A romantikus történelmi regény

JÓKAI MÓR: A KÕSZÍVÛ EMBER FIAI

Műfaj, regénytípus
A történelmi regény középpontjában valamely jelent megelõzõ kor társadalma, gondolat- és
érzésvilága áll. A feldolgozott történet lehet valóban megtörtént vagy elképzelt esemény,
szereplõi szintén valós történelmi figurák vagy fiktív alakok. A történelmi regény jellemzõi: a
történelmi hitelességre való törekvés; korhû ábrázolás, a kor külsõségeinek (ruházat,
beszédmód) és gondolkodásmódjának megjelenítése; az elõtérben megjelenített néhány
szereplõ sorsába sûríti a háttérben maradó széles rétegek életét.

Keletkezés, téma
Valóság és fikció
Jókai 1869-ben írta A kõszívû ember fiai címû történelmi regényét. A mû témája az 1848-as
forradalom és szabadságharc eseményei, az azt megelõzõ és utána következõ idõszak. A regényt
a szabadságharc eposzaként emlegetik. Az eseményeket Jókai egy háromgyerekes arisztokrata
család, a Baradlay család történetén keresztül láttatja. A mû elsõ részében a család belsõ élete, a
másodikban a szabadságharc eseményei kerülnek elõtérbe – így fonódik össze valóság és
fikció.

Bár feltûnnek a szabadságharc eseményei (a bécsi forradalom kitörése, a magyar parlamenti

küldöttség március 15-i bécsi látogatása, a bécsi munkáslázadás leverése, az 1849. április 6-i
isaszegi csata, Budavár ostroma, a világosi fegyverletétel, Haynau kegyetlenkedése), a regény nem
nyújtja annak hiteles, széles körû ábrázolását. A regényben valóság és fikció szervesen
egybeolvad. A szereplõk között találunk történelmi alakokat (Görgey Artúr, Mészáros Lázár
honvédtábornagy, hadügyminiszter, Henczi Lajos budai várparancsnok, Kleinheincz János). A
Baradlay fiúk megrajzolásához sokan szolgáltak mintául, Ödön figurájában Beöthy Ödön
kormánybiztos, Irányi Dániel politikus élettörténete és jellemvonásai figyelhetõk meg,
Richárdéban pedig Lenkey századosé és Desseffy Lajosé. Baradlaynét fõként édesanyjáról
mintázta Jókai, de a hõsszívû anya alakja az egykori tudósításokban is gyakran feltûnt. A
mellékalakok közül Boksa Gergõ Rózsa Sándorral mutat rokonságot.

Az utolsó fejezet (Húsz év múlva) a mû megírásának idején játszódik. Így kapcsolja össze Jókai
a szabadságharc idejét saját korával: ha a szereplõk (Baradlayné, Ödön, Richárd) élnek, akkor a
kor eszméi –a szabadságharc és függetlenség– sem pusztultak el. Történelmi aktualitást hordoz a
független nemzeti hadsereg szükségessége is.

Történetalakítás, időkezelés
A mû idõkezelése alapvetõen a linearitás elvére épül, történetalakítását az oksági viszonyok
szervezik, megszerkesztésében pedig sajátos narrációs eljárás érvényesül: az elbeszélõ nem
mondja el az eseményeket az elejétõl a végéig, hanem erõsen válogatva. Egyeseket csak megemlít,
másokat teljesen az olvasó képzeletére bíz, és vannak olyanok, amelyeket apró részletezéssel ad
elõ. A történet több szálon fut, romantikus módszer a cselekmény nagy csomópontokban, drámai
jelenetekben való összefogása, melyek mindig rendkívül kiélezettek. Az elbeszélõ egy-egy
jelenetet a végsõ feszültség pillanatáig fokoz, majd hirtelen abbahagyja, és belekezd egy másik
történetszálba.
Az egész regény kompozíciójára az erõs szembeállítások, kontrasztok jellemzõk: felemelõ és
megnevettetõ részletek követik egymást.

Cselekmény, szereplők
A mû cselekményét elindító és azt mindvégig meghatározó nagyjelenet is többszörös ellentétet
sûrít magába. Nemesdombon, a Baradlay család kastélyában a vendégek mulatnak, a
nagyhatalmú és dúsgazdag örökös fõispánt, Baradlay Kazimirt ünneplik, miközben õ egy másik
teremben haldoklik, s végrendeletét diktálja feleségének. Nem a család vagyonáról rendelkezik,
testamentuma három fia további pályafutását és a felesége sorsát szabja meg. Rendelkezése
szerint Ödön magas rangú szentpétervári diplomataként, Richárd katonatisztként, esetleg
hõsi halottként, Jenõ bécsi fõhivatalnokként szolgálja a család érdekeit, folytassa az apai
célkitûzéseket, felesége pedig hat hét múlva menjen nõül a vármegye adminisztrátorához
(helyettes fõispán), Rideghváry Bencéhez. Baradlay Kazimir, a kõszívû ember beleszól a
jövõbe, célja a történelmi haladás feltartóztatása: „A föld ne mozogjon, hanem álljon.”
Baradlayné, az addig hû és engedelmes nõ, a halál pillanatában fellázad, súlyos fogadalmat tesz
Istennek, megesküszik, hogy mindenben az ellenkezõjét fogja cselekedni: „...én fogadom, és
esküszöm elõtted, hogy mindezen rossznak, amit õ végleheletével parancsolt az ellenkezõjét fogom
teljesíteni teelõtted!”
Baradlay Marie további élete küzdelem a végrendelet ellen. A harc az özvegy és a halott között
látszólag a fiaikért folyik, de valójában a maradiság erõi (Baradlay Kazimir, Rideghváry Bence)
és a társadalmi-politikai haladás, a nemzeti függetlenség képviselõi (Baradlayné) kerülnek
szembe egymással. Baradlayné a regény nagyobb részében nem szerepel, de hatása mindenütt
jelen van, az õ személye tartja össze a cselekmény szerteágazó szálait, amelyek a három Baradlay
fiú sorsát követik nyomon. Hárman soha nincsenek együtt, útjuk össze-összetalálkozik, majd újra
szétválik.
A legidõsebb fiú, a 24 éves Baradlay Ödön már fél év óta követségi titkár a szentpétervári
cári udvarnál. Ragyogó karrier, elõkelõ házasság vár rá. Érzéketlenség, fásultság, lelki ridegség
jellemzi, nem talál semmi örömet a pompában, a táncban, az érte rajongó gyönyörû nõkben. Anyja
levélben hívja haza: „Atyád meghalt. Jöjj azonnal. Szeretõ anyád, Mária.” Ödön hirtelen
jellemfordulattal, átmenet nélkül lesz hõs. Szakít mindennel: sikeres életpályával, gazdagsággal.
Anyja szavára azonnal utazik, de vonzza még egy rég elhagyott szempár is, melytõl atyja szigora
elszakította. Hazatérése kalandos utazás, otthon feleségül veszi a falusi pap, Lánghy Bertalan
lányát, Arankát, és a fõispáni széket elfoglalva a haladó nemesség élére áll – anyja akarata szerint.
A másik két fiú Bécsben él. Richárd könnyelmû, üres szórakozásnak élõ, párbajozó
katonatiszt. „Hírhedett csábítónak volt kikiáltva”, minden nõ bolondul utána. Váratlanul
komolyodik meg, egy tizenöt éves lány, Edit iránt érzett szerelme változtatja meg. A nagy
társadalmi változások viszont nem érintették, a politikai élet eseményei hidegen hagyták. Nem
követi bátyja példáját, aki a nagy reformkori célkitûzések egyik vezére lett. Baradlaynénak
Richárdért már küzdenie kell, mert õt a katonai becsület az osztrák udvarhoz köti. Érte
személyesen megy el Bécsbe, és a hazaszeretet parancsával hívja haza. Richárd a haza és a nép
parancsára (melyet anyja és katonái közvetítenek számára) császárhû katonából nemzeti hõssé
emelkedik. Kétszázhúsz huszárja élén mesékbe illõ akadályokat legyõzve – megáradt folyókon át,
a Kárpátok havasain keresztül – az ellenség üldözése közepette tér haza, s a szabadságharc oldalára
áll. Elsõ csatájával Ödön életét menti meg. A két testvér évek óta most találkozik elõször, alig
ismernek egymásra. Hõsiességérõl tesz tanúbizonyságot a királyerdei ütközetben is. Párbajban
megöli régi ellenfelét, Palvicz Ottót, aki rábizza titkát, és gyermeke felkutatására kéri.
A két idõsebb testvér alakjában a jellemnövesztés ismert változatát, az akadályhalmozást látjuk
(Ödönnek a buránával és a farkastámadással kell megküzdenie, Richárd menekülését a vártnál
hamarabb veszik észre, éheznek).
Baradlayné számára legkisebb és legkedvesebb fia, Jenõ megnyerése a legnehezebb. Õt indítja a
legmélyebbrõl s juttatja a legmagasabbra az író. Jenõ kancelláriai hivatalnokként él Bécsben, a
szabadság, az új korszak nagy jelszavai nem hatottak rá, nem hisz ezek gyõzelmében. Õszinte
szerelmet érez a démonian gonosz Plankenhorst Alfonsine iránt. Elfogadja Rideghvárytól a
szentpétervári nagykövetségnél az elsõ titkári állást (Ödön korábbi hivatalát), így nyeri el
Plankenhorstné beleegyezését a házasságba. Anyja õt könyörgõ szavakkal fordítja vissza útjáról,
arra kéri, hogy legalább Ödön két fiát koldulni ne engedje. Jenõ erre darabokra tépi kinevezési
oklevelét, sírva borul anyja ölébe, követi õt Magyarországra, s elindul végzete felé. Baradlayné
legkedvesebb gyermekét nem engedi a harctérre, halálát egy végzetes névcsere okozza
(Eugén=Jenő, Edmund=Ödön).

A regény befejezése számos meglepõ fordulatot hoz. A világosi fegyverletételt (1849. aug. 13.)
követõen Ödönt letartóztatják, Jenõ – hogy megmentse családja boldogságát – Ödön helyett jelenik
meg a vésztörvényszék elõtt. Így lesz a csendes, visszahúzódó legkisebb fiúból a család mártírja,
igazi hõs. Sorsa emberi értelemben tragikus (hiszen szerelmérõl és életérõl is lemond), áldozata
viszont felemeli, naggyá teszi alakját.
Richárd szintén a pesti haditörvényszék foglya, rá is a vérpad, a halálos ítélet vár. Életét végül
Plankenhorst Alfonsine menti meg öntudatlanul, aki épp kivégzését sürgeti, Haynau azonban mind
a százhúsz vádlottnak megkegyelmez, s valamennyit szabadon bocsátja.
A befejezésben derül fény arra is, hogy Plankenhorst Alfréd vagyona és végrendelete irányította a
Plankenhorst hölgyek gyûlöletét Liedenwall Edit és a Baradlayak ellen. A szereplõk sorsát tehát
két titkolt végrendelet irányítja a mûben.
A Húsz év múlva címû fejezetben az író elvarrja a meseszálakat, Palvicz Károly és Plankenhorst
Alfonsine további sorsáról értesül az olvasó.

Jellemzés
Jókai a regény alakjait cselekedeteik által teremti meg, a szereplõket fõként tetteik jellemzik. Így
tárul elénk Ödön és Richárd hazaszeretete, Edit szerelme, Alfonsine gonoszsága, Jenõ hõsiessége,
Baradlayné lelki nagysága. Az író végletesen szembeállítja a szereplõket, a pozitív szereplõket
eszményíti. Megfigyelhetõ a párhuzamos ellentétezés (pl. Alfonsine elhagyja gyermekét, Edit
befogadja azt; Edit megmenti szerelme életét, Alfonsine Jenõ halálát okozza) és a
szereplõk beszéd általi jellemzése is. Erre legszebb példa Baradlayné Richárdhoz intézett kérlelõ
szava, melynek hatására hazatér. Ezen kívül a mindentudó elbeszélõ –helyzeténél fogva– szintén
segít a jellemalkotásban.

Példázatosság
A mû témaválasztása lehetõséget nyújt a példázatteremtésre, ideálok állítására. Jókai a
szabadságharcot a magyar nemzet erkölcsileg példaadó mítoszi korszakának tekinti, melybõl a
nehéz idõkben évszázadokig erõt lehet meríteni. Ezért a forradalomról és szabadságharcról szólva
elsõsorban arról beszél, ami abban felemelõ. A regény eseményeit mozgató legnemesebb eszme
az önzetlen és önfeláldozó hazaszeretet. Az író a magyar szabadságharc küzdelmeit tudatosan
eposzi méretûvé emeli, Baradlayné, Ödön, Richárd, Jenõ és a mellékszereplõk (Pál úr) alakjában
a hit, a lelkesedés, az áldozatvállalás, a családi összetartás, a hazaszeretet követendõ
példaképeit mutatja fel.

A regény hitelesen adja vissza a reformkor bizakodó hangulatát (megyegyûlés), a bécsi

forradalom kitörésének (március 13.) kettõs arculatát ellentétes tartalmú és hangulatú
fejezetekben látjuk: a szabadság diadalának ujjongó mámorát és a megvadult csõcselék
fosztogatását, a világosi katasztrófát követõ eseményeket pedig szomorúság és feszültség lengi
körül. A mû végszava bizakodó: „...Jó az Isten! – zöld füvet ád a harcáztatta földnek, [...] – feledés
írját a mély sebnek – jobb idõk reményét a szegény magyar nemzetnek.”
Stílus
A regény a romantika számos jegyét viseli magán, melyek közül kiemelhetjük a bonyolult,
elágazó cselekményszövést, a kalandok megjelenítését (pl. Ödön hazafelé vezetõ útja), a
váratlan fordulatokat (Ödön és Jenõ névcseréje, Edit öröksége), a kiélezett szembenállásokat,
konfliktushelyzeteket, az ellentétezést (nemes emberi célok– gyûlölet, bosszúvágy), a
túlzásokat (Palvicz Ottó fiának életkörülményei).

Metaforák
A mû történetalakítását az oksági viszonyok szervezik (metonimikus történetalakítás), de
fontos szerepet játszanak a metaforikus összefüggések is. Ilyen összefüggésbe helyezhetõ
például a mû címe. Baradlay Kazimir, a kõszívû ember súlyos érelmeszesedésben szenved,
a kõszívû jelzõ azonban erkölcsi értelemben is megközelíthetõ: hideg, kemény lelkû,
zsarnoki természetû.
Baradlayné alakja férjével való összecsapása során szintén jelképessé válik: a haza
megtestesítõje lesz. Hazaszeretete és anyai szeretete összeolvad, akárcsak fiaiban a gyermeki
szeretet és a haza iránti hûség.
Így válnak a Baradlay fiúk a családi összetartozás és a hazaszeretet jelképeivé.

A regény vissza-visszatérõ motívuma Baradlay Kazimir és Baradlayné nagy „túlvilági”

összecsapása. Az özvegy egy-egy döntése során kezd el vitatkozni kõszívû férjével az aranyos
keretbe foglalt, életnagyságú arckép elõtt. Ez valójában egyoldalú (monologikus) perlekedés,
Baradlayné saját lelkiismeretével történõ küzdelmének megnyilvánulása. Jenõ halálakor feladni
látszik a harcot: „Nem küzdök veled, meghódolok”. Kettejük küzdelmének Richárd kiszabadulása
vet véget: a legkisebb fiú a túlvilágon kibékítette a szülõket.
A mű történelemszemlélete
A kõszívû ember a történelmi haladással áll szemben, a történelem alakulásába kíván beleszólni.
Szellemi örököse, Rideghváry Bence jóslaterejû szavai a végzetet, a vérpadot rajzolják elõre. A
mû történelemszemlélete azonban a haladásért folytatott küzdelem értékét mutatja fel, a
történelem hõsies helytállással történõ változtathatóságát emeli ki. Baradlayné nem tragikus alak,
aki téved vagy vétkezik, hanem eposzi hõs, aki fiai halálával a harc kezdete óta számol.