Ellenreformáció

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az ellenreformáció, más néven katolikus megújulás [1] a
katolicizmus törekvése volt mind vallási, mind társadalmi
téren a protestantizmus térnyerése ellen cselekedni, és
elvesztett pozícióit visszaszerezni. Ebből a célból ült össze a
tridenti zsinat 1545. december 13-án, amely az
ellenreformáció korszakának elindítója volt.

Egyes történészek és teológusok szerint a schmalkaldeni

háborúval kezdődött (1546) és a harmincéves háborút lezáró
vesztfáliai békével befejeződött (1648), mások szerint az
ellenreformációs folyamat a 18. századig tartott.
Magyarországon II. József 1781-es türelmi rendelete
tekinthető az ellenreformáció végének.[2]

Pasquale Cati: A tridenti zsinat

Tartalomjegyzék
Jellege
Története
Magyarországon
Eszközei
Fő alakjai
Jegyzetek
Források
További információk
Kapcsolódó szócikkek

Jellege
A fentiekből következően a folyamat kettős jellegű: Az ellenreformáció jelenti:

egyrészt a – reformáció korát megelőzően elkezdődött – belső reformtörekvések folytatását,

felerősödését (katolikus megújulás, restauráció, katolikus reform, katolikus reformáció[3]),
másrészt a protestantizmus támadásai elleni védekezés, az elveszett pozíciók
visszaszerzésére irányuló – a politikai hatalom eszközeivel is támogatott, a fegyveres harc
síkjára is kiterjedő törekvések révén bekövetkező – katolikus egyházi visszahatást is.[4]

E fogalmi kettősség kiküszöbölésére javasolják a semlegesebb – és talán pontosabb – kora újkori

katolicizmus – konfesszionalizáció fogalmát[5]
Az ellenreformáció szárnyai alatt alakult a barokk művészete, monumentalizmusával, pompájával a
katolikus egyház „erejét és lenyűgöző mivoltát” próbálván mutatni.

Története
A reformáció egész országokat, illetve országrészeket szakított el a katolikus egyháztól. A reformáció
eszméi Németország, Svájc, Anglia mellett elterjedtek Németalföldön, Észak-Európában, a legtöbb balti
államban és Kelet-Közép-Európában (Csehországban, Lengyelországban, Magyarországon). A katolikus
egyház, miután tudomásul vette, hogy a nyugati kereszténységben beállt szakadások nem megszüntethetők,
arra törekedett, hogy gátat vessen a reformáció térnyerésének, sőt, minél több területet visszahódítson és
belső reformok révén maga is megújuljon. [6]

A rohamosan terjedő reformációs eszmék elindítója a tridenti zsinat volt (1545-1563). A zsinat összehívását
a protestánsok is szorgalmazták, ők azonban szabad zsinatot akartak, ahol bárki felszólalhat és szavazhat.
Ez azonban veszélyes lett volna a pápaságra nézve, mert könnyen igazolhatta volna a reformátorok
álláspontját.[6] III. Pál pápa végül is 1536-ban kiadta a régi rend szerint ülésező zsinatot összehívó bullát, de
a zsinatot csak 1545-ben lehetett megnyitni, s a kevés számú megjelent miatt a tárgyalások meglehetősen
nehézkesen indultak és vontatottan haladtak.[6]

Hiába hoztak volna azonban bármilyen jónak látszó határozatokat a zsinaton, ha azokat nem tudták volna a
gyakorlatban megvalósítani. Az egész ellenreformációs mozgalom eleve sikertelenségre lett volna
kárhoztatva, ha nem talált volna az egyház olyan alkalmas embereket, akik tűzön-vízen át megvalósítják
rendelkezéseit és minden eszközzel megakadályozzák a hitújítás terjedését. Erre a feladatra az 1540-ben
alapított jezsuita rend mutatkozott a legalkalmasabbnak.[6] A rend fő célja a pápa fősége alatt egyesíteni a
világot. E cél érdekében kezdték meg a keresztény népek körében sokrétű tevékenységüket, de ez a cél
indította őket arra is, hogy misszionáriusaik a távoli földrészeket is felkeressék. [6]

1575-ben megalakult az oratoriánusok papi társulata, az alapító Néri Szent Fülöp szándékai szerint a papok
lelki életének az ápolására és a papnevelés színvonalára rendezkedett be.
Az irgalmasok rendje (1572) kórházakat létesített és a betegek ápolását választotta feladatául.
A kapucinusok a ferencesekből szakadtak ki és alkottak önálló rendet 1618-ban. Feladatuk a néptömegek
körében végzett lelkipásztorkodás lett.
Ugyancsak a nép körében végzett missziós munkára (népmisszió) rendezkedtek be a lazaristák (1624). A
kongregációt Páli Szent Vince alapította, aki a betegek ápolására és a szegények gondozására megalapította
az irgalmas nővérek női társulatát is (1668).
A leányifjúság nevelésére az angol Ward Mária alapított egy női rendet 1609-ben, Belgiumban.
Szabályaikat végül XI. Kelemen hagyta jóvá 1703-ban. Ettől kezdve angolkisasszonyok néven folytatták
oktatási tevékenységüket.
A piaristák kifejezetten a gyermekek nevelését tűzték ki célul maguk elé. A rendet Kalazanci Szent József
spanyol származású pap alapította. [6]

Miután a katolikus egyház a reformáció további terjedésének gátat vetett, a reformációhoz csatlakozott
területek visszahódításához is hozzáfogott. Ez az ellenreformációs tevékenység gyakran politikai és
erőszakos eszközökkel is összefonódott. [6]

Spanyolországban, Portugáliában az inkvizíció a kisebb protestáns beszüremkedéseket teljesen felszámolta.

Franciaországban az évtizedekig tartó vallásháborúk után páratlanul véres kegyetlenséggel
megakadályozták a reformáció megerősödését. Németalföld francia és flamand vidékei katolikusok
maradtak, míg a holland részen nem tudta megerősíteni pozícióit az egyház. [6]
Az ellenreformációs mozgalom mindenhol élvezte a feudális reakció támogatását. Összefonódott a spanyol
hatalmi törekvésekkel is: előbb V. Károly császár állt az élére egy egységes katolikus birodalom
megteremtésének tervével, majd ennek kudarca után II. Fülöp király egy spanyol vezetés alatt álló katolikus
világ létrehozását tűzte ki célul. [6]

Az osztrák Habsburgok szintén mindent megtettek az ellenreformáció kibontakozása érdekében, mert

segítségével a közép-európai országokban hatalmukat akarták megszilárdítani. [6]

Az ellenreformáció előretörése és egyre erőszakosabbá válása 1608-ban arra késztette a németországi

protestáns fejedelmeket, hogy katonai szövetségre lépjenek egymással és megalkották a Protestáns Uniót.
Velük szemben a katolikus fejedelmek 1609-ben a Katolikus Ligát hozták létre. [6]

A protestáns és a katolikus tábor hamarosan össze is ütközött egymással. A harmincéves háború (1618-
1648) kirobbanására az adott alkalmat, hogy Csehországban a protestánsoktól elkoboztak két templomot.
[6]

Nagy sikereket ért el az ellenreformáció Németország déli részén, különösen Bajorországban és az osztrák
tartományokban. V. Albert bajor herceg rekatolizálta a papságot, alattvalóit a katolikus vallásra kötelezte, a
protestáns nemességet pedig teljesen kirekesztette az országgyűlésből. 1575-re Bajorország tisztán katolikus
lett.[7]

1600 körülre a vallási helyzet sokat változott az 1570-es állapotokhoz képest. Bajorország, Baden-Baden
Őrgrófság, Stájerország, Karintia és Krajna teljesen katolikusokká lettek. A német egyház tartományok
(Köln, Münster, Fulda, az Eichsfeld-vidék, Würzburg stb.), amelyek korábban túlnyomórészt evangélikusak
voltak, szintén rekatolizáltak. [7]

II. (Habsburg) Ferdinánd 1598 és 1629 között erőszakkal csaknem teljesen visszaszorította a
protestantizmust.

Magyarországon

Mivel a 16. század végére Magyarország lakosságának jelentős része a protestáns hit mellett döntött, a
katolikus klérus – hatalmi eszközöket is igénybe véve – ellenakciót indított. 1561-ben Oláh Miklós érsek
behívta az országba a jezsuitákat, papjait pedig zsinatra hívta össze.[8] Az ellenreformáció komolyabb
korszaka Rudolf trónra lépésével (1576) kezdődött. A katolikus Habsburgok erőszakkal léptek fel a
protestánsok ellen: elvették templomaikat, üldözték lelkészeiket.[9] A század végén Felvidéken szabályos
protestánsüldözés volt.[8]

Az ellenreformáció kiemelkedő alakja Pázmány Péter volt, aki azt szerette volna, hogy Magyarország
minden lakosa katolikus legyen. Írásaival és ékesszólásával a többségében protestáns hitre áttért magyar
főurak jelentős részét ismét visszatérítette a katolikus egyházba s ezáltal a katolicizmus hosszútávú biztos
szerepét Magyarországon megszilárdította.

1625-től már csak katolikus hitű személy tölthette be a nádori tisztet.[8] I. Lipót alatt (1657-1705) az
ellenreformáció radikális korszaka kezdődött.[8] Az 1681-es soproni országgyűlésen korlátozott mértékben
engedélyezték a protestáns vallásgyakorlást (megyénként két artikuláris helyen, de azokon kívül sehol).

Mária Terézia alatt (1740-1780) csak “titkos protestantizmus” létezett.[10] A protestáns egyházak hívei
névlegesen ugyan a római katolikus egyházban maradtak, és éltek a szentségeivel, de összejöveteleiket
titokban tartották. Akiket elfogtak, azokat börtönbe zárták vagy gályarabságra vitték.[10]
1781-ben II. József kiadta türelmi rendeletét: a felvilágosult abszolutizmus szellemében – szabad
vallásgyakorlást és hivatalviselést biztosított egyes felekezeteknek. Mindez kiváltotta a pápaság rosszallását:
VI. Piusz pápa 1782-ben maga utazott Bécsbe („fordított Canossa-járás”), de József nem változtatott
politikáján.[11]

Eszközei
A katolikus megújulás fő eszközei:

tridenti zsinat

Készítettek egy katekizmust, amely röviden összefoglalta a katolikus tanítást és erkölcsi

elveket. [6]
Ettől kezdve nagy hangsúlyt fektettek a papképzésre; papnevelő intézetek felállítását
rendelték el.
Megélénkült a katolikus egyházi oktatás (hitoktatás), illetve javult a színvonala.
Tilos volt egy személynek több egyházi méltóságot betöltenie. A püspököket kötelezték
arra, hogy egyházmegyéjükben tartózkodjanak, vigyázzanak a papság erkölcseire. [8]
Felismerték a könyvnyomtatásban és könyvterjesztésben rejlő erőt. A Róma számára
nemkívánatos, "eretnek" könyvekre összeállították a Tiltott könyvek jegyzékét (index). [8]
Védelembe vették a szentek, az ereklyék és szentképek tiszteletét, különös jelentőséget
biztosítva a Mária-tiszteletnek. [6]
Eltörölték a búcsúcédulák árusítását. [6]
Sok évszázados mozdulatlanság és tilalom után megszülettek az első katolikus Biblia-
fordítások. (A laikusok számára továbbra is tilos volt a Biblia egyéni értelmezése, ez a
papság kiváltsága maradt.) [8]
Új inkvizíciót állítottak fel, amelyet a pápa hatáskörébe adtak. [6]

jezsuiták
polemikus (hitvédő és hitvitázó) teológia
változások a liturgiában

Új liturgikus könyveket adtak ki, és ezzel az istentiszteletet egységesítették. [6]

Mindent megtettek, hogy fokozzák az istentisztelet méltóságát. A szentáldozást
legtöbbször szentgyónás előzte meg. Az eddig hordozható gyóntatószék, amelyet
szükség esetén az oltár közelében állítottak fel, állandó helyet kapott a templomban.[12]
A laikusokat arra biztatták, hogy gyakrabban vegyék az eucharisztia szentségét, és így
gyakrabban gyónjanak is. [13]
Az új ájtatosságok és imádságok – főleg az oltáriszentséggel és a Szűzanyával
kapcsolatban keletkeztek – a katolikus vallásos buzgóság növekedését mozdították elő. A
népi vallásosság jellemző vonása volt az ájtatosságok, körmenetek, zarándoklatok
gyakori szervezése. Különféle jámbor egyesületek is keletkeztek (confraternitates), ezek
főleg a latin államokban örvendtek különös népszerűségnek. A Szűzanya tisztelete
rendkívüli fokot ért el, szinte a katolikus vallásosság külső jele és fokmérője lett. A
rózsafüzér elnyerte mai formáját. Az új barokk templomok a sok oltárral a szentek
tiszteletét is előmozdították. A hitéletet még ünnepélyesebbé és színesebbé tették az ún.
paraliturgiák (keresztúti ájtatosságok, körmenetek) szorgalmazása. [12]
A parancsolt ünnepek számát 34-re csökkentették. Elsősorban ezeken a napokon és
vasárnapokon folyt a hívek lelki gondozása. A papság, és a hívek lelki épülését szolgálták
az aszkétikus és misztikus imádságos könyvek, a hitvédő és hitoktató irodalom. [12]
Utasították a papokat, hogy a templomokban vasárnap ne csak misét tartsanak, hanem
oktassák az embereket a hit dolgairól is. A tanítások közül az egyik legfontosabb az volt,
hogy csak a katolikusok kerülhetnek a mennyországba (az egyházon kívül nincs
üdvösség).
 iskola és oktatásfejlesztés, jezsuita iskolareform
vallásos zenei dráma, opera és oratórium

Az irodalomban megjelent a vallásos dráma, a szerzőikről sokszor jezsuita drámának

nevezett színházi darabok. Különösen Jakob Bidermann (wd) művei voltak kiemelkedők. A
vallásos költészet legnevesebb képviselője Itáliában A megszabadított Jeruzsálem írója,
Torquato Tasso.

az egyházi zene megújulása

Az egyházi polifon zene is a fénykorát élte. Giovanni Palestrina, a pápai énekkar vezetője,
Claudio Monteverdi, Orlando di Lasso és a spanyol Tomás Luis de Victoria munkássága a
vallás és a zene világának tökéletes harmóniáját jelentette. Az 1615-ben megjelent
Graduale Romanum (wd) a gregorián dallamokat humanista alapelvek szerint alakította át.

új szerzetesrendek, akik népmissziót és szociális munkát végeznek

a reformáció puritánságával szemben a művészetet is felhasználja (barokk)

A katolikus megújhodás korában új kulturális irányzat bontakozott ki, amelyet barokknak

nevezünk. Alapvetően egy művészeti stílus jelölésére szolgál, de alkalmas a korszak
vallásosságának megjelölésére is, hiszen a barokk művészet a tridenti szellemben
átalakuló katolikus pietas kifejezője és inspirálója volt. Az is figyelemre méltó jelenség,
hogy a barokk Rómában született, ezért terjedése többnyire a "római" katolikus identitás
megerősítését szolgálta.[14]
A vallási építményeknél alkalmazott barokk építészet célja a protestánsok legyőzéseként
az emberek lenyűgözése,[15] misztikus révületbe emelése volt.
A barokk szellemiség középpontjában a szentek kultusza állt.[16] Ennek megfelelően a
templomokban bőséggel építették az élethű ábrázolásukat a domborműveken, szobrokon
és festményeken.[16]
Eljött a pazar templomdíszek korszaka, az oltárokat és síremlékeket egyre drágább
anyagokból készítették, megjelentek a színes lámpák és a becses gyertyatartók. [13]
Arannyal borították be vagy színesre festették a szobrokat is. Az ellenreformáció fanatikus
jezsuita "katonái" újszerű liturgiát honosítottak meg, látványos templomi szertartásokkal a
hívők elkápráztatására törekedtek. Ugyanezt a célt szolgálta a templomok túláradó,
művészi pompája is, amikor a hívők érzelmeire akartak hatni. [17]

Fő alakjai
A katolikus megújulás jelentős alakjai (idősorrendben):

Loyolai Szent Ignác

Ávilai Szent Teréz
Néri Szent Fülöp
Borromeo Szent Károly
Bellarmin Szent Róbert
Kalazanci Szent József
Szalézi Szent Ferenc
Pázmány Péter (Magyarországon)
 Páli Szent Vince

Jegyzetek
1. Görögkatolikus hittudományi főiskolai
tananyag (http://www.atanaz.hu/foisk/sza
kok/hittan_nev_tant.htm#egyhaztort)
2. HISTORIA ECCLESIASTICA (http://ww
w.confessio.eoldal.hu/cikkek/a-turelmi-re
ndelet-utan.html)
3. Alister E. McGrath: Bevezetés a
keresztény teológiába. Osiris Kiadó,
Budapest, 1995. 75.
4. Szántó Konrád: A katolikus egyház
története II. Ecclesia, Budapest, 113-114.
5. Tusor Péter: Katolikus
konfesszionalizáció a kora újkori
Magyarországon. 5-17.
6. Gecse Gusztáv: Vallástörténet
7. Karl Heussi. Az egyháztört. kk., 354. o.,
2000.
8. Tonhaizer Tibor: Egyetemes
egyháztörténelem
9. Horváth Péter, Hámori Péter: Történelem
6., 2008
10. Jos Colijn: Egyetemes egyháztörténet
11. mult-kor.hu (https://mult-kor.hu/cikk.php?i
d=9195)
12. Marton József: A keresztény újkor, 159-
161. o.
13. Owen Chadwick: A reformáció
14. Marton József: A keresztény újkor 159-
161. o.
15. Gauvin Alexander Bailey, Between
Renaissance and Baroque: Jesuit Art in
Rome, 1565-1610 (Toronto: University of
Toronto Press, 2003).
16. Edward Norman: Isten hajléka, 221. o.
2007.
17. Artner Tivadar: Évezredek
művészete 321. o.

Források
Gecse Gusztáv: Vallástörténet, 1980
A Pallas nagy lexikona
Szántó Konrád: A katolikus egyház története II. Ecclesia, Budapest
Owen Chadwick: A reformáció. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. (Osiris Könyvtár –
Vallástörténet) ISBN 963 379 2630
Tonhaizer Tibor: Egyetemes egyháztörténelem, Spalding, 2014
Alister E. McGrath: Bevezetés a keresztény teológiába. Osiris Kiadó, Budapest, 1995.
ISBN 963 379 1197

További információk
Tusor Péter: Katolikus konfesszionalizáció a kora újkori Magyarországon. (http://histor.btk.pp
ke.hu/down/hist_eccl_lib-1.pdf) Egyetemi jegyzet. Pázmány Péter Katolikus Egyetem
Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet, 2008
Félegyházy József: Hitújítás és katolikus megújulás. Reformáció – ellenreformáció; Római
Katolikus Központi Hittudományi Akadémia, Bp., 1967
Mészáros István: A humanizmus és a reformáció-ellenreformáció nevelésügye a 15-16.
században; Tankönyvkiadó, Bp., 1984 (Egyetemes neveléstörténet)
B. Gergely Piroska: A felekezetek hatása az erdélyi keresztnévhasználatra a reformáció és
ellenreformáció korában; Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp.–Miskolc, 2003 (A Magyar
Nyelvtudományi Társaság kiadványai)
Katolikus megújulás és a barokk Magyarországon. Különös tekintettel a Dél-Dunántúlra,
1700–1740; szerk. Gőzsy Zoltán, Varga Szabolcs, Vértesi Lázár; Pécsi Püspöki
 Hittudományi Főiskola Pécsi Egyháztörténeti Intézet, Pécs, 2009 (Seria historiae dioecesis
Quinqueecclesiensis)
Fábryné Ács Julianna: Reformáció és ellenreformáció; Tarsoly, Bp., 2016–
1. Európa a XVI. században; 2016
Az egyházatyák a reformáció és az ellenreformáció korában. Válogatás a Magyar
Patrisztikai Társaság XVII. konferenciáján elhangzott előadások szerkesztett változataiból;
szerk. D. Tóth Judit, Papp György; Hernád, Sárospatak, 2019 (Studia patrum)
Vértelen ellenreformáció; szerk. Csorba Dávid;  KRE ETKI RÖM–KRE HTK Egyháztörténeti
Kutatóintézet, Bp., 2020 (Reformáció öröksége)

Kapcsolódó szócikkek
A kereszténység az újkorban
Tridenti zsinat
Jezsuiták
Francia vallásháborúk
Harmincéves háború
Reformáció

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Ellenreformáció&oldid=25124038”

A lap utolsó módosítása: 2022. július 25., 11:33

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon
is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.