendjén. S úgy léptünk be a körébe, hogy mindenki ünnepelte, ha egyszer
hévvel szónokolni kezdett. De biztos, hogy egy idegen, legalább bizonyos
pillanatokban, egy őrült kiáltozását vélte volna hallani.
– De hát – mondta a hercegnő kicsit csípősen, ami csak fokozta
természetességét – bizonyos, hogy nem téveszti össze, hogy sógoromról,
Palamède-ről beszél? Hiába szereti úgy a titkokat, azért ez már mégiscsak
sok!...
Azt feleltem, hogy teljesen biztos vagyok a dologban, s hogy Charlus úr
esetleg rosszul hallotta a nevemet.
– Hát akkor magára hagyom – mondta mintegy sajnálkozva
Guermantes-né. – Egy percre be kell hogy nézzek Ligne hercegnőhöz.
Nem jön oda velem? Nem? Nem szereti a nagyvilágot? Ha tudná,
mennyire igaza van, rettentően fárasztó. Ha nem volnék kénytelen! De hát
az unokanővérem, nem volna nagyon kedves tőlem. Önző módon
magamért sajnálom, mert elvihettem, sőt haza is vihettem volna. Akkor
hát viszontlátásra, s előre örülök a pénteknek.
Az még hagyján, hogy Charlus úr pirult miattam Argencourt úr előtt. De
hogy saját sógornőjének, aki oly jól vélekedett róla, tagadja, hogy ismer
engem, ami pedig oly természetes, hiszen ismerem mind nagynénjét, mind
pedig az unokaöccsét, ezt már nem tudtam megérteni.
S az egészet végzem azzal, hogy megmondom, bizonyos tekintetben
volt valami igazi nagyvonalúság Guermantes-né magatartásában, ami nála
abból állt, hogy teljesen kitörölte emlékezetéből mindazt, amit mások csak
félig feledtek el. Ha sohasem találkozott volna velem, akit egyre
üldöztem, követtem, lestem reggeli sétáiban, ha sosem felelt volna reggeli
köszönéseimre kelletlenül és türelmetlenül, ha sosem küldte volna
pokolba Saint-Loup-t, mikor könyörgött neki, hogy engem meghívjon,
akkor se lehetett volna velem nemesebben és természetesebben
szeretetreméltó. Nemcsak hogy sohasem vesztegette idejét utólagos
magyarázatokra, félszavakra, kétes mosolyokra, titokzatos célzásokra,
hanem jelenlegi kedvességében is, mert hogy nem tekintett vissza a múltra
és nem hallgatott róla szándékosan, volt valami olyan büszke egyenesség,
mint fenséges termete; és még azok a bosszúságok is, amelyeket a
múltban bárki iránt érzett, annyira hamuvá váltak, s e hamvak maguk is
olyan messze kerültek az emlékéből vagy legalábbis benső lényéből, hogy
valahányszor csak az arcát néztem, mikor ő mindig oly szép
egyszerűséggel beszélt, még olyan dologról is, amely mindenki más
számára ürügy lett volna hűvösségre és szemrehányásokra, az ember úgy
érezte, hogy valósággal megtisztult.
De ha meglepett is az a módosulás, amely benne velem szemben
formálódott, még jobban csodálkoztam azon, mely bennem, vele szemben,
még nagyobb volt! Nem volt-e olyan pillanatom, amikor csak abból
merítettem egy kis erőt és életet, ha mindig új terveket kovácsolva, oly
valakit kerestem, akinek révén ő fogadhatna engem, s ha az illető ez után
az első öröm után újabbakat, másokat szerezne az én követelőző
szívemnek? Mivel nem találtam senkit, ezért mentem Doncières-be Robert
de Saint-Loup-hoz. És mostan egy tőle kapott levél miatt
nyugtalankodtam, de Stermariáné és nem Guermantes-né dolgában.
Tegyük hozzá azt is, hogy végezzünk ezzel az estéllyel, hogy oly dolog
történt ott, ami pár nap múlva valótlannak bizonyult, de ami akkor
meglepett, s egy időre összeveszített Blochkal, s ami magában véve is
különös ellentmondást jelent (magyarázatát egyébként majd a Szodoma
első részében találjuk meg). Szóval Villeparisis-nénál Bloch nem győzte
dicsérni Charlus úr szeretetreméltóságát, azt a Charlust, aki ha találkozott
vele az utcán, úgy nézett rá, mint aki ismeri és szeretné megismerni,
egyszóval, igen jól tudta, hogy ki ez a Bloch. Először mosolyogtam ezen,
mivel Bloch olyan indulatosan beszélt Balbecban ugyanerről a Charlus
úrról. S egyszerűen azt gondoltam, hogy Bloch, mint apja Bergotte-ot,
csak úgy „futólag” ismeri a bárót. S amit szeretetre méltó tekintetnek
nevezett, az csak afféle szórakozott tekintet volt. De hát Bloch olyan
részletesen mondott el mindent, s olyan biztosnak látszott benne, hogy
Charlus úr két-három ízben meg akarta szólítani, hogy végül is – mivel
eszembe jutott, beszéltem már barátomról a bárónak, aki éppen mikor
hazamentünk egy Villeparisis-nénál tett látogatásunkról, különböző
kérdéseket tett fel róla, és hogy a báró tudta a nevét meg azt is, hogy
barátom, és a többi – azt gondoltam, hogy Bloch nem hazudik. Így hát egy
kis idő múlva, egyszer a színházban megkérdeztem Charlust, hogy
bemutathatom-e neki Blochot, s beleegyezésére elmentem, hogy
odahozzam. De mihelyt Charlus észrevette, egy tüstént elfojtott
meglepetés terült el az arcán, azt meg mindjárt szikrázó harag váltotta föl.
Nemcsak hogy nem nyújtott kezet Blochnak, de ahányszor ez hozzá szólt,
a lehető legpökhendibb arckifejezéssel, bosszúsan és sértőn felelt a
szavaira. Úgyhogy Bloch, aki, mint mondta, addig csupa mosolyt látott a
bárón, azt hitte, hogy én ahelyett, hogy a jóindulatába ajánlottam volna a
bárónak, inkább ártottam neki abban a rövid beszélgetésben, amely alatt,
ismerve Charlus ceremóniás ízlését, barátomról beszéltem, mielőtt hozzá
vezettem volna. Bloch otthagyott bennünket, kizsigerelve, mint aki
mindenáron egy megbokrosodott lovat akart volna betörni, vagy oly
hullámok ellenében úszni, amelyek mindig visszaküldik a parti kavicsok
irányába, s hat hónapig nem beszélt velem.
Azok a napok, amelyek még hátravoltak a Stermariánéval való
vacsoráig, nemhogy örömteljesek, hanem tűrhetetlenek voltak. Általában
minél rövidebb az idő, amely elválaszt bennünket attól a perctől, amelyet
kitűztünk magunknak, annál hosszabbnak látszik, mivel rövidebb
mértékeket alkalmazunk rá, vagy pedig egyszerűen azért, mert folyton
számoljuk. A pápaság, azt mondják, századokban számítja az időt, s talán
nem is gondol rá, hogy megszámolja, mivel céljának végpontja a végtelen.
Én meg, hogy három nap választott el a célomtól, másodpercekben
számoltam az időt, és oly képzelgésekbe merültem, amelyek már-már
kezdődő simogatások, olyan simogatások, hogy őrjöngünk a dühtől, hogy
nem maga a nő fejezheti be őket (éppen ezeket a simogatásokat, a többiek
kizárásával). S végül is, hogyha igaz, hogy vágyunkat növeli az elérésének
nehézsége (a nehézség, nem a lehetetlenség, mert ez az utóbbi
megszünteti), azért egy tisztán testi vágy esetében az a bizonyosság, hogy
megvalósul egy közeli és határozott alkalommal, nem kevésbé izgalmas,
mint a bizonytalanság; legalább annyira, mint a szorongató kétség, mert a
kétség hiánya tűrhetetlenné teszi a biztosan megvalósuló öröm várását,
mivel ezt a várásunkat sokszoros teljesüléssé változtatja, s az előre
elképzelt teljesülések sokasága az időt annyira vékony rétegekre hasítja,
mint maga a szorongás.
Stermariánét a magamévá kellett tennem: néhány nap óta vágyaim
lankadatlanul és szünet nélkül ezt az örömöt érlelték a képzeletemben, s
csakis ezt az örömöt; egy másik (egy mással való öröm) nem tudott volna
megérlelődni, minthogy az öröm nem más, mint a megvalósítása egy
előző vágyunknak, ez pedig nem állandó, mert változik az álmodozás, az
emlék véletlenei, a temperamentum állapota, a vágyak hajlandóságainak
ezerféle összetétele szerint, s mert a végső kielégült vágyak is egy ideig
nyugszanak, amíg kissé feledésbe nem merül a teljesülés csalódása; én
pedig már letértem az általános vágyak országútjáról és a legsajátosabb
ösvény irányába kanyarodtam; hogy egy másik találkozásra vágyódjak,
nagyon messziről kellett volna visszajönnöm, hogy rátérhessek az
országútra és megint új ösvényt keressek. Stermariáné birtoklása a Bois de
Boulogne-ban, ahová meghívtam vacsorára, volt az a bizonyos öröm,
amelyet minden percben elképzeltem. Természetesen megsemmisült
volna, ha ezen a szigeten Stermariáné nélkül vacsorázom; de talán még
akkor is kisebb lett volna, ha vele vacsorázom, de máshol. Egyébként azok
a magatartások, azok a pózok, amelyek kísérői, velejárói egy örömnek,
előbb megvannak, mint a nő, az a fajta nő, aki ennek megfelel. Amazok
valósággal megrendelik ezt az örömöt és még annak a helyét is; s emiatt
hoznak felváltva vissza, a mi szeszélyes gondolkodásunkba, bizonyos nőt,
bizonyos tájat, bizonyos szobát, amelyeket más heteken megvetettünk
volna. Egy-egy magatartás női mind, de bizonyos nők csak egy nagy
ágyhoz illenek, ahol nyugalmat találunk mellettük, mások meg, hogy
titkolt szándékkal simogassuk őket, a szél sodorta leveleket kívánják, a
vizek zúgását az éjben, s akik, mint emezek, éppoly könnyűek és
tovatűnők.
Bizonyos, hogy még jóval Saint-Loup levele előtt, mikor még szó sem
volt Stermariánéról, már réges-rég úgy éreztem, hogy a Bois szigete
örömre termett; és én odamentem, nem is egyszer, hogy ott búslakodjak,
amiért nincs oly öröm életemben, amit oltalmába ajánlhatnék. E tó
partján, az árnyas utakon, amelyek a szigetre vezetnek, a nyár utolsó
heteiben ott sétálnak azok a párizsi hölgyek, akik még nem utaztak el, és
mi is ott kószálunk, azzal a reménnyel, hogy majd itt találkozunk azzal a
lánnyal – ha nem tudván, hol találjuk, vagy ha még nem hagyta volna el
Párizst –, akibe beleszerettünk az év utolsó estélyén, s akivel már nem
találkozhatunk egyetlen estélyen sem a következő tavaszig. Mintha csak
éreznénk, hogy a szeretett lény távozása előtt, vagy talán a másnapján
vagyunk, a sustorgó víz partjáról követjük szemünkkel azokat a szép
fasorokat, ahol egy már pirosló levél úgy virágzik, mint egy utolsó rózsa, s
ahonnét fürkésszük a láthatárt, ahol szemünk – ellenkezőképpen, mintha
egy kupolacsarnokban azokat a panorámaképeket nézegetné, amelyen az
előtérben álló viaszfigurák adnak szemfényvesztő módon csalóka
mélységet és térfogatot a festett háttérnek – minden átmenet nélkül az
ápolt parkból Meudon és a Mont-Valérien természetes magaslatain
állapodik meg s nem tudva, hol húzza meg a határt, az igazi vidéki tájat a
kertészeti remeklésbe telepíti, amelynek mesterkélt báját jóval messzebb
látja, mint ahol van; akár azok a ritka madarak, amelyeket szabadon
nevelnek a botanikus kertekben, s amelyek röpködésük ideje alatt,
mindennap valami egzotikus színt lopnak bele a határ menti erdőkbe. A
nyár utolsó ünnepe s a mindezt száműző tél között szorongva andalgunk a
bizonytalan találkozások s a szerelmi melankóliák e romantikus
birodalmában, s éppoly kevéssé lepne meg, hogy ez az egész a földrajzi
univerzumon kívül terül el, mint mikor Versailles-ban, a terasz magasán, e
kilátón, amely körül a felhők a kék égen Van der Meulen stílusában
gyülekeznek, s miután így kimagaslottak a természet keretéből, megtudja
az ember, hogy ott, ahol a természet újrakezdődik, a nagy csatorna
legvégén, azok a felismerhetetlen falvak a tengerként ragyogó horizonton,
a Fleurus vagy Nimègue névre hallgatnak.
S ha az utolsó sétakocsi is elmegy, s egyedül maradunk azzal a
fájdalommal, hogy a lány már nem jön, vacsorázni megyünk a szigetre; a
reszkető nyárfák felett, amelyek egyre emlékeztetnek az esti
misztériumra, de már nem vesznek részt benne, egy rózsaszín felhőcske
izzik fel utoljára a pihenő égbolton. Néhány esőcsepp esik hangtalanul az
ódon vízre, de ez isteni gyermekségében mindig az idő színét követi, s
minden percben feledi a felhő és a virágok képét. S miután a muskátlik
hiába fokozták színeik bensőséges fényét, hiába küzdöttek a sötétedő
alkony ellen, köd árad el az aludni készülő szigeten; sétálunk a nedves
homályban a vízparton, ahol legfeljebb egy hattyú csendes siklása lep
meg, mint egy éjszakai álmát alvó gyermeknek, akit, azt hívén, nem
ébresztettünk fel, egy percig tágra nyílt szeme és mosolya. És ilyenkor
még inkább szeretnénk magunk mellett egy szerelmes nőt, hogy ennyire
egyedül vagyunk, s valahol messze hisszük magunkat.
De ezen a szigeten, ahol még nyáron is gyakori a köd, mennyivel
boldogabb lennék, ha most vihetném oda Stermariánét, most, hogy eljött
az esős évszak, az ősz végének ideje! Hacsak a vasárnap óta tartó idő nem
tette volna egymagában szürkéssé és tengerszerűvé azokat az országokat,
ahol képzeletben éltem – mint ahogy más évszakok illatossá, napossá,
olaszossá tették őket –, az a remény is, hogy pár nap múlva az enyém lesz
Stermariáné, elegendő lett volna ahhoz, hogy óránként akár hússzor is
eloszlassa az én egyhangúan nosztalgikus képzeletemre boruló
ködfüggönyt. Az a köd mindenesetre, amely a tegnapi nap óta még
Párizsban is felszállt, nemcsak egyre a vacsorára hívott fiatal nő
szülőhelyére emlékeztetett, hanem mivel valószínű volt, hogy sűrűbben,
mint a városban, este a Bois-t is elárasztja, főképpen a tó körül,
gondoltam, hogy a Hattyúk szigetét az én szememben egy kissé Bretagne
szigetévé változtatja, amelynek tengeri és ködös légköre számomra
mindig mint egy könnyű öltözék vette körül Stermaria asszony halovány
árnyképét. Igaz, hogy mikor fiatalok vagyunk, mint én abban a korban,
amikor Méséglise irányában sétáltam, vágyunk, hitünk egy női öltözetnek
valami egyéni sajátosságot, hasonlíthatatlan lényeget tulajdonít. Követjük
a valóságot. De oly sokszor szökik el tőlünk, hogy a végén észrevesszük, a
hiú kísérleteken túl, ahol csak a semmit találtuk, maradt mégis valami
kézzelfogható, az, amit kerestünk. Annak, amit szeretünk, hozzáfogunk a
kibontásához, a megismeréséhez, próbáljuk magunknak megnyerni, akár
valami mesterkedés árán is. Mikor aztán, ha a hitünk elhagyott, az öltözék
helyettesíti egy szándékos illúzió segítségével. Jól tudtam, hogy a háztól
félórára nem találhatom Bretagne-t. De ha Stermariánéval karöltve sétálok
a sziget homályában a vízparton, úgy tennék, mint azok, akik nem
hatolhatnak be egy zárdába, ezért hát legalább, mielőtt magukévá tennének
egy nőt, apácának öltöztetik.
Remélhettem még azt is, hogy a fiatal nővel együtt hallgathatom a
hullámok morajlását is, mivel a vacsora előtti napon vihar tört ki
Párizsban. Borotválkozni kezdtem, hogy a szigetre menjek, ahol egy külön
szobát akartam lefoglalni (bár az év e szakaszában a sziget üres volt és a
vendéglő elhagyott), s megbeszélni a másnapi vacsora étrendjét, amikor
Françoise Albertine-t jelentette. Rögtön fogadtam, nem törődve vele, hogy
gondatlan külsejűnek talál, mert borostás az állam, ő, aki miatt sose
találtam magam eléggé csinosnak Balbecban, s aki akkor éppen annyi
fájdalmat és izgalmat okozott, mint most Stermaria asszony. Fontosnak
tartottam, hogy ez a hölgy másnap este a lehető legjobb benyomást kapja
rólam. Épp ezért megkértem Albertine-t, kísérjen el azonnal a szigetre,
hogy segítsen az étrend összeállításában. Azt, akiért mindent odaadunk,
oly gyorsan helyettesítjük egy másikkal, hogy magunk is csodálkozunk, ha
egyre és újból adunk, különösebb remény nélkül. Ajánlatomra Albertine
rózsás és mosolygó arca a szemére húzott puhakalapja alatt habozni
látszott. Úgy látszik, más tervei voltak; mindenesetre könnyen lemondott
róluk, aminek igen örültem, mert igen fontosnak tartottam, hogy egy ifjú
háziasszony legyen velem, aki sokkal jobban tudja majd megrendelni a
vacsorát, mint én.
Bizonyos, hogy Albertine egészen mást jelentett nekem Balbecban. De
bensőségesebb kapcsolatunk, még akkor is, hogyha nem is érezzük eléggé
szorosnak, egy oly nővel, akibe szerelmesek vagyunk, és azoknak a
hiányoknak az ellenére, amelyek miatt akkor még szenvedünk is, olyan
társadalmi kapcsolatokat teremt közte és köztünk, amely nemcsak
szerelmünket, hanem még szerelmünk emlékét is túléli. Akkor aztán arról,
aki már csak eszközünk és másokhoz vezető út, csodálkozva s mulatva
tudjuk meg emlékezetünktől, hogy mit jelentett az ő neve eredetileg annak
a lénynek, akik mi voltunk egyszer, mint mikor odavetünk egy címet egy
fiákeres kocsisnak, a boulevard des Capucines-t vagy pedig a rue du Bacot,
csak arra gondolva, akit ott meglátogatunk, és hirtelen eszünkbe jut az is,
hogy e név hajdan egy kapucinus rendi zárda volt, a másik meg az a hely,
ahol a komp átszelte a Szajnát.
Balbeci vágyaim bizonyosan annyira megérlelték Albertine testét, annyi
friss és édes ízt halmoztak fel benne, hogy bois-beli sétánk közben, mialatt
a szél mint egy gondos kertész rázta a fákat, hullatta a gyümölcsöt,
egybesöpörte a száraz leveleket, azt gondoltam magamban, hogy ha
fennforogna a veszélye, hogy Saint-Loup tévedett, vagy pedig rosszul
értettem a levelét, és hogy a vacsora Stermariánéval nem hoz semmi
eredményt, találkát adnék ugyanazon az estén, jó későn, Albertine-nak, így
karjaim közt tartanám egy teljes gyönyörteli órára ezt a testet, amelynek
hajdani kíváncsiságom feltételezte s megmérlegelte minden most már
túláradó vonzóerejét, hogy feledjem a Stermariáné iránt érzett kezdeti
szerelem izgalmait és talán szomorúságát is. S bizonyos, hogyha
feltételezhetném, hogy Stermariáné semmit sem ad meg ezen az első
estén, az egész estét ővele igen kiábrándítónak képzelném. Igen jól tudtam
tapasztalásból, hogy ez a két állapot, amely követi egymást bennünk egy
oly nőért való kezdő szerelemben, akit megkívántunk, bár nem ismertünk,
s akinek inkább sajátságos életkörülményeit szeretjük sokkal jobban, mint
őt magát, akit alig ismerünk – hogy ez a két állapot milyen furcsán
tükröződik a tények birodalmában, vagyis nem bennünk, hanem a vele
való találkáinkban. Habozunk, bár sose beszéltünk vele, elszédít
bennünket az a költőiség, amelyet megszemélyesít a szemünkben. Ő lesz
az, vagy egy másik? S álmaink megrögződnek körötte, egybeolvadnak
vele. Legelső találkozásunknak, amely csakhamar bekövetkezik, vissza
kellene tükröznie ezt a születő szerelmet. Mindebből semmi sem történik.
Mintha szükség volna arra, hogy a külső életnek is meglegyen az első
fokozata, bár akkor már szeretjük, mégis a legjelentéktelenebb módon
folytatjuk vele a társalgást: „Ide kértem vacsorára, erre a kis szigetre,
mivel gondoltam, szeretni fogja ezt a környezetet. Egyébként nincs
semmiféle különösebb mondanivalóm. De félek, hogy nedves a levegő, és
hogy talán megfázik.” „De nem, dehogy.” „Ezt csak udvariasságból
mondja. Nos, megengedem önnek, asszonyom, hogy egy negyedóráig
harcoljon a hideg ellen, csak azért, hogy ne bosszantsam, de egy
negyedóra múlva erőszakkal beviszem. Nem akarom, hogy meghűljön.” S
semmit sem mondva neki, bevisszük az étterembe, s nem emlékezvén
semmi másra, legfeljebb sokatmondó tekintetére, csak arra gondolunk,
hogy majd újra láthatjuk. Mármost másodszor (bár nem találjuk meg újból
ugyanazt a tekintetet, ezt az egyetlen emléket, azért éppúgy gondolunk rá
– sőt még sokkal erősebben –, hogy viszontlássuk) az első fokozaton már
túlvagyunk. Közben semmi sem történt. S mégis, ahelyett, hogy a
vendéglőt dicsérnénk, a kényelméről beszélgetnénk, azt mondjuk, anélkül,
hogy ez meglepné ezt az új teremtést, akit most csúnyának találunk, de
szeretnénk, hogyha egész életében csak rólunk beszélnének neki: „Nehéz
lesz legyőzni a sok akadályt, amely kettőnk szíve közt tornyosul.
Gondolja, hogy majd sikerül nekünk? El tudja-e képzelni, hogy lebírjuk
ellenségeinket, s remélhetünk-e boldog jövendőt?” De ezek az ellentétes,
eleinte jelentéktelen, aztán egyre sűrűbben a szerelemre célzó
beszélgetések nem hangoznának el, mert hiszen hihetek Saint-Loup
levelének, Stermariáné nyilván odaadja magát már az első este, így hát
nincs szükségem rá, hogy találkára hívjam Albertine-t, mint rosszabbik
megoldást, az estélynek a végére. Fölöslegesnek látszik: Robert sosem
túloz, s a levele világos volt.
 Albertine keveset beszélt, mert érezte, hogy másra gondolok. Néhány
lépést tettünk gyalog egy sűrű fasorban, mint egy tenger alatti, zöldes
barlangban, amelynek boltozatán zúgva süvített a szél, és csapkodott az
eső. Rátapostam a földre hullott falevelekre, amelyek kagylók módjára
mélyedtek bele a talajba, és ütögettem botommal a vadgesztenyéket,
amelyek még oly szúrósak voltak, mint a tengeri sün.
A faágakon az utolsó levelek összezsugorodva követték a szelet, de csak
amennyire száruk engedte, olykor viszont, ha ez levált az ágról, leperegtek
a földre, s ott lent versenyt futottak a széllel. Örömmel gondoltam arra,
hogy ha ez az idő így tart tovább, holnap még távolibb lesz ez a sziget, s
biztosan egészen elhagyott. Megint kocsiba ültünk, s mivel a viharos szél
lecsillapult, Albertine megkért, kísérjem el Saint-Cloud-ig. Mint lenn a
földön a holt levelek, fenn az égen a felhők is követték a szél irányát. S
vándor kedvű alkonyatok, amelyeknek egy, mintegy az égre vetülő
kúpszelete észrevétette velünk az egymásba illeszkedő rózsaszín, kék és
zöld színeit, mintha melegebb égövek alá készülődtek volna. Hogy
megnézzen közelebbről egy márványistennőt, amely mintegy föllendült a
talapzatáról, s egyedül egy nagy erdőben, amely mintha neki lett volna
szentelve, s amelyet eszeveszett ugrásainak félig állati, félig szent s
mitologikus ijedelmével töltött el, Albertine egy kis magaslatra hágott,
mialatt én az úton vártam. Hogy így alulról néztem, nem láttam sem
kövérnek, sem pufóknak, mint minap az ágyamon, amikor arcához
közeledvén, nyakán a bőr szemcséit úgy láttam, mintha nagyítón át néztem
volna, hanem finomnak és formásnak, ő maga is olyan volt, mint egy kis
szobor, amelyen a balbeci boldog percek rajta hagyták a patinájukat.
Amikor este otthon, egyedül az emlékezetembe idéztem, hogy délután
együtt voltam Albertine-nal, hogy két nap múlva Guermantes-nénál
vacsorázom, s hogy felelnem kell Gilberte levelére, vagyis három nővel
van dolgom, akiket valaha szerettem, azt mondtam magamban, hogy társas
életünk olyan, mint egy műterem, telítve abbahagyott vázlatokkal, ahol,
azt gondoltam egy percig, talán papírra vethetjük egy nagy szerelem
döntően fontos érzéseit, de nem gondoltam arra, hogy olykor, ha a vázlat
nem nagyon régi, megtörténhet, hogy újrakezdjük, s egy egészen más
művet alkotunk belőle, talán fontosabbat, mint az, amelyet először
terveztünk.
Másnap hideg volt s szép idő; éreztük már a telet (s valóban, az ősz már
olyannyira a vége felé járt, hogy csoda volt, ha a már hervadó Bois-ban
még néhány zöldesarany lombsátrat találhattunk). Amikor felébredtem,
láttam, akár a doncières-i kaszárnya ablakából a tompán fénylő, tejfehér
ködöt, amely vígan függött a napon, szelíden és egyenletesen, mint a
cukor, ha megolvad. Aztán a nap elrejtőzött, és a köd még jobban
megsűrűsödött délután. Hamar besötétedett, felöltöztem, de még korán
volt az induláshoz; elhatároztam, hogy kocsit küldök Stermaria
asszonyért. Nem mertem rá felülni, hogy ne kényszerítsem a velem való
együttes útra, de levelet adtam az ő címére a kocsisnak, amelyben
kérdeztem, megengedi-e, hogy elmenjek érte. Várás közben elterültem az
ágyamon, egy percre lezártam a szemem, aztán újra kinyitottam. A
függöny felett már csak egy vékony szelet kis fény látszott, amely egyre
sötétebb lett. Felismertem ezt a haszontalan órát, az öröm mély
előszobáját, amelynek már Balbecban megtanultam homályos és élvezetes
ürességét, amikor egyedül a szobámban, mint mostan is, mialatt a többiek
mind a vacsoránál ültek, szomorúság nélkül láttam a nap haldoklását a
függönyök felett, jól tudva, hogy hamarosan, éppoly rövid éjszaka után,
mint a sarki éjszakák, újra felkel, még ragyogóbban, Rivebelle
lángolásában. Leugrottam ágyamról, felvettem fekete nyakkendőmet, egy
kefével még egyszer rendbe hoztam a hajamat, a kései rendbe szedés
utolsó gesztusaiként, amelyeket Balbecban is végeztem, nem annyira
magamra, hanem majd a Rivebelle-ben látható nőkre gondolva, mialatt
előre rájuk mosolyogtam szobám kerek tükrében, s amelyek előzetes jelei
maradtak a fényekkel és zenével kísért szórakozásnak. Mint afféle
varázsjelek, nemcsak idézték, hanem már meg is valósították a
szórakozást; hála nekik, oly biztos fogalmam volt az egészről, és annyira
élveztem, már előre is, részegítő és könnyed varázsukat, mint ahogyan
Combray-ban, júliusban, hallgatva a csomagoló kalapácsütéseit, előre
élveztem sötét szobám hűvösében a meleget és a napfényt.
 Épp ezért nem is Stermariánét óhajtottam valójában látni. Mivel most
már kénytelen voltam vele tölteni az estémet, mivel ez volt az utolsó
estém szüleim visszaérkezése előtt, jobb szerettem volna, ha ez az estém
szabad marad, és módomban volna látni a rivebelle-i hölgyeket. Még
egyszer, utoljára kezet mostam, s hogy fel és alá sétáltam örömömben a
lakásban, a homályos ebédlőben töröltem meg szárazra. Azt hittem, nyitva
van az ajtaja a kivilágított előszoba felé, de amit a világos ajtónyílásnak
véltem (mert az ajtó zárva volt), törülközőmnek fehér visszfénye volt a
falnak támasztott tükörben, amely várta, hogy a helyére kerüljön anyám
visszatértekor. Eszembe jutott valamennyi képzelődésem, itt a
lakásunkban, amelyek nemcsak optikaiak voltak, mert például az első
napokban azt hittem, hogy a szomszédasszony kutyát tart a miatt az
elnyújtott, majdnem emberi vonítás miatt, amelyet egy bizonyos konyhai
vízvezetékcső okozott, ahányszor csak kinyitották a csapját. S a külső
folyosó ajtaja csak lassan és magától zárult a lépcsőház léghuzataira, s
olyankor azokat a nyöszörgő és kéjes dallamtöredékeket hallatta, amelyek
a zarándokok kórusához csatlakoznak a Tannhauser nyitányának vége felé.
Egyébként, mihelyt visszatettem a törülközőt a helyére, alkalmam volt
újra hallani ezt a káprázatos szimfonikus dallamot, mert egy hangos
csengőszóra kiszaladtam az előszobába, ajtót nyitni a kocsisnak, aki hozta
a választ. Gondoltam, ez lesz: „A hölgy odalenn vár”, vagy „A hölgy várja
odakinn”. De ehelyett levelet tartott a kezében. Egy pillanatig nem
akartam megtudni, mit írhatott Stermariáné, amely, míg ő kezében tartotta
a tollat, más is lehetett volna, de amelynek most, hogy elvált tőle, saját
külön sorsa volt, amelynek útján már nem lehetett változtatni. Kértem a
kocsist, menjen le s várjon egy percig, jóllehet morgott a köd miatt.
Mihelyt elment, feltéptem a borítékot. A névjegyre Vicomtesse Alix de
Stermaria, a meghívottam ezt írta: „Vigasztalhatatlan vagyok, de egy
közbejött akadály nem engedi, hogy önnel vacsorázzam ma este a Bois
szigetén. Pedig már nagyon örültem neki. Majd hosszabban írok
Stermariából. Rettentően sajnálom. Ezer baráti üdvözlet.” Mozdulatlan
maradtam, megszédített a kapott ütés. A névjegy és a boríték úgy esett a
lábamhoz, mint egy puska fojtása, ha már eldörrent a lövés. Felvettem a
levelet, s elemezni kezdtem ezt a mondatot: „Azt mondja, nem
vacsorázhat velem a Bois szigetén. Ebből arra is következtethetek, hogy
máshol vacsorázhat velem. Nem lehetek olyan tapintatlan, hogy emiatt
felkeressem, de hát így is értelmezhetem a dolgot.” S a Bois-nak ezt a
szigetét, mivel már négy egész napja, hogy befészkelődött előre az
agyamba Stermariánéval, nem tudtam onnan kiűzni. Vágyam, akaratlanul,
még mindig oda igyekezett, ahová már órák óta tartott, és e sürgöny
ellenére, amely még nagyon is friss volt hozzá, hogy legyűrhesse,
ösztönösen még most is indulni készültem, mint az a már vizsgáján
megbukott növendék, aki még egy kérdésre szeretne felelni. Végre is
elhatároztam, hogy majd szólok Françoise-nak, menjen le, és fizesse ki a
kocsist. Átmentem a folyosón, de nem találva Françoise-t, benyitottam az
ebédlőbe; a lépteim hirtelen nem visszhangzottak a parkettán, mint előbb,
s olyan csöndben némultak el, hogy, mielőtt felismertem volna az okát, a
fulladás és bezártság érzetét keltette bennem. Ez a szőnyegek miatt volt,
amelyeket szüleim visszatérésére már kezdtek a padlóhoz szögezni, a
szőnyegek miatt, amelyek oly szépek a napfényes délelőttökön, mikor
színpompás mintájukon úgy vár ránk a nap, mint egy barát, aki azért jött,
hogy elvigyen bennünket ebédelni vidékre, s fénye az erdő tekintetét
varázsolja rájuk, de amelyek most, ellenkezőleg, a téli börtönre való első
készülődést jelezték, a börtönét, ahol majd kénytelen leszek élni, a
családdal együtt étkezni, s ahonnét nem járhatok ki szabadon.
– Vigyázzon az úr, el ne essen, még nem szögezték le őket – kiáltott
felém Françoise. – Már előbb felgyújthattam volna. Szeptember végén
járunk, vége van a szép napoknak.
Csakhamar itt lesz a tél; a tél, és az ablak szélén, mint egy Gallé-üvegen
egy megkeményedett hóér; s még a Champs-Élysées-n is a várt fiatal
lányok helyett csak a verebek, semmi más.
A kétségbeesésemet, hogy nem láthatom Stermariánét, az a körülmény
is növelte, hogy válasza azt sugallta nekem, hogy míg én vasárnap óta
óráról órára csak a vacsoráért éltem, ő biztosan egyszer sem gondolt rá.
Később azt is megtudtam, hogy lehetetlen szerelmi házasságot kötött egy
fiatalemberrel, akit már akkor ismerhetett, s aki biztosan feledtette vele az
én meghívásomat. Mert hogyha emlékezik rá, biztosan nem várt volna a
fogatra, amelyet, megegyezésünk szerint, nem kellett volna elküldenem
érte, hogy értesítsen, este nem szabad. De álmaim a feudális ifjú szűzről
egy ködbe merült szigeten eközben már utat törtek egy még nem létező
szerelemnek. Mostan hát a csalódásom, haragom, kétségbeesett vágyam,
hogy megkaphassam azt, aki elutasított, összefogva az érzékenységemmel,
képesek voltak megrögzíteni azt a lehetséges szerelmet, amelyet eddig
csak képzeletem ajánlgatott, de még igen bátortalanul.
Mennyien vannak emlékeinkben, mennyivel többen feledésünkben azok
a fiatal lány- és asszonyarcok, mindannyian különbözők, akiket azért
képzeltünk elragadónak, s azért vágytunk oly őrülten a viszontlátásukra,
mert az utolsó pillanatban nem adták meg magukat! Stermariáné többet
jelentett, s ahhoz, hogy szeressem, most már elég lett volna, hogy
viszontlássam, hogy megújítsam azokat az oly élénk, de nagyon is rövid
benyomásokat, amelyeket, nélkülük, az emlékezet nem tudna megőrizni a
távollétben. A körülmények másképp döntöttek, többé sohasem láttam.
Nem őt szerettem, de ő lehetett volna az. S egyike azoknak a dolgoknak,
amelyek még kegyetlenebbé tették azt a nagy szerelmet, amelyet
nemsokára éreztem, hogy azt mondtam magamban, erre az estére
emlékezve: ha néhány igen egyszerű körülmény másképp alakult volna,
akkor ez a szerelem másvalakire – Stermariánéra irányulhatott volna; ha
tehát ahhoz kapcsolódott, aki hamarosan inspirálta, akkor hát ez mégsem
volt – hiába kívántam, hiába volt szükségem rá, hogy higgyek benne –
föltétlenül szükségszerű és sorsszerű.
Françoise egyedül hagyott az ebédlőben, azt mondva, nem jól teszem,
hogy ott maradok, mielőtt tüzet gyújtana. Vacsorát ment készíteni, mert
elzárkózásom már ma este, még mielőtt szüleim megjönnének,
megkezdődött. Észrevettem egy óriási halom még feltekert szőnyeget,
amely a pohárszék szögletében tornyosult, s ahhoz szorítottam oda a
fejem, lenyelve porukat és könnyeimet, mint a zsidók, akik gyászukban
hamuval hintik meg a fejüket, és zokogni kezdtem. Borzongtam, nem
csupán azért, mert a szoba hideg volt, hanem mivel bizonyos hősüllyedést
okoz (a veszély ellen, s mondhatjuk, annak a jóleső érzésnek az ellenére,
ami eláraszt bennünket) a szemünkből pergő minden egyes könnycsepp,
akár egy finoman szitáló, átható jeges eső, amely mintha sohasem akarna
elállni. Hirtelen egy hangot hallottam:
– Bejöhetek? Françoise azt mondja, hogy az ebédlőben kell lenned.
Benéztem, hátha eljössz velem valahová vacsorázni, persze, ha nem lesz
bajod, mert olyan sűrű a köd, hogy vágni lehet.
Robert de Saint-Loup volt, reggel érkezett, holott én még Marokkóban
vagy a tengeren hittem.
Mondtam már (s Robert de Saint-Loup éppen Balbecban segített,
akarata ellenére, hozzá, hogy ez tudatossá váljék bennem), mit gondolok a
barátságról: vagyis olyan kis dolog, hogy nem is tudom megérteni, hogy
vannak lángeszű emberek, például Nietzsche, akik naiv módon bizonyos
szellemi értéket tulajdonítanak a barátságnak, s emiatt visszautasítanak
olyanokat, amelyekhez nem kapcsolódik a szellemi megbecsülés is. Igen,
mindig csodálkoztam azon, hogy egy ember, aki annyira őszinte volt
önmagával szemben, hogy lelkiismereti aggályból képes volt elszakadni
Wagner zenéjétől, azt képzelte, hogy az igazság megvalósulhat abban a
kifejezésmódban, amely természeténél fogva zavaros és nem tükrözi
pontosan a jelenség lényegét, mint általában a cselekvések és főképp a
barátságok, s hogy lehet valami jelentősége annak a ténynek, hogy
félbehagyjuk a munkánk, és elmegyünk barátunkhoz, hogy együtt
könnyezzünk vele a Louvre kigyulladásának álhírére. Balbecban odáig
jutottam, hogy abban a játékban azokkal a fiatal lányokkal olyanfajta
örömet találtam, amely kevésbé volt káros a szellemi életre (amelyhez
legalábbis nincs sok köze), mint a barátság, amelynek abból áll minden
erőfeszítése, hogy feláldoztassa velünk önmagunk valóban valóságos s
közölhetetlen részét (hacsak nem a művészet révén) egy oly felületes
énnek, amely nem talál, mint a másik rész, boldogságot önmagában,
hanem helyette zavaros meghatottságot, hogy külső erők gyámolítják,
hogy idegen egyéniségben talál menedéket, amelyben, mivel boldog, hogy
védik, csak úgy sugározza elégedettségét, s olyan tulajdonságokat bámul,
amelyeket önmagánál hibáknak nevezne s próbálna megjavítani. A
barátság ócsárlói egyébként, minden illúzió, de nem minden lelkifurdalás
nélkül, azért a világ legjobb barátai lehetnek, mint ahogy egy oly művész,
aki remekművet hord magában, s érzi, az volna a kötelessége, hogy a
munkájáért éljen, mégis, hogy ne lássák önzőnek, vagy hogy ne vegye
igénybe az önzést, életét adja egy haszontalan ügyért, s annál bátrabban
adja, mivel azok az okok, amelyek miatt szívesebben nem adta volna,
önzetlen okok voltak. De bármily véleményem volt is a barátságról, ha
csak arról az örömről van is szó, amelyet énnekem szerzett, olyan közepes
minőségűt, hogy afféle átmenethez hasonlított a fáradtság és az unalom
között, nem olyan siralmas ital, amely bizonyos órákban ne változhatna
értékessé és erősítővé, azt a szükséges ösztökélést adva nekünk, amelyre
szükségünk volt, azt a meleget, amelyet nem találhatunk meg magunkban.
Persze eszem ágában sem volt azt kívánni Saint-Loup-tól, mint ahogy
egy órával ezelőtt még óhajtottam, hogy hozzon össze a rivebelle-i nőkkel;
a Stermariáné okozta bánatot nem tudtam olyan gyorsan kitörölni az
emlékezetemből, de abban a pillanatban, mikor már semmi sem volt abból
a boldog érzésből, amely egy órája még eltöltött, Saint-Loup jötte olyan
volt, mint a jóság, a vidámság, az élet érkezése, amelyek persze rajtam
kívül voltak, de mégis nekem kínálkoztak, szinte kérték, hogy az enyéim
lehessenek. Ő maga sem értette hálás kiáltásomat s meghatottságom
könnyeit. Egyébként ki más olyan ellentmondásosan kedves, mint egyike
azon barátoknak, legyen akár diplomata, felfedező, repülő vagy katona,
mint Saint-Loup, akik már másnap vidékre indulva s onnan meg isten
tudja, hová, mintha maguknak szereznének – a nekünk szentelt estével, azt
az oly ritka szép és rövid élményt, ami – és csodálkozunk rajta – hogyha
már annyira tetszik nekik, és olyannyira kedves nekik, miért nem
hosszabbítható meg, vagy miért nem következhetne be gyakrabban? A
velünk való vacsora, amely oly természetes dolog, ugyanazt a különös és
elragadó örömöt szerzi ezeknek az „utazóknak”, mint a boulevard-jaink az
ázsiaiaknak. Együtt mentünk vacsorázni, s miközben lesiettünk a lépcsőn,
eszembe jutott Doncières, ahol minden egyes este találkoztam Robert-ral a
vendéglőben, s az a sokféle, rég felejtett kis étterem. Emlékeztem egyre,
amelyre pedig sosem gondoltam, s amely nem a hotelban volt, ahol Saint-
Loup étkezett, de egy sokkal szegényebbre, a hotel és a családi penzió
között, ahol a háziasszony szolgált fel és valamelyik alkalmazottja. Itt
állított meg egyszer a hóesés. Egyébként Robert azon az estén nem is
étkezett a hotelban, s így én sem akartam odamenni. Felhozták az ételeket
egy kis, fával burkolt szobába. A lámpa kialudt vacsora közben, a
felszolgálólány két gyertyát gyújtott. Én viszont tettetve, mintha nem jól
látnék, feléje nyújtva a tányért, mialatt krumplit tett bele, megfogtam
meztelen alsókarját, mintha segíteni akarnám. Látva, hogy nem húzza
vissza a karját, megsimogattam, aztán szó nélkül magamhoz vontam
egészen, elfújtam a gyertyát, s mondtam neki, tapogasson csak végig, hadd
találjon egy kis pénzt a zsebemben. A következő napokon az érzéki
élvezet, úgy látszik, azt kívánta tőlem, hogy ízlelgessem nemcsak a
felszolgálólány viszontlátását, hanem a faburkolatos és annyira elszigetelt
ebédlőét is. Mégis, esténként oda mentem vissza, ahol Robert és barátai
vacsoráztak, szokásból és barátságból, Doncières-ből való elutazásomig.
Viszont erre a hotelra, ahol barátaival étkezett, réges-régóta nem
gondoltam. Nem vesszük eléggé hasznát életünknek, befejezetlenül
hagyjuk a nyári alkonyatoknak vagy a tél korai estéinek azokat az óráit,
amelyek pedig, úgy látszik, egy kis nyugalmat vagy örömöt tartalmaztak.
De azért ezek az órák mégsem vesznek kárba teljesen. És mikor a gyönyör
új percei fakadnak dalra, melyek éppoly esendők és múlandók, ők, a régiek
adják hozzá az alapot, egy egész gazdag zenekar tömör basszus kíséretét.
Ily módon ezek az órák egy-egy oly szokásos boldogságig tartanak ki,
aminőt csak időnként találunk, de aminők továbbra is előfordulnak; ebben
a jelen esetben a régi meghittség maradéka volt az, amely egy vacsora
erejéig – egy kényelmes keretben – az emlékek révén mintegy egész
tájképbe foglal utazási élményeket, mégpedig egy oly baráttal, aki alvó
életünket egész energiájával, egész szeretetével megmozgatja, s olyan
megható örömet kelt bennünk, amely jóval különbözik attól, amit a
magunk erőfeszítésének köszönhetnénk vagy pedig a nagyvilági
szórakozásoknak; egészen az övé leszünk, baráti esküvéseket teszünk neki,
amelyek ebben a keretben születve, ebbe az órába zárva már talán nem
lesznek érvényesek másnap, de amelyeket aggály nélkül tehettem Robert
de Saint-Loup-nak, és azzal a bátorsággal, amelyben sok bölcsesség volt s
egyúttal az az előérzet is, hogy a barátság nem mélyülhet el, mivel másnap
már úgyis elutazik.
Amíg a lépcsőn lefelé tartottam, újraéltem a doncières-i estéket, de
mikor az utcára értünk, a majdnem teljes éjszaka, amelyben a köd mintha
kioltotta volna az utcalámpákat, amelyeknek gyenge fényét csak közelről
lehetett felismerni, engem inkább egy Combray-ba való esti érkezésre
emlékeztetett, amikor a várost a lámpák még csak itt-ott világították meg,
s csak tapogatóztunk egy nedves, langyos és szent jászol homályában, ahol
imitt-amott kis csillagfények ragyogtak, egy-egy gyertyánál alig
erősebben. E között az egyébként bizonytalan combray-i év s az imént, a
függönyök mögül viszontlátott rivebelle-i esték között milyen roppant a
különbség! Mikor ennek a tudatára ébredtem, oly lelkesedés fogott el,
amely, ha egyedül maradok, termékeny lehetett volna, és sok haszontalan
évet megtakaríthatott volna nekem, amelyeket még átéltem, mielőtt
megnyilatkozott volna az a láthatatlan hivatás, amelynek ez a mű a
története. Ha ez ma este történt volna, ez a kocsi megérdemelné, hogy
emlékezetes maradjon az én számomra, mint Percepied doktor kocsija,
amelynek ülésén azt a kis leírásomat alkottam a martinville-i harangokról
– épp nemrégen találtam rá, javítottam ki, és küldtem el hiába a Figaró-
nak. Vajon, mert nem éljük újra át éveinket folytonos egymásutánjukban,
napról napra, hanem emlékezetünkben megmerevedve egy délelőtt vagy
egy este hűvösében vagy napmelegében, egy bizonyos táj árnyékában,
amely elszigetelt, zárt, mozdulatlan, egy helyben álló, messze veszett, s
távoli minden egyébtől, és így nemcsak a kívül történő, hanem álmainkban
és jellemünkben is végbemenő fokozatos változások, amelyek
észrevétlenül vezettek bennünket az élet egyik idejéből egy egészen
különböző másikig, egyszerűen elenyésznének? ha mármost újra átélünk
egy másik emléket egy másik év mintájára, úgy találjuk, hogy közöttük,
hiányok, roppant feledési területek miatt, mintha különböző magasságok
örvénye, mintha két össze nem vethető, összeférhetetlen minőség volna,
másféle belélegzett légkör és másféle színű környezet. De azok közt az
emlékek közt, amelyeket most egymás után éltem át, Combray-ról,
Doncières-ről, Rivebelle-ről, úgy éreztem abban a percben, hogy nemcsak
időbeli különbség volt, hanem olyan különböző világegyetemek távolsága,
amelyek más-más anyagból voltak. Ha egy műtárggyal akartam volna
érzékeltetni ezt a különbséget, amely legjelentéktelenebb rivebelle-i
emlékeimet látszott mintegy megformálni, rózsaszínnel kellett volna
erezni, egyszerre átlátszóvá s tömörré, hamvassá s visszhangossá kellett
volna hirtelen tennem azt az anyagot, amely eddig ugyanaz volt, mint a
combray-i homályos és érdes építőkő.
De Robert, miután megadta utasításait a kocsisnak, beszállt hozzám a
kocsiba. A közben megjelent ideák elmenekültek tőlem. Ezek olyan
istennők, akik olykor hajlandók láthatóvá válni egy magányos halandónak,
egy út fordulóján vagy akár a szobájában, mialatt alszik, mikor az ajtó
keretében állva elhozzák híradásukat. De mihelyt már ketten vagyunk,
eltűnnek, társaságban nem veszik őket észre az emberek sohasem. És így
visszakerültem a barátsághoz.
Érkeztekor Robert már figyelmeztetett, hogy nagy a köd, de mialatt
beszélgettünk, egyre jobban sűrűsödött. Ez már nem volt olyan könnyű
köd, aminek a leereszkedését látni kívántam a szigeten, hogy beborítson
minket kettőnket, Stermariánét és engem. Alig két lépésre tőlünk az
utcalámpák kialudtak, s ekkor egyszerre éjszaka lett, olyan mély, mint
kinn a mezőn, egy erdőben vagy inkább egy csendes szigeten, Bretagne-
ban, ahová el akartam menni; elveszettnek éreztem magam, mint egy
északi tengerparton, ahol százszor is megkockáztatjuk a halált, mielőtt egy
magányos szállóhoz érünk; a köd most már nem a keresett káprázat volt,
hanem egy olyan veszedelem, amellyel fel kell venni a harcot, úgyhogy
míg meg nem találtuk az utat és jó helyre nem érkeztünk, sok nehézségben
volt részünk, nyugtalanságban s végtére abban az örömben, amelyet a
biztonság nyújt – (s amely iránt oly közömbös az, akit nem fenyeget a
veszélye, hogy ezt a biztonságot elveszítheti) – a kínosan tétovázó s
útjavesztett utazónak. Egy meghökkentő dolog, ami nagyon bántott és
felingerelt, majdnem elrontotta örömömet ebben a kalandos útban. „Tudod
– mondta Saint-Loup –, meséltem Blochnak, hogy te nem nagyon szereted,
és közönségesnek találod. Én már ilyen fiú vagyok, szeretem a világos
helyzeteket” – tette hozzá elégedetten s oly hangon, amely nem tűrt
választ. Elálmélkodtam. Nemcsak azért, mert teljesen megbíztam Saint-
Loup-ban, barátsága becsületességében, s épp ezt árulta el azzal, amit
Blochnak mondott, hanem azt is éreztem, hogy ezt a tettét hibáinak
éppúgy, mint jó tulajdonságainak kellett volna megakadályozniuk, meg a
rendkívül gondos nevelésének, amely az udvariasságnak bizonyos
őszinteséghiányt is megenged. Diadalmas arckifejezése azé volt-e, aki
zavarát akarja rejteni, mikor olyasmit vall be, amit nem kellett volna
tennie? tudatlanságát fejezte ki? butaságát, hogy erényt csinál egy előttem
ismeretlen szabályból? ellenem való múló rosszkedvét, amely arra bírta,
hogy ne legyen rám tekintettel, vagy múló rosszkedvének jelzését
Blochkal szemben, akinek valami kellemetlenséget akart mondani, akár az
én rovásomra? Arcát egyébként, miközben ezeket a közönséges szavakat
mondta, szörnyen eltorzította valamilyen kanyargós fintor, amelyet az
életben csak egyszer-kétszer láttam nála, s amely először arca közepéig
terjedt, aztán görcsösre formálta az ajkát s ijesztőn aljas kifejezést adott
neki, majdnem állatit, bár múlót s biztosan az övéitől örököltet. Ilyen
pillanatokban, amelyek nála biztosan legfeljebb kétévenként jelentkeztek,
tulajdon énje részben eltűnt, felszívta egy ebben jelentkező ősének a
megjelenése. Robert elégedett arca, mint a szavai is, „szeretem a világos
helyzeteket”, ugyanúgy kételyt ébresztettek bennem, mint ahogy
megrovást érdemeltek volna tőlem. Szerettem volna megmondani neki,
hogy ha szereti a világos helyzeteket, őszinteségi kihívása önmagára
vonatkozzék, s ne csináljon ily könnyedén erényt másoknak a rovására. De
a kocsi már megállt a vendéglő bejárata előtt; a fényben úszó
üvegablakoknak sikerült áttörniük a ködös homályt, és még a köd is, a
kellemesen kivilágított helyiségek révén, mintegy jelezte még a járdán is a
bejárat helyét, azoknak a lakájoknak az örömével, akik híven hajtják végre
uruk akaratát; a legfinomabb árnyalatoktól fénylett, s úgy mutatta a
bejáratot, mint azt a fényes oszlopot, amely a hébereket vezette.
Egyébként sok volt belőlük a vendégek közt. Ugyanis Bloch és barátai
sokáig jártak esténként ebbe a vendéglőbe, és kiéhezve kávéra és
politikára, részegek voltak e böjttől, ami olyan sanyarú volt, akár a vallási
böjt, amely viszont csak egyszer van egy évben. Minthogy minden
szellemi izgalom, amely kiemelkedő értéket és magasabb minőséget ad a
hozzá kapcsolódó szokásoknak, nincs olyan csak kissé eleven ízlés, amely
így aztán ne formálna maga körül egy társaságot, amelynek tagjait ő
egyesíti, és amelynek minden egyes tagja a többiek meggyőződését keresi
az életben. Itt, akár egy vidéki városban, szenvedélyes muzsikusokat
találunk; legtöbb idejüket, legtöbb pénzüket házi zenei összejövetelekre
fordítják, olyan találkozásokra, amelyeken zenéről beszélhetnek, vagy
pedig olyan kávéházra, ahol műkedvelők vannak együtt, ahol zenészekkel
találkozhatnak. Mások, ha a repülésért rajonganak, örülnek, ha szívesen
látja őket a repülőtér magasan lévő üvegfalú bár agglegénye;
szélmentesen, mint egy fárosz üvegkalitkájában, követhetik egy épp tétlen
repülő társaságában egy loopingokat bemutató pilóta gyakorlatait, mialatt
egy másik, akit az előző percben nem is láttak, hirtelen lecsap a földre,
egy Rock-madár hangos szárnycsapásaival. Az a kis társaság, amely itt
találkozott, hogy megtartsa s elmélyítse a Zola-pör múló izgalmait,
szinten igen nagy fontosságot tulajdonított e kávéháznak. De itt nem
szívesen látták őket azok a fiatal arisztokraták, akik a vendégek másik
részét alkották, de egy másik teremben, és akiket csak egy zöld
növényekkel díszített alacsony fal választott el tőlük. Dreyfust és híveit ők
afféle árulóknak tekintették, jóllehet huszonöt évvel később, mivel közben
volt rá idő, hogy az eszmék rangsorolódjanak, s hogy a Dreyfus-ügy
peranyaga bizonyos történelmi eleganciát nyerjen, e fiatal arisztokraták
fiai, akik hol a bolsevizmussal rokonszenveztek, hol pedig keringőztek,
kénytelenek voltak a kíváncsi „intellektuálisok” faggatásaira azt felelni,
hogy ha ők abban az időben éltek volna, biztosan Dreyfus mellé állnak,
anélkül, hogy sokkal többet tudtak volna a nagy Ügyről, mint Edmond de
Pourtalès grófnőről vagy Galliffet márkinéról, akiknek fénye szintén
kialudt már az ő születésük napján. Mert ezen a ködös estén a kávéház
arisztokratái, akik később ezeknek az utólagos Dreyfus-párti fiatal
értelmiségieknek az apjuk lettek, még nőtlen fiatalemberek voltak.
Bizonyos, hogy mindegyik családja gazdag házasságra gondolt, de még
egyik sem jött létre. Ez a gazdag házasság, amelyet egyszerre többen
óhajtottak (több „gazdag parti” volt kilátásban, de hát a nagy hozományok
száma sokkal kisebb volt, mint a pályázóké), de mivel még csak lehetőség
volt, egyelőre csak némi vetélkedésre bírta a fiatalembereket.
Szerencsétlenségemre, mivel Saint-Loup pár percig még kinn maradt,
hogy a kocsisnak megmondja, mikor jöjjön vissza értünk vacsora után,
egyedül kellett a kávéházba bemennem. Mármost mindjárt kezdetben,
mikor a forgóajtónyílásba léptem, amelyet nem jól ismertem, azt hittem,
hogy sohasem tudok belőle kivergődni. (Tegyük hozzá, a pontos kifejezést
kedvelők kedvéért, hogy ezt a kerékdobszerű ajtót revolverajtónak hívják
az angol revolving door után, békés külseje ellenére.) Ezen az estén a
főnök, nem akarván megázni, ha kimegy, sem otthagyni a vendégeit, ott
maradt a bejáratnál, hogy öröme telhessen az érkezők víg panaszainak a
hallgatásában, akiket egészen feltüzelt az az elégedettségük, hogy bár
féltek, hogy eltévednek, végül mégiscsak ideértek, ha nehezen is. De
szívélyes, udvarias mosolya lehervadt egy ismeretlen vendég látványára,
aki sehogyan sem tudott az üvegszárnyakból kivergődni. E tudatlanság
súlyos jelére összevonta szemöldökét, akárcsak egy vizsgáztató, akinek
nagy kedve volna nem kimondani a dignus est intraré[405]-t. Balsorsomat
megduplázta, hogy az arisztokráciának fenntartott teremben szándékoztam
leülni, ahonnan a főnök gorombán kitessékelt, durván mutatva egy helyre
a másik teremben, s amit persze a pincérek mind azonnal utánoztak. De ez
a hely már csak azért sem tetszett, mert a fal melletti pamlagsor, ahol ez
volt, már zsúfolva volt végig, s velem szemben a hébereknek fönntartott
bejárat volt, ez már nem forgóajtóval, s amelynek ajtaja minden percben
kinyílt és bezárult, és szörnyű hideget zúdított rám. De a főnök nem adott
más helyet, s azt mondta: „Nem, uram, nem zavarhatok meg mindenkit az
ön kedvéért.” Egyébként hamar elfeledkezett rólam, a kései s kellemetlen
vendégről, mivel folyton lefoglalták az egyre érkező új vendégek, akiknek,
mielőtt még sörüket, vagy hideg csirkeszárnyukat, vagy grogjukat kérték
(a vacsora órája már rég elmúlt), el kellett mondani fizetségül, mint a régi
regényekben, útikalandjukat, abban a percben, mihelyt ebbe a meleg és
biztos menedékbe értek, ahol az eddig kiállt bajokkal való ellentét azt a
vígságot s pajtáskodást keltette, aminő egy táborozáson a katonák közt
uralkodik.
 Egyikük azt mesélte, hogy a kocsija, mivel azt hitte, a Concorde-hídra
érkezik, háromszor kerülte körül az Invalidusokat; a másik meg azt, hogy
mikor a Champs-Élysées-n próbált végighajtani, kocsija beszaladt a Rond-
Point egyik bokorsűrűjébe s legalább háromnegyed óráig ott vergődött,
míg ki nem jutott belőle. Aztán jöttek a panaszok a ködről, a hidegről, az
utcák halálos csendjéről; mindezeket kivételesen vidám arccal mondták el
vagy hallgatták, aminek az volt a magyarázata, hogy a kávéházban
kellemes volt a légkör, meleg volt (helyemet kivéve), világos volt, a
fénytől pislogtak a látástól elszokott szemek, és a beszélgetések
zsongására fülelhettek az emberek.
Az érkezők nehezen tudtak csendben maradni. Különös kalandjaik,
amelyeket páratlannak tartottak, már a nyelvük hegyén voltak, s
fürkészték az arcokat, hogy kikkel bocsátkozhatnának társalgásba. Még a
főnök is elvesztette „távolságérzékét”: „Foix herceg úr háromszor eltévedt
a Porté Saint-Martintól jövet”, merte mondani nevetve, s rámutatott a
híres arisztokratára, akárcsak egy bemutatáskor, egy izraelita ügyvédhez
intézve szavait, akit bármely más napon nehezebben áthágható korlát
választott volna el tőle, mint az a zöld növényekkel díszített alacsony
válaszfal. „Háromszor, ejnye”, mondta az ügyvéd, s megemelte a kalapját.
A herceg nem látszott, hogy örülne ennek a már-már bizalmaskodó
gesztusnak. Oly arisztokrata csoport tagja volt, amelynek a fölényesség
gyakorlása látszott az egyedüli foglalkozásának, még azzal a nemességgel
szemben is, ha az nem volt egészen elsőrangú. Először is nem fogadni egy
köszöntést; ha az udvarias ember még egy ízben próbálkozik, nagy
ravaszul nevetni vagy dühösen hátravetni a fejet; úgy tenni, mintha nem
ismerné azt az idős embert, aki egyszer szolgálatot tett nekik;
kézszorításokat s köszöntéseket csak a hercegeknek tartogatni vagy a
hercegek benső barátainak, akiket ezek bemutattak: ilyen volt e fiatalok s
főképp Foix herceg magatartása. E magatartásnak kedvez az első fiatalság
szertelensége (mikor még a polgársarj is hálátlannak mutatkozik, sőt
egyszerűen neveletlennek, hogyha például hónapokig elfelejt írni egy
jótevőjének, aki elvesztette a feleségét, s utána csupa egyszerűségből még
csak nem is köszön neki), de főképpen valami éles osztálysznobizmus az
okozója. Igaz, hogy bizonyos idegbajok mintájára, amelyek érett
korunkban sokkal enyhébbnek mutatkoznak, általában ez a sznobizmus is
kevésbé ellenségesen nyilvánul meg azoknál, akik fiatal korukban olyan
elviselhetetlenek voltak. Ha elmúlik a fiatalság, ritkán marad az ember
pökhendi. Ezek az arisztokraták azt hitték, csak az létezik, s egyszerre
csak felfedezik, még ha hercegek is, hogy más is van: zene is, irodalom is,
sőt még a képviselői pálya is. Az emberi értékek rendje ezáltal
megváltozik, s hajlandók vagyunk szóba állni azokkal, akiket valaha
tekintetünkre sem méltattunk. Szerencsések azok, akik türelemmel vártak,
s akiknek – ha szabad így szólnunk – elég jó a jellemük, hogy örömet
szerez nekik, ha negyvenéves korukban megkapják azt a
szeretetreméltóságot, amelyet húszéves korukban ridegen visszautasítottak
nekik!
Foix herceggel kapcsolatban azt is el kell mondani, ha már alkalom
adódik rá, hogy egy tizenkét-tizenöt fiatalemberből álló társasághoz
tartozott s egy még kisebb, négytagú csoporthoz. A tizenkét-tizenöt tagból
álló társaságnak az volt a jellege – a herceg, azt hiszem, kivétel volt
köztük –, hogy mindegyik fiatalembernek kettős volt a személyisége. Tele
voltak adóssággal, s ezért szállítóik előtt senkinek-semminek látszottak,
annak az élvezetnek az ellenére sem, amellyel ezek így címezték őket:
„Gróf úr, márki úr, herceg úr...” Mind azt remélte, hogy valami „gazdag
házassággal” rendbe hozhat mindent, úgy is mondták, „egy nagy zsákkal”,
s mivel az annyira óhajtott nagy hozományok száma legfeljebb négy vagy
öt volt mindössze, többen ugyanazért a menyasszonyért küzdöttek csak
úgy titokban. S a titkot olyan jól őrizték, hogy mikor egyikük azt mondta a
kávéházban: „Kedves jó barátaim, szeretlek benneteket, azért hát elárulom
nektek, hogy eljegyeztem magam Ambresac kisasszonnyal”, többen is
felkiáltottak, mivel néhányan köztük azt hitték, hogy ők tehették volna
ugyanezt, s nem volt a szükséges hidegvérük hozzá, hogy azonnal elfojtsák
dühük és csodálkozásuk kiáltását: „És mondd, Bibi, te örülsz a
házasságodnak?”, kiáltotta akaratlanul Châtellerault herceg, aki
csodálkozásában és kétségbeesésében leejtette a villáját, mert azt hitte,
hogy Ambresac kisasszony eljegyzése nemsokára nyilvánossá válik, de
ővele, Châtellerault-val. Pedig hát Isten a tudója, mi mindent mesélt,
ügyesen az apja Ambresacéknak Bibi anyja ellen. „Szóval mulattat, hogy
megházasodsz?” – kérdezte még egyszer akarata ellen Bibitől, aki jobban
volt felkészülve, mivel volt ideje, hogy megválassza magatartását, mióta
ez „majdnem hivatalos” lett, és így felelt mosolyogva: „Örülök, nem
annak, hogy megházasodom, amihez semmi különös kedvem sincs, hanem
hogy Daisy d’Ambresac lesz a feleségem, akit elragadónak találok.” Míg
ez a felelet tartott, Châtellerault összeszedte magát, de arra gondolt, hogy
egykettőre irányt kell neki változtatnia Canourque kisasszony vagy Miss
Foster felé, mert ők voltak a második és harmadik számú nagy partik, s
türelmet kell kérnie a hitelezőktől, akik az Ambresac-házasságra
számítottak, s végül meg kell magyaráznia az embereknek, akiknek azt
mesélte, milyen bájos leány Ambresac kisasszony, hogy ez a házasság
legfeljebb Bibi számára megfelelő, de ő, hogyha elvenné, egész
családjával összeveszne. Soléonné, állította, még azt is kijelentette, hogy
nem is fogadná őket.
De hát ha a szállítók, a vendéglők főnökei s más hasonlók szemében
kisembereknek számítottak is, viszont egészen másnak nézték őket, ha a
nagyvilágban voltak, ahol nem vagyonuk összeomlása s szomorú
mesterkedéseik alapján ítélték meg őket, amikhez kénytelenek voltak
folyamodni. Megint hercegek s márkik lettek, s őseik alapján értékelték
őket. Egy majdnem milliárdos herceg, aki mindent egyesíteni látszott egy
személyben, kevesebbnek számított, mivel ők családfők voltak, s valaha
egy-egy kis ország uralkodó hercegei, ahol joguk volt a pénzveréshez és
egyébhez. Ebben a kávéházban gyakran előfordult, hogy az egyik
lehajtotta a fejét, mikor egy másik belépett, hogy az érkezőt ne
kényszerítse az ő üdvözlésére. Ugyanis, nagy leleményesen, éppen a
vagyont vadászta: vacsorára invitált egy bankárt. Ahányszor egy
nagyvilági ember ilyen körülmények között összeköttetésbe lép egy
bankárral, mindig megrövidül vagy százezer frankkal, ami a nagyvilág
emberét cseppet sem akadályozza benne, hogy újra ne kezdje a dolgot egy
másikkal. Gyertyát gyújtunk, s ugyanakkor orvost is hívunk.
 De Foix herceg, aki gazdag volt, nemcsak e tizenöt fiatalember elegáns
köréhez tartozott, hanem annak a négynek zártabb s elválaszthatatlan
csoportjához, amelynek Saint-Loup is tagja volt. Sosem hívták meg őket
külön-külön, a „négy ficsúr” névre hallgattak, sétáikon mindig együtt
látták ezt a négyet, a kastélyokban meg egymásba nyíló szobákat adtak
nekik, olyannyira, hogy mivel mind a négy igen szép férfi volt, még
bensőséges viszonyukról is pletykáztak. Ami Saint-Loup-t illeti, a
leghatározottabban cáfoltam ezt a pletykát. De igen különös, hogy később,
amikor ezek a pletykák mind a négyről igaznak bizonyultak, kiderült, hogy
közülük viszont egyikük sem tudta ezt a másik háromról. Pedig
mindegyikük iparkodott mindent tudni a többiekről, akár hogy kielégítsen
egy vágyat, pontosabban egy bosszúvágyat, akár hogy megakadályozzon
egy házasságot, vagy hogy hatalma legyen a leleplezett barát felett. Egy
ötödik (mert egy négyes csoportban mindig többen vannak, mint négyen),
aki a négy platonikus hajlamúhoz csatlakozott, még inkább ilyen hajlamú
volt. De vallási aggályai sokáig visszatartották, még azután is, hogy a négy
barát szétszóródott, míg ő maga meg nem házasodott, és végre családapa
nem lett, és Lourdes-ban könyörgött, hogy legközelebbi gyermeke fiú
legyen vagy leány, miközben katonákkal szórakozott.
Arisztokratikus modorosságaival ellentétben az a tény, hogy előtte
beszéltek, de nem közvetlenül őhozzá, kevésbé keltette fel Foix herceg
haragját, mintha másképp lett volna. Amellett ez az egész este
mindenképp kivételes volt. És végül az ügyvédnek éppolyan kevés
lehetősége volt hozzá, hogy Foix herceget megismerje, mint akár a
kocsisnak, aki ezt a nemesurat idehozta. Ezért aztán azt gondolta, hogy
válaszolhat, persze gőgösen, fennhéjázón, csak úgy félvállról az
ügyvédnek, aki a köd ürügyén olyan volt, mint egy útitárs, akivel a világ
végén valamilyen tengerparton találkozunk, a szeleknek kitéve vagy a
ködben elmerülve: „Az még nem minden, hogy elveszünk, de aztán meg
nem találjuk meg magunkat.” E gondolat helyessége mélyen meggyőzte a
főnököt, mert aznap este több ízben volt alkalma ezt hallani.
Csakugyan az volt a szokása, hogy mindig összehasonlította, amit
hallott, amit meg olvasott, egy már ismert szöveggel, s csodálkozása akkor
ébredezett, amikor nem látott különbséget. Ezt a szellemi magatartást nem
szabad elhanyagolni, mert a politikai társalgásokra, az újságok olvasására
alkalmazva ez formálja a közvéleményt, s ezáltal a legfontosabb
eseményeket is lehetővé teszi. Sok német kávéház-tulajdonos, csak mert
tisztelték vendégüket, vagy csodálták az újságjukat, mikor azt mondták,
hogy Franciaország, Anglia és Oroszország „bele akar kötni”
Németországba, Agadir pillanatában lehetőnek véltek egy háborút, amely
egyébként nem tört ki. A történészek, bár igazuk van, hogy a népek
cselekedeteit már nem a királyok akaratával magyarázzák, de jól tennék,
ha ezt az egyén, a közepes egyén gondolkodásmódjával, szellemi alkatával
helyettesítenék.
A politikai területen e kávéház főnökének, ahová most érkeztem, egy
idő óta előadó-tanári észjárását a Dreyfus-ügy bizonyos részletei
foglalkoztatták. Ha nem találta a szokott kifejezéseket egy vendége
beszédében, vagy egy újság hasábjain, a cikket roppant unalmasnak, a
vendéget meg őszintétlennek ítélte. Foix herceg, ellenkezőleg, olyannyira
elbűvölte, hogy a közbeszólójának alig hagyott időt mondata befejezésére.
„Jól mondta, herceg úr, jól mondta (ami azt jelentette nála, hogy
hibátlanul mondta föl a leckét), ez az, így van”, kiáltotta „kitárulkozva”,
mint az Ezeregyéjszaká-ban mondják a „a határtalan elégedettségre”. De a
herceg már eltűnt a kisteremben. Aztán, mivel az élet folytatódik a
legkülönösebb események után is, a ködtengerből kivergődők vagy valami
italfélét, vagy vacsorát rendeltek; s voltak köztük a Jockey-Clubból való
fiatalemberek is, akik e szokatlan nap miatt habozás nélkül letelepedtek a
nagyterem két asztalához, úgyhogy igen közel kerültek hozzám. Ily módon
a ködisten, a nagyteremtől a kisteremig, a vendéglő kényelmétől jókedvre
hangolt vendégek között, a ködóceánban való hosszú tévelygések után oly
bensőséges családiasságot teremtett, amelyből csak én voltam kizárva, és
amely hasonlatos lehetett az egykor a Noé bárkájában uralkodóhoz.
Egyszerre csak a főnök nagyokat hajlongva követte a teljes számban
összeszaladt pincéreket, amire minden egyes vendég felfigyelt. „Gyorsan,
hívjátok Cyprient, egy asztalt Saint-Loup márki úrnak!” – kiáltotta a
főnök, akinek Robert nemcsak nagy hírnevű, igazi nagyúr volt, még Foix
herceg szemében is, hanem oly vendég, aki pazarló életet élt és ebben a
vendéglőben sokat költött. A nagyterem vendégei mind kíváncsian nézték,
a kistermiek pedig versengve hívták asztalukhoz ezt a most érkező
barátjukat, aki végre letörölte a lábát. De mikor be akart lépni a
kisterembe, észrevett engem a nagyban. „Te jó ég – kiáltotta –, mit keresel
itt, pláne ezzel a nyitott ajtóval épp előtted” – mondta, s egyben dühösen
nézett a főnökre, aki szaladt, hogy becsukja, s aki a pincérekre hárított
mindent: „Pedig mindig mondom nekik, hogy csukva tartsák.”
Kénytelen voltam az asztalomat s a többi, előttem lévő asztalt
félretolni, hogy odajuthassak hozzá. „Miért hagytad ott az asztalodat?
Inkább itt vacsoráznál, mint a kisteremben? De hát itt megfagysz, szegény
kicsikém. Lekötelezne – mondta a főnöknek –, ha ezt az ajtót bezáratná.”
„Azonnal, márki úr, ezentúl a vendégek a kisterem ajtaján át jönnek be és
mennek ki, ez minden.” S hogy jobban mutassa az iparkodását, egy pincért
és több felszolgálót rendelt oda, s hangosan, szörnyű fenyegetéseket
hangoztatott, ha rendelkezéseit nem hajtanák végre. Nekem meg túlzott
tiszteletét mutatta, hogy elfelejtsem, hogy jövetelemkor másképp bánt
velem, s csak Saint-Loup érkezése után változott meg a modora, és hogy
ne higgyem, hogy ezt csak annak a barátságnak köszönhetem, amelyet
gazdag és arisztokrata vendége mutatott az irányomban, mellesleg apró
mosolyokat is küldött felém titkon, amelyekkel személyes rokonszenvét
látszott bizonyítani.
Felfigyelve egy mögöttem ülő vendég beszédére, egy percre
odafordítottam a fejem. Mert ahelyett, hogy azt hallottam volna:
„Csirkeszárnyat, igen jó, s egy kis pezsgőt, de ne nagyon fanyart”, ezeket a
szavakat hallottam: „Szeretném, ha glicerint hozna. Igen, melegen, nagyon
jó.” Szerettem volna látni, hogy ki ez az aszkéta, aki ezt a vacsorát rendeli
magának büntetésül. De hirtelen visszafordultam Saint-Loup felé, hogy ez
a különös ínyenc ne tudjon engem felismerni. Egy orvos volt, akit
ismertem, s akitől egy betege a köd miatt ebben a kávéházban kért
találkozót. Az orvosok, mint a tőzsdések, első személyben szeretnek
beszélni.
 Közben Robert-ra néztem, s ilyesmire gondoltam. Voltak ebben a
kávéházban – ismertem őket az életben is – idegenek, értelmiségiek,
mindenféle fajtájú festők, akik már hozzászoktak a gúnyos nevetéshez,
amelyet feltűnő köpönyegük, ezernyolcszázharmincas nyakkendőjük s
még inkább ügyetlen mozgásuk keltett, olyannyira, hogy magatartásukkal
ezt a nevetést már egyenesen kierőszakolták, hogy mutassák, nem
törődnek vele, s akik egyben szellemi és erkölcsi értékekben gazdag, mély
érzékenységgel megáldott emberek voltak. Mégsem tetszettek – főképp a
zsidók, persze a nem asszimilált zsidók, a többiekről nem szólok –, nem
tetszettek azoknak, akik nem tudnak semmiféle különös, bolondos külsőt
elviselni (mint például Albertine-nak Bloch). Általában elismerték aztán,
hogy, ámbár ellenük szól a hosszú haj, a nagy orr és a tágra nyílt szem,
meg a színpadias s szakadozott gesztikulálás, gyermekes dolog volna
ezekről ítélni meg őket, mert eszes és nagyszívű emberek voltak, s ha
gyakran találkozott és beszélt velük az ember, komolyan megszerethette
őket. A zsidók közt különösen kevesen voltak olyan szülők, akiknek
nemesszívűségével, nyílt eszével, őszinteségével szemben Saint-Loup
anyja vagy Guermantes herceg ne került volna hátrányba, ridegségük,
felületes vallásosságuk – amely csak a botrányokat ítélte el – és a
kereszténységet illető apológiájuk miatt, amely meg (a kizárólagosan
dicsért értelem láthatatlan útjai miatt) minden esetben valami roppant
pénzházassággal végződött. De hát végre is Saint-Loup-nál valahogy úgy
keveredtek a szülők hibái, hogy születésével jó tulajdonságokká váltak, és
benne elbűvölőn nyílt értelem és szívjóság uralkodott. Akkor pedig meg
kell hogy mondjam Franciaország halhatatlan dicsőségére, mikor ezek a jó
tulajdonságok egy tiszta franciánál vannak jelen, akár arisztokrata, akár
népi, egyenesen kivirágzanak – ha azt mondanám: kitárulnak, talán kicsit
sok volna, mert mérték és korlát is jelen van mégpedig oly kedvességgel,
amilyen kedves egy idegen, bármilyen tiszteletreméltó is, sohasem tud
lenni. Szó sincs róla, a többieknek éppúgy lehetnek szellemi és erkölcsi jó
tulajdonságai, s ha előbb át kell hatolni a nem tetszőn, a bántón, és ami
mosolyra késztet, azért éppolyan értékesek. De azért az mégis jó dolog, s
ez talán kizárólagosan francia, hogy ami szép, igazságos ítélet szerint, ami
érték értelem s szív szempontjából, az előbb kedves a szemnek, bájjal
színezett, finoman csiszolt, s anyagában és formájában is a belső
tökéletesség megvalósítója. Elnéztem Saint-Loup-t, s megállapítottam
magamban, hogy milyen kedvező, ha nincs, ami testileg, a külsőben, a
benső báj előcsarnokánál visszataszító volna, s hogy az orrcimpa finom s
jó rajzú, mint azoké a pillangóké, amelyek Combray körül a rét virágaira
szállnak; s hogy az igazi opus francigenum[406], amelynek titka nem
veszett el a tizenharmadik század óta, s megmarad a templomainkkal, nem
annyira azok a Saint-André-des-Champs-on látható kőangyalok, mint
inkább azok a nemesi, polgári és paraszti kis figurák, amelyeknek arcát a
hagyományokhoz hűen finoman és merész lendülettel faragták ki, mint
amilyeneket a templom híres főbejáratánál látunk, és amelyek ma is
teremtő erejűek.
Miután eltávozott egy percre, hogy maga ügyeljen az ajtó bezárására s a
vacsora megrendelésére (rettentően erősködött, hogy „mészárszéki húst”
rendeljünk, mivel, úgy látszik, a csirke nem volt egészen elsőrangú), a
főnök visszajött és mondta, Foix herceg örülne, ha a márki úr
megengedné, hogy itt vacsorázzon a közelében, egy szomszédos asztalnál.
„De hisz minden asztal foglalt” – felelte Robert, látva az enyémet
környező asztalokat. „Azon ne múljék: ha a márki úrnak megfelel, igen
könnyen megkérhetem ezeket a vendégeket, hogy más helyre üljenek. Az
ilyesmit megtehetjük a márki úr kedvéért!” „Te döntsd el – mondta nekem
Saint Loup –, Foix jó fiú, nem tudom, nem untat-e majd, de nem olyan
buta, mint sokan.” Azt feleltem Robert-nak, hogy biztosan tetszene, de ha
már egyszer vele vacsorázom, és oly jól érzem magam vele, örülnék, ha
kettesben maradhatnánk. „Ó – mondta a főnök beszélgetésünk közben –, a
herceg úrnak milyen szép köpenye van.” „Igen, tudom” – felelte Saint-
Loup. Szerettem volna Robert-nak elmondani, hogy Charlus nem mondta
meg sógornőjének, hogy engem ismer, s megkérdezni tőle, mi lehet ennek
az elhallgatásnak az oka, de Foix úr érkezte megakadályozott benne. Azért
jött, hogy megtudja, elfogadták-e a kérését, s ott állt két lépésre tőlünk.
Robert bemutatott egymásnak bennünket, de nem titkolta barátja előtt,
hogy jobb szeretné, ha kettesben hagynának bennünket. A herceg elment
egy búcsúzó köszöntéssel az én címemre s mosolyával Saint-Loup-ra
mutatva, mint aki bocsánatot kér ennek az akarata miatt, mivelhogy ő
okozta ezt a rövid bemutatást, amelyet ő, a herceg, hosszabbnak kívánt. De
akkor Robert, mint akinek hirtelen eszébe ötlik valami, elment a
barátjával, miután még azt mondta nekem: „Ülj csak le, s kezdj a
vacsorához, mindjárt jövök”, s eltűnt a kisteremben. Sajnáltam, hogy
hallanom kellett az ismeretlen, előkelő fiatalembereket, akik a legrosszabb
indulatú s legnevetségesebb históriákat mesélték a fiatal nagyhercegről,
Luxembourg trónörököséről (a volt nassaui grófról), akit ismertem
Balbecból, s aki nagyanyám betegsége alatt a legnemesebb bizonyítékokat
adta rokonszenvének. Az egyik azt állította, hogy azt mondta Guermantes
hercegnőnek: „Követelem, hogy feleségem előtt mindenki álljon fel”,
amire a hercegnő azzal válaszolt volna (ami nemcsak szellemtelen, hanem
hazug is lett volna, mert az ifjú trónörökösnő nagyanyja mindig a világ
legerkölcsösebb asszonya volt): „Ha mindenkinek fel kell állni a te
feleséged előtt, legalább másképp lesz, mint a nagyanyjával, mert őérte
meg lefeküdtek a férfiak.” Aztán azt is mesélték, hogy amikor elment
látogatóba nagynénjéhez, a luxembourg-i nagyhercegnőhöz Balbecba, s a
Grand Hotelban szállt meg, panaszkodott az igazgatónak (barátomnak),
hogy nem húzatta fel a parton Luxembourg nemzeti zászlóját. Márpedig,
mivel ez a zászló kevésbé ismert és használatos, mint Angliáé vagy
Itáliáé, több nap kellett a beszerzéséhez a fiatal nagyherceg legnagyobb
elégedetlenségére. Egy szót sem hittem az egész történetből, de
megfogadtam, ha Balbecba megyek, megkérdezem a hotel igazgatójától,
mi igaz ebből, s így megtudjam biztosan, hogy tiszta kitalálás az egész.
Saint-Loup-t várva, kértem a vendéglő tulajdonosát, hozasson nekem
kenyeret. „Azonnal szólok, báró úr.” „Nem vagyok báró” – feleltem neki
szomorú arccal, hogy megnevettessem. „Ó, bocsánat, akkor gróf úr!” Nem
volt időm másodszor is tiltakozni, amely után biztosan „márki úrrá”
lettem volna. Mint ahogy előre jelezte, Saint-Loup-t már meg is
pillantottam az ajtóban, kezében a herceg nagy vikunya köpenyével,
akitől, megértettem, elkérte, hogy meg ne fázzak. Messziről intve, hogy ne
mozduljak, közelebb jött, s ekkor vagy megint el kellett volna húzni az
asztalomat, vagy pedig helyet kellett volna változtatnom, hogy ő mellém
ülhessen. De ő, mihelyt a nagyterembe lépett, felugrott könnyedén a piros
bársony pamlagsorra, amely a falak mellett húzódott körös-körül, s ahol
kívülem a Jockey-Club három vagy négy tagja ült, ismerősök, akiknek
nem találtak helyet a kisteremben. Az asztalok közt villanyvezetékek
voltak egy bizonyos magasságban kifeszítve; ez sem zavarta Saint-Loup-t,
aki ügyesen ugrotta át őket, mint egy versenyló egy akadályt; zavarban
voltam, hogy mindezt csak énmiattam cselekszi, csak azért, hogy
elkerüljek egy alapjában egyszerű mozdulatot, de ugyanakkor csodáltam,
hogy milyen biztonsággal hajtja végre ezt a mutatványt; nem én voltam az
egyetlen; mert, bár biztosan nemigen vették volna jó néven ezt egy
kevésbé arisztokratikus és kevésbé bőkezű vendégtől, a főnök és a
pincérek olyan elbűvölve álltak ott, mint a lóverseny szakértői a
mázsálónál; egy pincér szinte megbénulva, mozdulatlanul várt egy tállal,
amelyre a közelében vacsorázók várakoztak; s amikor Saint-Loup, hogy a
barátai háta mögött elmehessen, felmászott a pamlagok hátszélére, s úgy
ment előre egyensúlyozva, csendes tapsok hangzottak fel a kisterem
mélyéből. Mikor végre az én magasságomig ért, oly pontosan állt meg
hirtelen, mint egy parancsnok uralkodója páholya előtt, s meghajolva
előttem, udvariasan s alázatosan felém nyújtotta a vikunya köpenyt,
amelyet rögtön, mihelyt mellém ült, s anélkül, hogy én megmozdultam
volna, könnyű s meleg sálként borított a vállamra.
– Mondd csak, míg el nem felejtem – mondta Robert –, Charlus bátyám
valamit közölni akar veled. Megígértem neki, hogy holnap este elküldelek
hozzá.
– Éppen beszélni akartam róla. De holnap este a te Guermantes
nagynénédnél vacsorázom.
– Ó, holnap Oriane nénémnél világraszóló vacsora lesz. Engem nem
hívtak. De Palamède bátyám nem akarja, hogy te elmenj. Nem mondhatsz
le róla? Mindenesetre utána menj el Palamède bátyámhoz. Azt hiszem,
nagyon szeretne beszélni veled. Nézzük csak, könnyedén odaérhetsz
tizenegy felé. Tizenegykor, ne felejtsd el, vállalom, hogy közlöm vele.
Nagyon érzékeny. Ha nem mégy, igen megharagudna. S amellett Oriane-
nál hamar végzel. Ha csak vacsorára vagy ott, tizenegyre igen könnyen
eljuthatsz a bátyámhoz. Egyébként nekem is kellett volna találkoznom
Oriane-nal, a marokkói állomáshelyem miatt, szeretnék onnan elmenni. Ő
oly kedves ilyesmikben, s nagy befolyása van Saint-Joseph tábornokra,
akitől a dolog függ. De ne beszélj róla neki. Szóltam a pármai
hercegnőnek, megy a dolog magától. Ó, Marokkó igen érdekes! Sok
mindent mesélhetnék róla. Igen okos emberek vannak ott. Az ember érzi,
egy szellemi síkon van velük.
– Nem hiszed, hogy a németek akár a háborúig is elmennek ebben az
ügyben?
– Nem, ez kellemetlen volna nekik, s alapjában igazuk van. De a császár
békés természetű. Mindig azt hitetik el velünk, hogy háborút akarnak,
hogy hátrálásra kényszerítsenek. Akár a pókerban. A monacói herceg, aki
II. Vilmos ügynöke, bizalmasan azt mondta nekünk, hogy Németország
ránk veti magát, ha nem engedünk. Akkor hát engedni fogunk. De hogyha
nem engedünk, akkor sem lenne háború. Gondold csak el, micsoda
kozmikus dolog volna egy ilyen mai háború. Szörnyűbb volna, mint az
Özönvíz s az Istenek alkonya. Csak éppen hogy kevesebb ideig tartana az
egész.
Beszélt még barátságunkról, szeretetéről, szomorúságáról, bár, mint az
ilyen vándormadarak, másnap már elutazik hónapokra, vidéken lesz
valahol, s csak két napra jön vissza Párizsba, mielőtt visszatérne
Marokkóba (vagy máshová); de hát a szívet melegítő szavai ma este szelíd
álmodozásba ringattak. Ezek a ritka négyszemközti beszélgetéseink, s
különösen ez a mai, azóta új szakaszt nyitottak az emlékezetemben. Az ő
számára, mint az enyémre, ez a barátság estje volt. Pedig az, amit most
éreztem (s emiatt nem minden lelkifurdalás nélkül), félek, nem egészen az
volt, amit ő szeretett volna inspirálni. Bár még egészen tele voltam azzal
az örömmel, hogy tanúja lehettem, mint jön felém, egyformán mérsékelt
sietséggel és célhoz ér csupa kedvességgel, de ugyanakkor azt is éreztem,
hogy ez az öröm onnan származik, hogy minden mozdulatának, amelyet a
fal mentén, a pamlagon vitt végbe, a jelentése, az oka talán Saint-Loup
sajátos természetében gyökerezik, de még inkább abban, amit születése és
neveltetése révén a családjától örökölt.
Az az ízlés biztossága nem a szépség, hanem a modor dolgában, s amely
egy új körülmény jelenlétében azonnal megsejteti az elegáns emberrel –
mint a muzsikussal, akit arra kérnek, hogy egy ismeretlen darabot játsszon
el – a hozzá való érzelmet, a dinamikát, s alkalmaztatja hozzá a legjobb
mechanizmust, s technikát, aztán megengedi ennek az ízlésnek, hogy
minden másra való tekintet kényszere nélkül működjék, ami annyi polgári
ifjat megbéníthatott volna, egyrészt mert félnének, hogy más szemében
nevetségessé válnak, ha vétenek a konvenciók ellen, másrészt mert
túlbuzgónak tűnnének fel barátjuknak a szemében, amit Robert-nál
bizonyos megvetés helyettesített, bár ilyesmi nem volt szívében, csak a
teste kapta örökségül, és az ősei modorát olyan közvetlenségbe bugyolálta,
amely, meg volt győződve róla, csak hízeleghet annak s gyönyörködteti
azt, akinek szól; végül nemes bőkezűsége, amely nyíltan megvetve annyi
anyagi előnyt (pazarló kiadásai e vendéglőben s másutt a legdivatosabb s
legkényeztetettebb vendéget formálták belőle, nemcsak a pincérek között,
hanem a legelőkelőbb fiatalság körében), mintegy lábbal tiporta őket, akár
valójában s szimbolikusan ezeket a bíborszínű pamlagokat, amelyek egy
pompás futószőnyeghez voltak hasonlók, és amelyekre barátomnak csakis
azért volt szüksége, hogy gyorsabban s még elbűvölőbben közeledjen
hozzám; ezek voltak azok a jó tulajdonságok, mindannyi nélkülözhetetlen
arisztokrata-tulajdonság, amelyek a nem homályos s átlátszhatatlan testből
– mint amilyen az enyém lett volna – úgy tűntek elő, világosan és
kifejezőn, mint egy műalkotásból az alkotó szorgos és hatékony
képessége, s Robert-nak e fal mentén véghezvitt könnyű futása
mozdulatait olyan érthetővé s kedvessé tették, mint egy falmező lovas
szobraiét. „Ó, jaj – gondolta volna Robert –, hát érdemes volt azzal
töltenem egész fiatalságomat, hogy megvessem a születést, hogy kizárólag
az igazságot és a szellemet tiszteljem, hogy a rám kényszerített barátokon
kívül suta és rosszul öltözött barátokat válasszak, ha ékesszólók, hogy az
egyetlen lény, aki feltűnik bennem, kiről értékes emlék marad, nem az az
erővel és érdemmel hasonlóságomra formált én, hanem egy lény, aki nem
is az én művem, aki nem is én vagyok, akit mindig megvetettem s
iparkodtam legyőzni; hát érdemes, hogy úgy szerettem legkedvesebb
barátomat, mint ahogy én szerettem, hogy legnagyobb örömét épp abban
találja bennem, hogy valami sokkal általánosabbat fedezzen fel bennem,
mint engem, oly örömöt, amely nem a barátságnak az öröme, ahogy
mondja, és ahogy nem hiheti őszintén, hanem egy szellemi és érdek nélkül
való örömet, a művészet örömét?” Félek ma már, hogy Saint-Loup néha
ilyen módon gondolkozott. Ebben az esetben csalódott. Ha nem szeretett
volna – mint ahogy szeretett – valami emelkedettebbet, mint teste vele
született hajlékonyságát, ha nem lett volna sokáig oly közömbös a nemesi
gőggel szemben, több fáradtság s nehézség lett volna még ügyességében
is, nagyon is nagy közönségesség a modorában is. Amint Villeparisis-
nénak sok komolyságra volt szüksége, hogy társalgását és Emlékiratait
könnyedre hangolja, ez pedig az értelem dolga, ugyanúgy Saint-Loup-nak
testileg annyira arisztokratának kellett lennie, hogy ennek az elemnek el
kellett hagyni a gondolkodását, magasabb tárgyakra kellett irányulni s újra
elmerülni a testében, hogy ott nemes és öntudatlan vonalakban rögződjék
meg. Ily módon szellemi választékossága nem hiányzott fizikai
választékosságából, amely, ha az első hiányzik, nem is lett volna teljes.
Egy művésznek nincs szüksége arra, hogy közvetlenül fejezze ki
gondolatát a művében, hogy ez annak minőségét tükrözze; azt is
mondhatták, hogy Isten legnagyobb dicsérete az ateista tagadásában rejlik,
mert a Teremtést eléggé tökéletesnek tartja, még Teremtő nélkül is. S azt
is jól tudtam, hogy nemcsak egy műtárgyat csodáltam abban a fiatal
lovagban, aki a falmezőn hajtotta végre futásának szoborsorát; az ifjú
herceg (Catherine de Foix-nak, Navarra királynéjának s VII. Károly
unokájának leszármazottja), akit az én kedvemért hagyott ott, az a
születési és vagyoni helyzet, amelyet lábam elé helyezett, a gőgös és
hajlékony ősök, akik tovább éltek benne abban a biztonságban,
ügyességben és udvariasságban, amellyel fázós testem köré a téli vikunya
köpenyt elrendezte – mindez nem a nálam régebbi barátokat jelentett-e az
életében, akikről azt hittem, hogy kettőnket mindig elválasztanak, s akiket,
ellenkezőleg, oly választás alapján áldozott nekem, amelyet csak az
értelem magaslatán tehetünk s azzal a felsőbbrendű szabadsággal, amelyet
Robert mozdulatai tükröztek, s amelyben mintegy megvalósul a tökéletes
barátság?
Amit egy Guermantes közvetlensége – Robert választékossága helyett,
mert nála az örökölt gőg csak felszíne volt az igazi erkölcsi
alázatosságnak, s öntudatlan kedvesség lett – közönséges fennhéjázással
párosított, arról tudomást vehettem, nem Charlus úrnál, akinek
jellemhibái, amelyeket egyszerűen nem tudtam mire vélni, arisztokratikus
szokásaira rakódtak rá, hanem Guermantes hercegnél. Pedig őnála is, bár
nagy egészében közönséges volt s erősen nem tetszett nagyanyámnak,
mikor régen találkozott vele Villeparisis-nénál, megmutatkoztak a régi
nagyság bizonyos vonásai, amelyeket észre is vettem, mikor nála
vacsoráztam a Saint-Loup-val töltött este másnapján.
Legelőször sem őnála, sem a hercegnőnél nem vettem észre ezeket a
vonásokat, mikor először találkoztam velük a nagynénjüknél, mint ahogy
első alkalommal nem éreztem azt a különbséget, amely Bermát más
színésznőktől elválasztotta, jóllehet Berma sajátosságai ezerszer
szembeszökőbbek voltak, mint a nagyvilágiaké, mivel oly mértékben
észrevehetőbbek, ahogyan a tárgyak is valóbbak, felfoghatóbbak az
értelemnek. De hát bármily csekélyek is a társasági különbségek (annyira,
hogy mikor egy igazságszerető művész, mint Sainte-Beuve,
szembeszökővé akarja tenni az árnyalatnyi különbségeket, amelyek
Madame Geoffrin, Madame Récamier és Madame de Boigne szalonjai
közt vannak, oly egyformának tűnnek fel mind, hogy, a szerző tudta
nélkül, e tanulmányok fő igazsága a szalonélet üressége), mégis, hasonló
okból, mint Bermánál, mikor Guermantes-ék közömbösek lettek, s
eredetiségük apró cseppje már nem párolgott el a képzeletemben,
felfoghattam végre, bármilyen jelentéktelen volt is.
Mivel a hercegnő nem szólt a férjéről nagynénjének az estélyén, azon
tűnődtem, hogy, tekintettel a válásukról való pletykákra, jelen lesz-e a
vacsorán. De hamar megtudtam a valóságot, mert a lakájok közt, akik az
előszobában tartózkodtak, s akik (mivel eddig úgy nézhettek rám, mint a
műasztalos gyermekeire, vagyis talán több rokonszenvvel, mint a
gazdájuk, de aki alkalmatlan rá, hogy őnáluk fogadhassák), találgathatták
e forradalomnak az okát, láttam, hogy Guermantes úr, aki leste az
érkezésemet, közéjük furakodik, hogy a küszöbnél fogadjon, s maga vegye
le rólam a felöltőmet.
– Guermantes hercegnő mindenkinél boldogabb lesz – mondta ügyesen
meggyőző hangon. – Engedje meg, hogy megszabadítsam a cókmókjától
(gyermekesen kedvesnek s komikusnak tartotta egyben, hogy a nép
nyelvén beszéljen). A feleségem attól félt, hogy az utolsó percben lemond,
pedig hát ön határozottan megmondta, mikor jön. Ma reggel óta egyre
mondtuk egymásnak: „Meg fogja látni, hogy nem jön.” Meg kell hogy
mondjam, Guermantes hercegnő jobban látta, mi lesz. Mert hát ön nem
könnyen kapható, s meg voltam győződve róla, nem tartja meg a szavát.
S a herceg oly rossz férj volt, oly goromba, mint mondták, hogy jó
néven vették tőle, mint ahogy jó néven veszik a gonoszoktól a
szelídségüket, ezeket a szavakat: „Guermantes hercegnő”, amelyekkel
mintha csak védőszárnyat terített volna a hercegnőre, hogy egészen egy
legyen vele. Közben, meghitten és barátságosan, kézen fogva vezetett
engem s benyitott velem a szalonokba. Bizonyos mindennapos kifejezés
tetszhet egy paraszt szájából, ha valami helyi hagyomány utóéletét
mutatja, egy történeti esemény nyomát, amelyet talán nem is ismer az, aki
célzást tesz rá; ilyen volt Guermantes úr udvariassága, amelyet egész este
tanúsított az irányomban, és ez úgy elbűvölt, mintha ez valami több
százados fennmaradt hagyomány volna, mint egyike az olyan
szokásoknak, amelyek főképp a tizenhetedik századból valók. A régi idők
emberei végtelenül messze látszanak lenni tőlünk. Nem merjük
feltételezni róluk, hogy mélyebb szándékaik voltak azon túl, amit
formálisan kifejeztek; csodálkozunk, hogy oly érzést találunk náluk, mint
aminőkre Homérosz nem egy hősénél bukkanunk, vagy mint Hannibálnál
arra a cseles hadi taktikára, amikor a cannae-i csatában hagyta, hogy
oldalszárnyát megtámadják, hogy aztán az ellenfelét meglepetésszerűen
bekerítse; azt mondanánk, olyan távolinak képzeljük el tőlünk ezt az
epikus költőt s ezt a hadvezért, mint egy állatkert lakóját. Még azon is
meglepődünk, mikor XIV. Lajos udvarához tartozó személyiségeknél az
udvariasság nyomaira bukkanunk a leveleikben, amelyek egy alacsonyabb
rangúnak íródtak, aki semmiben sem lehetett a hasznukra, s amelyekből
hirtelen fény derül a nagyurak azon meggyőződéseire, amelyeket sose
fejeznek ki közvetlenül, de amelyek kormányozzák őket, különösen arra a
hiedelmükre, hogy csupa udvariasságból tettetni kell bizonyos érzelmeket
s a legaggályosabban gyakorolni bizonyos, szeretetreméltóságot
sugalmazó ceremóniákat.
A múlt e képzelt távolsága talán egyik oka annak, hogy nagy írók is
legendás szépséget találtak oly közepes csalók műveiben, mint Ossian.
Olyannyira csodálkozunk, ha távoli bárdoknak mai gondolataik lehetnek,
hogy valósággal odavagyunk, ha abban, amit régi gall éneknek tartunk,
egy oly gondolatot találunk, amelyet egy kortársnál legfeljebb érdekesnek
érzünk. Egy tehetséges műfordító, aki egy régi szöveget állít több-
kevesebb hűséggel helyre, ha csak néhány olyan darabbal gazdagítja ezt a
szöveget – amelyek egy jelenkori név aláírásával s különkiadásban
legfeljebb kellemesen hatnának –, tüstént megható nagyságot ad a
költőjének, aki ily módon több század klaviatúráján játszik. Ellenben ha
ezt a könyvet, mint az ő eredeti művét adnák közre, azt mondanák, ez a
műfordító igencsak közepes tehetség. De ha fordításként jelenik meg, egy
remekmű fordításának látszik. A múlt nem tűnik el, helyben marad.
Nemcsak hónapokkal később, egy háború kezdete után, a minden segítség
nélkül megszavazott törvények befolyásolhatják hatékonyan ezt a háborút,
nemcsak tizenöt esztendővel egy kiderítetlen bűnügy után találhat még
egy bíró nyomra vezető elemeket, hanem századok és századok múlva is, a
tudós, aki egy távoli vidéken tanulmányozza a helységneveket és a lakók
szokásait, még mindig találhat bennük kereszténység előtti legendát,
amelyet már Hérodotosz idején érthetetlennek vagy talán elfeledtnek
tartottak, s annak egy szikla vagy egy vallási szertartás elnevezésében úgy
marad meg a neve a jelen körében, mint egy sűrűbb, időtlen és állandó
jeladás. Volt egy ilyen jeladása (bár nem oly régi) az udvari életnek is, ami
ha nem is Guermantes úr sokszor közönséges modorából, de legalább a
szelleméből sugárzott, amely e modort irányította. Úgy élveztem, mint
egy régi illatot, amikor egy kissé később megtaláltam a szalonban. Mert
nem mentem oda azonnal.
Amikor elhagytuk az előszobát, mondtam Guermantes úrnak, hogy
nagyon szeretném látni az ő Elstirjeit. „Rendelkezésére állok, Elstir úr hát
a barátja? Sajnálom nagyon, hogy nem tudhattam, mennyire érdekli önt.
Mert kissé én is ismerem, szeretetre méltó ember, akit apáink »derék«
embernek hívtak, szívesen meghívtam volna, hogy tiszteljen meg
bennünket, s fogadja el a vacsoránkat. Biztosan igen örült volna, hogy az
ön társaságában töltheti estéjét.” A herceg igen kevéssé volt régimódi, de
ha iparkodott annak mutatkozni, utána, ha nem is akarta, valóban azzá lett.
Megkérdezte tőlem, óhajtom-e, hogy megmutassa a képeit, majd
odavezetett és félreállt minden ajtó előtt, udvariasan, bocsánatot kérve, ha
útmutatás végett kénytelen volt előremenni; olyan kis jelenet volt ez,
amelyet (mióta Saint-Simon elbeszéli, hogy ugyanilyen aggályosan tett
eleget nemesúri frivol kötelességének a Guermantes-ok egyik őse, mikor
megmutatta néki a palotáját), mielőtt eljutott hozzánk, sok más
Guermantes játszotta már el sok más látogató számára. S mivel mondtam
a hercegnek, örülnék, ha egy percre egyedül maradhatnék a képek előtt,
tapintatosan félrevonult, mondván, hogy a szalonban megint
megtalálhatom.
Csakhogy mikor egyedül maradhattam az Elstirekkel, teljesen
megfeledkeztem a vacsora idejéről; mint Balbecban, megint előttem
voltak e világ töredékei ismeretlen színeikkel, e világé, amely nem volt
más, mint e nagy festő sajátos látásmódjának kivetítése, amelyet az ő saját
szavai egyáltalán nem tudtak érzékeltetni. A falnak az ő képei által
borított részei, csupa azonos elemekből álló kép, mintha egy laterna
magica fényes képei lettek volna, a lámpa pedig jelen esetben nem volna
más, mint a művész feje, amelynek nem is sejtették a sajátosságát, amíg
csak az embert ismerték, vagyis csak a lámpát borító laternát látták volna,
mielőtt elhelyezték volna a színes üvegeket is. Azok között a képek között,
amelyek a legnevetségesebbnek látszottak a nagyvilágiak előtt, voltak
olyanok, amelyek engem viszont jobban érdekeltek a többinél, mivel
újrateremtették azokat az optikai illúziókat, amelyek azt bizonyítják, hogy
nem tudjuk azonosítani a tárgyakat, ha nem iktatjuk közbe az értelmet.
Hányszor fedezünk fel kocsiban ülve egy hosszú, világos utcát, amely pár
méterre tőlünk kezdődik, pedig csak egy élesen megvilágított falmező van
előttünk, amely ezt a csalóka távlatot láttatta velünk! Akkor hát nem
logikus, ha nem a szimbolizmus mesterkedésével, hanem hogy őszintén
visszatérve a benyomás igazi gyökeréig, úgy ábrázolunk egy dolgot,
ahogyan az első illúzió villámfényében láttuk? A felületek és a testek
tulajdonképp függetlenek azoktól a tárgynevektől, amelyeket
emlékezetünk kényszerít rájuk, ha felismertük őket. Elstir próbálta
elválasztani azt, amit érzett, attól, amit tudott; erőfeszítése gyakran abból
állt, hogy feloldotta ezt az ésszerű összetételt, amelyet mi víziónak
nevezünk.
Azok, akik gyűlölték ezeket a „borzalmakat”, nem értették, hogy Elstir
miért csodálja Chardint, Perroneau-t s annyi más festőt, akiket ők, a
nagyvilágiak szeretnek. Nem adtak maguknak számot arról, hogy Elstir a
maga számára ugyanazt az erőfeszítést tette a valóság előtt, mint egy
Chardin vagy mint egy Perroneau (sajátos érzékkel és ízléssel keresve
bizonyos jelenségeket), s következőleg, ha nem magának dolgozott, úgy
csodálta bennük a kísérleteket, mint saját művei előzetes töredékféléit. De
hát a nagyvilágiak nem tették hozzá gondolatban Elstirnek a művéhez az
Idő távlatát, amely megengedte nekik, hogy szeressék vagy legalábbis
feszélyezettség nélkül nézzék Chardinnak a festészetét. Pedig a
legöregebbek elmondhatták volna, hogy életük folyamán látták, miként
csökkent egyre az az áthatolhatatlan távolság (amily mértékben az évek
múlásával távolodtak tőle), a távolság a között, amit Ingres remekének s a
között, amit örök borzalomnak hittek (például Manet Olympiá-ját),
méghozzá olyannyira csökkent, míg végül a két festmény ikertestvérnek
látszott. De nem tanulunk semmit a példákból, mert nem tudunk belőlük
az általánosra következtetni, s mindig olyasmit képzelünk, hogy egy olyan
kísérletnél vagyunk jelen, amelynek nincs a múltban előzménye.
Meghatott, hogy két képen (realistábbak s régebbi stílusúak) ugyanazt
az urat találtam, az egyiken frakkban, a szalonjában, a másikon utcai
ruhában s kürtőkalapban, egy népünnepélyen, a folyó partján, ahol
valószínűleg semmi keresnivalója sem volt, de ami azt bizonyította, hogy
Elstirnek ez az úr nemcsak szokott modellje volt, hanem barátja, talán
pártfogója, akit amellett még szeretett is, mint régente Carpaccio bizonyos
híres nagyurakat – s tökéletesen hasonlókat – velencei festményein, vagy
mint ahogy Beethoven örömét találta abban, hogy egy kedves
szerzeményét szeretett Rudolf főhercegének ajánlhatta. Ebben a vízparti
ünnepélyben volt valami elbűvölő. A folyó, a női ruhák, a bárkák vitorlái,
a sok-sok visszfény szomszédai voltak egymásnak ezen a négyszögletes
képen, amelyet Elstir egy csodálatos délutánból metszett ki. Az, ami
olyannyira elbűvölő volt egy nőnek a ruháján, aki egy percre abbahagyta a
táncot a meleg és a kifulladás miatt, éppen olyan elragadó volt egy pihenő
vitorlavásznon, a kis kikötő vizén, a fából való hajóhídon, a levélzeten s az
égen. Mint egy Balbecban látott képen, a kórház, mely éppoly szép volt a
lazúrkék ég alatt, mint maga a katedrális, azt látszott énekelni
merészebben, mint Elstir, az elméleti, s mint Elstir, a jó ízlésű ember és a
középkor szerelmese: „Nincs gótika, nincs remekmű, a stílustalan kórház
éppolyan szép, mint a dicsőséges templombejáró”, s épp ugyanígy
hallottam most: „Az a kissé közönséges hölgy, akit egy arra sétáló
műkedvelő meg se nézne, akit kirekesztene ebből a poétikus képből,
amelyet a természet alkot előtte, ez a hölgy is ugyanoly szép, ruhája
ugyanabban a fényben fürdik, mint a hajó vitorlája, nincsenek többé vagy
kevésbé értékes dolgok, a mindennapos ruha és a magában szép vitorla
ugyanazon visszfény két tükre. Minden érték a festő tekintetében van.”
Mármost ez a tekintet halhatatlanul meg tudta állítani az órák múlását
ebben a ragyogó pillanatban, mikor a hölgynek melege lett, s abbahagyta a
táncot, mikor a fát köröskörül árny környezte, mikor a vitorlák arany
felületen látszottak végigsiklani. De épp mivel ez a pillanat oly erővel
súlyosodott ránk, ez a vászonra rögzített kép a legfutóbb benyomást tette,
s az ember olyasmit érzett, hogy a hölgy mindjárt visszatér a táncba, a
hajók el fognak tűnni, az árny megváltoztatja a helyét, eljön az éj, az
örömnek vége, az élet eltűnik, és a pillanatok, amelyeket egyszerre ennyi
egymással szomszédos fény mutatott, már nem jönnek vissza soha többé.
Hogy mi az a Pillanat, annak megismertem még egy arculatát, igaz,
egészen másfélét, néhány mitológiai tárgyú akvarellen, amelyek Elstir
indulásából valók, és szintén a szalont díszítették. A „haladóbb”
nagyvilágiak „eddig” a stílusváltozatig mentek, de nem tovább. Nem
voltak Elstir legjobb munkái, de ahogyan elgondolta tárgyuk őszinteségét,
enyhítette a hidegségüket. Az egyiken például a Múzsákat úgy ábrázolta,
mintha fosszilis lények volnának, de akiket olykor láttunk volna,
mitologikus időkben, este, kettes-hármasával hegyi ösvényeken sétálni.
Néha egy költő, aki szintén eléggé sajátos jellegű faj volna egy zoológus
számára (mert egy bizonyos nemnélküliség jellemezte), egy Múzsával
sétált, mint a természetben a különböző fajtájú, de baráti teremtmények, s
akik egyazon csapatban vándorolnak. Egyik ilyen akvarellen egy hosszú
hegyi gyaloglástól kimerült költőt lehetett látni, akit egy kentaur, akivel
találkozott, s akit meghatott a költő fáradtsága, a hátára vesz, hogy
hazavigye. Több képen a roppant tájat (ahol a mítoszi jelenetben a mesés
hősök igen apró helyet foglalnak el, szinte elvesznek) a hegycsúcsoktól a
tengerig olyan pontosan jeleníti meg a festő, hogy már nem is az órának,
hanem a percnek pillanatát adja, a nap hanyatlásának pontos foka, az
árnyékok mulandó hűsége révén. A művész ezzel, hogy pillanatnyi
pontossággal rögzíti meg, átélt történelmi valóságot ad a mese
szimbólumának, befejezett múltban festi és idézi.
Mialatt Elstir képeit néztem, szakadatlanul felhangzottak az érkező
vendégek csengetései s engem szelíden elringattak. De az utánuk
következő csend, amely már régóta tartott, mégiscsak felébresztett
álmodozásomból, igaz, nem olyan gyorsan, mint az, amely Lindoro
zenéjét követi s felébreszti Bartolót.[407] Féltem, hogy elfelejtettek, hogy
már az asztalnál ülnek, és siettem a szalon felé. Az Elstir-szoba ajtajánál
egy rám váró lakájt találtam, öreget vagy rizsporos hajút, már nem tudom,
egy spanyol miniszterhez hasonlatosat, aki az én irányomban ugyanolyan
tiszteletet tanúsított, mintha egy király előtt állna. Éreztem az arcán, hogy
még akár egy óráig várt volna, s rémülettel gondoltam, mennyire
késleltettem a vacsorát, mikor pedig megígértem, hogy tizenegy órakor
Charlus úrnál leszek.
 A spanyol miniszter (útközben a kapustól üldözött lakájt is láttam, aki
ragyogott a boldogságtól, amikor kérdeztem tőle, hogy van a
menyasszonya, s mondta, hogy épp holnap van kimenőjük
mindkettőjüknek, hogy vele lesz egész nap, s magasztalta a hercegasszony
jóságát) elvezetett a szalonig, ahol féltem, hogy Guermantes urat
rosszkedvében találom. Ellenkezőleg, örömmel fogadott, ami, igaz,
részben tettetett volt, s az udvariasság diktálta, de egyébként őszinte, mert
egyfelől a gyomra sugallta, amely már korgott az éhségtől a nagy késés
miatt, másfelől annak tudata, hogy hasonló türelmetlenség töltheti el
valamennyi vendégét, akik teljesen megtöltötték a szalont. Megtudtam,
igaz, kicsit később, hogy majdnem háromnegyed óráig vártak. Guermantes
herceg biztosan azt gondolta, hogy az általános kínzás kétpercnyi
meghosszabbítása nem számít, s ha az udvariasságot odáig vittük, hogy
oly soká halasztjuk az asztalhoz járulás percét, ez az udvariasság teljesebb
lesz, ha nem tálaltat azonnal, így sikerül engem meggyőzni, hogy nem
késtem, s hogy nem vártak miattam. Éppen ezért megkérdezte tőlem,
mintha még egy óránk lett volna a vacsora idejéig, s mintha néhány
vendég még nem érkezett volna meg, milyennek találtam az Elstir-
képeket. De ugyanakkor, s nem törődve gyomorkorgásával, hogy egy
pillanatot se veszítsen el, a hercegnővel egyidejűleg hozzáfogott a
bemutatásokhoz. Akkor vettem csak észre, ami körülöttem történt,
körülöttem, aki mindeddig – kivéve a Swann-né szalonjában töltött időt –
megszoktam anyámnál Combray-ban és Párizsban a rosszkedvű
polgárasszonyok oltalmazó vagy védő módszereit, akik engem
gyermekként kezeltek, hogy díszletváltozás történt, mint amikor Parsifal
hirtelen feltűnik a viráglányok között. Akik engem körülvettek mélyen
kivágott ruhájukban (testük kivillant egy hajlékony mimózaág apró virágai
vagy egy rózsa széles szirmai alól), csak úgy köszöntöttek, hogy hosszú,
simogató tekintetet vetettek rám, mintha csak a félelem akadályozta volna
őket, hogy megcsókoljanak. Pedig sokan közülük igen tisztességesek
voltak, ami az erkölcsöket illeti; sokan, de nem mindnyájan, mert még a
legerényesebbek sem érezték a könnyű erkölcsűek iránt azt az erős
ellenszenvet, aminőt anyám érzett volna. A szeszélyes vonzalmak,
amelyeket szenteskedő barátnők minden tény ellenében tagadtak, a
Guermantes-ok világában sokkal kevesebbet számítottak, mint azok a
társas kapcsolatok, amelyeket meg tudtak tartani. Úgy tettek, mintha nem
tudnák, hogy egy háziasszony testét akárki simogathatta, feltéve, hogy a
„szalon”-ja feddhetetlen maradt.
A herceg, mivel nemigen feszélyezték a vendégei (akikről és akiknek
már régóta semmi újat sem mondhatott), viszont én nagyon is, akinek a
felsőbbségét nem ismerve, kissé azt a tiszteletet érezte az irányomban,
amit XIV. Lajos udvarának főurai a polgári miniszterek iránt, biztosan úgy
találta, hogy nem fontos, ha nem ismerem a vendégeit, hacsak nem nekik,
de legalábbis nekem nem, s mialatt én egyre azzal foglalkoztam őmiatta,
hogy mily hatást gyakorolok rájuk, a herceg csak azzal törődött, hogy ők
mily hatást gyakorolnak énrám.
Egyébként mindjárt az elején egy kis dupla félreértés történt. Amikor
ugyanis a szalonba léptem, Guermantes úr arra sem adva időt, hogy
köszönjek a hercegnőnek, egyenesen ahhoz a vendégéhez vezetett, akinek
kellemes meglepetést akart velem szerezni, akinek mintha ezt mondta
volna: „Tessék, itt a barátja: amint látja, a nyakánál fogva hozom ide.” A
hölgy egyébként eléggé alacsony volt. Mármost, még mielőtt a herceg
odavitt volna, a hölgy nagy és szelíd tekintetű fekete szemével ezer
célzatos mosolyt vetett rám, aminőket egy régi ismerősre vetnénk, aki
talán nem ismer ránk. Mivel ez épp az én esetem volt, s nem sikerült
emlékeznem rá, hogy ki lehet az, elfordítottam a fejem odamenet közben,
hogy ne kelljen viszonoznom, amíg a bemutatkozás meg nem ment majd a
zavaromtól. Közben a hölgy továbbra is bizonytalan egyensúlyban tartotta
ezt a mosolyát, amelyet nekem szánt. Mintha már szeretett volna tőle
szabadulni, s hogy végre mondhassam: „Ah, asszonyom, meghiszem!
Mennyire örülne anyám, hogy mi ketten megtaláltuk egymást!” Én éppoly
türelmetlen voltam, hogy a nevét megtudjam, mint ő, s hogy végre
üdvözöljem, mint egy régi ismerőst, hogy végtelenül hosszú mosolya, akár
egy hosszan kitartott gisz hang, végre megszűnjön. De Guermantes úr oly
rosszul végezte a dolgát, legalábbis az én véleményem szerint, hogy azt
hiszem, csak engem nevezett meg, s hogy még mindig nem tudtam, ki ez a
félig ismeretlen hölgy, aki jól tette volna, hogy megmondja, kicsoda,
mivel ismeretségünknek számomra homályos ténye annyira világosnak
látszott őelőtte. Csakugyan, mihelyt mellette voltam, nem nyújtott kezet,
hanem megfogta rokonian az enyémet, s olyan hangon beszélt velem,
mintha én is jól tudnám, hogy ő milyen régi emlékekre gondol vissza.
Mondta, hogy Albert, akiről megértettem, hogy a fia, mennyire sajnálja,
hogy nem jöhetett el. Kerestem régi barátaim között, kit hívhattak Albert-
nak, de csak Blochot találtam, de az, aki előttem volt, nem lehetett
Blochné, az anya, mivel az hosszú évekkel előbb meghalt. Hiába
próbáltam kitalálni, hogy vajon mi lehet az a közös emlék kettőnk
múltjában, amire gondolatban visszatért. De ezt nem láthattam jobban tág
és szelíd szemgolyóinak áttetsző feketeségén keresztül, amely csak
mosolyát engedte át, mint ahogy egy naptól lángoló táj sem mutatkozik
meg egy fekete üveglap mögött. Kérdezte tőlem, hogy apám nem
dolgozik-e túl sokat, hogy nem szeretnék-e egyszer színházba menni
Albert-ral, hogy nem szenvedek-e annyit, mint régen, és ahogy a
válaszaim, ingadozva ebben a szellemi homályban, csak annyira voltak
érthetők, hogy ma este, mondtam, nem jól éreztem magam, egy széket
húzott közelebb hozzám, ezer figyelmességgel véve körül, amihez sosem
szoktattak szüleim többi barátai. A rejtély megfejtését végül a herceg úr
adta meg: „Elragadónak találja önt”, suttogta a fülembe, amelyre fülem
hirtelen felfigyelt, minthogyha ezek a szavak nem lettek volna neki
ismeretlenek. Ezeket a szavakat Villeparisis-né mondta nekünk,
nagyanyámnak és nekem, amikor Luxembourg hercegnővel
megismerkedtünk. Akkor mindent megértettem: ennek a jelenlévő
hölgynek semmi köze sem volt Luxembourg hercegnőhöz, de abból a már
egyszer hallott mondatból kitaláltam az állatfajt. Egy fenség volt.
Egyáltalán nem ismerte sem családomat, sem engem, de mivel a
legnemesebb fajból és a világ legnagyobb vagyonú családjából származott
(mert mint pármai hercegnő feleségül ment unokatestvéréhez, egy szintén
pármai herceghez), azt kívánta – hálából Teremtője iránt – tanúsítani
felebarátjának, akármilyen szegény vagy szerény eredetű volt is, hogy nem
veti meg. Igazában a mosolyok révén könnyen kitalálhattam volna; láttam
már Luxembourg hercegnőt, amint rozszsemléket vásárolt a tengerparton,
hogy nagyanyámnak adja őket, mint egy szarvastehénnek az állatkertben.
De hát még csak a második vérbeli hercegnőnek mutattak be, s
megbocsátható volt részemről, hogy nem tudtam kitalálni a nagyok
szeretetreméltóságának általános vonásait. Egyébként ők maguk sem
sajnálták a fáradságot, hogy figyelmeztessenek, ne számítsak erre a
szeretetreméltóságukra, mert Guermantes hercegnő, aki annyiszor
integetett felém az Opéra-Comique-ban, dühös arcot vágott, ha köszönni
mertem neki az utcán, mint azok, akik egyszer valakinek egy egész
aranypénzt adtak, s azt hiszik, hogy ezzel végleg rendeztek is vele
mindent. Ami Charlus urat illeti, az ő kedélyének végletei még
ellentétesebbek voltak. Szóval, ismertem, látni fogják, másféle fenségeket
és felségeket, olyan királynékat is, akik játsszák a királynét, s nem úgy
beszélnek, mint a velük egyenrangúak, hanem mint Sardou királynéi.
Hogy Guermantes úr olyan sietősen iparkodott bemutatni, az azért volt,
mert egy előkelő társaságban nem fordulhat elő – sőt, a helyzet egyszerűen
tűrhetetlen és egy pillanatig sem tarthat, hogy legyen olyan valaki, akit
egy királyi fenség nem ismer. Saint-Loup ugyanily sietséggel mutatkozott
be nagyanyámnak. Egyébként az udvari élet örökségeként, amit nagyvilági
udvariasságnak hívnak, s ami nem felületes, de a külsőnek befelé való
fordulása révén a felület válik benne lényegessé és méllyé, Guermantes
herceg és hercegnő kötelességüknek tartották, fontosabbnak, mint azt,
amelyet gyakran elhanyagolnak, legalábbis egyikük, a szeretetet, az
erkölcs tisztaságát, az irgalmat, az igazságosságot – azt a kérlelhetetlen
szabályt, hogy csak harmadik személyben beszéljenek a pármai
hercegnőhöz.
Bár soha az életben nem voltam még Pármában (amit pedig távoli
húsvéti vakációk óta kívántam), hogy megismerhessem a hercegnőt, aki,
tudtam, az egyetlen birtokosa a páratlan szépségű, egystílusú város
legszebb palotájának, s ott él elzárkózva a világtól, a simára csiszolt falak
között, tömör és szelíd nevének olyan fojtó légkörében, mint amilyen egy
levegőtlen nyári est egy kis olasz város terén, és most hirtelen a nevének
kellett volna behelyettesítenie azt, ami valóban létezett Pármában, amit
már próbáltam egyszer elképzelni egy töredékes odaérkezésfélében,
anélkül, hogy kimozdultam volna otthonomból, mintha ez lett volna a
Correggio városába való algebrai utazásban az első egyenlet ismeretlenje.
De ha már hosszú évek óta – akárcsak egy illatszerész egy zsíros anyag
tömör egészébe – a pármai hercegnő nevébe sok ezer ibolya illatát
szorítottam bele, most viszont, hogy láttam a hercegnőt, aki, meg voltam
győződve, legalább Sanseverina, egy másik művelet kezdődött, amely, az
igazat megvallva, csak hónapok múlva végződött, s amely abból állt, hogy
új kémiai anyagok kevergetésével, eltávolítottam minden lényeges
ibolyaolajat s minden stendhali illatot a hercegnő nevéből, s beágyaztam a
helyére egy kis fekete hölgy képét, aki jótékony egyletekkel foglalkozott
oly alázatos szeretetreméltósággal, hogy azonnal megértettem, micsoda
fenséges gőgből ered ez a szeretetreméltóság. Egyébként, néhány
különbség ellenére, abban is hasonlított a többi nagy dámához, hogy oly
kevéssé volt stendhali, mint például Párizsban az Európa negyedben a rue
de Parme, amely sokkal kevésbé hasonlít a Párma névhez, mint a
szomszédos utcákhoz, s kevésbé emlékeztet a kartauzi kolostorra, ahol
Fabrizio meghal, mint a Saint-Lazare pályaudvar nagy várótermére.
Szeretetreméltóságának két oka volt. Az egyik – általános – az a nevelés
volt, amelyet ez az uralkodók leánya kapott. Anyja (nemcsak rokona
Európa minden uralkodócsaládjának, hanem – a pármai hercegi házzal
ellentétben – gazdagabb minden uralkodó hercegnőnél) legzsengébb
gyermekkora óta beléje oltotta az evangéliumi sznobizmus gőgösen
alázatos előírásait; és akkor a lány arcának minden egyes vonása, vállának
hajlása, karjának mozdulatai ezt látszottak ismételni: „Ne felejtsd, ha az
Úristen azt akarta, hogy egy trón lépcsőin szüless, nem szabad hasznot
húznod belőle és megvetni azokat, akiknél az isteni Gondviselés
akaratából (áldassék érte!) magasabb rangú lehettél születésednél s
vagyonodnál fogva. Ellenkezőleg, légy jó a kisemberekhez, őseid
hatszáznegyvenhét óta Clèves és Juliers uralkodó hercegei voltak; Isten az
ő jóságában azt akarta, hogy a te kezedben legyen a Szuezi-csatorna
majdnem minden részvénye s háromszor annyi Royal Dutch-részvény,
mint Edmond de Rothschildnak; egyenes ági leszármazásodat
megállapították a genealógusok a keresztény évszámlálás hatvanharmadik
éve óta; mind a két sógornőd császárné. Épp azért ne vágj olyan arcot, ami
emlékeztethetne ezekre a nagy előjogokra, nem azért, mert múlandók
(mert a faj régi származását sosem lehet megváltoztatni, s mindig szükség
lesz petróleumra), de fölösleges hangoztatni, hogy te előkelőbb vagy, mint
bárki, s hogy vagyonodat a legbiztosabb helyeken helyezted el, mert hisz
ezt mindenki tudja. Légy a bajbajutottak segítségére. Adj mindenből
mindazoknak, akiket az isteni jóság kegyeskedett tealád helyezni, amiből
adhatsz rangod veszélye nélkül, vagyis pénzsegélyeket a rászorulóknak,
sőt, törődj velük, gondoskodj róluk, de természetesen sohasem egy
estélyedre való meghívás erejéig, mert ez semmit sem segítene rajtuk, de
csökkentené jó híredet, gyöngítené hatását a te jó cselekedeteidnek.”
Épp azért, az oly pillanatokban, amikor nem tudott más jót tenni, a
hercegnő iparkodott bebizonyítani vagy legalábbis elhitetni a néma beszéd
minden külső jelével, hogy nem hiszi magát különbnek, mint akikkel épp
együtt van. Mindegyikkel külön-külön kedvesen udvarias volt, mint az
alsóbbrendűekkel a jól nevelt emberek, éspedig minden pillanatban, hogy
hasznosnak mutatkozzék, félrehúzta a székét, hogy több hely jusson a
másiknak, tartotta a kesztyűmet, ezer apró kis szolgálatot kínált,
amelyeket a büszke polgárasszonyok magukhoz méltatlannak tartanának, s
amelyeket az uralkodók igen szívesen megtesznek, vagy pedig, ösztönösen
és beidegződött gépiességgel a régi jó cselédek.
A másik oka annak, hogy a pármai hercegnő szeretetre méltónak
mutatkozott előttem, még sajátosabb volt, de semmiképp sem diktálta
valami titokzatos rokonszenv irántam. De, hogy belemélyedjek e második
ok tanulmányozásába, ebben a pillanatban nem volt rá elég időm. A herceg
ugyanis, úgy látszott, siet a bemutatásokkal, s már vitt engem egy másik
virágleány felé. Mikor hallottam a nevét, mondtam neki, hogy elmentem a
kastélya előtt Balbec közelében. „Ó, mennyire örültem volna, ha
megmutathatom”, mondta halk hangon, hogy szerényebbnek lássék, de
érzelmesen, mintegy áthatva a sajnálkozástól, hogy elmulasztott egy
egészen rendkívüli örömteljes alkalmat, s hozzátette átható pillantással:
„Remélem, nincs veszve minden. S meg kell hogy mondjam, még jobban
érdekelte volna egy másik kastély, mégpedig Brancas nagynénémé; ezt
maga Mansard építette; ez az egész vidék gyöngye.” Szóval nemcsak ő
örült volna, hogy megmutathatja a kastélyát, hanem még Brancas nénje is
el lett volna ragadtatva, ha végigkísérhet a magáén, mint ahogy ez a hölgy
erősítgette, aki biztosan azt gondolta, hogy abban az időben, mikor a föld
inkább a pénzemberek kezébe kerül, akik nem tudnak szépen élni, fontos,
hogy a nagyok fenntartsák a nagyúri vendéglátás régi hagyományait,
főképpen oly szavakkal, amelyek nem köteleznek semmire. Amellett azért
is, mert iparkodott, mint mindenki az ő környezetéből, oly dolgokat
mondani, amelyek minél több örömet szereznek a beszélőtársnak, hogy az
illető olyan jó véleménnyel legyen saját magáról, hogy azt higgye, hízeleg
azoknak, akiknek ír, hogy jelenlétével megtiszteli majd a vendégeit, és
hogy mindenki égni fog a vágytól, hogy őt megismerhesse. Hogy kellemes
benyomást keltsenek másokban magukról, az igazat megvallva, néha a
nagypolgárságban is megvan. Megtaláljuk ott is ezt a jóindulatú hajlamot,
egyéni jó tulajdonság címén, ami egy hiba ellensúlyozása, sajnos, nem a
legmegbízhatóbb barátoknál, de legalább a legkellemesebb pajtásoknál.
Mindenesetre elszigetelten virágzik. Az arisztokrácia nagy részében,
ellenkezőleg, ez a jellemvonás többé már nem egyéni; a nevelés erősíti,
saját nagyságának eszméje táplálja, nem fél, hogy megalázhatja magát,
nem ismer versenytársakat, tudja, hogy a szelídséggel boldoggá teheti az
embereket, s így az egész osztálynak általános jellemvonása lett. S még
azok is, akiket nagyon is ellentmondásos hibái megakadályoznak benne,
hogy ezt a szívükön viseljék, nyomait öntudatlanul kifejezik szavaikkal
vagy gesztusaikkal.
– Igen jó teremtés – mondta Guermantes úr a pármai hercegnőről –, és
„nagy dáma” tud lenni, jobban, mint hiszi.
Mialatt bemutattak a hölgyeknek, volt ott egy úr, aki számos jelét adta
az izgalmának: Hannibal de Bréauté-Consalvi gróf volt. Későn jött, nem
volt ideje a vendégek felől érdeklődni, s amikor beléptem a szalonba,
rögtön látta, hogy olyan vendég vagyok, aki nem tartozom a hercegnő
társaságához, s ezért, szerinte, egészen rendkívüli jogcímeim lehetnek az
ide való behatolásra, és feltette a monokliját szemöldöke íves árkádja alá,
gondolva, ez majd segít benne, hogy jobban lásson, hogy kitalálja, miféle
ember vagyok. Tudta, hogy Guermantes hercegnő olyan valaki, akinek
igazi „szalonja” van (ami a felsőbbrendű nők igen értékes hozománya), és
aki olykor hírességeket is meghív az ő világabeli vendégeivel együtt, mint
például egy orvosság felfedezőjét vagy egy remekmű alkotóját. A
Faubourg Saint-Germain még mindig annak az eseménynek a hatása alatt
volt, hogy Guermantes hercegnő az angol király és királyné fogadásakor
nem félt meghívni Detaille[408] urat. A Faubourg szellemes asszonyai
nehezen vigasztalódtak, hogy őket meg nem hívták meg, pedig olyannyira
szerették volna megismerni ezt a furcsa lángészt. Courvoisier-né azt
állította, hogy Ribot urat is meghívták, de ez csak kitalálás volt, s arra volt
jó, hogy elhitesse mindenkivel, Oriane szeretné a férjét nagykövetté
kineveztetni. Végül pedig, hogy a botrány teljes legyen, Guermantes úr
Saxe marsallhoz méltó galantériával jelentkezett a Comédie-Française
irodájában, s megkérte Reichenberg kisasszonyt, hogy jöjjön el, s
szavaljon náluk pár sor verset a király előtt, ami meg is történt, s ez
minden előzmény nélkül való esetet jelentett az estélyek évkönyveiben.
Ennyi váratlan eseményre emlékezve, amelyeket egyébként teljességgel
helyeselt, lévén ő is egyik dísze, ugyanúgy, mint Guermantes hercegnő, de
a férfiúi nemben, valóságos szentsége egy szalonnak, Bréauté úr azon
gondolkozott, ki is lehetek, és igen tág tere nyílt a találgatásokra. Egy
percre Widor úr neve ötlött az eszébe; de aztán úgy ítélte, hogy
orgonistának igen fiatal vagyok, Widor úr viszont nem eléggé híres, hogy
„fogadják”. Valószínűbbnek látszott előtte, hogy egyszerűen a svéd
követség új attaséját lássa bennem, akiről már beszéltek neki; s már
készült arra, hogy Oszkár király hogylétéről érdeklődik nálam, aki őt
többször barátságosan fogadta; de mikor a herceg, hogy bemutasson,
megmondta a nevemet Bréauté úrnak, ez pedig látva, hogy a nevemet
egyáltalán nem ismeri, már egy percig sem kétkedett abban, hogy ha
egyszer itt vagyok, csak valami híresség lehetek. Oriane mindig ilyesmit
tett, s tudta, hogyan vonzza a híres embereket a szalonjába, persze, csak
egy százalék erejéig, különben lecsúszna a magasságáról. Bréauté úr
kezdte hát nyalogatni a száját, s érzékeny orrcimpái kitágultak, mert
nemcsak a biztosra vett jó vacsorától jött meg az étvágya, hanem a
társaság összetételétől is, amelynek az én jelenlétem biztosan érdekessé
teszi a jellegét, s ez szellemes társalgásra ad majd alkalmat a másnapi
ebéden Chartres hercegnél. Még nem volt biztos a dologban, hogy én
vagyok-e, akinek épp most próbálták ki a rák ellen való szérumát, vagy
hogy az én legközelebbi egyfelvonásosomat próbálják-e a Théâtre-
Français-ban, de mivel értelmiséginek s nagy műkedvelőnek számított az
„útirajzok” irodalmában, egyre szaporította előttem a bókolásokat, a
megértés jeleit, a monoklin átszűrődő mosolyokat; akár abban a hamis
hitben, hogy egy értékes ember többre tartja, ha sikerül elhitetni vele azt
az illúziót, hogy az ő szemében, vagyis Bréauté-Consalvi gróféban a
szellem előjogai éppoly tiszteletreméltók, mint a születésé; akár
egyszerűen szükségből és kényszerűségből, hogy valamiképpen kifejezze
megelégedését, mivel nem ismerte azt a nyelvet, amelyen beszélnie kellett
volna velem, egyszóval úgy tett, mintha egy ismeretlen föld
„bennszülöttjeinek” körében volna, akiknél bárkája kikötött, s akikkel,
haszon reményében, miközben kíváncsian figyeli szokásaikat s nem
hagyja abba barátsága bizonygatását, és nagyokat ordít, akárcsak ők,
iparkodik strucctojásokat és fűszereket cserélni üvegáruk ellenében.
Miután tőlem telhetőleg viszonoztam kedvességét, kezet szorítottam
Châtellerault herceggel, akivel már Villeparisis-nénál találkoztam, s aki
azt mondta erről a nagynénjéről, hogy ravasz róka. Rendkívüli módon
Guermantes volt, szőke hajával, kiugró arcélével, finom, könnyen
elszíneződő arcbőrével, mindazzal, ami a család arcképein látható, a
tizenhatodik és a tizenhetedik század hagyatékából. De mivel már nem
szerettem a hercegnőt, megtestesülése egy fiatalemberben egyáltalán nem
vonzott. Châtellerault herceg görbe orrát úgy olvastam, mint egy soká
tanulmányozott festő kézjegyét, aki most már nem érdekelt. Aztán még
köszöntem Foix hercegnek, s ujjízeim szerencsétlenségére (mert sérülten
kerültek elő), benn hagytam őket abban a satuban, amit a német szokású
kézszorítás jelent, ironikus vagy jóindulatú mosoly kíséretében, ebben az
esetben Faffenheim herceg kézszorítása, Norpois úr barátjáé, s akit e
társaság szokásos bece- és melléknevek mániája szerint oly egyetemesen
Von hercegnek hívtak, hogy ő maga is a „Von herceg” aláírást használta,
vagy ha meghittjeinek írt, a „Von”-t. Ezt a rövidítést még valahogy meg
lehetett érteni egy összetett név hosszúsága miatt. Kevésbé volt már
érthető, hogy Elisabeth-et hol Lilivel, hol Babeth-tel helyettesítették,
ahogy egy másik világban csak úgy hemzsegnek a Kikimek. Azt még
megértjük, hogy oly férfiak, egyébként lusták és léhák, „Quiou”-t fogadtak
el „Montesquiou” helyett, hogy ne vesztegessék az időt. De kevésbé
értjük, mit nyernek vele, ha egyik unokatestvérüket Dinand-nak hívják
Ferdinand helyett. Ne higgyük különben, hogy a Guermantes-ok örökké
egyetlen szótagot ismételnek, hogyha kitalált neveket adnak. Így például
két nővér, Montpeyroux grófné és Vélude vicomtesse, akik mindketten
szörnyen kövérek voltak, sosem hallották, hogy másképp hívják őket –
anélkül, hogy haragudtak volna érte, s anélkül, hogy bárki is mosolygott
volna emiatt, annyira régi volt a szokás –, mint „Kicsi”-nek s „Apróká”-
nak. Guermantes-né, aki imádta Montpeyroux-nét, ha ez komolyan beteg
volt, könnyesen érdeklődött a nővérénél: „Azt mondják, hogy a »Kicsi«
nagyon beteg.” Éclinnét, akinek simára fésült, középen elválasztott haja
teljesen takarta a fülét, mindig „éhes has”-nak nevezték. Némelykor
megelégedtek azzal, hogy a férj nevéhez vagy előnevéhez egy a-t fűztek,
hogy ezzel jelöljék a feleségét. Mivel a Faubourg legfösvényebb,
legundokabb, legembertelenebb férjét Raphaëlnek hívták, elbájoló
felesége, ez a sziklából nőtt virág, mindig Raphaëlát írt a levele végére; de
ezek csak egyszerű példák abból a sok-sok szabályból, amelyekből, ha
alkalom adódik rá, néhányat mindig megmagyarázhatunk.
Ezután kértem a herceget, mutasson be Agrigente hercegnek. „Micsoda,
hát nem ismeri ezt a kitűnő Gri-grit!”, kiáltott fel Guermantes úr, s
mondta a nevemet Agrigente úrnak. Ennek az úrnak a neve, amelyet
Françoise oly gyakran emlegetett, mindig úgy tűnt előttem, mint egy
átlátszó üveglap, amely alatt láthattam az ibolyaszínű tenger szélén az
aranyló nap ferde sugaraitól érve egy antik város rózsaszínű tömbjét,
amelynek, nem kételkedtem, a herceg – akinek párizsi tartózkodása valami
csodával határos – valóságos uralkodója, s aki éppoly fényesen szicíliai,
mint dicsőségesen patinás. Sajnos, ez az ordináré cserebogár, akinek most
bemutattak, s aki, hogy köszönjön nekem, nehézkes közönnyel bókolt,
amit ő elegánsnak tartott, oly független volt a nevétől, mint egy oly
remekmű birtokától, amelynek legcsekélyebb visszfényét sem hordta, és
talán meg se igen nézte. Agrigente herceg oly teljesen meg volt fosztva
mindentől, ami hercegi, s amely emlékeztethetett Agrigentumra, hogy
még azt is feltehettük, hogy lényétől teljesen független a neve, amely
semmivel sem kötődve a személyéhez, azzal a hatalommal rendelkezett,
hogy magához vonzott mindent, ami csak kissé is költészet lehetett volna
ebben az emberben, mint akárkiben, s ez után az operáció után ezekbe a
bűvös szótagokba zárta. Ha ez az operáció megtörtént, mindenesetre igen
jól sikerült, mert utána egy atomnyi varázs sem maradt Guermantes-ék e
rokonában. Így aztán ő volt a világon az egyetlen ember, akit Agrigentum
hercegének hívtak, s ugyanakkor talán, aki legkevésbé volt az a világon.
Egyébként igen örült, hogy az volt, mint ahogy egy bankár örül, hogy egy
bányatársaság részvényeinek a tulajdonosa, és nem törődik azzal, hogy a
jó hangzású Primerose vagy Ivanhoe névre hallgat-e a bánya, vagy pedig
csak egyszerűen Első Bányatársaságnak hívják. Végül is, mire ezek a
bemutatások befejeződtek, amelyeknek elmondása olyan hosszúra nyúlt,
de amelyek a szalonba való belépésemtől kezdve mindössze pár percig
tartottak, és miután Guermantes-né majdnem könyörgő hangon azt mondta
nekem: „Biztos vagyok, Basin fárasztja önt, hogy ide-oda vezetgeti, de azt
akarjuk, hogy ismerje meg barátainkat, bár már azért sem akarjuk
fárasztani, mert azt akarjuk, hogy aztán gyakran jöjjön hozzánk”, a herceg
elég suta és félénk mozdulattal jelt adott, hogy már kezdhetik a tálalást
(amit már egy órája akart megtenni, amíg én ugyanazt az órát az Elstirek
szemlélésével töltöttem).
 Hozzá kell tennem, egy vendég hiányzott: Grouchy úr, akinek felesége,
született Guermantes, egyedül jött el a vacsorára, mert Grouchynak
egyenesen a vadászatról kellett érkeznie, mivel azzal töltötte az egész
napot. Ez a Grouchy úr az első császárságbeli Grouchy leszármazottja,
akiről tévesen mondták, hogy távolléte a waterlooi csata kezdetén
Napóleon bukásának fő oka volt, kitűnő családból származott, ámbár ez
nem volt elegendő némelyik rangbolond szemében. Így például
Guermantes nagyherceg, aki jó pár évvel később már kevésbé volt
akadékoskodó, azt szokta mondani húgainak: „Milyen szomorú szegény
Guermantes-néra nézve (Guermantes vicomtesse, Grouchyné anyja), hogy
sohasem tudta kiházasítani a gyerekeit!” „De bátyám, az idősebb lánya
Grouchy úrhoz ment férjhez.” „Ezt ugyan nem nevezem férjnek!
Egyszóval azt beszélik, hogy François nagybátyád megkérte a kisebbik
kezét, így aztán mégse marad mind leány.”
Mihelyt a vacsora kezdésére megadták a jelt, egy sokszoros és egyidejű
csattanással, tágas félkörforgással az ebédlő szárnyas ajtói kinyíltak; egy
inas, aki hasonlított egy ceremóniamesterhez, meghajolt a pármai
hercegnő előtt s jelentette a hírt: „Madame, szolgálatára”, oly hangon,
mintha azt mondta volna: „Madame haldoklik”, de ami semmi
szomorúságot nem okozott a társaságban, mert szinte nevető arccal,
mintha nyáron a robinsoni erdőben lettek volna, párok mentek előre
egymás mögött az ebédlőbe, és csak akkor váltak el, mikor a helyükre
értek, ahol inasok tolták alájuk az ülésüket; az utolsó volt Guermantes-né,
felém jött, hogy én vezessem az asztalhoz, s anélkül, hogy a félelemnek
csak az árnyékát is éreztem volna, amelytől pedig tartottam, mert mint egy
igazi vadásznő, akinek nagy izomügyessége könnyűvé tette a gráciáját,
biztosan látva, hogy félreálltam, amit nem kellett volna tennem, oly
pontosan és könnyedén mozgott köröttem, hogy a karját máris a magamén
éreztem, s természetes módon foglalt bele a nemes és határozott mozgások
ritmusába. Annál könnyebben engedtem ennek, mivel a Guermantes-ok
ennek semmi fontosságot nem tulajdonítottak, akárcsak egy igazi tudós a
tudománynak, akitől kevésbé félünk, mint egy tudatlantól; közben újabb
ajtók nyíltak, melyeken át bejött a gőzölgő leves, minthogyha a vacsora
egy ügyesen mozgatott bábszínházban történne, ahol a fiatal vendég kései
megérkezése, a mester egy jelére, minden csavart mozgásba hozott.
A herceg előbbi félénk és nem felségesen királyi jeladására egy
hatalmas, bonyolult, engedelmes és pazar, gépies és emberi óramű
megindulása volt a válasz. A gesztus bizonytalansága az én szememben
nem ártott az alája rendelt látványosság hatásának. Mert éreztem, hogy
ami habozóvá és zavarttá tette, a félelem volt, hogy észreveszem, csak
miattam vártak a vacsorával, és hogy sokáig vártak, mint ahogy
Guermantes-né meg attól félt, hogy kifárasztott a képek hosszú
nézegetése, s kissé kényelmetlen volt a folyamatosan tartó bemutatás. Így
a gesztus nagyságának hiánya egyenesen hangsúlyozta az igazi nagyságot,
a herceg közönyét önnön fényűzésével szemben s ellenkezőleg, folytonos
figyelmét egy oly vendége iránt, aki magában jelentéktelen volt, de akit
meg akart tisztelni.
Nem mintha Guermantes úr bizonyos szempontból nem lett volna igen
közönséges, s nem lettek volna meg benne egy dúsgazdag embernek
nevetséges vonásai, és egy jöttment gőgje, bár nem volt az. De ahogy egy
pap vagy egy hivatalnok a maga közepes talentumát végtelenül
megsokszorozva látja (mint egy hullám, az egész tenger által, mely ott
hömpölyög mögötte) a francia Adminisztráció és a katolikus Egyház
révén, amelyre támaszkodik, ugyanígy Guermantes urat is ez a másik erő
emelte magasra, a legigazabb arisztokrata udvariasság. Ez az udvariasság
sokféle embert kizár. Guermantes-né nem fogadta volna Cambremernét
vagy Forcheville urat. De abban a pillanatban, hogy valaki, mint az én
esetemben, alkalmas a Guermantes-ok elismerésére, ez az udvariasság az
egyszerű vendéglátás kincseit tudja feltárni, különbeket, ha lehetséges,
mint a régi szalonok az ott maradt remek bútorokkal.
Ha valakinek örömet akart szerezni, és ilyen napon, hogy igen fontos
személyiséggé avassa az illetőt, Guermantes úr nagy művészettel vitte
véghez a tettét, felhasználva hozzá a körülmények és a hely adta
lehetőségeket. Guermantes-ban biztosan ezek a „megkülönböztetések” és
ezek a „gráciák” egészen más formát öltöttek volna. Befogatott volna a
kedvemért, hogy elvigyen egyedül egy sétakocsizásra vacsora előtt.
Akárhogy viselkedett, éppúgy meg tudott bennünket hatni, mint a XIV.
Lajos-korabeli Emlékiratok, mikor azt olvassuk, hogy a király mily
jóságosan felel, mosolygó arccal s félig bókolva, egy alázatos
kérelmezőnek. Mindkét esetben meg kell érteni, hogy ez az udvariasság
nem megy túl azon, amit a szó jelent.
XIV. Lajos (akinek pedig kora nemességbolondjai szemére hányják,
hogy kevés gondja volt az etikettre, olyannyira, mondja Saint-Simon, hogy
rang szempontjából igen kis király volt Valois-i Fülöppel, V. Károllyal s
még másokkal szemben) a legaprólékosabb utasításokat íratja azért, hogy
a vérbeli hercegek és a nagykövetek tudják, milyen uralkodóknak adják
meg az elsőbbséget. Bizonyos esetekben, mikor lehetetlennek látszik
végrehajtani az előírásokat, inkább beleegyeznek abba, hogy Monseigneur,
XIV. Lajos fia, kinn a szabadban fogadja ezt vagy azt a külföldi uralkodót,
nehogy azt mondják, hogy a kastélyba lépve az egyik megelőzte a másikat;
s a pfalzi választófejedelem, mikor vacsorán fogadta Chevreuse
herceget[409], csak hogy ez ne legyen az első, úgy tesz, mintha beteg volna,
s vele vacsorázik, de fekve, ami megoldja a nehézséget. A Herceg úr
kerülve az alkalmakat, amikor ő szolgálná ki Monsieur-t, emez testvére, a
király tanácsára, aki egyébként gyengéden szereti, ürügyet talál, hogy
reggeli felkelésére odarendelje unokatestvérét s arra kényszerítse, hogy
föladja rá az ingét. De mihelyt valami mély érzésről van szó, szívbeli
ügyekről, a kötelesség, amely hajthatatlan, amíg az udvariasságról van
szó, teljesen megváltozik. Néhány órával testvére halála után, akit pedig
igen szeretett, amikor, Montfort herceg kifejezése szerint, „Monsieur még
egészen meleg” volt, XIV. Lajos operaáriákat énekel, s csodálkozik, hogy
Bourgogne hercegnő, aki alig tudja fájdalmát eltitkolni, olyan
melankolikus, s azt akarva, hogy a víg hangulat azonnal újrakezdődjön, és
hogy az udvaroncok újrakezdjék a játékot, megparancsolja Bourgogne
hercegnek[410], fogjon egy új kártyajátszmába. Mármost Guermantes
úrnak nemcsak a nagyvilági s központosított cselekedeteiben, hanem a
legakaratlanabb kifejezéseiben, az elfoglaltságaiban, az idő
felhasználásában ugyanaz az ellentét található: Guermantes-ék sem
éreztek nagyobb fájdalmat, mint más halandók, sőt, mondhatjuk, hogy
igazi érzékenységük gyengébb volt; viszont mindennap látható volt a
nevük a Gaulois nagyvilági rovatában a káprázatosan sok temetés miatt,
amelyeken ha nem vennének részt, bűnnek érezték volna. Ahogy az utazó
megtalálhatja, majdnem ugyanúgy, a földdel borított házakat és teraszokat,
amelyeket Xenophón vagy Szent Pál is ismerhetett, ugyanígy Guermantes
úr modorában, ebben a meghatón szeretetreméltó s felháborítón kegyetlen
emberben, a legkisebb társadalmi kötelezettségek rabjában s a legszentebb
szerződések megszegőjében, több mint két század után, érintetlennek
találtam a XIV. Lajos-korabeli udvari élet sajátos elferdülését, amely a
lelkiismeretbeli aggályokat már nem az érzelmek és az erkölcs
szempontjából mérlegeli, hanem merőben formai kérdéseknek tekinti.
A pármai hercegnő szeretetreméltóságának másik oka már sajátosabb
volt. Ő ugyanis előre meg volt győződve róla, hogy mindaz, amit
Guermantes hercegnőnél lát, mind a dolgok, mind az emberek, jobb
minőségű mindannál, ami őnála látható. Igaz, hogy mindenki másnál is
úgy tett, mintha ott is úgy volna; a legegyszerűbb étellel, a
legközönségesebb virággal kapcsolatban nem érte be annyival, hogy
kifejezze elragadtatását, hanem engedélyt kért rá, hogy már másnap
elküldhesse a receptért vagy a virágfajtáért a főszakácsát vagy főkertészét,
ezeket a nagy fizetésű, saját kocsijukon közlekedő s főképp szakmabeli
fölényükre büszke személyiségeket, akik igen megalázónak tartották, hogy
egy egyszerű étel felől informálódjanak, vagy mintát vegyenek egy oly
szegfűfajtáról, amely félig sem volt oly szép, oly „tarka”, oly
„szivárványszínű”, oly nagyra nőtt, mint amilyent már régóta nevelnek a
hercegnőnél. A hercegnő részéről s mindenkivel szemben ez a csodálkozás
a legkisebb dolgokon mesterkélt volt, s csak arra szolgált, hogy mutassa,
nem gőgösködik rangjával és vagyonával, amit egykori nevelői is tiltottak,
amit anyja is takargatott előtte, s ami Isten előtt egyenesen tűrhetetlen
volt, viszont Guermantes hercegnő szalonját valóban és őszinte szívvel
kiváltságos helynek tartotta, hol minden csupa meglepetés és elragadtatás.
Általában – bár így csak hiányos ennek a szellemnek és ennek a
magatartásnak a magyarázata – Guermantes-ék csakugyan eléggé
különböztek az arisztokrata társaság többségétől, értékesebbek voltak, s
ritkán akadt hozzájuk hasonló. Rám, a legelső pillantásra, az ellenkező
benyomást tették, közönségesnek találtam őket, hasonlóknak a többi
férfihoz és a többi nőhöz, csak azért, mert előzőleg, mint Balbecban,
Firenzében, Pármában, neveket láttam bennük. Világos, hogy ebben a
szalonban valamennyi nő, akit meisseni porcelán szobrocskának
képzeltem, azért jobban hasonlított a nők nagy többségéhez. De mint
ahogy Balbec vagy Firenze, a Guermantes-ok is, miután csalódást okoztak
a képzeletnek, mivel inkább hasonlítottak a többiekhez, mint a nevükhöz,
később, bár alacsonyabb fokon, bizonyos megkülönböztető sajátságokra
irányították a figyelmemet. Még külső megjelenésük is, bőrük sajátos
rózsaszíne, amely olykor lilára sötétedett, puha hajuk szinte világító
szőkesége, mely még a férfiaknál is aranyló s szelíd fürtökké sűrűsödött, s
amelyek félig a szakállas zúzmóhoz, félig macskaprémhez hasonlítottak
(szikrázó fényükkel, amelynek bizonyos ragyogó értelem felelt meg, mert
ahogyan a Guermantes-ok arcszínét és haját emlegették, ugyanúgy
beszéltek a Guermantes-ok szelleméről, mint a Mortemart-okéról), s
bizonyos finomabb társadalmi érték, már XIV. Lajos előtt is, amit annál
jobban elismertek mindenütt, mivel ők maguk is hirdették – mindez azzal
a következménnyel járt, hogy akármilyen értékes volt is az anyaga az
arisztokratikus társaságnak, amelybe ez a család imitt-amott beékelődött,
a Guermantes-okat mindig felismerték, könnyű volt őket
megkülönböztetni és követni, mint azokat a szőke szálként húzódó ereket
a jáspisban és az ónixban vagy még inkább azokat a hajlékony sugarakat,
melyek, mint a világos és hullámzó hajzatnak göndörödő szálai, futnak
körbe a szivárvány-achát belsejében.
A Guermantes-ok – legalábbis azok, akik megérdemelték a nevet –
nemcsak finom minőségű húsból, hajból, világos tekintetből valók voltak,
hanem olyan stílusban tartották magukat, jártak, köszöntek, néztek
kézszorítás előtt, szorítottak kezet mással, hogy mindebben annyira
különbözők voltak egy átlagnagyvilágitól, mint az egy parasztinges
bérlőtől. S minden szeretetreméltóságuk ellenére, így beszéltek róluk:
Nincs-e igazában joguk, bár titkolják, mikor látják, hogy mi hogyan
járunk, köszönünk, távozunk, szóval, mikor olyasmit teszünk, amit ha ők
tesznek, olyan varázslatossá válik, mint a fecske repülése vagy egy rózsa
hajladozása, hogy azt gondolják: „Másféle fajta, mint mi, mert mi a föld
fejedelmei vagyunk.” Később megértettem, hogy Guermantes-ék
csakugyan más fajtabelinek tartottak engem, de ez felkeltette a
féltékenységüket, mert előttem ismeretlen érdemekkel rendelkeztem,
amelyek, őszerintük, mindennél fontosabbak voltak. Később azt is
éreztem, hogy ez az ő hitvallásuk csak félig volt őszinte, s hogy a
megvetés vagy a csodálkozás együtt élt bennük a bámulattal és az
irigységgel. A Guermantes-ok lényeges testi hajlékonysága kettős volt: az
egyik révén, amely mindig tevékeny volt, minden percben, s ha például
egy férfi-Guermantes üdvözölni akart egy hölgyet, alakjának vonalait attól
a pillanatnyi egyensúlytól kapta, amely aszimmetrikusan és hatásosan
kiegyenlített mozgásokból alakult, egyik lábát kissé húzta, akár
szándékosan, akár mert többször eltörte vadászat közben, s ez a
felsőtestének, hogy a másik lábhoz igazodjék, oly elferdülést okozott,
amelyet felhúzott válla egyensúlyozott ki, miközben a szemére illesztett
monoklija felmagasította a szemöldökét, s ugyanakkor magasra fésült
üstöke előrehullt, hogy köszönjön a hölgynek; a másik hajlékonyságuk
olyan volt, mint a hullámé, a szélé vagy a vízbarázdáé, amelyet végleg
megőriz a kagyló vagy pedig a hajó, s amely mintegy stilizálódott egy
megrögzött mozgásfélében, meggörbítve ívelt orrát kiugró kék szeme
alatt, az igen vékony ajkak felett, amelyekből, a nőknél, rekedtes hang tört
elő, ez pedig a mesés eredetet hozta emlékezetbe, a tizenhatodik századi
haszonleső genealogisták jóakaratából, amikor ezek, görög módra, a faj
eredetéül – amely biztosan régi volt, de nem annyira, mint ahogy ők
állították – egy nimfa mitologikus megtermékenyítéséről regéltek egy
isteni Madár által.
A Guermantes-ok szellemi szempontból éppoly sajátosak voltak, mint
fizikailag. Kivéve Gilbert nagyherceget, „Marie Gilbert” ásatag
gondolkodású férjét, aki feleségét, ha kocsizni mentek, mindig baljára
ültette, mivel kevésbé jó vérből származott, mint ő, a férje, ámbár szintén
királyiból (de hát Gilbert kivétel volt, s távollétében a család
csúfolódásainak s mindig újabb anekdotáknak céltáblája), a Guermantes-
ok, bár az arisztokrácia legeslegelsői közt forogtak, úgy tettek, mintha
semmit sem törődnének a nemességgel. De Guermantes hercegnő
elméletei – aki, noha igazi Guermantes volt, bizonyos tekintetben
másmilyen lett és kellemesebb – annyira mindennél előbbre valónak
tartották az értelmet, s politikában annyira szocialisták voltak, hogy az
ember azon gondolkodott magában, hol rejtőzik Guermantes-né
palotájában az a Géniusz, amelynek a feladata, hogy fenntartsa az
arisztokratikus életet, s amely, bár láthatatlanul, bizonyosan ott rejtőzik
hol az előszobában, hol a szalonban, hol az illemhelyen, s emlékezteti a
hölgy lakájait – e hölgyéit, aki nem hisz a címekben –, hogy őt
„hercegasszonynak” titulálják, és ezt a hölgyet, aki csak olvasni szeret, s
nemigen tisztel emberileg senkit sem, hogy öltözködjék mélyen kivágott
ruhába, és induljon el vacsorára, mihelyt nyolcat üt az óra, a sógornőjéhez.
Ugyanaz a családi Géniusz figyelmeztette Guermantes-nét a hercegnők
helyzetére is, legalábbis a legelsőkére, s akik, mint ő, sokszorosan
milliomosak voltak, hogy oly órákat áldozzon unalmas teadélutánokra,
házon kívüli vacsorákra meg estélyekre, amikor is inkább érdekes
dolgokat olvashatott volna – s amelyek kellemetlen szükségszerűségek
voltak, hasonlók az esőhöz, s amelyeket Guermantes-né mégis mindig
elfogadott, ellenzéki ötletességét gyakorolva mindezeken, de anélkül,
hogy keresné az elfogadásuk okait. Az a furcsa véletlen, hogy
Guermantes-né főlakája mindig azt mondja: „Hercegasszony, kérem”,
annak a hölgynek, aki csak az értelemnek hisz egyedül, úgy látszik, sose
feszélyezte. Sosem gondolt arra, hogy megkérje, mondja neki egyszerűen:
„Asszonyom.” Ha a jóindulatot egészen végső határáig visszük, azt
hihetnők, hogy szórakozottságból csak az „Asszony”-t hallja, s nem vesz
tudomást a hozzácsatolt szóbeli függelékről. Csakhogy, ha úgy tett, mintha
süket volna, nem volt néma. Márpedig ahányszor valami üzenetet akart
küldeni a férjének, ezt mondta a főlakájnak: „Emlékeztesse a herceg
urat...”
A család Géniuszának egyébként más elfoglaltságai is voltak, például,
hogy morálról beszéltetett. Biztos, hogy voltak Guermantes-ok különösen
okosak, más Guermantes-ok meg különösen erkölcsösek, és általában ezek
nem voltak ugyanazok. De az előbbiek – sőt, volt egy Guermantes, aki bár
hamisított és csalt a kártyajátékban, s mégis a legkedvesebb volt
valamennyiük között, tárva-nyitva minden új és minden igaz eszmének –
még jobban beszéltek az erkölcsről, mint az utóbbiak, s ugyanúgy, mint
Villeparisis-né, mikor a család Géniusza az idős hölgy száján át hallatta
magát. Hasonló pillanatokban a Guermantes-ok váratlanul, majdnem olyan
öreges, jóságos és fiatalosabb kedvességük miatt meghatóbb hangon
szólaltak meg, mint a márkiné, és így beszéltek egy cselédjükről: „Az
ember érzi, hogy az alap jó, nem közönséges teremtés, derék emberek
lánya lehet, biztosan mindig jó úton járt.” Ily percekben mindig a család
Géniusza szólalt meg. De olykor meg csupán mozdulat volt, valami
észrevehetetlen vonaglás az arc kifejezésében, ugyanúgy a hercegnőnél,
mint nagyapjánál, a marsallnál, hasonló a Kígyóéhoz, a Barca család
karthágói géniuszához, s ami miatt több ízben szívdobogást kaptam a
reggeli sétáimon, amikor, mielőtt felismertem volna Guermantes-nét,
éreztem, hogy engem néz egy kis tejescsarnok belsejéből. Ez a Géniusz
közbelépett olyan alkalommal is, amely távolról sem volt közömbös
nemcsak Guermantes-ék szemében, hanem a Courvoisier családéban is,
amely a Guermantes-ok ellenfele volt, s jóllehet éppoly előkelők, mint
Guermantes-ék, teljesen különbözők tőlük (a Guermantes-ok egy
Courvoisier származású nagyanyával magyarázták Guermantes
nagyherceg elfogultságát, hogy mindig születésről beszélt és a
nemességről, mintha ez volna az egyetlen fontos dolog a világon). A
Courvoisier-k nemcsak hogy nem ugyanazt a rangot adták az értelemnek,
mint a Guermantes-ok, hanem még a fogalmuk is más volt róla. Egy
Guermantes számára (ha ő buta volt is) értelmesnek lenni annyi volt, mint
élesen fogalmazni, képesnek lenni gonoszságok mondására, győzni
mindenhol és mindenáron, de ugyanakkor hozzáértőn vitatkozni
festészetről, zenéről, építészetről s angolul beszélni. A Courvoisier-knak
az értelemről kevésbé kedvező fogalmuk volt, s ha nem származtak az ő
világukból, akkor ezek az értelmes lények körülbelül olyanok voltak, akik
„apjukat, anyjukat képesek bármikor agyonverni”. Az ő szemükben az
értelmesség afféle „feszítővas” volt, amivel oly emberek, akiket
egyáltalában nem ismernek, erőszakkal kifeszítik a legtiszteltebb szalonok
ajtaját, s a Courvoisier-k jól tudták, hogy az ilyen „jófélék” a végén
mindig szégyent hoztak a befogadóra. Az értelmes emberek
legjelentéktelenebb kijelentéseire, ha nem voltak a nagyvilágból valók, a
Courvoisier-k rendszeres bizalmatlansággal feleltek. Valaki egyszer azt
állította: „De Swann fiatalabb, mint Palamède.” „Ő legalább ezt mondja; s
ha ezt mondja, biztos lehet benne, hogy ezt csak érdekből teszi” – felelte
rá Gallardonné. Sőt, amikor azt mondták, hogy két igen elegáns idegen
hölgy közül, akiket Guermantes-ék fogadtak, az egyiket előreengedték,
mivel ő volt az idősebb: „De csakugyan ő az idősebb?” – kérdezte ugyanaz
a Gallardonné, nem mintha az ily lényeknek nem volna bizonyos koruk, de
mintha, megfosztva, valószínűleg, polgári és vallási státusuktól, bizonyos
hagyományos szokásoktól, mindnyájan többé-kevésbé amolyan kis állatok
volnának, mint a kismacskák ugyanabban az egy kosárban, amelyek közt
csak az állatorvos tud különbséget tenni. A Courvoisier-k bizonyos
tekintetben – jobban, mint a Guermantes-ok – megtartották a nemesi
integritást, hála szűkös szellemüknek s egyúttal gonosz szívüknek. Mint
ahogy a Guermantes-ok (akik előtt mindenki más, aki a királyi
családoknál s néhány más családnál, mint a Ligne-ek, a La Trémoïlle-ok s
hasonlóknál alacsonyabb rangú volt, bizonytalan jelentéktelenségbe
fulladt) szemtelenek voltak az ősi családok sarjaival, akik Guermantes
körül laktak, épp azért, mivel nem törődtek a másodrendű érdemekkel –
amelyekkel a Courvoisier-k meg nagyon is sokat törődtek sőt, ez érdemek
hiánya sem foglalkoztatta őket különösebben. Bizonyos hölgyek, akiknek
nem volt nagyon magas rangjuk a vidékükön, de kitűnő házasságot
kötöttek, gazdagok voltak, csinosak, akiket szerettek a hercegnők, és akik
Párizs számára, ahol nemigen nézik „apját és anyját” az embereknek,
kiváló és elegáns behozatali cikkeknek számítottak. Megtörtént, bár
ritkán, hogy az ily nőket, akár a pármai hercegnő közvetítése révén, akár
saját vonzóerejük miatt, némelyik Guermantes is fogadta. De a
Courvoisier-k méltatlankodása sosem szűnt meg az ily nőkkel szemben.
Ha rokonoknál öt-hat ily nővel találkoztak, oly emberekkel, akiknek
szüleivel az ő szüleik nem szívesen érintkeztek Perche-ben, az ő számukra
növekvő felháborodás oka lett s kimeríthetetlen szavalatok témája.
Mihelyt például a rokonszenves G... grófnő belépett Guermantes-ék
szalonjába, Villebonné arca pontosan azt a kifejezést mutatta, amelyet
akkor kellett volna mutatnia, ha ezt a verssort kellett volna szavalnia:

S ha nem marad más, hát én magam, egyedül,

de ezt a verssort egyébként nem ismerte. Ez a Courvoisier minden

hétfőn krémes lepényt evett G... grófnőtől néhány lépésre, de eredmény
nélkül. S Villebonné titokban bevallotta, nem érti rokonát, Guermantes-
nét, hogyan fogadhat olyan nőt, akit még a másodrangú társaságban sem
vesznek számba Châteaudunben. „Igazán nem értem rokonomat, akkor
meg miért olyan finnyás a kapcsolataira, hiszen, úgy látszik, fütyül a
világra”, fejezte be Villebonné, ezúttal más arckifejezéssel, mosolygón és
gúnyosan a kétségbeesésben, amelyre egy másik verssort lehetett volna
találós kérdésként ragasztani, és amelyet a grófné természetesen éppúgy
nem ismert:

Az isteneknek hála! Több baj, mint reménység.

Egyébként, mondjuk el előre a későbbi eseményeket, jelezve, hogy a

„keménység” a „reménység”-gel rímel a következő verssorban, és hogy
Villebonné sznobsága G...-né irányában nem volt egészen eredménytelen.
G...-né szemében ez Villebonnét oly, egyébként tisztán képzeletbeli
tekintéllyel ruházta fel, hogy mikor G...-né leánya, a korabeli báloknak
legszebbje és leggazdagabbja, férjhez menni készült, csodálkoztak, hogy
egymás után minden herceget visszautasított. Ennek oka az volt, hogy
anyja, emlékezve a heti megszégyenítésekre, amelyeket, Châteaudun
emlékére, a Grenelle utcai házban szenvedett, csak egyetlen férjet kívánt
igaz szívvel leányának: egy Villebon fiút.
Guermantes-ék és Courvoisier-ék egyetlen ponton találkoztak, abban a
különben végtelenül változatos művészetben, hogyan jelezzék a társadalmi
távolságokat. A Guermantes-ok modora nem volt mindannyinál egyforma.
De például minden egyes Guermantes, már aki valóban az volt, ha valakit
bemutattak neki, egész ceremóniába kezdett, minthogyha az a tény, hogy a
kezét nyújtja, legalább olyan fontos volna, mint a lovaggá ütés. Abban a
percben, mikor egy Guermantes, még hogyha húszéves volt is, de már a
család idősebbjei nyomában járt, hallotta a bemutatótól az illető nevét,
rávetett a bemutatottra, mintha még semmiképp sem döntött volna, hogy
köszön, egy általában kékes színű tekintetet, mindig oly hideget, mint az
acél, amelyet mintha a bemutatott szíve mélyébe döfött volna. A
Guermantes-ok különben is azt hitték, hogy valóban így tesznek, mivel
mindnyájan azt gondolták magukról, hogy elsőrangú pszichológusok.
Amellett azt is gondolták, hogy ezzel a szemlével növelik az ezt követő
köszönés szeretetreméltóságát, amelyet így a bemutatott kellő ismeret
után kap meg. Mindez oly távolságra történt, amely kicsi volt a
párbajozóknak, viszont roppant nagynak látszott egy kézszorításhoz, s a
második esetben éppúgy megdermesztette az embert, mint az elsőben,
úgyhogy amikor egy Guermantes gyorsan bejárva a bemutatott lelkének és
tisztességének legutolsó rejtekeit, méltónak találta az illetőt, hogy ezentúl
találkozzon vele, a kezét kifeszített karral nyújtotta az illető felé, mintha
tőrét nyújtotta volna neki valamilyen sajátos párbajhoz, és ez a kéz
tulajdonképp oly messze volt ebben a percben az ily Guermantes
ivadéktól, hogy mikor meghajtotta a fejét, nehéz volt megkülönböztetni,
hogy a bemutatottat üdvözli-e, vagy saját kezét. Némelyik Guermantes,
nem érezve a mértéktartást vagy képtelen lévén rá, hogy ne ismételje
magát folytonosan, túlzott a ceremóniák újrakezdésével, ahányszor csak
találkozott az emberrel. Ilyenkor, tekintettel arra, hogy már nem volt
többé szükségük előzetes pszichológiai kutatásra, amelyhez a „család
Géniusza” rájuk ruházta a hatalmát, s amelyeknek emlékezhettek még az
eredményére, a kézszorítást megelőző átható tekintet intenzitása csak
azzal az ösztönös beidegződéssel volt magyarázható, amelyet tekintetük
nyilván már megszokott, vagy a varázslat adományával, amely, azt hitték,
a birtokukban van. A Courvoisier-k, más testi külsővel, hiába próbálták
elsajátítani ezt a kutató pillantású üdvözlést, s vagy fölényes merevséggel,
vagy gyors hanyagsággal helyettesítették. Viszont a Courvoisier-któl
látszott kölcsönkérni néhány igen ritka Guermantes hölgy a sajátosan női
köszöntést. Csakugyan, abban a pillanatban, amikor bemutatták az embert
egy ilyen Guermantes hölgynek, a hölgy nagyot köszönt s egészen közel
jött az emberhez, körülbelül negyvenöt fokos szögben fejével és
felsőtestével, míg a teste alsó része (amely igen magas volt), egészen a
derekáig, amely a tengelyt alkotta, egészen mozdulatlan maradt. De
mihelyt felénk döntötte testének felső részét, már fel is egyenesedett,
körülbelül ugyanolyan gyorsan, hátrafelé feszítve kissé derekát. Ez a gyors
egymásra következő mozdulat mintegy hatálytalanította a látszólag
nekünk juttatott előnyt, s nemhogy nem haladtunk egy lépéssel sem
előbbre, mint hittük, hanem változatlanul, mint a párbajban, kiinduló
állásunkban voltunk. A szeretetreméltóság megsemmisítése – ugyanígy, a
távolságok visszaállításával (ami a Courvoisier-któl eredt, s aminek az
volt a célja, hogy bebizonyítsa, a közeledés első lépése csak egy percnyi
színlelés volt), éppoly tisztán megmutatkozott mind Courvoisier-éknál,
mind Guermantes-éknál azokban a levelekben, amelyeket tőlük kaptunk,
legalábbis az ismeretség első korszakában. Még ha a levél „teste”
tartalmazott is oly mondatokat, amelyeket, teszem azt, csak egy barátnak
írnának, akkor sem hihettük, hogy dicsekedhetünk a hölgy barátságával,
mert a levél így kezdődött: „Uram”, s így végződött: „Maradok, uram,
kiváló tisztelettel.” Ettől fogva, e hideg kezdet és e fagyos vég között,
amelyek az egésznek megváltoztatták az értelmét, s hiába következtek a
bánatról szóló legmeghatóbb mondatok (ha válasz volt egy
részvétnyilvánító levelünkre) egy Guermantes hölgy részéről, aki
elvesztette nővérét, vagy a leírása kettőjük meghitt kapcsolatának, vagy
beszámoló a vidék szépségeiről, ahol üdül, a vigaszról, amelyet unokái
kedvességében talált, mindez már csak oly levél volt, mint amilyent a
gyűjteményekben találunk, s melyeknek meghitt jellege nem jelent
semmiféle bensőséges kapcsolatot az ember és a levélíró között,
minthogyha ez a levélíró akár az ifjabb Plinius, akár Simiane-né[411] lett
volna.
Igaz, voltak Guermantes-ok, akik mindjárt először „drága barátom”-at,
„kedves barátom”-at írtak, de ezek közülük nem a legegyszerűbbek voltak,
hanem inkább azok, akik a királyok között élve, amellett elég
„könnyelműek” lévén, gőgjükből azt a bizonyosságot merítették, hogy
amit ők tesznek, az csak örömöt szerezhet, s romlottságukban az volt a
szokásuk, hogy könnyen osztogattak minden olyan kegyet, amit csak
adhattak. Egyébként mivel elég volt egy közös ősanya XIII. Lajos korából,
hogy egy fiatal Guermantes csak úgy emlegesse Guermantes márkinét,
hogy „Ádám néni”, a Guermantes-ok olyan sokan voltak, hogy még az ily
egyszerű rítusokból, mint például a bemutatkozás figurái, igen sok
változat volt ismeretes. Mindegyik kissé kifinomultabb alcsoportnak
megvolt abban a magáé, amelyet éppúgy átvettek a gyermekek a
szüleiktől, mint egy seb gyógyító írját vagy a lekvárkészítés módját. Ilyen
módon láthattuk Saint-Loup kezét meglódulni akarata ellenére, mihelyt
meghallotta az ember nevét, tekintetének részvétele, üdvözlete hozzátétele
nélkül. Minden oly szerencsétlen nemnemes, akit valamilyen okból – ami
különben elég ritkán történt – bemutattak Saint-Loup alcsoportja egy
tagjának, a köszönés ilyen nyers rövidségén törhette a fejét – amely
egyébként a semmibe vevés látszatát keltette –, hogy ugyan miért
haragszik rá ez a Guermantes hölgy vagy Guermantes fiú. S aztán igen
csodálkozott, ha megtudta, hogy a hölgy vagy férfi nem volt rest külön
megírni a bemutatónak, hogy mennyire tetszett neki a bemutatott, s hogy
reméli, hamarosan viszontlátja. Fierbois márkinak bonyolult s gyors
bokázása (amelyeket Charlus úr nevetségesnek talált) s Guermantes
nagyherceg súlyos és kimért léptei éppoly sajátosak voltak, mint Saint-
Loup gépies gesztusai. De lehetetlen leírni a Guermantes-ok
koreográfiájának gazdagságát, főképp e balett-társulat roppant nagysága
miatt.
Hogy visszatérjünk arra az ellenszenvre, amely a Courvoisier-kat
Guermantes hercegnő ellen fűtötte, az előbbiek megvigasztalódhattak
volna a hercegnő lánykorának sajnálatával, mert Guermantes kisasszony
akkor inkább vagyontalan volt. Viszont sajnálatos módon, valamilyen
sötéten ködös és sui generis[412] kipárolgás borította és rejtegette mások
szeme elől a Courvoisier-k gazdagságát, amely akármilyen nagy volt is,
valamiképpen homályban maradt. Ha egy igen gazdag Courvoisier
feleségül vett egy nagy hozományú hölgyet, mindig az történt, hogy a
fiatal házaspárnak nem volt saját lakása Párizsban, a feleség szüleinél
„szálltak” meg, és az év legnagyobb részében vidéken éltek egy
társadalmilag osztatlan, de jelentéktelen környezetben. Saint-Loup
ellenben, akinek már csak adósságai voltak, elkápráztatta Doncières-t a
fogataival, míg egy gazdag Courvoisier mindig villamoson közlekedett.
Fordítva (és egyébként jó pár évvel előzőleg) Guermantes kisasszony
(Oriane), akinek alig volt valamije, többet beszéltetett a ruháiról, mint
valamennyi Courvoisier hölgy együtt a maga ruháiról. Még a mondásai
botránya is afféle reklámot csapott öltözködése s fésülködése módjának.
Azt merte mondani az orosz nagyhercegnek: „Mit hallok? Igaz-e, herceg
úr, hogy, úgy látszik, meg akarják gyilkoltatni Tolsztojt?” egy vacsorán,
amelyre nem hívták meg Courvoisier-kat, akik különben úgysem tudtak
sokat Tolsztojról. Éppen olyan keveset tudtak a görög auktorokról, ha
Gallardon özvegy nagyhercegnéről ítélünk (anyósa volt az akkor még
lánysorban levő Gallardon hercegnőnek), akit öt évig egyetlenegyszer sem
tisztelt meg látogatásával Oriane, s aki azt válaszolta valakinek, aki
Oriane távolmaradásának okáról kérdezett: „Úgy látszik, Arisztotelészt
szavalja (Arisztophanészt akart mondani) a társaságban. Énnálam ilyesmit
nem tűrök!”
Mármost Guermantes kisasszony vakmerő „szava” Tolsztojról
amennyire felháborította a Courvoisier-kat, annyira elkápráztatta a
Guermantes-okat s őrajtuk túl mindazokat, akik közelről, sőt, távolról is
őhozzájuk számítottak. Argencourt-né, özvegy grófné, született Seineport
kisasszony, aki nagyjából mindenkit fogadott, mivel kékharisnya volt, s
jóllehet fia szörnyen sznob, így beszélte el ezt a kiszólást az írók
társaságában: „Oriane de Guermantes, aki átlátszón finom, mint a
borostyán, rosszindulatú, mint egy majom, s áldott minden képességgel,
aki akvarelleket fest, mint egy nagy festő, verseket farag, mint a nagy
költők, s mint tudják, a család a lehető legelőkelőbb – nagyanyja egy
Montpensier lány volt, s ő a tizennyolcadik Oriane de Guermantes abban a
családban, amelyben egyetlenegy rangon aluli házasság sem volt –, a
legtisztább vérű, a legigazibb ős-Franciaország.” Így aztán ezek az álírók,
ezek a félértelmiségiek, akiket Argencourt-né fogadott, csodálatosabbnak
és rendkívülibbnek képzelték el Oriane-t, akit egyébként személyesen
sosem lesz alkalmuk megismerni – mint Badrul Budur hercegnőt, azt
érezték, hogy készek meghalni érte, mikor hallották, hogy ily nemes
személyiség mindenekfelett Tolsztojt dicsőítette, de azt is érezték, hogy
lelkükben új erőre kapott szeretetük Tolsztoj iránt, vágyuk, hogy
ellenálljanak a cárizmusnak. Ezek a liberális eszmék elgyengülhettek
volna bennük, kételkedhettek volna súlyukban, nem merték volna
megvallani, ha maga Guermantes kisasszony, vagyis egy tagadhatatlanul
értékes és tekintélyes fiatal lány, aki a haját csak simán a homlokába
fésülve hordja (soha egy Courvoisier hölgy meg nem tett volna ilyet), nem
sietett volna a segítségükre. Bizonyos számú jó vagy rossz jelenség sokat
nyer, ha tekintélyesebb személyek támogatják. Így például a Courvoisier-
knál az udvariasság utcai rítusai egy bizonyos, igen csúnya és magában
véve nemigen szeretetreméltó üdvözletből álltak, de amelyről úgy tudták,
így előkelő csak igazán jó napot kívánni, úgyhogy mindenki elnyomva a
szívesen fogadott köszönés mosolyát, iparkodott utánozni ezt a hideg
gimnasztikát. De a Guermantes-ok általában – s különösen Oriane –, bár
mindenkinél jobban ismerték ezeket a rítusokat, nem haboztak, ha az
embert észrevették a kocsijukból, kedvesen inteni és jó napot kívánni, s
egy szalonban, nem törődve a Courvoisier-kkal, hadd köszönjenek csak
mereven és kényszeredetten, elragadó bókokat rögtönöztek, mosolyogva,
kék szemükkel, nyújtották a kezüket, akárcsak egy pajtásnak, úgyhogy
hála Guermantes-éknak, az udvariasság, amely eddig lényegében üres és
rideg volt, ezúttal megtelítődött mindazzal, amiben, persze, eddig is nagy
kedvüket lelték volna, és amit kénytelenek voltak magukban elfojtani – a
szíves fogadtatással, az őszinte szeretetreméltósággal, a közvetlenséggel.
Ugyanez történik, bár ezúttal kevésbé derül ki az igazság, azokkal az
emberekkel, akik leginkább a rossz zenéhez és melódiákhoz vonzódnak
ösztönösen, mert akármily banálisak is azok, van bennük valami könnyed
és cirógató, s akik a komoly, szimfonikus zene révén el tudják magukban
fojtani ezt a vonzódást. De ha egyszer eljutnak odáig, hogy amikor joggal
csodálják Richard Strauss káprázatos zenei hangzását és
melódiagazdagságát, rádöbbennek, hogy ez a muzsikus Auberhez méltó
könnyedséggel alkalmazza a legközönségesebb motívumokat is, akkor az,
vagyis amit ezek az emberek szeretnek, hirtelen igazolást nyer egy igazán
nagy tekintély előtt, ami, persze, elbűvöli őket, és akkor végre minden
aggályoskodás nélkül úsznak boldogságban és hálásak, hogy – Salomé-t
hallgatva – azt is szerethetik, amit eddig tilos volt nekik szeretni A korona
gyémántjai-ban.
Akár igaz volt, akár nem Guermantes kisasszony e kirohanása a
nagyherceg ellen, a házról házra szálló hír jó alkalom volt annak az
elbeszélésére, milyen elegánsan jelent meg Oriane ezen a vacsorán. De
hogyha a fényűzés nem a gazdagságból születik, hanem a bőkezűségből (s
éppen ez tette elérhetetlenné a Courvoisier-k számára), s ez a második
tovább tart, ha az elsőt támogatja, akkor ez meg is engedi neki, hogy
minden tüzét ragyogtassa. Mármost, tekintettel azokra az elvekre,
amelyeket nemcsak Oriane hirdetett nyíltan, hanem Villeparisis-né is,
vagyis hogy a nemesi rang nem számít, hogy nevetséges a rangsorral
foglalkozni, hogy nem a vagyon tesz szerencséssé, hogy csak az ész, a
szív, a talentum fontosak, a Courvoisier-k remélhették, hogy a nevelésénél
fogva, amelyet a márkinétól kapott, Oriane oly valakihez megy feleségül,
aki nem lesz a nagyvilágból való: egy művészhez, egy rovott múltúhoz,
egy jöttmenthez, egy szabadgondolkodóhoz, és hogy végleg belép abba a
kategóriába, amelyet a Courvoisier-k „elfajzottaknak” neveztek. Ezt annál
inkább is remélhették, mert Villeparisis-né akkoriban társasági
szempontból súlyos válságon ment át (azok a ritka nagy rangúak, akikkel
találkoztam nála, még nem jöttek vissza hozzá), s nyíltan hangoztatta
mélységes undorát az iránt a társaság iránt, amely nem akart róla tudomást
venni. Sőt, ha unokaöccse, Guermantes nagyherceg került szóba, bár
szokott vele találkozni, nem volt számára elég gúnyszava, csak azért, mert
oly büszke volt a születésére. De épp abban a pillanatban, amikor egy
férjről volt szó Oriane-nak, nem a nagynéni s az unokahúg hangosan
hirdetett elvei irányították az ügyet, hanem a titokzatos „családi Géniusz”.
Éppen olyan biztossággal, minthogyha Villeparisis-né és Oriane mindig
csak évjáradékokról s genealógiáról beszéltek volna irodalmi érdem és
szívbeli jó tulajdonságok helyett, s mintha a márkiné néhány napra – mint
későbben igazán – meghalt volna, és koporsóba tették volna a combray-i
templomban, ahol minden családtag csak Guermantes-nak számított,
megfosztva teljesen az egyéniségtől s a keresztnevektől, amit a nagy
fekete gyászlepleken az egyetlen piros G bizonyított, fölötte a hercegi
koronával, a családi Géniusz sugallatára a leggazdagabb és legelőkelőbb
származású férfiúra, a Faubourg Saint-Germain legjobb partijára,
Guermantes herceg idősebb fiára, Laumes hercegre esett az intellektuális,
az örökös ellenzéki, az evangélikus szellemű Villeparisis-nénak a
választása. S az esküvő napján, két óra hosszat, ott tolongtak Villeparisis-
nénál ugyanazok az előkelőségek, akiket annyira csúfolt, azzal a néhány
meghitt polgári ismerősével, akiket szintén meghívott, és akiknek Laumes
herceg azonnal odaadta a névjegyét, mielőtt végleg „elvágná a drótot” a
következő évadban. Hogy mindezen felül teljes legyen a Courvoisier-k
szerencsétlensége, azok az elvek, amelyek a talentumot és az értelmet
tartják a legfőbb társasági előnyöknek, Laumes hercegnőnél is szóhoz
jutottak mindjárt a házasság után. S ebben a tekintetben, csak úgy
mellékesen mondva, az az álláspont, amelyet Saint-Loup védett, amikor
Rachellal élt együtt, meg Rachel barátaihoz járt, s amikor feleségül akarta
venni Rachelt, nem volt annyira hazug – bármily elszörnyedést keltett is a
családjában –, mint általában a Guermantes hölgyeké, akik az értelem
felsőbbségét hirdették ugyan, s majdnem teljesen elfogadták az emberek
egyenlőségét, amikor is mindez a legjobb pillanatban ugyanarra az
eredményre vezetett, mintha ellenkező elveket hirdettek volna, vagyis
hogy egy dúsgazdag herceghez menjenek férjhez. Saint-Loup,
ellenkezőleg, elvei szerint cselekedett, amiért azt mondták róla, hogy
rossz útra tévedt. Bizonyos, hogy erkölcsi szempontból Rachel kevésbé
volt kielégítő. De nem biztos, ha valaki éppen olyan keveset ért, de
hercegnő lett volna vagy sok-sok millió tulajdonosa, hogy Marsantes-né,
Saint-Loup anyja, ne egyezett volna bele a házasságba.
Mármost, hogy visszatérjünk Laumes-néhoz (csakhamar Guermantes
hercegnő, apósának halálával), Courvoisier-ékra újabb balsors zúdult,
mikor az ifjú hercegnő továbbra is ugyanazokat az elveket hangoztatta, de
azok semmiben sem irányították a magatartását; mert így ez a filozófia
(ha szabad így nevezni) egy cseppet sem ártott a Guermantes-szalon
arisztokratikus választékosságának. Kétségkívül, mindazok, akiket
Guermantes-né nem fogadott, azt képzelték, ez azért van így, mert nem
tartották őket elég értelmesnek, mint az a gazdag amerikai hölgy is, akinek
soha más könyve nem volt, mint Parny költeményeinek egy régi, kis alakú
kiadása, amelyet soha ki nem nyitott, s amelyet, mivel „korabeli” volt, kis
szalonjának egy bútordarabjára helyezett, hogy mutassa, milyen becsben
tartja a szellemi képességeket, és aki mindig rajongó pillantásokat vetett
Guermantes hercegnőre, mikor az belépett az Operába. Szó sincs róla,
Guermantes-né őszinte volt, mikor valakit kiválasztott értelmessége miatt.
Hogyha azt mondta egy hölgyről: úgy látszik, hogy „vonzó” teremtés,
vagy egy férfiról, hogy csupa értelem, nem hitt más indítékoknak, ha
fogadta őket, mint hogy vonzók vagy értelmesek, mivel Guermantes-ék
Géniusza nem ebben az utolsó pillanatban lépett közbe: ott fészkelt
mélyen annak a homályos régiónak a küszöbénél, ahol Guermantes-ék
döntöttek az emberekről, és ez az éber Géniusz nem engedte a
Guermantes-oknak, hogy egy férfit értelmesnek, egy hölgyet vonzónak
találjanak, ha ezeknek nem volt valami nagyvilági értéke, jelenlevő vagy
jövendőbeli. A férfit ilyenkor tudósnak találták, de csak mint egy lexikont,
vagy ellenkezőleg, közönségesnek, afféle vigécszellemnek, a hölgyet meg
csinosnak, de egyben szörnyű modorúnak, vagy hogy nagyon sokat beszél.
Ami azokat illeti, akiket nem lehetett sehova sem besorolni, ó, borzalom,
azok meg sznobok voltak. Bréauté úr, akinek kastélya szomszédos volt a
Guermantes-ékéval, nem járt másokhoz, csak a fenségekhez. De
ugyanakkor kicsúfolta őket, s arról álmodozott, hogy múzeumokban
élhessen. Épp ezért Guermantes-né méltatlankodott, ha Bréauté urat
sznobnak tekintették. „Sznobnak, Babalt! Megőrült, kedves, jó barátom,
épp az ellenkezője igaz, gyűlöli a nagyon is előkelő embereket, soha meg
nem ismerkedne közülük senkivel! Még nálam is! Ha meghívom egy újjal,
eljön hozzám, de siránkozva.”
Nem minthogyha a gyakorlatban Guermantes-ék az értelmet nem
becsülték volna többre, mint a Courvoisier-k. Ez a valóságosan is
megmutatkozó szemléleti különbség a Guermantes-ok és a Courvoisier-k
közt máris meghozta a gyümölcsét. Így például Guermantes hercegnőnek
– akit egyébként oly titokzatosság övezett, amelyről messziről nem egy
költő álmodozott –, mikor azt a bizonyos estélyt adta, amelyről már
beszéltünk, amelyen az angol uralkodó jobban érezte magát, mint bárhol,
az az ötlete támadt, ami sosem jutott volna a Courvoisier-k eszébe, s
amelynek nehézségétől visszarettent volna biztosan minden Courvoisier,
hogy meghívja a már idézett személyiségeken kívül Gaston Lemaire-t, a
muzsikust, s Grandmougint, a színpadi szerzőt. Bár ez az intellektuális
jelleg főképpen negatív oldalról volt érezhető. Ugyanis a szükséges
értelmesség- és vonzerőmennyiség szorzószáma abban a mértékben
süllyedt (majdnem egészen a nulláig), ahogy annak az illetőnek rangja
emelkedett (s főleg amikor koronás főkről volt szó), aki meghívást
óhajtott kapni Guermantes hercegnőhöz, viszont ahogy lefelé kerültünk a
királyi színvonal alá, annál inkább emelkedett a szorzószám nagysága.
Például a pármai hercegnőnél egy csomó olyan személyiség volt, akiket
őfensége fogadott, mert már gyermekkorában ismerte őket, vagy mert
rokonai voltak ennek és annak a hercegnőnek, vagy mivel egyik-másik
uralkodónak személyes ismerősei voltak, ha egyébként csúnyák voltak is
ezek a személyiségek, unalmasak vagy ostobák; mármost egy Courvoisier
számára ez az ok, hogy az illetőt „szereti a pármai hercegnő”,
„unokatestvére Arpajon hercegnőnek”, „évente három hónapot tölt a
spanyol királynénál”, elegendő volt, hogy meghívják őket, de Guermantes-
né, aki tíz éve fogadta köszönésüket igen udvariasan a pármai
hercegnőnél, sosem engedte őket át a küszöbén, úgy ítélve, hogy egy
szalon társasági értelemben ugyanolyan, mint külső képében, amikor pár
bútordarab, melyeket nem tartunk szépnek, de meghagyjuk tölteléknek
vagy a gazdagság bizonyítékának, elég, hogy végleg elcsúfítsuk vele az
egész szalont. Egy ilyen szalon hasonlítana egy oly műhöz, amelyben oly
mondatok kerülnék el a figyelmünket, amelyek tudást, szellemet,
könnyedséget sugároznak. Mint egy könyvnek, mint egy háznak, egy
„szalonnak” is a minősége, gondolta joggal Guermantes-né, nagy
áldozatokat követel.
 A pármai hercegnőnek sok oly barátnője volt, akikkel Guermantes
hercegnő már évek óta ugyanazt az udvarias köszönést váltotta, vagy
névjegyét tette le náluk, anélkül, hogy meghívta volna őket, vagy
estélyeikre ment volna, s akik csak úgy bizalmasan panaszkodtak
őfenségének, mire ez oly napon, mikor Guermantes úr egyedül jött el
hozzá, egy-két szóval érintette is a dolgot. De hát ez a ravasz főúr, aki
rossz férje volt a hercegnőnek, mivel szeretőket tartott, leghűségesebb
cinkosa volt a feleségének, ha szalonja jó működéséről volt szó (s Oriane
szellemességéről, ami a szalon fő vonzóereje volt), így felelt: „De hát a
feleségem ismeri a hölgyet? Ó, akkor csakugyan illő lett volna. De
megmondom fenségednek az igazságot: Oriane alapjában nem szereti a
nőkkel való társalgást. Egy egész udvar veszi körül felsőbbrendű
szellemekből – én például nem a férje vagyok, inkább csak első lakája.
Kivéve azt a néhány keveset olyanokból, akik igen szellemesek, a nők
egyszerűen untatják. Lássuk csak, fenséged, aki annyira finom érzékű,
nem fogja nekem azt állítani, hogy Souvré márkiné szellemes nő. Igen,
értem, fenséged csupa jóságból fogadja. És aztán jól is ismeri. Azt
mondja, hogy Oriane is találkozott vele, lehetséges, de akkor sem
biztosíthatom róla fenségedet. És aztán mondok valamit a fenségnek, ez
egy kissé az én hibám is. A feleségem nagyon fáradt, de ugyanakkor
ragaszkodik hozzá, hogy szeretetre méltó maradjon, úgy, hogyha magára
hagynám, sosem lenne vége a vizitelésnek. Tegnap este is, se később, se
korábban, hőemelkedése volt, de félt, hogy fájna Bourbon hercegnőnek, ha
nem látogatná meg, amire én goromba lettem, s megtiltottam, hogy
befogjanak. Őszintén mondom, tudja meg, Madame, kedvem volna meg
sem említeni Oriane-nak, hogy Souvrénéról beszéltünk. Oriane annyira
szereti fenségedet, hogy azonnal meghívja Souvrénét, ez pedig eggyel több
vizit lenne. Kénytelenek lennénk összeköttetésbe lépni a nővérével, akinek
igen jól ismerem a férjét. Azt hiszem, egy szót sem szólok Oriane-nak, ha
őfensége megengedné. Ily módon sok fáradtságtól és izgalomtól
kímélhetnénk meg őt. S biztosítom, hogy ez semmitől se fosztaná meg
Souvrénét. Úgyis bejáratos mindenhová, a legelőkelőbb házakba. Mi, mi
alig fogadunk, jelentéktelen kis vacsorákat adunk, Souvréné halálosan
unatkozna.” A pármai hercegnő naivul meg volt győződve róla, hogy
Guermantes herceg egy szót sem szól a hercegnőnek az ő kéréséről, s míg
egyfelől vigasztalan volt, hogy nem tudta megkapni a Souvréné kívánta
meghívást, másfelől annál hízelgőbbnek érezte, hogy ő viszont egyike az
ily zárt szalon állandó vendégeinek. Annyi biztos, hogy ez az elégtétel
nem volt híján a bosszúságnak. Így például, ahányszor a pármai hercegnő
meghívta magához Guermantes-nét, sokat gyötrődött, csak hogy ne hívjon
meg senki olyat, aki nem tetszhetne a hercegnőnek, s aki végleg
eltávolítaná tőle.
A rendes napokon, vacsora után (igen korán, a régi szokásokhoz híven),
amikor mindig volt néhány vendége, a pármai hercegnő szalonja nyitva
állt a megszokott vendégeknek, s általában a legelőkelőbb francia és
külföldi arisztokráciának. A fogadás abból állott, hogy miután az ebédlőt
elhagyta, őfensége leült egy kanapéra, egy nagy kerek asztal elé,
beszélgetett a legelőkelőbb, ott vacsorázó hölgyekkel, vagy egy képeslapot
nézegetett, kártyázott (vagy úgy tett, mintha valóban játszana, német
udvari szokást követve), vagy pedig pasziánszot rakott, igazi vagy csak
feltételes társul választva egy fontos személyiséget. Kilenc óra felé a nagy
szalon ajtaja szüntelenül kitárult és újra bezárult, aztán újra kitárult, hogy
beengedje a látogatókat, akik négyenként vacsoráztak (vagy ha már a
városban ettek, felhajtották a feketét azzal, hogy majd visszajönnek, úgy
gondolva csakugyan, hogy egyik ajtón belépnek, a másikon meg
kimennek), hogy őfensége óráihoz alkalmazkodjanak. Ő maga viszont,
figyelemmel játékára vagy beszélgetésére, úgy tett, mintha nem látná az
érkezőket, s csak mikor két lépésre voltak tőle, akkor kelt fel kecsesen,
jóságosan mosolyogva a nőkre. Ezek az ott álló őfensége előtt kecsesen
bókoltak, mélyen térdet hajtva, úgyhogy ajkuk egy magasságba került az
igen mélyen lecsüngő szép kézzel, hogy megcsókolhassák. De abban a
pillanatban őfensége, minthogyha mindannyiszor meglepte volna a
protokoll, pedig hát igen jól ismerte, erőteljesen felemelte a térdelőt,
csodálatos gráciával és kedvességgel, s megcsókolta mindkét arcát. Ez a
grácia és kedvesség feltétele volt, mondanák, annak az alázatosságnak,
amellyel az érkező térdet hajtott. Kétségkívül így van, s úgy látszik, hogy
egy egyenjogú társadalomban az udvariasság eltűnne, de nem, mint hiszik,
nevelés hiányában, hanem mivel egyfelől eltűnne a tisztelet a tekintély
irányában, amelynek képzeltnek kell lenni, hogy hatékony lehessen, s
főleg mivel másfelől megszűnne az az egyre kifinomultabb
szeretetreméltóság, amelyet annál bőkezűbben osztogatnak, minél inkább
érzik, hogy aki kapja, annak végtelen nagy értéket jelent, s amely egy
egyenrangú világban hirtelen semmivé zsugorodnék, mint mindaz, aminek
nincs pénzbeli értéke. De az udvariasság megszűnte az új társadalomban
nem bizonyos, s olykor nagyon is hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az
ez idő szerinti dolgokból adódó körülmények teszik éppen lehetővé. Igen
jó elmék azt hitték, hogy egy köztársaságban nem lehet diplomácia és
szövetségrendszer, s hogy a paraszti osztály nem fogja tűrni az Egyház és
az Állam szétválasztását. Végül is az udvariasság egy egyenrangú
társadalomban nem lenne nagyobb csodatett, mint a vasutak sikere s a
repülőgép katonai felhasználása. Aztán ha eltűnne is az udvariasság,
semmi sem bizonyítja, hogy ez olyan nagy baj lenne. És végül egy ilyen
társadalom nem lenne-e titkon hierarchikus, oly mértékben, ahogy
demokratizálódna? Ez nagyon is lehetséges. A pápák politikai hatalma
igen megnőtt azóta, hogy se államuk, se hadseregük; a katedrálisok jóval
kisebb tekintélyt gyakoroltak a tizenhetedik századi hívőre, mint egy
huszadik századi ateistára, s ha a pármai hercegnő igazi uralkodója lett
volna egy államnak, bizonyosan körülbelül annyit beszéltem volna róla,
mint egy köztársasági elnökről, vagyis semmit.
Ha a jelentkezőt fölemelte s átölelte a hercegnő, újra leült, tovább
kártyázott, vagy ha az újonnan érkező fontos személyiség volt, egy percig
beszélgetett vele, miközben leültette egy karosszékbe.
Hogyha a szalon nagyon megtelt, az udvarhölgy, akire a rendtartás volt
bízva, kitágította a teret, s az állandó vendégeket egy roppant hallba
irányította, amely a szalonból nyílt, s amely tele volt a Bourbon-ház
arcképeivel, érdekességeivel. A hercegnő rendes vendégei olyankor
szívesen vállalták a cicerone szerepét, s érdekes dolgokat tudtak mondani,
amelyeket a fiataloknak nem volt türelmük meghallgatni, akik inkább az
élő fenségeket szerették volna megnézni (esetleg bemutatásukat kérni az
udvarhölgy vagy a kisegítő hölgyek révén), mint a halott uralkodók
relikviáit megbámulni. Mivel őket elsősorban a most szerezhető
ismeretségek foglalkoztatták és a várható és remélt meghívások,
egyáltalán semmit sem tudtak, de még hosszú évek múlva sem, mi volt a
monarchia archívumának abban az értékes múzeumában, és csak
zavarosan emlékeztek rá, hogy kaktuszok és óriás pálmák díszítették,
amelyek az eleganciának ezt a középpontját a Növénykert Pálmaházához
tették hasonlóvá.
Mindamellett Guermantes hercegnő önkínzásból nemegyszer ment az
ilyen estéken afféle „köszönő vizitbe” a pármai hercegnőhöz, aki ilyenkor
folyvást maga mellett tartotta, míg közben a herceggel csevegett. De ha
Guermantes-né vacsorára volt hivatalos hozzá, a háziasszony óvakodott a
szokott vendégektől, s asztalbontás után becsukatta az ajtaját, nehogy a
nemigen megrostált látogatók elrontsák az igényes Guermantes-nénak a
kedvét. Az ily estéken, ha előre nem értesült hívek jelentkeztek őfensége
ajtajánál, a kapus azzal fogadta őket: „Ő királyi fensége nem tart ma
fogadást”, s a jelentkezők elmentek. Egyébként a pármai hercegnő sok
barátja már előre tudta, hogy ezen a bizonyos napon ők nem lesznek
hivatalosak. Ilyenkor egy bizonyos társaság volt jelen, egy zártkörű
társaság mindazok szemében, akik szerettek volna oda bekerülni. A
kizártak majdnem biztosan megnevezhették a kiválasztottakat, s mondták
is maguk közt sértődött hangon: „Hisz tudja, hogy Oriane de Guermantes
mindig egész vezérkarával jelenik meg.” Ennek a segítségével a pármai
hercegnő iparkodott Oriane-t egész védőfallal körülvenni azok ellen,
akikkel a siker kétesebbnek látszott volna. De Oriane több kedves
barátjával, a ragyogó „táborkar” nem egy tagjával szemben a pármai
hercegnő nem szívesen mutatkozott szeretetre méltónak, tekintettel arra,
hogy azok is igen tartózkodók voltak vele szemben. A pármai hercegnő
biztosan belenyugodott abba, hogy Guermantes-né társaságában sokkal
jobban érzik magukat az emberek, mint az övében. Kénytelen volt
észrevenni, hogy a hercegnő „napjain” csak úgy tolongtak az emberek, s ő
maga is sokszor találkozott ott három-négy olyan fenséggel, akik nála csak
a névjegyüket tették le. És hiába jegyezte meg Oriane egyes kijelentéseit,
utánozta ruháit, hiába adta teadélutánjain ugyanazokat az epres
süteményeket, olykor mégis egyedül volt egész nap egy udvarhölggyel
vagy egy külföldi követségi tanácsossal. S ezért (ez volt régebben Swann
esete) hogyha valaki nem fejezte be a napját anélkül, hogy egy-két órát ne
töltsön Oriane-nál, s legfeljebb kétévenként csak egyszer vizitelt a pármai
hercegnőnél, ez utóbbinak nemigen volt kedve, még Oriane kedvéért sem,
hogy ezt a bizonyos Swannt holmi „kedvezésekben” részesítse, így
például, hogy vacsorára hívja. Szóval, a pármai hercegnőnek Oriane-t
vendégül látni sok zavarra adott alkalmat, mert annyira félt, hogy Oriane
majd mindent rossznak talál nála. De viszont, ugyanabból az okból, ha a
pármai hercegnő vacsorázni ment Guermantes-néhoz, előre biztos volt
benne, hogy minden jó lesz, elragadó, s csak attól az egytől félt, hogy nem
tudja majd megérteni, megjegyezni, tetszetősnek találni az elhangzott
gondolatokat, hogy nem tudja majd befogadni a dolgokat és az embereket.
Ezen a címen az én jelenlétem felizgatta a figyelmét és a mohóságát, mint
ahogy egy újmódi asztaldísz tette volna gyümölcsökből formált
koszorúkkal, és bizonytalan lévén, hogy a kettő közül az asztaldísz-e vagy
az én jelenlétem volt-e e fogadások sikerének az egyik sajátos vonzóereje
és titka, ebben a kétkedésben eldöntötte, hogy legközelebbi vacsoráján
mind a kettőt ki fogja próbálni. Azt a komikus, veszélyes és izgató elemet,
amely egyébként teljesen igazolta ezt az elbűvölt kíváncsiságot – amellyel
a pármai hercegnő Oriane estélyeire ment –, és amelybe bizonyos
félelemmel merült bele, s egyúttal izgalommal és gyönyörűséggel (mint a
tengerparton a „hullámok fürdőjébe”, aminek a fürdőmesterek előre jelzik
a veszélyét, egyszerűen azért, mert egyikük sem tud úszni), s ahonnan
felfrissülten, boldogan, megfiatalodva jött ki, a Guermantes-ok
szellemének hívták. A Guermantes-ok szellemének – oly nem létező
fogalom, mint a kör négyszögesítése, a hercegnő szerint, aki a
Guermantes-ok közül magát tartotta a szellem egyetlen birtokosának – oly
híre volt, mint a tours-i pástétomnak vagy a reimsi piskótának. Igaz, hogy
(egy szellemi tulajdonság nem úgy terjed, öröklődik általában, mint a
hajszín vagy az arcszín) a hercegnőnek akadtak olyan bizalmasai, akik
birtokában voltak e szellemnek, bár nem az ő véréből származtak, viszont
ugyanez a szellem nem tudott gyökeret verni bizonyos Guermantes-okban,
akik nagyon is szemben álltak bármilyen nemű szellemmel. A Guermantes
szellem nem vérbeli birtokosait többnyire az jellemezte, hogy ragyogó
tehetségűek voltak s oly pályára termettek, aminél jobban szerették, akár
legyen az művészeti, akár diplomáciai, akár katonai vagy parlamenti
ékesszólást igénylő pálya, a választékos társasági életet. Talán ezt a
választásukat megmagyarázhatja az eredetiség vagy a kezdeményezés
vagy akarat hiánya, vagy az egészségé és a szerencséé, vagy maga a
sznobizmus.
Némelyiknél (bár el kell ismernünk, hogy ez inkább kivétel volt), ha a
Guermantes-ék szalonja pályájuk akadálya volt, ez inkább akaratuk
ellenére történt. Így például egy orvos, egy festő s egy nagy jövőjű
diplomata azért nem tudtak boldogulni a pályájukon, pedig sokkal
ragyogóbb tehetséggel voltak megáldva, mint sokan mások, mert a
Guermantes-ékkal való meghitt kapcsolatuk azt eredményezte, hogy ez a
két első nagyviláginak számított, a harmadik meg reakciósnak, s ami mind
a hármukat megakadályozta benne, hogy kollégáik elismerjék őket. Az
ókori talár s a piros sapka, amelyeket még ma is felvesznek és fejükre
raknak a kari választmányok tagjai, nem vagy legalábbis nem volt egyéb,
még csak nem is olyan régen, mint a gondolatszegény múlt s az elvakult
szektaszellem tisztán külsőséges továbbélése. Az aranymakkos zsinórú
sapka alatt (mint a zsidó főpapok kúp alakú süvegük alatt) a
„professzorok” a Dreyfus-ügyet megelőző években még a szigorúan
farizeusi eszmék gyűrűjébe voltak bezárva. Du Boulbon alapjában
művészlélek volt, és az mentette meg, hogy nem szerette a nagyvilágot.
Cottard Verdurinékhez járt, de hát Verdurinné a betege volt, amellett
közönséges, mindennapi szelleme is védte, s végül otthon csak az orvosi
kart fogadta, mégpedig oly baráti lakomákon, amelyeken a karbolsav
szaga terjengett. De a szigorú szabályokon alapuló testületekben – ahol
különben a könyörtelenül szigorú előítéletek csak az ára a példás
feddhetetlenségnek meg a legfennköltebb erkölcsi eszméknek, amelyek
bizony igen gyorsan vesztenek erejükből az elnézőbb, szabadabb és
feslettebb környezetekben – egy professzor, hermelin béléses, skarlátpiros
szaténtalárjában (amely hasonló egy velencei dogé-éhoz, vagyis egy
hercegéhez, aki a Doge-palotába volt bezárva), éppen olyan erényes volt,
éppúgy ragaszkodott a nemes elvekhez, de ugyanakkor éppoly könyörtelen
volt minden idegen elemmel szemben, mint az a másik kitűnő, de ijesztő
herceg, aki nem volt más, mint Saint-Simon. Az idegen elem az a
nagyvilági orvos volt, akinek más volt a modora, másfélék az
összeköttetései. Hogy ésszerűen cselekedjék, ez a szerencsétlen, akiről
beszélünk, nehogy kollégái azzal vádolhassák, hogy megveti őket
(nagyvilági emberhez méltó gondolat!), merthogy Guermantes hercegnőt
elrejtette előlük, azt remélte, hogy megengeszteli őket, ha vegyes
vacsorákat ad, ahol az orvosi elem elvegyül a nagyvilági elemmel. Nem
tudta, hogy ezzel a vesztét készíti elő, azaz inkább megtudta, mikor a
Tízek Tanácsa (szám szerint kissé többen voltak) dönteni akart egy tanszék
betöltésében, s mindannyiszor egy átlagos orvos neve, ha középszerűbb
volt is, jött ki a fatális urnából, és a vétó úgy hangzott az ősi orvosi karon,
olyan ünnepélyesen, nevetségesen és borzasztón, mint a juro,[413]
amelynél meghalt Molière. Így történt a festővel is, akit egyszer s
mindenkorra nagyviláginak tekintettek, holott voltak művészettel
foglalkozó nagyvilági emberek, akiknek sikerült, hogy művészként tartsák
nyilván őket; s ez történt a diplomatával is, akinek túlontúl sok reakciós
kapcsolata volt.
De ez ritkább eset volt. Az igazán választékos emberek, azok, akiken a
Guermantes-szalon alapult, olyan személyiségek voltak, akik önként
mondtak le (vagy legalább azt hitték) egyébként mindarról, ami
összeférhetetlen volt a Guermantes szellemmel, a Guermantes-ok
udvariasságával, azzal a meghatározhatatlan vonzóerővel, amelyet gyűlölt
minden „testület”, akár kialakult, akár csak kialakulóban volt.
S azok az emberek, akik tudták, hogy hajdan a hercegnő szalonjának
egyik törzsvendége megkapta az Őszi Tárlat aranyérmét, hogy a másik, az
Ügyvédi Kamara titkára nagy feltűnést keltett első beszédével a
Képviselőházban, hogy a harmadik mint diplomata ügyesen szolgálta
Franciaországot, úgy tekinthették volna őket, mint tehetségtelen figurákat,
akik már vagy húsz éve nem tettek semmit. De ezek a „beavatottak” nem
voltak sokan, s az érdekeltek maguk lettek volna az utolsók, hogy ezt
mások eszébe juttassák, mivel ezeket a régi címeket teljesen
értékteleneknek találták épp a Guermantes szellem révén: de hát nem
éppen ez ítélt-e unalmas fecsegőnek, vaskalapos tanárnak vagy,
ellenkezőleg, bolti segédnek igen kiváló minisztereket, az egyiket, mert
kissé ünnepies volt, s a másikat, mert szerette a szójátékokat, amelyeket a
lapok egekig szoktak magasztalni, de akik mellett Guermantes-né
nagyokat ásított és a türelmetlenség jeleit mutatta, ha egy oktalan
háziasszony egyiket vagy másikat választotta a szomszédjául? Mert hogy
valaki kiváló államférfi, semmiképp sem volt ajánlólevél a hercegnőnek,
és azok a barátai, akik lemondtak a diplomáciai karrierről vagy katonai
rangjukról, vagy nem képviseltették magukat a Házban, úgy vélték,
amikor mindennap nála, nagy barátnőjüknél ebédelnek vagy vele
beszélgetnek, amikor a fenségeknél találkoztak – akiket épp e barátok
egyébként nem sokra becsültek, legalábbis így beszéltek –, hogy a jobbik
részt választották, bár melankolikus arckifejezésük, még víg légkörben is,
egy kissé mégis ellenkezett ennek a vélekedésnek a megalapozottságával.
Amellett el kell ismerni, hogy Guermantes-éknál a társas élet
finomsága, a társalgások választékossága ha nem is mindig jelentős, de
azért valóságos élmény volt. Semmiféle hivatalos cím nem ért fel
Guermantes-né néhány kegyeltjének e társas életben lelt örömével, akiket
a leghatalmasabb miniszterek hiába próbáltak volna magukhoz kötni. Ha
ebben a szalonban annyi szellemi becsvágy, sőt, nem egy nemes
erőfeszítés végleg eltemetődött, legalább a porukból a legritkább
nagyvilági virágzás született. Igaz, hogy oly elmés egyéniségek, mint
Swann például, többre tartották magukat más kiváló embereknél, akiket
megvetettek, de hát ez azért volt, mert a hercegnő mindenek fölé helyezte,
nem az értelmet, hanem – amely szerinte, az értelem magasabb, ritkább,
finomabb formája: a talentum szóbeli változata volt – az elmésséget.
Régente Verdurinéknél, amikor Swann Brichot és Elstir felett ítélkezett, és
hogy az egyiket pedánsnak, a másikat neveletlennek tartotta, az egyiket
minden tudása, a másikat minden zseniális tehetsége ellenére, ez a
Guermantes szellem beszivárgása volt, amely így osztályozta őket. Sosem
merte volna bemutatni akár az egyiket, akár a másikat a hercegnőnek,
előre tudva, mily arccal fogadta volna Oriane Brichot-nak a tirádáit s
Elstir „szójátékait”, mivel a Guermantes szellem a komoly műfaj s a tréfás
műfaj nagyképű és körülményes mondásait a legtűrhetetlenebb hülyeségek
közé sorolta.
Ami a vérbeli Guermantes-okat illeti, ha a Guermantes szellemet nem is
sajátították úgy el, olyan teljesen, mint ahogy például a zártkörű irodalmi
csoportoknál történik, ahol mindenki ugyanolyan módon hangsúlyoz,
beszél s következőleg gondolkodik, az még nem bizonyítja, hogy az
eredetiség erősebb volna a nagyvilági körökben s akadályozná az utánzást.
De az utánzásnak a feltétele nemcsak a leküzdhetetlen eredetiség hiánya,
hanem bizonyos hallási képesség is, amely lehetővé teszi, hogy először
felfogjuk, amit azután utánozunk. Mármost voltak oly Guermantes-ok,
akiknél ez a zenei érzék éppoly teljesen hiányzott, mint a Courvoisier-
knál.
Hogy példának vegyük azt a gyakorlatot, amelyet az utánozni szó egy
másféle értelmében úgy hívnak, hogy „kifigurázni” (amit Guermantes-
éknál úgy neveztek, hogy „karikírozni”), Guermantes-né hiába élt vele
elragadó sikerrel, a Courvoisier-k éppoly képtelenek voltak rá, hogy
megértsék s méltányolják, mintha csak valamennyien házinyulak lettek
volna és nem emberek, mert sosem tudták észrevenni azt a hibát vagy azt a
hangsúlyt, amit a hercegnő kifigurázni szándékozott. Amikor Limoges
herceget „utánozta”, a Courvoisier-k tiltakoztak: „Ó, nem, ő mégsem
beszél így, tegnap este is vele vacsoráztam Bebeth-nél, egész este beszélt
velem, no, hát igazán nem így beszélt”, míg a kissé műveltebb
Guermantes-ok sorra felkiáltottak: „Úristen, hogy Oriane milyen
mulatságos! A legszebb, hogy miközben utánoz, hasonlít is hozzá! Mintha
csak őt hallanám. Oriane, még egy kis Limoges-t!” Mármost ezek a
Guermantes-ok (hogy ne is beszéljünk a legkiválóbbakról közülük, akik,
ha a hercegnő Limoges herceget utánozta, azt mondták csodálatukban:
„Ah, igazán azt mondhatjuk, hogy tökéletesen adja, vagy hogy adod”),
hiába voltak minden szellem híján, Guermantes hercegnő szerint (amiben
teljesen igaza volt), de hát annyit hallották a hercegnő szellemes
megjegyzéseiről szóló történeteket, hogy a végén sikerült nekik is
valamelyest utánozni a hercegnő kifejezés- és ítélkező módját – amit
Swann úgy nevezett, mint maga a hercegnő, „szerkesztési” módszernek –,
sőt, még társalgásukban is oly valami sajátosságot mutattak, ami a
Courvoisier-knak szörnyen hasonlónak tetszett Oriane szellemével s amit
ők a Guermantes szellemnek hívtak. Mivel ezek a Guermantes-ok
nemcsak rokonai, hanem bámulói is voltak, Oriane (aki családja egy részét
erősen elhanyagolta, s most megvetésével torolta meg azokat a
gonoszságokat, amelyeket ővele, fiatal lány korában, ezek a családtagok
elkövettek) néha meglátogatta őket, legtöbbnyire a herceg társaságában,
tavasszal, nyárelőn, ha vele együtt ment a városba. Az ily látogatások
egész eseményszámba mentek. Épinay hercegnő szíve ilyenkor kissé
gyorsabban vert a földszinti nagy szalonban, ahol fogadott, mikor
messziről észrevette, mint egy ártalmatlan tűzvész első fényességeit vagy
mint egy nem remélt „felderítés” előreküldött katonáit, ahogy Guermantes
hercegnő lassan átmegy az udvaron, kicsit ferde testtartással, elragadó
kalappal a fején, s egy napernyőt tartva föléje, amelyből csak úgy áradt a
nyár illata. „Nini, Oriane”, mondta a háziasszony, és úgy hangzott, mint
egy „vigyázz”, amellyel mintha óvatosan figyelmeztetni akarná látogatóit,
hogy kellő idejük legyen rendben távozni, és hogy a szalonokat zűrzavar
nélkül hagyhassák el. A jelenlévők fele nem mert maradni, s már fel is
kelt. „De miért? Ugyan? Üljön csak le, úgy örülök, ha marad még egy
kicsit”, mondta Épinay hercegnő közömbös arccal és könnyedén (hogy
adja a nagy dámát), bár a hangja kissé mesterkélt volt. „Beszélnivalójuk
lehet egymással.” „Igazán annyira siet? No, hát elmegyek majd önhöz”,
felelte azoknak a háziasszony, akiktől jó néven vette, ha távoznak.
Guermantes herceg és a hercegnő igen udvariasan köszöntötték a
vendégeket, akiket évek óta itt láttak, anélkül, hogy közelebbről ismernék
őket, s akik tartózkodásból alig mondtak nekik jó napot. De alighogy
elmentek, a herceg kedvesen kérdezősködött felőlük, hogy úgy lássék,
mintha érdeklődne azoknak a lényeges tulajdonságai iránt, akiket nem
fogadott a sors gonoszsága miatt vagy pedig Oriane idegállapota okából,
amelyre rossz hatással van a nőkkel való együttlét: „Ki volt ez a kis hölgy
rózsaszín kalapban?” „De kedves rokon, gyakran látta, Tours vicomtesse,
született Lamarzelle.” „Tudja, hogy csinos, és szellemesnek látszik; ha
nem volna az a kis hibája a felső ajakán, határozottan elragadó volna.
Hogyha van egy Tours vicomte, biztosan nem unatkozik vele. Oriane,
tudja-e, kire emlékeztet a szemöldöke meg a hajviselete? A maga
unokatestvérére, Hedwige de Ligne-re.” Guermantes hercegnő, aki unta, ha
más nő szépségéről beszéltek előtte, nem akarta folytatni ezt a társalgást.
Nem tartotta számon férje kedvtelését, aki szerette fitogtatni, hogy milyen
kitűnően ismeri azokat, akiket nem fogad, amivel mutatni szándékozott,
hogy „komolyabb”, mint a felesége. „De – mondta hirtelen a herceg,
erőteljes hangon – Lamarzelle nevét ejtette ki. Emlékszem, mikor a
Szenátusban voltam, egy ottan tartott, igen figyelemreméltó beszédre...”
„No, hát az a nagybátyja volt az imént látott ifjú hölgynek.” „Ah, milyen
szónoki talentum!... Nem, kedveském – mondta Égremont vicomtesse felé
fordulva, akit Oriane ki nem állhatott, de aki el nem maradt volna Épinay
hercegnő mellől, akinél önként a szobalány szerepére vállalkozott (viszont
otthon megverte volna a magáét), aki ott maradt zavartan, siránkozva, de
maradt, mikor ott volt a hercegi házaspár, elszedte a köpenyeket,
igyekezett hasznosnak mutatkozni, s felajánlotta tapintatosan, hogy
átmegy a másik szobába –, nekünk ne készítsen teát, beszélgessünk csak
nyugodtan, egyszerű emberek vagyunk, csak úgy, minden teketória nélkül.
Egyébként – tette hozzá Épinay-né felé fordulva (elfordulva a piruló,
alázatos, becsvágyó és lelkendező Égremont-nétól) – csak egy
negyedóráig maradhatunk.” Ezt az egész negyedórát felesége
szójátékainak előadása töltötte be, amelyeket a hercegnő hétközben
mondott mindenfelé, s amelyeket ő maga biztosan nem idézett volna, de a
herceg, igen ügyesen – mintha csak szidta volna a feleségét oly zavaró
mozzanatokért, amelyeket e szójátékok előidéztek –, mintegy
önkéntelenül hozott elő, hogy újramondhassa őket.
Épinay hercegnő, aki szerette unokatestvérét, s tudta, hogy gyengéje, ha
bókokat hallhat, odavolt rokona kalapjáért, napernyőjéért, szelleméért.
„Csak beszéljen neki, amennyit akar, az öltözékéről – mondta mogorván a
herceg (ezt a hangot ilyenkor szokta felvenni, s amelyet gonoszkodó
mosollyal enyhített, hogy ezt az elégedetlenséget ne vegyék tőle
komolyan) –, de, az égre, ne beszéljen neki a szelleméről, igen jól
meglennék akkor is, ha nem volna ilyen szellemes feleségem.
Valószínűleg arra a rossz szójátékra gondol, amelyet testvéremről,
Palamède-ről faragott – tette hozzá, jól tudva, hogy sem Épinay hercegnő,
sem a család nem ismeri még ezt a szójátékot, s örült, hogy feldicsérheti
felesége észjárását. – Először is méltatlannak tartom őhozzá, aki,
elismerem, néha jó dolgokat is mond, hogy rossz szójátékokat faragjon,
főképpen a testvéremre, aki igen érzékeny, és hogyha ennek az lesz az
eredménye, hogy Palamède meg fog rám haragudni, akkor hát ez igazán
elszomorító!”
– De nem ismerjük! Egy Oriane-szójáték? Biztosan elragadó. Ó, mondja
már.
– Dehogy, dehogy – kezdte újra a herceg még mogorvábban, bár még
mosolygóbban –, igen örülök, hogy még nem hallottak róla. Komolyan,
igen szeretem a testvéremet.
– Ide hallgasson, Basin – mondta a hercegnő, akinek eljött az a perce,
hogy válaszolhasson a férjének –, nem tudom, miért mondja, hogy ez a
dolog megharagíthatja Palamède-et, mikor igen jól tudja az ellenkezőjét.
Ő nagyon is értelmes ahhoz, hogy megsértődjön e miatt az ostoba tréfa
miatt, amiben semmi bántó sincsen. Még elhiteti mindenkivel, hogy
valami gonoszságot mondtam, pedig hát igen egyszerűen valami nem
éppen tréfás dolgot feleltem, s csak maga tulajdonít neki fontosságot ezzel
a nagy méltatlankodásával. Nem értem magát.
– Rettentően kíváncsivá tesznek bennünket, miről van szó?
– Ó, persze, semmi komoly dologról! – kiáltott fel Guermantes úr. –
Talán hallották, hogy a testvérem Brézét, felesége kastélyát nővérének,
Marsantes-nénak akarta adni.
– Igen, de nekünk azt mondták, hogy Marsantes-nénak nem kellett, hogy
nem szereti azt a vidéket, és hogy az éghajlata sem tesz jót neki.
– Nos, valaki éppen ezt mondta a feleségemnek, s hogy a testvérem ezt
a kastélyt nem azért adja a nővérünknek, hogy örömöt szerezzen neki,
hanem hogy ugrassa egy kicsit. Mert hogy Charlus annyira ugratós,
mondta ez az illető. Mármost tudja, hogy Brézé egyszerűen fenséges, több
milliót érhet, egykori királyi birtok, ott vannak Franciaország legszebb
erdői. Sokan vannak, akik szeretnék, ha ilyenféle ugratásban volna részük.
Épp ezért, mihelyt hallotta az „ugrat” szót Charlus személyére
alkalmazva, mivel ilyen szép kastélyt akart ajándékozni, Oriane nem
tehetett róla, önkéntelenül, s bevallom, nem is akart semmi rosszat, mert
az egész oly gyorsan jött, mint a villám: „Ugratós... ugratós... Akkor hát ő
a Gőgös Ugratós!” Hisz megérti – tette hozzá újra mogorva hangján,
miután körbejáratta a tekintetét, hogy megítélje azt a hatást, amelyet
felesége szellemessége keltett, bár egyébként eléggé kételkedett Épinay-né
ókori történelemtudásában –, megérti – mondta a herceg –, Gőgös
Tarquinius, Róma királya miatt van az egész; ostoba dolog, rossz szójáték,
[414] nem méltó Oriane szelleméhez. Amellett én óvatosabb vagyok, mint a

feleségem, ha nem is vagyok annyira szellemes, én a következményekre is

gondolok; ha mármost azt akarja a balsors, hogy ezt megismételjék a
testvérem előtt, ki tudja, mivé fejlődhet az ügy. Azonkívül – tette hozzá –,
mivel Palamède igen büszke, amellett igen érzékeny, igen hajlamos a
pletykákra, még a kastély dolgán kívül is, be kell ismerni, hogy a Gőgös
Ugratós eléggé jól illik rá. Ez menti Oriane szójátékát, és még ha
közönséges összecsengésen alapuló szóviccet gyártott is, mindennek
ellenére szellemes marad és jól jellemzi az embereket.
Így hát egyszer hol a Gőgös Ugratós, máskor meg más szójáték révén a
herceg és a hercegnő ilyen családi vizitjei mindannyiszor felújították a
történetek készletét, s az izgalom, amelyet okoztak, még soká tartott a
szellemes hölgy s impresszáriója távozása után. Először csak a
kiváltságosokkal, akik részt vettek a parádén (azok, akik ott maradtak),
szürcsölgették az Oriane faragta szójátékot. „Nem ismerte a Gőgös
Ugratóst?” – kérdezte Épinay hercegnő. „De igen – felelte pirulva Baveno
márkiné –: Sarsina-La Rochefoucauld hercegnő beszélt róla, de nem
egészen ezekkel a szavakkal. De nekünk érdekesebb lett volna ezt kedves
rokonunk jelenlétében hallani”, tette hozzá, mintha azt mondta volna: „a
szerző kíséretében”. „Épp Oriane legújabb szójátékáról beszélgettünk, itt
volt pár perccel ezelőtt”, mondták egy látogató hölgynek, aki
vigasztalhatatlan volt, hogy nem jött egy órával előbb.
– Micsoda, Oriane itt volt?
– Itt bizony, s ha egy kissé korábban jött volna... – felelte Épinay
hercegnő, szemrehányás nélkül, de egyúttal az illető értésére adva, hogy
mi mindent mulasztott el ez az ügyetlen látogató. Az ő hibája, ha nem volt
jelen a világ megteremtésénél vagy Carvalho asszony[415] legújabb
fellépésénél. „Mit szól Oriane legújabb szójátékához? Bevallom, igen
élvezem a Gőgös Ugratóst”, és ugyanezt a szójátékot még hidegen is ették
másnap ebédre a meghittek közt, akiket erre az alkalomra hívtak meg, s
különböző mártásokkal egész héten feltálalták. Sőt, Épinay hercegnő évi
látogatását téve ezen a héten a pármai hercegnőnél, felhasználta az
alkalmat, hogy megkérdezze őfenségétől, ismeri-e a szójátékot, s mindjárt
el is mesélte neki. „Ah, a Gőgös Ugratós”, mondta a pármai hercegnő,
tágra nyílt szemmel előlegezett bámulatában (ez azonban kiegészítő
magyarázatokért könyörgött, amelyeket meg is adott neki Épinay
hercegnő). „Megvallom, hogy a Gőgös Ugratós igen tetszik nekem mint
szerkesztési mód”, mondta befejezésül Épinay hercegnő. A valóságban a
„szerkesztési mód” kifejezés egyáltalán nem illett ehhez a szójátékhoz, de
Épinay hercegnő, aki azt állította, hogy magáévá tette a Guermantes
szellemet, eltanulta Oriane-tól a „szerkesztés, szerkesztési mód”
kifejezéseket, s különösebb hozzáértés nélkül használta őket. Mármost a
pármai hercegnő, aki nem nagyon szerette Épinay hercegnőt, akit
csúnyának talált, s tudta róla, hogy fösvény, s amellett gonosznak is hitte,
a Courvoisier-k állítása alapján, ráismert erre a kifejezésre, hogy
„szerkesztési mód”, amelyet Guermantes-nétól hallott, és amelyet ő
bizony nem tudott volna alkalmazni. Az volt a benyomása, hogy
csakugyan a „szerkesztési mód” a vonzóereje a Gőgös Ugratósnak, s
ámbár ellenszenvét nem felejtette el egészen a csúnya és fösvény hölgy
iránt, mégis bámulnia kellett ezt az asszonyt, akiben ennyi Guermantes
szellem volt, hogy mindjárt meg akarta hívni az Operába. Csakis az a
gondolat tartotta tőle vissza, hogy előbb talán illenék megkérdezni
Guermantes-nét. Épinay hercegnő pedig, aki egészen más volt, mint a
Courvoisier-k, ezer bókkal halmozta el Oriane-t és szerette, s ha féltékeny
volt az összeköttetéseire is, s kissé sértették azok a tréfák, amelyeket
Oriane tett mindenki előtt az ő fösvénységéről, hazatérve elmesélte, hogy
a pármai hercegnő mily nehezen értette meg a Gőgös Ugratóst, s milyen
sznob ez az Oriane, hogy bizalmasai közé számít egy ilyen libát.
„Sohasem járhattam volna a pármai hercegnőhöz, még akkor sem, ha
akartam volna, mert Épinay úr ezt sosem engedte volna meg, a hercegnő
erkölcstelensége miatt – mondta róla vacsorázó barátainak, célzással a
pármai hercegnő bizonyos, teljes egészében képzelt kicsapongásaira. –
Még akkor is, ha az uram nem lett volna olyan szigorú, akkor sem
tehettem volna. Nem tudom, miért jár Oriane állandóan a pármai
hercegnőhöz. Én évente egyszer megyek hozzá, s akkor sem tudom,
hogyan jutok a vizitem végéig.”
Azokat a Courvoisier-kat pedig, akik épp ott voltak Victurnienne-éknél
Guermantes-né látogatása idején, a hercegnő érkezése általában gyors
távozásra késztette a miatt a keserűség miatt, amelyet az Oriane
tiszteletére végzett „túlzott szálemalejkumok” okoztak nekik. Csak egy
Courvoisier maradt ott a Gőgös Ugratós napján. Nem egészen értette a
tréfát, csak úgy körülbelül, amúgy félig, mert művelt volt. A Courvoisier-
k meg mindenfelé azt terjesztették, hogy Oriane az ő Palamède bátyjukat
„Gőgös Tarquinius”-nak nevezte, ami szerintük eléggé jó jellemzés volt.
„De miért fogadják ilyen nagy ceremóniával Oriane-t? Egy királynét sem
lehetne nagyobbal. Végül is ki ez az Oriane?” – tették hozzá. Nem
mondom, hogy a Guermantes-ok családja nem ősrégi, de a Courvoisier-k
sem kevesebbek semmiben, sem hírességben, sem ősi voltukban, sem
pedig rokoni kapcsolatokban. Ne felejtsük, hogy az Aranysátor táborában,
mikor Anglia királya megkérdezte I. Ferenctől, ki a legnemesebb a
jelenlévő urak közül: „Sire, felelte a francia király, Courvoisier.”
Egyébként, ha valamennyi Courvoisier ott maradt volna, éppen olyan
közömbösek maradnak a szójátékokkal szemben, mint azok iránt az apró
események iránt, amelyekből ezek a szójátékok születtek, s amelyeket ők
egészen különböző szempontból néztek volna. Ha például egy Courvoisier
hölgynek nem volt elég ülőhelye a maga adta fogadáson, vagy ha
eltévesztette a nevét egy fel nem ismert látogatójának, vagy ha egyik
lakája nevetséges módon felelt neki, ez a Courvoisier hölgy rettentően
bosszankodva, vérvörösen, reszkető izgalomban, egészen odavolt egy
ilyen váratlan balesettől. És ha volt egy látogatója, s Oriane-nak kellett
jönni hozzá, aggódó és támadóan kérdő hangon mondta: „Ismeri Oriane-
t?” – félve, hogyha nem ismeri, jelenléte rossz benyomást tenne Oriane-ra.
Viszont Guermantes-né, ellenkezőleg, az ily bosszantó mozzanatokból
olyan elbeszéléseket kerekített, amelyek a Guermantes-okat könnyekig
meg tudták nevettetni, úgyhogy szinte irigyelni kellett, hogy nem volt elég
ülőhelye, hogy lakájával ő maga vagy az valami ügyetlenséget követett el,
vagy valaki jött hozzá, akit senki sem ismert, mint amikor kénytelenek
vagyunk egyenesen örülni annak, hogy a nagy írókat tisztes távolban
tartottak bizonyos férfiak, s megcsaltak bizonyos nők, amikor
megalázásaik és szenvedéseik ha nem is hozták működésbe a géniuszukat,
legalább gazdagították műveik anyagát.
A Courvoisier-k arra sem voltak képesek, hogy addig az újítási
szellemig emelkedjenek, amelyet Guermantes hercegnő vezetett be a
nagyvilági életbe, s aki ezt biztos ösztönnel alkalmazta a pillanat
szükségleteire, úgyhogy valami művészit formált belőle ott, ahol a merev
szabályok pusztán rendszeres alkalmazása oly rossz eredménnyel járt
volna, mint annak, aki szerelemben vagy politikában sikerre vágyva, betű
szerint utánozná a tulajdon életében Bussy d’Amboise[416] kalandjait. Ha a
Courvoisier-k egy családi vacsorát vagy egy hercegi meghívott kedvéért
való vacsorát adtak, egy szellemes embernek, fiúk barátjának meghívása
egyszerűen képtelenségnek látszott a szemükben, mintha az a legrosszabb
hatást kelthetné. Egy Courvoisier, akinek apja miniszter volt III. Napóleon
idején, egy délelőtti fogadást adva Mathilde hercegnő[417] tiszteletére,
logikus okoskodással arra a következtetésre jutott, hogy ebből az
alkalomból csak bonapartistákat hívhat meg. Mármost Mathilde hercegnő
majdnem senkit sem ismert közülük. Minden elegáns hölgyismerősét,
minden kellemes férfiismerősét könyörtelenül kizárták ez alkalommal,
mivel ezek legitimisták lévén, véleményük vagy kapcsolataik révén, a
Courvoisier-k logikája szerint nem tetszhettek volna a Császári Felségnek.
Ő, aki a Faubourg Saint-Germain legjavát fogadta szalonjában,
csodálkozott, mikor Courvoisier-nénál egy hírhedt ingyenélővel
találkozott meg egy egykori császári prefektus özvegyével és a
postaigazgató özvegyével, s néhány olyan személyiséggel, akik III.
Napóleon iránt való hűségükről, butaságukról s unalmasságukról voltak
nevezetesek. Mathilde hercegnő mindazonáltal éppúgy pazarolta rájuk,
ezekre a szánalmas csúfságokra fenséges kedvességét és szelíd
nagylelkűségét, akiket viszont Guermantes hercegnőnek eszébe sem jutott
meghívni, mikor ő került sorra, hogy fogadja Mathilde hercegnőt, hanem
helyettük fölvonultatta, minden előzetes logika nélkül a bonapartizmus
dolgában, valamennyi szépség, valamennyi érték, valamennyi híresség
legvonzóbb példányait, akiket valami hatodik érzék, tapintat és ügyesség
úgy választatott ki vele, hogy kellemesek legyenek a császár
unokahúgának, még akkor is, ha magának a királynak a családjából valók.
Még Aumale herceg sem hiányzott, s Mathilde hercegnő, mikor
visszavonult, magához vonva Guermantes-nét, aki kötelességszerűen
bókolt s meg akarta csókolni vendége kezét, kétfelől megcsókolta Oriane-
t, s szíve mélyéből biztosította, hogy sosem töltött jobb napot, és még
sosem volt ily sikerült ünnepségen. A pármai hercegnő Courvoisier volt
abban a tehetetlenségben, hogy nem tudott újítani társasági téren, de
viszont a Courvoisier-któl eltérően, azok a meglepetések, amelyeket
Guermantes hercegnő állandóan szerzett neki, benne nem ellenszenvet
keltettek, mint a Courvoisier-kban, hanem csodálatot. Ezt a csodálatát
csak fokozta az a tény, hogy a pármai hercegnő igen alacsony rangú
kultúrával rendelkezett. Guermantes-né maga is kevésbé volt művelt, mint
ahogy magáról hitte. De hogy műveltebb volt a pármai hercegnőnél,
elegendőnek bizonyult, hogy ezt bámulatra bírja, s mint a kritikusok
mindegyik nemzedéke megelégszik azzal, hogy az ellenkezőjét
hangoztassa elődei állításainak, Oriane-nak is például csak azt kellett
mondani, hogy Flaubert, a polgárságnak ez az ellensége, elsősorban maga
is polgár, vagy hogy Wagner tele van olasz muzsikával, csak hogy a
pármai hercegnőnek, egy mindig új szellemi megerőltetés árán, mint a
viharban úszónak, elérhetetlennek és homályosnak tűnő távlatokat
mutasson. Egyébként ez az elképedéssel elegy csodálat nemcsak a
művészi alkotásokról való paradoxonokra vonatkozott, hanem az ismerős
személyekre is és a nagyvilági eseményekre. De mivel a pármai
hercegnőből hiányzott az a készség, hogy elválassza az igazi Guermantes
szellemtől ennek a szellemnek csak felületesen elsajátított
megnyilatkozásait (ezért is hitt némelyek magas szellemi értékében s
főképp bizonyos Guermantes-okéban, akiket aztán, a legnagyobb
ámulatára, Oriane mosolyogva és egyszerűen csak mafláknak nevezett),
volt nyilván az egyik oka annak a bámulatnak, amellyel a pármai hercegnő
Guermantes-né személyi ítéleteit szokta hallgatni. De volt egy másik oka
is, amelyet én, aki ez időben több könyvet ismertem, mint embert, és
jobban az irodalmat, mint a nagyvilágot, azzal magyaráztam magamnak,
hogy Oriane, aki nagyvilági életet élt, amelyben a tétlenség és a
terméketlenség olyan az igazi társadalmi tevékenységhez képest, mint a
kritika az alkotáshoz képest, környezete személyiségeire terjesztette ki
ingatag és változó észrevételeit, az okoskodás egészségtelen szomját,
amely, csak hogy felfrissítse nagyon is száraz elméjét, keres valahol egy
kissé még használatlan paradoxont, s nyugodtan meri állítani azt a
szomjúságcsillapító véleményt, hogy Piccinni Iphigéniá-ja szebb, mint a
Glucké, s szükség esetén akár azt is, hogy az igazi Phaedra a Pradoné.
Ha egy értelmes, művelt, szellemes hölgy férjhez ment egy félénk és
ostoba emberhez, akit ritkán lehetett látni és sohasem hallani,
Guermantes-né egy szép napon azt a szellemi örömet találta ki magának,
nemcsak azzal, hogy a feleséget szólta meg, hanem hogy „felfedezte” a
férjet. A Cambremer házaspárról például, ha ebben a légkörben élt volna,
úgy döntött volna, hogy Cambremerné ostoba, viszont az érdekes
személyiség, aki félreismert, elragadó és hallgatásra van ítélve egy örökké
csacsogó nőtől, bár ezerszer többet ér nála, az a márki, s a hercegnő az ily
kijelentéssel ugyanoly felfrissülést érzett volna, mint az a kritikus, aki,
minthogy hetven éve mindenki az Hernani-t csodálja, megvallja, hogy
jobb szereti A szerelmes oroszlán-t. [418] És ugyanígy, az önkényes
újdonságok már-már beteges szükséglete miatt, teszem azt, ha sajnáltak
ifjúsága óta egy mintaszerű nőt, egy igazi szentet, mert egy gazfickóhoz
adták feleségül, Guermantes-né egy szép napon kijelentette, hogy ez a
gazfickó csupán könnyelmű ember, viszont csupa szív, és csak a felesége
könyörtelen keménysége bírta rá, hogy meggondolatlanságokat kövessen
el. Tudtam jól, hogy a kritika nemcsak a művekkel kapcsolatban, végig a
századok hosszú során, hanem ugyanazon a művön belül is azzal
próbálkozik, azzal játszik, hogy árnyékba borítsa azt, ami nagyon is sokáig
ragyogott, s hogy világosságra hozza, ami a végleges homály birtokának
látszott. Nemcsak azt láttam, hogy Boldini,[419] Winterhalter,[420] a
jezsuita építészek vagy a Restauráció egyik bútortervezője elfoglalják
azoknak a lángelméknek a helyét, akiket fáradtaknak tartottak, egyszerűen
azért, mert fárasztották a tétlen értelmiségieket, mint ahogy mindig
fáradtak és állhatatlanok a neuraszténiások. De láttam azt is, hogy Sainte-
Beuve-ben hol a kritikust szeretik jobban, hol a költőt, hogy Musset-t
megtagadták a verseiért, kivéve igen jelentéktelen kis rögtönzéseit, s
magasztalták mint elbeszélőt. Bizonyos tanulmányíróknak biztosan nincs
igazuk, hogy a Cid-nek vagy a Polyeucte-nek legszebb jelenetei fölé
helyezik A hazug[421] ama tirádáját, amely, mint egy régi tervrajz,
adatokat közöl az egykori Párizsról, de hogyha kedvező ítéletüket nem is
igazolják esztétikai érvekkel, legalább érdekes adatokkal teszik, ami még
mindig túlságosan ésszerű az őrült kritika számára. Emez egész Molière-t
odaadja A szeleburdi egy verssoráért, sőt Wagner egész Trisztán-ját
halálosan unalmasnak tartja, de megkegyelmez „egy-két kürthangnak”,
amit szépnek talál a vadászjelenet egy pillanatában. Ez a romlottság
segített engem abban, hogy megértsem Guermantes-néét, mikor úgy
döntött, hogy egy nagyvilági férfi, akit derék embernek, de kissé
ostobának tartottak, miért az egoizmus szörnye és ravaszabb, mint az
ember gondolná, hogy egy másik, akit bőkezűségéről ismertek, miért
jelképezi a fösvénységet, hogy egy jónak ismert anya miért nem
ragaszkodik a gyermekeihez, s hogy egy rossz erkölcsűnek hitt nő miért
van csupa nemes érzelemmel telve. Minthogy Guermantes-né szelleme és
érzékenysége, melyeket mintegy megrontott a nagyvilági élet üressége,
sokkal változékonyabbak voltak annál, semhogy rajongó érzéseit ne
kövesse elég gyorsan a kiábrándulás (ami persze nem jelenti, hogy ne
vonzódjék újra az olyanfajta szellemiség iránt, akit felváltva keresett és
elhagyott), és hogy az a vonzalom, amelyet egy derék ember iránt érzett,
ne változzék – ha az illető nagyon is sokszor találkozott vele, és sokáig
várt tőle olyan irányítást, amelyet ő képtelen volt neki adni – valami olyan
bosszankodássá, amelyről azt hitte, hogy a csodálója okozta, holott csak az
a bizonyos felajzottság hiánya volt, amely akkor fogja el az embert, mikor
megtalálta az örömet, holott boldoggá a keresése tenné. A hercegnő
ítéletváltozásai nem kíméltek senkit sem, kivéve a férjét, aki
tulajdonképpen sosem szerette őt szerelemmel; férjében mindig valami
vaskemény jelleget érzett, aki közömbös volt az ő szeszélyei iránt, és aki
lebecsülte a szépségét, valami erőszakosat, egyikét az olyan akaratnak,
amely mindig törhetetlen marad, s amelynek az a törvényszerűsége, hogy
csak emellett találják meg az idegesek a nyugalmat. Másfelől Guermantes
úrnak, aki ugyanazt a női szépségtípust kutatta, de gyakran megújított
szeretőinél kereste, ha egyszer otthagyta őket, hogy csúfot űzzön belőlük,
csak egy tartós s mindig ugyanaz a társa maradt, aki gyakran bosszantotta
a fecsegésével, de akiről jól tudta, hogy az arisztokrácia legszebb,
legerényesebb, legműveltebb, legeszesebb tagja, s olyan feleség – akire,
hogy rátalált, őt, Guermantes urat igen nagy örömmel töltötte el –, aki
fedezte minden kicsapongását, aki mindenkinél jobban fogadott, s
szalonjukat a Faubourg Saint-Germain első szalonjának rangján tartotta.
Ezt a mások véleményét ő maga is osztotta; gyakran rosszkedvű volt a
felesége miatt, de ugyanakkor büszke is volt rá. Noha fösvény volt s pazar
vendégfogadó s nem adott neki egy krajcárt sem jótékonyságokra s
cselédekre, megkövetelte, hogy neki legyenek a legdrágább toalettjei és a
legszebb fogatai. Végül igen ragaszkodott hozzá, hogy csillogtassa
felesége szellemét. Mármost ahányszor Guermantes-né, ha kitalált egy új
és ingerlő paradoxont valamely barátjuk nagy hirtelen felforgatott érdemei
vagy hibái dolgában, alig várta, hogy elő is adhassa olyan egyéniségek
előtt, akik képesek benne élvezetet találni, hogy éreztesse velük a lélektani
eredetiségét s csillogtassa lapidáris gonoszságát. Igaz, hogy ezek az új
vélemények rendesen nem tartalmaztak több igazságot, mint a régiek,
gyakran még kevesebbet, de épp azért, mert önkényes és váratlan voltuk
bizonyos szellemi értéket adott nekik, izgalmassá tette a közlésüket.
Csakhogy az a páciens, akin Oriane a pszichológiáját gyakorolta,
valamelyik meghittje volt, s azok, akiknek ő akarta tudtára adni legújabb
leleplezését, teljesen ignorálták, hogy az illető már nincs egészen az ő
kegyeiben; s Guermantes-nénak az a híre, hogy páratlan barátnő, érzelmes,
szelíd, odaadó, nehézzé tette neki a támadás kezdetét; legfeljebb
közbeléphetett később, mintegy kénytelenségből, oly módon szólva közbe,
mintha csillapítna, hogy látszólag ellentmondjon, és hogy alapjában
támogasson egy oly közbeszólót, aki magára vette, hogy kihívja Oriane-t;
s éppen ez volt az a szerep, amelyben Guermantes úr remekelt.
Ami pedig a nagyvilági eseményeket illeti, ezek is jó szolgálatot tettek
Guermantes-nénak, mert abban lelte tudatosan hatásvadászó örömét, hogy
róluk hangoztassa azokat a váratlan és meglepő ítéleteit, amelyek
szüntelen és pompás meglepetéseket szereztek a pármai hercegnőnek. De
hogy Oriane-nak ez az öröme tulajdonképpen milyenféle lehetett, nem
annyira az irodalmi kritika segítségével, hanem a politikai élet és a
parlamenti krónika alapján próbáltam megérteni. Minthogy Guermantes-
né egymást követő s egymásnak ellentmondó ítéletei, amelyekkel
állandóan felforgatta a környezetéhez tartozó személyek értékrendjét, már
nem voltak elegendők a szórakoztatására, megpróbálkozott, azon az ismert
módon, ahogyan saját társasági magatartását irányította s ahogyan
legkisebb nagyvilági döntéseiről is számot adott, élvezetet találni az oly
mesterkélt érzelmekben s engedelmeskedni azoknak a mondvacsinált
kötelességeknek, amelyek, teszem azt, érzékenyen befolyásolják az
országgyűlések hangulatát és irányítják a politikusok gondolkodását.
Tudjuk, hogyha egy miniszter megmagyarázza a Háznak, hogy helyesen
vélt cselekedni, mikor oly irányt követett, amely csakugyan egész
egyszerűnek tetszik annak a józan embernek, aki másnap az újságjában
olvassa az ülésről szóló beszámolót, de ugyanez a józan olvasó hirtelen
mégis izgatott lesz s kételkedni kezd benne, vajon jól tette-e, amikor
igazat adott a miniszternek, mikor azt olvassa, hogy a miniszter beszédét
erős nyugtalanság közben hallgatták, sőt, időnként elítélő nyilatkozatokkal
szakították félbe, mint például: „Ez igen súlyos dolog”, amit egy képviselő
mondott, akinek neve és címei olyan hosszúak, s akinek közbeszólását oly
hangos közbekiáltások kísérték, hogy ez az egész felszólalása, ezek a
szavak: „Ez igen súlyos dolog”, kevesebb helyet foglalnak el, mint egy
alexandrinus fél sora. Régen például, amikor Guermantes úr, Laumes
hercege, a Házban ült, olykor a párizsi lapokban olvasni lehetett, bár ez
inkább a méséglise-i kerületnek volt szánva, hogy mutassa a választóknak,
nem szavaztak tétlen vagy hallgatag képviselőre:
GUERMANTES-BOUILLON ÚR, LAUMES HERCEGE: „Ez igen
súlyos dolog!” (Nagyon helyes! Nagyon helyes! a középső s néhány jobb
oldali padsorból, élénk kiáltások a szélsőbalon.)
A józan olvasó még egy kis szikrányi hűséget érez a bölcs miniszter
iránt, de a szíve már másképpen ver az újabb szónok első szavaira, aki a
miniszternek felel:
– Megdöbbenést és elképedést okoztak, és nem túlzok (élénk
nyugtalanság a félkör jobb oldalán), annak a szavai, aki még,
feltételezem, a Kormány tagja... (Viharos taps; néhány képviselő a
miniszterek padja felé siet; a postaügyi államtitkár ülve marad és
helyeslőleg bólint.)
Ez a „viharos taps” végleg elsöpri a józan olvasó végső ellenállását; a
Házra nézve egyszerűen sértőnek s szörnyűnek találja ezt az eljárást,
amely magában véve jelentéktelen. Végső esetben bizonyos normális
tényeket, mint például: többet fizettetni a gazdagokkal, mint a
szegényekkel, fényt deríteni egy igazságtalanságra, jobban szeretni a békét
a háborúnál, mindezt botrányosnak fogja találni, és bizonyos elvek
megsértését látja bennük, amelyekre valóban nem gondolt, amelyek
nincsenek az ember szívébe írva, de amelyek erősen felzaklatják a tapsok
miatt, amelyeket előidéznek, s a tömör többség miatt, amelyet maguk
mellé állítottak.
Egyébként el kell ismerni, hogy a politikusoknak az az ügyessége,
amely nekem arra szolgált, hogy megmagyarázzam a Guermantes-légkört
és későbben más légköröket is, nem más, mint egy bizonyos kifinomodott
értelmezés elfajulása, amelyet azzal a kifejezéssel jelölünk, hogy „olvasni
a sorok között”. Az országgyűléseken az effajta értelmezés képtelenséghez
vezet, a hiánya pedig ostobasággá válik a közönségben, amely mindent
„betű szerint” fogad és nem gyanítja az állásvesztést, ha egy magas rangú
tisztviselőt felmentenek az állásától, mégpedig „saját kérelmére”, és
ilyenkor azt mondják: „Nem fosztották meg állásától, hiszen ő maga
kérte”, és nem tekinti vereségnek, mikor az oroszok stratégiai
meggondolásból visszavonulnak a japánok elől erősebb és előre elkészített
állásokba, sem visszautasításnak, ha egy tartomány függetlenséget kér a
német császártól, és ez – vallási autonómiát ad nekik. Egyébként
lehetséges, hogy visszatérjünk a Ház üléseire, hogy, amikor ezek
megkezdődnek, maguk a képviselők is hasonlók ahhoz a józan emberhez,
aki az ülésekről szóló beszámolókat olvassa. Ha tudják, hogy sztrájkoló
munkások elküldték megbízottaikat egy miniszterhez, talán épp azt
gondolják magukban naivul: „Ah, lássuk csak, mit mondtak egymásnak?
Reméljük, minden rendben lesz”, amikor a miniszter a szószékre lép mély
hallgatás közepette, ami már mesterkélt izgalmat kelt. A miniszter első
szavai: „Nem szükséges hangsúlyoznom a tisztelt Háznak, hogy sokkal
nagyobb becsben tartom a kormány kötelességeit, semhogy fogadjam ezt a
küldöttséget, ami különben sem tartozik a hatáskörömhöz”, hatalmas
meghökkenést kelt, mert erre az eshetőségre egyetlen józan eszű képviselő
sem gondolt. De épp azért, mert ez oly meghökkentő, olyan nagy tapssal
fogadják, hogy a miniszter csak pár perc múlva tud szóhoz jutni, az a
miniszter, akit, helyére visszatérve, szerencsekívánatokkal halmoznak el
kollégái. Ezek ugyanolyan izgatottak, mint amikor ez a miniszter nem
hívta meg egy nagy hivatalos ünnepségre a Városi Tanács elnökét, aki
ellenlábasa volt, s kijelentették, hogy mind az egyik, mind a másik
helyzetben igazi államférfi módjára cselekedett.
Guermantes úr életének ebben a korszakában, a Courvoisier-k nagy
felháborodására, több ízben csatlakozott azokhoz a kollégákhoz, akik
siettek gratulálni a miniszternek. Később, nem egy embertől hallottam,
hogy azokban az időkben, amikor elég nagy szerepet játszott a Házban, és
amikor gondoltak rá egy miniszteri vagy nagyköveti állás betöltésekor, ha
egy barát jött hozzá valami szívességet kérni, sokkal egyszerűbb volt,
sokkal kevésbé játszotta meg a nagy politikai személyiséget, mint akárki
más, ha nem is volt Guermantes herceg. Mert ha mondta is, hogy a
nemesség nem sokat számít, ha kollégáját vele egyenlőnek tartotta is,
valójában nem így gondolta. Kereste s tettette, hogy becsüli, de
tulajdonképp megvetette a rangos politikai megbízatásokat, s mivel a saját
szemében Guermantes úr maradt, nem vette falként körül a magas rangú
tisztségviselők szertartásos merevsége, ami másokat megközelíthetetlenné
tesz. És így gőgje megvédte minden támadás ellen nemcsak kirakat-
közvetlenségét, hanem azt is, ami igazán egyszerű és természetes volt
benne.
Hogy visszatérjünk a kijelentéseihez, amelyek éppoly mesterkéltek és
izgalmasak voltak, mint a politikusokéi, Guermantes-né éppúgy
elkápráztatta a Guermantes-okat, a Courvoisier-kat, az egész Faubourg-t, s
jobban, mint bárkit, a pármai hercegnőt, váratlan döntéseivel, amelyek
mögött érezni lehetett azokat az elveket, amelyek annál meglepőbbek
voltak, minél kevésbé gondoltak rá. Ha Görögország új követe álarcosbált
adott, mindenki jelmezt választott, és mindenki kíváncsi volt, milyen lesz
a hercegnőé. Volt, aki azt hitte, hogy szeretne Bourgogne hercegnőnek
öltözni, egy másik valószínűnek tartotta Dujabar hercegnő álruháját, egy
harmadik Psychéét. Végül egy Courvoisier megkérdezvén: „Minek
öltözöl, Oriane?”, azt a választ kapta, amire senki sem gondolt:
„Semminek sem!”, amire mindjárt megindult a szóbeszéd, hogy mondván,
ezzel megtudták Oriane véleményét az új görög követ valódi nagyvilági
helyzetéről, és azt is, hogy milyen magatartást illik tanúsítani az
irányában, vagyis azt az álláspontot, amit előre kellett volna tudni, vagyis
hogy egy hercegnő „ne menjen ennek az új követnek az álarcosbáljára”.
„Nem látom, mi szükség a görög követhez menni, akit nem ismerek, görög
sem vagyok, miért mennék el hozzá? Semmi dolgom sincs nála”, mondta a
hercegnő.
– De mindenki elmegy hozzá, úgy látszik, igen mulatságos lesz! –
kiáltott fel Gallardonné.
– De hát éppoly mulatságos, ha otthon maradunk – válaszolta
Guermantes-né.
 A Courvoisier-k nem tudtak napirendre térni fölötte, de a Guermantes-
ok, bár nem utánozták, igazat adtak Oriane-nak. „Persze, nincsen mindenki
oly helyzetben, hogy fittyet hányjon a szokásokra, mint Oriane. De
másfelől nem mondhatjuk, hogy nincs igaza, amikor meg akarja mutatni,
hogy túlzunk, ha hasra vágódunk ezek előtt az idegenek előtt, akikről azt
sem tudjuk, honnan származnak.”
Persze, tudva, hogy a megjegyzések, bármelyik magatartást válassza is,
sosem maradnak el, Guermantes-né oly örömmel ment egy ünnepségre,
ahol nem is mertek rá számítani, mint amily örömmel otthon maradt, vagy
férjével töltötte az estét a színházban, egy ünnepség estélyén, ahová
„mindenki elment”, vagy pedig, ha azt hitték, hogy a legszebb
gyémántokat túlragyogja egy történelmi gyémánttal, egyetlen ékszer
nélkül jelent meg s más ruhában, mint amelyet, igaz, minden alap nélkül,
kötelezőnek tartottak. Jóllehet Dreyfus-ellenes volt (miközben hitt
Dreyfus ártatlanságában, mint ahogy egész életét a nagyvilágban töltötte,
bár csak az eszmékben hitt), roppant feltűnést keltett egy estélyen Ligne
hercegnőnél, először, mert ülve maradt, amikor minden hölgy fölkelt
Mercier tábornok beléptekor, másodszor meg, amikor fölkelt s hangosan
szólította az embereit, mivel egy nacionalista szónok kezdett bele az
előadásába, mutatva, hogy a nagyvilágot nem tekinti alkalmas helynek a
politika számára; minden fej őfelé fordult egy nagypénteki hangversenyen,
ahol, bár voltaire-iánus volt, mégsem maradt, mert illetlennek vélte
Krisztus színpadon való megjelenítését. Tudjuk, mit jelent még a
legelőkelőbb nagyvilági hölgyeknek is az évnek az a pillanata, amikor
megkezdődnek a fogadások, az ünnepségek, a mulatságok: olyannyira,
hogy Amoncourt márkiné – aki szükségét érezvén a beszédnek, lélektani
okokból, amellett érzelemhiányból, s gyakran ostobaságokat mondott – azt
felelte valakinek, aki részvétét jött kifejezni apja, Montmorency úr
halálakor: „Talán az még szomorúbb, hogy épp akkor ér bennünket ily
gyász, amikor a tükrünkön több száz meghívó díszeleg.” Nos, Guermantes
hercegnő az év e pillanatában, amikor meghívták vacsorára, sietve, mielőtt
máshová hívják, nemet mondott abból az egyetlen okból, amire sosem
gondolt volna egy nagyvilági ember: hajóútra készült, hogy végre
megismerje a norvég fjordokat, amelyek érdekelték. A nagyvilágiak
elképedtek, s bár nem gondoltak rá, hogy utánozzák a hercegnőt,
elhatározása olyanféle megkönnyebbülést keltett bennük, mint amikor
Kantban a determinizmus legszigorúbb bizonyítását olvassuk s
felfedezzük, hogy a szükségesség világa felett ott terül el a szabadságé.
Minden olyan találmány, amelyre nem gondoltak, még azoknak az elméjét
is izgatja, akik nem tudják hasznát venni. A gőzhajózás feltalálása
jelentéktelen dolog volt a gőzhajózás felhasználásához képest a helyhez
kötött season[422] idején. Az az ötlet, hogy szándékosan lemondhatunk
száz városbeli ebédet vagy vacsorát, kétannyi „teát”, háromannyi estélyt,
az Opera legragyogóbb hétfőit és a Comédie-Française keddjeit, hogy
megnézzük Norvégia fjordjait, nem volt ugyan érthetőbb a Courvoisier-
knak, mint az Utazás a tenger alatt,[423] de ugyanúgy a függetlenség
mámorító érzését keltette bennük. Nem is volt olyan nap, hogy ne
hallották volna nemcsak hogy: „Ismeri Oriane legújabb mondását?”,
hanem hogy: „Tudja már Oriane legújabbját?” S Oriane „legújabbjáról”
mint Oriane legújabb „mondásáról” egyre ezt ismételgették: „Igazi
Oriane”, „Ez csak Oriane-tól való lehet”, „Ez tiszta Oriane.” A „legújabb
Oriane” például az volt, hogy mikor felelnie kellett egy hazafias társulat
nevében X... bíborosnak, Mâcon püspökének (akit Guermantes úr, ha
beszélt róla, mindig Mascon úrnak hívott, mert ezt régimódi franciaságnak
tartotta), mindenki próbálta elképzelni, hogyan sikerült a levél
fogalmazása, s meg is találták az első szavakat: „Eminenciás uram”, vagy
„Kegyelmes uram”, de meg voltak akadva a többivel, Oriane levele pedig
mindenki meglepetésére így kezdődött: „Bíboros úr”, régi akadémiai
szokás szerint, vagy pedig így: „Kedves Rokon”, mert ezt a kifejezést
használták egymás között az Egyház fejedelmei, a Guermantes-ok és az
uralkodók, akik arra kérték Istent, hogy tartsa meg mindannyit „az ő szent
és kegyes oltalmában”. Hogy „Oriane legújabbjáról” beszéljenek, elég
volt, hogy egy előadáson – ahol egész Párizs jelen volt, s ahol egy igen
szép darabot játszottak –, mikor Guermantes-nét keresték a pármai
hercegnő, Guermantes nagyhercegnő és mások páholyában, akik
meghívták, egyedül találták, fekete ruhában, egészen kicsi kalappal, egy
zsöllyében, ülve, még fel se ment a függöny, s ő már ott volt. „Innen
jobban hallani, ez a darab megéri a fáradságot”, magyarázta a Courvoisier-
k felháborodására s a Guermantes-ok és a pármai hercegnő nagy
bámulatára, akik hirtelen felfedezték, hogy egy darab kezdetének a
meghallgatása újabb „műfaj”, s nagyobb eredetiségre vall s több
értelemről árulkodik (ami nem volt meglepő Oriane-tól), mintha egy nagy
vacsorán vagy egy estélyen való megjelenés után az utolsó felvonásra
érkezünk. Ezek voltak azok a különböző fajtájú meglepetések, amelyekről
a pármai hercegnő jól tudta, hogy fel kell készülnie rájuk, ha egy irodalmi
vagy nagyvilági kérdést intéz Guermantes-néhoz, ami aztán azt okozta,
hogy a hercegnő vacsoráin őfensége a legkisebb témát is csak egy
tengerben fürdő nő nyugtalan és elbűvölt óvatosságával merte
megközelíteni, mintegy két „hullám” közt fölbukkanva.
Azok közt az elemek közt – amelyek megkülönböztették Guermantes
hercegnő szalonját a többi két-három, körülbelül ugyanolyan értékű
szalontól, amelyek a Faubourg Saint-Germain legelsői közé tartoztak és
híjával voltak ez elemeknek, és melyek mint azok a monádok, amelyek
Leibniz szerint az egész univerzumot tükrözik, de úgy, hogy mindegyik
hozzátesz valami sajátos dolgot – az egyik legkevésbé rokonszenves elem
az volt, hogy néhány igen szép nő csak a szépségéért kapott oda
meghívást, s ahogyan ezt Guermantes úr a maga javára fordította; arról
már nem is szólva, hogy a hölgyek jelenléte azonnal felfedte a többieknek,
mint más szalonokban bizonyos nem várt festmények, hogy itt a férj az
asszonyi bájak nagy értője és rajongója. Ezek a hölgyek mind
hasonlítottak egymáshoz egy kissé; mert a herceg szerette azokat a nagy
termetűeket, akik egyszerre voltak fenségesek és közvetlenek, amolyan
átmenetféléket a Milói Vénusz és a Szamothrakéi Győzelem között;
legtöbbször szőkék voltak, néha barnák, némelykor meg vörösek, mint a
legutóbbi is, aki ott volt a vacsorán, ez az Arpajon vicomtesse, akit a
herceg még nem is olyan régen annyira szeretett, hogy ráparancsolt,
legalább tíz sürgönyt küldjön neki naponta (ami egy kissé bosszantotta a
hercegnőt), postagalambokkal levelezett vele, ha Guermantes-ban
tartózkodott, s hosszú ideig annyira képtelen volt ellenni nélküle, hogy egy
télen, amelyet Pármában töltött, minden héten visszajött Párizsba, s két
hosszú napot utazott, csak hogy láthassa.
Legtöbbször ezek a szép díszpéldányok kedvesei voltak egyszer, de
most már nem voltak azok (ez volt Arpajonné esete), vagy pedig épp azon
a ponton voltak, hogy megszűnnek kedvesei lenni. Talán Oriane-nak az
erkölcsi felsőbbsége, a tekintélye meg az a remény is, hogy fogadja őket a
szalonjában, bár ők is az arisztokráciához tartoztak, de csak a kevésbé
előkelő rétegéhez, bírta rá őket, még inkább, mint a herceg vonzó külseje
és nagylelkűsége, hogy engedjenek Guermantes herceg vágyainak.
Egyébként a hercegnő sosem ellenezte volna egyszer s mindenkorra
bejutásukat a szalonjába; tudta, hogy némelyikben szövetségesére talál,
akinek segítségével ezer olyan dolgot kap, amiket megkívánt, s amiket
Guermantes úr könyörtelenül megtagadott tőle, amíg nem lett újra
szerelmes egy másvalakibe. Ez a magyarázata, hogy a hercegnő csak akkor
fogadta őket, ha a viszonyuk már megállapodott, s elsősorban azért is,
mert a herceg, akárhányszor nagy szerelembe esett valakivel, csak futó
kalandra számított, amiért aztán kezdetben soknak találta a feleségéhez
való meghívást. Mármost megtörtént, hogy a herceg sokkal kevesebbért is
felajánlotta, az első csókért, mert nem várt ellenállásokba ütközött, vagy
pedig mert nem is volt ellenállás. Szerelemben gyakorta a hála, az
örömszerzés vágya többet adat velünk, mint amennyit a remény és a
kilátások ígértek. De akkor meg más körülmények akadályozták az ily
ajánlat megvalósítását. Először is Guermantes úr mindazokat a nőket, akik
viszonozták a szerelmét, és néha még akkor is, ha még nem engedtek neki,
egyre-másra elzárta őket a külvilágtól. Megtiltotta nekik, hogy bárkit is
fogadjanak, mellettük töltötte minden óráját, foglalkozott gyermekeik
nevelésével, akiket, ha később figyelembe veszünk bizonyos kiáltó
hasonlóságokat, megtörtént, hogy egy fiú- vagy egy leánytestvérrel is
megajándékozott. Aztán meg, ha volt is némi szerepe a viszony kezdetekor
a nagyon is kecsegtető bemutatásnak, amelyre a herceg semmiképp sem
gondolt, de amelyre annál többet a barátnő, maga a viszony is átalakította
ennek a nőnek a szemléletét; a herceg az ő szemében nemcsak Párizs
legelegánsabb hölgyének volt a férje, hanem egy oly férfi, akit ez az új
barátnő szeretett, egy oly férfi, aki módot adott neki és kedvet csinált a
fényűzőbb élethez, s aki felfordította a sznobság és az érdek kérdései
fontosságának előbbi rendjét; s végül, néha mindenféle ok miatt,
féltékenykedtek Oriane-ra a herceg úr barátnői. De ez volt a legritkább
eset; egyébként, ha végre sor került a bemutatásra (oly pillanatban, mikor
a barátnő rendesen már közömbös volt a hercegnek, akinek cselekedeteit,
mint mindenkiét, inkább a régebbi tettek irányították, mint azoknak az
első indítóoka, amely már megszűnt), gyakran előfordult, hogy maga
Guermantes-né óhajtotta a barátnőt fogadni, akiben remélte (mert
szüksége volt rá), hogy rettenetes férje ellen értékes szövetségest fog
találni. Nem mintha, kivéve azt a néhány ritka pillanatot, mikor a
hercegnő nagyon is sokat beszélt, s ilyenkor a herceg kemény szavakat
engedett meg magának s főképp gyilkos hallgatásokat, a herceg úr vétett
volna nejével kapcsolatban az ellen, amit „formáknak” neveznek. Azokat,
akik nem ismerték őket, megtéveszthette a látszat. Olykor ősszel, a
deauville-i lóversenyek, az ivókúrák és a Guermantes-ba való utazás meg
a vadászatok közt, abban a pár hétben, amit Párizsban szokás tölteni, a
herceg, minthogy Oriane szerette néhány orfeum műsorát, udvariasan
elkísérte, és ott töltötte vele az estét. A közönség rögtön észrevette
egyikében azoknak a nyitott kis páholyoknak, ahol csak ketten férnek el,
ezt a herkulest „szmoking”-ban (mivel Franciaországban minden többé-
kevésbé angol dolgot olyan néven neveznek, amely nem illik hozzá
Angliában), monoklival a szemén; erős, de szép kezében, amelynek
gyűrűsujján egy zafír ragyogott, szivart tartott, amelyből időnként egy-egy
füstfelhőt eresztett, tekintetéből pedig, amely rendszerint a színpadra
irányult, de amelyet néha a földszintre vetett, ahol egyáltalán senkit sem
ismert, csupa szelídség, tartózkodás, udvariasság, tisztelet sugárzott. Ha
egy kuplét mulatságosnak s nem nagyon illetlennek tartott, a herceg
mosolyogva nézett feleségére, és megosztotta vele az egyetértés és a
szívélyesség jelével azt az ártatlan vígságot, amelyet az új dal keltett
benne. És a nézők azt hihették, hogy nincs nála kitűnőbb férj, s nincsen
irigylésre méltóbb feleség, mint a hercegnő – az az asszony, aki kívül esett
az ő érdeklődési körén, az az asszony, akit nem szeretett, akit örökösen
megcsalt; mikor a hercegnő elfáradt, Guermantes úr felkelt, felsegítette
felesége köpenyét, megigazította a nyakláncokat, hogy ne akadjanak meg a
bélésben, s utat tört magának a kijáratig ezer buzgó és tisztelő gonddal,
amelyeket a hercegnő a nagyvilági hölgy hidegségével fogadott, és olykor
nem látva benne egyebet, mint egyszerű tisztességtudó magatartást, a
kiábrándult feleség kissé ironikus keserűségével, akinek már nemigen van
veszteni való illúziója. De a látszat ellenére, ami egyik része annak az
udvariasságnak, amely a kötelességeket a mélyből a felszínre hozta egy
bizonyos, már régebbi korban, de amely tovább él a túlélőkben, a hercegnő
élete igen nehéz volt. Guermantes úr csak egy új barátnőért lett újra
nagylelkű, emberszerető, ez pedig – így történt leggyakrabban – a
hercegnő pártját fogta; Oriane újra gyakorolhatta a nagylelkűséget az
alacsonyabb rendűekkel szemben, a jótékonyságot a szegényekkel, sőt,
még ő is kapott későbben egy új és remek automobilt. De abból az
ingerültségből, amely elég hamar elfogta Guermantes hercegnőt a nagyon
is alázatos egyénekkel szemben, a herceg úr barátnőinek is kijutott. A
hercegnő csakhamar megundorodott tőlük. Mármost ezekben a
pillanatokban a herceg viszonya Arpajonnéval épp a vége felé járt. Új
barátnő jelentkezett a láthatáron.
Bizonyos, hogy az a szerelem, amelyet Guermantes úr egymást követő
szeretői iránt érzett, egy nap újra érezhetővé vált; először is a szerelem,
haldoklása közben, örökül hagyta mindannyiukat mint szép
márványszobrokat – ezek a márványszobrok tetszetősek voltak a
hercegnek, mivel egykor szerette őket, s aki így egyszerre csak művész is
lett, és igen érzékeny oly vonalakra, amelyeket nem értékelt volna
szerelem nélkül – és ezek most a hercegnő szalonjában, így egymás
mellett sorakozva, sokáig ellenséges indulatokat keltő formáikkal,
amelyeket úgyszólván tönkretett a sok féltékenység és a veszekedés, most
végre megengesztelődtek a barátság békés légkörében; aztán ez a barátság
is a szerelem következménye volt, s azoknak, akik barátnői voltak, oly
erényeire figyelmeztette Guermantes urat, amelyek megvannak ugyan
minden emberi lényben, de csak a gyönyör pillanatában vehetők észre,
úgyhogy az egykori barátnő, aki „kitűnő pajtásunk” lett, s aki bármit
megtenne értünk, éppen olyan kész formula, mint az orvos vagy az apa,
aki nem orvos vagy apa, hanem barát. De abban az első periódusban az a
nő, akit Guermantes úr kezdett elhanyagolni, panaszkodott, jelenetezett,
követelődzőnek mutatkozott, tapintatlannak, veszekedősnek látszott. A
hercegnek meg kezdett a terhére lenni, és elfogultan ítélte meg. Ilyenkor
Guermantes-né feladata volt, hogy feltárja sorban annak a hölgynek igazi
vagy vélt hibáit, aki idegesítette a férjét. Mivel jólelkűnek tudták,
Guermantes-né ment mindig a telefonhoz, őrá zúdultak a vallomások, az
elhagyott könnyei, de nem panaszkodott. Nevetett rajta férjével, aztán pár
meghitt barátjukkal. S gondolva, hogy szánalomból a szerencsétlen nő
irányában, joga van csúfolódni rajta, még a jelenlétében is, s bármit
mondjon is ez a hölgy, ha belefért annak a nevetséges képnek a keretébe,
amelyet nemrég a herceg és a hercegnő festettek róla, Guermantes-né nem
szégyellt férjével ironikus, egyetértő pillantásokat váltani.
Közben, ahogy asztalhoz ültek, a pármai hercegnőnek eszébe jutott,
hogy meghívja az Operába Heudicourt-nét, s mivel szerette volna tudni,
nem lesz-e ez kellemetlen Oriane-nak, iparkodta kipuhatolni.
Ebben a pillanatban lépett be Grouchy úr, akinek a vonata egy kisiklás
okából egy óráig vesztegelt. Bocsánatot kért, ahogy tudott. Grouchyné, ha
Courvoisier lett volna, belehal a szégyenébe. De az asszony nemhiába volt
Guermantes. Mikor a férje bocsánatot kért a késésért, így válaszolt:
– Látom, hogy elkésni, még a jelentéktelen dolgokról is, maguknál
családi hagyomány.
– Üljön le, Grouchy – mondta a herceg –, és ne hagyja magát zavartatni
– majd így folytatta –: Együtt haladok korommal, s kénytelen vagyok
elismerni, hogy a waterlooi csatának jó oldala is van, mivel lehetővé tette
a Bourbonok restaurációját, sőt, ami még jobb, olyan módon, hogy
egyszerre népszerűtlenné is váltak. De látom, ön valóságos Nimród!
– Csakugyan néhány szép példányt lőttem. Ha megengedik, holnap a
hercegnőnek egy tucat fácánt fogok küldeni.
Guermantes-né szemében egy gondolat suhant át. Erősködött, hogy
Grouchy úr ne küldje el a fácánokat. S intett az inasvőlegénynek, akivel az
Elstir-termet elhagyva beszélgettem.
 – Poullein – mondta neki Oriane –, elmegy a fácánokért a gróf úrhoz, s
azonnal elhozza őket, mert, ugye, Grouchy, megengedi, hogy másokkal is
udvarias legyek? Végre is, Basin és én, mi ketten, nem eszünk meg
tizenkét fácánt.
– De holnapután sem lesz későn – mondta Grouchy úr.
– Nem, nem, jobb szeretném holnap – erősködött a hercegnő.
Poullein falfehér lett; találkozásából a jegyesével nem lesz semmi. Ez
elég volt Oriane szórakozására, aki ragaszkodott hozzá, hogy mindenki jó
képet vágjon.
– Tudom, hogy ez a kimenőnapja – mondta Oriane Poulleinnak –, cserél
majd Georges-zsal, aki holnap lesz kimenős és aki majd itthon marad
holnapután.
De holnapután már Poullein menyasszonya nem lesz szabad. Az inasnak
már mindegy, szabad-e vagy sem. Mihelyt Poullein elhagyta az ebédlőt,
mindenki gratulált a hercegnőnek, milyen jó a személyzetével.
– De csak úgy bánok velük, ahogyan szeretném, hogy velem bánjanak.
– Éppen ez az! Elmondhatják, hogy itt jó helyük van.
– No, nem olyan rendkívüli. De azt hiszem, szeretnek engem. Ez a fiú
kissé idegesít, mert szerelmes, és azt hiszi, melankolikus arcot kell vágnia.
E percben Poullein újra megjelent.
– Csakugyan – mondta Grouchy úr –, nem látszik nagyon
mosolygósnak. Legyünk jók velük, de ne túlságosan.
– Elismerem, nem vagyok irgalmatlan, egész nap nem lesz más dolga,
mint hogy elhozza a fácánokat, egyébként itthon marad, mit se csinál, s
még meg is eszi a magáét.
– Sokan szeretnének a helyén lenni – mondta Grouchy úr –, mert az
irigység vak.
– Oriane – szólt a pármai hercegnő –, a minap meglátogatott
Heudicourt-né, az unokanővére; látni való, hogy felsőbbrendű szellemű
nő, igazi Guermantes, többet nem mondhatok, de azt beszélik, hogy rossz
nyelve van...
A herceg a feleségére hosszú pillantást vetett, amely tele volt szándékos
álmélkodással. Oriane nevetni kezdett. A pármai hercegnő végül is
észrevette.
– De... nem volna... egy véleményen velem?... – kérdezte kissé
nyugtalanul.
– De Fenség, nagyon is jóságos, hogy még Basin arcjátékával is törődik.
Ugyan, Basin, ne tegyen úgy, mintha rosszat gondolna a rokonainkról.
– Miért? A herceg nagyon gonosznak találja? – kérdezte izgatottan a
pármai hercegnő.
– Ó, egyáltalán nem – felelte neki Oriane. – Nem tudom, ki mondhatta
Fenségednek, hogy rossz nyelvű. Ellenkezőleg, kitűnő teremtés, sosem
mondott rosszat senkiről, sosem tett rosszat senkivel.
– Ah – sóhajtott megkönnyebbülten a pármai hercegnő –, én sem vettem
ilyesmit észre. De mivel tudom, hogy nem könnyű egy kis gonoszság
nélkül meglenni, ha nagyon szellemes az illető...
– Ah, szellemes? Az még kevésbé.
– Nem szellemes?... – kérdezte a pármai hercegnő álmélkodva.
– Ugyan, Oriane – szólt közbe a herceg panaszkodó hangszínnel,
jókedvű tekintetet vetve jobbra-balra –, nem hallja, hogy Őfensége szerint
ez egy felsőbbrendű nő.
– Hát nem az?
– Bizonyos, hogy felsőbbrendűen kövér.
– Ne hallgasson rá, Fenség, nem őszinte. Ez a rokonunk buta, mint egy
lúd – mondta erős és rekedt hangon Guermantes-né, még észrevehetőbben
a régi Franciaország kiejtésével, mint a herceg, ha az nem erőltette magát,
bár a herceg gyakran szándékosan tette, de ellentétben férjének
csipkedíszes és olvatag tónusával, tulajdonképp árnyaltabban és majdnem
paraszti kiejtéssel, aminek volt valami érdes és jóleső földközeli zamata. –
De amellett a legjobb teremtés a világon. És aztán nem is tudom, hogy
ezen a fokon lehet-e még ezt butaságnak nevezni. Nem hiszem, hogy
valaha is ismertem hasonló teremtést; orvosnak való eset ez, van valami
patologikus benne, „ártatlan”, együgyű, „visszamaradt”, mint a
melodrámákban vagy mint Az arles-i lány-ban. Mindig elgondolkodom, ha
nálam van, nem épp most fog-e felébredni az értelme, amitől egy kissé
mindig félek. – A pármai hercegnő gyönyörködött e kifejezésekben, de
közben meg álmélkodott a verdikten.
– Pedig éppúgy idézte, mint Épinay-né, a maga mondását a Gőgös
Ugratósról. Nagyon szellemes – felelte.
Guermantes úr megmagyarázta nekem a mondást. Kedvem volt
megmondani neki, hogy testvére, aki azt állította, hogy nem ismer, ma
este tizenegy órakor vár rám. De nem kérdeztem meg Robert-tól,
beszélhetek-e erről a találkozóról, s mivel az a tény, hogy Charlus úr
majdnem pontosan megjelölte az idejét, ellentétben volt azzal, amit a
hercegnőnek mondott, tapintatosabbnak találtam, ha hallgatok.
– A Gőgös Ugratós nem rossz – mondta Guermantes úr –, de
Heudicourt-né valószínűleg nem beszélt Oriane egy még jobb mondásáról,
amit a minap adott válaszul egy ebédmeghívásra.
– Ó, nem! Hadd halljuk!
– Ugyan, Basin, hallgasson, először is ez a mondás ostoba, és Őfensége
még butábbnak fog gondolni, mint azt az együgyű rokonomat. És aztán
nem is igen tudom, miért nevezem rokonomnak. Ő Basinnak a rokona. De
azért kissé az enyém is.
– Ó! – kiáltott fel a pármai hercegnő arra a gondolatra, hogy
Guermantes-nét ostobának találhatná, és szinte eszeveszetten tiltakozva
kijelentette, hogy semmi sem csökkenthetné a hercegnő iránti csodálatát.
– És aztán meg elvettük tőle a szellemi jó tulajdonságokat, és mivel ez a
szójáték igyekszik elvenni tőle bizonyos szívbeli értékeket is, azt hiszem,
nem helyénvaló.
– „Elvenni! Nem helyénvaló!” Milyen jól fejezi ki magát! – mondta a
herceg tettetett iróniával, s hogy csodáltassa Oriane-t.
– Ugyan, Basin, ne csúfolódjon a tulajdon feleségével.
– Meg kell hogy mondjam Királyi Fenségednek – folytatta a herceg –,
hogy Oriane unokatestvére felsőbbrendű, jó, kövér, mindaz, amit akarunk,
de nem egészen, hogyan mondjam... bőkezű.
– Igen, tudom, hogy nagyon zsugori – szakította félbe őfensége.
– Nem engedtem volna meg magamnak ezt a kifejezést, de rátalált a
megfelelő szóra. Ez főképp a háztartásán s különösen a konyháján látszik,
amely ugyan kitűnő, de nagyon szűkösen mért.
– Ami aztán eléggé komikus jelenetekre ad alkalmat – szakította félbe
Bréauté úr. – Így például, kedves Basin, egy nap Heudicourt-ban voltam, s
magukat is várták oda, Oriane-t és önt. Nagyszabású előkészületeket is
tettek, mikor délután egy lakáj sürgönyt hozott, hogy nem jönnek.
– Nem csodálom! – mondta Oriane, aki nemcsak nehezen volt kapható,
de szerette, ha ezt tudták is róla.
– Unokatestvére olvasva a sürgönyt, vigasztalan, de azonnal, anélkül,
hogy elvesztené a hidegvérét, s arra gondolva, hogy nem kell annyi
fölösleges pazarlás egy ilyen jelentéktelen úr kedvéért, mint én,
visszahívja a lakájt: „Mondja meg a szakácsnak, hogy nem kell feltálalni a
csirkét!”, kiáltja neki. Este még azt is hallottam, hogy kérdezte a
főlakájtól: „No és mi van a tegnapi marhahúsmaradékkal? Azt nem tálalja
fel?”
– Egyébként el kell ismerni, hogy ami asztalra kerül étkül, az tökéletes
– mondta a herceg, aki ezzel a kifejezéssel régimódinak akart mutatkozni.
– Nem ismerek még egy házat, ahol jobban ennének.
– S kevesebbet – szakította félbe a felesége.
– Ez igen egészséges, és igen elegendő az olyan közönséges bugrisnak,
mint amilyen én vagyok – folytatta a herceg –; legalább nem lakunk jól a
pukkadásig.
– Ah, ha kúráról van szó, az más. Mindenesetre higiénikusabb, mint
amilyen bőséges. Egyébként nem is olyan jó – tette hozzá Guermantes-né,
aki nem szerette olyan nagyon, hogy a legjobb párizsi asztalnak másét
tartsák, s ne az övét. – Rokonunkkal az történik, ami a szorulásos írókkal,
akik minden tizenöt évben egy egyfelvonásost vagy egy szonettet
költenek. Az ilyesmit kis remekműnek mondják, apróságnak, amit
gyöngyszemnek neveznek, egyszóval olyasmi, amit szívből gyűlölök.
Zénaïde-nál a konyha nem rossz, de sokkal közepesebbnek találnánk, ha
nem volna olyan kiszámított. Vannak dolgok, amiket a szakács jól csinál,
más dolgokat meg elront. Ott is, mint máshol, igen rossz vacsorákat ettem,
csakhogy kevésbé ártottak, mint máshol, mert a gyomor alapjában
érzékenyebb a mennyiségre, mint a minőségre.
 – Szóval, hogy végezzünk ezzel a témával, Zénaïde erősködött, hogy
Oriane jöjjön hozzájuk ebédre, és mivel a feleségem nem nagyon szeret
elmenni hazulról, nem fogadta el a meghívást és érdeklődött, hogy vajon a
meghitt étkezés ürügyén nem valami nagy tralalát készítenek-e elő
burkoltan, de mindhiába iparkodott megtudni, kik lesznek a vendégek.
„Csak gyere, gyere”, erősködött Zénaïde, s dicsérte a jó ételeket,
amelyeket feltálalnak. „Lesz gesztenyepüré, csak ennyit mondok, s lesz
hét szárnyastáska.” „Hét adag szárnyastáska! – kiáltott fel Oriane. – Akkor
hát legalábbis nyolcan leszünk!”
Pár perc múlva, miután megértette, őfensége oly nevetésben tört ki,
mint akár a mennydörgés. „Ah, vagyis nyolcan leszünk, elragadó! Milyen
jól van megszerkesztve!”, mondta, miután végső erőfeszítéssel megtalálta
ezt a kifejezést, amelyet Épinay-né használt, s amely ezúttal jobban
sikerült.
– Oriane, milyen találón mondja Őfensége, azt mondja, hogy „jól van
megszerkesztve”.
– De barátom, semmi újat sem mond, tudom, hogy Őfensége igen
szellemes – válaszolta Guermantes-né, aki hamar élvezett egy olyan
mondást, amelyet egy fenség hangoztatott, s az ő szellemét dicsérte. –
Igen büszke vagyok arra, hogy őfensége ennyire értékeli az én szerény
szerkesztéseimet. Egyébként nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna. S
ha mondtam, akkor hízelegtem a rokonomnak, mert ha hét húsostáska volt,
legalább, bocsánat a kifejezésért, több mint tizenkét száj készült a
befogadásukra.
Ez alatt az idő alatt Arpajon grófnő, aki azt mondta vacsora előtt, hogy
nagynénje igen örült volna, ha megmutathatta volna normandiai kastélyát,
odaszólt hozzám Agrigente herceg feje fölött, hogy főképp a Côte-d’Oron
látna szívesen, mert ott, Pont-le-Ducön otthon van.
– A kastély levéltára biztosan érdekelné. Igen érdekes levelezéseket
találhat ott, a tizenhetedik, a tizennyolcadik és a tizenkilencedik század
legnevezetesebb embereitől. Csodálatos órákat töltök ott, szinte a múltban
élek – biztosított a grófnő, akiről Guermantes úr mondta nekem, hogy igen
járatos az irodalomban.
 – Megvan neki Bornier[424] minden kézirata – kezdte újra a pármai
hercegnő, Heudicourt-néról szólva, mivel szerette volna azokat a jó
érveket hangsúlyozni, amelyek miatt kapcsolatban van vele.
– Csak álmodhatott róluk, hisz azt hiszem, hogy nem is ismerte –
mondta Guermantes hercegnő.
– Főképp az érdekes, hogy ezek a levelezések különböző országokból
való emberektől származnak – folytatta Arpajon grófnő, aki rokonságban
lévén Európa legelső hercegi, sőt, uralkodói házaival, örült, ha említést
tehetett róla.
– De igen, Oriane – mondta Guermantes úr, nem egészen
szándéktalanul. – Emlékszik arra a vacsorára, ahol Bornier úr a
szomszédja volt!
– De Basin – szakította félbe a hercegnő –, ha azt akarja mondani, hogy
ismertem Bornier urat, természetesen, hisz többször meglátogatott, de
nem tudtam eldönteni, meghívjam-e, mert akkor minden alkalommal
formalinnal kellett volna fertőtleníteni. Ami a vacsorát illeti, nagyon is jól
emlékszem rá, de az nem Zénaïde-nál volt, aki soha életében nem látta
Bornier-t, s aki azt hiszi, ha a Roland lányá-ról beszélnek neki, hogy egy
Bonaparte hercegnőről van szó, akiről azt állítják, hogy eljegyezte magát a
görög király fiával; nem, ez az osztrák nagykövetségen volt. Az a kedves
Hoyos azt hitte, örömet szerez énnekem, ha egy rossz szagú akadémikust
ültet mellém. Azt hittem, a csendőrség egész lovasszázada ül mellettem.
Kénytelen voltam befogni az orrom, amennyire csak lehetett, vacsora
közben, és csak a gróji sajtnál mertem lélegezni!
Guermantes úr, aki elérte titkos célját, titokban vizsgálta a vendégek
arcán, milyen benyomást tett rájuk a hercegnő mondása.
– Egyébként valami sajátságos kedvességet találok ezekben a
levelezésekben – folytatta, Agrigente herceg közbenyúló arca ellenére, az
az irodalmias hölgy, akinek olyan érdekes levelei voltak a kastélyában. –
Észrevette, hogy egy író levelei sokszor felülmúlják egész életművét?
Hogy hívják azt az írót, aki a Szalambó-t írta?
Szerettem volna nem felelni, hogy ne folytassam ezt a beszélgetést, de
éreztem, hogy azzal megbántanám Agrigente herceget, aki úgy tett, mint
aki kitűnően ismeri a Szalambó-nak a szerzőjét, s puszta udvariasságból
nekem hagyja azt az örömet, hogy megmondhassam, de kegyetlen
zavarban van.
– Flaubert – mondtam is végül, de hogy a herceg előrehajolva, helyeslőn
bólintott, részben elnyelte a válaszomat, úgyhogy a grófnő nem tudhatta
pontosan, Paul Bert-t vagy Fulbert-t mondtam-e, márpedig ezek a nevek
nem elégítették ki teljesen.
– Mindenesetre – folytatta –, a levelezése roppant érdekes, s mennyivel
felette van a könyveinek! Egyébként a levelekből sok minden kiderül, az
is, amit mondanak róla, hogy mily kínnal írt meg egy könyvet, hogy nem
volt igazi író és valóban tehetséges ember.
– Levelezésekről szólva, én Gambettáét nagyszerűnek találom – mondta
Guermantes hercegnő, hogy mutassa, nem fél érdeklődni egy proletár és
egy radikális iránt. Bréauté úr rögtön megértette e merészség lényegét,
maga köré nézett mámorosan és meghatottan, s utána megtörölte a
monokliját.
– Istenem, milyen bosszantóan unalmas volt az a Roland lánya – szólt
Guermantes úr, aki Bornier-nál maradt azzal az elégedettséggel, amelyet
felsőbbségének érzése adott neki oly művel szemben, amely annyira
untatta, s talán a suave mari magno[425] miatt is, amit egy jó vacsora
közben oly rettentő esték emléke juttat az eszünkbe. – De volt benne pár
szép verssor s igazi hazafias érzés.
Éreztettem, hogy egy cseppet se csodálom Bornier urat.
– Ah, valami baja van vele? – kérdezte kíváncsian a herceg, aki mindig
azt hitte, ha rosszat mondtak valakiről, hogy annak valami személyes
ellenszenv az oka, ha pedig egy nőről volt szó, hogy az egy szerelem
kezdete. – Látom, valami kifogása van ellene. Mit követett el ön ellen?
Beszélje el nekünk is! De igen, biztosan a tyúkszemére lépett, hisz
leszólja. A Roland lánya kissé hosszú, de érezni benne a nemes
indulatokat.
– „Érezni”, pontos szó, ha erről a nagyon szagos íróról van szó – vágott
közbe ironikusan Oriane. – Ha ez a szegény kis fiatalember egyszer együtt
volt vele, érthető, ha nem bírja az orra!
 – Be kell hogy valljam Őfenségének – kezdte újra a herceg a pármai
hercegnőhöz fordulva –, hogy a Roland lányá-t nem számítva,
irodalomban és még zenében is szörnyen régimódi vagyok, nincsen az az
ódonság, ami ne tetszene. Talán nem is hiszi el, de este, ha a feleségem
odaül a zongorához, megtörténik, hogy arra kérem, játsszon el egy régi
dallamot Aubertól, Boieldieu-től, akár Beethoventől! Én már csak ezeket
szeretem. Wagner viszont rögtön álomba ringat.
– Nincs igaza – mondta Guermantes-né –; Wagner azért lángész volt,
minden tűrhetetlen hosszúsága ellenére. A Lohengrin igazi remekmű. Még
a Trisztán-ban is vannak imitt-amott érdekes részletek. S a fonólányok
kórusa a Bolygó hollandi-ban igazi csoda.
– Ugye, Babal – mondta a herceg Bréautéhoz fordulva –, mi azért
jobban szeretjük:

Nemes körök találkái

Itt vannak e kedves házban.[426]

Ezt nevezem fülbemászónak. És a Fra Diavolo, és a Varázsfuvola, és A

kunyhó, és a Figaro házassága, és A korona gyémántjai, ez az igazi
muzsika! Irodalomban ugyanígy van. Így például imádom Balzacot, a
Kerti mulatság-ot, A párizsi mohikánok-at.[427]
– Ó, kedvesem, ha Balzacért indul harcba, akkor sohasem végzünk,
tartogassa ezt inkább arra a napra, amikor Mémé is itt lesz. Ő még ennél is
lelkesebb, fejből idéz mindent.
A herceg bosszankodva felesége közbeszólása miatt, jó pár percig
fenyegető hallgatás tüze alatt tartotta. Vadászszemei úgy néztek, mint két
töltött pisztoly. Arpajonné közben a pármai hercegnővel váltott néhány
mondatot a tragikus költészetről és egyébről, de ezek nehezen értek el
hozzám, de aztán jól hallottam Arpajonné szavait: „Ó, Fenség, ahogy
gondolja, elismerem, hogy a világot azért láttatja velünk csúnyának, mert
nem tud különbséget tenni a csúnya és a szép között, jobban mondva azért,
mert tűrhetetlen hiúsága elhiteti vele, hogy minden, amit lát, az szép,
elismerem őfenségével, hogy a kérdéses darabban vannak ugyan
nevetséges, érthetetlen részletek, ízlésbeli hibák, hogy szinte nehéz
megérteni, hogy oly nehéz az olvasása, mintha oroszul vagy kínaiul írták
volna, mert világos, hogy az minden, csak nem francia, de ha egyszer nem
sajnáljuk a fáradságot, nagy jutalom vár ránk, mert annyi képzeleterő van
benne!” Ennek a beszélgetésnek nem hallottam az elejét. De a végén
megértettem, hogy az a költő, aki nem tud különbséget tenni a szép és a
csúnya között, nem más, mint Victor Hugo, és hogy az a költemény,
amelynek a megértése olyan nehéz, mintha oroszul vagy kínaiul írták
volna, ez volt:

Mikor belép a gyermek, az egybegyűlt család

Tapsol mind, nagyokat kiáltva...

a költő első korszakából való, s talán még közelebb van Deshoulières-

néhez[428], mint a Századok legendájá-nak Hugójához. Nemhogy
nevetségesnek találtam volna Arpajonnét, hanem a legkiválóbbnak ennél
az oly valóságos, oly semmitmondó asztalnál, ahová annyi csalódással
ültem le; megláttam benne az emlékezet szemével, amint ott ül, abban a
csipke fejkötőben, amely alól kibukkannak a csigába fésült hajfürtök –
mint amilyent Rémusat-né, Broglie-né, Saint-Aulaire-né viseltek –,
mindazokat a régi, finom hölgyeket, akik elragadó leveleikben annyi
tudással s mindig kellő helyen idézik Szophoklészt, Schillert, a
Miasszonyunk, a hold követésé[429]-t, de akiknek a romantikusok első
költeményei ugyanolyan ijedelmet s fáradtságot okoztak, mint
nagyanyámnak Mallarmé legutolsó verssorai.
– Arpajonné igen szereti a költészetet – mondta Guermantes-nénak a
pármai hercegnő, akire igen mélyen hatott a grófnő beszédének
szenvedélyes hangja.
– Dehogy, mit sem ért belőle – felelte halkan Guermantes-né, aki
felhasználva, hogy Arpajonné Beautreillis tábornok ellenvetésére felelve,
nagyon is el volt foglalva a tulajdon szavaival, hogy megértse a hercegnő
suttogását. – Kékharisnya lett, mióta elhagyták. Azt is megmondom
Fenségednek, hogy én hordom mindennek a terhét, mert énhozzám jön
siránkozni mindannyiszor, ha Basin nem megy hozzá, vagyis majdnem
mindennap. Pedig hát nem az én hibám, ha Arpajonné untatja, s nem
kényszeríthetem Basint, hogy elmenjen hozzá, holott jobban szeretném, ha
egy kissé hívebb lenne a grófnőhöz, mert akkor nem látnám a hölgyet
annyiszor. De halálra untatja Basint, és ez magától értetődik. Nem rossz
teremtés, de oly unalmas, hogy el sem tudja képzelni. Mindennap olyan
fejfájást okoz, hogy kénytelen vagyok mindannyiszor pyramidonhoz
folyamodni. S mindezt azért, mert Basinnak úgy tetszett, hogy egy évig
ővele csaljon meg. És hozzá még itt ez az inas, aki meg szerelmes egy kis
utcalányba, és ijesztő haraggal néz rám, hogy nem kérem meg ezt az ifjú
hölgyet, hagyja ott egy percre gyümölcsöző aszfaltját, s jöjjön hozzám
teára! Ó, az élet tűrhetetlen – fejezte be bágyadtan a hercegnő.
Arpajonné főleg azért untatta Guermantes-nét, mert a hercegnek egy kis
idő óta egy másik hölgy volt a barátnője, s megtudtam, hogy ez Surgis-le-
Duc márkiné. Épp az az inas szolgált fel, akit megfosztottak a
kimenőjétől. S gondoltam, hogy még mindig szomorú, s a szolgálatát épp
ezért igen zavartan látja el, mert észrevettem, hogy mikor Châtellerault
úrhoz ért a tállal, oly ügyetlenül végezte a dolgát, hogy a herceg könyöke
többször is nekiütődött az inas könyökének. A fiatal herceg egyáltalán
nem haragudott az inasra, sőt, ellenkezőleg, nevetve nézett rá világoskék
szemével. Ez a jókedv a vendég részéről a jóság bizonysága volt
énelőttem. De nevetésének a folytatása azt hitette el velem, hogy tudva az
inas csalódásáról, talán ellenkezőleg, afféle kárörömet érzett.
– De kedvesem, ugye, tudja, hogy nem fedezett fel új költőt, ha Victor
Hugóról beszél nekünk – folytatta a hercegnő, ezúttal Arpajonnéhoz
fordulva, aki nyugtalanul fordította feléje a fejét. – Ne remélje, hogy
divatba hoz egy kezdőt. Mindenki tudja, hogy tehetséges. Ami gyűlöletes
nála, az a végső Victor Hugo, a Századok legendája, a többinek nem tudom
a címét. De az Őszi lombok, az Alkonyati énekek, ezek, ha nem is mind,
költőtől, egy igazi költőtől valók. Még a Szemlélődések-ben is – tette
hozzá a hercegnő, akit az asztalnál ülők nem mertek volna megcáfolni s
okkal – vannak igen szép dolgok. De bevallom, az Alkonyati énekek után
már nem szeretek messze kalandozni. És aztán Victor Hugo szép
költeményeiben, mert vannak ilyenek is, néha találkozunk egy megkapó
gondolattal, sőt, mély gondolattal.
És aztán igaz érzéssel, erősen hangsúlyozva a szomorú gondolatot,
mintegy a maga útjára engedve, álmatagon s elbűvölten nézve maga elé,
lassan elkezdte.
– Figyeljenek:

A fájdalom gyümölcs, Isten nem hagyja nőni

A nagyon gyönge ágon, mely még nem bírja el,

vagy ezt:

A halottak nem soká bírják...

Sajnos, porrá válnak lenn, a koporsóban,
De lassabban, mint a szívünkben!

És míg fájdalmas, kiábrándult mosolyra csücsörítette kecsesen ajakát,

Arpajonnéra szögezte világos és álmatag tekintetét. Kezdtem ismerni ezt
is és a hangját is, amely oly vontatott volt, olyan nyersen zamatos. Ebben a
szempárban s ebben a hangban sokat találtam Combray természetéből.
Bizonyos, abban a szándékosságban, amellyel ez a hang valami földszagú
nyerseséget érzékeltetett, sok minden dolog volt található: egyrészt
provinciális eredete a Guermantes család egyik ágának, amely sokáig
maradt egy helyben, s merészebb volt, vadócabb, kihívóbb; aztán a
valóban előkelő embereknek s a szellem embereinek a szokása, akik
tudják, a választékosság nem abból áll, hogy szenvelegve, orrhangon
beszéljünk, aztán meg azon nemesek szokása, akik szívesebben
barátkoznak a parasztjaikkal, mint a polgárokkal; mármost Guermantes-né
királynői helyzete lehetővé tette, hogy mindezeket a sajátosságokat
könnyedén fitogtassa, és méghozzá teljes sikerrel. Úgy látszik, hogy ilyen
hangon beszéltek nővérei is, akiket a hercegnő nem szeretett, akik nem
voltak nagyon eszesek, s majdnem polgári módon mentek férjhez, ha
szabad e szóval élni, amikor visszavonultan élő nemesekkel kötöttek
házasságot, olyanokkal, akik eltemetik magukat akár vidéken, akár
Párizsban, egy fénytelen Faubourg Saint-Germainben, szóval nekik is
ilyen hangjuk volt, de ezt enyhítették, javították, szelídítették, amennyire
csak tudták, mint ahogy ritkaság közöttünk az az ember, aki ki merné
mutatni eredetiségét, s ne iparkodna hasonlítani a legmagasztaltabb
átlagmintákhoz. De Oriane annyival okosabb volt, annyival gazdagabb,
főleg annyival divatosabb, mint a nővérei, annyira hangadó volt a
nagyvilági társaságban, mint Laumes hercegnő, a walesi herceg mellett,
hogy megértette: ez a csikorgó hang varázs volt, s hogy a nagyvilág
területén az eredetiség és a siker merészségével ugyanazt tette, mint a
színház területén Réjane vagy Jeanne Granier (egyébként minden
összehasonlítás nélkül, természetesen, a két művésznő értéke és talentuma
között), valami csodálatosat és megkülönböztethetőt, s amelyet talán
Réjane és Granier nővérei, akiket senki sohasem ismert, iparkodtak
eltüntetni, mint egy hibát.
Ahhoz a sokféle okhoz, hogy olyan változatosan tudta kibontani helyhez
kötődő eredetiségét, Guermantes-né kedvelt írói: Mérimée, Meilhac és
Halévy hatása is hozzájárult, akik felkeltették benne, a „természetesre”
ügyelve, a kötetlen előadásmód utáni vágyat – a tiszta társas szellemet –,
amelynek révén Oriane eljutott a dolgok költészetéhez, amely egész
tájakat idézett elém. Egyébként a hercegnő nagyon is képes volt rá,
művészieskedő kutatással növelni ezeket a hatásokat, hogy oly szavakat
válasszon, amelyeknek hangzása leginkább île-de-france-i, vagy még
inkább champagne-i volt szerinte, és ha nem is egészen azon a fokon, mint
sógornője, Marsantes-né, olyan tiszta szókincset használt, mint egy régi
francia szerző. És ha már belefáradtunk a mi nagyon is sokféle és tarka
modern nyelvünkbe, bár tudtuk, hogy sokkal kevesebb dolgot fejez ki,
nagyon pihentető volt hallgatni Guermantes-né csevegését, sőt, ha egyedül
voltunk vele, s ő még jobban szűkítette s tisztította beszédáramát, olyan
volt, mintha egy régi dalt hallgattunk volna. Akkor, ha Guermantes-nét
néztem, és csendben hallgattam, mint szempárja örökös és nyugalmas
délutánjának foglyát véltem látni az Île-de-France vagy Champagne egy
darab egét, kékesen, ferde síkban emelkedni, ugyanazzal a hajlásszöggel,
mint Saint-Loup-nál.
 Ily módon, e különböző alakítások révén, Guermantes-né egy
személyben fejezte ki a legrégibb arisztokratikus Franciaországot,
valamint azt a jóval későbbi stílust, ahogyan Broglie hercegnő élvezhette
és kifogásolhatta volna Victor Hugót a júliusi monarchia idejében, s végül
azt az eleven irodalmi ízlést, amely Mérimée-től és Meilhactól
származott. Ezek közül az alakítások közül az első jobban tetszett nekem,
mint a második, mert némiképp kárpótolt azokért az illúziókért, amelyeket
a Faubourg Saint-Germainbe való utazásomkor és odaérkezésemkor
elvesztettem, mert ez a Faubourg oly különböző volt attól, mint aminek
hittem, de még ezt a másodikat is jobban szerettem a harmadiknál.
Mármost Guermantes-né igazi Guermantes volt, majdnem akarata nélkül,
de az, hogy kedvelte Pailleront és ifjabb Dumas-t, meggondolt volt és
szándékos. Mivel ez az irodalmi ízlés ellenkezett az enyémmel, csak akkor
táplálta az én irodalmi érdeklődésemet, ha a Faubourg Saint-Germainről
beszélt, és sohasem találtam olyan ostobán Faubourg saint-germaininek,
mint amikor irodalomról beszélt.
Arpajonné meghatódva az utolsó verssoroktól, felkiáltott:

A szív emlékei szintén porrá omolnak!

Uram, ezt fel kell hogy írja a legyezőmre – mondta Guermantes úrnak.
– Szegény asszony, sajnálom! – mondta a pármai hercegnő Guermantes-
nénak.
– Ne, ne, Fenség, ne gyengüljön el, ő csak azt kapja, amit megérdemel.
– De... bocsásson meg, ha épp önnek mondom... de ha igazán szereti!
– Dehogy szereti, képtelen rá, azt hiszi, hogy szereti, mint ahogy azt
hiszi, hogy Victor Hugót idézi, pedig Musset egy verssorát szavalja. Ide
hallgasson, Fenség – tette hozzá a hercegnő melankolikus hangon –, senkit
sem hathatna meg jobban, mint engem, egy igazi érzelem. De hát mondok
egy példát. Tegnap rettentő jelenetet rögtönzött Basinnak. Fenséged azt
hiszi talán, hogy azért, mert Basin mást szeret, hogy nem őt szereti; szó
sincs róla, azért volt mindez, mert Basin nem akarja ajánlani a fiait a
Jockey-Clubba! Gondolja, Fenség, hogy így cselekszik egy szerelmes nő?
Nem! De még többet mondok – tette hozzá Oriane határozottan –, ez a nő
teljesen érzéketlen.
Közben Guermantes úr elégedettségtől ragyogó szemmel hallgatta a
feleségét, ahogy Victor Hugóról beszélt, rögtönözve s idézve ezeket a
verssorokat. A hercegnő hiába bosszantotta némelykor, az ily
pillanatokban büszke volt rá. „Oriane valóban rendkívüli. Mindenről tud
beszélni, mindent olvasott. Nem találhatta ki előre, hogy ma este Victor
Hugóról lesz szó. Akármilyen témával fordulunk hozzá, felkészülten
vitatkozik a legtudósabbakkal. Ez a fiatalember biztosan odavan érte.”
– De hát beszéljünk másról – tette hozzá Guermantes-né –, mivel ez
igen kényes téma. Ugye, divatjamúltnak talál – fordult ezúttal énfelém –,
tudom, ma gyengeségnek tartják a költészetben a gondolat szeretetét, a
költészetet, amelyben gondolat van.
– Divatjamúlt? – szólt a pármai hercegnő, azzal a könnyű borzongással,
amelyet ez az „új hullám” okozott neki, mivel váratlan volt, bár tudta,
hogy Guermantes-néval való társalgása mindig ilyen egymást követő s
jóleső megrázkódtatásokat okoz neki, valami lélegzetelállító ijedelmet, azt
az egészséges fáradtságot, amely után ösztönösen egy jó lábfürdőre
gondolt egy fürdőszobában és gyors járásra, hogy az ijedelmet
ellensúlyozza.
– Ami engem illet, nem, Oriane – mondta Brissacné –, nem haragszom
Victor Hugóra, hogy gondolatai vannak, ellenkezőleg, de hogy abban
keresi őket, ami szörnyű. Alapjában ő szoktatott bennünket a csúnyához az
irodalomban. Már elég csúfság van az életben. Miért ne felejtsük, amíg
olvasunk? Épp egy kínos látvány, amitől elfordulnánk az életben, épp ez
vonzza Victor Hugót.
– Victor Hugo nem annyira realista, mint Zola? – kérdezte a pármai
hercegnő.
Zola nevére egyetlen idegszál sem rezzent meg Beautreillis úr arcában.
A tábornok Dreyfus-ellenessége sokkal mélyebb volt, semhogy iparkodott
volna kifejezni. S jóindulatú hallgatása, ha ezekre a témákra tértek,
éppúgy meghatotta a be nem avatottakat, mint amily tapintatot egy pap
mutat, ha nem szól vallási kötelességeinkről, vagy egy pénzember, aki
iparkodik nem ajánlani a maga vállalatait, vagy egy herkules, aki
szelídnek mutatkozik s nem öklöz meg bennünket.
– Tudom, hogy rokona Jurien de la Gravière tengernagynak – szólt
hozzám mindentudó arccal Varambonné, a pármai hercegnő udvarhölgye,
egy kitűnő teremtés, de korlátolt, akit hajdan a herceg anyja szerzett a
pármai hercegnőnek. Eddig még nem is szólt hozzám, s a pármai hercegnő
magyarázatai s a magam tiltakozásai még később sem tudták
megszabadítani attól a gondolattól, hogy bármilyen közöm is volna az
akadémikus tengernaggyal, akit egyáltalán nem ismertem. A pármai
hercegnő udvarhölgyének makacssága, hogy Jurien de la Gravière
unokaöccsét lássa bennem, önmagában is valami közönséges és nevetséges
dolog volt. De ez a tévedés, amelyet ez a hölgy elkövetett, csak végletes és
igen bosszantó típusa volt annyi sok könnyebb, jobban árnyalt, szándékos
vagy önkéntelen tévedésnek, amelyek a mi nevünket a nagyvilág rólunk
készült „listáján” kísérik. Emlékszem, hogy Guermantes-ék egy barátja,
miután élénken hangoztatta, hogy szeretne velem megismerkedni, okul azt
adta, hogy jól ismerem unokatestvérét, Chaussegros-nét, aki igen kedves
és engem nagyon szeret. Aggályosan, de mindhiába iparkodtam
bizonyítani, hogy ez csak tévedés lehet, hogy nem ismerem Chaussegros-
nét. „Akkor a nővérét ismeri, ez mindegy, egyszer találkoztak Skóciában.”
Sosem voltam Skóciában, s hiába fáradoztam, mikor ezt becsületesen meg
is mondtam az illetőnek. Kiderült, Chaussegros-né maga mondta, hogy
ismer engem, s bizonnyal jóhiszeműen hitte, mert egy első névcsere
következtében, tovább is kezét nyújtotta, ha észrevett. S mivel végül is a
társas köröm pontosan ugyanaz volt, mint Chaussegros-néé, szerénységem
se nem használt, se nem ártott. Hogy jóban voltam Chaussegros-ékkal, a
szó szoros értelmében tévedés volt, de társasági szempontból megfelelt a
helyzetemnek, ha beszélhetünk helyzetről egy oly fiatalemberrel
kapcsolatban, mint amilyen én voltam akkor. Guermantes-ék barátja hiába
mondott rólam annyi téves dolgot énnekem, az se nem használt, se nem
ártott (társasági szempontból) annak a képnek, amelyet képzeletében
alkotott rólam. S végül is azoknak, akik sohasem komédiáznak, azt az
unalmát, hogy mindig egy és ugyanaz a személyiségünk, elűzi egy percre
– mintha színpadra lépnénk –, amikor valaki hamis képet alkot rólunk, és
azt hiszi, jóban vagyunk egy hölggyel, akit nem is ismerünk, s hogy egy
kellemes utazás alkalmából ismertük meg, holott sosem tettük meg ezt az
utat. Sokszorosodó tévedések és szeretetre méltók, ha nem olyan
hajthatatlanul merevek, mint az, amelyet most követett el s egész életében
elkövet velem szemben, minden tagadásom ellenére, a pármai hercegnő
ostoba udvarhölgye, ragaszkodva ahhoz a hiedelméhez, hogy rokona
vagyok annak az unalmas Jurien de la Gravière tengernagynak. „Nincs sok
esze – mondta a herceg –, és aztán nem sok szőlőnedv kell neki hozzá, azt
hiszem, hogy egy kicsit Bacchus befolyása alatt álljon.” A valóságban
Varambonné csakis tiszta vizet ivott, de a herceg szívesen használta
kedvenc fordulatait.
– De Zola nem realista, Fenség, hanem költő! – mondta Guermantes-né
azoknak a kritikai tanulmányoknak a hatására, amelyeket az utóbbi
esztendőkben olvasott, s amelyeket a maga észjárása szerint értelmezett. A
pármai hercegnő kellemesen hányatva idáig ebben a szellemi fürdőben,
amelyet ma este vett, és amely, úgy érezte, különösen egészséges a
számára, hagyta magát ringatni az egymásra torlódó paradoxonok által, de
ez előtt, amely nagyobb volt, mint az összes többi, ijedtében, hogy földre
dönti, szinte felugrott. S majdnem dadogó hangon, mint akinek eláll a
lélegzete, mondta:
– Zola? Költő?!
– Bizony az – felelte nevetve Oriane, elragadtatva ettől az elfúló
hangtól. – Nem vette-e észre Fenséged, hogy minden arannyá válik,
amihez csak hozzányúl. Persze, azt felelhetné rá, csak ahhoz nyúl... ami
szerencsét hoz neki! De mindenből valami végtelent formál; nála még a
trágya is eposzba illő! Ő a trágyadombok Homérosza. Nincsen elég
verzálja, hogy leírja Cambronne szavát[430].
Őfensége el volt bűvölve, s bár egyre jobban erőt vett rajta a fáradtság,
még sohasem érezte magát ilyen jól. Még egy schönbrunni vendégséggel
sem cserélt volna, pedig az volt az egyetlen dolog, ami igazán hízelgett
volna a hiúságának, viszont Guermantes-né isteni vacsoráinak sava-borsa
felfrissítette.
 – Nagy C-vel írja! – kiáltott fel Arpajonné.
– Azt hiszem, kicsikém, inkább nagy M-mel – felelte Guermantes-né, s
férjével közben vidám tekintetet váltott, ami azt jelentette: „Milyen
ostoba!” – Nézze, épp erről van szó – szólt hozzám Guermantes-né, rám
szegezve mosolygó s szelíd tekintetét, s mivel mint tökéletes háziasszony
mutatni akarta ismereteit, nekem meg, ha lehet, alkalmat adni, hogy a
magamét mutassam, egy oly művészről, aki különösen érdekelt –, nézze –
mondta könnyedén mozgatva tollas legyezőjét, s annyira tudta ebben a
pillanatban, hogy tökéletesen gyakorolja a vendégszeretet kötelességeit, és
nehogy elhanyagoljon valamit is, intett, kínáljanak meg még egyszer a
tejszínes holland mártásos spárgával –, nézze, azt hiszem, épp Zola írt egy
tanulmányt Elstirről, tudja, arról a festőről, akinek néhány képét épp most
nézte meg; különben is, csak ezeket a festményeit szeretem – tette hozzá.
A valóságban ki nem állhatta Elstirnek a képeit, de mindig mindent
elsőrangúnak tartott, ami az ő tulajdonában volt. Kérdeztem Guermantes
úrtól, tudja-e annak az úrnak a nevét, akit Elstir cilinderben festett le azon
a népi mulatságon, s akit felismertem abban a nagyméretű arcképben is,
amely itt van Guermantes-ék tulajdonában, körülbelül ugyanabból a
periódusból, amikor Elstir egyénisége még nem bontakozott ki teljesen, s
kissé Manet-nak volt az utánzója. „Istenem – felelte a herceg –, tudom,
hogy olyan valaki, aki se nem ismeretlen, se nem ostoba a maga
szakmájában, de hadilábon állok a nevekkel. Itt van pedig a nyelvem
hegyén, ... úr, ... úr, szóval mindegy, már nem tudom. Swann majd
megmondja, ő vetette meg ezeket az izéket Guermantes-néval, aki mindig
nagyon kedves, aki mindig attól fél, hogy megbántja, ha megtagad tőle
valamit; köztünk maradjon, de azt hiszem, furcsa mázolmányokat
akasztott a nyakunkba. Annyit mondhatok, hogy az az úr afféle mecénása
Elstirnek, ő tette híressé, és sokszor segítette; ha bajban volt, képeket vett
tőle. Hálából – ha ezt hálának nevezi, ez már ízlés dolga – lefestette olyan
környezetben, ahol furcsa hatást tesz ilyen ünnepélyes öltözékben. Lehet,
hogy igen kiváló szaktekintély a festészetben, de láthatólag nem tudja,
milyen körülmények közt hord az ember cilindert. Olyan ez az úr ezek
közt a lobogó hajú, kalap-kendő nélküli lányok között, mint egy kis vidéki
jegyző, aki mulatni megy Párizsba. De mondja csak, úgy látom, maga
bolondul ezekért a képekért. Ha tudtam volna, kérdezősködtem volna,
hogy feleljek a kérdéseire. Egyébként kár törni a fejünket Elstir úr
festményein és elmélyülni a témáiba, minthogyha Ingres Forrás-áról vagy
Paul Delaroche Édouard gyermekei-ről volna szó. Értékeljük benne, hogy
finom megfigyelő, mulatságos, párizsias, és ez minden. Nem kell
szaktudósnak lenni, hogy ezt meglássuk benne. Jól tudom, hogy ezek csak
afféle egyszerű rögtönzések, de még így sem találom eléggé
kidolgozottnak őket. Swann eléggé vakmerő volt, s meg akarta vetetni
velünk Egy köteg spárga című képét. Sőt, még itt is volt nálunk néhány
napig. Semmi más nem volt a képen, csak egy köteg friss spárga, éppen
olyan, mint amilyeneket épp most enni méltóztat. De én bizony nem
voltam hajlandó lenyelni Elstir úr spárgáit. Háromszáz frankot kért érte.
Háromszáz frankot, egy köteg spárgáért! Legfeljebb egy aranyat ér, még a
szezon elején is! Megmondom, én ezt bizony kissé vakmerőnek tartottam.
S mihelyt az ily dolgokhoz embereket is hozzáfest, az egész valami kihívó
és pesszimista hangulatot áraszt, s ezt nem szeretem. Csodálom, hogy egy
ilyen finom elme, egy ilyen kiművelt emberfő, mint ön, szereti a képeit.”
– De nem tudom, Basin, miért beszél így – mondta a hercegnő, aki nem
szerette, ha ócsárolják, ami az ő szalonjaiban van. – Én is messze vagyok
attól, hogy válogatás nélkül elfogadjak minden Elstir-festményt. Van
köztük jó, van rossz is. De soha sincs híján a tehetségnek. S be kell vallani,
amiket vettem, igen ritka szépségűek.
– Oriane, ebben a zsánerben ezerszer jobban szeretem Vibert[431] kis
tanulmányát, amit az Akvarellisták Kiállításán láttunk. Ha úgy tetszik,
semmi, az egész elfér a tenyerünkben, de rendkívül kifejező: az a keszeg,
piszkos misszionárius, azzal a kényes prelátussal, aki a kiskutyájával
játszik, egész kis költemény, tele finomsággal s még mélységgel is.
– Azt hiszem, ismeri Elstirt – mondta a hercegnő felém fordulva. – Mint
ember igen kellemes.
– Értelmes – szólt a herceg –, az ember csak bámul, ha beszél vele, hogy
a képei olyan közönségesek.
 – Több mint értelmes, eléggé szellemes is – mondta a hercegnő, a
hozzáértő szakavatott és élveteg arckifejezésével.
– Nem kezdett önről egy portrét festeni, Oriane? – kérdezte a pármai
hercegnő.
– De igen, rákvöröset – felelte Guermantes-né –, de ez nem is fogja
megörökíteni a nevét. Szörnyűség, Basin össze akarta tépni.
Ezt a mondatot Guermantes-né már többször is elmondta. De máskor az
értékelése másmilyen volt. „Nem szeretem a képeit, de egyszer régen egy
szép arcképet festett rólam.” Az egyik ítélete rendesen azokhoz szólt, akik
az arcképéről beszéltek neki, a másik meg azokhoz, akik nem beszéltek
róla, s akikkel tudatni akarta a kép létezését. Az első ítéletét a kacérság, a
másikat a hiúság sugallta.
– Egy ilyen szörnyűséget csinálni az arcképéből! De akkor az nem
arckép, hanem hazugság: én igaz, hogy alig tudok bánni az ecsettel, de ha
önt festeném, ha csak utánoznám, amit látok, remekművet festenék –
mondta naivul a pármai hercegnő.
– Valószínűleg úgy lát, ahogy én látom magam, vagyis minden kellem
nélkül – mondta Guermantes-né melankolikus, szerény és egyben kacér
tekintettel, ami legalkalmasabbnak tetszett neki, hogy másnak lássák, mint
amilyennek Elstir mutatta.
– Ez az arckép biztosan igen tetszik Gallardonnénak – mondta a herceg.
– Talán azért, mert nem ért a festészethez? – kérdezte a pármai
hercegnő, aki tudta, hogy Guermantes-né mélyen megveti az
unokatestvérét. – De, ugye, igen jó teremtés? – A herceg mélyen meglepett
arcot vágott.
– De Basin, kérem, nem látja, hogy őfensége gúnyolódik? (a fenség nem
is gondolt rá). Éppen olyan jól tudja, mint maga, hogy a kis Gallardonné
igazi méregkeverő – folytatta a hercegnő, akinek a szótára a régi
kifejezésekre szorítkozva oly ízes volt, mint a Pampille élvezetes
könyveiben felfedezhető ételek, de amelyek a valóságban igen ritkák, s
amelyekben arról olvashatunk, hogy a kocsonyák, a vaj, a lé, a gombóc
még változatlanul jóízűek, nem keverik össze semmivel, s még a sót is a
bretagne-i mocsarak sómezőiről hozatják: a szavak hangsúlyán,
megválasztásán érezni lehetett, hogy a hercegnő beszédének alapja
egyenesen Guermantes-ból jött. A hercegnő ebben aztán alaposan
különbözött unokaöccsétől, Saint-Loup-tól, akit szinte elöntött a sok új
gondolat és kifejezés; amikor már megzavarnak bennünket Kant eszméi és
Baudelaire nosztalgiája, nehéz dolog IV. Henrik jóízű franciaságával írni,
úgyhogy a hercegnő tiszta nyelve az elhatárolás jele is volt, és őbenne az
értelem és az érzés zárva maradt minden újdonság elől. Guermantes-né
szelleme még ilyenkor is tetszett nekem, éppen azáltal, ami kimaradt
belőle (ami épp az én gondolatvilágomat alkotta), s mindazért, amit
ezáltal meg tudott őrizni, a hajlékony testek csábító erőteljességét, amit
semmiféle kimerítő gondolat, semmiféle lelki nyugtalanság vagy
szorongás nem gyengített. Szelleme, amely rég az enyém előtt
formálódott, egyet jelentett előttem a tengerparti kis fiatal lánybanda
magatartásával. Guermantes-né, akit megszelídített és megfékezett a
szeretetreméltóság, a szellemi értékek iránt való tisztelet, a Combray
környéki arisztokrácia egy kegyetlen kislányának erejét és vonzását
jelentette számomra, aki gyermekkora óta lovagolt, eltörte a macskák
gerincét, kitolta a házinyulak szemét, s ugyanúgy lehetett volna,
ugyanolyan eleganciával, jó pár évvel ezelőtt, Sagan herceg legragyogóbb
barátnője, mint ahogy az erény mintaképe maradt. Csak képtelen volt
megérteni, amit kerestem benne – a Guermantes név vonzóerejét – s azt a
keveset, amit találtam benne, Guermantes-nak egy kis provinciális
maradékát. Kapcsolataink egy félreértésen alapultak, amely hamarosan
megnyilvánult, mihelyt az én hódolatom, ahelyett, hogy ahhoz a
viszonylagosan felsőbbrendű nőhöz szólt volna, akinek hitte magát, annak
a közepes nőnek szólt, aki önkéntelenül ugyanazt a vonzóerőt árasztotta.
Ez a félreértés természetes és mindig fennáll egy álmatag fiatalember és
egy nagyvilági nő között, de amely a fiatalembert mélyen felkavarja, míg
fel nem ismeri képzelőerejének természetét, és nem nyugszik bele azokba
a ki nem kerülhető csalódásokba, amelyek az emberek részéről érik, mint
a színházban, az utazásban és még a szerelemben is.
Guermantes úr, miután kijelentette (Elstir spárgái alkalmával meg azok
után, amelyeket a töltött csirkét követően tálaltak fel), hogy a zöld
spárgák, amelyek szabadon nőnek, s amelyek, mint oly mulatságosan
mondja az a kedves szerző, aki E. de Clermont-Tonnerre-nak nevezi
magát, „nem olyan meglepően kemények, mint társaik”, s tojással a
legjobbak. „Ami az egyiknek tetszik, a másiknak nem, és vice versa –
felelte Bréauté úr. – Kantonban, Kínában nincs finomabb étel, mint a
sármányos rántotta teljesen rothadt tojásból.” Bréauté úr, aki egy
tanulmányt írt a mormonokról, amely a Revue des Deux Mondes-ban
jelent meg, csak a legarisztokratikusabb társaságokba járt, s ezek közül is
csak azokba, amelyeknek az volt a hírneve, hogy tagjai igen műveltek. Ily
módon jelenléte, pláne, ha állandó volt egy hölgynél, azt jelentette, hogy
az illetőnek igazi szalonja van. Azt állította, hogy gyűlöli a nagyvilágot, s
külön biztosított minden hercegnőt, hogy csak szelleme és szépsége miatt
keresi fel. Persze minderről meg is volt győződve. Ahányszor csak
valóságos kínszenvedés után nyugodott bele abba, hogy elmenjen a pármai
hercegnő egy nagy estélyére, mindannyiukat összehívta, hogy bátorítsák,
és így végül úgy látszott, hogy csak egy meghitt körben jelenik meg. Hogy
értelmiségi hírneve túlélje a nagyvilágiságát, a Guermantes szellem
néhány irányelvét alkalmazva, hosszú tudományos utazásokat tett elegáns
hölgyekkel a bálok idején, s amikor egy sznob egyéniség, akinek, persze,
még nem volt meg a nagyvilági helyzete, kezdett mindenhová járni, ő
kitartó makacssággal nem akarta az illetőt megismerni, s nem engedte
magát bemutatni neki. A sznobok iránt való gyűlölete saját sznobságából
származott, de így elhitette a naivakkal, vagyis úgyszólván mindenkivel,
hogy ő nem sznob.
– Babal mindig mindent tud! – kiáltott fel Guermantes hercegnő. –
Kedvesnek találom az oly országot, ahol biztos lehetünk benne, hogy
tejárusunk jó rothadt tojásokat ad el a nagy üstökös évéből. Szinte látom
magam, hogyan mártogatom benne a vajazott kenyérszeletkéket. Meg kell
hogy mondjam, ez némelykor Madeleine néninél (Villeparisis-né) is
megtörténik, hogy rothadó dolgokat tálalnak fel, még tojást is (s mivel
Arpajonné felkiáltott), de igen, Phili, éppoly jól tudja, mint én. A csirke
már benne van a tojásban. Nem is tudom, honnan van annyi esze, hogy oly
ügyesen tartja magát fenn benne. Nem rántotta kerül az asztalra, hanem
valóságos baromfiól, de legalább nem nevezik meg az étlapon. Igaza volt,
hogy nem jött oda vacsorázni tegnapelőtt, karbolsavas tengeri hal volt!
Mintha nem is étkezőasztal lett volna, hanem fertőző betegasztal. Norpois,
igazán, a hűségét hősiességgé fokozza: kétszer is vett belőle!
– Láttam önt nála a minap, mikor néném jól rápirított Bloch úrra –
mondta Guermantes úr (és hogy még idegenebbé tegye a zsidó nevet,
Bloch ch-ját nem k-nak ejtette, hanem mint a német ich-jét) –, aki azt
mondta, már nem tudom, melyik poétáról, hogy felséges. Châtellerault
hiába rugdalta Bloch úr lábszárát, ez nem értette, mit akarnak vele, s azt
hitte, unokaöcsém lábművelete annak a fiatal hölgynek szólt, aki mellette
ült (e pillanatban Guermantes úr kissé elpirult). Nem gondolt rá, hogy
bosszantja nénémet örökké záporozó „felséges” jelzőivel. Szóval,
Madeleine néni, aki nem tesz lakatot a szájára, ezt válaszolta neki: „Hát
akkor, uram, mi marad Monsieur de Bossuet-nek?” (Guermantes úr azt
hitte, hogy egy híres névhez igen illik a régimódi Monsieur és de.) Így
aztán Bloch úr jól megkapta a magáét.
– És mit felelt ez a Bloch úr? – kérdezte szórakozottan Guermantes-né.
– Ah, biztosítom, hogy Bloch úrnak sem kellett több, sietve elinalt, talán
még most is szalad.
– Igen, igen, most már jól emlékszem, láttam önt azon a napon –
mondta hangsúlyozottan Guermantes-né felém fordulva, mintha az ő
emlékezése énrám igen hízelgő volna. – Nénémnél mindig nagyon
érdekes. Azon az estén is, amikor önnel találkoztam, meg akartam
kérdezni, hogy az az öreg úr, aki elment mellettünk, François Coppée volt-
e? Ismernie kell ezeket a neveket – mondta őszinte irigységgel, merthogy
„költői” kapcsolataim voltak, másrészt szeretetreméltóságból, hogy még
többet számítsak vendégei szemében, ha már olyan jártas vagyok az
irodalomban. Felvilágosítottam a hercegnőt, hogy Villeparisis-né estélyén
egyetlen híres embert sem láttam. „Micsoda! – mondta szelesen
Guermantes-né, bevallva ezzel, hogy tisztelete az írók iránt s a nagyvilági
megvetése sokkal felületesebb volt, mint ahogy elárulta s talán, mint
ahogy hitte –, micsoda! Nem volt ott nagy író? Meglepő, hiszen olyan
furcsa alakok voltak ott!”
 Igen jól emlékeztem erre az estére egy teljesen jelentéktelen kis eset
miatt. Villeparisis-né bemutatta Blochot Alphonse de Rothschild
feleségének, de barátom nem hallotta jól a nevet, s abban a hitben, hogy
egy idős, kissé bolond angol nővel van dolga, csak egyszótagú szavakkal
felelt az egykori szépség bőséges szóáradatára, de amikor Villeparisis-né
bemutatva a hölgyet egy másik vendégnek, s ezúttal igen érthetőn ejtette
ki a nevét: „Alphonse de Rothschild bárónő”, akkor aztán oly erővel és
egyszerre rohanta meg Blochot a nagy gazdagság meg a tekintély ezernyi
gondolata (amelyeket egyébként óvatosan kellett volna adagolni), hogy
majd szétpattant a feje tőle, mintha hirtelen egy szívrohamot kapott volna,
s a kedves öreg hölgy jelenlétében így kiáltott fel: „Ha tudtam volna!”, s e
kiáltás ostobasága nyolc napig nem hagyta aludni. Bloch e kijelentése nem
volt érdekes, de én mint annak a bizonyítékára emlékeztem, hogy olykor
az életben, egy kivételes izgalom hatására, kimondjuk, amit gondolunk.
– Azt hiszem, Villeparisis-né nem egészen... erkölcsös – mondta a
pármai hercegnő, aki tudta, hogy többen nem mennek a hercegnő
nagynénjéhez, s azok után, amiket Oriane mondott, látta, hogy erről
szabadon beszélhet. De mikor észrevette, hogy Guermantes-né nem
helyesli a véleményét, hozzátette:
– De hát ezen a fokon a műveltség és az okosság mindent elfelejtet.
– Kár, hogy úgy vélekedik a nénémről, mint az emberek általában –
felelte a hercegnő –, mert ez bizony egészében igen hamis. Éppen azt
mondta Mémé is, tegnap este. (Elpirult, egy nekem ismeretlen emlék
homályosította el a tekintetét. Feltételeztem, hogy Charlus úr arra kérte,
ne hívjon meg engem, mint ahogy Robert-ral arra kéretett, hogy ne menjek
Oriane-hoz. Viszont az volt a benyomásom, hogy annak a pírnak –
egyébként számomra érthetetlen –, amely a herceg arcát borította el,
mikor egy pillanatig testvéréről beszélt, más oka lehetett.) Szegény
néném! Örökké azt fogják mondani róla, amit a rég elmúlt idők egyik
előkelő hölgyéről, aki híres volt ragyogó szelleméről és kicsapongásairól;
pedig nincs nála polgáribb, szolidabb, színtelenebb szellem. A művészetek
pártfogójának tartják, pedig ez csak annyiban igaz, hogy kedvese volt egy
nagy festőnek, aki sosem tudta megértetni vele, milyen is az igazi
festmény; s ami az életét illeti, nemhogy erkölcstelen lett volna, hanem
annyira a házasságra termett, annyira házas természetű, hogy miután nem
tudta megtartani a férjét, aki egyébként gazember volt, mindig oly
viszonya volt, amelyet olyan komolyan vett, mint egy törvényes
kapcsolatot, ugyanolyan sértődékenységekkel, ugyanolyan
torzsalkodásokkal, ugyanazzal a hűséggel. Figyelje meg, olykor ezek a
kapcsolatok egyúttal a legőszintébbek, úgyhogy végső eredményként több
a vigasztalan szerető, mint a vigasztalan férjek.
– De azért, Oriane, nézze csak sógorát, Palamède-et, akiről épp az imént
beszélt; nincs olyan szerető, aki azt remélhetné, hogy annyira megsirassák,
mint ezt a szegény jó Charlusnét.
– Ah – felelte a hercegnő –, engedje meg Fenséged, hogy más
véleményen legyek. Nem mindenki szeretné, ha ugyanúgy siratnák meg,
mindenki másképp szereti.
– No de a halála óta Palamède egész kultuszt űz belőle. Igaz, hogy a
halottakért sokszor olyasmit teszünk, amit nem tettünk volna az élőkért.
– Először is – felelte Guermantes-né álmatag hangon, amely ellenkezett
gúnyolódó szándékával – elmegyünk a temetésére, amit sosem teszünk az
élőkért! (Guermantes úr kajánul elmosolyodott, Bréauté úrra nézve, hogy
vele együtt nevessen a hercegnő szellemességén.) De bevallom őszintén –
folytatta Guermantes hercegnő –, hogyha szeretnék egy férfit, nem
kívánnám, hogy úgy sirasson meg, ahogyan sógorom teszi.
A herceg arca elsötétedett. Nem szerette, ha felesége összevissza
ítélkezik, főképp ha Charlusról volt szó. „Nagyon akadékoskodó, Oriane.
Mindenki épült a gyászán”, mondta egészen érdes hangon. De a hercegnő
úgy bánt férjével, mint a vakmerő idomítók, vagy mint akik egy bolonddal
élnek s nem félnek tőle, ha felbosszantják:
– Hát persze, nem, mit is képzel, nem mondom, nagyon is épületes a
gyásza, mindennap kimegy a temetőbe s elmondja neki, hányan voltak
nála ebédre, rettentően sajnálja, de mint egy rokont, mint egy nagyanyát,
mint egy nővért. Egy férj nem így gyászolja a feleségét. Igaz, hogy
mindketten szentek voltak, ami sajátossá teszi a gyászt. (Guermantes úr,
akit egyre jobban bántott felesége fecsegése, ijesztő mozdulatlansággal
szögezte rá haragvó tekintetét.) Nem mintha rosszat akarnék mondani
erről a szegény Méméről, aki, csak úgy mellékesen mondom, ma este nem
volt szabad – folytatta a hercegnő –, és elismerem, hogy mindenkinél jobb,
elragadó, tele finomsággal, oly szíve van, ami ritkaság általában a
férfiaknál, Mémének női szíve van!
– Képtelenség, amit mond – szakította félbe élénken Guermantes úr –,
Mémében nincs semmi nőiesség, senki sem férfiasabb őnála.
– De hát egy szóval sem mondom, hogy csak egy kicsit is nőies.
Legalább értse meg, mit beszélek – válaszolta a hercegnő. – Ah, ha ő azt
hiszi, hogy a testvérét támadják... – tette hozzá a pármai hercegnő felé
fordulva.
– De hát ez igen kedves, és jólesik hallani. Nincsen szebb két szerető
testvérnél – mondta a pármai hercegnő, mint ahogy sokan mondanák a
népből, mert tartozhatunk vérbelileg egy hercegi családhoz, de azért nem
szakadunk el a népi gondolkodástól.
– Ha már a családjáról beszélünk, Oriane – szólt a pármai hercegnő –,
tegnap találkoztam unokaöccsével, Saint-Loup-val; azt hiszem, egy
szívességet szeretne kérni magától.
Guermantes herceg összeráncolta jupiteri szemöldökét. Ha már egyszer
ő nem szeretett szívességet tenni, azt akarta, hogy a felesége se tegyen,
tudva, hogy ez ugyanazt jelenti, s hogy akik csak a hercegnőhöz fordulnak
kérésükkel, emezek is mindkettőjüket terhelik, éppúgy, mintha csak hozzá,
a férjhez fordulnának.
– Miért nem kérte tőlem ő maga? – válaszolta Oriane. – Tegnap itt
maradt két óra hosszat, s a jó ég tudja, milyen unalmas tud lenni. Nem
volna butább másoknál, ha volna annyi esze, mint annyi nagyviláginak,
hogy buta tud maradni. Csakhogy nála borzasztó ez a tudálékos máz.
Nyitott szemmel, értő szemmel akarja nézni a világot... fogékony
mindenre, érteni akar mindent. Ahogy Marokkóról beszél, borzalom.
– Nem akar oda visszatérni Rachel miatt – mondta Foix herceg.
– De hiszen szakítottak – vágott közbe Bréauté úr.
– Oly kevéssé szakítottak, hogy két nappal ezelőtt a hölgyet Robert
legénylakásán találtam; nem látszottak haragban lenni, biztosíthatom –
felelte Foix herceg, aki szívesen terjesztette azokat a híreket, amelyek
útjában állnának Robert házassági tervének, s különben is, a herceget
tévedésbe ejthette egy alapjában már elmúlt viszony időleges fellángolása.
– Ez a Rachel beszélt önről, láttam futólag ma reggel a Champs-
Élysées-n, kicsit könnyelmű és csapongó, ahogy mondaná, vagyis akit
kitartottnak neveznek, afféle „kaméliás hölgy”, persze csak képes
értelemben. (Ezt Von herceg mondta, mutatni akarva, hogy jól ismeri a
francia irodalmat és a párizsi árnyalatokat.)
– Éppen Marokkóról volt szó... – kiáltott fel a pármai hercegnő,
megragadva gyorsan ezt az alkalmat.
– Mit akarhat Marokkóval? – kérdezte szigorúan Guermantes herceg. –
Ő is jól tudja, hogy Oriane nem tehet semmit e tekintetben.
– Azt hiszi, ő találta fel a stratégiát – folytatta Saint-Loup-ról
Guermantes-né –, amellett lehetetlen szavakat talál a legjelentéktelenebb
dolgokra, ami nem akadályozza benne, hogy tintapecséteket ne ejtsen a
leveleire. A minap azt állította, hogy felséges krumplit evett, és hogy
sikerült bérelnie egy felséges páholyt.
– Latinul beszél – duplázott rá a herceg.
– Hogyhogy latinul? – kérdezte a fenség.
– Becsületszavamra mondom! Kérdezze meg, Fenség, Oriane-tól,
túlzok-e.
– De mi az hogy, Fenség, a minap egyetlen lélegzettel azt mondta egy
mondatban: „Nem ismerek meghatóbb példát a Sic transit gloria
mundi[432]-ra” ezért idézhetem ezt a mondatot Fenségednek, mert
számtalan kérdésünkre s még nyelvészekkel is konzultálva, végre
megfejthettük, de Robert ezt egy lélegzetre mondta, alig tudtuk
megkülönböztetni, mi benne latin és mi francia; olyan volt Robert, mint a
Képzelt beteg valamelyik figurája! S mindezt az osztrák császárné halála
alkalmából mondta!
– Szegény asszony! – kiáltott fel őfensége. – Milyen elbűvölő teremtés
volt!
– Igen – felelte Oriane –, kissé bolond, kicsit esztelen, de amellett igen
jó teremtés volt, kedves, szeretetre méltó bolond, csak azt nem értettem
meg soha, miért nem rendelt jól tartó protézist, az övé mindig lecsúszott a
mondatai végén, s kénytelen volt megszakítani őket, nehogy még lenyelje
a protézisét.
– Ez a Rachel beszélt önről, azt mondta, hogy a kis Saint-Loup imádja
önt, jobban szereti, mint őt, Rachelt – szólt hozzám Von herceg úr,
miközben kettő helyett falt, rózsaszínű, nevető arccal, örökösen
csillogtatva minden fogát.
– De akkor meg féltékeny rám s egyenesen gyűlölni fog – válaszoltam.
– Dehogy, csupa jót mondott önről. Foix herceg barátnője talán
féltékenyebb lenne, ha helyette önt kedvelné. Nem érti? Jöjjön el velem,
akkor majd mindent megmagyarázok.
– Nem tehetem, Charlus úrhoz megyek tizenegy órakor.
– Nini, tegnap arra kért, jöjjek hozzá vacsorára, de hogy ne jöjjek hozzá
háromnegyed tizenegy után. De ha hozzá akar menni, jöjjön velem a
Théâtre-Français-ig, az ott van a periférián – szólt a herceg, bizonyosan
abban a hitben, hogy ez a szó „közelséget” vagy talán „központot” jelent.
De az a tágra nyílt szeme a szép piros arcában egy kissé megijesztett, s
visszautasítottam azzal, hogy egy barátom jön értem. Ezt a választ nem
éreztem sértőnek. A hercegre, úgy látszik, más benyomást tehetett, mert
soha többé nem szólt hozzám.
– Épp mennem kell a nápolyi királynéhoz, mily nagy lehet a fájdalma –
mondta a pármai hercegnő, vagy legalábbis ezt hallottam. Nem érthettem
tisztán a szavait, ugyanis közben Von herceg szólt hozzám, igaz, eléggé
halkan beszélt, mert biztosan félt, ha hangosabban szól, még megértheti
Foix úr.
– Ah, dehogyis – felelte Oriane –, azt hiszem, semmi fájdalmat sem
érez.
– Semmit? Már megint túloz, Oriane – mondta Guermantes úr, a parti
szikla szerepében, amely a hullámnak ellenállva, arra kényszeríti, hogy
még magasabbra szórja gyöngyöző, habos taraját.
– Basin még jobban tudja, mint én, hogy az igazat mondom – felelte a
hercegnő –, de azt hiszi, kénytelen szigorú arcot vágni a kegyed jelenléte
miatt, s attól fél, hogy Fenségedet megbotránkoztatom.
 – Ó, nem, dehogy, sőt, kérem – felelte a pármai hercegnő, félve, hogy
miatta még elrontanák Guermantes hercegnő elbűvölő szerdáit, ezt a tiltott
gyümölcsöt, amelyet még a svéd királynénak sem volt joga megízlelni.
– De hiszen Basinnak felelt, mikor Basin azt mondta neki banálisan
bánatos arccal: „De a királyné gyászban van, vajon kiért? Nagy fájdalom
ez Felségednek?” „Nem, ez nem nagy gyász, ez kis gyász, egészen kis
gyász, a nővéremért.” Az igazság az, hogy a dolog tetszik neki, Basin ezt
igen jól tudja, aznap hívott meg bennünket egy estélyére s nekem két
gyöngyöt is adott. Szeretném, ha mindennap elveszítené egy nővérét!
Nem, nem siratja nővére halálát, hangosan nevet rajta. Valószínűleg azt
mondja, mint Robert, hogy Sic transit, mit tudom én – tette hozzá
szerényen, holott igen jól tudta.
Egyébként Guermantes-né csak szellemeskedett ebben az egész
dologban, mégpedig igen hamisan, mert a nápolyi királyné, akár az
alençoni hercegnő, aki szintén tragikus módon halt meg, igen jószívű
teremtés volt, s őszintén megsiratta az övéit. Guermantes-né nagyon is jól
ismerte ezeket a nemes bajor nővéreket, hiszen unokanővérei voltak, jól
tudhatta tehát mindezt.
– Nem akart visszatérni Marokkóba – mondta a pármai hercegnő, újból
belekapaszkodva Robert-nak a nevébe, mely névvel Guermantes-né
akaratlanul a segítségére volt. – Azt hiszem, ön jól ismeri Monserfeuil
tábornokot.
– Igen felületesen – felelte a hercegnő, aki pedig meghitt barátja volt e
tisztnek. A pármai hercegnő megmagyarázta, mit akar Saint-Loup.
– Hát, istenem, hogyha látom... Lehet, hogy találkozom vele – felelte
Oriane, hogy ne lássék, mintha visszautasítaná a kérelmet. Guermantes-né
ugyanis, mihelyt felmerült, hogy kérni kellene tőle valamit, mindig úgy
tett, mintha Monserfeuil tábornokkal való kapcsolatai hirtelen
meggyöngültek volna. De ez a bizonytalanság még nem volt elég a
férjének, aki félbeszakította Oriane-t:
– Jól tudja, hogy nem találkozik vele – mondta –, aztán meg két dolgot
is kért tőle, s egyiket sem tette meg. A feleségemnek az a szenvedélye,
hogy mindenkinek a segítségére legyen – folytatta egyre dühösebben, hogy
kényszerítse őfenségét kérése visszavonására, de úgy, hogy azért ne
kételkedhessen Oriane szeretetreméltóságában, s hogy a pármai hercegnő
csak az ő, a herceg jellemét okolja, amely igazán szeszélyes volt. – Robert
azt tehetné, amit akar, Monserfeuil tábornokkal. Csakhogy, mert nem
tudja, mit akar, a mi közbenjárásunkat kéri, mert tudja, ez a legjobb módja
kérése eredménytelenségének. Oriane máris túl sokat kért ettől a
Monserfeuil-től. Ha most megint hozzá fordulna, a tábornoknak minden
oka megvolna rá, hogy elutasítsa.
– Ah, ilyen körülmények között jobb, ha a hercegnő nem tesz semmit –
mondta a pármai hercegnő.
– Hát persze – fejezte be a herceg.
– Szegény tábornok, megint megbukott a választáson – mondta a pármai
hercegnő, hogy más témára térjen át.
– Ó, nem komoly, csak hetedszer – szólt a herceg, akinek le kellett
mondania a politikáról, s szerette, ha másoknak is hasonló balsikere volt a
választásokon.
– Megvigasztalódott a feleségével, akit újabb gyermekkel ajándékozott
meg.
– Micsoda! Szegény Monserfeuil-né megint másállapotos! – kiáltott fel
a pármai hercegnő.
– De még mennyire – felelte Oriane –, ez az egyetlen kerület, ahol a mi
tábornokunknak mindig csak sikerei vannak.

Később sem szünetelt soha a folytonos meghívás, ha csak pár vendéggel

is, azokra az ebédekre-vacsorákra, amelyeknek meghívottjait régente úgy
képzeltem, mint a Sainte-Chapelle apostolait. Valóban úgy gyűltek itt
össze, mint az első keresztények, nemcsak hogy megosszák egymással a
földi táplálékot, amely itt egyébként kitűnő volt, hanem a szellemi
táplálékot is, mintha egy bizonyos társadalmi „Utolsó Vacsorán” vennének
részt; úgyhogy néhány vacsora után már tisztában voltam vendéglátóim
barátainak felfogásával és életszemléletével, akiknek a háziak oly
hangsúlyozott jóakarattal mutattak be (mintha már régóta atyailag
pártfogolnának engem), hogy mindnyájan kivétel nélkül meg voltak
győződve róla, hogy megbántanák a herceget és a hercegnőt, ha például
egy bált adnának és engem nem hívnának meg, miközben én pedig egyre
iszogattam azokból a finom borokból, amelyeket Guermantes-ék pincéi
őriztek, s eszegettem abból a sármányból, amely a herceg különböző
receptjei szerint készült, s amelyeket ő eszelt ki és módosított ügyesen.
Egyébként annak, aki több ízben került ehhez az allegorikus asztalhoz,
nem volt feltétlenül kötelező, hogy egyen a sármányból, Guermantes-ék
régi barátai eljöttek hozzájuk vacsora után, „fogvájásra”, mondta volna
Swann-né, anélkül, hogy várták volna őket, s talán egy csésze hársfateát
ittak a nagy szalon lámpafényében, nyáron pedig egy pohár narancslét a
kis négyszögű kert sötétjében. Guermantes-éknál sosem szolgáltak fel
mást nyáron, mint narancslét, az ilyen kerti délutánokon. Volt benne
valami rituális. Más frissítőt is felszolgálni hagyományellenes lett volna,
ahogy egy nagy Faubourg saint-germaini estély nem igazi estély, ha
színdarabra vagy muzsikára is sor kerül. Azt tartották rólam, hogy én csak
úgy, egyszerűen – még ha ötszázan vannak is – elmehetek látogatóba,
például, Guermantes nagyhercegnőhöz. Csodálták az én befolyásomat,
mert a narancslé mellé én még egy korsó sűrített cseresznyeszörpöt is
kaptam, vagy pedig körteszörpöt. Meg is haragudtam amiatt Agrigente
hercegre, aki olyan volt, mint azok az emberek, akik híján vannak minden
képzeletnek, de nem a mohóságnak, és nem győznek csodálkozni azon,
amit iszunk, s engedélyt kérnek, hogy megkóstolhassák. Ily módon
Agrigente herceg, csökkentve a nekem kínált ital mennyiségét, elrontotta
az örömömet. Mert ebből a gyümölcsléből sosincs elegendő ahhoz, hogy
igazán oltsa a szomjunkat. Az ember sosem tud betelni egy gyümölcs
színének ízzé való átalakulásával, amely sűrítmény formájában mintha a
virágzás idejére emlékeztetne. Bíborszínű, mint a tavaszi friss gyümölcs,
vagy színtelen és friss, mint a zefír a gyümölcsfák alatt, s a nedű minden
egyes cseppjét nemcsak ízlelgethetjük, de láthatjuk is, Agrigente herceg
pedig rendszeresen megakadályozott ennek az élvezetében. E
gyümölcslevek ellenére, a hagyományos narancslé éppúgy megmaradt,
mint a hársfatea. E szerény jelképekkel a társasági kapcsolat éppolyan
volt, mint máskor. Ebben Guermantes-ék barátai azért nyilván mégis
mások voltak, mint amilyennek először képzeltem őket, és ahogy
kiábrándító külsejük elhitette velem. Nem egy aggastyán a hercegnőnél, a
szokásos ital mellett, gyakran elég kevéssé szeretetreméltó fogadásban
részesült. Mégis szívesen jöttek mind, és nem sznobizmusból, mert hisz
oly magas rangúak voltak, amelynél már senki sem volt magasabb rangú;
sem a fényűzés szeretetéből: talán szerették, de egyszerűbb társasági
feltételek mellett hasonlóan fényeset ismerhettek volna, mert például
ugyanilyen estékért egy dúsgazdag pénzember és elragadó felesége még
azt a káprázatos vadászatot is feláldozták volna, amelyet két napig a
spanyol király tiszteletére óhajtottak rendezni. Lemondtak róla és így
aztán, csak úgy véletlenül beállítottak Guermantes-néhoz, hogy otthon
van-e. A társaság tagjai még csak abban sem lehettek biztosak, hogy
nézeteik teljesen megegyeznek-e a vendéglátóékéval, vagy hogy
különösen szívélyes fogadtatásban részesülnek-e ott; Guermantes-né
olykor a Dreyfus-ügyről, a Köztársaságról, a vallásellenes törvényekről,
sőt, halkan róluk magukról is, a hibáikról, gyenge jellegű társalgásaikról is
tett megjegyzéseket, ők ellenben úgy tettek, mintha észre sem vették
volna. Bizonnyal, ha itt megőrizték régi szokásaikat, ez a nagyvilági
ínyenc kifinomult nevelésének volt köszönhető, a megnyugtató, meghitt,
gördülékeny stílusú és tökéletes minőségű társasági élet hibátlan
ismeretének, amely keveretlen volt és hamisítatlan, s amelynek éppoly jól
ismerték az eredetét és a történetét, mint azok, akik felkínálták azt nekik, s
ebben ők még „nemesebbek” voltak, mint maguk is gondolták. Mármost a
vacsora után bemutatott vendégek közt véletlenül ott volt Monserfeuil
tábornok is, akiről a pármai hercegnő beszélt, s akiről Guermantes-né nem
tudta, bár szalonja állandó vendége volt, hogy ezen az estén is eljön.
Meghajolt előttem, mikor a nevemet hallotta, mintha a Legfelsőbb
Haditanács elnöke volnék. Azt hittem, hogy a hercegnő, egyszerűen híján
lévén a legelemibb szolgálatkészségnek, amiben a herceg, ha nem is
felesége iránti szeretetből, inkább ésszerű megfontolásból a cinkosa volt,
utasította vissza, hogy unokaöccsét Monserfeuil tábornoknak ajánlja. Sőt,
bűnös közönyt láttam benne, mikor megtudtam a pármai hercegnőnek
néhány elejtett szavából, hogy Robert táborhelye veszedelmes, s hogy
okos volna ezt megváltoztatni. De akkor háborított fel csak igazán
Guermantes-né gonoszsága, mikor a pármai hercegnő félénken azt
javasolta, hogy ő maga, saját nevében szól a tábornoknak, s a hercegnő
mindent megtett, hogy lebeszélje erről a fenséget.
– Fenség – kiáltott fel a hercegnő –, Monserfeuil-nek nincs semmi
szava, sem hatalma az új kormányban. Falra hányt borsó lenne az egész!
– Azt hiszem, meghallhat bennünket – suttogta a pármai hercegnő,
mintegy kérve Guermantes-nét, hogy beszéljen halkabban.
– Ne féljen, Fenség, süket, mint egy ágyú – felelte Guermantes-né, és
egy cseppet sem halkította a hangját, amelyet a tábornok kitűnően hallott.
– Azt hiszem ugyanis – mondta a fenség –, hogy Saint-Loup nincs
valami biztonságos helyen.
– És aztán – felelte a hercegnő –, nincs sem jobb, sem rosszabb helyen,
mint bárki más, azzal a különbséggel, hogy ő kérte az odahelyezését. És
aztán meg nem is veszélyes hely; különben, gondolhatná, hogy törődnék
vele. Beszéltem volna Saint-Joseph-fal vacsora közben. Ő befolyásosabb
és fáradhatatlan! De amint látja, ő már elment. Egyébként ez kevésbé
kényes lenne, mint Monserfeuil-jel, akinek három fia van Marokkóban, és
aki nem akarta onnan elhelyeztetni őket; ezzel érvelve kitérhetne kérésünk
elől. Ha Fenséged ragaszkodik hozzá, beszélek Saint-Joseph-fal... ha
látom, vagy Beautreillis-vel. De ha nem látom őket, akkor se sajnálja
nagyon Robert-t. Nemrég megmagyarázták, hol van az állomása. Azt
hiszem, sehol sem lenne jobb helyen, mint ott.
– Milyen szép virág, sosem láttam még ilyet; csak magánál, Oriane,
látunk ilyen csodákat! – mondta a pármai hercegnő, aki, tartva tőle, hogy
Monserfeuil tábornok hallhatta a hercegnőt, próbált a társalgáson
változtatni. – Felismerem azt a növényfajtát, amelyet szemem láttára
festett Elstir.
– Örülök, hogy ennyire tetszik; csakugyan gyönyörűek, nézze a kis
bársonyos, mályvaszínű pártájukat; de ahogy előfordul igen csinos és jól
öltözött személyekkel is, csúnya neve van és rossz szaga. Mégis igen
szeretem. Csak azt sajnálom egy kissé, hogy hamarosan meghal mind.
 – De hiszen cserépben van, nem vágott virág – mondta a fenség.
– Nem, bizony – felelte a hercegnő nevetve –, de ez nem jelent semmit,
ugyanis mindannyi dáma. Olyanfajta növény ez, ahol a férfiak és a nők
nincsenek egymással kapcsolatban. Olyan vagyok, mint akinek nőstény a
kutyája. Egy férj kellene a virágaimnak. Másképp nem lesz utóduk!
– Milyen különös. De hát akkor a természetben...
– Igen, vannak rovarok, amelyek elősegítik a házasságot, mint az
uralkodóházak között a megbízottak, anélkül, hogy a jegyesek egyszer is
látták volna egymást. Épp ezért esküszöm, lelkére kötöm a lakájomnak,
hogy a növényt, amennyire csak lehet, tegye mindig az ablakba, hol az
udvar, hol a kert felől, abban a reményben, hogy eljön az a
nélkülözhetetlen rovar. De hát ez csak a véletlenen múlik! Gondolja csak,
annak a rovarnak találkoznia kellene egy ugyanilyen fajtájú, de más nemű
virággal, és arra is gondolnia, hogy utána ide látogasson, mihozzánk.
Eddig még nem jött el, s azt hiszem, hogy a növényem ma is méltó a
szüzek erénydíjára, bár bevallom, hogy egy kis erkölcstelenség inkább
kedvemre való volna. Olyan ez, tudja, mint ez a szép fa az udvaron,
meghal minden utód nélkül, mert igen ritka a mi vidékünkön. Itt a szél
vállalkozik a megtermékenyítés feladatára, de hát a kertfal kissé magas.
– Csakugyan – szólt Bréauté úr –, csak néhány centimétert kéne elvenni
a magasságából, az is elegendő volna. Ezek olyan műveletek, amelyekhez
érteni kell. Az a vaníliaíz, amely az előbb felszolgált kitűnő fagylaltban
volt, hercegnő, abból a növényből ered, amelynek vanília a neve. Ez
egyszerre hím- és nőnemű virágokat termel, de egy afféle kemény hártya
megakadályoz köztük minden érintkezést. Ezért sosem volt gyümölcse,
amíg egy fiatal néger, aki a Réunion-szigetről származik, s akit Albins-nak
hívnak, ami, mellesleg, eléggé komikus egy négernek, mivel a név fehéret
jelent, kitalálta, hogy egy apró kis ék segítségével össze lehet kötni az
elválasztott szerveket.
– Babal, maga isteni, mindent tud! – kiáltott fel a hercegnő.
– De Oriane, maga is sok mindenre tanított, amiről sejtelmem sem volt
– mondta a fenség.
 – Bevallhatom Fenségednek, hogy mindig Swann beszélt nekem
botanikai dolgokról. Olykor, ha untuk a teára vagy egy matinéra való
meghívást, elmentünk a környékre, és ő ott a virágok közötti rendkívüli
házasságokat mutatott, sokkal mulatságosabbakat, mint az emberek
közöttieket, fogadás és egyházi szertartás nélkül. Sosem volt időnk
messzebbre elmenni. Most, hogy már automobilunk is van, igazán
kellemes lenne. Csak, sajnos, közben ő még meglepőbb házasságot kötött,
ez pedig mindent megnehezít. Ó, Fenség, szörnyű dolog az élet, oly
dolgokat követünk el, amelyek eléggé bosszantók, s amikor végre
ismerünk valakit, akivel érdekes dolgokat láthatnánk, az meg Swann-féle
házasságot köt. Vagy le kell mondanom a botanikai sétákról, vagy egy
tisztességtelen perszónával kellene összejönnöm, én a két rossz közül az
elsőt választottam. Egyébként alapjában nem is kell olyan messze menni.
Úgy látszik, hogy az én csöpp kis kertemben, mégis fényes nappal is,
illetlenebb dolgok történnek, mint éjjel... a Bois de Boulogne-ban!
Csakhogy ezt észre sem vesszük, mert virágok közt ez igen egyszerűen
történik, az ember lát egy kis narancsszínű poresőt, vagy hogy egy igen
poros rovar vagy megszárítja a lábát, vagy pedig megmártózik ebben az
esőben, mielőtt rászáll egy virágra. S ezzel minden beteljesül!
– A komód, amelyen ez a cserepes virág áll, szintén remek bútordarab,
azt hiszem, empire – mondta a fenség, aki nemigen ismerte Darwin és
követői műveit, s nemigen értette Guermantes hercegnő tréfáinak
jelentését.
– Ugye, szép. Örülök, hogy Fenséged is szereti – felelte a hercegnő. –
Elsőrendű bútordarab. Megvallom, mindig imádtam az empire stílust, még
akkor is, amikor nem volt divatban. Emlékszem, hogy Guermantes-ban
összeszidott az anyósom, mert mondtam, hozzák le a padlásról azokat a
gyönyörű empire bútorokat, amelyeket Basin a Montesquiou-któl örökölt,
s amelyekkel bebútoroztam a tőlem lakott kastélyszárnyat.
Guermantes úr csak mosolygott. Pedig hát jól emlékezhetett, hogy a
dolgok egészen másképp történtek. De mivel Guermantes hercegnő
tréfálkozásai az anyósa rossz ízléséről hagyományos szokássá váltak az
alatt a rövid idő alatt, míg a herceg szerelmes volt a feleségébe, az iránta
való szerelmét túlélte bizonyos megvetés anyja alacsonyabb rendű
szelleme iránt, mely megvetés egyébként sok tisztelettel és ragaszkodással
párosult.
– Iénáéknál ugyanilyen karosszékek vannak Wedgwood-féle
berakásokkal, igen szépek, de jobban szeretem a magamét – mondta a
hercegnő éppoly pártatlan arccal, mintha egyik bútor sem volna az övé –;
egyébként elismerem, hogy olyan csodálatos darabjaik vannak, mint
amilyenek nekem nincsenek.
A pármai hercegnő nem szólt semmit.
– De igaz, Fenséged nem ismerheti a gyűjteményüket. Ó, egyszer
mindenképp el kell hozzájuk mennie énvelem. Egyike Párizs legszebb
dolgainak, valóságos eleven múzeum.
S mivel ez az ajánlat a hercegnő egyik legguermantes-ibb vakmerősége
volt, mivel az Iénák a pármai hercegnő szemében egyszerű bitorlók voltak,
a fiuk, akárcsak az övé, a guastallai herceg címét viselte, Guermantes-né,
mihelyt megkockáztatta ezt a kijelentését, egy cseppet sem tartotta vissza
magát, hogy ne vessen (oly erős volt benne az előszeretet a maga
eredetisége iránt a pármai hercegnővel való minden tisztelete ellenére) a
többi vendégre gúnyos és mosolygó pillantásokat. Azok is iparkodtak
mosolyogni, mosolyuk egyszerre volt ijedt, csodálkozó és főképp elbűvölt,
ha arra gondoltak, hogy tanúi Oriane „legújabbjának”, és majd
továbbadhatják „azon frissiben”. Csak félig voltak meglepve, mert tudták
jól, hogy a hercegnő megvet minden Courvoisier-féle előítéletet, csak
hogy ízesebbé és kellemesebbé sikeredjen az élete. Nem hozta-e össze az
utóbbi években Mathilde hercegnőt Aumale herceggel, aki a hercegnő
bátyjának írta azt a híres levelet: „Az én családomban minden férfi bátor,
és minden nő tisztességes”? Mármost, noha ezek a hercegek akkor is
ugyanazok a hercegek maradtak, ha látszólag elfelejtették, hogy azok,
Aumale herceg és Mathilde hercegnő olyan jól érezték magukat
Guermantes-nénál, hogy aztán később egymáshoz is jártak, azzal a
készséggel, hogy feledjék a múltat, ahogy XVIII. Lajos is tette, amikor
kinevezte miniszterének Fouchét, aki testvére halálára szavazott.
Guermantes-né ugyanilyen kapcsolatot tervezett Murat nagyhercegnő és a
nápolyi királyné között. De most a pármai hercegnő oly zavartnak látszott,
mint, teszem azt, Hollandia és Belgium koronájának örököse, vagyis az
orange-i herceg és a brabanti, ha bemutatták volna nekik Mailly-Nesle
urat, Orange hercegét és Charlus urat, Brabant hercegét. És akkor
Guermantes hercegnő, akit Swann és Charlus úr csak nagy nehezen
tanítottak meg az empire stílus szeretetére (jóllehet Charlus úr végleg
eldöntötte, hogy nem vesz tudomást az Iénákról), felkiáltott:
– Fenség, őszintén beszélek, nem mondhatom, milyen szépnek találná
mindazt! Bevallom, az empire stílus mindig nagy hatással volt rám. De az
Iénáknál ez igazán olyan, mint egy látomás. Ez a, hogyan is mondjam... az
egyiptomi hadjárat befolyása, aztán az ókor felidézése egészen a mi
napjainkig, mindaz, ami elárasztja a házainkat, a szfinxek, amelyek
odatelepednek a karosszékek lábaihoz, a kígyók, amelyek körültekerik a
fáklyatartókat, egy roppant Múzsa, aki egy kis gyertyatartót nyújt felénk,
hogy kártyázzunk, vagy aki nyugodtan felágaskodik a kandallóra, s
odakönyököl az ingaórára, s aztán ezek a pompeji lámpák, a hajó formájú
kis ágyak, amelyeket mintha a Níluson találtak volna, s ahonnan csak azt
várjuk, hogy Mózes is megjelenjen, s azok az ókori négyes fogatok,
amelyek az éjjeliszekrényeken száguldanak...
– Az ember nem ül kényelmesen az empire bútorokon – mondta csak
úgy találomra a fenség.
– Nem is – mondta a hercegnő mosolyogva –, de szeretem – folytatta
kitartóan –, ha rosszul ülök ezeken a mahagóni székeken, amelyeket
gránátszínű bársony vagy zöld selyem kárpitoz. Szeretem a harcosoknak
ezt a kényelmetlenségét, akik csak a curulisi[433] széket kedvelik, s akik a
nagy szalon közepén gúlába rakták a fegyvereket s egymásra halmozták a
babérkoszorúkat. Biztosítom, hogy az Iénáknál egy percig sem gondolunk
rá, hogyan ülünk, ha a falon freskó gyanánt egy óriási Győzelem figurát
látunk. A férjem nyilván rossz királypártinak tart, de hát nem vagyok
konzervatív gondolkodású, amint tudja, s biztosítom, hogy ezeknél az
embereknél megszeretjük a sok N-t és azt a tömérdek méhet. Istenem,
mivel a királyok elég hosszú idő óta nem nagyon kényeztettek el
bennünket hadi dicsőséggel, és hogy ezek a harcosok annyi koszorút
hoztak haza, hogy még a karosszékek karfájára is jutott belőlük, én ezt
határozottan pompának találom! Fenséged mégiscsak elmehetne oda
egyszer.
– Istenem, ha úgy gondolja – mondta a pármai hercegnő –, de
gondolom, nem lesz olyan könnyű.
– De Fenséged majd meglátja, hogy minden igen jól fog lezajlani. Ezek
igen derék emberek, nem is ostobák. Elvittük hozzájuk Chevreuse-nét –
tette hozzá a hercegnő, ismerve a példa hatalmát –, ő is el volt ragadtatva.
A fiuk is igen kellemes... Amit most mondok, nem nagyon illedelmes –
tette hozzá –, de van egy szobája s főképp egy ágya, ahol szívesen
aludnánk... őnélküle! Ami még kevésbé illendő, egyszer meglátogattam,
amikor beteg volt és ágyban feküdt. Az ágy szegélyét egy faragott,
hosszan elnyúló szirén díszítette, elragadó volt, farka gyöngyházból,
kezében lótuszfélékkel. Csak azt mondhatom – tette hozzá Guermantes-né,
meglassítva a beszédét, hogy még jobban kiemelje a szavait, amelyeket
mintha szép ajka mozgásával formált volna s hosszú és kifejező kezének
kecses mozdulataival, miközben a pármai hercegnőre szegezte szelíd és
mély tekintetét –, hogy körös-körül az a sok pálmalevél és az
aranykoszorú oly megható volt, hogy emlékeztetett Gustave Moreau
Fiatalember-ére... Fenséged biztosan ismeri a Fiatalember és a Halál
remekművét.
A pármai hercegnő, aki még a festő nevét sem ismerte, hevesen és
igenlően bólogatott és lelkesen mosolygott, hogy kifejezze csodálatát e
festmény iránt. De kifejező arcjátéka nem tudta helyettesíteni azt a
felvillanó fényt, amely hiányzik a tekintetünkből, amikor nem tudjuk,
tulajdonképp miről is akarnak beszélni velünk.
– Azt hiszem, csinos fiú, ugye? – kérdezte.
– Nem csinos, mert hasonlít egy tapírhoz. A szeme viszont kissé olyan,
mint egy lámpaernyőre festett Hortense királynéé. De valószínűleg azt
gondolta, hogy egy férfinak kissé nevetséges volna, ha hangsúlyozná ezt a
hasonlatosságot, s ezért ez a hasonlóság elmosódik kisuvickolt arcában,
ami kissé mamelukkifejezést ad neki. Az ember érzi, hogy a bőrápoló
minden reggel eljön hozzá. Swann – tette hozzá – mikor meglátogatta az
ágyban fekvő fiatal herceget, csodálkozott annak a szirénnek Gustave
Moreau Halál-ával való hasonlatosságán. De – tette hozzá most már
szaporán, de még mindig komolyan, hogy még jobban nevessenek – nem
kell nagyon megijednünk, mivel a hercegnek csak influenzája volt, és ma
már teljesen jól érzi magát.
– Igaz-e, hogy sznob? – kérdezte Bréauté úr rosszindulatú
arckifejezéssel s felvillanyozottan, s ugyanolyan pontos feleletet várva,
mintha azt kérdezte volna: „Azt hallottam, négy ujja van a jobb kezén,
igaz-e?”
– Is... tenem, n... em – felelte Guermantes-né, szelíden elnéző
mosollyal. – Talán egy kissé sznob látszólag, mivel igen fiatal, de
csodálnám, ha valóban az volna, mert jó eszű ember – tette hozzá, mintha
szerinte teljes összeférhetetlenség volna a sznobizmus és az ész között. –
Finom modorú, néha igen mulatságos – mondta még nevetve, ínyenc és
hozzáértő arccal, mintha valakinek a mulatságos voltáról szóló
megállapítás bizonyos vidámságot követelne, vagy mintha Guastalla
herceg ötletei épp akkor jutottak volna eszébe. – Egyébként mivel
nemigen fogadják, ezt a sznobizmust nem is gyakorolhatja – folytatta,
nem gondolva rá, hogy ezzel nem nagyon bátorítja a pármai hercegnőt.
– Azon tűnődöm, mit mond majd Guermantes nagyherceg, aki csak
Iénánénak nevezi, ha megtudja, hogy elmentem hozzá – szólt közbe a
pármai hercegnő.
– De még mennyire! – kiáltott fel Oriane rendkívüli elevenséggel –, hisz
tudja, mi adtuk Gilbert-nek (ma már ezt keservesen bánja!) azt az egész
empire stílű játéktermet, amelyet Quiou-Quiou-tól örököltünk, s amely
csodálatosan szép! Nálunk nem volt elég hely hozzá, pedig hát úgy
találom, hogy itt jobban hatott volna, mint őnála. Gyönyörű az egész, félig
etruszk, félig egyiptomi...
– Egyiptomi? – kérdezte a fenség, akinek az etruszk keveset jelentett.
– Istenem, egy kissé mind a kettő, Swann mondta ezt nekünk, el is
magyarázta, de hát tudja, én csak egy szegény tudatlan nő vagyok. És
aztán, Fenség, azt is meg kell mondanom, hogy az empire stílusú
Egyiptomnak semmi köze az igazi Egyiptomhoz, sem a rómaiaknak a régi
rómaiakhoz, sem Etruriának...
– Igazán?! – mondta a fenség.
– Bizony, ez olyan, mint amit XV. Lajos-korabeli viseletnek neveztek a
Második Császárság idején, Anna de Mouchy vagy a kedves Brigode
anyjának az ifjúkorában. Basin az imént Beethovenről beszélt. Nemrég
játszottak valamit tőle, egyébként egy igen szép darabot, bár kissé rideg
volt, amelyben van egy orosz téma. Megható, ha meggondoljuk, hogy ezt
orosznak hitte. Ugyanígy a kínai festők azt hitték, Bellinit másolják.
Egyébként még ebben az országban is, ahányszor valaki a dolgokat egy
kissé új módon szemléli, az emberek négynegyede egy cseppet sem látja
megfelelően, amit mutatnak nekik. Legalább negyven év kell hozzá, hogy
eljussanak a megértéséhez.
– Negyven év! – kiáltott fel a fenség rémülten.
– Igen, annyi – folytatta a hercegnő, egyre többször adva a szavainak
(amelyek majdnem az én szavaim voltak, mert épp előtte hangoztattam
egy hasonló gondolatot) olyanfajta nyomatékot, amit nyomtatásban
„kurzívval” szednek –, bizony, az értő amolyan elszigetelt jelenség, az első
egy olyan fajtából, amely még nem is létezik, de amely egyre gyakoribb
lesz, egy olyan egyéniség, akinek bizonyos érzéke van, ami korának
emberfajtájából hiányzik. Nem idézhetem önmagamat, mert én,
ellenkezőleg, mindjárt kezdetben szerettem minden érdekes
megnyilvánulást, bármily újak voltak is. De szóval, minap a
nagyhercegnővel együtt voltam a Louvre-ban, s elmentünk Manet
Olympiá-ja előtt. Ma már senki sem csodálkozik rajta. Olyan, mintha
Ingres-től való volna! Pedig hát a jó ég tudja, mennyit kellett harcolnom
ezért a képért, amelyet egyáltalán nem szeretek, de amely igazi festőtől
való. A helye talán mégsem egészen a Louvre.
– Jó egészségben van a nagyhercegnő? – kérdezte a pármai hercegnő,
aki ezerszer jobban ismerte a cár nagynénjét, mint Manet modelljét.
– Igen, beszéltünk is önről. Alapjában – folytatta a hercegnő, aki
ragaszkodott a témájához – az az igazság, hogy, mint sógorom, Palamède
mondja, minden embert mintha egy idegen nyelv fala választana el a
többitől. Egyébként azt is elismerem, hogy ez senkire sem vonatkozik
jobban, mint Gilbert-re. Ha mulattatja, hogy elmenjen Iénáékhoz, sokkal
több esze van hozzá Fenségednek, mint hogy cselekedeteit attól teszi
függővé, mit gondol rólunk ez a szegény ember, aki Isten kedves
teremtménye, de az eszméi más világból valók. Közelebb érzem
magamhoz, vérembeliebbnek a kocsisomat, a lovaimat, mint azt az
embert, aki egyre arra gondol, hogyan vélekedtek Merész Fülöp vagy
Kövér Lajos korában. Gondolja csak meg, hogy mikor Gilbert a szabadban
sétál, jóindulatúlag félretolja pálcájával a parasztokat, s azt mondja nekik:
„Félre az útból, jobbágyok!” Alapjában éppúgy csodálkozom, amikor szól
hozzám, mintha a régi gótikus sírok alvó kőalakjai szólalnának meg. Ez az
eleven kőszobor hiába az unokatestvérem, félek tőle, s csak arra gondolok,
hogy otthagyom az ő középkorában. Egyébként elismerem róla, hogy
eddig nem ölt meg senkit.
– Éppen együtt vacsoráztam vele Villeparisis-nénál – mondta a
tábornok, de mosoly nélkül, s láthatólag nem helyeselte a hercegnő tréfáit.
– Norpois úr is ott volt? – kérdezte Von herceg, aki egyre a
Szellemtudományok Akadémiájára gondolt.
– Igen – felelte a tábornok. – Sőt, az önök császáráról is beszélt.
– Úgy látszik, Vilmos császár igen okos ember, de nem szereti Elstir
képeit. Ezt nem is őellene mondom – felelte a hercegnő –, mert ebben
osztom a véleményét. Jóllehet Elstir szép arcképet festett rólam. Ah, nem
ismeri a képet? Nem hasonlít hozzám, de érdekes. Ő maga igen különös,
amikor festi az embert. Afféle öregasszonyt csinált belőlem. Mintha
utánozni akarta volna Hals képét, Az aggok menhelyeinek elöljárónői-t.
Gondolom, ismeri ezt a csodák csodáját, hogy unokaöcsém kedves
kifejezésével éljek – mondta felém fordulva a hercegnő, míg közben
könnyen mozgatta fekete tollas legyezőjét. Az egyenesnél is egyenesebben
ült a székén, nemesen hátravetette a fejét, mert noha mindenben
nagyvilági hölgy volt, egy kissé meg is játszotta a nagyvilági hölgyet.
Elmondtam, hogy voltam egyszer Amszterdamban és Hágában, de, hogy
ne keverjek mindent össze, s az időm is ki volt mérve, nem mentem el
Haarlemba.
 – Ah, Hága, micsoda múzeum! – kiáltott fel Guermantes úr. Elmondtam
neki, hogy biztosan megcsodálta Vermeer képét, Delft látképé-t. De a
herceg inkább kevély volt, mint művelt. Ezért csak azt felelte öntelt
arccal, mint mindig, ha egy múzeumi műtárgyról beszéltek neki, vagy az
őszi tárlatról, s nem emlékezett valamire: „Ha látnom kellett, biztosan
láttam!”
– Micsoda? Járt Hollandiában és nem ment el Haarlemba? – kiáltott fel
a hercegnő. – De ha csak egy negyedórája lett volna rá, akkor is megérte
volna, hisz rendkívüli dolog a Hals-képek látványa. Szívesen mondanám
még azt is, ha valaki csak egy villamos tetejéről látná őket s meg sem
állna, hogyha a szabadban állítanák ki a képeket, csak úgy meresztené a
szemét.
Ezek a szavak bántottak, mert arról árulkodtak, hogy nem ismerik azt a
módot, ahogyan a művészi benyomások formálódnak bennünk, s mert azt
látszanak állítani, hogy ebben az esetben szemünk csak afféle
rögzítőkészülék, amely csupán pillanatfelvételeket készít.
Guermantes úr boldog volt, hogy felesége olyan hozzáértőleg beszélt az
engem érdeklő dolgokról, s csak figyelte a hercegnő híres, tiszteletet
parancsoló magatartását, s hallgatva, mi mindent mond Frans Halsról, azt
gondolta: „Csodálatosan ért a dolgokhoz. Ifjú vendégem elmondhatja,
hogy egy régi nagyvilági hölgyet lát maga előtt a szó teljes értelmében, s
amilyen ma nincsen még egy.” Így láttam őket, mindkettőjüket, a
Guermantes név támasza nélkül, amelyben hajdan felfoghatatlan életüket
képzeltem el, míg most hasonlók voltak a többi férfihoz és a többi
asszonyhoz, legfeljebb kissé elmaradtak koruktól kortársaikhoz képest, de
nem egyformán, mint annyi házaspár a Faubourg Saint-Germainben, ahol
az asszonynak volt annyi érzéke, hogy megállt az aranykorban, a férje
ellenben balszerencséjére megrekedt a múlt hálátlan korszakában, az
asszony XV. Lajos korában élt, a férj nagy pompával a Lajos Fülöpében.
Hogy Guermantes-né olyan volt, mint a többi asszony, az én szememben
először csalódás volt, később meg, ellenhatásként s a sok jó bor
segítségével, elbűvölő jelenség lett. Egy Ausztriai Don Juannak, egy Estei
Izabellának, a nevek világába helyezve őket, a mi számunkra, ugyanolyan
kevés kapcsolatuk van az igazi nagy történelemmel, mint a méséglise-i
oldalnak a guermantes-i oldallal. Estei Izabella bizonyosan igen
jelentéktelen kis hercegnő volt a valóságban, hasonló azokhoz, akik XIV.
Lajos korában semmi különös rangot sem kaptak az udvarnál. De mivel
sajátosan egyéninek érezzük s következőleg összehasonlíthatatlannak, nem
tudjuk a királynál kisebb nagyságúnak elképzelni, úgyhogy egy XIV.
Lajossal való vacsora csak némi érdeklődést keltene bennünk, míg Estei
Izabellában, valamilyen természetfölötti találkozás következtében, egy
regényhősnőt látnánk. Mármost, ha tanulmányozzuk Estei Izabellát, s
ebből a tündérvilágból türelmesen átvisszük a történelem világába, s
megállapítjuk, hogy sem élete, sem gondolatvilága nem tartalmazott
semmit abból a misztikus különösségből, amely a nevéből áradt, ha
egyszer túljutottunk ezen a csalódáson, igen hálásak vagyunk Guermantes
hercegnőnek, hogy Mantegna festészetéről majdnem annyi ismerete volt,
mint Lafenestre úrnak, akit eddig megvetettünk, és mint Françoise
mondaná, „a föld színénél alacsonyabbra” helyeztünk. Miután
felkapaszkodtam a Guermantes név elérhetetlen magasságáig, s
leereszkedtem a hercegnő életének belső lejtőjére, s amikor ott a másutt
meghitt neveket találtam, Victor Hugóét, Frans Halsét és, sajnos, Vibert-ét
is, ugyanúgy meglepődtem, mint egy utazó, aki miután jó előre
figyelembe vette és elképzelte Közép-Amerika vagy Észak-Afrika egy vad
völgyének erkölcseit, a földrajzi távolságot, a nevek, a növényzet
különösségét, fölfedezi, egy óriási áloé- vagy manzanillaerdő mögött,
hogy a bennszülöttek (sokszor egy római színház romjain vagy egy
Vénusznak szentelt oszlop előtt) Mérope-ot vagy Alzire-t[434] olvassák. S
ez a hasonló kultúra, amely oly messzire volt, s annyira más irányban, oly
magasságban lebegett az általam ismert művelt polgárasszonyoktól, és
amelynek segítségével Guermantes-né iparkodott, érdek nélkül, minden
becsvágy híján, leszállni azoknak a színvonalára, akiket sosem fog
ismerni, oly dicséretreméltó jelleggel bírt, majdnem meghatóval, mert
hisz használhatatlan volt, mint egy politikus vagy orvos föníciai
régiségekben való szakismerete.
 – Egy igen szépet mutathattam volna – szólt hozzám szeretetreméltón
Guermantes-né Halsról beszélve –, a legszebbet, mondják néhányan, s
amelyet egy német unokatestvéremtől örököltem. Sajnos,
„elidegeníthetetlen tartozéka” a kastélynak; nem ismeri ezt a kifejezést?
Én sem – tette hozzá, gúnyolódva a régi szokásokon (amit igen modernnek
érzett), ámbár öntudatlanul erősen ragaszkodott hozzájuk. – Örülök, hogy
látta az Elstireimet, de bevallom, még jobban örültem volna, ha
megmutathattam volna a Halsomat, ezt az „elidegeníthetetlen”-t.
– Ismerem – mondta Von herceg –, a hesseni nagyhercegnél van.
– Igen, épp az ő fivére vette feleségül a nővéremet – mondta
Guermantes úr –, s az anyja egyébként édesunokatestvére volt Oriane
anyjának.
– De ami Elstir urat illeti – tette hozzá Von herceg –, ha szabad
kimondanom véleményemet a műveiről, amelyeket nem ismerek, a
gyűlölet, amellyel a császár üldözi, nem fog rajtam. A császár
csodálatosan értelmes.
– Igen, kétszer is vacsoráztam vele, egyszer Sagan nagynénémnél,
egyszer meg Radziwill nénémnél, s mondhatom, hogy különösnek
találtam. Meglehetősen okosnak! De van benne valami mulatságos, valami
„mesterkélt” – mondta nyomatékkal Guermantes-né –, akár egy zöld
szegfűben, vagyis olyan valami, ami meglep, és nem nagyon tetszik
nekem, valami meglepő dolog, amit meg lehetett tenni, de amelyet, úgy
találom, akár ne tettek volna meg. Remélem, nem bántom meg?
– A császár hallatlanul okos – folytatta Von herceg – és szenvedélyesen
szereti a művészeteket; a művekről úgyszólván megcáfolhatatlan
véleménye van; sohasem téved: ha valami szép, azonnal felismeri és
tüstént meggyűlöli; hogyha gyűlöl valamit, akkor pedig nem fér hozzá
semmi kétség, hogy a mű kitűnő.
Mindenki mosolygott.
– Megnyugtat – mondta a hercegnő.
– Szívesen hasonlítom a császárt – folytatta Von herceg, aki nem tudván
jól kiejteni az archeológus szót (vagyis mintha keológusnak írnánk), egy
alkalmat sem mulasztott el, hogy ne éljen vele – egy öreg archeológushoz
(s a herceg „arseológust” mondott), aki Berlinben él. A régi asszír
emlékművek előtt az öreg arseológus sírni kezd. De ha hamisított, modern
a mű, ha nem igazán régi, akkor nem sír. Így hát, amikor tudni akarjuk,
hogy egy arseológiai mű valóban régi, odaviszik az öreg arseológushoz.
Ha sír, megveszik a műtárgyat a múzeumnak. Ha a szeme szárazon marad,
visszaküldik a régiségkereskedőhöz, akit perbe fognak hamisításért.
Mármost ahányszor Potsdamban vacsorázom, amelyik műtárgynál a
császár azt mondja: „Herceg, ezt meg kell néznie, tele van igazi
zsenialitással”, akkor már tudom, hogy nem nézem meg, viszont ha
hallom, hogy dörgedezik egy kiállítás ellen, mihelyt lehet, odafutok.
– Norpois úr nem az angol-francia közeledés mellett van? – kérdezte
Guermantes úr.
– Mit érnének vele? – mondta bosszúsan és ravaszul Von herceg, aki
nem szenvedhette az angolokat. – Olyan puták. Tudom, hogy mint katonák
nem segítenék magukat. De hát meg lehet őket ítélni tábornokaik
ostobaságáról. Egyik barátom beszélgetett nemrég Bothával, tudja, a búr
hadsereg főnökével. Azt mondta neki: „Ijesztő, milyen a hadseregük.
Egyébként jobban szeretem az angolokat, de végre is gondolja meg, hogy
én, aki csak párászt vagyok, megvertem őket minden csatában. S az utolsó
alkalmával, amikor hússzor több ellenséggel szemben kénytelen voltam
engedni, megadtam magam, mert kénytelen voltam, de még így is módot
találtam rá, hogy kétezer foglyot ejtsek! Ezt mint a párásztok vezére
hajtottam végre, de ha ezek az ostobák egy igazi európai hadsereggel
mérkőznének, az ember reszket, ha arra gondol, mi történhet velük!”
Egyébként láthatja, hogy királyuk, akit úgy ismer, mint én, nagy embernek
számít Angliában.
Alig hallgattam ezekre a históriákra, amelyekhez hasonlókat Norpois úr
szokott elbeszélni apámnak; nem adtak semmiféle szellemi eledelt az én
szeretett álmaimnak; egyébként még ha tele is lettek volna olyasmivel,
amiből nem volt bennük semmi sem, annak igen izgató tulajdonságúnak
kellett volna lennie, hogy felébreszthesse az én belső életemet ezekben a
nagyvilági órákban, amikor csak a külső burkommal voltam jelen, jól
fésült hajjal és kikeményített ingmellel, vagyis mikor nem érezhettem
semmit sem abból, ami számomra az életben öröm volt.
– Ah, nem vagyok az ön véleményén – mondta Guermantes-né, aki úgy
találta, hogy a német herceg tapintatlan. – Edward királyt én igen
kedvesnek találom, egyszerűnek és sokkal okosabbnak, mint gondolják. És
a királyné még ma is a világon a legszebb, akit ismerek.
– De Matame, de hercegnő – mondta a német herceg bosszúsan, s nem
vette észre, hogy mennyire nem tetszik senkinek sem, amit mond, pedig
hát, ha egykor a walesi herceg közönséges valaki lett volna, nincs az a kör,
amely ki ne zárta volna, és senki sem lett volna hajlandó kezet fogni vele.
– A királyné elragadó, igen szelíd és korlátolt. De végre is van valami
felháborító ebben a királyi házaspárban, amelyet a szó szoros értelmében
az alattvalói tartanak el, s a költségeiket nemhogy ők maguk fizetnék,
hanem a gazdag zsidó pénzemberek, akiket viszonzásul bárónak neveznek
ki. Olyan ez, mint a bolgár uralkodó herceg...
– Az az unokatestvérünk – mondta a hercegnő –, igen szellemes ember.
– Az enyém is – mondta Von herceg –, de azért nem gondoljuk róla,
hogy terék ember. Bizony, önöknek hozzánk kellene közeledniük, ez a
császár legfőbb óhaja, de ő azt akarja, hogy ez szívből jöjjön, s azt
mondja: „Én kézszorítást akarok, nem pedig kalaplengetést!” Akkor aztán
legyőzhetetlenek lennének. Praktikusabb lenne, mint az angol-francia
közeledés, amelyet Norpois úr prédikál.
– Azt hiszem, hogy ismeri – mondta felém fordulva Guermantes
hercegnő, hogy bevonjon a társalgásba. Emlékezve arra, hogy Norpois úr
azt mondta rólam, kezet akartam neki csókolni, s gondolva, hogy ezt a
históriát biztosan Guermantes-nénak is elbeszélte, s mindenképp csúnyán
beszélhetett rólam, s nem habozott, hogy engem nevetségessé tegyen
apámmal való barátsága ellenére, nem azt tettem, amit ilyenkor egy
nagyvilági ember tesz. Az nyilván azt mondta volna, hogy nem szereti
Norpois urat, és hogy ezt gyakran éreztette is vele; azt is mondta volna,
hogy ez az igazi oka a nagykövet rossznyelvűségének, amely, így, csak
hazug és részrehajló visszavágásnak számított volna. Én azonban azt
mondtam, hogy legnagyobb sajnálatomra Norpois úr nem szeret engem. –
Nagyon csalódik – felelte Guermantes-né. – Ellenkezőleg, igen szereti önt.
Megkérdezheti Basintól. Ha van, akinek az a híre, hogy nagyon
szeretetreméltó, ő nem az. Basin is csak azt mondhatja, hogy Norpois még
sosem beszélt oly kedvesen valakiről, mint önről. S legutóbb a
minisztériumban egy kellemes helyet akart önnek felajánlani. Mivel tudta,
hogy ön beteges, és nem fogadhatja el ezt az állást, olyan tapintatos volt,
hogy nem is szólt a jó szándékáról az ön édesapjának, akit igen nagyra
becsül. – Sosem gondoltam volna rá, hogy Norpois úr valaha is valami jó
szolgálatot tenne valakinek. Az igazság az, hogy gúnyolódó, sőt, eléggé
rosszindulatú volt, de azok, akiket, mint engem is, valaha elkápráztatott az
ő látszólagos, a tölgyfa alatt igazságot osztó Szent Lajosra emlékeztető
magatartása, a nagyon is harmonikus beszédéből áradó könnyen
elérzékenyülő hangja, valóságos szószegésnek tartották, ha valami
rágalmat hallottak magukról annak az embernek a szájából, akit mint
nyíltszívű, őszinte embert ismertek meg. Elég gyakran volt rosszmájú. De
azért sokak iránt érzett őszinte rokonszenvet is, s dicsérte azokat, akiket
szeretett, s szívesen mutatta magát érettük szolgálatkésznek.
– Egyébként nem csodálom, ha önt nagyra értékeli – folytatta
Guermantes-né –, mert ő bizony igen értelmes ember. S megértem – tette
hozzá a többiek felé fordulva, s célozva egy házassági tervre, amelyről
nem tudtam –, hogy nagynénémet, aki már mint öreg barátnője sem
mulattatja, fölöslegesnek érzi mint új feleséget. Annál inkább azt hiszem,
hogy már régóta nem barátnője, mert néném egészen szent asszony lett.
Booz-Norpois elmondhatja Victor Hugo versével:

Akivel idelenn aludtam egy ágyban,

Most odafenn nyugszik örökös hazában.

Csakugyan, az én szegény néném olyan, mint a művészi előőrsök, akik

egész életükben az Akadémia ellen lázongtak, s akik életük végén a maguk
kis akadémiáját alapítják meg; vagy mint azok a kiugrott papok, akik
valamilyen új vallást gyártanak maguknak. Akkor már jobb megtartani a
reverendát vagy kerülni minden viszonyt. S ki tudja – tette hozzá a
hercegnő álmatag arckifejezéssel –, talán az özvegység előérzetéből fakad
mindez. Nincs szomorúbb, mint az oly gyász, amelyet nem lehet
hordanunk.
– Áh, ha Villeparisis-né feleségül menne Norpois-hoz, azt hiszem, hogy
rokonunk, Gilbert belebetegedne – mondta Saint-Joseph tábornok.
– Guermantes nagyherceg igen kedves, de csakugyan nagyon
ragaszkodik az előkelő származáshoz és az etiketthez – mondta a pármai
hercegnő. – Két napig voltam nála vidéken, mialatt, sajnos, a felesége
beteg volt. A Kicsike kísért el (így hívták Hunolsteinnét, mivel roppantul
kövér volt). A herceg maga várt rám a bejáratnál, a lépcsők alján, karját
nyújtotta, s úgy tett, mintha nem is látná Kicsikét. Fölmentünk az első
emeletre a szalonok bejáratáig, s akkor félreállva, hogy engem
beengedjen, azt mondta: „Ah, jó napot, Hunolsteinné” (sosem hívja
másképp a válása óta), úgy téve, mintha csak most venné észre Kicsikét,
hogy mutassa, nem őt jött üdvözölni a bejáratnál.
– Egyáltalán nem csodálom. Nem szükséges mondanom – szólt
Guermantes herceg, aki rendkívül modernnak hitte magát, s mindenkinél
jobban ócsárolta az „előkelő” származást, sőt, republikánusnak tartotta
magát –, hogy nincs sok közös gondolatunk az unokatestvéremmel.
Fenséged sejtheti, hogy olyan különbözőképpen vélekedünk, mint ég és
föld. De meg kell mondanom, ha a néném Norpois-hoz menne feleségül,
ezúttal én is Gilbert véleményét osztanám. Florimond de Guise leánya, ha
ilyen házasságot kötne, még, amint mondják, a tyúkokat is megnevettetné,
mi egyebet mondhatok? (Ez utóbbi szavak, amelyeket a herceg többnyire
egy mondat közepén mondott, ezen a helyen teljesen feleslegesek voltak.
De állandó szüksége volt rájuk, hogy ismételje őket, úgyhogy egy mondat
végére tette mind, ha nem talált nekik helyet máshol. Erre olyan szüksége
volt, többek között, mint valami versmértékre.) Jegyezzük meg egyébként
– tette hozzá –, hogy a Norpois-k derék nemesemberek, jó helyről, jó
eredettel.
– Ide hallgasson, Basin, nem érdemes Gilbert-t kicsúfolni, hogy aztán
úgy beszéljünk, mint ő – mondta Guermantes-né, akinek ugyanúgy, mint
férjének és Guermantes nagyhercegnek, a rangos származás „minőségét”,
mint ahogy egy borét, a minél régebbi „évjárat” határozta meg pontosan.
De kevésbé őszinte lévén, mint az unokatestvére, s ügyesebb, mint a férje,
ragaszkodott hozzá, hogy ne hazudtolja meg a Guermantes szellemet, s
szavaival megvetette a rangot, tetteivel viszont becsülte.
– De hát nincsenek valamiképpen rokonságban? – kérdezte Saint-Joseph
tábornok. – Azt hiszem, hogy Norpois egy La Rochefoucauld lányt vett
feleségül.
– De nem így vagyunk rokonok. Norpois felesége La Rochefoucauld
herceg egyik ágából származott, az én nagyanyám pedig a Doudeauville
hercegek ágából. Ő Édouard Cocónak, a család legbölcsebb emberének is
nagyanyja – mondta Guermantes herceg (akinek a bölcsességről kissé
felületes nézetei voltak) –, és a két ág nem egyesült XIV. Lajos óta; szóval,
kissé távoli rokonság.
– Nini, milyen érdekes, ezt nem is tudtam – mondta a tábornok.
– Egyébként – folytatta Guermantes úr –, Norpois anyja, azt hiszem,
Montmorency herceg nővére volt, s először egy La Tour d’Auvergne-hoz
ment feleségül. De mivel ezek a Montmorencyk alig Montmorencyk, s
mivel ezek a La Tour d’Auvergne-ok egyáltalán nem La Tour d’Auvergne-
ok, nem látom, mitől volna olyan rangos a helyzete. Norpois azt mondja,
és ez bizony a legfontosabb, hogy Saintrailles-októl származik, s mivel mi
ezeknek egyenes ági leszármazottai vagyunk...
Combray-ban volt egy Saintrailles utca, amelyre sosem gondoltam. A
rue de la Bretonnerie-tól a rue de l’Oiseau-ig vezetett. S mivel
Saintrailles, Jeanne d’Arc e társa, egy Guermantes-ot véve feleségül, a
családba hozta Combray grófságát; címere négy részre osztotta
Guermantes-ékét Saint-Hilaire egyik üvegablakának alsó felén. Magam
előtt láttam újra a feketés homokkő lépcsőket, mialatt egy beszédfoszlány
modulációja felidézte a Guermantes nevet, azon az elfeledt hangon,
ahogyan rég hallottam, s amely olyan különböző volt ettől a névtől, amely
ezeket a szeretetre méltó vendéglátókat jelentette, akiknél ma este
vacsoráztam. Guermantes hercegnő nevét nemcsak azért éreztem
gyűjtőnévnek, mert a történelem összesűrítette benne mindazokat az
asszonyokat, akik ezt a nevet viselték, de azért is, mert rövid ifjúságom
idejében ebben a Guermantes hercegnőben annyi különböző nőt láttam
egymás után feltűnni és mindegyiket eltűnni, mihelyt a következő eléggé
maradandónak mutatkozott. A szavaknak nem változik meg annyira a
jelentésük a századok alatt, mint számukra a nevekéé néhány esztendő
múltán. Emlékezetünk és szívünk nem eléggé nagy hozzá, hogy hű
maradjon. Nincs elég helyünk jelenlegi gondolatunkban, hogy a halottakat
az élők mellett őrizzük. Kénytelenek vagyunk arra építeni, ami előbb volt,
s amire csak véletlenül bukkanunk rá, mint ahogy a Saintrailles névvel is
történt. Fölöslegesnek tartottam, hogy mindezt megmagyarázzam, sőt, az
előbb tulajdonképp hazudtam, amikor nem feleltem Guermantes úr
kérdésére: „Nem ismeri a szülőhelyünket?” Talán tudta is, hogy ismerem,
s csak jólneveltségből nem erősködött. Guermantes-né kiragadott az
álmodozásból.
– Mindezt igen unalmasnak találom. Ide hallgasson, nem mindig ilyen
unalmas nálam. Remélem, hogy hamarosan újra eljön vacsorára
kárpótlásul, de akkor genealógiák nélkül – mondta felém fordulva, halkan
a hercegnő, képtelen lévén megérteni azt a varázst, amelyet nála éreztem,
és azt, hogy ne is szándékozzon másképp tetszeni nekem, csak mint egy
herbárium, tele divatjamúlt növényekkel.
Sőt, ellenkezőleg, éppen az, amiről Guermantes-né azt hitte, hogy
megcsalja a várakozásomat – mert a herceg és a tábornok ezentúl folyton
genealógiákról beszélt –, mentette meg ezt az estémet a teljes csalódástól.
Hogyan is ne éreztem volna eddig csalódást? A vacsora vendégei – oly
titokzatos névbe burkolva, mely néven ismertem őket és álmodoztam
róluk messziről – hasonló külsejűek és értelműek voltak, vagy annál is
alacsonyabb értelműek, mint mindazok, akiket ismertem, s olyan lapos
közönségességet éreztettek velem, mint aminőt a helsingöri dán kikötőben
érez egy Hamlet-től felajzott olvasó. Bizonyos, hogy ezek a földrajzi
régiók s ez a régmúlt, amelyek szálerdőket és gótikus tornyokat helyeztek
a nevükbe, megformálták arcukat, szellemüket és előítéleteiket is
bizonyos mértékig, de bennük csak úgy maradtak tovább fenn, mint az ok
az okozatban, vagyis talán az értelemnek lehetséges valamiknek, de már a
képzeletnek nem érzékelhetőknek.
 S ezek a hajdani előítéletek hirtelen visszaadták Guermantes-ék
barátainak elvesztett költőiségüket. Bizonyos, hogy a nemesek ismeretei, s
amelyek belőlük irodalmárokat, etimológusokat formálnak, nem a szavak,
hanem a nevek etimológusait (bár ezek inkább a polgárság tudatlan
középrétegéhez viszonyítva voltak azok, mert, figyelembe véve az
egyenletes középszerűséget, egy vallásos ember többet tud a liturgiáról,
mint egy szabadgondolkodó, viszont egy vallásellenes archeológus
gyakran sokkal többet tud a plébánosáról, sőt, az illető templomáról is),
ezeknek az ismereteknek, ha az igazságnál akarunk maradni, vagyis a
szellem területén, nincsen az a varázsa e nagyurak számára, mint egy
polgár számára. Talán jobban tudták, mint én, hogy Guise hercegnő
egyúttal Clèves, Orléans és Porcien hercegnője is, de ők még jóval előbb,
mint ezeket a címeket, már ismerték Guise hercegnő arcát, amelyet attól
kezdve ez a név személyesített meg előttük. Én a tündérrel kezdtem, még
akkor is, ha csakhamar eltűnt; ők a nővel.
A polgári családokban néha féltékenységek születnek, ha például a
fiatalabb testvér előbb megy férjhez az idősebbnél. Az arisztokrata
világban, főképp a Courvoisier-knál, de Guermantes-éknál is, a nemesi
nagyság egyszerű családi felsőbbségekre szorítkozott, olyan gyerekes
okoknál fogva, amit előbb a könyvekből ismertem meg (ez volt számomra
egyetlen varázsuk). Tallemant des Réaux nem a Guermantes-okról látszik-
e beszélni a Rohanok helyett, amikor érezhető elégtétellel elbeszéli, hogy
Guéménée úr ezt kiáltotta testvérének: „Ide bejöhetsz, ez nem a Louvre!”,
és azt mondta Rohan lovagról (mivel természetes fia volt Clermont
hercegnek): „Ő legalább igazi herceg!” Egyetlen dolog bántott engem
ebben az egész társalgásban, mégpedig az, hogy azok a képtelen
történetek, amelyek a rokonszenves luxembourg-i nagyherceg-
trónörökösre vonatkoztak, hitelre találtak ebben a szalonban, éppúgy, mint
Saint-Loup barátai körében. Ez már valósággal egész járvánnyá vált, ami
legfeljebb még két évig tarthat, de amelyet mindenki elkap majd. Egyre
ismételték azokat a hazug históriákat, s még újakat is tettek hozzá.
Egyszerre csak megértettem, hogy maga a luxembourg-i nagyhercegnő,
aki ugyan látszólag védeni akarta unokaöccsét, adott újabb alkalmat a
támadására.
– Nincs igaza, ha védi – mondta nekem Guermantes úr, úgy, ahogy
Saint-Loup. – Nézze, ne figyeljen rokonaink véleményére, amely
egybehangzó, de csak beszéljen róla a cselédeivel, akik alapjában a
legjobban ismernek bennünket. Luxembourg nagyhercegnő odaadta
egyszer a kis négerét az unokaöccsének. A néger sírva jött vissza:
„Nagyherceg megvert engem, pedig nem vagyok rossz, nagyherceg
gonosz, és ez meglepő.” S én tudva mindezt, beszélhetek róla, hisz Oriane
unokatestvére.
Egyébként el se mondhatom, hányszor hallottam ezen az estén az
unokatestvér és a rokon szavakat. Egyfelől Guermantes úr, ahányszor csak
egy nevet kiejtett, felkiáltott: „De hisz ez Oriane unokatestvére!”, annak
az embernek az örömével, aki egy erdőben eltévedve, egy útbaigazító
táblán, ami két ellenkező irányban mutató nyíl végén függ, ezt olvassa,
igen kis számú kilométerek kíséretében: „Belvedère Casimir-Perier” és
„Croix du Grand-Veneur”, s megérti, hogy a jó úton van. Másfelől ezek az
unokatestvér és rokon szavak egészen más szándékkal hangzottak el (ami
itt kivételnek számított) a török nagykövetné szájából, aki vacsora után
jött el. Ez a hölgy, akit emésztett a nagyvilági becsvágy, igazi
áthasonulókészséggel rendelkezett, s éppoly könnyen tanulta meg a
Tízezer görög visszavonulásának történetét, mint a madarak nemi
perverzióit. Nem lehetett tudatlanságon kapni a legújabb német munkák
köréből, akár politikai gazdaságtannal, akár az elmebajok tanával, akár az
onania különböző fajaival vagy Epikurosz filozófiájával foglalkoztak.
Egyébként ezt a hölgyet veszedelmes volt hallgatni, mert örökké tévedett,
s mint könnyüvérű nőcskéket kezelte a kifogástalan erényű nőket,
figyelmeztetett egy úr erkölcseire, aki pedig a legtisztább szándékú volt, s
olyan históriákat mesélt, amelyeket mintha egy könyvben olvasott volna,
nem komolyságuk miatt, hanem mert valószínűtlenek voltak.
Ez idő tájt nemigen fogadták. Pár hétig valóban ragyogó hölgyekhez
járt, mint Guermantes hercegnőhöz is, de egyébként, a körülmények úgy
hozták, hogy igen nemes, de homályos származású családoknál kötött ki,
akikhez Guermantes-ék nem jártak. Azt remélte, hogy a nagyvilághoz
látszik tartozni, mikor a legnagyobb neveket emlegette mint barátait,
ezeket azonban nemigen fogadták Guermantes-ék. Guermantes úr pedig
abban a hitben, hogy oly emberekről van szó, akik gyakran vacsoráztak
nála, repesett az örömtől, hogy ismerősökről hall, s elismerőleg kiáltott
fel: „De hisz ez az úr Oriane unokatestvére! Úgy ismerem, mint a
tenyeremet. A rue Vaneau-ban lakik. Az anyja Uzès lány volt.” A
nagykövetné kénytelen volt bevallani, hogy az ő példánya kisebb
„istállóból” való. Iparkodott barátait, kerülő úton, Guermantes úréival
összekapcsolni: „Igen, jól tudom, kit akar mondani. Nem, nem azokról van
szó, csak az unokatestvéreikről.” De a szegény nagykövetnének ez a
visszatérő mondata csakhamar a semmibe hullott. Mert Guermantes úr
csalódottan így felelt: „Ah, akkor nem tudom, kiről beszél.” A
nagykövetné már nem is válaszolt, mert, jóllehet, csak az
„unokatestvéreit” ismerte azoknak, akiket illett volna ismernie, de sokszor
ezek az „unokatestvérek” még csak nem is voltak rokonok. Aztán
Guermantes úr részéről új sorozat kezdődött a „De hisz ez Oriane
unokatestvéré!”-ből, mely szavaknak ugyanolyan fontos szerepük volt
Guermantes úr minden mondatában, mint néhány könnyen használható
jelzőnek a latin költőknél, mivel ezek szolgáltatták a hexametereiknek a
szükséges dactylust vagy spondeust.
Egyébként az a kitörése, hogy „De hisz ez Oriane unokatestvére!”,
egészen természetesnek tetszett Guermantes nagyhercegnőre alkalmazva,
aki valóban közeli rokona volt a mi hercegnőnknek. A nagykövetné, úgy
látszik, nem nagyon szerette ezt a nagyhercegnőt. Azt mondta nekem halk
hangon: „Ostoba nő. De hiszen nem is olyan szép. Hírneve érdemtelen.
Egyébként – tette még hozzá meggondoltan, határozottan és utálatos
arckifejezéssel – nagyon ellenszenves nekem.” De ez az atyafiság gyakran
még messzebbre ágazott: Guermantes-né kötelességének tartotta, hogy
„nagynénjének” nevezze azokat, akikkel közös ősöket csak akkor tudtak
találni, ha legalább XV. Lajosig mentek vissza, mint ahogy, ahányszor csak
rossz idők jártak, egy herceg egy milliárdos lányt vett feleségül, oly
herceg, akinek egyik őse, mint Guermantes-néé, Louvois egyik leányát
vette nőül, a milliárdos amerikai hölgy egyik nagy öröme az volt, ha első
látogatása alkalmával a Guermantes-palotába (ahol egyébként többé-
kevésbé rosszul fogadták, alaposan szemügyre vették és kikérdezgették)
azt mondhatta Guermantes-nénak: „néném”, aki csak hagyta, hogy
mondja, anyai mosollyal. De nekem édes mindegy volt, hogy mit jelent az
„előkelő származás” Guermantes úr és Beauserfeuil úr számára; erről a
témáról folyó társalgásukban én csak szellemi gyönyörűséget kerestem.
Ámbár ők nem ismerték az effajta örömet, mégis részesítettek benne, mint
a földművesek vagy a matrózok, ha földművelésről vagy tengeri dagályról
beszélnek, olyan valóságokról, amelyek túlságosan is közel vannak
hozzájuk, semhogy élvezhessék e témák szépségét, én viszont nem voltam
rest kifejteni belőlük.
Olykor nem is egy híres családfára, inkább egy különös tényre, egy
dátumra emlékeztetett egy-egy név. Amikor Guermantes úr arról beszélt,
hogy Bréauté úr édesanyja Choiseul volt és nagyanyja Lucinge, váratlanul,
az egyszerű gyöngygombos, mindennapi ing alatt, látni véltem két
kristálygömbben vérző és fenséges relikviákat: Praslinné[435] és Berry
herceg[436] szívét; más emlékek érzékibbek voltak, mint például Tallienné
vagy Sabranné hosszú és finom hajszálai.
Néha nem csak egy egyszerű emléket láttam. Guermantes úr, aki többet
tudott, mint felesége, az ősei mivoltáról, olyan emlékekben is bővelkedett,
amelyek társalgását egy olyan régi udvarházhoz tették hasonlatossá, ahol
ugyan már nincsenek igazi remekművek, de tele van még korabeli
képekkel, közepesekkel és fenségesekkel, s az egész igen nagystílű
benyomást tesz. Agrigente herceg megkérdezte, miért beszél X... herceg
mint a „nagybátyjáról” Aumale hercegről, amire Guermantes úr azt
felelte: „Azért, mert az anyai nagybátyja, Würtemberg herceg, feleségül
vette Lajos Fülöp egyik leányát.” Akkor meg mindjárt egy teljes
képsorozatot láttam magam előtt, hasonlót azokhoz, aminőket Carpaccio
vagy Memling festettek Szent Orsolyáról, a legelső részlettől – amelyen a
királyi hercegnő fivérének, az orléans-i hercegnek esküvői ünnepségén
egyszerű kertésznőnek öltözve jelenik meg, hogy rosszkedvéről
tanúskodjék, mert visszaküldték a követeit, akik megkérték számára a
szirakúzai herceg kezét – egészen az utolsóig, amelyen egy fiat szül: a
würtembergi herceget (annak a hercegnek a nagybátyját, akivel épp
vacsoráztam), a Fantaisie nevű kastélyban; mert egyes kastélyok éppolyan
arisztokratikusaknak számítottak, mint egyes családok: az ilyen kastélyok,
túl egy nemzedéken, már több történelmi személyiség életével, emlékeivel
fonódnak össze; itt például egymás mellett élnek a bayreuthi őrgrófnénak,
ennek a kissé szeszélyes hercegnőnek (az orléans-i herceg nővérének)
emlékei, akinek azt mondták, hogy a kastély neve tetszik a férjének, aztán
meg a bajor királyéi s végül X... nagyhercegéi, akinek ez volt a lakhelye,
legalábbis ezt adta címül Guermantes hercegnek, ha írt neki, mert
örökségben kapta, s csak Wagner előadásaikor adta bérbe Polignac
hercegnek, ennek a másik elragadóan „szeszélyes” személyiségnek.
Amikor Guermantes úr, hogy megmagyarázza, hogyan rokona
Arpajonnénak, s kénytelen volt egyszerűen visszamenni a messzi múltba,
három vagy öt nemzedék összefonódó láncolatán át egészen Mária Lujzáig
vagy Colbert-ig, megint ugyanazt a jelenséget tapasztaltam: mindegyik
esetben egy felemlített nagy történelmi esemény csak úgy mellékesen,
hamis színben tűnt fel, eltorzítva, leszűkítve, egy birtoknak a nevében
vagy egy nő jól megválogatott keresztneveiben, és azért az övéiben, mert ő
az unokája Lajos Fülöpnek és Mária Amália királynénak, akiket így aztán
nem mint a francia királyt és királynét tartottak számon, hanem legfeljebb
mint olyan nagyszülőket, akiktől nagy örökség várható. Így látjuk, más
okokból, a Balzac műveit feldolgozó lexikonban – amely a leghíresebb
történelmi személyiségeknek csak az Emberi színjáték-beli szerepéről
tudósít –, hogy Napóleonról sokkal kevesebb szó esik, mint Rastignacról, s
csak azért említik meg, mert egyszer beszélni talált a Cinq-Cygne
kisasszonyokkal. Ez az arisztokrácia, nehézkes felépítésével, azzal a
néhány szűk kis ablakkal, amelyek alig engednek be világosságot,
nélkülözve ugyanazt a könnyedséget, viszont ugyanolyan
megingathatatlan és vak erőt mutatva, mint a román építészet, magába
foglalja, összesűríti, befalazza az egész történelmet.
Ily módon emlékezetem üres foltjai lassanként benépesültek nevekkel,
amelyek bizonyos rendben egymáshoz illeszkedve, egymást kiegészítve és
egyre több kapcsolatot kötve egymással, azokat a befejezett műveket
utánozták, ahol egyetlen színfolt sem elszigetelt, ahol minden egyes rész
megkapja egymás után a többitől a maga jelentését, mint ahogy emez is
rákényszeríti a többiekre a magáét.
Luxembourg úr neve még egyszer szóba került társalgás közben, s a
török nagykövetné elmondta, hogy a fiatalasszony nagyapja (az, aki oly
roppant vagyont szerzett kenyér- és száraztészta-féleségekből) meghívta
Luxembourg urat ebédre, de ez nem fogadta el, s a borítékra ezt írta: „***
úrnak, a molnárnak”, amire a nagyapa ezt felelte: „Már csak azért is
vigasztalan vagyok, hogy nem tudott eljönni, kedves barátom, mert
meghitt együttesben élvezhettem volna a jelenlétét, ugyanis egészen kis
társaságban lettünk volna, s az ebéden nem lett volna más, csak a molnár,
a fia és ön.” Ez a történet nemcsak hogy gyűlöletes volt énnékem, aki
tudtam, hogy egyszerűen erkölcsileg lehetetlen, hogy az én kedves Nassau
barátom úgy írjon felesége nagyapjának, hogy „molnárnak” címezze
(akitől, jól tudta, hogy örökölni fog), de az egésznek az ostobasága is
kiderült már az első szavaknál, mert a „molnár” elnevezést nyilvánvalóan
azért tették bele, hogy La Fontaine meséjének címére emlékeztessenek. De
akkora nagy a Faubourg Saint-Germain ostobasága, ha még a rosszakarat
is növeli, hogy mindenki úgy találta, no, ez „célba talált”, és hogy a
nagyapa, akiről mindenki mindjárt kijelentette, hogy kiváló ember,
elmésebb, szellemesebb, mint unokaveje. Châtellerault herceg fel akarta
használni ezt a históriát, hogy elmesélje, amit egyszer a kávéházban
hallottam: „Mindenki lefeküdt”, de már az első szavaknál, amikor azt
mondta, Luxembourg úrnak az volt a kívánsága, hogy Guermantes úr
felálljon a felesége előtt, a hercegnő félbeszakította és tiltakozott: „Nem,
akármilyen nevetséges is Luxembourg úr, de ennyire mégsem az.” Meg
voltam győződve, hogy ezek a Luxembourg úrra vonatkozó históriák
egyformán hazugok voltak, és hogy minden alkalommal, ha
összetalálkoznék a résztvevők vagy tanúk egyikével, hasonló cáfolatot
hallanék. Mindamellett azon tűnődtem, hogy Guermantes-né az igazság
vagy a hiúság kedvéért tiltakozott-e. Mindenesetre a rosszindulatnak
engedett, mert még nevetve hozzátette: „Egyébként nekem is volt vele egy
kis összekoccanásom, mert meghívott uzsonnára, meg akarta velem
ismertetni a »luxembourg-i nagyhercegnőt«; ahhoz van esze, hogy így
nevezze a feleségét, mikor a nénjének ír. Válaszlevelemben sajnálkozva
lemondtam a meghívást, s hozzátettem: »Ami a luxembourg-i
nagyhercegnőt illeti – idézőjelben –, mondd meg neki, hogy ha látni óhajt,
minden csütörtökön öt óra után otthon vagyok.« Egy másik
összekoccanásom is volt vele. Luxembourg-ban lévén, telefonáltam neki,
és a készülékhez kérettem. Őfensége hol épp leült ebédelni, hol épp az
imént fejezte be az ebédet, így két óra is eltelt minden eredmény nélkül.
Akkor egy másik módhoz folyamodtam: »Megmondanák végre Nassau
grófnak, hogy beszélni óhajtok vele?« Elevenére tapinthattam, mert abban
a percben már szaladt is a készülékhez.”
Mindenki nevetett a hercegnő elbeszélésén és más hasonlókon, vagyis
meg vagyok győződve, ezeken a hazugságokon, mert sohasem ismertem
okosabb, jobb, s mondjuk ki bátran a szót, elragadóbb embert, mint ezt a
Luxembourg-Nassaut. Látni fogjuk a következőkben, hogy nekem volt
igazam. Elismerem, hogy mindezek a gonoszkodások között Guermantes-
nénak volt egy kedves szava is:
– Nem volt mindig ilyen – mondta. – Mielőtt elvesztette az eszét,
mielőtt olyan lett, mint a mesében az az ember, aki királynak hiszi magát,
nem volt ostoba, sőt, jegyessége első idejében igen rokonszenves módon
beszélt erről, mint valami váratlan szerencséről. „Olyan ez, mint egy
tündérmese, Luxembourgba majd egy tündérhintóban fogok bevonulni”,
mondta Ornessan nagybátyjának, aki azt felelte neki, mert amint tudják,
Luxembourg nem olyan nagy: „Egy tündérhintón, félek, nem férsz majd
be. Inkább egy kecskefogatot tanácsolok.” Ez nemhogy megharagította
volna Nassaut, hanem elsőként mesélte el ezt a szellemes megjegyzést és
jót nevetett rajta.
– Ornessan csupa szellem, de volt kitől örökölnie, az anyja Montjeu
lány. Igen beteg ez a szegény Ornessan – mondta Guermantes úr.
E név ereje félbeszakította azokat az ízetlen megjegyzéseket, amelyek a
végtelenségig folydogáltak volna. Csakugyan, Guermantes úr magyarázni
kezdte, hogy Ornessan úr dédanyja Marie de Castille Montjeu-nek,
Timoléon de Lorraine feleségének volt a nővére, így hát Oriane nagynénje
is volt. Ily módon a társalgás visszatért a genealógiákra, miközben az
ostoba török nagykövetné a fülembe súgta: „Úgy látszik, jól szíveli magát
Guermantes herceg, vigyázzon”, s amikor kértem, hogy magyarázza meg:
„Azt akarom mondani, hisz fél szóból is megérti, hogy ez olyan ember,
akire veszély nélkül bízhatjuk a lányunkat, de nem a fiunkat.” Mármost,
épp ellenkezőleg, ha volt valaha is olyan férfi, aki szenvedélyesen és
kizárólag a nőket szerette, az épp Guermantes herceg volt. De a tévedés, a
naivul hitt igazságellenesség a nagykövetné éltető eleme volt, amely
nélkül lélegzeni sem tudott. „A fivére, Mémé, aki nekem egyébként más
okokból igen ellenszenves (nem köszönt neki), egészen szomorú a herceg
erkölcsei miatt. Ugyanúgy a nagynénje, Villeparisis-né. Ah, őt imádom.
Igazi szent asszony, a régi idők nagy hölgyeinek típusa. Nemcsak csupa
erény, hanem tartózkodás is. Még ma is »Uram«-nak szólítja Norpois-t, a
nagykövetet, bár mindennap látja, s aki, mellékesen szólva, igen jó
emléket hagyott maga után Törökországban.”
Nem is feleltem a nagykövetnének, csak hogy hallhassam a
genealógiákat. Nem voltak mind fontosak. Megtörtént az is, hogy egy
váratlan házasság, amelyről a társalgás folyamán értesültem Guermantes
úr révén, rangon aluli házasság volt, de igen kedves, mert a júliusi
monarchia idején Guermantes herceget és Fezensac herceget egy híres
hajós két elragadó leányával egyesítette, és így ez a rangon aluli házasság
egy egzotikusan polgári, azaz indiános Lajos Fülöp-i kellem varázsába
burkolta a két hercegnőt. Vagy pedig XIV. Lajos idején egy Norpois
feleségül vette egyik leányát Mortemart hercegnek, akinek hírneves
rangja, még a távoli múltban, kalapálta fényesre ezt a Norpois nevet,
amelyet fakónak találtam és újnak hihettem, s egy érem szépségét véste
bele maradandóan. S ezekben az esetekben egyébként nemcsak a kevésbé
ismert név gazdagodott a megközelítésétől: az a másik, amely ragyogó
híre révén már köznapivá vált, még jobban ámulatba ejtett ebben az új és
homályosabb megvilágításban, mint ahogy egy ragyogóan színes
arcképfestő képei közt a legérdekesebb olykor egy sötét színű, mély
tónusú arckép. Hogy ezek a nevek könnyen változtathatták helyüket,
amire, úgy látszott, hajlamosak voltak, és hogy oly nevek kerültek egymás
mellé, amelyeket messze hittem egymástól, nemcsak az én
tudatlanságomnak volt tulajdonítható; ezeket az elmémben bekövetkező
helycseréket, ha nem is oly könnyen, ők maguk is megtették azokban a
korokban, mikor egy rang mindig egy birtokhoz kötve egyik családtól a
másikhoz került, olyannyira, hogy például abban a szép feudális
építményben, mint Nemours herceg rangja vagy Chevreuse hercegé,
egymás után felfedezhettem, mint a remeterák vendégszerető hajlékában,
megbúva egy Guise-t, egy Savoie herceget, egy Orléans-t, egy Luynes-t.
Olykor többen is versengtek ugyanazért a fészekért: az orange-i
hercegségért a holland királyi család és a Mailly-Nesle urak; a brabanti
hercegségért Charlus báró és a belga királyi család; sokan mások a nápolyi
hercegi, a pármai hercegi, a Reggio hercegi címekért. Olykor az
ellenkezője volt igaz, az ősi fészek rég lakatlan volt, tulajdonosai rég
meghaltak, és én sosem hittem volna, hogy egy kastélynak a neve nem is
oly régi korban egy családnak a neve volt. Így, mikor Guermantes úr,
Monserfeuil úr egy kérdésére felelve, azt mondta: „Nem, unokanővérem
szenvedélyes királypárti volt, és annak a Féterne márkinak a leánya, aki a
Huhogók háborújában bizonyos szerepet játszott”, akkor egyszerre csak
abból a Féterne névből, amely Balbecban való tartózkodásom óta nekem
csak egy kastély nevét jelentette, azzá lett, aminek sosem gondoltam
volna: családnévvé, s ugyanolyan meglepetést éreztem, mint egy
tündérjátékban, amelyben a tornyok és a bejárat megelevenednek, és élő
személyekké válnak. Ily értelemben azt mondhatjuk, hogy a történelem,
sőt, egyszerűen a genealógia, életet lehel a régi kövekbe. Voltak olyan
férfiak a párizsi társaságban, akik ott tekintélyes szerepet játszottak, s
akiket igen nagyra becsültek eleganciájukért vagy szellemükért, s ők
maguk is olyan előkelőek voltak, mint Guermantes herceg vagy Trémoïlle
herceg. De ma már elfeledték őket, mert nem lévén utódjuk, nevüket már
sohasem hallják, s ha igen, ismeretlen névként hangzik; legfeljebb mint
köznév, amelyről nem is gondoljuk, hogy egykor egy ember neve volt, él
tovább egy kastély vagy egy távoli falu nevében. Ha egy nap az utazó, aki
a Bourgogne szívében megáll a Charlus nevű kis faluban, hogy megnézze
a templomát, és ha nem eléggé jól értesült, vagy ha nincsen ideje hozzá,
hogy megvizsgálja a sírköveket, nem fogja tudni, hogy ez a név: Charlus,
egykor annak az embernek volt a neve, aki a legtekintélyesebbekkel volt
egyenrangú. Ez a gondolat eszembe juttatta, hogy – mialatt Guermantes úr
fejtegetéseit hallgattam a genealógiákról – már közeleg az óra, amikor
találkoznom kell a testvérével. Ki tudja, gondoltam tovább, hogy egy nap
Guermantes maga sem jelent majd mást, mint egy helynek a nevét, kivéve
azoknak az archeológusoknak, akik véletlenül megállnak Combray-ban, és
türelmük lesz végighallgatni a Gonosz Gilbert üvegablaka előtt Théodore
utódának magyarázatait vagy elolvasni a plébános kalauzát. De amíg egy
nagy név nem tűnik el nyomtalanul, fénye beragyogja mindazokat, akik
hordták; s bizonnyal részben ezért érdekelt úgy ezeknek a családoknak a
hírneve, mert követni lehet őket mától fogva visszafelé, fokról fokra, a
tizennegyedik századig, és még azon túl is, és meg lehet találni Charlus úr,
vagy Agrigente herceg, vagy a pármai hercegnő őseinek az emlékiratait és
a levelezését, oly múltban, amely áthatolhatatlan éjszakába burkolja egy
polgári család eredetét, de amelyben felfedezhetjük, egy-egy névnek a
múltra vetülő fénysugara világánál, ilyen vagy olyan Guermantes-ok
ideges jellegének, hibáinak, rendellenességeinek eredetét és
maradandóságát. Szinte patologikusan hasonlók voltak a maiakhoz, s
századról századra valamennyien felkeltik levelezőik ijedt érdeklődését,
akár Palatine hercegnőnél és Motteville-nénél korábban éltek, akár Ligne
hercegnél későbben.
Egyébként történelmi kíváncsiságom jelentéktelen volt esztétikai
örömömhöz képest. Az idézett neveknek az volt az eredménye, hogy
átszellemítették a hercegnő meghívottait, akiket külsejük és
értelmetlenségük vagy közepes értelmük mindennapos emberekké
változtattak, úgyhogy a végén az előszoba sártörlőjénél nem a küszöbhöz
értem, mint ahogy hittem, hanem e nevek varázslatos világának a végéhez.
Agrigente herceg is, mihelyt hallottam, hogy anyja Damas volt, a modenai
herceg unokája, egyszerre csak megszabadult, mint egy bizonytalan
kémiai elemtől, attól az arctól s azoktól a szavaktól, amelyek nem
engedték felismerni, s Damas-val és Modenával, amelyek csak címek
voltak, ezerszer csábítóbb vegyületet alkotott. Ha egy rossz helyen lévő
név elmozdult egy másik név vonzására – amelyről sosem gondoltam
volna, hogy rokonságban volna a másikkal –, s elhagyta azt a helyet,
amelyet már régóta elfoglalt agyamban, ahol a megszokottság
elszürkítette, s csatlakozott a Mortemart-okhoz, a Stuartokhoz vagy a
Bourbonokhoz, velük együtt egyre kecsesebb ágakat rajzolt és egyre
színdúsabbakat. A Guermantes név is a sok szép kihunyt névtől és a még
több lángolva fénylőtől kapott (ezekről csak most tudtam meg, hogy
kapcsolatosak vele) újabb, tisztára költői determinációt. Legalábbis
láthattam, miként bontakozik ki e büszke törzs minden duzzadó rügyéből
némely bölcs király vagy egy híres hercegnő alakja, mint IV. Henrik apjáé
vagy Longueville hercegnőé. De mivel ezekre az arcokra, nem úgy, mint a
vendégek arcára, nem rakódott rá sem az érzéki tapasztalás, sem a
nagyvilági középszerűség üledéke, szép vonásaik s különböző sugárzásuk
egyek maradtak a nevükkel, amelyek szabályos közökben s más-más
színben bomlottak ki a Guermantes-ok családfáján, és semmiféle idegen
vagy át nem látszó anyaggal nem zavarták az áttetsző, egymást váltó és
sokszínű rügyeket, amelyek, mint Jézus ősei Jessé antik üvegfestményein,
egymás mellett virágoztak az üvegfán.
Már több ízben szerettem volna visszavonulni, s jobban, mint minden
más okból, a miatt a jelentéktelenség miatt, amelyet jelenlétem
kényszerített erre az összejövetelre, pedig ezt sokáig a sok közül oly
szépnek képzeltem, s biztosan az is lett volna, ha nem lett volna ez a
feszélyező tanúja. Távozásom legalább megengedi a vendégeknek, ha a
profán vendég már nem lesz ott, hogy titkos társasággá alakuljanak.
Ünnepelni fogják azokat a misztériumokat, amelyeknek ünneplésére
egybegyűltek, mert bizonnyal nem azért jöttek össze, hogy Frans Halsról
vagy a fösvénységről beszélgessenek, ugyanúgy, mint a polgári osztály
emberei. Csupa semmiséget mondtak, biztosan azért, mert én is ott
voltam, s látva külön-külön ezeket a szép hölgyeket, kínzott a
lelkifurdalás, hogy jelenlétem miatt nem élhetik a legértékesebb szalonban
a Faubourg Saint-Germain misztikus életét. De ezt a távozásomat, amelyet
minden percben véghez akartam vinni, Guermantes úr és Guermantes-né,
akik odáig vitték az önfeláldozást, hogy engem egyre visszatartottak,
állandóan csak halogatták. S ami még különösebb volt: többen ezek közül
a hölgyek közül, akik lelkesen jöttek ide, elbűvölve, díszesen,
drágakövekkel felékítve, hogy az én hibám miatt csak olyan ünnepségen
vegyenek részt, amely nemigen különbözik más ünnepségektől a Faubourg
Saint-Germainen kívül (mint ahogy Balbecban is úgy érezzük magunkat,
mint olyan városban, aminőben semmi sem különbözik attól, amit már
megszoktunk) – több hölgy, mikor visszavonult, nemhogy csalódottan,
mint ahogy gondoltam, hanem áradozva köszönte meg Guermantes-nénak,
milyen elragadó estét töltöttek nála, mintha más napokon, amikor nem
voltam itt, semmi más sem történt volna.
Valóban, az ilyen vacsorák miatt vágták magukat ünneplőbe ezek a
vendégek, s ezek miatt zárták el a polgárasszonyok elől a szigorúan őrzött
szalonjukat? Az ilyen vacsorák miatt? Amelyek ugyanilyenek akkor is, ha
távol maradtam volna? Egy percig ilyesmit gyanítottam, de ez képtelenség
volt. A legegyszerűbb józan ész azt kívánta, hogy elvessem ezt a
gondolatot. És aztán, ha elfogadtam volna, mi maradt volna a Guermantes
névből, amely már úgyis elszürkült Combray óta?
Többen azok közül a viráglányok közül, akiknek egyébként, különös
módon, könnyen tudott bárki is a kedvükre tenni, mint ahogy maguk is
vágytak rá, hogy másoknak a kedvükre tegyenek, s akikkel az egész est
folyamán két-három olyan közhelyet váltottam, amelyeknek együgyűsége
utólag is elpirított, a szalont elhagyni készülve odajöttek hozzám, s
egyikük, rám függesztve simogató szép tekintetét, azt mondta, miközben a
ruháját díszítő orchideafüzérrel játszadozott, hogy milyen nagy örömet
szerzett neki az én ismeretségem, s már beszélt is – homályosan célozva
egy vacsorameghívásra – arról a tervéről, hogy szeretne „valamit
rendezni”, ha előbb megegyezik a „dátumban” Guermantes-néval.
E viráglányok egyike sem távozott a pármai hercegnő előtt. Ennek a
jelenléte – egy fenség előtt nem szabad távozni – volt az egyik oka annak
(nem ismertem ezt a szabályt), amiért a hercegnő annyira iparkodott
visszatartani engem. Mihelyt a pármai hercegnő felkelt, mindenki
szabadon lélegzett. A hölgyek mind térdet hajtottak a fenség előtt, aki
felemelte őket és egy csókkal, mint egy áldással, amelyet mintha térden
állva kértek volna, engedélyt adott nekik, hogy kérhessék a köpenyüket és
szólíthassák embereiket. Ily módon, az ajtó előtt, ez olyan volt, mintha a
francia történelem nagy neveit sorolták volna föl hangosan. A pármai
hercegnő megtiltotta Guermantes-nénak, hogy lekísérje az előcsarnokba,
mivel ott még meghűlhetne, és a herceg hozzátette: „De Oriane, ha
őfensége megengedi, emlékezzék csak, mit mondott a doktor.”
„Azt hiszem, a pármai hercegnő igen örült, hogy önnel vacsorázhatott.”
Ismertem a formulát. A herceg még egyszer végigment az egész szalonon,
hogy hangoztassa előttem, oly lelkesen és meghatottan, mintha egy
diplomát adna át vagy aprósüteményt kínálna. S éreztem az örömén,
amely e pillanatban eltöltötte, s amely pillanatnyilag oly szelíd külsőt
adott az arcának, hogy ez a szívélyeskedés olyasféle kötelesség, amelyet
élete végéig tudna teljesíteni, és amely hasonlít azokhoz a tiszteletbeli s
könnyű hivatalokhoz, amelyekhez még elaggott korukban is ragaszkodnak
az emberek.
Amikor már indultam volna, a fenség udvarhölgye visszajött a szalonba,
mivel megfeledkezett azokról a gyönyörű szegfűkről, amelyek
Guermantes-ból jöttek, s amelyeket a hercegnő a fenségnek ajándékozott.
Az udvarhölgy vörös arcából kiolvashatta az ember, hogy siettették, mert a
fenség, bár mindenkivel jó volt, nem titkolta türelmetlenségét udvarhölgye
ostobaságával szemben. Épp ezért már szaladt is el a szegfűcsokorral a
kezében, de hogy mutassa könnyedségét és egyben csökönyösségét, még
azt mondta futtában: „A fenség azt hiszi, húzom az időt, szeretné, hogyha
már mennék, de a virágok is legyenek velünk. Ejnye, nem vagyok kis
madár, nem lehetek egyszerre két helyen.”
Sajnos, nemcsak őfensége miatt nem lehetett korábban a szalont
elhagyni. Nem mehettem el azonnal, mert volt még egy másik oka is a
maradásnak: az a bizonyos híres fényűzés, amelyet a Courvoisier-k nem
ismertek, s amelyben a Guermantes-ok, dúsgazdagok vagy félig a tönk
szélén, bőkezűen részesítették barátaikat, s amely nem is volt anyagi
fényűzés, hanem, mint gyakran tapasztaltam Robert de Saint-Loup
részéről is, a lekötelező szavak fényűzése, apró kedvességeké, a szóbeli
eleganciáé, amelyet igazi lelki gazdagság táplált. De mivel ez a nagyvilági
semmittevésben feladat nélkül marad, olykor szinte kiáradt, mellékutat
keresve valami pillanatnyi szóáradatban, amely ezért még aggályosabb
volt, s amelyet Guermantes-né részéről már-már szeretetnek hihette az
ember. Egyébként ezt érezte Oriane is, mikor ily szózuhatagba
bocsátkozott, mert akkor a vele lévő barát vagy barátnő társaságában
valóságos mámort érzett, de semmiképp sem érzékit, olyanféle érzelmet,
mint amibe a zene képes ringatni bizonyos embereket; ilyenkor megtörtént
vele, hogy levett egy virágot a ruhájáról, egy medaillont a nyakáról, s
odaadta valakinek, akivel szerette volna meghosszabbítani az estjét,
miközben némi melankóliával gondolta, hogy ez a meghosszabbítás csak
hiú beszélgetésekre adna alkalmat, melyeknek során úgysem érezne
vibráló örömet, átmeneti izgalmat, s amelyek, mint a legelső tavaszi
melegek, csupán elbágyasztanák és elszomorítanák. Ami meg a barátot
illeti, egy percig sem szabad hinnie azoknak a valaha is hangoztatott
mámorító ígéreteknek, amelyek oly nőktől származnak, akik, mivel
annyira átérzik egy adott pillanat varázsát, a kedvesség és a jóság gyengéd
remekművét alkotják belőle, méghozzá annyi nemességgel és
finomsággal, amit a normális teremtések nem ismernek, utána pedig már
semmit sem adhatnak magukból, ha egy másik perc következik. Szeretetük
nem él tovább, mint az a túlfűtött érzelem, amely diktálja; s az a szellemi
finomság, amely kitaláltatta velük mindazt, amit szívesen hallgattunk
tőlük, s amit ők szívesen is mondtak, éppúgy megengedi nekik néhány nap
múlva, hogy megfigyeljék az ember nevetséges vonásait, és hogy így más
látogatójukat mulattassák majd velük, akikkel majd ezeket az oly rövid
„zenei pillanatokat” élvezik.
Az előcsarnokban, mikor a lakájtól a sárcipőmet kértem, amelyet
óvatosságból a rossz idő miatt vettem föl, mivel délután néhány percig
hullott a hó (ami ugyan hamarosan elolvadt), s nem gondolva rá, hogy ez
nem éppen elegáns, mindenkinek a megvető mosolya láttán elfogott a
szégyen, amely akkor érte el tetőfokát, mikor láttam, hogy a pármai
hercegnő még nem távozott el, s figyelmesen szemléli az én amerikai
gumi sárcipőm felhúzását. A hercegnő felém jött. „Ó, milyen jó ötlet –
kiáltotta –, milyen gyakorlatias! Ez aztán az okos ember. Madame, ezt
nekünk is meg kell vennünk”, mondta az udvarhölgyének, miközben a
lakájok gúnyos mosolya tiszteletteljessé változott, s a vendégek mind
körülvettek, hogy megkérdezzék, hol találhatják ezt a csodálatos sárcipőt.
„Ezzel nem kell semmitől sem félnie, még ha újra havazik is, és az ember
messze megy; egyszerűen nincs rossz évad”, mondta a pármai hercegnő.
– Ó, ebből a szempontból Fenséged nyugodt lehet – szakította félbe
hozzáértőleg az udvarhölgy –, nem fog havazni.
– Honnan tudja, Madame? – kérdezte élesen az egyébként igen jólelkű
pármai hercegnő, akit csupán udvarhölgye ostobasága bosszantott.
– Biztosíthatom Fenségedet, nem fog havazni, ez mindenképp
lehetetlen.
– De hát miért?
– Nem havazhat, megtettek mindent, ami kell: sót szórtak a talajra.
A naiv dáma nem vette észre őfensége haragját s a többiek nevetését,
mert ahelyett, hogy hallgatott volna, jóságos mosollyal azt mondta nekem,
nem törődve Jurien de la Gravière admirálissal kapcsolatos
tiltakozásaimmal: „Egyébként mindegy! A hajón az úr nyilván biztosan áll
a lábán! A vér nem válik vízzé!”
S miután lekísérte a pármai hercegnőt, Guermantes úr így szólt,
felöltőmet fogva: „Segítem, hogy belebújjon a bőrébe.” Még csak nem is
mosolygott, mikor ezt a kifejezést használta, mert a legközönségesebb
szólamok azzal, hogy ily guermantes-i egyszerűséggel alkalmazta őket,
arisztokratikussá váltak.
Én magam is túlfűtött (mert mesterkélt volt) kedélyállapotomból
melankóliába estem, egészen másmilyenbe, mint aminő Guermantes-néé,
mikor távoztam tőle, abban a kocsiban, amely Charlus úr palotájához vitt.
Választhatunk kétféle erő között, az egyik bennünk keletkezik, mély
benyomásainkból származik, a másik meg kívülről jön. Az első,
természetesen, oly öröm hordozója, amely felszabadítja az alkotók
szellemét. A másik erőt, amely mint valami áramkör iparkodik belénk
vezetni a kívülálló személyek indulatát, nem kíséri öröm; de mi
feltölthetjük áramütésszerűen, oly mesterkélt mámorral, amely egyhamar
unalommá, szomorúsággá változik; ezért van annyi nagyviláginak
mogorva arca, s ezért van náluk annyi búskomorság, lehangoltság, amely
már az öngyilkosságig is mehet. Mármost a kocsiban, Charlus úrhoz
menve, ennek a másik fajtájú mámoros érzésnek voltam zsákmánya, mely
jócskán különbözik attól, amelyet személyes benyomásainknak
köszönhetünk, mint például attól a mámoros érzéstől, ami egykor, régen
más kocsikban fogott el engem: egyszer Combray-ban, Percepied doktor
kocsijában, mikor láthattam, miképpen rajzolódik ki a lenyugvó nap
fényében a martinville-i harangtorony; egyszer meg Balbecban,
Villeparisis-né hintójában, amikor iparkodtam kibogozni azokat a
homályos emléktöredékeket, amelyeket egy fasor juttatott eszembe. De
ebben a harmadik kocsiban újra látni véltem lelki szemeimmel a
nagyvilági társaságot, és fülembe csendültek azok a történetek, amelyek
Guermantes-né vacsoráján olyan unalmasnak tetszettek, például Von
hercegéi a német császárról, Botha generálisról és az angol hadseregről.
Belecsúsztattam őket abba a belső sztereoszkópba, amelyen át, mihelyt
nem vagyunk mi magunk, mihelyt nagyvilági szellemmel eltöltve,
életünket csak másoktól akarjuk kapni, jelentősebbnek, szembetűnőbbnek
találjuk azt, amit mondtak, s azt, amit tettek. Akárcsak egy részeg vendég,
aki tele van jóindulattal a felszolgáló pincér iránt, csodálkoztam a
boldogságomon, amelyet, igaz, nem éreztem, amikor együtt vacsoráztam
azzal, aki oly jól ismerte II. Vilmost, s szavamra, igen szellemes
anekdotákat mesélt róla. S emlékezve, miként mondta el Von herceg
németes kiejtésével Botha generális történetét, hangosan elnevettem
magam, mintha ez a nevetés, bizonyos tapsokhoz hasonlóan, amelyek
növelik a belső csodálatot, szükséges volna e történethez, hogy erősítse a
komikumát. Még Guermantes-né ítéletei is (nagyítóüvegen át nézve),
amelyeket olyan ostobának éreztem (például Frans Halsról, akit egy
villamosból kellene látni), megteltek életszerűséggel és mélységgel. S be
kell azt is vallanom, hogyha ez a lelkes hangulat eléggé gyorsan szét is
foszlott, nem volt teljesen oktalan. Mint ahogy egy napon még örülhetünk
is annak, hogy ismerjük azt a személyt, akit eddig a legmélyebben
megvetettünk, mivel az jó viszonyban van egy fiatal lánnyal, akit
szeretünk, s akinek bemutathat bennünket, s ily módon ő maga hasznossá
és kellemessé válhat, amire pedig végképp képtelennek hittük, ugyanígy
nincs olyan beszéd vagy kapcsolat, amiről biztosak lehetünk, hogy egy nap
ne vehessük valami hasznát. Amit Guermantes-né mondott a képekről,
amelyek még egy villamosról nézve is érdekesek, alapjában helytelen volt,
de volt benne némi igazság is, amit később értékesnek tartottam.
Ugyanígy volt Victor Hugo verseivel is, amelyeket előttünk idézett, és
amelyek, meg kell hogy mondjam, korábbiak annál a korszaknál, mely
korszakban Victor Hugo egészen új ember lett és a műfajok fejlődése
folyamán eleddig ismeretlen, bonyolultabb felépítésű költészetet teremtett
meg. Első költeményeiben Victor Hugo még „közli” gondolatait, ahelyett,
hogy beérné, mint maga a természet, azzal, hogy elgondolkoztasson. A
„gondolatokat” akkoriban a legközvetlenebb formában fejezte ki,
majdnem abban az értelemben, ahogyan a herceg értette, amikor,
divatjamúltnak és fölöslegesnek találva, hogy a kastély vendégei a
guermantes-i nagy ünnepségeken a ház albumában mindig filozófiai-költői
elmélkedéssel egészítsék ki az aláírásukat, már előre szólt, könyörgő
hangon, az újonnan érkezetteknek: „Csak a nevét, kedvesem, de semmiféle
gondolatot!” Mármost épp ezeket a „gondolatokat” szerette az első Victor
Hugónál Guermantes-né (amelyek majdnem annyira hiányoztak a
Századok legendájá-ból, mint a „dallamok”, a „melódiák” Wagner
második korszakából). De nem egészen ok nélkül szerette. Ezek a
verssorokba zárt gondolatok meghatók voltak, anélkül, hogy a forma elérte
volna azt a mélységet, ahová csak később jutott, de a sok szó s a gazdagon
tagolt rímek hullámzásától hasonlíthatatlanul másmilyenek voltak, mint
például a Corneille-nál található verssorok, noha az előbbiekben egy fel-
feltűnő s tartózkodó, de annál megindítóbb romanticizmus még nem hatolt
az élet mélységes erőforrásaihoz, még nem változtatta meg azt az
öntudatlan és általánosítható organizmust, amelyben megbúvik az eszme.
Épp ezért nem volt igazam, hogy eddig figyelmem csak Hugo legutolsó
versgyűjteményeire terjedt ki. A legelsőknek, bizonyos, csak igen csekély
része ékesítette Guermantes-né társalgását. De épp mert elszigetelve
idézünk egy verssort, megsokszorozzuk vonzóerejét. Azok, amelyek
emlékezetembe léptek vagy újra éltek a vacsora közben, oly erővel
vonzották magukhoz azokat a verseket, amelyek azoknak a verssoroknak a
megszokott kerete, hogy fölvillanyozva, kezem nem tudott ellenállni
negyvennyolc óránál tovább annak az erőnek, amely odavezette a Keleti
énekek és az Alkonyati énekek közös kötetéhez. Átkoztam Françoise
inasát, hogy megajándékozta szülőfaluját az én Őszi lombok
példányommal, s egy percig sem tétovázva, egy másik példányt vetettem
vele. Újraolvastam kezdettől végig ezeket a köteteket, s csak akkor
találtam meg a békét, mikor, váratlanul, a rájuk hulló fényben
rábukkantam a Guermantes-né idézte verssorokra. Így aztán, mindezek
miatt, a hercegnővel való beszélgetések hasonlítottak azokhoz az
ismeretekhez, amelyeket egy kastély könyvtárában szerzünk, amely
divatjamúlt és hiányos ugyan, képtelen értelmes főt művelni, nem
található benne semmi, amit szeretünk, de olykor érdekes tudnivalókat
közöl, sőt, egy-egy ismeretlen szép írásmű tartalmát is, amelyről később
örömmel gondoljuk, hogy ismeretét egy szép úri kastélynak köszönhetjük.
Olyankor pedig, merthogy rábukkantunk Balzacnak a Pármai kolostor-hoz
írt előszavára vagy Joubert kiadatlan leveleire, hajlandók vagyunk túlozva
dicsérni az ott töltött életünket, amelynek elfelejtjük, egyetlen est
kedvéért, az ürességét és a frivolságát.
Ez a nagyvilág, abból a szempontból, hogy az első pillanatra nemigen
látszott megfelelni a róla alkotott elképzelésemnek, s először inkább azzal
lepett meg, amiben hasonlított más társadalmi körökhöz, s nem azzal,
amiben különbözött tőlük, lassanként mégis igen különbözőnek
mutatkozott előttem. A nagyurak talán az egyetlenek, akiktől annyit lehet
tanulni, mint a parasztoktól; társalgásukat díszíti mindaz, aminek köze van
a földhöz, a rég lakott kastélyokhoz, az egykori szokásokhoz, mindahhoz,
ami a pénz világa előtt mélységesen ismeretlen. Még ha fel is tételezzük a
becsvágyaiban legmértékletesebb arisztokratáról, hogy sikerült korához
idomulnia, anyja, nagybátyjai, nagynénjei révén kapcsolatba kerül, ha
emlékszik gyermekkorára, mindazzal, ami manapság majdnem ismeretlen
életnek látszik. Egy mai halott halotti szobájában Guermantes-né nem
tenne ugyan megjegyzést, de azonnal észrevenné a szokásokkal ellenkező
dolgokat. Bántotta, ha látta egy temetésen a nőket a férfiakkal együtt,
mikor a nők számára külön ceremóniát tartanak. Ami a lepelt illeti,
amelyről Bloch azt hitte, hogy csak temetéskor használják, a lepel
zsinórjai miatt, amelyekről a temetések beszámolóiban esik szó,
Guermantes úr emlékezhetett még arra az időre, amikor még gyermek
volt, s látta azt Mailly-Nesle úr esküvőjén. Saint-Loup eladta értékes
„Családfáját”, a Bouillonok régi arcképeit, XIII. Lajos leveleit, hogy
helyettük Carrière-képeket vegyen és modern stílusú bútorokat,
Guermantes úr és felesége azonban oly érzelemtől vezetve, amelyben a
művészet égő szeretete talán kisebb szerepet játszott, s amely meghagyta
őket éppolyan középszerűeknek, megtartották csodálatos Boulle-
bútoraikat, amelyek egy művész számára valójában sokkal csábítóbbak
voltak. Egy irodalmár ugyanúgy el lett volna bűvölve a társalgásuktól,
amely az ő számára – szomjas embernek friss forrás a szó – eleven szótára
volt mindazoknak a kifejezéseknek, amelyek ma mindjobban
elfelejtődnek: csuhát öltött, Jézus jegyese stb., s amelyeket csak azok
használnak, akik a múlt szeretetre méltó s jó szándékú őrizői. Az az öröm,
amelyet társaságukban érez egy író, s sokkal inkább, mint más írók között,
nem egészen veszélytelen, mert esetleg elhiteti az emberrel, hogy a múlt
dolgai magukban is vonzók, hogy átviheti mindezt a maga művébe, amely
ez esetben élőhalott, s árad belőle az unalom, de azzal vigasztalódik, hogy
ezt mondja: „Ez igazán kedves, mert igaz, legalábbis így mondják.”
Egyébként ezeknek a társalgásoknak Guermantes-nénál megvolt az a
vonzóerejük is, hogy kitűnő francia nyelven folytak. Épp ezért jogos volt a
hercegnő tréfás kedve az oly szavak hallatán, amelyeket Saint-Loup
használt: „váteszi”, „kozmikus”, „püthiaszerű”, „legmagasabb rendű” –
valamint Bingnél vásárolt bútorai láttán.
Mindamellett, hogy különböző érzéseket keltettek bennem, másokat,
mint egykor akár a galagonyák látványa, akár egy madelaine ízlelgetése, a
Guermantes-nétól hallott történetek idegenek maradtak. Miután egy
pillanatra belém hatoltak, és csak testemet birtokolták, azt mondhatta
volna az ember, hogy (társadalmi s nem egyéni természetüknél fogva) alig
várták, hogy elhagyhassanak. Úgy mozgolódtam a fiákerban, mint egy
kígyóbűvölő. Várakoztam egy újabb vacsorára, ahol X... herceggé válva
Guermantes hercegnő szemében, én mondhatnám el neki ezeket a
történeteket. Addig is ott voltak a nyelvem hegyén, megremegtették
ajkaimat, én meg csak hebegtem, dadogtam, s hiába iparkodtam
hatalmamba keríteni egy szédületes erejű forgatagtól elragadott
szellememet. Épp ezért lázas türelmetlenséggel, hogy ne hordjam tovább
egyedül a súlyukat a kocsiban, ahol a társalgás hiányát hangos beszéddel
pótoltam, csöngettem Charlus úr ajtaján, és egész idő alatt, amit a
szalonban töltöttem, ahová egy inas vezetett, s amelyben, mert annyira
izgatott voltam, körül sem néztem, hosszú monológokat folytattam
önmagammal, egyre ismételve mindazt, amit majd elbeszélek neki, nem
gondolva egy percig sem arra, amit ő mondhatna majd nekem. Annyira
szükségem volt rá, hogy Charlus úr meghallgassa azokat az elbeszéléseket,
amelyeket alig vártam, hogy elmondhassak neki, hogy kegyetlen csalódást
éreztem arra a gondolatra, netalán alszik a házigazda, és otthon kell
kialudnom szómámoromat. Csakugyan hirtelen rádöbbentem, hogy már
huszonöt perce itt vagyok, hogy talán itt is felejtettek ebben a szalonban,
amelyről, a hosszadalmas várakozás ellenére, csak annyit tudtam volna
mondani, hogy igen tágas, zöldes árnyalatú, néhány arcképpel. A beszéd
szükségérzete nemcsak a hallgatást akadályozza meg, hanem a látást is, s
ez esetben a külső keret leírásának hiánya már egy belső állapot leírása. Ki
akartam menni a szalonból, hogy hívjak valakit, s ha nem találnék senkit,
megtaláljam az utamat az előszobáig, hogy elhagyhassam a házat, és már
fel is álltam s tettem néhány lépést a mozaikos padlón, amikor egy inas
lépett be gondterhelt arccal: „A báró úrnak mostanig megbeszélései voltak
– mondta. – Még mindig vannak néhányan, akik szintén várnak rá. De
minden lehetőt megteszek, hogy a báró úr fogadja az urat, már kétszer
telefonáltattam a titkárának.”
– Nem, ne zavartassa magát, találkozóm volt a báró úrral, de most már
igen későre jár, s ha ma este más elfoglaltsága van, eljövök egy másik nap.
– Ó, nem, ne menjen el az úr! – kiáltott fel az inas. – A báró urat ez
bánthatja. Még egyszer megpróbálom.
 Eszembe jutott, mi mindent hallottam Charlus úrról és szolgáinak
gazdájukhoz való ragaszkodásáról. Nem mondhatjuk róla ugyan egészen
azt, amit Conti hercegről, hogy egyformán akart tetszeni a lakájnak és a
miniszternek, de olyan jól irányította a legkisebb dolgait is, hogy
valósággal kivételes kedvezésnek számított, ha este, mikor lakájai tisztes
távolságból körülvették, s ő, végignézve őket, így szólt: „Coignet, a
gyertyatartót!”, vagy: „Ducret, a hálóingemet!”; ilyenkor a többiek
dühösen morogva vonultak vissza, irigyen arra, akit az úr kitüntetett
kegyeivel. Sőt, ketten, akik gyűlölték egymást, iparkodtak elragadni
egymástól a másik kedvezését, úgyhogy a legképtelenebb ürüggyel
iparkodtak elintézni valamit a bárónak, ha ő netalán korábban jött haza,
abban a reményben, hogy azon az estén őket bízzák meg a gyertyatartó
vagy az ing dolgával. Ha pedig ő csak úgy közvetlenül odaszólt
valamelyiknek és olyasmit mondott, ami nem tartozott a szolgálathoz, sőt,
ha télen a kertben, tudva, hogy egyik kocsisa meghűlt, tíz perc múltán azt
mondta neki: „Tegye fel a kalapját”, a többiek két hétig nem beszéltek az
illetővel, csupa féltékenységből, merthogy ilyen nagy kegyben részesült.
Vártam még vagy tíz percig, és éppen mikor elhatároztam magamban,
hogy nem maradok soká, mert a báró úgyis fáradt, mert már több olyan
fontos látogatót volt kénytelen elküldeni, akik már napokkal ezelőtt kértek
tőle találkozót, végre bevezettek hozzá. Ez a színpadias ceremónia Charlus
úr személye körül sokkal kisebb nagyságról árulkodott, mint testvérének,
Guermantes hercegnek egyszerűsége, de már nyílt is az ajtó, és megláttam
a bárót kínai háziköntösben, csupasz nyakkal, egy kanapén elterülve.
Ugyanakkor meglepett egy selymes fényű kürtőkalap s egy szőrmebunda,
csak úgy, odavetve egy széken, minthogyha a báró úr épp most érkezett
volna haza.
Az inas visszavonult. Azt hittem, Charlus úr fölkel és felém jön. De a
legkisebb mozdulatot sem tette, csak rám szegezte könyörtelen tekintetét.
Odamentem hozzá, köszöntem neki, de ő nem nyújtott kezet, nem felelt,
nem mondta egy szóval sem, hogy foglaljak helyet. Egy perc múlva
megkérdeztem tőle, mint egy neveletlen orvossal tennők, szükséges-e
állva maradnom. Minden gonosz szándék nélkül tettem, de Charlus úr
dühtől eltorzult arca mintha csak még jobban elsötétült volna. Nem tudtam
egyébként, hogy nála, vidéken, a charlusi kastélyban, vacsora után annyira
szeretett királyt játszani, hogy a dohányzóban elterpeszkedett egy
karosszékben, s hagyta, hogy a vendégei állva maradjanak körülötte. Az
egyiktől tüzet kért, a másiknak egy szivart kínált, s csak néhány perc
múlva mondta: „De Argencourt, miért áll, fogjon már egy széket,
kedvesem, stb.”, szándékosan meghosszabbítva ezt az álló helyzetüket
csak azért, hogy mutassa nekik, csak ő adhat engedélyt rá, hogy leüljenek.
„Üljön le abba a XIV. Lajos-kori karszékbe”, felelte felsőbbséges hangon,
s inkább azért, hogy távolodjam tőle, mint azért, hogy leültessen. Fogtam
az első karszéket, amely a közelben volt. „Ah, hát ezt tartja XIV. Lajos-
kori karosszéknek! Látom, hogy művelt fiatalember!” – kiáltotta
gúnyosan. Annyira elképedtem, hogy meg sem mozdultam, sem azért,
hogy elmenjek, mint ahogy kellett volna tennem, sem azért, hogy, amint ő
akarta, egy másik székre üljek. „Uram – mondta megfontolva minden
egyes kifejezést, amelyekből a legsértőbbeket dupla mássalhangzókkal
ejtette ki –, ez a találkozás, amelyet hajlandó voltam önnek engedélyezni,
valakinek a kérésére, aki azt kívánja, hogy ne nevezzem meg,
kapcsolatainknak a végét fogja jelölni. Nem titkolom, hogy jobbat
reméltem; talán eltúlzom kissé a szavak értelmét – amit nem szabadna
megtennünk, még az előtt sem, aki nem ismeri az értéküket, s már csak
egyszerűen önbecsülésből sem –, ha azt mondom, hogy rokonszenvet
éreztem ön iránt. Azt hiszem, hogy a szó: »jóakarat«, a leghathatósabb
pártfogó értelmében, nem túlozná azt, amit éreztem, sem amit ki akartam
nyilvánítani. Tudattam önnel Balbecban, hogy mihelyt visszatérek
Párizsba, számíthat rám.” Én, aki emlékeztem arra, milyen durván beszélt
velem Charlus úr Balbecban, mielőtt elváltunk, tagadó gesztussal
próbáltam felelni. „Micsoda? – kiáltotta hangosan, s valóban rángatózó s
fehér arca annyira különbözött rendes arcától, mint a tenger, ha reggeli
viharkor megpillantjuk megszokott mosolygó felszíne helyett ezer hab- és
tajtékkígyóval.
– Azt állítja, hogy nem kapta meg az én üzenetemet, majdnem egész
vallomást, arról, hogy emlékezzék rám? Mi volt a díszítése annak a
könyvnek, amelyet küldtem önnek?”
– Csinosan egymásba fonódó indák – mondtam.
– Ah – felelte megvető arccal –, a fiatal franciák eléggé kevéssé ismerik
országunk remekműveit. Mit mondanánk egy fiatal berliniről, aki nem
ismerné A walkür-t? Úgy látszik egyébként, arra való a szeme, hogy ne
lásson, mivel ez előtt a remekmű előtt, legalábbis azt mondta akkor, két
órát töltött. Látom, nem ért jobban a virágokhoz, mint a stílusokhoz; ne
tiltakozzék a stílusok miatt – kiáltotta dühtől éles, visító hangon –, hisz azt
sem tudja, mire ült le, egy alacsony Directoire karszéken pihenteti a
fenekét egy XIV. Lajos-kori karosszék helyett. Lesz olyan nap, amikor
Villeparisis-né térdét mosdótálnak fogja nézni, s nem tudni, mit csinál
majd vele. Ugyanúgy nem ismerte fel Bergotte könyvének kötésén a
balbeci templom zárókövének nefelejcseit. Mondhatja-e valaki
világosabban önnek: „Ne felejtsen el?”
Hosszan elnéztem Charlus urat. Szó sincs róla, remek, bár visszataszító
feje különb volt minden rokonáénál; azt mondhatta volna az ember, egy
megöregedett Apolló; de gonosz szájából valami olajszerű, májbajos lé
látszott kiömleni; ami pedig a szellemi képességeit illeti, tagadhatatlan,
hogy igen nagy tudású, széles látókörű ember volt, és sok olyan dologra
figyelt fel, amelyek Guermantes herceg előtt mindig ismeretlenek
maradnak. De azokból a szavakból, amelyekkel gyűlöletét színezte,
kiérződött, akár sértett gőgről vagy szerelmi csalódásról, akár
neheztelésről vagy szadizmusról, akár csúfolódásról vagy rögeszméről
volt is szó, hogy ez az ember ölni is képes s bebizonyítani logikusan és
szép nyelven, hogy helyesen cselekedett és egy fikarcnyit sem alsóbbrendű
testvérénél, sógornőjénél stb., stb.
– Mint Velázquez képén, a Breda átadásá-n – folytatta –, a győztes afelé
tart, aki a legalázatosabb, mint ahogy minden nemes lélek tenné, s mivel
minden voltam, ön pedig senki, én tettem ön felé az első lépéseket, ön
ostobán válaszolt arra, amit nem nekem kellene nagyságnak neveznem. De
nem csüggedtem el. A mi vallásunk a türelmet hirdeti. Amit ön iránt
tanúsítottam, remélem, számba veszik valahol, s csak mosolygok azon,
amit szemtelenségnek ítélhetnék, ha ezt megengedhetőnek tartaná azzal
szemben, aki önt annyi rőffel múlja felül; de hát, uram, minderről már
nincs többé szó. Alávetettem önt annak a próbának, amelyet a mi világunk
egyetlen kiváló embere szellemesen a túlságos szeretetreméltóság
próbájának nevez, az egyetlennek, amely el tudja választani a búzát a
konkolytól. Alig hányom önnek a szemére, hogy siker nélkül állta meg ezt
a próbát, mivel igen kevesen vannak, akik ily alkalmakkor remekelnek. De
legalább, s ez a végszó, amellyel befejezem a mi utolsó társalgásunkat
ezen a földön, védve akarok lenni az ön rágalmazó koholmányaitól.
Mindeddig sosem gondoltam rá, hogy Charlus úr haragját holmi sértő
kijelentésem okozhatta, amely a fülébe jutott; faggattam az
emlékezetemet; senkivel sem beszéltem róla. Egy gonosz ember
agyalhatta ki az egészet. Tiltakoztam Charlus úrnál, bizonygatva, hogy
soha semmit sem mondtam róla: „Nem hiszem, hogy azzal haragíthattam
meg, mert megmondtam Guermantes-nénak, hogy kapcsolatban vagyok
önnel.”
Megvetően mosolygott, magasabbra emelte a hangját egészen a legfelső
regiszterig, aztán lassan folytatta a legélesebb és legszemtelenebb hangon:
– Ó, uram – mondta, végtelen lassúsággal visszatérve a természetes
hangszínhez, mintegy élvezve közben ennek a lefelé haladó skálának a
furcsaságait –, gondolom, hogy saját magának árt, ha azzal vádolja magát,
hogy „kapcsolatban” voltunk. Nem várom el attól a valakitől, hogy
pontosan ismerje a szavak súlyát, aki könnyen összecserélne egy
Chippendale-bútort egy rokokó székkel, de hát azt már mégsem hiszem –
tette hozzá hízelgő s egyre gúnyosabb hangon, s ami megnyerő
mosolyként hullámzott tovább az ajkán –, nem hiszem, hogy akár mondta,
akár pedig csak gondolta volna, hogy mi kapcsolatban volnánk! Ami
viszont azt illeti, hogy eldicsekedett vele, hogy bemutatták önt énnekem,
hogy beszélt velem, hogy kissé ismer, hogy elnyerte minden kérés nélkül
az én pártfogásomat, ellenkezőleg, igen természetesnek és okosnak
találom, hogy ezt megtette. A köztünk lévő roppant korkülönbség
megengedi nekem, hogy minden gúnyolódás nélkül elismerjem, hogy ez a
bemutatás, ezek a beszélgetések, a kapcsolatoknak ez a bizonytalan
megindulása az ön számára – nem énnekem kell mondanom talán –, ha
nem is nagy tisztesség, de végre is legalább tisztes előny, és hogy az ön
ostobasága nem abból állt, hogy fecsegett róla, hanem hogy nem tudta
megtartani. Még csak annyit fűzök hozzá – mondta hirtelen, s egy
pillanatra a fölényes haragból oly szomorúsággal teli szelídségre tért át,
hogy azt hittem, sírva fakad mindjárt –, amikor válasz nélkül hagyta az
önnek tett indítványt Párizsban; annyira hallatlannak találtam ezt éppen az
ön részéről, akit jól nevelt ifjúnak tartottam, egy jó polgári családból (csak
erre a jelzőre vált a hangja szemtelenül élessé), hogy naivságomban már
hittem a soha elő nem forduló véletleneknek, az elveszett leveleknek, a
téves címzéseknek. Elismerem, hogy ez részemről igen nagy naivság volt,
de Szent Bonaventura is inkább elhitte, hogy egy ökör is tud repülni, mint
hogy testvére hazudik. Szóval, mindennek vége, a dolog önnek nem
tetszett, ne beszéljünk többé róla. De azért mégis úgy érzem (s valóban
könnyektől fúlt el a hangja), hogy írhatott volna, legalább koromra való
tekintettel. Az ön számára roppantul vonzó dolgokat eszeltem ki,
amelyeket önnek egyáltalán nem mondtam el. Hogy ön, nem is tudva
róluk, jobbnak találta visszautasítani őket, ez az ön dolga. De ahogy
mondtam, írni mindig lehet. Én az ön helyében, s még a magaméban is,
megtettem volna. Jobban szeretem emiatt az én helyemet, mint az önét,
ismétlem, hogy emiatt, mert azt hiszem, minden hely egyforma, és több
rokonszenvet érzek egy értelmes munkásember, mint akárhány herceg
iránt. És már csak azért is mondhatom, hogy inkább az én helyemet
szeretem, mert azt, amit ön tett, én az egész életemben, amely kezd eléggé
hosszú lenni, bizony, sohasem tettem. (Elfordítván a fejét a fal felé, az
arcára árnyék hullt, s nem láthattam, hullott-e szeméből könny, mint ahogy
a hangjából hihettem volna.) Azt mondtam, száz lépést tettem maga felé,
aminek az volt a hatása, hogy ön meg kétszázat hátrált előlem. Most
rajtam a sor, hogy távolodjam, s többé már nem fogjuk ismerni egymást.
Nem jegyzem meg a nevét, csak az esetét, hogy oly napokon, amikor
hajlandó volnék azt hinni, hogy az embereknek szívük is van, hogy
udvariasak vagy csak eléggé értelmesek ahhoz, hogy nem szalasztanak el
egy soha vissza nem térő lehetőséget, eszembe fog jutni, hogy túlságosan
sokra tartottam őket. Nem, mert azt mondta, ismert engem, és mivel ez
igaz volt – mert ez meg fog szűnni –, ezt valójában természetesnek tartom,
sőt, hódolatnak, vagyis kellemesnek. Sajnos, másutt és más körülmények
között egészen más nyilatkozatokat tett.
– Uram, esküszöm, nem mondtam semmi olyat, ami önt sérthette volna.
– És ki mondja önnek, hogy én megsértődtem! – kiáltott fel dühösen,
viharos gyorsasággal felkelve a kanapéról, amelyen eddig mozdulatlanul
feküdt, míg, miközben arcának halvány kígyói mérgesen meg-
megvonaglottak, hangja hol éles, hol mély lett, mint egy fülsiketítő és
féktelen vihar. (Szokásosan erős hangja, amelyre ott kinn az ismeretlen
járókelők is megfordultak, ezúttal megszázszorozódott, mint egy forte,
amelyet nem zongorán játszunk, hanem zenekarban, s amely fortissimóvá
változik. Charlus úr ordított.) Csak nem gondolja, hogy ön meg tudna
sérteni engem? Hát nem tudja, kivel beszél? Azt hiszi, hogy az ön kis
barátai, még ha ötszázan kuporognának is egymás fején, meg tudnák
közelíteni valaha is az én fenséges lábujjaimat, rájuk cseppentve mérges
nyálukat?
Mindenáron meg akartam győzni Charlus urat, hogy sosem mondtam,
sosem hallottam róla semmi rosszat, de ezt a vágyamat féktelen düh
követte, amelyet Charlus szavai ébresztettek fel bennem, mely szavakat,
szerintem, csak roppant gőgje mondatta vele. Talán valóban, de legalábbis
részben, ennek a gőgnek voltak a következményei. Majdnem minden más
pedig oly érzésből fakadt, amelyet akkor még nem ismertem, és így hát
abban, hogy nem voltam tekintettel erre az érzésre, nem érezhettem
magam hibásnak. E helyett az ismeretlen érzés helyett egy kis őrületet is
vegyíthettem volna a gőghöz, ha eszembe ötlenek Guermantes-né szavai.
De abban a pillanatban az őrület gondolata még csak át sem villant az
agyamon. Szerintem nem volt benne más, csak gőg, bennem meg tomboló
düh. Abban a percben (amikor Charlus úr abbahagyta az ordítást, hogy
fenséges lábujjáról szóljon, oly fenséggel, amelyet megvető fintor kísért,
miközben undorító szavakat okádott „sötét” rágalmazóira) dühöm nem
ismert határt. Ösztönös mozdulattal össze akartam törni valamit, s mivel
maradék kis józanságom arra bírt, hogy megkíméljen ezt a nálam annyival
idősebb embert, s művészi értékükért még azokat a német porcelánokat is,
amelyek körülvették, rávetettem magam a báró új kürtőkalapjára, a
földhöz vágtam, összetapostam, iparkodtam teljesen szétszakítani,
letéptem a tetejét, kettészakítottam a karimáját s még csak nem is figyelve
Charlus úr folytatólagos átkozódásaira, végigmenve a szobán, hogy
elmenjek, kinyitottam az ajtót. Kint, kétfelől, nagy meglepetésemre, két
lakáj állt, s lassan távoztak, hogy úgy lássam, ezek éppen ebben a percben
csak valamilyen kötelességüket teljesítették ott. (Azóta nevüket is
megtudtam, az egyiket Burnier-nek, a másikat Charmelnak hívták.) Egy
pillanatig sem fogadtam el ezt a magyarázatot, amelyet közömbös
magatartásukkal sugallni szándékoztak. Valószínűtlen volt; három másik
magyarázat kevésbé látszott annak: az egyik, hogy a báró olykor olyan
vendégeket fogadott, akikkel kapcsolatban esetleg segítségre volt szüksége
(de miért?), és szükségesnek tartott egy „elsősegély-szolgálatot” a
közelében; a másik, hogy kíváncsiságból hallgatóztak odakinn, persze nem
gondolva rá, hogy oly hamar elmegyek; a harmadik, hogy Charlus úr az
előttem eljátszandó jelenetet már előre megrendezte, és arra kérte őket,
hogy hallgassák meg, talán a színjáték iránt való szeretetből, összekötve
egy Nunc erudimini-vel,[437] amelynek mindenki hasznát látja.
Haragom nem hűtötte le a báróét, de a szobából való távozásom, úgy
látszott, élénk fájdalmat okozott neki, s hívott vissza, hivatott, s felejtve
végre, hogy egy perccel előbb „fenséges lábujjairól” szólva, tanúnak vélt
hívni saját istenítéséhez, szaladt felém teljes erővel, elfogott az
előcsarnokban, s elzárta előlem az ajtót. „Ugyan – mondta –, ne
gyerekeskedjék, jöjjön vissza egy percre; aki erősen szeret, az erősen
büntet is, és ha erősen büntettem, erősen is szeretem.” Haragom elmúlt, a
„büntetés” szót mintha észre sem vettem volna, s követtem a bárót, aki
behívott egy inast, elvitette minden hiúság nélkül a szétszakított kalap
maradványait, amelyet egy másikkal helyettesítettek.
– Ha megmondja, uram, ki az, aki oly gonoszul rágalmazott – mondtam
Charlus úrnak –, maradok, hogy megtudjam, s leleplezzem a cselszövőt.
– Hogy micsoda? Hát nem tudja? Ilyen könnyen elfelejti, amit mondott?
Gondolja, hogy akik ilyen szolgálatot teljesítenek, nem kezdik-e azzal,
hogy titoktartást kérnek? S gondolja, hogy megszegem a szavam annak, és
kijátszom azt, akinek ígéretet tettem?
– Uram, lehetetlen hát, hogy megmondja a nevét? – kérdeztem tőle,
utoljára kutatva az agyamban (amelyben nem találtam senkit), hogy kivel
is beszélhettem Charlus úrról.
– Nem hallotta, hogy titoktartást ígértem a jelentőmnek – mondta
fülsértő hangon. – Úgy látom, hogy nemcsak az aljas rágalmakat kedveli,
de még a fölösleges ismétlésekhez is ragaszkodik. Legalább annyira
legyen értelmes, hogy kihasználja ezt a mi utolsó beszélgetésünket, s
mond valamit, ami több a semminél.
– Uram – feleltem, miközben távozni készültem –, ön sérteget engem,
én meg fegyvertelen vagyok, s mivel ön többszörösen idősebb nálam,
egyenlőtlen erők mérkőznek itt; másrészt nem tudom meggyőzni, pedig
megesküdtem rá, hogy semmit sem mondtam.
– Szóval hazudok! – kiáltott ijesztő hangon, s akkorát ugorva, hogy csak
két lépésre állt meg mellettem.
– Tévedésbe ejtették.
Akkor szelíd, szerető, melankolikus hangon, mint az olyan
szimfóniákban, amelyeket az egyes részek megszakítása nélkül játszanak,
s amelyekben egy kecses, szeretetre méltó, idillikus scherzo követi az első
rész dörgéseit és villámcsapásait, azt mondta: „Igen, lehetséges. Elvben
egy ismételt kijelentés ritka esetben igaz. Az ön hibája, hogy nem vette
hasznát annak a sok találkozásnak, amelyeket felkínáltam önnek, s nem
adta elő nyílt és bizalomkeltő, mindennapos szavakkal az egyetlen s
mindennél hatásosabb védekezését, megcáfolván vele egy oly kijelentést,
amely önt árulónak mutatta. Mindenesetre, akár igaz a kijelentése, akár
hamis, ez megtette a maga útját. Nem tudok többé szabadulni attól a
benyomástól, amelyet gyakorolt rám. Még csak azt sem mondhatom, hogy
aki erősen szeret, erősen is büntet, mert megbüntetem ugyan, de nem
szeretem.” Miközben e szavakat mondta, arra kényszerített, hogy újra
leüljek, és csöngetett. Egy új lakáj lépett be. „Hozzon valami innivalót, s
mondja meg, hogy fogassák be a lovakat.” Mondtam, nem vagyok
szomjas, hogy késő van, s különben is, van kocsim. „Valószínűleg
kifizették és elküldték – mondta –, ne törődjön vele. Befogatok, hogy
hazavigyék... Ha fél, hogy már nagyon késő van... adhattam volna egy
szobát itten...” Mondtam, hogy anyám nyugtalan lenne. „Ah, igen, igaz
vagy nem, a kijelentése megtette a maga útját. Kissé korai rokonszenvem
nagyon hamar bontott virágot; s mint azok az almafák, amelyekről oly
poétikusan beszélt Balbecban, nem tudott ellenállni az első fagynak.” Ha
Charlus úr rokonszenve nem szűnt volna meg, akkor sem cselekedhetett
volna másképp, mivel, bár kijelentette, hogy szakítottunk, kényszerített,
hogy maradjak, hogy igyak, kért, hogy aludjak ott nála, s haza is akart
vitetni. Sőt, úgy látszott, attól fél, hogy egy perc múlva elhagyjuk
egymást, és ő egyedül maradva, ugyanazt az aggasztó félelmet érzi majd,
amelyet sógornője és unokatestvére, Guermantes-né érezhetett egy órával
előbb, amikor arra akart rábírni, hogy még maradjak egy kissé, ugyanazzal
a múlékony rokonszenvvel az irányomban, s ugyanazzal a szándékkal,
hogy meghosszabbítson egy percet.
– Sajnos – folytatta –, nincs képességem rá, hogy újra kivirágoztassam,
ami már egyszer elhervadt. Az ön iránt való rokonszenvem teljesen
elenyészett. Semmi sem támaszthatja fel újra. Azt hiszem, nem méltatlan
hozzám, ha bevallom, hogy sajnálom. Egy kissé úgy érzem magam, mint
Victor Hugo Booza:

Öreg s magam vagyok, s rám hull az est árnya.

Együtt mentünk keresztül a nagy, zöldes szalonon. Mondtam neki, csak

úgy mellékesen, milyen szépnek találom.
– Ugye? – felelte. – Valamit csak kell szeretnünk. A fafaragások
Bagard-tól valók. És ami kedves bennük, amint látja, a beauvais-i székek s
a konzolok számára készültek. Figyelje csak meg, mindegyiken ugyanaz a
díszítőmotívum ismétlődik. Csak két helyen voltak ilyen bútorok, a
Louvre-ban és Hinnisdal úr házában. Persze, mihelyt ide akartam költözni
ebbe az utcába, mindjárt akadt egy régi Chimay-palota, amelyet senki sem
vett észre addig, mivel ez a palota csak az én kedvemért került ide.
Egészében igen jó. Lehetne jobb is, de végül is nem olyan rossz. Ugye,
szép dolgok vannak itt, nagybátyáim arcképe, Lengyelország királyáé s az
angol királyé Mignard-tól. De mit beszélek, éppoly jól tudja, mint én,
mivel ebben a szalonban várakozott. Nem? Ah! Akkor a kék szalonba
vezették – mondta majdnem pökhendien, akár mert hiányolta
kíváncsiságomat, vagy pedig hogy éreztesse fölényét, mivel nem kérdezte
meg, hol várakoztattak. – Nézze, ebben a fülkében vannak Mária Antónia,
Erzsébet királykisasszony és Lamballe hercegnő kalapjai. Látom, nem
érdekli, sőt, azt mondhatnám, hogy nem is látja őket. Talán a látóidegét
érte valami baleset. Ha jobban szereti ezt a szépségfajtát, itt van Turner
egy szivárványa, amely csillogni kezd e két Rembrand-kép között,
kibékülésünk jeléül. Amint hallja: Beethoven is csatlakozik hozzá. – S
csakugyan hallani lehetett a Pastorale harmadik részének első akkordjait,
„az örömöt a vihar után”, amelyet tőlünk nem messze játszottak, biztosan
az első emeleten, a muzsikusok. Naivul megkérdeztem, milyen véletlenből
játsszák ezt a muzsikát, s kik a zenészek. – Azt hiszem, hogy nem tudják.
Sosem lehet tudni. Ezek láthatatlan muzsikusok. Szép, ugye – mondta
kissé gúnyos hangon, amely engem valamiképpen kissé Swann modorára
és kiejtésére emlékeztetett. – De ön rá se hederít, úgy van vele, mint egy
hal az almával. Haza akar menni, s nem sokat törődik sem Beethovennel,
sem az irántam való tisztelettel. Vádat emel önmaga ellen s egyben
ítélkezik is önmaga felett – tette hozzá szomorú és szeretetteljes arccal,
mikor eljött a távozás pillanata. – Bocsásson meg, hogy nem kísérem le,
ahogy a jó modor követelné tőlem. Mivel nem óhajtom többé látni, nem
fontos, hogy még öt percet töltsek önnel. Fáradt vagyok, és sok a dolgom.
– De mikor észrevette, hogy világos este van, így folytatta: – Ejnye,
mégsem, kocsizom egyet. Ragyog a holdvilág, nézni fogom a Bois-ban,
miután önt hazavittem. Micsoda? Nem tud megborotválkozni, még este
sem, ha társaságban vacsorázik, akkor is pár szál szőr marad az arcán –
mondta, miközben megfogta az állam, két, mintegy magnetizált ujjával,
amelyek, egy perc után, fölcsúsztak egészen a fülemig, akárcsak egy
fodrász ujjai. – Ó, milyen kellemes volna, ha ezt a tündérszép holdvilágot
a Bois-ban olyan valakivel nézhetném, mint ön – mondta hirtelen, s
mintegy önkéntelenül igen szelíden, aztán pedig szomorúan: – Mert
bizony maga mégiscsak kedves, s kedvesebb lehetne bárki másnál – tette
hozzá, megérintve apailag a vállamat. – Régebben, be kell vallanom, igen
jelentéktelennek találtam magát. – Azt kellett volna gondolnom, hogy még
most is annak talál. Csak emlékeznem kellett volna arra a dühre, amellyel
alig egy félórája beszélt velem. Mégis az volt a benyomásom, hogy ebben
a percben őszinte volt, hogy jó szíve erősebbnek mutatkozott, mint az,
amit érzékenysége és gőgje majdnem őrjöngő állapotának tartottam. A
kocsi már ott volt előttünk, de ő csak tovább beszélt. – Menjünk – mondta
hirtelen –, szálljunk be; öt perc múlva már önöknél leszünk. S jó estét
mondok, ami véget vet s örökre a mi kapcsolatainknak. Jobb így, mivel
végleg elhagyjuk egymást, hogy úgy tesszük meg, mint a zenében:
tökéletes összhangban. – Ez ünnepies bizonygatások ellenére, hogy soha
többé nem látjuk egymást, esküdni mertem volna, hogy Charlus úr, akit
bántott, hogy hamarosan elfelejtik, s félve, hogy megbántott engem, igen
jó néven vette volna, ha még egyszer viszontláthatna. Nem tévedtem, mert
egy perc múlva: – Ejnye, mi van velem? – mondta. – Hiszen elfelejtettem
a javát. Nagyanyja iránt való emlékül beköttettem az ön számára Madame
de Sévigné egy érdekes kiadását. Ez meg nem fogja engedni, hogy ez
legyen most az utolsó találkozásunk. Azzal kell megvigasztalódnunk, s azt
fogjuk mondani magunkban, hogy ritkán lehet elintézni egy nap alatt a
bonyolult ügyeket. Gondoljon csak rá, hogy mennyi ideig tartott a bécsi
kongresszus.
– De hát elküldhetnék valakit érte, anélkül, hogy zavarnám önt vele –
mondtam udvariasan.
– Nem hallgat el mindjárt, kis bolond – felelte haragosan –, s nem
méltóztat olyan együgyű arcot vágni, mintha nem is gondolna arra a
megtiszteltetésre, hogy valószínűleg (nem biztosan, mert talán egy inas
fogja átadni a köteteket) én magam fogadom majd önt.
De visszanyerte önuralmát, s így folytatta:
– Nem akarok elválni öntől ilyen szavak kíséretében. Semmi
disszonancia; az örök hallgatás előtt teljes harmónia! – Az éles,
felcsattanó szavak után, úgy látszik, félt, a rossz idegei miatt, visszatérni a
palotájába. – Nem akar jönni a Bois-ig – mondta, nem kérdő, hanem
kijelentő hangon, és úgy láttam, nem azért, mert nem akarta ezt nekem
ajánlani, hanem mert tartott tőle, hogy a hiúsága csorbát szenvedhet. – Hát
jól van – mondta, még mindig húzva az időt –, itt a perc, mikor, mint
Whistler mondja, a polgárok hazatérnek (talán hiúságom segítségével
akart rávenni a maradásra) és kedvükre szemlélődnek. De hiszen azt sem
tudja, ki az a Whistler. – Témát változtattam a társalgásban, s
megkérdeztem tőle, hogy Iéna hercegnő értelmes teremtés-e. Charlus úr
megállított, s a legmegvetőbb hangján, amelyet már ismertem, mondta:
– Ah, uram, itt olyan rangsorra céloz, amelyhez nekem semmi közöm.
Talán van egy arisztokrácia Tahitiban, de bevallom, nem ismerem. Az a
név, amelyet kiejtett az imént, különös, de pár napja mintha a fülemben
csengett volna. Kérdeztek, beleegyeznék-e abba, hogy bemutassák a fiatal
Guastalla herceget. A kérés meglepett, mert Guastalla hercegnek nincs
szüksége rá, hogy nekem bemutassák, egyszerűen azért, mert
unokatestvérem és már igen régen ismer; a pármai hercegnő fia, és igen
jól nevelt rokon, el nem mulasztaná, hogy ne köszöntsön újévkor. De
miután informálódtam, kiderült, hogy nem erről a rokonomról volt szó,
hanem annak a hölgynek a fiáról, aki iránt érdeklődött. Mivel ilyen nevű
hercegnő nincsen, gondoltam, egy szegény asszonyról van szó, aki az Iéna-
híd alatt alszik, és aki, csupa mulatságból, egyszerre csak iénai
hercegnőnek nevezi magát, mint ahogyan azt mondjuk, hogy a
Batignolles-i Párducasszony vagy az Acélkirály. De nem, egy gazdag
teremtésről van szó, akinek egy kiállításon megcsodáltam a szép bútorait,
amelyeknek az az előnye, a tulajdonos nevével szemben, hogy nem
hamisak. Ami az állítólagos Guastalla herceget illeti, az a titkárom
bankára lesz, pénzzel annyi mindent meg lehet szerezni. De mégsem; úgy
látszik, a császárt mulattatta, hogy ezeknek az embereknek éppen a szabad
rendelkezés alá nem tartozó címeket adományozott. Lehet, hogy ez a
hatalom bizonyítéka, vagy a tudatlanságé, vagy a rosszakaraté, de én főleg
úgy találom, hogy igen rosszul cselekedett ezekkel az akaratuk ellen való
visszaélőkkel szemben. De hát nem adhatok önnek erre való
felvilágosításokat, szakértelmem a Faubourg Saint-Germain határáig
terjed, ahol a Courvoisier-k és Gallardonék között biztosan fog találni, ha
ismer valakit, aki bemutatja önt, néhány öreg komisz nőszemélyt, akik
egyenesen Balzactól erednek, s akik biztosan nagyon mulattatják. Persze,
mindennek semmi köze sincs Guermantes nagyhercegnő tekintélyéhez, de
nélkülem és az én szézámom nélkül senki sem juthat be ehhez a hölgyhöz.
– És csakugyan olyan szép Guermantes nagyhercegnő palotája?
– Ó, nem „olyan” szép. Ez a világon a legeslegszebb; persze, a
nagyhercegnő után.
– Guermantes nagyhercegnő fölötte áll-e Guermantes hercegnőnek?
– Ó, össze sem hasonlíthatók. (Érdekes, hogy mihelyt a nagyvilágiaknak
van egy kis képzeletük, koronáznak, vagy trónt fosztanak rokonszenvük
vagy veszekedésük következményeképp, nem törődve vele, hogy akár a
legbiztosabb és legállandóbb helyzettel rendelkezzenek az illetők is.)
Guermantes hercegnő (talán azzal, hogy nem nevezte Oriane-nak, nagyobb
távolságot akart tartani a hercegnő és énközöttem) elragadó, sokkal több
annál, sokkal kiválóbb, mint ahogy gondolná. De végre is nem mérhető
össze az unokatestvérével. Ez utóbbi pontosan olyan, mint amilyennek a
vásárcsarnoki kofák képzelhették Metternich nagyhercegnőt. De az a
Metternich nagyhercegnő azt hitte, ő hozta divatba Wagnert, mert ismerte
Victor Maurelt[438]. Guermantes nagyhercegnő pedig, vagy inkább az
anyja, ismerte magát Wagnert. Ez pedig nagy szó, nem szólva a hölgy
hihetetlen szépségéről. És aztán Eszter kertjei!
– Nem lehet megtekinteni őket?
– Nem, ahhoz külön meghívás kell, de soha senkit sem hívnak meg az
én közvetítésem nélkül.
De aztán, hogy visszavonta ennek az ajánlatnak a csalétkét, kezet
nyújtott, mert elérkeztünk a lakásunkig.
– A szerepemnek vége, uram; hozzáteszek még egyszerűen néhány szót.
Lesz majd talán valaki, aki egy szép napon felajánlja önnek a
rokonszenvét, mint ahogy én tettem. Hogy ez a mostani példa szolgáljon
tanulságul. Ne felejtkezzen meg róla. A rokonszenv mindig értékes. Amit
egyedül nem tehet az ember az életben, mert vannak dolgok, amiket nem
lehet sem kérni, sem tenni, sem akarni, sem magától megtanulni, többnek
együtt viszont sikerülhet, anélkül, hogy szükség volna tizenháromra, mint
Balzac regényében, vagy négyre, mint a Három testőr-ben. Isten vele.
Fáradt lehetett, s lemondhatott arról a tervéről, hogy nézi a holdvilágot,
mert arra kért, mondjam meg a kocsisnak, hajtson haza. Utána hirtelen
mozdulatot tett, mintha az ellenkezőjét akarta volna mondani. De én már
átadtam az utasítását, és hogy ne álljak ott tovább, gyorsan csengettem az
ajtónkon, egy pillanatig sem gondolva azokra a történetekre, amelyeket
Charlus úrnak akartam elbeszélni a német császárról, Botha tábornokról, s
amelyek annyira foglalkoztattak néhány órája, de amelyeket aztán Charlus
úr páratlan és viharos fogadása messzire röpített tőlem.
Otthon az íróasztalomon egy levelet találtam, amelyet Françoise fiatal
inasa írt az egyik barátjának, és amelyet ottfelejtett. Mióta anyám távol
volt, semmi tapintatlanság sem zavarta; de én még bűnösebb voltam, hogy
elolvastam ezt a levelet, amely boríték nélkül ott hevert, kiterítve az
asztalomon, s amely, ez volt egyetlen mentségem, úgy látszott, hozzám
volt intézve:

„Kedves barátom és rokonom!

Remélem, hogy az egészség rendben, s ugyanígy van a kis
családdal, és különösen ifjú keresztfiammal, Joseph-fal, akit
ugyan még nincs szerencsém ismerni, de akit mindnyájatok közül
a legjobban szeretek, mivel ő a keresztfiam, s por marad a szív
emlékeiből is, s ne bántsuk kezünkkel a szent maradékot.
Egyébként, kedves barátom és rokonom, ki mondja, hogy holnap
te és kedves feleséged, az én unokatestvérem, Mária, nem
merültök-e mind a ketten az óceán legmélyébe, mint az a matróz,
aki a nagy árbochoz van kötve, mert ez az élet csak sötét völgy.
Kedves barátom, meg kell hogy mondjam, legfőbb foglalkozásom,
biztos vagyok a te meglepetésedben, most a költészet,
mámorosan szeretem, mert csak el kell valahogy ütni az időt.
Épp ezért, kedves barátom, ne nagyon csodálkozz, ha még nem
feleltem a te utolsó leveledre, pardon híján bontsd ki a feledés
fátylát. Amint tudod, az asszonyom mamája elszenderedett
 iszonyú szenvedések között, eléggé el is fáradt tőlük, mert
legalább három orvos volt körülötte. Temetése napja szép nap
volt, mert az úrnak minden ismerőse tömegesen eljött, valamint
több miniszter. Több mint két óráig tartott, míg a temetőbe
értünk, és ez nyilván elképeszt mindenkit a falutokban, mert
biztosan nem tesznek ennyit Michu néniért. Az én életem ezután
csak egyetlen hosszú zokogás lesz. Nagyszerűen mulatok a
motorbiciklivel, nemrégiben tanultam meg, hogyan bánjak vele.
Mit szólnátok, kedves barátaim, ha nagy sebesen megérkeznék
Les Écorres-ba. De erről már nem hallgatok tovább, mert érzem,
hogy a bánat mámora elragadja a józan észt. Eljárok
Guermantes hercegnőhöz és olyan urakhoz, akiknek még a nevét
sem hallottad a mi tudatlan vidékünkön. Épp ezért örömmel
fogom küldeni Racine, Victor Hugo könyveit, Chenedollé
Válogatott lapjai-t Alfred de Musset-ét is, mert szeretném
kigyógyítani azt a helyet, ahol születtem, a tudatlanságból, mert
ez végzetesen a bűnig vezet. Nem látom, hogy még mit
mondhatnék, s küldöm neked, mint a pelikán, fáradtan hosszú
útjáról legjobb üdvözleteimet, valamint feleségednek,
keresztfiamnak és húgodnak, Rózsikának. Remélem, nem mondják
majd róla: Rózsa csak addig élt, ameddig a rózsák, mint Victor
Hugo mondja, Arvers szonettjében, és Alfred de Musset és ezek a
nagy lángelmék, akiket emiatt a máglya lángjain égettek meg,
mint Jeanne d’Arcot. Hamarosan várom a te legközelebbi
küldeményed, fogadd csókjaimat, mint egy testvérét, Périgot
Joseph.”

Vonz bennünket minden oly élet, amely valami ismeretlennel kecsegtet,

az a véges ábrándkép, amely mindenképp és hamarosan szertefoszlik.
Charlus úr sok olyasmit mondott, ami bizony meglódította a képzeletemet,
emez pedig felejtve, mennyire csalódást okozott neki a valóság
Guermantes hercegnőnél (a személynevekkel úgy vagyunk, mint a
földrajzi nevekkel), útnak ered Guermantes-né unokanővére felé.
Egyébként Charlus úr csak azért tudott ideig-óráig tévútra vezetni a
nagyvilágiak képzelt értéke és különfélesége dolgában, mivel ő önmagát is
egyre ámította. És talán azért, mert nem tett semmit, nem írt, nem festett,
még csak nem is olvasott komoly és elmélyedő módon. De, minthogy
mindenképp fölötte állt több fokkal a nagyvilágiaknak is, akik ezért aztán,
ha belőlük és viselkedésükből merítette társalgási témáit, bizony nem
értették őt meg. Művészként beszélve, legföljebb csak felfedni volt képes
a nagyvilágiak csalfa varázsát. De csak a művészek számára tudta felfedni,
akikkel szemben a rénszarvas szerepét játszhatta volna az eszkimóknál: ez
az értékes állat kitépi az ő számukra az elhagyott sziklákon azokat a
mohákat és zuzmókat, amelyeket ők sem megtalálni, sem felhasználni
nem tudnának, de ha a rénszarvas megemészti őket, az Északi-sark lakói
számára megemészthető eledellé válnak.
Ehhez még azt is hozzátehetem, hogy Charlus úr képei a nagyvilágról
telítve voltak eleven élettel, egyrészt vad gyűlöletei, másrészt ájtatos
szimpátiái keverékének következtében – gyűlöletei főképpen a fiatal
emberek ellen irányultak, imádatát viszont leginkább néhány hölgynek
szentelte.
Ha ezek közül a hölgyek közül Guermantes nagyhercegnőt Charlus úr a
legmagasabb trónra emelte is, még a titokzatos szavai „Aladin el nem
érhető palotájáig”, ahol unokatestvére lakott, sem magyarázhatták meg
eléggé csodálkozásomat, amelyet csakhamar az a félelem követett, hogy
talán egy rossz tréfa játékszere lettem valakinek a kezében, aki ki akar
dobatni egy házból, ahová meghívás nélkül mennék – mikor körülbelül két
hónappal később, hogy a hercegnőnél vacsoráztam, s mialatt ő, Oriane,
Cannes-ban volt, kinyitottam egy borítékot, amely látszat szerint semmi
rendkívüliről nem értesíthetett, s ezeket a szavakat olvastam egy kártyára
nyomtatva: „Guermantes nagyhercegnő, született bajor hercegnő, szívesen
látja ***-kor.” Igaz, hogy egy meghívás Guermantes nagyhercegnőhöz
nagyvilági szempontból talán nem is volt nehezebb dolog, mint a
hercegnőhöz egy vacsorára való meghívás, mert gyenge heraldikai
ismereteim már megtanítottak rá, hogy a nagyhercegi cím nem több a
herceginél. Aztán arra gondoltam, hogy egy nagyvilági hölgy értelme
lényegében nem lehet annyira különböző az ő rendbelijeiétől, mint
Charlus úr állítja. De képzeletem – mint Elstiré, aki, miközben egy távlat
hatását akarja visszaadni, nem törődik a fizika törvényeivel, amelyeket
pedig nyilván jól ismert – nem azt vetítette elém, amit tudtam, hanem
amit ő, a képzeletem látott; látni pedig azt látta, amit a név mutatott neki.
Mármost, amikor még nem ismertem Oriane-t, a Guermantes név, előtte az
előkelő hercegnői címmel, mint egy hang, vagy egy szín, vagy mennyiség,
amelyet alaposan megváltoztatnak a környező értékek, s mintha
valamilyen matematikai vagy esztétikai „jellel” volna ellátva, mindig
valami egészen mást idézett fel a képzeletemben. Ezzel a ranggal
főképpen a XIII. és XIV. Lajos-korabeli emlékiratokban találkozunk, és az
idősebb Guermantes hercegnő palotáját úgy képzeltem, mint ahová többé-
kevésbé Longueville hercegnő s a nagy Condé jár, akiknek a jelenléte
kevéssé teszi valószínűvé az én ottani megjelenésemet.
A különböző szubjektív szempontok ellenére, amelyekről még beszélni
fogok, a mesterkélt nagyítások ellenére is, még mindig marad bizonyos
objektív valóság mindezekben a lényekben, következőleg van különbség
köztük.
Hogyan is lehetne másképpen? Az az emberiség, amellyel összejárunk,
s amely oly kevéssé hasonlít az álmainkhoz, mégiscsak ugyanaz, mint
amilyennek az emlékiratokban, a kiváló emberek leveleiben láttuk leírva,
s akiket szerettünk volna megismerni. Így hát a legjelentéktelenebb
aggastyán, akivel együtt vacsorázunk, az az ember, akinek könyvében a
hetvenes háborúról meghatottan olvastuk a Frigyes Vilmoshoz intézett
büszke levelét. Vacsora közben unatkozunk, mert a képzelet távol marad,
viszont, mivel velünk van, mikor egy könyvet olvasunk, jól szórakozunk.
De ugyanazokról az emberekről van szó. Örülnénk, ha ismertük volna
Pompadournét, aki oly jól pártolta a művészeteket, és éppúgy unatkoztunk
volna vele, mint a mai Egeriákkal: nem tudjuk magunkat rászánni, hogy
újból felkeressük őket, annyira közepes szelleműek. Mindamellett ezek a
különbségek megvannak. Az emberek egészen sosem hasonlók
egymáshoz, velünk való viselkedésük, még egyforma barátság esetén is,
olyan különbségeket árul el, amelyek, tekintetbe véve mindent,
kiegyenlítik egymást. Amikor megismertem Montmorencynét, szeretett
kellemetlen dolgokat mondani, de ha szükségem volt egy szívességre,
hogy teljesíthesse, latba vetette minden befolyását, igen hatékonyan,
cseppet sem kímélve erejét. Viszont egy másik, mint például Guermantes-
né, sosem akart engem megbántani, csak azt mondta rólam, amivel örömet
szerezhetett, elhalmozott mindazzal a kedvességgel, amit a Guermantes-
ok gazdag szellemi élete tartalmazott, de ha mindezeken kívül akár egy
semmiséget kértem volna tőle, egy lépést sem tett volna, hogy megtegye,
mint ahogy vannak kastélyok, ahol rendelkezésünkre áll egy automobil,
egy inas, de ahol lehetetlen volna egy pohár almabort kapni, mert ez nincs
az ünnepek rendjében. Ki volt az igazi barátnőm, Montmorencyné, aki
örült, ha megbánthatott, de mindig hajlandó volt rá, hogy szolgálatomra
legyen, vagy Guermantes-né, aki nem tűrte volna, hogy engem a legkisebb
bosszúság érjen, de képtelen volt a legkisebb erőfeszítésre is, hogy
hasznomra legyen? Másfelől azt hangoztatták, hogy Guermantes hercegnő
csak léha dolgokról beszélt, míg az igen közepes szellemű unokanővére
mindig érdekes dolgokról. A szellem formái olyan változatosak, annyira
különbözők, nemcsak az irodalomban, hanem a nagyvilágban is, hogy
nemcsak Baudelaire-nak és Mérimée-nek van joguk egymást megvetni.
Ezek a sajátosságok mindezeknél a személyiségeknél olyan összefüggő és
despotikus rendszert alkotnak tekintetekből, beszédekből, cselekedetekből,
hogy amikor jelenlétükben vagyunk, ez az egész különbnek látszik minden
másnál. Guermantes-nénak az ítéletei, teorémaként levezetve szelleme
jellegéből, annyira helytállóak voltak szerintem, hogy másképp már nem
is lehetett volna megfogalmazni. S alapjában egy véleményen voltam vele,
amikor azt mondta, hogy Montmorencyné ostoba s csak látszólag
fogékony minden új iránt, amit nem is ért, vagy amikor egy csípős
megjegyzéséről szerzett tudomást, hozzátette: „És ezt nevezi jó
teremtésnek, akit én szörnyetegnek nevezek.” De ez a zsarnoksága a
valóságnak, amely itt van előttünk, a lámpának ez a nyilvánvaló fénye,
amely úgy elhalványítja a még távoli hajnalt, mint egy egyszerű emléket,
eltűnt, ha távol voltam Guermantes-nétól, s ha egy másik hölgy azt
mondta nekem, velem egy szintre helyezve magát, s a hercegnőt mélyen
alánk sorolva: „Oriane alapjában semmi és senki iránt sem érdeklődik”,
sőt (amit Guermantes-né jelenlétében hihetetlen lett volna elhinnem, mert
az ellenkezőjét hirdette): „Oriane sznob.” Nincs az a matematika, amely
Arpajonnét egyenlő mennyiségűvé tette volna Montpensier-néval, s
lehetetlen lett volna felelnem, ha megkérdezik, melyiket érzem
felsőbbrangúnak a másiknál.
Mármost a Guermantes nagyhercegnő szalonjának legtöbbször idézett
sajátsága az a bizonyos előkelő zárkózottság volt, amely részben a
hercegnő királyi származásának volt köszönhető, s főleg a férje
arisztokratikus előítéleteinek majdnem ásatag szigora (amely előítéleteket
egyébként Guermantes herceg és hercegnő nem győztek előttem
kicsúfolni), s amelyek még valószínűtlenebbé tették előttem, hogy az az
ember hívjon meg, aki csak fenségeket és hercegeket vesz számba, s aki
minden vacsoránál egész jeleneteket rendez, ha az asztalnál nem azt a
helyet kapja, amelyhez XIV. Lajos idején joga lett volna, azt a helyet,
amelyet a rendkívüli nagy történelmi és genealógiai ismeretei révén talán
egyedül csak ő ismert. Emiatt aztán sok nagyvilági ember a herceg és a
hercegnő javára írta azt a különbséget, amely elválasztotta őket
rokonaiktól. Gyakran elhangzottak olyan vélemények, hogy „a herceg és a
hercegnő sokkal modernebbek, sokkal értelmesebbek, nem foglalkoznak,
mint mások, a föl- és lemenő származásokkal, szalonjuk háromszáz évvel
előbbre van az unokatestvérükénél”, és ezek, hogy eszembe jutottak,
ezúttal egyenesen megreszkettem, mikor néztem a meghívót, mert bizony
sok esély volt rá, hogy egy titokzatos csaló küldte.
Az a kétely, amely elfogott, nem olyan érzés volt – mint ahogy egy
percig elhitettem magammal –, amelyet egy a nagyvilághoz tartozó ember
ne érezhetne, s amelyet, következésképp egy írónak kellene, tartozzék bár
a nagyvilági körökhöz, írásba foglalnia, hogy minél „tárgyilagosabban” és
minél árnyaltabban ábrázolhassa a különböző fajtájú embereket. Valóban,
nemrégiben találtam egy rokonszenves Emlékirat-kötetben hasonló
bizonytalanságokat, mint aminőket én éreztem a nagyhercegnő meghívó
kártyája láttán. „Georges és én (vagy Hély és én, nincs nálam a könyv,
hogy helyesen írjam) égtünk a vágytól, hogy Delessert-né szalonjába
kapjunk meghívást, s amikor kaptunk is tőle ily meghívást, mindegyikünk
okosnak találta, ha külön-külön meggyőződünk róla, hogy nem valami
áprilisi tréfa áldozatai vagyunk-e.” Mármost az elbeszélő nem más, mint
Haussonville gróf (az, aki feleségül vette Broglie herceg leányát), s a
másik fiatalember, aki szintén meg akart győződni róla, hogy nem
áldozata-e egy rossz tréfának, aszerint, hogy Georges-nak vagy Hélynek
hívják, Haussonville egyik vagy másik elválaszthatatlan barátja, Harcourt
úr vagy Chalais herceg.
Kora reggel, Guermantes nagyhercegnő estélyének napján tudtam csak
meg, hogy a herceg és a hercegnő előző nap este érkeztek meg Cannes-ból,
s elhatároztam, elmegyek hozzájuk a délelőtti órákban. De nem találtam
őket otthon, merthogy korán reggel elmentek hazulról, és még nem jöttek
vissza. Eleinte egy kis szobából lestem őket, abban a hitben, hogy innen
jól láthatom fogatuk érkezését. A valóságban igen rosszul választottam
meg megfigyelőhelyemet, ahonnan alig ismertem fel az udvarunkat,
viszont sok más udvart láttam, ami, bár semmi hasznom nem volt belőle,
egy ideig elszórakoztatott. Nemcsak Velencében vannak olyan helyek,
ahonnan szép kilátás nyílik több házra egyszerre, amelyek mindig
vonzották is a festőket, hanem bizony Párizsban is. Nem véletlenül
említem Velencét. Ugyanis a szegénynegyedeire emlékezteti Párizs
némelyik szegénynegyede, mégpedig reggel, azokkal a magas, öblösödő
kéményekkel, amelyeket hol élénk rózsaszínbe, hol halványpirosba
öltöztet a nap; egész kert virágzik ilyenkor a házak felett, s oly változatos
színekben virágzik, hogy szinte azt mondanánk: odaültettek a város fölé
egy egész kertet, egy delfti vagy haarlemi tulipánkedvelő kertjét.
Egyébként a házaknak ugyanarra az udvarra nyíló és egymással
szembenéző ablakai, a roppant közelségtől, egy-egy képkeretté válnak,
amiben emitt egy öreg szakácsnő álmodozik a földre bámulva, amott
pedig egy leány haját fésüli gondosan, a homályban álló, alig látható vén
boszorkány; így aztán minden udvar, a szomszéd házból nézve, a zárt
ablakokkal, a téglalap alakú üveglapok mögött látható, de hangtalan
jelenetekkel valóságos képkiállítás, ahol vagy száz, egymás mellett,
egymás fölött sorakozó holland festmény tárul az ember szeme elé. Igaz,
hogy a Guermantes-palotából nem volt ilyen kilátás, de azért sok
érdekeset láttam, főleg arról a kiszögellésről, ahol ültem, ahonnét
tekintetemet nem állította meg semmi azokig a távoli dombokig,
amelyeket viszonylag üres és lejtős telkek formáltak, de megakadt a
szemem azon a palotán, amely egyik lanka alján emelkedett, Silistrie
hercegnő és Plassac márkiné otthonán, akik Guermantes úr igen előkelő
unokatestvérei voltak, s akiket nem ismertem. Egészen eddig a palotáig
(amely apjuké, Bréquigny úré volt) csak olyan alacsony épületek
emelkedtek szétszórva, más-más irányban, amelyek nem állították meg a
tekintetet, sőt, ferde síkjaikkal meghosszabbították a távlatot. A piros
tornyos pajtaféle, ahol Frécourt márki tartotta a kocsijait, egy még
magasabb csúccsal végződött, amely azonban oly vékony volt, hogy nem
takart el semmit, s azokra a régi, kedves svájci építményekre
emlékeztetett, amelyek elszigetelten emelkednek egy hegy lábánál.
Mindezek a bizonytalan és különböző irányú pontok, ahol a szem
megnyugodott, távolibbnak látszottak, mintha több utcával vagy számos
terjedelmes épülettel választották volna el tőlünk Plassacné palotáját,
amely a valóságban elég közel volt, de a képzelet eltávolította, mint egy
alpesi tájékot. Amikor széles, négyszögű ablakai, amelyeken a napfény
úgy csillogott, mintha hegyi kristályból volnának, kinyíltak a takarítás
idejére, a különböző emeleteken lehetetlen volt ugyan jól
megkülönböztetni az inasokat, de azért éppoly örömmel néztük őket,
amint porolják a szőnyegeket, mint Turner vagy Elstir képein egy
postakocsi utasát vagy egy hegyi kalauzt a Szent Gotthard különböző
magaslatain. De erről a „nézőpontról”, ahol tartózkodtam, kitettem magam
annak, hogy nem látom hazajönni Guermantes urat vagy feleségét,
úgyhogy délután, mikor szabad lettem, hogy folytassam a leselkedést,
egyszerűen a lépcsőre ültem, jóllehet onnan nem láthattam a Bréquigny-
palota alpesi szépségeit, meg a távolság miatt az eltörpült takarító
inasokat, viszont a Guermantes-palota kocsibejárója nem maradhatott
előttem észrevétlen. Mármost a lépcsőn való várakozás oly súlyos
következményekkel járt az én számomra, s olyan tájat ismertetett meg
velem, nem turnerit, hanem morálisat és fontosat, úgyhogy jobbnak
találom, ha ezt majd később beszélem el; előbb számot adok
látogatásomról Guermantes-éknál, akiket tüstént felkerestem, miután
hazatértek.
A herceg egyedül fogadott a könyvtárában. Amikor beléptem a palota
kapuján, egy kis fehér hajú ember távozott éppen onnan; szegényes külsejű
volt, kis fekete nyakkendőt viselt, amilyen a combray-i jegyzőnek is volt
és nagyanyám több barátjának, de még félősebb volt szegény, s nagy
bókokat intézett hozzám, s nem akart addig kijönni az ajtón, amíg én előbb
be nem léptem. A herceg odakiáltott valamit neki a könyvtárból, amit nem
értettem meg, s a kis fehérhajú újabb üdvözletekkel felelt, ezúttal a falhoz
intézve őket, mert a herceg már nem láthatta, de a vendég csak vég nélkül
ismételte őket, ami olyan volt, mint az emberek fölösleges mosolygása,
akik telefonon beszélnek; furcsa, magas fejhangja volt, s újra köszönt az
üzletemberek alázatával. Egyébként combray-i üzletember lehetett,
annyira vidéki külseje volt, régies és szelíd, mint a kisembereké, a szegény
öregeké odalenn.
– Csak néhány perc, és már itt is lesz Oriane – mondta a herceg, mikor
beléptem. – Mivel Swann hamarosan idejön, s elhozza neki tanulmánya
kefelevonatát a Máltai Rend pénzeiről, és ami még rosszabb, egy roppant
nagy tablót, amelyen ezek a pénznemek láthatók mind a két felükről,
Oriane jobbnak találta, hogyha előbb felöltözik, hogy aztán vele
maradhasson, míg el nem megyünk vacsorázni. Máris tele vagyunk annyi
limlommal, hogy nem tudjuk, hová tegyük őket, s szeretném tudni, hová
helyezzük el ezt az óriási fényképet. De hát a feleségem igen kedves,
szeret mindenkinek örömet szerezni. Gondolta, Swann örülni fog, ha arra
kéri, egy csoportképen szeretné látni a Rend nagymestereit, akiknek az
érmeit Rhodoszban látta. De Máltát mondtam Rhodosz helyett, de ez
ugyanaz a jeruzsálemi Szent János-rend. Alapjában Oriane csak azért
érdeklődik az egészért, mert Swann foglalkozik vele. A mi családunk
nyakig benne van ebben a históriában; még ma is, az öcsém, akit ön is
ismer, a Máltai Rend egyik legmagasabb méltóságának birtokosa. De hát
hiába is beszéltem volna erről Oriane-nak, még csak meg sem hallgatott
volna. Viszont elég, hogy Swann kutasson a templomos lovagrend
történetében (mert hallatlan, hogy milyen szenvedéllyel tanulmányozzák
egyes emberek a nekik idegen vallásokat), ami a rhodoszi lovagok
történetéhez vezette, akik a templomosok örökösei voltak, hogy Oriane
azonnal látni is akarja ezeket a lovagokat. Pedig hát igen kis fiúk voltak a
Lusignanokhoz képest, akik Ciprus királyai voltak, s akiktől mi egyenes
vonalban származunk. De hogy eddig Swann még nem foglalkozott velük,
Oriane nem is akar tudni a Lusignanokról.
Nem mondhattam meg mindjárt a hercegnek, miért is jöttem. Ugyanis
néhány rokon vagy barátnő, mint Silistrie-né és Montrose hercegnő, jöttek
látogatóba Oriane-hoz, aki gyakran vacsora előtt is fogadott, de hogy nem
tudták üdvözölni, pár percig a herceggel maradtak. A hölgyek közül az
első, az egyszerűen öltözött, száraz, de szeretetre méltó modorú Silistrie
hercegnő sétapálcát tartott a kezében. Először attól féltem, hogy
megsebesült vagy talán rokkant. De ellenkezőleg, igen eleven volt.
Szomorúan beszélt a hercegnek egy édesunokatestvéréről – nem a
Guermantes-ágból, de még előkelőbből, ha egyáltalán volt ilyen –, akinek
egy idő óta igen gyenge egészsége hirtelen megrosszabbodott. De látható
volt, hogy a herceg, bár együtt érzett rokona sorsával, s egyre ismételte:
„Szegény Nini! Oly jó fiú”, a kedvező diagnózis mellett döntött. Ugyanis a
vacsora, amelyen a herceg részt akart venni, szórakoztatta, a fényes estély
Guermantes nagyhercegnőnél nem untatta, s főképp éjfél után egy órakor
feleségével egy nagy szupéra és jelmezbálra akart menni, amelyhez a
jelmezek már elő voltak készítve, és amelyen ő mint XI. Lajos, a hercegnő
pedig mint Bajor Izabella jelenne meg. És a herceg tartott tőle, hogy a
derék Amanien d’Osmond szenvedése megzavarhatná ebben a többféle
szórakozásban. Még két hölgy, szintén sétapálcával, Plassacné és Tresmes-
né (mindketten Bréquigny gróf lányai) jöttek vizitbe Basinhoz, és
kijelentették, hogy Nini rokonuk állapota reménytelen. A herceg megvonta
a vállát, és hogy más témára térjen át, megkérdezte tőlük, elmennek-e
estére Marie-Gilbert-hez. Azt felelték, hogy nem, épp Amanien állapota
miatt, aki már közel van a halálához, sőt, lemondtak arról a vacsoráról is,
ahová a herceg szándékozott menni, s amelynek sorra említették a
vendégeit, Théodose király fivérét, Marie-Conception infánsnőt stb. Mivel
Osmond márki nekik távolabbi rokonuk volt, mint Basinnak, a herceg
ebben az ő „lemondásukban” magatartása közvetett elítélését látta, s nem
volt nagyon barátságos a hölgyekkel. Épp ezért, bár a Bréquigny-palota
magasáról jöttek le, hogy lássák a hercegnőt (jobban mondva, hogy
jelentsék neki rokonuk nyugtalanító állapotának jellegét, amely a rokonok
számára összeférhetetlen a nagyvilági összejövetelekkel), nem maradtak
sokáig, s alpinista pálcájukkal Walpurge és Dorottya (a két nővér
keresztneve) nekivágtak magaslatuk meredek útjának. Sosem gondoltam
arra, hogy megkérdezzem Guermantes-éktól, mit jelentenek ezek a
sétapálcák, amelyek oly gyakoriak egy bizonyos Faubourg Saint-
Germainben. Talán az egész egyházközséget a maguk területének nézik és
nem akarnak fiákerba szállni, vagy hosszú gyalogsétákat tesznek,
amelyekhez, valami régebbi csonttörés – ami a vadászat mértéktelen
szenvedélyének s az ezzel gyakran együtt járó lóról való leesésnek a
következménye – vagy egyszerűen a reumák, amelyeket a bal part és a vén
kastélyok nedvessége okozhatott, teszik számukra szükségessé a
sétapálcát. Talán most nem mentek valami távoli útra a városnegyedben,
csak lementek a kertjükbe (közel a hercegnőéhez), hogy gyümölcsöt
szedjenek a kompótjukhoz, s csak épp jó estét akartak mondani a
hercegnőnek, mielőtt hazatérnének; de a kerti ollót vagy az öntözőkannát
már nem vitték magukkal Oriane-hoz.
A herceget, úgy látszik, meghatotta, hogy még visszaérkezésük napján
meglátogattam. De az arca elsötétedett, amikor mondtam, szeretném, ha a
felesége érdeklődne, valóban meghívott-e az unokanővére. Mintegy
súroltam azt a szolgálatfélét, amelyre a Guermantes-ok nem szerettek
vállalkozni. A herceg azt mondta, hogy már nagyon későn szólok neki, s
hogyha a nagyhercegnő nem küldött nekem meghívót, ő, a herceg látszana
kérni tőle egyet, s hogy rokonai egyszer már visszautasítottak egyet, ő már
soha többé nem akar sem közelről, sem távolról foglalkozni az ő
listáikkal, egyszóval olyannak látszani, mint aki „beleavatkozik” az ő
dolgukba; különben még azt sem tudja, hogy ő és a felesége, akik házon
kívül vacsoráznak, nem jönnek-e azonnal haza az otthonukba, és ebben az
esetben, hogy nem mennek a hercegnő estélyére, mentségükre volna, ha
eltitkolják a nagyhercegnő előtt visszatérésüket Párizsba, és ha tudnák
biztosan, hogy elmennek az estélyre, sietve érdeklődnének rokonuknál az
én dolgomban, akár telefon útján vagy levélben, de nyilván már nagyon
későn, mivel feltételezhető, hogy a hercegnő listái már régóta le vannak
zárva. „Nincs vele rossz viszonyban”, mondta gyanakodó hangon, mivel a
Guermantes-ok mindig féltek, hogy nem tudnak a legutolsó
összeveszésekről, s hogy nem akarunk-e kibékülni az ő rovásukra. Végül a
herceg, aki megszokta, hogy magára vállaljon minden nem kellemes
döntést, s mintha épp most jutott volna az eszébe ez a gondolat, váratlanul
így folytatta: „Nézze, kicsikém, kedvem volna egy szót sem szólni Oriane-
nak a beszélgetésünkről. Tudja, milyen szeretetreméltó, azonkívül nagyon
szereti önt, képes üzenni a rokonának, hiába mondanék neki akármit, és ha
netalán fáradt lesz vacsora után, már nem lesz semmi kifogása a
távolmaradására, és így kénytelen lesz elmenni az estélyre. Nem, biztosan
nem mondok neki semmit. Egyébként mindjárt beszélhet vele. Egy szót se
róla, igen kérem. Ha úgy dönt, hogy elmegy az estélyre, nem szükséges
mondanom, mennyire örülnénk, ha önnel tölthetjük az esténket.” Az
emberies indítékok szentek, s aki előtt hivatkozunk rájuk, kénytelen
meghajolni előttük, akár őszintének hiszi őket, akár nem; nem akartam
olyannak látszani, aki csak egy percig is összemérem a meghívásomat és
Guermantes-né esetleges fáradtságát, s megígértem, hogy nem szólok neki
látogatásom céljáról, mintha valóban hittem volna ennek a kis
komédiának, amelyet Guermantes úr eljátszott előttem. Kérdeztem a
hercegtől, hiszi-e, látom-e esetleg a nagyhercegnőnél Stermariánét.
– Szó sincs róla – mondta szakértő arccal –; ismerem ezt a nevet, mert
látom a klubok évkönyveiben, de nem ez a nagyvilági réteg jár Gilbert-
hez. Őnála csak roppantul előkelő s igen unalmas embereket láthat,
hercegnőket, akik oly címeket hordanak, amelyekről azt hittük, rég
megszűntek, s amelyeket feltámasztanak erre az alkalomra; minden
nagykövetet, sok idegen fenséget, de ne remélje akár az árnyékát is
Stermariának. Gilbert belebetegedne még csak a feltevésébe is. Nézze
csak, ön szereti a képeket, meg kell hogy mutassak egy remek képet, a
rokonomtól vettem, részben az Elstirekért cserében, mert azokat
határozottan nem szeretjük. Mint Philippe de Champagne festményét
adták el nekem, de azt hiszem, jóval nagyobb festőtől való. Akarja, hogy
kimondjam? Azt hiszem, hogy Velázquez és a legszebb korából – mondta
a herceg, s jól a szemembe nézett, vagy azért, hogy lássa a rám tett hatást,
vagy azért, hogy növelje. Egy inas lépett be.
– A hercegnő kéri a herceg urat, szíveskedjék fogadni Swann urat, mivel
a hercegnő még nincs készen.
– Mondja Swann úrnak, fáradjon be – szólt a herceg, miután az órájára
pillantott, és látta, hogy van még néhány perce az öltözködésig. – A
feleségem, persze, aki mondta neki, hogy jöjjön, még nem készült el.
Fölösleges, hogy megemlítse Swann előtt Marie-Gilbert estélyét – mondta
a herceg. – Nem tudom, meghívták-e. Gilbert igen szereti, mert azt hiszi,
Berry herceg törvénytelen fia, de ez már egész história. (Enélkül,
gondolhatja, mit érezne unokatestvérem, aki azonnal támadó állásba
helyezkedik, ha már száz méterre meglát egy zsidót.) De most meg még
súlyosabb a dolog a Dreyfus-ügy óta, Swann-nak meg kellene értenie,
hogy neki mindenkinél inkább szakítania kellene az ilyen emberekkel;
mármost, ellenkezőleg, bosszantó dolgokat mond.
A herceg visszahívta az inast, hogy megtudja, visszajött-e az a szolga,
akit elküldött Osmond rokonához. A herceg terve ugyanis a következő
volt: mivel joggal hitte, hogy rokona haldoklik, pontos híreket akart tudni
róla a halála előtt, vagyis a köteles gyász előtt. Ha arról értesülne, hogy
Amanien még él, akkor ő jelen lesz a vacsorán, a nagyherceg estélyén és a
jelmezbálon, ahol XI. Lajosként a legmulatságosabb találkozója lesz egy
új kedvesével, és csak másnap küldene el újra hírekért, amikor a
szórakozásnak vége. Akkor aztán gyászolni fog, ha rokona meghalt az
este. „Nem, herceg úr, még nem jött vissza.” „Az istenért, itt mindent az
utolsó órára halasztanak”, mondta a herceg arra a gondolatra, hogy
Amaniennak ideje lehetett egy esti újság számára „elpatkolni” s
lehetetlenné tenni a jelmezbálját. Kérte a Temps-t, de nem volt benne
semmi.
Már régóta nem láttam Swannt, s azon tűnődtem egy pillanatig, hogy
régebben nagyobb volt-e a bajusza, vagy rövidebbre nyírta-e a haját, mert
valami változást láttam nála; csakugyan erősen „megváltozott”, mivel
igen beteg volt, s a betegség annyira megváltoztathatja az arcot, mint a
szakállviselet vagy a választóvonal a frizurán. (Swann betegsége ugyanaz
volt, mint amely anyját is halálba vitte, s akit épp abban a korban, mint az
övé, ért el a betegsége. A mi létünk valójában éppúgy tele van
kabalisztikus számokkal, különös varázslattal, mintha valóban volnának
boszorkányok. S mivel az emberiség számára általában van egy bizonyos
életkor, ugyanígy van külön-külön a családoknak is, az egymásra hasonlító
családtagoknak.) Swann elegánsan volt öltözve, ami nála, mint
feleségénél, a régebbi divatot az újabbal egyesítette. Gyöngyszínű
redingote-ba volt szorítva, ami jól illett magas és karcsú termetéhez,
kezén fehér kesztyű fekete sávokkal, s olyan kiszélesedő formájú
keménykalapot hordott, aminőt Delion már csak neki, Sagan hercegnek,
Charlus úrnak, Modena márkinak, Charles Haasnak és Louis de Turenne
grófnak készített. Meglepett az a kedves mosoly és az a szenvedélyes
kézfogás, amellyel köszönésemre felelt, mert azt hittem, hogy ennyi idő
után nem ismer meg azonnal; mondtam is neki, hogy ez mennyire
meglepett; amire többször felnevetett kissé méltatlankodva, s újra kezet
szorított, mintha kétségbe vontam volna agyműködése épségét vagy
szeretete őszinteségét, ha feltételezem, hogy nem ismert fel. Pedig hát így
volt; csak jóval később azonosított – amint ezt jó sokára megtudtam –,
amikor meghallotta a nevemet. De meg kell hagyni, az arckifejezése egy
cseppet sem változott meg, és a szavai sem, és azok a dolgok, amiket
mondott, sem árulták el a meglepetését, amelyet Guermantes úr szava
keltett benne, oly biztonságos mestere volt a nagyvilági élet játékának.
Egyébként ugyanaz az ösztönösség jellemezte modorát és személyes
kezdeményezéseit, még ruházkodása módját is, mint amilyen a
Guermantes magatartást jellemezte. Így a régi klubember, bár nem ismert
meg, nem a tisztán formalista világfi hidegségével és merevségével
üdvözölt, hanem igazi kedvességgel, valóságos szeretetreméltósággal,
mint ahogy például Guermantes hercegnő (aki már előbb mosolyog rám,
mielőtt üdvözölném, ha találkozunk), a Faubourg saint-germaini hölgyek
szokott gépies köszöntéseivel ellentétben. Így például Swann kalapja is,
amelyet, múlóban levő szokás szerint, maga mellé a földre helyezett, zöld
bőrrel volt bélelve, ami már kiment a divatból, de hogy ez (mint ő
mondta) nem piszkolódik be olyan könnyedén, a valóságban pedig azért
(de ezt nem mondta), mert igen kellemes viselet volt.
– Ide hallgasson, Charles, ön nagy szakértő, jöjjön, mutatok valamit;
utána, kicsikéim, megengedik, hogy egy percre magukra hagyjam önöket,
míg magamra kapom az esti ruhámat; egyébként azt hiszem, Oriane nem
fog késni. – S megmutatta-e „Velázquez”-ét Swann-nak. „De azt hiszem,
ismerem”, mondta Swann a szenvedők fájdalmas fintorával, akiknek még
a beszéd is nehezükre esik.
– Lehet – mondta a herceg. Elkomolyodott, merthogy a „szakértő”
késlekedett a csodálatát kifejező válasszal. – Valószínűleg látta Gilbert-
nél.
– Ah, csakugyan, emlékszem.
– Mit gondol, mi ez?
– Hát, ha Gilbert-től való, valószínűleg egyik ősük – mondta Swann,
ironikusan és tisztelettel oly nagyság iránt, amelynek el nem ismerését
udvariatlannak és nevetségesnek tartotta volna, de amelyről jó ízlésből
csak úgy „könnyedén” akart szólni.
– Persze hogy az – mondta a herceg nyersen. – Ez Boson, nem is tudom,
hányadik számú Guermantes. De hát erre fütyülök. Tudja, hogy nem
vagyok olyan feudális, mint az unokatestvérem. Viszont a képpel
kapcsolatban már hallottam Rigaud, Mignard, sőt Velázquez nevét is
emlegetni! – mondta a herceg, inkvizitori és kínzómesteri tekintettel
nézve Swannra, hogy olvasson a gondolataiban s befolyásolja a válaszát. –
Szóval – fejezte be (mert ha bizonyos mesterkedéssel akarta is
kierőszakolni a kedvező véleményt, képes volt pár perc múlva azt hinni,
hogy az illető a maga jószántából tudatta azt vele) –, lássuk csak, semmi
hízelgés. Gondolja, hogy ez egyike a nagymestereknek, akiket említettem?
– Nnnem – mondta Swann.
– De hát akkor nem tudom, mihez tartsam magam, nem dönthetem el,
kitől való ez a mázolmány. De ön szakértő, mester ezen a területen, kinek
tulajdonítja?
 Swann habozott egy pillanatig a festmény előtt, amelyet láthatólag
szörnyűnek tartott: „A rosszindulatnak!” – felelte nevetve a hercegnek, aki
nem nyomhatott el egy dühös mozdulatot. Amikor lecsillapodott, azt
mondta: „Maguk igazán olyan kedvesek mind a ketten, várják meg Oriane-
t, egy perc múlva itt lesz, addig én felkapom a frakkomat és visszajövök.
Megüzenem a páromnak, hogy mind a ketten várják.”
Egy percig Swann-nal a Dreyfus-ügyről beszélgettem, s kérdeztem tőle,
hogyan lehetséges, hogy a Guermantes-ok mind Dreyfus-ellenesek.
„Először azért, mert alapjában ezek az emberek mind antiszemiták”,
felelte Swann, aki tapasztalatból jól tudta, hogy némelyikük nem volt az;
de Swann is, mint mindazok, akiknek szenvedélyes véleményük van
valamiről, szívesebben tételezte fel bizonyos személyekről, akik nem
osztották a véleményét, hogy tele vannak előítélettel, hogy elfogultak, ami
ellen nincs mit tenni, semminthogy olyan érveik legyenek, amikről
vitatkozni lehet. Egyébként, hogy már elérkezett élete korai végéhez, mint
egy fáradt s üldözött állat, gyűlölte ezeket az üldözéseket s visszatért ősei
hitéhez.
– Igaz – mondtam –, nekem is említették, hogy Guermantes nagyherceg
antiszemita.
– Ó, őróla nem is beszélek. Annyira az, hogy mikor tiszt volt, iszonyú
fogfájás kínozta, de inkább szenvedett, semhogy a környék egyetlen
fogászához fordult volna, aki zsidó volt, s később meg hagyta, hogy
kastélya egy szárnya elégjen a tűzvészben, mert az oltókészüléket a
szomszéd kastélyból kellett volna kérni, az pedig a Rothschildoké.
– Ma este elmegy hozzájuk?
– Igen – felelte –, bár nagyon fáradt vagyok. De sürgönyt küldött,
melyben tudatta velem, hogy valami mondanivalója van a számomra.
Érzem, hogy nemsokára nagyon beteg leszek, és minthogy később, tudom
jól, nagyon nehezemre esne akár elmenni hozzá, akár fogadni őt, jobb
szeretném még ma elintézni az egészet.
– De Guermantes herceg nem antiszemita.
– Látja, hogy az, hisz Dreyfus ellen van – válaszolta rá Swann, észre
sem véve, hogy petitio principii[439]-t követ el az okoskodásban. – Mégis
igen sajnálom, hogy csalódást okoztam ennek az embernek – mit beszélek,
a hercegnek –, mert nem csodáltam ezt az ő állítólagos Mignard-ját vagy
ezt a micsodát.
– De végre is – kezdtem újra, visszatérve a Dreyfus-ügyre –, a hercegnő
értelmes teremtés.
– Igen, ő kedves. Szerintem egyébként még kedvesebb volt, mikor még
Laumes hercegnőnek hívták. Azóta a szelleme nem olyan hajlékony, nem
olyan könnyed; gyengédebb volt ifjúi nagy dáma korában. De végre is,
akármilyen fiatalok is ezek a férfiak és nők, mit mondjak, mind más
fajtából valók, nemhiába van a vérükben a feudalizmus ezer év óta. Persze,
azt hiszik, hogy ez nem számít a véleményükben.
– De Robert de Saint-Loup mégis Dreyfus-párti?
– Ah, annál jobb, már azért is, mert hisz tudja, hogy az anyja nagyon is
Dreyfus ellen van. Mondták, hogy a fia Dreyfus-párti, de ebben nem
voltam biztos. Igen örülök neki. Nem csodálom, hisz igen okos. Ez sokat
számít mindenesetre.
Az egész Dreyfus-ügy nemcsak rendkívül naivvá tette Swannt, hanem
teljes valójában megrázta, kisiklatta a szemléletét, még szembetűnőbben,
mint egykor az Odette-tal kötött házassága; hogy most kilépett ebből a
társadalmi körből, amit inkább visszatérésnek nevezhetnénk a régibe, csak
dicséretre méltó volt rá nézve, mivel arra az útra tért, amelyen az övéi
jöttek, s amelyről egykor az arisztokrata barátai térítették le. De Swann
pontosan éppen akkor, mikor olyan tisztán és világosan látta, őseitől
örökölt adottságaival, azt az igazságot, amely a nagyvilágiak előtt még
rejtve maradt, mégis nevetségesen elvakultnak mutatkozott. Minden
csodálatát, minden megvetését ennek az új kritériumnak, a Dreyfus-
pártiságnak vetette alá. Hogy Bontemps-nét a Dreyfus-ellenessége miatt
ostobának tartotta, nem volt meglepőbb, mint az, hogy házassága idején
meg értelmesnek találta. Még az sem volt olyan súlyos dolog, hogy ez az
új hullám elérte politikai ítéleteit s elfelejtette vele, hogy egykor fukar
érdekembernek, Anglia kémjének nevezte azt a Clemenceau-t (ezt a
képtelenséget különben a Guermantes-ok állították), akiről most meg azt
hangoztatta, hogy az élő lelkiismeret, és oly megingathatatlan erős jellem,
mint Cornély. „Nem, nem, sohasem mondtam mást. Biztosan rosszul
emlékezik.” De a politikai ítéleteken túl ugyanez a hullám felforgatta,
összekuszálta Swann irodalmi ítéleteit is, és elképesztő dolgokat
mondatott vele. „Barrés minden tehetségét elvesztette, még az ifjúkori
művei is igen gyengék, képtelenség újraolvasni őket. Próbálja csak meg,
nem jut a végéig. Milyen mások Clemenceau írásai! Én ugyan nem vagyok
antiklerikális, de ha vele tartunk, észrevesszük, hogy Barrés egy fabatkát
sem ér! Bezzeg Clemenceau apánk igen nagy ember! Ő aztán ismeri a szó
erejét!” Egyébként a Dreyfus-elleneseknek nem lett volna joguk bírálni
ezeket a badarságokat. Ők ugyanis váltig azt hangoztatták, hogy csak az
Dreyfus-párti, aki zsidó származású. Ha egy gyakorló katolikus, mint
Saniette, a revízió mellett volt, az azért volt, mert Verdurinné elszigetelte
másoktól, az asszony pedig eltökélt radikálisnak vallotta magát. Különben
is, Verdurinné csak a „csuhások” ellen foglalt állást. Saniette inkább
ostoba volt, mint gonosz, s nem vette észre, hogy Verdurinné mennyi bajt
okoz neki. Ha ekkor azzal érveltek, hogy Brichot éppúgy barátja
Verdurinnénak s mégis tagja a Francia hazá-nak, azt mondták, Brichot
okosabb.
– Látja néha? – kérdeztem Swanntól, Saint-Loup-ról szólva.
– Nem, soha. Múltkor írt s arra kért, ajánljam Mouchy hercegnek s
néhány más klubtagnak a figyelmébe, hogy szavazzanak rá a Jockey-
Clubban, ahová egyébként oly könnyen bekerült, akár egy levél a
postaládába.
– A Dreyfus-ügy ellenére!
– Fel sem vetették a kérdést. Egyébként meg kell hogy mondjam, hogy
az egész ügy óta be sem teszem a lábam erre a helyre.
Guermantes úr visszajött, s csakhamar a felesége is, teljes díszben,
sudáran s büszkén, szép piros selyemruhában, amelynek a szoknyája
szélén csillogó díszek ragyogtak. Hajában nagy bíborpiros strucctoll
hajladozott, a vállára ugyancsak bíborpiros tüllkendő simult. „Milyen szép
ez a zöld kalapbélés – mondta a hercegnő, aki mindent látott. – Egyébként
magán, Charles, minden olyan csinos, az is, amit hord, az is, amit mond,
amit olvas, amit tesz.” Swann viszont mintha nem is hallaná, úgy nézte a
hercegnőt, mint egy nagy festő képét, s aztán a tekintetét kereste, s szája
úgy mozgott, mintha azt mondaná: „Ejnye!” Guermantes-né hangosan
felnevetett. „Látom, a ruhám tetszik, örülök neki. De meg kell hogy
mondjam, nekem nemigen tetszik – folytatta elkomorult arccal. – Úristen,
milyen unalmas egy dolog, öltözködni, a nagyvilágba járni, amikor úgy
szeretnék idehaza maradni!”
– Milyen remek rubinok!
– Ah, kis Charles-om, legalább látszik, hogy ért hozzá, nem olyan, mint
ez a barbár Monserfeuil-né, aki azt kérdezte, valódiak-e. Meg kell hogy
mondjam, sosem láttam szebbet. A badeni nagyhercegnő ajándéka. Az én
ízlésem szerint kissé nagyok, olyan, mint egy bordeaux-i borral teli pohár,
de felvettem őket, mert ott látjuk ma este a nagyhercegnőt Marie-Gilbert-
nél – tette hozzá Guermantes-né, nem is sejtve, hogy ez a kijelentése
ellentmond a hercegének.
– Mi van Guermantes nagyhercegnőnél? – kérdezte Swann.
– Majdnem semmi – sietett felelni a herceg, aki Swann kérdéséből arra
következtetett, hogy Swannt nem hívták meg.
– Mi az, hogy semmi, Basin? Ott lesz az egész pereputty, mindenki, aki
csak számít. Éspedig annyian, hogy csaknem halálra tapossák majd
egymást. De egyvalami mégiscsak szép lesz – nézett Swannra gyöngéden
–, ha persze ez a levegőben lógó vihar nem tör ki, mégpedig azok a
csodálatos kertek. Ismeri, ugye? Voltam ott egy hónapja, amikor az orgona
virágzott, el sem képzelhető, milyen szép volt. És aztán a szökőkút,
szóval, Versailles Párizsban.
– Miféle hölgy a nagyhercegnő? – kérdeztem.
– De hisz tudja, hisz találkozott vele nálunk, szép, mint a nap, egy kicsit
ostoba s igen kedves, germán felsőbbrendűsége ellenére is, tele szívvel és
ügyetlenséggel.
Swann sokkal érzékenyebb volt annál, semhogy észre ne vette volna,
hogy Guermantes-né e percben a „Guermantes szellemet” akarja
csillogtatni, minden különösebb erőfeszítés nélkül, mert csak a régi
szellemes bemondásait ismételte el újra, kevésbé tökéletes formában.
Mégis, hogy bebizonyítsa a hercegnőnek, megérti a tréfálkozó kedvét, s
mintha a hercegnő valóban csak tréfálkozott volna, kissé erőltetetten el is
mosolyodott, ugyanazt a feszélyezettséget okozva nekem ezzel a sajátos
őszintétlenséggel, mint régebben, mikor szüleim Vinteuil úrral bizonyos
helyek romlottságáról beszéltek (holott igen jól tudták, hogy még nagyobb
az a romlottság, amely Montjouvain-ban uralkodik), vagy egyszerűen, ha
társaságban Legrandint hallgattam, miként árnyalja beszédét az ostobák
számára, finom jelzőket választva, holott igen jól tudta, hogy úgysem érti
ez a gazdag vagy előkelő, de műveletlen hallgatóság.
– Ugyan, Oriane, mit beszél – szólt Guermantes úr –, hogy Marie buta?
Hisz mindent olvasott s igazi zeneértő, mint egy vérbeli muzsikus.
– De, szegény kis Basinom, maga aztán olyan naiv, mint egy ma
született gyermek. Mintha az ember nem lehetne ilyen művelt s amellett
kissé ostoba! Az ostobaság azért túlzás, nem, Marie inkább amolyan ködös
észjárású, amolyan hessen-darmstadti, szent császársági nyámnyila. Már a
kiejtése is idegesít. De egyébként elismerem, hogy igen szeretetreméltó
bolond. Már csak az az ötlete is, hogy otthagyja német trónját, s feleségül
megy polgárok módjára egy egyszerű magánemberhez. Igaz, hogy ő
választotta! Ó, de hiszen – mondta felém fordulva – maga nem is ismeri
Gilbert-t! Elmondom hát, hadd legyen némi fogalma róla, hogy bizony
ágynak dőlt, mikor letettem a névjegyemet Carnot-nénál... De, kis
Charles-om – mondta a hercegnő Swann felé fordulva, hogy más témáról
beszéljen, mert észrevette, hogy a Carnot-nénál hagyott vizitkártya
története bosszantani látszik Guermantes urat –, tudja-e, hogy nem küldte
el a rhodoszi lovagok fényképét, akiket pedig magán keresztül szerettem
meg, s akiket bizony szívesen megismernék.
A herceg közben szünet nélkül, mereven nézte a feleségét:
– Oriane – mondta végül –, a teljes igazságot kellene elmondania, nem
pedig elhallgatni a felét. Meg kell hogy mondjam – mondta, mintegy
helyesbítve s Swannhoz intézte a szavait –, hogy az akkori angol
nagykövetnének, aki igen derék teremtés volt, de egy kissé a holdban élt, s
gyakran követett el ilyen ügyetlenségeket, az a hóbortos ötlete támadt,
hogy minket az elnökkel és a feleségével hívjon meg egyszerre. Oriane-nal
eléggé meg voltunk lepve, mivel a nagykövetné eléggé ismerte a mi baráti
körünket ahhoz, hogy ne hívjon ilyen különös társaságba. Volt ott egy
miniszter is, aki lopott, szóval nem értesítettek bennünket idejében,
csapdába estünk, de hát spongyát az egészre; egyébként el kell ismernünk,
hogy ezek az emberek mind igen udvariasak voltak. Csak hát már ennyi is
elég volt. Oriane pedig, aki nem mindig tisztel meg azzal, hogy kikérje
tanácsomat, azt hitte, hogy még azon a héten le kell tenni a névjegyét az
Élysée-palotában. Gilbert talán kissé túlzott, mivel úgy vélte, folt esett a
becsületünkön. De hát nem szabad elfelednünk, minden politikát félretéve,
hogy Carnot[440] úr, aki egyébként igen kiválóan látta el a hivatalát, ama
forradalmi törvényszék egyik tagjának az unokája, amely egyetlenegy
napon tizenegyet küldött halálba a mieink közül.
– Akkor meg, Basin, miért megy vacsorára hetenként Chantillyba?
Aumale herceg éppúgy unokája volt a forradalmi törvényszék egyik
tagjának, azzal a különbséggel, hogy Carnot derék ember volt, Egyenlőség
Fülöp pedig egy utolsó szörnyeteg.
– Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, de hogy megmondjam,
elküldtem a fényképet – mondta Swann. – Nem értem, miért nem adták
oda.
– Csak félig lep meg – mondta a hercegnő. – A személyzetem csak azt
mondja nekem, amit jónak talál. Valószínűleg nem szeretik a Szent János-
rendet. – S máris csengetett.
– Oriane, maga igen jól tudja, hogy minden lelkesedés nélkül mentem
vacsorázni Chantillyba.
– Lelkesedés nélkül, de hálóinggel, ha netán a herceg megkérné,
maradjon ott éjszakára, amit egyébként ritkán tett meg, neveletlen ember
lévén, mint valamennyi Orléans... Tudja, kivel vacsorázunk Saint-Euverte-
nénél? – kérdezte Guermantes-né a férjétől.
– A vendégeken kívül, akikről tud, az utolsó órában még meghívták
Théodose király[441] fivérét.
Erre a hírre a hercegnő arcvonásai csupa elégedettséget fejeztek ki,
szavai viszont csupa unalmat: „Ah, úristen, mindig csak hercegek.”
– De ez legalább kedves és értelmes – mondta Swann.
 – De mégsem az egészen – felelte a hercegnő oly arccal, mint aki keresi
a szavakat, hogy gondolatait minél újszerűbben fejezhesse ki. – Észrevette
a hercegeknél, hogy még a legkedvesebbek sem igazán azok? De igen,
igen, higgye el! Egyszerűen nem viselik el, hogy ne legyen mindenről
határozott véleményük. Mivel pedig nekik semmiről sincs, így hát életük
első felét azzal töltik, hogy megkérdezik a mi véleményeinket, a másik
felét meg azzal, hogy azokat szépen elismételik nekünk. Szerintük, nekik
mindenképp véleményt kell mondaniuk, hogy ezt vagy azt jól játszották,
hogy ezt vagy azt kevésbé jól. Nincsen semmi különbség köztük. Nézze,
itt ez a kis II. Théodose (nem emlékszem a nevére), azt kérdezte egyszer
tőlem, hogyan hívják a „zenekari motívumot”. Amire azt feleltem neki –
mondta a hercegnő ragyogó szemmel s hangos nevetésre nyitva szép piros
ajkát –: „Ezt úgy hívják, hogy zenekari motívum.” És képzelje; alapjában
véve nem volt megelégedve. Ah, kis Charles-om – folytatta Guermantes-
né merengő arccal –, ha tudná, milyen unalmas házon kívül vacsorázni!
Vannak esték, amikor jobban szeretnék meghalni! Igaz, talán a halál is
éppen olyan unalmas, mivel nem tudjuk, milyen.
Egy inas lépett be. Az a fiatal vőlegény volt, akinek összezördülései
voltak a házmesterrel, amíg aztán a hercegnő, csupa jóságból, látszólagos
békét nem teremtett köztük.
– Elmenjek-e újabb hírekért az este Osmond márki úrhoz? – kérdezte.
– Ugyan, esze ágába se jusson, egészen holnap reggelig! – válaszolta
Guermantes herceg. – Még csak azt sem akarom, hogy ma este itthon
maradjon. Az ő inasa, akit maga jól ismer, ő jöjjön el ide az új hírekkel és
kérje meg magát, hogy közölje velünk. Menjen, tegye, amit akar,
mulasson egyet, ne aludjon itthon, én még látni sem akarom holnap
reggelig.
Határtalan öröm öntötte el az inas arcát. Végre hosszú órákat tölthet a
jegyesével, akivel már-már alig találkozott, mióta a kapussal való újabb
jelenete miatt a hercegnő kedvesen megmagyarázta neki, jobb, ha nem
megy el hazulról, így legalább elkerüli az új veszekedéseket. Úszott a
boldogságban arra a gondolatra, hogy végre lesz egy szabad estje, s ezt a
hercegnő is látta és tüstént megértette. De az ő szíve összeszorult, s
bizsergést érzett minden tagjában ennek a boldogságnak a láttán, amelyet
az ő akarata ellen élveztek s rejtettek előle, amely bosszantotta, és amelyre
irigykedett. „Nem, Basin, ellenkezőleg, ő csak maradjon itthon, el ne
mozduljon hazulról” – mondta.
– De Oriane, ez képtelenség, az egész személyzete itthon van, sőt,
éjfélkor itt lesz az öltöztetőnő és a jelmezszabó is a báli előkészületekhez.
Őrá egyáltalán nincs szüksége, s mivel ő Nini inasának az egyetlen barátja,
ezerszer jobban szeretném, ha elmenne innét minél messzebbre.
– Ide hallgasson, Basin, hagyjon engem, még mondani akarok neki
valamit az este, de még nem tudom, hány órakor. Ne menjen el egy percre
sem – mondta a kétségbeesett inasnak.
Akkor hirtelen megértettem: az a valaki, akinek ezt az örök háborúságot
tulajdoníthatjuk – hogy állandóan kitört a veszekedés, hogy az inasok csak
rövid ideig maradtak a hercegnőnél –, mindenkor ugyanaz a személy volt,
de nem a házmester; persze, a durvább dolgokat, a sok vesződséget
igénylő gyötrést, kínzást, a verekedéssel végződő veszekedéseket,
egyszóval a súlyosabb eszközöket a hercegnő a kapusra bízta; ez
egyébként olyan módon játszotta a szerepét, hogy nem is sejtette, hogy
rábízták ezt a szerepet. Mint a személyzet általában, ő is csodálta a
hercegnő jóságát; s a nem éppen tisztán látó inasok gyakran jöttek
távozásuk után Françoise-hoz, s mondták, hogy a herceg háza a legjobb
hely volna Párizsban, ha nem volna ez a kapus. A hercegnő úgy játszott a
kapusfülkével, mint ahogy a klerikalizmussal, a szabadkőművességgel, a
zsidó veszedelemmel stb. játszottak sokáig. Belépett egy másik inas.
– Miért nem hozták fel hozzám a Swann úr küldötte csomagot? De erről
jut eszembe (tudja, Charles, hogy Nini igen beteg), Jules, aki hírekért ment
Osmond márkihoz, visszajött-e már?
– Épp most érkezett, herceg úr. Minden percben várják a márki úr
halálát.
– Ah, szóval még él! – kiáltott a herceg megkönnyebbült sóhajjal. –
Várják! Várják! Akár a Sátánt. Amíg élünk, remélünk – mondta a herceg
vidám arccal. – Már úgy festették le előttem, mint halottat és mint akit
elföldeltek. Egy hét múlva elevenebb lesz, mint én.
 – Az orvosok mondták, hogy nem éri meg ezt az estét. Vissza akartak
jönni, de a főorvos azt mondta, fölösleges. A márki úrnak már meg kellett
volna halni; csak azért él, mert kámforolajos beöntéseket kap.
– Hallgasson, ostoba fráter! – kiáltotta a herceg féktelen haraggal. – Ki
kérdezte ezt magától? Semmit sem értett abból, amit magának mondtak.
– Nem énnekem, hanem Jules-nek...
– Hallgat már végre? – ordította a herceg, s Swann felé fordulva: – Mily
szerencse, hogy még él. Majd lassanként megerősödik. Egy ilyen komoly
krízis után még mindig van benne élet. Ez már magában is nagyszerű.
Egyszerre nem lehet mindent kérni. Nem is lehet kellemetlen egy kis
kámforolajos beöntés – mondta a herceg kezét dörzsölve. – Él, hát mit
akarunk többet? Ez már magában is szép, ha meggondoljuk, mi mindenen
ment át. Szinte irigyelni lehet, hogy ilyen életerő van benne. Ah, a
betegek, ezer apró gonddal veszik őket körül, mi bezzeg nem kapunk
ilyesmit. Ma délre egy derék szakács ürücombot készített béarni
mártással, ami, elismerem, nagyon jó volt, de épp ezért ettem is sokat
belőle, oly sokat, hogy megfeküdte a gyomromat. De ezért még nem
jönnek hozzám hogylétemről érdeklődni, mint az én kedves
Amanienomhoz. Sokat is mennek hozzá. Ez nagyon fáraszthatja.
Lélegzethez kell hogy jusson. Még megölik ezt az embert, ha folyton
zaklatják.
– Ide hallgasson – szólt a hercegnő az inasnak, aki elmenőben volt –,
kértem, hozzák fel azt a becsomagolt fényképet, amelyet Swann úr
küldött.
– Hercegnő, kérem, olyan nagy az a csomag, hogy nem tudom, befér-e
az ajtón. Kinn hagytuk az előcsarnokban. Kívánja a hercegnő, hogy
felhozzam?
– Hát inkább ne, de legalább megmondták volna, viszont, ha olyan nagy,
ha lemegyek, majd megnézem.
– Azt is elfelejtettem mondani a hercegnőnek, hogy Molé grófné ma
reggel itt hagyta a névjegyét a hercegnő számára.
– Hogyan hogy ma reggel? – mondta a hercegnő elégedetlen arccal, úgy
találva, hogy egy ily fiatal nő nem engedheti meg magának ily korai
névjegyleadást.
– Tíz óra felé, hercegnő.
– Mutassa azt a névjegyet.
– Mindenesetre, Oriane, ha azt mondja, furcsa ötlet volt Marie-tól, hogy
férjhez ment Gilbert-hez – kezdte újra a herceg, aki visszatért első
témájára –, akkor maga beszéli el furcsa módon az egész történetet. Ha
valaki, akkor bizony Gilbert volt együgyű ebben az egész házasságban,
bizony, Gilbert, hogy éppen annak a belga királynak közeli rokonát vette
feleségül, aki jogtalanul használja a Brabant nevet, amely a mi családunké.
Egyszóval ugyanabból a vérből valók vagyunk, mint a hesseniek, de az
idősebb ágból. Mindig ostoba dolog, ha az ember magáról beszél – mondta
felém fordulva –, de végre is, mikor nemcsak Darmstadtba mentünk, de
Casselba is és az egész hesseni választófejedelemségbe, a
tartománygrófok mindig igen szeretetreméltón átengedték nekünk az
elsőséget, sőt a díszhelyre ültettek, mert mi vagyunk az idősebb ág.
– De Basin, mégsem mondhatja, hogy az a hölgy, aki tiszteletbeli
őrnagya volt országa minden regimentjének, s akit már eljegyeztek a svéd
királlyal...
– Ó, Oriane, ez már sok, mintha nem tudná, hogy a svéd király nagyapja
földműves volt Pauban, mi ellenben kilenc század óta a legelőkelőbbek
közé tartozunk egész Európában.
– De azért, ha azt mondták az utcán: „Nini, itt a svéd király”, mindenki
futott, hogy lássa, egészen a Concorde térig, viszont ha azt mondják: „Ez
itt Guermantes úr”, senki sem tudja, ki lehet az.
– Szép kis érv!
– Egyébként nemigen értem, hogyan tarthat igényt a Brabant hercegi
címre, ha az már a belga királyi családé.
Az inas visszajött Molé grófné névjegyével, azaz azzal, amit itt hagyott
mint névjegyet. A grófné, azt állítva, hogy nincsen nála névjegy, kivett a
zsebéből egy levelet, amelyet azon a napon kapott, s megtartva a tartalmát,
behajtotta a boríték sarkát, amelyen ez a név volt: Molé grófné. Mivel a
boríték elég nagy volt, az ez évben divatba jött levélpapír mérete szerint,
ez a kézírással írt „névjegy” kétszer akkora volt, mint egy rendes névjegy.
 – Ezt nevezik Moléné naivságának – mondta gúnyosan a hercegnő. – El
akarja hitetni velünk, hogy nem volt nála névjegy, és közben megmutatni,
hogy ő milyen eredeti. De mi már ezt mind jól ismerjük, ugye, kis
Charles-om, mi már ahhoz egy kissé nagyon is öregek vagyunk, meg
eléggé eredetiek is, hogy megtanuljuk egy olyan kis hölgy észjárását, aki
még csak négy éve jár a nagyvilágba. Kedves teremtés, de azért nincs elég
súlya, hogy azt képzelhesse, elképesztheti a világot olyan olcsón, mint egy
névjegyboríték, amelyet reggel tíz órakor hagy nálam. A mamuska majd
megmutatja, hogy tud annyit, mint ő, ezen a téren.
Swann nem állhatta meg nevetés nélkül, mert arra gondolt, hogy a
hercegnő, aki egyébként kissé féltékeny volt Moléné sikerére, biztosan
talál majd a „Guermantes szellemben” megfelelő csúfos választ a látogató
számára.
– Ami a Brabant hercegi címet illeti, már százszor mondtam, Oriane... –
kezdte újra a herceg, de a hercegnő nem is figyelve rá, a szavába vágott.
– De, kis Charles-om, szeretném már látni azt a fényképet.
– Ah – mondta Swann –, extinctor draconis latrator Anubis.[442]
– Igen, ez olyan szép, amit erről mondott a velencei Szent Györggyel
kapcsolatban. De nem értem, miért Anubis.
– Milyen a fényképen az, aki Babalnak az őse volt? – kérdezte
Guermantes herceg.
– Szóval, mindenképpen látni akarja a képet – mondta szárazon a
hercegnő, hogy mutassa, ő is megveti a szójátékot. – Szeretném látni mind
– tette hozzá.
– Ide hallgasson, Charles, menjünk le, míg a kocsi előáll – mondta a
herceg –, az előcsarnokban folytatjuk a beszélgetést, mert a feleségem
nem hagy bennünket békén, amíg nem látja azt a tablót. Én megmondom,
kevésbé vagyok oly türelmetlen – tette hozzá elégedett arccal. – Nyugodt
ember vagyok – mondhatom –, ő viszont a halálba kergetne bennünket.
– Teljesen egy véleményen vagyunk, Basin – mondta a hercegnő –,
menjünk az előcsarnokba, legalább tudjuk, miért megyünk le a szobájából,
viszont azt sosem fogjuk megtudni, miképp vagyunk lemenői a brabanti
grófoknak.
 – Már százszor mondtam, hogyan került ez a cím a hesseni házba –
mondta a herceg (mialatt a fényképet néztük, s eszembe jutottak azok,
amelyeket Swann hozott nekem Combray-ba) –, úgy, hogy egy Brabant
ezerkétszáznegyvenegyben feleségül vette az utolsó hesseni és türingiai
tartománygróf leányát, és így inkább a hesseni cím lépett a brabanti házba,
mint a brabanti hercegé a hesseni házba. Emlékszik, ugye, hogy harci
kiáltásunk a brabanti hercegeké volt: „Limburg azé, aki meghódítja”, amíg
fel nem cseréltük brabanti címerünket a Guermantes-ok címerével,
amiben, úgy találom, nem volt igazunk, s a Gramont-ok példája sem
változtatja meg a véleményemet.
– De hát – felelte Guermantes-né – mivel a belga király hódította meg
Limburgot... Egyébként a belga trónörököst brabanti hercegnek hívják.
– De kicsikém, amit mond, nem állja meg a helyét, s már alapjában
téves. Éppolyan jól tudja, mint én, hogy vannak állítólagos címek,
amelyek teljes értékűek, amelyek akkor is fennállnak, ha a területet magát
mások tartják jogtalanul elfoglalva. A spanyol király például brabanti
hercegnek nevezi magát, oly birtoklásra emlékeztetve, amely nem olyan
régi, mint a miénk, de régebbi, mint a belga királyé. Amellett burgundiai
hercegnek, Nyugat- és Kelet-India királyának s milánói hercegnek is
nevezi magát. Mármost sem Burgundia, sem India, sem Brabant nem az
övé, mint ahogy Brabant sem az enyém, sem a hesseni hercegé. A spanyol
király is Jeruzsálem királyának nevezi magát, az osztrák császár szintén
annak, és Jeruzsálem sem az egyiké, sem a másiké.
Egy percre elhallgatott, feszélyezte, hogy Jeruzsálem neve esetleg
érzékenyen érinti Swannt a jelenlegi „ügyek” miatt, de aztán annál
gyorsabban folytatta:
– Amit most mond, Oriane, azt mindenkiről elmondhatja. Voltunk
Aumale hercegei, oly hercegségé, amely szabályosan éppúgy
Franciaország házába került, mint Joinville és Chevreuse Albert házába.
Már nem követelünk vissza oly címeket, mint Noirmoutiers márkija,
amely a mienk volt, s amely igen szabályos módon a La Trémoïlle ház
öröke lett, de abból, hogy néhány megegyezésen alapuló átengedés
érvényes, nem következik, hogy mindannyi az. Például – mondta felém
fordulva – sógornőm fia az agrigentumi hercegi címet viseli, amely őrült
Johannától származik, mint ahogy a La Trémoïlle-ok a tarentói hercegi
címet. Mármost Napóleon ezt a tarentói címet egy katonának
adományozta, aki igen jó gyalogos lehetett, de ezzel a címmel a császár
még annyira sem rendelkezett, mint III. Napóleon a Montmorency hercegi
címmel, mivel ezt annak a Périgord-nak adta, akinek legalább az anyja
volt Montmorency, viszont I. Napóleon Tarente-jának csak annyi köze volt
Tarentóhoz, hogy Napóleon akaratából egyszerűen az lett. Ez, persze, azért
nem akadályozta Chaix d’Est-Ange-ot, az ön kedves Condé nagybátyjára
célozva, hogy meg ne kérdezze a császári ügyésztől, vajon a Montmorency
hercegi címet nem a vincennes-i várárokban találták-e.
– Ide hallgasson, Basin, örömmel követném a vincennes-i várárkokba,
sőt, Tarentóba is. És erről jut eszembe, kis Charles-om, és már akkor
akartam mondani, amikor arról a velencei Szent Györgyről beszélt, hogy
az a szándékunk, Basinnak és nekem, hogy a legközelebbi tavasszal
Olaszországba és Szicíliába megyünk. Ha velünk jönne, gondolhatja,
mennyire más lenne minden! Nemcsak arra az örömömre gondolok, hogy
együtt lehetek önnel, de képzelje el, hogy mindazzal együtt, amiket már
eddig is mesélt nekem a normand hódítás emlékeiről és az antik
műemlékekről, képzelje csak el, hogy akkor így, egy ilyen utazás, együtt
önnel, milyen nagyszerű is lenne! Azazhogy Basin, mit beszélek, Gilbert
is hasznát látná neki, mert már most tudom, hogy még a nápolyi trónt
illető követelések és hasonló dolgok is érdekelnének, ha ön magyarázná
őket a régi román templomokban vagy a hegyen épült kis falukban,
amelyek olyanok, mint a primitív festők képein. De nézzük hát meg azt a
fotográfiát. Szedje le a borítékot – mondta a hercegnő az egyik inasnak.
– De Oriane, ne ma este! Majd holnap nyugodtan megnézi – könyörgött
a herceg, aki látva a fénykép roppant terjedelmét, rémült fintorokat vágott
felém.
– De hát engem épp az mulattat, ha együtt nézhetem Charles-lal –
mondta a hercegnő, és mosolya egyszerre volt mesterkélten sóvár és
meggyőzőn szívhez szóló, merthogy mindenképp kedveskedni akart
Swann-nak, s úgy beszélt arról az örömről, amely a fényképek láttán
elfogná, mint az olyasféle örömről, aminőt egy beteg érezne, ha ehetne
egy narancsot, vagy mintha megtervezett volna egy baráti kirándulást és
ugyanakkor a rá nézve hízelgő kedvteléseiről adna számot egy
életrajzírónak.
– Hát jó, kedves barátunk majd eljön, kizárólag csak ezért – jelentette ki
a herceg, akinek kénytelen-kelletlen engedett a felesége. – Akár három
órát is tölthetnek majd a fénykép előtt, ha ez annyira mulattatja – mondta
gúnyosan. – De hová teszi ezt az óriás mütyürkét?
– A szobámba, hogy mindig láthassam.
– Ah, ahogyan akarja, de ha a szobájában van, megtörténhet, hogy sosem
látom majd – mondta a herceg, nem gondolva rá, hogy ezzel a
meggondolatlan kijelentéssel felfedte házastársi kapcsolatuk árnyoldalait.
– Akkor hát vigyázva bontsa ki – figyelmeztette Guermantes-né az inast
(ismételten figyelmeztette az inast Swann iránt való kedvességből). –
Vigyázzon a borítékra.
– Még a borítékot is tisztelni kell! – súgta a herceg a fülembe, égnek
emelve a karját. – De Swann – tette hozzá –, én csak egy szegény, igen
prózai férj vagyok, az egészben azt csodálom, hogy ilyen nagy méretű
borítékot talált. Hol bukkant rá?
– A fotográfus gyakran vállal ilyen megbízásokat. De most látom csak,
milyen neveletlen fráter, mert csak annyit írt a borítékra: „Guermantes
hercegnő”, „Madame” nélkül.
– Megbocsátok neki – mondta szórakozottan a hercegnő, akinek hirtelen
valami vidám gondolat juthatott az eszébe s elfojtva egy könnyű mosolyt,
újból Swann felé fordult: – Ejnye, még mindig nem mondta, eljön-e
velünk Itáliába?
– Azt hiszem, kedves hercegnő, nem lesz lehetséges.
– Ej, úgy látszik, Montmorencynénak nagyobb szerencséje van. Vele
Velencében is volt és Vicenzában is. Azt mondja, hogy magával olyan
dolgokat látott, amelyeket maga nélkül sosem láthatott volna, amelyről
eddig soha senki sem beszélt, hogy páratlan dolgokat mutatott neki és még
ismert dolgokban is, s most értette csak meg azokat a részleteket, amelyek
előtt, maga nélkül, akár húsz ízben is elment volna, anélkül, hogy
észrevett volna belőlük valamit is. Szó, ami szó, őhozzá kedvesebb volt,
mint hozzánk... Swann úr fényképeinek nagy borítékját magához veszi –
mondta az inasnak –, s le fogja tenni, miután behajtja a sarkát, ma este fél
tizenegykor Molé grófnénál.
Swann hangosan felnevetett.
– Azért szeretném mégis tudni – mondta Guermantes-né –, hogyan
tudhatja már tíz hónappal előbb, hogy ez nem lesz lehetséges?
– Kedves hercegnő, megmondom, ha ragaszkodik hozzá, de látja, ugye,
hogy nagyon beteg vagyok.
– Igen, kis Charles-om, úgy találom, hogy egyáltalán nincs jó színben,
nem tetszik, hogy ennyire sápadt, de hát nem kérem ezt egy hét múlva, tíz
hónap múlva kérem. Tíz hónap alatt kikúrálhatja magát, ezt, ugye, belátja.
E pillanatban jött egy inas, hogy jelentse, a kocsi előállt. „Menjünk,
Oriane, de gyorsan”, mondta a herceg, aki egy perc óta már toporzékolt
türelmetlenségében, mintha ő maga lett volna egy a várakozó lovak közül.
– Nos hát, egyszóval, mi az az ok, amely megakadályozza, hogy
Olaszországba jöjjön velünk? – kérdezte a hercegnő és felkelt, hogy
elbúcsúzzon tőlünk.
– De kedves barátnőm, egyszerűen az, hogy akkor már halott leszek
több hónapja. Az orvosok szerint, akiket megkérdeztem, a betegségem,
amely egyébként elvihetne azonnal, az év végén visz el, mert semmiképp
sem hagy tovább élnem, mint legfeljebb három-négy hónapot, de még ez
is csoda volna – felelte Swann mosolyogva, mialatt az inas kinyitotta az
előcsarnok üveges ajtaját, hogy kiengedje a hercegnőt.
– Miket nem beszél? – kiáltott fel a hercegnő, s egy pillanatig megállt a
kocsi felé haladtában, s Swannra emelte kék és melankolikusan szép
tekintetét, mely tele volt bizonytalansággal. Életében először fordult elő,
hogy két olyan különböző kötelességnek kellett eleget tennie, mint kocsiba
szállni, hogy házon kívül vacsorázzon, és szánalmat mutatni egy halálra
ítélt ember iránt, de mivel hiába kereste emlékezetében az illemkódex
idevonatkozó és követendő jogszabályát, s nem tudva, hogy melyik
kötelességét tartsa előbbre valónak, jobbnak látta, ha úgy tesz, mintha nem
hinne a másik eset lehetőségében, vagyis hogy enged az elsőnek, amely
ebben a percben kevesebb erőfeszítést követelt, s arra gondolt, hogy az
ellentétek feloldásának legjobb módja, ha egyszerűen nem vesz róluk
tudomást. – Ugye, csak tréfál? – mondta Swann-nak.
– No hiszen, ízléses egy tréfa volna, nem mondom – felelte ironikusan
Swann. – Nem tudom, miért mondtam mindezt, eddig sosem beszéltem a
betegségemről. De most kérdezte tőlem, és most, hogy meghalhatok egyik
napról a másikra... De főképpen nem szeretném, ha elkésne, hiszen házon
kívül vacsorázik – tette hozzá, mert tudta, hogy a nagyvilágiak szemében a
társasági kötelezettségeik többet számítanak egy jó barát halálánál, s
udvariasságának hála, bele tudta képzelni magát a helyükbe. De mivel a
hercegnő is udvarias volt, rögtön észrevette, ha nem is egészen világosan,
hogy a vacsora, ahová ők mennek, kevésbé számít Swann-nak, mint saját
halála. Épp ezért, folytatva ugyan útját a kocsi felé, de egy kissé
előreejtette a vállát, és így szólt: „Ne törődjön ezzel a vacsorával. Nincsen
semmi fontossága!” De ezek a szavak rosszkedvűvé tették a herceget, aki
felkiáltott: „Ugyan kérem, Oriane, ne fecsegjen már annyit, s hagyja a
jeremiádáit Swann-nal, hisz jól tudja, hogy Saint-Euverte-né ragaszkodik
hozzá, hogy pontosan este nyolckor leüljön az asztalhoz. Végre is tudnia
kell, hogy mit akar, a lovak már öt perc óta várnak. Bocsásson meg,
Charles – mondta Swann felé fordulva –, de már nyolc lesz tíz perc múlva.
Oriane mindig elkésik, több mint öt perc kell hozzá, hogy elérjünk Saint-
Euverte nénémékhez.”
Guermantes-né most már határozottan ment a kocsi felé, s még egyszer
elbúcsúzott Swann-tól. „Tudja mit, majd beszélünk erről. Nem hiszek egy
szót sem abból, amit mondott, de majd együtt megbeszéljük a dolgot.
Ostobán megijesztették, jöjjön el ebédre egy olyan napon, amelyik
megfelel (Guermantes-nénál minden ügy ebéddel szokott végződni),
megmondja, melyik napon és hány órakor”, s felemelve piros szoknyáját,
rátette lábát a kocsilépcsőre. Már be akart ülni a kocsiba, mikor a herceg,
rápillantva a lábára, szörnyű hangon felkiáltott: „Oriane, mit tesz, maga
szerencsétlen! A fekete cipőjét húzta fel! A piros ruhához! Gyorsan
menjen fel, hogy cipőt váltson, pirosat fekete helyett, vagy pedig – szólt az
inasnak –, mondja meg rögtön a hercegnő szobalányának, hozza le a piros
cipőt.”
– De kedvesem – felelte szelíden a hercegnő, akit bántott, hogy Swann,
aki velem együtt kifelé tartott s azt akarta, hogy a kocsi a mi távozásunk
előtt induljon el, hallja mindezt –, ha már úgyis elkéstünk...
– De nem, még bőven van időnk. Csak tíz perc múlva lesz nyolc, nem
kell tíz perc a Parc Monceau-ig. És aztán, végre is, mit mondjak, még ha
fél kilenc is lesz, majd várnak, de hát mégsem mehet oda piros ruhában
fekete cipővel. Egyébként még így sem leszünk az utolsó vendégek,
Sassenage-ék, jól tudja, sosem jönnek kilenc előtt húsz perccel.
A hercegnő visszament a szobájába.
– Ugye – mondta nekünk Guermantes úr –, mennyit csúfolják a szegény
férjeket, pedig hát ők is jók valamire. Énnélkülem Oriane fekete cipőben
ment volna a vacsorára.
– Az sem csúnya – mondta Swann –, én is láttam a fekete cipőt, egy
cseppet sem éreztem bántónak.
– Nem mondom – felelte a herceg –, de elegánsabb, hogy ugyanolyan
legyen a színe, mint a ruhának. És aztán, nyugodt lehet, észrevette volna,
még mielőtt odaérkeztünk volna, és akkor nekem kellett volna elhoznom a
cipőt. Akkor aztán vacsorázhattam volna kilenc órakor. Isten velük, kedves
barátaim – mondta, míg szelíden elküldött bennünket –, menjenek, mielőtt
Oriane visszajön. Nem mintha nem szeretné mindkettőjüket. Ellenkezőleg,
nagyon szereti magukat. De ha még mindig itt lesznek, megint csak
beszélni kezd, s máris nagyon fáradt, félhalottan ér majd a vacsorára. És
megvallom maguknak őszintén, hogy én meg majdnem meghalok az
éhségtől. Igen rosszul ebédeltem ma délben a vonatról jövet. Igaz, volt egy
kitűnő béarni mártás, de még így sem bánnám, egyáltalán nem bánnám, ha
már asztalhoz ülhetnék. Nyolc óra lesz öt perc múlva! Ah, a nők! Árt vele
saját magának is meg nekem is! Oriane nem olyan egészséges, mint
hiszik.
A herceget egy csöppet sem zavarta, hogy a felesége és a maga kis
bajairól egy haldoklóval beszél, mert bizony ezeket a kis bajokat, mivel
jobban izgatták, fontosabbnak is találta. Ezért csak jólneveltségből és
jókedvből kiáltotta, mintegy a színfalak mögül szólva sztentori hangon, az
ajtóból, miután kedvesen kidobott bennünket, Swann-nak, aki már az
udvarban volt:
– És aztán meg, Charles, az ördögbe is, ne hagyja magát megijeszteni az
orvosok ostobaságaitól! Nagy szamarak ők mindannyian! Hisz olyan
egészséges, mint a makk. Maga fog eltemetni mindannyiunkat!
 IV

SZODOMA ÉS GOMORRA

IV: Sodome et Gomorrhe

Fordította: Jancsó Júlia

 ELSŐ RÉSZ

Először jelennek meg a férfi-nők,

az ég tüzétől megkímélt szodomaiak leszármazottai
 A nőé lészen Gomorra, a férfiúé Szodoma.[443]
Alfred de Vigny

Nos, jóval azelőtt, hogy azon a bizonyos napon (amelyen Guermantes

hercegnő[444] az estélyt adta) az imént elbeszélt látogatást tettem a
nagyhercegnél és a nagyhercegnénál, kikémleltem, mikor térnek haza, s a
vártán valami olyasmit fedeztem fel, ami mindenekelőtt Charlus urat[445]
érintette, de önmagában is oly jelentős volt, hogy mind ez ideig, amíg a
megfelelő helyet és terjedelmet nem juttathattam neki, halogattam az
elmondását. Mint mondtam, odahagytam a ház legfelső szintjén oly
kényelmesen berendezett kilátót, ahonnan a szeszélyes lejtők tárultak
elém, melyeken egészen a Bréquigny-palotáig lehet feljutni, s amelyeket
olaszos derűvel díszít Frécourt márki kocsiszínjének kicsiny, rózsaszín
tornya. Amikor úgy gondoltam, hogy a nagyherceg és a nagyhercegné már
bármely pillanatban megjöhetnek, alkalmatosabbnak véltem, ha a
lépcsőházban posztolok tovább. Kicsit fájt a szívem a magaslesért. De
ebben az órában, az ebédidő múltán, kevesebb sajnálnivalóm volt, hiszen
amúgy sem láttam volna, mint reggelenként, az aprócska
festményalakokat, melyeknek a Bréquigny- és a Tresmes-palota lakájai
tetszettek messziről, amint tollseprűvel a kezükben lassan lépdeltek felfelé
a meredek oldalon, a vörös támfalakon oly szépen kirajzolódó, nagy,
áttetsző csillámlemezek között. Ha már geológusként nem
szemlélődhetem, botanikusként igen, s a lépcsőházi spaletta résein
elnézegettem a nagyhercegné fácskáját és a becses növényt, melyeket
olyan konok kitartással tettek ki az udvarra, ahogyan az eladósorba került
fiatalokat járatják társaságba, s közben azon tanakodtam, eljön-e
valamilyen gondviselésszerű véletlen folytán a valószínűtlen rovar, hogy
meglátogassa az elhagyatott és felkínálkozó bibét. Kíváncsiságom
lassacskán felbátorított, lejjebb mentem hát, egészen a földszint
ugyancsak nyitott ablakáig, melynek spalettáit csak félig hajtották be.
Tisztán hallottam az indulni készülődő Jupient[446], ő viszont nem
fedezhetett fel engem zsalugáterem mögött, ahol mozdulatlanul lapultam,
egészen addig a pillanatig, amíg hirtelen hátra nem ugrottam, nehogy
meglásson Charlus úr, aki Villeparisis márkinéhoz[447] tartva, lassan,
pocakosan, az öregítő verőfényben őszbehajlón vágott át az udvaron.
Villeparisisné váratlan rosszulléte (amit annak a Fierbois márkinak a
betegsége váltott ki, akivel a báró maga halálosan összeveszett) kellett
ahhoz, hogy Charlus úr – talán életében először – ebben az órában induljon
látogatóba. Mert, a Guermantes-okra jellemzően, akik nem
alkalmazkodtak a társaság életéhez, hanem azt idomították saját
szokásaikhoz (melyek, úgy vélték, nem társaságiak, következésképpen
méltók arra, hogy a társasági illem, ez a értéktelen találmány, behódoljon
nekik – így eshetett, hogy de Marsantes asszony[448] nem jelölt ki
fogadónapot, de barátnőit a hét bármely délelőttjén fogadta tíz és
tizenkettő között), a báró, aki ezt az időt olvasásra, ódon csecsebecsék
felkutatására tartogatta, sohasem járt máskor vizitbe, mint délután négy és
hat óra között. Hatkor azután a Jockey Klubba ment vagy sétált egyet a
Bois-ban. Egy pillanat sem telt el, s én ismét hátrahúzódtam, hogy Jupien
meg ne lásson; hamarosan itt volt az ideje, hogy a hivatalába induljon,
ahonnan csak vacsorára jött haza, sőt, egy hete már, amióta unokahúga a
tanonclányokkal vidékre utazott egyik ügyfeléhez, hogy nála végezzék az
utolsó simításokat egy ruhán, akkorra sem mindig. Majd, amikor rájöttem,
hogy senki sem láthat, eldöntöttem, többé nem zavartatom magam, nehogy
elmulasszam – ha a csoda mégis bekövetkezne – az oly nagy messzeségből
(megannyi akadályon, úton, kockázaton, veszélyen át) követségbe küldött
rovar szinte nem is remélhető érkezését az oly régóta várakozó szűzhöz.
Tudtam, hogy ez a várakozás semmivel sem tétlenebb, mint a hímvirágé,
amelynek porzói ösztönösen úgy fordultak, hogy a rovar könnyebben
hozzájuk férhessen; az itteni pedig, a nővirág, a rovar jöttére kacér ívbe
hajlítaná bibeszálait, s hogy az jobban beléhatolhasson, észrevétlenül
elébe menne, akár egy képmutató, de tüzes süldőlány. A növényvilág
törvényei maguk is egyre magasabb rendű törvényeknek
engedelmeskednek. Egy rovar látogatása, azaz egy másik virág porának
hozzájárulása általában azért elengedhetetlen egy virág
megtermékenyítéséhez, mert az önmegtermékenyítés, az, hogy a virág
önnön virágporától termékenyül meg, akárcsak a családon belüli
házasodás szokása, degenerálódáshoz és meddőséghez vezet, a rovarok
révén létrejött kereszteződés viszont addig ismeretlen erőt ad a faj
elkövetkezendő nemzedékeinek. Ez a nekilendülés azonban túlzásba is
csaphat, s a fajta mértéktelen burjánzásnak indul; ekkor azután, ahogy az
ellenanyag megvéd a betegségtől, a pajzsmirigy szabályozza a hízást,
ahogy a kudarc meghozza a gőg büntetését, a fáradtság a gyönyörét, s
ahogy az álom megnyugvást hoz a fáradtságra, úgy hoz fordulatot egy
bizonyos ponton, zabolázza meg, téríti vissza a helyes útra az
önmegtermékenyítés rendkívüli aktusa a virágot, amely nagyon is letért
róla. Gondolataim olyan pályára tértek, melyet majd a későbbiekben írok
le, s a virágok nyilvánvaló cselvetéséből már az irodalmi művek nem
tudatosan alkotott részéről szóló következtetésekre jutottam, amikor
megláttam Charlus urat, amint kifelé tart a márkinétól. Csupán néhány
perc telt el azóta, hogy bement. Talán magától idős rokonától, vagy
egyszerűen az egyik cselédtől kapott hírt a nagy javulásról vagy inkább a
teljes gyógyulásról, amely Villeparisis asszony – voltaképpen csak
múlékony – rosszullétét követte. Most, amikor azt hitte, senki sem látja, a
napfényben félig hunyt szemmel, Charlus úr elernyesztette arcán a
feszültséget, kioltotta az ál-elevenséget, melyet máskor az akaraterő és a
csevej élénksége tartott ébren rajta. Márványsápadt volt, orra nagy, finom
vonásainak most nem adott szépségüket torzító más jelentést az akarnok
tekintet; már csak Guermantes volt, mintha kőbe vésték volna a család XV.
Palamède-jeként a combray-i kápolnában. Charlus úr arcán azonban a
családi vonások átszellemültek, s főként megszelídültek. Az ő érdekében
fájlaltam, hogy rendszerint annyi erőszakossággal, visszatetsző
különcséggel, pletykálkodással, szigorral, sértődékenységgel és
arcátlansággal torzítja el, színlelt durvasággal fedi a kedvességet, a
jóságot, amely most, amint Villeparisis márkinétól kijövet láttam, oly
ártatlanul ömlött el az arcán. Ahogy az erős fényben hunyorgott, csaknem
mosolyogni látszott, és így, nyugalmi s mondhatni természetes állapotában
meglesve az arcát, olyannyira megindítónak, oly védtelennek találtam,
hogy óhatatlanul arra gondoltam, mennyire megsértődött volna Charlus úr,
ha tudja, hogy nézik; mert ez a férfi, aki úgy imádta a férfiasságot, úgy
hivalkodott vele, aki szerint mindenki gyűlöletesen elnőiesedett, egyszerre
olyannyira félreismerhetetlen vonásokat, arckifejezést öltött, úgy
mosolygott, hogy nőre emlékeztetett!
Már-már azon voltam, ismét odébb húzódom, nehogy észrevegyen;
végül sem időm, sem szükségem nem volt rá. Mert mit láttam! Szemtől
szemben ebben az udvarban, ahol korábban minden bizonnyal nem
találkoztak soha (hiszen Charlus úr csak délután jött a Guermantes-
palotába, amikor Jupien a hivatalában volt), a báró egyszer csak tágra
nyitotta addig félig lehunyt szemét, és rendkívüli figyelemmel vizsgálta a
boltja küszöbén álló hajdani mellényszabót, aki, mintha odaszegezték
volna Charlus úr elé, gyökeret eresztett, mint valami virág, s elbűvölt
arccal bámulta az öregedő báró pocakját. De ami még meglepőbb volt:
amint Charlus úr testtartást váltott, valami titkos művészet törvényei
szerint Jupiené is azonnal összhangba került vele. A báró, aki most már
leplezni próbálta az imént átélt benyomást, de akinek a távozás, színlelt
közönye dacára is, nehezére esett, ment is meg nem is, a semmibe bámult,
úgy, hogy érzése szerint leghatásosabban érvényesíthesse szembogara
szépségét, elbizakodott, hanyag, nevetséges képet vágott. Jupien pedig,
akinek arcáról egyszerre lefoszlott az az alázatos és jóságos arckifejezés,
amelyet oly jól ismertem – a báró tökéletesen szimmetrikus párjaként –,
felszegte fejét, előnyös tartásba helyezkedett, groteszk pimaszsággal
csípőre tette a kezét, hátsóját kidugta, s olyan kacéran pózolt, ahogyan az
orchidea tehette volna a gondviselésszerűen beállító dongó láttán. Nem
tudtam, hogy ilyen ellenszenves is tud lenni. De azt sem gyanítottam, hogy
képes rögtönözni szerepét ebben a kétszemélyes néma jelenetben, melyet
(noha először került össze Charlus úrral) mintha hosszú ideje próbáltak
volna már; ösztönösen csak akkor érünk el ilyesfajta tökélyt, ha idegenben
hazánkfiával akadunk össze, akivel azonnal megértjük egymást, hiszen
azonos nyelvet beszélünk, noha korábban sosem találkoztunk.
 A jelenet amúgy nem volt kimondottan komikus, valami különösség,
vagy ha úgy tetszik természetesség hatotta át, melynek szépsége nőttön
nőtt. Charlus úr ugyan közömbös arcot vágott, hanyagul le-lehunyta a
szemét, de azután ki is nyitotta újra, s figyelmes pillantást vetett Jupienre.
De (bizonyára azért, mert úgy vélte, efféle jelenet nem nyújtható a
végtelenségig ezen a helyen, vagy egyéb okokból, melyeket csak később
értünk meg, vagy talán mert átérezte minden dolgok mulandóságát, mely
arra hajt, hogy mindenkor elérjük célunkat, s oly megindítóvá teszi
minden szerelem látványát), valahányszor csak Charlus úr Jupienre nézett,
úgy intézte, hogy pillantását egy-egy üzenet kísérje, ami tekintetét
összehasonlíthatatlanul különbözővé tette azoktól a szokásos
pillantásoktól, melyeket egy-egy ismerősre vagy ismeretlenre vetünk;
olyan különleges kitartással nézte Jupient, mint amikor valaki ekként
készül szólni hozzánk: „Bocsássa meg, hogy alkalmatlankodom, de egy
hosszú, fehér cérnaszál lóg a hátán”, vagy „Ha nem tévedek, ön is zürichi,
úgy rémlik, többször is összetalálkoztunk a régiségkereskedőnél.” Így
Charlus úr pillantása kétpercenként mintha ugyanazt a kérdést intézte
volna állhatatosan Jupienhez, akárcsak a szabályosan visszatérő,
végtelenül ismételt kérdőfrázisok, melyeket Beethoven az előkészítés
túláradó fényűzésével arra szánt, hogy egy-egy új motívumot,
hangnemváltást, egy „visszatérést” vezessenek be. Csakhogy Charlus úr és
Jupien pillantásainak szépsége épp ellenkezőleg abból eredt, hogy –
legalábbis átmenetileg – e pillantásoknak látszólag semmiféle határozott
céljuk nem volt. Most először láttam, hogy Charlus úr és Jupien
megjeleníti ezt a szépséget. Nem Zürich, hanem valamely keleti város
kelő napja tükröződött mindkettejük szemében, de a város neve ekkor még
nem sejlett fel bennem. Bármi tartotta is vissza Charlus urat és a
mellényszabót, úgy láttam, egyezségük megköttetett, s a céltalan
pillantások szertartásos előjátékok csupán, azokhoz az ünnepségekhez
hasonlók, melyeket egy már elhatározott házasság előtt rendeznek. Vagy
még inkább természetközelien – s a hasonlatok e sokasága annál is
természetesebb, mivel, ha néhány percig vizsgáljuk ugyanazt az embert,
hol embernek, hol ember-madárnak, hol ember-bogárnak, stb. látjuk –
mintha két madár állt volna előttem, a hím és a nőstény: a hím amint
közeledni próbál, a nőstény – Jupien – pedig már semmiféle jellel sem
válaszol a fortélyokra, minden csodálkozástól menten, látszólag oda sem
figyelve, mégis kitartón lesi új párját, mert attól a pillanattól kezdve, hogy
a hím megtette az első lépéseket, bizonyára ezt találja felkavaróbbnak és
egyedül helyénvalónak, s ő megelégszik annyival, hogy a tollait
rendezgesse. Végül úgy tetszett, Jupien a közömbösséget már kevésnek
találja: a hódítás bizonyossága után már csak egy lépés hiányzott ahhoz,
hogy nyomába eredjenek és megkívánják, így hát Jupien nekidurálta
magát, hogy elindul a hivatalába, és kiment a kocsibejárón. Két-háromszor
azért még visszanézett, mielőtt kiért volna az utcára, ahol a báró,
reszketve, hogy nyomát veszti (mindeközben harsányan fütyörészve, arról
sem feledkezve meg, hogy „viszontlátásrá”-t kiáltson a portásnak, aki
félrészegen vendégeket traktált az alkóvban, és nem is hallotta), sietősen
utánalódult, hogy elcsípje. Abban a pillanatban, amikor Charlus úr,
túlméretezett dongóként dönögve kilépett a kapun, egy másik, ezúttal egy
igazi röpült be az udvarba. Ki tudja, nem az volt-e, amelyikre az orchidea
oly régóta várt, s amelyik azért jött, hogy elhozza az oly ritka pollent,
amely nélkül szűzen maradna? Én azonban nem tudtam eléggé figyelni a
rovar röptére, mert néhány perccel később Jupien szította fel
érdeklődésemet, aki (talán azért, hogy egy csomagot vegyen magához,
amit később el is vitt, s amiről a Charlus úr megjelenése okozta
felindulásban megfeledkezett, talán valamely természetesebb okból)
egyszer csak visszatért, nyomában a báróval. Ez utóbbi elszánta magát,
hogy dűlőre viszi a dolgot, és tüzet kért a mellényszabótól, de rögtön meg
is jegyezte: „Lám, tüzet kérek, s most látom, hogy a szivarjaimról is
megfeledkeztem.” A vendéglátás törvényei felülkerekedtek a kacérkodás
szabályain. „Jöjjön be, mindent megkap, amit csak kíván” – szólt a
mellényszabó, akinek arcán a megvetést az öröm váltotta fel. A bolt ajtaja
bezárult mögöttük, s többé semmit sem hallottam. A dongót már korábban
szem elől veszítettem, nem tudtam, az a rovar volt-e, amelyik az
orchideának kell, de abban immár nem kételkedtem, hogy egy mégoly
ritka rovarnak és a rá váró virágnak is megadathat az egyesülés csodálatos
lehetősége, most amikor Charlus úr (s ez puszta hasonlat a
gondviselésszerű véletlenekről, legyenek azok bármilyenek is, nincs benne
semmiféle tudományos igény, hogy a növénytan bizonyos törvényei és a
néha igen helytelenül homoszexualitásnak nevezett jelenség között
keressek kapcsolatot), aki évek óta csakis olyankor járt ebbe a házba,
amikor Jupien nem volt ott, Villeparisis márkiné hirtelen rosszulléte
folytán véletlenül összetalálkozott a mellényszabóval, és személyében a
báró-fajta férfiak jószerencséjével, azon lények egyikével, akik – mint
még látni fogjuk – lehetnek összehasonlíthatatlanul fiatalabbak, mint
Jupien és szebbek is, azzal a férfival, akit a sors arra jelölt ki, hogy a
Charlus-féléknek is kijusson a részük a gyönyörből ezen a földön: azzal a
férfival, aki csak az idős urakat kedveli.
Az imént elmondottakat egyébként valószínűleg csak néhány perccel
később értettem meg, mert a láthatatlanság jegye igen szorosan tapad a
valósághoz, amíg valamely új körülmény le nem foszlatja róla. Akárhogy
volt is, ebben a percben igencsak bosszantott, hogy már nem hallom a
hajdani mellényszabó és a báró beszélgetését. Ekkor ötlött eszembe a
kiadó bolt, melyet csupán egy papírvékony közfal választ el a Jupienétől.
Hogy odáig eljussak, csupán a lakásunkba kellett volna felmennem, a
konyhán átvágva a cselédlépcsőn lejutnom a pincékig, a pincefolyosón
végigmennem az udvar széltében, s amint elérek az alagsornak arra a
részére, ahol néhány hónappal ezelőtt még a műbútorasztalos raktározta a
faanyagait, most pedig Jupien szemelte ki széntárolásra, már csak azon a
néhány lépcsőfokon kellett felmásznom, amely a bolt belsejébe vezet. Így
egész utamon fedezékben lehetnék, nem látna senki. Ez a módszer volt a
legelővigyázatosabb. Nem ezt választottam, hanem a fal mentén, a szabad
ég alatt kerültem meg az udvart, s igyekeztem észrevétlen maradni. Ha az
maradtam, gondolom, azt inkább a véletlennek köszönhetem, mint a
bölcsességemnek. Annak pedig, hogy ilyen óvatlanul jártam el, noha a
pincében oly biztonságosan jutottam volna előre, három lehetséges okát
látom, ha ugyan volt bármiféle ok. Először is a türelmetlenségemet.
Azután meg talán a montjouvaini jelenet sötét emlékét, amikor Vinteuil
kisasszony[449] ablaka alatt rejtőztem. S valóban, ha efféle dolgok
szemtanúja lettem, azok mindig a lehető legóvatlanabb és a legkevésbé
valószerű körülmények között estek meg, mintha az ilyen leleplezések
csakis valami rendkívül kockázatos, bár részben titkos tett gyümölcsei
lehetnének. Végül, gyermetegsége miatt alig merem bevallani a harmadik
okot, mely tudat alatt minden bizonnyal a döntő volt. Amióta, hogy Saint-
Loup[450] katonai elveit kövessem – és megcáfolódni lássam –, minden
részletében nyomon követtem a búr háborút, kedvem támadt újraolvasni
régi felfedezőutak és kalandos utazások leírásait. Ezek az írások
fellelkesítettek, a hétköznapi életben pedig arra alkalmaztam őket, hogy
több bátorságot öntsenek belém. Amikor rohamaim miatt napokig nem
csupán aludni nem tudtam, de elnyújtózni, enni vagy inni sem, amikor
kimerültségem és fájdalmaim oly fokra hágtak, hogy azt képzeltem, túl
sem élem őket, erre vagy arra az utazóra gondoltam, akit a fövenyre vetett
ki a víz, mérges füvek levegőjét szívja, tengervíztől lucskos ruháiban
láztól reszket, és két nap múlva mégis jobban lesz, találomra útnak indul,
a bennszülöttek nyomát kutatva, legyenek azok akár emberevők is.
Példájuk felbuzdított, új reményt adott, s már szégyelltem, hogy egy
pillanatra elbátortalanodtam. A búrokra gondoltam, akik szemtől szemben
az angol hadakkal nem féltek életüket kockáztatva átvágni a nyílt mezőn
egy-egy újabb erdős rész elérése előtt: „Szép is lenne – gondoltam –, ha én
kishitűbb lennék, mint ők, amikor a hadszíntér csak a saját udvarunk, s
amikor nekem, aki a Dreyfus-ügy[451] miatt nem egy párbajt megvívtam,
és félelemnek nyoma sem volt bennem, most egyetlen fegyvertől kell
tartanom, a szomszédok szúrós tekintetétől, a szomszédokétól, akiknek
egyéb dolguk is van, mint hogy az udvart bámulják.” De amikor már a
bolthelyiségben voltam, és azon igyekeztem, hogy minél kevésbé
nyikorgassam a padlót, mivel megértettem, hogy a Jupien
bolthelyiségében felhangzó legcsekélyebb nesz is tisztán áthallatszik
hozzám, az jutott eszembe, milyen óvatlan volt Jupien és Charlus úr, s a
vakszerencse mennyire a kezükre játszott.
Moccanni sem mertem. Guermantes-ék lovásza korábban – bizonyára
gazdáinak távollétét kihasználva – áthozott ebbe a helyiségbe egy létrát,
amit azelőtt a kocsiszínben tartottak. Ha azon felmászom, kinyithatom a
szellőzőablakot, s mindent úgy hallok, mintha magam is odaát lennék
Jupiennél. De féltem, hogy zajt csapok. Egyébként felesleges is lett volna.
Azzal sem veszítettem semmit, hogy csak néhány perccel utánuk érkeztem
az én boltomba. Annak alapján ugyanis, amit kezdetben Jupienék oldaláról
hallottam, s azok csupán artikulálatlan hangok voltak, feltehetően nem sok
szó esett közöttük. Igaz ugyan, hogy a hangok olyan hevesek voltak, hogy
ha nem visszhangozza őket mindig feleletként másik panasz egy oktávval
magasabban, azt hihettem volna, hogy a túloldalon fojtogatnak valakit,
majd a merénylő és áldozata közös fürdőt vesznek, hogy lemossák a
bűntény nyomait. Mindebből később arra a következtetésre jutottam, hogy
a világon egyetlen dolog jár annyi zajjal, mint a szenvedés, mégpedig a
gyönyör, főként olyankor, amikor – ha nem is éppen a gyermeknemzéstől
való félelem miatt, amiről ez esetben, a Legenda aurea[452] csekély
bizonyságú példázata ellenére, szó sem lehetett – utána nyomban a
tisztálkodás gondja következik. Végül, úgy fél óra múlva (mialatt
rókaléptekkel felsettenkedtem a létrámon, hogy átlessek a kis
szellőzőablakon, amit nem nyitottam ki), beszélgetés kezdődött. Jupien
határozottan visszautasította a pénzt, amit Charlus úr kínált neki.
Majd Charlus úr kilépett a bolthelyiségből. „Miért borotválja ki így az
állát? – fordult hozzá incselkedve a mellényszabó. – Nincs szebb, mint egy
szép szakáll!” – „Fúj! Gusztustalan” – felelte a báró. De elidőzött még egy
kicsit az ajtóban, és a környékről kérdezgette Jupient. „Nem tud valamit a
sarki gesztenyeárusról, nem a bal oldaliról, az rémes, hanem a páros
oldaliról, arról a magas, hollófekete, vidám fickóról? A szemközti
patikusnak meg aranyos biciklis kifutófiúja van, aki a gyógyszereket
szállítja házhoz.” Ezek a kérdések nyilván fájtak Jupiennek, aki olyan
bosszúsan felelt, mint egy megcsalt kacér: „Már látom, micsoda csélcsap
maga.” Ez a fájdalommal telt, jéghideg és modoros hangon kiejtett
szemrehányás nyilván érzékenyen érintette Charlus urat, aki, hogy
feledtesse a kíváncsisága keltette kedvezőtlen benyomást, kért valamit
Jupientől, ám nagyon is halkan ahhoz, hogy tisztán kivehessem a szavait –
bizonyára olyasmit, hogy töltsenek még némi időt a bolthelyiségben, s
ezzel annyira meghatotta a mellényszabót, hogy az megfeledkezett iménti
sérelméről, mert Jupien – miután végigmérte a báró ősz haj keretezte,
püffedt és vértolulásos arcát – túláradó boldogsággal, mint akinek az
imént jócskán legyezgették a hiúságát, s elszánván magát, hogy megteszi,
amit Charlus úr kért tőle, néhány olyan ízléstelen megjegyzés után, mint:
„Magának aztán jókora petárdája van!”, mosolygós, megindult,
fensőbbséges és hálás képpel így szólt a báróhoz: „No, legyen, menjünk,
babám!”
„Nos, csak azért térek vissza a villamoskalauz-kérdésre – kezdte újra
konokul Charlus úr –, mert mindentől eltekintve, már csak a hazatérés
szempontjából is érdekes lehet. Megesik ugyanis, hogy – akár a kalifa, aki
egyszerű kalmárnak öltözve járta Bagdadot[453] – odáig ereszkedem, hogy
egy fura kis perszóna nyomába eredjek, akinek az alakja kedvemre van.”
Itt ugyanazt a megfigyelést tettem, amelyet korábban Bergotte[454]-tal
kapcsolatban, aki, ha valaha bíróság előtt kellene felelnie tetteiért, nem
olyan mondatokban fogalmazna, melyek a bírák meggyőzésére
alkalmasak, hanem sajátosan bergotte-iakban, melyeket egyedi irodalmi
tehetsége sugall, s amelyek használatában ő, Bergotte lelné örömét.
Hasonlóképpen, Charlus úr a mellényszabó társaságában ugyanolyan
nyelvet használt, amilyet a saját köreiben, s még el is túlozta különcségeit,
vagy azért, mert félénksége, amit megpróbált leküzdeni, szélsőséges gőgre
ösztökélte, vagy ugyancsak e félénkség miatt nem tudott uralkodni magán
(hiszen mindnyájan zavartabbak vagyunk a más körökbe tartozók előtt), s
ez sarkallta arra, hogy leleplezze, meztelen valójában mutassa meg
alaptermészetét, amely valóban gőgös volt, s mint Guermantes
nagyhercegné szokta mondani, kissé bolondos. „Hogy nyomát ne
veszítsem – folytatta a báró –, mint valami kis tanár, mint egy nyalka, ifjú
medikus felpattanok ugyanarra a villamosra, mint az a kis perszóna, akit
csak azért említek így, nőnemben, hogy a szabálynak eleget tegyek (mint
ahogy egy uralkodóról szólva is nőnemben mondjuk: Son Altesse,
Őméltósága jól érzi magát?). Ha pedig villamost vált, elkapom az
átszállónak nevezett hihetetlen dolgot – s talán a pestis mikrobáit is vele –,
egy számot, mely noha nekem jut, nem mindig a n°1! Megesik, hogy
három-négyszer is kocsit váltok így. Olykor este tizenegykor az Orléans
pályaudvaron lyukadok ki, s onnan még haza is kell érnem! És ha csak az
Orléans pályaudvarról lenne szó! De, egyszer például, mikor sehogy sem
tudtam előbb beszélgetésbe elegyedni, egészen Orléans-ig mentem egy
olyan, rémséges vagonban, ahol a hálónak titulált háromszögű
csomagtartók között egyéb látnivaló sincs, mint a vasútvonal legfőbb
építészeti remekeinek fotográfiái. Egyetlen szabad hely akadt, ahol az
orléans-i katedrális látképe díszelgett előttem mint műemlék,
Franciaország legrútabb székesegyházáé, melyet oly fárasztó volt így,
akaratom ellenére nézni, mintha arra kényszerítettek volna, hogy tornyait
egy úgynevezett optikai tollszár üveggömbjében bámuljam, amitől
szemgyulladást lehet kapni. Végül Aubrais-nél szálltam le, akárcsak ifjú
perszónám, akit fájdalom! a családja (noha bármiféle hibát előbb
feltételeztem volna róla, mint azt, hogy családja van) várt a peronon!
Amíg a Párizsba visszavivő vonatra vártam, egyetlen vigaszom Diane de
Poitiers[455] háza volt. S bár a hölgy hajdan elbájolta egyik királyi ősömet,
én mégis jobban örültem volna valami elevenebb szépségnek. Ezért, az
efféle magányos hazautak enyhítésére ismerkednék meg szívesen egy
hálókocsi-pincérrel vagy mozdonyvezetővel. Egyébként, ne botránkozzék
meg – mondta végül a báró –, mindez zsáner kérdése. Ami például a
társasági fiatalurakat illeti, semmiféle testi birtoklás vágyát nem ébresztik
bennem, de addig nem nyugszom, amíg meg nem érintettem őket,
mármint nem materiális értelemben, hanem érzékeny húrjaikat
megpendítve. Amikor azután egy fiatalember nemhogy
megválaszolatlanul hagyná a leveleimet, de nem győz arról írni, hogy
aláveti magát erkölcsi irányításomnak, lehiggadok, azaz legalábbis
lehiggadnék, ha nem foglalkoztatna azonnal egy újabb. Meglehetősen
különös, nemde? Apropó, társasági fiatalemberek: nem ismer valakit azok
közül, akik idejárnak?” „Nem, picikém. Azaz mégis! egy hórihorgas,
monoklis barnát, aki mindig nevet, és utánamfordul.” „Nincs előttem,
hogy kire gondol.” Jupien kiegészítette a portrét, de Charlus úr sehogy
nem találta ki, kiről lehet szó, mert nem sejtette, hogy Jupien azok közé
tartozik – s az ilyenek többen vannak, mint hinnénk –, akik nem jegyzik
meg az olyan emberek hajszínét, akiket felületesen ismernek. Nekem
viszont, aki tudatában voltam Jupien e fogyatékosságának, és a barnát
szőkével helyettesítettem, úgy tűnt, a leírás hajszálpontosan Châtellerault
nagyhercegre illik. „Visszatérve azokra a fiatalemberekre, akik nem népi
sorból valók – folytatta a báró –, e pillanatban éppen egy fura figura
csavarta el a fejemet, egy eszes polgárfiú, aki bámulatos, mennyire
neveletlenül viselkedik velem. Fogalma sincs róla, milyen csodálatos
személyiség vagyok én, s ő micsoda pondró. No de, mit számít, bőgjön
csak a kis szamár kedvére fenséges püspöki ornátusom előtt” „Püspök!” –
kiáltott fel Jupien, aki mit sem értett Charlus úr iménti mondataiból, de a
püspök szó elképesztette. „De hiszen, ez egyáltalán nem fér össze a
vallással” – szólt. – „Családomban három pápa is volt[456] – felelte
Charlus úr –, nekem pedig a vörös lobogódíszhez is jogom van egy
bíborosi címnek köszönhetően, mely a bíboros – nagyapám fivére –
unokahúgáról a hercegi ranggal együtt nagyapámra szállt. Látom, az ön
füle süket a metaforákra, s Franciaország történelme hidegen hagyja.
Egyébiránt – tette még hozzá talán nem is végkövetkeztetésként, mint
inkább figyelmeztetésként –, az a vonzerő, mellyel a fiatalemberek hatnak
rám, akik menekülnek előlem, mármint félelmükben persze, hiszen csak a
tisztelet tesz pecsétet ajkukra, hogy teli torokból oda ne kiáltsák nekem,
hogy szeretnek, ez a vonzerő előkelő társadalmi rangot követel tőlük. S
megeshet, hogy a színlelt közöny ennek ellenére épp ellenkező hatást vált
ki. Ostobán, sokáig elhúzva egyenesen felfordítja a gyomromat. Hogy
olyan osztályból említsek példát, melyet közelebbről ismer, amikor a
palotámat tatarozták, hogy féltékenységet ne szítsak a sok hercegnő
között, akik versengtek a tisztességért, hogy elmondhassák, ők adtak
fedelet nekem, néhány napra szállodába költöztem, ahogy mondják. Az
egyik emeleti londiner régi ismerősöm volt, neki mutattam hát meg egy
fura kis ajtónállót, aki a kocsiajtókat nyitotta-zárta, s aki mindegyre
elutasította közeledésemet. Végül, elkeseredésemben, bebizonyítandó,
hogy a szándékaim tiszták, nevetségesen magas summát kínáltattam fel
neki, csupán azért, hogy öt percre feljöjjön a szobámba beszélgetni.
Hasztalan vártam. Akkor úgy megutáltam, hogy inkább a személyzeti
bejárón át közlekedtem, hogy ne is lássam ennek a hitvány kis
gazembernek a pofázmányát. Azóta megtudtam, hogy soha, egyetlen
levelem sem jutott el hozzá, mindegyiket elfogták: az elsőt az emeleti
londiner, aki irigy volt, a másodikat a nappali portás, aki nagy erénycsősz
volt, a harmadikat meg az éjszakai portás, aki szerelmes volt a fiúcskába, s
vele hált azon az órán, amikor Diána felkel. Ettől azonban az én
viszolygásom mit sem változott, s ma már hozhatnák elém azt a fiút
ezüsttálcán mint valami vadászzsákmányt, öklendezve tolnám el
magamtól. De lám, balszerencsénkre, komoly dolgokról beszéltünk, s
most már vége közöttünk annak amit reméltem. De ön még nagy
szolgálatot tehet nekem kerítőként; s nem is, már a puszta gondolattól
pajzán kedv támad bennem, és érzem, semminek nincs vége.”
Amióta ez a jelenet elkezdődött, felnyílt szemem forradalmi változást
fedezett fel Charlus úrban, oly gyökereset és gyorsat, mintha varázspálca
érintette volna. Mind ez idáig, mivel nem értettem, nem is láttam. A bűn
(melyet csak a szokásos nyelvi fordulat miatt nevezek így), mindegyikünk
bűne, úgy szegődik nyomunkba, mint a dzsinn, amely mindaddig
láthatatlan az emberek számára, amíg nem tudnak az ottlétéről. A jóság, az
ármány, a név, a társasági kapcsolatok a felszínen nem mutatkoznak, rejtve
hordjuk őket magunkban. Maga Odüsszeusz sem ismerte fel először
Athénét. De az istenek azonnal észreveszik az isteneket, a hasonló nem
kevésbé gyorsan a hasonlót, s így volt ez Charlus úr és Jupien esetében is.
Mostanáig úgy álltam Charlus úr előtt, mint egy szórakozott férfi egy
terhes nő előtt, akinek elnehezedett alakját nem vette észre, és amikor az
asszony mosolyogva megismétli: „Igen, mostanában kissé fáradt vagyok”,
konok tapintatlansággal kérdezi tovább: „De hát mi van magával?” Ha
azonban csak annyit hall valakitől: „Ez az asszony terhes”, hirtelen
felfigyel a nagy hasra, és már csak azt látja. Az értelem nyitja fel
szemünket; az eloszlatott félreértés eggyel szaporítja érzékszerveinket.
Azok pedig, akik e törvényszerűség példáiként nem szívesen gondolnak
az ő köreikben élő Charlus urakra, akikre hosszú időn át nem is
gyanakodtak, egészen addig a napig nem, amíg a többiekhez hasonló
egyén külsején ki nem ütköztek az addig láthatatlan tintával rótt betűk,
melyek a régi görögöknek kedves szót alkotják, ha ők akarnak
meggyőződni róla, hogy a világot, amely körülveszi őket, előbb kopárnak
látják, ezer és ezer dísze nélkül, amelyet csak a tapasztaltabbak előtt tár
fel, elég, ha visszagondolnak, hányszor esett meg velük életükben, hogy ők
is majdnem bakot lőttek. X. vagy Y. úr jellegtelen arcán semmiből nem
sejthették, hogy az illető éppenséggel annak a nőnek a fivére, vőlegénye
vagy szeretője, akiről már majdnem megjegyezték: „Micsoda
boszorkány!” De ekkor, szerencsére, szomszédjuk fülükbe súg egy szót, s
ajkukra fagyasztja vele a végzetes kijelentést. Ebben a pillanatban „mene,
tekel, phárész”[457]-ként jelennek meg előttük a szavak: ez az ember a
jegyese, fivére vagy szeretője annak a bizonyos nőnek, nem volna tehát
illendő jelenlétében „boszorkánynak” nevezni. S ez az egyetlen új fogalom
egyszerre alapjaiban rendezi át a család többi tagjáról korábban
alkotottakat, háttérbe szorítja vagy előtérbe hozza immár kiteljesült
ismereteink egy-egy részét. Mert hiába tartozott Charlus úrhoz, mint
kentaurhoz a ló, egy másik lény is, mely minden más férfitól különbözővé
tette, hiába alkotott egy testet vele, mindeddig nem vettem észre. Most az
elvont testet öltött, s a végre felismert lény azonnal elveszítette a
láthatatlanság képességét, és Charlus úr oly teljes mértékben új emberré
vált, hogy nem csupán vonásainak, hanglejtésének ellentmondásai, hanem
– a múltba visszatekintve – velem való kapcsolatának hullámzása is,
mindaz, amit idáig következetlennek láttam, érthetővé vált, nyilvánvalóvá
lett, mint egy mondat, amely véletlenszerűen elrendezett betűkre hullva
tökéletesen értelmetlen, de amint jelei ismét helyükre kerülnek, olyan
gondolatot fejez ki, melyet többé nem felejtünk el.
Mi több, most már értettem, miért találhattam az imént a Villeparisis
márkinétól kifelé tartó Charlus urat nőhöz hasonlónak: hiszen valóban az
volt! Azon lények fajtájához tartozott, akik nem is oly ellentmondásosak,
mint amilyennek hinnénk őket, akiknek eszménye férfias, épp azért, mert
tulajdon vérmérsékletük nőies, s akik a mindennapi életben csupán
látszólag hasonlítanak a többi férfihez; ott, ahol mindegyikünk szemébe, e
szembe, mellyel a világ minden jelenségét látjuk, egy alak körvonalai
íródtak a recehártyára, az övéken nem egy nimfáé van, hanem egy
szépséges fiatal fiúé. Átok sújtotta fajta, melynek hazugságban és
esküszegésben kell élnie, hiszen tudja, hogy vágya, mely minden teremtett
lény számára az életöröm legfőbb forrása, büntetendő, szégyenletes és
bevallhatatlan; amelynek meg kell tagadnia istenét, hiszen, ha keresztény
is, vádlottként állva a bíróság pulpitusánál, Krisztus színe előtt és
nevében, mint valami rágalom ellen kell védekeznie, az ellen, ami
számára maga az élet; anyátlan fiúk népe, amely még abban a pillanatban
is hazudni kényszerül édesanyjának, amikor a szemét fogja le; barátok,
akiknek nem jut barátság, bár gyakorta elismert vonzerejük nem egyet
ébreszt, s gyakran jó szívük örömest viszonozná; de barátságnak
nevezhetők-e azok a kapcsolatok, amelyeket csak a hazugság éltet, s
amelyekből a bizalom és az őszinteség első felbuzdulása undorral vetné ki
őket, hacsaknem elfogulatlan, mi több, együttérző szellemmel van dolguk,
akit viszont a konvenciókon alapuló lélektan vezet majd tévútra, és a
meggyónt bűnből eredezteti e vonzódást is, mely számára annyira idegen,
ahogyan egyes bírók hamarabb feltételezik és bocsátják meg az
emberölést, ha a gyilkos ferdehajlamú, és az árulást, ha elkövetője zsidó,
az eredendő bűnből és a faj végzetéből levezetett indítékok alapján? Végül
pedig – legalábbis első elméletem szerint, melyet ekkor vázoltam fel, s
mely később, mint látni fogjuk, még módosul, és amelyben épp ez az
ellentmondás sértette volna őket mindenek felett, ha nem rejtette volna el
előlük az illúzió, mely szemüket felnyitotta és éltette őket – szeretők,
akiknek csaknem elérhetetlen a szerelem lehetősége, azé a szerelemé,
melynek reménye erőt ad, hogy elviseljenek megannyi veszélyt és
magányt, hiszen épp olyan férfiért hevülnek, akiben semmi nőies nincs,
aki nem ferdehajlamú, s aki következésképpen nem szeretheti őket; ezért
hát vágyuk örökké kielégítetlen maradna, ha a pénz nem játszana kezükre
igazi férfiakat, s ha képzeletük nem láttatná végül igazi férfiaknak a
ferdehajlamúakat, akikhez lealacsonyodtak. Becsületük, ha van, csak
ingatag, szabadságuk csak időleges, s a bűn felfedezéséig tart; társadalmi
helyzetük bizonytalan, mint azé a költőé, akit tegnap még minden
szalonban ünnepeltek,[458] neki tapsoltak a színházakban London-szerte,
másnap pedig a legutolsó garniszállóból is elkergették, sehol sem talált
helyet, ahol a fejét lehajthatta volna, s a malmot hajtva, mint Sámson, az ő
szavaival mondhatta:

A két nem majd kimúlik, mindegyik külön;[459]

a nagy szerencsétlenségek napjait kivéve, amikor a többség összegyűlik az

áldozat körül, miként a zsidók Dreyfus körül, kizáratnak a hozzájuk
hasonlók együttérzéséből – néha társaságából is –, akik viszolyogva
ismernek bennük önmagukra, egy olyan tükör képében, mely immár nem
hízeleg, s vádlón mutatja minden hibájukat, melyeket önmagukon nem
akartak észrevenni, most pedig értésükre adja, hogy amit eddig
szerelmüknek neveztek (s amire, eljátszva a szóval, társadalmi érzékük
segítségével ráaggatták mindazt, amivel a poézis, a festészet, a zene, a
lovagiasság és az aszketizmus a szerelmet felruházta), nem a maguk
választotta szépségeszmény következménye, hanem egy gyógyíthatatlan
kóré; ismét, mint a zsidók (eltekintve attól a néhánytól, aki csak a
fajtájabeliekkel jár össze, s mindenre akad egy-egy rituális szava vagy
szentesített élce), menekülnek egymás elől, azok társaságát keresik, akik
szöges ellentéteik, akik nem kérnek belőlük – nekik megbocsátják a
goromba elutasítást, s megmámorosodnak szívélyességüktől; de a
mindnyájukat sújtó kiközösítés közelebb is hozza őket egymáshoz, hiszen
a közös szégyen, akárcsak Izráel népének üldöztetése, végül már a fajta
néha szép, gyakran elborzasztó testi és erkölcsi vonásait ölti, ezért lelnek
hát enyhülést (bármennyire gúnyolják is az ellenséges fajtába ügyesebben
vegyülők, jobban illeszkedők, a látszatra viszonylag kevésbé
ferdehajlamúak azt, aki inkább megmaradt annak, ami) a hozzájuk
hasonlók társaságában, mi több, támaszt puszta létükben, olyannyira, hogy
bár tagadják, hogy külön fajtát alkotnának (melynek neve a legnagyobb
sértés), azok, akik sikerrel leplezték odatartozásukat, örömüket lelik
leleplezésükben, nem azért, hogy ártsanak nekik – bár ez sem kedvük ellen
való éppen –, mint a maguk mentségére, s mint ahogy az orvos végére jár
a vakbélgyulladásnak, ők is kutatják a ferdehajlamúság előtörténetét, s
szívesen hivatkoznak arra, hogy Szókratész is az övéik közül való, amint
az izraeliták mondogatják, hogy Jézus zsidó, nem gondolva arra, hogy nem
voltak abnormálisak, amikor a homoszexualitás volt a norma,
krisztustagadók sem voltak Krisztus előtt, hogy csak a megszégyenítés
teszi a bűnt, mivel csupán azokat hagyja fennmaradni, akik érzéketlenek
minden prédikációra, minden példázatra, minden büntetésre, valami oly
különleges, velük született adottság jegyében, amely (noha akár kiváló
erkölcsiséggel is párosulhat) inkább taszítja a többi embert, mint bizonyos
bűnök, amelyekkel összeegyeztethetetlen: a kegyetlenség, a lopás, a
rosszhiszeműség, melyet az átlagember könnyebben megért, s így meg is
bocsát; jóval kiterjedtebb, hatékonyabb s kevésbé gyanított
szabadkőművességet alkotnak, mint a páholyoké, hiszen ez az ízlés, a
szükségletek, a szokások, veszélyek, a tanulóidő, a tudás, az érintkezés, a
szókincs azonosságán alapszik, s még azok a tagok is azonnal felismerik
egymást benne, akik ezt nem kívánják, természetes vagy egyezményes,
akaratlan vagy tudatos jelek alapján, melyek a fajtájabelit jelzik a
koldusnak a nagyúrban, akinek a hintó ajtaját tartja, az apának lánya
jövendőbelijében, a gyógyulást, gyónást vagy védelmet keresőnek az
orvosban, a papban, az ügyvédben, akit felkeresett; mindnyájan
kénytelenek megőrizni titkukat, de részük van a többiek titkában, amit a
másfajták nem is gyanítanak, így hát nincs az a legvalószerűtlenebb
kalandregény, ami az ő szemükben ne tűnne igaznak; mert ebben a
regényes, időtlen életvitelben a nagykövet barátja a fegyencnek; a herceg –
olyasfajta szabadossággal, melyet az arisztokratikus neveltetés ad, s amit
egy reszkető kispolgár nem engedne meg magának – a nagyhercegné
ajtaján kilépve az apaccsal trafikál; az emberi közösség számkivetett, s
mégis fontos része: melyet ott sejtenek, ahol nincs, s pimaszul és
büntetlenül terjeszkedik ott, ahol nem is gyanítják; mindenütt számlál
híveket: a népben, a hadseregben, a templomokban, a fegyházban és a
trónon; s végül, mivel – legalábbis többségük – simogató és veszedelmes
közelségben él a másik fajtához tartozó férfiakkal, kihívóan viselkedik
velük, játékosan úgy szól nekik bűnéről, mintha nem volna övé, s játékát
csak megkönnyíti a többiek vaksága vagy képmutatása, olyan játékkal,
amely évekig folytatódhat, egészen a botrány napjáig, amikor ezeket az
idomárokat felfalják; mindaddig pedig rejtőzködő életre kényszerülnek, el
kell fordítaniuk tekintetüket attól, ami vonzaná őket, s arra kell
függeszteniük, ahonnan inkább elfordulnának, számos melléknév nemét
kell megváltoztatniuk szótárukban, ami szelíd társadalmi kényszer csupán
ahhoz a belső kényszerhez képest, melyet bűnük – vagy az, amit
pontatlanul így neveznek – parancsol nekik, immár nem is másokkal,
hanem önmagukkal szemben, hogy ők maguk ne lássák bűnnek. Vannak
azonban olyanok, ügyesebbek, célratörőbbek, akiknek nincs idejük
alkudozni, lemondani az élet egyszerűbbé tételéről s arról az időnyerésről,
amit az összejátszás jelenthet, ők tehát két társadalmat alkotnak
maguknak, amelyek közül a második csakis a hozzájuk hasonlókból áll.
Ez a jelenség azoknál szembetűnő, akik vidékről jönnek, szegényen,
nincsenek összeköttetéseik, egyebük sincs, mint az a törekvés, hogy egy
szép napon orvos vagy híres ügyvéd legyen belőlük, szellemük még
mentes minden véleménytől, testük még nem ismer manírokat, s hamar fel
akarják díszíteni mindkettőt, ahogy Latin negyedbéli kis szobájukba is
aszerint vásárolnának bútorokat, hogy mit láttak és véstek agyukba
azoknál, akik már „befutottak” abban a hasznos és komoly szakmában,
ahol ők is szeretnének helyet kapni és hírnevet szerezni; az ő esetükben ez
a különleges ízlés – melyet tudtukon kívül örököltek, mint a
képzőművészeti, zenei adottságokat vagy a vakságra való hajlamot – talán
egyedüli szívós, zsarnokian erőszakos eredetiségük, amely bizonyos
estéken arra készteti őket, hogy elmaradjanak egy karrierjük
szempontjából hasznos összejövetelről, ahol olyan emberekkel
találkoznának, akiktől egyébként beszédmodorukat,
gondolkodásmódjukat, öltözködésüket, hajviseletüket veszik át.
Lakóhelyükön, ahol egyébként csak diáktársaikkal, tanáraikkal vagy egy-
egy beérkezett és támogató földijükkel járnak össze, hamar felfedeznek
más fiatalembereket, akiket ugyanez a különleges ízlés vonz hozzájuk,
ahogyan egy kisvárosban köt barátságot a gimnáziumi tanár meg a jegyző,
akik mindketten lelkes hívei a kamarazenének és a középkori elefántcsont
faragványoknak; s mivel mulatságuk tárgyához is a hasznosság
ösztönével, szakszerű szellemmel közelítenek, ami pályájukon vezérli
őket, olyan rendezvényeken gyűlnek össze, ahová profán lélek úgy nem jut
be, mint az affélékre, ahol az antik tubákosszelencék, a japán metszetek,
virágritkaságok kedvelői találkoznak, s ahol az okulás öröme, a cserék
haszna és a verseny szorongása egyszerre uralkodik, mint a
bélyegárverésen a szakértők cinkos egyetértése és a gyűjtők ádáz
rivalizálása. A kávéházban egyébként, ahol törzsasztaluk van, senki sem
sejti, miféle összejövetel ez: horgásztársaságé, szerkesztőségi titkároké
vagy az Indre-mentiek baráti köréé, hiszen öltözékük kifogástalan,
viselkedésük hűvös és tartózkodó, s csupán lopva mernek egy-egy
pillantást vetni az aranyifjakra, a fiatal „arszlánokra”, akik néhány
méternyire tőlük harsányan emlegetik szeretőiket, s egyikükről lesütött
szemű csodálói csak húsz évvel később tudják meg, amikor egyesek
közülük már az akadémiai tagság küszöbén állnak, mások régen
bekerültek a jobb társaságba, hogy az akkoriban a legvonzóbb, mára
elhízott és őszbe csavarodó Charlus valójában hozzájuk hasonló volt, de
másutt, egy másik világban, idegen jegyeket viselve, más jelekkel élve, s
ezeknek különbözősége vezette őket félre. De a csoportosulások többé-
kevésbé megállapodtak; s ahogyan a Baloldali Egyesülés nem azonos a
Szocialisták Szövetségével, a Mendelssohn Társaság pedig a Schola
Cantorummal[460], bizonyos estéken egy másik asztalhoz szélsőségesek
telepednek, akik ki-kivillantják karkötőjüket a mandzsetták alól, néha
nyakláncukat is az ing kivágásából, s tolakodó pillantásaikkal, csukladozó
kacagásukkal, vihogásukkal, bizalmas simogatásaikkal a lehető
legsürgősebb megfutamodásra késztetnek egy csapat kollégistát, a pincér
pedig az udvariasság felszíne alatt fortyogó megbotránkozással szolgálja
ki őket, s akárcsak az olyan estéken, amikor Dreyfus-pártiaknak tálal,
legszívesebben rendőrt kerítene, ha nem lenne előnyösebb, hogy a
borravalókat bezsebelje.
Az efféle hivatásos szerveződésekkel állítja szembe gondolkodásunk a
magányosok ízlését, amiben nincs is különösebb csalás, hiszen ezzel
éppen a magányosokat utánozza, akik azt hiszik, semmi sem áll távolabb a
szervezett bűntől, mint az, amit ők meg nem értett szerelemnek látnak, és
némi csalással mégis, hiszen ezek a különböző osztályok, akár az eltérő
fiziológiai típusok, egyfajta patológiás vagy csupán társadalmi fejlődés
egymást követő fokozatainak felelnek meg. S bizony igen ritka dolog,
hogy egy magányos előbb vagy utóbb be ne olvadjon az előbb említett
szervezetekbe, néha pusztán unalomból, kényelemből (ahogy végül
leghevesebb kezdeti ellenzői is beszereltetik lakásukba a telefont,
fogadják Iénáékat, vagy Potinhez mennek vásárolni).[461] Ott azután
általában meglehetősen kelletlenül fogadják őket, hiszen viszonylag
szűzies életvitelükben a tapasztalat hiánya, az ábrándozásra szorítkozó
beteljesülés erősebben rajzolja ki rajtuk az elnőiesedés sajátos jegyeit,
melyeket a hivatásosok igyekeztek eltüntetni. S meg kell vallani, egyik-
másik újonnan jöttben a nő nem csupán lélekben egyesült a férfival,
hanem visszataszítóan látható is, amikor egy éles kacaj hisztérikus
görcsbe rándítja őket, kezük-lábuk belerázkódik, s immár nem
emlékeztetnek jobban a közönséges emberre, mint azok a lábukkal
kapaszkodó, bánatos, karikás szemű majmok, akiket szmokingba és fekete
nyakkendőbe bújtatnak; így azután ezeket az újoncokat a náluk amúgy
kevésbé ártatlanok kompromittálónak, nehezen elfogadhatónak találják; de
mégis elfogadják őket, s akkor ők is részesednek azokból az előnyökből,
amelyekkel a kereskedelem, a nagyvállalatok átformálták az egyén életét,
hozzáférhetővé tették számára a korábban túlzottan költséges, ráadásul
nehezen fellelhető javakat, s most a bőség zavarában elárasztják azzal,
amit magában sosem sikerült volna felfedeznie a nagy tömegben. De
bármilyen sokféle levezetési lehetőség nyílik is előttük, vannak, akiknek a
társadalmi kényszer még így is túl erős, s ők főképpen azok közül
kerülnek ki, akiknél a szellemi kényszer nem érvényesült, s akik még a
valóságosnál is ritkábbnak vélik a magukfajta szerelmét. Hagyjuk most
azokat, akik hajlamuk kivételessége miatt felsőbbrendűeknek hiszik
magukat a nőknél, meg is vetik őket, s a homoszexualitást a lángelmék és
a dicső korok kiváltságának kiáltják ki, amikor pedig hajlamukhoz
keresnek társat, nem azokat választják – mint morfinista a morfiumot –,
akikről úgy vélik, hajlanak rá, hanem inkább azokat, akiket méltónak
találnak, olyan apostoli hévvel, amellyel mások a cionizmust, a katonai
szolgálat megtagadását, a saint-simonizmust, a vegetarianizmust és az
anarchiát hirdetik. Egyik-másiknak, ha reggel még az ágyban érjük,
csodálatos női feje van, lévén az arckifejezés annyira általános, és az egész
nemet jelképező; még a hajzat is erre vall: oly nőiesen hullámzik,
borzasságában oly természetes fonatokban hullik az arcba, hogy
elámulunk a fiatal asszony, a fiatal lány, Galatheia[462] láttán, aki alig
ébredezik még a férfitest öntudatlanságában, ahová bezárták, s mégis ily
leleményesen, magától, anélkül hogy bárkitől tanulta volna, élni tudott
börtöne legcsekélyebb egérútjaival, és megtalálta azt, ami számára
létfontosságú. A szépséges fejű fiatalember persze nem mondja azt, hogy
„Nő vagyok”. Ha pedig – megannyi lehetséges okból – egy nővel él együtt,
még előtte is tagadhatja nő voltát, esküvel is erősítheti, hogy soha nem
volt dolga férfiakkal. Ám nézze meg ez az asszony olyannak, amilyennek
az imént mutattuk; ágyban fekve, meztelen karral, a fekete hajzuhatag alól
kibukkanó nyakkal. A pizsamából pruszlik lett, a fej akárcsak egy
szépséges spanyol nőé. Szeretője elborzad a szeme előtt feltáruló titoktól,
mely őszintébb minden szónál, még a tetteknél is, s amelyet a tettek, ha
korábban nem tették volna, elkerülhetetlenül megerősítenek, hiszen
minden eleven lény a maga gyönyörének útját járja; s ha a bűn nem
rontotta meg túlzottan, ezt a gyönyört a másik nemben keresi. Márpedig a
ferdehajlamú számára a bűn nem ott kezdődik, amikor nőkkel folytat
viszonyt (hiszen erre nagyon is sok ok késztetheti), hanem amikor
élvezetét is velük leli. A fiatal férfi, akit az imént kíséreltünk meg leírni,
oly nyilvánvalóan nő, hogy a nőket, akikben látása vágyat ébreszt (hacsak
nincs sajátos ízlésük), ugyanolyan csalódás éri, mint a Shakespeare-
komédiák hősnőit, akiket egy fiúruhába bújt lány téveszt meg. A
szemfényvesztés azonos, ezt a ferdehajlamú is tudja, s megsejti a
kiábrándulást, amelyet a nő akkor érez majd, ha a jelmez lehull, s megérzi,
micsoda tápot adhat az efféle nemtévesztés a képzelet költői
kalandozásának. Amúgy, hiába nem vallja be még követelőző kedvesének
sem (hacsak az nem Gomorra lánya): „Nő vagyok” – micsoda
fortélyokkal, micsoda buzgalommal, a kúszónövény micsoda konok
elszántságával keresi a benne rejlő, az öntudatlan és nyilvánvaló nő a
férfit! Csak rá kell néznünk a fehér párnán gyűrűző hajra, s máris
megértjük, hogy esténként, amikor ez a fiatalember kicsúszik szülei keze
közül, akaratuk ellenére, saját akarata ellenére sem azért teszi, hogy
nőkhöz járjon. Szeretője megbüntetheti, bezárhatja, s másnap a férfinő
ismét megtalálja a módját, hogy egy férfira akaszkodjon, ahogyan a
hajnalka megkapaszkodik, ahol ásónyelet vagy gereblyét talál. S amint
csodálva nézzük ennek a férfiarcnak megindító finomságát, kellemét, a
férfiakra cseppet sem jellemző természetes szeretnivalóságát, miért fogna
el csalódás, annak hallatára, hogy ez a fiatalember bokszolók után jár?
Egyazon valóság különböző oldalai ezek. Mi több, a viszolyogtató a
legmegindítóbb, megindítóbb, mint bármely finomság, hiszen a természet
csodálatos, öntudatlan erőfeszítését mutatja: a nem magára ébredését a
nem ámításai dacára, mely mintha bevallatlan szökési kísérlet lenne, afelé,
amit a társadalom kezdeti tévedése oly messzire eltávolított tőle. Vannak
köztük – bizonyára azok, akiknek gyermekkora a legfélénkebb volt –, akik
a nekik jutó gyönyör testi oldalával nem is törődnek, feltéve, hogy az egy
férfiarchoz kötődik. Mások viszont, akiknek érzékei bizonyára
követelőzőbbek, parancsolóan helyhez kötik testi gyönyörüket. Ma ők
kitárulkozhatnának, talán megbotránkoztatnák az átlagembert. Ők talán
kevésbé élnek kizárólagosan Szaturnusz jegyében[463], hiszen világukból a
nők nincsenek olyan egyértelműen kizárva, mint az előbbiekéből, akiknek
számára, ha a társalgás, kacérkodás, szemezés nem volna, a nők nem is
léteznének. Az utóbbiak viszont olyan nők társaságát keresik, akik maguk
is a nőket szeretik, akik fiatalembereket keríthetnek nekik, s így
növelhetik a gyönyört, amit a fiúkkal élveznek; s ami ennél is több, ily
módon nőkkel is élvezhetik ugyanazt a gyönyört, amit a férfiakkal. Ezért
hát, akik az első csoportba tartozókat szeretik, csupán arra a gyönyörre
féltékenyek, amit azok férfival lelhetnek, csakis ezt látják árulásnak,
hiszen a nőkkel való szerelemben nincs részük, pusztán a szokások miatt
próbálkoztak vele, és azért, hogy fenntartsák a házasság lehetőségét, de
oly kevéssé látják, miféle gyönyört szerezhet, hogy a gondolatot sem
szenvedhetik, hogy akit szeretnek, belekóstoljon ebbe; a másik csoportba
tartozók viszont gyakran nők iránti szerelmükkel szítanak féltékenységet.
Velük való viszonyukban ugyanis a nőket szerető nő szemében egy másik
nő szerepét játsszák meg, a nő pedig megközelítőleg azt nyújtja nekik,
amit egy férfitól kaphatnának, olyannyira, hogy a féltékeny barát szenved
az érzéstől, hogy akit szeret, egy nőhöz van láncolva, s az számára
csaknem férfi, s érzi, hogy az ő keze közül kicsúszik, mert ezeknek a
nőknek valami olyasmit jelent, amit ő, a szenvedő nem ismer: amolyan
nő-féle. Ne beszéljünk most azokról az ifjú eszeveszettekről, akik
gyerekességből, barátaik bosszantására, szüleik megbotránkoztatására
szinte szenvedélyesen választanak női ruhára emlékeztető öltözéket,
pirosítják az ajkukat, szemüket feketével húzzák ki; ne is említsük őket,
hiszen épp őket úgy látjuk majd viszont, miután túlságosan keservesen
megbűnhődtek ezért a színjátékért, hogy egy életen át hasztalan próbálják
szigorú, puritán viselettel helyrehozni hibájukat, amit akkor követtek el,
amikor ugyanaz a démon ragadta el őket, aki a Saint-Germain
negyedbéli[464] fiatal nőket arra ösztökéli, hogy botrányosan éljenek,
szakítsanak minden szokással, megcsúfolják családjukat – egészen addig a
napig, amíg kitartóan és mindhiába el nem indulnak visszafelé a lejtőn,
melyet hajdan oly mulatságosnak találtak, vagy talán ellenállhatatlanul
vonzotta őket arra, hogy lecsússzanak. Hagyjuk végül későbbre azokat,
akik lepaktáltak Gomorrával. Róluk majd akkor beszélünk, amikor
Charlus úr megismeri őket. Hagyjuk mindazokat, legyenek bármifélék,
akik mind felbukkannak majd a maguk idején, s ezt az első eszmefuttatást
befejezendő csupán azokról ejtsünk még szót, akikről az imént kezdtünk
beszélni, a magányosokról. Mivel bűnüket sokkal kivételesebbnek tartják,
mint amilyen, elvonulnak a világtól attól a naptól fogva, hogy ezt a bűnt
felfedezik, bár már régóta – azaz régebben, mint mások – hordozták
magukban, mit sem tudva róla. Hiszen kezdetben senki sem tudja magáról,
hogy ferdehajlamú, költő, sznob vagy gonosz. Ha a kollégista, aki épp
szerelmes verseket magol vagy obszcén képeket nézeget, eközben
valamely társához simulna, azt képzelné, csupán a nő keltette vágyban
osztozik vele. Hogyan is hihetné, hogy nem olyan, mint mások, amikor
érzéseinek lényegét látja viszont Mme de Lafayette, Racine, Baudelaire és
Walter Scott műveiben, s ekkor még nemigen képes a lelke mélyére nézni,
hogy számot vessen azzal, mit tesz hozzá saját kútfejéből, s azzal sem,
hogy ha az érzés azonos is, tárgya más, hogy benne Rob Roy ébreszt
vágyat, nem pedig Diana Vernon?[465] Vannak sokan, akik az ösztön
védekező okosságával, mely előbb alakul ki, mint az értelem tisztánlátása,
színésznők tarka képeivel borítják be szobájuk falát és tükrét, s akik
ilyesfajta versikéket fabrikálnak:

Csakis Chloét imádom e világon,

Az isteni, a szőke nőt,
Szívemben ő gerjeszte hőt.

Ennyi már elég is lenne ahhoz, hogy ezen életek kezdetétől

eredeztessünk egy hajlamot, amit a későbbiekben sehol sem lelünk, ahogy
a gyermeki szőke fürtöket sem, amelyek később a legsötétebb barnába
fordulnak? Ki tudja, ezek a női fotográfiák nem a képmutatás kezdetei-e, s
a többi ferdehajlamútól való borzadás kezdetei is egyben? De a
magányosok épp azok, akiknek a képmutatás fájdalmat okoz. Talán a más
törzsből való zsidók példája nem is elég erős ahhoz, hogy érzékeltessük,
milyen csekély hatással van rájuk a neveltetés, s micsoda művészettel
jutnak el – ha talán nem valami olyan, pusztán szörnyű tetthez, amilyen az
öngyilkosság (amelyhez az őrültek, minden elővigyázatosság dacára,
vissza-visszatérnek, s ha kimentik őket a folyóból, amelybe belevetették
magukat, mérget vesznek be, revolvert kerítenek stb.), de egy olyan
életvitelhez, amit a másik fajtához tartozó férfiak nem csupán nem
értenek, elképzelni sem tudják, gyönyöreit gyűlölik, de a gyakorta vele
járó veszély és a szüntelen szégyen el is borzasztaná őket tőle. Hogy
lefessük őket, ha nem is a megszelídíthetetlen állatokra kellene
gondolnunk talán, a kézhez szoktatott, mégis oroszlánnak megmaradt
oroszlánkölykökre, de legalábbis a feketékre, akiket a fehérek kényelmes
élete elkeserít, s akik inkább a vad élet veszélyeit és felfoghatatlan
örömeit választják. Mikor eljön a nap, melyen a magányosok felfedezik,
hogy képtelenek hazudni a többieknek, és önmaguknak is, vidékre
vonulnak, elmenekülnek a hozzájuk hasonlók elől (akiknek számát igen
csekélynek hiszik), mert irtóznak szörny mivoltuktól, vagy mert a
kísértéstől tartanak, mindenki más elől pedig szégyenükben. Mivel az
igazi érettségig sohasem jutnak el, mélabúba süppednek, s olykor, egy
holdtalan vasárnap, egy ösvényen elsétálnak a keresztútig, ahol, noha meg
sem beszélték, már vár rájuk gyermekkori barátjuk, aki egy szomszédos
kastélyban él. Egyszerre újrakezdik a hajdani játékokat az éjszakai füvön,
egyetlen szót sem szólva. Hétközben is összejárnak, mindenféléről
beszélgetnek, semmi sem utal arra, ami közöttük esett – mintha mi sem
történt volna, s nem történne majd újra –, hacsak a viszonyukba vegyülő
cseppnyi hidegség, irónia, sértődékenység és duzzogás, néha akár gyűlölet
nem. Azután a szomszéd erőt próbáló utazásra indul ló- és öszvérháton,
sziklaszirtekre hág, hóban hál; barátja, aki bűnét az akaratgyengeséggel, a
félénk, otthonülő életmóddal azonosítja, rádöbben, hogy felnőtté vált
barátjában a bűn nem élhet tovább, ezer és ezer méternyire a tenger szintje
felett. S valóban, a másik megnősül. Az elhagyott mégsem gyógyul meg
(bár, mint még látni fogjuk, vannak esetek, amikor a ferdehajlamúság
gyógyítható). Megköveteli, hogy reggelente a konyhában az ő kezébe adja
a tejfölt a tejeslegény, olyan estéken pedig, amikor túlságosan hatalmába
keríti a vágy, tévelygésében egy részeget terelget vissza útjára, vagy
megigazgatja egy vak ember köpenyét. Igaz, vannak ferdehajlamúak,
akiknek élete egyszer csak mintha megváltozna, bűnük (ahogyan nevezni
szokás) már nem fedezhető fel szokásaikban; de semmi nem vész el: az
elveszett ékszer megkerül; ha a beteg vizeletének mennyisége csökken, hát
többet izzad, de a kiválasztásnak feltétlenül végbe kell mennie. Egy nap a
homoszexuális elveszíti fiatal unokaöccsét, s vigasztalhatatlan fájdalma
láttán megértik, hogy vágyai ebbe a – talán minden testiségtől mentes –
szerelembe csaptak át, amely inkább a megbecsülés fenntartására, mint a
birtoklásra tört, mint ahogy egy költségvetésben visznek át bizonyos
kiadásokat egy másik rovatba anélkül, hogy a végösszeg megváltozna.
Akárcsak az olyan betegek esetében, akiknél az allergiás roham ideig-
óráig elmulasztja a szokásos rosszulléteket, mintha a fiatal rokon iránti
tiszta szerelem is egy időre, áttételesen, a régi szokások helyébe lépne,
melyek azonban egy szép napon ismét felülkerekednek az immár gyógyult
pótbetegségen.
Mindeközben a magányos férfi immár nős szomszédja hazaérkezik;
barátja, aki sehogy sem kerülheti el a vacsorameghívást, a fiatalasszony
szépsége és az őt gyöngédséggel körülvevő férj láttán elszégyelli magát a
múlt miatt. A feleség már állapotos, korán haza kell mennie, de férjét még
ott hagyja; majd, amikor ő is indulni készül, megkéri barátját, kísérje el
egy darabon; a barátban először a leghalványabb gyanú sem merül fel, de a
kereszteződésnél megint hang nélkül a fűre teperi a hamarosan
családapává váló alpinista. S a találkák újrakezdődnek, egészen addig a
napig, amíg a fiatalasszony egyik unokafivére a közelben nem telepedik
le, s a férj ezután mindig vele sétál. Ha viszont elhagyott barátja keresi fel,
s próbál közeledni hozzá, a férj dühösen, sértetten utasítja el, amiért a
másikból hiányzott a kellő jóízlés, hogy megérezze, miféle viszolygást
ébreszt azóta. Egy alkalommal mégis felbukkan egy ismeretlen férfi, akit
a hűtlen szomszéd küldött; de az elhagyottnak sok a dolga, nem tudja
fogadni, s csak később érti meg, milyen céllal jött az idegen.
A magányos tehát egyedül epedezik tovább. Egyéb öröme sincs, mint
hogy át-átmenjen a szomszédos fürdőhelyre, s felvilágosítást kérjen egy
bizonyos vasutastól. De azt előléptetik, Franciaország másik végébe
nevezik ki; a magányos nem mehet többé hozzá, hogy a menetrendről, az
első osztályú jegyek áráról kérdezgesse, s mielőtt hazatérne, hogy
Grizeldiszként[466] tornyában ábrándozzon, elidőzik a tengerparton, mint
valami különös Androméda[467], akiért egyetlen argonauta sem jön, hogy
kiszabadítsa, mint egy meddő medúza, amely ott pusztul el a homokon;
vagy tunyán a peronon marad a vonatindulásig, s olyan pillantással méri
fel az utasok tömegét, melyet a más fajtához tartozók közönyösnek,
megvetőnek vagy szórakozottnak vélnek, de amely, akárcsak a ragyogó
fény, amellyel bizonyos rovarok ékeskednek, hogy fajtatársaikat
magukhoz vonzzák, vagy mint a nektár, melyet egyes virágok kínálnak fel,
hogy odacsalogassák a rovarokat, melyek majd megtermékenyítik őket,
bizonyosan nem tévesztené meg a felkínált, nagyon is különleges, nagyon
is nehezen helyet találó gyönyörök csaknem fellelhetetlen kedvelőjét, aki
neki kínálkozik, a kollégát, akivel specialistánk e ritka nyelvet
beszélhetné; s mely iránt legfeljebb a pályaudvar egy-egy rongyosa
színlelne még érdeklődést, de csupán anyagi haszonért, mint az olyanok,
akik bejárnak a Collège de France-ba az üres teremnek beszélő professzor
szanszkritóráira, de csak azért, hogy melegedjenek. Medúza! Orchidea!
Amikor csupán ösztöneimet követtem, viszolyogtam a medúzától
Balbecben[468]; de ha Michelet[469] szemével nézném, természetrajzi és
esztétikai szempontból, gyönyörűséges azúrtüzérnek látnám. Nem
olyanok-e tán, bársonyosan áttetsző szirmaikkal, mint a tenger mályvaszín
orchideái? Mint az állat- és növényvilág megannyi teremtménye, mint a
növény, mely a vaníliát teremné, de – mivel a hímvirágrészt rekesz
választja el a nővirágtól –, meddő marad, ha a kolibrik vagy egy apró
méhfajta át nem viszi pollenjét az egyik részből a másikba, vagy ha az
ember mesterségesen meg nem termékenyíti; Charlus úr (s itt most a
megtermékenyítés szó tisztán morális értelmében értendő, hiszen fizikai
értelemben véve a hím egyesülése hímmel meddő marad, ám mégsem
közömbös, hogy egy ember rátalálhat az egyetlen gyönyörre, amelyet
élvezni képes, s hogy „minden földi lélek” átadhatja valakinek, ami benne
„láng, illat és zene”) azon férfiak közé tartozott, akiket bízvást
nevezhetünk kivételeseknek, mert – bármily sokan legyenek is – szexuális
vágyaik kielégítése, ami mások számára oly egyszerű, túlságosan is sok,
túlságosan is nehezen összhangba hozható feltételtől függ. A Charlus úr-
féle férfiak elé (s így is olyan megalkuvások árán, melyek apránként mind
elénk tárulnak majd, s amelyeket az eddigiekben is megsejthettünk; olyan
megalkuvások árán, melyeket a gyönyör félmegoldásokban kiegyező
szüksége követelt meg) a kölcsönös szerelem a mindenkit próbára tévő
súlyos, gyakorta leküzdhetetlen nehézségeken túl még olyan újabb,
különleges akadályokat is emel, hogy ami mindig, minden ember életében
ritkaság, az övékben többé-kevésbé lehetetlen lesz, s ha mégis részük lehet
egy valóban boldog vagy a természet tükrében annak tűnő találkozásban,
boldogságukban, jóval inkább, mint a normális szerelmesében, van valami
rendkívüli, kiválasztott, mélységesen szükségszerű. A Capuletek és
Montague-k gyűlölete eltörpül a legkülönfélébb akadályok mellett,
melyeket leküzdöttek, s a különleges rosták mellett, melyekkel a
természet tette próbára a szerelmet meghozó, amúgy sem mindennapi
véletleneket, mielőtt egy illedelmesen hivatalába készülő volt
mellényszabó ott támolyogna kábultan egy pocakosodó, ötvenes úr előtt.
Ez a Rómeó és ez a Júlia joggal hiheti, hogy szerelmük nem egyetlen
pillanat szeszélye, hanem valóságos predesztináció, melyet
vérmérsékletük összhangja készített elő, s nem is csak kettőjük
vérmérsékletéé, hanem felmenőiké, messze múltba nyúló örökségüké;
olyannyira, hogy az őket kiegészítő másik hozzájuk tartozik már a születés
előtt, s olyan erővel vonzotta őket magához, amelyhez hasonló csak az
előző életeink színterét jelentő világokat kormányozza. Charlus úr elvonta
figyelmemet, így nem láthattam, elhozza-e a dongó az oly rég várt
virágport az orchideának, s amelyet csak oly valószerűtlen véletlen révén
kaphat meg, hogy azt egyfajta csodának is nevezhetjük. De az is csoda
volt, aminek az imént szemtanúja lettem, majdnem ugyanebből a fajtából
való, s nem kevésbé bámulatos. Mihelyt ilyen szempontból vizsgáltam ezt
a találkozást, úgy láttam, minden szép benne. A természet rendkívülinél is
rendkívülibb ravaszságait, melyeket azért talált ki, hogy a rovarokat olyan
virágok megtermékenyítésére kényszerítse, melyek nélkülük meddők
maradnának, mert a hímvirág túlságosan messze van a nővirágtól: vagy
amellyel – ha a pollen szállítása a szélre hárul – megkönnyíti a virágpor
leválasztását a hímvirágról, s azt, hogy a nővirág sokkal könnyebben
kaphassa el röptében, a nektárkiválasztásról pedig, ami immár semmire
sem szolgál, lemond, hiszen nincs rovar, amelyet odacsalogasson, sőt a
csábítóan ragyogó szirompártáról is, amely vonzerő lehetne; és azt a
cselfogást, amellyel – hogy a virág csakis annak a pollennek tartogassa
magát, amely neki kell, csakis benne fordulhat termőre – olyan nedvet
termeltet vele, amely immúnissá teszi az egyéb virágporokkal szemben –
immár nem láttam nagyobb csodának, mint a ferdehajlamúak azon
alfajának létét, melyet a sors arra szánt, hogy az öregedő ferdehajlamút a
szerelem gyönyöreiben részesítse: azokat a férfiakat, akiket nem minden
férfi vonz, hanem – a kapcsolat és az összhang olyan jelensége révén, ami
a Lythrum salicaria-féle háromalakú kétféle bibeszáluak
megtermékenyítését is irányítja – csakis a náluk jóval idősebbek. Erről az
alfajról adott példát most Jupien, ha nem is oly megragadót, mint mások,
akiket minden ember-füvész, minden erkölcsi botanikus megfigyelhet,
noha igen ritkák, s amely olyan törékeny fiatalember alakjában mutatkozik
előttük, aki egy termetes és pocakosodó ötvenes úr közeledésére vár, s
eközben más fiatalemberek közeledése éppoly hidegen hagyja, amilyen
meddők maradnak a Primula veris rövid bibeszálú, hímnős virágai
mindaddig, amíg ugyancsak rövid bibeszálú Primula verisek próbálják
megtermékenyíteni őket, a hosszú bibeszálú Primula verisek pollenjét
viszont szíves-örömest befogadják. Ami pedig Charlus urat illeti, a
későbbiekben ráébredtem, hogy ő többféle érintkezést is ismer, s ezek
közül nem egy bonyolultságában, alig észlelhető múlékonyságában, s
főképpen a két szereplő közötti kontaktus elmaradása miatt még inkább a
virágokat idézte, melyeket egy szomszédos, s számukra mégis elérhetetlen
virág pora termékenyít meg egy kertben. Voltak ugyanis olyan férfiak,
akiket elég volt magához hívatnia, néhány órára szavainak igájába
hajtania, hogy egy találkozás alkalmával fellobbant vágyait lecsillapítsa.
Az érintkezés puszta szavak révén létrejött, oly egyszerűen, ahogyan az
ázalékállatkák egyesülnek. Egyszer-egyszer, amint az bizonyára az én
esetemben is történt azon a bizonyos estén, amikor a Guermantes-vacsora
után magához rendelt, a kielégülést heves kirohanás hozta meg, melyet a
báró úgy zúdított látogatójára, mint ahogyan egyes virágok nagy
lendülettel, messziről hintik meg az akaratlanul is cinkossá váló és
megzavarodott rovart. Charlus úr, leigázottból leigázóvá váltan, érezte,
megszabadul minden zaklatottságától, s megenyhülten elbocsátotta a
látogatót, akit immár nem is látott kívánatosnak. Végül pedig, mivel a
ferdehajlamúság éppen abból ered, hogy a ferdehajlamú túlságosan közel
kerül a nőhöz, hogysem kellő viszonyt alakíthasson ki vele, ezáltal egy
magasabb törvénynek, az önmegtermékenyítés meddőségének rendelődik
alá, amely miatt oly sok hímnős virág marad terméketlenül. Igaz, hogy a
hímet kereső ferdehajlamúak gyakran megelégszenek egy hozzájuk
hasonlóan elnőiesedett ferdehajlamúval. Hiszen nekik az is elég, hogy a
másik nem a női nemhez tartozik, amelynek embrióját ők is magukban
hordják, de nem tudnak mit kezdeni vele, amint az megannyi hímnős
virággal, s még bizonyos hímnős állatokkal is megesik, így például a
csigákkal, amelyek önmagukat nem tudják megtermékenyíteni, de más
hímnősök megtermékenyíthetik őket. Ily módon a ferdehajlamúakat, akik
szívesen származtatják magukat az ókori Keletről vagy Hellász
aranykorából, a még távolabbi múltra vezethetnénk vissza, a kialakulás
korszakaiig, amikor nem voltak még sem kétlaki virágok, sem kialakult
nemű állatok, a kezdetek hímnősségéig, melynek mintha máig őrizné a
nyomát néhány elcsökevényesedett hímivarszerv a női, és női ivarszerv a
férfiszervezetben. Jupien és Charlus úr kezdetben érthetetlen arcjátékát
éppoly különösnek találtam, mint azokat a csábító mozgásokat, melyeket
Darwin szerint az úgynevezett összetett virágzatú növények a rovaroknak
szánnak, amikor magasra szegik szabálytalan virágzatú fejecskéjüket,
hogy már messziről láthatóvá váljanak; amint azt a bizonyos kétféle
bibeszálút, amely kifordítja és meghajlítja porzószálait, hogy így
egyengesse a rovarok útját; vagy azt, amelyik fürdőt kínál nekik
kelyhében, vagy éppoly egyszerűen, mint a nektár illatát, azoknak a
szirmoknak a ragyogását, melyek e pillanatban is az udvarba vonzották a
rovarokat. Ettől a naptól fogva Charlus úr feltehetőleg másképp időzítette
Villeparisis márkinénál tett vizitjeit, nem mintha nem láthatta volna
Jupient máshol és kényelmesebb körülmények között, hanem azért, mert
akárcsak bennem, a délutáni nap és a fácskán nyíló virágok képe benne is
összekapcsolódott Jupien emlékével. Egyébiránt nem elégedett meg
annyival, hogy beajánlja Jupienéket Villeparisis márkinénak, Guermantes
nagyhercegnének s a ragyogó vevők egész sorának, akik annál is inkább
ragaszkodtak az ifjú hímzőnőhöz, mivel az a néhány hölgy, aki
ellenszegült vagy csupán késlekedett, a báró szörnyűséges megtorlásainak
céltáblája lett, vagy azért, hogy példát statuáljon rajtuk, vagy mert
feldühítették, és fellázadtak hatalmi mesterkedései ellen. Egyre
jövedelmezőbbé tette Jupien állását, mígnem végleg szolgálatába fogadta
mint titkárát, s olyan körülményeket biztosított neki, melyeket a
későbbiekben ismerünk majd meg. „Ó, ez a Jupien aztán a boldog ember”
– mondta Françoise, aki hajlamos volt lekicsinyelni vagy eltúlozni a
jótéteményeket aszerint, hogy neki szólnak-e vagy másoknak. Amúgy, ez
esetben nem kellett túloznia, és irigység sem volt benne, hiszen őszintén
szerette Jupient. „Ó, olyan jó ember az a báró – folytatta –, olyan
kellemes, olyan jámbor, olyan finom modorú! Ha magam is gazdag
volnék, és eladósorban lévő lányom volna, becsukott szemmel a báróhoz
adnám.” „No de Françoise – mondta szelíden édesanyám –, jó néhány férje
lenne annak a lánynak. Jusson eszébe, hogy már Jupiennek is elígérte.” „Ó,
istenkém! – felelte Françoise –, csak azért, mert az is olyan ember, aki
boldoggá tudna tenni egy asszonyt. Mert hiába vannak gazdagok és
ágrólszakadt szegények a világon, a természetnek az mit sem számít. A
bárót meg Jupient bizony egy fából faragták.”
Ennek az első felismerésnek a hatására különben ekkortájt erősen
eltúloztam az effajta, olyannyira válogatott érintkezés kivételességét. A
Charlus úr-féle férfiak ugyan tagadhatatlanul rendkívüli teremtmények
valamennyien, hiszen ha nem alkalmazkodnak az élet kínálta
lehetőségekhez, alapvetően mindig olyan férfi szerelmét keresik, aki a
másik fajtából való, azaz olyan férfiét, aki a nőket szereti (s aki
következésképpen nem szeretheti őket viszont); de ellentétben azzal, amit
az udvarban hittem, ahol láttam, hogy Jupien úgy forgolódik Charlus úr
körül, ahogyan az orchidea hajlik a dongó elé, ezek a kivételes lények,
akik sajnálatot ébresztenek bennünk, amint e műben még látni fogjuk,
tömeget alkotnak, méghozzá olyan okból, mely csak legvégül lepleződik
majd le, s ők maguk inkább arra panaszkodnak, hogy túlságosan sokan
vannak, mintsem arra, hogy túlzottan kevesen. Mert az Úr – s ennek csak
örülhetünk –, igen rosszul választotta ki azt a két angyalt, akit Szodoma
kapujába állított, hogy megtudja, a Teremtés szavaival élve, hogy a város
lakói mind részesek voltak-e azokban a cselekedetekben, amelyek miatt a
kiáltás az Örökkévalóig hatolt, akinek nem lett volna szabad ezt a
feladatot másra bíznia, csak egy szodomitára. Az nem engedte volna le
jóindulatúan kardját az efféle mentségekre: „Hatgyermekes családapa
vagyok, két szeretőm van stb.”, és nem enyhített volna a büntetésen. Úgy
felelt volna: „Igen, és feleséged a kínok kínját szenvedi féltékenységében.
De még ha azokat az asszonyokat nem Gomorrából választottad is, az
éjszakáidat egy hebroni csordapásztorral töltöd.” S ezzel nyomban
visszaindította volna a városba, amelyet hamarosan elpusztított az égből
hulló tűz- és kéneső. De nem így történt, az angyalok egérutat adtak
minden szodomitának, aki elszégyellte magát, még akkor is, ha egy fiatal
fiú láttán úgy fordult hátra, mint Lóth felesége, s még sóbálvánnyá sem
vált, mint az asszony. Így azután a megmenekültek számos utódot
nemzettek, akiknek körében megszokott maradt ez a mozdulat, akárcsak a
romlott nőké, akik színleg a kirakatüveg mögött sorjázó cipőket nézik, s
közben egy diák után fordulnak. A szodomiták e leszármazottai, akik oly
számosak, hogy a Teremtés egy másik versével elmondhatjuk róluk: „...aki
meg tudja számolni a föld porát, az tudja megszámolni a te utódaidat is”,
megtelepedtek mindenütt a földön, beférkőztek minden mesterségbe, s oly
ügyesen jutnak be a legzártkörűbb klubokba is, hogy ha van szodomita,
akit nem vesznek fel, kigolyózóinak többsége maga is szodomita, de
olyan, aki ügyel arra, hogy bűnnek bélyegezze a szodómiát, hiszen
örökségként kapta a hazugságot, amely lehetővé tette őseinek, hogy
elhagyják az átok sújtotta várost. Lehetséges, hogy egy nap vissza is
térnek majd oda. Igaz, minden országban keleties, művelt, muzikális,
mérges nyelvű kolóniát alkotnak, melynek elbűvölő értékei és
elviselhetetlen hibái vannak. A következő oldalakon alaposabban
megismerjük majd őket; de addig is óvni akartam az olvasót attól a
gyászos tévedéstől, hogy – úgy, ahogyan korábban a cionista mozgalmat
buzdították – most szodomita mozgalmat hozzanak létre, s újra felépítsék
Szodomát. Hiszen a szodomiták, alighogy megérkeznének, el is hagynák a
várost, nehogy odavalónak látsszanak, asszonyt hoznának a házhoz,
szeretőket tartanának más városokban, ahol különben minden kedvükre
való szórakozást megtalálnának. Csak végszükség esetén mennének
Szodomába, amikor az ő városuk kiürült, amikor az éhség az ordast is
kicsalja az erdőből; azaz nagyjából minden úgy történne, mint Londonban,
Berlinben, Rómában, Pétervárott vagy Párizsban.
Mindenesetre, ezen a napon, a nagyhercegnénál tett látogatásom előtt,
még nem jutottam ilyen távlatokig, s azon bánkódtam, hogy a Jupien-
Charlus egyesülésnek szentelt figyelem miatt elmulasztottam a látványt,
amint a dongó megtermékenyíti a virágot.
MÁSODIK RÉSZ
 ELSŐ FEJEZET
Charlus úr a társaságban – Egy orvos – De Vaugoubert márkiné
jellegzetes arca – D’Arpajon grófné, az Hubert Robert-szökőkút és
Vladimir nagyherceg derültsége – D’Amoncourt, de Citri, de Saint-Euverte
asszonyságok és társaik – Swann különös beszélgetése Guermantes
herceggel – Albertine telefonja – Látogatások második és egyben utolsó
balbeci utam előtt – Megérkezésem Balbecbe – Féltékeny leszek Albertine-
re – A szív kihagyásai

Mivel semmi sem sürgetett, hogy odaérjek Guermantes-ék említett

estélyére, hiszen abban sem voltam biztos, hogy meghívtak-e, elődöngtem
odakint; csakhogy a nyári napnak láthatóan szintén nem volt sietős, hogy
odébbálljon. Noha kilenc óra is elmúlt már, még mindig a napvilág arany-
rózsaszín máza ragyogott a Concorde tér luxori obeliszkjén. Majd más
árnyalattal vonta be, s valami fémes anyaggá változtatta, amitől az
obeliszk nemcsak becsesebbé vált, hanem karcsúbbnak, s szinte
hajlékonynak tetszett. Már-már azt gondolhattuk, hogy talán el is lehetne
csavarni, talán már kissé meg is hamisították ezt az ékszert. A hold most
úgy lebegett fent az égen, mint egy óvatosan kibontott, s mégis enyhén
sérült narancsgerezd. Később azonban mintha a legveretesebb aranyból
lett volna. Mögötte egyedül, megbújva, egy kicsiny csillag szegődött a
magányos hold egyetlen társául, a hold pedig barátnőjét védelmezve, ám
merészebben, az élen járva, mint ellenállhatatlan fegyvert, mint keleti
jelképet lobogtatta csodálatos, telt aranysarlóját.
Guermantes hercegné palotája előtt Châtellerault nagyherceggel
találkoztam; immár fel sem ötlött bennem, hogy fél órája még gyötört a
félelem – amely egyébként hamarosan újra elfogott –, hogy hívatlanul
állítok be. Így nyugtalankodunk, és néha csak jóval a veszély órája múltán
– melyről, a mulatságnak hála, meg is feledkeztünk – jut eszünkbe újra
nagy nyugtalanságunk. Üdvözöltem az ifjú nagyherceget, és beléptem a
palotába. Itt azonban előbb meg kell említenem egy jelentéktelen
körülményt, melynek révén megérthetünk egy hamarosan bekövetkező
eseményt.
Volt itt valaki, aki ezen az estén, csakúgy mint az előzőkön, sokat
gondolt Châtellerault nagyhercegre, noha nem is sejtette róla, ki ő
valójában: mégpedig Guermantes hercegné ajtónállója (akinek
mesterségét ekkoriban „ugatónak” mondták). Châtellerault úr – noha a
hercegnő egyik unokatestvére volt – távolról sem tartozott a bizalmas
barátok közé, a hercegné most fogadta először szalonjában. A
Châterellault szülők, akik tíz évvel ezelőtt összevesztek Guermantes
hercegnével, két hete kibékültek vele, s mivel ezen az estén nem lehettek
Párizsban, fiukat bízták meg, hogy képviselje őket. Márpedig néhány
nappal korábban a hercegné ajtónállója a Champs-Élysées-n
összetalálkozott egy fiatalemberrel, akit elbűvölőnek talált, de akinek
sehogysem tudta felderíteni a kilétét. Nem mintha az ifjú ember nem
mutatkozott volna éppoly szeretetreméltónak, mint bőkezűnek. Mindazok
a kegyek, amelyekről az ajtónálló úgy képzelte, neki kellene elhalmoznia
velük egy ilyen fiatal urat, most épp ellenkezőleg, neki jutottak
osztályrészül. De Châtellerault úr legalább olyan gyáva volt, mint amilyen
óvatlan: s annál is inkább eltökélte, hogy nem fedi fel inkognitóját, mivel
sejtelme sem volt róla, kivel van dolga; félelme – bár alaptalanul – csak
tovább nőtt volna, ha megtudja. Arra szorítkozott hát, hogy angolnak adja
ki magát, s bármilyen szenvedélyesen kérdezgette is az ajtónálló, aki
vágyott volna viszontlátni valakit, akinek ennyi gyönyörűséget és
ajándékot köszönhet, a nagyherceg végig az avenue Gabrielen csupán azt
ismételgette: „I do not speak french.”
Jóllehet, Guermantes nagyherceg[470] mindenek ellenére – unokafivére
családjának anyai ága miatt – úgy tett, mintha némi Courvoisier-jelleget
fedezne fel Guermantes-Bavière hercegnő szalonjában, a társaság a hölgy
kezdeményező szellemét és felsőbbrendű intellektusát általában egy olyan
újítás alapján ítélte meg, amellyel sehol másutt nem találkoztak e
körökben. Vacsora után, bármekkora estély is következett, Guermantes
hercegnénél úgy rendezték el a székeket, hogy kis csoportok alakuljanak
ki, melyek akár hátat is fordíthattak egymásnak. A hercegné pedig kiváló
társasági érzékről tett tanúbizonyságot, amikor, mintegy kivételezésként,
odaült valamelyikükhöz. De attól sem riadt vissza, hogy egy másik csoport
valamely tagját kiválassza és a magukéhoz vonzza. Ha például arra hívta
fel – a természetesen helyeslő – Detaille[471] úr figyelmét, milyen szép
nyaka is van de Villemurnének, akit egy másik csoportban éppen háttal
láttak, a hercegné habozás nélkül felemelte hangját, és így szólt: „Villemur
asszony, Detaille úr, amint nagy festőhöz illik, éppen az ön nyakát
csodálja.” De Villemurné úgy érezte, hogy ez nyílt felhívás csevejre; a
lovagláshoz szokottak ügyességével lassan, háromnegyed ívben
elfordította székét, s anélkül hogy egy pillanatra megzavarta volna
szomszédait, máris csaknem szemközt került a hercegnővel. „Nem ismeri
Detaille urat?” – kérdezte a ház asszonya, aki nem elégedett meg a vendég
hölgy ezen szemérmes és ügyes áttérülésével. „Őt nem ismerem, de a
műveit igen” – felelte de Villemurné lekötelező elismeréssel, s olyan
célzással, melyet sokan megirigyeltek, majd alig észrevehetően – hiszen
ez a megnevezés mégsem ért fel kifejezett bemutatással – a hírneves festő
felé biccentett. „Jöjjön csak, Detaille úr – mondta a hercegné –, hadd
mutatom be de Villemurnének.” S a vendég hölgy ekkor éppoly
leleményesen szorított helyet az Álom alkotójának, mint ahogyan az imént
odafordult hozzá. A hercegné pedig előbbrehúzott egy széket magának is;
valójában csak azért szólította meg vendégét, hogy valamilyen ürüggyel
szabadulhasson az első csoportból, ahol már eltöltötte a szokásos tíz
percet, s ugyanennyi időre tisztelje meg jelenlétével a másodikat.
Háromnegyed óra leforgása alatt minden csoportot végiglátogatott,
látszólag mindig rögtönözve, s csakis a szíve szerint, noha legfőbb célja az
volt, hogy megmutassa, milyen természetesen „tud fogadni egy igazi
dáma”. Most azonban éppen csak szállingóztak még az estély vendégei, és
a ház asszonya a bejárat közelében foglalt helyet – sudáran és büszkén,
szinte királyi fenségében, tekintete tulajdon belső szikrájától lángolt – két
csúnyácska királyi hercegnő és a spanyol nagykövetné között. Sorban
álltam néhány korábban érkezett vendég mögött. Velem szemben ott volt a
hercegné, akinek szépsége tagadhatatlanul nem egyedül vált
emlékezetessé számomra, annyi másik között, ezen az estén. Mégis, a ház
asszonyának arca oly tökéletes volt, oly szép vonású, mint egy míves
érme, hogy maradandó értékként őrzöm magamban. Ha néhány nappal
valamelyik estélye előtt találkozott meghívottaival, a hercegné szokás
szerint azzal fordult hozzájuk: „Ugye eljön?”, mintha erősen vágyna arra,
hogy csevegjen velük. Mivel azonban, épp ellenkezőleg, semmi
mondanivalója nem volt számukra, mihelyt odaértek elé, a ház asszonya
fel sem állt, csupán arra szorítkozott, hogy egy pillanatra megszakítsa
felszínes társalgását a két királyi hercegnővel és a nagykövetnével, s így
mondjon köszönetet: „Kedves, hogy eljött”, nem mintha úgy találta volna,
hogy a vendég tett bizonyságot kedvességéről azzal, hogy eljött, hanem
azért, hogy ezzel is a magáét fokozza; majd azonnal visszavetve az illetőt
a forgatagba, így folytatta: „Guermantes urat a kert bejáratánál találja”,
hogy ezzel a vendég továbbinduljon, őt pedig békében hagyja. Voltak,
akiknek éppenséggel semmit sem mondott, csupán csodálatos ónixszemét
villantotta rájuk, mintha csak egy drágakőkiállításra jöttek volna.
Közvetlenül előttem Châtellerault nagyherceg állt.
Mivel viszonoznia kellett minden mosolyt, minden integetést, melyet
neki címeztek a szalonban, nem vette észre az ajtónállót. Az ajtónálló
viszont azonnal felismerte. Még egy pillanat, és megtudhatja, ki is az,
akinek a kilétét annyira vágyott volna tudni. Amint megkérdezte két
nappal azelőtti „angoljától”, milyen nevet jelentsen be, az ajtónálló nem
csupán meghatódott, hanem tapintatlannak, tolakodónak érezte magát.
Mintha egy titkot készült volna kikiabálni ország-világnak (amely
egyébként mit sem gyanít belőle), egy titkot, melynek mostani leleplezése
és kiteregetése az ő bűne. Ahogy meghallotta a vendég válaszát:
„Châtellerault nagyherceg”, olyan gőg kerítette hatalmába, hogy egy
pillanatra belenémult. A nagyherceg ránézett, felismerte, úgy érezte,
elveszett, de közben a szolga, aki már összeszedte magát, s elég jól
ismerte címét ahhoz, hogy saját kútfejéből egészítse ki a túlságosan
szerény megnevezést, bensőséges gyöngédséggel finomított szakmai
energiával üvöltötte: „Őfensége, Châtellerault nagyherceg úr!”. Most
azonban rám került a sor a bejelentésben. Míg elmerültem a ház úrnőjének
szemlélésében, aki még nem vett észre, nem gondoltam arra a – számomra
jóllehet másképpen, mint Châtellerault úr számára – rémületes hivatalra,
amelyet ez a hóhérként feketébe öltözött ajtónálló töltött be, körülötte a
legvidámabb libériákba bújt lakájok egész seregével, csupa jól megtermett
fickóval, akik mind készen álltak, hogy nyakoncsípjék a betolakodót és
kitessékeljék. Az ajtónálló a nevemet kérdezte, én olyan gépiesen
válaszoltam, ahogyan a halálraítélt hagyja, hogy a tőkéhez kötözzék. Mire
ő méltóságteljesen felszegte a fejét, s még mielőtt megkérhettem volna,
hogy halkan jelentsen be, így kímélje az önérzetemet, ha nem lennék
meghíva, ha pedig mégis, akkor a hercegnéét, már ordította is a
nyugtalanító szótagokat, olyan hangon, hogy a palota falai beleremegtek.
A kiváló Huxley[472] (az, akinek unokaöccse mostanában igen fontos
helyet foglal el az angol irodalomban) említi, hogy egyik nőbetege már
nem mert társaságba járni, mert nemegyszer úgy látta, hogy a fotelban,
melyet udvarias mozdulattal felkínálnak neki, egy öreg úr ül. Egy
pillanatra sem volt kétséges számára, hogy vagy az invitáló mozdulat,
vagy az öreg úr hallucináció, hiszen csak nem mutattak volna neki egy
már foglalt fotelt. Amikor pedig Huxley, hogy meggyógyítsa, rávette, hogy
járjon megint estélyekre, az asszonyt egy pillanatra szörnyű
bizonytalanság fogta el, míg eltöprengett, az előzékeny intés a valóság,
vagy hogy egy látomásnak engedelmeskedjen, mindjárt egy hús-vér
úriember ölébe ül mindenki szeme láttára. Kegyetlen volt ez a röpke
bizonytalanság. Annyira talán mégsem, mint az enyém. Attól a pillanattól
fogva, hogy meghallottam nevem moraját, mint valami várható
kataklizma előneszét, kénytelen voltam – legalább jóhiszeműségemet
bizonyítandó, s úgy, mintha semmitele kétség nem gyötörne – határozott
arccal odalépni a hercegnéhez.
Mikor néhány lépésnyire voltam tőle, észrevett, s immár kétséget sem
hagyva afelől, hogy ördögi mesterkedés áldozata lettem, ahelyett, hogy
ülve maradt volna, mint a többi vendég előtt, felállt és odajött hozzám.
Egy másodperc múlva én is olyan megkönnyebbülten sóhajthattam fel,
akárcsak Huxley betege, amikor végül elszánta magát, hogy beleüljön a
fotelba, szabadnak találta, és megértette, hogy az öreg úr volt a
hallucináció. A hercegné mosolyogva nyújtott kezet. Kis ideig állva
maradt, annak a Malherbe-stanzának[473] a sajátos kecsességével, mely így
végződik:

S bókolni nékik, felállt az angyali kar.

Elnézést kért, amiért a nagyhercegné még nem érkezett meg, mintha

nélküle unatkozhatnék. Miközben ekként üdvözölt, kezemet fogva, csupa
kellem mozdulattal megfordult, s éreztem, amint engem is magával ragad
ebbe az örvénylésbe. Szinte azt vártam, hogy, mint valami cotillon
előtáncosa, mindjárt egy elefántcsont fejű sétapálcát vagy egy karkötő-
órát nyújt át nekem. Valójában persze nem adott semmi effélét, s mintha
nem is bostont táncolt volna, inkább Beethoven valamelyik százszor szent
vonósnégyesét hallgatná, amelynek fenséges hangzatait félt volna
megzavarni, ezzel be is fejezte a társalgást, vagy inkább bele sem kezdett,
s még mindig örömtől ragyogva érkezésemen, csupán azt adta tudtomra,
merre találom a herceget.
Odébbálltam hát, s többé nem is mertem közelíteni hozzá, hiszen
éreztem, hogy semmi mondanivalója nincs számomra, s hogy ez a
csodálatosan sudár és szép asszony – aki oly nemes, mint a tűnt idők
megannyi előkelő hölgye, akik annyi büszkeséggel léptek lel a vérpadra –
végtelen jóindulatában sem tehetett volna egyebet – hacsak mézfűteával
nem kínál –, mint hogy megismételje, amit már kétszer is elmondott: „A
herceget a kertben találja.” Márpedig az a gondolat, hogy odamenjek a
herceghez, más formában élesztette újjá kétségeimet.
Mindenesetre kerítenem kellett valakit, hogy bemutasson. Charlus úr
szűnni nem akaró rikácsolása minden más társalgásnál erősebben
hallatszott: őkegyelmességével, Sidonia nagyherceggel csevegett, akivel
épp akkor ismerkedett meg. Az azonos szakmában dolgozók felismerik
egymást, akárcsak az egyazon vétkűek. Charlus úr és Sidonia úr is azon
nyomban megszimatolta a másikét, amely mindkettőjük esetében az volt,
hogy társaságban csakis monologizáltak, méghozzá oly fokon, hogy
semmiféle közbeszólást sem voltak képesek elviselni. Miután egy
szempillantás alatt felmérték, hogy mint a közismert szonett mondja, a
bajra nincsen ír, eltökélték, nem azt, hogy elhallgatnak, hanem hogy
mindketten beszélnek, s mit sem törődnek azzal, amit a másik mond.
Ebből olyan hangzavar támadt, mint Molière komédiáiban, amelyekben
több szereplő beszél egyszerre különböző dolgokról. A báró egyébként,
metsző hangjával, biztos volt benne, hogy ő kerekedik felül, s elnyomja
Sidonia úr erőtlen hangját, de a másiknak azért nem szegte kedvét, hiszen
valahányszor Charlus úr egy pillanatra lélegzetet vett, a szünetet a spanyol
grand susogása töltötte ki, aki rendíthetetlenül folytatta szónoklatát.
Szívesen megkértem volna Charlus urat, mutasson be Guermantes
hercegnek, de (nagyon is alapos okkal) tartottam attól, hogy netán
haragszik rám. A lehető leghálátlanabbul viselkedtem vele, amikor
másodszorra is válasz nélkül hagytam közeledését, és nem adtam
magamról életjelet az óta az este óta, amikor oly előzékenyen hazavitt. S
még csak előzetes mentségemül sem szolgálhatott a jelenet, amelyet épp
aznap délután láttam lezajlani Jupien és közte. Semmi ilyesmire nem
gyanakodtam. Igaz ugyan, hogy nem sokkal ezelőtt, amikor szüleim
szememre vetették lustaságomat, s hogy azt a fáradságot sem vettem, hogy
egy rövid levelet írjak Charlus úrnak, indulatosan a szemükre vetetem,
hogy tisztességtelen ajánlatok elfogadására akarnak rávenni. De ezt a
hazug választ csak a düh diktálta, az a vágy, hogy a nekik legfájóbb
mondatot találjam meg. Valójában semmiféle érzékiséget, sőt érzelmet
sem feltételeztem a báró közeledésében. Mindezt merő esztelenségből
mondtam szüleimnek. Néha azonban a jövő bennünk lakozik anélkül, hogy
tudnánk, s hazugnak szánt szavaink közeli valóságot vázolnak fel.
Charlus úr bizonyára megbocsátotta volna hálátlanságomat. Dühítette
viszont, hogy jelenlétem ezen az estén Guermantes hercegnénél, csakúgy
ahogyan egy ideje már az unokahúgánál is, mintha fittyet hányt volna
annak az ünnepélyes kinyilatkoztatásnak: „Ezekbe a szalonokba csakis
általam lehet bejutni.” Súlyos hiba, talán jóvátehetetlen bűn: nem a
hierarchia útját jártam. Charlus úr nagyon is jól tudta, hogy haragjának
villámai, melyeket azokra zúdított, akik nem hajoltak meg akarata előtt,
vagy akiket meggyűlölt, bármilyen veszett dühvel ontotta is őket, sokak
szemében kezdenek papírvillám-számba menni, s nincsen már annyi
erejük, hogy bárkit is kiűzzenek bárhonnan. De talán azt hitte, hogy
csökkenőben lévő, ám még így is nagy hatalma a hozzám hasonló újoncok
szemében most is a régi. Ezért hát nem tartottam igazán alkalmasnak arra,
hogy egy olyan estélyen kérjek szívességet tőle, ahol puszta jelenlétem
nagymellényűsége gunyoros cáfolatának látszik.
Ebben a pillanatban egy meglehetősen közönséges ember, E. professzor
állított meg. Meglepte, hogy itt lát Guermantes-éknál. Engem sem
kevésbé, hogy őt itt találom, hiszen sem korábban, sem később nem akadt
ilyen figura a hercegnénél. A professzor nem sokkal azelőtt gyógyította ki
a herceget, akire már keresztet vetettek, egy ragályos tüdőgyulladásból, s
Guermantes hercegné emiatt érzett különleges hálája tette, hogy
szakítottak szokásaikkal, és őt is meghívták. Mivel a világon senkit nem
ismert ezekben a szalonokban, s mégsem kószálhatott itt végeláthatatlanul
magában a halál nagyköveteként, amint rám ismert, életében először
érezte úgy, hogy végtelen sok mondanivalója van számomra, ami
magabiztossá is tette, ez volt hát az egyik ok, amiért odajött hozzám. Volt
egy másik oka is. Mindig igen nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy
sose tévedjen a diagnózisaiban. Márpedig olyan rengeteg levelet kapott,
hogy ha csak egyszer látott egy beteget, nem mindig emlékezett egészen
pontosan, vajon a betegség valóban úgy folyt-e le, amint azt ő előre
jelezte. Talán nem felejtették még el, hogy amikor nagyanyámra rátört a
roham, hozzá vittem el, azon a bizonyos estén, amikor E. olyan sok
kitüntetést varratott fel. Azóta eljárt az idő, s a professzor már nem
emlékezett a gyászjelentésre, amelyet akkoriban küldtünk neki. „A kedves
nagyanyja persze meghalt, ugye?” – szólt, s hangjában a szinte-
bizonyosság enyhített némi aggodalmat. „Ó! Valóban! Amúgy, tisztán
emlékszem, amint megláttam, a prognózisom szerint máris teljesen
reménytelen volt.”
Így tudta meg, azaz tudta meg újra E. professzor nagyanyám halálhírét,
s dicséretére, s ezzel az egész orvosi céh dicséretére legyen mondva,
anélkül hogy az elégedettség bármi jelét adta vagy talán érezte volna. Az
orvosok tévedései megszámlálhatatlanok. A diétát illetően általában
vétkesen optimisták, s ugyanilyen pesszimisták, ha a végkifejletről van
szó. „Bort? Kis mennyiségben nem árthat, végül is az is egyfajta
erősítőszer... A testi szerelem? Mindent összevéve az is csak élettani
folyamat. Engedélyezem, feltéve, hogy nem viszi túlzásba; érti, mire
gondolok. A túlzás mindig helytelen.” Micsoda kísértés támad ettől fogva
a betegben, hogy megtagadja e két, új életet adó erőt: a vizet és az
önmegtartóztatást! Ha azonban a szívünkkel, az albuminszintünkkel,
egyéb effélével van baj, akkor nem sok időnk van hátra. Súlyos, de csupán
szervműködési zavarokat nagy előszeretettel tulajdonítanak egy képzelt
ráknak. Nincs értelme hát tovább folytatni a viziteket, melyekkel úgysem
tudnának leküzdeni egy elháríthatatlan betegséget. Ha pedig a sorsára
hagyott beteg könyörtelen diétába kezd, és meggyógyul, vagy legalábbis
életben marad, s az avenue de l’Opérán egyszercsak ráköszön az orvosra,
aki réges-régen a temetőben hiszi, az orvos a kihívó pimaszság jelét látja
ebben a kalapemelésben. Azt a bírót sem dühítené kevésbé az ilyen, orra
előtt tett, ártalmatlan séta, aki két évvel korábban halálos ítéletet mondott
ki a most láthatóan semmitől sem tartó bóklászóra. Az orvosok
(természetesen nem mindannyian, s gondolatban nem hagyjuk figyelmen
kívül a bámulatra méltó kivételeket) általában elégedetlenebbek, jobban
bosszankodnak ítéletük semmibevételén, mint amennyire a
beteljesülésének örülnek. Ez magyarázza, hogy E. professzor, aki nyilván
szellemi elégültséget érzett, látván, hogy nem tévedett, képes volt csak
szomorúan beszélni a minket ért szerencsétlenségről. Nem törekedett arra,
hogy rövidre fogja a társalgást, amely önbizalmat adott neki, és okot a
maradásra. Az akkoriban dühöngő nagy hőségről beszélt, s bár művelt
ember volt, és jó franciasággal is kifejezhette volna magát, így szólt: „Ön
nem szenved ettől a hipertermiától?” Az orvostudomány az ismeretek
terén haladt ugyanis néhány apró lépést Molière óta, szókincsében
azonban egy tapodtat sem. Beszélgetőtársam még hozzátette: „Az a fontos,
hogy kerüljük az izzadást, amit az effajta időjárás idéz elő, főként a
túlfűtött szalonokban. Ugyan ezen is segíthet, amikor hazamegy, és érzi,
hogy szívesen inna, a meleggel” (ami ez esetben persze meleg italt
jelentett).
 Nagyanyám halálának mikéntje miatt érdekelt ez a téma, nem sokkal
korábban pedig azt olvastam egy nagy tudós könyvében, hogy a
verítékezés árt a vesének, mert így a bőrön keresztül távozik az, aminek
máshol van a kivezető útja. Kárhoztattam a kánikulát, melynek idején
nagyanyám meghalt, s már-már hajlottam arra, hogy az időjárást vádoljam
haláláért. Erről nem beszéltem E. doktornak, aki viszont így szólt:
„Ezeknek a nagyon meleg időknek, amikor a verítékezés bőséges, annyi
előnyük van, hogy így legalább a vese is megkönnyebbül.” A medicina
nem egzakt tudomány.
A nyakamba akaszkodott E. professzornak egyéb vágya sem volt, mint
hogy mellettem maradjon. Én azonban épp ekkor láttam meg Vaugoubert
márkit, amint előbb egy lépésnyit hátrál, majd jobbról-balról mély
meghajlással köszönti Guermantes hercegnét. De Norpois úr[474] nem
sokkal ezelőtt mutatott be a márkinak, s most azt reméltem, de Vaugoubert
úr személyében olyasvalakire találok, aki bemutathat a ház urának. E
munka arányai nem teszik lehetővé, hogy itt elmondjam, miféle ifjúkori
kalandok következtében lett de Vaugoubert úr azon igen kis számú
nagyvilági férfiak egyike (ha ugyan nem az egyetlen), aki, mint a
szodomiták mondják, „bizalmas viszonyba” került Charlus úrral. De ha
Théodosius király[475] mellé rendelt követünknek volt is néhány olyan
hibája, mint Charlus úrnak, ezek csak gyenge másai voltak a báróiénak.
Benne csupán végtelenül enyhébb, érzelgősebb és együgyűbb formában
váltakoztak a rokonszenv és a gyűlölet egymást követő hullámai,
amelyekbe a tetszeni vágyás, majd pedig az a – szintén csak képzelt –
aggodalom ragadta a bárót, hogy ha meg nem is vetik, de legalábbis
leleplezik. De Vaugoubert úr e kedélyhullámzásait nevetségessé tette
valamiféle szűziesség, „plátóiság” (melyért, lévén nagy karrierista, a
vizsgák időszaka óta feláldozott minden gyönyört), s főképp tulajdon
szellemi jelentéktelensége; de azért őt is el-elfogták. Míg azonban Charlus
úr valóban ragyogó ékesszólással zengte el zabolátlan dicshimnuszait, s a
legfinomabb, a legcsípősebb csúfondárossággal fűszerezte, mely mindig
párját ritkító egyéniségre vallott, Vaugoubert úr rokonszenvének a
legsilányabb, a nagyvilági ember, a hivatalnok laposságával adott hangot,
sérelmeinek pedig (melyek, akárcsak a báróéi, rendszerint teljességgel
légbőlkapottak voltak) szüntelen, ám szellemtelen rosszindulattal, ami
annál is megdöbbentőbb volt, mivel általában szöges ellentétben állt
azokkal a kijelentésekkel, melyeket a követ fél évvel korábban tett, s
hamarosan talán újra tesz majd: szabályosság a változásban, ami szinte
már csillagászati poézist kölcsönzött de Vaugoubert úr különböző
életszakaszainak, noha ettől eltekintve kevésbé senki sem emlékeztetett
csillagra, mint ő.
Jó estétjében, mellyel az enyémet viszonozta, semmi sem idézte azt,
amilyen Charlus úré lett volna. Túl az ezernyi maníron, melyeket
nagyviláginak és diplomatikusnak vélt, de Vaugoubert úr fesztelen, hetyke,
derűs képet vágott ehhez a jó estéthez, részben azért, hogy úgy lássék,
örül, hogy él – miközben magában folyton mellőzött és a nyugdíjaztatás
rémétől fenyegetett pályája keserűségein rágódott –, másrészt, hogy
fiatalnak, férfiasnak és elbűvölőnek tűnjön, noha már látta, s azóta nem is
mert a tükörbe nézni, miként mélyülnek el a ráncok az arcán, amelyet
szeretett volna hódítónak megőrizni. Nem mintha tényleges sikerekre
vágyott volna, melyeknek már puszta gondolatára is félelem fogta el a
pletyka, a botrány, a zsarolások miatt. Mivel attól a naptól kezdve, hogy a
quai d’Orsay, a Külügyminisztérium gondolata felmerült benne, és fényes
karriert akart befutni, a csaknem gyermeki kicsapongásból teljes
önmegtartóztatásba csapott át, most olyan volt, mint valami ketrecbe zárt
vadállat, amely ide-oda pislog, s tekintete egyszerre fejez ki félelmet,
kívánkozást és ostobaságot. Az ő ostobasága pedig olyan mérvű volt, hogy
nem is gondolt arra, hogy kamaszkorának suhancai kinőttek már a
kölyökségből, s ha egy rikkancs egyenesen a képébe rikoltott: „La Presse,
az Újság!”, a vágynál is inkább beleborzongott a rémületbe, mert azt hitte,
felismerték és leleplezték.
De a hálátlan quai d’Orsay-ért feláldozott gyönyörök híján de
Vaugoubert úr – s épp ezért szeretett volna még most is tetszeni – indulatai
hirtelen fel-fellángoltak. Isten tudja, hány levéllel ostromolta a
minisztériumot, micsoda személyes cselszövényekbe bonyolódott,
hányszor élt Vaugoubert-né hitelével (akiről termetessége, előkelő
származása, férfias külseje, s főként férjének jelentéktelensége miatt úgy
vélték, rendkívüli képességei vannak, s valójában ő tölti be a követi
tisztet), hogy minden megmagyarázható ok nélkül felvetessen a követség
állományába egy teljesen érdemtelen fiatalembert. Igaz ugyan, hogy
néhány hónap, néhány év múltán, ha a jelentéktelen kis attasé, a
rosszindulat árnyéka nélkül, hűvösnek mutatkozott főnöke iránt, s ő úgy
vélte, megvetik vagy elárulják, éppolyan hisztérikus hévvel követelte az
illető megbüntetését, mint ahogy hajdan a kegyeibe fogadta. Eget-földet
megmozgatott, hogy a fiút visszahívják, és a politikai ügyosztály vezetője
naponta kapta a leveleket: „Meddig vár még, hogy megszabadítson ettől az
agyafúrt fickótól? Idomítsa csak egy kicsit, ráfér! Egy kis nyomorgás kell
neki.” Ezért hát a Théodosius király mellé rendelt attasé posztja nem volt
valami kellemes. Minden egyéb tekintetben azonban, tökéletes társasági
érzékének köszönhetően, de Vaugoubert úr a francia kormány egyik
legjobb külföldi képviselője volt. Amikor a későbbiekben egy nála jóval
többre tartott ember, egy jakobinus, minden dolgok tudósa váltotta fel,
hamarosan ki is tört a háború Franciaország és Théodosius királysága
között.
Vaugoubert úr, akárcsak Charlus báró, nem szeretett előre köszönni.
Mindketten inkább „feleltek”, mert mindig tartottak attól, miféle
pletykákat hallhatott róluk legutóbbi találkozásuk óta az, akinek egyébként
bátran kezet adtak volna. Az én esetemben sor sem került rá, hogy
Vaugoubert úr feltegye magának e kérdést, mert én valóban elsőként
indultam üdvözlésére, már csak a korkülönbség miatt is. Csodálkozó és
örvendező arccal válaszolt, miközben tekintete továbbra is ide-oda
rebbent, mintha mindenfelől tilosba tévedhetett volna. Úgy gondoltam,
illendő lenne arra kérnem, hogy előbb Vaugoubert márkinénak mutasson
be, s csak utána a hercegnek, akire tehát csak később akartam sort keríteni.
Az a gondolat, hogy összeismertessen a feleségével, láthatóan nagy
örömmel töltötte el mind saját magát, mind az asszonyt illetően, s
határozott léptekkel a márkiné felé kalauzolt. Amint odaértünk elé, a
márki kezével és szemével is felém intett, a megbecsülés minden
lehetséges jelével, mindazonáltal egyetlen szót sem szólt, s néhány
pillanat múlva sietve visszavonult, hogy egyedül hagyjon a feleségével. A
márkiné pedig rögtön nyújtotta a kezét, bár azt sem tudta, kinek szól ez a
barátságos gesztus, hiszen, mint rájöttem, Vaugoubert úr elfelejtette, hogy
hívnak, talán meg sem ismert, s mivel ezt merő udvariasságból nem akarta
bevallani, a bemutatást egyszerű pantomimmá változtatta. Ezzel hát nem
jutottam előbbre; ugyan hogyan mutattassam be magam a ház urának egy
olyan asszonnyal, aki a nevemet sem tudja? Ráadásul kénytelen voltam
néhány percig beszélgetni Vaugoubert-néval. Ez pedig két szempontból is
bosszantott. Nem kívántam a végtelenségig időzni ezen az estélyen, mert
abban állapodtam meg Albertine[476]-nel (akinek páholyt szereztem a
Phaedrára[477]), hogy még felnéz hozzám valamivel éjfél előtt. Persze
egyáltalán nem voltam szerelmes belé; azzal, hogy aznap estére odahívtam
magamhoz, pusztán érzéki vágynak engedelmeskedtem, bár az év ama
perzselő időszakában jártunk, amikor a felszabadult érzékiség szívesebben
költözik az ízlelés szerveibe, főként a hűvösséget keresi. Inkább szomjazik
egy narancslére, egy fürdőre, vagy akár arra, hogy azt a kibontott, nedvdús
holdat szemlélje, mely az ég szomját oltja, mint egy fiatal lány csókjára.
Mégis, arra számítottam, hogy Albertine mellett – aki egyébként is a
hullámok frissességére emlékeztetett – megszabadulhatok attól a bánattól,
mely a sok bájos arc láttán ébred majd bennem (mert a hercegnő estélyén
fiatal lányok is voltak, nem csak felnőtt hölgyek). Másrészt pedig a
tiszteletet parancsoló Vaugoubert márkiné zord Bourbon-arcában nem volt
semmi vonzó.
A minisztériumban, árnyalatnyi komiszság nélkül, az a szóbeszéd járta,
hogy ebben a házasságban a férj viseli a szoknyát, az asszony a nadrágot.
Márpedig ebben több volt az igazság, mintsem hitték. Vaugoubert-né férfi
volt. Hogy mindig ilyen volt-e, vagy fokozatosan vált olyanná, amilyennek
most láttam, mit sem számít, mert az egyik esetben éppúgy, mint a
másikban, a természet egyik legmegindítóbb csodájával állunk szemben,
mely – főként az utóbbi esetben – az emberi világot a növényvilághoz
hasonítja. Ha az első feltevésünk igaz – azaz, ha a későbbi Vaugoubert
márkiné mindig ilyen otrombán férfias volt –, a természet ördögi és üdvös
ravaszsággal teszi a fiatal lányt megtévesztésig férfihoz hasonlóvá. Az ifjú
pedig, aki nem szereti a nőket, és gyógyulást keres, örömmel kap a
kibúvón, hogy olyan menyasszonyra leljen, aki egy vásárcsarnoki
teherhordóra emlékezteti. Az ellenkező esetben, amikor az asszonynak
eleinte nincsenek férfias vonásai, lassanként ölti fel őket, hogy a férjének
tessen, akár öntudatlanul is, azzal a fajta mimikrivel, amellyel bizonyos
virágok veszik fel az olyan rovarok alakját, amelyeket magukhoz akarnak
csalogatni. A szeretetlenség szomorúsága, a bánat, hogy nem születhetett
férfinak, elférfiasítja. Ettől a mostani esettől eltekintve is, ki ne figyelt
volna fel arra, mennyire hasonlít végül egymásra férj és feleség a
legköznapibb házasságokban, olyannyira, hogy néha még tulajdonságaik is
felcserélődnek? Egy hajdani német kancellár, Von Bülow herceg olasz nőt
vett feleségül. [478] Az idők múltán, a Pincio környékén megfigyelték,
mennyi olaszos finomság rakódott a germán férjre, s mennyi németes
érdesség az olasz hercegnére. Hogy az itt vázolt törvényeket a lehetőségek
legvégső határáig tágítsuk: mindenki ismerheti a kiváló francia
diplomatát,[479] akinek származására csupán a neve emlékeztet, a Kelet
egyik legfényesebb neve. Ahogy egyre érettebb korba jutott, ahogy
öregedett, kiütközött rajta a sosem gyanított keletiesség, s ha mostanában
látjuk, már csak a fezt hiányoljuk róla, amely e képet teljessé tehetné.
Visszatérve azonban az imént lefestett nagykövet nem is gyanított
hajlamaira, Vaugoubert márkiné azt a szerzett vagy eleve elrendelt típust
testesítette meg, melynek halhatatlan előképe az a mindig lovaglóruhában
járó Palatinus hercegnő, aki többet is átvett a férjétől, mint a férfiasságot,
s a nőket nem szerető férfiak hibáit magáévá téve, pletykálkodó leveleiben
elárulja mindazokat a viszonyokat, amelyeket XIV. Lajos udvarának
nagyurai egymással folytatnak.[480] A Vaugoubert-néhez hasonló nők
férfiasságát csak tovább erősíti, hogy férjük elhanyagolja őket, s ez az
elhagyatottság meg a szégyen, amelyet emiatt éreznek, lassacskán kiöl
belőlük minden nőiességet. Végül olyan jó tulajdonságok és olyan
fogyatékosságok alakulnak ki bennük, amelyek férjükből hiányoznak.
Ahogy a férfi egyre frivolabbá, nőiesebbé, tapintatlanabbá válik, úgy
lesznek az asszonyok bájtalan képei azon erényeknek, melyeket
hitvestársuknak kellene gyakorolnia.
 Vaugoubert márkiné szabályos arcvonásait a szégyen, a kedvetlenség, a
sértettség nyomai árnyékolták be. Sajnálatosképpen éreztem, hogy
érdeklődéssel és kíváncsian méreget, mint az olyan fiatalemberek egyikét,
akik tetszenek Vaugoubert úrnak, s akikhez most, amikor öregedő férje
inkább a fiatalsághoz vonzódott, annyira szeretett volna hasonlítani.
Azoknak a vidéki nőknek a fürkésző tekintetével nézett rám, akik egy
áruházi katalógusból másolják le a kosztümöt, amely oly jól áll a rajzon
látható csinos alakon (aki valójában minden oldalon ugyanaz, csak a
különféle pózok, az újabb és újabb ruhaköltemények miatt sokszorozódik
szemfényvesztően különbözővé). A Vaugoubert-nét hozzám taszító
növényi vonzódás oly erős volt, hogy a hölgy még a karomba is
belekapaszkodott, hogy egy narancslére vele tartsak. Én azonban
kibontakoztam, arra hivatkozva, hogy hamarosan indulnom kell, s még be
sem mutattattam magam a ház urának.
A távolság, mely a kert bejáratától választott el, ahol a herceg társalgott
néhány vendéggel, nem volt különösebben nagy. Bennem azonban nagyobb
félelmet keltett, mintha lángtengeren kellett volna átkelnem, hogy
odaérjek.
Jó néhány asszony, akikkel érzésem szerint bemutattathattam volna
magam, már a kertben volt, ahol, bár elragadtatott csodálkozást mímeltek,
nemigen tudtak mihez kezdeni. Az effajta estélyek jelentősége legtöbbször
utólagos. Csak másnapra válnak valóságossá, amikor erősen
foglalkoztatják azokat, akik nem kaptak meghívást. Ha egy igazi író,
akiből hiányzik a megannyi irodalmárra jellemző ostoba hiúság, olyan
kritikus cikkét olvassa, aki mindig is a legnagyobb csodálattal adózott
neki, és középszerű szerzők nevét felleli benne, de a magáét nem, nem ér
rá elidőzni az ilyesmin, noha meglepődhetne rajta: könyvei várják
követelőzve. De egy társasági hölgynek semmi dolga nincs, s amint azt
látja a Le Figaróban: „Guermantes herceg és hercegné tegnap nagy estélyt
adott, és így tovább”, így kiált: „Hogyan! Hiszen alig három napja egy órát
csevegtem Marie-Gilbert-rel, és erről egy szót sem szolt!”, és azon töri a
fejét, vajon mit véthetett Guermantes-éknak. Megjegyzendő, a hercegné
ünnepélyeit illetően, az, aki meghívást kapott, néha legalább annyira
meglepődött, mint az, aki nem. Mert ezek a meghívások olyankor ütöttek
be, amikor a legkevésbé számítottak rájuk, s olyan embereknek szóltak,
akikről Guermantes hercegné évekig megfeledkezett. Márpedig a társaság
tagjai csaknem mind annyira jelentéktelenek, hogy a magukfajták csupán
kedvességük alapján ítélnek róluk: a meghívott ajnározza, a kívülrekedt
utálja őket. Ami a kívülrekedteket illeti, a hercegné gyakran azért nem
hívta meg őket, még ha barátai voltak is, mert attól félt, hogy „Palamède”,
aki már kiközösítette az illetőket, netán nem örül nekik. Így én is bizonyos
lehettem abban, hogy nem beszélt rólam Charlus úrnak, különben ugyanis
nem lettem volna itt. A báró éppen a kert bejáratánál könyökölt a német
nagykövet mellett, a palotához vezető széles lépcsősor korlátján, úgy, hogy
a vendégek – bár három-négy nőrajongója, aki körötte csoportosult,
csaknem eltakarta – kénytelenek voltak elébe járulni, hogy üdvözöljék. Ő
pedig válaszul mindenkit a nevén szólított. S egyre-másra azt hallottuk: Jó
estét, du Hazay úr, jó estét de La Tour du Pin-Verclause asszony, jó estét de
La Tour du Pin-Gouvernet asszony, jó estét Philibert, jó estét drága
nagykövetné asszony”, és így tovább. Mindebből folyamatos rikácsolás
kerekedett, amit jóságos tanácsok vagy kérdések szakítottak meg (a
válaszra Charlus úr már oda sem hallgatott), melyeket mesterkélt,
tompított hangon mondott ki, hogy közömbösnek lássék, és jámboran:
„Vigyázzon, meg ne fázzon a kicsike, a kertek mindig párásak egy kissé.
Jó estét, de Brantes asszony. Jó estét, de Mecklembourg asszony.[481] Az
ifjú hölgy is itt van? Azt a pompás rózsaszín ruhát vette fel? Jó estét,
Saint-Géran.” Kétségtelenül volt valami gőg ebben a viselkedésben.
Charlus úr tudta, hogy ő is Guermantes, és elsőrangú helye van ezen az
ünnepélyen. De nem csak gőg volt benne, s a szépérzékkel megáldott
ember számára maga az ünnepély szó is azt a jelentést idézi fel, melyet
akkor kaphat, ha ezt az ünnepélyt nem társasági körökben adják, hanem
Carpaccio vagy Veronese egyik festményén. Sőt, valószínűbb, hogy
Charlus úr, a német herceg inkább olyannak képzelhette az ünnepélyt,
ahogyan az a Tannhauserben zajlik, önmagát pedig az Őrgrófnak, akinek
Wartburg kapujában minden vendégéhez van egy-egy leereszkedően jó
szava, miközben bevonulásukat a parkba vagy a kastélyba, a híres-
nevezetes „Induló” százszor is visszatérő, hosszú frázisa köszönti.[482]
Mégis döntenem kellett. A fák alatt álldogáló asszonyok között nem is
egy többé-kevésbé közeli ismerőst láttam, de mintha mindnyájan
megváltoztak volna, mert a hercegnénél voltak, nem az unokahúgánál, s
mert most nem egy szász porcelántányér előtt ültek, hanem egy
gesztenyefa ágai alatt. A környezet eleganciája mit sem számított. Ha
összehasonlíthatatlanul kevésbé elegáns lett volna, mint „Oriane”[483]-nál,
akkor is ugyanilyen zavarodottság kavargott volna bennem. Amikor
kialszik a villany a nappaliban, s kénytelenek vagyunk olajlámpával
pótolni, mindent másnak látunk. Bizonytalanságomból de Souvré
márkiné[484] ragadott ki. „Jó estét – szólított meg hozzám lépve. – Régóta
nem látta már Guermantes nagyhercegnét?” A hölgy mindig is jeleskedett
abban, hogy az effajta mondatokat olyan hanglejtéssel ejtse, ami azt
bizonyítja, hogy nem puszta ostobaságból mondja ki őket, mint azok, akik
nem tudván mit mondani, ezredszer is valamiféle, néha nagyon is
bizonytalan, közös ismeretségre hivatkozva szólítanak meg. De Souvré
márkiné épp ellenkezőleg tekintetével finom jelzést adott, ami azt
jelentette: „Nehogy azt higgye, hogy nem ismertem meg. Maga az a
fiatalember, akit Guermantes nagyhercegnénél láttam. Nagyon is jól
emlékszem.” Sajnálatos módon az a gyengécske pártfogás, amelyet ez a
látszólag hülye, szándéka szerint pedig finom mondat nyújtott, rögtön
szertefoszlott, amint élni akartam vele. De Souvréné, ha arra kérték, hogy
támogasson valakit egy tekintélyes személynél, valóságos művésze volt
annak, hogy a kérelmező úgy lássa, beajánlotta, a magas rangú személy
viszont úgy, hogy nem ajánlja be az illetőt; minek következtében ez a
kétértelmű gesztus a hála hitelszámláját nyitotta meg számára a
kérelmezőnél, anélkül, hogy a másiknál bármiféle tartozása keletkezett
volna. Miután jóindulata felbátorított, hogy megkérjem, mutasson be
Guermantes úrnak, a hölgy egy olyan pillanatot használt ki, amikor a ház
ura nem nézett felénk, ekkor anyaian megfogta a vállamat, és a herceg
elfordított arcára mosolyogva – aki ezt semmiképpen nem láthatta –
pártfogónak szánt és szándékosan hatástalan mozdulattal felé taszított,
amivel csaknem hazaindulásom pillanatában hagyott a pácban. Ennyire
gyávák a társasági emberek.
Egy másik hölgy, aki úgy jött üdvözlésemre, hogy nevemen szólított,
még ennél is gyávább volt. Én, miközben beszéltem hozzá, egész idő alatt
próbáltam rájönni az övére: nagyon is jól emlékeztem rá, hogy együtt
vacsoráztunk, még arra is emlékeztem, mit mondott. De figyelmem, mely
a belsőbb világra irányult, oda, ahol korábbi emlékeink rejtőznek, ezt a
nevet nem találta. Pedig mégiscsak ott volt. Szellemem egyfajta játékba
kezdett vele, hogy megragadja körvonalait, a kezdőbetűjét, végül pedig
fényt derítsen az egészre. Kárba veszett fáradság volt: úgy-ahogy éreztem
már a tömegét, a súlyát, de amint alakját szembesítettem a belső
éjszakában lapuló sötét fogolyéval, azt mondtam magamban: „Nem, ez
nem az.” Pedig szellemem akár a legbonyolultabb neveket is képes lett
volna megalkotni. Balszerencsémre azonban most nem megalkotni kellett,
hanem újrateremteni. A szellem mindig elemében van, ha nincs alávetve a
valóságnak. Most azonban kénytelen voltam alávetni magam neki. Végül
egy csapásra az egész név felötlött bennem: „d’Arpajon grófné”[485]. A
felötlött szó nem helyes, mert azt hiszem, a név nem tulajdon lendületével
tört fel bennem. Azt sem gondolom, hogy a hölggyel kapcsolatos számos
és súlytalan emlék, melytől egyfolytában azt vártam, hogy segítsen
(ilyesfajta nekibuzdulásokkal: „Lássuk csak, ez az a hölgy, de Souvré
márkiné barátnője, aki olyan naiv, rémülettel és borzadállyal vegyes
rajongással viseltetik Victor Hugo iránt”), nem hiszem, hogy mindezen
emlékek, melyek ott repdestek a neve és énközöttem, bármivel is
hozzájárultak volna ahhoz, hogy a felszínre hozzák ezt a nevet. A nagy
„bújócskában”, mely akkor játszódik memóriánkban, amikor egy névre
próbálunk rábukkanni, nincsenek fokozatos közelítések. Semmit sem
látunk, majd egyszerre megjelenik a valódi, s az imént már felismerni
vélttől nagyon is különböző név. Nem ő jött el hozzánk. Nem, inkább azt
hiszem, hogy az idő múltával életünk főként azzal telik, hogy egyre
távolabb kerülünk attól a zónától, amelyben egy név még tisztán kivehető,
s akaratom és figyelmem egyfajta gyakorlata – mely élesebbé tette belső
látásomat – segített hozzá, hogy egyszerre áthatolhattam a félhomályon, és
világosan láttam. Mindenesetre, ha vannak is átmenetek a feledés és az
emlék között, ezek az átmenetek öntudatlanok. Hiszen azok a köztes
nevek, melyeket az előtt érintünk, mielőtt rábukkannánk az igazira, egytől
egyig hamisak, és semmivel sem visznek hozzá közelebb. Pontosabban
szólva, ezek nem igazi nevek, gyakran egyszerű mássalhangzók, melyek
nem is szerepelnek a végül meglelt névben. Különben, a szellemnek ez a
semmitől a valóságig jutó munkája oly titokzatos, hogy végső soron még
az is lehetséges, hogy e hamis mássalhangzók adják az első, ügyetlenül
felkínált kapaszkodókat, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy
megragadhassuk a pontos nevet. „Mindez – mondja erre az olvasó –
semmit sem árul el abból, miért is nem volt előzékeny a fent nevezett
hölgy; de ha már ilyen hosszú időre megszakította az elbeszélést, engedje
meg, kedves szerző úr, hogy még egy percét elraboljam, és elmondjam,
bosszantó, hogy ilyen fiatalon, mint amilyen akkoriban volt (vagy ha nem
ön, hát a főhőse), már annyira kevésre futotta az emlékezetéből, hogy egy
olyan hölgy neve sem jutott eszébe, akit pedig jól ismert.” Valóban
rendkívül bosszantó, kedves olvasó. És szomorúbb is, mint hinné, ha azon
idők előjelét érezzük benne, amikor a nevek és a szavak eltűnnek majd a
gondolkodás világos zónájából, s amikor mindörökre le kell majd
mondanunk arról, hogy akár magunkban is nevükön nevezzük azokat,
akiket a legjobban ismertünk. Valóban bosszantó, hogy már fiatal
korunkban ilyen keservesen meg kell dolgoznunk azért, hogy jól ismert
neveket felidézzünk. De ha ez a fogyatékosság csak alig ismerős neveknél
fordulna elő, melyekről nagyon is természetesen feledkezünk meg, s nem
is akarunk azzal fáradozni, hogy emlékezzünk rájuk, akkor ez a
fogyatékosság nem is lenne előnytelen. „Miféle előnyökre gondol,
kérem?” Nos, uram, arra, hogy csakis a baj hívja fel figyelmünket, tanít
meg, világít rá egyes mechanizmusokra, melyeket egyébként nem is
ismernénk. Ha valaki minden este zsákként zuhan az ágyba, s már nem is
él az ébredés és a felkelés pillanatáig, gondolna-e az ilyen ember valaha
arra, hogy nem is nagy felfedezéseket, de legalább apró megfigyeléseket
tegyen az álommal kapcsolatban? Szinte azt sem tudja, hogy alszik. Egy
kis álmatlanság nem hiábavaló, hogy megbecsüljük az álmot, hogy némi
fényt vetíthessünk ebbe az éjszakába. Egy hibátlan emlékezet nem
túlzottan hatékony gerjesztő erő az emlékezés jelenségeinek
vizsgálatához. „Végül is, bemutatta d’Arpajon grófné a hercegnek?” Nem,
de most már hallgasson, és hagyja, hogy visszatérjek elbeszélésemhez.
D’Arpajonné még de Souvré márkinénál is gyávább volt, de
gyávaságára több mentséget találhatott. Tudta, hogy mindig is kevés
hatalma volt a társaságban. Ez a hatalom pedig még tovább gyengült
Guermantes nagyherceggel folytatott viszonya miatt; amikor a nagyherceg
elhagyta, ezzel a kegyelemdöfést adta meg neki. D’Arpajon grófné
bosszúsága, amit azzal váltottam ki, hogy megkértem, mutasson be a
hercegnek, hallgatásban fejeződött ki, amiről naivan azt hitte, azt a
látszatot kelti, hogy nem hallotta, amit mondtam. Azt sem vette észre,
hogy haragjában összevonta a szemöldökét. Vagy talán mégis észrevette,
de nem törődött az ellentmondással, sőt ki is használta, hogy, ha nem is
durván, leckét adhasson nekem tapintatból, hogy úgy mondjam, néma
leckét, ami azonban ettől nem volt kevésbé sokatmondó.
D’Arpajonné egyébként igencsak zavarban volt; sok tekintet irányult
egy reneszánsz erkély felé, melynek kiszögellésében a korban oly gyakran
alkalmazott hatalmas szobrok helyett, nem kevésbé szoborszerűen a
csodálatos Surgis-le-Duc nagyhercegné hajolt ki, aki d’Arpajon grófné
utóda lett Basin de Guermantes szívében. A könnyű fehér tüll alatt, amely
az éjszakai hűvösségtől óvta, átsejlett hajlékony, sudár istennő-alakja. Már
csakis Charlus úrhoz folyamodhattam, aki az egyik, kertre nyíló, lenti
szobába húzodott be. Bőségesen volt időm rá (mivel úgy tett, mint aki
egészen belemerül egy színlelt whistjátszmába, aminek örvén látszólag
észre sem vette az embereket), hogy megcsodáljam frakkjának művészi és
kimódolt egyszerűségét, ami, apróságok révén, melyeket csak egy szabó
fedezett volna fel, Whistler[486] egy fekete-fehér „Harmóniá”-jára
emlékeztetett; azaz fekete-fehér-piroshoz inkább, mert Charlus úr a máltai
templomos lovagok fehér-fekete-piros keresztjét viselte széles szalagon
zsabója fölé függesztve. Ebben a percben a báró játszmáját de Gallardon
márkiné zavarta meg, aki unokaöccsét, Courvoisier őrgrófot, csinos,
pimasz képű fiatalembert vezette oda hozzá: „Kedves kuzen – szólt de
Gallardonné –, engedje meg, hogy bemutassam önnek Adalbert
unokaöcsémet. Tudod, Adalbert, ő az a híres Palamède bácsi, akiről annyit
hallasz.” „Jó estét, de Gallardon asszony” – válaszolt Charlus úr. Majd,
anélkül hogy akár rápillantott volna a fiatalemberre, oly zord arccal és oly
metszőn udvariatlan hangon tette hozzá: „Jó estét, uram”, hogy mindenki
megdöbbent. Charlus úr, aki tudta, hogy Gallardonné gyanítja a hajlamait,
és egyszer sem bírta megtagadni magától azt a gyönyörűséget, hogy
célzást ne tegyen rá, talán így akarta útját állni mindannak, amit az
asszonyság az unokaöccsének szóló kedves fogadtatás köré kerekíthetett
volna, s egyben messzehangzó hitvallást tenni a fiatalemberek iránti
közömbösségéről; netán úgy találta, hogy a fent nevezett Adalbert nem
reagált elég tiszteletteljes arccal nagynénje szavaira; talán arra vágyott,
hogy a későbbiekben messzebbre mehessen egy ily kellemes unokaöccsel,
s egy megelőző támadással akart előnyt szerezni, mint azok az uralkodók,
akik, mielőtt valamely diplomáciai műveletbe kezdenének, katonai
lépéssel adnak neki nyomatékot.
Charlus urat nem is volt olyan nehéz rávenni arra, hogy bemutasson,
mint hittem. Egyrészt az utóbbi húsz évben ez a Don Quijote már annyi
szélmalommal csatázott (gyakran rokonokkal is, akik véleménye szerint
helytelenül viselkedtek vele), oly sűrűn tiltotta meg, hogy ezt vagy amazt
a „szalonképtelen alakot” meghívják valamelyik Guermantes-hoz, hogy
családtagjai már-már attól féltek, hogy összevesznek mindenkivel, akit
szeretnek, hogy életük végéig le kell mondaniuk bizonyos új emberek
látogatásáról, akikre pedig kíváncsiak voltak; s mindezt azért, hogy
közösséget vállaljanak annak a sógornak vagy unokafivérnek mennydörgő,
ám indokolatlan gyűlölködésével, aki azt kívánta volna, hogy a kedvéért
megtagadjanak feleséget, fivért, gyermekeket.[487] Charlus úr, lévén
eszesebb, mint a többi Guermantes, rádöbbent, hogy már csak minden
második kiközösítését veszik figyelembe, s megsejtvén a jövőt, attól
tartva, hogy egy szép napon majd őróla mondanak le, elszánta magát az
áldozatra, hogy – mint mondani szokás – lejjebb tegye a mércét. Ráadásul,
bár képes volt hónapokig, évekig egyforma életre kényszeríteni valakit,
akit utált, s ilyenkor el nem tűrte volna, hogy az illető akár egyetlenegy
meghívást kapjon, inkább megküzdött volna vele, mint gyalog a
királynővel, mert ilyenkor már az értéket sem nézte, ha útjában állt,
dühkitörései viszont túlságosan gyakoriak voltak ahhoz, hogy ne oszlottak
volna el meglehetősen hamar. „A hülye, a semmirekellő gazember! Majd
szépen a helyére tesszük, kisöpörjük a kanálisba, ahol sajnos még mindig
nem lesz veszélytelen a város egészségére”, üvöltözött, akár magában is,
otthon, ha egy szerinte tiszteletlen levelet olvasott, vagy ha eszébe ötlött
egy megjegyzés, amit visszamondtak neki. De egy következő hülyének
szóló, újabb harag eloszlatta az előzőt, s ha előidézője a behódolás bármi
csekély jelét is mutatta, az általa okozott roham mindjárt feledésbe merült,
mivel nem tartott elég sokáig ahhoz, hogy olyan alapot teremtsen a
gyűlöletnek, amelyre építeni lehet. Így hát – bár Charlus úr haragudott rám
–, akár sikerrel is járhattam volna kérésemmel, hogy mutasson be a
hercegnek, ha nem támad az a szerencsétlen gondolatom, hogy
aggályoskodásból, és azért is, nehogy azt a tapintatlanságot feltételezze
rólam, hogy csak úgy beállítottam, s arra számítok, hogy majd ő ott
maraszt, hozzátegyem: „Tudja, jól ismerem őket, a hercegné igen kedves
volt hozzám.” „Nos hát, ha ismeri őket, miért van szüksége rám a
bemutatáshoz?” – felelte arculütéssel felérő hangon, s hátat fordítva
folytatta színlelt partiját a nunciussal, a német követtel és egy harmadik
partnerrel, akit nem ismertem.
Ekkor azoknak a kerteknek mélyéről, ahol hajdan d’Aiguillon
nagyherceg ritka állatokat tartott, a sarkig tárt ajtókon keresztül szipákolás
zaja ért hozzám, ami csak úgy szívta magába ezt a sok előkelőséget,
semmit sem akart veszni hagyni belőle. A zaj egyre közelebb ért, én pedig
egyenesen feléje tartottam, úgy hogy de Bréauté úr[488] „jó estét”-jének
suttogása nem úgy hangzott a fülemben, mint a kés fémes, kicsorbult
hangja a köszörűkő alatt, még kevésbé a szántóföldeket feldúló vadmalac
visításaként, hanem úgy, mint egy esetleges megváltó hangja. Igaz,
Bréauté úr kevésbé volt befolyásos, mint de Souvré márkiné, viszont az
előzékenység sem halt még ki belőle oly jóvátehetetlenül; a herceggel
jóval szívélyesebb viszonyban volt, mint d’Arpajon grófné, s talán
bizonyos illúziókat is táplált helyzetemről a Guermantes-körökben, vagy
talán többet tudott róla, mint én; mégis, az első pillanatokban némi
fáradságomba került, hogy figyelmét magamra vonjam, mert rebbenő
orrcimpával, kitágult orrlikakkal forgott mindenfelé, oly kíváncsian
fürkészve monoklija mögül, mintha ötszáz műremek közé pottyant volna.
De amikor meghallotta kérésemet, elégedetten fogadta, a herceghez
vezetett, és olyan ínyenc, szertartásos és közönséges arccal mutatott be,
mintha egy tányér aprósüteményt ajánlott volna neki. Amilyen barátságos,
pajtáskodó, szívélyes és bizalmas hangon fogadott valakit a nagyherceg,
ha akarta, olyan kimértnek, ünnepélyesnek, gőgösnek éreztem most a
herceget. Alig mosolygott rám, és nagy komolyan „Uram”-nak szólított.
Nemegyszer hallottam, amint a nagyherceg unokafivére fennhéjázását
csúfolja. De már a herceg első hozzám intézett szavaiból, melyeknek
hűvössége és komolysága a lehető legteljesebb ellentétben állt Basin
stílusával, megértettem, hogy a nagyherceg, aki már az első vizit
alkalmával „egyenlőként” beszélt a másikkal, lelke mélyéig gőgös, s hogy
a két unokafivér közül a herceg az őszintén egyszerű. Tartózkodásában
jóval többet fedeztem fel, ha nem is az egyenlőség érzéséből, hiszen az
elképzelhetetlen lett volna számára, de legalábbis abból a fajta
megbecsülésből, amelyben egy rangban alattunk állót részesíthetünk,
miként az az erősen hierarchizált körökben elő is fordul: a törvényszéken,
valamelyik fakultáson például, ahol egy magas tisztének tudatában lévő
főügyész vagy „dékán” talán több valódi közvetlenséget rejteget, s ha
jobban megismerjük, hagyomány hozta gőgjében több jóságot, igazi
keresetlenséget, szívélyességet találunk, mint az újdivatúan színleg tréfás
cimboraságban. „Kedves édesapja nyomdokaiba kíván lépni a pályán?” –
szólt hozzám tartózkodón, de érdeklődve. Tömören válaszoltam kérdésére,
mert megértettem, hogy csak jó szándékát jelezte azzal, hogy feltette, s
tovább is mentem, hadd fogadja az újonnan érkezőket.
Swannt[489] vettem észre, beszélni akartam vele, de mindjárt azt is
megláttam, hogy Guermantes herceg, ahelyett hogy helyén maradva
fogadta volna Odette férjének köszönését, akár egy szivattyú, magával
ragadta a kert mélyére, de, mint egyesektől hallottam, azért, hogy
„kitegye”.
 Én pedig, aki oly szórakozott voltam a társaságban, hogy csak másnap,
az újságokból tudtam meg, hogy egész este egy cseh zenekar játszott, s
hogy percenként lobbantak az újabb és újabb bengálitüzek, kissé magamra
találtam, amikor eszembe jutott, hogy megnézem Hubert Robert[490] híres
szökőkútját.
Félreeső helyen állt, egy tisztáson melyet szépséges fák vettek körül,
közülük több is egyidős a kúttal, amely messzire látszott, karcsún,
mozdulatlanul, halovány és remegő bóbitájának csupán könnyebb sugarait
engedve oda a bodrozó szellőnek. A XVIII. század letisztultan finommá
rajzolta vonalait, de azzal, hogy rögzítette a víznyalábok irányát, mintha
elevenségétől is megfosztotta volna; ilyen távolságból inkább
műalkotásként hatott a nézőre, nem a víz érzetével. Még az a párafelhő is,
amely állandóan ott tornyosult a tetején, az is korhű volt, akárcsak azok,
melyek a versailles-i paloták körül gyülekeznek az égen. Közelről azonban
észrevehetővé vált, hogy a víz, akárcsak egy ódon kastély kövei, híven
követi ugyan az előre felvázolt alakot, de a feltörő, mindig új vízsugarak
engedelmeskedni akarván az építész hajdani parancsának, csak úgy tettek
eleget neki pontosan, hogy látszólag megszegték, hiszen csupán az ezernyi
szétszóródó sugár tűnhetett távolról egyetlen lendületnek. Valójában ez a
felfelé törő lendület éppoly gyakran megtört, mint a szétpárálló
lezúdulásé, pedig a távolból mindig ugyanarra hajlónak, tömörnek,
tökéletesen folytonosnak véltem. Kicsit közelebbről már kivehetővé vált,
hogy ezt a látszólag töretlenül egyenes vonalat, a felfelé tartó ív minden
pontján, mindenütt, ahol megtört volna, egy mellette magasabbra szökő,
párhuzamos sugár támogatja meg, s amikor az is feljebb ér, s ott már
elfárad, egy harmadik sugár emeli tovább. Egészen közelről nézve erőtlen
cseppek váltak le a vízoszlopról, s keresztezték felfelé tartó nővéreik útját;
néha pedig, ha a szüntelen pezsgés kavarta légáram elragadta őket,
szétporladva ellebegtek, mielőtt a medencébe vesztek volna.
Elbizonytalanodásukkal, ellentétes irányba tartó útjukkal hátráltatták,
puha párájukkal meglágyították ennek a törzsnek az egyenességét és
feszességét, mely a tetején ezernyi cseppecskéből álló, s mégis
aranybarnának és érinthetetlennek tetsző, megnyúlt felhőt hordozott,
amely töretlenül, rezzenetlenül, karcsún, sebesen emelkedett a magasba,
hogy az égi fellegekhez társuljon. Sajnos, egyetlen széllökés elegendő volt
ahhoz, hogy alattomosan a földre küldje; egyszer-egyszer pedig csupán
egy engedetlen sugár tért tévútra, s ha nem tartott volna tiszteletteljes
távolságot, bőrig áztatta volna az óvatlanul elbámészkodó embersereget.
Az egyik effajta apró baleset, ami csak olyankor fordult elő, amikor
szellő kerekedett, meglehetősen kellemetlen volt. Valaki elhitette
d’Arpajon grófnéval, hogy Guermantes nagyherceg, aki valójában még
meg sem érkezett, de Surgisnével van, a rózsaszín márványgalérián, ahová
a medence szélén emelkedő iker-oszlopsoron keresztül lehetett eljutni.
Márpedig, amint d’Arpajon grófné éppen belépni készült az
oszlopfolyosóra, a hirtelen feltámadt meleg szellő megcsavarta a
vízsugarat, és úgy elárasztotta a szép hölgyet, hogy a dekoltázsból a
ruhájába csorgó víztől elázott, mintha megfürösztötték volna. Ekkor, nem
messze tőle, brummogó hahota hangzott fel, olyan hangerővel, hogy egy
egész hadsereg meghallhatta volna, s mégis szakaszosan ismétlődve,
mintha nem mindenkihez szólna egyszerre, hanem külön-külön a hadtest
minden egyes részéhez; Vladimir nagyherceg[491] nevetett
torkaszakadtából az alámerített d’Arpajon grófné láttán, akinél
mulatságosabbat – mondogatta később is szívesen –, nemigen látott egész
életében. Mivel pedig néhány jótét lélek figyelmeztette a moszkvait, hogy
egy együttérző szó talán kijárna, és jól is esne ennek a szegény
asszonynak, aki, bár jóval túl volt már a negyvenen, s most nagyban
törölgette magát a sáljával, senkitől sem kért segítséget, egyedül lépett ki,
noha a víz alattomosan iszamóssá tette a medence peremét, a nagyherceg,
akinek jó szíve volt, úgy vélte, rá kell szánnia magát a dologra, s még alig
ültek el a nevetés utolsó, katonás dörgései, amikor egy újabb hahota
hangzott fel, még az előzőnél is erőteljesebben. „Brávó, öreg hölgy!” –
kiáltott fel a nagyherceg, tenyerét összecsapva, mint a színházban.
D’Arpajon grófné nem volt fogékony arra, hogy az ügyességét fiatalsága
rovására dicsérik. Amikor pedig valaki, akit megsüketített a víz robaja, bár
a nagyúr hangja még azt is túlharsogta, így szólt hozzá: „Azt hiszem, ő
császári fensége önnek mondott valamit.” A hölgy így felelt: „Nem! De
Souvré márkinénak szólt.”
Átvágtam a kerten, és újra felmentem a lépcsőkön, ahol a Swann-nal
félrevonult herceg távollétében a vendégsereg egyre inkább Charlus úr
körül csoportosult, csakúgy, mint Versailles-ban, ahol, ha XIV. Lajos nem
volt jelen, nagyobb társaság gyűlt össze a fivérénél, a Monsieur-nél. A
báró megállított arrajártamban, miközben mögöttem két hölgy és egy
fiatalember tartott felénk, hogy köszöntse.
„Jó, hogy itt látom” – mondta és kezet nyújtott. „Jó estét de La
Trémoïlle asszony, jó estét drága Herminám.” De mivel nyilván eszébe
ötlött, mit is mondott nekem a Guermantes-palotában játszott vezető
szerepéről, szeretett volna jó képet vágni ahhoz, ami bosszantotta ugyan,
de nem sikerült megakadályoznia; ezt az elégedettségét azonban nagyúri
pimaszsága és hisztérikus szétszórtsága mindjárt a túlzó irónia köntösébe
is bújtatta: „Jó is – folytatta –, de főképpen igen furcsa.” Ezzel nagy
kacagásba fogott, amely mintha egyszerre tanúskodott volna öröméről, s
arról, micsoda képtelenség ezt az örömöt emberi szóval kifejezni; mire
néhányan, akik tudták, milyen nehezen megközelíthető a báró, s
ugyanakkor mily mértékben hajlamos az arcátlan „kirohanásokra”,
kíváncsian és csaknem illetlen sietséggel iramodtak felénk. „No, meg ne
sértődjön – mondta, gyöngéden vállamhoz érve –, tudja, hogy őszintén
kedvelem magát. Jó estét Antioche, jó estét Louis-René. A szökőkutat
megnézte már?” – érdeklődött inkább állító, mint kérdő hangon. „Nagyon
szép, ugye? Csodálatos. És még ennél is különb lehetne persze, ha
eltávolítanának róla egyet s mást, akkor nem lenne párja egész
Franciaországban. Bár így is, ahogy van, a legkülönbek közül való.
Bréauté bizonyára azt mondja majd magának, hogy hiba volt lampionokat
tenni köré, s ezzel próbálja feledtetni, hogy neki támadt ez a képtelen
ötlete. De, végül is, ezzel sem sikerült igazán elcsúfítania. Egy
remekművet eltorzítani jóval nehezebb, mint megalkotni. Azt pedig
amúgy is gyanítottuk, hogy Bréauté nem olyan nagy tehetség, mint Hubert
Robert.
 Visszaálltam a palotába tartó vendégek sorába. „Régóta nem látta az én
elragadó Oriane kuzinomat?” – kérdezte a hercegné, aki röviddel azelőtt
otthagyta a bejáratnál elhelyezett karosszékét, s akivel most együtt
mentünk vissza a szalonokba. „Valószínűleg eljön ma este, délután
beszéltem vele – folytatta a ház úrnője. – Megígérte, hogy eljön. Amúgy,
azt hiszem, csütörtökön ön is velünk vacsorázik az olasz királynőnél[492], a
követségen. Ahány királyi felség csak elképzelhető, mind odamegy,
nagyon félelmetes lesz.” A felségek csöppet sem félemlíthették meg
Guermantes hercegnét, hiszen az ő szalonjai is csak úgy hemzsegtek tőlük,
s úgy mondogatta: „az én kis Cobourgjaim”, mintha azt mondta volna: „a
kutyuskáim”. Így hát, amikor Guermantes hercegné azt mondta: „Nagyon
félelmetes lesz”, puszta ostobaságból tette, ami a társasági emberekben
még a hiúságnál is erősebb. Kevesebbet tudott tulajdon genealógiájáról,
mint egy történelemtanár. Ismerőseiről szólva szívesen fitogtatta, hogy
bennfentes a rájuk aggatott becenevekben. Amikor megkérdezte, hogy a
gyakran csak Pompomként emlegetett Pommelière márkinénál
vacsorázom-e a jövő héten, s én nemmel válaszoltam, néhány pillanatra
elnémult. Majd csakis azért, hogy tudatosan kérkedjen nem is tudatosított
műveltségével, közhelyességével és a társasági szellemhez idomulásával,
még megjegyezte: „Meglehetősen kellemes teremtés ez a Pompom!”
Miközben a hercegnő így csevegett velem, éppen meg is érkezett
Guermantes nagyherceg és a nagyhercegné. Nem tudtam azonban mindjárt
odamenni hozzájuk, mert útközben elcsípett a török nagykövetné, s míg a
ház úrnőjére mutatott, akitől csak az imént váltam el, megragadta a
karomat, és így kiáltott: „Ó, micsoda elragadó asszony a hercegné!
Mennyivel különb mindenkinél! Azt hiszem, ha én férfi volnék – tette
hozzá némi keleti közönségességgel és érzékiséggel –, egész életemre
lovagja lennék ennek a mennyei teremtésnek.” Azt feleltem, hogy én is
tagadhatatlanul elbűvölőnek látom, de unokanővérét, a nagyhercegnét
jobban ismerem. „No hiszen, a kettőnek semmi köze egymáshoz – mondta
erre a nagykövetné. – Oriane elbűvölő társasági hölgy, aki minden
szellemességét Mémétől és Babaltól veszi, Marie-Gilbert viszont valaki.”
 Sosem szerettem különösebben, hogy ilyen ellentmondást nem tűrően
mondják meg nekem, mit gondoljak egyes emberekről, akiket ismerek. És
semmiféle ok nem volt rá, hogy a török nagykövetné biztosabb ítéletet
alkosson Guermantes nagyhercegnéről, mint én. Másrészt az is
magyarázta a nagykövetné iránti ingerültségemet, hogy egy egyszerű
ismerős, hát még egy barát fogyatékosságai valóságos mérgek a
számunkra, melyekre szerencsére „immúnisak” vagyunk. De anélkül, hogy
a tudományos összehasonlítás akár legcsekélyebb eszközeit is
felvonultatnánk, és anafilaxiáról beszélnénk, mondjuk ki, hogy baráti vagy
pusztán társasági kapcsolataink mélyén mindig rejlik valami időlegesen
gyógyult, de rohamszerűen ki-kiújuló ellenségesség. Ezek a mérgek
általában nem okoznak különösebb szenvedést mindaddig, amíg az
emberek „természetesek”. Azzal azonban, hogy számára ismeretlen
embereket „Babal”-nak és „Mémé”-nek nevezett, a török nagykövetné
felfüggesztette azt az „immunvédettséget”, amelynek hatására rendesen
elviselhetőnek éreztem. Most ingerelt, ami annál is igazságtalanabb volt,
mivel nem azért beszélt így, hogy ezzel tegye hihetőbbé, mennyire
bizalmas ismeretségben áll „Mémé”-vel, hanem mert túlságosan gyorsan
szerzett ismeretei arra késztették, hogy aszerint nevezze meg ezeket a
nemes urakat, amit az ország szokásának vélt. Iskoláit néhány hónap alatt
végezte, felsőbb osztályokba pedig nem járt. De ahogy belegondoltam,
még egy okot találtam, amiért nem volt kedvemre a nagykövetné
társaságában maradni. Nem sokkal ezelőtt ugyanis, „Oriane”-nál, ugyanez
a diplomáciai személyiség jelentette ki nekem komoly, megfontolt képpel,
hogy Guermantes hercegné határozottan ellenszenves neki. Úgy véltem,
jobb, ha nem akadok fönn ezen a pálforduláson: a mai estélyre szóló
meghívás volt az oka. A nagykövetné tökéletesen őszinte volt, amikor
ismét azt mondta, hogy Guermantes hercegné pompás teremtés. Mindig is
ezt gondolta. Mivel azonban korábban sosem hívták meg a hercegnéhez,
úgy vélte, jobb ha ennek a meg nem hívottságnak azt a látszatot adja,
mintha elvi okokból, tudatosan maradna távol. Most, hogy meghívták, s
ezentúl feltehetően mindig meg is fogják hívni, szabad folyást adhatott
rokonszenvének. Az emberekről kialakított vélemények majd
háromnegyedének megmagyarázásához nem szükséges a szerelmi
duzzogásig, vagy a politikai hatalomból való kizáratásig elmennünk. Az
ítélet mindig bizonytalan marad: egy meghívás vagy annak elmaradása
határozza meg. A török nagykövetné amúgy, mint azt Guermantes
nagyhercegné mondta, aki éppen elindult velem, hogy szemlét tartson a
szalonokban: „jól mutatott”. Főképpen pedig igen hasznos volt. A társaság
igazi csillagai belefáradtak már abba, hogy mindenütt megjelenjenek. A
kíváncsinak, aki látni kívánja őket, gyakran egy másik féltekére kell
vándorolnia, ahol mást nem is igen talál rajtuk kívül. Az ottomán követ
feleségéhez hasonló nők viszont, akik még egészen újak a társaságban,
nem győznek, mondhatni mindig és mindenütt, ott fényeskedni. Hasznosak
is ezeken az estélynek vagy fogadásnak nevezett reprezentatív
alkalmakon, ahová inkább félholtan is elcipeltetnék magukat, mintsem
hogy akár csak egyet elmulasszanak. Ők azok a mellékszereplők, akikre
bizton számíthatunk, akik égnek a vágytól, hogy le ne maradjanak egy
ünnepségről. Ezért azután az ostoba fiatalemberek, akik nem tudják róluk,
hogy csak talmi csillagok, őket vélik az elegancia királynőinek; ahhoz
viszont ki kellene oktatni őket, hogy megértessük velük, miért legalább
annyira előkelő hölgy az általuk nem ismert, a világtól elvonultan
párnákat festegető Standish-né, mint Doudeauville nagyhercegné.
Guermantes nagyhercegné szeme hétköznapokon szórakozott és kissé
mélabús volt; csak akkor ragyogtatta fel szelleme lángjával, ha üdvözölnie
kellett valamely barátját; mintha az illető valamiféle szellemes mondás,
elbűvölő ötlet, ínyenceknek való lakoma lett volna, aminek megízlelésétől
a finomság és az öröm kifejezése ül ki az értő arcára. A nagy estélyeken
viszont, ahol túlságosan is sok köszöntés várt rá, fárasztónak találta volna,
ha minden egyes jó napot után ki kell oltania ezt a fényt. Mint ahogyan
egy irodalmár, aki azért megy színházba, hogy a színpad valamelyik
nagymesterének új darabját lássa, s bizonyságul, hogy nem lesz rossz
estéje, mihelyt ruháit nyújtja a páholynyitogatónak, máris ravasz mosolyra
igazítja ajkát, tekintetét áthatóvá élesíti a gunyoros elismeréshez; így a
nagyhercegné is, mindjárt érkezéskor egész estére szólón felgyújtotta
fényeit. S miközben átadta pompás Tiepolo-vörös estélyi köpenyét, amely
alól a nyaka köré hajló rubinokkal ékes nyakperec villant elő, Oriane előbb
ruhájára vetett egy gyors, alapos, mindenre kiterjedő varrónői pillantást,
ami a társasági hölgyek sajátja, majd szemének és egyéb ékszereinek
szikrázásáról győződött meg. Jouville úr és néhány hozzá hasonló
„nagyszájú” hasztalan vetette magát a nagyhercegre, hogy elállja az útját:
„Hát nem tudja, hogy szegény Mamus a halálán van? Már az utolsó
kenetet is feladták neki.” „Tudom, tudom – felelte Guermantes úr a
tolakodót elhárítva, hogy beléphessen. – Az oltári szentség a lehető
legjobb hatással volt rá” – tette még hozzá, és elmosolyodott, mert arra
gondolt, hogy a hercegék estélye után el nem mulasztja, hogy még az
álarcosbálba is elmenjen. „Nem akartuk, hogy híre menjen, hogy
visszajöttünk” – mondta nekem a nagyhercegné. Nem sejtette, hogy a
hercegné előre rácáfolt erre a kijelentésre, amikor elmesélte, kis időre
látta már unokanővérét, aki megígérte neki, hogy eljön. A nagyherceg
pedig, miután végtelennek tűnő öt percig nyugtatta tekintetét feleségén:
„Elmeséltem Oriane-nak, miféle kételyei vannak.” Most, amikor már látta,
hogy a kételyek megalapozatlanok, s hogy semmit sem kell tennie, hogy
megpróbálja eloszlatni őket, a nagyhercegné kijelentette, hogy képtelen
ötleteim vannak, s hosszan elélcelődött rajtuk. „Micsoda ötlet, hogy nem
hívták meg? Itt mindig szívesen látnak minket! No meg, itt voltam én! Azt
hiszi, nem tudtam volna meghívatni a kuzinomhoz?” Meg kell mondanom,
hogy a későbbiekben gyakran tett meg értem ennél jóval nehezebb
dolgokat is; mindazonáltal óvakodtam attól, hogy szavait úgy
értelmezzem, hogy túlzottan tartózkodó voltam. Kezdtem megismerni az
arisztokratikus kedvesség kimondott vagy ki nem mondott szavainak
pontos értékét, azét a kedvességét, mely boldog, ha némi balzsamot
csepegtethet azoknak a kisebbségi érzésére, akiknek szánják, de annyit
mégsem, hogy el is oszlassa ezt az érzést, hiszen ezzel tulajdon létalapját
szüntetné meg. „De hiszen ön is ér annyit, mint mi, ha ugyan nem többet”
– érződött a Guermantes-ok minden gesztusából; s mindezt az
elképzelhető legkedvesebben éreztették, hogy szeressék, bámulják őket –
de nem azért, hogy higgyenek nekik; jól neveltnek azt nevezték, aki
felismerte ennek az előzékenységnek a fiktív jellegét; igazinak vélni ezt a
kedvességet maga volt a neveletlenség. Nem sokkal ezután egyébként
olyan leckét kaptam, amely végképp és tökéletes pontossággal okított ki
arról, meddig terjednek az arisztokratikus kedvesség bizonyos formái, hol
van a határuk. Egy délelőtti fogadáson történt, amelyet Montmorency
nagyhercegné adott az angol királynő tiszteletére; valóságos kis díszmenet
indult a büfé felé, az élen az uralkodónő haladt, karján Guermantes
nagyherceggel. Én épp ebben a percben érkeztem meg. A nagyherceg
szabad kezével legalább negyvenméteres távolságból ezernyi baráti és
hívogató jelt adott, amely mintha mind azt jelezte volna, közeledjek csak
nyugodtan, nem fognak elevenen felfalni szendvics helyett. Én azonban,
aki kezdtem már kitanulni az udvari nyelvet, ahelyett, hogy akár egyetlen
lépéssel is közelebb mentem volna, negyvenméternyi távolságomból
mélyen, ám mosolytalanul meghajoltam, mint ahogyan olyasvalaki előtt
tettem volna, akit alig ismerek; majd továbbmentem az ellenkező irányba.
Ha remekművet írtam volna, Guermantes-ék szemében az sem szerzett
volna nekem nagyobb becsületet ennél a köszönésnél. Nem csupán a
nagyherceg előtt nem maradt észrevétlen, akinek pedig aznap több mint
ötszáz ember üdvözlését kellett viszonoznia, de a nagyhercegné előtt sem,
aki, mikor édesanyámmal találkozott, beszámolt neki róla, s óvakodván
attól, hogy netán azt mondja, tévedtem, hogy oda kellett volna mennem,
arról beszélt: férjét egészen elbűvölte a köszönésem, ennél jobbat kívánni
sem lehetett volna. Nem győztek mindenféle érdemet lelni ebben a
köszönésben, anélkül azonban, hogy akár csak megemlítették volna a
számukra legbecsesebbet, mármint azt, hogy tapintatos volt, s nem
győztek engem is elhalmozni bókjaikkal, amiből megértettem, hogy e
bókok nem a múltnak kijáró elismerések, sokkal inkább útmutatók a
jövőre, affélék, amilyeneket az iskolaigazgató ad finoman diákjainak: „Ne
feledjétek, drága gyermekeim, hogy ezek a jutalmak nem annyira nektek
szólnak, mint inkább a szüleiteknek, azért hogy jövőre is visszahozzanak
benneteket.” Ezért dicsérte de Marsantes asszony a más társaságból
köreibe kerültek előtt azokat a tapintatos embereket, „akiket mindig
megtalálunk, ha mi keressük őket, de egyébként nem is hallatnak
magukról”, mint ahogyan a rossz szagú cselédet figyelmeztetik közvetve a
fürdés tökéletesen egészséges voltára.
Miközben még a ruhatárban elcsevegtem Guermantes nagyhercegnével,
meghallottam egy hangot, amelyet a későbbiekben már tévedhetetlenül
felismertem. A hang ebben az esetben Vaugoubert úré volt, aki épp
Charlus úrral társalgott. Gyakorlott orvosnak arra sincs szüksége, hogy az
előtte álló beteg derékig levetkőzzék, a tüdejét sem kell meghallgatnia,
elég a hangja. Hányszor kaptam fel a fejem a későbbiekben valamelyik
szalonban egy bizonyos férfi hangjára vagy kacajára, aki pedig pontosan
másolta szakmájának stílusát vagy környezetének manírjait, s szigorú
választékosságot vagy bizalmaskodó gorombaságot mímelt, de hamis
hangja már elég volt, hogy gyakorlott hallásom, mint hangolónak a
hangvilla, jelezze: „Ez is Charlus-féle!” Ebben a percben egy
nagykövetség teljes személyzete vonult be, mind üdvözölték Charlus urat.
Jóllehet a szóban forgó betegség természetét illető felfedezésem csak
aznapról kelteződött (amikor is megláttam Charlus urat és Jupient), a
diagnózis megállapításához nem kellett volna kérdezgetnem vagy
meghallgatnom őket. A Charlus úrral csevegő Vaugoubert úr azonban
bizonytalannak látszott. Pedig a kamaszkori kételyek után tudnia kellett
volna, mihez tartsa magát. A ferdehajlamú kezdetben úgy hiszi, ő az
egyetlen ilyen a világon; csak később képzeli azt – s ez is túlzás –, hogy a
normális férfi a kivétel. De Vaugoubert úr aggályosan és törtetőn már igen
régóta nem engedte át magát annak, ami a gyönyört jelentette volna
számára. A diplomatakarrier olyan hatással volt életére, mintha
szerzetesrendbe lépett volna be. S amikor a Politikai Tudományok
Főiskoláján ehhez még a kitartó szorgalom is párosult, húszéves korától
kezdve pályája keresztényi önmegtartóztatásra ítélte. Így hát, ahogy
minden érzék veszít az erejéből, elevenségéből, elsatnyul, ha már nem
használják, csakúgy, ahogy a civilizált ember immár nem volna képes a
testi erő, a kifinomult hallás olyan teljesítményeire, mint hajdan a barlangi
ember, Vaugoubert úr is elveszítette azt a különleges éleslátást, amely
Charlus úrnál ritkán hibázott; s a tárgyalóasztaloknál, Párizsban vagy
külföldön a meghatalmazott nagykövet már fel sem ismerte azokat, akik
az egyenruha álcája alatt valójában hozzá hasonlók voltak. Néhány név,
amit most Charlus úr mondott, aki vérig sértődött, ha őt emlegették
hajlama miatt, de mindig jól mulatott, ha másokét kibeszélhette,
gyönyörteli meglepetést keltett Vaugoubert úrban. Nem mintha annyi év
után arról ábrándozott volna, hogy éljen bármiféle nem remélt
szerencsével. De ezek a futó leleplezések, csakúgy, mint a Racine-
tragédiákban olvashatók, amelyek Atáliának és Ábnernek adják tudtul,
hogy Joás Dávid fajtájából való, hogy a bíborban trónoló Eszter szülei is
csak „nyomorult zsidók”, más színben mutatták X kinevezését vagy a
Külügyminisztérium egyik-másik posztját, s visszamenőleg oly
titokzatossá tették e palotákat, mint amilyen rejtélyes a jeruzsálemi
Templom vagy a trónterem Szúzában. Amint a követség ifjú személyzete
mind egy szálig Charlus úrhoz járult egy kézszorításra, Vaugoubert úr úgy
bámult, mint Elisa, aki így kiált fel az Eszterben:

Egek! mily sorban jő az ártatlan szépség

Szemem elé, s csak árad mindenünnen!
Mily kedves szemérem pírja festi arcuk![493]

Majd, mivel szeretett volna „világosabban látni”, bárgyú mosollyal

kérdőn és kéjvágyón tekintett Charlus úrra: „No de kérem, magától
értetődik”, szólt Charlus úr sokat tudó arccal, ahogyan a bölcs szól a
tudatlanhoz. Ettől kezdve azután Vaugoubert úr (alaposan felbosszantva
Charlus urat) le nem vette szemét az ifjú titkárokról, akiket X
franciaországi nagykövete, ez a dörzsölt, vén róka, nem véletlenül
választott ki. Vaugoubert úr hallgatott, csak azt láttam, hogyan nézeget.
Mivel azonban gyermekkorom óta megszoktam, hogy a klasszikusok
szavait kölcsönözzem annak is, aki nem beszél, Vaugoubert úr tekintetével
azokat a verssorokat mondattam el, amelyekkel Eszter magyarázza el
Elisának, hogy Mardokeus vallásos buzgalmában ügyelt arra, hogy csakis
vele egy hitű fiatal lányokkal vegye körül a királynét.

S mindeközben népünket híven szeretve,

 a palotába Sion leányait vette.
Virágokat, kiket a sors szele tépett.
Kik, mint én magam is, más ég alatt élnek.
Profán szemektől nem vizslatva erre.
(A jeles követ) Gondjába vette őket, s itt felnevelte.

Végül azután Vaugoubert úr már nem csupán a szemével beszélt. „Ki

tudja – mondta mélabúsan –, nem ugyanígy van-e abban az országban is,
ahová engem szólított a küldetés?” „Valószínűleg így – felelte Charlus úr
–, Théodosius királlyal az élen, bár bizonyosat nem tudok róla.” „Ó! Ő
biztosan nem!” „Akkor pedig nem szabad ennyire olyannak látszania.
Csupa kényeskedés! Az a »drágámozó« fajta, amit a legjobban utálok.
Nem mernék együtt mutatkozni vele az utcán. Egyébként nyilván ön is
tudja, kivel áll szemben, mindenki ismeri, mint a rossz pénzt.” „Ön
teljességgel félreismeri! Amúgy elbűvölő ember. A Franciaországgal
kötött egyezmény aláírásának napján a király megölelt. Soha életemben
nem hatódtam még meg annyira.” „Akkor kellett volna megmondania
neki, mire vágyik.” „Ó! Istenem, micsoda borzalom, ha csak megsejtette
volna! De ettől nem tartok.” Meghallottam ezeket a szavakat, hiszen nem
álltam messze, s e sorokat idézték fel bennem:

A király mindmáig nem sejti, ki volnék,

S e titok máig is gúzsba köti nyelvem.

E félig néma, félig hangos párbeszéd csupán néhány másodpercig

tartott, s én még csak néhány lépést tettem a szalonokban Guermantes
nagyhercegnével, amikor egy feltűnően csinos, alacsony hölgy
megállította: „Nagyon szeretném felkeresni. D’Annunzio meglátta önt egy
páholyból, és azt írta T*** hercegnének egy levélben, sosem látott még
önhöz fogható szépséget. Az életét is odaadná, ha tíz percig beszélhetne
önnel. Mindenesetre, ha nem is fogadhatja, vagy nem akarja, a levél a
birtokomban van. Jó lenne, ha adna egy időpontot, amikor
találkozhatnánk. Vannak bizonyos bizalmas dolgok is, amikről itt nem
beszélhetek. Látom, nem ismer meg – folytatta hozzám fordulva –, a
pármai hercegnőnél mutattak be minket egymásnak (akinél életemben
nem jártam). Az orosz cár azt szeretné, hogy az ön édesapját küldjék
Szentpétervárra. Ha el tudna jönni hozzám kedden, amikor Iszvolszkij[494]
is ott lesz éppen, ő beszélhetne magával a dologról. Ajándékot tartogatok
önnek, drágám – fűzte tovább a szót, most ismét a nagyhercegnének
szánva –, amit nem adnék senki másnak, csak önnek. Ibsen három
darabjának kézirata az, amit öreg betegápolójával küldetett el. Egyet
megtartok, a másik kettőt odaadom önnek.” Guermantes nagyherceg nem
volt elbűvölve az efféle felajánlásoktól. Mivel nem volt bizonyos benne,
él-e, hal-e Ibsen vagy D’Annunzio,[495] már látta, amint írók és színpadi
szerzők vizitelnek a feleségénél, és beleveszik a műveikbe. A társasági
emberek szívesen képzelik a könyveket egyik oldalon nyitott hasábnak,
amibe a szerző igyekszik „beterelgetni” mindazokat, akikkel csak
összeakad. Ez pedig nyilvánvalóan tisztességtelen, s az ilyen ember nem is
ér sokat. „Futólag” ugyan nem lenne érdektelen találkozni velük, hiszen
hála nekik, egy-egy könyvet vagy cikket olvasva „beleláthatunk a
kártyákba”, „leránthatjuk a maszkot”. Mindennek ellenére legokosabb, ha
megmaradunk a halott szerzőknél. Guermantes úr csupán a Le Gaulois
nekrológíróját tartotta „tökéletes úriembernek”. Ő legalább megelégedett
annyival, hogy Guermantes urat említse elsőként a „nevezetesen” felsorolt
személyek között azokon a temetéseken, ahol a nagyherceg is
feliratkozott. Amikor pedig ez utóbbi jobban szerette volna, ha a neve nem
említődik, feliratkozás helyett részvétnyilvánító levelet küldött az elhunyt
családjának, melyben mélységes szomorúságáról biztosította őket. Ha
azután ez a család betétette az újságba, hogy: „A levelek közül említsük
meg a Guermantes nagyhercegtől érkezettet stb.”, az már nem a
hírszerkesztő hibája volt, hanem az elhunyt fiáé, fivéréé vagy édesapjáé,
akit a nagyherceg törtetőnek titulált, s eltökélte, hogy a továbbiakban nem
tartja velük a kapcsolatot (amit ő – nem lévén tisztában a szólások
jelentésével – úgy fogalmazott meg, hogy „tengelyt akasztottak”).
Bárhogyan volt is, Ibsen és D’Annunzio nevére és élő vagy holt voltuk
bizonytalanságának gondolatára a nagyherceg, aki még nem volt elég
messzire tőlünk ahhoz, hogy ne hallotta volna Timoléon d’Amoncourt-né
kedveskedéseit, összevonta szemöldökét. Timoléon d’Amoncourt-né
elbűvölő nő volt, szelleme – akárcsak szépsége – oly elragadó, hogy az
egyik is elég lett volna ahhoz, hogy tetszést arasson. Mivel azonban más
környezetben született, mint ahol most élt, s kezdetben nem is vágyott
többre, mint egy irodalmi szalonra, felváltva lett benső barátja – sosem
barátnője, lévén igen tiszta erkölcsű – minden nagy írónak, aki neki
ajándékozta összes kéziratát és könyveket írt neki, s amikor Timoléon
d’Amoncourt-né a véletlen folytán bekerült a Saint-Germain negyedbéli
társaságba, ezek az irodalmi kiváltságok jó szolgálatot tettek neki.
Mostani helyzetében már nem kellett egyéb kegyet osztania, mint azt,
hogy megjelenik valahol. Mivel azonban korábban hozzászokott az
ügyeskedéshez, a fortélyokhoz, szívességekhez, most is megmaradt
mellettük, noha már nem szorult rájuk. Mindig volt a tarsolyában egy
felfedendő államtitok, egy bemutatandó potentát, egy odaajándékozandó
pompás akvarell. E felesleges csábításokban persze volt némi álság, ám
élete épp ezektől lett sziporkázóan bonyodalmas komédiává, s az is
tagadhatatlan, hogy prefektusokat és tábornokokat neveztetett ki.
Amint Guermantes nagyhercegné mellettem sétált, tekintetének azúr
hullámai céltalanul csapongtak előtte, hogy így térhessen ki az olyan
emberek elől, akikkel nem kíván szóba elegyedni, s akiknek fenyegető
zátonyát olykor már messziről megsejtette. A vendégek kettős sorfala
között haladtunk el, akik, tudván, hogy személyesen sosem ismerhetik
meg „Oriane”-t, legalább közelről meg akarták mutatni a feleségüknek,
mint valami látványosságot: „Ursule, jöjjön gyorsan, gyorsan, nézze
Guermantes nagyhercegnét, aki azzal a fiatalemberrel társalog.” S
érezhetően nem sok hiányzott hozzá, hogy mindjárt székre álljanak, mint a
július tizennegyedikei parádén vagy a Nagydíjért folyó versenyen, hogy
jobban lássanak. Nem mintha Guermantes nagyhercegné szalonja
arisztokratikusabb lett volna, mint a kuzinjáé. Az előbbihez olyanok is
jártak, akiket az utóbbi sosem hívott volna meg, főként a férje miatt. A
hercegné sosem fogadta volna Alphonse de Rotschild feleségét, aki La
Trémoïlle nagyhercegnének és Sagan hercegnének ugyanolyan bizalmas
barátnője volt, mint maga Oriane, s ezért gyakori vendég lett nála is.
Hasonlóképpen állt a dolog Hirsch báróval,[496] akit a walesi herceg
Oriane-hoz elvitt, de a hercegnéhez, akinek nem tetszett volna, már nem,
valamint néhány bonapartista, sőt köztársasági kiválósággal is, aki a
nagyhercegné érdeklődését felkeltette, de akit a herceg, a meggyőződéses
királypárti nem lett volna hajlandó fogadni. Nála az antiszemitizmus is
elvi kérdés volt, s ezért nem hajlott meg semmiféle előkelőség előtt,
bármilyen elismert volt az illető, s ha Swannt, akinek időtlen idők óta
barátja volt, fogadta is, bár egyben ő volt az egyetlen Guermantes, aki
Swann-nak szólította, nem pedig Charles-nak, csak azért tette, mert tudott
arról, hogy Swann nagyanyja, ez a protestáns asszony, aki zsidóhoz ment
feleségül, Berri nagyherceg szeretője volt, így a herceg időről időre
megkísérelt hitelt adni a legendának, mely szerint Swann apja a
nagyherceg törvénytelen fia lett volna. E szerint az egyébként hamis
feltevés szerint Swann, egy katolikus apa fia, apai ágon egy Bourbon és
egy katolikus asszony unokája, ízig-vérig keresztény volt.
„Hogyan, ön nem ismeri ezeket a csodálatos szépségeket?” – mondta a
nagyhercegné a palotáról szólva, ahol jártunk. De miután dicshimnuszt
zengett kuzinja „kastélyáról”, sietett hozzátenni, hogy ő ezerszer jobban
szereti a maga „szerény kis odúját”. „Ez itt csodálatos, ha látogatóba
jövünk. De belehalnék, ha az éjszakát is ezekben a szobákban kellene
töltenem, amelyek oly sok történelmi esemény tanúi voltak. Olyan
érzésem lenne, mintha zárás után bennmaradtam, ottfelejtődtem volna a
blois-i, a fontainebleau-i kastélyban vagy akár a Louvre-ban, s egyéb
orvosságom sem lenne a szomorúság ellen, mint hogy azt mondogassam
magamnak: hajdan épp ebben a szobában gyilkolták meg
Monaldeschit[497]. Ez pedig nem elegendő nyugtatónak. Na lám, itt van
Saint-Euverte-né. Az imént nála vacsoráztunk. Mivel holnap adja szokott
évenkénti, nagy nem is tudom micsodáját, azt gondoltam, hogy talán már
alszik. De egyetlen ünnepséget sem hagyhat ki. Ha ezt vidéken rendezték
volna, inkább repülőszőnyegre kapaszkodik, mint hogy ne jöjjön el.”
Valójában Saint-Euverte márkiné nem is azért a gyönyörűségért volt
jelen, hogy el ne mulasszon egy mások adta estélyt, inkább azért, hogy a
sajátja sikerét biztosítsa, összetoborozza az utolsó híveket, s egyfajta „in
extremis” seregszemlét tartson csapatai felett, amelyeknek másnap az ő
garden partyján kell teljes fényükben parádézniuk. Hiszen jó néhány éve
már a Saint-Euverte-fogadások vendégei egészen mások voltak, mint a
korábbiak. A Guermantes-körök hírneves hölgyei – akik akkoriban csak
nagy ritkán jelentek meg, s a ház asszonya elhalmozta őket túláradó
kedveskedéseivel – lassacskán magukkal vonzották barátnőiket.
Ugyanakkor, párhuzamos, ám ellenkező irányú munkával, Saint-Euverte-
né évről évre csökkentette az elegáns körökben ismeretlen vendégek
számát. Előbb ettől vált meg, majd amattól. Átmeneti ideig működött még
a „turnusrendszer” intézménye, mely a legnagyobb csendben lebonyolított
estélyeivel lehetőséget adott a kiközösítetteknek, hogy maguk között
elszórakozzanak, s egyben felmentést is adott az alól, hogy az
előkelőségekkel együtt kelljen meghívni őket. Ugyan mire
panaszkodhattak volna? Talán nem kapták meg (panem et circenses)[498] a
maguk aprósüteményét és szép zenei programját? Így azután, egyfajta
szimmetriát alkotva a két száműzött nagyhercegnővel, akik hajdan, a
Saint-Euverte-szalon indulásakor úgy hordozták annak imbolygó
magaslatait, mint két kariatida, az utóbbi időben már csak két kirívó figura
vegyült a társaság krémje közé: az idősebb Cambremer márkiné és egy
építész szép hangú felesége, akit gyakorta voltak kénytelenek felkérni egy
kis éneklésre. De ők ketten immár egyetlen ismerősre sem leltek Saint-
Euverte-nénál, siratták elvesztett társnőiket, érezték, hogy zavarnak, s
olyan halálos dermedtség telepedett rájuk, mint két idejekorán útra nem
kelt fecskemadárra. A következő évben már nem is hívták őket; bár de
Franquetot grófné megpróbált egyszer közbenjárni unokatestvére
érdekében, aki olyan nagyon szerette a zenét. Mivel azonban nem tudott
egyértelműbb választ kicsikarni, mint e szavakat: „Hiszen egy kis
zenehallgatásra bárki betérhet, ha kedve tartja, nincs abban semmi rossz!”,
Cambremer márkiné ezt a meghívást nem találta elég meggyőzőnek, és
távol tartotta magát.
Ismerve az átváltozást, melyben Saint-Euverte-né szívós munkája a
leprások szalonját az előkelő dámákévá varázsolta (s ez a szalon mostani
formájában a divatosság felsőfokának tűnt), talán meglepő, hogy az a
személyiség, aki másnap a szezon legragyogóbb ünnepségét készül adni,
arra szoruljon, hogy az előestjén még egy utolsó, megfellebbezhetetlen
felhívást intézzen seregeihez. No de a Saint-Euverte-szalon csak azok
szemében látszott kiválónak, akiknek a társasági élet csupán abból állt,
hogy a Le Gaulois vagy a Le Figaro báli vagy matinébeszámolóit olvasták,
de sosem jutottak el egyre sem. Az efféle társasági embereknek, akik a
társaságot csupán az újságból ismerik, az angol, az osztrák, stb.
nagykövetné, d’Uzès és de La Trémoïlle nagyhercegné stb., stb.
felsorolása már elegendő ahhoz, hogy a Saint-Euverte-szalont az egyik
legelsőnek képzeljék Párizsban, noha az utolsók közé tartozott. Nem
mintha a beszámolók hazudtak volna. Az említett személyek többsége
kétségkívül megjelent. Csakhogy egytől egyig könyörgések,
udvariaskodások, szívességek sorának hatására jöttek el, azzal az érzéssel,
hogy jelenlétük végtelen megtiszteltetés Saint-Euverte-né számára. Az
ilyen, inkább messzire elkerült, mint keresett szalonok, ahová mondhatni
„szolgálatban” megy valaki, csakis a „Társasági rovat” olvasónőiben
keltenek illúziókat. Ők átsiklanak egy olyan estélyen, pedig az valóban
előkelő, ahol a ház asszonya, aki minden nagyhercegnőt felvonultathatna,
hiszen azok égnek a vágytól, hogy a „kiválasztottak” között lehessenek,
csak kettőt-hármat kéret, s nem téteti be vendégei nevét az újságba. Ezért
hát ezek az asszonyok, akik nem ismerik vagy lenézik a hatalmat, amelyre
a reklám napjainkban szert tett, előkelőnek számíthatnak a spanyol
királynő szemében, a nagyközönség azonban nem is hallott róluk, mivel az
előbbi pontosan tudja, az utóbbi nem is sejti, kik ők.
Saint-Euverte márkiné nem tartozott ezen igazán előkelő hölgyek közé,
s szorgos méhecskeként eljött, hogy másnapra begyűjtögessen mindenkit,
akit csak meghívott. Charlus urat nem hívta, ő mindig is megtagadta, hogy
elmenjen hozzá. Mivel azonban a báró oly sok emberrel volt haragban,
Saint-Euverte-né Charlus úr rossz természetének számlájára írhatta a
dolgot.
Igaz, ha csak Oriane-t találta volna itt, Saint-Euverte márkinénak nem is
kellett volna fáradnia, hiszen őt már szóban meghívta, s beleegyező
választ is kapott, azzal a csalókán elbűvölő jóságossággal, melynek
gyakorlásában az akadémikusok jeleskednek, akiktől a jelölt ellágyultan
távozik, immár nem is kételkedvén abban, hogy számíthat a szavazatukra.
De nemcsak ő volt itt. Eljön-e vajon d’Agrigente herceg? No és de
Durfortné? Ezért hát Saint-Euverte-né, hogy résen legyen, célszerűbbnek
vélte, ha házhoz jön; egyeseknek hízelgett, másoknak parancsolt, és
sejtelmes szavakkal mindannyiuknak hihetetlen, megismételhetetlen
mulatságokról beszélt, mindenkinek megígérte, hogy nála ott találhatja
azt, akivel találkozni vágyott, vagy azt, akivel találkoznia kell. S ez a
tisztség, amely – mint az ókor bizonyos magisztrátusi hivatalai – évente
egyetlen alkalommal szállt reá: azé a személyiségé, aki másnap a szezon
legfigyelemreméltóbb garden partyját adja, némi átmeneti tekintélyt
kölcsönzött neki. Vendéglistái már elkészültek, be is teltek, s ezért,
miközben lassú léptekkel bejárta a hercegné termeit, hogy minden fülbe
elhinthesse: „Ugye nem feledkezik meg rólam holnap”, abban a tünékeny
dicsőségben lehetett része, hogy sosem hervadó mosollyal elfordíthatta
tekintetét, ha egy kerülendő csúnyaságra vagy egy dzsentrire akadt, aki
valami kollégiumi pajtásság révén juthatott be „Gilbert”-hez, s akinek
megjelenése csöppet sem emelné a garden party fényét. Inkább nem is
szólt hozzá, hogy később majd azt mondhassa: „Szóban adtam át a
meghívásokat, önnel pedig, sajnos, nem találkoztam.” Így azután ő, a
jelentéktelen Saint-Euverte-né, fürkésző tekintetével „szemezgetett” a
hercegnő estélyének vendégei közül. S miközben így tett, valóságos
Guermantes nagyhercegnének képzelte magát.
Meg kell mondanom azonban, hogy az igazi nagyhercegné sem
bánhatott olyan szabadon a köszönésekkel és mosolyaival, mint hinnénk.
Ha megtagadta őket, részben kétségkívül saját akaratából tette: „Az
idegeimre megy ez a nő – mondta –, csak nem leszek kénytelen egy órát
fecsegni vele az estélyéről?”
Ebben a percben egy koromfekete nagyhercegnő vonult át a színen, akit
rútsága és ostobasága, valamint bizonyos félrelépései száműztek, ha nem
is a társaságból, de bizonyos előkelő körökből. „Ó!” – suttogta
Guermantes nagyhercegné az értő átható és csalhatatlan tekintetével,
akinek hamis ékszert mutatnak, „ezt itt fogadják!” A félig-meddig
megbélyegzett hölgy láttán, akinek arca ráadásul telis-tele volt fekete
szőrtüszőkkel, Guermantes nagyhercegné már fel is mérte, milyen
középszerű ez az estély. Hajdan együtt nevelkedett ezzel a hölggyel, de
már régóta megszakított vele minden kapcsolatot; most is csak a lehető
legszárazabb biccentéssel válaszolt az üdvözlésére. „Nem fér a fejembe –
mondta mintegy mentegetőzésképpen –, hogy Marie-Gilbert ezzel a
söpredékkel együtt hív meg minket. Mondhatom, meglehetősen szedett-
vedett népség jött itt össze. Mélanie Pourtalès sokkal ügyesebben rendezte
el a dolgot. Ha kedve tartotta, odacsődíthette akár a teljes Szent
Szinódust[499] és az Oratoriánusokat[500] is mind egy szálig, de az ilyen
napokon legalább minket nem hívott meg.” Nagyrészt azonban
bátortalanságból, félelmében viselkedett így, nehogy a férje, aki nem
akarta, hogy művészeket és más efféléket fogadjon, jelenetet rendezzen
miattuk (Marie-Gilbert-nek számos ilyen védence volt, s mindig résen
kellett lenni, hogy valamelyik híres német énekesnő meg ne szólítson), s
némiképpen a nacionalizmustól való félelmében is, amelyet a
Guermantes-ok szellemében, akárcsak Charlus úr, társasági szempontból
lenézett (mostanában, hogy a vezérkart dicsőítsék, egy-egy plebejus
tábornokot bizonyos nagyhercegek elé helyeztek), de amelynek mégis
nagy engedményeket tett, mivel tudta, hogy helytelenül gondolkodónak
tartják; olyannyira, hogy már attól is tartott, hogy kezet nyújtson Swann-
nak ebben az antiszemita társaságban. E tekintetben hamarosan
megnyugodhatott, amikor megtudta, hogy a herceg belépni sem engedte
Swannt, s valami „szóváltásféle” volt köztük. Így hát nem fenyegette az a
veszély, hogy mindenki szeme láttára beszélgetésbe kelljen elegyednie
„szegény Charles-lal”, akit szívesebben dédelgetett családi körben.
„Hát ez a nő meg kicsoda?” – kiáltott fel Guermantes nagyhercegné,
látva, hogy egy kissé különös külsejű, alacsony hölgy, aki olyan dísztelen
fekete ruhát viselt, hogy valami szegény szerencsétlennek vélhették volna,
nagyot köszön neki, csakúgy mint a férje. A nagyhercegné nem ismerte
fel, sértetten hőkölt hátra erre az arcátlanságra, és csak nézett, nem
válaszolt: „Ki ez a perszóna, Basin?” – kérdezte döbbenten, miközben
Guermantes úr, Oriane udvariatlanságát helyrehozandó, üdvözölte a
hölgyet, a férjnek pedig kezet adott. „Ugyan, hiszen ez de Chaussepierre-
né, nagyon udvariatlanul viselkedett vele.” „Nem tudom, ki az a
Chaussepierre.” „Az öreg Chanlivault-né unokaöccse.” „Fogalmam sincs,
kik ezek. Kicsoda ez a nő, és miért köszön nekem?” „Már hogyne ismerné,
ő de Charlevalné lánya, Henriette Montmorency.” „Ó, hiszen akkor jól
ismertem az édesanyját, nagyon szellemes, elbűvölő teremtés volt. Miért
házasodott be ebbe a családba, ahol senkit sem ismerek? Azt mondja, az
asszonyneve Chaussepierre?” – mondta, kérdő hangsúllyal tagolva az
utolsó szót, mint aki attól tart, hogy téved. A nagyherceg zord pillantást
vetett rá. „Ez a Chaussepierre név nem is olyan nevetséges, mint hiszi! Az
idősebb Chaussepierre a már említett de Chanlivault-né, de Sennecour
asszony és du Merlerault őrgrófné testvére. Mind kiváló emberek.” „Ó,
elég – kiáltott fel a nagyhercegné, aki, akárcsak az idomárok, a világért
sem akarta, hogy azt higgyék róla, megfélemlítette a fenevad mohó
tekintete – Basin, maga nagy gyönyörűséget szerez nekem. Nem tudom,
honnan szedte ezeket a neveket, de minden elismerésem a magáé. Ha a
Chaussepierre-t nem ismertem is, Balzacot én is olvastam, nemcsak maga,
sőt én még Labiche-t is olvastam. Nagyra értékelem a Chanlivault-t, a
Charlevalt sem vetem meg, de a du Merlerault, bevallom, valóságos
remekmű. Amúgy, valljuk be, a Chaussepierre sem rossz. Ezt úgy
gyűjtögette össze, ilyen nincs. Ön, aki könyvet készül írni – fordult
hozzám –, jó lenne, ha észben tartaná ezt a Charlevalt és du Merlerault-t.
Ennél jobbat keresve sem találhat.” „Egyszerűen csak perbe keveredik
majd, és börtönbe kerül. Maga nagyon rossz tanácsokat ad neki, Oriane.”
„Az ő érdekében remélem, hogy talál nálam fiatalabbakat is, ha arra
szottyan kedve, hogy rossz tanácsokat kérjen, főként ha meg is akarja
fogadni őket. De ha egyszer semmi helytelenebbet nem akar, mint könyvet
írni!” Meglehetősen messze tőlünk egy bámulatos és büszke fiatal nő vált
ki a többiek közül, csupa gyémánt és tüll fehér ruhában. Guermantes
nagyhercegné elnézte, amint egy egész kis csoporthoz beszél, melyet
lenyűgözött kecsességével.
 „A húga mindenütt a legszebb; ma este is elbűvölő” – szólt a
nagyhercegné, miközben helyet foglalt, Chimay herceghez,[501] aki éppen
arra jött. Froberville ezredes (a hasonnevű tábornok unokaöccse)
telepedett le mellénk, majd Bréauté úr is, Vaugoubert úr viszont (azzal az
eltúlzott udvariassággal, amelyet még teniszezés közben is megőrzött, és
mivel engedélyt kért a játékban részt vevő jeles személyiségektől, mielőtt
visszaütötte a labdát, ezzel menthetetlenül vesztésre ítélte a maga oldalát a
partiban) visszatért Charlus úrhoz (akit mind ez idáig szinte elborított
hatalmas szoknyájával az a Molé grófnő, akit a báró elkötelezetten,
mindenek felett csodált), s a véletlen folytán épp abban a pillanatban,
amikor egy új párizsi diplomáciai testület számos tagja üdvözölte a bárót.
Egy feltűnően értelmes arcú ifjú titkár láttán Vaugoubert úr olyan
mosollyal csüggött Charlus úron, amiből félreérthetetlenül egyetlen kérdés
sugárzott. Charlus úr talán szívesen kompromittált volna valakit, ám az az
érzés, hogy ezzel a neki szóló és egyértelmű mosollyal őt
kompromittálják, elkeserítette. „Halvány fogalmam sincs, nagyon kérem,
tartsa meg magának a kíváncsiskodást. Engem ez enyhén szólva hidegen
hagy. Ami azt illeti, ebben az esetben páratlan bakot lőtt. Azt hiszem, ez a
fiatalember épp az ellenkezője.” De ebben Charlus úr, akit bosszantott,
hogy egy ilyen ostoba alak leleplezte, nem mondott igazat. Ha igazat
mondott volna, a titkár kivétel lett volna azon a követségen. Az ugyanis
valóban igen különböző, s nemegyszer rendkívül silány emberekből állt,
olyannyira, hogy ha valaki utánagondolt, mi okból eshetett rájuk a
választás, nem fedezhetett fel egyebet, mint a hajlamaikat. Amikor pedig
ennek a kis diplomáciai Szodomának az élére valakik olyan nagykövetet
neveztek ki, aki egy revüfigura komikus túlzásával hajkurászta a nőket, s
katonás rendben igazgatta travesztita-hadosztályát, mintha az ellentétek
törvényének engedelmeskedtek volna. A nagykövet, bár saját szemével
látta, nem hitt a ferdehajlamúságban. S ennek azonnali bizonyságát is adta,
amikor a húgát egy olyan attaséhoz adta, akit, jócskán félreismerve, nagy
szoknyavadásznak hitt. Ettől kezdve kissé zavaróvá vált, s hamarosan új
excellenciás úrral váltották fel, akivel a társaság immár egységes lett. Más
követségek is megpróbáltak versenyre kelni ezzel, de nem tudták elvinni
előle a pálmát (mint az országos versenyeken, ahol az mindig ugyanazé a
gimnáziumé lesz), s több mint tíz évnek kellett eltelnie, miközben oda
nem illő attasék férkőztek be ebbe az oly tökéletes egészbe, míg végre egy
másik követség elhódíthatta a gyászos pálmaágat, s az élre törhetett.
Guermantes nagyhercegné, aki már magához tért félelméből, hogy
Swann-nal kelljen társalognia, most már csak kíváncsiságot érzett, miről
beszélhetett vajon barátjuk a ház urával. „Ön tudja, miről volt szó? –
kérdezte a nagyherceg de Bréauté úrtól.” „Úgy hallottam – mondta erre a
kérdezett –, hogy egy kis jelenetről, amit Bergotte, az író Swannéknál
mutattatott be. Remek volt egyébként. De úgy hírlik, hogy a színész
Gilbert-nek maszkírozta magát, s különben, állítólag maga Bergotte úr is
őt akarta volna lefesteni.” „Nocsak, mulatságos lett volna látni, hogyan
utánozzák Gilbert-t” – mondta a nagyhercegné ábrándos mosollyal. „Ezzel
a kis előadással kapcsolatban kért magyarázatot Gilbert – vette vissza a
szót, rágcsálóállkapcsát előretolva de Bréauté úr –, mire Swann csak
annyit válaszolt, s ezt mindenki igen szellemesnek találta: »Ó, szó sincs
róla, csöppet sem hasonlít magára, maga sokkal, de sokkal
nevetségesebb!« Amúgy azt mondják – folytatta de Bréauté úr –,
nagyszerű az a kis darab. Molé grófné ott volt, és pompásan szórakozott.”
„Hogyan? Molé grófné eljár oda? – szólt a nagyhercegné meghökkenten. –
Ebben biztosan Mémé keze van. A végén mindig ez történik az ilyen
helyekkel. Egy szép napon mindenki elkezd odajárogatni, én pedig, aki
önként zártam ki magam, az elveim miatt, egyszer csak magamra
maradok, és unatkozhatom a kis zugomban.” Mióta Bréauté úr történetét
hallotta, Guermantes nagyhercegné, mint láthatjuk, már meg is változtatta
álláspontját (ha nem is a Swann-szalont, de legalábbis a Swann-nal
hamarosan való találkozást illetően). „Az ön magyarázata – fordult
Froberville ezredes Bréauté úrhoz – minden szempontból légből kapott. Jó
okom van rá, hogy tudjam. A herceg egyszerűen csak kifakadt, és mint
apáink mondták, Swann tudtára adta, hogy azokkal a nézetekkel,
amelyeket fennen hangoztat, semmi keresnivalója a házában. Véleményem
szerint pedig Gilbert bácsikámnak nemcsak ezerszeresen igaza van, amiért
így kifakadt, de legalább fél évvel ezelőtt le kellett volna számolnia egy
ilyen hírhedt Dreyfus-pártolóval.”
Szegény Vaugoubert úr, aki ezúttal teszetosza teniszezőből tehetetlen
teniszlabdává lett, amit kíméletlenül ütnek ide-oda, most Guermantes
nagyhercegné mellé vetődött, s nagy tisztelettel üdvözölte. Meglehetősen
kelletlen fogadtatásra talált, mivel Oriane szentül meg volt győződve róla,
hogy az ő köreikben minden diplomata – vagy politikus – fajankó.
Froberville úr persze élt annak a kivételes helyzetnek az előnyeivel,
amelyet egy ideje a katonák élveztek a társadalomban. Sajnálatos módon,
bármennyire vérbeli rokona volt is a Guermantes-oknak az az asszony, akit
feleségül vett, rendkívül szegény rokonuk volt, s mivel a férfi szintén
elveszítette a vagyonát, nemigen voltak kapcsolataik, s azok közé
tartoztak, akiket csak olyan nagy alkalmakkor nem mellőznek, amikor van
szerencséjük elveszíteni vagy esküvőjén köszönteni egy-egy rokont.
Olyankor valóban a nagyvilági körök közösségébe kerültek, mint a névleg
hívő katolikusok, akik csupán évente egyszer járulnak az Úr asztalához.
Anyagi helyzetük egyenesen nyomorúságos lett volna, ha Sainte-Euverte
márkiné, aki hű maradt a boldogult Froberville tábornok iránt táplált
vonzalmához, nem segítette volna minden módon a házaspárt, ruhákat és
mulatságokat szerezve két kisleányuknak. De az ezredes, akit jó fiúnak
tartottak, nem volt hálás lélek. Irigyelte a ragyogást jótevőjétől, aki pedig
szüntelenül és gátlástalanul dicsekedett vele. Az éves garden party olyan
csodálatos gyönyörűség volt Froberville-nek, a feleségének és a
gyerekeknek, amit a világ minden kincséért el nem mulasztottak volna, de
a gyönyörűséget méreggel járta át az a gondolat, hogy micsoda gőgös
örömöt jelent majd az ünnep Sainte-Euverte-nének. A garden partyról hírt
adó újságcikkek, melyek a részletes leírás után álnokul hozzátették: „Erre
a szép ünnepségre még visszatérünk”, a toalettek részletezése, mely több
folytatásban jelent meg, mindez annyira fájt Froberville-éknek, hogy ők,
akiknek oly kevés jutott a gyönyörűségekből, erre a délelőttre pedig bizton
számíthattak, végül minden évben azt kívánták, bárcsak a rossz idő
meggátolná a sikert, a barométert lesték, és kéjjel képzelegtek egy
közeledő viharról, ami tönkreteheti az ünnepi délelőttöt.
 „Nem bocsátkozom politikai vitába magával, Froberville – mondta a
nagyherceg –, de őszintén szólva, Swann minősíthetetlenül viselkedett
velünk. Ő, aki hajdan a mi védencünk volt a társaságban, a miénk és
Chartres nagyhercegé, mint hallom, nyíltan Dreyfus-párti lett. Ezt sosem
hittem volna róla, róla, a kényes ínyencről, az objektív elméről, a
műgyűjtőről, a régi könyvek barátjáról, a Jockey Klub tagjáról, a
köztiszteletben álló férfiúról, a legjobb helyek ismerőjéről, aki a
legremekebb portóit küldte nekünk, amit valaha ittunk, a
művészetpártolóról, a családapáról. Ó, mekkorát csalódtam! No de nem is
magamról beszélek, én vén szamár vagyok, rendben, akinek a véleménye
mit sem számít: amolyan földhözragadt; de ha másért nem, hát Oriane
miatt nem lett volna szabad ezt tennie; nyíltan meg kellett volna tagadnia
a zsidókat és az elítélt pártos híveit.”
„Bizony, azok után, hogy milyen barátsággal viseltetett iránta mindig a
feleségem” – folytatta a nagyherceg, aki természetesnek vélte, hogy azzal,
hogy valaki főbenjáró árulásért elítéli Dreyfust, gondoljon magában
bármit is a bűnösségéről, valamiképpen köszönetét fejezi ki azért, ahogyan
a Saint-Germain negyedben fogadták. – „El kellett volna határolódnia.
Mert kérdezzék csak meg Oriane-t, ő igazán barátjaként szerette.” A
nagyhercegné, aki úgy vélte, hogy hangjának ártatlan és nyugodt lejtésével
drámaibbá és őszintébbé teheti szavait, kisiskolásan helyeselt, mintha
maga az igazság szólna a szájából, s csupán a tekintetét árnyalta egy
cseppet mélabúsabbra: „Bizony, így igaz, semmi okom nincs, hogy
titkoljam, őszintén rokonszenveztem Charles-lal!” „No tessék, láthatják,
nem én mondattam vele. S mindezek után ez az ember odáig megy a
hálátlanságban, hogy Dreyfus-párti lesz!”
„Ha már a Dreyfus-pártiakról beszélünk – mondtam –, úgy hírlik, Von
herceg is az.” „Á, jó, hogy szóba hozza, kis híján megfeledkeztem róla,
hogy vacsorázni hívott hétfőre. No de, hogy ő Dreyfus-párti vagy sem,
nekem édesmindegy, hiszen külföldi. Fütyülök rá. De ha egy franciáról van
szó, az más. Igaz, hogy Swann zsidó. De egész mostanáig, már
megbocsásson, Froberville, abba a hibába estem, hogy azt hittem, zsidó is
lehet francia, már úgy értem, egy tiszteletreméltó zsidó, társasági ember.
Márpedig Swann ilyen volt, a szó legteljesebb értelmében. Nos hát, most
arra kényszerít, hogy beismerjem, tévedtem, hiszen e mellé a Dreyfus
mellé áll (aki, akár bűnös, akár sem, semmiképpen nem tartozik az ő
köreihez; akivel soha nem is találkozott volna) egy olyan társasággal
szemben, amely befogadta, amely úgy bánt vele, mint közülük valóval.
Szó se róla, egytől egyig tűzbe tettük volna a kezünket Swannért, s én
éppúgy kezeskedtem volna az ő hazafiságáért, mint a magaméért. Ó, szép
kis viszonzásban van részünk! Bevallom, tőle sosem számítottam volna
ilyesmire. Különbnek gondoltam. Hiszen szellemes volt (már a maga
módján persze). Jól tudom, hogy már azzal a szégyenletes házassággal is
őrültséget csinált. No és tudják, ki az, akinek Swann házassága nagy
szomorúságot okozott? Hát a feleségemnek. Oriane, ahogy mondani
szoktam, gyakran tesz úgy, mintha érzéketlen lenne. Lelke mélyén
azonban rendkívül érzékeny.” Guermantes nagyhercegné, akit boldoggá
tett ez a jellemelemzés, szerény arccal hallgatta, s egy szót sem szólt,
nehogy ő maga toldja meg ezt a dicshimnuszt, s főként attól való
félelmében, nehogy félbeszakítsa. Guermantes úr akár egy órát is
beszélhetett volna erről a témáról, s a nagyhercegné annyit sem moccant
volna, mint egy koncerten. „Nos! Emlékszem, hogy amikor a feleségem
Swann házasságáról értesült, úgy érezte, megsértették; úgy találta, csúnya
dolog ez olyasvalakitől, akit annyi baráti szeretettel vettünk körül. Nagyon
szerette Swannt; nagyon szomorkodott hát miatta. Nem így van, Oriane?”
Guermantes nagyhercegné úgy vélte, ilyen nyílt megszólításra már
felelnie kell, főként azért, mert a kérdés olyasmire vonatkozik, ami
lehetővé tenné számára, hogy – látszólag akaratlanul – megerősítse a
dicséreteket, melyek érzése szerint immár véget értek. Így hát, tartózkodó
kedvességgel, egyszerű és félénk hangon, s olyan arckifejezéssel, mely
éppannyira volt betanult, mint amennyire ösztönösnek akart látszani, így
szólt: „Bizony, Basinnek igaza van.” „De azért még az is más volt. Hiszen
tudják: a szerelem az szerelem, bár véleményem szerint jobb, ha
megmarad bizonyos határok között. Egy fiatalembernek, egy kis
taknyosnak még megbocsátanám, hogy légvárakat épít. No de Swann-nak,
egy intelligens, közismerten kényes ízlésű férfinak, a festészet kiváló
ismerőjének, Chartres nagyherceg, sőt Gilbert barátjának!” S Guermantes
úr mindezt tökéletesen megnyerő hangon mondta, melyben árnyéka sem
volt annak a közönségességnek, amelyre nagyon is gyakran hajlott.
Árnyalatnyit megbántott szomorúsággal beszélt, de egész lényéből az a
szelíd komolyság áradt, amely Rembrandt egyes alakjait, például Six
polgármestert oly elragadóan kenetteljessé és dússá teszi. Érezhető volt,
hogy a nagyherceg számára nem is volt kérdéses, hogy Swann
erkölcstelenül viselkedett-e az Üggyel kapcsolatban, annyira bizonyos volt
benne: s most annak az apának a bánata járta át, aki azt látja, hogy egyik
gyermeke, éppen az, akinek neveltetéséért a legtöbb áldozatot hozta,
szántszándékkal dönti romba a fényes helyzetet, amely része lett, s a
család elvei vagy előítéletei szerint elfogadhatatlan kicsapongásokkal
szennyez be egy tiszteletre méltó nevet. Igaz ugyan, hogy Guermantes úr
akkor nem mutatott ilyen mélységes és fájdalmas megdöbbenést, amikor
az jutott tudomására, hogy Saint-Loup Dreyfus pártját fogja. Unokaöccsét
azonban először is rossz útra tért fiatalembernek tartotta, akinél semmin
sem szabad csodálkozni, amíg meg nem javul; Swann viszont, Guermantes
úr szavával élve, „megfontolt férfi volt, olyan ember, akinek elsőrendű
pozíciója van”. Ezenkívül és főként, azóta meglehetősen hosszú idő telt el,
melynek során a történelmi események részben mintha igazolták volna
ugyan a Dreyfus-pártiak állítását, a Dreyfusszal szemben állók ellenzéke
viszont kétszer olyan könyörtelen lett, s tisztán politikaiból immár
társadalmivá vált. Mostanra már militarizmusról és hazafiasságról volt
szó, s a társadalomban felkorbácsolt harag hullámainak elég idejük volt,
hogy olyan erőre kapjanak, amilyen a vihar elején soha nincs bennük.
„Tudják – folytatta Guermantes úr –, még ha a drágalátos zsidóit nézzük
is, mivelhogy mindenáron őket akarja támogatni, Swann akkor is
beláthatatlan következményekkel járó baklövést követett el. Ő a
bizonyság, hogy titokban mind egy követ fújnak, s valami módon
kénytelenek segédkezet nyújtani a fajtájukbelinek, még akkor is, ha nem
ismerik. Ez pedig közveszélyes. Mi persze túlságosan előzékenyek
voltunk, s Swann hibája annál is nagyobb feltűnést fog kelteni, mivel őt
mindenki tisztelte, sőt fogadta is, s többé-kevésbé ő az egyetlen zsidó, akit
ismerünk. Így mindenki azt gondolja majd: „Ab uno disce omnes”[502] (S
csak a kellő pillanatban emlékeiben lelt, ily alkalmas idézet derítette fel
gőgös mosollyal az elárult nagyúr mélabúját).
Nagy kedvem lett volna megtudni, mi is történt valójában a herceg és
Swann között, s megkeresni az utóbbit, ha ugyan el nem ment már az
estélyről. „Meg kell mondanom magának – felelte a nagyhercegné, akinek
beszéltem e kívánságomról –, én nem ragaszkodom túlzottan ehhez a
találkozáshoz, mert az imént Sainte-Euverte asszonynál hallottakból azt
vettem ki, hogy Swann, mielőtt meghal, szeretne még összeismertetni a
feleségével és a lányával. Istenem, végtelenül sajnálom, hogy beteg, de
először is azt remélem, hogy a dolog nem olyan súlyos. Azután meg, ez
mégsem indok, hiszen így nagyon is könnyen mennének a dolgok. Egy
tehetségtelen írónak csak annyit kellene mondania: »Szavazzon rám az
Akadémián, mert a feleségem halálos beteg, és szeretném még
megszerezni neki ezt az utolsó örömet.« Mivé is lennének a szalonok, ha
minden haldoklóval meg kellene ismerkednünk? A kocsisom is
kihasználhatná az alkalmat: »A lányom nagyon rosszul van, kérem járja
ki, hogy Párma hercegnője[503] fogadjon.« Én imádom Charles-t, és nagy
bánatot okozna, ha vissza kellene utasítanom, ezért inkább nem adok
módot rá, hogy a kérését előadja. Teljes szívemből remélem, hogy nem
halálos beteg, mint mondja, de ha valóban így alakulna, nem ez lenne a
megfelelő pillanat számomra, hogy megismerjem azt a két perszónát, aki
tizenöt éven át megfosztott legkellemesebb barátomtól, s akit akkor
hagyna egyszer s mindenkorra a nyakamon, amikor annyi hasznom sem
lenne belőlük, hogy legalább Charles-lal is találkozhatom, hiszen ő már
halott lesz!”
Bréauté úr azonban még mindig azon rágódott, milyen megszégyenítően
hazudtolta meg az imént Froberville ezredes. „Nem vonom kétségbe a
története pontosságát, kedves barátom – mondta –, de az enyém is jó
forrásból származik. De La Tour d’Auvergne herceg beszélte el nekem.”
„Csodálkozom, hogy egy olyan tudós ember, mint ön, még de La Tour
d’Auvergne hercegnek mondja – vágott közbe Guermantes nagyherceg –,
hiszen tudja, hogy a legkevésbé sem az. Ennek a családnak már csak
egyetlen tagja él: mégpedig Oriane nagybátyja, Bouillon nagyherceg.”
„Villeparisis márkiné fivére?” – kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy a
márkiné született Bouillon kisasszony. „Ahogy mondja. Oriane, de
Lambresac asszony köszön magának.”
S valóban, Lambresac nagyhercegnő arcán időről időre, mint valami
hullócsillag, bágyadt mosoly jelent meg – majd rögtön le is tűnt –, melyet
egy-egy ismerős vendégnek szánt. Csakhogy ez a mosoly ahelyett hogy
tényleges kifejezéssé, néma, de világos beszéddé formálódott volna, szinte
azonnal feloldódott valamiféle átszellemült rajongásban, melyből nem
volt kiolvasható semmi, a hercegnő feje pedig jámbor áldó gesztussal
biccent előre, ahogyan egy kissé agyalágyult főpap hajlik az áldozók felé.
De Lambresac asszony persze semmiképpen nem volt agyalágyult. De az
avítt előkelőség e különleges fajtáját már ismertem. Combray-ban és
Párizsban nagyanyám minden barátnőjének szokása volt, hogy egy-egy
társasági összejövetelen úgy köszönjön, olyan angyali arckifejezéssel,
mintha a templomban, az Úrfelmutatás pillanatában vagy egy temetésen
pillantott volna meg valaki ismerőst, s bágyadtan odavetett jó napotjuk
vége már imába fúlt. Guermantes úr egy mondata pedig még tovább vitte
az általam vont párhuzamot. „De hiszen ön látta is Bouillon nagyherceget
– fordult hozzám Guermantes úr. – Épp akkor ment ki a könyvtárból,
amikor ön belépett: alacsony termetű, hófehér hajú úr.” Őt néztem akkor
combray-i kispolgárnak, s most, hogy utánagondoltam, fedeztem fel benne
a Villeparisis márkinéval való hasonlatosságot. A Lambresac
nagyhercegnő és nagyanyám barátnőinek arcán egyformán semmibe vesző
üdvözlés kezdte felkelteni az érdeklődésemet, hiszen azt mutatta meg,
hogy a szűk és zárt körökben, legyenek azok kispolgáriak vagy
arisztokratikusak, továbbélnek a régi manírok, s mint egy régésznek,
tárják fel nekünk, milyen lehetett a neveltetés és a benne tükröződő
lelkület d’Arlincourt őrgróf és Loïsa Puget idejében. Mi több, az hogy
Bouillon nagyherceg látszatra ennyire hasonlít egy vele egykorú combray-
i kispolgárra (ami már akkor is annyira megkapott, amikor Saint-Loup
anyai nagyapját, La Rochefoucauld[504] nagyherceget láttam egy
daguerrotípián, ahol ruházatában, arckifejezésében és egész
megjelenésében éppen olyan volt, mint nagyapám testvére), azt az érzést
keltette bennem, hogy a társadalmi különbségek, de még az egyéniek is, az
idők távlatából felolvadnak az adott kor egyformaságában. Igazság szerint
az öltözködés hasonlósága és a korszellem tükröződése egy arcon sokkal
nagyobb helyet kap az emberben, mint a kasztja, amely csupán az illető
hiúsága és mások fantáziája számára fontos, így hát a Louvre termeit sem
kell bejárnunk ahhoz, hogy rádöbbenjünk: egy Lajos Fülöp korabeli főúr
kevésbé különbözik egy Lajos Fülöp korabeli polgártól, mint egy XV.
Lajos korabeli főúrtól.
Ebben a pillanatban egy dús sörényű bajor muzsikus, Guermantes
hercegnő egyik védence üdvözölte Oriane-t. Ő egy biccentéssel válaszolt,
de a nagyherceg, aki dühödten látta, hogy felesége olyasvalakit köszönt,
akit ő nem ismer, akinek a külseje sem mindennapi, s akinek, mint
Guermantes úr tudni vélte, igen rossz híre van, vallató és félelmetes arccal
fordult a feleségéhez, mintha azt mondaná: „Hát ez az osztrogót meg
kicsoda?” Szegény nagyhercegné helyzete már így is éppen elég bonyolult
volt, s ha a muzsikusban lett volna egy cseppnyi könyörület a mártír hitves
iránt, a lehető leggyorsabban odébbáll. De vagy azért, mert nem akarta
elviselni azt a megaláztatást, amely itt, mindenki szeme láttára érte, a
herceg legszűkebb baráti köréhez tartozók előtt, akiknek jelenléte talán
még inkább csendes visszavonulásra indíthatta volna, s azért is, hogy
megmutassa: teljes joggal, nem ismeretlenül üdvözölte Guermantes
nagyhercegnét; vagy talán a baklövés homályos és ellenállhatatlan
sugallatának engedelmeskedett – egy olyan pillanatban, amikor jobban
tette volna, ha az eszére hallgat –, amely arra ösztönözte, hogy szigorúan
betartsa a protokollt: a muzsikus még közelebb jött Guermantes-néhoz, és
így szólt: „Kedves Guermantes asszony, kérem részesítsen abban a
megtiszteltetésben, hogy bemutat a nagyhercegnek.” A nagyhercegné
felettébb boldogtalan volt. Végtére azonban, hiába volt megcsalt feleség,
mégiscsak Guermantes nagyhercegné volt, s nem kelthetett olyan
látszatot, mintha megfosztották volna attól a jogától, hogy ismerőseit
bemutassa a nagyhercegnek. „Basin – mondta hát –, engedje meg, hogy
bemutassam önnek Herweck urat.” „Nem is kérdezem, elmegy-e holnap
Sainte-Euverte-néhez – fordult Froberville ezredes a nagyhercegnéhez,
hogy eloszlassa a Herweck úr alkalmatlan kérése okozta kínos hangulatot.
– Mindenki ott lesz, aki számít.” Eközben Guermantes nagyherceg, mintha
egy tömbből faragták volna, egyetlen lendülettel a tapintatlan
muzsikushoz fordult, s szótlanul, hatalmasan, dühödten, a mennydörgő
Jupiterhez hasonlatosan tornyosult előtte néhány másodpercig,
mozdulatlanul, haragtól és döbbenettől lángoló szemmel; csupa csiga haja
mintha egy vulkán kráteréből hömpölygött volna elő. Majd, mintegy
pillanatnyi felbuzdulás ösztönzésére, s mintha csakis ez vihette volna rá,
hogy eleget tegyen az udvariassági gesztusnak, amelyre megkérték,
miután kihívó magatartásával az egész nézősereg előtt mintegy
bizonyságát adta, hogy nem ismeri a bajor muzsikust, háta mögött
összekulcsolva fehér kesztyűs kezét, előrehajolt és olyan mély, megannyi
döbbenettel és veszett dühvel telt, váratlan és erőszakos üdvözléssel
támadt a muzsikusra, hogy a reszkető művész, maga is meghajolva,
hirtelen hátrébb húzódott, nehogy hatalmas fejest kapjon a gyomrába.
„Nos, akkor éppen nem leszek Párizsban – válaszolt a nagyhercegné
Froberville ezredesnek. – Meg kell mondanom önnek (amit nem lenne
szabad bevallanom), hogy egész életemben, mind a mai napig nem
ismertem a montfort-l’amaury-i üvegablakokat. Szégyellni való, de így
van. Ezért hát, hogy jóvátegyem ezt a bűnös tudatlanságot, megfogadtam
magamnak, hogy holnap elmegyek megnézni őket.” Bréauté úr finoman
elmosolyodott. Megértette ugyanis, hogy ha a nagyhercegné egészen
mostanáig eléldegélt úgy, hogy nem ismerte Montfort-l’Amaury
üvegablakait,[505] ez a művészettörténeti kirándulás nem lehetett hirtelen
olyan sürgős, hogy „azon melegében” cselekednie kelljen, s ha már több
mint huszonöt éve halogatta, most minden baj nélkül várhatott volna vele
még huszonnégy órát. A terv, amelyet a nagyhercegné kigondolt,
egyszerűen azt tette, Guermantes-módra, nyilvánvalóvá, hogy a Saint-
Euverte szalon határozottan nem igazán előkelő hely, hanem olyan ház,
ahová azért hívják meg az embert, hogy vele ékeskedhessenek a Le
Gaulois beszámolójában; olyan hely, mely legemelkedettebb
választékossággal tünteti ki a hölgyeket, vagy ha egyedül ő volna ilyen,
azt a hölgyet, aki sosem mutatkozik ott. Bréauté úr tapintatos
mulatságának, amit megkettőzött a poétikus gyönyörűség, amellyel a
társasági emberek nézték, miként tehet Guermantes nagyhercegné
olyasmit, amit ők, kevésbé előkelő helyzetük miatt, nem engedhetnének
meg maguknak, de puszta látványa is a röghöz kötött paraszt mosolyát
csalta az ajkukra, azét, aki látja, hogy a nála szabadabb és vagyonosabb
emberek a fejére nőnek – ennek a tapintatos gyönyörűségnek semmi köze
nem volt ahhoz a leplezett, de féktelen elragadtatáshoz, amelyben
Froberville úr tört ki.
Froberville úr annyira erőlködött, hogy visszafojtsa a nevetését, hogy
pulykavörös lett, s még így is fel-felcsuklott az örömtől két szó között,
amint szánakozó hangon felkiáltott: „Ó! Szegény Saint-Euverte néném,
ebbe belebetegszik! Nem! Szegény asszonynak nem lesz nagyhercegnéje,
micsoda csapás! A végén még belepusztul!” – tette hozzá nevetéstől
fuldokolva. Mámoros örömében nem tudta megállni, hogy ne doboljon a
lábával, s a markát ne dörzsölgesse. Guermantes nagyhercegné fél
szemmel és csak szája szögletéből mosolygott Froberville úrra, akinek
barátságos szándékát értékelte ugyan, de halálos kellemetlenségét annál
kevésbé, majd úgy döntött, hogy otthagyja a férfit.
 „Nos, most muszáj elköszönnöm öntől” – fordult hozzá szomorkás
beletörődéssel, amint felállt, mintha csapás volna számára a távozás. Kék
szemének, lágyan muzsikáló hangjának igéző varázsa egy tündér poétikus
panaszszavára emlékeztetett. „Basin azt kívánja, hogy menjek oda Marie-
hoz egy kicsit.” Valójában elege lett abból, hogy Froberville-t hallgassa,
aki nem győzte irigyelni, amiért Montfort-l’Amaury-ba megy, miközben a
nagyhercegné pontosan tudta, hogy az ezredes most hall először ezekről az
üvegablakokról, s hogy amúgy a világ minden kincséért el nem
mulasztaná a Saint-Euverte-összejövetelt. „Isten önnel, alig beszélgettünk,
ez már csak így van a társaságban, nem találkozunk, nem mondhatjuk el
egymásnak, amit szeretnénk; amúgy ez mindenütt így van az életben.
Reméljük, hogy a túlvilágon majd jobban mennek a dolgok. Ott legalábbis
nem kell majd mindig kivágott ruhában járni. Bár ki tudja? Nagy
ünnepeken talán ott is közszemlére tesszük a csontjainkat és a férgeinket.
Nézze, ott van például az öreg Rampillon mama: hát nem egészen olyan,
mint egy vállát mutogató csontváz? Igaz, neki már mindenhez joga van,
hiszen legalább százéves. Már akkor is a szent szörnyetegek közé
számított, akik előtt nem voltam hajlandó fejet hajtani, amikor engem
bevezettek a társaságba. Azt hittem, már régen meghalt; ami egyébként az
egyedüli magyarázat volna arra, hogy ilyen látványt nyújt. Van benne
valami megkapó és liturgikus. Valóságos »Camposanto«[506]!” A
nagyhercegné magára hagyta Froberville-t; az ezredes utánalépett: „Csak
még egy szóra.” A nagyhercegné kissé bosszankodott: „Nos, mi lenne az?”
– mondta gőgösen. Az ezredes pedig, aki attól tartott, hogy Guermantes-né
az utolsó pillanatban netán még meggondolja magát Montfort-l’Amaury
ügyében. „Az imént nem mertem szóba hozni, Saint-Euverte márkiné
miatt, nehogy fájdalmat okozzak neki, de mivelhogy ön úgysem
szándékozik elmenni, elmondhatom, hogy igazán örülök, ön miatt, mert
Saint-Euverte-nénél rubeola van a házban!” „Ó, Istenem! – mondta
Oriane, aki félt a betegségektől. – Bár engem nem érint, nekem már volt.
Kétszer pedig nem lehet megkapni.” „Ezt mondják az orvosok; én ismerek
olyanokat, akiknek négyszer is volt. Végül is, én figyelmeztettem.” Ami őt
illeti, neki valóban ezt a képzelt rubeolát kellett volna elkapnia, s ágyhoz
kötött betegnek lennie ahhoz, hogy elmulassza a hónapok óta várva várt
Saint-Euverte-ünnepséget. Micsoda gyönyörűség, hogy annyi előkelőséget
láthat majd; még ennél is nagyobb, hogy megfigyelheti, mi minden
sikerült félre; s mindenekelőtt az, hogy még sokáig dicsekedhet az
előbbiekkel való találkozással, és jókat sajnálkozhat a felnagyított vagy
pusztán kitalált utóbbiakon.
Éltem az alkalommal, hogy a nagyhercegné helyet változtat, és én is
felálltam, hogy a dohányzóba tartsak, s Swann felől tudakozódjam. „Egy
szót se higgyen abból, amit Babal mesélt – mondta a nagyhercegné. – A
kis Molé sohasem keveredne ilyen emberek közé. Ezt csak azért mondják,
hogy odacsalogassanak. Nem fogadnak ők senkit, és őket sem hívják
sehová. Maga Charles is beismeri: »Magunkban üldögélünk, kettecskén a
tűz mellett.« S mivel mindig többes szám első személyben beszél, nem
királyi többesben, hanem a felesége miatt, én nem erősködöm. De nagyon
is sokat tudok” – tette hozzá. Ekkor két fiatalember került az utunkba,
akiknek feltűnő és igen eltérő szépsége ugyanattól az asszonytól
származott. Surgis márkiné fiai voltak, Guermantes nagyherceg legújabb
szeretőjéé. Anyjuk tökéletes vonásai tündököltek rajtuk, de
mindkettőjükön más és más. Az egyiknek, férfitestbe bújtatva, Surgis
márkiné királyi fensége jutott, s a fiú márványosan sápadt arcán ugyanaz a
tüzes, szent pír áradt el, mint az anyáén; fivére kapta viszont a görögös
arcélt, a tökéletes orrot, a szobornyakat, a tágra nyílt szemet; az istennő
által elosztott különböző adományokból ekként született kettős szépségük
annak a gondolatnak elvont örömét adta, hogy ennek a szépségnek a
forrása valahol rajtuk kívül keresendő; mondhatni, anyjuk attribútumai két
különböző testben születtek újjá: egyiké a színei és a termete lettek,
másiké a tekintete – mint azok az isteni lények, akik Jupiternek vagy
Minervának csupán az Erejét és a Szépségét kapták. A két fiatalember tele
volt tisztelettel Guermantes úr iránt, akit úgy említettek: „Szüleink nagy
barátja”, az idősebb azonban elővigyázatosabbnak vélte, ha nem üdvözlik
a nagyhercegnét, akiről jól tudta, bár az okát talán nem értette, hogy
ellenséges érzelmekkel viseltetik anyja iránt, s láttunkra könnyedén
elfordította a fejét. A kisebbik, aki mindig a bátyját utánozta, mert ostoba
s ráadásul rövidlátó lévén, nem mert önálló véleményt alkotni, most
ugyanabban a szögben hajtotta félre a fejét, s mindketten a játékterem felé
suhantak, egyik a másik után, mint két allegorikus alak.
Alighogy ehhez a teremhez érkeztem, a még mindig szép, de csaknem
tajtékzó Citri márkiné állított meg. Ez a meglehetősen előkelő származású
hölgy fényes házasságot akart kötni, és kötött is, de Citri márkival, akinek
dédanyja az Aumale grófok és a Lotaringiai-ház sarja volt. Mihelyt
azonban teljesült a vágya, örök tagadó szelleme elborzasztotta a
nagyvilági társaságtól, de mégsem vonta el teljesen a társasági élettől.
Nem csupán kigúnyolt mindenkit az estélyeken, de ebben a gúnyban volt
valami oly kegyetlen, hogy a kacaj nem is volt elég metsző hozzá, s
valamiféle mélyről jövő sziszegés lett belőle: „Ó! – mondta, és
Guermantes nagyhercegnére mutatott, aki magamra hagyott, s már kissé
eltávolodott – Mindig elképedek, hogy ilyen életet képes élni.” Egy szent
dühöngő szavai lettek volna ezek, aki sehogysem érti, miért nem térnek a
pogányok az egyedüli igaz hit útjára, vagy inkább a vérfürdőt szomjazó
anarchista szólt belőle? Akárhogyan volt is, ez a kirohanás a legkevésbé
sem volt megalapozott. Először is az a bizonyos „élet”, amelyet
Guermantes nagyhercegné „élt” (a felháborodástól eltekintve), nagyon
kevéssé különbözött a márkinéétól. Citriné döbbenetesnek találta, hogy a
nagyhercegnő képes arra a szörnyű áldozatra, hogy eljöjjön Marie-Gilbert
estélyére. Ami kettejüket illeti, meg kell mondanom, Citri asszony igazán
szerette a hercegnét, aki valóban nagyon jóságos volt, s a márkiné azt is
pontosan tudta, hogy nagy örömet szerez neki azzal, ha megjelenik az
estélyén. Így hát, hogy eljöhessen erre a fogadásra, lemondott egy általa
zseniálisnak vélt táncosnőt, akinek az orosz koreográfia rejtelmeibe kellett
volna bevezetnie őt. S volt még valami, ami némiképpen levont annak a
tömény dühnek az értékéből, amelyet Citri márkiné tanúsított, amint
elnézte az egyik vendéget üdvözlő Oriane-t: mégpedig az, hogy
Guermantes nagyhercegné, jóllehet nem ilyen előrehaladott változatban,
ugyanannak a bajnak a tüneteit mutatta, ami Citri márkinét rágta. Amúgy
láttuk is már, hogy ennek első csíráit magában hordja. Végtére,
Guermantes nagyhercegnének, aki eszesebb volt, mint Citri márkiné, több
jussa lett volna erre a nihilizmusra (amely nem csupán társasági volt), de
az is igaz, hogy bizonyos erények inkább megkönnyítik szeretteink
fogyatékosságainak elviselését, mintsem nagyobb fájdalmat okoznának; s
egy nagy tehetségű ember általában kevesebbet törődik mások
ostobaságával, mint egy ostoba tenné. Elég hosszan leírtuk a nagyhercegné
szellemét, így meggyőződhettek róla, hogy bár emelkedettség egy csepp
sem volt benne, de legalább volt benne szellem, s (mint a tolmács)
szellemesen alkalmazta a mondattan különféle lehetőségeit. Márpedig úgy
látszott, Citri márkinét semmi ilyesmi nem jogosítja fel arra, hogy
megvesse az övéihez olyannyira hasonló tulajdonságokat. Ő mindenkit
ostobának talált, de a társalgásban, leveleiben inkább elmaradt azok
mögött, akiket oly megvetőn kezelt. Egyébként is, a pusztítás olyannyira
létszükséglet volt számára, hogy amikor már többé-kevésbé visszavonult a
társasági élettől, azok az élvezetek, melyekre még vágyott, rendre
áldozatul estek e szörnyű bomlasztó hatásnak. Miután a hangversenyeket
választotta az estélyek helyett, rákapott, hogy azt mondogassa: „Ön szereti
az efféle zenehallgatást? Nos, istenem, van úgy, hogy jólesik. De hogy
milyen unalmas tud lenni néha! Ó, Beethoven, az ember szakállat ereszt az
unalomtól!” Wagnerről, majd Franckról, majd Debussyről szólva azzal
sem fáradt, hogy elmondja ezt a szakáll-dolgot, beérte azzal, hogy borbély
módra végigsimított az arcán. Hamarosan azután minden unalmas lett. „Ó,
a szép dolgok olyan unalmasak! Ó, a festményektől meg kell bolondulni!
Milyen igaza van, levelezni olyan unalmas!” Végül az életet is fárasztónak
nyilvánította, bár nemigen tudtuk, honnan veszi ehhez az összehasonlítási
alapot.
Nem tudom, amiatt-e, amit Guermantes nagyhercegné mondott erről a
helyiségről az első estén, amikor nála vacsoráztam, de a játékterem avagy
dohányzó a mintás burkolatával, háromlábú székeivel, a bentlévőket leső
isten- és állatfiguráival, a fotelek karfáján elnyúló szfinxekkel, s főként a
többé-kevésbé az egyiptomi és etruszk művészet szimbolikus jeleit utánzó
mintákkal borított, hatalmas márvány- vagy zománcmozaik asztallal, ez a
játékterem valóságos varázsbarlangként hatott rám. Charlus úr pedig, aki a
csillogó-villogó jövendőmondó asztal közelében ült, s egy ujjal sem nyúlt
a kártyához, érzéketlenül minden iránt, ami körülötte zajlott, arra is
képtelenül, hogy észrevegye: bejöttem, Charlus úr olyan volt, mint egy
varázsló, aki gondolkodásának és akaratának minden erejét latba vetve
horoszkópot készül felállítani. Nemcsak a szeme dülledt ki, akár egy
jósszékén ülő püthiának, de hogy semmi meg ne zavarja e nagy munkában,
amely miatt a legegyszerűbb mozdulatokat is fel kellett függesztenie
(akárcsak egy kalkulátor, aki semmi másba nem akar belefogni, amíg
feladványát meg nem oldotta), még az imént a szájában tartott szivart is
letette, mert már nem volt kellő szellemi szabadsága a dohányzáshoz. A
vele szemközti fotel karfáján kuporgó két istenség láttán akár azt is
hihettük volna, hogy a báró a Szfinx rejtélyét próbálja megfejteni, hacsak
nem inkább egy ifjú és nagyon is eleven Oidipuszét, aki éppen abba a
fotelba telepedett le, hogy játsszék. Márpedig az az alakzat, amelyre
Charlus úr minden szellemi képességét, s méghozzá ilyen nagy
erőfeszítéssel, irányította, s amely az igazat megvallva nem tartozott azok
közé, melyeket általában more geometrico[507] szokás vizsgálni, az ifjú
Surgis márki vonásaiból állt össze; Charlus úr olyannyira elmélyült e
vonásokban, mintha azok valamiféle betűrejtvényt, találós kérdést,
algebrafeladatot jelentettek volna, s ezek rejtélyét akarta volna felfedni,
vagy a képletükre rájönni. A Törvény asztalára írott szibillai jelek és
figurák pedig mintha annak a bűvös könyvnek a lapjai lettek volna,
amelyből a vén boszorkánymester majd kiolvashatja, merre tart a
fiatalember életének útja. Egyszer csak a báró észrevette, hogy figyelem,
felkapta a fejét, mintha álomból ébredt volna, s pirulva rám mosolygott.
Ebben a pillanatban Surgis márkiné másik fia odaállt játékba merült
testvére mellé, hogy megnézze a kártyáit. Amikor Charlus úr megtudta
tőlem, hogy a fiatalemberek testvérek, arca nem tudta leplezni a
csodálatot, amelyet az ily pompás és ennyire különböző remekműveket
teremtő család ébresztett benne. S a rajongása fokozódott, amikor
meghallotta, hogy Surgis-le-Duc márkiné fiai nem csupán egyazon
anyától, hanem egyazon apától is valók. Jupiter gyermekei sem
egyformák, ám ez azzal magyarázható, hogy az isten előbb Métiszt vette
feleségül, akinek a sors jelölése szerint okos gyermekeket kellett világra
hoznia, majd Thémisz következett, utána Eurinomé, Mnémoszüné és Létó,
s csak legvégül Júnó. Surgisné viszont egyetlen apát ajándékozott meg e
két fiúval, akik anyjuk szépségét örökölték, ámde különböző szépségeket.
Végül, nagy örömömre, Swann lépett be ebbe a helyiségbe, amely igen
nagy volt, olyannyira, hogy Swann nem is vett mindjárt észre. Örömöm
szomorúsággal keveredett, olyan szomorúsággal, ami a többi vendéget
talán nem járta át, náluk valami lenyűgözöttségben öltött formát, amit a
közelítő halál váratlan és különös jegyei váltanak ki: a halálé, mely mint a
népnyelv mondja, már kiül az ember arcára. S a tekintetek mind csaknem
barátságtalan meghökkenéssel, amiben a tapintatlan kíváncsiság
kegyetlenséggel vegyült, valami csendes és gondterhelt magukba
fordulással (amiben, mint Robert mondta volna, egyszerre volt jelen a
suave mari magno[508] és a memento quia pulvis[509]) tapadtak erre az
arcra, amelyről a betegség úgy leapasztotta az orcákat, hogy fogyó
holdhoz vált hasonlatossá; úgy, hogy egy bizonyos szöget kivéve, és
Swann bizonyára éppen ebből a szögből szokta nézni magát, olyan véznák
lettek, mint egy ingatag díszlet, aminek csupán optikai trükk adhatja a
tömörség látszatát. Vagy az orcák hiánya miatt, amelyek immár nem
voltak ott, hogy kicsinyítsék, vagy azért, mert az arterioszklerózis, amely
egyfajta mérgezés is, olyan vörösre festette, amilyenné az iszákosság tette
volna, vagy eltorzította, ahogy a morfin tette volna, Swann bohócorra,
mely sokáig elveszett egy kellemes arcban, most hatalmasnak, dagadtnak,
bíborszínűnek látszott, inkább egy öreg zsidóénak, mint egy kíváncsi
Valois[510]-énak. Amúgy lehetséges, hogy ezekben az utolsó napokban a
fajta árulkodóbban hívta elő rajta jellemző testi jegyeit, s egyben a többi
zsidóval való erkölcsi összetartás érzését is, azt az összetartást, amelyről
Swann mintha egész életében megfeledkezett volna, s amelyet a halálos
betegség, a Dreyfus-ügy, a zsidóellenes propaganda egymást tetéző
sorozata ébresztett fel. Egyes izraelitáknál, akik bár igen előkelőek és
finom társasági emberek, ezek a vonások háttérben s mintegy tartalékban
maradnak, hogy csak életük egy bizonyos pillanatában lépjenek színre,
mint a gonosz és a próféta egy színdarabban. Swann elérkezett a prófétai
korba. Kétségtelen, hogy ezzel az arccal, amelyről a betegség miatt
bizonyos részek teljesen eltűntek, mint egy olvadásnak indult jégdarabról,
amiről egész tömbök csúsznak le, Swann alaposan megváltozott. Mégsem
tudtam nem megdöbbenni azon, mennyire megváltozott a kettőnk
kapcsolatában is. Sehogy sem fért a fejembe, hogyan láthattam ebben a
kiváló, művelt férfiben, akivel távolról sem volt kellemetlen találkoznom,
hajdan olyan titokzatosságot, hogy ha csak felbukkant a Champs-Élysées-
n, a szívem mindjárt gyorsabban dobbant, még selyembélésű pelerinjéhez
is szégyelltem közeledni, s valahányszor becsöngettem a lakásba, ahol
lakott, végtelen zavar és rémület lett úrrá rajtam; mindez lefoszlott, nem
csupán a lakhelyéről, hanem róla is, s akár kellemes volt a vele való
társalgás gondolata, akár nem, az idegrendszeremre semmiképpen nem
hatott.
Ráadásul mennyire megváltozott délután óta is, amikor – alig néhány
órával ezelőtt – Guermantes nagyherceg dolgozószobájában találkoztam
vele. Valóban összetűzött, volna Guermantes herceggel, s az dúlta fel? Ez
a feltevés nem volt szükségszerű. A legkisebb erőfeszítés, amelyre kérjük,
a nagybeteg számára igen gyorsan módfelett kimerítővé válhat. Ha már
fáradt, nem kell több, mint hogy egy estély fülledt melegébe kerüljön, s az
arca máris szétesik és elkékül, mint a savanyodni készülő tej vagy egy
szottyos körte alig egy nap alatt. Ráadásul Swann haja imitt-amott
kihullott, s ahogy Guermantes nagyhercegné mondta, pótlásra szorult,
most pedig mintha be lett volna kámforozva, ámde rosszul. Már épp
indultam volna, hogy átvágjak a dohányzón, és beszéljek Swann-nal,
amikor egy kéz nehezedett a vállamra: „Jó napot, kicsikém, feljöttem
Párizsba két napra. Beugrottam hozzád, hallottam, hogy itt vagy, így
azután nagynéném neked köszönheti a megtiszteltetést, hogy megjelenek
az estélyén.” Saint-Loup volt az. Elmondtam neki, milyen szépnek találom
a házat. „Igen, eléggé műemlékszaga van. Én meglehetősen lesújtónak
találom az ilyesmit. Ne kerüljünk Palamède bácsikám közelébe, mert
akkor lecsap ránk. Most, hogy Molé grófné elment (újabban éppen ő tartja
a gyeplőt), a bácsikám egészen gyámoltalan. Azt mondják, kész
látványosság volt: a nagybátyám egy pillanatra sem tágított mellőle, s
csak akkor vált el tőle, amikor felsegítette a kocsiba. Nem haragszom a
bácsira, csak éppen furának találom, hogy a mi családi tanácsunk, amely
mindig olyan szigorúnak mutatkozott velem, épp azokból a rokonokból
áll, akik a legtöbbet dajdajoztak, élükön a legnagyobb lumppal
mindnyájuk között: Charlus bácsikámmal, az én hivatalos gyámommal,
akinek annyi nővel volt dolga, mint Don Juannak, s akit ma sem tart vissza
a kora. Egy időben még arról is szó volt, hogy gondnokot neveznek ki
mellém. Gondolom, amikor ez a sok vén szoknyavadász összeült, hogy
megvitassa a kérdést, és maga elé idézett, hogy erkölcsi prédikációt
tartson nekem, s előadja, micsoda fájdalmat okozok anyámnak, nemigen
nézhetett egymás szemébe nevetés nélkül. Ha jobban megnézed, kikből áll
ez a családi tanács, az a benyomásod támad, mintha szántszándékkal
válogatták volna össze a legelszántabb szoknyavadászokat.” Charlus úrtól
eltekintve, akivel kapcsolatosan barátom meghökkenése nem tűnt
megalapozottnak, noha más okokból, melyeket később egyébként
másképpen láttam, Robert bizony tévedett, amikor rendkívülinek találta,
hogy olyan rokonok adjanak leckét jólneveltségből egy fiatalembernek,
akik maguk is őrültségeket csináltak, vagy csinálnak ma is.
Ha csupán atavizmusról, családi hasonlóságokról lenne szó,
elkerülhetetlen, hogy a prédikáló nagybácsinak hozzávetőlegesen
ugyanolyan hibái legyenek, mint annak az unokaöccsének, akinek a
dorgálását rábízták. A nagybácsi amúgy még csak nem is képmutató,
hiszen megtéveszti az a képesség, amellyel az emberek minden új
körülményről azt hiszik, hogy „ez most más”, az a képesség, amellyel
magukévá tesznek mindenféle művészeti, politikai és egyéb tévhitet, s
észre sem veszik, hogy ugyanezeket hitték igaznak tíz évvel azelőtt is, egy
másik festészeti iskola kapcsán, amit elítéltek, egy másik politikai ügy
kapcsán, amit gyűlöletesnek véltek, amiből azóta kiábrándultak, s most
újra elfogadják, mert az új álca alatt nem ismerik fel őket. Egyébiránt, ha a
nagybácsi hibái mások is, mint az unokaöccséi, az örökletesség bizonyos
értelemben ekkor is törvényszerű okot jelenthet, hiszen az okozat nem
mindig hasonlít az okra, ahogy a másolat sem az eredetire, s ha a
nagybácsi vétkei rosszabbak is, fenntartás nélkül hiheti őket kevésbé
súlyosaknak.
 Amikor Charlus úr hajdan felháborodott dörgedelmeket intézett Robert-
hez, aki egyébként akkoriban nem ismerte nagybátyja valódi hajlamait; s
még akkor is, ha ez abban az időszakban lett volna, amikor a báró fennen
ostorozta tulajdon hajlandóságát; teljességgel őszinte lehetett volna, ha a
társasági ember szemszögéből úgy találja, hogy Robert
összehasonlíthatatlanul bűnösebb nála. Vagy nem egyetlen hajszálon múlt-
e azokban az időkben, amikor nagybátyját bízták meg jobb belátásra
térítésével, hogy Robert-t kiközösítik a társaságból? Nem kis híja volt-e
csupán, hogy ki ne golyózzák a Jockey-klubból? Nem lett-e köznevetség
tárgya az őrült kiadások miatt, amelyeket egy utolsó nőszemélyre pazarolt,
a barátai: írók, színészek, zsidók miatt, akik közül egy sem tartozott a
társasági körökhöz, a nézetei miatt, amelyek semmiben sem különböztek
az árulók hangoztatta nézetektől, a fájdalom miatt, amelyet övéinek
okozott? Ugyan miben hasonlíthatott ez a botrányos életvitel Charlus
úréhoz, aki mind ez idáig nem csupán meg tudta őrizni, de még
magasabbra vitte Guermantes-pozícióját, lévén a legválasztékosabb
társaság abszolút kiváltságos, kézről kézre adott, körülrajongott
szereplője, aki egy kiváló asszonyt, egy Bourbon hercegnőt vett feleségül,
boldoggá is tudta tenni, s odaadóbb, szigorúbb kultusszal áldozott az
emlékének, mint a nagyvilági körökben szokásos, azaz ugyanolyan derék
volt férjnek, mint fiúnak?
„De biztos vagy benne, hogy Charlus úrnak annyi szeretője volt?” –
kérdeztem, persze nem azzal az ördögi szándékkal, hogy felfedjem Robert
előtt a titkot, amelyet az imént megleptem, hanem mert mégiscsak
bosszantott, hogy ilyen magabiztosan és önelégülten tart ki egy tévedés
mellett. Vélt naivitásomra válaszként csak a vállát vonogatta. „Különben
ezért nem kárhoztatom, úgy vélem, tökéletesen igaza van.” S egy olyan
teória fejtegetésébe fogott, amely Balbecben még elborzasztotta volna (ott
ugyanis nem elégedett meg annyival, hogy megbélyegezze a
nőcsábászokat, hiszen egyedül a halált vélte e bűnnel arányos
büntetésnek). Csakhogy akkoriban még szerelmes és féltékeny volt. Most
nem átallotta a nyilvánosházak dicséretét zengeni nekem. „Ott és nem
máshol találja meg az ember a kedvérevalót, vagy ahogy az ezrednél
mondjuk, zsák a foltját.” Már nem viszolygott az efféle helyektől úgy,
mint Balbecben, ahol kikelt magából, mikor utaltam rájuk, s hallván,
ahogy most beszél, elmondtam neki, hogy Bloch[511] megismertetett
eggyel, de Robert erre azt felelte, hogy ahová Bloch jár, az bizonyára
„rettentően nyomorúságos, a szegények paradicsoma”. „Bár végül is, attól
függ: merrefelé volt?” Nem mondtam semmi azonosíthatót, mert eszembe
jutott, hogy éppenséggel ott jártunk, ahol az a Rachel árulta magát egy
aranyért, akit Robert hajdan annyira szeretett. „Akárhogy is, én majd
sokkal jobbakat mutatok neked, ahová nagyszerű nők járnak.” S amint
meghallotta, arra vágyom, hogy minél hamarabb elvigyen azokba a
házakba, amelyeket ismer, s amelyek nyilván sokkal különbek annál,
ahová Bloch vitt el, őszintén sajnálkozott, hogy most nem keríthetünk sort
a dologra, mert másnap visszautazik. „Majd ha legközelebb itt leszek –
mondta. – Meglátod, még szüzecskék is akadnak – tette hozzá rejtelmesen.
– Jár oda például egy kisasszony... ha jól emlékszem d’Orgeville-nek
hívják, de majd megmondom pontosan, a szülei a legjobb társaságból
valók; az anyja szegről-végről La Croix-l’Évéque lány, előkelő népek, s ha
nem tévedek, még rokonai is Oriane nénikémnek valamiképpen.
Egyébként, ha csak meglátod a kicsikét, megérzed, hogy nem akármilyen
emberek lánya (ekkor, egy pillanatra a Guermantes-ok szelleme árnyalta
Robert hangját, mintha felhő suhant volna el felette, de nagyon magasan,
és meg sem állt). „Úgy látom, pompás falat. A szülei folyton betegek, és
nem érnek rá vele foglalkozni. Istenem, a kicsike mulatságra vágyik, s
bízom benne, hogy te majd elszórakoztatod a gyermeket!” „Ó! Mikor
jössz újra?” „Nem tudom még; ha pedig nem ragaszkodsz feltétlenül a
nagyhercegnőkhöz (az arisztokraták szemében ugyanis a nagyhercegnőé az
egyetlen cím, amely olyan különlegesen fényes rangot jelöl, mint a
népnyelvben az egyszerű hercegnői), más műfajnak ott van Putbus asszony
főkomornája.”
Ebben a percben de Surgis márkiné lépett be a kártyaszalonba, fiait
keresve. Charlus úr, amint megpillantotta, barátsággal ment elébe, amivel
kellemesen meglepte a márkinét, annál is inkább, mivel igencsak hűvös
fogadtatásra számított a báró részéről, aki mindig Oriane védelmezőjének
szerepében tetszelgett, és a családban – amely az örökség és a
nagyhercegné iránti irigység miatt nagyon is gyakran bizonyult
engedékenynek a nagyherceg követelőzéseit illetően – egyes-egyedül ő
tartotta könyörtelenül távol magától fivére szeretőit. Így azután Surgis
márkiné nagyon is jól értette volna, mi oka van a bárónak arra a
viselkedésre, amelytől tartott, semmiképp sem sejtette viszont ennek az
épp ellentétes fogadtatásnak az indítékait, amelyben most része volt.
Charlus úr bámulattal beszélt neki a portréról, amelyet Jacquet[512] festett
hajdan a hölgyről. Ez a bámulat valóságos rajongássá fokozódott, ami,
noha részben az az önző érdek szülte, hogy ne engedje el maga mellől a
márkinét – hogy „feltartóztassa”, amint Robert szokta mondani az
ellenséges seregekről szólva, amelyeknek erőit arra próbálják
kényszeríteni, hogy egy bizonyos ponton maradjanak az ütközetben –, akár
őszinte is lehetett. Mert míg mindenki más abban lelte örömét, hogy a
fiúkban Surgis márkiné királynői termetét és tekintetét csodálja, a báró
éppen fordított, de éppoly élénk gyönyörűséget érezhetett, amikor
ugyanezeket a bájakat csokorba gyűjtve láthatta viszont az anyában, mint
egy portréban, amely önmagában nem ébreszt vágyat, de a művészet iránti
rajongással, amelyet kivált, tápot ad a vágyaknak, melyeket felébreszt.
Ezek ruházták fel visszamenőleg érzéki varázzsal a Jacquet-portrét is,
amelyet a báró most szívesen megszerzett volna, hogy azon
tanulmányozza a két ifjú Surgis testalkatának eredetét.
„No, látod, hogy nem túloztam – mondta Robert. – Nézd csak, hogy
sürgölődik az én nagybátyám de Surgisné körül. Ami pedig meglepő. Ha
Oriane tudná, dühös lenne. Köztünk szólva, elég nő van itt, nem kellene
éppen erre rávetnie magát” – tette hozzá; mint mindenki, aki éppen nem
szerelmes, Robert is úgy képzelte, hogy a szeretett személyt ezerszeres
megfontolás után, és különféle tulajdonságok, valamint az illendőség
alapján választjuk ki. Egyébiránt Robert, aki tévedett, mikor nagybátyját
nőbolondnak hitte, haragjában nagyon is meggondolatlanul beszélt
Charlus úrról. Az ember nem mindig ússza meg büntetlenül azt, hogy
valakinek az unokaöccse. Igen gyakran éppen a nagybácsi közvetítésével
ér el hozzá előbb vagy utóbb valamely örökletes szokás. Egész
arcképcsarnokot állíthatnánk így össze, a Nagybácsi és unokaöccse[513]
címmel a német vígjáték nyomán, ahol megfigyelhetnénk, hogyan őrködik
a nagybácsi féltékenyen, bár akaratlanul azon, hogy unokaöccse végül is rá
hasonlítson. Sőt, azt is hozzáteszem, hogy ez a képcsarnok nem lenne
teljes, ha nem kapnának helyet benne azok a nagybácsik, akik nem is
vérrokonok, hiszen csak a fiatalember feleségének nagybátyjai. Ezek a
Charlus urak olyannyira meg vannak győződve róla, hogy nincsen jó férj
rajtuk kívül, s olyan sincs több, akire a nők nem féltékenyek, hogy a
legtöbbször, unokahúguk iránti szeretetből, egy Charlust választanak férjül
a lánynak is. Ami azután tovább bonyolítja a hasonlatosságok
szövevényét. Az unokahúg iránti szeretet pedig olykor összefonódik a
vőlegénye iránt érzett szeretettel. Az ilyen házasságok nem ritkák, s
gyakran épp ezeket nevezik boldognak.
„Miről is beszéltünk? Ó, arról a magas szőkéről, Putbus bárónő
komornájáról. Igaz, a nőket is szereti, de gondolom, neked az
édesmindegy; őszintén mondhatom, sosem láttam még ilyen szépséget.”
„Olyan Giorgone-típusnak képzelem...” „Őrületesen Giorgone! Ó, ha lenne
egy kis szabadidőm Párizsban, micsoda remek dolgokat csinálhatnánk!
Azután már mennénk is egy másikhoz. Mert ami a szerelmet illeti, tudod,
szép kis vicc, én teljesen kigyógyultam belőle.” Hamarosan meglepetten
vettem észre, hogy nem kevésbé kigyógyult az irodalomból is, noha az
előző találkozásunkkor mintha még csak az irodalmárokból ábrándult
volna ki („Szinte mind csirkefogók vagy affélék” – mondta akkor), ami a
Rachel[514] bizonyos barátaival szemben táplált jogos haragjával volt
magyarázható. Valóban ezek a cimborák győzték meg a lányt, hogy sosem
lesz belőle igazi tehetség, ha hagyja, hogy Robert, aki „más vérből való”,
befolyásolja, s Rachellel együtt, Robert füle hallatára gúnyolták Saint-
Loup-t, azokon a vacsorákon, ahol ő látta őket vendégül. Valójában
azonban Robert irodalomszeretete nem volt valami mély, nem
természetének lényegéből áradt, csupán a Rachel iránti szerelemből eredt,
s el is múlt vele, csakúgy, mint az élvhajhászoktól való irtózása, valamint
a női erénybe vetett áhítatos tisztelete.
 „Milyen különös ez a két fiatalember! Nézze csak ezt a furcsa
játékszenvedélyt, márkiné” – szólt Charlus úr, s úgy mutatta Surgis
márkinénak a két fiát, mintha sejtelme sem lenne róla, kik ők. „Bizonyára
keletiek, egyes jellegzetességeikből ítélve; talán törökök” – folytatta,
részben azért, hogy ezzel is erősítse színlelt ártatlanságát, s ugyanakkor
azért, hogy némi ellenszenvet tanúsítson, ami, ha majd kedvesség lép a
helyébe, igazolja, hogy az kizárólag annak szól, hogy a fiúk de Surgisné
gyermekei, s csakis akkor ébredt, amikor a báró megtudta, kikkel van
dolga. S az is lehetséges, hogy Charlus úr, akinek a pimaszság
veleszületett adottsága volt, és szívesen élt vele, kihasználta ezt a rövid
időt, amíg állítólag nem tudta, ki is ez a két fiatalember, hogy de Surgisné
kárára mulasson, s szokásos csúfolkodásába merüljön, amint Scapin[515]
fordítja a maga hasznára gazdája álruháját, hogy egy furkósbottal jól
elagyabugyálja.
„Az én fiaim” – mondta Surgis márkiné, s elpirult, olyan pirulással,
mely nem fogta volna el, ha nem is erényesebb, de ravaszabb. Akkor
ugyanis rájött volna, hogy Charlus úr tökéletes közönye vagy csipkelődése
egy-egy fiatalember láttán semmivel sem őszintébb, mint az a teljességgel
felszínes bámulat, amelyet egy nő iránt tanúsít, s amely szintén nem igazi
természetét fejezi ki. Az asszony, akire a leghízelgőbb szavak özönét
árasztotta, joggal lehetett volna féltékeny a báró tekintetére, amelyet,
miközben a világért sem hagyta volna abba a csevegést, egy férfira vetett,
majd úgy tett, mintha észre sem vette volna az illetőt. Mert ez a tekintet
más volt, mint az, amelyet Charlus úr a nőknek szánt; különleges, mélyről
jövő tekintet, amely még egy estélyen sem állhatta meg, hogy naivan a
fiatalemberekre ne tapadjon, mint ahogy a szabómester pillantása is, a
mesterségről árulkodva, rögtön a ruhákra vetül.
„Ó, milyen különös!” – válaszolt, nem minden pimaszság nélkül
Charlus úr, aki úgy tett, mintha gondolatainak hosszú utat kellene
bejárniuk, hogy visszatérítődjenek az általa színleg feltételezettől ennyire
eltérő valósághoz. „De nem ismerem őket” – tette még hozzá attól tartva,
hogy kissé túl messzire ment az ellenszenv kifejezésében, s így elfojtotta a
márkinéban a szándékot, hogy megismertesse a fiúkkal. „Megengedné,
hogy bemutassam őket?” – kérdezte félénken de Surgisné. „Nos, Istenem!
Ahogy gondolja: én szívesen venném, de talán nem vagyok valami
szórakoztató társaság ilyen fiatal emberek számára” – kántálta Charlus úr,
mintegy habozva, az olyan ember hűvösségével, aki hagyja, hogy egy
udvariassági gesztust kicsikarjanak tőle. „Arnulphe, Victurnien, jöjjenek
gyorsan” – mondta de Surgisné. Victurnien határozott mozdulattal
emelkedett fel. Arnulphe, aki nem látott messzebbre a bátyjánál,
engedelmesen követte.
„No tessék, most meg a fiúk vannak soron – mondta Robert. – Meg kell
szakadni a nevetéstől. Még a házőrző kutyának is tetszeni akar. Ami annál
is inkább mulatságos, mivel a bácsikám utálja a selyemfiúkat. Most meg,
nézd, milyen komoly képpel hallgatja őket. Ha én akartam volna
bemutatni neki őket, biztosan elküldött volna a jó fenébe. Idehallgass,
muszáj köszönnöm Oriane-nak. Olyan kevés időm van Párizsban, hogy
megpróbálok itt találkozni mindenkivel, akinél különben vizitelnem
kellene.” „Milyen jólneveltnek látszanak, milyen jó a modoruk” – mondta
éppen Charlus úr. „Úgy találja?” – válaszolt de Surgisné elragadtatottan.
Swann, amint meglátott, elindult Saint-Loup felé és felém. Zsidós
humora nem volt annyira finom, mint a társasági férfi élcei. „Jó estét! –
szólított meg. – Te jó ég! Jól összejöttünk hárman, még azt hiszik rólunk,
hogy gyűlésezik a Szindikátus. Mindjárt a kasszát keresik rajtunk!” Nem
vette észre, hogy de Beaucerfeuil úr áll a háta mögött, és mindent hall. A
tábornok önkéntelenül összevonta a szemöldökét. A közvetlen közelből
Charlus úr hangja hallatszott: „Hogyan, önt Victurniennek hívják, mint a
Régiségtárban[516]?” – szólt a báró, hogy tovább húzza a társalgást a két
fiatalemberrel. „Mint Balzacnál, igen” – felelte az idősebb Surgis fiú, aki
ugyan soha egyetlen sort sem olvasott ettől a szerzőtől, de akinek
házitanára épp néhány nappal ezelőtt említette, hogy ugyanaz a
keresztneve, mint Balzac d’Esgrignonjának. Surgis márkiné
elragadtatással látta, hogyan brillírozik a fia, és lelkendezik Charlus úr
ennyi tudás láttán.
„Úgy látszik, Loubet[517] teljes szívvel mellénk állt, biztos forrásból
tudom” – mondta Saint-Loup-nak ezúttal már halkabban Swann, hogy a
tábornok meg ne hallja, mert azóta, hogy a Dreyfus-ügy lett a legfőbb
gondja, érdekesebbnek találta felesége köztársasági kapcsolatait. „Azért
mondom ezt önnek, mert tudom, hogy ön is szívvel-lélekkel velünk tart.
„Nos hát nem éppen; ön teljességgel téved – felelte Robert. – Ez az ügy
már a kezdetekor is rossz volt, és én mélyen sajnálom, hogy
belekeveredtem. Semmi keresnivalóm nem volt benne. Ha
újrakezdhetném, biztosan távoltartanám magam tőle. Katona vagyok, és
mindenekelőtt hadseregpárti. Ha te egy időre Swann úrral maradsz, én
majd később visszajövök, most megyek a nagynénémhez.” De láttam,
hogy d’Ambresac kisasszonyhoz lép oda csevegni, s elszomorodtam arra a
gondolatra, hogy hazudott nekem esetleges eljegyzésükről. Később azután
mégis felderültem, amikor megtudtam, hogy csak egy félórával korábban
mutatta be a lánynak de Marsantes-né asszony, aki örült volna ennek a
házasságnak, lévén az Ambresac család igen gazdag.
„Végre – mondta Charlus úr Surgis márkinénak –, találok egy művelt
fiatalembert, aki olvasott, aki tudja, mi fán terem Balzac. S ennek annál is
inkább örülök, mivel ott találok rá, ahol mostanában a legritkább, a
rangombéliek, a mieink között” – folytatta, nyomatékkal ejtve ezeket a
szavakat. Mert hiába is színlelték a Guermantes-ok, hogy minden embert
egyformának tartanak, a nagy alkalmakkor, amikor „rangbéli”, s főként, ha
alacsonyabb „rangbéli” emberekkel volt dolguk, akiknek hízelegni
vágytak és tudtak is, azon nyomban felemlegették a régi családi
emlékeket. „Hajdanában – folytatta a báró – az arisztokrata szó a
legjobbakat jelölte, mind a szellem, mind az érzelem tekintetében. Most
pedig itt áll előttem az első közülünk, aki tudja, kicsoda-micsoda az a
Victurnien d’Esgrignon. De ha az elsőnek mondom, nem mondok igazat.
Van egy Polignac és egy Montesquieu is” – tette hozzá Charlus úr, aki
pontosan tudta, hogy ez a kettős hasonlítás csak megrészegítheti a
márkinét. „Ami azt illeti, az ön fiainak van is kire ütniük, anyai
nagyapjuknak híresen szép XVIII. századi gyűjteménye volt. Majd
megmutatom maguknak az enyémet, ha megszerzik nekem azt az örömöt,
hogy egyszer eljönnek hozzám ebédre – fordult az ifjú Victurnienhez. –
Majd megmutatom magának a Régiségtár egyik érdekes kiadását, Balzac
saját kezű javításaival. El lennék bűvölve, ha együtt hasonlíthatnánk össze
a két Victurnient.”
Nem tudtam rászánni magam, hogy magára hagyjam Swannt.
Fáradtsága elérte azt a fokot, amikor a beteg teste már lombik csupán,
amelyben kémiai reakciók figyelhetők meg. Arcán apró, szederjes pöttyök
jelentek meg, melyek mintha nem is az élők világához tartoztak volna, s
az a fajta szag áradt belőle, ami miatt a gimnáziumban, a „kísérletek”
végeztével oly kellemetlen a „természettudományos tanteremben”
maradni. Megkérdeztem, nem folytatott-e az előbb hosszú beszélgetést
Guermantes herceggel, s nem akarja-e elmondani nekem, miről esett szó
köztük. „De igen – mondta –, de előbb menjen, töltsön egy kis időt
Charlus úrral és Surgisnével, én majd itt megvárom.”
S valóban, Charlus úr, aki az imént javasolta Surgis márkinénak, hogy
távozzanak ebből a túlságosan meleg helyiségből, s üljenek le néhány
percre valahol másutt, nem a két fiút kérte, hogy tartsanak édesanyjukkal,
hanem engem. Ily módon azt a látszatot kelthette, hogy miután magához
édesgette őket, már nem is ragaszkodik a két fiatalemberhez. Ez a nekem
szánt udvariasság, ráadásul nem is került neki sokba, hiszen Surgis-le-Duc
márkinét nem nézték különösebben jó szemmel a társaságban.
Balszerencsénkre, alig ültünk le egy szűk benyílóban, amikor Saint-
Euverte-né, a báró csúfondáros megjegyzéseinek célpontja, ment el
mellettünk. Talán azért, hogy eltitkolja, vagy hogy nyílt megvetéssel
utasítsa el az ellenérzéseket, amelyeket Charlus úrban kelt, s főként azért,
hogy megmutassa, bizalmas barátnője egy olyan hölgynek, aki ily
meghitten cseveg a báróval, Saint-Euverte márkiné lekezelő barátsággal
üdvözölte a híres szépséget, aki, miközben a köszöntést viszonozta,
gúnyos mosollyal kacsintott Charlus úrra. A benyíló azonban annyira szűk
volt, hogy amikor Saint-Euverte-né mögöttünk akart továbbmenni, hogy
folytassa a másnapi vendégei utáni hajtóvadászatot, fogva találta magát, s
nem tudott egykönnyen kikeveredni, Charlus úr pedig, aki arra vágyott,
hogy orcátlansága teljes pompáját megcsillogtathassa a két ifjú ember
édesanyja előtt, óvakodott nem kihasználni ezt a becses pillanatot. Az én
bárgyú kérdésem, amelyet minden rosszindulat nélkül tettem fel, adott
alkalmat neki arra a diadalmas tirádára, melyből a szegény Saint-Euverte-
né, aki szinte mozdulni sem tudott mögöttünk, aligha mulaszthatott el
egyetlen szót is. „Hinné-e, hogy mit kérdezett éppen ez a szemtelen
fiatalember – mondta a báró de Surgisnének rám mutatva –, aki fittyet
hány arra, hogy az efféle szükségekről nem beszélünk; megkérdezte,
elmegyek-e Saint-Euverte-néhez, azaz, gondolom, hogy kólikás vagyok-e.
Mindenesetre, akkor is megpróbálnék kellemesebb helyen könnyíteni
magamon, mintsem egy olyan perszónánál, aki, ha az emlékezetem nem
csal, akkor ünnepelte a századik születésnapját, amikor én először
jelentem meg a társaságban, azaz nem nála. S mégis ki mesélhetne
érdekesebbeket, mint ő? Megannyi történelmi emléket, amit az első
császárság és a restauráció idején látott és élt meg, no és megannyi intim
történetet is, melyekben nyilván semmi »szent« nincs, de feltehetően
bőven akadnak benne »vértesek«, ha a tiszteletreméltó, máig is könnyed
combjából ítélünk! Csakhogy van valami, ami megakadályoz abban, hogy
kifaggassam ezekről az izgalmas időszakokról: a szaglószervem
érzékenysége. Már a hölgy közelsége is elegendő. Egyszerre csak azt
mondom magamban: »Ó, Istenem, valaki átszakította a pöcegödröm«,
pedig csupán a márkiné nyitotta ki a száját valami meghívást átadandó. No
és, gondoljanak bele, ha az a szerencsétlenség érne, hogy el kellene
mennem hozzá: a pöcegödör hatalmas trágyadombbá növekedne. S mégis
titokzatos nevet visel, amely, jóllehet az ünnepelt már jóval túl van a
jubileumán, mindig nagy gyönyörűséggel juttatja eszembe ezt az ostoba,
»szétesőnek« mondott verssort: »Ó, kivert, mily kivert kutya volt akkortájt
a lelkem...«.[518] Nekem azonban valami tisztább kutya kell. Mondják,
hogy ez a fáradhatatlan nadrágpecér holmi garden partykat ad, amit inkább
úgy mondanék: »meghívás kanális-túrára«. Ön talán elmegy egy kis
sárfürdőre?” – kérdezte Surgisnétől, aki most kínos helyzetbe került. Mert
a báró előtt úgy akart tenni, mint aki nem megy el, s ugyanakkor pontosan
tudta, hogy inkább odaadna néhány napot az életéből, mint hogy
elszalassza a Saint-Euverte-összejövetelt, így végül köztes megoldással
vágta ki magát, azaz a bizonytalansággal. Az a bizonytalanság olyan
ostoba dilettantizmussal, s oly silány ravaszsággal fogalmazódott meg,
hogy Charlus úr, aki ugyan tetszeni óhajtott Surgis márkinénak, de nem
riadt vissza attól, hogy megsértse, felnevetett, hogy így érzékeltesse: „nem
jött be” a dolog.
„Mindig is bámultam az olyan embereket, akik megtervezik az életüket
– mondta a márkiné –, én gyakran az utolsó pillanatban mentem ki
magam. Most egy nyári ruha kérdést fontolgatok még, ami
megváltoztathatja a dolgokat. A pillanatnyi ihlet dönti majd el, hogy
cselekszem.”
Ami engem illet, én felháborodtam azon a förtelmes kis szónoklaton,
amelyet Charlus úr tartott. Legszívesebben minden jóval elhalmoztam
volna a garden partyk szervezőjét. Sajnos a társasági körökben, csakúgy
mint a politikaiakban, az áldozatok oly gyávák, hogy nem sokáig tudunk
haragudni a hóhérokra. Saint-Euverte márkiné, akinek végül csak sikerült
kikeverednie a benyílóból, amelynek a bejáratát eltorlaszoltuk, távoztában
akaratlanul súrolta a bárót, és a sznobizmus reflexével, amely minden
haragnál erősebb volt, vagy talán abban a reményben is, hogy sikerül
olyasfajta társalgást kezdeményeznie, amellyel bizonyára már nem először
próbálkozott, így kiáltott fel: „Ó, bocsásson meg, Charlus úr, remélem,
nem ütöttem meg”, mintha letérdelt volna ura és parancsolója előtt. A báró
nem méltatta egyéb válaszra, mint széles, ironikus kacajra, s csupán egy
„jó estét”-et vetett oda foghegyről, mintha csak akkor vette volna észre a
márkinét, amikor az előre köszönt neki, s ezzel csak még eggyel
megfejelte az eddigi sértéseket. Mire, a sekélyesség netovábbjával, amit
én fájlaltam helyette, Saint-Euverte márkiné közelebb húzódott hozzám,
félrevont, és a fülembe suttogta: „De hát mit vétettem én Charlus úrnak?
Állítólag nem vagyok elég elegáns neki” – mondta teli torokból nevetve.
Én komoly maradtam. Egyrészt, ostobaságnak tartottam, hogy úgy tett,
mintha azt hinné, vagy azt akarta volna elhitetni, hogy valójában senki
sincsen, aki elegancia dolgában felvehetné vele a versenyt. Másrészt, azok
az emberek, akik ennyire harsányan nevetnek azon, amit ők mondanak, s
ami nem is nevetséges, a derültséget magukra vállalva, minket fel is
mentenek az alól, hogy osztozzunk benne.
 „Mások szentül állítják, hogy megsértődött, amiért nem hívom meg. Ő
viszont nemigen bátorít. Mintha nem kedvelne engem (ezt a kifejezést
enyhének találtam). Próbálja megtudni, és mondja el holnap, ha eljön! Ha
pedig a bárónak lelkiismeret-furdalása lesz, s el akar jönni magával, hát
hozza el. Minden bűnnek kijár a bűnbocsánat. Még meglehetős örömet is
szerezne vele, de Surgisné miatt, akit bosszantana a dolog. Szabad kezet
adok magának. Magának van a legfinomabb szimata az ilyesmihez, én
pedig nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy vendégekért kuncsorgok.
Magára, mindenesetre, feltétlenül számítok.”
Az jutott eszembe, hogy Swann már biztosan belefáradt a rám való
várakozásba. Különben sem akartam túlságosan későn hazaérni, Albertine
miatt, s búcsút véve de Surgisnétől és Charlus úrtól, visszatértem
betegemhez a játékterembe. Megkérdeztem, hogy valóban arról beszélt-e a
herceggel a kertben, amiről de Bréauté úr (akinek nevét nem említettem)
beszámolt, s ami Bergotte kis színdarabjával volt kapcsolatban. Swann
nevetésben tört ki: „Egy szó sem igaz az egészből, egyetlen szó sem, az
egész csak kitaláció, és abszolút ostobaság is lett volna. Igazán hallatlan,
milyen spontán születik a tévedés. Nem kérdezem, hogy kitől hallotta, bár
igazán érdekes volna ilyen szűk körben lépésről lépésre visszavezetni,
hogyan is alakult ki a dolog. Egyébként pedig, miért érdekelheti az
embereket, hogy mit mondott nekem a herceg? Az emberek igencsak
kíváncsiak. Én sosem voltam kíváncsi, kivéve, amikor szerelmes voltam,
illetve amikor féltékeny voltam. És akkor is sokra mentem vele! Ön
féltékeny?” Azt feleltem, hogy sohasem éreztem féltékenységet, azt sem
tudom, mi az. „No, ehhez gratulálok. Amikor csak kicsit vagyunk
féltékenyek, az csöppet sem kellemetlen, két szempontból sem. Részben,
mert ennek révén az olyan emberek is képesek lesznek mások, de
legalábbis egy bizonyos másik élete iránt érdeklődni, akik egyébként nem
kíváncsiak. No meg azután, mert így többé-kevésbé átérezzük annak az
édességét, hogy egy nőt birtokolunk, hogy vele együtt szállunk kocsiba,
nem engedjük, hogy egyedül menjen. De ez csak a betegség legelején van
így, vagy akkor, ha már csaknem teljes a gyógyulás. A közbeeső
időszakban a kínok kínját jelenti. Egyébként pedig, még az imént említett
két édes érzésről is be kell vallanom magának, hogy nekem nemigen volt
részem bennük; az elsőben természetem gyarlósága miatt, mivel
alapvetően képtelen vagyok a hosszas elmélkedésre; a másodikban a
körülmények miatt, a nő, akarom mondani a nők hibájából, akikre
féltékeny voltam. No de nem tesz semmit. Ha nem is kötődünk már a
dolgokhoz, akkor sem közömbös, cseppet sem, hogy valaha kötődtünk
hozzájuk, hiszen ennek mindig olyan okai voltak, amelyeket mások nem is
gyaníthattak. Ezeknek az érzéseknek az emléke, érezzük, csak bennünk él:
magunkba kell szállnunk, hogy elnézegessük. Ne gúnyolódjon túlzottan
ezen az idealista halandzsán, csak azt akarom mondani, hogy nagyon
szerettem az életet, és nagyon szerettem a művészeteket. Nos hát, most,
amikor már kissé belefáradtam abba hogy másokkal éljek együtt, ezek az
oly személyes hajdani érzések, melyek bennem éltek, s ez minden gyűjtő
rögeszméje, most rendkívül becsesnek tűnnek nekem. Úgy tárom ki
magam előtt a szívemet, mint valami vitrinfélét, s egyenként elnézegetem
azt a sok-sok szerelmet, amit a többiek sosem fognak megismerni. S azt
gondolom erről a gyűjteményről, amelyhez mostanában még a többinél is
jobban ragaszkodom, egy kissé úgy, ahogyan Mazarin[519] gondolta a
könyveiről, de egyébként mindenfajta szorongás nélkül, hogy bizony
kellemetlen lesz itthagyni mindezt. De térjünk a herceggel folytatott
eszmecserére, amit egyetlen embernek mondok csak el, mégpedig
magának.” Hallgattam volna, de zavart az a véget érni nem akaró
csevegés, amelyet a játékterembe visszatért Charlus úr folytatott egészen
közel hozzánk. „És ön is olvas? Ön mivel foglalkozik?” – kérdezte
Arnulphe grófot, aki Balzacnak még a hírét sem hallotta. Rövidlátása
miatt azonban, mivel mindent igen kicsinek látott, mintha nagyon is
távolra látott volna, s így, ritka költőiségként egy szobrász vésőjére méltó
görög istenalakon, mintha titokzatos, távoli csillagképek íródtak volna a
szem bogarába.
„Mi lenne, ha járnánk egyet a kertben, uram?” – fordultam Swannhoz,
míg Arnulphe gróf, selypes hangon, amely feltehetőleg arról árulkodott,
hogy fejlődése, legalábbis a szellemi, némileg visszamaradott,
szolgálatkész és naiv pontossággal felelt Charlus úrnak: „Ó, nekem többet
jelent a golf, a tenisz, a labda, a futás és legfőképpen a póló.” Így szűnt
meg a részistenségekké osztódott Minerva egy bizonyos városban a
bölcsesség istennője lenni, s önmaga egy részét testesítette meg, pusztán
sportos, lovas istenségként: „Athéné Hippiá”-t. És a gróf síelni is járt,
Saint-Moritzba, mert Pallas Tritogeneia[520] a magas csúcsokat látogatja,
és beéri a lovasokat. „Ó!” – felelte Charlus úr az intellektuel átszellemült
mosolyával, aki még csak azzal sem fárad, hogy gúnyolódását leplezze, de
aki egyébként olyannyira felette érzi magát a többieknek, s annyira lenézi
a legkevésbé sem ostobák eszét, hogy alig tesz különbséget közöttük és a
legostobábbak között, mihelyt ez utóbbiak valamely egyéb módon
kellemesek lehetnek számára. Amint Arnulphe-fal szóba állt, Charlus úr
úgy vélte, hogy ezzel már bizonyos felsőbbrendűséget is áraszt a fiúra,
amit nyilván mindenki irigyel és elismer. – „Nem – válaszolt Swann
túlságosan elfáradtam a járáshoz, üljünk le inkább itt az egyik sarokba,
már alig állok a lábamon.” Ami igaz is volt, bár alighogy csevegni kezdett,
máris némi élénkség ébredt benne. Mert a legvalóságosabb fáradtságban
is, főként az ideges embereknél, van egy rész, ami a figyelmen múlik, s
amit csupán az emlékezet tart elevenen. Rögtön kimerülünk, mihelyt
tartunk a kimerüléstől, és hogy kilábaljunk a fáradtságból, elég, ha
megfeledkezünk róla. Igaz, Swann nem volt egészen azon elnyűhetetlen
kimerültek közül való, akik megviselten, kókadtan érkeznek, nehezen
tartják magukat, majd a társalgásban újraélednek, mint a vízbe tett virág,
és órákon keresztül képesek tulajdon szavaikból olyan erőt meríteni,
amelyet, sajnos, hallgatóiknak nem adnak át, így azok láthatóan úgy
lesznek egyre levertebbek, ahogy a beszélő egyre jobban felélénkül.
Swann viszont ahhoz a szívós zsidó fajtához tartozott, amelynek
életerejéből, a halállal való szembeszegüléséből mintha az egyes ember is
részesedne. Mindegyiküket, mint a fajtát az üldöztetés, sújtja a maga
betegsége, s szűnni nem akaróan küzdenek, minden elképzelhető határon
túl nyúló, szörnyű haláltusákban, amikor már nem látunk egyebet belőlük,
mint egy prófétai szakállból előmeredő hatalmas orrot, amely kitágul,
hogy beszívja az utolsó szippantásnyi levegőt a rituális imák ideje, s az
előtt, hogy megkezdődik a távolabbi rokonok szabályszerű felvonulása,
akik gépies mozdulatokkal lépdelnek előre, mint egy asszír falfestményen.
Odébb mentünk, hogy leüljünk, de mielőtt eltávolodtunk volna a
Charlus úr, a két ifjú Surgis és édesanyjuk alkotta kis csoporttól, Swann
meg nem állhatta, hogy a szakértő hosszú, elmélyült és kéjes tekintetével
ne tapadjon a márkiné ruhaderekára. A monokliját is feltette, hogy jobban
megfigyelhesse, s amíg csak velem beszélt, időről időre egy-egy pillantást
vetett a hölgy irányába. „Íme hát, szó szerint – mondta Swann, amikor
leültünk – a herceggel folytatott beszélgetésem, s ha visszagondol arra,
amit az imént mondtam, megérti, miért önt választom bizalmasomnak. És
még egy másik okom is van rá, amit egy napon majd megtud. »Kedves
Swannom – mondta Guermantes herceg –, bizonyára megbocsátja, ha úgy
tűnt, hogy egy ideje kerülöm. (Én észre sem vettem, hiszen beteg vagyok,
s magam is kerülök mindenkit.) Először azt hallottam, és én is úgy
sejtettem, hogy az országot megosztó balszerencsés ügyben az enyémmel
homlokegyenest ellenkező nézeteket vall. Márpedig számomra különösen
kínos lett volna, ha ezeket előttem is hangoztatja. Az én ingerlékenységem
oly fokú volt, hogy amikor két évvel ezelőtt a hercegné azt hallotta
sógorától, Hessen nagyhercegétől, hogy Dreyfus ártatlan, nem csupán
határozottan visszautasította a szavait, de nekem el sem mondta őket,
nehogy felbosszantson. Csaknem ugyanebben az időszakban érkezett
Párizsba a svéd trónörökös, aki feltehetően azt hallotta, hogy Eugénia
császárné Dreyfus-párti, és összetévesztvén őt a hercegnével (furcsa kis
tévedés, ezt ön is beláthatja, egy, a feleségem rangjabéli asszonyt
összekeverni egy spanyol nővel, aki jóval kevésbé előkelő születésű, mint
mondják, a férje pedig egyszerű Bonaparte), azt mondta a feleségemnek:
‘Hercegnő, kétszeresen is boldoggá tesz, hogy láthatom, mert tudom, hogy
ugyanúgy gondolkodik a Dreyfus-ügyről, mint én, ami nem lep meg,
hiszen fenséged bajor.’ Amivel azután a herceg ezt a választ érdemelte ki:
‘Fenséges úr, én egyszerű francia hercegnő vagyok, és úgy gondolkodom,
mint minden más honfitársam.’ Márpedig, kedves Swannom, egy
beszélgetés, amelyet vagy másfél évvel ezelőtt Beauserfeuil tábornokkal
folytattam, felébresztette bennem a gyanút, hogy nem csupán tévedés, de
súlyos törvénytelenségek sora történt a per folyamán.«„
Beszélgetésünket (Swann nem ragaszkodott hozzá, hogy elbeszélését
meghallják) Charlus úr hangja akasztotta meg, aki (amúgy ügyet sem
vetve ránk) Surgisnét kikísérve elment mellettünk, s megállt egy
pillanatra, hogy megkísérelje még ott tartani a márkinét, vagy a fiai miatt,
vagy a Guermantes-okban élő vágy miatt, amellyel megkísérelték a múló
pillanatot feltartóztatni, s amelytől egyfajta szorongó ernyedtség lepte
meg őket. Nem sokkal később Swann elmondott valamit nekem ezzel
kapcsolatban, amivel megfosztotta a Surgis-le-Duc nevet mindattól a
poézistól, amelyet korábban leltem benne. Surgis-le-Duc márkinénak
sokkal fényesebb helye, sokkal jobb kapcsolatai voltak a társaságban, mint
unokafivérének, Surgis grófnak, aki szegénységben élt birtokain. De a név
végén szereplő „le Duc” nagyhercegi rang eredete korántsem az volt, amit
neki tulajdonítottam, s ami képzeletemben Bourg-l’Abbé-val, Bois-le-Roi-
val és más fenséges nevekkel rokonította. Csupán arról volt szó, hogy a
restauráció idején az egyik Surgis gróf feleségül vette egy dúsgazdag
iparos, bizonyos Leduc vagy Le Duc úr lányát, egy vegyi üzem
tulajdonosának, kora leggazdagabb emberének, Franciaország pairjének
unokáját. A házasságból született gyermeknek alapította azután X. Károly
király a Surgis-le-Duc márki rangot, mivel a Surgis márki címet már más
viselte a családban. A polgári név felvétele sem gátolhatta meg ezt az ágat
abban, hogy hatalmas vagyona révén beházasodjon a királyság legelső
családjaiba. Az igen előkelő születésű jelenlegi Surgis-le-Duc márkinénak
pedig a legfényesebb társadalmi helyzet juthatott volna osztályrészül. A
romlottság démona[521] ösztökélhette arra, hogy a készen kapott helyzetet
megvetve odahagyja a hitvesi házat, és a lehető legbotrányosabb életet
élje. Majd a társaság, melyet húszévesen, mikor az a lábánál hevert,
megvetett, harmincéves korára kegyetlenül hiányozni kezdett neki, s
amikor, immár tíz éve, néhány hűséges barátnőt kivéve, nem is köszönt
neki senki, a márkiné szorgos munkába fogott, hogy apránként
visszaszerezze mindazt, ami születésekor már megadatott neki (nem is oly
ritka oda- s visszaút ez).
 A főurak, rokonai előtt, akiket hajdan megtagadott, s akik maguk is
megtagadták, a márkiné azzal mentegette magát, micsoda öröm lenne, ha
visszatérve hozzá együtt eleveníthetnék fel gyermekkori emlékeiket. S
amikor, sznobizmusát leplezendő, így beszélt, talán nem is hazudott
annyira, mint hitte. „Basin, maga az ifjúságom!”, mondta aznap, amikor a
nagyherceg újra elment hozzá. S valóban, ez egy kicsit igaz is volt. De
azzal rosszul számított, hogy szeretőjéül választotta. Mert Guermantes
nagyhercegné minden barátnője a feleség pártját fogta, s így Surgis
márkiné másodszor is megindult lefelé azon a lejtőn, amelyen mindaddig
oly fáradságosan tudott csak visszakapaszkodni. „Nos – mondta neki
éppen Charlus úr, aki mindenáron folytatni próbálta a társalgást –, adja át
őszinte nagyrabecsülésemet a szép arcképnek. Amúgy hogy van? Mi lett
vele?” „Nos – felelte Surgisné –, tudja, a portré már nincs nálam: a
férjemnek nem tetszett.” „Nem tetszett! Korunk egyik remekműve, amely
méltó párja Nattier Châteauroux hercegnőjének, s amely egyébként nem
kevésbé fenséges és gyilkos istennőt akart megörökíteni! Ó! Az a kis kék
gallér! Mondhatom, hogy Ver Meer[522] sem festett soha több mívességgel
kelmét, bár ezt ne mondjuk túl hangosan, nehogy Swann ránk támadjon,
hogy bosszút álljon kedvenc festőjéért, a delfti mesterért.” A márkiné
hátrafordult, rávillantotta mosolyát, s kezet nyújtott Swann-nak, aki
felállt, hogy üdvözölje. De szinte nem is leplezve, hogy a múlóban lévő
élet mintha megfosztotta volna a morális tartástól a közvélemény iránti
közöny miatt; vagy a testi képességtől a vágy szélsőséges fellobbanásai és
az azokat leplezni segítő eszközök lanyhulása miatt, Swann, amint kezet
adva a márkinénak közvetlen közelről és felülről látta meg a hölgy keblét,
figyelmes, komoly, elmélyült, csaknem aggályos tekintettel merült el a
ruhakivágás mélységeiben, s az asszony illatától megmámorosodott
orrcimpája úgy megrebbent, mint egy pillangó, mely leszállni készül az
éppen megpillantott virágra. Azután hirtelen kiszakította magát a
szédületből, mely elfogta, s maga Surgis márkiné is, noha zavartan, mély
sóhajt fojtott el: ennyire ragályos néha a vágy. „A festő megsértődött –
fordult a márkiné ismét Charlus úrhoz –, és visszavette. Azt is mondták
már, hogy most Diane de Saint-Euverte-nél van.” „Képtelen vagyok
elhinni – vágott vissza a báró –, hogy egy mesterműnek ilyen rossz ízlése
legyen.”
„A portréjáról beszél neki. Én is arról beszélnék, arról a portréról,
akárcsak Charlus – mondta Swann mesterkélten vontatott és csibészes
hangon, tekintetével a távolodó párost követve. – És nekem biztosan
nagyobb örömöm is telne benne, mint Charlusnak” – tette hozzá.
Megkérdeztem tőle, igaz-e, amit Charlus úrról mondanak, amivel
kétszeresen is hazudtam, mert arról ugyan nem tudtam, hogy valaha
mondtak róla valamit, azt viszont nagyon is jói tudtam egy ideje, hogy
amire célzok, igaz. Swann felvonta a vállát, mintha valami képtelenséget
hangoztattam volna. „Annyi igaz, hogy Charlus pompás barát. De kell-e
mondanom egyáltalán, hogy mindez tisztán plátói. Érzelmesebb, mint
mások, ennyi az egész; másrészt meg, mivel a nőkkel sosem megy
messzire, ez némi hitelt adott azoknak az esztelen mendemondáknak,
amelyekre ön utal. Lehet, hogy Charlus nagyon szereti a barátait, de biztos
lehet benne, hogy csupán gondolatban és a lelkében. Végre, most talán már
lesz két percnyi nyugalmunk. Tehát, Guermantes herceg így folytatta:
»Bevallom, hogy a per során elkövetett esetleges törvénytelenség
gondolata rendkívül fájdalmas volt nekem, hiszen tudja, mennyire
rajongok a hadseregért; újra beszéltem a dologról a tábornokkal, és sajnos,
kétségem sem maradt e tekintetben. Megvallom őszintén, ebben az egész
ügyben meg sem érintett az a gondolat, hogy talán egy ártatlan ember
szenvedi el a leggyalázatosabb büntetést. De a törvénytelenség gondolata
felzaklatott, így nekifogtam áttanulmányozni mindazt, amit korábban nem
akartam elolvasni, s ekkor már nemcsak a törvénytelenség, hanem az
ártatlanság gyanúja is megkísértett. Nem hittem, hogy beszélnem kellene a
dologról a hercegnővel. Isten a tudója, hogy éppoly jó francia lett, mint én.
És mégis, az első naptól fogva, amikor elvettem, annyi hiú büszkeséggel
tártam elé a mi Franciaországunkat, teljes szépségében, s azt, ami
számomra a legragyogóbb benne, a hadseregét, hogy túlságosan kegyetlen
érzés volt számomra, hogy megosszam vele gyanúimat, melyek az igazat
szólva csak néhány tisztet érintettek. No de én katonacsaládból
származom, nem akartam elhinni, hogy tisztek tévedhetnek. Még egyszer
szóba hoztam hát Beauserfeuil-nek, ő pedig bevallotta, hogy korábban is
folytak bűnös machinációk, hogy az iratjegyzéklevél talán nem is Dreyfus
kezétől való, bűnösségének égbekiáltó bizonyítéka azonban létezik. Ez
volt az Henry-levél. Amiről néhány nappal később kiderült, hogy
hamisítvány. Ettől fogva, a hercegnő előtt titokban tartva, nap mint nap
elolvastam a Le Siècle-t, a L’Aurore-t;[523] hamarosan semmi kétségem
sem maradt, már aludni sem tudtam. Feltártam hát morális gyötrelmeimet
barátunk, Poiré abbé előtt, s döbbenten tapasztaltam, hogy neki ugyanaz a
meggyőződése, mire miséket mondattam vele Dreyfusért, boldogtalan
feleségéért és gyermekeiért. Ez idő tájt, egy reggel, amikor a hercegnőhöz
mentem, megláttam, hogy a szobalánya elrejt valamit előlem, amit a
kezében tart. Nevetve kérdeztem, mi az, ő elpirult, és nem akarta
megmondani. Fenntartás nélkül bíztam a feleségemben, de ez az incidens
nagyon felkavart (s kétségkívül a feleségemet is, akinek a komorna
bizonyosan elmesélte), mert az én drága Marie-mnak alig lehetett szavát
venni az ebédnél. Aznap megkérdeztem Poiré abbét, tudna-e másnap misét
mondani Dreyfusért.« Na, nézd csak!” – kiáltott fel Swann fojtottan,
elbeszélését félbeszakítva. Felpillantottam, és megláttam, hogy
Guermantes nagyherceg tart felénk. „Elnézést a zavarásért, gyermekeim.
Kicsikém – fordult hozzám –, Oriane megbízásából jövök. Marie és
Gilbert arra kérte, hogy maradjon itt vacsorára, mindössze öt-hat másik
vendéggel: Hesse hercegnővel, de Ligne-nével, de Tarente-néval, de
Chevreuse-nével, d’Arenberg nagyhercegnővel. Sajnos, mi nem tudunk
maradni, mert egy kis bálféleségre megyünk.” Hallgattam, de
valahányszor megadott időben van valami tennivalónk, magunkban egyik,
az ilyesmiben jártas énünket bízzuk meg a feladattal, hogy ügyeljen az
órára, és figyelmeztessen időben. Ez a belső szolgám, amint erre néhány
órával ezelőtt megkértem, most emlékeztetett, hogy Albertine, akitől
gondolataim e pillanatban igencsak távol jártak, valószínűleg rögtön
színház után feljön hozzám. Ezért hát visszautasítottam a vacsora-
meghívást. Nem mintha nem éreztem volna jól magam Guermantes
hercegnénél. Az ember ugyanis többféle dologban lelheti gyönyörűségét.
Az igazi az, amiért a másikat otthagyjuk. Ez a másik azonban, ha
szembetűnő, mi több, egyedül szembetűnő, csalókán az igazinak
mutatkozhat, megnyugtatja vagy tévútra tereli az irigyeket, megtéveszti a
világot. S mégis, egy kevés boldogság vagy szenvedés elég lenne hozzá,
hogy feláldozzuk a másikért. Olykor a gyönyörök súlyosabb, de
lényegesebb, harmadik rendje még nem is él bennünk, csak olyankor sejlik
fel esetleges létezésük, amikor sajnálatot, csüggedést ébresztenek
bennünk. Később mégis ezeknek a gyönyöröknek adjuk át magunkat. Hogy
egy egészen másodrendű példát mondjak: egy katonaember béke idején a
társasági életet feláldozza a szerelemért, de amint a háború kitör (s
anélkül, hogy a hazafiúi kötelesség eszméjére kellene apellálni), a
szerelmet fogja odadobni azért a szenvedélyért, mely a szerelemnél is
erősebb: a harcért. Swann is hiába mondta, hogy örömmel meséli el a
históriáját, világosan éreztem, hogy a velem való társalgás, ezen a késői
órán, s azért is, mert nagy fájdalmai vannak, olyasfajta fáradságot okozott
neki, amit azután, hazaérve, keservesen megbánnak mindazok, akik tudják,
hogy a virrasztásokkal, kicsapongással csak halálukat siettetik; mint ahogy
azok a tékozlók keseregnek egy-egy újabb esztelen kiadáson, akik másnap
megint nem tudják megállni, hogy két kézzel ne szórják a pénzt. A testi
gyengeség bizonyos fokán, okozza bár a kor vagy a betegség, minden
gyönyör, ami az álom rovására megy, minden szokásokat felrúgó kihágás
bajt okoz. A társalgó udvariasságból vagy felajzottan tovább beszél, de
közben tudja, hogy immár túljutott azon a ponton, amikor még elalhatott
volna, s tudja azt is, miféle szemrehányásokkal ostorozza majd magát az
álmatlanság és az ólmos fáradtság rá váró órái során. Ekkorra már
egyébként a pillanatnyi gyönyörűség is elillant, s test és szellem
túlságosan erőtlen, hogy kellemesnek fogja fel azt, amit a beszélgetőtárs
szórakozásnak vél. Test és lélek úgy kiürült, mint az utazás vagy
költözködés napján egy lakás, amelyben az ember a málhákon ülve, az órát
lesve, robotnak érez minden búcsúlátogatást. „Végre magunk vagyunk –
szólt Swann –, azt sem tudom, hol tartottam. Azt, ugye, mondtam már,
hogy a herceg megkérdezte Poiré abbét, mondana-e misét a nevében
Dreyfusért. »Nem – felelt az abbé –, mert valaki más nevében kell már
misét mondanom, aki ugyancsak holnap reggelre adott megbízást.«
»Hogyan – mondtam erre én (ént mondok, mert a herceg szavait idézem,
ugye érti – mondta Swann) –, hát van még rajtam kívül katolikus, aki meg
van győződve Dreyfus ártatlanságáról?« »Nagyon úgy látszik.« »De ennek
a másik pártfogójának valószínűleg újabban alakult ki a meggyőződése,
mint az enyém.« »Nos, ez a pártfogó már akkor is mondatott velem
miséket, amikor ön még bűnösnek hitte Dreyfust.« »Ó! Látom már, hogy
az illető nem a mi köreinkből való, « »Épp ellenkezőleg!« »Kíváncsivá
tesz; szeretném kiönteni a szívemet ennek a ritka madárnak, ha ismerem.«
»Ismeri.« »A neve?« »Guermantes hercegné.« »Miközben én attól
tartottam, hogy nacionalista nézeteiben, franciaságában sértem meg az én
drága feleségemet, ő attól félt, hogy vallásos meggyőződésemet, hazafias
érzelmeimet kavarja fel. De magában ő is éppen úgy gondolkodott, mint
én, bár régebben. A szobalánya pedig a L’Aurore-t rejtegette a kezében a
hercegnő hálószobájába lépve, amit mindennap megvásárolt neki. Kedves
Swannom, abban a pillanatban mindjárt arra gondoltam, micsoda örömöt
okozok magának, ha elmondom, mennyire közel áll a gondolkodásom ez
ügyben a magáéhoz: bocsásson meg, amiért nem tettem meg korábban. Ha
belegondol, hogy a hercegnő elől is elhallgattam, bizonyára nem
csodálkozik, hogy akkoriban az azonos gondolkodás jobban eltávolított
volna magától, mint ha másképpen gondolkodom, mint ön. Hiszen
végtelenül kínos volt szóba hoznom ezt a témát. Minél inkább hiszem,
hogy tévedést, mi több bűnöket követtek el, annál inkább vérzik a szívem
a hadseregért. Azt gondoltam volna, hogy az enyémhez hasonló
vélemények magában távolról sem ébresztenek ilyen fájdalmat, mikor
valamelyik nap hallottam, hogy maga határozottan visszautasítja a
hadseregnek címzett sértéseket, és azt, hogy a Dreyfus-pártiak beálljanak a
gyalázkodók közé. Ez bírt elhatározásra; bevallom, kegyetlen érzés volt
meggyónnom önnek, mit gondolok egyes katonatisztekről, még ha
szerencsére nincsenek is sokan; de megkönnyebbülés számomra, hogy
többé nem kell kerülnöm, s főként pedig az, hogy most maga is biztosan
érzi: ha korábban másképpen gondolkozhattam, csupán azért, mert még
csak nem is kételkedtem az ítélet megalapozottságában. Attól a pillanattól
kezdve azonban, a kétely támadt bennem, már csak egyetlen dolgot
óhajtottam: a tévedés helyrehozását.« Bevallom önnek, Guermantes
herceg e szavai mélyen megindítottak. Ha ön úgy ismerné őt, mint én, ha
tudná, milyen hosszú utat kellett megtennie, míg idáig elért, csodálná érte,
s meg is érdemli a csodálatot. Egyébként nem lep meg a véleménye, hisz a
herceg olyan egyenes ember!” Swann megfeledkezett arról, hogy délután,
épp ellenkezőleg, még azt mondta, hogy a Dreyfus-ügyben kialakult
álláspontokat az atavizmus irányítja. Legfeljebb az eszesség kedvéért tett
kivételt, hiszen Saint-Loup esetében ez győzedelmeskedett az atavizmus
felett, s ez tette Dreyfus-pártivá. Márpedig, Swann épp az imént látta,
hogy ez a győzelem rövid életű volt, s hogy Saint-Loup átállt a másik
táborba. Most tehát az egyenes jellemnek juttatta azt a szerepet, melyet
korábban az eszességnek tulajdonított. Valójában mindig késve ismerjük
fel, hogy ellenfeleink nem ok nélkül tartoznak abba a pártba, amelyhez
csatlakoztak, s hogy ez az ok nem azzal áll összefüggésben, ami esetleg
abban a pártban igazságos; mint ahogy azt is, hogy ha valaki úgy
gondolkodik, mint mi, akkor, ha erkölcsisége túlságosan gyenge ahhoz,
hogy rá hivatkozhassunk, az eszessége; vagy ha a felfogása nem valami
kiváló, akkor az egyenessége késztette erre.
Swann most egyformán eszesnek találta azokat, akik egy véleményen
voltak vele: régi barátját, Guermantes herceget és az én Bloch pajtásomat,
akit eddig távol tartott magától, most pedig meghívta ebédre. Swann
igencsak felkeltette Bloch érdeklődését, amikor elmondta neki, hogy
Guermantes herceg Dreyfus-párti. „Meg kellene kérni, hogy írja alá a
Picquart[524] mellett szóló jegyzékünket; fantasztikus hatást keltene, ha
olyan név szerepelne rajta, mint az övé.” Swann azonban, aki a harcos
izraelita meggyőződést a társasági ember diplomatikus
visszafogottságával vegyítette, hiszen a társaság szokásai már túlságosan
is vérévé váltak ahhoz, hogy ily későn megszabadulhatott volna tőlük, nem
engedte meg Blochnak, hogy akár látszólag spontán ötlettől vezérelve,
elküldje a hercegnek az aláírandó körlevelet. „Ezt nem teheti meg,
lehetetlent nem szabad kérni tőle – mondogatta. – Íme egy elragadó
ember, aki ezer és ezer mérföldet tett meg, hogy elérjen hozzánk. Még
nagy hasznunkra lehet. Ha most aláírná a maguk jegyzékét, egyszerűen
lehetetlenné tenné magát az övéi előtt, kiközösítenék miattunk, talán meg
is bánná, hogy bizalmába avatott, s nem tenné többet.” Sőt, Swann
messzebb ment, ő sem adta hozzá a nevét. Úgy találta, túlságosan héber
hangzású ahhoz, hogy ne keltsen rossz benyomást. S noha támogatott
mindent, ami a perújrafelvétellel volt kapcsolatos, viszont semmiképpen
sem akart belekeveredni a hadseregellenes kampányba. Amit korábban
soha nem tett: most viselte azt a kitüntetést, amelyet egészen fiatal
katonaként kapott 70-ben, végrendeletét pedig kiegészítette egy
záradékkal, melyben korábbi rendelkezéseivel ellentétben azt kérte, hogy a
Becsületrend lovagjaként részesítsék katonai tiszteletadásban. Minek
következtében azután egész századra való gyűlt össze a combray-i
templom körül e lovagokból, akiknek sorsán Françoise[525] hajdan úgy
elsírdogált, amikor egy esetleg eljövendő háborúra gondolt. Egyszóval
Swann nem volt hajlandó aláírni Bloch körlevelét, úgyhogy míg sokak
szemében veszett Dreyfus-pártinak számított, az én pajtásom langyosnak,
nacionalizmussal, sőt sovinizmussal fertőzöttnek találta.
Swann kézfogás nélkül vált el tőlem, hogy ne kényszerüljön
búcsúzkodásra ebben a teremben, ahol túlságosan sok barátja volt; viszont
így szólt: „Eljöhetne meglátogatni Gilberte[526] barátnőjét. Igencsak
megnőtt, és megváltozott, meg sem ismerné. Olyan boldog lenne!” Már
nem szerettem Gilberte-et. Olyan volt számomra, mint egy halott, akit már
régen elsirattunk, majd eljött a feledés ideje is, s ha most feltámadna, nem
tudna többé beilleszkedni egy olyan életbe, amely már nem neki való.
Nem volt már kedvem találkozni vele, és ahhoz sem éreztem kedvet, hogy
megmutassam neki, nem ragaszkodom a találkozásunkhoz; pedig amikor
még szerettem, nap mint nap megfogadtam magamban, hogy ha nem
szeretem már, ezt még éreztetem vele.
Így hát másra sem törekedtem, mint hogy azt a látszatot keltsem
Gilberte szemében, hogy tiszta szívemből kívánom a viszontlátást, s hogy
ebben úgymond „rajtam kívül álló” körülmények akadályoznak, amelyek
valójában csak akkor keletkezhetnek, legalábbis ilyen sorozatosan, ha
akaratunk nem korlátozza őket; nem hogy tartózkodva fogadtam volna
Swann meghívását, de addig el nem váltam tőle, amíg meg nem
ígértettem, hogy részletesen elmagyarázza a lányának, miféle teendők
fosztottak meg korábban, s fosztanak meg még egy ideig ettől a
látogatástól. „Amúgy, mihelyt hazaérek, írok neki – tettem hozzá. – De
feltétlenül mondja meg Gilberte-nek, hogy ez a levél fenyegetés, mert egy
hónap sem kell vagy kettő, és teljesen szabad leszek, akkor pedig
reszkessen, mert legalább olyan gyakran leszek önöknél, mint régen.”
Mielőtt elköszöntem volna Swanntól, szóba hoztam az egészségi
állapotát. „No nem, nem olyan rossz az – felelte. – Egyébként is, mint
mondottam, belefáradtam már, s eleve beletörődéssel fogadom, ami
várható. De, bevallom, igazán bosszantana, ha előbb kellene meghalnom,
mint hogy a Dreyfus-ügy véget ér. Ezeknek az alávalóknak még jó néhány
trükk van a tarsolyukban. Nem kétlem, hogy végül vereséget szenvednek,
de a hatalmuk nagyon nagy, és mindenütt akadnak támogatóik. Amikor a
legjobban állunk, egyszerre csak minden összeomlik. Nagy örömömre
lenne, ha megérhetném még Dreyfus rehabilitálását és Picquart ezredesi
kinevezését.”
Mikor Swann elment, visszatértem a nagy szalonba, ahol Guermantes
hercegné tartózkodott, akiről akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer
ilyen szoros kapcsolatba kerülök vele. A szenvedélyt, melyet Charlus úr
iránt táplált, először fel sem fedeztem. Csupán annyit vettem észre, hogy a
báró, noha a nála nem éppen szokatlan ellenségeskedést nem zúdította
Guermantes hercegnére, s továbbra is éppolyan vagy talán még nagyobb
szeretetet táplált iránta, de egy ideje elégedetlennek és ingerültnek
látszott, valahányszor csak a hercegnéről beszéltek neki. A nevét sem adta
meg soha többé azoknak a listáján, akikkel szívesen vacsorázna együtt.
Igaz ugyan, hogy korábban azt hallottam egy igen gonosz társasági
férfitől, hogy a hercegné egészen megváltozott, hogy szerelmes Charlus
úrba, de ezt a szapulást képtelenségnek tartottam, s fel is háborított. Azt
ugyan magam is meglepetten vettem észre, hogy ha valami személyemmel
kapcsolatos dolgot mesélek a hercegnének, s eközben Charlus úr kerül
szóba, a hercegnő figyelme rögtön ebbe a szűkebb mederbe terelődik,
akárcsak a betegé, akinek magunkról mesélünk, tehát szórakozottan és
figyelmetlenül hallgat, majd hirtelen felfigyel egy szóra, annak a
betegségnek a nevére, amely őt is megtámadta, s ez felkelti az
érdeklődését és megörvendezteti. Így, ha azt találtam mondani: „Charlus
úr éppen azt mesélte...”, a hercegné újra szorosabbra fogta figyelme
meglazult gyeplőjét. Amikor pedig egyszer arról beszéltem előtte, hogy
Charlus úr ez idő tájt meglehetősen heves érzelmeket táplál egy bizonyos
személy iránt, döbbenten láttam a hercegné tekintetében azt a
megváltozott, tünékeny vonást, mely mintha karcolásnyi sebet ejtene a
szembogáron, s ez a seb a szavaink által akaratlanul életre hívott
gondolatból született hallgatónkban, egy titkos gondolatból, ami nem is ölt
szavakban formát, de a tekintet villanásnyira elváltozott tükrében feltör a
mélységekből, amelyeket felkavartunk. De ha szavaim megindították is a
hercegnét, arról sejtelmem sem volt, hogy miként.
Nem sokkal később egyébként ő kezdett nekem Charlus úrról beszélni,
csaknem kertelés nélkül. Ha utalt is azokra a szóbeszédekre, amelyeket
egyesek a báróról terjesztettek, csak képtelen és alávaló kitalációként
említette őket. Másrészt azonban így beszélt: „Úgy gondolom, annak az
asszonynak, aki olyan végtelenül értékes férfibe szeret bele, mint amilyen
Palamède, elég széles látókörűnek, elég odaadónak kell lennie ahhoz, hogy
úgy fogadja el, úgy értse meg, ahogy van, hogy tiszteletben tartsa a
szabadságát, a szeszélyeit, s hogy másra se legyen gondja, mint hogy
elhárítsa útjából a nehézségeket, s hogy megvigasztalja, ha bánata van.”
Márpedig ezekkel a mégoly homályos szavakkal Guermantes hercegné
felfedte, hogy mit próbál magasztalni, mint ahogy olykor maga Charlus úr
is tette. Nem hallottam-e az utóbbit, nem is egyszer, amint így beszél
olyan emberek előtt, akik mindaddig bizonytalanok voltak benne,
rágalmakat hallanak-e róla vagy sem: „Én, akinek az életében bőven
voltak hullámhegyek és hullámvölgyek, aki mindenféle-fajta embert
ismertem: tolvajokat éppúgy, mint királyokat, s meg kell mondanom, egy
cseppnyi részrehajlást éreztem a tolvajok iránt, s aki a szépséget
hajszoltam, minden formájában stb.”, s ezekkel az általa ügyesnek vélt
szavakkal, és olyan híreszteléseket meghazudtolva, melyeknek állítólagos
terjedéséről az emberek mit sem tudtak (vagy hajlama, mértéktartása
miatt a valószerűségre törekedve, hogy az igazságnak is juttasson némi
részt, amelyet egyedül ő ítélt elenyészőnek), az utolsó kételyt is kioltotta
egyesekben, s az elsőket ébresztette fel azokban, akikben korábban fel sem
merült ilyesmi. Mert minden titkolózások között a legveszélyesebb, ha a
bűnös maga előtt is titkolja a vétkét. Mivel ő állandóan tudatában van
ennek a véteknek, nem is feltételezi, mennyire nem tudnak róla általában,
milyen könnyen hitelt adnának mások egy kerekded hazugságnak, s azzal
sem számol, hogy az általa ártatlannak vélt szavakban hol, az igazság
mely fokán kezdődik a többiek szerint a vallomás. Egyébként pedig
feltehetően mindenképpen tévedett, amikor megkísérelte elhallgatni,
hiszen nincs az a bűn, amely az előkelő társaságban ne találna szívélyes
támogatókra, s láttunk már olyat is, hogy valahol egy kastély teljes
elrendezését felbolygatták, hogy egy nővért a húga mellé fektessenek,
amint hírét vették, hogy nem csupán testvéreként szereti. A hercegné
szerelmét azután egy különös eset tárta fel előttem váratlanul, amelynél
most nem is időzöm el, mert egészen más történethez tartozik, melyben
Charlus úr inkább hagyott meghalni egy királynőt, mint hogy elküldje a
fodrászt, akivel a haját akarta ondoláltatni, egy vasúti kalauz tiszteletére,
akinek társaságában bámulatos félénkség vett rajta erőt. De hogy a
hercegné szerelme történetének végére érjünk, hadd mondom el, micsoda
semmiség nyitotta fel a szememet. Azon a napon csak ketten voltunk a
kocsiban. Amint egy postahivatal előtt haladtunk el, a hercegné
megállíttatta a fogatot. Inas nem volt vele. Félig előhúzott egy levelet a
muffjából, és már készült leszállni, hogy bedobja a postaládába. Meg
akartam állítani, ő kissé ellenkezett, s ennyi elég is volt, hogy mindketten
számot vessünk első gesztusunkkal: az övé kompromittáló volt, mert azt a
látszatot keltette, hogy valami titkot óv tőlem, az enyém pedig tapintatlan,
amikor ellenszegültem ennek a védelemnek. A hercegné talált hamarabb
magára. Hirtelen mélyen elpirult, odanyújtotta a levelet, én már nem
mertem nem átvenni, de ahogy bedobtam a ládába, akaratlanul is
megláttam, hogy Charlus úrnak címezték.
Az első estélyre visszatérve, már éppen búcsút akartam mondani a ház
asszonyának, mert unokanővére és a férje vitt haza, és igen sietős dolguk
volt. Guermantes úr azonban még el akart köszönni az öccsétől. Mivel
Surgis márkinénak sikerült szerét ejtenie, hogy az egyik ajtóban elmondja
a nagyhercegnek: Charlus úr elbűvölő volt vele és a fiaival is, öccsének ez
a nagy kedvessége, s méghozzá az első, amelyet ilyen téren mutatott,
mélyen meghatotta Basint, s felébresztette benne a családi érzést, amely
sosem szunnyadt el hosszabb időre. Amíg mi a hercegnőtől
búcsúzkodtunk, ő, ha nem is egyértelmű köszönetet akart mondani Charlus
úrnak, de mindenképpen ki akarta mutatni iránta érzett gyöngédségét:
vagy azért, mert valóban nehezére esett magában tartania, vagy azért, hogy
a báró emlékezzen rá: a ma estihez hasonló megnyilatkozásai nem kerülik
el egy fivér figyelmét, miként a pitiző kutyának is cukrot adunk, hogy a
jövőben üdvös emlékek ébredjenek benne láttunkra. „Lám csak, kisöcsém
– szólt a nagyherceg, amint megállította Charlus urat, és gyöngéden
átkarolta a vállát –, hát így megyünk el a bátyánk mellett, hogy még egy
röpke köszönésre sem méltatjuk. Már alig látlak, Mémé, s nem is tudod,
micsoda hiányérzetem van. Régi leveleket keresgélve éppen a szegény
mamától valókra bukkantam, amelyekben mindig olyan gyöngéden ír
rólad.” „Köszönöm, Basin” – felelte Charlus úr elváltozott hangon, mert
sohasem tudott megindultság nélkül beszélni édesanyjukról. „Rá kellene
szánnod magad, hogy megengedd, hogy berendezzek neked egy épületrészt
Guermantes-ban” – folytatta a nagyherceg. „Jó látni, amikor két fivér
ilyen gyöngéd egymás iránt – mondta a hercegnő Oriane-nak. – Ó! Nem is
hiszem, hogy sok ilyen testvért lehetne találni. Majd meghívom magát is
vele – ígérte nekem. – Ugye nincsenek rosszban?... No de, mi
mondanivalójuk lehet egymásnak?” – tette hozzá nyugtalanul, mert nem
hallotta tisztán a szavaikat. Mindig bizonyos féltékenységgel szemlélte,
milyen gyönyörűséggel beszélget Guermantes úr a fivérével a múltról,
amitől a feleségét némiképpen távol tartotta. A nagyhercegné érezte, hogy
amikor a két fivér így lubickol egymás társaságában, s amikor ő, aki
sehogy sem tudja leküzdeni türelmetlen kíváncsiságát, csatlakozik
hozzájuk, érkezésével nem szerez különösebb örömet nekik. De ezen az
estén a szokásos féltékenységhez még egy másik is társult. Mert miközben
de Surgisné hírül adta Guermantes úrnak, milyen jóságos volt vele a
fivére, s hogy jó lenne, ha ezt meg is köszönné neki, a Guermantes
házaspár odaadó barátnői kötelességüknek vélték, hogy figyelmeztessék a
nagyhercegnét: férje szeretőjét édes kettesben látták a férj fivérével. Ez
pedig felzaklatta Guermantes nagyhercegnét. „Emlékezz csak, milyen
boldogok voltunk régen Guermantes-ban – beszélt tovább a nagyherceg
Charlus úrhoz. – Ha eljönnél néha nyaranta, folytathatnánk a régi jó életet.
Emlékszel az öreg Courveau apóra: »Miért olyan megindító Pascal? Mert
maga is megin... megin... «„„Dúlt” – vágta rá Charlus úr, mintha most is
tanárának válaszolna. „És miért lehet Pascal olyan megindult? Mert maga
is megin... megindí... Tó. – Nagyszerű, sikerülni fog a vizsga, bizonyára
dicséretet is kap, és a nagyhercegné megajándékozza majd egy kínai
szótárral.” „Mert, emlékszel, Basin, abban az időben, Basin, bele voltam
bolondulva a kínaiba.” „Még hogy emlékszem-e, kicsi Mémé! Még most
is magam előtt látom azt a régi kancsót, amit Hervey de Saint-Denis
hozott neked. Te meg annyira beleszerelmesedtél abba az országba, hogy
azzal fenyegettél minket, egész életedet Kínában fogod leélni; már akkor
is szerettél nagyokat csavarogni. Ó! Különleges figura voltál, hisz,
mondhatom, az ízlésed soha semmiben nem volt mindennapos.” Ám
alighogy e szavakat kimondta, a nagyherceg egyszerre, mint mondani
szokás, megvilágosodott, hiszen ha a fivére hajlamait nem is, de a hírét
azért ismerte. Mivel azonban eddig sosem beszélt neki erről, most annál
inkább zavarba jött, hogy valami olyasmit mondott, ami látszólag erre
vonatkozhat, s még ennél is inkább attól, hogy zavartnak látszhatott. Egy
másodpercnyi hallgatás után így szólt, hogy feledtesse, amit az imént
mondott: „Ki tudja, talán egy kínai nőbe voltál szerelmes, mielőtt annyi
európait szerettél, és hódítottál meg, ha egy bizonyos hölgy szavaiból
ítélek, akinek nagy örömet szereztél a ma esti társalgással. Az illető el volt
ragadtatva tőled.” A nagyherceg korábban megfogadta magának, hogy
nem beszél de Surgisnéről, de a nagy zavarodottságban, amit az imént
elkövetett baklövés idézett elő gondolataiban, az első eszébe ötlőhöz
folyamodott, s ez éppen az a gondolat volt, amelynek nem kellett
elhangoznia a beszélgetés során, bármennyire ez volt is az indítóoka.
Charlus úr azonban felfigyelt fivére pirulására. S mint a bűnösök, akik
nem akarnak zavartnak látszani, mikor arról a bűnről beszélnek előttük,
amelyet állítólag el sem követtek, s szükségét érzik, hogy továbbfűzzék a
veszélyes beszélgetést, így válaszolt: „El vagyok ragadtatva, de én inkább
visszatérek az előző mondatodhoz, amit mélyen igaznak érzek. Azt
mondtad, sosem gondolkodtam úgy, mint mások, azaz te nem
gondolatokról beszéltél, hanem ízlésről. Milyen igaz! Az én ízlésem soha,
semmiben nem volt olyan, mint másoké, milyen igaz! Azt mondtad,
sajátos ízlésem van.” „Nem, dehogyis” – tiltakozott Guermantes úr, aki
valóban nem ezeket a szavakat használta, és talán nem is feltételezte
fivéréről azt, amit jelentenek. Amúgy pedig, miért is hitte volna, hogy
joga van olyan furcsaságok miatt kínozni fivérét, amelyek mindenképpen
eléggé kétesek vagy eléggé rejtettek maradtak ahhoz, hogy mit se ártsanak
a báró rendkívüli helyzetének. Sőt, mivel megérezte, hogy testvére ilyetén
helyzete még hasznára lehet a szeretőinek, a nagyherceg úgy gondolta, a
dolog megér némi elnézést cserébe; e pillanatban, ha tudott volna is
fivérének valamiféle „sajátos” viszonyáról, a tőle várható segítség
reményében, mely remény összeforrt az elmúlt idők jámbor emlékével,
Guermantes úr elsiklott volna, szemet hunyt volna felette, s ha szükséges,
segédkezet nyújt hozzá. „Ejnye, Basin; jó estét, Palamède – szólalt meg a
nagyhercegné, akit emésztett a harag és a kíváncsiság, s már nem bírta
tovább –, ha úgy döntött hogy itt tölti az éjszakát, jobb, ha maradunk
vacsorára. Marie meg én már egy félórája ácsorgunk itt maguk miatt.” A
nagyherceg jelentőségteljes ölelés után elvált fivérétől, s hármasban
indultunk lefelé a hercegnő palotájának hatalmas lépcsőin.
Kétoldalt a legfelső fokokon mindenfelé párok álldogáltak, várták, hogy
a kocsijuk előálljon. A lépcső bal oldalán, férjével és velem állt a
nagyhercegné, sudáran, elkülönülve, immár Tiepolo-köpönyegébe
burkolózva, nyaka a rubinpánt szorításában, asszonyok és férfiak
tekintetének kereszttüzében, akik mind eleganciájának és szépségének
titkát próbálták ellesni. A lépcsőnek ugyanazon a fokán, mint Guermantes
nagyhercegné, de átellenben várt a kocsijára de Gallardonné, aki már
réges-régen elveszítette minden reményét, hogy unokanővére valaha is
meglátogatja, s most hátat fordított, nehogy úgy lássék, hogy észrevette, s
főként azért, nehogy bizonyságát adja, hogy kuzinja nem köszön neki. De
Gallardonné igen gonosz kedvében volt, mert a társaságában lévő urak
kötelességüknek érezték, hogy Oriane-ról beszéljenek neki: „Cseppet sem
ragaszkodom a találkozáshoz – felelte nekik – amúgy láttam az imént,
kezd öregedni; úgy hírlik, ebbe sehogy sem tud beletörődni. Basin maga is
ezt mondja. No és, istenkém! Én meg is értem, hiszen nem eszes, gonosz,
mint az áspis, a modora is rossz: jól sejti, hogy ha már nem lesz szép,
semmije sem marad.”
Én már belebújtam a felöltőmbe, amit Guermantes úr, aki tartott a
meghűléstől, lefelé mentünkben erősen helytelenített, a nagy meleg miatt.
S mivel a nemesség e nemzedéke, amely többé-kevésbé Dupanloup érsek
úron nevelkedett, oly silány franciasággal beszél (a Castellane-okat
kivéve), a nagyherceg így adott hangot gondolatának: „Jobb, ha nem
veszünk kabátot, mielőtt kimegyünk, legalábbis általános értelemben.”
Most is magam előtt látom ezt az egész kivonulást, s látom magam előtt,
ha ugyan nem tévedek, amikor keretéből kiragadott portréként erre a
lépcsősorra helyezem Sagan herceget, akinek ez lehetett az utolsó estélye
a társaságban, amint kalapot emel, hogy tisztelegjen a nagyhercegné előtt,
oly széles mozdulattal lendítve meg kürtőkalapját a gomblyukába tűzött
gardéniára rímelően fehér kesztyűbe bújtatott kezével, hogy egészen
elcsodálkoztam, amiért nem azoknak a régi időknek a tollas kalpagját
látom nála, melyeknek sok-sok hajdani arca a megszólalásig híven
született újjá e nagyúr vonásaiban. Rövid ideig maradt csupán a
nagyhercegné mellett, de a mozdulatai, még a pillanatnyiak is, elegendőek
voltak ahhoz, hogy egész élőképpé, csaknem történelmi tablóvá álljanak
össze. Minthogy azóta meghalt már, s életében éppen csak
megpillantottam, számomra annyira történelmi, de legalábbis
társaságtörténeti személlyé lett, hogy néha elcsodálkozom, ha arra
gondolok, hogy egy férfi, illetve nőismerősöm az ő húga vagy az
unokaöccse.
Míg mi lefelé mentünk a lépcsőn, egy negyvenesnek látszó, bár
valójában idősebb asszony némi bágyadtsággal, ami azonban jól állt neki,
felfelé lépdelt rajta. D’Orvillers hercegnő volt az, akiről azt beszélték,
hogy Párma nagyhercegének törvénytelen lánya, s akinek szelíd hangját
cseppnyi osztrák akcentus színezte. Magasan, hajlottan haladt előre,
virágos, fehér selyemruhában, melyen a gyémántok és zafírok vértje alól
átsejlett gyönyörűséges, lüktető és elgyötört keble. Miközben úgy rázta a
fejét, mint egy fejedelmi kanca, amelyet ingerel felbecsülhetetlen értékű
és kényelmetlen súlyú gyöngyös kötőféke, hol ide, hol oda pillantott szelíd
és elbűvölő szemével, melynek kékje csak még simogatóbbá vált, amióta
lassacskán kopni kezdett, s barátságosan odabiccentett a távozó vendégek
többségének. „Hát ilyenkor kell jönni, Paulette?” – szólt a nagyhercegné.
„Ó, annyira sajnálom! De valóban nem volt más lehetőség” – felelte
Orvillers hercegnő, aki Guermantes nagyhercegnétől tanulta az effajta
mondatokat, de még ki is egészítette őket természetes szelídségével, s az
őszinteség látszatával, amit a nagyon is gyengéd hangban halványan
visszacsengő germános akcentus ereje keltett. Úgy tűnt, mintha az élet
elmondani is hosszú bonyodalmaira utalna, nem pedig közönségesen
estélyekre, noha e pillanatban is a sokadikról érkezett. De nem az estélyek
miatt maradt el ilyen sokáig. Mivel Guermantes herceg korábban hosszú
évekig nem engedte, hogy felesége fogadja Orvillers-nét, a tilalom
feloldásakor ő csupán annyival felelt a meghívásokra, nehogy úgy lássék,
hogy szomjúhozza őket, hogy a névkártyáját adta le. Miután már két vagy
három éve ezt a módszert alkalmazta, személyesen is megjelent, de
nagyon későn, mintha színházból érkezne. Ily módon azt a látszatot
kelthette, hogy cseppet sem ragaszkodik az estélyhez, s ahhoz sem, hogy
ott lássák, csakis az a fontos, hogy ellátogasson a herceghez és a
hercegnéhez, értük magukért, szeretetből, olyankor, amikor a vendégek
háromnegyede már úgyis elment, s „több jut neki a ház gazdáiból”. „Ez az
Oriane tényleg teljesen leadta magát – morogta de Gallardonné. – Nem
értem, Basin hogy’ engedheti, hogy d’Orvillers-nével szóba álljon. De
Gallardon úr bizony nem engedte volna az ilyesmit.” Én viszont
d’Orvillers-nében arra a nőre ismertem, aki a Guermantes-palota
közelében hosszú, epekedő pillantásokat vetett rám, folyton visszafordult,
meg-megállt a boltok kirakata előtt. Guermantes nagyhercegné
bemutatott; d’Orvillers-né elbűvölő volt, sem túl szívélyes, sem nem
sértett. Szelíd szemével úgy nézett rám, mint bárki másra... De
akárhányszor is találkoztunk még, többé soha nem volt részem olyasfajta
közeledésben, mint amilyenben akkor szinte felkínálkozott. Vannak
különleges pillantások, melyeken mintha a felismerés villanna át, s
amelyeket bizonyos nők – vagy bizonyos férfiak – csakis addig a napig
vetnek egy magunkfajta fiatalemberre, míg meg nem ismernek, s meg nem
tudják, hogy olyan emberek barátai vagyunk, akikkel ők is kapcsolatban
állnak.
Jelentették, hogy a kocsi előállt. Guermantes nagyhercegné megemelte
vörös szoknyáját, mintha lefelé indulna, s a kocsiba szállna, de talán
pillanatnyi lelkifurdalástól vagy attól a vágytól indíttatva, hogy örömet
szerezzen, s főként azért, hogy kihasználja az idő rövidségét, melyet a
meghosszabbítás fizikai lehetetlensége kényszerített e kellemetlen
aktusra, megnézte magának de Gallardonnét, majd mintha csak most
venné észre, hirtelen sugallatnak engedve, mielőtt lement volna,
végigsétált a lépcsőfok teljes hosszán, s amint elragadtatott
unokanővéréhez ért, kezet nyújtott neki. „Milyen régóta!” – mondta a
nagyhercegné, s hogy ne kelljen kifejtenie, mindazt a sajnálkozást s alapos
mentséget, amelyet ez a formula feltételezhetően magában foglalt, ijedt
arccal a nagyherceg felé fordult, aki, miután velem együtt lejött a
kocsihoz, valóban dühöngött, látva, hogy felesége de Gallardonné felé
indul, s feltartja a többi kocsit. „Akárhogy is, Oriane még most is nagyon
szép! – szólt de Gallardonné. – Nevetnem kell, amikor azt hallom, hogy
egyesek szerint nem vagyunk jóban; igaz ugyan, hogy bizonyos okokból,
amelyeket nem szükséges mások orrára kötnünk, akár évekig sem
találkozunk, mégis túlságosan sok a közös emlékünk ahhoz, hogy valaha is
elszakadhatnánk egymástól, s a lelke mélyén Oriane is jól tudja, hogy
jobban szeret, mint sok másikat, akiket naponta lát, de nem az ő véréből
valók.” De Gallardonné éppolyan volt, mint a megunt szerelmesek, akik
mindenáron el akarják hitetni, hogy őket jobban szeretik, mint azokat,
akiket kedvesük éppen kegyel. És (a dicshimnuszokkal, melyeket, fittyet
hányva arra, hogy azok szöges ellentétben állnak az előbb mondottakkal,
most csak úgy árasztott magából Guermantes nagyhercegnéről szólva)
közvetett bizonyságát adta, hogy a nagyhercegnének a vérében vannak
mindazok a szabályok, melyek az igazi nagy dámát teszik, azt a dámát,
akinek épp abban a percben, amikor legpompásabb toalettje a bámulat
mellett irigységet is ébreszt, tudnia kell végigsétálni egy egész, hosszú
lépcsőfokon, hogy a másik asszonyt lefegyverezze. „Legalább arra
figyeljen, hogy a cipőjét be ne vizezze” – mondta a nagyherceg (nem
sokkal korábban ugyanis kisebbfajta zápor zúdult le), aki még mindig
dühös volt, amiért megvárakoztatták.
Hazafelé a fogat szűkössége miatt ezek a piros cipellők szükségképpen
igen közel kerültek az enyémekhez, s Guermantes-né, aki attól tartott,
hogy esetleg hozzám is érhettek, így szólt a nagyherceghez: „Ez a
fiatalember végül kénytelen lesz azt mondani nekem, mint az egyszeri
karikatúrán: »Asszonyom, mondja meg nyíltan, hogy szeret, de ne tiporjon
így a lábamon.«„Az én gondolataim egyébként meglehetősen messze
jártak Guermantes nagyhercegnétől. Amióta Saint-Loup egy előkelő
származású fiatal lányról beszélt, aki nyilvánosházba jár, no meg Putbus
báróné komornájáról, ebben az eggyéolvadt két alakban öltött testet
minden vágyam, melyet nap mint nap felébresztett bennem két osztály
megannyi szépsége, egyrészt a közönségesek és gyönyörűek, az elegáns
házak gőgtől duzzadó, fenséges szobalányai, akik „nálunk”-ot mondanak,
amikor nagyhercegnőkről beszélnek, másrészt azok a fiatal lányok, akiket
néha még csak meglátnom sem kellett, amint kocsiban vagy gyalog
elsuhannak, elég volt a nevüket olvasnom egy báli tudósításban, hogy
máris szerelmes legyek beléjük, s miután lelkiismeretesen kikerestem a
Kastélyok almanachjából, hol töltik a nyarat (s közben igen gyakran
tévútra vitt egy-egy hasonló családnév), felváltva ábrándoztam arról, hogy
a nyugati síkságokon, Észak dűnéinél, a Dél fenyőerdőiben fogok lakni.
Mégis, hiába ötvöztem a legpompásabb testi adottságokat, hogy a Saint-
Loup vázolta eszmény alapján megkomponáljam a ledér kisasszonyt és
Putbus báróné komornáját, ebből az én két, megkapható szépségemből
még hiányzott valami, amit nem ismerhettem, amíg meg nem láttam őket:
az egyéniségük. Hasztalan fáradoztam, hogy magam elé képzeljem, az
olyan hónapokban, amikor inkább fiatal lányokra vágytam, milyen is
lehet, ki is lehet az, akiről Saint-Loup beszélt nekem, azokban a
hónapokban pedig, amikor inkább egy szobalányt szerettem volna, Putbus
báróné komornáját. Mégis, micsoda nyugalom azok után, hogy korábban
szakadatlanul felajzottak nyugtalan vágyaim, melyeket a megannyi
tünékeny alak keltett, akiknek gyakran még a nevét sem tudtam, s akiket
mindenképpen oly nehéz volt újra meglelni, még nehezebb megismerni,
meghódítani pedig lehetetlen talán, hogy mindebből a szórványos,
tünékeny, névtelen szépségből már kiemeltem két válogatott, ismertetővel
ellátott példányt, akik felől legalább biztos lehettem, hogy akkor szerzem
meg őket, amikor akarom! Egyre halogattam az idejét, amikor nekilátok
ennek a kettős gyönyörűségnek, akárcsak a munkáét, de a bizonyosság,
hogy akkor lesz részem benne, amikor kedvem tartja, már-már felmentett
az alól, hogy megízleljem, akárcsak azok az altató pirulák, amelyeket
elegendő a kezünk ügyében tartanunk, s már nincs is szükség rájuk,
elalszunk. Az egész világon csupán két nőt kívántam, akiknek az arcát
ugyan sehogy sem tudtam elképzelni, de a nevüket már megtudtam Saint-
Loup-tól, aki a készségességükért is kezeskedett. Úgyhogy, noha Robert
iménti szavaival kemény munkát adott a képzeletemnek, az akaratomnak
viszont becses enyhülést, tartós nyugalmat szerzett.
„Nos! – fordult hozzám a nagyhercegné –, a bálokon kívül semmiben
sem lehetek hát hasznára? Talált olyan szalont, ahol szeretné, hogy
bemutassam?” Azt feleltem, tartok tőle, hogy az egyetlen, amelyikhez
kedvem lenne, nagyon is kevéssé előkelő az ő számára. „Ki az?” –
kérdezte rekedtes, fenyegető hangon, szinte ki sem nyitva a száját. „Putbus
báróné.” Erre már úgy tett, mintha valóban haragos lenne. „Ó, nem! Most
aztán tényleg azt hiszem, hogy csúfot űz belőlem. Azt sem tudom, miféle
véletlen folytán tudom annak a viperának a nevét. Hiszen ez a társaság
legalja. Ezzel az erővel azt is kérhetné, hogy mutassam be a rőfösnőmnek.
S még az is más volna, mert a rőfösnőm elragadó teremtés. Maga kicsit
bolond, szegénykém. Mindenesetre, nagyon kérem, legyen figyelmes
azokkal, akiknek bemutattam, adja le náluk a névkártyáját, látogassa meg
őket, és ne beszéljen nekik Putbus bárónéról, aki számukra ismeretlen.”
Megkérdeztem, nem ledér-e kissé d’Orvillers-né. „Ó, egyáltalán nem,
összetéveszti valakivel, inkább erényeskedőnek mondanám. Nem igaz,
Basin?” „Így van, legalábbis nem hiszem, hogy valaha is a szemére
lehetett volna vetni bármit” – mondta a nagyherceg.
„Nem akar velünk jönni az álarcosbálba? – kérdezte tőlem Guermantes
úr. – Kölcsönadnék magának egy velencei köpenyt, és tudok valakit,
akinek ezzel csuda nagy örömet szerezne: először is Oriane-nak, ezt
mondanom sem kell, de főleg a pármai hercegnőnek. Folyton a maga
dicséretét zengi, csakis magára esküszik. Még szerencse – lévén a hölgy
kissé túlérett –, hogy végtelenül szemérmes. Ha nem így volna, bizonyára
maga mellé vette volna sigisbeusának, ahogy az én ifjúkoromban
mondták: afféle szolgálattévő lovagnak.”
Nekem nem az álarcosbál volt fontos, hanem a randevúm Albertine-nel.
Így hát elhárítottam az ajánlatot. A fogat már megállt, az inas a
kocsibejárót nyittatta ki, a lovak dobrokoltak, amíg a kapuszárnyak
szélesre nem nyíltak, és a fogat beért az udvarba. „A viszontlátomásra” –
mondta a nagyherceg. „Néha sajnáltam, hogy ilyen közel lakunk Marie-
hoz – mondta nekem a nagyhercegné –, mert bár nagyon szeretem,
látogatóba menni kicsit kevésbé szeretek. De annyira még sosem fájlaltam
ezt a közelséget, mint ma este, mert így olyan rövid időt tölthettem
magával.” „No de Oriane, csak semmi szónoklat.” A nagyhercegné
szerette volna, ha felmegyek hozzájuk egy kicsit. Jót nevetett, akárcsak a
nagyherceg, amikor azt mondtam, nem tehetem, mert épp egy fiatal lány
látogatását várom. „Furcsa kis időpontban fogadja a vizitjeit” – mondta.
„Menjünk, kicsikém, igyekezzünk – fordult Guermantes úr a feleségéhez.
– Háromnegyed tizenkettő van, és még jelmezt is kell vennünk...” – S
ekkor az ajtajuk előtt beleütközött két, szigorú őrséget álló sétapálcás
hölgybe, akik attól sem riadtak vissza, hogy éjnek évadján ereszkedjenek
le ormukról, egy botrányt megakadályozandó. „Basin, mindenképpen
értesíteni akartuk, nehogy azon az álarcosbálon lássák: szegény Amanien
meghalt, alig egy órával ezelőtt.” A nagyherceg egy pillanatra megrémült.
Már látta, hogy megy füstbe a híres-nevezetes álarcosbál, csupán mert
ezek az átkozott hegylakók elhozták neki a szegény d’Osmond úr
halálhírét. De gyorsan összeszedte magát, s ezt a mondatot vetette oda a
két kuzinnak, mellyel egyszerre fejezte ki azt az eltökélt szándékát, hogy
nem mond le egy gyönyörűségről, s azt is, hogy képtelen pontosan
elsajátítani a francia nyelv fordulatait: „Még hogy meghalt! Ugyan, csak
túloznak, túloznak!” S ezzel többet nem is törődött a két rokonnal, akik,
hegymászó botjukkal felszerelkezve, most újra felfelé indultak az
éjszakában, hanem inasát kezdte faggatni, mohón lesve a híreket: „Ugye
meghozták a sisakomat?” „Igenis, méltóságos nagyherceg úr.” „És persze
van rajta egy kis lyuk, hogy lélegezhessek? Semmi kedvem megfulladni,
az ördögbe is!” „Igenis, méltóságos nagyherceg úr.” „Ó, a mennydörgős
mennykőbe, micsoda balszerencsés este! Oriane, elfelejtettem
megkérdezni Babaltól, hogy a magáé-e a kunkori orrú topán.” „No de
kicsikém, hiszen itt van az Opéra Comique kellékese, majd ő megmondja.
Én ugyan nem nagyon hiszem, hogy illene a maga sarkantyújához.”
„Menjünk, kerítsük elő a kellékest” – szólt a nagyherceg. „Ég önnel,
kicsikém, szívesen mondanám, hogy jöjjön be velünk, amíg próbálunk,
hadd mulasson. De elbeszélgetnénk az időt, mindjárt itt az éjfél, és nem
szabad elkésnünk, nehogy elrontsuk az estélyt.”
Én is igyekeztem minél előbb elválni Guermantes úrtól és feleségétől. A
Phaedra előadása tizenegy óra tájban ért véget. Ennyi idő alatt Albertine
már valószínűleg meg is érkezett. Egyenesen Françoise-hoz mentem: „Itt
van Albertine kisasszony?” „Senki sem jött.” Istenem, ez talán azt jelenti,
hogy már nem is jön senki? Feldúlt voltam, minél bizonytalanabb lett
Albertine látogatása, annál kívánatosabbnak tűnt. Françoise szintén
kínosan érezte magát, de egészen más okból. Épp az imént ültette a lányát
asztalhoz, bőséges lakomára. Amikor azonban meghallotta, hogy jövök, és
látta, nincs már elég ideje, hogy a tálakat eltüntesse, s tűt-cérnát vegyen
elő, mintha éppen munkában lennének, nem pedig vacsora közben, így
szólt: „Épp csak egy kanálka levest kapott be, én erőltettem, hogy a
csontokat is szopogassa le” –, hogy így kisebbítse egészen a semmiségig
lánya vacsoráját, mintha bűnös dolog lett volna, hogy a vacsora kiadós.
Még rendes ebéd- vagy vacsoraidőben is, ha abba a hibába estem, hogy
beléptem a konyhába, Françoise úgy tett, mintha már befejezték volna, sőt
bocsánatot is kért, valahogy így: „Ettem volna egy falatot” vagy egy
„harapást”. De azután hamar megnyugodtam, látván az asztalt borító tálak
sokaságát, melyeket Françoise-nak, akit úgy megleptem váratlan
érkezésemmel, mintha rosszban sántikált volna, bár ilyesmiről szó sem
volt, már nem sikerült eltüntetnie. Most így folytatta: „Eridj, menj
lefeküdni, épp eleget dolgoztál mára – mert Françoise azt a látszatot
akarta kelteni, hogy a lánya nem csupán nem kerül egyetlen fillérünkbe
sem, hanem nyomorog, s ráadásul még agyon is dolgozza magát értünk. –
Csak láb alatt vagy itt a konyhában, és főleg zavarod az urat, aki vendéget
vár. Eridj, indulj felfelé” – mondta még, mintha minden tekintélyére
szüksége volna ahhoz, hogy aludni küldje a lányát, aki attól a perctől
kezdve, hogy a vacsora füstbe ment, csak a látszat kedvéért volt itt, s ha
még öt percig maradtam volna, magától is szedte volna a sátorfáját.
Françoise ezután hozzám fordult a maga szép, népies, s egy kissé mégis
egyéni, csak rá jellemző szóhasználatával „Az úr talán nem látja, hogy
majd eldől az alhatnéktól.” Én pedig maradtam boldogan, hogy nem kell
Françoise lányával társalognom.
Mondtam már, hogy a lány egy kis faluból érkezett, amely közvetlenül
szomszédos volt Françoise-éval, s mégis különbözött attól földjeiben,
terményeiben, tájszólásában, s főként lakóinak bizonyos
jellegzetességeiben. Így például a „hentesné” és Françoise unokahúga igen
nehezen értették meg egymást, de abban egyek voltak, hogy ha vásárolni
mentek, órákra elmaradtak a „nénjénél” vagy a „húgocskánál”, mivel
maguktól képtelenek voltak végére érni egy beszélgetésnek, egy olyan
beszélgetésnek, melynek során annyira megfeledkeztek indulásuk okáról,
hogy ha megkérdeztem, amikor hazajöttek: „Nos hát, alkalmas lesz
Norpois márki úrnak a negyed hét?”, még csak a homlokukra sem ütöttek,
mondván: „Ó, ezt meg elfelejtettem”, hanem: „Ja, nem értettem, hogy az
úr ezt kéri, azt hittem, csak az üdvözletét kell átadni”. De ha az egy órával
korábban hallottak ekképpen „kimentek is a fejükből”, azt viszont
lehetetlenség volt kiverni belőle, amit nénjük vagy a húgocska valaha is
mondott. Így például, ha a hentesné azt hallotta, hogy 1870-ben az angolok
is háborút viseltek ellenünk ugyanakkor, mint a poroszok (én meg hiába
magyaráztam, hogy ez tévedés), az asszonyság minden harmadik héten
felhozta a beszélgetésben: „Ez is a miatt a háború miatt van, amit az
angolok hoztak ránk, akkor, amikor a poroszok is.” – De hiszen százszor
mondtam már, hogy ez nem igaz.” Mire így válaszolt, s a válaszában
benne foglaltatott, hogy cseppet sem ingott meg a meggyőződésében:
„Mindenesetre ez még nem ok arra, hogy haragudjunk rájuk. ‘70 óta sok
víz lefolyt a Szajnán stb.” Egy másik alkalommal, amikor egy Angliával
folytatandó háborúról prézsmitált, amit én helytelenítettem, ezt mondta:
„No persze, mindig jobb, ha nincs háború; de ha muszáj, hát nem érdemes
halogatni. Ahogy a néném magyarázta a múltkor, az óta a ‘70-es háború
óta, amit az angolok hoztak ránk, belerokkanunk a kereskedelmi
szerződésekbe. Ha majd jól elláttuk a bajukat, egy angolt sem eresztünk be
Franciaországba, amíg nem fizet háromszáz frank belépti díjat, ahogy
most nekünk kell, ha Angliába megyünk.”
Ilyen volt hát – tiszteletre méltó becsületességükön és azon kívül, hogy
amikor beszéltek, konokul makacsok voltak, nem hagyták félbeszakítani
mondókájukat, hússzor is újrakezdték onnan, ahol félbeszakították őket, s
ettől mondókájuk végül oly rendíthetetlenül szilárd lett, mint egy Bach-
fúga – az emberek természete e kis falucskában, amely alig ötszáz lelket
számlált, s amelyet gesztenyések, füzesek, krumpli- és céklaföldek
öveztek.
Françoise lánya viszont, mivel modern nőnek hitte magát, aki immár
letért a túlságosan kitaposott utakról, s a párizsi argót beszélte, egyetlen, a
témához illő tréfát sem mulasztott el. Amikor Françoise elmondta neki,
hogy egy hercegnőtől jövök, például ezt: „Ó! Bizonyára
cirkuszhercegnőtől.” Látván, hogy vendéget várok, úgy tett, mint aki azt
hiszi, Edének hívnak. Naivan azt feleltem, hogy nem, amire elsüthette: „Ó,
pedig azt hittem! S azt gondoltam: Ede, vajon eleped-e?” Ami nem vallott
éppen jó ízlésre. Kevésbé hagyott azonban hidegen, amikor Albertine
késését látva, mintegy vigasztalásként, így fordult hozzám: „Azt hiszem,
várhatja örökre. Most már biztos nem jön. Ilyenek ezek a mai nőcskék!”
Másképpen beszélt hát, mint az édesanyja; de ami ennél is furcsább, az
édesanyja beszéde is különbözött a nagyanyjáétól, aki a Françoise
falujához egészen közel fekvő Bailleau-le-Pinben született. Tájszólásuk
mégis különbözött kissé, mint ahogy a két vidék is. Françoise
édesanyjának lankás, vízmosásba ereszkedő szülőföldjét füzek
népesítették be. Messze-messze onnan volt viszont Franciaországnak egy
másik kis zuga, ahol csaknem ugyanazt a tájszólást beszélték, mint
Méséglise[527]-ben. Ezt a felfedezést akkor tettem, amikor éppen
bosszankodtam is miatta. Történt egyszer ugyanis, hogy nagy
beszélgetésben találtam Françoise-t egy házbéli szobalánnyal, aki erről a
vidékről származott, s ezt a tájszólást beszélte. Ők csaknem tökéletesen
értették egymást, én egyáltalán nem értettem őket; ezt tudták is, mégis úgy
vélték, mentségükre szolgál az az öröm, hogy noha oly messzire születtek
egymástól, mégis földiek, s továbbra is ezen az idegen nyelven beszéltek
előttem, mint azok, akik nem akarják, hogy más is megértse őket. A nyelvi
földrajz és a cselédbarátság e hangulatos leckéi azután hétről hétre
folytatódtak a konyhában, anélkül, hogy bármiféle örömömet leltem volna
bennük.
Mivel valahányszor a kaput kinyitották, a portás megnyomta a
lépcsőházat megvilágító villanykapcsoló gombját, s mivel immár a ház
minden lakója hazaért, nyomban kimentem a konyhából, vissza az
előszobába, ott ültem le a lépcsőház félhomályának sötét, függőleges
sávját lesve, amely a kissé keskeny kárpit mellett, mely nem fedte
tökéletesen lakásunk üveges ajtaját, átszűrődött. Ha ez a sáv egyszerre
csak aranysárgává válna, az azt jelentené, hogy Albertine jött be odalent, s
két perc múlva mellettem lesz; senki más nem jöhetett már ebben az
órában. Ott maradtam hát, hisz’ képtelen voltam elszakítani tekintetemet a
sávtól, amely konokul sötét maradt; egészen előrehajoltam, hogy biztosan
jól lássak; de hasztalan figyeltem, a függőleges fekete sáv, bármilyen
szenvedélyesen vágytam is rá, nem szerezte meg nekem a részegítő
örömöt, melyet akkor éreztem volna, ha valami váratlan és
jelentőségteljes varázslat folytán szemem láttára ragyogó aranyrudacskává
változik. Nem csekély izgalom a miatt az Albertine miatt, akire három
percig sem gondoltam Guermantes-ék estélyén! De amint újraéledt
bennem a hajdani, más fiatal lányokhoz kötődő várakozás érzése, főként
azé, amikor Gilberte-re vártam, és ő késett, már az is rettenetes lelki
fájdalmat okozott, hogy netalán elesem egy pusztán testi gyönyörűségtől.
 Kénytelen voltam visszamenni a szobámba. Françoise ott járt a
nyomomban. Úgy vélte, ha már hazajöttem az estélyemről, felesleges
magamon tartanom a gomblyukamba tűzött rózsát, és bejött, hogy levegye
rólam. Ez a mozdulat, mely arra emlékeztetett, hogy Albertine talán már
nem is jön, s egyben azzal is szembesített, hogy Albertine kedvéért
óhajtok elegáns lenni, bosszússá tett, s ezt csak fokozta az az incidens,
hogy amint erőszakkal kirántottam magam a keze közül, elszakítottam a
virágot, mire Françoise így szólt: „Jobb lett volna, ha hagyja, hogy én
vegyem le, mint hogy így tönkretegye.” Egyébként is, minden egyes szava
ingerelt. A várakozás idején annyira szenvedünk annak a hiányától, akire
vágyunk, hogy senki más jelenlétét nem bírjuk elviselni.
Miután Françoise kiment a szobából, arra gondoltam: ha mindez azért
van, mert immár odáig jutottam, hogy tetszeni akarok Albertine-nek,
akkor igencsak kellemetlen, hogy korábban annyiszor mutatkoztam előtte
borotválatlanul, többnapos szakállal, azokon az estéken, amikor felhívtam
magamhoz, hogy újrakezdjük simogatásainkat. Éreztem, hogy mit sem
törődik velem, magamra hagy. Hogy egy kicsit kicsinosítsam a szobámat,
ha Albertine mégis eljönne, s mivel ez volt a legszebb tárgyak egyike,
amim csak volt, évek óta most először tettem ki az ágyam melletti asztalra
azt a türkizzel díszített mappát, amelyet még Gilberte csináltatott nekem,
hogy abba tegyem a Bergotte-plakettet[528], s amelyet oly sokáig még
alvás közben is magamnál akartam tartani, az agátgolyóval együtt.
Egyébként, talán azért is, mivel Albertine még mindig nem jött, ebben a
pillanatban valahol „máshol” volt, s ezt a másholt nyilván kellemesebbnek
találta, én pedig nem ismertem, olyan fájdalmas érzés ébredt bennem,
bármit mondtam is alig egy órával korábban Swann-nak arról, hogy nem
vagyok képes a féltékenységre, hogy ha kissé sűrűbben találkoztam volna
barátnőmmel, ez az érzés aggodalmaskodó kényszerré válhatott volna,
hogy mindig tudjam, hol és kivel tölti az idejét. Nem mertem elküldetni
Albertine-hez, túlságosan késő volt már, de abban a reményben, hogy talán
barátnőivel vacsorázik egy kávéházban, s eszébe jut, hogy telefonáljon,
átállítottam a kapcsolót, s hálószobámba kapcsolva a vonalat,
megszakítottam az összeköttetést a postahivatal és a portásfülke között,
ahová ilyenkor a hívás rendesen befutott. Egyszerűbb, kevésbé zavaró lett
volna, ha azon a kis folyosón van egy készülék, ahová Françoise szobája
nyílt, de felesleges is. A civilizáció haladása révén mindnyájan korábban
nem sejtett erényeket vagy újabb fogyatékosságokat árulunk el, melyek
még kedvesebbé vagy még elviselhetetlenebbé tesznek barátaink
szemében. Így eshetett, hogy Edison[529] felfedezésének
következményeként Françoise egy újabbal gyarapította hibáit, mégpedig
azzal, hogy bármilyen hasznos vagy sürgős lett volna is, nem volt hajlandó
a telefont használni. Mindig megtalálta a módját, hogy elmeneküljön, ha
meg akartuk tanítani rá, mint ahogyan mások az oltás pillanatában
menekülnek, így hát a telefon az én szobámban kapott helyet, s hogy
szüleimet ne zavarja, csengetését egyszerű tárcsakattanás helyettesítette.
Mivel attól féltem, hogy ezt esetleg nem hallom meg, meg sem
moccantam. Mozdulatlanságom oly mértékű volt, hogy hónapok óta
először felfigyeltem az ingaóra ketyegésére. Bejött Françoise, hogy rendet
rakjon. Beszélgetett velem, de én utáltam ezt a társalgást, melynek
egyenletesen banális felszíne alatt érzelmeim percről percre változtak,
aggodalomból szorongásba, szorongásból teljes reményvesztettségbe
csapva át. Míg szavaim homályos elégedettséget fejeztek ki, mert úgy
véltem, ennyivel tartozom Françoise-nak, arcomat olyan boldogtalannak
éreztem, hogy azt állítottam, nátha gyötör, hogy ezzel magyarázzam
tettetett közömbösségem és e fájdalmas arckifejezés diszharmóniáját;
azután meg attól tartottam, hogy Françoise egyébként félhangon mondott
szavai miatt (nem Albertine-re való tekintettel beszélt halkan, hiszen úgy
vélte, az az idő régen elmúlt, amikor barátnőm még beállíthat) végül nem
hallom meg a megváltó hívást, amely többször nem hangzik már fel. Nagy
sokára Françoise elment lefeküdni; halk nyerseséggel bocsátottam el,
nehogy a távoztában csapott zaj elnyomja a telefon hangját. Én pedig
újrakezdtem a hallgatózást, a kínlódást; várakozás közben a kétszeres út a
zajokat felfogó fültől az értékelő és elemző elméig, az elmétől pedig a
szívig, amelynek az eredményeket továbbítja, oly gyors, hogy észre sem
vesszük, meddig tart, s úgy érezzük, mintha közvetlenül a szívünkkel
hallgatóznánk.
 Megkínzott a hívás hangjának folyton visszatérő, egyre szorongatóbb és
soha be nem teljesülő vágya; s amint magányos aggódásom spirálvonalán
az egyik viharos felkapaszkodás csúcsára értem, a zsivajgó, éjszakai
Párizs mélyéről, mely egyszerre közel került hozzám, a könyvszekrényem
mellől hirtelen meghallottam, gépiesen és fenségesen, mint a
Trisztánban[530] a lobogó kendő vagy a pásztortilinkó, a telefon búgó
neszét. Odaugrottam, Albertine volt. „Nem zavarom, hogy ilyenkor
telefonálok?” „Ó, dehogy...” – mondtam örömömet magamba fojtva,
hiszen bizonyára azért beszélt az alkalmatlan időpontról, hogy
mentegetőzzön, amiért ilyen későn jön, nem pedig azért, mert most már
nem is jön. „Akkor hát feljön?” – kérdeztem közömbös hangon. „Nos...
nem, hacsak nincs óhatatlanul szüksége rám.”
Lényem egyik fele, amellyel a másik egyesülni kívánt, ott volt
Albertine-ban. El kellett jönnie, de ezt nem mondtam meg rögtön; mivel
most összeköttetésben voltunk, úgy gondoltam, ráérek az utolsó
pillanatban kierőszakolni, hogy vagy ő jöjjön hozzám, vagy engedje, hogy
én rohanjak hozzá. „Igen, itt vagyok, nem messze otthonról – mondta –,
magától pedig kissé távol; nem olvastam el elég alaposan a levelét. Csak
most került a kezembe újra, s megijedtem, hogy talán vár rám.” Éreztem,
hogy hazudik, s most haragomban inkább azért akartam kierőszakolni,
hogy feljöjjön, hogy kellemetlenkedjek, nem azért, hogy lássam. Előbb
azonban feltétlenül el akartam utasítani azt, amit néhány pillanattal
később majd megpróbálok elérni. De hol volt most? Szavaiba egyéb
hangok vegyültek: egy biciklista dudája, egy éneklő női hang, egy távoli
fanfár szólt bele éppoly tisztán, mint a kedves hang, mintha azt jeleznék,
hogy valóban Albertine van mellettem, tényleges közegében, mint egy
földlabda, amellyel kiemelik a pázsit egy darabját is. Ugyanazok a zajok,
amelyeket én hallottam, hangzottak az ő fülében is, s ezek vonták el a
figyelmét: a valóság darabjai, melyek nem tartoznak a tárgyhoz,
önmagukban feleslegesek, s annál inkább elengedhetetlenek ahhoz, hogy
felismerjük a csoda nyilvánvalóságát; egyszerű és elbűvölő vonások,
valamelyik párizsi utcát megjelenítők, egy ismeretlen este éles és
kíméletlen vonásai, melyek a Phaedra előadásáról kijövet meggátolták
Albertine-t abban, hogy feljöjjön hozzám. „Először is megjegyzem, nem
arról van szó, hogy feljöjjön, mert ebben a késői órában már nagyon a
terhemre lenne... – mondtam –, majd összeesem az álmosságtól. No, és az
a rengeteg bonyodalom. Csak annyit akarok mondani, hogy a levelemben
nem volt semmi félreérthető. Hiszen azt válaszolta, hogy rendben van. Ha
pedig nem értette, mit jelentett ez a »rendben«?” „Azt mondtam, rendben,
csak nem emlékeztem már pontosan, hogy mi is van rendben. De látom,
hogy megsértődött, és ez bánt. Már bánom, hogy elmentem a Phaedrára.
Ha tudtam volna, hogy ilyen kalamajka lesz belőle...” – tette hozzá, mint
mindazok, akik, ha valamiben vétkesek, úgy tesznek, mintha azt hinnék,
valami mást vetnek a szemükre. „A Phaedrának semmi köze a
bosszúságomhoz, hiszen én kértem, hogy menjen el megnézni.” „Tehát
most haragszik, kár, hogy már ilyen késő van, különben igazán felmennék
magához, de majd eljövök holnap vagy holnapután, hogy kimentsem
magam.” „Na nem, Albertine, szépen kérem, azok után, hogy maga miatt
kárba veszett a mai estém, legalább az elkövetkező napokban hagyjon
békén. Csak két vagy három hét múlva érek majd rá. Hallgasson ide, ha
valóban bántja, hogy haraggal válnánk el, s alapjában véve talán igaza is
van, fáradtság ide vagy amoda, ha már eddig vártam magára, s ha még
úgyis odakint van, mégis jobban szeretném, ha most jönne fel, majd iszom
egy kávét, hogy felébredjek.” „Nem lehetne áttenni holnapra? Mert az a
gond...” E mentegetőző szavak hallatára, melyek úgy hangzottak, mintha
mégsem jönne, éreztem, amint vágyamba, hogy viszontlássam azt a
bársonyos arcot, amely már Balbecben a felé a pillanat felé kormányozta
minden napomat, amikor a szeptemberi, mályvalila tenger előtt e
rózsaszín virág mellett lehetek majd, fájdalmasan próbál belevegyülni egy
másik, igencsak különböző elem. Azt, hogy ilyen kínzóan szükségem lehet
egy másik emberre, már régen megtanultam Combray-ban édesanyámmal
kapcsolatosan, olyannyira, hogy szinte belehaltam, ha azt üzente
Françoise-zal, hogy nem jöhet fel hozzám. A régi érzés e törekvése, hogy
ötvöződjön, egységes elemet alkosson a másikkal, az újjal, amelynek
egyedüli, gyönyörűséges tárgya egy parti virágszál színes külseje, rózsás
bőre volt, gyakran elérte, hogy a két elem (a szó kémiai értelmében) egy
újban egyesüljön, amely csak néhány pillanatig maradhat meg. Ezen az
estén legalább, s még ezután is sokáig, a két elem megmaradt
különállónak. De a telefonban legutóbb elhangzott szavak hallatán
kezdtem megérteni, hogy Albertine élete oly távol van tőlem (nem a szó
fizikai értelmében, persze), hogy mindig fáradságos felderítőutakat
kellene megtennem, hogy kézre kerítsem, s ráadásul olyan, mint a végek
erődítményei, a nagyobb biztonság kedvéért abból a fajtából, amelyet
később „álcázottnak” neveztek. Albertine egyébként, a társadalom
magasabb szintjén, azok közé az emberek közé tartozott, akiknél a
házmesterné mindig megígéri az üzenetvivőnek, hogy rögtön átadja a
levelet a címzettnek, amint az hazaér; egészen addig, amíg rá nem
döbbenünk, hogy az illető, akivel máshol találkoztunk, s akinek
bátorkodtunk levelet írni, az illető maga a házmesterné, így hát valóban a
megadott címen lakik (amely egyébiránt nem más, mint egy kis
nyilvánosház, s a házmester benne a Madame) – csak épp a
házmesterfülkében –, vagy egy olyan házat jelöl meg a címben, ahol vele
összejátszó ismerősei laknak, akik nem leplezik le előttünk, ahonnan a
leveleinket is továbbítják, de ahol ő maga nem lakik, legfeljebb holmijait
hagyta ott. Ötszörösen vagy hatszorosan tekervényes életek ezek,
olyannyira, hogy ha találkozni akarunk ezzel a bizonyos nővel, vagy tudni
akarunk róla, hol eggyel előbb, hol eggyel odébb, hol feljebb, hol lejjebb
kopogtatunk, s akár hónapokig, évekig nem sejtünk meg semmit.
Albertine-t illetően éreztem, hogy sosem fogok bizonyosat tudni, hogy a
valóságos részletek és a hazugságok szétválaszthatatlan sokaságában
sohasem fogok tudni kiigazodni. S hogy ez mindig így lesz, hacsak
börtönbe nem zárom (bár onnan is meg lehet szökni), mindvégig. Ezen az
estén ez a meggyőződés még csak nyugtalanságként futott át rajtam,
melyben azonban mintha hosszú szenvedések borzongató előszelét
éreztem volna.
„Nem, nem – válaszoltam –, mondtam már, hogy nem érek rá három
hétnél előbb, holnap éppúgy nem, mint más napokon.” „Nos, jó... akkor
odaszaladok... kellemetlen, mert éppen egy barátnőmnél vagyok, aki...”
Éreztem, nem hiszi, hogy elfogadom az ajánlatot, hogy feljön, tehát az
ajánlat sem volt őszinte, én pedig színvallásra akartam kényszeríteni. „Mit
számít nekem a maga barátnője? Jön vagy nem, a maga dolga, nem én
kértem, hogy jöjjön, maga ajánlotta fel.” „No, ne sértődjön meg, fiákerbe
ugrom, s tíz perc múlva ott vagyok magánál.” Így hát, az éjmélyi
Párizsból, ahonnan már, egy távoli lény hatósugarát mutatva, szobámig ért
a láthatatlan üzenet, az első jeladás után hamarosan felbukkan és
megjelenik az az Albertine, akit hajdan a balbeci égbolt alatt ismertem
meg, akkor, amikor a Nagyszálló pincéreit terítés közben elvakította a
lenyugvó nap világa, s mivel az ablaktáblákat egészen kitárták, az est
észrevétlen fuvallatai szabadon libbenhettek be a partról, ahol még
elidőztek az utolsó sétálók, a hatalmas étterembe, amelyben még az első
vacsoravendégek sem foglaltak helyet, s amikor a pult mögött elhelyezett
tükrön átúszott a Rivebelle-be tartó utolsó hajó testének vörös visszfénye,
s még hosszan elidőzött benne a füst szürke visszfénye. Nem töprengtem
már azon, mi késleltethette Albertine-t, s amikor Françoise belépett a
szobába, hogy jelentse: „Albertine kisasszony van itt”, igaz, a fejemet sem
mozdítottam válasz közben, de csupán képmutatásból: „Hogyhogy ilyen
későn jön Albertine kisasszony?” De amikor e szavak után felnéztem
Françoise-ra, mintha kíváncsian várnám a válaszát – s ez a kíváncsiság is
arra volt hivatott, hogy alátámassza kérdésem nyilvánvaló őszinteségét –,
bámulattal és dühösen vettem észre, hogy Françoise akár Bermával[531] is
versenyre kelhetett volna, olyan művészettel tudta beszéltetni az élettelen
ruhadarabokat és arcvonásait: leckét adott a blúzával, a hajával, amelynek
legfehérebb fürtjeit húzta előre, úgy fitogtatva őket, mint valamiféle
születési bizonyítványt, fáradtságtól és alázattól meggörbült nyakával.
Mind panaszt emeltek érte, amiért az éjszaka kellős közepén valaki
kirángatta álmából és az ágymelegből, s az ő korában arra kényszerítette,
hogy kapkodva öltözködjék, s kockáztassa, hogy mellhártyagyulladást kap.
Ezért, mivel tartottam tőle, hogy olyan látszatot keltek, mintha
szabadkoznék Albertine kései érkezése miatt, így szóltam: „Mindenesetre
nagyon helyes, hogy eljött, minden a legnagyobb rendben van”, s szabad
utat engedtem őszinte örömömnek. Ez az öröm azonban nem sokáig
maradt ürömtelen, amikor meghallottam Françoise válaszát. Anélkül
ugyanis, hogy egyetlen panaszszót ejtett volna, sőt mintha minden erejével
azon lett volna, hogy leküzdje az ellenállhatatlanul feltörő köhögést, s
csak kendőjét húzva összébb magán, mintha fázna, nekifogott, hogy
elmeséljen mindent, amit Albertine-nek mondott, mert arról sem
feledkezett meg, hogy barátnőm nagynénje felől érdeklődjön. „Épp azt
mondtam, hogy az úr már bizonyára aggódott, hogy a kisasszony talán
nem is jön, mert ez az időpont már nem illendő a látogatásra, hiszen
mindjárt reggel van. De a kisasszony olyasfelé járhatott, ahol jól mulatott,
mert még annyit sem mondott, hogy bánja, amiért megváratta az urat,
olyan képet vágott, mint aki fütyül a világra, és azt válaszolta: Jobb későn,
mint soha!” És Françoise még hozzátett néhány szót, ami a szívembe
hasított: „Ezzel aztán elárulta magát. Lehet, hogy jobb szerette volna
leplezni, node...”
Nem volt ebben semmi meglepő. Említettem az imént, hogy Françoise,
ha megbíztuk valamivel, ritkán számolt be, nem arról, amit ő maga
mondott, s amire szívesen kitért, hanem a válaszról, amelyre vártunk. De
ha kivételesen mégis elismételte barátaink szavait, bármilyen rövid volt is
az üzenet, Françoise általában úgy rendezte el a dolgot, ha kellett, az
arckifejezés, a hangsúly segítségével, melyekről szentül állította, hogy
ezek kísérték a mondottakat, hogy valami bántó élt adjon nekik.
Szélsőséges esetben abba is beletörődött, ha egy kereskedőnél, akihez
elküldtük, valamilyen, egyébként feltehetően képzelt, megaláztatást kellett
elviselnie, mert úgy vélte, hogy ez a neki címzett megalázás, neki, aki
minket képviselt, aki a mi nevünkben beszélt, közvetetten visszaszáll ránk.
Mi mást felelhettünk volna, mint hogy félreértette, hogy üldözési mániája
van, s hogy a kereskedők nem szövetkeztek mind ellene. Amúgy az ő
érzéseikkel nem sokat törődtem. Albertine érzéseivel azonban nem így állt
a dolog. Amikor Françoise visszamondta e gunyoros szavakat: „Jobb
későn, mint soha”, rögtön azokat a barátokat juttatta eszembe, akiknek
társaságában Albertine a késő estét töltötte, több örömet lelve hát ott, mint
velem. „Nevetségesen néz ki, lapos, kis kalap van rajta, ami az ő nagy
szemével elég furcsán mutat, főleg ezzel a kabáttal, amit régen
elküldhetett volna az istoppolóhoz, mert már egészen összerágták a
molyok. Mondhatom, mulatságos” – tette még hozzá Françoise, mintegy
Albertine-t kicsúfolva, mert az én benyomásaimban ritkán osztozott, de
szükségét érezte, hogy megismertessen az övéivel. Még a látszatát is
kerülni akartam annak, hogy tisztában vagyok vele: ez a nevetés a lenézés
és a gúny jele, de hogy rosszért rosszal fizessek, bár nem ismertem a kis
kalapot, amelyről beszélt, azt feleltem Françoise-nak: „Amit maga lapos
kis kalapnak nevez, az egész egyszerűen elragadó...” „Azaz hajítófát sem
ér” – mondta erre Françoise, most már nyíltan hangot adva őszinte
megvetésének. Mire én (szelíd és vontatott hangon, hogy álságos válaszom
ne a haragom, hanem az igazság kifejezésének lássék, s az időt sem
vesztegetve, hogy ne várassam Albertine-t), e kegyetlen szavakkal
fordultam hozzá: „Maga kiváló asszony – mondtam mézesmázosan –,
jóravaló is, ezernyi erénye van, de ami az öltözködést illeti és azt, hogy
helyesen ejtse ki a szavakat, no meg jól is kösse őket, ma is ugyanott tart,
mint azon a napon, amikor Párizsba érkezett.” Márpedig ez az utóbbi
szemrehányás különlegesen ostoba volt, mivel azok a francia szavak,
melyeknek helyes kiejtésére oly büszkék vagyunk, maguk sem egyebek,
mint azoknak a galloknak a nyelvbotlásai, akik a latin vagy szász
kifejezéseket facsarták ki, hiszen a mi nyelvünk nem egyéb, mint néhány
másik hibás kiejtése. A nyelv eleven szellemiségére, a francia nyelv
jövőjére és múltjára, igen, erre kellett volna figyelnem Françoise hibáiban.
Vagy nem volt-e a „stoppoló” helyett mondott „istoppoló” éppoly különös,
mint a távoli korszakokból ittmaradt állatok: mint a bálna vagy a zsiráf, az
állatvilág fejlődési szakaszainak útjelzői? „Márpedig, ha eddig nem
tanulta meg – folytattam –, soha nem is fogja. De vigasztalódjon, ettől
még nagyon derék teremtés lehet, csodásan készítheti a kocsonyás
marhahúst és még ezer egyebet. Az a kalap, amit semmiségnek vél, pontos
másolata Guermantes hercegné egyik kalapjának, amely ötszáz frankba
került. Egyébként hamarosan egy másikat, még sokkal szebbet
szándékozom ajándékozni Albertine kisasszonynak.” Tudtam jól, hogy
Françoise-t az bosszantja legjobban, ha olyan emberekre adok ki pénzt,
akiket ő nem szeret. Csak néhány szóval válaszolt, melyeket szinte
érthetetlenné tett egy hirtelen fulladásroham. Mikor később megtudtam,
hogy beteg a szíve, mennyire bántam már, hogy sosem tagadtam meg
magamtól a meddő és ádáz örömöt, hogy így visszavágjak arra, amit
mondott! Françoise különben azért utálta Albertine-t, mert szegény lévén,
nem tehetett hozzá semmit ahhoz, amit Françoise az én kiválóságomnak
tartott. Jóindulatúan mosolygott, valahányszor Villeparisis márkiné
meghívott magához. Nehezményezte viszont, hogy Albertine nem
törekszik a kölcsönösségre. Végül már kénytelen voltam mindenféle,
állítólag Albertine-től kapott ajándékokat kitalálni, melyeknek létezésében
Françoise egyetlen pillanatig sem hitt. A kölcsönösség e hiánya főként a
táplálkozás terén botránkoztatta meg. Hogy Albertine, ha éppen nem
Bontemps[532]-néhoz voltunk hivatalosak (aki pedig ideje felét Párizson
kívül töltötte, mivel a férje, akárcsak hajdanában, amikor elege lett a
minisztériumból, különféle „hivatalokat” vállalt), elfogadta a mama
vacsorameghívásait, az Françoise szemében olyan tapintatlanságnak
minősült, amit közvetve pellengérezett ki, ezzel a Combray-ban közismert
mondókával:

Harapjunk egy falatot!

– Én is erre gondolok.
Együk most a tiedet!
– Már jóllaktam, mért egyek?

Úgy tettem, mintha éppen írnék. „Kinek írt?” kérdezte Albertine, amint
belépett. „Egy kedves barátnőmnek, Gilberte Swann-nak. Ismeri talán?”
„Nem.” Letettem arról, hogy az estéjéről kérdezzem Albertine-t, éreztem,
hogy szemrehányást tennék neki, s amilyen későre jár, nem futná már az
időnkből, hogy eléggé kibéküljünk, és áttérhessünk a csókokra és a
simogatásokra. Így hát rögtön ezekkel akartam kezdeni. Amúgy, ha
megnyugodtam is kissé, nem éreztem boldognak magam. Az a teljes
támasz- és irányvesztés, mely a várakozás sajátja, tovább érezteti hatását a
várva várt lény érkezése után is, s amint a nyugalom helyébe lép,
amelynek köszönhetően mint valami ritka gyönyörűséget festettük
magunk elé jöttét, meggátolja, hogy bármiféle örömünket leljük benne.
Albertine már itt volt: az én megzavarodott idegeim most is reszkettek,
még mindig várták. „Kaphatnék egy kis előleget, Albertine?” „Amennyit
csak akar – mondta szívből jövő jósággal. – Sosem láttam még ilyen
szépnek.” „Még egyet? Hiszen tudja, micsoda nagy-nagy gyönyörűség ez
nekem.” „Nekem pedig még ezerszer nagyobb – felelte. – Ó, milyen szép
mappája van!” „Tegye csak el, magának adom emlékül.” „Maga
túlságosan kedves hozzám...” Egyszer s mindenkorra kigyógyulnánk a
regényességből mindahányan, ha a szeretett lényre gondolva
megpróbálnánk azzá válni, akikké akkor leszünk, amikor nem szeretjük
többé. Gilberte mappája, az agátgolyó – mindez csak egy lelkiállapotnak
köszönhette hajdani nagy jelentőségét, hiszen ma már közönséges
mappának, agátgolyónak láttam őket.
Megkérdeztem Albertine-t, nem inna-e valamit. „Ha jól látom – mondta
–, van itt narancs és víz. Az pompás lesz.” Így aztán csókjaiban
ízlelhettem azt a frissességet, amelyet Guermantes hercegné estélyén
előbbrevalónak véltem náluk. S a vízbe facsart narancs mintha kortyról
kortyra többet tárt volna fel érése titkos folyamatából, s abból az áldásos
hatásból, amit az annyira más rendszerbe tartozó emberi test bizonyos
állapotaira gyakorol, melyet éltetni nem tud, de a permetezés játékával
javára lehet; száz és száz titokról lebbentette fel a fátylat a gyümölcs,
érzékeim, semmiképpen sem értelmem előtt.
Miután Albertine elment, eszembe jutott Swann-nak tett ígéretem, hogy
írok Gilberte-nek, s úgy véltem, szívélyesebb, ha mindjárt neki is ülök.
Érzelem nélkül, mint egy unalmas házi feladat utolsó sorát róttam a
borítékra a Gilberte Swann nevet, mellyel azelőtt teleírtam a füzeteimet,
hogy abba az illúzióba ringassam magam, mintha leveleznénk. Mert míg
hajdan én írtam le ezt a nevet, most viszont a megszokás átruházta a
feladatot a számos titkár egyikére, akiket az én maga mellé vesz. Ez pedig
annál higgadtabban írhatta le Gilberte nevét, mivel a megszokás csak
nemrégiben léptette be, csak nemrégen állt szolgálatomba, azelőtt nem is
ismerte Gilberte-et, s csak annyit tudott róla, anélkül, hogy a szavak
mögött rejlő valóságról bármi fogalma lett volna, amit tőlem hallott: hogy
Gilberte egy fiatal lány, akibe szerelmes voltam. Nem vádolhattam
ridegséggel. Mostani énem volt a legalkalmasabb „tanúnak”, hogy
megértesse, mit is jelentett nekem korábban Gilberte. A mappa, az
agátgolyó most az lett Albertine és az én kapcsolatomban, amit azelőtt
Gilberte számára jelentett, amit bárki számára jelentett volna, aki nem
ragyogtatja rájuk belső láng fényét. Most azonban újabb zűrzavar
kavargott bennem, ami ismét megváltoztatta a szavak és dolgok valóságos
hatalmát. S amikor Albertine, mintegy még egyszer köszönetet mondva,
így szólt: „Annyira szeretem a türkizt!”, azt feleltem: „Ne hagyja kihunyni
őket”, mint jóskövekre, rájuk bízva barátságunk sorsát, amely pedig
Albertine-ben éppúgy nem tudott semmiféle érzelmet ébreszteni, mint
ahogy nem volt képes megőrizni azt sem, amely hajdan engem fűzött
Gilberte-hez.
Ekkoriban történt az az eset, amely csakis azért említésre méltó, mert a
történelem minden számottevő szakaszában fellelhető. Azokban a
percekben, amikor én éppen Gilberte-nek írtam, Guermantes úr, alighogy
hazaért az álarcosbálból, még mindig sisakban, arra gondolt, hogy másnap
bizony kénytelen lesz hivatalosan gyászt ölteni, és úgy döntött, hogy egy
héttel előbbre hozza a gyógyvízkúrát, amelyen túl kellett esnie. Amikor
azután három hét múlva hazajött (s ezzel előreugrom az időben, hiszen
csak épp most fejeztem be a Gilberte-nek írott levelet), barátai, akik
szemtanúi voltak, mint lett a kezdetben oly közömbös nagyherceg veszett
Dreyfus-ellenessé, elnémultak a döbbenettől, amint azt hallották tőle
(mintha a kúra nemcsak a veséjére hatott volna): „Bizony, a pert
újratárgyalják, és Dreyfust fel fogják menteni; mégsem ítélhetnek el egy
embert, aki ellen semmiféle bizonyíték sincsen. Láttak valaha Froberville-
hez fogható agyalágyultat? Egy tiszt, aki a mészárszékre (azaz a háborúra)
készíti fel francia fiainkat! Szép kis idők!” A közben eltelt időben ugyanis
Guermantes úr a fürdőhelyen összeismerkedett három elragadó hölggyel
(egy olasz hercegnővel és két sógornőjével). Amint a hölgyek szóba
hozták előtte a könyveket, melyeket éppen olvastak vagy egy darabot, amit
a Kaszinóban játszottak, a nagyherceg azonnal rájött, hogy nála
eszesebbekkel van dolga, akikkel, mint mondani szokta, nem veheti fel a
versenyt. Így azonban csak még jobban megörült, amikor a hercegnő
bridzselni invitálta. De alighogy belépett hozzá, és semmiféle árnyalatot
nem ismerő Dreyfus-ellenességének hevében rögtön azt mondta neki:
„Nos, többé nem papolnak nekünk annak a híres-nevezetes Dreyfusnak a
perújrafelvételéről”, igencsak meglepődött, amikor a hercegnőtől és
sógornőitől azt hallotta: „Sosem voltunk még ilyen közel hozzá. Nem
tarthatnak fegyenctelepen valakit, aki semmit sem követett el.” „Úgy?
Úgy?” – hebegett először a nagyherceg, mintha valami furcsa gúnynevet
fedezett volna fel ebben a házban, amelyet azért használnak, hogy
nevetségessé tegyenek valakit, akit ő eddig eszesnek tartott. De néhány
nap múlva, ahogy gyávaságból és majmolásból, anélkül, hogy az okát
tudnánk, mi is azt kiabáljuk egy nagy művésznek: „Hahó, Jojotte” – mert
halljuk, hogy abban a házban így szólítják, a nagyherceg is, bár még
erősen zavartan az új szokástól, mégiscsak így beszélt: „Elvégre, ha nem
szól ellene semmi!” A három elragadó dáma úgy találta, nem halad elég
gyorsan, és egy kicsit nekitámadt: „De hiszen eszes ember soha nem is
hihette igazán, hogy volna bármiféle bizonyíték.” Valahányszor egy
Dreyfus ellen szóló, „megsemmisítő” tény merült fel, s a nagyherceg,
abban a hitben, hogy ez majd jobb belátásra bírja a három elragadó
hölgyet, bejelentette nekik, a hölgyek nagyot nevettek, s kifinomult
dialektikával, minden különösebb nehézség nélkül kimutatták, hogy az érv
mit sem ér, és teljességgel nevetséges. A nagyherceg veszett Dreyfus-
pártiként tért vissza Párizsba. S persze nem állíthatjuk, hogy a három
elragadó hölgy ez esetben ne lett volna az igazság hírvivője. De
figyelemre méltó, hogy évtizedről évtizedre találkozunk olyan emberrel,
akit mélységes meggyőződés töltött el, amikor elváltunk tőle, majd belép
az életébe egy eszes házaspár vagy egy elbűvölő hölgy, aki néhány hónap
leforgása alatt az ellentétes véleményre téríti. S ezen a téren sok ország is
úgy viselkedik, mint az őszinte ember: sok ország, melyben gyűlöletet
szítottak egy másik nép iránt, s amely fél év múlva köpönyeget fordít, s
felrúgja korábbi szövetségeit.
Egy ideig nem találkoztam Albertine-nel, de továbbra is eljártam, ha
nem is Guermantes asszonyhoz, aki immár nem adott tápot
képzeletemnek, hanem más tündérekhez, az otthonukba, amely oly
elválaszthatatlan volt tőlük, mint a zománcos vagy gyöngyház héj vagy a
csipkézett tornyocska a kagylótól, csigától, mely megalkotta, és otthonra
lelt benne. Nem tudtam volna osztályokba sorolni ezeket a hölgyeket, mert
bármilyen jelentéktelen volt is ez a kérdés, nemcsak megoldani volt
lehetetlen, hanem feltenni is. Nem is a hölggyel kellett volna kezdenem,
hanem a tündérpalotájával. Márpedig, mivel az egyik dáma nyári
hónapokban mindig az ebéd utáni órákban fogadott, az odafelé vezető úton
le kellett hajtatnom a fiáker tetejét, olyan erővel zuhogott rám a napsugár,
melynek emléke, anélkül, hogy tudatosítottam volna magamban, maga is
összbenyomásom része lett. Azt hittem, egyszerűen a Cours-la-Reine
sétányon hajtatok; valójában, még mielőtt megérkeztem volna az
összejövetelre, melyet egy gyakorlatias ember talán kigúnyolt volna,
káprázatot, gyönyörűségek egész sorát éltem át, annyit, mintha egész
Itálián átutaztam volna; s emlékezetemben mindez immár
elválaszthatatlan a palotától. Ráadásul, az év- és a napszak forrósága
miatt, a hölgy szorosra záratta a spalettákat a tágas, L alakú, földszinti
szalonokban, ahol fogadott. Először alig ismertem fel a ház asszonyát és
vendégeit, még Guermantes nagyhercegnét sem, aki rekedtes hangján arra
kért, hogy üljek mellé, egy Beauvais-karosszékbe, amely Európa
elrablását[533] ábrázolta. Majd lassacskán kirajzolódtak előttem a
hatalmas, XVIII. századi faliszőnyegek, rajtuk a mályvarózsával
felvirágozott árbocú, nagy hajók, melyek alatt szinte nem is egy Szajna-
parti palotában éreztem magam, hanem a Neptunéban, az Ókeánosz
partján, ahol Guermantes nagyhercegné mintha a vizek istenasszonyává
változott volna. Sosem érnék a végére, ha felsorolnék minden más szalont
is. Ez a példa is elegendő annak bemutatására, hogy a társaságról alkotott
véleményembe poétikus benyomásokat is vegyítettem, melyeket azután a
végelszámoláskor sosem vettem figyelembe, olyannyira, hogy amikor
egy-egy szalon érdemeit összegeztem, számításom mindig hibádzott
valahol.
Igaz, hogy tévedéseimnek távolról sem csupán ez volt az oka, de balbeci
utazásom előtt (ahová, balszerencsémre, másodszor s egyben utoljára
mentem) nem maradt már időm, hogy belefogjak a társaság leírásába,
amelyre csak jóval később kerül majd sor. Mondjunk most csupán annyit,
hogy Gilberte-nek írott, s a Swannékhoz való visszatérésemet sejtető
levelem fent említett első, hamis okát (viszonylag könnyelmű
életvitelemet, mely ráadásul a társaság iránti erős vonzalmamra utalt)
Odette[534], ugyancsak pontatlanul, egy másikkal is kiegészíthette volna.
Mostanáig csak úgy képzeltem el a társaság egyetlen szemlélő előtt
mutatkozó sokféle arcát, hogy azt feltételeztem, a társaság maga nem
változik: ha egy hölgy, aki korábban senkit sem ismert, egyszer csak eljár
mindenhová, egy másik pedig, aki azelőtt uralkodott e körökben, magára
marad, e változásokban hajlamosak vagyunk csakis egyéni sorsok
hullámhegyeit és – völgyeit látni, amelyek időről időre, egy tőzsdei
spekuláció folytán, zajos bukást vagy nem remélt meggazdagodást hoznak
egyazon társaságnak. Márpedig nem csupán erről van szó. A társaság
megnyilvánulásai bizonyos mértékben (s ez a mérték jóval alatta marad a
művészeti mozgalmakénak, a politikai válságokénak, annak a fejlődésnek,
amely hol a tézis-színház felé, hol az impresszionista festészet felé tereli a
közízlést, majd a bonyolult és német muzsika felé, majd az egyszerű és
orosz muzsika felé, vagy a szociális eszmékhez, az igazságszolgáltatás
gondolatához, az egyházi reakcióhoz, a hazafias felbuzduláshoz) azonban
mégis ezeknek távoli, töredékes, bizonytalan, zűrzavaros, változékony
leképeződései. Így aztán még a szalonok sem írhatók le az állókép
mozdulatlanságában, ami mostanáig alkalmas lehetett a jellemek
tanulmányozására, ettől fogva azonban mintegy e jellemeket is be kell
vonnunk egy csaknem történelmi folyamatba. Azokat a társasági
embereket, akik, több-kevesebb őszinteséggel, mohón érdeklődnek a
szellemi fejlődés iránt, az újdonság vágya viszi arra, hogy olyan körökkel
érintkezzenek, ahol ezt nyomon követhetik, s ezért választanak inkább egy
addig ismeretlen szalont s úrnőjét, aki hamvas frissességében képviseli a
felsőbbrendű gondolkodás reménységét, amely megfakult és hamvát
veszítette azoknál a nőknél, akik régóta gyakorolták a hatalmat a
társaságban, akiknek kiismerték minden erejét és gyengéjét, s akik immár
nem szítják fel képzeletüket. Így minden korszakot új asszony, asszonyok
újabb csoportja személyesít meg, akik szorosan kötődnek mindahhoz, ami
legújabban csigázza fel az érdeklődést, mindig úgy, mintha épp abban a
pillanatban bukkannának elő ünnepi toalettjükben, a legutóbbi özönvízből
született ismeretlen fajtaként, minden új Konzulátus, új Direktórium
ellenállhatatlan szépségeiként. De az új szalonok úrnői gyakran
egyszerűen olyanok, mint egyes államférfiak, akiknek ez az első
miniszterségük, de már negyven éve kilincselnek minden ajtónál, mely
korábban mind-mind zárva maradt előttük: olyan nők, akiket nem
ismertek a társasági körökben, de azért, nagyon is régóta, fogadták már
jobb híján néhány „bensőséges barátjukat”. Igaz, nem mindig van ez így, s
az orosz balett csodálatos felvirágzása idején, akkor, amikor egymás után
fedeztük fel Baksztot, Nizsinszkijt, Benois-t, Sztravinszkij zsenijét, s
amikor feltűnt Jurbeletyev hercegnő, mindezen új nagyságok ifjú
keresztanyja, fején hatalmas, imbolygó tollbokrétával, amilyet a párizsi
nők addig sohasem láttak, s amelyet nem győztek utánozni, azt hihettük,
hogy ezt a csodálatos teremtést az orosz táncosok hozták magukkal,
számtalan málhájukban, mint legbecsesebb kincsüket; de amikor oldalán,
páholya első sorában, az „oroszok” minden előadásán, mint egy valóságos
tündért, ott látjuk trónolni Verdurinnét[535], akiről az arisztokrácia
mostanáig mit sem tudott, bízvást felelhetjük a társaság tagjainak, akik
hajlamosak azt hinni, hogy Verdurinné újonnan érkezett a Gyagilev-
társulattal[536], hogy ez a hölgy már más időkben is itt volt, nem egy
átalakuláson ment keresztül, s a legutóbbi csak annyiban különbözött az
előzőktől, hogy immár bizonyosan, egyre sebesebb léptekkel hozta meg az
oly sokáig és oly hiábavalóan várt sikert a Nagyasszonynak. Az is igaz
viszont, hogy a Swann-né képviselte újdonságnak nem volt ilyen kollektív
jellege. Az ő szalonja egyetlen férfi, egy haldokló körül kristályosodott ki,
aki szinte egyik pillanatról a másikra lépett a homályból a hír dicsfényébe
akkor, amikor tehetsége már kimerülőben volt. Bergotte műveit túláradó
rajongás övezte. Az író tüntetően egész napját Swann-nénál töltötte,[537]
aki így susogott egy-egy befolyásos férfiúnak: „Majd én beszélek vele, ír
majd magának egy cikket.” Amire egyébként Bergotte képes is volt, sőt
még egy rövid jelenetet is fabrikált Swann-nénak. Most, hogy közelebb
került a halálhoz, nem érezte annyira rosszul magát, mint akkoriban,
amikor el-eljött, hogy hírt kapjon nagyanyámról. Nagy testi fájdalmai
ugyanis diétára kényszerítették. A betegség a legkomolyabban vett orvos:
a jóságnak, a tudásnak csak ígérgetünk; a szenvedésnek
engedelmeskedünk.
Nem kétséges, hogy Verdurinék kis klánja mostanában másképpen
keltett élénk érdeklődést, mint Swann-né kissé nacionalista, inkább
irodalmi, s mindenekelőtt bergotte-i szalonja. A kis klán valójában
tevékeny központ volt egy hosszúra nyúló politikai válságban, mely most
ért a csúcspontra: a Dreyfus-ügyben. A társasági emberek többsége
azonban annyira revízióellenes volt, hogy az ő szemükben egy Dreyfus-
párti szalon éppolyan képtelenségnek látszott, mint korábban egy
kommünpárti. Caprarola hercegnő, aki egy általa szervezett nagyszabású
kiállítás kapcsán ismerte meg Verdurinnét, elment ugyan hozzá egy hosszú
vizitre, abban a reményben, hogy elcsábíthat néhány érdekes figurát a kis
klánból, s majd bevezetheti őket a maga szalonjába; e látogatás során
pedig a hercegnő (aki Guermantes nagyhercegnét és társait utánozta
kicsiben) szembeszállt a bevett véleményekkel, és idiótának minősítette a
saját köreihez tartozókat, amit Verdurinné nagyon bátor tettnek talált.
Később azonban addig mégsem ment ez a bátorság, hogy a nacionalista
hölgyek tekintetének kereszttüzében oda mert volna biccenteni
Verdurinnének a balbeci ügetőn. Swann-nétól viszont a Dreyfus-ellenesek
jónéven vették, hogy „helyesen gondolkozik”, ami az ő esetében, aki egy
zsidóhoz ment feleségül, kétszeres érdemnek minősült. Mindazonáltal
azok, akik sosem jártak nála, úgy képzelték, hogy csak néhány obskúrus
izraelitát és Bergotte-fiókát fogad. Így sorolnak a Swann-néétól eltérő
érdemekkel bíró asszonyokat a társasági ranglétra legaljára vagy
származásuk miatt, vagy azért, mert nem szeretnek a városban vacsorázni,
és estélyeken sem látni őket soha, amivel tápot adnak annak a téves
feltételezésnek, hogy meg sem hívták őket; vagy azért, mert sosem
beszélnek társasági kapcsolataikról, hanem csak irodalomról és
művészetről; vagy azért, mert az emberek titkolják, hogy eljárnak
hozzájuk, vagy éppen ők maguk hallgatják el – nehogy udvariatlanok
legyenek a többiekkel – kiket fogadnak, azaz ezer okból, melyek miatt
bizonyos körök szemében egyikük vagy másikuk lassan végképp olyan nő
lesz, akit az ember nem fogad. Így történt ez Odette-tel is. Amikor
d’Épinoyné gyűjtést szervezett a „Francia Haza” javára, s kénytelen volt
elmenni Swann-néhoz, úgy lépett be hozzá, mint a rőfösnőjéhez, azzal a
szilárd meggyőződéssel, hogy ha nem is éppen megvetett, de ismeretlen
arcokat fog találni, s szinte földbe gyökerezett lábbal állt a nyíló ajtóban,
amely mögött nem az a szalon tárult elé, amire számított, hanem egy
bűvös szoba, melyben mintegy varázsütésre olyan királyi vérből való
hercegnőkre, nagyhercegnőkre ismert a díványokon félig elheveredő, a
karosszékekbe süppedő, a ház asszonyát keresztnevén szólító káprázatos
jelenlévőkben, akiket ő maga, d’Épinoy hercegné csak nagy nehezen tudott
elcsalogatni szalonjába, s akiknek, Odette jóindulatú tekintetének
ellenőrzése alatt, éppen de Lau márki, Louis de Turenne márki, Borghese
herceg és d’Estrées nagyherceg[538] szolgálta fel étekfogóként és
pohárnokként a narancslevet és az aprósüteményt. D’Épinoy hercegné, aki
a társasági értéket öntudatlanul is belső tulajdonságnak képzelte,
kénytelen volt törölni Swann-néról alkotott korábbi képét, s előkelő
hölgyként újraalkotni. Mivel sejtelmünk sincs, hogyan élnek valóban azok
az asszonyok, akik nem teszik közhírré napjaikat az újságokban, egyesek
helyzetét a titkok fátyla vonhatja be (ezzel is hozzájárulva a szalonok
sokféleségéhez). Ami Odette-et illeti, kezdetben néhány olyan, a
legmagasabb körökhöz tartozó férfi ment el hozzá a bizalmas vacsorákra,
aki Bergotte-ra volt kíváncsi. Odette, az utóbbi időben kifejlesztett
érzékkel, nem kürtölte ki a dolgot; a vendégeket – talán annak a kis körnek
az emlékeként, melynek szokásait a szakítás után is megőrizte – már kész
teríték várta. Odette Bergotte-tal, akinek ez egyébként csak siettette a
halálát, vitte el őket az érdekes premierekre. Az urak szót ejtettek róla
néhány, az ő köreikből való hölgynek, akiket érdekelhetett ez a sok-sok
újdonság. A hölgyek meg voltak győződve róla, hogy Odette, Bergotte
bizalmasaként, többé-kevésbé „besegít” a műveibe, s ezerszer eszesebbnek
hitték a Faubourg legfigyelemreméltóbb asszonyainál, ugyanazért, amiért
minden politikai reménységüket egyes ízig-vérig köztársaságpártiakba, a
Doumer- és Deschanel-félékbe helyezték, s Franciaország végromlásának
tekintették volna, ha annak a monarchista körnek a kezébe kerül, a
Charette-ekébe, a Doudeauville-ekébe,[539] amelynek tagjai rendszeres
vacsoravendégeik voltak. Odette pedig a tapintatával járult hozzá
helyzetének változásához, s ezzel még biztosabbá, még gyorsabbá tette, de
a gyanú árnyékát sem ébresztette abban a közönségben, amelyik a Le
Gaulois krónikáira hagyatkozik egy-egy szalon előbbre jutásának vagy
hanyatlásának megítélésében; olyannyira, hogy egy szép napon, egy
Bergotte-darab főpróbáján, melyet az egyik legelegánsabb
színházteremben tartottak jótékony céllal, igazi csattanó volt, amikor a
színpaddal szemközti páholyban, a szerzőében, mindenki szeme láttára
egymás mellett foglalt helyet Swann-né, de Marsantes-né és az a Molé
grófnő, aki Guermantes nagyhercegné fokozatos visszavonulása révén (a
nagyhercegné ugyanis torkig volt a mindenféle tisztséggel, s az
egyszerűség kedvéért inkább nem mutatkozott) a legjobb úton volt afelé,
hogy a legnagyobb dáma, az új idők királynője legyen. „Amikor még azt
sem gyanítottuk, hogy kezd felkapaszkodni – mondták Odette-ről, amint
meglátták, hogy Molé grófnő belép a páholyába –, már felért a csúcsra.”
Így hát Swann-né akár azt is hihette, hogy sznobizmusból közeledem a
lányához. Ragyogó barátnői dacára Odette ugyanolyan feszülten figyelt,
mintha csakis azért jött volna, hogy a darabot hallja, éppúgy, ahogy hajdan
a Bois-n is egészségügyi okokból és a testgyakorlás kedvéért sétált végig.
Férfiak, akik azelőtt korántsem sürgölődtek ennyire körülötte, most
mindenkit felállítva loholtak az erkélyre, s az ő csókra nyújtott kezébe
csimpaszkodtak, hogy annak az impozáns hölgykoszorúnak a közelébe
kerülhessenek, amely körülvette. Ő pedig egyelőre inkább barátságos,
mint gunyoros mosollyal, türelmesen válaszolgatott minden kérdésükre,
nagyobb nyugalmat színlelve, mint hitték volna, vagy, ki tudja, talán
őszinte nyugalommal, hiszen ez a mostani nyilvános szereplés csupán egy
régóta bensőséges és tapintatosan titkolt barátság megkésett
nyilvánosságra hozatala volt. A minden pillantást magára vonó három
hölgy mögött ott ült Bergotte, oldalán d’Agrigente herceggel, Louis de
Turenne gróffal és de Bréauté márkival. S könnyen megérthetjük, hogy e
férfiak számára, akik előtt minden szalon nyitva állt, s akik már csakis az
eredetiséghajhászástól remélhették, hogy még magasabbra jutnak, akik
úgy vélték, értékük ilyetén felvonultatása, az, hogy engednek egy
emelkedett szellemiség hírében álló szalonszervező asszony vonzásának,
akinél várhatóan az összes divatos regényíróval és színpadi szerzővel
találkozhatnak, sokkal izgalmasabb és elevenebb, mint Guermantes
hercegnő estélyei, melyek minden különösebb program és új vonzerő
nélkül ismétlődtek immár annyi év óta, többé-kevésbé ahhoz hasonlóan,
amelyet oly hosszan leírtam. A legmagasabb körökben, a Guermantes-
okéban, melyektől kissé elfordult az érdeklődés, az újabb szellemi divatok
nem jelentek meg olyan, képükre formált mulatságokban, mint amilyenek
a Swann-né számára írott Bergotte-sziporkák voltak vagy azok a valóságos
közjóléti bizottmányi ülések (ha a társaságot érdekelte volna egyáltalán a
Dreyfus-ügy), ahol Verdurinéknél egyszerre volt jelen Picquart,
Clemenceau, Zola, Labori és Reinach.
Gilberte szintén használt anyja helyzetének, mert Swann egyik
nagybátyja nemrégiben közel nyolcvanmilliót hagyott rá, amitől azután a
Saint-Germain negyedben is kezdtek számolni vele. Az érem másik oldala
viszont az volt, hogy a különben haldokló Swann, aki Dreyfus-párti
nézeteket vallott, még ezzel sem ártott a feleségének, sőt előnyére vált.
Nem ártott neki, mert mindenki azt mondta: „Vén trotty, ostoba alak, ne is
törődjünk vele, csak a felesége számít, ő pedig elbűvölő.” Sőt Swann
Dreyfus-pártisága még Odette malmára is hajtotta a vizet. Ha csak rajta
múlik, Odette talán hajlamos lett volna maga közeledni az előkelő
hölgyekhez, ami a vesztét jelentette volna. Így viszont, azokon az estéken,
amikor a férjét is magával hurcolta a Saint-Germain negyedbéli
vacsorákra, a sarokban mogorván meghúzódó Swann nem zavartatta
magát, és fennhangon odaszólt, ha azt látta, hogy felesége valamelyik
harcos honleánynak mutattatja be magát: „Ejnye, Odette, elment az esze!
Maradjon veszteg, legyen szíves. Ízetlen dolog lenne holmi
antiszemitáknak bemutattatnia magát. Megtiltom.” A társaságbeliek,
akiknek mindenki a kegyeit keresi, nem szoktak sem ennyi büszkeséghez,
sem ennyi modortalansághoz. Most először találkoztak olyasvalakivel, aki
többnek hitte magát náluk. Swann zsörtölődései szájról szájra jártak, s a
behajtott sarkú vizitkártyák csak úgy záporoztak Odette-nél. Amikor pedig
ő ment vizitbe d’Arpajonnéhoz, élénk és rokonszenvező kíváncsiság
középpontjába került. „Ugye nem haragszik, hogy bemutattam önnek –
mondogatta d’Arpajonné. – Nagyon kedves asszony. Engem Marie de
Marsantes ismertetett össze vele.” „Nem, dehogy, épp ellenkezőleg, úgy
látom, nagyon is eszes, elbűvölő teremtés. Éppenséggel találkoznék vele;
mondja csak, hol lakik?” D’Arpajonné azt mondta Swann-nénak, hogy
remekül érezte magát nála két napja, s örömmel mondott le a kedvéért de
Saint-Euverte-néről. Ami igaz is volt, mert ha valaki Swann-nét
részesítette előnyben, ezzel ugyanúgy intelligenciájának adta tanújelét,
mint azzal, ha egy teadélután helyett inkább koncertre megy. De amikor de
Saint-Euverte-né Odette-tel egy időben jelent meg Arpajon asszonynál, a
ház úrnője, aki tudta, hogy de Saint-Euverte-né nagy sznob, meglehetősen
magas lóról is bánt vele, de a meghívásaira azért igényt tartott, nem
mutatta be neki Odette-et, nehogy de Saint-Euverte-né megtudja róla,
kicsoda. A márkiné úgy képzelte, hogy hercegnő lehet, aki nemigen jár
társaságba, ezért nem látta még soha, s csak nyújtotta-nyújtotta a vizitet,
közvetetten Odette szavaira válaszolt, de Arpajon asszony hajlíthatatlan
maradt. Majd amikor de Saint-Euverte-né legyőzötten távozott, a ház
asszonya így szólt Odette-hez: „Nem mutattam be, mert nem szívesen
járunk hozzá, ő viszont fűt-fát hívogat; sehogy sem tudta volna lerázni.”
„Ó, semmi baj” – mondta Odette némi sajnálkozással. De elraktározta
magában azt a gondolatot, hogy de Saint-Euverte-néhez nem szívesen
járnak, ami bizonyos mértékig igaz is volt, Odette pedig mindebből azt
szűrte le, hogy az ő társasági helyzete jóval fölötte áll de Saint-Euverte-
néének, noha ő már igen jelentős pozíciót vívott ki magának, Odette pedig
még sehol sem tartott.
Ezzel nem számolt, s jóllehet Guermantes nagyhercegné barátnői
kivétel nélkül tartották a kapcsolatot d’Arpajonnéval, ha ez utóbbi
meghívta Swann-nét, Odette aggályos arccal mondogatta: „Épp
d’Arpajonnéhoz megyek, bár ezt bizonyára ómódinak találja; engem is
zavar, már csak Guermantes nagyhercegné miatt is” (akit egyébként nem
ismert). A finom urak úgy gondolták: az, hogy Swann-né kevés embert
ismer a felsőbb körökből, azzal magyarázható, hogy Odette bizonyára
felettük áll, feltehetően nagy zenerajongó, s ha valaki bejáratos hozzá, az
egyfajta nem-társasági rangot jelent, mint nagyhercegnek a tudományok
doktora cím. A kimondottan jelentéktelen nőket épp ellentétes ok vonzotta
Odette-hez; mihelyt megtudták, hogy Colonne[540] koncertjeit látogatja, s
hogy wagneriánusnak vallja magát, arra a következtetésre jutottak, hogy
bizonyára egy „ledérrel” van dolguk, s égtek a vágytól, hogy
megismerhessék. Mivel azonban saját helyzetükben kevéssé voltak
biztosak, tartottak tőle, ha kiderülne, hogy kapcsolatban állnak Odette-tel,
netán kompromittálódnak a nyilvánosság előtt; így azután, ha egy
jótékonysági koncerten megpillantották Swann-nét, elfordították a fejüket,
mert lehetetlennek ítélték, hogy de Rochechouart-né szeme láttára
üdvözöljenek egy olyan nőt, aki képes elmenni Bayreuthba, azaz jól kirúg
a hámból.
Vendégségben mindenki más emberré válik. Nem szólva azokról a
csodálatos metamorfózisokról, amelyek a tündéreknél mentek végbe,
Swann-né szalonjában egyszer csak de Bréauté úr is érvényesülhetett,
mivel nem volt körülötte megszokott társasága; amikor arcán olyan
megelégedés ült, mintha nem is estélyen lenne, hanem pápaszemet
biggyesztve orrára, bezárkózott volna, hogy a Revue des Deux-
Mondes[541]-ot olvasgassa; amikor úgy jött el Odette-hez, mintha valami
rejtelmes rítust vinne végbe: még Bréauté úr is új ember lett. Sokért nem
adtam volna, ha láthatom, micsoda változásokon megy keresztül
Montmorency-Luxembourg nagyhercegnő ebben az új környezetben. Ő
azonban azok közé tartozott, akiknek sosem lehetne bemutatni Odette-et.
Montmorency nagyhercegnő, aki sokkal nagyobb jóindulattal viseltetett
Oriane iránt, mint az iránta, nagyon meghökkentett, amikor Guermantes
nagyhercegnéről szólva, ezt mondta: „Kiváló elméket ismer, mindenki
szereti, s azt hiszem, ha csak egy kicsit is több kitartás szorult volna belé,
akár saját szalonja is lehetett volna. Igazság szerint azonban sosem
ragaszkodott hozzá, s bizony jól teszi, így boldog, ahogy van, hiszen
valósággal kapkodnak érte.” Ha Guermantes nagyhercegnéé nem volt
„szalon”, akkor mi a „szalon”? A megdöbbenés, amit e szavak keltettek
bennem, semmivel sem volt nagyobb, mint az, amit én okoztam
Guermantes nagyhercegnének, amikor elmondtam neki, milyen szívesen
járok de Montmorencynéhez. Oriane ugyanis vén hülyének titulálta a
hölgyet. „Ha még rólam lenne szó – mondta –, én kénytelen vagyok
odamenni, hiszen a nagynéném; de hogy ön! A nénikém még arra is
képtelen, hogy kellemes emberekkel vegye körül magát.”
Guermantes asszony nem számolt azzal, hogy engem a kellemes
emberek hidegen hagynak, s hogy amikor a „d’Arpajon-szalon” nevét
említi, előttem egy sárga pillangó jelenik meg, a „Swann-szalonra” pedig
(Swann-né télvíz idején mindig este hat és hét között volt otthon található)
hólepte szárnyú fekete lepke. S ez utóbbit, amely pedig nem is volt igazi
szalon, s számára megközelíthetetlennek minősült, az én esetemben még
mindig megbocsáthatónak tartotta, a „szellemi kiválóságok” miatt. No de
Luxembourg nagyhercegnő! Ha legalább „letettem volna már az asztalra”
valami figyelemreméltót, akkor arra a következtetésre jutott volna, hogy a
tehetséghez némi sznobizmus is járulhat. S csak tetéztem a csalódását,
amikor bevallottam, hogy nem azért járok de Montmorencynéhoz (mint
ahogyan a nagyhercegné hitte), hogy „jegyzeteljek” és
„környezettanulmányt” végezzek. Guermantes asszony egyébként nem
tévedett nagyobbat, mint a társasági regények írói, akik könyörtelenül
elemzik egy sznob vagy állítólagos sznob külsőségeit, de sosem képzelik
magukat a helyébe, abba a korszakába, amikor fantáziájában valóságos
társadalmi tavasz virágzik. Amikor végére akartam járni, miért megyek
olyan nagy gyönyörűséggel de Montmorencynéhoz, magam is némi
csalódást éreztem. A nagyhercegnő a Faubourg Saint-Germainben lakott,
egy ódon birtokon, ahol egymást érték a kis kertekkel elválasztott
épületek. A kapuboltozat alatti, Falconet[542]-nek tulajdonított szobrocska
egy forrást ábrázolt, s állandóan szivárgott is belőle valami nedvesség.
Egy kicsit beljebb a portás, a bánattól vagy az idegbajtól vagy a
fejgörcstől vagy a náthától mindig vöröslő szemmel, sosem köszönt
vissza, bizonytalan kézmozdulattal jelezte, hogy a nagyhercegnő otthon
van, majd néhány cseppet hullajtott szemhéja alól egy bögrényi
nefelejcsre.
 Gyönyörűségem azonban, amit a szobrocska látásában leltem, mivel egy
kis gipsz kertészalakra emlékeztetett egy combray-i kertből, eltörpült
ahhoz a másikhoz képest, amelyet a bizonyos hajdani fürdőkére
emlékeztető, nedvesen kongó, tágas, csupa visszhang lépcsőház, a
cineráriákkal teli vázák – kék alapon kék – szereztek, s főként a kis csengő
csilingelése, amely egészen úgy szólt, mint Eulalie néni szobájáé. Ettől a
csilingeléstől lelkesültségem tetőfokára hágott, ahhoz azonban túlságosan
együgyűnek találtam, hogy Montmorency nagyhercegnőnek
elmagyarázhassam, így azután a hölgy mindig elragadtatottnak látott, de
elragadtatásom okát sosem találta ki.
 A szív kihagyásai[543]

Második balbeci érkezésem nagyban különbözött az elsőtől. Az

igazgató személyesen jött elém Pont-à-Couleuvre-be, s nem győzte
ismételgetni, mennyire ragaszkodik törzsökös vendégeihez; olyannyira,
hogy már attól tartottam, megnemesített, míg végül rá nem jöttem, hogy
nyelvtani emlékeinek homályában a törzsökös egyszerűen törzsvendéget
jelent. Egyébként is, ahogy újabb és újabb nyelveket tanult, úgy beszélte
egyre rosszabbul a régieket. Közölte, hogy a hotel legfelső szintjén
helyezett el. „Remélem – mondta –, ebben nem az udvariatlanság hiányát
fogja látni: engem is bánt, hogy olyan szobát kell adnom, amelyhez
méltatlan, de a zaj végett tettem: így ugyanis senki sem lesz a feje fölött,
aki kínozná a dobhárfáját (értsd: dobhártyáját). Legyen egészen nyugodt,
az ablakokat is becsukatom, hogy ne csapkodjanak. Ez ügyben
kiállhatatlan vagyok” (amivel nem annyira tulajdon gondolatának adott
hangot, miszerint ebben a kérdésben állhatatos, hanem inkább az emeleti
személyzetének). A szobák egyébként ugyanazok voltak, mint az első
alkalommal. Azóta sem kerültek hát lejjebb, én viszont nagyot
emelkedtem a direktor szemében. Akár tüzet is csináltathatok, ha úgy
tartja kedvem (orvosi utasításra ugyanis mindjárt húsvét után elutaztam), a
direktor csak amiatt aggódott, hogy a plafont „be ne foltozzam”. „Főként,
mielőtt tüzet gyújt, várja meg, amíg az előző kialussza magát (azaz
kialszik). A legfontosabb, hogy kerülje, hogy be ne gyújtson a kandallóba,
már csak azért is, mivel, hogy kissé derűsebbé tegyem, egy valódi, nagy
kínai kaspóutánzatot rakattam rá, amit tönkretehetne.”
Nagy szomorúsággal tudatta a cherbourg-i ügyvédi kamara elnökének
halálhírét: „Dörzsölt vén fóka volt” – mondta (minden bizonnyal róka
helyett), s azt is elárulta, hogy a véget csak siettette a sok-sok becsapódás,
ami az ő szóhasználatában a kicsapongást jelentette. „Egy ideje
felfigyeltem rá, hogy vacsora után mindig elgunnyad a szalonban (azaz
nyilván elszunnyad). A végén már annyira megváltozott, hogy ha nem
tudom, kivel állok szemben, el sem ismerem” (azaz nyilván fel).
Hogy valami jót is mondjon: a caeni főbíró viszont nemrégiben
megkapta a Becsületrend tiszti „fogazatát”. „Nem kétséges, hogy vannak
adottságai, de úgy tűnik, leginkább eredendő »tehetetlenségével«, vagy
ahogy mondani szokták, impotenciájával, érdemelte ki a dolgot.” Erre a
kitüntetésre egyébként az előző napi Écho de Paris[544]-ban is kitértek,
amelynek azonban a direktor még csak az „első parafatusát” (azaz
paragrafusát) olvasta. A cikkben alaposan helyretették Caillaux úr[545]
politikáját. „Amúgy, azt hiszem, igazuk is van – mondta. – Túlzottan
Németország uszonyába (uszályába) kerít minket.” Mivel a fenti témákat
egy szállodás értelmezésében unalmasnak találtam, többé oda sem
hallgattam. A képekre gondoltam, melyeknek hatására elszántam magam,
hogy visszajöjjek Balbecbe. Nagyon is más képek voltak ezek, mint a
hajdaniak: az a látvány, amelyért most jöttem, éppolyan ragyogó volt, mint
amilyen ködös a régi; s feltehetően ezekben sem fogok kevésbé csalódni.
Az emlékezet választotta képek éppoly önkényesek, éppolyan korlátoltak,
olyan megfoghatatlanok, mint azok, amelyeket a képzelet formált meg, a
valóság pedig lerombolt. Semmiféle ok nincs arra, hogy a rajtunk kívüli
világ valamely valóságos tája inkább hasonlítson az emlékezet képeire,
mint az álmokéira. Később pedig egy újabb valóság talán feledteti, sőt
meg is utáltatja velünk e vágyainkat, amelyek hajdan útra késztettek.
Az én vágyaim, melyek e balbeci útra ösztökéltek, részben
Verdurinékkel voltak összefüggésben (akiknek meghívásával eddig sosem
éltem, s akik bizonyára boldogok lesznek, hogy fogadhatnak, ha itt,
vidéken megyek el hozzájuk, hogy kimentsem magam, amiért Párizsban
sohasem tudtam meglátogatni őket), akik, tudván, hogy jó néhány hívük
ezen a partvidéken tölti majd vakációját, egész szezonra kibérelték
Cambremer úr egyik kastélyát (a La Raspelière-t), ahová Putbus bárónőt is
meghívták. Aznap este, amikor erről tudomást szereztem (Párizsban), mint
aki megveszett, küldtem el fiatal inasunkat, hogy megtudakolja, magával
viszi-e a hölgy Balbecbe a komornát is. Mindez este tizenegykor történt. A
házmester nagy sokára nyitott kaput, s csodával határos módon nem
zavarta el küldöncömet, nem hívta a rendőrséget, csupán igen mogorván
bánt vele, de megadta neki a kívánt felvilágosítást. Kimondta: az első
szobalány valóban elkíséri úrnőjét, előbb a németországi fürdőkúrára,
majd Biarritzba, s végül Verdurinnéhez is. Ettől azután megnyugodtam, és
örvendeztem, hogy ez a zsákmány már a markomban van. Nem kellett
többé utcai hajszákba bonyolódnom, ahol az elém bukkanó szépségeknél
nem volt olyan ajánlólevelem, mint amilyet a „Giorgone-alak” szemében
az jelenthet, hogy aznap este éppen úrnőjével vacsoráztam Verdurinéknél.
Talán még ennél is kedvezőbb képet kapott volna rólam egyébként, ha
tudomására jut, hogy a La Raspelière-kastélynak nem csupán polgári
bérlőit ismerem, hanem a tulajdonosokat is, s mindenekelőtt Saint-Loup-t,
aki, mivel a szobalánynak a távolból nem tudott beajánlani (a komorna
ugyanis nem ismerte Robert nevét), meleg hangú levelet írt rólam
Cambremeréknek. Úgy gondolta, mindazon túl, amiben a család
hasznomra lehetne, Cambremerné, a született Legrandin lány személy
szerint is érdekel majd, ha elbeszélgetek vele. „Nagyon eszes asszony –
biztosított. – Mármint bizonyos fokig, persze. Elsöprő dolgokat nem fog
épp mondani (az „elsöprő” dolgok a „pompásak” utódai lettek Robert
szóhasználatában, aki öt-hat évente megváltoztatta egy-egy kedvelt
fordulatát, a legfontosabbakat azonban mindig megtartotta), de ez a nő
valaki, van egyénisége, intuíciója, mindig jól riposztozik. Néha idegesítő
ugyan, marhaságokat mond, csak azért, hogy „előkelősködjön”, ami annál
is nevetségesebb, mert Cambremeréknél kevésbé előkelőt keresve sem
találni; nem is mindig naprakész; no de mindent összevéve még így is az
egyik legelviselhetőbb ember a társaságban.”
Alighogy kézhez vették Robert ajánlólevelét, Cambremerék, vagy
sznobizmusuk miatt, ami arra indította őket, hogy közvetetten
kedveskedjenek Saint-Loup-nak, vagy hálából mindazért, amit hajdan
egyik unokaöccsükért tett Doncières-ben, legfőképpen pedig valószínűleg
jóságból és hagyományos vendégszeretetből, hosszú levelekkel
ostromolták, hogy lakjam náluk, vagy ha szívesebben lennék független,
ajánlkoztak, hogy ők keresnek szállást nekem. Amikor Saint-Loup azzal
hárította el őket, hogy Balbecben fogok lakni, a Nagyszállóban,
visszaírtak, hogy ez esetben legalább annyit elvárnak, hogy
meglátogassam őket, mihelyt megérkezem, s ha túlságosan sokáig
halogatnám a látogatást, nem restellnek majd ők a nyakamra járni, hogy
meghívjanak kerti mulatságaikra.
Putbus asszony komornáját kétségkívül nem fűzte semmiféle lényegi
összefüggés a balbeci vidékhez; ugyanúgy nem teremne itt a kedvemért,
mint az a parasztlány, akit a méséglise-i úton hívtam annyiszor nagy
magányomban, vágyam teljes erejével, mindhiába.
Régóta felhagytam már azonban azzal a próbálkozással, hogy
ismeretlen lénye olyasféle gyökét akarjam megtalálni egy-egy nőben,
mely azután gyakran egy egyszerű bemutatás próbáját sem állja ki.
Balbecben, ahol már régóta nem jártam, ha a táj és e nő között nincs is
meg a szükségszerű kapcsolat, legalább az az előnyöm meglesz, hogy a
valóságosság érzetét nem nyomja el bennem a megszokás; nem úgy, mint
Párizsban, ahol akár saját otthonomban, akár egy ismerős szobában, a
nőkkel élvezett gyönyör egyetlen pillanatra sem nyújthatta azt az illúziót,
hogy új élet kapuját nyitja meg előttem. (Mert ha a megszokás második
természetünkké válik is, egyben gátat vet annak, hogy megismerjük
alaptermészetünket, melynek könyörtelensége és vonzereje is hiányzik e
másodikból.) Most talán részem lehet ebben az illúzióban, egy új vidéken,
ahol egy napsugár látványától új életre kel az érzékiség, s ahol
éppenséggel beteljesülhet rajongásom a szobalány iránt, akit
megkívántam: márpedig, mint látni fogjuk, a körülmények alakulása
folytán nem csupán ez a nő nem jött el Balbecbe, de én sem gondoltam
vele egy percig sem, amíg jöhetett volna; így hát utazásom e legfontosabb
célja nem csupán nem valósult meg, de én magam sem tettem egyetlen
lépést sem az érdekében. Igaz, nem volt valószínű, hogy Putbus asszony
ennyire a szezon elején jöjjön Verdurinékhez; de a magunk választotta
gyönyörűségek távoliak is lehetnek, ha bekövetkezésük bizonyos, s ha
várakozás közben átadhatjuk magunkat a tetszeni vágyás tunya
próbálkozásainak és a szerelemképtelenségnek. Most egyébként nem is
oly kevéssé gyakorlatias hangulatban indultam Balbecbe, mint az első
alkalommal; a puszta képzelgésben mindig kevesebb az önzés, mint az
emlékekben; s én pontosan tudtam, hogy éppen olyan helyre megyek, ahol
csak úgy nyüzsögnek az ismeretlen szépségek; egy strandon legalább
annyi akad belőlük, mint egy bálon, én pedig már előre azzal a
gyönyörűséggel gondoltam a sétákra a szálloda előtt, a mólón, amelyben
Guermantes nagyhercegné részesíthetett volna, ha – ahelyett, hogy fényes
vacsorákra hívat meg – gyakrabban tüntette volna fel a nevemet a
„gavallérlistákon” az olyan hölgyeknél, akik táncos estélyeket adtak.
Amilyen kínosan nehéz volt hajdan nőismerősöket szereznem Balbecben,
most olyan könnyedén megy majd, hiszen megannyi kapcsolat és
támogató áll mellettem, akiket az első út alkalmával annyira hiányoltam.
Álmodozásomból a direktor hangja szakított ki, akinek politikai
értekezéseire oda se hallgattam. Témát váltott, arról beszélt, hogy a főbíró
nagyon megörült jöttömnek, és még aznap este feljön a szobámba egy
rövid látogatásra. Ennek a vizitnek már a gondolata annyira megrémített,
éreztem ugyanis, hogy fáradni kezdek, hogy arra kértem a direktort,
mindenképpen akadályozza meg (amit meg is ígért), s a biztonság
kedvéért, erre az első estére állíttasson őrséget alkalmazottaival az én
emeletemen. Úgy láttam, nem túlzottan kedveli őket. „Folyton a
nyomukban kell lennem, mert nincs bennük elég restség. Ha nem lennék
mellettük, meg sem moccannának. Majd a liftest strázsázom az ajtaja elé.”
Megkérdeztem, kinevezte-e már a fiatalembert „főajtónállóvá”. „Ahhoz
még nincs eléggé régóta nálunk – felelte. – A kollégái között vannak jóval
idősebbek, akik morgolódnának. Alapelvem a fogazatosság. Nem
mondom, jól mutogat (azaz mutat) a liftje előtt. De még fiatal az efféle
posztokra. Ellenkezne azokkal, akik régebben vannak nálunk. Nem elég
komoly még, ami pedig alsórendű (nyilván elsőrendű, alapvető)
követelmény. Meg kell várni, amíg egy kissé kevésbé lesz szellentős
(ezzel azt akarván mondani: kevésbé lesz szeles). Egyébként rám
nyugodtan bízhatja magát. Ehhez értek. Mielőtt beneveztek volna a
Nagyszálló igazgatójának, az első bevetéseken maga a nagy Paillard
vezényelt.” Ez a metafora nagy hatást tett rám, meg is köszöntem a
direktornak, hogy személyesen jött el elém Pont-à-Couleuvre-ig. „Ó, nem
tesz semmit. Csak kárba veszett idő volt (aminek valószínűleg épp az
ellenkezőjét akarta mondani). Egyébként meg is érkeztünk.”
Lelkem mélyéig megrendültem. Mindjárt az első éjjel, amikor a
fáradtságtól összevissza vert a szívem, megpróbáltam úrrá lenni a
fájdalmon, s lassan és óvatosan hajoltam le, hogy a cipőmet lehúzzam.
Alig érintettem azonban a legfelső gombot, mellkasom kitágult, megtelt
valami ismeretlen, isteni jelenléttel, zokogás tört rám, s a könnyek csak
úgy patakzottak a szememből. Mert aki most segítségemre sietett, aki
megváltott a lélek aszályától, nem volt más, mint az, aki évekkel azelőtt, a
vész és a magány ugyanilyen pillanatában, amikor már nem voltam
önmagam, belépett hozzám, s visszaadta énemet, hiszen ő is én volt, s
inkább, mint én magam (mivel ő volt a tartalmazó, ami több, mint a
tartalom, s most ezt hozta el nekem). Emlékeimből egyszerre nagyanyám
gyöngéd, aggódó és szomorú arca bukkant fel, amint oltalmazón
fáradtságom fölé hajol, ahogyan első érkezésünk estéjén; nagyanyám arca,
de nem azé a nagyanyáé, akiért oly kevéssé bánkódtam, hogy magam is
csodálkoztam és röstelkedtem rajta, s aki csak nevében volt azonos vele,
hanem az én igazi nagyanyámé, akit amióta csak a Champs-Élysées-n
rátört a rosszullét, most leltem fel először újra eleven valójában, egy
akaratlanul kiteljesült emlékben. Ez a valóság mindaddig nem létezik
számunkra, amíg képzeletünk újra nem alkotja (ha nem így volna,
mindazok a férfiak, akik gigászi küzdelembe keveredtek, nagy
eposzköltők lennének); így történt, hogy csak ebben a pillanatban, amikor
őrült vágy fogott el, hogy a karjába vessem magam – az anakronizmus
hatására, mely oly gyakran megakadályozza, hogy az események naptára
egy napra kerüljön az érzelmekével, több mint egy évvel a temetés után –,
értettem meg, hogy nagyanyám halott. Gyakran beszéltem róla azóta, és
gondoltam is rá, de szavaim és gondolataim, egy hálátlan, önző és
kíméletlen fiatalember gondolatai és szavai mögött nem volt semmi, ami
nagyanyámra hasonlított volna, mert léhaságomban, élvhajhászásomban, s
mert megszoktam, hogy betegnek lássam, csupán virtuális emléket
őriztem magamban arról, aki valójában volt. Bármely pillanatban
vizsgáljuk, lelkünk egészének úgyszólván csak fiktív értéke van,
bármilyen sok gazdagságot lajstromozunk is benne, hiszen hol ezek, hol
amazok elérhetetlenek közülük, legyen bár szó tényleges gazdagságról
vagy a képzeletéről, esetemben például a Guermantes-ok ősi nevéről
éppúgy, mint nagyanyám igazi emlékének sokkal-sokkal súlyosabb
kincseiről. Mert a szív kihagyásai szorosan kötődnek az
emlékezetkiesésekhez. Bizonyára testünk, melyet olyan vázához vélünk
hasonlónak, ahová szellemünk lenne bezárva, e test léte teszi, hogy
feltételezéseink szerint minden belső javunk: elmúlt örömeink, minden
fájdalmunk állandóan a birtokunkban van. Talán azt is ugyanilyen
helytelenül hisszük, hogy ezek az örömök és fájdalmak időnként eltűnnek,
majd visszatérnek. Mindenesetre, ha megmaradnak is bennünk, az idő
nagy részében valami olyan ismeretlen területen, ahol semmiféle
hasznunkra nincsenek, s ahová még a leggyakrabban felidézetteket is
kiszorítják azok a mindenféle rendű és rangú emlékek, melyek nem tűrik
az együttlétezést tudatunkban. De ha újra összeáll azon benyomások
kerete, amelyben megőriztük őket, egyszerre ezek kapnak olyan erőre,
amellyel elűznek minden velük összeegyeztethetetlent, s csakis annak az
énnek adnak teret, aki hajdan őket megélte. Mivel pedig az, akivé most
egyszerre visszaváltoztam, nem létezett a távoli este óta, melyen
érkezésem után nagyanyám vetkőztetett Balbecben, mi sem
természetesebb, mint hogy nem ezt a mostani napot élte tovább, amelyet
nem is ismerhetett, hanem a folyamatosság minden esélye nélkül – mintha
az idő elkülönülő és párhuzamos síkokba rendeződne – közvetlenül azt a
hajdani első estét, attól a perctől fogva, hogy nagyanyám fölém hajolt. Az
én, aki akkor voltam, és aki oly hosszú időre eltűnt, megint oly közel
került hozzám, hogy úgy éreztem, még most is fülemben csengnek az
imént kimondott szavak, s mindez mégis álom volt csupán, mint amikor a
félig ébredt ember véli kéznyújtásnyi közelségből hallani tovatűnő álma
neszeit. Már csak az a lény voltam, aki nagyanyja karjában próbál
menedéket keresni, s csókjaival akarja elárasztani, hogy letörölje arcáról a
fájdalmak nyomát, az a lény, akit éppoly nehézségek árán tudtam volna
magam elé idézni akkor, amikor az egy ideje nyomdokába lépő egyik vagy
másik énem voltam, mint amilyen, egyébként meddő, erőfeszítésre
kényszerültem volna most, hogy újra átérezzem egy olyan énem vágyait és
örömeit, aki, legalábbis egy időre, nem vagyok már. Eszembe jutott, hogy
kóvályogtam hajdan a hőségtől fojtogató utcán a cukrászda körül, egy
órával az előtt, hogy nagyanyám, így, pongyolában, cipőm fölé hajolt, mert
úgy éreztem, oly iszonyatos szükségem lenne arra, hogy megölelhessem,
hogy nem is bírom kivárni az időt, amíg nélküle kell még lennem. Most
pedig, amikor ugyanez a kínzó vágy újraéledt, biztosan tudtam,
számlálhatom az órákat, egyiket a másik után, többé soha nem lesz már
mellettem, csakis ezt fedeztem fel újra meg újra, mert éppen most, amikor
először éreztem elevennek és valóságosnak, s szívem pattanásig feszült,
mert végre újra rátaláltam, most kellett rádöbbennem, hogy mindörökre
elveszítettem. Mindörökre elveszett; nem tudtam felfogni, s edzettem
magam, hogy elviseljem ennek az ellentmondásnak a keserves fájdalmát:
egyrészt a létezést, a gyöngédséget, mely úgy élt bennem tovább,
amilyennek régen ismertem, azaz csakis nekem szólóan, abban a
szeretetben, melyben minden annyira bennem lelte meg párját, célját,
állandó irányát, hogy a nagy emberek lángesze, valamennyi lángelme, aki
csak, mióta világ a világ, ezen a földön élt, nem ért volna fel nagyanyám
szemében az én egyetlen hibámmal; s másrészt, alighogy teljes
jelenvalóságában újraéltem ezt a boldogságot, éreznem kellett, mint hatja
át fel-feltörő testi fájdalomként a nemlét bizonyossága, amely kitörölte
képemet ebből a gyengédségből, lerombolta ezt a létezést; visszamenőleg
is megsemmisítette kölcsönös predesztinációnkat, s épp abban a
pillanatban, amikor mintha tükörben láttam volna meg újra nagyanyámat,
egyszerű idegenné tette, akit a véletlen néhány évre mellém sodort,
ahogyan bárki más mellett is lehetett volna, de akinek előtte és utána nem
jelentettem, nem is jelentek már semmit.
Az utóbbi idők gyönyörűségei helyett most egyetlenegyet lettem volna
képes megízlelni, azt, amellyel a múltat kiigazítva enyhíthettem volna
nagyanyám hajdan érzett fájdalmait. Márpedig nemcsak pongyolás alakját
láttam magam előtt, abban az öltözetben, amely már-már jelképe lett
azoknak a bizonyosan ártalmas, mégis jóleső fáradozásoknak, amelyeket
nekem szánt; íme, lassanként eszembe jutott minden alkalom, amit
megragadtam, hogy kimutassam, vagy akár eltúlozzam előtte kínjaimat,
hogy fájdalmat okozzak neki, azt képzelve, hogy majd feledtethetem
csókjaimmal, mintha boldogságomhoz hasonlatosan, az én gyöngédségem
tette volna őt is gyöngéddé; s ami ennél is rosszabb: én, aki elképzelni sem
tudtam már egyéb boldogságot, mint amit emlékeimből ennek a
gyöngédség alakította, gyöngédségre hajló arc pillanatképeiről
szedegethettem össze, hajdan éppen én próbáltam esztelen indulattal
megfosztani a legcsekélyebb örömöktől is; aznap például, amikor Saint-
Loup lefényképezte, én pedig sehogy sem tudtam megállni, hogy szóvá ne
tegyem, mennyire a nevetségességig menően gyerekesnek találom
kacérságát, amellyel széles karimájú kalapjában, az előnyös félárnyékba
állva keresi a legjobb pózt, s végül odáig mentem, hogy néhány
türelmetlen és sértő szót mormoltam, mely, ezt egy arcrándulásából
megéreztem, mind célt is ért, telibe találta; most pedig, amikor
mindörökre lehetetlen már, hogy ezer csókkal engeszteljem ki értük,
engem mardos mindegyik.
De már soha nem tudom letörölni arcáról azt a görcsös kis rándulást, és
a szenvedést sem a szívéből vagy inkább az enyémből; hiszen a halottak
már csak bennünk élnek, ezért magunkat sújtjuk minduntalan, amikor
konokul azokat a csapásokat idézzük fel magunkban újra meg újra,
amelyeket mi mértünk rájuk. Bármilyen kegyetlenek voltak is ezek a
fájdalmak, minden erőmmel ragaszkodtam hozzájuk, hiszen tisztán
éreztem, hogy a nagyanyámról őrzött emlékekből támadnak, bizonyságul
arra, hogy ez az emlék valóban elevenen él bennem. Éreztem, hogy csakis
ez a fájdalom idézi fel bennem igazán, és azt szerettem volna, bár
vájnának belém még mélyebben az emlékezetét elválni nem engedő
szögek. Nem próbáltam enyhíteni, megszépíteni ezt a szenvedést, sem úgy
tenni, mintha nagyanyám csak egy időre volna távol, s én csak átmenetileg
nem láthatnám, nem beszéltem a fényképéhez (ahhoz, amit Saint-Loup
készített, s ami most itt volt velem), nem fohászkodtam hozzá, mint
olyasvalakihez, aki elvált tőlünk, de aki így, magában ismer minket, s
megbonthatatlan harmóniában kötődik hozzánk. Sosem cselekedtem így,
mert nem csak ahhoz ragaszkodtam, hogy szenvedjek, hanem eredeti
állapotában akartam megőrizni ezt a szenvedést, úgy, ahogyan egyszerre,
akaratlanul megéltem, s ahogy ezután is meg akartam élni, sajátos
törvényeit követve, valahányszor csak visszatér a túlélés és a nemlét
bennem összefonódó különös ellentmondása. Azt ugyan nem tudtam, hogy
ez a fájdalmas s ekkor még érthetetlen benyomás elvezet-e egyszer némi
igazsághoz, de azt igen, hogy ha ezt a csekély igazságot valaha is sikerül
kiszűrnöm, az csupán ebből az oly különleges, oly ösztönös benyomásból
eredhet majd, amelyet nem értelmem rögzített, és kishitűségem sem
térített vagy gyengített el, hanem maga a halál, a halál hirtelen felismerése
vájta belém villámcsapásszerűen, természetfeletti, nem-emberi
vonásokkal, mint valami rejtelmes, kettős barázdát. (Ami pedig a feledést
illeti, melyben mostanáig nagyanyám nélkül éltem, még csak nem is
gondolhattam arra, hogy ebbe kapaszkodva próbáljak igazságot meríteni
belőle; hiszen ez a feledés önmagában puszta tagadás volt, annak a
gondolatnak a gyengesége, mely képtelen újraalkotni az élet valódi
pillanatát, így arra kényszerül, hogy szokványos és közömbös képeket
állítson a helyébe.) Vagy talán, hiszen a megtartás ösztönével, az értelem
találékonyságával, mellyel a fájdalomtól óv meg, a még füstölgő romokon
máris építeni kezd, s lerakja hasznos és végzetes művének alapköveit,
mégis túlságosan rákaptam annak édességére, hogy felidézzem magamban
az imádott lény egyik-másik véleményét, hogy úgy idézzem őket, mintha
ma is elhangozhatnának a szájából, mintha a szeretett lény ma is élne, s én
most is érte élnék. De mire végül sikerült elaludnom, ezen az igazsághoz
közelebb álló órán, amikor szemem kizárta a külvilágot, az álom
birodalma (melynek küszöbén az átmenetileg megbénult értelem és akarat
már nem tudott elvitatni igazi benyomásaim kegyetlenségétől) a zsigerek
titokzatos fényben játszó, áttetszővé vált mélységeiben visszaverte,
darabokra törte a túlélés és a nemlét fájdalmas szintézisét. Álombéli
birodalom, melyben a szervek zavarainak alárendelt belső megismerés
felgyorsítja a szívverés vagy a lélegzet ritmusát, mert a rémület, a
szomorúság, a lelkifurdalás azonos dózisa százszoros erővel hat, ha így,
vénánkba fecskendezik; alighogy e föld alatti város erein, tulajdon vérünk
fekete árján útra kelünk, mint valami sokszorosan fodrozódó, belső Léthe
folyón, ünnepélyes, nagy alakok jelennek meg előttünk, közelednek
hozzánk, majd elmaradnak, könnyek közt hagyva minket. Nagyanyámét
hiába kerestem az első pillanattól fogva, amint a sötét boltívek alá értem;
pedig tudtam, él még, de valamiféle megfogyatkozott életet, az emlék
halványságához hasonlót; a sötétség egyre nőtt, és a szél is vele; apám,
akinek el kellett volna vezetnie nagyanyámhoz, sehogy sem akart
megérkezni. Egyszer csak lélegzetem kihagyott, szívem mintha kővé
dermedt volna: belém hasított, hogy hosszú hetek óta elfelejtettem írni
nagyanyámnak. Mit gondolhat most rólam? „Istenem – mondtam
magamban –, milyen boldogtalan lehet, abban a kis kamrában, amit
kibéreltünk neki, nem nagyobbat, mint egy kiszolgált cselédnek, s
amelyben most egyes-egyedül van az őrzőjével, akit felfogadtunk mellé,
hogy gondozza, s mozdulni sem tud, hiszen még mindig bénult egy kicsit,
nem akart felkelni egyetlenegyszer sem! Biztosan azt hiszi,
megfeledkezem róla, amióta halott; milyen magányosnak és
elhagyatottnak érezheti magát! Ó, rohannom kell, hogy meglátogassam,
egy percet sem várhatok, nem tudom kivárni, amíg apám ideér; de hová
menjek? Hogy is felejthettem el a címét? Ó, csak megismerjen még!
Hogyan is feledkezhettem meg róla hónapokon keresztül?” Éjszaka van,
meg sem fogom találni, a szélben alig jutok előre; de lám, apám itt sétál
előttem; odakiáltok neki: „Hol van nagyanyám? Mondd a címét! Jól van?
Biztos, hogy nem szenved szükséget semmiben?” „Nem, dehogy – felel
apám –, nyugodt lehetsz. Az őrzője nagyon rendes teremtés. Időről időre
küldünk egy csekély összeget, hogy megvehessék neki azt a keveset, amire
szüksége van. Néha kérdezi, mi van veled. Még azt is elmondtuk neki,
hogy könyvet készülsz írni. Ennek láthatóan örült. Elmorzsolt egy
könnycseppet a szeme sarkában.” Ekkor úgy rémlett, nem sokkal halála
után nagyanyám alázatos arccal, zokogva, mint egy öreg cseléd, akit
elűztek a háztól, mint valami idegen mondta nekem: „Ugye azért
megengeded, hogy néha lássalak, nem múlik el több év is anélkül, hogy
meglátogatnál! Jusson eszedbe, hogy az unokám voltál, s hogy a
nagyanyák nem felednek.” Amint most újra láttam oly engedelmes, oly
boldogtalan, oly kedves arcát, rohantam volna hozzá, hogy elmondjam
neki, amit akkor kellett volna válaszolnom: „De nagymama, annyiszor
láthatsz, ahányszor akarsz, senkim sincs a világon rajtad kívül, nem
hagylak el már soha.” Mennyit zokoghatott hallgatásom miatt az eltelt
hosszú hónapok alatt, amióta egyszer sem jártam ott, ahol nyugszik! Mit
gondolhatott magában? S én is zokogva fordultam apámhoz: „Gyorsan,
gyorsan, a címet, vezess el hozzá!” Mire ő: „Ami azt illeti... nem is tudom,
meglátogathatod-e. No meg nagyon-nagyon gyenge is, tudod, már nem a
régi, azt hiszem, inkább szenvednél miatta. És a pontos házszám sem jut
eszembe.” „Akkor mondd meg te, aki tudod: ugye nem igaz, hogy a
halottak már nem élnek? Nem, ez nem lehet igaz, mondjon bárki bármit,
hiszen nagymama most is él.” Apám bánatosan elmosolyodott: „Ó,
nemigen, tudod, nemigen. Azt hiszem, jobban tennéd, ha nem mennél oda.
Nem lát szükséget semmiben. Rendet tartunk körülötte.” „De sokat van
egyedül?” „Igen, de jobb is neki így. Jobb, ha nem gondolkozik, az csak
fájna. A gondolkodás gyakran fájdalommal jár. Tudod, amúgy is nagyon
erőtlen. Majd meghagyom pontosan, hogy tudsz elmenni hozzá; nem
igazán értem, mihez kezdhetnél ott, s különben sem hiszem, hogy az
őrzője beengedne.” „De hiszen te is tudod, hogy mindig mellette leszek,
szarvasok, szarvasok, Francis Jammes, villa.”[546] De immár újra itt
voltam, a sötéten kanyargó folyam innenső partján, ismét felbuktam a
felszínre, ahol az élők világa kezdődik; így hát, noha még mindig azt
ismételgettem: „Francis Jammes, szarvasok, szarvasok”, a szavak sora
nem kínálta többé azt a kristálytiszta és logikus jelentést, amelyet egy
pillanattal azelőtt még oly természetesen fejezett ki számomra, s amelyre
immár képtelen voltam visszaemlékezni. Azt sem értettem már, hogy az
Aias[547] szó, amit az imént apámtól hallottam, miért is jelentette minden
kétséget kizáróan és félreérthetetlenül: „Vigyázz, hogy meg ne fázz”. Az
este elfelejtettem becsukni a spalettákat, s most nyilván a nappali fény
ébresztett fel. De képtelen voltam elviselni a tenger hullámainak
látványát, amit nagyanyám hajdan órákig elnézegetett; közönyös
szépségük új képe máris azzal a gondolattal egészült ki, hogy most nem
látja őket; legszívesebben bedugtam volna a fülem, hogy ne halljam a
hullámverés neszét, hiszen a fényteli parttól most csak üresség támadt a
szívemben; mintha minden azt sugallta volna, mint egy hajdani park
sétányai és gyepágyai, ahol egyszer régen, kisgyermek koromban
elveszítettem: „Nem láttuk”, és a sápadt és isteni égbolt kupolája olyan
nyomasztóan nehezedett rám, mint egy hatalmas, kékes színű harang,
melynek körém zárt horizontján nagyanyám nincs jelen. Hogy semmit se
lássak, a falnak fordultam, de jaj, így éppen az a válaszfal került elém,
amely hajdan reggeli üzeneteink közvetítője volt, a válaszfal, mely a
hegedű fogékonyságával adta vissza az érzelem minden árnyalatát, s oly
pontosan tolmácsolta nagyanyámnak többszörös félelmemet, hogy netán
felébresztem, ha pedig ébren volna már, akkor netán nem hall meg, s
moccanni sem mer; majd rögtön utána, mint egy másik hangszer
válaszmelódiáját, az ő jelzését, hogy nyugodjak meg, rögtön mellettem
van. Nem mertem közelíteni ehhez a válaszfalhoz, ahogy egy zongorához
sem mertem volna, melyen az imént még ő játszott, s mely még mindig
zengne billentése nyomán. Tudtam én, kopogtathatnék most akár
hangosabban is, nagyanyámat nem ébresztheti fel immár semmi,
semmiféle válaszra nem számíthatok, nagyanyám nem jön többé. És csak
annyit kértem az Úrtól: ha van Paradicsom, hadd koppantsam el ott ezen a
válaszfalon a három rövidke koppintást, melyet nagyanyám ezer közül is
felismerne, s a maga koppantásaival így üzenne vissza: „Ne mocorogj,
egérkém, hallom, türelmetlen vagy, de jövök már”, s hogy engedjen
nagyanyám mellett maradni az örökkévalóságig, hisz nekünk kettőnknek
az sem lenne túlságosan hosszú idő.
Az igazgató jött be, hogy megkérdezze, nem akarok-e lemenni. Minden
eshetőségre készen maga ügyelt a „beosztásomra” az étteremben. S mivel
sehol sem látott, megijedt, hogy talán megint a múltkori fuldoklás vett elő.
Remélte, hogy most csak egy kis „hurutgaratról” van szó, s erősködött,
hogy azt hallotta: az ilyesmit az általa „eulikaktusznak” nevezett szerrel
csillapítják.
Albertine levélkéjét hozta. Úgy volt, hogy Albertine nem jön ebben az
évben Balbecbe, de megváltoztatta terveit, s már három napja, ha nem is
Balbecben, de egy szomszédos fürdőhelyen volt, kisvonattal tízpercnyire
innen. Mivel tartott tőle, hogy az utazás kifárasztott, első este még nem
jött át, most azonban kérdeztette, mikor látogathat majd meg.
Megtudakoltam, személyesen van-e itt; nem azért, hogy lássam, hanem
azért, hogy úgy intézhessem, ne kelljen találkoznom vele. „Ó, hogyne –
felelte a direktor. – Csakhogy a hölgy azt szeretné, ha minél előbb nyélen
üthetnék a dolgot, hacsak önt nem hajtja ennél is nagyobb szükség. No
látja – fűzte hozzá végül –, itt mindenki magára vágyik, nincs appelláta.”
Én viszont senkit sem akartam látni.
S mégis, előző este, érkezéskor úgy éreztem, újra hatalmába kerít a
tengeri fürdőhelyek életének nemtörődöm varázsa. A már ismert liftesfiú,
akit ez alkalommal a tisztelet tett hallgataggá, nem a gőg, örömtől pirosló
arccal indította el a felvonót. Miközben egyre feljebb emelkedtünk az akna
rácsai között, újra végigjártam mindazt, ami hajdan egy ismeretlen
szálloda misztériumát jelentette számomra, ahová védtelen és
jelentéktelen turistaként érkezünk, s minden törzsvendég, aki épp a
szobájába tart, minden fiatal lány, aki vacsorázni indul, minden szobalány,
aki végigmegy a furcsa vonalú folyosókon, és a társalkodónőjével
Amerikából érkezett ifjú hölgy is, aki vacsorázni megy, mind-mind olyan
pillantást vet ránk, amiből semmi olyasmit nem olvasunk ki, amire
vágytunk volna. Most viszont túlságosan is megnyugtató örömöt leltem
abban, hogy olyan ismerős hotelban emelkedem egyre feljebb, ahol otthon
érzem magam, ahol megint egyszer végrehajtottam azt a mindig elölről
kezdendő műveletet, mely hosszabb, nehezebb, mint a szemhéjunkat
kifordítani, s ami abból áll, hogy nekünk otthonos lélekkel ruházzuk fel a
dolgokat a sajátjuk helyett, amelytől megijedtünk. Lehetséges, gondoltam
magamban, nem is gyanítva, micsoda hirtelen lelki változás vár rám, hogy
mostantól fogva mindig más és más szállodákba kell mennem, ahol
először vacsorázom majd, s ahol a megszokás még nem ölte meg minden
emeleten, minden ajtó előtt a rémületes sárkányt, mely mintha elvarázsolt
életet vigyázna; s ahol olyan ismeretlen nőket kell megközelítenem, akiket
a mulatók, a kaszinók, a strandok mint nagy koralltelepek gyűjtenek egy
csoportba, életközösségbe?
Még annak is örültem, hogy az unalmas főbíró ennyire siet, hogy
viszontláthasson; s már láttam, ahogy az első napon – pusztán attól, hogy
oly hosszú idő után először mosom meg itt a kezem, s hogy megérzem a
Nagyszálló agyonillatosított szappanjainak sajátos szagát –, megjelenik
előttem a tenger, azúr hullámaival, hegyláncaival, gleccsereivel és
zuhatagaival, emelkedettségében és hanyag fenségességében; a tenger,
mely, mintha egyszerre tartozna a jelen pillanathoz és múltbéli
ittlétemhez, most úgy áramlott közöttük, mint a magánélet valós varázsa,
ahová csak nyakkendőt váltani térünk haza. A túlságosan vékony,
túlságosan könnyű, túlságosan nagy, betűrhetetlen, elsimíthatatlan
lepedők, melyek ide-oda mászó csigavonalba tűrődtek a takarók szélén,
azelőtt elkeserítettek volna. Most csupán az első reggel diadalmas és
reménytől duzzadó napsugarait dajkálgatták redőik gömbölyded és esetlen
kitüremkedésein. Ennek a napnak azonban nem volt ideje felvirradni. A
rettenetes és isteni jelenlét még ezen az éjszakán feltámadt. Kértem a
direktort, menjen el, s intézze úgy, hogy senki ne jöjjön fel hozzám. Azt
mondtam neki, egész nap ágyban maradok, s elhárítottam az ajánlatát,
hogy elküldet valakit a patikába a kiváló kotyvalékért. Nagyon is örült az
elutasításnak, mivel tartott tőle, hogy a vendégeket netán zavarná az
„eulikaktusz” szaga. Így hát ezt a bókot érdemeltem ki: „Bizony önnél van
az igazság” (amivel azt akarta volna mondani, hogy igazam van), no meg
ezt az intelmet: „Vigyázzon, be ne piszkítsa magát az ajtónál, mert a
zárakat illetően »összeolajoztattam«; ha pedig valamelyik alkalmazottam
arra merészkedne, hogy bekopogtasson önhöz, hát azt »elagyabugyilom«.
És ez egyszer s mindenkorra így lesz, mert nem szeretem »az ismétlődést«
(ami nyilván azt jelentette: nem szeret kétszer mondani valamit). De
legalább egy kis aszúbort ne jövesszek fel, van lenn egy bakóval
(bizonyára akó helyett)? Ha nem is hoznám ezüsttálcán, mint Jonatán
fejét,[548] no meg azt is meg kell vallanom, nem igazán előkelő márna
(azaz márka), bár felér addig, mint (azaz felér velük). S mivel az könnyű
koszt, kisüthetnénk önnek egy kis halat orrlik módra.” Mindent
elhárítottam, de meglepetten hallottam az „orrlik-módot” Orly-mód
helyett egy olyan ember szájából, aki már annyiszor rendelhette ezt a
fogást életében.
 Az igazgató fogadkozásai dacára kicsivel később behozták Cambremer
márkiné behajtott sarkú vizitkártyáját. Az idős hölgy, aki azért jött, hogy
találkozzon velem, előbb megtudakolta, a szobámban vagyok-e, s amikor
hallotta, hogy csak előző este érkeztem, s nem érzem jól magam, nem
erőszakoskodott, hanem (bizonyára azért meg-megállva a patika vagy a
rőfösbolt előtt, ahol a bakról lepattanó inas számlákat fizetett ki, vagy
rendeléseket adott le) ódivatú, kétlovas, nyolcrugós bricskáján
visszafordult Féterne-be. Egyébként is, Balbec és néhány más, Balbec és
Féterne között fekvő kis tengerparti település utcáin meglehetősen
gyakran lehetett hallani ezt a zörgést és csodálni a pompázatos fogatot.
Nem mintha a hosszú kirándulások célja valóban az lett volna, hogy
bekukkantsanak a szállítókhoz. Egyáltalán nem: a cél egy-egy uzsonna
vagy kerti mulatság volt valamelyik kisnemesnél vagy nyárspolgárnál,
akik igencsak méltatlanok voltak a márkinéhoz. De ő, noha születése és
vagyona révén messze fölötte állt a környékbeli kisnemességnek, végtelen
jóságában és egyszerűségében annyira félt attól, hogy csalódást okoz
valakinek, aki meginvitálta, hogy a szomszédság legjelentéktelenebb
összejövetelein is megjelent. Nem kétséges, hogy Cambremer márkiné
szívesebben ment volna sétálni vagy maradt volna otthon, a csodálatos
féterne-i parkban, melynek végébe egy kis öböl elcsendesült hullámai
tértek meg utolsó útjukra, a virágok közé, mintsem ennyit utazzon azért,
hogy egy csöppnyi szalon fullasztó melegében egy rendszerint minden
tehetség híján való énekesnőt halljon, akinek azután a vidék legelőkelőbb
hölgyeként és neves zeneértőként kitörő lelkesedéssel még gratulálnia is
kell. De tudta, hogy a házigazda, egy kisnemes vagy egy derék polgár
Maineville-la-Teinturière-ből vagy Chattoncourt-l’Orgueilleux-ből már
elhíresztelte, hogy várhatóan ő is eljön. Márpedig ha Cambremer márkiné
azon a napon elment volna hazulról, de a fogadást nem tisztelte volna meg
jelenlétével, egyik vagy másik vendég, aki valamely környékbeli kis
fürdőhelyről érkezett, megláthatta-hallhatta a fogatát, s ezzel megfosztotta
volna Cambremer asszonyt attól a mentségtől, hogy nem tudott
elszabadulni Féterne-ből. Másrészt, hiába látták ezek a házigazdák
gyakorta, hogy a márkiné szerintük rangján aluli embereknél rendezett
hangversenyekre is elmegy; az a csekély csorba, ami ezzel a ténnyel a
túlságosan jószívű Cambremer asszony tekintélyén esett szemükben,
rögvest semmivé lett, amikor ők fogadtak, s lázasan találgatták, vajon az ő
kis uzsonnájukra eljön-e vagy sem. S micsoda megkönnyebbülés is volt
hosszú napok szorongató nyugtalansága után, ha a házikisasszony vagy
valamelyik nyaraló zenebarát előadásában elhangzott első darab végén
egyik vendég jelentette (annak csalhatatlan jeleként, hogy a márkiné
bizonyosan benéz az összejövetelre): látta, amint a híres-nevezetes hintó
paripái megálltak az órás vagy a drogista előtt! Ekkor már Cambremerné
(aki hamarosan valóban belépett menye és az éppen nála lakó vendégek
kíséretében, akiket a több mint szívesen megadott engedély alapján
szintén magával hozott) ismét régi fényében ragyogott a háziak előtt,
akiknek egy hónappal korábban hozott elhatározására talán éppen az ő
kitüntető látogatásának reménye adta a végső és be nem vallott okot: ezért
vették nyakukba az ünnepséggel járó sok-sok hercehurcát és kiadást.
Amint az ő uzsonnájukon látták a márkinét, már nem az jutott eszükbe
róla, milyen előzékenyen jelenik meg a kevéssé érdemes szomszédoknál,
hanem családjának nagy múltja, kastélyának fényűző gazdagsága,
menyének, a született Legrandin lánynak az udvariatlansága, akinek
arroganciája csak kiemelte az anyós kissé sótlan jólelkűségét. A háziak
lelki szeme előtt már megjelent a Le Gaulois társasági krónikája, benne a
zamatos kis cikkel, amelyet ők maguk sütnek ki, családi körben, kulcsra
zárt ajtók mögött Bretagne egy kicsiny zugáról, ahol igen jól szórakoznak,
s arról az igen választékos ünnepségről, ahol a vendégek addig el nem
váltak egymástól, míg a háziakkal meg nem fogadtatták, hogy hamarosan
újra találkoznak. Napról napra lesik az újságot, és szorongnak, amiért az ő
összejövetelük még mindig nem kapott helyet benne, attól tartva, hogy
Cambremer márkinéról talán csak a vendégeik szereztek tudomást, s nem
az olvasók sokasága. Végül eljön az áldott nap: „Ebben az évben
különlegesen ragyogó a szezon Balbecben. A kis, délutáni koncertek
divatja járja, stb.” Hál’ istennek Cambremerné nevét is helyesen szedték, s
ugyan csak „találomra említették meg”, de főhelyen. Ezek után a
házigazdáknak már csak úgy kell tenniük, mintha bosszankodnának az
újságok tapintatlanságán, mely miatt még megsértődhetnek mindazok,
akiket nem tudtak meghívni, s Cambremer márkiné előtt álszent módon
azon tanakodniuk, vajon ki lehetett az az álnok, aki a kis hírt beküldte;
amire a márkiné, jóindulatú és nagyvilági hölgyhöz illőn, csak annyit
mondott: „Megértem a bosszankodásukat, de ami engem illet, én csak
örültem, hogy mások is megtudják, hogy önöknél jártam.”
A kártyára, amelyet felhoztak, Cambremer asszony azt is ráfirkantotta,
hogy két nap múlva összejövetel lesz nála. S tagadhatatlan, hogy akár még
két nappal korábban is, bármennyire belefáradtam a társasági életbe, igazi
gyönyörűségemre lett volna, ha ide átplántált formájába kóstolhatok bele,
abban a parkban, ahol Féterne fekvésének köszönhetően a szabad ég alatt
nőttek a fügefák, a pálmák, a rózsabokrok, egészen a sokszor délvidékien
kék és nyugodt tengerig, amelyen a birtok gazdáinak kis yachtja indult
útnak az ünnepség kezdete előtt, hogy az öböl túlparti fürdőhelyeiről
összegyűjtse a legfontosabb vendégeket, majd amikor mindenki
megérkezett már, uzsonnaidőben étkezőül szolgált kifeszített napellenző
ponyváival, s este megint útnak eredt, hogy hazaszállítsa mindazokat,
akiket idehozott. Elragadó fényűzés, ámde oly költséges, hogy részben az
ezzel járó kiadások fedezésére próbálkozott Cambremerné különféle
módokon növelni a jövedelmét, így azzal is, hogy életében először bérbe
adta egyik birtokát, a Féterne-től nagyon is különböző La Raspelière-t.
Igen, két nappal ezelőtt micsoda változást jelentett volna még a párizsi
„felsőbb körök” után egy ilyen, új keretben megjelenő, ismeretlen
kisnemesektől népes összejövetel! De most az örömök már semmit sem
jelentettek nekem. Írtam hát Cambremer márkinénak, hogy kimentsem
magam, ahogy egy órával ezelőtt Albertine-t is elküldettem: a bánat oly
maradéktalanul kiölte belőlem a vágy képességét, mint ahogyan egy
magas láz veszi el az étvágyat... Édesanyámnak másnap kellett
megérkeznie. Úgy éreztem, nem vagyok már annyira méltatlan arra, hogy
mellette éljek, jobban meg is fogom érteni most, amikor az egész eddigi
idegen és lealacsonyító létforma átadta helyét a lelkemből feltörő,
szívettépő emlékeknek, melyek akárcsak az övét, az én lelkemet is
felövezik és megnemesítik töviskoronájukkal. Így hittem én; valójában az
olyan igazi bánattól, amilyen a mamáé is volt – s amely a szeretett lény
halálakor hosszú időre, néha egyszer s mindenkorra, a szó szoros
értelmében az életünktől foszt meg – nagy út vezet azokig a másféle,
mégis csak futó bánatokig, amilyennek az enyém is bizonyult, melyek
éppoly gyorsan múlnak el, amilyen sokára éledtek, s melyekre csak jóval
az esemény bekövetkezte után ébredünk rá, mivel ahhoz, hogy
átérezhessük őket, előbb „fel kellett fognunk”, ami történt; az a fajta
bánat, amelyet sokan megélnek, s amelytől az én mostani szenvedésem
csak annyiban különbözött, hogy ezt az öntudatlan emlékezés hozta
felszínre.
Ami az édesanyáméhoz hasonlóan mélységes fájdalmat illeti, azt is meg
kellett ismernem egyszer, mint azt elbeszélésemben később még látni
fogjuk, de az nem most és nem is úgy történt, ahogyan elképzeltem.
Mindazonáltal, akárcsak a színész, akinek már réges-régen tudnia kellene
a szerepét, és a helyén kellene lennie, de az utolsó pillanatban érkezik, s
szövegét is éppen csak átolvasta, ha eljön a pillanat, amikor válaszolnia
kell, elég ügyesen színlel ahhoz, hogy senki se vegye észre a késést,
újdonsült bánatom révén én is úgy beszélhettem édesanyám érkezésekor,
mintha mindig is így éreztem volna. Édesanyám csak azt hitte, hogy a hely
látványa ébresztette fel bánatomat (pedig nem így volt), azé a helyé, ahol
valamikor nagyanyámmal jártam. Most először, és most is azért, mert
olyan fájdalom költözött belém, ami eltörpült ugyan az övé mellett, de a
szememet felnyitotta, csak most döbbentem rá borzalommal, mennyire
szenvedhet ő. Most értettem meg először, hogy az a merev és könnytelen
tekintet (amely miatt Françoise nem is sajnálta), mellyel nagyanyám
halála óta nézett, az emlék és a nemlét e felfoghatatlan ellentmondásán
állapodott meg. Most, amikor még mindig fekete fátylat viselt, ám az új
környezetben mégis kicsit elegánsabban öltözött, még inkább szíven ütött
a változás, amelyen átment. Ha csak annyit mondok, hogy kiveszett belőle
minden vidámság, nem mondok eleget; lesoványodott, egyfajta könyörgő
képpé dermedt, mintha attól félne, hogy egy hirtelen mozdulattal, hangos
szóval megbántja azt a fájdalmas jelenlétet, mely nem válik meg tőle. De
ahogy gyászruhájában belépni láttam, főként azt vettem észre – s ez
Párizsban elkerülte a figyelmemet –, hogy már nem is anyám áll előttem,
hanem a nagyanyám. Mint ahogy a királyi és nagyhercegi családokban a
családfő halálakor címe az elsőszülött fiúra száll, s az orléans-i hercegből,
tarentumi hercegből vagy Laumes hercegéből Franciaország királya, La
Trémoïlle nagyhercege, Guermantes nagyhercege lesz, egy más
nagyságrendű és mélyebben eredő hatalomra jutás révén, a halott birtokba
veszi az élőt, aki az ő hasonmásává, félbeszakadt életének folytatójává
lesz. Vagy talán a mély bánat, ami az édesanyámhoz hasonló
leánygyermekeknél az anya halálát követi, csupán korábban töri fel a
bábot, sietteti egy olyan lény átváltozását és megjelenését, akit amúgy is
magunkban hordunk, s aki e válság nélkül is, mely pihenőt sem hagyva
hajszol át a fejlődés állomásain, s átugrat az egyes szakaszokon, utolérne,
csak lassabban. A sajnálatba, melyet az iránt érzünk, aki nincs többé, talán
valamiféle sugallat is vegyül, ami végül olyan hasonlatosságokat rajzol
arcunkra, melyeket lehetőségként korábban is hordoztunk, s ami a
legfontosabb: ez a sajnálat megálljt parancsol sajátosan egyéni
megnyilvánulásainknak (édesanyámnál annak a józanságnak, csúfondáros
vidámságnak, amelyet apjától örökölt), melyeknek a szeretett lény
életében szabad folyást engedtünk, akár az ő rovására is, s amelyek
jellemünk kizárólag tőle örökölt vonásait ellensúlyozták. Halála után
azonban aggályosan ügyelünk arra, nehogy mások legyünk, mint amilyen
ő volt, s amilyenek mi magunk is voltunk, bár más vonásokkal elegyesen,
s amilyenné ezután minden egyebet kizáróan leszünk. Ebben az
értelemben (nem pedig abban az oly megfoghatatlanban és hamisban,
ahogy általában használják) elmondhatjuk hát, hogy a halál nem
haszontalan, hogy a halott továbbra is hat ránk. Még erősebben is hat, mint
egy élő, hiszen az igazi valóság, a szellemi működés tárgya, csakis
szellemünk előtt tárul fel; csak azt ismerjük igazán, amit gondolatainkban
kénytelenek vagyunk újraalkotni, amit a mindennapi élet elfed előlünk...
Végül ebben a halottsirató kultuszban bálványimádással vesszük körül
mindazt, ami nekik kedves volt. Édesanyám nem csupán nagyanyám
táskájától nem tudott megválni, ami becsesebb lett számára, mintha csupa
zafírból és gyémántból lett volna, nem csak a muffjától, mindazoktól a
ruhadaraboktól, amelyek csak még jobban hangsúlyozták kettejük
hasonlóságát, hanem a Mme de Sévigné-kötetektől sem, amelyeket
nagyanyám mindig magával hordott; e példányokat mamám el nem
cserélte volna, még a Levelek kéziratáért sem. Régen csúfolódott
nagyanyámmal, aki soha nem írt neki anélkül, hogy Mme de Sévigné vagy
Beausergent[549]-né egy-egy mondatát ne idézte volna. Most, mindhárom
levelében, amelyet Balbecbe érkezése előtt írt, mama úgy idézett nekem
Mme de Sévignéből, mintha ezeket a leveleket nem is ő intézte volna
hozzám, hanem nagyanyám őhozzá. A mólóra akart menni, hogy láthassa
azt a tengerpartot, amelyet nagyanyám minden neki írott levelében
megemlített. Ahogy az ablakból kinéztem, láttam, amint talpig feketében,
kezében anyja ernyőjével, félénk, áhítatos léptekkel megy előre a
homokon, amelyet korábban a drága lábak tapodtak; mintha egy halott
asszonyt keresne, akit a hullámok hozhatnának vissza hozzá. Hogy ne
maradjon magára a vacsoránál, nekem is le kellett mennem vele. A
kamara elnökének özvegye és a főbíró megkért, mutassam be őket. S
mivel anyám annyira érzékeny volt mindenre, ami nagyanyámmal volt
kapcsolatban, végtelenül meghatódott, és hálás szívvel gondolt vissza arra,
amit a főbíró mondott, s legalább ennyire sértett lélekkel viselte, hogy az
elnök özvegye egyetlen szóval sem emlékezett meg az elhunytról.
Valójában a főbíró ugyanúgy nem törődött vele, mint az elnök felesége. Az
egyik megindult szavai és a másik hallgatása, bármily nagy különbséget
tett is édesanyám közöttük, csak más és más kifejezője volt ugyanannak a
közönynek, amellyel a halottak iránt viseltetünk. De azt hiszem, a legtöbb
vigaszt édesanyám azokban a szavakban találta, amelyekkel akaratom
ellenére én adtam hangot szenvedésemnek. Mamámat (bármilyen
gyengédséggel viseltetett is irántam) boldoggá tette ez a szenvedés, mint
minden más, ami csak azt jelezte, hogy nagyanyám tovább él a szívekben.
Ettől kezdve nap mint nap elüldögélt a parton, hogy mindenben édesanyját
kövesse, s az ő két kedvenc könyvét, Beausergent-né Emlékiratait és Mme
de Sévigné Leveleit olvasgatta. Sem ő, sem más a családban, el nem
viselte volna, hogy az utóbbit a „szellemes márkinéként” emlegessék,
mint ahogy azt sem, hogy La Fontaine-t a „jóemberként”. De amikor a
„kedves lányom” szavakat olvasta a levelekben, úgy érezte, tulajdon anyja
szól hozzá.
Egyik ilyen zarándokútja során, amikor azt szerette volna, hogy senki se
zavarja, az a balszerencse érte, hogy a parton összeakadt egy combray-i
hölggyel s a lányaival. Úgy rémlik, a hölgyet Poussinnénak hívták. De mi
csak úgy emlegettük magunk között, „Akkor aztán meglátod”, mert
mindig ezt a mondatot szajkózta, hogy megóvja lányait a
helytelenségektől, amelyeket éppen elkövetni készültek, így szólván
például egyikükhöz, aki a szemét dörzsölte: „Ha majd csinos kis
kötőhártya-gyulladásod lesz, akkor aztán meglátod.” Most csak messziről
üdvözölte a mamát, hosszan, fájdalmas arckifejezéssel, nem a részvét,
hanem egyfajta jólneveltség jeleként. Ha nem veszítettük volna el
nagyanyámat, s nem lett volna okunk egyébre, mint boldogságra, akkor is
ugyanígy tett volna. Meglehetősen visszavonultan élt Combray-ban, egy
hatalmas kert közepén, s mivel soha semmit nem talált elég finomnak,
mindig finomított a francia nyelv kifejezésein, sőt a főneveken is. A
szirupjait adagoló ezüst evőeszközt „kanálnak” nevezni nagyon durván
hangzott volna, így inkább „kanálkát” mondott helyette; a Télemakhosz
édesszavú dalnokát a világért sem bántotta volna meg azzal, hogy nyersen
Fénelonnak nevezi – mint ahogyan a körülmények ismeretében én is
tettem, hiszen legkedvesebb barátom, a legeszesebb, legjobb és
legderekabb ember, a minden ismerőse számára feledhetetlen Bertrand de
Fénelon[550] volt –, s mindig csak „Fénélon”-t ejtett, mivel úgy vélte, ez a
második „é” némi lágyságot lop a névbe. Poussinné kevésbé finom
természetű veje, a nevét már elfelejtettem, aki jegyző volt Combray-ban,
egy szép napon meglépett a kasszával, s ezzel épp az én nagybátyámat
rövidítette meg jókora summával. A család többi tagjával azonban a
combray-iak többsége olyan szívélyes viszonyban volt, hogy ettől sem
hidegültek el, s beérték annyival, hogy Poussinné sorsán sajnálkozzanak.
A hölgy nem fogadott vendégeket, de valahányszor elmentünk rácsos
kerítése előtt, megálltunk, hogy megcsodáljuk bámulatos, árnyas lugasait,
anélkül, hogy bármi mást tisztán láttunk volna. Egy csöppet sem zavart
minket Balbecben; én magam csak egyszer találkoztam össze vele, amikor
éppen azt mondta a lányának, aki nagyban rágta a körmét: „Ha
összeszedsz egy csinos kis körömágygyulladást, akkor aztán majd
meglátod.”
Miközben mama a parton olvasgatott, én a szobámban gubbasztottam,
egyedül. Nagyanyám életének utolsó időszakára gondoltam, s mindarra,
ami ehhez kötődött, a lépcsőházi ajtóra, melyet nyitva hagytunk, amikor
utolsó sétájára indultunk. Mindehhez képest a világ többi része alig tűnt
valószerűnek, s szenvedésem azt is velejéig megmérgezte. Végül azután
anyám kierőszakolta, hogy elhagyjam a szobát. De minden lépésnél, a
kaszinó valamely elfelejtett részlete, az az utca, amelyen, miközben
nagyanyámra vártam, a Duguay-Trouin emlékműig[551] mentem, úgy állta
utamat, mint valami förgeteg, amellyel nem tudunk megküzdeni,
ellenében előbbre jutni; lesütöttem a szemem, hogy ne lássak. S miután
némileg összeszedtem magam, visszaindultam a szállodába, oda, ahol,
tudtam, várhatok akármeddig, immár sohasem lelhetem meg
nagyanyámat, nagyanyámat, akit hajdan, az érkezés estéjén még
megleltem. Mivel most tettem ki a lábam először, sok háziszolga, akit
eddig nem láttam, kíváncsian bámult rám. A szálloda kapujában egy
ajtónálló fiú a sapkáját is lekapta, hogy köszöntsön, majd fürgén
visszatette. Azt hittem, hogy Aimé, az ő kifejezésével élve, „adta ki neki a
jelszót”, hogy legyen különösen figyelmes hozzám. De ebben a pillanatban
megláttam, hogy egy hazatérőben lévő másik vendég tiszteletére ismét
megemelinti a sapkáját. Igazság szerint ez a fiatalember a világon semmi
máshoz nem értett, mint a sapkaemelgetéshez, ahhoz viszont remekül.
Miután rájött, hogy másra képtelen, ebben viszont mester, naponta a
lehető legtöbbször előadta, s ezzel kiérdemelte a vendégek feltűnésmentes,
ám általános rokonszenvét, s még inkább a portásét, akinek az ajtónállók
szerződtetése tisztül jutott, s aki e ritka madár előtt egyet sem talált, akit
ne kellett volna egy héten belül kidobni, Aimé legnagyobb csodálkozására,
aki azt mondogatta: „Pedig ebben a mesterségben nem várunk tőlük
egyebet, mint udvariasságot, az pedig csak nem olyan nagy tudomány.” Az
igazgató ahhoz is ragaszkodott, hogy az ajtónállók jó „jelenlétűek”
legyenek, amivel azt akarta mondani, hogy maradjanak meg a helyükön,
ha ugyan nem a megjelenés szót jegyezte meg rosszul. A szálloda mögött
elterülő gyep nemcsak attól lett más, hogy néhány virágágyást telepítettek
oda, hanem attól is, hogy elvittek nemcsak egy egzotikus fácskát, hanem
azt az ajtónállót is, aki az első évben sudár törzsével és hajkoronájának
különleges színárnyalatával a bejárat dísze volt. A fiút egy lengyel grófnő
fogadta fel titkárának, vele ment el, két bátyjának és gépíró nővérének
nyomdokába lépve, akiket különböző nemű és nemzetiségű, bájaiktól
elbűvölt vendégek ragadtak el a hotelből. Csak a legkisebb fiú nem kellett
senkinek, mert bandzsított. Ő azután nagyon boldog volt, amikor a lengyel
grófnő és a két másik testvér pártfogója némi időt a balbeci szállodában
töltött. Mert, noha irigyelte fivéreit, szerette őket, s ilyenkor néhány hétig
ápolhatta családi érzéseit. Vagy nem volt-e szokása a fontevrault-i
apátnőnek is, hogy apácácskáit faképnél hagyva osztozzon a
vendégszeretetben, amelyben XIV. Lajos a másik Mortemart lányt,
Montespannét,[552] a szeretőjét részesítette? A legifjabb fiúnak ez volt az
első éve Balbecben; még nem ismert engem, de mivel hallotta, hogy
régebbi társai a nevemet is hozzáteszik az uram megszólításhoz, ha velem
beszélnek, már az első alkalommal utánozta őket, s igen elégedett képet
vágott, vagy azért, mert tájékozottnak mutatkozott egy általa ismertnek
vélt személyiséggel, vagy azért, mert alkalmazkodott egy szokáshoz,
amelyet öt perccel azelőtt még nem is ismert, de amit, úgy vélte,
semmiképpen nem szabad figyelmen kívül hagynia. Nagyon is jól
értettem, milyen varázsos hatást tehet ez az előkelő szálloda egyesekre.
Olyan volt, mint egy színház, s népes statisztasereglet nyüzsgött benne,
pincétől a padlásig. Jóllehet a vendég nézőféle volt csupán, mégis
minduntalan belekeveredett az előadásba, s még csak nem is úgy, mint az
olyan színházakban, ahol a színészek egy-egy jelenetet a nézőtéren
játszanak, hanem úgy, mintha a néző élete játszódna a színpad
pompájában. A teniszezésből hazatérő lehetett éppen fehér flanelzakóban,
a portás akkor is ezüstpaszományos kék gálát öltött, hogy átadja neki a
postáját. Ha pedig a teniszező nem akart gyalog felmenni, megint a
színjátszók közé keveredett, amikor a hasonlóan díszes jelmezbe bújt
liftesfiú állt mellé, hogy a lifttel felvigye. Az emeleti folyosók a
komornák és társalkodónők távozását fedezték, akik oly szépek voltak a
tenger díszlete előtt, mint a Parthenon fríze, sőt még a felső szobácskák is,
ahonnan a cselédszépségek kedvelői fortélyos kerülőutakon érkeztek.
Lejjebb a férfigárda uralkodott, amely a szállodát, a kiszolgálószemélyzet
rendkívüli és henye fiatalsága révén, megelevenedett és szünet nélkül
játszott judeo-keresztény tragédiához tette hasonlatossá. Amint megláttam
őket, sehogy sem tudtam megállni, hogy Racine sorait ne mondogassam
magamban; persze nem azokat, amelyek Guermantes hercegnőnél jutottak
eszembe, amikor Vaugoubert úr a Charlus úr elé járuló ifjú követségi
titkárokat bámulta, hanem más Racine-verssorokat, ezúttal nem is az
Eszter, hanem az Atália sorait: mert már a hallban, amit a XVII. században
még előcsarnoknak neveztek, főként uzsonnaidőben, ifjú ajtónállók
„virágzó serege” álldogált, mint ifjú izraeliták a Racine-drámák karában.
De nem hiszem, hogy közülük egyetlen is képes lett volna olyan
bizonytalan válaszra is, amilyen Joásnak jut eszébe, mikor Atália így
kérdezi a gyermek fejedelmet: „Mivel töltöd itt napjaid?”, ők ugyanis a
semmivel töltötték. Ha, mint az öreg királynő, megkérdeztem volna
bármelyiküktől:

„S aki veled lakik, a többi nép,

mivel foglalkozik?”

legfeljebb ennyit mondhatott volna:

„látom e nagyszerű szertartás ragyogását

s magam is hozzájárulok.” Olykor egy fiatal statiszta odalépett valamelyik

fontosabb szereplőhöz, majd az ifjú szépség visszalépett a karba, s
hacsaknem a merengő pihenés pillanatait élték éppen, mind együtt
folytatták hasztalan, méltóságteljes, mutatós, mindennapi vonulásukat.
Mert „kimenőnapjuktól” eltekintve ezek az ifjak „a világtól távol
nevelkedtek”, s a küszöböt sem lépték át, azaz ugyanolyan szerzetesi életet
folytattak, mint az Atália[553] lévitái, s a csodálatos szőnyegekkel borított
lépcsők tövében játszadozó „hűséges ifjú nép” láttán joggal töprenghettem
el, a balbeci Nagyszállóba lépek-e be vagy Salamon templomába.
Egyenesen visszamentem a szobámba. Gondolataim szokás szerint
nagyanyám betegségének utolsó napjaiba kapaszkodtak, szenvedéseibe,
melyeket most újraéltem, s még fel is nagyítottam azzal a mozzanattal,
amely még a mások érezte szenvedéseknél is nehezebben viselhető el, s
amellyel könyörtelen szánalmunk tetézi őket; amint azt hisszük, hogy
csupán felelevenítjük egy nekünk kedves lény fájdalmait, szánalmunk
felnagyítja őket; de talán épp ez a szánalom jut közelebb az igazsághoz,
közelebb, mint a tudat, mely e fájdalmakról elszenvedőikben él, hiszen
előttük rejtve marad életük szomorúsága, a szánalom viszont meglátja, s
minden reménye elvész. Mindemellett szánalmam egy újabb rohamban
nagyanyám szenvedésein is túltett volna, ha akkor tudom meg, amit sokáig
nem is sejtettem: azt, hogy a halála előtti estén, egy világos pillanatában,
amikor arról is meggyőződött, hogy nem vagyok jelen, nagyanyám
megfogta mama kezét, s miután lázas ajkát rászorította, ennyit mondott:
„Isten veled, kislányom, isten veled örökre.” S talán ez az emlék is egy
volt azok közül, melyektől anyám merev tekintete sohasem vált meg
azóta. Majd megint kedves emlékeim tértek vissza. Nagyanyám
nagyanyám volt, én pedig az unokája. Arcának minden kifejezése mintha
oly nyelven íródott volna, mely csakis nekem szólt; ő volt életem
középpontja, a többiek csupán hozzá viszonyítva léteztek, annak az
ítéletnek a fényében, amelyet ő alkotna róluk; de mégsem, kapcsolatunk
túlságosan múlandó volt ahhoz, hogy ne véletlenszerű lett volna. Ő nem
ismer többé, én pedig sohasem látom már viszont. Nem kiválasztottként
teremtődtünk egymásnak, idegen volt. Én pedig most ennek az idegennek
a fényképét nézegettem, azt, amit Saint-Loup készített. Mama eközben
találkozott Albertine-nel, s ragaszkodott hozzá, hogy fogadjam én is,
hiszen Albertine oly kedvesen beszélt neki nagyanyámról és rólam is. Így
hát randevút adtam neki. Figyelmeztettem a direktort, hogy a szalonban
ültesse le, ott várjon rám. Erre a direktor elmondta, régóta ismeri már
Albertine-t meg a barátnőit, még jóval azelőttről, hogy „puberálni”
kezdtek, de haragszik rájuk, mert rosszakat mondtak a hotelről. Nem
lehetnek valami „kultiváltak”, ha így beszélnek. No persze, hacsak nem
rágalom az egész. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a puberálás a
direktornál pubertást jelent. Miközben vártam az órát, amikor
viszontlátom Albertine-t, a Saint-Loup készítette fotográfiát néztem, oly
meredten, mint egy rajzot, mely a nagy nézésben végül elmosódik
szemünk előtt, s hirtelen megint azt gondoltam: „Ez itt nagyanyám, én
pedig az unokája vagyok.”, mint ahogyan egy amnéziás eszmél a nevére,
mint ahogyan egy beteg személyiséget vált. Françoise jött be, és jelentette,
hogy itt van Albertine, majd a fényképre pillantott: „Szegény, jó
asszonyom, bizony ilyen volt, még az anyajegy is látszik az arcán; aznap,
amikor a márki lefotografálta, bizony nagyon beteg volt, kétszer is rosszul
lett. „Csak az a fontos, Françoise – mondta nekem –, hogy az unokám
valahogy meg ne tudja.” És nagyon is jól leplezte, társaságban mindig
vidám volt. De egyedül aztán, úgy láttam, néha elcsüggedt egy kicsit. De
az gyorsan elmúlt. Aztán meg szorul szóra ezt mondta: „Ha történne
velem valami, legalább egy képe legyen rólam. Sohasem csináltattam
fotográfiát magamról.” Akkor elküldött, hogy beszéljek a márki úrral, de
kössem a lelkére, nehogy megmondja az úrnak, hogy asszonyom kérte
meg, nem tudná-e lefényképezni. Amikor meg visszajöttem megmondani,
hogy rendben van, akkor már nem is akarta, mert úgy találta, hogy nagyon
rosszul néz ki. „Így még rosszabb – mondta –, mint ha egyáltalán nem
lenne fotográfiája.” De mivel nem volt buta asszony, végül egy nagy,
lehajló karimájú kalapot tett fel, és olyan jól rendezte el a dolgot, hogy
észre sem lehetett venni a bajt, ha nem állt a fénybe. Bizony, örült a
fotográfiájának, mert akkoriban nemigen hitte, hogy még hazamegy
Balbecből. Hiába mondtam neki, hogy: „Asszonyom, nem szabad így
beszélni, nem szeretem, amikor asszonyom »így« beszél”, csak ez
motoszkált a fejében. S istenkém, akkor már napok óta nem bírt enni.
Ezért nógatta az urat, hogy jó messzire menjen el vacsorázni a márki úrral.
Olyankor aztán, ahelyett hogy asztalhoz ült volna, úgy tett, mint aki olvas,
és alighogy a márki kocsija elindult, ő már fel is ment lefeküdni. Voltak
napok, amikor értesíteni akarta a nagyságos asszonyt, hogy jöjjön el, ha
még egyszer látni akarja. Aztán meg attól félt, hogy megijeszti, mivelhogy
addig nem mondott neki semmit. „Tudja, Françoise, mégiscsak jobb, ha a
férje mellett marad.” Françoise rám nézett, és hirtelen megkérdezte, csak
nem „gyengélkedem-e”. Nemmel válaszoltam; mire ő: „Na tessék,
belőlem meg bolondot csinál, hagyja, hogy itt fecsegjek. A látogatója talán
már meg is érkezett. Muszáj lemennem. Nem ide való személy az. Meg
amilyen hirtelen természet, lehet, hogy már sarkon is fordult. Nincs ínyére
a várakozás. Ó, Albertine kisasszony már valaki!” „Nincs igaza, Françoise,
a kisasszony épp elég jó ide, sőt túlságosan is jó. De most menjen, és
mondja meg neki, hogy ma nem találkozhatunk.”
Micsoda szánakozó tirádákat váltottam volna ki Françoise-ból, ha sírni
lát! Gondosan elrejtőztem hát. Ha nem így teszek, kiérdemelhettem volna
együttérzését. Ő azonban így is elnyerte az enyémet. Nem lopjuk be
magunkat eléggé szegény szolgálóink szívébe, akik nem láthatnak sírni
minket, mintha a sírással ártanánk magunknak; vagy talán nekik ártanánk,
hiszen Françoise mondta nekem kisgyermek koromban: „Ne sírjon már
ennyire, nem szeretem, amikor így sír.” Nem szeretjük a hangzatos
kinyilatkoztatásokat, a bizonykodást, ám nincs igazunk, mert ezzel
kizárjuk szívünkből a vidék pátoszát, a szegény szolgálólány legendáját,
akit talán igazságtalanul kergettek el, lopás vádjával, s aki halálra sápad,
egyszer csak megalázkodik, mintha a vád egyet jelentene a bűnösséggel, s
becsületben megőszült édesapjához fohászkodva anyja életelveit, a
nagyanyai jó tanácsokat sorolja. Igaz ugyan, hogy ugyanezek a cselédek,
akik könnyeinket látni sem bírják, könnyű szívvel hoznak ránk
mellhártyagyulladást, mivel a lenti szobalány szereti a huzatot, s ezért
nem lenne udvarias, ha megfosztanánk tőle. Mert úgy kell lennie, hogy
azok, akiknek igazuk van, mint Françoise-nak, egyben tévedjenek is, hogy
így váljék lehetetlenné az Igazság. A cselédek legalázatosabb örömei vagy
elutasítást, vagy gúnyt csiholnak gazdáikból. Mert mindig valami
semmiségről van szó, de valami együgyűen érzelmes, valami nem
egészséges semmiségről. Így azután a szolgálók joggal mondhatják:
„Hogyhogy, én, aki csak ezt az egyet kérem egész évben, még erre sem
kapok engedélyt?” Pedig a gazdáik jóval többet is megengednének, ha a
kérés nem volna ostobaság és veszélyes a cselédekre – vagy önmagukra
nézve. Nem kétséges, hogy a szegény, reszkető szobalány alázatának, aki
kész lenne bevallani, amit el sem követett, s aki azt mondja „már ma este
elmegyek, ha kell”, nem tudunk ellenállni. De meg kell tanulnunk azt is,
hogy ne maradjunk érzéketlenek, beszéljen bár ünnepélyes és vészjósló
ostobaságokat az anyai örökségről és a „földje” adta méltóságról, egy öreg
szakácsnő előtt sem, aki egy becsületben megőszült család és egy
becsületben leélt élet leplébe burkolózik, s közben úgy tartja a seprűt, mint
valami jogart, s királynőien kihúzott derékkal, a tragika fenségével játssza
hébe-hóba zokogással megszakított szerepét. Ilyen jeleneteket idéztem
vagy képzeltem magam elé aznap, valamennyit öreg cselédünknek
tulajdonítva, s ettől kezdve, minden kellemetlenség dacára, amit
Albertine-nek okozhatott, a legmélyebb, bár ki-kihagyó, érzelemmel
szerettem Françoise-t, amelynek alapja a szánalom.
Igaz, hogy egész napom, melyet nagyanyám fényképe előtt töltöttem,
szenvedéssel telt. Kínzott ez a kép. Annyira azonban mégsem, mint az
igazgató látogatása este. Amint nagyanyámról beszéltem neki, s ő újfent
részvétét nyilvánította, egyszer csak így szólt (ugyanis kifejezetten
szerette azokat a szavakat, amelyeket rosszul ejtett): „Úgy volt aznap is,
amikor a nagymamája őnagyságának az az eszmetévesztése volt, amiről
szólni is akartam önnek, mert ugye a többi vendég miatt az ilyesmi
árthatott volna a ház jó hírének. Legjobb lett volna, ha még aznap este
hazautazik. De ő könyörgött, hogy egy szót se szóljak, és fogadkozott,
hogy többé nem lesz eszmetévesztése, vagy a legközelebbinél rögtön
elutazik. Az emeleti főkomornyik azért jelentette, hogy volt neki még egy.
De hát, istenkém, önök régi jó vendégek voltak, akiknek kedvében akar
járni az ember, és amíg senki nem panaszkodik...” Tehát nagyanyám
többször is eszméletét vesztette, és ezt elhallgatta előttem. Talán épp
olyankor, amikor a legkevésbé voltam kedves hozzá, volt kénytelen,
legnagyobb fájdalmai közepette, arra ügyelni, hogy jókedvű legyen,
nehogy felbosszantson, s hogy úgy is tegyen, mintha semmi baja sem
volna, nehogy kitegyék a szállodából. Az „eszmetévesztés” szó, amely
ebben a formájában soha eszembe nem jutott volna, s melyet, ha másokkal
kapcsolatban hallom, akár nevetségesnek is találhattam volna, egyéni
disszonanciát idéző furcsa hangzásával, hosszú időre az a szó lett, ami a
legfájdalmasabb érzéseket volt képes felébreszteni bennem.
Másnap mama kérésére lementem, hogy egy kicsit kiheverjek a
homokra, vagy inkább a dűnék közé, oda, ahol redőik elrejtenek, s ahol,
tudtam, Albertine és barátnői nem találhatnak rám. Lehunyt szemem csak
egyetlen, mélyrózsaszín fénysávot engedett át, a szemhéjak belső
pereméét. Majd még szorosabbra zárult. Ekkor nagyanyám jelent meg
előttem egy karosszékben ülve. Oly elesetten, hogy úgy látszott, kevésbé
él, mint a többi ember. Mégis hallottam, amint lélegzik; egyszer-egyszer
jelét adta, hogy megértette, amit apám meg én mondunk. De hiába
ölelgettem, sehogy sem sikerült szeretetteljes pillantást felvillantanom a
tekintetében, csöppnyi színt csalnom az arcára. Gondolatban nem volt
köztünk, mintha nem szeretett, nem ismert, talán nem is látott volna.
Képtelen voltam kitalálni csendes elégedetlenségének, levertségének,
közönyének titkos okát. Félrevontam apámat. „Hiszen látod – mondtam –,
kétség sem fér hozzá, hogy pontosan felfogott mindent. A megszólalásig
olyan, mintha élne. Bárcsak idehívhatnánk az unokaöcsédet, aki állítja,
hogy a holtak már nem élnek! Nagyanyám több mint egy éve halott már, s
lám, most is él. De miért nem akar megölelni?” „Nézd csak meg, szegény
feje lecsuklik.” „De mindjárt a Champs-Élyséesre kívánkozik.”
„Őrültség!” „Tényleg azt hiszed, hogy árthatna neki, hogy attól még
inkább meghalhatna? Lehetetlen, hogy már ne szeressen engem. Hiába
ölelem majd, soha többé nem mosolyog már rám?” „Mit akarsz, a halottak
már csak halottak.”
Néhány nap múlva jólesett a Saint-Loup készítette fotográfiát
nézegetnem; már nem annak emlékét idézte fel bennem, amit Françoise
mondott, mert azóta sosem váltam meg tőle, s lassacskán hozzászoktam.
Míg azonban akkor oly súlyosnak, oly fájdalmasnak képzeltem
nagyanyám állapotát, azóta a fotográfia élt azokkal a ravasz fogásokkal,
amelyeket nagyanyám eszelt ki hajdan, s amelyek lelepleződésük óta is
meg tudtak csalni, s oly elegánsnak, oly gondtalannak mutatta, a kissé
arcába hajló kalap alatt, hogy már kevésbé boldogtalannak és
egészségesebbnek láttam, mint amilyennek gondoltam volna. Pedig az
arca, akarata ellenére, sajátos kifejezést kapott, valami ólmos rémület ült
rajta, mint az olyan jószág tekintetében, mely mintha érezné, hogy
kiválasztották és megjelölték; nagyanyám olyan volt, mint egy
halálraítélt: arca akaratlanul is komor, tudtán kívül tragikus lett, amit én
nem vettem észre, de a mama ezért nem tudott soha erre a képre nézni:
nem az édesanyját látta rajta, inkább a betegségét, az arculcsapást, mellyel
a betegség nagyanyám vonásaira tört.
Egyik nap azután úgy döntöttem, megüzenem Albertine-nek, hogy
hamarosan találkozhatunk. Mégpedig azért, mert a korán jött hőség, a
játszadozó gyerekek ezernyi kiáltása, a tréfálkozó fürdőzők, a rikkancsok
lángbetűkkel, csóvákba fonódó szikrákkal festették elém a tüzes
tengerpartot, melyet az apró hullámok egyenként enyhítettek hűvös
permetükkel; majd megkezdődött a zenekari koncert is, melynek hangjai
egybevegyültek a vízcsobogással, s a hegedűk vibrátója úgy zúgott, mint
egy tenger fölé tévedt méhraj. Hirtelen vágyat éreztem, hogy újra halljam
Albertine nevetését, hogy viszontlássam barátnőit, a hullámokon
kirajzolódó fiatal lányokat, akik emlékeimben megmaradtak Balbec
jellegzetes virágainak, a Balbectől elválaszthatatlan varázsnak; s
miközben a szelíden emelkedő tenger minden egyes hullámvonulata
kristályos árral fedte el a melódiát, melynek frázisai úgy bukkantak fel
egymástól elszakadva újra meg újra, mint az itáliai székesegyház tetején a
lantos angyalok, melyek a kék porfir és a tajtékszín jáspis tetőélek közül
emelkednek a magasba. Aznap azonban, amikor Albertine eljött hozzám,
az idő megint elromlott és lehűlt, s egyébként a nevetését sem hallhattam;
felettébb rosszkedvű volt. „Balbec kibírhatatlan az idén – mondta. –
Megpróbálok minél rövidebb ideig maradni. Tudja, már húsvét óta itt
vagyok, azaz több mint egy hónapja. Nincs itt senki. Gondolhatja,
mennyire mókás!” Bár az eső csak az imént állt el, és az ég percenként
beborult, előbb Albertine-t kísértem el Épreville-ig, aki ugyanis, hogy az ő
kifejezésével éljek, „ingázott” e kis fürdőhely, ahol Bontemps-né villája
volt, és Incarville között, ahol Rosemonde szülei „viselték gondját”, majd
magányos sétára indultam az országút felé, melyen Villeparisis márkiné
kocsija hajtott el, amikor nagyanyámmal arra sétáltunk; a tócsák,
melyeket a nap fényárba vont, de nem szárított fel, valóságos mocsárrá
változtatták a földet, és én nagyanyámra gondoltam, aki annak idején két
lépést sem tehetett anélkül, hogy össze ne fröcskölje magát. Alig értem
azonban az úthoz, káprázat fogott el. Ott, ahol augusztusban csak
lombokat láttunk nagyanyámmal, most virágának teljében állt az almafák
végeláthatatlan sokasága, hallatlan fényűzéssel, bokáig a sárban, s
ugyanakkor báli ruhában, ügyet sem vetve arra, hogy tönkre ne tegyék a
legcsodálatosabb rózsaszín szatént, melyet emberi szem valaha látott, s
amely ragyogott a napsütésben; a távolban a tenger horizontja mint valami
japán metszet háttere rajzolódott az almafák mögé; ha felemeltem a fejem,
hogy az égre nézzek a virágok között, ahol áttetszett a kitisztult, szinte
metsző kékség, a virágok mintha félrehúzódtak volna, hogy teljes
mélységében tárják fel ezt a paradicsomot. Az azúr firmamentum alatt
könnyű, de hideg szellő borzongatta meg könnyedén a piruló fürtöket.
Kékcinkék libbentek az ágakra, és ugrándoztak a virágok között, oly
engedelmesen, mintha a különlegességek és a színek rajongója
mesterségesen alkotta volna meg ezt az eleven szépséget. Mégis
könnyekig meghatott, mert bármilyen merészen kifinomult volt is
artisztikus hatásaiban, érződött, hogy mindez természetes, hogy ezek az
almafák úgy álldogálnak ott a tájban, mint parasztemberek Franciaország
valamely országútján. Majd a napsugarak zuhatagát egyszer csak az esőé
váltotta fel; ameddig a szem ellátott, mindent bevont csíkjaival, s szürke
rácsok közé szorította az almafákat. A fák azonban továbbra is büszkén
szegezték virágos-rózsaszín szépségüket a záporban jéghidegre fordult
szélnek: igazi tavaszi nap volt.
 MÁSODIK FEJEZET
Albertine titkai – A fiatal lányok, akiket a tükörben lát – Az ismeretlen
hölgy – A liftesfiú, Cambremer asszony – Nissim Bernard úr kedvtelései –
Az első vázlatok Morel különös jelleméről – Charlus úr vacsorája
Verdurinéknél

Már-már attól féltem, hogy a magányos sétában lelt örömöm végül

elhalványítja bennem nagyanyám emlékét, azzal próbáltam hát
feléleszteni magamban, hogy arra a nagy lelki szenvedésre gondoltam,
amelyet át kellett élnie; hívó szavamra a szenvedés megkísérelt felépülni a
szívemben, hatalmas oszlopai a magasba törtek; de a szívem minden
bizonnyal szűk volt neki, nem volt elég erőm, hogy ilyen nagy fájdalmat
viseljek, figyelmem épp abban a pillanatban lankadt, amikor a fájdalom
újra alakot öltött volna: a boltívek még össze sem érhettek, már
beomlottak, ahogyan a hullámok porlanak szét, még mielőtt tökéletesen
kirajzolnák boltozatukat.
S mégis, amikor elaludtam, csupán álmaimból is rájöhettem volna, hogy
nagyanyám halála miatt érzett bánatom múlóban van, mert egyre kevésbé
telepedett rá az a gondolat, amely nemlétéről élt bennem. Még mindig
betegnek láttam ugyan, de már lábadozónak; úgy találtam, jobban van. S
ha a kiállt szenvedésekre utalt volna, elhallgattattam csókjaimmal, s
bizonygattam, hogy most már egyszer s mindenkorra meggyógyult.
Szerettem volna beláttatni a kétkedőkkel, hogy a halál valóban csak
betegség, amelyből fel lehet gyógyulni. Csak a hajdani gazdag
spontaneitást nem leltem már nagyanyámban. Szavai szinte csupán az
enyéim gyengébb, engedelmes visszhangjai voltak; már csak tulajdon
gondolataim visszfénye volt.
Noha még képtelen voltam újra testi vágyat érezni, Albertine kezdett
megint valami boldogságvágy-félét ébreszteni bennem. A kölcsönös
gyöngédségről alkotott, mindig bennünk lebegő ábrándjaink között
akadnak olyanok, amelyek egyfajta vonzalom révén szívesen kötődnek egy
nő emlékéhez (feltéve, ha ez az emlék már kissé elmosódott), egy olyan
nőéhez, aki már társunk volt a gyönyörben. Ez az érzés Albertine lágyabb,
kevésbé vidám arcait juttatta eszembe, meglehetősen másféléket, mint
amilyeneket a testi vágy idézett volna elém; s mivel ez az érzés nem is
volt olyan sürgető, mint az utóbbi, szívesen elhalasztottam volna valóra
váltását a következő télig, nem is próbálva viszontlátni Albertine-t mielőtt
még Balbecből elutazna. Ám bármennyire elevenen él is bennünk a
fájdalom, a testi vágy mégis újjászületik. Ágyamban, ahová mindennap
hosszú órákra beparancsoltak, hogy pihenjek, azt kívántam, bárcsak
eljönne Albertine, hogy újrakezdhessük régi játékainkat. Vagy talán nem
láttunk már házastársakat abban a szobában, ahol egyik gyermeküket
veszítették el, hamarosan ismét összefonódni, hogy testvért adjanak a kis
halottnak? Megpróbáltam elterelni figyelmemet erről a vágyról, az
ablakhoz álltam, hogy elnézzem az aznapi tengert. Az egymást követő
napok tengerei, akárcsak az első évben, ritkán voltak ugyanolyanok.
Egyébként nemigen hasonlítottak az első év tengereihez sem, vagy azért,
mert most tavasz volt és a viharok időszaka, vagy, ha az első érkezés
évszakában jöttem volna is, a másfajta, változékonyabb időjárás akkor is
elijesztett volna ezekről a partokról bizonyos nemtörődöm, szeszélyes és
állhatatlan tengereket, amelyeket hajdan a tüzes napokon láttam a strandon
szunnyadni, miközben kékes keblüket alig észrevehetően lágy lüktetés
emelte meg; vagy leginkább azért, mert szemem, melyet Elstir megtanított
rá, hogy éppen azokat az elemeket jegyezze meg pontosan, amelyeket
hajdan tudatosan elhárítottam, most azon merengett hosszasan, amit az
első évben nem tudott látni. A Villeparisis márkinéval tett mezei séták és
az Óceán e folyékony, elérhetetlen és mitologikus szomszédságának
ellentmondása, ami akkoriban annyira szíven ütött, már nem létezett
számomra. Mostanában épp ellenkezőleg, voltak olyan napok, amikor
csaknem mezőségnek láttam a tengert is. Azokon a meglehetősen ritka
napokon, amikor igazán szép idő volt, a hőség, mint a réteken, poros és
fehér utat rótt a víz színén, amely mögül falusi templomtoronyként
emelkedett ki egy halászhajó finom rajzú orra. Egy vontatógőzös, melynek
csak a kéménye látszott, távoli üzemként pöfékelt a messzeségben, a
látóhatár szélén pedig egy magányosan duzzadó, fehér négyszög-alak,
melyet nyilván egy vitorla festett oda, de amely tömörnek, s szinte
mészszerűnek látszott, egy magányos épület, kórház vagy iskola
napsütötte szegletére emlékeztetett. Az olyan napokon pedig, amikor a
szél és a felhők is társultak a naphoz, együtt betetőzték, ha nem is az
ítélőképesség tévedését, de legalábbis az első pillantás illúzióját, azt, amit
ez a pillantás sugall a képzeletnek. Mert az élesen elkülönülő színmezők
váltakozása, amely olyan volt, mint a mást és mást hajtó táblák
szomszédsága a földeken, a tenger színének göröngyös, sárgás és szinte
sáros egyenetlensége, az emelkedők útpadkái, melyek mögül fel-
felbukkant a távolban egy hajó, s rajta a sürgölődő matrózok csapata
mintha csak aratott volna, mindez együtt, a viharos napokon olyan
változatossá, oly szilárddá, oly kiszámíthatatlanná, olyan népessé, oly
civilizálttá tette az óceánt, mint amilyen az a kocsiút volt, amelyet
hajdanában róttam, s ahol immár nem halogatva, hamarosan újrakezdtem
sétáimat. Egyszer, amikor már nem tudtam ellenállni a vágynak, ahelyett
hogy visszafeküdtem volna, felöltöztem és elindultam Albertine-ért
Incarville-be. Meg akartam kérni, kísérjen el Douville-ig, ahonnan
Cambremernéhez megyek látogatóba Féterne-be és Verdurinnéhez a La
Raspelière-be. Albertine eközben a strandon várna rám, s késő este együtt
jöhetünk majd haza. Arra a kis helyiérdekű vonatra szálltam, amelynek
összes errefelé használt becenevét Albertine-től és barátnőitől tanultam;
hol Kávédarálónak hívták számtalan kitérője miatt, hol Csigának, amiért
sehogysem haladt, Óceánjárónak azért, mert rémisztő kürtszóval
hessegette el az útból a járókelőket, Foginak vagy Decauville-nek, noha
távolról sem volt fogaskerekű, csak éppen a sziklafalon kapaszkodott, s
valójában a típusa sem volt Decauville, csak a vágánya 60-as nyomtávú;
vagy hívták még B.A.G. – nak, mert Balbectől járt Grallevastig, s eközben
Angerville-t is érintette, és Vilinek illetve, DNV-nek is, mivel a vonal a
dél-normandiai Villamosvasutakhoz tartozott. Olyan vagonba szálltam,
ahol magam lehettem; ragyogóan sütött a nap, a hőség valósággal
fullasztott; leeresztettem a kék redőnyt, amely alól így csak egyetlen
napsugár hatolt be. De egyszerre nagyanyámat láttam magam előtt,
ahogyan akkor ült a vonatban, amikor Párizsból Balbecbe indultunk, s
amikor annyira fájt neki, hogy azt látja, sört iszom, hogy inkább oda sem
nézett, lehunyta a szemét, s úgy tett, mintha aludna. Én pedig, aki hajdan
képtelen voltam elviselni a fájdalmat, melyet olyankor érzett, amikor
nagyapám konyakot ivott, most én okoztam neki hasonló érzést, nem
csupán azzal, hogy a kínálásra szeme láttára fogadok el egy olyan italt,
ami szerinte halálos veszélyt jelentett számomra, hanem még azt is
kierőszakoltam, hogy hagyjon szabadon nyakalni, amennyi csak jólesik;
sőt, dühkitöréseimmel, fuldoklórohamaimmal még azt is
kikényszerítettem, hogy ő nyújtson segédkezet, hogy ő tanácsolja a
sörivást oly magasztos beletörődéssel, aminek hangtalan, reményt
vesztett, a világot kizáróan lehunyt szemű képe most is elevenen élt
emlékezetemben. S egy ilyen emlék mintegy varázsütésre visszaadta
azokat az érzéseimet, melyeket egy ideje már csaknem elveszítettem; mit
is kezdhettem volna Rosemonde[554]-dal, amikor ajkamat az az egyedüli,
reménytelen vágy bizsergette, hogy egy halott asszonyt csókolhasson? Mi
mondanivalóm lehetett volna Cambremerék vagy Verdurinék számára,
amikor a szívem attól vert oly hevesen, hogy minden percben újjászületett
benne a fájdalom, amelyet nagyanyámnak kellett elszenvednie? Képtelen
voltam megmaradni ebben a vagonban. Az első lehetséges alkalommal,
amikor a vonat megállt, Maineville-la-Teinturière-ben leszálltam.
Maineville ekkoriban sajátos fontosságra s különös hírnévre tett szert,
mert egy életöröm-kufár, számos kaszinó igazgatója, nem messze innen
építtette fel, a rossz ízlés olyasfajta fényűzésével, amely egy
luxusszállóéval is vetekedhetett volna, azt az intézményt, amelyről még
szólunk a későbbiekben, s amely magyarán szólva az első, elegáns
közönségnek szánt nyilvánosház volt a francia tengerpartokon. Ez volt az
egyetlen. Noha persze minden kikötőnek megvan a magáé, ami azonban
csak a matrózoknak jó, illetve a festőiség kedvelőinek, akik kedvüket lelik
abban, hogy az ősrégi templom tőszomszédságában látják a templommal
csaknem egykorú madámot, amint tiszteletreméltón és terjedelmesen
álldogál rosszhírű intézménye ajtajában, s a halászhajók hazatértét lesi.
 Ahogy eltávolodtam az „örömtanyától”, mely pimaszul pöffeszkedett a
polgármesterhez forduló családok tiltakozása ellenére, újra a sziklafalhoz
értem, s a rajta vezető, kanyargós ösvényen indultam Balbec irányába.
Hallottam, hogy a galagonyák hívogatnak, de nem feleltem nekik. Az
almavirágok szerényebb szomszédaiként bizonyára nehézkesnek találták a
nagyobb virágokat, bár ugyanakkor elismerték, milyen üde színűek e
cidre-gyárosok lányai hamvasrózsás szirmaikkal. Pontosan tudták, hogy
őket ugyan a természet nem ruházta fel oly bőkezűen, mégis ők a
kedveltebbek, s hogy tetszést arassanak, elég nekik egy kis selymes
fehérség.
Ahogy visszaértem, a szálloda portása egy gyászjelentést adott át,
amelyben Gonneville márki és márkiné, Amfreville őrgrófja és őrgrófnéja,
Berneville gróf és grófné, Graincourt márki és márkiné, Amenoncourt
gróf, Maineville grófnő, Franquetot gróf és grófné, Chavernyné született
Aigleville grófnő, s végül, amiből azután megértettem, miért is küldték el
nekem, Cambremerné született du Mesnil La Guichard márkinő,
Cambremer márki és neje nevét láttam, akik egy bizonyos Criquetot
grófné, született Éléonore-Euphrasie-Humbertine de Cambremer, a
Cambremer család egyik unokahúga halálhírét tudatták. Ebben az egész,
kiterjedt vidéki nemzetségben, melynek felsorolása sűrű sorokat töltött
meg apró betűkkel, sehol egyetlen polgár, s amúgy sehol egyetlen
közismert cím sem, de a környékbeli nemesség apraja-nagyja
megénekeltette benne az összes számításba jövő környező helységekére
rímelő, vidám ville-ekre és court-okra vagy néha a tompább tot-ra
végződő, zengzetes nevét. Kastélyaik tetőcserepeibe vagy templomuk
vakolatába öltözötten, reszketeg fővel alig-alig bukkantak ki a kúria
boltozata vagy teljes épülete mögül, s akkor is csupán annyi időre, hogy
fejükre biggyesszék a kis, ablakos tornyot vagy a süveges tetőszerkezetet,
mintha az ötven mérföldes körzetben sorakozó vagy szerteszórt, szép kis
falvak gyülekezőjét hirdették volna, s mintha mindnyájan tömör alakzatba
rendeződtek volna, a legcsekélyebb hézag, egyetlen idegen elem nélkül az
arisztokratikus, fekete szegélyű levél tömör, derékszögű ostábláján.
 Édesanyám már felment a szobájába, és Mme de Sévigné e mondatán
meditált: „Nem járok el az olyanokhoz, akik szórakoztatni akarnak; hiszen
ez burkoltan annyit jelent, hogy meg akarnak akadályozni abban, hogy
önre gondoljak, aminek pedig a gondolata is sért”; a főbíró ugyanis azt
mondta neki, hogy szórakoznia kellene. Nekem viszont ezt súgta: „Az ott a
pármai hercegnő.” Félelmem nyomban eloszlott, amikor megláttam, hogy
a nőnek, akire a bíró mutat, semmi köze nincs ő királyi fenségéhez. Mivel
azonban a hercegnő szobát foglaltatott, hogy Luxembourg
nagyhercegnétől visszatérőben itt töltse az éjszakát, ennek az újságnak a
hatására sokan minden újonnan érkezett hölgyet a pármai hercegnőnek
véltek – én viszont felvitettem magam a lifttel, hogy padlásszobámba
zárkózzak. Nem lett volna kedvem egyedül gubbasztani. Még alig múlt
négy. Megkértem Françoise-t, hívja át Albertine-t, jöjjön, töltse velem a
késő délutánt.
Azt hiszem, hazudnék, ha azt mondanám, hogy már ekkor kezdetét vette
az a fájdalmas és szűnni nem akaró bizalmatlanság, amelyet Albertine a
későbbiekben ébresztett bennem, vagy még inkább az a sajátos, főként
gomorrai jelleg, amelyet azután ez a bizalmatlanság öltött. Igaz ugyan,
hogy várakozásomba már ezen a napon is – és nem ez volt az első – némi
szorongás vegyült. Françoise, miután nagy nehezen útnak indult, oly
sokáig elmaradt, hogy kezdtem elveszíteni a reményt. Nem gyújtottam
lámpát. Kintről már alig szűrődött be világosság. A szél egyre csattogtatta
a Kaszinó zászlaját. S a fövenyen mind feljebb kúszó tenger csendjében
még idétlenebbül, mintha a nyugtalan és álságos óra idegesítő hullámzását
szólaltatta volna meg és erősítette volna fel, a szálloda előtt megállított
kintorna bécsi keringőket nyekergett. Végre megérkezett Françoise, de
egyedül. „Olyan gyorsan jártam, ahogy csak tudtam, de a kisasszonynak
nem akaródzott eljönni, mert nem volt elégedett a frizurájával. Ha nem
töltött egy álló órát a kenceficézéssel, hát öt percet se. Valóságos
illatszertár lesz itt mindjárt. Jön már, csak lemaradt, hogy rendbehozza
magát a tükör előtt. Azt hittem, már itt találom.” Hosszú idő telt még el,
amíg Albertine megérkezett. De a kedvesség és vidámság, melyet ezúttal
tanúsított, eloszlatta szomorúságomat. Bejelentette (ellentétben azzal,
amit az előző alkalommal mondott), hogy az egész szezonban itt marad, s
azt kérdezte, nem találkozhatnánk-e mindennap, mint az első évben. Én
azt mondtam, hogy e pillanatban túlságosan szomorú vagyok, s hogy
inkább elküldök majd érte időnként, az utolsó pillanatban, akárcsak
Párizsban. „Ha valaha bánatos, vagy fáj a szíve, ne tétovázzon – felelte –,
küldjön csak értem, én pedig rögvest idejövök, s ha nem fél attól, hogy
botrány lesz belőle a hotelben, olyan sokáig maradok, ameddig csak
akarja.” Amikor azután hazakísérte Albertine-t, Françoise arcán az a
boldog kifejezés jelent meg, mint minden alkalommal, amikor áldozatot
hozott értem, és sikerült örömet szereznie nekem. De Albertine-nek
semmi köze nem volt ehhez a boldogsághoz, s én már másnap ezeket a
mélyértelmű szavakat hallottam Françoise szájából: „Nem lenne szabad az
úrnak találkoznia ezzel a kisasszonnyal. Látom én, miféle természete van,
sok szomorúságot fog okozni magának.” Miközben lekísértem Albertine-t,
a kivilágított étteremben megpillantottam a pármai hercegnőt. Csak
néztem, úgy intézve a dolgot, hogy ő ne vegyen észre. De bevallom, most
bizonyos nagyságot fedeztem fel abban a királyi udvariasságban, amely
korábban, Guermantes-éknál megmosolyogtatott. Az alapelv az, hogy az
uralkodók mindenütt otthon vannak, s a protokoll ezt alakítja kiüresedett
és élettelen szokásokká, mint amilyen az is, mely szerint a házigazdának
tulajdon otthonában kezében kell tartania a kalapját, hogy ezzel is jelezze,
nem otthon van már, hanem az uralkodónál. Márpedig a pármai
hercegnőnek olyannyira vérében volt ez a gondolat, melyet tudatosan talán
meg sem fogalmazott magában, hogy minden gesztusa, amelyet a
körülményekhez illőn ösztönösen talált, ennek adott formát. Amikor
felállt az asztaltól, jókora borravalót adott Aimének, mintha az csakis az ő
kedvéért lett volna ott, s úgy, mintha a szolgálatára kijelölt főkomornyikot
jutalmazta volna meg egy kastélyból távozóban. Egyébiránt nem érte be
annyival, hogy borravalót adott, hanem kegyes mosollyal néhány kedves
és jóleső szót is intézett Aiméhez, ahogyan anyja tanította. Épp csak azt
nem mondta neki, hogy egész Normandia virágzása a hotel vezetésén áll
vagy bukik, s hogy számára a világ összes országa közül Franciaország a
legkedvesebb. Egy másik pénzdarab a hercegnő kezéből a pincemester
kezébe csusszant, akit maga elé rendelt, s akinek feltétlenül ki akarta
fejezni megelégedését, mint egy tábornok a seregszemle végén. Ekkor a
liftesfiú lépett hozzá, hogy választ hozzon egy kérdésre; neki is jutott egy-
két szó, egy mosoly és borravaló, s mindez bátorító és egyszerű szavak
kíséretében, bizonyítandó, hogy a hercegnő maga is csak olyan, mint bárki
az itteniek közül. Minthogy pedig Aimé, a pincemester, a liftesfiú és
társaik úgy vélték, hogy udvariatlanság lenne, ha nem mosolyognak fülig
érő szájjal valakire, aki mosolyog rájuk, a hercegnőt hamarosan karéjba
fogta a személyzet, ő pedig jóságosan csevegett velük; mivel ez a modor
nem szokásos az előkelő szállodákban, az arrajárók, akik nem tudták, ki ő,
azt hitték, egy balbeci törzsvendéget látnak, aki alacsony származása vagy
valami szakmai érdekeltség folytán (talán egy pezsgőügynök felesége)
nem különül el annyira a személyzettől, mint az igazán előkelő vendégek.
Én viszont a pármai palotára, a félig vallási, félig politikai tanácsokra
gondoltam, amelyekben a hercegnő részesült: a hercegnő, aki úgy bánt a
néppel, mintha meg kellene nyernie, hogy egy napon majd uralkodhasson;
mi több, úgy, mintha máris uralkodna.
Visszamentem a szobámba, de nem voltam egyedül. Hallottam, amint
valaki bársonyosan Schumann-darabokat játszik. Igaz, megesik, hogy az
emberek, még azok is, akiket a legjobban szeretünk, megelégelik a
szomorúságot vagy ingerlékenységet, amely belőlünk árad. Mégis van
valami, ami oly mértékben tudja megkeseríteni az életünket, amennyire
ember sosem lenne képes: ez pedig a zongora.
Albertine feljegyeztette velem azokat az időpontokat, amikor
valószínűleg távol lesz, s néhány napra a barátnőihez utazik, sőt az ő
címüket is felíratta, ha netán egy ilyen estén lenne rá szükségem, hiszen
egyik lány sem lakott igazán messze. Így azután, ha meg akartam találni,
fiatal lánytól fiatal lányig virágfüzérek fonódtak körülötte a legteljesebb
természetességgel. Nem szégyellem bevallani, hogy amikor még nem
szerettem Albertine-t, barátnői közül számosan ajándékoztak meg néhány
gyönyörteli pillanattal valamelyik strandon. Úgy rémlett, ezek a jóakaró
barátnők nincsenek is olyan sokan. De amikor nemrégiben
utánagondoltam, mindnyájuk neve eszembe jutott. Kiszámoltam, hogy
abban az egyetlen szezonban tizenketten ajándékoztak meg esendő
kegyeikkel. Ezután még egy név ötlött fel bennem, a tizenharmadik.
Ekkor, szinte gyermeki félelemből, nem akartam megmaradni ennél a
számnál. Ó, jaj, gondoltam, arról feledkeztem meg, aki az első volt
közöttük, Albertine-ről, aki nincs többé, s aki a tizennegyedik lett.
Hogy újra felvegyem elbeszélésem fonalát: felírtam tehát azoknak a
fiatal lányoknak a nevét és címét, akiknél olyan napokon találhatom meg
Albertine-t, amikor nem Incarville-ben lesz, de magamban azt gondoltam,
hogy ilyenkor inkább Verdurinnét látogatom majd meg. A különböző nők
iránt érzett vágyaink amúgy sem mindig egyformán erősek. Vannak esték,
amikor sehogy sem tudunk meglenni egyikük nélkül, aki azután az
elkövetkezendő egy-két hónapban egyáltalán nem kavar fel. No meg, túl a
váltakozás itt nem elemzendő okain, az asszony, akinek képe nagy érzéki
kimerülések után pillanatnyi elöregedésünket kísérti, olyan asszony, akit
szinte csak homlokon csókolni vágynánk. Ami Albertine-t illeti, ritkán
találkoztunk, s csakis azokon az igen szórványos estéken, amikor nem
tudtam meglenni nélküle. Ha olyankor fogott el a vágy, amikor Albertine
túlságosan messze volt Balbectől, hogysem Françoise érte menjen, a
liftesfiút kértem meg, fejezze be kicsit korábban a munkát, s őt küldtem el
Épreville-be, La Sogne-ba, Saint-Frichoux-ba. Ilyenkor a liftes bejött a
szobába, de az ajtót nyitva hagyta, mert ugyan igen lelkiismeretesen
végezte a „melóját”, amely bizony kemény volt, mert hajnali ötkor
kezdődött, s többszöri takarítás is járt vele, de arra az erőfeszítésre
képtelen volt rávenni magát, hogy egy ajtót becsukjon, ha pedig
figyelmeztették, hogy nyitva maradt, egy kissé hátrált, s a tőle telhető
legnagyobb erőfeszítéssel enyhén beljebb hajtotta. A rá jellemző
demokratikus gőggel, amelyre a kissé túlnépesedett liberális szakmák
képviselői, ügyvédek, orvosok, irodalmárok, akik egy másik ügyvédet,
orvost, irodalmárt egyszerűen csak „kollégának” szólítanak, sosem
lennének képesek, ő tudatosan használt olyan kifejezést, amit kizárólag az
olyan szűk körű testületekben alkalmaznak, mint például az akadémiáké, s
amikor az egyik ajtónállóról beszélt, aki minden másnap a liftet kezelte,
azt mondta: „Megpróbálom elintézni, hogy a pályatársam helyettesítsen.”
Ez a gőg nem akadályozta meg abban, hogy, mint ő mondta, illetményét
feljavítandó, kommissióiért bizonyos jutalmat fogadjon el, amiért azután
Françoise valósággal megutálta: „No persze, amikor először látja az
ember, még a lelkét is rábízná, máskor meg olyan barátságos, mint a
harapófogó. Ez is csak afféle pumpolós.” Ez volt az a kategória, amelyben
oly gyakran emlegette Eulalie-t is, s amelybe sajnálatosan mindazon bajok
miatt, melyeket ez később előidézett, Albertine-t már ekkoriban is
besorolta, mert gyakorta látta, hogy anyámtól mindenféle csekélységet,
mütyürkét kéregetek kispénzű barátnőmnek; ezt pedig Françoise
megbocsáthatatlannak találta, mivel Bontemps-nénak csak egy mindenese
volt. A liftes, miután fürgén levetette azt, amit én a libériájának mondtam
volna, s amit ő a tunikájának nevezett, szalmakalapban, sétapálcával a
kezében jelent meg, gondosan ügyelve a járására, s kihúzva magát, mert
édesanyja arra tanította, hogy mindig kerülje a „munkás”– vagy „kifutó”-
tempót. Ahogy a könyveknek hála a tudomány elérhetővé lesz a munkás
számára, aki műszak végeztével már nem munkás, úgy lett elérhetővé, a
zsirárdi kalapnak és egy pár kesztyűnek hála, az elegancia a liftesfiú
számára, aki, mihelyt esténként befejezte a vendégek fel-le szállítását, úgy
érezte, akárcsak az ifjú sebész, aki kibújt a köpenyéből, vagy Saint-Loup
tisztiszolgája, amikor megszabadult az egyenruhától, hogy egyszerre
kifogástalan társasági ember vált belőle. Különben volt benne törekvés és
tehetség is ahhoz, hogy a kalitkáját kezelje, és ne rekedjen meg két emelet
között. De a stílusa gyatra maradt. Én hittem a becsvágyának, mert a
portásról szólva, aki a felettese volt, olyan hangon mondott „portásom”-at,
mint ahogyan olyasvalaki beszélne a házmesteréről, akinek Párizsban az
ajtónálló szavával élve „magánpalotája” van. Ha már a liftes stílusáról van
szó, bizony furcsa volt, hogy valaki, aki napjában ötvenszer hallotta a
vendégek „Felvonó!” kiáltását, maga mégis mindig „felvonyó”-t mondott.
Bizonyos dolgok különösen ingereltek ebben a liftesben: bármit mondtam
is neki, mindig közbevetett valami: „Meghiszem azt!” vagy „No, látja!”-
féle frázist, amivel mintha vagy azt akarta volna kifejezni, hogy
észrevételem olyannyira kézenfekvő, hogy bárki rájött volna, vagy pedig
magának akarta tulajdonítani az érdemet, mintha éppenséggel ő hívta
volna fel rá a figyelmemet. Ez a lendületesen elharsogott „Meghiszem
azt” vagy „No, látja” kétpercenként hangzott el a szájából, olyan dolgok
kapcsán, melyek soha eszébe nem jutottak volna, amivel annyira
felingerelt, hogy rögtön az ellenkezőjét kezdtem mondani, csak azért,
hogy megmutassam, egy kukkot sem ért az egészből. De e második
állításomra, noha az az elsőnek homlokegyenest ellenkezője volt,
ugyanúgy „Meghiszem azt”-tal vagy a „No, látjá”-val felelt, mintha ezek a
szavak elkerülhetetlenek volnának. Nehezen bocsátottam meg neki azt is,
hogy bizonyos, szakmájához tartozó kifejezéseket használt – melyek
eredeti jelentésükben tökéletesen helyénvalóak lettek volna –, csakhogy
átvitt értelemben, ami meglehetősen idióta szellemességet kölcsönzött
nekik, mint például a pedálozni ige esetében. A világért nem használta
volna olyankor, amikor biciklivel indult megbízatására. De ha gyalogosan
igyekezett, hogy időben odaérjen, akkor így érzékeltette, hogy gyorsan
járt: „No, látja, hogy pedáloztam!” A liftes inkább alacsony volt, rossz
felépítésű és meglehetősen csúf. Ez azonban nem akadályozta meg abban,
hogy valahányszor, amikor egy magas, jóvágású és szép vonású
fiatalemberről beszéltek neki, azt ne mondja: „Ó, tudom már, valaki, aki
épp olyan magas, mint én.” Egy nap pedig, amikor egy választ vártam tőle,
hallván, hogy valaki felfelé jön a lépcsőn, türelmetlenségemben már a
léptek zajára kinyitottam szobám ajtaját, s egy endümióni szépségű[555]
londinert láttam, valószínűtlenül tökéletes vonásokkal, aki egy számomra
ismeretlen hölgyet keresett. Amikor azután megjött a liftes,
megemlítettem neki, milyen türelmetlenül vártam a válaszát, s
elmeséltem, hogy már előbb is azt hittem, ő jön felfelé, de nem ő volt az,
hanem a Normandia Szálló egyik londinere. „Ó, igen, tudom, kire gondol –
vágta rá –, nincs is több, csak az az egy, olyan magamfajta. Egyébként
arcra is annyira emlékeztet rám, hogy akár össze is téveszthetnének
minket, tisztára, mintha az öcsém lenne.” Végül pedig igyekezett úgy
tenni, mint aki mindent első hallásra megért, ezért azután, mihelyt
megbízták valamivel, olyan határozottan és olyan intelligens hangon
mondta: „Igenigenigenigen, értem már”, hogy egy ideig engem is
megtévesztett; de az emberek, ahogy jobban megismerjük őket, olyanok
lesznek, akár az oldóvegyületbe merített fém, lassan, a szemünk láttára
válnak le róluk jó tulajdonságaik (ahogy néha a rosszak is). Mielőtt
közöltem volna vele megbízatásaimat, észrevettem, hogy nyitva hagyta az
ajtót; figyelmeztettem, tartok tőle, hogy esetleg meghallanak minket; nagy
kegyesen eleget tett óhajomnak, s miután valamivel beljebb hajtotta az
ajtót, visszatért. „Csak azért, hogy a kedvében járjak. De az egész
emeleten nincs már senki kettőnkön kívül.” Még végig sem mondta,
amikor meghallottam az első, a második, majd a harmadik arrajárót.
Dühített a dolog, az esetleg hallgatózók miatt is, de főként azért, mert
láttam, hogy a liftes meg sem lepődik, ez tehát csak a szokásos jövés-
menés. „Igen, ez a szomszéd szobalány, aki a holmijáért jön. Ó, ez nem
számít, ez csak a pincemester, a kulcsait hozza fel. Nem, nem, semmiség,
beszéljen nyugodtan, ez a pályatársam, most kezdi a szolgálatot.” S mivel
az én aggályomat, hogy meghallhatnak, az sem csökkentette, hogy
mindezek az emberek okkal-joggal járnak erre, határozott parancsomra
elindult az ajtó felé: no nem azért, hogy becsukja, ami meghaladta volna
ennek a „motorra” áhítozó kerékpárosnak az erejét, hanem csak azért,
hogy még egy kicsit beljebb taszítsa. „Most aztán már igazán nyugodtan
lehetünk.” Olyannyira nyugodtan lehettünk, hogy ebben a pillanatban egy
amerikai nő nyitott ránk, majd, mentegetőzve, hogy eltévesztette a szobát,
vissza is húzódott. „Hozza el megint azt a fiatal lányt” – mondtam a
liftesnek, miután én magam, teljes erőmből bevágtam az ajtót (minek
következtében egy újabb londiner jelent meg, hogy megbizonyosodjon
róla, nem maradt-e nyitva egy ablak). „Tudja, kiről van szó: Albertine
Simonet kisasszonyról. Egyébként ott a neve a borítékon. Elég, ha annyit
mond neki, hogy én írtam. Nagyon szívesen jön majd” – tettem hozzá
buzdítón, nehogy túlságosan megalázzon. „Meghiszem azt!” „Nem úgy
van az; csöppet sem természetes, hogy szívesen jön. Nagyon is
kényelmetlen dolog Berneville-ből idefáradni.” „Értem!” „Mondja meg
neki, hogy jöjjön rögtön magával.” „Igenigenigenigen, értem már” –
felelte azzal a pedáns és ravasz hanglejtéssel, amely rám már régóta nem
tett „jó benyomást”, hiszen pontosan tudtam, hogy szinte gépies, s
látszólagos határozottsága nem kevés bizonytalanságot és ostobaságot
takar. „Hány órára ér vissza?” „Ó, nemsoká” – mondta a liftes, aki a
halmozott tagadást kerülendő Molière Belizájának[556] szabálya szerint a
lehető legkurtábbra sikerítette a nem szót tartalmazó válaszait. „Akár
máris mehetek. Úgysem volt kimenő, mert húszterítékes ebéd volt a
különteremben. És éppen én lettem volna kimenős. Így aztán igazán jogos,
ha elmegyek egy kicsit ma este. Maj’ viszem a biciglimet. Úgy gyorsan
megjárom az utat.” Egy óra múlva pedig ezzel állított be: „Jó sokat vart
rám az úr, de velem gyütt a kisasszony. Itt van lent.” „Ó, köszönöm, no és
a portás? Nem fog megharagudni?” „Paul úr? Asse’ tudja, hol jártam. Még
a kapufőnök se’ szólhat semmit.” Egyszer azonban, mikor azt mondtam
neki: „Feltétlenül el kell hoznia a kisasszonyt”, visszatérőben vigyorogva
mondta: „Tudja, nem találtam. Nincs otthon. Én meg nem maradhattam
tovább; attól féltem, úgy járok, mint a pályatársam, akit kibocsátottak a
hotelből” (a liftes ugyanis, aki elkerülnit mondott egy mesterségről szólva,
ahová először bekerül az ember: „bizony szeretnék elkerülni ebbe az
állásba”, ennek ellensúlyozásaként, vagy hogy tompítsa a dolog élét, ha
róla magáról esett szó, illetve hogy még képmutatóbb nyájassággal, még
álnokabbul hitesse el, ha másokról, igekötőt cserélve azt mondta: „Tudom,
kibocsátották”). Nem rosszindulatból vigyorgott, hanem a félénksége
miatt. Úgy vélte, vétke súlyát csökkenti, ha élcelődve beszél róla.
Csakúgy, mint amikor azt mondta: „Tudja, nem találtam”, sem azért
fogalmazott így, mert azt hitte, hogy valóban tudom már. Épp
ellenkezőleg, kétsége sem volt afelől, hogy nincs tudomásom róla, s
főként félt ettől a nemtudástól. Azért bocsátotta hát előre ezt a „Tudjá”-t,
hogy így legalább ő elkerülje a rémségeket, melyek akkor várnak rá,
amikor a rossz hírt tudató mondatokat kiejti. Sosem lenne szabad
megharagudnunk azokra, akik elvihogják magukat, ha ballépésen kapjuk
őket. Nem azért teszik, hogy kigúnyoljanak minket, hanem azért, mert
nemtetszésünknek a gondolatától is rettegnek. Szánjuk meg őket,
viseltessünk messzemenő gyöngédséggel e nevetők iránt. Mintha
valóságos rohamot kapott volna, a liftes zavarodottságában nem csupán
elpirult, egészen a szederjességig, hanem hirtelen stílust váltott, és
bizalmaskodóvá vált. Végül csak elmagyarázta, hogy Albertine nincs
Épreville-ben, hogy valószínűleg csak kilenc óra tájban ér haza, s ha
valaha, ami annyit jelentett: véletlenül, hamarabb menne haza, átadják
neki az üzenetet, s hajnali egy óra előtt mindenképpen itt lesz.
Egyébként, kínzó bizalmatlanságom még nem ezen az estén kezdett
kialakulni. Nem, hogy most mindjárt elmondjam, noha a dolog csak
néhány héttel később történt, ez a bizalmatlanság Cottard egy
megjegyzéséből született. Azon a napon Albertine meg a barátnői
magukkal akartak vonszolni az incarville-i kaszinóba, én viszont,
szerencsémre, nem csatlakoztam volna hozzájuk (mivel Verdurinnéhez
készültem vizitbe, aki már többször is meghívott), ha nem kényszerültem
volna leszállásra Incarville-ben a kisvonat hibája miatt, aminek
kijavításához várhatóan kellett némi idő. A szerelés végét várva fel-alá
jártam, s egyszerre Cottard doktorba[557] ütköztem, aki konzíliumra jött
Incarville-be. Kis híján nem is üdvözöltem, hiszen egyetlen levelemre sem
válaszolt. De a kedvesség mindenkinél más formát ölt. Cottard, akit
neveltetése nem szorított olyan merev illemszabályokra, mint a társasági
embereket, tele volt jó szándékkal, amit nem is gyanítottunk, amit
egyenesen tagadtunk, egészen addig a napig, míg alkalma nem nyílt rá,
hogy kinyilvánítsa őket. Elnézésemet kérte, természetesen megkapta a
leveleimet, jelezte is ittlétemet Verdurinéknek, akik nagyon szívesen
látnának, s akikhez az ő tanácsa szerint is el kellene mennem. Még aznap
este el akart vinni magával, hiszen ő is a kisvonatra készült visszaszállni,
hogy hozzájuk menjen vacsorára. Mivel én bizonytalankodtam, neki pedig
volt még egy kis ideje a vonat indulásáig, hívtam, jöjjön be velem a kis
kaszinóba, azok egyikébe, amelyeket oly sivárnak láttam első érkezésem
estéjén, most viszont csak úgy nyüzsögtek benne a fiatal lányok, akik
gavallér híján egymással táncoltak. Andrée[558] tánclépésben csusszant
hozzám, én úgy gondoltam, egy perc múlva már indulok is Verdurinékhez
Cottard-ral, amikor hirtelen határozottan elutasítottam az ajánlatát, oly
elemi erővel tört rám a vágy, hogy Albertine-nel maradjak. Meghallottam
ugyanis a nevetését. Ez a nevetés pedig azonnal felidézte bennem a rózsás
fodrokat, azokat az illatos falakat, melyekhez útközben hozzáérhetett, s
melyeknek egy-egy izgató és rejtelmes részecskéjét a muskátliillatéhoz
hasonló gyöngyragyogással, érzékien és leleplezőn, szinte kézzelfoghatóan
hozta magával.
Egy fiatal lány, akit nem ismertem, a zongorához ült, és Andrée felkérte
Albertine-t egy keringőre. Boldogan a gondolattól, hogy itt maradok ebben
a kis kaszinóban, ezekkel a fiatal lányokkal, felhívtam Cottard figyelmét
arra, milyen jól táncolnak. Ő azonban, az orvos sajátos szemszögéből, s
bizonyos faragatlansággal, figyelmen kívül hagyva, hogy a lányok
ismerőseim, noha látnia kellett, amikor üdvözöltek, így felelt: „Igaz, de
igencsak meggondolatlan szülők azok, akik hagyják, hogy a lányaik efféle
szokásokat vegyenek fel. Én ugyan nem engedném az enyémeket idejárni.
Mondja, szépek legalább? Nem látom jól a vonásaikat. Nézze például őket
– folytatta, a lassan, szorosan egymáshoz simulva táncoló Andrée-ra és
Albertine-re mutatva –, otthon felejtettem a cvikkeremet, és nem látok jól,
de kétségtelenül a gyönyör netovábbját élik át. Nem eléggé köztudott,
hogy azt a nők legfőképpen a mellükkel érzékelik. Márpedig, láthatja, az
övék teljesen egymáshoz simul.” S valóban, Andrée és Albertine keble
egyetlen pillanatra sem vált el egymástól. Nem tudom, hogy a két lány
meghallotta-e vagy kitalálta Cottard megjegyzését, de könnyedén
elengedték egymást, s úgy keringőztek tovább. Andrée ekkor mondott
valamit Albertine-nek, mire ő ugyanazzal a mélyről fakadó, átható
nevetéssel kacagott fel, mint az imént. De a zavar, amit ezúttal keltett
bennem, csak még kegyetlenebb volt; mintha Albertine valami kéjes és
titkos borzongást akart volna közölni, Andrée tudomására hozni. Úgy
hangzott ez a nevetés, mint egy ismeretlen ünnepség bevezető vagy
záróakkordja. Végül Cottard-ral mentem el; szórakozottan fecsegtem vele,
s csak pillanatokra gondoltam az imént látott jelenetre. Nem mintha
Cottard társalgása érdekes lett volna. Sőt, ezekben a percekben
kifejezetten megkeseredett, mert éppen Du Boulbon doktort pillantottuk
meg, aki nem látott minket. A balbeci öböl túlpartjára jött egy kis időre,
ahol gyakran hívták konzíliumra. Márpedig, noha Cottard szokásosan azt
hangoztatta, hogy szabadsága idején szögre akasztja az orvosi táskát,
titokban mégis azt remélte, hogy kialakíthatja a maga válogatott kis
pacientúráját ezen a partvidéken, aminek Du Boulbon doktor most gátat
vetett. A balbeci orvos bizonyosan nem zavarhatta Cottard köreit. Ő csak
igen lelkiismeretes doktor volt, aki mindent tudott, s akinek a
legcsekélyebb viszketegségről sem beszélhetett úgy az ember, hogy ne
javallt volna rá nyomban, bonyolult receptben, valami épp ilyesmire való
kenőcsöt, lemosót vagy kencét. Amint Marie Gineste[559] a maga zamatos
nyelvén mondta: „el tudta vajákoskodni” a sérüléseket és sebeket. De nem
volt igazi híresség. Azért Cottard-nak okozott már némi bosszúságot. Ez
utóbbi, amióta egyetemi katedráját a praxisra akarta felcserélni, a
mérgezések specialistájának vallotta magát. A mérgezések az
orvostudomány veszedelmes újításai, melyek csak arra jók, hogy a
patikusok kicseréljék címkéiket, s mostantól minden termékükről szentül
állítsák, hogy az, szemben más, hasonló szerekkel, nem mérgező, sőt mi
több, egyenesen méregtelenítő hatású. Ma ez a reklám van divatban; az
előző pedig, azaz annak bizonygatása, hogy a terméket gondosan
fertőtlenítették, már szinte csak nyomokban, a címke alján alig olvasható
betűkkel írt megjegyzésként él tovább. A mérgezésre való hivatkozás a
beteget is megnyugtatja, aki örömmel hallja, hogy bénulása csak múló
mérgezéses rosszullét. Történt azonban, hogy néhány napra Balbecbe
érkezett egy nagyherceg, akinek szörnyen bedagadt az egyik szeme, ezért
elhívatta Cottard-t, aki néhány százfrankos bankjegy ellenében (ennél
kevesebbért a professzor egy lépést sem tett) a gyulladás okaként
mérgezéses állapotot jelölt meg, és méregtelenítő diétát írt elő. Mivel a
duzzanat nem apadt, a nagyherceg a balbeci körorvosra fanyalodott, aki
alig öt perc alatt kivett a szeméből egy porszemcsét. Másnapra a
gyulladásnak nyoma sem maradt. Mégis veszedelmesebb riválisnak
bizonyult egy igazi híresség, az idegbetegségek specialistája.
Pirospozsgás, joviális férfiú volt, mert az idegbajjal való gyakori
találkozása nem akadályozta meg abban, hogy ő maga igen jól érezze
magát, és azért is, hogy széles derűjű be- és elköszönésével megnyugtassa
betegeit, miközben minden pillanatban készen állt arra, hogy később
izmos karjával segítsen rájuk húzni a kényszerzubbonyt. Ha azonban
társaságban csevegett vele az ember, akár politikáról, akár irodalomról,
figyelmes jóindulattal hallgatta partnerét, s olyan arckifejezéssel, mintha
azt kérdezte volna: „Miről is van szó?”, maga pedig nem nyilatkozott
rögtön, mintha konzíliumon lett volna. De bármilyen tehetséges,
mégiscsak specialista volt. Így azután Cottard minden dühe Du Boulbonra
zúdult. Én egyébként hazaindulva hamarosan elváltam Verdurinék
professzor barátjától, miután megígértem neki, hogy meglátogatom őket.
A fájdalom, amelyet Albertine-ről és Andrée-ról elejtett szavaival
okozott, mély volt, de legfájóbb kínjait nem éreztem meg azonnal, mint
ahogyan bizonyos mérgek is csak némi idő múltán hatnak.
Azon az estén, bármennyire ígérgette is a liftes, aki érte ment, Albertine
nem jött el. Igaz, akármilyen elbűvölő személyiség is valaki, ezzel sokkal
kevésbé ad okot arra, hogy beleszeressünk, mint egy-egy efféle
mondatával: „Nem, ma este nem érek rá.” Amíg barátaink körében
maradunk, ügyet sem vetünk ezekre a szavakra; egész este vígan vagyunk,
fel sem ötlik bennünk egy bizonyos kép, amely ez idő alatt ott lebeg a
szükséges fürdőben; mire hazaérünk, ott vár ránk a tisztán, élesen
előhívott negatív. Rádöbbenünk, hogy életünk már nem az az élet, amelyet
az előző napon egy semmiségért könnyedén eldobtunk volna, mert, bár a
haláltól továbbra sem félünk, az elválásra már gondolni sem merünk.
Egyébként ha nem is (a liftes által megjelölt) hajnali egy órától, hanem
háromtól, már nem az a fájdalom támadt fel bennem, mint régen, amikor
éreznem kellett, hogy csökken az esély, hogy Albertine még betoppan. A
bizonyosság, hogy most már nem jön, tökéletes nyugalmat, frissességet
adott; ez az éjszaka is csak olyan, mint megannyi másik, amikor nem
látom; ez a gondolat lett a kiindulásom. Ettől kezdve pedig az a
beletörődés üres hátterén kiváló gondolat, hogy másnap vagy egyéb
napokon majd látni fogom, megédesedett. Az ilyen, várakozással töltött
estéken néha megesik, hogy szorongásunkat épp a gyógyszer okozza,
amelyet bevettünk. A szenvedő pedig tévesen értelmezi, s azt hiszi, amiatt
szorong, aki nem jön. A szerelem ilyenkor, akárcsak bizonyos
idegbetegségek esetében, a fájdalmas közérzet pontatlan diagnózisából
születik. Ezt a diagnózist azonban, legalábbis ami a szerelmet illeti,
felesleges pontosítani, mivel ez az érzelem (bármi is a kiváltója)
mindenképpen tévedés.
 Másnap, amikor Albertine azt írta, hogy épp akkor ért haza Épreville-
be, így nem kapta meg időben az üzenetet, s ha megengedem, aznap este
jönne el hozzám, levelének szavai mögött, csakúgy mint a hajdaniak
mögött, melyeket egyszer a telefonban mondott, ott éreztem a
gyönyöröket, az embereket, amelyeket és akiket elémbe helyezett. Megint
egész lényemben feldúlt a fájdalmas kíváncsiság, hogy megtudjam, mit
csinálhatott, és a lappangó szerelem, melyet mindig magunkban hordunk;
egy pillanatra azt hihettem, hogy ez majd összeköt Albertine-nel, de
csupán megremegett, majd utolsó neszei is elcsitultak anélkül, hogy
kiteljesedett volna.
Első balbeci tartózkodásom idején félreismertem – s talán Andrée is így
volt vele – Albertine jellemét. Akkoriban azt hittem, hogy naiv frivolsága
miatt hiábavaló minden könyörgésünk, hogy magunk között tartsuk, s
rávegyük, hogy elmulasszon egy-egy garden partyt, szamaragolást,
pikniket. Amikor másodszor voltam Balbecben, megsejtettem, hogy ez a
frivolság csupán látszat, a garden party csak alibi, ha ugyan nem puszta
kitaláció. Más és más formában, de mindig így esett a dolog (akarom
mondani a dolog, ahogyan én láttam, a csöppet sem áttetsző üveg egyik
oldaláról, és anélkül, hogy megtudhattam volna, mi az igazság a túlsó
oldalon). Albertine a lehető legszenvedélyesebben gyöngéd
ellenvetésekkel halmozott el. Folyton az óráját nézte, mert látogatóba
kellett mennie egy hölgyhöz, aki állítólag minden délután öt órakor
fogadott Infreville-ben. Mivel gyanú gyötört, s amúgy is rosszul éreztem
magam, megkértem Albertine-t, könyörögtem neki, hogy maradjon velem.
Szó sem lehetett róla (sőt már csak öt percig maradhatott), mert ezzel
megbántaná a hölgyet, aki nem valami vendégszerető, és érzékeny, és,
mint Albertine mondta, iszonyúan unalmas. „De hát egy vizitet igazán ki
lehet hagyni.” „Nem, a nénikém mindig arra tanított, hogy az udvariasság
mindenek előtt való.” „De hiszen oly gyakran láttam udvariatlannak.”
„Most nem erről van szó: a hölgy megharagudna rám, és bepanaszolna a
nénikémnél. Márpedig amúgy sem vagyok valami jó viszonyban vele. Ő
ragaszkodik hozzá, hogy egyszer elmenjek meglátogatni.” „De ha úgyis
mindennap fogad.” Ezen a ponton Albertine megérezte, hogy
ellentmondásba keveredett, most más indokot talált. „No persze,
mindennap fogad. De mára ott adtam találkát a barátnőimnek. Úgy
legalább nem unatkozunk majd annyira.” „Akkor hát, Albertine, ez a hölgy
meg a barátnők fontosabbak, mint én, hiszen inkább engem hagy egyedül,
betegen és szomorúan, csak hogy egy unalmas vizitet el ne mulasszon?”
„Törődöm is én azzal, unalmas-e az a vizit vagy sem. A barátnőimért
teszem. Én fogom őket hazavinni az én öreg batáromon. Másként nem
tudnának hazajutni.” Ekkor felhívtam Albertine figyelmét arra, hogy
Infreville-ből még este tíz órakor is van vonat. „Igaz, igaz, de tudja, lehet,
hogy ott marasztalnak vacsorára. A hölgy nagyon vendégszerető.” „Na
mondja már, legfeljebb visszautasítja!” „Azzal megint csak a
nagynénémet ingerelném.” „Ami azt illeti, nyugodtan meg is
vacsorázhatnak ott, s még mindig elérik a tízórás vonatot.” „Kicsit szűkre
szabott lenne az időnk.” „Én talán sosem vacsorázom másutt úgy, hogy
vonattal jövök haza? De tudja mit, Albertine, kitaláltam valami igen
egyszerűt: érzem, hogy a levegő jót fog tenni nekem; ha már egyszer
sehogysem tud lemondani erről a vizitről, elkísérem Infreville-ig. Ne
féljen semmit, nem megyek el egészen az Élisabeth-toronyig (a hölgy
villájáig), nem találkozom sem a hölggyel, sem a barátnőivel.” Albertine
olyan képet vágott, mint akit súlyos csapás ért. Egyszerre elállt a szava.
Majd azt mondta, hogy a tengeri fürdő nem vált be nála. „Zavarná talán,
ha elkísérném?” „Ugyan, hogy mondhat ilyet, hiszen maga is tudja, hogy
az a legnagyobb gyönyörűség számomra, ha magával van programom.”
Azután hirtelen meggondolta magát: „Ha már úgyis sétálni megyünk –
mondta –, miért ne mehetnénk a másik irányba, és akkor együtt is
vacsorázhatnánk. Milyen pompás lenne. Az a part amúgy is sokkal szebb.
Kezd már elegem lenni Infreville-ből meg az összes többi spenótzöld kis
zugból.” „De a nagynénje barátnője megsértődik, ha nem megy el hozzá.”
„Na bumm, majd kiengesztelődik.” „Nem, nem, nem szabad megsérteni
másokat.” „Ó, észre sem fogja venni, hiszen mindennap fogad; mehetek
holnap, holnapután, egy hét vagy kettő múlva, az is ugyanolyan jó lesz.”
„Na és a barátnők?” „No, ők is elég gyakran átejtettek engem. Most rajtam
a sor.” „De azon a parton, ahová invitál, kilenc óra után már nincs vonat.”
„Nagy dolog, mondhatom! A kilencórai tökéletesen megfelel. Különben
pedig sosem érdemes azon tanakodni, hogy is jövünk majd haza. Mindig
akad valami: szekér vagy bicikli, vagy ha más nincs, jövünk gyalog.”
„Még hogy mindig akad, Albertine, mit nem mond! Az infreville-i
oldalon, ahol egymást érik a kis állomások, ott igen. De a túloldalon nem.”
„Még azon az oldalon is. Megígérem, hogy hazahozom, épen és
egészségesen.” Éreztem, hogy Albertine valamely eldöntött dologról mond
le a kedvemért, amiről nem akar beszélni, s hogy ettől valaki más lesz
olyan boldogtalan, mint most én vagyok. Látván, hogy amit korábban
akart, nem lehetséges, mert el akarom kísérni, őszintén letett róla. Tudta,
hogy a dolog nem helyrehozhatatlan. Hiszen mint minden nőnek, akinek
több dolog van az életében, neki is két rendíthetetlen támasza volt: a
gyanakvás és a féltékenység. Igaz, nem próbálta felszítani őket, épp
ellenkezőleg. De a szerelmesek annyira gyanakvók, hogy rögtön
megszimatolják a hazugságot. Olyannyira, hogy Albertine, aki semmivel
sem volt különb, mint a többi nő, tapasztalatból tudta (bár azt még csak
nem is sejdítette, hogy a féltékenységnek köszönhetően), hogy mindig
biztosan visszatérhet azokhoz, akiket már átejtett egy este. Az ismeretlen,
akiről a kedvemért lemondott, szenvedni fog, s ettől csak még jobban
fogja szeretni (noha Albertine nem tudta, hogy éppen emiatt), és hogy ne
kelljen tovább szenvednie, magától fog visszatérni hozzá, ahogyan én is
tettem volna. De nem akartam sem fájdalmat okozni, sem magamat
fárasztani, sem pedig a nyomozás, a végeláthatatlan, szerteágazó
ellenőrzés rémes útjára lépni. „Nem, nem Albertine, nem akarom elrontani
a kedvtelését, menjen csak az infreville-i hölgyéhez, vagy akár ahhoz, akit
ezzel fedez, egyre megy. Az igazi ok, amiért nem megyek magával az,
hogy maga nem akarja, s ha velem sétálna, nem azt tenné, amire vágyik,
amit azzal is bizonyított, hogy ötször is ellentmondásba keveredett, és
észre sem vette.” Szegény Albertine megijedt, hogy ezek az észre sem vett
ellentmondások súlyosabbak lehettek, mivel már nem tudta pontosan, mit
hazudott az imént: „Könnyen lehet, hogy ellentmondásba keveredtem. Ez
a tengeri levegő egészen elveszi az eszemet. Folyton keverem a neveket.”
S amint fülem hallatára bevallotta, amit éppen csak gyanítottam (azt
bizonyítva, hogy már nem sok kedveskedés kellett volna hozzá, hogy
higgyek neki), olyan fájdalom hasított belém, mintha sebet kaptam volna.
„Nos, legyen, elmegyek” – mondta tragikus hangon, de azért nem
mulasztott el az órájára pillantani, hogy most, amikor már kellő ürügyet
kapott tőlem arra, hogy ne kelljen az estét velem töltenie, lássa, nem kési-
e le azt a másikat. „Milyen gonosz is maga. Én mindent feláldozok, hogy
egy kellemes estét tölthessek magával, s most maga nem akarja, és még
hazugsággal vádol. Sosem láttam még ilyen kegyetlennek. A hullámsírba
veszejtem magam. Többé soha nem lát. (Szívem erősebben dobogott e
szavakra, noha bizonyos voltam benne, hogy másnap visszatér, s így is
történt.) Megfulladok, a vízbe vetem magam.” „Akárcsak Szappho.”[560]
„Még egy sértés; most már nemcsak az gyanús, amit mondok, hanem az is,
amit teszek.” „Ugyan, kicsikém, semmiféle rossz szándék nem volt
bennem, esküszöm, hiszen tudja, hogy Szappho a tengerbe vetette magát.”
„Nem, nem, maga csöppet sem bízik bennem.” Ekkor észrevette az
ingaórán, hogy háromnegyed lesz öt perc múlva; megijedt, hogy
elszalasztja, amire készült, s a lehető legkurtább búcsúzást választva
(amiért egyébként mentegetőzött is, amikor másnap feljött hozzám; aznap
feltehetően a másik nem ért rá), sietős léptekkel távozott, s közben
szomorú arccal kiáltott oda: „Isten vele, örökre!” S talán valóban szomorú
volt. Hiszen abban a pillanatban ő jobban tudta, mit tesz, mint én, s mivel
szigorúbb és egyben elnézőbb volt önmagával, mint én, talán mégis volt
benne némi kétely, hogy azok után, ahogyan ott hagyott, nem akarom
többé látni. Márpedig azt hiszem, ragaszkodott hozzám, olyannyira, hogy
az a másik féltékenyebb volt, mint én.
Néhány nappal később, éppen a Kaszinó tánctermében voltunk
Balbecben, amikor Bloch nővére és unokahúga lépett be, akik mindketten
nagyon csinosak lettek, de akiket, barátnőimre való tekintettel, már nem
üdvözöltem, mert a fiatalabbik, az unokahúg, ország-világ tudtával együtt
élt azzal a színésznővel, akivel első itt-tartózkodásom idején ismerkedett
össze. Amikor valaki félhangon célzást tett a dologra, Andrée így fordult
hozzám: „Ó, ebben a kérdésben tökéletesen egy véleményen vagyunk
Albertine-nel: egyikünk sem ismer ennél borzasztóbbat.” Albertine pedig,
aki mellettem ült a kanapén, velem kezdett csevejbe, s hátat fordított a két
rosszhírű fiatal lánynak. Megfigyeltem azonban, hogy még e mozdulat
előtt, Bloch kisasszony és unokahúga felbukkanásának pillanatában,
barátnőm szemében az a hirtelen, elmélyült figyelem villant fel, amelytől
néha a máskor oly pajkos kislányarc egészen elkomolyodott, sőt
elkomorult, s amely a szomorúság árnyát hagyta maga után. De Albertine
nyomban vissza is fordította felém tekintetét, mely azonban továbbra is
sajátságosan merev és álmodozó maradt. Amikor Bloch kisasszony és
unokahúga harsány nevetgélés és meglehetősen illetlen sikkantgatás után
végül eltávozott, megkérdeztem Albertine-t, nem ez a kis szőke volt-e (a
színésznő barátnője), aki előző nap megnyerte a virágfogatok versenyét.
„Ó, mit tudom én – mondta –, szőke valamelyik egyáltalán? Meg kell
mondanom magának, nem nagyon érdekelnek, sosem néztem meg őket
alaposabban. Szőke valamelyik?” – fordult közönyösen kérdő arccal
három barátnőjéhez. Mivel olyanokról volt szó, akikkel naponta
találkozott a mólón, ez a nem tudás igencsak túlzónak tűnt ahhoz, hogy
színlelt ne lett volna. „Láthatóan ők sem nagyon figyeltek ránk” –
mondtam Albertine-nek, talán azt feltételezve, ha nem is tudatosan, hogy
ha Albertine valóban szereti a nőket, azzal vehetném el a kedvét, hogy
érzékeltetem: az előbbiek nemigen figyeltek rá, s hogy általában még a
legromlottabbak sem törődnek mindenféle ismeretlen lányokkal.
„Méghogy nem néztek meg minket? – felelte döbbenten Albertine. – Mást
sem tettek egész idő alatt.” „Maga nem is tudhatja – mondtam –, hiszen
háttal volt nekik.” „Vagy úgy, és ez mi?” – felelte a szemközti fal nagy,
beépített tükrére mutatva, amelyet észre sem vettem, s csak most értettem
meg, hogy barátnőm beszélgetés közben szüntelenül erre függesztette
elgondolkodó, szép szemét.
Attól a naptól fogva, hogy Cottard betért velem az incarville-i kis
kaszinóba, bár nem osztottam a véleményt, melyet megfogalmazott, mégis
más színben láttam Albertine-t: ha csak megpillantottam, haragra
gerjesztett. Én magam is megváltoztam, legalább annyira, amennyire őt
másnak láttam. Már nem akartam jót neki; jelenlétében, de távollétében is,
ha visszamondhatták, a lehető legsértőbb szavakat mondtam róla. Voltak
ugyan békeidőszakok is. Egyik nap hírét vettem, hogy Albertine és Andrée
is elfogadta Elstir[561] meghívását. Kétségem sem volt afelől, hogy azért,
mert hazatérőben majd azzal szórakozhatnak, hogy intézeti
növendékekként a ledér leányzót alakítják, s ebben olyan bevallatlan,
szűzies gyönyörűséget lelnek, amitől elszorult a szívem, s hogy
megzavarjam őket, és megfosszam Albertine-t attól a gyönyörűségtől,
amelyre számított, bejelentés nélkül betoppantam Elstirhez. De csak
Andrée-t találtam ott. Albertine egy másik nap mellett döntött, amikor a
nagynénje is a festőhöz készült. Ekkor úgy gondoltam, hogy Cottard
bizonyára tévedett; a kedvező benyomás, amelyet az tett rám, hogy
Andrée-t barátnője nélkül látom, megmaradt, és nagyobb gyöngédségre
hangolt Albertine iránt. Ez azonban nem volt hosszabb életű, mint az
időnként kissé javuló betegeskedők kényes egészsége, akik egy
jelentéktelen apróságtól is azonnal visszaesnek. Albertine olyan játékokra
csábította Andrée-t, melyek, bár túlságosan messzire nem merészkedtek,
talán mégsem voltak teljességgel ártatlanok; ez a gyanú fájdalmat okozott,
végül inkább elhárítottam. Alighogy kigyógyultam belőle, más formában
újjászületett. Megláttam, amint Andrée egy rá jellemző, kecses
mozdulattal hízelkedőn Albertine vállára hajtja a fejét, s félig lehunyt
szemmel csókot lehel a nyakába; vagy a szemük villant össze; valaki
elszólta magát, hogy látta őket, amint édes kettesben mentek fürödni –
jelentéktelen parányok, melyek mindig is ott lebegnek körülöttünk a
levegőben, s az emberek többsége nap mint nap beszívja őket anélkül,
hogy akár egészsége, akár kedélye megsínylené; de halálosak és újabb
szenvedések gerjesztői annak, aki érzékeny rájuk. Volt úgy, hogy nem is
láttam Albertine-t, nem is beszélt róla senki, s emlékeim közt felötlött egy
furcsa póz, melyet egyszer Gisèle oldalán vett fel, s amelyet akkor
ártatlannak láttam; most viszont elegendő volt ahhoz, hogy feldúlja újra
meglelt nyugalmamat; lassan már ki sem kellett lépnem, hogy beszívjam a
veszedelmes csírákat – mint Cottard mondta volna –, magamtól
mérgeződtem már tovább. Ekkor végiggondoltam mindazt, amit Swann
Odette iránti szerelméről tudtam meg, arról, ahogyan Swannt egy életen
keresztül kijátszották. Valójában, ha belegondolok, az az előkép, amely
hozzásegített, hogy apránként kiismerjem Albertine jellemét, s
fájdalmasan értelmezzek minden egyes pillanatot abban az életben, mely
egészében kicsúszott a kezem közül, Swann-né jellemének emléke volt, az
a fixa idea, amely hallomásaim alapján alakult ki róla bennem. Ezek az
elbeszélések is hozzájárultak ahhoz, hogy a későbbiekben képzeletem
játékaiban feltételezzem: ha nem az lett volna, aki, jámbor fiatal lány,
Albertine-ben is meglehetett volna ez ugyanaz az erkölcstelenség, ugyanaz
a csalfaság, mint egy volt utcalányban, s elgondoltam, micsoda kínok
vártak volna rám, ha valaha mégis szerettem volna.
Egyik nap, amikor a Nagyszálló előtti mólón gyűltünk össze, éppen a
lehető legdurvább és legmegalázóbb szavakat intéztem Albertine-hez, s
Rosemonde azt is mondta: „Ó, hogy mennyire más most vele! Korábban
csakis Albertine létezett, ő állt mindenek felett, most meg már arra sem jó,
hogy a kutyák elé vessék.” Hogy még inkább kimutassam, miféle
érzésekkel viseltetem Albertine iránt, épp azon voltam, hogy minden
elképzelhető módon kedveskedjek Andrée-nak, akinek vétkét, noha azonos
volt a barátnőjéével, bocsánatosabbnak véltem, mert ő betegeskedett és
neuraszténiás volt, amikor a mólónkra merőleges utca sarkán
megpillantottuk a lassú ügetésben beforduló két lovat, majd Cambremer
asszony fogatát. A főbíró, aki éppen felénk tartott, hirtelen odébb
húzódott, mikor megismerte a hintót, nehogy a társaságunkban lássák;
majd amikor úgy vélte, hogy a márkiné pillantása mindjárt rá esik, mélyen
meghajolt, s hatalmas lendülettel lekapta a kalapját. A kocsi azonban,
ahelyett, hogy várakozásunknak megfelelően továbbhajtott volna a Tenger
utcán, begördült a hotel kapuján. Bő tíz perc is elmúlt azután, amikor a
liftesfiú lélekszakadva loholt hozzám, hogy jelentse: „Camembert márkiné
gyött látogatóba az úrhoz. Már felmentem a szobájába, kerestem az
olvasóban, de seholse’ leltem. Tiszta szerencse, hogy eszembe jutott, hogy
itt a parton is megnézzem.” Alig ért mondókája végére, amikor menye és
egy igen szertartásos úr kíséretében már jött is felém a márkiné, aki
feltehetően egy környékbeli összejövetelről vagy teadélutánról érkezett,
görnyedten, nem annyira az öregség, mint a számtalan luxuskellék súlya
alatt, melyet mind azért aggatott magára, mert úgy vélte, barátságosabb
tőle és rangjához is méltóbb, ha ilyen „elegánsan” jelenik meg azoknál,
akiket meglátogat. Hiszen éppen Cambremerék effajta hotelbéli
„kiszállásaitól” tartott hajdan annyira nagyanyám, amikor azt akarta,
hallgassuk el Legrandin elől, hogy esetleg Balbecbe megyünk. Akkoriban
a mama csak nevetett ezen az aggályon, melyet egy szerinte
elképzelhetetlen esemény sugallt. S lám, végül mégiscsak megesett, bár
más úton-módon, s anélkül, hogy Legrandinnek bármi része lett volna
benne. „Itt maradhatok, ha nem zavarom? – kérdezte Albertine (akinek
szemében, az imént hallott kegyetlenségek nyomán, még néhány
könnycsepp ült, amit, noha úgy tettem, mintha nem látnám, persze
észrevettem, s nem is minden örvendezés nélkül). – Szeretnék majd
valamit mondani magának.” Cambremer asszony parókájára, csak úgy
tessék-lássék, egy tollas kalapot biggyesztettek, annak a tetejébe pedig
még egy zafírtűt is, mint valami jelvényt, melynek kitűzése
elengedhetetlen, de magában is elegendő, az elhelyezése közömbös,
eleganciája szokványos és megmaradása érdektelen. Bár nagyon meleg
volt, a jótét lélek dalmatikára emlékeztető zsettkabátkát öltött, afölött
pedig hermelinstóla fityegett, melyet valószínűleg nem a hőmérséklet,
illetve az évszak miatt viselt, hanem a szertartásosság kedvéért.
Cambremer márkiné keblén pedig bárói korona függött vékony láncon,
mint valami érdemkereszt. Az úriember nemesi családból származó
párizsi ügyvéd volt, aki háromnapos látogatásra jött Cambremerékhez.
Azon férfiak közé tartozott, akik az idők során felgyülemlett szakmai
tapasztalataik alapján kissé lenézik tulajdon mesterségüket, s például így
beszélnek: „Tudom, hogy jó védő vagyok, ezért aztán nem is lelem
örömömet a védőügyvédségben” vagy: „Már semmi izgalmasat nem
találok az operálásban; tudom, hogy jól operálok”. Eszes emberek,
szakmájuk művészei, akik sikerben bőségesen megtérülő érettségükben
ennek az „eszességnek” ennek a „művészetnek” a diadalát látják, amelyet
kollégáik is elismernek, s amely bizonyos fokú jóízléssel és
ítélőképességgel ruházza fel őket. Szenvedélyesen érdeklődnek, ha nem is
egy nagy művész, de egy igen választékos festő művészete iránt, s az ő
műveinek megvásárlására fordítják a tekintélyes összegeket, amelyeket
pályájukon szereznek. Cambremerék barátja, aki egyébként igen kellemes
ember volt, Le Sidanerben[562] lelte meg a kiválasztott művészt.
Könyvekről is jól beszélt, de nem az irodalom igazi mestereiéről, hanem a
jó mesteremberekéiről. Ennek a művészetpártolónak egyetlen zavaró
fogyatékossága volt, mégpedig az, hogy folyton bizonyos közkeletű
kifejezéseket használt, például azt, hogy „javarészt”, amitől beszédének
tárgya egyszerre lett jelentős és tökéletlen. Cambremer márkiné, mint
mondta, barátainak Balbec közelében adott aznapi összejövetelét használta
ki, hogy eljöjjön hozzám látogatóba, ahogy azt korábban Robert de Saint-
Loup-nak megígérte. „Bizonyára tudja, hogy hamarosan talán ő is itt lesz
néhány napig a környéken. Nagybátyja, Charlus úr itt nyaral a
sógornőjénél, Luxembourg nagyhercegnőnél, és Saint-Loup úr él az
alkalommal, hogy a nagynénjéhez is beköszönjön, s egyben
ellátogathasson a régi ezredéhez, ahol nagyon szeretik és tisztelik.
Gyakran fogadunk tiszteket, akik nem fogynak ki a dicséretéből. Milyen
kedves lenne maguktól, ha megszereznék nekünk azt az örömöt, hogy
mindketten eljönnek Féterne-be.” Bemutattam Albertine-t és barátnőit.
Cambremerné megismertetett minket a menyével. Ő pedig, aki a
kisnemesekkel, akikhez a féterne-i szomszédság miatt kénytelen volt el-
eljárni, oly hideg s oly tartózkodó volt, mert attól tartott, hogy
kompromittálja magát, nekem épp ellenkezőleg, ragyogó mosollyal
nyújtott kezet, hiszen Robert de Saint-Loup barátja előtt biztonságban és
kellemesen érezhette magát, különösen azért, mert Robert, aki több
nagyvilági fortélyt őrzött meg, mint amennyit kimutatott, úgy beszélt neki
rólam, mint Guermantes-ék közeli barátjáról. Az ifjabb Cambremerné,
nem úgy, mint anyósa, két, egymástól hihetetlenül különböző
udvariasságfajtával élt. Ha a fivére, Legrandin révén ismertem volna meg,
legfeljebb a kiállhatatlan, száraz elsőben részesített volna. Guermantes-ék
barátja előtt azonban ki nem fogyott a mosolyból. A szálloda
vendégfogadásra legalkalmasabb helyisége az olvasószalon volt, ez a
hajdan oly rettenetes hely, ahol most napjában tízszer is ki-bejártam,
szabadon, a ház uraként, mint azok a nem igazán súlyos elmebetegek, akik
oly régóta az elmegyógyintézet lakói, hogy az orvos nyugodtan rájuk bízza
a kulcsot. Így hát azt ajánlottam Cambremer márkinénak, hogy ebbe a
szalonba vezetem. S mivel ez a szalon már nem tett félénkké, és nem is
igézett meg többé, hiszen a dolgok arca éppoly változó bennünk, mint az
embereké, zavarba sem jöttem, amint ezt a javaslatot tettem. A márkiné
azonban nemet mondott, szívesebben maradt odakint, ezért azután a
szabadban telepedtünk le, a szálló teraszán. Ott egy Mme de Sévigné-
kötetre akadtam, s magamhoz is vettem, melyet a mamának már nem volt
ideje felkapni hirtelen menekültében, amikor meghallotta, hogy
látogatókat kapok. Akárcsak a nagyanyám, ő is tartott az idegen
„megszállóktól”, s attól való félelmében, hogy ha egyszer bekerítik, többé
nem talál kiutat, oly sebesen megfutamodott, hogy apám meg én mindig
csúfolódtunk rajta. Cambremer márkiné a napernyő nyelén kívül több
hímzett táskát, egy neszesszert, egy gránátfüzér fityegős aranyerszényt és
egy csipkés zsebkendőt is szorongatott a kezében. Arra gondoltam, talán
kényelmesebb lenne, ha letenné mindezt egy székre; de éreztem,
illetlenség és felesleges is volna arra kérni, hogy szabaduljon meg pásztori
körútjának és társaságbéli főpapi rangjának díszeitől. Elnéztük a nyugodt
tengert, mely fölött imitt-amott sirályok lebegtek, mint fehér
virágszirmok. Mivel a nagyvilági társalgás, no meg az a vágyunk, hogy
önmagunk előtt is rejtve maradó értékeink helyett olyasmivel próbáljunk
tetszést aratni, amiről azt hisszük, hogy társaságunk értékeli, gyakran a
puszta „médium” szintjére süllyeszt, ösztönösen úgy szólítottam meg az
ifjabb Cambremernét, a született Legrandin lányt, ahogyan a fivére tette
volna. „Olyan fehérek és mozdulatlanok – mondtam neki a sirályokról –,
akár a tavirózsák.” S valóban, a madarak mintha tehetetlen célpontot
kínáltak volna a kis hullámoknak, melyek ide-oda dobálták őket, míg ők
maguk, a sirályok ellentéteként, mintha valami sugallattól vezéreltetve
megelevenedtek volna ebben a hajszában. Az idősebb márkiné nem győzte
dicsérni a csodálatos tengeri látképet, amely itt, Balbecben tárul elénk, s
irigykedett rám, mivel ő La Raspelière-ből (ahol egyébként ebben az
évben nem is lakott) csak oly messziről láthatja a hullámokat. Két különös
szokása is volt, mely részben a művészetek (főként a muzsika) iránti
rajongó szeretetéből, másrészt pedig fogazatának hiányosságából fakadt.
Valahányszor esztétikáról beszélt, nyálmirigyei, akárcsak bizonyos
állatoké a párzás idején, túlzott kiválasztásba kezdtek, olyannyira, hogy az
idős hölgy fogatlan szájából néhány csepp a kelleténél kijjebb csordult az
enyhén bajuszos ajkak szögletében. Ilyenkor azonnal vissza is szippantotta
őket, nagy sóhajjal, mint amikor valaki ismét levegőhöz jut. Ha pedig
valami elviselhetetlenül szép zenei élményben volt része, lelkesültségében
égnek lendítette a karját, és sommás, alaposan megrágott ítéletet mondott,
ha kellett, akár az orrán át. Nekem ugyan soha eszembe nem jutott volna,
hogy a jelentéktelen balbeci strand „tengeri látképet” nyújthat, de
Cambremer márkiné puszta szavai megváltoztatták ezzel kapcsolatos
nézeteimet. Ezzel szemben, s ezt mindjárt meg is mondtam neki,
számtalanszor hallottam már a dombtetőn épült La Raspelière csodálatos
kilátásának dicséretet, ahol a kétkandallós, nagy szalonból ablakok sora
néz a park végében, a lombokon átsejlő tengerre, még Balbecen is túl, a
másik sor pedig le a völgybe. „Milyen kedves, hogy ezt mondja, s milyen
szépen fogalmaz: a lombokon átsejlő tenger. Igazán gyönyörű, olyan, mint
valami... legyező.” S a mély lélegzetből, amellyel a nyálát készült
visszaszippantani, s a bajuszkáját felszárítani, megéreztem, hogy a bók
őszinte. Az ifjabb márkiné, a Legrandin lány azonban nem engedett fel,
hogy ezzel adja jelét megvetésének, nem az én szavaim, hanem anyósa
szavai iránt. Nemcsak anyósa eszét nézte le különben, hanem a
kedvességét is rosszallotta, mivel mindig attól félt, hogy az emberek nem
tartják elég nagyra a Cambremer családot. „És milyen szép a neve is –
mondtam. – Jó lenni tudni, honnan erednek mindezek a nevek.” „Ami a La
Raspelière-t illeti, meg tudom mondani magának – felelte jóságosan az
idős hölgy. – Régi családi birtok ez, anyai nagyanyámtól szállt rám, aki
Arrachepel lány volt; nem valami híres família, de derék és igen régi
vidéki nemzetség. – Hogyhogy nem valami híres? – vágott közbe szárazon
a menye. – A bayeux-i székesegyházban egy teljes ablakot töltenek be a
címereik, a síremlékük pedig az avranches-i főtemplomban kapott helyet.
Ha szereti ezeket az ódon neveket – folytatta –, sajnos egy évvel elkésett.
Néhány éve, a parókiaváltás minden bonyodalma ellenére, kineveztettük a
criquetot-i plébániára annak a vidéknek a rangidős papját, ahol az én
földjeim vannak, nagyon messzire innen, Combray-ban, ahol az öreg
tisztelendő egyre neuraszténiásabbnak érezte magát. Sajnos az ő korában a
tengeri levegő nem használt; neuraszténiája súlyosbodott, és ő visszament
Combray-ba. Amíg azonban itt lakott a szomszédságunkban, azzal múlatta
az idejét, hogy végigvizsgált minden régi oklevelet, és egy elég érdekes
kis füzetet állított össze a környékbeli nevekről. Ettől azután kedvet is
kapott a dologhoz, mert úgy hírlik, hogy hátralevő éveiben nagy művet
szándékozik írni Combray-ról és vidékéről. Majd elküldöm önnek a
féterne-i vidékről szóló füzetkét. Rendkívül alapos munka. Nagyon
érdekes dolgokat olvashat benne a mi jó öreg La Raspelière-ünkről,
amelyről anyósom túlságosan szerényen beszél.” „Akárhogy is – felelte az
idősebb Cambremer márkiné –, az idén a La Raspelière már nem a miénk,
nem én rendelkezem vele. De önről lerí, hogy festőszemmel nézi a világot;
rajzolnia kellene, én pedig annyira szeretném megmutatni önnek Féterne-t,
ami sokkal különb, mint a La Raspelière.” Mióta ugyanis Cambremerék a
La Raspelière-t bérbe adták Verdurinéknek, magaslati fekvését egyszer
csak nem látták már, mint korábban hosszú évekig, olyan előnyösnek,
párját ritkítónak a vidéken, amiért onnan a tengerre éppúgy el lehet látni,
mint a völgyre, s egyszeriben – eső után köpönyeg – csupán azt a
kellemetlen oldalát mutatta, hogy odamenet és eljövet folyton hegyre föl,
völgybe le kellett menni. Szóval, akár azt hihettük volna, hogy
Cambremerné nem is azért adta bérbe, hogy a jövedelmét növelje, hanem
azért, hogy a lovait pihentesse. S mindehhez szentül állította, hogy boldog,
amiért Féterne-ben mindig a tenger közelében lehet, noha hosszú ideig,
attól a két hónaptól eltekintve, amelyet itt töltött, csakis a magasból látta,
mint egy körképet. „Most fedezem fel a tengert, vénségemre – mondogatta
–, és hogy örülök neki! Valóságos áldás! Ingyen is odaadnám a La
Raspelière-t azért, hogy kénytelen legyek Féterne-ben lakni.”
„Hogy érdekesebb témára térjünk – vette vissza a szót Legrandin húga,
aki ugyan „Anyám”-nak szólította az idős márkinét, de az évek múltán
egyre arcátlanabbul bánt vele –, az imént tavirózsákról beszélt: gondolom
ismeri azokat, amiket Claude Monet[563] festett. Micsoda lángelme! Annál
is inkább érdekel, mivel nem messze Combray-tól, attól a helytől, ahol
mint mondottam a földjeim vannak...” De aztán úgy gondolta, inkább nem
beszél ennyit Combray-ról. „Ó! Biztosan ez az a sorozat, amiről Elstir, a
legnagyobb ma élő festő beszélt” – kiáltott fel Albertine, aki mind ez idáig
meg sem szólalt. „Ah, látszik, hogy a kisasszony szereti a művészetet” –
kiáltott fel Cambremer márkiné, aki mélyet sóhajtva visszaszívta
kifröccsent nyálát. „De azért, ha megengedi, kisasszony, én mégis elébe
helyezem Le Sidanert” – szólt az ügyvéd a műértő mosolyával. S lévén
hogy régebben belekóstolt vagy szemtanúja volt, amikor mások
belekóstoltak Elstir bizonyos „merészségeibe”, még ezt is hozzátette:
„Elstir tehetséges volt, mondhatni csaknem az élvonalhoz tartozott, de –
meg nem tudnám mondani, miért –, elszakadt tőle, elfecsérelte az életét.”
Elstirt illetően az ifjabb Cambremerné igazat adott az ügyvédnek, de a
vendég úr nagy bánatára Monet-t egyenrangúnak minősítette Le
Sidanerrel. Nem mondhatnám, hogy a márkiné ostoba volt; egyfajta
intelligencia áradt belőle, melyről úgy éreztem, számomra teljességgel
hasznavehetetlen. Most, hogy a nap hanyatlóban volt, a sirályok sárgának
látszottak, mint a tavirózsák a Monet-sorozat egy másik vásznán. Azt
mondtam, ismerem a festményeket, és (továbbra is a fivér stílusát
utánozva, akinek a nevét még mindig nem mertem említeni) hozzátettem,
nagy kár, hogy nem előző nap támadt az az ötlete, hogy idejöjjön, mert
akkor, ugyanebben az órában Poussin-fényekben gyönyörködhetett volna.
Ha egy normann kurtanemes, aki nem Guermantes-ék ismerőse, mondta
volna neki, hogy jobb lett volna, ha előző nap jön, Legrandin-Cambremer
asszony bizonyára sértett gőggel hőkölt volna hátra. Én viszont akár
sokkal bizalmasabb lehettem volna, ő akkor is csupa lágyság és
olvadékonyság marad; e szép napnyugta melegében kedvemre
dézsmálhattam azt a nagy mézescsókot, amelynek Cambremerné csak igen
ritkán mutatkozott, s amely pótolta az aprósüteményt, amivel elfelejtettem
megkínálni őket. Poussin neve azonban, noha a nagyvilági nő nyájasságát
nem vetkőzte le, tiltakozásra késztette mint művészetbarátot. E név
hallatára Cambremerné szinte szünet nélkül, egymás után hatszor úgy
csettintett a nyelvével, ahogy egy gyermeket figyelmeztetünk, hogy éppen
butaságot csinál, egyszerre helytelenítve, hogy belekezdett, s megtiltva,
hogy folytassa. „Az istenért, csak nem fog Manet mellett említeni, aki
egyszerűen zseniális, egy olyan tehetségtelen, vén giccspingálót, mint
Poussin?! Megmondom magának úgy ahogy van, szerintem Poussin az
unalmasok királya. Nem gondolhatja komolyan, hogy az ilyet festészetnek
tartom? Monet, Degas, Manet, az igen, ők festők![564] Milyen különös –
folytatta, elérzékenyült és fürkésző pillantást szegezve a tér egy
meghatározhatatlan pontjára, ahol saját gondolatát pillantotta meg –,
milyen különös, régebben jobban kedveltem Manet-t. Ma is csodálom
persze, de azt hiszem, talán még nála is jobban szeretem Monet-t. Ó, azok
a katedrálisok!” Az ízlése fejlődéséről adott tájékoztatásban ugyanannyi
volt az aggályosság, mint az önelégültség. S azt is érezhettük belőle, hogy
ennek az ízlésnek a fejlődési fázisai szerinte semmivel sem kevésbé
jelentősek, mint a Manet-életmű korszakai. Abban pedig, hogy így vallott
nekem rajongásairól, rám nézve semmi hízelgő sem volt, hiszen a
legkorlátoltabb vidéki liba társaságában sem állta volna meg öt percnél
tovább, hogy ez a vallomás ki ne kívánkozzon belőle. Ha egy avranches-i
nemes asszonyság, aki Mozartot nem tudta megkülönböztetni Wagnertől,
így szólt Cambremerné jelenlétében: „Semmi érdekes újdonságot nem
fogtunk ki, amíg Párizsban voltunk, egyszer voltunk az Opéra-Comique-
ban: éppen a Pelléas és Mélisande[565]-ot adták, rémes darab”;
Cambremerné nem csupán forrt a méregtől, hanem ellenállhatatlan
kényszert érzett, hogy felkiáltson: „Épp ellenkezőleg, valóságos kis
remekmű”, s arra, hogy „vitába szálljon”. Ezt a szokást talán még
nagyanyám nővérei mellett vette fel, Combray-ban, akik az ilyesmit úgy
nevezték: „kiállni a jó ügyért”, s akik szerették azokat a hétről hétre
ismétlődő vacsorákat, melyekről előre tudták, hogy ott majd istenségeik
védelmére kell kelniük a filiszteusokkal szemben. Cambremerné is
szerette így „felkorbácsolni az indulatait”, úgy „kapva hajba” művészeti
kérdéseken, mint mások a politikai vitákban. Úgy kelt Debussy védelmére,
mint ahogyan valamelyik barátnője mellé állt volna, akinek a viselkedését
kárhoztatják. Pedig bizonyára tisztában volt vele, hogy amikor azt mondja:
„Épp ellenkezőleg, valóságos kis remekmű”, az ily módon helyretett
személyt nem vezethette végig egy szempillantás alatt a művészeti kultúra
teljes fejlődési folyamatán, melynek végeredményeként vitatkozniuk sem
kellene, s egy véleményen lehetnének. „Meg kell kérdeznem Le Sidanert,
hogyan vélekedik Poussinról – fordult hozzám az ügyvéd. – Ugyan nagyon
zárkózott, hallgatag, de én azért majd kiszedem belőle.”
„Egyébként – folytatta Cambremerné – irtózom a naplementéktől; az
mindig olyan romantikus, olyan operába illő. Ezért utálom anyósom házát
is azzal a sok délszaki növénnyel. Majd meglátja, úgy néz ki, mint valami
monte-carlói park. Ezért is szeretem jobban a maguk tengerpartját. Ez
szomorúbb, őszintébb; van itt egy kis ösvény, ahonnan nem látni a tengert.
Esős napokon más sincs ott, mint sár; külön világ. Velencével is így
vagyok: utálom a Canal Grandét, és nem ismerek meghatóbbat a csepp
sikátoroknál. Különben ez hangulat kérdése.” „De – mondtam én, érezve,
hogy Cambremerné szemében csakis úgy rehabilitálhatom Poussint, ha
tudatom vele, hogy a festő ismét divatba jött – Degas úr határozottan
állítja, hogy a chantillyi Poussineknél sosem látott szebbet.” „Igen? A
chantillyiakat nem ismerem – mondta erre Cambremerné, aki a világért
sem akart más véleményen lenni, mint Degas –, de a Louvre-ban lévő
képeiről bizony mondhatom, hogy borzalmasak.” „Degas azokat is
végtelenül csodálja.” „Meg kellene néznem őket újra. Már alig emlékszem
rájuk” – felelte a hölgy pillanatnyi hallgatás után, s mintha a kedvező
ítélet, melyet várhatóan nemsokára Poussinről hoz, nem is attól az újságtól
függött volna, melyet az imént közöltem vele, hanem attól a pótlólagos s
immár mindent eldöntő vizsgálódástól, melynek a louvre-béli Poussineket
készült alávetni, hogy majd erre hivatkozva változtathassa meg korábbi
véleményét. Beértem ezzel az eredménnyel, mely valójában a visszavonás
kezdetét jelentette, hiszen, ha még nem is lett Poussin-rajongó, de
legalább haladékot adott magának egy második megfontolásra; s hogy ne
kínozzam tovább, anyósának mondtam el, milyen sokat meséltek nekem a
féterne-i gyönyörű virágokról. Erre ő szerényen a kis hátsó kertről beszélt,
ahová reggelente egyetlen ajtónyitással, amúgy pongyolában jár ki, hogy
megetesse a páváit, felkutassa a frissen tojt tojásokat, és rózsát szedjen,
melyek azután az asztali futón a tejfeles tojást és a sülteket virágszegélybe
fogva, kertje sétányait juttatják eszébe. „Valóban sok rózsánk van –
mondta –, és a rózsakertünk szinte majdnem túlságosan is közel van a
házhoz, vannak napok, amikor megfájdul a fejem tőle. A La Raspelière
teraszán kellemesebb, mert a szél odáig is elviszi az erős rózsaillatot, de
mégsem annyira kábítóan.” Újra a menyéhez fordultam: „Ez olyan
pelléasos – mondtam, hogy modernista gusztusa kedvében járjak –, ez a
teraszokig áramló, erős rózsaillat. Csak úgy árad a partitúrából is, annyira,
hogy én, aki allergiás vagyok a sövényre és a rózsára, sosem tudtam
megállni a tüsszögést, valahányszor ezt a jelenetet hallottam.” „Micsoda
remekmű az a Pelléas! – kiáltott fel Cambremerné – Valósággal a bolondja
vagyok!” – s egy ingerkedni készülő nomád nő gesztusaival közeledve
hozzám, ujjaival a képzeletbeli partitúrát böködve, dúdolni kezdett
valamit, amiről gyanítottam, hogy szerinte Pelléas búcsúja lehet, s olyan
heves kitartással folytatta, mintha valami különös jelentősége lett volna
annak, hogy ebben a pillanatban ő, Cambremerné emlékeztessen erre a
jelenetre, vagy talán inkább annak, hogy bebizonyítsa nekem, hogy ő
bizony emlékszik rá. „Azt hiszem, ez még a Parsifalnál[566] is szebb – tette
hozzá –, mert a Parsifalban a legszebb részeknek is van bizonyos
melodikus holdudvaruk, a melodikusság pedig elavult.” „Úgy tudom,
asszonyom, ön kiváló zenész –, fordultam az idősebb márkinéhoz. –
Nagyon szeretném hallani.” Cambremer-Legrandin márkiné tüntetően a
tengert nézte, hogy távol tartsa magát ettől a társalgástól. Mivel úgy ítélte,
hogy amit anyósa szeret, az nem zene, anyósa szerinte csak kitalált,
valójában azonban a legkiemelkedőbbek közé tartozó, általánosan elismert
tehetségét érdektelen virtuozitásnak tartotta. Igaz ugyan, hogy Chopin
egyetlen még élő tanítványa határozottan állította, hogy közvetítése révén
egyedül Cambremerné volt képes elsajátítani a Mester játékmódját,
„megérezni” a zeneiségét; de az, hogy valaki úgy játszik, mint Chopin,
Legrandin húgának szemében távolról sem volt jó ajánlólevél, mivel
senkit sem nézett le jobban, mint a lengyel zenészt. „Ó, most elrepülnek!”
– kiáltott fel Albertine, s a sirályokra mutatott, melyek villanásnyi időre
megszabadulva virágálcájuktól, egy csapatban szálltak a magasba, a nap
felé. „S megbotlanak óriás két szárnyukban, ha lépnek” – szólt
Cambremerné összetévesztve albatroszt[567] és sirályt. „Nagyon szeretem
őket, Amszterdamban is sokat láttam – mondta Albertine. – Valahogy
megérzik a tengert, még az utcakövek közül is kiszürcsölik.” „Ó, hát ön
járt Hollandiában, netán a Vermeereket is ismeri?” – kérdezte
fensőbbségesen Cambremerné, olyan hangon, mintha azt mondta volna:
„Netán ismeri Guermantes-ékat?”, mert a sznobizmus témát vált ugyan, de
hanglejtést sosem. Albertine nemmel válaszolt: azt hitte, élő emberekről
van szó. De ezt senki nem vette észre. „Boldogan muzsikálnék magának –
mondta az idősebb Cambremer márkiné. – De tudja én csak olyasmit
játszom, ami a maga generációját már nem érdekli. Engem Chopin-
kultuszban neveltek” – mondta fojtott hangon, mivel tartott a menyétől, s
tudta, hogy menye szemében, aki szerint Chopin nem zene, műveinek jó
vagy rossz előadásáról beszélni teljesen értelmetlen megkülönböztetés.
Annyit Cambremer-Legrandin asszony is elismert, hogy anyósa jó
technikával zongorázik, szépen gyöngyözteti a futamokat. De a vitát
mindig azzal zárta le: „Soha el nem hitetik velem, hogy anyósom igazi
zenész”. Mivel „haladónak” vélte magát, s mint mondogatta (persze csak
művészeti kérdésekben), „sosem elég baloldalinak”, nemcsak abban hitt,
hogy a zene fejlődik, hanem ennek a fejlődésnek a töretlenségében is,
amely szerint Debussy egyfajta szuper-Wagner, aki még magánál
Wagnernél is előbbre tart kissé. Nem számolt azzal, hogy ha Debussy nem
is független annyira Wagnertől, mint azt ő, Cambremerné képzelte néhány
évvel később, de mert így vagy amúgy mindig a másiktól elhódított
fegyverek segítségével szabadulunk meg attól, akit éppen legyőztünk,
mikor az emberek kezdtek már eltelni a túlontúl kidolgozott művekkel,
amelyekben minden ki van fejtve, megpróbált másfajta igényeket
kielégíteni. Persze ez idő tájt bizonyos elméletekkel is erősítették ezt a
reakciót, ahogyan a politikában is megtámogatják a szerzetesrendek ellen
hozandó törvényt vagy a Keleten folytatandó háborúkat (természetellenes
nevelésről, sárga veszélyről stb. szólva). Azt hangoztatták, hogy egy sietős
korszaknak a gyors művészet felel meg, éppúgy, mint ahogy azt mondták
volna, hogy az eljövendő háború nem tarthat két hétnél tovább, vagy hogy
a vasútvonalak miatt elhanyagolják majd a postakocsival oly kellemesen
elérhető csendes kis zugokat, amelyeket azután az autó mégis újra divatba
hozott. Úgy tartották, nem ajánlatos kifárasztani a hallgató figyelmét,
mintha nem rejlenének bennünk a figyelem különböző formái, melyek
közül éppen a legmagasabbrendűek felkeltése a művész dolga. Hiszen
azok, akik egy középszerű cikk tizedik sora után már ásítoznak a
fáradtságtól, évről évre elzarándokoltak Bayreuthba, hogy a Tetralógiát
meghallgassák. Egyébiránt már nem volt messze az a nap, amikor
Debussyt egy időre ugyanolyan gyarlónak minősítették, mint
Massenet[568]-t, és Mélisande rezzenéseit Manonéival egy szintre
silányították. Mert az elméletek és iskolák, akárcsak a mikrobák és
vértestecskék, felfalják egymást, és harcukkal biztosítják az élet
folyamatosságát. Ez az idő azonban még nem érkezett el.
Mint ahogyan a Tőzsdén egy árfolyam-emelkedésből értékpapírok egész
sora húz hasznot, a korábban megvetett szerzők egy részére is jótékonyan
hatott ez a reakció, vagy azért, mert nem érdemelték meg a megvetést,
vagy egyszerűen azért – s így újdonságot mondhatott, aki most őket
hirdette –, mert kegyvesztettségük ideje lejárt. S még az egészen távoli
múltba is visszanyúltak, hogy néhány független tehetségre leljenek,
olyanra, akinek hírnevét látszólag nem befolyásolta a pillanatnyi
értékmozgás, de nevüket állítólag kegyes jóindulattal említette valamely
újsütetű mester. Gyakran azért, mert egy nagy mester, legyen bárki is, s
bármilyen kizárólagos az iskolája, eredeti érzések alapján ítél, igazságot
szolgáltat a tehetségnek, mindenütt, ahol rátalál, sőt talán nem is a
tehetségnek, mint inkább a jóleső sugallatnak, amelyet hajdan tőle kapott,
s amely serdülőkorának egy kedves pillanatához kötődik. Máskor pedig
azért, mert egy másik kor bizonyos művészei egy-egy egyszerű darabban
valami ahhoz hasonlót alkottak, amiről a mester hosszú megfontolások
után felismerte, hogy ő is ezt akarta megvalósítani. Ezért hát a hajdani
művészben mintegy elődjét látja; más formában ugyan, de azt a törekvést
szereti benne, mely illékonyan, részleteiben rokon az övével. Így
bukkanunk Turner-elemekre a Poussin-életműben, vagy egy-egy Flaubert-
mondatra Montesquieu-nél. Néha a mester rokonszenvéről terjengő hírek
félreértésből erednek, mely isten tudja, honnan és hogyan terjedt el az
iskolában. De az emlegetett név ekkorra már élvezi a márkanév jótékony
hatását, amelynek védőszárnyai alól épp a kellő időben lépett színre: mert
ha a mester választásában van is némi szabadság és valódi ízlés, az iskolák
már csak az elmélet alapján tájékozódnak. Így történt, hogy a szellem,
szokott útját járva – mely egyszer az egyik irányba, másszor épp az
ellenkezőbe hajolva, nagy kitérőkkel jut előbbre – fénykévéjébe fogott
bizonyos műveket, s az igazságszolgáltatás vagy a megújulás, vagy
Debussy pillanatnyi szeszélye, vagy néhány szava miatt, amit talán soha
nem is mondott, Chopin műveit is beragyogta vele. Mivel azok a bírák
hirdették őket, akik teljes bizalmat élveztek, ezeknek a műveknek is
kijutott a Pelléas ébresztette rajongásból, új fényt kaptak, s még akik nem
hallgatták őket újra, ők is annyira vágyódtak rá, hogy szeretetükbe
fogadhassák e darabokat, hogy akaratlanul meg is szerették őket, noha
abban a hitben, hogy ezt szabad akaratukból teszik. De Cambremer-
Legrandin márkiné az év egy részét vidéken töltötte. S még ha Párizsban
volt is, beteges lévén, jobbára ki sem mozdult a négy fal közül. Igaz
ugyan, hogy ennek a hátulütőit főként bizonyos fordulatok kiválasztásában
lehetett érzékelni, melyeket Cambremerné divatosaknak vélt, ám inkább
az írott stílushoz illettek volna; ezt az árnyalatnyi különbséget azonban ő
nem érzékelte, hiszen inkább az olvasásból merített, mint a társalgásból.
Ez pedig nem annyira a vélemények pontos ismeretéhez nélkülözhetetlen,
mint az új kifejezésekéhez. Igaz ugyan, hogy a Nocturne-ök e
másodvirágzását a kritika még nem jelezte. A hír még csak az „ifjúság”
körében terjedt szájról szájra. Cambremer-Legrandin márkiné mit sem
tudott róla. Nagy gyönyörűségemre szolgált, hogy én hozhattam a
tudomására, de úgy, hogy szavaimat anyósához intéztem, mint amikor a
biliárdban „vándlizva” célozzuk meg a golyót, hogy Chopin korántsem
ment ki a divatból, sőt Debussy kedvenc zeneszerzője. „Nézzenek oda, ez
aztán mulatságos” – fordult hozzám mosolyogva az ifjabb Cambremerné,
mintha ez csupán valami paradoxon lehetett volna, amelyet a Pelléas
szerzője röppentett fel. Mindazonáltal most már bizonyos volt, hogy
ezután csakis mély tisztelettel, sőt gyönyörűséggel hallgatja Chopint. Így
hát szavaim, melyek elhozták az idősebb márkinénak a szabadulás óráját,
a hála, s főként az öröm kifejezését varázsolták az arcára. Szeme úgy
ragyogott, mint Latude-é a Latude avagy a Harmincöt év fogság[569] című
darabban, s olyan kitáguló mellkassal szívta be a tengeri levegőt, mint a
foglyok a Fidelio Beethoven által oly érzékletesen megjelenített
pillanatában, amikor végre mélyet lélegezhetnek „az éltet adó levegőből”.
Már azt hittem, mindjárt arcomra cuppantja bajszos ajkát. „Hogyan, ön
szereti Chopint? Szereti Chopint, szereti Chopint!” – kürtölte
szenvedélyesen, orrán keresztül, mintha azt mondta volna: „Hogyan, hát
ön is ismeri Francquetot asszonyt?” – azzal a különbséggel, hogy míg
Francquetot asszonnyal való kapcsolatom teljes mértékben hidegen hagyta
volna, Chopin-jártasságom valóságos művészeti delíriumba sodorta. A
túlzott nyálkiválasztás ehhez már nem volt elég. A márkiné nem is
próbálta megérteni, mi szerepe lehetett Debussynek Chopin
újrafelfedezésében, csupán annyit érzékelt, hogy az én ítéletem kedvező. A
zenei rajongás magával ragadta. „Élodie! Élodie! Ez a fiatalember szereti
Chopint.” Keble megemelkedett, s két karjával úgy hadonászott, mint aki
mindjárt szárnyra kel. „Óh, megéreztem, hogy muzsikuslélek! – kiáltott
fel. – Hiszen értem én: ha valaki olyan műűűvész, mint ön, az csak
szeretheti Chopint. Annyira szép!” S a hangja olyan kavicsos lett, mintha,
ezzel akarván tudtomra adni Chopin iránti lelkesedését, Demoszthenész
módjára nyelve alá gyűjtötte volna a strand minden kövecsét. Majd
megjött a nyálhullám is, s egészen az arcfátyolig szökött, melyet a
márkinénak már nem volt érkezése megóvni, át is áztatta; végül hímzett
kendőcskéjével törölte le a habtajtékot, mellyel az imént Chopin emléke
harmatozta be a bajuszát „Ó istenem – mondta Cambremer-Legrandin
asszony –, azt hiszem, anyósom kissé túl soká elidőzik, megfeledkezik
arról, hogy de Ch’nouville bácsikánkhoz vagyunk hivatalosak vacsorára.
Márpedig Cancan nem szereti, ha megváratják.” A Cancan nevet sehogyan
sem értettem, s arra gondoltam, talán egy kutyáról lehet szó. Ami viszont
a de Ch’nouville kuzinokat illeti, íme a magyarázat. Ahogy az ifjabb
márkiné előrehaladt a korban, egyre kevésbé lelte örömét abban, hogy e
sajátos módon ejtse ki a neveket. Pedig annak idején épp azért szánta rá
magát erre a házasságra, hogy ebbe belekóstolhasson. Más nagyvilági
körökben, Chenouville-ékről szólva rendszerint (legalábbis olyankor, ha a
nemesi de szócska előtt magánhangzóra végződő név állt, hiszen az
ellenkező esetben feltétlenül szükség volt a de segítségére, mert emberi
nyelv ki nem tudta mondani azt, hogy Madam’d’Ch’nonceaux), a nemesi
elöljáró néma e-jét áldozták fel. Azaz úgy mondták: „Monsieur
d’Chenouville”. A Cambremer családban ellentétes, de éppilyen kötelező
hagyomány alakult ki. Itt a Chenouville név első néma e-jét nyelték le
következetesen. Bármilyen szó került is elé, a név mindig „de
Ch’nouville”-nek hangzott, soha másként. (Az unokatestvérek apját
„bácsikánknak” mondták, mert a féterne-iek mégsem voltak olyan
előkelőek, hogy „bácsánknak” ejtsék, ahogyan Guermantes-ék tették
volna, akiknek mássalhangzókat eltüntető, minden idegen nevet
elfranciásító, mesterkélt halandzsa-nyelvét ugyanolyan nehéz volt
megérteni, mint az ófranciát vagy egy mai zsargont.) Bárki került is be a
Cambremer családba, nyomban kioktatták erről a Ch’nouville-kérdésről,
Legrandin kisasszonynak azonban nem is volt szüksége efféle kioktatásra.
Egy nap, vizitben járva, amikor egy fiatal lánytól azt hallotta: „d’Uzai
néném”, „Rouan bácskám”, nem is ismerte fel azonnal ezeket a fényes
neveket, melyeket ő mindig Uzès-nek és Rohan-nak ejtett; olyasfajta
meglepődés, zavar és szégyenkezés vett rajta erőt, mint amikor valaki egy
nemrégiben feltalált eszközt lát maga előtt az asztalon, nem tudja, mire
való, és nem mer vele az evéshez fogni. De aznap éjjel és másnap is
mámoros boldogsággal ismételgette: „d’Uzai néném”, s ő is lehagyta a
szóvégi s-t, pedig ez a csonkítás előző nap még nagyon meglepte, de hogy
ne ismerje, azt ma már olyan közönséges dolognak találta, hogy amikor
egyik barátnője d’Uzès nagyhercegnő mellszobráról beszélt neki,
Cambremerné bosszúsan és fensőbbséges hangon felelte: „Legalább ejtené
úgy, ahogyan kell: Mam’d’Uzai-nek.” Ekkor értette meg, hogy a szilárd
anyagok egyre finomabb elemekké való átalakulásának törvénye
értelmében, a tekintélyes és tiszteletreméltóan szerzett vagyon, amely
édesapjától szállt rá, a sokoldalú neveltetés, melyet kapott, Caro és
úgyszintén Brunetière[570] előadásainak szorgalmas látogatása a Sorbonne-
on, akárcsak a Lamoureux-koncerteké, mindez elillan, s abban a
gyönyörben leli majd végső szublimációját, hogy egy szép napon azt
mondhatja: „d’Uzai nénikém”. Gondolatban nem tartotta kizártnak, hogy
az esküvője utáni első időkben továbbra is összejárjon, no nem azokkal a
barátnőivel, akiket szeret, s akiknek feláldozásába már beletörődött,
hanem néhány másikkal, akit nem szeret, s akinek el akarta mondani (ha
már egyszer ezért megy férjhez): „Majd bemutatom d’Uzai nénikémnek”,
illetve, amikor látta, hogy ez a társítás túlságosan nehéz: „Majd
bemutatom de Ch’nouville nénémnek”, és „meghívom majd vacsorára,
amikor d’Uzai-ék is itt lesznek.” Cambremer úrral kötött házassága az
előbbi mondat kiejtésére lehetőséget is adott Legrandin kisasszonynak, a
másodikéra azonban nem, mert apósa és anyósa nem azokat a köröket
látogatta, mint hitte, s amelyekről azóta is álmodozott. Ezért hát, miután
azt mondta nekem Saint-Loup-ról (s mindehhez Robert egyik jellegzetes
kifejezését alkalmazta, mert ha én úgy beszéltem vele, mint Legrandin, ő
valami fordított sugallat hatására Robert dialektusában válaszolt, melyről
nem sejtette, hogy Robert viszont Racheltől vette át), hüvelykujját a
mutatóhoz csippentve, félig lehunyt szemmel, mintha valami végtelenül
finom dolgot nézne, amit végre sikerült megragadnia: „Igen finom elme”,
s olyan hévvel zengett róla dicshimnuszt, hogy hajlamos lettem volna azt
hinni, szerelmes belé (amúgy azt beszélték, hogy amikor Robert
Doncières-ben állomásozott, a szeretője volt), mindezt csupán azért, hogy
én is visszhangozzam, s végül oda lyukadjunk ki: „Maga igen jó barátja
Guermantes nagyhercegnének. Én gyengélkedem, nemigen járok el
hazulról, és tudom, hogy a nagyhercegné csak a válogatott barátok szűk
körében mozog, amit nagyon helyeslek, így azután alig ismerem, de annyit
tudok, hogy egészen kiváló asszony.” Most, hogy megtudtam, hogy
Cambremerné alig ismeri a nagyhercegnét, s hogy magamat se mutassam
többnek nála, elsiklottam e téma fölött, és azt feleltem az ifjabb
márkinénak, hogy főként a fivérét, Legrandin urat ismertem jól. E név
hallatán ő tért ki úgy, mint én az előbb Guermantes asszonyén, de az ő arca
valamiféle bosszúságot is tükrözött, mert úgy vélte, ezt nem azért hoztam
szóba, hogy magamat, hanem hogy őt alázzam meg. Talán az keserítette el,
hogy Legrandinnek született? Férje nővérei és sógornői, a vidéki nemes
asszonyságok legalábbis ezt állították, hiszen ők, akik nem ismertek
senkit, nem tudtak semmit, irigyelték Cambremerné intelligenciáját,
műveltségét, vagyonát, s korábban bájait is, amíg a betegség meg nem
fosztotta tőlük. „Másra sem gondol, ez lesz a halála” – mondogatták ezek
a rossznyelvek, valahányszor Cambremernéról beszéltek, s főként a nem-
nemeseknek; ha az illető önhitt volt és ostoba, akkor azért, hogy a
közrendűség szégyenletes voltát hangsúlyozva emeljék ki annak a
kedvességnek az értékét, amelyet iránta tanúsítanak, vagy ha a vendég
értékes, ám félénk személyiség volt, éppenséggel azért, hogy bár
szívélyesen fogadták, mégis megszerezzék maguknak azt az örömöt, hogy
közvetetten arcátlanul viselkednek vele. De ha ezek az asszonyságok
abban a hitben éltek, hogy igazat szólnak sógornőjükről, tévedtek. Ő
ugyanis már csak azért sem szenvedett attól a gondolattól, hogy
Legrandinnek született, mert régen megfeledkezett róla. Most
megsértődött, amiért eszébe juttattam, s elhallgatott, mintha nem értette
volna, mivel úgy vélte, sem helyesbítenie, sem megerősítenie nem
szükséges, amit mondtam.
„Nem is annyira a rokonaink miatt kell rövidre fognunk ezt a látogatást
– mondta az idősebb Cambremerné, akit feltehetőleg menyénél
közömbösebben hagyott az a gyönyör, amellyel a »Ch’nouville« nevet
kimondhatta. – De mivel a világért sem akartuk fárasztani önt, az úr – s az
ügyvédre mutatott – nem merte magával hozni a feleségét és a fiát. Most
is a parton sétálgatnak, s már bizonyára kezdik elunni a várakozást.”
Kértem, írják le őket pontosan, és elszaladtam értük. Az asszony arca
olyan kerek volt, mint egyes boglárkafélék virága, s a szeme sarkában jól
megtermett anyajegy virított. S mivel az emberi nemzedékek ugyanúgy
továbbviszik sajátos jegyeiket, mint a növénycsaládok, akárcsak az anya
hervadásnak indult arcán, a fiú szeme alatt is kinőtt ugyanaz a jel,
melynek segítségével azonos fajtába sorolhattuk őket. Felesége és fia
iránti szívélyességem mélyen megindította az ügyvédet. Arról érdeklődött,
miért is jöttem Balbecbe. „Bizonyára elveszettnek érzi magát kissé, hiszen
ide főként külföldiek járnak.” S miközben így beszélt, merőn nézett, mivel
ő nem szerette a külföldieket, jóllehet számos ügyfele került ki közülük, s
meg akart győződni róla, nem viseltetem-e ellenszenvvel idegengyűlölete
iránt; ebben az esetben ugyanis rögtön visszavonulót fújt volna, mondván:
„X-né persze ettől még bájos teremtés lehet. Ez elvi kérdés.” Mivel
akkoriban semmiféle véleményem nem volt a külföldiekről, nem
mutattam rosszallást, ő pedig szilárd talajon érezte magát. Még arra is
megkért, látogassam meg egyszer párizsi otthonában, hogy megnézhessem
a Le Sidaner-gyűjteményét, és vigyem magammal Cambremeréket is,
akiket nyilván bizalmas barátaimnak hitt. „Olyankor hívom majd meg,
amikor Le Sidaner is ott van – mondta, abban a szent meggyőződésben,
hogy mostantól fogva másra sem fogok várni, mint erre a dicső napra. –
Meglátja, milyen kitűnő ember. A képeitől pedig el lesz ragadtatva. No
persze, a nagy gyűjtőkkel nem versenyezhetek, de azt hiszem, nálam van a
legtöbb olyan vászna, amit kedvencei közé sorol. Önnek pedig, aki
megjárta Balbecet, annál is érdekesebbek, mivel tengeri látképekről van
szó, legalábbis javarészt.” Felesége és fia, növényi anyajegyükkel
megjelölten, áhítatosan hallgatta. Éreztük, hogy párizsi házuk olyan, mint
valami Le Sidaner-szentély. Az ilyen szentélyek nem minden haszon
nélkül valók. Amikor az istenség kételkedni talál önmagában, az
önbizalmán támadt réseket szívesen tömködi be azoknak cáfolhatatlan
tanúságtételével, akik egész életüket az ő munkásságának áldozták.
Cambremer márkiné, menye jeladására, készült, hogy felálljon, és így
szólt hozzám: „Ha nem akar is átköltözni Féterne-be, nem jönne el
legalább egyszer ebédre a héten, akár holnap?” S nagy jóakaratában, hogy
ezzel is döntésre bírjon, hozzátette: „Viszontláthatná de Crisenoy
grófot[571]”, akit egy pillanatra sem veszítettem szem elől, azon egyszerű
okból, hogy nem is ismertem. Egyéb csábításokat is megcsillantott volna
még előttem, de hirtelen elhallgatott. A főbíró, aki visszatérőben
meghallotta, hogy a márkiné a szállodában van, alattomban mindenfelé
keresgélte, megvárta, majd úgy téve, mintha véletlenül találkoznának,
odajött hozzá, hogy üdvözölje. Mindjárt megértettem, hogy Cambremerné
rá nem kívánja kiterjeszteni az ebédmeghívást, amelyet az imént nekem
felajánlott. Pedig a főbíró jóval régebben ismerte, mint én, hiszen évek óta
állandó vendég volt azokon a féterne-i összejöveteleken, amelyekre oly
irigykedve gondoltam első balbeci tartózkodásom során. De a társasági
emberek szemében nem az a legfontosabb, hogy mióta ismernek valakit.
Sokkal szívesebben tartogatják az ebédeket új kapcsolataiknak, akik még
felcsigázzák kíváncsiságukat, főként ha az újak érkezését olyan meleg
hangú és becses ajánlás vezeti be, mint amilyen Saint-Loup-é volt.
Cambremer márkiné számításai szerint a főbíró nem hallhatta, amit nekem
mondott, de hogy lelkiismeret-furdalását csitítsa, a lehető
legbarátságosabb szavakat intézte a bíró úrhoz. A verőfényben, mely
elárasztotta a rendszerint nem is látható, aranyszínben fürdő rivebelle-i
partot, meghallottuk a fényes azúr égbolttól alig elváló, a vízből
felemelkedő, rózsás-ezüstös, láthatatlan, angelusra hívó harangocskák
szavát, mely Féterne környékén csendült fel. „Ez is meglehetősen
pelléasos – jegyeztem meg Cambremer-Legrandin márkinénak. – Tudja,
melyik jelenetre gondolok.” „Már hogyne tudnám”; de a hangja és arca
inkább arra vallott „Fogalmam sincs”, semmilyen emlék nem lelkesítette
át, s mosolya gyámoltalanul foszlott szét a levegőben. Az idősebb márkiné
nem győzött csodálkozni, hogy a harangok idáig hallatszanak, majd arra
gondolt, hogy későre jár, és felállt: „Így igaz – mondtam –, Balbecből
általában nem lehet látni ezt a partrészt, és a hangok sem terjednek idáig.
Bizonyára megváltozott az idő, ettől tágult kétszeresére a horizont. Hacsak
nem önökért jöttek, hiszen látom, most miattuk kelnek útra; önöknek a
vacsoraharangot jelentik.” A főbíró, aki kevéssé volt érzékeny a
harangokra, a mólót fürkészte, és szomorúan látta, milyen néptelen ma
este. „Ön valóságos poéta – mondta Cambremer asszony. – Érezni,
mennyire vibráló, milyen művészalkat; jöjjön el, majd játszom magának
Chopint” – tette hozzá, rajongó arccal a levegőbe lendítve karját, s olyan
csikorgó hangon, mintha éppen ide-oda görgetné a kavicsokat. Majd a
nyálnyeldeklésen volt a sor, s az öreg hölgy zsebkendőjével ösztönösen
megtörölte kefebajuszát, ahogy amerikai módra mondanák. A főbíró
akaratlanul is igen nagy szolgálatot tett nekem, amikor karon ragadta a
márkinét, hogy a fogathoz vezesse, mivel jó adag közönségessége,
vakmerősége és a magamutogatásra való hajlama olyan viselkedésre
indította, melyet mások aligha vállalnának, s ami távolról sem
visszatetsző a nagyvilági társaságban. Sokéves gyakorlata révén egyébként
jóval inkább hozzászokott az ilyesmihez, mint én. S noha áldottam érte,
utánozni nem mertem, csak masíroztam Cambremer-Legrandin márkiné
oldalán, aki látni akarta a könyvet, amelyet a kezemben tartottam. A Mme
de Sévigné névre elfintorodott, s olyan szóval élt, amelyet bizonyos
újságokban olvashatott, ám a beszélt nyelvben, s egy XVII. századi írónőre
alkalmazva, furcsán hatott: „Tényleg olyan nagy tehetségnek találja?” A
márkiné egy cukrász címét mondta be a lakájnak, ahová még be kellett
térniök, mielőtt visszafelé indultak volna az est fényporától rózsás úton,
ahol megannyi elefántfarként kéklettek a sziklaszirtek. Cambremer
asszony kikérdezte az öreg kocsist, hogy az egyik ló, a fázós, elég melegen
volt-e, hogy a másiknak nem fáj-e a patája. „Majd írok önnek abban az
ügyben, amelyben még meg kellene egyeznünk – mondta félhangosan. –
Láttam, irodalomról beszélgettek a menyemmel; csodálatos teremtés” –
tette még hozzá, noha nem így gondolta, de már megszokta, hogy ezt
mondja – s csupa jóságból meg is tartotta ezt a szokását nehogy úgy
lássék, hogy a fia érdekházasságot kötött. „No meg – fűzte még hozzá
végső, átszellemült rágómozdulattal –, olyan műhűvéhészlélek!” Majd
beszállt a fogatba, bólogatva, napernyője fogantyúját a magasba emelve, s
papi díszei alatt roskadozva úgy indult megint útnak, mint egy
konfirmációs körútját járó öreg püspök.
„Meghívta magát ebédre – mondta szigorúan a főbíró, mikor a fogat
már eltávolodott, s visszafelé mentem barátnőimmel. – Újabban nem
vagyunk jóban. Úgy érzi, elhanyagolom. Istenkém, nekem igazán jó
természetem van! Ha valahol szükség van rám, rögtön ott termek, hogy
rávágjam: »Jelen«. De ők a tulajdonuknak akartak tekinteni. No, azt
viszont már – folytatta ravasz képpel, s mutatóujját billegetve, mint aki
különbséget tesz, és érveket sorol –, azt nem engedem. Az már merénylet
volna a szünidőm szabadsága ellen. Kénytelen voltam hát megálljt
mondani. Úgy látom, maga nagyon jóban van vele. Majd ha annyi idős
lesz, mint én most, maga is rájön, hogy a társasági élet bizony nem sokat
ér, s akkor majd sajnálni fogja, hogy annyi időt szentelt ezeknek a
semmiségeknek, No de hagyjuk, megyek, sétálok egyet vacsora előtt.
Agyő, gyermekeim” – harsogta, mintha már legalább ötvenlépésnyire lett
volna tőlünk.
Amikor azután elbúcsúztam Rosemonde-tól és Gisèle-től, meglepetten
látták, hogy Albertine megáll, s nem tart velük. „Hé, Albertine, mit
csinálsz, tudod, hány óra van?” „Menjetek csak – felelte Albertine
ellentmondást nem törően. – Nekem még beszédem van vele.” – mondta, s
alázatos arccal rám mutatott. Rosemonde és Gisèle rám nézett, újfajta
tisztelettel eltelve irántam. Élvezettel éreztem, hogy egy pillanatra
legalább még Rosemonde és Gisèle szemében is fontosabb vagyok
Albertine-nek, mint a hazamenetel ideje, mint a barátnői, s akár súlyos,
közös titkaink is lehetnek, melyekbe őket semmiféleképpen nem
avathatjuk be. „Nem is látunk már ma este?” „Nem tudom, tőle függ.
Biztos, ami biztos, a holnapi viszontlátásra.” „Menjünk fel a szobámba” –
mondtam, amikor barátnői már eltávolodtak. Beszálltunk a liftbe:
Albertine meg sem szólalt a liftes előtt. Mivel az „alkalmazottak”
(ahogyan a liftes nevezte a személyzetet) megszokták, hogy ha meg
akarják ismerni az urak, e furcsa, csak egymással, velük nem beszélő
emberek apró-cseprő ügyeit, személyes megfigyeléseikre és
következtetéseikre kell hagyatkozniuk, megérzéseik erőteljesebbek, mint a
„gazdákéi”. Szerveink elkorcsosulnak vagy kifinomulnak aszerint, hogy
növekvő vagy csökkenő mértékben szorulunk rájuk. Amióta vasúton
járunk, kénytelenek vagyunk ügyelni arra, hogy le ne késsük a vonatot, s
ezért megtanultuk számon tartani a perceket, míg a régi rómaiak, akiknek
nemcsak csillagásztudományuk volt sommásabb, hanem az életük is
ráérősebb, nemhogy a percek, de még a meghatározott órák fogalmát is
alig ismerték. A liftes tehát megértette, s készült is a barátainak elmesélni,
hogy Albertine és én gondterheltek vagyunk. De szünet nélkül beszélt
hozzánk, mivel hiányzott belőle a tapintat. Mindazonáltal megszokott
barátságossága és örvendezése helyett, mely mindig kiült az arcára,
amikor felvihetett a lifttel, most rendkívül levertnek és nyugtalannak
láttam. Mivel nem tudtam, mi történt, azzal próbáltam elterelni a
gondolatait, bár inkább Albertine gondja foglalkoztatott, hogy
megmondtam neki, a hölgyet, aki az imént távozott, nem Camembert
márkinénak hívják, hanem Cambremernek. Az emeleten, mely előtt éppen
elhaladtunk, egy hengerpárnát cipelő, förtelmes szobalányt pillantottam
meg, aki tiszteletteljesen üdvözölt annak reményében, hogy amikor
elmegyek, neki is adok majd borravalót. Szerettem volna tudni, ő volt-e,
akit annyira megkívántam azon az estén, amikor először jöttem ide,
Balbecbe, de sehogy sem tudtam teljes bizonyosságra jutni. A liftes, a
hamis tanúk többségére jellemző őszinteséggel, s változatlanul bánatos
arckifejezéssel megesküdött, hogy a márkiné igenis a Camembert nevet
mondta, amikor megkérte, hogy jelentse be. S igazat szólva, természetes is
volt, hogy olyan nevet vélt hallani, melyet ő is ismer. No meg, lévén a
nemességről és a címekhez társuló nevek természetéről alkotott fogalmai,
akárcsak sokakéi, akik pedig nem liftesek, igen homályosak, a Camembert
nevet annál is valószínűbbnek vélte, mivel ezt a sajtot mindenütt ismerik a
világban, így semmi csodálatos nem lett volna abban, hogy egy ilyen
ragyogó hírnévért márkiságot lehessen kapni, hacsak nem a sajt
köszönhette nagy hírét e címnek. Mégis, mivel látta, hogy a világért sem
akarom elismerni tévedésemet, s mivel tudta, hogy az uraknak jólesik, ha
leghiábavalóbb szeszélyüknek is engedelmeskednek, és legátlátszóbb
hazugságaikat is elfogadják, jó cselédhez illőn megígérte, hogy ezentúl
Cambremert mond. Az is igaz, hogy a városban és a környéken, ahol a
Cambremer család nevét és tagjait mindenki betéve tudta, egyetlen boltos
vagy paraszt sem esett volna soha a lifteséhez hasonló tévedésbe. De a
„Balbeci Nagyszálló” személyzete korántsem környékbeliekből állt.
Tagjai, minden felszereléssel együtt, egyenesen Biarritzból, Nizzából és
Monte-Carlóból érkeztek, hogy azután a csapat egyik részét Deauville-be,
a másikat Dinard-ba, a maradékot pedig Balbecbe irányítsák.
A liftes fájdalmas szorongása azonban tovább nőtt; nyilvánvalóan
valami szerencsétlenségnek kellett történnie ahhoz, hogy így
megfeledkezzen az odaadását tanúsító szokásos mosolygásról.
„Kibocsátották” volna? Megfogadtam magamban, ha így áll a dolog,
megkísérlek közbenjárni, hogy maradhasson, hiszen az igazgató megígérte
nekem, hogy a személyzetet illető minden döntésemet jóváhagyja.
„Tegyen, amit csak akar, én eleve helyben hagyom magát.” Amint
kiléptem a liftből, hirtelen megértettem, miért szorong, miért olyan
lesújtott a liftes. Mivel Albertine is ott volt, most nem kapta meg azt a
száz sou-t, amit szokásosan felfelé menet szoktam odaadni neki. Ez az
idióta pedig, ahelyett, hogy felfogta volna, hogy egy harmadik személy
jelenlétében nem akarok a borravalóval hivalkodni, attól reszketett, hogy
most már egyszer s mindenkorra vége, többé soha nem adok neki egyetlen
petákot sem. Azt képzelte, hogy (amint azt Guermantes nagyherceg
mondta volna) „megszorultam”, s ez a feltételezés egyáltalán nem
szánalmat ébresztett benne, hanem valami szörnyűségesen önző csalódást.
Arra gondoltam, nem is voltam olyan oktalan, mint édesanyám vélte,
amikor egyik nap nem mertem nem odaadni azt a kétségtelenül túlzott, de
lázasan várt summát, amelyet az előző este is adtam. De már abban a
jelentésben sem voltam bizonyos, melyet eddig, a legcsekélyebb kétely
nélkül, a megszokott, örvendező arcnak tulajdonítottam, amelyet a
ragaszkodás nyilvánvaló jelének véltem. Most, hogy láttam a liftest,
készen arra, hogy nagy kétségbeesésében levesse magát az ötemeletnyi
magasból, azon tűnődtem, hogy ha társadalmi helyzetünk egyszer csak
felcserélődne, mondjuk, egy forradalom következtében, szívélyes fel-le
szállítás helyett nem taszítana-e ki inkább a felvonóból a polgári sorba
került liftes, s hogy nincs-e több kétszínűség bizonyos társadalmi
osztályokban még a nagyvilági körökénél is, ahol távollétünkben ugyan
persze kijut a barátságtalan megjegyzésekből, de bántóan akkor sem
viselkednének velünk, ha nyomorultak volnánk.
Mégsem mondhatjuk, hogy a Balbeci Nagyszállóban a liftes lett volna a
leginkább haszonleső. Ebből a szempontból a személyzet két kategóriára
oszlott: egyrészt azokéra, akik a vendégek között tettek különbséget, s
nagyobb hatással volt rájuk a szerény borravaló, melyet egy idős nemestől
kaptak (akinek egyébként módjában állt egy, Beautreillis tábornokhoz írt
ajánlással felmentetni őket a katonai szolgálat 28 napja alól), mint egy
gazdag jöttment esztelen bőkezűsége, aki ezzel is csak arról a fajta
járatlanságról tett tanúbizonyságot, amit, csakis a jelenlétében,
jóságosságának neveztek. Másrészt azokéra, akiknek szemében nemesi
származás, intelligencia, hírnév, társadalmi helyzet, modor nem létezett,
mindent elfedett egy számjegy. Ők egyetlen ranglétrát ismertek csupán, a
vagyonét, pontosabban az elosztogatott pénzét. Talán még Aimé is, aki
ugyan állította, hogy a számos szállodában, ahol korábban szolgált, jól
kitanulta a társasági körök szokásait, talán még ő is ebbe a kategóriába
tartozott. Legfeljebb némi, a társadalom és a jeles családok ismeretéről
tanúskodó fordulatot adott az effajta értékbecsléseknek, amikor például
Luxembourg hercegnőről így beszélt: „Van ott pénz bőven?” (a kérdőjel
csak a tájékozódáshoz vagy éppen a korábbi tájékozódás során szerzett
ismeretek végleges megerősítéséhez kellett, mielőtt „főszakácsot” szerzett
Párizsba valamelyik vendégnek, vagy a bejárat melletti bal oldalon,
tengerre néző helyen adott neki asztalt Balbecben). Mindennek ellenére,
noha belőle sem hiányzott a haszonlesés, soha nem árulta volna el
látványosan, olyan ostoba letörtséggel, mint a liftes tette. Noha az utóbbi
naivsága talán leegyszerűsítette a dolgokat. Egy nagy szálloda vagy egy
olyan ház, mint amilyen hajdan a Rachel-féle volt, azért kényelmes, mert
egy százfrankos vagy még inkább egy ezres bankjegy látványa, még ha
ezúttal más kapja is, minden átmenet nélkül mosolyra, felajánlkozásra
indít egy mindaddig fagyos alkalmazottat vagy nőt. A politikában vagy a
szerető-kitartott viszonyban viszont túlságosan sok minden kerül a pénz és
a szolgálatkészség közé. Annyira sok minden, hogy gyakran még azok is,
akikből a pénz végül előcsalja a mosolyt, ők is képtelenek követni azt a
belső folyamatot, amely a két dolgot egymáshoz köti, s finomabbnak
hiszik magukat, vagy valóban azok is. No meg az ilyesmi kellő mázt ad a
„Tudom, mi a kötelességem, holnap már nem leszek az élők sorában”-féle
udvarias társalgásnak. Az udvariasok társaságában nem is igen akadunk
regényírókra, költőkre, mindezen fenséges lényekre, akik éppen azt
mondják ki, amit nem kellene.
Alighogy magunk maradtunk, s nekiindultunk a folyosónak, Albertine
így szólt hozzám: „Mi baja van velem?” Neki szóló durvaságom talán
nekem fájt jobban? Vagy csak öntudatlan ravaszság lett volna, mely azért
kínálkozott, hogy barátnőmből azt a szorongó és könyörgő magatartást
váltsa ki velem szemben, amely lehetőséget adna rá, hogy kifaggassam, s
talán meg is tudjam, melyik igaz a két feltevés közül, amelyet már régóta
kialakítottam róla. Akárhogyan volt is, amint a kérdését meghallottam,
egyszerre olyan boldogságot éreztem, mint amikor valaki oly régóta
áhított céljához ér. Mielőtt válaszoltam, az ajtómhoz vezettem. A nyíló
ajtó beljebb hömpölygette a szobát elárasztó rózsás fényt, és hajnalszín
selyemszövetté változtatta az estének feszülő függönyök fehér muszlinját.
Egészen az ablakig mentem; a sirályok újra a hullámokra telepedtek, de
most rózsaszínűek voltak. Megmutattam őket Albertine-nek. „Ne terelje
másra a szót – mondta –, legyen őszinte, mint én.” Hazudni kezdtem. Azt
állítottam, hogy először is neki kell meghallgatnia egy vallomást, egy
nagy szenvedélyét, melyet jó ideje érzek már Andrée iránt; s mindezt
olyan őszinteséggel és nyíltsággal adtam elő, ami a színpadon is megállta
volna a helyét, de amit az életben inkább csak a színlelt szerelmeknek
tartogatunk. Megint ahhoz a hazugsághoz folyamodtam, amelyet első
balbeci utam előtt, Gilberte-nél vetettem be, de változtattam rajta, s hogy
hihetőbbé tegyem, amikor most megvallom Albertine-nek, hogy nem
szeretem, egészen odáig mentem, hogy kiszalasztottam a számon:
korábban kis híján belé lettem szerelmes, de azóta túlságosan sok idő telt
el, már nem több számomra, mint jó barát, s ha akarnám, sem lennék már
képes ennél hevesebb érzelmeket táplálni iránta. Miközben pedig
elhidegülésemet bizonygattam Albertine-nek – egy sajátos körülmény
miatt és sajátos cél érdekében –, valójában csak még érezhetőbbé tettem,
még erőteljesebben érzékeltettem azt a kéttagú ritmust, amelyet a
szerelem vesz fel mindazoknál, akik túlságosan kételkednek magukban
ahhoz, hogy hinni tudják, hogy egy nő valaha is szeretheti őket, s hogy ők
maguk valaha képesek lennének igazán szeretni. Elég jól ismerik magukat
ahhoz, hogy tudják, a legkülönbözőbb nők mellett is ugyanazokat a
reményeket, ugyanazokat a félelmeket élnék át, ugyanazokról a
regényekről képzelegnének, ugyanazokat a szavakat mondanák, s így
számot vessenek azzal, hogy érzelmeik, tetteik nincsenek szoros és
szükségszerű kapcsolatban a szeretett nővel, hanem elmennek mellette,
befröcskölik, megkörnyékezik, mint ár a parti sziklát, s tulajdon
állhatatlanságuk érzése csak fokozza bennük a gyanakvást, hogy a nő,
akinek szerelmét annyira áhítanák, nem szereti őket. S ha ez a nő csak
véletlen akadály kitörő vágyaink útjában, miért akarná a vakszerencse,
hogy az ő vágyai épp bennünk érjenek célt? Így hát, noha szükségünk van
rá, hogy elárasszuk mindazokkal az érzelmekkel, melyek annyira mások,
mint a felebarátaink iránti, egyszerűen emberi érzések: a szerelem oly
különleges érzéseivel, mihelyt egy lépéssel előbbre jutunk, bevallván a
szeretett nőnek, milyen gyöngéden érzünk iránta, miféle reményeket
táplálunk, a visszautasítástól való félelmünkben, s azért is, mert zavartan
érezzük, hogy hozzá intézett szavainkat nem kifejezetten neki
fogalmaztuk, máskor és másokhoz szólva is használtuk, használjuk majd
őket, s azt is, hogy ha nem szeret, nem is érthet meg minket, akkor pedig
ízléstelen volt, amit mondtunk, a tudálékos orcátlanságával intéztünk
csavaros, nem nekik való mondatokat tudatlanokhoz; ez a félelem, ez a
szégyen meghozza az ellenkező ritmust, az ellenhatást, s akár úgy, hogy
előbb meghátrálunk, sietve visszavonjuk imént megvallott
rokonszenvünket, s ha kell, újra támadásba lendülünk, visszaszerezzük a
tiszteletet és az engedelmességet; ez a kettős ritmus érzékelhető egy
szerelem különböző szakaszaiban, a hasonló szerelmek mindegyik,
egymásnak megfelelő szakaszában mindazoknál, akik erősebbek az
önelemzésben, mint az önbecsülésben. S ha ez a ritmus mégis a szokottnál
élénkebb hangsúlyt kapott ebben az Albertine-nek tartott szónoklatban,
csak azért történt, hogy minél gyorsabban és határozottabban válthassak át
az ellentétes ritmusba, melyet gyöngédségem diktált.
Mintha Albertine-nek nehezére esett volna elhinni, amit a közben eltelt
túlságosan hosszú időről mondtam, amely miatt képtelen lennék újra
belészeretni, jellemem állítólagos furcsaságát kezdtem fejtegetni,
különböző ismeretségeim példájára hivatkozva, akikkel, az ő hibájukból
vagy az enyémből, elszalasztottam a pillanatot, amikor szerethettük volna
egymást, s bármennyire vágytam volna is rá később, nem tudtam már
visszahozni. Így egyszerre kelthettem azt a látszatot, hogy, mint valami
udvariatlanság miatt, mentegetőzöm előtte, amiért képtelen vagyok
újrakezdeni ezt a szerelmet, és hogy úgy próbálom megértetni vele a
jelenség lélektani okait, mintha azok csakis rám volnának jellemzőek. De
miközben így magyarázkodtam, s kitértem Gilberte-re, akinek esetében
szóról szóra igaz volt az ami Albertine-ében a legkevésbé sem, olyan
hihetővé tettem állításaimat, mint amennyire látszólag nem hittem
bennük. Éreztem, hogy Albertine nagyra becsüli azt, amit
„nyíltságomnak” vél, és felismeri okfejtésem nyilvánvaló világosságát,
így az előbbiért bocsánatot kértem, mondván, tisztában vagyok vele, hogy
az igazság kimondása mindig visszatetszést kelt, és ezt az igazságot talán
érthetetlennek is találja. Ő azonban, épp ellenkezőleg, megköszönte
őszinteségemet, sőt hozzátette, tökéletesen megért egy ilyen gyakori és
ilyen természetes lelkiállapotot.
Miután túl voltam e vallomáson, melyben az Andrée iránti, kitalált
érzelemről beszéltem Albertine-nek, illetve arról a közönyről, amelyet ő
ébreszt bennem, s csak úgy közbevetőleg, hogy egészen őszintének és
túlzástól mentesnek higgyen, mintegy udvariasság diktálta aggályból meg
is nyugtattam, hogy a közönyt ne értse egészen szó szerint, végre nem
kellett attól tartanom, hogy Albertine szerelmet hallhat ki a szavaimból, s
olyan gyengédséggel szólhattam hozzá, melyet már régóta nem engedtem
meg magamnak, s amelyet gyönyörűségesnek találtam. Szinte simogattam
velük bizalmasomat; miközben barátnőjéről beszéltem, akit szeretek,
könnyek szöktek a szemembe. S mivel igazán könnyeztem, a tárgyra térve
azt mondtam neki, ő is ismeri a szerelmet, a szerelem érzékenységét,
fájdalmát, s hogy talán mint régi jó barátnőm, megtenné nekem, hogy
elmulasztja a nagy bánatot, amelyet okozott, ha nem is közvetlenül, hisz’
nem őt szeretem, ha szabad újra kimondanom, anélkül hogy megbántsam,
hanem közvetetten, azzal, hogy sérti az Andrée iránti szerelmemet. Itt egy
pillanatra megálltam, hogy megnézzek és Albertine-nek is megmutassak
egy fürge röptű, nagy madarat, mely messze tőlünk, magányosan,
egyenletes szárnycsapásokkal suhogtatta a levegőt, s teljes sebességgel
szállt a széttépett, piros papírfoszlányokhoz hasonló fényfoltokkal
tarkított part fölött, végigpásztázta az egész partszakaszt, egy pillanatra
sem lassult le, semmi sem vonta el a figyelmét, nem térítette le az útjáról
hírvivőket, akinek sürgős és életbevágó üzenetet kell eljuttatnia igen
messzire. „Ő legalább egyenesen célra tör!” – mondta szemrehányóan
Albertine. „Ezt csak azért mondja, mert nem tudja, mit szerettem volna
mondani magának. Az viszont olyan nehéz, hogy inkább bele sem fogok;
bizonyos vagyok benne, hogy megbántanám; amitől pedig én semmivel
sem lennék boldogabb azzal, akit szerelemmel szeretek, és elveszítenék
egy jó barátot.” „De ha egyszer esküszöm magának, hogy nem sértődöm
meg.” Olyan gyöngédnek, olyan szomorúan engedelmesnek látszott,
annyira tőlem várta a boldogságát, hogy alig tudtam visszafogni magam,
hogy meg ne csókoljam – szinte azzal a gyönyörűséggel, amellyel
anyámat csókoltam volna meg – ezt az új arcot, mely immár nem egy
hetyke, rózsaszín orrú, konok és léha nősténymacska éber, piruló
pofácskája volt; mélységesen lesújtott szomorúságában most a jóság
árasztotta el szélesen hömpölygő, majd visszahanyatló hullámokban.
Amint elvonatkoztattam szerelmemtől, mint valami idült elmebajtól,
amelynek semmi köze Albertine-hez, s az ő helyébe képzeltem magam,
ellágyultam ettől a derék kislánytól, aki ahhoz szokott, hogy kedvesek és
hűségesek hozzá, s akit jó barátja, hiszen engem annak hihetett, hetek óta
csak kellemetlenkedésekkel halmoz el, melyek most aztán csúcspontjukra
értek. Most, hogy ebből a mindkettőnkön kívül álló, pusztán emberi
nézőpontból vizsgáltam, ahonnan féltékeny szerelmem semmivé vált,
mélységes szánalmat éreztem Albertine iránt, amely azonban nem lett
volna ilyen mély, ha nem szeretem. Egyébként is, ebben a vallomástól az
összeveszésig tartó ritmikus hullámzásban (amely a legbiztosabb, a
leghatékonyabban veszélyes eszköz, mellyel, az egymás utáni, ellentétes
mozgások révén, széttéphetetlen kötelékkel fűzzük magunkat egy
emberhez), a kettős ritmus egyik elemét alkotó visszahúzódó mozgás
idején mi értelme lenne még mindig megkülönböztetni a szánalom
árapályát a vele szemben álló szerelemétől, mikor tudat alatt talán
ugyanaz az okuk, hatásuk pedig mindenképpen azonos? Ha utólag
gondolunk vissza mindarra, amit egy nőért tettünk, gyakran rájövünk,
hogy azok a tetteink, amelyeket a vágy sugall, hogy szerelmünket
kimutassuk, és szerelmet ébresszünk, különböző kegyeket élvezzünk,
csöppet sem foglalnak el nagyobb helyet, mint azok, amelyek abból az
emberi szükségletből születnek, hogy a szeretett lénnyel szemben
elkövetett igazságtalanságainkat jóvátegyük, pusztán erkölcsi
kötelességként, mintha nem is szeretnénk. „De végül is, mit követhettem
el?” – faggatott Albertine. Ekkor kopogtak; a liftes jött be; Albertine
nagynénje éppen a hotel előtt hajtatott el, s találomra megállíttatta a
kocsit, hogy megnézze, itt van-e az unokahúga, és hogy hazavigye.
Albertine visszaüzent, hogy most nem tud lemenni, ne várják,
vacsorázzanak meg nélküle, még nem tudja, hánykor megy haza. „No de,
nem fog megsértődni a nagynénje?” „Ugyan, hova gondol! Biztosan
megérti.” Így hát – legalábbis ebben a talán soha vissza nem térő
pillanatban – a körülmények egybejátszása folytán a velem folytatott
beszélgetés olyan nyilvánvalóan jelentős esemény volt Albertine
szemében, ami miatt minden egyebet háttérbe kellett szorítania, s a családi
joggyakorlatra hivatkozva, kétségkívül ösztönösen egész sor esetet
idézhetett fel, amikor Bontemps karrierje volt a tét, ezért lemondtak egy
utazásról, barátnőm tehát nem is kételkedett abban, hogy nagynénje a
világ legtermészetesebb dolgának találja a vacsoraidő feláldozását. Ezt a
távoli órát, melyet mindig nélkülem töltött, az övéivel, Albertine most
idelopta hozzám, nekem adta; kedvemre használhattam fel. Végül odáig
merészkedtem, hogy elmondtam neki, amit az életviteléről meséltek, s
hogy, noha az efféle vétkű nők mindig mélységes viszolygást ébresztettek
bennem, ügyet sem vetettem volna rá, mindaddig, amíg meg nem nevezték
a cinkosát, s ő is könnyen megértheti, micsoda fájdalmat okozott ez
nekem, aki annyira szeretem Andrée-t. Talán ügyesebb lett volna azt
mondani, hogy más nőket is említettek, de azok számomra közömbösek.
Engem azonban az a váratlan és szörnyű leleplezés mardosott, amit és
ahogyan Cottard-tól hallottam, teljes valójában, semmi egyéb. S ahogyan
korábban, ha Cottard fel nem hívja a figyelmemet a pózra, amelyben
keringőztek, magamtól sohasem jutottam volna arra a gondolatra, hogy
Albertine szereti Andrée-t, vagy legalábbis cirógató játékokba merülhet
vele, arra is képtelen voltam, hogy átálljak erről a gondolatról arra a
szerintem nagyon is másfélére, hogy Albertine Andrée-n kívül más nőkkel
is kerülhetett ilyen viszonyba, ahol még az őszinte vonzalom sem lehetett
volna mentségére. Még mielőtt megesküdött volna, hogy mindez nem
igaz, Albertine, akárcsak bárki más, akinek tudomására jut, hogy így
beszéltek róla, haragra gerjedt, szörnyen elszomorodott, és veszettül
kíváncsi lett arra, ki lehetett a gyalázatos rágalmazó, akivel nagyon
szívesen szembesült volna, hogy zavarba hozza. De biztosított róla, hogy
rám legalábbis nem haragszik. „Ha igaz lett volna, magának bevallom. De
Andrée is, meg én is, egyaránt borzadunk az ilyesmiktől. Nem vagyunk
már gyerekek, láttunk már rövid hajú, férfias stílusú nőket, azt a fajtát,
amelyikről maga beszél, és semmi sem háborít fel annyira, mint ők.”
Albertine csak a szavát adta, perdöntő szót, és semmiféle bizonyítékkal
nem támasztotta alá. De éppen ezzel nyugtathatott meg legjobban, hiszen a
féltékenység a beteges kételynek ahhoz a fajtájához tartozik, amelyet
sokkal inkább elmulaszt egy kijelentés határozottsága, mint a
valószerűsége. Egyébként is a szerelem jellegzetessége, hogy egyszerre
tesz bizalmatlanabbá és hiszékenyebbé, hatására a szeretett lényt mindenki
másnál hamarabb gyanúsítjuk, de a tagadásának is szívesebben adunk
hitelt. Szerelmesnek kell lenni ahhoz, hogy azzal törődjünk, azaz
mondhatnánk úgy is, hogy felmerüljön bennünk, hogy nem csak becsületes
nők vannak a világon, és szerelmesnek kell lenni ahhoz is, hogy azt
kívánjuk, illetve hogy meg legyünk győződve róla, hogy mégis vannak
ilyenek. Emberi dolog a fájdalmat keresni, és az is, hogy ha megtaláltuk,
rögtön szabadulni akarunk tőle. Az ilyenkor beváló javallatokat könnyen
az igazinak véljük: az olyan nyugtatóval sem sokat teketóriázunk, amelyik
hat. Meg azután, bármilyen összetett legyen is a szeretett lény, lényegében
mindig kétféle személyiségként mutatkozik aszerint, hogy a miénknek
látjuk-e, vagy vágyai éppen másra irányulnak, nem ránk. E két
személyiség közül az elsőnek megadatott a különös képesség, amellyel
meggátolja, hogy a második valóságában higgyünk, s az a sajátos titok,
amellyel elcsitíthatja a fájdalmakat, melyeket az a másik okozott. A
szeretett lény előbb maga a betegség, majd az orvosság is, mely egy időre
megszünteti s ugyanakkor súlyosbítja a kórt. Kétségtelen, hogy az az erős
hatás, amelyet Swann példája tett képzeletemre és megindíthatóságomra,
régóta felkészített, hogy azt higgyem igaznak, amitől félek, nem pedig azt,
amit kívánnék. Így hát az Albertine fogadkozásai hozta enyhülés is kis
híján elmúlt egy pillanatra, mert Odette históriája jutott eszembe. De úgy
gondoltam, ha helyénvaló is a lehető legrosszabbal számolni, nem csak
akkor, amikor, hogy megértsem Swann szenvedését, megpróbáltam a
helyébe képzelni magam, hanem most is, amikor rólam magamról van szó,
s amikor úgy kutatom az igazságot, mintha valaki más ügyében járnék,
mégsem kellene önmagam iránti könyörtelenségből, olyan katonaként, aki
nem azt a posztot választja, ahol a leghasznosabb lehet, hanem azt, ahol a
legtöbb veszélynek van kitéve, abba a tévedésbe esnem, hogy egy
feltételezést csupán azért tartsak valószínűbbnek a többinél, mert az a
legfájdalmasabb. Nem választotta-e el valóságos szakadék az elég jó
polgári családból származó Albertine-t a kokott Odette-től, akit az anyja
már gyerekkorában árult? Az előbbi becsületszavát össze sem lehetett
hasonlítani a másikéval. Egyébként Albertine-nek nem is lett volna
érdeke, hogy hazudjon nekem, mint Odette Swann-nak. S Odette mégis
bevallotta neki, amit az imént Albertine tagadott. Amikor nem számoltam
helyzetünk tényleges különbségével, s barátnőm igazi életét csakis annak
alapján rekonstruáltam, amit Odette-éről tudtam, feltehetően ugyanolyan
súlyos – bár ellentétes – érvelési hibát követtem el, mintha azért hajlottam
volna egy feltevésre, mert az kevesebb kínt okozott volna, mint a többi. Új
Albertine állt előttem, akit igaz már többször is megpillanthattam első
balbeci tartózkodásom vége felé: a jóságos, a nyílt szívű Albertine, aki
ebben a pillanatban irántam való szeretetből megbocsátotta
gyanakvásomat, s megkísérelte eloszlatni is. Maga mellé ültetett az
ágyamon. Megköszöntem, amit elmondott, biztosítottam róla, hogy
kibékültünk, s hogy soha többé nem leszek vele durva. Azt mondtam neki,
mégiscsak haza kellene mennie vacsorára. Megkérdezte, nem jó-e nekem
így, ahogy vagyunk. S olyan simogatásra vonta magához fejemet,
amilyennel eddig sosem örvendeztetett meg, s amelyet talán lezárult
veszekedésünknek köszönhettem; majd nyelvével könnyedén
végigsimított ajkamon, s megpróbált közé férkőzni. Először nem
engedtem. „No, nézd csak a gonoszt!” – mondta erre.
Még aznap este el kellett volna utaznom, hogy soha többé ne lássam.
Ekkor sejtettem meg, hogy a viszonzatlan szerelemben – azaz
mondhatnám úgy is: a szerelemben, hiszen vannak emberek, akik nem
ismerik a viszonzott szerelmet – a boldogságból csupán azt a színlelést
ízlelhetjük meg, amely nekem azon ritka pillanatok egyikében adatott
meg, amikor egy nő jószívűsége, szeszélye vagy a véletlen vágyainkhoz
idomulva éppen azokkal a szavakkal, tettekkel ajándékoz meg, mintha
valóban szerelemmel szerettetnénk. Az lett volna bölcs dolog, ha
kíváncsian szemlélem, gyönyörűséggel birtokba veszem ezt az apró
boldogságdarabkát, amely nélkül életem végéig nem sejtettem volna, mit
jelenthet kevésbé bonyolult vagy szerencsésebb szívek számára a
boldogság; ha feltételezem, hogy egy olyan kiterjedtebb és tartósabb
boldogság része, amely előttem csakis ezen a ponton mutatkozik meg; s –
hogy a másnap meg ne hazudtolja ezt a színlelést – ha nem sóvárgok újabb
kegyre az után, amelyet csupán egy kivételes pillanat
szemfényvesztésének köszönhettem. Ott kellett volna hagynom Balbecet,
magányba zárkóznom, hogy ott harmóniában élhessenek bennem tovább
annak a hangnak utolsó rezgései, melyet egy pillanatra át tudtam fűteni
szerelemmel, s amelytől nem kívántam volna egyebet, mint hogy többé ne
szóljon hozzám; nehogy egy újabb szóval, mely ezután szükségképpen
csak más lehetne, disszonanciával sértse meg az érzékeny csendet,
melyben, mint egy pedál hatására, még sokáig ott zenghetett volna
bennem a boldogság tonalitása.
Most, hogy Albertine-nel való kimagyarázkodásom megnyugtatott,
megint több időt töltöttem édesanyámmal. Szeretett szelíden mesélni
nekem azokról az időkről, amikor nagyanyám fiatalabb volt. Mivel attól
tartott, hogy szemrehányást tehetnék magamnak a sok szomorúságért,
amellyel én árnyékoltam be életének utolsó korszakát, szívesebben nyúlt
vissza azokhoz az évekhez, amikor első tanulmányaim nagy
elégedettséggel töltötték el nagyanyámat, csak ezt mostanáig mindig
elhallgatták előlem. Újra szóba hoztuk Combray-t. Édesanyám azt mondta,
hogy ott legalább olvastam, s hogy jobb lenne, ha Balbecben is így tennék,
ha már nem dolgozom. Azt feleltem, hogy épp azért, hogy Combray és a
szép, képes tányérok emlékeivel vegyem körül magam, szívesen
újraolvasnám Az Ezeregyéjszaka meséit. Édesanyám, akárcsak hajdan
Combray-ban, amikor névnapomra könyveket kaptam tőle, hogy
meglepjen, titokban meghozatta a Galland-féle Ezeregyéjszakát[572] és
Mardrus Ezer éjszaka és egy éjszakáját is. De alighogy belepillantott a
kétféle fordításba, édesanyám igencsak szerette volna, ha inkább a
Galland-félénél maradok, bár attól is tartott, hogy befolyásoljon, hiszen
tisztelte a szellem szabadságát, s félt, hogy ügyetlenül beavatkozik
gondolatvilágomba, és hogy nő lévén, egyrészt, mint hitte, nem
rendelkezik a kellő irodalmi hozzáértéssel, másrészt nem is ítélheti meg
egy fiatalember olvasmányait annak alapján, ami szerinte felháborító.
Egyes meséket felütve megbotránkozott a téma erkölcstelenségén és a
kifejezés nyerseségén. Főként azonban, mivel édesanyjának nem csupán
brossát, ernyőjét, kabátját, Mme de Sévigné-kötetét őrizte féltő gonddal
ereklyeként, hanem gondolkodásmódját és stílusát is, mindig azt kutatta,
milyen véleményt alkotna édesanyja; kétsége sem volt hát afelől, hogy
nagyanyám elítélné a Mardrus-könyvet. Eszébe jutott, hogy amikor
Combray-ban, a méséglise-i oldalra tartó sétáim előtt Augustin
Thierryt[573] olvasgattam, nagyanyám, aki örült olvasmányaimnak és
sétáimnak, ezúttal rossz néven vette, hogy azt látja kezemben, akinek a
neve mindörökre ehhez a félsorhoz fűződik: „Majd Meroveus lett a
király”, hiszen nagyanyám Merowigot mondott, ahogyan nem volt
hajlandó Karolingokról beszélni, hanem hűséges maradt a Karlovingiánus
elnevezéshez. Végül azután elmeséltem a mamának, hogyan vélekedett
nagyanyám azokról a görög nevekről, amelyeket Bloch adott Leconte de
Lisle példáját követve a homéroszi isteneknek, mert hittel hitte, hogy ez a
költői tehetség, s ezért vallási kötelességének tekintette, hogy görögösen
írja a legegyszerűbb dolgokat is. Így például, amikor egy levelében arról
akart beszámolni, hogy a bor, amelyet nála isznak, valóságos nektár, a
nektár szót a franciás c helyett görögösen k-val írta, s ettől úgy érezte,
gúnyosan felkacaghat Lamartine[574] nevére is. Márpedig, ha egy olyan
Odüsszeia, melyben nem szerepelt az Ulysses és Minerva név, nagyanyám
szemében nem is volt igazi Odüsszeia, mit szólhatott volna akkor, ha már
a borítón eltorzítva látja szeretett Ezeregyéjszakáinak címét, s sehol sem
találja a pontosan átírt, időtlen időktől fogva megszokottan kiejthető,
halhatatlanul ismerős neveket: Seherezádéét, Dinarzádét, s ahol az
átkeresztelés miatt, ha ugyan szabad ezt a kifejezést muzulmán mesékre
alkalmazni, a bűbájos Kalifa és a hatalmas Dzsinnek is csaknem
felismerhetetlenné válnak, mivel az előbbit „Khalifat”-nak, az utóbbiakat
pedig „Dzsenniknek” nevezik?
Édesanyám végül mégis átadta mindkét munkát, én pedig azt mondtam
neki, hogy majd olyan napokon olvasgatom őket, amikor a sétához
túlságosan fáradt leszek.
Ezek a napok egyébként nem voltak túlzottan gyakoriak. Akárcsak
régen, Albertine, a barátnői meg én „bandában” jártunk uzsonnázni a
sziklapartra vagy a Marie-Antoinette majorba. Előfordult azonban, hogy
Albertine engem ajándékozott meg ezzel a gyönyörűséggel. Ilyenkor így
szólt hozzám: „Ma szeretnék egy kicsit egyedül maradni magával, jobb
lenne kettesben.” A többieknek pedig azt mondta, hogy dolga van, hogy
egyébként sem tartozik számadással, s hogy ránk ne akadjanak, ha esetleg
mégis sétálni és uzsonnázni indulnának nélkülünk, mint két szerető, édes
kettesben Bagatelle-be mentünk vagy az Heulan-kereszthez, miközben a
banda, akiknek eszébe sem jutott volna, hogy ott keressen, és soha nem is
ment oda, a végtelenségig a Marie-Antoinette majorban maradt, hátha
egyszer csak felbukkanunk. Emlékeimben élnek még az akkori meleg
napok, amikor a tűző napon dolgozó tanyáslegények homlokáról időről
időre egy-egy izzadságcsepp gurult le, szabályos, függőleges vonalban,
mint a víz egy tartály oldalán, és lepottyant egy-egy érett gyümölcs, amely
a szomszédos zártkertekben vált el a fától; ezek az idők, egy rejtőzködő nő
titokzatosságával, ma is legállandóbb részei minden fellobbanó új
szerelmemnek. Egy nőről hallok, aki különben álmomban sem jutna
eszembe, és felforgatom összes aheti randevúmat, hogy megismerjem, ha
ezen a héten olyan az idő, mint azokon a hajdaniakon volt, s ha egy
magányos majorban kell találkoznom vele. Hiába tudom, hogy ez a fajta
időjárás, ez a fajta randevú nem az ő műve, ez a csali, amit jól ismerek,
mégis ráharapok, s elég ahhoz, hogy horogra akadjak. Tudom, hogy
hidegben, egy városban is megkívánhattam volna ezt a nőt, de akkor a
regényes érzés körítése nélkül, s anélkül, hogy beleszeretnék; a szerelem
ettől persze nem kevésbé erős, ha már egyszer, a körülményeknek
köszönhetően, rabul ejtett, csupán mélabúsabb, mint ahogy mélabúsabbak
lesznek érzéseink mások iránt, ahogy lassanként érzékeljük, hogy mind
kisebb és kisebb helyet foglalnak el életünkben, s hogy ez az új szerelem,
amelyet oly tartósnak kívánnánk, s amely egyszerre fogyatkozik az
életünkkel, immár az utolsó.
Kevesen voltak még Balbecben, kevés volt a fiatal lány. Néha láttam
egyiket vagy másikat, amint megáll a parton, minden báj nélkül, s mégis,
mintha jó néhány egybeesés azt bizonyítaná, hogy korábban éppen miatta
voltam annyira kétségbe esve, mert nem tudtam megközelíteni, amikor
barátnőivel jött ki a lovardából vagy a tornáról. Ha pedig ő volt az (s
óvakodtam attól, hogy erről Albertine előtt szóljak), akkor az a fiatal lány,
akit mámorítónak hittem, nem is létezett. De képtelen voltam
bizonyosságra jutni, mert ezeknek a fiatal lányarcoknak a parton nem volt
kiterjedésük, nem volt állandó formájuk sem, összezsugorította,
felnagyította, átformálta őket várakozásom, nyugtalan vágyam vagy az
önmagával is beérő jó érzés, mindig változó ruháik, lépteik gyorsasága
vagy mozdulatlanságuk. Közvetlen közelről kettőt vagy hármat mégis
csodálatosnak találtam. Valahányszor megpillantottam egyiküket, kedvem
lett volna elvinni az avenue des Tamaris-ra vagy a dűnékhez vagy még
inkább a sziklafalra. De ha a közönyhöz képest a vágyban már részt kap is
az a fajta merészség, amelyet a beteljesítés akár egyoldalú kezdete jelent,
vágyam és a tett, azaz a csókkérés között ott tátongott még a habozás, a
félénkség egész bizonytalan fehér foltja. Ekkor betértem a cukrászdába, s
felhajtottam egymás után hét-nyolc pohárka portóit. A vágyam és a
cselekvés közötti áthatolhatatlan szakadék helyén az alkohol hatása
mindjárt meghúzta az összekötő utat. Habozásnak, félsznek nem volt helye
többé. Úgy éreztem, hogy a fiatal lány nyomban repül hozzám. Már
indultam is felé, s a szavak maguktól tolultak az ajkamra: „Szeretnék
sétálni magával. Ha akarja, kimegyünk a sziklafalra, ott senki sem zavar
meg, a kiserdő mögé, amelyik azt az épp lakatlan szétszedhető házat védi
a széltől.” Az élet minden nehézsége elsimult, minden akadály elhárult
kettőnk testének egymásbafonódása elől. Nem volt több akadály,
legalábbis számomra nem. Mert előle, aki nem ivott portóit, nem oszlott
el. De ha ivott volna is, s ha a világ vesztett volna valamit realitásából a
szemében, a régóta dédelgetett álom, melyet most egyszerre
megvalósíthatónak vélt volna, talán korántsem az volt, hogy a karomba
hulljon.
A fiatal lányok nem csak nem voltak sokan, de ebben az évszakban,
amely még nem volt igazi „szezon”, nem is maradtak sokáig. Jól
emlékszem egyikükre, egy mentavirágszín bőrű, zöld szemű, piros orcájú
lányra, akinek könnyed, szimmetrikus arca bizonyos fák szárnyas magjaira
emlékeztetett. Nem tudom, miféle szél hozta Balbecbe, s miféle másik
ragadta tovább. Mindez annyira hirtelen történt, hogy napokig olyan
bánatot éreztem, amit még Albertine-nek is meg mertem vallani, amikor
rájöttem, hogy a lány örökre elment.
Meg kell mondanom, sok volt közöttük az olyan fiatal lány, akit
egyáltalán nem ismertem, vagy akit évek óta nem láttam. Mielőtt
találkoztunk, gyakran levélben kerestem meg őket. S micsoda öröm volt,
ha a válasz alapján szerelmet remélhettem! Egy férfi és egy nő között
szövődő barátság kezdetén, még ha később nem is lesz belőle semmi, nem
tudunk megválni ezektől az első levelektől. Mindig magunknál akarjuk
tartani őket, mint szép, frissen kapott virágokat, melyekről csak azért
vesszük le a szemünket egy pillanatra, hogy közelebbről szívhassuk be az
illatukat. Mennyire jólesik újraolvasni a kívülről ismert mondatot,
azokban pedig, amelyeket nem tanultunk be szó szerint, egy-egy kifejezés
gyöngédségének mértékét szeretnénk ellenőrizni. Valóban azt írta volna:
„Megkapó levelét”? Kissé csalatkoznunk kell azonban a belégzett illat
édességében, vagy azért, mert először túlságosan gyorsan olvastunk, vagy
azért, mert levelezőtársnőnk olvashatatlanul ír; nem azt rótta oda:
„megkapó levelét”, hanem azt: „megkaptam levelét”. De a többi oly
gyöngéd. Ó, bárcsak küldene ilyen virágot, holnap is! Majd ennyi már nem
is elég, szembesítenünk kellene az írott szót a pillantással, a hanggal.
Találkát beszélünk meg, ahol – jóllehet mit sem változott időközben – a
leírások vagy a személyes emlékek alapján Viviane tündérre várunk, és a
Csizmás Kandúrral találjuk szembe magunkat. Másnapra mégis randevút
adunk neki, hiszen mégiscsak ő az, s mi utána vágyakoztunk. Márpedig
vágyainkhoz, melyeket egy-egy nő ébreszt bennünk, nem
elengedhetetlenül szükséges egy meghatározott vonás szépsége. Ezek a
vágyak csupán egy bizonyos lénynek szólnak: megfoghatatlanok, mint az
illatok, mint ahogy Prothüraia vágya a stórax-fa, a sáfrány az éteri vágy,
Héra vágyai az illatos fűszerek, a mirha a felhők illata, a manna Niké
vágya, a tömjén a tenger illata. Ám ezek az orphikus himnuszokban
megénekelt illatok nem olyan számosak, mint az istenek, akik kedvelik
őket. A mirha a felhők illata, de Protogonoszé, Neptuné, Néreuszé és
Léthóé is; a tömjén a tenger illata, de a szépséges Dikéé, Themiszé,
Kirkéé, a kilenc múzsáé, Eószé, Mnémoszünéé, a Napé és Dikaioszonoszé
is egyben. Ami pedig a stóraxot, a mannát, az illatos fűszereket illeti,
véget nem érőn sorolhatnánk az isteneket, akik beszívják őket, olyan sokan
vannak. Amphiétész minden illattal él a tömjént kivéve, Gaia pedig csak a
babot és az illatos fűszereket utasítja el. Így állt a dolog az én
vágyakozásaimmal is a fiatal lányok iránt. Mivel vágyból kevesebb volt,
mint lányokból, vágyaim lassanként egymáshoz meglehetősen hasonló
csalódásokká és bánatokká váltak. Mirhára sohasem vágyakoztam. Azt
meghagytam Jupiennek és Guermantes hercegnőnek, hiszen a mirha
Protogonosz vágya, a „kétneműé, aki bőg, mint a bika, az orgiák barátjáé,
az emlékezetesé, az elmondhatatlané, aki vígan ereszkedik le az
orgiophantoszok áldozatához”.
Nemsokára azonban már tombolt a szezon; mindennap érkezett valaki, s
az Ezeregyéjszaka bűbájos olvasmányának helyébe lépő sétáim egyre
gyakoribbak lettek, mégpedig örömtelen okból, mely megmérgezte
mindegyiket. A part most benépesült fiatal lányokkal, s mivel a gondolat,
amit Cottard sugallt, nem új gyanakvást ültetett el bennem, hanem
érzékennyé és sebezhetővé tett ebben a kérdésben, s egyben
elővigyázatossá, nehogy ez a gyanú kialakuljon bennem, amint egy fiatal
nő érkezett Balbecbe, rögtön rosszul éreztem magam, a lehető
legtávolabbi kirándulásokat ajánlottam Albertine-nek, hogy ne
ismerkedhessen meg vele, sőt, ha lehetséges, észre se vegye az újonnan
jöttet. Még ennél is jobban tartottam persze azoktól, akikről látszott, hogy
rosszfélék, vagy akiknek rossz híre közismert volt; megpróbáltam
bebeszélni barátnőmnek, hogy ez a rossz hír teljességgel megalapozatlan,
puszta rágalom, talán magamnak sem vallva be, hogy, ekkor még tudat
alatt, attól félek, megpróbál kapcsolatba kerülni a romlott teremtéssel,
vagy sajnálja, hogy miattam nem próbálhatja meg, vagy azt hiszi, a példák
száma miatt, hogy egy ennyire elterjedt bűn nem is kárhoztatható. Amikor
minden egyes vétkes esetében tagadtam a dolgot, nem kevesebbre
törekedtem, mint arra, hogy azt állítsam: a leszboszi szerelem nem is
létezik. Egyik-másik nő bűnösségéről szólva Albertine is osztotta
hitetlenségemet: „Nem, nem, azt hiszem, csak megjátssza, ez csak a
látszat.” Ekkor viszont szinte bántam már, hogy az ártatlanság mellett
álltam ki, mert visszatetszőnek éreztem, hogy a hajdan oly szigorú
Albertine még azt hiheti, hogy ez a „látszat” meglehetősen hízelgő,
meglehetősen előnyös lehet, ha már egy erre nem hajló nő is ilyen
látszatot próbál kelteni. Azt szerettem volna, hogy többé egyetlen nő se
jöjjön Balbecbe; beleremegtem, ha arra gondoltam, hogy Putbus
bárónőnek is ez idő tájt kell megérkeznie Verdurinékhez, s hogy a
komornája, akinek hajlamaiból Saint-Loup nem csinált titkot, egészen a
strandig merészkedhet kalandozásain, s ha ez éppen olyan napon történne,
amikor nem vagyok Albertine mellett, megkísérelhetné megrontani. Már-
már azon töprengtem – mivel Cottard nem hallgatta el előlem, hogy igen
fontos vagyok Verdurinéknek, s noha a világért sem akarják azt a látszatot
kelteni, hogy, mint Cottard mondta, futnak utánam, sokért nem adták
volna, ha elmegyek hozzájuk –, nem tudnám-e elérni, ha cserébe
megígérem, hogy Párizsban elviszem hozzájuk a világ minden
Guermantes-ját, hogy Verdurinné, ilyen vagy amolyan ürüggyel tudassa
Putbus bárónővel, hogy semmiképpen sem tud szállást adni neki, s a
lehető leggyorsabban hazaküldje.
Mindezen gondolatok ellenére, s mivel főként Andrée jelenléte
nyugtalanított, az enyhülés, melyet Albertine szavai nyújtottak még most
is hatott kissé. Egyébként pedig tudtam, hogy hamarosan már nem is lesz
annyira szükségem rá, mert Andrée-nak Rosemonde-dal és Gisèle-lel
együtt el kell utaznia, csaknem ugyanakkor, amikor mindenki más
megérkezik, s most már alig néhány hetet töltenek Albertine társaságában.
Ebben az időszakban különben Albertine mintha pontosan kiszámította
volna minden tettét, minden szavát, hogy kiöljön belőlem, ha ugyan
maradt még, minden gyanakvást, vagy megakadályozza az újjászületését.
Úgy intézte, hogy soha ne maradjon kettesben Andrée-val, s ha már
hazafelé tartottunk, ragaszkodott hozzá, hogy egészen a kapujukig
kísérjem, vagy odamenjek érte, valahányszor elmegyünk valahová.
Eközben Andrée mintha ugyanilyen gondosan kerülte volna Albertine
társaságát. S ez a szemmel látható egyetértés nem egyedüli jele volt
annak, hogy Albertine bizonyára beavatta barátnőjét beszélgetésünkbe, és
megkérte, legyen olyan kedves, csitítsa el képtelen gyanakvásomat.
Ez idő tájt kerekedett a Balbeci Nagyszállóban egy olyan botrány, ami
nem könnyített éppen a gyötrődésemen. Bloch húga már egy ideje titkos
viszonyt folytatott egy volt színésznővel; mostanra azonban megelégelték
a titkolózást. Perverz gyönyörüket csak fokozta az a gondolat, hogy mások
is látják őket, mindenki szeme láttára akarták űzni veszedelmes
kedvteléseiket. A dolog a játékteremben, a bakkaraasztalnál kezdődött,
simogatásokkal, melyeket akár a bensőséges barátságnak is betudhatott a
szemlélő. Majd egyre merészebbek lettek. Egyik este pedig a nagy
táncterem egyik, még csak nem is homályos szegletében, egy kanapén
ugyanúgy nem zavartatták magukat, mintha otthon lettek volna, az
ágyukban. Két katonatiszt, aki nem messze ült tőlük a feleségével, panaszt
tett a direktornál. Egy pillanatra azt hittük, hogy panaszuk nem marad
hatástalan. Ellenük szólt azonban, hogy ők csak egyetlen estére jöttek át
Balbecbe Netteholme-ból, ahol laktak, és semmiben sem lehettek hasznára
a direktornak. Bloch kisasszony felett viszont, akár tudtán kívül, s
bármilyen ellenvetést tett is neki a direktor, ott lebegett Nissim Bernard úr
védelme. El kell azonban mondanunk, miért. Nissim Bernard úr a
legmesszebbmenőkig tiszteletben tartotta a családi élet szentségét. Évről
évre kibérelt Balbecben egy pompás villát az unokaöccsének, és
semmiféle meghívás nem akadályozhatta volna meg abban, hogy
megtérjen otthonába, azaz valójában az otthonukba, vacsorázni. Viszont
soha nem ebédelt otthon. Délben minden áldott nap ott volt a
Nagyszállóban. Mégpedig azért, mert ahogyan mások egy balettpatkányt,
ő egy „kenyerest” tartott ki, aki meglehetősen hasonlított azokra a
korábban említett londinerekre, akik az Eszter és az Atália[575] ifjú
izraelitáit juttatták eszembe. Őszintén szólva, annak a negyven évnek,
amely Nissim Bernard urat a kis kenyerestől elválasztotta, meg kellett
volna óvnia az utóbbit egy kevéssé szeretetteljes kapcsolattól. De amint
azt Racine annyi bölcsességgel mondja a már idézett kórusokban:

Uram, a zsendülő erényre

Útján a csábítás mennyi veszélye vár!
A tiszta szív előtt, amely csak érted élne,
Mint tornyosul az akadály!

Az ifjú kenyeres pedig, hiába nevelkedett „a világtól távol”, Balbec e

szálló-templomában, nem fogadta meg Joád tanácsát:

Gazdagságba, aranyba reményedet ne vesd.

Talán még valami magyarázatot is kitalált magának, s így okoskodott:

„Bűnösök lepik a földet.” Akárhogy történt is, s noha Nissim Bernard úr
nem reménykedett ilyen gyors eredményben, mindjárt az első napon:

Félt? Ölelni akart? Csak érezte, ahogy

Ártatlan kis keze, belé kapaszkodott.

S mindjárt a második naptól kezdve Nissim Bernard úr a kenyeressel

korzózott, akinek „a gonoszság lappangó mérgei megronták ártatlan
szívét”. Ettől fogva a fiúcska élete megváltozott. Habár hordozta a
kenyeret és a sót, ahogyan a teremfőnök parancsolta, az arca csak úgy
dalolta:

Hív kéjre kéj, virág után virág,

repüljön hát a vágy.
Bolondok, akik a jövőre várnak.
Mulandó éveid számát nem tudhatod,
 Élvezd, amit a ma örömei kínálnak!...
Rang és bér itt csak arra vár,
Ki meghunyászkodik szolga módjára szépen,
az ártatlan ügyében
Ki merne szót emelni már?

Ettől a naptól kezdve Nissim Bernard úr soha nem mulasztotta el, hogy
elfoglalja helyét az ebédnél (mint ahogyan az első sorokban ült volna
valaki más, aki egy statisztalányt tart ki, efféle igencsak jellegzetes kis
statisztát, aki még a maga Degas-jára vár). Nissim Bernard úr abban lelte
gyönyörűségét, hogy szemével követi a fiút az ebédlőben, egészen addig a
távolba vesző pontig, ahol a kasszírnő trónol pálmája árnyékában, elnézi,
mint buzgólkodik a szolgálatban mindenki körül, azaz, amióta a kitartottja
lett, Nissim Bernard úr körül éppen kevésbé: vagy azért, mert az ifjú
kórista úgy gondolta, nem szükséges ugyanolyan barátsággal viseltetnie
olyasvalaki iránt, aki, úgy vélte, már így is eléggé szereti, vagy azért, mert
zavarta ez a szerelem, ha ugyan nem azért, mert attól tartott, hogy ha
felfedezik, emiatt szalaszt el egyéb alkalmakat. De ez a hűvösség, még
tetszett is Nissim Bernard úrnak, mindazok miatt, amit leplezett; akár
héber atavizmusa, akár a keresztény érzés megszentségtelenítése miatt,
különös örömöt lelt a racine-i ceremóniában, lett légyen akár katolikus,
akár zsidó. Ha ez az Eszter vagy az Atália igazi előadása lett volna,
Bernard úr őszintén sajnálta volna, hogy a több évszázados távlat
következtében nem ismerheti személyesen a szerzőt, Racine-t, hogy
jelentősebb szerephez juttassa védencét. Mivel azonban az ebéd
ceremóniája nem író alkotása volt, őurasága megelégedett annyival, hogy
a direktorral és Aimével kerüljön szívélyes viszonyba, azért, hogy az „ifjú
izraelita” előléphessen az áhított funkciókba, a főnökhelyettesébe vagy
még inkább a teremfőnökébe. A pincemester posztját fel is kínálták neki.
De Nissim Bernard úr nem engedte neki, hogy elfogadja, mert akkor nem
jöhetett volna többé nap mint nap, hogy elnézze, amint a fiú ott sürög-
forog a zöld ebédlőben, s hogy úgy szolgáltassa ki magát, mintha nem
ismernék egymást. Márpedig ez oly nagy gyönyörűségére volt, hogy
Bernard úr minden évben visszatért Balbecbe, és ott ebédjét házon kívül
költötte el; e két szokása közül az elsőt Bloch úgy értékelte, hogy
nagybátyját költői hajlama vonzza a szépséges fényhatásokhoz, e minden
másiknál többre becsült partvidék naplementéihez; a másodikban pedig az
öreg agglegény megrögzött szokásait látta.
Az igazat szólva, Nissim Bernard úr rokonainak, akik nem is
gyanították, miért tér vissza évről évre Balbecbe, amiről a pedáns Blochné
mint konyhászati félrelépésekről beszélt, e tévedése mélyebb igazság volt,
és másodfokú igazság. Mert Nissim Bernard úr maga sem tudta, mennyi
része lehet a balbeci part szeretetének, az étterem tengerre néző
kilátásának, illetve a mániákus szokásoknak abban a hajlamban, mellyel
mint egy másfajta balettpatkányt tartotta ki a még lánykorukat élő
szolgálók egyikét, aki még nem lelte meg a maga Degas-ját. Ezért állt hát
Nissim Bernard úr ennek a színháznak, a Balbeci Nagyszállónak az
igazgatójával, valamint rendezőjével és ügyelőjével, Aimével – akiknek
szerepe ebben az egész ügyben éppenséggel nem volt a legvilágosabb –,
oly kiváló kapcsolatban. Egy nap majd egy nagy szerepért, talán egy
főpincéri helyért fognak intrikálni. Addig pedig Nissim Bernard úr
gyönyöre, bármennyire poétikus és csöndesen szemlélődő volt is, kissé
azokéra a nőbolond férfiakéra hasonlított, akik mindig tudják – mint
Swann is hajdan –, hogy a társaságban viszontlátják majd szeretőjüket.
Nissim Bernard úrnak csak helyet kell foglalnia, s már láthatja is, amint
vágyának tárgya megjelenik a színen, gyümölcsös- vagy szivarostálcával a
kezében. Így hát minden délelőtt, miután megcsókolta unokahúgát,
kiaggódta magát Bloch barátom munkája miatt, s lovait is megetette a
tenyeréből cukorral, lázas sietséggel igyekezett, hogy ebédidőre a
Nagyszállóba érjen. Ha tűz ütött volna ki a házban, vagy az unokahúga
görcsökben fetrengett volna, ő nyilván akkor is útnak indul. Ezért is
rettegett, akár a pestistől, egy megfázástól, ami ágyhoz kötötte volna –
mert hipochonder volt –, s ami miatt kénytelen lett volna Aimét megkérni,
küldje el hozzá még uzsonnaidő előtt ifjú barátját.
Különben szerette a folyosók, a rejtett helyiségek, szalonok,
fehérneműraktárak, éléskamrák, galériák e valóságos útvesztőjét, a balbeci
szállodát. A keletiek atavizmusával vonzódott a szerájokhoz, s amikor
esténként kifelé indult, gyakran láttuk, amint lopva a mellékfolyosókat
kutatja.
Míg Nissim Bernard úr egészen az alagsori részekig kalandozott, s
eközben megpróbált mégis észrevétlen maradni, és a botrányt elkerülni, az
ifjú lévitákat hajkurászva A zsidónő[576] e soraira emlékeztetett:

Ó, atyáink istene,
Szállj le hát közénk,
Ne lássa gonosz szeme,
Amit rejtenénk.

Én viszont éppen felfelé indultam, két nővér szobájába, akik egy idős
külföldi hölgy kíséretében érkeztek Balbecbe. A hozzájuk hasonlókat
nevezi a hotelek tolvajnyelve hírhozóknak, Françoise-é pedig – aki úgy
képzelte, hogy a hírhozók dolga az, hogy a hírlapokat megvegyék –
„újságosoknak”. A szállodabeliek a maguk részéről nemes előkelőséggel
megmaradtak annál a kornál, amikor ez a kis dalocska járta: „A kabinet
hírhozója jött”. Noha egy vendég számára nem kis nehézségbe ütközött,
hogy e társalkodónők szobájába feljusson s viszont, hamarosan igen élénk,
bár ugyanakkor igen tiszta barátság fűzött ehhez a két fiatal teremtéshez,
Marie Gineste kisasszonyhoz és Céleste Albaret fiatalasszonyhoz. Közép-
Franciaország hegységeinek lábánál születtek, hegyi patakok és zuhatagok
partján (sőt a víz közvetlenül családjuk háza alatt folyt el, ahol egy
malmot hajtott, s a házat többször is tönkretette az áradás), s mintha ők is
ezek természetét hordozták volna magukban. Marie Gineste szabályosabb
volt gyorsaságában és szaggatottságában is, Céleste Albaret lágyabb és
lanyhább, terjengős, mint valami tó, de szörnyűséges felbuzdulásokkal:
olyankor azután dühe a mindent magukkal ragadó, mindent feldúló
forgatagok és áradatok veszedelmére emlékeztetett. Gyakran bejöttek
hozzám reggelente, amikor még ágyban voltam. Soha nem láttam még
ilyen tudatosan tudatlan lényeket, akik az égadta világon semmit nem
tanultak az iskolában, s akiknek a stílusában mégis volt valami olyannyira
irodalmi, hogy ha hangvételük nem szinte a vadságig természetes, akár
affektáltnak is vélhettem volna szavaikat. Céleste olyan bizalmasan szólt
hozzám, amin semmit sem változtatok, a dicshimnuszok ellenére (melyek
nem azért állnak itt, hogy az én dicsőségemet zengjék, hanem azért, hogy
Céleste különös zsenijét dicsérjék) és az ugyancsak téves, de nagyon
őszinte bírálatok ellenére sem, amelyeket érzésem szerint azok a szavak
hordoztak, amelyekkel akkor fordult hozzám, mikor éppen a kiflimet
mártogattam a tejbe: „Ó, szajkó-bóbitájú kis, fekete krampusz, ó, micsoda
feneketlen gonoszság! nem is tudom, mi járhatott az édesanyja eszében,
amikor magát csinálta, hiszen mindene akár a madáré. Nézd csak meg,
Marie, hát nem olyan, mintha tollászkodna; s milyen hajlékony, ahogy a
nyakát tekergeti! Olyan könnyűnek látszik, szinte azt mondanád, hogy
repülni tanul. Ó! szerencséje, hogy akiktől fogant, gazdagsorba hozták a
világra; mi is lett volna magából, amilyen pazarló fajta? Nézzenek oda,
hát nem eldobja a kiflijét, mert hozzáért az ágyhoz? Na tessék, most meg a
tejét önti ki, várjon már, hadd tegyek oda egy szalvétát, mert maga
úgysem tudná megcsinálni; életemben nem láttam még ilyen mulyát és
balogot, mint maga.” Ekkor felhangzott a Marie Gineste-zuhatag
szabályosabb zúgása, aki dühösen dorgálta a húgát: „Nem hallgatsz már,
Céleste? Tán megbolondultál, hogy így beszélsz az úrral?” Céleste csak
mosolygott rajta; s mivel én utáltam, ha szalvétát kötnek a nyakamba:
„Ugyan, Marie, nézz csak ide, bing! egyszerre úgy kiegyenesedett, mint a
kígyó. Valóságos kígyó, én mondom neked.” Egyébként is, csak úgy
tobzódott az állattani hasonlatokban, hiszen szerinte, nem is gondolná az
ember, amikor alszom, hogy egész éjjel ide-oda szálldosok, mint valami
pillangó, nappal meg olyan fürge vagyok, akár a mókusok, „tudod, Marie,
amilyeneket mifelénk látni, amik úgy elillannak, hogy a pillantás sem ér a
nyomukba.” „No de Céleste, hiszen tudod, hogy nem szereti, ha szalvéta
van rajta, amikor eszik.” „Nem az, hogy nem szereti, igazság szerint az
akaratának nem lehet ellenszegülni. Nagy úr ám, és meg is akarja mutatni,
hogy nagy úr. Váltsanak tízszer lepedőt, ha kell, de ő nem enged. A
tegnapiak már kiszolgáltak, de a maiakat csak az imént húzták fel, s máris
cserélni kell őket. Bizony igazam volt, mikor azt mondtam, nem arra
született, hogy szegény legyen. Nézz csak oda, égnek áll a haja; úgy
felborzolódik a méregtől, akár a madarak tolla. Szegény, kicsi tollyúcska!”
Ezen a ponton már nemcsak Marie tiltakozott, hanem én is, hiszen
egyáltalán nem éreztem magam nagyúrnak. De Céleste soha nem hitte el,
hogy szerénységem őszinte, és közbevágott: „Óh, a kis csalafinta! Ó, a kis
édes! Ó, az álnok! Ravaszok ravasza, komiszok komisza! Ó, Molière!” (Ez
volt az egyetlen írónév, amit ismert, most azonban nekem címezte,
olyasvalakit értve rajta, aki nem csak megírni, hanem eljátszani is képes
színdarabjait.) „Céleste!” – kiáltott parancsolón Marie, aki nem ismerte a
Molière nevet, s attól tartott, ez is újabb sértés. Céleste megint
elmosolyodott: „Szóval, te nem láttad a fiókjában a gyerekkori
fotográfiáját? A múltkor el akarta hitetni velünk, hogy mindig nagyon
egyszerű ruhákban járatták. Azon meg: a kis sétapálcájával, tetőtől talpig
csupa prémben meg csipkében, egy herceg sem különb. De ez mind semmi
végtelen fenségéhez és még annál is mélységesebb jóságához képest.” „No
tessék – mormogta a Marie-zuhatag –, már meg a fiókjaiban is turkálsz.”
Marie aggályait csillapítandó, megkérdeztem tőle, hogyan vélekedik arról,
amit Nissim Bernard úr tesz. „Ó, uram, olyan dolgok ezek, amikről el sem
hittem volna, hogy léteznek: ehhez ide kellett jönni”, majd ez egyszer
sarokba szorítva Céleste-et a maga mélyenszántóbb szavával: „Ó, látja,
uram, látja, sosem tudhatjuk, mi minden fér egy életbe.” Hogy más témára
térjek, ekkor apám életéről beszéltem neki, aki éjt nappá téve csak
dolgozik. „Ó! Uram, az ilyen életekben az ember semmit sem tart meg
magának, egyetlen percet, egyetlen örömöt sem; az egész, az elejétől a
végéig csak áldozat a többiekért, ezek odaajándékozott életek... Figyeld,
Céleste, már ahogy a takaróra teszi a kezét, ahogy a kiflijét fogja, micsoda
választékosság! Ha a legjelentéktelenebb dolgokat csinálja is, mintha
Franciaország egész nemessége, le a Pireneusokig, moccanna minden
mozdulatában.” Ettől az oly kevéssé valósághű portrétól
megsemmisültem, elhallgattam, amiben Céleste csak újabb cselt gyanított:
„Ó! Te homlok, milyen tisztának látszol, s mi minden rejlik mögötted, ti
kedves, üde orcák, olyanok, mint egy mandula belseje, bársonyszatén
kezecskék, karomkörmöcskék, és így tovább. Nézd csak, Marie, a tejét is
olyan áhítattal issza, hogy kedvem támadna imádkozni. Micsoda komoly
ábrázat! Most kellene lefesteni. Egészen olyan, mint egy gyermek. Talán
azért maradt ilyen gyermekien rózsás a bőre, mert tejet iszik, akárcsak ők?
Ó! ifjúság! Ó, szépséges bőr! Maga sosem öregszik meg. Szerencsés
ember, soha nem kell odáig jutnia, hogy kezet emeljen valakire, hiszen a
szemével is tud parancsolni. Na tessék, már megint dühbe gurult. Olyan
nyársat nyelten áll ott, mint a kérlelhetlen bizonyosság.”
Françoise egy csöppet sem szerette, hogy a két nő, akit csak csábítóknak
titulált, így bejárkál hozzám beszélgetni. Még a direktor is, aki az
alkalmazottakkal kifigyeltetett mindent, ami a szállodában történt, komoly
hangon hívta fel a figyelmemet arra, hogy egy vendéghez nem méltó, hogy
a hírhozókkal csevegjen. Én azonban, aki úgy találtam, hogy ez a két
„csábító” fölötte áll a szálló összes nővendégének, egyszerűen a szemébe
nevettem, azzal a szent meggyőződéssel, hogy a magyarázataimat úgysem
értené. A két nővér pedig újra eljött. „Nézd csak, Marie, micsoda finom
vonásai vannak. Ó, tökéletes miniatűr, szebb a legbecsesebbnél, amit üveg
alatt mutogatnak, hiszen mozog is, a szavait meg elhallgatná az ember
reggeltől napestig.”
Valóságos csoda volt, hogy egy külföldi hölgy hozta magával őket,
hiszen, mit sem tudva történelemről, sem földrajzról, meggyőződéssel
utálták az angolokat, németeket, oroszokat, olaszokat, az idegen
„söpredéket”, s néhány kivételtől eltekintve csak a franciákat szerették.
Arcuk annyira megőrizte otthoni folyóik képlékeny agyagjának
nedvességét, hogy amint a szállodában lévő valamelyik külföldiről esett
szó, Céleste és Marie úgy ismételte el, amit az illető mondott, hogy
arcukat az ő képére alakították, szájuk az ő szája lett, szemük az ő szeme,
legszívesebben megőriztem volna ezeket a csodálatos színházi maszkokat.
Sőt, Céleste, miközben látszatra csak azt mondta vissza, amit a direktortól
vagy valamelyik barátomtól hallott, kitalált mondatokkal tűzdelte meg
elbeszélését, melyekkel, látszólag akaratlanul, kajánkodva kifigurázta
Bloch, a főbíró vagy bárki más összes hibáját. Egy szívességből elvállalt
egyszerű bevásárlásról tartott beszámoló ürügyén utánozhatatlan portrét
adott. Egyikük sem olvasott soha semmit, még újságot sem. Egyszer
azonban egy könyvet találtak az ágyamon, s a kötetben Saint-Léger
Léger[577] csodálatos, ám homályos költeményeit. Céleste elolvasott
néhány oldalnyit, és így szólt: „Mondja csak, biztos benne, hogy ezek
versek, nem lehet, hogy inkább találós kérdések?” Annak, aki
gyermekkorában csupán egyetlen verset tanult, az „Itt lenn a földön
meghal egyszer minden virág”-ot, nyilván hiányzott az átmenet. Azt
hiszem, ez a konok tanulni nem akarás egészségtelen szülőföldjükkel
függött össze némiképp. Pedig költőkhöz méltóan tehetségesek voltak,
csak több szerénységgel, mint amennyi általában amazokba szorul. Ha
ugyanis Céleste valami figyelemreméltót mondott, én pedig nem
emlékeztem rá pontosan, s kértem, idézze eszembe, azt állította, hogy már
elfelejtette. Soha nem fognak könyvet olvasni, de írni sem.
 Françoise-ra meglehetősen nagy hatást gyakorolt, amikor megtudta,
hogy ezeknek az egyszerű teremtéseknek két fivére a tours-i érsek
unokahúgát, illetve a rodezi püspök egyik rokonát vette feleségül. A
direktornak ez nem mondott volna semmit. Céleste időnként
szemrehányást tett a férjének, hogy nem érti meg őt, én viszont azon
csodálkoztam, hogy egyáltalán kibírja. Voltak pillanatok ugyanis, amikor a
fiatalasszony reszketett a dühtől, tört-zúzott maga körül: förtelmes volt.
Egyes feltételezések szerint vérünk, ez a sós folyadék, nem más, mint a
tenger őselemének továbbélése testünkben. Én hasonlóképpen hiszem,
hogy Céleste, nem csupán dühében, hanem depressziós időszakaiban is,
szülőföldje hegyi patakjainak ritmusát követte. Kimerültsége is azokéhoz
hasonlított; valósággal elapadt. Ilyenkor senki és semmi nem tudta volna
életre kelteni. Majd egyszer csak újra megindult az áramlás ebben a
csodálatosan könnyed, nagy testben. Kékes bőrének opálos
áttetszőségében áradt a víz. Felmosolygott a napra, s még kékebb lett.
Ezekben a pillanatokban valóban olyan volt, mint a neve: mennyei.
Hiába nem gyanította soha Bloch családja, miért is nem ebédel soha
otthon a nagybácsi, s fogadta el kezdettől fogva a dolgot mint egy
megrögzött agglegény rögeszméjét, melyet talán egy színésznővel
folytatott viszonya igényel, mindaz, ami Nissim Bernard urat érintette,
„tabu” volt a balbeci szálló direktora számára. Ezért hát, említést sem téve
az ügyről a nagybácsinak, végül mégsem merte elmarasztalni az
unokahúgot, noha némi körültekintésre intette. A fiatal lány és barátnője
pedig, aki néhány napig már abban a hitben élt, hogy kiteszik a Kaszinóból
és a Nagyszállóból, látván, hogy minden rendbe jön, boldog volt, amiért
megmutathatta az őket kerülő családapáknak, hogy büntetlenül
megengedhet magának bármit. Odáig ugyan nem merészkedtek, hogy
megismételjék azt a nyilvános jelenetet, amely mindenkit felháborított.
Lassacskán azonban észrevétlenül visszatértek korábbi viselkedésükhöz.
Egyik este pedig, amikor Albertine-nel és Blochkal, akivel véletlenül
találkoztunk, kifelé tartottam a félsötétbe burkolózó Kaszinóból,
összefonódva haladtak el előttünk, szünet nélkül csókolózva, s amikor
éppen mellénk értek, illetlenül sikongattak, kacarásztak és rikácsoltak.
Bloch lesütötte a szemét, mintha nem ismerné meg a húgát, én pedig a
kínok kínját éltem át, amint arra gondoltam, hogy ez a sajátos és kegyetlen
nyelv talán Albertine-nek szól.
Egy másik eset csak még inkább Gomorrához társította aggályaimat.
Egy szép, sudár, sápadt fiatal nőt láttam a parton, akinek szeme a
szembogár körül olyan geometriai szabályosságú sugarakat szórt, hogy
tekintete valamely csillagzatra emlékeztetett. Arra gondoltam, mennyivel
szebb Albertine-nél, s hogy milyen bölcs dolog is volna lemondani az
utóbbiról. Csakhogy ennek a szép fiatal nőnek a vonásait átigazította a
nagyon alantas életvitel, a folytonos közönségesség vésője, olyannyira,
hogy a szeme, amely mégis nemesebb volt, mint arcának többi része,
bizonyára csak a mohó étvágytól és a vágyakozástól ragyogott. Márpedig
másnap, amikor ez a fiatal nő tőlünk igen távol kapott helyet a
Kaszinóban, megláttam, hogy folyton Albertine-en állítja meg
tekintetének fel-felvillanó, ide-oda forduló fényeit. Mintha valami
fárosszal adott volna jeleket neki. Szenvedtem a gondolattól, hogy
barátnőm még észreveszi, milyen nagy figyelmet szentelnek neki, s attól
féltem, hogy ezek a szűnni nem akarón kigyúló pillantások esetleg egy
másnapi szerelmi légyott egyezményes jelei lehetnek. Ki tudja? Ez a
légyott talán nem is az első. A sugárzó tekintetű fiatal nő máskor is
járhatott már Balbecben. Talán azért engedte meg magának, hogy ilyen
csillámló fényjelekkel ostromolja, mert Albertine egyszer már engedett a
vágyának vagy valamelyik barátnőjéének. Akkor pedig követelőzését nem
csupán a jelen pillanat szülte, a múltban eltöltött kellemes órák
jogosították fel rá.
Ez esetben a légyott feltehetőleg nem az első, hanem a korábbi évek
együttléteinek folytatása. S valóban, a pillantások nem azt kérdezték:
„Akarod?” Mihelyt a fiatal nő észrevette Albertine-t, egyértelműen felé
fordította a fejét, és olyan emlékekkel teli pillantásokat vetett rá, mintha
megijedt és megdöbbent volna, amiért barátnőm elfelejtette. Albertine, aki
nagyon jól látta, flegmán mozdulatlan maradt, mire a másik, tapintatosan,
mint egy férfi, aki régi szeretőjét az új baráttal látja, nem nézett rá többé,
nem foglalkozott vele, mintha ott sem lett volna.
 Néhány nap múlva azonban megbizonyosodtam ennek a fiatal nőnek a
hajlamairól és annak valószínűségéről is, hogy régebbről ismeri Albertine-
t. A Kaszinó nagytermében, ha két fiatal lány megkívánta egymást,
gyakran alakult ki, mint valami fényjelenség, egyfajta villódzó nyomvonal
kettejük között. S hadd utaljak rá, hogy a szerteszóródott gomorraiak
minden városban, minden faluban ilyen, még ha nem is kézzelfogható
anyagi jelenségekkel, a légkör egy részét lángra lobbantó asztrális jelekkel
kísérlik meg újra fellelni az elszakított rokonlelkeket, újraalkotni a bibliai
várost, mint ahogyan mindig és mindenütt ugyanígy törekednek, ha csak
időszakos helyreállításra is, Szodoma nosztalgikus, álszent, néha bátor
száműzöttjei is.
Egyszer épp akkor pillantottam meg az ismeretlen nőt, akit Albertine
színleg nem ismert meg, amikor Bloch unokahúga is arra jött. A fiatal nő
szemében fény gyúlt, de láthatóan nem ismerte az izraelita kisasszonyt.
Most látta őt először, s minden kétséget kizáróan vágyat érzett, ám
semmiféleképpen sem azt a bizonyosságot, amit Albertine esetében,
Albertine-ében, akinek cinkosságára olyannyira számított, hogy hidegsége
láttán az a fajta meglepetés érte, mint a Párizst jól ismerő, de másutt élő
idegent, aki néhány hétre visszatér, s a kis színház helyén, ahol hajdan
mindig oly kellemes estéket töltött, most egy épülő bankot lát.
Bloch unokahúga leült az egyik asztalhoz, és egy képesújságot
nézegetett. Kis idő múltán a fiatal nő, szórakozott arccal, odatelepedett
melléje. Az asztal alatt azonban hamarosan láthattuk volna, amint lábukat
egymáshoz nyomják, majd combjuk és kezük összesimul. Azután a
szavakra került a sor, megkezdődött a beszélgetés, és a fiatal nő hiszékeny
férje, aki már mindenütt kereste, igencsak meglepődött, amikor rátalált,
mert az asszony javában aznap esti programját tervezgette egy, a férfi
számára vadidegen fiatal lánnyal. Felesége gyermekkori barátnőjeként
mutatta be Bloch unokahúgát, érthetetlen nevet mormolva, elfelejtette
ugyanis megkérdezni tőle, hogy hívják. A férj jelenléte azonban csak még
egy lépéssel közelebb vitte őket egymáshoz, mert elkezdtek tegeződni,
hiszen még a zárdából ismerték egymást; ezen az apróságon különben
később jókat nevettek, csakúgy mint a lóvá tett férjen, s ez a vidámság
újabb gyöngédségekre adott alkalmat.
Ami Albertine-t illeti, nem mondhatom, hogy bárhol is: a Kaszinóban
vagy a parton túlságosan szabadosan viselkedett volna valamelyik fiatal
lánnyal. Sőt, úgy találtam, viselkedésük hűvösségében, felszínességében
van valami túlzás, ami több, mint jólneveltség, inkább csel, hogy a gyanút
eltereljék magukról. Egy-egy lánynak mindig ugyanolyan sietősen,
jegesen és illedelmesen válaszolta, erősen emelt hangon: „Igen, öt óra
körül leszek a teniszpályán. Holnap reggel nyolc óra tájban megyek
fürödni”, majd azonnal ott is hagyta az illetőt, akihez szólt, s ez szörnyen
úgy tűnt, mintha jelt akarna adni, vagy azért, hogy találkát adjon, vagy
még inkább azért, hogy miután szép halkan már meg is tette, fennhangon
kimondja ezt a valóban jelentéktelen néhány szót, „nehogy felhívják
magukra a figyelmet”. S mikor azután láttam, hogy biciklijére kap és
teljes sebességgel elhajt, óhatatlanul arra gondoltam, hogy most épp annak
a nyomába ered, akivel az imént váltott szót.
Ha egy-egy szép, fiatal nő szállt ki az automobilból a strand szélén,
Albertine legfeljebb azt nem tudta megállni, hogy utána ne forduljon.
Majd rögtön magyarázkodott: „Csak az új zászlót néztem, amit a fürdő elé
tettek ki. Költhettek volna rá többet. A másik eléggé ütött-kopott volt. De
tényleg azt hiszem, hogy ez még rondább.”
Egy alkalommal Albertine nem érte be a hűvösséggel, s ettől csak még
nyomorultabbul éreztem magam. Tudta, hogy bosszankodom, amiért
néhanapján találkozik nagynénje egyik barátnőjével, aki „rosszféle”, s aki
időnként ellátogat két-három napra Bontemps-néhoz. Albertine kedvesen
azt mondta, hogy többé nem is köszön neki. Amikor pedig ez a nő
Incarville-be jött, Albertine azt mondta: „Jut eszembe, tudja, itt van X-né.
Mondta már valaki magának?”, mintha azt akarná mutatni, hogy nem
találkozik vele titokban. Egyszer pedig, amikor éppen így beszélt, még azt
is hozzátette: „Igen, összefutottam vele a strandon, és szándékosan,
durvaságból majdnem súroltam, meg is tántorodott.” Amint Albertine ezt
mondta, eszembe jutott Bontemps-né egy mondata, melyre korábban
sohasem gondoltam: az, amit a jelenlétemben arról mondott Swann-nénak,
milyen arcátlan is az ő Albertine unokahúga; mintha ez erény volna, s
hogy hogyan mondta már nem is tudom melyik főtisztviselő feleségének,
hogy az apja csak kukta volt. Szeretteink szavai azonban nem sokáig
őrződnek meg bennünk tisztán; megromlanak, bomlásnak indulnak. Egy
vagy két estével később visszagondoltam Albertine mondatára, s már nem
azt a neveletlenséget jelentette, amellyel úgy hivalkodott – s amin csak
mosolyogni tudtam –, hanem valami mást, s hogy Albertine, aki futólag
súrolta ezt a hölgyet, ha nem is céltudatosan, talán az érzékiségét akarta
felkelteni, vagy korábbi ajánlataira akarta így emlékeztetni kajánul,
melyeket akkoriban talán el is fogadott, futólag megérintette, most pedig
azt gondolja, hogy talán tudomást szereztem a dologról, hiszen mindenki
szeme láttára történt, s meg akarta előzni a kedvezőtlen értelmezést.
Egyébként is, féltékenységem, amelyet azok a nők ébresztettek, akiket
Albertine talán szeretett, nemsokára egy csapásra elmúlt.

Albertine meg én épp a balbeci helyiérdekű kisvasút állomása előtt

álldogáltunk. A hotel omnibuszával vitettük magunkat odáig, a rossz idő
miatt. Nem messze tőlünk állt Nissim Bernard úr, akinek az egyik szeme
alatt „monokli” virított. Egy ideje csalta az Atália kóristafiúját a környék
egyik közismert majorsága, a „Cseresznyés” tanyáslegényével. Ennek a
piros arcú, durva vonású legénynek a feje egészen olyan volt, mint egy
paradicsom. Hajszálra ugyanilyen paradicsom szolgált fejül
ikertestvérének is. A kívülálló szemlélő számára van valami szép az ikrek
e tökéletes hasonlóságában, mellyel a természet, mintha egy pillanatra
iparosodott volna, sorozattermékeket hoz forgalomba. Sajnos Nissim
Bernard úr szempontja egészen más volt, ez a hasonlatosság pedig pusztán
külsődleges. A kettes számú paradicsom kizárólag a hölgyek
gyönyörűségét szolgálta őrült szenvedéllyel, az egyes számú paradicsom
nem viszolygott attól, hogy bizonyos uraságok hajlamaihoz is
leereszkedjen. Márpedig minden egyes alkalommal, amikor Nissim
Bernard úr, akit az egyes számú paradicsommal eltöltött édes órák emléke
reflexszerűen a „Cseresznyés”-be űzött, a vaksi (s különben az ilyen
tévedéshez nem is kellett éppen vaksinak lenni) öreg izraelita, aki tudtán
kívül Amphytrion[578] komédiáját játszotta, az ikertestvérhez fordult, s
neki mondta: „Hajlandó lennél találkozni velem ma este?” Meg is kapta
mindjárt a magáét, jó alaposan. Sőt a csihipuhi meg is ismétlődött
ugyanannál az étkezésnél, amikor a másik fivérrel folytatta az elkezdett
beszélgetést. Ami azután, a gondolattársítás hatására, úgy elvette a kedvét
a paradicsomtól, még az ehetőtől is, hogy valahányszor azt hallotta a
Nagyszállóban, hogy mellette egy átutazó vendég paradicsomot rendel,
odasúgta neki: „Bocsásson meg, uram, hogy ismeretlenül megszólítom. De
hallottam, hogy paradicsomot rendel. Az ma poshadt. Az ön érdekében
szólok, mert ami engem illet, nekem mindegy, én soha nem eszem.” Az
idegen túláradó köszönetet mondott az önzetlen, emberbarát
asztalszomszédnak, visszahívta a pincért, s úgy tett, mint aki meggondolta
magát: „Nem, paradicsomot semmiképpen sem.” Aimé, aki már ismerte a
jelenetet, jót mulatott magában, és azt gondolta: „Ravasz vén róka ez a
Bernard úr, megint meglelte a módját, hogy megváltoztassa a rendelést.”
Bernard úr, aki a késésben levő vonatra várt, monoklis szeme miatt nem
ragaszkodott ahhoz, hogy üdvözöljön minket, Albertine-t és engem. Mi
még ennyire sem erőltettük a beszélgetést. Mégis, aligha kerülhettük volna
el a dolgot, ha ebben a pillanatban egy kerékpár nem kanyarodik elénk
nagy sebességgel; a liftes pattant le róla, levegő után kapkodva.
Verdurinné telefonált nem sokkal azután, hogy elindultunk, hogy menjek
el hozzájuk vacsorára két nap múlva; hamarosan kiderül majd, hogy miért.
Majd, miután megismertetett a telefonhívás minden részletével, a liftes
magunkra hagyott, s mint az olyan demokratikus „alkalmazottak”, akik
színleg függetlennek mutatják magukat a polgárokkal szemben, s saját
köreikben állítják helyre a tekintélyelvet, azt akarván mondani, hogy a
portás és a kocsifelelős netán nehezményezhetik, ha elkésik, még
hozzátette: „Ellépek a főnökségek miatt.”
Albertine barátnői elutaztak egy időre. Szerettem volna én
elszórakoztatni. Feltéve, hogy boldoggá tehette, ha csakis velem tölti a
délutánjait Balbecben, annak is tudatában voltam, hogy a boldogság sosem
adja oda magát egészen, s hogy Albertine, aki még abban a korban van
(melyből egyesek ki sem nőnek), amikor még nem fedezzük fel, hogy e
beteljesületlenség forrása nem az, aki a boldogságot adja, hanem az, aki
megéli, kísértést érezhetett volna, hogy bennem lássa rosszkedvének okát.
Jobban szerettem volna, ha a körülményeket hibáztatja, melyeket úgy
rendeztem el, hogy ne adjanak egykönnyen módot arra, hogy kettesben
maradhassunk, s egyben azt is megakadályozzák, hogy Albertine a
kaszinóban vagy a mólón töltse az időt, nélkülem. Ezért is kértem meg
aznap, hogy kísérjen el Doncières-be, ahová Saint-Loup-hoz megyek
látogatóba. Azért tanácsoltam a festészetet is, amelyet korábban már
tanult, hogy lekössem. Munka közben nem töprengene azon, boldog-e
vagy boldogtalan. Szívesen elvittem volna időnként vacsorára
Verdurinékhez és Cambremerékhez is, hiszen bizonyára mindkét helyen
szívesen fogadtak volna egy olyan ismerőst, akit én mutatok be, de előbb
meg kellett bizonyosodnom arról, hogy Putbus bárónő még nincs a La
Raspelière-ben. Erről pedig csakis a helyszínen győződhettem meg, s
mivel előre tudtam, hogy két nap múlva Albertine-nek el kell utaznia
valahová a környékre a nagynénjével, ezt az alkalmat használtam ki, hogy
sürgönyözzek Verdurinnének, s megkérdezzem, fogadna-e szerdán. Ha
Putbus bárónő ott lenne, úgy intézném a dolgot, hogy találkozzam a
komornával, meggyőződjek róla, fennáll-e a veszély, hogy Balbecbe jön, s
ha igen, megtudjam, mikor, hogy aznap jó messzire elvigyem Albertine-t.
A kis helyiérdekű vonat mostanában olyan kitérőt tett, mely akkoriban,
amikor nagyanyámmal utaztunk erre, még nem létezett, s most Doncières-
la-Goupilt is érintette, azt a nagy állomást, ahonnan fontos vonatok
indultak, például az az expressz is, amellyel Saint-Loup-hoz jöttem
látogatóba Párizsból, majd haza is mentem. A rossz idő miatt a Nagyszálló
kocsija egészen a kisvasút megállójáig, Balbec-fürdőig hozott el
Albertine-t és engem.
A kisvonat még nem érkezett meg, de már láttuk a renyhe, lassú
füstpamacsot, amelyet maga mögött hagyott, s amely most csak tulajdon,
nehezen mozduló felhőformájára hagyatkozhatott, amint lomhán felfelé
kúszott a criquetot-i sziklás part zöld lankáin. Végül lassacskán
bedöcögött a vonat is, amelyet a függőleges utat választó füst megelőzött.
Az utazni készülők odébb húzódtak, hogy helyet adjanak a szerelvénynek,
de minden különösebb sietség nélkül, hiszen tudták, milyen jámbor,
csaknem emberi az érkező, s ráadásul az állomásfőnök jelzései, akárcsak
egy kezdő biciklijét, még irányították is, a masiniszta nagy hatalmú
gyámsága alatt pedig senkit sem veszélyeztetett azzal, hogy elgázolja, és
megállt volna, ahol csak akarják.
Az én sürgönyöm volt a magyarázat Verdurinék telefonhívására, ami
már csak azért is jókor jött, mivel Verdurinnénél szerdán (két nap múlva
ugyanis éppen szerda volt) rendezték a nagy vacsorákat, La Raspelière-ben
éppúgy, mint Párizsban, bár erről én nem tudtam. Verdurinné nem „diner”-
ket adott, neki „szerdái” voltak. Ezek a szerdák valóságos
műalkotásszámba mentek. Noha Verdurinné biztosan tudta, hogy sehol
sem akad hozzájuk hasonló, mégis árnyalatnyi különbséget tett közöttük.
„Ez a legutóbbi szerdám nem ért fel az előzővel – mondta. – De azt
hiszem, a következő lesz az egyik legsikerültebb, amit valaha is adtam.”
Néha odáig ment, hogy bevallja: „Ez a szerda nem volt méltó a többihez.
A következőre viszont hatalmas meglepetést tartogatok önöknek.” A
párizsi szezon utolsó heteiben járva, mielőtt vidékre indultak volna, a
Nagyasszony bejelentette, hogy nincs több szerda. Ez is alkalom volt arra,
hogy a híveket ösztökélje: „Már csak három szerda van hátra, már csak
kettő – mondta olyan hanglejtéssel, mintha a világ vége közeledne. – Ugye
nem hagyja ki a záró szerdát, a jövő héten.” De ez a zárás csupán műzárás
volt, hiszen mindenkit így figyelmeztetett: „Mostantól hivatalosan
nincsenek már szerdák. Ez volt idén az utolsó. De azért szerdánként
mindig itt talál. Csapunk egy kis bizalmas szerdát; ki tudja, talán ezek az
intim körben töltött szerdák lesznek a legkellemesebbek.” A La
Raspelière-ben a szerdák szükségképpen szűk körűek voltak, s mivel az
átutazó barátokat mindig aszerint hívták meg estére, hogy mikor
találkoztak össze velük, szinte minden nap szerda lett. „Nemigen
emlékszem a többi vendég nevére, de tudom, hogy Camembert márkiné
őnagysága is köztük van” – mondta a liftes; a Cambremerek nevével
kapcsolatos magyarázkodásunk nem tudta végleg kiküszöbölni a régi szót,
melynek ismerős és értelmes szótagjai az ifjú alkalmazott segítségére
siettek, amint ebbe a bonyolult névbe belezavarodott, s ő rögtön ezeket
választotta és mondta újra, nem is lustaságból vagy kiirthatatlan
szokásként, hanem azért, mert ezek feleltek meg a logika és a világosság
követelményeinek.
Igyekeztünk, hogy üres vagonba szállhassunk, ahol egész úton
átölelhetem Albertine-t. Mivel ilyet nem találtunk, olyan fülkébe
szálltunk, ahol már ült egy tányérképű, öreg és csúf asszonyság, férfias
vonásokkal, nagyon kiöltözve, aki a Revue des Deux Mondes-ot olvasta.
Közönséges volt, de mozdulatai pöffeszkedők, s én azzal szórakoztam,
hogy megpróbáltam kitalálni, melyik társadalmi kategóriába tartozhat;
rögtön arra a következtetésre jutottam, hogy egy nagyobb örömtanya
tulajdonosa lehet, úton lévő madám. Lerítt az arcáról, a viselkedéséről.
Csak azt nem gondoltam korábban, hogy ezek a dámák a Revue des Deux
Mondes-ot olvassák. Albertine sem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon,
amint egy kacsintással felhívta rá a figyelmemet. A hölgy végtelenül
méltóságteljes képet vágott; mivel bennem pedig az a tudat élt, hogy
másnapra meghívást kaptam a híres-nevezetes Verdurinnéhez a kisvasút
végállomásánál, hogy az egyik közbeeső állomáson Robert de Saint-Loup
vár rám, egy kissé távolabb pedig nagy örömet szereznék Cambremer
márkinénak, ha hozzájuk költöznék Féterne-be, pillantásomban irónia
villódzott, ahogy szemügyre vettem ezt a fontoskodó dámát, aki láthatóan
azt hitte, hogy keresett öltözéke, a kalapjába tűzött tollak, a Revue des
Deux-Mondes-ja miatt különb nálam. Azt reméltem, a hölgy sem marad
sokkal tovább, mint Nissim Bernard úr, és legkésőbb Toutainville-nél
leszáll, de nem így történt. A vonat megállt Égreville-ben, és ő maradt.
Ugyanígy volt Montmartin-sur-Merben, Parville-la-Bingard-ban,
Incarville-ben is, úgyhogy, amikor a vonat már Saint-Frichoux-t, a
Doncières előtti utolsó állomást is elhagyta, reményt vesztve átkaroltam
Albertine-t, ügyet sem vetettem a hölgyre. Doncières-ben Saint-Loup már
az állomáson várt, mint mondta a legnagyobb nehézségek dacára, hiszen,
mivel nagynénjénél szállt meg, csak percekkel ezelőtt kapta kézhez a
táviratomat, s nem tudván előre beosztani az idejét, alig egy órát szánhat
rám. Fájdalom, nekem ez az egy óra túlságosan hosszúnak tűnt, mert attól
kezdve, hogy kiszálltunk a vagonból, Albertine csakis Saint-Loup-val
törődött. Velem nem beszélgetett, ha én szóltam hozzá, alig válaszolt, s ha
közeledtem hozzá, elhárított. Robert-re viszont csábosan nevetett, pergő
nyelvvel beszélgetett vele, a kutyájával játszott, s miközben az állattal
ingerkedett, szándékosan hozzáért a gazdájához. Gondolatban felidéztem
azt a napot, amikor Albertine először engedte, hogy átkaroljam, s én hálás
mosollyal áldoztam az ismeretlen csábítónak, aki ilyen mélységes
változást vitt véghez benne, s ennyire megkönnyítette a feladatomat. Most
borzalommal gondoltam rá. Robert bizonyára észrevette, hogy Albertine
nem közömbös nekem, mert nem válaszolt az incselkedéseire, amiért
Albertine rám haragudott meg; majd barátom úgy beszélt velem, mintha
egyedül volnék, s mikor Albertine felfigyelt a dologra, ismét nőttem a
szemében. Robert megkérdezett, nem akarom-e megpróbálni felkeresni a
hajdani barátok közül, akikkel kijártamkor estéről estére együtt
vacsoráztatott, azt a néhányat, aki még most is itt van. S mivel ő is
könnyen átcsapott abba a bosszantó követelőzésbe, melyet rendesen
helytelenített: „Ugyan miért bájologtál velük olyan állhatatosan, ha most
nem akarod viszontlátni őket?”. Elutasítottam a javaslatot, mert nem
akartam megkockáztatni, hogy magára hagyjam Albertine-t, de azért is,
mert már elszakadtam ezektől a barátoktól. Tőlük, azaz inkább magamtól.
Szenvedéllyel vágyunk rá, hogy legyen valahol egy másik élet, amelyben
hasonlatosak lehetnénk ahhoz, aki itt vagyunk. Nem gondolunk azonban
arra, hogy – még ha nem várjuk is azt a másik életet – ebben az evilágiban
néhány év múltán hűtlenek leszünk korábbi önmagunkhoz, ahhoz, akinek
örökké meg akartunk maradni. Még ha nem feltételezzük is, hogy a halál
jobban megváltoztat, mint az életünk folyamán bekövetkező események
sora, ha ebben a másik életben hajdani énünkkel találkoznánk, bizony úgy
fordulnánk el magunktól, mint azoktól, akik valaha közel álltak hozzánk,
de már régóta nem láttuk őket – mint például én Saint-Loup barátait, akik
közé akkoriban oly szívesen tértem vissza esténként az Aranyfácánba, s
akikkel beszélgetnem ma már alkalmatlan és zavaró lenne. Ebből a
szempontból, s azért is, mert inkább nem mentem oda, hogy újra
felkeressem azokat, akiket hajdan szerettem, egy ilyen doncières-i sétát a
Paradicsomba érkezés előképének is tarthattam volna. Gyakran
álmodozunk a Paradicsomról, azaz sok-sok Paradicsom egymásutánjáról,
amelyekből azonban már jóval halálunk előtt elveszett paradicsom lesz,
amelyben elveszettnek éreznénk magunkat.
Robert otthagyott bennünket a pályaudvaron. „De majdnem egy órát
kell még várnod – mondta. – És ha ezt az időt itt töltöd el, bizonyára látod
majd Charlus bácsikámat, aki hamarosan visszautazik a párizsi vonattal,
tíz perccel a tiéd előtt. Én már elbúcsúztam tőle, mert muszáj
visszaérnem, még mielőtt a vonata befut. Rólad nem beszélhettem neki,
mert akkor még nem kaptam meg a táviratodat.” A szemrehányásokra,
melyeket Saint-Loup távozása után tettem Albertine-nek, azt felelte, hogy
irántam való hidegségével azt a gondolatot próbálta feledtetni Robert-rel,
amely esetleg felmerülhetett benne, ha a vonat érkezésekor meglátott,
amint hozzáhajlok, és átkarolom a derekát. Robert valóban felfigyelt erre
(én viszont nem vettem észre őt, mert akkor illendőbben ültem volna
Albertine oldalán), s talált is rá időt, hogy a fülembe súgja: „Szóval
ilyenek azok a csupa szemérem fiatal lányok, akikről meséltél, s akik azért
nem akartak Stermaria kisasszonyhoz járni, mert illetlennek találták?”
Akkoriban, amikor Párizsból mentem el hozzá Doncières-be, s újból szóba
került közöttünk Balbec, tényleg azt mondtam Robert-nek, s méghozzá
nagyon őszintén, hogy Albertine-nel nincs mit kezdeni, maga a
megtestesült erény. Most pedig, amikor a magam tapasztalatából már
régen megtanultam, hogy nem így van, még jobban szerettem volna, hogy
Robert azt higgye, ez az igazság. Elég lett volna, ha megmondom neki:
szeretem Albertine-t. Saint-Loup azok közé tartozott, akik képesek
megfosztani magukat egy örömtől, hogy barátaikat megkíméljék a
fájdalomtól, melyet azután oly mélyen átéreznek, mintha a sajátjuk lenne.
„Ó, igen, Albertine nagyon gyerekes. De nem tudsz róla semmit?” –
kérdeztem nyugtalanul. „Semmit a világon, ha csak azt nem, hogy láttam,
amint úgy ültetek ott, mint két szerelmes.”
„Semmit sem feledtetett a viselkedésével” – mondtam Albertine-nek,
miután Saint-Loup magunkra hagyott. „Igaz – mondta erre –, ügyetlen
voltam, bántottam magát, s ez nekem sokkal jobban fáj, mint magának.
Meglátja, többé nem leszek ilyen; bocsásson meg, kérem” – és szomorú
arccal felém nyújtotta a kezét. Ebben a pillanatban, a váróterem mélyéről,
ahol leültünk, megláttam, amint lassan, a bőröndjeit cipelő vasutassal a
nyomában, Charlus úr vonul át a színen.
Párizsban, ahol csak estélyeken találkoztam vele, mikor
rezzenéstelenül, fekete öltönyébe szuszakolva, kihúzott derékkal, tetszeni
vágyón, élénken társalogva büszkén tartotta magát, észre sem vettem,
mennyire megöregedett. Most, világos úti öltönyében, ami erősen
kövérítette, ahogy járás közben kacsázott, hordóhasát és csaknem
jelképesnek mondható hátulját himbálva, a könyörtelen nappali fény
elemeire bontotta a festéket az ajkon, az alapozókrémre pamacsolt rizsport
az orrhegyen, a fekete kulimászt a festett bajuszon, melynek ébenfeketéje
éles ellentétben állt az őszbe csavarodó hajjal, mindazt, ami a mesterséges
fényben a testszínek élénkségének látszott volna egy még mindig fiatalos
alakon.
Miközben, noha vonata miatt csak röviden, elbeszélgettem vele,
Albertine vagonját figyeltem, hogy intsek neki, mindjárt jövök. Amikor
visszafordultam Charlus úrhoz, megkért, legyek szíves odahívni egy
katonát, egyik rokonát, aki a vágány túlsó oldalán állt, mintha csak a mi
vonatunkba készülne felszállni, csak éppen a másik, a Balbeckel ellentétes
irányba. „Az ezredzenekarhoz tartozik – mondta Charlus úr. – Mivel ön
oly szerencsés, hogy még elég fiatal, én pedig sajnos már elég öreg
vagyok, megtehetné nekem azt a szívességet, hogy megkímél attól, hogy
át kelljen vágnom, és egészen odáig mennem...” Kötelességemnek
tekintettem, hogy odamenjek a mondott katonához, s a gallérja hajtókájára
hímzett lantról láttam, hogy valóban a zenekarhoz tartozik. De amint
éppen eleget akartam tenni megbízatásomnak, micsoda meglepetés, sőt,
mondhatom, öröm ért, amikor nagybátyám komornyikjának fiára, Morelre
ismertem, aki annyi emléket idézett fel bennem! Ezért egészen
megfeledkeztem arról, hogy Charlus úr kérését teljesítsem. „Hogyan, hát
Doncières-ben van?” „Igen, és a zenekarba osztottak be, az ütősökhöz.”
Mindezt azonban száraz és fensőbbséges hangon felelte. Nagyon modoros
lett, s ez a viszontlátás, ami apja foglalkozására emlékeztette,
nyilvánvalóan kellemetlen volt számára. Hirtelen megláttam, hogy
Charlus úr lódul felénk. Nyilván késlekedésem miatt veszítette el a
türelmét. „Egy kis zenehallgatásra vágyom ma este – szólt Morelhez,
minden különösebb bevezetés nélkül –, ötszáz frankot adok az estéért;
talán érdekelheti a dolog valamelyik barátját, ha akad ilyen a zenekarban.”
Hiába ismertem Charlus úr arcátlanságát, mégis megdöbbentem, hogy
még csak nem is üdvözli ifjú barátját. A báró egyébként nem hagyott időt,
hogy elgondolkodjak. Szívélyesen kezet nyújtott: „Viszontlátásra, drága” –
mondta, jelezvén, hogy itt az ideje odébb állnom. Már amúgy is több, mint
sokáig hagytam magára az én drága Albertine-emet. „Látja – mondtam
neki, ahogy visszaszálltam a vagonba –, a tengeri fürdőhelyek és az
utazóélet döbbent rá, hogy a világ színházában kevesebb a díszlet, mint a
színész, s kevesebb a színész, mint a »helyzet«.” „Ez most miről jutott
eszébe?” „Az imént ugyanis Charlus úr megkért, küldjem oda hozzá egyik
barátját, akiben itt és most, ezen a pályaudvari peronon, egyik barátomra
ismertem.” De miközben mindezt elmondtam, egyre csak arra próbáltam
rájönni, honnan ismerheti a báró Morelt. A társadalmi különbség, amelyre
korábban nem gondoltam, óriási nagy volt közöttük. Először az ötlött fel
bennem, hogy talán Jupien révén, hiszen az ő lánya, mint emlékszünk rá,
mintha beleszeretett volna a hegedűsbe. Mégis megdöbbentett, hogy a
báró, akinek öt perccel később indulnia kellett volna Párizsba, egyszerre
zenét akart hallgatni Doncières-ben. Ahogy azonban emlékeimben újra
megjelent Jupien lánya, lassan kezdtem úgy találni, hogy az effajta
„felismerések”, a kimódolt művek e szegényes kisegítői, épp ellenkezőleg
fontos részt jelenthetnének az életünkben, ha el tudnánk jutni az igazi
regényességig, ám ekkor hirtelen mintha villám csapott volna belém, és
megértettem, mennyire naiv voltam. Charlus úr egyáltalán nem ismerte
Morelt, ahogy Morel sem Charlus urat, akit megszédített, de meg is
félemlített egy katona, aki ugyan csak lantot viselt a hajtókáján, s
felindulásában hozzám folyamodott, hogy vigyem oda hozzá azt, akiről
nem is gyanította, hogy ismerem. Mindenesetre az ötszáz frankos ajánlat
Morel szemében bizonyára pótolta a korábbi kapcsolatokat, mert láttam,
hogy nyugodtan beszélgetnek tovább, s eszükbe sem jut, hogy épp a mi
vonatunk mellett állnak. Amikor pedig visszagondoltam arra, hogyan is
tartott Charlus úr Morel és énfelém, hirtelen megéreztem, mennyire
hasonlít némelyik rokonához, amikor azok éppen nőt csípnek fel az utcán.
Csak a kiszemelt zsákmány neme változott meg. Bizonyos koron túl, még
ha különböző fejlődési folyamatok játszódnak is le bennünk, minél inkább
önmagunk leszünk, annál nagyobb hangsúlyt kapnak bennünk családi
vonásaink. Mert a természet, miközben továbbra is összhangban szövi
kárpitja mintáit, meg-megszakítja a rajzolat monotóniáját az ellesett
alakok változatosságával. Egyébként, az a felsőbbség, amellyel Charlus úr
végigmérte a hegedűst, csupán viszonylagos, pusztán nézőpont kérdése. A
társasági emberek háromnegyede, azok, akik fejet hajtottak előtte,
elismerte volna, nem így azonban a rendőrprefektus, aki néhány évvel
később megfigyelés alá helyeztette.
„Már jelzik a párizsi vonat érkezését, uram” – mondta a vasutas, aki a
bőröndöket hozta. „De én nem utazom, vigye ezt az egészet a
csomagmegőrzőbe, az ördögbe is!” – mondta Charlus úr, és húsz frankot
adott a hirtelen fordulattól meghökkent, a borravalótól pedig elbűvölt
szolgának. Ez a bőkezűség tüstént odavonzott egy virágárusnőt. „Vegyen
ezekből a szegfűkből, nézze csak ezt a gyönyörű rózsát, jó uram, ez majd
szerencsét hoz magának.” A türelmetlen Charlus úr odavetett neki
negyven sou-t, amit az asszony áldásaival és további virágokkal akart
viszonozni. „Istenem, csak hagyna már nyugton minket – fordult Charlus
úr az ideges férfi gunyoros, meg-megcsukló hangján Morelhez,
gyönyörűségét lelve abban, hogy a segítségére szorul –, enélkül is épp elég
bonyolult a mondandónk.” Talán, mivel a hordár sem volt még eléggé
távol, Charlus úr nem kívánt népes hallgatóságot, talán dölyfös félénksége
folyamodott ezekhez a közbevetett mondatokhoz, hogy ne kelljen
túlságosan közvetlenül rátérnie a légyottkérésre. A muzsikus nyílt,
határozott és parancsoló arccal fordult a virágárus asszony felé, kinyújtott
tenyerével intve visszakozásra, és jelezve, nincs szükségük a virágaira,
hordja el magát minél előbb. Charlus úr elbűvölten látta a kecses kéz
tekintélyt parancsoló és férfias gesztusát, amelyhez ő nagyon is nehézkes,
súlyosan nyers lett volna, ezt a koraérett hajlékonyságot és
határozottságot, amelytől ez a pelyhes állú kamasz olyan lett, mint egy
ifjú Dávid, aki képes felvenni a harcot Góliáttal. A báró ámulata
akaratlanul is azzal a mosollyal színeződött át, amellyel a gyermeket
nézzük, ha korát meghaladó súlyú kifejezéssel él. „Nos, ilyesvalaki
kellene nekem, hogy elkísérjen utazásaimon, és segítsen ügyeim
intézésében. Mennyivel egyszerűbbé tehetné az életemet!” – mondta
magában Charlus úr.
A párizsi vonat (amelyre a báró nem szállt fel) elment. Majd Albertine
és én is beszálltunk a miénkbe, anélkül, hogy megtudtam volna, mi lett
végül Charlus úrral és Morellel. „Ne bántsuk egymást soha többet, még
egyszer kérem, bocsásson meg – mondta újra Albertine a Saint-Loup-
esetre utalva. – Legyünk mindig kedvesek egymáshoz – mondta
gyöngéden. – Ami pedig a maga Saint-Loup barátját illeti, ha azt hiszi,
hogy engem a legkevésbé is érdekel, nagyon téved. Csak az tetszik benne,
hogy láthatóan annyira szereti magát.” „Nagyon derék fiú – mondtam én, s
őrizkedtem attól, hogy mindenféle elképzelt, felsőbbrendű tulajdonsággal
ruházzam fel Robert-t, amit merő barátságból el nem mulasztottam volna,
ha nem Albertine-nel, hanem bárki mással vagyok. – Kiváló ember,
becsületes, ragaszkodó, egyenes, olyan, akire minden körülmények között
számíthatok.” Ezt mondván, féltékenységem visszafogott, s nem mondtam
többet Saint-Loup-ról, mint ami igaz volt, ez pedig tagadhatatlanul igaz
volt. Ráadásul betű szerint ugyanazokban a szavakban fogalmazódott meg,
mint amelyeket Villeparisis márkiné használt, amikor Saint-Loup-ról
beszélt nekem, mielőtt megismertem volna Robert-t, s annyira
másfélének, gőgösnek képzeltem, hogy azt gondoltam róla: „Azért látják
jónak, mert nagy úr.” Csakúgy, mint ahogyan, az után, hogy megláttam
Robert-t a palota előtt, elhajtatóban, s a márkiné azt mondta: „Olyan
boldog lenne”, azt képzeltem, hogy nagynénje szavai puszta társasági
frázisok, melyekkel nekem kívánt hízelegni. Később pedig el kellett
ismernem, hogy a márkiné őszintén beszélt, hiszen arra gondolt, ami
számomra érdekes volt, az olvasmányaimra, s tudta, hogy Saint-Loup is
ezt szereti; mint ahogy velem is előfordult, hogy a legteljesebb
őszinteséggel mondtam valakinek, aki Robert őséről, La Rochefoucauld-
ról, a Maximák szerzőjéről írt, s aki Robert-től szeretett volna tanácsot
kérni: „Olyan boldog lesz.” Addigra ugyanis alaposabban megismertem
már. De amikor legelőször láttam, sehogy sem hittem volna, hogy a
ruházat és a viselkedés ilyen látványos eleganciája mögött az enyémmel
rokon szellem lakozhat. Tolla alapján valamely más fajhoz tartozónak
ítéltem volna. Most pedig, talán azért, mert Saint-Loup, irántam való
jóságában, oly hideg volt vele, Albertine-től hallottam vissza, amit
valamikor én magam is gondoltam: „Ó, hogy valaki ilyen ragaszkodó
legyen! Megjegyzem, ha valaki a Saint-Germain-negyedből való, minden
erénnyel fel van ruházva.” Márpedig éppen erre a Saint-Germain-beliségre
nem gondoltam egyetlen egyszer sem az azóta eltelt évek során, amióta
Saint-Loup-ról lefoszlott a presztízs, s igazi erényeiben mutatkozott meg
előttem. Amint a többi embert vizsgáljuk, nézőpontunk e változásai már a
barátságban is szembetűnőbbek, mint a puszta társasági kapcsolatokban,
de mennyivel inkább azok a szerelemben, ahol a vágy oly széles skálára
vetíti ki, oly hihetetlenül felnagyítja a hidegség legparányibb jeleit, hogy
jóval kevesebb is elegendő volt, mint, amit Saint-Loup első látásra
mutatott, hogy máris azt higgyem, Albertine megvet, hogy a barátnőit
bámulatosan embertelen lényeknek lássam, s hogy csakis a szépségnek és
az elegancia bizonyos fajtájának kijáró elnézés jeleként fogjam fel Elstir
vélekedését, amikor ugyanazzal az érzéssel mondta nekem a kis csapatról:
„Derék kislányok”, mint ahogy korábban Villeparisis márkiné beszélt
Saint-Loup-ról. Vagy talán én nem ezt az ítéletet hoztam volna szívem
szerint, amikor ezt hallottam Albertine-től: „Mindenesetre, ragaszkodó
vagy sem, őszintén remélem, hogy sosem látom többet, hiszen viszályt
keltett közöttünk. Többé nem szabad bántanunk egymást. Nem szép
dolog!” Mivel úgy láttam, Saint-Loup vágyat ébresztett benne, egy időre
úgy éreztem, többé-kevésbé kigyógyultam abból a gondolatból, hogy
barátnőm a nőket szereti, a két dolgot ugyanis összeegyeztethetetlennek
véltem. S ahogy most Albertine esőköpenyére néztem, melyben mintha
más emberré lett volna, az esős napok bolygó vándorává, s amely
tapadósságával, képlékenységével, szürkeségével szinte nem is védte
ruháját a nedvesség ellen, hanem inkább maga is átázott tőle, s szorosan
barátnőm testéhez tapadt, mintha egy szobrász számára venne lenyomatot
idomairól, letéptem róla ezt a köntöst, mely féltékenyen simult a
kívánatos mellhez, s magamhoz vonva Albertine-t, így szavaltam neki:

S egykedvűn utazó nő, mondd, nem akarsz-e

vállamra hajtva fejed, elálmodozni most?[579]

És kezembe fogtam a fejét, úgy mutattam neki a vízben úszó, nagy,

néma réteket, melyek egészen az alkonyi eget határoló kéklő halmok
párhuzamos láncolatáig húzódtak.
Két nappal később, a híres-nevezetes szerdán, amikor ugyanerre a
kisvonatra szálltam Balbecben, erősen igyekeztem, hogy el ne szalasszam
Cottard-t Graincourt-Saint-Vast-nál, ahol Verdurinné újabb telefonhívása
szerint majd megtalálom. Úgy volt, hogy ő is ezzel a vonattal jön, és majd
megmutatja, hol kell leszállnom, hogy megtaláljuk a La Raspelière-ből
küldött kocsikat a pályaudvaron. Mivel pedig a kisvonat épp csak egy
pillanatra állt meg Graincourt-ban, a Doncières utáni első állomáson, én
már jóelőre odaálltam az ajtóba, annyira féltem, hogy nem látom meg
Cottard-t vagy ő engem. Micsoda hiábavaló aggodalom! Nem számoltam
azzal, mennyire egyformára gyalulta a kis klán az összes „törzsvendéget”;
ahogy a peronon álldogáltak, s ráadásul estélyi öltözékben, azonnal
felismerhetőek voltak magabiztos, előkelő és bizalmas arckifejezésükről,
arról a tekintetről, amely mint a puszta űrön, ahol semmi sem vonja
magára a figyelmet, hatolt át a közönséges tömeg sűrű sorain valamelyik
törzsvendég érkeztét lesve, aki egy korábbi állomáson szállt fel a vonatra,
s már előre felszikrázott a várható csevejtől. A kiválasztottság e jele,
mellyel a közös vacsorák szokása jegyezte meg a kicsiny csoport tagjait,
nem csupán akkor különböztette meg őket, amikor nagy számban,
túlerőben tömörültek, csillogóbb foltként emelkedve ki a Brichot által
csak „plebsz”-nek titulált utasok nyájából, akiknek színtelen arcáról
semmi Verdurinékkel kapcsolatos ismeretet nem lehetett leolvasni, s
annak halvány reményét sem, hogy valaha a La Raspelière-ben
vacsorázhatnak. Ezekben a közönséges utasokban egyébként nem is keltett
volna az enyémhez hasonló érdeklődést, ha valaki a jelenlétükben kiejtette
volna a hívek nevét – bármilyen hírnevet szereztek is közülük egyesek –, e
hívekét, akiket nem győztem bámulni, amiért még most is vacsorákra
járnak, pedig hallomásaim szerint nem egy közülük már akkor hódolt
ennek a szokásnak, amikor én még a világon sem voltam, egy olyan
korszakban, amely az én szememben épp eléggé távoli és ködös volt
ahhoz, hogy megkísértsen a gondolat, hogy még inkább eltúlozzam ezt a
távolságot. Az ellentét, mely nem csupán létezésük, de életerejük
megőrzése és megannyi barátjuk megsemmisülése között feszült, akiknek
elmúlását itt-ott megéltem, olyan érzést keltett bennem, amilyen akkor fog
el, mikor a lapok „lapzártakor érkezett” rovatában épp azt a hírt olvassuk,
amelyre a legkevésbé számítottunk, egy korai halálét például, melyet
véletlenszerűnek látunk, mivel nem ismerjük az okát. Úgy érezzük, hogy a
halál nem egyformán ér utol mindenkit, hanem végzetes kaszájának
erősebb lendülete egy-egy életet olyan szintről ragad el, amelyen a
többieket még jó ideig megkímélik a következő suhintások. Később
egyébként látjuk még, hogy a láthatatlanul kerengő halálok sokfélesége
okozza azokat a sajátos meglepetéseket, amelyeket az újságok nekrológjai
jelentenek. No meg azt is megértettem, hogy az idő múltán nem csupán a
valódi adottságok, melyek jól megférnek a legközönségesebb társalgással,
válnak nyilvánvalóvá és nagyhatásúvá, hanem akár közepes emberek is
feljuthatnak azokra a magas posztokra, melyek gyermeki képzeletünkben
néhány hírneves aggastyánhoz kötődtek, s eszünkbe sem jut, hogy ennyi
vagy annyi év múlva a tanítványok is mestersorba nőtt hírneves aggok
lesznek, s ekkor ők sugallnak olyan tiszteletet és félelmet, amilyet
korábban ők is éreztek. De ha a „plebsz” nem ismerte is a híveket név
szerint, jellegzetes külsejükről mégis azonnal felismerte őket. Még a
vonatban is (ha napközbeni elintéznivalóik miatt véletlenül mind
összejöttek), amikor a következő állomáson már csak egy magányos hívet
kellett begyűjteniük, a vagon, amelyben összegyűltek, s melynek
ismertetőjele a szobrász Ski könyöke, lobogója pedig Cottard lapja, a Le
Temps volt, már messziről virított, mint valami luxuskocsi, s a megfelelő
pályaudvaron befogadta a késlekedő társat. Az egyetlen, aki félvak lévén
elszalaszthatta volna az ígéret földjének e jelzéseit, Brichot[580] volt. De
valamelyik törzsvendég mindig szívesen vállalkozott a vakot leső őrszem
szerepére, s mihelyt megpillantották Brichot szalmakalapját, zöld
esernyőjét és kék szemüvegét, gyöngéden és sietve a kiválasztottak
kocsijába terelték. Így azután nem volt rá példa, hogy a hívek valamelyike,
hacsak nem akart a züllés sötét gyanújába keveredni, vagy abba, hogy nem
„a vonattal” jött, meg ne lelte volna a már úton lévő többieket. Néha éppen
a fordítottja esett meg: a hívek valamelyikének délután meglehetősen
távol akadt dolga, így az út egy részét egyedül kellett megtennie, mielőtt a
csoport tagjai csatlakoztak hozzá; de legtöbbször még ilyen elkülönülten,
fajtájának egyetlen képviselőjeként sem maradt egészen hatástalan. A
Jövő, mely felé elindult, felhívta rá a szemközt ülő figyelmét, aki azt
gondolta magában: „Nem kétséges, ez az ember Valaki”, s lett légyen az
akár Cottard, akár a szobrász Ski puhakalapja, az emmausi vándorok
rejtélyes éleslátásával meglátta körülötte a halvány glóriát, s már csak
félig lepődött meg, amikor a következő állomáson, ha az számukra a
végállomást jelentette, elegáns csoportosulás fogadta a hívet a kijáratnál, s
vele kiegészülve tartott az egyik várakozó kocsi felé, a douville-i vasutas
pedig mindnyájukat mély meghajlással üdvözölte; vagy, ha közbeeső
állomásról volt szó, ugyanez a csapat a fülkét özönlötte el. Most is ez
történt, méghozzá nagy sietséggel, mert többen késve érkeztek, épp abban
a pillanatban, amikor a vonat, amely bent állt az állomáson, már indulni
készült; a Cottard vezette csapat tehát futólépésben közeledett ahhoz a
vagonhoz, amelynek ablakában jelzéseimet észrevették. Brichot, aki
szintén köztük volt, a hívek híve lett az elmúlt években, mialatt mások
kitartása egyre csökkent. Fokozatosan romló látása miatt még Párizsban is
kénytelen volt mind kevesebbet dolgozni esténként. Különben nem
különösebben rokonszenvezett az Új Sorbonne-nal, ahol a német felfogás
szerinti tudományos pontosság lassacskán győzedelmeskedett a humanista
szellem felett. Mostanában kizárólag előadásait tartotta meg, és a
vizsgabizottságokban vett részt; így hát jóval több ideje maradt a társasági
életre, azaz Verdurinék estélyeire vagy azokra, amelyeket Verdurinék
tiszteletére adott valamely könnyekig meghatott hívük. Igaz ugyan, hogy a
szerelem két ízben is kis híján megtette, amit a munka már nem tehetett:
csaknem kiszakította Brichot-t a kis klánból. De Verdurinné, aki „rajta
tartotta a szemét”, s szalonja érdekében egyébként is hozzászokott már az
ilyesmihez, végül pedig egyenesen elfogulatlan gyönyörűségét lelte az
effajta drámákban és kivégzésekben, visszavonhatatlanul összeugrasztotta
a professzort a veszedelmes nőszeméllyel, mert ahogy mindig mondta, ő
azután tudta, hogyan kell „rendbe tenni a dolgokat”, és „izzó vassal
kiégetni a sebet”. Ami az egyik veszedelmes perszóna esetében már csak
azért is könnyen ment, mert az illető egyszerűen Brichot mosónője volt;
Verdurinnének tehát, aki bejáratos volt a professzor ötödik emeleti
lakásába, amikor méltóztatott megmászni az emeleteket, gőgtől
skarlátvörösen nem volt más dolga, mint hogy kitegye a szűrét annak a
semmirevalónak. „Hogyan – mondta a Nagyasszony Brichot-nak –, egy
ilyen asszony, mint én, abban a tisztességben részesíti, hogy feljön
magához, maga pedig efféle perszónát fogad?” Brichot sohasem
feledkezett meg róla, micsoda szolgálatot tett neki Verdurinné azzal, hogy
nem engedte, hogy öregségére a fertőbe süllyedjen, s egyre inkább
kötődött hozzá, míg a Nagyasszony, ennek az erősödő érzelemnek ellenére,
vagy talán éppen emiatt, kezdett ráunni túlságosan szófogadó hívére,
akinek engedelmességében már előre bizonyos lehetett. Verdurinékkel
való bizalmas barátságától azonban Brichot-ra különleges fény vetült,
mely minden Sorbonne-béli kollégájától különbözővé tette. Elkápráztatta
őket elbeszéléseivel olyan vacsorákról, ahová őket sosem fogják
meghívni, meg azzal, hogy a lapokban is megemlítették, vagy a Szalonban
kiállították a portréját, s mindezt egy-egy olyan jó nevű író vagy festő
jegyezte, akinek tehetségét a bölcsészkar egyéb tanszékeinek címzetes
tanárai is nagyra becsülték, nekik azonban semmi esélyük nem volt arra,
hogy e művészek figyelmét magukra vonják, végül pedig pusztán a
társasági bölcselő ruhatárának eleganciájával is, amit a kollégák kezdetben
nemtörődömségnek véltek, amíg jeles pályatársuk jóindulatúan fel nem
világosította őket, hogy a cilindert nyugodtan a földre tehetik, ha
látogatóban vannak valahol, viszont a vidéki vacsorákon, bármilyen
előkelőek legyenek is, nem cilindert szokás hordani, hanem puhakalapot,
ami igen jól megy a szmokinghoz. Az első másodpercekben, amikor a kis
csapat becsődült a vagonba, nem is tudtam szót váltani Cottard-ral, alig
kapott levegőt, nem annyira amiatt, mert futnia kellett, hogy le ne késse a
vonatot, inkább a bámulattól, amiért egy hajszálon múlt, és éppen elcsípte.
Többet érzett, mint a siker örömét, szinte egy jól sikerült tréfa harsány
derültségét. „Na, ez jó volt! – mondta, amikor magához tért. – Hajszál
híján! Teringettét, erre mondják, hogy kapóra jöttünk!” – tette hozzá, és
kacsintott, nem is azért, hogy azt firtassa, helyénvaló-e a kifejezés, hiszen
most már csak úgy duzzadt az önbizalomtól, hanem elégedettségében.
Végül azután bemutatott a kis klán többi tagjának. Bosszankodva láttam,
hogy szinte mindnyájan a Párizsban szmokingnak nevezett öltözéket
viselik. Én ugyanis megfeledkeztem arról, hogy Verdurinék félénk
lépéseket tettek a társasági körök felé, amit a Dreyfus-ügy visszavetett, az
„új” zene viszont felgyorsított; igaz, ők maguk tagadták ezt a fejlődést, s
tagadni is fogják mindaddig, amíg célt nem ér, ahogyan azokat a
hadműveleteket szokás, amelyeket a tábornok csak akkor jelent be, amikor
már végrehajtotta őket, nehogy vesztesnek tartsák, ha hadmozdulatait nem
koronázza siker. Ami a társasági köröket illeti, amúgy ott is minden
készen állt már a közeledésre. Egyelőre még olyan embereknek tartottak
Verdurinéket, akikhez a magasabb körökből senki sem jár, ám ők ezt
csöppet sem bánják. A Verdurin-szalon a zene szentélyének számított.
Állították, hogy Vinteuil[581] onnan merített ihletet és bátorítást. Mert a
Vinteuil-szonátát ugyan most sem értette senki, de senki, és ismerni is alig
ismerték, a komponista neve, mely úgy hangzott el, mint a legnagyobb
kortárs muzsikusé, rendkívüli tekintélynek örvendett. Végül pedig a
néhány faubourg-béli fiatalember között, akik kitalálták, hogy nekik is
olyan műveltnek kell lenniük, mint a polgároknak, három is akadt, aki
zenét tanult, ők pedig rendkívül nagyra tartották Vinteuil Szonátáját.
Beszéltek is róla otthon intelligens édesanyjuknak, aki korábban a
művelődésre biztatta őket. S mivel ezek az anyák érdeklődéssel kísérték
fiaik tanulmányait, a koncerteken bizonyos tisztelettel nézegették
Verdurinnét, amint a proszcéniumpáholyban a partitúrát követi. A
Verdurin házaspár lappangó nagyvilágiságát eddig csak két dolog jelezte.
Egyrészt az, hogy Verdurinné így beszélt Caprarola hercegnőről: „Ó, ő
aztán intelligens, kellemes asszony. Az ostobákat ugyanis képtelen vagyok
elviselni; megőrülök az unalmasoktól.” Amiből a kicsit is leleményesebb
elmék azt is gondolhatták volna, hogy Caprarola hercegnő, a társaság
legelőkelőbb köreihez tartozó hölgy, már meglátogatta Verdurinnét. Sőt a
nevét is kimondta egy részvétlátogatás során, amikor Swann-nénál járt a
férje halála után, s megkérdezte tőle, ismeri-e a házaspárt. „Milyen nevet
mondott? – kérdezett vissza Odette hirtelen szomorúra vált arccal. –
Verdurin. Ó, tudom már – felelte bánatosan –, nem ismerem őket, azaz
ismerem is, meg nem is: barátaimnál találkoztam velük valamikor régen:
kellemes emberek.” Miután Caprarola hercegnő elment, Odette bizony
szerette volna, ha az igazat mondta volna. Hirtelen hazugsága azonban
nem számításból eredt, hanem félelmeit, vágyait leplezte le. Odette nem
azt tagadta le, amit ügyesebb volt tagadni, hanem azt, amiről szerette
volna, ha meg sem történik; még akkor is, ha a kérdező egy óra múlva
megtudhatta, mi is történt valójában. Hamarosan visszanyerte
magabiztosságát, s nehogy azt higgyék, hogy fél, elébe ment a
kérdéseknek: „Verdurinné, hát hogyne, nagyon is jól ismertem” – mondta,
olyan színlelt alázattal, mint amilyennel egy előkelő hölgy azt meséli,
hogy villamosra szállt. „Egy ideje sokat hallani ezekről a Verdurinékről” –
mondta de Souvré márkiné. Odette pedig egy nagyhercegnő gúnyos
mosolyával felelt: „Ó, igen, én is úgy vélem, hogy sokat hallani róluk.
Időről időre akadnak ilyen új emberek, akik befutnak a társasági
körökben” – s arra nem is gondolt, hogy ő maga az egyik legújabb.
„Caprarola hercegnő elment hozzájuk vacsorára” – folytatta de Souvréné.
„Ó! – felelte Odette még jelentőségteljesebb mosollyal – Nem lep meg. Az
ilyen dolgok mindig Caprarola hercegnővel kezdődnek, azután jön valaki
más, mondjuk Molé grófnő.” S miközben ezeket mondta, Odette olyan
képet vágott, mint aki mélységesen lenézi a két előkelő hölgyet, akik
szokás szerint nyitóvendégek voltak az újonnan bevezetett szalonokban.
Hanglejtése érezhetően azt jelezte, hogy őt, Odette-et, ahogy de Souvré
márkinét sem, nem lehetne belevinni ilyesmibe. Az elismerésen túl,
amellyel Verdurinné Caprarola hercegnő intelligenciájának adózott, a
második jel, mely arra mutatott, hogy Verdurinék tudatában vannak
eljövendő sorsuknak, az volt, hogy (noha természetesen nem kérték
kifejezetten) határozottan elvárták, hogy a vendégek estélyi öltözetben
jelenjenek meg a vacsorákon; így már Verdurin urat is szégyenkezés
nélkül üdvözölhette volna unokaöccse, az, aki „feledésbe merült”.
A graincourt-i felszállók között ott volt Saniette is, akit az unokaöccse,
Forcheville egyszer már elüldözött Verdurinéktől, később mégis visszatért.
Az ő társasági értelemben vett hibái – jelesebb tulajdonságai ellenére –
csaknem ugyanazok voltak, mint Cottard-éi: félénkség, tetszenivágyás,
meddő próbálkozások, hogy sikert arasson. Míg azonban Cottard-t az élet
rákényszerítette, hogy ha nem is éppen Verdurinéknél, ahol a régmúlt
percek sugallata irányította, mely olyankor hat ránk, amikor ismét a
megszokott környezetben találjuk magunkat, s ahol Cottard többé-kevésbé
a régi maradt, de legalábbis a betegei között, kórházi osztályán, az Orvosi
Akadémián a hidegség, a megvetés, a komolyság látszatát öltse, ami csak
még hangsúlyosabbá vált, ha szolgálatkész tanítványai előtt szójátékait
sütögette el, s valóságos szakadékot vágott a régi és a mostani Cottard
között; ugyanezek a hibák Saniette esetében egyre vészesebbek lettek,
ahogy megpróbálta kijavítani őket. Érezte, hogy gyakran unalmas, hogy
senki nem hallgat rá, s ahelyett, hogy ilyenkor fékezte volna magát,
ahogyan Cottard tette volna, s a tekintély látszatával erőszakolta volna ki a
figyelmet, nemcsak bohókás hangra váltott, hogy ezzel próbáljon
mentegetőzni, amiért a beszélgetés túlságosan komolyra fordult, még a
tempót is felgyorsította, hadart, rövidített, hogy ne tűnjön olyan
terjengősnek, de annál bennfentesebbnek azokban a dolgokban,
amelyekről éppen beszél, így végül követhetetlenné tette őket, és sehogy
sem tudott a mondókája végére érni. Magabiztossága más volt, mint
Cottard-é, mellyel megdermesztette a betegeket, akik, ha a társaságban
valaki a doktor nyájasságát dicsérte, azt válaszolták: „Ha a rendelésén
fogadja, egészen más embert talál: maga ott áll tetőtől talpig kivilágítva, ő
meg az ellenfényben, szúrós szemmel.” Saniette magabiztossága nem volt
erőszakos, érezhetően túl sok félénkség rejlett mögötte, s bármilyen
semmiség elég volt ahhoz, hogy megfutamítsa. Saniette, akinek barátai
mindig mondták, hogy túlságosan kevéssé bízik magában, s aki valóban
látta, hogy olyan emberek, akiket joggal tartott kevesebbre magánál,
könnyedén elérik azokat a sikereket, amelyek számára elérhetetlenek,
mostanában már sohasem kezdett bele egy-egy történetbe anélkül, hogy
arcán ne jelent volna meg a mulatságosságot jelző mosoly, mert attól félt,
hogy komoly arccal nem tudja kellőképpen kelendővé tenni a portékáját.
Néha, amikor hitelt adtak a komikumnak, melyet ő szemmel láthatóan
megtalált az elmondandókban, nagy kegyesen mindenki rá hallgatott. De
az elbeszélés csúfosan megbukott. Valamelyik jó szívvel megáldott
vendég olykor ugyan személyes, csaknem titkos bátorításként egy
együttérző mosolyt vetett Saniette-re, lopva, úgy, hogy a többiek észre ne
vegyék, ahogy egy bankjegyet csúsztatnak a kezünkbe. Odáig azonban
senki nem ment, hogy vállalja a felelősséget, és kitörő kacajával
nyilvánosan mellé álljon. A történet már réges-régen véget ért, hamvába
holt, s Saniette még mindig mosolygott, szomorún, magányosan, mintha
egyedül és csak a maga kedvére ízlelgetné ezt a gyönyörűséget, melyet ő
színleg kielégítőnek talált, s amelyet a többiek nem érzékeltek. Ski, a
szobrász, akit azért neveztek így, mert lengyel nevét túlságosan
nyelvtörőnek találták, s mert amióta bizonyos körökben élt, maga is úgy
tett, mintha nem szeretné hogy összetévesszék igen magas pozíciókban
lévő, ám kissé unalmas és túlságosan is népes rokonságával, negyvenöt
évesen és feltűnő csúnyaságában is megőrzött valami pajkosságot,
ábrándos szeszélyt, még abból az időből, amikor tíz éven keresztül a
társasági körök legelragadóbb csodagyereke, a hölgyek dédelgetett
kedvence volt. Verdurinné azt állította róla, hogy sokkal nagyobb művész,
mint Elstir. Elstirre amúgy csak külsőlegességekben hasonlított. Ennyi is
elég volt azonban ahhoz, hogy Elstir, aki egyszer találkozott Skivel, azt a
mélységes viszolygást érezze iránta, amelyet azok ébresztenek bennünk –
s jóval inkább, mint szöges ellentéteink –, akik olyanok, mint mi, csak
rosszabb kiadásban, akikben az mutatkozik meg, ami bennünk kevésbé jó:
hibáink, melyekből már kigyógyultunk, s most fájón emlékeztetnek arra,
milyennek láthattak minket egyesek, mielőtt még olyanná lettünk volna,
amilyenek ma vagyunk. Verdurinné azonban azt hitte, hogy Ski
temperamentumosabb, mint Elstir, ugyanis nem volt olyan művészet,
amelyben a szobrász ügyes ne lett volna, Verdurinné pedig meg volt
győződve róla, hogy barátjuk ezt az ügyességet a valódi tehetségig vihette
volna, ha nem annyira lusta. De még ez a lustaság is csak eggyel több
adottságnak látszott a Nagyasszony szemében, lévén a munka ellentéte,
amelyről úgy gondolta, hogy az csupán a tehetségtelenek osztályrésze. Ski
festett mindenre, amire akarták: mandzsettagombra éppúgy, mint
ajtófélfára. Úgy énekelt, mint egy zeneszerző, emlékezetből játszott,
zenekarként szólaltatva meg a zongorát, nem is virtuozitása révén, mint
inkább az alsó szólam melléütéseivel, jelezve, hogy ujjaival nem tudja
kellőképpen érzékeltetni, hogy itt most éppen egy piszton lép be, amit
egyébként a szájával utánzott. Beszéd közben keresgélte a szavakat, hogy
így hitessen el valamely különös élményt, ahogy egy-egy akkordot is
késleltetett, majd miközben leütötte, hozzá mondta: „Ping”, hogy a rezeket
érzékeltesse, így bámulatosan eszesnek tartották, noha valójában csak két-
három gondolata volt, s azok is nyúlfarknyi röviden összefoglalhatók.
Nem szerette, hogy szeszélyesnek találják, ezért a fejébe vette, hogy
megmutatja, milyen gyakorlatias, pozitív lény ő, és diadalmasan tettetett
valamiféle álprecizitást, áljózanságot, amit csak tovább súlyosbított, hogy
emlékezőtehetség híján minden, amit mondott, pontatlannak bizonyult.
Fejének, nyakának, lábának mozdulatai kecsesek lehettek volna, ha még
csak kilencéves, fürtjei szőkén göndörödnek, hatalmas csipkegallért és
piros csizmácskát hord. Mivel idő előtt értek Cottard-ral és Brichot-val a
graincourt-i pályaudvarra, Brichot-t az állomáson hagyták, ők ketten pedig
jártak egyet. Amikor Cottard már indult volna visszafelé, Ski azt
válaszolta: „De hiszen semmi sem sürget. Ma nem a helyi vonat jön,
hanem a helyközi.” Elragadtatással látva a hatást, melyet ez a finom
pontosítás tesz Cottard-ra, így folytatta, harmadik személyben szólva
önmagáról: „No persze, amiért Ski a művészetek barátja, amiért agyagot
formáz, azt hiszik róla, hogy nem is gyakorlatias. Senki sem ismeri ezt a
vonalat nálam jobban.” Mindazonáltal elindultak a pályaudvar felé,
amikor Cottard megpillantotta az érkező kisvonat füstcsíkját, felbődült,
majd így kiáltott: „Most aztán kapjuk a nyakunk közé a lábunkat!” S
valóban éppenhogy elérték a vonatot, hiszen a helyi és a helyközi járat
közötti különbség sosem létezett másutt, csak Ski képzeletében. „A
hercegnő nincs a vonaton?” – kérdezte reszkető hangon Brichot, akinek
hatalmas szemüvege úgy csillogott, mint a gégetükör, amelyet az orvos
rögzít a homlokára, hogy bevilágítson a betegek torkába, s mintha az élet a
professzor szeméből belé költözött volna, s talán az erőfeszítés miatt is,
amellyel Brichot hozzá akarta igazítani a látását, mintha maga a pápaszem
nézett volna kitartó, rendkívüli merev figyelemmel. Különben, ahogy a
betegség lassanként megfosztotta Brichot-t a látásától, úgy döbbentette rá
ennek az érzéknek a szépségeire, mint ahogy gyakran csak akkor kezdünk
el nézegetni, sajnálni, csodálni egy tárgyat, ha már eltökéltük, hogy
megválunk tőle, mert, mondjuk, elajándékozzuk. „Nem, nem, a hercegnő
egészen Maineville-ig kísérte Verdurinné vendégeit, akik a párizsi vonattal
mennek tovább. Még az sem lehetetlen, hogy Verdurinné, akinek Saint-
Mars-ban volt valami elintéznivalója, szintén vele van. Így azután ő is
velünk tarthatna, és egész úton együtt lehetnénk, ami pompás lenne.
Szóval nyitva kell tartanunk a szemünket Maineville-nél, és kész! Ó! Ez
mind semmi, hiszen mondhatom, kis híján lekéstük a batárt. Amikor
megláttam a vonatot, egészen elhűltem. Az ilyesmire mondják, hogy a
lélektani pillanatban érkezni! El tudják képzelni, mi lett volna, ha
lekéssük? Meg Verdurinnét, amint észreveszi, hogy a kocsik nélkülünk
jönnek meg? Nagy pofon lett volna! – fűzte tovább a doktor, aki még
mindig nem tért magához a megrázkódtatásból. – Ez aztán a nem
mindennapi kaland. Na, mondja, Brichot, mit szól ehhez a mi kis
kiruccanásunkhoz?” – kérdezte a doktor némi büszkeséggel. „Szavamra –
felelte Brichot –, így van, ha már csak hűlt helyét lelték volna a vonatnak,
az lett volna ám a kínos história, ahogy a megboldogult Villemain[582]
mondta volna.” Én azonban, akinek figyelmét az első percekben elterelték
ezek az ismeretlen emberek, hirtelen megint arra gondoltam, amit egyszer
Cottard a kis kaszinó tánctermében mondott, s mintha egy láthatatlan
láncszem összeköthetett volna egy szervet az emlékezet képeivel,
Albertine-re is, amint mellét Andrée-éhoz nyomja, s szörnyen összeszorult
a szívem. A fájdalom azonban nem volt tartós: a gondolat, hogy Albertine-
nek esetleg nőkkel lehetne viszonya, az utóbbi két napban már
valószínűtlennek tűnt, mióta barátnőm közeledési kísérlete Saint-Loup-
hoz a féltékenység új fajtáját szította fel bennem, az előzőt feledtetve.
Naiv voltam, mint mindazok, akik azt hiszik, hogy az egyik hajlam
szükségképpen kizárja a másikat. Arembouville-ben, mivel a vonat már
teljesen megtelt, egy kék zubbonyos parasztgazda, akinek csak
harmadosztályú jegye volt, a mi fülkénkbe ült be. A doktor úgy vélekedett,
hogy a hercegnőt mégsem zárhatjuk össze ilyesvalakivel, ezért odahívott
egy vasutast, előrángatta az igazolványát, melyben az állt, hogy ő az egyik
nagy vasúttársaság orvosa, s kierőszakolta, hogy az állomásfőnök
leszállíttassa a gazdát. Ez a jelenet annyira bántotta és riasztotta Saniette
félénkségét, hogy mindjárt az elején, a peronon álló számos parasztot
látva, már-már attól tartott, hogy a dolog felkeléssé fajulhat, úgy tett hát,
mint akinek hascsikarása van, s hogy senki ne vádolhassa azzal, hogy ő is
felelős a doktor erőszakosságáért, kiosont a folyosóra, mintha azt keresné,
amit Cottard „waters”-nek nevezett. Mivel ilyet nem talált, a kis
kávédaráló túlsó végén szemlélte a tájat. „Ha ön most debütál
Verdurinnénél, uram – fordult hozzám Brichot, aki feltétlenül meg akarta
csillogtatni tehetségét egy „újonc” előtt –, látni fogja, hogy sehol másutt
nem érezni ennyire az »élet édességét«, amint azt a dilettantizmus, a
teszekrádizmus meg mindenféle, a sznob körökben divatos izmusok
feltalálója, azaz Talleyrand[583] herceg úr mondta volt.” Amikor ugyanis
Brichot a múlt nagyurairól beszélt, szellemesnek és „korhűnek” vélte, ha
rangjuk-címük elé biggyeszti az „urat” is, és La Rochefoucauld
nagyherceg urat, Retz kardinális urat mondott, mint ahogy időnként pedig
így beszélt: „Az a struggle for lifer Gondi, az a „boulange-ista”
Marcillac.” És soha el nem mulasztotta volna, hogy mosolyogva
„Montesquieu secondat elnök úrként” emlegesse Montesquieu-t. [584] Egy
szellemes társasági embert bosszantott volna ez a fajta, iskolaszagú
pedantéria. De, ha hercegről beszél, a társasági ember hibátlan modorában
is van némi pedantéria, mely egy másik kasztról árulkodik, arról, ahol a
Vilmos név mellé feltétlenül odabiggyesztik a „császárt”, s ahol harmadik
személyben beszélnek egy királyi fenséghez. „Ó, előtte azután le a
kalappal – folytatta Brichot „Talleyrand herceg úrról” szólva. – Ő a mi
ősünk.” „Elbűvölő miliő – mondta Cottard –, a legkülönfélébb embereket
megtalálhatja ott, mert Verdurinné nem zár ki senkit: kiváló tudósokat,
mint Brichot, a nemesség krémjét, mint például Serbatov hercegnőt, egy
előkelő orosz dámát, Eudoxia nagyhercegnő barátnőjét, akit a
nagyhercegnő négyszemközt is fogad, olyan órában, amikor senki mást
nem bocsátanak be hozzá.” S valóban, Eudoxia nagyhercegnő, aki nem
szenvedhette, hogy Serbatov hercegnő, akit már régóta nem fogadott
senki, olyankor jöjjön hozzá, amikor nála társaság lehet, csak nagyon
korán engedte felmenni, amikor még egyetlen barátja sem volt mellette,
akinek legalább olyan kellemetlen lett volna a hercegnővel találkoznia,
mint amennyire a hercegnőt zavarta volna. Mivel Serbatov hercegnő
harmadik éve már, alighogy – mint valami manikűrös – távozott a
nagyhercegnőtől, egyenesen az éppen csak ébredező Verdurinnéhez ment,
s többé nem is mozdult mellőle, elmondhatjuk, hogy a hercegnő hűsége
összehasonlíthatatlanul nagyobb volt még Brichot-énál is, aki pedig
annyira ragaszkodott a szerdákhoz, ahol megadatott neki az az öröm, hogy
Párizsban úgy érezhette magát, mint egy Chateaubriand[585] Abbaye-aux-
Bois-ban, vidéken pedig azt képzelte, hogy lassacskán olyan szerepet
játszik, mint amilyet Du Châtelet[586]-nénál játszhatott az, akit a
professzor (az olvasott ember malíciájával és önelégültségével) csak
„Voltaire úrként” emlegetett.
Más kapcsolat híján Serbatov hercegnő néhány éve olyan hűséges
lehetett Verdurinékhez, hogy ettől több lett, mint egy az egyszerű „hívek”
közül: a hűség mintaképe, az eszmény, amelyet Verdurinné már hosszú
ideje elérhetetlennek hitt, mikor hajlott korában végül rátalált a
megtestesítőjére ebben az újonnan toborzott barátnőben. Bármilyen
féltékenység gyötörte ugyanis a Nagyasszonyt, arra még nem volt példa,
hogy legragaszkodóbb hívei is ne „blicceltek” volna egyszer-egyszer. A
legnehezebben kimozdulók is engedtek egy utazás csábításának; a
legpuritánabbak nagy vagyonhoz jutottak; a legrobusztusabbak is
elkaphatták az influenzát, a legrestebbeket is behívhatták katonának, a
legközömbösebbek is útra kelhettek, hogy haldokló anyjuk szemét
lefogják. Verdurinné pedig hiába mondogatta ilyenkor, mint a hajdani
római császárnő, hogy csakis ő az egyedüli parancsnok, akinek a légió
engedelmességgel tartozik, mint Krisztus vagy a Kaiser,[587] hogy aki
apját-anyját éppúgy szereti, mint őt, s nem kész elhagyni szüleit, hogy őt
kövesse, az nem méltó hozzá; hogy ahelyett, hogy az ágyban hevernének,
vagy egy olcsó nőcske hálójába keverednek, jobban tennék, ha mindig
mellette maradnának, mellette, aki egyedüli gyógyír és egyetlen
gyönyörűség. De a sors, amely néha örömét leli abban, hogy a hosszúra
nyúló életek alkonyát bearanyozza, úgy intézte, hogy Verdurinné és
Serbatov hercegnő útjai találkozzanak. A hercegnő, aki családjával
szakított, hazájából száműzetett, már csak Putbus bárónőt és Eudoxia
nagyhercegnőt ismerte, akikhez azonban, mivel az előbbi barátnőivel ő
nem kívánt találkozni, az utóbbi pedig nem kívánta, hogy barátnői
találkozzanak vele, csak azokban a reggeli órákban járt, amikor
Verdurinné még aludt; s aki emberemlékezet óta egyetlenegyszer volt csak
ágyban fekvő beteg, tizenkét éves korában, amikor rózsahimlőt kapott; s
szilveszter napján is, amint Verdurinné nyugtalankodott, hogy magára
marad, s megkérdezte, Újév ide vagy oda, nem maradna-e nála éjszakára
így hirtelen, a hercegnő azt felelte: „Mi akadályozhatna meg benne,
bármelyik nap? Egyébként is, ezt a napot mindenki családi körben szokta
tölteni, nekem pedig maguk a családom”; hiszen panzióban lakott, s ha
Verdurinék elköltöztek, panziót váltott, nyaralásaikra is követve őket;
mindezzel oly tökéletesen valósítva meg Verdurinné számára ezt a Vigny-
sort: „Te vagy az egymagad, kit mindig keresünk”,[588] hogy a kis kör
elnök asszonya, aki arra vágyott, hogy még holtában is oldalán tudja egy
hűséges „hívét”, arra kérte, bármelyikük is halna meg később, temettesse
magát a másik mellé. Idegenekkel szemben – akik közé mindig oda kell
sorolnunk azt is, akinek a legtöbbet hazudunk, hisz éppen az ő megvetése
lenne számunkra a legfájdalmasabb: önmagunkat – Serbatov hercegnő
gondosan ügyelt arra, hogy mindössze három baráti kapcsolatát – a
nagyhercegnőhöz, Verdurinékhez és Putbus bárónőhöz fűződőt –
egyedülinek állítsa be, mintha nem azért lenne belőlük csak ennyi, mert az
akaratától független földindulások után csupán ennyi emelkedett minden
más pusztulása és romjai fölé, hanem mert szabad akaratából választotta a
mindenkinél kedvesebbeket, s a magányra és az egyszerűségre való
hajlandósága miatt ragaszkodott kizárólag hozzájuk. „Senki mással nem
találkozom” – mondta, ezzel hangsúlyozva a rendíthetetlenséget valami
olyasmiben, ami inkább látszott önmagára kényszerített szabálynak, mint
kénytelen-kelletlen elviselt szükségszerűségnek. Majd úgy tette még
hozzá: „Csak három helyre járok”, mint azok a szerzők, akik attól tartva,
hogy darabjuk nem éli meg a negyedik előadást, bejelentik, hogy a művet
csak három ízben játsszák. Verdurin úr és neje pedig, akár hitt ebben a
felfogásban, akár nem, mindenesetre segített a hercegnőnek, hogy így
véshesse be a dolgot a hívek tudatába. A hívek pedig arról is meg voltak
győződve, hogy a hercegnő a kínálkozó ezernyi kapcsolat közül egyedül
Verdurinéket választotta, valamint arról is, hogy Verdurinék, akiknek
kegyeiért hasztalan versengett az arisztokrácia krémje, csupán egyetlen
esetben voltak hajlandók kivételt tenni, a hercegnőében.
Az ő szemükben a hercegnő, aki annyira felette állt eredeti
környezetének, hogy képtelen volt nem unatkozni ott, a sok-sok ember
közül, akikhez eljárhatott volna, csak és kizárólag Verdurinéket ítélte
kellemesnek, akik viszont szintén érzéketlenek maradtak a körülöttük
legyeskedő arisztokrácia közeledésére, s csupán egyetlen kivételre voltak
hajlandók, egy olyan előkelő hölgy, Serbatov hercegnő kedvéért, aki
eszesebb volt, mint a rangjabéliek.
A hercegnő igen gazdag volt; minden színházi bemutatón hatalmas
földszinti páholyt bérelt, ahová, Verdurinné felhatalmazásával, a híveket is
elvitte, de soha senki mást. Az emberek mutogatták egymásnak ezt a
rejtélyes és sápadt nőt, aki úgy öregedett, hogy nem őszült meg, sőt inkább
kivörösödött, mint egyes, sövényen maradó, töppedt gyümölcsök.
Alázatosságát nem kevésbé csodálták, mint tehetősségét, hiszen, noha
társaságában mindig ott volt egy akadémikus, Brichot, egy híres tudós,
Cottard, a kor legfelkapottabb zongoristája, majd később Charlus úr is, ő
ragaszkodott a legsötétebb páholyhoz, annak is a mélyére húzódott, nem
törődött a nézőtérrel, kizárólag a kis csapatnak élt, amely nem sokkal az
előadás vége előtt távozott e különös, félénk, elragadó, hervatag szépségű
királynő nyomában. S ha Serbatov asszony nem nézte a termet, a
homályba húzódott, azért tette, hogy így próbáljon megfeledkezni arról,
hogy él itt egy másik világ is, mely után szenvedélyesen kívánkozik, s
melyet nem ismerhet meg soha; a páholybéli „kotéria” azt jelentette
számára, mint a csaknem hullamerev mozdulatlanság bizonyos állatoknak
veszély esetén. Mindazonáltal, az újdonság és az érdekesség iránti
érdeklődésnek köszönhetően, amely ott bujkál minden társasági emberben,
a közönség gyakran talán több figyelmet szentelt ennek a titokzatos
ismeretlennek, mint az első páholyok hírességeinek, akikhez mindnyájan
bejáratosak voltak. Azt képzelték, hogy ez az asszony másképpen híres,
mint azok, akiket ismernek; hogy bámulatos intelligenciája, látnoki jósága
csoportosítja köré a kiválóságok e kis csoportját. A hercegnő pedig, ha
valakit szóba hoztak előtte, vagy bemutattak neki, kénytelen volt végtelen
hűvösséget színlelni, hogy igazolja a világtól való borzadásáról terjengő
híreket. Cottard vagy Verdurinné támogatásával néhány új embernek azért
sikerült megismerkednie vele, és a hercegnő annyira megrészegült tőlük,
hogy megfeledkezett a szándékos elszigetelődés meséjéről, s őrült
költségekbe verte magát az új jövevény kedvéért. Ha az illető teljesen
jelentéktelen volt, mindenki elcsodálkozott. „Milyen különös, hogy a
hercegnő, aki senkivel nem akar megismerkedni, ilyen kevéssé
kiemelkedő ember kedvéért tesz kivételt!” De ezek a megtermékenyítő
ismeretségek ritkák voltak, s a hercegnő továbbra is a hívek igencsak zárt
körében éldegélt.
Cottard jóval gyakrabban emlegette, hogy: „Majd szerdán találkozom
vele Verdurinéknél”, mint azt: „Majd kedden találkozom vele az
Akadémián”. Egyébként is úgy beszélt a szerdákról, mint az Akadémiához
foghatóan fontos és kikerülhetetlen elfoglaltságról. Cottard azok közé a
nem nagyon kapós emberek közé tartozott, akik olyan lelkiismeretességgel
tesznek eleget egy meghívásnak, mintha az nagy horderejű feladat vagy
parancs volna, akárcsak egy katonai behívó vagy idézés. Nagyon fontos
vizitnek kellett közbejönnie ahhoz, hogy „elbliccelje” Verdurinék szerdáit,
a fontosság azonban ez esetben inkább a beteg pozícióját minősítette, mint
a betegséget. Mert Cottard, bár jó ember volt, ha lemondott egy szerda
gyönyörűségeiről, nem egy munkás szívrohama kedvéért tette, hanem egy
miniszter nyálkahártya-irritációjáért. S még ilyenkor is azt mondogatta
feleségének: „Feltétlenül ments ki Verdurinnénél. Szólj neki, hogy ma
később érkezem. Ez az excellenciás úr is választhatott volna más napot a
náthára!” Egyik szerdán, amikor öreg szakácsnéjuk elvágta karján az egyik
eret, Cottard, aki már szmokingba bújt, hogy induljon Verdurinékhez, csak
a vállát vonogatta, amint felesége félénken megkérdezte, nem kötözné-e
be a sérültet: „Képtelenség, Léontine – kiáltotta remegve –, hiszen látod,
hogy fehér mellény van rajtam!” Hogy ne ingerelje a férjét, Cottard-né
sürgősen elhívatta a klinika főorvosát. Az pedig, hogy minél hamarabb
odaérjen, kocsit fogadott, s a dolog úgy alakult, hogy az ő kocsija épp
abban a pillanatban fordult be az udvarba, amikor Cottard-é kifelé tartott
volna, hogy Verdurinékhez vigye a professzort, s öt percet is
elvesztegettek az ide-oda tolatással. Cottard-nét bántotta, hogy a főorvos
meglátta estélyi ruhás főnökét. Cottard dühöngött a késés, talán a
lelkiismeret-furdalás miatt, és olyan pocsék hangulatban indult útnak,
hogy a szerdák minden gyönyörűségére szükség volt, hogy végül jobb
kedvre derüljön.
Ha valamelyik betege megkérdezte Cottard-t: „Találkozik néha
Guermantes-ékkal?”, a professzor a lehető legjóhiszeműbben válaszolt:
„Talán nem éppen Guermantes-ékkal, nem is tudom. De ezzel az egész
társasággal összejövök a barátaimnál. Bizonyára hallott már
Verdurinékről. Ők mindenkit ismernek. No meg, ők legalább nem afféle
megkopott előkelőségek. Ott van mit a tejbe aprítani. Verdurinné vagyonát
általában vagy harmincötmillióra, becsülik. Bizony, bizony,
harmincötmillió, az már valami. Ezért hát nem is veri fogához a garast. Az
imént Guermantes nagyhercegnéről beszélt. Hát én megmondom, mi a
különbség köztük: Verdurin asszony előkelő hölgy, Guermantes
nagyhercegné pedig valószínűleg nagy túró. Érzi a különbséget, ugye?
Mindenesetre, akár járnak Guermantes-ék Verdurinnéhez, akár nem, ott
vannak nála, és ez sokkal többet jelent, d’Serbatovék, d’Forcheville-ék, és
tutti quanti[589] a legmagasabb rangú társaság, egész Franciaország és
Navarra nemessége, akikkel, láthatná, úgy beszélgetek, mint a
magamfajtákkal. Az efféle népek különben is előszeretettel keresik a
tudomány hercegeinek társaságát” – tette még hozzá az üdvözült hiúság
mosolyával, amit a gőgös önelégültség csalt ajkára, nem is azért, mert ez a
hajdan egy Potainnek, Charcot-nak[590] kijáró kifejezés most őt illette
meg, hanem azért, mert végre úgy tudta alkalmazni ezt és a használat
szentesítette többit is mind, ahogyan szokás, s mert a hosszas biflázás után
tökéletesen elsajátította őket. Ezért hát, miután Serbatov hercegnő nevét is
megemlítette a Verdurinnéhez bejáratos személyek között, Cottard
kacsintott egyet, és így folytatta: „Látja már, micsoda ház, érti, ugye, mire
gondolok?” Arra gondolt, hogy ennek az előkelőségnek sehol sem lelni
párját. Márpedig egy olyan orosz dámát vendégül látni, aki csakis Eudoxia
nagyhercegnővel áll ismeretségben, nem nagy dolog. De ha még őt sem
ismerte volna, Cottard ettől sem látta volna kevésbé pompásan elegánsnak
a szalont, és az öröme sem lett volna kisebb, hogy bejáratos ebbe a házba.
A ragyogás, amelyben azokat az embereket látjuk, akikhez eljárunk,
semmivel sem valódibb, mint a színpadi szereplőké, akiknek öltöztetésére
az igazgatónak fölösleges százezres költségekbe vernie magát, hogy
eredeti jelmezeket és igazi ékszereket vásároljon, melyek azután teljesen
hatástalanok lesznek, mikor egy tehetséges tervező ezerszer fényűzőbb
hatást tud kelteni azzal, hogy mesterséges fényt irányít egy durva
vászonból készült, üveggyöngyökkel televarrt zekére vagy egy
papírpalástra. Van ember, aki egész életét a világ nagyjainak körében
töltötte, de csak unalmas rokonokat vagy érdektelen ismerősöket lát
bennük, mert a bölcső óta kialakult megszokás minden becsüktől
megfosztotta őket a szemében. Ha azonban ez az ember valami véletlen
folytán a legjelentéktelenebb társaságba keveredik, a Cottard-ok végtelen
sora máris nemesi címet viselő hölgyek szédületében él, akiknek szalonját
az arisztokratikus előkelőség netovábbjának képzeli, s akik valójában még
Villeparisis márkinénál és barátnőinél is (e lecsúszott hölgyeknél, akiket a
velük nevelkedett főrangú társaság már látogatásra sem méltat)
kevesebbek; nem, ha egyszer ezek az emberek, akik olyan dölyffel
fitogtatták e hölgyek barátságát, kiadatnák emlékirataikat, s közzétennék a
hölgyek nevét, meg azokét, akik eljártak hozzájuk, senki, Guermantes
asszony vagy Cambremer márkiné sem tudná azonosítani őket. De mit
számít ez! A Cottard-oknak így megvan a maguk bárónője vagy
márkinéja, aki számukra „a bárónő” vagy „a márkiné”, mint a Marivaux-
darabok baronesse-e, akinek a neve soha el nem hangzik, és fel sem merül
a gondolat, hogy valaha volt neve egyáltalán. Cottard annál is inkább hiszi,
hogy ott az arisztokrácia színe-java gyűlik össze – amely tudomást sem
vesz a hölgyről –, mivelhogy minél kétesebb a cím, annál több korona
díszeleg a poharakon, az ezüstökön, a levélpapírokon és a málhákon. Nem
egy Cottard hitte már, hogy egész életét a Faubourg Saint-Germain
szívében töltötte, s képzeletében sokkal inkább feudális álmok
bűvöletében él, mint azok, akik valóban hercegek között nőttek fel; mint a
kis boltos, aki vasárnaponként olykor elmegy, hogy megnézze a „régi
idők” épületeit, s néha éppen azokban érzi leginkább a középkor szellemét,
melyeknek minden köve a mi századunkból való, s melyek boltíveit
Viollet-le-Duc tanítványai festették égszínkékre, s hintették tele
aranycsillagokkal. „A hercegnő Maineville-ben száll majd fel. Ő is velünk
fog utazni. De nem mutatom be magát azonnal. Jobb lesz, ha inkább
Verdurin asszony teszi. Hacsak nem találok előbb valami ürügyet. Akkor
viszont számíthat rá, hogy kapok rajta.” „Miről beszéltek az imént?” –
szólalt meg Saniette, aki úgy tett, mintha levegőzni ment volna ki. – „Egy
híres mondást idéztem az úrnak – mondta Brichot –, amit maga is jól
ismer: attól, aki véleményem szerint az első jellegzetesen »századvégi«
figura volt (már a XVIII. század végéé természetesen), egy bizonyos
Charles-Maurice de Périgord apát úrtól. Pályája elején igen ígéretes
újságírónak indult. De azután rossz útra tért, azaz miniszter lett. Vannak az
életnek ilyen balszerencsés fordulatai. Amúgy nem volt éppen aggályos
politikus, s a vérbeli főúr gőgjével, szabad idejében bizony nem restellt a
porosz királynak dolgozni, és a balközép képviselőjeként halt meg.”
 Saint-Pierre-des-Ifs-nél egy ragyogó fiatal lány szállt fel a vonatra, aki
sajnos nem tartozott a kis csapathoz. Nem tudtam levenni a szemem
magnóliaszínbőréről, fekete szeméről, sudár termetéről és bámulatos
idomairól. Alig egy perc múlva ablakot akart nyitni, mert kissé meleg volt
a fülkében, s mivel nem akart egyenként engedélyt kérni mindenkitől, és
egyedül rajtam nem volt kabát, sietős, tiszta, nevető hangon engem
szólított meg: „Uram, nem zavarná egy kis friss levegő?” Legszívesebben
azt mondtam volna neki: „Jöjjön velünk Verdurinékhez”, vagy: „Adja meg
a nevét és címét”. Azt válaszoltam: „Nem, nem zavar a levegő,
kisasszony.” Majd, fel sem állt, csak a helyéről kérdezte: „Nem zavarja a
barátait a dohányfüst?”, és rágyújtott egy cigarettára. A harmadik
állomáson egyetlen szökkenéssel leszállt. Másnap megkérdeztem
Albertine-t, ki lehetett az. Ostobamód azt hittem ugyanis, hogy az ember
csak egy dolgot szerethet, és most, hogy Robert miatt féltékenykedtem
Albertine-re, a nőket illetően teljesen megnyugodtam. Albertine, azt
hiszem, szívből jövő őszinteséggel mondta, hogy nem tudja. „Annyira
szeretném viszontlátni!” – szakadt ki belőlem. „Nyugodjon meg, előbb-
utóbb mindenkit viszontlátunk” – mondta erre Albertine. Ebben az esetben
azonban tévedett; soha többé nem láttam a cigarettázó, szép fiatal lányt, s
azt sem tudtam meg, hogy ki volt. Később még kiderül, miért kellett
hosszú időre felhagynom a keresésével. De nem felejtettem el. Ha
eszembe jut, gyakran ma is bolond kívánkozás tör rám. A vágy effajta
visszatérései azonban arra késztetnek, hogy elgondoljuk, ha változatlan
gyönyörűséggel akarnánk viszontlátni ezeket a fiatal lányokat, ahhoz az
évhez is vissza kellene térnünk, amelyet azóta már tíz másik követett, s
eközben a fiatal lány is meghervadt. Néha ismét rátalálhatunk valakire, de
az időt nem tudjuk el nem múlttá tenni. Mindez addig a napig tart – mely
előre nem látható és szomorú, mint egy téli éjszaka –, amelyen nem
keressük már sem ezt a fiatal lányt, sem semmiféle másikat, sőt
megrémítene, ha rátalálnánk. Hiszen már nem érzünk magunkban elég
vonzerőt, hogy tetszhessünk, sem elég erőt, hogy szeressünk. Nem mintha
persze a szó szoros értelmében tehetetlenek volnánk. Ami pedig a
szerelmet illeti, szeretnénk, jobban, mint valaha. De érezzük, hogy ez a
nagy vállalkozás már meghaladná kevés, megmaradt erőnket. Az örök
pihenés már meg-megmutatkozik bizonyos időszakokban, amikor
képtelenek vagyunk emberek közé menni, megszólalni is. A kellő
lépcsőfokot eltalálni már ugyanolyan siker, mintha salto mortalét
ugrottunk volna. Még hogy egy fiatal lány, akit szeretünk, ilyen állapotban
lásson, akár akkor is, ha megőriztük fiatalkori vonásainkat s szőke
fürtjeinket! Már nem tudjuk vállalni azt a fáradságot, hogy lépést tartsunk
az ifjúsággal. S ha a testi vágy megkettőződik, ahelyett, hogy
lecsillapulna, annyi baj legyen! Hogy kedvére tegyünk, olyan nőt kerítünk,
aki mellett mit sem törődünk azzal, tetszünk-e neki vagy sem, akivel csak
egyetlen estére osztjuk meg ágyunkat, s azután nem látjuk többé soha.

„Gondolom, még mindig semmi hír a hegedűsről” – mondta Cottard. A

kis klán számára a nap eseménye kétségkívül Verdurinné hegedűs
kedvencének hűtlensége volt. A fiú, aki katonai szolgálatát teljesítette
Doncières-ben, hetente háromszor a La Raspelière-ben vacsorázott, mert
éjszakára eltávozást kapott. De első alkalommal két nappal ezelőtt a hívek
sehol sem találták a vonaton. Azt gondolták, talán lekéste. Hiába küldetett
azonban Verdurinné a következő, majd az utolsó vonathoz, a kocsi mindig
üresen jött vissza. „Biztosan fogdába dugták, nincs más magyarázat arra,
hogy így eltűnt. Ó, istenkém, tudják, az ilyen fiúknak a katonaságnál elég,
ha egy mogorva őrmestert fognak ki.” „Ha ma este is bliccel, az még
kínosabb lenne Verdurinnének – mondta Brichot –, mert szeretett
háziasszonyunk épp ma estére hívta meg először vacsorára azokat a
szomszédait, akiktől a La Raspelière-t bérli: Cambremer márkit és a
márkinét.” „Cambremer márki és márkiné, ma este! – kiáltott fel Cottard.
– De hiszen erről fogalmam sem volt. Azt persze tudtam, mint önök is
mindnyájan, hogy egyik este valószínűleg ott lesznek, de nem gondoltam
volna, hogy ilyen hamar. A kutyafáját – mondta hozzám fordulva –, na,
mit mondtam: Serbatov hercegnő, Cambremer márki és márkiné.” Majd,
miután megismételte ezeket a neveket, melódiájukon elábrándozva: „Most
már láthatja, hogy megfelelően öltöztünk. Sebaj, maga jól eltalálta, mikor
jöjjön először. Ma kivételesen ragyogó társulattal lesz dolga.” S
Brichothoz fordulva még hozzátette: „A Nagyasszony most bizonyára
dühös. Épp itt az ideje, hogy segítségére legyünk.” Amióta Verdurinné a
La Raspelière-ben volt, mindig arról affektált a híveknek, hogy egyszer
kénytelen-kelletlen meg kell hívnia a birtok gazdáit. Mindezt csak
érdekből teszi – mondta –, mivel így előnyösebb feltételekhez juthat a
jövő évben. De azt állította, annyira retteg, hogy ilyen szörnyűséges
vacsorát kell rendeznie, olyan emberekkel, akik nem tartoznak a kis
csapathoz, hogy folyton elhalasztotta a dolgot. Kissé valóban tartott is tőle
az említett okok miatt, bár erősen eltúlozta őket, másrészt azonban
elbűvölte sznobizmusa miatt, amit inkább elhallgatott. Félig őszinte volt
tehát, mivel szentül hitte, hogy a kis klánnak nincsen párja az egész
világon, olyan együttes, amelyhez foghatót csak évszázadok munkájával
lehet újra összekovácsolni, ezért a gondolatba is belereszketett, hogy
közéjük kell engednie ezeket a vidékieket, akik hírét sem hallották a
Tetralógiának és a Mesterdalnokoknak, akik nem tudják a szólamukat
vinni az általános csevej koncertjén, s ha eljönnek Verdurinnéhez, képesek
tönkretenni az egyik híres-nevezetes szerdát, ezt a páratlan és törékeny
mesterművet, mely azokhoz a velencei üvegekhez fogható, amelyek
egyetlen hamis hangtól szilánkokra hullanak. „Ráadásul valószínűleg ádáz
Dreyfus-ellenesek és tisztimádók” – mondogatta Verdurin. „No, ez viszont
tökéletesen hidegen hagy, épp elég régóta beszélünk már erről a
históriáról” – felelte Verdurinné, aki ugyan meggyőződéses Dreyfus-párti
volt, de azért szerette volna, ha feltörőben lévő Dreyfus-barát szalonját a
társasági körökben is elismerik. Márpedig a Dreyfus-párt a politikában
győzedelmeskedett ugyan, a társaságban azonban nem. Labori, Reinach,
Picquart és Zola a nagyvilági emberek szemében megmaradtak utolsó
árulónak, akik csak eltávolíthatták őket a kis társaságtól. Ezért hát, e röpke
politikai kalandozás után, Verdurinné inkább visszatért a művészetekhez.
Egyébként is, d’Indy vagy Debussy talán nem a „rossz oldalon” állt az
Ügyben? „Ami pedig az Ügyet illeti, legföljebb majd Brichot mellé
ültetjük őket – mondta az asszony (lévén a professzor a hívek között az
egyetlen, aki a vezérkar pártjára állt, amitől nagyot esett Verdurinné
szemében). – Nem muszáj örökösen a Dreyfus-ügyről beszélnünk. Nem, az
igazság az, hogy idegesítenek ezek a Cambremerék.” A hívek viszont,
akiket legalább annyira lázban tartott a be nem vallott vágy, hogy
megismerkedjenek Cambremerékkel, mint amennyire bedőltek Verdurinné
színlelt bosszankodásának, melyet állítása szerint e miatt a vendégség
miatt érzett, naponta felemlegették beszélgetés közben a gyengécske
érveket, amelyeket maga a háziasszony hozott fel a meghívás mellett, s
megkísérelték rendíthetetlenné szilárdítani őket. „Szánja rá magát végre –
ismételgette Cottard –, akkor engednek a lakbérből, ők fogják fizetni a
kertészt, a maguké lesz a rét is. Mindez megér egy esti unatkozást. Higgye
el, csakis az ön érdekében beszélek” – tette még hozzá, noha torkában
dobogott a szíve, mikor egyszer, Verdurinné kocsijában, keresztezte az
idősebb Cambremer asszony fogatának útját, s főként azért, mert úgy
megalázkodott a vasutasok előtt, amikor a pályaudvaron valahogy a márki
mellé került. Cambremerék, akik nagyon is távol éltek a társasági
változásoktól, s így nem gyaníthatták, hogy egyes előkelő hölgyek némi
tisztelettel említik Verdurinnét, olyan nőnek képzelték, akinek társasága
csakis bohémekből áll, talán még törvényes házasságban sem él, s a
„született” arisztokrácia valójában csakis velük járna össze. Csupán azért
törődtek bele, hogy ott vacsorázzanak, hogy szívélyesek legyenek egy
olyan bérlővel, akinek jó néhányszori visszatérésében reménykedtek,
főként amióta, egy hónappal ezelőtt, megtudták, hogy több milliót örökölt.
Csendesen, ízetlen élcelődés nélkül készülődtek a fatális napra. A hívek
már nem is remélték, hogy ez a nap valaha eljön, annyiszor jelölte már ki
jelenlétükben Verdurinné a később mindig megváltoztatott dátumot.
Ezeknek az álelhatározásoknak nemcsak az volt a céljuk, hogy a vacsora
miatti bosszankodását fitogtassa, hanem hogy bizonytalanságban tartsa
velük a kis csoport tagjait, akik a szomszédságban laktak, s időnként
hajlamosak voltak a bliccelésre. Nem mintha a Nagyasszony rájött volna,
hogy a „nagy nap” nekik is legalább olyan kellemes, mint neki, hanem,
mert korábban már meggyőzte őket, hogy számára ez a vacsora a lehető
legrémesebb robot, így most az önfeláldozásukra apellálhatott. „Csak nem
hagynak magamra ezekkel a barbárokkal! Épp ellenkezőleg, úgy kellene
intézni, hogy minél többen legyünk, úgy könnyebben elviseljük az
unalmat. Természetesen semmi olyasmiről nem tudunk majd beszélgetni,
ami minket érdekel. Ennek a szerdának már lőttek, úgy bizony!”
„Magam is azt hiszem – felelte Brichot, hozzám intézve szavait –, hogy
Verdurin asszony, aki nagyon intelligens és igen hiú a szerdák
kidolgozására, egy csöppet sem ragaszkodott ahhoz, hogy ezeket a
kékvérű, de szellemtelen parlagi nemeseket vendégül lássa. Arra, hogy az
idősebb márkinét meghívja, nem is tudta rászánni magát, a fiúba és a
menybe viszont már beletörődött.” „Ó! Hát látni fogjuk Cambremer
márkinét?” – szólalt meg Cottard olyan mosollyal, melyet jónak látott
némi pajzánsággal és galantériával vegyíteni, noha fogalma sem volt róla,
csinos-e Cambremerné vagy sem. A márkiné rangja azonban elbűvölő és
lovagias képzeteket keltett benne. „Ó, én ismerem” – mondta Ski, aki
egyszer, amikor Verdurinnével sétálgatott, találkozott a hölggyel. „De nem
a szó bibliai értelmében ismeri?” – kérdezte lornyonja alól sanda pillantást
vetve rá a doktor, akinek ez volt egyik legkedvesebb élce. „Eszes asszony
– mondta nekem Ski. – Mármint úgy értem – folytatta, látva, hogy egy
szót sem szólok, s mosolyogva meg-megnyomott minden szót –, eszes is,
meg nem is, nincs kellő iskolázottsága, frivol, de ösztönösen ért a szép
dolgokhoz. Nem fog megszólalni, de ostobaságokat sem beszél soha. No
meg szép színei vannak. Érdemes lenne megfesteni a portréját” – mondta
félig lehunyt szemmel, mintha már modellt ülni látná a márkinét. Mivel
én épp az ellenkezőjét gondoltam mindannak, amit Ski oly árnyaltan
fejezett ki, csupán annyit mondtam, hogy a hölgy egy igen kiváló mérnök,
Legrandin úr testvére. „No látja, egy csinos nőnek fogják bemutatni –
mondta Brichot –, és sosem lehet tudni, mi lesz belőle. Kleopátra sem volt
valami nagy dáma, olyan kis nőcske, kicsi és félelmetes nőcske volt,
amilyennek a mi Meilhacunk mutatja, s mégis, nézze csak meg a
következményeket, nemcsak ami azt a szájtáti Antoniust, hanem ami az
egész ókori világot illeti.” „Már bemutattak Cambremer márkinénak” –
válaszoltam. „Ó, hiszen akkor ismerős környezetbe kerül majd.” „Annál is
inkább örülök ennek a találkozásnak – feleltem –, mivel ígért nekem egy
könyvet a környék helyneveiről, a volt combray-i plébános írását, s most
majd emlékeztethetem az ígéretére. A pap is érdekel meg az etimológia
is.” „Azért az ő szómagyarázataiban ne nagyon bízzon – mondta erre
Brichot –, az a munka, amely a La Raspelière-ben van, s amelyet a
mulatság kedvéért én is átlapoztam, nekem semmi érdemlegeset sem
mond; nyüzsögnek benne a tévedések. Mindjárt példát is mondok rá
magának. A bricq szócska számos környékbeli helynévben szerepel. A
derék egyházfinak az a meglehetősen nyakatekert ötlete támadt, hogy a
szó a magaslatot, megerősített helyet jelentő brigából ered. Ezt már a kelta
törzseknél felfedezni véli, a Latobriges, Nemetobriges szavakban és
társaikban, és egészen az olyan nevekig vezeti, mint Briand, Brion, és így
tovább. Vagy, hogy visszatérjünk ahhoz a vidékhez, ahol éppen most van
szerencsénk önnel átutazni, Bricquebosc magaslati erdőt jelentene,
Bricqueville magasan fekvő települést, Bricquebec pedig, ahol
pillanatokon belül megállunk, mielőtt Maineville-be érünk, a forrás
melletti emelkedőt. Márpedig ilyesmiről szó nincs, azon egyszerű okból,
hogy a bricq ősi normann szó, amely egész egyszerűen hidat jelent. Vagy
említhetném ugyanígy a fleur szót is, amelyet Cambremer márkiné
védence fáradságot nem kímélve hol a skandináv eredetű floi, flo
szócskákhoz köt, hol pedig az ír ae és aer szavakhoz, noha a mi szavunk
kétséget kizáróan nem más, mint a dánok fjordja, és kikötőt jelent.
Hasonlóképpen, a kiváló páter azt hiszi, hogy a la Raspelière-rel
szomszédos Saint-Martin-le-Vêtu fürdőhely neve Saint-Martin-le-Vieux-t
jelent, ahol a vieux szó a latin vetus (öreg) francia megfelelője. Az biztos,
hogy a vieux szócska nagy szerepet kapott ennek a vidéknek a
toponímiájában. A vieux általában a latin vadumból származik és gázlót
jelent, mint a Les Vieux nevezetű átkelőnél is. Az ilyet nevezik angolul
„ford”-nak (Oxford, Hereford). Ebben a konkrét esetben azonban a vieux
nem a vetusból ered, hanem a puszta, kopár hely jelentésű vastatusból.
Nem messze tőlünk terül el Sottevast, azaz Setold-puszta vagy Brillevast,
Berold pusztája. Annál is biztosabb vagyok abban, hogy a derék pap téved,
mivel Saint-Martin-le-Vieux-t hajdanában Saint-Martin-du-Gastnak
hívták, sőt Saint-Martin-de-Terregate-nak. Márpedig ezeknek a neveknek a
v-je illetve g-je egy és ugyanaz a betű. Ha pusztításról beszél, egyaránt
használhatja a dévaster vagy a gâcher igét. Az ónémet wastinnából
származó jachères (parlag) és gâtines (szittyó) szavak jelentése is hasonló.
Terregate tehát nem más, mint terra vasta, puszta föld. Ami pedig Saint-
Mars-t a korábbi Saint-Merdet (huncut, aki rosszra gondol) illeti, az pedig
Szent Medárdról kapta a nevét, akit írnak Saint-Médard-nak, Saint-Mard-
nak, Saint-Marcnak, Cinq-Mars-nak, de még Dammasnak is. Arról sem
szabad megfeledkeznünk, hogy errefelé néhány hely, amely szintén a Mars
nevet kapta, egyszerűen pogány hagyományt jelez (Mars istenét), amely
sokáig elevenen élt ezen a vidéken, de ezt a szent ember sehogyan sem
hajlandó elismerni. Az isteneknek ajánlott magaslatok, mint például a
Jupiter hegye (Jeumont), különösen gyakoriak. Az ön plébánosa semmit
mindebből nem vesz észre, és az is elkerüli a figyelmét, ha valahol a
kereszténység hagyott nyomot. Kalandozásai során egészen Loctudyig
jutott, amit ő barbár névnek mond, mikor az Locus Sancti Tudeni, s
hasonlóképpen a Sammarcoles névben sem ismeri fel a Sanctus Martialist.
Az ön plébánosa – folytatta Brichot, mert észrevette, hogy felkeltette
érdeklődésemet – a hon, home, holm végű neveket a holl (hullus), domb
szóból származtatja, noha ezek a szigetet jelentő normann holmból
erednek, amit ön is nyilván ismer a Stockholm névből, s ami igen elterjedt
ezen a vidéken: itt van Houlme, Engohomme, Tahoume, Robehomme,
Néhomme, Quettehou és társaik.” Ezek a nevek azt a napot juttatták
eszembe, amikor Albertine Amfreville-la-Bigot-ba akart menni (mely,
mint Brichot közölte velem, két egymást követő földesuráról kapta a
nevét), s ahol azután azt ajánlotta, vacsorázzunk együtt Robehomme-ban.
Ami pedig Montmartint illette, hamarosan elhaladtunk mellette. „Ez a
Néhomme nem valahol Carquethuit és Clitourps közelében van?” –
kérdeztem. „Ahogy mondja: Néhomme annak a híres-hírhedt Nigel
őrgrófnak a szigete vagy félszigete, akinek a neve a Néville-ben is
fennmaradt. Carquethuit és Clitourps, amit említ, csak újabb tévedésekre
ad alkalmat Cambremer márkiné védencének. Tagadhatatlanul jól látja,
hogy a carque szó templomot jelent, a német Kirche után. Ön is ismeri
Querqueville-t, Carquebut-t, hogy Dunkerque-ről már ne is beszéljünk.
Hiszen akkor már érdemesebb is lenne ennél a híres-nevezetes dun
szócskánál elidőznünk, amely a kelta nyelvben magaslatot jelentett. Ezt a
szót pedig mindenütt fellelheti Franciaország-szerte. A plébánosa egészen
beleszédül Duneville-be. Pedig Eure-et-Loir megyében rábukkanhatott
volna Châteaudunre, Cher megyében Dun-le-Roi-ra; Sarthe-ban Duneau-
ra, az ariège-i Dunre; Nièvre-ben Dun-les-Places-ra, és így tovább. Ez a
dun azután különös tévedésbe viszi Douville esetében, annál a Douville-
nél, ahol majd leszállunk, s ahol Verdurinné kényelmes kocsijai várnak.
Douville, azaz latinul donvilla, mondja az atya. S valóban, Douville nagy
hegyek lábánál fekszik. Az ön mindentudó plébánosa azonban mégis
megérzi, hogy bakot lőtt. Egy régi javadalomlistán ugyanis a Domvilla
nevet olvasta. Erre visszavonulót fúj; azt állítja, hogy Douville a Mont
Saint-Michel apátjának – domino abbati – birtoka. Ennek azután nagyon
megörül, ami meglehetősen különös, ha arra gondolunk, micsoda
botrányos életet éltek a saint-clair-sur-epte-i kapitulárék ideje óta a Mont
Saint-Michelen, s már azon sem lepődnénk meg jobban, ha maga a dán
király bukkanna fel előttünk, ennek az egész partvidéknek a hűbérura, aki
sokkal inkább Odin kultuszát honosíttatta meg itt, mintsem Krisztusét. Az
a feltételezés viszont, amely szerint az n m-re változott volna, nem ráz
meg különösebben, s jóval kisebb módosulást jelez, mint a nagyon is
szabályos Lyon, amely szintén a Dunből származik (Lugudunum).
Akárhogyan is, de az abbé téved. Douville soha nem volt Donville, hanem
Doville, Eudonis Villa, azaz Eudes faluja. Douville korábbi neve
Escalecliff, lépcsős hágó volt. 1233 körül Eudes le Bouteiller, Escalecliff
hűbérura a Szentföldre indult; induláskor pedig átadta a templomot a
blanchelande-i apátságnak. Jótett helyébe jót várj: a falu ekkor felvette ura
nevét, innen származik a mai Douville. Hozzá kell tennem azonban, hogy
a toponímia, amelyben különben igencsak járatlan vagyok, nem egzakt
tudomány; ha nem volna ez a történelmi tanúságtétel, Douville
származhatna akár az Ouville névből is, melynek jelentése vizek. A latin
aqua ai alakváltozatai (Aigues-Mortes) igen gyakran alakulnak eu-vé vagy
ou-vá. Márpedig Douville szomszédságában nevezetes gyógyvíz volt.
Gondolhatja, milyen boldog lett a jó plébános, hogy végre a kereszténység
nyomaira lel, noha ezt a vidéket láthatóan meglehetősen nehéz volt az
evangélium útjára terelni, hiszen Szent Ursálnak, Szent Gofroi-nak, Szent
Barsanore-nak, Szent Laurent de Brèvedent-nak többször is neki kellett
veselkednie, míg végül az utóbbi át nem adta a stafétát a beaubeci
szerzeteseknek. A tuit esetében azonban a szerző téved, amikor a toft
(düledék, viskó) alakváltozatát látja benne, mint a Criquetot, Ectot, Yvetot
nevekben, hiszen ez itt a thveit (irtvány), akárcsak Braquetuit, le Thuit,
Regnetuit és mások nevében. Vagy például, ha a Clitourps helynévben a
falu jelentésű, normann thorp szót felismeri is, azon erőlködik, hogy a név
első felét a clivusból, lejtőből származtassa, mikor pedig az a sziklát
jelentő cliff-ből ered. De a legnagyobb baklövései nem is tudatlanságából
származnak, inkább az előítéleteiből. Bármilyen jó francia legyen is az
ember, azért a nyilvánvalót nem szabad tagadnia, s a nagy hírű római
pappal azonosítania Saint-Laurent-en-Bray-t, holott Szent Lawrence
o’Toole-ról, Dublin érsekéről van szó! A legvaskosabb tévedéseket
azonban nem is hazafias felbuzdulásában, hanem vallási elfogultsága
miatt követi el a barátja. Vegyük például a két Montmartint, nem messze
házigazdáink birtokától, a La Raspelière-től: Montmartinsur-Mert és
Montmartin-en-Graignes-t. Graignes esetében a derék plébános nem
tévedett, jól látta, hogy Graignes, a latin Grania vagy a görög krené, kis
tavat, mocsarat jelent; ki ne sorolhatná a Gresmays-, Croen-, Grenneville-,
Lengronne-féle neveket? De ami Montmartint illeti, az ön botcsinálta
nyelvésze mindenáron azt állítja, hogy Szent Mártonnak ajánlott
parókiákkal van dolgunk. Arra hivatkozik, hogy ezeknek a falvaknak Szent
Márton a védőszentjük, nem számol viszont azzal, hogy csak utólag
nevezték ki annak; vagyis inkább elvakítja a pogányság iránti gyűlölete;
sehogy sem akarja belátni, hogy ha Szent Mártonról volna szó, akkor
Mont-Saint-Martint mondtak volna, mint ahogyan Mont-Saint-Michelről
is beszélünk; a Montmartin név azonban, sokkal pogányabb módon, a
Mars istennek szentelt templomokat jelzi, amelyeknek, igaz, nem maradt
egyéb nyomuk, de a közelben vitathatatlanul létezett hatalmas római
táborok nagyon is valószínűvé teszik, hogy voltak ilyenek, még a
Montmartin név nélkül is, ez azonban minden kétséget kizár. Beláthatja:
az a kis könyv, amelyet a La Raspelière-ben talál, nem tartozik a
legkiválóbbak közé.” Megjegyeztem, hogy Combray-ban a pap gyakran
érdekes etimológiákkal ismertetett meg minket. „Ott valószínűleg inkább
otthon volt, a normandiai utazással elveszítette ismert közegét.” „És még
csak csak meg sem gyógyult – tettem hozzá –, hiszen idejövet
neuraszténiás volt, hazafelé pedig reumás.” „Ó, akkor a neuraszténia miatt
van. A neuraszténia után megkapta a filológiát is, amint derék mesterem,
Poquelin[591] mondta volna. Mondja csak, Cottard, nem gondolja, hogy a
neuraszténia káros hatással lehet a filológiára, a filológia nyugtatóval a
neuraszténiára, a neuraszténiából való felépülés pedig reumához
vezethet?” „Ahogy mondja, a reuma és a neuraszténia csak a neuro-
arthritis két vikáriáns formája. Az egyik bármikor metasztazeálhat a
másikba.” „Jeles professzorunk – mondta Brichot –, uram bocsá’, annyira
latinos és görögös franciasággal fejezi ki magát, hogy maga a molière-i
emlékezetű Purgó doktor sem tehetné különbül! Segítség, bácsikám, azaz
nemzetünk nagy Sarcey[592]-ja...” De nem tudta befejezni a mondatát.
Ebben a pillanatban ugyanis a professzor felpattant és felüvöltött: „Az
istenit neki – kiáltotta, amikor végre áttért az emberi beszédre –,
túlmentünk Maineville-en (hűha, hűha!), sőt Renneville-en is!” Most vette
észre, hogy a vonat Saint-Mars-le-Vieux-ben vesztegel, ahol majdnem
minden utas leszáll. „Csak nem hagyták ki mind a két állomást! Biztosan
nem figyeltünk, mert éppen Cambremerékről beszéltünk.” „Idehallgasson,
Ski, várjon csak, van egy »jó hírem« a maga számára – mondta Cottard,
akinek szívéhez nőtt ez a bizonyos orvosi körökben használatos kifejezés.
– A hercegnő már nyilván itt van a vonaton; biztosan nem vett észre
minket, és másik fülkébe szállt. Menjünk, keressük meg. Csak ne legyen
belőle nagy perpatvar!” S mindnyájunkat magával ragadott, hogy
felkutassuk Serbatov hercegnőt. Egy üres kocsi legsarkában talált rá, ahol
a hölgy éppen a Revue des Deux Mondes-ot olvasta. A hercegnő hosszú
évek óta hozzászokott már, hogy a durva elutasításoktól való félelmében
egy helyben maradjon, meghúzódjon egy kis zugban, az életben éppúgy,
mint itt a vonaton, s csak akkor nyújtson kezet, ha már üdvözölték.
Amikor a hívek beléptek a kocsiba, tovább olvasott. Azonnal felismertem;
ez a nő, aki előnyös helyzetét elveszítette ugyan, de származása ettől még
éppoly előkelő maradt, aki mindenesetre valóságos gyöngyszeme volt egy
olyan szalonnak, mint Verdurinéké, nem volt más, mint az a hölgy, akit két
napja, ugyanezen a vonaton egy nyilvánosház madámjának hittem. Amint
a nevét megtudtam, korábban oly bizonytalan társadalmi hovatartozása
nyomban világossá vált, mint olyankor, amikor hosszú ideig kínlódunk
egy találós kérdéssel, s végül megtudjuk a szót, amelytől világossá lesz
mindaz, ami korábban átláthatatlan volt, s ami a személyek esetében a
nevük. Ha két nap múltán tudjuk meg, ki volt az, aki a vonaton mellettünk
ült, s akinek sehogy sem tudtuk kitalálni a társadalmi hovatartozását, a
meglepetés sokkal mulatságosabb, mint ha egy folyóirat új számában
elolvassuk az előző számban feladott rejtvény megfejtését. A nagy
éttermek, a kaszinók, a kis „kávédarálók” valóságos tárházai ezeknek a
társadalmi rejtvényeknek. „Hercegnő, elszalasztottuk Maineville-nél!
Megengedi, hogy átüljünk az ön fülkéjébe?” „Hát hogyne” – felelte a
hercegnő, aki csak Cottard hangját hallva tekintett föl folyóiratából, bár
tekintete, ha szelídebb volt is, mint Charlus úré, ugyanolyan világosan
érzékelte mindazoknak a jelenlétét, akiket látszólag észre sem vett.
Cottard, aki mérlegelte, hogy az a tény, hogy Cambremerékkel együtt
hívtak meg, elégséges ajánlást jelenthet-e számomra, kis idő múlva úgy
döntött, hogy bemutat a hercegnőnek, aki nagyon udvariasan meghajolt, de
mintha most hallotta volna a nevemet először. „Az istállát! – kiáltott fel a
doktor –, a feleségem elfelejtett gombot cseréltetni a fehér mellényemen.
Ó, ezek az asszonyok, sosincs helyén az eszük. Soha ne házasodjon meg,
ne bizony” – fordult hozzám. S mivel ez is egyik afféle tréfája volt, melyet
olyan alkalmakkor érzett helyénvalónak, amikor az embernek éppen
semmiféle mondanivalója nincs, szeme sarkából a hercegnőre és a többi
hívekre sandított, akik, hiszen professzor volt és akadémikus, mind
mosolyogtak, hogy így hódoljanak remek humorának és keresetlen
egyszerűségének. A hercegnő tudatta velünk, hogy az ifjú hegedűs
megkerült. Előző nap ágyhoz kötötte egy migrén, ma este viszont eljön
már, s elhozza apja egyik régi barátját is, akivel Doncières-ben akadt
össze. Mindezt Verdurinnétől tudja, akivel délelőtt már együtt
villásreggelizett, mesélte a hercegnő sietős hangon, orosz akcentussal,
lágyan, torkából görgetve az r-eket, mintha nem is r-ek, hanem l-ek
lennének. „Ó, hát már délelőtt is együtt villásreggeliztek – mondta Cottard
a hercegnőnek, de közben engem nézett, hiszen ezekkel a szavakkal nekem
akarta jelezni, milyen bizalmas barátság fűzi a hercegnőt Verdurinnéhez. –
Ön valóban a hívek híve!” „Igen, szeletem ezt az eszes, alanyos,
szeletetleméltó kis tálsaságot, ahol senki sem gonosz vagy sznob,
mindenki telmészetes, s minden ízében lagyogó szellem.” „A mindenit!
Elveszthettem a jegyemet, mert sehol sem találom” – rikkantott Cottard,
de nem nyugtalankodott különösebben. Jól tudta, hogy Douville-ban, ahol
két landauer is vár minket, a vasutas jegy nélkül is kiengedi, s csak még
nagyobb lendülettel kapja majd le a sapkáját, hogy ezzel az üdvözléssel
adjon magyarázatot engedékenységére, jelezvén, hogy természetesen
felismerte Cottard-t, Verdurinék egyik állandó vendégét. „Ezért még nem
visznek az őrszobára” – fejezte be a doktor. „Uram, ön az imént azt
mondta – faggattam Brichot-t –, hogy a közelben nevezetes gyógyvizek
voltak; ezt honnan tudjuk?” „Számos egyéb bizonyság mellett épp a
következő állomás, Fervaches neve is erre vall.” „Nem éltem, mit
magyaláz” – mormolta a hercegnő, s hanghordozásával mintha nekem
üzente volna merő kedvességből: „Csuda unalmas, ugyebár?” „Nos,
hercegnő, Fervaches annyit tesz, mint meleg gyógyvíz, fervidae aquae...
De, ifjú hegedűsünkről jut eszembe – folytatta Brichot –, még nem is
mondtam magának a nagy újságot, Cottard. Hallotta már, hogy szegény
Dechambre barátunk, Verdurinné hajdani kedvenc pianistája nemrég
meghalt? Hát nem borzasztó?” „Igaz, hogy fiatal volt – felelte Cottard –,
de valami baja lehetett a májával, igen, azzal lehetett valami disznóság,
mert az utóbbi időben rémesen nézett ki.” „No, azért nem volt olyan fiatal
– mondta Brichot –, akkoriban, amikor Elstir és Swann járogatott
Verdurinnéhez, Dechambre már igen híres volt Párizsban, s milyen
csodálatos is az élet, külföldön mégsem koszorúzta siker. No, ő azután
nem tanulta meg szent Barnum[593] evangéliumából, hogy kell pénzt
csinálni.” „Nem, összetéveszti valakivel, nem járhatott akkor
Verdurinékhez, még csak hátulgombolós volt.” „Nem, nem, hacsak öreg
emlékezetem nem csal, úgy rémlik, hogy Dechambre játszotta a Vinteuil-
szonátát Swann-nak az idő tájt, amikor ez az arisztokráciától elszakadt
klubok gyöngye még nem is gyanította, hogy egyszer mindannyiunk
Odette királynőjének elpolgárosodott hitvese lesz.” „Képtelenség, a
Vinteuil-szonátát jóval az után játszották Verdurinéknél, hogy Swann már
nem járt hozzájuk” – mondta a doktor, aki mint a sokat dolgozó emberek
általában, azt hitte, rengeteg mindent megjegyez, ami egyszer még
hasznos lehet, közben sok egyebet elfelejtett, s így lelkesülten csodálhatta
a tétlenek jó memóriáját. „Egyszerűen keveri az ismerőseit, ez még nem
egyenlő az agylágyulással” – mondta, és mosolygott. Brichot elismerte,
hogy ő téved. A vonat megállt. Sogne-ban voltunk. Izgatott ez a név. „Úgy
szeretném tudni, mit jelentenek ezek a nevek” – fordultam Cottardhoz.
„Kérdezze csak Brichot-t, ő talán tudja.” „Nos, Sogne nem más, mint a
latin gólya, siconia” – felelt Brichot, akit azután nem győztem számos más
névről faggatni.
Serbatov hercegnő, megfeledkezve arról, mennyire ragaszkodik a maga
„kis zugához”, szívélyesen felajánlotta, hogy helyet cserél velem, hogy
könnyebben cseveghessek Brichot-val, akit más, engem érdeklő
etimológiákról is ki akartam kérdezni, s azt állította, neki édes mindegy,
hogy menetirányban vagy azzal szemben, állva vagy bárhogy utazik.
Mindaddig, amíg meg nem ismerte az újonnan jöttek szándékait,
védekezőállásba helyezkedett, ha azonban rájött, hogy azok barátságosak,
minden lehetséges módon igyekezett a kedvükre tenni. A vonat végre
megérkezett Douville-Féterne állomásra, mely, körülbelül egyenlő
távolságra lévén Féterne-től és Douville-tól, e sajátossága miatt mindkettő
nevét viselte. „Hű, a rézfánfütyülőjét! – rikkantott Cottard doktor, amikor
odaértünk a kis sorompó elé, ahol a jegyeket gyűjtötték be, s úgy tett,
mintha csak most venné észre a dolgot –, sehol sem találom a jegyemet,
nyilván elveszítettem.” A vasutas azonban sapkáját lekapva biztosította,
hogy nem történt semmi, és tiszteletteljesen mosolygott. A hercegnő (aki
úgy adta utasításait a kocsisnak, mintha afféle főudvarhölgy lenne
Verdurinnénél, aki Cambremerék miatt nem jöhetett elénk a pályaudvarra,
bár ez egyébként is igen ritkán fordult elő), az egyik kocsiba Brichot-t és
engem ültetett be magához. A másikba a doktor, Saniette és Ski szállt.
A kocsis, fiatal kora dacára, első kocsis volt Verdurinéknél, jobban
mondva az egyetlen igazi kocsisuk; napközben ő vitte a házaspárt minden
sétájára, mivel jól ismert minden kis utat, esténként pedig ő ment a hívek
elé, majd vissza is ő szállította őket. Szükség esetén (maga választotta)
kisegítőket is vett maga mellé. Kiváló, józan, ügyes fiú volt, de
melankolikus arcú, azzal a jellegzetesen merev tekintettel, amely arra utal,
hogy az illető minden apróság miatt nyugtalankodni kezd, sőt sötét
gondolatai támadnak. E pillanatban azonban épp nagyon is boldog volt,
mert a fivérét, ezt a másik szelíd fiút is sikerült elhelyeznie Verdurinéknél.
Először Douville-on hajtottunk át. Errefelé füves halmok tág legelői
húzódtak egészen a tengerig, melyeket a bőséges nedvesség és só
rendkívül dússá, bársonyossá és élénk színűvé tett. Rivebelle szigetecskéi
és csipkés partszegélye itt sokkal közelebb volt, mint Balbecben, és a
tenger új arcát mutatta nekem ezen a szakaszon: egy domborzati térképét.
Kis faházak sorakoztak mellettünk, melyeket szinte mind festők béreltek;
majd egy olyan ösvényre fordultunk, ahol a szabadjára engedett tehenek
éppúgy megrémültek, mint a mi lovaink, s tíz percre elálltak az utunkat,
majd a sziklás, parti útra tértünk. „No de, a halhatatlan istenekre – szólalt
meg egyszerre Brichot –, térjünk csak vissza a szegény Dechambre-ra;
gondolják, hogy Verdurin asszony már tudja? Vajon megmondták neki?”
Verdurinné, mint majdnem minden nagyvilági ember, épp azért, mert
szüksége volt a többiek társaságára, ha az illetők már meghaltak, s nem
járhattak a szerdákra, sem a szombatokra, sem a családias vacsorákra,
többé egyetlen napig sem gondolt rájuk. S akárcsak más szalonokról, a kis
klánról sem volt elmondható, hogy tagjai között több volt a halott, mint az
élő, mivel attól fogva, hogy valaki meghalt, olyan volt, mintha soha nem
is létezett volna. A kellemetlenséget elkerülendő, hogy az elhunytakról
kelljen beszélni, uram bocsá’ egy haláleset miatt a vacsorákat is
szüneteltetni, ami a Nagyasszony szemében a lehetetlennel lett volna
egyenlő, Verdurin úr úgy tett, mintha a hívek halála annyira megviselné a
feleségét, hogy az egészsége érdekében nem szabad efféléről beszélni.
Egyébként, s talán éppen azért, mert mások halálát olyan
helyrehozhatatlan és közönséges balesetnek vélte, a sajátjának már a
gondolata is borzasztotta, és Verdurin úr menekült minden elmélkedés
elől, ami csak ezzel lehetett volna kapcsolatos. Brichot pedig, aki igen
derék ember volt, s tökéletesen lépre ment annak, amit Verdurin úr a
feleségéről mondott, őszintén féltette barátnőjét egy effajta bánat
megrázkódtatásaitól. „Igen, mindent tud – mondta a hercegnő –, nem
tudtuk eltitkolni előle.” „Ó, Zeusz villámaira! – kiáltott fel Brichot –,
szörnyű csapás lehetett, huszonöt évi barátság után! Egy igazán közülünk
való!” „Persze, persze, hát hogyisne – mondta Cottard. – Az ilyesmi
mindig fájdalommal jár; de Verdurinné erős asszony, inkább észlény, mint
érzelmi.” „Nem egészen értek egyet a doktorral – szólalt meg a hercegnő,
aki, nyilván gyors beszéde, mormogó hangja miatt, mintha folyton dacos
és duzzogó lett volna. – Verdurinné látszólagos hűvössége mögött az
érzések egész kincsesbányája rejlik. Verdurin úr mesélte, hogy csak nagy
nehezen tudta megakadályozni, hogy a felesége felmenjen Párizsba a
temetésre; kénytelen volt elhitetni vele, hogy vidéken rendezik.” „Ó, az
ördögbe, szóval el akart menni Párizsba. Tudtam én, hogy érző lélek, talán
túlságosan is az. Szegény Dechambre! Ahogy Verdurin asszony mondta
róla, alig két hónapja: Planté, Paderewski, de még Risler[594] is elbújhat
mellette. Ó! Ő több joggal mondhatta volna, mint az a magamutogató
Néró, aki megtalálta a módját, hogy még a germán tudományt is sárba
tiporja: Qualis artifex pereo![595] De legalább ő, Dechambre bizonyára úgy
halt meg, hogy beteljesítette papi hivatását; a beethoveni áhítat
tömjénfüstjében; s nem kétlem, hogy tisztességben; igazság szerint mint a
német zene áldozópapja megérdemelte volna, hogy a Missa solemnis[596]
hangjaira múljon ki ebből a világból. Különben is az a fajta ember volt,
aki a Kaszást is trillával fogadja, mert ez a zseniális előadóművész, ez az
elpárizsiasodott champagne-i származék néha olyan karakán és gáláns
volt, akár egy gárdista.”
Abból a magasságból, ahová elértünk, a tenger immár nem
hegyvonulatok hullámos tarajának látszott, mint Balbecben, hanem épp
ellenkezőleg, olyannak, amilyennek egy szirtről vagy a hegyet
körülkígyózó útról az alant elterülő kékes jégmezőt vagy a kápráztató
síkságot látjuk. A partról visszacsapódó víz csipkés szegélye innen
mozdulatlannak tetszett, mintha egy örökkévalóságra szólóan rajzolta
volna meg koncentrikus köreit; még a tenger zománca is, mely
észrevétlenül váltotta színét, az öböl mélye felé, ahová egy folyó vájta
torkolatát, kékes fehér lett, mint a tej, s az előbbre nem jutó, kis fekete
kompok mintha légyként hullottak volna belé. Nem hittem, hogy bárhol is
határtalanabb kép tárulhatna elénk. Mégis, minden egyes kanyarnál új és
új részekkel egészült ki, majd, amint a douville-i vámházhoz értünk, s
elhagytuk az öböl felét eddig takaró sziklafal kiszögellését, balomon
egyszer csak ugyanolyan mély öblöt pillantottam meg, mint eddig előttem
volt, de ez az újabb most megváltoztatta az arányait, s megkettőzte a
szépségét. Itt, ezen a magaslaton a levegő is oly friss és tiszta lett, hogy
megrészegített. Szerettem Verdurinéket: már azt megható jóságuk jelének
láttam, hogy kocsit küldtek elénk. Legszívesebben megöleltem volna a
hercegnőt. Azt mondtam neki, soha életemben nem volt még részem ilyen
szép látványban. Ő is megvallotta, hogy jobban szereti ezt a tájat, mint
bármely másikat. Éreztem azonban, hogy számára, akárcsak Verdurinék
számára, nem az a nagyszerű benne, hogy turistaként szemlélhetik, hanem
hogy itt jókat ehetnek, fogadhatják a nekik tetsző társaságot, leveleket
írhatnak, olvasgathatnak, egyszóval élhetnek, s inkább tunyán hagyják,
hogy ez a szépség körülölelje őket, mintsem hogy különösebben
foglalkoznának vele.
Amikor a kocsi megállt egy kis időre a vámháznál, oly magasan a
tenger fölött, hogy, akárcsak egy hegycsúcsról, a kéklő szakadék látványa
szinte megszédített, ablakot nyitottam; az egymást követő, szerteporló
hullámok tisztán kivehető, lágy és finom zajában volt valami fenséges.
Vagy nem olyan volt-e, mint valami mérce, amely felborítja megszokott
benyomásainkat, s megmutatja hogy a függőleges távolságok
egybeolvadhatnak a vízszintesekkel, épp ellentétben azzal, ahogyan
tudatunkban rendszerint megjelennek; s hogy ha így közelebb kerülünk az
éghez, ezek a függőleges távolságok nem is nagyok; sőt kisebbek is egy
ilyen zajocska számára, ami, mint a kis hullámoké, leküzdi őket, mert a
közeg, amelyen át kell haladnia jóval tisztább? S valóban, ha csak
kétméternyivel hátrébb húzódtunk a vámház mögé, már nem hallottuk a
hullámok neszét, amelyet a kétszáz méternyi sziklafal nem fosztott meg
finom, kidolgozott, szelíd szabatosságától. Arra gondoltam: nagyanyám
ezt is azzal a csodálattal szemlélte volna, melyet a természet és a
művészet minden, egyszerűségében is nagyszerű alkotása váltott ki belőle.
Elragadtatásom tetőfokára hágott, s magához emelte mindazt, ami
körülvett. Ellágyultam a gondolattól, hogy Verdurinék értünk küldettek a
pályaudvarra. Ezt meg is mondtam a hercegnőnek, aki láthatóan úgy
találta, nagyon eltúlzok egy ilyen hétköznapi udvariassági gesztust.
Tudom, hogy később megvallotta Cottard-nak, hogy igencsak rajongónak
talált; mire a doktor azt felelte, hogy túlzottan izgulékony vagyok,
nyugtatókat kellene szednem, és köthetnék. Minden egyes fára, minden
egyes, rózsáktól roskadozó házikóra felhívtam a hercegnő figyelmét,
mindent megcsodáltattam vele, s szerettem volna őt magát is a keblemre
ölelni. Ő csak annyit mondott: látja, hogy van érzékem a festészethez,
hogy rajzolnom kellene, s csodálkozik, hogy ezt eddig senki nem mondta
nekem. Majd bizalmasan közölte, hogy a vidék valóban igen festői. A
magasba felkapaszkodva áthajtottunk Englesqueville falucskán
(Engleberti Villa – Engelbertfalva, magyarázta Brichot). Majd így
folytatta: „No de hercegnő, egészen bizonyos benne, hogy Dechambre
halála ellenére is megtartják a mai vacsorát?” – mert nem gondolt arra,
hogy a kocsik, amelyekben ültünk, s amelyek elénk jöttek a pályaudvarra,
már választ is adtak a kérdésre. „Ó, igen – mondta a hercegnő –, Veldulin
úl lagaszkodott hozzá, hogy semmiképpen ne halasszák el, épp azért, hogy
a felesége ne »gondolkozzon«. No meg, azok után, hogy annyi éven át
soha egyetlen szerdai fogadónapot sem hagyott el, nagyon feldúlhatta
volna ez a változtatás a szokásaiban. Mostanában amúgy is nagyon ideges.
Verdurin úr különösen örült, hogy ma este ön is ott lesz a vacsorán, mert
biztos benne, hogy ez nagy élvezetet jelent Verdurin asszonynak – mondta
a hercegnő, megfeledkezvén arról, hogy mindeddig úgy tett, mintha sosem
hallott volna rólam, majd hozzátette – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha
semmiről sem beszélnének Verdurin asszony előtt.” „Ó, jó, hogy szól –
felelte Brichot naivan. – Majd továbbadom a tanácsot Cottard-nak is.” A
kocsi megállt egy pillanatra. Azután továbbindult, de a zaj, amit a kerekek
a faluban csaptak, megszűnt. Behajtottunk a La Raspelière főbejáratán,
ahol a lépcsőfeljárón Verdurin úr várt ránk. „Jól tettem, hogy szmokingot
vettem – mondta, örömmel konstatálva, hogy a híveken is azt lát –, ha már
ilyen elegáns vendégeim vannak.” Majd, amikor mentegetőztem a zakóm
miatt: „Ugyan, hagyja, tökéletesen megteszi. Itt barátok között vacsorázik.
Szívesen felajánlanám, hogy kölcsönadom önnek az egyik szmokingomat,
de nem illene magára.” Brichot érzelemteli shake-handje[597], melyet a La
Raspelière-i előcsarnokba lépve, Dechambre halála miatti
részvétnyilvánítás-félének szánt, semmiféle megjegyzést nem váltott ki a
Gazdából. Elmondtam neki, mennyire csodálom ezt a vidéket. „Ó, hisz ez
remek, s amit eddig látott, az még semmi, majd most megmutatjuk önnek.
Miért ne költözne ide néhány hétre? A levegő nagyszerű.” Brichot attól
tartott, hogy a kézfogását nem értették meg. „Nohát! Ez a szegény
Dechambre!” – mondta, de csak félhangosan, attól félve, hogy Verdurinné
netán a közelben van. „Borzasztó” – felelte Verdurin úr derűsen. „Ilyen
fiatalon” – fűzte tovább Brichot. Verdurin úr, akit feldühített, hogy ilyen
haszontalanságokkal vesztegetik az időt, sietősen, s hangjában nem a
bánat, hanem a bosszús türelmetlenség heves sóhajával vágott vissza: „Na
igen, de mit akar, tehetetlenek vagyunk, szavakkal nem támaszthatjuk fel,
nem igaz?” Majd a jovialitással kedvessége is visszatért: „Gyerünk, derék
jó Brichot-m, tegye le gyorsan a holmiját. Ma este halleves van, az pedig
nem várhat. S főleg, az égre, nehogy Dechambre-ról beszéljen a feleségem
előtt! Tudja, hogy nagyon leplezi az érzéseit, de valójában betegesen
érzékeny. Bizony, esküszöm magának, amikor megtudta, hogy Dechambre
halott, majdnem sírva fakadt” – mondta Verdurin úr mélységesen ironikus
hangon. Szavai hallatán azt gondolhattuk volna, hogy egyfajta
elmezavarban kell szenvednünk ahhoz, hogy sajnáljunk valakit, akit
harmincéves barátság után veszítettünk el, másrészt azt is megsejthettük,
hogy Verdurin úr örökös együttléte a feleségével azzal is járt, hogy
szüntelenül ítélkezett felette, s az asszony gyakran feldühítette. „Még a
végén megint beteg lesz, ha Dechambre-ról beszél neki. Siralmas lenne,
három héttel a hörghurutja után. Olyankor ugyanis én vagyok az ápolója.
Gondolhatja, hogy kijutott már belőle! Bánkódjon Dechambre sorsán
magában, amennyit csak akar. Gondoljon rá, de ne beszéljen róla. Én
igazán szerettem Dechambre-ot, de ha nem veszi rossz néven, a
feleségemet még nála is jobban szeretem. Nézze, itt jön Cottard, kérdezze
csak meg tőle.” S valóban, Verdurin úr tudta, hogy egy háziorvos bármikor
képes afféle apró szívességekre, hogy például előírja, hogy nem szabad
búslakodnunk.
Cottard ilyenkor engedelmesen azt mondta a Nagyasszonynak: „Csak
izgassa magát, aztán holnap majd harminckilenc fokos láza lesz nekem” –
mint ahogyan a szakácsnőjének mondta volna: „Holnap báránymirigyet
csináljon nekem”. Az orvostudomány, ha már gyógyítani nem tud, azzal
foglalatoskodik, hogy az igék és névmások jelentését csűri-csavarja.
Verdurin úr örömmel konstatálta, hogy Saniette, bármilyen durva
visszautasításban volt is része két napja, nem szökött meg a kis körből.
Verdurinné és a férje a semmittevésben bizony olyan kegyetlen ösztönöket
fejlesztettek ki, amelyeknek a túlságosan ritka, nagy alkalmak már nem
voltak elegendők. Odette-et persze össze lehetett veszíteni Swann-nal vagy
Brichot-t a szeretőjével. Másokra is sort kerítenek majd, ebben bizonyosak
voltak. De ilyesmire nem mindennap adódott alkalom. Saniette viszont,
riadt érzékenységével, szorongó és egy-kettőre zavarba hozható
félénkségével mindennapos áldozatnak kínálkozott. Ezért azután, nehogy
elmaradjon, mindig ügyeltek arra, hogy meggyőző és baráti szavakkal
invitálják, ahogyan a gimnáziumban a felsőévesek, az ezredben az öregek
hívogatják a gólyát és a kopaszt, akit csupán azért akarnak magukhoz
édesgetni, hogy amikor már nem tud menekülni előlük, lecsaphassanak rá,
megkínozzák és megalázzák. „S főként, motus Verdurinné előtt” –
figyelmeztette Brichot-t Cottard, aki az imént nem hallotta Verdurin urat.
„Nyugodt lehet, ó Cottard, bölcs emberrel van dolga, ahogyan Theokritosz
mondja. Egyébiránt Verdurin úrnak igaza van, mire jók a panaszszavak? –
tette hozzá, mert az igéket és a gondolatokat, melyeket azok felidéztek
benne, össze tudta ugyan kötni, de mivel minden agyafúrtság hiányzott
belőle, Verdurin úr szavaiban a legmerészebb sztoicizmus kifejeződését
csodálta. – Bárhogyan legyen is, nagy tehetséget veszítettünk el.”
„Hogyan, még mindig Dechambre-ról beszélnek? – szólt Verdurin úr, aki
már előrement, majd, látván, hogy nem megyünk utána, visszajött. –
Idehallgasson – mondta Brichot-nak –, semmit sem szabad túlzásba vinni.
Attól, hogy meghalt, még nem kell zseninek kikiáltani, ha egyszer nem
volt az. Igaz, jól játszott, s főként itt találta meg a közegét; amint más
talajra került, nem létezett többé. A feleségem a bolondja lett, és híressé
tette. Maga is tudja, milyen a feleségem. Továbbmegyek, azt kell
mondanom, hogy ami a hírnevet illeti, jókor halt meg, amikor éppen kész
lett, ahogyan remélhetőleg a Pampille[598] mester páratlan receptje alapján
roston sütött caeni rákok is elénk kerülnek majd (feltéve, hogy maga nem
siránkozik itt az örökkévalóságig, ebben a széljárta csodapalotában). Csak
nem azt akarja, hogy mindannyian kimúljunk, mert szegény Dechambre
halott, ő, aki egy éve már kénytelen volt hosszan skálázni egy-egy koncert
előtt, hogy legalább időlegesen, de mennyire időlegesen visszanyerje a
rugalmasságát. Egyébként pedig ma este is hallhatnak valakit, vagy
legalábbis láthatják, ez a kópé ugyanis igen gyakran feladja a művészetet a
vacsora utáni kártyaparti kedvéért, s másfajta művész is, mint Dechambre:
egy ifjonc, a feleségem felfedezettje (ahogy Dechambre, Paderewski meg
az összes többi is az volt): Morel. A lókötője még nem érkezett meg.
Kénytelen leszek kocsit küldetni az utolsó vonat elé. Családja egyik régi
barátjával jön, akivel most újra összeakadt, s aki halálosan untatja, de ha
el nem hozza, kénytelen lett volna, az apja méltatlankodását elkerülendő,
Doncières-ben maradni és szórakoztatni az illetőt: egy bizonyos Charlus
bárót.” A hívek most beléptek a házba. Verdurin úr, aki hátramaradt
velem, amíg a holmijaimat letettem, tréfálkozva karon fogott, ahogyan
estélyen teszi a házigazda, ha nem akad vendég hölgy, akivel párba
állítson. „Jól utazott? – Igen, Brichot úrtól nagyon érdekes dolgokat
tanultam” – mondtam, az etimológiára gondolva, s azért is, mert úgy
hallottam, Verdurinék csodálják Brichot-t. „Meg is lepődtem volna, ha
nem tanul tőle semmit – mondta Verdurin úr –, Brichot olyan
visszahúzódó, oly ritkán beszél mindarról, amit tud.” Ezt a bókot nem
éreztem éppen találónak. „Nagyon kedvesnek látszik” – mondtam.
„Nagyszerű, kitűnő ember, cseppet sem vaskalapos, fantáziadús, könnyed,
a feleségem valósággal imádja, de én is!” – vágta rá Verdurin úr túlzón,
mintha a leckéjét darálná. Csak ekkor döbbentem rá, hogy amit az imént
Brichot-ról mondott, gunyoros volt. S elgondolkoztam rajta, vajon nem
rázta-e le magáról felesége gyámkodását Verdurin úr a régmúlt idők óta,
melyeket hallomásból ismertem.
A szobrász nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy Verdurinék
hajlandók fogadni Charlus urat. Míg ugyanis a Saint-Germain negyedben,
ahol Charlus úr közismert volt, soha senki nem beszélt a hajlamairól
(melyről a legtöbben mit sem tudtak, mások csak gyanították, de ők is
inkább óvatlanságnak, rajongó, ám plátói barátságoknak vélték, a néhány
beavatott pedig gondosan titkolta, s csak a vállát vonogatta, ha valami
rosszindulatú Gallardonné megkísérelte gyanúsítgatni), az övéitől igen
távol eső körökben ezeket az alig néhány közeli barát által ismert
hajlamokat nap mint nap világgá kürtölték, mint ahogy egyes ágyúlövések
is csak egy csendzóna interferenciája után lesznek hallhatók. Ezekben a
polgári és művészkörökben, ahol a ferdehajlamúság megtestesítőjeként
könyvelték el, Charlus úr kiemelkedő társadalmi helyzete, előkelő
származása egyébként teljesen ismeretlen volt, ahhoz hasonlóan, ahogyan
a románok a Ronsard nevet egy feudális nagyúr neveként ismerik, költői
életművéről viszont még csak nem is hallottak. Ráadásul, Ronsard
nemességének romániai híre[599] tévedésen alapul. Charlus úrnak is azért
volt ilyen rossz híre a festők és színészek körében, mert egy bizonyos
Leblois de Charlus gróffal tévesztették össze, akivel még rokonságban
sem volt, vagy legfeljebb igen távoliban, s akit egyszer, talán tévedésből,
letartóztattak egy máig hírhedt rendőrségi razzia során. Summa
summárum, mindeme históriák, amiket Charlus úrról terjesztettek, nem is
őt illették. Számos szakmabeli a legnagyobb jóhiszeműséggel esküdött rá,
hogy kapcsolata volt Charlus úrral, mert az ál-Charlust vélte igazinak, s
talán az ál-Charlus maga is szorgalmazta ezt a keveredést, félig
nemességét fitogtatva, félig, hogy bűnét leplezze, ami az igazi (az általunk
is ismert báró) számára sokáig sérelmes volt, majd később, amikor maga
is megindult lefelé a lejtőn, kényelmes lett, mert így ő is nyugodtan
mondhatta: „Nem rólam van szó.” E pillanatban valóban nem róla
beszéltek. S végül, ami csak tetézte a tagadhatatlan ténnyel (a báró
hajlamaival) kapcsolatos hamis szóbeszédet, Charlus úr korábban igen
közeli, s tökéletesen ártatlan barátságban állt egy színpadi szerzővel,
akinek a színházi világban, isten tudja miért, szintén ilyen híre volt, noha
egyáltalán nem szolgált rá. Amikor egy-egy bemutatón kettesben látták
őket, összesúgtak mögöttük: „Ugye tudja”, mint ahogyan sokan hitték azt
is, hogy Guermantes nagyhercegné erkölcstelen viszonyt folytat a pármai
hercegnővel; elpusztíthatatlan legendaként, hiszen az eloszlatásához olyan
közel kellett volna kerülni a két előkelő hölgyhöz, amilyenbe a fecsegők
alighanem csak akkor kerülhetnek, amikor a színházban lornyonozzák, s a
szomszédos zsöllye tulajdonosának gyalázzák őket. A szobrász már csak
azért is következtetett habozás nélkül arra Charlus úr hajlamaiból, hogy a
báró társadalmi helyzete sem lehet különb, mert Charlus úr családfájáról,
címéről, rangjáról semmiféle ismerete nem volt. Mint ahogy Cottard
köztudott dolognak hitte, hogy az orvostudományok doktora cím fabatkát
sem ér, a kórházi orvosé viszont már nem akármi, a nagyvilági emberek is
tévednek, amikor úgy képzelik, hogy nevük társadalmi súlyáról
mindenkinek olyan fogalmai vannak, mint nekik maguknak vagy a
köreikhez tartozóknak.
Egy klub ajtónállójának szemében, akinek huszonöt Lajos-arannyal
tartozott, d’Agrigente herceg költekező szélhámosnak számított, és
fontosságát csupán a Saint-Germain negyedben kapta vissza, ahol három
nagyhercegné fivéreként ismerték; mert a nagyúr nem az egyszerű
emberekre tesz némi benyomást, akiknek szemében nem sokat ér, hanem a
ragyogás világában élőkre, akik tudják, kivel állnak szemben. Charlus úr
különben még ezen az estén meggyőződhetett róla, milyen kevéssé
megalapozott ismeretei vannak a Gazdának akár a legnevesebb
nagyhercegi családokról. Mivel a szobrász meg volt győződve arról, hogy
Verdurinék bakot lőnek, amikor engedik, hogy egy megbélyegzett ember
férkőzzön be oly „válogatott” társaságukba, úgy érezte, félre kell vonnia a
Nagyasszonyt. „Teljes mértékben téved, én egyébként soha sem hiszem el
az ilyesmit, és még ha igaz volna is, mondhatom magának, engem nem
nagyon kompromittálna!” – felelte Verdurinné dühösen, mivel a szerdák
legfőbb attrakciója Morel volt, s a ház asszonya mindenekelőtt azon
igyekezett, hogy őt meg ne sértse. Cottard viszont nem tudott véleményt
nyilvánítani, mert már előbb engedélyt kért, hogy felmehessen „folyó
ügyeit intézni” a buen retiróba, és utána Verdurin úr szobájában nagyon
sürgős levelet írhasson egyik betegének.
Egy nagy párizsi kiadó, aki látogatóba jött, és azt gondolta, hogy majd
ittmarasztalják, váratlanul, nagy sietséggel távozott, amikor megértette,
hogy nem elég előkelő a kis klánnak. Magas, erőteljes férfi volt, nagyon
barna, mindig tevékeny, valami metsző élességgel. Egész lénye olyan volt,
mint egy ébenfa papírvágó kés.
Verdurinné, aki fogadásunkra egy pillanatra felállt egy öreg barátjával
folytatott kártyapartijából, hatalmas szalonjában, ahol az aznap szedett
pázsitfű-, pipacs-, mezeivirág-zsákmány váltakozott a fal egy színben
festett, ugyanilyen virágmotívumaival, egy-két évszázaddal korábbi,
pompás ízlésű festő munkáival, most engedelmet kért, hogy két perc alatt,
s közben velünk csevegve, befejezhesse a játszmát. Különben, amit a
benyomásaimról mondtam neki, csak felerészt érintette kellemesen.
Először is, megbotránkoztatott, hogy ő is meg a férje is mindig bement a
házba jóval a csodaszépnek tartott naplemente előtt, amely a sziklapartról
vagy még inkább a La Raspelière-i teraszról eléjük tárult, míg én
mérföldeket kutyagoltam volna a kedvéért. „Ó, igen, ez páratlan – mondta
hanyagul Verdurinné az ajtóként szolgáló hatalmas üvegtáblákra pillantva.
– Bár nap mint nap látjuk, nem tudunk betelni vele” – s ezzel
visszafordította tekintetét a kártyákra. Engem azonban rajongásom
követelőzővé tett. Elpanaszoltam, hogy a szalonból nem látom a darnetali
sziklákat, melyekről Elstir azt mondta, hogy bámulatosak ilyentájt, amint
a színek sokasága törik meg rajtuk. „Ó, innen nem láthatja őket, egészen a
park végébe kellene lemennie, az »Öböl-kilátóig«. Van ott egy kis pad,
onnan belátja az egész panorámát. De egyedül nem talál oda, eltévedne.
Ha akarja, majd odavezetem” – tette hozzá lágyan. „Hogyisne, nézzenek
oda, nem volt elég a múltkori fajdalom, újabbat akarsz? Jön még máskor
is ez a fiatalember, majd akkor megnézi az öbölre nyíló kilátást.” Nem
erősködtem tovább, s megértettem, hogy Verdurinéknek elég, ha tudják,
hogy a lenyugvó nap ott van kéznyújtásnyira, a szalonjuk vagy az ebédlő
végében, mint egy csodálatos festmény, mint valami becses japán zománc,
s mintegy igazolja a magas árat, amelyért a La Raspelière-t, teljes
berendezéssel, kivették; de csak nagy ritkán méltatták egy-egy pillantásra;
a nagy előny számukra az volt, hogy itt kellemesen élhetnek, sétálhatnak,
jókat ehetnek, beszélgethetnek, kellemes társaságot fogadhatnak, akiknek
jó kis biliárdpartikat, nagy vacsorákat, vidám uzsonnákat rendezhetnek.
Később azonban azt is láttam, milyen intelligenciával tanulták ki ezt a
vidéket, éppolyan „szokatlan” sétákra invitálva vendégeiket, mint amilyen
„szokatlan” zenét is hallgattattak velük. A La Raspelière virágai,
tengerparti utacskái, ódon házai, ismeretlen templomai oly nagy szerepet
játszottak Verdurin úr életében, hogy akik csak Párizsban látták, s akik a
tengerparti, vidéki életet felcserélték a városi fényűzéssel, aligha érthették
meg, milyen képet alkotott ő tulajdon életéről, s azt sem, milyen fontosak
neki ezek az örömök. Ezt a fontosságot még tovább növelte az a tény, hogy
Verdurinék szilárd meggyőződése szerint a La Raspelière-i birtoknak,
amelyet meg szándékoztak vásárolni, nem akad párja az egész világon. Ez
a felsőbbrendűség, mellyel hiúságuk ruházta fel a La Raspelière-t, igazolta
szemükben rajongásomat, mely enélkül kissé ingerelte volna őket, hiszen
csalódások (mint a Berma hallatán érzett hajdaniak) is foglaltattak benne,
amiket őszintén bevallottam nekik.
„Hallom, megjött a kocsi. Reméljük, megtalálta őket” – suttogta
egyszer csak a Nagyasszony. Említsük meg röviden, hogy Verdurinné a kor
okozta elkerülhetetlen változásoktól eltekintve sem emlékeztetett arra, aki
akkoriban volt, amikor Swann és Odette még nála hallgatták a kis
dallamot. Most, ha játszották is, nem kellett többé a hajdani, bámulattól
elgyengült arckifejezést öltenie, mert végleg ilyen lett az arca. A
megszámlálhatatlan idegzsába hatására, melyet Bach, Wagner, Vinteuil,
Debussy muzsikája váltott ki belőle, Verdurinné homloka aránytalanul
megnőtt, mint az olyan végtagok, amelyeket valamilyen reumás betegség
végül teljesen eltorzít. Halántéka, mint két szép, szenvedélyes,
fájdalomban úszó, tejfehér félteke, melyen örökkévalóan ott áramlik a
Harmónia, nem tűrte meg ezüstös fürtjeit, s így hirdette a Nagyasszony
helyett, akinek szólnia sem kellett: „Jól tudom, mi vár rám ma este.”
Vonásai már nem is fáradtak azzal, hogy az egyre-másra következő,
túlságosan erőteljes esztétikai benyomásokhoz idomuljanak, hiszen
mintegy állandó kifejezőik lettek egy meggyötört és fenséges arcon. Ez a
beletörődés, mellyel a Szép okozta, mindig közvetlenül fenyegető
szenvedéseket fogadta, s a bátorság, mely ahhoz kellett, hogy újra estélyi
ruhát öltsön, amikor alig épült fel még a legutóbbi szonátából, tette, hogy
Verdurinné még a legkegyetlenebb muzsika hallgatása közben is
megőrizte gőgösen áthatolhatatlan arckifejezését, s ahhoz is elrejtőzött,
hogy kétkanálnyi aszpirinjét beszedje.
„Ó, igen, itt vannak” – kiáltott fel Verdurin úr megkönnyebbülten a
nyíló ajtóban megjelenő Morel s az őt követő Charlus úr láttán. Ez utóbbi,
akinek Verdurinék vacsorája korántsem azt jelentette, hogy társaságba
megy, hanem valami rosszhírű helyre, oly gyámoltalan volt, mint egy
gimnazista, aki először teszi be a lábát egy nyilvánosházba, s végtelen
tisztelettel övezi a madámot. Így szorulhatott háttérbe Charlus úrban
(mikor a nyitott ajtóban felbukkant) szokásos vágya, hogy hűvösnek és
férfiasnak lássék, s kerekedtek fölébe az udvariasságról alkotott
hagyományos elképzelések, melyek azonnal feltámadnak, amint a
félénkség lerombol egy álságos magatartást, és nem-tudatos forrásaihoz
folyamodik. Amikor pedig egy Charlus-félében, legyen bár nemes vagy
polgári származású, lép működésbe efféle atavisztikus és ösztönös
udvariasság ismeretlenekkel szemben, mindig valamelyik nőrokonának
pártfogó istennőként segédkező vagy alteregóként testet öltő lelke
vállalkozik rá, hogy bevezesse egy új szalonba, s a viselkedését alakítsa,
amíg csak védence a ház asszonya elé nem ér. Egy fiatal festő például, akit
szent életű, protestáns nagynénje nevelt, félrenyakló, reszkető fejjel, égre
emelt szemmel fog belépni, kezével görcsösen láthatatlan karmantyúba
kapaszkodva, s az ő elképzelt alakja, valóságos és oltalmazó jelenléte siet
az elbátortalanodott művész segítségére, hogy tériszony nélkül
kormányozza át a szakadékokkal fenyegető téren, amely az előszobától a
szalonig vezet. Így állított be jó néhány évvel ezelőtt a kegyes rokon
hölgy, olyan búvalbélelt képpel, hogy mindenki azon töprengett, vajon
miféle szerencsétlenség hírét hozza, míg első szavaiból, akár most a
festőéiből, meg nem értették, hogy egyszerű ebéd utáni látogatásra jött.
Ugyanez a törvény teszi, hogy életünk, a még befejezetlen cselekvés
érdekében szüntelen prostitúcióval veszi igénybe, használja, vetkőzteti ki
a múlt legtiszteletreméltóbb, néha legszentebb, máskor csak
legártalmatlanabb örökségét, jóllehet ilyenkor más arcot ölt, olyat, mint
Cottard-né unokaöccséé, aki elszomorította családját nőies manírjaival és
ismeretségi körével, s aki mindig vidáman érkezett, mintha meglepetést
akarna szerezni vagy örökség hírét hozná, s csak úgy ragyogott a
boldogságtól, amelynek okáról hasztalan faggatták volna, mert
öntudatlanul örökölt tulajdonságaiból, testet tévesztett neméből eredt.
Lábujjhegyen pipiskedett, s feltehetően maga is csodálkozott rajta, hogy
nem tart a kezében egy csokornyi vizitkártyát; szív alakúra csücsörített
szájjal adott kezet, ahogy régen a nagynénjétől látta, s kíváncsi pillantása a
tükröt kereste, mintha arról akarna megbizonyosodni, habár hajadonfőtt
volt, amit egyszer Cottard-né is kérdezett Swanntól: hogy nem csúszott-e
félre a kalapja. Charlus úr viszont, akinek az a társaság, ahol élt, e kritikus
pillanatban másféle példákat, a kedvesség másfajta arabeszkjeit kínálta, s
végül azt a törvényt, hogy vannak esetek, melyekben egyszerű
kispolgárokkal szemben is tudnunk kell érvényesíteni legritkább, általában
talonban tartott kegyeinket; Charlus úr riszálva, oly negédesen, s olyan
széles mozdulatokkal, mintha abroncsszoknya emelte volna ki és
akadályozta volna hányaveti mozgását, tartott Verdurinné felé, arcán oly
gyönyörűséggel és megtiszteltetéssel, mintha ezzel a bemutatással,
mondhatni a kegyek netovábbjában volna része. Félig lehajtott arcát,
melyen az önelégültség vetekedett az illemtudással, a nyájasság apró
ráncai redőzték. Mintha csak de Marsantes asszonyt láttam volna magam
előtt, annyira láthatóvá vált a nő, akit a természet tévedése Charlus úr
testébe plántált. Igaz, a báró keservesen megszenvedett azért, hogy
elleplezze, s férfinak lássék. Ám alighogy sikerült elérnie, mivel
mindeközben megmaradt eredeti hajlamainál, a megszokott női érzésvilág
újra nőies megjelenést kölcsönzött neki, mely ezúttal nem örökletes volt,
hanem tulajdon életviteléből született. S mivel lassacskán már a társasági
dolgokat is női szemmel élte meg, s mindezt még csak észre sem vette,
hiszen hazugságainkat idővel nem csupán azért nem észleljük, mert
másoknak hazudunk, hanem mert hazudunk önmagunknak is; bár Charlus
úr (amint Verdurinékhez belépett) azt várta volna a testétől, hogy a nagyúr
gáncstalan lovagiasságában nyilvánuljon meg, ez a test, amely világosan
megértette mindazt, amit a báró már jó ideje nem érzékelt, olyannyira
maradéktalanul érvényre juttatta az előkelő dáma minden vonzerejét, hogy
Charlus úr kiérdemelte volna a ladylike[600] minősítést. Különben is,
elkülöníthetjük-e mereven Charlus úr külsejét attól a ténytől, hogy a
fiúgyermekek nem mindig ütnek az apjukra – még akkor sem, ha nem
ferdehajlamúak, s a nők társaságát keresik –, arcukon anyjuk
megszentségtelenített képmását viselik. De hagyjuk most ezt a kérdést,
amely külön fejezetet érdemelne: a megszentségtelenített anyákét.
Jóllehet Charlus úr eme átalakulását egyéb okok vezérelték, s tisztán
fizikai erjesztőerők „dolgozták meg” az anyagot, s csúsztatták testét
fokozatosan a női testek kategóriájába, az imént leírt változás mégis
szellemi eredetű volt. Ha valaki betegnek hiszi magát, az is lesz, belefogy,
végül már a felkeléshez sincs ereje, idegi okokra visszavezethető
bélgyulladásai támadnak. Ha valaki a férfiak iránt táplál gyöngédséget,
nővé válik, s álruhája csak akadályozza a mozgásban. A rögeszme
(ahogyan más esetekben az egészségi állapotot) ilyenkor a nemet alakítja
át. Charlus úr után Morel is odajött hozzám, hogy köszöntsön. Benne
olyan, kettős változás ment végbe, ami miatt már az első perctől kezdve
(sajnos, ezzel nem tudtam elég korán számolni) rossz benyomást tett rám.
Meg is mondom, miért. Említettem már, hogy Morel, miután kiszabadult
az apai szolgaságból, általában egyfajta határozottan lekezelő
bizalmaskodásban tetszelgett. Aznap, amikor a fotográfiákat hozta el, úgy
beszélt velem, hogy mindvégig egyszer sem szólított uramnak, s igen
lekezelően bánt velem. Hogy meglepődtem most, Verdurinéknél, amikor
azt láttam, mélyen meghajol előttem, csakis előttem, s mielőtt bármi
egyebet mondott volna, a tisztelet, a legnagyobb tisztelet kifejezéseit
hallottam tőle – olyan szavakat, melyekről elképzelni sem tudtam, hogy
valaha a tollára vagy ajkára jöjjenek s mindezt nekem! Rögtön az volt az
érzésem, hogy kérni akar valamit. S egy perccel később valóban félrevont:
„Igen nagy szívességet tenne az úr – mondta, s ezúttal odáig ment, hogy
harmadik személyben beszélt hozzám –, ha elhallgatná Verdurin asszony
és a vendégei előtt, miféle szakmában dolgozott is apám az ön
nagybátyjánál. Jobb lenne, ha azt mondaná, hogy a család intézője volt,
olyan hatalmas birtokokon, hogy az szinte egyenlővé tette a szüleivel.”
Morel kérése végtelenül zavarba hozott: nem azért, mert ezzel arra
kényszerített, hogy apja helyzetét felnagyítsam, ami a legkevésbé sem
érdekelt, hanem azért, mert apám vagyonát vagy legalábbis a látszólagost
kellett felnagyítanom, amit nevetségesnek találtam. Morel azonban
annyira szerencsétlennek, annyira izgatottnak látszott, hogy nem
utasítottam el. „Nem, még vacsora előtt – mondta könyörögve –, az úr ezer
ürügyet is találhat, hogy félrevonja Verdurinnét.” S valóban így is tettem,
tőlem telhetően megpróbálva lódítani Morel apjának nagyságát, anélkül,
hogy szüleim jómódját és „irdatlan földjeit” különösebben eltúloztam
volna. Úgy ment minden, mint a karikacsapás, bár Verdurinné kissé
csodálkozott, mert szegről-végről ismerte nagyapámat. S mivel
tapintatnak nyoma sem volt benne, és gyűlölte a nagy famíliákat (a kis
mag szétzüllesztőit), miután elmondta, hogy hajdan még a dédapámmal is
találkozott, és úgy beszélt róla, mint többé kevésbé idiótáról, aki mit sem
értett volna a kicsiny körből, s aki, az ő kifejezésével élve, „nem volt oda
való”, végül így szólt: „Egyébként is, ezek a famíliák oly unalmasak, az
ember csak arra vágyik, hogy szabaduljon tőlük”; s egy füst alatt mesélt
nagyapám édesapjának egy olyan vonásáról is, amiről nem tudtam,
jóllehet már otthon is gyaníthattam volna (én magam ugyan nem ismertem
már dédapámat, de sokat hallottam róla): párját ritkító fösvénységéről
(mely szöges ellentéte volt nagyapám testvére, a rózsaszín ruhás hölgy
barátja, Morel apjának gazdája kissé túlzottan pazar bőkezűségének). „De
ha a nagyszüleinek ilyen kiváló intézője volt, az csak azt bizonyítja, hogy
igen sokféle ember megfér egy családban. A dédapja olyan fösvény volt,
hogy noha élete végére kishíján agyalágyult lett – köztünk szólva, sosem
volt valami erős, s a családban mindenki különb nála –, arra sem volt
képes rászánni magát, hogy három sou-t kiadjon az omnibuszra.
Olyannyira, hogy valakit mindig kénytelenek voltak utánaküldeni, s külön
lefizetni a kalauzt is, hogy elhitethessék a vén zsugorival: barátja,
Persigny[601] úr, az államminiszter kijárta neki az engedélyt, hogy ingyen
utazhasson az omnibuszon. Egyébiránt, nagyon örülök, hogy a mi
Morelünk édesapja ilyen kiváló ember. Úgy rémlett, hogy gimnáziumban
tanít, de nem tesz semmit, rosszul értettem. Amúgy sincs különösebb
jelentősége, mert mondhatom magának, nálunk mindenkit csak a saját
értékeiért becsülünk, a személyes hozzájárulásáért, ahogy én mondom: a
részvételéért. Feltéve, hogy valaki művészlélek, egyszóval céhbeli, a többi
nem sokat számít.” Morel pedig – amennyire megtudhattam – úgy lett
céhbeli, hogy a nőket és a férfiakat is épp eléggé szerette ahhoz, hogy a
másiknál szerzett tapasztalatai révén mindkét nemnek kedvére tudjon
tenni; ezt még meglátjuk a későbbiekben. Azt azonban fontos itt
elmondanom, hogy mihelyt szavamat adtam neki, hogy közbenjárok
Verdurinnénél, s főként mihelyt meg is tettem, immár visszavonhatatlanul,
Morel irántam tanúsított „tisztelete” mintegy varázsütésre elillant, a
tiszteletteljes formulák kivesztek a beszédéből, sőt egy ideig került is, s
úgy intézte, hogy azt a látszatot keltse, lenéz, olyannyira, hogy ha
Verdurinné azt akarta, hogy mondjak neki valamit, kérjem tőle ezt vagy
azt a darabot, Morel tovább beszélgetett a hívek valamelyikével, majd
odébb lépett egy másikhoz, mindig továbbállt, ha felé tartottam.
Háromszor-négyszer is figyelmeztetni kellett, hogy hozzá beszélek, s csak
azután felelt, kényszerűen, kurtán, legalábbis olyankor, amikor nem
magunk voltunk. Kettesben ugyanis beszédes és barátságos lett, hiszen
voltak elbűvölő jellemvonásai is. Ezen az első estén azonban mégis arra
következtettem, hogy bizonyára rossz természetű; hogy ha kell, semmiféle
hitványságtól nem riad vissza, s nem ismeri a hálát. Amiben az
átlagemberre hasonlított. Mivel azonban bennem volt valami a
nagyanyámból, s örömömet leltem az emberek sokféleségében, anélkül,
hogy bármit is vártam volna tőlük, vagy megharagudtam volna rájuk,
ügyet sem vetettem Morel aljasságára, örültem fel-felcsillanó jókedvének,
s annak is, ami, azt hiszem, őszinte barátság volt nála, amikor az emberi
természetről alkotott minden téveszméjét kipróbálva rajtam, észrevette
(némi bakugrásokkal ugyan, mert furcsamód időnként vissza-visszaesett
eredendő és vak vadságába), hogy iránta való kedvességem minden
érdektől mentes, elnézésem nem a tisztánlátás hiányából ered, hanem
abból, amit ő jóságnak nevez; főként pedig művészetével babonázott meg,
nem csupán azért, mert bámulatosan virtuóz volt, hanem mert (anélkül,
hogy Morel a szó szellemi értelmében igazi muzsikus lett volna) annyi
szép zenét ismertetett meg vagy fedeztetett fel újra velem. Charlus úr egy
menedzser különben, akinek efféle adottságairól eddig sejtelmem sem volt
(bár Guermantes nagyhercegné, aki fiatalkorukban egészen másnak
ismerte, állította, hogy a báró szonátát írt neki, legyezőt festett ajándékba,
és így tovább), aki valódi erényeit tekintve igen szerényen viselkedett, de
elsőrangú volt, tudta, hogyan kell ezt a virtuozitást egy sokoldalú, s ekként
megsokszorozott művésziség szolgálatába állítani. Képzeljék el az orosz
balett egyik egyszerűen ügyes művészét, akit maga Gyagilev iskoláz,
oktat, s bontakoztat ki minden értelemben.
Épp továbbítottam Verdurinnének az üzenetet, amelyet Morel rám
bízott, és Saint-Loup-ról beszélgettem Charlus úrral, amikor Cottard lépett
be a szalonba, s mintha lángokban állna a ház, jelentette Cambremerék
jöttét. Verdurinné, nehogy az „újak”, Charlus úr (akit Cottard még észre
sem vett) vagy jómagam, úgy lássák, hogy ő is ilyen nagy jelentőséget
tulajdonít Cambremerék érkezésének, nem mozdult, nem is válaszolt a hír
bejelentésére, s kecsesen legyezgetve magát, a Théâtre-Français
valamelyik márkinéjának mesterkélt hangján csak ennyit mondott a
doktornak: „A báró épp arról beszélt...” Ez már sok volt szegény Cottard-
nak! Ha nem is annyira élénken, mint hajdanában, mert a tanultság és a
magas pozíciók már visszafogták a lendületét, de azzal a mély érzelemmel
kiáltott fel, amely Verdurinéknél mindig újra elfogta: „Egy báró! Hol az a
báró? Hol az a báró?” – s olyan csodálkozó szemmel fürkészett körül,
hogy az már a hitetlenséggel volt határos. Verdurinné, a háziasszony
színlelt közönyével, akinek cselédje a vendégek szeme láttára tör el egy
becses poharat, s egy ifj. Dumas-drámát játszó osztályelső
színiakadémista kimódolt és túlságosan emelt hangján felelt, legyezőjével
Morel patrónusa felé bökve: „Nos, Charlus báró, akinek mindjárt
bemutatom... Cottard professzor úr!” Verdurinnének amúgy nem volt
kedve ellen való, hogy a dámát játssza. Charlus úr két ujját nyújtotta, amit
a professzor „a tudomány hercegének” jóindulatú mosolyával szorított
meg. De hirtelen megmerevedett, mert meglátta a belépő Cambremeréket,
Charlus úr pedig engem vont félre egy sarokba, hogy mondjon valamit, s
közben meg nem állhatta, hogy megtapogassa karizmaimat, ahogy a
németeknél szokás. Cambremer úr cseppet sem hasonlított az idős
márkinéra. Ahogyan édesanyja mondogatta gyöngéden: „egészen a
papájára ütött”. Aki csak hallomásból vagy akár eleven és illő
fordulatokból szerkesztett leveleiből ismerte a márkit, meglepődött a
külsején. Kétségkívül ehhez is hozzá lehetett szokni. De az orra úgy
határozott, hogy keresztbe áll a száj fölött, talán egyedüli ferde vonalként
annyi más között, melyet eszünkbe nem jutott volna odarajzolni erre az
arcra, s amely valami durva közönségességet jelzett, amit a normann
árnyalatú, almapiros orcák szomszédsága csak még jobban kiemelt.
Cambremer úr szeme a szemhéj alatt talán a cotentini ég kékségéből őrzött
valamit, mely oly kedves a verőfényes, szép napokon, amikor a sétára
induló játékos kedvvel nézegeti és százával számlálgatja az út szélén
ácsorgó nyárfák árnyékát; de a súlyos, csipás, rosszul záródó szempillák
az értelmet semmiképpen nem engedték át. Úgy azután a kéklő tekintet
gyengeségétől elképedt szemlélő visszatért a nagy, ferde orrhoz. Az
érzékszervek valamiféle áttétele révén Cambremer úr az orrával nézett.
Cambremer úr orra különben nem volt csúnya, inkább kissé túlságosan is
szép, túlságosan is erőteljes, túlságosan is büszke tulajdon fontosságára.
Sascsőrként, kisuvickolva, ragyogón, újdonatújan, készen állt, hogy
kárpótoljon a tekintetből hiányzó értelemért; sajnos, bár néha a szem az a
szervünk, mely az értelmességről árulkodik, az orr (legyen bármilyen
bensőséges összetartás és nem is gyanított kölcsönhatás vonásaink között)
általában az a szerv, melyen az ostobaság parádézik legalkalmasabban.
Hiába hatott megnyugtatóan a mindig, még reggel is illedelmesen sötét
ruhában járó Cambremer úr mindazokra, akiket elkápráztatott és ingerelt
az ismeretlenek fürdőruhájának orcátlan harsánysága, így sem volt érthető,
miért állította a jó szimatú ember biztonságával és határozottságával, mint
Alengon jobb köreinek legkiválóbb ismerője, a főbíróné, hogy ha nem
tudjuk, kicsoda Cambremer úr, akkor is rögtön látni rajta, hogy igen
választékos, tökéletes úriemberrel van dolgunk, aki egészen
megváltoztatja Balbec képét, egyszóval olyan emberrel, akinek a
társaságában fellélegezhetünk. A főbíróné számára, aki fulladozott a
Balbecet elárasztó turistáktól, hiszen azok nem ismerték az ő világát, a
márki olyan volt, mint egy üveg repülősó. Nekem épp ellenkezőleg úgy
tűnt, hogy azok közé tartozik, akiket nagyanyám első látásra „nagyon
kellemetlennek” talált volna, s ő, aki képtelen volt megérteni a
sznobizmust, bizonyára megütközött volna rajta, hogy Cambremer úrnak
sikerült rávennie a házasságra azt a Legrandin kisasszonyt, aki bizonyára
igen válogatós lehetett, azt a lányt, akinek fivére „olyan kiváló”.
Cambremer úr közönséges rútságáról legfeljebb annyit lehetett volna
mondani, hogy kissé olyan volt, mint ez a vidék, s volt benne valami
eredendően helyi jelleg; elhibázott vonásai láttán, melyeket
legszívesebben kiegyengetett volna az ember, normann városkák neve
jutott eszünkbe, amelyek etimológiáját illetően az én derék tisztelendőm
azért tévedett, mert a parasztok rosszul ejtették vagy félreértették a
helyeket jelölő normann vagy latin szavakat, s végül valamilyen barbár
alakot rögzítettek, így hát, már a birtoklevelekben, mint Brichot mondta
volna, félreértelmezést és helytelen ejtésmódokat találunk. Ezekben az
ódon városkákban azért kellemesen folyhat az élet, s feltehetően
Cambremer úrnak is voltak jó tulajdonságai, mert ha az idősebb
márkinétól mint anyától természetes volt is, hogy jobban szereti fiát a
menyénél, de ő is, akinek pedig több gyermeke volt, s kettő közülük nem
is tehetségtelen, gyakran hangoztatta, hogy véleménye szerint a márki a
legkiválóbb a családban. Az alatt a rövid idő alatt, amit a hadseregben
töltött, bajtársai, túl hosszúnak találván a Cambremer nevet, Cancannak
becézték, bár erre különben semmivel sem szolgált rá. Díszére vált a
vacsoráknak, ahová meghívták, mert a hal feltálalásakor (még ha az a hal
büdös volt is) vagy az előétel láttán mindig megjegyezte: „Nézzenek oda,
micsoda szépséges bestia!” Felesége pedig, aki a családba kerülvén átvett
minden szokást, amit e körökhöz tartozónak vélt, alkalmazkodott férje
barátainak színvonalához, s talán úgy akart kedvében járni, mint egy
szerető, s mintha már legényéletében is osztozott volna, fesztelenül
mondogatta, ha tisztekkel beszélt róla: „Hamarosan találkozhatnak
Cancannal. Cancan Balbecbe ment, de még ma este visszajön.” Most
viszont dühítette, hogy le kell alacsonyodnia a Verdurinéknél töltendő
aznap estéhez, s csak férje és anyósa kérlelésének engedett, a bérbeadás
érdekében. Mivel azonban kevésbé jó nevelést kapott, mint ők, nem csinált
titkot a dologból, és már két hete máson sem gúnyolódott a barátnőivel,
mint ezen a vacsorán. „Ugye tudják, hogy a bérlőinknél fogunk vacsorázni.
Ez pedig megér némi emelést. Alapjában véve meglehetősen kíváncsi
vagyok, mit csinálhattak szegény öreg La Raspelière-ünkből (mintha ott
született volna a birtokon, s az övéi emlékét akarná felidézni). Az öreg
kulcsár épp tegnap is mondta, hogy rá sem lehet ismerni semmire.
Gondolni sem merek rá, mi folyhat ott mostanában. Azt hiszem, legjobb
lesz, ha mindent fertőtleníttetünk, mielőtt visszaköltözünk.” Gőgösen és
mogorván érkezett, olyan képpel, mint egy várúrnő, akinek kastélyát
háborúban ellenség szállja meg, de aki mégis otthon érzi magát, s
mindenáron éreztetni akarja a győztesekkel, hogy csupán betolakodók.
Engem nem láthatott meg rögtön, mert egy oldalbeugróban álltam Charlus
úrral, aki éppen arról beszélt, hallotta Moreltől, hogy az apja „intéző” volt
a családomnál, s hogy ő, mármint Charlus, bizton számít intelligenciámra
és nemes lelkemre (ez utóbbi fordulatot Swann is szívesen használta),
mellyel nyilván lemondok arról a nemtelen és silány gyönyörűségről, amit
holmi közönséges kis hülyék (ezt figyelmeztetésnek szánta) a helyemben
el nem mulasztanának, hogy feltárjak bizonyos részleteket vendéglátóink
előtt, melyeket ők esetleg lealacsonyítónak vélhetnének. „Már az a tény,
hogy én érdeklődöm a fiú iránt, s védőszárnyaim alá veszem, valami
rendkívülit jelez, és semmissé teszi a múltat” – szögezte le a báró.
Miközben szavaira figyeltem, és hallgatást fogadtam, ahogyan hallgattam
volna akkor is, ha nem remélhetem, hogy cserében intelligensnek és
nemes lelkűnek minősülök, mindvégig Cambremernét néztem. S ebben a
kőkemény normann kétszersültben, akit most láttam, s melybe bizony
belevásott volna a hívek foga, alig ismertem arra az olvadékony és
zamatos jelenségre, aki a minap, uzsonnaidőben, a balbeci teraszon került
elém. Mivel előre bosszankodott férjének anyjától örökölt jóságosságán,
mellyel bizonyosan megilletődött arccal fogadja a hívek bemutatását, ám
ugyanakkor a nagyvilági hölgy teendőinek is eleget akart tenni, amikor
Brichot-t bemutatták neki, ő akarta megismertetni a férjével, ahogyan ezt
előkelőbb barátnőitől látta; ám a düh vagy a gőg felülkerekedett benne a
magamutogató jómodoron, s ahelyett, hogy amint kell, azt mondta volna:
„Engedje meg, hogy bemutassam a férjemet”, így szólt: „Bemutatom a
férjemnek”, ekképp emelve magasra a Cambremerek lobogóját, a család
ellenére, mert a márki oly mélyen hajolt meg Brichot előtt, ahogyan a
márkiz előre sejtette. De Cambremerné minden rosszkedve egy csapásra
elmúlt, amikor megpillantotta Charlus urat, akit eddig csak látásból
ismert. Mind ez ideig soha nem sikerült elérnie, hogy bemutassák neki,
még a Swann-nal folytatott viszonya idején sem. Charlus úr ugyanis, aki
mindig a feleségek pártját fogta, a sógornőjéét Guermantes úr szeretőivel
szemben, Odette-ét, aki ugyan még nem volt férjnél, de régóta viszonya
volt már Swann-nal, az új viszonyokkal szemben, mint az erkölcs komor
védelmezője és a házasságok hív őrizője ígéretet tett Odette-nek – és meg
is tartotta –, hogy nem engedi bemutattatni magát Cambremernének. Ő
pedig nyilván nem is sejtette, hogy éppen Verdurinéknél fogja megismerni
ezt a megközelíthetetlen férfiút. Cambremer úr tudta, micsoda örömöt
jelent ez a feleségének, így maga is ellágyult, ahogy ránézett, s egész
arckifejezése ezt sugallta: „Ugye örül, amiért elszánta magát erre a
vacsorára?” A márki egyébiránt nem sokat szólt, mivel tudta, hogy a nő,
akit feleségül vett, különb nála. „Én, méltatlan” mondogatta egyre-másra,
s szívesen idézgetett egy La Fontaine-mesét, meg egy másikat is,
Floriantól, melyek látszólag épp az ő tudatlanságára illettek, másrészt
viszont alkalmasak voltak arra, hogy e lekicsinylő hízelgéssel jelezze a
tudomány kiválóságainak, akik nem Jockey-tagok: attól, hogy valaki
vadászik, olvashatta éppen a fabulákat. A baj csak az volt, hogy nem
ismert többet, csak ezt a kettőt. Így hát ezek gyakorta vissza-visszatértek.
Cambremerné nem volt ostoba, de különféle, igencsak bosszantó
szokásokat vett fel. Amikor ő torzította el a neveket, abban nem volt
semmi arisztokratikus lenézés. A márkiné, nem úgy mint Guermantes
nagyhercegné (akit születése révén is kevésbé fenyegetett a veszély, mint
Cambremernét, hogy nevetségessé válik), nem emlegetett volna „egy
bizonyos kisasszonyt... Pico de la Mirandolánét” azért, hogy úgy ne lássék,
mintha ismerne egy oly kevéssé előkelő nevet, mint Julien de
Montchâteau[602]-é (amit ma éppenséggel az egyik legnehezebben
megközelíthető asszony visel). Nem, ha Cambremerné mondott hibásan
egy nevet, azt merő jóindulatból tette, nehogy azt higgyék róla, hogy tud
valamit, s ha mégis őszintén bevallotta, úgy vélte, leplezheti azzal, ha
eltorzítja. Ha például védelmezett egy asszonyt, ám közben hazudni sem
akart annak, aki szépen kérte, mondja meg neki az igazat, megpróbálta
nem kimondani, hogy X. Y. – né mostanában állítólag Sylvain Lévy úr
szeretője, s így beszélt: „Nem... semmit, de semmit sem tudok róla, azt
hiszem, hogy egyesek azt vetették a szemére, hogy lángra lobbantott egy
bizonyos urat, akinek nem tudom a nevét, mintha valami Cahn, Kohn vagy
Kuhn lenne; amúgy azt hiszem, az illető úr már réges-rég halott, és nem is
volt közöttük soha semmi.” Ez a módszer az olyan hazugokéhoz volt
hasonló – és épp ellenkező előjelű –, akik, miközben szeretőjüknek vagy
egyszerűen egy barátjuknak elmesélik, meg is másítják tetteiket, s azt
képzelik, hogy a másik nem veszi észre azonnal, hogy az elhangzott
mondatot (akárcsak a Cahn-Kohn-Kuhn nevet) úgy toldották közbe, és
egészen más, mint azok, amelyekből a beszélgetés összetevődött:
kétértelmű.
Verdurinné férje füléhez hajolt és suttogva kérdezte: „Charlus bárónak
kellene nyújtanom a karom? Ha te úgyis Cambremer márkinét vezeted be,
mindkét irányban eleget tennénk az etikettnek.” „Nem, nem – mondta
Verdurin úr –, mivel a másik magasabb rangfokozatú (amivel azt akarta
jelezni, hogy Cambremer úr márki), Charlus úr végül is kevesebb nála.”
„Ám legyen, akkor ő lesz a hercegnő párja.” S ezzel Verdurinné be is
mutatta Charlus úrnak Serbatov hercegnőt; ők mindketten meghajoltak,
szótlanul, mint akik sokat tudnának mesélni a másikról, és kölcsönös
titoktartást fogadnak. Verdurin úr pedig engem mutatott be Cambremer
márkinak. Mielőtt a márki harsány és enyhén vontatott hangján megszólalt
volna, magas termetének és sok színben játszó arcának rebbenései egy
hadvezér marcona habozására vallottak, aki megnyugtatásunkra készül, s
így szól: „Hallottam a dologról, majd elrendezzük; feloldatom a büntetés
alól, nem vagyunk mi emberevők; meglátja, minden rendben lesz.” Majd
amikor kezet adott, azt mondta: „Azt hiszem, ön ismeri az édesanyámat”.
A „hinni” igét feltehetően az első találkozás diszkréciójához illőnek
tartotta, s korántsem bizonytalanságát akarta kifejezni vele, hiszen így
folytatta: „Egyébként levelet is hoztam tőle önnek.” Cambremer úr
gyermeki őszinteséggel örvendezett, hogy viszontláthatja ezt a helyet, ahol
oly sok időt töltött. „Úgy érzem, újra otthon vagyok” – mondta
Verdurinnének, miközben tekintete gyönyörködve ismert a festett
virágdíszekre az ajtók fölött és a magas talapzatokon elhelyezett márvány
mellszobrokra. S mégis, kissé talaját vesztettnek érezhette magát, ugyanis
Verdurinné egy halom szép régi holmit hozott magával. E tekintetben
Verdurinné, bár Cambremerék szerint mindent felforgatott, csöppet sem
volt forradalmi, sőt inkább eszesen hagyományőrző, a szónak abban az
értelmében, melyet a Cambremer házaspár nem ért fel ésszel. Azzal is
igazságtalanul vádolták, hogy utálja és lealacsonyítja az öreg lakot azzal,
hogy egyszerű vásznat tesz a dús plüssök helyébe, mint ahogyan egy
tudatlan falusi pap veti az egyházmegye építészének szemére, hogy
visszaállítja a régi, sutba dobott fafaragványokat, melyeket ő jobbnak vélt
a Saint-Sulpice terén vett csecsebecsékkel helyettesíteni. Végül pedig
fokozatosan papkerttel kezdte felváltatni a kastély előtti hosszúkás
virágágyakat, melyekre nem csupán a Cambremer család, hanem a
kertészük is oly büszke volt. Ez a kertész, aki kizárólag Cambremeréket
ismerte el urának, úgy berzenkedett Verdurinék igája ellen, mintha ezt a
földet időlegesen foglalta volna el valami betolakodó és kardcsörtető
hordája, titokban át-átjárt panaszkodni a birtoka vesztett úrnőhöz, mert
mélységesen sértette, hogy ilyen megvetéssel kezelik szeretett araukáriáit,
begóniáit, varjúhájait, dupla dáliáit, s hogy egy ily gazdag házban olyan
közönséges virágok ültetésére vetemednek, mint a pipitér és a vénuszhaj.
Verdurinné érezte ezt a konok ellenkezést, s eltökélt szándéka volt, hogy
ha hosszabb időre kibérli vagy esetleg megvásárolja a La Raspelière-t,
feltételül szabja a kertész elbocsátását, akihez az idős tulajdonosnő viszont
rendkívüli módon ragaszkodott. Nehéz időkben ugyanis a kertész ingyen
szolgálta, bálványozta asszonyát; de az egyszerű emberek nézeteinek
szórtságával, amelyben a legmélyebb erkölcsi megvetés zárványa ékelődik
a legszenvedélyesebb tiszteletbe, mely maga is hajdani, el nem évülő
neheztelésekre rétegződik, gyakran mondogatta az idősebb Cambremer
márkinéról, akit 1870-ben egyik, kelet-franciaországi kastélyában ért a
porosz megszállás, s így egy hónapig kénytelen volt elviselni a németek
ottlétét: „Azért kárhoztatták erősen a méltóságos márkinét, mert a
háborúban a poroszok mellé állt, sőt még szállást is adott nekik. Ha
máskor esik így a dolog, meg is értem; de háború idején nem kellett volna.
Ez nem rendes dolog.” Azaz halálig hű maradt asszonyához, bálványozta
jóságáért, és elhitte róla, hogy képes lett volna az árulás bűnébe esni.
Verdurinnét ingerelte, hogy Cambremer úr azt állítja: mindent a réginek
lát a La Raspelière-ben. „Azért bizonyára talál némi változást – felelte
neki. – Vegyük például azokat a pokoli nagy Barbedienne[603]-bronzokat
meg a pajzán kis plüss ülőkéket, amiket sürgősen felvitettem a padlásra,
bár még az is túl jó nekik.” Majd ez után a Cambremer úrnak szánt csípős
riposzt után karját nyújtotta, hogy az asztalhoz menjenek. A márki egy
pillanatig habozott, s eltöprengett: „Mégsem kerülhetek Charlus úr elé.”
De végül úgy gondolta, a báró bizonyára a ház régi barátja, ha nem az övé
a díszhely, elszánta magát, hogy elfogadja a felkínált kart, s azt mondta,
nagyon büszke, hogy befogadják ebbe az exkluzív cénacle-ba (a kis
csapatot nevezte így, miközben nem tudta megállni, hogy kurtán,
önelégülten fel ne kacagjon, amiért ilyen kifejezéseket ismer). Cottard, aki
Charlus úr mellett ült, cvikkere alól fürkészte a bárót, hogy
megismerkedjen vele, és hogy megtörje a jeget immár sokkal kitartóbb
kacsingatással, mint amilyenre hajdan merészkedett volna, s a félénkség
szünetjelei nélkül. Megnyerő pillantásai, melyeket a mosolygás csak
felerősített, el sem fértek már a cvikker üvege alatt, mindenfelé túláradtak
rajta. A báróban, aki hajlamos volt mindenkiben fajtájabelit látni, fel sem
merült, hogy Cottard esetleg mégsem az, s egy pillanatig sem nézett rá. A
professzornak nyomban a ferdehajlamúak durvaságával felelt, mely
éppoly megvető azokkal, akiknek ő tetszett meg, mint amilyen sürgetően
heves másokkal, akik neki tetszenek. Tagadhatatlan, hogy bár hazug
módon mind arról beszélünk, milyen édes érzés, amit a sors mindig
megtagad, szeretve lenni, általános törvényszerűség, melynek hatása
távolról sem csupán a Charlus-félékre terjed ki, hogy azt, aki minket
szeret, s akit mi nem szeretünk viszont, elviselhetetlennek látjuk. Az ilyen
férfi, ilyen nő társaságánál, akiről nem azt mondjuk, hogy szeret, hanem,
hogy ránk akaszkodik, jobban szeretjük bárki másét, még akkor is, ha az a
másik nem olyan vonzó, nem olyan kedves, nem olyan szellemes, mint ő.
Mert erényeit csak akkor fedezzük fel újra, amikor már nem szeret minket.
Ebben az értelemben a ferdehajlamú sértettségét, melyet a neki nem
tetsző, de utána járó férfi vált ki, tekinthetnénk akár ezen univerzális
szabály különös áttételének is. Ám az ő sértettsége sokkal
szenvedélyesebb. Ezért míg az átlagember mindent megpróbál, hogy
leplezze, a ferdehajlamú épp ellenkezőleg könyörtelenül érezteti azzal, aki
kiváltja; úgy, ahogy egy nővel, mint például Charlus úr Guermantes
hercegnével, akinek rajongása bosszantotta, de egyben hízelgett is neki,
biztosan nem éreztetné. De ha azt látják, hogy egy másik férfi közeledik
hozzájuk sajátos hajlandósággal, akkor, akár azért, mert nem értik, hogy
ez is csak olyan, mint az övék, akár azért, mert bántóan emlékezteti őket
arra, hogy ez a hajlam, melyet megszépít, ha ők maguk érzik, a többség
szemében vétek, akár azért, mert arra vágynak, hogy egy csapásra megint
közmegbecsülésben élhessenek, úgy, hogy nekik semmibe se kerüljön,
akár azért, mert, amikor már nem a vágy vezérli őket bekötött szemmel
óvatlanságról óvatlanságra, megijednek a lelepleződéstől, akár azért, mert
feldühödtek, amiért a másik, az övékhez hasonló viselkedésével bajba
sodorhatja őket, olyanba, melybe ők maguk, ha az a másik kedvükre lenne,
minden aggály nélkül sodornák; ők, akiket mindez nem tart vissza attól,
hogy mérföldeken keresztül kövessenek egy fiatalembert, hogy le ne
vegyék a szemüket róla a színházban, még ha barátaival van is, akikkel
így, félő, szakítani kényszerül, ugyanők, ha ez a másik, aki nekik nem
tetszik, csak rájuk pillant, így ágálnak: „Uram, kinek néz engem? (Csupán
azért, mert annak nézik őket, amik.) Nem értem, mit akar, ne is
erősködjön, nálam rossz helyen kopogtat” – szükség esetén akár a
pofozkodásig menően, s valaki más előtt, aki ismeri az óvatlant, ekképpen
kifakadva: „Hogyan, ön ismeri ezt a förmedvényt? Hogy ez hogy bámulja
az embert!... Mondhatom, szép kis modor!” Charlus úr most nem ment
ennyire messze, de olyan sértett és jéghideg képet vágott, mint a ledérnek
vélt nők szoktak, ha nem azok, s még náluk is inkább azok, akik ledérek.
Különben is, ha a ferdehajlamú egy másik ferdehajlamú társaságába kerül,
nemcsak a saját visszatetsző képét látja benne, amely élettelenül
legfeljebb hiúságát sértené, hanem eleven, hozzá hasonlóan cselekvő
másik önmagát, aki tehát képes arra, hogy szerelmeiben is fájdalmat
okozzon neki. Ezért hát a megtartás ösztönének sugallatára mond rosszat
esetleges vetélytársáról, akár olyanok előtt, akik árthatnak neki (s anélkül,
hogy egyes számú ferdehajlamúnk tartana tőle, hogy netán hazugnak
tartják, mikor így befeketíti a kettes számú ferdehajlamút olyan emberek
előtt, akik tudhatnak az ő dolgáról), akár az előtt a fiatalember előtt, akit ő
„szedett fel”, s akit talán elszednek tőle; és akit meg kell győznie, hogy
ugyanazok a dolgok, melyek csak előnyére válhatnak, ha vele űzi, egy
életre tönkretehetik, ha arra vetemedne, hogy a másikkal is megtegye őket.
Charlus úr számára, aki talán azokra a (nagyon is képzelt) veszélyekre
gondolt, melyeket Cottard – akinek mosolyát tévesen értelmezte – ottléte
jelenthet Morelre, a nem kedvére való ferdehajlamú nem csupán az ő
torzképe volt, hanem nyilvánvaló vetélytárs is. Egy ritka árukat kínáló
kereskedő, aki megveti a lábát abban a vidéki városban, ahol egész életére
szándékozik megtelepedni, s azt látja, hogy ugyanazon a téren, épp
szemközt az ő üzletével, ugyanazzal kereskedik egy konkurens, ő sem
lehet csüggedtebb, mint egy Charlus, aki szerelmét rejtegetendő valamely
eldugott vidékre bujdokolt, s már érkezése napján felfedezi a környékbeli
birtokost vagy borbélyt, akiknek jellege és mozdulatai kétséget sem
hagynak benne. A kereskedő gyakran meggyűlöli konkurensét; ez a
gyűlölet pedig néha melankóliába hajlik, s ha az örökletesség elég erős,
nemegyszer látjuk, hogy e kisvárosi kereskedőkön az őrület jelei
mutatkoznak, s ez másképp nem gyógyítható, csak úgy, ha rábírják,
árusítsa ki készleteit, és szedje a sátorfáját. A ferdehajlamú dühe még
ennél is fájdalmasabb. Ő arra ébredt rá, hogy a földbirtokos és a borbély a
legelső pillanattól kezdve kívánja ifjú társát. Hasztalan ismételgeti neki
naponta százszor, hogy a borbély és a birtokos gazember, akinek
közeledése megbecstelenítené, kénytelen Harpagonként szüntelen őrködni
kincse fölött, s éjszaka is fel-felriad, hogy lássa, nem rabolják-e el tőle.
Nyilván nem a vágy vagy a közös szokások kényelme, hanem inkább ez
teszi, s csaknem ugyanannyira, mint az önismeret tapasztalata, az egyetlen
igazi, hogy a ferdehajlamú villámgyorsan és csaknem tévedhetetlen
biztonsággal megszimatolja a másik ferdehajlamút. Egy-egy pillanatra
tévedhet ugyan, de valami hirtelen megérzés hamar helyes útra téríti. Így
Charlus úr tévedése sem tartott sokáig. Egy pillanat sem telt el, s az isteni
ítélőerő megmutatta neki, hogy Cottard nem fajtájabeli, s hogy nem kell
tartania az ajánlataitól, sem a neki szólóktól, melyek legfeljebb ingerelték
volna, sem a Morelnek szólóktól, amelyeket súlyosabbnak talált volna.
Visszanyerte nyugalmát, s mivel még a férfialakot öltött Vénusz
arrajártának hatása alatt állt, időnként halványan rámosolygott
Verdurinékre, annyi fáradságot sem véve, hogy kinyissa a száját: csupán
ajka egyik szélét görbítette, s ő, aki annyira bolondult a férfiasságért – egy
pillanatra éppen úgy villantott kedveskedő fényt a szemében, ahogyan
sógornője, Guermantes nagyhercegné tette volna. „Gyakran vadászik,
uram?” – fordult Verdurinné megvetéssel Cambremer úrhoz. „Mesélte már
Ski, micsoda remek eset történt velünk?” – kérdezte Cottard a
Nagyasszonyt. „Főként a chantepie-i erdőségben vadászom” – felelte
Cambremer úr. – „Nem, nem meséltem semmit” – mondta Ski. „No, és
rászolgál a nevére?”[604] – faggatta Brichot Cambremer urat, miután
szeme sarkából rám pislantott, hiszen megígérte nekem, hogy
etimológiáról fog beszélni, s egyben arra is megkért, hogy Cambremerék
előtt ne említsem, milyen megvetést ébresztettek benne a combray-i
plébános magyarázatai. „Bizonyára az én felfogásomban van a hiba –
mondta Cambremer úr –, de nem értem a kérdést.” „Akarom mondani:
tényleg szarkáktól hangos az az erdő?” – kérdezte újra Brichot. Cottard
azonban valósággal szenvedett a gondolattól, hogy Verdurinné nem sejti,
hogy kis híján lekésték a vonatot. „No, csak rajta – fordult Cottard-né
bátorítón a férjéhez –, meséld el a kalandodat.” „Bizony, nem mindennapi
eset – mondta erre a doktor, és megint belefogott a históriájába. – Amikor
észrevettem, hogy a vonat már bent áll az állomáson, egészen
megbénultam. És mindez Ski hibájából történt. Meglehetősen bolondos
felvilágosításokat ad maga, lelkecském! Közben Brichot meg ott várt ránk
a pályaudvaron.” „Én meg azt hittem – mondta a professzor maradék
tekintetét körülhordozva, keskeny ajkát mosolyra húzva –, hogy ha
elidőznek Graincourt-ban, csak azért teszik, mert az utcán összeakadtak a
sétáló iskola egyik diáklányával.” „Nem hallgat el rögtön? Ha a feleségem
ezt hallaná! – rikkantott a doktor. – Enyim feleség nagyon féltékeny.” „Ó!
Ez a Brichot – kiáltott fel Ski, akiben Brichot sikamlós élce felélesztette a
hagyományos vígságot –, most is a régi” – jóllehet, őszintén szólva
fogalma sem volt róla, hajlott-e valaha a professzor a malackodásra. S
hogy e bevett fordulatot a rituális gesztussal egészítse ki, úgy tett, mint aki
alig tudja türtőztetni magát, hogy a professzor lábába ne csípjen. „Már
csak nem változik az öreg cimbora” – folytatta Ski, s nem gondolva azzal,
hogy a tudós majdnem-vaksága milyen szomorú és komikus mellékízt ad
szavainak, hozzátette: „A fél szeme mindig a nőkön.” „Látják, hát ilyen,
amikor az ember igazi tudóssal találkozik. Lassacskán tizenöt éve
vadászom Chantepie erdeiben, és soha eszembe nem jutott, mit jelent a
neve.” Cambremerné szigorú pillantást vetett a férjére; nem volt kedvére,
hogy így megalázkodik Brichot előtt. Hát még akkor milyen elégedetlen
lett, amikor Cottard, aki jól ismerte a szólások minden csínját-bínját,
hiszen kemény munkával tanulta meg őket, a Cancantól hallottak
mindegyikéről kimutatta a márkinak, aki el is ismerte ostobaságát, hogy
az ilyesminek semmi értelme: „Miért éppen: buta, mint a tök? Gondolja,
hogy a tök butább, mint bármi más? Azt mondja: százszor is elismétli
ugyanazt. No de miért éppen százszor? Miért úgy alszik, mint a bunda?
Miért a fűzfán fütyülő rézangyalát? Miért éppen mákvirág?” Ekkor
azonban Brichot magára vállalta a márki védelmét, és pontosan
elmagyarázta mindegyik szólás eredetét. Cambremerné azonban főként
azzal foglalatoskodott, hogy szemügyre vegye, miféle változtatásokat
vittek végbe Verdurinék a La Raspelière-ben, hogy némelyeket majd
megkritizáljon, másokat pedig, vagy éppenséggel ugyanazokat átvegye
Féterne-ben is. „Jó lenne tudni, mi a csodáért áll ilyen csálén ez a csillár?
Alig ismerek az én derék öreg La Raspelière-emre” – folytatta
arisztokratikusan bizalmas hangon, mintha valamelyik cselédről szólva
nem is az életkorára utalna, mint inkább arra, hogy már a bölcsőjénél ott
állt. Majd a maga kissé könyvízű stílusában, félhangon még hozzátette:
„Ami engem illet, ha nem a magaméban laknék, csak lenne bennem annyi
szemérem, hogy ne forgassak fel mindent.” „Fájlalom, hogy nem a
többiekkel együtt jöttek” – fordult Verdurinné Charlus úrhoz és Morelhez,
abban a reményben, hogy a báró „visszatérő” vendéggé válik, s majd
aláveti magát a közös utazás szabályának. „Bizonyos benne, Chochotte,
hogy Chantepie a daloló szarkákról kapta a nevét?” – fűzte tovább a szót,
mintegy bizonyítandó, hogy a ház rutinos úrnőjeként egyszerre tud részt
venni minden beszélgetésben. „Mondjon nekem valamit erről a hegedűsről
– fordult hozzám Cambremerné –, érdekel; nagy zenerajongó vagyok, s
rémlik, hogy már hallottam róla, tájékoztasson, kérem.” Annyit megtudott
már, hogy Morel Charlus úrral jött, így az ő meghívása révén szeretett
volna kapcsolatba kerülni a báróval is. Mégis hozzátette, nehogy az
indítékra rájöjjek: „Brichot úr is érdekel.” Mert, bármennyire művelt volt
is, ahogy a hízásra hajlamos emberek is napról napra látványosan
terebélyesednek, noha reggeltől estig csak járkálnak, s alig esznek,
Cambremerné is hiába mélyült el egyre jobban, különösen mióta Féterne-
ben élt, egy mind ezoterikusabb filozófiában, mind elvontabb zenében,
mindezen tanulmányok szünetében tovább szőtte cselszövényeit, melyek
segítségével „szakíthatott” fiatalkorának polgári barátaival, s új
kapcsolatokat teremthetett, amelyekről kezdetben azt hitte, szerzett
családjának köreihez tartoznak, majd ráébredt, hogy jóval magasabb
szintűek, és távol állnak tőlük. Ahogy Leibniz[605], a filozófus, akit
Cambremerné nem talált volna elég modernnek, mondja: hosszú az út az
értelemtől a szívig. Ezt a hosszú utat pedig sem Cambremerné, sem a
bátyja nem járta be. Ez az asszony, aki Stuart Mill tanulmányozását csak
Lachelier kedvéért adta fel, minél kevésbé hitt a külvilág realitásában,
annál elszántabban kísérletezett, hogy mielőtt meghal, igencsak előnyös
helyzetet teremtsen magának épp ebben a külvilágban. A realista művészet
szerelmeseként nem ismert olyan témát, ami elég egyszerű lehetett egy
festő vagy író számára. Egy társasági képtől vagy regénytől egyenesen
émelygés fogta volna el; Tolsztoj muzsikfigurái, Millet[606] parasztjai
jelentették számára azt a végső társadalmi határt, melyet semmiféle
művésznek nem engedett áthágni. Az ő erőfeszítéseinek azonban éppen az
volt a céljuk, hogy kitörjenek kapcsolatainak határai közül, hogy a
nagyhercegnők társaságáig emeljék; mert az a szellemi kezelés, melynek a
remekművek tanulmányozásakor alávetette magát, teljességgel hatástalan
maradt a veleszületett és halálos sznobizmussal szemben, amely
fokozatosan fejlődött ki benne. Igaz ugyan, hogy ez a kór, akárcsak azok a
sajátos és állandósult patologikus állapotok, melyek mintha minden egyéb
betegség ellen felvérteznék a bennük szenvedőket, végül is kigyógyította a
fösvénységre és a házasságtörésre való kedvből, melyre fiatal korában
igencsak hajlamos volt. Ahogy egyébként beszélni hallottam, noha semmi
örömömet nem leltem bennük, nem tudtam nem elismerni kifejezéseinek
pallérozottságát. Olyan fordulatok voltak ezek, melyekkel egy adott
korszakban az azonos szellemi képességű emberek köre él, s így ez a fajta
míves kifejezés, mint a kör íve, rögtön megadja és körülhatárolja
lehetőségeik tartományát. Ezért is van, hogy e fordulatok alkalmazóit
nyomban úgy megunom, mintha régóta ismerném őket, mégis
kiválóságszámba mennek, s gyakran ajánlották őket nekem mint
felbecsülhetetlen, pompás asztalszomszédokat. „Bizonyára nem
ismeretlen ön előtt, asszonyom, hogy számos erdős vidék a benne otthonos
állatokról kapta a nevét. A chantepie-i erdőségen kívül említhetnénk
például a chantereine-i erdőt[607] is.” „Nem igazán tudom, miféle
királynőről van szó, de nem valami lovagias az illetővel” – mondta
Cambremer úr. „Na ezt megkapta, Chochotte – szólt Verdurinné. – És ettől
eltekintve jól utaztak?” „Csak meghatározhatatlan népeket láttunk, tele
volt velük a vonat. De hadd válaszoljak Cambremer úr kérdésére; a reine
szó ez esetben nem valamely király feleségét jelenti, hanem a
kecskebékát. Errefelé sokáig ezen a néven ismerték, mint a renneville-i
állomás neve is tanúsítja, melyet valójában Reineville-nek kellene írni.”
„Ha jól látom, valami pompás bestia van ott” – fordult Cambremer úr
Verdurinnéhez egy halra mutatva. Ez volt az egyik bókja, mellyel, úgy
hitte, megfizet egy-egy vacsoráért, sőt udvariasságával már viszonozta is.
(Felesleges meghívni őket – mondogatta egyik vagy másik barátjukról
feleségének. – Már attól is el voltak ragadtatva, hogy elmentünk hozzájuk.
Sőt, ők mondtak köszönetet nekem.) „Egyébként meg kell mondjam
önnek, hogy jó néhány éve csaknem naponta járok Rennevilleben, és nem
láttam több kecskebékát, mint másutt. Cambremer asszony korábban
idehozatta egy parókia plébánosát az ő nagy birtokainak környékéről, s
neki, ha jól sejtem, éppolyan az esze járása, mint önnek. Írt is egy
munkát.” „De mennyire, magam is rendkívüli érdeklődéssel olvastam” –
felelte képmutatón Brichot. A válasz közvetetten komoly elégtételt hozott
Cambremer úr gőgjének, s ettől nagyot nevetett. „Vagy úgy! Nos, ennek a
hogy is mondjam csak, geográfiának, ennek a glosszáriumnak a szerzője
hosszasan elidőzik egy olyan kis helység nevénél, melynek hajdan, ha
szabad így fogalmaznom, hűbérurai voltunk, s amit Pont-à-Couleuvre-nek
hívnak. S bár én persze csak közönséges fajankó vagyok a tudomány e
kútfejéhez képest, de Pont-à-Couleuvre-ben legalábbis ezerszer jártam, s
kutya legyek, ha egyetlenegyszer láttam akár egy szem efféle gonosz
kígyót is, gonoszat, mondom, bármilyen dicshimnuszt zengett róla a derék
La Fontaine.” (A két mese egyike Az ember és a sikló volt.) „Egyet sem
látott, s ön látta jól – felelte Brichot. – Nem kétséges, hogy a szerző, akit
az imént említett, alaposan ismeri tárgyát, s valóban figyelemre méltó
könyvet írt.” „De mennyire! – kiáltott fel Cambremerné –, erről a
könyvről bízvást elmondhatjuk, hogy igazi szerzetesi alapossággal
készült.” „Tagadhatatlanul tanulmányozott néhány javadalom-kimutatást
(az egyes egyházmegyék adomány- és parókialajstromait nevezzük így),
melyből megtudhatta a világi tulajdonosok és az egyházi adományozók
nevét. Vannak azonban egyéb források is. Egyik legbölcsebb barátom
ezekből merített. Ott pedig azt találta, hogy ugyanezt a helyet korábban
Pont-à-Quileuvre-nek hívták. Ez a különös név arra sarkallta, hogy a még
távolabbi múltig menjen vissza, egy latin szövegig, amelyben az önök
barátja szerint kígyóktól hemzsegő hidat Pons cui aperitként jelölik. Azaz
zárt hídként, amely csak tisztes summa fejében nyílt meg.” „Ha már a
békákat említette: amikor ilyen tudós emberek körébe kerülök, úgy érzem
magam, mint kecskebéka az aeropagosz előtt” – szólt Cancan (ez volt a
másik mese), aki nagy nevetések közepette gyakran sütötte el ezt a tréfát,
melynek alázatossága és jó pillanatban való elhelyezése révén úgy vélte,
egyszerre ismeri be a tudatlanságát, s kérkedik a műveltségével. Cottard
pedig, akit megbénított Charlus úr rendíthetetlen hallgatása, a többi
oldalon keresett menekvést, felém fordult, s egyik olyan kérdését tette fel,
amelyik, ha éppen talált, nagy hatást tett a betegekre, s azt is bizonyította,
hogy mondhatni, úgy ismeri őket, mint a tenyerét; ha viszont mellétalált,
lehetőséget adott neki, hogy helyesbítse bizonyos elméleteit, tágítsa a
látókörét. „Észlelte már, hogy ha ilyen relatíve magaslati helyen
tartózkodik, mint ahol most is, hajlamosabb lesz a fulladásra?” –
érdeklődött, nem kételkedve, hogy vagy csodálatot ébreszt, vagy kiegészíti
eddigi tapasztalatait. Cambremer úr meghallotta a kérdést, és
elmosolyodott. „El nem tudom mondani, mennyire mulatságos, hogy azt
hallom, hajlamos a fulladásra” – rikkantotta az asztal túloldaláról. Amivel
nem azt akarta mondani, hogy a dolog felvidította volna, noha ez is igaz
volt. Mert ez a kiváló férfiú a más bajáról hallva sehogy sem tudta
megállni, hogy egy pillanatra túláradó derűvel el ne fogja a maga
egészségének boldogító tudata, amit hamarosan a jó szív együttérzése
váltott fel. Mondatának azonban más értelmet szánt, a következőkkel
pontosította: „Mulatságos – mondta –, mert a nővéremnek is épp ez a
baja.” Egyszóval olyan örömöt érzett, mintha barátomként emlegettem
volna előtte valakit, aki hozzájuk is bejáratos. „Milyen kicsi a világ” –
gondolta magában, s láttam kirajzolódni derűs arcán, amint Cottard a
fulladásaimról beszélt. S ettől a vacsorától kezdve a rohamok egyfajta
összetartozás jeleivé lettek, és Cambremer úr soha el nem mulasztott
volna érdeklődni felőlük, ha másért nem, hát azért, hogy nővérének hírt
adjon róluk.
Miközben feleségének válaszoltam, aki Morelról kérdezett, egy
beszélgetésre gondoltam, melyet aznap délután folytattam édesanyámmal.
Igaz, nem beszélt le éppen arról, hogy elmenjek Verdurinékhez, ha
kedvemet lelem ebben a látogatásban, de eszembe idézte, hogy az effajta
társaság nem különösebben tetszett volna nagyapámnak, aki a
gondolatukra is így kiáltott volna: „Légy résen!”, majd így folytatta:
„Hallgass ide, Toureuil főbíró és a felesége mesélte, hogy együtt ebédeltek
Bontempsnéval. Kérdezni ugyan nem kérdeztek semmit, de a szavaikból
azt vettem ki, hogy a nagynéni legfőbb álma Albertine veled kötendő
házassága. Ennek a valódi oka azt hiszem az, hogy mindnyájuknak igen
rokonszenves vagy. De a luxus, melyet szerintük nyújthatnál neki, a
kapcsolataink, amelyeket ismernek vagy ismerni vélnek, azt hiszem,
szintén belejátszanak ebbe a tervbe, még ha nem is a legfőbb indítékai.
Nem beszéltem volna róla, hiszen nem én döntök, de mivel úgy gondolom,
neked is elmondják majd, jobban szerettem volna, ha tőlem hallod
először.” „No és te, te milyennek találod?” – kérdeztem édesanyámat.
„Nos, nem én fogom feleségül venni. Biztosan köthetnél ezerszer jobb
házasságot is. De azt hiszem, nagyanyádnak nem lenne kedvére, hogy
befolyásoljunk. E pillanatban nem tudnám megmondani neked, milyennek
találom Albertine-t, semmi különöset nem találok rajta. Azt mondhatnám,
amit Mme de Sévigné: »Vannak jó tulajdonságai, legalábbis azt hiszem.
De most, a kezdet kezdetén, csupán tagadó formában tudnám dicsérni.
Sem ilyen, sem amolyan, nincs breton tájszólása. Az idő múltán talán
majd megmondom róla: ilyen vagy amolyan.« S mindig jónak fogom
találni, ha téged boldoggá tud tenni.” De éppen e szavakkal, melyekkel
anyám kezembe helyezte a boldogságomról való döntést, olyan kételyek
közé taszított, amelyeket megismertem már, mikor apám engedélyezte,
hogy elmenjek megnézni a Phaedrát, s még inkább akkor, amikor
beleegyezett, hogy irodalmár legyek, s én egyszerre úgy éreztem,
túlságosan is súlyos felelősség nehezedik rám, féltem, hogy fájdalmat
okozok neki, s az a fajta melankólia fogott el, melyet olyankor érzünk,
amikor már nem mások parancsainak engedelmeskedünk, amelyek nap
mint nap elfedik a jövőt, s számot kell vetnünk azzal, hogy mostantól
igazán a magunk életét éljük, mint a felnőttek, az egyetlen életet, amely
mindegyikünknek kijut.
 Talán legjobb lenne, ha egy kicsit várnék, s először is úgy találkoznék
Albertine-nel, mint azelőtt, hogy ily módon próbáljak rájönni, igazán
szeretem-e. Szórakozásképpen elhozhatnám Verdurinékhez; s erről
egyszerre eszembe jutott, hogy én is csak azért jöttem el ezen az estén,
hogy megtudjam, itt lakik, vagy idejön-e Putbus báróné. Ha itt volt is, a
vacsorához mindenesetre nem jött le. „Saint-Loup barátjáról jut eszembe –
fordult hozzám Cambremerné, ezzel a kifejezéssel elárulva, hogy
gondolatai összefüggőbbek, mint mondataiból sejlik, mert zenéről beszélt
ugyan, de Guermantes-ék jártak az eszében –, ugye tudja, hogy mindenki
arról beszél, hogy elveszi Guermantes hercegné unokahúgát. Meg kell
mondjam magának, ami engem illet, ezekkel a társasági pletykákkal egy
morzsácskányit sem törődöm.” Egyszerre elfogott a félelem, nem
beszéltem-e minden rokonszenv híján Robert előtt erről az eredetieskedő
fiatal lányról, akinek szellemi közepességével csak erőszakossága
vetekedhetett. Nincs is talán olyan hír, melynek hallatán ne kellene
megbánnunk egy-egy megjegyzésünket. Azt válaszoltam
Cambremernének – ami egyébként igaz is volt –, hogy semmit sem tudok
a dologról, a menyasszonyt pedig igencsak fiatalnak tartom. „Talán épp
ezért nem hivatalos még a dolog; mindenesetre sokat hallani róla.” „Azt
hiszem, jobb, ha figyelmeztetem – mondta Verdurinné Cambremer
márkinénak szárazon, mivel az előbb meghallotta, hogy vendége Morelről
beszél velem, majd amikor Cambremerné suttogóra fogta a hangját, hogy
Saint-Loup jegyességéről beszámoljon, a Nagyasszony azt hitte, még
mindig a hegedűsről van szó. – Itt nem afféle tingli-tangli zenét szoktak
játszani. – Majd gőgös rémülettel tette hozzá: – Művészet terén az én kis
szerdáim hívei, a gyermekeim, ahogyan hívom őket, szörnyen
előrehaladottak. Néha már azt mondom nekik: »Drága kicsikéim, maguk
még a jó öreg Nagyasszonynál is nagyobb léptekkel törnek előre, pedig
vakmerőségből nála sem volt soha hiány.« Évről évre egy kicsit
merészebbek lesznek; lelki szemeimmel már látom a napot, amikor
Wagner és D’Indy már nem is lesz elég nekik.” „De hiszen haladónak
lenni jó, sosem lehetünk eléggé haladók” – mondta Cambremerné, s
közben tovább fürkészte az ebédlő minden zugát, hogy felfedezze az
anyósa által itt hagyott dolgokat, illetve azokat, amelyeket Verdurinné
hozott magával, hátha ízlésficamon kaphatja a bérlőt. Közben megpróbált
a számára legérdekesebb témáról beszélgetni velem, Charlus úrról.
Meghatónak találta, hogy a báró így védőszárnyai alá vesz egy
hegedűművészt. „Nagyon eszesnek látszik.” „És igen lendületesnek is,
ahhoz képest, hogy már idősödik” – mondtam. „Idősödik? De hiszen
egyáltalán nem néz ki idősnek, figyelje csak meg, a hajzata most is
fiatalos.” (Három-négy éve ugyanis a haj szó helyett valamely ismeretlen
irodalmi divatcsináló a hajzatot kezdte alkalmazni, s erre Cambremerné
meg a vele egy hullámhosszon lévők mind hajzatot mondtak, miközben
nem tudtak elfojtani egy affektált kis mosolyt. Napjainkban is hallani még
ezt a hajzatot, de a felesleges bonyolultság után bizonyosan feltámad az
egyszerűbb kifejezés.) „Legfőképpen azért érdeklődöm Charlus úr iránt –
folytatta a hölgy –, mert érződik, hogy rendkívüli adottságai vannak. Meg
kell mondanom magának, hogy a tudás az én szememben nem sokat ér.
Ami megtanulható, engem nem érdekel.” Ezek a szavak nem mondtak
ellent Cambremerné tulajdon értékének, mely éppenséggel szerzett volt és
merő utánzás. De ekkoriban épp az volt az egyik tudnivaló, hogy a tudás
semmi, s az eredetiséghez mérten egy fabatkát sem ér. Cambremerné
minden más mellett azt is megtanulta, hogy semmit sem kell megtanulni.
„Ezért van az – mondta –, hogy Brichot, akinek szintén vannak figyelemre
méltó vonásai, hiszen én nem szólok le egy bizonyos ízes műveltséget,
mégis jóval kevésbé érdekel.” Brichot-t viszont e pillanatban egyetlen
dolog foglalkoztatta csupán: mihelyt meghallotta, hogy zenéről esik szó,
attól reszketett, hogy a téma netán Dechambre halálát juttatja Verdurinné
eszébe. Szeretett volna közbeszólni, hogy elhárítsa ezt a gyászos emléket.
Végül Cambremer úr alkalmat is adott rá ezzel a kérdéssel: „Akkor hát az
erdőket-ligeteket állatokról nevezik el?” „Nem, dehogy – felelte Brichot,
boldogan, hogy ennyi újonc jelenlétében vonultathatja fel tudományát,
akik közül, mint én mondtam neki, legalábbis egyikünket egészen biztosan
érdekli a kérdés. – Elég, ha csak azt látjuk, hogy még a személynevekben
is milyen sok fa neve őrződött meg, mint páfránylenyomat a kőszénben.
Egyik szenátor urunkat de Saulces de Freycinet úrnak hívják, ami, ha nem
tévedek, fűzzel és kőrissel – salix et fraxinetum – beültetett helyet jelent;
unokaöccse, de Selves úr pedig még több fa „tulajdonosa”, hiszen a Selves
név a sylvából – erdei fa – ered.” Saniette boldog volt, hogy a társalgás így
felélénkült. Mivel Brichot megállás nélkül beszélt, ő csendben
maradhatott, s ezzel elkerülhette, hogy Verdurin úr és felesége
gúnyolódásainak céltáblája legyen. S mert a szabadulás öröme csak még
érzékenyebbé tette, egészen ellágyult, amikor meghallotta, hogy Verdurin
úr, ünnepélyes vacsora ide vagy oda, azt mondja a főkomornyiknak,
tegyen egy kancsó tiszta vizet Saniette úr elé, aki nem iszik mást. (A
legtöbb katonát vágóhídra küldő tábornokok mindig ragaszkodnak ahhoz,
hogy embereik bőséges élelmiszeradagokat kapjanak.) Verdurinné pedig
egyszer még rá is mosolygott Saniette-re. Semmi kétség, derék emberek.
Kínozni sem fogják már. Ebben a pillanatban a vacsorát egy olyan vendég
szakította félbe, akit az imént elfelejtettem megemlíteni: egy kiváló
norvég filozófus, aki nagyon jól, de nagyon lassan beszélt franciául, két
okból is: egyrészt, mert nemrég kezdte tanulni, s mivel nem akart hibázni
(bár egy-két hibát azért elkövetett), minden egyes szónál egyfajta belső
szótárhoz folyamodott; másrészt pedig azért, mert jó metafizikusként
mindig beszéd közben gondolta ki, mit akar mondani, s ez még egy
franciát is lelassít. Amúgy elragadó ember volt, bár látszatra sok máshoz
hasonló, egyetlen pontot kivéve. Ez az oly lassú szavú férfiú (minden
szavát hallgatás vezette be) szédítően gyorsan tudott elillanni, mihelyt
elbúcsúzott. Nagy sietsége miatt az első alkalommal mindenki azt hitte,
hogy kólikája van vagy még sürgetőbb szükség hajtja.
„Kedves... kollégám – mondta Brichot-nak, miután gondosan mérlegelte
magában, vajon a „kolléga” megszólítás helyes-e –, egyfajta... vágyat
érzek, hogy megtudjam, vannak-e... az önök szépséges... francia... latin...
normann nyelvének... tulajdonneveiben egyéb fák is. A hölgy (itt
Verdurinnére gondolt, bár ránézni nem mert) elmondta, hogy ön rengeteget
tud. Nem ez lenne a megfelelő pillanat?” „Nem, ez az evés pillanata”
vágott közbe Verdurinné, aki látta, hogy a vacsora a végtelenségig nyúlik.
„Vagy úgy – felelte a skandináv, szomorú és beletörődő mosollyal tányérja
fölé hajolva. – Ám meg kell mondanom önnek, asszonyom, hogy csak
azért merészkedtem kérődzni... pardon, kérdéskedni..., mert holnap vissza
kell mennem Párizsba vacsorázni a Tour d’Argent-nál vagy a Meurice
hotelnál. Francia... pályatársam... Boutroux[608] úr... fog előadást tartani...
a spiritiszta szeánszokról... pardon, a spirituszidézésről... melyeket
személyesen ellenőrzött.” „Az a Tour d’Argent nem is olyan jó, mint a híre
– mondta Verdurinné ingerülten. – Volt, amikor kimondottan rémes
vacsorát kaptam ott.” „De ha nem tévedek, ugye, ez a koszt, amit a
hölgynél kapunk, a legfinomabb francia konyha?” „Istenem, hát nem
kimondottan rossz – válaszolta Verdurinné kissé meglágyulva. – És ha
jövő szerdán is eljön, akkor még jobb lesz.” „Sajnos hétfőn már
továbbindulok Algírba, onnan pedig Fokvárosba. Amikor pedig a
Jóreménység-foknál leszek, nem találkozhatom kiváló kollégámmal...
pardon, kedves pályatársammal.” Majd, miután e visszamenőleges
mentegetőzést előadta, engedelmesen és szédítő gyorsasággal enni
kezdett. De Brichot túlságosan is boldog volt, hogy újabb növényi
etimológiákat adhat elő, és válaszolt, amivel annyira magára vonta a
norvég figyelmét, hogy ismét abbahagyta az evést, ezúttal azonban jelezte,
hogy elvehetik előle tele tányérját, és jöhet a következő fogás. „A negyven
Halhatatlan egyikét – mondta Brichot – Houssaye-nak hívják, azaz
ruscusszal, francia nevén hou-val, szúrós csodabogyóval benőtt helynek;
egyik előkelő diplomatánk, d’Ormesson nevében a szilfára – orme-ra – a
Vergiliusnak oly kedves ulmusra ismerhet, amelyről Ulm városát nevezték
el; kollégái közül említhetném de La Boulaye urat, a nyírfát (hetula);
d’Aunay urat, az aulne-t, égert (alnus); de Bussière urat, a puszpángot
(buxus), Albaret[609] urat, az aubier-t, azaz faháncsot (megfogadtam
magamban, hogy ezt elmondom Céleste-nek); de Cholet urat, a chou-t,
káposztát; vagy az almafát, pommier-t annak a de La Pommeraye úrnak a
nevében, akinek az előadását együtt hallottuk, emlékszik, Saniette,
akkoriban, amikor a derék, öreg Porelt[610] Odeóniába száműzték
helytartónak?” Verdurin úr, amint Saniette nevét hallotta Brichot ajkáról,
gunyoros pillantást vetett feleségére és Cottard-ra, amivel rögtön zavarba
hozta félénk hívüket. „Az imént azt mondta, hogy a Cholet név a
káposztából ered – mondtam Brichot-nak. – Vajon Saint-Frichoux neve, a
fürdőhelyé, melyen csak átutaztam Doncières-be menet, ugyancsak a
káposztára vezethető vissza?” „Nem, Saint-Frichoux nem más, mint
Sanctus Fructuosus, ahogy a Sanctus Ferreolus-ból pedig Saint-Fargeau
lett, de ennek semmi köze a normannhoz.” „Lémesen sokat tud, unalmas”
– kotkodácsolta csendesen a hercegnő. „Annyi név volna még, ami
érdekelne, de mégsem kérdezhetem meg őket egyszerre – mondtam, és
Cottard-hoz fordultam: – Putbus bárónő is itt van?” – tudakoltam. „Nem,
hál’istennek – felelte Verdurinné, aki meghallotta a kérdésemet. –
Megpróbáltam Velence felé téríteni a nyaralási terveit, erre az évre
megszabadultunk tőle.” „Hamarosan én is jogot formálhatok két fára –
szólalt meg Charlus úr –, mert többé-kevésbé az enyém már egy kis ház,
Saint-Martin-du-Chêne és Saint-Pierredes-Ifs között.” „De hiszen az egész
közel van hozzánk; remélem, gyakran eljön majd Charlie Morellel. Csak a
vonatot illetően kell megegyeznie a mi kis csapatunkkal, úgyis egy
ugrásnyira van Doncières-től” – mondta Verdurinné, aki utálta, ha a
társaság nem egy vonattal jön, és nem azokban az időpontokban, amikor
kocsit küldetett eléjük. Pontosan tudta, milyen fárasztó felmászni a La
Raspelière-be, még Féterne felől kerülve is, ami félórás késést jelentett, s
attól tartott, hogy a különcködők nem találnak kocsit, ami felvigye őket;
vagy netán, noha valójában otthon maradnak, ahhoz az ürügyhöz
folyamodhatnak, hogy egész Douville-Féterne-ben nem találtak fogatot,
ahhoz pedig nem éreztek kellő erőt magukban, hogy ezen a meredeken
gyalog menjenek fel. Charlus úr csupán néma főhajtással válaszolt a
meghívásra. „Nem lehet könnyű eset, nagyon merevnek látszik – suttogta
Skinek a doktor, aki a gőg felszíne alatt nagyon is egyszerű maradt, s meg
sem próbálta elleplezni, hogy Charlus lenézi. – Bizonyára nem tudja, hogy
az összes fürdővárosban, sőt a párizsi klinikákon is, megtiszteltetésnek
tartják az orvosok, akiknek szemében persze én a »nagy főnök« vagyok, ha
bemutathatnak minden helybéli arisztokratának, akik ilyenkor igencsak
megilletődnek. Ettől azután meglehetősen kellemesen érzem magam a
fürdőhelyeken – folytatta könnyedén. – Sőt, Doncières-ben a főtörzsorvos,
aki az ezredest is kezeli, azzal hívott meg ebédre, hogy az én pozícióm
ahhoz is elég előkelő, hogy akár a tábornokkal vacsorázzak. Márpedig ez
az ezredes de ezmegaz úr. Nem tudom, régebbi vagy újabb-e a kutyabőre,
mint ezé a báróé.” „Csöppet se izgassa magát, igencsak szegény korona
ez” – válaszolta Ski félhangon, s még hozzátett valami kivehetetlent,
melynek utolsó szavából csak néhány hangot értettem, az „-okost”, mivel
arra figyeltem, amit Brichot mondott éppen Charlus úrnak. „Nem,
sajnálattal kell közölnöm, hogy minden valószínűség szerint csupán egy
fája van, mert bár Saint-Martin-du-Chêne nyilván nem más, mint Sanctus
Martinus juxta quercum, az if szócska viszont lehet csupán az a
nedvességet jelentő ave, eve tő, mint Aveyron, Lodève, Yvette nevében,
amit ma is használunk a konyhai kiöntő – évier – megnevezésekor.
Ugyanaz a »víz« szó ez, amit a breton Sternek mond, mint a Stermaria,
Sterlaer, Sterbouest, Ster-en-Dreuchen nevekben.” Bármennyire örültem
is, hogy újra hallom a Stermaria nevet, a befejezést már nem hallottam,
mert akaratom ellenére a mellettem ülő Cottard hangja hatolt el hozzám,
aki egész halkan mondta Skinek: „Ó, nem tudtam. Akkor hát olyan úr, aki
tudja, hogyan kell forgolódni az életben. Hogyan! Hát ő is céhbeli! Pedig
nem is táskás a szeme alja. Jó lesz, ha vigyázok a lábamra, még csak az
kéne, hogy megfogdosson az asztal alatt. Egyébként csak félig vagyok
meglepve. Nem egy arisztokratát látok én a zuhany alatt,
Ádámkosztümben: többé-kevésbé mind degeneráltak. Nem elegyedem
szóba velük, hiszen végül is én állami tisztviselő vagyok, még bajba
keveredhetnék. De ők pontosan tudják, ki vagyok.” Saniette, akit Brichot
megszólítására rémület fogott el, már éppen fellélegzett, mint az olyan
ember, aki fél a vihartól, s most látja, hogy a villámot nem követte
mennydörgés-robaj, amikor egyszer csak meghallotta, hogy Verdurin úr őt
kérdezi, s beszéd közben egy pillanatra sem veszi le a tekintetét róla,
boldogtalanról, úgyhogy rögtön zavarba is hozta, és időt sem hagyott neki,
hogy összeszedhesse magát. „De Saniette, hiszen eddig elhallgatta
előlünk, hogy az Odéon-matinékra járt?” Saniette remegve válaszolt, mint
valami újonc a kegyetlen őrmester előtt, s a lehető legkurtábbra fogta a
mondatát, hogy nagyobb eséllyel menekülhessen a csapások elől: „Csak
egyetlenegyszer voltam, a Keresőn.” „Mit mond?” – üvöltött Verdurin úr
egyszerre csüggedt és dühös arccal, szemöldökét ráncolva, mintha minden
figyelme sem volna elég, hogy megérthessen valami kivehetetlent.
„Először is képtelenség megérteni, amit mond; mi van a szájában?” –
kérdezte Verdurin úr egyre kegyetlenebbül, Saniette beszédhibájára
célozva. „Szegény Saniette, nem akarom, hogy boldogtalanná tegye” –
szólalt meg Verdurinné álrészvéttel, s azért is, hogy kétség se maradjon
senkiben férje szándékos pimaszsága felől. „Láttam a Kk, ke...” „Ke, ke,
ke, brekeke, próbáljon már tisztán beszélni – mondta Verdurin úr –, nem is
értem.” A hívek csaknem mind majd kipukkadtak a nevetéstől, s olyanok
voltak, mint valami emberevő horda tagjai, akikben a fehéremberen ejtett
seb felébreszti a vérszomjat. Mert a társaságokat éppúgy az utánzás
ösztöne és a bátorság hiánya irányítja, mint a tömeget. És mindenki
kineveti azt, akivel a többiek gúnyolódnak, hogy azután tíz év múlva nagy
tisztelettel adózzon neki egy olyan körben, ahol csodálják. A nép is így űzi
el, vagy kiáltja ki királyait. „De kérem, hiszen nem tehet róla” – mondta
Verdurinné. „Én meg még annyira sem; aki már artikulálni sem tud, ne
járjon vacsorákra.” „Favart Kísértetkeresőjét[611] láttam.” „Mi csoda? Hát
a Kísértetkeresőt nevezi Keresőnek? Hát ez óriási, száz évig
gondolkodhattam volna, akkor sem találom ki” – kiáltott fel Verdurin úr,
aki pedig azon nyomban úgy ítélkezett volna bárkiről, akitől bizonyos
művek teljes címét hallja, hogy az illető nem irodalmár, nem művész,
„nem olyan fajta”. Így például A beteget, A polgárt csakis ekként volt
szabad említeni, s akik hozzájuk tették volna a „képzelt” vagy az
„úrhatnám” jelzőt, csupán arról szolgáltattak volna bizonyságot, hogy nem
„szakmabeliek”, úgy, ahogyan egy szalonban árulja el magáról valaki,
hogy nem a nagyvilági körökből való, amikor de Montesquieu Fezensac
urat mond de Montesquieu úr helyett. „De hiszen nincsen ebben semmi
rendkívüli” – mondta Saniette izgalmában levegő után kapkodva, de
mosolyogva, bár semmi kedve sem volt hozzá. Verdurinné kitört: „Már
hogyne – kiáltott fel vihogva. – Biztos lehet benne, hogy nincs ember, aki
kitalálta volna, hogy a Kísértetkeresőről van szó.” Verdurin úr most szelíd
hangon folytatta, és egyszerre intézte szavait Saniette-hez és Brichot-hoz:
„Amúgy bájos darab az a Kísértetkereső.” S mivel ez az egyszerű kis
mondat komolynak hangzott, s a gonoszság nyomát sem lehetett lelni
benne, Saniette-nek máris annyira jólesett, és olyan hálára késztette, mint
valami kedveskedés. Egy szót sem tudott kinyögni, s boldog hallgatásba
burkolózott. Brichot beszédesebb volt. „Bizony igaz – felelte Verdurin
úrnak –, ha valami szarmata vagy skandináv szerző darabjaként játszanák,
a Kísértetkereső eséllyel pályázhatna a remekmű épp kiadatlan posztjára.
De köztünk maradjon, noha minden tiszteletem az övé, a néhai jó Favart
nem volt ibseni temperamentum. (Majd rögtön el is pirult, mert eszébe
jutott a norvég filozófus, aki boldogtalan arccal hasztalan próbálta
azonosítani, miféle növény lehet az a puszpáng, amit az imént Brichot
Buissière-rel kapcsolatban említett.) Porel uralkodói székébe különben
most egy szigorúan tolsztojánus hivatalnok telepedett, úgyhogy még az is
megeshet, hogy az Anna Kareninát vagy a Feltámadást[612] kell majd
látnunk az Odéon kupolája alatt.” „Tudom, melyik Favart-portréra gondol
– mondta Charlus úr. – Igen szép másolatát láttam Molé grófnőnél.” Molé
grófnő neve mély benyomást tett Verdurinnére. „Ó, hát ön bejáratos de
Molé asszonyhoz? – kiáltott fel. Úgy gondolta, mások pusztán a rövidítés
kedvéért mondanak Molé grófnőt vagy Molét, ahogy a de Rohanokat is
csak Rohannak mondják, ha ugyan nem a megvetés jeleként, ahogyan ő
mondott La Trémoïlle-nét. Verdurinné egy pillanatig sem kételkedett
benne, hogy Molé grófnő, aki a görög királynőt és Caprarola hercegnőt is
ismeri, mindenkinél inkább jogot formálhat a nemesi de elöljáróra, és
egyszer s mindenkorra el is határozta, hogy ő megadja neki, hisz oly
ragyogó teremtés, és igen szeretetreméltóan viselkedett vele. Ezért, hogy
nyilvánvalóvá tegye, szándékosan beszélt így, és nem sajnálta ezt a kis
„de”-t a grófnétól, ekképp folytatta: „De hisz’ nem tudtam, hogy ismeri de
Molé asszonyt!” – mintha a dolog kétszeresen is rendkívüli volna: azért,
mert Charlus úr ismeri a hölgyet, s azért is, mert ő, Verdurinné nem tudott
erről az ismeretségről. Márpedig a társaság, vagy legalábbis az a része,
melyet Charlus úr így nevezett, viszonylag homogén és zárt egészet alkot.
Amennyire érthető, hogy a polgárság tarka tömkelegében egy ügyvéd így
szóljon valakihez, aki ismeri valamelyik pályatársát: „De honnan az
ördögből ismeri X. Y. – t?”, annyira nincs semmi csodálatos abban, hogy
egy francia ismeri a „templom” vagy az „erdő” szó jelentését, sem a
véletlen játékaiban, melyek egymás útjába hozhatták Charlus urat és Molé
grófnőt. Mi több, még ha az effajta ismeretség nem is következett volna
egészen természetesen a társaság törvényszerűségeiből, ha puszta véletlen
lett volna is, miért lett volna különös az, hogy Verdurinné nem tud róla,
hiszen most látta először Charlus urat, s így Molé grófnőhöz fűződő
kapcsolata távolról sem az egyetlen dolog volt, amit nem tudott róla, arról,
akiről valójában semmit sem tudott? „Ki játszott abban a
Kísértetkeresőben, Saniette kicsikém?” – kérdezte Verdurin úr. A volt
levéltáros, noha úgy érezte, a vihar már elvonult, habozott a válasszal. „Na
látod – szólt Verdurinné –, megijeszted, kigúnyolsz mindent, amit mond,
azután meg elvárod, hogy válaszoljon. Rajta, mondja meg, hogy ki
játszott! Cserébe csomagolunk magának egy kis töltött húst” – amivel
Verdurinné gonoszul Saniette vesztére utalt, melybe éppen azzal rohant,
hogy egy baráti házaspárt próbált megmenteni. „Csak arra emlékszem,
hogy a Zerbinát Samary művésznő játszotta” – mondta Saniette. –
„Zerbinát? Mit beszél itt összevissza?” – rikoltotta Verdurin úr, mintha a
ház égne. „A régi szereposztásban így jelölték, mint ahogy a Fracasse
kapitányban[613] is csak a Szájhőst vagy a Tudákost mondanának.”
„Tudákost! Maga a tudákos. Még hogy Zerbina! De hiszen ez meghibbant”
– kiáltott Verdurin úr. Verdurinné nevetve nézett a vendégekre, mintha
mentegetni akarná Saniette-et. „Ő meg a Zerbinája: azt hiszi, mindenki
rögtön tudja, kiről van szó. Maga tisztára olyan, mint de Longepierre úr, a
legnagyobb marha, akit csak ismerek, aki egyszerűen azt mondja nekünk
valamelyik nap: a »Bánát«. Senki sem tudta, miről beszél. Végül kiderült,
hogy valami szerb tartományról.” Hogy véget vessek Saniette
kínszenvedésének, ami nekem jobban fájt, mint neki, megkérdeztem
Brichot-t, tudja-e, mit jelent Balbec neve. „A Balbec feltehetően a Dalbec
eltorzult alakja – mondta. – Ehhez persze látni kellene az angol királyok,
Normandia hűbérurainak okleveleit: Balbec ugyanis a doveri báróság alá
tartozott, s emiatt gyakran mondták Tengerentúli vagy Szárazföldi
Balbecnek is. Ami a doveri báróságot illeti, az viszont a bayeux-i
püspökség hűbérese volt, s noha az apátság egy időre a templomosok
birtokába került, Louis D’Harcourt, Jeruzsálem pátriárkája és Bayeux
püspöke idejétől fogva ennek az egyházmegyének a püspökei rendelkeztek
a balbeci javadalmakkal. Így magyarázta nekem a doville-i esperes, egy
ékesszavú, kopasz, a felhőkben járó és ínyenc férfiú, Brillat-Savarin hű
követője, aki számos szakszóval megtűzdelt, csipetnyit titokzatos, kétes
oktatásban részesített, miközben csodálatos sült krumplival kínált.” Míg
Brichot mosolygott, hogy érzékeltesse, milyen szellemes is két ennyire
különböző dolgot összekapcsolni, s a közönséges dolgokat ilyen
ironikusan emelkedett stílusban tálalni, Saniette megpróbált valami
szellemességet elsütni, amivel helyreállíthatta volna önbizalmát az előbbi
csúfos kudarc után. A szellemesség úgynevezett „csacsipacsi” volt, mely
azonban alakot váltott, mert a szóviccek is átalakulnak, akárcsak az
irodalom műfajai, s ahogy az elmúló járványok helyébe is újabbak jönnek.
Korábban az „abszolút” viccek voltak a „csacsipacsik” megfelelői. De ez
már divatját múlta, s legfeljebb Cottard mondogatta még egyszer-egyszer
egy piképarti közben: „Tudják, ki az abszolút szórakozott? Aki Bosznia-
Hercegovinát hercegkisasszonynak nézi.” Az abszolút viccek helyébe most
a névvicc lépett. Valójában ez sem volt más, mint a jó öreg csacsipacsi, de
mivel most a kicsavart nevek divatja járta, erre senki sem figyelt fel.
Saniette balszerencséjére azonban, ha ezek a szójátékok nem tőle
származtak is, s egyáltalán nem voltak ismertek a kis körben, ő olyan
félénken adta elő őket, hogy hiába nevetett fel a csattanónál, hogy jelezze,
milyen mulatságosak, senki sem értette a viccet. Ha viszont a mondás tőle
magától származott, s mivel általában olyankor ötlötte ki, amikor a hívek
valamelyikével beszélt, a másik már úgy adta tovább, mint sajátját, a tréfa
tehát közismert lett, de nem mint a Saniette-é. Így azután, ha belopta
egyik-másikat, ráismertek, s bármennyire ő volt is a szerzője, plágiummal
vádolták. „Márpedig – folytatta Brichot – a bec normann nyelven
patakocskát jelent; gondoljon csak Bec apátságára, Mobecre, a mocsári
érre (a mor vagy mer jelentése mocsár, mint Morville vagy Bricquemar,
Alvimare és Cambremer nevében); Bricquebecre, a magaslati forrásra,
ahol a név eleje az erődítmény jelentésű briga, akárcsak a Bricqueville,
Bricquebosc, Le Bric, Briand nevekben, ha ugyan nem a híd jelentésű
brice, ami németül is bruck (lásd Innsbruck), angolul pedig az a bizonyos
bridge, amelyet oly sok név végződésében megtalálhatunk (Cambridge,
stb.). Normandia-szerte jó néhány ilyen bec akad még: Caudebec, Bolbec,
Le Robec, Le Bec-Hellouin, Becquerel. Nem más ez, mint a germán bach –
Offenbach, Anspach – normann alakja. Vagy itt van még Varaguebec,
amely a hajdani – vadaskert, liget, elkerített tó jelentésű – varaigne szóból
ered. A dal viszont a thal – völgy – alakváltozata, mint a Darnetal-ban,
Rosendalban, sőt a Louviers melletti Becdalban is. A folyócska, amiről
Dalbec a nevét kapta, különben elragadó. Ha a sziklapartról nézi a vizet
(az ilyen part neve – a francia falaise – a német felsből ered, nem messze
tőlünk pedig, egy magaslatra emelt, szép kisvárost Falaise-nek is
kereszteltek), mintha közvetlen közelében látná annak a templomnak a
tornyát, mely valójában nagyon messze van tőle, s mégis mintha ott
tükröződne benne.” „Igen, azt hiszem – mondtam –, az ilyen látványt
szereti Elstir.” „Elstir! Maga ismeri Tiche-t? – kiáltott fel Verdurinné. –
Tudja, hogy a legbizalmasabb barátaim közé tartozott? Hál’ istennek,
mostanában már nem találkozunk. Nem, de kérdezze csak meg Brichot-t
vagy Cottard-t: mindig teríttettünk neki is, nap mint nap idejárt. Róla
aztán elmondhatjuk, hogy sosem tudott elszakadni a mi kis körünktől.
Majd megmutatom magának a virágokat, amiket nekem festett; meglátja,
mennyire más, mint az, amit mostanában csinál, és amit egyáltalán, de
egyáltalán nem szeretek! Hogyisne! Cottard portréját is megfestettem
vele, hogy egyebet ne említsek mindabból, amit én tanácsoltam neki.” „És
ő lila hajat festett a professzornak – szólalt meg Cottard-né,
megfeledkezve arról, hogy akkoriban a férje még tanársegéd sem volt. –
Nem tudom, uram, netán maga is úgy találja, hogy a férjem haja lila?” „Ó,
az nem számít – mondta Verdurinné, s felszegte az állát, egyszerre fejezve
ki ezzel lenézését Cottard-né és bámulatát a festő iránt, akiről beszélt –,
merész kolorista, kiváló festő munkája. De most, nem tudom, maga
festészetnek hívja-e azokat az átkozott nagy tákolmányokat, azokat a nagy
izéket, amiket azóta állít ki, mióta nem jár hozzám. Nekem az ilyesmi
csak mázolmány, sablon, nincs benne egyéniség, átütőerő. Olyan, mint
akárki más.” „A XVIII. század kecsességét hozza vissza, mégis modern –
vetette közbe sietve Saniette, akinek jóindulatom erőt adott, s most újra
nyeregben érezte magát. – De azért jobban szeretem Helleu-t.” „Ennek
semmi köze Helleu-höz” – mondta Verdurinné. – „De igen, ez a lázban égő
XVIII. század. Valóságos gőz-Watteau[614]” – nevetett fel Saniette. „Ó, de
régi, ősrégi, évek óta hallom” – mondta Verdurin úr, akinek Ski már
valóban elsütötte régebben ezt a viccet, de mint tőle származót. „Nem
valami szerencsés dolog, hogy ha egyszer végre valami némileg szellemes
érthetően jön ki a száján, az nem a sajátja.” „Fájlalom – folytatta
Verdurinné –, mert tehetséges volt, igazán jó festő lehetett volna. Ó, ha
köztünk marad! Akár korunk legjobb tájképfestője válhatott volna belőle.
És egy nő miatt csúszott ilyen mélyre! Ami különben nem lep meg, mert
kellemes férfi volt, de közönséges. Alapjában véve jelentéktelen. Meg kell
mondanom magának, hogy én ezt azonnal megéreztem. Tulajdonképpen
sosem érdekelt. Kedveltem, semmi több. Először is, milyen koszos volt!
Vagy talán maga szereti azokat, akik nem mosdanak?” „Mi ez a szép színű
dolog, amit most eszünk?” – kérdezte Ski. „Eperhab” – felelte Verdurinné.
„Nohát, ez valami pppompás. Rozét, bikavért, portóit kellene bontani
hozzá.” „El nem tudom mondani, mennyire mulatok rajta, hiszen mindig
csak vizet iszik” – mondta Verdurinné, hogy a szeszélyes ötlet hallatán
derűvel palástolja a borzadályt, amit ez a tékozlás keltett benne. „Nem is
azért, hogy megigyuk – vette vissza a szót Ski –, csak telitöltenék a
poharainkat, csodálatos őszibarackokat, hatalmas nektarinokat hoznának
be; s a naplemente fényében mindez úgy ragyogna, mint egy szépséges
Veronese.” „És majdnem annyiba is kerülne” – morogta Verdurin úr. „No
de vigye már innen ezeket a csúf színű sajtokat” – mondta a szobrász, s
megpróbálta elvenni a Gazda tányérját, aki minden erejével védelmezte a
gruyère-jét. „Most már érti, miért nem sajnálom Elstirt – fordult hozzám
Verdurinné. – Ez a fiú egészen másképp tehetséges. Elstirnél a munka
minden, ő az a fajta, aki képtelen elszakadni a festéstől, ha éppen ahhoz
van kedve. Ő az eminens, a stréber. Ski nem ismer más urat, csak a
fantáziáját. Majd meglátja, akár a vacsora kellős közepén rágyújt.” „Az
igazat szólva, nem tudom, miért nem akarta fogadni a feleségét – szólt
Cottard –, akkor ma is itt volna.” „Mit nem mond, legyen már udvarias,
hallja-e. Én nem fogadok mindenféle cafkákat, kedves professzor úr” –
mondta Verdurinné, aki épp ellenkezőleg, minden tőle telhetőt megtett,
hogy visszacsalogassa Elstirt, akár feleségestül is. De mielőtt
összeházasodtak volna, megpróbálta összeveszíteni őket: azt mondta
Elstirnek, hogy a nő, akit szeret, ostoba, szennyes, léha, még lopott is. Ez
egyszer azonban nem sikerült szakításig vinnie a dolgot. Elstir a Verdurin-
szalonnal szakított; s mi több, úgy örült ennek a szakításnak, mint ahogy a
megtértek áldják a betegséget vagy a sorscsapást, amely remeteségre
kényszerítette őket, és feltárta előttük az üdvösség útját. „Csodálatos ez a
professzor – mondta Verdurinné. – Mondja ki inkább nyíltan, hogy az én
szalonom találkahely. Mintha nem tudná, kicsoda-micsoda Elstirné
őnagysága. Előbb fogadnám a legutolsó nőcskét! Na nem, ebből nem
kérek. Őszintén szólva annál is inkább ostobaság lett volna, ha engedek az
asszony dolgában, mivel a férj sem érdekel már, divatjamúlt, még csak
nem is rajzol rendesen.” „Egy ilyen intelligens embernél igazán
rendkívüli!” – mondta Cottard. „Ó, nem – felelte Verdurinné –, még abban
az időben is, amikor még volt benne tehetség, mert volt benne bőven, a
gazfickóban, akkor is bosszantott, hogy intelligenciának nyoma sem volt
benne.” Ezt az Elstirről alkotott ítéletét Verdurinné már a szakítás, a festő
művészetétől való elfordulás előtt meghozta. Akkoriban is megesett
ugyanis, amikor Elstir még a kis kör tagja volt, hogy a festő egész napokat
töltött ezzel vagy azzal a nővel, akit Verdurinné jogosan vagy jogtalanul
„ostoba libának” talált, s ez a Nagyasszony szerint nem vallott intelligens
emberre. „Nem – mondta méltányoskodón –, azt hiszem, ő meg a felesége
valóban összeillenek. Isten látja lelkemet, nem ismerek az asszonynál
unalmasabb perszónát ezen a világon, megvesznék, ha csak két órát is
kellene töltenem vele. De azt mondják, a férje nagyon intelligensnek
találja. Nos, be kell vallanom, ez csakis azért lehetséges, mert a mi Tiche-
ünk mindenekelőtt rettentően ostoba! Tanúja voltam, amikor mindenféle
hihetetlenek, derék idióták, akiket a mi kis körünk soha be nem fogadott
volna, kihozták a sodrából. És tessék, ő leveleket írogatott nekik, vitába
bocsátkozott velük, ő, egy Elstir! Ettől függetlenül persze voltak elbűvölő
vonásai de milyen elbűvölőek, és gyönyörűségesen abszurdak is.”
Verdurinné ugyanis szentül meg volt győződve arról, hogy az igazán
figyelemreméltó emberek ezernyi őrültségre képesek. Ez pedig téveszme,
bár van benne némi igazság. Igaz, hogy az ilyen „őrültségek”
elviselhetetlenek. De az effajta kiegyensúlyozatlanság, ami csak hosszú
távon fedezhető fel, azzal magyarázható, hogy egy emberi agyba olyan
érzékenységek épültek be, melyeknek befogadására az agy általában nem
alkalmas. Ily módon az elbűvölő emberek különcségei kínosak ugyan, de
nincs az az elbűvölő ember, aki ne lenne egyben különc is. „Tessék,
mindjárt meg is mutathatom magának azokat a virágokat” – fordult
hozzám Verdurinné, látva, hogy férje jelt ad az asztalbontásra. A ház
asszonya újra Cambremer úrba karolt. Verdurin úr, mihelyt elvált
Cambremernétől, elnézést akart kérni Charlus úrtól, s egyben
magyarázatot adni neki, elsősorban azért a gyönyörűségért, hogy ilyen
nagyvilági árnyalatokról cseveghessen egy magasrangú férfiúval, aki egy
időre alantasa lett azoknak, akik kijelölték számára a helyet, amelyre
szerintük jogosult. Mindenekelőtt azonban azt akarta bizonyítani Charlus
úrnak, hogy szellemileg jóval többre becsüli annál, hogysem azt képzelné
róla, hogy ilyen apróságokra figyel: „Engedelmet kérek, hogy ilyen
semmiségekről beszélek – fogott bele –, mert persze feltételezem, hogy
nem csinál ügyet az ilyesmiből. A nyárspolgárok ugye figyelnének, de a
többiek, a művészek, mindenki, akik valóban az, fütyül rá. Márpedig én
már az első szavaiból megértettem, hogy ön is az.” Charlus úr, aki ezt a
kifejezést egész másképpen értelmezte, hirtelen hátrahőkölt. A doktor
szemezése után a Gazda szemérmetlen nyíltsága torkára fagyasztotta a
szót. „Ne is ellenkezzen, drága uram, ön az, ez napnál világosabb –
folytatta Verdurin úr. – Azt ugyan nem tudom, műveli-e valamelyik
művészeti ágat, de ez nem is elengedhetetlen. Nem is mindig elégséges.
Dechambre például, aki most hunyt el, hibátlanul játszott, a lehető
legbiztosabb technikával, de nem volt az, rögtön érezni lehetett rajta, hogy
nem az. Brichot sem az. Morel az, a feleségem is az, és érzem, hogy ön is
az...” „Miről beszél?” – vágott közbe Charlus úr, aki kezdett megnyugodni
afelől, mit is akar mondani Verdurin úr, de azért helyesebbnek vélte, ha
kevésbé harsányan kiáltja ezeket a kétértelmű szavakat. „Hogy csak a bal
oldalra ültettük” – válaszolta Verdurin úr. Charlus úr megértő, jóságos és
pimasz mosollyal felelt: „Ugyan már! Itt ennek semmi jelentősége!” S azt
a csakis rá jellemző kis kacajt hallatta – melyet feltehetően egy bajor vagy
lotaringiai nagyanyától örökölt, aki maga is ugyanígy vette át valamelyik
ősétől, így hát ez a kacaj jó néhány évszázada csendült már fel
változatlanul Európa ódon kis udvartartásaiban, s becses hangjait úgy
ízlelgették, mint bizonyos, ma már igen ritka hangszerekét. Vannak
pillanatok, amikor, ha teljes valójában akarunk megjeleníteni valakit, a
hangját is le kellene kottáznunk, s Charlus úr személyiségének bemutatása
is könnyen tökéletlen maradhat most, hiszen hiányzik belőle ez az oly
finom, oly könnyed kis kacaj; ahogyan egyes Bach-művek sem
szólaltathatók meg híven sosem, mert a zenekaroknak nincsen olyan
sajátos hangú, „Bach-trombitájuk”, amire a szerző egyik-másik szólamát
írta. „No de – magyarázta Verdurin úr sértetten – szándékosan rendeztük
így! Én semmiféle jelentőséget sem tulajdonítok a nemesi címeknek” –
folytatta azzal a gőgös mosollyal, amelyet oly sok ember arcán láttam már
(de nagyanyámén vagy anyámén sosem), mindazért, amijük nincsen, s
mindazok előtt, akik – gondolják a mosolygók – ezek segítségével nem
tudnak fölébük kerekedni. „Mivel azonban éppen most jött el Cambremer
úr is, aki márki, míg ön csupán báró...” „Már megengedjen – felelte
Charlus úr dölyfösen az ámuló Verdurin úrnak –, én Brabant nagyhercege,
Montargis nemesura, Oléron, Carency, Viareggio és Dunes hercege is
vagyok. Amúgy nem történt semmi. Emiatt ne bánkódjon – tette hozzá
újra a kifinomult mosollyal, mely beragyogta az utolsó szavakat –
Mindjárt láttam, hogy nincsenek szokva az ilyesmihez.”
Verdurinné lépett hozzám, hogy megmutassa Elstir virágait. S noha a
társasági vacsora gondolata régóta közömbös lett számomra, ebben a mai
alakjában, a tengerparti utazással, a kocsin kétszáz méternyire a tenger
szintje fölé kapaszkodással egészen újjávarázsolódott, szinte
megrészegített, s ez a mámor a La Raspelière-ben sem oszlott el. „No,
tessék, nézze csak meg – mondta a Nagyasszony, elém téve Elstir pompás,
dús rózsáit, melyeknek olajos skarlátszíne és habos fehérje egy kicsit
túlságosan is tejesen duzzadt ki a kosárkából, amelyben elhelyezték őket.
– Azt hiszi, ma is lenne olyan ügyes a mancsa, hogy ezt így eltalálja? Ez
aztán az erő! No és az az anyag is szép: az ember legszívesebben
megtapogatná! El nem tudom mondani magának, mennyire mulatságos
volt elnézni, ahogy festi. Éreztük, izgatja, hogyan találhatna épp erre a
hatásra.” S a Nagyasszony pillantása ábrándosan megállapodott a művész
ajándékán, amely nem csupán a nagy tehetség összegzése volt, hanem
hosszú barátságuké is, ami immár csak a művész alkotta emlékekben élt; a
virágok mögött, melyeket a férfi hajdan neki szedett csokorba, Verdurinné
mintha újra látta volna a szép kezet, amint egy reggel, harmatos
frissességükben megfesti őket: a rózsák az asztalon, a kép az ebédlő egyik
karosszékéhez támasztva; így lettek meghitt társai a Nagyasszony
ebédjének: a még élő, eleven rózsák és félig hasonló képmásuk. Félig
csupán, mert Elstir csak úgy tudott egy virágra nézni, hogy előbb átültette
abba a belső kertbe, ahonnan sosem tudunk kilépni. Ezen az akvarellen
olyan képet mutatott a rózsákról, melyet ő látott meg, s melyet nélküle
sosem ismertünk volna; akár úgy is mondhatnánk, hogy a festő leleményes
kertészként új fajtával gazdagította a rózsafélék családját. „Attól a naptól
kezdve, hogy megvált a kis körtől, vége volt. Mintha csak az idejét
vesztegette volna a vacsoráimmal, mintha én gátoltam volna a zsenije
kibontakozásában – mondta Verdurinné gunyorosan. – Mintha egy
magamfajta nő társasága nem csakis üdvös lehetne egy művész számára!”
– kiáltott hirtelen felhorgadt gőggel. Közvetlen szomszédságunkban
Cambremer úr már leült, de mikor meglátta, hogy Charlus úr áll,
határozatlan mozdulattal készült felkelni és átadni neki a helyét. A márki
gondolataiban talán csak holmi körvonalazatlan udvariasság sugallta ezt
az ajánlatot. Charlus úr azonban hajlamos volt egy olyan kötelesség
kifejezésének tulajdonítani, amiről az egyszerű középnemes pontosan
tudja, hogy tartozik vele egy hercegnek, s úgy vélte, mi sem fejezheti ki
jobban, hogy joga van e rang adta előnyre, mint az, hogy visszautasítja.
Ezért azután felkiáltott: „Még mit nem! Ugyan kérem! Hová gondol!” Már
a hangvétel ravasz túlzásában is volt valami nagyon Guermantes-os, amit
csak még kirívóbbá tett az uralkodói, felesleges és bizalmas gesztus,
ahogy Charlus úr két kézzel visszanyomta Cambremer urat, mintha erővel
akarná leültetni azt, aki fel sem állt. „Ó, ugyan már – erősködött a báró –,
kedves uram, még csak az kellene! Oktalanság volna! Manapság már csak
királyi hercegnek jár az ilyesmi.” Házuk iránti rajongásommal
Cambremeréket sem indítottam meg jobban, mint Verdurinéket. Hiszen
érzéketlen maradtam azokra a szépségekre, melyekre ők hívták fel a
figyelmemet, s ehelyett holmi zavaros emlékekért lelkesedtem; néha pedig
éppenséggel csalódásomat vallottam be nekik, amiért ez vagy amaz
sehogyan sem felelt meg elképzeléseimnek, melyeket a neve alapján
alkottam róla. Mélyen megbántottam Cambremernét, amikor azt
mondtam, vidékiesebbnek hittem a birtokot. Rajongva torpantam meg
viszont, hogy beszívjam az ajtó résein beáramló szél szagát. „Látom,
szereti a huzatot” – mondták erre. A zöld lüszterdarabkával betömködött
törött ablaküveg előtt zengett dicshimnuszommal sem arattam nagyobb
sikert: „Ó, micsoda förtelem!” – kiáltott fel a márkiné. Mindennek
tetejébe pedig azt mondtam: „A legnagyobb örömöm az volt, amikor
megérkeztem. Amint meghallottam lépteim kongását a folyosón, olyan
érzésem támadt, mintha egy falusi polgármesteri hivatal irodájába léptem
volna be, ahol a tartományi térkép van.” Erre azután Cambremerné
egyszerűen faképnél hagyott. „Nem találta nagyon rosszul elrendezettnek
az egészet? – kérdezte tőle a férje olyan együttérző gondoskodással,
mintha afelől érdeklődött volna, hogyan viselt a felesége egy szomorú
szertartást. – Vannak szép dolgok.” A rosszindulat azonban, ha az ízlés
szilárd szabályai nem szabnak neki méltányos határt, mindenben talál
kivetnivalót, legyen bár szó emberekről, akik a helyünkbe furakodtak,
vagy akar a házukról: „No, igen, de sehogy sincsenek a helyükön. Meg
azután, tényleg annyira szépek?” „Észrevette – jegyezte meg Cambremer
úr némi keménységgel szomorúságában –, hogy hámlanak a Jouy-képek:
ilyen ütött-kopott dolgok ebben a szalonban!” „No meg az a rongydarab
azokkal a hatalmas rózsákkal, mint egy parasztasszony ágytakarója” –
mondta Cambremerné, akinek talmi műveltsége kizárólag az idealista
filozófiára, az impresszionista festészetre és Debussy zenéjére terjedt ki.
Majd, hogy ne csupán a luxus, hanem a jóízlés nevében is szóljon:
„Ráadásul vitrázsokat tetettek fel! Micsoda stílustörés! De mit is
várhatnánk tőlük, mit tudhatják az ilyenek, hol is tanulhatták volna?
Valami visszavonult nagykereskedők lehetnek. Ahhoz képest pedig nem is
olyan rossz.” „Úgy láttam, a gyertyatartók szépek” – mondta a márki,
anélkül hogy különösebben tudni lehetett volna, miért éppen a
gyertyatartókat emeli ki, mint ahogy mindahányszor, ha egy templomról
esett szó, lett légyen az a chartres-i, reimsi, amiens-i katedrális vagy a
balbeci kistemplom, sürgősen megemlítette mint csodálatraméltót „az
orgona faburkolatát, a szószék és a padok faragványait”. „Ami pedig a
kertet illeti – mondta Cambremerné –, ne is beszéljünk róla. Valóságos
hóhérmunka. Ezekkel a csálé fasorokkal!” Miközben Verdurinné a kávét
kínálta, éltem az alkalommal, hogy egy pillantást vessek a levélre,
amelyet Cambremer úr adott át, s amelyben édesanyja vacsorára invitált.
Csupán néhány cseppnyi tinta, s az írás mégis egyéniségről árulkodott,
akit ettől fogva bármikor felismerek mindenki más között, s ehhez immár
különleges tollra sem lesz szükség, ahogy a festő sem szorul rejtelmesen
előállított, ritka színekre ahhoz, hogy megjeleníthesse csakis rá jellemző
látásmódját. Még ha valakit megbénít is az agyérgörcs, s írásképtelenné
válva már csak nézegeti a betűket, mint valami rajzot, elolvasni nem tudja
őket, még ez a beteg is megérezte volna, hogy Cambremer márkiné egy
olyan ősi család sarja, amelyben az irodalom és a művészetek rajongó
tisztelete némi friss levegőt hozott az arisztokratikus hagyományokba. Azt
is kitalálta volna, melyik évtizedben járhattak, amikor a márkiné egyszerre
tanulta a betűvetést és Chopin darabjait. Az a korszak volt ez, amelyben a
jól nevelt emberek tiszteletben tartották a szívélyesség és az úgynevezett
három jelző szabályát. Cambremer márkiné vegyítette is a kettőt. Egyetlen
dicsérő jelző neki nem volt elég, (egy kis gondolatjellel) utánabiggyesztett
hát egy másodikat, majd (egy második gondolatjel után) egy harmadikat
is. Mindebben pedig az volt egyéni, hogy a kitűzött társadalmi és irodalmi
céllal ellentétben Cambremerné levélkéiben a három egymást követő jelző
nem fokozásként hatott, hanem diminuendóként. Ebben az első levélben
Cambremer márkiné azt mondta el, hogy találkozott Saint-Loup-val, s
minden eddiginél többre értékelte „egyedülálló – ritka – igazi” jó
tulajdonságait, valamint, hogy Robert állítólag hamarosan visszajön egyik
barátjával (méghozzá azzal, aki az ifjabb Cambremernébe szerelmes), s ha
volna kedvem velük vagy nélkülük ellátogatni Féterne-be, az „csodálatos –
nagyon jó – kellemes” lenne. Talán azért írt így, mert a szeretetreméltóság
iránti vágy erősebb volt benne, mint a képzelet termékenysége és a
kifejezés gazdagsága, s az idős hölgynek, aki ragaszkodott a hármas
felkiáltáshoz, csak annyira futotta az erejéből, hogy a második és
harmadik tagban az első bágyadt visszhangját adja. Már csak egy negyedik
jelző hiányzott, s a kezdeti kedvességből semmi sem marad. Végül,
egyfajta kifinomult egyszerűséggel, amely bizonyára korántsem maradt
hatástalan a családban, sőt az ismeretségi körben sem, Cambremer
asszony rászokott, hogy a lassan már inkább hazugságnak érződő „őszinte”
szót az „igaz”-zal helyettesítse. S hogy nyilvánvalóvá tegye, mennyire
szívből jövően őszinte ez, a márkiné szakított a megszokott fordulattal,
melyben az „igaz” a főnév elé került volna, és gondosan a főnév után
illesztette. Levelei tehát rendszerint így végződtek: „Barátsággal, igazzal.”
„Rokonszenvvel, igazzal.” Sajnos azonban mindez annyira sablonossá
vált, hogy a mesterkélt nyíltság inkább hatott áludvariasságnak, mint az
ősrégi formulák, melyeknek eredeti értelme már eszünkbe sem jut.
Olvasás közben amúgy is zavart a beszélgetések zavaros zsivaja, s
mindenekfelett Charlus úr harsány hangja: a báró ugyanis még mindig
nem váltott témát, s épp így magyarázott Cambremer úrnak: „Ahogy az
imént át akarta adni a helyét, egy másik úrra emlékeztetett, aki ma reggel
ilyen címzéssel küldött levelet nekem: »Őfelsége Charlus bárónak«, a
megszólítás pedig »Nagy jó uram« volt.” „Az ön levélírója tagadhatatlanul
túlzott kissé” – válaszolta Cambremer úr, s némi tapintatos derültséget
engedélyezett magának. Bár a derűt maga Charlus úr váltotta ki, nem
osztozott benne. „Nos, alapjában véve – mondta –, ne feledje, kedves
uram, hogy heraldikai szempontból ő járt el helyesen; bár én személy
szerint nem sokat törődöm az ilyesmivel, gondolhatja. Úgy tekintem,
mintha valaki másról volna szó. No de akár tetszik, akár nem, a történelem
az történelem, nem tehetünk ellene semmit, s nem a mi dolgunk, hogy
megváltoztassuk. Hogy Vilmos császárt már ne is említsem önnek, aki
Kielben mindig csak nagy jó uramnak szólított. Hallomásból tudom, hogy
minden francia nagyherceget így titulált, ami persze túlzás, s talán nem
több, mint finom figyelmesség, és nem is annyira nekünk szólt, mint
Franciaországnak.” „Finom és félig-meddig őszinte figyelmesség” –
mondta erre Cambremer úr. „Ó, nem osztom a véleményét. Megjegyzem,
ami engem illet, az efféle harmadrendű arisztokrata, mint ez a
Hohenzollern, aki ráadásul protestáns, és unokafivéremet, Hannover
királyát is letaszította a trónjáról, nem éppen kedvemre való – fűzte
tovább a szót Charlus úr, akinek Hannover láthatóan inkább szívügye volt,
mint Elzász-Lotaringia. – De azt hiszem, hogy a császár irántunk való
rokonszenve mélységesen őszinte. A hülyék erre azt mondanák önnek,
hogy Vilmos csupán bábcsászár. Pedig épp ellenkezőleg: bámulatosan
intelligens. A festészetben nem járatos, és kierőszakolta, hogy Tschudi úr
bevonja az Elstireket az állami múzeumokból. De XIV. Lajos sem szerette
a holland mestereket, őt is a pompa vonzotta, mégis nagy uralkodó volt.
No és II. Vilmos legalább felfegyverezte országát szárazföldön és tengeren
egyaránt, nem úgy mint XIV. Lajos, s remélem, hogy az ő uralkodása
idején nem lesznek olyan visszásságok, mint amilyenek annak a
királyságát árnyékolták be a vége felé, akit közönségesen Napkirálynak
hívnak. A Köztársaság, véleményem szerint, igen nagy hibát követett el,
amikor visszautasította e Hohenzollern barátságát, illetve a magáét csupán
cseppekben adagolta. Ezt persze a császár is pontosan tudja, s a rá
jellemző kiváló fogalmazáskészséggel úgy mondja: »Baráti kézfogást
várok, nem kalapemelintést.« Embernek hitvány: olyan körülmények
között hagyta el, adta ki, tagadta meg legjobb barátait, melyek között az ő
hallgatása éppoly nyomorult volt, mint amilyen fenséges az övék –
folytatta Charlus úr, akit mindig elragadtak hajlamai, s most az
Eulenburg-ügyre terelte a szót, mert eszébe jutott, amit az egyik
legmagasabb pozíciójú vádlott mondott neki: »Felettébb bízhat
tapintatunkban a császár, hogy egy ilyen pert megenged magának! Amúgy
nem is tévedett, amikor hitt a titoktartásunkban. Ha vérpadra jutunk, sem
nyitottuk volna szóra a szánkat.« – Mindennek egyébként semmi köze
ahhoz, amit mondani akarok, ahhoz tudniillik, hogy Németországban mi
Durchlauchtok vagyunk, és Franciaországban is köztudottan elismerték
felséges rangunkat. Saint-Simon ugyan azt állítja, hogy csalással vettük
fel, de ebben teljességgel téved. Az általa adott magyarázat, tudniillik az,
hogy XIV. Lajos megtiltotta, hogy legkeresztényibb királynak szólítsuk, s
azt parancsolta, hogy egyszerűen királynak nevezzük, csupán annyit
bizonyít, hogy a király a hűbérurunk, semmiképpen sem azt, hogy nincs
fejedelmi rangunk. Mert akkor a Lotaringiai nagyhercegtől és még hány
másiktól is meg kellene tagadni ezt a címet! Egyébiránt titulusunk a
Lotaringiai-háztól szállt ránk, dédanyám, Thérèse D’Espinoy révén, aki
Commercy hűbérurának lánya volt.” Charlus úr, aki észrevette, hogy
Morel őt hallgatja, belefogott, hogy bővebben kifejtse nagyigényűségének
indítékait. „Fel is hívtam a fivérem figyelmét arra, hogy családunk
leírásának nem a Gothai Almanach harmadik kötetében kellene
szerepelnie, hanem a másodikban, ha ugyan nem éppen az elsőben –
mondta, nem gondolva azzal, hogy Morel azt sem tudja, mi fán terem a
Gothai Almanach. – No de ez az ő dolga, ő a család feje, s ha ő így jónak
látja, és ennyiben hagyja a dolgot, nekem is szemet kell hunynom felette.”
„Nagyon érdekes dolgokat hallottam Brichot úrtól” – mondtam a hozzám
lépő Verdurinnének, és közben Cambremer márkiné levelét zsebre tettem.
„Brichot kiművelt elme és derék ember – válaszolta hűvösen. – Az
eredetiségnek és jóízlésnek nyilvánvalóan szikrája sincs benne, de
félelmetes memóriája van. A ma esti társaságunk »őseiről«, az
emigránsokról mondták, hogy semmit sem felejtettek. Nekik azonban
legalább annyi mentségük van – mondta Swann egyik híres mondását
eltulajdonítva –, hogy nem is tanultak semmiből. Brichot viszont mindent
tud, és egy-egy vacsora során több lexikonkötetnyi tudást zúdít ránk.
Gondolom, nincs is már olyan város vagy falu, amelynek a nevét meg ne
tudná magyarázni.” Míg Verdurinné beszélt, az járt a fejemben:
megfogadtam, hogy megkérdezek tőle valamit, de sehogy sem jutott
eszembe, mit is. „Biztos vagyok benne, hogy Brichot-ról beszélnek –
mondta Ski. – Chantepie meg Freycinet, no hiszen, nem ismert
könyörületet. Figyeltem az arcát, nagyasszonykám.” „Én is láttam magát,
bizony, kis híján elnevettem magam.” Ma már meg nem tudnám mondani,
milyen ruhában volt Verdurinné aznap este. Talán abban a pillanatban sem
tudtam jobban, mert a megfigyelés nem erősségem. De mivel éreztem,
hogy tudatosan állította össze toalettjét, mondtam neki valami kedveset,
sőt bámulót. Ő pedig olyan volt, mint majdnem minden nő, aki azt képzeli,
hogy a bók, amit hall, az igazság hű kifejezése, s olyan ítélet, melyet az
ember minden részrehajlás nélkül, megingathatatlanul hoz, mintha egy
műalkotásról volna szó, mely nem egyetlen személyhez kötődik. Így hát
oly komolyan tette fel az efféle helyzetekben szokásos gőgös és naiv
„Tetszik?” kérdést, hogy rögtön bele is pirultam álszentségembe.
„Fogadok, hogy Chantepie-ről beszélnek” – szólt Verdurin úr felénk tartva.
Én voltam az egyetlen, aki a zöld lüszterembe és az erdőszagba merülten
észre sem vettem, hogy az etimológiák felvonultatásával Brichot
nevetségessé tette magát. S mivel a benyomások, melyek szememben a
dolgok értékét jelentették, mások számára felfoghatatlanok vagy oly
jelentéktelenek voltak, hogy gondolkodás nélkül elhárították őket, így hát,
ha szavakba tudtam volna is önteni, a többiek akkor is értetlenül vagy
megvetőn álltak volna előttük, amitől azután számomra is tökéletesen
használhatatlanok lettek, s ráadásul azzal a kellemetlenséggel jártak, hogy
Verdurinné bolondnak nézett, mert úgy látta, „bevettem” Brichot
maszlagát, mint ahogy korábban Guermantes nagyhercegné is annak
tartott, amiért jól éreztem magam d’Arpajon grófné szalonjában. Brichot
esetében azonban volt egy másik ok is. Én nem tartoztam a kis klánhoz.
Márpedig minden klánban, legyen az társasági, politikai, irodalmi, perverz
könnyedséggel szövetkeznek arra, hogy egy-egy beszélgetésben, hivatalos
szónoklatban, novellában, szonettben felfedezzék mindazt, amit a derék
olvasónak eszébe nem jutott volna belelátni. Hányszor megesett velem,
hogy némi meghatottsággal olvastam egy ékesszavú, kissé ósdi
akadémikus ügyesen szőtt elbeszélését, és már csaknem így szóltam
Blochhoz vagy Guermantes nagyhercegnéhez: „Milyen szép!”, amikor,
mielőtt még kinyithattam volna a számat, felkiáltottak, mindegyik a maga
módján: „Ha jót akar mulatni, olvassa el X. Y. egyik elbeszélését. Ez a
butaság csimborasszója!” Bloch megvetése főként abból eredt, hogy
egyes, amúgy kellemes stíluselemek már kissé megkoptak; Guermantes
nagyhercegnéé pedig abból, hogy az elbeszélés épp az ellenkezőjét
bizonyította, mint amit a szerző szeretett volna; s erre igen szellemes
érveket is talált, melyek azonban nekem soha eszembe nem jutottak volna.
Ez az irónia, mely Verdurinék Brichot iránti, látszólagos kedvessége
mögött rejlett, éppúgy meglepett, mint az, amikor néhány nappal később,
Féterne-ben, a La Raspelière-ről zengett dicshimnuszomra válaszul ezt
kellett hallanom Cambremeréktől: „Nem gondolhatja komolyan, azok
után, hogy így elbántak vele.” Igaz, annyit elismertek, hogy a teríték szép
volt. Amit én ugyanúgy nem vettem észre, mint a vérlázító vitrázst. „Nos,
ha majd hazamegy Balbecbe, legalább tudni fogja, mit jelent a Balbec
név” – szólt gunyorosan Verdurin úr. Engem éppen azok a dolgok
érdekeltek, amelyeket Brichot-tól tudtam meg. Amit pedig a szellemének
mondtak, éppenséggel ugyanolyan volt, mint a hajdani, amit régen oly
nagyra tartottak a kis klánban. Ma is éppolyan bosszantó könnyedséggel
beszélt, de szavai már nem értek célt, ellenséges hallgatásba vagy
kellemetlen visszhangokba ütköztek; nem az ő mondandója változott meg,
hanem a szalon akusztikája és hallgatóinak készségessége. „Vigyázat!” –
szólalt meg félhangosan Verdurinné Brichot-ra mutatva. Brichot pedig,
akinek a hallása élesebb maradt, mint a látása, rövidlátó és filozófus
pillantással nézett Verdurinnére, majd mindjárt el is fordult. Ha a szeme
nem is volt már jó, szelleme annál szélesebb látókörből szemlélte a
dolgokat. Látta, milyen kevés várható az emberi érzésektől, és
beletörődött. Igaz, szenvedett ettől. Megesik, hogy még az is, aki általában
tetszésre lel egy bizonyos körben, egy este rádöbben, hogy most az
egyszer túlságosan frivolnak vagy túlzottan okoskodónak, túlságosan
sutának vagy túlzottan lovagiasnak, stb. találták, és boldogtalanul tér haza.
Gyakran vélemény- vagy rendszerkülönbségek miatt látták a többiek
lehetetlennek vagy régimódinak. Ő pedig gyakran napnál világosabban
tudja, hogy e többiek nem érnek fel vele. Játszva ízekre szedhetné az
álokoskodásokat, melyeknek alapján hallgatólagosan elítélték, látogatóba
indulna, levelet akar írni: de bölcsebb, nem tesz semmit sem; megvárja a
következő hétre szóló meghívást. Néha-néha az ilyen kegyvesztések
mégsem múlnak el egyetlen este, hónapokig is eltartanak. Ezzel csak
tovább növelik azt, aminek a következményei, a társasági ítélkezés
ingatagságát. Hiszen, aki tudja, hogy X. – né lenézi, s megérzi, hogy Y.
asszonynál nagyra becsülik, az utóbbit sokkal kiválóbbnak fogja
kikiáltani, s az ő szalonjába emigrál. Egyébiránt nem itt van a helye, hogy
lefessük ezeket az embereket, akik a társasági élet felett állnak, de mivel
azon kívül nem tudták megvalósítani magukat, boldogok, hogy fogadják
őket, megkeserednek, ha nincs részük elismerésben, s évről évre felfedezik
az éppen bálványozott háziasszony hibáit, illetve annak a másiknak a
lángeszét, akit azelőtt nem értékeltek eléggé; akik bármikor készek
visszatérni első szerelmeikhez, ha már megszenvedték a
kellemetlenségeket, amelyek a következőkből sem hiányoznak, az
előbbiekét pedig már többé-kevésbé elfelejtették. E futó kegyvesztettségek
alapján megítélhetjük, micsoda fájdalmat okozott Brichot-nak az,
amelyről tudta, hogy vissza nem fordítható. Nem maradt titok előtte, hogy
Verdurinné időnként nyíltan mulat rajta, még a nyomorékságán is, s mivel
tudta, milyen keveset szabad várnunk az emberi érzésektől, alávetette
magát a szabálynak, s így is legbensőbb barátnőjének tekintette a
Nagyasszonyt. De a professzor arcát elöntő pír láttán Verdurinné ráébredt,
hogy Brichot meghallotta, s magában megfogadta, hogy egész este
barátságos lesz vele. Nem tudtam megállni, hogy szóvá ne tegyem, hogy
Saniette-tel viszont a legkevésbé sem volt az. „Még hogy nem voltam
kedves! De hiszen Saniette imád minket, el sem tudja képzelni, mit
jelentünk neki! A férjem olykor bosszankodik kissé az ostobaságán, s meg
kell mondanom, van is min, no de ő, miért nem áll ellen ilyenkor, ahelyett,
hogy lekushadna, mint valami kutya? Ez nem egyenes dolog. Nem
szeretem az ilyesmit. Azért persze mindig igyekszem csitítgatni az
uramat, hiszen ha túlságosan elvetné a sulykot, Saniette-nek nem maradna
más választása, mint hogy ne jöjjön többé; ezt pedig igazán nem
szeretném, mert meg kell mondanom magának, Saniette-nek egy vasa
sincs, szüksége van ezekre a vacsorákra. No de, végül is ha megsértődik,
hát ne jöjjön, nem az én dolgom, ha valaki mások segítségére szorul,
legalább próbáljon meg kevésbé idióta lenni.” „Az aumale-i
nagyhercegség is hosszú ideig a mi családunké volt, mielőtt a királyi házra
szállt – magyarázta tovább Charlus úr Cambremer úrnak az elképedt
Morel füle hallatára, akinek, az igazat szólva, az egész értekezést, ha nem
is előadta, de legalábbis szánta. – Minden idegen herceggel szemben
előnyt élveztünk; erre száz példát is hozhatnék önnek. Amikor például de
Croy hercegnő a király testvérének temetésén ükanyám mellé akart
térdelni, ő erélyesen figyelmeztette, hogy a hercegnőnek nem jár
térdpárna, el is vitette a szolgálattévő tiszttel, s a király elé terjesztette a
dolgot, aki elrendelte, hogy de Croy hercegnő keresse fel Guermantes
nagyhercegnét, s otthonában kérjen bocsánatot tőle. Amikor Bourgogne
nagyhercege és gárdistái emelt zászlóval érkeztek hozzánk, kijártuk a
királynál, hogy lehajtassa a zászlót. Tudom, nem illendő a családi
érdemekről beszélni. De köztudomású, hogy a mieink a veszély órájában
is mindig elöl voltak. Miután elhagytuk a brabanti hercegek csatakiáltását,
»Élre törj« lett a jelszavunk. Ily módon végül is meglehetősen méltányos
volt, hogy a mindenkori elsőség e jogát, melyet oly sok századon át
harcokban vívtunk ki, az udvarban is elnyerjük. S szavamra, mindig el is
ismerték. Példaként említem még Baden hercegnő esetét. Amikor annyira
megfeledkezett magáról, hogy el akarta vitatni a mondott Guermantes
nagyhercegné rangját, s talán rokonom pillanatnyi habozását kihasználva
(bár nem hiszem, hogy ilyesmiről lehetett volna szó) elsőként akart
belépni a királyhoz, a király harsányan felkiáltott: »Jöjjön csak, jöjjön,
Guermantes kuzinom, de Baden hercegnő nagyon is jól tudja, mivel
tartozik önnek.« Márpedig ezt a rangot Guermantes nagyhercegnéként
kapta, noha maga is meglehetősen előkelő családból származott, hiszen
anyai ágon unokahúga volt a lengyel királynénak, a magyar királynénak,
[615] a választófejedelemnek, Savoie-Carignan hercegnek és Hannover

hercegének, no meg az angol királynak is.” „Maecenas atavis edite

regibus!”[616] – mondta Brichot Charlus úrnak, aki könnyed
fejbiccentéssel válaszolt erre az udvariasságra. „Mit mondott?” – kérdezte
Verdurinné Brichot-t, mert szerette volna jóvátenni iménti szavait. „Egy
olyan dendiről beszéltem, aki – uram bocsá’ – az előkelő társaság virága
volt (Verdurinné összevonta a szemöldökét) körülbelül Augustus idején
(Verdurinné megnyugodott, hogy ez az előkelő társaság ilyen távoli, s
most már derűsebb arcot öltött); Vergilius és Horatius egyik barátjáról, a
két költőéről, akik odáig mentek a talpnyalásban, hogy egyenesen a képébe
vágták több mint arisztokratikus, királyi származását, egyszóval
Maecenásról beszéltem, egy könyvmolyról, aki Horatius, Vergilius,
Augustus barátja volt. Bizonyos vagyok benne, hogy Charlus úr minden
szempontból pontosan tudja, ki volt Maecenas.” S közben szeme sarkából
kedvesen Verdurinnére pillantott, mert meghallotta, amint két nappal
későbbre randevút adott Morelnek, s tartott tőle, hogy őt nem hívják meg:
„Azt hiszem – mondta Charlus úr –, Maecenas amolyan ókori Verdurin
lehetett.” Verdurinné csak félig tudott elfojtani egy önelégült mosolyt.
Morelhez lépett. „Kellemes ember a szülei barátja – mondta neki. –
Látszik, hogy művelt, jól nevelt. Jól fog festeni a mi kis csapatunkban.
Vajon Párizsban hol bujkál?” Morel fensőbbséges hallgatásba burkolózott,
s csak annyit kért, játsszanak egy kártyapartit. Verdurinné előbb egy kis
hegedülést követelt. Mindenki meglepetésére az utolsó darabban, Fauré
(nyugtalan, zaklatott, schumanni, ámde a Franck-szonátánál korábbi)
hegedű-zongora szonátájának zárótételében, a lehető legtisztább stílusban,
maga Charlus úr kísérte, aki sosem beszélt nagyszerű adottságairól.
Éreztem, hogy éppen azt tudja majd megadni a hangzást és a virtuozitást
tekintve csodálatosan tehetséges Morelnek, ami még hiányzik belőle: a
műveltséget és a stílust. Kíváncsian arra gondoltam, mi egyesítheti egy
emberben a testi torzulást és a szellemi tehetséget. Charlus úr nem sokban
különbözött a fivérétől, Guermantes nagyhercegtől. Mi több, az imént (s
ez ritkaság volt) ugyanolyan hibás franciasággal beszélt, mint a bátyja.
Amint azt vetette a szememre (nyilván azért, hogy szívélyesen beszéljek
Verdurinnének Morelről), hogy sohasem látogatom meg, s én a tapintatra
hivatkoztam, így felelt: „De ha én kérem rá, csakis felém lehetne sértő.”
Ezt akár Guermantes nagyherceg is mondhatta volna. Hiszen Charlus úr is
csak Guermantes volt. De mivel a természet kellőképpen kibillentette
egyensúlyából idegrendszerét, ennyi elegendő volt, hogy egy nő helyett,
amint fivére, a nagyherceg tette volna, inkább Vergilius valamelyik
pásztorfiúját vagy Platón egyik tanítványát válassza, s így a nagyhercegből
hiányzó értékek, melyek gyakran ehhez a kiegyensúlyozatlansághoz
kapcsolódnak, pompás zongoristává, nem minden ízlés híján való
műkedvelő festővé, ékesszavú fecsegővé tették Charlus urat. A gyors,
félénk, elbűvölő stílusban, mellyel a schumanni Fauré-szonáta zárótételét
játszotta, ugyan ki fedezhette volna fel, hogy e stílusnak megvolt a
megfelelője – az okát talán nem merjük mondani – Charlus úr tisztán
fizikai részeiben, idegrendszeri torzulásaiban? Később még
megmagyarázom ezt az „idegrendszeri torzulás” kifejezést, mint ahogyan
azt is, miért lehetett egy Szókratész korabeli görög, egy Augustus korabeli
római férfi olyan, amilyen, úgy, hogy ettől még teljesen normális férfi
maradt, s nem lett belőle férfi-nő, amilyent manapság oly sokat látni.
Akárcsak a ki nem bontakozott művészi rátermettség, az édesanyja, a
felesége iránti szeretet is jóval erősebb volt Charlus úrban, mint a
nagyhercegben, s ha róluk beszéltek, még évekkel később is könny szökött
a szemébe, bár csak futólag, ahogyan egy elhízott ember izzad, akinek
homlokát már egy apróságtól is elönti a verejték. A különbség csupán
annyi, hogy míg a kövérnek azt mondjuk: „Milyen melege van!”, a mások
könnyét színleg észre sem vesszük. Ez a „mi” itt a társasági embereket
jelenti; mert a népet nyugtalanítja, ha sírni lát valakit, mintha a zokogás
súlyosabb baj lenne, mint egy vérömleny. A felesége halála miatti
szomorúság, hála a hazudozás szokásának, nem zárta ki, hogy Charlus úr
olyan életet éljen, ami nem gyászhoz illő. Sőt, idővel gyalázatosan azt
állította, hogy már a temetési szertartás alatt is megtalálta a módját, hogy
megtudakolja a ministránsfiútól a nevét és a címét. S ez talán igaz is volt.
A darab végén bátorkodtam valami Franckot kérni, de ettől
Cambremernét olyan látványos szenvedés fogta el, hogy nem
erőszakoskodtam. „Lehetetlen, hogy szeresse” – mondta a márkiné.
Helyette inkább Debussy Ünnepekjét kérte, ami már az első hanggal „Ah,
fenséges!” kiáltásokat csalt ki. Morel azonban rájött, hogy csak a kezdő
ütemeket tudja, és csínytevésből, mindenfajta ámítás szándéka nélkül egy
Meyerbeer[617]-indulóba fogott. Mivel nem sok átmenetet hagyott, és be
sem jelentette a váltást, balszerencsésen mindenki azt hitte, hogy ez még
mindig Debussy, és továbbra is azt kiabálták: „Fenséges!” Mikor Morel
felfedte, hogy ez már nem a Pelléas, hanem az Ördög Róbert szerzőjének
műve, némileg lehűtötte a kedélyeket. Cambremernének azonban ideje
sem volt, hogy a hírt felfogja, mert épp ekkor fedezett fel egy
Scarlatti[618]-kötetet, s hisztérikus lendülettel vetette rá magát. „Ó, ezt
játssza, tessék, itt van, ez isteni” – kiáltozta. Márpedig a darab, amelyet
ettől a hosszú ideig lenézett, s csak nemrégiben a legmagasabb polcra
emelt szerzőtől lázas türelmetlenségében kiválasztott, éppenséggel azon
elátkozott művek egyike volt, amelyek oly gyakran nem hagyták elaludni
önöket vagy engem, s amelyet egy könyörületet nem ismerő diáklány kezd
újra meg újra az önökével szomszédos emeleten. Morelnek azonban elege
lett a muzsikából, mivel mindenképpen kártyázni akart. Charlus úr, hogy
részt vehessen a partiban, whistet javasolt. „Az imént azt állította a
Gazdának, hogy herceg – mondta Ski Verdurinnének –, pedig nem igaz,
egyszerű kispolgári építészcsaládból származik.” „Tudni akarom, mit
mondott Maecenasról. Mulattat az ilyesmi, na!” – mondta megint
Verdurinné Brichot-nak olyan szívjósággal, hogy a professzor egészen
megmámorosodott tőle. Így hát, hogy a Nagyasszony előtt, s talán előttem
is csilloghasson, folytatta: „Az igazat szólva, asszonyom, Maecenas főként
azért érdekel, mert ő az első jeles apostola annak a kínai istenségnek, aki
ma több követőt számlál Franciaországban, mint Brahma, mint maga
Jézus Krisztus: a nagyhatalmú Te-szek-Rá-nak.” Verdurinné, az ilyen
esetekben nem elégedett meg annyival, hogy arcát a kezébe temesse. A
tiszavirágnak nevezett rovarok hirtelenségével repült Serbatov
hercegnőhöz; ha pedig a hercegnő épp a közelben volt, a Nagyasszony
odabújt hozzá, tíz körömmel belékapaszkodott, s néhány másodpercre
elrejtette az arcát, mint egy kisgyermek, aki bújócskát játszik. E
védelmező paraván árnyékában feltehetően a könnye is kicsordult a nagy
kacagásban, és akár semmire nem kellett gondolnia, mint azoknak, akik
kissé hosszúra nyúló imájuk közben bölcs elővigyázattal eltakarják
arcukat a kezükkel. Verdurinné az ő példájukat követte, ha Beethoven-
vonósnégyeseket hallgatott, hogy ekképpen jelezze, a kvartettek számára
imával érnek fel, és azért is, hogy észre ne vegyék, hogy alszik. „Nagyon
is komolyan beszélek, asszonyom – szólt Brichot. – Azt hiszem,
napjainkban túlságosan elszaporodtak azok, akik reggeltől estig a
köldöküket szemlélik, mintha az volna a világ középpontja. Semmi
kifogásom a ki tudja miféle nirvána nagyszerű doktrínája ellen, mely a
nagy Egészben oldana fel mindannyiunkat (hisz tudjuk, akárcsak München
és Oxford, az is közelebb van Párizshoz, mint Asnières vagy Bois-
Colombes), de nem vall jó franciára, sőt jó európaira sem, hogy most,
amikor a japánok talán már Bizáncunk kapuit döngetik, szocialistagyanús
antimilitaristák nagy komolyan a szabadvers főbenjáró értékeiről
vitatkoznak.” Verdurinné úgy érezte, most már elengedheti a hercegnő
meggyötört vállát, és ismét megmutatta az arcát, miközben nem
mulasztott el úgy tenni, mintha a szemét törölgetné, és kétszer-háromszor
levegő után kapott. De Brichot azt akarta, hogy nekem is meglegyen a
részem a mulatságban, s mivel a doktori védésekből, melyeken senki nem
elnökölt úgy, mint ő, azt szűrte le, hogy nincs ami jobban hízelegne az
ifjúságnak, mint hogyha megleckéztetik, fontosságot tulajdonítanak neki,
míg magát reakciósnak kiáltatja ki, így szólt: „Nem szeretném káromolni
az Ifjúság istenét – s lopva rám pillantott, mint a szónok, aki titkon néz
csak egyik hallgatójára, akinek épp a nevét idézi. – Nem szeretném, ha
eretnekként, mi több visszaesőként ítélnének el a mallarméi szentélyben,
ahol új barátunk, mint a korosztályabéliek mindannyian, bizonyára
legalábbis ministrált az ezoterikus miséken, és széthullónak vagy
rózsakeresztesnek mutatkozott. No de valóban túlontúl sokat láttunk már a
nagybetűs Művészetet imádó intellektuellekből, akik, ha már nem
elégszenek meg azzal, hogy Zolától megrészegüljenek, Verlaine-nel
injekciózzák magukat. Baudelaire-imádatukban étermániássá váltan
semmiféle férfias erőfeszítésre nem lennének képesek, amit a haza ma
vagy holnap megkövetelhet tőlük, hiszen az ópiumfüstös szimbolizmus
langyos, ernyesztő, kártékony bűzöktől súlyos levegőjében egészen
érzéketlenek lettek.” Mivel képtelen voltam a legcsekélyebb tiszteletet is
színlelni Brichot lapos és zagyva tirádája iránt, Skihez fordultam, és
biztosítottam, hogy Charlus úr származását illetően alapjában téved; mire
ő azt felelte, hogy biztos a dolgában, s hozzátette: hogy még azt is én
mondtam neki, hogy a báró igazi neve Gandin, Le Gandin.” „Én azt
mondtam – válaszoltam –, hogy Cambremerné bátyja mérnök, bizonyos
Legrandin úr. Charlus úrról sosem beszéltem önnek. Az ő születése és
Cambremer asszonyé között annyi a kapcsolat, amennyi a Nagy Condéé és
Racine-é között.” „Ó, azt hittem” – mondta Ski könnyedén, s most éppúgy
nem kért elnézést tévedéséért, mint néhány órával korábban azért a
másikért, amely miatt csaknem lemaradtak a vonatról. „Hosszabb ideig
szándékozik a parton maradni?” – kérdezte Verdurinné Charlus úrtól,
akiben leendő hívét sejtette, s a gondolatba is belereszketett, hogy netán
túlságosan hamar visszatér Párizsba. „Istenem, sosem lehet tudni – felelte
vontatott orrhangon Charlus úr. – Szeretnék szeptember végéig maradni.”
„Igaza van – szólt Verdurinné –, az a legszebb viharok időszaka.” „Az
igazat szólva számomra nem ez a legfontosabb. Egy ideje túlságosan
elhanyagoltam Szent Mihály arkangyalt, a patrónusomat, s most
szeretném kiengesztelni azzal, hogy a mont-saint-michel-i névünnepéig,
szeptember 29-éig maradok.” „Önt komolyan érdekli az ilyesmi?” –
kérdezte Verdurinné, akinek talán sikerült volna elhallgattatnia sértett
antiklerikalizmusát, ha nem tartott volna attól, hogy egy ily hosszú
kirándulás esetleg negyvennyolc órás „bliccelésre” készteti a hegedűst és a
bárót. „Magának talán kihagy a hallása? – felelte orcátlanul Charlus úr. –
Mondtam, hogy Szent Mihály egyik dicsőséges patrónusom.” Majd kegyes
révületében elmosolyodott, szemét a távolba függesztette, s még a hangját
is megemelte rajongásában, melyet inkább esztétikai, mint vallási
indíttatásúnak véltem: „Milyen szép is a felajánlás, amikor Mihály fehér
köntösben áll az oltár mellett, aranyfüstölőt lóbálva, s olyan illatfelhőben,
mely az Istenig hatol fel!” „Mehetnénk az egész csapattal” – sugallta
Verdurinné minden csuhaiszonya dacára. „Abban a pillanatban pedig,
amint a felajánlás megkezdődik – folytatta Charlus úr, aki más okokból,
de éppen úgy, mint a Felsőház derék szónokai, sosem válaszolt a
közbeszólásokra, s úgy tett, mintha nem is hallotta volna őket –, milyen
gyönyörűséges lenne ifjú barátunkat látni, amint palestrinizál, sőt akár egy
Bach-áriát játszik. A derék abbé is majd megbolondulna örömében, s ez a
legnagyobb tisztesség, legalábbis a legnagyobb nyilvános tisztesség,
amelyben szent patrónusomat részesíthetném. Milyen épületes lenne a
híveknek! Meg is említem majd ifjú muzsikáló Angelicónknak, aki maga
is katona, akárcsak Szent Mihály.”
 Saniette, akit „asztalnak” hívtak a whisthez, kijelentette, hogy nem tud
kártyázni. Cottard pedig, látván, hogy nem sok idő van már a
vonatindulásig, rögtön páros játszmába kezdett Morellel. Verdurin úr
dühödten, rémületes arckifejezéssel rontott Saniette-re: „Hát maga
semmiféle játékhoz nem ért!” – kiáltott rá dühében, amiért elszalasztott
egy alkalmat, amikor whistezhetett volna, s felettébb örvendezve, hogy
talált egy másikat, hogy a hajdani levéltárost sértegethesse. Az pedig,
rémületében, megkísérelt szellemes lenni: „De igen, a zongorajátékhoz” –
mondta. Cottard és Morel egymással szemben foglalt helyet. „Önnél van a
honőr” – mondta Cottard. „Közelebb húzódhatnánk kissé a
kártyaasztalhoz” – mondta Cambremer úrnak Charlus úr, akit
nyugtalanított, hogy a hegedűst Cottard-ral látja. „Ez is van olyan érdekes,
mint az etikett-kérdések, melyeknek napjainkban már nincs különösebb
jelentőségük. Más királyunk nem is maradt, már ami Franciaországot
illeti, mint a kártyalapok királyai, akik, ha jól látom, szép számmal
kerülnek ifjú virtuózunk kezébe” – tette hozzá nemsokára Morel iránti
csodálatában, amely még a muzsikus kártyastílusára is kiterjedt, s hogy
hízelegjen neki, végül pedig azért, hogy ezzel adjon magyarázatot
mozdulatára, amellyel a hegedűs válla fölé hajolt. „Elütöm” – szólt a
pazarló szélhámos hangját utánozva Cottard, s gyermekei felvihogtak,
mint a tanítványai és a klinika főorvosa, valahányszor a Mester, még
súlyos betegek ágyánál is, az epileptikus faarcával elsütötte valamelyik
szokásos élcét. „Nemigen tudom, mit játsszak ki” – mondta Morel
Cambremer úr tanácsát kérve. „Bármit játsszon is, mindenképpen veszít
már, akkor is, ha itt megáll.” „Megáll... Galli-Marié[619]? – szólt a doktor
nyájas és behízelgő pillantást vetve Cambremer úrra. – Az aztán a díva,
micsoda Carmen, mint az álom, soha hozzá foghatót. A jóisten is erre a
szerepre teremtette. Bár Ingalli-Marié-t is szívesen hallottam benne.” A
márki az előkelő születésűek megvető durvaságával emelkedett fel, akik
nem értik, hogy a házigazdát sértik meg, mikor láthatóan haboznak,
helyes-e, ha érintkeznek a vendégeivel, s akik az angol szokással
mentegetőznek, amiért lekezelő kifejezést használnak: „Miféle ember ez
az úr, aki itt kártyázik? Mi a foglalkozása? Miben utazik? Szeretem tudni,
kinek a társaságába kerültem, hogy ne vegyüljek akárkivel. Nem hallottam
ugyanis a nevét, amikor volt szíves bemutatni neki.” Ha Verdurin úr e
szavak alapján jogot formált volna arra, hogy valóban bemutassa
Cambremer urat a vendégeinek, azt a márki nagy modortalanságnak
tartotta volna. Mivel azonban pontosan tudta, hogy épp az ellenkezője
történt, kedvesnek találta, hogy a veszélytelen jófiút és a szerényt játssza.
Verdurin úr büszke volt Cottard barátságára, s ez a büszkeség csak nőtt,
mióta a doktorból hírneves professzor lett. De kifejeződni már nem a
hajdani, naiv formában fejeződött ki. Akkoriban, amikor Cottard még
szinte ismeretlen volt, ha a felesége arcidegzsábájáról beszéltek Verdurin
úrnak, azoknak naiv hiúságával mondta rá: „Nem tehetünk semmit”, akik
azt hiszik, akit ők ismernek, az híres, s hogy lányuk énektanárát a
világszerte ismerik. „Ha valami másodrangú orvosa lenne, nézhetnénk
más gyógymód után, de ha ez az orvost Cottard-nak hívják (s ezt a nevet
úgy ejtette ki, mintha Bouchard[620]-t vagy Charcot-t mondott volna),
akkor nincs mit tenni”. Most, amikor tudta, hogy Cambremer úr
bizonyosan hallott a híres Cottard professzorról, Verdurin úr jámbor
képpel az ellenkező módszert alkalmazta. „A háziorvosunk igazi jó lélek,
akit imádunk, ő pedig tűzbe menne értünk; nem is orvos, igazi barát; nem
hiszem, hogy ismeri, vagy hogy a neve mondana önnek valamit; nekünk
mindenesetre ez a Cottard név egy jóságos jó embert, drága jó barátot
jelent.” Ez a szerény arccal elmormolt név megtévesztette Cambremer
urat, aki azt hitte, valaki másról lehet szó. „Cottard? Csak nem Cottard
professzorról beszél?” E pillanatban épp a fent nevezett professzor hangja
hallatszott, akit egy ütés zavarba hozott, s kártyával a kezében így szólt:
„Itt kaptak sebet az athéniak.” „De igen, éppenséggel a professzorról” –
mondta Verdurin úr. „Micsoda? Cottard professzorról! Nem téved?
Biztosan ugyanarról beszélünk? Arról, aki a rue du Bac-ban lakik!” „Igen,
a rue du Bac 43-ban. Ismeri?” „De hiszen Cottard professzort mindenki
ismeri. Egy ilyen szaktekintélyt! Olyan ez, mintha azt kérdezné, ismerem-
e Bouffe de Saint-Blaise-t vagy Courtois-Suffit-t.[621] Ahogy hallgattam,
mindjárt láttam, hogy nem mindennapi ember, ezért is bátorkodtam
érdeklődni.” „Lássuk csak, mit is játsszunk ki? Adut?” – kérdezte Cottard.
Majd hirtelen, olyan durvasággal, ami még heroikus körülmények között,
akkor is ingerlő lett volna, mikor egy katona a halálnak fittyet hányva
használ ilyen kifejezést, s kétszeresen is ostobán hangzott most, a
kártyaparti veszélytelen időűzése közben, Cottard, aki eltökélte, hogy
kijátssza az adut, komor képet vágott, „túlfűtötten” s a bőrüket vásárra
vivőket utánozva, úgy vágta ki a kártyáját, mintha az életéről volna szó, és
felkiáltott: „Lesz, ami lesz, fene bánja!” Nem ezt kellett volna kijátszania,
de akadt vigasza. A szalon közepén, egy öblös fotelben, Cottard asszony,
engedve a vacsora utáni időszak számára ellenállhatatlan hatásának, némi
hiábavaló küzdelem után megadta magát a végtelen és könnyed
álmosságnak, amely elhatalmasodott rajta. Hasztalan szedte össze magát
egy-egy pillanatra, hogy elmosolyodjon vagy önmagán mulatva, vagy attól
való félelmében, hogy netán válasz nélkül hagy egy hozzá intézett baráti
szót, akarata ellenére újra meg újra a könyörtelen és gyönyörűséges baj
prédája lett. Nem is a zaj térítette magához, ha csak egy-egy pillanatra is,
inkább a professzor tekintete (amelyet gyöngédségből akár csukott
szemmel is meglátott, sőt előre látott, hiszen a jelenet estéről estére
azonosan ismétlődött, s úgy kísértette az álmát, mint a felkelés órája), az a
tekintet, mellyel a professzor hitvese szunyókálását jelezte a társaságnak.
Cottard eleinte beérte annyival, hogy elnézegesse és mosolyogjon, mert ha
mint orvos helytelenítette is ezt a vacsora utáni alvást (legalábbis végül
ezzel a tudományos indokkal vehette rossz néven, noha nem biztos, hogy
ez volt a döntő ok, hiszen ez ügyben igencsak változó nézeteket vallott),
mint mindenható és incselkedő férjet elbűvölte, ha kicsúfolhatta a
feleségét, előbb csak félig térítve magához az asszonyt, hogy újra
elszunnyadhasson, neki pedig meglegyen az az öröme, hogy ismét
felébresztheti.
Cottard-né mostanra egészen elaludt. „Nocsak, Léontine, te durmolsz” –
rikkantotta oda a professzor. „Hallgatom, mit beszél Swann-né, barátom” –
válaszolt elhaló hangon Cottard-né, majd visszazuhant révületébe. „Őrület
– kiáltotta Cottard. – Aztán meg szentül állítja, hogy nem aludt. Akárcsak
az olyan betegek, akik eljönnek egy rendelésre, és állítják, hogy sosem
alszanak.” „Talán csak azt képzelik” – mondta nevetve Cambremer úr. A
doktor azonban legalább annyira szeretett kötözködni, mint incselkedni, s
főként azt nem viselte el, hogy egy laikus orvostudományról merészeljen
beszélni előtte. „Az ember nem képzeli, hogy nem alszik” – nyilatkoztatta
ki, oktató hangon. „Vagy úgy” – felelte tiszteletteljes meghajlással a
márki, ahogyan hajdan Cottard tette volna. „Látszik – vette vissza a szót
Cottard –, hogy maga még sosem adott be, úgy mint én, akár kétgrammnyi
trionált is, anélkül hogy sikerült volna szomneszcenciát kiváltania.
„Ahogy mondja, ahogy mondja – felelte a márki előzékeny nevetéssel –,
én sosem szedtem trionált, sem más efféle mákonyt, ami semmit sem ér
hamarosan, de tönkreteszi a gyomrot. Ha valaki egész éjszaka vadászik a
chantepie-i erdőben, mint én, mondhatom, nem lesz szüksége trionálra,
hogy elaludjon.” „Ezt csak a tudatlanok mondják – válaszolt a professzor.
– A trionál néha figyelemreméltóan megnöveli az idegtónust. De ha már a
trionálról beszél, tudja egyáltalán, hogy mi az?” „Nos, úgy hallottam,
valami altatóféle.” „Nem válaszolt a kérdésemre – mondta erre oktatólag a
professzor, aki hetente háromszor „vizsgáztatott” az egyetemen. – Nem
azt kérdezem, hogy altat-e vagy sem, hanem hogy micsoda. Meg tudja
mondani, milyen arányban van benne az amil és az etil?” „Nem – felelte
Cambremer úr zavartan. – Én már csak maradok egy pohárka konyaknál
vagy akár 345-ös portóinál.” „Ami tízszerte toxikusabb – vágott közbe a
professzor. „Ami a trionált illeti – kockáztatta meg Cambremer úr –, a
feleségem vevő minden ilyesmire, talán jobban tenné, ha vele beszélne
róla.” „Vele, aki valószínűleg éppannyit tudhat az egészről, mint maga.
Mindenesetre, ha a felesége trionált szed is, hogy elaludjon, mint látja, az
én feleségemnek nincsen rá szüksége. Ejnye már, Léontine, mozdulj meg,
így elmacskásodsz, hát alszom én vacsora után? Mi lesz veled hatvanéves
korodra, ha már most úgy alszol, mint egy vénasszony? El fogsz hízni,
tönkreteszed a keringésedet... Már meg sem hall.” „Az effajta vacsora
utáni kis szunyókálások egészségtelenek, igaz, doktor úr? – mondta
Cambremer úr, hogy visszaszerezze becsületét Cottard előtt. – Egy-egy
kiadós étkezés után elkelne a testmozgás.” „Mendemonda! – felelte
Cottard. – Kimutatták, hogy egy nyugton maradó kutyának éppannyi
táplálék volt a gyomrában, mint annak, amelyik futkározott, az emésztés
folyamata pedig éppenséggel az elsőnél volt előrehaladottabb...” „Akkor
hát az alvás leállítja az emésztést?” „Az attól függ, hogy nyelőcsövi, a
gyomor- vagy a bélszakaszban folyó emésztésről van-e szó; no de minek
magyarázgassak magának olyasmit, amit úgysem ért, hiszen nem végzett
orvosi tanulmányokat. Gyerünk, Léontine, pattanj fel... rajta! mindjárt
indulnunk kell.” Ez persze nem volt igaz, hiszen a doktor nyugodtan
folytatta kártyapartiját, de azt remélte, hogy ily módon zavarhatja meg
legkíméletlenebbül a néma asszony szunyókálását, akihez, bár semmiféle
választ nem kapott, a lehető legtudományosabb feddéseket intézte. Akár
azért, mert Cottard-né még álmában is megkísérelt ellenállni az alvás
ingerének, akár azért, mert a fotel nem adott elég támaszt, a professzorné
feje gépiesen himbálózott a levegőben, balról jobbra, föntről lefelé, mint
valami tehetetlen tárgy, s az ide-oda nyakló fejű Cottard-né, egyik
pillanatban mintha zenére ringatózott volna, máskor meg olyan volt,
mintha az agónia legvégső szakaszába jutott volna. S amikor férjének
egyre erőszakosabb dorgálásai rendre kudarcot vallottak, tulajdon
butaságának érzete egyszer csak sikerrel járt: „Milyen finom meleg a
fürdővizem – mormogta –, de a nagyszótár tollai... – kiáltott fel
kiegyenesedve. – Ó, istenem, milyen ostoba vagyok! Mit beszélek itt
összevissza? A kalapom járt az eszemben, bizonyára valami butaságot
mondtam, nem sok hiányzott, hogy elbóbiskoljak e miatt az átkozott tűz
miatt.” Erre mindenki elnevette magát, hiszen nem is volt begyújtva.
„Látom, kicsúfolnak – mondta Cottard-né, maga is nevetve, s a
hipnotizőr könnyedségével, illetve a frizuráját igazító nő ügyességével
törölte le homlokáról az álom utolsó nyomait –, szeretnék alázatosan
bocsánatot kérni a mi drága Verdurinnénktől, s tőle tudni meg az
igazságot.” De a mosolya rögtön el is komorult, mert a professzor, aki
pontosan tudta, hogy a felesége neki szeretne tetszeni, és reszket attól,
hogy nem sikerül, odarikkantotta: „Nézd meg magad a tükörben, olyan
vörös vagy, mint akit mindjárt ellepnek a kiütések, úgy nézel ki, mint egy
öreg parasztasszony.” „Tudják, elragadó ember – mondta Verdurinné –,
jókora adag csúfondárosság szorult belé. No meg, a sír széléről hozta
vissza a férjemet, akkor, amikor már az egész egyetem lemondott róla.
Három álló éjszakát töltött mellette, le sem hunyta a szemét. Így azután,
tudják – folytatta súlyos, csaknem fenyegető hangon, kezét muzsikus
halántékának két ezüstfürtös féltekéje felé emelve, mintha bántani akartuk
volna a doktort –, Cottard az én szememben szent! Kérhetne, amit csak
akar. Különben én nem is Cottard doktornak hívom, hanem doktor
Jóistennek! S még ezzel is gyalázom, mert ez a Jóisten olyan bajokat hoz
helyre tőle telhetően, amiket az a másik okozott.” „Adut tegyen” – mondta
boldog arccal Morelnek Charlus úr. „Legyen adu, a próba kedvéért” –
mondta a hegedűs. „Előbb a királyát kellett volna bemondania – szólt
Charlus úr –, maga szórakozott, s mégis milyen jól játszik!” „Királyom
van – mondta Morel. „Szép férfi” – felelte Cottard. „Mi ez az izé itt
ezekkel a póznákkal?” – érdeklődött Verdurinné Cambremer úrtól, a
kandalló fölött kifaragott pompás címerpajzsra mutatva. – Csak nem a
maguk címere? – tette hozzá gúnyos lenézéssel. „Nem, ez nem a miénk –
válaszolt Cambremer úr. – A mi címerünk arany mezőben három
ötosztatú, ormós és visszásan ormós vörös pólya, egy-egy arany lóherével
mindegyikben. Nem, ez itt a d’Arrachepeleké, akik ugyan nem a mi
nemzetségünkből valók, de akiktől ez a ház ránk szállt, s a mi águnk soha
semmiben nem akart változtatni rajta. Az Arrachepelek (akiket azelőtt,
úgy mondják, Pelvilainnek hívtak) címere arany volt, benne öt letört
hegyű vörös cölöp. Amikor azután a nemzetség frigyre lépett a Féterne-
ekkel, a pajzsuk megváltozott, de továbbra is húsz mezőre oszlott, és ott
lebegett benne az aranyhegyű cölöp, jobb oldalán hermelinszárnnyal.”
„Nesze neked” – szólalt meg egész halkan Cambremerné. „A dédanyám
d’Arrachepel, vagy ha úgy jobban tetszik De Rachepel lány volt, hiszen a
régi oklevelekben mindkét névírás szerepel – folytatta Cambremer úr,
miközben mélyen elpirult, mert csak ebben a pillanatban fogta fel, hogy a
felesége őt tisztelte meg, és megijedt, hogy Verdurinné magára veszi az
egyáltalán nem neki szóló szavakat. – A krónikák szerint az első
Arrachepel, a Pelvilainnek mondott Macé, a tizenegyedik században,
ostromok idején különösen jeleskedett a cölöpdöntögetésben. Innen
származik a d’Arrachepel beszélő név, amelyen a nemességét kapta, no
meg a cölöpök, melyek, mint ön is láthatja, évszázadokon keresztül
megmaradtak a címerükben. Olyan fatönkök voltak ezek, melyeket, hogy
az erődítményeket még megközelíthetetlenebbé tegyék, az épületek előtt
vertek be, már megbocsásson a kifejezésért, a földbe, s azután
összekötözték őket. Ezeket nevezte hát ön az imént igen helytállóan
póznáknak, melyeknek azonban semmi közük nincs a derék La Fontaine
úszó pálcáihoz. Ezekről ugyanis azt hitték, hogy bevehetetlenné tesznek
egy helyet. Ma, a modern tüzérség korában mindezen persze csak
mosolygunk. De ne feledjük, a tizenegyedik századról van szó.”
„Idejétmúlt dolog – mondta Verdurinné –, de az a kis harangtorony igazán
egyéni.” „Magának azután hm... firlefáncos szerencséje van – szólt
Cottard, aki szívesen használta a fenti jelzőt, hogy a Molière-ét kerülje. –
Tudják, miért alkalmatlan a káró király?” „De szeretnék a helyében lenni”
– mondta Morel, aki nehezen tűrte katonai szolgálatát. „Ó, a rossz hazafi”
– kiáltott fel Charlus úr, aki nem tudta megállni, hogy meg ne csipkedje a
hegedűst. „Szóval, nem tudják, miért alkalmatlan a káró király? – kezdte
újra Cottard, aki nem engedett az élceiből. – Hát azért, mert félszemű.”
„Kemény ellenféllel van dolga, doktor” – mondta Cambremer úr, hogy
jelezze Cottard-nak, tudja, kivel van dolga. „Bámulatos ez a fiatalember –
vágott közbe naivan Charlus úr Morelre mutatva. – Úgy játszik, mint egy
isten.” Ez a megjegyzés nemigen volt ínyére a doktornak, aki így felelt:
„Majd meglátjuk. Ravasszal légy másfélszerte ravasz.” „Dáma, ász” –
jelentette diadallal Morel, akinek kedvezett a sors. A doktor fejet hajtott,
mint aki nem tagadhatja ezt a szerencsét, és bámulattal ismerte el: „Szép
volt.” „Nagyon örültünk, hogy Charlus úrral vacsorázhattunk” – mondta
Cambremer márkiné Verdurinnének. „Korábban nem ismerték?
Meglehetősen kellemes, különleges, olyan korabeli” (de igencsak
zavarban lett volna, ha meg kell mondania, melyik korra gondolt) – felelte
Verdurinné a műkedvelő, a bíró és a háziasszony elégedett mosolyával.
Cambremerné megkérdezte, eljövök-e majd Féterne-be Saint-Loup-val. Én
pedig képtelen voltam magamba fojtani a bámulat kiáltását, amint
megláttam a kastélytól induló tölgyfasor ívén narancsszín lampionként
függő holdat. „Ez még semmi; hamarosan, amikor a hold már magasabban
lesz, és bevilágítja a völgyet, ezerszer szebb lesz. Ilyet Féterne-ben nem
lát!” – mondta a ház asszonya dölyfös hangon Cambremernénak, aki nem
tudott mit válaszolni, hiszen nem akarta saját birtokát ócsárolni,
különösen a bérlők előtt. „Maradnak még egy ideig ezen a vidéken,
asszonyom?” – kérdezte Cambremer úr Cottard-nét, s ez akár bizonytalan
meghívás szándékát is jelezhette, az adott pillanatban viszont felmentett a
találkozás pontosabb meghatározása alól. „Ó, bizonyosan, uram; a
gyerekek miatt nagyon ragaszkodom ehhez az évenkénti kirajzáshoz.
Mondjon bárki bármit, szükségük van a szabad levegőre. Lehet, hogy e
téren nagyon elmaradott vagyok, de úgy vélem, nincs az a gyógykúra, ami
többet használna a gyerekeknek, mint a jó levegő, még akkor is, ha
matematikai bizonyossággal állítaná is valaki az ellenkezőjét. Már most
egész más a pofikájuk. A tudós professzorok Vichybe akartak küldeni, de
ott nincs levegő; a gyomrommal majd foglalkozom akkor, ha ezek a nagy
legények még nagyobbra nőttek. No meg a professzor is agyonhajtja
magát azzal a sok vizsgáztatással, és ez a hőség igencsak kifárasztja. Úgy
gondolom, annak, aki egész évben robotol, mint ő, elkel egy alapos
kikapcsolódás. Egy jó hónapig mindenképpen maradunk még.” „Ó, akkor
látjuk egymást.” „Amúgy, már csak azért is kénytelen vagyok maradni,
mert az uramnak el kell utaznia Szavojába, s csak vagy két hét múlva lesz
itt újra huzamosabban.” „A völgy felőli oldalt még a tenger felőlinél is
jobban szeretem – folytatta Verdurinné. – Pompás idejük lesz a
visszaútra.” „Utána is kellene néznem, befogták-e a kocsikat, ha ugyan
mindenáron vissza akar menni Balbecbe még ma este – fordult hozzám
Verdurin úr –, mert én nem látom elkerülhetetlenül szükségesnek. Holnap
délelőtt hazavinnénk kocsival. Biztosan szép idő lesz. Az utak pedig
gyönyörűek.” Azt mondtam, lehetetlen. „Mindenesetre, még úgy sincs itt
az ideje – jegyezte meg a Nagyasszony. – Hagyd őket békén, bőven
ráérnek. Sokra mennek vele, ha egy órával hamarabb kint vannak az
állomáson. Jobb helyük van itt. No és maga, kicsi Mozartom – mondta
Morelnek, mivel nem volt bátorsága egyenesen Charlus úrhoz fordulni –,
maga nem maradna? Szép, tengerre nyíló hálószobáink vannak.” „Nem
teheti – felelt Charlus úr az elmélyült játékos helyett, aki meg sem hallotta
a kérdést. – Csak éjfélig szól az eltávozása. Haza kell mennie lefeküdni,
ahogyan az engedelmes, rendes kisfiúhoz illik” – tette hozzá kedveskedő,
modoros, tolakodó hangon, mintha szadista gyönyörűséget lelne ebben a
szűzies hasonlatban, s abban is, hogy Morelról beszélve sajátos súlyt ad
szavainak, hogy ha már kezével nem teheti, legalább simogatással felérő
szavaival megérintse. Cambremer úr Brichot hozzám intézett
prédikációjából kikövetkeztette, hogy Dreyfus-párti vagyok. Mivel ő maga
a lehető leghatározottabban Dreyfus-ellenes volt, az ellenségnek szóló
lovagiasságból egy zsidó ezredest kezdett dicsőíteni nekem, aki mindig
nagyon igazságos volt a Chevregny-csalad egyik unokaöccsével, s
megadatta neki az előléptetést, amit megérdemelt. „Pedig az unokaöcsém
teljességgel ellenkező nézeteket vallott” – mondta Cambremer úr, s
elsiklott afölött, miféle nézetek voltak ezek, én azonban éreztem, hogy
éppolyan régiek és torzak, mint a márki vonásai, olyan nézetek, melyeket
bizonyos kisvárosok egyes családjaiban igen régóta vallhatnak. „Nos,
tudja, én ezt nagyon szépnek találom!” – szögezte le Cambremer úr. Igaz,
a „szép” szót korántsem abban az esztétikai értelemben használta,
amellyel az édesanyja vagy a felesége figyelmét hívta volna fel, ha nem is
azonos műalkotásokra, de műalkotásokra. Cambremer úr inkább olyankor
élt ezzel a jelzővel, ha mondjuk egy törékeny teremtésnek gratulált, aki
meghízott egy kissé: „Hogyan, két hónap alatt három kilót szedett
magára? Tudja-e, hogy ez nagyon szép!” Az egyik asztalnál hűsítőket
szolgáltak fel. Verdurinné biztatta az urakat, menjenek és válasszák ki
maguk a nekik tetsző italt. Charlus úr oda is ment, hogy igyon egy
pohárral, majd gyorsan visszaült a kártyaasztalhoz, s többé el sem mozdult
onnan. Verdurinné megkérdezte tőle: „Kóstolta a narancslevemet?” Mire
Charlus úr, kedves mosollyal, tőle ritkán hallható, csilingelő hangon,
ezernyi ajakcsücsörítéssel és csípőriszálással felelte: „Nem, inkább a
mellette lévőt választottam, azt hiszem, eperlevecske lehetett, valami
isteni.” Különös módon, bizonyos titkolt cselekedetek látható
következményként olyan beszédmodort vagy gesztusokat szülnek,
amelyek leleplezik e titkokat. Ha egy bizonyos úr hisz vagy akár nem hisz
a szeplőtelen fogantatásban vagy Dreyfus ártatlanságában vagy a világok
sokaságában, s ezt el akarja hallgatni, sem hangjában, sem viselkedésében
nem lelünk semmi olyasmit, ami elárulná e nézetét. De amikor
meghallottam, hogy Charlus úr ezen az éles hangon, ezzel a mosollyal és
ezekkel a mozdulatokkal kísérve így szól: „Nem, inkább a mellette levőt
választottam, az eperlevecskét”, éppolyan biztonsággal mondhattam
magamban „Nocsak, urasága az erősebb nemet szereti”, amilyennel egy
bíró ítélheti el a váltig tagadó bűnöst, vagy az orvos ismerheti fel a
sclerosis multiplexben szenvedőt, aki maga talán mit sem sejt bajáról, de
oly módon formálja rosszul szavait, hogy abból már megtudható: három
éve sincs hátra. Mindazoknak, akik ennek a „Nem, inkább a mellette levőt
választottam, az eperlevecskét” mondatnak a hanglejtéséből az
úgynevezett természetellenes szerelemre következtetnek, talán nincs is
szükségük ekkora tudományra. Csupán arról van szó, hogy itt
közvetlenebb a kapcsolat áruló jel és titok között. Bár nem fogalmazzuk
meg világosan, érezzük, hogy ezt a választ egy kedves, mosolygós
hölgytől kaptuk, akit azért látunk modorosnak, mert férfinak adja ki
magát, férfiaknál viszont szokatlan ez a sok manír. S talán tetszetősebb is,
ha azt gondoljuk, hogy az idők folyamán jó néhány angyali nővel
megesett, hogy merő tévedésből a férfinembe sorolódott, s
száműzetésében hasztalan repes szárnyával a férfiak felé, akikben fizikai
viszolygást kelt, de arra képes, hogy egy szalont irányítson, „bensőséges
hangulatot” teremtsen. Charlus urat csöppet sem zavarta, hogy Verdurinné
áll, továbbra is a foteljében terpeszkedett, hogy közelebb lehessen
Morelhez. „Nem gondolja – mondta neki Verdurinné –, hogy Isten ellen
való vétek, hogy ez a fiú, aki mindnyájunkat elbűvölhetne a hegedűjével,
itt ül a kártyaasztalnál. Ő, aki így tud hegedülni!” „Kártyázni is jól
kártyázik, mindent jól csinál, olyan intelligens” – mondta Charlus úr, le
nem véve szemét a lapokról, hogy tanácsot adhasson Morelnek. Ami
különben nem az egyetlen oka volt arra, hogy ne keljen fel foteljéből
Verdurinné előtt. A nagyúr és a művészetpártoló társadalomfelfogásának
sajátos ötvözetével, ahelyett, hogy úgy lett volna udvarias, mint a köreihez
tartozó férfiak, élőképekben pózolt Saint-Simon után szabadon; e
pillanatban mulatságképpen Huxelles marsallt[622] alakította, aki egyéb
szempontból is érdekelte s aki a leírások szerint annyira gőgös volt, hogy
lustaságot tettetve, még az udvar legelőkelőbbjei előtt sem emelkedett föl
székéből. „Mondja, Charlus – szólt Verdurinné, aki most bizalmasabb
hangra váltott –, nincs a maguk környékén valami elszegényedett, öreg
nemes, akit felfogadhatnék portásnak?” „Már hogyne... már hogyne
volna... – felelte Charlus úr jámbor mosollyal –, de én nem tanácsolom a
dolgot.” „Miért?” „Az ön helyében tartanék tőle, hogy az elegáns
látogatók nem mennek beljebb a portásfülkénél.” Ez volt az első csetepaté
közöttük. Verdurinné alig figyelt fel rá. Sajnos később valószínűleg több is
volt Párizsban. Charlus úr még mindig nem mozdult a helyéről. Egyébként
sehogy sem tudta megállni, hogy lopva el ne mosolyodjon annak láttán,
mennyire megerősíti az arisztokrácia fensőbbségéről és a polgárok
gyávaságáról alkotott kedvenc téziseit Verdurinné oly könnyen kivívott
behódolása. A Nagyasszony láthatóan csöppet sem csodálkozott a báró
pozitúráján, s ha faképnél hagyta is, csak azért tette, mert nyugtalanította,
hogy Cambremer úr körülöttem forgolódik. De előbb még fel akarta
deríteni, milyen kapcsolat van Charlus úr és Molé grófnő között. „Azt
mondta, ismeri de Molé asszonyt. El is jár hozzá?” – kérdezte, az „eljárni”
szót abban az értelemben használva, hogy fogadják-e a bárót, engedélyt
kapott-e arra, hogy otthonában látogassa meg a hölgyet. Charlus úr
dölyfösen, a színlelt pontosság hangján kántálta: „Nos, néha-néha.” Ez a
„néha-néha” kételyeket ébresztett Verdurinnében, aki megkérdezte:
„Találkozott nála Guermantes nagyherceggel?” „Ó, nem is tudom.” „Ah! –
mondta Verdurinné – Nem ismeri Guermantes nagyherceget?” „Már
hogyne ismerném?” – felelte Charlus úr, akinek ajkát mosoly fodrozta. Ez
a mosoly gunyorosnak indult; de mivel a báró attól tartott, hogy kivillan
valamelyik aranyfoga, száját összébb húzva megtörte az ajkak hullámát, s
az új görbület már jóindulatú mosolyt formázott. „Miért mondta, hogy
»Már hogyne ismerném?«„„Hiszen a bátyám” – felelte hanyagul Charlus
úr, hagyva, hogy Verdurinnén egészen úrrá legyen az elképedés és a
bizonytalanság, mellyel arra próbált rájönni, gúnyt űz-e belőle vendége,
vagy házasságon kívül, esetleg másik házasságból született. Az a gondolat,
hogy Guermantes nagyherceg fivérét Charlus bárónak hívják, sehogy sem
fért a fejébe. Felém indult hát: „Az imént meghallottam, hogy Cambremer
úr vacsorára invitálta. Nekem, gondolhatja, édesmindegy. De az ön
érdekében erősen remélem, hogy nem megy el. Először is csupa unalmas
ember lesz ott. Ó, ha szeret vidéki grófokkal és márkikkal vacsorázni,
akiket senki sem ismer, hát ott lesz belőlük, amennyit csak akar.” „Azt
hiszem, kénytelen leszek elmenni egyszer-kétszer. Amúgy sem vagyok
nagyon szabad, mert itt van egy kis unokahúgom, akit nem hagyhatok
magára (úgy véltem, ez az állítólagos rokonság megkönnyíti, hogy
Albertine-nel járjak szórakozni). Cambremeréknek viszont már be is
mutattam...” „Azt tesz, amit akar. Én csak annyit mondhatok magának:
rendkívül egészségtelen hely az; majd összeszed egy
mellhártyagyulladást, vagy előveszik a jó kis családi reumás tünetek, hát
kell az magának?” „De a hely mégiscsak szép?” „No iiigen... Megjárja.
Megmondom őszintén, én százszorta jobban szeretem ezt a völgyre nyíló
kilátást. Amúgy, a másik házat akkor sem vettem volna ki, ha fizetnek
érte, mert a tengeri levegő rettenetesen árt Verdurin úrnak. És ha a maga
unokahúga csak egy kicsit is ideges... No de, különben, maga is ideges, ha
nem tévedek... néha fullad. Nos, majd meglátja! Menjen csak el egyszer,
utána egy hétig le nem hunyja a szemét. Nem, igazán nem magának való.”
Majd, nem is gondolva arra, hogy következő mondatával ellentmond az
előzőknek: „Ha már látni akarja a házat, ami nem csúnya éppen, bár
szépnek mondani is túlzás, no de azért szórakoztató, a régi várárokkal, az
öreg felvonóhíddal, s ha már nekem is rá kell szánnom magam, hogy
egyszer ott vacsorázzak, jöjjön maga is aznap, én pedig megpróbálom
magammal vinni az egész kis társaságot, úgy kedves lesz a dolog.
Holnapután Arembouville-be megyünk kocsin. Az út gyönyörű, az ottani
cider pedig pompás. Jöjjön el velünk. Maga, Brichot, maga is jön persze.
És maga is, Ski. Így egész kis partit kerekítünk majd, amit egyébként a
férjem valószínűleg már el is rendezett. Nem is tudom pontosan, kik az ő
vendégei. Charlus úr, talán maga is az?” A báró, aki csak ezt az utolsó
kérdést hallotta, s nem tudta, hogy egy arembouvilie-i kirándulásról
beszélünk, hátrahőkölt: „Különös kérdés” – mormolta kihívóan, amitől
Verdurinné megsértődött. „Amúgy pedig – fordult vissza hozzám –, addig
is, amíg sort kerítünk a Cambremer-féle vacsorára, miért ne hozná el ide
az unokahúgát? Szereti a csevegést, az okos embereket? Kellemes
teremtés? Igen? No, hát akkor minden rendben. Jöjjön el vele. Nem csak
Cambremerékből áll a világ. Persze megértem, hogy boldogok, ha
meghívhatják, hiszen senkit sem tudnak odacsalogatni. Itt jó levegőt talál
a kislány és eszes embereket is mindig. Arra mindenesetre számítok, hogy
maga nem blicceli el a jövő szerdát. Hallottam, hogy uzsonnára lenne
hivatalos Rivebelle-be az unokahúgával, Charlus úrral és nem is tudom,
kivel még. Úgy kellene rendeznie a dolgot, hogy az egész társaságot
áthozza ide, olyan kedves lenne, ha csapatostul beállítanának. A
közlekedés kedvezőbb már nem is lehetne, az utak elragadók; ha kell, el is
küldetek magukért. Egyébként sem tudom, mi tetszhet magának
Rivebelle-en, csak úgy nyüzsögnek ott a szúnyogok. Vagy talán a
nevezetes lepényük hírének hisz? Az én szakácsom másképpen készíti, de
az is van olyan jó. Majd én süttetek magának normann lepényt, az igazit,
hogy mást ne is mondjak. Na persze, ha a Rivebelle-ben készített
disznóság-specialitásokhoz ragaszkodik, azokból nem kérek, nem akarok a
vendégeim hóhéra lenni, kedves uram, de még ha akarnék is, a szakácsom
nem lenne hajlandó ilyen undokságokat készíteni, és odébbállna. Ezekről
az ottani lepényekről azt sem tudni, miből kotyvasztják őket. Ismerek egy
fiatal lányt, aki így kapott hashártyagyulladást, ami három nap alatt
elvitte. Csak tizenhét éves volt. Micsoda szomorúság szegény anyjának –
tette hozzá Verdurinné melankolikus arckifejezéssel, tapasztalatok és
fájdalom terhétől súlyos halántéka alól. – No de, végül is, menjen,
uzsonnázzon Rivebelle-ben, ha szereti, hogy jól megkopasztják, és az
ablakon szórhatja ki a pénzét. Egyetlen dologra kérem, az pedig bizalmi
feladat: pontban hat órakor hozza át ide az egész társaságot, ne hagyja
hogy szétszóródjanak, és mindenki hazamenjen. Azt hoz, akit akar. Nem
mondanék ilyesmit bárkinek. De biztos vagyok benne, hogy a maga barátai
kedves emberek, rögtön láttam, hogy egy nyelvet beszelünk. A szokott kis
csapaton kívül pedig éppenséggel nagyon kellemes emberek jönnek
szerdán. Nem ismeri a kis Longpont-nét? Elragadó teremtés, csupa
szellem, csöppet sem sznob, majd meglátja, biztosan nagyon fog tetszeni
magának. No és ő is egy egész csokorra való barátot hoz – mondta még
Verdurinné, jelezvén, hogy a dolog teljességgel helyénvaló, s hogy
bátorítson a példával. – Majd meglátjuk, kinek van nagyobb hatása, és ki
hoz több embert, Barbe de Longpont vagy maga. S azt hiszem, talán
Bergotte-ot is idehozzák – tette hozzá bizonytalanul, mivel a híresség
vendégszereplését felettébb valószínűtlenné tette az aznap reggeli lapok
kis híre, mely arról tudósított, hogy a nagy író egészségi állapota a
legsúlyosabb aggodalomra ad okot. – Mindent egybevéve, meglátja, ez
lesz az egyik legsikerültebb szerdám, nem akarok aznap unalmas
nőszemélyeket látni. Különben se ítéljen a mai este alapján, ez teljesen
tönkrement. Nem, ne ellenkezzék, maga sem unatkozhatott jobban, mint
én, én magam is kibírhatatlannak találtam. Nem mindig lesz ilyen, mint
ma este, gondolhatja! Egyébként nem is Cambremerékről beszélek, akik
lehetetlenek, de ismertem én már társasági embereket, akiket kellemesnek
tartottak, no de az én kis csapatom mellett elbújhattak. Hallottam, hogy
Swannt okosnak találja. Először is, szerintem ez azért erős túlzás, nem
szólva a jelleméről, amit mindig mélységesen ellenszenvesnek,
alamuszinak, alattomosnak találtam, de gyakran ott volt a szerdáimon.
Nos, kérdezze csak meg a többieket, Swann egy fabatkát sem ért, még
Brichot-hoz képest sem, aki pedig távolról sem lángelme, csak derék
középiskolai tanár, akit én juttattam be az Akadémiára. Micsoda színtelen
alak volt!” S mivel én ellenkező véleményemnek adtam hangot:
„Márpedig így van. Nem akarok ellene beszélni, hiszen magának barátja
volt, egyébként ő is nagyon szerette magát, csodaszépen beszélt magáról,
de kérdezze csak meg az ittlevőket, mondott e valaha valami érdekeset a
vacsorákon. Márpedig mégiscsak ez a perdöntő. Szó ami szó, nem tudom,
miért, de nálam Swann nem mutatott, nem produkált semmit. S ha valami
keveset mégis ért, azt itt szedte magára.” Biztosítottam róla, hogy Swann
nagyon is intelligens. „Nem, nem, maga csak azért hiszi róla, mert nem
ismeri olyan régóta, mint én. Ami azt illeti, itt hamar kiismertük. Engem,
személy szerint, halálra untatott. (Értsd: Swann bejáratos volt La
Trémoïlle-ékhoz és Guermantes-ékhoz, s tisztában volt vele, hogy én nem
járok hozzájuk.) Márpedig én mindent kibírok, az unalmat kivéve. Ó, azt
aztán nem!” Ekkoriban Verdurinné az unalomtól való irtózásban lelte meg
azt az indokot, melynek a kis csapat összetételét kellett magyaráznia. A
nagyhercegnőket is azért nem fogadta még, mert unatkozni éppúgy
képtelen volt, mint hajóra szállni a tengeribetegség miatt. Azt gondoltam,
hogy amit Verdurinné mond, nem is egészen hamis, s bár Guermantes-ék a
legostobább embernek nyilvánították volna Brichot-t, akivel valaha
találkoztak, én továbbra is bizonytalankodtam, nem áll-e a professzor
valójában, ha nem is Swann, de legalább a Guermantes-szellemiségű
emberek fölött, akikben lett volna annyi jóízlés, hogy elkerüljék, annyi
szemérem, hogy piruljanak tudákos élcein, s ezen aztán úgy
elgondolkodtam, mintha az intelligencia természetének feltárása
némiképpen az én válaszomtól függött volna, s olyan komolyan, mint a
Port-Royal[623] hatása alá került keresztény, aki a kegyelem kérdését veszi
fontolóra. „Majd meglátja – folytatta Verdurinné –, akkor nézze meg a
társasági embereket, amikor az igazán intelligensekkel, a mi köreinkből
valókkal kerülnek össze: a társaság legszellemesebbje, a vakok királya, itt
legfeljebb félszemű lehet. Ráadásul még a levegőt is megfagyasztja maga
körül, mert a többiek nincsenek bizalommal iránta. Olyannyira, hogy már-
már azon töprengek, nem próbálkozom a társaság keverésével, hiszen az
mindent csak elront, hanem külön estélyeket rendezek csakis az
unalmasoknak, hogy azután annál jobban élvezhessem az én kis
csapatomat. Tehát: hozza el az unokahúgát is. Megegyeztünk. Rendben, itt
legalább mindkettőjüknek lesz mit ennie. Féterne-ben úgyis csak az
éhkoppot nyelnék. No persze ha esetleg a patkányokat szereti, máris
indulhat, azt talál kedvére. És maradhat, ameddig csak akar. Esetleg éhen
hal. Egyébként, ha majd én odamegyek, indulás előtt megvacsorázom. S
hogy kedélyesebb legyen a dolog, maguk meg értem jöhetnének. Jól
beuzsonnáznánk, azután, ha hazajöttünk, vacsorázunk. Szereti az
almatortát? Igen? Nos, a mi szakácsunk olyat süt, hogy sehol nincs párja.
Nem megmondtam: magát az isten is arra teremtette, hogy itt éljen.
Jöjjön, lakjon nálunk! Tudja, sokkal több hely van ám itt, mint gondolná.
Csak ezt nem nagyon mondom, nehogy idecsődüljenek az unalmasok. Az
unokahúga is megszállhatna itt. Más levegőn lehetne itt, mint Balbecben.
Állítom, hogy az itteni levegővel még a haldoklókat is kikúrálom.
Szavamra, volt is, akit már meggyógyítottam, és nem is mostanában.
Régebben ugyanis laktam már itt, egész közel, olyan helyen, amit én
kutattam fel, és potom áron szereztem meg, s ami másképpen volt
különleges, mint ez az ő híres Raspelière-jük. Egyszer majd megmutatom
magának, ha arra sétálunk. De azt azért el kell ismerni, hogy a levegő még
itt is igazán éltető. No, de ezt sem akarom nagyon hangoztatni; még csak
az kellene, hogy a párizsiak rákapjanak az én kis zugomra. Mindig is ez
volt az én szerencsém. Szóval, mondja el az unokahúgának. Kapnak két
szép, völgyre néző szobát, majd meglátja milyen reggelente a ködből
kibújó nap! No és kiféle-miféle az a Robert de Saint-Loup, akiről
beszéltek? – kérdezte látható nyugtalansággal, mert hallotta, hogy el
kellene mennem Robert-hez Doncières-be, s attól tartott, hogy emiatt még
bliccelni fogok. – Inkább őt is elhozhatná ide, ha nem valami unalmas
alak. Morel már beszélt róla; úgy látom, jó barátok” – mondta Verdurinné,
szemenszedett hazugsággal, hiszen Saint-Loup és Morel még csak azt sem
tudta egymásról, hogy a másik a világon van. Mivel azonban a
Nagyasszony meghallotta, hogy Saint-Loup ismeri Charlus urat, úgy
gondolta, bizonyára Morel révén ismerkedhettek össze, s így akart
tájékozottnak látszani. „Nem orvosnak készül véletlenül vagy
irodalmárnak? Tudja, ha valami ajánlásra lesz szükségük a vizsgákon,
Cottard mindent megtesz, amit kérek tőle. Ami pedig az Akadémiát illeti –
ez persze még odébb van, mert gondolom, nincs abban a korban –, több
szavazattal is rendelkezem. Itt otthonosan érezhetné magát a barátja, s
talán szívesen megnézné a házat. Doncières nem valami mókás hely. Nos,
végül is, csinálja, ahogy akarja, ahogy magának a legkellemesebb” –
összegezte, nem erősködve tovább, nehogy úgy lássék, hogy töri magát az
efféle „nemesi” ismeretségekért, s azért is, mert úgy képzelte, hogy azt a
rendszert, melyet a hívekre kényszerített, a zsarnokságot, nevezik
szabadságnak. „Ejnye, mi van veled” – mondta egyszerre, mikor
észrevette, hogy Verdurin úr izgatott taglejtésekkel úgy tör ki a szalonból
nyíló deszkapadlós teraszra, mint akit düh fojtogat, és friss levegőre van
szüksége. „Már megint Saniette bosszantott fel? Hiszen tudod, micsoda
idióta, törődj bele, ne dühítsd fel magad ennyire... Nem szeretem, amikor
ilyen – fordult hozzám –, árt neki, vértolulást kap tőle. De azt is meg kell
mondanom, időnként angyali türelem kell, hogy az ember kibírja Saniette-
et, s meg ne feledkezzen róla, hogy jót teszünk vele, amikor fogadjuk. Ami
engem illet, be kell vallanom magának, hogy ez a tündöklő ostobaság
inkább örömömre van. Gondolom, hallotta a vacsora utáni bemondását:
»A kártyajátékhoz nem értek, csak a zongorajátékhoz.« Hát nem
gyönyörű! Világraszóló mondat, bár egy szó sem igaz belőle, mert az
egyikhez éppúgy nem konyít, mint a másikhoz. No de az én férjem durva
külseje nagyon is érzékeny, nagyon is jó lelket takar, és Saniette
egoizmusa, ez a folytonos hatásvadászat teljesen kihozza a béketűrésből...
Ejnye, kicsikém, nyugodj meg, tudod jól, hogy Cottard azt mondta, árt a
májadnak. Annak meg csak én látom kárát – mondta Verdurinné. – Holnap
meg beállít Saniette a szokásos kis idegrohamával és a könnyeivel.
Szerencsétlen ember! Nagyon beteg. De végül is ez még nem ok arra, hogy
a többieket gyilkolja. No meg, még amikor nagyon szenved, amikor az
embernek már-már megesne a szíve rajta, az ostobasága akkor is útját állja
minden ellágyulásnak. Túlságosan hülye szegény. Elég, ha kedvesen annyit
mondasz neki, hogy az ilyen jelenetekbe mindketten belebetegedtek, és
hogy ne jöjjön ide többet; mivel ettől fél legjobban, ez majd megnyugtatja
az idegeit” – súgta a férjének Verdurinné.
A jobb oldali ablakokból alig látszott a tenger. A túloldaliakban azonban
jól kivehető volt a völgy, amelyet mostanra beborított a holdfény hava.
Időről időre Morel és Cottard hangja hallatszott. „Aduja van?” „Yes.” „Ó,
magára aztán rájár a rúd – mondta Morelnek az előbbi kérdésre válaszolva
Cambremer úr, ő ugyanis látta, hogy a doktor kezében csupa adu van. „Íme
a káróné – mondta a doktor. – Na, ilyen egy adu, tudja? Elütöm, elviszem.
De errefelé nincsenek ráják – mondta azután Cambremer úrnak –, errefelé
csak angolnák vannak.” Cambremer úr bevallotta, nem tudja, minek
köszönheti a doktor megjegyzését. „Azt hittem, az imént rájákról beszélt –
válaszolt a doktor. – Úgy hallottam, azt mondja: maga mindjárt rájára rúg
– magyarázta, hunyorítva, hogy jelezze, ez most vicc volt. – Várjon csak –
folytatta ellenfelére bökve –, most jön csak a trafalgari húzás.” S ez a
húzás az ő javára dönthetett, mert a doktor örömében felnevetett, és
kéjesen zötyögtette a vállát, ami a családban, a Cottard-félék körében, az
elégedettség csaknem zoológiai kifejezése volt. Az előző nemzedékben ezt
a mozdulatot a szappanozkodáshoz hasonló kézdörzsölés kísérte.
Kezdetben Cottard is egyszerre használta a kettőt, de egy szép napon,
anélkül, hogy kiderült volna, milyen hatásra, a házastársáéra vagy talán
egyik feletteséére, a kézdörzsölés elmaradt. Még dominózás közben is, ha
a doktornak sikerült rászorítania ellenfelét, hogy az a tartalékból húzzon,
és a dupla hatost válassza, ami számára a gyönyörűség netovábbját
jelentette, megelégedett az egyszerű vállzötyögtetéssel. Ha pedig – a
lehető legritkábban – néhány napra ellátogatott szülőföldjére, s
viszontlátta unokafivérét, aki még mindig a kézdörzsölgetésnél tartott,
hazatérve így szólt Cottard-néhoz: „Igencsak közönségesnek találtam
szegény jó Renét.” „Magánál van a kis izé-bizé?” – kérdezte Morel felé
fordulva a doktor. „Nincs? Akkor most én jövök az öreg pikk királlyal.”
„De hiszen akkor ötje van, maga nyert!” „Ez aztán a szép győzelem,
doktor” – mondta a márki. „Pirruszi győzelem – felelte Cottard a
márkihoz fordulva, s cvikkere fölül rápislogva, hogy lesse, milyen hatást
ér el a mondása. – Ha van még időnk – mondta azután Morelnek –, kaphat
revánsot. Most én vagyok soron... Ó, nem, a kocsik előálltak, ez már
péntekre marad, akkor majd olyat mutatok magának, ami nem
csekélység.” Verdurin úr és Verdurinné kikísértek minket. A Nagyasszony
különösen Saniette-nek kedveskedett, hogy biztos lehessen benne, hogy a
levéltáros két nap múlva is eljön. „Mintha nem volna elég melegen
öltözve, fiacskám – fordult hozzám Verdurin úr, akit hajlott kora
feljogosított erre az atyai megszólításra. – Úgy látszik, megfordult az idő.”
Ezek a szavak olyan örömmel töltöttek el, mintha az élet mélységei, a
természetben létrejövő különféle kapcsolatok egyéb változások előjelei
lettek volna, melyek az én életemben állnak be, s új lehetőségeket
teremtenek benne. Csak a parkra nyíló ajtót kellett kinyitnunk, mielőtt
elindultunk, s éreztük, hogy néhány perce másfajta „idő” uralkodik a
színen: hűvös fuvallatok, a nyár gyönyörűsége, szálltak fel a fenyvesből
(ahol Cambremer márkiné hajdanában Chopinről ábrándozott), s szinte
észrevétlenül, simogató hullámokban, szeszélyes örvényléssel, légies
nocturne-be fogtak. Elhárítottam a takarót, melyet az elkövetkezendő
estéken, amikor Albertine is itt lesz, bizony elfogadok majd, inkább a
gyönyör eltitkolására, mint a hideg ellen. A norvég filozófust hiába
kerestük. Kólika fogta el? Attól félt, hogy lekési a vonatot? Repülőgép jött
érte? Mennybe ment? Bárhogyan történt is, úgy tűnt el, hogy észre sem
vettük; mint egy isten. „Nincs igaza – mondta Cambremer úr –, kutya
hideg van.” „Miért éppen kutya?” – kérdezte a doktor. „Csak vigyázzon a
fulladásokkal – folytatta a márki. – Az én nővérem ki nem teszi a lábát
este. Egyébként is meglehetősen beteg mostanában. Ön mindenesetre ne
maradjon hajadonfőtt, tegye csak fel gyorsan a fejfedőjét.” „Ezek nem a
frigore fulladások” – mondta oktató hangon Cottard. „Nos – mondta
meghajolva Cambremer úr –, ha ön így véli...” „Levéli!” – mondta a
doktor, cvikkere fölött villantva ki tekintetét egy mosolygásra.
Cambremer úr nevetett, de mivel meg volt győződve az igazáról, tovább
erősködött. „Mindazonáltal – mondta –, valahányszor a nővérem este
megy el valahová, rögtön rohama van.” „Nem érdemes feleselni – felelte a
doktor, aki észre sem vette, milyen udvariatlan. – Amúgy sem
orvoskodom a tengerparton, hacsak konzíliumba nem hívnak. Itt
szabadságon vagyok.” Talán még egy kicsit szabadabb is volt, mint
szerette volna. Amikor Cambremer úr, aki egy kocsiba szállt vele, így
szólt: „Abban a szerencsében van részünk, hogy itt a közelünkben van
(nem az öböl önök felőli partján, a másikon, de ezen a helyen úgyis
egészen elkeskenyedik) egy másik orvoshíresség is, Du Boulbon doktor”;
Cottard, aki deontológiai megfontolásból általában megtartóztatta magát a
kollégák bírálatától, most nem tudott elfojtani egy kiáltást, mint ahogy
azon a gyászos napon is tette, amikor együtt tértünk be a kis kaszinóba:
„De hiszen az nem orvos! Amit ő csinál, az csak afféle irodalmi
doktorkodás, légbőlkapott terápia, sarlatánság. Amúgy jó viszonyban
vagyunk. Ha nem lennék kénytelen elutazni, át is hajóznék, hogy
meglátogassam.” De abból a kifejezésből, amely Du Boulbonról szólva
jelent meg az arcán, megéreztem, hogy az a hajó, mellyel szívesen
elutazott volna hozzá, erősen emlékeztetett volna arra a bárkára, amelyet a
salernói tudós doktorok béreltek ki, hogy tönkretegyék a gyógyfürdőket,
melyeket egy másik irodalmár orvos, Vergilius fedezett fel (s ezzel
megfosztotta őket teljes pacientúrájuktól), de amely el is süllyedt velük az
átkelés alatt. „Isten vele, kis Saniette-em, el ne mulassza a holnapi
vacsorát, tudja, hogy a férjem nagyon szereti magát. A szellemességet
szereti magában, az intelligenciáját; dehogynem, maga is jól tudja, nem
bírná ki maga nélkül. Mindig azt kérdezi legelőször: »Saniette itt lesz?
Úgy örülök, ha látom.«„„Sosem mondtam ilyet” – mondta Verdurin úr
Saniette-nek színlelt őszinteséggel, mely látszólag tökéletes összhangot
teremtett a között, amit a Nagyasszony mondott, és ahogyan ő maga bánt
Saniette-tel. Majd az órájára nézett, nyilván azért, hogy az est nedves
levegőjében ne nyújtsák tovább a búcsúzkodást, figyelmeztette a
kocsisokat, hogy ne húzzák az időt, de legyenek óvatosak lefelé menet, és
biztosította a társaságot: előbb ott leszünk, mint a vonat. A kisvonat
azután egyik hívet az egyik állomáson tette le, másikat a másikon;
legelőször Cambremeréket, legvégül pedig engem, mivel Balbecnél
tovább senki sem ment. Cambremerék, hogy ne kelljen éjnek idején
felhajtatni lovaikat a La Raspelière-ig, velünk együtt szálltak vonatra,
Douville-Féterne-ben. Valójában nem ez az állomás volt legközelebb
hozzájuk, hiszen kissé távol esett a falutól, s a kastélytól még inkább,
hanem La Sogne. A douville-féterne-i állomásra érve Cambremer úr
ragaszkodott hozzá, hogy amint Françoise mondta, „aprópénzt” adjon
Verdurinék kocsisának (aznap este éppen a kedves, mélabús, túlérzékeny
kocsisnak), Cambremer úr ugyanis bőkezű volt, amiben inkább „a
mamájára ütött”. De talán azért, mert közbeszólt, amiben a „papájára
ütött”, már az adás pillanatában aggályoskodni kezdett, nem tévedett-e;
vagy azért, mert rosszul látott, és képes lett volna egy sou-t adni az egy
frank helyett; vagy azért, hogy a megajándékozott netán észre sem veszi,
milyen jelentős adományt kapott. Ezért inkább felhívta rá a figyelmét:
„Ugye jól látom, valóban egy frankot adok? – mondta a kocsisnak, a
holdfényben megvillantva az érmét, hogy a hívek majd beszámolhassanak
Verdurinnének. – Tényleg húsz sou, ugye, hiszen rövidke út ez.” A márki
és Cambremerné La Sogne-nál vált el tőlünk. „Megmondom a nővéremnek
– mondta még egyszer Cambremer úr –, hogy ön is fullad, ez biztosan
érdekelni fogja.” Tudtam, ezzel azt akarja mondani: örömöt szerez neki. A
feleség pedig, két olyan rövidített formulával búcsúzott, mely akkoriban
még írott változatában, levélben is megdöbbentett – bár azóta megszoktuk
–, de ha szóban hangzik el, mesterkélt bizalmasságát, szándékos
pongyolaságát ma is elviselhetetlenül tudálékosnak hallom: „Örvendtem a
közös estének – mondta –, Saint-Loup-nak üdv, ha látja.” Ebben az utolsó
mondatban Cambremerné jól hallhatóan kimondta a Saint-Loup név „p”-
jét. Sosem tudtam meg, kitől hallotta így, vagy mitől támadt az az ötlete,
hogy ez a helyes kiejtés. Bárhogyan volt is, néhány hétig mindig Saint-
Loupe-ot mondott, s egy férfi, aki őszintén csodálta, lélekben egy volt
vele, szintén így tett. Ha mások Saint Lou-t mondtak, ők nem hagyták
magukat, nyomatékosan Saint-Loupe-ot ejtettek, vagy azért, hogy
közvetve leckét adjanak a többieknek, vagy azért, hogy így különböztessék
meg magukat tőlük. Nála előkelőbb asszonyok azonban nyilván
megmondták vagy közvetve Cambremerné értésére adták, hogy kiejtése
helytelen, s hogy amit eredetiségnek vél, valójában tévedés, ami miatt
még elterjedhet róla, hogy kevéssé járatos az előkelő körök dolgaiban; kis
idő múltán ugyanis Cambremerné megint Saint-Lou-t mondott, s hódolója
is felhagyott az ellenállással; vagy azért, mert az asszony megdorgálta,
vagy mert ő is észrevette, hogy Cambremerné nem ejti már az utolsó
mássalhangzót, s úgy gondolta, ha egy ilyen értékes, energikus és
nagyratörő nő megadta magát, azt csakis a jószántából tehette. A márkiné
hódolói között férje volt a legrosszabb. Cambremerné kedvét lelte a
másokkal való, gyakran kimondottan pimasz ingerkedésben. Mihelyt
pedig kötekedni kezdett akár velem, akár mással, Cambremer úr nevetve
nézte az áldozatot. Mivel pedig a márki kancsalított – ami még az
idiótákat is vidámságra hajlónak mutatja –, nevetése előcsalta a pupilla
egy kis darabját a máskor csak a fehérjét mutató szemen. A kivillanó nap
hoz így kevéske kéket a vattafelhős égre. A monokli pedig úgy védte ezt a
finom műveletet, mint üveg egy becses festményt. Magáról a nevetésről
nemigen lehetett tudni, milyennek szánja, barátinak-e: „Ó, gazember!
maga igazán irigylésre méltó. Nem mindennapi asszony fogadta
kegyeibe”; vagy kajánnak: „Nos, uram, remélem, jól ellátják a baját, most
aztán nyelheti a békát”; vagy szolgálatkésznek: „Ne feledje, itt vagyok, s
csak nevetek, hiszen mindez tréfa csupán, de azt már nem hagyom, hogy
elbánjanak magával”; vagy kegyetlenül cinkosnak; „Én ugyan nem
avatkozom bele, de láthatja: majd megszakadok a nevetéstől ahogy
hallgatom, hogy megszégyeníti a feleségem. Torkom szakadtából nevetek;
azaz én, a férje is, egyetértek vele. Ezért aztán, ha netán fejébe venné,
hogy ellenszegül, velem találná szembe magát, uracskám. Először is egy
pár fülest kapna tőlem, de hatalmasat, azután meg a kardunkat mérnénk
össze a chantepie-i erdőben.”
Bárhogy állt is azonban a dolog a férj vidámságának különféle
értelmezéseivel, az asszony felbuzdulásai gyorsan ellankadtak. Ekkor
pedig Cambremer úr abbahagyta a nevetést, a villanásnyira előbukkant
szembogár eltűnt, s mivel egy ideje elszoktunk a tiszta fehér szemtől, ez
most valami vérevesztett, rajongó jelleget adott a szederjes normannak,
mintha a márki egyenesen a műtőasztalról kelt volna fel, vagy az éghez
könyörgött volna, monoklija alól, a vértanúk pálmáiért.
 HARMADIK FEJEZET
Charlus úr bánata – Képzelt párbaja – A „Transzatlanti” állomásai –
Elegem lesz Albertine-ből, szakítani akarok vele

Majd összeestem az álmosságtól. Nem a liftes vitt az emeletemre,

hanem a bandzsi ajtónálló, aki beszélgetésbe kezdett, hogy elmesélje: a
nővére még mindig a dúsgazdag úrral él együtt, s hogy egyszer, amikor
ahelyett, hogy megbecsülte volna magát, inkább hazajött, ez az úr
felkereste a bandzsi ajtónálló és szerencsésebb testvérei anyját, aki azután
villámgyorsan visszavitte az eszeveszettet a barátjához. „Tudja, uram,
nagy dáma ez az én nővérem. Zongorán klimpírozik, spanyolul cseveg. És
talán el sem hinné, hogy ennek a szegény alkalmazottnak, aki most is
felviszi a liften, a nővére semmit sem tagad meg magától; őnagyságának
saját szobalánya van, azon sem volnék meglepve, ha egy szép napon saját
kocsija is lenne. Nagyon szép lány, maga is úgy találná; egy kicsit fenn
hordja az orrát, no de istenkém, ez érthető. Soha ki nem költözne egy
hotelből anélkül, hogy ne könnyítene magán egy szekrénybe, egy
komódba, hadd maradjon utána egy kis emlék a szobalánynak, akinek
majd fel kell takarítania. Néha-néha még a kocsiba is odacsinál, és ha már
kifizette a fuvart, megbújik egy szögletben, csak úgy mulatságból, amíg
elnézi a morgolódó kocsist, aki kénytelen újrapucolni a fiákerét. Akkor is
jó lóra tett az apám, amikor az öcsémnek azt az indiai herceget találta, akit
régebbről ismert. No persze, ez más műfaj. De remek dolga van. Ha nem
lenne az a sok utazás, maga volna a megtestesült álom. Mostanra már csak
én maradtam a placcon. No de, sosem lehet tudni. A mi családunk már
csak ilyen szerencsés fajta: ki tudja, belőlem meg nem lesz-e egy szép nap
köztársasági elnök? No de én csak beszéltetem itt magát (én ugyan
egyetlen szót sem szóltam, s épp kezdtem elszundítani az ő fecsegésén), jó
estét, uram. Ó, hálás köszönet, uram. Ha mindenkinek ilyen áldott jó szíve
volna, mint magának, nem lennének boldogtalanok a földön. De, ahogy a
nővérem mondja, csak legyen is belőlük mindig, hogy most, hogy így
meggazdagodtam, egy kicsit szarhassak a fejükre. Már megbocsásson a
kifejezésért. Jó éjt, uram.”
Könnyen lehet, hogy estéről estére kockázatot vállalunk, amikor alvás
közben olyan fájdalmakat élünk meg, melyeket semmiségnek és meg nem
történtnek tekintünk, csupán azért, mert álmunkban értek minket,
álmunkban, amit nem-tudatosnak hiszünk. Tagadhatatlan, hogy ezeken az
estéken, amikor későn tértem haza a La Raspelière-ből, nagyon álmos
voltam. Ahogy azonban hidegebb lett, nem tudtam mindjárt elaludni, mert
a tűz úgy világított, mintha lámpát gyújtottak volna. Csakhogy ez a tűz
hamar el is lobbant, s túlságosan élénk fénye – mint a lámpavilág, mint a
nap tüze alkonyatkor – hamar kihunyt; én pedig beléptem az álomba, mely
mintha második lakásunk volna, ahová, az elsőt odahagyva, aludni térünk.
Ennek is megvan a maga sajátos csengőszava, s néhanapján olyan
erőszakos berregéssel riaszt fel, amit tisztán hallunk, noha nem csengetett
senki. Saját személyzete van, saját, különös látogatói, akik értünk jönnek,
hogy együtt menjünk valahová, s már szinte fel is kelnénk, amikor
csaknem minden átmenet nélkül a másik lakásba, az előző napéba
toppanunk, s kénytelen-kelletlen ráébredünk, hogy a szoba üres, nem jött
senki. Ezt a világot olyan androgün faj népesíti be, mint az első embereké
volt. Egy pillanat sem telik bele, s aki az imént férfi volt, nővé változik. A
dolgokból emberek lesznek, az emberekből barátok és ellenségek. Az alvó
az időt is egészen másnak érzékeli álmában, mint azt, amelyben éber élete
zajlik. Az álom ideje néha sokkal gyorsabb: egy negyedóra teljes napnak
tűnik; máskor sokkal lassabb: azt hinnénk, épp csak elszunnyadtunk, s
átaludtuk az egész napot. Ekkor olyan mélységekbe ereszkedünk az álom
szekerén, ahová az emlékezés már nem ér el, s amelynek határáról
szellemünknek vissza kellett hőkölnie. Az álom fogata, miként a napé, oly
szabályos lépésben halad a sajátos légkörben, ahol semmiféle ellenállás
nem tartóztathatja fel, hogy valami nekünk idegen kis meteorkavicsnak
kell odavetődnie (s vajon miféle Ismeretlen pattintja oda az azúrból?),
hogy elérje ezt az egyenletes álmot (melynek különben semmi oka sem
volna a megállásra, s ilyen ritmusban tarthatna századokon át), s hirtelen
fordulattal, szakaszokon átszáguldva, visszatérítse a valósághoz, átvágjon
az élettel szomszédos vidékeken – ahol az alvó hamarosan meghallja az
élet csaknem kivehetetlen, s bár torz, de már érzékelhető neszeit –, majd
hirtelen az ébredésben érjen földet. Ekkor az álom mélységeiből a hajnalra
virradunk, nem tudjuk, kik vagyunk, nem is vagyunk senkik, újonnan,
mindenre készen; agyunkból kiürült a múlt, amit eddigi életünk jelent. S
talán ennél is szebb, mikor az ébredés hirtelen ér földet, s álombéli
gondolatainknak, melyekre a feledés palástja borul, nincs elég idejük,
hogy fokozatosan vonuljanak vissza, mielőtt az álom véget érne. Ekkor
reszketve, gondolattalanul érünk ki abból a fekete viharból, amelyen
mintha az imént mentünk volna keresztül (de még a mi szót sem mondjuk
ki): mintha „énünknek” semmiféle tartalma nem volna. Miféle kalapács
sújtott le erre a lényre vagy dologra ott, hogy most semmit sem tud, s
döbbenten áll addig a pillanatig, amíg a segítségére siető emlékezet újra
vissza nem adja tudatát vagy személyiségét? S ráadásul az ébredés e két
fajtájához nem szabad elaludnunk, mélyen sem, amíg a szokás törvényei
uralkodnak rajtunk. Mert amire a megszokás kivetette hálóját, azt
szemmel is tartja; ki kell hát bújni alóla, s olyan pillanatban csípni el az
álmot, amikor azt hinnénk, bármit csinálunk is, de nem alszunk, azaz
olyan álmot kell elcsípnünk, mely nem marad meg az előrelátás és a vele,
ha titokban is, párban járó megfontolás gyámsága alatt. Legalábbis az
imént leírt ébredésekben, márpedig az enyémek többnyire ilyenek voltak,
ha előző este a La Raspelière-ben vacsoráztam, minden úgy történt,
mintha ez esett volna meg velem, és a bizonyság én magam vagyok rá, én,
különös emberi lény, aki a szabadító halálra várva zárt zsalugáterek
mögött élek, mit sem tudva a világról, moccanatlanul, mint a bagoly, mint
a bagoly, csak a sötétben látok valamennyire tisztán. Minden úgy történik,
mintha így esne meg, de az alvót talán csak egyetlen szigetelő réteg
választotta el attól, hogy érzékelje az emlékek belső párbeszédét és az
álom szűnni nem akaró locsogását. Hiszen az ébredés pillanatában (s ez
egyébként éppígy magyarázható a tágabb, titokzatosabb, légiesebb első
rendszerben is,) az alvó belső hangot hall, mely így szól hozzá: „Eljön arra
a ma esti vacsorára, drága barátom? Olyan kellemes lenne!”, s azt
gondolja: „Igen, ha olyan kellemes lesz, elmegyek”; majd, ahogy egyre
éberebbé válik, hirtelen eszébe jut: „A doktor egészen bizonyos benne,
hogy nagyanyámnak már csak hetei vannak hátra.” Csönget, felsír a
gondolatra, hogy immár nem nagyanyja, az ő halálos beteg nagyanyja jön
be a csöngetésre, mint régen, hanem egy közömbös háziszolga. Mikor
pedig az álom ily messzire ragadta az emlékek és gondolatok lakta
világtól az éteren keresztül, ahol egyedül volt, sőt több mint egyedül,
hiszen az a társ sem volt vele, akiben önmagunkra ismerünk, kívül került
az időn és mértékegységein. Már belép a háziszolga, ő pedig nem meri
megkérdezni, hány óra van, mert azt sem tudja, aludt-e az imént, s ha igen,
hány órát (s magában azon töpreng, nem napot kellene-e inkább kérdeznie,
mert olyan elcsigázott testtel, pihent lélekkel, visszavágyó szívvel tért
meg, mint egy idejéhez képest túlságosan messzi utazásról). Állíthatjuk
persze, hogy csupán egyetlen idő van, arra a sekélyes okra hivatkozva,
hogy az órára nézve megállapítottuk, hogy amit egy egész napnak hittünk,
csak negyedóra volt. Csakhogy abban a pillanatban, amikor ezt
megállapítjuk, már ébren vagyunk, az éberek idejébe vetettük magunkat,
elárultuk a másik időt. Talán többet is, mint egy másik időt: egy másik
életet. Az álomban átélt gyönyöröket nem könyveljük el az életünk során
átélt gyönyörök között. Hogy csak a legközönségesebben érzékire
utaljunk: melyikünk ne érzett volna már ébredéskor bizonyos bosszúságot,
amiért alvás közben olyan gyönyörben volt része, amit, hacsak nem
akarunk túlságosan kimerülni, ébren már nem folytathatunk
korlátozatlanul aznap? Mintha veszteség érne ilyenkor. Részünk volt a
gyönyörben, de egy másik életben, ami nem a miénk. Az álom fájdalmai
és gyönyörei (melyek legtöbbször nagyon hamar semmivé válnak az
ébredéskor), ha szerepelnek is valamiféle költségvetésben, nem a
mindennapi életében.
Kétféle időről beszéltem: az is lehet, hogy nincs több, csak úgy; nem
mintha az éber ember ideje volna érvényes az alvóra is, hanem talán azért,
mert a másik élet, az álombéli mély rétege nincs alávetve az idő
kategóriájának. Valahogy így képzeltem, amikor, a La Raspelière-i
vacsorák másnapján, oly mélyen elaludtam. Megmondom, miért. Lassan
már reményemet vesztettem ébredéskor, amikor észrevettem, hogy tízszer
is csöngettem, és a szobainas nem jött. A tizenegyedikre belépett. Ez volt
az első. A többi tízzel csupán múlófélben lévő álmomban készülődtem az
eltervezett csengetésre. Elgémberedett kezem meg sem moccant még.
Márpedig az ilyen reggeleken (s épp ezért mondom, hogy az álom talán
nem ismeri az idő törvényeit) ébredésem erőfeszítése főként abból állt,
hogy az imént megélt álom sötét, meghatározhatatlan tömbjét beléptessem
az idő korlátai közé. Nem könnyű feladat; az álom, mely nem tudja, két
órát aludtunk-e vagy két napot, semmiféle viszonyítási pontot nem adhat.
Ha pedig az álmon kívül sem találunk ilyet, s nem tudunk visszatérni az
időbe, újra elalszunk öt percre, amit három órának érzünk.
Mindig mondtam – és tapasztaltam is –, hogy minden altatószerek
között leghatásosabb az álom. Kétórányi mély alvás után, miután annyi
óriással megütköztünk, annyi örökre szóló barátságot kötöttünk, sokkal
nehezebb felébrednünk, mint ha több grammnyi veronált vettünk volna be.
Így azután, erről-arról beszélgetve, meglepetten tudtam meg a norvég
filozófustól, aki pedig „kiváló kollégájától – pardon, pályatársától”,
Boutroux úrtól hallotta, mit gondol Bergson[624] úr az altatók okozta
különös memóriazavarokról. „Természetesen – mondta volna Bergson úr
Boutroux úrnak, ha hihetünk a norvég filozófusnak – a néha-néha, csekély
dózisban szedett altatók nincsenek hatással mindennapi életünk szilárd
memóriájára, mely oly jól belénk rögzült. Vannak azonban másféle
memóriák is, magasabb rendűek, de ingatagabbak. Egyik kollégám az
ókori történelemről tart előadásokat. Ő mesélte, hogy ha előző nap bevett
egy tablettát, hogy aludni tudjon, előadása közben csak nagy nehezen tudta
felidézni a görög idézeteket, amelyekre szüksége volt. A doktor, aki a
tablettákat felírta, biztosította arról, hogy a pirulák nem hatnak a
memóriára.” „Ezt talán csak azért mondja, mert önnek nem kell görög
idézetekkel élnie” – válaszolta a történész, nem minden csípős gőg nélkül.
Nem tudom, hogy ez a párbeszéd Bergson és Boutroux úr között szó
szerint így zajlott-e le. A norvég filozófus, bármilyen mélyenszántó és
világos, szenvedélyesen érdeklődő elme volt, félre is érthette. Az én
személyes tapasztalataim épp ellenkező eredményekre vezettek. A felejtés
pillanatai, melyek másnap bizonyos narkotikumok felszívódását követik,
csupán részleges, ámde zavarbaejtő hasonlóságot mutatnak a természetes
és mély álomban töltött éjszakán eluralkodó feledéssel. Márpedig ilyenkor
nem egy-egy Baudelaire-sort felejtek el, ami inkább fáraszt „akár egy
tympanon”, nem az említett filozófusok valamely tételét, hanem az alvás
közben körülöttem lévő közönséges dolgok valóságát, amelyek nem-
érzékelése megőrjít; ha pedig mesterséges álomból ébredek, nem
Porphüriosz vagy Plótinosz rendszerét, amelyről éppolyan jól
elvitatkozom, mint bármely más napon, hanem egy meghívásra adandó
választ, melyet megígértem, s melynek emléke helyén fehér folt tátong.
Az emelkedett eszme megmaradt; az altató mást tett használhatatlanná: az
apróságok elintézésének képességét, minden olyasmiét, amihez
cselekednünk kell, hogy még időben csíphessük el, ragadhassuk meg a
köznapi élet egy bizonyos emlékét. Bármit mondanak is az agy
elpusztulása utáni életről, én azt tapasztalom, hogy az agy minden
változása egy darabka halált jelent. Minden emlékünknek birtokában
vagyunk, ha felidézésük képességének nem is – mondta Bergson után
szabadon a nagy norvég filozófus, akinek stílusát, hogy ne vesztegessem
az időt, meg sem kíséreltem utánozni. Ha felidézésük képességének nem
is. De milyen emlék az, amit nem idézünk fel? Vagy, menjünk messzebb.
Nem emlékszünk legutóbbi harminc évünk emlékeire; s mégis minden
ízünket átitatják; miért álljunk hát meg a harminc évnél, miért ne
terjesztenénk ki ezt a korábbi életet a születésünket megelőző időkig? Ha
már nem ismerem az elmaradó emlékek jó részét, ha már láthatatlanná
váltak számomra, hiszen nem tudom előhívni őket, ki mondja meg, hogy
ebben a számomra ismeretlen tömegben nincs-e olyan emlék, amely jóval
messzebbre nyúlik vissza, mint az én emberi életem? Ha megannyi emlék
él bennem és körülöttem, melyre nem emlékszem, akkor ez a feledés
(legalábbis a tényleges felejtés, hiszen nem adatott meg nekem a képesség,
hogy bármit is lássak) egy olyan életre is kiterjedhet, amit egy másik
ember testében, akár egy másik bolygón éltem le. Egy és ugyanaz a
feledés töröl el mindent. De akkor mit jelent a lélek halhatatlansága,
amiről a norvég filozófus meggyőződéssel állította, hogy valóság? Annak
a másiknak, aki halálom után leszek, nem lesz több oka rá, hogy
visszaemlékezzen erre az emberre, aki születésem óta vagyok, mint
amennyire mostani énem nem emlékszik, ki voltam előtte.
Bejött a szobainas. Nem mondtam neki, hogy már többször is
csengettem, hiszen rájöttem, mindeddig csak álmodtam, hogy csengetek.
De elrémültem a gondolattól, hogy ez az álom éppoly határozott körvonalú
volt, mint az öntudat. Akkor hát az öntudat is éppoly valószerűtlen, mint
az álom?
Azt viszont megkérdeztem, ki csöngetett annyit az éjjel. Senki – mondta
erre az inas, és biztos lehetett a dolgában, mert a „csengőtáblán” nyoma
lett volna. S mégis, én hallottam az ismételt, csaknem dühödt
berregéseket, melyek most is ott visszhangzottak a fülemben, s még
napokig fel-felcsörrentek bennem. Pedig ritkaság, hogy az álom olyan
emlékeket hullajtson az ébrenlétbe, melyek nem múlnak el vele. Az ilyen
meteoritok egy kézen megszámolhatók. Az álom kovácsolta gondolat igen
hamar vékonyka, fellelhetetlen darabokra esik szét. Most azonban az álom
hangokat fabrikált. Ezek pedig, anyagszerűbbek és egyszerűbbek lévén,
tovább megmaradtak. Elcsodálkoztam a viszonylag korai órán, amit a
szobainas jelentett. Így sem éreztem magam kevésbé kipihentnek. A
felszínes alvás tart sokáig, e köztes állapot ébrenlét és álom között, mely
kissé elmosódottan, de állandóan jelenlévőn őrzi magában az ébrenlét
fogalmát, így kimondhatatlanul több időre van szüksége ahhoz, hogy
pihentessen, mint a mély álomnak, amely akár rövid is lehet. Volt egy
másik okom is, hogy jól érezzem magam. Ha elég csak arra gondolnunk,
hogy fáradtak vagyunk, s máris ólmos fáradtság fog el, ahhoz is elég
annyit mondanunk: „Kipihentem magam”, hogy valóban pihentnek
érezzük magunkat. Én pedig azt álmodtam, hogy Charlus úr száztíz éves,
és éppen egy pár pofont ken le tulajdon anyjának, Verdurinnének, mert az
ötmilliárdot adott ki egy csokor ibolyáért; bizonyos voltam tehát abban,
hogy mélyen aludtam, s az előző nap történtek, a mindennapi élet összes
lehetőségének fonákját álmodtam meg; ennyi elég is volt ahhoz, hogy
teljesen kipihentnek érezzem magam.
 Igencsak meghökkentettem volna édesanyámat, aki sehogy nem tudta
megérteni, hogyan lett Charlus úr olyan hűséges vendég Verdurinéknél, ha
elmesélem neki (épp aznap, amikor Albertine kalapját mentem
megrendelni, de ezt neki egy szóval sem mondtam, hogy meglepetést
szerezzek), kivel jött vacsorázni Charlus úr a balbeci Nagyszálló egyik
különtermébe. A vendég nem volt más, mint Cambremerék egyik
unokahúgának komornyikja. Ez a komornyik rendkívül elegánsan öltözött,
s ahogy a báró oldalán átvágott a hallon, a turisták akár „társasági
embernek nézhették”, mint Saint-Loup mondta volna. Még az ifjú
ajtónállók, a „léviták”, akik ez idő tájt tömegével ereszkedtek le a
templom lépcsőin, mert éppen váltás volt, ők sem figyeltek fel a két
érkezőre, akik közül az egyik, Charlus úr, lesütött szemével kívánta
jelezni, hogy ő sem szentel nekik különösebb figyelmet. Úgy látszott, csak
utat akar törni közöttük. „Virágozzatok csak, szent nép szép reménye”,[625]
mondta, mert e Racine-sorok ötlöttek fel benne, melyeket erősen más
értelemben idézett. „Parancsol?” – kérdezte a komornyik, aki kevéssé volt
járatos a klasszikusokban. Charlus úr nem válaszolt, mert némi gőggel
nem kívánt tudomást venni a kérdésekről, csak ment, egyenesen előre,
mintha rajta kívül nem is lett volna más vendég a hotelben, mintha a
világon sem lenne más, csak ő, Charlus báró. De amint tovább mondta
Jozabet sorait: „Jertek, jertek, leányaim”, egyszerre elment a kedve, s nem
folytatta az asszony szavaival: „hívassuk hát őket”, mert ezek a fiatal fiúk
még nem értek abba a korba, amikor a nemük teljesen kifejlődött, s
amelyet Charlus úr kedvelt. Egyébként is, noha ő írt Chevregny asszony
komornyikjának, akinek hajlandósága egy percig sem volt kétséges
számára, férfiasabbnak remélte. Most, hogy látta, nőiesebbnek találta,
mintsem szerette volna. Meg is mondta neki, azt hitte, mással lesz dolga,
mert látásból ismerte Chevregny asszony egy másik komornyikját, akire
valóban felfigyelt a kocsin. Az a másik igencsak faragatlan, paraszt volt,
szöges ellentéte ennek az itteninek, aki nyafkaságait a fensőbbrendűség
megannyi jelének vélte, s mivel nem kételkedett benne, hogy e világfias
vonásai csábították el Charlus urat, nem is értette, kiről beszél a báró. „De
hiszen nekem csak egyetlen társam van, akit biztosan nem nézhetett ki
magának, borzasztó alak, olyan, mint egy dagadt paraszt.” S a gondolat,
hogy a báró talán erre a bugrisra vetett szemet, felpiszkálta a hiúságát. Ezt
a báró is megsejtette, s most tágabb körben érdeklődve, így szólt: „No
hiszen, én nem tettem fogadalmat, hogy kizárólag Chevregnyné
embereivel ismerkedem. De talán be tudná mutatni nekem, akár itt, akár
Párizsban, ha már hamarosan elutazik, néhány társát, egyik vagy másik
házból?” „Ó, azt nem! – felelt a komornyik. – Nem érintkezem az
osztályombéliekkel. Csakis szolgálati ügyben beszélek velük. Van viszont
egy igen finom ember, akivel összeismertethetném.” „Kicsoda?” –
kérdezte a báró. „Guermantes herceg.” Charlus urat bosszantotta, hogy
csak ilyen koros férfit kínálnak neki, s olyat, akinél amúgy sincs szüksége
egy komornyik ajánlására. Szárazon el is hárította hát a javaslatot, s nem
engedve, hogy a lakáj nagyvilági ambíciói elbátortalanítsák, újra elkezdte
magyarázni neki, milyet is szeretne, a fajtát, a típust, legyen az akár egy
zsoké, stb. Mivel tartott tőle, hogy az éppen arra tartó jegyző netán
meghallhatta, ravaszabbnak vélte, ha úgy tesz, mintha egészen másról
beszélne, mint hihették volna, s erőszakos harsánysággal szólalt meg,
mintha csak a megkezdett beszélgetést folytatná: „Igen, korom ellenére
ma is szeretek csecsebecsékkel bíbelődni, szeretem a szép apróságokat,
mindenféle őrültségre képes vagyok egy régi bronzért, egy ódon csillárért.
Imádom a Szépet.” De hogy ezt a villámgyors témaváltást megértesse a
komornyikkal, Charlus úr annyira megnyomott minden egyes szót, s
ráadásul úgy kiabálta mindegyiket, hogy ez a színház magában is elegendő
lehetett volna ahhoz, hogy a miniszteriális hivatalnokénál kifinomultabb
fül kihallja, mit rejt. A jegyző mit sem sejtett, ahogy a szálló egyetlen más
vendége sem, akik mindnyájan elegáns idegent láttak az igen jól öltözött
komornyikban. Ha azonban a társasági emberek tévedtek is, és sikkes
amerikainak nézték, a személyzet viszont, amint eléjük került, azonnal
felismerte, ahogy egy fegyenc felismeri a másik fegyencet, sőt
gyorsabban, messziről kiszimatolta, mint bizonyos állatok egy másik
állatot. A rangidősök felpillantottak. Aimé gyanakvó tekintetet vetett rá.
Az italos megvonta a vállát, és szája elé tett keze mögül – azt hitte, így
udvariasabb – barátságtalan megjegyzést tett, amit mindenki meghallott.
Még a mi öreg Françoise-unk is, aki egyre rosszabbul látott, s aki épp
ekkor ért a lépcső aljához, hogy vacsorázni induljon az „újságosokhoz”,
még ő is felkapta a fejét, és felismerte a cselédet abban, akiben a szálló
vendégei nem is gyanították – ahogyan Eurükleia, az öreg dajka jóval
előbb ismeri fel Odüsszeuszt, mint a lakomázó kérők –, s amint látta,
milyen bizalmasan sétál vele Charlus úr, Françoise arcán olyan
lesújtottság jelent meg, mintha az a sok gonoszság, amit eddig hallott róla,
de nem hitt el, most egyszerre elszomorítóan valószerűvé vált volna. Soha
nem beszélt erről az esetről sem nekem, sem senki másnak, de az agyát
alaposan megdolgoztatta, mert a későbbiekben, valahányszor csak
Párizsban összetalálkozott „Julien”-nel, akit korábban annyira szeretett,
ugyan udvarias volt vele, de ez az udvariasság hűvösebb lett, s mindig
nagy adag tartózkodás vegyült belé. Ugyanez az eset valaki mást viszont
éppenséggel bizalmas vallomásra bírt: mégpedig Aimét. Amint Charlus úr
útjába kerültem, a báró, aki nem hitte volna, hogy itt találkozunk, nagy „Jó
estét!” kiáltott, s kezével is intett, a nagyúr – legalábbis látszólagos –
közönyével, aki azt hiszi, mindent megengedhet magának, s aki
ügyesebbnek találja, hogy úgy tegyen, mintha nem rejtőzködnék. Aimé
pedig, aki épp a bárót méregette bizalmatlanul, s meglátta, hogy én
üdvözlöm, egy olyan embertársát, akiben teljes bizonyossággal meglátta a
cselédet, még aznap este megkérdezte tőlem, ki ez. Egy ideje ugyanis
Aimé szívesen csevegett, vagy inkább, mint ő mondta, kétségkívül azért,
hogy beszélgetéseink szerinte filozofikus jellegét hangsúlyozza,
„diskurált” velem. S mivel én gyakran mondtam neki, hogy zavarban
vagyok, amiért ahelyett hogy leülne, és megosztaná velem a vacsorát, ő
csak áll, amíg én eszem, Aimé kijelentette, hogy sosem látott még „ilyen
helyesen gondolkodó” vendéget. Éppen két fiúval beszélgetett. A fiúk
odaköszöntek nekem, bár nem tudtam, miért; az arcuk nem volt ismerős,
jóllehet a beszédükbe valami olyan hang vegyült, melyet mintha hallottam
volna már. Aimé mindkettőjüket megdorgálta, mert helytelenítette, hogy
eljegyezték magukat. Engem hívott tanúnak, mire azt mondtam, nem
alkothatok véleményt, hiszen nem ismerem őket. A fiúk emlékeztettek a
nevükre, és arra, hogy gyakran szolgáltak fel nekem Rivebelle-ben.
Csakhogy az egyik azóta bajuszt növesztett, a másik viszont leborotválta a
magáét, és levágatta a haját, ezért azután, jóllehet vállukon most is a régi
fej ült (nem valami másik, mint a Notre-Dame félresikerült
szoborrekonstrukcióin), ez a fej éppoly felismerhetetlen volt számomra,
mint azok a tárgyak, melyek a legaprólékosabb kutatások során sem
kerülnek meg, noha egyszerűen ott hevernek az orrunk előtt egy kandallón,
csak éppen nem vesszük észre őket. Amint a nevüket megtudtam, hangról
hangra ráismertem beszédjük bizonytalan dallamára, mert újra régi
arcukat láttam, amelyhez ez a dallam kötődött. „Nősülni akarnak, és még
angolul sem tudnak!” – fordult hozzám Aimé, aki nem gondolt arra, hogy
én nemigen vagyok járatos a szállodaszakmában, s nem értem, hogy ha
valaki nem beszél idegen nyelveket, nem számíthat biztos állásra. Azt
hittem, Aimé kérdés nélkül is tudja, hogy a most érkezett vacsoravendég
Charlus úr, sőt azt gondoltam volna, hogy emlékszik is rá, hiszen ő
szolgálta ki az étteremben, mikor a báró első ittlétem idején Balbecbe jött,
hogy Villeparisis márkinét meglátogassa, de megmondtam neki a báró
nevét. Márpedig Aimé nem csupán nem emlékezett Charlus báróra, de ez a
név láthatóan nagy hatást tett rá. Azt mondta, másnap előkeres a holmijai
közül egy levelet, s én talán meg tudom majd magyarázni neki.
Meglepődtem; annál is inkább, mivel Charlus úr, amikor az első évben egy
Bergotte-könyvet akart nekem adni, kifejezetten Aimé-t kérette magához,
akit azután Párizsban is viszontláthatott abban az étteremben, ahol Saint-
Loup-val és a szeretőjével ebédeltünk, s ahová Charlus úr azért jött, hogy
bennünket kilessen. Igaz, Aimé nem tudott személyesen eleget tenni
ezeknek a megbízatásoknak, mert egyszer már ágyban volt, másodszor
meg éppen felszolgált. Mégis erősen kételkedtem őszinteségében, amikor
azt állította, nem ismeri Charlus urat. Egyrészt nyilvánvalóan a báró
kedvére való volt. Akárcsak a balbeci szálloda emeletfőnökei, akárcsak
Guermantes herceg jó néhány komornyikja, Aimé olyan fajtához tartozott,
mely régebbi, azaz nemesebb volt, mint a hercegé. Ha valaki különtermet
kért, először mindig azt hitte, egyedül van. Hamarosan azonban észrevett a
tálalónál egy szoborszerű főpincért, abból az etruszk-vörös fajtából,
amelynek Aimé mintapéldánya volt, bár a túlzott pezsgőfogyasztás kissé
megöregítette, s immár belátható közelségbe került az elkerülhetetlen
gyógyvízkúra idejéhez. A vendégek közül nem egy nem csupán
felszolgálást óhajtott. A kenyeresfiúk, akik fiatalok voltak,
aggályoskodók, siettek, a szeretőjük várta őket a városban, kereket
oldottak. Aimé szemükre is vetette, hogy nem veszik komolyan a
dolgukat. Joga volt hozzá. Ő aztán komolyan vette. Felesége és gyerekei
voltak, értük vágyott többre. Így hát, ha egy-egy külföldi vendég, férfi
vagy nő, ajánlatot tett neki, nem utasította el, még ha egész éjszakára
kellett is maradnia. Mert a munka mindenek előtt. Olyannyira Charlus úr
zsánere volt, hogy hazugsággal gyanúsítottam, mikor azt állította, nem
ismeri. Tévedtem. A groom a tiszta igazságot mondta a bárónak, amikor
jelentette, hogy Aimé (aki másnap alaposan megmosta a fejét) már
lefeküdt (vagy elment valahová), a másik alkalommal pedig azt, hogy
éppen felszolgál. A képzelet azonban többet feltételez a valóságnál. Mivel
pedig a groom zavarban volt, Charlus úr feltehetően kétségbe vonta a
mentegetőzés őszinteségét, s ez a gyanakvás olyan érzéseiben sebezte
meg, melyekről Aimének sejtelme sem volt. Azt is láttuk, hogy annak
idején Saint-Loup akadályozta meg, hogy Aimé odamenjen a kocsihoz,
melyben Charlus úr, aki, isten tudja hogyan, megszerezte a főpincér új
címét, újabb csalódást élt át. Aimé, aki észre sem vette, érthetően igencsak
meglepődött, amikor még aznap este, mikor Saint-Loup-val és
szeretőjével ebédeltem, a Guermantes-ok címeres pecsétjével lezárt
levelet kapott, melynek néhány részletét szó szerint idézem, mint annak az
egyoldalú szenvedélynek a példáját, amelyet egy intelligens férfi táplál
egy józan ostoba iránt. „Uram, erőfeszítéseim ellenére, melyek jó
néhányakat meghökkentenének, akik hasztalan igyekeznek, hogy fogadjam
vagy köszöntsem őket, nem sikerült elérnem, hogy meghallgassa
magyarázatomat, melyet nem kért ugyan, de én úgy véltem, hozzám is,
önhöz is méltó, ha felajánlom. Most tehát leírom mindazt, amit
szívesebben mondtam volna el önnek élőszóban. Nem titkolom, hogy
amikor először láttam meg Balbecben, kifejezetten ellenszenvesnek
találtam az arcát.” Itt azután hosszabb fejtegetés következett a – csupán a
második napon felfedezett – hasonlóságról Aimé és egy néhai barát között,
aki iránt Charlus úr nagy odaadással viseltetett. „Ekkor egy pillanatra az
az ötletem támadt, hogy anélkül, hogy ez bármiben is zavarná a munkáját,
eljöhetne hozzám néha kártyapartira, melyekkel hajdan barátom jókedélye
el tudta oszlatni szomorúságomat, s így abba az illúzióba ringathatna,
hogy barátom nem is halt meg. Bármifélék voltak is azok a többé-kevésbé
ostoba feltételezések, melyekbe, gondolom, bocsátkozott, s melyek inkább
szolgára vallanak (aki még csak nem is méltó erre a névre, hiszen nem
akart szolgálni), mint egy ily emelkedett érzés megértésére, ön
valószínűleg azt hitte, magának tulajdoníthat jelentőséget, mert nem tudta,
ki és mi vagyok én; ezért üzente, amikor egy könyvet kérettem öntől, hogy
már lefeküdt; márpedig tévedett, ha azt hitte, hogy a modortalanság valaha
is növelheti a vonzerőt, amely önből egyébiránt teljességgel hiányzik. Itt
meg is álltam volna, ha másnap nem szólhattam volna önnel. Ekkor
azonban annyira felerősödött szegény barátomhoz való hasonlatossága,
hogy még kiugró állának elviselhetetlen alakja is elhalványult mellette, s
én megértettem: ezekben a percekben az elhunyt szólt hozzám, pompás
stílusát kölcsönözve önnek, hogy még egyszer meghódítson, s nehogy
elszalassza a soha vissza nem térő szerencsét, mely önnek felkínáltatott. S
valóban, most, hogy nincsen többé miről beszélnünk, s többé nem lesz
alkalmunk a találkozásra ebben az életben, nem kívánok holmi szennyes
érdek-ügyeket keverni a kettőnk dolgába, de nagyon is boldogan tettem
volna eleget a halott kérésének (mert én hiszek a szentek egyezségében s
abban, hogy megpróbálkoznak beavatkozni az élők sorsába), s úgy bántam
volna önnel, mint hajdan vele, akinek saját fogata, cselédsége volt, s akire
magától értetődő természetességgel áldoztam jövedelmem nagy részét,
hiszen fiamként szerettem. Ön másként döntött. Mikor arra kértem,
hozzon el nekem egy könyvet, visszaüzent, hogy el kell mennie. Ma
délelőtt pedig, amint a kocsimhoz kérettem, ön harmadszor is, ha ugyan
nem szentségtörés, hogy így fogalmazok, megtagadott. Bizonyára
megbocsátja, hogy nem mellékelem a borítékban azokat a tekintélyes
borravalókat, melyeket Balbecben szándékoztam adni önnek, s
amelyekhez most igen fájdalmas volna ragaszkodnom olyasvalakivel
szemben, akivel egy múló pillanatig azt hittem, mindenemet
megoszthatom. Csak arra kérem, kíméljen meg attól, hogy negyedik
hasztalan próbálkozással kelljen közelednem önhöz az éttermükben, ez
már az én béketűrésemet is meghaladná. (S itt Charlus úr megadta a címét,
azokat az időpontokat, amikor otthon található, és így tovább). Ég önnel,
Uram. Mivel hiszem, hogy ön, aki annyira hasonlít elvesztett barátomhoz,
nem lehet teljesen hülye, hiszen akkor a fiziognómiatan áltudomány lenne,
szent meggyőződésem, hogy ha majd egy nap visszagondol erre a mi
esetünkre, nem minden sajnálat és lelkiismeret-furdalás nélkül teszi. Ami
engem illet, higgye el, őszintén mondom, nincs bennem keserűség.
Szívesebben vettem volna, ha nem ilyen rossz szájízzel válunk el
egymástól, mint e harmadik, eredménytelen próbálkozásé. De gyorsan
feledésbe merül majd. Olyanok vagyunk mi ketten, mint a bárkák,
amelyeket bizonyára ön is látott egyszer-egyszer Balbecből, amint egy
pillanatra keresztezik egymás útját; talán mindkettőjüknek előnyére vált
volna, ha megállnak; de valamelyikük másképpen határozott; hamarosan
szem elől veszítik egymást, s a találkozás füstbe ment; e végső elválás
előtt azonban még mindegyik üdvözli a másikat, miként én is teszem
most, amikor minden jót kívánok önnek, Charlus báró.”
Aimé nem is olvasta végig a levelet, mivel egy szót sem értett belőle, s
attól tartott, hogy a bolondját járatják vele. Amikor elmagyaráztam neki,
kicsoda a báró, elábrándozott egy kicsit, és elfogta a sajnálkozás, amelyet
Charlus úr megjósolt. Arra sem mernék megesküdni, nem írt-e levelet,
hogy kimentse magát egy olyan férfinél, aki kocsikat ajándékoz a
barátainak. Csakhogy időközben Charlus úr megismerte Morelt.
Legfeljebb, mivel a Morellel való kapcsolata talán csak plátói volt,
néhanapján egy-egy estére kerített olyasféle társaságot, mint amilyenben
az imént láttam a hallban. De azt a heves érzést már nem tudta elfordítani
Moreltől, amely néhány évvel korábban még, szabadon, csak arra
kívánkozott, hogy Aimében találja meg tárgyát, s amely azt a levelet
diktálta, amely Charlus úr helyett most engem hozott zavarba, mikor a
főpincér megmutatta. Mivel Charlus úr szerelme antiszociális volt, ez a
levél még frappánsabb példáját adta, milyen eszeveszett és hatalmas sodra
van az ilyen szenvedélynek, mely a szerelmest, mint az úszásba
feledkezőt, észrevétlenül oly messzire ragadja, hogy hamarosan nem is
látja már a szárazföldet. Nem kétséges, normális férfi szerelmével is
megeshet, hogy szerelmes vágyaitól, bánatától, csalódásaitól, ábrándjaitól
ihletetten egész regényt épít egy nő köré, akit nem is ismer, s a körző két
szára meglehetősen eltávolodik egymástól. Ez a távolság pedig csak
tovább nőtt az általában viszonzatlanul maradó szenvedély jellege, illetve
Charlus úr és Aimé társadalmi helyzetének különbsége miatt.
Mindennap elmentem valahová Albertine-nel. Elhatározta, hogy újra
festeni kezd, és első témájául a saint-jeande-la-haise-i templomot
választotta, ahová már senki sem járt, nem is igen ismerték, nehezen volt
megközelíthető, vezető nélkül oda sem lehetett találni, hosszú utat kellett
megtenni magányos épületéig, mely több mint félórányira volt az
épreville-i állomástól, jóval Quetteholme falucska utolsó házai után.
Épreville nevét illetően a plébános könyve és Brichot felvilágosítása eltért
egymástól. Az előbbi szerint Épreville nem más, mint a hajdani Sprevilla;
az utóbbi pedig az Aprivillát adta meg a név eredeteként. Először a
Féterne-nel ellenkező irányba menő, azaz Grattevastba tartó kisvonatra
szálltunk. De kánikula uralkodott, s így már az is rettenetes volt, hogy
mindjárt ebéd után útnak indultunk. Jobban szerettem volna, ha nem
megyünk el ilyen korán; a lángoló fényben álló levegő csak tunyulásra és
hűsítő italokra csábított. S ez a levegő fekvésük szerint más és más
hőfokra fűtötte fel édesanyám hálószobáját és az enyémet, mint
izzasztókamrákat a fürdőben. A mama mosdófülkéje, melyet fehéren
ragyogó móros fényfüzérekkel díszített a nap, négy, hámló vakolatú falra
nézett, s olyan volt, mintha egy kút fenekére süllyedt volna, odafönt pedig,
a fedetlenül hagyott négyszögben, a bársonyosan egymásba torlódó
hullámokban elvonuló ég (vágyaink kifejezéseként) egy teraszba vájt
(vagy az ablakra akasztott tükörben fordítva látszó), kék vízzel teli,
rituális fürdésre szánt medencét idézett. Az égető hőség ellenére is az
egyórai vonattal mentünk. Albertine azonban nagyon kimelegedett a
kocsiban, majd a hosszas gyaloglásban még inkább, én pedig féltem, hogy
megfázik, ha majd mozdulatlanul ül a nedves sziklateknőben, ahová a nap
sem süt be. Másrészt, mivel már Elstirnél tett első látogatásaink óta
tudtam, hogy nemcsak a luxust értékelné, hanem bizonyos fokú kényelmet
is, amitől a pénzszűke megfosztotta, megállapodtam egy balbeci
fogatossal, hogy mindennap kocsit küld értünk. Hogy ne legyen annyira
melegünk, a chantepie-i erdőn hajtattunk keresztül. A sok-sok láthatatlan
madár körülöttünk, köztük néhány félig-meddig tengeri is, amint
egymásnak válaszolgatott a fákról, olyan pihentetően hatott ránk, mintha
lehunytuk volna a szemünket. Albertine mellett, karja béklyójában a kocsi
mélyén, e szirénhangokat hallgattam. S ha véletlenül észrevettem
valamelyik muzsikust, mikor az egyik ág rejtekéből a másikéba röppent,
közte és éneke között oly kevés kézzelfogható kapcsolat volt, hogy el sem
hittem, hogy a szökdécselő, szerény, meglepett, figyelmetlen kis testben e
hangok forrását látom. A kocsi nem tudott egészen a templomig vinni.
Quetteholmból kiérve megállíttattam, és elbúcsúztam Albertine-től.
Elriasztott ugyanis, amikor a templomról is azt mondta, mint más
műemlékekről vagy bizonyos festményekről: „Micsoda öröm lenne, ha
együtt látnánk!” Úgy éreztem, ezt az örömöt képtelen vagyok megszerezni
neki. Engem csak akkor fogott el ilyesmi a szép dolgok láttán, ha magam
voltam, vagy legalábbis úgy tettem, s hallgatásba burkolóztam. De ha már
Albertine azt hitte, hogy olyan művészi élményekhez segíthetem, melyek
így nem közvetíthetők, elővigyázatosabbnak véltem, ha azt mondom,
elmegyek, azután alkonyatkor érte jövök, előbb azonban vissza kell még
mennem a kocsival, hogy meglátogassam Verdurinéket, Cambremeréket,
vagy akár azért, hogy egy órát a mamával töltsek Balbecben, de sosem
messzebb. Legalábbis kezdetben így volt. Mert amikor egyszer Albertine
szeszélyesen így szólt: „Bosszantó, hogy a természet ilyen rosszul
rendezte el a dolgokat, Saint-Jean-de-la-Haise-t az egyik oldalra tette, a La
Raspelière-t a másikra, hogy egész napra be legyünk zárva arra a helyre,
amit választottunk”, amint megkaptam a kalapot és a fátylat,
szerencsétlenségemre automobilt rendeltem Saint-Fargeau-ban (Sanctus
Ferreolus a plébános könyve szerint). Albertine-nek nem árultam el a
dolgot, s amint épp értem jött, meglepetten hallotta a motorbúgást a
szálloda előtt, majd mámoros boldogság fogta el, mikor megtudta, hogy az
autó a miénk. Előbb még felhívtam egy pillanatra a szobámba. Szinte
ugrándozott örömében. „Elmegyünk látogatóba Verdurinékhez?” „Igen, de
jobb lenne, ha nem így jönne, ha már saját autója van. Nézze csak, ebben
csinosabb lesz.” – Azzal előhúztam az addig rejtegetett kalapot és fátylat.
„Az enyém? Ó, milyen drága maga!” – kiáltotta nyakamba ugorva. A
lépcsőn lefelé Aimével találkoztunk, aki büszkén szemlélte Albertine
eleganciáját és a járművünket, mert ezek a kocsik meglehetősen ritkák
voltak Balbecben, s engedélyezte magának azt az örömöt, hogy ő is
lejöjjön utánunk. Albertine szerette volna, ha egy kicsit megbámulják új
toalettjében, s megkért, hajtassam fel a kocsitetőt, később majd
visszaengedjük, hogy zavartalanabbul lehessünk együtt. „Na, mi lesz –
szólt oda Aimé a sofőrnek, akit egyébként nem ismert, s aki meg sem
moccant –, nem hallod, hogy azt mondják, hajtsd fel a tetőt?” – Aimé
ugyanis, aki kikupálódott a szállodai életben, melyben különben magas
posztra is jutott, nem volt olyan félénk, mint az a fiákerkocsis, aki
Françoise-t „hölgynek” nézte; noha nem voltak bemutatva, Aimé tegezett
minden plebejust, akit azelőtt sosem látott, s azt sem tudtam igazán, vajon
ez arisztokratikus lenézés volt a részéről, vagy népies fraternizálás. „Nem
vagyok szabad – felelte a sofőr, aki nem ismert. – Simonet kisasszonynak
rendeltek. Nem vihetem el az urat.” Aimé felröhögött: „No hát, te mulya –
felelte a sofőrnek, akit azonnal meggyőzött –, hisz ez Simonet kisasszony
személyesen, az úr pedig, aki azt parancsolja, hogy hajtsd fel a tetőt, a
gazdád.” S mivel Aimé, noha személy szerint nem rokonszenvezett
Albertine-nel, most miattam is büszke volt a toalettre, melyet barátnőm
viselt, még odavetette a sofőrnek: „Na, te is szívesen kocsikáztatnál
mindennap ilyen hercegkisasszonyokat!” Most először nem mehettem
egyedül a La Raspelière-be, mint máskor szoktam, amíg Albertine festett;
ő is velem akart jönni. Azt persze gondolta, hogy útközben megállhatunk
majd itt-ott, de lehetetlennek tartotta, hogy először Saint-Jean-de-la-
Haise-be menjünk, azaz egy másik irányba, majd még egy sétát tegyünk,
melyre, úgy tűnt, egy következő napot kellett volna szánnunk. A sofőr
azonban közölte, mi sem egyszerűbb, mint hogy először Saint-Jeanba
menjünk, ahová húsz perc alatt odaérünk, s ha akarunk, ott maradhatunk
akár órákig is, vagy hajthatunk jóval tovább, hiszen a Quetteholme és a La
Raspelière közötti távot harmincöt perc alatt megteszi. Meg is értettük,
mihelyt a nekilóduló autó egy lendülettel annyira jutott, mint egy kitűnő
paripa húsz lépéssel. A távolságok csupán tér-idő viszonyok, s velük
együtt változnak. A mérföldek és kilométerek rendszerében azt a
nehézséget fejezzük ki, amit egy-egy hely megközelítése jelent
számunkra, s a rendszer azonnal hamissá válik, mihelyt ez a nehézség
csökken. A művészet is megváltozik tőle, hiszen egy falu, amely szinte
más világhoz tartozott, mint egy bizonyos másik, egyszerre szomszédos
lesz vele egy dimenziót váltott tájban. Albertine mindenesetre jóval
kevésbé lepődött volna meg annak hallatán, hogy talán létezik olyan
világegyetem, amelyben kettő meg kettő az öt, s ahol a két pontot
összekötő legrövidebb út nem az egyenes, mint most, amikor a sofőr azt
állította, hogy könnyen elmehet egyetlen délután Saint-Jeanba és a La
Raspelière-be. Douville és Quetteholme, Saint-Mars-le-Vieux és Saint-
Mars-le-Vêtu, Gourville és Balbec-le-Vieux, Tourville és Féterne, ezek az
eddig külön-külön napok cellájába hermetikusan bezárt foglyok, amilyen
hajdan Méséglise és Guermantes is volt, s melyeken ugyanaz a tekintet
nem pihenhetett egyetlen délután, a mérföldlépő csizmás óriásnak hála,
most kiszabadultak, s odagyűltek uzsonnaidőnk köré harangtornyaikkal és
bástyáikkal, öreg kertjeikkel, melyeket a szomszédos erdőcske loholt
felfedezni.
A sziklapárkányon vezető út aljához érve az autó egyetlen lendülettel
hajtott felfelé, folyamatosan sivítva, mint kés a köszörű alatt, s az apály
ideji tenger egyre tágabban terült el alattunk. Montsurvent ódon és
rusztikus házai futottak el mellettünk, szőlő- vagy rózsalugasukat
magukhoz szorítva; a La Raspelière fenyői, melyek most erősebben
hajladoztak, mint amikor esténként szél kerekedett, szerteszaladtak, hogy
kitérjenek előlünk, s egy sosem látott, új cseléd jött a kocsibejárót
kinyitni, miközben a kertész fia, korai elhivatottságról árulkodón, majd
felfalta a tekintetével a motorházat. Mivel nem hétfő volt, nem tudtuk,
otthon találjuk-e Verdurinnét, mert fogadónapján kívül óvatlanság volt
váratlanul beállítani hozzá. „Elvben” kétségtelenül otthon volt, de ez a
kifejezés, melyet Swannné akkoriban használt, amikor ő is megkísérelte
összetoborozni a maga kis klánját, s ki sem mozdult, hogy ügyfeleit
odacsalogassa – bár erőfeszítése gyakran nem térült meg –, s amely
kifejezést hibásan „elvből”-ként értelmezett, csupán „általában”-t
jelentett, azaz gyakori kivételeket. Verdurinné ugyanis nem egyszerűen
sétálni szeretett, hanem messzemenően teljesítette háziasszonyi
kötelességeit, s ha ebédvendégei voltak, mindjárt a kávé, a likőrök és a
cigaretta után (a hőség és az emésztés első tunyasága ellenére, amikor is
szívesebben nézegettük volna a terasz lombjain át, hogyan úszik tova a
jersey-i gőzös a zománccsillogású tengeren), a program elengedhetetlen
részeként többrészes séta következett, melynek során a kocsiba
kényszerített vendégeket akaratuk ellenére elvitték egy-egy kilátóhelyre,
amikben Douville környéke igencsak bővelkedik. A mulatság e második
része egyébként (ha már túljutottak a feltápászkodás és a kocsira szállás
fáradalmain) nem volt éppen a vendégek ellenére, akiket a kiadós ételek, a
finom borok és a gyöngyöző cider már előkészítettek arra, hogy könnyen
megmámorosodjanak a szellő tisztaságától és a csodálatos fekvésű
helyektől. Verdurinné úgy kalauzolta az idegeneket, mintha ezek a helyek
kissé az ő birtokainak (többé-kevésbé távol eső) csatolt részei volnának,
melyeket nem lehet nem megnézni, ha már egyszer nála ebédelünk, s
viszont: melyeket, ha a Nagyasszony vendégül nem lát minket, soha meg
nem ismerhettünk volna. Ez a törekvés, mellyel legszívesebben
kisajátította volna a sétákat, csakúgy mint Morel vagy korábban
Dechambre játékát, s a tájakat is a kis klán tagjaivá kényszerítette volna,
nem is volt olyan képtelenség, mint amilyennek első pillantásra látszik.
Verdurinné gyakran élcelődött azon az ízléshiányon, melyről szerinte
Cambremerék nem csak a La Raspelière berendezésekor és a kert
tervezésekor tettek tanúbizonyságot, hanem környékbeli sétáikkal is,
melyekre maguk indultak, vagy másokat is invitáltak. Miképp szerinte La
Raspelière is csak azóta kezdett azzá lenni, aminek mindig is lennie kellett
volna, amióta a kis klán menedéke lett, úgy azt is állította, hogy a
Cambremer család tagjai, akik valahányszor a tengerparton járnak, mindig
a vasút menti úton hajtanak batárjukkal, az egyetlenen, amely igazán
ronda a környéken, időtlen idők óta ezen a vidéken laknak, de ismerni
máig sem ismerik. Ebben a kijelentésben volt némi igazság.
Cambremerék, megszokásból, képzelőerő híján, vagy mert érdektelennek
vélték a vidéket, melyet, úgy hitték, unalomig ismernek, hiszen itt van
kéznyújtásnyira, ha ki is tették a lábukat otthonról, mindig csak azért,
hogy ugyanazokra a helyekre, ugyanazokon az utakon járjanak. Igaz,
gyakran mulattak Verdurinék igyekezetén, hogy tulajdon szülőföldjüket
akarják megismertetni velük. De ha sarokba szorítják őket, ők is, de még a
kocsisuk is képtelen lett volna azokra az elragadó, kissé eldugott helyekre
vezetni minket, ahová Verdurin úr vezérelt, itt egy elhagyatott birtok
sorompóját emelve fel, ahová mások nem mertek volna kalandozni, amott
a kocsiról leszállva, hogy egy olyan ösvényre térjen, amely csak
gyalogosan járható, de bizonyosan csodálatos táj jutalmával kecsegtet. S
tegyük hozzá, hogy a La Raspelière-i park maga is a sok-sok kilométeres
körzetben tehető sétautak kicsinyített mása volt. Először is azért, mert az
egész tájat uralta, egyik oldalról a völgyre, a másikról a tengerre nézett, no
meg azért is, mivel az egyes oldalakon, például a tengerre nézőn, ablakok
nyíltak a fák között, s így egyikből ilyen panoráma tárult elénk, a
másikból amolyan. Mindegyik kilátópontnál állt egy-egy pad, és séta
közben hol arra ültünk le, ahonnan Balbecre látni, hol arra, ahonnan
Parville-re vagy ahonnan Douville-re. S még az egy irányba néző padok
közül is az egyiket többé-kevésbé a sziklameredély legszélére helyezték, a
másikat hátrább. Ez utóbbiakról az előtérben a növények zöldje látszott, s
olyan panoráma, mely mintha nem is lehetett volna már szélesebb, s mégis
összehasonlíthatatlanul nagyobbra nyílt, amint egy keskeny kis ösvényen
továbbmenve a következő padig jutottunk, ahonnan a tenger teljes ívét
beláttuk. Itt azután tisztán kivehető volt a hullámok nesze, ami a kert belső
részeibe viszont nem jutott már el, ahonnan látni ugyan láttuk a
hullámokat, de már nem hallottuk őket. A pihenőhelyeket a La Raspelière-
i házigazdák „kilátónak” keresztelték. S valóban a kastély köré gyűjtötték
a környező tájak legszebb „kilátásait”, a szomszédos vidékeket, erdőket és
partszakaszokat, melyek a nagy távolság miatt erősen kicsinyítve
látszottak, ahogy Hadrianus is gyűjtötte villájában a tartományok
leghíresebb épületeinek apró másait. A „kilátó” elé illesztett név nem
okvetlenül a mi partunk valamelyik településéé volt, gyakran az öböl
túlpartján fekvőké, melyek a nagy messzeségben is enyhén
domborzatosnak tetszettek. Ha olvasni támadt kedvünk, a Verdurin úr
könyvtárában talált kötettel a „balbeci kilátóhoz” mentünk, derült időben
pedig a „rivebelle-i” kilátóhelyhez egy kis likőrivásra; feltéve persze,
hogy a szél nem volt nagyon erős, mert arrafelé, a körben ültetett fák
dacára is, csípős volt a levegő. A délutáni sétakocsikázásokra visszatérve,
amelyeket Verdurinné szervezett, ha a hazaérkező Nagyasszonyt egy
„átutazóban erre járó” társasági ember névkártyája várta, úgy tett, mintha
boldog lenne, noha csalódott volt, amiért elszalasztotta a látogatót, s
gyorsan meghívatta az illetőt Verdurin úrral (noha ekkoriban még csak „a
házat” megnézni jöttek hozzá, vagy azért, hogy egyetlen napra
megismerkedjenek egy olyan asszonnyal, akinek művész-szalonja ugyan
igen híres, de Párizsban nem látogatható), jöjjön el a legközelebbi szerdán
vacsorára. Mivel azonban a nyaralónak gyakran korábban kellett
továbbutaznia, vagy tartott a kései visszaúttól, Verdurinné végül is úgy
döntött, hogy uzsonnaidőben hétfőn is mindig otthon találhatják. Ezek az
uzsonnák nem voltak túlzottan népesek, és láttam már ragyogóbbakat is
Párizsban Guermantes hercegnőnél, Galliffet márkinénál vagy d’Arpajon
grófnénál. De itt éppenséggel nem Párizsban voltunk, s a környezet
varázsa nemcsak az összejövetel kellemességét növelte szememben,
hanem a látogatók értékét is. X. vagy Y. társasági figurával találkoznom
Párizsban semmiféle örömet nem szerzett volna, a La Raspelière-ben
viszont, ahová messziről érkezett az illető, Féterne-en vagy a chantepie-i
erdőn keresztül, ugyanez a találkozás más jelleget, más jelentőséget
kapott, s kellemes véletlenné lett. Néha olyasvalakiről volt szó, akit
nagyon jól ismertem, s akiért egy lépést sem tettem volna, hogy
Swannéknál újra láthassam. Most, ezen a sziklás parton neve más csengést
kapott, mint egy gyakran látott színészé, akinek híressége rögtön
megtízszereződik a nem várt közegben, ha egy rendkívüli gálaműsor
plakátján más színnel nyomják a nevét. Mivel pedig vidéken az ember
nem ad az etikettre, a társasági ember gyakran vállalkozott arra, hogy
elhozza szállásadó barátait is, s mentségéül odasúgta Verdurinnének,
sehogy sem tudott szabadulni tőlük, hiszen náluk lakik; vendéglátói előtt
pedig úgy tett, mintha merő udvariasságból üdítené fel őket a fürdőhelyi
élet egyhangúságában ezzel a mulatsággal, hogy betekinthetnek a szellemi
élet egyik központjába, egy szépséges kúriát láthatnak, s pompás
uzsonnában lehet részük. Mindebből a félig értékes emberek egész kis
gyülekezete állt össze; s ahogy egy cseppnyi kert, néhány fával, vidéken
jelentéktelennek tűnne, de rendkívüli vonzerőt kap az avenue Gabrielen
vagy a rue Monceau-ban, ahol csak a többszörös milliomosok engedhetnek
meg maguknak ilyesmit, e jelenség fordítottjaként ezek az uraságok, akik
egy párizsi estélyen háttérbe szorulnának, maradéktalanul kibontakoztak a
La Raspelière-i hétfő délutánokon. Alighogy leültek a vörös hímzésű
terítővel borított asztal köré, ahol az egy szín árnyalataival festett
virágmotívumok alatt eléjük hordták a normann lepényeket,
levelestésztákat, a korallgyöngyszemű cseresznyével töltött hajóforma
tortákat, a diplomatapudingot, a vendégek a mély öblű azúr bura
közelségében, melyre az ablakok nyíltak, s melyet csak velük együtt
lehetett látni, változáson, mélyenható átalakuláson mentek át, amitől
becsesebbé váltak. Sőt, még mielőtt találkoztunk volna, amint hétfőnként
Verdurinnéhez jöttünk, a megszokásba belefáradt párizsiak, akik otthon
alig vetettek egy pillantást az elegáns fogatokra, melyek egy-egy pompás
palota előtt álldogáltak, most érezték, hogy a La Raspelière-i nagy fenyők
alatt várakozó két-három ócska fiáker láttán megdobog a szívük.
Kétségkívül a falusias környezet miatt volt így, mely annyira más volt, s
azért is, mert a társasági benyomások ezen az új színhelyen ismét
frissebbek lettek. No meg az ócska kocsi, melyet azért fogadtak fel, hogy
Verdurinnéhez látogassanak, egy szép séta emlékét idézte bennük, s egy
nehezen kialkudott „átalányét” is, melyben a kocsissal állapodtak meg, aki
eleinte „olyan sokat” kért az egész napra. De ez az enyhe meghatottsággal
színezett kíváncsiság, melyet a távolból még azonosíthatatlan újonnan
érkezők keltettek, abból is eredt, hogy mindenki eltöprengett: „Vajon ki
lehet az?”, s a kérdésre bizony nehéz volt választ adni, hiszen nem tudtuk,
ki érkezhetett egy hétre Cambremerékhez vagy máshoz; olyan kérdés,
amit a magányos falusi életekben szeretnek mérlegelni, melyekben egy
rég nem látott arcot viszontlátni, vagy egy új arcot megismerni nem olyan
terhes, mint a párizsi létben, s örömtelien ékelődik a túlságosan elszigetelt
életek ürességébe, ahol még a postás érkezése is felüdülést jelent. Aznap
pedig, amikor autón jöttünk a La Raspelière-be, mivel nem hétfő volt,
Verdurin urat és nejét bizonyára a társaság utáni vágy kerítette hatalmába,
mely egyaránt megzavar férfit és nőt, s amelytől a szeretteitől távol
magánykúrára fogott betegnek kedve támad az ablakon kiugorni. Mert az
új, gyorsabb lábú cseléd, aki már megbarátkozott az itteni kifejezésekkel,
előbb azt felelte, hogy ha az asszonyság nem ment el itthonról, akkor
biztosan a „douville-i kilátónál” van, s hogy „mindjárt megnézi”, majd
nyomban vissza is jött, hogy jelentse, hogy asszonya hamarosan fogad
minket. A ház asszonyát kissé kócosan találtuk, mert egyenesen a kertből,
a baromfiudvarból és a veteményesből érkezett, ahová azért ment, hogy
megetesse páváit és tyúkjait, tojásokat keressen, gyümölcsöt és virágot
szedjen, „asztali futónak”, a parkbéli ösvény kicsinyített másaként; mert
az ő asztalát az különböztette meg másokétól, hogy nem csupán hasznos és
enni való dolgokkal volt megrakva; hiszen a kert egyéb ajándékai, a
körték, a madártej hófehér tojáshabja körül kígyósziszek, szegfűk, rózsák
és koreopsziszok sudár szárai nyújtóztak, közöttük pedig, mint virágos
jelzőbóják között, az ablak üvegszemeiben a nyílt tengeren tovaúszó
hajókra láttunk. Verdurin úr és Verdurinné a virágok rendezgetését hagyta
félbe, hogy a beharangozott vendégeket fogadja, s amint meglátták, hogy a
két látogató nem más, mint Albertine meg én, az arcukra kiülő
meglepetésből rögtön tudtam, hogy az új cseléd, aki tele volt
ügybuzgalommal, ám az én nevemet még nem ismerhette, rosszul adta
tovább, Verdurinné pedig még az ismeretlen vendégek neve hallatán is azt
mondta, jöjjenek be, mert társaságra éhezett, akárkiére. Az új cseléd az
ajtóból szemlélte a jelenetet, hogy felmérje, milyen szerepet játszunk a
házban. Majd, nyakába szedve a lábát, futva távozott, hiszen csak az előző
nap fogadták fel. Amikor Albertine már alaposan megmutogatta a kalapját
és a fátylát, rám pillantott, hogy emlékeztessen, nincs túlságosan sok
időnk, hogy mindazt megtehessük, amit szeretnénk. Verdurinné azt akarta,
várjuk meg az uzsonnát, de elutasítottuk, amikor egyszer csak olyan terv
fogant meg benne, ami tönkretett volna minden gyönyörűséget, amelyet az
Albertine-nel való sétára ígértem magamnak: a Nagyasszony, aki
semmiképpen sem tudta rászánni magát, hogy megváljon tőlünk, vagy
talán arra, hogy elszalasszon egy újfajta szórakozást, velünk akart tartani.
Mivel pedig régóta hozzászokott, hogy effajta ajánlataival nem szerez
nagy örömet, s mivel feltehetőleg abban sem volt bizonyos, hogy mi
örülnénk ennek a mostaninak, miközben felvetette, túlzott magabiztosság
mögé rejtette a félénkséget, amit valójában érzett, s mintha fel sem merült
volna benne, hogy esetleg kételkedhet a válaszban, nem is kérdés
formájában fogalmazta meg, hanem, Albertine-ről és rólam ejtett szavaiba
szőve, úgy közölte a férjével, mintha kegyet gyakorolna: „Majd én
visszakísérem őket.” S közben olyan mosoly jelent meg az ajkán, mely
nem a sajátja volt, olyan mosoly, amilyet láttam már bizonyos embereken,
amint finomkodó arccal mondták Bergotte-nak: „Megvettem a könyvét,
bizony”: az egyetemes, közös mosolyok fajtájából, amelyekhez, ha
szüksége van rá, úgy folyamodik az egyén, ahogyan a vasutat vagy a
bútorszállítókat veszi igénybe; s a szabály alól csupán a
legkifinomultabbak, Swann vagy Charlus, jelentettek kivételt, akiknek
ajkára sosem láttam kiülni ezt a fajta mosolyt. Ettől a pillanattól a
látogatás megmérgeződött. Úgy tettem, mintha nem értettem volna. Egy
másodperc múlva nyilvánvalóvá vált, hogy Verdurin úr is benne van a
mulatságban. „No de – mondtam –, Verdurin úrnak ez nagyon hosszú út
volna.” „Dehogyis – felelte Verdurinné leereszkedő derűvel –, azt mondja,
kiváló szórakozás lenne ilyen fiatal társaságban járni be újra az utat,
amelyen valaha annyiszor bandukolt; ha kell, felül a wattman mellé, ettől
sem fél; azután meg, derék házaspárhoz illőn, szépen visszajövünk
kettecskén a vonattal. Nézzék csak, hogy örül.” Mintha egy nagy festőről
beszélt volna, aki öregségére gyermekebb a gyermekeknél, s abban leli
örömét, hogy képecskéket mázol, amivel megnevettetheti az unokáit.
Szomorúságomat csak növelte, hogy Albertine láthatóan nem osztozott
benne, és mulatságosnak találta, hogy így, Verdurinékkel utazgassuk körbe
a vidéket. Bennem viszont oly parancsoló volt az Albertine társaságában
élvezendő gyönyör, amit megígértem magamnak, hogy semmiképpen sem
akartam megengedni a Nagyasszonynak, hogy elrontsa; hazugságokat
eszeltem ki, melyeket Verdurinné bosszantó fenyegetései ugyan
bocsánatossá tettek, de amelyeket Albertine, sajna, sorra megcáfolt. „De
még máshová is kell mennünk vizitelni” – mondtam én. „Hová?” –
kérdezte Albertine. „Később megmagyarázom, de halaszthatatlan.” „Annyi
baj legyen! majd megvárjuk magukat” – mondta Verdurinné, mindenre
elszántan. Az utolsó pillanatban félelmem, hogy megfosztanak az
olyannyira vágyott boldogságtól, kellőképpen felbátorított, hogy
udvariatlan legyek. Egyértelműen elutasítottam hát Verdurinnét, ürügyként
fülébe súgva, hogy Albertine-t bánat érte, amit szeretne megbeszélni
velem, mindenképpen kettesben kell hát maradnunk. A Nagyasszony
felhúzta az orrát: „Jó, akkor nem jövünk” – mondta haragtól reszkető
hangon. Annyira sértettnek éreztem, hogy a látszat kedvéért engedtem egy
kicsit: „De talán mégis...” „Nem – vágott vissza még dühösebben –, ha én
egyszer nemet mondtam, akkor az végleg nem.” Már-már azt hittem,
összevesztünk, de az ajtóból még visszahívott, hogy figyelmeztessen,
nehogy „elblicceljük” az a heti szerdát, s hogy ne ezzel az izével jöjjünk,
mert az éjnek idején veszélyes, hanem vonattal, a kis csapat többi tagjával
együtt, majd megállíttatta az autót – mely már nekilódult a park lejtőjének
–, mert az új cseléd elfelejtette betenni a kocsi csuklyájába a tortát és a
pitéket, amiket a Nagyasszony csomagoltatott nekünk. Újra elindultunk, s
a kis házak egy időre kíséretünkre iramodtak virágaikkal. Most egészen
másnak láttuk a táj arcát, mert a topografikus képben, amelyet egy-egy
vidékről alkotunk, távolról sem a tér fogalma játssza a legfontosabb
szerepet. Említettem már, hogy az időé jobban eltávolítja őket. S még csak
nem is ez az egyetlen. Bizonyos helyek, melyeket mindig minden mástól
függetlennek látunk, mintha semmi egyébbel nem volnának közös
mércével mérhetők, szinte nem tartoznak a világhoz, mint azok az
emberek, akiket életünk valamely sajátos korszakában ismertünk meg, a
katonaságnál vagy gyerekkorunkban, s akiket nem tudunk mihez kötni.
Első balbeci nyaralásom idején Villeparisis márkiné szívesen vitt fel
bennünket egy Beaumont nevű, környékbeli magaslatra, mert onnan csak a
vízre és az erdőkre lehetett látni. Mivel az út, amelyen odáig vitt, s
amelyet vén fái miatt a legszebbnek talált, folyamatosan emelkedett, a
kocsi kénytelen volt lépésben haladni, ez pedig igencsak sok időbe telt.
Amikor végre felértünk, kiszálltunk, sétáltunk egy keveset, visszaszálltunk
a kocsiba, majd ugyanezen az úton jöttünk vissza, anélkül hogy egyetlen
falut vagy kastélyt láttunk volna. Biztos voltam benne, hogy Beaumont
valami nagyon különleges, nagyon távoli, nagyon magas, s fogalmam sem
volt róla, merrefelé lehet, hiszen a beaumont-i úton sosem mentem
máshová; egyébként kocsival is sok időbe telt odajutni. Nyilvánvalóan
ugyanahhoz a járáshoz (vagy tartományhoz) tartozott, mint Balbec,
számomra azonban más síkon terült el, s a területenkívüliség különleges
kiváltságát élvezte. Az automobil előtt azonban semmiféle rejtély nem
szent; már el is hagyta Incarville-t, melynek házait még őrizte a szemem, s
a Parville-be (Paterni villa) vezető rövidebb parti úton ereszkedtünk lefelé,
amikor a töltésről, ahol éppen hajtottunk, megláttam a tengert, s
megkérdeztem, hogy is hívják ezt a helyet, de a sofőr még nem is
válaszolhatott, s már ráismertem Beaumontra, amely mellett ezek szerint,
mit sem sejtve, minden egyes alkalommal elhaladtam, ahányszor
kisvonatra szálltam, hiszen kétpercnyire van Parville-től. Mint egy
ezredembéli tiszt, akit különleges teremtésnek láttam volna, túlságosan
jóindulatúnak és egyszerűnek ahhoz, hogy előkelő családból származzon,
túlságosan távolinak már és titokzatosnak ahhoz, hogy egyszerűen
valamely előkelő családból származzon, s akiről megtudtam volna, hogy
sógora, unokafivére ennek vagy amannak, akivel rendszeresen együtt
vacsorázom, Beaumont is, amint hirtelen olyan helyekhez kötődött,
melyektől annyira különállónak hittem, elveszítette minden
titokzatosságát, helyére került ezen a vidéken, s rémülten ötlött fel
bennem, hogy talán Madame Bovaryt és Sanseverina hercegnét is
láthattam volna akárki máshoz hasonlónak, ha másutt találkozom velük,
nem egy regény zárt világában. Talán úgy látszik, hogy a tündérvarázsú
vasúti utazások iránti szenvedélyemnek meg kellett volna akadályoznia,
hogy osztozzam Albertine elragadtatásában az automobil iránt, az
automobil iránt, amely egy beteget is elvisz, ahová akarja, és
megakadályozza, hogy – amint én is tettem korábban – a mozdíthatatlan
szépségek helyét egyéni jellemzőjüknek, pótolhatatlan lényegüknek
lássam. S tagadhatatlan, hogy az automobil nem tette ezt a helyet a
mindennapi élet kereteibe kényszerűen céllá, mint Balbecet a vasút,
amikor hajdan Párizsból idejöttem; céllá, amely csaknem eszményi az
induláskor, s az érkezéskor is az marad, mikor megérkezünk a tágas
épületbe, ahol senki sem lakik, s amely egyetlen névtáblát visel, a városét,
a pályaudvarra, amely végre elérhetőnek ígéri a várost, mintha az benne
öltene testet. Nem, az autó nem ilyen mesebelien vitt valamely városba,
melyet először a nevében összegzett egészben láttunk, a nézőtéren ülő
néző illúzióival. Az autó az utcák kulisszái közé vitt, meg-megállt, amíg
útbaigazítást kértünk egy helybélitől. De, mintegy kárpótlásként ezért az
oly otthonos előrehaladásért, sajátunknak érezhettük még az útvonalában
bizonytalankodó sofőr próbálkozásait is, amint vissza-visszafordul; a
kilátás táncos helycseréit, melyek egy kastélyt villantanak elénk – bár
közeledtünkre évszázados lombjai alá bújik – minden sarkán egy-egy
dombbal, egy templommal és a tengerrel; az egyre szűkülő köröket,
melyeket az automobil ír le egy elvarázsolt város körül, mely a szélrózsa
minden irányába szaladna szét, hogy meneküljön előle, s melyre a kocsi
végül nyílegyenesen ráveti magát a völgy mélyére zúdulva, ahol a város
reszketve lapul meg a földön; így hát ezt a helyet, ezt az egyedüli pontot,
melyet az autó látszólag megfosztott a gyorsvonatok misztériumától, e
pontot most mintha vele fedeznénk fel, mi magunk határoznánk meg, mint
egy tájolóval, s ő segít, hogy szerelmesebben feltáró kézzel, érzékenyebb
pontossággal érezhessük meg az igazi geometriát, a szépséges
„földmértéket”.
Volt azonban valami, amit akkor sajnálatos mód nem tudtam, s csupán
két évvel később szereztem tudomást róla: mégpedig az, hogy Charlus úr
ugyancsak a sofőr ügyfelei közé tartozott, Morel pedig, akinek tiszte volt,
hogy kifizesse, megtartotta a pénz egy részét (rávette ugyanis a sofőrt,
hogy háromszorozza, ötszörözze meg a kilométerszámot), nagyon
összemelegedett vele (miközben a nyilvánosság előtt úgy tett, mintha nem
ismerné), és távoli utakra vitette magát a kocsijával. Ha ezt akkor tudtam
volna, s tudtam volna azt is, hogy Verdurinék bizodalma, melyet
hamarosan a sofőr iránt tápláltak, talán akaratlanul, innen ered, párizsi
életem számos bánatát, számos, Albertine-nel kapcsolatos
boldogtalanságát elkerülhettem volna a következő évben; de én mit sem
sejtettem. Maguk az autós séták, amelyeket Charlus úr Morellel tett, nem
érintettek közvetlenül. Ezek különben inkább csak egy-egy partmenti
vendéglőben elköltött ebédre vagy vacsorára szorítkoztak, ahol Charlus
urat tönkrement, öreg családi bútornak nézték, Morelt pedig, akire a
számlák kifizetését bízta, túlságosan is jószívű nemes úrnak. Elmesélek
egy ilyen étkezést, amiből a többiről is képet alkothatnak. A helyszín egy
hosszú, keskeny étterem Saint-Mars-le-Vêtu-ben. „Nem vihetnék el innen
ezt az izét?” – kérdezte Charlus úr Moreltól, mint valami közvetítőtől,
hogy ne kelljen közvetlenül a pincérekhez fordulnia. Az „izé” alatt három
kókadt rózsát értett, melyet egy jó szándékú főpincér az asztal díszéül
szánt. „Dehogynem... – mondta Morel zavartan. – Nem szereti a
rózsákat?” „A szóban forgó kéréssel épp ellenkezőleg azt bizonyítanám,
hogy szeretem őket, hiszen rózsa nincsen itt (Morel láthatóan
meglepődött), de valójában nem nagyon szeretem őket. Meglehetősen
érzékeny vagyok a nevekre; s ha egy rózsa csak egy kicsit is szép, máris
kiderül, hogy Rotschild bárónőnek vagy Niel marsallnénak hívják, ami
lehűti a lelkesedést. Ön szereti a neveket? Talált már valaha szép címeket
a saját kis darabjainak?” „Van egy, amit Szomorú költeménynek
kereszteltem.” „Borzasztó – felelte Charlus úr, s hangja oly élesen
csattant, mint egy pofon. – Nem pezsgőt kértem?” – szólt oda a
főpincérnek, aki hite szerint azt is hozott, mikor a két vendég mellé egy-
egy habzóborral teli serleget tett le. „De, uram...” „Vigye innen ezt a
förtelmet, aminek semmi köze még a legócskább pezsgőhöz sem. Ez az a
cupnak nevezett hánytató, amiben általában három szem rohadt epret
lötybölnek valami borecetből és szódavízből kevert kotyvalékba... Igen –
folytatta ismét Morelhez fordulva –, úgy látom, nem tudja, mi is a cím. S
még amikor azokat a darabokat játssza, a melyeket legjobban tud, akkor is
úgy látom, a dolog médiumi oldaláról nemigen vesz tudomást.”
„Parancsol?” – kérdezte Morel, aki, mivel egyetlen kukkot sem értett a
báró által mondottakból, attól tartott, hogy netán valami hasznos
információt szalaszt el, mondjuk egy ebédmeghívást. Charlus úr azonban
nem tekintette kérdésnek ezt a „Parancsol?”-t, s Morel, aki ekképpen
választ sem kapott, azt hitte, jobban teszi, ha másfelé irányítja a
beszélgetést, s érzéki fordulatot ad neki: „Nézze csak ott azt a kis szőke
nőt, aki azokat a virágokat árulja, amiket maga nem szeret; ennek is biztos
van egy kis barátnője. És annak az öregnek is, aki a hátsó asztalnál
vacsorázik.” „De honnan tudod te az ilyesmit?” – kérdezte Charlus úr
Morel megérzéseitől elbűvölten. „Ó, egy szempillantás alatt felismerem
őket. Ha a tömegben sétálnánk valahol, meglátná, kétszer sem tévedek.” S
ha valaki ebben a pillanatban látta volna Morelt, a hím szépségébe
vegyülő lányos arcot, megértette volna azt a sötét elrendelést, mely nem
kevésbé jelölt ki bizonyos nőket neki, mint őt nekik. Morel szerette volna
kitúrni a helyéből Jupient, mert bizonytalan vágyat érzett, hogy a maga
„fixét” megtoldja azokkal a jövedelmekkel, melyeket elképzelései szerint
a mellényszabó a bárótól húzott. „No és a dzsigolók, azok közt még jobban
kiismerem magam, ott mindenféle tévedéstől megóvnám. Nemsokára itt a
balbeci vásár, ott aztán találunk mindenfélét. Hát még Párizsban, meglátja,
az lesz csak a mulatság!” De öröklött cselédóvatossága más irányba
térítette a megkezdett mondatot. Úgy, hogy Charlus úr azt hitte, még
mindig fiatal lányokról van szó. „Tudja – mondta Morel, aki szerette volna
oly módon felszítani a báró érzékeit, ahogyan azt önmagára nézve kevésbé
ítélte kompromittálónak (bár valójában erkölcstelenebb volt így) –, arról
álmodom, hogy egy igazán tiszta kislányt találok, akinek elcsavarom a
fejét, és elveszem a szüzességét.” Charlus úr nem tudta megállni, hogy
gyöngéden meg ne csipkedje Morelt, de naivan ezt is hozzátette: „No és
mire mennél vele? Ha egyszer elvennéd a lányságát, feleségül kellene
venned.” „Feleségül? – kiáltott fel Morel, aki úgy érezte, a báró biztos
becsípett, vagy nem számolt azzal, hogy olyan emberrel van dolga, aki
végül is jóval aggályosabb, mint hinné. – Feleségül? Fityiszt! Megígérni
megígérném neki, de amint túllennék a kis operáción, még aznap este
faképnél hagynám.” Ha az ilyen képzelgés pillanatnyi érzéki
gyönyörűséget szerezhetett neki, Charlus úr rendesen maga is betársult,
készen arra, hogy néhány másodperc múlva, amikor már kiélvezte a
gyönyört, minden részvételt megtagadjon. „Tényleg megtennéd?” –
kérdezte Morelt nevetve, s magához szorította. „De még hogy! – mondta
Morel, s látván, hogy nem kelt visszatetszést a báróban, őszintén tovább
fejtegette azt, ami valóban egyik vágya volt. „Veszélyes ügy” – szólt
Charlus úr. „Már előre összepakolnék, és megpucolnék, a címemet sem
hagynám meg.” „Na és én?” – kérdezte Charlus úr. „Magát persze
magammal vinném – sietett a válasszal Morel, akinek eszébe se jutott, mi
lenne a báróval: kisebb gondja is nagyobb volt. – Látja, van is egy kicsike,
aki nagyon tetszene ehhez a játékhoz, egy kis varrónő, a nagyherceg úr
palotájában van a boltja.” „Jupien lánya! – kiáltott fel a báró, miközben
belépett az italos. – Ó, soha – tette még hozzá, vagy azért, mert egy
harmadik jelenléte lehűtötte, vagy azért, mert még az ilyen feketemiséken
is, melyeken abban tetszelgett, hogy a legszentebb dolgokat bemocskolja,
még ilyenkor sem tudta rászánni magát, hogy olyanokat is belerántson,
akik iránt baráti érzelmeket táplál. – Jupien derék ember, a kicsike bájos,
borzasztó lenne, ha valami bánat érné őket.” Morel megérezte, hogy
túlságosan messzire ment, és elhallgatott, de tekintete a bizonytalan
távolban továbbra is a fiatal lányt méregette, akinek jelenlétében egyszer
„drága művész úrnak” akarta szólíttatni magát velem, s akitől mellényt
rendelt. A kicsike, igen dolgos lévén, nem vett ki szabadságot, de azóta
megtudtam, hogy míg a hegedűs Balbec környékén lebzselt, a lánykának
szüntelenül az ő szép arca járt az eszében, amelyet még nemesebbé tett,
hogy Morelt hajdan az én társaságomban látta, ezért „úr”-nak nézte.
„Sosem hallottam Chopin játékát – mondta a báró –, pedig hallhattam
volna; én Stamatitól vettem órákat, de ő megtiltotta, hogy elmenjek
Chimay nénémhez, és meghallgassam a Noktürnök mesterét.” „Nagy
marhaság volt tőle!” – szakadt ki Morelből. „Épp ellenkezőleg – vágott
vissza élénken, éles hangon Charlus úr. – Az intelligenciáját bizonyította
vele. Megértette, hogy »született tehetség« vagyok, Chopin pedig
befolyásolhatna. Végül is nem tesz semmit, hiszen már ifjan felhagytam a
muzsikálással, mint amúgy minden egyébbel is. No meg az embernek van
némi elképzelése – tette hozzá lelassuló, vontatott orrhangon –, mindig
találni olyanokat, akik hallották, s akiktől némi képet kaphatunk róla. De
Chopin egyébként is ürügy volt csupán, hogy visszatérhessünk a dolog
ama médiumi oldalára, amelyet maga figyelmen kívül hagy.”
Látható, hogy stílusának átmeneti közönségessége után Charlus úr
egyszer csak ismét olyan finomkodó és magasztos lett, mint rendesen. Az
a gondolat ugyanis, hogy Morel minden lelkifurdalás nélkül „faképnél
hagyna” egy megerőszakolt fiatal lányt, hirtelen maradéktalan gyönyörben
részesítette. Mihelyt azonban érzékei egy időre lecsillapultak, a Charlus
úrban néhány pillanatra felülkerekedő szadista (aki azután valóban
médiumi volt) elmenekült, s visszaadta a szót az igazi, a csupa művészi
kifinomultság, csupa érzékenység, jóság Charlus úrnak. „A minap ön a
XV. vonósnégyes zongoraátiratát játszotta, ami már magában is
képtelenség, mert a világon semmi nem lehetne kevésbé pianisztikus.
Olyanoknak írták, akik fülfájást kapnak a dicső Süket túlfeszített húrjaitól.
Márpedig épp ez a már szinte rideg miszticizmus olyan isteni benne. Ön
mindenesetre nagyon rosszul játszotta, minden tempót megváltoztatott.
Úgy kell játszani, mintha épp most komponálná: az ifjú Morel, akit
időszakos süketség és nemlétező zsenije emészt, egy pillanatra
mozdulatlanná dermed; majd, szent delíriumban, játszani kezd,
megalkotja az első taktusokat; ekkor, a hatalmas első nekiveselkedéstől
kimerülten elernyed, s Verdurinné örömére hagyja, hogy homlokába
hulljon az a szép fürt, s mi több, ezzel időt is nyer, hogy újratermelhesse
az előbbi látnoki megfogalmazáshoz pazarlóan felhasznált
szürkeállományt; s ekkor, miután ismét erőre kapott, új, az előbbit is
felülmúló ihlet ragadja magával, és szárnyal, szárnyal a kifogyhatatlan,
fenséges frázis felé, melyet a berlini virtuóz (azt hisszük, Mendelssohnt
nevezte így) egy életen át utánoz majd. Így, ezen az egyedül földöntúli és
átlelkesítő módon játszatom majd Párizsban.” Charlus úr effajta tanácsai
hallatán Morel jobban megrémült, mint amikor azt kellett látnia, hogyan
takarítja el a főpincér megvetett rózsáit és „cup”-ját, mert azon töprengett
szorongva, milyen hatást kelt majd a dolog az „osztályban”. De nem
időzhetett sokáig e gondolatoknál, mert Charlus úr parancsolóan szólt
hozzá: „Kérdezze meg a főpincért, van-e jó keresztényük!” „Jó
keresztényük? Nem értem.” „Hiszen látja, hogy a gyümölcsnél tartunk, az
meg egy körtefajta. Biztos lehet benne, hogy Cambremer márkinénál van,
mert Escarbagnas grófnőnek, és ő is az, volt belőle. Thibaudier úr küldi
nekik, mire a grófnő azt mondja: »Íme egy jó keresztény, ami nagyon szép
is.«„„Nem, nem tudtam.” „Amúgy, látom, nem tud maga semmit. Ha még
Molière-t sem olvasott... Ám legyen, mivel feltehetőleg rendelni éppúgy
nem tud, mint mást sem, kérje egyszerűen azt a körtét, ami úgyis itt terem
a közelben, az »avranches-i jó Lujzát«.” „Jó kicsodát...?” „Na, várjon, ha
már maga ilyen balog, majd kérek én valami mást, amit jobban szeretek:
Főúr, van Comices vajkörtéjük? Charlie, el kellene olvasnia, micsoda
gyönyörű sorokat írt erről a körtéről Émilie de Clermont-Tonnerre
nagyhercegné.” „Nem, uram, nincsen.” „És Jodoigne diadala van?”
„Nincsen, uram.” „Hát Virginie-Baltet? Vagy Passe-Colmar? Az sincs? No
hát, ha egyszer semmijük sincs, akkor megyünk. Az »Angouléme
hercegnője«„még nem érett be; menjünk, Charlie, el innen.” Charlus urat
balszerencséjére a józanság hiánya s talán Morelhez fűződő viszonyának
feltehető szűziessége ettől kezdve arra vitte, hogy furcsa jótéteményekkel
halmozza el a hegedűst, melyeket az fel sem foghatott, s amelyekre a
maga nemében szintén bolond, de hálátlan és silány természete csupán
egyre növekvő ridegséggel és kíméletlenséggel tudott válaszolni, s ettől –
a hajdan oly büszke, mostanra egészen félénkké lett – Charlus urat valódi
kétségbeesés hullámai árasztották el. Látni fogjuk még, hogyan értette
félre Morel, aki már ezerszer jelentékenyebb Charlus úrnak hitte magát, a
legapróbb dolgokban is, amikor szó szerint vette a báró dölyfös
felvilágosításait, melyeket az arisztokráciáról adott. E pillanatban
azonban, míg Albertine a Saint-Jean-de-la-Haise-nél vár rám, elégedjünk
meg annyival, hogy ha volt valami, amit Morel a nemesi rang elé helyezett
(s ez elvben meglehetősen nemes cselekedet volt, főként olyasvalaki
részéről, aki abban lelte gyönyörűségét, hogy – „vadidegen” – kislányokat
hajtson fel a sofőrrel), az a művészi hírneve volt, illetve az, hogy mit
gondolhatnak róla a többi hegedűsök. Kétségkívül rútul viselkedett,
hiszen, mivel már egészen hatalmában tudta Charlus urat, látszólag
megtagadta, kigúnyolta, ahogyan velem is igen magas lóról beszélt,
mihelyt megígértem, hogy titokban tartom, milyen beosztásban volt az
apja nagyapám fivérénél. Másrészt azonban a művészdiplomás Morel név
az ő szemében fensőbbrendű volt bármilyen „nagy névnél”. Amikor pedig
Charlus úr, plátói gyöngédségének ábrándjaiban, rá akarta ruházni egyik
családi címét, Morel határozottan visszautasította.
Ha Albertine helyénvalóbbnak találta, hogy Saint-Jean-de-la-Haise-ben
maradjon festegetni, én indultam útnak az autóval, s nem is csak
Gourville-ig és Féterne-ig, hanem Saint-Mars-le-Vieux-ig és Criquetot-ig
is elmehettem, mielőtt visszaindultam érte. De miközben színleltem, hogy
mással vagyok elfoglalva, nem vele, s egyéb gyönyörűségek kedvéért
vagyok kénytelen magára hagyni, csakis ő járt az eszemben. Igen gyakran
nem is mentem messzebb, mint a Gourville alatt elterülő tágas síkságig, s
mivel ez a rész kissé hasonlít arra, ami Combray fölött indul Méséglise
felé, még így, Albertine-től viszonylag messzire is megvolt az az örömöm,
hogy elgondolhattam: ha pillantásom nem is ér el hozzá, a távolabbra jutó
hatalmas és gyengéd tengeri szél, mely ott suhan el mellettem, bizonyára
lezúdul, feltartóztathatatlanul, egészen Quetteholme-ig, hogy megborzolja
a Saint-Jean-de-la-Haise-t lombjaik alá bújtató fák ágait, s közben
barátnőm arcán is végigsimít, így vetve kettős köteléket közé s közém
ebben a végtelenné nőtt, de veszélytelen elvonultságban, mint az olyan
játékokban, melyekben két gyermek néha pillanatokra látó- és
hallótávolon kívül kerül egymástól, s bár eltávolodik, mégis kapcsolatban
marad. Visszafelé azokon a kis utakon jöttem, ahonnan a tengerre látni, s
ahol régebben, még mielőtt feltűnt az ágak között, behunytam a szemem,
hogy jobban elképzeljem, hamarosan valóban a föld panaszos hangú
ősanyját látom majd meg, amint ugyanolyan tébolyultan és
emlékezetelőttien háborog, mint azokban az időkben, amikor még nem
léteztek élőlények. Most ezek az utak nem jelentettek mást, mint az
Albertine-hez való visszatérés módját; s amint változatlanul ráismertem
mindegyikre, tudtam, meddig mennek egyenesen, hol kanyarodnak majd
el, eszembe jutott, hogy ugyanezeket róttam régebben Stermaria
kisasszonyra gondolva, s hogy éppen ezt a sietséget, mely most Albertine
felé hajtott, éreztem Párizsban, amikor azokon az utcákon mentem lefelé,
amerre Guermantes asszony járt; s ezek az utak egy kijelölt pálya mély
monotóniáját, erkölcsi jelentését öltötték magukra: jellemem pályáiét.
Mindez természetes volt, s mégsem közömbös; ezek az utak eszembe
idézték, sorsom arra ítélt, hogy csak fantomokat kövessek, olyan lényeket,
akiknek valóságossága jórészt képzeletem műve; bizony vannak emberek
– s ifjúkorom óta közéjük tartoztam én is –, akiknek szemében mindaz,
aminek szilárd, mások által is megállapítható értéke van: a vagyon, a
siker, a magas pozíciók, mit sem számít; nekik fantomok kellenek.
Minden egyebet feláldoznak, minden követ megmozgatnak, mindent
annak a szolgálatába állítanak, hogy egyik vagy másik fantommal
találkozhassanak. A fantom azonban hamar szertefoszlik; akkor egy másik
nyomába eredünk, mindig készen arra, hogy az elsőhöz visszatérjünk.
Nem ez volt az első alkalom, hogy megpróbáltam újra fellelni Albertine-t,
a fiatal lányt, akit az első évben a tenger hátterén láttam kirajzolódni. Igaz,
az először megszeretett Albertine és a mostani közé, akitől szinte egy
pillanatra sem váltam meg, más nők is ékelődtek; más nők, például
Guermantes nagyhercegné. No de, mondják most biztosan erre, mire való
akkor az a sok gond Gilberte-tel, megannyi erőfeszítés Guermantes
nagyhercegnéért, ha csupán azért kellett elnyernem a barátságát, hogy
többé ne ő járjon az eszemben, hanem csakis Albertine? Swann
válaszolhatott volna erre, amíg meg nem halt, hiszen ő nagy barátja volt a
fantomoknak. Ezek a balbeci ösvények telis-tele voltak üldözött,
elfeledett, újra, néha egyetlen találkozás idejére felkutatott fantomokkal,
akiket csak azért keresünk, hogy megérinthessünk egy valószerűtlen életet,
mely azonnal el is menekül. Amint elgondoltam, hogy a fák, a körték,
almák, tamariszkuszok túlélnek majd engem, mintha azt a tanácsot
sugallták volna, kezdjek végre munkához, amíg meg nem kondul az óra,
mely az örök pihenésre szólít.
Quetteholme-nál kiszálltam a kocsiból, végigfutottam a meredek
vízmosáson, átvágtam a patak fölött egy pallón, s megleltem Albertine-t,
aki ott festegetett a csupa tornyocska-tüskés, vörös templom előtt, mely
úgy virított, mint valami rózsafa. Csak a timpanon volt egységes; és a kő
derűs felszínét alig érintve angyalok sorakoztak, akik a mi XX. századi
párosunk előtt, gyertyával a kézben, tovább celebrálták a XIII. század
szertartásait. Az ő portréjukat próbálta megfesteni Albertine az
odakészített vásznon, s Elstirt utánozva nagy ecsetvonásokkal vitte fel a
festéket, hogy így kíséreljen meg engedelmeskedni a nemes ritmusnak,
amelytől a nagy mester szerint ezek az angyalok annyira mások lettek,
mint az összes többi, amelyet ismert. Később Albertine összeszedte a
holmiját. Egymásra támaszkodva másztuk meg a vízmosást, odahagyva a
kis templomot, mely, mintha nem is látott volna minket, érintetlen
nyugalomban hallgatta a patak folytonos csobogását. Hamarosan már az
autó repített, visszafelé más útra ragadva minket, mint odafelé. Most
Marcouville-l’Orgueilleuse előtt mentünk el. Félig új, félig felújított
templomát századokéval felérő patinával vonta be a lenyugvó nap.
Fényében a domborművek mintha cseppfolyós, félig folyadék, félig fény
réteg alól sejlettek volna elő; a Szent Szűz, Szent Erzsébet, Szent Joachim
még ebben a megfoghatatlan kavargásban úszott, csaknem odakint már, a
víz vagy a sugárözön színén. A meleg porfelhőből előbukkanó modern
szobrok oszlopaikon félig kibontakoztak a lenyugvó nap aranyfátylaiból.
A templom előtt magányos ciprus állt, mintha szent kerítés zárta volna
körül. Egy pillanatra kiszálltunk, hogy megnézzük, s sétáltunk néhány
lépést. Albertine éppoly tudatosan érzékelte itáliai szalmakalapját és
selyemsálját (melyet a legkevésbé sem tekintett a kényelemérzet
forrásának), mint testrészeit, s amíg körbejártuk a templomot, másfajta
impulzust kapott tőlük, ami ernyedt elégedettségben fejeződött ki, én
azonban kecsesnek találtam; sál és kalap csupán új keletű, járulékos részei
voltak barátnőmnek, de nekem máris kedvesek, amint pillantásommal
nyomon követtem lebegésüket a ciprus körül, az esti levegőben. Albertine
ugyan nem láthatta, de gyanította, hogy ezek az elegáns darabok jól állnak
neki, mert ahogy rám mosolygott, gondosan ügyelt, hogy fejtartását
összhangba hozza a hozzá tartozó fejfedővel: „Nem tetszik nekem, ezt
restaurálták” – mondta a templomra mutatva, mert emlékezett arra, amit
Elstir mondott neki az öreg kövek nagybecsű, utánozhatatlan szépségéről.
Albertine azonnal felismerte, ha valamit restauráltak. Csak csodálkozni
tudtam, milyen biztos lett az ízlése építészeti kérdésekben, miközben a
zeneiekben továbbra is siralmas maradt. Akárcsak Elstir, én sem szerettem
ezt a templomot, nem szerzett örömöt, amint napsugaras homlokzata
szemem elé került, s csak azért szálltam ki megnézni, hogy Albertine
kedvében járjak. És mégis úgy találtam, hogy a nagy impresszionista
ellentmond önmagának; hogyan is kötődhetett ilyen bálványimádással az
objektív építészeti értékhez, miért nem figyelt fel a templom
átlényegülésére a lenyugvó napban? „Nem, kétség nem fér hozzá – mondta
Albertine –, sehogy sem szeretem; csak a gőgös Orgueilleuse nevét
szeretem benne. El ne felejtsük viszont megkérdezni Brichot-t, miért lett
Saint-Mars mellékneve Le-Vêtu? Elmegyünk legközelebb, ugye?” –
mondta, s rám nézett fekete szemével, melyre kalapja éppúgy rácsúszott,
mint hajdan a kis, ellenzős sapka. Fátyla ide-oda libbent. Visszaszálltam
vele az autóba, boldogan, amiért másnap együtt megyünk majd Saint-
Mars-ba, melynek két ódon harangtornya, kissé hajlított, szinte lüktető,
lazacrózsaszín, rombuszos cserepeivel, e kemencehevű időkben, mikor
csakis a fürdésre tudtam gondolni, hegyes, vén, mohos pikkelyű, rőt
halakra emlékeztetett, melyek látszólag nem is mozognak, úgy
emelkednek az áttetsző kék vízben. Marcouville-ből kifelé jövet, hogy
rövidítsünk, letértünk egy útkereszteződésnél, melynél egy tanya is állt.
Megesett, hogy Albertine itt megállíttatta a kocsit, s megkért, menjek be
egyedül, hogy ő a kocsiban ihassa meg, calvadosért vagy ciderért, amiről
mindig azt állították, hogy nem habzik, azután alaposan lelocsolt
mindkettőnket. Testünk szorosan egymáshoz simult. A tanyasiak alig
láthatták Albertine-t a zárt kocsiban, a flaskákat is én adtam vissza nekik;
újra útnak indultunk, mintha ezt a páros életet akarnánk folytatni, a
szeretők életét, amelyet a tanyasiak feltételezhettek rólunk, s amelynek ez
az ivó-megálló csupán jelentéktelen epizódja lehetett; s ez a feltevés még
kevésbé tűnt volna valószínűtlennek, ha azután látnak, hogy Albertine
kiitta a maga flaskányi ciderét; ilyenkor mintha valóban nem tűrt volna
közöttünk semmiféle távolságot, ami pedig máskor nem zavarta;
vászonszoknyája alatt combja a combomhoz simult, arcát, amely elsápadt,
de a járomcsontnál kipirult és tüzelt, a külvárosi lányok hevével és
kiéltségével közelítette arcomhoz. Az ilyen percekben hangja csaknem
ugyanolyan gyorsan elváltozott, mint a személyisége, elhagyta a magáét,
hogy egy másikon szólaljon meg, rekedtesen, kihívón, csaknem züllötten.
Leszállt az est. Micsoda gyönyörűség ott érezni az oldalamon, sálastul és
kalapostul, azt juttatva eszembe, hogy mindig így, párban látjuk azokat,
akik szeretik egymást! Talán szerelem volt, amit Albertine iránt éreztem,
de nem mertem előtte mutatni; olyannyira, hogy ha ott élt is bennem, amíg
a tapasztalat nem igazolta, csak úgy élhetett, mint valami értékenincs
igazság; márpedig én megvalósíthatatlannak és az élet színterén kívül
esőnek láttam. Féltékenységem viszont arra ösztökélt, hogy a lehető
legkevesebbet hagyjam magára Albertine-t, bár jól tudtam, kigyógyulni
csak akkor fogok belőle, ha mindörökre elválok tőle. Még olyankor is
érezhettem, ha mellette voltam, ilyenkor azonban úgy intéztem, hogy ne
kerüljünk többé olyan körülmények közé, amilyenek felébresztették
bennem. Így történt akkor is, amikor egy derült napon Rivebelle-be
mentünk ebédelni. A folyosószerű hall, ahol a teát szolgálták fel, az
étterem nagy, üveges ajtóit sarkig tárták a nap aranyozta gyepre, amelynek
a fényben úszó, tágas étterem is mintha része lett volna. A rózsás arcú,
fekete lángnyelvként ágaskodó hajú pincér most nem suhant annyira
gyorsan ebben a tágas térben, mint azelőtt, hiszen már nem kenyeres volt,
hanem teremfőnök; veleszületett serénysége azonban most is hajtotta: hol
távolabb, az ebédlőben tűnt fel, hol pedig közelebb, de kint, azokat a
vendégeket szolgálva ki, akik inkább a kertben óhajtottak ebédelni;
egyszer itt, másszor ott, mint egy futó ifjú isten mozdulatfázisainak
szoborsora: egyesek az épület, egyébként jól megvilágított belsejében,
amely a zöld gyepágyakban folytatódott, mások a lombok alatt, a szabad
ég alatti élet világosságában. Egy pillanatra mellénk került. Albertine
egyszerre szórakozottan válaszolt arra, amit mondtam. A fiút nézte tágra
nyílt szemmel. Néhány másodpercig éreztem: lehetünk a szeretett lény
közelében, s ő mégsincs velünk. Mintha egy rejtélyes kettős szereplői
lettek volna, akiket jelenlétem némított el, mintha talán régebbi randevúk
folytatása volna mindez, melyekről nem tudhattam, vagy csupán egyetlen
pillantásé, amit a fiú Albertine-re vetett – s ahol én voltam az „elefánt”,
aki elől rejtőzniük kell. Amikor a főnök erőszakosan visszahívta a pincért,
s ő eltávolodott, Albertine ugyan folytatta az ebédet, de szemében az
étterem és a kert kivilágított színpad volt már csupán, amelyen változó
díszletek között hol itt, hol ott tűnt fel a fekete üstökű, futó istenalak. Egy
pillanatra felötlött bennem, nem hagy-e magamra barátnőm, hogy a fiút
kövesse. Az elkövetkező napokban azonban kezdtem egyszer s
mindenkorra elfelejteni a fájdalmas élményt, mert eltökéltem, hogy sosem
térek vissza Rivebelle-be, s ugyanezt megfogadtattam Albertine-nel is, aki
állította, hogy most járt ott először és utoljára. Tagadtam, hogy a fürge
lábú pincér másra sem nézett volna, mint Albertine-re, nehogy barátnőm
azt higgye, társaságom megfosztotta valami gyönyörűségtől. Én azért
visszatértem még néhányszor Rivebelle-be, de egyedül, és túlságosan
sokat ittam, ahogy korábban is. Miközben az utolsó poharat ürítettem
fenékig, a fehér falra festett rozettát bámultam, arra vittem át a gyönyört,
amelyet éreztem. Az egész világból csupán ez a rozetta létezett számomra;
hol üldözőbe vettem, hol megérintettem illanó tekintetemmel, hol szem
elől veszítettem; a jövendő közömbös lett, beértem a rozettámmal, mint
egy pillangó a nyugodtan pihenő másikkal, melyet körberepdes, s végül a
gyönyör csúcsára röpítő együttlétben vele fejezi be életét. Márpedig
veszedelmesnek éreztem, hogy akár enyhe formában is engedjek
megtelepedni magamban egy olyan kórt, mely azokra a jól ismert
patologikus állapotokra emlékeztet, amelyekre oda sem figyelünk, de a
legcsekélyebb váratlan és elkerülhetetlen véletlen közbejötte is elegendő
ahhoz, hogy hirtelen rendkívül komolyra forduljanak. Ez a pillanat talán
különösen alkalmas volt arra, hogy lemondjak egy nőről, hiszen
semmiféle friss és elevenen égő fájdalom nem kényszerített, hogy tőle
kérjem bajomra azt a balzsamot, melyet csak azok birtokolnak, akik a baj
okozói is egyben. Már a séták is megnyugtattak, bár az adott pillanatban
csak várakozásnak tekintettem őket a másnapra, amely, bár vágyat
ébresztett bennem, bizonyára nemigen különbözik majd az előző naptól,
mert e sétáknak megvolt az a bűbájos hatalmuk, hogy elszakadtak azoktól
a helyektől, ahol eddig Albertine járt, s ahol én nem voltam vele: a
nagynénjénél, a barátnőinél. Ez a bűbáj nem tényleges örömből született,
hanem csupán egy nyugtalanság lecsillapodásából, mégis igen erős volt.
Hiszen ha néhány nap távlatából visszagondoltam a tanyára, amely előtt
cidert ittunk, vagy csak a néhány lépésnyi sétára Saint-Mars-le-Vêtu előtt,
s eszembe jutott, hogy Albertine ott lépdelt mellettem kalapjában,
jelenlétének érzete egyszer csak olyan értéket adott az új templom
közömbös képének, hogy ha a napsütötte homlokzat így, magától felötlött
emlékeimben, úgy éreztem, mintha nagy, nyugtató borogatást tettek volna
a szívemre. Albertine-t letettem Parville-ben, de csak azért, hogy este újra
találkozzam vele, s a sötétben elnyújtózhassak mellette a fövenyen. Igaz,
nem láttuk egymást mindennap, mégis elmondhattam magamnak: „Ha
elmesélné az időbeosztását, az életét, mégiscsak én tölteném be bennük a
legnagyobb helyet”; s hosszú órákat töltöttünk együtt, melyek oly édes
mámorba ringatták napjaimat, hogy ha Albertine Parville-ben kiugrott az
autóból, melyet egy óra múlva később megint érte küldtem, nem is
éreztem magányosnak magam, mintha kiszállás előtt virágokat hagyott
volna a kocsiülésen. Kibírtam volna, hogy ne lássam mindennap; már épp
készültem boldogan elválni tőle, éreztem, hogy ennek a boldogságnak a
nyugtató hatása több napig is eltarthat. De ekkor meghallottam, hogy
Albertine, amint elköszön tőlem, így szól a nagynénjéhez vagy egyik
barátnőjéhez: „Hát akkor holnap fél kilenckor. Nem szabad elkésni, a
többiek már negyed kilenckor útra készen állnak.” Ha szeretünk egy nőt, a
csevegése olyan talajhoz hasonló, ami veszélyes búvópatakot fed; szavai
mögött minden pillanatban ott érezzük valami láthatatlan vízréteg
jelenlétét, átható hidegét; imitt-amott észrevesszük alattomos szivárgását,
de a patak rejtve marad. Amint meghallottam Albertine mondatát,
nyugalmam odalett. Meg akartam kérni, találkozzunk másnap reggel, hogy
így gátoljam meg, hogy elmenjen arra a titokzatos fél kilences randevúra,
amelyről csak burkoltan beszéltek előttem. Az első néhány alkalommal
nyilván engedett volna, bár csak sajnálkozva, amiért le kell mondania a
terveiről; később felfedezte volna, hogy múlhatatlan szükségét érzem
tervei megzavarásának; s én lettem volna az, aki elől mindent
elhallgatnak. Amúgy valószínű, hogy ezekben az összejövetelekben,
melyekből kizárattam, nem volt semmi különös, s talán épp attól való
félelmükben nem hívtak engem is, hogy ezt vagy azt a vendég hölgyet
még közönségesnek vagy unalmasnak találom. Sajnálatos módon, ez az
Albertine-ével olyannyira összefonódott élet nemcsak rám hatott; engem
megnyugtatott, anyámnak azonban nyugtalanságot okozott, melynek
bevallásával tönkretette az én nyugalmamat. Amint elégedetten
hazatértem, erős elszánással, hogy egyik napról a másikra véget vetek
ennek az életmódnak, melyről azt hittem, befejezése csakis rajtam múlik,
édesanyám, aki meghallotta, hogy azt üzenem a sofőrnek, vacsora után
menjen Albertine-ért, így szólt: „Hogy szórod a pénzt! (Françoise, a maga
egyszerű és érzékletes stílusában erőteljesebben így mondta: »Szökik a
pénz.«) Próbálj meg – folytatta a mama – nem olyanná válni, mint Charles
de Sévigné, akiről édesanyja azt mondta: »Valóságos kohó a tenyere, csak
úgy olvad benne a pénz.« S amúgy is azt hiszem, épp eleget jártál már
szórakozni Albertine-nel. Biztosíthatlak, hogy ez már túlzás, még az ő
szemében is nevetségesnek tűnhet. Nagyon örültem, hogy mulattat, nem is
azt kérem, hogy ne találkozz vele többet, hanem csak annyit, hogy ne
legyen képtelenség egymás nélkül látni kettőtöket.” Albertine-nel élt
életem, ez az élet, melyben nagy gyönyörűség nem volt – vagy ha volt is,
én nem érzékeltem –, ez az élet, melyet készültem egyik napról a másikra
megváltoztatni, s már csak egy nyugodt órára vártam, egyszerre megint
nélkülözhetetlenné vált egy időre, amikor a mama szavai ekként veszélybe
sodorták. Azt mondtam édesanyámnak, hogy szavai talán két hónappal is
késleltették a kért elhatározást, amely különben még a hét vége előtt
megszülethetett volna. Mama elnevette magát (nehogy megszomorítson),
amiért tanácsai azonnali hatást váltottak ki, s megígérte, nem beszél
többet a dologról, nehogy ő gátolja meg jó szándékom újjászületését.
Nagyanyám halála óta azonban a mama, valahányszor csak önfeledten
felnevetett, a már megkezdett nevetés egyszerre abbamaradt, s a
fájdalomtól szinte zokogó megnyilvánulásba torkollt, talán a lelkifurdalás
miatt, hogy egyetlen pillanatra meg tudott feledkezni kínzó gondolatairól,
talán azért, mert ez a mégoly rövid feledés csak még erőteljesebben
elevenítette fel őket. De megéreztem, hogy nagyanyám emlékének sajgó
fájdalmához, mely úgy gyökerezett meg édesanyámban, mint valami
rögeszme, most egy másik is járult, mely hozzám kötődik, mert
édesanyám tartott Albertine-nel való bizalmas kapcsolatom
következményeitől; a bizalmas kapcsolatétól, amelyet megakadályozni
mégsem mert, mindazok miatt, amiket az imént mondtam neki. De
láthatóan nem volt meggyőződve róla, hogy nem tévedek. Arra gondolt,
hány éven keresztül nem beszéltek már, nagyanyám meg ő, a munkámról
és valamiféle egészségesebb életvitelről, melyet – mondtam én – csakis
azért nem tudtam elkezdeni, mert a buzdításaik okozta izgalom meggátolt
benne, s amelyet engedelmes hallgatásuk ellenére sem folytattam.
Vacsora után az autó visszahozta Albertine-t; még nem volt egészen
sötét; a levegő már nem volt annyira meleg, de egy tűzforró nap után
mindketten ismeretlen hűvösségre vágytunk; ekkor lázas szemünk előtt
felbukkant a hold, először (csakúgy mint azon az estén, amikor
Guermantes hercegnőhöz mentem, s amikor Albertine telefonált) mint
valami gyümölcs könnyű és vékonyka héja, majd mint friss gerezd, melyet
egy láthatatlan kés épp hámozni kezd az égen. Néha én mentem
barátnőmért, de kicsit később; ő pedig, amint megbeszéltük, a piac
árkádjai alatt várt rám, Maineville-ben. Az első pillanatokban meg sem
láttam; már-már nyugtalankodtam, hogy talán el sem jött, talán félreértett.
Akkor megpillantottam kék-fehér pettyes blúzában, és már be is szökkent
mellém a kocsiba, inkább fiatal állathoz, mint fiatal lányhoz hasonló
könnyed ruganyossággal. S az is nősténykutyára vallott, ahogy rögvest
véget nem érőn hízelegni kezdett. Amikor egészen besötétedett, s ahogy a
szállodaigazgató mondta, az eget teleszórták a csillagok, ha nem az erdőbe
indultunk sétálni egy üveg pezsgő kíséretében, mit sem törődve a gyengén
megvilágított gáton ballagó elkésett sétálókkal, akik kétlépésnyire már
semmit sem vettek volna észre a sötét homokon, elnyújtóztunk a dűnék
tövében; s én magamhoz szorítottam ezt a testet, melynek
hajlékonyságában benne élt a fiatal lányok minden nőies, tengeri és
sportos bája, a fiatal lányoké, akiket először láttam elvonulni a hullámok
horizontja előtt; most egy takarón osztoztunk, közvetlenül a mozdulatlan
tenger partján, melyet egy remegő sugár két részre osztott; s fáradatlanul,
egy gyönyörűséggel hallgattuk, amint lélegzetét visszatartja, s már oly
régen nem lélegzik, hogy már-már azt hittük, hulláma sincs, vagy amint
végül mégis elleheli lábunknál a várva várt és egyre késlekedő sóhajt.
Végül hazavittem Albertine-t Parville-be. Házuk elé érve félbe kellett
szakítanunk csókjainkat, nehogy valaki meglásson; Albertine-nek még
nem volt kedve lefeküdni, visszajött velem egészen Balbecig, ahonnan
azután még egyszer, utoljára, hazavittem Parville-be; az automobil e
hőskorának sofőrjei olyan férfiak voltak, akik nem nézték, hánykor
kerülnek ágyba. S bizony, én csak az első hajnali harmat idején értem haza
Balbecbe, immár egyedül, de még körülölelt barátnőm jelenléte, olyan
adag csókkal elhalmozva, amely még hosszú ideig kitartott. Az
asztalomon táviratot vagy képeslapot találtam. S ez is Albertine-től jött!
Quetteholme-ban írta őket – amikor én egyedül indultam tovább a kocsival
–, hogy így mondja el, most is rám gondol. Lefekvés közben ezeket
olvastam újra. Ekkor a függöny alatt a verőfény sugarát pillantottam meg,
s arra gondoltam, mégiscsak szeretnünk kell egymást, ha az egész éjszakát
egymás karjában töltöttük. Amikor másnap reggel a mólón találkoztam
Albertine-nel, annyira féltem, hogy azt feleli, aznap nem ér rá, s nem tudja
teljesíteni kérésemet, hogy együtt sétáljunk, hogy amíg csak lehetett,
halogattam a kérést. Annál is nyugtalanabb voltam, mivel hűvösnek,
gondterheltnek láttam; ismerősei jöttek oda hozzá; délutánra nyilván olyan
tervei voltak, melyekből engem kizárt. Csak néztem, néztem ezt a
varázsos testet, Albertine rózsás fejét, előttem rejtelmes szándékait, azt az
ismeretlen elhatározást, amelyen délutánom boldogsága vagy
boldogtalansága múlt. Lelkiállapotom, létezésem egész jövője testesült
meg előttem egy fiatal lány allegorikus és végzetes alakjában. S amikor
végre elszántam magam, s a tőlem telhető legközömbösebb arccal
megkérdeztem: „Sétálunk együtt ma délután és este?”, ő pedig azt
válaszolta: „Nagyon szívesen”, hosszú nyugtalanságom helyett egyszerre
valami gyönyörűséges megnyugvást leltem ebben a rózsás arcban, s még
becsesebbnek láttam ezeket az idomokat, amelyeknek olyan meg-
megújuló jóérzést, enyhülést köszönhettem, amilyet vihar kitörése után
érzünk. Egyre csak azt ismételgettem magamban: „Milyen kedves, milyen
imádnivaló!”, olyasfajta rajongásban, mely kevésbé termékeny, mint a
részegségé, s alig mélyebb a barátságénál, de magasan felette áll a
társasági életének. Csak olyan napokon mondtuk le az autót, amikor
Verdurinéknél vacsoráztunk, illetve olyankor, amikor éltem az
alkalommal, hogy Albertine nem ér rá, nem tud velem tartani, s
értesítettem mindazokat, akik találkozni kívántak velem, hogy Balbecben
leszek. Saint-Loup-nak is engedélyeztem, hogy ezeken a napokon
meglátogasson, de csakis ezeken. Mert amikor egyszer váratlanul állított
be, inkább megfosztottam magam Albertine látásától, mint hogy
kockáztassam, hogy ők ketten találkozzanak, s ettől megrendüljön a
boldog nyugalom állapota, melyben egy ideje élek, s hogy újraéledjen
féltékenységem. Csak akkor nyugodtam meg, amikor Saint-Loup végre
hazaindult. Barátom hát sajnálkozva, de aggályosan tartotta is magát
ahhoz, hogy sosem jön Balbecbe, ha nem hívom. Hajdan, amikor irigyen
gondoltam az órákra, melyeket Guermantes nagyhercegnével tölt, milyen
becsesnek tartottam volna, ha találkozhatom vele! Az emberek folyton
változó helyet kapnak velünk való viszonyukban. A világ felfoghatatlan,
de örök menetében mozdulatlannak véljük őket, mert a villanásnyi idő,
amikor megpillantjuk alakjukat, rövid ahhoz, hogy érzékeljük a mozgást,
amely magával sodorja őket. Elég azonban, ha emlékezetünkből
kiválasztjuk két, különböző pillanatban rögzített képüket, s ha ezek a
pillanatok mégis eléggé közeliek ahhoz, hogy ne az emberek változzanak
meg közöttük, vagy legalábbis ne érezhetően, és a két kép különbözősége
hű mércéje lesz annak, mennyit változtattak hozzánk viszonyított
helyükön. Szörnyen nyugtalanított, amikor Saint-Loup Verdurinékről
beszélt: féltem, hogy arra kér, hívassam meg, hiszen szűnni nem akaró
féltékenységemben ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy elrontsa minden
örömömet, amit Albertine-nel a kis körben leltem. Szerencsémre azonban
Robert éppen azt vallotta be, hogy semmit sem óhajt kevésbé, mint ezt az
ismeretséget. „Nem – mondta –, én idegesítőnek találom az efféle
klerikális közeget.” Kezdetben nem értettem, hogyan illik Verdurinékre ez
a „klerikális” jelző, de a következő mondattal Saint-Loup világossá tette
gondolatát, s a nyelvi divatoknak tett engedményeit, amelyeket gyakran
csodálkozva figyelhetünk meg értelmes embereknél. „Az ilyen körök –
magyarázta – klikket, kongregációt alkotnak, mint valami szentélyben. Ne
is mondd nekem, hogy ez nem afféle kis szekta; a közülük valókkal
mézesmázosak, a kívülállókkal meg nem győznek eléggé megvetőek lenni.
Számukra nem a lenni vagy nem lenni a kérdés, mint Hamlet számára,
hanem a köztük lenni vagy kívül lenni. Te közéjük tartozol, Charlus
bácsikám szintén. Mit tegyünk? Én sosem szerettem az ilyesmit, nem az
én hibám.”
Természetesen ezt a Saint-Loup-ra erőszakolt szabályt, hogy csak akkor
látogasson meg, ha hívom, ugyanilyen szigorúan alkalmaztam mindenki
másra, akivel csak a La Raspelière-ben, Féterne-ben, Montsurvent-ban és
egyebütt szorosabb ismeretségbe kerültem; s mikor a szállodából
megláttam a háromórai vonat füstjét, amint a parville-i sziklapartok
kanyarulataiban elhagyta pamacsát, s az még sokáig ott függött a zöld
lankák oldalán, egyáltalán nem bizonytalankodtam, ki is lesz az
uzsonnavendégem, aki mint valami isten most még a kis felhőbe
burkolózott előlem. Be kell vallanom, hogy ez a látogatásra előzetesen
felhatalmazott vendég szinte soha nem Saniette volt, s ezért igen gyakran
szemrehányást is tettem magamnak. Mivel azonban Saniette pontosan
tudta, hogy unalmas (s vizitben természetesen jóval inkább, mint amikor
adomázott), így, jóllehet műveltebb, eszesebb és különb volt sok másnál,
nem csupán az tűnt lehetetlennek, hogy bármiféle örömöt leljünk a
társaságában, hanem az is, hogy akármi mást, a csaknem elviselhetetlen
spleenen kívül, ami tönkreteszi az egész délutánt. Ha Saniette őszintén
bevallotta volna: attól fél, hogy untat, feltehetően nem rettegtünk volna
látogatásaitól. Az unalom az egyik legkevésbé súlyos baj, amelyet el kell
viselnünk, az ő unalmassága pedig talán csak a többiek képzeletében
létezett, vagy a többiek oltották belé, egyfajta szuggesztióval, mely azután
Saniette kellemes szerénységében jó alanyra lelt. Ő azonban annyira nem
akarta, hogy kiderüljön, nem keresik a társaságát, hogy ajánlkozni sem
mert. Kétségtelenül igaza volt, amikor nem tett úgy, mint azok, akik
annyira élvezik, hogy nyilvános helyen köszöngethetnek, hogy ha már
régóta nem találkoztunk, s egy páholyban észrevesznek minket, általuk
nem ismert, ragyogó személyiségek körében, sietősen és harsányan
köszöntenek, miközben már mentegetőznek is: de hiszen úgy megörültek,
úgy meghatódtak, amikor megláttak, és konstatálták, hogy visszatértünk
az evilági örömökhöz, hogy ilyen jó színben vagyunk stb. Saniette-ből,
épp ellenkezőleg, túlságosan is hiányzott a merészség. Megtehette volna,
hogy Verdurinnénél vagy a kisvonatban azt mondja, örömmel eljönne
hozzám látogatóba Balbecbe, csak attól tart, hogy zavar. Egy ilyen javaslat
nem lett volna különösebben ijesztő. Ő azonban éppenséggel nem ajánlott
semmit, hanem megkínzott arccal és elpusztíthatatlan
tűzzománctekintettel, melyben azonban keveredett a remegő vágy, hogy
találkozhasson velem – hacsak nem akad valaki szórakoztatóbbra –, és e
vágy leplezésének szándéka, hanyagul megszólított: „Nem tudja, mit
csinál a napokban? Mert én bizonyosan Balbec környékén járok majd.
Nem, nem, nem tesz semmit, csak úgy kérdeztem.” A látszat azonban nem
tévesztett meg, s a fordított jelek, melyek révén érzelmeinket
ellentettjeikkel fejezzük ki, oly világosan olvashatók, hogy csak
töprengeni tudunk, hogyan akadhatnak még emberek, akik például így
beszélnek: „Annyi meghívást kapok, azt sem tudom, hová legyek”, ezzel
próbálva leplezni, hogy sehová sem hívják őket. S ráadásul ez a
látszólagos hanyagság, valószínűleg összetevőinek vegyessége miatt,
olyan érzést keltett, amit az unalomtól való félelem vagy a találkozás
vágyának őszinte beismerése sosem keltett volna, azaz azt a fajta
rosszérzést, viszolygást, ami a szimpla társasági udvariasság szintjén
ugyanazt fejezi ki, mint amit a szerelemben a viszont nem szeretett
szerelmes burkolt ajánlata ébreszt hölgyében, akinek felajánlja, hogy
másnap meglátogatja, s közben nem győzi hangsúlyozni, hogy nem akarja
rátukmálni magát a hölgyre; vagy nem is ez az ajánlat, hanem az
álhidegség póza. Saniette személyiségéből is csak úgy áradt ez az isten
tudja, micsoda, amitől a világ leggyöngédebb arckifejezésével így
feleltünk neki: „Nem, sajnos ezen a héten, mindjárt elmagyarázom...” S
olyan embereknek engedtem helyette, akik a nyomába sem értek, de a
tekintetük nem volt mélabúval terhes, mint az övé, szájukat nem redőzte
keserűre az a sok látogatás, melyről hallgatott ugyan, de amelyeket kedve
szerint egyikünknél-másikunknál tett volna. Sajnálatosan igen ritkán esett
úgy, hogy Saniette ne találkozott volna a vicinálison az épp hozzám tartó
vendéggel, már amikor nem Verdurinéknél fordult hozzám az illető
ekképpen: „El ne felejtse, hogy csütörtökön megyek magához”, én pedig
épp erről a napról állítottam Saniette-nek, hogy nem vagyok szabad. Végül
azután Saniette úgy képzelte, az élet teli van a tudtán kívül, ha ugyan nem
egyenesen ellene szervezett mulatságokkal. Másrészt viszont, mivel soha
nem vagyunk teljesen egyfélék, ez a túlságosan tapintatos lélek betegesen
tapintatlan volt. Az egyetlen alkalommal, amikor akaratom ellenére,
találomra beállított hozzám, egy nem is tudom már kitől kapott levél
hányódott az asztalon. Egy pillanat múlva észrevettem, hogy Saniette csak
szórakozottan hallgatja, amit mondok. A levél, melynek eredetéről
halvány fogalma sem volt, megigézte, s már azt hittem, zománcos
szemgolyói mindjárt letérnek pályájukról, hogy erre a jelentéktelen, de
kíváncsiságától delejessé vált levélre tapadjanak. Madárra emlékeztetett,
mely végzetszerűen csap le a kígyóra. Végül nem bírta ki, s először csak
elfordította, mintha rendet akarna rakni a szobámban. Amikor ezt már
kevésnek érezte, kezébe fogta, ide-oda fordítgatta, mintha gépiesen tenné.
Tapintatlanságának másik tünete az volt, hogy ha egyszer letáborozott
valahol, képtelen volt hazamenni. Mivel aznap nem éreztem jól magam,
megkértem, menjen vissza a következő vonattal, induljon el egy félóra
múlva. Rosszullétemben nem kételkedett, mégis így válaszolt: „Egy és
egy negyed órát maradok, aztán megyek.” Ettől fogva szenvedtem, amiért
nem hívom, valahányszor módomban áll. Ki tudja? Talán, ha én
megtörtem volna a rajta ülő átkot, mások is meghívták volna, s az ő
kedvükért Saniette nyomban lemondott volna rólam, így hát
meghívásaimnak kettős előnyük lett volna: őt boldoggá teszik, engem
pedig megszabadítanak tőle.
A vendégségeimet követő napokon persze nem vártam látogatót, s az
automobil ismét értünk jött, Albertine-ért meg értem. Amikor pedig
hazaértünk, a szálloda legalsó lépcsőfokán álló Aimé nem tudta megállni,
hogy szenvedélyesen kíváncsi és mohó szemmel ne lesse, milyen
borravalót adok a sofőrnek. Hasztalan fogtam a pénzdarabot vagy
bankjegyet csukott kézzel, Aimé pillantása szétfeszítette ujjaimat. Egy
másodperccel később már el is fordította a fejét, hiszen tapintatos és jól
nevelt volt, s ő maga beérte viszonylag csekély jutalommal is. De az a
pénz, amit valaki más kapott, leküzdhetetlen kíváncsiságot ébresztett
benne, és a nyál is összefutott tőle a szájában. E röpke pillanatok idején
oly lázas figyelem ült az arcán, mint a gyermekén, aki Verne-regényt
olvas, vagy olyasvalakién, aki az étteremben a szomszédos asztalnál
vacsorázik, s amint látja, hogy nekünk éppen fácánt szelnek fel, amit ő
nem tud vagy nem akar megengedni magának, egy pillanatra
megfeledkezik komoly gondolatairól, hogy szerelemtől és vágytól
mosolygós tekintettel tapadjon a szárnyasra.
Így követték egymást az autós séták napra nap. Egy alkalommal
azonban, amint felfelé mentem a lifttel, a liftes azt mondta: „Itt volt az az
úr, üzenetet hagyott önnek.” Mindezt egészen reszketeg hangon mondta,
miközben a képembe köhögött és köpködött. „Micsoda náthám van!” –
tette hozzá, mintha magamtól nem vettem volna észre. „A doktor azt
mondja, szamárköhögés”, s azzal megint csak rám köhögött és köpködött.
„Ne fárassza magát a beszéddel” – mondtam jóságosan, de tettetett
jósággal. Attól tartottam, hogy elkapom a szamárhurutot, ami az én
fulladásra való hajlamommal igen kellemetlen lett volna. Ő azonban, mint
valami virtuóz, aki nem akarja bejelentetni a betegségét, érdemnek
tekintette, hogy egyfolytában köpköd és beszél. „Nem, nem, semmiség” –
mondta (magának talán, gondoltam, de nem nekem). Egyébként
hamarosan visszamegyek Párizsba (annál jobb, hacsak már előbb rám nem
ragasztja). „Azt mondják – folytatta –, hogy Párizs nagyon csudálatos.
Biztos még csudálatosabb, mint itt és mint Monte-Carlóban, bár a
londinerek, sőt a vendégek, de még a főpincérek is, akik a szezonra
Monte-Carlóba mennek, gyakran mondták nekem, hogy Párizs nem olyan
csudás, mint Monte-Carlo. Lehet, hogy tévedtek, bár, aki már főpincér,
biztosan nem lehet ostoba: azt a sok rendelést felvenni, az asztalokat
megjegyezni, ahhoz aztán jó koponya kell! Hallottam már olyat is, hogy ez
még annál is rémesebb, mint amikor valaki darabokat és könyveket ír.”
Már csaknem az én emeletemre értünk, mikor a liftes visszavitt a
földszintre, mert úgy találta, hogy baj van a kapcsolóval, s egy
szempillantás alatt meg is javította. Megmondtam neki, hogy inkább
gyalog szeretnék felmenni, ami valójában azt jelentette, illetve akarta
leplezni, hogy inkább nem szeretném elkapni a szamárköhögést. A liftes
azonban, baráti és ragályos köhögőroham kíséretében visszalódított a
kalitkába. „Most már nem lehet semmi baj, rendbehoztam a gombot.”
Mivel láttam, hogy nem hagyja abba a beszédet, a látogató és üzenete
pedig jobban érdekelt, mint Balbec, Párizs és Monte-Carlo szépségeinek
összehasonlító elemzése, azt mondtam (ahogy egy tenoristának mondjuk,
aki Benjamin Godard[626]-ral gyötri a hallgatót: Énekeljen nekem inkább
egy kis Debussyt): „De ki keresett?” „Az az úr, akivel elment. Mindjárt
lemegyek a kártyájáért, itt van a portásomnál.” Lévén, hogy előző nap
Robert de Saint-Loup-t tettem le a doncières-i állomáson, mielőtt
Albertine-ért mentem, azt hittem, a liftes Saint-Loup-ról beszél, de a
sofőrre gondolt. Mikor pedig ezekkel a szavakkal említette: „az az úr,
akivel elment”, egyben azt is megtanultam tőle, hogy egy munkás éppúgy
lehet úr, mint ahogyan egy társasági ember. De ez csupán stilisztikai
tanulság. Mert ami a dolgot magát illeti, én sosem tettem különbséget a
társadalmi osztályok között. S ha meglepődtem is, amikor azt hallottam,
hogy egy sofőrt úrként említenek, semmiképp sem jobban, mint ahogy X.
gróf, aki csupán egy hete viselte ezt a címet, kapta fel a fejét, mikor azzal
fordultam hozzá: „Mintha fáradt volna a grófné”, s még hátra is fordult,
hogy lássa, kiről beszélek; mind a kétszer csupán a szóhasználat volt
szokatlan; én sosem tettem különbséget munkások, polgárok és nagyurak
között, s egyképpen barátkoztam ezekkel és azokkal, bár kissé mégis
inkább a munkásokhoz húztam, s rögtön utánuk az arisztokratákhoz, nem
is az ízlésem miatt, hanem azért, mert tudtam, hogy tőlük több
udvariasságot várhatok a munkásokkal szemben, mint amire a polgárok
hajlandók, akár azért, mert a nagyurak, nem úgy, mint a polgárok, nem
vetik meg a munkásokat, akár pedig azért, mert az urak ugyanolyan
szívesen udvariasak akárkivel, mint amilyen boldogan a szép nők
osztogatják mosolyukat, hiszen tudják, micsoda örömet szereznek vele.
Azt azért nem mondhatnám, hogy szemléletem, mellyel a nép gyermekeit
azonos polcra helyeztem a társaság tagjaival, noha ez utóbbiak igen jól
fogadták, édesanyámat is maradéktalan elégedettséggel töltötte el. Nem
mintha valaha bármiféle különbséget tett volna ember és ember között, s
ha Françoise-t egyszer bánat érte vagy megbetegedett, a mama mindig
olyan szeretettel, odaadással vigasztalta-ápolgatta, mint a legjobb
barátnőjét. Édesanyám azonban túlságosan apja lánya volt ahhoz, hogy ne
fogadja el a társadalmi kasztok létét. Hiába voltak a combray-iak
jószívűek, érzékenyek, hiába sajátították el az emberi egyenlőségről szóló
legszebb elméleteket, ha egy komornyik emancipálódott, egyszer
lemagázott, majd észrevétlenül átváltott arra, hogy már nem harmadik
személyben szólt hozzám, az effajta jogbitorlás édesanyámból olyan
elégedetlenséget váltott ki, mint amilyen Saint-Simonból is kitör az
Emlékiratokban minden egyes alkalommal, amikor egy arisztokrata,
akinek nem volna joga hozzá, valamilyen ürüggyel hivatalosan is
„fenségnek” minősítteti magát, vagy nem adja meg a nagyhercegeknek,
ami jár nekik, hanem szép lassan kivonja magát alóla. Volt valamiféle
„combray-i szellem”, oly ellenálló, hogy több évszázadnyi jóság
(márpedig az én édesanyámé végtelen volt) és egyenlőséget hirdető teória
kell még addig, hogy végül eloszlassák. Nem mondhatom, hogy
édesanyámban e szellem bizonyos részei nem maradtak kiirthatatlanok.
Nehezebb szívvel fogott volna kezet egy inassal, mint amilyen szívesen tíz
frankot adott neki (amivel egyébként lényegesen nagyobb örömöt is
szerzett). Akár beismerte, akár nem, az ő szemében az urak urak voltak, a
cselédek pedig olyan emberek, akik a konyhában esznek. Ha látta, hogy
egy sofőr velem vacsorázik az étteremben, egyáltalán nem örült, és azt
mondta: „Azt hiszem akadhatna különb barátod is, mint egy sofőr”, mint
ahogy házasságról szólva így beszélt volna: „Találhatnál különb partit is.”
A sofőr (akit szerencsére soha eszembe nem jutott meghívni) azért jött,
hogy megmondja, a társaság, amely a szezonra Balbecbe küldte, már
másnaptól visszarendeli Párizsba. Ez a magyarázat, főként, mivel a sofőr
elbűvölő fiú volt, s mert evangéliumi egyszerűséggel fejezte ki magát,
hogy szavait fenntartás nélkül elhittük, igaznak tűnt. Márpedig félig
mondott csak igazat. Balbecben valóban nem akadt már dolog. A társaság
pedig, amely csak félig bízott meg az ifjú evangélistának a kerék
bizonyságára hivatkozó vallomásában, mindenesetre azt kívánta, hogy a
lehető leggyorsabban térjen vissza Párizsba. S valóban, míg az ifjú apostol
csodát tett a kilométerek megsokszorozásában, amikor Charlus úrnak
számolt el, amikor a társaságnak való számadásra került sor, hattal
osztotta, amit keresett. Minek következtében a társaság úgy vélekedett,
hogy vagy nincsen már senki Balbecben, aki kirándulna, ami ebben az
évszakban meglehetősen valószerűnek hangzott, vagy meglopják őket; s
mindkét feltételezés alapján azt találta a leghelyesebbnek, ha visszahívja a
sofőrt Párizsba, ahol különben ugyancsak nem volt különösebb tennivaló.
A sofőrnek legfőbb vágya volt, hogy, ha csak egy mód van rá, elkerülje a
holtszezont. Említettem már – amit ekkoriban még nem gyanítottam, s
aminek ismerete nem kevés bánattól kímélhetett volna meg –, hogy a
sofőr szoros kapcsolatban állt Morellel (noha a nyilvánosság előtt
továbbra sem ismerték egymást). Attól a naptól fogva, hogy
visszarendelték, mivel még azt sem tudtuk, hogy nem feltétlenül kell
mennie, kénytelenek voltunk bérkocsival beérni, vagy néha, Albertine
mulattatására, mivel úgyis szerette a lovaglást, hátaslovakat béreltünk. Az
autók rosszak voltak. „Micsoda tragacs!” – mondogatta Albertine. Ami azt
illeti, nemegyszer inkább egyedül szerettem volna lenni a kocsiban.
Anélkül hogy pontos dátumot akartam volna kitűzni magamnak, azt
kívántam, bár érne már véget ez az élet, melyben nem azt kifogásoltam,
hogy a munkától von el, inkább azt, hogy az örömöktől. S mégis megesett,
hogy szokásaim, melyek fogva tartottak, egyszerre semmivé lettek,
leggyakrabban olyankor, amikor egy régebbi, ujjongó és életkedvtől
duzzadó énem egy pillanatra a mostani helyébe lépett. Ezt a kitörési
vágyat éreztem aznap is, amikor Albertine-t a nagynénjénél hagytam, én
pedig lóháton indultam Verdurinékhez, s egy elvadult erdei ösvényre
tértem, melynek szépségét ők dicsérték nekem. Az út a sziklafal alakjához
idomult, egyre emelkedett, majd, fák sűrű csoportjai közé szorulva, mély
hegytorkokon hatolt át. A kopár sziklák körülöttem, a tenger, melyet a
sziklahasadékokon keresztül láthattam, egy pillanatra úgy úsztak el
előttem, mint egy másik világegyetem néhány töredéke; ráismertem arra a
hegy- és tengervidéki tájra, amely Elstir két csodálatos akvarelljének
színhelyét adta, a „Múzsával találkozó poétá”-ét és a „Kentaurral
találkozó fiatal férfi”-ét, melyeket Guermantes nagyhercegnénél láttam.
Emlékük újra helyükre illesztette ezeket a tájakat, ahol annyira a
pillanatnyi világon kívül kerültnek éreztem magam, hogy azon sem
csodálkoztam volna, ha az Elstir festette, történelem előtti fiatal férfihez
hasonlóan én magam is mitológiai alakra bukkanok séta közben. Lovam
hirtelen megbokrosodott; furcsa zajt hallott, csak nehezen tudtam
megfékezni, hogy le ne vessen; majd könnybe lábadt szemem arra a pontra
irányítottam, ahonnan a zajt hallani véltem, s vagy ötvenméternyire
fölöttem két ragyogó, nagy acélszárnyat láttam a napban, közöttük egy
lényt, akinek alig kivehető alakja egy férfiére emlékeztetett. Olyan
meghatott voltam, amilyen egy görög is lehetett, aki először találkozott
félistennel. A könnyem is eleredt, hiszen már attól a pillanattól kezdve
sírni tudtam volna, amikor rájöttem, hogy a zaj a fejem fölül jön – mert
ebben az időben még ritka volt az aeroplán –, s attól a gondolattól, hogy
amit most életemben először látok, nem más, mint repülőgép. Ekkor, mint
amikor megérezzük, hogy most könnyfakasztó szavak következnek egy
újságban, már csak arra vártam, hogy a repülő láttán könnyekben
törhessek ki. A pilóta azonban mintha bizonytalan lett volna útirányában;
én úgy éreztem, az élet, a tér összes útja nyitva áll előtte – s előttem is, ha
a megszokás nem tett volna rabbá –, majd egy lendülettel odébb szállt,
néhány pillanatig a tenger fölött lebegett, s hirtelen elszánva magát,
mintha a nehézkedéssel épp ellentétes vonzásnak engedelmeskedett volna,
mintha hazájába térne vissza, arany szárnyainak egyetlen könnyed
mozdulatával egyenesen fel, az ég felé zuhant.
A sofőrre visszatérve, nemcsak azt kérte Moreltől, hogy Verdurinék
autóval váltsák fel homokfutójukat (ami, ismervén Verdurinék
nagylelkűségét, ha a hívekről volt szó, viszonylag könnyen ment), hanem
azt, s ez már kellemetlenebb volt, hogy első kocsisukat, az érzékeny és
komorságra hajlamos fiatal embert is váltsák fel vele, a sofőrrel. Mindezt
végbe is vitték néhány nap alatt, a következőképpen. Kezdetként Morel
ellopatott a kocsistól mindent, amire annak szüksége volt, hogy
befoghasson. Egyik nap a zablát nem találta, a másikon az álladzót.
Megint máskor az üléspárnája tűnt el, azután az ostora, a takarója, a
korbácsa, a szivacsa, a zergebőre. De mindig elrendezte a dolgot a
szomszédokkal; csak éppen késve érkezett, amivel maga ellen hangolta
Verdurin urat, ő maga pedig elszomorodott és búskomor lett. A sofőr,
akinek sürgős volt a belépés, közölte Morellel, hogy hamarosan visszatér
Párizsba. Azonnal kellett hát cselekedni. Morel bebeszélte Verdurin úr
cselédeinek, hogy a fiatal kocsis azt állítja, mindnyájukat tőrbe csalja, s
erősen ígéri, hogy leszámol mind a hatukkal; ő, Morel pedig azt mondja,
ezt mégsem hagyhatják annyiban. Személyesen persze nem avatkozhat
bele, de azért figyelmezteti őket, hogy elejét vehessék a dolognak. Meg is
egyeztek, hogy amíg a Verdurin házaspár és vendégeik sétálni mennek,
mindnyájan nekitámadnak a fiatalembernek az istállóban. Hozzá kell
tennem, bár ez csak ürügyül szolgált az elkövetkezendőkhöz, de a
szereplők később még érdekesek lettek számomra, hogy ezen a napon
Verdurinéknek nyaralóvendége is volt, s őt akarták gyalogsétára vinni,
még mielőtt ugyanaznap este továbbindult volna.
Amikor ezen a bizonyos napon útnak indultunk, igencsak meglepett,
hogy Morel, aki velünk tartott a gyalogsétán, s úgy volt, hogy a fák alatt
majd hegedül nekünk, így szólt hozzám: „Hallgasson ide, fáj a karom;
Verdurinnének nem akarok szólni, de azért kérje meg, hogy jöjjön velünk
az egyik inas is, mondjuk Howsler, majd ő hozza a hangszeremet.” „Azt
hiszem, jobb lenne valaki mást választani – feleltem. – Rá szükség van a
vacsoránál.” Morel arca egy pillanatra dühösen megrándult. „Nem, nem,
nem bízom a hegedűmet akárkire.” Később megértettem, miért
ragaszkodott éppen hozzá. Howsler a fiatal kocsis szeretett fivére volt, s
ha otthon marad, még segíthetett volna neki. Séta közben azután,
meglehetősen halkan, nehogy a nagyobbik Howsler meghallja, Morel így
szólt: „Derék fiú ez. Amúgy az öccse is az. Ha nem volna az a gyászos
szokása, hogy iszik...” „Hogyhogy iszik?” – szólalt meg Verdurinné, aki
már a gondolatba is belesápadt, hogy iszákos kocsisa van. „Nem veszi
észre rajta. Mondom is magamnak mindig, kész csoda, hogy olyankor még
nem érte baleset, amikor magukat vitte a kocsin.” „Miért, hát másoknak is
hajt?” „Csak nézze meg, hányszor felborult már, ma is csupa zúzódás a
képe. Nem is tudom, hogy élte túl, összetörte a kocsi rúdját.” „Ma még
nem láttam – mondta Verdurinné, aki remegett a gondolattól, mi
történhetett volna akár vele is –, nagyon elszomorít.” A Nagyasszony
rövidíteni akart a sétán, hogy hazamenjen; Morel egy Bach-áriát választott
számtalan variációval, hogy minél tovább nyújtsa. Ahogy hazaértünk,
Verdurinné rögtön a kocsiszínbe ment, meglátta az új kocsirudat és a vérbe
fagyott Howslert. Már készült is, hogy mindenfajta magyarázat nélkül
közölje vele, mostantól nincs szüksége kocsisra, és a bérét is kiadja, de
Howsler, nem akarván bevádolni társait, akiknek ellenségességével így
visszamenőleg a nyergek és egyebek mindennapos lopkodását magyarázta,
s mivel már látta, hogy jámbor türelme csak arra vezetett, hogy kis híján
holtan maradt a porondon, maga kérte, hogy elmehessen, s ezzel mindent
megoldott. A sofőr másnap belépett, s Verdurinné (aki kénytelen volt mást
felfogadni) később annyira elégedett volt vele, hogy melegen
figyelmembe ajánlotta mint tökéletesen megbízható embert. Én, aki mit
sem sejtettem, fel is fogadtam egy-egy napra Párizsban; de túlságosan
előreszaladtam, mindezzel találkozunk még Albertine történetében. E
pillanatban a La Raspelière-ben vagyunk, ahová először jövök vacsorázni
barátnőmmel, Charlus úr pedig Morellel, egy olyan állítólagos „intéző”
fiával, akinek évi harmincezer frank állandó jövedelme volt, saját kocsija,
és nagyszámú intézőnek, kertésznek, jószágigazgatónak és
majorosgazdának parancsolt. De ha ennyire előreszaladtam is, mégsem
akarom olvasómat abban a hitben hagyni, hogy Morel velejéig gonosz lett
volna. Inkább csupa ellentmondásnak mondanám, s voltak olyan napok,
amikor valódi kedvességre is tellett tőle.
Természetesen igencsak meglepődtem, mikor megtudtam, hogy a
kocsist kitették, s még inkább, amikor utódjában arra a sofőrre ismertem,
aki Albertine-t és engem furikázott sétáinkon. De a sofőr valami bonyolult
históriát adott elő, mely szerint állítólag visszament Párizsba, onnan
kérették vissza Verdurinékhez, s én egy pillanatig sem kételkedtem a
szavában. A kocsis elbocsátása volt az oka, hogy Morel kicsit elcsevegett
velem, hogy hangot adjon szomorúságának e derék fiú távozása miatt.
Különben is felhagyott azzal, hogy távol tartsa magát tőlem, nemcsak
olyankor, amikor egyedül talált, s örvendező arccal, a szó szoros
értelmében rámvetette magát, de máskor is, amióta látta, hogy a La
Raspelière-ben mindenki körüludvarol, ő pedig önszántából zárja ki magát
olyasvalaki baráti társaságából, aki nem jelent számára veszélyt, hiszen ő
felégetett köztünk minden hidat, s lehetetlenné tette, hogy gyámkodjam
felette (ami távolról sem állt szándékomban). Megváltozott magatartását
Charlus úr hatásának tulajdonítottam, ami bizonyos pontokon valóban
kevésbé korlátolttá, művészibbé tette, másokon viszont – amikor betű
szerint értelmezte tanítómestere hangzatos, hazug s egyébként is pillanat
szülte megfogalmazásait – még ostobább lett tőle. S valóban csak azt
feltételeztem, amit Charlus úr mondhatott neki. Hogyan is sejthettem
volna akkor, amit később mondtak el nekem (s amiben sohasem voltam
bizonyos, mert Andrée kijelentései az Albertine-t érintő dolgokban, főként
a későbbiekben, mindig is felettébb megbízhatatlanoknak tűntek, hiszen,
mint azt korábban láttuk, Andrée nem szerette igazán barátnőmet, és
féltékeny volt rá), s amit mindenesetre, még ha igaz volt is, igen jól
lepleztek előttem mind a ketten: hogy Albertine közelről ismerte Morelt?
Ez az újfajta magatartás, melyet Morel ekkoriban, a kocsis elbocsátása
körüli időkben, tanúsított irántam, megváltoztatta róla alkotott
véleményemet. Még mindig élt bennem a jelleméről alkotott hitvány
elképzelés, amelyet az az alattomosság váltott ki belőlem, amelyet a
fiatalember akkor mutatott, amikor szüksége volt rám, és amit lenézés
követett, mihelyt megtettem a kért szívességet, olyannyira, hogy szinte
keresztülnézett rajtam. Ehhez még hozzá kellett számítani Charlus úrhoz
fűződő, nyilvánvalóan pénzért árult kapcsolatát, és fel-feltörő vadállati
ösztöneit is, melyeknek kielégületlensége (ha úgy alakult a dolog) vagy a
velük járó bonyodalmak elszomorították; de ez a jellem nem volt ilyen
egyértelműen rút, s tele volt ellentmondásokkal. Öreg, tévedésekkel,
képtelen hiedelmekkel, trágárságokkal teli középkori könyvre
emlékeztetett, rendkívül összetett volt. Kezdetben azt hittem, hogy
művészete, melyben valóban mesternek számított, olyan fokra juttatta,
ami már több előadói virtuozitásnál. Egy alkalommal, mikor elmondtam
neki, szeretnék elkezdeni dolgozni, így válaszolt: „Dolgozzék, legyen
kiváló!” „Hát ez kitől van?” – kérdeztem. „Fontanes írja Chateaubriand-
nak.” De ismerte Napóleon egyik szerelméhez írott leveleit is. Jól van,
gondoltam magamban, tehát jártas az irodalomban. De ez a mondat,
melyet isten tudja, hol olvasott, nyilvánvalóan az egyetlen volt, amit a régi
és új világirodalomból ismert, mert estéről estére ezt ismételgette. Egy
másik pedig – amit még többször mondogatott, nehogy beszéljek róla
bárkinek is, s amit szintén irodalminak hitt, noha franciának is alig
mondható, vagy legalábbis semmiféle értelme nincs, ha csak egy titkolózó
cseléd számára nem: „Ne bízz a bizalmatlanokban!” Mindent összevéve,
ettől az ostoba törvénytől Fontanes Chateaubriand-hoz intézett mondatáig
Morel jellemének jókora, változatos, de a látszatnál kevésbé
ellentmondásos területét járhattuk be. Ez a fiú, aki pénzért akármit megtett
volna, s hozzá lelkifurdalás nélkül – ha talán nem is valami furcsa
kedvetlenségtől mentesen, ami akár erős idegizgalomig fokozódhatott, de
a lelkifurdalás név aligha illene rá –, aki, ha érdeke fűződött volna hozzá,
egész családokat borított volna szomorúságba, ha ugyan nem gyászba, ez a
fiú, aki a pénzt mindenek fölé helyezte, nem is csak a jóság, de a
legelemibb emberség fölé, nos, ez a fiú mégis minden pénznél többre
tartotta konzervatóriumi nagydíjas diplomáját, s azt, hogy egyetlen rossz
szót se szólhassanak róla a fuvola- vagy a kontrapunkt-osztályban. Így hát
legnagyobb haragjainak, rosszkedve legsötétebb és legkevésbé sem
menthető kitöréseinek forrása mindig az volt, amit ő (bizonyára néhány
olyan egyedi esetet általánosítva, melyben rosszindulattal találkozott)
egyetemes gazságnak nevezett. Magának viszont azzal hízelgett, hogy ő
kivétel a szabály alól, mert soha nem beszél ki másokat, nem enged a
kártyáiba nézni, és senkiben sem bízik. (Szerencsétlenségemre mindazok
miatt, aminek Párizsba való visszatérésem után kellett bekövetkezniük,
bizalmatlansága a balbeci sofőr esetében „kikapcsolt”, bizonyára mert
magafajtára ismert benne, azaz szabályával ellentétben a szó eredeti
értelmében vett bizalmatlanra, olyan bizalmatlanra, aki konokul hallgat a
becsületes emberek előtt, és azonnal lepaktál egy hitvány fráterrel.) Morel
úgy vélte – s ebben talán nem is tévedett egészen –, hogy e bizalmatlanság
mindig lehetővé teszi számára, hogy kihúzza magát a csávából, hogy
elcsíphetetlenül tudjon átsiklani a legveszélyesebb kalandokon, anélkül,
hogy bármit is nemhogy rábizonyíthatnának, de felhozhatnának ellene a
Bergère utcai intézményben[627]. Dolgozni fog, kitűnik, s talán egy szép
napon, makulátlan hírnévnek örvendve, zsűrielnök is lesz a nagybecsű
Konzervatórium hegedűvizsgáin.
De talán azzal is túl sok logikát feltételezünk Morel agyában, ha egyik
ellentmondását a másikból vezetjük le. Mert természete valójában olyan
volt, mint egy összevissza gyűrt papír, amin képtelenség kiigazodni.
Látszólag meglehetősen magasztos elvei voltak, s gyönyörű kézírással,
melyet a legdurvább helyesírási hibák csúfítottak el, órákat töltött azzal,
hogy megírja a fivérének, helytelenül viselkedik a húgaival, ő az idősebb,
ő a támaszuk; a húgainak pedig, hogy illetlenséget követtek el vele
szemben.

A nyár már vége felé járt, s ha Douville-nél kiszálltunk a vonatból, a

ködbe fúló nap csupán vörös tömb volt az ég egységes mályvaszínében. A
nagy békéhez, amely esténként e sűrű, sós rétekre száll, s amely számos
párizsit, főként festőket, arra ösztönzött, hogy Douville-ba menjen
nyaralni, most már nedvesség is járult, s így a nyaralók jobbnak látták
korán hazatérni kis faházaikba. Nem egy házikóban már lámpát is
gyújtottak. Csak néhány tehén maradt kint, hogy múgatva a tengert
bámulja, míg társaik, akiket jobban érdekelt az emberi nem, a mi
kocsijainkat tisztelték meg figyelmükkel. Csak egy festő, aki egy keskeny
kiszögellésre tette ki állványát, próbálkozott kitartóan ennek a nagy
nyugalomnak, ennek az elcsendesült fénynek a visszaadásával. Talán a
tehenek szolgáltak neki modellül, akaratlanul és szívességből, hiszen
nyugodt szemlélődésük és magányos jelenlétük, amint az emberek már
hazatértek, a maga módján szintén része lett a pihenés hatalmas érzésének,
mely az estéből áradt. Az utazás nem lett kevésbé kellemes néhány héttel
később sem, amikor az ősz előrehaladtával a napok egészen lerövidültek,
és koromsötétben kellett megtennünk az utat. Ha délután elmentem
sétálni, legkésőbb öt órára haza kellett érnem átöltözni, amikor a vörös és
kerek nap már a valamikor oly gyűlöletes, ferdén álló tükör közepéig
ereszkedett, s mint valami görögtűz, lángba borította a tengert
könyvszekrényeim minden üvegén. Miközben szmokingot húztam, egy
varázserejű mozdulat feltámasztotta bennem az élénk és frivol ént, aki
akkoriban voltam, amikor Rivebelle-be jártam vacsorázni Saint-Loup-val,
és azon az estén, amikor azt hittem, elvihetem Stermaria kisasszonyt a
Bois kis szigetére vacsorára; akaratlanul is ugyanazt a dalocskát dúdoltam,
mint akkor; s csak amikor ezt észrevettem, ismertem rá a dalról a fel-
felbukkanó dalosra, aki valójában csak ezt tudta. Első alkalommal akkor
énekeltem, amikor kezdtem beleszeretni Albertine-be, de azt hittem,
sosem fogom megismerni. Később Párizsban, akkor, amikor már nem
szerettem, s néhány nappal azután, hogy először az enyém lett. Most
pedig, amikor újra megszerettem, s vele készültem vacsorázni, a direktor
legnagyobb sajnálatára, aki azt hitte, hogy a végén még a La Raspelière-be
költözöm, és hűtlen leszek a szállodájához, s aki állította, hogy azt
hallotta, ott a mocsaras földnyelv és az „ülepes vizek” miatt lázak
pusztítanak. Boldoggá tett ez a sokoldalúság, amelyet három síkon
kibontakozó életemben felfedeztem; no meg ilyenkor, ha egy-egy
pillanatra megint valamely régi énünkké leszünk, azaz mássá, mint a
mostani, mely ugyancsak nem új már, az érzékenység, amelyet nem
tompít a megszokás, a legcsekélyebb hatásra is oly élénk benyomásokat él
át, melyek minden előzőt elhalványítanak, s melyekhez, hisz oly magukkal
ragadók, a részegek múló rajongásával kötődünk. Sötét este volt már,
amikor fiákerbe vagy autóba ültünk, majd a pályaudvaron átszálltunk a
kisvonatba. A hallban a főbíró rendszerint azt mondta: „Ó, hát a La
Raspelière-be mennek! Teringettét, nem sül le a bőr a képéről ennek a
Verdurinnének, egy órát vonatoztatni magukat a sötétben, csak azért, hogy
megvacsorázzanak. Aztán meg este tízkor jöhetnek vissza abban a pokoli
szélben. Bizony látszik, hogy nincs egyéb dolguk” – tette hozzá, kezét
dörzsölgetve. Nyilvánvaló volt, hogy bosszússágában beszél így, amiért őt
nem hívták meg, és önelégültségében is, amit az „elfoglalt” emberek
éreznek – legyen bár munkájuk a lehető legostobább –, amiért „nincs
idejük” olyasmire, amivel mi foglaljuk el magunkat.
Igaz, törvényszerű, hogy az az ember, aki jelentéseket fogalmaz,
számoszlopokat ró, üzleti levelekre válaszol, a tőzsde árfolyamait figyeli,
kellemesen belebizsereg felsőbbrendűségének tudatába, amint gúnyos
kacajjal így szól hozzánk: „Az ilyesmi önnek való, akinek amúgy sincs
semmi dolga”. A felsőbbrendűség azonban ugyanilyen, ha nem erősebb
lenézéssel nyilvánulna meg akkor is (hiszen vacsorákra az elfoglalt
emberek is járnak), ha a Hamlet írásával vagy csak olvasásával múlatnánk
az időt. Ez pedig arra vall, hogy az elfoglalt emberek nem gondolkodnak.
Mert ha az érdekmentes művelődést a dologtalanok komikus időtöltésének
vélik is, amikor éppen ilyesmin érnek minket, gondolniuk kellene arra,
hogy ugyanez tesz kiemelkedővé egyes férfiakat az ő szakmájukban is,
akik talán nem jobb bírák vagy tisztviselők, mint ők, de akiknek gyors
előremenetele láttán fejet hajtanak, mondván: „Úgy látszik, rendkívül
művelt, igen kiváló személyiség.” Főként pedig azzal nem számolt a
főbíró, hogy nekem éppen az tetszett ezekben a La Raspelière-i
vacsorákban, amit ő igen helyesen, bár kritikai éllel úgy fogalmazott, hogy
„valóságos utazást jelentenek”, olyan utazást, melynek varázsa annál
erősebben hatott rám, mivel a cél nem maga az utazás volt, egyáltalán nem
abban kerestük a gyönyörűséget, hisz azt a vendégséghez kötöttük, ahová
tartottunk, s amelyet nemigen befolyásolhatott a körülötte kialakult
hangulat. Sötét este volt már, amikor a szálloda melegét – az otthonommá
vált szállodáét – felcseréltem a vasúti kocsival, ahová Albertine-nel
beszálltunk, s ahol a köhögős kisvonat bizonyos megtorpanásainál a lámpa
visszfénye jelezte az ablaküvegen, hogy pályaudvarra értünk. Nem
akartam kockáztatni, hogy Cottard ne vegyen észre minket, s mivel nem
hallottam, hogy az állomás nevét kiáltották, kinyitottam a kocsiajtót, de a
vagonba nem a hívek nyomultak be, hanem a szél, az eső, a hideg. A
homályban földek rajzolódtak ki előttem, tengermorajt hallottam: a nyílt
mezőn álltunk. Mielőtt a kis csapathoz csatlakoztunk, Albertine
megszemlélte magát egy kis tükörben, amit egy mindig nála lévő arany
neszesszerből húzott elő. Az első alkalmakkor ugyanis, amikor Verdurinné
felvitte magával Albertine-t az öltözőszobába, hogy vacsora előtt
rendbehozhassa magát, éreztem, hogy a mélységes nyugalomban,
amelyben egy ideje éltem, a nyugtalanság és féltékenység apró mozgásai
támadnak fel, amiért a lépcső aljában el kellett válnom Albertine-től; s
míg egyedül voltam a szalonban, a kis klán körében, és azon töprengtem,
vajon mit csinál barátnőm odafönt, annyira elteltem szorongással, hogy
másnap, miután kikértem Charlus úr véleményét, mi lehet a
legelegánsabb, sürgönyben rendeltem neszesszert Cartier-nál, nagy örömet
szerezve vele Albertine-nek, és magamnak is. Nekem a nyugalom zálogát
jelentette, s egyben barátnőm figyelmességéét is. Mert Albertine
bizonyára kitalálta, hogy nem szeretem, ha kettesben marad
Verdurinnével, s úgy rendezte a dolgot, hogy még a vonaton szerét ejtse a
vacsora előtti szépítkezésnek.
 Az utóbbi néhány hónapban Verdurinné állandó vendégei között is
Charlus úr számított a leghűségesebbnek. A nyugat-doncières-i állomás
várótermeiben vagy peronján időző utasok hetente háromszor
menetrendszerűen láthatták az őszülő hajú, kövér férfit, fekete bajuszát,
festett ajkát, melyen a pirosító így, a szezon végén kevésbé volt
szembeszökő, mint nyáron, amikor az erős fényben rikítóbbnak látszott, s
a hőségtől félig elolvadt. Miközben a kisvonat felé tartott, nem tudta
megállni (pusztán szakértői megszokásból, hiszen most olyan érzelmet
táplált, mely megtisztította vagy, legalábbis ideje nagy részében,
hűségessé tette), hogy röpke, inkvizítori s egyben aggodalmas pillantást ne
vessen a napszámosokra, katonákra, teniszruhás fiatalemberekre, majd
rögtön utána oly kenetteljesen sütötte le amúgy is csaknem csukott
szemét, mint egy rózsafüzérét mormoló egyházfi, oly tartózkodón, mint az
egyetlen szerelemre felesküdött hitves vagy mint egy jól nevelt fiatal lány.
A hívek annál is inkább meg voltak győződve róla, hogy nem látta meg
őket, mivel a báró másik kupéba szállt, nem az övékbe (amint ezt Serbatov
hercegnő is gyakran tette), mint olyan ember, aki korántsem tudja,
szívesen mutatkoznak-e vele vagy sem, s ránk hagyja a választást, hogy
megkeressük, ha úgy tartja kedvünk. A doktor a legelső alkalmakkor nem
érzett ilyesmit, azt akarta, hagyjuk egyedül a bárót a kupéjában. Mióta az
orvosok között vezető helyet vívott ki, öntudatosan viselte habozó
természetét, s ezért somolyogva hátravetette magát, és cvikkere fölött
Skire pislogva vagy gonoszságból beszélt így, vagy azért, hogy kerülő úton
kémlelje ki társai véleményét: „Érti ugye, ha egyedül volnék,
legényemberként..., de a feleségem miatt, nem is tudom, engedhetem-e
mindazok után, amiket maga mondott, hogy velünk utazzon” – suttogta a
doktor. „Mit mondasz?” – kérdezte Cottard-né. „Semmit, nem rád tartozik,
ez nem nőknek való” – felelte a doktor kacsintva, felséges
önelégültséggel, ami félúton járt a diákjai és betegei számára fenntartott
komolykodó mókamesterség és a között az izgalom között, mellyel hajdan
Verdurinéknél adta elő elméncségeit, s továbbra is igen halkan beszélt.
Cottard-né nem is hallott egyebet, mint a „kebelbéli” és a „szájas”
szavakat, mivel pedig a doktor szóhasználatában az első a zsidóságot
jelezte, a második pedig azokat, akiknek jól felvágták a nyelvét, Cottard-
né arra a következtetésre jutott, hogy Charlus úr bizonyára holmi locsogós
zsidó. Nem értette, miért kellene ezért távol tartani a bárót, s úgy vélte,
neki, mint a klán rangidős hölgyének az a feladata, hogy kikövetelje, ne
hagyják Charlus urat magára, mire mindnyájan elindultunk a báró kupéja
felé, élünkön a még mindig zavartan tétovázó Cottard-ral. Charlus úr, aki
egy Balzac-kötetet olvasott a kupé sarkában, megérezte a
bizonytalankodást; pedig fel sem pillantott. De ahogyan a süketnémák a
mások számára észrevehetetlen légmozgásból megérzik, hogy jön valaki a
hátuk mögött, benne is valóságos hiperérzékenység fejlődött ki, hogy
figyelmeztesse, ha valaki hűvösnek mutatkozik vele szemben. Ez az
érzékenység azután, mint ahogy az minden téren lenni szokott, képzelt
fájdalmakat ébresztett Charlus úrban. Mint az idegbetegek, akik a
legcsekélyebb hűvösséget érezve arra következtetnek, hogy a fölöttük lévő
emeleten nyitva maradhatott valamelyik ablak, dühbe gurulnak és
elkezdenek tüsszögni, Charlus úr is, ha gondterhelt arcot látott, arra a
következtetésre jutott, hogy az illetőnek visszamondták valamilyen
megjegyzését, amit elejtett róla. De nem is kellett szórakozottnak,
komornak vagy gúnyosnak mutatkoznunk, akkor is ilyennek képzelt. A
barátságos arc viszont gyakran sikeresen álcázta előtte a szapulókat,
akikről még nem tudott. Mivel az első alkalommal megsejtette Cottard
bizonytalankodását, a híveknek ugyan – s ezen ők igencsak
elcsodálkoztak, hiszen azt hitték, a lesütött szemű olvasó még észre sem
vette őket –, mihelyt kellő közelségbe kerültek, kezet nyújtott, Cottard
előtt azonban megelégedett egy mély meghajlással, amiből nyomban föl is
egyenesedett, anélkül hogy velúrkesztyűs kezével elfogadta volna a doktor
feléje nyújtott kezét. „Mindenképpen együtt akartunk utazni magával,
uram, és nem hagyjuk, hogy itt üljön egyedül, a sarokban. Nekünk szerez
vele örömöt” – mondta Cottard-né jószívűen a bárónak. „Igazán
megtisztel” – szavalta a báró, és hűvös képpel meghajolt. „Nagyon
megörültem, amikor hallottam, hogy ezt a vidéket választotta, hogy végleg
itt üssön sát...” Cottard-né sátrat készült mondani, de azután héber ízűnek
vélte a kifejezést, s kínosnak egy zsidó előtt, aki netán célzást érezhetne
benne. Így hát gyorsan visszaszívta, hogy egy másik, szívének kedves,
azaz ünnepélyes fordulatot válasszon: „akarom mondani, hogy végleg itt
adjon otthont »penáteseinek« (igaz ugyan, hogy e házi istenségek sem
tartoznak a keresztény hithez, de legalább olyanhoz, mely réges-régen
kihalt már, s így nincsenek követői, akiket félő, hogy megbántanánk). Mi,
sajnos, az iskolakezdés, a doktor kórházi munkája miatt sosem tudunk
igazán hosszú időre otthonra lelni egy helyen.” Majd egy kartondobozt
mutatva a bárónak: „Látja, egyébként is, mi, nők nem vagyunk olyan
szerencsések, mint az erősebb nem; ha csak olyan kis távolságra utazunk
is, mint most kedves barátainkhoz, Verdurinékhez, már egy egész sor
málhát vagyunk kénytelenek magunkkal vinni.” Én eközben a báró Balzac-
kötetét nézegettem. Ez a kötet nem olyan véletlenszerűen vett, fűzött
példány volt, mint amit Bergotte adott kölcsön nekem az első évben. Ez a
báró könyvtárának darabja volt, rajta is állt a jelmondat: „Charlus báró
tulajdona vagyok”, melynek helyébe néha, a Guermantes-ok munkálkodó
hajlamát mutatandó, az „In proelis non semper”[628] megint máskor a
„Non sine labore”[629] került. Hamarosan látni fogjuk azonban, hogyan
váltotta fel őket Charlus úr másokkal, Morel tetszését keresve. Kis idő
múltán Cottard-né olyan témába kezdett, melyet a báróhoz közelebb
állónak vélt. „Nem tudom, egy véleményen van-e velem, uram – mondta
neki kicsit később –, de én igen nyitott gondolkodású vagyok, s
véleményem szerint, ha őszintén hiszik, minden vallás jó. Nem vagyok
olyan, mint egyesek, akik egy... protestáns láttán mindjárt kiütést kapnak.”
„Nekem azt tanították, hogy az enyém az igaz hit” – felelte Charlus úr.
„Fanatikus – gondolta Cottard-né –, Swann, az utolsó időktől eltekintve,
toleránsabb volt, igaz, ő ki is keresztelkedett.” Márpedig a báró, mint
tudjuk, nem egyszerűen keresztény volt, de középkorian ájtatos. Mint a
XIII. század kőfaragói, ő is olyan lények sokaságával népesítette be a
keresztény Egyházat, akiket a szó eleven értelmében maradéktalanul
valóságosnak hitt: prófétákkal, apostolokkal, angyalokkal, mindenféle
rendű és rangú szentekkel, akik a testet öltött Ige, édesanyja és annak hites
ura, az Örökkévaló Atya köré csoportosultak, az összes mártírokkal és
írástudókkal, akiknek dombormívű népe a katedrálisok kapuívén tolong
vagy templomhajójában gyűlik seregbe. Charlus úr Mihály, Gábriel és
Ráfael arkangyalt választotta mindnyájuk közül közbenjáró patrónusainak,
gyakran társalkodott velük, hogy továbbítsák fohászait az örökkévaló
Atyához, akinek trónusa előtt állanak. Így hát jót mulattam Cottard-né
melléfogásán.
A vallás birodalmát elhagyandó mondjuk még el, hogy a doktornak, aki
egy parasztasszony anyai tanácsainak sovány pakkjával érkezett Párizsba,
majd minden figyelmét lekötötték a csaknem tisztán materiális
tanulmányok, melyeknek jó néhány évig kénytelenek szentelni magukat
mindazok, akik messzire akarnak jutni orvosi pályájukon, így sohasem
művelődött; tekintélye gyarapodott, de a tapasztalatai nem; szó szerint
értette hát a „megtisztel” kifejezést, s ettől egyszerre lett önelégült, hiszen
hiú, és bánatos, hiszen jó lélek volt. „Ez a szegény Charlus – mondta este a
feleségének –, egész’ megfájdította a szívemet, amikor azt mondta, hogy
számára megtiszteltetés, ha velünk utazhat. Érezni, hogy szegény
ördögnek nincsenek kapcsolatai, hogy megalázkodik.”
Hamarosan azonban, s ehhez még a jótét lélek Cottardné vezénylete sem
kellett, a híveknek sikerült legyőzniük a kezdeti zavart, melyet többé-
kevésbé mindnyájan éreztek Charlus úr társaságában. Tagadhatatlan, hogy
ha vele voltak, tudatuk mélyén mindig is ott őrizték Ski leleplezéseinek
emlékét, s az útitársuk lényében rejlő szexuális furcsaság gondolatát. De
még ez a különösség is egyfajta vonzerőként hatott rájuk. Ettől kapott
szemükben a báró társalgása – mely egyébként figyelemreméltó volt, de
egyes részeit a hívek egyáltalán nem tudták értékelni –, olyan zamatot,
melyhez képest a legérdekesebbek csevegése, akár Brichot-é is, kissé
sótlannak tűnt. Egyébként már a kezdet kezdetétől szívesen elismerték,
hogy a báró intelligens. „A lángelmét néha csak egy hajszál választja el az
őrülttől” – hangoztatta a doktor, s ha a hercegnő mohó tudásvágyában
többet is szeretett volna tudni erről, Cottard egy szót sem szólt, lévén ez az
axióma minden, amit a lángelméről tudott, s amúgy ezt sem tartotta oly
mértékig bizonyítottnak, mint az arthritisszel és a tífusszal kapcsolatos
ismereteket. S mivel gőgösnek ugyan gőgös lett, de neveletlen maradt:
„Csak semmi kérdés, hercegnő, ne faggasson, azért jöttem a tengerpartra,
hogy pihenjek. Különben sem értené, hiszen nem is konyít az
orvostudományhoz.” Mire a hercegnő mentegetőzve elhallgatott, elbűvölő
embernek találta Cottard-t, és megértette, hogy a hírességek néha
megközelíthetetlenek. Ebben az első korszakban tehát mindenki eljutott
odáig, hogy Charlus urat bűne (vagy amit így szokás nevezni) ellenére
intelligensnek találja. Mostanra, bár nem vetettek számot vele, úgy alakult
a dolog, hogy épp e bűn miatt találták intelligensebbnek másoknál. A
legegyszerűbb életelvek, melyeket Charlus úr, a professzor vagy a
szobrász ügyes provokációjára, a szerelemről, a féltékenységről, a
szépségről hangoztatott, a különös, titkos, rafinált és szörnyűséges
tapasztalat miatt, melyből merítette őket, olyasfajta bűvös idegenszerűség
varázsával jelentek meg a hívek szemében, mint amit a
drámairodalmunkban mindig is föllelhető lélekrajz ölt egy ottani
színészek játszotta orosz vagy japán színdarabban. Ha a báró nem hallotta,
megkockáztattak még egy-egy rosszízű tréfát: „Ó – suttogta a szobrász
egy hosszú, bajadér szempillás vasutas láttán, akit Charlus úr nem tudott
nem szemügyre venni –, ha a báró szemezni kezd a kalauzzal, nem fogunk
egyhamar megérkezni, mindjárt tolatni kezd a vonat. Nézzék csak, hogy
nézi, már nem is kisvonaton vagyunk, hanem vontatón.” Alapjában véve
azonban, ha Charlus úr nem jött el, a társaság szinte csalódott volt, hogy
csupa köznapi ember között kell utaznia, s nincs mellettük ez a kipingált,
potrohos és rejtélyes személyiség, aki egy gyanús eredetű, egzotikus
dobozra hasonlít, melyből olyan gyümölcsök furcsa illata szivárog,
amelyek megkóstolásának már a gondolatára is felkavarodna a gyomrunk.
Ebből a szempontból a férfivendégeknek nagyobb gyönyörűségekben volt
részük az út Saint-Martin-du-Chêne – itt szállt fel Charlus úr – és
Doncières közötti szakaszán, ahol Morel csatlakozott hozzánk. Amíg
ugyanis a hegedűs nem volt velünk (a hölgyek és Albertine pedig külön
csapatot alkottak, hogy ne zavarják a beszélgetést, és távolabb húzódtak),
Charlus úr nem zavartatta magát, nehogy úgy lássék, hogy bizonyos
témákat kerül, s szót ejtett arról, amit „általános szokás szerint csak
erkölcstelenségnek hívnak”. Albertine semmiképpen sem zavarhatta, mert
ő mindig a hölgyekkel tartott, illemtudó fiatal lányként, aki nem akarja
jelenlétével korlátozni a társalgás szabadságát. Én pedig könnyedén
elviseltem, hogy nincs mellettem, feltéve persze, hogy ugyanabban a
kocsiban maradt. Hiszen nem éreztem már iránta sem szerelmet, sem
féltékenységet, nem gondolkodtam azon, mit csinál az olyan napokon,
amikor nem találkozunk, ha viszont én is ott voltam, egy egyszerű
válaszfal is, ami netalán valami árulást rejthetett volna előlem,
elviselhetetlen lett számomra, és ha Albertine a hölgyekkel a szomszédos
kupéba vonult át, egy pillanat múlva már nem bírtam megmaradni a
helyemen, s kockáztatva, hogy megsértem azt, aki éppen beszél, Brichot-t,
Cottard-t vagy Charlust, akiknek magyarázatot sem tudnék adni
menekülésemre, felálltam, faképnél hagytam őket, s hogy megnézzem,
nem történik-e valami rendellenes, átmentem a másik oldalra. Charlus úr
pedig, aki nem tartott attól, hogy megütköznek rajta, Doncières-ig néha
igencsak nyersen beszélt azokról az erkölcsökről, melyeket állítása szerint
ő maga nem talált sem jónak, sem rossznak. Mindezt ügyeskedésből tette,
hogy így nyilvánítsa ki szabadelvűségét, hiszen meggyőződése volt, hogy
az ő erkölcsei semmiféle gyanút nem ébresztenek a hívek tudatában.
Gondolta persze, hogy akad a világon néhány ember, aki, későbbi kedves
kifejezéseinek egyikével élve, „utazik rá”. De azt képzelte, hogy ilyen
ember nincs több, mint kettő vagy három, s közülük egy sem tartózkodik a
normann partvidéken. Ez az illúzió talán meglepő egy ily érzékeny, ily
nyugtalan lény részéről. Még azokat illetően is, akiket többé-kevésbé
tájékozottnak hitt, kecsegtette magát, hogy csak ködösen sejtenek valamit,
s határozottan úgy vélte: attól függően, hogy mit mond nekik, kivonhatja
ezt vagy azt az embert egy beszélgetőtárs feltevéseinek hatása alól, s az
illető merő udvariasságból úgy is tett, mintha hitelt adna állításainak. Még
ha sejtett is valamit abból, amit tudhatok vagy esetleg feltételezek róla,
úgy képzelte, hogy véleményem, amelyet róla alkottam, s amelyet jóval
régebbinek hitt, mint amilyen valójában volt, csupán általánosságokat
jelent, s elegendő egyik-másik részletet tagadnia, hogy hitelt kapjon; noha
épp ellenkezőleg, bár az egész ismerete mindig megelőzi a részletekét,
végtelenül megkönnyíti az utóbbiak felderítését, s ha egyszer már
lerombolta a láthatatlanság képességét, többé nem engedi, hogy a
rejtőzködő tetszése szerint leplezhesse, amit akar. Igaz, hogy amikor a
hívek valamelyike vagy egyik barátjuk vacsorára hívta Charlus urat, a báró
a lehető legtekervényesebb kerülő utakat eszelte ki, hogy a tíz felsorolt
személy közé becsúsztassa Morel nevét, s még csak nem is sejtette, hogy
míg ő mindig más és más indokot adott, mellyel megmagyarázza, miért
lenne örvendetes vagy kézenfekvő, ha arra a bizonyos estére együtt hívnák
meg őket, vendéglátói, akik úgy tettek, mintha minden szavát elhinnék,
mindezen indokokat egyetleneggyel, s mindig ugyanazzal helyettesítették,
amiről Charlus úr hite szerint nem is tudtak, tudniillik azzal, hogy
szerelmes belé. S Verdurinné ugyanígy, látszólag mindig teljes mértékben
elfogadta a félig művészi, félig emberi indítóokokat, melyekkel Charlus úr
Morel iránti érdeklődését magyarázta neki, s nem győzött meghatottan
hálálkodni, az ő szavait idézve, azért a megindító gyámolításért, amelyben
a muzsikust részesítette. De hogy meglepődött volna Charlus úr, ha
hallotta volna egyik nap, amikor Morel és ő elkésett, s nem vonattal jött,
amint a Nagyasszony így szól: „Már csak a kisasszonyokra várunk!”
Annál is inkább meghökkent volna, mivel immár alig mozdult a La
Raspelière-ből, lassan már a házikáplán, a mindentudó lelkiatya szerepét
játszotta a házban, és néha (amikor Morel negyvennyolc órás eltávozást
kapott) két egymást követő éjszakán is ott aludt. Verdurinné ilyenkor
egymásba nyíló hálószobákat adott nekik, s hogy kedvükben járjon, így
szólt: „Ha egy kis muzsikálásra vágynak, ne zavartassák magukat, ezek a
falak olyanok, akár egy erődítményben, ezen az emeleten nincs is más, a
férjem meg úgy alszik, mint a bunda.” Az ilyen napokon Charlus úr átvette
a hercegnőtől a feladatot, s ő ment az újonnan érkezők elé, kimentette
Verdurinnét, aki nem tudott eljönni, mert gyengélkedik, s oly érzékletesen
írta le ezt a gyengélkedést, hogy a vendégek illendően szomorú arccal
léptek be, majd csodálkozva kiáltottak fel, amikor a Nagyasszonyt talpon
és életvidámnak találták, mélyen kivágott ruhában.
Charlus úr ugyanis ez idő tájt a hívek híve lett Verdurinné szemében,
második Serbatov hercegnő. Az ő társadalmi helyzetében vendéglátója
ugyan jóval kevésbé volt bizonyos, mint a hercegnőében, mert úgy
képzelte, ha a hercegnő nem kíván más társaságot látni, mint a kis
csapatot, csupán azért nem, mert az egyéb köröket megveti, az ittenit
pedig minden egyéb elébe helyezi. Mivel ez a színlelés éppenséggel
Verdurinékre volt jellemző, akik mindenkit unalmasnak minősítettek,
akihez nem juthattak be, lehetetlenség, hogy a Nagyasszony valóban
minden eleganciát gyűlölő, rendíthetetlen léleknek hitte volna a hercegnőt.
De nem tágított ettől a felfogástól, s meg volt győződve róla, hogy az
előkelő hölgy maga is őszintén és a szellemi élet iránti vonzalma miatt
nem látogatja az unalmasokat. Ez utóbbiak száma egyébként egyre fogyott
Verdurinék szemében. A fürdőhelyi életben nem kellett egy bemutatkozás
későbbi következményeitől tartani, mint Párizsban. Ragyogó férfiak, akik
feleségük nélkül érkeztek Balbecbe, ami mindent könnyebbé tett, maguk
közeledtek a La Raspelière-hez, s unalmasokból kiválóságokká lettek. Így
történt ez Guermantes herceg esetében is, akit a hercegné távolléte ugyan
nem bírt volna rá, hogy így „szalmán” felkeresse Verdurinéket, ha a
Dreyfus-pártiság delejes ereje nem lett volna oly hatalmas, hogy egy
lendülettel felvonzza a La Raspelière-hez vezető kaptatókon, sajnálatosan
olyan napon, amikor a Nagyasszony elment otthonról. Verdurinné
különben nem volt bizonyos abban, hogy a herceg és Charlus úr azonos
körökhöz tartozik. A báró ugyan mondta, hogy Guermantes nagyherceg a
fivére, de ez talán egy kalandor hazugsága volt. Bármilyen előkelőnek,
barátságosnak, „hívüknek” mutatkozott is Charlus úr Verdurinéknél, a
Nagyasszony szinte habozott, meghívhatja-e Guermantes herceggel együtt.
Tanácsot kért hát Skitől és Brichot-tól: „A báró meg Guermantes herceg,
maguk szerint jó ez így?” „Istenemre, asszonyom, egyiküknek,
mondhatom igen...” „Egyiküknek, egyiküknek, sokra megyek vele –
mondta Verdurinné ingerülten. – Azt kérdeztem, összeillenek-e?” „Ó,
asszonyom, az ilyesmit igen nehéz megmondani.” Mindeközben
Verdurinnében nem volt semmiféle rosszindulat. Kétsége sem volt a báró
erkölcsei felől, de míg ekként fejezte ki magát, egyáltalán nem gondolt
ilyesmire, csupán azt szerette volna tudni, meghívhatja-e a herceget és
Charlus urat együtt, összefér-e a kettő? A legcsekélyebb rosszindulatot
sem vegyítette ezekbe a készen kapott kifejezésekbe, melyeket a „kis
művészklánok” nagy előszeretettel használnak. Hogy dicsekedhessen
Guermantes úrral, délután, az ebédet követően, magával akarta vinni egy
jótékony ünnepségre, ahol a környékbeli hajósok ünnepélyes tengerre
szállás bemutatóra készültek. Mivel azonban idő hiányában nem
törődhetett mindennel, a hívek hívére, a báróra ruházta át ezt a tisztet.
„Érti, mit akarok, nehogy csak ácsorogjanak ott, mint valami parti szikla,
mozogniuk kell, jönni-menni, hogy lássuk a harci előkészületeket vagy
hogy hívják az ilyesmit. De magának, aki gyakran jár a Balbec-fürdői
kikötőben, magának biztosan nem esne nehezére, hogy elpróbáltassa velük
egyszer a dolgot. Maga biztosan könnyebben szót ért a kis matrózokkal,
Charlus úr. No de, mindent összevéve, nem keveset törjük magunkat ezért
a Guermantes úrért. Pedig lehet, hogy csak egy hülye a Jockey-klubból. Ó,
istenem, én csak szidom itt a Jockey-tagokat, s most jut eszembe, mintha
maga is az lenne. Hé, báró, nem válaszolt a kérdésemre: maga is az? Nem
akar velünk tartani? Tessék, itt egy könyv, most kaptam, gondolom,
érdekelni fogja. Roujon írása. Szép a címe: Férfiak között.
Ami engem illet, annál is inkább örültem annak, hogy Charlus úr
meglehetősen gyakran felváltotta Serbatov hercegnőt, mivel egy
jelentéktelen, ugyanakkor mélyen gyökerező okból nagyon rossz
viszonyba kerültem a hölggyel. Egyik nap, amint éppen a kisvonaton
utaztam, szokás szerint előzékenységemmel árasztva el Serbatov
hercegnőt, láttam, hogy Villeparisis márkiné száll fel a vagonba.
Voltaképpen már korábban megjött, hogy néhány hetet Luxembourg
hercegnőnél töltsön, én azonban, aki rabja voltam az Albertine-nel való
mindennapos találkozás kényszerének, sosem válaszoltam a márkiné és
fenséges vendéglátója ismételt meghívásaira. Nagyanyám barátnője láttán
elfogott a lelkifurdalás, s merő kötelességtudatból (anélkül, hogy elültem
volna Serbatov hercegnő mellől) meglehetősen hosszan beszélgettem vele.
Egyébiránt fogalmam sem volt róla, hogy Villeparisis márkiné nagyon is
jól tudja, ki az én szomszédnőm, csak nem akarja ismerni. A következő
állomáson a márkiné elhagyta a kocsit, s én még szemrehányást is tettem
magamnak, amiért nem segítettem neki a leszállásnál; s már készültem
visszaülni a hercegnő mellé. De Serbatov hercegnő mondhatni – s az
effajta kataklizma gyakori azoknál, akiknek helyzete nem igazán szilárd, s
akik attól tartanak, netán valami rosszat hallottunk róluk, s most
megvetjük őket – szemmel láthatóan megváltozott. A Revue des Deux
Mondes-ba merült, csak foghegyről válaszolt kérdéseimre, sőt, végül azt
találta mondani, hogy migrént kap tőlem. Sehogy sem értettem, mi a
bűnöm. Mikor azután elköszöntem, a hercegnő arcát nem világította be a
szokásos mosoly, csak száraz üdvözlésre biggyesztette az állát, kezet sem
nyújtott, s azóta sem szólt hozzám. Bizonyára szólt viszont – bár meg nem
tudnám mondani, mit – Verdurinéknek, mert amikor megkérdeztem tőlük,
nem tenném-e jól, ha valami figyelmességgel kedveskednék Serbatov
hercegnőnek, kórusban vágták rá: „Nem! Nem! Nem! Csak azt ne! Ki nem
állhatja a szívélyeskedést!” Amit nem azért tettek, hogy összeveszítsenek
vele, hanem mert a hercegnőnek sikerült elhitetnie velük, hogy lelkét nem
érintik az evilági hívságok, s érzéketlen az előzékenykedésre. Hogy
megértsük az emberiségen uralkodó szabályt – mely alól, persze, akadnak
kivételek –, látnunk kellett a politikust, aki a legbüszkébbnek, a
leghajthatatlanabbnak, a legmegközelíthetetlenebbnek számít, amióta
hatalmon van, látnunk kellett kegyvesztettsége idején, amint félénken, a
szerelmes felragyogó mosolyával koldulja egy jelentéktelen firkász gőgös
köszönését; látnunk kellett Cottard felemelkedését (akit újabb betegei
hajlíthatatlannak tartanak), s meg kellett tudnunk, micsoda szerelmi
duzzogásokból, a sznobizmus miféle kudarcaiból állt össze Serbatov
hercegnő látszólagos emelkedettsége, mindenki által elismert
sznobutálata; csakis ekkor értjük meg, hogy e szabály szerint a kemények
valójában gyengék, akikből senki sem kért, s hogy csupán az erősekben,
akik nem sokat törődnek azzal, kérnek-e belőlük vagy sem, van meg az a
fajta kedvesség, amit a közfelfogás gyengeségnek vél.
Különben nem ítélkezhetem szigorúan Serbatov hercegnő felett. Hisz az
ő esete oly gyakori! Egyszer, valamelyik Guermantes temetésén, egy
figyelemreméltó férfiú, aki mellettem kapott helyet, egy sudár, szép arcú
urat mutatott nekem. „Az összes Guermantes között ez a
legfantasztikusabb, a legkülönösebb. Ő a nagyherceg öcscse.” Én óvatlanul
azt feleltem, hogy téved, ez a bizonyos úr, akit Fournier-Sarlovèze-nek
hívnak, semmi néven nevezendő rokonságban nem áll a Guermantes-
okkal. A figyelemreméltó férfiú erre hátat fordított nekem, s azóta egyszer
sem köszönt.
Egy nagy muzsikus, az Akadémia tagja, magas hivatalok viselője és Ski
ismerőse átutazott Arembouville-en, ahol egy unokahúga lakott, s az egyik
szerdán eljött Verdurinékhez. Charlus úr különösen kedves volt vele
(Morel kérésére), és főként azért, hogy ha majd visszamennek Párizsba, az
akadémikus révén bejuthasson a különböző zárt körű összejövetelekre,
próbákra és hasonlókra, ahol a hegedűs játszik. A körüludvarolt, s
egyébként szeretetreméltó akadémikus mindezt megígérte, s tartotta is,
amit ígért. A báró nagyon meghatódott a kedvességtől, melyet a hírneves
személyiség (aki személy szerint kizárólag a nőket szerette mély
odaadással) tanúsított iránta, s amellyel megkönnyítette, hogy Charlus úr
olyan hivatalos rendezvényeken láthassa Morelt, ahová az avatatlanoknak
nincsen bejárásuk; az alkalmaktól, melyeket a híres művész az ifjú
virtuóznak adott, hogy megmutatkozzék, megismertesse magát olyan,
várhatóan különleges visszhangot kiváltó koncerteken, ahol mindenki más
elébe helyezve, mint egyenrangú tehetséget maga mellé emelte. Azt
viszont Charlus úr nem is gyanította, hogy ennél is több hálával tartozik a
mesternek, hiszen az, kétszeresen becsülendően, vagy, ha így jobban
tetszik, kétszeresen bűnösen, mindent tudott a hegedűs és nemes
protektora viszonyáról. Támogatta is őket, igaz, mindenfajta rokonszenv
nélkül, mivel képtelen volt megérteni másféle szerelmet, mint a nő irántit,
mely muzsikájának ihletadója volt;[630] pusztán morális közönyből,
szakmai előzékenységből és szolgálatkészségből, nagyvilági
kedvességből, sznobizmusból. Ami pedig a viszony jellege iránti kételyeit
illeti, azok oly csekélyek voltak, hogy rögtön az első La Raspelière-beli
vacsorán úgy kérdezte Skit Charlus úrról és Morelről, mintha egy férfiról
és a szeretőjéről beszélne: „Régóta együtt vannak?” Mivel azonban
túlságosan is társasági ember volt ahhoz, hogy mindebből bármit
mutasson az érdekeltek előtt, ha Morel diáktársai körében pletykálkodás
kezdődött, mindig készen állt, hogy az ilyesmit elfojtsa, s Morelt is atyai
szavakkal nyugtatta: „Manapság ezt mondják mindenkiről”, Charlus urat
pedig szüntelenül elhalmozta kedvességével, amit a báró elbűvölőnek, de
természetesnek talált, mivel képtelen volt ennyi bűnt vagy ennyi erényt
feltételezni a kiváló mesterben. Hiszen senki sem volt annyira aljas, hogy
a Charlus úr távollétében elhangzó megjegyzéseket, a Morelről faragott
szóvicceket visszamondta volna a bárónak. S mégis, ez az egyszerű
szituáció is elegendő ahhoz, hogy megmutassa: a „pletykának”, ennek az
egyetemesen kárhoztatott jelenségnek, mely sehol sem akadna
védelmezőre, akár azért nem, mert minket magunkat vesz célba, s így
különösen kellemetlen számunkra, akár azért, mert olyasmit árul el egy
harmadikról, amit eddig nem tudtunk, lélektani értéke van.
Megakadályozza, hogy az elme elandalodjon azon a talmi képen, amit a
dolgok valóságának vél, s ami puszta látszat. Egy idealista filozófus
varázslatos ügyességével forgatja ki ezt a képet, s villámgyorsan rámutat
az anyag fonákjának nem is gyanított részletére. Vagy Charlus úr talán
elképzelhetőnek tartotta volna, hogy valamelyik kedves nőrokona azt
mondja: „Még hogy Mémé szerelmes belém? Megfeledkezel róla, hogy nő
vagyok!” Pedig őszintén, mélyen vonzódott Charlus úrhoz. Mi
csodálkoznivaló volna hát azon, hogy a szavak, melyeket Verdurinék,
akiknek szeretetére és jóságára semmiféle jogot nem formálhatott,
távollétében ejtettek róla (sőt, mint még látni fogjuk, nem csak a szavak),
olyannyira mások voltak, mint amilyennek elképzelte őket, azaz nem az
általa is hallottak egyszerű visszhangjai? Azok a szavak azt az eszményi
kis kerti lakot díszítették szeretetteljes feliratokkal, ahová Charlus úr néha
be-betért, hogy magányosan álmodozzon, képzeletben kis időre beleélve
magát, hogyan gondolkodhatnak róla Verdurinék. Itt oly megnyerő, oly
baráti hangulat uralkodott, s a pihenés annyi erőt adott, hogy ha Charlus úr
elalvás előtt betért egy-egy pillanatra, hogy gondjaitól szabaduljon, sosem
távozott mosolytalanul. Csakhogy ennek a kis laknak mindegyikünkben
van párja is: az egyetlennek hittel szemben ott a másik, amely számunkra
legtöbbször láthatatlan, s melynek díszítésében semmi sem olyan, mint
amilyenre számítottunk, s úgy elborzasztana, mintha valami nem is
gyanított ellenségesség ocsmány jelképeivel volna tele. Micsoda döbbenet
lett volna Charlus úr számára, ha egy pletyka, mint valami cselédlépcső,
ahol elégedetlen szállítók vagy elbocsátott cselédek szénnel disznóságokat
firkáltak a lakások ajtajára, utat nyit neki egy ilyen átellenes lakba! De
ahogy mi emberek nem vagyunk megáldva azzal a fajta tájékozódási
érzékkel, amely bizonyos madarakban megvan, a látás képessége is
hiányzik belőlünk, csakúgy, mint a távolságok érzékeléséé, hiszen egészen
közelinek képzeljük olyan emberek szeretetteli figyelmét, akik
éppenséggel sosem gondolnak ránk, s nem is gyanítjuk, hogy mások
eközben csakis velünk törődnek. Így Charlus úr a megtévesztettek életét
élte, mint a hal, amelyik azt hiszi, hogy a víz, ahol úszkál túlterjed az
akvárium üvegén, melyben tükröződni látja, s észre sem veszi az
árnyékban maga mellett a szórakozott sétálót, aki fickándozásait nézegeti,
vagy a mindenható haltenyésztőt, aki az előre nem látható és végzetes
pillanatban, mely a báró esetében még halogatódott (az ő haltenyésztője
majd Verdurinné lesz Párizsban), könyörtelenül kirántja abból a
környezetből, ahol szeretett élni, hogy egy másikba vesse. Ahogy
egyébként a népek is, mivel nem mások, mint egyének gyülekezetei,
tágabb értelemben vett, de minden részletben megegyező példáját adhatják
ennek a mélységes, konok és elképesztő vakságnak. Mostanáig, ha ez
okozta is, hogy Charlus úr feleslegesen ügyes vagy titkon
megmosolyogtatóan merész szónoklatokat tartott a kis klánnak, mindez
még nem járt, és Balbecben várhatóan továbbra sem járhatott súlyos
kellemetlenségekkel rá nézve. Egy kevés albumin, egy kis cukor vagy
szívritmuszavar nem teszi lehetetlenné, hogy valaki folytassa megszokott
életét, s fel se figyeljen rájuk, amikor még csak az orvos látja bennük
katasztrófák előjelét. Ez idő tájt Charlus úr Morel iránti hajlandósága –
akár plátói volt, akár nem – csak arra ösztökélte a bárót, hogy Morel
távollétében szívesen emlegesse, nagyon szépnek találja a hegedűst, s úgy
gondolta, hogy ezt angyali ártatlansággal értik, azaz úgy viselkedett, mint
egy finom úr, akit tanúskodni idéznek a bíróságra, s aki nem fél látszólag
rá nézve terhelő részletekbe merülni, melyek azonban épp emiatt sokkal
természetesebben és kevésbé közönségesen hatnak, mint egy színpadi
vádlott megszokott ágálása. Ilyen felszabadultsággal és örömmel beszélt
Charlus úr, még mindig Nyugat-Doncières és Saint-Martin-du-Chêne
között – vagy az ellenkező irányban, visszafelé – az olyan emberekről,
akiknek erkölcse állítólag igen furcsa, sőt még ezt is hozzátette: „Végül is
furcsának mondom, bár nem is tudom, miért, hisz nincs ebben semmi
furcsa”, hogy magának is bizonyítsa, milyen könnyedén szót ért
hallgatóságával. S ez valóban így is volt, feltéve, ha ő irányította a
hadműveleteket, s bizonyos lehetett benne, hogy a közönség hallgatag és
mosolygós, mert lefegyverzi a hiszékenység vagy a jólneveltség.
Ha Charlus úr éppen nem a Morel szépsége iránti csodálatáról beszélt,
úgy, mintha ennek semmiféle köze sem lett volna egy bűnnek is nevezett
hajlamhoz, akkor magáról a bűnről értekezett, de úgy, mintha neki semmi
köze sem volna hozzá. Néha még attól sem riadt vissza, hogy nevén
nevezze a dolgot. Amikor pedig Balzac könyvének szép kötését
megszemlélve, azt kérdeztem tőle, mit szeret legjobban az Emberi
színjátékban, gondolatait egy rögeszme felé terelve így válaszolt: „Ezt is,
azt is: az olyan csöpp miniatűröket mint A tours-i plébános és az
Elhagyott asszony éppúgy, mint az olyan hatalmas freskókat, mint az
Elveszett illúziók. Hogyan! Ön nem ismeri az Elveszett illúziókat? Milyen
gyönyörű pillanat az, amikor Carlos Herrera megkérdezi, mi a neve annak
a kastélynak, amely előtt hintójával elhajtat: Rastignac az, annak a
fiatalembernek a birtoka, akit hajdan Herrera szeretett. Az abbé pedig
olyasfajta ábrándokba merül, melyeket Swann, igen szellemesen, a
pederasztia Olympio panaszának nevezett. No, és Lucien halála! nem
emlékszem már, ki is volt az a jó ízlésű ember, aki így válaszolt, amikor
megkérdezték tőle, milyen esemény szomorította el legjobban életében:
»Lucien de Rubempré halála a Kurtizánokban.«„„Tudom, hogy Balzac
nagy divat az idén, ahogy tavaly a pesszimizmus volt az – vágott közbe
Brichot. – De, vállalva a veszélyt, hogy elszomorítom a Balzac-imádatban
szenvedő lelkeket, s anélkül, hogy, Isten óvjon tőle, az irodalmi csendőr
szerepére törnék, s jegyzőkönyvbe venném nyelvtani hibáit, be kell
vallanom, hogy ez a kifogyhatatlan rögtönző, akinek rémületes fércműveit
mintha furcsamód túlbecsülné, az én szememben sosem volt több nem
eléggé gondos tollnoknál. Én olvastam azokat az Elveszett illúziókat, báró,
amiről beszél, kínlódtam is, hogy eljussak a beavatottak buzgó áhítatáig,
de lelki szegénységem teljes tudatában meg kell vallanom, hogy ezek a
dagályosan fogalmazott, halandzsa, sőt abrakadabra nyelven írott
folytatásos regények (a Boldog Esther, Hová vezetnek a rossz utak, Illik-e
a szerelem az öregekhez) mindig is úgy hatottak rám, mint a Rocambole
rejtélyei,[631] amely megmagyarázhatatlan okokból a remekmű kétes
rangjára emelődött.” „Csak azért beszél így, mert nem ismeri az életet” –
szólt a báró kétszeresen is ingerülten, mivel érezte, hogy Brichot nem
értheti meg sem művészi, sem egyéb érveit. „Tudom, tudom – felelte
Brichot –, ön arra céloz, hogy mint François Rabelais mester mondotta
volna, felettébb akadémiska, akadémiákoló és akadémikuss vagyok.
Mindazonáltal, ahogy a kollégák, én is szeretem, ha egy könyv az
őszinteség és az életszerűség benyomását kelti; nem tartozom azok közé a
szobatudósok közé...” „Ó, a rabelais-i kínos negyedóra” – szúrta közbe
Cottard, immár nem a bizonytalanság, hanem a szellemes magabiztosság
arckifejezésével. „– ...akik de Chateaubriand vikomt úr, a szemfényvesztés
nagymesterének szellemében a humanizmus szigorú szabályai szerint
esküsznek fel az irodalomra, amint azt az abbaye-aux-bois-i rendtartás
megkívánja. Chateaubriand vikomt úr...” „Az almakörítéses
Chateaubriand?” – vágott közbe Cottard doktor. „Ő, a testvériség
atyamestere” – folytatta Brichot, anélkül hogy figyelemre méltatta volna a
doktor élcét, aki viszont felkapta a fejét az egyetemi tanár mondatára, s
nyugtalanul Charlus úrra nézett. Cottard tapintatlannak érezte Brichot-t, az
ő szójátéka viszont finom mosolyt csalt Serbatov hercegnő ajkára. „A
professzorral mindig érvényesül a született kételkedő csípős iróniája” –
mondta merő kedvességből, s hogy érzékeltesse: ő nem szalasztotta el a
doktor „bemondását”. „A bölcs szükségképpen szkeptikus – válaszolta
Cottard. – Mit tudom én? »Gnóthi szeautón!«[632], mondotta Szókratész.
Amiben igaza is van: a túlság mindenben hiba. De elképedek, ha arra
gondolok, hogy ennyi elég volt ahhoz, hogy Szókratész neve napjainkig
fennmaradjon. Mi van ebben a filozófiában? Végső soron nem sok. Ha
meggondolom, hogy Charcot és mások ezerszer figyelemreméltóbbat
alkottak, s az ő munkájuknak legalább valami alapja is van, például a
pupilláris reflex szuppressziója mint az általános paralízis szindrómája, s
ezeket az embereket csaknem elfelejtették! Szókratészben végső soron
nincs semmi rendkívüli. Olyan, mint a többi dologtalan, aki egész nap
csak lófrált és eldiskurálgatott. Akárcsak Jézus Krisztus: »Szeressétek
egymást«, jól hangzik.” „No de, barátom...” – kérlelte Cottard-né. „Persze,
a feleségem tiltakozik, az asszonyok mind idegbajosak.” „Ugyan,
doktorkám, én nem vagyok idegbajos – suttogta Cottard-né. „Még hogy ő
nem idegbajos? Ha a fia megbetegszik, ő máris álmatlansági tüneteket
mutat. De végül is elismerem, Szókratészre meg a többire mind szükség
van a magasabb kultúrához, hogy a műveltségünket mutogathassuk.
Magam is mindig idézem a gnóthi szeautónt diákjaimnak az első
előadáson. Az öreg Bouchard-papa, aki hallott róla, gratulált is érte.”
„Nem tartozom azok közé, akik a formáért való formát védelmezik,
ahogyan a költészetben sem kuporgatnám a rímek millióit – mondta a
magáét Brichot. – De ez a – nagyon is kevéssé emberi – Emberi színjáték
mégiscsak szöges ellentéte azoknak a műveknek, amelyekben a művészet
túllép az anyagon, mint a derék öreg Ovidius mondja. S megengedett
dolog, hogy a meudoni parókia vagy a ferney-i remetelak felé tartva
középutat válasszunk, amely egyenlő távolságra esik attól a Vallée-aux-
Loups-tól, ahol René látta el remekül egy kegyesség nélküli főpap
feladatait, illetve attól a Des Jardies-tól, ahol a végrehajtóktól zaklatva
Honoré de Balzac rótta folyton-folyvást helyesírási hibáktól hemzsegő
leveleit egy lengyel nőnek a zagyvaság felkent apostolaként.”
„Chateaubriand szelleme jóval elevenebb, mint amilyennek mondja,
Balzac pedig mégiscsak nagy író – felelte Charlus úr, aki még mindig
túlságosan Swann ízlésének hatása alatt állt ahhoz, hogy Brichot fel ne
bosszantotta volna –, s Balzac olyan szenvedélyeket is megismert,
melyeket a köznapi ember nem is sejt, vagy csak azért tanulmányoz, hogy
megbélyegezze. Ha nem is a halhatatlan Elveszett illúziókat említjük újra,
A szaracén nő, Az aranyszemű lány, a Szenvedély a sivatagban, de még a
meglehetősen rejtélyes Álszerető is alátámasztja az állításomat. Amikor
Balzac eme »természetellenes« oldaláról beszéltem Swannnak, ő azt
mondta nekem: »Ugyanazt vallja, amit Taine[633]«. Nem volt szerencsém
ismerni Taine urat – folytatta Charlus úr (a felesleges urazás ama
bosszantó szokásával, mely a társasági emberekre jellemző, akik azt
hiszik, hogy az „úr” címére méltatva megtiszteltetésben részesítenek egy
nagy írót, vagy talán távolságot tartanak, s világosan érzékeltethetik, hogy
nem ismerik az illetőt) –, nem ismertem Taine urat, de rendkívül
megtisztelőnek éreztem, hogy ugyanazt vallom, mint ő.” Charlus úr
egyébként, e nevetséges társasági szokások ellenére, nagyon eszes volt, s
ha egy korábbi házasság révén családja rokonságba került volna
Balzacéval, valószínűleg örült volna neki (ahogy Balzac sem kevésbé), bár
ha dicsekedett volna vele, nem minden kegyes leereszkedés nélkül tette
volna.
A Saint-Martin-du-Chêne utáni állomáson néha fiatal férfiak szálltak fel
a vonatra. Charlus úr nem tudta megállni, hogy rájuk ne nézzen, mivel
azonban visszafogta és leplezte nekik szentelt figyelmét, úgy látszott,
mintha még az igazinál is különösebb titkot rejtegetne; már-már azt
mondtuk volna, hogy ismeri őket, s ezt mutatja ki akarata ellenére, miután
beletörődött az áldozatba, s mielőtt még visszafordult volna hozzánk, mint
a gyermekek, akiknek a szülők összezördülése miatt megtiltották ugyan,
hogy köszönjenek pajtásaiknak, de ha találkoznak velük, nem bírják ki,
hogy egy pillanatra föl ne kapják a fejüket, majd rögtön vissza is hajtják a
nevelői iga alá.
A görög eredetű szóra, melyet Charlus úr, Balzacról beszélve, a
Kurtizánok-béli Olympio panasza utalás elé biggyesztett, Ski, Brichot és
Cottard összemosolygott, s mosolyukban talán kevesebb volt az irónia,
mint az az önelégültség, ami egy olyan vacsoratársaságon érződne, akik
Dreyfust tudják tulajdon ügyéről vagy a Császárnőt uralkodásáról szóra
bírni. Szerették volna kicsit jobban belelovalni ebbe a kérdésbe, de már
Doncières-be értünk, ahol Morel csatlakozott hozzánk. Az ő jelenlétében
Charlus úr gondosan ügyelt társalgására, s mikor Ski vissza akarta terelni
Carlos Herrera Lucien de Rubempré iránti szerelméhez, a báró olyan
zavart, titokzatos, majd végül (amikor látta, hogy nem hallgatnak rá) olyan
szigorúan igazságosztó arcot vágott, mint egy családatya, aki azt hallja,
hogy lánya jelenlétében illetlenségeket mondanak. S mivel Ski makacsul
kitartott, Charlus úr gúvadt szemmel, emelt hangon, nyomatékosan szólalt
meg, Albertine-re mutatva, aki pedig nem is hallhatott minket, hiszen
belemerült a Cottard-néval és Serbatov hercegnővel folytatott társalgásba,
s a neveletlenek megleckéztetésére készülő kétértelmű hanglejtésével
mondta: „Azt hiszem, itt az ideje, hogy olyasmiről beszéljünk, ami ezt a
fiatal leányt is érdekelheti.” Én azonban mindjárt megértettem, hogy
számára a fiatal leány nem Albertine-t jelentette, hanem Morelt;
értelmezésem helyességét később azok a kifejezések is alátámasztották,
melyekkel akkor élt, amikor megkért, máskor ne beszélgessünk efféléről
Morel előtt. „Tudja – mondta nekem a hegedűsről szólva –, ő egyáltalán
nem az, aminek hinnék, nagyon becsületes kis ember, aki mindig meg
tudott maradni jól neveltnek és komolynak.” S e szavakból kihallatszott,
hogy Charlus úr a szexuális elhajlást a fiatalemberekre nézve éppolyan
fenyegető veszélynek tartotta, mint a prostitúciót a nőkre, s amikor a
„komoly” jelzőt alkalmazta Morelre, a szó olyan értelmet kapott, mint
amikor egy kis munkáslányra mondják. Ekkor Brichot, hogy elterelje a
szót, engem kérdezett, sokáig szándékozom-e még Incarville-ben maradni.
Hiába figyelmeztettem nemegyszer, hogy nem Incarville-ben, hanem
Balbecben lakom, mindig visszaesett ugyanebbe a hibába, mert az ő
szóhasználatában ez a partszakasz Incarville-ként vagy Balbec-Incarville-
ként szerepelt. Vannak emberek, akik ugyanarról beszélnek, mint mi, csak
kissé másként nevezik meg őket. Egy bizonyos Saint-Germain negyedbéli
hölgy, ha Guermantes nagyhercegnéről akart szólni, mindig arról
kérdezett, régen találkoztam-e Zénaïde-dal vagy Oriane-Zénaïde-dal, ami
miatt első hallásra nem is értettem. Bizonyára volt idő, amikor a
nagyhercegnét egy szintén Oriane nőrokonától megkülönböztetendő
Oriane-Zénaïde-nak szólították. Kezdetben talán pályaudvar is csak egy
volt, Incarville-ben, s onnan kocsival jártak át Balbecbe. „De hát miről
beszélnek?” – kérdezte Albertine az ünnepélyes családatyai hangon
csodálkozva, melyet Charlus úr bitorolt. „Balzacról – sietett a válasszal a
báró –, és ön ma éppen úgy öltözött, mint Cadignan hercegnő[634], nem az
első alkalommal, a vacsorán, hanem másodszorra.” Ez az egybeesés abból
eredt, hogy Albertine ruháit mindig úgy válogattam, ahogyan az az ő,
Elstir formálta ízlésének megfelelhetett, márpedig Elstir nagyra becsült
egyfajta visszafogottságot, amit akár angolosnak is nevezhettünk volna, ha
nem vegyült volna belé nagyobb adag franciás gyöngédség, lágyság.
Legjobban az olyan ruhákat szerette, amelyek a szürke szín árnyalatainak
harmonikus együttesét adták, mint Diane de Cadignané is. A társaságban
Charlus úron kívül senki sem akadt, aki igazán értékelni tudta volna
Albertine toalettjeit; a báró szeme azonnal felfedezte, mitől olyan
egyediek és drágák; sosem tévesztette volna össze egyik anyagot a
másikkal, és megismerte a szabót. Csak éppen – ha nőkről volt szó –
szívesebben vett egy kicsit több ragyogást, színt, mint amennyit Elstir
megtűrt. Ezért hát Albertine ezen az estén is félig mosolygós, félig
nyugtalan pillantást vetett rám, miközben felszegte rózsaszín cicaorrát.
Valóban, szürke krepdesin szoknyája és szürke seviot kabátkája alapján
bárki azt hitte volna, hogy csupa szürkében van. Most azonban intett, hogy
segítsek, mert ahhoz, hogy fel- vagy levegye a kis kabátot, el kellett
simítani, vagy feljebb húzni a buggyos ruhaujjakat; kibújt a kabátból, s
mivel a ruhaujjakat nagyon lágy, rózsaszín, halványkék, zöldes,
galambbegyszínű, skótkockás gyapjúból varrták, egyszerre olyan lett,
mintha szivárvány bukkant volna fel szürke égbolton. Albertine pedig
azon töprengett, vajon tetszik-e majd ez a ruha Charlus úrnak. „Ó –
kiáltott fel a báró elragadtatottan –, no, lám csak, egy fénysugár, mit
sugár, fényprizma! Minden elismerésem az öné.” „Nos, csakis az úré az
érdem” – felelte Albertine kedvesen felém intve, mert szívesen mutogatta,
ha valamit tőlem kapott. „Csak azok a nők félnek a színektől, akik nem
tudnak öltözködni – vette vissza a szót Charlus úr. – Lehet valaki ragyogó
úgy is, hogy nem közönséges, és finom úgy, hogy nem sótlan. Önnek nincs
olyan oka rá, mint Cadignan hercegnőnek, hogy azt akarja érzékeltetni,
elfordult az élettől, ő ugyanis ezt a gondolatot akarta Arthez emlékezetébe
vésni, mikor szürkébe öltözött.” Albertine-ben érdeklődést keltett a ruhák
e néma jelbeszéde, s Cadignan hercegnőről kérdezgette Charlus urat. „Ó,
pompás novella – mondta a báró ábrándos hangon. – Ismerem azt a
kertecskét, ahol Diane de Cadignan d’Espard-néval sétált. Egyik
unokanővérem kertje.” „Ó, az unokanővére kiskertje – súgta Brichot
Cottard-nak –, meg a családfája, mindez igen becses lehet a kiváló
bárónak. De miért lenne érdekes nekünk, akik nem részesülünk abban a
kiváltságban, hogy efféle helyen sétálhassunk, nem ismerjük azt a hölgyet,
és nincsenek nemesi címeink?” Mert Brichot-nak sejtelme sem volt arról,
hogy egy ruha és egy kert iránt úgy is érdeklődhetünk, ahogyan egy
műalkotás iránt, s hogy Charlus úr úgy látta viszont Cadignan hercegnő kis
fasorait, mintha Balzacot olvasná. A báró folytatta: „De hiszen ön ismeri –
mondta erről az unokanővérről szólva, s hogy hízelegjen, úgy fordult
hozzám, mint olyasvalakihez, aki a kis klánba száműzetve Charlus úr
szemében, ha nem is az ő köreihez tartozott, de legalább bejáratos volt
oda. – Azaz, bizonyára találkozott vele Villeparisis márkinénál.” „Annál a
Villeparisis márkinénál, aki a baucreux-i kastély úrnője?” – kérdezte
Brichot lenyűgözve. „Igen, netán ismeri?” – kérdezte szárazon Charlus úr.
„Szó sincs róla – felelte Brichot –, Norpois kollégánk viszont minden
évben Baucreux-ben tölti szabadsága egy részét. Volt szerencsém oda írni
neki.” Arra gondoltam, Morelnek talán érdekes lehet, elmondtam hát neki,
hogy de Norpois úr apám barátja. De mivel szüleimet oly kevésre tartotta,
még csak egy arcrezdüléssel sem mutatta, hogy meghallott, hiszen a dolog
csak igen közvetve érintette nagyapám fivérének személyét és érdemeit,
akinél Morel apja belső komornyikként szolgált, s aki egyébként, a család
többi tagjával ellentétben, meglehetősen szívesen nagyképűsködött, s
ezzel sikerült is káprázatos emléket hagynia a cselédségben. „Azt
mondják, Villeparisis márkiné nem mindennapi teremtés; nekem azonban
sosem nyílt alkalmam, hogy ezt személyesen megítélhessem, ahogyan
egyébként a többi kollégának sem. Norpois ugyanis, aki amúgy csupa
lovagiasság, csupa kedvesség az Akadémián, a márkinénak egyikünket
sem mutatta be. Nem tudok másról, akit fogadott volna, mint Thureau-
Dangin barátunkról, akit régi családi kapcsolat fűz hozzá, és Gaston
Boissier[635]-ról, akit a márkiné óhajtott megismerni egy tanulmány
kapcsán, ami különösen felkeltette az érdeklődését. Egyszer a márkinénál
vacsorázott, és egészen elbűvölten tért haza. De a felesége még ekkor sem
kapott meghívást.” E nevek hallatán Morel ellágyultan mosolygott: „Ó!
Thureau-Dangin – fordult hozzám olyan érdeklődéssel, mint amilyen
közönyt mutatott az imént, amikor Norpois márkiról és apámról hallott. –
Thureau-Dangin meg az ön nagybátyja szívbéli barátok voltak. Ha egy
hölgy jó helyet akart egy akadémiai székfoglalóra, a nagybátyja csak
annyit mondott: »Majd írok Thureau-Danginnek.« S már küldték is a
jegyet persze, hiszen gondolhatja, Thureau-Dangin úr nem kockáztatta
volna, hogy bármit megtagadjon az ön nagybátyjától, aki nyomban
visszaadta volna a kölcsönt. A Boissier név szintén jól cseng a fülemnek,
mert Újév napján a nagybátyja ott vetetett meg minden ajándékot a
hölgyeknek. Ezt biztos forrásból tudom, mert ismerem a személyt, akire a
beszerzésüket bízta.” Mi több, nem egyszerűen ismerte, az apjáról volt
szó. Morel e nagybátyám emlékét idéző, érzelmes utalásai közül nem egy
volt azzal kapcsolatos, hogy családunk nem szándékozott végleg a
Guermantes-palotában maradni, ahová hajdan csak nagyanyám miatt
költöztünk. Nemegyszer esett szó a költözködés lehetőségéről. Márpedig,
hogy Morel ez ügyben adott tanácsait megértsük, tudnunk kell, hogy
nagybátyám a boulevard Malesherbes 40/b számú házában lakott. Ezért
azután a családban, mivel egészen addig a végzetes napig, amikor a
rózsaszín ruhás hölgy történetét elmesélve ellene hangoltam a szüleimet,
gyakran jártunk Adolphe bácsikámhoz, a rokonok nem azt mondták, „a
nagybátyjuknál”, hanem azt, hogy a „40/b-ben”. A mama kuzinjai a világ
legtermészetesebb módján mondogatták neki: „Ó, vasárnapra hiába is
hívnánk, hiszen maguk a 40/b-ben vacsoráznak.” Ha valamelyik
nőrokonunkhoz indultam látogatóba, mindig azt tanácsolták, menjek előbb
a „40/b-be”, nehogy nagybátyám megsértődjön, amiért nem vele kezdtem.
Ő volt a ház tulajdonosa, és az igazat megvallva igencsak kötözködő a
bérlők kiválasztásában, akik egytől egyig a barátai közül kerültek ki, vagy
azokká lettek. Vatry báró, az ezredes mindennap felment hozzá egy
szivarra, hogy könnyebben kijárhassa a javíttatásokat. A kocsibejáró
mindig zárva volt. Ha nagybátyám valamelyik ablakban ágyneműt,
szőnyeget látott meg, gyorsabban bevetette, mint manapság a rendőrök. A
ház egy részét mégiscsak kiadta, s magának csak a két emeletet és az
istállókat tartotta meg. Mindennek ellenére, mivel köztudott volt, hogy
örömmel hallja, ha jól karbantartott házát dicsérik, mindenki úgy
magasztalta a „kis palota” kényelmét, mintha nagybátyám lett volna az
egyetlen lakó, ő pedig hagyta, hadd mondják, nem cáfolta meg kerek
perec, ahogyan helyénvaló lett volna. A „kis palota” valóban kényelmes
volt (nagybátyám ugyanis a kor minden újítását bevezettette). De nem volt
benne semmi rendkívüli. Egyedül nagybátyám állította szentül, miközben
azért álszerényen „az én kis odúmként” emlegette, vagy legalábbis a
komornyikjának, a komornyik feleségének, a kocsisnak és a szakácsnőnek
beszélte be, hogy egész Párizsban nincs az a kényelem, az a luxus, az a
kellem, amely a kis palotáéval vetekedhetne. Charles Morel ebben a hitben
nőtt fel. Meg is maradt benne. Így hát, még azokon a napokon is, amikor
nem beszélt velem, ha a vonatban a költözés lehetőségét említettem
valakinek, Morel rögtön rám mosolygott, és cinkos kacsintással így szólt:
„Ó, maguknak valami olyasmi kellene, mint a 40/b! Ott aztán jól éreznék
magukat! Mondhatom, a nagybátyja értett hozzá. Biztos vagyok benne,
egész Párizsban nem akad semmi, ami felérne a 40/b-vel.”
A mélabús arckifejezésről, melyet Charlus úr Cadignan hercegnőt
említve öltött, persze éreztem, hogy ez a novella nem csupán egy
meglehetősen közömbös unokanővér kertecskéjét juttatta eszébe.
Mélységesen elgondolkodott, s mintha csak magában beszélt volna,
felkiáltott: „A Cadignan hercegnő titkai! Micsoda remekmű! Milyen mély,
milyen fájdalmas is Diane rossz híre, és Diane, aki annyira fél, nehogy a
szeretett férfi megtudja! Micsoda örökérvényű igazság, mennyivel
általánosabb, mint hinnénk! Milyen mélyreható!” – Charlus úr némi
szomorúsággal ejtette ki e szavakat, s mégis érződött, hogy ebben a
szomorúságban számára van valami vonzó. Mert bizonyos, hogy Charlus
úr, aki nem igazán tudta, mennyire közismertek vagy nem azok erkölcsei,
egy ideje attól reszketett, hogy ha majd visszatért Párizsba, s Morel
társaságában látják, a hegedűs családja közbelép, s ezzel tönkreteszi a
boldogságát. Ez az eshetőség mind ez idáig feltehetően csak valami
mélységesen kellemetlen és kínos dologként merülhetett fel
elképzeléseiben. De a báró igazi művészlélek volt. S most, hogy néhány
másodperce keveredett benne a saját helyzete a Balzac által leírttal,
némiképpen a novellában keresett menedéket, s a talán reá leselkedő, s
mindenképpen szüntelenül fenyegető szerencsétlenségben azzal
vigasztalódott, hogy szorongásában van valami, amit Swann és Saint-Loup
„nagyon is balzacinak” nevezett volna. Charlus úr iménti azonosulását
Cadignan hercegnővel csak megkönnyítette az a szellemi áttétel, amelyhez
ő maga hozzászokott már, s amelynek korábban is különböző példáit adta.
Ez különben elegendő volt ahhoz is, hogy amint a nőt mint szeretett lényt
fiatal férfival helyettesítette, a társadalmi bonyodalmak minden
szövevénye, amely egy szokványos viszony körül bonyolódik, most ezt a
férfit fonja be. Ha ilyen vagy amolyan okból egyszer s mindenkorra
megváltoztatják a naptárt vagy a napszámítást, kezdhetik akár néhány
héttel később az évet, vagy kongathatják negyedórával korábban az éjfélt,
lévén, hogy a napok továbbra is huszonnégy órából, a hónapok pedig
harminc napból állnak, az időmérés minden következménye valójában
változatlan marad. Így van ez a „közép-európai idő”-höz vagy a keleti
naptárokhoz igazodó életekkel is, sőt mintha ebben a viszonyban az a fajta
hiúság is szerepet játszott volna, amellyel egy színésznőt tartanak ki.
Ahogy Charlus úr mindjárt az első napon kiderítette, kicsoda Morel, nem
kétséges, hogy alacsony származásáról is tudomást szerzett, de egy
félvilági nő, akit szeretünk, nem veszít szemünkben becséből azért, mert
szegény emberek leánya. Azok az ismert muzsikusok viszont, akikhez
levélben fordult – még csak nem is érdekből, mint hajdan azok a barátok,
akik, mikor Swannt bemutatták Odette-nek, nehezebben hozzáférhetőnek
és kapósabbnak festették le neki az asszonyt, mint amilyen valójában volt
–, a reflektorfényben állók közhelyességével túldicsérve egy kezdőt, így
válaszoltak a bárónak: „Ó, nagy tehetség, fényes lehetőségek, s mivel
fiatal és a zeneértők is nagyra tartják, szép pályát fog befutni.” Majd, a
ferdehajlamúságot nem ismerő emberek kényszerességével, a férfiszépség
fejtegetésébe kezdtek: „No meg, jó elnézni, amikor játszik; mindenkinél
mutatósabb a koncerteken; szép a haja, előkelő a tartása; a feje gyönyörű,
akár egy festmény: a hegedűs portréja.” Ezért hát Charlus úrnak, akit
Morel állandó izgalomban tartott, hiszen nem rejtette véka alá, hány
ajánlatot kap, Charlus úrnak hízelgett, hogy elzárhatja őt mások elől, hogy
galambdúcot épített neki, ahová gyakran el-eljárt. Azt akarta ugyanis,
hogy maradék idejében Morel szabad legyen, ami a hegedűs karrierje
miatt elengedhetetlen is volt, mert Charlus úr határozottan óhajtotta,
kerüljön bármennyi pénzébe, hogy Morel folytassa pályáját: vagy abból a
jellegzetesen guermantes-i gondolatból kiindulva, hogy egy férfinak
csinálnia kell valamit, hogy az ember csak tehetségével mérhető, s hogy a
nemesség vagy a pénz nem több, mint az a nulla, mely megtízszerezi az
értéket; vagy pedig azért, mert félt, hogy tétlenkedve, s folyton az ő
társaságában a hegedűs még elunja magát. Végül pedig önmagát sem
akarta megfosztani a gyönyörűségtől, hogy egy-egy nagy koncerten
elmondhassa magában: „Akit most itt ünnepelnek, nálam lesz ma éjjel.”
Az előkelő emberek, ha szerelmesek, bármilyen szerelem legyen is az,
abban élik ki hiúságukat, ami tönkreteheti korábbi fölényüket, melyben
azelőtt hiúságuk elégtételt talált.
Morel, aki megérezte, hogy nem táplálok gonosz érzéseket iránta,
Charlus úrhoz pedig őszintén kötődöm, másrészt testileg mindketten
tökéletesen közömbösek számomra, végül olyan forró rokonszenvvel
fordult felém, mint egy kokott, aki tudja, hogy nem ébreszt vágyat, s hogy
szeretője igaz barátját láthatja bennünk, aki nem próbál majd viszályt
szítani közöttük. Nem csupán szóról szóra ugyanúgy beszélt velem, mint
Rachel, Saint-Loup szeretője valaha, de mindazok alapján, amit Charlus
úrtól hallottam vissza, még a hátam mögött is ugyanazokat mondta rólam,
mint Rachel Robert-nek. Végül már Charlus úr is úgy mondta: „Nagyon
szereti önt ez a fiú”, ahogy Robert-től hallottam: „Nagyon szeret téged ez
a lány”. S mint unokaöccse a szeretője nevében, Charlus úr is gyakran
Morel nevében hívott, vacsorázzak velük. Amúgy közöttük sem dúlt
kevesebb vihar, mint Robert és Rachel között. Igaz ugyan, hogy amint
Charlie (Morel) eltávozott, Charlus úr ki nem fogyott a dicséretéből, egyre
azt ismételgetve, ami a hiúságát legyezte: hogy a hegedűs mennyire jó
hozzá. Mégis látható volt, hogy Charlie gyakran, akár a hívek
koszorújában, bosszús képet vágott ahelyett, hogy mindig boldog és
alázatos lett volna, amilyennek a báró látni kívánta. Ez a bosszankodás a
későbbiekben, Charlus úr gyengeségének következtében, amely arra
indította, hogy megbocsássa Morel modortalanságait, odáig ment, hogy a
hegedűs már meg sem próbálta leplezni, vagy éppenséggel színlelte.
Láttam Charlus urat egy vasúti kocsiba belépni, ahol Charlie
katonapajtásaival utazott, s ahol a muzsikus vállvonogatva fogadta, és még
oda is kacsintott a cimboráinak. Vagy, mint akit az érkező halálra untat,
úgy tett, mintha aludna. Vagy köhécselni kezdett, a többiek vihogtak, a
Charlus úrhoz hasonló férfiak negédes stílusát csúfolva affektáltak, egy
sarokba vonták Charlie-t, s ő végül mintegy kényszerből tért vissza
Charlus úr mellé, akinek szívét mintha tőrrel hasogatták volna.
Érthetetlen, hogy mindezt elviselte; a szenvedés e folyton megújuló
formái pedig ismét a boldogság kérdésével szembesítették Charlus urat, s
nem csupán arra ösztökélték, hogy többet kérjen belőle, hanem hogy mást
kívánjon, hiszen az előző elegyet már megmételyezte egy rémes emlék. S
mégis, bármily kínosak lettek is később ezek a jelenetek, meg kell hagyni,
hogy az első időkben a francia népi sarjadék szelleme, a keresetlenség, a
látszólagos nyíltság, sőt bizonyos független büszkeség – amit mintha az
érdeknélküliség sugallt volna – elbűvölő formáit rajzolta elő, adta
Morelre. Mindez hamis volt, de ez a magatartás annál is inkább Morelnek
vált előnyére, mivel aki szeret, mindig kénytelen újra próbálkozni, többet
és többet kínálni, aki viszont nem szerelmes, könnyen járhatja a maga
egyenes, hajlíthatatlan és kegyosztó útját. Ez jegyezte meg a fajta
kiváltságával a szorosra zárt szívű Morel oly nyílt arcát, az arcot, melyről
csak úgy áradt az újgörög kellem, amely a champagne-i bazilikákon
virágzik. Színlelt büszkesége dacára, ha olyankor pillantotta meg Charlus
urat, amikor nem számított rá, zavarba jött a kis klán miatt, elpirult,
lesütötte a szemét, a báró legnagyobb örömére, aki egész regényt látott
bele a dologba. Pedig csak a bosszúság és a szégyen jele volt. Az előbbit
néha ki is mutatta; mert bármilyen nyugodt és határozottan illedelmes volt
is általában Morel viselkedése, gyakran kiesett a szerepéből. Sőt, néha a
báró egy szavára durva hangú, pimasz válasz tört ki belőle, amin mindenki
megbotránkozott. Charlus úr ilyenkor szomorúan lehajtotta a fejét, egy
szóval sem válaszolt, s miként a bálványimádó apák képesek abba a hitbe
ringatni magukat, hogy gyermekük ridegsége, durvasága senkinek sem
szúrt szemet, ő is tovább zengte dicshimnuszait a hegedűsről. Charlus úr
különben nem volt mindig ilyen alázatos, de lázongásai legtöbbször nem
érték el céljukat, főként azért, mert ő, aki nagyvilági emberek közt élt,
számba véve a kiváltható reakciókat, azt a fajta aljasságot vette
figyelembe, mely, ha nem is eredendő, de legalábbis a neveltetés
eredménye. Morelnél viszont nem ebbe, hanem valamiféle pillanatnyi
közöny plebejus hitványságába ütközött. Charlus úr, balszerencséjére, nem
értette, hogy Morel minden mást félretett, mihelyt a Konzervatórium és az
ő konzervatóriumbéli jó híre volt a tét (bár ez utóbbi, mely nyilván
nagyobb súllyal esett a latba, ekkoriban még nem vetődött fel). A polgárok
például szívesen változtatnak nevet hiúságból, a nagyurak az előnyök
kedvéért. Az ifjú hegedűs szemében viszont a Morel név
elválaszthatatlanul kötődött a hegedűnagydíjhoz, hallani sem akart hát
változtatásról. Charlus úr azt szerette volna, ha Morel mindent tőle kap,
még a nevét is. Kieszelte hát, hogy Morel keresztneve máris Charles, azaz
szinte Charlus, a birtoké pedig, ahol találkozni szoktak Les Charmes, s
meg akarta győzni Morelt, hogy egy jól csengő név fél siker a
művészpályán, tehát a virtuóznak habozás nélkül fel kellene vennie a
„Charmel” nevet, finom utalásként légyottjaik színhelyére. Morel csak a
vállát rándította. Végső érvül Charlus úrnak az a szerencsétlen ötlete
támadt, hogy hozzátegye: egyik komornyikját is így hívták. Ezzel azonban
csak vérig sértette a fiatalembert. „Volt idő, amikor őseim büszkék voltak
a király komornyikja vagy étekfogója címre.” „S volt olyan is – válaszolt
dölyfösen Morel –, amikor az én őseim nyakát szegték a magáéinak.”
Charlus úr igencsak meghökkent volna, mikor a Charmellel kudarcot
vallva elszánta magát, hogy örökbe fogadja Morelt, és ráruházza a
Guermantes család valamely címét, amit ő birtokol, de amit, mint látni
fogjuk, a körülmények miatt nem ajánlhatott fel a hegedűsnek, ha csak
feltételezi is, hogy a fiatalember visszautasította volna, a Morel névhez
fűződő művészi hírre s az „osztályban” várhatóan elhangzó
megjegyzésekre gondolva. Ennyire a Saint-Germain negyed fölé helyezte
a rue Bergère-t! Ekkoriban hát Charlus úr kénytelen volt annyival beérni,
hogy jelképes gyűrűket csináltasson Morelnek, rajtuk a réges-régi
felirattal: PLVS VLTRA CAROL’S[636]. Igaz, hogy a számára ismeretlen
fajtához tartozó ellenféllel szemben Charlus úrnak taktikát kellett volna
változtatnia. De ki képes erre? Egyébként pedig, ha Charlus úrnak voltak
is balfogásai, ebben Morel sem maradt el mögötte. Charlus úr előtt az
okozta a vesztét, legalábbis átmenetileg (de ez az átmenet később
véglegesre fordult), s jóval inkább ez, mint az a körülmény, mely miatt
végül is szakítottak, hogy egyéb sem volt benne, mint hitványság, s emiatt
a durvasággal szemben meghunyászkodó lett, a gyöngédségre pedig
orcátlansággal válaszolt. Ehhez a veleszületett aljassághoz még rossz
neveltetéssel súlyosbított neuraszténia is társult, mely mindig feltámadt,
valahányszor csak ő volt a bűnös valamiben vagy felelős valamiért, azaz
épp abban a pillanatban, amikor minden kedvességére, minden
gyöngédségére, minden vidámságára szükség lett volna, hogy a bárót
lefegyverezze, ám ő komor lett és zsémbes, vitás kérdéseket vetett fel,
melyekben, tudta, nem értenek egyet, gyenge érvekkel bizonygatva
ellenséges álláspontját, s oly éles erőszakossággal, ami csak még inkább
kidomborította ezt a gyengeséget. Mert, noha igen hamar kifogyott az
érvekből, mindig újabbakkal állt elő, melyekben tudatlansága és
ostobasága teljes terjedelmében mutatkozhatott meg. E két tulajdonsága
alig volt érzékelhető, ha kedves volt, s csakis tetszeni vágyott.
Rosszkedvének rohamaiban viszont, amikor ártalmatlanból gyűlöletessé
váltak, egyebet sem láttunk, mint ezeket. Ilyenkor Charlus úr
elcsigázottnak érezte magát, csupán egy jobb jövőben reménykedett,
Morel pedig, aki megfeledkezett arról, hogy a báró jóvoltából él ilyen
fényűzőn, a fensőbbséges szánalom gunyoros mosolyával mondta: „Sosem
fogadtam el semmit senkitől. Ezért hát köszönettel sem tartozom
senkinek.”
Időközben, s mintha nagyvilági emberrel lett volna dolga, Charlus úr
továbbra is próbálgatta valódi vagy hamis haragkitöréseit, melyek azonban
hatástalanná váltak. Bár nem mindig voltak azok. Így például azon a napon
sem (amely különben már ezen első korszak utáni időre esett), amikor a
báró Charlie-val és velem tartott hazafelé Verdurinék ebédjéről, abban a
hitben, hogy a késő délutánt és az egész estét a hegedűs társaságában tölti
majd Doncières-ben; Morel búcsúzása, aki, mihelyt leszállt a a vonatról,
közölte: „Nem, dolgom van”, olyan mélységes csalódást okozott Charlus
úrnak, hogy, bár erősen tartotta magát, láttam, hogy szempilláján a
könnyektől lecsordul a festék, s ő csak kábultan áll a vonatnál. Olyan nagy
volt ez a fájdalom, hogy, noha Albertine meg én úgy terveztük, Doncières-
ben fejezzük be a napot, odasúgtam barátnőmnek, nagyon nem szívesen
hagynám most magára Charlus urat, aki, nem is tudom, miért, mintha
bánkódna. A drága kicsike készséggel beleegyezett. Megkérdeztem hát
Charlus urat, nem akarja-e, hogy elkísérjem egy darabon. Ő igent mondott,
de nem engedte, hogy emiatt az unokahúgomat is háborgassuk. Bizonyos
élvezetet is leltem abban (no persze most utoljára, hiszen már eltökéltem,
hogy szakítok vele), hogy gyöngéden úgy utasítsam Albertine-t, mintha a
feleségem volna: „Te csak menj haza, majd este találkozunk”, s hogy
hallom, amint, akárcsak egy hitves tette volna, engedélyt ad rá, hogy
tegyem csak, ami nekem tetszik, sőt biztat, hogy ha Charlus úrnak, akit
igazán szeret, szüksége volna rám, legyek csak mellette. A báró meg én, ő
elhízott testét himbálva, lesütött jezsuita-tekintettel, én pedig a nyomában,
egy kávéházba tértünk be, ahol sört hoztak nekünk. Éreztem, hogy Charlus
úr nyugtalan szeme előtt valami terv lebeg. Egyszer csak tintát és papirost
kért, s különös gyorsasággal írni kezdett. Miközben lapot lap után rótt tele,
szeme csak úgy szikrázott a dühödt ábrándozástól. Mikor a nyolcadik
oldalt is teleírta, megszólalt: „Kérhetek öntől egy nagy szívességet?
Bocsássa meg, hogy lezártam ezt a levélkét. De muszáj volt. Menjen,
fogadjon kocsit, vagy ha tud autót, hogy gyorsabban járjon. Bizonyára a
szobájában éri még Morelt, aki átöltözni ment haza. Szegény fiú,
hetvenkedni akart, mikor elköszönt, de biztos lehet benne, az ő szíve még
az enyémnél is nehezebb. Adja át neki ezt a levélkét, s ha megkérdezi, hol
találkozott velem, mondja meg neki, hogy maga is megállt Doncières-ben
(ami egyébként igaz is), hogy meglátogassa Robert-t (ami talán már nem
az), de ott összefutott velem, s olyasvalaki társaságában látott, akit nem
ismer, hogy nagyon dühösnek talált, s mintha valami párbajsegéd-küldést
vett volna ki a szavaimból (holnap valóban megverekszem). Azt
semmiképpen ne mondja neki, hogy kéretem, ne is próbálja idehozni, de
ha magával akar jönni, ne akadályozza meg benne. Menjen, gyermekem,
az ő érdekében kérem, súlyos drámát háríthat el. Amíg maga elmegy, én
írok a segédeimnek. Most miattam nem sétálhat a kuzinjával. Remélem,
sőt hiszem, hogy az ifjú hölgy nem haragszik meg érte. Hisz nemes lélek,
s azt is tudom, hogy nem riad meg a rendkívüli körülményektől. Köszönje
is meg neki a nevemben. Én személy szerint a lekötelezettje vagyok, s
kedvemre való, hogy így van.” Nagyon megesett a szívem Charlus úron;
úgy éreztem, Charlie megakadályozhatta volna ezt a párbajt, amelynek
talán éppen ő a kiváltó oka, s ha valóban így volt, felháborított, hogy oly
közönyösen távozott, ahelyett hogy pártfogója mellett maradt volna.
Megütközésem csak erősödött, amikor ahhoz a házhoz érve, ahol Morel
szállása volt, a hegedűs hangjára ismertem, aki ellenállhatatlan kényszert
érzett, hogy kiadja magából a jókedvét, s telitorokból énekelt: „Szombat
esténként, a gürcölés után!” Ha szegény Charlus úr hallotta volna, ő aki azt
akarta elhitetni, s kétségkívül hitte is, hogy Morelnek e percekben olyan
nehéz a szíve! Charlie táncra perdült örömében, amint meglátott. „Ó!
Öregem (megbocsásson, hogy így szólítom, ebben a fránya katonaéletben
az ember mocskos szokásokat vesz fel), micsoda mázli, hogy itt látom!
Nem tudom, mit kezdjek az estémmel. Szépen kérem, töltsük el együtt.
Maradhatunk itt, ha akarja, vagy kimehetünk csónakázni, ha az jobban
tetszik, zenélhetünk is, nekem édesmindegy.” Azt feleltem, muszáj
Balbecben vacsoráznom, neki bizony kedvére lett volna, ha őt is elhívom,
én azonban nem akartam. „No de ha ilyen sietős a dolga, miért jött?”
„Charlus úrtól hoztam levelet.” Erre a névre minden vidámsága odalett;
összerándult az arca. „Micsoda! Hát még ide is utánam küldet! Szóval
rabszolga vagyok! Öregem, legyen jó hozzám. Nem bontom fel a levelet.
Majd azt mondja neki, hogy nem talált itthon.” „Nem tenné jobban, ha
mégis felbontaná? Azt hiszem, valami igen súlyos dologról van benne
szó.” „Ugyan, dehogy, maga nem tudja, micsoda hazugságokra, micsoda
pokoli fortélyokra képes ez a vén kalandor. Ez is csak újabb trükk, hogy
elmenjek hozzá. Nohát nem megyek, ma este nyugtot akarok.” „De nem
lesz holnap valami párbaj?” – kérdeztem Morelt, mert azt hittem, ő is tud
a dologról. „Párbaj? – mondta erre hökkenten. – Semmit sem tudok az
egészről. Mindent összevéve, teszek rá, szabdaltassa össze magát a vén
utálatos, ha úgy tartja kedve. De látja, kíváncsivá tesz, mégiscsak
megnézem azt a levelet. Majd azt mondja neki, hogy csak úgy itthagyta,
arra az esetre, ha netán hazajönnék.” Miközben Morel beszélt, ámulva
nézegettem a csodálatos könyveket, amelyeket Charlus úrtól kapott, s
amelyekkel telezsúfolta szobáját. Mivel a hegedűs azokat visszautasította,
amelyeken „A báróé vagyok” felirat szerepelt, mert ezt a jelmondatot a
függés jeleként sértőnek találta magára nézve, a báró, azzal az érzelmi
leleményességgel, amelyben a boldogtalan szerelem tetszeleg, mindig
mást és mást választott, szintén az ősöktől származókat, melyeket azonban
mindig mélabús barátságának legutóbbi fordulatai szerint rendelt a
könyvkötőnél. A jelmondatok olykor rövidek és bizakodóak voltak, mint a
„Spes mea”[637] vagy az „Exspectata non eludet”[638]; máskor egyszerűen
beletörődők, mint a „Várni fogok”; voltak köztük gálánsak: „Urának
gyönyörűsége”, vagy tisztaságot tanácslók, mint például ez a Simianestől
kölcsönzött, azúr tornyokkal és liliomokkal ékes, eredeti értelméből
kiforgatott „Sustentant lilia turres”[639]; majd megint mások,
reménytelenek, melyek a mennyországban adtak találkát annak, aki e
világon nem kért belőlük: „Manet ultima caelo”[640]; s mivel savanyú volt
az el nem érhető szőlő, Charlus úr, aki színlelte, hogy nem kereste, amit
nem kaphatott meg, egyik jelmondatában így beszélt: „Non mortale quod
opto”[641]. De nem jutott időm rá, hogy mindet végignézzem.
S ha Charlus úr, a levelet papírra vetve, olyan volt, mint akit démoni
ihlet szállt meg, s az űzi oly sebesen tollát a papíron, Morel is, amint
felnyitotta az Atavis et armis[642] feliratú pecsétet, rajta a két arany
rózsával közrevett leopárddal, ugyanazzal a lázas hévvel fogott neki az
olvasásnak, amely Charlus urat fogta el írás közben, s szeme semmivel
sem kevésbé gyorsan futott végig a hirtelenjében teleírt lapokon, mint a
báró tolla. „Ó, istenem! – kiáltott fel. – Már csak ez hiányzott! De honnan
kerítsem elő? Isten tudja, hol lehet most.” Elhitettem vele, hogy ha
sietünk, talán még megtaláljuk egy sörözőben, ahol sört rendelt, hogy
magához térjen. „Nem tudom, hazajövök-e” – mondta házvezetőnőjének
Morel, és in petto[643] hozzátette: „Attól függ, hogyan alakulnak a
dolgok.” Néhány perccel később meg is érkeztünk a kávéházba.
Felfigyeltem Charlus úr arckifejezésére abban a pillanatban, amikor
megpillantott. Amint meglátta, hogy nem egyedül jövök vissza, éreztem,
visszatér belé a lélek, az élet. Mivel aznap esti szeszélyében sehogy sem
tudott meglenni Morel nélkül, azt találta ki, hogy fülébe jutott: az ezred
két tisztje durván beszélt róla és a hegedűssel való kapcsolatáról, s ő
hamarosan elküldeti hozzájuk segédeit. Morel már látta a botrányt,
ezredbéli életének ellehetetlenülését, hát iderohant. Charlus úr, hogy
valószínűbbé tegye e hazugságát, már írt két barátjának (az egyik közülük
Cottard volt), hogy megkérje őket, legyenek segédei. S ha a hegedűs nem
jött volna, nem kétséges, hogy Charlus úr őrültségében (no, meg azért,
hogy szomorúságát haragra váltsa), el is küldte volna őket vaktában
valamelyik tiszthez, akivel megverekedni megkönnyebbülés lett volna
számára. Mindeközben Charlus úrnak eszébe jutott, hogy az ő nemzetsége
a francia királyi házénál is nemesebb vérből származik, s azt gondolta
magában, ugyan minek ennyit emésztenie magát egy komornyik fiáért,
akinek még a gazdáját sem méltatta volna arra, hogy meglátogassa.
Másrészt pedig ha ekkoriban már nem lelte is örömét egyébben, mint az
aljanéppel való érintkezésben, az a mélyen gyökerező szokásuk, hogy nem
válaszolnak a levelekre, előzetes értesítés nélkül elmaradnak egy-egy
találkozóról, s utána sem kérnek bocsánatot, olyan felindultságot keltett
benne, hiszen gyakran szerelmi ügyekről volt szó, máskor meg annyira
felbosszantotta, ingerelte és dühítette, hogy néha már sajnálta a hercegek
és nagykövetek aggályos pontosságát, a semmiségekért irkált levelek
sokaságát, melyek sajnálatos módon közömbösek voltak ugyan számára,
ám mindennek ellenére bizonyos megnyugovást adtak. Mivel hozzászokott
már Morel modorához, s tudta, milyen csekély hatással van rá, illetve
mennyire képtelen ő maga beilleszkedni abba az életbe, amelyben a
közönséges, de a megszokás szentesítette cimboraságok oly nagy helyet és
időt foglalnak el, hogy egy óra sem jut belőle a kisemmizett, gőgös és
hasztalan könyörgő nagyúrnak, Charlus úr oly mélyen meg volt győződve
róla, hogy a zenész nem jön el, és annyira félt, hogy egyszer s
mindenkorra szakítottak, mert túlságosan messzire ment, hogy alig tudta
megállni, hogy fel ne kiáltson, mikor a hegedűst meglátta. Most azonban,
mikor úgy érezte, győzött, ragaszkodott hozzá, hogy ő diktálja a
békefeltételeket, és minden lehetséges előnyt megszerezzen. „Mit akar itt?
– kérdezte. – No és ön? – folytatta rám pillantva –, nem a lelkére kötöttem,
hogy ide ne hozza?!” „Nem akart idehozni – mondta Morel naiv
kacérságában a szerinte ideillő szomorú és epedezően régimódi tekintettel,
s olyan arccal, melyet nyilván ellenállhatatlannak vélt, mintha mindjárt a
báró nyakába borulna, s a legszívesebben könnyekre fakadna. – Én
akartam jönni, noha ő ellenezte. Barátságunk nevében jövök magához,
hogy térden állva könyörögjek, ne csináljon ilyen őrültséget.” Charlus úr
úszott a gyönyörben. Ez a reagálás túlságosan is igénybe vette
idegrendszerét, de uralkodott magán. „A barátság, amelyre meglehetősen
alkalmatlan pillanatban hivatkozik – válaszolta szárazon –, éppenséggel
abban nyilvánulna meg, hogy kiállok maga mellett, amikor hitem szerint
nem hagyhatom szó nélkül egy idióta pimaszkodásait. Egyébiránt pedig,
még ha engedelmeskedni akarnék is e ragaszkodás kérésének, melyet
eddig erősebb sugallatúnak ismertem, akkor sem állna már módomban:
segédeimnek szóló leveleim úton vannak, és nincs kétségem az igenlő
válasz felől. Ön mindig úgy viselkedett velem, mint egy kis hülye, s
ahelyett, hogy büszkélkedett volna, teljes joggal, elfogult szeretetemmel,
melyet ön iránt tanúsítottam, ahelyett, hogy értésére adta volna az
altisztek és szolgák gyülevész hadának, akik közé a katonaélet törvénye
kényszeríti, milyen hasonlíthatatlan büszkeséget jelent önnek egy olyan
barátság, mint az enyém, ön mentegetőzni próbált, s csaknem valami
ostoba érdemet csinált abból, hogy nem eléggé hálás. Tudom, hogy ebben
– tette hozzá, nehogy kitessék, mennyire megalázták bizonyos jelenetek –
csak annyiban hibás, hogy hagyta, hogy a többiek féltékenysége vezesse.
Mégis, hogyan maradhatott a maga korában annyira gyerek (s hozzá
eléggé neveletlen gyerek), hogy nem jött rá azonnal: választásom, mely
önt tüntette ki, s a belőle származó előnyök féltékenységet fognak szítani,
hogy a cimborái, miközben arra biztatják, szakítson velem, egytől egyig
azon munkálkodnak, hogy megkaparinthassák a helyét? Úgy véltem, nem
szükséges megemlítenem azokat a leveleket, melyeket ez ügyben
mindazoktól kaptam, akikben ön leginkább bízik. Ezeknek a lakájoknak a
közeledését éppúgy megvetem, mint célt nem érő hitvány csúfolódásaikat.
Egyetlen emberrel törődöm, önnel, mert igazán szeretem, de a
ragaszkodásnak is van határa, s ezt ön is gyaníthatta volna.” Bár a „lakáj”
szó keményen hangozhatott Morel fülének, akinek az apja maga is lakáj
volt, ám épp azért, mert az apja is az volt, ez a magyarázat, mely szerint
minden társadalmi baj oka az „irigység”, ez a leegyszerűsítő és képtelen,
ám elnyűhetetlen magyarázat, mely egy bizonyos társadalmi osztályban
éppoly csalhatatlanul „ül”, mint az ósdi trükkök a színházi közönségnél,
vagy a klerikális veszéllyel való riogatás a nemzetgyűlésben, neki
majdnem annyira hiteles volt, mint Françoise-nak vagy Guermantes-ék
cselédeinek, akik ebben látták az emberi nem szerencsétlenségeinek
egyedüli okát. Morel nem kételkedett abban, hogy cimborái ne próbálták
volna elcsaklizni a helyét, s így csak még boldogtalanabb volt ettől a
lehetetlen s egyébként kitalált párbajtól. „Ó, milyen kétségbeejtő – kiáltott
fel Charlie. – Ezt nem élem túl. De nem találkozik még velük, mielőtt azt
a tisztet felkeresnék?” „Nem tudom, gondolom, hogy igen. Egyiküknek
megüzentem, hogy egész este itt leszek, s itt adok neki utasításokat.”
„Akkor már csak abban reménykedem, hogy el is jön, s jobb belátásra
téríti önt; nekem csak annyit engedjen meg, hogy itt maradhassak önnel” –
kérlelte gyöngéden Morel. Charlus úr épp ezt akarta. Nem engedett
azonnal. „Tévedne, ha most a »ki igazán szeret, kemény kézzel büntet«
közmondását alkalmazná a mi esetünkre, mert önt igazán szerettem,
megbüntetni pedig azokat szándékozom, még összeveszésünk után is, akik
gyáván ártani próbáltak magának. Mostanáig, ha az ilyenek faggatózó
gyanúsítással azt merészelték kérdezni tőlem, hogyan érintkezhet egy
olyan férfi, mint én, egy magafajta, a semmiből jött dzsigolóval, én csak
La Rochefoucauld unokaöcséim jelmondatával válaszoltam: »Ebben lelem
örömöm.« Önnek is tudtára adtam nem is egyszer, hogy ez az öröm
legnagyobb gyönyörűségemmé is válhatna, anélkül hogy az ön önkényes
felemelése megalázna.” S a gőg csaknem őrült fellobbanásában, karját az
égre emelve felkiáltott: „Tantus ab uno splendor!”[644] A leereszkedés nem
lecsúszás – folytatta most már nyugodtabban, a büszkeség és öröm rajongó
kitörése után. – Legalábbis remélem, hogy két ellenfelem, noha rangban
nem ér fel hozzám, olyan vérből való, melyet szégyenkezés nélkül
onthatok ki. Diszkréten tájékozódtam is ez ügyben, s az értesüléseim
megnyugtatók. Ha élne még önben némi hála irántam, éppenséggel
büszkének kellene lennie, amikor azt látja, hogy ön miatt új életre támad
bennem őseim harci kedve, s ha végzetesre fordulna a dolog, most, hogy
rádöbbentem, micsoda nevetséges kis figura is ön, azt mondanám, amit ők
hajdan: »A halál élet nekem.«„S ezt Charlus úr őszintén mondta, nem
csupán Morel iránti szerelmében, hanem azért is, mert harcias természete,
melyről naivan azt hitte, őseitől örökölte, a verekedés gondolatára is olyan
örömmel töltötte el, hogy, noha a párbajt kezdetben csak azért eszelte ki,
hogy Morelt idecsalja vele, most már sajnálta volna, ha le kell mondania
róla. Soha nem akadt olyan afférja, melyben ne érezte volna magát
azonnal hősiesnek, s ne azonosult volna a hírneves Guermantes
connétable-lal, a hadak főparancsnokával, míg, ha bárki másról volt szó,
az ilyen harcba szállást nevetségesen jelentéktelennek látta. „Azt hiszem,
szépséges lesz – mondta őszintén, egyenként kántálva a szavakat. – Sarah
Bernhardt-t látni a Sasfiókban, ugyan mi az? Kaki. Mounet-Sullyt[645] az
Oedipusban? Kaki. Legföljebb akkor lesz benne némi halovány
átszellemültség, ha a nimes-i amphiteátrumban játsszák el. De az is mi
lenne ehhez a hallatlan eseményhez képest, hogy magát a Főparancsnok
leszármazottját láthatják küzdeni?” S Charlus úr már a gondolatra is,
túláradó örömmel Molière-t idéző kontrakvártokat vágott ki, melyek láttán
óvatosan közelebb húztuk magunkhoz korsóinkat, és attól kellett
tartanunk, hogy már a pengék első találkozása sebet ejthet a szemben álló
feleken, az orvoson és a segédeken. „Micsoda csábító látvány lehetne egy
festő számára! Ön ismeri Elstir urat – fordult hozzám –, elhozhatná
magával.” Azt feleltem, Elstir éppen nincs a partvidéken. Charlus úr azt
sugallta, hogy táviratozhatnánk neki. „Ó! csak az ő érdekében mondom –
tette hozzá hallgatásomra. – Egy igazi mester számára – márpedig
szerintem ő az – mindig érdekes, ha egy ehhez fogható újjászületés
szemtanúja lehet. S az ilyesmi évszázadonként ha egyszer esik meg.”
De ha Charlus úr elbűvölőnek találta is egy efféle küzdelem gondolatát,
mely kezdetben csak a fantáziájában élt, Morel viszont rettegve gondolt a
pletykákra, melyek az „ezredzenétől”, hiszen ez a párbaj nagy port fog
felverni, egészen a Bergère utcai szentélyig terjedhetnek. Már látta, amint
az „osztály” mindent megtud, s egyre sürgetőbben fordult Charlus úrhoz,
aki a verekedés mámorító gondolatára még most is hadonászott.
Könyörögve kérte a bárót, engedje meg neki, hogy az elkövetkezendő két
napban, a párbaj állítólagos időpontjáig, mellette lehessen, hogy szem
előtt tartsa, és megpróbálja józan belátásra bírni. Egy ily gyöngéd ajánlat
legyőzte Charlus úr utolsó bizonytalankodásait is. Azt mondta, megpróbál
valami kibúvót találni, majd két nappal későbbre halasztatja a végleges
döntést. Ily módon, mivel nem rendezte el a dolgot azonnal, Charlus úr
legalább két napig maga mellett tudta tartani Charlie-t, s kihasználhatta
ezt az időt, hogy különféle, a jövőre vonatkozó ígéreteket csikarjon ki
belőle, annak fejében, hogy ő lemond a párbajról, egy olyan
testgyakorlatról, amely, mint mondta, már önmagában is elbűvölő, s
amelytől nem minden sajnálkozás nélkül fosztja meg magát. Amiben
különben őszinte volt, mert mindig szívesen állt ki, valahányszor csak
meg kellett vívnia vagy néhány golyót kellett váltania egy ellenféllel.
Végül Cottard is megérkezett, noha igencsak megkésve, mert
felvillanyozta, hogy segéd lehet, de még ennél is inkább izgatott lett, és
kénytelen volt minden útmenti kávézónál vagy tanyánál megállni, hogy a
„00” vagy az „árnyékszék” iránt érdeklődjön. Alighogy megjelent, a báró
egy különszobába vezette, mert úgy vélte előírásosabbnak, hogy ha
Charlie és én nem vagyunk jelen a megbeszélésen, no meg amúgy is
mestere volt annak, hogyan kell bármilyen közönséges helyiséget átmeneti
trónteremmé vagy tanácsteremmé előléptetni. Mikor azután kettesben
maradt Cottard-ral, hálás köszönetet mondott neki, de bejelentette, a jelek
szerint a hozzá visszajutott megjegyzés valójában el sem hangzott, s ilyen
körülmények között, a doktor lenne szíves értesíteni a második segédet,
hogy hacsak valami közbe nem jön, az ügy lezártnak tekintendő. A veszély
elhárultával Cottard csalódott lett. Egy pillanatig még haragosnak is akart
mutatkozni, de azután egyik mestere jutott eszébe, aki korának
legfényesebb orvosi karrierjét futotta be, s aki, miután az első alkalommal
kiesett az akadémiai választáson, ha csak két szavazattal is, bátran viselte
kudarcát, és sietett kezet szorítani megválasztott vetélytársával. Így hát a
doktor is eltekintett bosszúsága kifejezésétől, ami különben sem
változtatott volna semmin, s miután ő, a világ legijedősebb embere, azt
mormogta, hogy vannak dolgok, amik megengedhetetlenek, mindjárt azzal
folytatta, hogy mégis jobb ez így, s nagyon is örül ennek a megoldásnak.
Charlus úr, aki háláját akarta kifejezni a doktornak, ugyanúgy, ahogyan
hasonló helyzetben fivére, a nagyherceg úr megigazította volna a gallért
apám felöltőjén, vagy még inkább, ahogy egy nagyhercegnő átölelt volna
egy polgárasszonyt, közel húzta székét a doktoréhoz, bármilyen
viszolygást ébresztett is benne Cottard. S nem csupán testi gyönyör nélkül,
de a testi viszolygást leküzdve, Guermantes-ként és nem
ferdehajlamúként, búcsúzóul megfogta a doktor kezét, egy pillanatra még
meg is cirógatta, a gazda jóságosságával, aki lova pofáján simít végig, és
cukrot ad neki. Cottard azonban, aki a báró előtt sosem mutatta, hogy akár
hallott volna a Charlus úr erkölcseiről kerengő bizonytalan, rosszindulatú
hírekről, belső ítélőszéke szerint azonban mégis az „abnormálisak”
osztályába sorolta (sőt, a tőle megszokott pontatlan kifejezéssel élve, s a
lehető legkomolyabb hangon így beszélt Verdurin úr egyik inasáról:
„Vajon nem a báró szeretője?”), azok közé, akikkel kapcsolatosan nem sok
tapasztalata volt, most hát azt képzelte, hogy ez a kézcirógatás az erőszak
közvetlen bevezetése, azé az erőszaké, melynek véghezviteléhez a párbaj
csupán ürügyet szolgáltatott, hogy a báró csapdába csalhassa, s ebbe a
félreeső szalonba vezesse, ahol majd erővel magáévá teheti. Mozdulni sem
mert a székéről, ahová a félelem szögezte, rémült szemét ide-oda forgatta,
mint aki vadember karmai közé került, s nem tudja róla teljes
bizonyossággal, nem eszik-e emberhúst. Végül Charlus úr elengedte a
kezét, s mivel a végletekig kedves akart lenni, így szólt: „Most pedig
iszunk rá, amint mondani szokás, valamit, amit hajdan mazagrannak vagy
glóriának hívtak, és amit régészeti érdekességként nem is lelhetünk fel
már másutt, mint a Labiche-darabokban és a doncières-i kávéházakban.
Egy »glória« meglehetősen illene a helyhez és a körülményekhez, mit szól
hozzá?” „Az antialkoholista liga elnöke vagyok – felelte Cottard. – Más
sem kellene, mint hogy erre tévedjen valami vidéki kuruzsló, és máris híre
menne, hogy vizet prédikálok és bort iszom. »Os bomini sublime dedit
coelumque tueri«”[646] – tette még hozzá, nem mintha ennek bármi köze
lett volna a dologhoz, hanem azért, mert latin idézetkészlete meglehetősen
szegényes volt, bár ahhoz elegendő, hogy diákjait elkápráztassa vele.
Charlus úr vállat vont, és visszavezette Cottard-t hozzánk, de előbb
titoktartást fogadtatott vele, ami annál is fontosabb volt számára, mivel,
lévén a hamvába holt párbaj indítéka merő kitaláció, meg kellett
akadályoznia, hogy az önkényesen megvádolt tiszt fülébe jusson.
Miközben mind a négyen iddogáltunk, Cottard-né, aki eddig kívül, az ajtó
előtt várta férjét, s akit Charlus úr nagyon jól látott, de nem törődött azzal,
hogy behívja, egyszer csak belépett, és köszöntötte a bárót, aki úgy
nyújtotta neki a kezét, mint egy komornának, s fel sem emelkedett a
székről, részben királyként, aki a hódolatot fogadja, részben sznobként, aki
nem akarja, hogy egy kevéssé elegáns nő az asztalához üljön, végül pedig
önző emberként, aki örül, hogy egyedül lehet a barátaival, és nem akarja,
hogy megzavarják. Cottard-né tehát továbbra is állva beszélgetett Charlus
úrral és a férjével. De talán azért, mert az udvariasság, az „illemtudás”,
nem a Guermantes-ok kizárólagos kiváltsága, s a legbizonytalanabbak
agyát is megvilágosíthatja és irányíthatja hirtelen; vagy azért, mert
Cottard, aki sokat csalta a feleségét, időről időre, egyfajta kárpótlásként,
szükségét érezte, hogy megvédelmezze azokkal szemben, akik vétettek
ellene, a doktor összevonta a szemöldökét, amit még sosem láttam tőle, s
anélkül, hogy kikérte volna Charlus úr mint házigazda véleményét:
„Nézzenek oda, Léontine, ne ácsorogj már itt, ülj le.” „De nem zavarom
önöket?” – kérdezte félénken Cottard-né Charlus urat, aki a doktor
hangvételétől meglepve egy szót sem szólt. Másodszorra Cottard nem is
adott alkalmat a válaszra, hanem parancsolón ismételte meg: „Azt
mondtam, ülj le.”
Kis idő múlva a társaság feloszlott, s ekkor Charlus úr így szólt
Morelhez: „Ebből az egész históriából, mely jobban végződött, mint amit
megérdemelne, azt kell leszűrnöm, hogy ön nem tud viselkedni, s hogy
katonai szolgálata leteltével én magam fogom visszavinni az édesapjához,
ahogyan Ráfael arkangyal, az Úr küldötte tette az ifjú Tóbiással.” S a báró
elmosolyodott, nagyképű és örvendező arccal, Morel azonban, akinek
cseppet sem tetszett az a kilátás, hogy így vigyék haza, mintha nem
osztotta volna az örömét. Charlus úr annyira megrészegült attól, hogy
önmagát az arkangyalhoz, Morelt pedig Tóbiás fiához hasonlította, hogy
már nem is gondolt mondata céljára, ami az lett volna, hogy kipuhatolja,
beleegyezne-e Morel, hogy amint ő óhajtja, együtt térjenek vissza
Párizsba. Szerelmének vagy önszeretetének mámorában a báró nem látta,
vagy úgy tett, mintha nem látná, a hegedűs fintorát, mert amint Morelt
magára hagytuk a kávéházban, gőgös mosollyal így fordult hozzám:
„Látta, hogy úszott a boldogságban, amikor Tóbiás fiához hasonlítottam?
Azért, mert ő, aki nagyon intelligens, azonnal megértette, hogy az Atya,
akinek oldalán ezentúl élnie kell, nem a vér szerinti apja, aki bizonyára
valami szörnyűséges, nagy bajszú komornyik, hanem szellemi édesatyja,
azaz Én. Micsoda gőgöt ébresztettem benne! Milyen büszkén szegte fel a
fejét! Micsoda öröm járta át, amikor megértett! Biztos vagyok benne,
hogy mindennap elismétli majd: »Uram, aki a boldog Ráfael arkangyalt
adtad vezetőül szolgád, Tóbiás mellé egy hosszú utazásban, add meg
nekünk, szolgáidnak, hogy mindig védőszárnyai alá vegyen minket is, és
megsegítsen szükségünkben.« Még azt sem kellett magyaráznom –
folytatta a báró, akinek szent meggyőződése volt, hogy egy napon majd az
Úr trónusánál foglal helyet –, hogy az égi küldött én vagyok: magától is
rájött, és elnémult a boldogságtól!” És Charlus úr (akinek viszont nem
vette szavát a boldogság), nem sokat törődve azzal a néhány járókelővel,
aki hátrafordult, mert azt hitte, őrülttel akadt össze, felemelt kézzel,
egyesegyedül és teljes erejéből felüvöltött: „Halleluja!”
Ez a kibékülés csak egy időre vetett véget Charlus úr gyötrelmeinek;
gyakorta megesett, hogy Morel, aki olyan távoli hadgyakorlatokra utazott,
hogy Charlus úr már nem tudta meglátogatni, és engem sem küldhetett
utána, hogy beszéljek vele, kétségbeesett és gyöngéd leveleket írt a
bárónak, melyekben azt állította, muszáj végeznie magával, mert valami
szörnyű dolog miatt huszonötezer frankra van szüksége. Hogy mi az a
szörnyű dolog, azt nem mondta meg, de ha meg is mondta volna, nyilván
csak kitalált volna valamit. Ami a pénzt illeti, azt Charlus úr szívesen
elküldte volna, ha nem érzi, hogy ezzel lehetőséget ad Charlie-nak arra,
hogy meglegyen nélküle, és arra is, hogy valaki más kegyeit élvezze.
Elutasította hát, s táviratának hangja éppoly metsző és rideg volt, mint a
beszédéé. Ha biztos volt a hatásban, azt kívánta, bárcsak szakítana vele
Morel végleg, mert amint meggyőződött róla, hogy az ellenkezője fog
bekövetkezni, számot vetett mindazon kellemetlenségekkel, melyek ebből
az elkerülhetetlen viszonyból megint csak származni fognak. De ha
semmiféle választ nem kapott Moreltől, aludni sem bírt, egy percnyi
nyugta sem volt, hiszen valóban sok mindent élünk meg úgy, hogy nem is
tudunk róla, és olyan mély belső valóságokat is, melyek mindig rejtve
maradnak előttünk. Ilyenkor azután mindenféle feltételezésekbe
bocsátkozott arról a rettentő dologról, ami miatt Morelnek huszonötezer
frankra lett szüksége, s ami minden lehetséges alakban felmerült előtte, s
nevek egész sorához kötődhetett. Azt hiszem, az efféle pillanatokban
Charlus úr (bár ez idő tájt csökkenőben lévő sznobizmusát legalábbis
kiegészítette, ha ugyan meg nem haladta már az a növekvő kíváncsiság,
amellyel a báró a néphez fordult) talán némi nosztalgiával emlékezett a
társasági összejövetelek szívélyes, tarka forgatagára, ahol a legelbűvölőbb
nők és férfiak csakis azért az érdekmentes gyönyörűségért keresték,
melyet tőle kaphattak; ahol senki nem gondolt volna arra, hogy „lóvá
tegye”, hogy valami „szörnyű dolgot” eszeljen ki, amiért az ember kész
megölni magát, ha nem kap azonnal huszonötezer frankot. Azt hiszem,
akkortájt jöhetett rá, s talán azért, mert mégiscsak combray-ibb maradt,
mint én, s feudális büszkeségét német gőgbe oltotta, hogy senki sem lehet
büntetlenül egy cseléd szívbéli szerelme, hogy a nép nem egészen olyan,
mint a nagyvilági társaság, s nem „bízott meg” a népben, ahogyan én
mindig is tettem.
A kisvonat következő állomása, Maineville éppen egy Morellel és
Charlus úrral kapcsolatos esetet juttat eszembe. Mielőtt azonban erről
beszélnék, el kell mondanom, hogy a maineville-i megálló (ha épp egy
frissen érkezett előkelőséget vittünk Balbecbe, aki, hogy ne zavarjon,
inkább nem kívánt a La Raspelière-ben lakni) olyan jelenetekre adott
alkalmat, melyek kevésbé voltak kínosak, mint az, amelyet mindjárt
elbeszélek. Az újonnan érkező, akinek kisebb csomagjai a vonaton voltak,
legtöbbször kissé messze esőnek találta a Nagyszállót, de mivel a Balbec
előtti kis fürdőhelyeken a villák híján voltak minden kényelemnek, a
fényűzés és a jólét iránti vonzódása miatt már éppen beletörődött a hosszú
utazásba, mígnem, abban a néhány percben, amíg a vonat Maineville-ben
várakozott, megpillantotta a Palace magas épületét, amiről nem
gyaníthatta, hogy bordélyház. „Nos, ne is menjünk tovább – mondta
menthetetlenül Cottard-nénak, mint köztudomásúan gyakorlati szellemű
asszonynak és jó tanácsadónak. – Épp ilyen kell nekem. Minek zötyögjünk
tovább Balbecig, mikor nyilván ott sem lesz jobb? Már a látvány alapján is
úgy ítélem, hogy itt minden komfortot megtalálok; tökéletesen alkalmas
arra, hogy idehívjam Verdurinnét, mert kedvességéért cserébe nekem is
szándékomban áll néhány kis összejövetelt rendezni a tiszteletére. Így
legalább nem kell majd annyit vonatoznia, mintha Balbecben laknék. Úgy
látom, ez a hely tökéletesen megfelelő számára és az ön felesége számára
is, drága professzor úr. Bizonyára vannak itt különtermek is, a hölgyeket
majd oda hívatjuk meg. Köztünk szólva, nem is értem, miért nem ide
költözött Verdurinné, ahelyett hogy a La Raspelière-t bérelte ki. Az
ilyesmi jóval egészségesebb, mint a La Raspelière-féle öreg házak,
amelyek elkerülhetetlenül nedvesek, s még csak nem is tiszták; meleg víz
sincs bennük, az ember meg sem mosakodhat kedvére. Maineville sokkal
kellemesebbnek látszik. Verdurinné itt is tökéletesen játszhatná a
nagyasszony szerepét. No de, ízlések és pofonok; én mindenesetre itt
telepszem meg. Cottard asszony, nem szállna le ön is velem? Méghozzá
most rögtön, mert a vonat hamarosan elindul. Majd ön lesz kalauzom
ebben a házban, melyet a sajátjának is érezhet, s ahol bizonyára
nemegyszer járt már. Ezt a környezetet egyenesen önnek találták ki.”
Minden lehetséges módon próbáltuk elhallgattatni, s főként
megakadályozni, hogy leszálljon, miközben a boldogtalan érkező, aki a
baklövésekkel gyakorta együtt járó konoksággal kötötte az ebet a karóhoz,
fogta a bőröndjeit, és hallani sem akart semmiféle magyarázatról, amíg
határozottan meg nem mondtuk neki, hogy sem Verdurinné, sem Cottard-
né be nem tenné a lábát soha ebbe a házba, hogy itt meglátogassa.
„Mindenesetre én itt telepszem le. Legfeljebb Verdurinné levélben keres
majd meg.”
A Morellel kapcsolatos emlék különlegesebb esethez kötődik. Akadt
ilyen több is, itt azonban, amíg a kávédaráló áll, és a vasutas elkiabálja
Doncières, Grattevast, Maineville stb. nevét, megelégszem annak
feljegyzésével, amit a kis fürdőhely vagy a helyőrség felidéz bennem.
Beszéltem már Maineville-ről (media villa), s arról is, miféle jelentőségre
tett szert a miatt a pompázatos nyilvánosház miatt, amelyet nemrégiben
építettek fel itt, a családanyák hiábavaló tiltakozása közepette. De mielőtt
elmondanám, hogyan is kötődik emlékeimben Maineville Morelhez és
Charlus úrhoz, meg kell említenem, micsoda aránytalanság volt (melyet
később még mélyrehatóbban leírok) a nagy fontoskodás, amellyel Morel
mindenáron magának akart fenntartani bizonyos időpontokat, és azon
elfoglaltságok jelentéktelensége között, amelyekkel saját bevallása szerint
ezeket az órákat töltötte; ugyanez az aránytalanság tért vissza ugyanis
Charlus úrnak adott másfajta magyarázataiban is. Ő, aki az érdek nélkülit
játszotta a báróval (és pártfogója nagylelkűségét látva kockázat nélkül
játszhatta), valahányszor nélküle akarta tölteni az estét, hogy órát adjon
stb., el nem mulasztotta volna, hogy alibijét meg ne toldja ezekkel a mohó
mosollyal kiejtett szavakkal: „No meg, ezzel kereshetek negyven frankot.
Ez nem semmiség. Engedje meg, hogy elmenjek, hisz látja, érdekem
fűződik hozzá. Istenkém, nekem nincs olyan évjáradékom, mint magának,
nekem meg kell teremtenem az egzisztenciámat, most kell minden fillért
megragadnom.” S amikor Morel így ragaszkodott az óraadáshoz, nem is
volt egészen őszintétlen. Egyrészt azért, mert a pénznek nincs szaga szólás
tévedés. A pénzkeresés új módja újdonatúj fényt ad a forgatásban
megkopott érméknek. Ha valóban órát adni ment, elképzelhető, hogy a két
Lajos-arany, amit távozáskor egy tanítványtól kapott, más hatást tett rá,
mint a Charlus úr kezéből hullajtott két húszfrankos. No meg, a
leggazdagabb ember is képes kilométereket megtenni két Lajosért, és a
kilométerekből mérföldek lehetnek, ha az ember egy inas fiának született.
Charlus úr azonban gyakran kételkedett a hegedűóra valódiságában, annál
is inkább, mivel a muzsikus nemegyszer másféle ürügyeket talált ki,
anyagi szempontból tökéletesen érdekteleneket, egyébiránt pedig
képteleneket. Morel így nem akadályozhatta meg, hogy valamelyes képet
ne adjon az életéről, de ez a kép akarva-akaratlanul annyira sötétbe borult,
hogy csupán néhány részlete lett kivehető. Egy hónapig azzal a feltétellel
állt Charlus úr rendelkezésére, hogy az estéi szabadok maradnak, mert
mindennap algebraleckéket kíván venni. Hogy utána felmehetne-e Charlus
úrhoz? Ó! Szó sem lehet róla, az órák néha igen későig eltartanak. „Még
hajnali két óránál is tovább?” „Megesik.” „De hiszen az algebra
ugyanolyan könnyen megtanulható könyvből is.” „Sőt talán könnyebben,
mert az órákból nem sokat értek.” „Hát akkor meg? Egyébként is, semmi
szükséged az algebrára.” „Tetszik nekem. Elmulasztja az idegességemet.”
„Kizárt dolog, hogy az algebra miatt kér éjszakai eltávozást – mondta
magában Charlus úr. – Csak nem a rendőrségnek dolgozik?” Bárhogyan
volt is, Morel, minden ellenvetés dacára, fenntartott bizonyos kései órákat,
akár az algebrának, akár a hegedülésnek. Egy alkalommal pedig sem
egyiknek, sem másiknak, hanem Guermantes hercegnek, aki néhány napra
utazott erre a partvidékre, hogy Luxembourg nagyhercegnőt meglátogassa,
itt akadt össze a muzsikussal, és anélkül, hogy tudta volna róla, kicsoda,
ahogy egyébként a hegedűs sem ismerte őt, ötven frankot ajánlott neki,
hogy együtt töltsék az éjszakát a maineville-i örömtanyán; kettős
örömként Morel számára, részben a Guermantes úrtól kapott nyereség,
másrészt a gyönyör miatt, hogy nők veszik körül, akik fedetlenül
mutogatják barna mellüket. Nem tudom, hogyan jött rá Charlus úr, de
kitalálta, hogy mi történt és hol, a csábító kilétét viszont nem. Őrült
féltékenységében, s hogy ezt is megtudja, sürgönyzött Jupiennek, aki két
nap múlva megérkezett, s amikor a következő hét elején Morel
bejelentette, hogy megint elmegy, a báró megkérdezte Jupient, hajlandó-e
lefizetni a műintézet madámját, s kijárni, hogy elrejtsék kettőjüket,
Jupient meg őt, hogy végignézhessék a jelenetet. „Rendben. Majd én
elintézem, kispofám”, felelte Jupien. Felfoghatatlan, hogyan zaklathatta
fel ennyire, s hogyan termékenyíthette meg átmenetileg ez a nyugtalanság
Charlus úr fantáziáját. A szerelem valóságos földindulásokat idézhet így
elő gondolkodásunkban. Charlus úréban, amely néhány nappal ezelőtt
olyan egyenletes síkságra hasonlított, ahol a messzeségben egyetlen
gondolatot sem látott volna a föld felszínén, hirtelen sziklaszilárd
hegyvonulat torlódott fel, de olyan határozott formájú hegyekből, mintha
egy kőfaragó, ahelyett, hogy elvitte volna a márványt, ott helyben véste
volna ki, ahol most gigászi és titáni csoportokban vonaglott a Harag, a
Féltékenység, a Kíváncsiság, az Irigység, a Gyűlölet, a Szenvedés, a Gőg,
a Borzalom és a Szerelem alakja.
Eközben elérkezett az este, amikor Morel állítólag nem ért rá. Jupien
küldetése sikerrel járt. A bárónak és neki este tizenegy tájban kellett
odamenniük, s ott majd elrejtik őket. Három utcával az előtt, hogy a
prostitúció e palotájához értek (ahová a környék minden elegáns köréből
jártak), Charlus úr már lábujjhegyen lépett, letompította a hangját,
könyörgött Jupiennek, hogy ne beszéljen olyan hangosan, nehogy Morel
meghallja őket odabentről. Márpedig alighogy rókaléptekkel beosont az
előcsarnokba, Charlus úr, aki nemigen szokott az ilyen helyekhez,
legnagyobb rémületére és megdöbbenésére olyan környezetben találta
magát, amely lármásabb, mint a tőzsde vagy az árverési csarnok. A köréje
sereglő szobacicáknak hiába ajánlotta, hogy beszéljenek halkabban;
különben még az ő hangjukat is túlharsogta kikiáltásaival és árverési
utasításaival egy öreg, élénkbarnára festett parókájú „almadám”, akinek
arcán a málló festék alatt egy jegyző vagy egy spanyol inkvizítor
komolysága honolt, s aki mennydörgésszerű hangerővel percenként
nyittatta és záratta az ajtókat, ahogyan a kocsiközlekedést irányítják:
„Adják az úrnak a huszonnyolcast, a spanyol szobát.” „Megtelt.”
„Nyissanak ajtót, az urak Noémi kisasszonyt kéretik. A kisasszony a
perzsa szalonban várja őket.” Charlus úr úgy elrémült, mint egy vidéki,
akinek a körutakon kell átmennie; s hogy a couliville-i öreg templom
kapuboltozatán ábrázolt jelenetnél jóval kevésbé szentségtörő hasonlatot
alkalmazzunk: az ifjú szobalányok úgy ismételgették halkabban,
fáradhatatlanul a főnökhelyettesnő parancsát, mint a kántáló növendékek a
katekizmust egy visszhangos falusi templomban. Charlus úr, aki az utcán
remegett attól, hogy meghallják, mert szentül hitte, hogy Morel ott van az
ablakban, bármennyire félt is a hatalmas lépcsőház zsivajában, most talán
mégsem volt már annyira ijedt, mert rájött, hogy a szobákból semmit sem
lehet kifigyelni. Végre azután, kálváriájának utolsó állomásához érve
megtalálta Noémi kisasszonyt, akinek el kellett rejtenie őt és Jupient, de
először egy igen fényűző perzsa szalonba zárta be őket, ahonnan a báró
semmit sem látott. A nő azt mondta neki, Morel előbb egy narancsitalt
akart fogyasztani, s mihelyt azt felszolgálták, a két utast is átvezetik egy
üvegfalú szalonba. Várakozás közben, amikor újra kérették, Noémi,
akárcsak valami mesében, azt ígérte nekik, hogy időűzésül mindjárt
beküldet hozzájuk „egy eszes kis hölgyet”. Őt ugyanis elhívták. Az eszes
kis hölgy perzsa köntöst viselt, amit le is akart venni. Charlus úr megkérte,
hagyja csak magán, mire őnagysága pezsgőt hozatott magának, a
negyvenfrankos fajtából. Morel valójában mindeközben Guermantes
herceggel volt; a forma kedvéért úgy tett, mintha eltévesztette volna a
szobát, s egy olyanba lépett be, ahol két nőt talált, akik sietve magukra
hagyták a két urat. Charlus úr mindebből mit sem sejtett, de átkozódott, ki
akarta nyitni az ajtókat, megint bekérette Noémi kisasszonyt, aki hallván,
hogy az eszes kis hölgy olyan részleteket mesél Morelről Charlus úrnak,
melyek nem vágnak egybe azokkal, amelyeket ő mondott Jupiennek,
rögtön el is hessegette, és az eszes kis hölgy helyébe hamarosan „egy
aranyos kis hölgyet” küldött, aki ugyancsak nem mutatott nekik semmit,
hanem arról beszélt, micsoda komoly ház ez, és szintén pezsgőt hozatott
magának. A báró tajtékozva visszarendelte Noémi kisasszonyt, aki azt
mondta: „Igen, igen, kicsit lassan mennek a dolgok, a hölgyek mindenféle
pózzal próbálkoznak, de az úrnak, úgy látszik, semmihez sincs kedve.”
Nagy sokára, a báró ígéreteinek és fenyegetőzésének hatására, Noémi
kisasszony sértetten távozott, biztosítva őket róla, hogy öt percnél tovább
már nem kell várniuk. Ez az öt perc egy óráig tartott, majd Noémi
rókaléptekkel egy résre nyitott ajtóhoz vezette a dühtől megrészegült
Charlus urat és a letört Jupient, és így szólt hozzájuk: „Pompásan fognak
látni. Egyébként e pillanatban nincs semmi érdekes, az úr három hölggyel
van, és a katonaéletről mesél nekik.” A báró végre láthatott hát, az ajtón
keresztül és a tükrökből is. De halálos rémületében kénytelen volt a falnak
támaszkodni. Kétségkívül Morelt látta maga előtt, de mintha a pogány
misztériumok és varázslások ma is hatnának, inkább Morel árnya, a
bebalzsamozott Morel, még csak nem is a Lázárként feltámadott, Morel
jelenése, Morel fantomja, Morel kísértete vagy a szobába idézett szelleme
(s ebben a szobában a falak és a díványok köröskörül a boszorkányság
jelképeit ismételték) hevert néhány méternyire tőle, profilban. Morelből,
akárcsak a halál után, kiveszett minden szín; ólomszürkén hevert a nők
között, akikkel láthatóan inkább vidám hancúrozásba kellett volna
merülnie, s valami mesterséges mozdulatlanságba dermedt; fel akarta
hajtani a pohár pezsgőt, amely ott állt előtte, erőtlen karja lassan
megpróbált érte nyúlni, majd visszahullott. Mintha az az értelmezési
bizonytalanság jelent volna meg, amellyel bizonyos vallások
halhatatlanságról beszélnek, de ezen olyasmit értve, ami nem zárja ki a
megsemmisülést. A nők folyton kérdésekkel zaklatták Morelt. „No, látja –
mondta Noémi kisasszony fojtott hangon a bárónak –, a nők beszélnek
neki a katonaéletről, hát nem mulatságos? – és felnevetett. – Most
elégedett? Milyen nyugodt, ugye?” – tette hozzá, mintha haldoklóról
beszélt volna. A nők kérdései tovább záporoztak, de az élőholt Morelnek
annyi ereje sem volt, hogy válaszoljon. Még az a csoda sem esett meg,
hogy egyetlen szót elsuttogott volna. Charlus úr csupán egy pillanatig
tétovázott, majd rádöbbent az igazságra, s arra, hogy vagy mert Jupien volt
ügyetlen a tárgyaláskor, vagy mert a másokra bízott titkok gyorsan
terjednek, s így soha nem is tudjuk megőrizni őket, vagy azért, mert az
efféle nők indiszkrétek, vagy mert a rendőrségtől tartva, valaki
figyelmeztette Morelt, hogy két úriember busás összeget fizetett azért,
hogy lássa, Guermantes herceget kicsempészték, és három nőt varázsoltak
a helyébe, a döbbenettől bénult, szerencsétlen, reszkető Morelt pedig úgy
helyezték el, hogy Charlus úr ugyan rosszul látta, ő viszont, rettegve,
szótlanul, poharát sem merve felemelni, nehogy leejtse, tisztán és
világosan látta a bárót.
Ez a história amúgy Guermantes herceg számára sem végződött
szerencsésebben. Amint kitessékelték, nehogy Charlus úr meglássa,
feldühödött ezen a kellemetlenségen, bár nem gyanította, ki a szerzője, s
könyörögve kérte Morelt, bár a kilétét továbbra sem akarta felfedni előtte,
adjon neki randevút a következő éjszakára abban a kis villában, amelyet
kibérelt, s amelyet az ott töltendő idő rövidsége ellenére, azzal a mániákus
szokással, amelyet korábban már Villeparisis márkinénál is
megfigyeltünk, családi emlékek sokaságával díszített, hogy otthonosabban
érezze magát. Másnap tehát Morel, aki minden percben hátranézett,
reszketve a gondolattól, hogy Charlus úr követi és kikémleli, mivel senki
gyanús járókelőt sem vett észre, végül is belépett a villába. Egy inas
vezette be a szalonba, és azt mondta, rögtön szól az úrnak (gazdája
ugyanis felhívta a figyelmét, ki ne ejtse a herceg szót, nehogy gyanút
keltsen). Mikor azonban Morel egyedül maradt, s egy pillantást akart vetni
a tükörbe, nem borzolódott-e össze a haja, úgy érezte, hallucinál. A
kandallóra helyezett fényképek, melyeket a hegedűs is felismert, hiszen
Charlus úrnál már látta őket: Guermantes hercegnő, Luxembourg
nagyhercegnő, Villeparisis márkiné fotográfiáitól először kővé dermedt a
rémülettől. Ugyanebben a pillanatban észrevette Charlus úrét, amely egy
kicsit hátrébb került. A báró mintha Morelt nézte volna különös, merev
tekintettel. Első döbbenetéből felocsúdva Morel a rettegéstől félőrülten,
már nem is kételkedve abban, hogy Charlus úr csapdába csalta, hogy
megbizonyosodjon a hűségéről, négyesével rontott le a villa néhány
lépcsőjén, teljes lendülettel iramodva neki az útnak, s amikor Guermantes
herceg (aki úgy vélte, már kellően megvárakoztatott egy ilyen alkalmi
ismerőst, s ugyanakkor nem minden töprengés nélkül: vajon elővigyázatos
dolog-e ez, s nem veszélyes-e ez az egyén) belépett a szalonba, már csak a
hűlt helyét találta. Hiába kutatta át inasával, betöréstől tartva, revolverrel
a kézben az egész házat, ami nem volt valami nagy, a kertecske minden
zugát, az alagsort, a társ, akinek ottlétében bizonyos volt, eltűnt. A
következő héten többször is összetalálkozott vele. De minden alkalommal
Morel, a veszedelmes alak fogta menekülőre a dolgot, mintha a herceg
még nála is veszélyesebb volna. Morel gyanúja immár megrögzötté vált,
soha többé nem múlt el, s még Párizsban is, ha csak meglátta Guermantes
urat, nyomban elinalt. Ezáltal Charlus úr elkerült egy megcsalatást, amely
kétségbe ejtette, s bosszút is állt, bár soha nem gondolta volna, s főként azt
nem, hogy így.
 De az emlékek, melyeket erről meséltek nekem, már át is adják
helyüket az újabbaknak, mert a kisvonat ismét elkezdi a „darálást”, s
tovább szedegeti és rakosgatja az utasokat a következő állomásokon.
Grattevastnál, ahol a nővére lakott, akivel a délutánt töltötte, szállt fel
néha Pierre de Verjus úr, Crécy grófja (akit egyszerűen csak Crécy grófnak
hívtak), elszegényedett, de rendkívül választékos nemesember, akit
Cambremerék révén ismertem meg, bár különben nemigen tartotta velük a
kapcsolatot. Rendkívül szerény, mondhatni nyomorúságos életet élt,
éreztem, hogy egy-egy szivar, egy „vendéglői fogyasztás” oly kellemes
dolog számára, hogy azokon a napokon, amikor nem találkozhattam
Albertine-nel, szokásommá vált őt meginvitálni Balbecbe. Hófehér
hajával, varázslatosan kék szemével, rendkívül előkelően, bámulatos
stílusban fejezve ki magát, szinte csukott szájjal, nagyon finoman, főként
a nagyúri élet kellemességéről beszélt, amit persze jól ismert, no meg
genealógiáról. Amikor megkérdeztem, mi van a gyűrűjébe vésve, szerény
mosollyal így válaszolt: „Egy vadszőlővessző.” Majd az ínyenc
gyönyörűségével tette hozzá: „A címerünkben egy vadszőlővessző látható
– ami jelképes, hiszen a nevünk is vadszőlőt jelent – zöld levelekkel és
kacsokkal.” De azt hiszem, nagy csalódás lett volna számára, ha
Balbecben is csak ilyesmiből készült borral kínálom. A legdrágább
borokat szerette, nyilván, mert azokhoz nem jutott hozzá, mert
szakértőként ismerte azt, amitől meg volt fosztva, mert volt ízlése, s talán
a túlzott vonzalom miatt is. Ezért hát, valahányszor meghívtam Balbecbe,
mindig kifinomult szakértelemmel rendelte meg a fogásokat, de egy kicsit
többet evett, s főként ivott a kelleténél, szobahőmérsékletre melegíttetve
azokat a borokat, melyek ezt kívánják meg, és behűttetve azokat,
amelyeknek jégfürdő kell. A vacsora elején és végén megadta a kért portói
vagy aszú évjáratát, puttonyszámát, ahogyan egy márkiság alapítása
kapcsán is dátumot mondott volna, amelyet általában nem ismertek, de ő
igen.
Mivel Aimé kedvenc vendégei közé sorolt, csak úgy repesett, hogy ilyen
extra vacsorákat adok, és odakiáltott a pincéreknek: „Gyorsan, terítsétek
meg a 25-ös asztalt”, sőt nem is azt mondta, hogy „terítsétek meg”, hanem
„terítsétek meg nekem”, mintha a vacsora neki készült volna. S mivel a
főpincérek stílusa nem egészen azonos a rangidősökével, a fizetőkével az
italosokéval, és a többiekével, amikor a számlát kértem, megnyugtató,
többször ismételt hessegető kézmozdulattal, mintha türelmetlenkedő lovat
akart volna csillapítani, szólt oda az asztalunknál felszolgáló pincérnek:
„Csak semmi túlzás (mármint ami a számlát illeti), finoman, csak
finoman.” Majd, amint a pincér ezzel az intelemmel ellátva indult volna,
Aimé, aki attól tartott, hogy utasításait nem követik pontosan, visszahívta:
„Várjon csak, majd én számolok.” Amikor pedig azt mondtam neki,
hagyja csak, nem érdekes: „Az én elvem az, hogy a vendéget nem szabad,
amint azt közönségesen mondani szokás, megvágni.” A direktor maga
vendégem egyszerű, sosem változó és meglehetősen kopott öltözéke láttán
(bár, ha módjában áll, a pazar öltözködés párját ritkítóan nagy művésze
lett volna, mint Balzac előkelői), rám való tekintettel beérte annyival,
hogy távolról figyelje, minden rendben megy-e, s egy szemvillanással éket
tetessen a billegő asztal lába alá. Nem mintha a direktor úr, bár
mosogatófiúi múltját gondosan titkolta, ne lett volna képes megfogni a
munka végét, ugyanúgy, mint akárki más. Mégis valami kivételes
körülmény kellett ahhoz, hogy egy napon ő maga szeletelje fel a
pulykasültet. Én épp nem voltam otthon, de megtudtam, hogy főpapi
fenséggel tette a dolgát, a tálalótól tisztes távolságra pedig pincérek
koszorúja állta körül, akik nem is tanulni akartak, mint inkább mutatni,
hogy ott vannak, arcukon pedig áhítatos bámulat ült. A direktor azonban
(miközben lassú mozdulattal belemélyedt az áldozatok mellkasába, s
többé fel sem emelte róluk magasztos hivatásától izzó pillantását, mintha
madárjóslatot kellett volna kiolvasnia belőlük) egyáltalán nem látta őket.
Az áldozópap még az én távollétemet sem érzékelte. Mikor azután
tudomást szerzett róla, egészen összeomlott. „Hogyan, hát nem látta,
amikor én magam szeleteltem fel a pulykasültet?” Azt válaszoltam, mivel
eleddig Rómát, Velencét, Sienát, a Pradót, a drezdai képtárat, Indiát sem
láthattam és Sarah Bernhardt-t sem a Phaedrában, jól ismerem a
beletörődést; mostantól hát az ő pulykaszeletelését is hozzáírom a
listámhoz. A színházi hasonlat (Sarah a Phaedrában) volt az egyetlen,
melyet mintha megértett volna, mert arról is hallott már tőlem, hogy
különleges előadások alkalmával az idősebb Coquelin[647] is elfogadott
kezdőknek való és egyszavas vagy akár néma szerepeket is. „No mindegy,
csak ön miatt sajnálom. Hiszen mikor szeletelek én legközelebb? Ahhoz
nagy esemény, legalábbis egy háború kellene.” (S csakugyan, a békekötés
kellett hozzá.) Ettől a naptól új időszámítás kezdődött, s így számoltunk:
„Annak a napnak a másnapján történt, amikor magam szeleteltem a
pulykasültet.” „Épp egy héttel az után esett, hogy a direktor saját kezűleg
szeletelte fel a pulykát.” Ez a boncolás, akárcsak Krisztus születése vagy a
Hedzsra, egy minden addigitól különböző időszámítás alapját adta, mely
azonban nem terjedt el annyira, s olyan maradandó sem lett, mint a másik
kettő.
De Crécy úr életének szomorúsága nem csupán abból eredt, hogy
nincsenek többé lovai, s nem várja minden földi jóval terített asztal,
hanem legalább ennyire abból is, hogy szomszédságában csupa olyan
ember él, aki képes azt hinni, hogy Cambremer és Guermantes egyre
megy. Amikor észrevette, tudom, hogy Legrandinnek, aki mostanában
Legrandin de Méséglise-nek hívatta magát, semmi joga ehhez, és amikor
már egyébként is tűzbe jött az elfogyasztott bortól, valóságos örömkitörés
vett rajta erőt. Nővére sokattudó arccal mondta: „Nincs nagyobb öröm a
fivérem számára, mint ha önnel beszélgethet.” S valóban, a gróf szinte új
életre kelt, mióta felfedezett valakit, aki tisztában van a Cambremerek
jelentéktelenségével és a Guermantes-ok nagyságával, valakit, akinek
szemében a társaság világa eleven valóság volt. Így kapna új erőt s hitet az
életben a Föld minden könyvtárát elpusztító tűzvész és egy teljességgel
tudatlan új faj felnövekedése után egy öreg latinista, aki egy sornyi
Horatius-idézetet hall valakitől. Nem is szállt ki soha a vagonból anélkül,
hogy meg ne kérdezte volna: „Mikor jövünk össze legközelebb így
kettecskén?”, nem csak az ingyenélő mohóságával, de legalább annyira a
tudós ínyességével, és azért is, mert a balbeci lakomákat olyan
alkalmaknak tekintette, melyeken neki kedves témákról cseveghet, és
olyanokról is, melyekről nem beszélhet senki mással; ebben azokhoz a
vacsorákhoz voltak hasonlatosak, amelyeken a Könyvbarátok Társasága
gyűlik egybe szabályos időközökben az Egyesületek Körének
különlegesen dúsan terített asztala körül. Ami a tulajdon családját illeti, de
Crécy úr nagyon szerény volt, nem is tőle tudtam meg, hogy ez a
nemzetség a Crécy címét viselő angliai család Franciaországba szakadt,
nagy és bizonyítható eredetű ága. Amikor tudomást szereztem arról, hogy
vérbeli Crécy, elmeséltem neki, hogy Guermantes nagyhercegné egyik
unokahúga egy bizonyos Charles Crécy nevezetű amerikaihoz ment
feleségül, s azt mondtam, gondolom, semmi köze az illetőhöz. „Semmi –
mondta erre. – Ugyanúgy semmi – noha egyébként az én családom nem
olyan nagy hírű –, mint ahogy a Montgommery, Berry, Chandos vagy
Capel nevet viselő számos amerikainak sincs köze a Pembroke, a
Buckingham, az Essex családhoz vagy Berry nagyhercegéhez.” Többször
is eszembe jutott, hogy mulattatására elmesélem: jól ismerem Swann-nét,
aki kokott korában hajdan Odette de Crécy néven volt ismert; de, jóllehet
Alençon nagyherceg valószínűleg nem ütközött volna meg, ha Émilienne
d’Alençont említik előtte egy beszélgetésben, úgy éreztem, Crécy úrral
nem vagyunk olyan bizalmas viszonyban, hogy ilyen messzire mehessek
az élcelődésben. „Nagyon nagy családból való – mondta róla egyszer
Montsurvent úr. – A nemzetségnevük Saylor.” S még azt is hozzátette,
hogy az Incarville-tól északra álló, régi kastélyon, amely egyébként
csaknem lakhatatlanná vált, s bár Crécy úr igencsak gazdagnak született,
mostanra túlságosan elszegényedett ahhoz, hogy rendbehozassa, még ma
is olvasható a család régesrégi jelmondata. Nagyon szépnek találtam ezt a
jelmondatot, akkor is, ha a ragadozófaj türelmetlenségére alkalmaztam,
mely ebben a sasfészekben lelt otthonra, s hajdan innen indulhatott
röptére, s akkor is, ha a hanyatlás mai szemlélőire, a közeli halálra
várakozókra, ebben a vidéket ma is uraló, elvadult, magányos
menedékben. S a jelmondat valóban ebben a a kettős értelemben játszik a
Saylor névvel: „Ne sçais l’heure” – Nem esmérek időt.”
Hermenonville-ben néha Chevregny úr szállt fel, akinek a neve, mint
Brichot mondta, akárcsak Cabrières érsek úré, annyit tesz: „kecskék
gyülekezőhelye”. Rokona volt Cambremeréknek, s emiatt, valamint az
előkelőség helytelen megítélése miatt a márkiék gyakran meghívták
Féterne-be, de csakis olyankor, amikor nem voltak elkápráztatandó
vendégeik. Mivel egész évben Beausoleilben élt, vidékibb maradt, mint
vendéglátói. Így hát, valahányszor néhány hétre Párizsba utazott, egyetlen
napot sem vesztegetett el, mindent megnézett, amit „látni kell”;
olyannyira, hogy néha, amikor kissé elkábult a túlságosan mohón habzsolt
látványosságoktól, s azt kérdezték tőle, látta-e ezt vagy azt a darabot,
megesett, hogy már nem volt egészen biztos benne. De az effajta megingás
ritka volt, mert általában oly részletességgel ismerte a párizsi
eseményeket, ami azokra jellemző, akik ritkán járnak a fővárosban.
Ellátott tanácsokkal, hogy milyen „újdonságokat” kellene megnézni
(„Megéri a fáradságot”), csakis olyan szempontból osztályozva őket,
kellemes időtöltést jelentenek-e egy estére, esztétikai szempontból pedig
oly mértékig tudatlanul, hogy nem is sejdítette, olykor csakugyan vannak
közöttük olyanok, amelyek „újdonságot” jelentenek a művészet
történetében. Így történhetett, hogy mindent egy kalap alá véve, azt
mondta: „Egyik este elmentünk az Opéra-Comique-ba, de a darab nem
valami híres. Pelléas és Mélisande a címe. Semmi különös. Périer jól
játszik, mint mindig, de érdemesebb valami másban megnézni. A
Gymnase színházban viszont A vár úrnőjét adják. Kétszer is láttuk; ki ne
hagyja, ezt érdemes megnézni; no meg ahogy játsszák, az gyönyörű;
Frévalles, Marie Magnier, az ifjabb Baron egy előadásban” s még további
színészek nevét is emlegette, akikről soha életemben nem hallottam,
egyszer sem biggyesztve a nevek után az úr, asszony vagy kisasszony szót,
mint azt Guermantes nagyherceg tette volna, aki egyformán szertartásosan
lekezelő hangon beszélt „Yvette Gilbert[648] kisasszony sanzonjairól” és
„Charcot úr kísérleteiről”. Nem így Chevregny úr, ő Cornagliát és
Dehellyt mondott, ahogyan Voltaire-t és Montesquieu-t mondott volna.
Mert benne a színészekről szólva éppúgy, mint bármi egyébről, ami
párizsi, a vidéki vágya, hogy jólértesültnek lássék, felülkerekedett az
arisztokratáén, aki gőgösnek akar mutatkozni.
Mindjárt az első La Raspelière-i vacsora után, ahol a Féterne-ben még
mindig „fiatal párként” emlegetett Cambremerékkel – noha Cambremer úr
és felesége igencsak túljutottak már első ifjúságukon – vettem részt, az
idős márkiné megírta ezer közül is felismerhető betűjű leveleinek egyikét.
Azt írta: „Hozza el csodálatos – bájos – kellemes unokahúgát. Nagy
gyönyörűségünkre, örömünkre lesz”, ismét oly tévedhetetlenül
ellenszegülve az olvasó elvárta fokozásnak, hogy végül is
megváltoztattam a diminuendók természetéről alkotott nézeteimet,
szándékosnak hittem őket, s az ízlés olyasfajta romlását véltem felismerni
bennük – a társasági életbe transzponálva –, mint ami Sainte-Beuve-öt
hajtotta, hogy megtörje a szavak láncolatát, s megváltoztasson minden
kicsit is szokványos kifejezést. Két, nyilván különböző mesterek tanította
módszer feszült egymásnak ebben a levélstílusban, ahol a második úgy
helyesbíttette Cambremer márkinéval a halmozott jelzők közhelyességét,
hogy leszálló ívben rendeztette el őket, ily módon kerülve el a záróakkord
tökéletességét. Ha viszont ezek a „lefokozások” nem az idősebb márkiné,
hanem fia, a márki vagy az unokahúgok tolla alól kerültek ki, mindig
hajlottam arra, hogy már ne a kifinomultság, hanem az ügyetlenség jelét
lássam bennük. A három jelző szabályát ugyanis az egész családban, még
a meglehetősen távoli rokonság köreiben is, a Zélia néninek szóló rajongó
utánzással nagy becsben tartották, akárcsak a lelkesülten lihegő légzést
beszéd közben. Ez az utánzás már a vérükben volt; s amikor egy lányka a
családban kora gyermekkorában meg-megállt beszéd közben, hogy
összegyülemlett nyálát lenyelje, szokásosan azt mondták róla: „Zélia
nénire üt a kicsike”, megérezték, hogy később, nem is nagyon sokára, a
lányka ajkát könnyű bajuszpihe árnyékolja be, s megfogadták, nem
hagyják veszendőbe menni zenei tehetségét, mely bizonyára
megmutatkozik. Cambremerék kapcsolata Verdurinnével különféle
okokból hamarosan kevésbé hibátlanul alakult, mint a velemvaló. Meg
akarták hívni a Nagyasszonyt. A „fiatal” márkiné megvetően mondogatta
nekem: „Nem is tudom, miért ne hívnánk meg ezt a nőt, vidéken akárkivel
találkozhatunk, nincs jelentősége.” Valójában azonban, eléggé
megilletődötten, folyton a tanácsomat kérték, milyen formát adjanak
udvarias szándékuknak. Mivel minket, Albertine-t és engem, Saint-Loup
barátaival, környékbeli előkelőségekkel, a gourville-i kastély uraival
együtt hívtak meg vacsorára, akik kicsit többet jelentettek, mint a
normann társaság krémjét, s akiknek ismeretsége, bár látszólag nem akart
belekóstolni, nagyon is Verdurinné szájíze szerint való volt, azt
tanácsoltam Cambremeréknek, hívják meg a Nagyasszonyt velük. De
Féterne várurai attól tartottak (ennyire félénkek voltak), hogy ez nem
lenne nemes barátaik kedvére, vagy attól (mert ennyire naivak voltak),
hogy Verdurin úr és neje még unatkozna olyan emberek társaságában, akik
nem intellektuelek, vagy attól (mert a megszokás szelleme hatotta át őket,
melyet nem termékenyített meg a kísérletezőkedv), hogy összekeverik a
műfajokat, és ezzel bakot lőnek, kijelentették hát, hogy ez nem férne, nem
„passzolna” össze, hogy jobb lesz Verdurinnét egy másik vacsorára
tartogatni (ahová egész kis csapatával hívják meg majd). A legközelebbire
– az előkelőre, Saint-Loup barátainak társaságában – a kis körből csak
Morelt invitálták meg, azért hogy így, közvetve Charlus úr is tudomást
szerezzen a ragyogó személyiségekről, akiket fogadnak, s azért is, hogy a
muzsikus elszórakoztassa a vendégeket, megkérték ugyanis, hogy hozza el
a hegedűjét. Mellé vették még Cottard-t, mert Cambremer úr azt állította,
hogy a doktorban van élet, és „jól fest” egy vacsorán; no meg hasznos
lehet, hogy az ember jóban van egy orvossal, ha egyszer beteg lenne a
háznál. De csak őt hívták, hogy „az asszonnyal ne kelljen semmit
kezdeni”. Verdurinné felháborodott, amikor megtudta, hogy a kis csapat
két tagját nélküle hívták meg Féterne-be, a „baráti körben” tartandó
vacsorára. A doktornak, akinek első reakciója az lett volna, hogy igent
mond, büszke választ diktált, melyben így írt: „Aznap este Verdurinnénél
vacsorázunk”, a többes számot Cambremerék megleckéztetésének szánva,
ezzel is jelezni kívánva nekik, hogy Cottard és Cottard-né
elválaszthatatlanok. Ami pedig Morelt illeti, Verdurinnének nem is kellett
udvariatlan viselkedésre kitanítania, magától is megtette, íme a
magyarázat, hogy miért. Míg gyönyöreit illetően kivívta a függetlenséget
Charlus úrral szemben, ami bántotta a bárót, láttuk már, hogy egyéb
területeken Charlus úr hatása annál erősebben érvényesült, így például ő
bővítette ki a virtuóz zenei ismereteit és tette tisztábbá a stílusát. Mindez
azonban, legalábbis az elbeszélés e pontján, nem volt több befolyásnál.
Volt viszont egy terület, amelyen Morel vakon hitt és engedelmeskedett
Charlus úr szavának. Vakon és esztelenül, nem csupán azért, mert Charlus
úr tanításai hamisak voltak, hanem azért is, mert ha egy arisztokrata
számára talán érvényesek lettek volna is, amint Morel alkalmazta őket
betű szerint, nevetségessé váltak. Az a terület pedig, ahol Morel oly
könnyen hívő, s mesterének oly kezes tanítványa lett, a társasági élet
területe volt. A hegedűs, akinek, mielőtt Charlus urat megismerte volna,
halvány fogalma sem volt a társaságról, szó szerint vette azt a dölyfös és
sommás képet, amelyet a báró felvázolt: „Van néhány kiemelkedően
fontos család – mondta neki Charlus úr –, legelőször is a Guermantes-oké,
akik tizennégy frigyet számlálnak a francia uralkodóházzal, ami egyébként
főként a királyi ház számára hízelgő, hiszen Franciaország trónjának
hajdan Aldonce de Guermantes-ra kellett volna szállnia, nem pedig Kövér
Lajosra, a másodszülött féltestvérre; XIV. Lajos uralkodása idején mi is
gyászba öltöztünk a király öccsének halálakor, hiszen ugyanaz volt a
nagyanyánk, mint a királyé. Jóval a Guermantes-ok mögött mindazonáltal
megemlíthetjük még a La Trémoïlle-okat, a nápolyi királyok és Poitiers
grófjainak leszármazottjait; a d’Uzès-eket, akiknek családja nem valami
régi, de ők az ország legrégebbi pairjei; a Luynes-eket, akik egészen újak,
de ragyogó házasságok fénye vetül rájuk; a Choiseul-öket, az Harcourt-
okat, a La Rochefoucauld-kat. Sorolja még hozzájuk a Noailles-okat,
dacára Toulouse grófjának, a Montesquieu-ket, a Castellane-okat, s hacsak
ki nem felejtettem valakit, ezzel kész is. Ami pedig az összes többi
uracskákat illeti, hívják őket bár Cambremarhának vagy Francbavelednek,
egyik sem különb a maga ezredének legutolsó bakájánál. Hogy Kaka
grófnőhöz megy pipilni, vagy Pipi bárónőhöz kakálni, egyre megy, a maga
hírnevének már vége, s szaros rongyot használt toalettpapír helyett. Ami
pedig tisztátalan dolog.” Morel áhítattal szívta magába ezt a talán kissé
sommás történelmi leckét; majd úgy ítélt a dolgokról, mintha maga is
Guermantes volna, és azt kívánta, bárcsak találkozhatna egyszer az ál-La
Tour d’Auvergne-ekkel, hogy egy gőgös kézfogással tudtukra adhassa:
cseppet sem veszi őket komolyan. Most pedig itt volt az alkalom
Cambremerékkel érzékeltetni, hogy „semmivel sem különbek az ezrede
legutolsó bakájánál”. Nem válaszolt a meghívásukra, s a vacsora napján,
az utolsó pillanatban táviratban mentette ki magát, aminek úgy örült,
mintha vérbeli hercegként járt volna el. Hozzá kell tennünk amúgy, milyen
kiállhatatlan, kicsinyes, sőt, ő, aki oly kifinomult volt, milyen ostoba
tudott lenni Charlus úr máskor is, valahányszor csak jellemének
fogyatékosságai jutottak érvényre. Mondhatnánk azt is, hogy e
fogyatékosságok olyanok, mint az időszakos elmebaj. Ki ne figyelte volna
meg ezt a jelenséget a figyelemreméltó értelemmel megáldott, ám
ideggyenge nőkön, sőt férfiakon is? Amikor boldogok, nyugodtak,
elégedettek a környezetükkel, bámulatra késztetnek becses adottságaikkal:
a szó szoros értelmében az igazság beszél belőlük. De elég egy fejgörcs
vagy a hiúságukon esett seb, és mindez megváltozik. A sugárzó
intelligencia nyers, görcsös és korlátolt lesz, már csak sértett, gyanakvó,
kacér ént tükröz, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy visszatetszést
keltsen. Cambremerék nagyon megharagudtak; s időközben egyéb
incidensek is némi feszültséget vittek a kis klánnal kialakított
kapcsolatukba. Amint egyszer Cottard-ék, Charlus, Brichot, Morel meg én
egy La Raspelière-i vacsoráról tartottunk hazafelé, s miután odafelé az út
egy részén Cambremerék is, akik barátaiknál ebédeltek Arembouville-ben,
velünk tartottak, így szóltam Charlus úrhoz: „Ön, aki Balzac nagy barátja,
s a mai társadalomban is ráismer, bizonyára úgy találja, hogy ezek a
Cambremerék egyenesen a Jelenetek a vidéki életből[649] lapjairól léptek
ki.” Charlus úr azonban, mintha Cambremerék barátja lett volna, s mintha
őt sértettem volna megjegyzésemmel, hirtelen a szavamba vágott: „Ezt
csak azért mondja, mert az asszony felette áll a férjének” – szólt szárazon.
„Ó, nem arra gondoltam, hogy ő a megye múzsája vagy Bargetonné,
habár...” Charlus úr ismét félbeszakított: „Mondjon inkább Mortsaufnét!”
A vonat megállt, és Brichot lekászálódott. „No, magának aztán
integethetünk, rémes alak!” „Hogyhogy?” „Ugyan, nem vette észre, hogy
Brichot őrülten szerelmes Cambremernébe?” Cottard-ék és Charlie
viselkedéséből láttam, hogy a kis csapat szerint cseppnyi kétség sem fér a
dologhoz. Azt hittem, a rosszindulat mondatja velük. „Ugyan már, nem
látta, mennyire zavarba jött Brichot, amikor maga a márkinéról beszélt?”
– kezdte újra Charlus úr, aki szeretett a nők nagy ismerőjének mutatkozni,
s oly természetességgel beszélt a nők ihlette érzésekről, mintha általában ő
is ilyesmit érezne. De az a fajta kétértelmű atyáskodás, amellyel – Morel
iránti kizárólagos szerelme ellenére – minden fiatalemberhez szólt,
hanghordozásával megcáfolta a nőcsábász pillantásokat, melyeket jobbra-
balra vetett. „Ó, ezek a gyerekek – mondta éles, édelgő hangon, kapkodva
–, mindenre úgy kell megtanítani őket, ártatlanok, mint a ma született
bárány, azt sem ismerik fel, ha egy férfi szerelmes egy nőbe. A maguk
korában én már dörzsöltebb voltam” – tette még hozzá, mert szívesen élt
az apacsvilág kifejezéseivel, talán azért, mert kedvelte őket, vagy talán
azért, nehogy szándékos kerülésükkel elárulja, nagyon is jól ismeri azokat,
akiknek ez a megszokott szókincsük. Néhány nappal később mégis be
kellett látnom és el kellett ismernem a nyilvánvaló igazságot, hogy
Brichot-ban szenvedélyes szerelem lobog a márkiné iránt. Sajnos
nemegyszer a vacsorameghívásait is elfogadta. Verdurinné úgy értékelte,
itt az idő, hogy rendet teremtsen. Amellett, hogy a kis csapat politikája
érdekében hasznosnak tartotta a beavatkozást, kedvet is érzett az ilyen
magyarázkodásokhoz és az általuk kiváltott drámákhoz, egyre nagyobb
kedvet, melyet a tétlenség gerjeszt arisztokrata- és polgárkörökben
egyaránt. A La Raspelière-ben nagy izgalmat keltett az a nap, amikor azt
láttuk, hogy Verdurinné egy órára eltűnik Brichot-val, akinek, mint később
megtudtuk, azt mondta, hogy Cambremerné gúnyt űz belőle, köznevetség
tárgya a szalonjában, a végén még szégyent hoz ősz fejére, tönkreteszi az
oktatói pozícióját. Sőt a Nagyasszony odáig ment, hogy megható
szavakkal beszélt a mosónőről, akivel Brichot Párizsban élt, és a
kislányukról. Verdurinné győzött, Brichot nem ment többé Féterne-be, de
olyan mély bánatba süllyedt, hogy két napig azt hittük, teljesen megvakul,
s betegségében nyilvánvalóan erős romlás állt be, immár
visszafordíthatatlanul. Eközben Cambremerék, akik nagyon
megharagudtak Morelre, egy ízben meghívták Charlus urat, ám
szántszándékkal nélküle. Mikor a bárótól nem jött válasz, attól tartottak,
hogy bakot lőttek, s mivel úgy ítélték, a harag rossz tanácsadó, ha kissé
megkésve is, de írtak Morelnek, silányságukkal megmosolyogtatva
Charlus urat, mert hatalmának jelét látta benne. „Válaszoljon mindkettőnk
nevében igennel” – mondta a báró Morelnek. Eljött a vacsora napja, a
várakozók a féterne-i nagy szalonban gyülekeztek. Ezt a vacsorát
Cambremerék voltaképpen az elegancia színe-virága, Féré úr és neje
tiszteletére adták. De mivel annyira féltek, hogy nem nyerik el Charlus úr
tetszését, bármennyire de Chevregny úr révén ismerték is meg Férééket,
Cambremerné valósággal belebetegedett, mikor a vacsora napján egyszer
csak meglátta a látogatóba érkező de Chevregny urat Féterne-ben. A
legkülönfélébb ürügyeket találták ki, hogy minél gyorsabban
visszairányítsák Beausoleilbe, ahhoz azonban mégsem eléggé gyorsan,
hogy az udvaron ne ütközött volna Féréékbe, akik legalább annyira
csodálkoztak, amiért azt kell látniuk, hogy ismerősüket kidobják, mint
amennyire ő szégyenkezett. Cambremerék azonban, akármi áron is, de
meg akarták kímélni Charlus urat a Chevregny úrral való találkozástól,
mert ez utóbbit vidékiesnek ítélték, olyan apróságok miatt, amikre családi
körben ügyet sem vetünk, s csupán idegenek jelenlétében figyelünk fel
rájuk, noha éppenséggel ők nem vennének észre semmit. Mégsem szívesen
mutogatjuk nekik olyan rokonainkat, akik megmaradtak annak, amitől mi
szabadulni próbáltunk. Ami pedig Féré urat és feleségét illeti, ők az
úgynevezett „igen előkelők” legelőkelőbbjei voltak. Nem kétséges, hogy
azok szemében, akik így minősítették őket, a Guermantes-ok, a Rohanok s
még jó néhányan ugyancsak igen előkelőek voltak, de az ő esetükben ez
már a nevükben benne foglaltatott. Mivel azonban Féréné édesanyjának,
illetve Féré úr édesanyjának kiváló származásáról nem mindenki tudott, a
házaspár pedig rendkívül szűk körrel érintkezett, amikor bemutatták őket,
a háziak magyarázóan mindig hozzáfűzték: „a lehető legfinomabb
emberek”. Talán ismeretlen nevük ösztönözte őket bizonyos gőgös
tartózkodásra? Akárhogyan volt is, a Féré házaspár nem tartotta a
kapcsolatot olyan emberekkel, akikhez a La Trémoïlle-ok eljártak volna. A
tengerpart királynőjének tisztje kellett ahhoz, melyet az idősebb
Cambremer márkiné töltött be a La Manche vidékén, hogy a Féré házaspár
évente egyszer ellátogasson egy összejövetelére. Meghívták őket
vacsorára, és erősen számítottak arra a hatásra, melyet Charlus úr gyakorol
majd rájuk. Diszkréten jelezték, hogy a báró is a meghívottak között van.
Féréné véletlenül nem ismerte. Cambremernét ettől élénk elégedettség
töltötte el, s a vegyész mosolya suhant át az arcán, aki két különlegesen
jelentős elem első elegyítésére készül. Az ajtó kitárult, és Cambremerné
kis híján rosszul lett, amint meglátta az egyedül belépő Morelt. Mint egy
kabinetfőnök, akit megbíztak, hogy miniszterét kimentse, mint egy
morganatikus feleség, aki a gyengélkedő herceg sajnálkozását tolmácsolja
(amint Clinchamp asszony szokta volt Aumale nagyherceg nevében),
Morel a lehető legkönnyedebb hangon szólalt meg: „A báró nem tud
eljönni. Gyengélkedik kissé, legalábbis azt hiszem, valami ilyesmiről van
szó... Nem találkoztam vele a héten” – tette még hozzá, az utolsó
szavakkal végső kétségbeesésbe taszítva Cambremernét, aki nem sokkal
korábban azt állította Féré úrnak és nejének, hogy Morel a nap minden
óráját Charlus úrral tölti. Cambremerék úgy tettek, mintha a báró
távolmaradása csak kellemesebbé tenné az összejövetelt, s Morel háta
mögött azt mondták vendégeiknek: „Megleszünk nélküle, nemde, ettől
csak még kedélyesebben érezzük majd magunkat.” De azért dühösek
voltak, Verdurinné áskálódását gyanították a dologban, s viszonzásképpen,
mikor ő hívta meg őket újra a La Raspelière-be, Cambremer úr, aki nem
tudott ellenállni a gyönyörűségnek, hogy viszontláthatja a házát, s ismét
együtt lehet a kis csapattal, eljött ugyan, de egyedül, mondván, a márkiné
nagyon sajnálja, de az orvos otthoni pihenést rendelt neki. Cambremerék
úgy vélték, ezzel a fél-megjelenéssel megleckéztetik Charlus urat, s
egyben megmutatják Verdurinéknek is, hogy csak mérsékelt udvariasságra
szorítkoznak velük, mint ahogy hajdan a királyi vérből való hercegnők
kikísérték ugyan a nagyhercegnőket, de csak a második szoba feléig.
Néhány hét múlva nagyjából szakítottak is. Amit Cambremer úr így
magyarázott nekem: „Meg kell mondanom, Charlus úrral nehéz volt
kijönni. Szélsőségesen Dreyfus-párti...” „Ó, dehogy!” „De igen... vagy
legalábbis az unokafivére, Guermantes herceg bizonyosan az, épp elég
követ vetnek rájuk emiatt. Az én rokonaim nagyon ügyelnek az ilyesmire.
Nem járhatok össze efféle emberekkel, még az egész családommal
összevesznék.” „Ha Guermantes herceg úgyis Dreyfus-párti – mondta
Cambremerné –, annál jobb, hiszen Saint-Loup, aki mint mondják, az ő
unokahúgát készül elvenni, ugyancsak az. Talán épp ez van a házasság
mögött is.” „Ugyan, drágám, ne mondja már, hogy Saint-Loup, akit
nagyon szeretünk, Dreyfus-párti. Nem szabad könnyelműen ilyen
kijelentéseket terjeszteni – mondta Cambremer úr. – Szép kis hírbe hozná
a hadseregben!” „Korábban az volt, de ma már nem az – mondtam
Cambremer úrnak. – Ami pedig a Guermantes-Brassac kisasszonnyal
kötendő házasságot illeti, hát igaz?” „Másról sem hallani mostanában, de
ön igazán közelálló, tudnia kell.” „Igenis, ismétlem, ő maga mondta
nekem, hogy Dreyfus-párti – szólt Cambremerné. – Ami különben nagyon
is megbocsátható, hiszen a Guermantes-ok félig németek.” „Ami a
Varenne utcai Guermantes-okat illeti, így igaz – mondta Cancan. – De
Saint-Loup más tészta; hiába van kiterjedt német rokonsága, az édesapja
mindenekelőtt francia főnemesnek vallotta magát, 1871-ben újra
szolgálatba lépett, és a lehető legszebb halált halta a háborúban. Noha én
nagyon is hajlamos vagyok arra, hogy ezen a kérdésen lovagoljak, azért
túlzásba nem szabad esni sem egyik, sem másik irányban. In medio...
virtus,[650] ó! nem akar eszembe jutni. Ezt is Cottard doktor mondta. Neki
aztán mindenre akad valami mondása. Igazán tarthatna itt egy kis
Larousse-t.” Hogy ne kelljen a latin idézetről nyilatkoznia, s
elkanyarodhasson a Saint-Loup témától, amelyben a férje láthatóan
tapintatlannak találta, Cambremerné a Nagyasszony ellen fordult, hiszen
az, hogy ő miért veszett össze velük, még sokkal inkább magyarázatra
szorult. „Örömest kiadtuk Verdurinnének a La Raspelière-t – mondta a
márkiné. – Csakhogy őnagysága mintha azt hitte volna, hogy a házzal és
mindazzal, amit azon kívül ügyesen kisajátított: a legelőhasználattal, a
régi kárpitokkal, mindennel, ami távolról sem tartozott bele a bérletbe,
ráadásul arra is jogot szerez, hogy közel kerüljön hozzánk. Ez pedig
egészen más dolog. Hiba volt, hogy nem intéztettünk mindent egyszerűen
egy megbízottal vagy ügynökséggel. Itt, Féterne-ben nincs különösebb
jelentősége, de már látom, milyen képet vágna Ch’nouville nénikém, ha
látná, amint Verdurin mama az égnek meredő hajával beállít a
fogadónapomra. Charlus úr persze más, ő nagyon előkelő emberekkel
érintkezik, de nagyon hitványakkal is.” Megkérdeztem, kire gondol.
Sürgető kérdezősködésemre Cambremerné végül is így felelt: „Azt
beszélik, ő tart ki egy bizonyos Moreau, Morille, Morue urat, nem
emlékszem már a névre. Magától értetődik, hogy semmi köze a hegedűs
Morelhez – tette hozzá elvörösödve. – Amint megéreztem, hogy
Verdurinné felfogása szerint, amiért bérlőnk lett itt a La Manche-nál már
joga van vizitbe jönni hozzám Párizsban is, megértettem, hogy ennek
véget kell vetni.”
A Nagyasszonnyal való szakítás ellenére Cambremerék nem voltak
rossz viszonyban a hívekkel, s szívesen szálltak a mi vagonunkba, amikor
ezen a vonalon utaztak. Nem sokkal Douville előtt Albertine még utoljára
előhúzta a tükrét, s olykor jónak tartotta kesztyűt váltani, vagy egy
pillanatra levenni a kalapját, hogy a tőlem kapott teknőcfésűvel, melyet
hajában viselt, megigazítsa a masnijait, buggyosabbra rendezze őket, s ha
kellett, a szabályos vonulatokban tarkójára ereszkedő hajhullámok fölött
újra feltűzze a kontyát. Amikor aztán beültünk a ránk váró kocsikba, már
azt sem tudtuk, hol vagyunk; fénytelen utakon jártunk; a kerekek erősebb
zajáról jöttünk rá, hogy falun hajtunk keresztül, már-már azt hittük,
megérkeztünk, s megint a nyílt mezőn találtuk magunkat; távoli
harangszót hallottunk, meg is feledkeztünk róla, hogy szmokingban
vagyunk, majdnem elszunnyadtunk, amikor, e hosszú, sötét üresség végére
érve, amely a távolság s a vonatutakra jellemző mozzanatok miatt mintha
egy késő éjszakai óráig és csaknem a hazafelé vezető párizsi út feléig vitt
volna minket, egyszer csak előbb a kocsi finomabb homokra gördülése
jelezte, hogy befordultunk a parkba, majd felszikráztak a szalon ragyogó, a
társasági életbe visszakalauzoló fényei, azután az ebédlőéi is, ahol hirtelen
hátrahőköltünk, amint meghallottuk, hogy az óra nyolcat üt, pedig azt
hittük, régen meghaladtuk már, s ahol mindjárt a fogások egész sora és
finom borok vonulnak fel a frakkos férfiak és a mélyen dekoltált hölgyek
körül, egy fényárban úszó vacsorán, mely egészen olyan volt, mintha a
városban vacsoráznánk, csupán az tette mássá, hogy sötét és különleges
kettős lepel borult rá, melyet az oda- és visszaút órái, a társasági
szolgálatban eredeti ünnepélyességükből kiforgatott éjszakai, tengeri és
mezei óráik szőttek. S bizony a visszaút arra ösztökélt, hogy megváljunk a
fénylő szalon hamar feledésbe merülő, ragyogó pompájától és ismét
kocsiba üljünk, ahol úgy intéztem a dolgot, hogy Albertine-nel kerüljek
össze, nehogy barátnőm másokkal legyen, nélkülem, s gyakran más okból
is, mégpedig azért, mert kettesben sok mindenre alkalmunk nyílt a sötét
fogatban, ahol a lefelé vezető út döccenői akkor is mentségünkre
szolgáltak, ha egy hirtelen bevilágító fénysugár elárulta volna
összefonódásunkat. Amikor Cambremer úr még nem volt haragban
Verdurinékkel, meg-megkérdezett: „Nem gondolja, hogy ebben a nagy
ködben előveszi a fulladás? A nővéremnek reggel szörnyű rohamai voltak.
Á, szóval önnek is – mondta elégedetten. – Majd megmondom neki ma
este. Tudom, amint hazaérünk, rögtön azt fogja tudakolni, régen nem
törtek-e már önre a rohamok.” Az enyémekről amúgy csakis azért beszélt,
hogy rátérhessen a nővéréére, és tüneteimről is csak azért számoltatott be,
hogy annál jobban kidomboríthassa a két betegség közötti különbségeket.
Mivel azonban úgy vélte, e különbségek ellenére is nyilvánvalóan nővére
fulladásai az irányadók, sehogy sem tudta elhinni, hogy ami az ő esetében
„bevált”, ne volna ajánlott az enyémben is, s megsértődött, amiért nem
próbálom ki gyógymódjait, hiszen a diétánál csupán egyetlen dolog
nehezebb, az, hogy ne kényszerítsük rá másokra is. „De mit beszélek én, a
laikus, amikor itt áll az aeropagosz előtt, a tudomány kútfejénél? Mit
gondol a dologról Cottard doktor?”
A feleségét egyébként még egyszer felkerestem, mert azt találta
mondani, hogy az „unokahúgom” furcsa dolgokat enged meg magának, én
pedig tudni akartam, mit is ért ezen. Először tagadta, hogy ilyesmit
mondott, de végül bevallotta, hogy egy másik nőről beszélt, akit mintha az
unokahúgom társaságában látott volna. A nevét nem tudta, majd végre is
annyit mondott, hogy ha nem téved, az illető egy bankár felesége, és
Linának, Linette-nek, Lisette-nek, Liának, nos, valami ilyesminek hívják.
Úgy gondoltam, a „bankár felesége” megjelölés csak az álcázás erősítésére
szolgál. Meg akartam kérdezni Albertine-t, igaz-e a dolog. De jobban
szerettem mindent tudónak látszani, mint faggatózni. Albertine amúgy
sem válaszolt volna semmit, vagy csak egy „nemet”, aminek az n-je
nagyon is bizonytalanul, – em-je pedig nagyon is harsányan hangzott
volna. Albertine sosem beszélt olyan dolgokról, melyek ellene szólhattak,
hanem egyebekről, olyasmikről, melyek csakis az előbbiekkel voltak
magyarázhatók, hiszen az igazság inkább olyan áramlat, ami abból indul
ki, amit nekünk mondanak, s amit elfogunk, bármilyen láthatatlan legyen
is, nem pedig az, amit elmondtak. Így például, amikor azt állítottam, hogy
egyik vichyi nőismerőse rosszféle, Albertine megesküdött, hogy az a nő
egyáltalán nem olyan, mint amilyennek hiszem, és soha nem próbálta
rosszra csábítani. Egy másik nap viszont, amikor az efféle nők iránt érzett
kíváncsiságomról beszéltem neki, hozzátette, hogy a vichyi hölgynek van
egy ilyen barátnője, akit ő, Albertine nem ismer, de a hölgy „megígérte,
hogy összeismerteti vele”. Márpedig ahhoz, hogy a hölgy megígérje neki,
Albertine-nek óhajtania kellett az ismeretséget, vagy a hölgynek kellett
bizonyosan tudnia, hogy ajánlatával örömet szerez barátnőmnek. De ha ezt
az ellenvetésemet elmondtam volna Albertine-nek, azt a látszatot
keltettem volna, hogy felfedezéseim csakis tőle származnak, amivel
rögtön meg is állítottam volna, többé semmit sem tudtam volna meg, s
nem kellett volna tartania tőlem. Különben is, mi Balbecben voltunk, a
vichyi hölgy és barátnője Mentonban lakott; a távolság, a veszély
képtelensége hamar szétzúzta volna gyanakvásomat.
Cambremer úr gyakran épp azután tartott szóval a pályaudvaron, amikor
kihasználtam a sötétséget Albertine-nel, bár ez nem ment könnyen, mert
Albertine egy kissé ellenkezett, attól tartott, hogy nincs eléggé sötét:
„Tudja, biztos vagyok benne, hogy Cottard meglátott minket; amúgy
pedig, ha nem látott is, akkor is nyilván hallotta, milyen fojtott a hangja,
éppen akkor, amikor a másfajta fulladásairól beszéltek” – mondta
Albertine, amint a douville-i állomásra értünk, ahol a visszaútra ismét
kisvonatra szálltunk. De ez a visszaút, akárcsak az odavezető, némi költői
hatást ugyan tett rám, felébresztette bennem az utazás, az új élet vágyát, s
vele azt a kívánságot is, hogy felhagyjak az Albertine-nel kötendő
házasság bármiféle tervével, sőt végleg megszakítsam kapcsolatunkat,
ami, s éppen e vágyak ellentmondásossága miatt, megkönnyítette a
szakítást. Mert visszafelé éppúgy, mint az odaúton, minden állomáson
ismerősök szálltak fel hozzánk, vagy odaköszöntek a peronról; a képzelet
múló gyönyörűségei behódoltak a társasösztön folyamatos örömeinek,
melyek oly megnyugtatók, andalítók. Még el sem értük az állomásokat, s a
nevük (amely annyi ábrándozásra indított, attól a naptól fogva, hogy az
első estén, mikor nagyanyámmal utaztam, meghallottam őket) emberi
arcot kapott, elvesztette különösségét az óta az este óta, amikor Brichot
Albertine kérésére pontosabban elmagyarázta eredetüket. Azelőtt
elbűvölőnek tartottam a virágnevű, fleurre végződő helyeket, mint
Fiquefleur, Honfleur, Flers, Barfleur, Harfleur, stb., illetve mulatságosnak
a bávatag ökröt (boeuf) Bricqueboeuf neve végén. De a virág eltűnt, s az
ökör is vele, amikor Brichot (és ezt már az első nap elmondta a vonaton)
tudatta velünk, hogy a „fleur” itt nem virágot jelent, hanem „kikötőt”
(mint a fjord is), s hogy a „boeuf”, normannul budh jelentése „kunyhó”.
Mivel jó néhány példát említett, amit korábban különlegesnek láttam,
most általánossá vált: Bricqueboeuf besorolódott Elbeuf mellé, s még egy
olyan névben is, mely első hallásra éppoly egyedinek tűnt, mint maga a
hely, például Pennedepie nevében, melyben mintha józan ésszel ki nem
deríthető, képtelen furcsaságok ötvöződtek volna időtlen idők óta
egyetlen, bizonyos normann sajtokra emlékeztető, közönséges, ízes és
megszikkadt hangalakba, csalódottan kellett a „hegység” jelentésű gall
pen-re lelnem, amely a Penmarch névben éppúgy fellelhető, mint az
Appenninekben. Minden megállónál éreztem, hogy hamarosan baráti
kezek nyúlnak felénk kézfogásra, ha ugyan nem látogatókat kapunk, ezért
így szóltam Albertine-hez: „Gyorsan kérdezze meg Brichot-tól azokat a
neveket, amelyekre kíváncsi. A múltkorjában Marcouville l’Orgueilleuse-
rőI beszélt nekem.” „Ó igen, nagyon szeretem ezt a dölyfösséget az
Orgueilleuse-ben, büszke falucska ez.” „Hát még akkor milyen büszkének
találná – felelte Brichot –, ha a francia alakja vagy akár a konyhalatin
helyett, ahogyan a bayeux-i püspök okirataiban szerepel, Marcouvilla
superbaként, a régebbi alakot venné, a normannhoz közelebb állót, a
Marculphivilla superbát, Merculph faluját vagy birtokát. A ville-re
végződő szavak csaknem mindegyikében ott láthatja még tornyosulni a
partvidéken a kíméletlen normann hódítók kísértetét. Az imént,
Hermonville-nél csak a mi kiváló doktorunk feszített a vagon ajtajában,
aki persze a legkevésbé sem emlékeztet normann hadvezérre. De ha
lehunyja a szemét, maga előtt láthatja a nagy hírű Hérimundot
(Herimundivilla). Jóllehet, nem tudom miért, Loigny és Balbec-fürdő
között inkább ezt az utat használják, mint azokat az igen festőieket,
amelyek Loigny-ból Ó-Balbecbe vezetnek, de talán Verdurinné arrafelé is
elvitte magukat egy sétakocsikázásra. Akkor láthatták Incarville-t azaz
Wiscarfalvát, mielőtt pedig Verdurinnéhez érkeznénk, Tourville-t, ami
nem más mint, Turoldfalva. Egyébként nem csak normannok éltek erre.
Úgy látszik, a németek is eljöttek idáig (Aumenancourt, Alemanicurtis);
meg ne mondjuk ennek az ifjú tisztnek, itt előttünk; még egy életre
elmenne a kedve tőle, hogy meglátogassa az unokafivéreit. Szászok is
voltak errefelé, amint azt a sissonne-i forrás tanúsítja (Verdurinné sétáinak
egyik kedvenc úti célja, s joggal), az angliai Middlesex és Wessex rokona.
Megmagyarázhatatlan módon, mintha a gótok, a koldusok „gueux”-népe,
ahogy mondták, is eljutott volna idáig, sőt a mórok is, mert a Mortagne
név a Mauretaniából ered. A gótok nyomát Gourville neve
(Gothorumvilla) őrzi. A latinok valamelyes emléke is él még, Lagnyban
(Latiniacum).” „Én pedig a Thorpehomme magyarázatát kérem – szólalt
meg Charlus úr. – Az homme-ot („férfi”) értem – tette hozzá, mire a
szobrász és Cottard sokatmondóan összenézett. – De a Thorph?” „Az
»homme« itt távolról sem azt jelenti, báró úr, amit természetszerűen
hajlamos volna hinni – felelte Brichot gonosz pillantást vetve Cottard-ra
és a szobrászra. – Ennek az homme-nak semmi köze a nemhez, melynek
édesanyámat nem köszönhetem. Ez az „homme” itt a »szigetecske«
jelentésű Holm. Ami pedig a Thorph-ot azaz »falut« illeti, száz másik
szóban is fellelhetjük, melyekkel korábban már untattam fiatal barátunkat.
Úgy hát a Thorpehomme-ban nem valami normann hadvezér nevével van
dolgunk, csupán a normann nyelv szavaival. Most láthatja, mennyire
germanizálódott ez a vidék.” „Azt hiszem, túloz – mondta Charlus úr. –
Tegnap Orgeville-ben voltam...” „Akkor ezennel visszaadom önnek a
férfiút, akitől a Thorpehomme-ban megfosztottam, báró. Minden
tudálékosság nélkül mondhatom, hogy I. Róbert egyik chartája Orgeville-t
Otgervillaként, Otger domíniumaként nevezi meg. Ezek a nevek mind
hajdani hűbéruraktól erednek. Octeville-la-Venelle az Avenel
alakváltozata. Az Avenelek nemzetsége közismert volt a középkorban.
Bourguenolles, ahová Verdurinné vitt el minket a minap, „Bourg de
Moles”-nak íródott, ez a falu ugyanis a XI. században Baudoin de Moles
birtoka volt, akárcsak La-Chaise-Baudoin; de lám, már meg is érkeztünk
Doncières-be.” „Istenkém, mennyi főhadnagy próbál itt mindjárt
felszállni! – mondta Charlus úr színlelt rémülettel. – Nem magam miatt
mondom, engem igazán nem zavar, hiszen leszállok.” „Hallja ezt, doktor?
– szólalt meg Brichot. – A báró fél, hogy a tiszt urak csak a testén
keresztül szállhatnak fel. Márpedig, amikor itt gyülekeznek, nagyon is
elemükben vannak, hiszen Doncières éppenséggel Saint-Cyr, Dominus
Cyriacus földje. Számos olyan városnevet ismerünk, amelyben a sanctust,
sanctát dominusszal és dominával helyettesítették. Amúgy, ez a csöndes és
katonás város néha valóban emlékeztet kissé Saint-Cyrre, Versailles-ra, sőt
Fontainebleau-ra is.” E visszautak során (akárcsak odafelé menet) gyakran
szóltam Albertine-nek, hozza rendbe a ruháját, mert előre tudtam, hogy
Amenoncourt-ban, Doncières-ben, Épreville-ben, Saint-Vastban rövid
vizitekre számíthatunk. A látogatások egyébként nem voltak
kellemetlenek számomra, akár Chevregny úrról volt szó Hermonville-ben
(Herimund födjén), aki élt az alkalommal, hogy vendégek elé jön, és
meghívott Montsurventba másnap ebédre, akár Saint-Loup valamelyik
elbűvölő barátja tört ránk Doncières-nél, akit Robert küldött (ha ő nem ért
rá), hogy adja át nekem Borodino kapitány meghívását, vagy a tiszti
asztaltársaságét a Harcias Kakasba, máskor a tiszthelyettesekét az
Aranyfácánba. Saint-Loup is gyakran jött, s amíg velünk volt, ügyelve,
hogy más észre ne vegye, egyébként feleslegesen éber pillantásommal
egész idő alatt fogságban tartottam Albertine-t. Egyszer azonban mégis fel
kellett függesztenem az őrizetet. Mivel hosszabb időre álltunk meg, Bloch
köszönt be hozzánk, de szinte rögtön tovább is állt, hogy csatlakozzon
édesapjához, aki nemrégiben örökölt a nagybátyjától, s mivel kibérelte a
„Komturháznak” nevezett kastélyt, úribbnak vélte, ha mindig postafogaton
jár, libériás postakocsisok kíséretében. Bloch megkért, kísérjem el a
fogatig. „De igyekezz, mert ezek a négylábúak türelmetlenek; gyere,
isteneknek kedves férfiú, örömöt fogsz szerezni apámnak.” Én azonban
túlságosan szenvedtem a gondolattól, hogy Albertine-t magára hagyjam a
vonatban Saint-Loup-val: amíg hátat fordítok nekik, még
beszélgethetnének egymással, átmehetnének egy másik vagonba,
összemosolyoghatnának, megérinthetnék egymást; Albertine-ra tapadó
pillantásom sehogy sem tudott elszakadni tőle, ameddig Saint-Loup ott
van. Márpedig nagyon is jól láttam, hogy Bloch, aki úgy kérte, mint
valami szívességet, hogy menjek, üdvözöljem az édesapját, előbb némileg
udvariatlannak találta, hogy visszautasítom, noha semmi sem gátol, hiszen
a vasutasok jelezték, hogy a vonat még legalább negyedóráig az állomáson
marad, s az utasok, akik nélkül amúgy sem indulnak tovább, szinte kivétel
nélkül leszálltak; majd pedig nem is kételkedett, hogy azért nem megyek,
mert immár napnál világosabb – s erről viselkedésem most döntő
bizonyságot adott –, hogy sznob vagyok. Előtte sem volt ismeretlen
ugyanis a társaság tagjainak neve. S csakugyan, Charlus úr nem sokkal
korábban, nem emlékezve vagy mit sem törődve azzal, hogy ezen már
túlestünk, így szólt hozzám, hogy közeledhessen Blochhoz: „No de
mutassa hát be a barátját, igazán tiszteletlenül viselkedik velem”, majd
nagy csevegésbe merült Blochkal, aki láthatóan rendkívüli mód tetszett
neki, olyannyira, hogy meg is jutalmazta egy „remélem, találkozunk
még”-gel. „Nos hát, hajthatatlan vagy, nem akarod megtenni ezt a száz
métert, hogy üdvözöld apámat, akinek nagy örömöt szereznél?” – kérdezte
Bloch. Boldogtalan voltam, amiért látszólag nem teszek eleget baráti
kötelességemnek, s még inkább azért, amit Bloch emögött gyanított, s
mert éreztem, hogy azt képzeli, másképp viselkedem polgári barátaimmal,
amikor „született arisztokraták” is vannak a társaságban. Ettől a naptól
kezdve nem viseltetett többé a régi barátsággal irántam, és ami még
rosszabbul esett, nem tisztelte már annyira a jellememet. De hogy
felvilágosítsam, miért kellett a vagonban maradnom, olyasvalamit kellett
volna elmondanom neki – mármint az Albertine iránti féltékenységemet –,
ami még nagyobb fájdalmat okozott volna, mint az, hogy meghagyjam
abban a hitében, hogy ostoba társaságrajongó vagyok. Így vallhatjuk,
elméletben, hogy mindig őszintén ki kell magyarázkodnunk, és el kell
kerülnünk a félreértéseket. De az élet igen gyakran úgy kapcsolja össze
őket, hogy eloszlatásukhoz, azokban a ritka esetekben, amikor ez
egyáltalán lehetséges volna, vagy valami olyasmit kellene felfedni – bár
itt nem erről volt szó –, ami még a képzelt sérelemnél is jobban bántaná
barátunkat, amellyel vádol, vagy egy olyan titkot – s velem most éppen ez
történt – melynek feltárását még a félreértésnél is rosszabbnak látjuk.
Egyébként pedig, még így is, hogy nem magyaráztam meg Blochnak,
miért nem kísértem el, hiszen képtelen voltam rá, ha arra kértem volna, ne
haragudjon, csak megkettőztem volna megbántottságát, hiszen elárultam
volna, hogy nem maradt észrevétlen. Nem tehettem egyebet, mint hogy
fejet hajtsak e fátum előtt, mely úgy akarta, hogy Albertine ottléte
megakadályozzon abban, hogy Blochot visszakísérjem, Bloch viszont azt
higgye, hogy mindez épp ellenkezőleg a ragyogó társaság miatt alakult
így; noha lehetett volna ez a társaság százszor ragyogóbb is, én akkor is
csak és kizárólag Blochkal foglalkozom, neki tartogatom minden
szívélyességemet. Így lehet elegendő egyetlen apróság (esetünkben
Albertine és Saint-Loup kettőse), mely véletlenül, képtelen módon két
összetartó sorsvonulat közé ékelődik, és a két vonal szétválik, egyre
jobban eltávolodik, többé soha nem is közeledik egymáshoz. S Bloch
irántam táplált barátságánál különbek is tönkrementek már anélkül, hogy a
harag akaratlan okozója valaha elmondhatta volna a sértettnek azt, amivel
bizonyosan meggyógyította volna a másik hiúságát, s visszahozta volna
tovatűnt rokonszenvét.
A Blochénál különb barátsággal egyébként nem mondtam sokat. Benne
együtt volt minden hiba, amitől a legjobban viszolyogtam. Albertine iránti
gyöngéd érzelmeim pedig bizonyos véletlenek folytán teljességgel
elviselhetetlenné tették ezeket a hibákat. Ebben a jelentéktelen pillanatban
például, amikor szemem sarkából Robert-re ügyelve beszélgettem vele,
Bloch elmondta, hogy Bontemps-nénál ebédelt, ahol mindenki a lehető
legnagyobb elismeréssel szólt rólam, egészen „Héliosz leszálltáig”.
„Helyes, gondoltam, mivel Bontemps-né zseninek véli Blochot, az a
lelkesedés, mellyel mellettem voksol, nagyobb súllyal esik latba, mint
amit a többiek együtt mondhattak, és biztosan visszajut majd Albertine-
hez is. Egy-két napon belül mindenképpen meg fogja tudni, s már azon is
csodálkozom, hogy nagynénje eddig nem mondta neki vissza, micsoda
„kiváló” ember vagyok én. „Igen – folytatta Bloch –, mindenki a te
dicséretedet zengte. Egyesegyedül én burkolóztam oly mély hallgatásba,
mintha a felszolgált, amúgy gyengécske étkek helyett az isteni
Hüpnosznak, Tanathosz és Léthé boldog fivérének oly kedves mákonyt
szürcsöltem volna, mely gyöngéd kötelékekkel béklyózza meg a testet és a
nyelvet. Nem mintha én kevésbé csodálnálak, mint az a falánk kutyafalka,
amellyel meghívtak. De én, én azért csodállak, mert megértlek, ők viszont
csodálnak, de nem értenek. Pontosabban szólva, én túlságosan is csodállak
ahhoz, hogy így, nyilvánosság előtt beszéljek rólad; szentségtörésnek
éreztem volna, ha hangos szóval dicsérem azt, amit szívem legmélyén
hordok. Hiába faggattak volna rólad, a szent Szemérem, Kronión leánya
pecséttel zárta le ajkam.” Nem voltam annyira ízléstelen, hogy
elégedetlenségemnek bármiféle jelét adjam, de úgy láttam, ez a Szemérem
azzal állt rokonságban – sokkal inkább, mint Kroniónnal –, amely a
rajongó kritikusnak nem engedi, hogy szóljon rólunk, hisz akkor a titkos
szentélyt, melyben trónusunk áll, tudatlan olvasók és újságírók hordája
árasztaná el; az államférfiú szemérmességével, aki azért nem tüntet ki,
hogy ne vegyüljünk olyan emberek közé, akik nem érnek fel hozzánk; az
akadémikus szemérmességével, aki azért nem szavaz ránk, hogy
megkíméljen a szégyentől, hogy a tehetségtelen X. Y. kollégái legyünk; s
végül azzal a tiszteletreméltóbb, mégis bűnösebb szeméremmel, amellyel
a fiúk kérik, hogy ne írjunk érdemekben gazdag, elhunyt atyjukról, hogy
így biztosítsák békéjét és nyugalmát, s megakadályozhassák, hogy mások
életben tartsák és dicsőséggel övezzék a szegény holtat, aki pedig jobban
örülne neve említésének, mint a sírján amúgy mély kegyelettel elhelyezett
koszorúknak.
S bár engem elszomorított Bloch, hogy nem érthette meg, mi tart vissza
attól, hogy édesapját üdvözöljem, de ő is rettentően elkeserített, amikor
bevallotta, hogy nem állt ki mellettem Bontemps-nénál (most már
értettem, miért nem utalt soha Albertine erre az ebédre, s maradt szótlan,
amikor Bloch irántam való szeretetéről beszéltem neki), Charlus úrra
viszont olyan hatást gyakorolt az ifjú izraelita, ami cseppet sem
emlékeztetett ingerültségre. Bloch most bizonyára abban a hitben élt: nem
elég, hogy egy pillanatra sem tudok elszakadni az elegáns társaságtól, de
féltékenységemben, hogy (mint Charlus úr tette) esetleg hozzá is
közelednek, kerékkötő próbálok lenni, és meggátolni, hogy kapcsolatba
kerülhessen velük; a báró viszont azt fájlalta, hogy nem tölthet több időt
barátommal. Szokás szerint óvakodott attól, hogy ennek jelét adja.
Először, mintha semmi jelentősége sem volna, néhány kérdést tett fel
Blochkal kapcsolatosan, de olyan hanyagul, oly színleltnek tetsző
érdeklődéssel, hogy azt hittem, meg sem hallja a válaszokat. Közömbös
arccal szólalt meg, olyan monoton hangon, mely nem is csak közönyös, de
szórakozott volt, mintha csupán udvariasságból fordulna hozzám: „Eszes
fiúnak látszik, azt mondta, ír; tehetséges?” Én erre azt mondtam Charlus
úrnak, nagyon kedves volt tőle, hogy azt mondta, reméli, találkoznak még.
A báró egyetlen rezdüléssel sem jelezte, hogy meghallotta volna a
mondatomat, s mivel négyszer is elismételtem anélkül, hogy választ
kaptam volna, már-már arra gyanakodtam, talán hallucináció áldozata
lettem, amikor az imént úgy véltem, Charlus úr szavait hallom.
„Balbecben lakik?” – kántálta a báró, oly kevéssé kérdőn, hogy igazán
sajnálatos, hogy a francia nyelv nem ismer más írásjelet, mint a kérdőt az
efféle, látszólag oly kevéssé kérdező mondatok lezárására. Igaz, az a jel
aligha szolgálna mást, mint Charlus urat. „Nem, a közeli »Komturházat«
bérelték ki.” Miután megtudta, amit akart, Charlus úr úgy tett, mintha
lenézné Blochot. „Ó, micsoda borzadály! – kiáltott fel, ismét a megszokott
harsánysággal zengetve a hangját. – Minden »Komturságnak« nevezett
épület és birtok a Máltai Lovagrend tagjainak (s én is közéjük tartozom)
műve vagy birtoka volt, ahogyan a »Templom« vagy a »Lovagság« pedig a
Templomosoké. Ha én laknék a Komturházban, mi sem lenne
természetesebb. De egy zsidó! Amúgy nem csodálkozom; mindez valami
fura szentségtörő hajlamból ered, mely ennek a fajtának a sajátja. Mihelyt
egy zsidónak elég pénze van ahhoz, hogy kastélyt vegyen, mindig olyat
választ, amit Kolostornak, Apátságnak, Monostornak, Úrházának hívnak.
Összeakadtam egyszer egy zsidó főhivatalnokkal, no, találják ki, hol ütötte
fel a székhelyét? Pont-l’Évêque-ben. Amikor pedig kegyvesztett lett,
Bretagne-ba helyeztette magát, Pont-l’Abbé-ba. Amikor Nagyhét idején a
Passiónak nevezett illetlen színjátékokat adják elő, a terem felét zsidók
töltik meg, akik repesnek a gondolattól, hogy másodszor is keresztre
feszíthetik Krisztust vagy legalábbis a képmását. Egyszer a Lamoureux-
koncerten egy gazdag zsidó bankár ült mellettem. A Krisztus
gyermekkorát játszották Berlioztól, s a szomszédom egészen megdöbbent.
De amint meghallotta a Nagypénteki varázst[651], rögtön felöltötte a
szokásos üdvözült arckifejezését. A barátja meg, a boldogtalan, a
Komturházban lakik! Micsoda szadizmus! Egyszer mutassa majd meg az
utat – tette hozzá megint közömbössé vált arccal –, hadd nézzem meg,
miként viselik ősi domíniumaink az ilyen megszentségtelenítést. Kár,
hogy így van, mert különben udvarias, finom embernek látszik. Már csak
az kellene, hogy Párizsban meg a Temple utcában lakjon!” E szavakkal
Charlus úr látszólag csak elméletének alátámasztására akart újabb példát
találni; valójában azonban kettős célt szolgáló kérdést tett fel nekem, s a
kettő közül a fontosabb az volt, hogy megtudja Bloch lakcímét. „Valóban –
vetette közbe Brichot –, a Temple utcát korábban Chevalerie-du-Temple
(Templomosrendi) utcának hívták. S megenged ennek kapcsán egy
megjegyzést, báró?” – kérdezte a professzor. „Micsoda? Mit akar?” – szólt
szárazon Charlus úr, aki a közbevetés miatt elesett a várt felvilágosítástól.
„Nem, semmi – felelte Brichot, akinek inába szállt a bátorsága. – Csak
Balbec etimológiájáról jutott eszembe, amiről korábban kérdeztek. A
Templom utcát ugyanis régen Barre-du-Bec utcának hívták, mert ott
székelt Párizsban a normandiai Bec apátságának bírósága.” Charlus úr
nem válaszolt, s úgy tett, mintha nem is hallotta volna, ami orcátlansága
egyik szokásos formája volt. „Hol is lakik a barátja Párizsban? Mivel az
utcák vagy háromnegyede templomról vagy apátságról kapta a nevét, van
rá esély, hogy a szentségtörés folytatódik. Nem akadályozhatjuk meg,
hogy zsidók lakjanak a Madeleine-körúton, a Saint-Honoré negyedben
vagy a Saint-Augustin téren. Addig, amíg kifinomult álnokságukban, a
Notre-Dame előtti térre, az Archevéché rakpartra, a Chanoinesse utcába
vagy az Ave Maria utcába nem költöznek, el kell néznünk nekik.” Nem
tudtunk felvilágosítást adni Charlus úrnak, mivel nem ismertük Bloch
mostani címét. Azt viszont tudtam, hogy édesapja irodája a Blancs-
Manteaux (fehér csuklyások) utcájában van. „Ó, ez aztán a perverzió
netovábbja – kiáltott fel Charlus úr, mint aki mélységes kielégülést talál
tulajdon gunyoros sértettségének kiáltásában. – A Blancs-Manteaux
utcában – ismételte minden szótagot megnyomva és nevetve. – Micsoda
szentségtörés! Gondolják csak el, hogy ezeket a fehér csuklyákat,
melyeken Bloch úr ily módon foltot ejtett, a Szent Szűz szolgálóinak is
nevezett kolduló barátok hordták, akiket Szent Lajos telepített le ott. És az
utca mindig szerzetesrendeké volt. A megszentségtelenítés pedig annál is
ördögibb, mert alig kétlépésnyire a Blancs-Manteaux utcától van egy
másik, aminek a neve kiment a fejemből, s ami teljes egészében zsidó
kézen van; héber betűs feliratokkal az üzletek fölött, maceszkészítő
műhelyekkel, kóser mészárszékekkel, maga a párizsi Judengasse.
Rochegude úr csak úgy emlegeti, mint Párizs gettóját. Bloch úrnak is oda
kellett volna költöznie. No persze – folytatta meglehetősen fellengzős és
büszke hangon, s esztétikai szónoklatához örökletessége akaratlanul is egy
XIII. Lajos korabeli kiszolgált testőr vonásait idézte égnek szegett arcára
–, én pusztán művészeti szemszögből foglalkozom mindezzel. A politika
nem az én hatásköröm, s ha már itt van ez a Bloch, nem ítélhetek el am
blokk egy olyan nemzetet, mely Spinozát[652] is kiváló fiai közé
sorolhatja. S én, aki nagyon is csodálom Rembrandtot[653], én ne tudnám,
micsoda szépségek forrása lehet a zsinagóga látogatása? De végül is egy
gettó azért is szebb, mert egységesebb és teljesebb. Egyébként, ebben a
népben a gyakorlatiasság és a kapzsiság oly mértékben keveredik a
szadizmussal, hogy barátjuk nyilván a héber utca szomszédsága és a
kényelem miatt, hogy a kóser mészárszék is ott van kéznyújtásnyira,
választotta a Blancs-Manteaux utcát. Milyen különös is ez! Egyébiránt
lakott arrafelé egy fura zsidó, aki megfőzte az áldozati ostyát, minekutána,
gondolom, őt magát is megfőzték, ami még furcsább, mert azt a látszatot
kelti, hogy egy zsidó teste érhet annyit, mint az Úré. Talán
megbeszélhetnénk egyszer a barátjával, hogy vigyen el minket, nézzük
meg együtt a fehér csuklyások templomát. Gondolja csak el, hogy ott
ravatalozták fel Orléans-i Lajos tetemét, miután Félelemnélküli János
meggyilkoltatta, ami sajnálatosmód nem szabadított meg egyszer s
mindenkorra az Orléans-októl. Én egyébként, személy szerint igen jó
viszonyban vagyok unokafivéremmel, Chartres nagyhercegével, de végül
is mégiscsak uzsorásfajta ez, aki meggyilkoltatta XVI. Lajost, kiforgatta a
vagyonából X. Károlyt és V. Henriket. Amúgy volt kitől örökölniük a
dolgot, hiszen ősük nem más, mint a Monsieur, a király öccse, akit
bizonyára azért neveztek az „Uraságnak”, mert nála meglepőbb öreg hölgy
nem élt a földön, no és a régens meg a többi. Micsoda család!” Ez a
zsidóellenes vagy héberbarát szónoklat – attól függően, hogy a mondatok
felszínét vagy a bennük rejlő szándékot tekintjük – számomra komikusan
félbeszakadt, amikor Morel a fülembe súgott valamit, amivel Charlus urat
alaposan elkeserítette volna. Morel, aki előtt nem maradt észrevétlen,
milyen hatást tett Bloch, fülemhez hajolva mondott köszönetet, amiért
„elzavartam”, s cinikusan hozzátette: „Szívesen maradt volna; az egész
csak irigység, a helyemet szeretné. Látszik, hogy biboldó!”
„Kihasználhattuk volna ezt a hosszúra nyúló várakozást, hogy néhány
felvilágosítást kérjünk a barátjától a rituáléról. Nem tudná még utolérni?”
– kérdezte Charlus úr, kételkedő aggodalommal. „Nem, nem lehet,
kocsival ment el, és egyébként is megharagudott rám.” „Köszönöm,
köszönöm” – lehelte Morel. „Képtelen indok, egy kocsit bármikor utol
lehet érni, akár autót fogadhatna, ugyan mi akadálya?” – felelte Charlus úr
az olyan ember hangján, aki megszokta, hogy minden kívánsága parancs.
Majd, amikor észrevette, hogy hallgatok: „No, és mi volna az a többé-
kevésbé mesebeli fogat? – szólt pimaszul, utolsó reménnyel. – Egy nyitott
postakocsi, ami azóta bizonyára meg is érkezett már a Komturházba.” A
lehetetlennel szembesülve Charlus úr nem vitatkozott tovább, s úgy tett,
mintha élcelődne. „Megértem, hogy lemondtak a zárt ülésről. Úgy már
zárt osztályon utaztak volna.” Végre jelezték, hogy a vonat azonnal indul,
és Saint-Loup elbúcsúzott. Ez volt azonban az egyetlen nap, amikor
akaratlanul is fájdalmat okozott nekem azzal, hogy felszállt hozzánk a
vagonba, mert így egy pillanatra belémhasított a gondolat, hogy magára
kell hagynom Albertine-nel, amíg elkísérem Blochot. Más alkalmakkor
jelenléte nem volt ilyen kínzó. Albertine ugyanis, hogy megkíméljen
minden izgalomtól, maga helyezkedett úgy valami légből kapott ürüggyel,
hogy véletlenül se súrolhassa Robert-t, szinte még ahhoz is túl messzire,
hogy kezet nyújthasson neki; mihelyt Robert is köztünk volt, Albertine
elfordította róla a tekintetét, és tüntetőleg, csaknem erőltetetten csevegni
kezdett bárki mással az utasok közül, egészen addig folytatva ezt a játékot,
amíg Saint-Loup el nem ment. Így hát Robert doncières-i látogatásai,
melyek nem okoztak szenvedést, még zavarba sem hoztak, nem jelentettek
kivételt, ugyanolyan kellemesek voltak számomra, mint a többi mind, hisz
valamiképpen a vidék tiszteletét és hívását hozták el nekem. Mostanában
már, a nyár vége felé, ha Balbecből Douville-ba tartó utunkon a távolban
megpillantottam Saint-Pierre-des-Ifs állomását, ahol esténként, egy-egy
pillanatra a sziklapart taréja mély rózsaszínben szikrázott, mint hegyi
hótakaró a hanyatló nap fényében, immár nem azt juttatta eszembe (s még
csak nem is azt a szomorúságot említem, amelyet az első este ébresztett
bennem különös, hirtelen felbukkanása, s amelytől oly nagy kedvem
támadt visszaszállni a Párizsba tartó vonatra, s nem utazni tovább,
Balbecbe), hogy Elstir elmondása szerint milyen látványban lehet innen
részünk reggelenként, a napfelkeltét megelőző órában, amikor a
szivárvány minden színe verődik vissza a sziklákról, s ahol a festő
annyiszor keltegette a fiúcskát, aki az egyik évben modellje volt, hogy
meztelen alakját fesse a homokon. A Saint-Pierre-des-Ifs név csupán azt
jelezte, hogy hamarosan feltűnik egy furcsa, szellemes és kifestett,
ötvenes éveiben járó férfi, akivel Chateaubriand-ról és Balzacról
beszélgethetek. Az incarville-i sziklafal mögött pedig, melynek láttán
hajdan annyit álmodoztam, az esti ködben, mintha az ősöreg homokkő
átlátszóvá lett volna, most Cambremer úr egyik nagybátyjának szépséges
házát láttam, ahol, tudtam, mindig szívesen fogadnának, ha éppen nem
akarnék a La Raspelière-ben vacsorázni vagy hazamenni Balbecbe. Így hát
nemcsak a vidék helynevei veszítettek kezdeti titokzatosságukból, hanem
maguk a helyek is. A nevek, melyekből félig kiveszett már a titokzatosság,
s az etimológia okoskodása lépett a helyébe, most még egy fokkal lejjebb
csúsztak. Visszaútjainkon, Hermonville-ben, Saint-Vastban, Arembouville-
ben, amint a vonat megállt, árnyakat pillantottunk meg, akiket először
nem ismertünk fel, s akiket a vaksi Brichot talán Hérimund, Wiscar és
Herimbald kísértetének vélhetett volna az éjszakában. De az árnyak
közelebb jöttek a vagonhoz. Csupán a Verdurinékkel immár
helyrehozhatatlanul összeveszett Cambremer úr volt az, aki vendégeket
kísért ki, és most édesanyja és felesége nevében jött oda hozzám
megtudakolni, nem akarom-e, hogy „elraboljon” és néhány napig Féterne-
ben fogjon, ahová egymás után érkezik majd egy kiváló muzsikusnő, aki
az egész Gluck-életművet elénekli nekem, és egy hírneves sakkozó, akivel
nagyszerű partikat játszhatok, melyek persze nem mennek majd a
horgászás és az öbölbéli hajókázás rovására, sőt a Verdurin-vacsorákéra
sem, amelyeket illetően a márki becsületére fogadta, hogy „kölcsönad”,
úgy, hogy odavitet és értem is küldet a könnyebbség, és a biztonság
kedvéért is. „Bár sehogy sem hihetem, hogy jót tenne önnek, ha olyan
magasra megy. Tudom, hogy a nővérem nem bírná. Micsoda állapotban
jönne haza! Ami azt illeti, most sincs valami fényesen... Tényleg, önnek
ilyen komoly rohama volt? Holnap majd lábra sem tud állni!” És harsány
nevetésben tört ki, nem gonoszságból, hanem azért, amiért az utcán sem
tudta megállni nevetés nélkül, ha egy sánta elvágódott, vagy ha egy
sükettel beszélt. „No és előtte? Hogyan, már két hete nem volt rohama? Na
látja, ez aztán derék! Tényleg át kellene költöznie Féterne-be, jól
elbeszélgetne a nővéremmel ezekről a fulladásokról.” Incarville-ben
Montpeyroux márki, aki a vadászat miatt nem tudott elmenni Féterne-be,
most kijött a vonat elé, csizmában, fácántollas kalapban, hogy kezet
szorítson a rokonokkal, és egy füst alatt velem is, jelezve, hogy a hét
valamelyik napján, amikor nem zavar, a fia fog meglátogatni, és nagyon
köszöni, hogy fogadom, boldog lenne, ha egy kicsit olvasásra kapatnám;
vagy Crécy úr, aki kijött egy kicsit, hogy emésszen, mondta pipáját szíva,
s elfogadott egy vagy több szivart is, majd így szólt hozzám: „Nos, nem
mond nekem egy napot a következő lucullusi összejövetelünkre? Nincs
semmi megbeszélnivalónk? Hadd emlékeztessem, hogy félbehagytuk a két
Montgommery család dolgát. Annak pedig végére kell járnunk. Számítok
önre.” Mások csak azért jöttek, hogy újságot vegyenek. És olyanok is
sokan eltereferéltek velünk, akikről mindig gyanítottam, hogy csupán
azért kerülnek a kis kastélyukhoz legközelebb eső állomás peronjára, mert
nincs más dolguk, mint hogy egy pillanatra felkeressék ismerőseiket. A
kisvonat e megállói végül is éppúgy keretet adtak a társasági életnek, mint
bármi más. A vonatocska pedig, mintha maga is tudatában lett volna a
neki jutott szerepnek, valamiféle emberi kedvességet vett fel: türelmes,
kezes jószágként olyan hosszú ideig várt a késlekedőkre, ameddig csak
akarták, s még ha útnak indult is, mindig megállt, hogy felvegye az
integetőket, akik lihegve loholtak utána, s ezzel hasonlítottak is rá, meg
nem is, mert teljes sebességgel eredtek a nyomába, míg a vonat csak bölcs
lassúsággal haladt. Hermonville, Arembouville, Incarville így már nem is
emlékeztettek a normann hódítás kegyetlen nagyjaira, bosszankodtak,
amiért teljesen lefoszlott róluk az a megmagyarázhatatlan szomorúság,
amelyben valaha, úgy láttam, az estharmat fürdette őket. Doncières! Még
azután is, hogy megismertem, s felébredtem álmomból, milyen sokáig
beszélt nekem ez a név jólesően fagyos utcákról, kivilágított kirakatokról,
ízes szárnyasokról! Doncières! Most pedig nem volt több, mint az az
állomás, ahol Morel száll fel; Égleville (Aquilaevilla) pedig az, ahol
általában Serbatov hercegnő vár ránk; Maineville az az állomás, ahol
Albertine derült estéken szállt le, amikor, nem lévén túlságosan fáradt,
szívesen maradt még velem egy kis időre, hiszen egy kaptatón átvágva
nemigen kellett többet gyalogolnia, mint ha Parville-ben (Paterni villa)
szállt volna le. Nem csupán az elhagyatottság szorongó félelmét nem
éreztem többé, ami az első estén hasított belém, de attól sem kellett már
tartanom, hogy ez a félelem újraéled, vagy hogy kitaszítottnak érzem
magam, magamra maradok ezen a földön, amely nemcsak gesztenyét és
tamariszkuszt táplál, hanem barátságokat is, melyek hosszú láncot
alkotnak végig az út mentén, bár meg-megszakadót, mint a kéklő
domboké, melyek néha sziklamélyedésbe vagy az út hársfái mögé
rejtőznek, de minden állomásra egy-egy kedves nemesembert állítanak,
aki azért jött, hogy egy baráti kézfogásra megszakítsa utamat, nem
engedve, hogy átérezzem, milyen hosszú is az, s ha kell, azt is felajánlva,
hogy velem tart. A másik pályaudvaron pedig ott lesz a következő,
olyannyira, hogy a kisvonat füttyszava csupán azért választott el egyik
barátunktól, hogy másokra is rátalálhassunk. A legtávolabb eső kastélyok
és a mellettük szinte gyorsléptű emberként haladó vonat között oly
csekély volt a távolság, hogy amikor birtokosaik a peronról, a váróterem
elől szóltak hozzánk, szinte azt hihettük volna, hogy ajtajuk küszöbéről,
hálószobájuk ablakából szólítanak, mintha a kis helyi vasútvonal csupán
egy kisváros utcája, a magányos kúria pedig városi magánpalota volna; s
még azokon a ritka állomásokon is, ahol senki „jó estét”-jét nem
hallottam, tápláló és csillapító volt a csend tömörsége, mert tudtam, hogy
olyan barátok álma sűrűsödik benne, akik korán feküdtek a közeli
udvarházban, ahol örömmel üdvözölték volna érkezésemet, ha
felébresztem őket, hogy vendéglátó szívességükhöz folyamodjam. Túl
azon, hogy a megszokás olyannyira kitölti az időnket, hogy néhány hónap
múltán egyetlen szabad pillanatunk sem marad már egy olyan városban,
ahol érkezésünkkor a nap mind a tizenkét óráját szabadon kínálta, s ha egy
óra véletlenül mégis felszabadult volna, immár nem az ötlött volna fel
bennem, hogy éljek az alkalommal, és megnézzem valamelyik templomot,
melynek kedvéért hajdan Balbecbe jöttem; az sem, hogy egy Elstir
megfestette tájat vessek össze a műtermében látott vázlattal, hanem hogy
még egy sakkpartira menjek el Féré úrhoz. Ez volt hát az a lealacsonyító
hatás, de egyben varázs is, mely a balbeci tájat igazán ismerőssé tette;
mert bár földrajzi változatossága, a partmenti, különféle növényekkel
végig beültetett, kiterjedt földek elkerülhetetlenül utazás jelleget adtak
látogatásaimnak, melyeket különböző barátaimnál tettem, de egyben
sorozatos látogatások társasági időtöltésévé fokozták le ezt az utazást.
Ugyanazok a helynevek, melyek hajdan olyannyira felkavartak, hogy ha
csak felütöttem a Kastélyok jegyzékét[654], és ellapoztam a La Manche-
fejezethez, éppolyan érzelmek támadtak fel bennem, mint a vasúti
menetrend olvastán, e nevek mostanra oly bizalmas ismerőseimmé váltak,
hogy a menetrend Balbec-Douville via Doncières oldalát ugyanolyan
boldog nyugalommal olvasgathattam volna, mint egy címjegyzéket. Ebben
a túlságosan is társadalmivá lett völgyben, melynek lankáin, éreztem,
láthatóan vagy láthatatlanul barátok népes társasága csimpaszkodik, az
estbe hasító poétikus kiáltás már nem a bagoly vagy a békák hangja volt,
hanem Criquetot úr „Hogy vagyunk?”-ja vagy Brichot „Khairé!”-ja. A
légkör már nem keltett aggodalmat, és oly tisztán emberi áramlatokkal telt
meg, melyektől könnyen belélegezhető, sőt túlságosan megnyugtató lett.
Rám legalábbis olyan áldásos hatással volt, hogy már csakis gyakorlati
szempontból láttam a dolgokat. Az Albertine-nel kötendő házasságot
őrültségnek véltem.
 NEGYEDIK FEJEZET
Hirtelen visszatérés Albertine-hez – A napkelte szomorúsága –
Haladéktalanul Párizsba utazom Albertine-nel

Csak megfelelő alkalomra vártam, hogy végleg szakíthassak. S egyik

este, amikor másnap a mama Combray-ba készült, hogy édesanyja egyik
nővére mellett legyen végső betegségében, engem pedig ott hagyott, hogy
mint nagyanyám kívánta volna, kihasználjam a jó tengeri levegőt, amíg
csak lehet, bejelentettem neki megmásíthatatlan döntésemet, hogy nem
veszem el Albertine-t, s hamarosan beszüntetem vele a találkozgatást.
Örültem, hogy utazása előestéjén elégtételt szolgáltathatok édesanyámnak
ezekkel a szavakkal. Nem is leplezte előttem, hogy valóban nagy örömet
szereztem neki. Most még Albertine-nel kellett kimagyarázkodnom.
Amint hazafelé tartottunk a La Raspelière-ből, és a hívek sorban
leszálltak, egyesek Saint-Mars-le-Vêtu-ben, mások Saint-Pierre-des-
Ifsben, megint mások Doncières-ben, különösen boldognak és
függetlennek éreztem magam, úgy határoztam hát, hogy most, amikor
csak mi ketten maradtunk a vagonban, végre sort kerítek erre a
beszélgetésre. Az igazság különben az, hogy az a balbeci fiatal lány, akit
szerettem – bár ekkoriban éppen sem ő, sem barátnői (mindannyiukkal jól
éreztem magam, mert, akárcsak az első napon, mindegyikükben találtam
valamit a többiek lényegéből, mind valami különleges fajta képviselője
volt) nem voltak Balbecben, de aki várhatóan hamarosan visszatért –, ez a
lány Andrée volt. Ha pedig Andrée néhány nap múlva újra Balbecbe
érkezik, bizonyára rögtön meg is látogat, s akkor, hogy megőrizzem
szabadságomat, és ne vegyem feleségül, ha nem akarom, hogy Velencébe
is elutazhassak, de azért mostantól egészen az enyém is legyen, mihelyt
megérkezik és elbeszélgetünk, azt a módszert választom, hogy látszólag
nem nagyon töröm magam érte, és azt mondom neki: „Milyen kár, hogy
nem találkoztunk néhány héttel előbb! Akkor magát szerettem volna; most
már másé a szívem. De nem tesz semmit, gyakran találkozunk majd, mert
a másik szerelmem boldogtalan, s maga segít megvigasztalódni.”
Elmosolyodtam magamban, amikor erre a beszélgetésre gondoltam, hiszen
így azt az illúziót kelthetem Andrée-ban, hogy nem szeretem igazán; nem
is fog hát rám unni, én pedig boldogan és fokozatosan merülhetek el
gyöngédségében. Mindez azonban csak még szükségesebbé tette, hogy
végre komolyan beszéljek Albertine-nel, nehogy kíméletlenül viselkedjek
vele; s minthogy elhatároztam, hogy a barátnőjének szentelem magam,
úgy kellett, hogy ő, Albertine is megtudja, nem őt szeretem. Most rögtön
meg kellett mondanom neki, hiszen Andrée bármelyik nap megjöhet.
Mivel azonban közel jártunk Parville-hez, úgy éreztem, aznap este nem
lesz elég időnk, s jobb lesz másnapra halasztanom, ami immár
visszavonhatatlanul eldöntetett. Beértem hát annyival, hogy Verdurinék
aznapi vacsorájáról beszéljek vele. Amikor kabátba bújt, mert a vonat már
elhagyta Incarville-t, az utolsó állomást Parville előtt, Albertine így szólt
hozzám: „Akkor holnap Verdurin-repeta, el ne felejtse, maga jön értem.”
Nem tudtam megállni, hogy meglehetősen szárazon ne válaszoljak: „No
igen, feltéve, hogy nem »bliccelek«, mert kezdem igazán ostobának találni
ezt az életvitelt. Mindenesetre, ha elmegyünk is, hogy ne vesztegessem
hiába az időt a La Raspelière-ben, gondolnom kellene arra, hogy
megkérdezzem Verdurinnét valami olyasmiről, ami nagyon is érdekelhet,
vizsgálódásaim tárgya lehetne, s örömet is szerezhetne, mert abból nem
sok jutott nekem idén Balbecben.” „Nem valami kedves velem, de nem
haragszom, mert érzem, hogy ideges. Mi ez az öröm?” „Verdurinné
játszathatna nekem egy s mást egy muzsikustól, akinek a műveit igen jól
ismeri. Én magam is ismerek egyet, de úgy hallom, van több is, és tudnom
kellene, hogy ezt a bizonyosat kiadták-e, és más-e, mint a korábbiak.” „Ki
az a muzsikus?” „Drága kicsikém, ha most azt mondanám neked, hogy
Vinteuilnek hívják, előbbre lennél vele?” Forgathatunk a fejünkben, amit
csak akarunk, az igazság sosem lesz közte, s amikor a legkevésbé
számítunk rá, kívülről mar belénk, és sebez meg életreszólón. „Nem is
sejti, mennyire mulattat – felelte Albertine, miközben felállt, mert a vonat
már majdnem beért az állomásra. – Nemcsak hogy sokkal többet mond
nekem ez a név, mint hiszi, de akár Verdurinné nélkül is meg tudok
szerezni magának minden felvilágosítást, amit kíván. Emlékszik, hogy
beszéltem magának egy barátnőmről, aki idősebb nálam, és anyám helyett
anyám, nővérem helyett nővérem volt, akivel legszebb éveimet töltöttem
Triesztben, s akivel különben néhány hét múlva megint találkozom
Cherbourg-ban, hogy együtt utazzunk tovább (kissé hóbortos ötlet, de
tudja, mennyire szeretem a tengert), nos hát, ez a barátnőm (ó, egyáltalán
nem olyan fajta, amilyennek hinné!), látja, milyen kicsi a világ, nem más,
mint Vinteuil lányának legjobb barátnője, s csaknem ugyanilyen jól
ismerem a Vinteuil lányt is. Nem is hívom őket soha másként, mint az én
két nővéremnek. Nem rossz érzés, hogy megmutathatom: a maga kicsi
Albertine-je is hasznára lehet ezekben a zenei dolgokban, amelyekhez
egyébként, mint mondani szokta, és joggal, egyáltalán nem értek.”
Miközben e szavakat mondta, s a parville-i állomásra érkeztünk, sok-sok
kilométernyire Combray-tól és Montjouvaintől, jó néhány évvel Vinteuil
halála után, egy kép háborgott a szívemben, egy kép, melyet esztendők oly
hosszú során át őrizgettem, hogy ha sejtettem volna is hajdan, amikor
elraktároztam magamban, hogy ártó erő lakik benne, azt hihettem volna,
hogy az idő múlásával egészen kiveszett belőle; pedig elevenen őriztem
lelkem mélyén – mint ahogy Oresztészt nem engedték meghalni az
istenek, hogy a kijelölt napon visszatérhessen hazájába, és megbüntesse
Agamemnón gyilkosait –, hogy gyötörjön, hogy megbüntessen, ki tudja,
talán azért, mert hagytam meghalni nagyanyámat; most hirtelen
előbukkant az éjszaka homályából, ahol látszólag örökre elmerült, és
lesújtott, mint a Bosszú szelleme, hogy szörnyűséges, megérdemelt, új
életutat nyisson előttem, talán azért is, hogy felvillantsa a gyászos
következmények végtelen sorát, melyet a rossz cselekedetek szülnek, nem
csupán azokat érintve, akik e tetteket elkövették, hanem azokat is, akik
nem tettek mást, akik azt hitték, csak szemlélői voltak egy különös és
érdekfeszítő jelenetnek, mint, ó jaj, én magam is annak a messze múltba
merült montjouvaini napnak a délutánján, egy bokor mögé bújva, amikor
(csakúgy, mint amikor élvezettel hallgattam a Swann szerelmeiről szóló
regéket) veszedelmesen hagytam elterebélyesedni magamban a Tudás
gyászos és eleve fájdalomra ítéltetett útját. S fájdalmam csúcspontján
egyszerre valami csaknem kevély, csaknem örömteli érzés is támadt
bennem, azé az emberé, akinek a kapott csapás akkora lendületet ad, hogy
magasabbra juthat, mint ahová bármiféle erőfeszítés fellendítette volna.
Albertine mint Vinteuil kisasszony és barátnőjének barátnője, a szapphói
szerelem hivatásos papnője – ehhez képest a legsúlyosabb gyanakvás
pillanataiban elképzeltek is olyanok voltak, mint az 1889-es Világkiállítás
kis akusztikai készüléke, melyről alig reméltük, hogy egyik háztól a
másikig viszi a hangot, az országokat utcákon, városokon, földeken,
tengereken át összekötő telefonhoz képest. Rettenetes terra incognita[655]
volt ez, ahol most földet értem, eddig nem sejtett fájdalmak új korszaka
tárult fel előttem. S mégis, bár a valóság özönvize, mely átcsap felettünk
hatalmas félénk és jelentéktelen feltételezéseinkhez képest, e
feltételezések előre jelezték már. Amikor nemrégiben annyit
nyugtalankodtam Albertine és Andrée kettőse láttán, nyilván a most
hallottakhoz hasonlót gyanítottam homályosan, valami olyasmit, mint
Vinteuil kisasszony és Albertine barátsága, valami olyasmit, amit az én
fantáziám nem lett volna képes kitalálni. Gyakran csak teremtő fantázia
híján nem jutunk elég messzire a szenvedésben. S nincs az a szörnyű
valóság, amely a fájdalommal ne hozná meg egy szép felfedezés örömét
is, hiszen csupán új, világos formát ad annak, amin, bár nem is sejtettük,
régóta rágódtunk. A vonat megállt Parville-ben, s mivel nem volt más
utasa, mint mi, a vasutas a feladat hiábavalóságától s a megszokástól,
mely egyszerre sugallva pontosságot és nemtörődömséget, mégis
végrehajtásra ösztökélte, leginkább pedig az alhatnéktól mállatag hangon
kiáltotta: „Parville!” Albertine, aki szemben állt velem, és látta, hogy ő
már megérkezett, kifelé indult a kocsi belsejéből, ahol eddig voltunk, s
kinyitotta az ajtót. De ez a mozdulat, amellyel a leszálláshoz készülődött,
oly elviselhetetlenül hasított a szívembe, mintha a látszólag független
helyzetnek ellentmondóan, melyet testem, Albertine-étől kétlépésnyire
elfoglalt, ez a térbeli elkülönülés, melyet a valósághoz ragaszkodó rajzoló
kénytelen lett volna megtartani közöttünk, csupán illúzió lett volna, s ha
valaki az igazságnak megfelelően újra akarta volna rajzolni a jelenetet,
Albertine-t most nem valamivel odébb kellett volna rajzolnia, hanem
belém. Eltávolodása akkora fájdalmat okozott, hogy utánaugrottam, s a
karjába kapaszkodva, elkeseredetten húztam visszafelé. „Teljességgel
megoldhatatlan volna – kérdeztem –, hogy ma este Balbecben aludjék?”
„Teljességgel éppen nem, de majd összeesem az álmosságtól.” „Óriási
szívességet tenne nekem...” „Akkor legyen, bár nem értem, miért nem
szólt előbb? No, mindegy, maradok.” Édesanyám aludt, amikor, miután
Albertine-nek egy másik emeleten adattam szobát, én is a szobámba
mentem. Az ablak mellé ültem, elfojtottam a zokogásomat, nehogy
édesanyám, akit csak egy vékony közfal választott el tőlem, meghalljon.
Még arra sem volt gondom, hogy a spalettákat becsukjam, hiszen amint
egyszer felpillantottam, ugyanazt az aprócska, kihunyt-vörös fényt
pillantottam meg szemben az égen, amelyet a rivebelle-i étteremben
láthatunk egy vázlaton, amit Elstir a napnyugtáról festett. Eszembe jutott,
milyen lelkes örömmel töltött el ugyanez a kép, amikor Balbecbe
érkezésem napján láttam meg a vonatból: egy olyan est képe, ami nem az
éjszakát előzi meg, hanem egy új napot. De nekem mostantól egyetlen nap
sem lesz már új, egy sem ébreszt bennem vágyat egy ismeretlen boldogság
iránt, s csak a szenvedésemet nyújtja tovább, addig, amíg egyszer nem lesz
többé elég erőm, hogy elviseljem. Már nem kételkedtem benne, hogy amit
Cottard az incarville-i Kaszinóban mondott, igaz. Amitől tartottam, amit
Albertine-ről homályosan régóta gyanítottam, amit ösztönöm egész
lényéből megérzett, s amit vágyam sugallta érveim fokról fokra
megtagadtattak velem, mégis igaz! Albertine képe mögött immár nem a
tenger kéklő hegylánca volt a háttér, hanem a montjouvaini hálószoba,
ahol olyan kacajjal omlott Vinteuil kisasszony karjába, melyben mintha
gyönyörének ismeretlen hangja zengett volna. Hiszen Albertine olyan
csinos; hogy is ne kérte volna Vinteuil kisasszony a maga
hajlandóságaival, hogy barátnőm elégítse ki őket? S annak
bizonyságaként, hogy Albertine nem botránkozott meg a dolgon, és
beleegyezett, nem csupán nem szakítottak, de barátságuk egyre mélyebb
és bizalmasabb lett. S a kecses mozdulat, amellyel Albertine Rosemonde
vállára hajtotta állát, és mosolygós pillantással csókot lehelt a nyakába,
talán ezt a Vinteuil kisasszonyra emlékeztető mozdulatot – melynek
értelmezésekor mégis haboztam elfogadni, hogy egy gesztus külső
azonossága szükségszerűen azonos hajlamokból is ered – ki tudja, talán
ezt is éppen Vinteuil kisasszonytól tanulta? A fakó ég lassan kigyúlt. Én,
aki mind ez ideig sosem ébredtem úgy, hogy ne mosolyogtam volna a
leghétköznapibb dolgokra, a nagy tejeskávés szilkére, az eső neszére, a
szél süvítésére, most megéreztem, hogy ez a nap, amely néhány pillanat
múlva felkel, s minden nap, ami utána következik, többé soha nem az
ismeretlen boldogság reményét hozza, hanem csak vértanúságom
meghosszabbítását. Még ragaszkodtam az élethez; tudtam, hogy nem
várhatok már tőle mást, mint könyörtelenséget. A felvonóhoz futottam,
hogy felcsöngessem a liftest, aki éjszakai ügyeletesként is működött, és
megkértem, menjen Albertine szobájához, mondja meg neki, hogy valami
fontosat kell közölnöm vele, ha fogadni tudna. „A kisasszony inkább maga
jönne fel – jött vissza a válasszal a liftes. – Egy pillanat, és itt is lesz.” S
valóban, hamarosan megjött Albertine, pongyolában. „Albertine –
fordultam hozzá nagyon halkan, s neki is ajánlva, ne nagyon emelje fel a
hangját, nehogy felébressze édesanyámat, akitől csak az a bizonyos közfal
választott el, melynek vékonysága most oly alkalmatlan volt, és suttogásra
késztetett, hajdan pedig, amikor nagyanyám szándékait rajzolta ki szépen,
mintha kétszólamú zenénk közvetítője lett volna –, szégyellem, hogy
zavarnom kell. Nos, hogy megértsen, el kell mondanom magának valamit,
amiről nem tud. Amikor idejöttem, elhagytam egy nőt, akit feleségül
kellett volna vennem, aki kész volt mindent odahagyni értem. Ma reggelre
kellett elutaznia, s én már egy hete, nap mint nap azon töprengek, lesz-e
bátorságom hozzá, hogy meg ne táviratozzam neki, hogy visszamegyek.
Végül volt hozzá bátorságom, de olyan boldogtalan lettem, hogy úgy
éreztem, megölöm magam. Ezért kérdeztem tegnap este, nem tudna-e
átjönni Balbecbe, hogy itt aludjon. Ha már meg kellett volna halnom,
szerettem volna elbúcsúzni magától.” S ezzel szabad folyást engedtem
könnyeimnek, melyeket kitalációm nagyon is hihetővé tett. „Szegény
kicsikém, ha tudtam volna, itt töltöttem volna az éjszakát maga mellett” –
kiáltott fel Albertine, akit olyan őszintén megrendített ez a bánat, melynek
okát elrejthettem ugyan előle, valódiságát és erejét azonban nem, hogy fel
sem merült benne a gondolat, hogy netán elvehetem azt a bizonyos nőt, s
ezzel füstbe megy a lehetőség, hogy ő maga „jó partit” csinálhasson.
„Különben – mondta – tegnap, egész úton hazafelé a La Raspelière-től,
éreztem, hogy maga szomorú és ideges, tartottam is tőle, hogy valami baj
van.” Valójában az én bánatom csak Parville-ben kezdődött, idegességem
pedig, mely nagyon is más természetű volt, de Albertine szerencsére
összetévesztette ezzel a bánattal, abból a bosszúságból eredt, hogy néhány
napig kénytelen leszek még mellette élni. Barátnőm most így szólt:
„Többé nem hagyom el, mindig itt maradok magával.” Ezzel éppenséggel
az egyedüli gyógyírt kínálta – s csakis ő kínálhatta fel – a bennem égő
méreg ellen, amely egyébként egynemű volt vele; az egyik édesen enyhítő,
a másik könyörtelen, s mindkettő forrása Albertine. Ebben a pillanatban
Albertine – a betegségem – enyhített a fájdalom szorításán, s ellágyított –
ő, Albertine, a gyógyír –, mint egy lábadozót. De arra gondoltam,
hamarosan elmegy majd Balbecból, hogy Cherbourg-ba, onnan meg
Triesztbe utazzon. Hajdani szokásai nemsokára újraélednek. Mindennél
fontosabb volt hát, hogy megakadályozzam, hogy Albertine hajóra
szálljon, hogy megpróbáljam Párizsba vinni. Igaz ugyan, hogy Párizsból,
ha akar, még könnyebben utazhat Triesztbe, mint Balbecből, de ezt majd
meglátjuk Párizsban; talán megkérhetném Guermantes nagyhercegnét,
hasson közvetve Vinteuil kisasszony barátnőjére, hogy ne maradjon
Triesztben, vegye rá, hogy elfogadjon egy állást valahol másutt, esetleg
*** hercegnél, akivel Villeparisis márkinénál találkoztam, de Guermantes
nagyhercegnénál is. A herceg pedig, még ha Albertine el is akarna menni,
hogy meglátogassa nála a barátnőjét, a nagyhercegné figyelmeztetésére
megakadályozhatná, hogy találkozzanak. Gondolhattam volna ugyan, hogy
ha Albertine-nek valóban efféle hajlamai vannak, Párizsban jócskán
találna másokat, akikkel kiélhetné őket. A féltékenységnek azonban
minden fellobbanása egyedi, s annak a teremtménynek a vonásait viseli –
ez esetben Vinteuil kisasszony barátnőjéét –, aki felszította. Aggályaim
legfőbb okozója továbbra is Vinteuil kisasszony barátnője volt. A
titokzatos szenvedély, amellyel hajdan Ausztriára gondoltam, arra az
országra, ahonnan Albertine érkezett (nagybátyja ott volt követségi
tanácsos), s amelynek földrajzi sajátosságait, az ott élő népet, híres
épületeit, tájait, mint valami atlaszban, képeskönyvben, ott láthattam
Albertine mosolyában és gesztusaiban; ez a titokzatos szenvedély most is
élt bennem, de a jelek átértékelődése révén immár a borzalmak világában.
Igen, hát innen jött Albertine. Igen, ott minden házban ott tudhatta akár
Vinteuil kisasszony barátnőjét, akár másokat. A gyermekkori szokások
most újraélednek majd, három hónap múlva megint együtt lesznek a
karácsonyi ünnepeken, azután Újévre, s ezek a dátumok már önmagukban
is szomorúságot ébresztettek bennem, annak a bánatnak az öntudatlan
emléke miatt, amelyet akkor éreztem, amikor régen a teljes téli szünet
idejére elszakítottak Gilberte-től. A hosszú vacsorák, a karácsonyéjszakák
után, amikor mindenki vidám lesz és felvillanyozódik, Albertine
ugyanazokat a pózokat ölti majd ottani barátnőivel, mint amilyenekben
Andrée mellett láttam, pedig iránta csak ártatlan barátságot érez, vagy, ki
tudja, talán azokat, melyek Vinteuil kisasszonyt hozták elém, amint a
barátnője kergette Montjouvainben. Vinteuil kisasszony arca helyén, akit
barátnője összecsiklandozott, mielőtt rávetette magát, most Albertine
lángra gyúlt arcát láttam, Albertine-ét, amint menekül, majd különös,
mélyről jövő kacajával megadja magát. Ugyan mi volt ehhez a most érzett
féltékenységhez képest az a hajdani, mely aznap járt át, amikor Saint-Loup
összetalálkozott Albertine-nel és velem Doncières-ben, s Albertine
kikezdett vele; vagy akár az is, amit akkor éreztem, amikor másodszor
gondoltam az ismeretlen felbujtóra, akinek barátnőm első párizsi csókjait
köszönhettem, melyeket aznap adott, amikor Stermaria kisasszony levelét
vártam? Ez a másfajta féltékenység, melyet Saint-Loup vagy bárki más
fiatalember váltott ki, semmiség volt a mostanihoz képest. Ha az támadt
volna fel bennem, legfeljebb olyan vetélytárstól kellett volna tartanom,
akit megpróbálhattam volna legyőzni. Ez a mostani vetélytárs azonban
nem hasonlított rám, a fegyverei is mások voltak, én nem harcolhattam
ugyanazon a terepen, képtelen voltam olyan gyönyörökben részesíteni
Albertine-t, mint ő, és pontosan elképzelni sem tudtam őket. Jó néhány
pillanat van életünkben, amikor egész jövőnket odaadnánk egy önmagában
jelentéktelen lehetőségért. Így mondtam volna le régen az élet minden
előnyéről azért, hogy megismerhessem Blatinnét, csupán mert Swann-né
barátnője volt. Ma pedig bármilyen szenvedést elviseltem volna azért,
hogy Albertine ne menjen Triesztbe, s ha ez sem lett volna elegendő, őt
kínoztam volna meg, bezártam, foglyul ejtettem volna, elvettem volna tőle
azt a kevés pénzt, amije egyáltalán volt, hogy a pénztelenség tökéletesen
lehetetlenné tegye, hogy elutazzon. Akárcsak hajdan, amikor Balbecbe
akartam jönni, s egy perzsa templom, egy hajnali vihar hívott útra, amint
most arra gondoltam, hogy Albertine talán Triesztbe megy, az hasított a
szívembe, hogy ott Vinteuil kisasszony barátnőjével tölti a karácsonyt:
mert amikor fantáziánk természetet vált, érzékenységgé válik, de nem lesz
gazdagabb a párhuzamos képekben. Ha csak annyit hallottam volna, hogy
e pillanatban az a nő nincs Cherbourg-ban vagy Triesztben, hogy nem
találkozhat Albertine-nel, ó, hogy sírtam volna a megnyugvástól és az
örömtől! Hogy megváltozott volna az életem, s Albertine jövője is! Pedig
tudtam, hogy féltékenységem effajta személyhez kötése önkényes, hogy ha
Albertine-nek ilyen hajlamai vannak, másokkal is kiélheti őket.
Egyébként, ha ugyanezek a fiatal lányok máshol találkozhattak volna vele,
talán nem kínozták volna meg ennyire a szívemet. A
megmagyarázhatatlan, ellenséges légkör Triesztből áradt, abból az
ismeretlen világból, ahol, éreztem, Albertine szívesen időzik, ahová
emlékei, barátságai, gyermekkori szerelmei kötik; mint az, amely régen
combray-i hálószobámig kúszott fel az ebédlőből, ahol az evőeszközök
csörgésén át hallottam, hogyan cseveg és nevetgél az idegenekkel a mama,
aki nem fog feljönni, hogy jó éjt kívánjon nekem; mint az, amely Swann
érzéseiben azokat a házakat lengte be, ahová Odette járt esténként, hogy
érthetetlen örömök nyomába eredjen. Ha Triesztre gondoltam, már nem a
csodálatos vidéket láttam, ahol méla nép él, aranytól ragyognak a
naplementék, a harang búsan zeng, hanem az átok sújtotta várost, amelyet
legszívesebben rögtön felégettettem volna, s nyomtalanul eltüntettem
volna a föld színéről. Mint valami szűnni nem akaró szúrás, úgy
nyomakodott ez a város egyre mélyebben a szívembe. Elborzasztott a
gondolat, hogy hamarosan el kell engednem Albertine-t Cherbourg-ba és
Triesztbe; de az is, hogy Balbecben maradjunk. Hiszen most, amikor
szinte bizonyos voltam benne, hogy barátnőmet bizalmas kapcsolat fűzi
Vinteuil kisasszonyhoz, úgy éreztem, minden pillanatban, amit Albertine
nem velem tölt (márpedig egész napok is voltak, amikor a nagynénje miatt
nem láthattam), szabad prédája lesz Bloch unokahúgainak vagy talán
másoknak is. Már az a gondolat is, hogy aznap este találkozhat Bloch
unokahúgaival, megőrjített. Így hát, miután azt mondta, hogy néhány
napig el sem mozdul mellőlem, ezt feleltem neki: „De, tudja, én Párizsba
szeretnék menni. Nem tartana velem? S nem lenne kedve nálunk lakni egy
kicsit Párizsban?” Mindenáron meg kellett akadályoznom, hogy magára
maradjon, legalább néhány napra, magam mellett kellett tartanom, hogy
bizonyos legyek benne: nem találkozhat Vinteuil kisasszony barátnőjével.
Valójában csakis velem lakna, mert édesanyám, élve az alkalommal, hogy
apám hamarosan ellenőrző körútra indul, feladatul tűzte ki magának, hogy
engedelmeskedjék nagyanyám akaratának, aki azt kívánta, látogasson el
néhány napra Combray-ba, nagyanyám egyik nővéréhez. A mama nem
szerette ezt a nagynénjét, mert az nem volt olyan jó testvére
nagyanyámnak – akitől pedig annyi gyöngédséget kapott –, mint kellett
volna. Így emlékeznek a gyerekek nagykorukban haraggal azokra, akik
rossz szívvel voltak irántuk. De a mama olyan lett, mint nagyanyám volt, s
mivel ő képtelen volt a haragra, édesanyja élete olyan lett számára, mint a
tiszta és ártatlan gyermekkor, ahonnan az emlékeit merítheti, melyeknek
édessége vagy keserűsége vezérli cselekedeteiben, másokkal való
viszonyában. Nagynéném korábban bizonyos felbecsülhetetlen
részletekkel szolgálhatott volna, de mostanra a mama már nehezen
tudhatta meg őket, mert nagynénje súlyosan megbetegedett (azt beszélték,
rákos), a mama pedig szemrehányást tett magának, amiért, hogy apám
mellett maradjon, nem látogatta meg hamarabb, s ebben is csak eggyel
több okot talált, hogy úgy tegyen, ahogyan édesanyja tett volna; s mivel
úgyis arra készült, hogy a dédapjának születésnapján, amint nagyanyám
szokta volt, virágot vigyen a sírra, habár igencsak rossz apja volt, a nyíló
sírba készülőt pedig olyan gyengéd beszélgetésekkel vigasztalhatta,
melyekben nagynéném nem részesítette nagyanyámat. Amíg Combray-ban
lesz, édesanyám bizonyos munkákat is elvégeztet, melyeket nagyanyám
mindig szeretett volna megcsináltatni, de csak akkor, ha lánya vigyázó
szeme előtt végzik el őket. A munkálatok még nem kezdődtek el, mert a
mama nem akart előbb elutazni Párizsból, mint édesapám, nehogy
túlságosan megterhelje a gyász súlyával, melyben apám osztozott ugyan,
de őt mégsem sújthatta annyira, mint édesanyámat. „Ó, most éppen nem
megy – felelte Albertine. – Egyébként is, miért kellene ilyen sietősen
visszamennie Párizsba, ha az a hölgy már úgyis elutazott?” Mert
nyugodtabb lennék olyan helyen, ahol mellettem volt, nyugodtabb mint
Balbecben, amit ő sosem látott, s amitől ma már én is borzadok. Albertine
később talán megértette, hogy ez a másik nő nem létezik, s ha ezen az
éjszakán valóban az volt is minden vágyam, hogy meghaljak, csakis azért,
mert ő meggondolatlanul elárulta nekem kapcsolatát, mely Vinteuil
kisasszony barátnőjéhez fűzi? Lehetséges. Vannak pillanatok, amikor
egyenesen valószínűnek vélem. Aznap reggel mindenesetre hitt ennek a
nőnek a létezésében. „Mégis el kellene vennie azt a hölgyet, kicsikém –
mondta –, akkor boldog lenne, s ő bizonyára még boldogabb.” Azt
feleltem: a gondolat, hogy boldoggá tehetném ezt az asszonyt, kis híján
valóban döntésre bírt; nemrégiben pedig, amikor tekintélyes örökség szállt
rám, melynek segítségével nagy fényűzésben, gyönyörűségben
részesíthetném a feleségemet, már azon a ponton voltam, hogy elfogadom
a szeretett nő áldozatát. Megmámorosodtam a hálától, amelyet Albertine
kedvessége ébresztett bennem, a kedvesség, oly közel a szörnyű
szenvedéshez, amelyet korábban okozott, s mint amikor örömest
kínálnánk akár egész vagyont a kávéházi pincérnek, aki a hatodik pohár
pálinkát tölti ki, azt mondtam Albertine-nek, hogy az én feleségemnek
autója lesz meg yachtja; hogy ebből a szempontból, hiszen ő is annyira
szeret autózni és hajókázni, kár, hogy nem ő az, akit szeretek; hogy neki
tökéletes férje lehettem volna, de majd meglátjuk, talán így is lehetünk
még barátok. Mindennek dacára, mint ahogy az ütlegektől való
félelmünkben részegen is óvakodunk attól, hogy leszólítsuk a járókelőket,
most nem követtem el azt az óvatlanságot (ha ugyan az volt), amelyet
Gilberte idejében elkövettem volna azzal, hogy elmondom neki: őt,
Albertine-t szeretem. „Majdnem feleségül is vettem, tudja. Végül azután
mégsem mertem megtenni, mert nem szerettem volna egy fiatal nőt egy
életre ilyen beteg és unalmas emberhez kötni.” „Nahát magának elment az
esze, mindenki szívesen élne maga mellett, nézzen csak körül, mindenki
keresi a társaságát. Verdurinnénél másról sem beszélnek, csak magáról, de
mint hallom, a legelőkelőbb körökben sincs ez másképp. Mondhatom, nem
lehetett kedves magával az a hölgy, ha ilyen kételyt oltott magába! Látom
már, milyen, gonosz teremtés, gyűlölöm, ó! én a helyében...” „Nem, nem,
a hölgy nagyon kedves, túlságosan is kedves. Ami pedig Verdurinéket meg
a többieket illeti, fütyülök rájuk. A szeretett nőn kívül, akiről egyébként
már lemondtam, csakis az én kicsi Albertine-emhez ragaszkodom, csakis ő
vigasztalhatna meg kissé, ha sokszor eljönne hozzám – legalábbis az első
napokban” – tettem hozzá, nehogy elijesszem, és hogy ezeken a napokon
sokat kívánhassak tőle. Csupán homályosan utaltam a házasság
lehetőségére, melyet azonban lehetetlennek mondtam, hiszen a mi kettőnk
egyénisége nem illik egymáshoz. Bármennyire nem akartam,
féltékenységemben most is folyton az eszemben járt Saint-Loup viszonya
„Rachellel, az Úr szolgálóleányával”, és Swanné Odette-tel, ezért
túlságosan is hajlottam arra, hogy azt higgyem, ha én magam szeretek,
nem szerethetnek viszont, s csakis az érdek köthet hozzám egy nőt.
Kétségkívül őrültség volt Odette és Rachel alapján ítélnem Albertine-ről.
De nem róla volt szó, hanem rólam; féltékenységemben túlságosan
lebecsültem azokat az érzéseket, melyeket én kelthetek másokban. S e
talán téves ítéletből a későbbiekben szerencsétlenségek egész sora
származott, s szakadt ránk. „Akkor hát visszautasítja párizsi
meghívásomat?” „A nagynéném nem örülne, ha éppen most mennék el.
Amúgy pedig, még ha mehetnék is, nem lenne furcsa, hogy így, maguknál
szállok meg? Párizsban már igazán tudni fogják, hogy nem vagyok az
unokahúga.” „No és akkor! Majd azt mondjuk, hogy csaknem jegyesek
vagyunk. Ugyan mit számít, ha egyszer úgyis tudja, hogy nem igaz?”
Albertine nyaka, amint teljes hosszában bukkant ki a blúzból, erőteljes
volt, aranyló, tág pórusú. Megcsókoltam, oly ártatlanul, mintha anyámat
csókoltam volna meg, hogy enyhítsek valami gyermeki bánatot, melyet
akkor kitéphetetlennek hittem a szívemből. Albertine elment, hogy
felöltözzön. Nagy odaadása különben hanyatlóban volt már; az imént még
azt mondta, egyetlen másodpercre sem hagy magamra. (S én tisztán
éreztem, hogy elhatározása nem lesz hosszú életű, hiszen attól féltem, ha
Balbecben maradnánk, még aznap este felkeresné Bloch húgocskáit,
nélkülem.) Márpedig most éppen azt mondta, szeretne átnézni Maineville-
be, s majd délután visszajön hozzám. Előző este óta nem volt otthon, lehet,
hogy levele jött; ráadásul a nagynénje is nyugtalankodhat. Azt feleltem:
„Ha csak erről van szó, elküldhetjük a liftest, mondja meg a nagynénjének,
hogy maga itt van, s hozza át a leveleket.” Albertine pedig, aki nagyon
szeretett volna kedvesnek mutatkozni, de bosszantotta ez a
kiszolgáltatottság, homlokát ráncolta, majd egyszer csak, nagyon kedvesen
így szólt: „Ez az”, és útjára bocsátotta a liftest. Alig egy pillanattal azután,
hogy Albertine magamra hagyott, a liftes könnyű kopogása hallatszott.
Nem gondoltam volna, hogy amíg én Albertine-nel beszélgettem, a fiú
már meg is járta Maineville-t. Most azért jött, hogy megmondja, Albertine
rövid levelet írt a nagynénjének, s ha úgy akarom, akár aznap eljöhet
velem Párizsba. Azt egyébként rosszul tette barátnőm, hogy megbízását
fennhangon adta, mert a direktornak, a korai óra dacára, máris fülébe
jutott a hír, s fejvesztve jött, hogy megtudakolja, csak nem vagyok
elégedetlen valamivel, csak nem utazom el valóban, nem várhatnék-e még
legalább néhány napot, lévén a szél éppen meglehetősen aggodalmas
(aggasztó). Nem kívántam elmagyarázni neki: mindenáron azt akarom,
hogy amikor eljön Bloch unokahúgainak sétálóideje, Albertine már ne
legyen Balbecben, főként most, mikor Andrée, aki egyedül lett volna
képes arra, hogy megóvja, nincs itt, s amikor Balbec olyan lett, mint azok
a helyek, ahol a beteg már levegőhöz sem jut, s eltökéli, haljon bár bele az
utazásba, de nem marad még egy éjszakát. Amúgy hamarosan újabb,
hasonló könyörgésekkel kellett megküzdenem, először a szállodában, ahol
Marie Gineste és Céleste Albaret kivörösödött szeme várt. (Marie egy
hegyipatak sietős hangján zokogott; a lágyabb Céleste higgadtságra
intette; de amikor Marie elmormolta az egyetlen verssort, amit ismert: Itt
lenn a földön meghal minden virág,[656] Céleste sem tudott többé
uralkodni magán, s a könnyek vízesése árasztotta el orgonaszín arcát;
amúgy, gondolom, aznap estére el is felejtettek.) Később pedig, a kis
helyiérdekű vasúton, akármennyire elővigyázatoskodtam is, hogy meg ne
lássanak, Cambremer úrba ütköztem, aki elfehéredett a málháim láttán,
hiszen két nap múlva vendégségbe várt; alaposan felbosszantott, amint
mindenáron meg akart győzni róla, hogy fulladásrohamaim az
időváltozással függnek össze, s hogy az október nagyon jót tenne nekik,
majd azt tudakolta, nem tudnám-e legalább „egy héttel elnapolni” az
indulást, s kifejezésének ostobasága talán csak azért dühített fel, mert amit
javasolt, fájdalmat okozott. Miközben pedig így győzködött a kocsiban
állomásról állomásra, attól tartottam, hogy egyszer csak, Herimbáldnál
vagy Guiscard-nál is rémületesebben elém toppan Crécy úr, hogy
meghívásért könyörögjön, vagy a még nála is félelmetesebb Verdurinné,
aki nem enged abból, hogy vendégül lásson. Mindez azonban csak néhány
óra múlva leselkedett rám. Most még nem tartottam ott. Egyelőre csak a
direktor elkeseredett panaszaival kerültem szembe. Őt pedig
kitessékeltem, mert attól tartottam, akármennyire suttog is, végül még
felébreszti a mamát. Egyedül maradtam a szobámban, ugyanabban a
túlságosan is magas mennyezetű szobában, ahol az első érkezéskor oly
boldogtalan voltam, ahol annyi gyöngédséggel gondoltam Stermaria
kisasszonyra, lestem a parton vándormadárként megülő Albertine és
barátnői vonulását, ahol azután oly közönyösen birtokoltam először
Albertine-t, amikor a liftest küldettem érte, ahol rádöbbentem, milyen
jóságos is nagyanyám, majd megtudtam, hogy meghalt; az ablaktáblákat
(melyeket Albertine mindig bezáratott velem, nehogy meglásson valaki,
amint ölelkezünk), melyek résein beáradt a reggeli fény, most tártam ki
először, hogy megpillantsam a tenger első nyúlványait. Ahogy a dolgok
állandóságához viszonyítottam őket, jobban érzékeltem tulajdon
átalakulásaimat. Mégis, a dolgokat úgy megszokjuk, akár az embereket, és
amikor egyszerre eszünkbe jut, mennyire mást jelentettek hajdan, majd
amikor már mindenfajta jelentés kiveszett belőlük, a maiaktól igencsak
különböző egykori események, melyeknek keretet adtak, az egyazon
mennyezet alatt, ugyanazon üveges könyvszekrények között lejátszódó
jelenetek sokfélesége, szívünk és életünk változásai, melyek mind ott
rejlenek e sokféleségben, mintha még jobban felnagyítódnának a díszlet
rezdületlen állandóságában, még inkább felerősítődnének a tér
egységében.
Egyetlen pillanat alatt kétszer vagy háromszor is megfordult a
fejemben, hogy ennek a szobának és ezeknek a könyvszekrényeknek a
világa, amelyben Albertine-nek oly csekély szerep jutott, talán szellemi
természetű világ, az egyedül valóságos, bánatom pedig olyasmi, mint ami
egy regény olvastán támad bennünk, s amit csak egy őrült dédelgethet
tartós és múlni nem akaró bánatként, egész életét végigkísérőn; hogy talán
akaratom egyetlen kis nekirugaszkodása elég volna, hogy elérjem ezt a
valódi világot, s fájdalmamon, mint kipukkasztott papírzacskón átlépve
megérkezhessek oda, éppúgy nem törődve már azzal, mit tett Albertine,
mint ahogy a regény képzelet alkotta hősnőjének cselekedeteivel sem
gondolunk többé, ha egyszer a könyvet befejeztük. Különben még
legkedvesebb szeretőim sem váltak soha eggyé a szerelemmel, amelyet
irántuk éreztem. A szerelem kétségkívül valódi volt, hisz minden egyebet
háttérbe szorítottam, hogy láthassam, hogy csakis magamnak
tartogathassam őket, hiszen zokogás fogott el, ha egy este várnom kellett
rájuk. De inkább felébreszteni, rajongásig fokozni tudták ezt a szerelmet,
mintsem bennük öltött volna testet. Amint elnéztem őket, amint a
hangjukat hallottam, semmit sem leltem bennük, ami szerelmemhez lett
volna hasonlatos, s magyarázatául szolgálhatott volna. S mégis: egyéb
örömöm sem volt, mint hogy lássam őket, csak attól szorongtam, hogy
várnom kell rájuk. Szinte azt is mondhattam volna, hogy a természet
utólag olyan erénnyel ruházta fel őket, aminek semmi köze nem volt
hozzájuk, s hogy ez az erény, ez az ál-elektromos erő szította fel bennem a
szerelmet, lett minden cselekedetem irányítójává és minden szenvedésem
okozójává. Mindez azonban tökéletesen független volt e nők szépségétől,
intelligenciájától vagy jóságától. Mint valami áramütés, mely átfut
rajtunk, szerelmeim megráztak, átéltem, átéreztem őket: ám sosem
sikerült meglátnom vagy elgondolnom, hogy milyenek. Sőt, hajlamos
vagyok azt hinni, hogy e szerelmekben (s most nem beszélek a testi
gyönyörről, amely egyébként rendszerint kísérőjük, de ahhoz nem elég,
hogy kiváltsa a szerelmet), a nő képében, mint valami titokzatos
istenekhez, valójában azokhoz a láthatatlan erőkhöz fordulunk, melyek
csak mellékes kiegészítői asszonyunknak. Az ő jóindulatukra van
múlhatatlan szükségünk, velük próbálunk kapcsolatot találni, bár ebben
nem lelünk valódi gyönyörűséget. A légyottok idején a nő csupán
közvetítő az istennők és közöttünk, semmi több. Áldozatunk jeleként
ékszereket, utazásokat ígérünk neki, bűvigéket mondunk, melyek azt
jelzik, hogy imádjuk, no meg épp ellenkezőket, annak jeleként, hogy
közömbösek vagyunk. Minden erőnket bevetjük, hogy kiharcoljunk egy
újabb légyottot, de olyat, amelyben kellemetlenségek nélkül lehet részünk.
Vagy talán, ha nem volna ilyen okkult erőkkel felruházva, mégis magáért a
nőért vállalnánk ennyi fáradságot, a nőért, akiről, ha nincs már velünk, azt
sem tudnánk megmondani, hogyan volt öltözve, s azon kapjuk magunkat,
hogy meg se néztük?
Micsoda csalóka érzék a látás! Egy emberi testet, még az olyan
szeretettet is, mint Albertine-é, ha néhány méternyire, néhány
centiméternyire van tőlünk, kívülállónak érzünk. S a hozzá tartozó lelket
nemkülönben. Csakhogy, ha valami erőszakosan távolabb ragadja ezt a
lelket tőlünk, megmutatja, hogy másokat szeret, nem minket, bomlott
szívünk dobbanásából megérezzük, hogy az imádott lény nem néhány
lépésnyire tőlünk, hanem bennünk van. Bennünk, a felszíni vagy a
mélyebb rétegekben. S lám, ezek a szavak: „Ez a bizonyos barátnő
Vinteuil kisasszony” a Szezámot jelentették, amelyet magamtól képtelen
lettem volna megtalálni, s amely feltárta Albertine előtt megtört szívem
mélyét. Azt a kaput pedig, amely most bezárult mögötte, száz évig is
kereshettem volna, mégsem jönnék rá, hogyan lehetne újra kinyitni.
Egy pillanatig, amíg Albertine az imént mellettem volt, nem hallottam
ezeket a szavakat. Amikor úgy csókoltam meg, mint hajdanában a mamát
Combray-ban, szorongásomat csitítandó, már-már ártatlannak hittem
Albertine-t, vagy legalábbis nem gondoltam folyton a felfedezésre, melyet
bűnével kapcsolatban tettem. De most, hogy egyedül maradtam, a szavak
újra a fülemben csengtek, mint a belső zajok, melyeket azonnal
meghallunk, mihelyt nem valaki más szavaira figyelünk. Bűne immár
semmi kétséget nem hagyott bennem. A kelni készülő nap fénye
megváltoztatta a dolgokat körülöttem, s mintha az imént egy pillanatra
eltávolított volna tőle, most újra, még kíméletlenebből szenvedésem
tudatára ébresztett. Sohasem láttam még ilyen szépnek, ilyen
fájdalmasnak a reggel kezdetét. Amint a sok-sok közömbös tájra
gondoltam, melyet mindjárt fény áraszt el, s mely még egy nappal
korábban is csak azzal a vággyal töltött volna el, bárcsak megnézhetném
őket közelről, most nem tudtam elfojtani feltörő zokogásom, amikor, a
felajánlás gépies gesztusával, mely számomra mintha azt a véres áldozatot
jelképezte volna, amellyé ezentúl minden örömöm, minden egyes reggel
válik életem végéig, sebem vérének és mindennapi fájdalmam
ünnepélyesen celebrált megújuló felbuzdulásként, a nap aranytojása,
mintha az egyensúlyvesztés hajtotta volna, melyet az alvadás pillanatában
beálló sűrűségváltozás vált ki, lángoló sörénnyel, akár a festményeken,
egy lendülettel átszakította a függönyt, amely mögött néhány perce ott
érződött már, amint remegőn színre lépni és szárnyra kapni készült, s
melynek titokzatos és merev bíborát most elmosta áradó fényének
hullámaival. Meghallottam saját sírásomat. De ebben a pillanatban,
minden várakozásom ellenére kitárult az ajtó, s megdobbant a szívem,
amikor mintha nagyanyámat láttam volna magam előtt, mint azokban a
látomásokban, amelyeket korábban is átéltem, de csak álmomban. Mindez
álom volt hát csupán? Ó, fájdalom!
Nagyon is ébren voltam. „Szegény nagyanyádra emlékeztetlek” –
mondta a mama (mert ő volt az), szelíden, mintha csak a szorongásomat
akarná csitítani, a szerény büszkeség minden hiúságtól mentes, szép
mosolyával vallva be ezt a hasonlóságot. Kócos haja, melynek ősz fürtjeit
cseppet sem rejtegette, ott kígyózott nyugtalan szeme, megöregedett arca
körül, s nagyanyám pongyolája is, amit viselt, mindez egy pillanatra
meggátolta, hogy felismerjem, és el kellett töprengnem, álmodom-e, vagy
nagyanyám feltámadt. Édesanyám jó ideje sokkal inkább hasonlított
nagyanyámra, mint a fiatal és nevetős mamára, akit gyermekkoromban
ismertem. De ez már eszembe sem jutott. Így járunk
szórakozottságunkban, amikor hosszú ideje belemerülünk az olvasásba, és
észre sem vesszük, hogy elszaladt az idő, majd egyszer csak meglátjuk,
hogy eközben a nap menthetetlenül bejárta az előző nap azonos órájához
megtévesztésig hasonló szakaszokat, s megteremtette ugyanazokat a
harmóniákat, ugyanazokat a kapcsolatokat, melyek mindig a napnyugta
előtt járnak. Édesanyám mosolyogva figyelmeztetett tévedésemre, mert
neki örömöt okozott, hogy ennyire hasonlít édesanyjára. „Azért jöttem –
mondta –, mert álmomban mintha sírást hallottam volna. Ez ébresztett fel.
De, hogyhogy még nem feküdtél le? A szemed meg csupa könny. Mi
történt?” Magamhoz öleltem a fejét. „Mama, félek, nagyon állhatatlannak
fogsz tartani. De először is, tegnap nem valami kedvesen beszéltem neked
Albertine-ről; igazságtalanságokat mondtam.” „De mi jelentősége lehet
ennek?” – szólalt meg anyám, és ahogy meglátta a kelő napot, szomorúan
elmosolyodott, amint édesanyjára gondolt, s nehogy elmulasszak egy
épületes látványt, amit nagyanyám nagy bánatára soha nem figyeltem
meg, az ablakra mutatott. Én azonban a balbeci part, a tenger, a napkelte
mögött, amit a mama mutatott, kétségbeesésem újabb fellobbanásával, s
ez nem is kerülte el a figyelmét, a montjouvaini hálószobát láttam, ahol
rózsaszínűn, összegömbölyödve, mint egy dundi nősténymacska, hetyke
orrával, Albertine vette át Vinteuil kisasszony helyét, és kéjesen felcsukló
kacajával így beszélt: „No és, ha meglátnak, annál jobb. Még hogy én ne
merném leköpni ezt a vén majmot?” Ezt a jelenetet láttam az ablakban
elém táruló mögött, amint sötét fátylat vont a másik elé, komor
visszfényben ragyogva fölötte. Az ablakbéli szinte valószerűtlennek
látszott, mint egy festett látkép. Szemben, a parville-i sziklapart
kiszögellésénél a kis erdő, ahol hajdan megy a gyűrűt játszottunk,
lankásan ereszkedett a tengerig, a még aranyfényben csillogó vízen
lombjai képe ragyogott, ahogy akkortájt is, amikor napnyugta idején
gyakran idehúzódtunk megpihenni Albertine-nel, s csak akkor kerekedtünk
fel, mikor láttuk, hogy a nap már leszáll. Az éjszaka ködgomolyainak
összevisszaságában, melyek rózsaszín és kék foszlányokban lebegtek még
a hajnal gyöngyházfényű törmelékein feltoluló vízen, hajók úsztak tova a
napsugárra mosolyogva, amely úgy festette sárgára vitorlájukat és
orrárbocuk csúcsát, mint amikor esténként visszatérnek: kietlen, didergős,
képzeletbeli jelenet, csupán felidézője a napnyugtának, melynek
előzményeként nem állt ott, mint esténként, a nap óráinak hosszú sora,
amelyek vonulását máskor végigéltem, ravaszul ékelődött ide, még a
montjouvaini szörnyű képnél is szétfolyóbban, amit mégsem tudott
eltörölni, elfedni, elrejteni – az emlék és az álom költői és hiábavaló képe.
„Ugyan már – mondta édesanyám –, semmi rosszat nem mondtál róla;
annyit mondtál, hogy egy kicsit unod már, hogy örülsz, amiért letettél a
gondolatról, hogy elveszed. Ettől még nem kell ennyire sírni. Gondolj
arra, hogy a mamád ma elutazik, és nagyon bánatos lesz, ha ilyen
állapotban kell itthagynia az ő nagy lakliját. Annál is inkább, szegénykém,
mivel nincs időm, hogy megvigasztaljalak. Mert hiába áll készen a
holmim, utazás napján sosem vagyunk bővében az időnek.” „Nem erről
van szó.” S ekkor, számot vetve a jövendővel, alaposan megfontolva
szándékomat, s megértve, hogy Albertine ilyen hosszú ideje tartó és mély
gyöngédsége nem lehetett ártatlan, hogy Albertine már régóta beavatott, s
amennyire gesztusaiból kivehettem, eleve e bűnre hajlamosnak született,
amint zaklatottságomban nem egyszer, nem kétszer megsejtettem, a bűnre,
amelynek bizonyára sosem szűnt meg hódolni (talán épp most is hódol
neki, kihasználva, hogy egy pillanatra nem vagyok vele); így szóltam
édesanyámhoz, tudva tudván, milyen fájdalmat okozok neki, bár nem
mutatta, és csak elkomorodó, gondterhelt kifejezése árulkodott róla, amely
olyankor ült ki az arcára, amikor azt fontolgatta, azzal okoz-e nagyobb
bajt, ha elszomorít, vagy ha árt nekem, az az arckifejezés, amit Combray-
ban láttam először, amikor beletörődött, hogy mellettem maradjon
éjszakára, az az arckifejezés, amely ebben a másodpercben a
megszólalásig hasonlított nagyanyáméra, amint megengedi, hogy
konyakot igyak, így szóltam hát édesanyámhoz: „Tudom, milyen
fájdalmat okozok most neked. Először is azért, mert ahelyett, hogy itt
maradnék, amint kívántad, én is elutazom, ugyanakkor, amikor te. De ez
még semmi. Rosszul érzem magam itt, jobban szeretnék hazamenni. De
hallgass meg, és ne légy nagyon bánatos. Tehát. Tévedtem, és jóhiszeműen
téged is megtévesztettelek tegnap, egész éjszaka ezen gondolkoztam.
Mindenképpen meg kell lennie, szánjuk is rá magunkat rögtön, mert most
már tisztában vagyok magammal, mert többé nem változtatok, és nem is
élhetnék enélkül: mindenképpen feleségül kell vennem Albertine-t.”
 UTÓSZÓ

Talán szokatlan megoldás ez, de a magyar Proust-fordítás furcsa

helyzete, a több évtizedes szünetek miatt, úgy gondolom, megengedhető,
hogy bizonyos kérdésekben indokoljam, miért éppen a kötetben olvasható
megoldásokat választottam.
Az első és legfontosabb: a Gyergyai Albert fordította kötetekkel való
kapcsolat. Hosszas gondolkodás után, minden tiszteletem ellenére, többé-
kevésbé függetlenedtem a nagy előd munkájától. Hiszen új kritikai kiadás
alapján dolgoztam, egészen más korszakban, és – mint minden Proust-
rajongó – bizonyára más képet alakítottam ki magamban a műről.
Egyetlen változtatásomhoz szeretnék magyarázatot fűzni. Mint ebből a
kötetből is kiderül, a regényben a Guermantes família két tagja is szerepel
Guermantes úrként. A francia szövegben könnyű megkülönböztetni őket,
hiszen a rangjuk különböző. Fontosnak tartom ezt a különbséget, ezért a
család fejének a „nagyherceg” címet ajándékoztam, noha a duc szó nem
ezt jelenti, pontosabban nem is találtam magyar megfelelőjét. A szövegből
azonban egyértelműen tudjuk, hogy a duc a család legmagasabb rangú
férfi tagja, ezt a magyar kifejezés remélhetően világosan érzékelteti. Ez a
rang a magyar hierarchiában kevéssé használatos, a regény pedig nem
sugall áhítatos „rangkórságot”, így az egyértelműség szempontja ösztökélt
erre a – természetesen vitatható – megoldásra.
Nagy gondot jelentett még a nevek és a szójátékok fordítása. A beszélő
nevek sajnos elvesztek, mert komikusan hatottak volna a magyar
szövegben. A szójátékokat igyekeztem magyar szójátékokkal
helyettesíteni.
A regényben több helyen olvasható Racine-idézetek Nemes Nagy Ágnes
és Rónay György fordításainak kisebb-nagyobb mértékben módosított
változatai, Proust ugyanis ritkán idéz szó szerint, a torzítások azonban
nem véletlenek.
 Végül, hadd mondjak itt külön köszönetet a munkámat önzetlenül segítő
Karafiáth Juditnak, a kiváló irodalomtudósnak, illetve Salgó Jánosnak, a
nagyszerű nyelvésznek és stilisztának, akik számtalan kérdésemre
válaszoltak, számos kérdésben segítettek dönteni.

Jancsó Júlia
 V

A FOGOLY LÁNY

V. La Prisonnière

Fordította: Jancsó Júlia

 Reggelente, amikor még a falnak fordulva feküdtem, és nem láttam,
milyen színben játszik a nap fénycsíkja a súlyos ablakfüggönyök fölött,
máris tudtam, milyen idő van aznap. Az utca első neszei hozták a hírt,
ahogy a párás levegőben tompán és tétován jutottak fel hozzám, avagy
éppen a pendülő nyíl feszességével röppentek fel egy-egy tágas, fagyos,
tiszta reggel visszhangzó és üres terében; amint az első villamos kigördült,
már hallottam, hogy csörömpölése megdermed-e az eső hidegében, vagy
meredeken ível az égbolt felé. Sőt talán még ezeket a zörejeket is
megelőzte valami gyorsabb és áthatóbb sugallat, mely beszüremlett
álmomba, és a havazás hírnökeként szomorúsággal árasztotta el, vagy
olyan, szűnni nem akaró naphimnuszra fakasztotta egyik apró, átmeneti
énemet, hogy az ének hallatán, még álmomban, elmosolyodtam, lehunyt
szemem már felkészült a káprázatra, s ébredésem mámorító volt, csupa
zene. Ebben az időszakban egyébként is elsősorban hálószobámból
érzékeltem a külvilágot. Tudom, Bloch[657] azt mesélte: mikor esténként
meglátogatott, beszélgetésfoszlányokat hallott kiszűrődni a szobámból;
mivel pedig a mama Combray[658]-ban volt, és Bloch soha senki mást nem
talált nálam, arra a következtetésre jutott, hogy magamban beszélek.
Mikor azután jóval később megtudta, hogy Albertine[659] ez idő tájt nálam
lakott, és rájött, hogy mindenki elől rejtegettem barátnőmet, kijelentette,
már érti, miért nem akaródzott ebben az időszakban soha társaságba
járnom. De tévedett. Tévedése persze felettébb megbocsátható, hiszen a
valóság – bármily szükségszerű is – nem látható előre teljesen; akik
bizonyos konkrét részleteket tudnak meg valaki más életéről, mindjárt
hamis következtetéseket vonnak le belőlük, és a frissen napvilágra került
tényben olyan dolgok magyarázatát látják, melyeknek éppenséggel semmi
közük sincsen az illetőhöz.
Ha mostanában arra gondolok, hogy Balbecből[660] hazatértünkkor
barátnőm egy fedél alatt élt velem Párizsban, hogy lemondott a tengeri
utazás ötletéről, hogy ott aludt, alig húszlépésnyire tőlem, a folyosó túlsó
végén, apám kárpitozott dolgozószobájában, és hogy esténként, sőt inkább
éjszaka, mielőtt magamra hagyott volna, úgy csúsztatta számba a nyelvét,
mint a mindennapi kenyeret, mint azt a fajta tápláló és már-már szentelt
húst, melynek a miatta kiállott szenvedéseink végül valamiféle lelki
édességet adtak, nem az az éjszaka ötlik fel bennem mindjárt
párhuzamként, amelyet De Borodino[661] kapitány engedélyével a
laktanyában tölthettem, mert ez a kegy voltaképpen csak valami múló
rosszérzésre volt gyógyír, hanem az a másik, amikor édesapám felküldte
hozzám a mamát, hogy az enyém mellé állított keskeny ágyon
éjszakázzon. Lám, ilyen az élet: amikor megint csak segítségünkre siet,
hogy egy elkerülhetetlennek vélt fájdalomtól megszabadítson, ezt mindig
más és más, és néha olyannyira ellentétes körülmények között teszi, hogy
szinte szentségtörésszámba megy, ha felismerjük: mindannyiszor egyazon
kegyelem szabatott ki ránk!

Amint Albertine megtudta Françoise[662]-tól, hogy behúzott függönyű

szobám sötétjében ébren vagyok már, nem törődött azzal, hogy
tisztálkodás közben némi zajt csap a mosdófülkéjében. Ilyenkor gyakran
nem húztam tovább az időt, hanem bementem az övével szomszédos, igen
kellemes fürdőszobába. Hajdanán egy színigazgató százezreket költött
arra, hogy valódi smaragdokkal rakassa ki a császárnő szerepét játszó díva
trónusát. Az Orosz Balett[663] tanított meg minket arra, hogy a megfelelő
pontra irányított egyszerű fényhatások ugyanolyan pazar és még
változatosabb ékköveket csillantanak fel. De ez az immár kevésbé
anyagszerű díszlet sem oly elbűvölő, mint az, amellyel a reggel nyolc órai
napsütés fogad ahelyett, amit olyankor látunk szokás szerint, amikor csak
délben kelünk fel. A két fürdőszoba ablakai, hogy kívülről ne lehessen
belátni, nem sima üvegből készültek, hanem ódivatú műzúzmarával
vonták be őket. A nap most egyszerre sárgára festette ezt az üvegmuszlint,
bearanyozta, s miközben egy – régóta megszokás lepte – egykor volt
fiatalemberre lelt bennem, oly mámorító emlékekkel árasztott el, mintha
csak a szabad természetben lennék, napsütötte lombok alatt, ahonnét a
madár sem hiányzik. Hiszen a túloldalról Albertine szűnni nem akaró
fütyülését hallottam:

Bolondság minden fájdalom,

s aki hallgat rá, az is bolond.[664]

Túlságosan szerettem ahhoz Albertine-t, hogy derűsen meg ne

mosolyogjam kificamodott zenei ízlését. Ez a melódia egyébként az előző
nyáron valósággal elbűvölte Bontemps-nét[665], akinek azonban
hamarosan fülébe jutott, hogy a dal ostoba, így azután, ha vendégei voltak,
nem ezt énekeltette barátnőmmel, hanem a

Búcsúének száll fel a kavargó vizekből[666]

kezdetűt, mely nemsokára ugyancsak átminősült „régi, elcsépelt
Massenet-nótá”-vá, amellyel „a kicsike agyongyötri a fülünket”.
Felhő vonult el felettünk, eltakarta a napot, s én láttam, amint a
szemérmes, dús lombú üvegfüggöny fénye kihuny, s az ablak ismét
szürkeségbe burkolózik.
A két mosdófülke között (Albertine-é hajszálra olyan volt, mint az
enyém, és a mama, akinek egy másik fürdőszoba is rendelkezésére állt a
lakás túlsó végén, csak azért nem használta soha, hogy engem ne zavarjon
a neszezéssel) a válaszfal oly vékony volt, hogy nyugodtan átszólhattunk
egymáshoz mosdás közben, beszélgetésünket csak a vízcsobogás
szakította meg, olyasfajta intimitásban, amire szállodákban gyakran ad
alkalmat a szállás szűkössége és a helyiségek közelsége, Párizsban viszont
igen ritkán adatik meg.
Más napokon ágyban maradtam, álmodozva, amíg csak kedvem tartotta,
mivel az volt az utasítás, hogy senki sem jöhet be hozzám, amíg nem
csöngettem, ez pedig lévén hogy a csengőgomb igen alkalmatlan helyen
volt az ágyam felett – gyakran nem kis időbe tellett, mivel lusta voltam
érte nyúlni, és mert annyira örültem, amiért magam lehetek, hogy néhány
percre csaknem visszaaludtam. Nem mintha tökéletesen hidegen hagyott
volna, hogy Albertine nálunk lakik. Azzal, hogy elszakadt a barátnőitől,
szívemet sikerült újabb szenvedéstől megkímélnie. Megnyugvást hozott
szívemnek, már-már a mozdulatlanságig lecsendesítette, s ezzel segítette
gyógyulását. Ez a nyugalom azonban, amelyet barátnőmnek köszönhettem,
inkább a fájdalom enyhülése volt, mint gyönyörűség. Nem arról van szó,
hogy ne ízleltem volna miatta számos élvezetet, melyektől a nagyon is
erős fájdalom korábban távol tartott, ezeket azonban korántsem Albertine-
nek köszönhettem, akit különben cseppet sem találtam már szépnek,
akivel unatkoztam, és akiről világosan éreztem, hogy nem szeretem; épp
ellenkezőleg: olyankor kóstoltam beléjük, amikor Albertine nem volt
mellettem. Így hát a nap kezdeteként nem is hívattam mindjárt barátnőmet
– főként szép időben nem. Néhány percig – hisz tudtam, hogy boldogabbá
tesz, mint Albertine – négyszemközt maradtam még a bensőmben élő kis
emberrel, a napköszöntő dalosával, akiről már szóltam. Énjeink közül,
amelyek egyéniségünket alkotják, nem a legfeltűnőbbek a
leglényegesebbek. Az én bensőmben, amikor a betegség majd sorra
legyűri őket, mindig megmarad kettő-három, a többinél szívósabb, köztük
például egy bizonyos filozófus, aki csak abban leli örömét, ha két
műalkotás, két érzés között valamely egybeesést fedez fel. Nemegyszer
eltöprengtem azonban azon, hogy vajon nem az a kis figura lesz-e a
legutolsó közülük, aki igencsak emlékeztet arra a másikra, akit a combray-
i optikus tett ki a kirakatába azért, hogy az időjárást mutassa, s aki
nyomban ledobta a csuklyáját, mihelyt kisütött a nap, majd visszavette, ha
esőre állt az idő. Jól tudom, milyen önző ez a kis figura: kínozhat engem
görcsös fulladás, melyet csakis az eső csillapíthatna, ő mit sem törődik
vele, és már az első, oly türelmetlenül várt cseppekre elszáll minden
vidámsága, és rosszkedvűen húzza fel a csuklyáját. Erősen hiszem viszont,
hogy haláltusám idején, amikor az összes többi énem odalesz már, elég, ha
csak egyetlen napsugár felragyog majd utolsó sóhajom pillanatában, a kis
barométer-figura mindjárt elemében lesz, és kapucniját ledobva így dalol:
„Ó, végre szép idő van!”
Becsöngettem Françoise-t. Kinyitottam a Le Figaró[667]-t. Egy cikket
kerestem (és megállapítottam, hogy nincs benne), ha ugyan cikknek
lehetett nevezni annak a nemrégiben meglelt oldalnak némiképpen
átdolgozott változatát, amelyet hajdan Percepied doktor kocsijában írtam a
martinville-i harangtornyok láttán, és elküldtem a lapnak. Azután mama
levelét olvasgattam. Mama furcsának, megbotránkoztatónak találta, hogy
egy fiatal lány kettesben lakjék velem. Első nap, Balbecből való
távozásunk napján, amikor látta, mennyire boldogtalan vagyok, és
aggódott, amiért egyedül kell hagynia, talán még örült is, mikor megtudta,
hogy Albertine velünk utazik, és látta, hogy a mi málháink mellé (amelyek
mellett sírva töltöttem az éjszakát a balbeci szállodában) Albertine-éit is
felpakolják a kisvonatra: a keskeny fekete ládákat, melyeknek alakja
koporsóra emlékeztetett, s melyekről nem sejtettem, hogy életet vagy
halált hoznak-e a házunkba. De azon a verőfényes reggelen, afölötti nagy
örömömben, hogy magammal vihetem Albertine-t, rettegésem múltán,
hogy barátnőm netán Balbecben marad, nem is gondolkoztam ezen.
Csakhogy ez a terv, ha kezdetben nem volt is visszatetsző édesanyám
számára (hiszen oly kedvesen beszélt barátnőmmel, mint az anya, akinek a
fia nemrégiben súlyosan megsebesült, s aki most hálás az ifjú szeretőnek,
amiért nagy odaadással ápolja gyermekét), azzá lett, amióta túlságosan is
valóra vált, és a fiatal lány egyre hosszabb ideje élt az otthonunkban, a mi
otthonunkban, s ráadásul a szüleim távollétében. Azt ugyan nem
mondhatom, hogy édesanyám valaha jelezte volna nekem rosszallását.
Akárcsak hajdanán, amikor nem merte többé a szememre vetni
idegességemet, lustaságomat, most arra ügyelt aggályosan – amit én talán
nem is gyanítottam igazán vagy nem akartam gyanítani –, nehogy
beárnyékolja életemet a fiatal lánnyal szembeni fenntartásaival, akiről azt
mondtam neki, hogy hamarosan eljegyzem; nehogy a későbbiekben emiatt
legyek kevésbé odaadó a feleségemmel, vagy hogy netán – amikor ő már
nem lesz – lelkifurdalást ébresszen majd bennem, amiért fájdalmat
okoztam neki azzal, hogy feleségül vettem Albertine-t. Mama inkább úgy
tett, mintha helyeselné az elhatározásomat, melytől érzése szerint úgysem
tudott volna eltántorítani. De azok, akik ekkoriban találkoztak vele,
elmondták, hogy az édesanyja elvesztése miatti fájdalomhoz valami múlni
nem akaró gondterheltség is járult. Ettől a szellemi erőfeszítéstől, belső
vívódástól mama nagy forróságot érzett a halántékán, és folyton az
ablakokat nyitogatta, hogy felfrissüljön. Elhatározásra azonban sehogy
sem tudott jutni, nehogy rossz irányban „befolyásoljon”, és tönkretegye
azt, amit a boldogságomnak vélt. Még arra sem tudta rászánni magát, hogy
megakadályozzon abban, hogy Albertine-t átmenetileg hozzánk
költöztessem. Nem akart szigorúbbnak mutatkozni, mint Bontemps-né,
akit a dolog elsősorban érintett, és aki nem talált benne semmi illetlent,
amivel ugyancsak meglepte édesanyámat. Mama mindenesetre sajnálta,
hogy kénytelen kettesben hagyni bennünket, akár hosszú hónapokra
(ahogy végül is történt), amíg Combray-ban van, ahol dédnagynéném
éjjel-nappal igényt tartott rá. Ott-tartózkodását megkönnyítette
Legrandin[668] jósága és odaadása, aki – noha alig ismerte nénémet –
semmilyen fáradtságtól nem riadt vissza, és hétről hétre halogatta
visszatérését Párizsba, először egyszerűen csak azért, mert az édesanyja
barátnőjéről volt szó, majd megérezte, hogy a gyógyíthatatlan betegnek
jólesik a gondoskodása, és nem tud meglenni nélküle. A sznobizmus a
lélek súlyos, ám lokális betegsége, mely nem az egész lelket károsítja. Én
azonban – nem úgy, mint ő – nagyon is örültem annak, hogy mama
elutazik Combray-ba, mert enélkül tartottam volna attól (hiszen
barátnőmnek nem mondhattam, hogy titkolja el), hogy felfedezi Albertine
és Vinteuil[669] kisasszony barátságát. Márpedig édesanyám szerint ez
nemcsak egy házasságot akadályozott volna meg egyértelműen – mellyel
kapcsolatban egyébként azt kérte tőlem, hogy ne beszéljek róla eldöntött
dologként barátnőmnek, s melynek gondolata egyre elviselhetetlenebb volt
számomra –, hanem azt is lehetetlenné tette volna, hogy barátnőm egy
ideig nálunk lakhasson. Ilyen súlyos indíték híján – amelyről nem is volt
tudomása – a mama egyrészt emelkedett és szabadgondolkodó
nagyanyámat utánozva – George Sand[670] csodálóját, aki azt vallotta,
hogy az erény a szív nemességében leledzik –, illetve az én
erkölcsromboló befolyásom hatására mostanában elnézőnek mutatkozott
olyan nőkkel, akiknek viselkedését hajdan, de akár még most is, ha párizsi
vagy combray-i polgárasszony barátnőiről lett volna szó, szigorúan ítélte
volna meg, akiknek a nagy lelkéről én viszont ódákat zengtem neki, és
akiknek sok mindent megbocsátott, amiért igazán szeretnek engem.
Mindezek ellenére, és az illendőség kérdésén túlmenően is, azt hiszem,
mama képtelen lett volna elviselni Albertine-t, hiszen ő Combray-ban,
Léonie nénémnél és minden más nőrokonánál olyasfajta rendhez szokott,
melyről barátnőmnek halvány fogalma sem volt. Albertine a világért be
nem csukott volna egy ajtót, viszont éppoly fesztelenül ment be
bármelyiken, amelyet nyitva talált, mint valami kutya vagy macska.
Jelenlétének kissé kényelmetlen bája így nem is a fiatal lányé volt, hanem
inkább a háziállaté, amely ki-be jár a szobákban, mindenütt ott van, ahol
nem számítunk rá, és egyszer csak – mély megnyugvást hozva – odapattan
mellém az ágyra, elvackolódik, s többé el nem mozdul a helyéről, de mit
sem zavar – nem úgy, mint egy ember. Lassacskán mégis megtanulta, hogy
alkalmazkodjék az alvásidőmhöz, nem csupán bejönni nem próbált
hozzám, de zajt sem csapott, míg nem csengettem. Ezeket a
rendszabályokat Françoise kényszerítette rá. Françoise azok közül a
combray-i cselédek közül való volt, akik tudatában vannak gazdájuk
értékének, és annak, hogy a legkevesebb, amit érte tehetnek az, hogy
maradéktalanul kikövetelik, ami megítélésük szerint jár neki. Ha egy
ismeretlen vendég azzal adott borravalót Françoise-nak, hogy ossza meg a
konyhalánnyal, az adományozó szinte még oda sem nyújthatta a pénzt,
amikor Françoise már gyorsan, tapintatosan és nem kevésbé határozottan
kioktatta a konyhalányt, és ő mindjárt jött is köszönetet mondani – nem
ám félszóval, hanem nyíltan, fennen, ahogyan azt Françoise szerint kell. A
combray-i pap nem volt éppen lángelme, de ő is pontosan tudta, hogy mi
az illendőség. Sazerat-né[671] protestáns rokonainak lánya az ő
irányításával katolizált, és a család kifogástalanul viselkedett vele. Majd
arról volt szó, hogy a lányt egy méséglise-i nemesember venné feleségül.
A fiatalember szülei meglehetősen lekezelő levélben kértek
információkat, melyben megvetéssel szóltak a protestáns eredetről. A
combray-i pap erre olyan hangvételben válaszolt, hogy a méséglise-i
nemes megtörten és meghunyászkodva új, igencsak másfajta levelet írt, s
ebben mint a lehető legbecsesebb kegyért folyamodott a fiatal lánnyal
kötendő frigyért.
 Françoise-nak nem személyes érdeme volt, hogy megtanította
Albertine-t álmom tiszteletben tartására. A hagyomány a vérébe ivódott.
Konok hallgatása vagy ellentmondást nem tűrő válasza hallatán, amelyet
Albertine valamely ártatlanul megfogalmazott javaslatára adott, hogy
mondjuk jöjjön be hozzám, vagy kérjen tőlem valamit, barátnőm
döbbenten érzékelte, hogy különös világba csöppent, ahol ismeretlen
szokások élnek, életét olyan szabályok irányítják, melyeknek áthágására
gondolni sem szabad. Ennek első előérzete már Balbecben megérintette,
Párizsban azonban meg sem próbált ellenszegülni, és reggelente
türelmesen kivárta, amíg megszólal a csengő a szobámban, s csak ezután
mert zajt ütni.
Ez a nevelés, amelyben Françoise részesítette, egyébként öreg
szolgálónknak is javára vált, mert lassacskán elcsendesítette
panaszszavait, melyek Balbecből való hazautazásunk óta szüntelenül ki-
kiszakadtak belőle. Történt ugyanis, hogy már éppen felszálltunk a
vonatra, amikor eszébe jutott, hogy elfelejtett búcsút venni a szálloda
„gazdasszonyától” attól a bajuszos nőszemélytől, aki az emeleti
folyosókat felügyelte, és aki alig ismerte Françoise-t, ám viszonylag
udvarias volt vele. Françoise mindenáron vissza akart fordulni, le akart
szállni a vonatról, visszamenni a szállodába, elbúcsúzni a gazdasszonytól,
és csak másnap útnak indulni. Józanságom és főként hirtelen támadt
borzadásom Balbectől nem engedte, hogy effajta kegyet gyakoroljak; ettől
azonban Françoise-on olyan beteges és lázas rosszkedv hatalmasodott el,
melyet a levegőváltozás sem tudott elmúlasztani, s így Párizsban is
megmaradt. Françoise törvényei szerint, amint azok a Saint-André-des-
Champs[672] féldomborművein megjelenítődnek, ellenségeink halálát
kívánni, sőt akár okozni sem tilos; ám maga az iszonyat, ha nem tesszük
meg azt, ami illendő: nem viszonzunk valamely udvariasságot, faragatlan
fatuskóként nem veszünk búcsút elutazás előtt egy emeleti
szobaasszonytól. Az egész úton hazafelé percenként fel-feltoluló emlék,
hogy nem köszönt el ettől a teremtéstől, valósággal ijesztő pírt idézett az
arcára. S ha Párizsig nem volt hajlandó sem enni, sem inni, az feltehetőleg
inkább azért volt így, mert ez az emlék valóságos súllyal „ülte meg a
gyomrát” (mindegyik társadalmi osztálynak megvan a maga patológiája),
nem pedig azért, hogy ezzel minket büntessen.
A számos ok közül, mely arra késztette a mamát, hogy mindennap
levelet küldjön nekem – soha, egyetlenegyből sem maradhatott el Mme de
Sévigné[673] valamely mondásának idézete –, az egyik nagyanyám
emlékezete volt. Mama így írt: „Sazerat-né meghívott minket
vendégségbe egyik olyan reggelijére, melynek titkát csakis ő ismeri, s
amely, mint szegény nagyanyád mondta volna Mme de Sévignét idézve,
kiragad minket a magányból anélkül, hogy a társaságba bevonna.” Egyik
első válaszlevelemben voltam oly ostoba, hogy ezt írjam a mamának:
„Édesanyád mindjárt rád ismerne az idézeteidről.” Amivel három nap
múlva ezt a néhány sort érdemeltem ki: „Szegény kisfiam, ha az én
édesanyámról kívántál szót ejteni, igen helytelenül tetted, hogy Mme de
Sévignére hivatkoztál. A márkiz úgy felelt volna neked, ahogy hajdan De
Grignan asszonynak: »Önnek tehát nem volt senkije? Azt hittem,
rokonok.«„
Mindeközben barátnőm lépéseit hallottam, amint kijött a
hálószobájából, vagy éppen visszament. Csengettem, hiszen itt volt az
ideje, hogy befusson Andrée s vele a sofőr – Morel barátja, akit
Verdurinék adtak kölcsön –, akik Albertine-ért jöttek. Nemegyszer
beszéltem már barátnőmnek arról a távoli lehetőségről, hogy idővel majd
összeházasodunk; de sohasem köteleztem el magamat egyértelműen; ő
pedig – amikor azt mondtam: „nem is tudom, de talán lehetséges” –
tapintatból, mélabús mosollyal ingatta a fejét, és így szólt: „Ó, nem, nem
lehet”, ami annyit jelentett: „túlságosan szegény vagyok én ahhoz”. Most
pedig, ha jövőbeli tervekről esett szó, azt mondtam: „semmi sem
bizonytalanabb”, és mindent elkövettem azért, hogy szórakoztassam
Albertine-t, kellemessé tegyem az életét; öntudatlanul talán arra is
törekedvén mindezzel, hogy felébresszem benne a vágyat arra: bár a
feleségem lehetne. Barátnőm csak nevetett a luxuson, amellyel
körülvettem. „Andrée édesanyja igencsak fura képet vágna, ha látná, hogy
olyan gazdag hölgy lett belőlem, mint ő, olyan, akiről azt szokta mondani:
»lovai, kocsijai, festményei« vannak. Hogyan? Még sosem meséltem,
hogy ez a szavajárása? Ó, az aztán a figura! Csak azon csodálkozom, hogy
a festményeket is méltónak tartja a lovakkal és kocsikkal egyszerre
említeni.” Mert, mint a későbbiekben látni fogjuk, Albertine megőrzött
ugyan bizonyos ostoba szófordulatokat, ám elképesztően nagyot fejlődött
stílusában, ami nekem amúgy édes mindegy volt, mivel a nők szellemi
fölénye mindig oly kevéssé érdekelt, hogy ha egyiküknél-másikuknál
nyugtáztam is, puszta udvariasságból tettem. Talán egyedül Céleste[674]
különös zsenialitása tetszett. Akaratlanul is megmosolyogtatott néhány
pillanatra, amikor élvén az alkalommal, hogy megtudta, Albertine nincs
velem, ilyen szavakkal szólított meg: „Mennybéli istenség, aki az ágyra
szállott!” Mire én: „Ugyan már, Céleste, miért éppen »mennybéli
istenség«?” „Ó, ha azt hiszi, hogy van valami is magában a hitvány földön
járó lelkekből, nagyon téved.” „No de miért »az ágyra szállott«, hiszen
látja, hogy csak úgy fekszem.” „Maga sosem fekszik csak úgy. Láttak már
valakit így feküdni? Maga csak az imént szállt le ide. Ebben a csupa fehér
pizsamában, ahogy a nyakát hajlíthatja, most épp olyan, akár egy galamb.”
Albertine még a köznapi ostobaságok szintjén is egészen másképp
fejezte ki magát, mint az a kislány, aki alig néhány esztendővel korábban
Balbecben volt. Valamely rosszallóan említett politikai esemény kapcsán
egyenesen így nyilatkozott: „iszonytatónak találom”, és nem is tudom,
nem ekkoriban tanulta-e meg, hogy egy könyv stílusát rossznak ítélve így
beszéljen: „érdekesnek érdekes, de hogy úgy mondjam, »disznómód«
fogalmazták.”
A csengőszó előtti belépési tilalmat felettébb mulatságosnak találta.
Mivel ő is átvette családi szokásunkat, az idézgetést, és ehhez azokból a
darabokból merített, amelyeket hajdan a zárdában játszott, s amelyekről
azt mondtam, én is szeretem őket, engem mindig csak Ahasvérushoz[675]
hasonlított:

És halállal lakol legott a vakmerő,

Aki hívatlanul színük elébe jő.
S kijár a büntetés, ha e nagy bűnbe esnek,
Nőnek vagy férfinak, parasztnak és nemesnek.
 (...)
Magam, ki trónolok, mint társa, felesége
E zord parancs alól én sem vagyok kivéve;
És szabadon szólnom vele csak úgy lehet,
Ha maga felkeres vagy hívat engemet.

Külsőleg is megváltozott. Hosszúkás kék szeme – mely még jobban

elkeskenyedett – alakját is megváltoztatta: színe a régi maradt, de mintha
folyékony halmazállapotúvá vált volna. Olyannyira, hogy amikor a szemét
lehunyta, mintha csak a tenger látképe elé húzott volna függönyt.
Kétségkívül a szeme volt az, amit éjszakánként, amikor elváltam tőle,
mindjárt felidéztem magamban. Reggelente viszont sokáig hajfürtjeinek
bodrozódása lepett meg az újdonság erejével, mintha azelőtt sosem láttam
volna. De hát mi lehetne szebb egy fiatal lány mosolygós tekintete fölött
az ibolyafekete fürtök tömött koszorújánál? A mosoly több barátságot
kínál: de a virág-hajzat csillogó, apró indácskái, melyek közelebbi
rokonságban állnak a testtel, s szinte azt alakítják át hullámaikká, jobb
fogódzót adnak a vágynak.
Alighogy bejött a szobámba. Albertine az ágyamra pattant, és néha
intelligenciám jellegét elemezte: őszinte elragadtatással esküdözött, hogy
inkább meghalna, mintsem elhagyjon: az ilyesmi olyan napokon történt,
amikor megborotválkoztam, mielőtt behívattam volna. Albertine azok
közé a nők közé tartozott, akik az érzést nem tudják különválasztani annak
okától. Az ilyenek az üde arcszín látványának gyönyörűségét annak a
férfinak az erkölcsi kiválóságával magyarázzák, akiben jövendő
boldogságuk zálogát látják, bár ez a gyönyörűség hamar megcsappan, és
mindjárt kevésbé látszik szükségszerűnek, amint nem szabadulunk meg a
borostánktól.
Megkérdeztem, hová szeretne menni. „Azt hiszem. Andrée[676] a
Buttes-Chaumont-ra akar elvinni, amit nem ismerek.” No persze,
lehetetlen volt kitalálnom, hogy annyi más szó között épp ezek hazugságot
takarnak-e. Különben is bíztam Andrée-ban, hogy mindig elmondja,
miféle helyeken járnak Albertine-nel. Balbecben, amikor Albertine már
fárasztott, arra készültem, hogy hanyagul azt mondom Andrée-nak: „Ó,
kicsi Andrée-m, ha előbb láthattam volna viszont! Akkor magát szerettem
volna. De most már másé lett a szívem. No persze, azért gyakran
találkozhatunk, mert a másik nő iránti szerelmem nagy-nagy bánatot okoz
nekem, és maga majd segít megvigasztalódnom.” S lám, ezek az álságos
szavak három hét elteltével igazra fordultak. Párizsban Andrée talán
tényleg hazugságnak hitte őket, s azt gondolta, hogy őt szeretem, ahogyan
Balbecben is kétségkívül ezt hitte volna. Mert az igazság annyira változó
képekben jelenik meg előttünk, hogy a többiek alig ismernek önmagukra
bennük. S mivel tudtam, hogy Andrée mindent elmond majd nekem, amit
Albertine-nel csinálnak, megkértem, ő pedig bele is egyezett, hogy
csaknem mindennap jöjjön el barátnőmért, így azután én nyugodtan otthon
maradhattam. Andrée különleges varázsa pedig, az, hogy a fiatal lányok
kis csapatának tagja volt, bizakodást ébresztett bennem, hogy ő majd
mindent elér Albertine-nél, amit csak szeretnék. Most valóban őszintén
mondhattam volna Andrée-nak, hogy ő hozhat megnyugvást nekem.
Másrészt azért választottam őt (aki csak azért volt Párizsban, mert letett
arról a tervről, hogy visszamegy Balbecbe) barátnőm idegenvezetőjéül,
mert Albertine elmesélte, milyen mély érzéseket táplált Andrée irántam
Balbecben régebben, akkoriban, amikor én épp ellenkezőleg, attól
tartottam, hogy untatom; pedig, ha akkor tudok a dologról, talán Andrée-
ba szerettem volna bele. „Hogyhogy nem tudta – mondta Albertine –,
hiszen még tréfálkoztunk is rajta magunk között. Vagy nem vette észre,
hogy Andrée szépen átvette a maga beszéd- és gondolkodásmódját? Ez
főként olyankor volt szembetűnő, amikor egyenesen magától jött.
Mondania sem kellett, hogy találkoztak. Amint megérkezett, az első
pillanatban látszott rajta, hogy előtte magával töltötte az időt. Mi meg
csak összenéztünk, és nevettünk. Olyan volt, mint a szenesember, aki azt
akarja elhitetni, hogy nem szenesember, miközben csupa feketeség. A
molnárnak sem kell mondania, hogy molnár, látszik, hogy csupa liszt a
ruhája, a vállán még ott az imént hordott zsákok helye. Andrée-val
ugyanez volt a helyzet: úgy vonta fel a szemöldökét, mint maga, meg
ahogy azt a hosszú nyakát forgatta – el sem tudom mondani. Ha olyan
könyvet veszek elő, amelyik a maga szobájában volt, olvashatom akár
odakint, akkor is tudni róla, hogy a magáé, mert mindig érződik rajta a
maga komisz füstölőinek a szaga. Apróság persze, nem is azért mondom,
de olyan apróság, amelyben voltaképpen van valami kedves. Ha valaki
szeretettel beszélt magáról, vagy láthatóan nagyra tartotta magát, akkor
Andrée egészen odáig volt.”
Mindennek ellenére, nehogy a tudtomon kívül történhessék valami, azt
tanácsoltam, hagyják máskorra a Buttes-Chaumont-i kirándulást, és
menjenek inkább Saint-Cloud-ba vagy bárhová máshová.
Nem mintha – és ezt pontosan tudtam – a lehető legcsekélyebb
mértékben is szerelmes lettem volna Albertine-be. A szerelem talán nem
egyéb, mint azoknak az örvényeknek a továbbgyűrűzése, amelyek egy-egy
felindulás hatására kavarják fel a lelket, ilyen örvények fordították ki
magából az én lelkemet is, amikor Albertine Vinteuil kisasszonyról beszélt
Balbecben, de ezek mostanra elültek. Nem szerettem már Albertine-t,
hiszen semmi sem maradt már abból a mostanra gyógyult fájdalomból,
amelyet a balbeci vonatban éreztem, amikor meg kellett tudnom, miféle
kamaszéveket élt Albertine, melyeket talán még montjouvaini látogatások
is tarkítottak. Mindezen túlságosan sokat gondolkoztam már, mostanra
kigyógyultam belőle. Időről időre azonban – magam sem tudom, miért –
Albertine egyes, modoros fordulataiból arra következtettem, hogy eddigi,
mégoly rövid élete során számos bókot, vallomást hallhatott, s ráadásul
gyönyörűséggel, hogy azt ne mondjam, érzéki gyönyörűséggel hallgathatta
őket. Bármilyen kijelentést tettek is előtte például, ő így kérdezett vissza:
„Komolyan? Komolyan mondja?” No persze, ha mint Odette, azt mondta
volna: „Komolyan mondja ezt a sületlenséget?” nem nyugtalankodtam
volna miatta, hiszen a női ész ostoba közhelyessége mindjárt magyarázatot
adott volna a fogalmazás nevetségességére. De a kérdő arckifejezés,
amellyel ezt a „Komolyan?”-t kiejtette, részben olyan teremtés különös
benyomását keltette, aki képtelen önmaga meggyőződni a világ dolgairól,
és aki a mi tanúbizonyságunkra hagyatkozik, mintha nem rendelkezne
ugyanolyan képességekkel, mint mi (ha annyit mondtak neki: „már egy
órája úton vagyunk”, vagy „esik”, ő így kérdezett vissza: „Komolyan?”).
Másrészt azonban, sajnos, a „Komolyan? Komolyan mondja?” igazi
eredete bizonyára nem az a fogyatékosság volt, amely megakadályozta,
hogy számot vessen a külvilág jelenségeivel. Inkább úgy tűnt, hogy
ezekkel a szavakkal éretté válásának korai időszaka óta efféle állításokra
válaszolt: „Tudja-e, hogy életemben nem találkoztam még magához
fogható szép nővel?”, „Tudja, hogy igazán szeretem, rettenetesen,
rettenetesen tűzbe hozott?”, a „Komolyan? Komolyan mondja?” mondatok
tehát ezekre az állításokra feleltek magakelletőn engedékeny
szerénységgel; kettőnk között azonban már csak arra szolgáltak, hogy
Albertine az efféle kijelentésre is kérdéssel válaszoljon: „Több mint egy
órát aludt”. „Komolyan?”
Noha a lehető legcsekélyebb mértékben sem éreztem magamat
szerelmesnek Albertine-be, noha nem soroltam gyönyörűségeim közé az
együtt töltött perceket, az időbeosztása továbbra is aggodalommal töltött
el; kétségtelenül azért menekültem el Balbecből, hogy biztos legyek
benne: többé nem találkozhat ezzel vagy azzal a nővel, akivel – mint erre
borzadva gondoltam – nevetve, s talán rajtam nevetve csábulhatna a bűnre,
s így távozásommal ügyesen, egyetlen huszárvágással próbáltam véget
vetni minden romlott kapcsolatának. Albertine-ben pedig olyan erős volt a
tétlenségre való hajlam, annyi készséggel hajlott a felejtésre és az
alávetettségre, hogy ezek a kapcsolatok valóban megszakadtak, és én
kigyógyultam kínzó fóbiámból. Csakhogy ez a fóbia éppen annyi alakot
ölthet, amennyit előidézője, a meghatározhatatlan rossz. Mindaddig, amíg
féltékenységem új emberekben nem született újjá, az átélt szenvedések
után a nyugalom átmeneti időszakait éltem. De a krónikus betegségnek a
legcsekélyebb kiváltó ok is elegendő ahhoz, hogy újraéledjen, ahogy a
féltékenység indítékát jelentő teremtmény bűnének is kapóra jön a
legcsekélyebb fájdalom, hogy (az önmegtartóztatás fegyverszünete után)
újra megessék, immár más társakkal. Elválaszthattam Albertine-t
cinkosaitól, és ezzel elűzhettem hallucinációimat; de ha embereket
feledtethettem is vele, kötődéseit elvághattam is, gyönyöréhsége
ugyanolyan krónikus maradt, és talán csak alkalomra várt, hogy szabadon
élhesse ki magát. Márpedig Párizsban semmivel sem kevesebb az efféle
alkalom, mint Balbecben.
Akármelyik városban volt is éppen, Albertine-nek nem kellett
keresgélnie, hiszen a rossz nem csak benne élt, hanem másokban is,
akiknek bármely gyönyört hozó alkalom kapóra jön. Az egyik nő egyetlen
pillantása – melyet a másik azonnal felfog – máris összehozza a két
kiéhezettet. És egy rátermett nő könnyen tesz úgy, mintha mit sem venne
észre, majd öt perc múlva utánaered annak a másiknak, aki megértette, egy
keresztutcában várja, s egy-két szóval megállapodnak a légyottban. Ugyan
ki tudja meg valaha is? Mindezt folytatandó Albertine-nek oly egyszerű
volt azt mondania, hogy szeretne újra látni valamely Párizs környéki tájat,
amely megtetszett neki. És több sem kellett, mint hogy nagyon későn érjen
haza, hogy a kirándulás megmagyarázhatatlanul – noha talán mindenféle
érzéki indíték nélkül is nagyon könnyen megmagyarázhatóan – sokáig
tartson: a baj máris újraéledt bennem, immár olyan képzetekhez kötődően,
melyek nem Balbecből eredtek, s melyeket, akárcsak a korábbiakat, erővel
próbálok majd megsemmisíteni, mintha egy múlékony ok megszüntetése
egyben a velünk született baj megszüntetését is jelentené. Nem számoltam
azzal, hogy e megsemmisítő hadműveletek során, melyekben kezemre
játszott Albertine változékonysága, az a képessége, amely elfeledtette,
csaknem meggyűlöltette vele szerelme korábbi tárgyait, nemegyszer
mélységes fájdalmat okozok bizonyos ismeretleneknek, akik régebben
vagy újabban társai voltak a gyönyörben, és hogy ezt a fájdalmat
feleslegesen okozom, hiszen Albertine majd úgyis eldobja, mással váltja
fel őket, s hogy a könnyedén elhagyottaktól tarkított út mellett továbbra is
ott húzódik egy könyörtelen másik, az enyém, melyet alig szakítanak meg
szusszanásnyi pihenők; olyannyira, hogy ha jobban belegondoltam,
szenvedésem csupán Albertine-nel vagy velem magammal érhetett véget.
Mindjárt az első időkben, amikor megérkeztünk Párizsba, nem találtam
kielégítőnek a tájékoztatást, melyet Andrée és a sofőr adott a barátnőmmel
tett kirándulásokról, a Párizs környéki vidékeket ugyanolyan
kegyetleneknek éreztem, mint a balbecieket, és néhány napos utazásra
indultam Albertine-nel. Csakhogy a bizonytalankodás, hogy vajon mit
csinálhat, mindenütt ugyanaz maradt, a bűn lehetősége sehol sem volt
kevesebb, az ellenőrzés pedig csak nehezebb lett, így azután visszajöttem
vele Párizsba. Amikor elhagytam Balbecet, valójában azt hittem,
Gomorrát[677] hagyom el, és kiragadom belőle Albertine-t; csakhogy, ó jaj!
Gomorra szétszóródott a szélrózsa minden irányába. S félig
féltékenységem miatt, félig azért, mert nem ismertem ennek a világnak az
örömeit (ami igen ritka dolog), tudtomon kívül én szabtam meg ennek a
bújócskának a játékszabályait, a bújócskáét, melynek során Albertine
mindig kicsúszik a kezem közül.
Rajtaütésszerűen faggattam: „Ó, hogy is volt, Albertine, ugye nem csak
álmodom, hogy egyszer azt mondta, ismeri Gilberte Swannt[678]?” „Igen,
azazhogy ő szólított meg az órán, mert neki megvoltak a francia
történelem füzetei, sőt olyan kedves volt, hogy kölcsön is adta őket, én
pedig visszaadtam neki, amint legközelebb találkoztunk.” „És ez a
Gilberte nem az a fajta nő, akit én nem kedvelek?” „Ó, cseppet sem, épp
ellenkezőleg.”
De az effajta vallató beszélgetések helyett gyakran inkább az Albertine
kirándulásáról való képzelgésnek szenteltem erőimet, melyeket nem a
kirándulás megtételére fordítottam, és azzal a hévvel beszéltem
barátnőmnek, amelyet a meg nem valósított tervek tartanak ennyire
elevenen. Olyan kedvvel fejtegettem neki, hogy szeretném újra látni a
Sainte-Chapelle egyik üvegablakát, és mennyire sajnálom, hogy nem
mehetünk el csak vele, kettesben, hogy gyöngéden így felelt: „De
kicsikém, ha egyszer ennyire örülne neki, erőltesse meg magát egy kicsit,
és jöjjön velünk! Várunk magára, amíg elkészül, akármilyen sokáig tart is.
Ha pedig inkább kettesben lenne velem, máris hazaküldöm Andrée-t, majd
átjön valamikor máskor.” De ezek a kérések, hogy tartsak vele,
megszilárdították a nyugalmamat, s így engedhettem az
otthonmaradhatnékomnak.
Nem gondoltam arra, hogy az apátia, amellyel Andrée-ra vagy a sofőrre
hagytam Albertine felügyeletének gondját, s amellyel így azt is rájuk
ruháztam, hogy nyugtalanságomat csitítsák, elzsibbasztotta, ellustította
bennem az értelem képzelőerejének lendületét, az akarat minden
inspirációját, melyek segítségével kitalálható, megakadályozható az, amit
valaki tenni készül. Az pedig annál is veszélyesebb volt, mivel a
lehetséges világa eredendően könnyebben nyílt meg előttem, mint a
valóság tartománya. Ami segít a lélek megismerésében, de tévútra visz az
egyes emberekkel szembesülve. Féltékenységem képekből született, hogy
szenvedést okozzon – nem valamely valószínűségből. Márpedig az
emberek életében – ahogy a népekében is – elérkezik (és az enyémben is el
kellett érkezzen) egy pillanat, amikor egy rendőrfelügyelőt, tisztán látó
diplomatát kell találnunk magunkban, egy biztonsági főnököt, aki ahelyett,
hogy az egész világban rejlő lehetőségekről ábrándozna, józanul
gondolkodik, és azt mondja: „Ha Németország ezt és ezt állítja, az azt
jelenti, hogy valójában erre és erre a másik dologra készül, nemcsak
általában valami másra, hanem egész pontosan arra, amibe talán már bele
is kezdett. – Ha ez a bizonyos személy elmenekült, akkor nem a-ba vagy
b-be tart, hanem c-be, ezért a hely, ahol fel kell kutatnunk, nem más, mint
stb.” Sajnos e képességemet, mely amúgy sem volt éppen kifejlett,
hagytam eltompulni, elgyengülni, elveszni, mivel hozzászoktam ahhoz,
hogy mindjárt megnyugszom, amint mások veszik át a felügyeletet
helyettem. Ami pedig az otthon maradás vágyának okát illeti, azt
kellemetlen lett volna elmondanom Albertine-nek. Annyit mondtam neki,
hogy az orvos utasítására maradok ágyban. Ami nem volt igaz. S még ha
az lett volna is, az orvosi előírások ugyan meg nem akadályozhattak volna
abban, hogy barátnőmet elkísérjem. Arra kértem, engedje meg, hogy ne
tartsak vele és Andrée-val. Indítékaim közül most csak az egyiket
mondom el, a józanság indítékát. Amint elmentem valahová Albertine-nel,
ha csak egy pillanatra vált is el tőlem, mindjárt nyugtalankodtam, azt
képzeltem, hogy talán beszélt valakivel, vagy éppen csak megnézett
magának valakit. Ha nem volt jókedvében, azt gondoltam, miattam
kénytelen elmulasztani vagy elhalasztani valamely tervezett programot. A
valóság sosem több, mint az ismeretlenbe vezető út kezdő szakasza,
amelyen nem juthatunk messzire. Jobb nem tudni, a lehető legkevesebbet
elgondolni, a lehető legcsekélyebb konkrét részletet sem szolgáltatni a
féltékenységnek. Sajnálatos módon, kifelé irányuló élet híján, a belső élet
is hozhat nem várt eseményeket; s Albertine-nel tett sétáim híján, a
magányos meditációim közben felmerült véletlenek néha a valóság olyan
kis töredékeit idézték fel, melyek mágnesként vonzanak magukhoz egy
részt az ismeretlenből, s ez rögtön fájdalmassá válik. Hasztalan élünk
egyfajta légmentes bura alatt, a képzettársítások, az emlékek továbbra is
hatnak ránk.
Ezek a belső ütközések azonban nem következtek be azonnal; alig indult
Albertine a kirándulásra, én máris felélénkültem, ha csak néhány
pillanatra is, a magány lelkesítő erejétől. Kiélveztem a kezdődő nap
gyönyörűségeit; zsarnoki vágyam – szeszélyes és rám vallón elégtelen
nekibuzdulásom –, hogy kivegyem a részem belőlük, nem lett volna
elegendő ahhoz, hogy elérhessem őket, ha az aznapi sajátságos időjárás
csupán a múlt képeit idézte volna fel bennem, s nem adott volna
nyomatékot annak a pillanatnyi valóságnak is, mely közvetlenül elérhető
mindenki számára, akit valamilyen esetleges és következésképpen
elhanyagolható körülmény nem kényszerít az otthon maradásra. Egyes
derült napokon olyan hideg volt, olyan közvetlen kapcsolatba kerültünk az
utcával, hogy úgy tűnt, mintha valaki eltüntette volna a ház falait, és
valahányszor a villamos arra járt, csengetése úgy visszhangzott, akárha
ezüstkés pendült volna üvegházon. De legfőképpen magamban, odabent
hallottam megrészegülten a belső hegedű újfajta hangját. Ennek a
hegedűnek a húrjai a külső hőmérséklet és világosság egyszerű
különbségei szerint feszülnek vagy ereszkednek meg. Bensőnkben, a
megszokás egyformasága által elcsendesített hangszerben ezekből az
eltérésekből, ezekből a változatokból, minden zene forrásából születik a
dal: bizonyos napok időjárása azonnal áthangol. Ismét rálelünk az
elfelejtett dallamra, melynek matematikai szükségszerűségét akár ki is
találhattuk volna, s melyet az első percekben fel sem ismerünk, úgy
énekelgetjük. Csakis ezek a – persze kívülről eredő – belső modulációk
jelenítették meg előttem új és új alakban a külvilágot. Régóta eltorlaszolt
átjárók tárultak fel újra az agyamban. Bizonyos városok élete, bizonyos
kirándulások vidámsága ismét elfoglalta a helyét bennem. Egész
testemben remegtem a vibráló húr körül, szívesen feláldoztam volna
hajdani fakó életemet és az eljövendő életet is, melyeket a megszokás
radírja vett munkába, ezért az oly különleges állapotért.
Ha nem tartottam is Albertine-nel hosszú sétáján, szellemem csak még
szabadabban kalandozhat majd, s cserébe azért, hogy nem kívántam
érzékeimmel megtapasztalni ezt a délelőttöt, képzeletben most kiélveztem
minden korábbit vagy még várható hasonlót, pontosabban szólva, egy
bizonyos fajta délelőttöt, melynek a hasonszőrűek csak időről időre
feltűnő látomásai voltak, s melyet gyorsan felismertem; hiszen a friss
levegő maga lapozott a megfelelő oldalra, s mintegy könyvjelzővel jelölte
meg, hogy ágyamból is követhessem az aznapra rendelt evangéliumot. Ez
az eszményi délelőtt minden hasonló délelőttöt megtestesítve folytonos
valósággal töltötte fel szellememet, és olyan derűt öntött belém, melyet
gyengeségem sem csökkentett: hiszen jó közérzetünk sokkal kevésbé ered
jó egészségi állapotunkból, mint inkább parlagon heverő
erőtartalékainkból – jól érezhetjük magunkat akkor is, ha ezt az
erőtartalékot növeljük, és akkor is, ha tevékenységünket fogjuk vissza. A
bennem duzzadó erő, melyet az ágyban fekve maradéktalan készenlétben
tartottam, majd kipattant, ott toporzékolt bennem, ahogyan a helyéből
kimozdulni nem tudó gép forog a tengelye körül.
Françoise jött begyújtani, és hogy a tűz könnyebben lángra kapjon,
néhány vékony ágat vetett rá gyújtásnak, s ez az illat, amelyről egész
nyáron megfeledkeztem, varázskört vont a kandalló köré, amelyben – hol
Combray-ban, hol Doncières[679]-ben látva magam, amint olvasok – olyan
jókedvűnek éreztem magamat párizsi hálószobámban, mintha éppen
kirándulni készültem volna Méséglise-be, vagy Saint-Loup-val és
barátaival találkozni, akik vidéken teljesítenek tábori szolgálatot. Gyakran
megesik, hogy az agyunkban felgyülemlett emlékek újraidézésének
gyönyörűsége – minden ember sajátja – élénkebben hat például azokra,
akiket a testi betegség zsarnoksága, illetve a gyógyulás nap mint nap
újraéledő reménye egyrészt megfoszt attól, hogy a valóságban is
felkeressék az emlékképek eredetijét, másrészt azonban elegendő
bizakodást hagy bennük a hithez, hogy nemsokára mégis vállalkozhatnak
rá, s így elevenen őrzik magukban a kívánságot, nem csupán emlékként,
képként gondolnak rájuk. De ha egyszer s mindenkorra azzá váltak volna
is számomra, s csak emlékeimben láthattam volna őket viszont, akkor is
visszaváltoztattak, az érzéki benyomás azonossága révén egész lényemet
visszaváltoztatták azzá a kisfiúvá, kamasszá, aki hajdan látta őket. Nem
csak az időjárás változott meg odakint, nem csak a szobám szaga
módosult, de az életkorom, a személyiségem is kicserélődött. A
gallyacskák szaga a fagyos levegőben mintha a múlt egy darabja lett
volna, egy régi télről levált láthatatlan jéghegy, mely beúszott a szobámba,
nemegyszer egy bizonyos illattól, egy bizonyos fénytől barázdáltan, azon
különböző évek nyomaként, amelyekbe most visszamerültem, s
amelyekben, mielőtt még rájuk ismerhettem volna, ujjongással árasztott el
sok, réges-rég feladott reményem. A nap már az ágyamig ért, és áthatolt
lesoványodott testem áttetsző kérgén, felmelegített, felizzított, akár a
kristályt. Ekkor, mint kiéhezett lábadozó, aki előre örvendezik
mindazoknak az ételeknek, amelyektől egyelőre még tiltják,
elgondolkodtam azon, hogy Albertine-nel kötendő házasságom nem fogja-
e tönkretenni az életemet, részben azáltal, hogy azt a számomra nagyon is
nehéz feladatot rója rám, hogy egy másik embernek szenteljem magam,
részben pedig azáltal, hogy ez a másik állandó jelenlétével az
önmagamból való kilépésre kényszerít, s ezzel mindörökre megfoszt az
egyedüllét örömeitől. És nem csak azoktól. Ha nem várok egyebet a
naptól, mint vágyakat, azok között is vannak olyanok – s ezeket már nem
tárgyak, hanem személyek ébresztik –, amelyek kizárólag egyetlen
emberhez kötődhetnek. Így hát, amikor ágyamból felkelve egy pillanatra
széthúztam az ablak függönyeit, nemcsak azért tettem, hogy mint a
muzsikus, aki egy pillanatra felnyitja zongoráját, megbizonyosodjam
arról, hogy az erkélyt és az utcát beragyogó nap éppen olyan skálán
játszik, mint emlékeimben, hanem azért is, hogy megpillantsak egy
fehérneműs kosarát cipelő mosónőt, egy kék kötényes péknét, egy fehér
melles-kötényes és mandzsettás tejesasszonyt, kezében az
akasztóhoroggal, amelyen a tejesüvegek lógnak, egy hetyke, szőke, fiatal
lányt a nevelőnője nyomában, más szóval egy képet, melyet a vonalak
mennyiségileg talán jelentéktelen eltérése máris annyira különbözővé tett
az összes többitől, mint egy zenei frázist kéthangnyi eltérés, s melynek
látványát elmulasztva szegényebbé tettem volna a napot néhány
célponttal, amely aznap boldogságvágyamnak kínálkozhatott. De ha ez az
öröm-ráadás, amelyet az a priori el nem képzelhető nők látása okozott,
kívánatosabbá, felderítésre érdemesebbé tette az utcát, a várost, a világot,
egyben szomjúhozást is ébresztett bennem, hogy meggyógyuljak,
kijárhassak, és – Albertine nélkül – szabad lehessek. Hányszor, de
hányszor fogott el a szenvedés, amint az ismeretlen asszony, akiről
ábrándoztam, épp elhaladt a ház előtt, hol gyalogosan, hol automobilja
teljes lendületével, mert testem nem követhette pillantásomat, mely a
nyomába eredt, s mint számszeríjból kilőtt nyílvessző, nem csaphatott le
rá az ablaknyílásból, hogy megakadályozza az arc tovatűnését, az arcét,
amely olyan boldogságot ígért, amelyet így, a négy fal közé zártan, sosem
ízlelhetek meg!
Albertine-től viszont immár semmi újat nem kaphattam. Napról napra
egyre kevésbé láttam szépnek. Csak az a vágy, amelyet másokban
ébresztett, s amelynek hírére ismét elfogott a fájdalom, és az, hogy el
akartam vitatni Albertine-t bárki mástól, az emelte piedesztálra előttem.
Szenvedést tudott okozni, örömöt azonban nem szerezhetett nekem. Csakis
a szenvedés tartotta életben ezt a nyűgöt, kötődésemet. Amint elmúlt a
szenvedés – s az enyhülés szüksége is vele –, mely kegyetlen időtöltésként
minden figyelmemet lekötötte, átéreztem a semmit, amit Albertine jelent
nekem, s amit bizonyára én is jelentek neki. Boldogtalan voltam, amiért ez
az állapot elhúzódik, és időnként azt kívántam, bárcsak tudomásomra
jutna, hogy valami szörnyűséget követett el, olyasmit, ami miatt
szakíthatnánk, addig, amíg meggyógyulok, hogy akkor majd
kibékülhessünk, és másképpen, lazábban fűzhessük újra össze kettőnk
kötelékét. Addig is ezernyi aprósággal, ezernyi örömmel vettem körül
Albertine-t, hogy ezek részesítsék a boldogság illúziójában, a
boldogságéban, amelyet, úgy éreztem, én nem vagyok képes megadni neki.
Amint felgyógyultam, mindjárt Velencébe szerettem volna utazni, de
hogyan is keríthetnék sort erre, ha elveszem Albertine-t, hiszen annyira
féltékeny vagyok rá, hogy Párizsban is, ha rászántam magam, hogy
kimozduljak, csupán azért tettem, hogy vele tartsak? Még akkor is, amikor
egész délután otthon maradtam, gondolatom őt követte a kiránduláson,
távoli, kékes horizontot járt be, és a bizonytalanság és homály változékony
holdudvarát alakította ki a középpont körül – körülöttem. „Milyen
könnyen megkímélhetne Albertine – mondtam magamban – a szakítás
szorongásától, ha az egyik kirándulás közben belátná, hogy mostanában
nem beszélek már neki házasságról, ha úgy határozna, hogy nem jön
vissza, és úgy menne el a nagynénjéhez, hogy el sem kellene búcsúznom
tőle!” A szívem, mióta sebe gyógyulóban volt, kezdett függetlenedni
barátnőmétől, képzeletben mindenfajta szenvedés nélkül elmozdíthattam,
el is szakíthattam magamtól Albertine-t. Semmi kétség, ha nem én, akkor
majd valaki más lesz a férje, és szabad asszonyként talán beleveti magát
azokba a kalandokba, amelyektől én borzadok. De annyira szép idő volt, s
én annyira biztos voltam abban, hogy Albertine este hazajön, hogy ha
felötlött is bennem a vétkek lehetősége, szabad elhatározásomból
bebörtönözhettem ezt a gondolatot agyam egy részébe, ahol semmivel sem
volt nagyobb jelentősége, mint egy képzelt személy bűneinek lett volna
valóságos életemben; gondolataim engedelmes zárjait úgy nyitogattam,
hogy ezzel a testinek és lelkinek érzett erővel a fejemben – mintha az
izom is mozdult és a szellem is felbuzdult volna – túljutottam a szokott
aggályoskodáson, mely mindeddig fogva tartott, és kiléptem a szabad
levegőre, ahonnan nézve mindent feláldozni azért, nehogy Albertine
hozzámenjen valaki máshoz, illetve gátat vetni a nők iránti
hajlandóságának, nekem magamnak éppoly esztelenségnek tűnt, mint
olyasvalakinek tűnt volna, aki nem ismeri barátnőmet. A féltékenység
egyébként azon időszaki betegségek közé tartozik, melyeknek kiváltója
szeszélyes, kikerülhetetlen, az egyik betegnél mindig ugyanaz, egy
másiknál néha egészen más. Vannak asztmások, akik csak úgy
csillapíthatják rohamukat, ha ablakot nyitnak, és mélyen beszívják a tiszta,
szabad, hegyi levegőt, mások viszont úgy, ha a város szívében keresnek
menedéket, egy agyonfüstölőzött szobában. A féltékenyek között alig akad
olyan, akinek a féltékenységébe ne férnének bele bizonyos eltérések. Az
egyik belemegy abba, hogy megcsalják, feltéve, hogy megmondják neki; a
másik csak akkor, ha elhallgatják előle, s az egyik éppoly ostoba, mint a
másik, mivel az utóbbi megcsalatása valóságosabb, hiszen elrejtik előle az
igazságot, az előbbi viszont ebben az igazságban keresi fájdalmainak
táplálékát, elhatalmasodását, megújulását.
Mi több, a féltékenység e két ellentétes rögeszméje gyakran messzebb
megy a szavaknál, legyenek azok vallomást szomjúhozók vagy akár
elutasítók. Találkozhatunk féltékenyekkel, akik csakis olyan férfiakra
azok, akik tőlük távol folytatnak viszonyt az ő szeretőjükkel, de engedik,
hogy a nő odaadja magát egy másik férfinak, ha a dolog az ő
beleegyezésükkel történik, a közelükben, s ha nem is a szemük láttára, de
az ő fedelük alatt. Meglehetősen gyakori eset ez olyan idős férfiaknál, akik
egy fiatal nőbe szerelmesek. Az ilyen férfiak érzik, hogy nehezen tudják
elnyerni hölgyük tetszését, néha azt is, hogy képtelenek kielégíteni, s a
becsapottságot elkerülendő szívesebben eresztenek be a házukba, a
szomszéd szobába egy olyan férfit, akiről azt gondolják, rossz tanácsot
sosem adna az asszonynak, gyönyört azonban annál többet. Mások, épp
ellenkezőleg, egyetlen percre sem hagyják magára szeretőjüket valamely
ismerős városban, és valósággal rabszolgaságban tartják, de akár egy
hónapra is elengedik egy ismeretlen országba, ahol fogalmuk sincsen
arról, mit csinál majd. Az én kapcsolatomban Albertine-nel e nyugtató
rögeszme mindkét fajtája érvényesült. Nem lettem volna féltékeny, ha a
közelemben, az én bátorításommal talált volna gyönyörre, amelyet
maradéktalanul ellenőrzésem alatt tarthattam volna, s így megkímélem
magam a hazugság miatti aggodalomtól; ahogy talán akkor sem, ha
Albertine olyan országba utazik, melyet meglehetősen kevéssé ismerek, és
elég messze van ahhoz, hogy ne tudjam magam elé képzelni, módom se
legyen, és kísértésbe se eshessek, hogy meg akarjam ismerni az ottani
életvitelt. A kételyt mindkét esetben eloszlatta volna tudásom teljessége,
illetve a tudás teljes hiánya.
Ahogyan a nap hanyatlani kezdett, az emlékezés múltba merülő, élénk
hangulatba ringatott, melyet éppoly gyönyörűséggel ittam magamba, mint
hajdan Orfeusz az elíziumi mezők finom, a mi világunkban ismeretlen
levegőjét. De a nap lassan a vége felé járt, és rám tört az esti csüggedés.
Amint gépiesen a faliórára néztem, hogy mennyi idő van Albertine
hazaérkezéséig, láttam, még futja arra, hogy felöltözzem és lemenjek a
ház úrnőjéhez, Guermantes nagyhercegnéhez,[680] s kikérjem a véleményét
bizonyos csinos toalettdarabok ügyében, melyeket barátnőmnek szerettem
volna ajándékozni. Megesett, hogy az udvaron találkoztam össze a
nagyhercegnével, aki még rossz időben is gyalogosan indult vásárlásait
intézni, lapos kalapban és szőrmekabátban. Pontosan tudtam, hogy jó
néhány eszes ember szemében ő is éppolyan hölgy, mint bárki más, hiszen
most, amikor nincsenek már hercegségek és fejedelemségek, a
Guermantes nagyhercegné név nem mond nekik semmit, de én másféle
szempont alapján gyönyörködtem az emberekben és a tájakban. Az én
szememben ez a prémbe burkolt, a zord idővel dacoló hölgy mintha úgy
hordozta volna magával mindazon birtokok kastélyait, melyeknek
nagyhercegnéje, hercegnője, őrgrófnője volt, ahogyan a kapuzat boltívébe
faragott alakok tartják kezükben a katedrálist, amelyet építettek, vagy a
várost, amelynek védelmezői voltak. De ezeket a kastélyokat, ezeket az
erdőségeket csak lelki szemeim látták a prémbe öltözött hölgy, a király
unokahúgának bal kezében. Olyan napokon, amikor lógott az eső lába,
testi szemem nem pillanthatott meg egyebet, mint egy esernyőt, mellyel a
nagyhercegné nem röstellte felvértezni magát. „Sosem lehet tudni, így
elővigyázatosabb, ha netán túl messzire jutnék itthonról, és egy kocsis
megfizethetetlenül drága árat kérne.” A „megfizethetetlenül drága”, a
„nem engedhetem meg magamnak” kifejezések unos-untalan visszatértek
a nagyhercegné csevegésében, csakúgy, mint a „szegény vagyok én ahhoz”
fordulat, és sosem lehetett tudni, azért beszél-e így, mert mulatságosnak
találja, hogy dúsgazdag létére szegénynek mondja magát, vagy azért, mert
elegánsnak találja, hogy arisztokrata (és nem akármilyen arisztokrata)
létére a parasztasszonyt játszva ne tulajdonítson olyasfajta jelentőséget a
gazdagságnak, mint azok, akik pusztán csak gazdagok, és a szegényeket
lenézik. Vagy talán inkább olyasfajta szokás volt ez, melyet életének azon
korszakában vett fel, amikor ugyan gazdag volt már, de mégsem elég
gazdag a számos birtok fenntartásának költségeihez, s így időnként némi
pénzzavarba került, amit nem próbált látszattal leplezni. A leggyakrabban
azokról a dolgokról tréfálkozunk, amelyek valójában bosszantanak, de
nem akarjuk, hogy a bosszankodás meglátszódjék rajtunk, netán annak a
járulékos előnynek a bevallatlan reményében, hogy ha beszélgetőtársunk
tréfálkozni hall bennünket a témáról, azt hiszi, nem is igaz, amit mondunk.
Ezekben az órákban azonban a legtöbbször arra számíthattam, hogy a
nagyhercegnét otthon találom, és ennek igencsak örültem, hiszen így
kényelmesebben kikérdezhettem mindazokról az aprólékos részletekről,
amelyeket Albertine tudni kívánt. S amikor így be-benéztem hozzá, szinte
eszembe sem jutott, milyen hihetetlen, hogy most csupán azért megyek
gyermekkorom titokzatos Guermantes nagyhercegnéjéhez, hogy merőben
praktikus okokból folyamodjam hozzá, akárcsak a telefonhoz, ehhez a
természetfeletti szerkezethez, melynek csodái előtt hajdan tátott szájjal
álltunk, s melyet ma már gondolkodás nélkül használunk, amikor a
szabónkat hívatjuk vagy fagylaltot rendelünk.
A kiegészítő csecsebecsék nagy gyönyörűséget okoztak Albertine-nek.
Nem tudtam megállni, hogy ne szerezzek neki mindennap újabbat. És
valahányszor elragadtatással beszélt egy-egy sálról, stóláról, esernyőről,
melyet az ablakból vagy az udvaron átmenőben pillantott meg Guermantes
nagyhercegné nyakában, vállán vagy a kezében – mert a szeme
villámgyorsan felfigyelt mindarra, ami kapcsolatban állt az eleganciával
–, tudtam, hogy az ifjú hölgy eredendően kényes ízlését (mely tovább
finomodott azoknak az elegancia-leckéknek köszönhetően, melyeket az
Elstirrel[681] folytatott beszélgetések jelentettek számára) korántsem
elégítené ki holmi szimpla utánzat, sőt valami csinos holmi sem, amely a
közönséges halandó szemében éppúgy megtenné, noha egészen más;
titokban lementem, hogy elmagyaráztassam magamnak a
nagyhercegnével, hol, hogyan és milyen modell alapján készült az a
bizonyos darab, amely Albertine-nek megtetszett, mit kellene tennem,
hogy ugyanilyenhez juthassak, mi a készítő módszerének titka, varázsa
(az, amit Albertine a „sikkjének”, a „zsánerének” nevezett), a szövet
pontos neve – hiszen az anyag szépsége is fontos –, és milyen minőséget
kell kérnem az adott ruhához.
 Amikor megjöttünk Balbecből, és elmondtam Albertine-nek, hogy
Guermantes nagyhercegné itt lakik átellenben, ugyanebben az épületben,
barátnőm olyan, több mint közönyös, ellenséges, megvető arckifejezést
öltött, amely a teljesülhetetlen vágy jele a büszke és szenvedélyes
jellemeknél. Albertine-é hiába volt nagyszerű, a benne rejlő értékek csak
gúzsba kötve mutatkozhattak meg, a hajlamok gúzsában vagy a gyászéban,
mellyel azokat a hajlamainkat siratjuk, amelyekről kénytelenek voltunk
lemondani – Albertine például a sznobizmusról –, ezt nevezzük
gyűlöletnek. Albertine gyűlölete, melyet a nagyvilág alakjai iránt táplált,
egyébként igen csekély kiterjedésű volt, s nekem tetszett benne egyfajta
forradalmi szellemiség – más szóval a nemesség iránti reménytelen
szerelem –, amely annak a francia karakternek az innenső vésete,
amelynek másik oldala a Guermantes nagyhercegné-fajta arisztokrácia.
Albertine, hiszen semmiképpen el nem érhette, talán ügyet sem vetett
volna erre a fajta arisztokráciára, de mivel eszébe jutott, hogy Elstir a
legjobban öltöző párizsi nőként emlegette előtte a nagyhercegnét, a
nagyhercegnék republikánus megvetését barátnőmben az elegáns hölgy
iránti élénk érdeklődés váltotta fel. Gyakran kérdezgetett Guermantes
asszonyról, és szívesen vette, hogy azért járok a nagyhercegnéhez, hogy az
ő öltözködését illetően forduljak hozzá tanácsért. Efféle tanácsot
kérhettem volna ugyan Swann-nétól[682] is, sőt egyszer valóban írtam neki
ilyen ügyben. De úgy láttam, Guermantes nagyhercegné nála is tovább
jutott az öltözködés művészetében. Ha, miután megbizonyosodtam arról,
hogy nem ment sehová, egy pillanatra leszaladtam hozzá, és meghagytam,
értesítsenek, amint Albertine hazaér, megesett, hogy a nagyhercegnét egy
szürke krepdesin köntös ködfelhőjébe burkolózva találtam, s én
elfogadtam ezt a látványt, amelynek, éreztem, igen összetett okai vannak,
s amelyen úgysem lehetett volna változtatni, hagytam, hogy birtokba
vegyen a hangulat, mely úgy áradt belőle, mint egyes, galambszürke
ködpárával bélelt délutánok utoljából; ha viszont a köntös kínai sárga volt,
vörös lángnyelvmintákkal, úgy néztem rá, mint egy tüzes naplementére;
ezek a toalettek nem holmi tetszés szerint felcserélhető díszletek voltak,
hanem olyan konkrét és költői valóság kifejezői, amilyen a kinti időjárás,
amilyen a nap bizonyos szakának sajátos fényhatása.
A Guermantes nagyhercegné viselte ruhák és köntösök közül azok
tűntek leginkább határozott szándékot kifejezőnek, sajátos jelentést
hordozónak, amelyeket Fortuny[683] készített régi velencei rajzok alapján.
Történeti jellegük teszi-e, vagy inkább az a tény, hogy mindegyikük
egyedi, mindenesetre olyan különleges egyéniségük van, hogy amikor egy
nő ilyet visel, miközben minket vár, velünk cseveg, a testtartása is
kivételes jelentőséget kap, mintha az öltözék hosszú megfontolás
eredménye lett volna, s mintha ez a beszélgetés regényjelenetként válna ki
a hétköznapi életből. Balzac regényeiben[684] láthatjuk, hogy a hősnők
tudatosan öltenek ilyen vagy amolyan ruhát aznap, amikor X-et vagy Y-t
várják látogatóba. A mai öltözékeknek nincsen ilyen határozott
karakterük, kivéve a Fortuny készítette ruhákat. A regényíró leírásában
semmiféle bizonytalanságnak nincs helye, mivel ez a bizonyos ruha
valóban létezik, hiszen legapróbb részletei is oly természetesen kerülnek a
helyükre, mint egy műalkotáséi. Mielőtt ezt vagy egy másikat felvette
volna, a nőnek nem két nagyjából hasonló ruha közül kellett választania,
hanem két mélységesen egyedi darab közül, melyeknek akár nevet is
adhatnánk. A ruha azonban nem akadályozott meg abban, hogy a nőre
gondoljak. Guermantes nagyhercegnét kifejezetten vonzóbbnak láttam
ekkoriban, mint abban az időben, amikor még szerelemmel szerettem.
Mivel most kevesebbet vártam tőle (nem önmaga miatt jártam hozzá),
csaknem az egyedüllét nyugodt fesztelenségével, a kandallórácsra feltett
lábbal hallgattam, mintha egy ódon stílusú könyvet olvastam volna.
Eléggé szabad szellem voltam ahhoz, hogy mindabban, amit mondott, azt
az oly tiszta francia kellemet érzékeljem, amelyet napjaink
beszélgetéseiben és írásaiban már nem lelünk. Úgy hallgattam a szavait,
mint valami gyönyörűséges francia népdalt, megértettem volna, ha azt
hallom, hogy Maeterlincket gúnyolja – akiért különben most rajongott a
női ész gyengeségével, mely igen fogékony az olyan irodalmi divatokra,
amelyeknek sugarai csak megkésve ragyognak fel –, ahogyan
megértettem, hogy Mérimée gúnyolta Baudelaire-t,[685] Stendhal Balzacot,
Paul-Louis Courier Victor Hugót, Meilhac Mallarmét. Világosan
megértettem, hogy a gúnyolódó gondolkodása jóval korlátoltabb, mint a
kigúnyolté, szóhasználata viszont tisztább. Guermantes nagyhercegnéé
pedig, csaknem annyira, mint Saint-Loup édesanyjáé, [686] oly tiszta volt,
hogy az elbűvölt. A hajdaniak stílusát és az igazi kiejtést nem azoknak a
mai íróknak a hűvös paródiáiban leljük fel újra, akiknél azt olvassuk:
ténylegesen (valójában helyett), sajátlagosan (különösen helyett),
meghökkenten (elképedten helyett) és így tovább, hanem akkor, ha egy
Guermantes nagyhercegnével vagy egy Françoise-zal elegyedünk szóba;
az utóbbitól mar ötéves koromban megtanultam, hogy vannak nevek,
például a Tarn és a Béarn, amelyek végén nem ejtjük az n-t. Így, amikor
húszévesen bekerültem a társaságba, nem ott kellett megtudnom, hogy a
Bontemps-né által Béarnnénak nevezett hölgy nevét nem így mondjuk.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a nagyhercegné nem volt tudatában
ennek a hazai és csaknem paraszti íznek, amelyet megőrzött, és nem
színészkedett némiképp a fitogtatásával. Ezt azonban nem a vidékit játszó
előkelő dáma mímelt egyszerűségével tette, nem is a nagyhercegné
gőgjével, mellyel azoknak a gazdag hölgyeknek mutatott volna fügét, akik
lenézik a parasztokat, noha nem ismerik őket, hanem inkább egy olyan
asszony csaknem művészi ízlésével, aki tudja, miféle bűbáj van a
hatalmában, és nem teszi tönkre holmi újfajta kenceficével. Ugyanilyen
volt a közismert vendéglős is, a „Hódító Vilmos” tulajdonosa a normandiai
Dives-ben, aki – és ez igen ritka dolog – bizony óvakodott attól, hogy
fogadóját a szállodák modern luxuskényelmével rendezze be, ő maga
pedig, immár milliomosként, megőrizte a normand parasztok
beszédmódját, valamint viseletüket, a kék zubbonyt, és beinvitálta a
vendéget a konyhába, hadd lássa, hogyan főzi ő maga, a gazda, a vacsorát
– amint az vidéken szokás –, amely így is összehasonlíthatatlanul jobb és
hozzá drágább volt, mint a legelőkelőbb szállodáké.
A régi arisztokrata családokban azonban a helyi íz nem elegendő
önmagában, születnie kell egy olyan családtagnak is, aki elég intelligens
ahhoz, hogy ne vesse meg, ne kendőzze el a nagyvilágiság csillogó
mázával. Guermantes nagyhercegné, aki sajnos szellemes volt, és párizsi,
s aki, mikor megismertem, szülőföldjének már csak a tájszólását őrizte
meg, legalább a lánykoráról szóló történetekben rátalált egyfajta
stilisztikai kompromisszumra (félúton a nagyon is önkéntelennek tűnő
vidékiesség és az éppenséggel mesterkélten kiművelt stílus között), mely
Georges Sand Kis Fadette-jét vagy a Chateaubriand által a Sírontúli
emlékiratokban[687] idézett legendák némelyikét oly kedvessé teszi. A
legnagyobb gyönyörűséget azzal szerezte, ha olyan históriát mesélt
nekem, melyben paraszti társaságban szerepelt. A régies nevek, az ódon
szokások meglehetősen ízessé tették ezeket a közeledéseket a kastély és a
falu között. Vannak arisztokraták, akik mindig is kapcsolatban maradnak
azokkal a földekkel, amelyeknek urai voltak, ezzel megőrzik kötődésüket
a tájhoz, s így a legegyszerűbb szavaikból is Franciaország történelmének
egész történeti és földrajzi atlasza bontakozik ki.
Ha nem lenne benne semmi színlelés, semmi afféle szándék, hogy csak
és kizárólag rájuk jellemző stílust alakítsanak ki, akkor ez a beszéd
társalgás közben a francia történelem valóságos múzeumát emelné a
hangzó szavakból. A „Fitt-jam nagybácsikám” kiejtésben nem volt semmi
meglepő, hiszen tudjuk, hogy a Fitz-James-ek szívesen hangsúlyozzák
francia főnemesi mivoltukat, és nem óhajtják, hogy angolosan ejtsék a
nevüket. És csodáljuk meg itt azoknak a megindító engedelmességét is,
akik mind ez idáig azt hitték, hogy bizonyos neveket az írásképhez híven
kell kiejteniük, majd, amint azt hallják, hogy Guermantes nagyhercegné
nem így mondja őket, egyszerre átállnak arra a kiejtésre, amelyet
korábban nem is sejdíthettek. Így például a nagyhercegné, akinek egyik
ükapja Chambord grófja[688] szolgálatában állott, Orléans-pártivá lett
férjét megfricskázandó szívesen hangoztatta: „Mi, jó öreg
frosdorfiak[689]”. A vendég, aki mindaddig azt hitte, helyesen cselekszik,
amikor „Froszdorfot” mond sz-szel, szélsebesen köpönyeget fordított, és
ettől fogva unos-untalan „Frosdorf”-ról beszélt.
Egy alkalommal, amikor megkérdeztem Guermantes nagyhercegnét, ki
az a választékos fiatalember, akit mint unokaöccsét mutatott be nekem, és
akinek nem értettem jól a nevét, a nevet akkor sem hallottam tisztábban,
amikor a nagyhercegné, mélyen a torkából, igen határozottan, de
artikulálatlanul azt mondta: „A.i..éo. a., Ho.e. só.oha. Azt állítja, hogy
olyan a fejformája, mint a régi galloké.” Ekkor értettem meg, hogy a
nagyhercegné az imént azt mondta: „A kis Léon az” (mármint Léon
herceg, aki valóban Robert de Saint-Loup sógora volt). „Azt persze nem
tudom, hogy olyan-e a fejformája – tette hozzá –, de az öltözködési
stílusát, amely egyébként igen elegáns, biztosan nem tőlük vette. Egy
alkalommal, amikor Josselinből, ahol Rohanéknál[690] voltam látogatóban,
zarándoklatra mentünk, parasztok is velünk tartottak Bretagne minden
zugából. Egy nagydarab léoni fickó megrökönyödve bámulta Robert
sógorának bézs bricseszét. »Mit bámulsz így, lefogadom, nem tudod, hogy
ki vagyok?« – mondta neki Léon. És amikor a paraszt nemmel válaszolt:
»Nos hát, én vagyok a herceged.« – »Ó! – felelt a paraszt a sapkáját
lekapva és mentegetőzve –, én meg ángliusnak néztem.«„S amikor, élve az
alkalommal, arra ösztönöztem Guermantes nagyhercegnét, beszéljen a
Rohanokról (akikkel családja gyakran frigyre lépett), szavait némiképpen
a búcsúzarándoklatok mélabús bája járta át, no meg, amint azt Pampille,
ez a vérbeli költő mondaná, „a fekete búzából, sünzanót tüzén sült
palacsinták fanyar íze.”[691]
Du Lau márkiról[692] szólván (akiről tudjuk, milyen gyászos véget ért,
amikor süketen a vak H. asszonyhoz vitette magát) a nagyhercegné a
kevésbé tragikus évekről mesélt, amikor is vadászat után, Guermantes-ban
a márki mamuszban ült le a teához az angol király jelenlétében, mivel nem
ítélte magát rangban alacsonyabbnak, és mint látható, cseppet sem
zavartatta magát az uralkodó társaságában. Mindezt a nagyhercegné olyan
festőien adta elő, hogy a kissé nagyzoló périgord-i nemesemberek testőrös
dagályát is belevegyítette stílusába.
Amúgy, az emberek legegyszerűbb minősítésekor, Guermantes
nagyhercegné, aki megmaradt annak, aki volt, oly nagy gyönyörűségét
lelte a tartományok gondos megkülönböztetésében, amilyet egy született
párizsi sosem érezhetett volna, és Anjou, Poitou és Périgord puszta
nevének említésével egész tájakat idézett elénk csevegésében.
Guermantes nagyhercegné kiejtésére és szókincsére visszatérve, a
nemesség épp ezzel a vonásával mutatkozik valóban konzervatívnak,
beleértve mindazt, ami ebben a szóban némileg gyermeteg, némileg
veszedelmes, némileg haladásellenes, de a művész számára szórakoztató
is. Jó ideje szerettem volna tudni, hogyan írták régen a Jean nevet. Végül
úgy tudtam meg, hogy levelet kaptam Villeparisis márkiné unokaöccsétől,
aki Jehan de Villeparisisként írta alá magát – amiként keresztelték,
amiként a Gothai Almanachban is szerepel –, azzal a szépséges és
hiábavaló h betűvel, amelyet cinóbervörös vagy ultramarinkék díszében
pompázón csodálunk egy hóráskönyvben vagy egy színes üvegablakon.
Sajnos nem nyújthattam a végtelenségig ezeket a látogatásokat, mivel,
ha egy mód volt rá, nem akartam barátnőm után hazaérni. Márpedig
Guermantes nagyhercegnéből mindig csak morzsánként tudtam
kiszedegetni az öltözékeiről elmondott tudnivalókat, melyek segítségével
ugyanolyan zsánerű ruhákat csináltathattam Albertine-nek – már ha egy
fiatal lány is felvehetett ilyesmit. „Például aznap, asszonyom, amikor
Saint-Euverte-nénél[693] kellett vacsoráznia, mielőtt Guermantes
hercegnéékhez jött, aznap egy színvörös ruhában volt, vörös cipővel;
hihetetlen látvány volt, mint egy vérvirág, mint egy lángoló rubint, az
miféle ruha volt? Fölvehet egy fiatal lány ilyesmit?”
A nagyhercegné ugyanazt a sugárzást ragyogtatta fel fáradt arcán, mint
hajdan Laumes hercegné[694], miközben Swann bókjait hallgatta, és
könnyezett a nevetéstől, amint csúfondáros, kérdő és elragadtatott
kifejezéssel De Bréauté úrra[695] nézett, aki ebben az órában mindig nála
volt, s aki most elnéző mosolyt langyosított a monoklija alól erre az
értelmiségi hadovára, mert a fiatal férfi testi túlfűtöttségét gyanította
mögötte. A nagyhercegné mintha csak azt mondta volna: „Ugyan, mi
történt vele, tisztára megbolondult.” Majd csúfolódó arccal fordult
hozzám: „Nem tudtam róla, hogy olyan voltam, mint egy lángoló rubint
vagy egy vérvirág, de arra kétségkívül emlékszem, hogy a ruha vörös volt:
vörös szatén, ami akkoriban járta. No igen, végső soron egy fiatal lány is
felvehet ilyesmit, de maga azt mondta, hogy a barátnője nem jár este
sehová. Ez pedig nagyestélyi ruha, az ilyet nem szokás délutáni vizitbe
felvenni.”
 Ami azonban a leghihetetlenebb: ebből a – végül is nem olyan távoli –
estélyből a nagyhercegné csakis a toalettjére emlékezett, s mintha
megfeledkezett volna viszont valami másról, aminek pedig, mint az
mindjárt kiderül, ugyancsak nyomot kellett volna hagynia benne. Mintha a
tett emberei – márpedig a társasági személyek a tettek emberei
(aprócskák, jelentéktelenek, de mégiscsak azok) – annyira megfeszítetten
összpontosítanának arra, aminek egy óra múlva kell majd bekövetkeznie,
hogy szellemük nem sok teret hagy az emlékezésnek. Bizony nemegyszer
megesett például, hogy De Norpois úr[696] nem megtévesztésképpen vagy
csalhatatlanságát bizonyítandó beszélt így, amikor szóba hozták előtte egy
Németországgal kötendő, máig meg nem valósult szövetségről elhangzott
korábbi jövendöléseit: „Ön minden bizonnyal téved, én ugyanis az efféle
beszélgetésekben mindig rendkívül szűkszavúan nyilatkozom, és sosem
jósoltam volna sikert effajta hirtelen jött ötleteknek, melyek gyakran
légből kapottnak bizonyulnak, s végül a legtöbbször erőszakba csapnak át.
Tagadhatatlan ugyan, hogy a távoli jövőben valóban sor kerülhet német-
francia közeledésre, amely mindkét ország számára igen hasznos lenne, és
amelyen Franciaország, gondolom, semmit sem veszítene, de beszélni
sosem beszéltem erről, mert a helyzet még nem érett meg rá, és ha
kíváncsiak a véleményemre, azt hiszem, ha most kérjük hajdani
ellenségeinket, hogy lépjenek velünk törvényes frigyre, csúfos kudarc vár
ránk, és csak kellemetlenségünk származhat a dologból.” És Norpois úr
nem hazudott, amikor így beszélt, egyszerűen kiment a fejéből, amit
korábban mondott. Amúgy mind gyorsan elfelejtjük azt, amit nem
gondoltunk igazán mélyen, amit az utánzás, környezetünk fellobbanásai
diktáltak. Gondolkodásunk változik, és vele módosul a bensőnkben őrzött
emlék. A politikusok még a diplomatáknál is kevésbé emlékeznek
valamely korábbi időszakban vallott állásfoglalásukra, így egyes
visszatáncolásaik inkább erednek becsvágyuk túlzásaiból, mint
emlékezetkiesésből. A társasági emberek pedig igazán nem sok mindenre
emlékeznek.
Guermantes nagyhercegné kitartott amellett, hogy egyáltalán nem
rémlik neki, hogy azon a bizonyos vörös ruhás estélyen ott lett volna De
Chaussepierre-né is, és hogy nyilvánvalóan én tévedek. Márpedig Isten a
tudója, hogy az estély óta eltelt időben De Chaussepierre-ék hányszor
kötötték le a nagyherceg és felesége gondolatait. Azt is elmondom, miért.
A Jockey-klubban[697] éppen Guermantes úr[698] volt a rangidős alelnök,
amikor az elnök meghalt. A Jockey köreinek egyes tagjai, akiknek
nincsenek fontos kapcsolataik, és akiknek egyetlen gyönyörűségük, hogy
kigolyózzák az olyanokat, akik nem hívják meg őket, kampányt indítottak
Guermantes nagyherceg ellen, aki – biztos lévén abban, hogy
megválasztják, és meglehetősen hanyagul kezelvén ennek az elnöki
posztnak a kérdését, mely az ő társadalmi pozíciójában nem sokat jelentett
– nem foglalkozott a dologgal. Azt terjesztették róluk, hogy a
nagyhercegné Dreyfus-párti (a Dreyfus-ügy[699] ugyan ekkorra rég
lezárult, de még húsz év múltán is emlegették, a nagyhercegné viszont
csak két éve állt át a Dreyfus-táborba), fogadja a Rothschildokat, és hogy
az utóbbi időben túlságosan sok előnyhöz jutnak az olyan félfrancia nagy
potentátok, mint amilyen Guermantes nagyherceg is, aki az egyik ágon
német családból származik. A kampány kedvező közeget talált: a
klubokban mindig nagy irigység övezi a túlságosan szem előtt lévő
személyiségeket és utálat a nagy vagyonokat. De Chaussepierre-éké ugyan
szintén nem volt csekély, de ez senkinek sem lehetett szálka a szemében,
mert De Chaussepierre fogához verte a garast, a házaspár lakása igen
szerény volt, az asszony fekete gyapjú ruhákban járt. De Chaussepierre-né
bolondult a zenéért, számos matinét adott, ahová jóval több énekesnő
kapott meghívást, mint Guermantes-ékhoz. De erről senki sem beszélt, a
matinékon még frissítőt sem szolgáltak fel, a férj nem is volt jelen,
mindez a Rue de la Chaise ismeretlenségében zajlott. Az Operában De
Chaussepierre-nét észre sem vették, bár mindig olyanok társaságában
mutatkozott, akiknek a neve a X. Károly legbelsőbb köreihez tartozó
„ultrákat” idézte, de akik szintén visszavonultan élő, a nagyvilági
körökben ritkán mutatkozó emberek voltak. A választás napján általános
meglepetésre a homály győzedelmeskedett a ragyogás fölött, De
Chaussepierre, a másodalelnök lett a Jockey-klub elnöke, Guermantes
nagyherceg pedig maradt, ami volt, azaz első alelnök. Igaz ugyan, hogy a
Jockey elnöki címe nem sokat jelent az olyan főrangú arisztokraták
számára, amilyenek Guermantes-ék is voltak. De nem elnyerni ezt a címet,
amikor rajtunk van a sor, azt látni, hogy egy Chaussepierre-t választanak
meg helyettünk, azt, akinek a felesége köszönt ugyan Oriane-nak, de ő két
évvel ezelőtt még nemcsak hogy nem fogadta, hanem fel is háborodott
azon, hogy ez az ismeretlen bőregér ráköszön, ezt nehezen emésztette meg
a nagyherceg. Azt hangoztatta, hogy felülemelkedett ezen a kudarcon,
amely egyébként állítása szerint a Swannhoz fűződő régi barátságából
következett. Valójában továbbra is dúlt-fúlt. Meglehetősen különös dolog,
de korábban sosem hallhattuk Guermantes nagyhercegtől a közhelyesnek
mondható „tiszta sor” kifejezést, ám a Jockey-beli választás óta,
valahányszor a Dreyfus-ügyről esett szó, felhangzott ez a „tiszta sor”.
„Dreyfus-ügy, Dreyfus-ügy, folyton csak ezt szajkózzák, ráadásul nem is
pontosan, hiszen ez nem vallási kérdés, hanem, »tiszta sor«, politikai.” Öt
év is eltelhetett anélkül, hogy ezt a „tiszta sor”-t hallottuk volna, ha ez idő
alatt nem esett szó a Dreyfus-ügyről; de ha öt év múltán ismét elhangzott
Dreyfus neve, a „tiszta sor” is automatikusan felbukkant. A nagyherceg
amúgy már azt sem szenvedhette, hogy egyáltalán szóba hozzák előtte az
ügyet, „amely – mint mondta – annyi bajt okozott”, jóllehet őt ezek közül
csak egyetlenegy érintette érzékenyen: a Jockey elnökségének ügyében
elszenvedett kudarc.
Így hát, ezen a bizonyos délutánon, amelyről beszélek, s amelyen arra a
vörös ruhára emlékeztettem Guermantes nagyhercegnét, amelyet az
unokatestvére estélyén viselt, De Bréauté úr meglehetősen kedvezőtlen
fogadtatásban részesült, amikor mondani akarván valamit, homályos
eredetű, meg nem világított képzettársítással, szája szélét nyelvével
püspökfalat formájúra kipúposítván, belefogott: „A Dreyfus-ügyről jut
eszembe...” (S ugyan miért a Dreyfus-ügyről, amikor csak egy vörös
ruháról volt szó, és amikor nem kétséges, hogy a szegény De Bréautéban,
aki másra sem gondolt, mint arra, hogy hogyan szerezhetne örömet, a
legcsekélyebb gonosz szándék sem volt?) Csakhogy Guermantes
nagyherceg már Dreyfus puszta nevére felvonta jupiteri szemöldökét.
„Elmesélték nekem – így De Bréauté – Cartier barátunk egy jó, sőt nagyon
szellemes mondását (itt figyelmeztetjük a kedves olvasót, hogy ennek a
Cartier-nak, De Villefranche-né fivérének, semmiféle köze nincsen a
hasonnevű ékszerészhez), amin egyébként nem is lepődtem meg, mert
szellemből igazán bőséges kínálat, sőt túlkínálat van benne.” „Nos –
vágott közbe Oriane –, én ugyan nem lennék vevő rá! El nem mondhatom
magának, mennyire idegesített mindig ez a maga Cartier-ja, és sosem
tudtam felfogni, miféle hihetetlen varázst talál Charles De La
Trémoïlle[700] és a felesége ebben az unalmas fecsegőben, akit mindig ott
találok, valahányszor látogatóba megyek hozzájuk.” „Drága
nagyhercegném, úgy gondolom, nagyon isz szigorúan ítéli meg Cartier-t –
felelte de Bréauté, aki nehezen képezte az s-eket. – Úgy gondolom, kisszé
túlszágoszan befészkelte magát La Trémoïlle-ékhoz, de hát Szárl számára
ő egyfajta, hogy isz mondjam, hűszéges Achátésszá[701] vált, márpedig az
ilyen igen ritka madár manapszág. Mindeneszetre, íme a mondász, amit
hallottam. Cartier állítólag azt mondta, hogy Zola azért akart bíróság elé
állni, hogy megtapasztaljon egy olyan érzészt, melyet eddig nem iszmert,
a börtön élményét.” „Mégis menekült, mielőtt letartóztatták volna” – szólt
közbe Oriane. „Ez tehát nem áll. Amúgy, még ha igaznak látszana is,
határozottan ostoba mondásnak találom. Ha maga ezt nevezi
szellemességnek!” „Isztenem, drága Oriane – felelte Bréauté, aki látván,
hogy nem értenek vele egyet, kezdett visszakozni –, a mondász nem tőlem
származik, én csak eliszmétlem önnek úgy, ahogy én isz hallottam, ítélje
meg ön! Mindeneszetre éppen e miatt a mondásza miatt a kiváló La
Trémoïlle alaposzan megdorgálta Cartier urat, ész bizony joggal, mert ő
szoszem volt híve annak, hogy a szalonjában, hogy isz mondjam csak, napi
politikai ügyekről beszéljenek, ész már csak azért isz igen kínosz
helyzetbe került, mivel Alphonse de Rothschild[702] feleszége isz ott volt a
társzaszágban. Cartier valószágos megrovászt kapott La Trémoïlle-tól.”
„Még szép” – mondta a nagyherceg felettébb rosszkedvűen. „Alphonse
Rothschildék, noha van bennük annyi jó ízlés, hogy sose beszéljenek erről
a förtelmes ügyről, a lelkük mélyén csakúgy Dreyfus-pártiak, mint minden
zsidó. Sőt ez éppenséggel olyan »ad hominem« érv (a nagyherceg kissé
önkényesen alkalmazta az »ad hominem« kifejezést), melyet nem
juttatnak eléggé érvényre, hogy a zsidók rosszhiszeműségét
kimutathassák. Ha egy francia rabol, gyilkol, én nem érzem kötelezőnek
magamra nézvést, hogy azért, mert francia, akárcsak én, ártatlannak
találjam. A zsidók viszont sohasem ismernék el, hogy egy hitsorsosuk
áruló, akkor sem, ha megbizonyosodtak róla, és nemigen törődnek azokkal
a rettenetes következményekkel (a nagyherceg itt természetesen De
Chaussepierre istenverte megválasztására gondolt), amelyeket egy társuk
bűne vonhat maga után, mindaddig... Ugyan már, Oriane, csak nem azt
akarja állítani, hogy a zsidók nem kárhoztathatók joggal azért, hogy mind
összefognak az árulók védelmére? Ne is próbálja azt mondani, hogy nem
azért van így, mert zsidók!” „Hát nem, édes istenem – válaszolt Oriane
(akiben némi ingerültséggel ébredt fel a vágy, hogy szembeszegüljön a
mennydörgő Jupiterrel, és hogy az „intelligenciát” fölébe helyezze a
Dreyfus-ügynek). – De talán éppen azért van így, mert zsidók, és ismerik
egymást, ezért azután tudják, hogy ha valaki zsidó, attól még nem
feltétlenül áruló vagy franciaellenes, amint azt a jelek szerint
Drumont[703] állítja. Annyi bizonyos, hogy ha Dreyfus keresztény lett
volna, nem érdekelte volna a zsidókat, és ha mégis érdekelte őket, az azért
volt, mert nagyon is érezték, hogy ha nem lenne zsidó, árulónak sem hitték
volna ilyen könnyen, a priori, amint Robert unokaöcsém mondaná.” „A
nők semmit sem értenek a politikához – rikoltott a nagyherceg, miközben
le nem vette a szemét a feleségéről. – Hiszen ez a szörnyűséges bűntett
nem egyszerűen zsidó kérdés, hanem – tiszta sor – nagy horderejű nemzeti
ügy, amely a legrettenetesebb következményekkel járhat Franciaországra
nézve, ahonnan száműzni kellene az összes zsidót; bár elismerem, az
eddig aljasul, felülvizsgálatot követelő módon hozott szankciók nem
ellenük, hanem legkiválóbb ellenfeleik ellen irányultak, elsőrangú férfiak
ellen, akiket szegény országunk balszerencséjére félreállítottak.”
Éreztem, hogy ez a vita nem vezet jóra, és sürgősen ismét ruhákra
tereltem a szót. „No és arra az alkalomra emlékszik-e még, asszonyom,
amikor először volt kedves hozzám?” „Az első alkalomra, amikor kedves
voltam hozzá” – ismételte meg a nagyhercegné, és nevetve pillantott De
Bréauté úrra, akinek orra vége kissé kihegyesedett, a mosolya ellágyult
Guermantes-né asszony iránti figyelmességében, és akinek köszörülődő
kés hangja némi bizonytalan, rozsdás zörejt hallatott. „Nagy, fekete
virágmintákkal díszített sárga ruhában volt.” „De kicsikém, az is ugyanaz
az eset, ezek mind nagyestélyi ruhák.” „És az a búzavirágos kalapja,
amelyet annyira szerettem? No de mindez elmúlt már. Most egy olyan
bundát szeretnék csináltatni a szóban forgó fiatal lánynak, amilyet ön
tegnap délelőtt viselt. Lehetetlent kérnék, ha látni szeretném?” „Nem,
Hannibalnak hamarosan úgyis mennie kell. Maga majd átjön hozzám, és a
szobalányom szépen megmutogat mindent. Csakhogy, kicsikém, én ugyan
szívesen kölcsönadok bármit, amit akar, de ha maga névtelen kis
varrónőkkel csináltat Callot-, Doucet-, Paquin-ruhákat,[704] azok sosem
lesznek ugyanolyanok.” „De én egyáltalán nem akarok valami kis
varrónőhöz menni, tudom jól, hogy az más lenne, bár igazán érdekelne,
mitől is lenne más.” „No hiszen, tudja, hogy én semmit sem tudok
elmagyarázni, én csak egy nagy szomár vagyok, úgy beszélek, mint egy
parasztasszony. Az egész kézügyesség, fortély kérdése; ami a bundákat
illeti, legalább egy rövid ajánlólevelet írhatok, hogy beajánljam a
szűcsömnek, így aztán nem fogja meglopni magát. De tudja, hogy ez
megint nyolc-kilencezer frankjába fog kerülni.” „És az a köntöse,
amelyiknek olyan rossz szaga van, amelyet egyik este viselt, és olyan
sötét, pihés, arannyal barázdált és pöttyözött, mint valami lepkeszárny?”
„Ó, az! Az egy Fortuny-ruha. Azt a maga ifjú barátnője is nyugodtan
felveheti otthon. Van itt belőlük több is, majd megmutatok néhányat, sőt
adhatok is belőlük, ha ez a kedvére van. De a legjobb az lenne, ha
Talleyrand unokanővéremét látná. Írnom kellene neki, hogy adja kölcsön.”
„És aznap a cipője is olyan szép volt, az is Fortunytől való?” „Nem:
tudom, melyikre gondol, arra az aranyozott kecskebőrból készültre,
amelyikre Londonban akadtunk, mikor Consuelo de Manchesterrel[705]
vásárolgattunk. Rendkívüli volt. Sosem tudtam rájönni, hogyan tudták így
bearanyozni, mintha a bőr maga színarany volna. Nincs is több ilyen, mint
ez, azzal a pici gyémánttal a közepén. A szegény Manchester
nagyhercegnő már nem él, de ha ez magának örömet szerez, majd írok
Warwick asszonynak vagy Marlborough asszonynak, hogy próbáljanak
meg hasonlót szerezni. Sőt nem is tudom, nem maradt-e még nekem is egy
darabom ebből a bőrből. Akkor talán itt is megcsináltathatnánk. Még ma
este utánanézek, és megüzenem magának.”
Ha csak egy mód volt rá, megpróbáltam még az előtt eljönni a
nagyhercegnétől, mielőtt Albertine hazaér, így hát gyakran úgy esett, hogy
Guermantes-éktól távozóban az udvaron összefutottam Charlus úrral[706]
és Morellel[707], akik teára jöttek... Jupienhez[708], aki ezzel a legnagyobb
kegyben részesítette a bárót. Én nem találkoztam velük mindennap, de ők
nap mint nap idejártak. Megjegyzendő különben, hogy egy szokás
megállapodottsága általában egyenes arányban van a képtelenségével.
Nevezetes dolgokat csak alkalomszerűen viszünk véghez. Az olyan
esztelen életek azonban, amelyekben a rögeszmés magamagát fosztja meg
minden örömtől, és a legnagyobb bajokkal bünteti magát, az ilyen életek
változnak a legkevésbé. Ha elég kíváncsiak volnánk, tízévenként újra meg
újra úgy lelnénk a boldogtalanra, hogy olyankor alszik, amikor élhetne,
olyankor jár el hazulról, amikor nemigen történhet vele más, mint hogy
meggyilkolják az utcán, jeges italokat iszik, amikor melege van, s eközben
folyton a nátháját kúrálja. Erejének egyetlen kis, egyetlen napig tartó
nekibuzdulása elegendő lenne ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra
változtasson mindezen. De ezek az életek rendszerint épp olyanoknak
jutnak örökül, akik képtelenek az erejüket összeszedni. A bűn csupán
másik arca ezeknek az egyhangú létezéseknek, amelyeket puszta
akaraterővel kevésbé elviselhetetlenné lehetne tenni. Charlus úr és Morel
mindennapos teadélutánjait Jupiennél mindkét szemponttal
magyarázhattuk. Ezt a napi szokást egyetlenegyszer kavarta fel vihar. A
mellényszabó unokahúga ugyanis az egyik nap azt mondta Morelnek: „Ez
az, jöjjenek csak, majd én adom a köcsögöt”, mire a báró úgy találta –
joggal –, hogy ez a kifejezés bizony igen közönséges egy olyan teremtés
szájából, akit már-már menyévé kívánt tenni, de mivel szívesen sértegetett
másokat, és megmámorosodott tulajdon dühétől, ahelyett hogy egyszerűen
megkérte volna Morelt, adjon némi leckét választékosságból a fiatal
nőnek, egészen hazáig egymást követték az indulatos jelenetek. Az
elképzelhető legpimaszabb, leggőgösebb hangon: „Így hát a »tapintás«,
amely, mint látom, nem okvetlenül jár együtt a »tapintattal«, a maga
esetében megakadályozta a szaglószerv normális fejlődését, hiszen maga
tűrte, hogy ez a bűzhödt legócskább fajta kifejezés, a köcsög,
felgőzölögtesse latrinaszagát az én felséges orromig! Előfordult-e valaha,
hogy amikor maga befejezte egy hegedűszólóját, szellentéssel jutalmazták
volna nálam tapsvihar vagy csend helyett, mely utóbbi még ékesszólóbb,
hiszen az a félelem rejlik mögötte, hogy képtelenek leszünk visszatartani,
nem azt, amit a maga menyasszonya bőven osztogat, hanem a zokogást,
amelyre a játéka fakasztott minket?” Ha egy tisztviselőre záporoznak
efféle főnöki szemrehányások, másnap elkerülhetetlenül kipenderítik.
Charlus úr számára viszont mi sem lehetett volna fájdalmasabb, mint
Morel szélnek eresztése, sőt, mivel attól tartott, hogy kissé messzire ment,
minden részletre kitérő dicshimnuszba fogott a fiatal lányról, igen
kifinomult stílusban, melyet akaratlanul közbeékelt orcátlanságok sorával
tarkított. „Igazán bájos lány, s mivel maga muzsikus, gondolom a hangja
bűvölte el, amely nagyon szép a magas fekvésekben, melyekben mintha
csak a maga »hisz«-ének kíséretére várna. Az alsó regisztereit kevésbé
kedvelem, ez bizonyára furcsa, vékony nyakának háromszoros
nekiindulásával függ össze, amelynek mintha már vége lenne, s azután
mégis továbbnyúlik; és mindeme középszerű részleteknél jobban szeretem
az alakját, az kellemes. Mivel pedig a lány varrónő, bizonyára művésze az
ollónak, csinálhatna is nekem egy szép papír árnyképet saját magáról.”
Charlie már csak azért sem ügyelt ezekre a dicshimnuszokra, mert
menyasszonyának ekként ünnepelt bájait észre sem vette. De azért
válaszolt Charlus úrnak: „Rendben, kicsikém, majd megmosom a fejét,
hogy máskor ne mondjon ilyesmit.” Amikor Morel ekképpen
„kicsikémezte” Charlus urat, nem azért tette, mintha megfeledkezett volna
arról, hogy a báró több mint háromszor annyi idős, mint ő. És nem is
Jupien módjára beszélt így a szép hegedűs, hanem azzal a fajta
közvetlenséggel, amely bizonyos kapcsolatokban hallgatólagos feltételül
szabja, hogy előbb a korkülönbséget hagyták figyelmen kívül, a
gyöngédségre csak ezután került sor. Mármint, Morel esetében, a színlelt
gyöngédségre, másoknál valódira. Hiszen ekkoriban történt, hogy Charlus
úr a következőképpen fogalmazott levelet kapta: „Drága Palamède-em,
mikor láthatlak? Nagyon vágyom utánad, és gyakran gondolok Rád stb.,
stb. Örökre a Tiéd, Pierre.” Charlus úr törte a fejét, hogy rájöjjön, melyik
rokona enged meg magának ilyen fokú bizalmasságot, ki az, aki nyilván
nagyon közelről ismeri, és akinek mindezek ellenére nem ismeri meg az
írását. Néhány nap alatt mindazon hercegek, akiknek a Gothai Almanach
néhány sort szán, felvonultak Charlus úr elméjében. Aztán a hátoldalra írt
cím láttán egyszerre megvilágosodott minden: a levél írója ajtónálló volt
egy játékkaszinóban, ahová Charlus úr el-eljárt. Ez az ajtónálló úgy vélte,
nem udvariatlan, amikor ilyen hangnemben ír Charlus úrnak, aki
éppenséggel nagy becsben állt előtte. Úgy gondolta azonban, hogy nem
lenne kedves nem tegezni valakit, aki többször is karjában tartotta, és ily
módon – mint azt naivan képzelte – érzelmeivel is megajándékozta.
Charlus úr a lelke mélyén el volt ragadtatva ettől a bizalmasságtól. Még
De Vaugoubert urat[709] is hazakísérte egy matinéról azért, hogy
megmutathassa neki a levelet. Márpedig, isten a tudója, hogy Charlus úr
nem szeretett nyilvánosság előtt mutatkozni De Vaugoubert úrral. Ez
utóbbi ugyanis, monokliját a szemébe csippentve, jobbra-balra nézegetett
az arra járó fiatal férfiak után. Sőt mi több, Charlus úr társaságában
emancipálódott, és olyan stílust használt, amit a báró utált. A férfiakra
vonatkozó minden főnevet nőnemű alakban alkalmazott, s nagyon ostoba
lévén nagyon szellemesnek találta ezt a tréfát, és harsányan kacagott
hozzá. Mivel azonban diplomáciai posztjához is foggal-körömmel
ragaszkodott, szánalmas, vihogó utcai megnyilvánulásait folyton
megszakította a beijedtség, amikor a színen épp egy-egy társasági
személyiség, vagy főként, ha magas rangú tisztviselő vonult át. „Ezt a kis
távírdász-perszónát – mondta, könyökével oldalba bökve a bosszús bárót –
jól ismertem, de azóta jó útra tért a kis hamis! Ó, a Galeries Lafayette
árukihordója, micsoda szépség! Ajaj, az ott a Kereskedelmi Ügyosztály
igazgatója! Remélem, nem látta meg a mozdulatomat! Képes lenne
elkotyogni a miniszternek, aki rögtön passzív állományba helyezne, már
csak azért is, mert úgy tűnik, ő is olyan.” Charlus úr majd megpukkadt
mérgében. Majd, hogy minél előbb véget vessen ennek az idegtépő útnak,
úgy döntött, előhúzza a levelét, és elolvastatja a nagykövettel. De a lelkére
kötötte, hogy senkinek se szóljon róla, mert úgy tett, mintha Charlie
féltékenykedne, hogy így hitesse el: Morel szerelmes belé. „Márpedig –
tette hozzá végtelen jósággal – mindig azon kell lennünk, hogy a lehető
legkevesebb fájdalmat okozzuk másoknak.”
Mielőtt visszatérnénk Jupien bolthelyiségéhez, a szerző fontosnak tartja
elmondani, mennyire elszomorítaná, ha e furcsa leírások sértenék az
olvasó érzékenységét. Részben (és ez a dolog kevésbé számottevő oldala)
azt gondolhatják, hogy e könyv lapjain az arisztokráciát nagyobb arányban
sújtja a degeneráció, mint az egyéb társadalmi osztályokat. Még ha így
lenne is, sem volna benne semmi meglepő. A legrégebbi családokon végül
bizonyos sajátságos jegyek ütköznek ki – csodálatra méltón vörös,
idomtalan orr, csapott áll –, melyekben mindenki a „fajtát” bámulja.
Csakhogy ezek között az örökletes és egyre erősödő vonások között
vannak olyanok is, amelyek nem láthatók: mégpedig a hajlamok és az
ízlések.
Súlyosabb ellenvetésnek számítana, ha megalapozott volna, hogy
mindez idegen tőlünk, s hogy a kéznyújtásnyira lévő igazság költészetét
kell feltárnunk. A köznapibb valóságból született művészet valóban
létezik, és talán ennek a birodalma a legtágasabb. Nem kevésbé igaz
azonban, hogy igen érdekesek, nemegyszer szépek lehetnek azok a
cselekedetek is, amelyek az általunk átéltektől, mindattól, amit hiszünk,
oly távol álló szellemiségből erednek, hogy fel sem foghatjuk őket, hogy
úgy bontakoznak ki előttünk, mint valami indíték nélküli látvány. Ugyan
mi lehet poétikusabb, mint Dareiosz fia, Xerxész, amint megvesszőzteti a
tengert, mely elsüllyesztette a hajóit?
Biztos, hogy Morel, élvén a hatalommal, melyet vonzerejével gyakorolt
a lány felett, sajátjaként mondta el menyasszonyának a báró megjegyzését,
ugyanis a „köcsög” kifejezés oly nyomtalanul eltűnt a mellényszabó
boltjából, ahogy egyszer s mindenkorra eltűnik egy szalonból ez vagy az a
bizalmas ismerős, aki korábban mindennapos vendég volt, és akivel ilyen
vagy amolyan okból szakítottak, vagy akit rejtegetni akarnak, és csak
máshol találkoznak vele. Charlus úr számára nagy elégtétel volt a
„köcsög” eltűnése: Morel előtti tekintélyének bizonyítékát látta benne, és
az egyetlen makulányi folt eloszlását a fiatal lány hibátlanságán. Végül
pedig mint fajtájának bármely képviselője, noha őszinte baráti érzéseket
táplált Morel és annak majdnem-menyasszonya iránt, és hevesen
támogatta frigyüket, egyben meglehetősen élvezte, hogy hatalmában áll
kénye-kedve szerint kisebb-nagyobb civakodásokat szítani közöttük, míg ő
kívül marad, fölöttük áll olimposzi istenként, mint amilyen a fivére lett
volna.
Morel azt mondta Charlus úrnak, hogy szereti Jupien unokahúgát,
feleségül akarja venni, a bárónak pedig édes érzés volt ifjú barátját
elkísérni ezekre a látogatásokra, ahol az elnéző és tapintatos jövendőbeli
após szerepét játszotta. Semmi sem tetszhetett volna neki ennél jobban.
Ami engem illet, véleményem szerint a köcsög kifejezés Moreltól
származott, és a fiatal varrónő szerelmes elvakultságában vette át az
imádott lény kifejezését, mely rútságával kirítt a fiatal lány kedves szavai
közül. E szavaknak, a hozzájuk járuló elbűvölő modornak és Charlus úr
pártfogásának köszönhetően a lányt jó néhány korábbi ügyfele immár
barátnőként fogadta, meghívta vacsorára más ismerőseivel együtt, a
kicsike pedig mindezt csakis Charlus úr engedélyével fogadta el, és olyan
estékre, amikor az neki alkalmas volt. „Egy kis varrónő a társaságban?” –
mondhatnák erre. „Micsoda képtelenség!” Ha azonban jobban
belegondolunk, semmivel sem képtelenebb, mint az, hogy hajdan
Albertine éjfélkor jött fel hozzám látogatóba, most pedig velem élt. És ha
másvalaki esetében képtelenség lett volna is, Albertine-ében semmiképpen
sem volt az, hiszen apa-anya nélkül élt, olyan szabadon, hogy Balbecben
kezdetben egy zsoké szeretőjének véltem, a legközelebbi rokona pedig
Bontemps-né volt, aki unokahúgáról szólván már Swann-nénál is csak a
neveletlenségét emlegette csodálattal, most pedig szemet hunyt, főként ha
ezen az áron megszabadulhatott tőle egy gazdag házassággal, amelyből
némi pénz a tántikának is csurranna-cseppenne (a társaság legfelső
köreiben egyes nagyon előkelő és nagyon szegény anyák, akiknek sikerül
fiukat egy gazdag családba beházasítaniuk, elfogadják a bundákat, autót,
pénzt a menyüktől, akit nem szeretnek, és akit ők juttatnak be a
társaságba).
Talán eljön a nap, amikor a varrónők – és én ezt csöppet sem tartanám
felháborítónak – bejáratosak lesznek a nagyvilági körökbe. Jupien
unokahúgának esetéből, mint kivételből még nem lehet erre következtetni,
egy fecske nem csinál nyarat. Mindenesetre, ha Jupien unokahúgának igen
szerény társasági rangja megbotránkoztatott is egyeseket, Morel nem
tartozott közéjük, mivel ostobasága bizonyos kérdésekben oly mértékű
volt, hogy nem csupán „inkább ostobának” találta a nála százszorta
eszesebb fiatal lányt, talán csupán azért, mert a lány őt szerette, de
ráadásul kalandornőket, úrinőt játszó álruhás segédvarrónőket gyanított
azokban az igencsak rangos asszonyokban, akik fogadták a lányt, s akikkel
az nem hivalkodott. No persze ezek az asszonyok nem a Guermantes-ok
közül valók voltak, még csak nem is az ő ismerőseik, hanem gazdag,
elegáns, nagypolgári nők, eléggé szabad szellemek ahhoz, hogy úgy
ítéljék, egy varrónőt fogadni nem lealacsonyító, s ugyanakkor elég
szolgaszelleműek is ahhoz, hogy némi önelégültséget érezzenek, amiért
egy olyan fiatal lányt pártfogolnak, akihez őméltósága, Charlus báró úr,
tisztes szándékkal, naponta ellátogat.
A bárónak mi sem tetszett jobban e házasság ötleténél, hiszen úgy
gondolta, hogy ekképpen nem ragadják el tőle Morelt. Hírlett, hogy Jupien
unokahúga, szinte még gyermekként, „megbotlott”. Charlus úrnak pedig,
miközben tovább zengte dicshimnuszait Morelnek, nem esett volna
nehezére, hogy ezt a hírt barátja tudomására hozza, akit feldühített volna
vele, s ezzel viszályt kelthetett volna. Charlus úr ugyanis, noha rettentően
gonosz volt, hasonlított jó néhány derék emberhez, aki lelkesen dicséri ezt
vagy azt, hogy tulajdon jóságát bizonyítsa, de mint a tűztől, úgy óvakodna
kimondani azokat az oly ritkán elhangzó, jótékony szavakat, amelyek a
békét hozhatnák meg. Mindezek dacára a báró megtartóztatta magát
mindenfajta gyanúsítgatástól, mégpedig két okból is. „Ha elmondom neki,
hogy a menyasszonya nem makulátlan – gondolta –, a hiúságán ejtek
sebet, és rám haragszik meg. Különben is, ki a megmondhatója, hogy nem
szerelmes-e a lányba? Ha nem szólok, ez a szalmaláng hamar ellobban, én
úgy irányíthatom a kapcsolatukat, ahogy akarom, és a fiú épp csak annyira
fogja szeretni a lányt, amennyire nekem tetszik. Ha elmondanám neki
jövendőbelije korábbi botlását, ugyan, ki mondja meg, nem elég erős-e
még mindig az én Charlie-m szerelme ahhoz, hogy féltékennyé tegye?
Akkor pedig önhibámból változtatok egy következményekkel nem járó és
irányítható flörtöt nagy szerelemmé, amely nehezen kormányozható.” E
két okból tehát Charlus úr továbbra is hallgatott, s bár csak látszólag
tapintatosan, más oldalról mégis elismerésre méltón, hiszen a hozzá
hasonlók szinte képtelenek nem elszólni magukat.
A fiatal nő egyébként elragadó volt, és Charlus úr, akinek minden
esztétikai igényét kielégítette, amit csak nők ébreszthettek benne,
fotográfiák százait szerette volna birtokolni róla. A báró, aki nem volt
olyan ostoba, mint Morel, örömmel hallott azokról a kifogástalan
hölgyekről, akik a lányt fogadták, és akiket Charlus úr társadalmi szimata
pontosan azonosított, de (mivel továbbra is ő akart uralkodni) óvakodott
attól, hogy Charlie-nak is elmondja, aki – e tekintetben valóságos
vademberként – még mindig abban a hitben élt, hogy a „hegedűtanszakon”
és Verdurinéken kívül nincsen más, mint a Guermantes-ok, valamint az a
néhány, csaknem királyi ház, amelyet a báró felsorolt, a többi csak
„söpredék”, csak „siserehad”. Charlie ugyanis szó szerint értelmezte
Charlus úr fenti kifejezéseit.
Hogyan történhetett, hogy Charlus úr, akit az év minden egyes napján
hiába várt megannyi nagykövet és nagyhercegnő, aki azért nem
vacsorázott De Croy herceggel, mert azt előbbrevalónak tartották nála,
hogy tehát ez a Charlus úr az előkelő hölgyektől és nagyuraktól elrabolt
minden percét egy mellényszabó unokahúgánál töltötte? Először is,
mindenekelőtti okként, mert Morel is ott volt. De ha nem lett volna ott,
akkor sem találhatunk a dologban semmi képtelent, hacsak önök is úgy
nem ítélkeznek, ahogyan Aimé[710] valamelyik beosztottja tette volna.
Csak az éttermi pincérek hiszik, hogy egy dúsgazdag férfi mindig pompás,
vadonatúj ruhákban jár, és hogy az elegáns urak legelegánsabbika
hatvanterítékes vacsorákat ad, és csakis autón közlekedik. Tévedés. Igen
gyakran megesik, hogy egy dúsgazdag férfi mindig ugyanabban az elnyűtt
ruhában jár. Az elegáns urak legelegánsabbika pedig az, aki az étteremben
nem elegyedik szóba mással, csak a személyzettel, hazatérve pedig az
inasaival kártyázik. Ami azonban nem gátolja meg abban, hogy ne engedje
maga elé Murat herceget[711].
A számos ok közül, amiért a fiatalok házassága boldogsággal töltötte el
Charlus urat, az egyik az volt, hogy Jupien unokahúga ekképpen Morel
személyiségének egyfajta kiterjesztése lesz, és ezzel azé a hatalomé és
tájékozottságé is, amellyel a báró Morel fölött és Morelről rendelkezik. A
hegedűs jövendőbeli feleségének házastársi értelemben vett „megcsalása”
egy másodpercig sem okozott volna Charlus úrnak lelkifurdalást. De tudni,
hogy ő irányítja a „fiatal házasokat”, érezni, hogy ő Morel feleségének
félelmetes és mindenható pártfogója, azé az asszonyé, aki Istenként
tisztelné őt, a bárót, mintegy azt tanúsítva, hogy a drága Morel oltotta belé
ezt az elképzelést, s így maga is tartalmazna valamit Morelből: mindez új
árnyalatokkal színezte az általa gyakorolt uralmat, és az ő „Morel-
jelenségében” új embert, a férjet tárta fel, azaz új, több, különleges
szeretnivalót kölcsönzött neki. Sőt az uralom talán még erőteljesebb lesz
mostantól, mint korábban valaha volt. Hiszen mindattól, aminek
kérdésében Morel egyedül, mondhatni meztelen magányában nemegyszer
szembeszegült a báróval, mivel bizonyos volt abban, hogy úgyis
visszahódítja, házasemberként a családja, az otthona, a jövője miatt
hamarabb visszarettenne, kiterjedtebb támadási felületet, több sérülékeny
pontot kínálna Charlus úr akaratának. Mindez, sőt szükség esetén, olyan
estéken, amikor netán unatkozik, némi háborúság szítása a házasfelek
között (a báró sosem idegenkedett a csataképektől) kedvére volt Charlus
úrnak. Annyira azonban mégsem, mint amikor arra a tőle való függésre
gondolt, amelyben a fiatal házaspár fog élni. Charlus úr Morel iránti
szerelme gyönyörűséges új színt kapott, amikor a báró azt mondta
magában: amíg a férfi az enyém, az asszonya is az enyém lesz, tetteiket
úgy irányítják, hogy engem ne sértsenek, engednek a szeszélyeimnek, s
így az asszony számomra eddig nem ismert jelkép lesz, olyasvalamié,
amit csaknem elfelejtettem, s ami éppoly fontos az én szívemnek, mint
mindenki másénak, azoknak, akik látják majd, hogy oltalmazom őket,
otthont adok nekik, és nekem magamnak is: annak a jelképe, hogy Morel
az enyém. Hogy ez nyilvánvalóvá lesz mások szemében és a magáéban is,
boldogabbá tette Charlus urat, mint bármi más. Hiszen szeretteink
birtoklása nagyobb öröm még a szerelemnél is. Akik mindenki elől
rejtegetik ezt a birtoklást, igen gyakran csak azért teszik, mert félnek,
hogy imádatuk tárgyát elrabolják tőlük. Boldogságuk pedig az
elővigyázatos titkolózás miatt ennyivel kevesebb lesz.
Talán emlékeznek még, hogy Morel régebben azt mondta a bárónak:
minden vágya, hogy elcsábítson egy fiatal lányt, legfőképpen pedig ezt a
bizonyosat, és hogy a siker érdekében házasságot ígér neki, de mihelyt a
magáévá tette, „szépen lelécel jó messzire”; ám ezt Charlus úr – a
szerelmi ömlengések hatására, melyeket Jupien unokahúgáról szólva
hallott Moreltől – el is felejtette. Mi több, talán maga Morel is így volt
vele. Morel jellemtelenségében – amilyennek azt akkor cinikusan, s talán
fortélyos túlzással bevallotta – talán valóban beállt némi szünet addig a
pillanatig, amíg majd ismét felül nem kerekedik. Amint közelebbi
kapcsolatba került a lánnyal, megtetszett neki, megszerette. Morel pedig
oly kevéssé ismerte önmagát, hogy bizonyára úgy képzelte, szereti, sőt
talán örökre szereti a lányt. Kezdeti vágya, bűnös terve ugyan nem múlt el,
de miután annyi egymásra rétegződött érzelem rakódott rá, immár semmi
sem vallott arra, hogy a hegedűs ne őszintén állította volna: nem ez a
bűnös vágy volt tettének igazi indítéka. Akadt különben egy rövid időszak,
amikor – bár ezt nem vallotta be magának egyértelműen –
elkerülhetetlennek látta a házasságot. Morelnek ez idő tájt elég komoly
kézgörcsei voltak, és kénytelen volt számolni azzal az eshetőséggel, hogy
abba kell hagynia a hegedülést. Mivel a művészetétől eltekintve
hihetetlenül lusta volt, nem látott más megoldást, mint kitartatni magát, és
jobban szerette volna, ha Jupien unokahúga tartja ki, nem Charlus úr,
mivel az előbbi felállás több szabadságot kínált neki, és különféle nők bő
választékát az újabb és újabb varrólányok köréből, akiket Jupien
unokahúgával keríttet majd magának, csakúgy, mint a szép és előkelő
hölgyekéből, akiknek az asszonyt árulni fogja. Az a gondolat, hogy
jövendőbeli felesége netán megtagadhatja, hogy e kedvtelésekhez
lealacsonyodjék, vagy hogy ne lenne ilyen mértékben romlott, egy
pillanatra sem merült fel Morel számításaiban. Ezek a számítások
különben is háttérbe szorultak, és a tiszta szerelem lépett a helyükbe,
amint a görcsök megszűntek. A hegedű is elég lesz az apanázs mellett,
melyet Charlus úrtól kap, akinek igényei bizonyára alábbhagynak majd,
amikor ő, Morel, feleségül veszi a fiatal lányt. A házasság sürgőssé vált a
szerelme miatt és a szabadulása végett. Morel megkérte a lány kezét,
Jupien pedig kikérte unokahúga véleményét. Erre sem volt éppen szükség.
A fiatal lány körül úgy lobogott a hegedűs iránti szenvedély, mint a haja,
amikor kibontotta, mint szeme sugárzása, melyből valósággal áradt az
öröm. Morelből úgyszólván minden, ami számára kellemes vagy hasznos
volt, morális felbuzdulást és moralizáló szavakat váltott ki, nemegyszer
akár könnyeket is. Így tehát épp annyira őszinte volt – ha ugyan effajta
szót alkalmazhatunk rá –, amikor érzelmes szónoklatokat tartott Jupien
unokahúgának (ahogyan megannyi fiatal arisztokrata is, akinek semmiféle
munkához nem fűlik a foga, így szónokol egy-egy Krőzus-gazdag polgár
elragadó lányának), mint amennyire leplezetlenül aljasok voltak azok a
teóriák, amelyeket Charlus úrnak fejtett ki a csábításról, a megrontásról.
Csakhogy mind az örömet szerző személy kiváltotta erényes
lelkesültségnek, mind az illetőnek tett ünnepélyes fogadalmaknak az
ellentettje is ott élt Morelben. Amint ez a személy nem okozott már neki
örömet, vagy ha az ígéretek betartásának kötelezettsége kellemetlenné vált
számára, az illető azonnal Morel ellenszenvének céltáblája lett, amit a
hegedűs meg is magyarázott magának, s aminek hatására, némi ideges
szorongás után, amint idegrendszerének euforikus állapota helyreállt,
elhitethette magával, hogy ha a legerényesebb szemszögből vizsgálja a
dolgokat, akkor is mentes mindenfajta kötelezettségtől.
Így például, balbeci tartózkodásának végén, Isten tudja, min,
elveszítette minden pénzét, s mivel Charlus úrnak nem merte elmondani
az ügyet, keresett valakit, akitől kölcsönkérhetett. Apja (aki mindennek
dacára megtiltotta, hogy valaha is „pumpoló” legyen) kitanította, hogy
ilyen esetben levélben illendő megkeresni azt, akihez fordulunk, mondván,
„üzleti ügyben kell beszélnünk” vele, vagy „üzleti találkozót” kérünk tőle.
Ez a mágikus formula annyira elbűvölte Morelt, hogy – gyanítom –
szívesen elveszítette volna a pénzét pusztán azért az örömért, hogy „üzleti
ügyben” kérhessen találkozót. Élete későbbi éveiben belátta, hogy nem
olyan csodatévő formula ez, mint gondolta. Tapasztalnia kellett, hogy azok
az emberek, akiknek különben sosem írt volna, nem siettek, hogy öt perc
múlva már válaszoljanak a levélre, amelyet „üzleti megbeszélés” ügyében
kaptak. Ha azután a délután is eltelt anélkül, hogy a válasz megérkezett
volna, Morelben fel sem merült, hogy a lehető legkedvezőbb esetet
feltételezve is megeshet, hogy a megkeresett úr még haza sem ért, egyéb
leveleket kellett megírnia, ha ugyan el nem utazott, beteg nem lett stb. Ha
pedig valami rendkívüli szerencse folytán már másnap reggelre időpontot
kapott, Morel e szavakkal indította a felkeresettnek szóló mondókáját:
„Már épp csodálkoztam, hogy nem kapok választ, azon töprengtem, nem
történt-e valami, de látom, hogy jól vagyunk stb.” Balbecben tehát, s
anélkül, hogy megmondta volna, hogy „üzleti ügyben” akar beszélni vele,
arra kért, mutassam be annak a Blochnak, akivel egy héttel korábban olyan
kellemetlenül viselkedett a vonaton. Bloch habozás nélkül kölcsönadott
neki – pontosabban kölcsönadatott Nissim Bernard úrral[712] – ötezer
frankot. Ettől a naptól kezdve Morel rajongott Blochért. Könnyes szemmel
latolgatta, hogyan állhatna szolgálatára valakinek, aki az életét mentette
meg. Végül én vállaltam magamra, hogy havi ezer frankot kérek Charlus
úrtól Morelnek, s ő ezt nyomban továbbítja Blochnak, aki így viszonylag
gyorsan visszakapja a pénzét. Az első hónapban Morel – aki még Bloch
jóságának hatása alatt állt – rögtön elküldte az ezer frankot, de azután
nyilván úgy találta, hogy a többi négyezret sokkal kellemesebben is
felhasználhatja, kezdett ugyanis kígyót-békát mondani Blochra. Ha csak
meglátta, sötét gondolatai támadtak, s mivel Bloch maga sem emlékezett
pontosan, mennyit adott kölcsön Morelnek, háromezer-ötszáz frankot
követelt tőle négyezer helyett, vagyis a hegedűs ötszáz frankot nyert
volna, ám ő azt találta válaszolni, hogy ekkora hazugság hallatán nemhogy
nem fizet többé egy árva fityinget sem, de hitelezője még örülhet, amiért
ő, Morel nem emel panaszt ellene. Miközben ezt előadta, tekintete lángban
égett. Egyébként nem elégedett meg annyival, hogy azt állítsa: Blochnak
és Nissim Bernard úrnak nincs miért haragudnia rá, nem sokkal később
már azt mondta, hogy örülhetnek, amiért ő nem haragszik rájuk. Amikor
pedig Nissim Bernard úr egyes hírek szerint kijelentette, hogy
Thibaud[713] van olyan jó hegedűs, mint Morel, ez utóbbi úgy vélte,
bíróság elé kellene vinnie az ügyet, mivel az efféle megjegyzések ártanak
a szakmai jóhírének; majd arra hivatkozva, hogy Franciaországban már
úgysem lehet igazságtételt kapni, főként zsidókkal szemben nem (Morel
antiszemitizmusa ugyanis magától értetődő következménye volt annak,
hogy egy izraelitától kapott kölcsön ötezer frankot), mindig töltött
pisztollyal járt-kelt. A gyöngédségi rohamot követő efféle ideges
zaklatottságnak szükségképpen be kellett állnia Morelnél a mellényszabó
unokahúgával kapcsolatosan is. Igaz, hogy tudtán kívül némiképpen talán
Charlus úr is részes volt ebben a változásban, mivel gyakran hangoztatta
incselkedve – bár egyetlen szavát sem gondolta komolyan –, hogy ha a
fiatalok majd összeházasodnak, nem jár össze velük többet, szárnyukra
bocsátja őket. Ez a gondolat önmagában korántsem lett volna elégséges
ahhoz, hogy Morel elszakadjon a lánytól; de ott lapult a hegedűs agyában,
készen arra, hogy ha eljön a napja, szövetkezzen a hozzá húzó egyéb
gondolatokkal, melyek – ha a vegyület már kialakult – a szakítás hatékony
tényezőjévé válhattak.
Amúgy nem túlságosan gyakran találkoztam össze Charlus úrral és
Morellel. Ők gyakran már Jupien bolthelyiségében voltak, amikor én
eljöttem a nagyhercegnétől, ugyanis nagy örömömben, hogy a
társaságában lehetek, nemcsak az Albertine hazatérését megelőző
szorongó várakozásról feledkeztem meg, hanem érkezése idejéről is. E
napok közül, amelyeken sokáig elidőztem Guermantes nagyhercegnénél,
külön kell szólnom egyről, amelyet olyan apró incidens tett
emlékezetessé, melynek kegyetlen jelentése akkor teljesen elkerülte a
figyelmemet, és csak jóval később fogtam fel. Ezen a bizonyos késő
délutánon Guermantes asszony a Délvidékről érkezett jázminokkal
ajándékozott meg, mivel tudta, hogy szeretem ezt a virágot. Amikor
búcsút vettem a nagyhercegnétől, és hazafelé indultam, Albertine már
megjött, és a lépcsőházban összetalálkoztam Andrée-val, akit láthatóan
zavart a kezemben tartott virágok átható szaga.
„Hogyan, hát már haza is jöttek?” – kérdeztem. „Ebben a pillanatban
érkeztünk meg, de Albertine-nek valami írnivalója volt, és elküldött.”
„Nem gondolja, hogy valami helytelenséget forgat a fejében?” „Egyáltalán
nem, azt hiszem, a nagynénjének ír; ellenben ő, aki nem szereti az erős
szagokat, nem lesz elragadtatva a maga jázminjaitól.” „Szóval nem volt jó
ötlet! Majd szólok Françoise-nak, tegye őket a személyzeti lépcső
fordulójába.” „Csak azt ne higgye, hogy Albertine nem érzi meg magán a
jázminszagot! A tubarózsán kívül talán nincs is más virág, amely ennyire
kábítana; különben, azt hiszem, Françoise vásárolni ment.” „No hát, hogy
fogok én akkor most bejutni, hiszen ma nem hoztam magammal kulcsot!”
„Ó, csak csöngessen be! Albertine majd ajtót nyit magának. Vagy talán
Françoise is visszaért időközben.”
Elköszöntem Andrée-tól. Albertine mindjárt az első csengetésre kijött
ajtót nyitni, ami nem volt éppen egyszerű dolog, mert így, hogy Françoise
lement valamiért, Albertine azt sem tudta, hol a villanykapcsoló. Végül
mégis beengedett, de a jázminok láttán mindjárt elmenekült. Bevittem a
virágokat a konyhába, s így barátnőmnek, aki félbehagyta a levelét, épp
elég ideje volt arra, hogy átmenjen az én szobámba – ahonnan kiszólt
értem –, és az ágyamra heveredjék. Még egyszer mondom, abban a
pillanatban mindezt teljesen természetesnek éreztem, legfeljebb kissé
zavarosnak, és mindenképpen jelentéktelennek. Bizonyára kis híján in
flagranti értem Albertine-t Andrée-val, ezért akart némi időt nyerni a
villanyoltással és azzal, hogy az én szobámba jött, nehogy észrevegyem
nála az összedúlt ágyat, s tett úgy, mintha az előbb éppen írt volna. Később
még visszatérünk minderre; minderre, amiről sohasem tudtam meg,
valóban így esett-e.
Ettől az egyetlen incidenstől eltekintve minden a szokott mederben
folyt, amikor a nagyhercegnétől hazamentem; mivel Albertine sosem
tudta, nem akarok-e elmenni vele valahová még vacsora előtt, rendesen az
előszobában találtam a kalapját, a kabátját, az ernyőjét, amelyeket az
egyszerűség kedvéért ott hagyott. Ahogy beléptem, és megláttam a
holmijait, a ház légköre mindjárt lélegezhetővé vált. Éreztem, hogy a
ritkás levegő helyett boldogság tölti be. Megmenekültem a szomorúságtól:
ezeknek a semmiségeknek a látványa jelezte, hogy Albertine az enyém, és
én futottam hozzá.
Azokon a napokon, amikor nem mentem le Guermantes
nagyhercegnéhez, hogy gyorsabban teljék az idő, a barátnőm hazatérését
megelőző órában Elstir valamelyik albumát, Bergotte[714] valamelyik
könyvét lapozgattam.
Ekkor – minthogy még a látszólag csakis a szemünknek vagy a
fülünknek szánt művek élvezéséhez is elengedhetetlen, hogy éber
értelmünk szorosan együttműködjön e két érzékszervünkkel – öntudatlanul
azokat az álmokat elevenítettem fel magamban, amelyekben hajdan,
amikor még nem ismertem, Albertine-ről ábrándoztam, s amelyeket a
mindennapok azóta elhalványítottak. Mint valami olvasztótégelybe,
belevetettem őket a muzsikus frázisába vagy a festő képébe, feldúsítottam
velük a művet, amelyet olvastam. S a mű kétségkívül elevenebbnek is tűnt
ettől. De Albertine sem nyert kevesebbet azáltal, hogy a két világ
egyikéből, ahová bejárásunk van, s ahol felváltva helyezhetjük el ugyanazt
a tárgyat, átkerült a másikba, és így kimenekült az anyag megsemmisítő
terhe alól, hogy a gondolat képlékeny tereiben alakulhasson át meg át.
Egyszerre és csak egy pillanatra, heves érzelmekre tudtam lobbanni az
unalmas fiatal lány iránt. Abban a pillanatban mintha ő maga is Elstir
vagy Bergotte alkotása lett volna, tünékeny rajongást lobbantott fel
bennem, ahogy a képzelet és a művészet távlatában láttam.
Nemsokára jelentették, hogy megjött. Még mindig érvényben volt az az
utasításom, hogy a nevét ne is említsék, amikor nem vagyok egyedül, ha
például Bloch van nálam, akit ilyenkor marasztaltam még egy keveset,
nehogy összetalálkozzék barátnőmmel. Nemcsak azt titkoltam ugyanis,
hogy Albertine velem lakik, hanem azt is, hogy egyáltalán feljár hozzám,
mert attól féltem, hogy valamelyik barátom belészerelmesedik, netán
megvárja odakint, vagy hogy Albertine-nek egy futó előszobai vagy
folyosói találkozás is elég ahhoz, hogy jelt adjon és légyottot beszéljen
meg. Majd meghallottam szobájába tartó barátnőm szoknyasuhogását,
mert – tapintatból és kétségkívül azzal a figyelmességgel is, amellyel
hajdan, a La Raspelière[715]-i vacsorák idején, azon mesterkedett, hogy ne
legyek féltékeny – amikor Albertine tudta, hogy nem vagyok egyedül, nem
az én szobámba jött be. De egyszerre rájöttem, hogy nem csak ezért volt
így. Eszembe jutott: akit korábban megismertem, az első Albertine, utóbb
hirtelen egy másikká, a mostanivá változott át. És ezért a változásért
csakis magamat okolhattam. Mindaz, amit hajdan könnyedén, majd
amikor jó pajtások lettünk, szívesen bevallott, benne rekedt, amikor azt
hitte, hogy szerelmes vagyok belé, vagy talán ki sem mondta a Szerelem
szót, de valami inkvizítori érzelmet sejtett meg bennem, mely tudni akar,
noha szenved is ettől a tudástól, és minél többet próbál megtudni. Ettől a
naptól kezdve mindent eltitkolt előlem. Ha úgy gondolta, van nálam
valaki, gyakran nem is barátnő, hanem egyik barátom, a szobám felé sem
jött, éppen ő, akinek a szeme hajdan oly eleven érdeklődéssel csillogott,
amikor egy-egy fiatal lányról beszéltem előtte: „Próbálja elhívni, örömest
megismerkednék vele!” „De maga amolyan rosszfélének mondaná.”
„Akkor csak még murisabb lenne!” Ez volt az az időszak, amikor talán
mindent megtudhattam volna. Sőt még amikor a kis Kaszinóban
elhúzódott Andrée közeléből, hogy a mellük ne érjen össze, akkor sem
hiszem, hogy miattam tette, hanem azért, mert Cottard is jelen volt, akiről
azt gondolta, hogy rossz hírét keltheti. Bár ekkoriban már kezdett
megdermedni, nem hallottam már a szájából bizalommal teli szavakat,
gesztusai visszafogottak lettek. Majd kizárt magából mindent, amivel
felkavarhatott volna. Élete általam nem ismert részeinek olyan jelleget
adott, hogy cinkosul szegődött gyanútlanságom még jobban
kidomborította ártatlan oldalukat. Mostanra azután lezárult az átalakulás:
ha nem voltam egyedül, Albertine egyenesen a szobájába tartott, nemcsak
azért, hogy ne zavarjon, hanem azért is, hogy így jelezze nekem, hogy
ügyet sem vet másokra. Egyetlen dolog volt, amit többé soha nem tesz már
meg a kedvemért, amit csak akkoriban tett volna meg, amikor ez még
hidegen hagyott, s talán éppen ezért szívesen megtette volna, ez pedig a
beismerés volt. Akár egy bírónak, mostantól nem marad más számomra,
mint hogy olyan óvatlan elszólásokból vonjak le bizonytalan
következtetéseket, melyek talán nem is megmagyarázhatatlanok a
bűnösség feltételezése nélkül. Albertine ezentúl pedig mindig
féltékenynek és bírájának fog érezni.
Jegyességünk olyan lett, mint valami per, és a bűnös riadtságát oltotta
Albertine-be. Mostanában másról kezdett beszélni, ha olyan emberekről –
férfiakról vagy nőkről – esett szó, akik nem öregek. Amikor még nem
sejtette, hogy féltékeny vagyok rá, akkor kellett volna megkérdeznem tőle,
amit tudni akartam. Ezt az időszakot kell kihasználni. Ez az az időszak,
amikor barátnőnk beszél nekünk gyönyöreiről, sőt arról is, hogyan titkolja
el őket mások elől. Most már nem vallotta volna be, mint ahogy
Balbecben tette – félig azért, mert igaz volt, félig azért, hogy
mentegetőzzék, amiért nem mutatja ki jobban a gyöngédséget, melyet
irántam táplál, hiszen már ekkoriban is fárasztottam, és
kedveskedéseimből már látta, hogy nekem nem kell annyit juttatnia, mint
másoknak, hogy így többet kapjon cserébe, mint tőlük –, most már nem
vallotta volna be, mint akkoriban: „Ostobaság kimutatni, hogy kit
szeretünk, én épp ellenkezőleg cselekszem: mihelyt megtetszik valaki, úgy
teszek, mintha nem is figyelnék rá. Így senki sem tud semmit.” Hogyan is
hallhattam hajdan mindezt attól az Albertine-től, akiből mostanra a
színlelt őszinteség, a mindenki iránti közöny Albertine-je lett! Most már
biztosan nem mondta volna el nekem ezt a szabályt! Megelégedett
annyival, hogy alkalmazza, amikor beszélgetés közben azt mondta erről
vagy arról a nőről, aki esetleg nyugtalanított: „Ó, nem is tudom, meg sem
néztem, annyira jelentéktelen!” Néha-néha pedig, hogy elébe menjen
bizonyos dolgoknak, melyekről tudomást szerezhetek, olyasfajta
vallomásokat tett, melyeknek hazugságát a hanglejtés már azelőtt
leleplezi, hogy megismernénk a valóságot, amelyet e vallomásoknak
kellene eltorzítaniuk, ártatlannak mutatniuk.
Miközben annak a kényelmes gyönyörűségnek a tudatában hallgattam
Albertine lépteit, hogy aznap este már nem megy el, csodálattal gondoltam
arra, hogy amikor ez a lány – akiről hajdan azt hittem, soha meg sem
ismerkedhetem vele – nap mint nap hazajön, hozzám jön haza. A
rejtélyből és érzékiségből összeálló gyönyör, melyet tünékenyen és
részlegesen éltem át Balbecben aznap este, amikor Albertine a szállodában
töltötte az éjszakát, kiteljesedett, megállapodott, s hajdan üres lakásomat
betöltötte a tartós házi boldogság csaknem családias porciójával, mely
még a folyosókat is beragyogta, s melyből érzékeim hol ténylegesen, hol
pedig, az egyedüllét perceiben, a hazatérésre várakozva, képzeletben,
csendes békével töltekeztek. Amint hallottam, hogy Albertine szobájának
ajtaja becsukódik, ha egy barátom volt nálam, siettem eltávolítani, de nem
váltam el tőle, csak akkor, amikor már visszavonhatatlanul kiért a
lépcsőházba, ahol szükség esetén néhány lépcsőfoknyira is lekísértem.
Albertine már jött is elém az előszobában. „Várjon csak, amíg
lepakolok, beküldöm magához Andrée-t, aki felszaladt egy pillanatra,
hogy beköszönjön.” S barátnőm, akit még beburkolt a nagy, szürke fátyol,
mely arról a csincsilla kalapkáról omlott le, amelyet én ajándékoztam neki
Balbecben, visszavonult a szobájába, mintha megsejtette volna, hogy
Andrée, akit megbíztam, hogy tartsa szemmel, a következő percekben
előadandó beszámolója bőséges részleteivel – megemlítve például, hogy
találkoztak egy ismerős nővel – némi határozottságot hoz azokba a ködös
régiókba, amelyekben egész napos kirándulásuk zajlott, s amelyeket
sehogy sem tudtam magam elé képzelni.
Andrée hibái egyre jobban kiütköztek, már nem volt annyira kellemes
személyiség, mint amilyennek megismertem. Most valami keserű
nyugtalanság vibrált benne, mely akármikor a felszínre tolulhatott, mint
széllökés a tengeren, ha bármit szóba hoztam, ami kellemes volt
Albertine-nek és nekem. Mindez nem mondott ellent annak, hogy Andrée
jobb volt hozzám, jobban szeretett – s erről nemegyszer
megbizonyosodtam –, mint a nála szívélyesebb emberek. De ha a
legcsekélyebb boldogság jelét látta rajtunk, s ezt a boldogságot nem ő
okozta, olyan ideges, olyan nyűgös lett tőle, mint egy túlzott lendülettel
bezárt ajtó csapódásától. A fájdalmat, amelyet nem ő idézett elő,
elfogadta, az örömöt már nem; ha betegnek látott, elszomorodott,
szánakozott volna rajtam, ápolt volna. De ha csak olyasfajta apró
elégedettségem szemtanúja volt is, amikor egy könyvet csuktam be
üdvözült arccal, és jóízűt nyújtózkodva azt mondtam: „Ó, micsoda
varázslatos két órát töltöttem ennek a jó kis könyvnek az olvasásával!”
ezek a szavak, amelyek örömet szereztek volna édesanyámnak, Albertine-
nek, Saint-Loup-nak, Andrée-ból valamiféle helytelenítést vagy talán csak
ideges rosszérzést váltottak ki. Ha én elégedett voltam, ő mindjárt ingerült
lett, s ezt leplezni sem tudta. Ezeket a hibákat súlyosabbak is tetézték:
egyik nap, amikor arról a bizonyos fiatalemberről[716] beszéltem neki,
akivel hajdan a kis csapat társaságában találkoztam Balbecben, s aki
lóverseny-, játék- és golfügyekben oly nagy tudású volt, minden egyébben
pedig oly műveletlen, Andrée gúnyosan felvihogott: „Ugye tudja, hogy az
apja lopott, kis híján vizsgálatot indítottak ellene. Most persze még feljebb
hordják az orrukat, de én már csak a szórakozás kedvéért is elmondom a
dolgot mindenkinek. Szeretném, hogyha pert indítanának ellenem
rágalmazás miatt. Milyen szép tanúvallomást is tennék!” Csak úgy
szikrázott a szeme. Márpedig megtudtam, hogy az apa nem követett el
semmit, s ezzel Andrée éppúgy tisztában volt, mint mindenki más. De azt
hitte, hogy a fiú lenézi, és keresett valamit, amivel zavarba, szégyenbe
hozhatja, egész regényt koholt a tanúvallomásokból, melyek megtételére
képzelgéseiben felszólították, s addig-addig ismételgette a részleteket,
amíg talán maga sem tudta már, hogy nem igazak-e.
Mostani énjét tekintve (rövid, esztelen gyűlölködéseit figyelmen kívül
hagyva) nem kívántam volna találkozni vele, már a miatt a rosszindulatú
sértődékenység miatt sem, amely fagyos és keserű páncélt vont melegebb
és jobb szívű, valódi természete köré. De az információk, melyeket csakis
ő adhatott barátnőmről, túlságosan is felcsigázták az érdeklődésemet
ahhoz, hogy ilyen ritka alkalmat elszalasszak, amikor megtudhatom őket.
Andrée bejött, bezárta az ajtót maga mögött; egy barátnőjükkel
találkoztak, akiről Albertine még sosem beszélt. „Miről volt szó?” „Nem
tudom, én kihasználtam az alkalmat, hogy Albertine nincs egyedül, és
elmentem fonalat venni.” „Fonalat venni?” „Igen, Albertine kért meg rá.”
„Már csak ezért sem kellett volna elmennie, talán éppen azért kérte, hogy
eltávolítsa magát.” „Hiszen még az előtt kért meg, mielőtt a barátnőjével
összetalálkozott!” „Ó!” – feleltem, és visszatért belém az élet. Gyanúm
azonban mindjárt újra elővett: „De ki tudja, nem adott-e Albertine már
korábban találkát ennek a barátnőnek, és nem azért eszelt-e ki valami
ürügyet, hogy egyedül maradhasson, amikor szeretné?” Különben is:
biztos lehettem-e abban, hogy nem régi feltevésem volt-e a helyes (amely
szerint Andrée nem csak az igazságot mondja)? Andrée talán összejátszott
Albertine-nel. Szerelmet – gondoltam Balbecben – az iránt érzünk, akinek
inkább tettei válhatnak féltékenységünk céltáblájává: érezzük, hogy ha
mindegyikről beszámolna, talán könnyen ki is gyógyulnánk a szerelemből.
A féltékenységet – hiába leplezi fortélyosan a férfi, aki érzi –
meglehetősen gyorsan felfedezi a nő, aki felszította, és aki maga is
fortélyokkal él. Megkísérel félrevezetni mindazzal kapcsolatban, amitől
boldogtalanok lehetnénk, és sikerül is neki, hiszen aki nincs résen, ugyan
miért venné észre egy jelentéktelen mondatban a mögötte megbúvó
hazugságot; az egyik mondatot képtelenek vagyunk megkülönböztetni a
többitől, noha félve mondták ki, a hallgató nem figyel fel rá. Később,
amikor egyedül leszünk, majd visszatérünk erre a bizonyos mondatra, és
úgy látjuk, nem egészen fedi a valóságot. De vajon jól emlékszünk-e rá?
Mintha ösztönös kétely ébredne bennünk a mondatot és emlékezetünk
pontosságát illetően is, olyasfajta kétely, amilyennel ideges perceinkben –
ötvenedszerre csakúgy, mint az első alkalommal – képtelenek vagyunk
visszaemlékezni, bezártuk-e az imént az ajtót; mondhatni, a végtelenségig
ismételhetjük a dolgot, és úgy sem jutunk el olyan emlékhez, mely pontos
volna, és felszabadító. Az ajtót legalább be tudjuk zárni ötvenegyedszerre.
A nyugtalanító mondat viszont a múlt bizonytalan hangzási viszonyai
között él, melyeknek felidézése nem tőlünk függ. Ekkor más mondatokra
irányítjuk figyelmünket, melyek nem lepleznek semmit, amikor pedig az
egyetlen gyógymód – amelyből nem kérünk – az volna, ha nem vennénk
tudomást semmiről, hogy ne vágyakozzunk több tudásra. Amint a
féltékenységre fény derül, tárgya, a nő, olyan bizalmatlanságnak tekinti,
mely feljogosít a csalásra. Különben is, mi voltunk azok, akik, valamit
kitudandó, először folyamodtunk a hazugsághoz, a csaláshoz. Andrée,
Aimé persze megígéri, hogy nem mond semmit, de vajon így tesz-e?
Bloch nem ígérhetett semmit, hiszen nem is tudott a dologról, Albertine-
nek pedig elég, ha csak néhány szót vált hármójukkal, hogy – Saint-Loup
szavajárásával élve – némi „egybevetés” révén rájöjjön, hogy hazudunk,
amikor azt állítjuk: közömbösek vagyunk tettei iránt, és morálisan
képtelenek arra, hogy figyeltessük. Így hát az Albertine cselekedeteit
illető, szokásos, határtalan kételyemet felváltó apró választöredék – mely
túlságosan határozatlan volt ahhoz, hogy ne maradjon fájdalommentes, s
mely úgy viszonyult a féltékenységhez, ahogyan a feledés csírái a
bánathoz, amikor a megnyugvás a bizonytalanságból születik –, az
Andrée-tól kapott válasz nyomban újabb kérdéseket vetett fel; a
körülöttem elterülő széles mező egy parcelláját feltárva csupán annyit
értem el, hogy oda szorítottam vissza azt a megismerhetetlent, amelyet
valaki más valódi élete jelent számunkra, amint megpróbálunk tényleges
képet alkotni róla. Tovább faggattam Andrée-t, Albertine pedig,
tapintatból és azért, hogy bőséges időt hagyjon a kérdezősködésre (vajon
sejtett valamit?), egyre húzta az átöltözést a szobájában. „Azt hiszem,
Albertine nagybátyja és nagynénje őszintén kedvel engem” – mondtam
hebehurgyán Andrée-nak, nem gondolván a természetére. Nyúlékony arca
ebben a pillanatban összerándult, s akár a buggyant szörp, mintha egyszer
és mindenkorra felkavarodott volna. Szája keserű vonallá keskenyedett.
Andrée-ban immár semmi sem maradt abból a fiatalos vidámságból,
amelyet a kis csapat többi tagjához hasonlóan, s beteges természete
ellenére első balbeci tartózkodásom idején mutatott, s amely mostanra
(igaz, hogy közben néhány évvel idősebb lett) oly gyorsan elkomorult.
Nemsokára azonban, mielőtt hazaindult volna, akaratlanul is felvidítottam
megint. „Valaki óriási dicshimnuszt zengett ma nekem magáról” –
mondtam. Ebben a pillanatban örömsugár ragyogta be a tekintetét, úgy
látszott, igazán szeret. Nem rám nézett, hanem valahová a messzeségbe, és
a nevetéstől hirtelen baba-kerek lett a szeme. „Ki volt az?” – kérdezte naiv
és mohó érdeklődéssel. Megmondtam, és akárki volt is az, Andrée boldog
volt.
Végül indulnia kellett, elköszönt tőlem. Ekkor visszajött hozzám
Albertine, aki időközben átöltözött valamelyik szép krepdesin
fésülködőköpenyébe vagy japán köntösébe, melyet Guermantes
nagyhercegnével írattam le magamnak, nem egyhez pedig Swann-nétól
kértem bizonyos részleteket, aki erre ekképpen kezdte válaszlevelét:
„Hosszú eltűnése után, a tea gown-jaimról szóló levelét olvasva úgy
éreztem, hazajáró lélektől kapok híreket.” Albertine briliánsdíszes, fekete
cipőt viselt, melyet Françoise epésen csak fuszeklinak nevezett, azokhoz
hasonlót, amelyeket a szalonablakon keresztül látott meg Guermantes
asszony lábán, aki esténként ilyenben járt otthon, ahogy nem sokkal
később ugyanezen okból kapott Albertine papucscipőt is, aranyozott
kecskebőrből varrottat vagy csincsillából készültet, amelyek kedvesek
voltak a szememnek, mivel az egyik is, másik is jel volt (más cipő pedig
nem lett volna az), annak a jele, hogy Albertine nálam lakik. Voltak olyan
holmijai is, melyeket nem tőlem kapott, például egy szép aranygyűrűje.
Megcsodáltam rajta a kiterjesztett szárnyú sast. „A nagynénémtől kaptam
– mondta Albertine. – Néha azért kedves hozzám. Csakhogy a koromra
emlékeztet, mert a huszadik születésnapomra adta ajándékba.”
Albertine jóval elevenebb vágyat érzett mindeme csinos holmik iránt,
mint a nagyhercegné, mivel a szegénység, mint a birtoklás útjába álló
minden akadály (az én esetemben például a betegség, amely oly nehezen
elérhetővé és oly kívánatossá tette szememben az utazást), a bőségnél is
adakozóbban, jóval többet ad a nőknek a számtalan ruhánál, amelyet mind
nem vehetnek meg maguknak: a vágyat adja, mellyel e ruhák után
áhítoznak, s ezzel a ruhák igazi, aprólékos, elmélyült ismeretét is.
Barátnőm azért, mert nem engedhette meg magának ezeket a holmikat, én
azért, mert elkészíttetésükkel azon buzgólkodtam, hogy örömet szerezzek
neki, olyanok voltunk, mint a diákok, akik előre tanulmányozzák a
festményeket, melyeket sóvárogva szeretnének megnézni Drezdában vagy
Bécsben. A gazdag nők viszont tengernyi kalapjukkal és ruhájukkal
olyanok, mint azok a látogatók, akiknek a múzeumi séta, melyet nem
előzött meg semmiféle vágyakozás, csupán fejzúgást, fáradságot és
unalmat jelent. Egy bizonyos kis kalap, egy cobolyprémes kabát, egy
rózsaszín ujjbélésű Doucet-fésülködőköpeny, mely Albertine szemében –
aki megpillantotta, sóvárogva megkívánta, s a vágyra jellemző
kizárólagossággal és aprólékossággal egyben el is határolta őket minden
mástól, egy olyan térben, ahol csodálatos pontossággal rajzolódott ki a
bélés vagy a sálgallér, s így minden részletüket kiismerte, és az én
szememben is, aki azért mentem el Guermantes nagyhercegnéhez, hogy
megpróbáljam elmagyaráztatni magamnak, miért oly egyedi, kitűnő,
elegáns egy-egy ruhadarab, mi teszi a nagyszerű mesterembert
utánozhatatlanná – olyan különös jelentőséget kapott, olyan bűbájt, melyet
a nagyhercegné, aki jóllakott, mielőtt még étvágyra gerjedhetett volna,
biztosan nem érzett, sőt néhány évvel ezelőtt én sem, ha akkor
pillantottam volna meg, amikor valamelyik elegáns hölgyismerősömet
kísértem el a varrónőknél tett unalmas körútjainak egyikére. Igaz,
lassacskán Albertine is tagadhatatlanul elegáns hölggyé vált. Mert ha
mindegyik holmija, melyet ekként csináltattam, a legcsinosabb volt is a
maga nemében, és ékeskedett is mindazon rafinériával, amelyet
Guermantes nagyhercegné vagy Swann-né tett hozzá, Albertine-nek
lassacskán jókora készlete gyűlt össze az efféle ruhadarabokból. De ez
sem számított sokat, mivel egyiket a másik után és egyenként szerette
meg. Amikor először az egyik festőért rajongunk, azután egy másikért,
rajongásunk végül felölelheti az egész múzeumot, mégsem veszít hevéből,
hiszen egymást követő – a maguk idején mind kizárólagos – szerelmek
sorából tevődik össze, amelyek végül egymásba érnek és
összehangolódnak.
Albertine különben nem volt léha; amikor egyedül maradt, sokat
olvasott, ha pedig együtt voltunk, felolvasott nekem. Rendkívül eszes lett.
Gyakran mondta, bár nem volt igaza: „Elborzado