ELLE 

KENNEDY

 
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2022
Írta: Elle Kennedy
A mű eredeti címe: The Play (Briar University 3)
 
Copyright © 2019. THE PLAY by Elle Kennedy.
All rights reserved.
 
Cover Art © Damonza
 
Fordította: Barthó Eszter
A szöveget gondozta: Késmárki Anikó
 
ISSN 2064-7174
EPUB ISBN 978-963-561-951-1
MOBI ISBN 978-963-561-952-8
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Gera Zsuzsa
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
 Sarah J. Maasnak
a lelkes támogatásáért,
és mert emlékeztetett rá, miért írok.
 Hunter

Ez a buli gáz.
Inkább otthon kellett volna maradnom, csak éppen az
„otthonom” manapság leginkább egy Kardashian realityre
emlékeztet. A három csaj lakótársamnak köszönhetően erős
ösztrogéntúltengés van a házban. Nem mintha itt, a Theta Beta
Nu-házban nem tombolna az ösztrogén, csak épp ez a felhozatal
nem számít tabunak a számomra. A lakótársaim mind foglaltak,
így hozzájuk sem érhetek.
Ezekhez a csajokhoz sem érhetsz…
Ez igaz. Az önként vállalt cölibátusom miatt az összes nő
tiltott gyümölcs, ami felveti a kérdést: ha egy fa kidől az
erdőben, és senkit sem dughatsz meg a lányszövetséges bulin,
attól az még bulinak számít?
Megfogom a piros műanyag poharat, amit a csapattársam,
Matt Anderson nyom a kezembe.
– Kösz! – mormogom.
Amint belekortyolok az italba, elfintorodom. A sörnek totál
vízíze van, bár ez nem feltétlenül rossz. Így legalább eszembe
sem jut egynél többet inni. A reggeli edzés csak tízkor kezdődik,
de úgy tervezem, hogy egy-két órával korábban bemegyek, és
gyakorlom a pattintott lövést.
A tavalyi szezon katasztrofális zárása után megesküdtem,
hogy egy ideig csak a hokira koncentrálok. Hétfőn kezdődik az
új szemeszter, és jövő héten már meccset játszunk. Buzog
bennem a tettvágy. A Briar legutóbb az én hibámból nem jutott
be a nemzeti bajnokságba, de idén mindent jóváteszek.
–  Mit szólsz ahhoz a csajhoz? – biccent Matt diszkréten egy
csinos, forrónacis, rózsaszín pólós lány felé.
Nincs rajta melltartó, és a meredező bimbója szinte átüti a
selymes anyagot. Konkrétan összefut a nyál a számban.
Említettem, hogy ez egy pizsamaparti? Bizony ám! Majdnem
öt hónapja nem szexeltem, és a harmadévemet egy olyan
bulival indítom, ahol a lányok kábé meztelenül parádéznak.
Engem sem az eszemért fognak elrabolni.
– Állati dögös – felelem. – Mozdulj rá!
–  Nem lenne rossz, de… – mordul fel. – Nem engem bámul,
hanem téged.
–  Hát, engem hiába – vonok vállat. – Nyugodtan menj oda
hozzá, és mondd meg neki! – bököm meg a karját barátságosan.
– Tuti, hogy szívesen elfogad téged vigaszdíjnak.
– Kapd be! Nem leszek senki szamara. Ha nem olvad le róla a
bugyi tőlem, inkább keresek olyat, akiről igen. Nem kell
harcolnom egy nő kegyeiért.
Ezért bírom Mattet – a jégen igazi vadállat, de a pályán kívül
egy tök normális srác.
 Világéletemben hokiztam, és voltak csapattársaim, akik
szemrebbenés nélkül lenyúlták más barátnőjét, vagy, ami még
rosszabb, kavartak vele a pasi háta mögött. Játszottam
olyanokkal, akik kézről kézre adták a drukkercsajokat,
olyanokkal, akikben nyoma sem volt tiszteletnek és józan
észnek. A Briaren viszont van néhány igazán jó arc. Persze,
minden csapatban akad egy-két seggfej, de a legtöbb azért
tényleg rendes gyerek.
–  Ja, szerintem se lesz nehéz dolgod – bólintok. – Az a kis
barna két óránál máris levetkőztet a szemével.
Matt tekintete felizzik a formás, rövid fehér hálóinges lány
láttán. Ahogy egymásra néznek, a lány szégyenlősen
elmosolyodik és Matt felé emeli a poharát.
A haverom szó nélkül lelép mellőlem. Nem hibáztatom. A
nappali tömve van fehérneműs csajokkal és Hugh Hefnernek
öltözött srácokkal. Nem tudtam, hogy tematikus buli lesz, így
sima zsebes gatyában és fehér atlétában jöttem, de nem bánom.
A legtöbb srác totál röhejesen fest.
– Jól mulatsz?
Bömböl a zene, de még így is meghallom a csaj hangját. Azét,
akit Matt eredetileg kinézett magának.
– Igen. Jó a társaság – vonok vállat. – A DJ se rossz.
A lány közelebb lép.
– Gina vagyok – mutatkozik be.
– Hunter.
– Tudom – vált együttérző hangnemre. – Ott voltam a Harvard
elleni területi döntőn, amikor az a seggfej eltörte a csuklód.
Hihetetlen, hogy egy hokis ilyesmit csinál.
Én elhiszem. Megdugtam a barátnőjét, de ezt nem verem
nagy dobra. Amúgy sem szándékosan szúrtam ki vele.
Fogalmam sem volt róla, hogy az ő nőjét húzom, a csaj viszont,
mint később kiderült, pontosan tudta, ki vagyok. Velem akart
visszavágni a pasijának, de én erre csak akkor jöttem rá, amikor
a srác a szezon második legfontosabb meccsén rám vetette
magát. Azon a meccsen, ami bejuttathatott volna minket a
Frozen Fourba, az egyetemi liga országos döntőjébe.
Csuklótörés lett a verekedés vége. A harvardos barom nem
akart maradandó sérülést okozni, de így alakult, és ezzel ki is
estem a játékból. Velem együtt repült Nate Rhodes, a
csapatkapitányunk, akit kizárással büntettek, amikor a
védelmemre kelt.
Visszarántom magam az emlékekből a jelenbe.
– Jó szarul ért véget a szezon – sóhajtok fel.
Gina keze a jobb bicepszemre csúszik. Nem akarok
dicsekedni, de a karom az utóbbi időben elképesztően
megizmosodott. Ha az ember nem szexel, a kondizás az
egyetlen út a józan ész megőrzéséhez.
– Sajnálom – búgja, miközben az ujjai gyengéden fel-le járnak
a csupasz bőrömön.
Mintha forró tűkkel szurkálnának. Majdnem felnyögök.
Úristen! Olyan brutál kanos vagyok, hogy egy kis karsimitől
félkemény állapotba kerülök.
Tudom, hogy le kéne állítanom, de már ezer éve nem értek
így hozzám. Otthon a lakótársaim folyton taperolnak, de abban
nincs semmi erotikus. Brenna szeret belecsípni a seggembe,
vagy rácsapni egyet, valahányszor összefutunk az előszobában,
de nem azért, mert kíván. Egyszerűen csak szemétkedik.
–  Nem keresünk valami csendesebb helyet, ahol
dumálhatunk, vagy valami? – veti fel Gina.
Elég ideje élek ezen a bolygón, hogy tudjam, mit jelent egy
lány szájából a „dumálhatunk, vagy valami”.
1. Ott nem lesz sok dumálás.
2. Lesz viszont annál több „vagy valami”.
Gina max. úgy lehetne egyértelműbb, ha feltart egy DUGJ
MEG! táblát. Még az ajkát is megnyalja a kérdés közben. Tudom,
hogy nemet kéne mondanom, de a másik opció, miszerint
hazamegyek, és kiverem magamnak a szobámban, miközben a
lakótársaim The Hills sorozatmaratont tartanak odalent, nem
túl szívderítő perspektíva. Így aztán bólintok, és követem Ginát.
 

 
Egy kis dolgozószobában kötünk ki, aminek az összes
berendezése egy kanapé, néhány könyvespolc és a távolabbi
ablak alatt egy íróasztal. Meglepő módon csak mi ketten
vagyunk itt. Mintha a buli istenei megkönyörültek volna a
kényszerpihenőre vonult farkamon, és megadnák a
veszedelmes intim közeget, amit eddig oly bőszen kerültem.
Máris a kanapén ülök, és hagyom, hogy Gina a nyakamat
csókolgassa.
Szatén felsője a karomnak dörzsölődik, és én szinte már
pornóba illő kéjjel élvezem a súrlódást a bőrömön. Mostanában
minden apróság felizgat. A múltkor merevedésem lett egy
YouTube-os Tupperware-reklámtól, amiben egy MILF
meghámozott egy banánt. Aztán fogta a banánt, felszeletelte, és
a szeleteket egy műanyag tárolóedénybe tette, de még ez a
szörnyű szimbolika sem tudott megakadályozni, hogy aznap
Banánasszonyra maszturbáljak. Ha így megy tovább, néhány
hónap múlva már az almáspitéket kefélem, amiket a
lakótársam, Rupi süt vasárnaponként.
– De jó az illatod! – szippant mélyet Gina.
Ahogy kiengedi a levegőt, a lélegzete csiklandozza a bőröm.
A szája forró, nedves billogként tapad a nyakamra. Isteni
érzés, ahogy az ölemben ül. A formás combja meglovagolja az
enyémet, szaténba bújtatott teste meleg és gömbölyded. Muszáj
leállítanom.
Ígéretet tettem magamnak és a csapatomnak, noha egyikük
sem kért erre, sőt, totál hülyének néznek miatta. Matt kerek
perec kijelentette, hogy szerinte az önmegtartóztatásnak
semmilyen hatása nem lesz a játékomra. Szerintem viszont
igen, és nekem az elv, ami számít. A srácok kapitánynak
választottak, és én komolyan veszem a feladatomat, márpedig a
múltbeli tapasztalatok alapján egyértelmű, hogy a nők csak bajt
hoznak a fejemre. A csajozás miatt törött csuklóval zártam a
tavalyi szezont, de idén ez nem ismétlődhet meg.
– Gina, én…
A száját az enyémre nyomva belém fojtja a szót. A csókjától
forogni kezd velem a világ. Sör- és rágóíze van, a vállára omló
sűrű, vörös, göndör fürtökből pedig almaillat árad.
Legszívesebben felfalnám.
A nyelvünk összegabalyodik, ahogy a csók egyre mélyül,
egyre forróbbá válik. Beleszédülök a bennem tomboló vágy és
keserűség harcába. Képtelen vagyok tiszta fejjel gondolkodni. A
farkam olyan kemény, hogy már fáj, és Gina csak ront a
helyzeten azzal, hogy az ágyékomnak dörgölőzik. Csak még
harminc másodperc – ígérem magamnak. Még fél perc gyönyör,
utána behúzom a vészféket, mielőtt túl késő lenne.
–  Annyira kívánlak! – suttogja Gina, miközben a szája
visszatalál a nyakamhoz.
Úristen! Ahogy becsúsztatja kettőnk közé a kezét, és a
nadrágomon át megmarkolja a farkam, épphogy csak fel nem
visítok a kéjtől. Olyan régóta nem ért hozzám ott más saját
magamon kívül, hogy szinte már bűnös élvezetet érzek.
– Gina, ne! – nyögök fel.
Minden akaraterőmre szükségem van, hogy eltoljam
magamtól a kezét. A farkam az alsómba szivárgó
váladékcseppekkel tiltakozik. Gina arca lángol, és elhomályosult
szemmel néz rám.
– Miért ne?
– Mert… nekem most nem lehet.
– Mit?
– Szexelni.
– Ezt hogy érted?
– Ki kell bírnom nélküle.
– Mi nélkül?
 Látom rajta, hogy összezavarodott. Én meg szenvedek, mint a
kutya.
–  Szex nélkül – felelem komoran. – Most egy darabig
türtőztetnem kell magam.
Gina a homlokát ráncolja.
– De… miért?
–  Ez hosszú történet – mondom, de aztán meggondolom
magam. – Igazából nem is olyan bonyolult. Idén csak a hokira
akarok koncentrálni, és a szex túlságosan eltereli a figyelmem.
Nagyjából erről van szó.
Gina hosszan elgondolkodik, aztán az arcomhoz nyúl, és a
hüvelykujjával végigsimítja a borostát az államon. Megnyalja az
ajkát, amitől kis híján a gatyámba élvezek.
–  Ha amiatt aggódsz, hogy rád akaszkodom,
megnyugtathatlak. Csak egyéjszakás kalandot keresek. Ez a
szemeszter kész őrület lesz, most nekem sem fér bele egy
kapcsolat.
–  Nem a kapcsolatokról van szó – próbálom megmagyarázni
–, hanem úgy általában a szexről. Ha egyszer rákapok, nem
tudom visszafogni magam, és onnantól nem tudok rendesen
figyelni a…
– Jó, semmi szex – szakít félbe újra. – Akkor csak leszoplak.
Majdnem lenyelem a nyelvem.
– Gina…
–  Nyugi, közben magamról is gondoskodom. A szopás totál
felizgat.
Ez már konkrétan kínzás. Esküszöm, ha a hadseregnek
bombabiztos módszerre lenne szüksége a vallatáshoz, ezt
bátran merném ajánlani. Egy kanos egyetemista srác ölében
egy dögös csaj azt suttogja, hogy csak egyéjszakás kalandra
vágyik, és szopást kínál fel, mert az annyira felizgatja.
–  Ne haragudj! – nyögöm ki nagy nehezen, majd még
komolyabb erőfeszítés árán kiemelem Ginát az ölemből, és
felállok. – Nekem ez most… nem fér bele.
Gina ülve marad, és oldalra döntött fejjel fürkészi az arcom.
Az elkerekedett szeméből hitetlenség és egy csöppnyi… talán…
együttérzés sugárzik. Jaj, ne már! Most még le is sajnálnak az
önkéntes cölibátusom miatt.
–  Ne haragudj! – ismétlem. – Azt azért szeretném tisztázni,
hogy te vagy a legjobb csaj ezen a bulin, és a döntésemnek
semmi köze sincs hozzád. Még áprilisban fogadalmat tettem
magamnak, és szeretném betartani.
Gina az alsó ajkába harap, majd a legnagyobb
meglepetésemre némi csodálat ül ki az arcára.
–  Le a kalappal! Nem sok srác tudna így ellenállni a
bájaimnak.
– Nem sok srác olyan hülye, mint én.
Gina vigyorogva talpra szökken.
–  Hát akkor örültem a találkozásnak, Hunter. Mondanám,
hogy várok rád, de megvannak a magam szükségletei, amik
szemmel láthatóan nem egyeznek a tieiddel.
Nevetve kisétál a szobából. Figyelem, hogy a szexi feneke
járás közben ide-oda ringatózik. Két kézzel végigszántom a
hajam, és némán belenyögök a tenyerembe.
 Nem tudom, hogy vállon veregessem, vagy inkább tökön
rúgjam magam az idióta döntésem miatt. Tény, hogy az esküm
az idő nagy részében tényleg segít a hokira koncentrálni. Így,
hogy a szexuális frusztrációmat a jégen vezetem le, gyorsabb és
erősebb vagyok, mint az előző szezonban, és szinte mániákusan
küzdök a gólokért. Általában be is találok a hálóba, és minden
sikeres lövés egyfajta tisztelgés a szenvedő farkam előtt. Muszáj,
hogy a sok áldozatnak legyen valami jutalma. Csak a szezon
végéig kell kibírnod – biztatom magam. Még hét hónap, ami az
eddigiekkel együtt kerek egy évre jön majd ki a végén. Egy év
cölibátus. Utána mindenért kárpótolom magam egy nyári
szexmaratonnal.
Egy mocskos, féktelen, végtelen szexmaraton…
Basszus, de unom már a saját markomat! Persze, az sem segít,
hogy kísértésnek teszem ki magam egy bombázókkal teli
lányszövetséges bulin. Életemben először alig várom, hogy
végre elkezdődjön a tanítás. Remélem, a következő
szemeszterben rendesen betemet majd a munka. Házi
feladatok, különedzések, meccsek – kizárólag ezekkel akarok
foglalkozni. Nincs több lányszövetséges buli. Kerülnöm kell a
kísértést, hogy az agyam csak a játékon járjon, a farkam pedig a
gatyámban maradjon.
–  Zárd is be! – szólok oda a pasimnak, Nicónak, aki éppen
becsukja mögöttünk az ajtót.
Csak mert a lányszövetségem bulit tart, nekem még nem kell
tárva-nyitva hagyni a szobámat vadidegenek előtt. A legutóbbi
ilyen alkalommal elfelejtettem bezárni az ajtót, és amikor
felmentem egy pulcsiért, éppen egy édeshármas zajlott az
ágyamban. Az egyik srác még Fernandót, a félszemű
plüsspandámat is megbecstelenítette. Őt gyömöszölte be a csaj
feneke alá, hogy a másik sráccal egyszerre hozzáférjenek
mindkét lyukhoz a kettős behatoláshoz.
Soha többé, Fernando! – ígérem némán a gyerekkori
barátomnak, miközben az éjjeliszekrényre száműzöm, hogy
helyet csináljak a pasimnak. Nico hanyatt veti magát a
matracon, és a szemét a karjával eltakarva fáradtan felsóhajt. A
buliról lemaradt, mert dolgoznia kellett, de értékelem, hogy a
műszakja után idebumlizott, ahelyett, hogy a hastingsi
albérletébe ment volna. Hastings mindössze tíz perc autóútra
van a Briar kampuszától, szóval nem egy nagy távolság, de
tudom, hogy könnyebb lett volna neki egyenesen hazavezetni,
és bedőlni a saját ágyába.
– Fáradt vagy? – kérdezem együttérzőn.
– Kipurcantam – érkezik az elfojtott válasz.
Az alkarja eltakarja a szemét, így végre zavartalanul
csodálhatom a testét anélkül, hogy cikizne érte. Nico tipikus
magas, szálkás izomzatú kosaras alkat. Annak idején ő volt a
gimis csapat sztárja, de nem kapott kosaras ösztöndíjat, és a
profi karrierhez sem volt elég jó. Szerintem nem bánja
különösebben. A kosárlabda neki csak játék volt a haverokkal –
az igazi szenvedélye az autóverseny. Annak ellenére, hogy
mostanában már nem sportol, még mindig jó kondiban van.
Formában tartja a dobozok és bútorok emelgetése a
költöztetőcégnél, ahol dolgozik.
– Szegénykém – suttogom mosolyogva. – Majd én segítek.
Lentről felfelé haladva vetkőztetni kezdem. Leveszem a
cipőjét, kicsatolom az övét és lehúzom róla a nadrágot. Felül,
hogy megszabadíthassam a pulóverétől, aztán rögtön vissza is
hanyatlik az ágyra. Most meztelen felsőtesttel, bokszeralsóban
és zokniban fekszik. Megint a karjával védi a szemét a fénytől.
Leoltom a mennyezeti lámpát, és csak az éjjeliszekrényen álló,
tompa fényű kislámpát hagyom égve. A bulira felvett fekete
selyem hálóingemben Nicóhoz bújok.
– Demi! – mormogja, amikor puszilgatni kezdem a nyakát.
– Hmm?
– Túl fáradt vagyok most ehhez.
Ahogy továbbhaladok az álla felé, erős borosta csiklandozza
az ajkam. Lágyan szájon csókolom. Visszacsókol, de csak
kelletlenül, és fáradt sóhaj szakad fel belőle.
– Kicsim, komolyan, totál kivagyok. Tizennégy órás műszakot
húztam le.
– Neked nem is kell csinálnod semmit – suttogom, de amikor a
kezem az ágyékára csúszik, teljes érdektelenség fogadja.
Nico farka löttyedt, akár a túlfőtt spagetti.
–  Majd máskor, mami – dörmögi álmosan. – Miért nem
kapcsolod be inkább az egyik hidegrázós sorozatodat?
Csalódott vagyok, de nem mutatom. Több mint egy hete nem
szexeltünk. Nico szinte minden hétvégén és gyakran hétköznap
esténként is dolgozik, de holnap szabadnapja lesz, szóval a mai
egyike azon ritka szombat estéknek, amikor sokáig fent
maradhatunk, és egymással foglalkozhatunk, ha ő is akarja.
Csakhogy úgy fekszik az ágyban, mint egy hulla.
–  Jól van – adom fel, és a laptopomért nyúlok. – A legújabb
rész a Gyilkos gyerekek, de nem tudom, melyiket láttuk együtt
legutóbb… a Gyilkos bohócokat?
Nico halkan horkolni kezd. Pazar! Szombat este van, odalent
tombol a buli, még tíz óra sincs, de a dögös pasim már alszik, én
meg egy gyilkosokról szóló sorozatot nézek.
Egyedül.
Juhéééé! Ez minden egyetemista álma.
Ráadásul egy jó ideig ez lesz az utolsó nyugodt hétvégénk.
Hétfőn elkezdődik az őszi szemeszter, és idén kőkemény a
tanrendem. Orvosi előkészítőre járok, és a Briaren töltött utolsó
két évemben rendesen oda kell tennem magam, hogy bejussak
egy jó egyetemre. Közel sem lesz annyi időm Nicóra, mint
szeretném.
A mellettem hortyogó krumpliszsákra sandítok. Úgy tűnik, őt
nem zavarja különösebben, hogy már alig vagyunk rendesen
együtt. Ki tudja, talán igaza van. Nyolcadik óta járunk, és az
évek során megvoltak a magunk hullámvölgyei, rövidebb
szakításai, de eddig minden akadályt leküzdöttünk. Ezt is le
fogjuk.
Bemászom a takaró alá, ami nem kis mutatvány így, hogy
Nico súlyos teste leszorítja a dupla paplan másik oldalát. Az
ölembe teszem a laptopot, és elindítom a kedvenc sorozatom
következő részét. Szeretném azt mondani, hogy kizárólag a
pszichológiai aspektus miatt nézem ezeket a rémségeket, de…
kit akarok átverni? Nem vagyok normális, és egyszerűen
imádom az ilyesmit. Vészjósló zene tölti be a szobát, majd a
megszokott monoton hang brit akcentussal közli, hogy az
elkövetkező izgalmas hatvan perc gyilkos gyerekekről fog
szólni.
 

 
A hétvége maradéka gyorsan elszáll. Hétfő reggel megkezdődik
a harmadéves életem, rögtön az elején egy olyan tantárggyal,
amit már nagy izgalommal vártam: klinikai pszichológia. A hab
a tortán, hogy két jó barátom is felvette ezt a kurzust. Mire
odaérek a hatalmas, borostyánnal befuttatott épülethez, már
mindketten a kőlépcsőn várnak.
 – Azta, micsoda bombázó! – ölel át Pax Ling.
Cuppanós puszit nyom az arcomra, és a fenekembe csíp. Csak
egy farmersort és egy csíkos ujjatlan póló van rajtam, mert száz
fok van idekint. Nem mintha kifogásom lenne a szeptemberi
hőség ellen. Minél melegebb, annál jobb.
–  Ebben a naciban az égig ér a lábad, drágám – lelkendezik
Pax.
Mellette TJ Bukowski a szemét forgatja. Amikor először
bemutattam őket egymásnak, TJ nem volt oda Pax extravagáns
természetéért, de idővel megkedvelte, és azóta egyfajta vicces
kutya-macska barátság dúl köztük.
– Te is jól nézel ki – dicsérem meg Paxet. – Tetszik a pólód.
Pax felhajtja a borsózöld felső gallérját.
–  Ez Gucci, ribik. A húgommal a hétvégén elvertünk egy
kisebb vagyont Bostonban, de ez a szépség minden centet
megért – pördül meg a tengelye körül, hogy minden oldalról
megcsodálhassuk.
– Abszolút – helyeslek.
TJ megigazítja a hátizsákja pántját.
–  Gyertek, menjünk be! Nem akarok rögtön az első óráról
elkésni. Állítólag ez az Andrews elég kemény nő.
Nevetek.
– Nyugi! Még tizenöt percünk van kezdésig.
–  Te komolyan nyugalomra merted inteni Thomas Josephet?
Tudhatnád, hogy a para-üzemmód az alapbeállítása.
Van benne valami. TJ egy két lábon járó ideggörcs.
TJ mogorván mered ránk. Nem szereti, ha cinkeljük, főleg, ha
a szorongását vesszük célba. Megfogom a kezét, és barátságosan
megszorítom.
– Ne duzzogj, szívem! Én bírom, hogy nem veszed félvállról a
dolgokat. Így legalább nem hagyod, hogy bárhonnan elkéssek.
TJ halvány mosollyal viszonozza a kézszorítást. Még elsőéves
korunkban találkoztunk, amikor ugyanabban a koleszban
laktunk. Az akkori szobatársam az idegeimre ment, és olyankor
gyakran TJ-hez menekültem. Őt sem mindig könnyű elviselni,
de jó barát, és az első naptól kezdve számíthatok rá.
– Vááááárj! – hasít a reggeli csendbe egy éles női visítás.
A hang felé fordulva egy alacsony lányt látok a fákkal övezett
úton szaladni. Térdig érő, fehér gombos, fekete ruhában loholva
az egyik kezét a levegőbe emeli. Mintha egy műanyag ételhordó
lenne benne. Egy sötét hajú srác megtorpan a sikoly hallatán.
Magas, és még a bő, szürke Briar U logós pulóverben is látszik,
hogy kisportolt. A helyes arca grimaszba rándul, amikor rájön,
hogy kergetik. A csaj lefékez előtte. Nem tudom, mit mondhat
neki a srác, de a csaj válaszát tisztán hallom. Szerintem még
életemben nem találkoztam ilyen harsány emberrel.
– Csomagoltam neked ebédet – vigyorog a csaj, és úgy adja át
a dobozt, mintha minimum a Szent Grál lenne.
Közben a srác testbeszéde bosszúságról tanúskodik, mint
akinek egy zacskó kutyapiszkot kell átvennie.
Ez komoly? A barátnője ebédet készít neki, ő meg pofákat vág
ahelyett, hogy hálásan megölelné? Micsoda egy seggfej!
– Utálom ezt a fickót – mormogja TJ.
– Ismered? – nézek rá gyanakodva.
 TJ nem szokott élsportolókkal lógni, és a srác egyértelműen
ebbe a kategóriába esik. A széles válla egyből lebuktatja.
– Ő Hunter Davenport – szólal meg Pax.
A hangja leplezetlen üzenetet sugall: mmm, de felfalnám ezt a
félistent. Már a szemével vetkőztetni kezdi.
– Ki az a Hunter Davenport? – kérdezem.
– A hokicsapat tagja.
Beletrafáltam. Éreztem én, hogy sportoló. Azok a vállak!
– Sosem hallottam róla – jegyzem meg.
– Nem veszítettél semmit. Csak egy bunkó, gazdag izomagy –
feleli TJ.
– Mi bajod vele? – vonom fel a szemöldököm.
TJ nem szokta zsigerből utálni az egyetemi sportolókat.
Igazából senkit sem szokott fikázni Paxen kívül.
– Semmi. Csak gusztustalannak találom. Tavaly rajtakaptam a
könyvtárban valami ringyóval. Volt rajta ruha, csak a gatyáját
tolta le annyira, hogy kilátszott a fél segge. Az egyik
tanulószobában simán a falnak döntötte a csajt, és megdugta.
TJ undorral megrázza a fejét. Én is fel vagyok háborodva, de
nem a könyvtárban történtek, hanem TJ nőalázó szóhasználata
miatt.
– Légyszi ne használd ezt a kifejezést! – kérem. – Tudod, hogy
rosszul tűröm az ilyen szexista megszégyenítést.
TJ azonnal visszakozik.
–  Bocs, igazad van, bunkó voltam. Különben is, itt inkább
Davenport viselkedett hímringyóként.
– Miért kell bárkit is leringyózni?
 –  Én lennék a ribije – mélázik Pax a sötét hajú hokist
bámulva, aki még mindig a barátnőjével vitatkozik.
A csaj próbálja a kezébe tuszkolni a Tupperware-dobozt, ő
meg újra és újra eltolja magától. Azt hiszem, a srác azt
mondhatja, hogy nem lesz ideje ebédelni, mert a rikácsolva
elhangzó válasz a következő:
–  Enni mindig van idő, Hunter! De tudod mit? Nem érdekel.
Halj éhen! Bocs, hogy egészséges kajával akartalak traktálni!
Vigyorogva a szám elé kapom a kezem, és odakiáltok:
– Vedd már el azt a rohadt ebédet!
Davenport felém fordul, és gyilkos pillantást vet rám. A csaj
arca viszont felragyog.
– Köszi! – kiált felém.
Még egyszer a srác kezébe nyomja a dobozt, és elszökdécsel. A
kis cipősarkai szteppcipőkként kopognak végig a kampusz
ősrégi macskakövein.
Hokisrác mogorva képpel közeledik felénk.
– Gőzöd sincs, mit műveltél – mordul rám.
A hangja mélyebb, mint vártam, és enyhén rekedtes. Cuki.
– Elindítottál egy lavinát – emeli fel a dobozt. – Most az egész
rohadt félévben ebédet fog csomagolni nekem.
– Ugyan már! – forgatom a szemem. – Bocsásd meg neki, hogy
egészséges kajával akar traktálni.
Hunter sóhajtva elindul, de egyszer csak megtorpan.
– Jé! Hogy vagy, öreg? – fordul Paxhez.
A haveromnak leesik az álla, és a fehér teniszcipőjén koppan.
A cipő is újnak látszik, szóval úgy tűnik, nem a póló volt a
bostoni bevásárlókörút egyetlen gyümölcse.
– Helló! – nyögi ki Pax.
Köpni-nyelni nem tud a meglepetéstől.
–  A múlt félévben együtt jártunk alternatív médiára. Jax,
ugye?
Legnagyobb döbbenetemre Pax szégyenlősen bólint.
– Te is jössz klinikai pszichológiára?
– Igen – vesz mély lélegzetet Pax.
– Király! Akkor bent találkozunk – veregeti vállon Davenport,
és felmegy a bejárathoz vezető lépcsőn.
Meredten bámulom a haveromat, de ő teljesen elvész
Davenport seggének látványában.
– Hé, Jax! – cukkolom. – Föld hívja Jaxet.
TJ elvigyorodik. Pax felébred a kómából, és mafla tekintettel
bambul ránk.
–  Baszki! Emlékezett rám, Demi. Hülye lettem volna
kijavítani, amikor emlékezett rám.
– Jaxre emlékezett!
– Én vagyok az! Jax vagyok. Mostantól ez a nevem, ha Hunter
Davenport így akarja.
Elfojtok egy sóhajt, és TJ-hez fordulok.
– Miért is barátkozunk vele?
– Gőzöm sincs – feleli vigyorogva. – Na gyerünk, Jax, kísérjük
be a hölgyet az órára!
Két oldalról a két fiúba karolva lépek be az előadóterembe. A
legtöbb barátom hímnemű, de a pasim szerencsére már nem
csinál gondot ebből. A gimiben még nem volt elragadtatva tőle,
de igazából sosem volt az a halál féltékeny típus. Szerintem
titokban még tetszik is neki, hogy ilyen jól kijövök a haverjaival.
Egyébként lány barátaim is vannak a szövetségben, vagy ott
van Pippa és Corinne, akikkel ma este együtt vacsorázom, de
valami okból fiúkból van több.
A tágas teremben találunk három egymás melletti helyet
középtájon. Eggyel előttünk a sor szélén Hunter Davenport a
mobilját nyomkodja.
–  Istenem, de tökéletes! – nyög fel Pax. – Tudjátok, hányszor
fantáziáltam arról, hogy átcsábítom a másik oldalra?
Karon veregetem.
– Talán egy nap összejön. Én bízom benned!
A terem lassan megtelik, de amikor a prof pontban kilenckor
belép az ajtón, mindenki elhallgat. Magas, vékony, rövid hajú
nő, élénken csillogó barna szemét fekete keretes szemüveg fedi.
Barátságos üdvözlés után bemutatkozik, mond néhány szót
magáról, és felvázolja az előttünk álló félév tananyagát.
Izgatott vagyok. Az apám sebész, anya pedig nővérként
dolgozott a gyermekkórházban, szóval elkerülhetetlennek
tűnik, hogy én is az orvostudomány valamelyik ágában kössek
ki. Valószínűleg bele van kódolva a DNS-embe. De sem sebész,
sem nővér nem akarok lenni. Engem mindig is az elme dolgai
vonzottak, azon belül is leginkább a személyiségzavarok.
Különösen az érdekel, hogy a destruktív gondolkodási minták
hogyan befolyásolják az ember és környezet közti interakciókat.
Andrews tanárnő ismerteti a konkrét témákat, amikről szó
lesz az elkövetkező hónapokban.
 –  Megvizsgáljuk, hogyan viszonyultak a normálistól eltérő
elmeállapotokhoz a múltban, és az évek során hogyan fejlődött
mindez a modern megközelítések tükrében. A klinikai
vizsgálatok és diagnózisok komoly szerepet kapnak majd a
tanulmányaikban. Ezenfelül fontos megjegyeznem, hogy én az
interaktív tanítás híve vagyok, vagyis a félév nemcsak abból fog
állni, hogy én itt az emelvényen száraz előadásokat tartok a
stresszhez, hangulathoz, szexualitáshoz kapcsolódó zavarokról.
Előrehajolok. Engem máris meggyőzött. Tetszik a gyakorlatias
stílusa, és ahogy folyamatosan körbepásztázza a termet, mintha
mindenkinek a szemébe akarna nézni. Sok tanár monoton
hangon, laptopról olvassa fel az anyagot, mintha egyedül lenne
a teremben.
Andrews közli, hogy beszámolókat kell írnunk az órán hallott
esettanulmányokból, és lesz néhány feleletválasztós teszt is.
–  A tesztek időpontjait megtalálják az e-mailben kiküldött
tanmenetben. Ami a fő kutatási projektjüket illeti: mindenki
kap egy partnert, akivel a kutatási anyag végső leadásáig együtt
dolgozik majd. A szünetig kell elkészülniük egy mély és
részletes esettanulmánnyal. És itt jön a slusszpoén…
Több diáktársam arcára nyugtalanság ül ki. Mindig vészjósló,
ha egy tanár száját a „slusszpoén” kifejezés hagyja el, de én nem
aggódom. Amit eddig hallottam, az mind érdekesnek ígérkezik.
–  Talán emlékeznek gyerekkorukból az orvosos játékra –
vigyorog ránk Andrews. – Ez lesz a kutatási projekt lényege. A
pár egyik tagja lesz a pszichológus, a másik pedig a páciens. Az
előbbinek különböző diagnosztikai eljárásokat követve
részletes esettanulmányt kell írnia, az utóbbinak pedig kijelölök
egy pszichológiai rendellenesség-fajtát, aminek alaposan utána
kell járnia, és – konyhanyelven szólva – el kell játszania a
pszichológusnak.
– Állati! – lelkendezik Pax. – Légyszi, légyszi, hadd legyek én a
páciens!
– Ki mondta, hogy te leszel Demi párja? – tiltakozik TJ.
– Srácok! Nyugi, jut belőlem mindenkinek.
De Andrews megoldja helyettünk a problémát.
– A párokat én jelölöm ki a névsor alapján – tart fel egy köteg
papírlapot. – Aki a nevét hallja, emelje fel a kezét, hogy
mindenki lássa, kivel fog együtt dolgozni. Akkor kezdem is.
Ames és Ardin.
Két kar lendül a magasba: egy rikító lila hajú és egy Patriots-
sapkás lányé.
– Axelrod és Bailey.
Legalább százan vagyunk ezen a kurzuson, de Andrews olyan
hatékonyan pörgeti a neveket, hogy pillanatok alatt a D-hez
érünk.
– Davenport és Davis.
Hunterrel egyszerre jelentkezünk. Ahogy felém fordul, a szája
halvány félmosolyra húzódik. Mellettem TJ bánatosan felsóhajt,
majd a fülemhez hajol.
–  Akarod, hogy Davidsonra változtassam a nevem, és
megszabadítsalak a bunkó hokistól? – súgja.
Rávigyorgok.
– Szerintem túl fogom élni.
 – Grey és Guthrie – folytatja Andrews.
– Biztos vagy benne? – nyomul tovább TJ. – Tuti lehet partnert
cserélni, ha nem bírod azt, akit kaptál.
– Killington és Ladde.
–  Nekem tényleg nem gond. Nem is ismerem Davenportot –
felelem. – Te vagy az, aki nem bírod.
–  Én viszont imádom – nyafog Pax. – Én akarok doktorosat
játszani vele!
– Lawson és Ling – kiált fel újra Andrews.
Amikor a partnere felemeli a kezét, Pax arca felragyog. A
srácnak hullámos, barna haja és tökéletes állkapcsa van.
–  Megteszi – mormogja Pax olyan lelkesen, hogy kis híján
kitör belőlem a nevetés.
–  Ezekben a csomagokban – mutat Andrews az asztalán
sorakozó narancssárga irattartó borítékokra – megtalálják a
feladat részletes leírását. Kérem, hogy a pár egyik tagja az óra
végén vegyen magához egyet, utána pedig osszák ki egymás
közt a szerepeket.
Hunter hátrafordul, és két ujjával fegyvert imitálva mutat
felém. Gondolom, azt akarja jelezni, hogy nekem kell felvennem
a borítékot.
Remek. Máris kezdi a csicskáztatást.
Miután párokba rendezte a csapatot, Andrews elkezdi az
előadást. Olyan sokat jegyzetelek, hogy már fáj a csuklóm.
Basszus, legközelebb hoznom kell a laptopomat. Szívesebben
írok kézzel, de Andrews olyan sok mindent mond olyan
gyorsan, hogy gép nélkül nem tudok lépést tartani.
 Óra végén előremegyek a katedrához a borítékért. Van súlya.
Ez talán megriaszt egyeseket, de én már várom a feladatot.
Izgalmasnak ígérkezik, és sokat tanulhatok belőle, még úgy is,
hogy egy izomaggyal kell dolgoznom rajta.
Az emlegetett szamár épp felém tart a széles vállára akasztott
hátizsákjával.
– Davis! – köszön rám.
– Davenport!
– Szólíts Hunternek!
Miközben tetőtől talpig végigmér, a kelleténél kissé
hosszabban időzik a meztelen combomon, ami még mindig
szépen őrzi a miami nyaraláson beszerzett barnaságát.
– Demi vagyok – mondom.
Látom, hogy TJ és Pax a kijáratnál várnak rám.
–  Demi… – mélázik Hunter még mindig a combomat
gusztálva, majd nagyot nyelve feljebb emeli a tekintetét.
– Igen, ez a nevem.
Miért áll ilyen furán? Összehúzott szemmel az ágyékára
sandítok. Ennek erekciója van?
– Demi – ismétli meg újra. – Mhm. Demi bébi.
Jelentőségteljes pillantást vetek az ágyékára. Ő is lenéz, majd
elvigyorodik.
– Basszus, nyugi már! Nem áll fel, csak ilyen a gatyám.
– Ja, persze!
A slicce elé kapja a kezét, és próbálja lesimítani a dudort.
– Új farmer – mormogja. – Még elég merev.
– Merev.
 – Ez csak az anyag. Látod? Fogd meg!
Kitör belőlem a nevetés.
– Jesszusom! Nem képzeled, hogy megfogom a farkad!
– Nem tudod, mit veszítesz – ül ki önelégült vigyor az arcára.
– Ha te mondod.
Felemelem a borítékot.
– Szóval mikor tudjuk átnézni az anyagot? – kérdezem.
– Nem t’om. Ma este ráérsz?
–  Nem – rázom a fejem. – Már elígérkeztem. Mit szólnál a
holnap estéhez?
– Ja, az nekem is jó. Hol és mikor?
– Nyolckor a Theta Beta Nu háznál?
– Ne, tényleg? Nem néztelek volna lányszövetséges csajnak.
Vállat vonok.
– Pedig az vagyok.
Igazából csak azért jelentkeztem, hogy kiszabaduljak a
koleszból. Plusz annak idején anya is Theta-tag volt, és egész
gyerekkoromban azt hallgattam, hogy azok voltak élete
legszebb évei. Mindig ő volt a társaság középpontja, és ez azóta
sem változott.
–  Hát jó. Akkor viszlát holnap este, Demi bébi – búgja, és
elindul kifelé.
 Hunter

– Huh! Rohadtul hiányoznak ezek a cickók!

– Te is nekik…
– Hmmm, tényleg? Mi hiányzik nekik a legjobban?
– Nyilván a nyelved.
– Hmmm. Mutasd meg őket, szépségem! Csak egy villantást!
– Mi van, ha a csapattársaid meglátnak?
–  Akkor felrobbannak a féltékenységtől, mert az enyém a
világ legszexibb nője.
– Jó, legyen! De csak ha te is megmutatod a farkad.
– Áll az alku. Te kezded… basszus, bébi… várj, inkább húzd le
a pólód! Hunter bármikor betoppanhat. Azt mondtad, hogy
otthon van.
–  Á, ő nem számít. Szerzetesnek állt. A pucér mellem
semmilyen hatással nem lenne rá.
A konyhában állva hangosan felnyögök. Úgy terveztem, hogy
leugrom a konyhába valami kajáért az esti tanulórandi előtt
Demi Davisszel, de evés helyett öt perce a világ legémelyítőbb
Skype-hívását hallgatom.
 –  Lehet, hogy szerzetesnek álltam – kiáltok az ajtóból –, de
attól még nem lettem eunuch, baszki!
Beviharzok a nappaliba. Nem adok időt Brennának felöltözni,
mert nem érdemli meg. Miután kénytelen-kelletlen fültanúja
voltam Brenna és Jake Connelly videószextingjének, az a
minimum, hogy a pornón kívül is lássak egy kis cicit.
Sajna Brenna már majdnem teljesen eltakarta magát, így csak
egy villanásnyi időre kapom el a pirosasbarna bimbók
látványát.
– Csússz odébb, te gonosz, ördögi nőszemély!
Lehuppanok mellé a kanapéra, és egy adag vadrizst lapátolok
a számba. A dohányzóasztalra tett laptopra téved a pillantásom.
– Csá, Connelly! Szép farok!
A srác a vonal másik végén riadtan elkáromkodja magát, és
lenéz a jobb kezére, mint aki most döbbent rá, hogy a meredő
gyíkját markolássza. Az elmosódott kép aláfestéseként cipzár
hangja hallatszik, aztán Connelly mélyzöld szemével találom
szemben magam.
– Kukkolsz, Davenport?
Lenyelem a falatot.
– Kukkolásnak minősül, ha rajtakaplak titeket, ahogy pucéran
Skype-oltok az istenverte nappalimban?
–  Talán nappalinkban – vereget vállon Brenna mézesmázos
mosollyal.
Úgy mondja, mintha lenne esélyem elfelejteni. Más pasi talán
a földhöz verné a seggét örömében, amiért három csajjal élhet,
de én nem vagyok elragadtatva a helyzettől. Külön-külön bírom
Brennát, Summert és Rupit, de hárman együtt finoman szólva…
zajosak. Ráadásul folyton összefognak ellenem.
A korábbi lakótársaim, Mike Hollis és Colin Fitzgerald
papíron még mindig itt laknak, de közel sincsenek itthon
annyit, mint szeretném. Hollis csak a hétvégéken bukkan fel – a
hétköznap éjszakákat a munkája miatt a családjánál tölti New
Hampshire-ben. Fitz videójátékokat tervez, és mióta
lediplomázott a Briaren, ki sem látszik a megrendelésekből.
Gyakran kell a tervezőstúdió központjába utaznia. Most is
éppen New Yorkban dolgozik egy sci-fi szerepjátékon, munka
után pedig Summer szüleinek manhattani lakosztályában
piheni ki a nap fáradalmait. Piszok mázlista. A Heyward-Di
Laurentis család pofátlanul gazdag, így Fitzy elképesztő luxust
élvezhet.
– Mozgás, Connelly! Lent vár a kocsi – szólal meg egy idegen
hang a laptopból. – Ma lesz a jótékonysági fotózás.
Jake hátranéz a válla fölött.
– Basszus, totál kiment a fejemből – szisszen fel.
– Te meg mit művelsz a… Á, szia, Brenna!
Méretes fej tölti be a képernyőt. Olyan közel van, hogy látom
az orrszőreit. Amikor egy kicsit hátrébb húzódik, majdnem
felvisítok az izgalomtól. Úristen! Ez Theo Nilsson, az Edmonton
egyik sztárjátékosa. Őrület, hogy Nilsson csak úgy besétál Jake
hotelszobájába. Enyhe irigység tör rám a felismeréstől, hogy
Connelly valódi legendákkal hokizik.
Gyerekkoromban én is profi karrierről álmodoztam, de
idővel rájöttem, hogy nem lenne nekem való. Őszintén szólva,
taszít ez az életforma, ezért nem is jelentkeztem semmilyen
válogatóra. Már az egyetemen sem akartam játszani. Azért
jöttem a Briarre, hogy üzleti diplomát szerezzek és vállalkozó
legyek, de egy barátom és csapattársam, aki nemrég ugyanitt
végzett, kirángatott az önkéntes visszavonulásból, és végül a
csapatban kötöttem ki.
– Mennem kell, kicsim – mondja Jake Brennának.
– Élvezd ki a fotózkodást a hokimuffokkal! – csicsergi Brenna.
Nilsson felröhög.
–  A nyugdíjas curling-szövetség jótékonysági akciójára
megyünk.
Brenna nem hatódik meg.
–  Az mindegy! – feleli. – Azok az öreg tyúkok lekapják a tíz
körméről Jake-et. A hokimuffság nem korfüggő.
Miközben Brenna kijelentkezik a Skype-ról, én bekapok egy
falat grillcsirkét.
– Hihetetlen, hogy láttam Theo Nilssont – nyammogok.
–  Ja, tök jó fej. A múlt héten együtt vacsoráztunk a Bruins
elleni meccsük után.
– Ne hencegj! – szólok rá.
Brenna jellegzetes vörös szája önelégült mosolyra húzódik.
Ha egyedül van itthon, akkor is magára keni ezt a dugj meg-
rúzst. Ő maga az ördög.
– Ha jó fiú leszel, legközelebb téged is meghívlak.
– Mindig jó fiú vagyok – jelzem. – Kérdezd csak meg a farkam!
Ő szeretne rosszalkodni, de nem hagyom neki.
Brenna felnevet.
 –  Nem vagyok benne biztos, hogy ez a sok felgyülemlő vágy
nem árt az egészségednek. Mi van, ha felrobbannak a golyóid és
meghalsz?
Átgondolom.
– Szerintem, ha ez megtörténik, legalább ezer orgazmus ereje
összesűrűsödik abban a robbanásban, és egy ilyen élmény után
mi értelme lenne tovább élni? Lássuk be, egy ezerszeres
orgazmus után már csak csalódás érné az embert.
– Ebben van valami.
Brenna sötét szeme követ, ahogy felállok, hogy a konyhában
elmosogassam a tányéromat.
– Most mennem kell – dugom be a fejem a nappaliba, miután
végeztem. – Majd jövök.
– Hová mész?
– Egy tanulós megbeszélésre a Theta házba.
– Haha! Ennyit a nagy cölibátusról.
–  Nem-nem. Továbbra is tartom magam a fogadalmamhoz.
Csak van egy közös projektünk az egyik thetás csajjal.
– Közös projekt, mi? – gúnyolódik.
– Igen, az. A világ nem csak a szex körül forog, Bee.
–  Dehogynem – nyalja meg az ajkát buján, mire a szám a
farkammal együtt bizseregni kezd.
Igaza van. Tényleg minden a szexről szól. Elég, ha egy nő
megnyalja az ajkát, és az agyam máris a mocskos fantáziák
legmélyebb bugyraiba süllyed. Egyelőre a füvezés az egyetlen
gyógyír a libidómra, de még azt sem csinálhatom annyit, mint
szeretném. Max. egy-egy joint fér bele a bulikon. A marihuána
lenyugtat és csillapítja a testi vágyaimat, csak az a baj, hogy
közben elálmosít és lelassít az edzéseken. Plusz eszemben sincs
megkísérteni az egyetemi liga drogteszt-isteneit. Így hát a
szexhez hasonlóan ez az élvezet is szinte teljesen megszűnt
létezni a számomra. Csupa öröm az életem.
–  Na mindegy. Utána a srácokkal biliárdozok egyet a
Malone’s-ban, szóval későn érek haza.
– Micsoda? Engem nem is hívsz? – duzzog viccesen.
– Nem – vágom rá.
Nincs bennem bűntudat. Néha muszáj kiszabadulnom erről
az ösztrogéntanyáról, ha csak egy estére is.
–  Szigorúan kanbuli lesz. Épp elég nekem, hogy egy csomó
lánnyal élek együtt.
–  Igazán nincs okod panaszra. Rupi ebédet csomagol neked,
Summer reggelit készít, én meg fehérneműben mászkálok a
házban. Teljes ellátás és erotikashow a kézimunkához. Ez maga
a Paradicsom.
– Az lenne a Paradicsom, ha minden éjjel titeket döngetnélek.
Egyszerre.
–  Álmodozz csak! Na menj! Jó mulatást a – macskakörmöket
mutat a levegőbe – projekteddel.
Bemutatok neki, és otthagyom.
Tizenöt perccel később a kampuszra érve leparkolok a Land
Roverrel a fákkal szegélyezett Görög sor egyik háza előtt. Kedd
estéhez képest meglepően nyugodt a környék. Errefelé szinte
minden éjjel buli van, de ma csak az egyik fiúszövetség házából
kiszűrődő halk zene töri meg a csendet.
 A virágokkal szegélyezett járdán a Theta bejáratához sétálok.
A háromszintes viktoriánus épület szinte mindegyik
szobájában ég a villany. Becsöngetek. Egy magas, vékony,
melegítős lány nyit ajtót.
– Segíthetek? – néz rám felvont szemöldökkel.
–  Demihez jöttem. Tanulni fogunk – emelem meg a vállam,
amin a hátizsákom lóg.
Demi Theta-nővére vállat von, és a fejét hátrafordítva
elkiáltja magát:
– Demi! Vendéged jött.
Belépek a házba, ami a hétvége óta drasztikus átalakuláson
ment keresztül. Minden makulátlanul ragyog, citromos
tisztítószer illata tölti be a levegőt, és sehol egy ledéren öltözött
csaj, részeg srác, és sehol egy kiömlött sörtócsa a keményfa
padlón.
Lépések kopognak lefelé a lépcsőn. A csaj a reggeli pszicho
óráról nyalókával a szájában közelít felém. Persze rögtön az
ajkára szegeződik a szemem, ami fényes és élénkpiros a
cukorkától. Sötét haját copfba fogta a feje tetején, kockás
nadrágot és vékony, fehér, ujjatlan pólót visel fekete
sportmelltartóval. Állati helyes, és nem kis erőfeszítésembe
telik abbahagyni a nyálcsorgatást.
– Szia! – mér végig hosszan.
– Ki jött, Mel? – kiabál valaki.
A választ követően vagy fél tucat lány tódul ki a konyhából a
nappaliba. Amint meglátnak, egyből megtorpannak. Egyikük
leplezetlen vággyal gusztál, a többiek valamivel diszkrétebben
fixíroznak.
–  Hunter Davenport – búgja a legnagyobb rajongóm. – Így
közelről még jóképűbb vagy.
Ritkán jövök zavarba nők jelenlétében, de ahogy ott állnak
rajongó tekintettel, rendesen leizzadok.
– Megadhatnád a számod – mormogom Deminek.
– Miért is?
– Hogy legközelebb küldhessek egy SMS-t, amikor ideérek, és
szép csendben beengedhess. Jó lenne elkerülni ezt a… ezt az
egészet – mutatok a közönségünkre.
– Mi a baj? Berezelsz egy csapat lánytól? – grimaszol Demi a
lépcső felé menet.
– Á! – kacsintok rá. – Inkább miattad aggódom.
– Miattam?
–  Hát igen. Ha sokat járok ide, a nővéreid halál féltékenyek
lesznek, és a végén téged fognak kicsinálni. Elveszíted az összes
barátod. Tényleg ezt akarod, Demi bébi?
–  Jaj, dehogy! – nevet. – Igazad van. Legjobb lesz, ha
mostantól az ablakomon mászol be, mint Rómeó.
A nyelvével átlöki a nyalókát a másik oldalra.
– De figyelmeztetlek, Rómeó meghal a végén.
Beterel egy második emeleti szobába, és becsukja mögöttünk
az ajtót.
Körülnézek. A falak sárgák. Az ágya olyan négyoszlopos fajta,
amire baldachint szoktak aggatni, de az övén nincs. A matracot
lila takaró fedi, és az egyik párnán egy kitömött panda pihen.
Az íróasztalon halomban állnak a tankönyvek: kémia, biosz és
egy matek könyv, aminek nem látom rendesen a címét. Felvont
szemöldökkel méregetem a stószt. Ha ezt a sok tárgyat mind egy
szemeszter alatt nyomja, akkor nem irigylem.
Még a könyveinél is jobban érdekel a fényképekkel teletűzdelt
nagy parafa tábla az asztal fölött. Közelebb megyek, hogy
jobban lássam a fotókat. Hmm, ezeken egy csomó srác van.
Akad pár lány is, de úgy tűnik, Demi baráti társasága főként
hímnemű egyedekből áll. Több képen is feltűnik egy fekete hajú
srác Demi mellett. Talán a pasija?
– Szóval, hogy csináljuk? – dobom le a hátizsákom a székre.
–  Andrews azt mondta, hogy ezeket a találkozókat kezeljük
terápiás ülésekként.
–  Jól van – vonogatom a szemöldököm. – Akkor játsszunk
doktorosat!
– Pfuj! Én veled nem játszom semmit, hokifiú.
– Hokiférfi, ha kérhetem! – helyesbítek.
– Jól van, hokiférfi.
Demi előhúzza a táskájából a tegnapi órán kiosztott borítékot,
és leül vele az ágy szélére.
– Arra gondoltam, hogy te lennél a páciens, én pedig az orvos.
Így neked jutna a könnyebbik rész a beadandónál.
–  Miből gondolod, hogy nem menne a nehezebbik? –
ráncolom a homlokom.
– Ja, bocs, nem sértésnek szántam – feleli őszintén. – Csak egy
barátom mondta, hogy az üzlet a fő szakirányod.
– És?
–  Az enyém viszont a pszichológia. Szerintem én többet
profitálnék az esettanulmányból és a diagnózis felállításából,
mint te, tekintve, hogy én ebben a munkakörben akarok majd
dolgozni. De ha neked nem felel meg a kutatási rész, ki is
sorsolhatjuk a szerepeket.
Elgondolkodom. Végül is igaza van a jövőbeli karrierünkkel
kapcsolatban, és tulajdonképpen nincs gondom a kutatással.
– Egye fene, leszek én a páciens.
– Szuper. Akkor megegyeztünk.
– Látod, milyen jól tudunk együtt dolgozni?
A tekintetem az ablak alá beszorított kétszemélyes kis
kanapéra téved.
– Tök jó. Pont olyan itt, mint egy igazi rendelőben.
Odamegyek a kanapéhoz, a túlméretezett testemmel
végignyúlok rajta. A lábam átlóg a karfán.
– A nadrág megy vagy marad? – nyúlok a sliccemhez.
A furcsa kérdés hallatán kirobban belőlem a nevetés.
– Az ég szerelmére, kérlek, hagyd magadon a gatyád!
– Biztos vagy benne? – tartja az ujját Hunter a farmer gombja
fölött.
– Abszolút.
– A te bajod – kacsint rám, és a tarkójára fonja a kezét.
Meg kell hagyni, ez a Davenport jópofa figura. Emellett
brutálisan jóképű is. A lányszövetséges nővéreim nyála
tócsákban állt a padlón, miután az előbb találkoztak vele. A
legtöbbjük odavan a sportolókért, és le merem fogadni, hogy
Hunter távozása után fél perccel megszállják a szobámat, hogy
részleteket csikarjanak ki belőlem.
Hunter elnyúlik a kis kanapémon, és lerúgja a cipőjét. Térdnél
szaggatott farmert visel fekete pólóval és kicipzárazott, szürke
kapucnis kardigánnal. A teste kidolgozott, de nem nagydarab,
és mindehhez szívdöglesztően helyes arc társul. Amikor rám
villantja azt a pimasz mosolyát, elszörnyedek az arcomat elöntő
forróságtól. Életveszélyes ez a mosoly. Most már értem, Pax mit
eszik rajta annyira.
Feltépem a nagy borítékot, és kiveszem belőle a kapcsokkal
lezárt teljesítési útmutatót és két kisebb borítékot. Az egyiken a
PSZICHOLÓGUS, a másikon a PÁCIENS szó áll.
– Tessék! – dobom át Hunternek a pácienses pakkot.
Simán elkapja.
Az enyémből egy csomó papírlap esik ki. Átnézem őket. Csupa
üres sablon, amit majd az üléseken készített jegyzetekkel kell
megtöltenem. Beleolvasok az instrukciókba. Legalább nyolc
alkalommal kell találkoznunk a tanulópárunkkal, de lehet
többször is. A jegyzeteimet mellékelnem kell majd az
esettanulmányhoz. A saját pakkomban találok még néhány
diagnosztikai módszert és egyéb hasznos tippeket.
Hunter halkan felnevet a kanapén. Ahogy felé sandítok,
látom, hogy ő is olvas. Az ő paksamétája nem olyan vaskos,
mint az enyém, mivel a feladata egy részét az önálló kutatás
adja majd.
–  Korábban is kioszthattuk volna a szerepeket –
morfondírozok. – Ennek a mostani találkozónak nincs sok
értelme így, hogy még nem néztél utána a „betegségednek”.
Hunter vállat von, és a papírját tanulmányozva fanyar
hangon válaszol.
– Nem gond. Annyit bőven tudok a témáról, amennyi az első
üléshez kell.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
Visszacsúsztatja a lapokat a borítékba, az egészet a
hátizsákjába dobja, és újra kényelembe helyezi magát.
– Kezdhetjük – jelenti be.
Andrews utasításai alapján nem készíthetek hangfelvételt a
beszélgetésekről, de nem aggódom a jegyzetelés miatt. Lerágom
a maradék nyalókát, és a szemetesbe hajítom a kis pálcikát.
Miután mindketten felkészültünk, belevágunk a
formaságokba.
– Szóval, Mr… – várom, hogy elárulja a nevét.
– Mr. Szexi.
– Nem tetszik. Tudsz te ennél jobbat is.
– Mr. Big.
Felsóhajtok.
–  A neved Smith – közlöm határozottan. – Mr. Smith. A
keresztneved pedig, öhm… Damien.
–  Mint annak a sátánkölyöknek abban a horrorfilmben? Na
nem! Rossz karma lenne.
– Te vagy a rossz karma – mormogom.
Jesszusom, még az álnév kitalálása is egy örökkévalóság. Ha
így folytatjuk, az életben nem fejezzük be a feladatot.
– Jó, akkor legyél Richard, te válogatós kis genyó.
Hunter felhorkant.
–  Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Dick Smith! – mondom
cuki hangon. – A nevem Dr. Davis. Miért keresett ma fel?
Valami béna poénra számítok, mondjuk, hogy a farkát akarja
kezeltetni, de meglepő módon teljesen adekvát válasz érkezik:
– A nejem szerint terápiára van szükségem.
Felugrik a szemöldököm. Nahát! Bele a közepébe.
 – Valóban? És miért? – kérdezem.
– Őszintén szólva nem tudom. Inkább neki lenne szüksége rá.
Minden apróságon kiakad.
Lejegyzem az említett kifejezést.
– Mit ért az alatt, hogy kiakad?
– Mindent túlagyal. Folyton cseszeget. Például, ha későn érek
haza a munkából, rögtön azt hiszi, hogy félrekefélek.
Hunter ingerülten elhallgat egy pillanatra, majd folytatja.
–  Az igazság érdekében hozzá kell tennem, hogy egyszer-
kétszer tényleg megcsaltam, és igen, tud róla.
Apám, ez kész szappanopera! Már most imádom.
–  Rendben… beszéljünk ezekről a félrelépésekről! –
jegyzetelek tovább. – Mikor történtek? És pontosan hány
alkalommal? Egyszer? Kétszer?
– Az első még évekkel ezelőtt, a legutóbbi idén. Hatalmas volt
rajtam a nyomás a munkahelyemen.
Feltűnik, hogy gondosan kerüli a félrelépések számának
pontosítását.
–  Ön szerint miért történtek ezek? Ki tud emelni valamilyen
konkrét indokot?
–  Nehéz vonzódni valakihez, aki folyamatosan panaszkodik
és követelőzik. Gyakorlatilag ő kergetett más karjaiba. Mármint,
mit várt ezzel a viselkedéssel?
Huh, micsoda egy bunkó! A feleségét hibáztatja a saját
hűtlenségéért… Na álljunk csak meg! Emlékeztetem magam,
hogy nekem tilos ítélkeznem. Azért vagyok itt, hogy
meghallgassam és megértsem a páciensemet.
 Ha klinikai pszichológus leszek, nyilván ezernyi mocskos
megcsalás sztorit fogok hallani. Talán olyanokat is kezelnem
kell, akik fizikailag vagy érzelmileg bántalmazzák a párjukat.
Nagyon valószínű, hogy lesz néhány páciens, akit titokban
megvetek, és néhány olyan is, akin nem tudok segíteni. Nem az
a dolgom, hogy megbélyegezzem a betegeket, hanem hogy
próbáljam öntudatra ébreszteni őket.
–  Szóval… amikor beavatta a feleségét a félrelépéseibe, ő
hajlandó volt békülni? Beleegyezett, hogy tiszta lappal
újrakezdjék?
Hunter bólint.
– Elismerte a saját felelősségét a történtekkel kapcsolatban, és
megbocsátott nekem. De valójában nem zárta le magában az
ügyet. Az állandó gyanakvása miatt már nem szeretek vele
lenni. Kicsit sem könnyíti meg a dolgom, elhiheti.
–  Gondolom. De próbáljon belegondolni, miért viselkedhet
így! Képzelje magát a helyébe! Ön hogyan fogadná, ha a
felesége félrelépne?
– Ő sosem csalna meg – jelenti ki nagyképűen. – Kettőnk közül
én vagyok a jó fogás. Magasan a kategóriáján felül ment férjhez.
Legszívesebben a képébe vágnám, mekkora ordas nagy
gyökér.
– Értem – mondom ehelyett.
Most már tudom, miért ismételgetik ezt folyton a
pszichológusok. Ezzel váltják ki a fejükben pattogó
káromkodásokat.
További húsz percet beszélgetünk Hunter kitalált feleségéről,
a nyaggatásáról és Hunter hűtlenségéről. Egy idő után
visszatérő mintázatot vélek felfedezni a vallomásában.
Képtelen beleképzelni magát a neje helyzetébe.
Empátia hiánya – írom le, és egy kis csillagot rajzolok mellé.
Amikor végez egy újabb hosszadalmas anekdotával, amiben
persze ismét a feleség a gonosz és ő az ártatlan áldozat,
önkéntelenül is kalapot emelek előtte, amiért rögtön elsőre így
beleveti magát a közös feladatunkba.
És nagyon alapos munkát végez, ami… be kell valljam, állati
szexi.
Éppen újabb kérdést készülök feltenni, amikor Hunter felül.
–  Hagyjuk abba mára, jó? Hivatalosan is kifogytam az
ötletekből az… állapotommal kapcsolatban – mondja. – Jobban
utána kell néznem, mielőtt folytatjuk.
– Ez klassz volt – ismerem be. – Szerinted nem?
– De, egész jól szórakoztam.
Feláll a kanapéról, és izmos karját a feje fölé emelve
kinyújtózik. Közben a pólója felcsúszik, és elővillan a kőkemény
hasa. Leesik az állam.
– Úristen! Ez annyira nem fair!
– Mi? – ráncolja a homlokát.
– A hasizmaid. Basszus, kinek vannak már ilyen kockái?
Hunter arcára önelégült vigyor ül ki.
– Hokijátékos vagyok, és ez minden porcikámon látszik.
Az arcom újra forróságba borul. Próbálom nem elképzelni a
ruhája alatt rejlő idomokat, de van egy olyan érzésem, hogy
egyáltalán nem túloz. Észbontó a fizikuma.
 A mobilom megvillan az éjjeliszekrényen. Megnézem.
Lenémítottam a hangot, ezért csak most veszem észre, hogy
Nico kétszer is írt az elmúlt egy órában. Az első üzenet harminc
perce érkezett, a második az előbb.
 
NICO: Bébi, ma nem tudok nálad aludni. Meló után lerohadt
a kocsi. Aksi. Be kellett vontatni Hastingsbe, reggel tudom
felvenni óra előtt.
NICO: Haragszol?
 
Gyorsan válaszolok.
 
ÉN: Nem haragszom, csak csalódott vagyok.
 
– Minden oké? – érdeklődik Hunter, miközben becipzárazza a
kardigánját.
Vállat vonok.
– A pasim lemondta a ma estét. Itt aludt volna, de meghalt a
kocsijában az aksi. Asszem, szereznie kell egy újat, vagy mi.
–  Az szívás. Elhívnálak biliárdozni velem és a srácokkal, de
szükségem van pár csajmentes órára.
– Ja, fárasztó lehet a sok női rajongó.
Eszembe jut a tegnapi helyes lány, aki a lelkét kitette azzal az
ebéddel, ő meg tök szemét volt vele.
–  Lekísérlek – ajánlom fel, de mielőtt az ajtóhoz érnék,
megcsörren a mobilom. Nico az. – Ezt fel kell vennem –
mondom kifelé menet.
Nem akarok kockáztatni, mert valahányszor elszalasztok egy
hívást vagy SMS-t, utána nem reagál semmire, még akkor sem,
ha azonnal visszahívom. Nem értem, mire jó ez, de valamiért
rengetegen csinálják. Mintha öt másodperccel később már nem
érnének rá, vagy az üzenet megírása után rögtön belehajítanák
a mobiljukat a folyóba.
– Szia! – szólok bele gyorsan. – Mizujs?
– Csak rád csörögtem. Mindjárt letusolok, aztán szerintem ki
is dőlök.
– Ilyen korán? Ja tényleg, fel kell venned a kocsit.
– Felvenni?
– Mivel be kellett vontatni a szerelőhöz… – emlékeztetem.
A szemem sarkából látom, hogy Hunter hallgatózik.
Igyekszem gyorsan leterelni a lépcsőn.
– Ja nem, végül is Steve bebikázott. Volt kábel a teherautóban.
– Szóval beindult a kocsi?
Akkor miért nem tudtál idejönni? – akarom kérdezni, de
lakatot teszek a számra.
–  Igen. De ma este már nem akartam meghajtani, nehogy
megint leálljon – hadarja, mintha olvasna a gondolataimban. –
Reggel majd megnézetem egy szerelővel. De holnap este
találkozunk, jó?
– Persze.
– Szeretlek, mami.
– Én is szeretlek – nézek csúnyán a telefonra.
Hunter közben a kijárathoz ér.
 – A pasid? – kérdezi.
Lassan bólintok.
– Úgy tűnik, sikerült bebikázni a kocsit, de az aksi még mindig
nem tökéletes. Nem igazán értettem, mert abszolút nem értek
az autókhoz.
– Nekem ez bűzlik – jegyzi meg Hunter. – A jó öreg lerobbant
kocsi kifogás, hogy ne kelljen találkozni. Régi trükk.
–  Tényleg? – provokálom. – Te gyakran hazudod, hogy
lerobbantál, csak hogy kibújj egy randi alól?
– Gyakran? Azt nem mondanám. De volt már rá példa.
– Nem mindenki olyan hazug disznó, mint egyesek – meredek
rá.
Nem sértődik meg, csak rám vigyorog.
– Hoppá! Úgy látom, érzékeny pontra tapintottam.
– Egy francot!
–  Na persze. Hát akkor… engem várnak a haverok. Majd
találkozunk, Demi bébi.
Gyakorlatilag kilököm az ajtón. Talán, ha elég gyorsan
megszabadulok tőle, a fejembe ültetett féltékenységmagnak
nem lesz ideje gyökeret ereszteni.
 Hunter

Én érkezem elsőként a csütörtök délutáni csapatmegbeszélésre.

Régebben sosem jöttem korábban a kelleténél, de
csapatkapitányként igyekszem jó példát mutatni. Ezért ülök
most egyedül a médiateremben.
A Briar hokicsarnoka hipermodern, akárcsak a médiaterem
audiovizuális felszerelése. A hatalmas előadószerű helyiségben
három sorban asztalok sorakoznak terjedelmes, párnázott
székekkel, elöl pedig egy óriási kivetítőn nézhetjük a
meccsfelvételeket. Egész héten az Eastwood College játékát
elemeztük. A területi bajnokságon ugyanabban a csoportban
vagyunk, és holnap ellenük játsszuk a szezon első hivatalos
meccsét.
Nem aggódom túlzottan. Az Eastwood nem kimondottan
veszélyes idén – mi viszont igen. Még Fitzy, Hollis és Nate
Rhodes távozásával is kemény csapatot tudtunk összehozni. Én,
Matty, egy zseniális kapus és egy rakás gimis hokisztár, akiket
Jensen edző a gólyák közül verbuvált.
Miután megszavaztak Nate utódjának, felhívtam a tavalyi
kapitányt, hogy tippeket kérjek tőle a csapat egybentartásához,
motiválásához, és úgy általában az irányításhoz, de nem tudott
sokat segíteni. Azt mondta, a csapatdinamika évről évre
változik az új tagok megjelenésével, ezért menet közben kell
ráéreznem a megfelelő módszerekre. Meg kell küzdeni a
harmincvalahány egóval, és közben lelkesíteni kell a fiúkat,
hogy mindenki egyetlen célt tartson szem előtt: a győzelmet.
Ha már új tagok – idén elég sok van belőlük. Augusztus végén
nyílt válogatókat tartottunk azoknak, akiket nem happoltak el
már a gimiben, és azoknak, akik próbára akarták tenni a
tudásukat. Az egyik kedvenc új csapattársam, Connor Edwards
így került közénk. A srác éppen belép a terembe, amikor én
elhelyezkedem az első sorban.
Con saját bevallása szerint hatalmas nőcsábász, de közel sem
olyan gáz, mint az ember várná. Igazából egész normális. Bírom
a fanyar humorát.
– Csá, kapitány! – üdvözöl, majd hatalmasat ásít.
Ahogy az ujjaival végigszántja a napszítta szőke haját, a
tekintetem a nyakán éktelenkedő lila kiszívásra irányul.
Connor Deanre emlékeztet, a lakótársam, Summer bátyjára,
és egyben barátomra (és egykori mentoromra). Dean pofátlanul
végigcsajozta a Briaren töltött éveit, és nem zavarta, hogy
mindenki tud az ügyeiről. Miért is zavarta volna, amikor így is
sorban álltak a farka előtt a nők. De a szívét csak a barátnője,
Allie tudta elrabolni, akivel pár éve már együtt is élnek New
Yorkban.
Connor lehuppan mellém. Közben befut néhány felsőbbéves,
és elfoglalják a felső sort.
– Szasztok! – biccentenek felénk.
Visszabiccentünk.
Belép Matt Anderson. Most, hogy Fitzy és Hollis
lediplomáztak, Matty lépett elő a legjobb barátommá a
csapatban. Ő az egyetlen fekete játékosunk. A Los Angeles
tavaly beválogatta, és remélem, le is szerződik velük, mert
szerintem jól járnának egymással.
– Csá! – köszön ránk Matty.
A terem lassan megtelik. Van úgy két tucat kezdőjátékosunk,
és ezenfelül néhány kispadosunk és fejlesztésre szoruló
kezdőnk. És bár Mike Hollis már nem játszik velünk, minden
csapatban garantáltan akad egy tipikus Hollis-figura. A
szerethető balfék, ahogy Brenna mondaná. Idén ez a
megtisztelő szerep a másodéves Aaronnak jutott, akit mindenki
csak Buckynak hív, mert hasonlít arra a csókára a Marvel-
filmekből. Bucky utálja, ha így szólítjuk, de az van a
becenevekkel, hogy csak úgy ráragadnak az emberre – akár
akarja, akár nem. Elég megkérdezni a végzős jobbszélsőnket,
Fapofát, vagy rövidebben Fapit vagy Fát. A srác négy évvel
ezelőtt egyszer mattrészegen arról hadovált, milyen kár, hogy a
fáknak nincs arcuk, és nem látják, ahogy a madárkák fészket
raknak rajtuk. Ha jól emlékszem, John Logannek köszönhetjük
a Fapofa becenevet.
Bucky a hokicsarnok konyhájából csórt korpás muffinját
majszolva előrejön hozzánk.
– Beszéltél az edzővel? – csámcsog nyitott szájjal.
 – Miről? – játszom a hülyét.
– A disznóról, haver.
–  A disznóról – visszhangozza Jesse Wilkes, a harmadéves
évfolyamtársam.
Eddig a mobilját bújta, de a beszélgetésünkre felkapja a fejét.
A francba! Reméltem, hogy szép csendben elfelejtjük ezt a
témát.
– Nem, még nem – felelem.
És nem is fogok – tenném hozzá szívem szerint, de még nem
találtam ki, hogyan húzhatnám ki magam a dolog alól.
A srácok ragaszkodnak hozzá, hogy legyen egy kabalánk, de
én nem látom értelmét. Még ha találnánk egy jegesmedvét, ami
a meccsek szüneteiben dupla axelekkel szórakoztatja a
közönséget, azt mondanám, persze. Miért is ne? Minden más
puszta időpazarlás.
Szerencsére ebben a pillanatban becsörtet az edző, és
hangosan tapsol egyet.
– Vágjunk bele! Szemek a kijelzőre! – vakkant ránk.
Chad Jensen kőkemény fickó: nem tesz lakatot a szájára, ha
velünk beszél, és nem babusgat bennünket. Ebben a
csarnokban csak a hoki számít, és akinek ez nem tetszik, annak
fel is út, le is út.
– Figyeljétek Kriskát az első támadásnál! – utasít minket.
A nagy felbontású videó megjelenik a kivetítőn. Jensen az
asztalánál ülve érintőceruzával bekarikázza az Eastwood
kapusát, Johan Kriskát. Az elsőéves srácról az a hír járja, hogy ő
a keleti parti egyetemek legjobb védője. Tanulmányoztam pár
gimis meccsét felvételről, és az Eastwood szezon előtti meccseit
is. Fel kell készülnöm a találkozásra. Nem akarok hencegni, de
én vagyok a csapat legjobb támadója, és a tavalyi statisztikák
szerint a gólkirály is. Egy darabig fej fej mellett haladtunk Nate-
tel, de végül a gólpasszai segítségével beelőztem. Valószínűleg
ez is a jó csapatkapitány egyik ismérve: nem sajátítja ki a
dicsőséget.
Lassan összeáll a lista a csapatkapitányi teendőkről.
A hírneve ellenére nem tartok különösebben Kriskától. Már
meg is találtam a gyenge pontját.
– A kölyöknek lassú a keze – szólalok meg. – Kifognak rajta a
magas ütések. Talán harminc százalékukat tudja kivédeni, vagy
még annyit sem.
–  Így van – helyesel az edző. – Ezért gyakoroltuk ennyit a
kapura lövést a héten. De lefogadom, hogy ők is ugyanilyen
keményen edzenek, és Kriska tisztában van a hiányosságaival.
Azt akarom, hogy holnap főleg lentre célozzatok. Kriska
valószínűleg próbál majd kompenzálni a lassú kéz miatt, és
felülre koncentrál, mi meg közben belövünk egyet a lába közt.
– Ez működhet.
Tovább nézzük a felvételt. Valaki füttyent egyet, ahogy Kriska
előadja a világ egyik legszebb bottal védését.
–  Ezt nézzétek! – merevíti ki a képet Jensen. – Semmi
erőlködés. Miután megbombázzák egy rakás gyilkos lövéssel,
simán visszahelyezkedik, és halál higgadtan várja a következőt.
Tényleg lenyűgöző. A legtöbb kapus, ha lehet, kerüli a bottal
védést. Inkább használják a lábszárvédőt, a kesztyűt, vagy akár
a saját testüket, ha van választásuk. A bottal védés sokkal
bizonytalanabb, és sokkal több kapkodással jár, Kriska viszont
erőlködés nélkül csinálja.
–  Csak ki kell zökkentenünk valahogy a nagy nyugalmából –
jegyzi meg Matt.
Bólintok. Szerintem is ez a megoldás. Akárhogy is, én nem
aggódom. Tavaly kirobbanó formában voltunk, nem ezen
múlott a kiesés. Ha nincs az a szerencsétlen sérülés, és Nate-et
nem tiltják el, amiért kiállt mellettem, tarolhattunk volna.
Egy újabb szabály a csapatkapitányi kódexbe: állj ki a srácaid
mellett!
Idénre elveszítettünk pár jó végzőst, viszont nyertünk egy
csomó ígéretes újoncot. Minden esélyünk megvan a döntőre,
hacsak le nem sérül a fél csapat, vagy valamit nagyon el nem
cseszünk.
Az edző tapsol egyet, jelezve, hogy vége a megbeszélésnek.
Bucky rögtön felemeli a kezét, hangosan megköszörüli a torkát,
és jelentőségteljes pillantást lövell felém.
Ó, hogy az a…!
Jensen felemeli a fejét a laptopjából.
– Mi az? – kérdezi.
– A csapatkapitány mondani akar valamit – jelenti be Bucky.
Az edző metsző, sötét szeme rám szegeződik. Hihetetlen,
mennyire egyformán tudnak nézni Brennával: ugyanazzal az
élénk, gunyoros tekintettel. Na persze, apa-lánya, szóval
érthető, hogy…
– Davenport! – kiált rám Jensen.
 – Öhm…
Basszus, basszus, basszus! Totál idiótának fogok tűnni, de
megerőltetem magam, és felállok.
– A fiúk szeretnének egy malacot.
Az edző szemöldöke a hajvonaláig ugrik. Őt nem könnyű
meglepni, de most látszik, hogy totál ledöbbent.
– Mi a francot akarnak?
Magamban felsóhajtok.
– Egy malacot.
– Minimalacot – szólal meg Jesse Wilkes.
– Mi a francot? – ismétli meg Jensen.
–  Az a helyzet – dadogok maflán –, hogy Bucky nővére és a
férje most szereztek egy malacot egy vermonti tenyésztőtől.
Nem a rendes nagy fajtát, hanem kicsit. Mint kiderült, tök jó
háziállatok. Olyanok, mint a kutya, csak többet esznek meg
kuláznak.
– Mi a jó büdös francról hadoválsz? – rázza az edző a fejét. –
Mit akarsz ezzel?
Nagyon keserű szájízzel, de folytatom a magyarázkodást.
–  Tudja, hogy néhány csapatnak van kabalája. A Darby
College Ramsé egy kecske, ami a hokicsarnok mögötti
klubházban él. A providence-i Coyotes-nak egy félfarkas kutyája
van, amit a csapattagok váltásban gondoznak.
– Tabasco – rikkantja az egyik negyedéves védőnk.
– Imádom azt a kutyát – lelkendezik Fa.
–  Tudtátok, hogy Tabasco parancsszóra kefél? – újságolja
Bucky elismeréssel a hangjában.
 – Nagy cucc! – feleli Conor. – Az nekem is megy.
Kitör a röhögés. Az edző felemelt kézzel csendre inti a fiúkat.
–  Ha jól értem, ti idióták, azt kérditek, lehet-e a csapatnak
háziállata?
–  Nagyjából – nézek rá esdeklő pillantással. – Mint új
kapitányukat, engem bíztak meg, hogy hivatalosan
előterjesszem a kérést.
– Egy csapat felnőtt férfi háziállatot akar.
Bólintok.
– Jót tenne a csapatmorálnak – erősködik Bucky. – Gondoljon
bele, mester! Meccsek előtt kivihetnénk a malacot a pályára,
hogy feldobja a közönséget. Apám, a szurkolók összecsinálnák
magukat.
–  Pontosan hogyan dobja fel egy malac a közönséget? Netán
elénekli a himnuszt? – érdeklődik az edző udvariasan.
– Ne izéljen már, mester! – gúnyolódik Con. – Mindenki tudja,
hogy a malacok nem tudnak énekelni.
–  Te is benne vagy a dologban, Edwards? – kérdezi Jensen
kétkedve. – Akarod a malacot?
Conor rávigyorog.
– Annyira nem izgat, hogy az már fáj – feleli.
– Mind benne vagyunk! – vitatkozik Bucky.
Az edző pengeéles tekintete végigpásztázza a termet.
–  Úristen! Ti ezt halál komolyan gondoljátok? Tényleg azt
hiszitek, hogy harminc ilyen idióta életben tudna tartani egy
állatot?
– Na! – tiltakozik Matt. – Nekem két kutyám van otthon.
 – És hol van az az otthon?
– Minneapolisban.
– És te hol vagy?
Matt rögtön befogja.
–  Nappali tagozatos egyetemisták vagytok feszített
edzéstervvel – hogy a társasági életeteket ne is említsem –, és
úgy érzitek, hogy mindemellett gondoskodni tudnátok egy
élőlényről? Én nem hinném.
Ezt nem kellett volna. Ha egy rakás versengő hokissal közlik,
hogy nem tehetnek meg valamit, még azokban is felébred az
önérzet, akik eddig totál közömbösek voltak malacügyben.
– Én tudnék gondoskodni egy állatról – szólal meg Joe Foster,
az egyik új támadónk.
– Én is.
– Dettó.
– Ja, mester, bízzon már bennünk!
Jensen álla megrándul, mint aki nem kevés káromkodást
próbál magában tartani.
–  Mindjárt visszajövök – mondja, és további magyarázat
nélkül kivágtat.
– Basszus, szerintetek elment malacért?
Döbbent arccal fordulok a kérdező felé.
– Persze hogy nem – támadok Buckyra. – Honnan a francból
szedne most egyet? Talán a szertárból?
Dühösen megrázom a fejem.
– Muszáj volt ezzel előhozakodni, mi? Most totál hülyének néz
minket.
 –  Nincs abban semmi gáz, ha valaki egy malac társaságára
vágyik – röhög Jesse. – Srácok, már tudom, mi áll majd Bucky
sírkövén.
– Kapd be, Wilkes!
A csapattársaim még mindig egymást cinkelik, amikor Jensen
visszajön. Határozott léptekkel a médiaterem közepére sétál, és
a magasba emel egy tojást, amit feltehetőleg a konyháról
szerzett.
– Az meg mi? – kérdezi Bucky meglepetten.
Rettegett vezérünk gúnyosan elmosolyodik.
– Ez a malacotok.
– Mester, nekem inkább tojásnak tűnik – szólal meg az egyik
elsőéves, mire válaszul megvető pillantás érkezik.
–  Én is tudom, hogy tojás, Peters. Nem vagyok hülye. A
következő hónapokban ez a tojás lesz a malacotok. Akartok egy
kabalaállatot, ami mellesleg vagy száz ponton üti az egyetemi
szabályzatot? Először bizonyítsátok be, hogy képesek vagytok
vigyázni valamire – lengeti meg a tojást a levegőben. –
Keményre főtt. Ha megreped a héja, a malacotoknak annyi. Ha
sértetlen marad, beszélhetünk malacokról.
Az edző felvesz egy alkoholos filcet az asztalról, és ír valamit
a tojásra.
– Mit csinál? – kíváncsiskodik Bucky.
–  Aláírom. És higgyétek el, hogy észreveszem, ha hamisítják
az aláírásomat, szóval, ha eltöritek, meg se próbáljátok
kicserélni! Ha nem ugyanezt a tojást kapom vissza, nincs malac.
Bucky kezébe nyomja a tojást.
 – Gratulálok! Te vigyázhatsz a csapat kabalájára.
Bucky felém fordul, és diadalmasan feltartja a hüvelykujját.
Ha erről szól a csapatkapitányság, nem biztos, hogy annyira
vágyom rá.
 Hunter

Konkrétan feltöröljük a jeget az Eastwood College-dzsal péntek

este, és ennek semmi köze Kriska lassú kezéhez. Egyszerűen
fantasztikus formában vagyunk, ők meg nem. Kriska egyik
lövést védi ki a másik után, de még így is ötször, azaz ÖTSZÖR
villan fel nekünk a góljelző lámpa. Szeretném azt mondani,
hogy a nagy része nekem köszönhető, de igazság szerint a hoki
istenei ezúttal megosztották köztünk a dicsőséget. Az elsőt én
vittem be, a többi négyet négy különböző csapattársam.
Nem tudom, mi történt az Eastwood védelmével, de mintha
itt sem lennének. Kriska tök egyedül küzd a felé záporozó
lövésekkel. Úgy kígyózik a korongok után kapkodva, mint Neo a
Mátrixban, amikor a golyók elől tér ki. Valahányszor egy briares
megindul felé, a kapus arca elsápad a maszk mögött, mert tudja,
hogy bajban van. Az Eastwood védői vagy görcsösen próbálnak
utolérni minket, vagy valamelyik sarokba szorulva
korongszerzési lehetőségeket kínálnak tálcán a Briarnek.
A drukkereink teli torokból éljeneznek. Hazai meccs lévén a
csarnokban a mi egyetemünk színei, a fekete és az ezüst
dominálnak. Állati jó újra itt lenni, és beszívni a csarnok hideg
levegőjét! A vérembe áradó adrenalintól a nyakamon végigfutó
bizsergetés egyre erősödik.
Most a kispadon vagyok. Még két perc van hátra az utolsó
harmadból, de kizárt, hogy az Eastwood öt gólt bevigyen ennyi
idő alatt. Conorra sandítok, aki mellettem ül. Idén egy sorban
vagyok vele és Matt-tel. Ez egy életveszélyes trió, ami bejuttat
minket a döntőbe.
– Basszus, mekkora lökés volt! – dicsérem Conort.
Alig kapunk levegőt. Az utolsó körünkben emberhátrányban
játszottunk, ami közben Conor kőkeményen nekiment az
Eastwood támadójának.
–  Haver, még mindig cseng a fülem – ereszt meg egy kissé
riasztó vigyort, ami nagyrészt a szájából félig kilógó fogvédőnek
köszönhető.
– Jól jöttél volna nekünk tavaly – vallom be. – Hiányzott egy jó
verőlegény a csapatból.
A legnagyobb riválisunknak számító Harvardnak viszont volt
egy igazi nagyágyúja, Brooks Weston.
Conor csak idén jött át hozzánk egy nyugati parti egyetemről.
Igazi kaliforniai srác a loboncos szörfös hajával és lazaságával.
Abban viszont semmi laza nincs, ahogy a palánkra keni az
ellenfelet.
Az edző már nem állít be minket a fennmaradó időre. Így,
hogy a győzelem nincs veszélyben, nyugodtan pályaidőt adhat a
harmadik és negyedik sornak. Nekik is jár valami a meccs
izgalmából, és közben fejlődhetnek is. A srácok sikeresen
feltartóztatják az Eastwoodot egészen az utolsó pillanatig.
Győzelmi mámorban özönlünk be az öltözőbe zuhanyozni. Az
a terv, hogy a Malone’sba megyünk ünnepelni. A hastingsi
kocsma a hokisok és a rajongók kedvenc törzshelye.
– Jössz? – kérdezem Buckyt.
– Persze, csak egy perc. Még meg kell etetnem Pablót.
Próbálok nem röhögni.
Bucky szekrényének felső polcán egy cuki rózsaszín
italmelegítő kendőben ott lapul a csapat kabalája. Bucky
óvatosan leemeli Pablo Eggscobart. Jesse, aki épp elmegy Buck
mellett egy szál törülközőben, meglátja a tojást.
–  Haver! Nem látod, hogy Pablo éhes? – förmed Buckyra
viccesen.
–  Etess meeeeg! – trillázza a helyiség másik végéből Velky, a
svéd vendégdiák.
Pablo mindössze másfél napja van velünk, de a dolgok máris
csúnya fordulatot vettek. Pár srác kitalálta, hogy megszívatja
Buckyt, és mindenféle lehetetlen időpontokban SMS-ekkel
bombázzák a tojás nevében, rendszerint csupa nagybetűvel.
Ilyesmiket írnak, hogy: ETESS MEG! VAKARÁSSZ! ENGEDJ KI
KAKÁLNI!
Csakhogy Mike Hollis barátomhoz hasonlóan Buckyról is
lepattan minden. A hülyegyerek a fejébe vette, hogy napirendet
készít a tojás gondozására, és ahhoz tartja magát. A meglepően
értelmes ötletet az edzőnek is előadta, és mostantól hivatalosan
is igazi malacként kell kezelnünk Pablót azzal az indokkal, hogy
máskülönben valahányszor ránk kerül a sor, csak bevágnánk a
tojást a fiókba és megfeledkeznénk róla.
Persze Bucky az egyetlen, aki komolyan veszi a feladatot. Mi,
többiek, csak egymás szívatására hajtunk.
– Tessék, Pablo, itt a vacsorád – gügyög Bucky a tojásnak.
A tojás nem válaszol, mivel csak egy szerencsétlen tojás.
– Mintha visszakerültem volna az oviba – rázza a fejét Matt. –
Nem fogok egy tojást tutujgatni, haver.
–  Szar ügy, mert ma este te vagy a soros – jegyzi meg Bucky
önelégülten.
– Egy francot – tiltakozik Matty. – Most Conor jön.
– Nem. Nézd csak meg a beosztást! – utal Bucky a táblázatra,
amit reggel hegesztett.
Random módon beosztott minket Pablo mellé. Én jövő héten
következem.
– Ezt a baromságot! – marja el Matt a plüss italtartót Buckytól.
– Esküszöm, ma este berúgok, és megeszem ezt a szart.
Nevetve kimegyek az öltözőből Matt-tel és Buckyval a
nyomomban. Conor és a többiek már korábban leléptek. A
Malone’sban találkozunk. Ez a kedvenc helyem a városban.
Olcsó a sör, tágasak a bokszok, és a falak tele vannak
sportrelikviákkal, amik most veszélyesen rezegnek a hangosan
dübörgő rockzenétől.
Matt mond valamit, de a zene és a háttérzaj elnyomja a
hangját. Jelbeszédre váltva a bárpult felé biccent, és ivást
imitálva közli, hogy szerez valami piát. Körbepásztázom a
nagytermet, de nem látok ismerős arcot. Átvágok a tömegen a
kisterembe vezető árkádos átjáróhoz, amin túl biliárdasztalok
és fal mellett sorakozó bokszok várnak. Végre megpillantok egy
szőke és egy barna fejet, a Briar legütősebb csajpárosát.
–  Brenna és Summer ott ülnek középen – kiabálom, hogy
Bucky meghallja.
A barna szeme felcsillan.
– Baaaaszki, de dögös!
– Melyik? Brenna vagy Summer?
– Végül is mindkettő, de én most Summerre gondoltam. Az a
felső… baaaszki! – ismétli önmagát.
Igen, a kis sárga nyakpántos póló tényleg állati szexi –
állapítom meg magamban, ahogy közeledünk a lányok felé.
Viszont örömmel konstatálom, hogy Summer Di Laurentis
látványa már nem izgat fel úgy, mint régen. Még a cölibátus
mellett sem akarok különösebben lefeküdni vele.
Amikor átjött a Briarre, bepróbálkoztam nála, de sajna ő
Fitzet választotta. És bár még mindig úgy érzem, hogy a
barátom kicsit sunyin kezelte a helyzetet, azóta teljesen
túltettem magam Summerön. Ő és Fitzy boldogok együtt, és
minél tovább élek egy fedél alatt Summerrel, annál világosabbá
válik számomra, hogy nem hozzám való.
Summer túl könnyű eset, és ezt nem úgy értem, hogy kurvás.
Egyszerűen nem nagy kihívás. Könnyű boldoggá tenni és
könnyű kiismerni. Eleinte pont ezt bírtam benne, de
tagadhatatlan, hogy egy kis női titokzatosság izgalmas tud lenni.
Nem mintha mostanában túl sok női titokzatosság venne
körül. A szexmentes élet miatt kénytelen vagyok távol tartani
magam az ellenkező nemtől, mert ismerem magam: minél több
időt töltök egy csajjal, annál inkább meg akarom dugni. Ez alól
csak a lakótársaim kivételek. És hétfő óta Demi Davis. Az új
csoporttársam jó fej, de a legjobb benne, hogy foglalt.
Amikor Brenna észrevesz, kipattan a bokszból.
– Hunter! Úristen, micsoda meccs volt!
– Nem volt semmi.
– Szupersztár vagy! – ölel át.
Csodálkozom, mert ő általában nem az az érzelmes-tapizós
fajta, de aztán meglátom a két töményes poharat az asztalon.
Aha! Ő és Summer már megkezdték a vodkázást.
–  Komolyan, végig állva üvöltöttem – lelkendezik Brenna, és
tudom, hogy most nem a pia beszél belőle.
Brenna Jensen talán a legnagyobb hokirajongó (és szakértő)
itt a Malone’sban. Abszolút apja lánya. Még egy gyakornoki
állást is megcsípett az ESPN-nél, ahol hétvégenként dolgozik, és
azokon a délutánokon, amikor nincs órája.
– Totál szétrúgtátok a seggüket – bólogat Summer. – Kár, hogy
Fitzy nem láthatta. De végig tweeteltem az egészet, szóval majd
később megnézheti.
Lehuppanok Brenna mellé, Bucky pedig Summer mellé ül.
Pár pillanat múlva megjelenik Matt egy kancsóval és néhány
műanyag pohárral. A Malone’s új péntek esti akciója a félárú
kancsós sör. Holnap megint meccsünk lesz, ezért nem tervezek
nagy ivászatot, de egy-két sör még belefér.
– Hol van a bolond csaj? – érdeklődik Matt.
–  Mármint Rupi? – vigyorog Brenna. – Otthon nézi a Glee
ismétléseit.
 – Miért nem jött inni?
– Nincs hamis személyije – felelem.
–  És nem hajlandó beszerezni egyet – teszi hozzá Summer,
majd olyan tökéletesen utánozza Rupi magas hangját, mintha ő
maga ülne velünk a bokszban. – Nem szeghetem meg a törvényt!
Kivárom, amíg elérem a megfelelő kort.
–  Fogalmam sincs, hogy bírja Hollis elviselni – sóhajt fel
Brenna. – Mondjuk, ez fordítva is igaz.
–  Abszolút – helyesel Summer. – Ezek ketten egyfolytában
veszekednek.
– Vagy nyalják-falják egymást – mondom.
– Igaz. Veszekednek vagy nyalják-falják egymást. Nincs köztes
állapot – rázza a fejét Summer.
–  Hollis még visszajár hétvégente? – emeli a szájához a
poharat Matt, és belekortyol a sörébe. – Ezer éve nem láttam.
–  Minden hétvégén itthon van – erősítem meg. – De az ideje
nagy részét Rupival tölti. Én mondom, a szerelmes Hollis állati
para látvány. Gyere át a hétvégén, és te is meglátod.
Bucky leteszi Pablót az asztalra, és tölt magának sört. Amikor
Summer a tojás felé nyúl, rögtön elhessegeti a kezét.
– Pablo nem játék – vonja össze a szemöldökét.
– Ez csak egy tojás.
– Csak egy tojás? – érkezik Conor a bokszunkhoz épp időben,
hogy az utolsó mondatot elkapja. – Ez a kabalánk, Di Laurentis.
Mutass egy kis tiszteletet!
– Jaj, bocsi! Nem akartam megsérteni a tojásotokat.
Ahogy Conor rávigyorog, még Summerben is megmozdul
valami. Az arca kipirul, amitől Con szája még szélesebb
mosolyra húzódik. A srác pontosan tudja, milyen hatással van a
nőkre. Valószínűleg általános óta fejleszti a szuperképességét,
mint egy X-man. És bár Summer sem marad érzéketlen, attól
még továbbra is foglalt.
–  Ne vigyorogj így rám, vagy megmondalak Fitznek – nyújt
nyelvet Conra. – Majd jól elmegy az edzésre és szétrúgja a
segged.
– Nem szabad rád mosolyognom? Hát jó. És mi van a tánccal?
Azt lehet?
Summer elgondolkodik.
– Igen, azt lehet. De csak mert imádom ezt a számot.
Valami Taylor Swift-dal szól, amit nem ismerek túl jól.
Summer felpattan, és a maroknyi összegyűlt táncos közé
rángatja Conort a szinte soha nem használt színpad elé.
Szerintem még életemben nem hallottam élőzenét a
Malone’sban, de a színpad előtti kis tér az egyetlen, amit nagy
jóindulattal táncparkettnek lehet itt nevezni.
Brenna megbűvölve nézi Conor laza mozdulatait. Meg a
fenekét.
– Basszus, de jó pasi! – sóhajt fel.
– Nincs neked véletlenül barátod? – emlékezteti Matt.
– És? Akkor már nem találhatok vonzónak egy másik srácot?
Ne már! Hát nézz rá!
Matt, Bucky és én alaposan szemügyre vesszük a
csapattársunkat. Tánc közben az egyik keze Summer karcsú
derekán pihen, miközben a másikban a poharát tartja. Ahogy a
lány felé hajol, hogy a fülébe súgjon valamit, a szürke szemében
ördögi fény csillan.
Jó, el kell ismerni, Edwards tényleg dögös. Mind tudjuk.
–  Huh! Most úgy érzem, hogy kimaradok valamiből – nyafog
Brenna.
Mire észbe kapok, gyakorlatilag kilök a bokszból és talpra
ránt.
– Gyere, szépfiú, táncolj velem!
A következő pillanatban már a terem másik felében vagyunk,
és Brenna szorosan hozzám simul. A közelsége olyan izgató,
hogy lélegezni is elfelejtek. Hosszú, formás combját feszülős
farmer fedi, sötét haja sűrű és csillogó, a felsője pedig még
Summerénél is kevesebbet takar. Olyan szűk, hogy a gömbölyű
melle szinte kibuggyan belőle.
Nem akarok hozzáérni. Félek, ha a kezem a csupasz bőréhez
vagy bármiféle női domborulathoz ér, kínos helyzetbe hozom
magam.
–  Mi a gond? – kérdi Brenna. – Elfelejtetted, hogy kell
mozogni?
Rámosolygok.
– Hidd el, jobb, ha most nem mozgok!
– De miért…?
Egyszer csak leesik neki a tantusz.
–  Jaaaa! Mert te ki vagy vonva a forgalomból, és félsz, hogy
felizgulsz, ha a testünk egymáshoz ér – préseli össze az ajkát.
– Már most felizgultam – mormogom. – Kábé minden felizgat,
Bee. Az arcomba fújó szellőtől felizgulok. Már attól feláll, ha az
asztalnak ütközöm.
Brenna hátravetett fejjel nevet.
– Úristen, te nagy szarban vagy.
– Nem mondod! – nyögök fel.
– Szegénykém!
A csípőjére húzza a kezem, és a nyakamra fonja a karját. És
igen, rögtön kiderül, hogy a farkam nem tesz különbséget
foglalt és facér csaj között. Egy pillanat alatt vigyázzállásba
vágja magát a sliccem mögött.
– Basszus, Jensen, ne csináld ezt velem!
– Na, ne már! Mit számít egy kis merevedés két haver közt?
Táncolni kezd a pörgős Taylor Swift-dalra, amit három
másodperccel később egy régi T.I. sláger vált – Whatever You
Like. Konkrétan az elejétől a végéig a dugásról szól, és a fülledt
taktusok egyre nagyobb veszélyt jelentenek az alapból lüktető
ágyékomra.
–  A farkam nem érti, hogy te tiltott gyümölcs vagy –
mormogom.
–  Elárulhatok egy titkot? – közelíti a fülemhez a vörösre
rúzsozott száját, és csábítón a fülembe suttog. Mindjárt elájulok.
– Jake-kel nyitott kapcsolatban élünk.
Kiszárad a torkom.
– T-tessék? – dadogok rekedten.
–  Csak mondom… – ringatja a csípőjét. – Ha esetleg úgy
döntenél, hogy megszeged a fogadalmad…
Elönt a forróság.
– Mi a francról beszélsz?
 – Tudod te azt – körözget a tarkómon a körmeivel.
Közben T.I. forró, nedves, szűk dolgokról énekel. Bajban
vagyok.
–  Mi lenne, ha most hazamennénk? – javasolja Brenna, és
szorosabbra fonja a karját a nyakamon.
A testünk szinte lángol. A szexi hangja csiklandozza a fülem.
–  Nagyon-nagyon csendesek leszünk. Rupi nem fog hallani
semmit.
Mindjárt vattát köpök. A szemem sarkából látom, ahogy
Summer gyanakodva méreget bennünket. A farkam olyan
kemény, hogy már feladtam a táncot.
– Ez komoly? – kérdezem.
Nem bízom benne, és mint kiderül, minden okom megvan rá.
– Úristen, Hunter, dehogyis! – néz rám kajánul.
– Akkor Connellyvel nem is nyitott a kapcsolatotok?
– Nem!
– És ha igent mondtam volna? Mi van, ha megcsókollak?
–  Akkor Jake felült volna az első gépre, és sosem kerül elő a
hullád.
– Mekkora görény vagy! – sóhajtok.
– Bocs!
Még mindig nevet, de legalább már valamiféle bűnbánat
érződik a hangjában.
–  Nem bírtam megállni. Ez a cölibátus dolog egészen
lenyűgöző, de… haver, te tényleg annyira ki vagy éhezve, hogy
még rám is rám másztál volna? Nem tudom, hogy fogod ezt így
kibírni.
 Én sem.
–  Mindegy, gyere ide! – húzom vissza magamhoz. – Csak
táncoljunk!
– Biztos vagy benne?
Leverten bólintok.
–  Persze, miért ne? Mit számít egy kis merevedés két haver
közt, nem igaz?
Követem Nicót a zsúfolt kocsmába. Találkozunk pár
barátunkkal a Malone’sban, Hastings egyetlen kocsmájában.
Nem járunk ide gyakran. Ha a városban szervezünk
programot, inkább Nico lakásába hívunk vendégeket, de a
pasim ma este bulizni akart, és én semmi jónak nem vagyok az
elrontója. Főleg, hogy a Malone’sban kapni a város legjobb
nachosát. És sült csirkeszárnyát. És hamburgerét. Igazából
minden kajájuk isteni.
– Látod valahol Pippát? – fürkészem lábujjhegyen pipiskedve
a termet. – Küldött egy SMS-t, hogy egy bokszban ülnek egészen
a… – á, meg is van!
Nico követi a tekintetem.
– Kivel van?
– Látom Corinne-t és Dariust, és… azta, TJ is eljött.
Őt is meghívtam, de nem számítottam rá, hogy el is jön, mert
nem szokott társaságba járni. Néha elmegyünk ebédelni vagy
moziba, de olyankor általában kettesben vagyunk. Nem bírja a
tömeget.
 TJ neve hallatán Nico elhúzza a száját.
– Ne légy undok! – figyelmeztetem.
– Ez egy pendejo, Demi.
A pasim mindig spanyolra vált, ha sérteget valakit.
– Nem az. Ő a barátom.
– Barát? Kicsim, totál beléd van zúgva.
Nem először hallom ezt tőle, de szerintem nincs igaza.
– Nincs belém zúgva.
– Tényleg? Akkor miért mered rád mindig bociszemekkel?
–  Csak beképzeled. És ha mégis szerelmes belém, akkor mi
van? – vonok vállat. – Mi ketten tudjuk, én kit szeretek.
– Bizony – csúsztatja a tenyerét a tarkómra és puszit nyom a
számra.
Meglepetésemre a puszi nyelves csókba torkollik, és végül egy
kisebb nyilvános csókpartit nyomunk le a bár közepén. Pár
hokimezes srác füttyögni kezd, mire pironkodva elhúzódom
Nicótól.
– Ezt miért kaptam? – mosolygok a páromra.
– Saját magadért.
A szájához viszi a kezem, és igazi latin szívtipró módjára
gyengéd puszit nyom rá. Ma különösen figyelmes, és őszintén
szólva nagyon jólesik. A múlt hétvégén visszautasította a
közeledésem, mert túl fáradt volt, aztán a mostani hétvégén is
lepattintott a kocsija miatt. Igazán megérdemlek egy kis
kényeztetést.
– Ülj le a többiekhez, én meg szerzek valami piát! – mondja, és
elindul a bárpultnál kígyózó hosszú sor felé.
 A barátaim felé menet ismerős arcot pillantok meg a
kisteremben. Hunter Davenport egy dögös barna hajú, feszülős
pólós, vörösre pingált szájú csajjal táncol. Hunter a lány fülébe
suttog. Ahogy felemeli a fejét, hogy ránézzen, a kipirult arca és
a félig leeresztett szemhéja mindent elárul. Valaki szexelni fog
ma este. Kíváncsi lennék, mit gondol erről az ebédhordó lány…
Számomra kész rémálom lenne több pasival kavarni. De még
ennél is durvább lehet egy olyan pasival járni, aki rajtam kívül
másokkal is kavar. Bocs, de én nem osztozom senkin. Az én
páromnak csak én létezhetek. És ha újra bele kéne vetnem
magam a randizás mocsarába, azonnal lefektetném az alapokat
a potenciális jelölttel, és a hűségesküig még a kezem sem
foghatná meg. Ahogy anya szokta mondani: tudd, mennyit érsz,
és hagyd, hogy megküzdjenek érted!
De kinek a pap, kinek a papné.
Hunter szemmel láthatólag mágnesként vonzza a nőket. A
csaj, akivel táncol, nevet valamin, ő pedig mosolyogva rázza a
fejét. Amikor meglát, köszönésképpen biccent, én pedig puszit
dobok felé. Rám vigyorog, majd visszafordul a csaja felé, én
pedig csatlakozom a barátaimhoz.
– Demi! – sikít fel Pippa.
Felugrik, és átölel.
– Hali, chica!
Pippa a legjobb barátnőm a Briaren. Még gólyakorunkban
ismerkedtünk meg az eligazításon. Kiderült, hogy mindketten
Kaliforniában nőttünk fel, és azóta elválaszthatatlanok
vagyunk.
 –  Szia! – köszönt Corinne, a közös barátunk. – Imádom a
szoknyádat.
–  Köszi! Ezeréves rongy – simítom le elöl a koptatott
farmeranyagot.
Ősz van, de még mindig miniszoknyákat és ujjatlan pólókat
hordok. Nem tudom eldönteni, hogy utáljam vagy szeressem a
globális felmelegedést.
Behajolok a bokszba, és puszit nyomok TJ arcára.
–  Hihetetlen, hogy eljöttél – mosolygok rá. – Annyira örülök
neked!
TJ kissé elpirul, és nagyot kortyol a söréből.
Mellette Nicóval közös barátunk, Darius Johnson ül.
– Szia, D! – intek neki.
– Szia, D! – utánoz, és egymásra vigyorgunk.
Egy időben versengtünk a becenévért, de aztán
megegyeztünk, hogy mindketten használhatjuk.
– Hol vannak a többiek? – kérdezem.
Ha Darius feltűnik valahol, általában legalább másik három
kosaras liheg a nyomában, de ma sehol senki.
–  A Briar hokimeccset nyert, és nem akartak vegyülni az
ünneplő rajongókkal. Azok totál zakkantak – magyarázza
Darius.
Mintegy vezényszóra eldülöngél mellettünk három részeg
srác hangos Bri-ar! Bri-ar! kiáltásokkal. Egyikük fekete-ezüst
mezt lenget a feje fölött a levegőben, ami azt jelenti, hogy
félmeztelenül mászkál idebent. Elegáns.
Megérkezik Nico, kezében egy rózsaszín daiquirivel nekem,
és egy üveg sörrel magának. A sör egy kubai márka, amit alig
pár helyen kapni az Államokban, de a Malone’s kínálatában
meglepő módon fellelhető. Amikor meglátom, elmosolyodok,
mert úgy emlékszem, anya ismertette meg Nicót ezzel a sörrel.
A tizenötödik szülinapi bulimon adott neki egy kortyot az
övéből, és a pasim azóta csak ezt issza.
–  Hogy telt a heted? – ülök le Corinne-nal átellenben. – Nem
válaszoltál az SMS-emre. Még mindig kell a segítségem a
kipakolásnál?
–  Tényleg, bocs! Totál el voltam havazva a bútorokkal. A
költözködés kész rémálom – panaszkodik.
Corinne most költözött egy egyszobás hastingsi lakásba, épp a
Malone’s szomszédságában. Nem könnyű albérletet találni a
városban, de ő ismeri a korábbi lakót, egy másik közgáz szakost,
aki egyszer csak úgy döntött, hogy itt hagyja a Briart. Corinne
már azelőtt benyújtotta a kérelmét a kis társasház
tulajdonosának, mielőtt megjelent volna a hirdetés.
–  Nem is olyan vészes – cukkolja Nico. – Főleg, ha három
jóvágású legény segít cipekedni – rángatja a szemöldökét.
Felhorkantok. Nico múlt vasárnap két kollégájával kipakolta
Corinne bútorait és dobozait a házból, amin öt másik lánnyal
osztozott.
–  A jóvágású legények ledobták a felsőiket és befeszítették
neked az izmaikat? – poénkodok.
Corinne elpirul, majd kitör belőle a nevetés.
–  Bárcsak! Leginkább bevedelték az összes sörömet és
összekoszolták az új szőnyegemet a sáros bakancsaikkal.
 – Kamu! – ellenkezik Nico kedélyesen. – Védőzsákot húztunk a
bakancsunkra.
–  És hogy válaszoljak a korábbi kérdésedre – fordul felém
Corinne a sötét göndör hajába túrva –, igen, nagy szükségem
lenne a segítségedre a kicsomagolásnál. Ráérsz a héten
valamelyik este?
– Persze. Csak szólj, hogy mikor!
Corinne-nal Pippán keresztül ismerkedtem meg, és bár nem
állunk túl közel egymáshoz, szeretek vele lógni. Alapból elég
visszafogott, de amikor végre elengedi magát, jókat lehet
röhögni vele.
Nico belekortyol a sörébe, aztán leteszi az üveget, és átkarol.
Ma extra gyengéd.
Felém hajol, és lágy puszit nyom a nyakamra, mire Pippa
hangosan felnyög.
–  Basszus, elég legyen már! Csak most jöttetek. Ha ilyen
tempóban folytatjátok, az este végére az asztalon fogtok dugni.
– Jól hangzik – kacsint rám Nico.
Úristen, de helyes!
Nyolcéves volt, amikor a családja Kubából Miamiba költözött,
pont a szomszédunkba. Amikor a nyolcéves Demi meglátta Nico
gyönyörű szemét és gödröcskéit, azonnal beleszeretett.
Szerencsére Nico ugyanígy érzett irántam.
Egy darabig az óráinkról beszélgetünk, de nekem nincs sok
mondanivalóm a témával kapcsolatban. Őszintén szólva ebben
a félévben a pszichológián kívül minden kurzusomat gyűlölöm.
Ma szerves kémián olyan mélységekben elemeztük a
fémorganikus vegyületeket, hogy a végére leolvadt az agyam. A
gimis természettudományos tárgyakkal nem volt bajom, de
mióta egyetemre járok, kezdem megutálni őket.
Miközben a koktélomat szopogatom, fél füllel hallgatom,
ahogy Nico és Darius a kosárcsapatról beszélnek. D próbálja
meggyőzni Nicót, hogy legyen a szertárosuk, miután a mostani
faképnél hagyta őket, de a pasim már így is be van táblázva az
órái és a munkája miatt.
TJ az idő nagy részében hallgat. Csak akkor szólal meg, ha én
kirángatom a csigaházából.
Akármit mond is Nico, TJ egy cukorfalat. Nagyon jó
hallgatóság, és általában használható tanácsokat ad. Jó lenne,
ha találna magának egy helyes lányt, de állati félénk, és
nehezen nyílik meg. Próbáltam összehozni az egyik
lányszövetséges nővéremmel, de állítólag egész randi alatt
kukán hallgatott.
–  Majd én beállok hozzátok szertárosnak – ajánlkozik Pippa
D-nek. – De csak akkor, ha nézhetem a srácokat a zuhanyzóban.
Szerintem ez egy tisztességes ajánlat a… Azt a rohadt! – hagyja
félbe a mondatot, és szájtátva mered a bokszunk mellett
elsétáló magas srácra. – Vissza az egész! Őt akarom nézni a
zuhany alatt.
Csak egy pillanatra látom a kiszemelt áldozatot, mielőtt
eltűnik. Vállig érő szőke haj, piros póló. Hiába tekergetem a
nyakam, az arcát nem tudom elkapni, de a teste észbontó.
– Szemet rám! – mutat két ujjával az arcára Nico.
Vigyorgok.
 – Ne csináld már! Nézd a seggét! Ilyen nincs is.
A pasim kihajol a bokszból, mielőtt a srác eltűnik a
mosdókhoz vezető folyosón.
– Tényleg nem rossz – ismeri be –, de ez még nem jelenti, hogy
bámulhatod.
– Miért, mi lesz? Talán elfenekelsz?
Nico csokibarna szeme csábítón megvillan.
– Ne kísérts, mami!
Corinne köhécselni kezd, Pippa és Darius pedig hangosan
felsóhajt.
– Bocs! – mentegetőzöm. – Ígérem, mostantól jók leszünk.
–  Én nem akarok jó lenni – jelenti be Pippa. – Rosszalkodni
akarok azzal félistennel. Ki lehet ez?
–  Valószínűleg hokis, legalábbis a hokis szekcióból állt fel –
feleli TJ.
– Hokis szekció? – visszhangozza Pippa.
TJ a másik terem felé biccent, ahol Hunter Davenport és
barátai két nagy bokszba tömörülve ülnek. Csupa bombázó csaj,
hatalmas, kigyúrt srácok, és egy rakás kaja.
Ha már a kajáról beszélünk…
–  Ki kér nachost? – húzom magam elé a Darius előtt heverő
étlapot. – Én rendelek magamnak egy adagot, és mellé még… Jé,
van egy új előételük. Sült spenótos-mozzarellás golyók. Na jó,
ezt nem hagyhatom ki. Akkor lesz egy ilyen, egy kör nachos, és
még egy adag, nem is tudom, talán… csirkeszárnyfilé?
– Ez meg kihez beszél? – fordul Pippa a pasimhoz.
–  Ne törődj vele, Pips – sóhajt fel Nico. – Ismered a
menetrendet.
Felpillantok az étlapból.
– Ti most beszóltok nekem?
– Abszolút – bólint Pippa.
– Teljes mértékben – erősíti meg Darius.
–  Hogy tudsz ennyit enni anélkül, hogy egy dekát is
felszednél? – nyafog Corinne.
– Én sosem tennék rád megjegyzést – vigyorog kajánul TJ.
– Köszönöm, Thomas Joseph. A többiek pedig egy falatot sem
kapnak a spenótos golyóimból. Nézhetitek nyálcsorgatva, ahogy
az összeset…
– Visszajön! – vág a szavamba Pippa.
A piros pólós hokis megint elmegy mellettünk. Ezúttal az
arcát is látom, és rögtön megértem Pippa rajongását. A srácnak
élénkszürke szeme van, és a szája szívdöglesztő mosolyra
húzódik, amikor elkapja Pippa tekintetét. Sajnos továbbsétál.
– Azta! – mormogom, mire Nico bordán bök az ujjával.
–  Igen, tuti, hogy hokis – bólint TJ. – De a nevére nem
emlékszem.
– Várjatok, mindjárt kiderítem.
Előveszem a táskámból a mobilom.
– Hogy érted, hogy kideríted? – visít fel Pippa.
Kikeresem Hunter számát. Még hétfő este adta meg nálunk.
 
ÉN: Hahó, hokipasi! Ki az a srác piros pólóban, bugyiolvasztó
po val és feszes seggel?
  
A kisterem felé fordulok, de nem látom Huntert az izomagyak
tengerében. Viszont a kijelzőn megjelenő szürke kis buborékok
jelzik, hogy hamarosan érkezik a válasz.
– Kinek írsz? – kérdezi Nico.
– Hunter Davenportnak.
TJ felkapja a fejét.
– Te Davenporttal levelezel?
–  Igen. Tudod, együtt dolgozunk azon a feladaton. Megvan a
száma.
– Ki az a Hunter Davenport? – kérdezi Corinne.
–  Csak egy hokis, aki Isten ajándékának hiszi magát – ereszt
meg egy fanyar mosolyt TJ.
– Nem is ismered – jegyzem meg.
–  Ha elfelejtetted volna, tavaly volt egy közös
szemináriumunk. Amikor motelszobának használta a
könyvtárat.
Mielőtt reagálhatnék, befut Hunter üzenete.
 
HUNTER: Conor Edwards, jobbszélső, #62. Miért? Kéne a
száma?? Megcsaljuk a pasinkat?? Ejnye-bejnye!
 
Senki nem csal meg senkit – írom vissza, majd amikor
észreveszem, hogy Nico kukkol a vállam fölött, hozzáteszem: –
Én nagyon NAGYON szeretem a pasimat.
Nico megnyugodva puszit nyom a fejem búbjára.
  
ÉN: Egy barátnőmnek tetszik. Szingli?
HUNTER: Igen, de asszem ma estére már elkelt. Odavigyem
hozzátok bemutatni?
 
–  Akarsz megismerkedni a sráccal? – fordulok Pippa felé,
akinek leesik az álla.
– Mi? Nem! Túl jóképű.
–  Biztos? – lengetem meg előtte a telefont. – Bemutatnának
neki.
–  Hogy biztos-e? Van egy pattanás a homlokomon, és négy
napja nem mostam hajat, mert nem számítottam rá, hogy ma
este összefutok Adonisszal. Basszus, Demi, elment az eszed?
Vigyorogva visszaírok Hunternek.
 
ÉN: Talán majd máskor.
 
Válaszul küld egy okét, majd a szürke pöttyök eltűnnek.
– Gyáva nyúl! – cukkolom Pippát.
–  Az a helyzet, hogy nem dobhatsz rám csak úgy ekkora
terhet. Nem készültem fel mentálisan arra, hogy ma este
összejöjjek valakivel.
Nem tudtam, hogy egy sima ismerkedéshez is mentális
felkészülés szükséges, de úgy tűnik, nem vagyok naprakész a
modern randizás szabályaival kapcsolatban. Bár ezt egy cseppet
sem bánom. Elég megnézni, mi zajlik körülöttem: Hunter úgy
váltogatja a csajokat, mint más a zokniját, Pippa meg
idegrohamot kap a gondolattól, hogy megismerkedjen egy
dögös pasival. A randizás szörnyen stresszesnek tűnik,
miközben egy stabil kapcsolat kellemes és biztonságos. Ez a
nekem való világ.
Megfogom Nico kezét, és hálát adok az égnek, amiért nem kell
abban a másik, ijesztő világban élnem.
Hétfő reggel Nico elkísér az első órámra. Nálam töltötte az
éjszakát, és ahogy kéz a kézben andalgunk a Briar kampusz
egyik sétányán, úgy érzem, megint minden rendben van
köztünk.
Még mindig meleg van, de a természet színei lassan ősziesbe
fordulnak. Némán csodálom az utat szegélyező hatalmas fákat,
és ámuldozom a kampuszt belengő ódon hangulat varázsán.
Néha szinte szürreálisnak érzem a látványt. Tizenöt éves
koromig Miamiban éltem, ezért a szemem pálmafákhoz és
színes nyaralókhoz szokott, nem pedig vastag törzsű tölgyekhez
és ősrégi épületekhez.
Emlékszem, mekkora cirkuszt csaptam, amikor megtudtam,
hogy Massachusettsbe költözünk. Apának állást ajánlottak egy
nagynevű bostoni kórházban. Az idegsebészeti osztály
vezetőjének kérték fel, ami HATALMAS dolog volt, de én
akaratos, elkényeztetett tinédzserként foggal-körömmel
harcoltam ellene.
Apa viszont nem tolerálja a hisztit, illetve hagyja, hogy
kiüvöltsem és kitoporzékoljam magam… aztán fanyar mosollyal
kedvesen megkérdi: Befejezted? És persze tudjuk, hogy a végén
úgyis az lesz, amit ő akar. Anyával is ugyanezt csinálja. Anya
tipikus latina, generációkon átívelő csípős szósz recepttel és
még az enyémnél is lobbanékonyabb természettel. De apával
szemben még neki sincs esélye.
Miután Bostonba költöztünk, Nicóval három éven át
távkapcsolatban éltünk, és csak nyaranta meg az
iskolaszünetekben találkoztunk. Amikor felvettek a Briarre,
imádkoztam az égiekhez, hogy Nico is bejusson. Egy darabig
komolyan aggódtam, mert Nico okos ugyan, de a Briar
mégiscsak egy kőkemény Borostyán Ligás egyetem. Nem kapott
kosaras ösztöndíjat, és az iskolán kívüli tevékenységekben sem
tudott felmutatni semmi kiemelkedőt. Jók voltak a jegyei, de
nem volt eminens, vagy ilyesmi.
Azt hiszem, végül a motivációs esszéje győzte meg a felvételi
bizottságot. Arról írt, hogy jutott el a családja nagy nehézségek
árán Kubából Amerikába. Nico apja, Joaquín a felesége és a fia
előtt indult el Miamiba munkát keresni és megteremteni a
letelepedés feltételeit. Joaquín nem engedhette meg magának,
hogy repülőjegyet küldjön a családjának, ezért Nico és az anyja
hajón indultak utána, ami elsüllyedt. Halál komolyan. Két napig
hánykolódtak a nyílt vízen egy mentőcsónakban, mire rájuk
találtak. Később megkapták az amerikai állampolgárságot, és
Nico húga, Alicia már Floridában született.
A hazája iránti tisztelete tisztán kicseng az esszéből. Én
tisztáztam le a szövegét. Amikor megkapta a levelet, hogy
felvették, hatalmas kő esett le a szívemről.
A természettudományi tanszék felé közeledve ismerős arcot
fedezek fel: Hunter az egy szőke bombázó társaságában. A közel
harminc fokban Hunter barátnője hasvillantós pólót és lenge
fehér szoknyát visel, aranyszínű haját pedig kontyba csavarta.
Legalább olyan csinos, ha nem csinosabb, mint a barna, akihez
tegnap este dörgölőzött, vagy az, amelyik ebédet hozott neki.
Egek! Erre a srácra tényleg tapadnak a nők.
Gőzöm sincs, hogy tartja számon a hódításait. Három
különböző lány egy hét alatt? Mármint nekem jó, ha neki jó, de
azért elég fárasztó lehet.
Integetek neki. Visszainteget, és mond valamit a szöszinek.
– Ő az a hokis. Hunter – magyarázom a pasimnak, aki követi a
tekintetem.
– Jól ki van pattintva – jegyzi meg.
Megzizzen a zsebemben a mobil. Előveszem, és elolvasom az
SMS-t.
 
TJ: Már itt vagyok. Bent találkozunk.
 
– Együtt ebédelünk? – kérdezi Nico.
–  Persze. Mit szólnál a dráma tanszék étkezőjéhez? Pippa
szerint mostanában tacót is árulnak.
Nico felsóhajt.
– Hahó! Hallottad, amit mondtam? Tacót!
Nem értem, miért csak engem hoz lázba ez a hír.
 Miközben véglegesítjük az ebédrandit, Hunter odasétál
hozzánk.
– Reggelt! – köszön lazán.
– Reggelt! – visszhangzom, és Nicóra mutatok. – Ő a barátom,
Nico. Nico, ő Hunter.
– Csá, haver, mi a pálya? – nyújt kezet Hunter.
Nico kezet fog vele, és az arcán a gödröcskék egészen
elmélyülnek, ahogy a szája barátságos mosolyra húzódik.
–  Minden oké. Hallom, közös projektbe kényszerültél ezzel a
perszónával – mutat felém a hüvelykujjával. – Sok szerencsét,
haver!
– Hmmm. Ezt légyszi fejtsd ki bővebben!
–  Majd meglátod, amint elszúrsz valamit. Az a letolás, amit
kapsz… – Nico viccesen összerázkódik, mire Hunter felröhög.
– Rémálom a nő, mi?
–  Ez komoly? – csattanok fel. – Ti most itt összefogtok
ellenem? Ez nem ér!
Levegőnek néznek.
– Valami hasznos tipp? – kérdezi Hunter halál komoly fejjel.
Nico elgondolkodik.
– Ha hisztis, adj neki egy nyalókát! Amúgy elég, ha megeteted,
vagy leülteted a tévé elé, és beteszel neki valami gyilkosos
dokusorozatot.
Hunter bólint.
– Világos. Kösz!
– Elmentek ti a francba! – jegyzem meg vidoran.
Nico vigyorogva megcsókol.
 – Most mennem kell. Később találkozunk, mami.
– Szia, kicsim!
–  A mami nem anyát jelent? – kérdezi Hunter
homlokráncolva, miután Nico elment.
–  De, szó szerint igen, de közben kedves becenév is. Mami,
papi – ezek olyanok, mint a szerelmem, drágám, ilyesmik.
– Ja, értem – töpreng el Hunter. – Ez esetben szólíts nyugodtan
apucinak!
– Pfuj, soha!
Még mindig nevet, amikor belépünk az épületbe. TJ a terem
ajtajában vár. Ahogy meglátja Huntert, nyugtalanság ül ki az
arcára.
– Szia! Pax hol van? – nézek körül.
– Passz.
TJ félszegen megölel és puszit nyom az arcomra.
– Menjünk be! – javaslom.
Odabent TJ az egyik oldalamra ül, Hunter pedig a másikra. TJ
felvont szemöldökkel méregeti a betolakodót, mert általában
csak magunkban szoktunk ülni. Vállat vonok és rávigyorgok.
Engem szórakoztat ez a Hunter.
A terem kezd megtelni, és Andrews tanárnő is megérkezik,
Pax viszont még mindig sehol.
– Írt neked Pax? – kérdezem TJ-t.
– Ki az a Pax? – kotyog bele Hunter a beszélgetésbe.
– Az egyik barátunk – felelem. – Múlt héten te is beszéltél vele.
Jaxnek hívtad.
– Ja, tényleg, Jax! Haláli egy pofa.
 – A neve Pax – bosszankodok.
– Pax – erősíti meg TJ.
Hunter az alsó ajkát harapdálja.
– Biztosak vagytok benne?
Kitör belőlem a röhögés.
– Igen! A neve Pax Ling.
–  Hát pedig esküdni mernék, hogy nekem Jaxet mondott.
Szerintem két különböző srácról beszélünk.
Ez a fickó egészen elképesztő. Még TJ is halványan
elmosolyodik, mert ő sem teljesen immunis Hunter fura
vonzerejére.
Andrews belekezd a személyiségzavarokról szóló előadásába.
Tökéletes. Örülök, hogy ezzel indítunk. Még próbálom
diagnosztizálni az álbetegemet, és az első kezelésen készült
jegyzeteim alapján valamiféle személyiségzavarra tippelek.
Talán szociopata, bár az erre jellemző érzéketlenség nincs jelen.
Az antiszociális és nárcisztikus magatartás is felmerült bennem,
sőt, a borderline is, noha Hunter nem számolt be
hangulatingadozásokról vagy impulzív viselkedésről. Még a
hűtlensége is előre megtervezett, kiszámított dolognak tűnt.
Remélem, a következő találkozásunkkor több támpontot kapok.
Az óra felénél megzizzen a mobilom.
 
PAX: Tegnap éjjel buliztam, és elaludtam. Jegyzeteljetek
nekem!
 
 Hunter, a minden lében két kanál padszomszédom,
belekukkant a vállam fölött az üzenetbe.
– Jax az?
– Nem. Pax.
– Tiltakozom!
Próbálok nem mosolyogni, miközben visszafordulok Andrews
tanárnő felé. Egy régi antiszociális esetéről beszél, és arról,
hogyan jutott el a diagnózisig. Imádom ezt a kurzust.
Óra után TJ a karomba fonja a karját.
– Iszunk egy kávét?
–  Ami azt illeti – sandítok Hunterre –, talán dolgozhatnánk
egy kicsit a feladatunkon. Csak fél kettőkor találkozom Nicóval.
Hunter vállat von.
– Én ráérek. Mára végeztem az óráimmal.
– Tegyük át máskorra azt a kávét – szorítom meg TJ karját.
– Persze. Majd dobj egy SMS-t!
Hunter a távolodó TJ után néz, és búsan csóválja a fejét.
– Szegény srác! – sóhajt fel.
– Ez meg mit akar jelenteni?
–  Azt, hogy szegény srác. Fülig beléd van esve, de olyan
mélyre süllyedt a barátságzónában, hogy egy teljes chilei
bányászbrigád tudná csak kiásni onnan. Vagy még ők sem.
– Nincs is belém esve – tiltakozom.
Mi az, amit mindenki lát, de én nem?
– A barátságunk alatt én végig foglalt voltam.
–  És? Egy csomó foglalt csajba belezúgtam már. A farkam
nem diszkriminál.
 – Ja, vettem észre! – jegyzem meg szárazon.
– Ez meg mit akar jelenteni? – utánoz.
–  Azt, hogy alig egy hete ismerlek, de már három különböző
csajjal kavartál. Gratula, boldog lehet a farkad.
–  Nekem elhiheted, hogy még sosem volt ennél
boldogtalanabb – túr bele a sötét hajába. – Elmenjünk hozzád?
– Mi lenne, ha itt keresnénk valami jó helyet? Olyan gyönyörű
idő van!
– Csak utánad, Demi bébi.
A széles macskaköves úton végigsétálva elérjük a kampusz
egyik szépen ápolt füves részét. Nem csak mi élvezzük ki a
csodás időjárást: körülöttünk egy csomóan piknikeznek,
fociznak és frizbiznek.
Lecuccolunk egy terebélyes fa alatt, aminek az ágai vízesés
alakzatban lógnak le minden oldalon. Így félig-meddig
árnyékban vagyunk, de az ágak között fénynyalábok szűrődnek
át. Alapesetben simán lehuppannék a fűbe, de a rövid bézs
szoknyám pillanatok alatt összekoszolódna a földön.
Tanácstalanul bámulok lefelé. Nem tudom, mihez kezdjek.
– Egy pillanat, hölgyem.
Döbbenetemre a nagy, erős Hokipasi leveszi a hosszú ujjú
pólóját, és leteríti a fűre. Csak egy szűk atlétatrikó marad rajta.
– Parancsoljon! – kínál hellyel.
– Köszönöm! Ez meglepően kedves volt tőled.
Leülök, a könyökömre támaszkodva hanyatt dőlök, és a
fejemet hátrahajtva élvezem a felettem elterülő zöld lombok
látványát.
 – Miért vagy úgy meglepve? – kérdezi Hunter.
– Mert nem tűntél annak a gáláns fajtának.
– Szóval seggfejnek tartottál? Mellesleg honnan szeded, hogy
egyszerre három csajjal kavarok?
Meglepettség árad a hangjából.
– Jaj, ne játszd már a hülyét! – kezdek számolni az ujjamon. –
Az ebédes lány a múlt héten, aki kábé rád vetette magát, aztán
az a másik, akivel a Malone’sban táncoltál, és a mai szőke a
szupermodell pofival…?
Hunterből kitör a nevetés. A mély, rekedtes hang
csiklandozza a fülem.
– Egyikükkel sem kavarok. Mindhárom a lakótársam.
– A lakótársaid? – hitetlenkedek.
–  Igen. A nagyszájú az egyik haverommal jár, a szőke egy
másikkal, és a barna hajúnak is van pasija. Én meg hármukkal
élek.
– Három nővel élsz?
–  Eredetileg Hollisszal és Fitzcel laktam, de mindketten
lediplomáztak, és valahogy úgy alakult, hogy Summer, Rupi és
Brenna költözött a helyükre. Nem volt erről lakógyűlés,
kupaktanács, semmi. Engem speciel a kutya nem kérdezett róla,
mit akarok. Nem mintha panaszkodnék.
– De azt csinálod.
–  Jó, tényleg – mordul fel Hunter. – A csajok tök jó fejek, de
jobb lett volna a csapattársaimmal összebútorozni. Viszont ez
így kényelmesebb Hollisnak és Fitznek. Hollis hétvégente
hazajár, Fitz meg gyakorlatilag még mindig itt lakik, de sokat
van távol a munkája miatt. Na mindegy, a lényeg, hogy a
farkam egyikükben sem járt.
–  Mindegy, azért lefogadom, hogy még így is épp elég
akcióhoz jut.
– Egyáltalán nem.
–  Ja, higgyem is el – fordítom felé a fejem. – Néztél már
tükörbe?
Önelégült vigyor ül ki az arcára.
– Ez bók volt?
– Puszta ténymegállapítás. Jóképű vagy. Én tudom, te is tudod,
a környéken mindenki tudja – biccentek jelentőségteljesen egy,
a közelünkben üldögélő lánycsapat felé.
Úgy két másodpercenként próbálja valamelyikük felfalni
Huntert a szemével.
–  És? A vonzó embereknek állandóan szexelniük kell? – néz
rám kérdőn Hunter.
Felhorkantok.
– Dögös hokis vagy. Légyszi, ne akard már bemesélni nekem,
hogy nem szexelsz. Nem most jöttem a falvédőről.
– Nem szexelek.
Olyan komolynak hangzik, hogy egy pillanatra be is dőlök
neki. Aztán leesik a tantusz.
–  Ja, hogy már elkezdtük az ülést! Miért nem szóltál?
Jegyzetelnem kéne!
Elneveti magát.
–  Még nem kezdtük el. Tök komolyan mondtam. Cölibátust
fogadtam.
 – Cölibátust?
– Önmegtartóztatást – tisztázza.
– Tudom, mit jelent a szó, csak éppen nem hiszek neked.
– Pedig igazat mondok.
– Kamu.
– Esküszöm.
– Bizonyítsd be!
– Hogyan?
Hunter is a könyökére támaszkodik, és izmos teste csak úgy
rázkódik a nevetéstől. Egy darabig értetlenül meredek rá, aztán
egyszer csak beugrik, mekkora baromságot kértem tőle.
Bizonyítani nem tudja az állítását, legfeljebb megcáfolni tudná
azzal, ha itt helyben előkapná a farkát, és leteperné a füvön az
egyik csajt.
–  Hát jó, tegyük fel, hogy hiszek neked – morfondírozok. –
Miért fogadtunk cölibátust?
–  Azért fogadtunk, mert most a hokiszezonra kell
koncentrálnunk.
– Az orgazmus és a hoki nálad kizárja egymást?
– Úgy tűnik.
– Kezd izgalmassá válni a történet.
Hunter vállat von.
–  Tavaly sok hülyeséget csináltam. Eléggé odavoltam
Summerért… ő a szőke csaj, akivel nemrég láttál.
– Aki a haveroddal jár.
–  Igen. De mielőtt összejöttek Fitzyvel, szilveszterkor
smároltunk egy kicsit, és, hát… hosszú sztori, és nem is túl
izgalmas. A lényeg, hogy Fitz azt mondta, hogy nem érdekli
Summer, de közben a hátam mögött összejött vele, én meg nem
kezeltem túl jól a helyzetet.
–  Nem hibáztatlak – háborgok. – Totál megszegte a
tesókódexet.
– Szerintem is.
– És ennek ellenére még mindig velük élsz?
– Hát igen. Fitz jó srác, csak hülye volt és maga előtt is tagadta
az érzéseit. Utána egy darabig a magam útját jártam, és
próbáltam elfelejteni Summert. Folyton vedeltem, lefeküdtem
egy csomó nővel. De aztán megdöntöttem az egyik hokis
ellenfelem csaját. Akkor még nem tudtam, hogy foglalt –
védekezik. – A területi döntőben a srác csapatával játszottunk,
és ott robbant a bomba. A srácnál elgurult a gyógyszer, és
eltörte a csuklóm.
– Úristen!
–  Buktuk a meccset, ők továbbjutottak, és megnyerték a
bajnokságot – folytatja búsan Hunter, majd határozott
arckifejezéssel hozzáteszi: – Ez többet nem fordulhat elő. Nem
hagyom.
Elnevetem magam.
–  Azért a cölibátus kissé szélsőséges megoldás erre az
egyszerű problémára. Adok egy jobb tippet: ne kefélj más
nőjével!
–  Nem csak erről van szó – vallja be. – Idén csapatkapitány
vagyok, és jól akarom csinálni. Jóvá kell tennem a múltkorit.
Szerintem az lesz a legjobb, ha a csajok és a bulizás helyett egy
darabig csak a játékra koncentrálok.
A zsebébe nyúl, és ránéz a mobiljára.
– Lassan el kéne kezdeni a munkát. Csak egy órám van.
– Mi lesz egy óra múlva?
– Egy csapattársam házában kell lennem.
– Csak nem Adoniszhoz mész? – kapom fel a fejem.
–  Adonisz én vagyok, Demi – kacsint rám. – Talán Conorra
célzol? Igen, az ő házáról van szó, szóval valószínűleg ott lesz.
Amúgy nincs neked véletlenül pasid? Mondjuk az, akivel kábé
öt másodperce találkoztam?
– Attól még szívdöglesztő a haverod. A barátnőm, Pippa totál
odavan érte.
– Akkor jobb, ha szólok, hogy a srác legalább akkora kúrógép,
mint én voltam tavaly. Jobb lesz vigyázni vele.
– Mikor csináltad utoljára? – bukik ki belőlem a kérdés, mert
képtelen vagyok uralkodni a kíváncsiságomon.
– Mármint mikor keféltem?
– Nem. Mikor másztad meg az Everestet.
– Áprilisban. Vagyis… mennyi is? Öt hónapja.
– Ó, te szegény szerzetes! Az egy örökkévalóság – cukkolom.
– Tudom.
Leheveredik a fűbe, és a táskáját a feje alá gyömöszöli
párnának.
– Szörnyű, Demi bébi. Hiányzik a szex.
– Én tegnap éjjel szexeltem.
– Ez kegyetlen volt.
– De igaz – védekezek.
 –  Én panaszkodok itt a szegény sajgó golyóimról, te meg az
orrom alá dörgölöd a kielégült puncidat? – sóhajt fel drámaian.
– Amúgy milyen volt?
– A szex? Egész jó.
–  Kezdd a legelején! – utasít. – Levetkőztetett, vagy
sztriptízeltél neki? És aztán…
A szavába fütyülök.
– Te rajtam keresztül akarsz szexelni?
–  Igen – nyöszörög. – Nekem semmi sem jut. Nem nézhetek
pornót, mert valamelyik lakótársam folyton rám tör, vagy
hangosan verik az ajtómat, ha be merem zárni. Esküszöm,
ezeknek a tyúkoknak nem volt gyerekszobájuk. Már csak a
fürdőben verhetem ki.
Egy pillanatra elgondolkodik.
– Vehetnék egy vízálló mobilt, hogy bevihessem a zuhany alá.
Akkor nézhetnék pornót odabent, és igazi nőkre rejszolhatnék.
–  Azok a nők nem igaziak – tiltakozom. – A pornó irreális
elvárásokat generál a nőkkel szemben. A valóságban nem úgy
nézünk ki, és a szex sem olyan.
– Akkor milyen a valódi szex?
–  Spontán. Egy csomó bénázás, összekoccanó fejek, idétlen
pózok, összecsavarodó lábak és karok. Nevetés, káromkodás,
többszörös vagy akár zéró orgazmus. Isteni, de közben kaotikus
és semmiképpen sem tökéletes.
Hunter összevont szemöldökkel néz rám.
–  Kösz szépen! Most eszembe juttattad azt a sok szexet,
amiben nem lehet részem.
 – Te hoztad fel a témát.
– Tényleg? Már nem is emlékszem. Nem is tudom, hol ér véget
a szex, és hol kezdődök én.
Nevetek. Vicces ez a srác. Sokkal jobb fej, mint vártam, és
közel sem az az arrogáns seggfej, akinek hittem. Mi tagadás,
kezdem komolyan megkedvelni Hunter Davenportot.
 Hunter

Ahogy beszállok a Land Roverembe, azonnal bekapcsolom a

légkondit. Jesszus, hogy lehet szeptember közepén még ilyen
meleg? Félreértés ne essék, én nem bánnám, ha örökre így
maradna, de vicces, hogy egy órát ücsörögtem Demivel a
parkban, és dől rólam a víz.
A kampuszról Hastingsbe tartok, ahol a saját házam mellett
elhajtva leparkolok egy másik előtt pár sarokkal távolabb.
Nem vicceltem, amikor elpanaszoltam Deminek, hogy senki
sem egyeztetett velem a két új lány beköltözéséről. Nincs velük
semmi bajom, de basszus… egyetemista vagyok, és jobb
szeretnék a srácokkal lógni. Mivel idén nem csajozok,
szükségtelen képben lennem az eukaliptuszos arcmaszkokról és
a házamban használt tamponok márkájáról. Ráadásul Rupi és
Brenna menzesze valahogy szinkronba került, és olyankor totál
elsárkányosodnak. Egyszerre.
Matt és Conor ütött-kopott dzsipje mögött állok meg. Ők
ketten lakótársak, plusz velük lakik még egy másik
csapattársunk, Foster, és két negyedéves, Gavin és Alec.
 Amikor Matty ajtót nyit, ismerős hangok csapják meg a fülem:
a srácok cinkelik egymást, videójáték pittyeg, a levegőben pedig
pizza és állott sör szaga terjeng, pedig még dél sincs. Ilyen az
igazi egyetemi élet.
– Csá! – intek a srácoknak a nappaliban.
Foster a fotelbe süppedve egy sörösdobozt egyensúlyoz a
térdén. Gavin és Alec valami lövöldözős játékkal játszanak.
Egyedül Conor hiányzik a társaságból. Gondolom, órája van.
Nem tudom, ki a soros Pablo Eggscobar gondozásában, de a
csapat tojása a Bucky készítette italtartóban lazul a
dohányzóasztalon, méghozzá megújult külsővel. Valaki fekete
alkoholos filccel szemet és malacorrot rajzolt neki közvetlenül
Jensen edző macskakaparása fölé, és voilá – Pablónak
malacképe lett, amin Jensen aláírása szolgál szájként.
Igazából csodálkozom, hogy a tojás még egyben van. Egy
csapat részeg egyetemista srác nem kimondottan alkalmas a
gondozására.
– Mizu, Pablo? – biccentek felé.
Nem válaszol, mivel csak egy tojás, de én megtettem minden
tőlem telhetőt. A csapatkapitány-kézikönyv ezredik pontja: ne
problémázz fölösleges dolgokon!
– Ki ma a dadus? – kérdezem.
–  Con. De az előbb felvitt az emeletre egy csajt, és most a
megfelelő pillanatra várunk – huppan le Matt a kanapéra.
Én a másik végébe telepszem.
– A megfelelő pillanatra? Mihez? – kérdezem.
Matt és Foster ördögi vigyorral néznek össze.
 – Az etetéshez. Pablo mindjárt baromi éhes lesz.
Gavin felhorkant, de a szemét nem veszi le a tévé
képernyőjéről.
Elhúzom a szám. Kémeim szerint múlt hét óta sokat romlott a
helyzet. Tegnap SMS-t kaptam Jesse Wilkes-tól, amiben
elpanaszolja, hogy a többiek folyamatosan hívogatták a
randiján Katie-vel. Úgy tűnik, egyfajta játékká nőtte ki magát,
hogy halálra szívatják az aktuális tojásőrt.
–  Mióta vannak fent? – kérdezi Alec, miközben az ujjai
szélsebességgel nyomogatják a kontrollert.
–  Úgy tíz perce – feleli Foster. – Valószínűleg még az
előjátéknál tartanak.
– Mondjuk a csajénál – találgat Gavin.
– Vagy a csaj éppen leszopja – adja le a saját tippjét Matt.
Egy pillanatra mindketten elhallgatnak.
– Á, nem – emeli a szájához a sört Foster. – Tuti, hogy a csajjal
kezdenek, aztán leszopja Cont, aztán dugnak. Ez a helyes
sorrend.
Felröhögök.
– Tényleg? Ez áll a szexkézikönyvben?
Matt vigyorog.
–  Nálam ez a sorrend – szól bele Alec. – Miért? Te hogy
csinálod?
–  Honnan a búsból tudjam? Nem vezetek naplót a nemi
életemről, mintha a Maldív-szigetek felfedezetlen részeit
akarnám feltérképezni – forgatom a szemem. – Nálam nincs
előre lezsírozott menetrend. Csak sodródunk az árral.
 – Mindig ugyanúgy megy – erősködik Alec.
– Nálam is – bólint Foster. – Általában így működik.
– Hm. Fura.
Ahogy visszagondolok a korábbi kalandjaimra, őszintén
állíthatom, hogy nem volt két egyforma. Néha beestünk a
szobámba, és a csaj már térdelt is le, hogy bekapja farkam.
Egyszer az egyik három másodperc smárolás után megfordult,
hogy hátulról keféljem. Voltak hosszabb menetek, ahol először
végigcsókoltam a csaj testét, aztán ő is az enyémet. Volt, hogy
rögtön a dugással kezdtünk, és később pótoltuk az előjátékot.
–  Nem tudom, ti hogy csináljátok, de én nem látok semmi
rendszert a szexben – jelentem ki.
–  Talán ez olyan barátnő-dolog – töpreng Foster. – Gimiben
végig ugyanazzal a csajjal jártam, és azóta is ő a viszonyítási
alapom.
–  Én három éve vagyok Sashával – bólogat Alec a csajára
utalva.
–  Szerintem is a stabil barátnővel lehet kapcsolatban –
helyesel Matt. – Vegyük például Jesse-t. A nemi élete Katie-vel
totál kiszámítható. Amikor tavaly együtt laktunk a koleszban, és
kiakasztotta a kilincsre azt a hülye zoknit, mindig tudtam, hogy
pontosan negyvenhét perc múlva végeznek. Talán még az
orgazmus időpontját is be tudtam lőni.
– Elég unalmasnak hangzik.
Vagy az más, ha az ember a szerelmével szexel? Gőzöm sincs.
A gimiben jártam egy-két lánnyal, de egyikük sem volt az igazi.
–  Jól van. Huszonegy perce vannak fent – jelenti be Foster. –
Vagy tövig benne van a csajban, vagy a csaj tövig bekapta neki.
A lényeg, hogy a farok akcióba lendült. Ismétlem, a farok
akcióba lendült.
–  Mekkora gyökerek vagytok! Csapatkapitányként le kéne
állítanom benneteket – figyelmeztetem őket, mire mind
várakozón merednek rám.
Lassan vigyorra húzódik a szám. Végül is Conor annyit szexel,
hogy egy kis megszakítás még jót is tenne neki. Letörné az
egóját.
– Le kéne, de nem fogom. Hajrá, áldásom rátok!
Foster és Alec felrohannak a keskeny lépcsőn. Egy pillanattal
később lépések dobognak a plafon felől, majd hangos kopogás
hallatszik, ahogy a két hülye ököllel veri Conor ajtaját. Olyan,
mintha kommandósok törnének be egy droglaborba.
– Pablo éhes! – üvölti Foster.
– Etess meg! – visítja Alec.
A kanapé másik végében Matt teste rázkódik a röhögéstől.
Fentről egyre durvább lárma szűrődik le. Dühös káromkodás,
majd két nagydarab hokis ledübörög a lépcsőn. Conor a
nyomukban lohol félpucéran, mezítláb, féloldalt lelógó kockás
bokszeralsóban. Szőke haja kócosan mered a szélrózsa minden
irányába, a szája duzzadt.
– Parasztok! – morgolódik.
– Most miért? – pislog Foster ártatlanul, és az asztalra mutat. –
A disznónk várja az ebédjét. Van egy háziállatunk, haver. Előbb
a malac, aztán a muff!
– Előbb a malac, aztán a muff! – visszhangozza Matt.
 Gavin leszakad a videójátékról, és komoly képpel bólint.
– Bölcs idézet Thomas Jeffersontól.
– Reggel már megetettem – védekezik Conor.
–  Napi háromszor eszik, te önző bunkó – mered rá Foster. –
Nézz csak rá! Majd éhen hal.
A béna képű tojás felé sandítok, majd az arcom a kezembe
temetve halkan röhögni kezdek.
–  Davenport! – vakkant rám Conor. – Te vagy a
csapatkapitány. Panaszt nyújtok be ezek ellen.
Még mindig rángatózik a szám, ahogy felemelem a fejem.
– Mi a panaszod?
Conor a levegőbe lendíti a mutatóujját.
– Éppen keféltem.
– Ez nem panasz, csak ténymegállapítás.
Foster keresztbe fonja a karját a méretes mellkasa előtt.
–  Emlékeztetnélek, hogy az etetés öt teljes percig tart. Annyi
kell neki, hogy jóllakjon.
Conor homlokán kidagad az ér, miközben elmarja Pablót az
asztalról. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha a falhoz akarná
csapni, de végül csak káromkodik egyet a bajsza alatt, és sarkon
fordul. Mély dörmögés érkezik a konyha felől.
– Ugye nem készít neki igazi kaját? – meredek Mattre.
– Nem, az nincs a szabályok közt.
– Pontosan mik a szabályok?
– Bármi, amit kitalálunk – vigyorog Foster. – De a lényeg, hogy
Pablo minden alkalommal legalább öt perc figyelmet igényel.
–  Viszont a rendszert nem szabad megzavarni – teszi hozzá
Matt.
–  Miféle rendszert? – hápogok. – Ez az egész egy ordas nagy
baromság.
–  Pablo napi háromszor eszik, kétszer kakál, és foglalkozni
kell vele, valahányszor unatkozunk, és szívatni akarjuk az
aktuális gondozóját.
–  De napi ötnél többször nem játszhatjuk ki a figyelem-
kártyát – teszi hozzá Foster. – A hajnali egy és öt óra közötti
SMS-ben zaklatás viszont megengedett, sőt, szinte kötelező.
–  Ez egy tökéletesen átlátható rendszer. Nem értem, mit
akadékoskodsz – jegyzi meg Alec.
–  Velem is ezt csináljátok majd, ha nálam lesz? – ráz ki a
hideg.
Pénteken én leszek a soros.
– Á, veled sosem tennénk ilyet – biztosít Foster.
A többiek helyeselnek.
– Soha!
– Persze hogy nem!
– Sosem csesznénk így ki a kapitányunkkal!
Hazug disznók.
 

 
Csütörtök estére sikerül beszorítanunk Demivel egy újabb
találkozót. Megint a szobájában talizunk a Theta házban. Demi
törökülésben ül a lila ágytakarón, szájában szőlős nyalókával.
Én a kis kanapén elnyúlva újabb szaftos történetekkel
traktálom Dick Smith botrányos életéről.
–  Szóval megígérte, hogy a szokásos tökpite mellé vesz egy
epres túrótortát is. Az este remekül indult. A partiszervizes cég
profi személyzetet küldött, az asztalt a nagyszüleimtől
nászajándékba kapott kristálykészlettel terítették meg. Palm
Springsből és Manhattanből vártunk családtagokat.
Hamptonsban a hálaadás mindig nagy esemény.
Demi komoly arccal tanulmányoz. Nyilván azon töpreng,
hová akarok kilyukadni ezzel a sztorival.
–  De az est fő attrakciójának az epres túrótortát szántam –
hencegek. – Ez volt az első eladott torta a szüleim kis
cukrászdájában a Burton Streeten, ami később hatalmas
cukrászbirodalommá nőtte ki magát. Tökéletes ötlet volt –
anyámat boldoggá tette volna a gesztus. Értékelte volna az
erőfeszítésemet. Az öcsém, Geoffrey, soha a kisujját sem
mozdítja, hogy örömet szerezzen anyánknak.
Demi nyalókája kidudorodik az arcán.
–  Gyakran hoz áldozatokat, hogy megfeleljen az anyjának? –
kérdezi.
–  Szó sincs megfelelésről. Mint mondtam, csak örömet
akartam szerezni neki.
– Értem.
–  Akkor folytatnám – pufogok. – A vacsora isteni volt, de
amikor a desszertre került a sor, tudja, mi történt? A
felszolgálók behoztak egy rohadt tökpitét. Ennyi. Túrótorta
sehol. Mosolyt erőltettem az arcomra, de belül majd
felrobbantam. Később Kathryn bocsánatot kért, és azzal jött,
hogy a környékbeli cukrászdák mind zárva voltak, vagy
kifogytak a túrótortából, de már kitörölhettem az istenverte
sajnálkozásával. Leégetett az egész család előtt. Az a seggfej
Geoff még poénkodott is, hogy milyen „eredeti” ötlet tökpitét
kínálni hálaadáskor. Szerettem volna pofán vágni. Szép kis
ünnep volt, mondhatom.
Pillanatnyi csönd telepszik a szobára. Demi úgy néz rám,
mintha a vesémbe akarna látni.
–  Hűha! – szólal meg lassan. – Úgy látom, van itt néhány
kibogozásra váró szál. Először is: ha az ünnep miatt zárva
voltak a cukrászdák, ön szerint igazságos dolog a feleségét
hibáztatni, amiért nem tudta beszerezni a túrótortát?
–  Előző nap is beszerezhette volna. Erre nincs mentség –
jelentem ki ridegen.
Demi úgy csóválja a fejét, mint aki egy óriási talányt próbál
megfejteni.
– Azta, te baromi jól játszod a szereped! – ámuldozik.
–  Ugye? – vonok vállat sután. – Szerinted dobjam a hokit, és
álljak be egy társulathoz?
Béna poén, de a legszomorúbb az egészben, hogy igazából
nem én találtam ki a sztorit. Minden, amit elmondtam, valóban
megtörtént. Csak azt hagytam ki, hogy a seggfej pasas fia
hálaadás előtt hetekig hallgatta az apja idegesítő hencegését a
túrótortáról, majd a fiaskó után évekig tűrte a keserű
zsörtölődését a tökpite miatt.
Bizony, ez az én apám: csak és kizárólag magával törődik.
Villogni akart és lenyomni az öccsét, ezért a pokolba minden
bezárt cukrászdával és az önző anyámmal, aki megfosztotta a
sikertől. Szegény anya hónapokig lapított. Ezt a fickót lehetetlen
boldoggá tenni.
Amikor a múlt héten kinyitottam a „PÁCIENS” feliratú
borítékot, és megláttam a számomra kijelölt személyiségzavart,
majdnem felröhögtem. Kábé utána sem kell olvasnom, mert
szakirodalom nélkül is tudom, hogy működik. Erről szólt az
életem.
– Miért volt önnek olyan fontos, hogy jó színben tűnjön fel a
családja előtt? – szegezi nekem a kérdést Demi dokinő.
– Ezt hogy érti?
Átfogalmazza a mondatot.
–  Egy kellemesnek szánt családi összejövetel rivalizálássá
fajult ön és az öccse közt. Érdekelne, miért ment ebbe bele?
– Nem én tehetek róla, hanem ő. Féltékeny, mert én vagyok az
idősebb és a sikeresebb. Mégis mit vár? Tűrjem némán, hogy
megalázzon? Egy frászt! Velem nem szórakozhat!
– Értem.
Szünet.
–  Mit gondol: indokolatlanul magas elvárásokat támaszt az
önt körülvevőkkel szemben, vagy átlagosnak látja az elvárásait?
Vajon hová akar ezzel kilyukadni? Egyértelmű, hogy Demi
nagyon intelligens. Többek közt ezért is élvezem annyira a
társaságát. Emellett jó vele dumálni, miközben nincs meg a
nyomás, hogy a plátói kapcsolaton kívül bármi is kialakuljon
köztünk. Van pasija, akibe szemmel láthatólag fülig szerelmes,
így nem jelent számomra kísértést. Persze bomba teste van, és
szeret szűk pólókat hordani, amikből majd kibuggyan a formás
melle, de így anélkül gyönyörködhetek benne, hogy közben le
akarnám tépni róla a ruhát.
Demi jegyzetel pár sort, majd újra megszólal:
– Jól van, mára fejezzük be! Nicóval vacsorázom. Azt hiszem,
kezd formálódni bennem pár ötlet a diagnózisoddal
kapcsolatban.
– Ez egész jó buli – ismerem be.
Vicces, mennyire élvezem feltárni – méghozzá részletesen –
az apám viselkedését. Nem vagyok oda túlzottan az apámért, de
mostanában már nem panaszkodom annyit miatta. Egész
életemben eljátszottam a tökéletes család illúzióját, ahogy
elvárták tőlem. Nem akartam nyafogni. Elvégre gazdag
greenwichi gyerek vagyok, aki a legjobb magánsulikba járt.
Vannak nálam sokkal szerencsétlenebbek. Sokan valódi fizikai
bántalmazást szenvednek el, ami százszor rosszabb, mint azon
görcsölni, hogy nem tudunk megfelelni egy egomániás apa
irreális elvárásainak.
Mindazonáltal lenyűgöző tapasztalat a gyerekkori
élményeimet az apám szemszögéből elemezni. Nem tudom, jól
csinálom-e, de némi kutatómunkával valószínűleg sikerül majd
belőnöm a jellemző gondolatmeneteket.
– Akkor viszlát valamikor a jövő héten! – búcsúzom Demitől. –
Hétfő kivételével. Aznap valószínűleg nem érek rá.
– És a hét közepén?
–  A szerda jó lehet. A hétvége viszont megint kiesik, mert
három meccsünk lesz.
 – Jó, akkor egyelőre jelöljük ki a szerda estét! – mondja. – Bár
a szerda a kondinapom.
– Te kondizni jársz?
– Persze. Mit gondolsz, mitől nézek ki ilyen jól?
A szemem automatikusan a dögös kis testére irányul. Az
egész lány nem lehet több százhatvan centinél, de basszus, a
lába az égig ér. A hosszú, napbarnított combja csupaszon villan
ki a rövid farmersortból. Lefogadom, hogy a segge feszes és
tökéletes, mint két gombóc fagyi.
Ó, basszus! Kezdődik! Fantáziálok róla. Fejezd be, haver!
– Nyilván! – kapom el a tekintetem, de persze már túl későn.
–  Jesszus, ne csináld ezt! Te nem nézhetsz így rám – jegyzi
meg Demi. – Egy szerzetesnek tilos.
– Nem is néztem úgy rád – kamuzok.
– Dehogynem. Péniszszemeket meresztettél rám.
–  Francot. Én nem a szememmel szoktam csajozni, vannak
jobb módszereim – vigyorgok önelégülten. – Ha tényleg rád
hajtanék, tuti nem tudnál ellenállni.
– Milyen módszereid vannak? – ragyog fel Demi csinos pofija.
Gyönyörű a bőre. Sima és tökéletes, pedig nem látok rajta
sminket.
– Mutasd meg!
– Nem.
– Légyszi!
– Nem – mordulok fel. – Nem láthatod a trükkjeimet.
– Miért? – nyafog.
– Két okból: 1. Van pasid. 2. Én szerzetes vagyok.
 –  Hát jó. De a nyakamat rá, hogy a te trükköd bénább az
enyémnél.
Vigyorogva kihúzza az íróasztala felső fiókját, és rövid
kotorászás után elővesz egy újabb nyalókát. Úgy látom,
cseresznyés. Vagy talán epres?
– Szerintem cukorfüggő vagy – jegyzem meg.
– Á, nem, csak szeretem, ha van valami a számban.
– Na elég legyen!
Értetlenül mered rám.
– Orális fixációnak hívják. Elég gyakori.
– Mhm. Ha te mondod.
Hiába küzdök ellene, Demi és az orális fixációja egészen
hazáig elkísérnek, és nem hagyják nyugodni a szexéhes
agyamat. Mire feleszmélek, már magamra is zártam a
fürdőszoba ajtaját, és az ujjaimat a kőkemény farkamra
kulcsolom.
Megint megtörténik. Demi Davisről ábrándozom, de ezúttal
nem állítom le magam. Felidézem, ahogy a húsos ajkával a piros
nyalókát szopogatja, de a nyalóka most a farkam. A szexi
szájába csúsztatom a makkját, és a mohó nyelve azonnal
kóstolót kér. Elképzelem, ahogy azt suttogja:
– Hmmm. Finom, mint a cukorka.
És elképzelem, ahogy azt felelem, hogy a puncija még édesebb
lehet, mire ő felnyög. A hangja végigfut a farkamon, egészen a
golyómig.
– Úristen!
A rekedt kiáltásom visszaverődik a zuhanykabin faláról. Az
alkarommal a csempéknek támaszkodva őrült tempóban
simogatom magam. A farkam olyan kemény, hogy már fáj. A
sűrű gőzben alig kapok levegőt. A homlokomat a karomnak
nyomva kefélem a saját markom, és lihegve kapkodom a forró
oxigént.
Basszus, de isteni érzés! A korábbi nyálas jelenet
szertefoszlik, és most rövid vágóképek villannak fel az
agyamban: Demi leszop, Demi dekoltázsa a szűk kis pólójában,
Demi napbarnított lába… ahogy széttárja nekem. Vajon milyen
hangot ad ki, miközben elmegy…
Ééés kilövök, mint a rakéta. Úristen! A csípőm leáll, ahogy a
perzselő gyönyör végigfut a testemen. Miközben a kezembe
élvezek, a szemem előtt fekete pöttyök táncolnak, és a farkam
vadul bizsereg.
Enyhe bűntudatot érzek, amiért Demiről fantáziáltam, de
szerintem nem haragudna érte, ha megtudná. Végül is
elkerülhetetlen volt. Öt hosszú, szexmentes hónap után
pattanásig feszült nálam a húr. Ha ez így megy tovább, a hónap
végére Mike Hollist fogom magam elé képzelni önkielégítés
közben. Kezdek komolyan aggódni a mentális egészségemért.
Hangos kopogás ránt vissza a valóságba. Úgy megijedek, hogy
majd kiesek a fülkéből.
– Hunter! – rivall kintről Rupi. – Gyere már ki! Elhasználod az
összes meleg vizet. Én is tusolni akarok lefekvés előtt.
Felnyögök, de nem jön ki hang a torkomon, mert a sok zihálás
teljesen kimerítette a hangszálaimat. Még mindig a
szerszámomat markolom, ami már szinte teljesen elpuhult Rupi
faroklohasztó vinnyogásától.
–  Hagyj békén! – mordulok rá, de a terroristákkal nem lehet
egyezkedni.
Ha nem engedelmeskedem neki, valószínűleg keres egy
YouTube videót a zárak feltöréséről, aztán beviharzik, és
kirángat innen.
Gyűlölöm a lakótársaimat.
Szerdánként nincsenek óráim, ezért délelőtt a biosztesztre
készülök és megcsinálom a matekházit. Idén csaknem kétszer
annyi tanulnivalóm van, mint eddig, ezért mindennap egy
órával korábban kelek, hogy lépést tudjak tartani az anyaggal.
És ha ez még nem lenne elég, az apám kitalálta, hogy kezdjek
el tanulni az orvosi egyetem felvételijére. A tegnapi SMS-ében
felajánlotta, hogy szerez nekem egy különtanárt. Azt feleltem,
hogy még átgondolom. Valahogy finoman tudatnom kéne vele,
hogy Az ég szerelmére, ne akarj még több feladatot a nyakamba
varrni, különben nem fogom túlélni a harmadévet.
A délutánt Corinne-nal töltöm az új, hastingsi lakásában.
Segítek rendszerezni a gardróbját. A bostoni házunkban van
egy helyes kis gardróbszobám, ahol színek és stílusok szerint
rendeztem el a ruháimat. Sokkal nyugodtabb és
kiegyensúlyozottabb vagyok, ha rend vesz körül.
– Kösz, hogy segítesz – hálálkodik félszegen Corinne.
Felakasztok egy vastag kötött pulcsit.
–  Nincs mit. Egyrészt szeretek ilyesmit csinálni, másrészt
barátok vagyunk, és a barátok nem hagyják cserben egymást
pakolási krízisekben.
A mosolyából hála sugárzik.
Corinne néha kemény dió tud lenni. Nagyon csinos, és sok
pasi ostromolja, de ő igencsak válogatós. Gyakran csendes és
magának való, de imádom a szarkazmusát, és amikor elengedi
magát, állati szórakoztató.
– Tök cuki ez a lakás – lelkendezek. – Imádom ezt a hatalmas
hálószobát.
Majdnem akkora, mint az én egész lakrészem a lányszövetség
házában, pedig a sorsoláson én nyertem meg a legnagyobb
szobát.
Megzizzen a mobilom Corinne ágyán. Üzenet Huntertől.
 
N : Nézted tegnap este a Bruins meccset??
 
Egy korábbi SMS-váltásunk során valami meccsről
áradoztam, amit a tévében láttam, és megemlítettem, hogy
mostantól hokit is fogok nézni. Úgy tűnik, nem vágta az iróniát.
 
ÉN: Ja! BRUTÁL volt! Őrület, hogy az a tag tizenkilencet lőtt!!!
: Szóval nem nézted.
ÉN: Nem. Bocs. Mondtam, hogy nem izgat a hoki.
: Többet vártam a terapeutámtól. Na csá!
 
Szünet.
  
N : Basszus, várj! Akartam még valamit. Áll még a mai
találka a kondiban?
ÉN: Igen. Vacsi után, mondjuk 8 körül? Ja, és szűk
biciklisgatyát vegyél fel, hogy gusztálhassalak, mint egy darab
húst.
: Alap.
 
A kijelzőre vigyorgok.
– Megint a hokis? – kérdezi Corinne.
– Igen.
Nevetve csóválom a fejem.
–  Totál el van telve magától, de elképesztően vonzó.
Összehoználak vele, csak éppen nem szexel.
– Tessék?
– Egy darabig cölibátusban él.
Remélem, nem kotyogtam ki titkot, de a biztonság kedvéért
nem megyek bele további részletekbe.
–  Mi a WIFI-jelszód? – terelem másra a szót. – Próbálok
rácsatlakozni.
– Még nincs WIFI. Pénteken jönnek beállítani.
Félreteszem a mobilomat, de ekkor újabb SMS érkezik.
 
: Áll még a vacsi?
ÉN: Naná! Szusi!!!
 
 A végére három halacskát nyomok, mire ő válaszul bedob pár
rákot. Egy darabig oda-vissza repkednek a tengeri témájú
emojik. Elnevetem magam.
 
ÉN: Észrevetted, hogy nincs homár emoji?? Ez meg hogy?
 
TJ nem válaszol. Leteszem a telefont, és hajtogatni kezdem
Corinne pólóit.
–  Ezek szerintem mehetnek a fiókokba – javaslom. –
Fölösleges felakasztgatni őket, csak pazarolnád a vállfát.
–  Egyetértek. Csak a gyűrődős cuccokat akasszuk fel, aztán
jöhetnek a ruhák, a szoknyák…
Megint megzizzen a mobilom. TJ küldött egy szívecskés
szemű rajzfilm homárt, ami fölött egy szövegbuborékban ez áll:
 
BELÉD MÉLYESZTENÉM AZ OLLÓIMAT!
 
Kitör belőlem a nevetés.
– Bocs! – nézek Corinne-ra. – TJ hülye mémekkel bombáz.
–  Egy csomó fiú barátod van, én meg eggyel sem bírok el –
rázza a fejét. – Nem értem, hogy csinálod. Az a sok törékeny
egó… Egy rakás kiskölyök, aki csak figyelemre vágyik. Tudod, ki
vagy te? – csillan fel a szeme. – Wendy az Elveszett Fiúkkal.
–  Meglehet – felelem szárazon. – De szeretem az Elveszett
Fiúkat. Folyamatosan szórakoztatnak.
Újabb pólót hajtogatok össze.
 – TJ-vel a városban vacsorázunk. Kipróbáljuk azt az új japán
éttermet a színházzal szemben. Csatlakozol?
– Nem tudok, ma nálam tartjuk a tanulócsoportot. Csak te és
TJ? Nico nem lesz ott?
– Dariusszal kosarazik, utána meg isznak egyet a kollégákkal.
Talán találkoztál is velük a költözésnél.
– Két srác volt itt – gondolkodik Corinne. – Egy nagyon helyes,
meg egy nagyon kopasz.
Vigyorgok.
–  A kopasz Steve, és a helyes talán… Roddy lehetett? A
Rodrigo becézése. Szerintem neki van barátnője.
– Kár.
– Mit izgat? Te nem is akarsz pasit.
– Ez igaz.
Fogom a szépen összehajtogatott pólókat, és Corinne
másodkézből vett komódjához viszem őket.
–  Gyere, pakoljuk el ezt a sok vacakot, aztán vessük be
magunkat a gardróbba! Az a legjobb rész.
– Őrület, mi hoz téged lázba… – sóhajt fel. – Fura egy csaj vagy
te, Demi.
Miután még két órát töltök Corinne-nál, egy rövid sétával
beérek a belvárosba. TJ vár a szusiétterem előtt, ami
fantasztikusnak bizonyul. Hazafelé uberezve SMS-ben áradozok
róla a pasimnak.
A kaja mindig feldob, és az ilyen élményeket meg kell
osztanom Nicóval.
 
 NICO: Szerintem leértékeled az orgazmust, valahányszor
„orgazmikusnak” nevezel egy ételt.
ÉN: Szerintem meg te nem értékeled eléggé a jó kajákat. És
ez bűn, mivel kubai vagy, és a kajaimádat a véredben van.
: Nem is.
ÉN: Be foglak köpni anyukádnak.
: Ne merészeld!
ÉN: Mindjárt megyek kondizni. 9 körül otthon vagyok. Átjössz
a kanbuli után?
: Nem hiszem. Valszeg átmegyünk Steve-hez Fortnite-ozni.
 
Csalódott vagyok, de csak egy kicsit. Végül is nem beszéltünk
meg semmit, ezért nem haragudhatok rá, amiért azokkal akar
maradni, akikkel eredetileg is programot tervezett.
 
ÉN: Ok. Jó mulatást! Szeretlek!
NICO: Én is téged <3 <3<3<3
 

 
–  Hiányzik a szopás – jelenti be egy órával később Hunter a
konditeremben.
A kétségbeesett vallomás hallatán kitör belőlem a nevetés,
amitől majdnem leesek a futópadról. Egy hete nem
találkoztunk, de ezek szerint még mindig tartja magát a
szerzetesi élethez.
 – Sajnálom – felelem.
– Ne nekem sajnálkozz, hanem a farkamnak.
Felhorkantok, és délre irányítom a tekintetem. Mi tagadás,
impozáns csomag dudorodik ki a fekete melegítőnadrágból.
Elegáns kézmozdulattal az ágyékára mutatok.
–  Mély sajnálatom az önt ért sérelmek miatt, Hunter mélyen
tisztelt farka.
Hunter farkának tulajdonosa kimérten bólint.
– Értékeli az együttérzést.
Őrület ez a srác. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy a
világ legjobb vagy legrosszabb feje. Az viszont biztos, hogy
edzőtársnak rettenetes. Negyven perce futunk egymás mellett
elég tempósan, és nekem már lóg a belem.
Kénytelen vagyok beismerni a vereséget, és a padot
vízszintesre állítva könnyíteni a terepen.
Mindeközben Mr. Hokisztár még csak nem is izzad. A
homloka fénylik egy kicsit, de ez minden. Rólam meg folyik a
víz. Még jó, hogy nem „úgy” érdeklődünk egymás iránt, mert
égne a pofám a csatakos edzőcuccom miatt. Még Nico sem látott
soha ilyen állapotban.
– Pihengetünk, pihengetünk? – gúnyolódik Hunter.
– Nem, csak laposabb pályára váltok.
– Papírkutya!
– Csuhás!
–  Nem kéne ezt sértésként használnod. Egyesek kalapot
emelnek az önuralmam előtt.
–  Mondja a srác, aki az előbb a kihagyott szopások miatt
nyavalygott.
–  Ja, mert neked nem hiányozna, ahogy a pasid odalent
kényeztet.
–  Nem igazán – bukik ki önkéntelenül, de azonnal meg is
bánom.
Nem szeretem az ilyen kitárulkozó beszélgetéseket, főleg a
pasimról. Na és ha Nico nem nagy szám orálban? Attól még más
területeken bőven kompenzálja ezt a kis hiányt.
Sajnos Hunter tisztán hallotta, amit mondtam. A feje felém
fordul, miközben hosszú lába a legkisebb megtorpanás nélkül
rója tovább a futópadot.
– Nocsak? Nico haverom nyelvmunkája nem kielégítő?
– De, rendben van.
– Tényleg? Mert az előbb nem úgy hangzott.
– Nem mindenki profi benne – mormogom.
– Állítólag gyakorlat teszi a mestert – próbálja visszafojtani a
nevetést Hunter. – Mióta is vagytok együtt? Tíz éve?
–  Csak nyolc – felelem kelletlenül. – Tizenhárom éves
korunkban jöttünk össze.
–  És még mindig nem tanult meg tisztességesen nyalni? –
hüledezik.
– Ne légy tuskó!
– Jó, akkor nevezzem inkább kunnilingusznak?
Pfuj, de undorító szó! Ki találta ezt ki?
– Figyi, nem azt mondom, hogy béna, vagy ilyesmi. Szerintem
nem is ő tehet róla, hanem én. Valahogy nem izgat
különösebben a dolog.
 – Próbáltad már mással is?
– Nem.
– Akkor honnan veszed, hogy benned van a hiba? – kóstolgat.
– Egy százast teszek rá, hogy a pasid csinálja rosszul. Mennyi
időt tölt odalent?
Elpirulok.
–  Nem sokat. Szerintem csak nehezen türtőzteti magát, és
minél előbb bennem akar lenni.
–  De a várakozás része legalább olyan izgi, mint a többi –
ellenkezik Hunter.
Vállat vonok.
–  Mindegy. Ha az ő hibája, az sem számít. Imádom, amikor
bennem van, és az ujjával is varázslatokra képes. Nem lehetünk
mindenben egyformán jók.
– Én igen – vágja rá Hunter önelégülten.
–  Ja, tuti egy isten vagy az ágyban. Az ilyen nagyszájú
hencegők mindig azok.
– Én tényleg! Kár, hogy sosem tudod meg.
– Se én, se más lányok, csuhás.
Elhúzza a száját. Még mindig tartja a tempót. Hogy tud
közben minden megerőltetés nélkül lefolytatni egy teljes
beszélgetést? Én alig bírok egyszerre futni és beszélni. Rohadt
sportolók!
– Na mindegy, ez a Nico, a gyarlóságait leszámítva, jó srácnak
tűnik – enyhül meg Hunter. – Vicces.
– Állati vicces, és igen, tényleg jó srác.
– Eltekintve az átlag alatti orális teljesítményétől.
 – Nem átlag alatti. Inkább átlagos.
– Ez aztán a reklámszlogen!
– Fogd be!
– Te fogd be! – villantja rám az ördögi vigyorát. – Nyugi, nem
köplek be neki. Porrá zúzná az egóját.
–  Minden, ami itt elhangzik, köztünk marad. Köt az orvos-
beteg titoktartás – jelentem ki határozottan.
– Igenis, doki!
Egy szűk edzőcuccos csaj elénk kanyarodik, és a közvetlen
látóterünkben elkezd guggolásokat csinálni. A gyanútlan
szemlélő számára úgy tűnhet, hogy véletlenszerűen választotta
ki a helyszínt, de hamar elárulja magát: a szemben levő
tükörből mohó pillantásokkal méregeti Huntert.
Amikor Hunter észreveszi a rajongóját, rám kacsint. Nem ő az
első nő ma este, aki próbálja felhívni magára a figyelmét, és
gyanítom, hogy nem is az utolsó. Ironikus ez a cölibátus, mert
ebben a teremben bármelyik nő szíves örömest kefélne vele.
Akár itt, mindenki szeme láttára.
–  Hihetetlen, hogy Nico az egyetlen pasi, akivel lefeküdtél –
mélázik Hunter.
– Mi a baj ezzel?
– Nincs vele baj, csak meglepő.
– Időtlen idők óta járunk. Mikor lettem volna mással?
– Sosem csaltad meg?
– Soha. Az évek során volt pár szünetünk, de sosem feküdtem
le mással.
Hunter kihívó pillantást vet rám.
 –  Azt állítod, hogy sosem kavartál senkivel, amikor éppen
nem voltatok együtt?
– Smároltam egy-két sráccal – vonok vállat.
– Kifejtenéd részletesebben?
–  Basszus, de kíváncsi vagy! Jó, ha tudni akarod, egészen
pontosan három sráccal smároltam, és egyikükkel talán egy kis
petting is volt.
– Laza vagy komoly?
–  Laza. Nem mentünk túl a ruhás tapizáson. Ő többet akart,
de én úgy éreztem, hogy elárulnám Nicót.
–  Tényleg? Pedig bele kellett volna menned, mert fix, hogy
Nico nem állt meg a tapizásnál. Bocs, hogy tőlem kell
megtudnod.
– Nem mondtál újat. Tudom, hogy miket csinált, mert mindig
őszinték vagyunk egymással. Plusz az egyik szakításunk alatt
láttam egy buliban egy másik lánnyal. Amiatt mentem bele a
pettingelős kalandba.
Kis szünetet tartok.
– És tudom, hogy legalább egyszer lefeküdt mással.
– Legalább?
Hunter cipőtalpa hangosan csattog a futópadon, ahogy feljebb
állítja a sebességet. Basszus, most még gyorsabban fut! És még
mindig nem liheg.
Ezt nem hiszem el. Én már csak vánszorogni tudok, pedig hol
van még a levezető szakasz!
–  Egy esetről biztosan tudok, mert azt elmondta. De…
szerintem egyszer meg is csalt.
 Amint kimondom, máris elátkozom magam. Egy dolog
elkotyogni a pasim orális hiányosságait, de kinyitni a szekrényt,
és hagyni, hogy kipotyogjanak a csontvázak? Az már túlmegy
egy határon.
– Ne mondd el senkinek!
Hunter érzi, hogy nem viccelek.
– Tényleg azt hiszed, hogy megcsalt? – kérdezi.
Bólintok. Ez nem az a téma, amit szívesen boncolgatok.
– A gimi utolsó éve előtti nyáron meglátogattam Miamiban, és
pár haverral felmentünk kempingezni az Everglades-hez. Na jó,
a kemping talán túlzás. Inkább olyan luxuskempingnek
nevezném.
– Pfuuuj! – kapok két lefelé mutató hüvelykujjat Huntertől.
A felénk pucsító nő hátranéz a válla fölött, hogy lássa, mi
folyik, de Hunter egy pillantásra sem méltatja.
–  Nem, nem, nem – rázza a fejét Hunter. – Te nem lehetsz
olyan lány, Demi bébi.
– Nem csípem a szabadban alvást, világos? Szeretem, ha falak
vesznek körül, és van vécé, meg WIFI, meg…
– Az nem kemping!
– Pontosan. Mint mondtam, luxuskempingben voltunk.
– Pfuuuj!
– Abbahagynád?
–  Már éppen kezdtelek megkedvelni, erre kiderül, hogy egy
elkényeztetett miami fruska vagy, akinek derogál sátorban
aludni.
– Akarod hallani a sztorit, vagy sem?
 Kíváncsiság villan a szemében.
– Nagyon is! De csak ha el akarod mondani.
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ki akarok
tárulkozni előtte. Eddig csak Ambernek, a miami legjobb
barátnőmnek beszéltem erről. Ő csak legyintett és
paranoiásnak nevezett.
–  Az egyik barátunk elhozta az unokatesóját, Rashidát. A
kiscsaj totál ráakaszkodott Nicóra, mire én bepipultam, és…
Elhallgatok.
– Mit csináltál? – faggat Hunter.
Felmordulok.
–  Talán azt mondtam neki, hogy ha nem száll le a pasimról,
belefojtom a tóba, és otthagyom a hulláját az aligátoroknak.
Hatvankét perc után először Hunter elvéti a lépést.
Megragadja a futópad markolatát, hogy el ne essen, de közben
szakadatlanul rázza a röhögés.
– Baszki, Davis! Tudtam, hogy pszichopata vagy.
– Á, nem. Ezt a Gyilkos pomponlányok egyik részéből csórtam.
Én nem tudnék magamtól ilyen rémes módszert kitalálni. De ez
a Rashida olyan pofátlanul nyomult, hogy emlékeztetnem
kellett rá, hogy a srác foglalt. Mondjuk Nicót nem zavarta a
flörtölés, sőt, szerintem még bátorította is a csajt, amivel
végképp kihúzta nálam a gyufát. Jól összevesztünk, Nico
bepipult, és bejelentette, hogy elmegy sétálni. Órákra
felszívódott.
– Órákra? – néz rám Hunter gyanakodva. – Hadd találjam ki!
Rashida is eltűnt, pont ugyanakkor.
 –  Beletrafáltál. Állítólag bement a városba kajáért, és a
szekrényt tényleg feltöltötte valaki, szóval talán nem is
hazudott. De nekem akkor is bűzlött az egész.
– Szerintem is rohadtul bűzlik.
– Amikor rákérdeztem, Nico azt felelte, hogy az erdőben volt,
és órák óta nem látta Rashidát. Röhejesnek nevezett, és úgy
kiakadt a vádaskodásomon, hogy utána bűntudatom támadt, és
vagy egy évig próbáltam kiengesztelni – ráncolom a homlokom.
– Szeretném hinni, hogy tényleg nem történt köztük semmi,
de…
– De nem hiszed – fejezi be helyettem Hunter.
– Nem. És totál seggfejnek érzem magam emiatt.
–  Nem kéne. Mindig higgy a megérzéseidnek! Ha valaki
gyanúsan viselkedik, annak általában van takargatnivalója. És a
tény, hogy még ő támadt neked, felér egy beismeréssel. A
bűnösök támadnak, az ártatlanok nyugodtak maradnak.
–  Talán, de… mindegy, ennek már ezer éve – vonok vállat. –
Gyerekek voltunk, most viszont a húszas éveinkben járunk. Ami
volt, elmúlt.
– Gondolod, hogy ez valaha is elmúlik? Engem egy ilyen sztori
sosem hagyna teljesen nyugodni. Tegyük fel, hogy Summer
meggondolja magát, és mégiscsak engem választ Fitz helyett.
Nem tudnék nyugodtan éldegélni a tudattal, hogy talán még
mindig őt akarja, talán mellettem is rá gondol, meg ilyenek.
Szerintem ilyenkor jobb… – nyiszáló mozdulatot mutat az
ujjaival. – El kell vágni a szálat. Tiszta lappal kezdeni. Ha egy
kút kiszárad vagy beszennyeződik, ásol egy újat, nem? Inkább,
mint hogy mérgezett vizet igyál.
Felhorkantok.
– Mit tudsz te a kutakról, connecticuti úrifiú?
–  Nem kell szakértőnek lenni egy metaforához – mereng
Hunter. – Figyelj, ha ez segít, Nico tényleg rendes srácnak tűnik,
és szemmel láthatólag odavan érted.
– Segít.
Jól jön egy pártatlan kívülálló véleménye. Többet jelent a
barátok hamis, megnyugtató közhelyeinél.
Újabb lány megy el mellettünk. Amikor meglátja Huntert,
hirtelen lelassít. Most, hogy az edzőtársam végre izzadni
kezdett, a nedves pólója a világ legvonzóbb mellkasára tapad. A
mellizmait mintha szobrász faragta volna, a karja tökéletes.
Nem hibáztatom ezeket a lányokat, amiért kifordulnak
magukból miatta.
Hunter futó pillantást vet a rajongójára, majd komoly képpel
felém fordul.
– El sem hiszed, milyen jó olyasvalakivel lógni, aki nem akar
lefeküdni velem.
– Úristen, de nagyképű vagy!
–  Csak őszinte. Nézz rájuk, Demi bébi! – mutat körbe a
teremben. – Csupa dugni való nő, és mind engem akar. Közben
itt vagy te, egy gyönyörű, természetes jelenség, aki nem próbál
rám mászni. Üdítő változatosság.
– Itt mindenki dugni való? Nem túlzás ez egy kicsit?
–  Mondtam már, hogy a farkam nem diszkriminál. Még te
sem vagy védett.
 Felé fordulok.
– Ez meg mi a fenét jelentsen?
– Á, semmit.
Egyértelműen sumákol, ahogy a futópad gombjaival babrálva
beállítja a levezető szakaszt. Amikor újra felemeli a fejét,
szégyenlős pillantást vet rám.
–  Be kell vallanom valamit, de ígérd meg, hogy nem gurulsz
be.
– Én ilyet soha nem ígérek. Soha.
– Tényleg?
– Tényleg. Mondd el, amit akarsz, de csak saját felelősségre.
– Hát jó. A múltkor kivertem magamnak…
– Gratulálok. Bizsergett a farkad, amikor elmentél?
– Nem fejeztem be.
– Akkor nem mentél el?
– Mármint a sztorit nem fejeztem be – mordul fel. – Szóval a
múltkor kivertem magamnak… miközben rólad fantáziáltam.
Leesik az állam. Mi van???
– Jesszusom! Miért kellett ezt hallanom? – hüledezek.
– Mert bűntudatom volt miatta. Meg kellett gyónnom, mint a
templomban.
Érzem, hogy elpirulok. Tuti, hogy vérvörös a fejem. Igen, van
egy csomó fiú barátom, de most először vallja be valamelyikük,
hogy rám gondolva maszturbál. Gondolom, ez… hízelgő. Ha TJ,
vagy Darius, vagy… Még a gondolatba is beleborzongok. Hm.
Érdekes reakció. Bármelyik másik haveromtól kirázna a hideg
egy ilyen vallomás után, de ha elképzelem, ahogy Hunter
simogatja magát, miközben rólam ábrándozik…
A combjaim önkéntelenül egymásnak feszülnek a mocskos
gondolattól.
Úristen! Nem! Nem és nem! Ezt. Nem. Szabad.
Hunter felsóhajt.
– Nagy kő esett le a szívemről. Most már sokkal jobban érzem
magam.
– Hát én nem!
Képtelen vagyok kiverni őt a fejemből, és ez egyáltalán nem
jó így.
Hunter sötét szeme megvillan.
– Tekintsd bóknak!
– Kösz, nem.
Ahogy a pólójával megtörli a homlokát, az egész mellkasa
kivillan előttem és az egész terem előtt. A fodrozódó hasizmán
izzadságcseppek csillognak.
– Na mindegy. Eltekintve az apró kis bakitól, hogy rád vertem
ki, igazából csípem ezt, ami köztünk van – mutat kettőnkre. –
Ígérd meg, hogy sosem fog megváltozni.
– Micsoda?
–  Ígérd meg, hogy soha nem akarsz majd lefeküdni velem –
sóhajt színpadiasan.
Ezt az arrogáns kretént! Én is felsóhajtok, és megpaskolom a
röhejesen izmos karját.
– Ígérem, hogy sohasem akarok majd lefeküdni veled, Hunter.
 Hunter

A Theta Beta Nu-s fehérneműs kínzóparti óta igyekszem kerülni

a Görög sort, de a srácok ragaszkodnak hozzá, hogy a szombati
meccs után benézzünk az egyik diákszövetségi bulira.
Suffolkban játszottunk, ezért este tizenegy után dob le minket a
busz a kampuszon. Innen még el kell autóznunk Hastingsbe,
mert mindenki át akar öltözni. Illetve Foster leginkább a
füvéért akar hazaugrani.
Szezon közben igyekszünk minimálisra visszaszorítani a
bulizást, de egy kis pia és néha egy-egy spangli még belefér. Egy
csomó hokis kokózik is, de Jensen edző szigorúan fogja a Briar
csapatát. Olykor a koncerteken némi pörgető is lecsúszik, de az
tényleg nagyon ritka. Mindannyian tisztában vagyunk az
Egyetemi Sportszövetség szigorú (és szúrópróbaszerű)
drogtesztprotokolljával.
Kijelölt sofőr helyett Uberrel megyünk vissza a kampuszra,
mert mindenki meg akarja ünnepelni a hétvégi győzelmeinket.
Egyelőre jól megy a szekér, de eddig nem kellett
megerőltetnünk magunkat. Jövő héten már keményebb
ellenfelek várnak ránk, például a szezonban eddig veretlen
Boston University. De az még a jövő zenéje.
Conor mellettem ül a hátsó ülésen, Foster a másik oldalán.
Con a mobilját bújja – gondolom, a digitális csajnévsort
böngészi.
Ma én vagyok a tojásszitter, ezért egy galléros pólót vettem
fel, aminek a zsebében elfér Pablo.
– Nézd ezt a kúrógépet! – mondom a tojásnak. – Undorító, mi?
Conor felemeli a fejét.
– Te beszélsz? Hallottam rólad egyet s mást, Mr. Minden Nőt
Megdugtam Tavaly a Kampuszon.
Erre nincs válaszom.
– Kivel csetelsz? – kíváncsiskodom.
– Egy Michelle nevű csajjal. A buliban találkozunk.
Újból elmerül az üzeneteiben.
Követem a példáját, mert Foster is mobilozik, és unom, hogy
levegőnek néznek. SMS-t írok Hollisnak, aki hazajött a
hétvégére, és úgy volt, hogy ő is velünk bulizik ma este. Amikor
eljöttem, éppen Rupival veszekedett. Ő bulizni akart, Rupi meg
otthon maradni. Nők…
 
ÉN: Haver! Csak dobd át a válladon a nőstényördögöt, és
gyere! Tudod, hogy jönni akarsz.
HOLLIS: Naná, hogy akarok. Ezer éve nem buliztam J Ilyen,
ha az embernek csaja van? Folyton ölelkezni kell?
 
 Elkezdem bepötyögni a választ, de mielőtt elküldhetném,
újabb üzenet ugrik fel.
 
HOLLIS: Mindent visszavonok. Egy stabil kapcsolat a
legértékesebb dolog egy atal fér életében. A barátnőket
meg kell becsülni.
ÉN: Rupi! Lenyúltad Mike telefonját?
 
NEM – érkezik a válasz. Nevetek, mert egyértelmű, hogy Rupi
keze van a dologban. A nyálas szöveg már önmagában
árulkodó, ráadásul Hollis sosem ír ilyen szép kerek mondatokat.
 
ÉN: Szánd meg azt a szerencsétlent, Rupes! Ez csak egy buli,
nem egy egyhetes rave fesztivál. Egy-két sör és egy kis
dörgölőzős tánc valami szar zenére. Légy jó kislány, és
engedd el!
 
Nincs válasz.
A mobilom egész úton néma marad, és csak akkor villan meg,
amikor már kiszállunk az Uberből.
 
HOLLIS: Isten vagy, Davenport!!! OTT TALI!!!!!
 
Na. Megvolt a mai jó cselekedetem.
Az Alpha Delta ház előtt hatalmas tömeg tolong. A gyönyörű
idő még mindig kitart, ezért az emberek még éjfélkor is
rövidnadrágban és rövid ujjú pólóban mászkálnak idekint. A
diákszövetség egy jégdara standot is felállított az előkertben.
Imádom az egyetemet.
Conor a karomra csap.
– Michelle hátul vár – kacsint. – A jakuzziban.
Foster elsápad.
– Úristen, be ne ülj a jakuzziba! Szifiliszes lesz a lábad!
– Mi a francról beszélsz?
–  Emlékszel arra a gusztustalan kiütésre Jesse lábán még az
előszezonban? Na, azt az Alpha Delta jakuzzijában szedte össze,
másnéven a baktériumcentrumban.
–  Ez igaz – erősíti meg Bucky. – Szerintem soha senki nem
ellenőrzi benne a pH-szintet, vagy amit kell. Eszedbe ne jusson
Pablóval a közelébe menni! – fenyeget az ujjával.
– Ja, még a végén megfő – röhög Foster.
– Ez egy keménytojás. Ennél jobban már nem lehet megfőzni –
mutatok rá.
– És?
– És akár most rögtön meghámozhatnám. Fincsi lenne.
–  Én nem tenném – búgja Conor. – A tojást annyian
összetaperolták már az elmúlt hetekben, hogy tuti szifiliszes.
Nevetve megpaskolom a zsebem.
– Gratula, Mr. Eggscobar. Kaptál még egy nap haladékot.
Négyesben végigsétálunk a ház oldalánál, és bemegyünk a
kapun. A hatalmas hátsó kertben vese formájú medence, szép
nagy füves terület és a már korábban emlegetett jakuzzi fogad
bennünket. A jakuzzi szerencsére tele van, így ha akarnánk,
sem tudnánk beleülni. Egy rakás csaj ül benne a srácok és
egymás ölében.
Ahogy megjelenünk, többen éljenezni kezdenek.
–  Briar hoki! – rikkantja valaki, és a magasba emeli a piros
műanyag poharát.
– Briar hoki! – visszhangozzák kórusban a többiek.
Mi tagadás, jólesik az egyetem sztárjának lenni. A focicsapat
az utóbbi tíz évben nem tudott túl sok eredményt felmutatni, de
a hokiprogramunk mindig is sikeres volt. Győzelmet
győzelemre halmozunk, és ez a rajongótáborunkon is
meglátszik.
Srácok sorjáznak hozzám, hogy vállon veregessenek, és a
csajok is hamar körülzümmögnek bennünket. Az egyik már
szemet is vetett Conorra, de hiába. Conornak van egy jó
tulajdonsága: az „egyszerre csak egy” elvet vallja. Ha kiválaszt
magának egy nőt, annál általában le is cövekel. Még akkor is, ha
az érdeklődése csak egy-két hétig tart. Ha csajozásról van szó, a
srác még Dean Di Laurentisen is túltesz, de ma este minden
figyelmét a helyes kis szöszire fordítja, aki épp átverekszi magát
a tömegen. Conor a lány vállára fonja a karját.
– Szia, kicsim!
– Szia!
A csaj száját pirosra festi a cseresznyés jégdara, amit
szopogat. Con szájához emeli a tölcsért.
– Kérsz?
–  Naná! – mordul fel Con, és állat módjára ráveti magát a
fagyira.
 Michelle kuncog. A többi csaj letörten veszi tudomásul, hogy
kifogták a nagy halat az orruk elől.
Conor bemutatja nekünk Michelle-t. Amíg hármasban
dumálunk, Bucky és Foster elmennek piáért. Michelle rákérdez
a pólóm kidudorodó zsebére, mire felvázoljuk előtte az egész
Pablo-szitut. Az ember azt várná, hogy elborzad a
gyerekességünkön, de ehelyett csak hangosan nevet és cukinak
nevezi Conort. A haverom péniszszemet mereszt rá, majd
egyszer csak bemennek a házba, nyilván valami csendesebb
zugot keresni.
– Hokipasi! – harsan egy hangos kiáltás.
Megfordulok. Nico közelít felém.
– Csá! – pislogok meglepetten. – Te itt?
Férfias ökölpacsit váltunk.
–  Ezek a kretének úgy éljeneznek, mint az őrültek. Ezek
szerint győztetek? – vigyorog rám.
– Igen.
–  Király. Úgy tűnik, jól megy ma a Briarnek. A kosarasok is
nyertek. Szétkapták a Yale-t. Onnan jövünk.
– Demi is veled van? – nézek el a válla fölött.
–  Nem, ő otthon maradt. Kanbuli van – mutat egy kisebb
csoportra nem messze tőlünk.
Nem tudom nem észrevenni, hogy a „kanbuli” nem csak
fiúkból áll – jó pár alulöltözött csaj legyeskedik Nico barátai
körül.
Azonnal bevillan Demi múltkori vallomása a futópadon. Még
ennyi év után is titkon azt gondolja, hogy Nico megcsalta gimis
korukban. És most, hogy egy diákszövetséges bulin egy csomó
csaj társaságában látom, beindul a belső vészjelzőm. Persze
bunkóság vakon ítélkezni. Attól, hogy más csajokkal lóg, még
nem következik, hogy megcsalná Demit.
– Na mindegy, csak gondoltam, rád köszönök – emeli felém a
poharát Nico, de a hirtelen mozdulattól kilöttyen belőle az ital.
Vodkaszag csapja meg az orrom. Nico ügyetlensége és opálos
tekintete elárulja, mennyire részeg.
– Majd még összefutunk – köszön el.
– Oké. Egészség! – emelem én is felé a poharam.
Nico visszamegy a haverjaihoz. Elégedetten látom, hogy nem
valamelyik csaj mellé parkol le, hanem egy alacsony,
kopaszodó, fekete pólós fickóval beszélget. Nem érdekel, ha
rajtakap, ahogy figyelem – én csak Demit akarom megvédeni.
Rendes kölyök.
– Akárcsak te – paskolom meg Pablót a zsebemen keresztül.
–  MEGJÖTTEM! – rohan be Mike Hollis győzedelmes
karlendítéssel a hátsó kertbe.
Rupi dühös kismacskaként tipeg utána a magas sarkújában.
Idegesítő természete ellenére Hollis meglehetősen népszerű
figura volt a Briaren. Régi csapattársak és rajongók sorjáznak
hozzá, ő meg úgy fogadja a köszönéseket, mint Meghan Markle
a pórnép hódolatát.
Amikor Rupi meglát, azonnal hozzám csörtet. Ma is a
szokásos rupis stílusát villantja: térdig érő, magas derekú
szoknya pedáns, magas gallérú blúzzal.
– Ma este a Riverdale-t akartam nézni, Hunter – pufog.
 Átölelem a keskeny kis vállát.
–  Bocs, Rupes. De néha áldozatokat kell hoznunk azért, akit
szeretünk.
Széles mosolyra húzódik a szája.
–  Ó! Ez volt a legszebb dolog, amit valaha mondtál. Tudtam,
hogy titokban vajból van a szíved.
– Ez maradjon köztünk! Kérsz egy italt?
– Nem lehet. Én vezetek.
– Azt hittem, nincs jogsid.
–  Csak hamis jogsim nincs. Egek, Hunter, te egyáltalán nem
ismersz engem.
Ebben van valami, de be kell valljam, egyáltalán nem bánom.
Rupi még jobb napjain is rém fárasztó.
– Az ott Pablo? – csillan fel a szeme. – Nem is tudtam, hogy a
hétvégén nálad van – teszi hozzá, mintha egy igazi gyerek
láthatásáról lenne szó. – Hadd fogjam én!
Kiveszem a rózsaszín csomagocskát a zsebemből, és átadom
neki.
– Jó mulatást!
Egy darabig elvegyülünk a társaságban. Foster átpasszol egy
füves cigit. Mélyet szippantok belőle. Isteni érzés. Laza, nyugis.
Jó itt lötyögni a haverokkal, és Rupival táncolni a kültéri
hangszórókból bömbölő béna popzenére. Időtlen idők óta
először nem gondolok a szexre. Több nő is próbálja elkapni a
tekintetem, páran még flörtölnek is velem, de nem izgatnak. Ma
este szabadságra ment a libidóm. A fű hatása.
– Pablooooo! – rikkant fel Hollis.
 Eddig néhány lacrosse-os sráccal dumált, de most csatlakozik
hozzánk a medence mélyebb végénél.
– Passzold ide, bébi!
– Hagyd békén Pablót! – szorítja óvón magához a tojást Rupi.
– Túl részeg vagy, hogy vigyázz rá.
– Nem is! Add szépen ide!
– Nem.
– Jó. Akkor csak egyszerűen… ELLOPOM!
Egy nindzsamozdulattal kikapja Rupi kezéből a tojást. A
barátnőjének igaza van: túl részeg, hogy vigyázni tudjon egy
ilyen kis tárgyra. Addig bénázik a lapátmancsával, amíg a
kabalánk kirepül a kezéből, egyenesen a medencébe.
Bucky rémülten felüvölt. Basszus, egy pillanatra még én is
lefagyok. Döbbenten nézzük a vízben bukdácsoló kis rózsaszín
csomagot, ami a kivilágított csempék fényében inkább kéknek
tűnik. Senki sem mozdul.
– Kinyírtuk? – szólal meg Foster.
– A malacok tudnak úszni? – kérdezi feszülten Rupi.
– Passz – vallom be.
Pablo még mindig lebeg a vízen.
– Gyorsan guglizza ki valaki, hogy tudnak-e úszni! – adja ki az
ukázt Bucky.
Rupi már rá is veti magát a mobiljára.
–  Úristen! – sóhajt fel megkönnyebbülten. – Tudnak. Itt azt
írja, hogy némelyik malac éppolyan természetesen mozog a
vízben, mint a kutyák, míg mások nem szeretnek lemerülni. De
taníthatók.
 Hosszasan tanulmányozza a vízkedvelő tojásunkat.
–  Másrészről viszont egy igazi malac nem tudna magától
kimászni ebből a medencéből. Nincs lépcső a sekély oldalon.
– Ja, a létrán meg nem tudna felmászni – bólogat Foster.
Minden szem rám szegeződik.
– Mi van?
– Te vigyázol rá ma este. Neked kell kiszedned onnan.
– Tessék? – meredek az üres medencére.
Egy órája még tele volt emberekkel, de hajnali kettőkor már
egy léleknek sem jut eszébe úszkálni.
– Nem fogok beleugrani, seggfejek.
– Nem tanítottuk meg úszni Pablót – erősködik Bucky. – Most
még fenntartja magát valahogy, de hamarosan megfullad.
–  Ez már tényleg túlzás – jelentem ki, de legnagyobb
meglepetésemre mindenki Bucky pártjára áll, még Foster is.
Bucky keresztbe fonja a karját a mellkasán.
–  A rohadt életbe! – csattanok fel. – Halál komolyan be
akartok küldeni oda?
Káromkodva lehámozom magamról a pólót, lerúgom a cipőm
és letolom a nadrágom. Az tuti, hogy nem fogok tocsogó
ruhában hazauberezni.
A medence pereméhez lépek.
–  Nem érdemlitek meg, hogy a kapitányotok legyek –
mormogom, és bokszeralsóban belevetem magam a vízbe.
Szerencsére kádmeleg. Pablo felé úszva próbálok szép
dolgokra gondolni a csapattal kapcsolatban.
A csapatkapitányi kézikönyv milliomodik szabálya: Türelem!
Ne veszítsd el a hidegvéred!
Pablóval a kezemben felmászom a létrán, és csuromvizesen
kikapaszkodom a betonra.
–  Nesze! – nyomom Foster markába a tojást. – Felmegyek
megszárítkozni és felöltözni.
Rupi fanyalogva méregeti az alsómat.
– Látom a péniszed körvonalait.
Ja, mivel a bokszerem fehér, és nedvesen az ágyékomra
tapad. Lesújtó pillantást vetek Rupira, majd összeszedem a
cuccaimat és beosonok a házba.
Hajnalra lecsendesedett a buli, így nincs sor a fürdő előtt, de
az ajtó zárva. Amikor bekopogok, egy elkínzott hang válaszol.
– Kopj le, foglalt!
Felcaplatok az emeletre szerencsét próbálni. A fenti mosdó
ajtaja is csukva, de ahogy lenyomom a kilincset, egyből kinyílik.
Odabent rekedt nyögés fogad, és Conor Edwards látványa,
ahogy két kézzel egy szőke hajkoronába markol.
– Baszki, mindjárt elmegyek! – ringatja a csípőjét.
Michelle előtte térdel, és minden cseppet lenyel.
Jesszusom!!!
Gyorsan bevágom az ajtót. Az sem érdekel, ha meghallják.
Láttam már a haverjaimat szex közben, de még sosem volt
szerencsém kifogni egyenes adásban az orgazmus gyönyörteli
pillanatát. Hülye Conor! Nem hallott még a zárról?
Az előszoba végén van egy hálószoba, aminek ismerem a
tulajdonosát. Valami Ben. Neki van saját fürdője. Menet közben
jól összecsöpögtetem a szőnyegpadlót. Kell egy törülköző és egy
szennyeskosár, amibe beledobhatom a bokszeremet. Ben
fürdője pont jó lesz.
De alig indulok el felé, amikor kinyílik az ajtó, és megint
olyan látvány tárul elém, aminek nem örülök.
Csakhogy ez még a Michelle szájába élvező Conornál is
rosszabb.
Sokkal, sokkal rosszabb.
 Hunter

Hétfőn reggel hatkor kelek. Hétkor edzésünk lesz, és előtte

ennem kell valamit, mert reggeli nélkül nem bírom a strapát.
Edzés után újabb reggeli következik a csarnok kajáldájában.
Olyan vagyok, mint egy hobbit.
Hollis már ébren van. Ma még vissza kell vezetnie New
Hampshire-be. Néha már vasárnap este itt hagy bennünket,
máskor viszont egyetlen értékes percet sem akar elszalasztani
az ő drága Rupijával, és csak hétfő reggel indul. Úgy tűnik, ez a
hétvége is ilyen. Jó nagyot fog szívni a forgalomban.
– Jó reggelt! – köszönök rá, amikor bebotorkál a konyhába.
Válaszul csak rám mordul. A kávéfőzőhöz lépek. Koffeinre
van szükségem, hogy beindítsam az agyam.
– Te is kérsz? – kérdezem Hollist.
Újabb mordulás. Ezt igennek veszem.
Kávézás közben megnézem a mobilomon az e heti
menütervünket. Karly, a csapat dietetikusa, kemény diétára
fogott minket, amit persze folyton megszegünk, pedig Karly
próbálja a fejünkbe verni, hogy a kilengéseinkkel sokat ártunk
magunknak.
Átfutom a listát, és végül a zöldséges tojásfehérje-omlett
mellett döntök.
– Kérsz reggelit? – nézek Hollisra. – Omlettet sütök.
Bólint.
– Jólesne indulás előtt. Tudod mit? Legyen kettő.
– Két omlett?
– Éhes vagyok.
– Egyelőre egyet kapsz, aztán meglátjuk, marad-e idő többre.
Az edző kiakad, ha elkések.
Kiteszem a vágódeszkát és a kést az asztalra.
– Aprítsd fel a zöldségeket! – utasítom Hollist.
Amíg ő a gombával és a zöldpaprikával bíbelődik, én feltöröm
a tojásokat. A házban hátborzongató csend uralkodik, és az
ablakból kinézve sötétséget látunk. Olyan, mintha még mindig
éjszaka lenne, amitől az agyam önkéntelenül visszarepít a
szombat éjszakába.
A francba!
Tuti, hogy Nico lefeküdt a csajjal, akivel kijött a hálószobából.
De ha azt nem is, a gatyája biztosan lekerült. Márpedig akinek
komoly barátnője van, az nem tolhatja le a gatyáját más csaj
előtt. Másrészről viszont… nem kaptam rajta semmin, csak a
látottak alapján következtetek. Nem fogok belekavarni
olyasvalaki kapcsolatába, akit alig ismerek. Demi még nem
bízik bennem eléggé, hogy higgyen nekem. Ha egy barátomról
lenne szó, mondjuk Deanről, az más lenne. Ha azt mondom
neki: „Allie megcsal”, ő nem kételkedne a szavaimban, mert
tudja, hogy nincs okom hazudni vagy szórakozni vele. Demi
viszont nem tudja. Megkérdőjelezné a motivációmat, esetleg azt
hinné, hogy szabotálni akarom a kapcsolatát, hogy
megszerezzem magamnak. Pedig ez nem igaz.
–  Te, Mike! – sandítok a haveromra, miközben az első adag
tojást a serpenyőbe öntöm.
– Hm?
Éppen piros paprikát szeletel.
– Lenne egy hipotetikus kérdésem.
– Oké. Hipotetizálj!
– Mi?
–  Tudod, mint a lökjed, csak betettem a hipotetikust…
mindegy, csak kérdezz!
–  Tegyük fel, hogy van egy hosszú, stabil kapcsolatban élő
barátod vagy barátnőd, és hűtlenségen kapod az illető csaját
vagy pasiját. Illetve feltételezed, hogy hűtlen volt. Nem vagy
benne száz százalékig biztos, de nagyon gyanúsak a
körülmények, és…
Leteszem a pultra a fakanalat.
–  Tudod mit? Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy
megcsalta. Az látszik, ha egy pasit leszoptak, ráadásul
konkrétan három másodperccel korábban láttam Conort
elélvezni.
– Davenport!
Hollis olyan baljós hangon mondja ki a nevem, hogy szinte
félek ránézni.
– Tessék!
 – Azt akarod mondani, hogy láttad, ahogy Rupi leszopja Conor
Edwarst?
Hollis remeg, mint egy dühös medve, és az arca pirosabb a
paprikánál, amin épp dolgozik.
– Baszki! Mikor történt? A bulin? Amikor elment megigazítani
a haját a…
–  Nyugi! – szakítom félbe. – Nem Rupiról beszélek. Észnél
vagy? Az a lány sosem csalna meg téged. Betegesen ragaszkodik
hozzád, mint valami őrült zaklató. Te a saját zaklatóddal jársz.
– Ez a legszebb dolog, amit valaha mondtak nekem.
–  Egy csoporttársamról van szó. Szinte biztos vagyok benne,
hogy a pasija megcsalja. A kérdés az, hogy elmondjam-e neki.
– Ne! – vágja rá Hollis gondolkodás nélkül.
– Miért ne?
A fakanál segítségével Mike tányérjára csúsztatom az első
omlettet, és nekikezdek a saját adagomnak.
– Mert nem jó, ha beleütöd az orrod más dolgába.
– De megcsalja a barátnőjét.
– És? A srác dolga, nem a tiéd.
– De a lányé is – mutatok rá.
– Nem, ha nem tud róla.
Elgondolkodok.
–  Szóval te azt vallod, hogy amiről nem tudunk, az nem fáj?
Ez komoly?
–  Csak azt mondom, hogy valami csoporttárs miatt kár
belekeveredni egy ilyen megcsalásos ügybe. Ugyan már,
királylány!
 – Légyszi, ne hívj királylánynak!
Ügyet sem vet rám, csak nagy falatokban burkolni kezdi az
omlettet.
– Figyi, ha egyikünkről lenne szó – csámcsog teli szájjal –, azt
mondanám: persze, kutya kötelességed jelenteni az esetet. De
mennyire ismered ezt a tyúkot?
– Nem annyira. Még csak ismerkedünk.
Hollis végre lenyeli az ételt.
–  Na ugye! Ha elmondanád, sem hinne neked. Ha valaki,
akivel „még csak ismerkedek” – mutat macskakörmöket a
levegőben –, azt állítaná, hogy Rupi megcsal, azt felelném,
ugyan már, királylány…
– Könyörgöm, állj már le ezzel a szöveggel!
– …és azt gyanítanám, hogy valami hátsó szándéka van.
Meglepő, hogy épp Mike Hollis erősíti meg a belső
félelmemet, de lehet, hogy ez olyan pasis dolog. Talán mi,
természetünkből adódóan cinikusabbak vagyunk. Ha bármelyik
lányt megkérdezném a házban, tudni akarná-e, ha megcsalnák,
egyértelmű IGEN lenne a válasz.
–  Ne avatkozz bele! – figyelmeztet Hollis. – Higgy nekem,
haver! Tartsd magad olyan távol az ilyen balhéktól, amennyire
csak lehet.
 

 
Kőkemény a reggeli edzés. Izzadtan és zihálva süvítek a háló
felé. Kettő-egy elleni játékban gyakoroljuk, hogy a védők hogy
állítsák meg a támadót a kitörések során. Csakhogy én simán
lenyomom Kelvint és Peterst. Nemcsak gyorsabb vagyok náluk,
de minden egyes támadásnál be is találok a kapuba. Legalábbis
eddig így volt, de a mostani pattintott lövésem a levegőbe repül
a kapus kesztyűjéről. Trenton, a tartalék kapusunk, felemeli a
maszkját, és széles vigyorral néz rám.
– Ez hogy tetszett, kapitány?
Elismerőn füttyentek.
–  Jól bánsz a kesztyűvel. Ha a többi részed is ilyen gyorsan
mozogna, keményen megszorongatnád Borist a
kezdőcsapatban.
Sértődés helyett Trenton szeme felcsillan.
– Akkor gyorsabb leszek – jelenti ki.
Ez ám a spiritusz! Nem kell sok a kölyöknek, hogy bekerüljön
a kezdőkeretbe.
A kispadhoz korcsolyázok. Jensen a sípjába fúj, jelzi, hogy az
edzésnek vége. O’Shea, a segédedzőnk, még marasztal egy-két
védőt extra gyakorlásra, de a többiek mehetnek. Nem is baj,
mert már korog a gyomrom. Jöhet a második reggeli, csak előbb
lemosom magamról az izzadságot.
A zuhanyzónk elsőrangú. Mindenki félig nyitott,
derékmagasságú fallal elválasztott fülkében tusol, vagyis látjuk
egymás arcát, de a farkát már nem. Pont, ahogy szeretem.
Mellettem Con éppen vizet csorgat a félhosszú hajára, majd
kisöpri az arcából a tincseket. A bal vállán harapásnyom
éktelenkedik. Hihetetlen ez a srác.
–  Figyi, lenne valami a múlt hétvégével kapcsolatban… –
kezdek bele, hogy őt is belevonjam a dilemmámba.
De félreérti a helyzetet, és vigyorogva felém fordul.
–  Ja, bocs. Elfelejtettem bezárni az ajtót. Amúgy
csatlakozhattál volna – vonja fel a szemöldökét.
A farkam helyettem is reagál az ajánlatra. Nem elég, hogy
szexelés nélkül kell állnom a bulikon rám repülő nők
támadásait, de most még édeshármasokba is be akarnak venni?
Az univerzum gonosz tréfát űz velem.
– Nem, most nem a szopásról akarok beszélni. Lenne valami…
– Etess meg! – visítja valaki olyan hangosan, hogy Con és én
összerezzenünk.
– Baszki, srácok! – fordul Conor az ajtó felé.
Matt és Fapofa Jesse Wilkes zuhanyfülkéje előtt áll, és Fa a
levegőben lengeti Pablót.
Nem aggódom amiatt, hogy a tojás a vízbe esik, mivel a
múltkor leszögeztük, hogy a disznók tudnak úszni.
Jesse rezzenéstelen arccal fogadja a zaklatóit. Sampont nyom
a markába, és mosni kezdi a haját.
– Várnod kell öt percet, Pablo – mondja vidoran.
Matt komoly képpel mered rá.
– Akkor is ezt mondanád, ha igazi kisállat lenne, és könyörgő
szemmel kérné a kajáját?
–  Igen, pontosan ezt mondanám. Három golden retrieverem
van otthon. Akkor esznek, amikor én úgy gondolom.
Röhögés harsan a zuhanyzóban. Tök igaza van.
Gyerekkoromban volt egy jack russell terrierünk, aki naponta
kétszer evett. Mindig ugyanakkor, mert a kontrollmániás apám
így akarta. Tíz voltam, amikor meghalt. Emlékszem, kisírtam a
szemem a szobámban, mire az apám bejött, és közölte, hogy a
férfiak nem sírnak. Jó kis beszélgetés volt.
– De hát éhezik! – vádaskodik Fa.
Jesse beint a két csapattársunknak, és tovább mossa a haját.
Még fütyörészik is közben.
Bár… mintha a szokásosnál gyorsabban samponozná a fejét…
Sőt, mire kettőt pislantok, már el is zárja a csapot, és kirohan az
öltözőbe. Conor vigyorogva figyeli Jesse megfutamodását.
– Haver! Szerintem ezek lassan tényleg azt hiszik, hogy Pablo
egy igazi malac.
– Ja, durva!
Furcsa módon Pablo tényleg kezd önálló életre kelni. Már én
sem vagyok biztos benne, hogy csak egy egyszerű tojás. Olyan,
mint egy igazi kisállat.
– Szóval ott tartottunk – mosom le magamról a szappanhabot
–, hogy tanácsra lenne szükségem.
– Lökjed! – feleli Conor.
Ez egy normális ember normális reakciója. Fel nem foghatom,
Hollis miért… na jó, semmi értelme azzal próbálkozni, hogy
megfejtsem Hollis észjárását.
Mintha a széljárást próbálnám megérteni.
Törülközés közben gyorsan felvázolom a szitut Conornak, aki
Hollisszal ellentétben komolyan elgondolkodik a válaszon.
– Én elmondanám neki.
– Igen? Akkor is, ha pofán vág érte?
– Jó, hát mindig megvan az esély, hogy a hírhozót lövik le, de
jobb, ha eltitkolod előle? Mi lesz, ha összefutsz velük? Úgy
teszel, mintha mi sem történt volna, miközben tudod, hogy a
pasi egy seggfej?
– Egyetértek Connal – szól közbe Foster a másik oldalról. Ezek
szerint végig fülelt. – El kell mondanod neki. És ha esetleg
kiderül, hogy tévedtél, max. bocsánatot kérsz. Végül is te csak jó
barátja akartál lenni.
Pontosan erről szól az egész – jó barátja akarok lenni
Deminek. Gyűlölöm a tudatot, hogy hülyére veszik. Nico eleinte
jó srácnak tűnt, de a bulin elég gázosan viselkedett. Másrészről
viszont alig ismerem őt. Lehet, hogy csak egy kicsit gáz, és az
sem a megcsalós fajtából.
Közvélemény-kutatást végzek az öltözőben a csapattársaim
között, és a nagy részük arra szavaz, hogy világosítsam fel
Demit. De az igazi fordulatot az a pillanat hozza meg, amikor
befut Jesse barátnőjének SMS-e, miután a pasija kikérte a
véleményét.
Katie csupa nagybetűvel válaszol:
 
MOST AZONNAL MONDD EL NEKI AZ IGAZAT, TE SZÍVTELEN
SZÖRNYETEG!!!!!
 
Azt hiszem, megvan a válasz.
Amikor késő délután kijövök bioszról, SMS vár Huntertől. Ma
este át kéne jönnie hozzám terápiás ülésre, de úgy tűnik,
lemondja.
 
HUNTER: Nem tudok ma menni. Bejött valami Bostonban.
ÉN: KONKRÉTAN ma beszéltük meg órán, hogy átjössz.
: Igen, aztán KONKRÉTAN üzent egy haverom, és most le
kell mondanom az estét.
ÉN: Magyarázatot követelek!
: Bruins meccs lesz.
ÉN: Tényleg lesz, vagy csak így akarsz kibújni a tanulás alól?
Mert ma reggel állati fura voltál. Még TJ-nek is feltűnt.
: Nem voltam fura és tényleg lesz meccs. Guglizd ki!
ÉN: Inkább elhiszem. Hogy jutsz el Bostonba?
: Nyilván teleportálok.
ÉN: Hülye. Kocsival mész?
: Igen. Miért?
 ÉN: Mikor indulsz? Elviszel??
 
Reménykedve várom a választ. Ha elvinne Bostonba,
meglátogathatnám a szüleimet, akiket a munka ünnepe óta
nem láttam. Már október közepe van, de azóta egyszer sem volt
időm hazamenni. Nincs saját autóm, az Uber drága, a busz meg
baromi lassú.
SMS helyett Hunter felhív.
– Mi dolgod neked Bostonban?
–  Ott laknak a szüleim. Beacon Hilltől nem messze van a
házunk.
– Elegáns környék.
– Te beszélsz, pénzeszsák? Szóval veled mehetek?
–  Persze. Hat körül indulok, de ha visszafelé is velem akarsz
jönni, az csak tizenegy felé lesz.
– Az teljesen jó. Értem jössz?
– Jaja.
– Légyszi, ne mondd, hogy jaja! Nem tetszik.
– Teszek rá! Egy óra múlva.
Miután kinyom, a mobilomra vigyorgok. Vicces gyerek ez a
Hunter. Jól passzol a fiúbarátaim, vagy ahogy Corinne
mondaná, az Elveszett Fiúk közé.
Gyorsan lezuhanyozok és belebújok a zöld nyári ruhámba. A
fülembe egy aranykarikát akasztok, amit a szüleimtől kaptam
augusztusban a szülinapomra. Tiszta szívemből megvetem ezt
az ékszert. Hatalmas karika, és ha rajtam múlna, a világ összes
karika fülbevalóját máglyára vetném. Most is csak azért veszem
fel, hogy anya és apa azt higgye, rendszeresen hordom.
Hajlamosak nagyon elszomorodni, ha úgy látják, hogy nem
tetszik az ajándékuk.
Hunter üzenetet küld, amikor a házunk elé ér. Nem meglepő
módon egy csillivilli fekete Land Roverrel érkezett.
Elhelyezkedem az anyósoldalon a kényelmes bőrülésben.
– Szia! – köszönök.
Hunter fekete-sárga mezben van, a sötét haját hátrasimította.
– Bezselézted a hajad?
– Hulahoppkarikát fűztél a füledbe?
– Én kérdeztem előbb.
– Igen, bezseléztem.
– Fénylik a fejed.
–  Lehet, de legalább megmarad a hajam. Ha hokimeccset
nézek, izgalmamban csomókban tépem ki a hajam. A zselé
talán megállít. Te jössz.
– Miben?
– A karika, Demi bébi. Simán átférne a lyukon a fénylő fejem
– nevet. – Úgy tűnik, kiveheted a kiscsajt Miamiból, de Miamit
nem veheted ki a kiscsajból.
– Téves. Utálom ezt a fülbevalót. Inkább anya stílusa – vallom
be. – Ő imádja a nagy smukkokat, és azt akarja, hogy mindenki
úgy öltözzön, mint ő. Én a kis bedugós fülbevalókat szeretem –
tudod, az olyat, ami nem akad bele mindenbe. Nem akarom,
hogy egy nagy véres lyuk maradjon a fülem helyén.
– Te aztán durván rühelled a karikát.
 – Csak azt mondom, hogy gyakorló életveszély ilyesmit a fülre
aggatni.
–  De úgy teszel, mintha tetszene, hogy megfelelj apunak és
anyunak? – gúnyol.
Kicsit szúr a poénja, de nem áll messze a valóságtól. Főleg az
apucis rész.
Az apám félelmetes fickó. Olyan lenyűgöző személyiség, hogy
az ember önkéntelenül is folyton imponálni akar neki.
– Hogyhogy nem Nico hozott el? – kérdezi Hunter.
Furcsa a hangja, és ma már nem először érzem ezt. Reggel is
így beszélt. Valahányszor odasúgtam neki valamit Andrews
előadása közben, mindig ilyen sután válaszolt, és kerülte a
tekintetem.
Oldalról felé sandítok, de a szeme az útra szegeződik, és
kifejezéstelen arccal vezet.
– Ma este dolgozik.
– Este is költözködnek emberek?
– Néha. Egyébként az éjjeli műszakokért többet fizetnek.
– Éjjeli műszak. Úgy hangzik, mint egy pornófilm címe.
–  Azt hiszem, van egy ilyen dal – próbálom felidézni. – De
nem vagyok benne biztos. A lényeg, hogy az este hat utáni
melókért másfélszeres bért kap, szóval, ha beesik egy ilyen,
azonnal lecsap rá.
– Világos – bólint Hunter.
Pár másodpernyi suta csönd férkőzik közénk. Ilyen még
sohasem történt. Persze nem ismerjük egymást olyan régóta,
szóval ennyi simán belefér.
 –  Hadd csatlakozzak rá a Bluetoothra! – nyúlok a műszerfal
felé. – Berakok valami jó kis utazós zenét.
Hunter azonnal ellöki a kezem.
– Kizárt. Egyetlen nő sem veheti át felettem az irányítást.
Nevetek.
– Miféle irányítást? Ez csak Bluetooth. Ártalmatlan.
–  Nem. Ma még ártalmatlan, holnap meg már távirányítod a
kocsimat.
– Hogyan?
–  Meghekkeled a rendszert, és levezeted a Roveremet egy
szikláról – magyarázza önelégülten.
–  Azt most is megtehetem – fenyegetőzöm. – Basszus, csak
hagyd, hogy rácsatlakozzak!
Amilyen szemét alak vagyok, az engedélye nélkül is véghez
viszem, amit akarok. Közben még fütyörészek is.
Amikor végzek, nagylelkűen megkérdezem:
– Mit szeretnél hallgatni?
Döbbenten mered rám.
– Nem hiszem el, hogy megcsináltad.
– Ha nem nyilatkozol, Disney filmzenéket fogok játszani.
Hunter megadja magát.
– Van valami old school hip-hop válogatásod?
Bólintok.
– Már keresem is.
Rákattintok egy népszerű listára. Az út további részében
rappárbajt rendezünk Cypress Hill és Run-DMC slágerekből. A
városba érve már totál berekedtem az üvöltéstől, Hunter feje
pedig vörös a röhögéstől.
–  Benned egy költő veszett el, Demi bébi – vigyorog. – Ez
YouTube videóra kívánkozik.
–  Isten ments! Veled ellentétben én nem szeretek a
középpontban lenni.
– Velem ellentétben?
– Miért, te bírod a rivaldafényt, nem? Nem akarsz profi hokis
lenni az egyetem után?
Meglepetésemre Hunter a fejét rázza.
–  Nem. Nem jelentkeztem a válogatóra, és nem tervezek
leszerződni egyik csapathoz sem. Gimi óta többen megkerestek
már, de mindenkit leráztam. Nem érdekel a dolog.
– Miért nem?
– Csak. Nem vonz az országos ismertség.
Homlokráncolva nézek rá.
–  De te nagyon tehetséges vagy. A lányok a házban azt
mondták, hogy te vagy a csapat sztárja.
– Tűrhetően játszom.
Értékelem a szerénységét, de az alapján, amit róla hallottam,
a tűrhető erősen alatta van a valóságnak.
–  Nem izgat a profi karrier, Demi. Nem akar mindenki híres
lenni.
Furcsállom ezt a választ, és nem is győz meg teljesen, de a brit
akcentusú nő Hunter GPS-én közli, hogy pillanatokon belül
megérkezünk a célállomáshoz.
Mosolygok, ahogy befordulunk az utcába, amit tizenöt éves
koromtól az otthonomnak hívok. Anya még hat év múltán sem
szerette meg a keleti partot, én viszont az első pillanattól fogva
imádom Bostont.
Miami zajos, színes és kétségkívül bulis hely, de csak mert
félig latin-amerikai vagyok, még nem kötelező szeretnem a
folyamatos lármát. Mi a Kis Havannában éltünk, ami egy főleg
kubaiak lakta negyed, tele galériákkal, kávézókkal és
szivarboltokkal. Az állandóan nyüzsgő környék épp a
konzervatív Beacon Hill ellentéte.
Az új városomnak a téglaházaival és a Boston Commontól a
Newbury Streetig futó, fákkal övezett utcáival éppúgy megvan a
maga egyedi varázsa, mint Miaminak, csak épp kevésbé
harsány. Emellett – bárki bármit mond – én kimondottan
bájosnak találom a helyi akcentust.
– Itt is vagyunk. Jó mulatást a szülőkkel! – köszön el Hunter.
– Jó mulatást a meccsen!
Elégedetten látom, hogy megvárja, amíg az ajtóhoz érek, és
csak utána hajt el. Ritka manapság az ilyen úriember.
Anya felsikít örömében, amikor belépek a házba. Ő a világ
leghangosabb embere. A barátaim szerint pont olyan, mint
Sofia Vergara a Modern családból, és ebben tényleg van valami.
Igaz, hogy anya nem kolumbiai, de igazi bombázó, és a
hangjával porcelánt lehetne törni.
Spanyolul cseverészve kiszorítja belőlem a levegőt az
ölelésével, majd az előszobán át berángat a konyhába.
– Apa hol van? – kérdezem.
–  Úton hazafelé a kórházból. Eddig műtött, úgyhogy ma este
Morcos Papa lesz.
 Már hozzászoktam Morcos Papához. Sok sebész euforikus
állapotba kerül műtét után, apa viszont szörnyen kimerül, és
fáradtan mindig nyűgös. Mint egy csecsemő. De persze ezt nem
róhatjuk fel neki, mivel megmentett egy életet. Szerintem az
agysebészeknek joguk van morcosnak lenni.
– Éhes vagy? – támad le anya, majd rögtön meg is válaszolja a
saját kérdését. – Hát persze, hogy éhes vagy! Ülj le, mami! Adok
valamit enni. Hogy megy az iskola?
– Jól.
Miközben kipakolja a frigóból a műanyag ételtárolókat,
mesélek neki az óráimról és a közös munkámról Hunterrel.
Ha nem váratlanul toppanok be, anya biztos, hogy hatalmas
lakomát rittyentett volna a tiszteletemre, így viszont be kell
érnem az apának főzött tegnapi vacsora maradékával. De még
az is fenomenális. A cédrus konyhaszigeten pillanatokon belül
ott terem a terülj-terülj asztalkám. Főként kubai fogások, de
fellelhető köztük néhány apa amerikai kedvencei közül is.
Összefut a nyál a számban, ahogy újabb és újabb finomságok
kerülnek ki a mikróból. Van istenien fűszerezett tépett
marhahús zöldségekkel, olajbogyóval és barna rizzsel. Van
kubai csirkeragu egy kis édes mazsolával megbolondítva.
Töltött paprika. Sült bab. Sült krumpli és fokhagymás répa,
ahogy apa szereti.
– Úristen, anya! – lélegzem be a mennyei illatokat. – Annyira
hiányzott a főztöd!
Beszéd közben rizsszemek röpködnek ki a számból.
– Demi! – szól rám anya.
 – Hmmmm? – mammogom a fűszeres marhát csócsálva.
Anya a válla mögé igazítja barna haját.
– Annyi jót örökölhettél volna az apádtól, erre pont a szörnyű
étkezési szokásait kellett átvenned?
–  Most mi a baj? Örülhetnél, hogy mindketten így imádjuk a
főztödet.
–  Próbáld meg csukott szájjal imádni! És hagyj a répából
apádnak is! – csap a kezemre, amikor a tál felé nyúlok a
villámmal.
Mintegy vezényszóra megjelenik az emlegetett szamár. Nem
is hallottam, amikor bejött. Talán a hangos csámcsogásom
miatt.
– Szia, kicsim! – örvendezik.
Hatalmas karjával hátulról átölel, és puszit nyom a fejem
búbjára.
– Szia, apu!
Bekapok még egy adag rizst. Közben apa üdvözli a feleségét
is, ami mindig vicces látvány. Apa egy százkilencvenöt centis,
kopasz, fekete fickó, fatörzs vastagságú karral, lapáttenyérrel és
hosszú, meglepően finom ujjakkal. Ha jobban belegondolok, az
ujjai nem is lehetnek másmilyenek, tekintve, hogy emberek
koponyájában kell kotorásznia velük. Aztán ott van anya a
maga másfél méterével, hatalmas mellével, fényes hajával és
latin temperamentumával, amit én is örököltem tőle. Ők a világ
legcukibb párosa. Imádom a családom. Egyedüli gyerekként
sosem kell osztozkodnom semmin, a szüleim figyelmét is
beleértve.
 Apa letelepszik mellém a pulthoz, és ráveti magát a
maradékokra. Anya nem bír sokáig a fenekén maradni, ezért
csak pár pillanatra ül le mellénk bekapni egy-egy olívabogyót,
miközben apa a műtétjéről mesél. A mai páciens egy
építőmunkás volt, akire ráesett egy acélgerenda. Mivel nem volt
rajta sisak, szétroncsolódott a koponyája, és lehet, hogy
maradandó agykárosodást szenvedett. Szörnyű. Többek közt
ezért sem akartam soha sebész lenni – ezért, és mert nem elég
stabil hozzá a kezem. Ha ideges vagyok, remegnek az ujjaim, és
nehezen tudok stresszesebb helyzetet elképzelni egy
agyműtétnél.
A téma megint az óráimra terelődik. Ezúttal apának sorolom
fel a tárgyaimat.
– Szerves kémia, biosz, matek és klinikai pszichológia.
–  A szerves kémia volt a kedvencem – forgatja apa az ujjai
közt a pohár vizet, amit anya adott neki.
–  Én azt utálom a legjobban – vallom be. – Leginkább a
pszichológiát élvezem mostanában. Nagyon izgalmas.
– A következő szemesztertől fizika is lesz?
– Sajnos – húzom el a szám.
Apa nevet.
– Tetszeni fog – ígéri. – És csak várd ki az orvosit! Ott minden
tárgy érdekes lesz. Elgondolkodtál már az előkészítős
különtanáron? Találtam egy jót – csak egy szavadba kerül.
Nagyot nyelek, de ez mit sem segít a torkomba gyűlt
gombócon.
–  Talán a következő félévben – felelem. – Félek, ha még
valamit ráteszek a mostani tanulnivalóimra, az megárt az
átlagomnak.
– Csak heti pár alkalomról lenne szó.
Heti pár alkalom? Jesszus, én azt hittem, heti egyszer,
legfeljebb kétszer kéne tanulnom vele.
–  Nézzük meg, hogy sikerülnek a félévi vizsgák, aztán
visszatérünk a kérdésre, jó?
Lélegzet-visszafojtva várom, hogy elfogadja-e a javaslatot.
Szerencsére hajlandó a kompromisszumra.
– Rendben – bólint. – De komolyan úgy gondolom, hogy fontos
lenne időben elkezdeni a felkészülést. Az orvosira kemény a
felvételi.
–  Őszintén szólva… – próbálok bátorságot gyűjteni a
folytatáshoz –, néha még a gondolatába is beleszédülök.
Mármint az orvosi egyetemébe.
– Tény, hogy rengeteg munkával és álmatlan éjszakával jár, de
mindez megtérül majd a diplomaosztó napján, amikortól dr.
Davis leszel.
– Te vagy dr. Davis.
– Lehet két dr. Davis is.
Megint gyűjtök egy kis bátorságot.
– Tudod, nem kell ahhoz orvosit végezni. Pszichológia PhD-val
is doktor lehet belőlem.
Apa válla azonnal megfeszül.
–  Ilyesmin gondolkodsz? – kérdezi meglepett, kissé rosszalló
hangon.
Majdnem kiszalad a számon az igen. Mert számomra ez egy
sokkal vonzóbb lehetőség. Kit érdekel a biológia és az
anatómia? Sokkal szívesebben hallgatnék előadásokat elméleti
pszichológiáról, kognitív- és viselkedésterápiáról, kutatási
módszertanról, személyiségfejlődésről, vagyis az igazán
izgalmas dolgokról.
De ezt nem mondhatom ki hangosan. Az apám jóváhagyása
fontos nekem, talán túlságosan is. Ez mindig így volt. Gyorsan
visszakozok.
– Á, csak vicceltem. Mindenki tudja, hogy a PhD-sek nem igazi
doktorok. Ne röhögtess már!
Apából kirobban a nevetés.
– Ahogy mondod – helyesel.
Teletömöm kajával a szám, hogy ne kelljen tovább beszélnem,
de ez még nem oldja meg a problémát. Az utolsó évem felé
közeledve egyre többet gondolok a jövőbeli karrieremre. Az
eredeti terv az orvosi volt, de a sima egyetemi diploma legalább
olyan vonzó alternatíva. Őszintén szólva a pszichiátria nekem
túlságosan… patikaszagú. Ott leginkább a páciens
gyógyszerelésére helyeződik a hangsúly, engem viszont nem
hoz lázba a receptírás és az adagolás. Talán szakosodhatnék
valami érdekesebb ágazatra, mint a neuropszichiátria vagy
mondjuk az alzheimeres vagy SM-es betegek kezelése. Esetleg
dolgozhatnék egy kórház pszichiátriáján. De én szívesebben
kezelném magukat a viselkedési zavarokat, mint pusztán csak a
tüneteket. Beszélgetni akarok a páciensekkel, meghallgatni őket.
De az apám ezt sosem értené meg. Most is mi történt? Épp csak
bedugtam a lábujjam a vízbe, és az aligátor már le is harapta.
Ennek fényében nem szívesen hoznám fel újra itthon ezt a
témát.
 Hunter

– Haver! Ezer éve!

Dean majd kiugrik a bőréből örömében, amikor meglát.
Elsőéves koromban végzősként ő vett a szárnyai alá, és azt
hiszem, a szíve mélyén még mindig a pártfogoltjának érez.
Hogy őszinte legyek, pont a tőle tanultak kevertek bajba az
előző szezonban. Dean Heyward-Di Laurentis „Csajozási
kézikönyv”-ét kötelező olvasmánnyá kéne tenni minden kanos
egyetemista srác számára. A pasi tudja, mit csinál.
Persze az sem hátrány, ha valakit szupermodell vonásokkal,
aranyszőke hajjal és szikrázó zöld szemmel áldott meg a
teremtő. Summer a bátyja lány verziója, ami elég para gondolat,
tekintve, hogy annak idején hányszor szerepelt a szexuális
fantáziáimban.
–  Örülök, hogy látlak – köszöntöm a régi barátomat. – Hogy
vagy?
– Soha jobban. Idén igazi szupercsapattal dolgozom.
Dean a lány hokisok edzője egy manhattani magánsuliban.
Annak idején bejutott a Harvard jogi karára, de az utolsó
pillanatban lefújta az egészet, és elfogadott egy állást az
iskolában. Tulajdonképpen gimnáziumi tornatanár, de emellett
hoki- és röplabdaedző is. Igazából az edzősködés áll a
legközelebb a szívéhez.
–  Király! Egyszer megnézném az egyik meccseteket, ha
belefér az időmbe. Szoktatok idegenben játszani? Jöttök
valamikor ide, Bostonba?
–  Épp jövő hónapban lesz egy bajnokság. Majd elküldöm a
dátumokat. Tényleg meg kéne nézned őket. Allie eljött a
legutóbbi meccsre, és a lányok oda meg vissza voltak tőle.
Imádják a sorozatát.
Dean barátnője, Allie Hayes, egy sikeres HBO-sorozatban
szerepel. A legutóbbi Grammyn egy csomó díjat bezsebeltek.
Allie-t ugyan nem jelölték, de a sorozat nyert a Legjobb dráma
kategóriában, ami elég nagy szó.
–  Allie is itt van? – tekergetem a nyakam a szőke fej után
kutatva a tömegben.
Dean bólint.
–  Fent beszélget a páholyban Grace-szel. Belefáradtam a női
fecsegésbe, inkább lejöttem eléd ide – mutat a hatalmas csarnok
bejáratára.
A hangulat a tetőfokára hág, mint mindig a hazai meccseken.
Ameddig a szem ellát, mindenütt fekete-sárga mezek, és köztük
itt-ott felbukkan egy-egy piros-fehérbe öltözött drukker a ma
esti ellenfél, a Detroit színeiben.
Még belegondolni is őrület, hogy nem egy, de két barátom is
ott lesz a pályán.
 Garrett Graham a csapat sztárja, a liga gólkirálya és
kétségkívül minden idők egyik legjobb játékosa. Hihetetlen,
hogy egy évig csapattársak voltunk az egyetemen. A másik
barátom John Logan, a kettes számú egyetemi legenda. Logan
még újonc a Bruinsnál. Korábban az utánpótlásban játszott, de
feltornázta magát a nagyok közé. Eddig jól szerepel a
szezonban. Alig várom, hogy újra lássam őt és Garrettet élőben
játszani. A tévében mindig megnézem a közvetítéseket, de az
nem ugyanaz.
–  Fitz még mindig nálatok lakik Manhattanben? – kérdezem
Deant befelé menet.
–  Igen, de nem Allie-vel és velem, hanem a családi
lakosztályban. A brooklyni játékstúdiónak csinál valamit. Most
egyedül van abban a hodályban, és szerintem ez nagy
megkönnyebbülés neki.
– Az fix. Mondta, hogy a múlt hónapban apáddal osztoztak a
helyen.
Dean felnevet.
–  Ja. Ők ketten a legénylakásban, Summer Bostonban, anya
meg Greenwichben. Jesszus! El sem tudnám képzelni, hogy
összebútorozzak Allie apjával. Valószínűleg kinyírna
álmomban, és betonba öntené a hullámat a házuk alatt. Csak
évekkel később találnának meg, amikor valaki átépítés közben
légkalapáccsal feltöri a betonaljzatot.
– Ne már! Azt hittem, jóban vagytok Allie apjával.
– Általában igen. De még mindig gazdag fiúnak hív, és folyton
azt kérdezgeti, melyik tervező cuccát viselem – sóhajt fel Dean
borúsan. – Ha meglátogatjuk, mindig valami ócska rongyot
veszek fel, hogy ne tudjon belém kötni.
Próbálom visszatartani a röhögést. Ezek a sztorik Allie apjáról
halál szórakoztatóak. Sosem találkoztam a fickóval, de a híre
alapján vicces lehet.
– A te apád bírja Fitzyt? – kérdezem.
–  Hülyéskedsz? Apa Summer minden választottját imádja. A
kis hercegnő nem tud hibázni. Ha egy nap egy sorozatgyilkost
vinne haza, apa simán elcsevegne vele, miközben fotókat
nézeget az áldozatokról.
Dean az apja hangját utánozva folytatja:
–  Nahát! És fűrésszel vágtad le a fejét? Nem semmi!
Megmutatod, hogy kell?
Ezúttal tényleg elnevetem magam.
– Azért ez túlzás.
– Egy frászt. Emlékszel arra a srácra a gimiben? Tuti ismered,
mert egy évfolyamba jártatok. Rickie? Ronnie? Az a tetovált
arcú.
– Lawrence – nyögök fel.
– Totál mellélőttem.
– Az a srác akkora lúzer volt! Summer járt vele?
–  Még a lázadó korszakában. Anya megtiltott neki valamit,
már nem emlékszem, mit, mire Summer bedurcizott, és a
hétvégén elhozta Tetkófejet a családi piknikre. Anya majdnem
szívrohamot kapott, apa viszont az arctetkók mögötti
inspirációról faggatta a srácot.
–  Mik is voltak? Csillagok? – próbálom felidézni Lawrence
képét.
–  Madarak – javít ki Dean gúnyos horkantás kíséretében. –
Körben a nyakán, és fel az arcán egészen a homlokáig.
– Szexi – vigyorgok.
Mozgólépcsőn megyünk fel a VIP-páholyba. Miután
megvillantom az őrök előtt a Deantől kapott belépőmet, simán
beengednek minket. Mi az egyik, feleségek és barátnők számára
fenntartott bokszot kaptuk. Imádom. Az egyetlen igazi jelen
lévő hokibarátnő Grace Ivers, a Briar végzőse. Ő és Logan
együtt élnek egy lakásban félúton Hastings és Boston között.
Nem ismerem túl jól Grace-t, sőt, talán még soha nem is
beszélgettünk, de kedvesen köszönt, és gyorsan megölel. Allie-
vel sokkal közelebb állunk egymáshoz Dean miatt. Az ő ölelése
melegebb, és jóval tovább is tart.
–  Hunter! De jól nézel ki! Vagy húsz kiló izmot magadra
szedtél.
– Ez túlzás – mosolygok. – Csini vagy. Tetszik a rövidebb frizu.
–  Tényleg? – simít végig a szőke bubiján. – Dean szerint úgy
nézek ki vele, mint egy mesebeli tündér.
– És? A tündérek szexik. Vonattal jöttetek New Yorkból?
–  Igen. Ma este mindketten szabadok vagyunk, és úgy
döntöttünk, hogy eljövünk drukkolni a srácoknak.
– Jól tettétek.
A pályára néző hatalmas ablakhoz lépek. A játékosok már
bemelegítenek odalent. Próbálom kiszúrni a kavalkádban
Garrett és Logan mezét. Logant találom meg először. Grace
mellém lép, és az ő szeme is Loganre szegeződik.
 –  Hogy megy neki a szezon? – kérdezem. – Nem figyeltem a
statisztikáit.
–  Egész jól. Ő nem elégedett, de a Philly elleni meccsen volt
két szép gólpassza. Viszont a Boston el van látva zseniális
védőkkel, ezért John nem jut annyit pályára, mint szeretné.
Grace hangja szomorkás. Nem tudom, hogy csak Johnt
sajnálja, vagy más is van a dolog mögött.
–  Ajjaj! Ugye nem rajtad tölti ki a frusztrációját? – kérdezi
Allie.
Ezek szerint neki is feltűnt Grace nyomott hangulata.
–  Á, dehogy! Csak kissé feszült mostanában, és mivel nekem
sincs sok szabadidőm a rádió miatt, keveset találkozunk – von
vállat, majd halványan elmosolyodik. – Minden kapcsolatban
vannak hullámvölgyek. Majd rendbe jövünk.
–  Persze – bólint Allie. – Azért csak szólj, ha egy kis értelmet
kell verni a fejébe! Szólok a pasimnak, és elintézi.
– Várjunk csak! – tiltakozik Dean Mike Hollis stílusában. – Én
vagyok a pasid.
Vigyorgok.
–  Azt felejtsd el, Allie cica – mondja határozottan. – Nem
fogom megverni neked Logant. Ő a legjobb barátom.
– Azt hittem, Garrett a legjobb barátod – cukkolja Allie.
– Én meg azt hittem, hogy én – nyafogok.
Dean felsóhajt.
– Csesszétek meg, mind a legjobb barátaim vagytok.
– Hol van Hannah? – jut eszembe.
Hannah Wells Garrett barátnője. Amikor legutóbb a feleség-
barátnő bokszban jártam, ő is itt volt.
–  Basszus, te nem hallottad, mi van Wellsyvel? – hüledezik
Dean.
– Mi van vele?
–  Tudod, azzal a híres producerrel dolgozott, amelyik
Rihannával, Beyoncéval meg egy rakás más hírességgel csinált
lemezeket.
–  Igen, de úgy tudom, hogy ott nem a saját zenéjével
foglalkozott. Most nem dalokat szerez?
–  De igen – bólint Allie. – És az egyiket nem kisebb énekes
fogja előadni, mint… dobpergés… Delilah Sparks! Épp most
zajlanak a felvételek, ebben a pillanatban. Hannah szerint
lehet, hogy a szám fő helyre kerül Delilah következő albumán.
– Azta, ez nem semmi!
Jó látni, hogy mindenkinek bejött az élet az egyetem után.
Dean tanít és edz, Allie a tévében szerepel, Hannah
sztárzenészekkel smúzol. De – és talán csak a kisfiú beszél
belőlem – számomra az igazi hősök Garrett és Logan, ahogy a
tömött TD Gardenben a városunkat képviselve hokiznak.
Világéletemben profi hokis karrierről álmodoztam. Amikor
először beszéltem a szüleimnek erről, apa bepöccent, mert ő a
születésem pillanatától fogva arra szánt, hogy a cégénél
dolgozzak, és idővel átvegyem tőle. De amikor kiderült, hogy
állati tehetséges vagyok, és reális esélyem van rá, hogy
vagyonokat keressek a hokival, apa hirtelen támogatni kezdett.
Szóval igen, akartam én ezt az egészet. Nagyon is. De aztán…
meggondoltam magam. Rájöttem, hogy az NFL-es életmód nem
nekem való. Túl dekadens, és ha az ember nem vigyáz, pusztító
tud lenni. Nem bízom magamban eléggé, hogy ezt bevállaljam.
Így hát én sohasem fogok odalent játszani, de ettől még nem
lesz kevésbé izgalmas a barátaimat figyelni. A bokszban
mindenki rekedtre drukkolja magát. Sikoltozás rengeti meg a
falakat, ahogy Garrett bezsebel egy lepattanót, és átpasszolja
Logannak, aki egy pattintott lövéssel megszerzi az első gólját a
szezonban. Grace felugrik, és büszkeségtől ragyogó arccal
kiüvölti a tüdejét.
Vajon találok egyszer egy nőt, aki így néz rám? Egy nőt, aki,
ha a kapcsolatunk hullámvölgybe ér, velem küzd azért, hogy
kimásszunk belőle, és nem lép le az első kis bukkanónál? Ebben
a pillanatban talán nem vágyom barátnőre, de a jövőben
szeretnék valamit, pontosabban valakit, akivel komolyan
tervezhetek. Nem mintha minden kapcsolat tökéletes lenne.
Vegyük például Demit. Imádja a pasiját, az meg diákszövetségi
bulikra jár félrekefélni.
És még mindig nem mondtam el Deminek az igazat. Basszus,
egész nap megtehettem volna. Reggel egymás mellett ültünk
klinikai pszichológián, idefelé egy órán át össze voltunk zárva a
kocsiban… Mégis, valahányszor kinyitottam a szám, hogy
kibökjem végre a dolgot, mindig megnémultam.
Hazafelé menet muszáj lesz erőt venni magamon. Egyszerűen
muszáj.
Összeszedem a tökeimet, rázúdítom a lavinát, aztán jöjjön,
aminek jönnie kell!
 
  
Gyáva módon az utolsó pillanatig halogatom a kényes témát.
Miután felveszem Demit a szülei házánál, hagyom, hogy egész
úton fecsegjen, én meg csak mosolyogva bólogatok mindenre,
és közben bátorságot gyűjtök a nagy bejelentéshez. Amikor
legutóbb hasonló szituba keveredtem, csúnyán megszívtam.
Minden idegsejtem azt üvölti, hogy maradjak csendben, de
bírom ezt a lányt, és tisztességes akarok lenni vele. Megérdemli.
Úgy tűnik, nem vagyok jó színész, mert a kampuszhoz vezető
főútra kanyarodva Demi letámad.
– Na jó, mi van veled?
– Semmi – kamuzok.
– A viselkedésed alapján azt hihetném, hogy unalmas vagyok,
de biztos forrásból tudom, hogy nem vagyok az. Szórakoztató
beszélgetőpartner vagyok, és épp az előbb meséltem el, hogy
futottam össze Gigi Hadiddal a South Beachen. Az évszázad
találkozása volt.
Rámosolygok.
– Abszolút nem vagy unalmas – nyugtatom meg.
–  Akkor miért viselkedsz ilyen furán? – kérdezi kissé
sértődötten.
– Mert…
Belégzés. Kilégzés. Bátorság!
–  El kell mondanom valamit, és egész nap azon rágódtam,
hogy megtegyem-e.
– Miről van szó?
 – Öhm…
Megint elhallgatok.
– Ja, értem. Jót dumáltunk – sóhajt fel.
Visszavonulót fújok.
– Tudod mit? Nem fontos.
Nem az én dolgom – győzködöm magam. Ez csak Nicóra
tartozik.
– Csak hülyéskedek. Mondd már el, mi van! – sürget Demi.
– Öhm…
Újabb csönd.
– Gyerünk már, csuhás! Ne akard, hogy kiverjem belőled!
– Na ne röhögtess!
–  Sokkal erősebb vagyok, mint hinnéd. Most tényleg nem
fogod elmondani? – ráncolja a homlokát.
–  Nico – csúszik ki a számon, de aztán legszívesebben pofán
verném magam, mert Demi keselyűként veti rá magát a témára.
– Mi van vele?
– Semmi.
A francba, miért nem tudtam befogni? És miért tart ilyen
sokáig odaérni a Görög sorhoz? Kell egy menekülési terv, de
gyorsan.
– Hunter! – szól rám élesen Demi.
–  Jól van. De… ne a hírhozóra lőj! – fújom ki a levegőt. – A
hétvégén összefutottam vele egy bulin az Alpha Delta házban.
Szombat este.
Demi az egyik karika fülbevalóját babrálva gondolkodik.
–  Szombat este a munkahelyi haverjaival lógott. Azt hittem,
Hastingsbe mentek, de végül is akár itt is bulizhattak.
–  Ott volt a buliban. Nem tudom, hogy a kollégáival jött-e,
vagy másokkal, de még beszéltünk is pár szót.
– Oké. Szóval bulizott. És?
– Még nincs vége.
Demi arcvonásai megkeményednek.
– Ezt hogy érted?
– Láttam az emeleten egy csajjal.
Megint csönd telepszik az autóra. A rohadt életbe! Tartanom
kellett volna a szám.
– Jól van – szólal meg lassan. – Szóval láttad egy lánnyal. Mit
csináltak?
– Egy hálószobából jöttek ki.
– Meztelenül?
– Nem, mindketten teljesen fel voltak öltözve. De…
Nem akarom kimondani, de kényszerítem magam.
– Nico épp felhúzta a sliccét.
– Ó!
– Ez persze még nem jelenti azt, hogy történt köztük valami –
teszem hozzá gyorsan. – Talán csak vécére mentek, és Nico
nyitva felejtette a sliccét. De pasiként azt mondanám…
– Mármint lelketlen kúrógépként.
– Hé!
Pofán csap a sértése. Tiszta szívéből gyűlölhet ebben a
pillanatban.
– Emlékeztesselek, hogy hónapok óta nem szexeltem?
–  Emlékeztesselek, hogy tavaly meg állandóan? Te magad
mondtad. Szóval talán csak magadból indulsz ki, amikor Nicót
gyanúsítgatod – préseli össze az ajkát. – Lehet, hogy csak vécére
mentek, lehet, hogy csak beszélgettek odabent. Nem tudhatod
biztosan, hogy történt köztük valami.
– Pont ezt mondom én is – mormogom. – Nem tudom, mi volt.
Amikor elérjük a Görög sorhoz vezető elágazást, buzgón
indexelek. Még sosem örültem így egy lányszövetségi háznak,
pedig nem is kefélek senkit odabent.
–  Figyelj, sajnálom! – motyogom. – Nem kellett volna szóba
hoznom.
Demi nem válaszol. Az arca éppolyan merev, mint az én
vállam. Leparkolok a Theta ház előtt, de nem tudok Demi
szemébe nézni, miközben hozzá beszélek.
– De úgy éreztem, tudnod kell róla. A biztonság kedvéért.
– Miről? Hogy a pasim beszélgetett egy csajjal?
– Nem. Arról, hogy felment vele az emeletre, kettesben voltak
a hálószobában, és utána lehúzott sliccel jött ki az ajtón. Húzd
már ki a fejed a homokból! A kapcsolatban élő pasik nem
csinálnak ilyesmit.
Azonnal megbánom a kemény beszólást. Demi nem száll
magába, hanem villámló tekintettel felém fordul.
– Semmit sem tudsz a kapcsolatunkról, Hunter.
– Azt tudom, hogy egyszer már gyanúsítottad hűtlenséggel.
– Igen, gyerekkorunkban. Azóta felnőtt.
Tényleg? – akarnám kérdezni, de tartom a szám.
A ki nem mondott kérdés telepatikus úton mégiscsak eljut
Demihez, mert válaszol rá.
 – Igenis felnőtt – sziszegi. – És tudd meg, hogy nem tetszik ez a
vádaskodás és pánikkeltés.
–  Pánikkeltés? – húzódik önkéntelen vigyorra a szám. –
Jesszusom! Én csak azt mondtam, hogy láttam, ahogy a pasid
felhúzza a sliccét. Innentől fogva a te dolgod, mit kezdesz ezzel.
Felhúzta a sliccét.
Hunter szavai még mindig a fülemben csengenek, miközben
bemegyek a házba. A késői óra ellenére néhány nővérem még
ébren van. Valami horrorfilmet néznek. A sötét nappaliba
bekukkantva popcornos tálak látványa és sikítozás fogad.
Nincs kedvem csatlakozni hozzájuk, inkább kimegyek a
konyhába, és benézek a hűtőbe. Azonnal kell valami nasi. Ha
ideges vagyok, ennem kell. Ezt a rossz szokást előbb-utóbb
muszáj lesz levetkőznöm, mert a gyors anyagcsere nem tart
örökké. Bár anya a negyvenes éveiben járva még nem számolja
a kalóriákat, szóval van remény. Kiveszek egy darab sajtot, és
elkezdem felkockázni.
Nem érdekel, mit mond Hunter. Kizárt, hogy Nico megcsalt
volna. Igen, szombat este elment a barátaival, és egye fene,
talán tényleg egy diákszövetség buliján kötöttek ki. Ebből még
nem következik, hogy bármi rosszat tett volna. Mit tudhatja azt
Hunter? Az is lehet, hogy Pippával látta Nicót. Szinte biztos
vagyok benne, hogy Pippa is ott volt azon a bulin.
 Leteszem a kést, felkapom a telefonom, és SMS-t írok a
barátnőmnek.
 
: Ott voltál szombaton az Alpha Delta bulin??
 
Amíg a válaszra várok, tányérra halmozom a sajtkockákat, és
feltúrom a kamrát valami sós keksz után kutatva. Abból is
dobok pár szemet a sajt mellé. Amikor megzizzen a mobilom,
azonnal rávetem magam.
 
P PPA: Ja. Miért??
: Láttad Nicót?
: Nem. Ott volt?
: Talán. Valaki azt állítja, hogy látta.
: Hmmm. Korán leléptünk, úgy 11 körül. Ő mikor érkezett?
: Passz. Ezek szerint te nem találkoztál vele.
: Nem.
 
Az ajkamba harapok. Jó, szóval nem Pippával volt. Ez még
nem jelent semmit.
 
P PPA: Mi a gond, D?
: Felhívsz?
 
Alig öt másodpercen belül csörög a telefon.
A vállammal a fülemre szorítva tányérostul felmegyek az
emeleti szobámba.
–  Szerinted Nico megcsal engem? – szólok bele köszönés
helyett.
– Megcsal? Hülyéskedsz?
– Nem. Valaki félreérthető helyzetben látta egy másik lánnyal
a bulin.
Pippa nevet.
– Marhaság.
Halvány reménysugár dereng fel.
– Gondolod?
–  Nem gondolom, hanem tudom. Ugyan már, szívem. Nico
fülig beléd van esve.
– Attól még megcsalhat.
–  Hidd el, nem tenne olyat, amivel veszélyeztetné a
kapcsolatotokat. Folyton arról beszél, hogy egy nap majd
összeházasodtok. Kétlem, hogy odadobná a közös terveiteket
egy kósza numeráért.
Én is. Pippának igaza van. Nico tényleg sokat áradozik a közös
jövőnkről. Miért tervezne velem hosszú távon, ha közben más
nőkkel kavar?
– Ki mondta ezt? – kérdezi Pippa.
– Hunter – vallom be.
– A hokis srác?
–  Igen. Ott volt a bulin, és látta Nicót kijönni egy csajjal az
egyik emeleti hálószobából. Állítólag éppen felhúzta a sliccét.
A vonal végén pár másodperc csönd, majd Pippa újra
megszólal:
 – Nem, még így sem hiszem el.
– Nem?
Öröm és megkönnyebbülés árad szét bennem.
– Szerinted Hunter hazudik?
– Valószínűleg.
– De mi oka lenne rá?
– Gyanítom, hogy így akar bejutni a bugyidba.
– Csak barátok vagyunk.
Eszembe jut Hunter elkínzott arca, amikor elmondta, amit
látott. Egyértelműen nehezére esett beszélni. Hacsak… talán
csak megjátszotta a nagy kínt, és azért találta ki az egészet, hogy
– Pippa szavaival élve – bejusson a bugyimba. Végül is a
múltkor bevallotta, hogy fantáziált rólam, és azt is tudom, hogy
régebben fűvel-fával lefeküdt. Miért kéne bármit is elhinnem,
amit a nőkről vagy kapcsolatokról mond? Ráadásul Nicót
nyolcéves korom óta ismerem. Ő a legjobb barátom.
–  Nico szeret téged – biztat Pippa, mintha olvasna a
gondolataimban. – Hunter vagy hazudik, vagy félreértette, amit
látott.
– Szóval szerinted paranoiás vagyok?
– Pontosan.
– Kösz, chica – sóhajtok. – Azért kérdezzek rá Nicónál?
– Nem tudom, szívem. Lehet, hogy veszekedés lesz belőle, de
ha te jobban érzed magad tőle, akkor beszélj vele. Csak ne
tűnjön vádaskodásnak.
–  Talán poénra vehetném. Mondjuk, képzeld már, kicsim,
mekkora ökörséget hallottam rólad!
 – Ez jó ötlet.
Pár perccel később letesszük a telefont, és magamra maradok
a nasis tányérommal. Lenézek a sajt- és kekszhegyekre, de
időközben valahogy elment az étvágyam.
 

 
: Jó reggelt, bébi. Velem reggelizel?
 
Vagy öt percig meredek a pasim üzenetére, mire összeszedem
a bátorságot, hogy válaszoljak.

: Persze. De csak most ébredtem, még össze kell szednem

magam. Értem jössz 45 perc múlva?
: Jól hangzik. J Írok, ha a kampuszra értem.
 
Idegesen készülődök. Úgy döntöttem, rákérdezek nála a
Huntertől hallottakra. Nincs más választásom. Ha nem teszem,
a bizonytalanság szép lassan felemészt, és a végén már minden
találkozáskor csak azon jár majd az agyam, hogy megcsalt-e.
Hunter téved, és kész. Ahogy Pippa mondta, vagy hazudik,
vagy félreértette a szitut. Én az utóbbiban reménykedem, mert
nagyon rosszulesne, ha ilyen alattomos, jól kidolgozott trükkel
akarna lefektetni. Nagyot csalódnék benne.
Nico üzenetet küld a ház elől. A verandára kilépve a helyes
arca és cuki gödröcskés mosolya fogad. Máris kezdek
megnyugodni. Imádom ezt az arcot és ezt a mosolyt. Ez a srác…
Ő az első szerelmem. A mai napig ugyanazzal a dilis, kamaszos
bódulattal nézek rá, mint régen. És ha voltak is kétségek és
gyanúk a kapcsolatunkban, attól még erős páros vagyunk.
–  Szia, mami! – húz magához ölelésre, amit érzéki nyelves
csók követ.
Kora reggelhez képest kissé sok ez a szenvedély, de Nico
mindig ilyen. A kubai vére. Csupa tűz és romantikus gesztus.
– Fincsi vagy – nyammog viccesen.
Elnevetem magam.
– Te is. De azért ennék valami rendes kaját is.
– Te bármikor tudnál enni.
– Ez igaz.
Rám vigyorog.
– Milyen volt tegnap Bostonban? – kérdezi a verandáról lefelé
menet.
– Jó. A szüleim sajnálták, hogy nem tudtál eljönni velem.
– Én is, de meló volt.
Megfogja a kezem.
– Remélem, hálaadás előtt még eljutunk hozzájuk.
–  Kétlem – felelem. – Nyakamon az évközi vizsgák, és
november elején a lányszövetség nagy adománygyűjtést
szervez az állatmenhely javára.
A kezünket lazán egymásba kulcsolva lépkedünk a padka felé.
– Klassz! A kisteherrel jöttél.
A ház előtt a költöztetőcég egyik fekete-piros logós fehér
furgonja áll.
 –  Tudom, hogy csak tíz perc séta, de nem baj, hogy kocsival
megyünk a Carverig? Csak egy órám van.
– Kettőkor kezdődik az első órád – emlékeztetem.
– Tudom, de előtte még lesz egy párórás melóm. Megígértem
Franknek, hogy elintézem suli előtt.
Kinyitja nekem az anyósoldalt, majd átszalad a túloldalra, és
beül a volán mögé.
– Ugye megkérdezted Franket a jövő péntekről?
Nico beindítja a motort.
– Jövő péntek, vagyis két hét múlva?
–  Igen. Corinne lakásavató bulija. Úgy volt, hogy elkéred
magad aznap estére Franktől.
– Ja, tényleg – bólint nagyot Nico, amitől egy fekete hajtincs a
homlokára csúszik.
Odanyúlok és félresimítom.
–  Bocs, el is felejtettem, mert olyan messze van még. De
amúgy elkértem magam. Frank megígérte, hogy aznap
legkésőbb hétkor elenged.
– Szuper!
Becsatolom a biztonsági övet.
– Cuki az új lakása, nem?
–  Őszintén szólva nem emlékszem, hogy néz ki – vigyorog
Nico. – Annyi házba és lakásba hordtam már dobozokat, hogy
totál összemosódnak a fejemben. Jut eszembe, hoztam neked
valamit.
– Tényleg? – ébred fel bennem a kíváncsiság.
–  D-vel a múltkor a városban burgereztünk, és a kajáldának
volt egy olyan pénzbedobós automatája, amivel kis játékokat
meg bizsukat lehetett nyerni. Egy egész dolláromba fájt, de –
vigyorodik el – tudtam, hogy ezt meg kell szereznem neked.
Kinyitja a kesztyűtartót. Mindenféle limlomok zörögnek és
kulcsok csörrennek össze, ahogy odabent kotorászik. Amikor
kihúzza a kezét, egy sárga kis műanyag tojás van nála.
– Tessék!
Ahogy izgatottan szétpattintom a két műanyag héjat, egy kis
zacskó pottyan az ölembe. Mosolyra húzódik a szám. A
szütyőben egy olcsó műanyag fülbevaló lapul – hatalmas piros
karika apró fekete pöttyökkel.
– Tudom, mennyire imádod a nagy karikákat – cukkol Nico.
– Mekkora seggfej vagy!
De közben vigyorgok, mint a fakutya, mert az ajándék azt
jelzi, hogy gondolt rám, miközben a barátaival lógott. Voltam
olyan fontos neki, hogy bedugjon egy dollárt valami
gyerekjátékba, és megszerezze nekem ezt a béna fülbevalót.
– Imádom – ölelem át, és puszit nyomok az arcára.
–  Amúgy műanyagból van, szóval ha beleakad is valamibe,
előbb eltörik, mint hogy letépje a fülcimpádat.
Ez a srác tényleg jól ismer.
Elindulunk a háztól, és konkrétan egy perc alatt megérkezünk
a három parkolóval arrébb levő Carver Hallhoz. Mivel én
gyakorlatilag a kampuszon lakom, van kajakártyám, de
Nicónak fizetnie kell a reggelijéért. Bundás kenyeret kér, én
pedig megpakolom a tányérom a svédasztalról szalonnával,
tojással és pirítóssal, aztán keresünk egy eldugott asztalt a
víkendház stílusú étkező végében. Az elképesztően magas
mennyezet alatt tölgyfa burkolatú falak között kerek
mahagóniasztalok állnak.
Tíz perc után végre a tárgyra térek.
– Szeretnék kérdezni tőled valamit.
– Hmmm? – harap bele a bundás kenyérbe.
– Csak annyi, hogy… és komolyan, nem akarlak gyanúsítgatni,
úgyhogy ne húzd fel magad!
Ez felkelti Nico érdeklődését. A villája hangosan koppan a
tálcán.
– Gyanúsítgatni? Miről van szó?
–  Öhm… Hallottam valamit, amit szeretnék megbeszélni
veled.
– Mi az?
Basszus, mit művelek? Tényleg nyilvános helyen kellett ezt
felhozni? Mi van, ha csúnyán összeveszünk?
De innen már nincs visszaút. Felszálltam az őrületbe száguldó
vonatra, és menet közben már nem lehet leugrani.
– Valaki látott téged múlt hétvégén az Alpha Delta bulin. Egy
lánnyal.
– Valaki látott egy lánnyal… Kifejtenéd ezt bővebben?
– Láttak, ahogy kilépsz a lánnyal az emeleti hálószobából, és
állítólag épp felhúztad a slicced.
– Ki mondta ezt?
– Nem fontos.
–  Egy francot nem! – villámlik a szeme. – Tudni akarom, ki
terjeszt hazugságokat rólam.
 Az arcát fürkészem. Őszintén feldúltnak tűnik, és a tagadása
is meggyőző. Valamiért mégsem akarom bemártani Huntert,
ezért hazudok a forrást illetően.
–  Csak egy csaj a buliból, aki elmondta az egyik
lányszövetséges nővéremnek, aki meg elmondta nekem. De
mindegy is, honnan jött az infó. Csak biztos akartam lenni
benne, hogy nem igaz. Szóval nem történt semmi?
– Persze hogy nem.
Megint őszintének érzem.
– De ott voltál a buliban?
–  Igen. Beugrottunk Steve-vel, Rodrigóval meg még néhány
kollégával. Mondtam, hogy velük voltam aznap este.
– Igen, csak azt hagytad ki, hogy a szomszédomban buliztok.
–  Azt mondtam, hogy a srácokkal lógok, és így is volt.
Benéztünk pár helyre, és a végén a fiúszövetség házában
kötöttünk ki – folytatja ingerülten. – Késő volt már, nem
akartalak zavarni. Ittunk pár pohárral, és hülyültünk a fiúkkal.
Az egyetlen lány, akivel beszéltem, Roddy húga volt, Carla –
valószínűleg vele láthattak. Felvittem az emeleti mosdóba, mert
a lenti előtt kilométeres sor állt. Belógtunk az egyik fürdős
hálószobába.
Ez hihetően hangzik. Jártam már az Alpha Delta házban, és
láttam, milyen népszerű a földszinti vécé.
–  Carla elintézte a dolgát, én is, aztán kimentünk. A
sliccfelhúzásra nem emlékszem – feszül meg az álla –, de simán
lehet, hogy pisilés után nyitva felejtettem.
Nem úgy hangzik, mint aki védeni próbálja magát. Mármint
magyarázkodik, de nem érzem, hogy bármiről is győzködni
akarna.
–  Bárki beszélt is rólam, az nyilvánvalóan félreértette a
helyzetet.
–  Én is erre gondoltam. Csak azért említettem meg, mert… –
Vállat vonok. – Mert jobb nyíltan és őszintén beszélni
egymással.
– Egyetértek.
A testtartása még mindig kissé merev, ahogy felveszi a villáját
és enni kezd.
– Csak nem tetszik, ha savaznak a hátam mögött.
–  Nem volt savazás – nyugtatom meg. – Csak egy barát
segíteni akart egy másik barátnak.
–  Vagy inkább egy barát kavarni akarta a szart. Melyik csaj
volt az?
– Mondtam már, hogy nem ismerem azt, aki a bulin volt.
– Jó, de a Theták közül melyik volt?
–  Nem számít. Csak azért mondta el, amit hallott, mert
vigyázunk egymásra. Ha ettől jobban érzed magad, ő maga is
kétségbe vonta a sztorit – kamuzok.
Nico elégedettnek tűnik.
– Helyes. Annak meg külön örülök, hogy te nem veszed be ezt
a marhaságot.
Az asztalon átnyúlva megfogja a kezem.
– Tudod, hogy sosem tennék veled ilyet!
A következő hétfőn legszívesebben lemondanám a közös
tanulást Hunterrel. A múlt heti bostoni út óta nem beszéltünk,
csak SMS-ben kérdezte, hogy áll-e még a ma este. Szerintem
reménykedett benne, hogy nemet mondok, de fontos nekem ez
a kurzus, és azt akarom, hogy jól sikerüljön a projekt. Így aztán
felszívom magam, és folytatom vele a heti találkozókat.
Talán Hunter tényleg csak segíteni akart, amikor bemártotta
előttem Nicót, de az elmúlt héten mindenki, akivel beszéltem,
biztosított, hogy a pasim nem csalhatott meg azzal a lánnyal.
Egyik este Darius félrevont a kampusz bárjában, és azt mondta:
–  Figyelj, én nem voltam ott abban a buliban, de még így is
biztos vagyok benne, hogy baromság, amit Nicóról pletykáltak.
Jó volt ezt Darius szájából hallani. Nico összes barátja
ugyanezt vallotta, de őket nem ismerem olyan jól, mint D-t.
Plusz – bár ezt sohasem mondanám ki hangosan –, nem vagyok
túlzottan oda Steve-ért, Roddyért és a többi melós haverért.
Gyanítom, hogy ők már csak a tesókódex miatt is kiállnának
Nico mellett, függetlenül attól, bűnös-e vagy sem. Darius viszont
mindkettőnk régi barátja, és tudom, hogy nem hazudna nekem.
Nico egyébként az ominózus beszélgetésünk óta különösen
figyelmes velem. Már-már puncsolásnak nevezhetném a
viselkedését. Keményen próbálom nem cinikusan szemlélni, és
még keményebben próbálom magunk mögött hagyni az egész
ügyet. Állította, hogy semmi sem történt, én pedig azt mondtam,
hogy hiszek neki. Innentől fogva el kell engednem minden
negatív érzést és bizalmatlanságot. Nem szabad
megkérdőjeleznem az indítékait.
Miközben Hunterre várok, csipszet ropogtatva próbálom
lenyugtatni az idegeimet.
 
HUNTER: Josie beengedett. Felmegyek.
 
Egy pillanattal később kopogtat.
– Szabad! – kiáltok ki hangos ropogtatás közepette.
Hunter a hüvelykujját a szakadt farmerje zsebébe akasztva
belép az ajtón. Nem tapadós nadrág, de rendesen rásimul a
hosszú lábára, akárcsak a fekete Under Armour póló a
kidolgozott mellkasára. A haja kócos, az arca kipirult.
– Nagy szél van odakint – motyogja a hajába túrva.
– Estére vihart mondanak.
–  Helyes! Nem is értem, hogy lehet még ilyen meleg október
közepén.
– Globális felmelegedés – vetem fel.
– Ja, az gáz.
 Ajjaj! Az időjárásról csevegünk. Ez érdekes este lesz. Hunter
nem is néz a szemembe, hanem a Timberland bakancsára
mered. Nyoma sincs köztünk a szokásos laza humornak.
Hunter elfoglalja az állandó helyét a kis kanapén, de most
nem fekszik el rajta.
A nagy, izmos srác ülve marad – és megfeszülve.
– Na jó, essünk túl rajta! – mormogja.
A fogamat csikorgatva válaszolok.
– Lehetnél kicsit lelkesebb!
– Te is – vág vissza.
Az éjjeliszekrényre dobom a csipszeszacskót. Hát jó. Ha így,
hát így. Kinyitom a mappát, amit a projekthez használok, és
keresek egy üres jegyzetlapot. Az eddigi néhány alkalom után
erősen a nárcisztikus személyiségzavar diagnózisa felé hajlok.
A szakkönyv szerint „Dick Smith” az összes klasszikus tünetet
produkálja. A gond csak az, hogy a nárcisztikus betegek
jellemzően nem tudják, hogy nárcisztikusak, az analízist viszont
a tőlük kapott információ alapján kell felállítani. És mivel
hajlamosak a saját látásmódjuk szerint átírni a valós
történéseket, az egész folyamat még több kihívást rejt magában.
A terapeutának a megfelelő kérdéseket kell feltennie,
kimazsolázni a fontos elemeket, és olyan visszatérő minták
után kutatni, mint például amikor a páciens nem megfelelően
reagál bizonyos helyzetekre. És akkor a kezelésről még nem is
beszéltem. Hiszen, ha a nárcisztikus beteg nem ismeri be, hogy
nárcisztikus, hogy az ördögbe lehetne kezelni a nárcizmusát?
Ah! Nem vagyok elragadtatva a feladattól. Jobb lett volna
valami szimplább eset, például egy szorongásos zavar. Ők
legalább tudják, hogy van valami bajuk.
– Miért érzi úgy, hogy terápiára van szüksége? – kérdezem az
ál-páciensemet.
– Már mondtam, hogy a feleségem küldött ide.
– Ezek szerint ön nem érzi, hogy szüksége lenne rá?
– Nem.
Hunter összekulcsolja a bokáját és a plafonra mered.
– Nincs velem semmi baj.
– Nem csak azok profitálhatnak a terápiából, akiknek valami
bajuk van.
–  A gyenge emberek járnak pszichológushoz. Én csak azért
vagyok itt, hogy megmentsem a házasságom.
– És miért fontos ez önnek?
Gúnyosan felhorkant.
–  Mert az én családomban nem divat a válás. Az is a
gyengeség jele. Azt jelzi, hogy az illető képtelen volt elég
keményen dolgozni a céljaiért.
– Ez esetben a cél a házasság megmentése.
– Igen.
–  Mert egy válással lejáratná magát a családja és a kollégái
előtt?
–  Nem. Azért, mert szeretem a feleségem. Egyben akarom
tartani a családunkat miatta és a fiam miatt.
– Fia?
Hoppá, micsoda csavar! Hetek óta várok egy ilyenre. A toll
hegyét a papírra nyomva felkészülök a hosszas jegyzetelésre.
 – Most először említi a fiát.
– Eddig nem volt rá okom. A házassági problémáimnak nincs
közük hozzá.
–  Lehet, de hasznos lenne tisztában lennem a családi
viszonyokkal – mutatok rá. – Ismernem kell a tényeket.
Hunter összehúzott szemmel néz rám.
– Értem. Szóval fontos ismerni a tényeket.
Összerezzenek a szúrástól, amit nyilvánvalóan nem dr.
Davisnek, hanem nekem, Deminek szánt.
–  Ha tényleg valósak és a beszélgetés szempontjából
relevánsak, akkor igen. Ha viszont valaki ok nélkül bajt akar
keverni, akkor nem.
–  Ok nélkül? – feszülnek meg az arcizmai. – Jó, mindegy.
Hallani akar a fiamról? Mesélhetek róla. Egy kis seggfej.
Megdöbbent a heves kirohanása.
– Miért mondja ezt?
– A kölyök egy rohadt kis besúgó. Nélküle a feleségem sosem
tudta volna meg, hogy viszonyom van a titkárnőmmel. Ő köpött
be neki.
– Értem.
–  A nyári szünetben egy nap bejött az irodámba. Be akart
köszönni, de közben rajtakapott, ahogy a titkárnőt dugom az
íróasztalon.
Hunter arcára undor ül ki.
–  Megvárta, hogy megmagyarázzam a helyzetet?
Megkérdezte, mit tehetett az anyja, amivel ebbe a helyzetbe
kényszerített? Egy francot. Hazarohant, és elbőgte maminak,
amit látott.
Van valami rémisztően… valóságos ebben a sztoriban. A
Hunterből sugárzó düh azt súgja, hogy nem egyszerű
szerepjátékról van szó.
– Hány éves volt ekkor a fia?
–  Tizennégy. Egy tizennégy éves kis kretén, aki férfinak
képzelte magát, valami nagy hősnek, aki megmenti az anyját.
De jól megszívta, mert Kathrynt nem érdekelte. Esze ágában
sem volt elhagyni engem. Még szép! Nézzen csak rám: gazdag,
jóképű fickó vagyok. Nálam jobbat úgysem találna. A fiam azt
hitte, igazságot osztott, de igazából csak segget csinált a
szájából.
Hunter mérgesen megrázza a fejét.
– És ez fájt a kölyöknek, mert kiderült, hogy az anyja tudott a
viszonyról, meg a korábbiakról is, és könyörgött a fiának, hogy
ne csináljon ügyet belőle, mert a férje olyan jó ember, jó apa,
aki eltartja a családot. És amikor a srác vitatkozni próbált, az
anyja bajkeverőnek nevezte, és bűntudatot keltett benne,
amiért elmondta az igazat. És amikor aztán évekkel később a
srác látott valamit, amiről tudta, hogy fájhat egy másik nőnek,
próbálta magában tartani – emeli rám a szemét. – Rohadt nehéz
volt megnyílnia. A barátaitól kért tanácsot, hogy mit tegyen,
hogy ők akarnának-e tudni róla… Közben a fejében egy kis hang
azt ismételgette: Ne keveredj bele, mert megint te szívod meg! És
mit tesz isten, pont ez történt.
Csönd üli meg a szobát.
Hunter fortyog a dühtől. Nem tudom, kire haragszik: rám,
magára, vagy az egész világra. Kifejezéstelen arccal szántja
végig az ujjaival a haját.
–  Hunter! – szólalok meg óvatosan. – Te… Te mondtad el
anyukádnak, hogy rajtakaptad apádat egy másik nővel? És…
várjunk csak! Amiket a találkozóinkon meséltél, az mind
megtörtént veled? Az apád az, aki…
Zavartan elhallgatok. A beszélgetéseinket felidézve próbálom
kiszűrni, melyik történet volt igaz, és melyiket találta ki a
feladat kedvéért. Egyértelműen az apja ihlette az általa
eljátszott nárcisztikus férfit, de vajon mennyi volt mindebből a
színjáték?
–  Hagyjuk! – áll fel Hunter. – Próbáltam jó barátod lenni, de
én voltam a hülye. Mára végeztünk. Viszlát jövő héten!
Tehetetlenül nézem, ahogy kiviharzik a szobámból. Szeretnék
utánamenni, de még mindig kótyagos vagyok a rám zúduló
rengeteg új infótól. Belenézek a jegyzeteimbe. Újraolvasom a
hálaadásos esetet, a megcsalásokat, a lábtörlő anya leírását és a
páciensem kegyetlen fölényeskedését az általa alsóbbrendűnek
tartott személyekkel. Ez lenne Hunter családja? Mennyire
színezhette ki a valóságot?
Az egyetlen, ami biztosan valóságos volt, az elkínzott hang,
amikor elmesélte, hogyan mondta el az anyjának a megcsalást,
aki bajkeverőnek nevezte, pedig a fia csak meg akarta védeni.
Én is pont ezt csináltam: megvádoltam, hogy áskálódik Nico
ellen.
Basszus! Nagyot sóhajtva megdörzsölöm az arcom. A
bűntudattól görcsbe rándul a gyomrom. Talán Huntert tényleg
csak a jó szándék vezérelte. De… a francba is, akkor sincs igaza.
 

 
Péntek este Corinne lakásavatójára megyünk. Amilyen szolíd,
nem is akart bulit, de Pippával rábeszéltük. Beleegyezett, de
azzal a feltétellel, hogy csak pár haver lesz jelen.
Nico eljön értem, Dariusért és Pippáért a kampuszra. A
barátnőjeként bérelt helyem van az anyósülésen, így Darius a
maga százkilencvenöt centijével hátulra szorul.
–  Ne már, D! – zsörtölődik. – A testem megérdemli az
anyósülést, ezt te is beláthatod.
– Ha kedves leszel, visszafelé helyet cserélek veled – ígérem.
Előveszem a mobilom, hogy üzenjek Corinne-nak, de látom,
hogy teljesen lemerült. A francba! Elfelejtettem feltölteni
indulás előtt. Hátrafordulok Pippához.
– Írnál Corinne-nak, hogy úton vagyunk?
– Máris.
Visszacsúsztatom az iPhone-omat a retikülömbe. Nico fél
kézzel vezet, mert a másik a combomon pihen. A hüvelykujjával
egyszer-egyszer izgatóan megsimogatja a pucér térdem, sőt, egy
piros lámpánál még a szoknyám pereme alá is becsúsztatja az
ujját. Vetek rá egy javíthatatlan vagy pillantást, mire válaszul
rám kacsint.
A többi vendég már ott van, mire megérkezünk. Érdekes kis
csapat verődött össze: néhány kosaras srác, egy lány Corinne
jógaklubjából és pár matekos csoporttársa. Corinne
közgazdaságtant és matekot tanul, akárcsak ez a három fiú. Az
egyikük öltönyben és nyakkendőben jött, amit rém viccesnek
találok.
–  Ugye tudod, hogy ez egy buli? – cukkolom rögtön a
bemutatkozás után.
A neve Kyler, és végzős.
– Túlzás a nyakkendő? – kérdezi szégyenlősen.
– Csak egy kicsit.
Miközben Kylerrel beszélgetek, Nico megjelenik mellettem és
megfogja a kezem. Van ez a szokása, hogy testbeszéddel
körbepisil, ha más srác társaságában lát. Régebben cukinak
találtam, és sokszor még mostanában is, máskor viszont a falra
mászom tőle. Például most, ahogy próbálok vegyülni a
társaságban, ő meg rám tapad, mint egy matrica.
Zavaró, sőt, konkrétan idegesítő.
Corinne telepakolta frissítőkkel a kis nappali-étkező asztalát.
A buli batyubálnak lett meghirdetve, de azért ő is beszerzett pár
doboz kísérőt és néhány üveg tequilát.
Inni akarok ma este, ezért nem is vesztegetem az időt:
elkezdem összehozni az első kört.
– Gyerünk, srácok! – intek mindenkit az asztalhoz.
Nico nem sokat kéreti magát. Általában rumot iszik, de most
lelkesen töltögeti a tequilát a sorba rendezett kis poharakba.
Mindenkinek osztok egyet, aztán mind a tizenegyen a magasba
emeljük a poharunkat.
–  Igyunk Corinne-re és a szuper új lakására! – mondok
köszöntőt.
 – És a felnőtté válásra! – teszi hozzá Pippa.
– A felnőtté válásra!
Ahogy a pia végigperzseli a torkom, egyből kimelegszem.
Valaki bekapcsolja a zenét. Nicóval a kanapéra telepszünk a
barátaink mellé. Pippa Darius ölében ül, aki hosszú ujjaival
Pippa fürtjeit babrálja. Nincsenek együtt, de minden
találkozáskor szemérmetlenül flörtölnek egymással. Régebben
próbáltam összehozni őket, de valahogy nem működött a dolog.
Azt hiszem, egyikük sem akar komoly kapcsolatot, de egy kis
flört mindkettőjüknek belefér.
Corinne a közelünkben állva Kylerrel beszélget, a többiek
pedig az italok körül gyülekeznek. Darius felkapja a távirányítót
az üvegasztalról, amikor meglátja, mi megy a tévében.
Felnyomja a hangerőt.
– Basszus, imádom ezt a filmet!
– Ugye tudod, hogy ez egy csajos film? – tájékoztatja Nico.
– Ha ez igaz, mit keres benne Scarlett Johansson? – vitatkozik
D. – Mert kétlem, hogy a csajok is annyit masztiznának rá, mint
én.
Kitör a röhögés. Kyler, a matekzseni elpirul. Egész helyes.
Kíváncsi lennék, van-e köztük valami Corinne-nal. Egészen
közel állnak egymáshoz.
–  Hol láttam én már ezt a színészt? – kérdezi Pippa, amikor
egy jóképű pasi jelenik meg a képernyőn. – Nem ő volt abban a
mobiltelefonos filmben?
– Ennél bénább leírást még az életben nem hallottam – bök a
bordái közé Darius.
 – Demi! Ugye te tudod, melyikről beszélek?
A tévére pillantok.
– Az ott Chris Evans?
Pippa bólint.
– Tuti, hogy ő volt abban a mobilosban is. Régebbi film… azzal
az angol fószerrel, meg a nővel, meg…
Darius belefütyül a mondatba.
– Basszus, P, beszélj már értelmesen!
–  Várj, asszem tudom, melyikre gondolsz – mondom
Pippának. – A francba, én sem emlékszem a címére. Kicsim,
odaadnád a telód, hogy megnézhessem?
Nico a zsebébe nyúl, és átnyújtja az iPhone-ját. Nincs rajta
billentyűzár, ami újabb cáfolat Hunter vádjaira. Miért mutatná
meg Nico ilyen simán a telefonját, ha rejtegetnivalója lenne?
Nico mobilnetje kész rablás, ezért a böngésző megnyitása
előtt rányomok a beállításokra.
– Melyik a WIFI-hálózatod? – kérdezem Corinne-t.
– Cwiley22 – feleli. – A jelszó: kis a, nagy F…
– Ez furcsa – szakítom félbe. – Magától rácsatlakozott.
Nyugtalanul fürkészem Nicót.
– Érdekes – ráncolja a homlokát. – Ja, megvan. Biztosan akkor
mentette el a telóm a jelszót, amikor a srácokkal
beköltöztettünk – fordul Corinne felé.
– Igen, az lehet – feleli Corinne.
Lassan bólintok, és megnyitom a böngészőt, hogy
rákeressek… mire is? Ja igen, Chris Evansre. De az ujjaim
reszketnek, ahogy beírom a Google-ba a nevét.
 Valami zavar, de nem tudok rájönni, mi az. Azt eddig is
tudtam, hogy Nico és a kollégái hordták át Corinne dobozait a
koleszból a lakásba. Egyikük sem tagadta soha. És persze, hogy
Corinne megadta Nicónak a WIFI-jelszót, ha Nico kérte.
Márpedig simán elkérhette, mert a mobilnetje gáz, és a
többórás költöztetés alatt talán használni akarta a netet, és
persze…
Hirtelen leesik, miért görcsöl úgy a gyomrom. Corinne-nál
csak a beköltözés után egy héttel kötötték be a WIFI-t. Amikor
átjöttem rendbe rakni a gardróbját, még csak várta a szakit.
Kizárt, hogy működött volna a net, amikor Nico napokkal
korábban itt járt. Egész testemben remegni kezdek.
–  Demi! Mi a film címe, amire gondolok? – türelmetlenkedik
Pippa.
Alig kapok levegőt, miközben a telefon kijelzőjére meredek.
– Mobil – motyogom.
– Ne! Akkor tényleg egy mobilos film – nevet Darius.
– Mondtam – vigyorog Pippa.
Újra felélénkül a beszélgetés. Nico ölébe dobom a telefonját.
Mélybarna szemével mintha próbálna a vesémbe látni.
– Kicsim?
Nem tudok megszólalni. Nem is tudom, mit mondjak. Corinne
még mindig Kylerrel beszélget, de valamiért úgy érzem, mintha
figyelne bennünket. Reszketegen kifújom a levegőt. Miért
csatlakozott Nico mobilja automatikusan Corinne WIFI-jére?
Eszerint a pasim járt itt a költöztetés óta, de miért? Corinne az
én barátom, nem az övé. Azt el tudom képzelni, hogy Pippával
találkozik nélkülem, de Corinne-nal ez kizárt.
A tequila bugyborékolni kezd a gyomromban. Basszus!
Hányni fogok?
– Demi! Mi a baj? – faggat Nico.
Nagy nehezen a szemébe nézek.
–  Corinne-hoz csak a költözés után egy héttel vezették be a
netet.
Egy röpke pillanatra mintha pánik ülne ki az arcára, de olyan
gyorsan el is tűnik, hogy talán rosszul láttam.
–  Ez tényleg furcsa – préseli össze az ajkát. – Akkor nem
értem, hogy csatlakoztam rá.
– Hát azt én sem – jegyzem meg élesen.
A halk vitánk felkelti Pippa figyelmét.
– Mi folyik itt? – kérdezi.
– Semmi – vágja rá Nico, de Pippa jól ismer engem.
Elég ránézni az arcomra, és már fel is ugrik Darius öléből.
– Mi folyik itt? – ismétli, oda-vissza kapkodva a tekintetét Nico
és köztem.
Kinyitom a szám, de nem jön ki rajta hang. Lassan Corinne
felé fordítom a fejem, aki egyenesen rám néz. A szeméből
sugárzó bűntudat felér egy beismeréssel. Felpattanok a
kanapéról, de a hirtelen mozdulattól megpördül körülöttem a
szoba. Három tequila után elég erős a kényszer, hogy mindent
kiadjak magamból. Keserű íz ömlik szét a számban.
– Ez nem lehet igaz! – csattanok fel. – Mióta tart?
Corinne felém lép.
– Ez nem az, aminek látszik…
 – Mióta kefélsz a pasimmal, Corinne?
Nico felé fordulok.
– Mióta dugod?
Mindenki elhallgat. A tévében ScarJo Chris Evansszel
civakodik, de már nem találom olyan viccesnek a filmet, mint
korábban. Inkább olyan, mint egy pofon. Ez a két hülye
egymásba szeret, miközben engem a pasim, akivel nyolc éve
járok, átver a palánkon.
– A rohadt életbe – mormogja Darius halkan.
Éppolyan döbbentnek tűnik, mint amilyennek én érzem
magam. Szerintem fogalma sem volt erről az egészről. Senki
sem sejtette, kivéve Huntert. Ő próbált figyelmeztetni.
Összeszedte a bátorságát, és elmondta, amit látott, és…
Visszafordulok Corinne felé.
– Te voltál az a diákszövetséges bulin?
Értetlenül pislog.
– Tessék?
– Néhány hete szombat este az Alpha Delta házban – te voltál
ott Nicóval?
Gyorsan megrázza a fejét.
–  Nem. Esküszöm! Szombat esténként tanulócsoportba járok
Kylerrel és Ahmeddel – mutat a két srácra, akik rögtön
alátámasztják az alibijét.
– Velünk volt – erősíti meg Kyler félénken.
– Akkor mióta tart ez köztetek? – kérdezem ridegen.
–  Csak egy alkalom volt – böki ki Corinne. – Esküszöm, csak
egy.
 Megint kavarog a gyomrom. Nem akarok többet hallani.
Végeztem. Sarkon fordulok, és elindulok az ajtó felé. Nico
utánam szalad. Az esdeklő hangja visszaverődik a kis lakás
falairól.
– Demi, várj! Hadd magyarázzam meg!
–  Mit? – fordulok felé. – Hogy megcsaltál a barátnőmmel?
Aztán meg egy másik csajjal a bulin? Az ki volt? Hány nőt dugsz
még rajtam kívül?
– Nem csaltalak meg. Hazudik.
– Hé! – rohan felénk Corinne. – Nem hazudok!
Ahogy ránézek, sértődöttség villan a szemében.
Nico megalázta.
–  Nem hazudok, Demi – mondja nekem halkan. – Tényleg
megtörtént.
Hiszek neki.
–  Pippa! – szólalok meg reszketeg hangon. – Hívj nekem egy
Ubert! Most!
A könnyeimmel küszködök, mert lemerült a mobilom, és
csapdába estem ebben a hülye lakásban az áruló barátnőmmel
és a hűtlen pasimmal. Legszívesebben ásnék magamnak egy
gödröt és belefeküdnék.
– Intézem – feleli Pippa.
– Demi!
Nico próbálja megragadni a karom, de meglendítem a
másikat, és behúzok neki egyet. Ahogy a feje hátracsuklik,
elkáromkodja magát. Fájdalmas képpel markolássza a jobb
arccsontját, ahol eltaláltam.
 – Megütöttél.
– Örülj, hogy ennyivel megúsztad, te rohadt szemétláda!
– Két perc múlva itt a kocsi – jelenti be Pippa.
Nico mellkasára nyomom a mutatóujjam.
–  Eszedbe ne jusson utánam jönni! – figyelmeztetem, és
kiviharzok az ajtón.
 Hunter

Péntek este van, és mi a lakótársaimmal egy idétlen Zombik!

nevű társasjátékot játszunk. Igen, felkiáltójellel.
Hollis hazajött a hétvégére, ami azt jelenti, hogy hallgatnunk
kell, ahogy Rupival veszekszik a játék legfrissebb fordulatán.
Hollis az előbb kihúzta az Áldozat kártyát, ezért most a
csoportból fel kell áldoznia valakit, hogy a többiek közelebb
jussanak a biztonságos végcélhoz. A baj csak az, hogy Rupitól
kéne megszabadulni. Vele nem veszítenénk sokat, ellentétben a
többiekkel. Basszus, nekem két számszeríjam is van, Rupinak
meg kábé semmije.
– Jesszus, Mike, nyírd már ki! – kiáltja Summer.
Ezt nem lehet röhögés nélkül kibírni. Az angyalarcú lány
ráparancsol egy barátunkra, hogy játékból ölje meg egy másik
barátunkat.
– Summer! – szisszen fel Rupi.
–  Most mi van? A játék célja, hogy minél többen eljussanak
épségben a kutatóállomásra – védekezik Summer. – Csak egy
Áldozat kártya van a pakliban. Csak egy csapattagnak kell
meghalnia, és az te leszel.
– Te leszel – helyesel Brenna a forró csokit kortyolgatva, amit
a hamarosan jobblétre szenderülő Rupi készített nekünk.
–  Mike! – figyelmezteti Rupi a pasiját. – Ha megölsz, én
esküszöm…
– Kicsim! – néz rá Hollis.
– Mike!
– Kicsim!
– Mike!
– Kicsim! – sóhajt fel Hollis, és leteszi elé az Áldozat kártyát.
Rupi akkorát sikít, hogy beleremeg a dohányzóasztal.
– Nem hiszem el, hogy tényleg megtetted!
– Nem volt más választásom – tiltakozik Hollis. – Ez a csoport
érdeke.
– És én nem számítok?
– Ne légy önző, kicsim!
–  Miért? Mert elvárom a pasimtól, hogy megvédjen a
veszélytől? Ez nem lehet igaz! Ha végeztünk a játékkal, én
esküszöm…
– Te már végeztél vele – közli Brenna szárazon. – Mike megölt.
Rupi felpattan, és a szokásos rupis stílusában pufogva
kiviharzik. A csaj egy igazi drámakirálynő.
Szerencsére megtalálta a tökéletes párját, a drámakirályt.
Hollis feláll, és a levegőbe lendíti a karját.
– Látjátok, mire kényszerítettetek? – vádaskodik. – Ezért nem
akarok soha társasozni.
Rupi után szalad.
 –  És csak hárman maradtak – mondja unottan Brenna a
fegyverkészletét nézegetve.
– Nélküle nem folytathatjuk – jelzem. – Nála van az ellenszer
a második mutáció ellen. Ja, és csak ő tud megnyúzni egy
nyulat.
– Újraoszthatjuk a készleteinket – veti fel Summer.
–  Á, ennek már lőttek – dobom a kártyáimat a táblára, és
hátradőlök a kanapé párnáira.
–  Nem kéne többet ezzel a kettővel játszanunk – jegyzi meg
Brenna, és felveszi a bögréjét.
– Egyetértek – bólint Summer. – Kibírhatatlanok.
Én is magamhoz veszem a forró csokimat, és kiiszom az
egészet. Amúgy sem figyeltem rendesen a játékra.
Az utóbbi öt napban folyton Demi Davis járt a fejemben.
Bánom, hogy úgy nekiestem, de ha ez nem lenne elég, ráadásul
még az apámmal való kapcsolatom lehangoló részleteit is a
nyakába zúdítottam. Szinte hallottam a fogaskerekek
kattogását, ahogy gondolatban végigzongorázza mindazt, amit a
szemeszter kezdete óta meséltem, és próbálja kiszűrni, mennyi
lehet benne a valóság.
Sajnos a történetek nagy része igaz, de néhány részletet azért
kiszíneztem.
Apa például általában nem ennyire kegyetlen anyával, és
nem beszél vele olyan magas lóról, mint ahogy az üléseken
leírtam. Igyekeztem eltúlozni néhány nárcisztikus jellemvonást,
hogy megkönnyítsem Demi dolgát, de maguk a történetszálak
az életemből származtak. Tizennégy éves koromban tényleg
rajtakaptam apát a titkárnőjével. Tényleg elmondtam anyának,
aki tényleg figyelmeztetett, hogy ne avatkozzak a házasságába.
Azt mondta, legyek jó fiú, és tartsam a szám, mert apa jól
gondoskodik rólunk, és nélküle sokkal rosszabb életünk lenne.
Aznap jöttem rá, hogy anyámból hiányzik minden önbecsülés,
apában viszont több is van a kelleténél.
De bármilyen dühös voltam is a múltam miatt, nem kellett
volna Demin kitöltenem. Számítottam rá, hogy talán nem fog
hinni nekem Nicóval kapcsolatban. Nem lett volna szabad azzal
gúnyolnom, hogy homokba dugja a fejét, mintha valami naiv,
buta kiscsaj lenne.
Lelketlen kúrógépnek nevezett.
Basszus, ez igaz. Legalább olyan szemét volt velem, mint én
vele. Két szemétláda.
Meg kell próbálnom rendbe hozni a dolgokat. Az asztalra
nézek, ahol a mobilomat hagytam. Mégsem. Az SMS gáz. Ilyen
személyes témát nem lehet üzenetekben megbeszélni.
– Na jó, én most lelépek – állok fel a kanapéról.
– Biztos? – néz fel rám Summer. – Kezdhetünk egy új játékot.
–  Nem érdekes. Vegyük úgy, hogy a zombik nyertek. Majd
jövök.
– Hová mész? – érdeklődik Brenna.
– Egy barátomhoz.
–  Aha! – nevet gúnyosan. – Tudtam, hogy előbb-utóbb
bebukod ezt a cölibátust.
– Nem lesz szex – tisztázom. – Arról a lányról van szó, akivel a
közös projekten dolgozom. A múltkor összevesztünk, és
szeretném elsimítani a dolgokat.
– SMS-ezhetnél is neki – veti fel Summer segítőkészen.
– Te meg törődhetnél a saját dolgoddal!
– Hát jó.
Mivel nem ittam, a saját kocsimmal teszem meg a tízperces
utat a kampuszig. A Görög sorra befordulva nem találok helyet
a Theta ház előtt, ezért valamivel távolabb parkolok le. Éppen
leállítom a Rover motorját, amikor üvöltözés üti meg a fülem.
Ó, hogy az a…!
Futásnak eredek az utcában, majd hirtelen megtorpanok,
amikor meglátom Nicót a Theta előtt, ahogy kiabál fel a
második emeletre.
– Ne már, Demi! Légyszi!
A srácon látszik, hogy romokban hever. Ha nem ismerném a
körülményeket, valószínűleg még sajnálnám is. Megcsalta
Demit a bulin. Csak ez lehet az oka, hogy most itt könyörög a
háza előtt.
– Kérlek, mami! Szeretlek! Elcsesztem, tudom.
A Theta és a szomszédos épület között húzódó sövény mögé
bújok.
– Tűnj el! – kiabál egy magas, vékony hang.
Nem Demié. Ahogy felnézek az ablakba, két lányt látok Demi
hálószobájának fényében.
– Nem akar veled beszélni. Menj innen! – kiabálja az egyik.
– Ha nem tűnsz el, hívjuk a zsarukat – figyelmezteti a másik. –
Zavarod a környék nyugalmát. Az emberek aludni akarnak.
– Péntek este kilenckor a Görög soron? – mordul fel Nico. – A
rosseb sem alszik itt ilyenkor, Josie. Küldd le Demit!
– Nem akar látni, te csalfa rohadék!
Ja. Így legyen ötösöm a lottón.
– Demi! – kérleli Nico elcsukló hangon.
Ezúttal tényleg megsajnálom. Jól ismerem a nárcisztikus
embereket – eggyel születésemtől fogva együtt éltem –, így
tudom, hogy nem erősségük a bűnbánat. Ha mutatnak is
megbánást, az általában színjáték. Nincs kizárva, hogy Nico is
csak színészkedik, de a megérzésem azt súgja, hogy nem.
Tényleg elkeseredettnek tűnik.
Csak magának köszönheti – jelzi a fejemben egy hang.
–  Demi! Addig állok itt, amíg be nem engedsz. Ha kell, egész
éjjel itt maradok. Kérlek! Ezer éve ismerjük egymást. Tartozol
nekem egy beszélgetéssel. Tartozol nekem annyival, hogy
meghallgatod a magyarázatomat…
Brutális sikoly hasít a levegőbe. Esküszöm, Rupi Miller
rikácsolása ehhez képest lágy muzsikának tűnik.
Demi megjelenik az ablakban, és félretolja a nővéreit az
útból.
– TARTOZOM NEKED?!
Nico azonnal rádöbben a hibájára.
– Nem! Én nem úgy értettem…
– Megcsaltál egy barátnőmmel – szakítja félbe Demi. – Aztán
még azzal a másik nővel is a bulin.
Nico, te szerencsétlen idióta!
Minden megmaradt együttérzés elpárolog belőlem. Abszolút
Demi oldalán állok. Persze, mindig is felé hajlottam, de most
már nem érdekel a srác szenvedése. Megérdemli.
–  Végeztünk egymással – üvölt ki Demi az ablakon. –
Hallottad, Nicolás? Vége.
– Ne mondd ezt, kicsim!
–  Igazad van – ezer éve ismerjük egymást. Én mindvégig
hűséges voltam hozzád, de te ezt nem vagy képest viszonozni.
Úgyhogy, légy szíves, menj innen!
– Még nincs veszve minden – próbálkozik Nico. – Kérlek, adj
még egy esélyt! Hadd nyerjem vissza a bizalmad!
–  Haver! – kiabál valaki az egyik szomszédos házból. –
Szánalmas vagy. A csaj azt akarja, hogy húzz el.
Demi nem zavartatja magát.
– Végleg eljátszottad a bizalmam – folytatja. – Befejeztük. Nem
akarok többet veled lenni. Nekem nem kell egy hazug, hűtlen
pasi. Többet érek annál, mint amit tőled kapok.
Igaza van. És talán perverz vagyok, de totál felizgat Demi
látványa, ahogy ott áll kipirult arccal, izzó széndarabként tüzelő
szemmel, és csípőre tett kézzel Nicóra mered. Szenvedélyes és
magabiztos. Megsebzett, de nem legyőzött.
– Ennek még nincs vége – mondja Nico.
– De igen. Befejeztük – ismétli Demi.
– Vége van, haver! – kiabál valaki, és a Görög sor több házából
is megerősítik.
– Menj haza, seggfej!
– Elveszed az ember életkedvét.
Nico csak Demire figyel.
– Ezt nem gondolhatod komolyan.
 Ez hülye. A nők nem szeretik, ha megmondják nekik, mit
gondolnak. Ha valamit megtanultam az évek során, az az, hogy
nem adhatunk szavakat egy nő szájába – sem a farkunkat egy
másik nőébe.
– Ó, nekem elhiheted, hogy komolyan gondolom.
Demi eltűnik az ablakból. Egy pillanatra azt hiszem, hogy
ennyi volt, de aztán újra megjelenik ruhákkal a kezében.
– Hadd segítsek kipakolni a fiókodból, mielőtt elmész – kiált le
dühösen.
Magamban kuncogva nézem, ahogy sorban hullanak a
ruhadarabok a második emeletről a fűre. Egy Celtics pulóver.
Néhány póló. Egy bokszeralsó.
– Nem érdemelsz fiókot a házamban! Semmit sem érdemelsz.
Végeztem veled. Fogd a cuccaidat, és tűnj el az életemből!
Megint azt hiszem, hogy vége a műsornak, de ekkor ez az
agyalágyult Nico olyasmit mond, amivel még saját magát is
sikerül alulmúlnia.
– A PlayStationt eszedbe ne jusson kidobni az ablakon, Demi!
Mi ez, ha nem felhívás keringőre? Demi megint eltűnik, de
ezúttal nem bukkan fel újra az ablakban.
Huh! Jól van. Talán megkegyelmezett a PlayStationnek. Nico
is erre a következtetésre juthatott, mert a teste
megkönnyebbülten elernyed. Leszegett fejjel elkezdi
felszedegetni a gyepre hajigált ruháit. Még mindig nem vett
észre, és nem is tervezem felfedni magam előtte. Nem jó
hergelni a megsebzett oroszlánt.
Már éppen lenyugodtak a kedélyek – minden elcsendesül, és
Nico cuccai eltűnnek az előkertből –, amikor kicsapódik a Theta
ház ajtaja, és megjelenik Demi, a kezében egy rakás kusza
kábellel, kontrollerekkel és egy keskeny, fekete PlayStationnel.
Nico felkapja a fejét.
–  Köszönöm! – nyújtja ki a kezét, mint aki tényleg elhiszi,
hogy sértetlenül visszakapja a játékát.
–  Köszönöd? Nem. Én köszönöm – kel ki magából Demi. –
Köszönöm, hogy elvesztegettél nyolc évet az életemből.
Az egyik kontroller hangosan csattan a földön.
–  Köszönöm, hogy a képembe hazudtál – repül a másik
kontroller a betonjárdára. – Köszönöm, hogy megaláztál.
Az útpadkához érve már csak a PlayStation marad a kezében.
Lélegzet-visszafojtva várok. A többi tönkrement alkatrész
könnyen pótolható, de maga a konzol nem.
–  Soha többé nem akarlak látni. Mindent tönkretettél. A
barátságunkat, a kapcsolatunkat, mindent!
Csatt! A PlayStation ezer szilánkra törik a járdán.
Nicónak van bőr a képén beszólni.
– Hát ezt nem hiszem el!
Demi behúz neki egyet. Eljött a közbeavatkozás pillanata.
Kiugrok a sövény mögül. Még van ideje bevinni egy újabb ütést,
mielőtt elrángatom, mint egy megbokrosodott lovat. Igaz, hogy
ő nem hokizik, de azt hiszem, rá is vonatkozik a csapatkapitányi
kézikönyv negyedik paragrafusának nyolcadik pontja: Ne hagyd
a csapattársad gyilkolni.
– Hé, hé, állj le! – csitítgatom.
–  Hunter? Te mit keresel itt? – pislog meglepetten, de a
következő pillanatban már újra bevadul. – Eressz el! – visítja. –
Megérdemli, hogy szétverjem a fejét!
– Igen, tudom – bólintok, mire Nico mogorván néz rám. – De
nyugi, a karma majd úgyis elintézi helyetted.
– Eressz el!
Demi morogva, fogcsikorgatva próbálja kiszabadítani magát a
szorításomból. Felkapom és a vállamra vetem.
– Hunter! – rikácsol felháborodottan. – Azonnal tegyél le!
–  Nem. Nem hagyhatom, hogy bevigyenek testi sértésért –
rúgom félre Nico PlayStation-jének egy darabját, miközben a
ficánkoló Demivel küzdök. – Épp elég volt a rongálás.
– Nem érdekel! – makacskodik. – Testi sértést akarok!
– Tudom, Demi bébi, de hidd el, nem ér annyit!
A felajzott nő a vállamon tovább csapkod, mint egy
szabadulni vágyó madár. Lesújtó pillantást vetek Nicóra, majd
elindulok Demivel a Land Rover felé. Csak a kocsinál teszem le.
Amint a zoknis lába földet ér, mintha elszállna belőle az erő.
Hirtelen sérülékeny kislánynak tűnik. A szemében könny
csillog.
– Megalázott – suttogja.
–  Tudom, kicsim. Gyere ide! – tárom szét a karom, de ő
szégyenkezve leereszti a fejét.
– Nem. Nem akarok ölelést – motyogja.
– Jó, akkor csak szállj be!
– Miért?
– Átjössz hozzánk, és leisszuk magunkat. Jót fog tenni egy kis
figyelemelterelés.
 Demi habozik. A Theta ház felé sandít, ahol Nico lassan a
kisteherautója felé baktat, majd visszafordul felém, és kinyitja
az anyósülés ajtaját.
Pár másodperccel később már úton vagyunk. Demi egy szót
sem szól, csak mered maga elé.
– Nagyon sajnálom – bököm ki.
–  Nem, én sajnálom – feleli reszkető hangon. – Igazad volt.
Mindenben. Én meg neked estem, és kúrógépnek neveztelek –
szipog. – Szörnyen érzem magam. Ugye meg tudsz nekem
bocsátani?
– Hát persze. Köztünk minden rendben. Komolyan.
Még mindig nem mer rám nézni.
– Ő a kúrógép. Megcsalt. Nem egyszer, nem egy nővel.
– Igen, nagyjából összeraktam a képet.
Ráfordulok a városba vezető útra. Tíz perc múlva már le is
parkolok Summer ezüstszínű Audija mögé. Még ég a lámpa a
nappaliban.
– Gyere! – nézek Demire. – Rád fér egy ital.
Kövér könnycseppek buggyannak ki a szeme sarkából. Sűrű
pislogással próbálja visszatartani őket.
– Menjünk! – egyezik bele.
Bemegyünk a házba. Amikor Demi lehajol, hogy levegye a
cipőjét, rájön, hogy nincs rajta. Csak egy rózsaszín-szürke csíkos
zokni takarja a kis lábát. Úgy néz rá, mint aki azt sem tudja,
hozzá tartozik-e az a zokni egyáltalán.
– Hé, Hunter! Te vagy az? – szól ki Hollis a nappaliból.
– Igen.
 – Jó az időzítés. Pont most kezdünk egy új játékot.
Ezek szerint sikerült rövidre zárniuk az értelmetlen vitát
Rupival.
–  Elhoztam egy barátomat – kiáltok be, miközben kikötöm a
bakancsom fűzőjét.
– Húúú! – cukkol Brenna. – Szexi barátnő?
Végignézek Demin. Remegő száj, kivörösödött szem
elkenődött szemfestékkel, sokkolt arckifejezés…
– Kapd be! – szól be bús képpel.
Elvigyorodok.
–  Bocs, de jelen állapotodban nem használnám rád a szexi
szót.
Amikor belépünk a nappaliba, a lányok csak egy pillantást
vetnek a vendégemre, és már fel is pattannak a helyükről.
– Jól vagy? – esik neki Summer.
Brenna kérdőn mered rám, majd Demihez fordul.
– Mit művelt veled?
– Dugulj el, Bee!
Demi a könnyein át elneveti magát.
–  Ne bántsátok! Csak visszafogott, hogy ne verjem péppé a
csalfa pasi… – expasimat – helyesbít.
–  Pfuj! A csalfák a leggusztustalanabb férgek – jelenti ki
Summer.
– A legalja! – bólogat Hollis.
– Szegénykém! – vonszolja Rupi a kanapéhoz Demit.
A lányok körbeveszik, és próbálnak részleteket kisajtolni
belőle.
 – Ha nem baj, inkább nem beszélnék róla – hárít Demi.
Nagyot nyel, és halvány mosollyal a dohányzóasztalon álló
táblára mutat.
– Mit játszunk?
– Mostanában alig láttalak.
TJ tekintetében szemrehányás és együttérzés keveredik, majd,
ahogy az asztal felett átnyúlva megszorítja a kezem, érzem,
hogy az együttérzés nyert. Megkönnyebbülök, mert
pillanatnyilag nem lenne erőm bizonygatni a lojalitásomat.
Most a lelki egészségem a legfontosabb, és a
távolmaradásomnak semmi köze TJ-hez vagy a barátságunkhoz.
–  Nem veszítettél sokat. Nem vagyok mostanában túl jó
társaság – csípek ki egy darabot a banános muffinomból.
– Te mindig jó társaság vagy – mosolyog TJ.
– Kedves, hogy ezt mondod.
– Mert ez az igazság. Hogy vagy?
–  Jobban. Mármint, a pasim megcsalt, szóval nem lejtek
örömtáncot, vagy ilyesmi, de már nem érzek késztetést, hogy
kinyírjam, vagy felrobbantsam a lakását.
Ami a Corinne bulija után történtek fényében határozott
előrelépés. Az a sanda gyanúm, hogy nem voltam teljesen
magamnál aznap este. Emlékszem mindenre, amit csináltam, de
az emlékek valami vörös ködön átszűrve gomolyognak
bennem: ahogy kidobálom Nico ruháit az ablakon, földhöz
vágom a PlayStationjét, ahogy behúzok neki. A legtisztább
momentum Hunterhöz és a lakótársaihoz kapcsolódik. Az a
béna társasjáték lenyugtatott, és ezért egy életen át hálás leszek
a Zombik!-nak.
–  Beszéltél azóta Nicóval? Vagy még mindig blokkolod a
számát? – kérdezi TJ.
– Blokkolom.
Nem volt más választásom. Nem bírtam tovább az állandó
hívásait és üzeneteit.
– De múlt héten megjelent a házunknál – vallom be.
TJ homlokán mély ráncok jelennek meg.
– Ezt nem is mondtad.
–  Nem volt mit mesélni. Bekopogott, mire Josie és a többiek
megfenyegették, hogy kiherélik, ha még egyszer a közelembe
jön.
–  Helyes. És ne feledd, hogy továbbra is áll az ajánlatom –
szívesen szétrúgom a seggét, ha szeretnéd.
– Nem ér annyit – eresztek meg egy fanyar mosolyt. – Amúgy
sem akarom, hogy bajod essék.
TJ nem gizda, de csak százhetvenöt centi, és elég vékony.
Esélye sem lenne Nico ellen.
Amint ezt kimondom, TJ keze görcsbe rándul.
–  Nem úgy értem, hogy gyenge vagy – magyarázkodok. –
Tudom, hogy elbánnál vele, de nem éri meg a fáradságot.
Egyébként, ha meg akarod verni Nicót, be kell állnod a sorba.
Pax extra időt tölt a konditeremben karerősítéssel, hogy,
idézem: „elintézze a seggét, és nem a jó értelemben”.
Mindketten vigyorgunk.
– És Darius azóta szóba sem áll vele.
– Ne! Komolyan?
–  Bizony. D-nek megvannak a maga hibái, de mind tudjuk,
milyen fontos neki a monogámia.
Emellett mélyen vallásos is, és nem tolerálja az
erkölcstelenséget.
–  Ja, és Hunterről se feledkezzünk meg. Ő is szívesen
elintézné Nicót.
Emlegetett szamár. Egy perccel később üzenet érkezik tőle.
Egy képet küld egy tojásról egy apró függőágyban. A következő
SMS-ben ez áll: @PabloEggscobar.
Uramisten! Pablónak már saját Instagram oldala van.
TJ kíváncsian felém hajol.
– Mi az a képen?
– Van egy házi tojásuk.
Fejcsóválva leteszem a mobilt.
– Mi? Kiknek? – értetlenkedik TJ.
–  A hokicsapatnak. Egy keménytojás a kabalájuk, amit
felváltva gondoznak. Gondolom, valami csapatépítő feladat
lehet. Hunter nem fejtette ki bővebben.
– Nem zápul meg egy idő után, és nem lesz büdös?
– Már az. Az utóbbi időben celofánba bugyolálják és beteszik
éjszakára a hűtőbe, de még ez sem tudja elnyomni a szagot.
Múlt héten Hunternél volt a tojás, és elég durva kénszag lengte
körül.
– Ez állati fura. Sosem értettem a sportolókat.
–  Szerintem ez nem egy általános sportoló szokás, inkább
csak a briares hokisok hülyesége. Egyik sem komplett, Huntert
is beleértve.
– Akkor miért csetelsz vele? – kérdezi TJ.
– Mert barátok vagyunk – vonok vállat. – A barátaim lehetnek
agyamentek.
Hunter pedig minden fura dolga ellenére fantasztikus
barátként áll mellettem, mióta a kapcsolatom befuccsolt. A
lakótársai pedig egyből felkerültek a toplistámra. Brenna haláli
fazon, imádom. Summerrel nincs bennünk sok közös, de
folyton megnevettet. Rupi pedig… Rupi. A kapcsolatuk Hunter
haverjával, Hollisszal egészen lenyűgöző. Képtelenség
megmondani, hogy őrülten szerelmesek, vagy ki nem állhatják
egymást. Ki tudja, talán mindkettő. Akárhogy is, a lényeg, hogy
szórakoztatóak.
Rájöttem, hogy a legjobb gyógyír egy durva szakítás után, ha
elfoglalom magam. Főleg a tanulásra koncentrálok: évközi
vizsgákra, matektesztekre, laborgyakorlatokra, pszichológiai
olvasmányokra, bármire, ami leterheli az agyam. És ha az
agyamat már teljesen kifacsartam, jöhetnek a barátok. Egy ital
Pippával, moziestek a lányszövetséges nővéreimmel, egy-egy
este Hunterék házában. Egyelőre működik a rendszer.
–  Hánykor megy a buszod? – kérdezi TJ a bögréje pereme
fölül, amiből egy teafilter zsinórja lóg ki.
Nem szereti a kávét, ezért általában valamilyen gyógyteát
rendel.
– Fél nyolckor.
Felmordulok.
–  Basszus, nagyon nem várom az idei hálaadást. A szüleim
szívrohamot kapnak, ha beszámolok nekik a Nico-ügyről.
– Várj! Még nem mondtad el nekik a szakítást?
– Nem. Meghagytam kellemes hálaadás napi meglepetésnek.
– Ez szívás. Nagyon kedvelik őt, ugye?
–  Kedvelik? Az nem kifejezés. Ez olyan, mintha azt
mondanánk, hogy a diákszövetséges srácok kedvelik a
söröshordókat. Odavannak Nicóért, a vejüknek tekintik. Totál
összetör…
A mondat közepén elhallgatok. Ismerős alak lép be a
kávézóba.
Corinne.
A gerincem merev, egyenes vonalba ugrik. Corinne többször
próbált hívni a lakásavató után. Miután nem vettem fel, SMS-
ekkel bombázott. Egyszer visszaírtam neki, hogy majd keresem,
ha készen állok beszélgetni vele. Két hét telt el azóta, de még
közel sem érzem az erőt.
Amikor meglát, megdermed, mint a rémült szarvas a
fényszóró előtt. Aztán lassan összeszedi magát, és… A francba,
idejön.
– Bújtass el! – könyörgök TJ-nek, de már késő.
Corinne ideges mosollyal az asztalunkhoz lép.
– Sziasztok! – köszön halkan.
– Szia!
 A hangom rideg, mint az acél.
–  Tudom, hogy várni akartál, amíg készen állsz a
beszélgetésre, de… hát, jönnek az ünnepek, aztán a vizsgák,
aztán a tavaszi szünet… – von vállat. – Nem lenne jobb itt és
most tisztázni a helyzetet?
Az ajánlata kínosan lóg a levegőben. TJ kérdőn néz rám, mint
aki nem tudja, közbeavatkozzon-e. Megrázom a fejem.
–  Rendben – mondom Corinne-nak. – Nem baj, ha most
elköszönünk? – fordulok TJ felé. – Úgyis a lakótársaddal kell
találkoznod.
– Persze, semmi gond – feleli.
Miközben feláll, gyanakodva méregeti Corinne-t, aki a
pulthoz megy, hogy kávét szerezzen magának. A göndör, fekete
loknijai a hátára hullanak. A sorban állva lehámozza magáról a
kék pufidzsekijét.
– Marhára nincs kedvem ehhez – mormogom TJ-nek.
– Tudom, de ügyes leszel.
– Ebben nem lennék olyan biztos.
–  Te bármilyen helyzetet jól tudsz kezelni – biztat. – Nálad
bátrabb embert nem ismerek. De ha mégis szükséged lenne
rám, dobj egy S. O. S.-t, és otthagyom Ryant.
– Te vagy a legjobb – hálálkodok.
A vállamra teszi a kezét. A tenyere ott pihen pár pillanatig,
mielőtt elveszi. Egy másodperccel később a bejárat fölé lógatott
csengő hangja jelzi, hogy kiment a kávézóból.
Amikor Corinne visszajön az asztalhoz, újabb kínos csönd áll
be. Némán meredek rá, mert az fix, hogy nem én fogom
megtörni a jeget.
– Annyira sajnálom! – szólal meg.
Milyen eredeti.
– Igen, ezt már mondtad.
– Igen, de addig fogom ismételgetni, amíg el nem hiszed, hogy
komolyan gondolom.
– Ó, én elhiszem. De bocsánatot kérni könnyű. Ami nem kéne,
hogy könnyű legyen, az az, hogy lefekszel a barátod pasijával.
Szégyenkezve elpirul, és nagyot nyel.
–  Tudom, hogy hibát követtem el – bólint. – Ha bármilyen
kérdésed van, ígérem, hogy őszintén válaszolok.
– Jó, te dobtad fel a labdát.
A hangom keményebb a kelleténél, de nem tudom irányítani.
– Hányszor feküdtél le vele?
– Egyszer – vágja rá. – Nem sokkal a költözés után. Egyik este
átjött felfúrni egy polcot.
Próbálom belőni, mikor lehetett ez. Valószínűleg az egyik
olyan este, amikor Nico későig dolgozott. Vajon hányszor
hazudott nekem az évek során? Úristen! Annyira ciki ez a
beszélgetés!
– Ittunk egy sört, és tudod, mennyire nem bírom az alkoholt.
Ez persze nem mentség – teszi hozzá gyorsan. – Nem akarom a
piára fogni, de tény, hogy be voltam csípve. Ő meg… hát tudod…
ő Nico. Vonzó srác.
– Igen, tudom.
A gödröcskék miatt. Azok a gödröcskék mágikus hatással
vannak a nőkre.
 Corinne a kávésbögréjét markolva néz rám.
–  Megcsókolt, és tudtam, hogy nem lenne szabad
visszacsókolni, de nem voltam teljesen magamnál, és azt
mondta…
Elhallgat.
– Mit mondott?
– Azt, hogy gondjaitok vannak, de nem akarjátok, hogy mások
megtudják.
Leesik az állam.
–  És azt is mondta… – pirul el Corinne –, hogy ti már nem
szexeltek egymással.
– Micsoda? – dühöngök. – Rendszeresen szexeltünk.
Csak azt nem tudtam, hogy Nico közben a világ összes nőjével
is csinálja.
–  Sajnálom. Nem akarom mentségként használni a hülyeség
kártyát, de ez az igazság. Hülye voltam és bizonytalan. Ezer éve
nem volt senkim, és akkor ez a jóképű, vonzó srác közeledett
felém, flörtölt velem, és mindenféle szörnyűséggel tömte a
fejem rólad.
– És te hittél neki?
Ez most még külön rosszulesik.
–  Nem – vallja be Corinne. – Csak hinni akartam, hogy
elnyomjam a bűntudatom. De nem sikerült. Szörnyen éreztem
magam – előtte, közben, utána. Aztán később újra találkozni
akart velem, titokban. Nemet mondtam, mert még a gondolattól
is rosszul voltam. El akartam mondani neked az igazat, de
megfenyegetett, hogy mindent letagad, és egy csábító ribancnak
fog beállítani mindenki előtt.
Már nem is tudom, mit gondoljak. A házamnál történtek után
Nico válogatott magyarázatokkal és mentségekkel bombázott,
amikben többször is megjelent, hogy Corinne rámászott, és ő túl
részeg volt, hogy ellenálljon neki.
– Nem tudom, ez segít-e, vagy sem, de… – Corinne előveszi a
mobilját a táskájából. – Itt van az összes üzenet, amit Nicóval
váltottam.
Átcsúsztatja a telefont az asztalon. Vonakodva elveszem.
Először is ellenőrzöm, hogy a név tényleg Nico számához
tartozik-e. Az emberek hazugok, a technológia pedig könnyen
kijátszható. De stimmel a szám.
Nagyon nem szívesen, de végigolvasom az SMS-eket. És ott áll
minden fehéren-feketén, pontosabban szürkén és kéken. Az én
szerető párom azt kérdezi a barátomtól, mikor szexelnek újra.
Corinne nem hazudik. Az egész üzenetfolyam gyomorforgató.
 
NICO: Még mindig rád gondolok. mikor csináljuk újra? ;)
CORINNE: Soha. Nem lesz több ilyen, Nico.
NICO: Komoly? Hirtelen adod itt a szende szüzet?
CORINNE: Nem, csak kivagyok. El akarom mondani Deminek
az igazat.
NICO: MI? Ugye csak viccelsz?
CORINNE: Nem. Nem tudok aludni, nincs étvágyam. Szar
alaknak érzem magam. Ő az egyik legjobb barátnőm, és
nincs sok barátom. Hülyeséget csináltunk és baromira
 szégyellem. Minden éjjel hányok. Muszáj elmondanom neki.
NICO: Felejtsd el, Corinne. Úgysem hinne neked.
CORINNE: De igen.
NICO: Nem, mert én mindent letagadok.
 
Ez így megy még egy darabig. Látom, hogy Corinne igazat
mondott. Ő be akart vallani mindent, erre Nico megfenyegette.
Leteszem a telefont. Ég a szemem, de nem fogok itt sírva
fakadni.
–  Annyira sajnálom! – suttogja Corinne. – Tudom, hogy
helyrehozhatatlan kárt okoztam a barátságunkban. Csak annyit
kérek, hogy bocsáss meg, és talán egyszer, ha készen állsz rá,
adj még egy esélyt.
Lassan bólintok.
–  Elfogadom a bocsánatkérést, és dolgozni fogok a
megbocsátáson, de… most még nem megy. Időre van
szükségem.
Az őszinte megbánása nem tudja száz százalékban kitörölni a
tényt, hogy lefeküdt a pasimmal.
– Megértem – feleli.
– De örülök, hogy megbeszéltük a dolgokat – teszem hozzá, és
így is gondolom.
Én nem az a fajta lány vagyok, aki a „másik nőt” okolja, ha
megcsalják. Igaz, hogy Corinne hülyeséget csinált és semmibe
vette a barátságunkat, de nem vele feküdtem le, nem ő
hitegetett a szerelmével és nem ő tervezett feleségül venni.
Corinne rossz barát volt, de Nico árulása sokkal jobban fáj.
–  Most mennem kell – tolom hátra a székem. – Be kell
pakolnom a hálaadási szünetre.
– Hazamész Bostonba?
–  Igen. Ma este indulok, és vasárnap jövök vissza. Te
meglátogatod a családodat Vermontban?
– Nem. Idén barátokkal ünneplünk Hastingsben.
Egy pillanatra elhallgat.
– Pippa is ott lesz. Remélem, nem baj!
Halkan felsóhajtok. Pippa mostanában fel sem meri hozni
előttem a Corinne-témát. Az a rohadt Nico mindent jól
összekuszált.
A férfiak mind szemétládák.
 

 
A szüleim majd kibújnak a bőrükből, hogy hazajöttem, még ha
csak pár napra is. Már az érkezésemkor roskadásig pakolt
asztal fogad, pedig ma este csak hármasban leszünk. Holnap
viszont egy rakás családtag jön vendégségbe Miamiból. Apa
hozzám hasonlóan egyke, anya oldala viszont igencsak népes.
Holnap hatalmas nyüzsgés lesz a házban. Anya három nővére
közül itt lesz kettő a teljes pereputtyával, és mivel minden
unokatesóm fiatalabb nálam, egy csapat nyolc-, kilenc- és
tízéves kölyök fog rohangálni körülöttünk. Anya egyetlen
fiútestvére, Luis és a felesége, Liana is itt lesznek az újszülött
fiukkal. Alig várom, hogy lássam. Imádom a babákat.
 A ma este tulajdonképpen a vihar előtti csend.
– Azta!
Szó szerint összefut a nyál a számban, amikor megpillantom a
kikészített lakomát.
– Anyu, te igazi kincs vagy.
– Köszönöm, mami.
Puszit cuppant a homlokomra, és lenyom a székre.
–  Láss hozzá szépen! Csont és bőr vagy, kicsim. Mi a baj?
Történt valami?
Elhúzom a szám. A szakítás után teljesen elment az étvágyam,
és csak mostanában kezdett visszajönni, de nem hiszem, hogy
fogytam volna. Minden ruhám tökéletesen passzol. De mivel
nem tudok hazudni anyának, valamit mondanom kell.
– Várjuk meg aput! Majd mindent elmesélek, ha ő is itt lesz.
– Dios mio! Tudtam. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Mit
kell elmesélni!? Marcus!
Anya akkorát visít, hogy kis híján kiszakad a dobhártyám.
Csoda, hogy a képek nem potyognak le az étkező faláról.
Időbe telik, amíg apa lekászálódik az emeletről. Az évek során
megtanult már különbséget tenni anya különböző erősségű és
dallamú visításai között, és arra a következtetésre jutott, hogy
nem ég a ház. Amikor nagy sokára megjelenik, öleléssel és
puszival köszönt.
– Szia, kicsim!
– Szia, apu!
Felszúrok a villámra egy rákpogácsát, és a tányéromra
pottyantom.
 –  Mi a helyzet? – néz anyára, miközben elfoglalja a szokott
helyét az asztalfőn.
– Demi mondani akar nekünk valamit.
– Nocsak! – fordul felém apa. – És mi lenne az?
– Előbb hadd egyem meg ezt a szuperfincsi rákpogácsát.
Lassan rágok, kiélvezve az ízeket, majd szedek magamnak
egy kis kubai módra elkészített garnélát, és abból is bekapok
egyet.
– Mmmm! Ananásszal és fokhagymával sütötted? Isteni!
Húzom az időt, és ezt anya is tudja.
– Tedd le azt a garnélát, Demi! – szól rám.
A francba!
– Jól van.
Leteszem a villámat a tányérra, és megtörlöm a szám.
– Anyu, szerintem ülj le te is! – javaslom.
Mindketten riadtan felkapják a fejüket.
–  Dios mio! – süvölti megint anya. – Terhes vagy! Marcus,
terhes a lányunk!
Felugrik a szemöldököm.
–  Tessék? Nem! Nem vagyok terhes. Jesszusom! Ülj már le! –
majd gyorsan hozzáteszem: – Kérlek!
A határozott kérésre anya végre lehuppan apa mellé.
Összekulcsolom a kezem az asztalon és megköszörülöm a
torkom, mint aki valami igazán lehangoló hírt készül közölni.
–  Jól van. Először is leszögezném, hogy nem vagyok terhes –
vetek figyelmeztető pillantást a szüleimre. – A mondanivalóm
Nicóval kapcsolatos, és szeretném, ha higgadtan végighallgat…
 – Jól van? – kerekedik el riadtan anya szeme. – Úristen, talán
kórházba került?
– Nem, nincs kórházban. Amúgy pont most kértelek, hogy ne
izgasd fel magad. Ígérjétek meg, hogy hagyjátok befejezni a
mondandómat, mielőtt reagálnátok.
– Folytasd! – int apa a nagy mancsával.
– Ígérjétek meg!
Mindketten elmotyogják a szent esküt, hogy csöndben
maradnak. Mély levegőt veszek.
– Nicóval néhány hete szakítottunk.
Anya szája szóra nyílik, de egy levegőbe lendített
karateütéssel elejét veszem a beszédnek.
– Tudom, hogy nem szívesen halljátok ezt, és elhihetitek, hogy
én sem számítottam rá. Én úgy tudtam, hogy szeretjük egymást,
és minden rendben van a kapcsolatunkkal.
– Mit művelt az a kölyök? – mordul fel apa.
Erre a kérdésre hajlandó vagyok válaszolni.
– Megcsalt.
Pár másodperc csend után anya megszólal.
– Nem valami… részeg baleset volt egy bulin?
Őrület, hogy képes még reménykedni.
–  Ha az lett volna, az sem lenne megbocsátható – felelem
határozottan.
– Azért az még mindig kisebb bűn, mint ha…
– Három különböző lánnyal csalt meg – szakítom félbe.
Rögtön elhallgat.
–  Az egyik egy barátnőm volt, a másik egy kollégájának a
húga, a harmadik meg egy vadidegen, akit egy bárban szedett
fel a barátaival.
A harmadik esetet az egyik SMS-es ámokfutása közben
vallotta be.
– Valójában négy lánnyal, ha beleszámítjuk a csajt, akivel még
a gimi alatt…
Ez is egy szívderítő SMS-ből derült ki, bár akkora meglepetést
nem okozott vele.
–  Szóval nincs remény és nincs megbocsátás. Hivatalosan is
végeztem vele. Talán egy nap még lehetünk barátok, de azt is
csak a családjaink miatt veszem fontolóra. Magamtól nem
erőlködnék.
– Ó, Demi! – néz rám anya szomorúan.
–  Nyilván sosem kérném tőletek, hogy szakítsátok meg a
kapcsolatot Dorával és Joaquínnal, de…
A kezemet tördelve próbálom összeszedni a bátorságom.
–  Tudom, hogy közös karácsonyozást terveztetek
Delgadóékkal, de – és most nagyon szépen kérlek titeket – nem
lehetne lemondani?
Apa, aki Nico hűtlensége hallatán egyből mellém állt, most
kényelmetlenül feszeng.
– De már mindent megszerveztünk, kicsim.
Jól ismerem apát: nem akar rossz színben feltűnni a barátai
előtt.
–  Megértem, de az egyetlen lányotokként arra kérlek
benneteket, hogy elsősorban az én érdekeimet tartsátok szem
előtt. Nem tölthetem a karácsonyt Nicóval és a családjával.
Egyszerűen nem megy. Még túl friss a szakítás, és rettentően
kínos lenne. Szörnyen… fájna nekem – fejezem be halkan.
Elfordítom a fejem, mert nem szeretek sebezhetőnek
mutatkozni apa előtt. Ő olyan erős, hogy csúfos kudarc lenne a
szeme láttára szétcsúszni.
De a szavaim elérik a kívánt hatást. Anya könnyes szemmel
hozzám lép, és megölel.
– Ó, mami! Annyira sajnálom!
A karjába temetkezve apa felé sandítok, aki még mindig
próbálja menteni a helyzetet.
– Teljesen biztos vagy benne, hogy nem adsz neki egy utolsó
esélyt?
– Igen – szűröm a fogaim közt a szót. – Képtelenség.
Apa szomorú tekintettel mered maga elé.
–  Nyolcéves kora óta ismerem azt a fiút. Mindig értelmes
gyerek volt.
– Én is azt hittem.
– Biztosan van valami magyarázat a tettére. Talán…
– Megcsalt engem, apu!
–  Nem is próbálom mentegetni – vágja rá gyorsan. –
Esküszöm, fel sem merülne bennem ilyesmi. Csak arra próbálok
utalni, hogy talán van a történetnek egy másik oldala, amit mi
nem ismerünk. Rejtett érzelmi problémák, drogok, vagy…
– Vagy csak egy rohadt nagy seggfej – csattanok fel.
– Vigyázz a szádra! – szól rám apa szigorúan.
–  Nem vigyázok, és nem fogom csendben hallgatni, ahogy
arról győzködsz, hogy a többszörösen visszaeső csalárd pasim
megérdemel még egy esélyt. Nem, apu. Nem fogadom vissza
Nicót, és nem bocsátom meg az ilyen viselkedést. Részemről
mindennek vége.
– De később talán…
–  Jesszusom, értsd már meg, hogy vége! – kiáltom
elkeseredetten. – És kérlek, kérlek, mondd le a közös
karácsonyt!
Görcsbe áll a gyomrom a gondolattól, hogy Nico családjával
ünnepeljek. Mindig azt hittem, hogy apa mellettem áll, de most
komolyan úgy tűnik, mintha nem tudna dönteni köztem és az
expasim közt. Pedig én a lánya vagyok.
Szó nélkül kicsörtetek a konyhából, és felszaladok az emeletre
a szobámba. Tíz másodperccel később megjelenik anya az
ajtóban.
– Demi, kicsim!
A könnyes szemem láttán ölelésre tárja a karját, én pedig úgy
vetem be magam, mint egy kisgyerek.
–  Hogy lehet apu ilyen hülye? – mormogom a hatalmas
mellébe.
– Úgy, hogy pasi.
Elfojtott nevetéssel válaszolok.
–  Szeretnél még beszélgetni? – kérdezi a gerincemet
cirógatva.
–  Nem. Nincs miről beszélni. Ha segíteni akarsz, légyszi
mondd meg apunak, hogy álljon le. Ha annyira odavan Nicóért,
járjon vele ő.
Anya halkan felnevet.
 –  Átadom az üzenetet. És szeretném, ha tudnád, hogy bár
nehezen hisszük el, hogy Nicolás ilyen szörnyűségre képes, a
fájdalom a szemedben elárulja, mennyire megbántott, és aki az
én kicsikémet bántja…
Nem folytatja a gondolatot, de a barna szeme vészjóslóan
villámlik.
– Biztos ne maradjon a közös karácsony? Mérget keverhetnék
az ételükbe.
– Ne! – csüggesztem le a fejem. – Ahhoz túlságosan kedvelem
a családját.
Felsóhajtok.
–  Igazából őt sem akarom holtan látni. Szerintem szörnyen
érzi most magát, de ettől még nem változik semmi. Tudod,
milyen megalázó a tudat, hogy lefeküdt más nőkkel? Közben
meg a képembe hazudott, idétlen ajándékokat vett nekem, és
elhitette, hogy…
Elcsuklik a hangom. Nem is beszélek tovább, mert semmi
értelme. Végeztem Nicóval, és már nem is akarom visszakapni.
Igazság szerint, amikor letiltottam a számát, egészen
megkönnyebbültem.
–  Anyu! Most szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Félretennél
nekem egy adagot a vacsorából, hogy később megehessem?
– Hát persze, mami. Ha kellek, csak szólj!
Amikor kimegy, hanyatt fekszem az ágyamon, és a plafont
bámulom. A szobában port töröltek és kitakarítottak a
tiszteletemre. Fenyő és frissen mosott ágynemű illata tölti be a
levegőt. Anya tudja, hogyan varázsoljon otthonossá egy helyet.
 Az oldalamra fordulva az egyik díszpárna rojtjait babrálom.
Szívás ez a helyzet. Utálom, hogy ilyen szoros kapcsolatban
vagyunk Nico családjával. Állandóan emlékeztetni fognak rá,
pedig az minden vágyam, hogy elfelejtsem. Őszintén szólva
készen állok továbblépni, vagy legalábbis már játszadozom egy
új kapcsolat gondolatával.
Nagyot sóhajtva megnyitom az Instagramot, és felületesen
végigfutom a posztokat. Rányomok a követés gombra Pablo
Eggscobar oldalán, ahová egyelőre még csak azt az egy képet
töltötték fel. Vajon az a kis kötél függőágy házi készítésű? Mást
nehezen tudok elképzelni, mivel Hastingsben nem hemzsegnek
a tojásruházatra és -kiegészítőkre szakosodott boltok.
Böngészés közben üzenet érkezik Huntertől. Örülök, hogy
valami elvonja a figyelmem.
 
HUNTER: Rendben megérkeztél a városba?
ÉN: Igen, itthon vagyok. De ez volt ÉLETEM legszörnyűbb
buszozása. A mellettem ülő srác végig fotókat mutogatott a
vadászgörényeiről.
Ő: Vadászgörények???
ÉN: Vadászgörények.
Ő: Demi bébi, szerintem te egy sorozatgyilkos mellett ültél.
Legközelebb fotózd le nekem az útitársadat, hogy legyen mit
megmutatnom a zsaruknak.
 
Nevetek.
  
ÉN: Már Greenwichben vagy?
 
Mondta, hogy a reggeli edzés után indul.
 
Ő: Igen. Summerrel és Fitzyvel jöttem. Fitz Summer
családjánál tölti a hálaadást.
ÉN: És ti? Csak hármasban lesztek a szüleiddel? Semmi
nagybácsi/nagynéni/uncsitesó/nagyi?
Ő: Csak mi hárman. Élmény lesz.
ÉN: Ennyire rossz a helyzet?
Ő: Az apám leüvöltötte a partiszervizes felszolgáló fejét, mert
egy közös szószkiöntőt tett ki a fejenként egy kicsi helyett.
Utána hallottam a nőt a konyhában sírni.
 
Az durva. Már az is őrület, hogy a családja partiszervizzel
főzeti le a hálaadási vacsorát. Az anyám inkább elásná magát,
mint hogy más készítse el helyette az ünnepi menüt.
 
ÉN: Ez = ultragáz. Ha megnyugtat, most az én apám is
kibírhatatlan. Elmondtam nekik a Nico-ügyet, erre apa meg
akart győzni, hogy adjak neki még egy esélyt!!
Ő: Komoly??
ÉN: Ja. Odavan Nicóért.
Ő: És te *akarsz* neki adni még egy esélyt?
 ÉN: 100% hogy nem. Sőt, az SMS-ed előtt épp arra
gondoltam, hogy talán készen állok egy… dobpergés…
vigaszpasira.
Ő: Húúúú, az izgin hangzik.
ÉN: Jelentkezel a melóra?
 
Várjunk csak! Mi van? Mit írtam? Tovább ront a helyzeten,
hogy Hunter egy LOL-lal válaszol.
 
ÉN: Ez meg mit jelentsen?
Ő: Nevetés. Laughing out loud.
ÉN: Tudom, mi az a LOL! De miért röhögsz rajtam?
Ő: Mert vicceltél…?
ÉN: Szerinted a vigaszpasimnak lenni annyira vicces ötlet?
Talán nem tetszem neked?
Ő: Nagyon is tetszel.
 
Elpirulok. Az egész beszélgetés nevetséges. Hunter nyilván
nem vállalja ezt a szerepet, én meg bókokra vadászom, mert
minden önbizalmam elszállt, amikor kiderült, hogy a pasim
nem tudja felhúzva tartani a sliccét. Se szó szerint, se átvitt
értelemben.
 
Ő: Beszéljünk komolyan! Tényleg arra kérsz, hogy legyek a
vigaszpasid?
 
 Az ujjam az i betű fölé téved. Lenyomhatnám, és utána a g-t,
az e-t és az n-t is, de ezzel olyan ajtót nyitnék ki, ami veszélyes
helyekre vezethet.
Hunterrel barátok vagyunk. Vonzónak találom, de most
először gondolok rá másképp, mint egyszerű haverre.
Végül nincs időm beírni a négy betűt, mert újabb üzenet
érkezik Huntertől.
 
Ő: Tudod, hogy nemet kell mondanom, Demi bébi. Kivontam
magam a forgalomból.
 
Inkább meg sem próbálom megfejteni a rám törő
csalódottságot. Annyi érzelem kavarog bennem mostanában,
hogy már teljesen elvesztettem a kontrollt.
 
ÉN: Tudom. Végül is csak vicceltem.
Ő: Végül is?
ÉN: 60/40 vicc.
Ő: Szóval 40%-od akarná ezt?
ÉN: Mit?
Ő: Engem. Rárepülnél a farkamra.
 
Kitör belőlem a nevetés. Hirtelen már nem is vagyok olyan
csalódott.
 
ÉN: Ha te mondod. Mindegy, kár is beszélni róla. Ahogy
 mondtad, te kivontad magad a forgalomból.
 
Felülök, és leteszem a telefont. A Hunterrel való beszélgetés
mindig felvidít. Vigyorgok, mint a vadalma, és az étvágyam is
visszajött. Szerencsére odalent isteni lakoma vár.
Már majdnem éjfél, mire újra hallok Hunter felől. Épp
lefeküdni készülök, amikor megvillan a mobilom.
 
HUNTER: Ha nem lennék elvonón, azonnal kapnék az
ajánlatodon, Demi.
Meglepően felélénkülök a hálaadás napi hétvége után. Jó volt
viszontlátni az összes unokatesómat és a bolond családomat, és
idővel apa is átértékelte a Nico-helyzetet. Bocsánatot kért,
amiért nem törődött az érzéseimmel. Miután kibékültünk, vagy
egy órán át győzködött, hogy a következő szemeszterben
fogadjak magántanárt az orvosi felvételihez, de én kerek perec
megmondtam, hogy jövő évig még csak nem is gondolkodom a
vizsgán. Ez persze nem tetszett neki, de leszereltem azzal, hogy
nyáron felveszek egy extra reál kurzust, és jövőre az így
felszabadult időt az előkészítőre fordítom majd. Na, ez már
boldoggá tette.
Én teljesen megértem az érveit. Nehéz körülmények közt nőtt
fel. Szegény atlantai család gyerekeként a belét kidolgozta, hogy
kimásszon a gödörből. A zseniális eszével kitűnő eredménnyel
végezte el a gimit, idő előtt érettségizett és ösztöndíjat kapott a
Yale-re. Itt találkozott anyával, és hamarosan össze is
házasodtak. Anya Miamiból származott, és diploma után haza
akart költözni, így apa is vele tartott. Mielőtt Massachussettsbe
költöztünk, majdnem húsz évig a Miami General Kórházban
dolgozott.
Apát a fáradhatatlan buzgalma és példátlan munkamorálja
juttatta el oda, ahol most tart, és születésem óta igyekszik belém
plántálni a kemény munka fontosságát. Kamaszkoromban
ragaszkodott hozzá, hogy önkénteskedjek és közösségi
programokon vegyek részt, hogy megismerjem a nálam
rosszabb körülmények közt élők problémáit. Szerette volna, ha
megértem, milyen szerencsés vagyok. És én megértem,
komolyan.
De néha fárasztó folytonosan megfelelni apám magas
elvárásainak.
És bár többször nem hozta fel a Nico-ügyet a hétvégén, azért
jó pár célzást elejtett az emberi hibákról és tökéletlenségekről.
Nico nevét ugyan nem említette, de azért pontosan tudtam,
mire gondol.
Hát, én ezen nem tudok segíteni. Apának túl kell lépnie a
dolgon. Reméljük, a Nico-merevedése idővel lelohad, és majd
újra feláll neki a következő pasimra – és kábé ez volt a
legundorítóbb hasonlat, amit valaha használtam. Nem akarok
arra gondolni, hogy az apámnak bárkire is feláll. Ami engem
illet, az apámnak nincs pénisze, és kész.
Ami viszont a vigaszpasi ötletet illeti, amiről Hunternek
beszéltem… egyre vonzóbbnak tűnik. Mire hétfő reggel
bemegyek az órára, már egészen felvillanyoz a gondolat.
Szőrmés kapucnis nagykabátban, prémes csizmában és
vállon átvetett, hatalmas oldaltáskával érkezem. A kezemben
forró kávé gőzölög.
A mondás szerint öltözz a munkához, amit meg akarsz
szerezni. Nos, én inkább az általam vágyott évszakhoz öltözöm.
November vége van, de még mindig nem havazott, és már
kezdem unni ezt a fura átmeneti időszakot, amikor a fák már
csupaszok, de még nem borítja hópaplan a tájat. Hátborzongató
az egész. Utálom.
Paxszel és TJ-vel a hálaadásról dumálunk, amíg Andrews
megérkezik. Hunter kora reggel SMS-t küldött, hogy nem tud
ma jönni, mert a csapatorvosnál van jelenése.
Később viszont találkozom vele, amikor átjön hozzám a mai –
brühühü – utolsó ülésünkre. Egy rakás jegyzetet készítettem, és
Hunter is elvégezte a szükséges kutatómunkát. Neki már csak
az összefoglaló van hátra, nekem pedig az esettanulmány és a
részletes diagnózis, de ezekre még több hetünk van.
–  Most, hogy hivatalosan vége az üléseknek, felfedhetem a
diagnózisodat? – kérdezem.
– Hajrá! – vigyorog Hunter.
A kis kanapén elnyúlva a kezét a tarkójára kulcsolja. A karja
meztelen. Saját bevallása szerint állandóan melege van, ezért a
szobámban rendszerint atlétára vagy pólóra vetkőzik, amiből
kivillan a formás karja.
–  Gratulálok! Nárcisztikus személyiségzavarod van némi
antiszociális beütéssel.
– Ügyes vagy!
–  Köszönöm. Már a második alkalomnál erre tippeltem, de a
nárcisztikus viselkedést állati nehéz rendesen diagnosztizálni.
 Egy darabig elbeszélgetünk a betegségéről és arról, miket
talált a kutatásai során. A lényeg, hogy a nárcisztikusokat nehéz
kiszűrni, mert ügyesen manipulálnak másokat, a terapeutájukat
is beleértve.
–  Apám elérte, hogy a pszichológusunk a tenyeréből egyen –
vallja be Hunter.
Próbálom leplezni a mohó kíváncsiságomat. Nem akartam én
felhozni a témát, de sokszor eszembe jut a legutóbbi ülésünk,
amikor Hunter úgy kifakadt. Akkor derült ki, hogy végig az
apjáról beszélt. Azóta szinte minden a Nicóval való szakításom
körül forgott, de most újra képes vagyok másra gondolni.
Óvatosan fürkészem Hunter arcát.
–  Sajnálom, hogy ilyesmiken kellett keresztülmenned vele –
mondom halkan.
Vállat von.
– Nem érdekes. Mások sokkal rosszabbul járnak.
–  És? Engem megcsalt a pasim – más nőket a férje hagy el
harminc év után, és ott maradnak hat gyerekkel. Attól
könnyebb lesz nekem, hogy másnak még rosszabb? Mindig van,
akinek szarabb az élete, de attól a te szarod még nem lesz
rózsaillatú.
Hunter felsóhajt.
– Teljesen igazad van. Már-már túlságosan okos vagy.
– Tudom – kuncogok. – De komolyan, tényleg sajnálom, amit
az apád művelt veled.
– Köszönöm.
A hangjából mintha… meghatottság áradna. Nem tudom,
pontosan mi lehet az, de nyilvánvalóan nagyra értékeli a
szavaimat.
Aztán egyszer csak szemet szúr valami. A pszichológusunk. Ez
meglepő.
– Várj csak, azt akarod mondani, hogy apád elment terápiára?
Önként?
– Önként a francokat. Ez egyike volt azon ritka alkalmaknak,
amikor anyám próbált a sarkára állni. Ultimátumot adott
apának: változtat a viselkedésén, vagy elhagyja. Persze csak
üres fenyegetés volt, de elég meggyőzően adhatta elő, mert apa
beadta a derekát. Elmentünk családterápiára. Anya úgy
gondolta, hogy az apa-fia viszonyt is rendbe kell tenni, ezért
nekem is muszáj volt részt vennem rajta. Úristen, azt a
bolhacirkuszt!
– Hogy érted?
–  Apám az egyéni üléseken totál beetette a pszichológust.
Nem tudom, miket mondhatott neki, de mire a családterápiára
került a sor, a nő már egyértelműen az ő pártján állt. Úgy
állított be minket anyámmal, mintha mi lennénk a gonoszok,
apám meg az áldozat. Röhej volt.
–  Azta! Annyira sajnálom! El sem tudom képzelni, milyen
lehet ilyen szülővel élni. A szülők nem lehetnek önzők. Az a mi
dolgunk, gyerekeké.
Hunter szomorkás mosolyra húzza a száját.
–  A mi házunkban egyedül apa számít. Te szerencsés vagy.
Apád talán újra össze akar boronálni az exeddel, de legalább
nem kezel a tulajdonaként.
 Ott a pont! Egyre jobban együttérzek vele. Legszívesebben jól
megölelném, de félek, hogy cikisnek érezné.
–  Egyébként mi a helyzet veletek? – vált témát Hunter. –
Beszéltél azóta Nicóval?
– Nem, és még egy jó darabig nem is tervezek.
– És a vigaszpasi dolog?
Nagyot dobban a szívem.
– Hát… mivel te nem vállalkozol rá, attól tartok, keresnem kell
valaki mást.
Egy másodpercig döbbenten mered rám, majd kirobban
belőle a nevetés.
– Ne csináld már! Azt mondtad, hogy végül is csak vicceltél.
– Igen.
Tényleg vicc lett volna?
Hirtelen azon kapom magam, hogy őt bámulom. Klasszikus
szépségű arcával Hunter Davenport objektíven nézve is az
egyik legjóképűbb pasi, akivel valaha találkoztam. Szubjektíven
nézve pedig… hát igen. Veszettül vonzónak találom. Az a szexi
száj és a szívdöglesztő mosoly… És gödröcskék. Valamiért
bukom a gödröcskés srácokra. Ez az én szexuális kriptonitom. A
tekintetem végigfut a testén. Kíváncsi lennék, mit rejteget
ágyéktájon a farmer alatt. Akit ennyire szétszednek a nők, az
biztosan tud valamit a farkával. Na tessék! Farkakról beszélek
itt, miközben egész életem során mindössze EGY szeretőm volt.
– Szóval… csak mert egy ideje már nem esett szó erről… Még
mindig szerzetes vagy?
Próbálok lazának tűnni.
 – Jaja – feleli.
– Ne mondd, hogy jaja!
–  Őrület, hogy ilyen sokáig kitartottam – mondja savanyú
képpel. – A hetedik hónapban járunk, majdnem a nyolcadikban.
–  És meddig szól a fogadalmad? Gondolom, nem az idők
végezetéig.
– Á, nem, csak a hokiszezon végéig.
– És aztán mi lesz? A nyáron mindent bele? Mert utána még
lesz egy éved a Briaren – emlékeztetem.
–  Tudom – nyög fel. – Attól tartok, hogy nyárra teljesen
elvesztem az eszem, és megdugok mindent, ami él és mozog –
nyög fel újra. – Állandóan sajognak a golyóim, Demi bébi.
Vigyorgok.
– Szegény! Akarod, hogy segítsek rajtad?
– Ne incselkedj!
– Eszemben sincs.
Vagy mégis? Basszus, már magam sem tudom. Csak annyit
tudok, hogy nagyon kell nekem egy vigaszpasi.
– Kell egy vigaszpasi! – mondom ki hangosan.
Hunter összepréseli az ajkát.
– Már nem vagyok benne biztos, tetszik-e az ötlet. A gondolat,
hogy felszedj valami vadidegent… elég aggasztó. És ne
mondogasd, hogy engem akarsz – emeli fel az egyik kezét. –
Mindketten tudjuk, hogy nem gondolod komolyan. Különben is,
a farkam tropára ment – mutat le az ágyékára, mintha nem
tudnám, hol található a férfi nemi szerv.
– Akkor viszont be kell érnem egy idegennel. Nem kavarhatok
valamelyik barátommal. Abból csak katasztrófa lenne.
– Pontosan! – kiált fel diadalmasan Hunter. – Épp ezért ne is
próbálj velem vigaszpasizódni.
– Ez egy létező szó?
– Most már az.
– Szóval te kiesel a tropa farkad miatt. Pax meleg…
– Ja, Jax sem alkalmas.
Vágok egy grimaszt.
– TJ túlságosan…
– Beléd van esve – fejezi be a mondatot Hunter.
– Nincs belém esve, viszont túl jó barátom és szuperérzékeny.
Attól félek, hogy érzelmi kötődés alakulna ki nála.
– Értem. Szóval érzelemmentes kalandot keresel.
– Úgy valahogy.
– Fent vagy a Tinderen?
–  Tizenhárom éves koromtól ugyanazzal a sráccal jártam.
Szerinted?
–  Akkor regisztrálnod kell. A legjobb hely érzelemmentes
kufircok és barátság extrákkal keresésére. Ha jobban
belegondolok, neked inkább az utóbbi kellene. Barátság
extrákkal.
– Miért?
Hunter vállat von.
–  Szerintem mocskosnak éreznéd magad egy szimpla
egyéjszakás után. Ahogy mondtad, tizenhárom éves korod óta
ugyanazzal a sráccal voltál. Hozzászoktál egy bizonyos fokú
intimitáshoz.
 Ebben van valami.
–  Szóval azt mondod, olyasvalaki kell, akivel többször is
találkozom.
– Jaja.
– Ne mondd, hogy jaja!
– Ez izgi lesz. Töltsük le az appot!
Ördögi vigyorral a képén letelepszik mellém az ágyra. Egy
röpke pillanat múlva már ott is a mobilomon a – pfuj! – Tinder.
– Csak egy órám van erre – figyelmeztetem Huntert. – Ma este
TJ-vel vacsorázom.
– A városban vagy a kampuszon?
– A Carver Hallban.
– Akkor nem kell kapkodni. A Carver itt van egy köpésre.
Hunter figyeli, ahogy betöltöm az appot.
– Ez olyan izgi! Rajtad keresztül élhetem ki a vágyaimat.
–  Amikor a farkad még működött, te is használtál ilyen
appokat?
–  Á! Tudod te, milyen könnyű nekem szexhez jutni, Demi
bébi?
– Totál egomániás vagy.
–  Nem, csak hokis. Elég kilépnem a ház ajtaján, és már ott
terem egy nő, aki dugni akar velem.
Valószínűleg nem túloz. Még mindig nem vagyok nagy
hokirajongó, de mostanában igyekszem fél szemmel követni a
meccseket. A kedvenc részem mindig az, amikor játék után
meginterjúvolják az öltözőben a félmeztelen játékosokat.
Abszolút átérzem a vonzerejüket.
 –  Egyébként is, egyetemisták vagyunk. Minek randiapp egy
olyan helyen, ahol mindenki folyton bulizik és nyüzsög? A
kampuszon is simán lehet ismerkedni.
– Akkor nekem miért kell? – mormogom.
– Mert most egy bizonyos réteget célzunk meg. Amikor valami
konkrét célt akarsz elérni, legokosabb kiszűrni azokat, akik
nem illenek a képbe. Persze, beülhetsz egy bárba, és várhatod,
hogy leszólítsanak, de akkor mindegyiknél ki kell puhatolnod,
mit akar tőled. Itt viszont már a találkozás előtt tudod.
– Észszerű.
Bejelentkezés közben izgalom fut végig rajtam. A
telefonszámommal lépek be, mert nem akarom a közösségi
médiát belekeverni ebbe az őrültségbe. Amikor a profilképhez
érek, Hunter közelebb kúszik, és figyeli, ahogy a fotóim közt
válogatok. Isteni az illata: fás és férfias. Legszívesebben a
nyakába fúrnám az arcom, és mélyeket szippantanék belőle, de
félő, hogy az kimerítené a szexuális zaklatás fogalmát.
– Mit szólsz ehhez? – kattintok az egyik képre, amin szerintem
tök cukin nézek ki.
Hunter a fejét rázza.
–  Észnél vagy? Kiket akarsz ezzel bevonzani, ifjú
republikánusokat? Nem. A fő profilképeden ennél többet kell
mutatnod magadból.
– Hogy érted? Tegyek fel pucér képet?
–  Dehogyis, te tökkelütött. Szerintem azt nem is hagynák. De
az fix, hogy ez nem jó. Garbóban vagy. És ez a bokaverő
harangszoknya! Slampos vagy, Demi bébi. Azt akarod, hogy a
potenciális partnerek ezt lássák rólad elsőnek, és rögtön
tramplinak könyveljenek el?
– Mekkora seggfej vagy!
– Nem, csak a való világban élek. Nem akarlak kiábrándítani,
de ezeket a srácokat nem a személyiséged érdekli. Csak és
kizárólag a külsőd. Végigpörgetnek egy csomó képet, és az
alapján döntik el, ki marad és ki megy.
– Jó, rendben. Akkor ez?
Itt szűk ujjatlan pólóban és farmersortban vagyok. A didkóm
dögösen domborodik, a hajam kibontva omlik a fél vállamra.
–  Sokkal jobb – bólint Hunter. – Egyelőre legyen ez a profil,
aztán később majd rendszerezzük a fotókat.
Kikapja a kezemből a mobilt, és átnézi a képeimet.
– Ez az! Ezt mindenképpen töltsd fel!
– Egy frászt. Bikiniben vagyok.
–  Pontosan. Észbontóan nézel ki. Dugipajtit keresel, Demi.
Ettől a képtől rögtön rád ugranék.
Kipirul az arcom. Basszus! Túl közel ül hozzám ahhoz, hogy
ilyeneket mondhasson. És miért van ilyen jó illata? Mindig ilyen
volt? Valószínűleg még sosem ültem ennyire közel hozzá. A
combjaink összeérnek, az egyik izmos karja a vékony pulcsim
ujjához simul. Az anyagon keresztül érzem a teste melegét.
–  Tényleg megdugnál ettől a képtől? – tanulmányozom a
fürdőruhát.
A piros bikini nem sokat takar. A képet Amber barátnőm lőtte
rólam South Beachen.
– Simán – bólint Hunter fátyolos tekintettel.
 – Te most próbálod elképzelni, mi lehet a bikini alatt?
– Igen.
Belebokszolok a vállába.
–  Hé! Én felajánlottam a lehetőséget, de te visszautasítottad.
Innentől fogva nem fantáziálhatsz rólam.
– Jól van – mormogja.
Kiválasztunk még néhány képet. Hunter ragaszkodik egy
teljes alakoshoz, egy arcképhez, amin a gépbe nézek, és egy
mosolygóshoz, amin a fogam is látszik. Mint kiderül, a
fogrejtegetős képek arra utalnak, hogy az illető egy angol
öregúr protkóját hordja a szájában. Hunter hadjáratot hirdet a
Snapchat filteres és a felülről lőtt szelfik ellen. Szerinte az egy
„átverős” szög.
– Utolsó képnek mit szólsz ehhez, a barátaimmal? – vetem fel.
– Így a jelöltek láthatják, hogy társasági ember vagyok.
–  Ezt nem töltheted fel. Egy rakás srác közt állsz, ezzel
mindenkit elriasztanál.
– Miért?
–  Most hülyéskedsz? Ezek úgy néznek ki, mint egy rakás
égimeszelő kosaras.
– Hát igen. Mert azok.
Hunter elhúzza a száját.
–  Ha ezt kiteszed, mindenki azt fogja hinni, hogy nálad
elvárás az ilyen külső, és aki nem üti meg ezt a színvonalat, az
nem mer majd szóba állni veled.
– Ijesztően tájékozott vagy a témában – közlöm vele.
–  Ez puszta józan ész, Demi bébi. Most lássuk a
bemutatkozást! Nem kell bő lére ereszteni. Szerintem elég lesz
két betű: D.P. Dugipajti.
– Kizárt!
– Nocsak! Talán félreértettem volna a szándékaidat?
–  Nem, de biztosan van ennek valami diplomatikusabb
kifejezésmódja is – jegyzem meg szárazon. – Mit szólsz ehhez?
Ezt írom:
 
Nemrég lettem szingli. Új vagyok az ismerkedésben, és
egyelőre nem keresek komoly kapcsolatot.
 
–  Nem rossz – enyhül meg Hunter. – Talán még írhatnál pár
dolgot magadról. Várj, majd én.
Elmarja tőlem a telefont, és röhögve pötyögni kezd. Amikor
elolvasom, mit írt, belőlem is kirobban a nevetés.
 
Lenyűgöznek a kiskorú pszichopaták, egészségtelen a
kapcsolatom az étellel, és ha kicseszel velem, szarrá töröm a
PlayStation-ödet.
 
– Totál elmebetegnek állítasz be.
– Nézz a szemembe, és mondd, hogy bármelyik is hazugság.
–  Annyira utállak! – grimaszolok, és gyorsan kitörlöm a
hülyeségeit.
Helyette ezt írom:
Szeretem a bűnügyi dokusorozatokat, imádok enni, és
fantasztikus személyiség vagyok.
Hunter megint megadja magát.
– Jó lesz. Na jó, most nyomj rá a folytatásra, hogy elmentse a
profilodat.
Engedelmeskedek neki.
– És most? – nézek rá ideges mosollyal.
– Most válogatunk.
Gőzöm sem volt róla, hogy ennyi pasi van a világon. Persze
nyilván tisztában vagyok a Föld többmilliárdos
férfipopulációjával, de hogy jut belőlük ennyi erre az appra,
ráadásul a hatvan mérföldes körzetemen belül? Ez túl sok infó.
Az érzékszerveim túltelítve pörögnek, miközben lapozgatok a
profilok között.
Itt van Dan, aki szeret kickboxolni.
Vagy Kyle, aki kalandra vágyik, szigorúan rövid távon.
Vagy Chris, aki „csak egy gombnyomásra van”.
Vagy egy másik Kyle, aki három padlizsános emojival jellemzi
magát.
Egy újabb Kyle! Ő szeret „nyalakodni”. Finom célzás.
–  Pfuj! Miért van az, hogy minden Kyle ilyen undorító? –
fintorgok.
Hunter elgondolkodik.
– Véletlen.
– Véletlen? Ez a legjobb válaszod?
Végigröhögöm az estét. Időtlen idők óta nem szórakoztam
ilyen jól, mint ma.
A következő profilhoz érve felsóhajtok.
– Húúú, ő tetszik. Húzzuk jobbra Royt!
Hunter hosszasan tanulmányozza a srác képeit, majd
elismerően füttyent.
– Igen! Nézd ezt a hasizmot! Vele én is elmennék.
– Örülök, hogy egyezik az ízlésünk.
Csalódottan felmordulok, amikor kiderül, hogy Roy nem jelölt
be engem. Az előző háromnál, akit jobbra húztunk, egyből kijött
a match.
– Ne vedd magadra! – biztat Hunter. – Egy ilyen testtel bárkit
megkaphat.
Két másodperccel később felugrik a buborék, jelezve, hogy
Roy visszajelölt.
– Igen! – kiáltok fel diadalmasan.
– Úgy tűnik, megugrottad a lécet – vigyorog Hunter.
– Ő hogy tetszik? – lépek a következő profilra.
– Minden képen napszemüveget és sapkát hord. Vagy kopasz
és rusnya, vagy gyilkos. Bár gyanítom, hogy az utóbbi még
tetszene is neked.
–  Ja, az fix. Eladnám az elsőszülöttemet, ha közelről
megvizsgálhatnék egy gyilkost.
– Az a félelmetes, hogy nem tudom, viccelsz-e.
Egy darabig még mazsolázgatunk, de idővel összemosódnak
az arcok. Kezdem unni a válogatást, és közben kezdenek
záporozni az üzenetek is.
– Beszéljünk néhánnyal, és szűrjük ki a gázosakat – javaslom.
 Hamar rájövök, hogy a merítésben a mennyiség messze
felülmúlja a minőséget.
– Jesszus, mennyi béna duma! – morog Hunter.
 
Mizu szépségem?
Dögös vaaaaagy!!!
23 centi, állok szolgálatodra.
 
– Passz! – hirdetem ki az ítéletet, és gyorsan kitörlöm Mr. 23
centist.
Megnyitom a következő levelet, és beleolvasok. Ethan egy
teljes bekezdést szentel a bemutatkozásra.
– Azta, ezt nézd! – mutatom Hunternek.
Elolvassa, és füttyent egyet.
– Kuka! Túl nyomulós. Nem jön be.
– Nekem sem.
Úgy tűnik, egy hullámhosszon vagyunk a pasik
megítélésében.
Végre elérek Roy üzenetéhez.
 
Szia Demi! Tudom, hogy elcsépelt szöveg, de gyönyörű a
szemed. Hogy telik az estéd?
 
– Nekem tetszik – jelentem be.
Hunter kuncog.
–  Szomorú, hogy már az is előnynek számít, ha valaki képes
pár értelmes mondatot összerakni, ami nem a farkáról szól.
Ebből látszik, milyen alacsony itt a színvonal.
– Tök igazad van – baromi szomorú. Mit válaszoljak?
– Írd meg neki, hogy tetszik a pocija.
Inkább megoldom magam.
 
Köszi! Neked is szép a szemed. A többi részedről nem is
beszélve:)
 
Hunter viccesen felszisszen.
– Demi, te kis huncut!
Vigyorogva bepötyögöm a folytatást.
 
ÉN: Egész jó az estém. Tanulgatok. A tiéd milyen?
: Sokkal jobb lenne, ha mondjuk meginnál velem egy sört:)
 
– Jó a srác – jegyzi meg Hunter.
 
: Mit mondasz? Összefutnál velem egy italra?
 
– Hívd el a Malone’sba! – javasolja Hunter.
– Mi? Most rögtön? Csak három üzenetet váltottunk.
–  És? Nem levelezőtársat vagy szextingpartnert keresel.
Randizni akarsz, nem? Akkor találkoznod kell vele élőben, hogy
lásd, vonzódtok-e egymáshoz.
– Jó, de már ma este?
 – Miért ne?
– TJ-vel találkozom.
–  Akkor tedd át a randit holnapra! De jobb, ha tudod, hogy
egy ilyen jó seggű srác nem marad sokáig a húspiacon. Én most
rögtön hozzámennék.
Az alsó ajkamba mélyesztem a fogam. Végül is lemondhatom
TJ-t – vele bármikor talizhatok. És talán jó lenne megismerkedni
egy új sráccal. Utoljára a gimiben volt ilyesmire alkalmam,
amikor épp szünetet tartottunk Nicóval.
– Hát jó – bólintok. – Randizok ma este Royjal.
– Ez a beszéd! – emeli pacsira a kezét Hunter.
Belecsapok, aztán kissé idegesen visszaírok Roynak.
Megbeszéljük, hogy egy óra múlva találkozunk a Malone’sban.
Hunter fog elvinni.
Még le kell mondanom TJ-t.
 
ÉN: Át kell tennem a mai vacsit. Lesz egy… RANDIM. Durva,
mi? Holnap ráérsz?
 
Látom, hogy visszaír, de majdnem egy percbe telik, mire
megjelenik a válasza.
 
: Semmi gond. Jó a holnap.
ÉN: Szuper. Te vagy a csúcs.
: XOXO
 
 Kavarog a gyomrom.
– Úristen, de izgulok – mondom Hunternek. – Csak egy órám
van lezuhanyozni és ruhát választani.
–  Menj zuhanyozni! Én addig keresek neked valami csinit –
indul máris a gardróbom felé.
–  De ruha legyen! – fenyegetem a mutatóujjammal. –
Normális ruhát válassz!
Még a fürdőben is hallom a kuncogását.
 

 
Mire a Malone’shoz érünk, már izzad a tenyerem és vészesen
gyorsan ver a szívem.
Tényleg ezt akarom? Hirtelen nem is vagyok annyira biztos a
dolgomban.
Hunter befordul a Land Roverrel a kocsma mögötti kis
parkolóba. Leállítja a motort, majd elismerő pillantással
végigmér.
– Ügyes vagyok – jelenti ki a seggfej, önelégült képpel.
Jó, a ruha tényleg telitalálat – sötétkék tapadós farmer,
pasztellszürke vállvillantós pulcsi, és mini sarkú fekete
hasítottbőr-csizma. Cuki összeállítás, és én is cuki vagyok
benne. De a kiegészítők! Arra simán egyest adnék neki.
–  Utálom ezt a fülbevalót – nyavalygok, miközben próbálom
úgy igazgatni a hatalmas karikákat, hogy ne akadjanak bele a
hajamba. – Pontosan tudod, mi a véleményem erről, mégis rám
erőszakoltad.
 – Mert jól áll – védekezik. – Ettől a szexi pontszámod helyből
kilencről tizenegyre ugrik. Nem kell annyit rinyálni, egy estére
kibírod!
– Basszus! Na jó – adom meg magam.
Kiszállok az autóból. Meglepetésemre Hunter ugyanezt teszi.
– Te is bejössz? – kérdezem.
Bólint.
–  Nyugi, majd a bárpulthoz ülök. Csak látni akarom, nem
akar-e kinyírni, vagy ilyesmi. Vedd úgy, hogy ott sem vagyok.
Egészen meghatódok.
– Köszönöm. Jó barát vagy.
Oldalról megkerüljük az épületet, a bejárathoz megyünk.
Őrület, hogy randizni fogok. Ráadásul Tinder-randizni. Ez
nagyjából a ma este jó eséllyel szexelek megfelelője.
Várjunk csak! Ma este? Ma este nem lehet. Elfelejtettem
leborotválni a lábam. Basszus, hogy lehettem ilyen hülye?
Semmi baj, csak iszunk valamit – nyugtatom magam.
A kocsmába belépve körbepásztázom a termet. Hétfőhöz
képest zsúfoltabb, mint vártam, de gyanítom, hogy az
egyetemisták a hét bármelyik napján képesek inni. Nagyot
dobban a szívem, amikor észreveszem a magas, izmos srácot a
pultnál.
Ahogy meglát, a szeme elismerően elkerekedik.
– Demi? – szólít meg.
– Roy?
– Én vagyok – mosolyog rám.
Az arcán gödröcskék jelennek meg. Ó, jaj! Gödröcskék. Bajban
vagyok.
–  Ott egy szabad asztal – mondja barátságos hangon. –
Lecsapjunk rá?
– Mint a villám.
Jaj, de béna duma. Nem vagyok jó ebben.
A nagyteremben jó pár magas bárasztal sorakozik, amiből
kettőt még nem foglaltak el. Mi az eldugottabbat választjuk.
Hátrapillantok a vállam fölött. Hunter rám kacsint, bátorítóan
biccent, és elindul a bárpult felé.
– Bocs a nyíltságomért, de élőben még dögösebb vagy, mint a
képeken.
Leplezetlenül végigmér, így nem szégyellem én is ugyanezt
tenni vele. Az inge botrányosan szűk. Még én sem hordok
ennyire feszülős ruhákat. Tisztán kirajzolódik alóla minden
egyes izma, és a mellbimbója is. Két kis kemény dudor
domborodik a vékony anyag alatt. Sosem érdekelt
különösebben a férfiak mellbimbója, de Roy tapadós gönce úgy
felhívja rá a figyelmet, hogy képtelen vagyok levenni róla a
szemem. Erőt veszek magamon, és a fejünk fölé erősített tévék
felé fordítom a tekintetem. Az egyiken hétfő esti foci megy, a
másikon egy NHL-meccs.
– Szereted a sportot? – érdeklődik Roy.
–  A fociba néha belenézek, ha épp be van kapcsolva. A hoki
nem érdekel túlzottan, bár az egyik barátom hokis. Az exem
pedig kosarazott, ezért muszáj volt követnem az NBA-szezont.
A francba! Nem kéne egy randin az exről beszélni. Abszolút
nem nyerő lépés. Na jó, most már hivatalosan is ciki vagyok.
 De Roy nem zavartatja magát.
–  Sosem sportoltam. Jó, tudom, a látszat nem ezt mutatja –
simít végig az izmos testén. – Ezt mind a gyúrásnak
köszönhetem.
– Á, szóval kondizol?
Lelkesen bólogat.
– Hetente hétszer. És te? Jársz konditerembe?
– Heti egyszer-kétszer benézek az egyetemi fitneszklubba, de
csak kocogok egy kicsit a futópadon, esetleg egy kis súlyemelés.
Semmi extra.
Megérkezik a pincér, hogy felvegye a rendelést. Roy Bud
Lightot kér. Nem vagyok nagy sörrajongó, de most nem merek
töményet inni. Már így is görcsben áll a gyomrom, és remeg a
kezem az idegességtől.
– Én is Bud Lightot kérek – döntöm el.
Amikor a pincér elmegy, Roy folytatja a megkezdett
beszélgetést.
– Próbáltad már a fitneszklub medencéjét? Jól lehet hosszokat
úszni benne.
– Nem, még nem. Mint mondtam, elég lazán veszem az edzést.
Szerencsére jó az anyagcserém – vonok vállat.
–  Az edzés nem erről szól. A fitnesz lényege az egészség.
Egészséges szívritmus, egészséges szellemi állapot, egészséges
csontozat.
Hosszú perceken át sorolja az edzés előnyeit. Kezdem
halálosan unni, ezért kénytelen vagyok leállítani.
– Bocs, de ez nekem már sok.
 Roy szégyenlősen elmosolyodik.
– Sajnálom. A fitnesz a szenvedélyem.
– Azt látom.
– Beszélgessünk valami másról!
Ahogy az alkarját az asztallapra támasztja, a bal csuklóján a
súlyos ezüstóra megcsillan a mennyezeti lámpák fényében.
– Szóval laza kalandot keresel? – kérdezi.
Ó, jaj! Ez a téma még kínosabb. Ha már választani lehet,
inkább a bicepszerősítésről csevegnék tovább.
– Öhm… igen. Nemrég ért véget egy hosszú kapcsolatom, és…
– És most pótlékot keresel – fejezi be helyettem.
Bólintok.
– Én is – vallja be Roy.
– Tényleg?
Ezt nem említette a profiljánál.
– Mikor mentetek szét? – kérdezem.
– Pár napja.
Pár napja? És máris tinderezik? Az én szakításom óta
legalább eltelt néhány hét.
– Az elég friss – jegyzem meg óvatosan. – Biztos vagy benne,
hogy jó ötlet… tudod, ezt csinálni? – mutatok kettőnkre.
Roy a jobb kezével a bumszli karóráját babrálja.
–  Őszintén? Nem tudom. De muszáj túllépnem rajta, és úgy
gondoltam, ez a legjobb módja. Belevetem magam az életbe,
tudod?
Kezdem kellemetlenül érezni magam.
– Megkérdezhetem, miért szakítottatok? – néz rám Roy.
 Megmondom az igazat.
– Megcsalt.
– Basszus, ez szívás. Régóta jártatok?
–  Nyolcéves korunkban találkoztunk. Tizenkét évesen
csókolóztunk először, tizenhárom évesen mondtuk ki, hogy egy
pár vagyunk.
Ahogy a tényeket sorolom, egészen meglep a saját
közömbösségem. A szívem meg sem moccan a Nicóval töltött
évek felidézésekor.
– Hű! Komoly múltatok van – álmélkodik Roy.
Amikor a pincér befut a rendelésünkkel, hálásan veszem el
tőle az italomat. Nem tudom eldönteni, hogy megy ez a randi,
de kezdek erőteljesen a rosszul felé hajlani.
Összekoccantjuk az üvegeinket.
– Egészségedre! – mondom.
– Egészségedre!
Roy nagyot kortyol a söréből. Én is, de abban a pillanatban
erős hányinger fog el. Gyűlölöm a sör ízét. Miért kellett ezt
választanom? Nem vagyok normális. Talán le kéne vadásznom
a pincért, és kérni tőle egy pohár vizet.
–  Ezek szerint mindketten szerencsétlenek vagyunk a
szerelemben – tanulmányoz Roy az üveg szája fölül.
– Úgy tűnik. Mi történt a barátnőddel?
–  Azt mondta, nem töltök vele elég időt – iszik gyorsan még
egy kortyot. – Szerinte neki járna az első hely az életemben, de
én folyton baromságokkal foglalkozom helyette.
Elgondolkodom.
 – Végül is félig igaza van, félig meg nem. Nyilván a partnered
kell hogy legyen a legfontosabb a számodra. Másrészről viszont
egyetemisták vagyunk, tehát időt kell szánnunk az óráinkra, a
feladatainkra, a társasági életünkre…
–  Nem – szakít félbe. – Ő a gyúrás miatt bukott ki. Szerinte
konditeremfüggő vagyok.
A szemem önkéntelenül is a mellizmára csúszik. Az ingnek
feszülő, szabadulásért könyörgő izmokra. Mindjárt
kibuggyanunk ebből a szűk cuccból! – kiabálják.
Roy exe talán nem ok nélkül panaszkodott.
– De bekaphatja! – csattan fel Roy. – Inkább büszke lehetne a
kemény melóra, amit ebbe a külsőbe fektetek. Mások
mindenféle szteroidokkal meg hormonokkal pumpálják
magukat, szarrá mérgezik a testüket. Én nem. Ez száz
százalékban természetes. A testem szentély.
Horkantás hallatszik a hátam mögül. Mi a franc! Valaki
hallgatózik?
Ahogy hátrafordítom a fejem, ismerős arc néz vissza rám.
Felsóhajtok. Hunter a közeli asztalnál sunnyog. Basszus, úgy
volt, hogy a bárpult mellől figyel. Ettől most még jobban
feszengek. Bár végül is nem oszt, nem szoroz, mert kezd egyre
nyilvánvalóbbá válni, hogy Roy és én nem leszünk dugipajtik.
– Nem értem, miért kéne választanom közte és a gyúrás közt –
morgolódik Roy.
– Szeretted? – nézek rá komolyan.
– Teljes szívemből – vágja rá szenvedélyesen.
–  Akkor nincs itt semmilyen dilemma. Vegyél vissza a
gyúrásból, tökfej!
Újabb horkantás.
– Igenis van dilemma – feleli Roy. – Lehetetlen döntés.
–  Na! Azért ez enyhe túlzás. Nem szeretheted jobban a
gyúrást egy nőnél. A konditermet nem veheted feleségül. A
fekvenyomópad nem szül neked gyereket.
Vibrál a padló a talpam alatt. Nem tudom, hogy a
hangszórókból dübörgő basszus az oka vagy Hunter féktelen
röhögése.
– Ebben van valami – ismeri be Roy, mintha a fogát húznák. –
De akkor sem értem, miért kéne lemondanom a
szenvedélyemről.
– A barátnőd nem is vár tőled ilyet, csupán annyit, hogy találd
meg a helyes egyensúlyt – felelem tényszerűen.
– Egyensúly – ízlelgeti a szót Roy.
– Igen. Figyelj! Hogy hívják a barátnődet?
– Kaelinnek.
–  Szerintem Kaelinnek igaza van. Ha tényleg egy szintre
helyezed a konditeremmel, akkor minden oka megvan
haragudni rád. Kaelin emberi lény, a konditerem meg csak egy
szoba tele gépekkel.
Mögöttem Hunter halkan füttyent egyet, de ügyet sem vetek
rá.
–  Át kell gondolnod a fontossági sorrendet – javaslom. –
Neked most nem vigaszcsajra van szükséged, akármilyen dögös
is az illető…
–  De még milyen dögös! – bólogat Roy, amitől az egóm az
egekbe ugrik.
– De akkor sem ez most a helyes lépés.
Belekortyol a sörébe.
– Akkor mi a helyes lépés?
–  Hívd fel Kaelint, mondd meg neki, hogy szeretnéd
visszakapni, és beszélgessetek. Esetleg kivételesen próbálj meg
odafigyelni is arra, amit mond. Ő nem irányítani akar téged,
csak szeretne többet veled lenni.
Szívből remélem, hogy nem értem félre a helyzetet, és Kaelin
nem azért dobta, mert a srác a konditeremre gerjed helyette,
mármint szexuálisan. Akárhogy is, a lényeg, hogy beszéljenek,
mivel Roy nyilvánvalóan nem zárta még le magában ezt a
kapcsolatot.
–  Tudom, hogy állati bunkón hangzik… – húz elő Roy a
farzsebéből egy húszdollárost, ami bőven sok két vacak sörért –,
de nagyon megharagudnál, ha most lelépnék?
– Egyáltalán nem. Kapd el a nőt, tigris!
Elfogadom a húszast. Legalább nyertem egy kör ingyenpiát
Hunternek és magamnak.
Amint Roy lelép, Hunter rögtön mellettem terem.
–  Ez volt a legidétlenebb randi, amit valaha kukkoltam –
jelenti be döbbenten.
–  Nekem mondod? Ilyen lenne visszaugrani a nyeregbe?
Szamarakon kell lovagolni?
– Kislány! Először is – egy ilyen testű pasi nem szamár, hanem
táltos paripa.
– És másodszor?
 – Ja, nincs másodszor.
Felsóhajtok.
– Hihetetlen ez az este.
– Mondjuk nem segített, hogy pszichológust játszottál vele.
– Az akkora baj?
– Igen, ha fel akarsz szedni valakit. Demi bébi, kefélned kellett
volna az izompacsirtával, ehelyett visszalökted az exnője
karjába.
– Igaz. Nekem ez baromira nem megy – nyögök fel.
Hunter kiveszi a kezemből a Bud Lightot, és leteszi az
asztalra.
–  Tüntessük el ezt a szemetet! Ma este nem iszunk Bud
Lightot.
– Mi?
– A randipartnered lelépett, szóval velem kell beérned. Hozok
valami rendes sört.
Alig három másodperccel a távozása után máris
megkörnyékez egy srác. Borotvált fej, bő kapucnis pulcsi, vakító
fehér fogak.
– Szia, szépségem! Van kedved dumcsizni?
Nemet mondanék, de már kényelembe is helyezte magát
mellettem.
– Hová tűnt a barátod? – érdeklődik Fehérfog.
– Csak sörért ment, szóval ha megbocsátasz…
Közelebb hajol hozzám, mire ösztönösen elhúzódom tőle.
Nem szeretem, ha valaki megsérti a privát szférámat.
– Mi a baj? – búgja.
 –  Betörtél a személyes terembe – felelem. – Szeretném, ha
arrébb mennél.
– Minek? – vonja össze a szemöldökét. – Éppen ismerkedünk.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre megérkezik Hunter az
italokkal. Amint meglátja a betolakodót, gyilkos pillantást lövell
felé.
– Nem – mondja ridegen.
– Mit nem? – kérdi Fehérfog ingerülten.
Hunter kis terpeszben állva kihúzza magát.
– Nincs esélyed nála. Kopj le!
Mosolyogva nézem Hunter fenyegető pózát. Ő az új testőröm.
És milyen szexi testőr! Basszus, ki kell vernem a fejemből az
ilyen gondolatokat. Tisztán és világosan megmondta, hogy nem
lesz a vigaszpasim. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha
vállalná! Vonzódom hozzá, és ami a legfontosabb, bízom benne.
De nem mozdulhatok rá egy barátra, főleg, mivel egyértelművé
tette, hogy nem akarja.
A személyestér-foglaló morogva eloldalog. Hunter vigyorogva
néz utána.
– Ez könnyen ment – henceg, majd drámai mozdulattal letesz
elém egy nagy doboz sört.
A márka Jack’s Abbe House Lager.
– Ez dobozos – jegyzem meg.
–  Igen. Az utóbbi időben több kézműves sörgyár átállt a
dobozra. Ez csúcsminőség, bébi.
–  Öhm… Szólnom kellett volna, hogy inkább vodka áfonyát
vagy valami gyümölcsös löttyöt hozz. Nem sok sört szeretek.
 Elgondolkodom.
–  Tulajdonképpen még egyet sem ittam, ami bejött volna.
Mindegyik ugyanolyan szar.
– Hidd el, ez ízleni fog! Bársonyos, szinte itatja magát. Kóstold
meg!
Izgatottan figyeli, ahogy belekortyolok a varázssörébe.
– Na? – nógat.
Nem merek a szemébe nézni, ezért inkább a velúr csizmámat
bámulom.
– Pont olyan, mint a másik.
–  Ugye csak szívatsz? Szerinted az Abbey House és a Bud
Light ugyanaz a kategória? A pofám leszakad.
– Mondtam, hogy nem vagyok sörös – védekezek.
–  Hát szégyelld össze magad! – vigyorog, mire nyelvet öltök
rá.
– Te szégyelld össze magad!
Belekortyol a drágalátos sörébe.
– Amúgy sajnálom, hogy nem jött össze a dolog Izomaggyal.
–  Nem érdekes. Igazából jó volt kimozdulni otthonról, és
tapasztalatszerzésnek sem volt rossz.
Egy darabig nézegetjük az embereket, miközben a sörünket
élvezzük. Illetve Hunter élvezi, én csak befogom az orrom, és
nyelem, mint a vizet. Miközben mindenféle vicces történeteket
találunk ki a többi vendégről, szép lassan el is felejtem, hogy
Roy faképnél hagyott. Hunterrel amúgy is jobban szórakozom.
Fél tíz körül megelégeljük a kocsmázást, és elindulunk a
parkoló felé. Ahogy becipzárazom a kabátom, az egyik
fülbevalóm majdnem beleakad a kapucniba. Halkan
elkáromkodom magam.
–  Gyűlölöm ezt a vacakot – igazgatom a karikát. –
Életveszélyes.
– Te vagy életveszélyes.
Pont, mint az oviban. És minden alkalommal nevetünk is
ezeken a hülyeségeken, ami azt jelzi, hogy vagy mi, vagy a
humorunk egy ötéves szintjén mozog.
Hunter beindítja a Rovert, és kitolat a parkolóból.
– Hazavigyelek? – sandít felém.
– Igen, köszi.
Becsatolom a biztonsági övet. Egyszer csak felnevetek. A
Bluetoothom automatikusan rácsatlakozik az autóra.
–  Nem koptál le a rendszerről, pedig megígérted – vágja a
fejemhez.
– Ja. Hazudtam.
Röhögve elindítok egy listát tele Whitney Houston-számokkal,
amiktől a falra mászik.
– Te vagy az ördög maga – morogja vezetés közben.
– Bocs, de nem hallak Whitney-től.
Aztán, csak hogy még jobban bosszantsam, teli torokból
énekelni kezdem a Greatest Love of All-t. Hunter megfenyeget,
hogy kirak a sötét, elhagyatott úton, ha nem fogom be.
–  Kikapcsolnád az ülésmelegítőt? – kérdezi. – Mindjárt
meggyullad a seggem.
– Persze.
Épp betámasztanám a mobilom a pohártartóba, amikor a
Rover egy kátyúra futva nagyot huppan, és a telefon Hunter
lábához esik.
–  Basszus, Demi, szedd azt ki onnan, mielőtt beragad a
gázpedál alá.
– Nyugi már! Intézem.
Felé hajolok, és lenyúlok a padlóhoz, de a mozgó kocsiban
össze-vissza csúszkál a telefonom.
– A francba! Nem érem el. Errébb tudod rúgni?
– Nem. Vezetek.
– Azért csak próbáld meg!
Morogva próbálja a bal lábával noszogatni a mobilt, mire a
terepjáró enyhe szlalomba kezd az úton.
– Na jó, inkább hagyd abba! – szólok rá. – Te csak vezess, majd
én megoldom!
Kicsatolom az övet, és Hunter alsóteste felé kúszom. A kezem
a vádlija környékén matat. Az autó megint kacskaringózni kezd.
– Figyelj az útra!
– Igyekszem, de lökdösöd a lábam.
Lehajolok, amennyire csak tudok, amíg a fejem Hunter
ágyékához nem préselődik. Kinyújtom a karom, és – igen! Végre
elérem a telefont.
– Megvan! – rikkantok diadalmasan.
Fel akarok ülni, de… nem megy.
– Demi! Szállj le rólam! – utasít Hunter.
Az autó kezd jobbra húzni.
Megint próbálom felemelni a fejem, de éles fájdalom hasít a
fülembe.
 – A rohadt életbe! – vinnyogok. – Megmondtam. Basszus, pont
erről beszéltem.
– Miről? Úristen, ülj már fel!
–  Nem megy! – nyöszörgöm elfojtott hangon a sliccébe. –
Beakadt a fülbevalóm.
– Hová?
– Beléd. A farmeredbe. Mit tudom én!
Oldalra döntött fejjel csak Hunter térdét látom és a lábát a
gázpedálon. További kísérletezés helyett a combjára nyomom
az arcom.
– Próbáld kiszabadítani magad! – kérlel, de nem mozdulok.
– Nem. Ez a szar letépi a fülcimpámat.
– Nem fogja.
– De igen.
Könnyek szöknek a szemembe. Hunter idegesen felnyög.
–  Nem fogja letépni a… Basszus, inkább félreállok. Egy
pillanat!
És ekkor sziréna szólal meg mögöttünk.
 Hunter

Ez katasztrófa. Lemeszeltek a zsaruk, miközben Demi feje az

ölembe ragadt. Úgy terül el rajtam, mint egy takaró, az arca
centikre van az ágyékomtól, és tudom, hogy amint a rendőr
benéz az ablakon, azt fogja hinni, hogy… Úristen, azt fogja
hinni, hogy éppen leszopnak!
– Miért állítottak meg? – sziszegi Demi.
– Nyilván látták, ahogy szlalomozunk az úton.
Basszus, ez kész rémálom.
Leállítom a motort. Amíg a rendőr a kocsihoz sétál,
kétségbeesetten próbálom lerángatni magamról Demit.
– Au! – nyüszít.
– Bocs! – motyogom. – Csak ki akarlak szabadítani.
Az már kiderült, hogy a fülbevalója szorult be, csak az nem
világos, hogy mibe. Talán az egyik övbújtatómba? De hogy
sikerült így belegabalyodnia? Talán a varrásba akadt bele?
Egyszerűen nem jutok egyről a kettőre, és Demi minden
kísérletnél fájdalmasan vinnyog. Még a gondolat is őrültségnek
hangzik, de… talán tényleg fél füllel kell tovább élnie. Azt sem
tudom, nevessek-e vagy sírjak.
– Jön valaki – suttogja a járdán csattogó léptek hallatán.
– Jogosítványt és forg…
A rendőr a mondat közepén elhallgat. Kezdődik.
– Mi az ördög folyik itt? Üljön fel, hölgyem! – utasítja Demit. –
Most rögtön!
– Nem tudok – nyögi Demi.
A zsaru szigorú pillantást vet rám.
– Kérem, hogy a barátnőjével együtt szálljanak ki a járműből,
és tegyék a kezüket a motorháztetőre.
– Nem vagyok a barátnője – vitatkozik Demi, mintha ez lenne
most a legnagyobb problémánk.
– Nem tudunk kiszállni – szűröm a fogam közt a szót.
–  Figyelj, kölyök, tudom én, hogy a magadfajta egyetemisták
közt menőnek számít az ilyen viselkedés…
Az ilyen viselkedés?
– …de a közszeméremsértés letartóztatást vonhat maga után.
Ráadásul a gondatlan vezetéssel veszélyeztetted a többi autós
biztonságát.
A sötét, kihalt útra sandítok.
–  Milyen többi autós? Rajtunk kívül egy lélek sincs itt. Mióta
megállított bennünket, egy autó sem ment el mellettünk.
–  És nem volt közszeméremsértés – ellenkezik Demi. –
Beakadtam.
– Beakadt? – visszhangozza a rendőr kétkedve.
Felsóhajtok.
– Leejtette a mobilját, fel akarta venni, és közben beakadt.
 –  Beakadt – ismétli újra a fickó, és közben úgy rázza a fejét,
mint aki magában már eldöntötte, hogy egy szavunkat sem
hiszi.
– Kisasszony, utoljára kérem, hogy üljön fel.
– Nem tudok.
A rendőr az övéhez nyúl.
– Úristen! – bukik ki belőlem. – Nincs szükség fegyverre!
– Milyen fegyverre?
Demi újra ficánkolni kezd az ölemben, és próbálja
kiszabadítani magát. Ha nem lenne itt ez a zsaru, a heves
hullámzástól hamar erőre kapna a farkam, de jelen helyzetben
ernyedten lapul a sliccem mögött. Pillanatok választanak el
attól, hogy hisztérikus röhögésben törjek ki, ami nem venné jól
ki magát az amúgy is ingerült fickó előtt.
Mint kiderül, csak a rádióért nyúlt.
–  Erősítést kérek a negyvennyolcas sztrádán a kilenceshez.
Két gyanúsítottat megállítottam veszélyes vezetés és mozgó
járműben történő orális aktus miatt. Ellenállnak az
intézkedésnek.
A rádió recseg.
– Nem történt orális aktus – mordul fel Demi. – Higgye el, én
lennék a legboldogabb, ha történne, de ez itt cölibátust fogadott.
Tessék? Tényleg azt mondta, hogy szeretne leszopni?
–  Ez komoly, Demi? Te most tényleg azt mondtad, hogy le
akarsz sz… Hogy ezt akarod?
Nem térek magamhoz. A sok vigaszpasis hülyülés alatt végig
azt hittem, hogy csak poénból ajánlja fel a melót. Többek közt
ezért sem… reméltem semmit.
–  Szóltam, hogy akarok egy vigaszpasit, és azt is mondtam,
hogy téged akarlak – feleli elfojtott hangon, miközben az
ujjaival a fülét babrálja.
De Demi orális szex iránti olthatatlan vágyát később kell
megbeszélnünk. Előbb dűlőre kell jutnom valahogy ezzel a
mogorva rendőrrel.
– Uram! – szólalok meg nyugodtan. – Kérem! Megértem, hogy
félreérthető a helyzet, de higgye el, nem történt
közszeméremsértés. Mindketten fel vagyunk öltözve, és a
farkam a nadrágomban van.
– Hol a jogosítvány és a forgalmi engedély?
– A kesztyűtartóban, de nem érem el a…
Diadalmas kiáltás rázza meg a kocsit. Demi feje felpattan,
mint a krampusz a dobozból.
– Sikerült! – rikkantja a bal fülét dörzsölgetve.
– Jesszusom! – szisszenek fel, amikor elviszi a kezét.
A fülcimpája vörös, a háromszorosára dagadt, és vér szivárog
belőle. Teljesen igaza van: tényleg be kéne tiltani a karikákat.
–  Látja? – néz esdeklőn a zsarura. – A slicce fel van húzva.
Nem csináltunk semmi rosszat. És csak egy sört ittunk
fejenként. Na jó, én kettőt.
Magamban felsóhajtok. Az alkohol eddig szóba sem került, de
hála Deminek, most már az is téma.
A rendőrnél most telt be a pohár.
– Mindketten szálljanak ki a gépjárműből! Most!
 
  
–  Ilyen a piás cella? – néz körül Demi fitymáló arckifejezéssel
Hastings egyetlen börtönének fogdájában.
A tágas helyiségben jelenleg hárman vagyunk: mi és egy
középkorú, bozontos szakállú férfi az egyik padon. A fickó
rángatózik álmában, és a lába pár másodpercenként a rácsokba
rúg.
Bizony! Rács mögött vagyunk, hála a hatalmas karikáknak.
– Talán kellemesebb, ha tényleg részeg vagy – mereng.
Nevetve lecsúsztatom a hátam a falon, amíg a fenekem a
fémpadhoz ér. A lábam alatt mocskos linóleumpadló, a fejem
fölött vakítóan erős fénycső világít.
– Ugye tudod, hogy ez a te hibád? – kérdezem vidoran Demit.
– Az enyém? – mered rám megbotránkozva.
–  Mondtam, hogy baj lesz belőle, ha rácsatlakozol a
Bluetoothoddal a kocsimra.
– Nem a Bluetoothom tehet róla.
– Tényleg?
– Tényleg. Leejtettem a telefont.
– Akkor is a te hibád.
– Jaj, fogd már be!
– Te fogd be!
Közelebb kúszom hozzá, amíg már csak pár centi választ el
minket egymástól.
– Hogy van a füled? – kérdezem mogorván.
Úgy látom, még mindig pirosas és duzzadt, de mintha már
nem vérezne. A cimpára száradt vér láttán bűntudat ébred
bennem, mert én akartam, hogy ezt a fülbevalót viselje.
– Még mindig fáj, de legalább a fejemen maradt.
–  Az is valami – bólintok. – Bocs, hogy rád erőszakoltam a
karikát.
– Semmi baj. Remélem, tanultál az esetből – sóhajt fel. – Néha
első kézből kell megélned egy tragédiát, hogy felfogd a súlyát.
– Igen – felelem komolyan, de már rángatózik a szám széle.
Kitör belőlem a nevetés. Demi csatlakozik, és a lábát maga elé
kinyújtva a linóleumhoz koppintgatja a velúrcsizmáját.
– Bárcsak lenne nálam nyalóka! – szólal meg.
– Bárcsak szabad lennék!
Megint felnevet.
– Basszus, nem hiszem el, hogy börtönben vagyunk. Ráadásul
pont közszeméremsértésért.
– És még csak elő sem vettem a farkam!
– Hát ez az!
A fogda egyetlen őre időről időre felénk sandít, és lerí róla,
milyen jól mulat rajtunk. Már egy órája az asztalnál ír valamit a
számítógépen, miközben a minket letartóztató rendőr totál
felszívódott.
Bár a szó szoros értelmében nem lettünk letartóztatva,
legalábbis a tag nem ismertette a jogainkat. És ha ez kimarad…
Elég Esküdt ellenségek ismétlést láttam, hogy tudjam: így
minden valamirevaló bíró egy szempillantás alatt ejtené az
ügyet. Hacsak nincs éppen rossz napja.
Attól tartok, Morcos biztosnak pont szar estéje lehetett. Nem
csináltunk semmi rosszat, és ezt ő is tudja. A szonda szinte
semmit sem mutatott.
– Mi a büntetés közszeméremsértésért? – néz rám Demi.
– Passz.
–  Elnézést, uram! – pattan fel, és a rácshoz sétál. – Mi a
büntetés közszeméremsértésért? Halál?
A fickó alig bírja megőrizni a komolyságát.
– Első alkalommal általában pénzbírság.
–  Nagyszerű – csicsereg Demi. – A bűntársam kőgazdag.
Azonnal ír egy csekket.
– Ez nem az én hatásköröm – vigyorog a pasas. – Várják meg
Jegg járőrt! Vele kell beszélniük.
– Talán inkább Segg járőr – morogja Demi.
– Szép – kuncogok.
Demi visszafordul az íróasztalhuszár felé.
– Nem jár nekünk egy telefonhívás?
– Igaza van – ballagok Demihez. – Szeretnék telefonálni.
– Persze, miért ne?
A fiatal zsaru a rácshoz lép, kinyitja az ajtót, int, hogy lépjek
ki, majd visszakattintja a zárat.
– Kit hívsz? – kérdezi Demi.
Visszafordulok, hogy válaszoljak, de a látvány, ahogy két
oldalról a rácsokba kapaszkodva pislog kifelé…
Megfizethetetlen. Nem szalaszthatom el ezt a páratlan
lehetőséget.
– Szabad fényképezni? – kérdezem a rendőrtől.
– Ne merészeld! – figyelmeztet Demi.
 A fickó rám vigyorog.
– Csak tessék!
Szerintem életében nem szórakozott még ilyen jól. Halál
unalmas lehet naphosszat egy íróasztalnál dekkolni.
Kihalászom a zsebemből a mobilt, és lövök egy képet Demiről,
aki gyilkos tekintettel mered rám. Majd, csak hogy olajat öntsek
a tűzre, készítek egy szelfit is a rácsokat markolászó,
felháborodott Demivel a háttérben.
– Meg is van a karácsonyi képeslapom – mutatok pisztolyt az
ujjammal.
– Utállak – mordul rám Demi.
Dehogy utálsz. Szívesen leszopnál.
Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, és nem is térek
napirendre fölötte. Komolyan engem akart vigaszpasinak?
Amennyire hajlamos a szarkazmusra, totál azt hittem, hogy
csak viccel. Talán jobb is volt így, sőt, talán a továbbiakban is
hülyének kéne tettetni magam. Megesküdtem, hogy idén nem
csajozok, és Demi komoly veszélyt jelent az önuralmamra.
A fogdaőr az íróasztalához vezet, és a vonalas telefonra
mutat.
–  Nem használhatnám a sajátomat? – emelem fel
emlékeztetőül a mobilomat, amivel épp az imént fényképeztem.
– Nem lehet – rázza a fejét. – Szabályellenes.
– Hát, sok értelme nincs, de rendben – vonok vállat.
Felemelem a kagylót, és tárcsázom a kevés számok egyikét,
amit fejből tudok.
– Jó estét, mester! – szólok bele a mogorva Halló!-ja után.
 – Davenport? – kérdezi gyanakodva.
– Igen. Remélem, nem ébresztettem fel.
A terem másik végében a digitális óra 22.37-et mutat. Nincs
őrülten késő, de mivel holnap reggel fél hétkor edzésünk lesz,
simán lehet, hogy már ágyban volt.
– Mi a helyzet? – vakkant Jensen a telefonba.
– Nem sok – húzom az időt, azon agyalva, hogyan tálaljam a
helyzetet.
–  Arról az istenverte tojásról van szó? – kérdezi az edző
ingerülten. – Történt vele valami?
– Nem, Pablo remekül van, köszönjük. Legalábbis gondolom,
hogy jól van – ma este Conor vigyáz rá, szóval… hát igen…
szóval…
Kifújom a levegőt.
–  Na jó, nem köntörfalazok. Börtönben vagyok, és reméltem,
hogy esetleg idejön beszélni a rendőrökkel, és tudja… elintézni
a dolgot a maga módján.
– A magam módján?
– Üvöltözéssel.
Rövid szünet.
– Ez valami vicc? Mert nincs időm a hülyeségeitekre.
Majdnem elnevetem magam.
–  Nem, halál komoly. Egy barátommal együtt lemeszeltek
Hastingsben. Totális félreértés történt – nem voltunk részegek,
és nem volt szemérmetlenkedés. De Segg járőr szerint volt…
A fogdaőr halkan kuncog. Basszus, miért nem ő meszelt le
bennünket? Valószínűleg egy pacsival lerendeztük volna az
egészet.
– Mester? – szólok bele a kagylóba.
Újabb csend.
– Mindjárt ott vagyok.
 Hunter

–  Mikor ér már ide? – türelmetlenkedik Demi. – Nem azt

mondtad, hogy tíz percre lakik?
– De igen. És pontosan egy perc telt el azóta, hogy felhívtam –
forgatom a szemem, és leülök mellé a kényelmetlen fémpadra.
A cellatársunk még mindig alszik, de most már horkol is. A
lába ugyanúgy rángatózik, és áporodott piaszag árad belőle.
Demi összepréseli az ajkát, mint aki próbál nem nevetni.
–  Ez életem legjobb randija – jegyzi meg gunyorosan. – A
romantikus környezet már önmagában is…
Felhorkantok.
–  Már csak egy Whitney Houston-ballada hiányzik. Ja, és a
partnered – tudod, a srác, aki randi közben lelépett a
barátnőjéhez. Vagy a konditerembe. Végül is ki tudja? Igazán
lehetetlen döntés.
Most Demi horkant fel.
– Á, teszek rá. Veled úgyis sokkal jobb.
Vigyorogva átölelem és magamhoz húzom. A vállamra hajtja
a fejét. A hajából felszálló édes illat betölti az orrom. Mélyeket
lélegezve próbálom megfejteni, mi lehet. Jázminra tippelek.
Kellemes érzés, ahogy a meleg teste hozzám simul. Kíváncsi
lennék, mire gondolhat most. Vajon ugyanarra, amire én?
Kis híján felmordulok csalódottságomban, amikor felemeli a
fejét.
– Komolyan mondtam.
– Mit?
A francba, tiszta rekedt a hangom. Gyorsan megköszörülöm a
torkom.
– Jó veled randizni.
– Ez nem randi.
Félrehajtja a fejét.
– Akkor miért nézel rám péniszszemmel?
– Nem is.
– Felismerem a péniszszemet.
Elnevetem magam. Hihetetlen ez a lány. Vicces, és
elképesztően gyönyörű. A bőre puha és üde, legszívesebben
megsimogatnám. A selymes haja egyenes, fényes függönyként
omlik a pulóverből kivillanó csupasz vállára. Pár sötét szál a bal
szemébe hullik.
Kiszáradt az ajkam. Ahogy megnyalom, Demi szemében tűz
gyullad.
–  A szemedbe lóg a hajad – mondom, és gyengéden
félresöpröm a tincseket.
A hüvelykujjam kicsit elidőzik az arccsontjánál, mielőtt a
normális méretű füle mögé tűröm a szálakat.
Egy pillanatra elakad a lélegzete.
 – Úristen! Ez volt az?
– Micsoda? – nézek rá összevont szemöldökkel.
–  Ez volt a csajozós trükköd? – kérdezi elragadtatva. –
Ajaknyalás, hajsimítás, egy kis hüvelykujjas simi. Ez a nagy
trükköd, igaz?
– Az attól függ – eresztek meg egy öntelt mosolyt. – Bevált?
– Igen.
Most az én lélegzetem akad el. Totál felizgat a kendőzetlen
őszintesége. Tényleg ez a jól bevált csajozós módszerem, bár ma
este nem terveztem bevetni. Valahogy ösztönösen jött.
– Davenport! – harsan egy öblös hang.
A rácsok felé kapom a fejem. A folyosó irányából léptek
dübörögnek, majd nem sokkal később az edző vészjósló arca
megjelenik az ajtóban. A nyomában Jegg járőr.
–  Nyisd ki a cellát! – utasítja Jensen a fogdaőrt, aki már az
érkezésükkor vigyázzba vágta magát az íróasztal mögött.
A fiatal fickó meglepő módon tényleg a súlyos kulcscsomó
után nyúl, de ekkor eszébe jut, hogy az edző nem a felettese, sőt,
még csak nem is zsaru.
– Jeff? – sandít a kollégájára.
Jeff a keresztneve? Jeff Jegg? Csórikám! Nem csoda, hogy
ilyen morcos.
– Csináld! – feleli Jegg kurtán.
Miközben kilépünk a cellából, az edző futó pillantást vet
Demire.
– Jól vagytok? – kérdezi. – Nem bántottak titeket?
– Nem – biztosítom.
 Meghat az érdeklődése.
– Nem bántak durván velünk, de kedves, hogy aggódik.
– Nem miattad aggódom, hanem a karod miatt, te agyalágyult.
Négy nap múlva meccsünk lesz.
Jensen vasvillaszemet mereszt a rendőrökre.
–  Ha a lövése csak egy tizedmásodperccel elmarad a
szokásostól, személyesen téged veszlek elő, Albertson.
– Sajnálom, mester – motyogja az íróasztalhuszár.
– Maguk ismerik egymást? – meredek rájuk.
– Igen. A kölyök a tanítványom volt. Sammy Albertson, 2012-
es osztály.
Basszus, most már duplán bánom, hogy nem ő meszelt le
minket. Elég lett volna bedobni Jensen nevét, és minden el van
sikálva. Mekkora szívás már, hogy pont egy hatalommániás
fakabátot fogtunk ki.
–  És maga! – fordul az edző a savanyú képű Jegghez. – Ha a
kölyök farka a gatyájában van, és nem valaki szájában, az nem
közszeméremsértés. Legközelebb használja az eszét!
–  Ezt mondja a játékosának! – kakaskodik Jegg. – Úgy
szlalomozott az úton, mint egy holdkóros.
–  Mert beszorultam – szólal meg Demi. – Hunter csak ki
akart…
Az edző felemelt kézzel csendre inti, mire Demi, mintha a
tanítványa lenne, engedelmesen elhallgat.
– Alá kell írnunk valamit? Pénzbüntetés? – vakkantja Jensen.
– Nincs. Megússzák figyelmeztetéssel tekintettel a…
– Akkor indulás! – vág közbe az edző.
 Biccent nekünk, mire Demivel úgy totyogunk utána, mint
kiskacsák a mamájuk után.
A kis rendőrőrs előtt az edző becipzározza a kabátját. Még
mindig nem havazik, de már erősen lehűlt a levegő. Jensen
szájából beszéd közben fehér kis felhők pufognak.
–  A Land Roveredet nem szállították el, mert épp nem volt
szabad vontató. Még mindig ott áll a kilencesnél. Elviszlek
titeket.
– Kösz, mester!
– És ajánlom, hogy egyenesen haza menj, világos?
Megrázom a fejem.
– Demi a kampuszon lakik. Előbb haza kell vinnem.
– Majd én – vakkantja Jensen, és elindul a Jeepje felé.
Demi riadtan néz rám.
– Nem fog kinyírni hazafelé menet?
Elgondolkodik.
–  Nem emlékszem, hogy a sorozatomban lett volna Gyilkos
edzők rész.
– Valószínűleg nem lesz gond.
– Valószínűleg?
Vállat vonok.
– Nem rád pipa, hanem rám. Én rángattam ki az ágyból.
– Ez igaz.
Demi a fejére húzza a szőrmés kapucniját, és csípőre teszi a
kezét.
– Csak úgy mondom, hogy ez az egész nem történt volna meg,
ha vállalod a vigaszpasi szerepét.
 – Akkor is megtörtént volna – vigyorgok –, csak éppen akkor
tényleg leszoptál volna.
Amint kimondom, már meg is bánom, mert a gondolat, hogy
a farkam a szájában van, olyan csábító, hogy kis híján hangosan
felnyögök.
– Nem – ellenkezik. – A kocsid közelébe sem kerültünk volna.
A meleg, kényelmes szobámban lennénk Tinder profilok és
egyéb zavaró tényezők nélkül. Csak te, én, egy nagy, kényelmes
ágy, és a farkad a számban. Gondolj csak bele!
Azzal elindul Jensen autója felé.
Remek. Innentől másra sem tudok majd gondolni.
 

 
És nem is gondolok. Egész héten csak ezen jár az eszem.
Általában ezerrel pörgök és a következő meccsre készülök, de
most péntekre már arra sem emlékszem, ki ellen játszunk.
Képtelen vagyok koncentrálni, egyrészt Demi, másrészt a
csapattársaim folyamatos csesztetése miatt.
Kénytelen voltam beavatni őket a börtönsztoriba, mivel
Brenna másnap az apjával reggelizett, aki szemét módon
elmondott neki mindent. Brenna persze nem bírta tartani a
lepcses száját, és most én vagyok Hunter Davenport, a srác, akit
letartóztattak vezetés közbeni szopatásért. Az egészben a
legrosszabb, hogy még csak le sem szoptak.
Még Demi is folyamatosan cinkel, és ő a csapattársaimon is
túltesz. Mióta megismerte a „csajozós trükkömet”, szent célként
tűzte ki, hogy véget vet a cölibátusomnak. Itt van például a
legújabb SMS-e:
 
DEMI: Sok sikert ma este! Remélem, beletalálsz a kapuba. Ha
már kapura lövés… elfelejthetnénk végre azt a hülye
fogadalmat?
 
Felsóhajtok. Tessék! Most éppen a meccsre kéne készülnöm
agyban. Itt vagyok a vendégöltözőben a… Boston College-ban.
Ez az! Velük játszunk ma. Szóval a játékra kéne koncentrálnom,
nem Demi Davisre.
 
ÉN: Mondtam már, hogy nem lehet.
Ő: Azért átgondolhatnád. Szerénységemért.
 
Valaki hátulról a lapockáim közé csap.
– Halló! Ne álmodozz már az úti cumiról, kapitány!
Hátrafordulok. Matt rám vigyorog.
– Azért szép munka – dicsér.
– Ezt a héten minden egyes reggeli edzésen elmondtad.
– Mert igaz. Mindig is ki akartam próbálni.
–  Én is – felelem szárazon. – De, ahogy minden egyes nap
elismétlem: nem történt semmi. Demi fülbevalója beleakadt a
nadrágomba.
–  Engem már leszoptak vezetés közben – közli Conor,
miközben kigombolja a fehér ingét.
 – Téged mindenhol leszoptak már – vágok vissza.
– Nem is mindenhol. Például még sosem szoptak le…
Hosszasan kutat az agyában helyszínek után.
– Úgy látom, elakadtál – rikkantja Matt.
Nevetek. Én is levetkőzöm, és elkezdem felvenni a
felszerelést. Amikor a mobilom pittyen egyet, eszembe jut, hogy
elfelejtettem válaszolni Deminek.
 
Ő: Bocs! Többet nem hozom fel a témát. Tudom, hogy zavar.
ÉN: Nem, nincs semmi baj, csak készülődnöm kell. Később
beszélünk.
 
Nyomok a végére egy puszis emojit, és visszateszem a telefont
a padon heverő farmerem zsebébe. Miután átöltöztem, leülök,
hogy felvegyem a korcsolyám. Conor mellém telepszik.
–  Mit csinálsz a meccs után? Páran átjönnek hozzánk este.
Csatlakozol?
– Persze. Nem terveztem semmit.
Félrehajtott fejjel néz rám.
–  Te most tényleg nem szexelsz, vagy csak szívatsz
bennünket?
– Április óta nem voltam nővel.
–  Úristen, ez durva. Szerintem én becsavarodnék, ha nem
üríthetném rendszeresen a tárat.
–  Nem mondtam, hogy nincs orgazmusom – sóhajtok
leverten. – Csak épp saját kezűleg intézem.
 – Akkor is pokolian hangzik.
–  Nem olyan vészes – vigyorgok. – Kezdek hozzászokni az
állandó herezsibbadáshoz.
– Jesszusom! – lép hozzánk Bucky, egyik kezében a celofánba
bugyolált Pablóval, a másikban a mobiljával. – Láttátok ezt?
Pablo Insta oldala elérte a tízezer követőt. Valaki írt, hogy
kitennénk-e egy fizetett bőrfiatalító krém reklámot.
Nem hiszek a fülemnek.
– Ez valami vicc?
– Nem. Halál komoly – rázza a fejét Bucky döbbenten.
–  Bőrfiatalító krém? – értetlenkedik Alec. – Hogy a francba
lehet azt fiatalítani?
–  És hogy jön ez egy tojáshoz? – kontrázik rá Conor. – Talán
kenjük be a krémmel a kis malacpofiját, és fotózzuk le?
– Visszaírok nekik és megkérdezem – vigyorog Bucky.
Közben befut az edző, hogy előadja a szokásos meccs előtti
lelkesítő beszédét, ami egy, max. két mondat hosszú, majd
átadja a szót a csapatkapitánynak vagy a helyettesnek. A ma
esti „beszéd” a szokásos elemeket tartalmazza: rúgjátok szét a
seggüket, ne égessetek le, ne hozzatok szégyent magatokra, s a
többi, s a többi. Utána én is szólok pár szót, majd kivonulunk a
jégre.
Fülsiketítő zaj fogad bennünket. Az sem zavar, hogy csak a
szurkolók harmada briares – engem a drukkolás és éljenzés
mellett a pfujolás és a kifütyülés is felpörget. Imádom ezt a
sportot. Imádom a jeget, a sebességet, az agressziót. Imádom a
fizikai részét: ahogy a palánknak csapódva minden csontom
megremeg és a fogaim összekoccannak. Őrület ilyesmit
szeretni, de ilyen a hoki.
Tegnap este az Edmonton-Vancouver meccset néztük Fitzyvel
a nappaliban. Jake Connelly olyan gyönyörű gólt lőtt, amilyet
csak ritkán látni. Emlékszem a torokszorító vágyakozásra, ami
elfogott. Az egyetemi hoki fantasztikus, de közel sem olyan
pörgős és kompetitív, mint a profi liga. És ha a profik élete csak
magából a játékból állna, gondolkodás nélkül belevetném
magam. De sajnos rengeteg olyan velejárója van, ami nekem
nem jön be. Nők, csillogás, sajtótájékoztatók és állandó
utazgatás. Folytonos kísértés. Márpedig a Davenport fiúk nem
kezelik jól a kísértést. Így hát marad nekem ez. Hokizni a
barátaimmal, és felmosni a padlót az ellenféllel. Mert erről szól
ez a sport.
 

 
Tizenegy után tesz le minket a busz a kampuszon, ahol pár
csapattársammal bepattanok a Roverbe, és Hastingsbe hajtunk.
Kiteszem az utasaimat Matt és Con házánál, aztán hazamegyek
leparkolni a kocsit. Gyalog megyek majd vissza Mattékhez, hogy
ne legyen gond, ha egy-két sörnél több is lecsúszik ma este.
Otthon kibújok az elegáns gönceimből. Az idegenben játszott
meccseken kötelező öltönyben és nyakkendőben megjelenni.
Szinte kár átöltözni, mert baromi jól áll az öltöny. A
stílusérzékemet apától örököltem, aki mindig úgy öltözik, mint
egy igazi nagymenő. Valószínűleg ezért olyan népszerű a nők
körében. Túlságosan is.
–  Hunter, mész valahová ma este? – dugja be a fejét az
ajtómon Brenna.
A kopogás szokás szerint elmarad.
– Igen. Mattyékhez készülök. Jössz?
– Később talán beugrok. Előtte Skype-olok Jake-kel.
– Üdvözlöm. Ja, és üzenem, hogy esz a sárga irigység a tegnapi
gólja miatt. Zseniális volt.
– Ugye? Életemben nem izgultam fel ennyire.
– Komolyan mondom, idén akár meg is nyerhetik a kupát.
– Szerintem is. Megállíthatatlanok.
Felhúzom a kapucnis kardigánom cipzárját.
–  Múlt hónapban Bostonban Garrett említette, hogy szeretne
velük összekerülni a rájátszásban.
Basszus, nem is tudom, kinek drukkolnék egy ilyen
helyzetben. Gondolom, Garrettnek. Nem, inkább Jake-nek. Vagy
mégis Garrettnek? A francba, lehetetlen döntés. Pont, mint
választani a konditerem és a barátnőnk között.
Brenna lelép, én pedig lemegyek a földszintre felvenni a
kabátomat és a bakancsomat. Éppen a zsebembe csúsztatnám a
mobilt, amikor pittyen egyet. Üzenet jött Tarától, egy csajtól,
akivel tavaly kavartam.
 
TARA: Szia! Bocs, hogy csak így rád írok. Csodálkozol, mi?
Gratula a mai győzelemhez. Csak szólni akartam, hogy valami
srác kérdezősködött rólad.
 ÉN: Ennél azért több infó kéne. LOL
Ő: Meccs után pár srác odajött hozzánk, és faggatni kezdett
engem és a barátnőimet, hogy hol vagy. Mondtam, hogy
valószínűleg a csapatbuszon.
ÉN: Várj, ez a városban volt?
Ő: Igen, a BC csarnoka előtt.
ÉN: Ez fura. Kösz, hogy szóltál.
Ő: Nincs mit, szívem.
 
A végére három szívecskét tesz. Piros szívecskét. Minden srác
tudja, hogy ez felhívás keringőre. Simán megkaphatnám, ha
akarnám, de nem akarom.
Kimegyek a házból, és elindulok a járda felé, amikor megint
pittyen a telefonom. Ezúttal Grady, az egyik csapattársam öccse
ír.
 
GRADY: Csá, Hunter! Dan adta meg a számod. Mondta, hogy
szóljak neked. Pár srác keresett a BC-nál.
ÉN: Ja, hallottam. Nem tudod, kik lehettek?
Ő: Még sosem láttam őket. Az egyik úgy nézett ki, mint a
atal Johnny Depp.
ÉN: Passz.
Ő: Valaki említette, hogy talán Matt Andersonnál leszel ma
este. Gondoltam, szólok, hátha odamennek.
ÉN: Kösz szépen, haver.
  
Na jó, ez baromira nem tetszik. Ketten is figyelmeztetnek rá,
hogy idegenek kérdezősködtek utánam? Gyanúsak lehettek,
hogy Tara és Grady is fontosnak érezte megemlíteni őket.
És rohadtul örülök, hogy megtették, mert Matték utcájához
érve rögtön észreveszem a tőlem pár méterre ácsorgó kis
csapatot. Ha a barátaim nem figyelmeztetnek, simán
odamentem volna hozzájuk abban a hiszemben, hogy ők is a
bulira jöttek.
Így viszont lelassítok, és jobban megnézem őket.
Öten vannak. Nem kimondottan magasak, de mindegyik elég
testes. A kopasz köpcös ismerősnek tűnik. A legmagasabb háttal
áll nekem, de a lépteimet hallva megfordul.
– Nico! – szólítom meg óvatosan. – Szia!
Azóta nem beszéltünk, mióta azon az estén Demi ízzé-porrá
törte a cuccait. Ha jobban megnézem, tényleg van benne valami
Johnny Depp-es, csak Nico bőre valamivel sötétebb.
–  Mi a helyzet? – kérdezem, amikor nem viszonozza a
köszönésem.
– Mondd meg te! – feleli.
Igyekszem palástolni a megvető grimaszt.
– Nem értem, mire gondolsz.
–  Tényleg? Mert azt csiripelik a madarak, hogy hétfő este
Demivel voltál.
Az arca vörös az idegtől, a keze ökölbe szorul. A barátai
közelebb lépnek. Nem elég közel, hogy bántsanak, de azért
összerándulnak az izmaim.
 – Igen. Ittunk egyet a Malone’sban.
Azt kihagyom, hogy Demi egy másik sráccal randizott, mert
Nico már így is tajtékzik.
– Úgy hallom, több volt az egy italnál – mondja dühtől remegő
hangon. – Állítólag lecsuktak titeket.
A rohadt életbe!
Próbálnék válaszolni, de Nico úgy sziszeg rám, mint egy
mérges kígyó.
– Úgy hallom, lemeszeltek titeket, és a farkad a szájában volt.
– Nem ez történt.
A hangom nyugodt, higgadt.
–  Nagymenőnek képzeled magad, hogy így megaláztad a
nőmet?
– Nem aláztam meg senkit…
–  Kihasználtad – szakít félbe. – Kényszerítetted, hogy
leszopjon.
–  Nem kényszerítettem rá – vágom rá, de aztán gyorsan
helyesbítek. – Semmi sem történt köztünk. Félreértés volt, és a
zsaruk simán elengedtek. De ha történt volna valami, akkor sem
lenne jogod berágni. Már nem vagytok együtt.
–  Most éppen nem – helyesbít. – De újra össze fogunk jönni.
Mindig ez a vége.
– Na ne mondd!
– Szart se tudsz rólunk, Davenport.
– Azt tudom, hogy megcsaltad a diákszövetséges bulin.
Nico szeme megvillan.
– Elmondta neked?
 – Nem. Láttalak.
Rövid csönd telepszik közénk, majd Nico újra megszólal.
– Várjunk csak! Te voltál? Te voltál az a seggfej, aki beköpött
neki?
–  Mit számít? Előbb-utóbb magától is rájött volna. A másik
stikliddel már amúgy is lebuktál, mert még ahhoz is hülye vagy,
hogy kitörölj egy WIFI-jelszót.
–  Kit nevezel te hülyének? – támad rám, de kitérek előle, és
hátrálok pár lépést.
– Csak azt mondom, hogy magadnak köszönheted az egészet.
Ha mindenképpen hibáztatni akarsz valakit, nézz tükörbe!
– Te dobtál fel.
Nico a válla fölött hátranéz a haverjaira, akik ott állnak
keresztbe font karral.
–  Ez a puta egy szemét kis spicli. Egy rohadék vagy,
Davenport.
– Én vagyok rohadék? Te csaltad meg a barátnődet.
– Te meg megszegted a tesókódex alapszabályát – vág vissza.
– Nem vagyunk tesók.
Még egyet hátralépek.
– Végeztünk? – kérdezem.
Hirtelen felém nyúl, megragadja a kabátom gallérját, és maga
felé ránt. Az arca milliméterekre van az enyémtől. A szájából
kipárolgó fehér, alkoholbűzös felhők hűvös szellőként lengenek
felém.
– Nico! – figyelmeztetem.
Acsarkodó vigyorral mered rám. A válla fölött figyelem,
ahogy a haverjai körbekerítenek minket.
– Vedd le rólam a kezed! – mondom fenyegető hangon.
A szája még szélesebb vigyorra húzódik.
– Különben mi lesz?
 Hunter

– Ahogy én látom a helyzetet, mi öten vagyunk, te pedig egyedül

– röhécsel Nico fenyegető tekintettel. – Persze ti, hokisok,
kemény csávók vagytok… de elbírsz ötünkkel?
Tudom, hogy nem. Matték ajtaja felé sandítok, ami mögül
hangos zene dübörög. Ha segítségért kiáltanék, a kutya sem
hallaná meg. Csak abban reménykedhetek, hogy valaki a kora
decemberi hideggel dacolva kijön egy cigire vagy spanglira, és
megment.
De legjobb lenne még csírájában elfojtani ezt a helyzetet.
–  Nico! Te értelmes srácnak tűnsz. Hibáztál, ez van. Semmi
szükség erőszakra. Ha én nem mondom el Deminek, amit a
bulin láttam, előbb-utóbb akkor is megtudja a barátnőjétől. De
igazad van – megszegtem a tesókódexet. Tartanom kellett volna
a szám.
– Rohadtul azt kellett volna.
–  És ezért bocsánatot is kérek. De akkor is vedd le rólam a
kezed!
Kezd elönteni az adrenalin. Nicónak igaza van: a hokisok
kemény csávók. A jégen és a pályán kívül is verekedtem már, és
a legtöbb esetben nem vallottam szégyent. De öten egy ellen…
–  Bocs, izomagy, de nem szabadulsz ilyen könnyen – vihog
Nico.
–  Basszus, haver, engem akarsz büntetni a saját
hülyeségedért? Te csaltad meg a…
Az első ütés félbeszakítja a mondatot. Hátracsuklik a fejem.
Ahogy Nico ökle az államba vág, fájdalom fut végig a
nyakamon. Épp csak kiegyenesedek, amikor két haverja mögém
pattan, és hátrafogják a két karom, szaftos koncként felkínálva
a védtelen testem a feldühödött hiénának.
Nico kiropogtatja a jobb kezét, aztán a balt.
–  A lényeg, hogy nekünk, pasiknak, össze kell tartanunk. És
amelyik seggfej nem tart a csordával, annak büntetés jár.
A második ütés a szám sarkát éri. Vér ízét érzem. Kiköpök a
járdára.
– Verj péppé, ha ettől jobban érzed magad – biztatom nyugodt
hangon. – De ettől még nem kapod vissza Demit, és továbbra is
ugyanolyan patkány…
A következő öklös a bordáimba csapódik.
Baszki!
A tegnapi meccsen kapott ütéstől már alapból fájt az oldalam,
és ez most rátett egy lapáttal. Kezdek rohadtul bedühödni. Az
újabb adrenalinlöket hatására kiszabadítom magam a haverok
szorításából. Az egyiket torkon könyöklöm, a másikat meg
gyomorszájon vágom, de rögtön utána eldőlök, mint egy
rongybaba. A következő pillanatban már újra körbeállnak.
 – Mi az isten van itt? – kiált valaki a verandáról.
Megérkezett a felmentő sereg.
Matt a deres pázsitot taposva felénk rohan. Kiabálás és dühös
káromkodások hasítanak a levegőbe, ahogy hat hokis csörtet az
út felé. Valaki megragad és oldalra tol. Nico és a csatlósai
hátrálni kezdenek. A két csapat kábé egy méterre áll egymástól.
A felső ajkamat alvadt vér borítja. Nico szájából extra
sebességgel pufognak ki a kis fehér felhők.
– Menj haza! – figyelmeztetem.
– Kapd be! – üvölti.
– Én a helyedben gyorsan elhúznám a csíkot. Most ti vagytok
emberhátrányban, és mára már elég volt a verekedésből.
Az alkarommal letörlöm a vért a számról.
– Tűnj el innen! – ismétlem.
– Tartsd magad távol a nőmtől!
Már nem a te nőd – akarok visszavágni, de inkább nem öntök
olajat a tűzre.
Mellettem Conor előrelép.
– Tűnés! – búgja.
A hangja nyugodt, de az arcára olyan gyilkos indulat ül ki,
amilyet még az életben nem láttam tőle.
Meg is van a hatása. Nico maga elé köp, aztán a haverjaival
együtt elindul a közelben parkoló teherautó felé. Rohadtul
remélem, hogy ennyi volt, és a mai nem csak egy elhúzódó
dráma első felvonása.
 
  
A földszinti fürdőben mosom az arcom, amikor dübörgés
szűrődik be kintről. Sóbálvánnyá dermedek. Ajánlom, hogy ne
Nico legyen az…
– Odabent van? Hunter! Bent vagy?
Az ismerős hang hallatán megnyugszom.
– Igen – kiáltok ki.
Résnyire nyitva hagytam az ajtót, amit Demi gondolkodás
nélkül benyom, és megjelenik előttem teljes tüzes pompájában,
csípőre tett kézzel, villámló tekintettel.
– Én ezt kinyírom! – mennydörög, amint meglátja az arcom. –
Jól vagy? Nem hiszem el, hogy ezt csinálta.
–  Honnan tudtad meg? – ráncolom a homlokom. – És hogy
jutottál ide?
–  Amint Brenna felhívott, bevágtam magam egy kampusz-
taxiba.
Basszus, Brenna! A szokásos remek időzítésével pont akkor
bukkant fel, amikor besorjáztunk a házba a verekedés után.
Nyilván azonnal hívta Demit, amint ledobta a kabátját.
–  Te vérzel – idegeskedik Demi. – Brenna azt mondta, nem
esett komoly bajod.
–  Nem is – biztosítom. – Csak újra felszakadt a szám, amikor
Conor röhögtetett.
Demi arcára bűntudat ül ki.
– Annyira sajnálom! Egyáltalán honnan tudta, hogy itt vagy?
–  Úgy tűnik, délután a Boston College-nál kérdezősködött
rólam. Szerintem ő is meg a haverjai is részegek voltak.
 Demi majd felrobban a dühtől.
– Törlöm a tiltást, és felhívom, hogy leüvöltsem a fejét.
–  Ne! Jó okod volt rá, hogy blokkold a számát. Nincs semmi
baj, tényleg jól vagyok.
– Biztos?
Az arcom felé nyúl. Próbálom elhessegetni a kezét, de nem
hagyja magát.
– Basszus, hadd nézzem már!
Az ujjbegyével gyengéden végigsimít a számon, mire
borzongás fut végig a gerincem mentén. A mélybarna szeme
kérdőn fürkész.
– Ennyi? Csak a szád repedt fel?
A tenyerét az arccsontomra csúsztatva további nyomok után
kutat. Felszisszenek.
– Oda is kaptam egyet, de csak egy kis zúzódás.
– Nem hiszem el, hogy ezt csinálta – ismétli önmagát.
– Á, én értem, mi húzta föl. Hallott a múltkori műsorunkról a
zsaruval, és elszállt a fantáziája.
Deminek leesik az álla.
– Honnan a francból tudta meg?
–  Elterjedt a pletyka – vallom be. – Az edző elmondta
Brennának, vagyis már az egész csapat tudja. Az emberek
beszélnek. Hastingsben lakik, ugye? Még az is lehet, hogy a
kajáldában hallott róla.
– Lehet.
Demi elkáromkodja magát.
– Jaj, ne! Már megint vérzel. Ülj le!
 Engedelmesen leereszkedek a lecsukott vécétetőre. Ha le akar
ápolni, én nem fogom megállítani.
Benedvesít egy adag vécépapírt a csap alatt, és a számhoz
nyomja, hogy felszívja a vért.
–  Hagyjuk ezt itt egy fél percre – mormogja. – Remélem, a
nyomás végleg elállítja a vérzést.
Igyekszem nem mosolyogni.
– Ugye tudod, hogy ezt magamnak is meg tudom csinálni?
– Hagyd, hogy segítsek, Hunter! Ez az egész az én hibám.
Elém térdel a padlóra, ami mindenféle mocskos gondolatokat
ébreszt bennem. Ha egy nő letérdel előttem, utána általában
lehúzza a sliccem és előveszi a farkam. A tekintetem Demi
rózsaszín ajkára csúszik. Elképzelem, ahogy a farkam hegyére
cuppan, és… hirtelen nehezemre esik a nyelés. Felemelem a
tekintetem a szájáról.
– Mi az? – kérdezi. – Jól vagy?
– Igen – krákogom.
Jesszusom! Kőkemény a szerszámom.
– Mi bajod? Úgy nézel ki, mintha szenvednél. Fáj valami?
Enyhít a nyomáson.
– Semmi gond. Ne aggódj miattam!
Demi az alsó ajkába harap. Baszki, nem lenne szabad a
gyönyörű száját bámulnom, de nem tudom levenni róla a
szemem. Biztosan finom puha és meleg érzés lenne a számon.
Nagyon nem kéne most kettesben lennünk. Még mindig
tombol bennem az adrenalin a meccs és a verekedés miatt.
– Nem tudom, elhiggyem-e – mormogja.
 –  Jól vagyok. Hidd el, ennél nagyobbat is kaptam már játék
közben.
Elveszi a vérrel átitatott vécépapírt a számtól, és grimaszolva
a szemetesbe dobja.
– Elállt a vérzés – jelenti.
– Az jó.
Megint végigfuttatja az ujjbegyeit az arcomon.
– Demi! – szólalok meg rekedten.
– Tessék!
– Kérlek, ne érj hozzám!
Meglepetten néz rám.
– Miért?
– Mert időtlen idők óta nem ért így hozzám senki. Ugye tudod,
hogy ez gyakorlatilag kínzás?
Összepréseli az ajkát, amint a mosolyát próbálja
visszatartani.
– Felizgat az érintésem? – simogatja meg az ép arccsontomat.
– Ez? Ez felizgat?
–  Igen – szűröm a fogam közt a szót. – Ezért szeretném, ha
abbahagynád.
Még magam számára sem hangzok túl meggyőzően, ezért
nem lep meg, hogy Demi szemében huncut csillogást látok.
– Mi van, ha nem akarom?
– Nem számít, hogy mit akarsz.
Hirtelen mozdulattal megragadom a jobbommal a csuklóját,
és elhúzom a kezét az arcomtól. A baj az, hogy így a térdemhez
került. Szinte már várom, hogy azt is simogatni kezdje, de nem
mozdul. A homlokán egy kis ránc jelenik meg, ahogy a számat
tanulmányozza.
– Megint vérzik? – kérdezem.
Lassan megrázza a fejét.
– Akkor miért nézel így rám?
– Miattam vertek meg. Bűntudatom van.
Hosszan szemlélem a merengő arckifejezését.
– Tényleg ezért nézel így?
A barna szeme rám irányul.
–  Igazából nem. Tényleg bűntudatom van, de azért nézlek,
mert meg akarlak csókolni.
Mély lélegzetet veszek.
– Az nem lenne jó ötlet.
–  Nem fogok akaratod ellenére rád mászni, de attól még
gondolhatok rá. A fejemben éppen elég durván korhatáros
smárolás zajlik – pislog ártatlanul. – Eszméletlen jó, ha esetleg
érdekel.
Csillog a szeme.
– Szerintem gondold át!
Egy gyönyörű lány könyörög, hogy csókoljam meg. Hogy lehet
ez egyáltalán dilemma? De megesküdtem magamnak, hogy a
szezon végéig nem csajozok. Nem egy világmegváltó fogadalom,
és tisztában vagyok vele, hogy mások sokkal önfeláldozóbb
dolgokat tesznek sokkal nemesebb ügyekért, de nekem akkor is
fontos volt. Még most is az.
– Ez egy nem? – kérdezi, amikor nem csapok le az ajánlatára.
– Ez egy…
 Tanácstalanul elhallgatok. Demi felém hajol.
– Állíts le, ha nem akarod – suttogja.
Nincs erőm leállítani, mert éppúgy akarom, ahogy ő.
– Csak egy kis kóstolót – mormogom.
Úristen, igazam volt. Isteni puha a szája, és a mennyben
érzem magam, ahogy lágyan az enyémhez dörzsölődik.
Amint az ajkunk összeér, borzongás fut végig rajtam egészen
az ágyékomig. A farkam a combomnak feszül. Basszus, ez a csók
tökéletes.
Ahogy Demi felsóhajt, a hangjából áradó apró rezdülések
felgyorsítják a pulzusom. A nyelve incselkedőn simogatja a
szám szélét, én idióta meg gondolkodás nélkül beengedem. A
nyelveink találkozása mindkettőnkből szenvedélyes hangot csal
elő. Az övé boldog sikkantás, az enyém elkínzott nyögés. Demi
az arcomra simítja a tenyerét, miközben a nyelve felfedezőútra
indul a számban. Cukorkaíze van, mintha nemrég az egyik
szokásos nyalókáját szopogatta volna. Az ujjaimmal a sötét
hajába túrva élvezem az édes ízt.
Teljesen megfeledkezem a körülöttem levő világról. Mintha
távolról zene szólna, de a szívdobogásom elnyomja a hangot.
Úgy felizgultam, hogy az már kínos. A csók folytatódik, a
nyelvek egymásba gabalyodnak, a forró leheletünk
összekeveredik. Egyszer csak fémes íz árasztja el a szám.
– Ah! – nyögök fel, ezúttal nem örömömben. – Demi! Állj le!
Amikor elhúzza a fejét, vércseppek csillognak az ajkán.
– Megint vérzek, és téged is összekentelek.
– Tényleg? Észre sem vettem – liheg. – Azt a rohadt…!
 – Mi az?
Letépek egy adag vécépapírt, és a számhoz tartom.
– Ennyire durva?
–  Nem. Csak azért mondtam, mert… – rázza meg a fejét
ámulattal – …szédületes csók volt.
Ezzel nem vitatkozhatok.
– Az volt.
– Folytassuk!
Talpra állítom.
– Rossz ötlet.
–  Ne már, szerzetes! Csináljuk újra! Tudom, hogy te is
élvezted – néz jelentőségteljesen az ágyékomra.
– Persze hogy élveztem. Nyolc hónapja nem voltam nővel.
Ezzel mintha lelohasztottam volna. Rosszul fejeztem ki
magam.
– Azt akarod mondani, hogy bárkivel ugyanígy élvezted volna
a csókolózást? És csak egy száj vagyok neked?
Felsóhajtok.
–  Dehogy! Sokkal több vagy annál. De akkor sem
kényszeríthetsz, hogy a vigaszpasid legyek.
– Nem próbáltalak kényszeríteni semmire – vitatkozik.
–  Tényleg? A számba dugtad a nyelved, és most majd
felrobban a farkam. Tudtad, hogy elvesztem a fejem.
– Basszus, te adtál zöld utat. Kóstolót akartál, arról meg nem
tehetek, hogy a csókom ennyire felizgat. Jesszusom, az azért
nem bűn, ha néha feláll.
Röhögés hallatszik az ajtóból. Conor vigyorogva figyel
bennünket.
– Bizony, kapitány. Egy kis merevedésbe még nem halsz bele.
– Na ugye! – ül ki önelégült mosoly Demi arcára.
Hálás vagyok Conor közbelépéséért egészen addig, amíg észre
nem veszem, hogy a védjegyévé vált péniszszemmel méregeti
Demit.
– Te ki vagy? – kérdezi lassan.
–  Ő az oka, hogy így nézek ki – felelek Demi helyett az
arcomra mutatva.
– Á! Az exbarátnő és hírhedt közúti szopásszolgáltató.
–  Na jó, feladom – mordulok fel. – Nem volt semmilyen
szopás. Félreértés történt.
– Mhm. Mind ezt mondjuk, haver.
Demi Conorra vigyorog.
– Legnagyobb sajnálatára ezúttal tényleg nem történt semmi.
Eltekintve attól, hogy kis híján leszakadt a fülem. Meg is
halhattam volna.
– Jesszus, Demi bébi, hogy a francba haltál volna meg?
–  A fül tele van létfontosságú artériákkal. Elvérezhettem
volna.
– Szerintem egyetlen rohadt artéria sincs a fülben – morgom.
Conor elneveti magát, majd szemérmetlenül végigméri Demit.
–  Na jó. Szóval, ha nem vagy a kapitányommal, sem azzal a
lúzerrel, aki megverte, az azt jelenti, hogy szingli vagy?
– Igen – feleli Demi, miközben gúnyos pillantást lő felém.
– Remek. Akkor mit szólnál egy italhoz? – kérdezi Conor.
– Jól hangzik!
 Demi Conor felé lép, majd visszanéz rám a válla fölött, mint
aki azt várja, hogy megállítsam. De én csak közömbösen
megvonom a vállam.
Demi elsétál.
 Hunter

DEMI: Nyertetek ma?

ÉN: Jaja.
Ő: Ne mondd, hogy jaja! De örülök, hogy nyertetek.
ÉN: Aggódtál miattunk?
Ő: Féltem, hogy Nico nagyon megvert.
ÉN: Kicsit fájt a bordám, de túléltem.
Ő: Otthon vagy?
ÉN: Igen, de nem sokáig. Mindjárt indulok a városba. Egy
barátom egy lány hokicsapatot edz, és a hétvégén
barátságos meccssorozatot játszanak.
Ő: Egész nap hokiztál, este meg hokit nézel?
ÉN: Mi ezzel a baj?
Ő: Nincs életed.
ÉN: Dehogy nincs. Hokinak hívják.
 
Írok még valamit, de habozok elküldeni. Az ujjam hosszasan
időzik a gomb fölött. Még mindig érzem Demi ízét a számon, és
félek a közelében lenni. De barátok vagyunk. Milyen barát
lennék, ha egyetlen csók miatt kerülni kezdeném?
Rányomok a küldésre.
 
ÉN: Van kedved jönni?
 
Valószínűleg ő is habozik, mert időbe telik, mire választ
kapok.
 
Ő: Persze. Más is jön, vagy csak kettesben leszünk?
ÉN: Csak mi. Hacsak nem akarod, hogy elhívjam Conort…
 
Csak nem célozgatok valamire? Tudom, hogy semmi sem
történt köztük tegnap este, de akkor is zavart Con flörtölése. És
Demi viszonozta. Először letámad a fürdőben, aztán lelép a
csapattársammal, és tequilát iszik a hasáról. Bár mentségére
legyen mondva, hogy én tettem úgy, mintha nem izgatna, mit
csinál Connal, és ezzel kvázi a karjába löktem.
 
Ő: Hívj, akit akarsz. Hívok egy Ubert, hogy ne kelljen kitérőt
tenned a kampusz felé. Esik a hó.
 

 
Negyvenöt perccel később megjelenik Demi, télikabátba,
kesztyűbe és élénkzöld sálba burkolózva. Gyanítom, hogy
szereti a zöld színt, mert elég gyakran látom rajta. Jól is áll neki.
Kiemeli a sötétbarna szeme borostyános árnyalatát.
– Szóval ki ez a barát, akivel találkozunk? – kérdezi.
Éppen jégoldót spriccelek a Rover szélvédőjére. Tényleg esik a
hó, de sajnos épphogy csak szállingózik. Amint földet ér, rögtön
el is olvad. Úgy tűnik, idén teljesen elmarad a tél New
Englandben. Eddig egyetlen rendes havazás volt, de reggelre az
is nyomtalanul eltűnt. Szomorú leszek, ha nem lesz fehér
karácsonyunk. A hó az egyetlen, ami elviselhetővé teszi az
ünnepeket Connecticutban.
– Dean Di Laurentis – felelem. – Csapattársak voltunk, két éve
diplomázott. Ja, és Summer bátyja.
– Jaj! Ő is olyan… drámai, mint a húga?
Milyen tapintatosan fogalmaz.
– Nem, ő sokkal lazább. Külsőre viszont ikrek lehetnének.
Demi kivételesen hagyja, hogy a saját lejátszási listám szóljon
a kocsiban. Mindketten élénken emlékszünk rá, mi történt
legutóbb, amikor az ő Bluetoothját használtuk. Még így is simán
átugrálja a számokat, amikre nem lehet táncolni, vagy nem
tudja a szövegét.
Egyikünk sem hozza fel a csók témát, de én azért gondolok rá.
Kíváncsi lennék, vajon neki is eszébe jut-e. Néha felé sandítok,
de őt lefoglalja az éneklés és a szexi kis teste ringatása a zene
ütemére. Annyira helyes csaj! Legszívesebben seggbe rúgnám
magam, amiért visszautasítottam.
Dean csapata egy közösségi sportközpontban játszik a
Chestnut Hill közelében. A parkoló meglepően zsúfolt, és egy
húszasunkba kerül bejutni. Nyilván megengedhetem
magamnak, de itt az elvekről van szó.
–  Húsz dollár – mormogom a bajszom alatt, miközben
kiszállunk a Roverből. – Ez röhejes.
– Te vagy röhejes – vágja rá Demi.
Vigyorogva előhúzom a mobilom, hogy megnézzem a Deantől
érkezett SMS-t.
 
DEAN: G és Logan is itt vannak. A pad mögött.
 
Na ne! Hát ezt meg hogyan? Garrett az ország egyik
legismertebb hokisa. Amikor utoljára találkoztunk, bevallotta,
hogy már alig mer kilépni a házból, mert mindenhol szétszedik
a rajongók. Logan még új a csapatban, ezért egyelőre
láthatatlan tud maradni, G viszont igazi szupersztár.
A helyünkhöz érve látom, hogy a Boston két játékosa
szánalmasan rossz az álcázásban. Mindketten baseballsapkát
húztak, és Garrett még egy szögletes hipszter szemüveget is az
orrára biggyesztett.
Kitör belőlem a röhögés.
– Álszemüveg? Ez komoly?
– Jó, mi? – vigyorog önelégülten Garrett. – Még neked is időbe
telt, mire felismertél.
–  Nem azért bámultalak, mert nem ismertelek fel, hanem
mert olyan hülyén nézel ki.
Logan nevet.
 Bemutatom őket Deminek, aki, mivel nem hokirajongó, nem
csap nagy hűhót körülöttük.
– Hannah és Grace is jönnek? – kérdezem.
Remélem, igen, mert jó lenne, ha Demi tudna a csajokkal
dumálni a meccs alatt. Gyanítom, hogy vastagon nem érdekli
majd, ami a pályán zajlik.
–  Gracie házi dolgozatot ír – feleli Logan. – Be akarja fejezni
még a téli szünet előtt, hogy az ünnepek alatt ne kelljen
tanulnia.
–  Hannah még a stúdióban van, de a meccs után szívesen
beülne velünk valahová – mondja Garrett. – Veletek mi újság?
–  Ó, Hunternek eseménydús napjai voltak – válaszol Demi
helyettem. – Letartóztatták, megverték… nem unatkozott.
Logan felhorkant.
–  Nem akartam rákérdezni a szádra, de most, hogy szóba
került…
–  Az expasim csinálta – informálja Demi. – Ezért teljes
felelősséget vállalok.
– Ja, és ha már itt tartunk, a börtön dolog is a te hibád volt –
vádaskodok.
– Te kényszerítetted rám a karika fülbevalót!
–  Ezt most nem értem – jelzi Garrett, de nincs időnk
magyarázkodni.
Dean észrevesz bennünket, és a plexire csapva köszön
nekünk.
–  Ő Dean – mondom Deminek, aki életében először nem
találja a szavakat.
 – Ó! – szólal meg végül. – Azta!
– Ezt mit jelentsen? – nézek rá összeszűkült szemmel.
– Ez a srác őrülten jóképű.
– Ja, és ezzel tisztában is van – sóhajt fel Garrett.
Elkezdődik az első harmad. Dean tizennégy évesei
besorjáznak a pályára. Miután bedobják a korongot, a center
elhalássza, és az ellenfél két játékosát kicselezve átpasszolja az
egyik védőnek. Dean csapata szenzációs, a bírók viszont totál
használhatatlanok.
– Mi az isten…? – pattan fel Logan. – Les volt!
A kispadnál Dean vöröslő fejjel dühöng.
–  Les volt! – üvölti ő is, de a bíró szó nélkül elkorcsolyázik
mellette.
–  Basszus, dühösen még szebb – sóhajt fel Demi. – Ti nem
látjátok, srácok?
–  Négy évig vele laktunk – feleli Garrett szárazon. – Jól
ismerjük a vonzerejét.
– Szerintetek milyen lehet ilyen vonzónak lenni?
Felé hajolok, és belecsípek.
– Ezt mi kérdezhetnénk tőled. Kész szupermodell vagy.
– Ó, köszi, szerzetes.
– Szerzetes? – visszhangozza Garrett.
– A cölibátus miatt – tisztázza Demi.
Garrett elvigyorodik.
– Az még mindig tart?
– Jaja…
– Ne mondd, hogy jaja! – vág közbe Demi.
 – Ismersz, vasakaratom van.
A meccs további része pörgős, de nem körömrágós. Dean
csapata lemossa az ellenfelet. Egyelőre öt-egy az állás a javukra.
Dean zseniális edző – valahányszor egy játékosa a kispadhoz
érkezik, az egekig magasztalja. Csereidőben az egyik lánynak
sokáig suttog tanácsokat a fülébe, és amikor a lány visszamegy
a jégre, szinte azonnal kapura lő a csapattársa lepattanójából.
Bár nem lett gól belőle, a lány mégis széles vigyorral néz
Deanre, ahogy elsuhan mellette. Ez a jó edző ismérve: a játékos
legyőzhetetlennek érzi magát mellette akkor is, ha éppen veszít.
A győztes meccs után az előtérben találkozunk Deannel.
–  Még egyeztetek gyorsan a többi tanárral, hogy a lányok
hogyan jutnak vissza a hotelbe – mondja. – A buszon még velük
kell lennem, de utána bulizni akarok. Találkozzunk valahol!
– Nem kell a lányokkal maradnod? – kérdezi Garrett.
–  Hál’ isten nem. Innentől a szülők gondja. Én megtettem a
magamét, és most ütött a szabadulás órája. Két napja kamasz
lányokkal vagyok körülvéve.
Tudom, hogy csak poénból panaszkodik, ahogy azt is,
mennyire büszke a csapatára.
– Benne vagytok egy kis buliban?
– Mire gondoltál? – kérdezi Demi.
– Hmmm. Szombat esténként latin est van az Exodus klubban.
Demi grimaszol.
–  Miért rám nézel, miközben ezt mondod? Csak mert latina
vagyok?
Dean visszagrimaszol.
 –  Azért nézek rád, mert te kérdeztél, kiscsillag. Na, mit
gondoltok?
Demi megerősítést várva felém sandít.
– Persze, menjünk – vonok vállat. – Miért is ne?
 

 
Hannah Wells a klubnál csatlakozik hozzánk. A bejárat előtt
hosszú sor kígyózik, de Dean pofátlanul előretolakszik a
kidobóhoz, és beveti a varázslatot. Haver, nem hagyhatod
Garrett Grahamet a sorban ácsorogni. Gondolom, valami
ilyesmit mondhatott neki, mert egy másodperccel később már
emelkedik is előttünk a bársonykordon.
A kis csapatunk a sötét folyosón lépdelve követi a dübörgő
basszus és a spanyol gitár hangját. A terem előtti ruhatárban
megszabadulunk a téli cuccainktól.
–  Hallom, beindult a dalszerzői karriered – cukkolom
Hannah-t mosolyogva.
– Egész jól megy – feleli szerényen.
– Ma Delilah Sparksszal dolgoztál a stúdióban. Azért ez több,
mint „egész jó”.
– Ugye? Még mindig nem tudom elhinni.
A klubba belépve stroboszkóp vakítja el a szemem. Hangos a
zene, és brutál meleg van. Pillanatok alatt átizzadom az Under
Armour pólómat. Demi a karomba fonja a karját.
– Szeretsz salsázni, csuhás?
– Nem.
 Egy rövid kis ujjatlan van rajta. A teste melege szinte égeti a
bőröm. Basszus, bárcsak ne csókolt volna meg! Azóta
egyfolytában kanos vagyok.
– Szerezzünk valami piát! – javasolja Garrett.
– Rövidezünk? – veti fel reménykedve Logan.
– Max egy feles.
– Ne már, G! Van négy szabadnapunk. Használjuk ki!
Garrett a barátnőjére fonja az izmos karját.
– Nyugi, minden pillanatát ki fogom használni – kacsint.
Hannah mosolyog.
A többiek kikérnek egy-egy felest, de én nem iszom. Ma én
vagyok a kijelölt sofőr, ezért nem rúghatok be. Mi van, ha
megint lemeszelnek? Mi van, ha Demi most tényleg le akar
szopni az autóban? A remény hal meg utoljára.
A következő percekben üvöltve próbáljuk túlharsogni a zenét.
Amikor új szám kezdődik, Demi vidáman felsikkant. A
Despacito bieber-es verzióját játsszák. A terem tombolni kezd.
–  Gyere, salsázz velem! – rángatja a karom. – Ez a kedvenc
dalom.
– Nem – jelentem ki határozottan. – Nem salsázok.
– Én igen – nyújtja Demi felé a kezét Dean.
– Tudsz salsázni? – ámuldozik Demi, majd felém fordul. – Egy
félisten, aki még salsázik is. Nem is értem, miért veled vagyok
itt.
Tudom, hogy viccel, de azért figyelmeztető pillantást vetek rá.
– Dean foglalt – ábrándítom ki.
–  Nagyon is – erősíti meg a haverom. – Viszont Allie cicának
hála igazi salsavirtuóz lettem. Együtt járunk órákra.
Demi elfogadja Dean kezét, és eltűnnek a tánctér irányában.
Magamban sóhajtozva nézek utánuk.
– Helyes csaj – mondja Logan.
– Tudom. Jó barátok vagyunk.
– Csak barátok?
Vállat vonok.
– Egy hónapja szakított a pasijával.
– És?
Lecsavarom a kupakot a vizesüvegemről, és belekortyolok.
Nem tudom, miért mondtam ezt. Aztán a táncparkettre nézek,
és kis híján félrenyelem a vizemet.
Az a rohadt Dean! Mióta tud ez így táncolni? És közben még
rohadt jól is néz ki. Igaz, hogy dobta a jogi egyetemet a
tornatanári állásért, de attól még a bőre alatt is pénz van. Khaki
nadrágot és felül kigombolt, feltűrt ujjú fehér inget visel. A
szőke haja a homlokába hullik, miközben úgy pörgeti Demit,
mintha a Szombat esti lázban versenyeznének.
– Nézzétek ezt a lábmunkát! – ámuldozik Garrett.
Még a többi táncos is őket bámulja. Demi leggingsben,
bőrcsizmában és piros ujjatlan pólóban ropja, de ahogy a
csípőjét ringatja, simán el tudom képzelni valami színes nyári
ruhában és bokapántos magas sarkúban. A hajában lehetne
virág, a száján meg vörös rúzs.
Éééés már pörög is a fejemben a saját gyártású salsapornóm.
Dean meg még rá is erősít, ahogy felemeli és a csípőjéhez húzza
Demi lábát, majd egy szexi kis dörgölőzős mozdulat után újra
megpörgeti. Demi arca kipirul, a szeme vidáman csillog. Dean a
fülébe súg valamit, mire kuncogni kezd. Elönt a féltékenység.
Tudom, hogy nevetséges vagyok. A táncosok között mindig izzik
a levegő, ez elkerülhetetlen. De a látványtól, ahogy Dean keze
Demi testéhez ér, felforr az agyvizem.
–  Egyáltalán mi a tököm az a despacito? – mormogom. –
Olyan, mint a desperado?
Hannah felnevet.
– Azt jelenti: lassan.
– Tök mindegy. Szar ez a dal.
Igazából nincs vele semmi bajom. Normál esetben közömbös
vagyok iránta, de most alig várom, hogy véget érjen.
Vasvillaszemmel meredek a tánctérre.
– Csak barátok, mi? – kombinál Logan.
Az eddig visszatartott sóhaj most kiszakad belőlem.
– Ó, totál odavan a lányért – cukkol Hannah.
–  Á, nem – kamuzok. – Idén nincs se szex, se randizás. A
hokira akarok koncentrálni.
–  Megértem – bólogat Garrett. – De a hokin túl is van élet,
Davenport.
Beszéd közben a barátnőjére néz. Hannah a mindene. Biztos
vagyok benne, hogy érte bármit képes lenne feladni, akár a
sikeres karriert is.
– Tudom, de ígéretet tettem magamnak. Próbálom fejleszteni
a jellemem, meg ilyesmi.
A srácok felröhögnek, de Hannah elismerő mosollyal néz
rám.
 –  Szerintem ez dicséretes – mondja. – Annyira lekötnek
minket a kapcsolatok meg a szex, hogy magunkról néha teljesen
megfeledkezünk.
– De a szex olyan jó! – ellenkezik Logan.
Igaza van. A szex tényleg fantasztikus, és Demi éppen a
függőleges formáját űzi a parketten Deannel. Összeszorul a
torkom.
– Le kéne kérned – javasolja Garrett.
Épp bevallanám, hogy nem tudok salsázni, amikor a DJ
számot vált. Lassú, fülledt zene tölti be a levegőt. A Havana szól
Camila Cabellótól. Ezzel még megbirkózok.
–  Mindjárt jövök – pattanok fel, és faképnél hagyom a
barátaimat.
Hallom, hogy a hátam mögött röhögnek, de nem érdekel.
Egyenesen Demihez megyek.
– Kopj le! – szólok oda Deannek.
Viccelek is, meg nem is. Ő is tudja, mert vigyorogva vállon
vereget, és visszamegy az asztalunkhoz. Demi kérdőn néz rám.
– Azta! Ez olyan alfahím dolog volt?
– Nem.
–  Tényleg? Akkor csak úgy poénból üldözted el a
táncpartneremet? És most mihez kezdjek? – teszi csípőre a
kezét.
Körülöttünk mindenki táncol, de mi nem mozdulunk.
– Úgy látom, nincs más választásom – nyújtom felé a kezem.
– Na végre! – mosolyog.
Magamhoz húzom, és megragadom a derekát. Az egyik kezét
a vállamra teszi, a másikat lazán a nyakamra fonja, és
ringatózni kezdünk a ritmusra. Szerencsére az alsótestünk nem
érintkezik, így legalább a dörgölőzés kínjától megkímélem
magam. Szegény farkam totál össze van zavarodna.
Hoppá! Demi hozzám dörgölőzik. Szegény farkam! Próbálom
elhúzni az ölem Demi szexi testétől, de ezzel felbosszantom a
szexi test tulajdonosát.
– Neked is mozognod kéne, Hunter. Nem állhatsz csak úgy itt,
mint a faszent.
– Mozgok – ellenkezem.
–  Méterekre vagy tőlem. Hol tanultál te táncolni, a
puritánoknál? Minek kértél le egyáltalán?
Vállat vonok. Demi elgondolkodik, majd diadalmasan
felnevet.
– Úristen, te féltékeny vagy! Zavart, hogy Deannel táncolok.
Újabb vállvonás.
– Hah!
Sokkal alacsonyabb nálam, ezért le kell húznia magához a
fejem, hogy a fülemhez vihesse a száját.
– Valld be! – súgja.
Most az én szám indul el az ő füléhez.
– Jól van – suttogom.
Örömmel konstatálom, hogy beleborzong a közelségembe.
– Egy kicsit féltékeny voltam. De ez nem igazi féltékenység.
– Ez meg mit jelent?
– Csak testi féltékenység volt.
– Olyan nincs is.
 –  De van. A test féltékeny lesz, ha két másik test ilyen közel
kerül egymáshoz.
– Ja, persze! Hazudj csak magadnak!
Muszáj lesz, ha meg akarom őrizni a józan eszem. Nem
engedhetem meg magamnak, hogy komolyabb érzelmeket
tápláljak Demi iránt. Nyilván kedvelem őt. Fantasztikus csaj,
akivel jó együtt lenni. Barátokként. Nem akarom tönkretenni
ezt a barátságot, Demi viszont nem fél felkavarni az állóvizet.
–  Van egy titkom – mondja, és int, hogy eresszem le hozzá a
fejem.
– Igen?
A hangom röhejesen elfúló. Demi lehelete csiklandozza a
fülcimpámat.
– Mindjárt csinálok valamit, ami nem fog tetszeni neked.
– Mi az? – kérdezem ostoba fejjel.
Demi válasz helyett félrehajtja a fejét, és a számra tapasztja a
száját.
A csókja éppolyan finom, mint legutóbb. Tequilaíze van egy
leheletnyi cseresznyés beütéssel, ami a meccs alatt szopogatott
piros cukorka utóhatása lehet. A nyelvével folyton kitologatta
oldalra a kis golyót, amitől úgy nézett ki, mintha valami körbe-
körbe mászkálna a szájában.
Az emléktől kitör belőlem a nevetés, mire Demi elhúzódik
tőlem.
– Mi az? – liheg.
–  Semmi. Csak eszembe jutott a cukorkamániád, és…
mindegy, nem érdekes.
 Folytatom a félbehagyott csókot. A nyelve mohón az ajkaim
közé csusszan, és ahogy a hegye az enyémhez ér, olyan heves
ősember reflexek ébrednek bennem, hogy én magam is
meglepődök. A hajába túrva hevesebben csókolom, mire
vágyakozó sóhaj tör fel belőle. Tisztában vagyok vele, hogy egy
tömött tánctéren estünk egymásnak. Hallom a zenét, érzem,
hogy emberek vesznek körül. Nem tudom, táncolnak-e, vagy
minket bámulnak, de nem is érdekel. Most csak a csók számít.
És az érintés. Lecsúsztatom a kezem a karcsú hátán, és
megmarkolom a feszes fenekét. Úristen, de letépném róla azt a
nadrágot! Rá akarok csapni a tökéletes seggére, és a lábai közé
nyúlva érezni, mennyire nedves.
Most Demi szakítja meg a csókot.
– Lépjünk le innen! – kérlel.
A szeméből sugárzó leplezetlen vágy egyből kijózanít.
– Nem – nyögöm ki, és levezetem a tánctérről.
– Miért nem? – kérdezi csalódottan.
– Nem akarok belekavarni a barátságunkba.
– Öt perce csókolózunk! Ez a hajó már elment!
– Nem. Ez csak… csók volt.
A világ legjobb csókja. A testem még mindig lüktet.
– Kezdem azt hinni, hogy szándékosan szívatsz – vádaskodik.
–  Dehogyis – felelem mélabúsan. – A döntést jóval azelőtt
hoztam, hogy megismertelek, és tartani akarom magam hozzá.
Be akarom bizonyítani magamnak, hogy képes vagyok
végigcsinálni, amit elterveztem. Nem hagyhatom, hogy a szex
újra tönkretegye az életem.
 –  Nem fogja – győzköd Demi. – A csapatod hasít. Minden
meccset megnyertek.
–  Igen, mert tiszta fejjel vezetem őket. De nemcsak a
cölibátusról van szó. Nagyon bírlak. A barátságunk sokat jelent
nekem, és mindketten tudjuk, hogy a szex tönkretenné. Szóval
bocs, de nem megy. Nem engedhetek megint a csábításnak –
rázom a fejem. – Nem szabad.
Szomorúság csillan a szemében, amit pillanatokon belül
eltökéltség vált fel.
– Jó. Nem próbálkozom nálad többet, de csak egy feltétellel.
– Demi…
–  Barátság ide vagy oda, a szezon végén… – dönti oldalra
dacosan a fejét – …én leszek az, akivel először megszeged a
cölibátust.
Pár nappal a téli szünet előtt sikerül összehoznunk egy közös
kávézást TJ-vel. A Theta házban találkozunk. Hideg van odakint,
de mindketten imádjuk a téli kampuszt, így gyalog indulunk el
az egyetemi kávézó felé.
– Haragszol rám?
Meglepetten felkapom a fejem TJ sebzett hangjára.
–  Dehogyis! Csak totál betemet a meló. Be kell fejeznem az
esettanulmányt, tanulok a vizsgákra, szervezem a lányszövetség
karácsonyi buliját Josie-val, és próbálok összehozni egy
névkihúzós ajándékozást a bioszgyakorlatos csoportomnak. Azt
sem tudom, hol áll a fejem.
– Jó, tudom. Csak hiányzol.
– Te is nekem – fonom a karom az övébe.
–  Este ráérsz? – kérdezi. – Van ez a korcsolyázós izé a
hastingsi jégpályánál.
– Milyen izé?
–  Valami téli fesztivál. Idén rendezik először. Szerintem jó
buli lenne. Innánk egy forró csokit, koriznánk,
fényképezkednénk a Télapóval.
–  Jól hangzik, imádom a téli fesztiválokat. Ja! De ma este
Hunter meccsére kell mennem.
– Hunter meccsére?
Bólintok.
–  A Briar játszik a… basszus, nem is kérdeztem, kivel. De
hazai meccs, és megígértem Hunternek, hogy ott leszek. Olyan
fél tíz, tíz körül lesz vége. Hányig lehet bemenni a fesztiválra?
TJ megnyitja a böngészőt az iPhone-ján. Egyből felugrik
Hastings város weboldala.
– Azt írja, éjfélig nyitva vannak.
–  Szuper, akkor még elcsípjük – örvendezek. – Úgy tíz felé
odaérek, és marad még két óránk fesztiválozni. Hogy tetszik az
ötlet?
– Tökéletes.
Mosolyog, ami meglehetősen szokatlan látvány. TJ-t nem
könnyű kiismerni, mert borzasztóan zárkózott, de amikor végre
megnyílik, nagyon helyes tud lenni. Néha kissé szeszélyes, ezért
nem szeretek hosszabb időt egyhuzamban vele tölteni, de attól
még imádom. Ugyanígy vagyok Paxszel is, aki a drámai
természetével szokta próbára tenni a türelmem.
A kacskaringós járdán lépkedve ropog a hó a talpunk alatt. A
földet lefagyott jég borítja. Egy veszélyesebb szakasznál TJ
erősebben kapaszkodik a karomba.
– Felsózhatnák az utat – méltatlankodik.
– Ugye? Az előbb majdnem pofára estem.
A kávézótól pár méterre TJ újra felhozza a Hunter-témát.
 – Elég sokat lógtok együtt – jegyzi meg.
Nehezen tudom megfejteni a hangnemét. Mintha rosszallást
éreznék benne, de talán csak beképzelem. Néha nem könnyű
belelátni a fejébe.
– Igen. Barátok vagyunk – felelem.
Csókolózó barátok – gondolom magamban, de nem mondom
ki hangosan. Nem is tudom, miért gondolok még rá egyáltalán.
Kétszer csókolóztunk, és bármikor boldogan megismételném,
de Hunter mindkétszer visszautasított, és nem akar repetát.
Basszus, még azt sem ígérte meg, hogy a szezon után ott
folytatjuk, ahol abbahagytuk. Csak jött megint azzal, mennyire
fontos neki a barátságunk, és az est további részében úgy
ültünk ott Deannel és a többi barátjával, mintha mi sem történt
volna.
Állati bosszantó. Nem hinném, hogy az egómat sérti a dolog,
mert biztosra veszem, hogy simán találnék magamnak
szexpartnert, ha akarnék. A tinderes pasik ötven százaléka
gondolkodás nélkül felajánlkozna, de nekem nem ők kellenek.
Hunter Davenportot akarom.
Még nem mertem mélyebben belegondolni abba, pontosan
mit is akarok tőle. Még több csókot, ez nyilvánvaló. És szexet,
természetesen. Már az egymásba gabalyodó meztelen testünk
puszta gondolata is felizgat. Ennél tovább egyelőre nem látok.
Viszont szerintem téved – simán szexelhetnénk anélkül, hogy
megsínylené a barátságunk. Vagy nem?
– Csak furcsának találom – ránt vissza a valóságba TJ.
– Mi ebben a furcsa?
 – Nem is tudom. Akkora egy kúrógép.
– Nem is.
–  De igen. Emlékszel, amikor meséltem, hogy tavaly
rajtakaptam egy csajjal a könyvtárban? Az olyan srácok, akik
nyilvános helyen kefélnek, mind ocsmány disznók.
–  Először is, ettől még nem lesz valaki ocsmány – rengeteg
tiszteletre méltó ember mutat exhibicionista hajlamot. Nem
figyeltél Andrews előadására a szexuális szokásokról?
Másodszor: ez tavaly történt. Hunter azóta megváltozott.
Jelenleg nem is csajozik.
– Ja, gondolom a herpesze miatt.
– Ez elég tapló megjegyzés volt – vetek rá lesújtó pillantást.
TJ vállat von.
– Az igazság néha kellemetlen.
–  Milyen igazság? – forgatom a szemem. – Azt állítod, hogy
Hunter Davenportnak herpesze van?
–  Azt hiszem, valami ilyesmiről volt szó. Nem emlékszem
pontosan, de jóban vagyok az egyik csajjal a koleszból, aki
állította, hogy múlt tavasszal elkapott valami nemi bajt
Davenporttól. A kiütés szót használta, ezért herpeszre
tippeltem. Vagy mástól is lehet ott kiütés? Mit csinál a klamídia
meg a gonorrea?
–  Honnan tudjam? – vonom össze a szemöldököm. –
Komolyan mondod?
– Esküszöm.
Kicsit összeszorul a torkom. TJ rendes srác, és nem az a
pletykálkodós fajta, ezért elhiszem neki, hogy tényleg hallott
valamit. De kizárt, hogy igaz legyen. Hunternek nincs nemi
betegsége. Illetve… végül is lehet. Hirtelen beugrik valami.
Lehet, hogy ezért nem szexel? Mert szégyelli a betegségét, és
nem akarja átadni másnak? Gondolom, nincs kizárva.
Akárhogy is, Hunter személyes ügyeit nem TJ-vel fogom
megbeszélni, aki szemmel láthatólag ki nem állhatja.
– Mindegy, inkább hanyagoljuk a témát – előz meg TJ. – Végül
is nem a mi dolgunk.
– Igaz – bólintok.
–  Nem is kellett volna megemlítenem. De mivel olyan sokat
vagy vele, gondoltam, figyelmeztetlek. A biztonság kedvéért.
 

 
Aznap este Brennával megyek a meccsre, de elrángatom
magunkkal Pippát is. Leginkább azért, mert félek, hogy Brennát
túlságosan leköti a játék, és nem lesz kivel dumálnom. Hozzám
hasonlóan Pippa sem hokirajongó, így egyikünk sem érti
pontosan, mi zajlik a pályán. Csak annyit látunk, hogy
nagydarab srácok villámsebesen koriznak és botokkal
hadonásznak.
Hunter mondta, hogy a -es mezben játszik, ezért legalább
rá próbálok odafigyelni. Azt hiszem, jól megy neki. Bár még egy
gólt sem lőtt, szóval talán… mégsem? Gőzöm sincs, miben mérik
a sikert a hokiban.
Nico a gimiben kosarazott, és minden meccsen egy rakás
pontot dobott. Amikor rákérdezek Brennánál, hol maradnak a
gólok, elmagyarázza, hogy a hoki közel sem olyan gólcentrikus,
mint a kosárlabda. Mint megtudom, vannak meccsek, ahol
összesen egy gólt lőnek, sőt van, hogy - a vége.
És ha már Nico – Pippa rögtön az első szünetben szóba hozza
a témát.
– Hallottál róla azóta, hogy nekiment a hokisrácnak?
– Nem.
– Nem is keresett? – kérdezi Brenna.
–  Passz. Mondtam már, hogy minden fórumon blokkoltam,
még e-mailben is. Gondolom, már ő is rájött, hogy nem tud
elérni.
– Ó, igen, tudja – erősít meg Pippa.
– Beszéltetek? – nézek rá vádlón.
– Nem, de Darius megint szóba áll vele.
Elhúzom a szám. Nemrég SMS-eztem D-vel, de egy szóval sem
említette, hogy újra beszél az exemmel.
– Darius szerint Nico totál becsavarodott. A haverjai többször
is erővel tartották vissza, nehogy odamenjen a házadhoz. D
figyelmeztette, hogy ne keresse a bajt.
Ne felejtsem el később felhívni Dariust a részletekért.
– Szóval abszolút nincs túl rajtad, és baromira nem viseli jól a
szakítást – bambul Pippa a pályára, ahol a jégsimító éppen
rendbe hozza a terepet a következő harmadra.
Aztán egy hirtelen fordulattal a csalárd pasi témáról átvált a
lány, akivel megcsalt témára.
– Corinne mesélte, hogy újra SMS-eztek egymással.
Bólintok.
 –  Múltkor küldött egy vicces mémet, és utána váltottunk pár
üzenetet.
– Ha bármit is segít, szörnyen érzi magát a történtek miatt.
– Azt jól teszi – motyogom, bár már közel sem haragszom rá
annyira, mint korábban.
Egyébként Nico iránt is megenyhültem valamelyest.
– Remélem, egy nap újra barátok lesztek, hogy megint együtt
lóghassunk. Mi lenne, ha a téli szünetben mi hárman
összehoznánk egy csajos estét?
Felsóhajtok.
– Végül is, megpróbálhatjuk.
–  Egy pillanat! Te SMS-ezgetsz és csajos estét tervezel a
lánnyal, aki lefeküdt a pasiddal? – hüledezik Brenna.
A csodálkozástól tátva maradt szája a vörösre rúzsozott
ajkára vonja a figyelmet. Ez az egyetlen üde színfolt rajta a
fekete garbó, fekete leggings és fekete bőrcsizma mellett.
Pippa is a fejét rázza.
–  Komolyan, Demi, ettől a megbocsátó és megértő
természetedtől a falra mászok. Legszívesebben behúznék egyet.
–  Tényleg? Ennyire bosszant ez a két csodás tulajdonságom?
Mellesleg mintha épp te vetetted volna fel az előbb a csajos este
ötletét. Te akarod, hogy újra barátok legyünk Corinne-nal.
–  Igen, de a jó szíveddel rossz példát állítasz nekünk,
haragtartóknak.
Brenna elvigyorodik.
– Ó, én nagyon durván tudok haragot tartani.
Elhúzom a szám.
 –  Pszichológusnak készülök, muszáj néha megfogadnom a
leendő tanácsaimat.
Elkezdődik a második harmad. A bíró bekorcsolyázik
középre, és bedobja a korongot.
– Hogy nem sérül meg? – kérdezi Pippa.
– Ki, a bíró? – néz rá Brenna.
– Igen. Nézd azt a kis fickót! Ott pattog a tűzvonalban. Mi van,
ha az egyik behemót nekimegy? Az összes csontja szilánkosra
törik.
–  Tudom, veszélyesnek tűnik, de a bírók tudják, hogyan
kerüljék ki a játékosokat – nyugtatja meg Brenna.
Egyszer csak az egész aréna felbolydul, mire én hunyorogva
próbálom megfejteni, mi zajlik a jégen. Látom, hogy a -es
átsuhan a kék vonalon.
– Húúú, ez Hunter! És tök egyedül van.
– Ez egy kitörés – ismerteti Brenna az ideillő szakkifejezést.
Úristen! Villámsebességgel hasít az ellenfél kapuja felé ütésre
kész bottal a kezében. A szívem a torkomban dobog, és
önkéntelenül talpra szökkenek.
– Basszus, neked bejön a hoki – néz fel rám döbbenten Pippa.
– Bejön? Neeem. De láttad ezt a lövést?
Hunter nem szerez gólt, de akkor is röhejesen izgalmas volt
ez a jelenet. Pippa gyanakodva méreget.
– Aha! – kiált fel diadalmasan. – Már értem. Neked nem a hoki
jön be, hanem a játékos.
– Nem is – kamuzok, de aztán felnyögök. – Jó, talán egy kicsit.
Brenna füttyent egyet.
 – Vagyis nagyon – jegyzi meg. – És megtaláltad már a kulcsot
az erényövéhez?
– Sajna nem – nevetek. – Még mindig zárva a lakat.
Egy pillanatra elhallgatok. Még senkinek sem mondtam, hogy
csókolóztam Hunterrel, de van egy olyan érzésem, hogy nem
fogom sokáig magamban tartani. Tanácsra van szükségem, és
ennél jobb alkalmat keresve sem találhatnék. Így hát bevallom
a vigyorgó Brennának és Pippának a két csókot, amiket csak
fürdőszobai és salsa csókokként emlegetek.
– A salsa csóknál volt egy kis fenéktapi is, de aztán nem akart
továbbmenni – vallom be. – Azt hiszem, el kell fogadnom, hogy
nem kellek neki.
– Baromság – vágja rá Brenna.
Pippa egyetértően bólogat.
– Ha nem kellenél, nem csókolt volna meg többször is.
–  De aztán mindig visszavonulót fújt – emlékeztetem. – A
rögeszméjévé vált, hogy jó csapatkapitány lesz, akinek a hoki az
első.
– Egy kis szex veled nem tenné tönkre a csapatot – forgatja a
szemét Brenna. – Ez hülyeség.
–  Lehet, de akkor sem kényszeríthetem, hogy lefeküdjön
velem. Van ez a dolog, amit úgy hívnak, hogy beleegyezés.
–  Senki sem mondta, hogy kényszerítsd. De azért
noszogathatod egy kicsit – javasolja Pippa.
– Az már bőven megvolt. Kétszer megcsókoltam, mindkétszer
leállított. A salsa csók után megígértem neki, hogy a szezon
végéig nem próbálkozom többet.
 –  Hát ne próbálkozz! – táncol ördögi mosoly Brenna
szemében. – Taktikát kell váltanod, szívem. Ne fuss utána,
inkább érd el, hogy ő kergessen téged.
– Hogyan?
– Tedd féltékennyé! Flörtölj valamelyik haverjával!
–  Húúúú, a féltékenység trükk! – lelkendezik Pippa. – Igen,
pontosan ezt kell csinálnod.
Féltékennyé tenni Huntert… Végül is már megvolt aznap este,
amikor Deannel táncoltam. És most, hogy jobban belegondolok,
működött is. Nem flörtöltem úgy istenigazából, de már egy
egyszerű tánc is felkeltette Hunterben a birtokló ösztönt.
– Mindig van buli a meccsek után? – kérdezi Pippa. – Akár ma
este megpróbálhatnád.
– Nem megy. TJ-vel találkozom. Basszus, elfelejtettem megírni
neki, hányra érek oda. Mikor lesz vége a meccsnek? – nézek
Brennára.
Aggódom, hogy a végén későn érek oda a fesztiválra. Hét
harminc óta itt vagyunk, de a korongot csak nyolc után dobták
be. Előtte még volt egy csomó felvezetés, többek közt kitüntettek
egy középkorú fickót, aki egykor a Briar diákjaként egy csomó
rekordot állított fel.
–  Csak most kezdődött a második harmad, szóval még
legalább egy-másfél óra. Aztán újabb félóra, mire a srácok
letusolnak és felöltöznek.
Basszus, az már majdnem este tizenegy. És ha még köszönni
is akarok Hunternek, miután elkészül, egyre kisebb az esélye,
hogy értelmes időben Hastingsbe érek. A francba!
 Kioldom a billentyűzárat a mobilomon, és megnyitom a TJ-vel
váltott üzeneteket.
 
ÉN: Bocs, totál rosszul lőttem be az időt. Úgy tűnik, 11-ig itt
leszek. Gondolom, nem érdemes már odamenni a fesztiválra,
ha éjfélkor zár. Holnap is lesz?
: Nem tudom. Nem tudsz ma korábban elszabadulni?
ÉN: Jó lenne, de Pippával és Brennával jöttem, és
megígértem Hunternek, hogy a meccs után megkeresem.
 
Sokáig nem jön válasz.
 
ÉN: Annyira sajnálom! Légyszi, ne haragudj! Amúgy is az
utolsó pillanatban beszéltük meg az estét, amikor már
elígérkeztem a meccsre.
: Tudom. Semmi gond, D. Jó mulatást a meccsen!
 
Érzem, hogy dühös, és nem is hibáztatom érte, de már kezdek
belefáradni a folytonos szabadkozásba. TJ majdnem mindennap
találkozni akar. Persze, barátok vagyunk, de még Pippát, a
legjobb barátnőmet sem látom ilyen sűrűn. Basszus, még
Nicóval sem találkoztunk mindennap, pedig együtt jártunk.
Ennek ellenére bűntudatom van, amiért nem érek oda a
fesztiválra. Nem lett volna szabad két programot szerveznem
egy estére. Valahányszor ezt csinálom, mindig elcsúszik valahol
az időzítés. Tessék, most csalódást okoztam egy jó barátomnak.
  
ÉN: Tényleg sajnálom, ezt most elszúrtam. Nem kellett volna
keresztbe szerveznem saját magamnak. Béna voltam, és
ezért bocsánatot kérek. Holnap felhívlak, és összehozunk
valamit, ami mindkettőnknek jó. Oké? Xo
 
Válaszul egy xoxo érkezik, majd rögtön utána egy oké. Huh!
Örülök, hogy ezt lerendeztem.
–  Lemondtam TJ-t – szólok a lányoknak. – Mehet a meccs
utáni buli. Mi lesz a stratégiám?
–  Flört és csábítás – javasolja Brenna. – Válaszd ki a
legdögösebb barátját – mondjuk Conort vagy Mattyt –, és flörtölj
vele úgy, hogy Hunter is lássa.
– És aztán?
Brenna vállat von.
–  Ha ráharap a csalira, az erényöve remélhetőleg még ma
éjjel a szobád padlóján landol. Ha nem… akkor kavarj Conorral
vagy Mattyvel!
– De hát alig ismerem őket – ellenkezek.
Pippa felhorkant.
–  Hogy élhet egy egyetemista lány ennyire burokban!
Nyugodtan összejöhetsz olyan srácokkal is, akiket nem ismersz
nyolcéves korod óta.
Nyelvet öltök rá.
–  De komolyan – folytatja. – Ideje új dolgokat kipróbálni. Ki
tudja: lehet, hogy Nicóval életed legrosszabb szexét kaptad, csak
azért hitted, hogy jó, mert sosem voltál mással. Ismerd meg a
külvilágot!
–  Nicóval jó volt a szex – habozok. – Az átlag alatti oráltól
eltekintve.
Lássuk be, még a közepes szintet sem érte el.
–  De sosem értettem, mit van mindenki úgy oda érte.
Részemről simán elvagyok orál nélkül.
– De az a legfontosabb rész! – háborog Brenna.
– Ha esetleg összejövök Hunterrel, aggódnom kéne a… öhm…
tudod, nemi betegségek miatt?
TJ szavai nem tűntek el nyomtalanul a fejemből.
– Mármint, hogy Hunternek van-e?
Brenna elgondolkodik.
–  Nekem még senki sem panaszkodott miatta, de biztosat
nyilván nem tudhatok – néz rám homlokráncolva. – De erre
való az a bizonyos beszélgetés, mielőtt lekerülnek a ruhák.
– Milyen beszélgetés?
–  A megállapodás – magyarázza Brenna. – Betegségek,
fogamzásgátlás, fura fétisek. Minden olyasmi, amit érdemes
még az elején tisztázni. Például, ha egy pasinak lábfétise van,
jobb, ha előre tudok róla, mielőtt elhányom magam szex
közben.
Pippából kitör a nevetés.
–  Ja, tök igazad van. Minden lábfétist jelezni kell az aktus
előtt. És akkor még nem is említettem a srácot másodévben, aki
azt akarta, hogy lepisiljem.
Legszívesebben a kezembe temetném az arcom, és
kétségbeesetten felnyögnék. Ez annyira nem az én terepem!
Eddig csak egy sráccal feküdtem le. Vele vesztettem el a
szüzességem, és évekig voltunk együtt. Sosem volt szükség a
„beszélgetésre”.
És soha, de soha nem kellett azzal foglalkoznom, hogy rá kell-
e pisilnem.
Sosem éreztem magam naivnak vagy tapasztalatlannak. Azt
hittem, egy belevaló, nagyszájú miami csaj vagyok, aki
magabiztosan uralja a testét és a szexualitását. De talán ideje
felnőni. Mostantól gondolnom kell olyasmikre, mint nemi
betegségek és új partnerek.
És ha minden jól megy, a legközelebbi új partnerem Hunter
Davenport lesz.
A meccs utáni bulit Conorék házában tartják. A legutóbbi
látogatásom óta tudom, hogy Conornak négy lakótársa van,
mind hokis. Tulajdonképpen ma este szinte az összes férfitest
hokisokhoz tartozik, ezért elég szűkösen vagyunk. Csupa
izompacsirta vesz körül.
A levegőt béna elektronikus zene tölti be, amitől lüktet a
halántékom. Sosem bírtam ezt a stílust. Nicóval annak idején
elmentünk pár rave-re Miamiban, de nem éreztem jól magam.
Amikor ott voltunk, Nico rá akart beszélni az ecstasyra, de
nemet mondtam, ami a legtöbb barátját meglepte.
Érdekes, de általában sokkal vakmerőbbnek hisznek, mint
amilyen vagyok. Igaz, hogy bárhol képes vagyok táncolni, simán
beszélgetek idegenekkel a szupermarket kasszájánál, és ha
valaki ejtőernyőzni vagy bungee jumpingolni hív, még azt is
meggondolom. De sosem drogoztam és nem vettem részt
azokban a veszélyes dolgokban, amiket a miami barátaink úgy
szerettek. Valahányszor meglátogattam Nicót, mindig egy csomó
időt töltöttünk a versenypályán. Nico illegális autóversenyeken
indult, én meg folyton a hátam mögé nézegettem attól félve,
hogy a zsaruk rajtunk ütnek.
Szóval nem vagyok az a kimondott fenegyerek. Ma este
viszont bevállalós leszek. Addig ingerlem a barátomat, amíg
remélhetőleg megtörik, és megszegi a fogadalmát. Lehet, hogy
szemétségnek tűnik, de valahol legbelül úgy érzem, Hunter
túlkompenzál valamit ezzel az egésszel. Tavaly önpusztító
üzemmódban élt: fűvel-fával lefeküdt, túl sokat ivott. De
szerintem ez nem az ő természete – inkább csak így próbálta
feldolgozni Summer visszautasítását és a barátja vélt árulását.
Azt gondolom, hogy tavaly nem a szex tette tönkre a
hokiszezonját, és az idei évad sem a szex hiánya miatt megy
ilyen jól. Attól tartok, ez inkább önbizalom kérdése. Jelenleg
nem bízik magában, és nem hiszi, hogy képes jó döntéseket
hozni. De kétlem, hogy erre az a megoldás, ha tudatosan kerüli
a döntést igénylő helyzeteket.
Hunter felé sandítok, aki a nappali másik felében beszélget
Matt Andersonnal. Közben én a sarokban lapítok, mint egy
lúzer, a retikülömben becsempészett nyalókák egyikével a
számban. Érkezés után Hunter azonnal magamra hagyott, de ez
nem az én közegem. A hokidrukker csajok görbe szemmel
méregetnek, mintha betolakodtam volna a felségterületükre.
Nem igazán értem a sportrajongói mentalitást. A tény, hogy úgy
érzik, el akarok lopni tőlük valamit, azt jelzi, hogy vágyaik
tárgya nem egy bizonyos pasi, hanem a jelenlevő pasik státusza.
Ha én Hunterre nézek, Huntert látom, ők viszont egy
HOKIJÁTÉKOST.
 –  Mi a baj? Nem érzed jól magad? – csatlakozik hozzám
Conor.
Képtelenség nem észrevenni, milyen elképesztően vonzó srác.
Emlékeztet Hunter haverjára, Deanre, csak éppen Conor szörfös
típus, míg Deant inkább egy kölnireklámban vagy fehérnemű-
bemutatón tudnám elképzelni.
–  Á, nem, csak nem ismerek senkit – vonok vállat a számból
kilógó nyalókapálcikát sodorgatva.
– Engem ismersz – villant rám egy félmosolyt.
– Ez igaz.
– És Davenportot is – biccent Hunter felé.
– Ez is igaz, de ő most nem ér rá.
–  Én viszont igen – néz rám oldalra döntött fejjel. – Jössz
táncolni? Szórakoztassuk egymást!
Normál esetben nem utasítanék el egy ilyen felkérést, de
feszül a hólyagom a meccsen megivott két üdítőtől és a vodka-
áfonyától, amit Conor egyik lakótársa kevert nekem.
–  Szeretnék, de mindjárt bepisilek – vallom be. – Ha most
táncolok veled, még a végén lepisillek.
Persze ki tudja, talán még tetszene is neki. Mint ma este
megtudtam, van, aki erre izgul.
Conor nevet.
–  Jó, akkor előbb rendezd le ezt a kis problémát, és utána
visszatérünk a kérdésre.
Ahogy hátrapillantok, megrettenek a mosdó előtt kígyózó
sortól.
– Nincs kedved szóval tartani, amíg várok? – kérdezem.
 – Van egy jobb ötletem – kacsint, és felém nyújtja a kezét.
Elfogadom.
Amikor kifelé menet meglátom Hunter rosszalló
arckifejezését, önelégült vigyor ül ki az arcomra. Nem
terveztem ilyen hamar bevetni magam, de úgy tűnik,
hivatalosan is kezdetét vette a féltékenység-hadművelet.
Odafent Conor kinyitja előttem az ajtót, és betessékel.
–  Az enyém a fürdőszobás háló. Az én vécém az ön vécéje,
hölgyem.
– Köszönöm, uram – vigyorgok.
Odabent kidobom a kukába a nyalókát, és a ruhámat
felhúzva elvégzem a dolgom. Kicsit hülyén érzem magam,
amiért télvíz idején miniruhában vagyok, de a meccs után
beugrottunk Brenna és Hunter házába, ahol Brenna
kiparancsolt a leggingsemből és a pulcsimból, és rám tukmálta
az egyik ruháját – egy hosszú ujjú, bordázott kötött rucit, ami
még a térdemig sem ér. Természetesen fekete.
Miközben kezet mosok, hangok szűrődnek be az ajtón
kívülről. Egy női és több férfi. A fürdőből kilépve Mattet az
ágyon elterülve találom egy sötét hajfonatos lánnyal.
– Szia! – köszön rám, amikor észrevesz. – Andrea vagyok.
– Demi.
– Csüccs ide! – invitál Conor a kis kanapéra.
A nagy hálószobában elfér egy dupla ágy, egy szekrény, egy
kanapé és egy hatalmas, síkképernyős tévé. Conor a kanapé
egyik végében egy videójáték kontrollerével babrál, Hunter a
másik oldalon épp lecsavarja a kupakot egy borostyánszínű
folyadékkal teli üvegről.
– Whisky? – ráncolom az orrom. – Most már whiskyt iszunk?
Mi van a drágalátos söröddel?
Amikor ideértünk, nagy hűhót csapott egy rekesz Dampf
Punk sör körül, amit Matt szerzett be nekik. Nyilván
megjegyeztem, milyen idétlen név ez egy sörnek, mire Hunter
bemutatott nekem.
–  Kifogytunk. Csak az a vizezett hordós lötty maradt –
grimaszol. – Gyere, igyál velem egyet, Demi bébi!
Habozok. Ha elkezdek töményezni, könnyen elveszítem a
fejem. Másrészről viszont jól jönne az alkohol nyújtotta
bátorság. Őszintén szólva gőzöm sincs, hogy kell elcsábítani
valakit.
–  Még mindig áll az ajánlat, hogy a kanapétokon alhatok? –
kérdezem.
Bólint. Leveszi a baseballsapkáját, ujjaival végigszántja sötét
haját, majd visszateszi a sapkát. Leülök mellé a kanapéra.
– Igyunk!
Amíg Conor valami gördeszkás játékot állít be, Hunter kitölt
egy felest és lehúzza. Nézem az izmos nyakát, ahol lenyeli az
italt. Szeretném megcsókolni azt a pontot – ott a torkánál. Vajon
milyen lenne, ahogy a pulzusa lüktet a szám alatt?
Átadja a kupicát. Gyanakodva méregetem.
– Mi az, nem kapok saját poharat?
– Csak egyet hoztam fel. Ha sajátot akarsz, le kell menned érte
a földszintre. Mi az, talán félsz, hogy elkapsz tőlem valamit? –
vonja fel a szemöldökét.
 – A számban volt a nyelved. Ha bármi bajod van, azt már rég
rám ragasztottad.
Conor nevet.
– Én is kérek egyet – mondja.
– Előbb én – emelem a kupicát a számhoz.
Az erős alkoholtól könnyek szöknek a szemembe. Huh! Úgy
tűnik, nem vagyok hozzászokva a whiskyhez. Tequilában
profinak számítok, de ez a whisky valahogy gyorsabban és
keményebben üt.
Hunter tölt még egyet, amit átadok Conornak. Lehúzza a piát,
és elindítja a játékot. A gördeszkás srác mindenféle kunsztokat
csinál a betonárokban.
–  Jé, ez Jacksonville-ben van! – kiáltok fel az ismerős pálya
láttán.
– Kona gördeszkapálya – erősíti meg Conor. – Ismered?
– Jártam ott párszor. Az exem – jesszus, de fura ezt mondani –
sok deszkást ismert. Voltál már Floridában?
– Nem, én nyugati parti srác vagyok.
– Kalifornia?
Conor bólint.
– Huntington Beach.
– Ott még nem voltam – vallom be.
– Meglátogathatnál a nyáron. Megmutatnék mindent.
Hunter elhúzza a száját.
– Vigyázz vele, Demi bébi! Rád akar mozdulni.
– Nem csinálok semmi rosszat – védekezik Conor. – Csak ülök
itt, és játszom, mint egy jó fiú.
 Megnyom pár gombot a kontrolleren, majd rám villantja a
kihívó vigyorát.
– Hacsak nem akarod, hogy rád mozduljak.
Átgondolom az ajánlatot.
– Talán – felelem.
Hunter felmordul.
– Neked mára nincs több pia – jelenti ki.
– Dehát csak egyet ittam!
–  Úgy tűnik, az is megártott, mert nyíltan flörtölsz ezzel a
balfékkel.
Andrea az ágyon hall minket, és vihogni kezd.
–  Öhm… Conor Edwardsszal nem lehet nem flörtölni.
Valahogy ezt hozza ki a nőkből.
– Na és én? – háborog Matt.
Olyan közel fekszenek egymáshoz Andreával, hogy az már
ölelkezésnek számít.
– Én mit hozok ki belőled?
Andrea a fülébe súg valamit, mire Matt felnevet. Elfordítom a
fejem.
Conor átadja a kontrollert Hunternek, aki előredől, és alkarját
a combjára támasztva játszani kezd. A homlokát ráncolva
koncentrál, miközben a versenyzője kickflip trükköket ad elő a
deszkával. Ezt a pályát nem ismerem, és őszintén szólva
kezdem unni, hogy csak bámulom a játékukat.
Közben Conor közelebb csusszan hozzám. Jó illata van:
szantálfás-citrusos szappan. A haja még nedves a meccs utáni
zuhanytól. Póló és zsebes rövidnadrág van rajta, zokni viszont
nincs. Ez a melegvérűség valami hokis dolog lehet – Hunter is
ledobta a kapucnis pulcsiját, amint belépett a házba, és most a
szokásos fehér atlétájában feszít.
– Szóval… – mereng Conor. – Megállapítottuk, hogy szeretnéd,
ha rád mozdulnék.
– Azt mondtam, talán – emlékeztetem szemérmesen.
– Értem… és mitől lenne ebből a talánból határozott igen?
– Nem tudom. Tegyél ajánlatot, és meglátjuk!
– Hmmm.
A hosszú ujjai felkúsznak a karomon, és játszani kezdenek az
egyik hajtincsemmel.
– Az ajánlatom: életed legjobb szexe.
Hunter felhorkant, de nem veszi le a szemét a képernyőről.
– Valami más?
A térdére teszem a kezem, amivel magunkra vonom Hunter
figyelmét.
– Akkor… életed legjobb masszázsa?
–  Haver! Ne beszélj már szuperlatívuszokban! Ezzel csak
előre elásod magad.
Hunter Conor ölébe dobja a kontrollert.
– Te jössz! Dobok egy sárgát.
Feltápászkodik, és eltűnik a fürdőszoba irányában.
Conor nem kezd új játékot. Leteszi a kontrollert a földre, és
teljes figyelmével felém fordul. Ezüstös szeme sokatmondóan
villan.
– Szóval mi van veled és a kapitánnyal? – kérdezi.
–  Csókolóztunk egyszer-kétszer – oldja meg a nyelvem a
whisky. – De ő nem akart többet.
– Ja, persze! A cölibátus!
– Igen.
–  Ezért flörtölsz velem? – dönti oldalra a fejét gúnyos
mosollyal. – Féltékennyé akarod tenni, hátha megtörik?
– Nem is flörtölök veled.
– Ne játsszuk ezt!
– Mit?
– Ne hazudjunk egymásnak!
Conor nevetve az államba csíp, és magára irányítja a
tekintetem.
– Kell a segítségem, vagy sem?
Kiszárad a torkom. Nyelek néhányat, de hiába.
– Szerinted meg tudjuk puhítani?
– Drágám! – búgja. – Én bárkit megpuhítok.
 Hunter

Amikor kilépek a fürdőből, Demit és Conort még a kanapén

találom, Matt és Andrea viszont felszívódott. Nem örülök, hogy
Demi és Con így egymáshoz simulnak. Demi ezzel az erővel
akár az ölében is ülhetne. De nem szólhatok egy szót sem, mert
a múlt héten egyértelművé tettem a szándékaimat.
Megmondtam, hogy csak a barátja akarok lenni. Ha ezek után
úgy dönt, hogy flörtölni akar a csapattársammal, seggfejség
lenne részemről megakadályozni. Csapatkapitányként pedig
önzőség lenne az egyik srácomat megfosztani egy potenciális
numerától.
A csapatkapitányi kézikönyv harmadik vázlatának ötezredik
szabálya: Mindig a csapattársad farka az első.
A nyilvánvaló flört ellenére egyikük sem szól, hogy kopjak le.
Én meg bunkó módon nem teszem meg magamtól, noha a vak is
látja, hogy fölösleges harmadik vagyok. Conor suttog valamit
Demi fülébe, aki kuncogni kezd.
– Ti meg mit susmorogtok? – csattanok fel.
– Semmit. Kérem a whiskyt! – nyújtja ki a kezét Con.
 Demire nézek. Az arca kipirult, de hogy az alkohol vagy
valami más miatt, azt nehéz megmondani.
– Nekem lesz – nyugtat meg Con.
Átpasszolom neki az üveget. Beleiszik, aztán visszaadja. Én is
meghúzom. Talán ez a megoldás – jól leiszom magam. Mert
elkerülhetetlen, hogy Demi ma este bepasizzon, és megeszem a
kalapom, ha nem Con lesz a szerencsés kiválasztott. És mi baj
lenne ezzel? A srác nagyüzemben falja a nőket, de még egy sem
panaszkodott, hogy Con kihasználja, vagy rosszul sült volna el a
randijuk.
– Szóval ti csókolóztatok – mered rám szürke szemével Con. –
Milyen volt?
Isteni.
– Egész jó – mondom ki hangosan.
Demi felháborodott szisszenésére elmosolyodok.
– Csak egész jó? Kapd be, csuhás! Bőven több vagyok, mint jó.
Fantasztikusan csókolok – néz rám kihívón.
– Na jó. Fantasztikusan csókol – ismerem be, mire felderül az
arca.
– És szeretnéd megismételni? – kérdezi.
– Nem.
Conor felhorkant.
– Haver! Hogy lehet így megtiporni egy nő egóját?
– Nyugi, az egója rendben van.
–  Tényleg – bólogat Demi. – Abszolút tudatában vagyok a
lenyűgöző személyiségemnek.
– Igen?
 Conor Demi köré fonja a karját, miközben a másik kezével a
meztelen combját cirógatja. Demi fekete ruhája hosszú ujjú, de
közben illetlenül rövid. Nem emlékszem, hogy a meccsen ez lett
volna rajta. Mikor volt ideje átöltözni?
Nehezen kapok levegőt. Közel sem vagyok elég részeg ehhez.
Ahhoz meg pláne nem, hogy végignézzem, ahogy Con
felcsúsztatja a kezét Demi nyakához, és útközben végigsimítja a
jobb mellét. Amikor Con a nyakát simogatja, Demi lélegzete
elakad egy pillanatra.
– Te letapiztad a mellem?
–  Nem – vigyorog buján Con, és incselkedőn kivillantja a
nyelvét a fogai közül.
– Hozzáértél.
– Az még nem tapizás.
– Szerintem a kettő ugyanaz. Nem igaz, Hunter?
Nem válaszolok. Úgy kiszáradt a szám, hogy vattát köpök.
Emlékszem, amikor a bostoni klubban csókolóztunk, mennyire
szerettem volna megfogni mindkét mellét, és addig izgatni a
bimbóját, amíg kőkemény nem lesz. De nem tehettem, mert
nyilvános helyen voltunk, és még most, ilyen intim
körülmények közt sem tehetem. Talán már az is nyújthat némi
örömöt, ha nézem, ahogy Conor csinálja? A másodkézből átélt
cicitapi is élvezetes lehet?
Mindegy is, mert Conor már nem Demi tökéletes mellére
koncentrál. Ahogy leereszti a fejét, Demi meglepetten
felsikkant.
Amikor az arcát Demi nyakába fúrja, megmerevedek. Demi
viszont elolvad, mint a vaj. A teste szinte eggyé válik Conéval, és
még hátra is hajtja a fejét, hogy Con könnyebben hozzáférjen.
Most már nemcsak nehéz a légzés, hanem egyenesen
lehetetlen. Féltékenység pulzál az ereimben, de közben fel is
izgultam. Azonnal el kéne tűnnöm innen, mert ez már
konkrétan önkínzás. De a fenekem mintha a kanapéhoz lenne
ragasztva. Ahogy Conor felemeli a fejét, félig lehunyt szeméből
leplezetlen vágy sugárzik.
–  Meg akarlak csókolni – súgja Deminek, aki mély lélegzetet
vesz.
A térdembe markolok, hogy ne szorítsam ökölbe a kezem.
Con rám kacsint, és a száját Demiére tapasztja.
A rohadék!
Demi nem tiltakozik, sőt kinyitja a száját. Majdnem hangosan
elkáromkodom magam, amikor meglátom, hogy Con nyelve
Demi ajkai közé hatol. A fogamat csikorgatva próbálom
összeszedni magam. Végül csak megjön a hangom.
– Én most megyek…
Demi megszakítja a csókot, és a combomra teszi a kezét.
– Maradj!
Atyaúristen! Mostanra hivatalosan is elfogyott az oxigén a
szobában.
– Inkább nem – nyögöm ki. – Úgy látom, szeretnétek kettesben
maradni.
Conor megnyalja az alsó ajkát.
–  Amíg a vécén voltál, elmeséltem Deminek, amikor szopás
közben ránk nyitottál. Azt mondta, ennél izgatóbbat még
életében nem hallott.
Demire nézek, aki csábító mosollyal néz vissza rám.
– Bizony – suttogja. – Miért nem szálltál be?
– Én is ezt mondtam! – fúrja az orrát Con Demi nyakába.
Felismerem a pillanatot, amikor a száját a bőrére tapasztja,
mert Demi élvezettel felnyög. Con felemeli a fejét, és felvont
szemöldökkel néz rám, mint aki azt mondja: Én bármiben benne
vagyok. És te?
Teljesen összezavarodtam. A farkam kőkemény, és tudom,
hogy ez így nem jó. Látom, ahogy Demi Conor vállig érő, szőke
hajába markolva magához húzza a fejét. Érzem, hogy amikor
csókolózni látom őket, legszívesebben kitépném Con nyelvét, és
harci trófeaként a nyakamba akasztva a szeme láttára dugnám
meg Demit.
Itt szakad el a cérna. Elönt az őrjítő féltékenység és elemi
vágy elegye. A területét védő kutyaként felpattanok, és Demit is
talpra rántom.
– Nem. Nem, nem, nem, nem, nem!
Demi elkerekedett szemmel néz rám.
– Mi bajod van?
Conor csak nevet.
– Elmegyünk – vakkantok Demire.
A pulzusom az egekben, és őrült módjára kapkodom a
levegőt.
– De…
Egy mordulással beléfojtom a szót.
– Vigaszszexet akarsz? Majd tőlem megkapod! Gyerünk!
Nem emlékszem, hogy jutottunk el Hunter házáig. Nem mintha
olyan részeg lennék, hogy összemosódjanak körülöttem a
dolgok, hanem a bizsergető várakozás miatt. Még a hangok is
eltűntek – egyedül a szívem zakatolását hallom.
Meglepően könnyű volt megtörni Huntert, bár egy röpke
pillanatra megijedtem, hogy ezzel a féltékenység-hadművelettel
örökre elijesztem. Féltem, hogy átlépek egy határt. Mi tagadás,
jó volt Conorral csókolózni, de közel sem olyan izgalmas, mint
itt lenni Hunter szobájában és belenézni a mohón csillogó
szemébe.
Berúgja az ajtót, bekattintja a zárat, és úgy közelít felém, mint
egy kiéhezett ragadozó. Pár centire tőlem megáll.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezi mély, rekedtes hangon.
– Igen – nyelek egyet. – És te?
Reszketeg sóhaj tör fel belőle.
– Sajnos igen.
Nem hiszek a fülemnek.
– Tényleg, Hunter? A szex velem ennyire borzalmasnak…
 Csókkal hallgattat el. Hirtelen el is felejtem, miért nyafogtam.
Imádom a csókját: forró és szenvedélyes, pont annyi nyelvvel,
hogy ne legyen túl nyomulós vagy nyálas. Tudja, hogy csaljon ki
belőlem nyögéseket, hogy csábítson el az ügyes szájával.
Miközben a nyelve incselkedik az enyémmel, a hatalmas keze
lecsúszik a fenekemre, és a meztelen bőrömet simogatja Brenna
ruhájának alsó szegélyénél.
– Ez a szoknya túl rövid – suttogja a fülembe, majd benyúl alá,
és a seggembe markol.
Csak egy falatnyi tanga van rajtam, vagyis ennyi erővel tök
csupasz is lehetne a fenekem.
– Baj, hogy rövid? – lihegem.
– Csak akkor, ha Conor Edwards keze simogatja a combod.
– Féltékeny vagy?
– Igen.
Nem is tagadja. A sötét szemében mohó vágy ég, miközben
áthúzza a fejemen a ruhát. Félredobja, és hátralépve csodálja a
tangába és vékony melltartóba csomagolt testem.
–  Vedd le a melltartót! – utasít elfúló hangon. – Mutasd a
melled!
Remegő ujjakkal kikapcsolom a pántot. A melltartó a földre
esik. Félmeztelenül, hevesen kalapáló szívvel állok Hunter előtt.
Egy darabig vágyakozva mustrál, aztán megnyalja a száját, és
közelebb lépve megfogja a mellem. Amikor a hüvelykujja
végigsimít a bőrömön, felnyüszítek. Olyan kemény a bimbóm,
hogy szinte fáj az érintése.
– Tökéletes a melled.
 Nem tudok megszólalni, annyira lenyűgöz az arca, miközben
a mellemmel játszik. Minden simogatással gyorsabban ver a
szívem. Biztos, hogy ő is érzi a pulzálást a tenyere alatt. Kis
híján kétségbeesek, amikor elviszi az érdes kezét, de
szerencsére csak lejjebb csúsztatja. Beakasztja az ujját a tangám
pántjába, és megszabadít tőle. Rajtam már nincs semmi, ő
viszont teljesen fel van öltözve. Csak áll és néz. Látom rajta,
mennyire ég a vágytól. Az izgalomtól görcsben áll a gyomrom.
– Csinálj valamit! – suttogom.
–  Nem lenne szabad – feleli, de közben megragadja a pólója
gallérját, és lerángatja magáról.
A meztelen felsőteste bosszantóan tökéletes. Sima, barna bőr
egy kevés szőrrel a hatalmas mellizmok között. Karcsú derék,
bordázott hasizom. V vonal vezet lefelé a fekete nadrág
derekáig. Másra sem vágyom, mint hogy a nyelvemmel
kövessem azt a vonalat egészen a végéig. Szeretném
megcsókolni a mellkasát, végignyalni minden egyes
domborulatot, minden feszes izomköteget. De félek
megmozdulni. Rettegek, hogy megtörik a varázslat, és Hunter
hirtelen visszavonulót fúj.
Szó nélkül kigombolja a sliccét, és hagyja leesni a nadrágját.
Az öve hangosan koppan a keményfa padlón. Ezután
lecsúsztatja a fehér bokszeralsót az izmos combján. Előbukkan
hosszú, vastag farka.
Mintegy pavlovi reflexként összefut a nyál a számban.
– Jesszusom! Ez végig ott volt a gatyádban?
Felnevet.
 – Igen. A férfiak farka általában hozzá van nőve a testükhöz.
Nem tudom levenni róla a szemem. Sokkal nagyobb, mint
Nicóé.
Hunter felém lép egyet, aztán még egyet. Amikor a testünk
már majdnem összeér, a szerszáma hegye a hasamnak simulva
nedves csíkot hagy a köldököm mellett.
Hunter szégyenlősen lenéz.
– Most jöttem rá valamire.
– Mire?
– Amint hozzám érsz, rögtön elmegyek.
– Azért ez túlzás – nézek rá összehúzott szemmel.
– Sajna nem. Április óta nem voltam nővel.
– Ezek szerint én ezt nem fogom élvezni? – mosolygok.
– Én ilyet egy szóval sem mondtam.
Egy szempillantás alatt felkap. A lábam ösztönösen a
csípőjére kulcsolódik, a karom a nyakára fonódik. Csókolózás
közben az ágyhoz visz, és leereszt a matracra. Mire a fejem a
párnához ér, kérges keze már a testemen kalandozik. Amikor a
tenyere a puncimra csúszik, beleborzongok a gyönyörbe.
– Úristen! – nyög a nyakamba.
Létezik szexibb dolog a világon egy férfi nyögésénél? Én
biztosan nem tudok ilyet. A rekedtes hangja annyira izgató,
hogy akaratlanul is összehasonlítom Nicóval. Ő szex közben
olyan kuka volt, hogy a sötét szobában néha úgy éreztem,
mintha egyedül lennék az ágyban.
Hunter viszont nem hallgat. A fülembe suttogja, milyen szexi
vagyok. Nyög, amikor megérzi a lábam közti nedvességet.
Felszisszen, amikor az ujjával beljebb hatolva még nedvesebb
területre bukkan. Imádom a hangjait. Imádom az elhomályosult
szeméből áradó vágyat, ahogy a könyökére feltámaszkodva
lenéz rám.
– Olyan gyönyörű vagy!
A szája megint a mellemre kerül. Ahogy a forró, nedves ajka a
bimbómra cuppan, libabőr fut végig a bőrömön.
– Finom – mormogom.
– Azért csinálom.
Miközben a bimbómat szívogatja, a légzésem egyre
szaporábbá válik. Olyan isteni érzés! El sem hiszem, mennyire
nedves vagyok. Mire az izmos teste lejjebb kúszik a matracon,
és a feje a lábam közé kerül, úgy felizgulok, hogy majdnem
mentegetőzni kezdek miatta. Szinte biztos vagyok benne, hogy
nedves nyomot hagytam az ágytakaróján. Tök ciki, bár ő mintha
nem bánná.
Lassan dörzsölgeti a csiklóm, és közben engem néz a
meglepően sűrű szempillája alól.
– Addig nem kelek fel innen, amíg el nem élvezel – jelenti be.
– Minden egyes négyzetmilliméteredet végignyalom, méghozzá
úgy, hogy igazán jó legyen – villantja rám a szexi mosolyát. – Te
szépen elmondod, mire vágysz…
– Már mondtam, hogy nekem az orál nem olyan fontos…
A puncimra tapasztja a száját, mire a csípőm fellendül az
ágyról.
– Ez… – zihálom. – Ez jó!
Újra megcsókol odalent, aztán még egyszer, aztán a nyelvét is
beveti, és ahogy végigsiklik a csiklómon, az egyszerre kegyetlen
kínzás és földöntúli mámor.
– Lassan! – suttogom.
Lélekben felkészülök, mert általában ez az a pillanat, amikor
egy túlbuzgó nyelv erős, heves csapásokkal nekiesik a
csiklómnak, amíg ki nem tekergőzöm magam valahogy a
helyzetből. Csakhogy Hunter egészen más. Lassú, finom
mozdulatokkal kényeztet. Csókol, ingerel, felfedez. Közben
felcsúsztatja a tenyerét a remegő combomon, és alám nyúlva
megmarkolja a fenekem. Gyengéden megemel, és közelebb húz
a mohó szájához. Úristen! Úgy tűnik, mégiscsak szeretem az
orális szexet. Nem bennem volt a hiba.
Hunter mély nyögése vibrál a lábam közt.
– Isteni finom vagy. Órákig tudnám csinálni.
Gyorsítani kezd. Eláztat a nyelvével, aztán kissé elhúzza a
fejét.
– Nem jó? – kérdezi.
– Még nem – mormogom. – Túl gyors.
Visszavesz a tempóból, és közben mocskos szavakat suttog.
– Megvan. Mi lenne, ha szopogatnám egy kicsit? – dörzsölgeti
a csiklóm a hüvelykujjával. – Szerintem nagyon-nagyon
élveznéd. Mit gondolsz?
– Nem tudom – krákogom. – Próbáljuk ki!
Finoman a szájába veszi a csiklóm, és szív rajta egyet.
Jesszusom, még életemben nem éreztem ilyet! Hunter hosszú,
elnyújtott nyalásokkal és csókokkal kényeztet, és közben néha
szív egyet-egyet a csiklómon. A csípőm önkéntelenül ringatózik.
 – Hmmm – kuncog a lábam közt. – Úgy látom, ez lesz a befutó.
– Mi?
Túlságosan felizgultam, hogy gondolkodni tudjak.
–  Így foglak feljuttatni a csúcsra. Lassan, komótosan, és
amikor már úgy érzed, hogy nem bírod tovább, rácuppanok a
forró kis csiklódra, amíg a tested az egekbe nem röpül…
Felemeli a fejét, és rám vigyorog. Az ajka fényes és duzzadt.
– Megfejtettelek.
Mondanám, hogy nem vagyok akkora rejtély, de a korábbi
tapasztalat azt mutatja, hogy talán mégis.
Elégedetten visszatér a küldetéséhez. Miközben a nyelve
dolgozik rajtam, a hajába fúrom az ujjaimat. Nem az a fajta lány
vagyok, aki fél perc alatt elmegy, de úgy tűnik, ezt cseppet se
bánja. Sőt, egyre izgatottabb hangok törnek fel belőle, és amikor
a hüvelyembe csúsztatja az ujját, és az izmaim köré zárulnak,
hangosan felnyög.
Végignézek a test : az izmos combján, a feszes fenekén.
Látom, hogy a szabad kezével a szerszámát markolja, de nem
simogatja magát. Csak szorítja, mintha próbálná késleltetni a
saját orgazmusát. A gondolat, hogy ennyire felizgatja, amit
velem csinál, engem is egyre jobban felizgat. A csípőm egyre
gyorsabban mozog.
–  Ez az, bébi! Élvezz a nyelvemre! Érezni akarom – tör fel
belőle a mocskos, elfúló parancs.
– Ujjazz meg! – nyögöm ki.
Visszacsúsztatja az ujját, miközben a szája újra a csiklómra
tapad. Forró orgazmus söpör végig rajtam. Most először
mentem el mással, mint Nicóval, ami egyszerre félelmetes és
csodálatos. Sóhajtozva kapaszkodom Hunter hajába, miközben
remegés rázza a testem. Amikor lenyugszom, lágy puszit nyom
a lábam közé.
– Úristen, de izgató volt! – suttogja.
Apró puszikkal feltornázza magát, és a nyakamba fúrja az
arcát. A farka keményen és forrón nyomul a bőrömbe.
Lenyúlok, és megmarkolom, mire Hunter elkínzott nyögéssel
válaszol.
– Előbb-utóbb hagynod kell, hogy hozzád érjek! – nevetek.
– Tudom, csak már előre égek amiatt, ami azután jön.
– Menni fog! – biztatom. – Én hiszek benned.
Hunter felnevet. Egyszer csak oldalra gördül, és egy pillanatra
megijedek, hogy védekezés nélkül belém akar hatolni. De nem,
csak feltérdel, és fölöttem áthajolva elvesz egy gumit az
éjjeliszekrényről.
A kis szögletes tasak kijózanító emlékeztető. A nagy
izgalomban valahogy elmaradt az a bizonyos „beszélgetés”.
– Öhm… – nyelek egyet. – Tudom, hogy ez ciki, de… ugye nem
kéne aggódnom valami nemi betegség miatt, vagy ilyesmi?
A válasza megnyugtató.
–  Teljesen tiszta vagyok. A csapat miatt rendszeresen
tesztelnek bennünket. Ha gondolod, megmutathatom a
leleteimet, bár már egy hónaposak.
– Később elmehetnénk együtt szűrésre – vetem fel. – Igazából
én…
Hirtelen elhallgatok. Valami szörnyűség jutott az eszembe.
 – Úristen, nekem el kellett volna mennem rögtön azután, hogy
Nico dolgai kiderültek. Basszus, Hunter! Ő lefeküdt más
lányokkal. Mi van, ha pont nekem van valami nyavalyám?
–  Most már mindegy, tekintve, hogy az előbb egy fél órát
voltam a lábad közt – kuncog. – De ha ez megnyugtat, most
kotont használunk, és ha esetleg újra csinálni akarjuk, előtte
elmegyünk együtt STD-szűrésre.
–  Isteni programnak ígérkezik! Kivizsgálás pároknak! Egyet
fizet kettőt kap!
Hunter felnevet. Örülök, hogy viccesen fogja fel a helyzetet,
ahogy annak is, hogy nem akadt ki a párok szó hallatán. Amúgy
is csak szófordulat volt. Tudom én jól, hányadán állunk
egymással.
Amikor Hunter rámarkol a szerszámára, hogy felhúzza rá a
gumit, megtapsolom.
– Éljen, még nem mentél el!
– Ja, tudod, a nemi betegségek téma elég lohasztó hatással van
rám.
– Akkor már nem is akarod?
A kotonba csomagolt farka kopjaként mered előre.
– Úgy nézek ki, mint aki nem akarja?
Nevetek.
–  Csak azt mondom, hogy így talán valamivel tovább bírom
majd.
– Helyes. Gyerünk már!
Megint megcsókol, és fölém kerekedik. Még mindig nedvesen
és felizgulva fogadom magamba. Amikor teljes hosszában
belém hatol, egy sor elkínzott káromkodást suttog a számba.
– Baszki, de jó!
Visszahúzódik, majd újra előrelendül.
– Baszki, baszki, baszki, baszki! Miért ilyen rohadt jó a szex?
A vágytól izzó szavaitól felforrósodik a levegő.
– A szex, vagy a szex velem?
Bizony, még kefélés közben is képes vagyok bókokért
kuncsorogni.
– Veled – nyögi ki.
– Mással nem lenne ilyen jó?
Ahogy megrázza a fejét, sötét tincsei a nyakamat
csiklandozzák.
– Talán még sosem volt ilyen jó.
Gyanítom, hogy ez a nyolc hónapnyi megvonás eredménye,
de szeretném hinni, hogy talán nekem is van benne némi
szerepem.
Mozogni kezd, én pedig a fenekemet megemelve elébe
megyek a lendüléseinek. Miközben újra és újra elmerül
bennem, majd felfaljuk egymást, és csókolózás közben elkínzott
hangokat suttogunk egymás szájába. Csodálatos érzés. Nem
hiszem, hogy még egyszer elélvezek, de én már megkaptam a
járandóságom, és bónuszként most nézhetem, hogy Hunter a
csúcsra jut.
A homlokát ráncolva az alsó ajkába harap, majd lassan
elengedi. Nyög, káromkodik. A szemében vágy izzik. Tovább
bírja, mint vártam. Hamar rájövök, hogy azért remeg a
mellkasa és torzul el az arca, mert kétségbeesetten próbálja
visszafogni magát. A hátába vájom a körmeim, és a
hüvelyizmaimat szorosan a farkára kulcsolom.
– Engedd el! – biztatom, mire felnyög.
– Biztos?
–  Mhm. Semmi sem lehet izgatóbb, mint most téged nézni.
Élvezz el!
Tűz gyullad a szemében. A csípője előrelendül. A tempó egyre
gyorsul, ahogy a légzése is. Egy utolsó döfés, és érzem, ahogy az
orgazmus végigszáguld a testén. Amikor lenéz rám, az álmatag
tekintete szexibb, mint bármi, amit valaha láttam.
– Ez jó volt – mormogja. – Rohadt jó!
Megint leereszti a fejét. A szája kapcsolatot keres a bőrömmel,
bárhol, ahol ér. Végül az államat csókolja meg, mielőtt a
nyakamba fúrja az arcát.
–  Sajnálom, hogy megszegted miattam a fogadalmad –
suttogom szégyenlősen az ölelésében.
– Én nem – suttogja vissza.
 Hunter

–  Csá! Matty itthon van? – kérdezem, amikor Conor másnap

délután ajtót nyit nekem.
Fél kettő van. Demi félórája ment haza, és most sürgősen
tanácsra van szükségem.
Con a fejét rázza.
–  Tegnap este lelépett Andreával, és azóta nem jött vissza. A
többiek is csak fetrengenek. Én épp gyúrni készülök.
Beszállhatnál.
– Persze, miért ne?
Bemegyek a házba. Kibújok a kabátomból és lerúgom a
bakancsom.
– Milyen volt a tegnap éjjel? – vigyorog Conor.
Hihetetlen – akarom mondani. Csodálatos, óriási, elképesztő,
fantasztikus. Nincs a világon annyi jelző, ami hűen lefedné a
tegnap éjjelt. Életem legjobb szexe.
Amikor ma reggel felkeltem, és Demi ott feküdt meztelenül az
ágyamban, olyan édes, olyan ellenállhatatlan volt, hogy megint
nem bírtam magammal. A nyelvemmel juttattam a csúcsra, ő
meg a kezével engem. Olyan jó volt, hogy csillagokat láttam.
Miután a kezébe élveztem, rám kacsintott, és lenyalogatta az
ujjait. Kis híján újra elmentem.
Ez a lány… hihetetlen. Csodálatos. Fantasztikus. Na jó, megint
kifogytam a jelzőkből. Annyira szexi! Az égadta világon minden
vonz benne. De bármennyire szeretnék is újra lefeküdni vele,
közben haragszom is magamra. Átjöttem ide, hogy beszéljek a
dologról Matt-tel, de úgy tűnik, egyelőre kénytelen leszek
Conorral beérni.
Lemegyünk az alagsorba a srácok házi konditermébe. Csak
pár gép van: futópad, fekvenyomó pad és evezőpad, plusz pár
súlyzó és gumiszalag.
Con a fekvenyomó padhoz megy, leveszi a pólóját, és morogva
megpaskolja a kőkemény hasát.
– Nincs sörhasam? Totál felfúvódtam a sok piától.
–  Ne tedd az agyad! A hasad feszesebb, mint a tornászok
segge – mormogom, miközben segítek előkészíteni a súlyokat. –
Negyvenöt kiló? – nézek rá becsmérlőn. – Lusta dög.
– Másnapos vagyok. Könnyűvel indítok.
– Hogy lehetsz másnapos? – vigyorgok. – Az összes whiskydet
én vedeltem be.
– Miután elmentél, rábontottam még egyre – röhög. – Hajnali
háromig iszogattam egy dögös kis vöröskével.
– Mhm. Nyilván csak iszogattatok.
– Nem. Természetesen meg is dugtam.
– Természetesen – forgatom a szemem.
Kicsit sem lep meg, hogy miután smárol egy csajjal, még
aznap este simán átkapcsol egy másikra. Kétlem, hogy a sértett
egóját akarta volna ápolni a sikeres hódítással – Con egója egy
közvetlen rakétatalálatot is túlélne. Ha becsajozott, az azért volt,
mert felizgult Demi csókjától, nem pedig azért, mert
önbizalomtuningra szorult volna, miután Demi engem
választott.
– És te, kapitány? – pillant fel rám.
– Mi van velem? – játszom a hülyét.
– Még nem feleltél a kérdésre, hogy milyen volt a tegnap éjjel.
Csak én szexeltem, vagy neked is van mesélnivalód?
Hanyatt fekszik a padon, és feltartja a kezét a súlyzóra várva.
Amikor nem válaszolok, kitör belőle a röhögés.
– Ne már, haver, ez egy viszonylag egyszerű kérdés.
– Jó, lefeküdtem vele – vallom be.
– Őrület! Nem is gondoltam volna! – gúnyolódik Con.
– Kapd be! – sóhajtok.
– Mi bajod? – vonja fel a szemöldökét. – Túl hamar elsültél a
cölibátus miatt? Vagy úgy általánosságban ótvar volt a szex? Az
meglepő lenne, mert jó kis pipinek tűnt.
Ahogy felemeli és leengedi a súlyzót, a karján durván
kidagadnak az izmok.
– Tényleg jó csaj, és a szex is jó volt – felelem.
– Akkor miért vagy ilyen morcos?
Bánatos képpel lenézek rá.
– Mert megszegtem a fogadalmam.
– Ki nem szarja le?
–  Be akartam tartani. Te nem voltál itt tavaly. A féktelen
bulizásom miatt vesztettünk a Harvard ellen.
–  Ha tényleg ezt hiszed, akkor nagyképű seggfej vagy –
grimaszol Conor. – A csapat nem egy játékosból áll.
– Nem egy, hanem két játékos esett ki. Magammal rántottam a
csapatkapitányt is, és mi voltunk a két legerősebb láncszem.
–  Jó, van ilyen. Vannak csapatok, akik három, négy, öt
topjátékost elveszítenek sérülések miatt. Szar ügy, de megesik.
Még mindig nem vagyok meggyőzve.
– Csak szerettem volna idén jó kapitány lenni – sóhajtok.
–  Az is vagy. Egy rakás marhaságot tolerálsz. Bucky és Jesse
akartak egy malacot, erre te totál hülyét csináltál miattuk
magadból az edző előtt. Lazulj már el egy kicsit!
–  Csak azért mondod, mert neked lételemed a lazaság. Igazi
szörfös csávó vagy – a lazaság királya.
Elneveti magát, ami pár pillanatra felborítja a légzését.
Néhány mély lélegzetvétel után újra emelgetni kezd. Amikor
végez a körrel, visszateszem a rudat a helyére, és hagyok neki
egy kis időt, hogy kipihegje magát.
– Csak félek, hogy ezzel mindent elrontok – vallom be. – Nem
akarom megszakítani a sikerszériánkat.
– Ne parázz már annyit, haver – mondja Con komoly hangon.
– Figyelj, ez a Demi különleges csaj! Bírom.
Gyanakodva nézek rá, mire újra kirobban belőle a röhögés.
– Nyugi, nem úgy bírom. Mármint, ha te nem lennél a képben,
azonnal rárepülnék, de 1. képben vagy, 2. én nem akarom
lekötni magam.
– Tegnap este is képben voltam – jelzem sötéten.
 Con úgy mered rám, mint akiből erőteljesen kikívánkozik egy
lesújtó grimasz.
– Komolyan azt hiszed, hogy rástartolnék a nődre?
– De hát rástartoltál.
– Ja, hogy felrázzalak, te töketlen.
– Ezt hogy érted? – kérdezem összezavarodva.
–  Eszembe nem jutott volna lefeküdni vele, és neki sem
velem.
Conor kuncogva visszadől a padra, és jelez, hogy passzoljam a
súlyzót.
–  Csodálkozom, hogy hagytál ilyen messzire menni. Demivel
csak egy kis flörtölést terveztünk, semmi többet. Nem tudtam,
hogy le kell smárolnom ahhoz, hogy végre fogd az üzenetet.
– Ti ezt előre kiterveltétek?
Fel vagyok háborodva, de közben… jól is esik. Igen, konkrétan
meghat a gesztusa. Azok után, ami Summerrel és Fitzyvel
történt, talán nem is csoda. Fitz tudta, hogy odavagyok
Summerért, mégis összejött vele. Megkönnyebbülés tudni, hogy
Conor nem támadna így hátba.
– Mint mondtam, Demi helyes csaj – folytatja Con. – Ilyen nem
terem minden bokorban, szóval, ha rám hallgatsz, minél előbb
behúzod magadnak. Ha nem csinálsz valamit, elveszíted. Pikk-
pakk talál magának valakit, te meg majd verheted a fejed a
falba, amiért hagytad elmenni.
 

 
 Kábé hat órát bírok ki, mielőtt megtörök, és SMS-t küldök
Deminek.
 
ÉN: Este tali?
 
Megkönnyebbülésemre azonnal válaszol.
 
DEMI: Átjössz?
ÉN: 20 perc múlva ott vagyok.
 
Nem könnyű nem megszegni az összes KRESZ-szabályt a
kampusz felé menet. Erősen koncentrálnom kell, hogy
betartsam a sebességhatárt, és mire a Theta házhoz érek, már
rángatózok a türelmetlenségtől. Josie, a lányszövetség elnöke
enged be.
Nem lepi meg az érkezésem. A Theta-lányok mostanra már
megszokták a látogatásaimat a Demivel közös feladatunknak
köszönhetően.
Demit az ágyán találom egy halom tanulnivaló alá temetve. A
matracon könyvek, papírok, jegyzetek, mappák és
szövegkiemelők sorakoznak.
– Kiraboltál egy papírboltot? – kérdezem.
–  A bioszvizsgámra készülök – panaszkodik, és felnéz rám
azzal a nagy, barna szemével. – Gyűlölöm a
természettudományos tárgyakat. Gyűlölöm.
– Sajnálom – felelem együttérzőn.
 Látom rajta, mennyire szenved, holott a pszichológia
projektünk alatt végig ragyogott az arca.
–  A biosszal és a matekkal talán megbirkózom, de a szerves
kémiától nagyon félek. A téli szünet előtt egy nappal lesz a
vizsga, és még sehol sem tartok. Legalább még tízezer órát kéne
tanulnom rá, hogy átmenjek.
– Mindenből jó leszel – biztatom. – Én hiszek benned.
A munkamoráljának meglesz az eredménye. Ez a lány
kőkeményen dolgozik. Láttam, mennyi energiát fektet a közös
munkánkba, és minden egyes tantárgyát ugyanilyen komolyan
veszi.
– Biztos van időd most velem foglalkozni? – ácsorgok tétován
az ágy lábánál, mert leülni nem tudok hová. – Nem tudom, jó
ötlet volt-e átjönnöm.
– Ha most elmész, kinyírlak! – mered rám.
Remélem, csak viccnek szánja, de nála sosem lehet tudni. Elég
para olyan csajjal lenni, aki odavan a gyilkosokért.
Demi feláll, és módszeresen összeszedi a tanszereit. Először a
könyveket stószolja fel a kis íróasztalon, aztán jönnek a
mappák, a papírok és a jegyzetek. Minden csinos kis oszlopokba
csoportosul. A rendszerezési mániája éppolyan cuki, mint az
összes többi tulajdonsága.
Miután letakarította az ágyat, egy darabig szótlanul nézi,
majd elpirulva felém fordul.
–  Azóta rád gondolok, mióta reggel kinyitottam a szemem –
vallja be.
– Még szép – eresztek meg egy öntelt vigyort. – Arra ébredtél,
hogy a nyelvem a lábad közt dolgozik.
–  Hmmmm, igen – borzong meg elégedetten. – Akkor
átfogalmazom: azóta rád gondolok, mióta kiléptem a
házatokból.
Rövid szünetet tart.
– Te is gondoltál rám?
– Naná! – vágom rá, mire felderül az arca.
– Tényleg?
– Hát persze.
–  Akkor jó. Mert nem voltam benne biztos, hogy a múlt éjjel
egyszeri alkalom volt-e vagy sem.
Farkasszemet nézünk egymással.
– Nem hiszem, hogy egy alkalom elég lenne – mondom.
– Szerintem sem – feleli komolyan.
Mire feleszmélek, a szánk összeforr. A csókjától forogni kezd
körülöttem a világ. Imádok csókolózni vele. Imádom a mohó
nyelvét, a meleg ajkát. Imádom a kis nyikkanásait, ahogy
magamhoz szorítom.
Abbahagyom a csókot, és megnyalom a szám.
– Cseresznyés nyalóka? Vagy epres?
–  Cseresznyés gumicukor. De… most inkább valami mást
szeretnék a számba venni… – mosolyog.
Az ágyra lök, és vetkőztetni kezd. Egy másodperccel később
pucéran fekszem a hátamon, Demi pedig apró puszikkal elindul
lefelé a testemen. A szája nyomán libabőr fut végig a bőrömön.
A farkam szolgálatra készen áll, kényeztetésért könyörögve, és
amikor Demi ráfonja az ujjait, nedvességcsöppek csordulnak ki
a hegyéből.
Demi ördögi mosollyal lenyalja őket. A torkomból feltörő
elkínzott nyögés olyan hangos, hogy bármelyik pillanatban
ránk törhetnek a testi épségünkért aggódó Theta-lányok.
Demi felemeli a fejét.
– Őrülten szexi hangokat adsz ki az ágyban.
– Mert te őrülten szexi dolgokat csinálsz.
Félig behunyt szemmel figyelem, ahogy rácuppan a
makkomra, majd nedves csókokkal árasztja el a farkam. Egy idő
után behunyom a szemem, és átadom magam az élvezetnek.
Isteni a nyelve finom horzsolása, a forró szája, ahogy rajtam
dolgozik. Lassan, kísérletezve csinálja, mint aki próbálja
kideríteni, mi a legjobb nekem. Rekedt hangon irányítom.
– Durvábban szeretem – suttogom.
Lenyúlok a kezéhez, és szorosabbra fonom az ujjait a
farkamon.
– Tényleg? Így? – kérdezi meglepetten. – Azt hittem, ez fáj.
– Nem fáj – biztosítom.
Ahogy erősebben megmarkol, beleborzongok a gyönyörbe.
– Mi van, ha eltöröm?
–  Nem fogod – nevetek. – Megígérem, hogy nem lesz semmi
baja.
Demi egy durva simítás után újra bekapja a makkom, és ez
valami isteni érzés. A hajába markolok, és ringatni kezdem a
csípőm. Ez jobb, mint amit el bírok viselni. A golyóim feszülnek,
a szemem elhomályosul. Ez már túl jó.
– Beléd akarok hatolni! – nyögöm ki.
 Demi felkel és az éjjeliszekrény felé kúszik. Ahogy négykézláb
pucsít előttem, nem bírok ellenállni a kísértésnek. Feltérdelek,
és becsúsztatom a kezem a lába közé. Annyira nedves! Amikor
feldugom az ujjam, a hüvelye szorosan rám feszül. Felnyögve
felém tolja a fenekét. Amikor még egy ujjamat bevetem, és
egyszerre kettővel mozgok benne, a légzése gyorsulni kezd.
– Úristen, de jó!
Lassan, finoman ujjazom, amíg a testem egyszer csak már
nem bírja tovább.
– Gumit! – mormogom.
Demi a tenyerembe nyom egy tasakot. A farkam lüktet,
miközben legörgetem rajta a latexet. Egy pillanatra megállok,
hogy megcsodáljam Demi tökéletes fenekét. Ahogy a levegőbe
mered előttem, szinte könyörög, hogy…
– Au! – kiált fel, amikor a tenyerem csattan a sima bőrén.
–  Bocs! – mentegetőzök, és gyorsan simogatással enyhítem a
fájdalmát. – El sem tudod képzelni, milyen csapkodni való
feneked van.
– Csináld újra!
Elvigyorodok.
– Szereted, ha elfenekelnek?
– Talán.
Incselkedőn rázza előttem a szexi fenekét, mire újra rácsapok.
–  Úristen! – mormogja. – Csináld újra! De úgy, hogy közben
bennem vagy.
Hihetetlen ez a lány.
A kőkemény farkam a nyílásához viszem. Ahogy mozgok
benne, és közben a fenekét csapkodom, olyan hangosan nyög,
hogy a holtak is feltámadnak.
Hevesen dobog a szívem, miközben kefélem. Az egyik kezem
a jobb farpofáját markolja, a másik a balt. Szorítom,
masszírozom, csapkodom, amikor arra kér. A csípőm őrült
tempóban mozog előre-hátra. Egyre mélyebben, gyorsabban
kefélem, amíg mindketten a finisbe nem érünk. Demi még
mindig négykézláb van, amikor beüt az orgazmus, de mire
végez, már a hasán fekszik, kielégülten zihálva. Az izzadt
hátának simulva új szögbe hajlítom a csípőm, és most ebben a
pózban folytatom. Gyors, heves mozdulatokkal dugom. Félő,
hogy a szívem hamarosan felmondja a szolgálatot. A golyóim
bizseregni kezdenek.
– Mindjárt elmegyek!
Ahogy a gyönyör végigsöpör rajtam, elfogy a levegő a
tüdőmből. Demire omlok, de hamar le is gördülök róla, amikor
közli, hogy mindjárt megfullad. Szó nélkül magamhoz húzom.
Szorosan hozzám simul, és a vállamra támasztja az állát. Ő sem
beszél. Nincs mit mondani.
Mindketten tudjuk, mennyire jó volt.
Mindketten tudjuk, hogy újra meg fog történni.
Mindketten ezt akarjuk.
A szüleim elárultak.
Nem is kicsit, hanem konkrétan Benedict Arnold szintű
árulást követtek el ellenem. Nem, még ez is kevés. Olyan mélyre
süllyedtek, mint Brad Pitt, amikor megcsalta Jennifer Anistont.
Ennyire durva a helyzet.
Eddig abban a hitben éltem, hogy nem Nico családjával
töltjük az ünnepeket. Apa ugyan sosem mondta ki, de azóta
nem merült fel a téma, mióta azon az estén határozottan
közöltem velük, hogy ha Nicóval kéne karácsonyoznom, az –
hogy magamat idézzem – fájna nekem.
De úgy tűnik, az én érzelmeim nem számítanak, mert amint a
bérelt kocsival kihajtunk a reptérről, apa közli velem, hogy
Delgadóékhoz megyünk ma este.
Bizony! A szüleim megvárták a hírrel, amíg megérkezünk
Miamiba, mert sejtették, hogy különben nem szálltam volna fel
a gépre a Loganen.
Egy ilyen nagy családban, mint a miénk, az ünnepek mindig
zajosan telnek. Karácsony napját anya népes rokonságával
töltjük, de a szenteste valamivel visszafogottabb esemény – csak
mi hárman és Nico családja. Nyolcéves korom óta mindig így
csináljuk, ez nálunk hagyomány.
Idén viszont olyan lesz az egész, mint egy béna ünnepi
vígjáték. Karácsony Delgadóékkal, a főszerepben a csalárd
expasimmal és az áruló szüleimmel.
Miközben a hátsó ülésen pufogok, apa arról magyaráz, hogy
szerinte később megbánnám, ha most megtörném a sokéves
tradíciónkat. Remek. Most már azt is eldöntik helyettem, miket
kell megbánnom. Ráadásul olyan dolgokról beszélünk, amik
még meg sem történtek.
Én ezt egyszerűen nem hiszem el. Nem érdekel, hogy Nico
szülei családi barátok. A szüleim máshogy is megoldhatták
volna a dolgot, mondjuk négyesben vacsoráznak Nico szüleivel.
De neeeeeem, isten ments, hogy megszakítsuk a hagyományt!
Összedőlne a világ.
Kora délután érkezünk meg Paula nénikémhez. Ő anya
egyetlen húga, aki még nem ment férjhez, és egy csodálatos
tengerparti házban lakik. Sokan úgy érzik, a karácsony csak
hóval az igazi, de nekem, aki Miamiban nőttem fel, az ünnep
napsütést, pálmafákat és sós tengeri permetet jelent.
Még mindig fortyog bennem a düh, amikor elindulunk
Nicóékhoz. Amíg apa a slusszkulcsot keresi, anya félrevon.
– Mami, tudom, hogy nem örülsz a helyzetnek…
– Így van, anya. Rühellem az egészet.
–  De apád így döntött, és neked meg kell próbálnod a
legjobbat kihozni belőle. Dora és Joaquín az életünk része
marad akkor is, ha te és Nico szakítottatok. Dora olyan nekem,
mintha a nővérem lenne, és apád is a testvéreként szereti
Joaquínt.
Anya hangja ellágyul.
–  Megértem, hogy nem könnyű neked, de ez történik, ha két
család ilyen szorosan kötődik egymáshoz. Legyen ez most egy
próba – nézzük meg, hogy tudtok Nicóval egymás közelében
lenni ellenségeskedés nélkül. Nico szeretné megpróbálni.
Mondta Dorának, hogy részéről rendben van a találkozás.
Naná, hogy részéről rendben van. Nyilván abban
reménykedik, hogy újra összejövünk. A szakítás óta másról sem
beszél Dariusnak.
De anyának igaza van: Delgadóék tényleg a legjobb barátaik.
Szinte már családtagok. Nincs más választásom, mint lenyelni a
békát.
Felmerült bennem, hogy valami szuper dögös cuccban
megyek ma este, de mivel nem akarom, hogy Nico félreértse a
szándékaimat, inkább pont az ellenkezőjét csinálom: minél
egyszerűbben öltözöm fel. Sima fehér, térdig érő ruha
minimális kivágással, hozzá barna, lapos talpú szandál. Semmi
magas sarkú. A hajam lófarokba fogva, piros masnival. Úgy
nézek ki, mint egy gyerek, aki valami cikis dalt készül előadni
vacsora után a felnőtteknek.
Tökéletes.
Negyedórával később belépünk az ismerős házba, ahol annyi
időt töltöttem. Fel sem merült bennem, hogy Nicóval nem
leszünk együtt az ünnepekre.
 Az meg pláne nem, hogy mostanra egy másik sráccal fogok
szexelni. Rendszeresen.
A kis kalandom Hunterrel nem ért véget Conor bulijával.
Másnap is lefeküdtem vele, és azután is, és azután is. Tegnap
egész éjjel szexeltünk, pedig ma korán kellett kelnem, hogy
találkozzak a szüleimmel a reptéren.
És a testem már most újrakezdené. Függő lettem. Sosem
hittem volna, hogy egy izomaggyal fogok kavarni, de már
kezdem érteni azokat a nőket, akik élsportolókra buknak.
Úristen! Azok a kőkemény izmok! Az a nyers erő! Tegnap
Hunter felemelt, a farkára eresztett, és a hátamat a hálószoba
falának támasztva állva kefélt. Persze az egész ház hallotta a
pufogást, és ma reggel mindenki ezzel piszkált. De örülnek a
boldogságomnak. Basszus, hát még én mennyire örülök neki!
Megérdemlem a jó szexet egy olyan pasival, aki nem csal meg
fűvel-fával. Minden nő megérdemel ennyit.
Nico családja melegen fogad. A kishúga, Alicia a nyakamba
csimpaszkodva visít:
– Ezer éve nem láttalak!
A kiscsaj tizenhárom éves, és egyfajta példaképként tekint
rám. Engem hívott fel tavaly, amikor először megjött a
menzesze.
Dora cuppanós puszit nyom az arcomra, és szorosan átölel,
aztán Joaquín is a karjába zár.
– Tökkelütött – mormogja.
– Tessék? – nézek rá rosszallóan.
– A fiam egy tökkelütött bolond.
 Olyan halkan beszél, hogy csak én halljam. A rosszalló
tekintetet halvány mosoly váltja fel.
– Igen, az – felelem.
Nico hál’ istennek nem jött le. Remélem, a szobájában bujkál.
Delgadóék beterelik a családomat a nappaliba, ahol Dora és
Alicia engem szórakoztat, miközben Joaquín italt tölt a
szüleimnek.
És akkor megszólal egy ismerős hang a hátam mögött:
– Demi!
Lassan megfordulok. Velem ellentétben Nico rendesen
kinyalta magát. A fekete nadrághoz felül kigombolt fehér inget
húzott. A haját hátrasimította, és szépen megborotválkozott. Jól
néz ki, de a látványa már semmit sem mozgat meg bennem. A
szakítás óta nem találkoztunk és nem is beszéltem vele. Arra
számítottam, hogy szívfacsaró lesz újra látni. Azt hittem,
hevesebben ver majd a pulzusom, és valamiféle veszteséget
érzek a közelében.
De semmi. Egyszerűen csak sajnálom őt. Szinte olyan, mint
egy kisfiú, ahogy felém lép. Ölelésre tárja a karját, mire gyorsan
megrázom a fejem.
– Hagyjuk ezt!
Csalódottság ül ki az arcára.
– Légyszi, Demi!
Ebben a pillanatban egy pohár jelenik meg a kezemben. Igaz,
hogy csak üdítő, és nem az a lóadagnyi tequila, amire vágynék,
de akkor is örömmel fogadom. Anya megmentett.
– Gyere, segítsünk Dorának a vacsorával – terel a konyha felé.
 Vissza se nézek Nicóra.
 

 
A vacsora elég kínos, legalábbis nekem. Ha a szüleim
kellemetlenül érzik is magukat, nem mutatják. Valahányszor
Nico hozzám szól, mindig udvariasan válaszolok, de nem
merülök vele mélyebb beszélgetésbe, és csak tőszavakban
felelek a kérdéseire. Elmondja, hogy otthagyta a költöztetőcéget,
de a szemem se rebben. Nem érdekel. Az sem izgat, amikor
megtudom, hogy most már a Della’s falatozóban szakácskodik,
de azért gondolatban feljegyzem magamnak, hogy oda ne
menjek többet enni. Még a végén beleköpne a kajámba, vagy
szerelmi bájitalt keverne bele.
Vacsora után a férfiak kimennek a lekövezett verandára egy
kubai szivarra, amíg a nők leszedik az asztalt. Talán ódivatú
leosztásnak tűnik, de mindig így csináljuk. Aliciával bepakolunk
a mosogatógépbe, aztán a nagyobb edényeket elmosogatjuk
kézzel. Miközben a kezébe adogatom törölgetésre a lábasokat és
fazekakat, a nyolcadik osztályról és a barátairól mesél.
– Hihetetlen, hogy szakítottatok Nicóval – nyafog. – Ez annyira
gáz!
– Tudom, kicsim, de a dolgok néha nem úgy alakulnak, ahogy
szeretnénk – felelem bánatosan. – Hozd ki szépen az asztalról
azt a nagy salátástálat, jó? Ha jól láttam, az az utolsó, aztán kész
vagyunk.
Amint Alicia eltűnik, Dora mellém lép.
 –  Nicolás elmondta, mit csinált – szólal meg lágy hangon. –
Szeretném, ha tudnád, hogy nagyot csalódtam benne. Nem így
neveltem.
Szomorú szemmel néz rám.
–  Csodálom, hogy elmondta az igazat, és nem valami kitalált
történettel traktált, amiben ő az áldozat.
Dora felhorkant.
– Az a fiú nem tud hazudni a mamának, te is tudod.
Ez igaz. Nico mindig anyuci kisfia volt. A kubai nők ráadásul
félelmetesen éles szeműek – képesek olvasni az ember
gondolataiban. Ha Nico hazudni próbált volna, Dora biztosan
lebuktatja.
–  Ő veszít többet ezzel, Demi. A fiam, de akkor is így
gondolom. És tudnod kell, hogy történjék bármi, mi mindig a
lányunkként fogunk szeretni.
– Tudom.
Ahogy megölelem, az este folyamán először mégis érzem a
veszteséget, ami Nicót látva fel sem merült bennem. Őszintén
szeretem a szüleit, és szomorúsággal tölt el, hogy mostantól már
soha semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen.
De hát ilyen az élet. A dolgok változnak, a kapcsolatok
átalakulnak. Vannak, akik sok-sok éven át velünk maradnak,
csak idővel más szerepkört kapnak.
Gyorsan visszapislogom a könnyeimet, miközben elzárom a
csapot, és megtörlöm a kezem egy konyharuhában.
A desszertet a nappaliban szolgálják fel. Alicia társasjátékozni
szeretne.
 –  Most kaptam egy újat. Az a neve, hogy Zombik! –
lelkendezik.
Kitör belőlem a nevetés.
–  Ezt jól ismerem – mondom a tizenhárom éves kis
barátnőmnek. – Többször játszottuk az egyik barátom házában.
Legutóbb kinyírt.
Alicia felszisszen.
– Feláldoztak?
– Bizony.
– Kivel játszottad? – kérdezi Nico gyanakodva.
Legszívesebben megmondanám neki, hogy ne üsse az orrát a
dolgomba, de nem akarok bunkó lenni a családja előtt.
– Senkivel – felelem.
– Tényleg? A barátodat senkinek hívják?
Valami oknál fogva apa úgy dönt, hogy ő is felpattan erre a
katasztrófa felé száguldó vonatra.
– Ki ez a barát? – kérdezi ellentmondást nem tűrő hangon.
Elhúzom a szám.
– Hunter – felelem.
– A hokis? – villámlik Nico szeme.
– Igen, a hokis. Tudod, az, akit te meg a kis barátaid…
– Tudom, ki az – szakít félbe.
A hangjának van egy fenyegető éle. Nem akarja, hogy
lebuktassam a szülei előtt. El is hiszem. Dora kitérne a hitéből,
ha megtudná, hogy a fiacskája ok nélkül péppé ver másokat.
Egy pillanatra összeakad a tekintetünk. Látom rajta, hogy
aggódik, de aztán megnyugszik, amikor rájön, hogy nem fogom
beköpni.
– Hunter és a barátai nagyon viccesek – fordulok Alicia felé. –
Havonta egyszer-kétszer társas estet tartanak, és mostanában
ez a kedvencük. De nem hinném, hogy illene a karácsonyhoz,
kicsim. Mit szólnál inkább az Activityhez?
– Ez az! – tapsikol anya. – Remek ötlet.
Dora a lányára mosolyog.
–  Keresd meg a kártyákat, amiket tavaly használtunk, mami.
A játékos fiókban lesznek valahol.
Alicia izgatottan kiszalad. Felkelek a bőrkanapéról.
– Lopok pár szem cukorkát az étkezőből. Kér még valaki?
– Nem is értem, hogy nem potyogtak még ki a fogaid – sóhajt
fel Nico anyja.
– Jó géneket örököltem – villantom rá a hófehér fogsoromat.
Kőkemény cukorfüggő vagyok, de még egy árva tömésem
sincs.
Kimegyek az étkezőbe, és áttúrom a cukorkás tálat valami
cseresznyés ízű után kutatva. Öt másodperc sem telik el, amikor
meghallom Nico hangját az ajtóból.
– Beszélhetnénk?
Ettől féltem.
– Szerintem nincs miről – felelem.
Belép a szobába.
–  Figyelj, nem próbállak visszaszerezni, ha esetleg emiatt
aggódsz. Vége, felfogtam.
– Köszönöm. Ennek örülök.
– De szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom. Nemcsak azt, ami
köztünk történt, hanem azt is, amit a hokis barátoddal
csináltam. Részeg voltam.
Szégyenlősen egyik lábáról a másikra nehezedik.
–  Azért majd Huntertől kérj bocsánatot. Ami engem illet, a
világ összes bocsánatkérése sem feledteti el az árulásodat.
Dühösen csikorgatom a fogam.
– Annyi együtt töltött év után így megszívattál!
– Tudom. Annyira sajnálom, D! Idióta voltam.
– Egy kanos idióta.
Nico a fejét rázza.
– Nem. Itt nem csak a szexről volt szó. Én…
– Mi van veled?
Frusztráltan felsóhajt.
–  Nem tudom megmagyarázni, miért tettem. Csak… néha
nehéz megfelelni az elvárásaidnak, tudod?
–  Az elvárásaimnak? – ugrik fel a szemöldököm. – Nico! Én
egyedül annyit vártam el, hogy ne dugd a farkad más nőbe.
Nem hittem volna, hogy ez akkora kérés – jegyzem meg
szarkasztikusan.
Végigszántja a fekete haját.
– Nem érted. Te olyan okos vagy, és mindig pontosan tudtad,
mit akarsz az életeddel. Én meg csak egy elcseszett lúzer vagyok
Miamiból.
– Ez nem igaz.
–  Te túl tökéletes vagy, Demi. Régen is, amikor még csak
barátok voltunk, mindig úgy éreztem, hogy imponálnom kell
neked. Aztán, amikor járni kezdtünk, egyre nagyobb lett rajtam
a nyomás. Állandóan meg akartam felelni. És azok a csajok
szinte rám vetették magukat. Velük nagymenőnek éreztem
magam, és ennek nem bírtam ellenállni.
Nem mer a szemembe nézni.
– Mindegy. Szánalmas, de ez az igazság.
–  Tényleg szánalmas – vágom rá, de közben bekapcsol a
pszichológus agyam.
Legvadabb álmaimban sem hittem volna, hogy nem érzi
magát férfinak mellettem.
– Sajnálom, ha úgy érezted, hogy túl sokat várok tőled. Csak a
legjobbat akartam neked.
–  Tudom, és szerettem volna azzá válni, akit látni akartál
bennem. Hülyére dolgoztam magam, hogy bejussak egy elit
egyetemre…
– Én ilyet sosem kértem tőled – védekezek.
–  Úgy éreztem, muszáj. Tudtam, hogy elveszítelek, ha nem
vesznek fel ugyanoda, ahová te jársz. De… – sóhajt fel fáradtan.
– Annyira rohadt nehéz! Rohadt kemény a tanulás, és rohadt
keményen kell dolgoznom, mert a családom nem olyan gazdag,
mint a tiéd.
–  Én sosem kértelek erre – ismétlem meg, de azért
megérintenek a vádjai. – Ezt a terhet te róttad magadra. Bármi
hajtott is, az belőled fakadt, nem belőlem. De sajnálom, ha azt a
benyomást keltettem, hogy tökéletességet várok el tőled. Ha így
is volt, nem szándékosan tettem. Én mindig olyannak
szerettelek, amilyen vagy.
– Szerettél? – visszhangozza szomorúan.
 –  Igen. A szó általában múlt időbe kerül, ha a szerelmünk
lefekszik valaki mással.
– Sajnálom. Tudom, undorító vagyok. Erre nincs mentség.
–  Tényleg nincs. De adok egy tippet a következő lányhoz:
esetleg próbálj vele beszélni a bizonytalanságodról ahelyett,
hogy más nőknél keresel gyógyírt az önértékelési zavaraidra.
–  A te szádból még szánalmasabbnak hangzik, mint az
enyémből.
Halkan sóhajtok.
–  A tény, hogy nem tudtad velem megbeszélni az érzéseidet,
megmutatja, mennyire nem működött a kapcsolatunk.
Gyerekként jöttünk össze. Butaság volt azt hinni, hogy örökké
fog tartani.
– Működhetett volna, ha nem szúrom el.
– De elszúrtad, és most már sosem tudjuk meg, mi lett volna,
ha…
Elsétálok mellette, és az ajtóhoz megyek.
– Karácsony van, Nico. Menjünk vissza a szüleinkhez!
– Demi!
A vállam fölött visszapillantva a bűnbánó tekintetével
találom szemben magam.
– Tessék!
– Tényleg nincs már remény?
– Nincs. Vége van.
 

 
Hazafelé menet a kocsiban Boldog karácsonyt!-üzeneteket
küldök TJ-nek, Paxnek és a többi Elveszett Fiúnak. A végén
eljutok Hunterhöz is, aki Connecticutban tölti az ünnepeket. Az
apja ma este céges karácsonyi partit adott, amin Hunternek és
az anyjának is meg kellett jelennie, mivel, finoman szólva…
biodíszletként kellettek a családfő mellé.
 
ÉN: Hogy telt az este?
: Nem volt vészes. Korlátlan pia, jó kaja. Élőzene. Táncoltam
anyámmal a Baby It’s Cold Outside-ra. Mondjuk az ciki volt.
ÉN: Ciki? Inkább szexi!
: Baszki, az anyámról beszélsz!
ÉN: Apád normálisan viselkedett?
: Persze. A rajongók előtt mindig.
 
–  Demi! – szólal meg apa a volán mögött. – Felhúznád az
ablakot? Anyád fázik.
– Mhm.
Szórakozottan megnyomom a gombot, de a rossz irányba.
Véletlenül még jobban letekerem az ablakot.
– Hoppá! Bocs, anyu!
Ledobom magam mellé a telefont, és helyrehozom a hibát.
– Kinek írogatsz? – kíváncsiskodik anya.
– Csak egy barátomnak.
Apa rögtön ráveti magát a témára.
– Annak a Hunternek, akiről korábban beszéltél?
 –  Igen – ráncolom a homlokom. – Miért, van ezzel valami
gond?
Nem válaszol rögtön. Amikor újra megszólal, gyanakvást
érzek a hangjában.
– Nico nem tartja sokra azt a fiút.
Hm. Érdekes. Úgy tűnik, Nicónak megeredt a nyelve a
teraszon elszívott második szivar alatt.
–  Értem – bólintok. – Mert Nico véleménye a bölcsesség és
erkölcs legfőbb mércéje.
– Demi! – szól rám anya.
–  Miért? Talán nincs igazam? Nico morális értékrendje hagy
némi kívánnivalót maga után.
Apa rám néz a visszapillantó tükörből.
–  Amikor kint beszélgettetek a barátomról, Nico azt is
megemlítette, hogy megverte Huntert?
Anya felszisszen.
– Te jó ég! Ez igaz?
– Bizony ám! Hunter volt az, aki figyelmeztetett Nico dolgaira,
ami Nicónak nem tetszett, ezért egy este megvárta Huntert, és
négy barátja segítségével jól helybenhagyta. Öten egy ellen, apa.
Mert az érett felnőttek így rendezik le a dolgokat, igaz?
Apa idegesen rágcsálja a száját.
–  Ettől eltekintve talán távol kéne tartanod magad ettől a
fiútól.
–  Miért? Nem értem, mi ez az egész. Nem is ismered.
Szeretném, ha nem adnál annyit Nico szavára. Egy hazug
disznó.
 – Neked talán hazudott, de attól még nem hazug.
–  Apu! Ha megöllek téged, gyilkos leszek. Nico hazudott
nekem, tehát hazug.
– Nem eszik olyan forrón a kását.
Felsóhajtok.
– Na jó. Kedvelem Huntert, érted? Jó srác.
– Összejöttél vele? – faggat apa.
– Nem igazán.
Anya hátrafordul az ülésen. Felülkerekedik benne a kotnyeles
énje.
– Nem igazán? Dios mío! Te igenis jársz vele. Mióta?
– Nem járok vele.
Csak szexelünk. Sokat.
–  De ha tényleg járnánk, akkor is elvárnám tőletek, hogy
adjatok neki esélyt bemutatkozni. Nico már nem a pasim, és
idővel valaki be fogja tölteni a helyét. Ezt el kell fogadnotok –
vonok vállat. – Ami Huntert illeti, egyelőre csak annyit
mondhatok, hogy rendes fiú, és nagyon kedvelem.
Apa megint engem néz.
– És ha megismernétek, ti is megkedvelnétek.
Szilveszter este
 
Hunter az ágyra lök, mielőtt még köszönhetnék. A mohó szája
az enyémre tapad, és a szuszt is kicsókolja belőlem.
–  Úgy hiányzott ez! – sóhajtom, mire Hunter válaszul érkező
nyögése végigvibrál a testemen.
A csípőjére kulcsolom a lábam, és szemérmetlenül
hozzádörgölőzöm az ágyékánál kidudorodó tekintélyes
csomaghoz.
– Nekem is hiányoztál – mormogja.
A szája a nyakamon kalandozik. Beleszív a nyakamba, aztán a
hátára gördül, hogy meglovagoljam. A keze a pólóm alá csúszik,
egészen a mellemig. Nincs rajtam melltartó, így kérges ujjai
közvetlenül az érzékeny bőrömet simogatják. Az érintésére a
bimbóm azonnal megmerevedik.
– Basszus! – nyög fel. – Vedd már le ezt a bosszantó vackot!
Lehámozza rólam a felsőt, és áthajítja a szobán. Felnevetek.
– Hé! Mit ártott neked az a póló?
 – Eltakarta a tökéletes cickódat. Utálom.
A forró lehelete csiklandozza a bimbómat, aztán a még
forróbb szája rácuppan, és erősen megszívja. Úristen! Két hete
nem láttam Huntert. Hogy bírtam ki enélkül ilyen hosszú időt?
A csípőmet ringatva dörgölőzöm a kemény farkához.
Megszorongatja a mellem, aztán a tenyerét a tarkómra
csúsztatva lehúzza a fejem, és megcsókol. Ahogy a nyelve az
enyémhez ér, mintha villámcsapás futna végig rajtam.
Kapkodva babrálunk egymás nadrágjával. Ő lehúzza a
pizsamaalsómat, én ugyanezt próbálom a farmerével, de a
szára megakad a combján. Vigyorogva felemeli a fenekét, hogy
segítsen a vetkőztetésben. A póló még rajta van, de deréktól
lefelé teljesen meztelen. Hosszú, vastag farka kőkeményen
mered. Szó szerint összefut a nyál a számban.
–  Baszki! – bukik ki Hunterből, ahogy a pucér testemet
pásztázza.
Egymás szemébe nézünk. Eltelik egy másodperc, kettő,
három… aztán megint egymásnak esünk. Keresek egy gumit, és
feladom rá. Visszahúz az ölébe. Elhelyezkedem rajta, és
indulhat a vad vágta.
Nem tudom, meddig lovagolom. Másodpercek, percek vagy
talán órák telnek el. Csak annyit tudok, hogy a lábam közt
vibráló gyönyör lassan fájdalmassá, szinte elviselhetetlenné
válik. Reszketve kapkodom a levegőt, a kezem is remeg. Az
ujjbegyeim bizseregnek, miközben a hasizmát simogatom.
Érzem, hogy már nem bírom sokáig.
Pippának igaza volt, amikor felvetette, hogy talán eddig nem
volt igazi jó szexben részem. Vagy az is lehet, hogy ha évekig
ugyanazzal csináljuk, idővel megszokottá, kiszámíthatóvá válik.
Hunterrel viszont csupa váratlan meglepetés, és én habzsolom
az újdonságokat, az első alkalmakat. Első csók. Első szex. Első
orgazmus úgy, hogy én vagyok felül.
Én megyek el először. Miközben a mellkasára omolva
pihegek, a fenekembe markolva mozgatja a csípőjét. Orgazmus
közben a vállamba harap, mire az izzadt mellkasára simulva
felnevetek. Így fekszünk egy darabig, szorosan összeölelkezve.
A farka még mindig bennem van.
– Úristen, de jó volt! – sóhajtok fel.
– Nagyon jó! – mormogja.
Még egy percig így maradunk, aztán vonakodva kihúzza
magát belőlem. Felülök, és segítek neki megszabadulni a
gumitól.
– Ezt majd én kidobom. Úgyis pisilnem kell – mondom.
Utána gyorsan visszafekszem mellé, és meztelenül egymáshoz
bújunk. Hunter felcsípi az ágy végében heverő paplan sarkát, és
betakar minket.
– Szilveszter este van – jegyzi meg.
–  Csak most jöttél rá? Nem tűnt fel az a rakás dekoráció,
amivel a csajok teleaggatták a földszintet?
A Görög sor több másik háza mellett a Theta Beta Nu is bulit
szervez mára, amin nekem is jelen kell lennem. Megható, hogy
Hunter idejött ahelyett, hogy a haverjaival lógna. A csapattársai
hatalmas bulit tartanak Hastingsben.
–  Biztos, hogy nem akarsz átmenni inkább Conorékhoz? –
kérdezem.
– Nem.
Puszit nyom a fejem búbjára.
– Többet ki sem teszem a lábam ebből a szobából.
– Pedig valamikor muszáj lesz lemennünk egy pofavizitre.
–  Jó, akkor óránként húsz percre leugrunk, aztán
visszajövünk szexelni. Éjfél utántól viszont hat lóval sem
tudnak majd kivonszolni innen.
Belecsíp a meztelen fenekembe.
– Milyen telhetetlen vagy!
–  Egy kilenc hónapos szexmegvonó után? Ha tehetném,
legalább három hétre nonstop beléd költöztetném a farkam.
– Három hétre? – kiáltok fel.
Az azért durva lenne. Isteni, de durva.
– Igazad van, a három hét édeskevés. Legalább három hónap
kell, mire a golyóim visszatérnek a rendes kerékvágásba. Időbe
telik, mire a spermatermelődés normalizálódik.
– Undi – nevetek.
Kintről különféle zajok szűrődnek be, ahogy a
lányszövetséges nővéreim oda-vissza mászkálnak az ajtóm
előtt.
– Ha mégis inkább a barátaiddal buliznál, én totál megértem –
cirógatom a bordázott hasát.
–  Nem megyek sehová, Demi bébi – makacskodik, és
szorosabbra fonja a karját a testemen.
–  Kérdezhetek valamit? – emelem fel a fejem, mire
felhorkant.
 – Tök mindegy, mit válaszolok, úgyis megkérdezed.
– Ez igaz.
Lehervad a mosoly az arcomról. Ez most egy olyan téma, amit
az első együttlétünk óta halogatok.
– Haragszol rám, amiért megszegted miattam az esküdet?
– Nem – feleli őszintén.
– És magadra?
– Másnap reggel haragudtam.
– Tényleg? – csodálkozom.
Most először vallott be bármiféle kétséget vagy megbánást
kettőnkkel kapcsolatban.
–  Igen, de csak úgy öt percig – simogatja a vállam az érdes
ujjaival. – Aztán rád néztem, ahogy ott fekszel meztelenül az
ágyamban, és csak arra vágytam, hogy újra és újra
megtörténjen.
– De ez fontos volt neked – mondom bűnbánón.
–  Igen, de… – kalandozik tovább a csupasz bőrömön –, ez
mégfontosabbnak tűnik.
Nem fejti ki jobban, és én nem erőltetem. Csak fekszünk
csendben egy darabig. Egyikünk sem siet a bulira, ami a házban
dübörgő zene alapján már kezdetét vette.
– Jól érezted magad New Yorkban? – kérdezem.
Karácsony után pár napot Manhattanben töltött Deannel és a
barátnőjével.
–  Jó volt. A Bruins az Islandersszel játszott, és Garrett
bejuttatott minket a VIP-páholyba. Brutál király meccs volt.
Felnyúlok a fejéhez, és beletúrok a hajába.
 – Egyetlen hajszálad sem hiányzik – cukkolom.
– A zselé miatt. Ha felkenem, nem tépkedek.
– Mit szeretsz jobban a hokiban: élőben nézni vagy játszani?
– Nyilván játszani – vágja rá.
– Játszottál már TD Garden-szintű tömeg előtt?
Hunter felnevet.
–  Nincs akkora egyetemi csarnok, ami annyi embert
befogadna. Pedig az nem lenne semmi.
–  Még mindig nem értem, mi tart vissza – vonom össze a
szemöldököm. – Brenna szerint simán leszerződtetnének a
profik közé. Azt mondta, ha piacra dobnád magad, a csapatok
fele rögtön rád vetné magát diploma után. Nekem nem áll
össze, miért nem akarod. Jó, értem, hogy nem vonz a hírnév, de
kétlem, hogy ez lenne az igazi ok. Talán részben közrejátszik, de
mi van még?
–  A profi életmódról van szó, Demi. A kicsapongás veszélyes
lehet számomra.
–  Szerintem csak azt hiszed, hogy neked ez gondot okozna.
Megfigyeléseim alapján nem viszed túlzásba az ivást, nincsenek
durva szexuális szokásaid, amik kihatnának a
mindennapjaidra, és nem is drogozol. A lehengerlő stílusoddal
pedig könnyedén kezelnéd a sajtót és az interjúkat. Szóval mi az
igazi problémád? – provokálom finoman.
Hunter sokáig nem válaszol, csak szórakozottan simogatja a
vállam. Amikor végre megszólal, a hangja nyers.
– Ha elárulom, megígéred, hogy nem gúnyolódsz és ítélkezel?
Majdnem felnevetek, de még időben rájövök, hogy nem
viccnek szánta. Próbálok a lehető legkomolyabb hangomon
válaszolni.
–  Megígérem, hogy nem gúnyollak ki. Ítélkezni meg nem
szokásom.
– Rendben.
A mellkasa felemelkedik, ahogy mély lélegzetet vesz.
– A csalástól félek – vallja be.
– Csalástól? Mármint a játékban?
–  Nem, a megcsalástól – fújja ki lassan a levegőt. – Az
idegenben játszott meccsek, a hotelszobák, bárok, a nők, akik a
játékosokra vetik magukat… Nem vagyok szexfüggő, de
hordozom az apám génjeit, és ez semmi jót nem jelent.
– Az apád nárcisztikus. Te nem vagy az – nyomok egy puszit a
vállára. – Kicsit sem hasonlítasz rá.
–  Ő nem így látja. Pár éve azt mondta, hogy mi ketten
egyformák vagyunk.
– Miért mondott ilyet? – nézek rá gyanakodva.
Hunter felsóhajt.
–  Az egyetem előtti nyáron rajtakapott egy csajjal a
konyhapulton. Anya a szüleit látogatta meg a hétvégén, apának
meg üzleti úton kellett volna lennie, de korábban ért haza.
Látnod kellett volna a büszke képét, amikor pucéron talált egy
lánnyal, akivel még csak nem is jártam – folytatja keserűen. –
Egy bulin találkoztunk előző este, és nálunk aludt.
Próbálom elképzelni apa arcát, ahogy engem kap rajta
hasonló helyzetben. Gyanítom, hogy kettős gyilkosság lenne a
vége.
 – Konkrétan büszke volt rá, hogy a fia egy erkölcstelen disznó.
Nem mintha meglepett volna a reakciója. Tudom, hogy legalább
három titkárnőjével lefeküdt – az egyiknek szemtanúja voltam.
És… ott volt az a rengeteg üzleti út. Tuti, hogy minden városban
tartott szeretőt. Szerintem jóval több nője volt, mint amennyit
anya gondolt.
–  És te amiatt aggódsz, hogy ha lenne feleséged vagy
barátnőd, a sok távollét miatt megcsalnád?
– Nagyjából igen.
– Szóval olyasmi miatt bünteted magad, amit meg sem tettél?
Megfeszül a mellkasa.
– Nem erről van szó!
– De, pontosan erről. Megelőlegezed a büntetést magadnak –
pontosabban megvonsz magadtól valamit, amit szeretsz, attól
félve, hogy egy nap talán megteszel valamit, amit gyűlölsz. Ez
nem egészséges szemlélet.
– Nem. Vagyis lehet. Talán igen, talán nem. Csak annyit tudok,
hogy megkönnyebbültem, amikor gimi végén eldöntöttem, hogy
nem jelentkezem a válogatókra.
–  De valahányszor Garrettet és Logant nézed a pályán,
irigységet látok a szemedben.
Hunter reszketeg sóhaja csiklandozza a fejem. A mellkasa
felemelkedik, majd lesüllyed.
–  Hagyjuk ezt most, csak megfájdul tőle a fejem. Mesélj
inkább a szünetedről!
–  Már mindent tudsz. Mindennap SMS-eztünk –
emlékeztetem.
 –  Tudom, de szeretem a hangod, és jó hallgatni, ahogy
beszélsz.
Elmosolyodok a bal mellizma mögött, aztán részletes
beszámolóba kezdek Miamiról. Mesélek a legújabb
unokaöcsémről, a bolond nénikéimről és izgága
unokatesóimról. Miamit nagyrészt hívő katolikus közösség
lakja, azért a karácsonyt mindig nagy hűhóval ünnepeljük. A
családom egyik kedvenc hagyománya ellátogatni a Télapó
Elvarázsolt Erdejébe. Én vittem a kisebb unokatesóimat, és az
ötéves Maria az egyik hullámvasúton az ölembe pisilt. Csodás
volt.
– Beszélsz spanyolul? – kérdezi Hunter. – Csak most jöttem rá,
hogy többek közt ezt sem tudom rólad.
–  Inkább értek, mint beszélek. Apának semmi nyelvérzéke,
ezért otthon csak angolul szólal meg. Anya mindkét nyelven
beszélt hozzám, hogy ne felejtsem el teljesen a spanyolt, de így
is eléggé megkopott a tudásom – felelem szomorkásan. – Azért
valami még lehet bennem elrejtve, mert spanyol ajkú
közösségben egy hét alatt felhozom magam folyékony szintre.
–  Tök jó lenne még egy nyelvet megtanulni! Taníthatnál
spanyolul, és akkor mindketten gyakorolnánk.
– Benne vagyok.
Közelebb bújok hozzá.
–  Ja, és hazafelé a gépen megint próbáltam felhozni apának
az orvosi egyetemet. Anya még egy hétig Miamiban marad,
szóval csak kettesben utaztunk. De meg sem hallgatott.
Hunter megsimogatja a hajam.
 – Még mindig kétségeid vannak?
–  Ennél súlyosabb a helyzet – veszek mély lélegzetet. – Nem
akarok orvosira menni.
Most először mondom ki ezt hangosan.
–  Akkor ne menj! – feleli Hunter, mintha ez olyan egyszerű
lenne. – Csak az apád kedvéért ne jelentkezz, ha neked nincs
hozzá kedved. A magad útját kell járnod, a saját álmaidat kell
követned. Magadnak kell megfelelned, nem neki.
Nevetés csiklandozza a torkom. Próbálom visszatartani, de
csak kirobban.
– Mi az? – kérdezi.
– Most esett le, milyen szánalmas páros vagyunk – vihogok. –
Én feláldozom a vágyaimat, hogy olyan legyek, mint az apám, te
meg ugyanezt teszed, hogy ne legyél olyan, mint az apád. Ez
lenyűgöző.
– Úristen, ne légy már ennyire pszichológus! Mostantól mindig
ez lesz? Meztelenül fekszünk az ágyban, te meg analizálsz
minket?
Feltámaszkodom a könyökömre, és az ajkamba harapok.
– Téged ez zavar?
– Nem – villant rám gödröcskés mosolyt.
Lehajolok, és megpuszilom az egyik cuki gödröcskéjét.
–  Vicces – folytatja. – Az idő nagy részében analizálsz,
racionalizálsz és megoldásokat keresel, a fennmaradó időben
viszont totál őrülten viselkedsz.
– Nem is!
–  Van egy durván lobbanékony oldalad, bolond nőszemély.
Játékkonzolokat törögetsz – vigyorog rám. – Kettős személyiség
vagy, Demi Davis.
– Józan és őrült – merengek. – Szokatlan párosítás.
–  Akárhogy is – simítja végig az arcom a kézfejével –, nincs
szükséged az apád jóváhagyására. Nyilván akkor sem tagad ki,
ha az orvosi helyett más szakon szerzel doktorit.
–  Neked fogalmad sincs, mennyire lenézi a PhD-t. Életem
végéig hallgathatnám, hogy nem vagyok igazi orvos.
Zizegni kezd a mobilom.
–  Basszus, ez biztosan Josie, hogy húzzak már le segíteni
dekorálni.
Áthajolok Hunter izmos teste fölött, és elveszem a telefont az
éjjeliszekrényről. Hunter kihasználja az alkalmat, és
megmarkolja a mellem. Kellemesen megborzongok, de az
izgalmam rögtön lelohad, amikor meglátom apa nevét a
kijelzőn. Emlegetett szamár.
Ahogy rákattintok az üzenetre, egyből felugrik a
szemöldököm.
– Nahát, ez érdekes.
– Mi? – cirógatja Hunter álmatagon a mellemet.
– Apa meghívott minket egy újévi villásreggelire.
Hunter keze megáll mozdulat közben.
– Minket?
– Igen.
Felülök. A rémült arckifejezése láttán elvigyorodok.
– Meg akar ismerni.
Pár nappal Újév után Hunterrel a kampuszon át sétálunk a
pszicho előadó felé. Ma lesz a szemeszter utolsó előadása,
amikor visszakapjuk a leosztályozott esettanulmányainkat. Én
vidáman szökdécselek, Hunter viszont mogorva képpel kullog
mellettem. Mióta apával villásreggeliztünk, egyfolytában
duzzog.
– Basszus, nem mosolyognál egy kicsit? – piszkálom. – Olyan
gyönyörű ez a nap!
– Röpködnek a mínuszok, és az apád rühell. Mi ebben a szép?
Elfojtok egy sóhajt.
– Nem is rühell. Egészen megkedvelt.
– Ha a kedvel alatt megvetést értesz, akkor igazad van.
–  Ja, szóval már nemcsak rühell, hanem egyenesen megvet.
Valakinek itt túlpörgött a fantáziája.
–  Másvalaki meg nem hajlandó szembenézni a valósággal –
morogja Hunter. – Az apád nem volt elragadtatva tőlem.
Megint vitatkoznék, de nem könnyű hihető mentséget találni
apa viselkedésére. Nem fogom hangosan kimondani, mert nem
akarom még jobban csorbítani Hunter büszkeségét, de a
találkozás… szörnyen sikerült. Totális katasztrófa.
Tök jó lett volna, ha anya is ott van a szülői egyensúly
kedvéért, de mivel még nem jött vissza Floridából, Hunterrel
kettesben dacoltunk apával. Kemény két kérdés után apa leírta
Huntert, mint elkényeztetett connecticuti ficsúrt, pedig ennél
nagyobbat nem is tévedhetett volna. Hunter teljesen normális
srác, ráadásul szorgalmas is. Csakhogy apa szörnyen előítéletes,
és senki sem elég jó neki. Szegény körülmények közt nőtt fel, és
rengeteg áldozat árán jutott el oda, ahol most tart, ezért szívből
gyűlöl mindenkit, aki ezüstkanállal a szájában született.
Még Hunter sportteljesítménye sem hatotta meg, pedig ez lett
volna az aduászom. Nem túl burkoltan elkezdtem ecsetelni,
mennyi munkába kerül ilyen magas szintre eljutni a sportban,
de szerintem apa szándékosan szemétkedni akart, mert
egyszerűen süketnek tettette magát. Pedig jól ismerem a
véleményét a témával kapcsolatban. Nagy focirajongó, és
számtalanszor hallottam, ahogy a játékosok hihetetlen
munkabírását magasztalja. Egyértelmű, hol van a kutya elásva:
apa még mindig Nico pártján áll. Csak remélni tudom, hogy
idővel sikerül Hunter felé fordítanom, mert én viszont száz
százalékig az ő pártján állok.
– Majd megkedvel – szorítom meg bátorítón Hunter kezét.
–  Tényleg? – néz rám oldalra döntött fejjel. – Mert olyan
gyakran fogok még találkozni vele?
Erre nincs válaszom. Hunterrel nem mondtuk ki hivatalosan,
hogy „járunk”, így nem tudom, találkoznak-e még, vagy sem.
Plusz, amíg nem tisztázzuk a kapcsolatunkat, próbálom kerülni
vele a nyilvános testi kontaktust, ezért az épülethez érve
elengedem a kezét. Pax és TJ a lépcsőnél vár.
– Azta! Új csizma! – kiált fel Pax, amikor meglát.
Irigy tekintettel mustrálja a csizmámat, ami tényleg új –
fekete bőr, a kabátom díszítéséhez passzoló barna
prémszegéllyel.
– Imádom! – jelenti ki.
– Köszi! Bárcsak én is ugyanezt mondhatnám a hajadról, de…
mi a fene ez?
Hunter felhorkant.
– Most komolyan, Jax. Nagyon nem frankó.
Elhúzom a szám. Hunter pontosan tudja Pax nevét, mégis
folyton Jaxnek hívja, Pax meg belemegy a játékba, mert bejön
neki Hunter.
– Mikor művelték ezt veled? – kérdezem.
– És főleg miért? – próbálja visszatartani a röhögést TJ.
Pax drámai sóhaj kíséretében végigsimít a zöld csíkokkal
tarkított fekete haján.
– A múlt hétvégén. Hogy miért? Mert a kishúgom fodrásznak
tanul, és nemsokára vizsgáznia kell. Rajtam gyakorolta a festést.
– Nem fogok hazudni, szörnyen néz ki – tájékoztatom.
– Kösz szépen, csajszi – kacsint rám. – A srácot, akivel tegnap
kavartam, nem zavarta.
– Szép! – emeli pacsira a kezét Hunter.
Jax… a francba, már én is csinálom. Szóval Pax belecsap,
aztán négyesben besorjázunk a januári hideg elől az épületbe.
TJ fura tekintettel méreget minket Hunterrel, de nem szól
semmit.
Elfoglaljuk a szokásos helyünket a sor közepén, csak most Pax
helyett Hunter ül mellém, amit TJ újabb sokatmondó
pillantással nyugtáz.
Izgalom árad szét bennem, amikor Andrews két
tanársegéddel a nyomában belép a terembe. Igen! Remélem,
nem csak a szemem káprázik, de mintha a tansegek kezében a
kijavított dolgozatainkat látnám.
–  Jó reggelt, hölgyeim és uraim! Nos… Az elmúlt években
mindig az utolsó előadás végén osztottam ki ezeket, azon
egyszerű okból, hogy kínozzam a diákjaimat. Nem tudom, mit
mond ez a saját pszichológiai kórképemről – vigyorog. – Ma
viszont kegyes hangulatban vagyok.
Meglepően dilisen viselkedik, de talán csak mert ma
találkozik velünk utoljára. A szemináriumokat vezető két
tanársegéd feljön a lépcsőn, és sorolni kezdik a neveket.
Egyenként felállunk, és átvesszük az értékeléseinket. Bár
párban dolgoztunk, mindenki külön osztályzatot kap. Amikor
meghallom a nevem, szinte kivetem magam a padból. Azonnal
feltépem a borítékomat. Mellettem Hunter ugyanezt csinálja a
sajátjával.
A beadott esszémre egy előlapot csatoltak. Kis híján felvisítok,
amikor meglátom a jegyemet. Csillagos ötös! Ez az! Kíváncsian
átkukkantok Hunter papírjára.
– Te mit kaptál?
– Négyes fölét.
 Elégedettnek tűnik. Beadás előtt átnéztem a kutatási anyagát,
és tök jónak találtam. Én egy kicsit mélyebben belementem
volna a részletekbe, így abszolút fairnek tartom az osztályzatát.
Átlapozom az esettanulmányomat, amit Andrews
megjegyzésekkel látott el. Mi tagadás, a dicsérő szavai jólesnek
az egómnak.
Remek meglátás!
Kiemelkedő megfigyelőképesség!
Gondolatébresztő….
KIVÁLÓ megközelítés – írja a részhez, ahol a lehetséges
terápiás módszereket taglalom a nárcisztikus beteg öntudatra
ébresztéséhez. A rengeteg pozitív jelzőt olvasva a fellegekben
járok. Ez sokkal nagyobb örömet nyújt, mint a szerves kémia
vizsgára kapott csillagos ötösöm. Ez most tényleg számít.
Hunter közelebb hajol, és a fülembe súg:
– Hihetetlenül szexi vagy most.
– Tényleg? – ráncolom a homlokom.
– Őrülten.
A lehelete csiklandozza a nyakam.
– Az a pimasz, öntelt mosoly a szemedben. Nem hittem volna,
hogy valaha így ráizgulok egy stréberre, de konkrétan kezd
felállni.
Halkan felnevetek, de aztán rájövök, hogy nem viccel. Ahogy
rám néz, a szemében forró vágy izzik. Nagyot nyelek, hogy
megnedvesítsem a kiszáradt torkom, aztán
figyelemelterelésképpen TJ-hez fordulok.
– Te mit kaptál? – kérdezem.
 – Ötöst.
Pax négyest kapott, vagyis elmondhatjuk, hogy a klinikai
pszichológia mindenkinek jól sikerült.
Utolsó alkalom lévén Andrews egy olyan témával ajándékoz
meg minket, amit egész nap képes lennék hallgatni: a
sorozatgyilkosok. Ha összeadjuk a rengeteg órát, amit bűnügyi
sorozatok nézésével töltöttem, kiderülne, hogy elkeserítően sok
időt áldozok ilyesmire.
Andrews egy olyan hátborzongató esettel kezd, hogy alig
bírok a helyemen maradni az izgalomtól. Tíz perc elteltével még
mindig nem nevezi meg a gyilkost, de én rájövök, kiről van szó.
Megragadom Hunter karját.
– Ez Harold Howarth! – sziszegem.
– Ki?
– Benne volt a Gyilkos agysebészekben.
Emlékszem, miután láttam azt a részt, azonnal felhívtam
apát, és figyelmeztettem, hogy soha, de soha ne injekciózzon
mérget a betegek frontális lebenyébe. Erre megkérdezte,
beszívtam-e.
Ahogy helyezkedem a székben, majdnem Hunter térdére
teszem a kezem. Mindig ezt csinálom, amikor egymás mellett
ülünk a kanapén. Ma reggel erőszakkal kellett visszatartanom
magam. Semmi nyilvános tapizás, amíg ki nem derül, mi van
köztünk. De akkor sem bírom levenni róla a szemem.
Szeretném megérinteni a lábát. Vagy inkább benyúlnék a
nadrágjába, és megmarkolnám a farkát. Állandóan fogdosni
akarom.
 Szó szerint állandóan. Néha annyira kívánom, hogy meg sem
várom, amíg becsukódik mögöttünk a hálószoba ajtaja, csak
rávetem magam. A mai is egy ilyen nap, csak éppen most nem
egy szobában vagyunk. A feltüzelt testem kikészül ettől a
helyzettől.
Az előadás végére már fizikai fájdalmat érzek. Csak fél füllel
hallom, ahogy Andrews megköszöni a figyelmünket, és sok
sikert kíván a jövőre. Bármelyik más napon bent maradnék óra
után, hogy kifejezzem a hálám, de azt hiszem, ezt most inkább
egy hosszas e-mailben fogom megtenni.
Úgy felizgultam, hogy a teremből kilépve majd kiugrok a
bőrömből. Türelmetlenül pásztázom a széles folyosót. Gyalog
jöttünk, és kizárt, hogy kibírjam a hosszú sétát a házamig.
Miközben Pax és TJ előttünk lépdel, megragadom Hunter kezét,
és behúzom oldalra a következő saroknál.
 Hunter

Demi belök a legközelebbi ajtón, ami szerencsére egy

kivilágítatlan terembe vezet, benne félkörbe rendezett
asztalokkal és székekkel. A redőnyöket leeresztették, de azért
nincs teljesen sötét. Vékony fénypászmák szűrődnek át a
réseken a lécek között.
– Mit csinálsz? – kérdezem.
Demi gyorsan becsukja az ajtót.
– Majd megőrültem odabent, hogy nem érhetek hozzád. Nem
sok választott el, hogy lehúzzam rólad a gatyát, és mindenki
szeme láttára meglovagoljalak.
Mintha villám csapna az ágyékomba. Még a gondolat is
felizgat. Demivel állandóan szexelünk, szinte már függőségnek
nevezném. És tiszta gáz beismernem, de ez semmilyen negatív
hatással nincs a hokiteljesítményemre, vagyis az egész cölibátus
dolog totál fölösleges volt. Mostanában talán még jobban is
játszom a szokásosnál.
Deminek ezt nem mondtam, mert félek, hogy halálra cikizne
miatta. Jönne nekem a baromságokkal, mintha az Óz, a nagy
varázslóból, vagy valami hasonló szarságból léptem volna elő.
Végig megvolt benned az erő, hogy jó kapitány és csapattag
legyél, Hunter! Csak nem láttad, mert elvakított a bűntudat és a
félelem, hogy a seggfej apádhoz hasonlítasz majd.
Simán kinézek Demiből egy ilyen nyálas szöveget.
De úgy érzem, szükségem volt erre a leckére. A tavalyi bukás
maradandó sebet ejtett rajtam, ezért idén a farkam helyett a
csapatomat akartam az első helyre tenni. Jó kapitány akartam
lenni. Bizonyítani akartam magamnak, hogy nem vagyok egy
önző, nárcisztikus seggfej, aki csak saját magával törődik.
Amikor elvesztettük azt a meccset, és vele az egész szezont,
sokat tépelődtem. Az első gondolatom az volt, hogy talán tényleg
olyan vagyok, mint az apám, és amikor először kimondtam ezt
magamban, nagyon megijedtem. Mocskosnak éreztem magam.
Féltem, hogy bármiben is hasonlíthatok rá, hogy belőlem is egy
egomániás szemétláda válhat.
De a szex Demivel csak annyit változtatott, hogy minden este
kielégülten alszom el, és reggelente gőzerővel hasítok a jégen.
Hogy a rájátszásokat már ne is említsem – konkrétan lemossuk
a pályáról a többi csapatot.
Demi a nyakamra kulcsolja a karját, és lehúzza a fejem egy
csókra. Úristen! Imádok csókolózni vele, imádok kefélni vele.
Mindent imádok vele. Mindketten tudjuk, hogy ez már jóval
több, mint vigaszszex, csak még az nem világos, mi az a több. Én
pedig túlságosan élvezem a helyzetet ahhoz, hogy holmi
kérdezősködéssel belerondítsak.
Nevetek, amikor Demi az ajtónak nyom. Bekattintja a zárat, és
mire kettőt pisloghatnék, a keze már az övemen babrál. Letolja
a farmert és a bokszert épp annyira, hogy hozzáférjen a forró,
kemény farkamhoz.
–  Basszus, két órája csak erre tudok gondolni – mormogja. –
Állandóan a farkadra vágyom.
– A tiéd – felelem rekedten.
Ahogy letérdel elém, az izmaim megfeszülnek az izgatott
várakozástól. Amikor a szerszámom a nedves szájába csusszan,
élvezettel felszisszenek. Elenged, és csillogó szemmel néz fel
rám.
– Imádlak a számba venni – mondja.
–  Te meg az orális fixációd – cukkolom, miközben próbálok
visszajutni a szexi kis ajkai közé.
Nevetve figyeli a szánalmas próbálkozásom.
–  Szóval, ha nyalókával csinálom, az… hogy is mondta a
múltkor? „Függőség.” De ha a farkadról van szó, az már
mindjárt más?
– Látom, kezded kapiskálni – vigyorgok.
Demi kinyújtja rám a nyelvét, mire én kihasználom a
helyzetet. Pillanatokon belül újra a forró szájában vagyok.
– Ez az! – fogom meg két kézzel a fejét, és mélyebbre tolom a
farkam.
A folyosó felől elfojtott hangok szűrődnek be, de nem érdekel.
Demi elfeledteti velem, hogy kettőnkön kívül mások is élnek
ezen a bolygón. Most csak ő és én létezünk ebben a szobában,
ezen a világon. Amikor benne vagyok, minden más megszűnik
körülöttünk. Amikor simogatja, szívogatja a farkam, csak és
kizárólag ő létezik számomra.
A mohó nyelve a makkomat kényezteti. A szája kellemesen
nedvesíti a farkam, miközben a marka fel-alá jár rajta. Minden
felhúzásnál szorít egyet a hegyén, minden lehúzásnál szív rajta
egyet. Felajzottan ringatom a csípőm. A golyóim kezdenek
bizseregni. Amikor berángatott a szobába, úgy terveztem, hogy
a falnak döntve megdugom, de olyan isteni ez a szopás, hogy a
végén nem lesz időm beléhatolni.
– Bébi! – nyögök fel, és próbálom leállítani.
Felnéz rám azzal a hatalmas szemével. A farkamat ölelő szája
a világ legizgatóbb látványa. Végigfuttatom a hüvelykujjam
azon a szexi kis O betűn, és megsimogatom a szája szélét.
–  Mindjárt elmegyek – figyelmeztetem. – Ha kefélni akarsz,
akkor ezt most abba kell hagynod.
Ahogy a szája lecsusszan rólam, a farkam egy cuppanással
előbukkan.
–  Nem. Azt akarom, hogy elélvezz. Hallani akarom, hogy a
nevemet nyögöd, miközben a számba élvezel!
Úristen! Ez a lány lesz a végzetem.
Visszatér az ördögi tervéhez, és alig fél perc múlva meg is
kapja, amire vágyott.
– Demi! – nyögök fel orgazmus közben.
A szája szorosan rám tapad, miközben lenyel minden cseppet.
Kész vagyok. Teljesen kicsinált.
Tökéletes ez a nő.
Apró puszikkal árasztja el a még mindig kemény
szerszámomat, amíg én szép lassan leereszkedek a fellegekből.
Színpadiasan megtörli a száját a kézfejével, és feláll. Felhúzza a
sliccem, majd lábujjhegyre állva lágyan megcsókol. Ösztönösen
elmélyítem a csókot, de amikor megérzem a nyelvén a saját
ízemet, kis híján újra elmegyek. Megborzongok.
– Jól vagy? – kérdezi gunyorosan.
– Istenien – krákogok.
Vigyorogva végigmér, majd kinyitja az ajtót. Ahogy kilépünk a
folyosóra, egy pillanatra elvakítanak a fénycsövek.
– Este átjössz? – kérdezi, amikor utolér.
– Nem lehet. Iszunk valamit Hollisszal. De most átmehetek, és
majd tőled indulok hozzá. Ez hogy tetszik?
– Pfuuuj!
– Ne pfujolj itt nekem!
– Miért? Te folyton csinálod.
–  Mert én gyerekes vagyok, Demi bébi. Te viszont túl érett
vagy az ilyen ostobaságokhoz. Ne égesd már magad!
Mosolyogva hallgatom a felcsendülő nevetését. Szeretem
megnevettetni.
–  Kimenteném magam Hollisnál, de állítólag valami fontos
dologról akar velem beszélni.
Demi megtorpan.
–  Bocs, de jól hallottam? Mike Hollis fontosként utalt
valamire?
– Mit utalt! Kifejezetten hangsúlyozta. Ma reggel félrevont, és
megkérdezte, beszélhetnénk-e este.
– Mit keres itt egyáltalán? Hétfő van.
–  Beteget jelentett a melóban, de szerintem kutya baja –
húzom el a szám.
– Remélem, minden rendben van vele.
–  Biztosan. Hollis elpusztíthatatlan. Szerintem csak valami
olyasmiről lesz szó, hogy mit vegyen Rupi születésnapjára.
– Szülinapja lesz?
–  Ó, ez tetszeni fog. A kisasszony… most figyelj… február
tizennegyedikén született.
Demi felszisszen.
– Valentin-napon? Atyaég, szegény Mike! Most aztán rendesen
ki kell tennie magáért. Minimum egy pónit kell vennie neki.
Felhorkantok.
Az előcsarnokba érve meglátom TJ-t az egyik tanársegéd
társaságában. Amikor észrevesz bennünket, rosszalló kifejezés
ül ki az arcára. Csodálkozom ezen az ok nélküli túlzott reakción,
amíg rá nem jövök, hogy az ágyékomat fixírozza. Ahogy lenézek
magamra, majdnem kibukik belőlem egy káromkodás. Demi
valószínűleg nem húzta fel rendesen a sliccemet, mert
lecsúszott. Diszkréten elrendezem a dolgot, de ez már nem törli
le a gyanakvást TJ képéről.
 

 
Aznap este pár órával később leülök Hollisszal szemben a
bokszba, és intek a pincérnőnek. Hollis tíz perccel előttem
érkezett, de még ő sem rendelt. Késtem, mert Demiék házából
kilépve több centi vastag jeget találtam a kocsim szélvédőjén.
Majd lefagytak a golyóim, mire sikerült mindet lekaparnom.
 – Bocs, jégtelenítenem kellett – mormogom.
– Rohadt jég. Be kéne tiltani!
– Majd továbbítom a véleményed a klímának, Michael.
Hálás mosollyal fogadom a pincérnőt a sörömmel. Hollis egy
Boom Sauce sört kért, amit szerintem csak a neve miatt szeret.
Koccintunk.
–  Szóval, mi a helyzet? – kérdezem. – Miért rángattál el a
Malone’sba ebben a rohadt hidegben, amikor otthon is
beszélgethettünk volna?
Hollis a sörösdoboz peremét babrálja.
–  Ki kellett mozdulnom – von vállat. – Veled mi újság? Még
mindig Demivel vagy? Az edző rábólintott már a malacra?
Húzza az időt, de hagyom magam sodródni az árral. Amilyen
drámai alkat, képes lenne pufogva kiviharzani, ha sürgetni
próbálnám, én viszont szeretném meginni a söröm.
–  Velem minden rendben. A vizsgáim jól sikerültek. Még
mindig Demivel vagyok. És nem, Jensen még nem engedélyezte
a malacot.
Elgondolkodom.
–  Most jöttem rá, hogy ha zöld utat adna, Pablónak mennie
kéne.
Basszus, nem tudom, készen állok-e a búcsúra.
–  Haver, már ideje lenne. Tudod te, milyen rohadt büdös a
kishaver? Nem tojásnak való élet az ilyen.
Nevetek.
– Őszintén szólva nekem már fel sem tűnik a szaga.
– Kéne nekünk is valami háziállat – veti fel Hollis.
 –  Ja, persze. Rupi sosem engedné, mert akkor még kevesebb
figyelem jutna neki.
– Igaz. Így is elég nehéz, hogy csak hétvégente vagyok vele.
Hollis megdörzsöli a szemét. Totál kimerültnek tűnik. Tudom,
hogy a kétórás ingázás New Hampshire és Hastings között
rendesen kikészíti, de most még a szokásosnál is nyúzottabbnak
néz ki. A szeme puffadt, mint aki évek óta nem aludta ki magát
rendesen.
– Holnap már visszamész a családodhoz, vagy megint beteget
jelentesz? – érdeklődöm óvatosan.
– Visszamegyek.
Belekortyol a sörébe.
–  Nem akarok többet biztosításokat árulni, Davenport.
Gyűlölöm azt a helyet. Utálok megint otthon lakni, és az
apámmal dolgozni. Esküszöm, dilis az a fickó.
– Mhm. Ő a dilis.
– Komolyan! Egész nap hülye viccekkel fáraszt.
Hollisra meredek.
– El sem tudom képzelni a kínt, amin keresztülmész.
– Ugye?
Na jó, ez most nem ért célba.
– Miért nem keresel valamit Hastingsben? – javaslom.
– Próbáltam, de sehol nincs felvétel. Legalábbis olyasmi nincs,
amit elvállalnék. Keresnek valakit a benzinkútra éjszakai
műszakra, de mi értelme lenne? Éjjel dolgoznék, aztán
végigaludnám a napot, és mindezt fillérekért.
– Szólok, ha hallok valamit.
 – Kösz!
–  Addig is marad a főállású ügynökösködés hétköznap,
hétvégén meg a főállású Rupi pasija meló.
–  Haver, az a csaj tényleg teljes idős állás – helyesel széles
vigyorral.
– Abszolút nem értem a kapcsolatotokat.
– Naná, hogy nem. Mert különleges.
– Ez meg mit jelent?
– Pontosan! – arcoskodik, de aztán újra elkomolyodik.
Ritkán látni őt ilyennek.
– Még csak másodéves – mondja.
– Rupi? És?
–  Még két és fél év, mire lediplomázik, vagyis még két és fél
évig kell rohangálnom oda-vissza, és biztosítást árulni a bolond
apámmal.
Leteszem a söröm.
– Arra gondolsz, hogy… szakítasz vele?
– Tessék? – hüledezik. – Mi a tököm van veled? Eszem ágában
sincs. A füleden ültél, amikor arról szövegeltem, hogy
különleges a kapcsolatunk?
–  Ja, bocs, elfelejtettem. Akkor mégis miről van szó? –
tanulmányozom az arcát. – Utálod a melódat, utálsz otthon
lakni és utálsz ingázni. Utálod, hogy Rupi még évekig egyetemre
fog járni, de közben meg szereted Rupit.
– Igen, ez így mind együtt.
Összepréselem a szám.
–  Jó, akkor erre válaszolj: ha kivonnánk az egyenletből
mindent, amit utálsz, mit csinálnál?
– Nem értem.
– Tegyük fel, hogy nem kell aggódnod a meló, az ingázás meg
a többi szarság miatt – mihez kezdenél?
– Szeretnék…
Elhallgat.
– Hagyjuk! Hülyeség – legyint.
– Nem, mondd csak el! Hátha kitalálunk valamit.
Hollis lehúz pár kortyot a söréből.
–  Utazgatnék – böki ki végül. – Tudod, hány ország van a
világon? Több tucat!
– Több száz – javítom ki.
– Észnél legyél már! Összesen hét kontinens van, hogy lenne
már több száz ország? Csúnyán benézted a matekot, öreg. De
igen, ezt csinálnám. Körbeutaznám a rohadt világot, új
emberekkel találkoznék, új kultúrákat ismernék meg,
mindenféle undi kajákat ennék – ja, és Rupival szexelhetnénk
vonatokon, repülőkön meg tevéken, ha éppen olyan helyen
vagyunk…
– Várjunk csak! Rupi is ott lenne veled?
– Persze – bólogat hevesen. – Hol máshol lenne?
Én is bólintok, de lassan és megfontoltan.
– Adhatok egy tanácsot? Beszélj erről Rupival! Mondd el neki
őszintén, mennyire kimerültél, és hogy szeretnél utazgatni vele.
Talán szervezhetnétek valamit a nyárra. Lenne miről
álmodozni a hosszú úton New Hampshire felé…
Hollis összeszűkült szemmel méreget.
 – Mi az? – kérdezem.
– Mindig ilyen okos voltál, vagy csak én voltam mindig ilyen
hülye?
Rávigyorgok.
– Erre most hadd ne válaszoljak!
Január végére még mindig nem sikerül tisztáznunk a
kapcsolatunkat Hunterrel. Csak sodródunk az árral.
Rendszeresen szexelünk, összebújunk, SMS-ezünk, tanácsokat
adunk egymásnak. Eljárok a meccseire, noha még mindig nem
érdekel a hoki, ő pedig bűnügyi sorozatokat néz velem, noha
nyugtalanítónak találja őket.
Brenna szerint ez egy némaviszony, Pippa szerint viszont
olyan házaspár vagyunk, akik még barát-barátnőnek sem
nevezik magukat.
Pippának igaza van. Hunter a pasim, és én a barátnője
vagyok. Fura, hogy két ember, akik minden más téren ilyen jól
kommunikálnak egymással, ennyire kínosan kerülik ezt a
témát. Azt tudom, engem mi tart vissza, Hunternél már nem
világos ugyanez.
Én félek az elköteleződéstől. Mi van, ha minden megváltozik
abban a pillanatban, hogy a pasimnak nevezem? Mi van, ha
hirtelen úgy érzi majd, hogy gúzsba kötöm, fojtogatom, és
inkább kereket old? Talán alaptalan félelem, de a rossz
tapasztalatom Nicóval rányomta a bélyegét a
gondolkodásmódomra.
Ez a levegőben lógó kapcsolat folyamatos feszültséget kelt
bennem. Az embereknek szükségük van rá, hogy definiálják a
körülöttük levő dolgokat, mert a tiszta helyzetek
megnyugtatnak bennünket, de nem tudom, mit akarok jobban:
tisztázni, mi van köztünk, vagy elkerülni a lehetséges
visszautasítást.
Egyelőre azt az egyszerű megoldást választjuk, hogy egyikünk
sem hozza fel a témát.
Hunter csapata a rájátszások közepén tart, és egész héten
keményen dolgoztak. Az edzések fárasztóak, és valahányszor
látom Huntert, mindig újabb zúzódások borítják a testét. Ma
este különösen ramaty állapotban van, így inkább a
barátaimmal lógok, és hagyok neki egy kis időt regenerálódni.
Ha vele vagyok, nem tudom megállni, hogy rá ne vessem
magam.
Ő viszont morcos, amiért magára hagyom. Folyamatosan
képekkel bombáz a különböző sérült és ép testrészeiről, és
könyörög, hogy menjek át megpuszilgatni őket. Egy ponton
félbe kell szakítanom Pippát a mondat közepén.
– Bocs, egy pillanat! Le kell koptatnom ezt az őrültet.
 
ÉN: A barátaimmal vagyok, Csuhás. Nem körülötted forog a
világ.
: Dehogynem.
 ÉN: Értem. Apádat idézted?
: Basszus, igazad van. Bocs! Nem vagyok a világ közepe,
csak egy apró gyöngyszem a gyöngytengerben.
ÉN: Elég abszurd analógia. Most hagyj békén, hadd
beszélgessek a barátaimmal.
: Jó!
 
Leteszem a telefont.
– Bocs, ezt el kellett intéznem – szabadkozom a társaságnak.
Pippával és TJ-vel ülök egy zsúfolt bokszban a kampusz egyik
bárjában. Corinne is csatlakozni fog. A novemberi botrány óta
ez lesz a harmadik találkozásunk.
Az első állati kínosra sikerült. Moziestet rendeztünk Pippánál,
és én egy árva szót sem tudtam szólni Corinne-hoz.
Valahányszor ránéztem, mindig elképzeltem, ahogy meztelenül
hempereg az exemmel. A második már jobban ment, mert
alkohollal is megtámogattuk a bulit, viszont a végére a túl sok
tequila hatására felszívtam magam, és elkezdtem beszólogatni
neki. Ma este nem tervezek semmi ilyesmit.
Amikor megint felvillan a mobilom, lefelé fordítom az
asztalon.
– Hihetetlen ez a pasi – mormogom.
– Hokisrác? – nevet Pippa.
– Igen. Tiszta kék-zöld mindene, ezért otthon kell pihennie, és
unatkozik. És amikor unatkozik, baromi idegesítő.
– Mint minden pasi.
 –  Hé! Én nem csesztetek másokat unalmamban – védekezik
TJ, miközben szívószállal kavargatja a rózsaszín daiquirijét,
amit mi rendeltettünk vele.
Eredetileg csajos estét terveztünk, de TJ totál lehervadt,
amikor megtudta, hogy kimarad. Megegyeztünk, hogy eljöhet,
de csak ha betartja a csajos este szabályait. Így aztán most
kénytelen színes koktélokat szürcsölgetni.
–  Amúgy mi van most veletek? – kérdezi. – Mintha ez már
több lenne sima haverkodásnál…
– Ja, konkrétan házasok – válaszol helyettem Pippa.
TJ nem hisz a fülének.
– Tényleg?
Felhorkantok.
– Dehogyis! De tényleg sokat vagyunk együtt.
Felveszem a rikítólila napernyővel díszített rikító rózsaszín
italomat.
–  Gondolom, járunk, de nem vagyok benne teljesen biztos.
Nem fogadtunk egymásnak hűséget, vagy ilyesmi.
–  Nem? – ugrik fel Pippa szemöldöke. – Hónapok óta
kavartok, D. Mi van, ha ő közben másokkal is szexel?
– Biztos, hogy nem.
– Dehogynem! – forgatja a szemét TJ.
Gonosz pillantást vetek rájuk, de Pippa védekező állásba
helyezkedik.
– Ne rám nézz így, én nem mondtam semmit. Ő vádaskodik –
böki meg TJ-t.
TJ mindkét karját a levegőbe emeli, mint aki megadja magát.
 –  Ne a hírhozóra lőj! Persze, hogy lefekszik más nőkkel.
Koleszos vagyok, aki koleszos srácokkal van körülvéve. Láttam
egyet s mást. Ha nem tisztázod a partnereddel, hogy monogám
kapcsolatot akarsz, szinte garantált, hogy másokkal is összejön.
– Mondjuk… ebben van valami – ismeri be Pippa.
–  Egy hete is azokkal a csajokkal lógott. Tuti, hogy nem
hűséges – teszi hozzá TJ.
Kiráz a hideg.
–  Milyen csajokkal? Honnan tudod te, hogy mit csinált egy
hete?
– Láttam valamit az Instán.
– Láttál valamit az Instán – visszhangzom bizonytalanul.
TJ bólint.
–  Egy csomó briarest követek, és valaki posztolt egy képet a
hokicsapatról valami bulin. Nem tudom, hol voltak. Davenport
egy csajjal csókolózott.
Baromság – vágnám rá, de a kételyek lassan körbefonják a
torkom, és fojtogatni kezdenek. Hunter a múlt héten tényleg
elment meccs után bulizni, méghozzá nélkülem. Ez persze
önmagában még nem jelent semmit. Ráadásul hivatalosan nem
is járunk.
Keményen az arcomba harapok belülről, de a bőrömbe hasító
fájdalom semmi ahhoz képest, amit a szívemben érzek. Remeg a
gyomrom. Reszkető kézzel felfordítom a telefont. Hunter utolsó
üzenete egy puszis emoji, de nem reagálok rá. Most csak arra
tudok gondolni, hány ilyet küldözgethet szanaszét más
lányoknak.
 – Elmentettem a képet, de azóta már ki is töröltem – vallja be
TJ.
– Mi? Miért? – mennydörög Pippa.
TJ arcára kín ül ki, ahogy rám néz.
–  Nem akartam, hogy szarkeverőnek tarts. Emlékszem,
mennyire felhúztad magad, amikor legutóbb Hunterről
beszéltünk a háta mögött.
– Thomas Joseph! – csattan fel Pippa. – Azonnal ásd elő azt a
képet a kukából! Tuti, hogy még megvan.
Hevesen zakatol a szívem, miközben TJ végigpörgeti a fotóit.
A szívem mélyén remélem, hogy nem találja meg, amit keres.
Nem akarom, hogy létezzen az a kép. Talán csak TJ szeme
káprázott.
– Megvan!
A gyomrom több emeletet zuhan.
TJ elém csúsztatja a mobilját, mire Pippa szinte rásimul a
ragacsos asztallapra, hogy jobban lássa.
A fotón hat srác és néhány lány szerepel. Pár arcot
felismerek: Matt Anderson, az a Jesse nevű hokis, és az ott talán
Mike Hollis a sarokban, de elég homályos. Matt egy mosolygós,
vörös hajú lányt ölel, Jesse mellett pedig talán a barátnője, Katie
pózol. Huntert nem látom… De. Megvan. TJ-nek igaza volt. Az
ott Hunter, és tényleg egy másik lánnyal csókolózik.
A szívem a torkomba ugrik. Alig kapok levegőt. A pillanat,
ahogy a szőke lány szája Hunterére forr, örökre megmarad az
utókornak. Mindenki láthatja, többek közt én, Demi Davis is.
Féltékenység és düh kavarog bennem. Az elsőhöz jogom van,
a másodikhoz már kevésbé.
– D? – néz rám Pippa.
Nemtörődöm arckifejezést erőltetek magamra.
–  Végül is nem beszéltünk meg semmit – vonok vállat, de a
barátnőm rögtön átlát rajtam.
– Jaj, szívem! Nem is tudjuk, mikori ez a kép.
– Hat nappal ezelőtt posztolták – mondja TJ.
– Ez nem jelenti, hogy hat napja készült – vitatkozik Pippa.
– Miért tenne ki valaki egy régi képet?
–  Viccelsz? Az emberek folyton ezt csinálják! Posztolj egy
gyerekkori fotót! Posztolj egy régi fekete-fehér fotót! Tele van a
net ilyenekkel.
–  A képaláírásban nem szerepel ilyen hashtag –
akadékoskodik TJ.
 – Talán elfelejtették. Mit tudom én.
– Mit nem tudsz? – szólal meg egy harmadik hang.
Megérkezik Corinne bő pulcsiban és tapadós farmerben. A
göndör haját sárga hajgumival fogta össze. Amikor beül mellém
a bokszba, még szűkebb lesz a hely.
–  Erről a képről vitatkozunk, ami Demi pasijáról készült –
világosítja fel Pippa.
– Hokisrácról?
– Igen.
Kellemetlen borzongás fut végig rajtam. Corinne felveszi TJ
mobilját.
– Melyikük az?
Hunterre és a szöszire mutatok. A francba, még mindig
smárolnak. Titkon abban reménykedtem, hogy mostanra már a
kép két ellentétes szélén állnak.
Corinne hosszasan tanulmányozza a kijelzőt.
– Vele találkozgatsz? – kérdezi.
– Igen.
– Ó! Sajnálom.
Őszintének tűnik az együttérzése, bár lehet, hogy ez inkább
szánalom. Szegény Demi, ezt állandóan megcsalják.
Pippa kikapja a kezéből a telefont, és idegőrlően sokáig mered
a képre.
–  Nem, ez tuti, hogy régebbi felvétel – jelenti be. – Ismerem
ezt a csajt – mutat a vörös hajúra Matt Anderson mellett. – Ő
Jenny.
– Ki az a Jenny? – kérdezi Corinne.
 – Elsőben együtt jártunk színjátszás kurzusra.
Pippa egyszerre tűnik megkönnyebbültnek és diadalmasnak.
– Ez egy régi kép, D. Esküszöm.
– Honnan tudod ilyen biztosan?
Szinte szégyellem magam a bennem éledező halovány
reménysugár miatt.
–  Onnan, hogy Jenny már nem jár ide. Több mint egy éve
átvették az UCLA dráma szakára.
– Komolyan?
– Honnan tudod, hogy ő az? – kérdezi TJ. – Nem valami éles a
kép. Egyébként akár látogatóba is jöhetett.
– Egy pillanat! Megkeresem az Instán, hogy összevethessük a
képeket. Addig foglaljátok el magatokat! – adja ki az ukázt, és a
mobiljába mélyed.
Próbálok odafigyelni Corinne-ra, aki az új órarendjéről
cseveg, de amikor Pippa elégedetten felkiált, azonnal felé
kapom a fejem.
– Tessék! – teszi le a telefonját TJ-é mellé. – Ő Jenny.
Összehasonlítom a két fotót. Tényleg ugyanaz a lány.
– És nem járhatott itt mostanában, mert a posztjai szerint az
elmúlt pár hetet Hawaiin töltötte a családjával.
Olyan erővel önt el a megkönnyebbülés, hogy kis híján
elájulok. Kavarog a gyomrom, és félek.
A tisztázatlan kapcsolat nem nekem való, de a mostani
állapotom még ennél is rosszabb. Minden a legnagyobb
rendben volt, aztán egy másodperc töredéke alatt hűtlenséget
kiáltottam. Gondolkodás nélkül meggyanúsítottam Huntert,
hogy csókolózott valakivel egy buliban.
Húzóra kiiszom az egész daiquirimet. Figyelni akarok
Pippára és Corinne-ra, és próbálom érdeklődéssel hallgatni TJ
történetét arról, hogy nyáron meglátogatja a bátyját Angliában,
de képtelen vagyok koncentrálni. A téves riasztás felzaklatott.
Hülyének és bizonytalannak érzem magam.
–  Figyeljetek, én inkább lelépek – mondom, amikor Pippa
felveti, hogy kérjünk ki egy újabb kört. – Totál máshol jár az
eszem.
TJ csalódottnak tűnik.
– Még csak fél tíz.
– Tudom. Ne haragudjatok, de elfáradtam agyilag.
–  Semmi gond – legyint Pippa. – Holnap úgyis találkozunk.
Vacsi Dariussal, ne felejtsd el!
– Nem fogom.
Elköszönök mindenkitől, becipzárazom a kabátom, és
kimegyek a bárból.
A Görög sor három perc sétára van innen, de nem haza
indulok. Hívok egy Ubert, és tizenöt perccel később becsöngetek
Hunterék hastingsi házába. Summer nyit ajtót.
– Szia! Nem is tudtam, hogy átjössz – fogad ragyogó mosollyal.
Ilyen az arca alapállapotban. Ragyogó.
– Hirtelen ötlet volt – felelem.
A válla fölött megpillantom a pasiját, Fitzyt. A konyhaajtó
előtt megy el szürke melegítőnadrágban, felső nélkül. Amikor
meglát, visszahúzódik, és az egyik tetovált karját üdvözlésre
lendíti.
 – Szia, Demi! Van maradék pizza, ha éhes vagy.
– Kösz, nem kérek. Csak felugrom Hunterhöz.
Heves szívdobogással szedem a lépcsőket felfelé. Amikor
bekopogok hozzá, morcosan kikiabál:
–  Kopj le, Rupi! Nem akarok Riverdale-t nézni. Orbitális
baromság.
– Csak én vagyok – nevetek.
– Demi bébi? Told be a cuki kis seggedet!
Amikor belépek a szobába, Huntert az ágyon elterülve
találom. Hokimeccs megy a tévében, de nem tudom kivenni, ki
játszik. Hunter feje a párnán pihen, sötét haja kócos, az arca
borostás. Ahogy rám mosolyog, megjelennek a cuki kis
gödröcskéi.
– Azt hittem, nem akarsz ma átjönni.
– Nem is terveztem, de aztán…
–  Rájöttél, hogy nem tudsz meglenni a farkam nélkül. Bölcs
döntés.
Elmosolyodok.
– Nem, én csak…
Elhallgatok. Hirtelen röhejesnek érzem magam, amiért így
rátörök. Mit kéne mondanom? A barátaimmal voltam, és láttam
egy fotót, amin egy csajjal csókolózol, ezen kiborultam, mert azt
hittem, hogy most készült, de aztán rájöttem, hogy régi, de
mégsem tudtam megnyugodni, és minden különösebb ok nélkül
iderohantam.
– Mi az? – ráncolja a homlokát. – Valami baj van?
Forró könnyek szöknek a szemembe. A rohadt életbe!
 – Demi! – ül fel Hunter. – Mi történt?
– Semmi. Csak… basszus, tök hülye vagyok.
– Nem igaz. De tegyük fel – miért gondolod, hogy az vagy?
Gyorsan kifújom a levegőt, és eldarálom az egész sztorit.
Hunter szó nélkül végighallgat, de szemmel láthatólag kezd
összezavarodni.
– Ne haragudj! – jár tovább a szám. – Nem azt mondom, hogy
bármi rosszat tettél, mert nem – egy régi kép volt. De amikor
még azt hittem, hogy mostanában készült, az agyam rögtön
rákattant, hogy megcsalsz. És itt jön be a totális hülyeségem,
hiszen hogy csalhatnál meg, ha hivatalosan nem is vagyunk egy
pár?
– Dehogynem.
Leesik az állam.
– Együtt vagyunk?
– Hát persze. Még nem neveztük nevén, de ez a lényegen nem
változtat. Ha bárki kérdezi, a barátnőmként emlegetlek.
–  Tényleg? – dörzsölgetem dühösen a könnyes szemem. –
Akkor miért nem tudod csinálni, amikor én is ott vagyok?
Hunter felnevet.
– Mit tudom én? Te miért nem hívsz soha a pasidnak?
–  Mert nem akartam elsietni – sóhajtok fel, és közben
próbálom megfogalmazni a bennem kavargó érzelmeket. – Ez
annyira égő! Általában érett, higgadt embernek tartom magam,
erre most elhamarkodottan ítélkeztem, és feltételeztem, hogy
másokkal is lefekszel. Rá kellett jönnöm, hogy Nico nagyobb
kárt tett bennem, mint gondoltam. Azt hittem, már túl vagyok
rajta, de úgy tűnik, tévedtem. Attól félek, hogy mostantól
minden gyanús dologra ugrani fogok, és hűtlenséggel vádolom
majd a páromat.
Elkínzott nyögés tör fel belőlem.
– Gyere ide! – hív magához, és az ágy végébe csúszik.
Amikor hozzá lépek, az ölébe húz. A vállára támasztom az
állam.
–  Nem ítélkeztél elhamarkodottan, Demi. Láttad egy képen,
ahogy csókolózom valakivel. Igaz, hogy a kép egy éve készült, de
ezt akkor még nem tudhattad. Hidd el, ha én látok egy ilyet
rólad, én is kiborultam volna.
– Tényleg?
–  Igen. Figyelj, tudom, hogy egy kicsit kuszán csináltuk a
dolgokat. Nem beszélgettünk a kapcsolatunkról, nem fektettünk
le szabályokat, és…
Hunter megfogja az állam, és felemeli a fejem, hogy a
szemébe nézzek.
–  Esküszöm, hogy nem randizok más lánnyal, és nem is
fekszem le senki mással. Ha veled vagyok, akkor nem létezik
más.
Elcsuklik a hangja.
– Szeretlek.
 Hunter

Nincs keményebb meló egy pasi számára, mint egy csalfa ex

megüresedett helyét betölteni. Őszintén szólva csodálom, hogy
Demi ennyire sokáig húzta ilyen kiborulás nélkül. Igaz, volt az a
dühkitörése, amikor kihajigálta Nico cuccait az ablakon, és
behúzott neki egyet, de attól tartok, hogy Nico árulásának
érzelmi oldalával még nem birkózott meg teljesen.
Jól ismerem a hűtlenség utóhatásait. Emlékszem anya
viselkedésére, valahányszor apa egy-egy újabb kalandjára fény
derült. Hetekig, sőt néha hónapokig nyugtalan és gyanakvó volt.
Valahányszor apa a telefonja fölé hajolt, mindig megmerevedett
a válla. Kivel SMS-ezhet? Valahányszor apának be kellett
mennie az irodába, idegeskedett. Ma kit kefél meg az
íróasztalon?
Egy darabig nagyon sajnáltam, de az évek során leszoktam
róla. Mindenki maga felel a sorsáért és a döntéseiért. Nem
vagyunk valami kegyetlen úr tehetetlen áldozatai, nem zár
minket senki a boldogtalanság börtönébe. Anya döntött úgy,
hogy apával marad. Képtelen vagyok együttérezni vele, tudva,
hogy annyi más lehetősége lenne. Nem kéne boldogtalan,
félelemmel, gyanakvással teli életet élnie. Nem kéne a lábtörlő
szerepét vállalnia. Ő döntött így.
Demi viszont vele ellentétben nem akar megrekedni ebben a
helyzetben. Egyenesen hozzám jött megnyugvásért, amit én
meg is adok neki.
– Szeretsz engem – visszhangozza.
A pulzusom az egekben, miközben az arcát fürkészem.
Lehetetlen megfejteni. Gőzöm sincs, mit érez azzal
kapcsolatban, amit az előbb mondtam. Basszus, még azt sem
tudom, én mit érzek. Ezt a szót eddig csak egyszer mondtam ki:
egy lánynak, akivel a gimiben jártam. Őszintén szólva nem is
gondoltam komolyan. Ő mondta ki először, és ciki lett volna
nem viszonozni. A kamasz srácok totál nyúlbélák tudnak lenni.
Abba a lányba nem voltam szerelmes, de ebbe a csodálatos
nőbe itt az ölemben – belé nagyon is. Mindent szeretek benne:
az eszét, a cserfességét, a bolondságát. Tele van élettel,
lendülettel. Izgalmas, sokoldalú személyiség, és minél több
oldalát ismerem meg, annál jobban szeretem.
Így aztán bevállalom a kemény feladatot, és próbálom
begyógyítani a sebeket, amiket Nico ejtett rajta. Türelmes
leszek, és segítek neki visszaszerezni a lökött férfinembe vetett
bizalmát, amit a Nico- és apám-féle férfiak elvesztegettek.
Kitartok mellette, és elhalmozom a szerelmem bizonyítékaival,
amíg rá nem jön, hogy egy pillanatig sem kell aggódnia amiatt,
hogy mit csinálok, vagy kivel csinálom – mert egyedül csak ő
számít nekem.
 Valami furcsa, meglepő erő árad szét bennem… és ekkor
rádöbbenek valamire. Ahogy az anyám irányíthatja a saját
életét, úgy nekem is hatalmam van a saját ösztöneim fölött.
Nem vagyok a genetika rabszolgája, és nem vagyok az apám.
– Baszki! – ámuldozok.
– Mi az? – kérdezi Demi kissé bódultan.
Még mindig a szerelmi vallomásom hatása alatt áll.
– Én sosem csalnálak meg.
Halkan felhorkant.
– Miért vagy ezen úgy meglepve?
– Mert magamat is megleptem. Emlékszem, amikor nemrég a
hokis karrieremről beszélgettünk. Mondtam, hogy nem akarok
olyan lenni, mint az apám, és félek, hogy a sok utazás, a magány
meg a kanosság miatt nem tudok majd ellenállni a kísértésnek.
De nem tudom elképzelni, hogy rajtad kívül bárki másnak
elcsábulnék. Talán naiv vagyok, de ha most tíz pucér csaj jönne
be ide, akkor is csak téged látnálak. Még ilyen püffedt képpel is
te lennél a legszebb.
– Kit nevezel te püffedtnek?
– Téged. Neked nem áll jól a sírás. Elég rusnya leszel tőle.
A vállamba bokszol.
– Most éppen romantikusnak kéne lenned.
–  Az előbb vallottam szerelmet! Hogy lehetnék ennél
romantikusabb?
– Igaz.
Megnyalja az alsó ajkát, aztán ráharap.
– Nem tudom, készen állok-e rá, hogy viszonozzam – vallja be.
 Olyan cuki, ahogy idegesen csócsálja az ajkát, hogy elnevetem
magam.
– Nem azért mondtam, hogy visszamondd, hanem azért, mert
így érzek. Szerelmes vagyok beléd. Senki mással nem akarok
csókolózni.
A szájához viszem a szám, mire a karját a nyakamra fonva
visszacsókol. A matracra dőlünk, és addig csókolózunk, amíg el
nem fogy a levegőnk. Felkönyöklök, de a zúzódásokkal teli
testem hevesen tiltakozik. Éles fájdalom hasít a bordáimba.
– Nem tudok ebben a pózban maradni – mordulok fel. – Sajog
az oldalam. Bocsánat, kicsim.
– Sose kérj bocsánatot! Semmiért.
– Semmiért? – vigyorgok.
–  Várj, inkább visszavonom. Tuti lesz még egy csomó dolog,
amiért majd bocsánatot kérhetsz, de ez pont nem tartozik
közéjük. Feküdj a hátadra! Segítek, hogy jobban érezd magad.
– Úgy volt, hogy én segítek neked.
– Akkor miért küldözgettél egész este képeket a bibijeidről?
– Csak bosszantani akartalak, amikor a barátaiddal vagy.
–  Seggfej! Na jó, szóval azt akarod mondani, hogy leállítasz,
ha megpuszilgatom a bibijeidet?
Feltolja a pólóm alját, és megpuszilja a csípőm, amitől forró
borzongás fut végig a gerincem mentén.
– Csak egy idióta utasítana vissza ingyen puszikat.
– Sejtettem.
Lassan lehúzza rólam a pólót. Amikor meglátja a bordáim
környékén a lila zúzódásokat, felszisszen.
 –  Au, ez szörnyen néz ki. Talán nem kéne ezt csinálnom –
simítja végig a tenyerével a hasam, kínzóan közel a nadrágom
derekához.
– Ezt bármikor csinálhatod – felelem.
–  Biztos, hogy a tested kibírja? Mert… nekem most nagy
szükségem lenne rá – néz le az ágyékomra szégyenlősen.
– Nekem is – biztosítom.
Demi leveszi a pulóverét, és felül, hogy kigombolja a
farmerjét. Csak annyi időre hagy egyedül az ágyban, amíg
szerez egy gumit, majd visszajön, és lerángatja a melegítőalsóm
derekát. Amikor meglátja, hogy nincs rajtam alsónemű,
boldogan felnyög. Megfogja a farkam, és lassan végighúzza rajta
a markát.
Keményen és tettre készen várom. Amíg felhúzza rám a
gumit, a lábai közé dugom a kezem. Ő is készen áll. A puncija
nedvesen csúszik a tenyerem alatt, és ahogy simogatom,
perzselő gyönyör árad szét bennem. Nem tudok betelni ezzel a
lánnyal. Egyszerűen megőrjít.
– Lovagolj már meg! – mormogom.
A türelmetlenségemen kuncogva az ölembe mászik,
megmarkolja a szerszámom tövét, és oda irányítja, ahová
mindketten a legjobban szeretnénk.
– Baszki! – nyögök fel, miután tövig elmerülök benne. – Olyan
jó benned lenni!
Mozogni kezd, amitől csak még jobb lesz minden. Óvatosan
lovagol, anélkül, hogy közben túlságosan összerázná a testem.
– Ez így jó? – suttogja.
 Kezdek csillagokat látni, de nem a fájdalomtól.
– Több, mint jó – felelem.
Ahogy izgatóan ringatja a csípőjét, egyre gyorsabban
kapkodom a levegőt. Megmarkolom a fenekét, majd a
tenyeremet felcsúsztatom a kecses gerincén, és előrenyúlva
megfogom a mellét. Imádom megérinteni. Imádom a
sóhajtozását, ahogy a testét az enyémnek feszítve a gyönyört
hajszolja. A hajába túrva lehúzom magamhoz a fejét.
– Csókolj meg!
Ahogy a nyelvünk egymásba gabalyodik, halk nyöszörgés tör
fel belőle. Egy örökkévalóságig maradunk ebben a pózban. A
szánk, a testünk összesimul, és Demi lassan a mennyországba
lovagol. Amikor elmegyek, és minden porcikámat elárasztja a
világ legforróbb mámora, már teljesen biztos vagyok benne,
hogy szerelmes vagyok ebbe a lányba.
Tisztáztátok hokisráccal a dolgot? – ugrik fel TJ üzenete a buszon
Boston felé.
Jobb lett volna vonattal menni, de sem az indulási, sem az
érkezési idők nem voltak összeegyeztethetők a mai
programommal. Egész héten fel akartam jutni Bostonba, de apa
szinte mindennap a műtőben volt. Most péntek van, és végre
szabadnapos, viszont Hunternek este meccse lesz, ezért csak
egy gyors látogatás fér bele, és már rohanok is vissza
Hastingsbe.
Nem szalaszthatom el ezt a meccset, mert állítólag ezen múlik
a rájátszások sikere. Ha megnyerik, továbbjutnak a
középdöntőbe, vagy mi. Nem igazán értem a rendszert, de
tudom, hogy Hunter szeretné, ha ott lennék és drukkolnék neki.
A busz elejében ülök az ablaknál. Szerencsére most nem kell
vadászgörényes képeket nézegetnem, sőt, mivel a mellettem
levő hely üres, még a táskám is kényelmesen elfér.
 
ÉN: Igen, minden rendben. A hét elején beszéltünk.
 : Ó! Nem is mondtad.
ÉN: Nem kérdezted:)
: Bocs, hogy felzaklattalak azzal a képpel. Nem kellett volna
megmutatnom.
ÉN: Igazából nem bánom. Az vezetett a NAGY
BESZÉLGETÉSHEZ. Egyébként hogy vagy? Az irodalomprof
még mindig seggfej?
: Eléggé, de kibírható. Mesélj inkább a NAGY
BESZÉLGETÉSRŐL! Hogy ment?
ÉN: Hivatalosan is összejöttünk, szóval jól. Na kinek van
megint pasija? LOL Épp Bostonba tartok, hogy elmondjam a
szüleimnek.
: Komolyan? Egészen Bostonig mész, hogy beszélj nekik az
új pasidról?
ÉN: Igen.
 
Halvány mosoly ül ki az arcomra. Tény, hogy egy telefon elég
lett volna, sőt, talán egy SMS is. De a szüleim nagyon fontosak a
számomra. Mi hárman mindig erős szövetséget alkottunk, és
szeretjük személyesen megbeszélni a fontos dolgokat. A Nicóval
való szakításom egy időre megtépázta az egységünket, de apa
mostanában már nem próbál újra összehozni minket. Ehelyett
viszont arról győzköd, hogy ne találkozgassak Hunterrel.
Komolyan nem értem, mi kifogása van ellene a gazdag
családján kívül, ami viszont totál lényegtelen. Apa túlságosan
félt engem, és jó lenne megtudni, pontosan mitől. És ha már így
felbátorodtam, azt is bevallom neki, hogy nem jelentkezek az
orvosira. A beszélgetés kimenetelének fényében ma este vagy
Hunter meccsén leszek, vagy a hullaházban.
 
: Hát, sok sikert! Apád nem utálja véletlenül?
ÉN: Utálni talán nem utálja, de nem örül, hogy vele vagyok.
: Az ugyanaz.
ÉN: Nem egészen, de nem számít. Hunterrel járok, és apának
el kell fogadnia. Most mennem kell. Beértünk az állomásra.
xo
 
Elteszem a mobilt, és a kabátomba bújva készülődök, hogy
elhagyjam a meleg buszt. Majd befagy a fenekem, mire kiérek a
taxikhoz. Épp bent áll egy üres kocsi. Ilyen zimában nincs
kedvem Uberre várni, ezért bepattanok a hátsó ülésre, és
megadom a címet.
Anya mondta, hogy apa egész éjjel a kórházban volt, és csak
délelőtt fél tizenegyre ért haza, így ma megint Morcos Papával
kell szembenéznem. Nem ideális, de mégsem szervezhetem az
életem az apám hangulatingadozásai köré.
Amikor a kocsi befordul a házunk elé, mély lélegzetet veszek,
és kiszállok. Minden bátorságomat össze kell szednem, mert
apa nem fog örülni annak, amit ma mondanom kell neki. De
Hunternek igaza van – emiatt nem tagadhat ki. Tudom, hogy
nem fog. Szépen kidühöngi magát, aztán előbb-utóbb
lenyugszik. Csak nem szabad elgyengülnöm, főleg az orvosival
kapcsolatban. Ideje, hogy apuci kislányából önálló, érett nő
váljon.
Az ajtón belépve szokás szerint ínycsiklandó illatok fogadnak.
– Anyu! – kiáltok.
– Itt vagyok.
A konyhában, hol máshol? Ahogy bemegyek hozzá, kis híján
elcsúszom a saját csorgó nyálamon. Serpenyős csirke sül
paprikával és borsóval. A fűszeres aromák egyenesen a
tűzhelyhez csalogatnak.
–  Úristen, anyu! Légyszi, költözz be hozzám a Theta házba –
könyörgök. – Mindennap főzhetnél nekünk. Reggeli, ebéd,
vacsora.
Már a gondolattól is kellemesen megborzongok.
– Csodás életünk lenne.
Anya felhorkant. Hátulról átölelem, és puszit nyomok az
arcára. Próbálok lenyúlni egy darab húst, de a kezemre csap a
fakanállal.
–  Tűnés innen! – csapkod a karjával, mintha egy szemtelen
legyet akarna elhessegetni.
–  Gonosz vagy – nyafogok, amire egy grimasz érkezik
válaszul.
Mivel a kaja olyan jól néz ki és olyan isteni az illata, hogy kár
lenne kihagyni, úgy döntök, hogy csak vacsora után hozom fel a
kényes témákat. Apa fáradtnak tűnik, amikor csatlakozik
hozzánk az étkezőben. Evés közben gyakran megdörzsöli a
karikás szemét.
– Nehéz műtét volt? – kérdezem együttérzőn.
 – Műtétek. Két koponyafeltárás egymás után – egy biopszia és
egy daganateltávolítás. És amikor már azt hittem, hogy
végeztem, mentőhelikopterrel behoztak valakit szubdurális
hematómával.
Részletesen leírja mindhárom esetet egy halom szakmai
kifejezéssel, amiknek a felét sem értem. Nem mintha apát ez
különösebben zavarná.
– El sem tudom képzelni, hogy ilyen sokáig álljak a műtőben –
vallom be. – Valószínűleg a betegre ájulnék a fáradtságtól.
–  Nagy önfegyelem kell hozzá. Vicces… – kuncog apa. –
Hosszú éjszaka volt, de közel sem készültem ki annyira, mint a
rezidens évek vagy az egyetem alatt.
Itt a tökéletes nyitány a vallomásomhoz.
Gyerünk, Demi, vágj bele!
De nem megy. Beszari vagyok. Inkább a kevésbé érzékeny
témával kezdek. Ne rontsunk ajtóstul a házba, nem igaz? Egy új
kapcsolat híre talán kevésbé megrázó, mint a karrierváltásé.
Megköszörülöm a torkom.
– Beszélni szeretnék veletek valamiről.
Anya hátratolja a székét, és készül felállni.
– Előbb hadd szedjem le az asztalt!
– Ne, anyu! Ülj vissza, légy szíves! Majd utána elpakolunk.
– Utána? – néz rám riadtan.
Nálunk az a szokás, hogy a kiadós étkezések után rögtön
rendet rakunk. De a komoly arckifejezésem láttán
aggodalmasan visszasüpped a székébe.
– Minden rendben? – kérdezi.
 – A legnagyobb rendben – felelem.
Az asztal másik végén apa arca elkomorodik. Basszus! Azt
hiszem, rájött, mit akarok mondani.
– Szeretném, ha ti is tudnátok róla… – veszek mély lélegzetet
–, hogy összejöttem Hunterrel. Együtt járunk.
Csönd.
– Öhm… Most örültök neki, vagy… – nézek egyikről a másikra.
Anya szólal meg elsőként.
– Marcus! Mi a véleményed? – kérdezi apát.
– Pontosan tudod. Szerintem az a fiú nem való Demihez.
Anya bólint, majd visszafordul hozzám.
–  Ennyi? – hüledezek. – Mond valamit, erre te engedelmes
kiskutyaként bólogatsz?
– Demi! – néz rám rosszallón anya.
– Ez az igazság. Nem is találkoztál Hunterrel.
–  Ha apád azt mondja, hogy nem való hozzád, akkor
egyetértek vele.
–  Nem. Is. Találkoztál. Vele – köpködöm a szavakat szinte
vicsorogva, aztán többször mély levegőt veszek, hogy
lenyugtassam magam. – Komolyan, anyu, most hatalmasat
csalódtam benned.
Anya felháborodik. Ahogy kinyitja a száját, érzem, hogy
mindjárt kirobban belőle a latin-amerikai temperamentum.
Megelőzöm.
–  Folyton hagyod, hogy apa gondolkodjon helyetted! Ha a
cuccaidról van szó, akkor persze kiállsz magadért – kiabálsz,
visítasz, jelenetet rendezel. A te konyhád, a te gardróbod, a te
hobbijaid. A fontos dolgokban viszont apa a ház ura, és úgy
tűnik, az agyadat is ő irányítja.
– Demi! – mennydörög apa.
–  Miért, talán nem így van? – rázom a fejem dühösen
anyának. – Esélyt sem adtál Hunternek. Ezt nem vártam volna
tőled. És te – fordulok apa felé. – Te találkoztál vele, és egy rossz
szavad sem lehet róla. Udvarias volt, meghallgatott, ki akarta
fizetni a számlát…
– Mert egy gazdag ficsúr – gonoszkodik apa.
–  Nem. Azért, mert rendes srác. És én nagyon-nagyon
kedvelem.
Kezdek belefáradni a magyarázkodásba.
–  Ha nektek nem tetszik, nem muszáj szeretnetek, de én
akkor is vele maradok. Összejöttünk, és komolyra fordult
köztünk a dolog. Talán elutazunk valahová a tavaszi szünetben,
és egy nyári európai út is szóba került. Hunter már az életem
része, akár tetszik nektek, akár nem.
Apa a homlokát ráncolja.
– Nyáron molekuláris biológiát kéne hallgatnod – emlékeztet.
A frusztráció megbénítja az izmaimat. Pár pillanatig
mozdulni sem tudok, nemhogy beszélni. Újabb nyugtató
lélegzetvétel. Tapasztalatból tudom, hogy a dühroham nem
hatja meg apát. Immunis a kiabálásra. Egyedül észérvekkel
lehet meggyőzni.
– Nem veszem fel azt a kurzust – közlöm. – Nem akarok több
reál tárgyat tanulni.
– Mit akarsz ezzel mondani? – vonja össze a szemöldökét.
 – Felrobban az agyam. Nem érdekel se a biosz, se a kémia, se
a többi orvosi előkészítős tárgy, amikkel az elmúlt években
szenvedtem.
Megnyalom a kiszáradt ajkam.
– Nem fogok orvosi egyetemre járni.
Fülsiketítő csend tölti be a szobát. Sehol egy hang, csak a
dübörgő pulzusom robaja visszhangzik a fejemben. Látom apán
a döbbenetet, de nem tudom megállapítani, dühös-e vagy sem.
–  Nem megyek orvosira – ismétlem. – Ez olyasmi, amin már
régóta gondolkozom. Nagyjából a Briar kezdete óta. Szeretnék
továbbtanulni, lediplomázni, majd doktori fokozatot szerezni.
Pszichológus szeretnék lenni, és páciensekkel dolgozni…
– Kliensekkel – helyesbít mereven. – Nagy különbség.
–  Jó, akkor ne nevezzük őket páciensnek! Akkor is emberek,
akiknek segíthetek. Ezt szeretném.
Amikor elhallgatok, észreveszem, hogy beszéd közben
meghunyászkodva leeresztettem a vállam. Kihúzom magam.
Basszus, miért kéne mentegetőznöm? Büszke vagyok a
döntésemre.
–  Az új barátod mit gondol erről? – vonja fel apa a bozontos
szemöldökét.
– Teljes mértékben támogat.
– Ki hitte volna? – gúnyolódik.
– Marcus! – csattan fel anya.
Hálás pillantást vetek rá. Talán nem volt teljesen hatástalan a
korábbi kirohanásom.
– Ő beszélt le az orvosiról? – szegezi nekem a kérdést apa.
 – Nem. Mondtam már, hogy régóta kétségeim vannak. Magam
hozom a döntéseimet – ő csak támogat, veled ellentétben.
Összeszorul a mellkasom. Csalódott vagyok.
–  Mindegy. Ezért jöttem ma haza. Személyesen akartam
beszámolni nektek a két fontos változásról az életemben. Új
kapcsolatom van és új karrierterveim. Biztos vagyok benne,
hogy a pszichiátria is tele van érdekes területekkel, de én nem
ezt az utat választom.
Egy pillanatra elhallgatok.
–  Ja, és ha már ilyen őszintén beszélgetünk: nem szeretem a
karika fülbevalókat. Pippának adtam azt, amit a
születésnapomra kaptam tőletek, mert sosem fogom hordani.
Megint csend ül a szobára. Anya feláll, és elkezdi összeszedni
az edényeket. Szó nélkül segítek neki. A konyhába érve
meglátom a könnyeket a szemében.
– Te sírsz? – kérdezem.
Szaporán pislog, és a szempillái nedvesen csillognak.
– Ne haragudj, mami! Fel sem fogtam, hogy… én…
Elhallgat, de aztán újra nekifut.
–  Ismered az apádat. Ő egy alfahím. És igazad van abban,
hogy sokszor vakon követem őt. Sajnálom. Saját véleményt kell
kialakítanom az új barátodról.
– Igen – bólintok.
Anya megdörzsöli a szemét.
– Amikor legközelebb a városba jössz, hozd őt is magaddal, és
együtt ebédelünk vagy vacsorázunk – javasolja kedvesen. – Mit
gondolsz?
 – Szuper ötlet! – felelem hálásan.
–  Ami a másik dolgot illeti: tudod, hogy én támogatlak,
bármilyen karriert választasz is – kacsint rám. – Ha
sztriptíztáncosnak állnál, az első sorból tapsolnék neked – de
azt inkább ne csináld, mert apád kitekeri a nyakad.
Reszketeg nevetés tör fel belőlem.
– Szerinted az orvosi miatt is kinyír?
– Majd észhez tér.
– Tényleg azt hiszed?
–  Biztos vagyok benne – sóhajt. – Azt viszont sosem bocsátja
meg, hogy elajándékoztad a születésnapi fülbevalódat. Ő maga
választotta neked.
 

 
Pont jókor érek majd vissza Hastingsbe. Hunter meccse
nyolckor kezdődik, és a busz már hét előtt befut az állomásra.
Így van időm hazamenni, lezuhanyozni, és odaérni a
hokicsarnokba, ahol Pippával és Hunter lakótársaival
találkozom. Csak Hollis és Rupi nem lesznek ott, mert elutaztak
a hétvégére. Nem is baj – a csarnok épp elég lármás Rupi Miller
kiabálása nélkül is.
Van még egy plusz feladatom a meccs előtt, amin már napok
óta gondolkodom. Azóta, mióta Hunter szerelmet vallott nekem.
Szemétnek éreztem magam, amiért nem viszonoztam a
vallomását, de nem akartam, hogy félreértse a helyzetet. Abban
a pillanatban úgy tűnhetett volna, mintha azért mondanám,
mert zaklatott vagyok, vagy egyszerűen csak hálás, amiért nem
csalt meg. Amikor kimondom, hogy szeretem, nyugodtnak és
összeszedettnek kell lennem. A szemébe akarok nézni, hogy
lássam az őszinte örömöt, amikor meghallja a szót. Mert tényleg
szeretem. És akit én szeretek, azt ösztönösen védem,
támogatom és biztatom, hogy használja ki az erősségeit és
győzze le a gyengeségeit. Határozottságot éreztem Hunter
hangjában, amikor kimondta, hogy sohasem csalna meg, és ez
valami fontosra mutatott rá: kezd bízni saját magában.
Nyilván segít, hogy a félelmei ellenére a csapat sikerszériája
nem tört meg attól, hogy lefeküdt velem. De ha másképp alakul,
szerintem akkor is ugyanezekre a felismerésekre jutott volna.
Igenis képes a hűségre. Képes sikereket elérni a hokiban úgy is,
hogy van barátnője és nemi élete. Őszintén hiszek benne, hogy
megállná a helyét a profik közt úgy, hogy az életmódjuk nem
viszi félre. Persze, biztosan lenne pár buktató. Basszus, Garrett
Graham már csak álcázva mer kilépni a házból, és a
barátnőjétől tudom, hogy egyes nők az utcán dekkolnak a házuk
előtt, hogy legalább egy pillanatra láthassák. Szóval igen, elég
ijesztő világ ez. A játékosok sokat vannak távol a szeretteiktől,
miközben idegenek tálcán kínálják nekik a szexet. De én bízom
Hunterben. És most, hogy ő is kezd hinni magában, már csak
egy utolsó lökés hiányzik.
Kikeresem Brenna számát. Miközben kicsöng, kibámulok az
ablakon. A busz tíz perc múlva Hastingsbe ér.
– Szia! – szól bele Brenna. – Áll még a ma este?
–  Persze. Hívok egy Ubert a kampuszig, mert előtte még
lezuhanyozok és átöltözök. Most csak egy gyors kérdésem
lenne.
– Mondd!
–  Össze tudsz kötni engem valamilyen módon Garrett
Grahammel?
Rövid szünet.
– Öhm… Igen, biztosan megoldható. Miért?
–  Egy kis meglepetést szervezek Hunternek – ködösítek. –
Kéne hozzá Garrett segítsége.
–  Persze, nem gond. Nem biztos, hogy a mobilomban el van
mentve a száma, de Fitzynek vagy Summer bátyjának biztosan
megvan. Megkérdezem.
– Kösz, chica. Később találkozunk.
Amint hazaérek, lehámozom magamról a ruháimat, és
beugrom a zuhany alá. Remélem, a forró víz felmelegít egy
kicsit. Elértünk a télnek azon rettenetes szakaszába, amikor
állandóan át vagyunk fázva. A február New Englandben maga a
jeges pokol, és egyben az egyetlen hónap, amikor anyával teljes
egyetértésbe kerülünk. Ő az elejétől a végéig gyűlöli a telet, én
viszont csak a februárral nem tudok kibékülni. Olyan ez, mint
egy Venn-diagram: közös metszetbe kerülve összeölelkezünk
egy kis testmeleg reményében.
Beburkolom magam a frottírköpenyembe, és a gardróbhoz
lépve próbálom kitalálni, mit vegyek fel. Szeretnék dögösen
kinézni, amikor találkozom Hunterrel a meccs után, de a
csarnok rettentően hideg. A hősugárzók és a tömeg felmelegíti
valamelyest a helyiséget, de még így is vacogni szokott a fogam.
 Végül vastag leggingst választok vastag zoknival és vastag
piros pulcsival. A kulcsszó a vastag. Úgy nézek ki ebben a
göncben, mint egy Michelin baba, de nem érdekel. A meleg
felülírja a dögöst.
Éppen sminkelni készülök, amikor megvillan a mobilom.
Remélem, nem Hunter hív, hogy a bostoni útról érdeklődjön.
Most a meccsre kell koncentrálnia, és ha megtudja, hogy
összevesztem apával, az biztosan nem emeli a ma esti
teljesítményét. Majd később elmesélek neki mindent.
De nem ő az, hanem TJ.
– Szia! – veszem fel. – Jössz a meccsre? Nem jeleztél vissza.
– Nem megyek.
–  Kár! – nyitom fel a sminkkészletem. – Jó lett volna
találkozni.
– Tényleg? Jó lett volna? – kérdezi gúnyosan.
Ez most mi volt?
– Jól vagy? Részegnek tűnsz.
Csak nevet. Nem értem, mi van vele.
– Na jó. Készülődnöm kell, szóval vagy mondd el, mi a gond,
vagy beszéljünk holnap.
– Mhmmmmm.
Még mindig nevet, de most már hisztérikusan.
– TJ!
Összeszorul a torkom.
– Mi a fene van?
Csönd. Úgy három másodperc után már éppen ellenőrizném,
hogy megszakadt-e a vonal, amikor TJ beszélni kezd. Olyan
gyorsan hadar, hogy alig bírok lépést tartani vele, és a
folyamatos Tessék? Mit mondasz? Ez mit jelent? –
közbeszólásaim csak még jobban felzaklatják. Mire lenyugszik,
már teljesen rosszul vagyok. Alig kapok levegőt.
– Ne mozdulj! Odamegyek.
 Hunter

Készülődés közben izgalom vibrál a levegőben a

csapatöltözőben. Aki ma nyer, az továbbjut a területi döntőbe,
szóval nem babra megy a játék. Tavaly eljutottunk a döntőig,
ahol végül egy dühös, megcsalt srác eltörte a csuklóm. Idén
viszont minden csontom ép, és a farkam sem kevert kínos
helyzetekbe.
Mellettem Bucky a nadrágját húzza fel éppen, és közben
valami sportolókon alkalmazott új terápiás módszerről hadovál
Mattnek és Alecnek.
–  Esküszöm, ez a kamra úgy néz ki, mint amiben James
Bondot kínoznák. Valami mínusz százötven fokos folyékony
nitrogént nyomatnak benne.
– És aztán? – kérdezi Alec elbűvölve.
–  Elméletben a hideg segíti a gyógyulást. Gyakorlatban
szerintem csak lefogyasztja a töködet.
– Mi ez? – fordulok felé.
– Kriptoterápia – feleli Bucky.
–  Durván hangzik – jegyzi meg mellettem Conor, és a füle
mögé tűri a szőke haját.
–  Haver! Nem tudom, mondták-e már, de… a hajad kezd
átmenni bundesligásba.
–  Elöl bankár, hátul rocksztár – szól be Matt a szekrénye
mellől.
Conor lazán vállat von. Ezt a srácot még a Bundesliga-séró
sem tudja kizökkenteni. Fiolában kéne árulni az önbizalmát
pattanásos kamaszoknak. Egy vagyont kereshetnénk.
– Le kéne vágatnod – veti fel Jesse. – Lelohasztja a csajokat.
–  Ja, persze – forgatja Con a szemét. – Először is, nem tudok
olyat mutatni vagy csinálni, ami lelohasztaná a csajokat.
Ebben van valami.
–  Másodszor: nem vágathatom le, mert elveszítenénk a
meccset.
– Baszki! Igazad van! – sápad el Jesse.
Hokisok és az ő babonáik. Ezek szerint egész áprilisig
nézhetjük Con sörényét.
– Úristen, mi ez a bűz? – üvölt be az edző az ajtóból, majd az
orrát ráncolva becsattog az öltözőbe.
Összenézünk a srácokkal. Én nem érzek semmit, és ahogy
látom, a többiek sem tudják, miről van szó.
– Mintha a kénköves pokolban lennék – morog Jensen.
– Ja! – csap a homlokára Bucky. – Ez csak Pablo.
– A tojás?
– Jaja – vigyorgok.
– Ne jajázz itt nekem, Davenport!
avartalanul folytatom.
 –  Ez történik, ha öt hónapon át kell gondoznunk egy tojást.
Előbb-utóbb megzápul. Mi már hozzászoktunk a szaghoz.
Bucky felé sandítok, aki előveszi Pablo Eggscobart a
szekrényéből.
– Azt hittem, a zárt tasak benntartja a szagot.
Pablo pillanatnyilag számos celofánrétegbe csavarva tengeti
napjait a hermetikusan lezárt rózsaszín italmelegítőjében. Már
a cuki kis malacpofiját sem látni a rengeteg bűzelnyomó
csomagolás miatt.
– Egy kicsit kivettem, mert megsajnáltam. Nem bűnöző, hogy
folyton be legyen zárva.
Horkantások és nevetés tölti be a helyiséget, az edző viszont
el sem mosolyodik.
– Add azt ide! – nyújtja ki a húsos mancsát.
Bucky riadtnak tűnik. Rám néz, mint aki némán azt kérdi:
megtegyem?
Vállat vonok.
– Ő a főnök.
Amint az edző megkaparintja a csapat kabaláját, az ajtó
melletti szemeteshez masíroz vele, és teketóriázás nélkül
kidobja. Buckyból elfojtott nyikkanás tör fel, majd síri csend
telepszik az öltözőre. Még nekem is eláll a lélegzetem. Pablo
olyan sokáig volt az életünk része, hogy az elvesztése belém
fojtja a szót. Ahogy körülnézek, látom, hogy a többiek ugyanígy
éreznek.
Jensen edző keresztbe fonja a karját.
–  Gratulálok! Átmentetek a röhejes teszten, amit nem én
akartam és egy percig sem hittem, hogy sikerülni fog, de… –
folytatja mogorván – az, hogy így gondoztátok ezt a tojást, igazi
csapatmunka volt, én pedig mindig tartom a szavam. Beszéltem
a dékánnal, aki azt mondta, hogy talán tehet valamit a
malacotok érdekében.
Bucky felvillanyozódik.
– Komolyan? Kapunk egy malacot? Srácok! Sikerült!
–  Pablo, a malac – ízlelgeti a nevet Jesse. – Valahogy nem az
igazi. Valami újat kell kitalálnunk.
– Pablo Pigscobar – bukik ki belőlünk egyszerre Connal.
Vigyorogva egymásra nézünk.
–  Jesszusom! – röhög Matt. – Kész, ennyi! Ma már senki se
szólaljon meg! Ezt nem lehet überelni.
Az egész csapat fetreng a röhögéstől. Még az edző szája is
rángatózik, de aztán összecsapja a tenyerét. Vége a bulinak.
Mindenki folytatja a készülődést.
Éppen a mellvédőt csatolnám magamra, amikor megzizzen a
mobilom a szekrényben. Garrett az.
– Mester! – kiáltok Jensennek. – A kedvenc exjátékosa, Garrett
Graham hív. Felvehetem?
Jensen az órára sandít. Harminc perc múlva kezdünk.
– Jó, de fogd rövidre, Davenport! Üzenem, hogy zseniális volt
a harmadik harmad végén tegnap a Nashville ellen.
– Átadom.
Az öltöző baromi zajos, ezért kimegyek a folyosóra. Biccentek
az ajtó előtt strázsáló őrnek. A Briar komolyan veszi a sportolók
biztonságát.
 – G! – emelem a fülemhez a telefont. – Mi a pálya?
– Jó, hogy elcsíptelek. Féltem, hogy már kikapcsoltad a mobilt.
– Szerencsét akarsz kívánni?
A vonal másik végéről horkantás hallatszik.
– Arra nincs szükséged. A BU-nak esélye sincs ellenetek.
Úgy is van. Idén eddig ők a legnagyobb riválisaink, de én
bízom a csapatomban. Persze, jobban örültem volna valami
könnyebb ellenfélnek, mondjuk az Eastwood College-nak, ami a
zseniális kapusuk ellenére a béka segge alatt van mostanában.
Mindegy, hányat véd Kriska, ha a kétbalkezes támadóik egy gólt
sem tudnak bevinni.
– Landon irodájából hívlak – folytatja Garrett. – Ma este LA-ba
utazik két hétre, de előtte még beszélni akart veled.
– Landon?
Gőzöm sincs, kiről beszél.
–  Landon McEllis, az ügynököm – de ezt a szót most nem
használhatjuk, szóval tégy úgy, mintha meg sem hallottad
volna. Sőt, ez a beszélgetés el sem hangzik.
– Oké, de miért is hívsz?
– Az előbb beszéltem Demivel. Állítólag szeretnél a profikhoz
szerződni diploma után.
Majdnem leejtem a telefont.
– Tessék?
Mikor beszélt Demivel?
– Elég hosszan eldumáltunk rólad. Demi kérdezte, hogy kell-e
ehhez egy ügynök, mire elmagyaráztam neki, hogy az egyetemi
játékosoknak nem lehet ügynökük. Hívás közben éppen
Landonnal voltam, aki ragaszkodott hozzá, hogy váltson veled
pár szót. De ne felejtsd el – ez a beszélgetés hétpecsétes titok.
Megértem az óvatosságát. Az egyetemi liga tiltja, hogy a
játékosok ügynökökkel dolgozzanak. Még a már beválogatott
sportolóknak is szüneteltetniük kell a kapcsolatot az
ügynökükkel a tanulmányaik alatt, legalábbis ez a szabály.
Persze minden sportnak megvan a maga szürke zónája, de
azért nem árt az óvatosság.
– Kihangosítalak, jó?
– Persze.
Még mindig nem tértem teljesen magamhoz.
– Üdv, Hunter! Itt Landon McEllis.
– Jó estét, uram!
– Hagyjuk ezt az uramozást! – kuncog. – Hívj csak Landonnak!
Figyelj, amikor G említette, hogy talán ügynököt keresel a
következő évre, azonnal rá akartam vetni magam a telefonra.
Mi tagadás, a szavai simogatják az egómat.
–  Csak be akartam mutatkozni, természetesen nem
hivatalosan.
Próbálok nem nevetni.
– Természetesen.
–  Nem fogok kertelni: te vagy az ország egyik legjobb
egyetemi játékosa. Ha érdekel a profi karrier, öt perc alatt
találok érdeklődőt.
– Tényleg?
Tudom, hogy tizennyolc-tizenkilenc évesen még viszonylag
könnyű jó ajánlatot kapni, de én huszonkettő leszek, mire
végzek. Bizony, a magam huszonegy évével már vén trottynak
számítok a sport világában.
–  Bizony. Figyelj, pillanatnyilag nem szerződtethetlek le, és a
mostani után egy jó darabig nem is beszélhetünk, de tudni
szeretném, mik a szándékaid. Más ügynököket is megfontolsz?
– Nem, nincs senki más – vallom be.
Egek, még rá sem számítottam. Még nem tudom, haragudjak-
e Demire a közbelépés miatt, vagy örök hálával tartozzak neki.
Ha az egyetem tudomást szerez erről a beszélgetésről, még
bajba is kerülhetek.
– Ezek szerint érdekel az ajánlatom.
– Mindenképpen.
Ha egy tucat ügynök kopogtatna az ajtómon, Landon McEllis
akkor is a listám első helyén lenne. Elképesztő klientúrája van,
és Garrett mindig szuperlatívuszokban beszél róla.
– Remek, akkor ebben megegyeztünk – kuncog. – Jövőre újra
jelentkezem.
– Várom. Köszönöm, uram… illetve Landon.
–  Ügyesen ma este! – veszi át a szót Garrett. – Később
beszélünk.
– Kösz, G!
Mindketten letesszük. Tátott szájjal meredek a mobilomra.
Basszus, Demi! Ez a csaj a legjobb dolog, ami valaha történt
velem.
– Davenport! – harsan egy öblös hang.
A világegyetemnek érdekes humora van, mert abban a
pillanatban, hogy eszembe jut Demi, megjelenik előttem a
félelmetes apja. avartan pislogok. Káprázik a szemem, vagy az
ott tényleg Marcus Davis a folyosó végén?
A biztonsági őr útját állja. Az egyetem megerősítette a
védelmünket, miután történt egy-két balhé az öltözőkben. Mióta
én idejárok, csend van, de Dean mesélte, hogy elsőéves korában
az egyik rivális csapat egy csomó csokiöntetes flakont
csempészett be sporttáskában, és telelocsolták ragacsos barna
trutyival az öltözőnket. Amikor a briaresek meccs előtt
bementek, azt hitték, hogy valaki körbefosta a falakat.
– Beengedheted, ismerem – intek az őrnek, aki félreáll.
Dr. Davis határozott léptekkel közelít felém. Úristen, mekkora
fickó! Vicces, hogy csak pár centivel magasabb nálam, de mivel
úgy néz ki, mint Dwayne the Rock Johnson, kábé kétszer
akkorának tűnik, mint én. Őrület, hogy egy ilyen behemót nap
mint nap aprólékos műtéteket végez. A látszat néha tényleg
csal.
– Jó napot, uram! – köszönök.
Lélekben felkészülök a válaszára, ami várhatóan nem lesz
kellemes. Nem láttam a januári, rövid, de annál kínosabb
találkozásunk óta, amikor is kristálytisztán kifejezte, mennyire
nem kedvel.
– Beszélnünk kell, mint férfi a férfival! – jelenti be dr. Davis.
Magamba fojtok egy sóhajt.
– Örömmel beszélgetnék, uram, de húsz perc múlva kezdődik
a meccs. Nem tehetnénk át holnapra?
–  Nem. Én komolyan veszem a lányommal kapcsolatos
ügyeket.
 – Ahogy én is – felelem. – Demi nagyon fontos nekem.
– Valóban? Ezért bátorítod, hogy dobja el a jövőjét?
A hangjától megfagy a levegő, és a kemény vonásai így
dühösen még fenyegetőbbé válnak. Úgy tűnik, Demi bostoni
útja nem úgy sikerült, mint remélte.
– Nem dobja el a jövőjét – mondom óvatosan. – Ugyanazon a
területen marad, csak másképp közelíti meg.
–  Tudod, mennyit keres egy pszichiáter? Évi kétszázezret,
vagy még többet. A jobbak akár kétszázhetvenötöt is.
Hasonlítsuk ezt össze egy klinikai pszichológus keresetével?
Vagy urambocsá egy átlagos tanácsadóéval? Abból minden
sarkon van egy.
–  Demit nem érdekli a pénz, és nem akar orvosira menni.
Inkább doktori fokozatot szerezne.
–  Idefigyelj, kölyök! Hogy mersz te beleszólni a lányom
döntéseibe?
– Én aztán nem szólok bele. Sőt, inkább ő viseli a nadrágot a
kapcsolatunkban – horkantok fel. – Gondolom, ismeri a lányát.
A világ legkeményebb diktátora.
Egy röpke pillanatra mintha mosoly csillanna dr. Davis
szemében, és talán, de tényleg csak talán ellágyulna egy kicsit.
De mire kettőt pislogok, az arca visszaváltozik kőszoborrá.
– Nem bízom benned – mondja szigorúan.
Felsóhajtok.
– Már megbocsásson, uram, de nem is ismer.
– Te és a lányom két külön világ vagytok. Ő…
Hirtelen kivágódik mögöttem az ajtó. Jensen dühös képére
számítok, és már kezdem is a mentegetőzést, amikor rájövök,
hogy csak Matt az.
Matty egy pillanatra megriad a fölém tornyosuló nagydarab
fickó láttán, de aztán gyorsan összeszedi magát.
–  Haver! Most rögtön be kell jönnöd! – dugja a mobilját az
orrom alá. – Kitört a káosz.
– Mi történt? – vonom össze a szemöldököm.
–  Valami para van a Bristol House-nál. Ketten felmásztak a
tetőre, és úgy néznek ki, mint akik ugrani készülnek. Valaki
élőben tweeteli az egészet, és egy csaj a Hartford House
emeletén le is fotózta őket – nyomja a kezembe a telefont. – Az
egyikük a te csajod.
Egyik kollégiumban sincs szabad feljárás a tetőre, sőt,
kimondottan tilos felmenni, ami teljességgel érthető. A vezetés
nem akarja, hogy a diákok vad bulikat tartsanak odafent,
ahonnan részeg kölykök zuhannak a halálba. Vagy – bár ez
ritkábban fordul elő – szándékosan leugorjanak.
A legtöbb iskola óvintézkedésekkel veszi elejét a bajnak.
Zárakat szerelnek fel, amikhez csak a karbantartóknak van
kulcsa, sőt, az újabb épületekben már kulcskártya kell a
feljutáshoz. A Bristol House viszont közel sem ilyen modern. A
tetőre egy ősrégi ajtón át vezet az út, a zár pedig egy vicc. Aki a
koleszban lakik, ahogy elsőben én is, pontosan tudja, milyen
könnyű feljutni. A legtöbben óvatosan használják ki a
lehetőséget, mondjuk füvezni vagy szexelni járnak fel.
Mindenki tudja, hogy a Bristol teteje egy titkos búvóhely, ahol
nem csinálunk felhajtást.
Úgy tűnik, TJ-nek kimaradt ez az infó.
Életemben nem féltem még annyira, mint most, ahogy
figyelem a barátomat a párkány szélén. A sötétben csak a
vékony teste körvonalai látszanak.
– TJ, kérlek! – szólok hozzá elcsukló hangon.
Azóta gondot okoz a beszéd, hogy ideértem. Nem, már azelőtt
kezdődött. Amikor húsz perccel ezelőtt felhívott, és közölte,
hogy megöli magát.
Hogy a francba nem vettem észre a jeleket?
Pszichológusnak készülök, és nem tűnt fel, hogy egy közeli
barátomnak öngyilkos hajlamai vannak? Sírni tudnék.
Komolyan nem láttam, hogy TJ szenved. Persze vannak néha
rossz napjai, de mióta ismerem, egyszer sem beszélt
reménytelenségről vagy öngyilkosságról. Tudtam, hogy
hajlamos a szorongásra, de önpusztításra sosem gyanakodtam.
Egyelőre semmivel nem tudtam lecsalogatni a párkányról.
Nem tudom, mivel hathatnék rá.
– TJ! – könyörgök. – Gyere le onnan!
– Mit érdekel téged, ha leugrok? Te csak magaddal törődsz.
Fájnak a szavai, de most nem foglalkozhatok a saját
érzéseimmel. Ez nem rólam szól. TJ nyilvánvalóan nehéz
időszakon megy most keresztül.
Nehéz időszakon? – visít a fejemben egy hang. – Baszki, ennél
jóval nagyobb a baj!
A torkomban dobog a szívem. Úgy érzem, mindjárt
megfulladok. A tetőt vastag jégpáncél borítja, mert soha senki
nem jön fel ide, hogy felsózza. Ráadásul időközben havazni
kezdett, és a szél is feltámadt. Egy rossz mozdulat, és…
NEM, erre még gondolni sem szabad!
– TJ! Szállj le onnan, és gyere ide hozzám! Beszélgessünk!
 – Nem. Nem akarok beszélgetni. Kurvára utálok beszélgetni.
– Tudom – suttogom.
Közelebb araszolok hozzá. Az idegeim pánik üzemmódban
izzanak. Próbálom felidézni az intő jeleket, amiket nem vettem
észre. TJ mindig is antiszociális volt, de velem azért kimozdult
néha, és barátkozott a barátaimmal. Nem zárkózott el
mindenkitől, így nem tűnt abnormálisnak a viselkedése. Csak
alkalmanként iszik, és sosem nyúl drogokhoz. Igaz, hogy
nehezen nyit mások felé, és nehezen fejezi ki az érzelmeit, de ez
nem annyira szokatlan. Corinne is pont ugyanilyen zárkózott,
de nála sem gyanakodnék öngyilkos hajlamokra.
Úristen! Fogalmam sincs, mihez kezdjek most.
Egyszerűen nem tudom.
Ez nem egy iskolai feladat, sem egy istenverte krimi reality.
Ez a való élet, és én totál tehetetlen vagyok. Újra próbálkozom.
– Figyelj! Nyilvánvaló, hogy ittál…
– Nem ittam.
Nyugtalanítóan higgadt a hangja. Az ajkamba harapok. A
rohadt életbe! Józan? Négy emelet magasságban áll a párkány
szélén, és még csak nem is az alkohol miatt?
A távolban szirénák vijjognak. Nagyot dobban a szívem. Ide
jönnek? Valaki észrevett bennünket, és kihívta a rendőrséget?
Istenem, remélem, jön a rendőrség, és hoz valakit, aki meggyőzi
az öngyilkosjelölteket, hogy ne ugorjanak.
Én nem vagyok erre felkészülve.
A szél belekap a hajamba, és ide-oda cibálja a tincseket. Még
kabátot sem húztam, amikor elrohantam otthonról, csak a piros
pulóver, a leggings és a csizma van rajtam. A hideg levegő a
tüdőmig hatol, de ez semmi ahhoz képest, amit TJ érezhet
abban az egy szál vékony pólóban. Félő, hogy légies testét az
első széllökés letaszítja a tetőről, és a kavargó hópelyheket
elnézve ez bármelyik pillanatban megtörténhet.
– Jól van – szólalok meg erőtlenül. – Jól van. Ha te nem jössz
le, felmegyek én.
–  Ne közelíts, Demi! – merevedik meg TJ. – Komolyan
mondom. Leugrok.
Összeszorított foggal centiről centire közeledek a párkány
felé.
– Nem akarom, hogy megtedd! – mondom.
A szívem hangosan dübörög a bordáim mögött.
– Először beszéljünk, aztán együtt kitaláljuk, hogyan tovább.
– Nincs miről beszélnünk. Menj vissza az új pasidhoz!
Elérem a párkányt. Majdnem elhányom magam, amikor
meglátom a cementet belepő fehér zúzmarát. Illetve remélem,
hogy csak az, és nem kőkemény, lefagyott jég.
– Erről van szó? – kérdezem halkan. – Rólam és Hunterről?
– Ja, persze! Kettőtök miatt akarok leugrani a halálba. Baszki,
Demi, hogy lehetsz ilyen kurvára egocentrikus?
Összerezzenek. Mélyet szippantok a hideg levegőből, és
felemelem az egyik lábam a párkányra. Azonnal megcsúszik.
Basszus, ez jég.
Úristen, mit művelek én itt?
Megmented a barátod.
Segítségre van szüksége. Igen. TJ-nek segítség kell. Újabb mély
lélegzet. Másodszorra sikerült felmásznom. Ott állok mellette, és
közben elkövetem azt a hatalmas hibát, hogy lenézek a mélybe.
Állati hülye ötlet volt.
Nagyokat sóhajtva próbálom leküzdeni az émelygést.
Belégzés. Kilégzés. Kényszerítem magam a lélegzésre, és nem
nézek le többet, de a látvány már beleégett az agyamba. Az a
mélység! Se fű, se bokor odalent, csak beton. A levegő kis fehér
puffanásokkal szökik belőlem. Életemben nem láttam ilyen
félelmetes dolgot.
De a gondolat, hogy TJ-t elveszíthetem, még félelmetesebb.
Eddig nem hallottam a segélykiáltásait, de most már tisztán
látom, mekkora a baj.
–  Menj innen! – csattan fel, de a hangjából már nem düh,
hanem aggodalom és kétségbeesés árad. – Bajod eshet.
– Neked is. Csak akkor szállok le, ha te is.
– Tényleg? Hirtelen ilyen fontos lettem neked?
– Mindig is az voltál. Te vagy az egyik legjobb barátom.
Ne nézz le, Demi! Ne…
Megint lefelé pillantok, és újra elönt a hányinger. Négy
emelet, az mennyi is lehet? Tizenöt méter? Innen föntről miért
tűnik sokkal magasabbnak? Sosem hittem volna, hogy tizenöt
méter ilyen rohadt sok tud lenni.
–  Legjobb barát – gúnyolódik TJ. – Tudod te, milyen
leereszkedőn hangzik ez?
–  Mi, hogy a barátomnak nevezlek? Elsőéves korunk óta
ismerjük egymást.
–  Pontosan! Első óta! Vagyis majdnem három évet vártam,
hogy végre felébredj és rájöjj, Nico mekkora seggfej.
A szél a hajunkat borzolja. Ezúttal van annyi eszem, hogy
nem nézek le a mélybe.
– És amikor végre dobtad az a bunkót, hagytam időt neked a
gyógyulásra. Türelem, haver! – mondogattam magamnak. Van
köztünk egy különleges kötelék, most már csak észreveszi, amit
az elmúlt istenverte három évben nem sikerült.
Keserűség ül ki az arcára.
– Azt hittem, Nico után én jövök, erre összeállsz azzal a faszfej
hokissal?
Nem veszem a védelmembe Huntert, mert félek, hogy azzal
csak még jobban felzaklatnám TJ-t. De egy óvatos észrevétel
azért kibukik belőlem.
– Az előbb azt mondtad, hogy ez nem rólam szól.
–  Jó, végül is de. Nem csak rólad, de rólad is. Egyszerűen
belefáradtam, hogy láthatatlan vagyok. Láthatatlan neked, a
családomnak. A szüleim bele vannak buzulva a nagymenő
bátyámba a nagymenő londoni állásával, én meg csak egy futó
gondolat vagyok mindenki agyában, már ha egyáltalán eszükbe
jutok. A kutyát nem érdeklem.
– Ez nem igaz.
Találkoztam egyszer a szüleivel, és nekem úgy tűnt, hogy
nagyon szeretik őt. Persze tudom, a látszat néha csal, de a
megérzésem azt súgja, hogy az apja és az anyja lélekszakadva
rohannának ide, ha tudnák, mire készül a fiuk.
– Szerintem alábecsülöd magad – mondom.
A szirénák egyre hangosabbak.
 TJ megmerevedik. Felemeli a lábát. Lélekben felkészülök a
legrosszabbra, de szerencsére csak elhelyezkedik. A
megkönnyebbüléstől majdnem bepisilek.
Mióta felmásztam a párkányra, olyan vagyok, mint egy élő
szobor. Egy millimétert sem mozdultam. Az egész úgy hatvan
centi széles. Nem lóg le a lábam, de mégis olyan, mintha
kifeszített kötélen egyensúlyoznék.
– Miért nem beszéltél nekem erről? Soha nem mondtad, hogy
a szüleid nem törődnek veled, hogy kevesebbnek érzed magad
a bátyádnál, hogy meg akarsz…
Halni. Nem mondom ki hangosan. Erősen beleharapok
belülről az arcomba.
–  Tudod, hogy melletted álltam volna. Miért nem kértél
segítséget?
– Miért őt választottad? – kérdezi válasz helyett.
– Nem választás kérdése volt – sóhajtok ernyedten. – Nem úgy
működött, hogy ti ketten ott álltatok előttem, és ráböktem az
egyikőtökre. Hunterrel barátok voltunk, és idővel több is
kialakult…
– Mi is barátok vagyunk – velem miért nem alakult ki több?
Fájdalom és csalódottság sötétlik a tekintetében. Baszki, úgy
tűnik, hülyeséget mondtam.
–  Nem tudom – felelem. – Talán a vonzalom az oka.
Vonzódom Hunterhöz.
– És hozzám nem?
Most mit csináljak? Hazudjak? Keltsek hamis reményt benne,
hogy lecsalogassam a párkányról? Álnok és kegyetlen trükk
lenne, ráadásul TJ átlátna rajtam. Nem tudok több lenni, mint a
barátja, és ez nem fog változni. Az őszinte utat választom, mert
ez vagyok én.
–  Nem vonzódom hozzád szexuálisan – vallom be. –
Jóképűnek talállak…
– Hazudsz!
– Komolyan mondom – erősködök. – Szép a szemed, és formás
a feneked.
Nem válaszol, mintha próbálná eldönteni, higgyen-e nekem.
–  De ott van például Liam Hemsworth: dögös pasi, mégsem
akarnék lefeküdni vele. A két ember közti kémiára nincs
magyarázat. Vagy érzed, vagy nem.
– Kémia – húzza el a száját.
Fájdalom torzítja el a vonásait.
– Nekem miért nem jön össze senkivel?
– Lenne egy tippem.
TJ kemény pillantást vet rám.
–  Azt mondtad, az elmúlt három évben arra vártál, hogy
szakítsak Nicóval. Ebből kifolyólag nem is nagyon próbálkoztál
más lányokkal. Amennyire tudom, mindössze egyszer randiztál
– egy lányszövetséges nővéremmel, akivel én hoztalak össze. Ha
önként kivonod magad a piacról, nem is találsz senkit.
–  Nem vontam ki magam – ellenkezik minden meggyőződés
nélkül.
A hideg szél belekap a hajamba. Libabőr fut végig a
nyakamon, le a gerincem mentén. Majd megfagyok idefent, de
egy tapodtat sem mozdulok TJ nélkül. Ha kell, egész éjjel itt
maradok.
–  De igen, pont azt csináltad – bizonygatom. – És megértem:
nehéz olyan lány után vágyakozni, aki már foglalt. Ráadásul
ezzel elnyomtad a társkereső ösztöneidet. Majdnem három évet
elvesztegettél. De a jó hír, hogy még másfél év hátravan az
egyetemből. Rengeteg időd maradt próbálkozni.
– Nem akarok többet próbálkozni. Utánad nem.
Kezdenek elfogyni az érveim. Szemmel láthatólag fel sem
merül benne, hogy még nálam sem próbálkozott soha. Egyszer
sem fejezte ki az érzelmeit, csak állt tétlenül, és várta, hogy
észrevegyem a rajongását. Gondolom, így könnyebb volt neki,
mint megnyílni.
De én meg hogy a francba lehettem ilyen vak? Elönt a
kétségbeesés, ahogy eszembe jutnak Nico és Hunter beszólásai.
Mindketten figyelmeztettek, hogy TJ szerelmes belém. Mindenki
látta, csak én nem.
Vagy talán csak nem akartam látni.
Talán TJ-hez és a világ összes emberéhez hasonlóan én is a
könnyebbik utat választottam, ha nem is szándékosan. Talán
egyszerűbb volt szemet hunyni TJ érzelmei fölött, és ragaszkodó
barátként elkönyvelni, mint szembenézni azzal, milyen hatással
lehet mindez a barátságunkra.
–  TJ! – szólítom meg halkan, és az elmúlt öt percben először
megmozdulok.
Felé nyújtom a kezem. Az ujjaim úgy remegnek, mint még
soha. Annyira félek, hogy a hólyagom előbb-utóbb felmondja a
szolgálatot.
 A reszkető kezem láttán TJ szemében szomorúság jelenik
meg. Kisöpör egy hópelyhet az arcából.
– Te félsz – motyogja. – Nem akarom, hogy félj.
– Akkor szállj le velem a párkányról! – kérlelem.
Nem válaszol. Leengedem a kezem, és újra az oldalamhoz
szorítom. Lentről beszéd hangjai szűrődnek fel. Kisebb tömeg
gyűlt össze alattunk. Egyenruhás rendőröket is látok. Vajon
köztük van az, aki letartóztatott minket Hunterrel? Segg járőr.
Az a segg. Egy mentő és több rendőrautó hajt be a kollégium kis
parkolójába.
–  Nincs miért itt lennem – motyogja TJ. – Inkább meghalok,
mint hogy tovább szenvedjek ezzel a szar élettel.
–  Nem biztos, hogy meghalsz – mutatok rá. – Négy emelet
magasban vagyunk. Kábé tizenöt méter a földig. Egy négy-öt
emeletes épületről lezuhanva úgy ötven százalék a túlélés
esélye. Harminc méterről valószínűleg tényleg belehalnál –
vonom fel a szemöldököm –, de innen simán túlélheted.
TJ szeme megvillan.
– Rohadtul nincs kedvem a mondvacsinált statisztikáidhoz.
–  Nem én találtam ki. Ma este éppen erről beszéltem
apámmal.
– Mi a búsnak beszélnél vele ilyesmiről?
– Apa egy férfit operált, aki majdnem húsz métert zuhant egy
ablakból. Suttyomban el akart szívni egy cigit a felesége háta
mögött, de túlságosan kihajolt, és elvesztette az egyensúlyát.
Fejjel érkezett a betonra.
Nagyot nyelek.
 – Tudni akarod, mi történt vele?
– Túlélte a nagy kalandot. A neje elhagyta a cigizés miatt, de
közben összejött a dögös fürdetős nővérkével – ironizál TJ. –
Tanulság: mindig van miért élni. Szép próbálkozás, Demi.
Fanyarul felnevetek.
– Nem. Túlélte az esést, de betört a koponyája, és szubdurális
vérömlenye lett. Apa próbálta megműteni, de túl súlyos a
sérülése. Életben van, de komoly agykárosodást szenvedett.
Sosem lesz már olyan, mint régen. Ja, és az egyik szemére
megvakult, mert a látóidege is megsérült. Még nem lehet tudni,
pontosan mekkora a baj, de apa nem túl bizakodó.
TJ döbbentnek tűnik. Félelmetes némaságban mered az
alattunk húzódó mélységbe. A sötétséget piros és kék fények
villogása töri meg. A holdat vastag felhők takarják el, a
hópelyhek fehér csíkokat húznak a tintaszerű égen. Az épület
köré gyűlt tömeg ellenére úgy érzem, mintha csak mi ketten
lennénk a világon.
A torkomban dobogó szívvel kutatok az agyamban. Nem
tudom, mit mondhatnék, hogyan segíthetnék neki.
– Hát… – szólalok meg lágyan. – Itt vagyunk.
TJ fájó tekintettel néz vissza rám.
– Itt vagyunk.
 Hunter

Halvány fogalmam sincs, mi ez az egész. Berohanok az

öltözőbe, ahol már mindenki teljes felszerelésben álldogál.
Egyedül én nem vagyok kész, de ez most rohadtul nem érdekel.
Demi apja is bejön velem, és a látvány döbbenetet vált ki a
csapattársaimból.
– Ki ez? – ugrik fel az edző szemöldöke.
– Demi apja, dr. Marcus Davis.
–  Azta! – nézi Bucky tátott szájjal a tagbaszakadt fickót. –
Hamar ideért. Mi csak most tudtuk meg.
–  Pontosan mi történt? – kérdezi dr. Davis az egyetlen
felnőttet a helyiségben.
Jensen kezet nyújt neki.
–  Chad Jensen. Sajnos nem tudok válaszolni. Nincs más
infónk, csak egy pixeles kép a telefonon.
– Demi az – szűröm a fogaim közt a szót.
Dr. Davis komoran bólint.
–  Tényleg a lányom. Hol van ez a hely pontosan? Bristol
House?
 – Az egy kollégium a kampusz nyugati részén – feleli Matt. –
Innen tíz perc séta vagy két perc autóval.
Dr. Davis már az ajtóban áll.
– Davenport! Vezess oda! – vakkant rám.
Földbe gyökerezik a lábam. A csapatom mindjárt pályára lép.
Ezen a meccsen dől el, ki jut be a területi döntőbe, és onnan
akár a nemzeti bajnokságba. A Frozen Four nagy négyesébe. De
most képtelen lennék hokizni. A barátnőm fent van azon az
átkozott tetőn február közepén, hogy lehozzon egy
öngyilkosjelöltet. Átfutottam a tweeteket, amiket Matt mutatott,
és nyilvánvaló, hogy nem baráti traccspartit tartanak odafent.
TJ ugrani készül.
Remegő ujjakkal végigszántom a hajam. Deréktól lefelé
hokisnadrágban és teljes védőfelszerelésben vagyok, felül
viszont csak atléta van rajtam. A váll- és könyökvédőim a
szekrényben vannak szanaszét, a mellvédőm a padon hever.
Nagyot nyelve körbenézek az öltözőben. Pár pillanat múlva a
csapatkapitányi kézikönyv összes szabályát megszegem.
Jó kapitány akartam lenni. Úgy terveztem, hogy a csapat lesz
az első, hogy támogatni fogom őket, türelmes leszek velük, és
követem a szezon elején felállított irányelveket. Megesküdtem
magamnak, hogy egy lány sem lehet fontosabb a hokinál, és
most az egész megy a kukába… egy lány miatt.
De egyszerűen nincs más választásom. Az olyanok, mint
Garrett, Dean vagy Logan megértenének. Szerintem egyikük
sem helyezné a sportot a barátnőjük elé. Így, ha a csapatom
megutál ezért a lépésért, ám legyen. Csak annyit tudok, hogy ha
Demi bajban van, akkor most ő a legfontosabb.
– Srácok! – szólalok meg. – Sajnálom, de ma nem játszhatok.
Senki sem szól. Bűntudat kavarog bennem, és úgy érzem,
mintha kő lenne a gyomromban.
– Higgyétek el, nem szívesen hagyom ki ezt a meccset, de ha
itt lennék, sem vennétek most hasznomat. Nem tudnék a
játékra koncentrálni, mert csak Demin járna az eszem. Tudnom
kell, hogy biztonságban van, és…
– Felmászott a párkányra – bukik ki Mattből.
A szeme a telefon kijelzőjére szegeződik.
Dr. Davis sóbálvánnyá mered az ajtóban. Pont olyan
rémültnek tűnik, mint én vagyok.
– Mit csinált? – üvölt. – Most mi történik?
– Nem tudom. A tweet szerint már ketten állnak a párkányon.
Nincs több infó.
Olyan gyorsan dobog a szívem, hogy mindjárt elájulok. Mély
lélegzetet veszek, és a kezem megint a hajamban jár.
Legszívesebben szálanként kitépném az összeset.
– Sajnálom, de mennem kell – mondom a csapatnak.
– Haver, mi a francnak mentegetőzöl? – csattan fel Matt.
– És mi a francot keresel még itt? – kontrázik rá Conor.
A flegma hangjával szöges ellentétben áll a tekintetéből
sugárzó komolyság.
Az edzőre sandítok, aki kurtán bólint. Felkapom a cipőm a
padlóról, és kirohanok az öltözőből.
 
  
– Ez az – mondom öt perccel később.
Aggodalom és türelmetlenség kavarog bennem.
– A bejárat itt van jobbra.
De ahogy befordulunk a parkoló felé, rendőrségi kordon állja
az utunkat. A parkoló túlsó végében egy mentőt és három
rendőrautót látok, mellettük a kampusz két biztonsági őrét.
Elkáromkodom magam.
–  Csak álljon meg itt az út mellett! Ha elvontatják a kocsit,
majd kölcsönadom az enyémet – mondom dr. Davisnek.
Türelmetlenül kipattanunk a BMW-jéből. A hideg itt is úgy
arcon csap, mint az előbb, amikor kiléptünk a csarnokból.
Fagyos a levegő, de nem ez bénít meg, hanem a félelem. A
vegytiszta félelem. Ahogy felnézek a Bristol House tetejére,
önkéntelenül felszisszenek.
– Jesszusom!
– Úristen! – kiált fel dr. Davis ugyanabban a pillanatban.
Elgyötört sóhajjal a szeme elé kapja a kezét, mint aki látni
sem bírja az eseményeket, majd leereszti a karját, és elszántan
bólint.
– Gyerünk!
Közelebb megyünk, de a rendőrség körbekerítette a helyszínt.
A helyszínt. Basszus, már most úgy gondolok rá, mint bűnügyi
helyszínre. Vagy inkább, mint egy várhatóan végzetes baleset
helyszínére.
Megint felnézek, és a torkom úgy összeszorul, hogy nem
kapok levegőt. Demi sötét haja lebeg a szélben, de ő maga
mozdulatlanul áll, mint egy szobor. A piros pulóverében és
fekete leggingsében aprónak és védtelennek tűnik odafent.
Bárcsak hallanám a hangját vagy látnám a szemét! Mellette ott
áll TJ pólóban és melegítőalsóban, vékony karját az oldalához
szorítva.
Beszélgetnek. Nem tudom, mit mondanak egymásnak, és nem
is érdekel. Fel akarok menni oda, hogy lerángassam azt a kis
hülyét a párkányról – aztán áthajítsam rajta, amiért veszélybe
sodorta Demit.
Koncentrálnom kell, hogy lélegezni tudjak. Demi apja próbál
áttörni a kordonon, de a fiatal járőr megállítja.
– Nem mehet be ide, uram!
A srácra nézek. Én ismerem őt! Mi is a neve? Alberts? Nem,
Albertson!
– Ő a lány apja – lépek közéjük.
Albertson szeme elkerekedik, amikor felismer.
–  Én pedig a barátja vagyok – folytatom. – Találkozott már
Demivel, Albertson. Ő ült velem a fogdában.
–  Milyen fogdában? – kapja fel a fejét dr. Davis, de úgy
döntök, inkább elnapolom a választ.
– Kérem, Albertson! – győzködöm a rendőrt higgadtan.
A srác hátrapillant a válla fölött, majd diszkréten bólint, és
beenged bennünket.
Úgy húsz méterre a kolesz bejáratától megtorpanunk. Az
ajtónál egy csapat rendőr tárgyal egy öltönyös fickóval. A dékán
az. Több tanár is jelen van. A rendőrök próbálják egy oldalra
terelni a bámészkodó tömeget.
 Dr. Davis megragadja a karom. Összerezzenek, mert olyan
erősen szorít, hogy annak biztosan nyoma marad.
– Tudod, hogy lehet feljutni oda?
Habozok. Nyilván tudom. A Briaren szinte mindenki tudja,
hogy a Bristol teteje a legjobb hely füvezni. De a vad tekintete
láttán úgy érzem, nem lenne bölcs ötlet most Demi közelébe
engedni. Még én is nehezen türtőztetem magam, pedig csak a
pasija vagyok. Bele sem merek gondolni, mit éreznék, ha a
lányomat látnám odafent.
Félelem és kétségbeesés áramlik szét az ereimben. A kezem
őrülten remeg, és a lábam is veszélyesen imbolyog alattam. A
csupasz karom tiszta libabőr.
– Ha tudnám, sem jutnánk fel a zsaruktól. Itt kell maradnunk.
A sötét szemében düh villan.
– És még azt mered állítani, hogy törődsz a lányommal?
– Nagyon is törődöm.
Lassan kifújom a levegőt.
– Dr. Davis! Marcus! Nézzen rá! Nézzen rájuk!
A dühe lassan fájdalomba megy át, ahogy hátradönti a fejét. A
sima bőrén megcsillan az út végén világító lámpák fénye.
– Bízzon benne!
– Tessék? – pislog.
–  Bízzon Demiben! Tudom, hogy legszívesebben felrohanna
oda, de azzal halálra ijesztené TJ-t. Ha én állnék ott, és
meglátnám magát… – rázom meg a fejem. – Higgye el, csak
rontana a helyzeten. Tudom, mennyire szereti a lányát –
egészen Bostonból vezetett idáig, hogy eltiltson tőle. Amit
egyébként még mindig nem értek, mert nem tettem semmi
rosszat, és tiszta szívemből szeretem Demit. És mert szeretem,
hiszek is benne.
Dr. Davis nagyot nyel. A hatalmas ádámcsutkája mintha
önálló életet élne.
– Nagyon okos lány – folytatom. – Tudja, mit csinál. Egy teljes
szemeszteren át dolgoztam vele egy közös projekten, amiben a
terapeutámat kellett eljátszania. Ha valaki le tudja hozni onnan
TJ-t, az ő. Bízzon benne!
Látom rajta, hogy a vita kimerítette. A széles válla lecsügged.
Rövid tétovázás után felé nyúlok, és biztatón megérintem a
karját. Először összeszűkült szemmel néz rám, de aztán
megenyhül.
– Tényleg szereted őt – mondja nyersen.
– Igen.
Mindketten visszafordulunk Demi felé. Az idő mintha megállt
volna. Megfagyott, mint a levegő. Megfagyott, mint a föld a
talpunk alatt. Megfagyott, mint a szívem a félelemtől. Percek
telnek el, vagy talán órák. Napok. Nem tudom. Csak azt tudom,
hogy nem lesz egy nyugodt lélegzetvételem, amíg Demi kézen
nem fogja TJ-t, és le nem vezeti a párkányról.
Sokkos állapotban vagyok. Csontig átfagytam, és reszketek, mint
a nyárfalevél. Pislogok és fókuszálok, de nem látok semmit. A
fülem működik, de nem hallok hangokat. Amikor kilépek a
Bristol House ajtaján, és megpillantom Huntert és az apámat,
azt hiszem, csak hallucinálok. Nyilván a sokk hatása. TJ-t
támogatva továbbsétálok.
– Demi!
Megállok. Ez már valóságosnak hangzott. Mintha apa szólt
volna hozzám. De a zsaruk hirtelen körbevesznek bennünket,
és elválasztanak tőle. TJ éppolyan riadt, mint én. Pánik árad
szét a tekintetében, amikor az egyik rendőr a mentőautó felé
vezeti.
– Nem akarok kórházba menni! – tiltakozik. – Demi!
–  Muszáj – szorítom meg bátorítón a karját. – Beszélned kell
valakivel arról, ami ma este történt.
– Már beszéltem veled.
Ez igaz, de én ennél többet nem tehetek érte. Öngyilkos akart
lenni, és még a feltételeket is megteremtette hozzá – ez már túl
megy a hatáskörömön. Egyébként sincs választása. Most
valószínűleg beutalják a pszichiátriára hetvenkét órás
megfigyelésre, hogy ne tehessen kárt magában vagy másokban.
– Bemegyek hozzád, amint tudok. Megígérem.
Bágyadtan bólint, és kábultan követi a rendőrt a várakozó
mentőhöz.
Amikor megfordulok, apa karjában találom magam. Eddig is
nehezen kaptam levegőt, de most konkrétan fulladozok.
– Apa, légyszi ne! – zihálok. – Megfulladok.
Nagy nehezen elenged és talpra állít. Rögtön utána újabb
ölelésben találom magam. Valamivel finomabb, de éppolyan
szenvedélyes, mint az előző.
–  El sem tudod képzelni, mennyire aggódtunk érted – szólal
meg Hunter rekedten.
Apa halkan felmordulva bólint.
– Nem értem. Mit keresel itt? – kérdezem.
–  Valaki lefotózott téged a ház tetején, és egy csomó tweet
érkezett – magyarázza Hunter.
–  Nem, nem te. Te miért vagy itt? – meredek apára. –
Hogyhogy nem Bostonban vagy?
– Azért jöttem, mert…
Egy pillanatra elhallgat, mire Hunter befejezi helyette a
mondatot.
– Látni akart téged.
Apa arcára fanyar mosoly ül ki.
–  Nem, kölyök. Nem kell kimentened. Azért jöttem, hogy
beszéljek Hunterrel – von vállat. – Azt akartam, hogy hagyjon
téged békén.
– Apa!
Nem hiszek a fülemnek.
– Tudom, kicsim. Sajnálom. Én csak… – Végighúzza a tenyerét
a kopasz fején. – A kislányom vagy. Most törték össze a szíved,
és nem akartam, hogy újra megtörténjen. Nico megbántott, és
amikor megtudtam, kivel álltál össze utána… – biccent Hunter
felé. – Gazdag fiú, nagymenő sportoló: tapasztalatom szerint az
ilyenek legtöbbször csak játszanak a nőkkel. Úgy tűnt, hogy
újabb csalódás felé tartasz, és próbáltalak megvédeni.
– Értem, hogy csak jót akartál, de Hunter nem olyan. És ahogy
korábban már mondtam, ő és én együtt vagyunk, és jó lenne, ha
megbékélnél a gondolattal. Ahelyett, hogy megnehezítenéd
mindannyiunk dolgát, inkább fogadd el, hogy már ő a pasim.
Igen, egy gazdag hokis, de… Ó, a kurva életbe!
– Vigyázz a szádra, kisasszony!
Hunterre nézek. Öt perc után most esik le, hogy deréktól
lefelé hokifelszerelésben van.
–  Mit csinálsz te itt? Hány óra? – kotorászok a zsebemben a
mobilom után. – Nyolc harminc! A meccsed nyolckor kezdődött!
– Igen, tudom – von vállat.
Megint elönt a pánik.
– Miért nem játszol? Mi a jó büdös francot keresel itt?
– Demi! – csattan fel apa.
– Apu, hagyj már békén!
Hunter szája rándul egyet, ahogy a kezemért nyúl.
–  Kicsim! Komolyan azt gondolod, hogy én gondtalanul
hokizgatok, miközben te egy párkányon állsz harminc méterre
a földtől…
– Tizenöt méterre.
– Több száz méterre a földtől egy sráccal, aki le akar ugrani?
Egy: ez csúnyán elárulja, milyen kevésre tartasz. És kettő… jó,
nincs kettő. Már ez az egy is elég baj. Baszki, Demi!
– Vigyázz a szádra! – szól be neki is apa.
Hunter mafla mosolyt villant rá.
– Bocsánat, uram.
– Vissza kell jutnod a csarnokba – sietek el mellettük. – Hol a
kocsid, apu?
Odavezet az ezüst BMW-jéhez. Meglepve látom, hogy jár a
motor, az ajtó mindkét oldalon tárva-nyitva, és a kocsi feneke
belóg az útra. Úgy tűnik, tényleg nagyon aggódtak értem.
Apa beül a volán mögé, Hunter előre mellé, én pedig hátra
középre.
– Hihetetlen, hogy nem vagy a pályán – hüledezek.
–  Te fontosabb vagy a hokinál – feleli, amitől a szívem
tízszeresére dagad a mellkasomban. – Próbáld ezt beleverni
abba a makacs fejedbe!
Felé hajolok, és megfogom a kezét. Ahogy erősen megszorítja,
rögtön érzi, milyen jéghidegek az ujjaim.
– Gőzöd sincs róla, mennyire féltem – mondja.
– Nem annyira, mint én – vallom be.
Apa éles pillantással fürkész.
– Biztos ne vigyelek be a kórházba kivizsgálásra?
–  Jól vagyok. Csak a sokk – harapok az alsó ajkamba. –
Annyira féltem, hogy TJ tényleg megteszi!
Feltűnik előttünk a Briar hokicsarnoka. Apa a parkoló helyett
egyenesen a bejárathoz hajt. Legnagyobb döbbenetemre Hunter
nem ugrik ki rögtön.
Hátrafordul, és a szemembe néz.
– Tudtam, hogy segítesz neki.
–  Segítek? – gyűlik gombóc a torkomba. – Észre sem vettem,
hogy segítségre van szüksége. Hogy nem láttam a jeleket?
Milyen pszichológus lesz belőlem, ha a saját barátaimon sem
veszem észre az intő jeleket?
–  Fantasztikus pszichológus – felel apa határozottan. – Az
emberek néha tévednek, kicsim. Néha mindannyian hibázunk,
néha elbukunk. Én már annyi beteget veszítettem el a
műtőasztalon, hogy sosem fogom kiheverni, te viszont ma este
nem veszítetted el a barátodat, hanem megmentetted.
Egyébként igazat mond – mutat Hunterre. – Ő tényleg tudta,
hogy megoldod a helyzetet. Már ott tartottam, hogy Pókembert
játszva felmászom érted, de a barátod meggyőzött, hogy
higgyek.
– Miben?
– Benned – felel Hunter, és fura félmosolyt váltanak apával.
Jó őket így látni.
–  Anyu szeretne velem és Hunterrel ebédelni, amikor
legközelebb a városban járunk – szólalok meg újra rövid
habozás után. – Talán csatlakozhatnál, hogy jóvátegyük a
múltkori villásreggelit.
Apa bólint.
 – Szívesen.
– Köszönöm.
Hunterhöz fordulok.
–  Köszönöm, hogy utánam jöttél megmenteni. De most már
tűnés a kocsiból, Csuhás! Gyerünk! Ha sietsz, talán még elcsíped
a második harmadot.
Az ajkamba mélyesztem a fogam.
–  Nagyon csalódott lennél, ha most nem mennék be
drukkolni? Kell egy kis idő, hogy megemésszem a történteket,
és… kicsit kifújjam magam. Megérted? Anyut is fel kéne
hívnom.
Hunter megfogja az arcom.
– Semmi gond. Talán te és apád megihatnátok egy kávét, hogy
felmelegedj. Jéghideg a kezed – sandít apára, aki bólint.
– Majd én gondoskodom róla. Siess a meccsre, kölyök!
– Később megkereslek – ígérem.
Gyors puszit nyom a számra, és kiugrik az autóból. Könnyes
szemmel figyelem, ahogy a bejárathoz rohan.
–  Nem lesz semmi baj – nyugtat meg apa. – Biztos, hogy a
csapat nélküle is el…
– Nem azért sírok – szakítom félbe szipogva. – Igazából nem is
tudom, mi bajom, csak úgy ok nélkül megeredtek a könnyeim.
– Nem ok nélkül. Kezd elmúlni a sokk, és most érzed át igazán
a súlyát annak, amin keresztülmentél – mosolyog szomorkásan
apa. – Ülj ide előre mellém, kicsim! Elmegyünk valahová
beszélgetni, jó?
Megdörzsölöm könnytől nedves arcom, és az ajtónyitó felé
nyúlok.
– Kösz, hogy számíthatok rád, apu.
– Mindig.
Mire Hunterrel bemegyünk a házuk ajtaján, úgy érzem magam,
mint aki két maratont lefutott és kőkemény csatában harcolt
egyetlen éjszaka alatt.
A Briar megnyerte a meccset, ezért az egész csapat bulizni
ment, de mi Summerrel és Fitzcel együtt úgy döntöttünk, hogy
kihagyjuk az ünneplést. Brenna is hazajött, mert inkább a
pasijával Skype-ol, mint hogy „egész este részeg, kanos srácok
nyálát törölgesse magáról”.
Besorjázunk a tök sötét, néma házba.
– Basszus, ez állati para! – jegyzi meg Brenna.
–  Minden olyan fura, amikor ezek nincsenek itt – bólint
Summer.
– Kik? – kérdezem. – Hollis és Rupi?
–  Igen – legyezget körbe Summer az előszobában. – Hallod
ezt?
– Mit? – ráncolom az orrom.
– Hát ez az!
A nappaliba belépve Brenna mobiljából egy jól ismert dal
kissé recsegős akkordjai csendülnek fel. Simon és Garfunkeltől
a The Sound of Silence. Nevetve nézem, ahogy Brenna komoly
képpel a magasba emeli a telefont, hogy mindenki hallja.
Egyébként viccet félretéve: még sosem volt ilyen csönd ebben
a házban.
– Amúgy hová mentek? – kérdezem.
– Passz – feleli Hunter. – Hollis azt mondta, meglepetés.
– Kinek?
– Rupinak.
– Akkor nektek miért nem tudta elmondani?
– Mert meglepetés.
– Nem értem ezt a srácot – sóhajtok fel.
– Ahogy senki más sem – jegyzi meg Brenna. – Kár is rá időt és
agysejtet pazarolni.
–  Ha megbocsátotok, mi most felmegyünk lefeküdni – jelenti
be Hunter. – Demi bébinek kemény éjszakája volt.
–  Sajnálom, amin keresztülmentél – néz rám Summer
együttérzőn.
Mi ketten nem állunk túl közel egymáshoz, mégis olyan
szoros ölelést kapok tőle, hogy kiszökik a levegő a tüdőmből.
– Köszönöm. Őszintén szólva rettenetes élmény volt.
– Remélem, a barátod rendbe jön! – mondja Fitz.
– Én is.
Kíváncsi vagyok, vajon a kórházi pszichológus mit mond
majd TJ mentális állapotáról. Szerintem depressziós, és
nyilvánvalóan vészesen alacsony az önbecsülése. Remélem, a
terapeutájától megkapja mindazt a segítséget és útmutatást,
amire szüksége van.
Gondolom, az iskola vagy a rendőrség már értesítette a
családját, és én is bemegyek hozzá, amint szabad lesz látogatni.
TJ mindig meghallgatott, amikor beszélni akartam valakivel,
vagy amikor arra volt szükségem, hogy meghallgassanak, és
most szeretném ugyanezt megadni neki.
De ma este már egy percet sem akarok arra vesztegetni, hogy
újraéljem a tetőn történteket.
Apával sokáig boncolgattuk a témát egy bögre kávé mellett a
konyhámban. Jólesett az arcáról sugárzó büszkeség, amikor
meghallotta, hogyan csalogattam le TJ-t a párkányról. Remélem,
előbb-utóbb belenyugszik, hogy nem megyek orvosira, és talán
még a választott szakmámra is büszke lesz.
Hunter szobájában ránézek a mobilomra. Egy rakás SMS-t
kaptam, többek közt Pippától, Corinne-tól, Dariustól, Paxtől,
anyától, és egyet Nicótól is. Karácsony után feloldottam a
letiltást, így már átjönnek az üzenetei. Azt írja, hallotta, mi
történt, örül, hogy mindketten jól vagyunk, és jó barát vagyok.
Kedves tőle. Holnap majd válaszolok neki, és a többieknek is.
– Gratulálok a győzelemhez! – mondom Hunternek.
– Gratulálok, hogy megmentetted valaki életét!
–  Szörnyen érzem magam TJ miatt – vallom be. – Mindig is
félénk, magának való srác volt, de fel sem merült bennem, hogy
öngyilkos hajlamai lehetnek. Komolyan.
– Tudom, kicsim.
–  Bárcsak beszélt volna erről, vagy az érzéseiről ahelyett,
hogy hagyja idáig fajulni a dolgokat!
 Nagyot nyelek, hogy eltüntessem a torkomba gyűlt gombócot.
–  Én csak… tudod mit, ma már nem akarok erről beszélni.
Légyszi, tereld el a figyelmem!
– Hát jó – vonja fel a szemöldökét. – Elmeséljem, ki hívott ma?
Garrett ügynöke.
Elönt a pánik.
– Úristen! Jaj, ne!
– Mi a baj?
– Garrett mondta, hogy nem lehet ügynököd, mert ellenkezik
az egyetemi liga szabályzatával…
–  Nyugi, nincs semmi baj – szakít félbe mosolyogva. – Csak
köszönni akart, totál nem hivatalosan. És hát… szintén nem
hivatalosan mindketten kifejeztük az érdeklődésünket egymás
iránt.
– Mindketten? Ezek szerint te is benne vagy?
Próbálom magamban tartani az elégedett vigyort. Tudtam,
hogy Garrett felhívásával megadom neki a lökést, amire
szüksége van.
Hunter bólint.
– Persze még nem tudjuk, kellek-e majd bármelyik csapatnak
a diploma után…
– Kelleni fogsz.
– Ha lesz rám jelentkező, és jó ajánlatot kapok…
Elhallgat.
– Elvállalod? – sürgetem.
– Igen. De…
Átkarol és magához húz.
 –  Ez azt jelenti, hogy bárhová szerződök is, neked ugyanott
kell továbbtanulnod. Vagy… – gondolkodik el. – Vagy meglátjuk,
téged hová vet a sors, és úgy intézem Garrett ügynökével, hogy
én is oda kerüljek.
– Majd megoldjuk – felelem.
Tetszik, hogy máris közös terveket sző a jövőre. És miért is
ne? Izgatottan várom. Semmire sem vágyom jobban, mint
lediplomázni és pszichológusi praxist nyitni, miközben a
szerelmem a profik közt…
–  Basszus! – bukik ki belőlem. – Elfelejtettem mondani, hogy
szeretlek!
Hunter döbbenten néz rám, aztán kitör belőle a nevetés.
– Tessék?
– Elfelejtettem mondani, hogy szeretlek. Akartam már akkor,
amikor te mondtad, de…
– De még nem álltál készen. Megértem – mondja rekedten.
–  A körülmények miatt nem volt megfelelő a pillanat. De
szeretlek.
Érzem, hogy elpirulok. Sosem hittem volna, hogy beleszeretek
Mr. Hockey-ba, ebbe a gödröcskés mosolyú, pimasz, furcsa
humorú srácba. De az élet csupa meglepetés.
– Szeretlek, Hunter Davenport.
– Szeretlek, Demi Davis.
Lehajol és megcsókol. Közben a keze a pólóm alá csusszan, és
megsimogatja a hátam. Egyszer csak rémülten felszisszen.
– Jesszusom, te jéghideg vagy! Gyere ide!
Mosolyogva figyelem, ahogy módszeresen levetkőztet.
 – Ha fel akarsz melegíteni, inkább több ruhát kéne rám adnod
– jegyzem meg.
– Nem, inkább a testemmel takarlak be – húzogatja játékosan
a szemöldökét.
Az ágyhoz terel, felemeli a takarót, és mindketten meztelenül
bemászunk alá. A lábaim közé nyúl, és gyengéden simogatni
kezd.
– Hogy lehetsz már most ilyen nedves? – kérdezi.
–  Ilyen hatással vagy rám – mormogom, és a farkára
kulcsolom az ujjaimat.
Hatalmas, vastag és meleg. De Hunter hálátlanul elhessegeti a
kezem.
– Úristen, Demi! Hozzám ne érj többet!
Elnevetem magam.
– Hideg a kezem?
–  Mint a jég. Nem. Nem, nem és nem! Ma este nincs több
tapizás!
Hanyatt dönt, és a csuklómnál fogva mindkét karom a fejem
fölé emeli.
– Ne mozdulj! – parancsol rám.
– Különben?
– Különben nem duglak meg.
– Gonosz vagy – duzzogok.
–  Nem. Az előbbi merényleted a farkam ellen, na, az a
gonoszság.
Rázkódik a testem a nevetéstől. Imádom ezt a srácot.
Valahogy minden helyzetben jól érezzük magunkat együtt.
Mindegy, hogy tanulunk, vagy egy cellában ülünk, vagy
meztelenül fekszünk az ágyban, mindig meg tud nevettetni.
Erősebben szorítja a csuklóm.
– Figyelmeztetlek…
– Jó, legyen! Tedd a dolgod!
Vigyorogva leereszti a fejét, és megcsókol. Hagyom, hogy
elcsábítson a szájával, a nyelvével, az érdes ujjaival. Idővel
elengedi a csuklóm, de nem eresztem le a karom. Hagyom, hogy
azt tegyen velem, amit akar. A szája melegen és nedvesen
cuppan a mellemre. Miközben finoman szívogatja, nyalogatja a
megduzzadt bimbót, a csípőm önkéntelenül ringatózik
kielégülést keresve.
Hunter kettőnk közé nyúl, megsimogatja a csiklóm, majd az
egyik hosszú ujját belém csúsztatja.
– Úristen! – nyög fel.
A forró száját a mellemre tapasztva ujjaz.
–  Nem bírom tovább, muszáj beléd hatolnom – sóhajtja, és
közben a lábamhoz dörgölőzik.
A szerszáma nedves csíkokat hagy a csupasz bőrömön.
Amikor kiugrik az ágyból gumit szerezni, türelmetlenül
felnyögök.
– Előbb is gondolhattál volna rá!
–  Légyszi, ne kritizáld azt, aki mindjárt isteni orgazmusban
részesít! – vág vissza vidoran.
– Ki mondta, hogy orgazmusom lesz?
Megmarkolja a farkát, és felém lengeti.
– Ez a fickó.
 Megint felnevetek, de a nevetés hamar sóhajba megy át,
ahogy Hunter fölém mászik, és egy gyors mozdulattal belém
hatol. Teljesen betölt, és a testem habozás nélkül alkalmazkodik
hozzá. Simogatom az izmos hátát, miközben finom, lassú
mozdulatokkal kefél.
– Annyira szeretlek! – suttogom.
– Én is téged.
Hátrahúzza a csípőjét, majd olyan erővel lendül előre, hogy
csillagokat látok. Gyönyör árad szét bennem, és elönt a
forróság. Már egyáltalán nem fázom, sőt, szinte tüzelek. Hunter
teste kályhaként melegít, a nyelve forró és heves. Isteni érzés,
ahogy a farka mozog bennem.
Az orgazmus pillanatában felkiáltok, és Hunterbe
kapaszkodom. Mohó, szenvedélyes csókokkal fojtja belém a
hangot, aztán rekedt mordulás jelzi, hogy ő is elélvezett.
– Sosem fogom ezt megunni – zihálja.
Átgördít minket, és most a meleg mellkasán fekszem.
– A jó hír, hogy nem is kell – cukkolom.
Még mindig remegek a gyönyörtől. Hunter izmos karja átölel.
–  Tényleg? Mit akarsz ezzel mondani? Hogy örökre együtt
maradunk?
Mosolyogva lenézek a helyes arcára, és lágy puszit nyomok a
szájára.
– Pontosan ezt akarom mondani.
Vasárnap este tizenegykor Hunterék kanapéján nézzük a
kedvenc műsoromat. A mai rész címe: Gyilkos mágusok.
Summer a kanapé túlsó végében alszik, Brenna az egyik
fotelben kuporogva megbabonázva mered a képernyőre, míg a
másik fotelben Fitz vegyes érzelmekkel követi az eseményeket.
Még csak tíz perce nézzük, de már vagy fél tucatszor elhagyta a
száját az „ez nagyon beteg” felkiáltás.
– Ha a nő levágott feje a bűvész kalapjából kerül elő, én már
itt sem vagyok – figyelmeztet minket.
Hunter mobilja zizegni kezd a dohányzóasztalon. Előrehajol,
hogy megnézze.
– Hollis az.
–  Vedd fel! – utasítja Brenna. – Kérdezd meg, mikor jönnek
haza.
– De FaceTime-on hív – panaszkodik Hunter.
–  És? Talán meg kell igazítanod a sminked? – gúnyolódik
Brenna.
Felnevetek.
 – He-he.
Hunter megnyomja a gombot, és egy pillanattal később
fülsiketítő zaj hasít a nappali csendjébe.
– HÉÉÉÉ! SRÁCOK!
Summer egy pillanat alatt felébred.
– Mi a franc van? Baj van? – dörzsöli a szemét riadtan.
–  Srácok! Hallotok minket? – visítja Rupi aggódva. – Mike!
Szerintem nem hallanak!
– De hallanak, bébi!
–  Hallunk titeket! – bizonygatja Hunter bosszúsan. – Mi ez?
Hol vagytok? Miért van ilyen világos?
Ránézek a kijelzőre, de én sem jövök rá, hol lehetnek. Az
biztos, hogy náluk még nem ment le a nap.
Melyik időzóna ez?
Brenna felugrik a fotelből, és a kanapé karfájára ülve próbál
jobban rálátni a telefonra, míg Summer a vállam fölött
kukucskál. Fitz nem mozdul, de látszik, hogy ő is figyel.
– Nepálban vagyunk – mondja Hollis.
Mind megdermedünk.
– Hogy érted, hogy Nepálban? – értetlenkedik Brenna.
– Úgy, hogy Nepálban. Haver, a világ legjobb szállását fogtuk
ki! Egy hegy tetején van egy buddhista kolostornál. Ezt figyeld,
Davenport! Ezek igazi szerzetesek, és totál nem szexelnek! Egy
csomóan némasági fogadalmat is tettek, szóval nem tudok
belőlük infókat kiszedni, de…
– Hollis! – szakítja félbe Summer. – Mit kerestek ti Nepálban?
Rupi visszatér a képernyőre. A tökéletes fehér fogsorán
megcsillan a napfény a nepáli hegyekben, vagy a jó ég tudja,
hol.
– Nászúton vagyunk! – rikkantja.
Summernek elakad a lélegzete. Mi, többiek is döbbenten
meredünk a telefonra.
– Ez valami vicc? – kérdezi Brenna gyanakodva.
– Nem! – feleli Hollis.
Ahogy az arcuk betölti a kijelzőt, be kell vallanom,
boldogabbnak tűnnek, mint bármelyik pár, akiket valaha
láttam.
–  Pénteken házasodtunk össze! Bocs, srácok, tudom, hogy
szerettetek volna ott lenni az esküvőnkön. És Fitz! Tudom,
tudom, hogy mindig is szerettél volna az esküvői tanúm lenni…
– Ez volt az álmom – jegyzi meg Fitz szárazon.
–  Ne haragudj, haver! Jóváteszem valahogy. Nyáron csapunk
majd egy igazi lagzit Indiában, és mindenkit meghívunk.
– Mi ez az egész? – hüledezik Summer.
Hunter sem tud napirendre térni a hír fölött.
– Ti tényleg összeházasodtatok?
–  Igen, a bostoni városházán. Egy vadidegen fickó volt a
tanúnk, aki valami közúti bírságból próbálta kidumálni magát.
Igyekszem befelé és némán röhögni.
– És most nászúton vagytok Nepálban – mondja lassan, kissé
zavarodottan Brenna –, de nyáron lesz majd egy hivatalos
esküvőtök. Indiában.
– Igen! – vágja rá Rupi büszkén. – Hát nem csodálatos?
Senki sem válaszol. Rupi ezt a pillanatnyi csöndet sem bírja
szó nélkül hagyni.
– Nem akartok gratulálni? – sivítja villogó tekintettel.
Ez rögtön észhez térít minket, és egymás után kifejezzük
jókívánságainkat.
– Annyira örülünk nektek, komolyan! – biztosítja őszintén az
ifjú párt Summer. – Egyszerűen csak meglepődtünk. Nem
számítottunk rá, hogy csak így megszöktök.
–  A szökésnek épp a váratlanság a lényege – csicsereg
vidáman Rupi.
–  És meddig maradtok Nepálban? – hajol Fitz közelebb a
mobilhoz. – Mikor jöttök haza?
– Egy év múlva – feleli Hollis.
– Egy év? – visszhangozza Summer. – De…
– Mi lesz a munkáddal? – kérdezi Hunter Hollist.
– Rupi, mi lesz az egyetemmel? – szállok be én is.
– Kiléptem – feleli Hollis.
– Otthagytam a sulit – mondja Rupi.
Döbbenten meredek rájuk.
–  Még szakirányt sem választottam – legyint Rupi. – Nem
érdekel az iskola.
–  Engem meg a meló – teszi hozzá Hollis. – Davenport
javasolta, hogy utazgassunk, hát most azt csináljuk.
Hunterre nézek.
Mi a bánat van?
–  Én csak egy hétvégi kiruccanásra vagy nyaralásra
gondoltam – védekezik Hunter. – Egy szóval sem mondtam,
hogy szökjetek el Indiába!
 – Nepálba – javítja ki Hollis. – Nyisd már ki a füled, haver!
–  Hát… – köszörüli meg a torkát Summer. – Mindannyian
örülünk a hírnek. Hihetetlen, hogy összeházasodtatok.
Pont ugyanezt gondolom, de ha ennyire boldogok, ki vagyok
én, hogy ítélkezzek?
–  Jól van, srácok, itt most reggel nyolc van, és nagy nap áll
előttünk – magyarázza Rupi azon a harsány, ellentmondást nem
tűrő hangján.
– Pár nap múlva újra jelentkezünk – mondja Hollis. – Vagy egy
hónap múlva. Meglátjuk. Szeretünk titeket! Viszlát jövőre!
Azzal leteszi.
Zavartan nézünk egymásra.
–  Rupi otthagyta az egyetemet – szólal meg Brenna
elismerően.
– Összeházasodtak – szörnyülködik Fitz.
– Rupi még csak tizenkilenc – döbbenek rá.
–  Igen, de a védelmére legyen mondva, hogy már a
találkozásuk pillanatában hozzá akart menni Michael Hollishoz
– mutat rá Summer.
– Ez igaz – bólogat Brenna.
– Vagy elválnak egy héten belül, vagy ásó-kapa-nagyharang –
sóhajt fel Hunter. – Náluk nincs középút.
Summer a füle mögé tűri az aranyszínű haját.
–  Tényleg nagyon örülök nekik, de basszus… ez baromi
váratlan húzás volt.
Hunter még néhányszor megrázza a fejét, mint aki próbál
magához térni a sokkból.
 – Hát ez… érdekes beszélgetés volt.
Felveszi a távirányítót.
–  Folytassuk? Most fog kiderülni, benne van-e a nő levágott
feje a kalapban.
– Én inkább felmegyek Fortnite-ozni – morogja Fitz.
– Én lefekszem – mondja Summer.
Brenna feláll.
– Rácsörgök Jake-re, hátha ébren van még. Ezt neki is hallania
kell.
– Buligyilkosok – nézek rájuk.
Ahogy a többiek szétszélednek, Hunter a meleg, izmos
testéhez szorít.
– Mi legyen, kicsim? Nézzük?
Félrehajtott fejjel rávigyorgok.
– Jaja.
 
VÉGE
 
Csupa öröm volt megírni ezt a könyvet! Hunter és Demi
barátsága, ugratásai és a köztük pattogó szikrák mindvégig
izgalomban tartottak, és boldog vagyok, hogy ilyen jól
végződtek köztük a dolgok. Felhívom az olvasók figyelmét, hogy
a cselekmény kedvéért ezúttal is játszottam egy kicsit az
egyetemi szemeszterek/hokiszezonok hosszával.
Többször leírtam már, de most megismétlem: ez a regény (és
úgy általában az élet) üres és szomorú lenne néhány csodálatos
ember szeretete és támogatása nélkül:
Köszönet a szerkesztőmnek, Lindsey Fabernek – végre újra
együtt, micsoda öröm! Az ügynökömnek, Kimberly Browernek,
aki segített egyben tartani a dolgokat, és alkalmanként
párkapcsolati tanácsadással is szolgált.
Nikki Sloane-nek a béta olvasásért („kapd be a $#&! Most
miért?”), K.A. Tuckernek (borszakértő és csodanő), Robin
Covingtonnak (KÖSZÖNÖM!) és Sarah J. Maas-nak (Garrett
Graham legnagyobb rajongója, és – végre! – valaki, aki éppolyan
hangyás, mint én).
Sarina Bowennek, csak mert imádom. Olyan éééédes!
Vi Keelandnek, a barát/ellenségemnek, aki rajtam keresztül
éli ki magát. Szívesen!
 Monica Jamesnek, az ausztrál lelki társamnak. Őszinte és
csodálatos ember vagy. Édesapád nagyon büszke lenne rád.
Szerencsés vagyok, hogy ismerhetlek.
Ninának, az újságírómnak és asszonykámnak, aki annyira
szeret, hogy akkor sem hagyna el, ha megtudná, hogy sosem
olvastam a Harry Pottert.
Az Aquila Editingnek a korrektúrázásért (bocs a sok elütés
miatt!).
Nicole-nak, a páratlan életmentőnek.
Hahó, Natasha! Hadd szóljon!
A Damonza.comnak, amiért megalkották Demit ezen a
lélegzetelállító borítón!
Valamennyi íróbarátomnak, akik ajánlották a könyvemet,
szerettek és támogattak – fantasztikusan összetartó csapat
vagytok. Csupa melegszívű, tehetséges ember!
És mint mindig, köszönet a bloggereknek, kritikusoknak és
olvasóknak, akik hírét vitték a regénynek. Végtelenül hálás
vagyok a kedvességetekért. Miattatok írom tovább ezeket az
őrült történeteket!
zeretettel lle
  
Elle Kennedy: New York Times, USA Today és Wall Street Journal
bestsellerszerző. Torontóban nőtt fel. Diplomáját a York
Egyetemen szerezte. Gyerekkora óta írónak készül.
Romantikus krimijeit és kortárs erotikus regényeit több kiadó
megjelentette már. Kedveli az erős női karaktereket és a szexi
alfahímeket. Történeteiben a szenvedély és a veszély
harmonikus egyensúlya az első betűtől az utolsóig izgalmas
szórakozást ígér.
Elle szeret kapcsolatban maradni az olvasóival. Látogassatok
el a weboldalára: www.ellekennedy.com, vagy iratkozzatok fel a
hírlevélre a legfrissebb könyvhírekért és exkluzív
szemelvényekért.
 
Ezenkívül megtaláljátok őt
a Facebookon: ElleKennedyAuthor,
a Twitteren: @ElleKennedy
és az Instagramon: @ElleKennedy33 is.
 
„Ez a regény színtiszta szórakozás! Egyrészt hihetetlenül vicces,
másrészt a Hunter és Demi közt izzó feszültség olyan izgalmas,
hogy fél éjszaka ébren tartott. Benne van minden, amit egy Elle
Kennedy-történettől várhatunk: érzelmek, csípős párbeszédek
és romantika. A The Play az egyik kedvenc sorozatom egy újabb
zseniális darabja.”
#1 New York Times bestsellerszerző – Sarah J. Maas
 
„Egy újabb addiktív olvasmány Elle Kennedytől! A The Play egy
fülledt, ámulatba ejtő, letehetetlen regény!”
#1 New York Times bestsellerszerző – Vi Keeland
 
„Amikor kézbe veszek egy Elle Kennedy-regényt, tudom, hogy
nem fogom letenni, amíg a végére nem érek. A The Play-jel is így
voltam. Perzselő, szellemes és CSUPA izgalom.”
A nemzetközi bestsellerszerző – K.A. Tucker
 
A Briar U-sorozat
„Egy egyetemi románc fülledt, színes, csupa szív meséje.”
Kirkus Reviews A hajszáról
 
„Elle Kennedy írja a legjobb sportregényeket! A kockázat
letehetetlen, vicces, tüzes története után már csak dögös
hokisokról akarok olvasni!”
New York Times bestsellerszerző – Penelope Ward
 
„A Briar U egyre izgalmasabb!”
Sarina Bowen, USA Today bestseller szerző, a Brooklynaire írója
 
„Imádom ezt a sorozatot, és be kell vallanom, hogy a
megrendítő témák ellenére ezt a részt találtam a
legviccesebbnek. Nem tudtam letenni, és éjjel kettőkor úgy
kellett visszafognom magam, hogy ne nevessek hangosan.
Amennyire sajnáltam Huntert A hajszában, most annál jobban
örültem a boldogságának.”
Pheffie – amazon.com
 
„A könyv túlszárnyalta minden reményemet. A korábbi
kötetekben nem kedveltem túlzottan Hunter karakterét, de
most végre felszínre kerültek a rejtett értékei. Demi tökéletes
választás mellé. Ez egy fantasztikus egyetemi sztori,
mindenképpen érdemes megvenni. Mellesleg Hollis és Rupi is
zseniálisak!!”
Davina – amazon.com
 
„Imádtam ezt a párt és ezt a regényt. Imádom a sorozatot,
kíváncsian várom a folytatást.”
Kindle Customer – amazon.com
„Elle Kennedy újabb ötcsillagos regénnyel ajándékozott meg.
Davenport és Davies szuper páros. Imádtam ezt a történetet.”
JMcD – amazon.com

„Fantasztikus regény. Akár magában is olvasható, de az előző

kötetek ismeretében még élvezetesebb.”
F. Destro – amazon.com