Puszták népe

1934–1935

1. Tájékozódás. Puszta a Dunántúlon. A puszta lakóinak lelkülete

Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam

többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok
lelkivilágát jó ideig csak hallomásból ismertem. Pusztán születtem, és
ott is laktam serdülő koromig.

Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség

legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog; a dunántúli
magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert
ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült, s néha
egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak
együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a
tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is. A
dunántúli pusztán van iskola, van templom vagy legalább kápolna,
rendszerint a kastély egyik szárnyához ragasztva. Van tehát kastély is,
hatalmas, gyönyörű park közepén teniszpályával, mesterséges tóval,
gyümölcsössel és fejedelmi allékkal, és mindezek körül remekbe kovácsolt
magas vaskerítéssel, sőt körülötte kegyeletes emlékként várárokszerű
pocsolyával. A kastély után a legdíszesebb, sőt néha még annál is
tekintélyesebb épület az ököristálló. Aztán a gazdatiszt lakása, amelyet
nem tudni, milyen hagyományból, majd mindenütt ciprusok és fenyők
öveznek. A gazdatiszt házánál valamivel kevésbé díszes az ispán lakása.
Ennél is kevésbé díszes a főgépészé. Az utóbbiak is legtöbbször még
különálló épületek. A cselédek háza (és nem zselléreké, mert a zsellér
már a közeli faluba szorult, a szolgálatból kikopott cselédet és
napszámost jelenti) egyáltalán nem díszes. A cselédek egy tető alatt,
hosszú földszintes házakban laknak, akár a kültelki proletárok,
lakásaikat csak vékony fal választja el egymástól. A hosszú tömeglakások
beosztása olyan, hogy két-két szoba közé esik egy szabad tűzhelyű közös
konyha. A század elején kelt törvény értelmében egy szobában csak egy
család lakhat. Ezt sok helyen már be is tartják. De akad elég hely, ahol
nem tartják be. Belső-Somogyban nem egy cselédházat láttam, amelyen még
kémény sem volt, a közös konyhából a füst az ajtón ömlött, ki s a
szobákban több család lakott együtt. Amiről helyes képet csak úgy
alkothatunk, ha meggondoljuk, hogy a cselédek elég szaporák, körükben egy
család általában hat-hét, sőt nemritkán még ma is tíz-tizenkét lelket
jelent. Az istállók és fészerek között találomra elhelyezett cselédházak
előtt és mögött egypár lépésre (hogy vigyázhassanak rájuk) sorakoznak a
cselédek konvencióban engedélyezett disznainak és tyúkjainak ólai,
amelyek az etnográfusok megállapítása szerint még ma is az ázsiai őshaza
építészeti elvei szerint épülnek, néhány dúcból, tapasztott sárból és
szalmából. Legtöbb pusztán három-négy ilyen végtelen hosszú cselédház
van, külön az ökörhajtóknak, azaz a béreseknek és külön a kocsisoknak,
akik a pusztai társadalom hagyományai szerint osztály szempontjából
felette állnak a béreseknek, noha sem jövedelmük, sem munkájuk nem
különb. A legalacsonyabb osztály csodálatosan nem a kanászoké, ahogy a
falu példája szerint várni lehetne, hanem a dohányföldieké.

Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei

művelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és
karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik.
Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben
él. Egész napi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte
sohasem hagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz
utak, a különleges hazai viszonyok miatt, de e nép ősi bizalmatlansága
miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakran emlegettem, mint egy közép-
afrikai törzs tanulmányozása. Az irodalomban is csak a háborút követő
évek folyamán kezdtek feltűnni. Valami furcsa, áporodott, de mégis erőt
adó közösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt; ez a közösség
nem egy vonásában inkább hasonlítható a gyári munkásság külön
összetartozásához, mintsem a falvakéhoz. Persze azért lényegében attól is
elüt. Egyéni külön világ ez is, lakóinak nemcsak szókincse, hanem még
álomvilága is teljesen egyedülálló, ami természetes is.

Emlékszem a döbbenetszerű, szívdobogtató álmélkodásra, amely elúrhodott

rajtam, s hetekig hatalmában tartott, amikor nyolc-kilenc éves koromban
legelőször faluba kerültem. Szűnni nem akaró csodálatba és rémületbe
ejtett, hogy utcák vannak, szabályosan egymás mellé épített házak, és
közöttük utcák meg piacok, amelyek rendeltetését nem bírtam felfogni, s
amelyekre még napok múlva is csak fenyegetéssel és kézen fogva tudtak
kikényszeríteni, úgy elképesztett az az őrült forgalom, amelyet azon a
szűk területen a kocsik, emberek, tehenek és gyerekek műveltek. Eladdig
nem láttam két házat, amelyet valami célzattal egy vonalba raktak, s most
nem tudtam betelni ezzel a rengeteg házzal, ezzel az ijesztő renddel és
összezsúfoltsággal. A börtönfolyosók szabályossága, fegyelme és
titokzatossága hat oly nyomasztóan a lélekre, ahogy azok az utcák
hatottak rám kerítéseikel, kapuikkal és a kapuk mögött lapuló házakkal. S
mivel ez a falu épp német falu volt, a Tolna megyei Varsád (ahova szüleim
németszó-tanulásra adtak cserébe), sokáig abban a hitben éltem, hogy
mindez német találmány, ők hozták be hozzánk, amiben, mint tudjuk,
nagyjából igazam is volt. Hogy a német szó nehezen fogott rajtam, abban
bizonyára nyomós része volt a szorongásnak, amelyet ez a börtönszerűség
ébresztett bennem, de amelybe ezenkívül még más riadozó csodálkozás is
vegyült.

Említettem, hogy otthon csak a kastély volt bekerítve, itt még csak azt
teszem hozzá, amint az imént a dolog természetessége és magától
értetődése miatt feledtem ki, hogy a kerítés közelében a puszta lakóinak
lárma és ének, s nem tudom, milyen ősi rendelkezés értelmében, a
dohányzás élvezete nélkül kellett elhaladniok. E rendelkezések persze
főleg az ifjúság állandó fegyelmezésével és gyakori fenyítésével maradtak
tiszteletben. Gyermeki lelkem a kerítés fogalmának e járulékaihoz még a
kutyát is társította. Kutyát ugyanis a cselédeknek csak különös
engedéllyel és indokkal volt szabad tartaniok, egyrészt azért, hogy kárt
ne tegyenek az uradalomnak már elképzelni sem tudom, milyen értékeiben,
mióta az őzek nem merészkednek a puszta közelébe, másrészt pedig azért,
hogy a kastélyban nyüzsgő fajtisztákat lealacsonyító viszonyra ne
csábítsák. Érthető, hogy ott a faluban, a szigorúan bekerített és
ráadásul még vicsorgó ebek őrizte házak láttán az a képzelmem támadt,
hogy azokban mindmegannyi gróf, büszke és megközelíthetetlen, tréfát nem
ismerő rátarti uraság lakik, amiben, mint később kiderült, szintén igazam
volt.

A puszták népét, homályos, finnyás ösztönből vagy szégyenkezésből, sokáig

nem is tekintettem a magyar nemzethez tartozónak. Gyermekkoromban sehogy
sem tudtam azonosítani azzal a hősies, harcias, dicső néppel, amilyennek
a magyart ott a pusztai iskolában tanultam. A magyar nemzetet valami
távoli, boldog népnek képzeltem, s szerettem volna közte élni; szomorú
környezetemből úgy sóvárogtam utána, akár a mesék hősei után. Minden
nemzetnek ragyogó eszménye van saját magáról, s én ezt az eszményt
tartottam valónak, ezt hajszoltam, s egyre több eleven magyart kellett
megtagadnom. Jóval később, külföldön, Németországban és Franciaországban
kezdtem eszmélni; eszmélésem, nemzetfeletti elveim ellenére is, fájdalmas
volt és megalázó.

A külföldiek, akik jártak Magyarországon, s akiknek rólunk való

tárgyilagos véleményét kérdeztem, magát az egyszerű, szántó-vető népet
alázatos, csendes, kalaplekapó, rögtön vigyázzba meredőt s épp ezért egy
kicsit elnyomott népnek tartották, amely bizonyára nincs híján a
kétszínűségnek sem… Ez a jellemzés váratlanul ért, meghökkentett és
elpirított. Micsoda magyarokkal érintkeztek ezek? Megtudtam, hogy
mindmegannyian vidéki kastélyok valóban közmondásszerű vendéglátását
élvezték, s a kastélyok környékén figyelgették a népet. A magyarságnak ők
ezt a rétegét ismerték meg, melyet én ismerek; ismerem erényeit, ismerem
bajait. Erényeit mindenki tudja. Arról beszélek, ami kevésbé ismert.

A puszták lakóitól, így van, semmi sem áll távolabb, mint az a büszke
rátartiság, amely az általános hit szerint fajtánk sajátja, s mely
különben nemcsak a világ minden dzsentrijében van meg, hanem megvan a
világ minden független kisbirtokosáéhoz hasonlóan a mi kisbirtokosainkban
is. A puszták népe, tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból
tudom, szolganép. A puszták népe alázatos; nem számításból vagy
belátásból az, hanem meglátszik még a tekintetén is és abból is, amint
akár egy madárkiáltásra fölkapja a fejét, hogy örökségből, szinte
vérmérsékletből, évezredes tapasztalatból az. A magyarság eredetéről
szóló elméletek közül egy se hatott rám olyan revelációszerűen, a szívre
tapintás olyan bizonyosságával, mint az a legújabb, amely szerint a
magyarok nem Árpáddal jöttek e hazába, hanem még Attila csöndes
málhahordói gyanánt, ha ugyan már nem Attila előtt. Mindenesetre
csöndességüknek köszönhették, hogy sem a húnokkal, sem az avarokkal
egyetemben nem verték se ki, se agyon őket, hanem életben maradhattak, és
szolgálhattak a hunok után itt, hol az avaroknak, hol a frankoknak,
mindenkinek, aki épp nyakukra ült, és végül Árpád kemény, öntudatos turk
vitézeinek, akik államot gyúrtak ebből a hallgatag, munkás népből, amely
mindenét, még gyönyörű ugor nyelvét is átadta a nemes hódítóknak, ahogy
ez már a történelemben a hódítók és a meghódítottak között törvényszerű.

Az bizonyos, hogy ami jót és szépet szolgáról el lehet mondani, az mind

ráillik a puszták népére, amely nyelvben, szokásban, arcvonásban
országszerte szinte hibátlanul őrzi ma is valamilyen fajta ősi alkatát.
Nem házasodott össze más népekkel, még a szomszédos falusiakkal sem,
főleg azért, mert senki sem volt hajlandó véle összeházasodni. Igénytelen
ez a nép; engedelmes annyira, hogy már parancsolni se igen kell neki,
telepatikusan megérzi ura gondolatát, s már teljesíti is, amint az olyan
szolgához illik, akinek már apja, anyja, dédje és üke is egy helyben és
egyfajta urat szolgált. Ösztönösen ismer minden házi szokást, mindenre
kapható, s dolga végeztével egy figyelmeztető szempillantás nélkül
kiódalog a szobából csak úgy, mint az életből vagy a történelemből. Semmi
veszély, hogy körükben a titkos választójog, például, meglepetést hozzon.
Nincs az a titkosság, amelynél titkosabban ők ne éreznék meg, akár olyan
távolságról is, mint ide Párizs, uruk akaratát vagy kívánalmát vagy atyai
tanácsát, és azt fogják követni, ahogy a múltban is rendesen azt
követték. Ha nem követték volna, ma nem volnának itt, nem volnának
szolgák. A közvetlen dologra, igaz, nógatni kell őket. De ellentétben van
ez eredendő engedelmeskedési ösztönükkel? Egy néprétegnek nem épp az a
jellemző sajátsága, hogy ellentétekből van összegyúrva? Ezért nem
ismerhető meg az első pillanatra, ezért kell minden oldalról megkerülni.
Az igazi szolga a nagy dolgokban szolgai. A kar tán lusta, de a lélek
frissen hajlik.
Ösztönöm súgja nekem is, de az aztán a meggyőződés erejével, hogy még
előbb, a cuius regio, eius religio korában sem kellett semmi erőszakot
alkalmazni, hogy uraik elég gyakran változó belátását valamelyik
keresztény vallás üdvözítőbb és hasznosabb voltáról azon nyomban magukévá
ne tegyék. Meg vagyok győződve, hogy amint hírt kaptak uruk kitéréséről,
rögtön igazat adtak neki, s önszántukból, élükön az ispánnal, lelkesedve
és énekelve vándoroltak ők is hol a reformátusokhoz, hol a
katolikusokhoz. Bármennyire fájdalmas és szégyenletes, öröklött hitemben
azért nem merek se büszke, se bizonyos lenni, mert tudom, hogy a birtokos
grófi család többszöri helycseréje után mért éppen ez maradt rám a 17.
századból. Ettől a családtól épp az én gyermekkorom közepén vette át a
pusztát a budapesti Strasser és König cég. Ha az elv, az eius religió-é
három századdal tovább marad érvényben, ami az öröklét szempontjából
igazán kis véletlenen múlott, akkor arcvonásaimon, melyeket ismerőseim ma
mongoloidnak ítélnek, bizonyára magam is sémita jeleket vélek felfedezni,
lelkemről, mármint a pszichéről nem is beszélve.

Mindez persze nem cáfolja azt, hogy ne legyen nagyon is okos ez a nép.
Okos és kitűnő szimatú, történelmi előérzete is egyenesen megdöbbentő.
Mint minden okos szolga, kétségtelen, hogy lelke fenekén ő is kegyetlen,
bosszúszomjas, és bosszúállásában nem ismer se Istent, se határt, ahogy
ezt legutolsó alkalma, a Dózsa-felkelés bizonyítja. Viszont
tanulékonysága mellett bizonyít, hogy az akkor kapott szörnyű leckét nem
feledte, s azóta is jól meggondolta, hogy mikor „ártsa magát az urak
dolgába”, ahogy a politikát nevezi. Az évezredes gyakorlat kitűnően
működik, a pusztákon egy pissz sem hallható, aminek, igaz, az okosságon
kívül más oka is van. Tárgyilagos szaktudósok mutatták ki, hogy a pusztai
lakosság élelmezési, ruházkodási viszonyait városi ember egyszerűen
elképzelhetetlennek tartja. Valóban azok, de a pusztai lakosságnak se
fogvacogása, se gyomorkorgása nem hallható, se közvetve, se közvetlenül;
képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót
emelhetne, holott nyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon
nyugszik, akik a földet tartják tízezer holdas darabokban. De Atlasz
legelső feladata nem az-e, hogy mozdulatlanul álljon? Véletlen, hogy a
képviselő, aki nem róluk, hanem csak a gazdatisztek helyzetéről tesz
emlílést a képviselőházban, a következő választáskor nemigen kerül oda
vissza?

A puszták népe a legjobb államalkotó elem, mert a legnagyobb

tekintélytisztelő. Bizonyos, hogy a tekintély tisztelete is nevelés
eredménye, de oly régi s oly alapos nevelésé, hogy ma már e nép vérébe
itatódott, idegzetébe szüremlett s szinte ösztönévé vált. Igazuk van,
akik ezt mint jellemének legősibb alapvonását említik. Családom körében
meglepetéssel hallottam nemegyszer, hogy a grófot a legmeghittebb,
legbensőségesebb beszélgetések során is csak mint méltóságos urat
emlegették. Ma is őrzöm egyik unokatestvérem levelét, aki ispánságig
vitte fel, s akit a gróf egy szép napon minden indoklás nélkül kitett
ebből az állásából. A levél ezt a felháborító eseményt tudatja,
faragatlanul, a méltó düh legközvetlenebb kifejezéseivel a gróf
irányában, de a gróf címének kísérteties tiszteletbentartásával. „Most
derült ki – mondja az egyik bekezdés –, hogy a méltóságos úr aljas dög és
büdös kutya.” Emlékszem a megrovó tekintetekre, amikor, ugyancsak egy
meghitt családi együttesben, a kastély ifjú vendégeit, a grófkisasszonyok
udvarlóit közönségesen csak „ez a Wenckheim, ez a Wimpffen” szóval
emlegettem. Az arcok egyszerre nyugtalanok és idegesek lettek. Rövidesen
megértettem, hogy a legbizalmasabb elnevezés is legfeljebb „a Laci
méltóságos úr”, vagy legeslegfeljebb „a Laci méltóságos” lehet. A
tiszteletadásban nincs válogatás. Nem kell hozzá sem ragyogó történelmi
név, sem társadalmi állás. Nem igaz, hogy az újonnanjötteket vagy
felkapaszkodottakat gúny fogadja. Környékünkön, a század elején, jó
egypár zsidó család is szerzett uradalmat. Beköltözködésük másodnapján
már éppoly félő megbecsülés övezte őket, akár elődeiket. Mintha az a
pillanat, amikor az álbarokk főkapun behajtattak, más emberré varázsolta
volna őket, aminthogy mássá is varázsolta. A cselédek az egyszerűség
kedvéért maguk között tán adtak nekik házi használatra valami nevet, de
ami lényeges: szemtől szembe éppoly dadogó hódolattal beszéltek velük,
akár a régiekkel.

A tisztelet minden fokon megnyilvánul. Egyik távoli, vélem majdnem

egykorú rokonom ugyancsak rendkívüli csodák s véletlenek sorozata folytán
középiskolába került. Sok kapkodás és evickélés után (őt is papnak
szánták) bíró lett, szorgalma és valóban tüneményes tehetsége,
tanulóképessége révén rövidesen elég magas állású bíró. Kamaszkaromban
tanúja voltam, amikor egyszer szüleit meglátogatta. A családi asztalnál
saját apja, saját édestestvérei, különben keménytorkú „parancsolók”,
afféle előmunkások a pusztán, alig mertek egy-egy szót rebegni. Anyja
álmélkodva és meghatva úgy tekingetett rája, mint egy túlvilági lényre,
mint egy isteni küldöttre. Számomra a legcsodálatosabb az volt, ahogy a
fiú viselkedett. Elfogadta és természetesnek tartotta a hódolatot. Az ősi
ösztön alapján ő magamagát is tisztelte, és úgy is viselkedett. Úgy
evett, ahogy a megyei banketten szokott enni, és úgy is társalgott. Csak
később jutott eszembe, s öntött el miatta a pír, hogy a hangot én is
átvettem; szívem körül a tündöklés melegségével játszottam a hitvány
komédiát, amelyet a hallgatóság értelmetlenül, de tán épp azért vallásos
boldogsággal figyelt.

Az apróbb hatalmasságok lépcsőzetes tisztelését és a tekintélynek ezt a

visszahatását még közvetlenebbül is tapasztaltam. Családom a
felkapaszkodó pusztai családok mintaképe. Akik kiemelkedtek belőle,
szinte szemem előtt emelkedtek ki; vagy ha már magasabb polcon voltak is,
új lényükön még rajta csillogott a régi környezet egy-két vízcseppje. A
családban három generációnyi terjedelemben a legalacsonyabb és az
elérhető legmagasabb réteg is képviselve van. A többség persze ma is
kétkezi szegény ember, zsellér, urasági alkalmazott, de akad köztük már
kocsmáros, gépkocsivezető, tanító, sőt orvosnövendék is. Valóságos eleven
létra, amelyen ma is kényelmesen sétálhatok föl és alá, ha a társadalom
rétegeződését akarom tanulmányozni. A legtöbbre egyik nagybátyám vitte,
az egyik ottani vármegye főjegyzője lett. Ő volt nálunk a család esze,
mindnyájunk büszkesége, akit a magunkszőrűek közt úton-útfélen
emlegettünk; ő volt a hatalmas pártfogó, akibe ügyes-bajos dolgainkkal
mindnyájan kapaszkodtunk. Emelkedését ugyancsak rendkívüli tehetségén
kívül annak köszönhette, hogy a „nép fia” volt. Választáskor a polgárok
lelkesen adták szavazatukat a hajdani mezítlábas fiúra, s aztán
elbűvölten pillantgattak föl rá; tudták, hogy az urak is kedvelik,
megállta köztük a helyét.

Még diákkoromban egyszer átutazóban D.-n, meglátogattam hivatalában. A

községháza széles folyosóján közeledtem szobája felé. A hivatali szoba
ajtajával szemben a folyosó kitaposott, vörös téglás kövezetén a földön,
közvetlenül a falnál, tíz-tizenkét ünneplő kalapot, süveget, báránybőr
kucsmát láttam egymás mellett szép sorjában. Megláttam, s első
csodálkozásomban majd nevetésre fakadtam. Abban a pillanatban a bejárat
felől egy pusztai ember közeledett, lekapta a fejfödőjét, s fogas után
nem is vizsgálódva (holott a parasztházakban mindenütt van fogas), a
világ legtermészetesebb mozdulatával helyezte a többi mellé a földre.
„Még csak az kellene, hogy fogas is legyen!” – felelt meg később
kérdezősködésemre az egyik segédjegyző. „Így is már úgy el vannak
kapatva, hogy alig lehet bírni velük.” Tőle tudtam meg, hogy a
parasztoknak azért kell künn hagyniok kalapjukat, mert a torkukat
köszörülő polgárok izgalmukban nemegyszer fejfedőjükbe köpnek, amitől egy
finomabb idegzetű inspiciáló hatalmasság viszont hányingert kapott.

Nagybátyám szobájában szorosan egymás mellett, akárcsak ott künn a

kalapok, idős cselédemberek álltak, valami küldöttség az egyik közeli
pusztáról. Az elkapatottak topogva és hebegve adták elő mondanivalójukat.
Azon vettem észre magamat, hogy félszeg ijedelmük egyszerre reám is
átragadt.

Nagybátyám rájuk sem pillantott, szemét írómappáján járatta, tollával

firkált rá. Bizonyára jószívűségből, vagy legalábbis tapasztalatból
tette, mert ha önkéntelenül akármelyik beszélőre tekintett, az menten
igazán csak nyögni tudta a szót. Valami homályos temetkezési költségről
beszéltek, amelyet ők fizettek ki, s amelyet szerettek volna a községtől
visszakapni, mert a halottat vagy halottakat tulajdonképpen a községnek
kellett volna eltemettetnie.

Nem kapták meg, s erről igen tömör, igen erélyes mondatokban értesültek.
Mentek is azonnal kifelé, gyorsan, szerényen, illedelmes köszönések
közben. Az ajtóban ismertem fel közöttük egyik közeli rokonunkat, apám
egyik unokatesvérét, aki a többieknél még mélyebbet, még alázatosabbat
hajolt nagybátyám felé. Oly zavart voltam, oly kínosan éreztem magam,
hogy jómagam is szerettem volna minél előbb kívül lenni. Megkaptam a
szokásos egy koronát, kezet csókoltam, és iszkoltam kifelé. Zavaromban a
pénzt a következő mellékutcáig elvesztettem. Meglehet, hogy akaratlanul
eldobtam; utólag büszke volnék rá, bár akkor órák hosszat forgattam utána
valamennyi zsebemet, majd sírásra fakadva nagy kapzsiságomban.

Azonosítottam magam, ha csak a lélek egy kis reflexmozdulatának erejéig

is, a pusztaiakkal? Még messze voltam attól. Aki a cselédházak közül
indul embernek, az kezdetben olyan törvényszerűen lelöki magáról, és
elfeledi pusztai mivoltát, akár ebihal alakját a béka. Ez a fejlődés
útja, és nincs más út. Szívet és tüdőt kell cserélnie annak, aki a
puszták levegőjét elhagyja, különben elpusztul az új környezetben. S
szinte a világot kell megkerülnie, ha újra vissza akar jutni.

Magam is átmentem e kínos metamorfózis szakaszain, s csak a hatodik-

hetedik forduló után váltam annyira emberré, hogy vállalni mertem a
pusztát, újra lélegezni próbáltam benne, eldobtam a nemesi pecsétgyűrűt,
amelyet a család felső rétege a metamorfózis egyik állomásán egy kicsit
ünnepélyesen és homályos magyarázatok keretében ujjamra húzott. A
természetben csak ugrások vannak, s így természetesen a visszahasonulás
sem ment túlzások nélkül. A bordeaux-i néger kikötőmunkások
gyülekezőhelyéig kellett vetődnöm, pontosan az Atlanti-óceán partjára,
lángoló szónoknak, amíg végre eszembe jutott: mi is indított útra. Amíg a
kénytelen-kelletlen hazatérések után, amelyek alatt nemcsak az istállók,
cselédviskók környékét, hanem a pusztán még a naplementét is sivárnak
éreztem, üresebbnek, mint másutt, végre lelkemet is visszavihettem. Amíg,
mentesen a parasztrajongástól, sőt a nagy megtérők otthonrajongásától is,
széttekintettem a tájon. Tárgyilagosan vettem szemügyre. Hasonlóan az
idegenként megszólított öreg béresekhez, akik bizalmasan hunyorgatva
hallgatják a beszédet, s egyszerre gyerekkori Pali bácsikká és Mihály
bácsikká lepleződnek le, a völgyek és dombok jobban ismertek engem, mint
én azokat. Gyanakvóvá tesz, ha valaki túl sokat beszél a „gyökereiről”,
főleg mielőtt gyümölcseit mutatná. A tavasszal megtérő gólyák, amelyek
világrészeket nyílegyenesen repülnek át, órákig keringenek régi fészkük
fölött, amíg végre leszállnak. Mitől tartanak? Minden ágat megvizsgálnak
benne. Így közeledtem én is, így vizsgáltam gyermekkorom ágyát – magától
kell kiderülnie, hogy mivégre.

2. A táj lelke. A pusztaiak hazája. Szülőföld

Újabb irodalomtörténészeink szemében kitűnő ajánlólevél a Dunántúlról

kelt születési bizonyítvány. Aki onnan jön, arra valami csodálatos, eddig
ki nem derített félreértés folytán látatlanba és számolatlanul tukmálják
a műveltséget, a pallérozott lelki egyensúlyt, a latin-katolikus szellem
bölcs mérsékletét, derűjét és éleslátását, egyszóval a nyugatiasság
minden ragyogványát, mely ezt az országrészt elönti, abból az egyszerű
okból, hogy Magyarországon arrafelé nyugszik legkésőbb a nap. Egy ideig
szemrebbenés nélkül zsebeltem a váratlan ajándékokat. Bólintva fogadtam a
dicséretet a nyugati civilizáció letéteményeseiről és előretolt
bástyáiról, a dunántúli városokról. Amíg egyszer bűntudat nem lepett meg,
orgazdának éreztem magam a vállamra hulló veregetések miatt – egyetlen
dunántúli várost sem ismertem. Városban tízéves koromig egyetlenegyszer
fordultam meg, Szekszárdon, a kórházban, szememben valami vasszikrát
vive, amelyet horgolótűjével, lapulevelével és különféle kenőcseivel
hasztalan próbált kikúrálni Varga néni, a kultúra letéteményese otthon, a
pusztán. A latin-katolikus szellem, a higgadt bölcselet fellegvárait, a
városokat, amelyekben derűs polgárok csellóznak, méltassa más,
hasonlóképpen a nemesi kúriákat is, amelyek ámbitusán a házigazda
Horatius hátlapjára jegyzi fel az évi robotot – a tájon, amelyről én
beszélek, kétnapi járóföldre sem akadt város. Szellős volt az, üres,
tágas, akár Lebédia.

A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a

„szűkebb pátriára” lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra,
onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét
megtanulta. Vagyis öntudatlanul újraéli visszafelé egy szó történetét,
ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett. A
hazám a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül,
széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre terjed, mint a hullám a
vízbe dobott kavics körül; világokat hódíthat, elérheti a csillagokat –
amikor a régi ház már örökre elmerült.

Ha szülőföldemre gondolok, nekem is egy kis vidéki ház jut eszembe. De

csak a házra emlékszem, a két szobácskára és köztük a földes konyhára.
Udvara addig terjedt a háznak, ameddig a tekintet. Ahogy a lekoptatott
küszöbön legelső ízben átvergődtem, tétova lépteim elé rögtön a végtelen
világ terült. Dombon állt a ház, alatta a völgyben a puszta szokásos,
mindenütt oly egyforma képe: jobbra a kulcsár, a béresgazda, a kőműves, a
bognár lakása, egy épülettömbben a kovács- és bognárműhellyel; balra
három-négy oszlopban a hosszú cselédházak, évszázados fák közt a kastély
és a tiszti lak, szemben egy empire stílusú nagy szekérszín, majd egy kis
emelkedésen a magtár és az ököristálló. És körben a végtelen határ távoli
falvak csöppentett mészfoltjaival.

A pusztai őslakók vágyódva pillantgattak e falvak felé, hogy melyikben és

végre mikor vethetnek horgonyt egy életig tartó hányódás után, amelyről
én tudom, hogy már évezrede tart. A pusztát mindnyájan átmeneti
területnek tekintették. Aki valamelyik falu végén egy kis zsellértelket
tudott szakítani, az már odavalósinak vallotta magát.
Pusztainak lenni egy kicsit szégyen volt, a talajtalanságot, a
földönfutást, a hazátlanságot jelentette, ahogyan az is.

Akinek sehol sem akadt talaj a talpa alá, az az apja vagy a nagyapja
lakhelye vagy sírhelye után csatlakozott valamelyik faluhoz. A puszta
érzelmileg sehova sem tartozott, nem is tartozhatott. Az uradalom
tulajdonosai, akik rendszerint több pusztát is birtokoltak, évről évre,
de néha évközben is kedvük szerint egyik helyről a másikra helyezhették a
cselédeket. Aki például az Eszterházyakat szolgálta, az addig, amíg jó
kegyben tudta magát, egy Tolna megyei pusztán éppúgy otthonos lehetett,
akár egy sopronin vagy somogyin, mindenütt, ahol az Eszterházyaknak
birtokuk volt. A pusztaitól, ha azt akarták tudni, hová való, nem azt
kérdezték, hol lakik, még kevésbé, hogy hol született, hanem hogy kit
szolgál. Családom főleg az Apponyiakat szolgálta, aztán a Zichyeket,
Wurmokat, Strassereket, Königeket és azok rokonait (mert a rokon birtokos
családok szívesen cserélgették egymás cselédeit, egy-egy ügyes tehenészt,
jóvágású parádés kocsist, finom kezű miskárolót, sőt ajándékozgatták is,
ami a cselédek szemében is kitüntetésszámba ment). Ide-oda
vándorolgattunk mi is, néha minden cókmókunkkal, fölszedhető óljainkkal,
tyúkjainkkal és tehenünkkel; néha csak rokonlátogatóba valamelyik
ángyunkhoz, sógorunkhoz, aki öt-hat éves közelség után hirtelen elszakadt
tőlünk. Néha egész éjszaka és egész délelőtt kocsiztunk. Mindig pusztán
jártunk, mindenütt otthon éreztük magunkat. Szülőházam nem volt apám
tulajdona, de szülőföldben páratlan örökséget kaptam. Egy fél vármegyét
vallhatok a magaménak.

Ahol a Balatonból csordogáló Sióhoz hirtelen társul szegődik északról a

Sárvíz, de mégsem ömlik bele, hanem egy vármegye hosszán két-három
kilométernyi távolságban mellette ballag, szinte kar karban, kacérkodón
át-átkacsintva, mint az andalgó szerelmesek – én ott vagyok honn, az az
én világom. A két folyónak egy ágya van, hatalmas, termékeny, széles,
mondhatnám családi kettős ágya. Kétoldalt enyhe lankák és szelíd dombok
díszével, melynek látképe, mintha festve volna, ugyancsak egy békés,
derűs otthon falára. Fent Sárrét, lent Sárköz – ahol majdnem minden falu
neve Sár-ral kezdődik –, ez az én vidékem. Hátam mögött, de csak
karnyújtásnyira az édes Völgységgel, ahol „az ifjúság képét öltözve
magára, ábrándozva bolyong” – bolyongott egy életen át Vörösmarty lelke,
„hordva szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak”. Ha kenderföldjeink
sárréti talajon terültek, óljaink, a ház mögötti dombon már a Völgységben
feküdtek.

Szerénytelenség lehet szülőföldnek ennyit fogni, mert Sárbogárd például

fent van Fejér megyében, Sárpilis pedig Tolnának is az alján. De boldogan
vállalom az egészet. Szülőföldemmel úgy vagyok, mint a szegény király az
országával. Magántulajdona nincs benne egy talpalatnyi sem, de gondra és
tetszelgésre mindenestül az övé. A sors már születésem helyével arra
figyelmeztet, hogy megosszam magamat és szeretetemet. A hivatalos
okmányok szerint Sárszentlőrincen születtem.

Ezt valamelyik iskolai év végén boldog meglepetéssel bizonyítványom

adatai közt fedeztem fel. Nagyobb büszkeséggel töltött el, mint az a
csont rózsafüzér, amelyet kitüntetésként kaptam. Sárszentlőrincen
világéletemben akkor jártam először, amikor a két lábamon odagyalogoltam:
a valóságban Felsőrácegrespusztán születtem. A puszta a környező távoli
falvak közül az évek során hol egyikhez, hol másikhoz húz, máig se tudta
eldönteni, melyiket szeresse legjobban. Újszülötteit így hol az egyiknek,
hol a másiknak ajándékozza. Így történhetett meg, hogy például anyám, aki
ugyanabban a házban pillantotta meg a napvilágot, amelyben én, pálfai
születésű. A puszta utolsó postája Simontornya. A legközelebbi
vasútállomás a „szigeten” át, Vajta. Bevallom, örülök ennek a
tarkaságnak, s boldog volnék, ha egykor e falvak az évszázadok óta tartó
kifürkészhetetlen okú bicskázások helyett, amelyek ősindítéka tán még
Ázsiában történt, egykor miattam kelnének nemes versenyre, mint hajdan a
hét görög város Homéroszért. Az előbbieken kívül még benevezhet Kajdacs,
Bikács, Uzd-Borjád, Cece, Ozora, továbbá Kis- és Nagyszékely…
Szilasbalhásnak már nem kell a szomszédba mennie.

Felsőrácegrest már a régi rómaiak is… de nem mondom el a történetét. A

cselédek a puszta múltjáról csak mendemondákat tudnak. Jártak itt
törökök, azok emléke úgy megmaradt, mintha csak a múlt század elején
tűntek volna el. Utánuk következtek pusztítva és égetve a rácok. Maradt
valami emléke a kurucoknak is. A Habsburgoknak semmi nyomuk sem maradt.
Aztán mintha a felhőkbe tűnt szakmai uralkodók helyett egy-két betyár
uralkodott volna, Patkó Bandi jó kapitány volt. Aztán jöttek a grófok,
aztán a zsidók, azaz a bérlők. Ez volt a helyi történelem. A puszta egyik
távoli részén, az úgynevezett „büdös sarokban”, a Sió partján, a
marhadeleltető Árpád-kori templom romjain épült. Ugyanitt régi kelyheket
és tatárjárás korabeli aranypénzeket találtak. Fogadjuk el, hogy valaha
Rácegres is, mint a Dunántúl minden pusztája, virágzó helység volt. Ma a
dombok hajlatában, hol a füge is megterem, a széltől, viharoktól védetten
egy kedves, meleg kis tenyér, amelyből malac- és gyermeksivítás,
ökörbőgés és a gazdatisztek dohogása hangzik. Ez minden életjele a
világba. Látni még az az utas sem láthatja, aki Simontornyáról
Sárszentlőrincre menet közvetlen mellette, illetve fölötte evickél el a
járási út homoktengerében, a magas gledicsiafák között. A pusztát
kívülről sűrű lombkoszorú takarja szinte légmentesen, mint egy fazékfedő.
Az országútról keskeny, meredek úton föl-fölszaladva pillantgattam szét a
földön: hazámon, Európán. A magas országút már idegen világ volt,
veszélyes és tilos; hetente egyszer-kétszer cigányok, vásárosok vagy
lakodalmasok vonultak rajta. Túlsó oldalán nagy messze a grófi
fenyveserdő terült, előtte marhalegelő. Ahogy ott a réten lyukaikból az
ürgék kidugták figyelő fejüket, sőt a merészebbek két lábra álltak, hogy
messzebb lássanak, úgy neszeltem ki a biztos, meleg kis völgyből.
Kíváncsian szagoltam, tapasztaltam a vidéket, egyre messzebb kívánkozva –
így él emlékezetemben az az idő.

Egy grófi uradalom és öt-hat falu, ha felidézem őket, most látom, hogy a
sors már bölcsőm köré odarakta, amit a történelemből és Magyarországból
meg kellett tanulnom egy életre. Tekintetem eljátszott a dombok és erdők
mögül ki-kicsillogó tornyokkal; mint kedves játékokat forgattam
képzeletemben az alattuk lapuló pusztákat és falvakat, amelyeket
egyenként felfedeztem. Nekem mindegyik más volt, mindegyik külön világ
volt, külön mesekönyv, furcsa népekkel, szokásokkal és legendákkal;
szórakoztatva oktattak, mint a jó tankönyvek néprajzra, hazám
történelmére, magyar szintaxisra, társadalomtudományra és még sok
egyébre, amiről a pusztai iskolában nem esett említés. Most, hogy
visszagondolok erre a szabad ég alatti iskolára, most látom,
tulajdonképpen ma is abból írásbelizek, amit ott magamba szedtem.

Egy-egy világgá indult borjú keresése, amely néha két-három falun át

vezetett, egy-egy távoli rokon névnapja, esküvője vagy temetése révén,
apám mesterségbeli útjai alkalmával, akit néha a hatodik pusztára is
elmenesztettek, de később már önálló csavargási ösztöntől is hajtva,
részletről részletre valóban úgy megismertem a vidéket, olyan ütemben,
mint saját testemet, saját tenyeremet. Megismertem? Mit ismertem meg
akkor? Gyönyörű dombhajlatokat, egy tagban álló, beláthatatlan
búzamezőket, erdőszámba menő magas kukoricatáblákat, amelyekbe az ember,
ha betévedt, órákig bolyonghatott, amíg végre partot ért, a párás folyók
rekettyéseit és füzeseit és itt-ott egy-két falvat, amelyet kezdetben még
óvatosan nagy körben kikerültem, akár a mezők vadjai, amelyekkel inkább
érezem egy családba valónak magam, mint az emberekkel. De a dombok, erdők
és buja folyóvölgyek ott maradtak kint a természetben, nem rögződtek
belém, vagy ha éltek is bennem, még semmit sem mondtak. Akkor ismertem
meg őket, amikor történeteket hallottam, s aztán olvastam róluk. Mint az
előhívóba mártott fényképlemezek, úgy világosodtak, árnyalódtak és
színeződtek lelkemben a tájak egy-egy elképesztő juhászhőstett,
betyárlegenda vagy történelmi tény vérpezsdítő hatása alatt. Emlékszem,
hogy kezdődött.

Egy tavaszi reggel a küszöbön kuporogva, mohón és gyanútlanul olvastam

egy testes könyvet, nagyanyám még a téli tollfosztások földerítésére
kölcsönözte valami vándor kereskedőtől. Hirtelen forró bizsergés öntött
el, kifejezhetetlen boldog kéj, nemcsak lelki, de testi is. A vér arcomba
ömlött; föl kellett állnom. Azt olvastam, hogy Petőfi, Petőfi Sándor
évekig itt élt Sárszentlőrincen, itt járt gimnáziumba. Nem volt tévedés,
elolvastam másodszor, harmadszor, tizedszer is. Nem Sárszenten, nem
valamelyik Szentlőrincen… hanem itt, ebben a faluban járt, ott arra a
jegenyék mögött… „1831. szept. 28-ikától fogva a Tolna megyei
Sárszentlőrincen tanul az ev. gimnáziumban; 1833 nyarán is itt végezte az
I. donatista osztályt…” Egy pillanat alatt megváltozott előttem
Sárszentlőrinc, ragyogni kezdett, aranypor szállt rá. Ha villám csap
belé, ha valamelyik kútban ott is megjelenik Szűz Mária, ami akkoriban
arrafelé elég gyakran megesett – nincs olyan isteni csoda, amely
csodálatosabbá, azonnali látásra érdemesebbé tette volna a falvat.
Fölugrottam, s úgy ahogy voltam, hajadonfőtt, mezítláb megindultam. Két
óra múlva ott álltam porosan és pihegve a falu térnek is beillő széles,
gyönyörű főutcája végén. A régi kollégium, nádfödeles, egyszerű,
földszintes parasztház, amely a többitől semmiben sem különbözött, talán
csak az utca felé eső része volt valamivel hosszabb, a falu szélén
feküdt, mintha csak elém jött volna a lelkes találkozásra. Álmélkodva
néztem be a tenyérnyi ablakon, elbűvölten lépkedtem a szobácskában,
amelynek agyagpadozata kellemesen hűsítette csupasz talpamat. Semmiben
sem csalatkoztam. Petőfi szelleme mindent beragyogott, még a
csizmadiaasztalkát is, mert a házban egy csizmadia lakott. – Ezt a
kilincset fogta, ez alatt az eresz alatt állt – könnyekkel küzdöttem, úgy
volt. Ezen a kapun ment ki, ezen az úton is járt, ahol most én járok, tán
még Rácegresre is felment – mért ne ment volna föl, a pajtásai bizonyosan
fölcsalták. Körülnéztem a zöldellő tájon; később, valahányszor az igazi
hazafiság érzésére gondoltam, ennek a délelőttnek érzelmei újultak föl
bennem. Ugrálva és füttyöngve, majd futva tértem vissza a pusztára, hogy
a könyvet tovább olvashassam. A következő oldalon azt olvastam, hogy
később is járt Cecén, Ozorán, ott Borjádon egy sereg verset is írt.
Elkeseredésemben majd sírva nem fakadtam. Ha nem vagyok olyan
türelmetlen, Borjádra is átmehettem volna, ott van rögtön Lőrinc után.

A táj megszépült, patinát és lelket kapott. Versek kerengtek benne

fényesen, mint a fecskék. A pusztáról kicammogó szomorú ökrösszekerekre,
a redves vendégoldalakra, a ganéjos kerekekre, a zörgő csontú,
tuberkulotikus állatokra és béresekre égi fény esett, a költészet ragyogó
felhőin vonultak Petőfi jóvoltából, aki megénekelte őket. Itt Borjádon
írta „A négyökrös szeker”-et. Holdvilágos éjeim ízét, hangulatát ezzel
örökre befolyásolta. Valahányszor feljön a hold, a 19. század derekán
érzem magam, szénaszagot vélek szippantani, még télen is.

Világos éj volt. A hold fenn vala;

Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

Itt írta „A magyar nemes”-t is, amely érzelmeimnek szintén egy életre
irányt szabott, a fentinél sokkal veszedelmesebbet.

Attól fogva ahányszor átkocsiztunk Sárszentlőrincen és Borjádon,

szorongás fogott el, hasonló a gyónáséhoz és a vizsgákéhoz, mintha a
messziről integető jegenyék valami ünnepélyes hittevést vártak volna
tőlem. Gyakran átkocsiztunk rajtuk Kölesdre menet, ahol anyám húga volt
férjnél, természetesen szintén pusztán. De a Sió villogásának, az út
fölött összeboruló fák susogásának költői békéjébe olvasmányaim csakhamar
érdes hangokat és ízeket kevertek, acélcsattogást és párolgó vért. A
Katica nénihez való utazás nekem rövidesen csak azt jelentette, hogy
menet is, jövet is, csatatéren vándoroltunk át, hihetetlenül hosszú
területén egy pusztító csatának, amely, mint tudjuk, inkább öldöklés
volt, mint ütközet. Ültem az ülésdeszkán, ölemben az elmaradhatatlan
frissen sült ajándék kaláccsal, és a kerekek csattogása egy vad roham
barbár zajait, kanyargó ritmusait dobolta a fülembe. Versből ismertem ezt
is, és a vers nemcsak a történelmi eseményt érzékeltette, hanem a
harcosok hetvenkedését, a kardok kirepülését, a lovak ágaskodását, a
korszak pusztító kétségbeesését is.

A kölesdi harcon, a kölesdi harcon

Hej, én is ott voltam, elejének vágtam!
Elejének vágtam, közepét bontottam,
Mint kaszás az füvet döntöttem, rontottam!

A meleg kalács zsíros illata orromba szállt. Szüleim beszélgétésének

hangjai fülemben zsongtak; egyikről sem tudtam, fejemet, érzékszerveimet
a verssorokból kiáradó hangok, ízek és látományok tartották fogva.

Csatafestő költeményt, megrázóbbat és kifejezőbbet azóta sem olvastam.

Tömör drámaisága, a szavak mögött lüktető vérszomj a bizonyíték, hogy sem
ezt, sem a többi hasonlót, amint Babits költői ösztöne jól véli, nem
írhatta Thaly Kálmán, aki a saját neve alatt rossz verselő volt.

Mikor Balogh Ádám a kardját emelte,

Sándor László akkor dandárt reávitte.
„Vedd fel fiam bátran németnek lövését,
Ne mutasd szívednek semmi röttenését.”
Vagy akkor bennem támasztott ilyen hatást, aki mint minden gyermek,
valami titkos bosszúvágyból, elnyomottsági érzésből anyám karjának dőlve
harci lázban reszkettem? A zizegő nádasok mentén, a négy-öt órás úton
minden alkalommal végigéltem az iszonyú összecsapást, egész addig a
jelenetig, mely ma is véres ingoványt, fuldokló sebesülteket és üvöltésbe
torzult arcokat láttat velem.

A Sió berkében lőn nagy sivalkodás,

Fel Simontornyáig sűrű nagy roppanás,
…Lovassa üldözte, gyalogja öldözte.
Szegzárdig a mezőt vérivel öntözte.

A győzelem után a kuruc generálisok megdicsérték a fölkelt póri népet,

amely főleg az ellenség kergetésében tüntette ki magát. A hírnökök
szavára az akkor még valóságosan puszta puszták fiai, mint veszett
csikaszok törtek ki nádvityillóikból, rohantak valami titkos
bosszúvágytól, elnyomottsági érzéstől sarkallva kaszáikkal és
cséphadarókkal az ellenségre, amelyből a végén hírmondó sem maradt.

Harciasságuknak a történelem folyamán később is jelét adták. 1848

októberében ennek a vidéknek a népe szorította csapdába Róth és
Phillippovich horvát hadait Ozoránál. Ekkor Görgey dicsérte meg őket,
pedig ő nem nagyon szívelte a néphadsereget. „A tőlem balra eső
magaslatokat – írja emlékirataiban –, egészen le a Sióig már a múlt est
óta a tolnai népfölkelés tartotta megszállva. Ezen népfölkelési osztály
parancsnokának kétségkívül legtöbb érdeme van ezen hadjárat szerencsés
eredményében.” De meg is feddi őket. A felkelők először is a horvátok
fegyvereinek estek, hogy ki-ki „ezen dicsőséges nagy nap emlékezetére
legalább egy jó puskára szert tegyen”. Perczel csak tizenkét ódon ágyút
tudott megmenteni; az ágyúkat is elvitték volna. A szép nap emlékére?
1847-ig aki nekik, nem nemeseknek kardot, puskát vagy csak puskaport
engedett át, 25 botot kapott.

A kuruc korban labanc, a szabadságharc alatt óvatosan aulikus, városias

Dunántúlon e vidék őrizte híven a lázadás szellemét, amely mindannyiszor
a nemzeté is volt. A Dunától ferdén fel a Balatonig az a keskeny csíkban
terjedő mocsaras völgyvidék: a Sió-Sárvíz tája mindig keményen és
szúrásra készen csillogott, mint a hüvelyéből kirántott kard,
valahányszor a szabadság szele fújdogált, amint mondani illik. Én attól
tartok: valahányszor szabadon vért lehetett ontani, valahányszor alkalom
nyílt a fojtott keserűség kiöntésére, a bosszúra, isten a megmondhatója,
mi miatt. Ilyen harciasak a szolgák? Ilyenek; a puszták népe kitűnő
katona. A világháború kezdetén a kaposi 44-es gyalogezred négy hónap
alatt négyszer semmisült meg, s négyszer támadt fel újra. A puszták fiai
nem sajnálták a bőrüket. Hősiesség és halálmegvetés dolgában a monarchia
népei közül csak a bosnyákok versenyezhettek velük, amint e szakma német
hozzáértői tárgyilagosan megállapították. Haditetteiket magam is
nemegyszer álmélkodva hallgattam. Sovány, beesett mellű urasági bognárok
és tehenészek, akik a kastély szakácsnője előtt is elvesztették
beszélőképességüket, csillogó szemmel beszélték, mint kúsztak a drótok
alatt az oroszok felé, mint ugrottak le, foguk közt a rohamkéssel,
jobbjukban a maguk gyártotta szöges buzogánnyal életveszélyes
sziklaszakadékokba az olaszokra, franciákra, négerekre, mindenkire, akire
lehetett. Hányszor láttam magam is kivillanni a vasárnapi csizmaszárból a
hosszú nyelű kést, mert a bálba is késsel mennek. Ha etnográfusaink még
nem ismernék, itt nyújtom át egyik hazai közmondásunkat, amelynek két
változatát is tudom. Az egyik szerint a „bicska a templomban is jó”; a
másik szerint „magyar ember kés nélkül a kiskapun se lép ki”.

De a tájról beszélek, a puszta határairól: a falvakról. Bár érzem, hogy

aki ezekről ejt szót, nem kerülheti el az előbbi tárgykört, mert minden
falunak megvan a maga sajátos verekedési módja, amely jellemző rá, s
amely nélkül leírása hiányos lenne. A pálfaiak például arcba szúrtak, a
simontornyaiak elnémultak, amihelyt a verekedés megkezdődött, s a
késelést kísérteties csöndben végezték, akár egy szertartást. Az ozoraiak
módszere a boncoló orvosok szerint beható anatómiai ismeretről
tanúskodott: a nyakhajlatba döftek, a csontok közt pontosan az ütőérbe.
Érdekesnek tartom megjegyezni, hogy hasba, általában mellen alul sehol
sem szúrtak, amiben nemzeti jelleget is állapíthat meg az, aki ilyet is
számba vesz, mert vannak népek, amelyek a köztudomás szerint a gyomrot
kedvelik. Ennek oka, hogy a késtartásnak is megvan a szabálya, a
hüvelykujj a nyél végére feszül, ahogy erről már libaőrző barátaim
tüzetesen kioktattak. Ilyen markolással csak felülről lefelé lehet
sújtani. A rácegresiek a bicska mellett kedvelték a járomszöget is, amely
körülbelül fél méter hosszú vasrúd, felső végén gyermekököl nagyságú
gömbbel; úgy kezelték, mint a buzogányt; ütöttek vele, de hajították is.
Ilyen utakon fedeztem fel a táj lelkét, amely az enyém is.

3. A puszta külön világa. A cselédek a tulajdonról. Az összetartó erő.

Két feltörekvő család

Nem saját életemről akarok itt rajzot adni; nem érzem semmiféle olyan
magaslaton magam, ahonnan a mögöttem maradt táj képét akár
gyönyörködtetőnek, akár iránymutatónak mondhatnám. Egy népréteg
lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégis
saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák.
Ami emléket feltárok, azért tárom fel, hogy rajtuk át próbáljak
leereszkedni abba a mélyben fekvő, forró rétegbe, amely rettegve rejti
gomolygó világát minden idegen tekintettől, még a tárgyilagos napvilágtól
is, és amelyet, tapasztalatból tudom, ha megismerni esetleg megismerhet
is más, érteni csak az tud, aki belőle származott. Én még védeni is
szeretném.

Nem indokolatlan ez az érzékeny visszahúzódás. A puszták népe, ha csak

egy csücskét megmutatná annak a különös rendnek, amelyben él, az egészet,
saját magát is meg kellene tagadnia, ennek a rendszernek a szövevénye
annyira ellentétben áll a fölötte uralkodó másik renddel. Meleg
iszapfürdő ez a lenti réteg, felette idegen, fagyos szél süvít. Aki
kiválik belőle, az kiválik egy-két év alatt, végigjátszva lelkén és
idegzetén a fejlődést az ember őslény korától, mondjuk, a
viceházmesterségig, de aki benne marad, az kidugott kisujját is dideregve
rántja vissza. Vad világ az a fenti, a föld kérgéhez hasonlóan kihűlt és
megkeményedett elveivel és erkölcsével, amelyekben, elismerhetjük, alig
van már élet, csak formájuk van. Veszélyes világ a maga törvényeivel,
szokásaival, magántulajdonával, szerelmi életével – ki ismerné ki magát
azokban? Abba is születni kell.

A magántulajdonról például, hogy a legkínálkozóbb fonalnál kezdjem, a

puszta egészen más véleményt formál, ha vallani nem vall is, mint aminőt
a ma fennálló törvény követel. Nem tartom magam illetékesnek a döntésre,
hogy a két különböző felfogás közül melyik a jogosabb, emberibb; a
pusztáé mindenesetre az eredendőbb, a konzervatívabb, az ősibb: az őrzi a
hagyományát valamilyen hajdani közösségnek, amelyben az enyém-tied
fogalmát sem a földben, sem a szerelemben nem határolták oly mély árkok,
mint manapság. A puszta, a pár ezer, nemegyszer pár tízezerholdas
birodalom nem oszlik apró parcellákra. A közösen mívelt hatalmas búza- és
rozstáblák látványa, a láthatárba vesző óriási zöld és sárga mezők
hullámzó végtelensége annyira rokona a közös mennyboltnak és tengernek,
hogy előttük az egyszerű lélek valóban csak a föld erejét, áldását vagy
makrancosságát érzi, és kellő és gyakori figyelmeztetések híján hajlamos
feledni, hogy a közös mívelés parancsszóra, a termés pedig egy ember
hasznára folyik.

A természet általában mostohán fizet, a pusztaiaknak ez a tapasztalata az

Árpádok óta; ha az ember nem hal éhen, akkor már jól megy a dolog, a
századok erre tanították őket. Hogy a földről a jég, a tatár, a gróf vagy
a gróf Schlésingere viszi-e el azt a több búzát, amelyből több kenyér s
tán kalács is kerülne, ez csak részlete a kérdésnek. Egyszóval dolgoznak,
mívelik a földet, s ha a koplalástól nem fordulnak fel, nemigen kérdezik,
miért csak annyi jut nekik, amennyi fölháborító kevés jut. Viszont azt
sem lehet könnyen kiverni fejükből, hogy a földhöz, amellyel birkóznak,
elsősorban nekik van közük, hogy a természet az – természet, vagyis
mindenkié. Nagy penchant-juk van arra, amint előttem az egyik
jószágigazgatóné egyszer igen helyesen kifejtette, hogy ami termény a
kezükön átfolyik, az az ujjukhoz tapadjon. Éppúgy kell kezelni őket,
mondta a fenti hölgy bájos mosolyt derengetve felém, akár a méheket. El
kell szedni tőlük, hogy tovább dolgozzanak. Ha mindenük megvolna, egész
nap a citerát vernék, és a hasukat süttetnék a nappal, miattuk akár
kötésig burjánozhatna a gaz a cukorrépában. Ez valószínű; ha mindenük
megvolna.

De semmijük sincsen, s így dolgoznak, s közben ahol tehetik, magyarán

szólva lopnak, mint a pinty. Társadalomtudományosan szólva, még valami
atavisztikus klanszellem vezérli őket, ahogy mondtam, a közös
szervezésből közös elosztást sugalló szellem; ez azonban napról napra
gyöngül.

Én még teljes erejében érezhettem. Éreztem, sziszegve, a másik rend

erejét is; már nagyjából kész emberpéldány voltam, amikor az hozzám
nyúlt, s a maga formájára kezdett alakítani. A ma született bárány
ártatlan eszmevilágával szedtem össze például a lekaszált csalamádét a
szomszéd kertjéből, amikor a sváb gazda, akinél német szóra voltam,
takarmányért küldött. Csalamádé az ő kertjében is volt.

A harmadik nyakleves után értettem meg, hogy loptam. – Hát nem urasági? –
kérdeztem felháborodva.

Urasági vagy grófi, azaz közös, amelyből mindenki nyalábol, mielőtt

meggondolatlan pazarlással a magáéhoz nyúlna.

Szerkezetében pontosan ez a jelenet ismétlődött meg velem nagyszüleimnél,

ahol a falusi tanító galambjait fogtam össze; egyik nagybátyámnál, akihez
egy délután a mezőőr kísért haza az idegen szőlőkből; a vajtai állomáson,
ahol hatalmas vasúti lámpással szálltam be szüleim után a vonatfülkébe.
Első gimnazista koromban egy eleven kecskét próbáltam elkötni a községi
legelőről, hogy szívem hölgyének ajándékozzam, aki rajongott a kecskéért.
Szerencsétlenségemre, amikor már nyugodt területen rángattam a makrancos
zsákmányt, a nyájból még két gida is kivált, és kétségbeesett mekegéssel
loholt anyja után. Lassan világosodtam.
Családom vagyoni gyarapodásának erkölcsiségét csak azon az alapon érheti
több kifogás, mint akármilyen más, történelmi vagy gőzgép-korabeli család
vagyonosodásáét, amilyen alapon a kevesebb eredmény kevesebbet igazol és
szentesít. Apám apja juhász volt, juhász számadó. Aki távolról is
hallotta, hogy mit jelentett ez a foglalkozás a kiegyezés évtizedeiben,
az tudom, előre mosolyog. Herceg Eszterházynak volt számadó juhásza.
Aztán a bérlőké.

Hogy valójában milyen megállapodások szabályozták ezt a mesterséget, azt

tőle tudhattam meg legkevésbé, én is, és gondolom, a mindenkori herceg
is. Ha efelől kérdezték, bonyolult magyarázkodásba kezdett, órák hosszat
beszélt párosításról, első fűről, hetedről, gyapjúmosásról, jerkéről,
farkalásról, kergeségi átalányról. A végén hol az derült ki, hogy neki
semmije nincs, „koldus cseléd” ő, hol az, hogy tulajdonképpen minden
birka az övé, és csak jókedvében hajt be egyet-egyet a kastélyba. A
valóságban a dolog úgy állt, hogy a konvenció mellett volt valami
közvetlen jövedelme az állatok szaporodása után is. Az első nyáj, amelyet
még legény korában „vádolt” a hercegtől, az idők folyamán megsokasodott,
volt idő, amidőn öt-hat bojtár szolgált a keze alatt. Volt esztendő,
amidőn ötezer juha volt. Olyan hatalmasság volt, mint egy vándorlás-
korabeli fejedelem. Hány juha lehetett Árpádnak? Tisztességére mondom,
hogy nagyapa a vagyon gőgje helyett ezt a törzsfői büszkeséget, a
szabadságnak ezt a gőgjét hordozta egyenes derekában, kinyomott mellén.
Az volt a jó világ! A gyapjúból bizonyos részesedést kapott. A birkák
elléséről jelentést kellett tennie. De az elhullott állatokból igazolásul
csak a koponyát tartozott beszolgáltatni, később már a bőrt is. Még
később az urak arra is rájöttek, hogy a juhot fejni is szokás, rájöttek a
sajt ízére is, amely eladdig csak afféle paraszti rágdmeg volt. A világ
ijesztően romlott.

De addigra nagyapának szőleje volt a szomszéd faluban, telkes háza a

járás székhelyén, fia a vármegye urai közt, fia egy saját házú kocsmában,
lánya egy másik saját kocsmában és még egy lánya egy kádármester oldalán,
egy másik egy cséplőgép-tulajdonosén és még egy fia és még… tudja az
Isten már, mi mindene volt. Még oltára is volt, a saját aranyba vésett
nevével az egyik közeli falu templomában. Mindezt nagymamának
köszönhette, mert maga szemlélődő, békés természetű, dúdolgató, fúró-
farigcsáló ember volt, kényelmes, aki amíg szamara volt, a kövér csacsi
hátára is oldalülésben telepedett, jobb kezével az állat fejére
könyökölve, akár egy karosszékben. Így utazott, egész életén át.

A családnak ezt az ágát nagymama virágoztatta fel, akit nagyapánk

nagyanyának nevezett. Nagyapa különben velünk magát öregapának hívatta,
nagyanyánkat pedig szülénknek; mindez azonban olyan vastagon népies, hogy
ha akkor nyelvem rájárt is, tollam az első parancsra ma még nehezebben
veszi a hegyére. Nagyanyánk magas, még nagyapánknál is csaknem fél fejjel
magasabb, fekete, erélyes tekintetű asszony volt, valahonnan Felső-
Somogyból, de természetesen szintén pusztáról, ugyancsak a hercegéről. Ő
hozta a családba a gránátos termetet és az akaratot. Juhászszármazék volt
ő is, de hogy pontosan kicsoda-micsoda, azt sose tudtam. Ő maga csak
valamelyik nagyapjáról ejtett néha szót, bizonyos Börcsök Lászlóról, aki
„ritka nagy deli ember” volt, világjárt; ő vitte minden évben az
ezüsttallérokat a hercegnek Bécsbe, teljesen egyedül. Valamennyi ősöm
közül, akiket két szememmel nem láttam, ez a Börcsök él legelevenebbül
képzeletemben. Látom sudár alakját, fekete, élénk arcát, hallom pattogó
beszédét. Látom azt is, amint egy-egy vendégfogadó előtt lezökken a
nyeregből, pisztolyait tapogatva, belép az ivóba. Nagyanyánk szerint
testvérbátyám egészen őreá ütött. Úgy szúrták le huszonkilenc éves
korában, a 18. század valamelyik évének október 3-án, amely napot
nagyanyánk szintén meggyászolt, mint annyi mást, reggeltől estig
imádkozva és böjtölve, mert hihetetlenül vallásos volt. Nekünk
gyerekeknek is vele kellett ájtatoskodnunk, és könyörögnünk fennhangon, a
hajdan megboldogult Börcsök lelkiüdvéért, mivelhogy az gyónás nélkül ment
át, reméltük, a purgatóriumba. Ilyen ereje van a hagyományoknak.

Milyen asszony volt a szüle? Hogy fért meg nagyapánkkal? Én rettegtem

tőle. Legjobban hideg lábára emlékezem szegénynek, amelyet koporsójában
unokatestvéreimmel sorra megszorítottunk, hogy vissza ne járjon
kísérteni.

Jóval később nagyapánk, amikor napjait már percnyi pontossággal beosztva

litániaénekléssel és alkoholbódultságban töltötte, hozzám fordult egy
présház előtti hosszú hallgatás után, lassan, akadozva, talán egy ötven
év előtti kérdésre nyögve ki végre a választ: – „Kommendáltak nekem
Gyulajból is lányt, Pulából is, egyik már a kendőt is ideadta.
Magajuhászlány volt, ez kell neked, János – mondják. Hát nem kellett,
mert szolgagyerek ne menjen vőnek, mert ott csak az ipa kapcája lesz,
menjen csak a maga födele alá. Kaptam volna szebbet is, módosabbat is,
mint ez a Náncsi, de ez már lány korában egynapi járásra is kihozta
utánam a tisztát. Nem bántam meg” – tette hozzá, fejét hirtelen fölütve,
és ködös szemét szemembe meresztve. Nagyanyám akkor már tíz éve halott
volt. Akkor hallottam először a keresztnevét. Az együgyű név egyszeriben
élő alakká varázsolta, kemény markú hajadonná, konok menyecskévé, őt, aki
életében is inkább szellem volt a családban, a szívósság, a könyörtelen
takarékosság, a nagyravágyás mindent igazgató nemtője.

Miből takarékoskodott? Nemrég akadt kezembe nagyapám egyik

szegődménylevele, amelyben évi fizetését ötven forintról hetven forintra
emelték, harmincesztendős hűséges szolgálata elismeréséül.

A bigottságot messze meghaladó vallásosságot nagyanyám töltötte férjébe

is, gyermekeibe is. Bizonyos, hogy lelkiismerete ellen egy világért se
vétett volna, nincs az a csábítás, amely rávegye arra, hogy „máséhoz
nyúljon”. Amihez nyúlt, ahhoz csak nyugodt lelkiismerettel nyúlhatott,
bűntudat nélkül. Nagyapáék hozzánk a harmadik pusztán, jó félnapi
szekérjárásra laktak; minden látogatásból gazdag ajándékkal tértünk meg,
sokszor csak azért mentünk. De az élő vagy levágott birkát mindig a
puszta határán vettük föl a saroglyába rakott széna alá, nagy titokban. A
gazdatisztek vagy a számadó miatt? Nem, nagyanyánk miatt, akinek lelke
nem bírta volna el, hogy valami az ő tudtával kerüljön ki a pusztáról. A
puszta határán belül azonban – ott mindent a magáénak tekintett, akár egy
anyacsászárnő.

Uralkodott még az embereken is, a kovácsok, kertészek, magtárosok,

csőszök vakon engedelmeskedve hozták és készítették el az uradalom
kontójára, amit kért. Nem férje hatalmából uralkodott, hanem mondhatnám
demokratikus alapon; azért, mert mindenkit meggyőzött arról, hogy arra
termett.

Más erők keveredésével anyai nagyanyám is olyan alak volt, mint ő. Nem
tartom merő véletlennek, hogy családom mindkét szárnyán asszony
vezérkedett, irányította a hadmozdulatokat. Ebben a fojtott, ősi
világban, amely összességében annyit megőrzött a törzsek melegségéből,
minden családbokorban a nők uralkodtak, az anyák.

Nem úgy uralkodtak, hogy a férfiakat elnyomták; a férfiak hétszámra a

határban kószáltak, télen sem aludtak szobában, legtöbbjének még
fekvőhelye sem volt otthon – a sötét odúban, amelynek minden sarkában
egy-egy család élt; az urasági istállóban háltak, hogy az állatokat
éjszaka is szemmel tarthassák. Hazulról egy kicsit a gond is riaszthatta
őket, az örökös panasz, a sírás-rívás, a gyerekek születése és majdnem
oly gyakori halála – asszonynak való dolgok ezek. És az asszonyok
vállalták is, ádáz elszántsággal, akár a nőstény állatok. Az ő életük
mellett a férfiak sorsa a szabad madáré volt. A nőkön fordult meg ott is
minden. Ha a család emelkedett valamit, az asszony erejét mutatta, ha
lezüllött, az asszony puhaságát.

Anyai nagyanyám lángelme volt.

Nyugodtan írom le a szót, bár tisztában vagyok értelmével. Ha apai

nagyanyám forintokból rakott bástyákkal akarta uralma alá hajtani az
áramló jövendőt, és egy hatosért feláldozta volna a maga és fegyveresei
testi épségét és talán életét is, anyám anyja a szellem erejébe vetette
bizalmát. Művelt nő volt, meglepő tárgyi tudással, és nemcsak a pusztán,
hanem az egész járásban s talán a megyében is párját ritkító
olvasottsággal. Cselédlány volt, kilencéves korától fogva szolgált,
mészárosnál, kocsmárosnál, hivatalnoknál, zsidó fűszeresnél; az utolsó
négy esztendőt a kőbányai sörgyár valamelyik igazgatójánál töltötte, mint
belső szobalány. Itt tanulta meg, hogy van másfajta élet is, mint aminőt
az ő szülei éltek. Itt ismerkedett össze nagyapámmal, és rögtön egy egész
életen át kiapaszthatatlan, istenítésbe menő hévvel beleszeretett annak
valóban nem mindennapi szépségébe, udvariasságába, előkelő nevébe –
Lajosnak hívták –, és azt hiszem, mindenekelőtt páratlan
ügyefogyottságába. Nagyapa akkor szabadult a katonaságtól, nem ment haza
a szülőfalujába, ott dolgozott abban a gyárban, amelynek igazgatójánál
nagymama szolgált; mert bognár volt.

Valahányszor, még késő öregkorában is, nagymama kiejtette férje

foglalkozását, egy pillanatra megállt a beszédben, s tekintetét szigorúan
körbehordozta. Meghajolok én is a kihívó erély előtt, amellyel a család
minden tagja, nagyapa kivételével, e címhez ragaszkodott. Mert nagyapa
valóban bognár volt, ha a mesterséget bajuszos korában sajátította is el.
Békés megyéből származott, Gyulaváriból; tizenhat esztendős korában a
„nagy szárazságkor” hetven forintért valaki helyett elváltotta magát
nyolc évre katonának, mert neki amúgy se látták nagy hasznát a földeken,
és amúgy is tizenegyen voltak testvérek. Oly apró termetű volt, hogy a
toborzás után az ulánusok fehér köpenyét anyja gombostűvel tűzdelte föl,
hogy lépni tudjon benne. Lovasokhoz osztották be, s ő rettegett a
lovaktól. Nagy csodálkozással hallottam tőle, hogy akkoriban náluk, ott a
Tiszántúl, alig láttak lovat, tehenekkel szántottak… Kisbérre vitték
ezerötszáz vad mén közé. Három évig kefélte, etette őket, forgott köztük
dobogó szívvel, amikor a sors összevetette egy tolnai kovácslegénnyel,
annak aztán megesett rajta a szíve. Barátságra léptek, s milyen
barátságra! Ha valaha elég erőt és tehetséget éreznék, hogy csak ízelítőt
adhassak arról! Egész életüket együtt töltötték, s hetvenkét esztendős
korában, félig vakon, nagyapám egy reggel szinte eszelősen útra kelt, át
a határon, a szerb megszállás alatti Muraközre, hogy megtapogassa, ép-e
még a síron a fejfa, amelyet egykor ő faragott. Ez a kovácslegény
szerezte be aztán a lovak közül a méntelep műhelyeibe, ahol keze
váratlanul gyorsan rátapadt a barkácsoló balta nyelére, hogy soha többé
el ne engedje. Ez a kovácslegény, aki nagy hangosságával, hirtelenségével
és erőszakosságával mindenben ellentétje volt neki, cipelte őt közös
szabadulásuk után az akkor virágzásnak induló Pestre és ott gyárról
gyárra, mert csak ott vállaltak munkát, ahol kovács is, bognár is
kellett. Ő vigyázott rá, ő gondoskodott róla, amíg a gondot át nem adta
nagyanyámnak, helyeslésével, egy kölcsönággyal és tíz forinttal alapot
vetve a frigynek. Azért csak ennyivel, mert ő is akkor nősült, nem is
lehetett az másképp, mindent egyszerre csináltak ők, még gyermekeik is
egyszerre születtek. A különbség csak az volt, hogy ő, a kovács, haza és
állásba nősült, a rácegresi kovács lányát vette el. Két hónap múlva
nagyapámék is a pusztán voltak. A régi bognárt a sors kegyetlenül
rendelkező ujja villámmal sújtotta agyon, így távolította el az útból.

Vagyis anyám családja is ott kezdte az életet, ahol a ma kisarjadt kis

hajtás, az a kicsike kis zöld pötty a földön, amelyről szemmel még a
hozzáértő sem láthatja, hogy csalán lesz-e vagy tölgy. A mag azonban
kitűnő volt. Nagyapa, akinek sorsa eddig az országfutó bogáncsé, most, az
ismerős talajban, a biztos karó mellett egykettőre mély gyökeret ereszt,
teleszívja magát életkedvvel és feszítő tervekkel. A neki való asszony
mellett kiteljesedik, élete gazdag értelmet kap. A fenti „szabad”-verseny
tülekedésében bizonyosan elvész; de itt a társadalom mozdulatlan
televényében, a szegénység és a szolgaság alja világában az ő
csöndessége, halkszavúsága és kálvinista merevsége is létjogot kap,
tápláló gyökérré válik. A béresház előtti fára rászáll egy raj méh,
zsákba fogja, s ő, ki sose méhészkedett, három év múlva a maga gyártotta
pörgetőgépen negyven kiló mézet pörget, amelyet persze nagymama azon
melegében elad az utolsó cseppig. Szófukar, mosolygó ember, akinek a
szájáról soha egy hangos szó nem rebben, de nem vesz át egy fontos
hivatalos értesítést, mert azon családi neve, amely véletlenül egy híres,
honfoglaló de genere családéval azonos, nem ipszilonnal van írva. Mi ez?
A kerékküllőt, amelyet épp farag, szó nélkül, ijesztő hidegséggel, de
teljes erejéből vágja egy kertész arcába, aki a káromkodás hosszú
hömpölygésében az anya, ezúttal persze az ő anyja, jól ismert gyalázásán
köt ki. Mert ő sohasem káromkodik. Ez számomra ma is a legcsodálatosabb,
hogy soha káromkodás, soha egy trágár szó nem hangzik az ő házában, azaz
abban a szóbában és a közös konyhának azon a szögletén, amely az övék.
Körülötte a puszta szinte fortyog és fröcsköl az obszcén szavaktól, a
fogalmak mindig a lehető legdurvább nevükön röpködnek, de az ő küszöbén
és ablakán visszatorpannak. Később, mi unokák, akik a nyelvnek ebben a
vastagabb légkörében nevelkedtünk, s akik már ötéves korunkban tisztába
voltunk mindazzal, amit ember a származásról, a test működéséről és a
nemek viszonyáról tudhat, a bognárműhelybe lépve ösztönösen átalakulunk,
s mint a folyóból kilépő kutya a vizet, lerázzuk magunkról rendes
képzeletvilágunkat s annak kifejezéseit. Én sokáig azt hittem, hogy
nagyapa nem is ismeri ezeket a szavakat. Kiejtése sem olyan, mint a
miénk, alföldi tájszólással beszél, talán abban nincsenek is meg ezek a
szavak. Egyetlenegy káromkodást hallottam tőle. – Égett volna meg
egynapos korában – mondta szelíd szemmel, de fogait csikorgatva egyik
vejére. Lapot is járattak, azaz jártak érte, minden második hét
szombatján a szomszéd falu református papjához, aki pár tojásért odaadta
nekik az összegyűjtött újságokat. A napilap előbb az Egyetértés volt,
amelynek lepedő nagyságú példányaival kitűnően be lehetett télire fedni a
kaptárok üvegét, aztán – a pap nagy híve volt Bartha Miklósnak – a
Magyarország. Ki emlékszik a Képes Családi Lapok-ra? És a Háziasszonyok
Lapjá-ra? Tele volt velük a padlás, évfolyamok szerint, házilag bekötve a
szerkesztőség könyvkötőleckéinek alapján. Én még tudom, ki volt Prém
József.
Ha a harmadik faluban valaki könyvet vásárolt, nagymama két nap múlva már
értesült róla, s addig mesterkedett, mígnem kölcsönkapta a tojásszedők és
rongyszedők közvetítésével, akikkel különben nagy barátságot tartott
fenn. Mikor a kastélyba francia nevelőkiasszony érkezett, megalkudott
vele, hogy már nem tudom, milyen kézimunka vagy varrás ellenében, estente
nekem órákat adjon, noha akkor még szó sem volt arról, hogy valaha
középiskolába kerülök. Nyolcéves koromban franciául társalogtam, az
ököristálló mögött.

Pedig abban az időben nagymama már ereje fogytán volt, akkor már egy
fészekaljat kibocsátott. Mikor olvasott? Örök titok. Hajnaltól estig
dolgozott, mert a konvenciós földeken kívül még feles földeket is vállalt
az uradalomból, és azokat négy lányával kapálta, gyomlálta, még ünnepnap
is. Mert ateista volt, ösmerte a szót is. Templom különben sem volt a
pusztán. Sajnos a nyomtatott betűt vette szentírásnak. Egyszer azt
olvasta, hogy a köménymagleves jót tesz a gyermekek vérének; négy évig
köménymaglevest reggeliztünk utálkozva és hányingerrel, jóllehet tej, ha
nem is bőven, de akadt elegendő. Azt is olvasta, hogy a gyermekeket
állandóan foglalkoztatni kell. Nem volt egy szabad percünk. Továbbá, hogy
a léghuzat nem árt, és az érdem elveszi jutalmát. Mindent elhitt, és
legyőzhetetlen bizalommal nézett a jövőbe, mert a legszomorúbb tárgyú
cikkek végére bizonyára már akkor is reményből csavarintották meg a
masinát. Ő volt az, aki a regényekből levonta az erkölcsi tanulságot, és
a lóversenyen tönkrement ifjú gróf sorsából okulni igyekezett. Anyám
beszélte, hogy este harisnyakötés közben művelődtek, egyikőjük fennhangon
olvasott, a többi villogtatta a tűt. A kötés különben szintén szenvedélye
volt, s abban nemcsak a lányokat, hanem a fiúkat is bevonta. Mit tudod,
mibül élsz majd – mondta, és engem is leültetett. Általában, amire csak
megtaníthatta, arra megtanította a családot. Tudok harisnyát kötni, sőt
slingelni is, úgy nézzenek rám. Elképesztő nevű lányait – mind egy-egy
regényhősnő nevét viselte – előbb iskoláztatni akarta.

Erre azonban már igazán nem futotta. A legidősebbet, Elvira nénémet az

egész vidék jóakaratú röheje közben két hónap után visszaküldték az egyik
közeli zárdából, magyarázó levéllel, a levelet nagymama azonnal eltépte.
De nem adta meg magát, a lányok nem butulhattak ott az isten háta mögött
a pusztán. Helyet szerzett nekik; szolgálónak, varrólánynak szegődtette
őket, és kioktatta mind, mit figyeljenek meg, mire ügyeljenek. Helyből
helybe lépve, a lányok úgy fürkésztek, úgy vizsgálódtak, akár a kémnők,
értesüléseiket otthon aztán kicserélték, és egészséges fölénnyel
megtárgyalták. Bizonyos, hogy kitűnőbb, életrevalóbb lányiskolát Svájcban
sem végezhettek volna. Fényes jövő vár mindegyikre, ha férjhez menésben
is anyjuk tanácsát követik; ha az önállósággal, melyre nevelték őket,
legelőször nem épp a szerelemben, a vőlegény megválasztásánál élnek. Még
pénzük is volt, mindegyik 50 forintos takarékkönyvet kapott kezébe
tizennyolcadik születésnapján.

Mindezt miből? – kérdeztem újra. Anyai nagyapám készpénzilletménye évi 20

forint volt. Amit konvencióban, vagyis gabonában, veteményes kertben,
jószágtartásban kap, az épp a test táplálására elég, talán még arra is
kevés. Ismétlem, az egész család földes szobában lakik, a szabad
tűzhelyes konyha közös a béresgazdáékkal; szegények, mint a templom
egere, polgári fogalom szerint koldulniok kellene. Nagyapám a férfiak
esti beszélgetése közben visszasírja a régi szép, a szabad
jobbágyvilágot. A helyzetük távolról sem olyan derűs, mint amilyennek e
sorok, az irodalom girlandos ablaka mutatja. Nem érzik sorsuk hősiességét
sem, mert ők nem látják az igazolást. Egyszerű, küszködő emberek,
cselédek, akik a kívülálló szeme előtt semmiben sem ütnek el a többi
cselédtől. Egy sorsot is élnek azokkal mindenben, s ha én nem írok itt
róluk, sohasem lehet megkülönböztetni őket a tömegben, amellyel
azonosulnak, amelyből ők nem is válnak ki soha. Én az ő környezetükben
nevelődtem.

Igen, kétségtelen, valamivel másfajták, mint a puszta többi lakója, de

ezt sem ők, sem a pusztaiak nern érzik, nagyapa idegenek előtt véletlenül
sem említi azt, amivel kérkedhetne, hogy anyja egy gyermekeibe
koldusodott református pap lánya volt; a többi pusztai szegénnyel ők is
hallgatólagos, de épp némasága miatt felbonthatatlan, szoros szövetségben
éltek, ez a szövetség táplálja őket is, és teszi lehetővé, hogy az
évtizedes nélkülözés, megfeszített munka árán gyermekeik valahogy mégis
kiváljanak. Ők, az öregek szinte szándékosan ragaszkodnak ehhez az alsó
világhoz, érzik megtartó erejét. Erős is az.

Tífusz tör ki a családban, nagyapa, nagyanya, valamennyi gyerek ágynak

esik. Végre kimegy hozzájuk a szomszéd faluból az orvos. Nem az új, nem a
poros, hanem a boros, a régi híres, akinek gyógyító módjáért az egész
megye rajong. Az öreg, aki minden nyavalyára bort rendel, köhögésre
szekszárdit, gyomorbajra homokit, szívbetegségre könnyű sillert,
legénybajra spriccert, vederszámra. Hozzá kell tennem, hogy betegei mind
meggyógyulnak, legalábbis alacsonyabb köztük a halálozási arányszám, mint
a többi orvos betegei közt. Tífuszra is szekszárdit rendel, nehéz
vöröset, fejenként három messzelyt, amelynek iccéje már nem tudom, hány
krajcár, egyszóval megfizethetetlen. Szerencsére van belőle egypár hordó
az uradalom pincéjében is. Este, az orvos tántorgó távozása után, amikor
a tehetetlen család a gondban jobban vergődik, mint a váltólázban,
bekopog az ablakon a kulcsár, és a konyhából szó nélkül elviszi a
vízhordósajtárt. És – nagyanyám negyven év múlva is könnyezve beszéli –
három hétig reggel, este, hűségésen telehozza borral, amelytől ők is
meggyógyulnak; csupán a hajuk hullik ki. De később az is kinő.

A sertések közt vész pusztít, erre nem hívják ki az orvost; persze

megdöglik az ő két malacuk is. Nagy siránkozással készülődnek az
elásáshoz, amikor megjelenik a kanász, és értésükre adja, hogy az egyik
dögöt vigyék csak el éjszaka az uradalmi ólakhoz. Úgy van, ravaszul
kicseréli egy elevenre. Az igazság szelleme azonban nem tűri az ilyen
mesterkedést, és kegyetlenül elpusztítja a cseredisznót is. De a kanász
sem tűri a beavatkozást, és ezt a dögöt is kicseréli. Így megy ez három-
négy összecsapásig, amíg a szellem meg nem adja magát, az uradalom
falkájában még négyszáz disznó van.

Mindez persze ellenszolgáltatással jár. Nagyapa vígan farag az uradalom

fájából a béreseknek asztalt, széket, katonaládát, egynek még
pipatóriumot is, mert annak törik-szakad az kell, méghozzá pontosan
olyan, mint a pálfai plébánosé, noha csak egy vasárnapi cseréppipája van,
a dohányt közönségesen, bagó formájában élvezi. Dolgozik persze az
ispánoknak, gazdatiszteknek is, tőlük az elnézést kell megvásárolni. Bár
azok közt is akad „emberséges magyar ember”, akinek a nép iránti
rokonszenve úgy nyilvánul meg, hogy ellenőrző útjain a munkahelytől száz
méterre, elégedetlen dörmögésbe kezd, hogy mire odaér, mindent rendben
találjon. A béresek átlátnak a szitán, a villogó szemeken át belátnak az
angyali szívbe; amikor az egyik ilyen, egy öreglegény kasznár meghal,
márványsírkövet akarnak állítani neki, de később mégis mást határoznak,
és a másfél éven át összegyűjtött pénzt, amelyből nem telik olyan
emlékmű, amelyet ők méltónak tartanának, halotti torra fordítják, és
kétnapos közös nagy eszem-iszommal áldoznak a megboldogult emlékének.
Persze, nem minden tiszt ilyen.

Akik hajlamosak is talán a „megértésre”, rövidesen azok sem tehetnek

semmit. A termelés mindjobban leveti feudális és a feudalizmus ráncai
közt ilyen alakban itt-ott fennmaradó patriarkális formáját, és a
kapitalizmusba öltözködik. A hűbéri földeken megjelennek a szántógépek és
a racionális gazdálkodás újkori, művelt alkalmazottai, akik a cselédeket
magázzák, de úgy kezelik őket, oly ridegen, könyörtelenül, akár a
gépeket, akár a gyári munkásokat. A puszta üzemmé változik. A mocsarakat
lecsapolják, az erdőket kitépik. A léleknek azonban mélyebbek a gyökerei,
az még ellenáll.

4. Két ellentétes család s két puszta találkozása. A puszta vallása. Az

öregek

Ha nem ütközik annyi akadályba, azt hiszem, szüleim házassága sohasem jön
létre. De attól kezdve, hogy először meglátták egymást, minden
összefogott már az ellen is, hogy még egyszer találkozhassanak, így
hallottam. Az első perctől kezdve a környezet ellen kellett küzdeniök;
egymás természetének megismerése helyett a konok sógorok, ángyok és
szülők szándékát és gondolatait kellett fürkészniök; hogy valahogy mégis
kijátsszák a tilalmat. A tilalom forrasztotta őket össze. Derékig
mindketten kiemelkedtek már az öregek világából, új lényeknek érezték
magukat, a saját fejük után akartak cselekedni. Bizonyára egy kicsit
örömüket is lelték a harcban: az állandó, eleven bizonyítékokban, hogy ők
már mások. „Nagy szerelemben voltak”, bár alig látták egymást. Anyámról
később a családban azt a rebesgetést hallottam, hogy akkoriban (tizenhat
éves korában) öngyilkosságot kísérelt meg; apámról meg, hogy kezet emelt
egyik nénjére. Bár ifjúságukról mindketten szívesen beszéltek, erről az
időszakról egyikük sem tett soha említést; mint minden szülő, ők is
szégyellték, s a gyermekek előtt mindvégig titkolták a szenvedélyt, amely
azokat életre hívta. Végre összekerültek. Hogy milyen körülmények közt,
arra abból következtethetek, hogy apám elképzelhetetlen messzeségbe, a
világ végére, egy Szolnok megyei pusztára, Őzehalmára vitte anyámat.
Akkor tértek vissza, amikor a két család úgy-ahogy megbékült; bátyám
születése után. Rácegresre jöttek lakni, majdnem szembe azzal a házzal,
amelyben anyám szülei éltek gyermekeik és egyre szaporodó unokáik
körében; mert a többi lány ott helyben ment férjhez.

Azért mondom el mindezt, mert a pusztaiak közt ritka az ilyen természetű

húzódzkodás. Egyforma az valamennyi, s ha néha-néha összehorzsolódnak is,
egykettőre békésen egymás mellé illeszkednek, mint a homokszemek a patak
fenekén. Mi okozta mégis, hogy ez a két család, noha kíváncsian
tapogattak egymás felé, idegesen kapták vissza csigaszarvaikat, mihelyt
érintkeztek? Anyám szülei előtt ugyanaz a cél lebegett, mint apáméi
előtt: a felemelkedés. Nagyapáim annyira hasonlítottak egymásra, annyira
egy fából voltak faragva, hogy a sors bátran elcserélhette volna őket.
Később ők emberségesen össze is barátkoztak. Mi volt mégis az a
válaszfal, amely a két család közt még most, a harmadik nemzedékben is
szinte csorba nélkül mered? Ha a kölcsönös idegenkedés nagy néha vitáig
érlelődött, a vallással hozakodtak elő.

Vallás a pusztán? Ahol ha kápolna végre épült is (egy zsidó bérlő

építtette), istentisztelet jó, ha évszakonként egyszer esett? A pusztaiak
között, akik legjobb esetben is csak a babonának áldoztak? Igaz, apám
szülei vakhitű katolikusok voltak, anyáméi pedig azok közül a kálvinisták
közül valók, akiknek hite – valami felsőbb lénynek vagy elvnek mégis kell
lennie, amely a világot rendben tartja – alig különbözött az
ateistákétól. De hát apám többi testvére is hozott olyan asszonyt a
házhoz, akik csak tessék-lássékból vetették a keresztet, s ha arra
fordult a szó, nem rejtegették véleményüket a papokról, s a szent
ceremóniákról. Ha ezeket hallotta, apám anyja mosolyogva csak fejét
ingatta, behunyt szemmel, mivelhogy a fülét nem tudta automatikusan
bezárni.

Nálunk bezzeg. Ha néha ellátogatott hozzánk, annyi rózsafüzérrel jött,

ahányan voltunk. A küszöb előtt egy méterre megállt, kezét
összekulcsolta, imába kezdett fél szemmel az ajtóra pislogva, mintha azt
leste volna, mikor surran ki azon az ördög. Ott álltunk némán előtte,
mint a kihallgatásra rendelt katonák; mímeltük az ájtatosságot, s
kelletlenül vártuk a jelenet végét, amelyről sejtettük, hogy csak nekünk
készült. Végre fölsóhajtott, egyenes derékkal kézcsókra nyújtotta kezét,
ahogy a kastélyban láthatta, s emelt fővel, mindnyájunk előtt bevonult a
házba. Megkezdődött a tortúra; némán, egymásra tekingetve lépdeltünk
utána. Miért éreztünk bűntudatot? A konyhában s szobában sokkal nagyobb
rend és ízlés uralkodott, mint náluk, Nebándon – de anyám már emiatt is
restellte magát. Nagyanya ránézett a földes padozat homokdíszeire, s mi
elpirultunk. Széttekintett a szobában, s anélkül hogy egy szót ejtett
volna, rádöbbentünk a szörnyű hiányra: egyetlenegy szentkép sem függött a
falakon. (Anyám bekeretezett mirtuszkoszorúján kívül csak Mátyás király
és Rákóczi Ferenc képmásaival dicsekedhettünk s „Árpád vezérré
emeltetésé”-vel.) Egy pillantása után az ablakok csipkefüggönyeit a
romlás kiáltó bizonyítékainak éreztük. Általában, amire tekintett, az,
mintha csak varázslat érte volna, azon nyomban bűnjellé alakult.
Házkutatás alatt érez ilyesmit az ember.

Különben a maga módján igen szívélyes volt. A magaslatról, amelyen

vagyona és gyermekei emelkedése révén tudta magát, jóakarattal tekintett
le ránk, de ez az állandó elnézés, ez a szüntelen megbocsátás végül is
mindenkit fölingerelt. Valószínű, hogy bennünket, gyermekeket is,
mindmegannyi eleven bűnjelnek tekintett, anyám szerelme s apám
eltévelyedése helyrehozhatatlan bizonyítékainak. De hát ő beletörődött
már mindenbe, fohászkodott egyet, s szemét anyánk szép arcán feledte.
Mindvégig idegen volt neki.

Nyilván csábítónak tartotta, mint legtöbb önző anya a menyét. „A Jánosnak

különb dolga lehetne” – sóhajtotta ájtatosan, s ebben egy tegeznyi hegyes
célzás csillogott.

Apám ifjúságában valóban elüthetett a többi gyerektől; egyszerű volt,

megelégedett, az ő szemükben élhetetlen; a feltörekvés és emelkedés
vágya, amelyet belé oltottak, még nem fogant meg rajta. Semmiképp sem
akart elkerülni a pusztáról (ez a tulajdonsága élete végén ütközött ki
újra rajta), még a közeli falu iskolájába is ostorral kellett elhajtani.
Nem a tanulástól félt, jó feje volt, de azt érezte, hogy a nyárfasoron
túl – amely a puszta határát jelölte –, mintha őtőle bárki még a
csizmáját is elvehette volna, így beszélte. Apja mesterségét akarta
folytatni, a juhászkodást. De amire ő felcseperedett, juhászszámadónak
nagyapát is már szinte csak díszből tartották, egyre több földet törtek
fel, a bírkák egyre fogytak, a régi világ napjai meg voltak számlálva.
Csak úgy tengett-lengett hát jó ideig a pusztán. Beszegődtették a pusztai
kovácshoz, az azonban alig értett többet a kalapáláshoz, mint a faluvégi
cigányok. Ráadásul még az oktatást sem vette komolyan, a tanítvány egész
nap csavaroghatott, csavargott is, amerre változatos és egyre fokozódó
érdeklődése hajtotta. A vége az lett, hogy ami mesterséget ott meg
lehetett tanulni, azt ő mind megtanulta. Kovácsnak éppolyan jó volt, mint
méhésznek vagy fafaragónak, vagy kertésznek. (Később is, amikor állandó
foglalkozása volt, vasárnapi szabad idejét mindig valami, de mindig más
és más mesterség próbálgatásával töltötte; szekrényt gyártott, hálót
szőtt, furulyát fúrt, sőt állatorvoslást is készségesen vállalt, a juhok
fejlékelésében egyenesen mester volt.) Mindez az általános tudás és
érdeklődés arra rendelte volna, hogy kulcsár, magtáros s idővel tán
pusztagazda váljék belőle. Amikor családjában erről az első komoly szó
elhangzott, igazán meglepő vállalkozási kedvvel meglépett hazulról. A
pusztákon akkoriban terjedtek el a mezőgazdasági gépek. Bámulta a
gépeket, áhítattal ténfergett körülöttük, de azokhoz csak vizsgázott
gépkezelők nyúlhattak. Irigyelte őket, a világ legelőkelőbb népeinek
tartotta ezeket a gépkezelőket, akik legtöbbje nem beszélt magyarul és
előkelőségből nem is akart. Vizsgázni csak Pesten lehetett. Szökése után
oda is tartott, és pár hét alatt letette a kazánfűtői vizsgát. Aztán még
másfajta gépek kezélését is. Pár évig különböző dunántúli pusztákon
szolgált, de egy-két hónapnál sehol sem többet; kerülgette, szinte
lépésről lépésre közelítgette a régi pusztát. E vándorútja közben
érkezett véletlenül Rácegresre, ahol épp gépészlegényt kerestek.

Anyám szüleinek nem volt rokonszenves. Főleg azután nem, hogy ötheti
ismeretség után megkérte anyám kezét, hozományul nem igényelve mást, csak
egy biciklit, mert ami bútor kell, azt majd ő maga megfaragja! Jókedvű
volt, minden iránt érdeklődő, majd hirtelen a búskomorságig hallgatag;
ezért gőgösnek és hányavetinek tartották. Szüleivel nem érintkezett, de
mégis nagyra volt, hogy milyen előkelő családból származik. „A nebándi
számadó fia!” – anyám rokonai szavában még évtizedek múlva is megéreztem
a gúnyt, amikor ezt kiejtették. Fiatalember volt, aki tetszeni és hatni
akart. Rácegresen azonban ezeket a hajlamokat nem tisztelték. Puritánok
voltak, náluk az őszinteség nem azt jelentette, hogy valaki a szívét
minden csillogásával s árnyával fenékig kiöntse, s ebben még kedvét is
lelje.

Anyám anyja elgyalogolt Nebándra, hogy figyelmeztesse a számadóékat,

vigyék el valahová azt a fiút, semmiképp sem akar tervétől elállni.
Halálosabban akarva sem sérthette volna meg őket. Az még tán hagyján,
hogy így értesültek fiuk házassági szándékáról, de ráadásul már nem is
kell? Kinek nem kell? Egy nyomorult bognárfamíliának? Egy jöttment
„faragóbéres” népségnek? Vasárnap volt, de nagyanyámat még meleg étellel
sem kínálták.

Apám bizonyára nemcsak a mesterségek közti választásban volt ilyen

kapkodó; a vélemények közt is. Rövid huzavona után elkerült Rácegresről,
de „szavát letette”. Szüleihez tért vissza. A család akkor már magasan
csattogtatta szárnyát, a lányok a faluba mentek férjhez, a fiúk kivétel
nélkül cipőt hordtak. Apám volt a család szégyene, akiről semmi különöset
nem lehetett mesélni. Ha csínján bántak is vele, bizonyára lenézték egy
kicsit; ezt ő is észrevette néha, s ilyenkor haragosan tiltakozott a
dirigálás ellen; neki „mindenki tanácsot akart adni”, még a húgai is,
akik közül egynek már tömött foga is volt, s ezzel egy életre szóló
önbizalma és finom mondanivalója. A sulykot azzal vetették el, hogy meg
akarták nősíteni, s találtak is már egy hozzávaló módos juhászleányt.
(Ismertem én is. Nyolc-tíz éves koromban valamelyik vásárban apai
nagyanyám egy testes asszonyság előtt megrántotta vállam: „Nyújts kezet
Zsófi néninek, majdnem ő lett az édesanyád.” Elhűlve néztem föl a
toronymagas asszonyra, ő meg karjába kapott, és annyi csókkal és
kérdéssel halmozott el, mintha vér szerinti rokon lett volna; bizalommal,
őszintén vonzódtam hozzá ez alatt a rövid idő alatt, amíg együtt
voltunk.)

Apám házasságának hírére anyámat is férjhez akarták adni, kérőben nem is

volt hiány, a lányoknak jó hírük volt. Ekkor történt az állítólagos
öngyilkossági kísérlet. Apám megjelent a pusztán, s oly udvariasan,
alázatosan viselkedett, hogy anyám szülei – akik elvük szerint amúgy sem
akartak beleavatkozni lányuk dolgába – kezet adtak neki, hogy vőlegénynek
tekintik.

Egy vagy két hónap múlva anyámat egy „vidéki” ember megszólította este
vízmerés közben a kútnál, s megkérdezte tőle, ő-e az, aki. Egy kis ideig
elbeszélgettek. Nagyapám volt, apám apja, a juhász. De bárhogy invitálta
is anyám, nem tért be jövendő nászura lakásába. „Nézd lányom, én elhoztam
magammal tíz forintot. Azt gondoltam, ha te nekem megtetszel, mindjárt
oda is adom jegypénznek” – mondta, s azzal anyám markába nyomott egy
húszkoronás aranyat. Anyám elfogadta a pénzt, s elfakadt sírva, ebben a
bibliai jelenetben, hirtelen úgy megszerette azt az embert. Hallgattak.
„Odaadom én a másikat – is mondta végre nagyapám –, mert igazánból húsz
forintot hoztam. De erről ne beszélj, lányom, senkinek.” Anyám sose
váltotta fel a pénzt; a haza oltárára helyezte az 1915-ös „aranyat
vasért” mozgalom idején.

Anyám szép volt. Üde, lányos szépség, egy kicsit tatáros arccal, de
tiszta, finom arcbőrrel s mindvégig ártatlan gyermeki tekintettel.
Gyermekkorunkban megszoktuk, hogy amikor valami ismeretlen helyre vitt
bennünket, mindenki lánytestvérünknek nézte; készültünk ezekre a
félreértésekre, és ki nem fogytunk a nevetésből; ilyenkor ő maga is
gyerek lett, lelkileg valóban egyívású velünk. Már nem él. Képeslapok
forgatása közben néha szinte kihagy a szívverésem egy-egy „Sárközi
menyecske” vagy „Asszonyok a templom előtt” láttán; az ő tekintete néz
felém, az ő mosolya bujkál az idegen arcon, mintha lényének alkatrészei
önállóan továbbélnének; gyakran az egész arc meghökkentően az övé, mintha
nem a sírba, hanem valahová Tolna déli, magyar vidékeire költözött volna;
ahová pedig, tudtommal, soha semmi rokoni vagy származási kapocs nem
fűzte.

Apám, aki hajlott a büszkélkedésre – a legkisebb dologgal is, aminek

örülni tudott, nagyra volt, s fennen mutogatta, azt hivén, hogy öröme így
az egész világra átragad –, bizonyára kérkedve és feszülő mellel vezette
be feleségét szülei családjába. Ő maga nem vitte sokra – de íme, melyik
fiú szerzett ilyen asszonyt magának, ilyen ragyogó szépségűt, finom
lelkűt s ilyen okosat? Mindenért kárpótolva érezhette magát. A tenyeres-
talpas nebándi ángyok és juhászkomondor sógorok gyanúsan szimatolták
körül az ifjú, törékeny menyecskét, amiközben majd elolvadtak a
nyájasságtól. Anyám sorsa meg volt pecsételve.

Minderről bizonytalan mendemondákból tudok. Amikor én figyelni s

gondolkozni kezdtem, akkor már állt a néma harc a két család között – s
én oly öröktől fogva valónak, oly természetesnek vettem, akár azt, hogy a
huszonnégy órás nap két részre oszlik, nappal világos van, éjjel pedig
sötét. A két család nem érthette meg egymást, más anyagból voltak –
elfogadtam ezt, s eszembe sem jutott, hogy okát, vagy éppen az ok
megszüntetését keressem. Mindkét család egy-egy ország volt, külön
szokással, egymástól elütő népfajjal; földrajzi határukat is pontosan meg
tudtam húzni. Simontornya és Igar például, ahol apámnak laktak rokonai,
Nebándhoz tartozott, attól északra és keletre anyám családjának vidéke
kezdődött. Természetesen más volt felettük az ég is. Az egyik tele volt
vértanúval, szenttel, a felhők mögül angyalok kandikáltak le, a holdban
éjszaka Cecília hegedült; a másikéból józanul csak eső hullt vagy
napfény, a veteményekre. Közbül mi.

A két ellentétes sarok külön-külön terjesztette a maga véleményeit,

szándékait, pletykáit. Amiben nem volt semmi baj, amíg azok a maguk
vezetékhálózatain kerengtek. De a két hálózat közt érintkezés volt,
eleven kapcsolat, ezen pedig egyre több szikra pattogott villogva és
sisteregve. Végül, ha az ellentétes vélemények bárhol másutt érintették
egymást, nem ott esett hiba, hanem a mi kis családi körünkben csapott ki
a biztosíték. Fölöttünk állandóan sűrű volt a levegő, vihar előtti
feszültséggel s a kisült villámok szagával tele. Akaratlanul is
hozzáidomultunk.

Ismétlem, elsősorban lelkiüdvünkkel volt baj, főleg a mienkkel,

gyermekekével. Mindnyájunkat katolikusnak kereszteltek. Sokat ért. „Mondd
el az angyali üdvözletet” – szólt hozzám a családi együttesben nagyanyám,
s mielőtt egy hangot ejtettem volna, jelentőségteljesen fiára pillantott.
Valóban semmiféle üdvözletről nem tudtam. Anyám elpirult, s
tehetetlenségében esetlen, bocsánatkérő mosolyt derengetett. A katolikus
imákat ő nem ismerte, s noha apjától gyönyörű, csontfedeles imakönyvet
kapott, abban annyi ima volt, hogy ha egy-kettőt találomra megtanult, s
velünk is bemagoltatott, a helyeset sosem találta el. Apám jól ismerte
ezeket az imákat, s ha nem gyakorolta is, elvárta volna, hogy gyermekei
szintén ismerjék azokat. Úgy vélte, hogy azok tudása a jó illemhez
tartozik. Vallásossága, ha egyáltalában gondolt rá, nála is afféle „mit
lehet tudni?” alapon nyugodhatott. De függetlenül attól, hogy ő maga
hitt-e Istenben, vagy nem, apai kötelességének érezte, mint akkoriban
minden apa, hogy gyermekeit hitre nevelje. Elsősorban hasznossági
szempontból. Mert ha az emberek nem félnek senkitől, lopni és rabolni
fognak, s mi lesz akkor a világból? Akkoriban különben Isten léte mellett
a papság is elsősorban ilyen közigazgatási szempontokkal érvelt. A
családi tanács, vagyis nagyanya, kivitte, hogy a gyermekek hosszabb-
rövidebb időt Nebándon töltsenek vagy Ozorán, ahová a pusztákról apám
rokonai már kezdtek beszivárogni, s ahol rendes elemi iskola is volt, nem
afféle pusztai. Anyám kezdetben örömmel fogadta a tervet, mint minden
olyat, amely gyermekei tudását szélesbítette. De később minden oka
megvolt, hogy a maga módján tiltakozzék ellene.

Nebándon enyhe ördögűzés alá vetettek bennünket. Aztán beavattak a hitbe.

Nem a katolikusba, ahogy akkor még magam is gondoltam, hanem a pusztaiba,
amely itt-ott eltért az előbbitől. Nagy fogékonyságot mutattam iránta.
Gyönyörű mesevilág tárult ki előttem. Otthon, a szülői háznál nemigen
hallottunk mesét, anyai nagyanyám felfogása az volt, hogy az csak a
gyerekek ijesztésére jó. Ha a másik fő elve szerint való hasznos
foglalkoztatás néha olyan volt, babszemezés például, vagy
rongyszőnyeggyártás, hogy közben szót válthattunk, okulásunkra
cselédidejéről beszélt; később, öregebb korában pedig egyre többször
arról, hogyan ismerkedett össze nagyapánkkal. Nebándon már a konyhában a
félmeztelen Krisztus fogadott, vastag arany keretben, saját sírja felett
minden látható támasz nélkül lebegve a levegőben, mellén hatalmas sebbel.
Az égbe repült, Atyjához, aki egy óriási szem volt színes háromszög
közepén. Szomjasan szálltam utána a csodák részegítő világába; a hittevők
és hittevő asszonyok után nemsokára ördögökkel, sárkányokkal és
boszorkányokkal lett ismerkedésem. Este az ajtó előtt kísértetek ültek. A
rácegresi csordakútban csak békák tanyáztak, de a nebándiból (kiváltképp
amikor már otthon idéztem emlékezetembe) víziember dugdosta ki fejét.
Hogy Isten mindent lát, és mindenütt jelen van, ezt még azután is sokáig
úgy értelmeztem, hogy Nebándon. Varázslatos föld volt. Nebándon éjszaka
garabonciások jártak, a tehenek véres tejükkel háborút jeleztek, a
parádés kocsis rettenetes lendületeket végezve, az ég felé dobta a
kisbaltát a birkaudvar közepén, s ezzel elkergette a jégverést. Két
káromkodás közt az asszonyok az édes Jézust emlegették, s arcuk
egyszeriben úgy megváltozott, mint amikor valaki sötét pincéből erős
napsütésbe lép.

Templom nem volt a pusztán, s Ozorára a misére csak egy-két hajadon lány
járt be, azok is nagy ritkán, csak szép idővel. De az ájtatosságot ez
semmiben sem csökkentette.

Szürkülettájt majd mindennap kuksolt három-négy öregasszony nagyanyám

mellett a konyhában. Valóban a hit szomjúhozása vonzotta oda őket, vagy
csak a számadóné kegyeit keresték, akihez annyiszor kellett egy kis liszt
vagy só kölcsönért fordulniok? Vagy a pohárka pálinka mellett, amellyel
nagyanyám megvendégelte őket, a mindenütt s mindenkor egyaránt édes
pletykát akarták szürcsölni? Ott gubbasztottak apró zsámolyokon a tűzhely
körül, amelynek fénye az alkonyat sűrűsödésével erősödött, sustorogtak
vagy fújták a végehosszatlan litániákat, s közben kukoricát morzsoltak,
amelyre nagyanyám nemcsak azért fogta be őket, hogy közben azért valami
hasznot is hajtsanak, hanem, hogy kezüknek is nyújtson valami
szórakozást: ezek az állandó tevékenységhez szokott öreg kezek már
elzsibbadtak, ha tétlenül hevertek. Ebben az iskolában kellett az Igét
magamba fogadnom. Ezt ők is tudták, hisz valószínű, hogy szüleim
összekerülésének minden részletét ismerték, értesülhettek arról is, miért
vagyok én köztük. A veszendő lélek voltam, s nagyanyám fölszólítására ők
boldogan vállalkoztak rá, hogy megmentenek. Ki nem szeret tanítani?
Versengve öntötték lelkembe azt, ami az övékében hitből, csodából,
túlvilágról és túlvilági erőkről ötven-hatvan év alatt összegyűlt.
Napközben is magukkal vittek; különösen egy Mari néni nevezetű fogadott
kegyeibe.

A nevelés, persze, hamarosan veszélyes területekre siklott. Szűz Mária

bibliabeli szavai képzeletemben elvegyültek azokkal a szavakkal,
amelyeket a kulai csordásnéhoz intézett, amikor annak a tamási erdőben
megjelent, egy fa tetején. A gyónási imádság összefolyt azzal, amit a
kelésre kell ráolvasni. Mert vajon nem Szent Józsefet emlegette-e Mária
néni akkor is, amikor a bögre vízbe három darab parazsat dobott? Ha a
parázs leült, akkor valóban megverték szemmel az unokáját, a tehenét, de
még a szederfát is a házuk előtt, ha fölszállt, akkor nem. (Sose szállt
föl.) Vagy amikor a vízbe ólmot öntött, s annak alakjából csalhatatlan
éleslátással fölismerte azt, aki a nyavalyatörős csecsemőre ráijesztett?
Tyúkot nagyanyám is csak délben a távoli harangszó közben ültetett, vagy
akkor, amikor a kanász hajtott, de akkor is lehetőleg valami rossz
férfikalapból szedve ki a tojásokat. Pénteken („guzsapénteken”, amelynek
jelentését ma sem értem jobban, mint akkor), a világért sem ültetett
volna, mert akkor minden csirke görbe lábbal jön a világra. A pünkösdöt
nemcsak a nagy ünnepnek kijáró keresztény áhítattal vártuk, hanem egy
üveg, Szentháromság-napján fogott esővízzel is, amelyben ha megmosdik az
ember, megszépül, főleg ha még vörös bort is iszik utána. Az új macskát
mi is megugrattuk otthon a tükör előtt, hogy megszokjék, azt higgye,
nincs egyedül a házban, s keresse azt a másik macskát, akit a tükörben
látott, de mi volt ez a nebándiak tudásához képest? Mári nénihez egy lány
vadgalambot hozott, Mári néni kivette a galamb szívét, megszárította,
porrá törte, s azzal legényt lehetett szoktatni. Gatyamadzagot és
különféle hajdarabokat ásott el a part alá, olyan nehéz föld alá,
amilyent csak talált, hogy a legényt is olyan nehéz szerelem nyomja az
iránt, akit ő pártfogásába vett. Mit mondjak még? Mári néni
asszonytestvére fölvette egy haragosának lába nyomát a sárból, rongyba
tette, aztán a füstre akasztotta, mert azt a haragosát addig fogja
gyötörni a hascsikarás, ameddig a lábnyom ott van a kéményben; azt
hiszem, még ma is ott van. Egy gyerekágyas asszony ágyát velem hintették
körül szenteltvízzel, mert ahhoz olyan állapotú férfiember kellett,
amilyen akkor még én voltam. Mindent tudtak Nebándon. Megunt szerelmedtől
akarsz szabadulni? Helyezz három gombostűt arra a helyre, ahova az
rövidebb dolgára jár. Szemölcs ellen legjobb a koporsóeresztő kötél.
Egyre több és több tudással hagytam el a pusztát. Nyolcéves koromban
arról értesültem, hogy katonaruhás ember lányát fogom elvenni, és három
gyermekem lesz.

Sokáig imádkoztam, s mint küzdelemre kész Szent György tértem vissza

Rácegresre. Önfeláldozásra határoztam el magam, olyasmi forgott a
fejemben, hogy megtérítem anyám családját, amely, a nebándiak szerint,
azon az úton menthetetlenül a pokolba tartott. Fölényesen fogadtak?
Sehogy se fogadtak.

Nagyapám lenyújtotta hozzám kézfogásra a kezét (a csókolózást

asszonyosnak, a kézcsókot úrhatnámnak tartotta), szelíden rám nézett.
„Hát ez meg mi a nyakadba, fiam?” – kérdezte hamu alatti mosolygással.
Nem volt gúny ebben a „hát”-ban, még meglepetés, érdeklődés sem, de engem
szíven talált. Elsomfordáltam, s szótlanul kibújtam a Szűz Mária-érmes
szalagból, amelyet pedig Nebándon, mint egy talizmánt a gyehenna lángjai
ellen, magam kértem túlzott buzgóságomban, mert hisz ilyen
alkalmatosságot ott is csak lányoknak illett viselniök.

Meglepett s zavarba ejtett a közöny, ahogy a biztos kárhozat elé néztek.

Náluk vacsoráztam, s hirtelen izgalom fogott el, szerettem volna
felkiáltani, hangosan és kétségbeesetten, ahogy a meredek szélén haladóra
rákiált az ember: „Nagyapa a pokolba kerül!” De hallgattam, nyelvem
megbénult, mint némely álomban. Álomszerű volt ez is, a látvány,
nagyszüleimnek ez a félelmetes bátorsága. Anyám abban az időben, nyilván
a nébándiak terrorja alatt, s hogy ne az ő lelkét terhelje férjének még a
túlvilági sorsa is, böjtszerűen főzött, már amennyire kiismerte magát az
egyházi előírások szövevényében. Mindenesetre kedden és pénteken szigorú
elhatározottsággal megtartóztattuk magunkat a húsételtől, ami nem volt
nagy lemondás, mert húst más napokon sem ettünk, legfeljebb vasárnap.
Csak a disznóölések maradványaitól kellett magunkat megtartóztatnunk. Két
házzal arrább azonban nagyapám nyugodtan metélgette a két ujja közé
fogott szalonnát. Bajszát szétigazítva nyelte a csillogó, fehér
darabokat, a megtestesült halálos bűnt. Rettegve néztem az
istenkísértést, szorongva vártam, mikor borul kénköves lángba, vagy mikor
akad meg legalább a falat a torkán, elriasztó csoda gyanánt, amelyhez
hasonlót eleget hallottam papok ajkáról is. Aggódtam érte és féltettem,
mert szerettem őt, jobban, mint valamennyi nebándit együttvéve. „Majd
kinövöd” – mondta, amidőn egy hitvita végén vallomásra szorulva
kijelentettem, egy kicsit kihívóan, hogy én katolikus vagyok. Elmondtam
neki mindazt a rosszat, amit amott a hozzá hasonló eretnekekre kentek.
Érdeklődéssel hallgatta, de ahogy emlékszem, egyenesen nemigen vágott
vissza. „Parasztok” – mondta, és ezt bensőmben én is igaznak éreztem,
noha azok tízszer vagyonosabbak voltak nála, s akadt akkor már köztük
mesterember, sőt megyei hivatalnok is.

De a család többi hitújítója hadakozott. A hajdani finom vallásos érvek

idáig jutva elvaskosodtak, mint a prédikátorok idejében. A szeplőtlen
fogantatásról folyó vita trágárságba fajult, a nézeteltérés Máriától is
eltérítette őket, gúnnyal és tiszteletlenül beszéltek róla: a
katolikusoké volt! Egy ideig hallgattam, aztán észrevétlenül pártjukra
álltam. A legközelebbi látogatáskor Nebándra megint egy pogány érkezett.
Még pogánynál is rosszabb: egy hitehagyott. Mennyi suttogásra,
rábeszélésre, ijesztésre, haragos kifakadásra volt szükség, amíg tisztára
mostak, amíg lelki egyensúlyomat nem helyre, hanem ismét maguk felé
billentették! Mint a mérleg nyelve, úgy hajlongtam a két puszta közt,
amidőn a látogatások egyre gyakoribbakká lettek. Kétlaki lettem – akkor
ébredtem rá, amikor már nem változtathattam rajta; mindkét félnél el
voltam szegődve. A vagy-vagy huzalkodásban nemcsak rokonszenvemet, de
magatartásomat, állásfoglalásomat is kettészakították. Ma is gyakorta
érzem a sebet. Arra tanítottak, hogy a szemben álló felek közül
mindkettőnek igaza lehet; arra, hogy minden igazságot felfedezzek és
tekintetbe vegyek, ami a legtökéletesebb labirint. Akaratlanul igazi
kereszténységre neveltek, arra, hogy az ellenségeket is szerethetjük.
Harc előtt mindig magammal kell megütköznöm.

A nebándiak csak a hitnek éltek és a jövőnek. Jobbról balra ez a két

szemvédő óvta őket, hogy el ne tévelyedjenek, vagy fölöslegesen ne
nyugtalankodjanak, hogy igavonókból veszélyes hirtelenséggel emberekké ne
váljanak. Anyám családja, ahogy emelkedett, egyre jobban tájékozódott
előre, de hátra is. Olyan dolgokat is megtudtak, amelyek közvetlenül nem
érintették érdekeikben őket, amelyek nélkül nyugodtan meglehettek volna.
A család lelke, mint a napra került sejt, alakult, fejlődött,
tapogatózott. Tudtak a hazáról, a politikáról, s majdnem politikai
véleményük is volt. Szerencsére, ha valami súlyosabb közügyi eszme
lehullott is közibük, mint a meteorkövek egy intermundiális világból –
ötven-hatvan évnyi késéssel érkezett, s azon nyomban megkövesedett,
bálvány lett belőle. Aradot gyászolták például, a Habsburgokat
engesztelhetetlenül gyűlölték. Nebándon nem tudtak arról, hogy a pusztán
kívül például haza is van, illetve hogy finom levegőrezgés gyanánt a
puszta felett is itt lebeg a haza.

Melyik szárnynak volt igaza? Abban az időben, amidőn kellő sorrendben

megtudván, hogy milyen névre kell hallgatnom, hogy kinek a fia vagyok,
hogy cselédszármazék vagyok, végül megtudtam, hogy magyar is vagyok, ezt
a külön, ráadásszerű s vigasztaló hovatartozást anyám családja
világosította meg előttem, ezt is persze a maga módján. Az a fajta haza,
amelyben ők részesülhettek, sajnos, mindenütt csak hagyományt jelent:
múltat, amelynek fényében és dicsőségében már nagyjában mindenki
egyformán osztozkodhat. Ők tudtak valamit a múltból. Anyám apja 48-ban
négyéves volt, emlékezett a kozákokra, akik szülőfalván átlovagoltak,
hogy a szabadságot letiporják. Nagyapa sajnálta a szabadságot. A
szabadság letiprása volt képzeletében az a nagy ha, az a homályos
fordulat, a végzetnek az a vak végzése, mely ha nem történik, minden
másképpen történik ezen a földön, tán a szegény ember sorsa is. Apám apja
48-ban tizenhét éves volt. Már hallottam a forradalom gyermekhőseiről.
Izgatottan vártam a legközelebbi nebándi látogatást, hogy számon kérjem
tőle, mint szolgálta a nagy időt.

Azt az időt a tamási erdőben töltötte. – „Szedték a katonát akkoriban a

magyarok is, a németek is – mondta akadozva, amikor föllelte végre
emlékezetében azokat az éveket, amelyekről hallani akartam –, mink meg
elmentünk az erdőbe. Mink sütöttük a kenyeret, mert még lisztet is
vittünk.”
Az egész szabadságharcot s a rákövetkező zavaros időket az erdőben
töltötte, igen kellemes társaságban, egy-egy szép jelenetre még hatvan év
távlatából is rámosolygott. Kunyhókat raktak, baltával vaddisznóra
vadásztak, olyan bogrács húst senki sem főzött, mint nagyapa. Őrségük
volt, különféle módok s a veszély jelzésére. Éjjelente beszöktek a
pusztákra. Egyszer egy pandúrcsapatot is megugrattak. Szemem fényesedni
kezdett: betyárok voltak?

Nem voltak betyárok. Bizonyára az ilyen elemekből váltak szerencsétlen

véletlenek folytán betyárok, s ha ilyen véletlenbe beleütköznek, ők is
azok lesznek. Békés pásztorok voltak ők, még a makkoltatást is ellátták.
A vitézi élettől féltek? Nem. Nagyapa csak „idegen országba” nem akart
menni, ha a csatát ott, a puszta végén rendezik, akkor szívesen kivette
volna a részét. Görgeynek majdnem segédkezet nyújtott ő is; sajnos, későn
érkezett, visszafordult. Két telet húzott ki az erdőben, hogy melyiket,
arra nem emlékszik, mert fogalma sem volt arról, hogy mikor ütött ki a
szabadságharc, azt sem tudta, hogy egyáltalán kiütött. A horvátokról csak
azt tudta, ahogy kergetni lehet őket. Fönt Dombóvárnál ment be az erdőbe,
s mivel a pusztán még két év múlva sem volt biztonságos a magafajtájú,
sor alá való legénynek mutatkoznia, a másik végén jött ki, Ozoránál,
ahonnan az anyja származott. „Mert akkoriban a juhászoknak minden föld
egy volt”, azok még a hatodik megyébe is elmentek asszonyért, nem úgy,
mint a cselédek vagy a „sárülő parasztok”. Akkor állt be Nebándra.
„Voltam én ott is olyan bojtár, mint Nosztányon, Gyulajon.” Ahova még
látogatóba sem tért vissza soha. A szülei jöttek el hozzá, mikor a
szolgálatból kiöregedtek. „Pedig ott kilenc testvérem maradt.” (Később,
arra járva kerestem őket. Egy sem maradt ott.)

Mindezt igen egykedvűen beszélte el, eszébe sem jutott, hogy bujdosása
egyik felében – amikor Kossuthék verbuváltak – gyáva volt, a másik
felében pedig – amikor a császáriak soroztak – hős. Az ellenséges seregek
katonaszedői szinte egymásnak adták a falvakban a kilincset, a hős vagy
gyáva állapot majdnem hetenként változott. Nagyapa az erdőben ült, nem
mérlegelt, az urak dolgának tartotta az egészet; már akkor lemondott
arról, hogy ilyesmiben tisztán láthat.

Józan volt, mintaképe az úgynevezett higgadt magyar embernek. Gondolatait

olyan dermesztő tárgyilagossággal fejezte ki, hogy azok szinte
tapintható, valóságos tárgyakká váltak, akár egy tányér vagy furulya; nem
lehetett kétségbevonni őket, csak szemlélni. Szívesen elbeszélgetett,
akár óraszámra is, de a másiknak a szava, akivel épp összeakadt,
hatástalanul pergett le róla; eszméket nem fogadott be, csak
tapasztalatokat. Ötletei vagy találgatásai nem voltak, csak élményei.
Anyám apjának egyetlen mondatával sem értett egyet, de hosszasan
eltársalgott azzal is azután, hogy a nagy „árulást” elkövette, az igazit,
amelyre a család is felzúdult. Tudniillik egyszerre csak pártfogolni
kezdte anyámat. Már én is bírtam az eszemet, amikor Nebándon egy rokoni
együttesben nagyszámú lányai és menyei előtt, nyugodt hangon váratlanul
kijelentette, hogy azok összevéve sem érnek annyit, mint anyám. Dermedten
bámultak rá. Nagyapának tíz év kellett, tízévi megfigyelés és
szemlélődés, hogy állást foglaljon. Nem sajnálta a félnapos utat, még az
este átkocogtatott hozzánk, és attól fogva hetenként beállított.

„Mi ütött ebbe a juhászba?” – dörmögte anyám apja, mikor násztársa az

első látogatás után elporzott az úton, ügetésre ösztökélte a félszemű
szürkét, legalább addig, amíg utána látunk. A nebándiak minden lépésében
fondorlatot keresett. De azért annak következő megjelenésekor újra
átballagott hozzánk, mintha ellenőrizni akarná, nem vág-e az zsebre
valamit. Így barátkoztak össze. Nemsokára az is megesett, hogy a nebándi
öreg meglátogatta menye szüleit, betette lábát a házukba. De legtöbbször
a kis cselédkertbe húzódtak, ahol terjedelmesebb helyet foglalt már a
méhes, amely később nagyapám kenyerét biztosította, amikor a szolgálatból
kivénült. A vendég lehúzta hatalmas csizmáit, és papucsot kapott.
Társalogtak. Néha egy méh zümmögve közibük szállt, s kivétel nélkül az
idegen legyintgető vendéget kerülgette, mintha megszagolta volna benne az
idegent. A házigazda elnézően mosolygott, őt sohasem csípték meg a méhek.
Minden téren fölényben érezte magát.

Miről beszélgettek? A juhász körülményes, vége-hosszatlan előadást

tartott például arról, mennyi vesződséggel jár a juhok bélférgeinek
kiirtása. Anyám apja elbeszélte, semmivel sem rövidebben, hogy éltek az ő
fiatal korában a gyulavári parasztok. Általában mindegyik olyan dolgot
ismertetett, amelynek a másik soha az életben nem láthatta hasznát.
Figyelmesen hallgatták egymást, még kérdéseket is tettek fel, ha egy-két
részlet nem volt elég világos. Néha akaratlanul is sértő szót ejtettek
egymás rovására; például a vendég valaki jellemzésére ilyet mondott:
„Becsületes ember volt, pedig kálomista volt.” A kálvinista házigazda
bólintott, a beszéd mehetett tovább, döccenés nélkül.

Pedig a vallás volt az egyetlen terület, melyen néha szemtől szembe

kerültek. De a tengelyt itt sem akasztották össze. Gyakran elég kemény
felfogást kellett közölniök, de ezt mindig nyugodtan, személytelenül
tették, mint két ellenséges tábor parlamentjei, akik csak a sereg
mondandóját mondják, s a maguk véleménye elvész az összességében. Apám
apja például az országot ösztönszerűen a katolikusok tulajdonának
tartotta, amelybe a reformátusok valahogy csak úgy tolakodtak be, a
későbbi idők folyamán. Anyám apja fölhúzta szemöldökét. – Micsoda? És
elővette a kálvinista lemezt, amely, mint tudjuk, épp az ellenkezőjét
hirdeti, majdnem úgyanannyi joggal. – És Kossuth? És Petőfi és Arany
János meg Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Tompa, Jókai, Tisza Kálmán,
Szilágyi Dezső, Bartha Miklós, azután meg… mint a kalapácsütések,
hangzottak kitartóan nagyapa ajkáról a nevek, amelyek nagy részét csak e
miatt az érv miatt jegyezte meg valamelyik egyházi naptárból. Ezek nem
voltak magyarok? Minden valamirevaló ember protestáns ebben az országban!
Nebánd legyőzve, lógó füllel hallgatott. Semmit sem tudott a felsorolt
kitűnőségekről, de valami suskust sejtett a dologban… Hörpintett a gyanús
pálinkából, amelyet a méhészlap receptje szerint szegfűszegből,
tormaléből és erjesztett mézből maga a házigazda kotyvasztott, s amelynek
különös ízétől a vendég még tájékozatlanabbnak érezte magát. Igyekezett
más témát találni, valami reálisat.

„Mikor én Tótiba kerültem…” húzott ki csak úgy vaktában emlékezete

gomolyagából egy fonalat, és minden meg volt mentve, egypár órára ismét
övé lett a tér.

A társalgásba hallgatónak engem is bevettek. Tekintetem nyugtalan

madárként rebbent hol az egyik, hol a másik öreg arcra, amelyeket oly
egyformára faragott a közös sors. Vártam, hogy összecsapjanak, s mint a
hit harcos angyalai, megvívják helyettem a lélek küzdelmét. De nem volt
bátorságom, hogy beleavatkozzam a beszédbe, hogy álláspontjuk világosabb
védelmére tüzeljem őket. Zavartan éreztem, hogy van valami nagyobb dolog,
és az összefűzi őket a vallási különbség, a mennyország s pokol fölött
is. A búcsújárókról esett egyszer szó. „Asszonyoknak való az, nászuram” –
legyintett anyám apja, s nászura, az áruló, helyeslően bólintott. Férfiak
voltak.
Mint általában az öregek, ők is rendesen a régmúltat elevenítgették. Ott
ácsorogtam mellettük, s úgy beittam szavaikat, hogy ezek a valóságnál
mindig ragyogóbb és jellegzetesebb történetek jobban megragadtak bennem,
mint gyermekkorom valóságos eseményei. Arról a rendkívüli esztendőről
például, amikor a budapest-fiumei vasút töltését a pusztákon át
megcsinálták, annyi esetet, kalandot tudok, hogy sokáig azt hittem,
mindaz az én időmben történt. Szüleim ifjúkorának esztendei, a
kilencvenes évek homályban állnak előttem, de a kiegyezés előtti időkben
elég jól tájékozódtam; nem tévednék el a hatvanas évek Kaposvárában,
ahova egyszer nebándi nagypapa huszonnégy vágni való ürüt terelt be, s a
hajtópénzen egy hétig mulatott az ukki kanászok társaságában… Ezért érzem
néha háromszor is öregebbnek magam, mint amennyi valójában vagyok.

5. A pusztaiak múltja. Parasztok, zsellérek és cselédek a történelemben.

Az utódok a múltról

A múlt természetesen mindig szebb volt, mint a jelen. Kezdetben rajongva

hallgattam az öregek szavait; azután kétkedve, az ifjúság szokásos
fölényével; majd megint igazat adva nekik. A múlt, amelyet ők emlegettek,
valóban jobb volt.

Mert hány inge van most egy béreslegénynek? Nebándi nagyapa ládájában,
amikor ő megnősült 6 közönséges bőgatya volt, 6 rojtos szélű gatya és 6
„sípszájú ümög”. Volt azontúl abban két pár csizma, egy valódi ezüstfokos
és egy olyan suba, amely még most is jó volna, ha a későbbi idő folyamán
véletlenül nem vág bele a villám, s nem ég el a kútágassal együtt,
amelyen kint felejtődött. Mit esznek most a pusztaiak? Nagyapa idejében a
cselédasszonyok akkora vékában vitték az emberek után az ebédet, hogy
alig bírták alatta tartani a nyakukat. Tizenegy óra felé egész
asszonykaraván indult ki a cselédházakból. A juhászkutyák egy mérföldről
fölszimatoltak a jó paprikás szagára, amely csillogó szalagként úszott a
határ ezernyi illata közt. Mert akkor minden volt. Akkor még hal is volt.
„Szegény ember akkor nem volt.” A koldus kocsin járt. Csak lámpaolaj nem
volt, mert azért pénzt kellett adni. Pénz pedig akkor sem volt.

De őszintén szólva nem is igen kellett… olyan urak voltak. Nagyapa

elégedett volt. „Ilyen vót az a jobbágyvilág” – mondta merengve, a kor,
amelyet ő körülbelül a 80-as évekig számított, s amelynek elmúltát
szomorú főbólintgatásokkal gyászolta. Ez megzavart. Nagyapa nem örült a
jobbágyvilág eltűnésének? „Haj, haj, azok voltak a jó idők” – sóhajtotta,
és nyarakat meg vidám őszöket emlegetett, amelyekről döbbenve
állapítottam meg, hogy a nemzeti elnyomatás szomorú évéiben teltek el.
„Hát nagyapa nem szabadult föl?” – kérdeztem. Csodálkozva nézett rám.
Semmit sem tudott a sajtószabadság kivívásáról. A robot, a dézsma, az
úrbér eltörlése sem igen foglalkoztatta.

Kossuth nevére nagyapa keblében éppoly kevéssé dobbant meg a szív, mint
akármelyik pusztaiéban. Kossuth, 48, szabadság – mindezt afféle
falusiaknak való dolognak tartották, akár a képviselőválasztásokat,
amelyeknek szekeresei egyik községből a másikba tartva néha a pusztán is
átrobogtak harsány dalt, borosflaskát és nemzetiszínű zászlót emelgetve.
Igaz, hogy Kossuth is megfeledkezett róluk. Általában róluk mindenkor
mindenki megfeledkezett, ez már szokás volt. Nemcsak a mindenkori
honatyák, kihagyták őket a tudósok is. Múltjukról is természetesen még
kevesebb a „hiteles” adat, mint jelenükről. Honnan származtak? Nem értem
be többé az öregek szavaival, akik a maguk öregeiről rendszerint csak azt
tudatták, hogy „nagyon szegény ember volt szegény, az Isten nyugosztalja”
– s legtöbbször azt sem tudták megmondani, hol nyugszik szegény.
A jobbágyokat felszabadították – erről is sokáig olyan képzelmem volt,
mint általában a magyar nemzetről. Valahol messze történt, egy boldog
tájon, semmi esetre sem ott, ahol én éltem. A jobbágyok megkapták a
földet, maguk urai lettek, szabad polgárai e honnak… Hogy történhetett,
mégis, hogy ameddig az én tekintetem és képzeletem terjedt, körülöttem a
határ mindenfelé egy-egy ismeretlen, a középkori váruraknál is
titokzatosabb hatalmasságé volt, akinek nagy néha csak követei látogattak
el a négyesfogaton a kastélyba? A nép dermedten hajlongott, süvegét
kapkodta, nem látszott se függetlennek, se szabadnak… Ezeket mért nem
szabadították föl? Izgatottan kezdtem keresni a hibát, nehezen akadtam
rá. Amire rájöttem, nagyrészt a magam ösztöne után jöttem rá, útmutatást,
forrásművet alig leltem. A puszták népe s vele egyanyagú zsellérség, mint
a Karsztok bujkáló patakja merül fel a magyar történelemben, meglepetést,
elismerem, nem kellemes meglepetést okozva. Megírta történetüket valaki –
a fél ország művelőinek történetét? – Nem tudok róla. Esztendők során
kitűnő könyveket böngésztem át, nagy ritkán bukkantam valami halvány
nyomra, egy-egy mellékmondat félhomályában. Kitűnő közgazdászokat,
szociológusokat kérdeztem, kiderült, alig tudnak annyit is e népréteg
múltjáról, sőt jelenéről, mint én, akinek emlékezetében csak véletlenül
ragadt meg egy-két adat. Nem csodálkoznék, ha az olvasó kezében levő mű
volna az első, amely róla általánosabb képet próbál adni – a kezdet
fogyatékosságainak mentegetéséül mondom.

Paraszt és paraszt között a magyar múlt legfölkészültebb kutatói is alig

látnak több különbséget, mint az adomák városi gyermeke, aki
vonatablakból figyeli és ismeri a népet. A 48-as önzetlen, dicső
felszabadításig nemesek voltak és jobbágyok… – ez nagyjából a kép, a
műveltek képzeletében is. Holott bizonyos, hogy egy telkes jobbágy már
Mátyás alatt lenézte és megvetette annyira, ha nem jobban, a „föld
nélküli, pusztai szolgát”, mint amennyire őt a földesúr. A közös
nyomorúság néha, például egy-egy parasztfelkelés szörnyű leverésének
idejére, összeforrasztotta tán a jobbágyokat és a zselléreket, de csak
úgy, ahogyan egy háborúvesztes ország népei egyesülnek a közös bajban. A
különbség köztük máskülönben akkora, mint amekkora a földdel s vagyonnal
rendelkezők és az ilyenekkel nem rendelkezők között általában szokásos.

A cselédek már régi eleink alatt is cselédek voltak. A szolgaság formája

persze gyakran változott, lényegében legtöbbször csak még rosszabbra.
Honfoglaló eleink nagyjából addig voltak szabadok, amíg a föld; vagyis
amíg nem akadt, aki utánuk, jobban mondva előttük is elfoglalta azt,
ezúttal komolyan, azaz magának. A betelepülő törzsek, már számuknál fogva
sem szállták meg az ország egész területét; egymás között hatalmas,
szabad sávokat hagytak egyrészt határul, a villongások elkerülése végett,
másrészt bölcsen mintegy tartalékul, mert elképzelték, hogy szaporodni
fognak. Ezeket a területeket, az ország területének körülbelül felét,
István egyszerre királyi, azaz saját birtokának jelentette ki; az első,
igazi foglalás, a szó mai értelmében, tehát ekkor kezdődött, mert a
törzsek a maguk földjein még közösben gazdálkodtak pásztoraikkal, ázsiai
iparosaikkal és kevés számú földmíves rabszolgáikkal. Ha sejtették volna,
hogy a szabad gyűrű ezáltal egyszeriben szorító gyűrűvé változik! Voltak,
akik sejtették, valószínű, hogy Koppányék az ősi vallással először is az
ősi szabadságot akarták megvédeni, amikor kardot vontak, épp azon a
vidéken, amelyen e könyv egyéni történetei peregnek. Leverték őket, az
életbenmaradottakat a kor szokásai szerint rabszolgákká bélyegezték. Azt
tudjuk, hogy a még addig szabad földeket egy-két vitéz idegen birtokának
nyilvánították. Az itteni szolgák tehát a hajdani szilaj pogányok
ivadékai? Keresem magamban halvány maradványát a hevületnek, amellyel a
tankönyveinkben ma is átkos emlékű, egykori atyák a germánkereszténység
páncélos eszmehirdetőire zúdultak. Valami mintha rémlene.

Bár harc nélkül, ez a folyamat játszódott le az ország többi részén is. A

királyi birtokokból egyházi és főúri birtok lett, az lett hamarosan a
nemzetségi közös birtokokból is. És azok első elfoglalóiból? Kálmán már
dekrétumban (I. könyv, 19. fejezet) tesz kísérletet a földjükről elűzött
parasztok visszahelyezésére. Nem sok sikerrel, ahogy a mai helyzetből is
látható. Azok is, akik meg tudják tartani kisebb-nagyobb családi
szállásukat, a főurak és főpapok hatalma alá kerülnek. Két század múlva
az országban, a hatalmas egyházi területekről nem beszélve, 520
helységgel 120 főnemes rendelkezik. Mivel pedig Vereckénél mégsem csak
120-an jöttek be, a hajdani kacagányos hősök leszármazottjainak nagy
része már ekkor süllyedőben volt a jobbágyság lefelé oly feneketlenül
változatos szolgaállapotaiba. Az urak körül a hetes cselédséget már a 13.
században majorsági és udvari cselédek váltják föl. Ők a pusztaiak első,
látható ősei. A többiek a végtelen birtokok távolibb részein
jobbágykodtak, a különféle ellenszolgáltatások fejében kapott, illetve
meghagyott földeken. Jórészükre, mint a jelenését váró színpadi tömegre,
már akkor ki volt osztva a szolgaság szerepe.

Bár föld volt bőven, a jobbágyok mellett már a 14. században feltűnnek a
telekkel nem bíró, más házában élő zsellérek (inquilinii), akiket
magyarul más hátán élő zselléreknek neveznek, ma is. A jobbágyfalvak
határainak nagy része is úgynevezett majorsági föld lett, találó szóval
praedium.

De megtaláljuk a zsellér-cselédek fajtáját a falvakban is; ott a

szabadtelkes jobbágyok mellett rabszolgasorban éltek. „A legterhesebb
volt az úrbér a rabszolga községekben” – mondja Acsády, a dömsödi apátság
1138-i terjedelmes oklevele ezt egész ridegségében visszatükrözi.

Knauz közlése szerint ennek a kolostornak, amelyet Kálmán király

szerencsétlen öccse, Álmos herceg alapított, akkor nem kevesebb, mint 57
falva volt, némelyik elég sok lakóval. Így Cuppán 70, Scer 66, Geu 62,
Lingu 53, Tamach 35 házhellyel fordul elő. Egy-egy házhelyen nem is egy,
hanem már akkor több család lakik. Simurban például az oklevél 7
házhelyet említ, de 21 családfőt. A rabszolgák, nevük után ítélve, mind
magyarok. Az oklevél szerint ilyen névre hallgattak: Álmos, Hazug,
Szemét, Maradék, Bika, Korpás, Bandi, Farkas, Fekete, Péntek, Szombat,
Okos, Zsidó, Czimer, Szamár, Kakas, Pünkösd. Ha más nem, ezek a nevek
mutatják, amelyeket kétségtelenül nem viselőik választottak maguknak,
hogy a zsellér- és cselédősök már a kolostorok kultúrfejlesztői idejében
állandó felügyelet, nógatás, szidalom és fenyíték alatt állottak. Hízott
disznóval, ökörrel, birkával, libával, tyúkkal, kősóval kellett ellátniok
az atyákat. És nem utolsósorban méhsörrel, mert például a Geu és a
körötte fekvő községeknek egyenként átlag 25 köblöt kellett
beszolgáltatniok, ami együttvéve nem lehetett megvetendő mennyiség.
Nagyböjtben 30 testes halat adtak, ha pedig a fogás nem sikerült, hát
helyette készpénzt. Az okirat kimondta, hogy a szolgák közül a szabadok
közé, vagy megfordítva, senkit sem lehet áthelyezni. A fentmaradt
számtalan per- és panaszirat szerint sehol a rabszolgákat s jobbágyokat
úgy ki nem uzsorázták, mint ezeken az apátsági területeken. A módszer, a
nyugati magasabb iskola példája gyorsan hatott. A 12. és 13. század csak
kolostorok elleni jajongástól zajlik, de aztán, a középkor romlásával, a
különféle irányokba hangzó üvöltések közt majdnem tökéletes egyenlőség
tapasztalható. A panaszok gyakran nem is hasztalan hangzottak, főleg
kezdetben. Az Árpád-házi királyok egyike-másika tőle telhetően igyekezett
István hatalmas alkotásán javítani. Erejük hanyatlásával hanyatlik a
jobbágyok és cselédudvarnokok sorsa is. Az ország ügyeinek vezetéséhez,
mint tudjuk, jogot a földtulajdon adott; abban a régi időben a magyar
történelem tehát a nagybirtokosok, illetve nagybirtokok története, a
főurak veszekedései. Hogy egy jobbágy vagy rabszolga mit evett és
tervezett mondjuk Szent László alatt, arról elenyésző keveset tudunk.
Freisingeni Ottó püspök, aki 1158-ban halt meg, az Alföld népét még a 12.
százád közepén is sátrak alatt leli. Történetíróink nagyrészt beérik
azzal, hogy ezek a jobbágyok s rabszolgák idegenek voltak, enyhén azt
fejezve ki ezzel, hogy nem volt nagy kár értük. A földhódító urak viszont
Alpárnál vérrel szereztek jogot a földre és uralkodásra. Mindennek, amint
láttuk, az ellenkezője igaz. Mint szellemes neveik is mutatják, a
rabszolgák magyarok voltak. Földet a magyarok közül még a vezérek sem
vettek magántulajdonba, nem is ismerték annak értékét, vagyonnak csak az
állatot tekintették. A nemzeti elfogultsággal igazán nem vádolható
Ágoston mutatja ki s kardoskodik amellett, hogy a föld magántulajdonosai
kezdetben s később is szinte kivétel nélkül idegenek voltak, főleg
németek, akik a nyugati haladottabb gazdálkodásban már ismerték a föld
értékét és megszerzési módját. Ők alapítják majd az uradalmakat, s
nyomják itt rabszolgasorba a régi szabadokat is, nyilván már akkor a
történelmi fejlődésre s az ország különleges helyzetére hivatkozva. Van
korszak, amidőn Ausztriában a robot évi 12 nap, nálunk ugyanakkor heti 3
nap.

A 14. század végén Angliában lényegében eltörölték a jobbágyságot. A

gazdasági szükségszerűség világszerte új termelési módot kívánt. Nálunk
nem sokkal ezután kezd a hűbériség a történelmi fejlődéssel, az ország és
a nép érdekeivel dacolva elfajulni. Az addig erős és maga módján eléggé
boldoguló, sőt eléggé dacoló szántó-vető népre az elnyomatásnak olyan
éjszakája borul, hogy valóban alig lehet különbséget tenni cseléd és
jobbágy, sőt kisemmizett nemes között. Századokig csak egy-egy fénysugár
vagy tűzvész. Forogni kezd külön a magyar glóbus; amely e téren akkor,
mellesleg, csak a nyugatitól különbözik, de jottányit sem üt el például a
lengyeltől vagy délorosztól.

Csák Máté, mint tudjuk, királyi rögeszméje megvalósítására politikai

fogásként birtokain a nyugati s már a cseheknél is életben levő úrbéri
szokásokat valósította meg, ennek köszönhette népszerűségét és lelkes
seregét. A pártütő László vajda Erdélyben a keleti, egyszerűbb, de
emberibb szokásokat állította vissza. Elsősorban nem is fegyverrel verték
le őket, hanem intézkedései ravasz, időleges átvételével. A parasztság
tehát még tud nyomós érvekkel is védekezni. Mi volt az oka, hogy az egyre
gyakoribb parasztlázadások a magyar kisnemesség nagy részét is magukkal
ragadták? Sőt a falusi plébánosokat is? Kik voltak ezek az emberek s a
hozzájuk hasonlók? A történelem átokba és gyalázatba merítette őket.

Föld volt bőven. De persze nem a földmívelők részére. „Az 1411.

törvénykönyv 2. cikke kis és nagy kapuról tesz említést. A nagy kapu
annyi, mint egy egész jobbágytelek, adóügyi értelemben egész kapu,
ellenben a kis kapu vagy verőce az egész teleknek már csak egy része,
mert mihelyt az ország minden tájéka ama kor népesedési viszonyaihoz
képest betelepült, s a nagyarányú irtásokra sem kínálkozott többé tér, az
egész jobbágytelket fél, negyed, nyolcad telekre kezdték darabolni.
Másrészt ez időben még inkább előtérbe lépett az a népréteg, a
zsellérség, amelynek nem volt külső telke, legföllebb szőlője vagy csak
háza, hanem bizonyos szolgálat fejében a jobbágyoknál húzta meg magát… a
vidéki népesség legalsó rétegét alkotta” – mondja a cselédősökről Acsády,
sajnos ő is csak másról beszélve s mellékesen; tekintete nem áll meg
rajtuk.

A zselléreknek tehát nincs földjük. A cselédeknek még kevésbé. A

pusztákon élnek, s szavukat csak ritkán hallatják. A hatalmas váraljai és
sólymosi uradalmak alkalmazottai egyebek közt azért esedeznek, hogy
télvíz idején a búzamosást és a disznóbéltisztogatást a hegy aljában
fekvő házikóban végezhessék és ne a hegytetőn, mert a jeges úton való
felkapaszkodás nagyon megviseli a csecsemőjét magával cipelő
asszonynépet. Jellegzetes cselédkérelem, amelyhez hasonlót a pusztaiak ma
is jó párat elrebeghetnének, ha szavukat egyáltalán hallatni mernék… Az
előbbi kéréssel 1514 elején fordultak a földesúrhoz, illetve annak
gazdatisztjeihez. Hogy rövidesen mással is fordultak földesurukhoz s
annak tisztjeihez, arra az ugyanazon év októberében a Dózsa-felkelés
leveretése után tartott országyűlés egyik-másik különösen vérszomjas
törvénye enged következtetni; ezek újra és újra megemlékeznek bizonyos
barompásztorokról, jobb kezük levágatására ítélve őket, ha náluk puskát,
kopját vagy más fegyvert találnak. A 61. cikk kizárólag e
marhapásztorokkal foglalkozik. A többi cikk általában csak a parasztokról
és jobbágyokról beszél, minden emberi, sőt állati joguk elkobzásán kívül
még arról is tüzetesen intézkedve, hogy adott esetben mily módon kell
kivégezni őket. A hon védelme helyett a föld kitűnő védőinek kora ez,
Werbőczié, aki szintén nem ismert különbséget paraszt és paraszt között.
Tervezete, amely hírt és még korunkban is szobrot szerzett neki, a 15-től
20-ig terjedő cikkekben kimondja, hogy minden nős paraszt az eddigi
szolgáltatásokon kívül még évente 100 dénárt köteles fizetni, tekintet
nélkül, hogy telkes gazda-e vagy zsellér. Azontúl 2 libát és disznót.
Továbbá egy csirkét havonként. Mindenre gondoltak. A Tripartitum a
parasztok közt a legtökéletesebb egyenlőséget léptette életbe. „A
parasztnak ura földjein azok örökségére nézve a munka bérén és jutalmán
kívül semmi joga nincs, hanem az egész föld tulajdona is földesurát
illeti.” Ami azt jelenti, hogy törvény szerint a parasztság is
cselédsorba süllyedt.

És a cselédek? A középkorban a földesúr nem annyira a földjei, mint a

jobbágyai rendben tartására tart cselédséget. De az új kor
hajnalhasadásával terményeit aranyra s mindarra válthatja, amit aranyért
kaphat, maga is nagyobb mértékű gazdálkodásba fog. Föld kell és iga.
Csodálatos hogy a történelem milyen gyorsan tud fejlődni, valahányszor
embertelen irányba fejlődhet. Rövidesen nagyüzemszerű nagybirtokokkal
találkozunk, amelyek majdnem olyan tökéletesen meg vannak szervezve, akár
manapság. Főleg állattenyésztéssel foglalkoznak.

Az 1572-i őszi országgyűlésen már szó esik, hogy igen sok földesúr
elszedi jobbágyai telkét, s helyette saját földjéből 3-4 holdat ad,
tetszés szerinti bér, néha a termés negyede fejében. Később szó esik a
zsellérekről is, akik közt egy vármegyei statutum három rendet
különböztet meg, úgymint: „házhelyen lakók, páston ülők és ember házánál
nyomorgók, akik a faluban semmit sem bírnak.” A határ mindjobban egy-egy
ember kezére jut. S a nagybirtokok csillapíthatatlan étvággyal olvasztják
magukba nemcsak a jobbágyok s a parasztok, hanem a köznemesek földjeit
is. A levert Rákóczi birtokait hajdani fegyvertársai és csak a harc után
vitéz ellenfelei úgy szedik szét, akár egykor a parasztok Dózsa pörkölődő
testét. Beszéljünk a neoacquistica commissio hetedhétországra szóló
lakomájának fogásairól, amelynek illata étvágyat keltve boldog
boldogtalanban Spanyolországig elhatott? Évtizedekig tartó harc után a
püspöki uralom egyszerre csak mindenestül elnyeli Veszprém városát. Gróf
Schönborn bambergi püspök Munkácsot és Szentmiklóst. Meddig folytassuk a
szomorú láncolatot, amelynek csak azt kellett bizonyítania, hogy cselédek
és zsellérsorsúak mindig voltak? Máris a jelenben járunk. Csak egy-két
lépést még.

A nemesi ország II. József népszámlálása óta nem engedte, hogy földjeit
fölmérjék. Az 1787-i adatok szerint akkor például Nyugat-Magyarország 85
százaléka volt a főnemesség kezén. Hogyan? „Az oligarcha főcélja – ahogy
Felsőbüki Nagy Pál még 1834-ben is írja – magát arrandírozni, mi magyarul
körülbelül a köznemesség kiirtását jelenti, s e célra oly buzgón
törekszik, hogy egyedül a szomszédos Moson vármegyében, ahol a múlt
század elején 300 nemes családnál még több lakott, jelenleg három alig
létezik.” Széchenyi pedig a Hitel-ben azt írja, hogy „vannak köztünk,
akik Magyarországnak 500-ik, de olyanok is, kik hazánk 100-ad részét
bírják, sőt még olyan dúsak is, kik… szegény jó anyaföldünk 30-ik
részének urai”!

A pusztákon, a nagybirtokon minden időben ritkább volt a lakosság, mint a

jobbágyfalvak területén. Az 1828. évi összeírás szerint az akkori
Magyarországon a 16-60 év közötti jobbágyok – a családfők – száma 564
643.

A zselléreké és pusztai cselédeké 587 288.

Nem esünk túlzásba, ha ebből arra következtetünk, ahogy a cselédek és

zsellérek által mívelt s egypár arisztokrata által birtokolt terület még
egyszer akkora volt, mint amennyit a jobbágyok míveltek, s az akkori
megkötésekkel magukénak mondhattak.

Táncsics lapja még 1848-ban is keserűen emlékszik az „urasági

majorságok”-ról. „Ellopott, elrablott jószág pedig a legtöbb… melyet
azelőtt az uraságok, az úriszékek és szolgabírák segítségével részint
csellel vettek el, s így elloptak, részint erőhatalommal foglaltak el, s
így elraboltak.” Ám ne kövessük e türelmetlen hangot, amely még egyebet
is állít. Mindebből újra csak az a lényeges, hogy nagybirtok hazánkban
mindig bőven volt, s így volt rajta bőven nép is, kocsisok, juhászok,
makkoltatók és majorok sárvityillóiban béresek, urasági szolgák.
Parancsolóikról, a kasznárokról, ispánokról, legrégibb regényeink is
említést tesznek. Azok közül, akiknek parancsoltak, csak nagy néha
jelenik meg egy villanásnyira egy-egy őszbe csavarodott agg magyar, a
„hűség és becsület élő mintaképe”; rendszerint botjára támaszkodik, és
életét akarja áldozni uráért keresetlenül és természetesen minden
ellenszolgáltatás nélkül. Meglepő azonban, hogy ugyane típus ifjabb
egyedei, mint elvetemült útonállók tűnnek elénk, a nádasokat bújják, és
szemüket forgatva adják ki nyomorult lelküket egy-egy daliás hős mesteri
pisztolylövése után. Szerepelnek még helyre pórnők, akik kezdetben
szoptatnak, de a tizenkilencedik század közepére egyszerre énekdühbe
esnek, s az egész századon át szüntelenült minden ürügyre érzelmes
dalokat fújnak, hellyel-közzel bokáznak is, mint valami őrült operettben.
Az ország helyeslően mosolyog, még most sem kérdezi, honnan jöttek.
Legfeljebb mint kedves háziállatokkal foglalkozik, gondolatban, velük. Az
bizonyos, hogy még jobbágyszámba sem veszik őket. Ámde, mégis a
jobbágyság 48-ban felszabadult. Az úrbért eltörölte az országgyűlés.

Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha előbb teszi. Akkor
viselhette volna a nemesség a nagylelkű nevet, de most, midőn ezt végső
szükségből tette és ijedtségből, nem tarthat rá számot. A tekintetes
karok és rendek s a méltóságos nem t’om, miféle főrendek azt a hírt
kapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40 000
paraszttal egyetemben, s ezen kellemes meglepetés indította őket azon
nagylelkűségre, hogy az úrbért azonnal eltöröljék… Nevetséges tőlük
nagylelkűséggel dicsekedni…

Ezt nem én mondom. Az egész bekezdés szóról szóra Petőfi tollából való,
az idézőjelet a szöveg frissítése végett hagytam el. Nem kérkedik. A
nemes főrendek jelen volt tagjai évek múltán fejüket fogva maguk is
beismerték, hogy a párizsi, bécsi forradalmakról s a véres galíciai
parasztfelkelésekről kapott értesüléseken kívül elsősorban a Rákos mezei
rémhír hatása alatt ragadtatták el magukat. Később mindent megtettek,
hogy helyreüssék, amit még lehet. A forradalmi országgyűlés izgalmas,
hónapokig tartó vitákban latolgatta, hogy a földesurak mennyi
váltságdíjat kapjanak. Windischgrätz már Pest kapui alatt állt, de ők nem
vesztették el hidegvérüket. Schlick megveri Mészárost, Buda eleste napok
kérdése, de ők a düledező várban is a telkenkénti 500 vagy 400 forintokat
méricskélik. December 30-án a higgadt Deák is elveszti türelmét.
„Pirulnunk kell a jövendő előtt!” – kiáltja égő arccal. „Ne piszkoljuk be
a história lapját azzal, hogy most olyan tárgyat veszünk elő, amely a
képviselőket különösen érdekli!” (A képviselők közt egyetlen paraszt vagy
jobbágy sem volt. Cseléd a választók közt sem.) A súlyos probléma
épkézláb, gyors megoldása, „a robot és a dézsma váltságdíj nélküli
eltörlése”, amelyet hajdan Táncsics ajánlott, senkinek sem jutott eszébe.
Pedig a Munkások Újságja már itt-ott hangot ad a póri felfogásnak is. „Ha
az a sok zsöllér – írja nyilván egy zsellér Veszprémből –, az a 8 millió
zsöllér meg nem szorítja a kard markolatát, és elleneink ellen nem
ragadja: úgy elvesz a haza… Nálunk azt mondja a szegénység: mért adjam én
oda a 19 esztendős fiamat katonának, hiszen nekem semmim sincs? Mit
védelmezzen az én fiam? A kutyabőrösök búzaföldjeit?… De hol a föld,
melyből én, mint a honmegtartó testületnek tagja enmagamat és eddig
rongyosan növelhetett családomat táplálhatom?” Ott van, ahol ma is. A
haza elveszett… A magyar nemesség valóban tiszteletre méltó
önfeláldozással elkezdett egy polgári forradalmat, amelyet azért nem
nyerhetett meg, mert egészében mégsem volt polgár. Egypár kitűnő és korát
megelőző elme a jövő lehetőségeitől elkápráztatva lemond a
kiváltságokról, amelyeket az egész osztály azért nem írhat alá, mert a
jövő lehetőségei: a kúriák helyére építendő gyárak és ipartelepek csak
káprázatok.

A kármentesítés kérdését sose oldotta meg forradalmi kormány. Az

abszolutizmus rendezte, elsősorban a monarchia szempontjából
megbízhatatlan köznemesség gyöngítésére. Noha a jobbágyok megváltás címén
fizettek bizonyos összeget a felállított pénztárba, abból a bécsi kormány
alig juttatott valamit a köznemességnek, példát adva, hogy azonnali
kártérítés nélkül is lehet földügyet rendezni. A pénztárból csak néhány
befolyásos főúr kapott. A két veszekvő fél között a történelemben először
így lett a jobbágyság rövid időre, ha nem is nevető, de kárörvendően
mosolygó harmadik. A mosoly is hamar arcára fagyott. Nem is lehetett
másképp. A parasztságnak szabadságot és földet eddig még senki nem
szerzett. A nagy francia forradalom vezetői nagy forradalmárok voltak; de
a parasztság földfoglalásába csak akkor nyugodtak bele, egy nappal sem
előbb, amikor ellene már semmit sem tehettek.

Földet az 51-es császári pátens sem osztott. Ez a rendelet, akár

Kossuthék központi választmányának tervezete nem tett egyebet, mint
szentesítette a fejlődést; a robot és dézsma nyűgétől a földbirtokosság
tán még többet szenvedett, mint a parasztság; az úrdolgára kirendelt
jobbágyok a napot lopták, munkájuk a pallosjog eltörlése után a kirendelt
hajdúk és felügyelők bérét sem érte meg. Szabó Ervin szerint, aki
behatóan foglalkozott a 48-as pártharcokkal (bár a puszták lakóival ő sem
találkozott), mindkét törvényjavaslat csak azt vetette papírra, amit a
jobbágyság a gyakorlatban úgyis elért.

A telkes jobbágyság, ismétlem. De hány parasztnak volt telke már akkor is

az ország összes földműves lakosságából? Bizonyos, hogy a földnek nagyobb
fele a pátens ellenére továbbra is a nagybirtokosok kezén maradt. A
császári ház a főurakat nem tartotta megbízhatatlanoknak; amint tudjuk,
nem is voltak azok. A felosztott közös legelők jó részét is ők kapták. A
zselléreknek abból legfeljebb egy-két holdacska jutott, és azt sem tudták
megtartani. Igaz, a jobbágyfalvak „polgár”-falvakká vedlettek. De hány
falu volt például a Dunántúl nagybirtok-óceánjában? A falvak végén néhány
nemesi kúria talán duzzogott, s várta Kossuthot s tőle a pénzt, de kint a
pusztákon rend volt. Nagyapáék feje fölött észrevétlenül húzott el a nagy
idők szele.

Más vidéken, tudjuk, a „sehonnai vadnépek” is tettek kísérletet

földszerzésre. A Tolnából származott orosháziak között Olá István, a
„históriás lázadó”, 48 derekán a szappan, a pántlika s Petőfi és Táncsics
műveinek hangos terjesztése közben földszerző eszméket is terjesztett.
Bizonyára sikerrel, különben nem akasztották volna fel, még ugyanez év
őszén, Frey Ádámmal együtt, akinek ugyancsak a sehonnaiaknak a földhöz
való viszonyáról voltak gondolatai. „Gyuri fiam, adj földet a parasztnak”
– hirdette hazugul Kossuth szavát a zsellérsorokon a kalandor Ágoston
György. S a parasztok jobban hittek neki, mint Kossuthnak, aki végül is
nyílt levéllel, majd statáriummal kényszerült gátat vetni a rémmese
okozta mozgalomnak. Volt hely, ahol a zselléreket kellett kioktatni
arról, meddig terjed a szabadság.

Ők a szabadságharc után is éppoly szolgák voltak, mint előtte vagy

alatta. A szónoklatok nem gyújtották fel őket. Hol volt a régi
népfelkelések heve, még az olyanfajta is, aminőt Hunyadi keltett! A
krónikák följegyezték, hogy Nándorfehérvárnál Hunyadi parasztjai bottal
és kövekkel rontottak a török sorkatonaságra. Igaz, volt mit védeniök és
félteniök, Hunyadi békében is „tudott bánni” embereivel, birtokain akkor
még jobb dolguk volt a parasztoknak, mint a többi oligarcha alatt, vagy a
török oldalon. Jobb a kisnemeseknek is. Még Mátyás elé is 40 000 tódult a
Duna jegére, csak azért, mert Hunyadi volt. Most nem támadt Kapisztrán,
még Vak Bottyán sem, aki szintén tudta, mitől forr fel a nép. Bem is
tudta. Vannak, akik a szabadságharcról ingerülten törlik a forradalom
elnevezést. Forradalom volt, de nem ért meg addig, hogy komoly, tartós
eredményei lettek volna. Hogy a parasztok megválthatták földjeiket a
földesúrtól? Nekik, a földmívelő lakosság többségének, a cselédeknek és
zselléreknek, nem volt mit megváltaniok. Igaz, ahhoz a földhöz, melyen ők
éltek, mint tudjuk, Magyarországon a forradalmak sem mertek nyúlni. A
kitűnő Királyi Pál 1845-ben áradozva festi, mit hozna a boldog jövő, „ha
a’ 175 000 izraelitát’, s kivált a’ 43 000 cigányt földre telepítenénk,
ha mutatnánk neki házhelyet, adnánk kezébe ekét”? Lelkesen küzd az
előítéletek ellen, mert óriás „statusnyereség lenne… ezen embertömegnek
két izmos karjaiban rejlő erőt hazai földmívelésünknek megnyerni”.
Földmagántulajdont követel számukra. A cselédeknek nem követel. A kor
jámbor vaksága egyenesen megdöbbentő. A divatlapok már a négerek sorsát
könnyezik, de a pusztaiakat és a zselléreket még mindig nem látják. Ne is
csodálkozzunk, hogy azok sorsa a nagy forduló alatt sem fordul. Szabadon
költözködhettek? Csöbörből vödörbe. Nem botozták többé őket? Botozták.
Amennyiben sorsuk változott, a parlament s az utca nagy igéitől
függetlenül változott. Olyan erők lökéseitől, melyeknek az előbbiek is
csak tünetei voltak.

Nagyapa a változást a vonatoknak tulajdonította, teljes joggal. Aztán az

emberek kapzsiságának, annak a „veszekedett krajcáréhségnek”, amely egyik
napról a másikra a grófokat elfogta. Nem volt barátja a változásoknak;
mióta az eszét bírta, mindegyik csak bajt hozott. Mert mi volt azelőtt?
Azelőtt a pusztaiak csak pásztorkodtak, hevertek a napon vagy
istállókban, nem tört el lábuk a sietségben. Az uradalmiak csak annyi
búzát termeltek, amennyi a népnek kellett. „Mikor én gyerek voltam, még
alig volt itt szántás. Ösmertem, de hányat, aki egész életében nem vett
kapát a kezébe.” Kasza? Kaszát még ő sem vett a kezébe, legfeljebb
próbaképpen. „Juhászat volt meg gulya. Trágya meg annyi volt, hogy ki sem
hordták mind a földre, fűtöttek vele. Az egész határ legelő volt.” A
cselédek annyi állatot tarthattak, amennyit csak venni tudtak. „Nem
kérdezte senki, hogy, János, mitől hízik a tehened, vagy mit esznek a
feleséged récéi meg tikjai?” Ennivaló volt, de mennyi volt! „Megsántult
egy ökör? Vágjátok le, osszátok szét a cselédeknek. Az én egészségemre,
ingyen!” Mert akkor még az urak is igazi urak voltak. Vagyis kicsire nem
néztek. Az egyik Zichy gróf azzal tagadta meg tiszttartójától a nyugdíjt,
hogy „gyűjtötte volna maga össze, én nem kötöttem be a száját!” Nagymama
vajból, csirkéből, tojásból, zsírból évenként 300 forintot is kiárult az
ozorai piacon. Volt vásár, amelyre 25 süldőt is elhajtott. A pusztákat
borjúkereskedők járták, és először is a cselédek állatait nézték, mert
azok mindig különbek voltak, mint az uraságé. Hisz azt mindenki tudta,
hogy a belterjes állattenyésztés terén az uradalmak majdnem mindent a
cselédektől tanultak. Tőlük lesték el a disznóhizlalást, a tehenészetet,
a méhészetet, újabban a tojásárulást. Az emberek is jobbak voltak. Nem
lehetett annyi ronda beszédet se hallani. Az a fene flanc se volt.
Felnőtt embernek, asszonynak egy ruhája volt egész életére. Szobában csak
a beteg hált. Mert akkor még egészség is volt! Amikor jött a vonat,
„égette volna meg a tűz”!

Bizonyos, hogy a XIX. század második felének első évtizedei, ha másutt

nem is, a Dunántúl némely vidékén átmenetileg emeltek valamit a pusztaiak
sorsán. A birtokokról elmaradt a parasztok ingyen munkája, a robot; a
nyerészkedésre berendezkedő termelés pedig fokozottan kívánta az embert;
a pásztornak volt becsülete. A cselédség igénye alig volt nagyobb, akár a
rabszolgaidőkben – félig földbe ásott sárkunyhókban laktak, ruházatukat
maguk készítették, szellemi szükségletüket teljesen kielégítette a népdal
és az ugyancsak maguk készítette népművészet –, a legkisebb javítást is
mennyei áldásként fogadták. Az uradalmak valóban keveset törődtek azzal,
hogy egyik-másik ügyesebb cselédjük a maga módján tollasodni kezd. Az
állatok körül megbízható, hű munkásokra volt szükség, és hűnek ők hívek
voltak. Nagyapa és társai a nálukénál alig magasabb szinten élő uraság
minden javát, ha egy kicsit Csáky szalmájának tekintették is, csak maguk
számára tekintették annak, s féltékenyen őrizték idegen kezektől.
Körmükre néztek a tanyán forgó falusiaknak és zselléreknek; azok
becsülete szintén nőtt valamit.

De a boldog kor is véget ért egyszer. Jött a vasút, már nemcsak a lábon
járó marhát, hanem a búzát is el lehetett szállítani oda, ahol pénzt
adtak érte. Jött a tengerentúli versenytől még mentes jó búzaár és vele a
még nagyobb nyereségre való termelés. A legelőket felszántották, jöttek a
gépek. Közben a parasztok előtt is kezdett világosodni, hogy a
szabadságnak veszélyes járulékai vannak, rájuk a szabad verseny jött. A
robot után évtizedekig ők szántották az uradalom földjeit, ők arattak, ők
nyomtattak legtöbb helyen egészen karácsonyig a hatalmas nyomtató
csűrökben. Most gőzekék kezdték hasítani a földet. A paraszti dűlők egyre
kisebb részekre darabolódtak, az utódok közül egyre többen szorultak a
zsellérsorra vagy a pusztákra. A cselédek elszaporodtak, s minél többen
lettek, annál jobban recsegett, szakadt alattuk a talaj, hasonlóan ahhoz,
mint amikor a vékony jégen egy sereg ember összeszalad. Próbáltak
küzdeni, próbálták menteni is egymást néha igazán hősi szívóssággal és
önfeláldozással; hasztalan. A történelem megint elárulta őket; süllyedtek
feltartóztathatatlanul, nemsokára ott voltak, ahol a kuruckor után. Az
1900-as években egy család évi, minden néven nevezhető jövedelme, 200
forint. Sóhajtozva emlegették a régi jó időt, s nem tudták, hogy csak
rövid napsütés volt.

Ha a családi összejövetelek enyhe vigalmakká melegültek, s ősi szokás

szerint ki-ki elfújta a nótáját, nebándi nagyapa komoran legyintett,
amikor rá került a sor; hiába biztatták, mondja el a kurjongatóst,
amelyet mintha csak az ő számára találtak volna ki, amelyikben az van: Én
vagyok az Eszterházy hosszú botos, cifraszűrös, leghíresebb juhásza! –
„Elmúlt annak az ideje” – mondta keserűen, de egy kicsit gőgösen is, mert
hisz mindenki tudhatta, hogy ő szerencsésen megúszta az árt. Egy ideig
azonosítottam magam vele, illetve nem is ővele, hanem a család
emelkedettebb tagjaival, akik nagyapára is mosolyogva és lefelé néztek,
mint valami kedélyes öreg háziszolgára vagy bútordarabra; magukat már
annyira más régióba tartozónak érezték, hogy bizonyára riadtan
tiltakoznak, ha valaki eszükbe jutattja, hogy ugyanabból a törzsből
születve két-háromszáz év előtt kócos, nyomorult tömeg gyermekei,
amelynek sorsáról nagyjából gorombán, de tán nem feleslegesen valamit
elmondtam. Ha a középkorról olvastak regényt, a lovag vagy a szerelmes
várkisasszony érzelmeit osztották. Dicsérték a hűbéresség intézményét,
mert akkor „rend volt”, s mert maguknak a múltban önkényesen a nemesek
életét képzelték. A rabszolgaság koráról hallva, nem a rabszolgák sorsára
gondoltak. Dózsa felkelésének megítélésekor egy percig sem tétováztak,
hogy kinek adjanak igazat, az éhes kereszteseknek-e vagy a pederaszta
Zápolya csatlósainak. Nagyapa származását úgy vették tudomásul, hogy
hajlandók voltak elnézni és megbocsátani, a letagadhatatlan rokoni
viszonyra való tekintettel. Életét valahogy átmeneti eltévelyedésnek
tekintették, mint valami tékozló fiúét, aki szerencsére otthagyja gyanús
környezetét, és visszatér a helyes útra. Hibásak voltak ebben? Erre
nevelődtek iskolában, társaságban, az újságok vagy akár a naptár olvasása
közben. Nem úgy voltak öntudatosak; mint nagyapa, aki elvégre szintén
parancsolt egy-két bojtárnak, később néhány béresnek is, vagyis szintén
fent volt. De ő nem az elzárkózással, nem gőgösen a nép fölött állva
akarta megmutatni, hogy valaki, hanem ott a bojtárok és béresek között.
Úri gesztusai voltak. Megsántult egy birka? „Egyétek meg az
egészségemre!” – mondta ő is nagylelkűen a béreseknek, megfeledkezve
arról, hogy a birka nem az övé, füllentenie kell, ha majd számot ad róla.
Vállalta a felelősséget, és sokszor a sántulást sem várta meg. A
lakodalmakba fiatal bárányt küldött, s egy várúr büszkeségével hárította
el a hálálkodást. Úgy viselkedett, mint egy igazi úr, ahogyan képzelete
szerint az igazi uraknak viselkedniök kell. Az istállókban ült az emberei
közt, akik tegezték; pipázva, bölcseket mondva élvezte a tekintélyt,
amelyért mondatonként meg kellett küzdenie. Mi döntötte el, hogy
egyszerre magam is benne fedeztem fel az igazi előkelőséget? Nem a
vagyona miatt. Már nem tudnám megmondani, lélekben mikor álltam meg a
felfelé vivő veszélyes lépcsőn, s fordultam azok felé, akik a család kis
szigete körül s néha bele is kapaszkodva kétségbeesetten küzdöttek az
árral. A szegénységgel, nyomorral, elnyomatással, amely gyermekkorom
idejében már ismét rendes, történelmi méretekben öntötte el a pusztát.
6. A puszta kormányzása. Pásztorok, parancsolók, gazdatisztek

A pusztagazda Fekete bácsi volt, a béresgazga Mózes bácsi, az első kocsis

a Ferenc… a család tagjai mellett először az ő alakjuk tűnt föl gyermeki
eszmélésem reggeli látóhatárán, hatalmasan, fejjel az eget verve. Ők
hajoltak bölcsőm fölé, mert nekem még volt bölcsőm, méghozzá ötletes
pedálszerkezettel szinte önműködően ringó, apám saját találmánya és
készítménye. Ha fölfelé az égre tekintettem, az ő barna, nagy bajuszú
arcuk hajolt le rám, kerek üstökömre az ő lapát nagyságú tenyerük szállt
le, meleg simogatással vagy nyaklevesek veszélyével telítve. Ők voltak
bejáratosak hozzánk, továbbá Nagy István bácsi, a szérűpásztor, meg a
kulcsár meg az alsómajorról a nagy Tóth família minden tagja, akik félig-
meddig atyafiságot tartottak velünk, mivelhogy ők is juhász-származékok
voltak. Ez volt a puszta előkelősége.

Az esztendők megpróbáltatásai közt ők vezették a birtokot, mint valami

hajót, szünet nélkül kurjongatva, pincékbe és padlásokra kúszva, s éjjel-
nappal éberen őrködve a gépek körül meg a magas csőszhelyeken. Az urak
változtak, a gazdatiszt éppúgy, mint a tulajdonosok és a bérlők, ők sose
változtak. Ott születtek a pusztán.

Tisztük apáról fiúra szállott, a pusztán a legridegebb kasztszellem

uralkodik. A kulcsár fiából előbb-utóbb kulcsár vagy azzal egyenrangú
valaki lett; a pusztagazda fia, ha átment is a kisbéres, gyalogbéres,
szekeresbéres rangsoron, öregségére bizonyos, hogy gazda lett. De akit
gyalogbéresnek szegődtettek, az és annak minden ivadéka, ha nem vetődött
tova, vagyis ha a pusztán még az is kapott helyet, magvaszakadtáig
gyalogbéres maradt. Még arra sem tudok esetet, hogy a béresek közül
valaki kocsissá lépett elő. Nagy csoda volt, ha egy-egy szekeresbéres az
elsőbérességig vitte. Az elsőbéres az, aki a hosszú szekérkaravánban az
első igát hajtja… az ő járomfája van legszebben kidíszítve, ökrei
szarvára gombot tehet… ő választhatja ki a célhoz vezető legrövidebb vagy
leghosszabb utat; amelyik pocsolyát, vakondtúrást ő elkerüli, azt az
egész menet elkerüli; akinek ő megemeli a kucsmáját, annak az utánajövők
is köszönnek. Az ő stalluma a legnagyabb béresábránd. De ő még béressorba
tartozik, mert a magas polcról egyik évről a másikra visszahelyezhetik a
többiek közé. A majorgazda lefokozása már elképzelhetetlen; az inkább
elmegy. Tragédia nélkül még az sem eshet meg, hogy egy szekeresbérest
gyalogossá tegyenek. Kocsist a béresek közé helyezni? Mintha egy fehér
jenkit négerré akarnának operálni. Köztük a nagy ritkán előforduló
házasság is enyhébb fajfertőzésnek hat.

Ebben a környezetben, ahol az ősöket kínosan számon tartják, én királyfi

voltam. Származásom mindkét oldalról a legkedvezőbb. Juhász – rövidesen
megtanultam, mit jelent ez a szó. A cselédek közt ősidőktől fogva a
legősibb foglalkozás űzői, a pásztorok a legelőkelőbbek. A gulyások
kihúzott nyakkal úgy jártak a pusztán, mint az őslakók a gyülevész
idegenek között. A béreslányok elpirultak a meghatottságtól, ha egy
csikós legény derékon kapta őket. Nos, ezek mind elhallgattak, ha
társaságukban egy juhász megszólalt. Mi volt a tisztelet oka? kérdeztem
nagyapát, akitől a fényt kaptuk. Ezer és ezer nyomós oka volt. Elég, ha
csak a leülési jogokról szólunk.

„Mert pásztornak pásztor az a kanász is, ha úgy vesszük, de micsoda

pásztor?” Inkább csősz az, hogy ne napszámost mondjunk. Annak tilos
leülni. Annak mindig ügyelni kell. Bal kezében az ostor, mert az igazi
kanász bal kezével is tud durrogtatni, jobb kezében meg az a rövid bot,
amelyet a csürhébe vág, ha az állat összeröffen. Nahát azt a kis rövid
botot a fara alá támaszthatja, ha már nagyon elunta az állást. „Ott áll
szegény, mint a kőszent”, nyakában a teli tarisznyával, nem teheti le,
mert a disznók rögtön széttúrnák, oldalán a balaskával, azzal a kecses
kis baltával, amelyet a meg-megvaduló kanok elleni védekezésül hord, de
amelyet leginkább csak búcsúkor s a vasárnapi táncvigalmak alkalmával
használ.

A gulyások? Azok állítólag leülhetnek. „Ha elcsúsznak a lepényen” –

mondta gőgös kárörömmel nagyapa, aki ugyan keményen állta a nagy pásztor
összetartást, de amihelyt a részletekről esett szó, nem takarékoskodott a
gúnnyal. „Gulyások, csordások, ehes útonállók” – mondta jót nevetve.
Leülhetnek, ha annyian vannak, hogy körülülhetik a csordát. De akkor is
csak úgy, hogy a térdük az állukat érje, szóval „hegyesen”. „Rájuk ez a
szabál” – mondta nagyapa, szintén l-lel. „Ülés az?” Nyilván nem.
Támaszkodnak azok is, azért van olyan hosszú botjuk. „Na, az igaz, hogy
előretámaszkodhatnak. Van aki még el is alszik, úgy rá tud arra a botra
könyökölni.” De mit vitázunk? „Kapnak maguk alá állatot?” – húzta ki a
végső tromfot nagyapa, óvatosan, ilyen finoman nevezve meg a csacsit,
amelyért bizonyára neki kellett tűrnie egy-két csattanó példabeszédet.
„Pedig az a kanász meg az a gulyás is gyalogol annyit, mint az a juhász.”

Sőt még többet. Ez az igazság. – És a csikósok, nagyapa? „Egész nap vizet

húznak” legyintett fejét félrekapva; látszott, hogy csak illendőségből
nem köp ki: „Azok?” – és újra legyintett. Súlyos nézeteltérései lehettek
velük. Hagyjuk is őket. Nekik sincs gyöngyéletük.

Ellenben vegyük csak a juhászokat. Nagyapa már az asztaltól az ágyig is

sziszegve tudott csak járni, de még mindig megemelintette magát a széken,
ha erről beszélhetett. Ilyen mellékesen én sem igen szólhatok, arról
külön könyvet kellene írni, már csak tiszteletből is. Ülni? A juhászok
lefekhettek, akkor, úgy és ott, ahol nekik tetszett. Kiváltságaiknak
íratlan, de tökéletes törvénytára volt, amelyet nagyapa s bizonyára az
ősök is, úgy védtek, akár a városok a ő szabadalmaikat. Ne beszéljünk a
csacsiról. Nagyapa egyszer a pincehelyi domboldalon heverészett. A úton
megállt egy hintó, a bakról a kocsis ordítozni kezd: „Hé, hej, te, gyere
csak erre!” Nemcsak nagyapa nem mozdítja a füle botját, hanem még kutyája
sem. A hintóból kiszáll egy úr (a kocsisnak a lovakat kellett tartania,
csúszik-vergődik fölfelé a dombon. „Nem hall kend semmit? – kérdi – a
kocsisom fél órája kiabál. Én vagyok a szekszárdi árvaszéki ülnök.” –
„Semmi-embertől semmit” – felelte nagyapa. „Hol lehet itatni?” – kérdezi
az, nyelve egyet. – „Itt meg itt” –.mondta nagyapa, de sem előtte, sem
utána nem köszönt, mert neki sem köszöntek. Félkönyökéről felelgetett,
mint egy fejedelem a kerevetén. „Látszik, juhász kend” – így az árvaszéki
ülnök.

Arra legeltetett, amerre akart. Délben a puszta mellé terelte a nyáját,

asztalnál ebédezett. Délután fölkanyarodott az ozorai szőlőhegyek felé
egy kis pinceszerre. De megválogatta ott is, hogy kinek a kancsójából
iszik, mert a parasztoknál is jóval föllebbvalónak tudta magát. Ilyen
respektusa volt a juhászoknak.

Apám is ezen a talapzaton állt, noha már csak föllépésében, szavaiban

őrizte a juhászság jegyeit; és természetében. A jó birkatej és paprikás
meg a hevertető édes, puha anyaföld ezeket a juhászokat mind
szálfamagasságúvá növesztette. A csenevész, töpörödött cselédek között
apám családjának férfitagjai úgy jártak keltek, mint az óriások a törpék
világában.

A puszta altiszti gárdájában apám nem állt az első helyen, két-három

embert vezényelt, nem is a szavával, hanem inkább azzal, hogy elöl járt a
munkában. De Nebándról rejtelmes fényszóró sugara hullt reánk. Házunk
előtt elhaladva a béresek és parancsolók beszóltak a konyhába anyánkhoz,
és mondtak neki valami szépet. Udvari kihallgatáshoz hasonlított, ahogy
fölvonultak nagyapa elé, amikor az ellátogatott hozzánk.

A gazdatisztek és segédtisztek, ha napközben egyre-másra végigrobogtak is

a pusztán, rejtelmes magasságban éltek; az évszámra üres kastély egyik
szárnyában laktak, s amikor a kertkapun beléptek, mintha a felhők közé
tüntek volna. Rangfokozat természetesen köztük is volt. A segédtisztek
alig éltek jobb módon, mint a kisebb megyei hivatalnokok; ma 800-1000
pengő évi fizetést kapnak és teljes ellátást, egy szobával. Esztendőkig
segédtiszteskedtek, amíg végre intézői állásra akadtak. Az intézők
járandósága már lényegesen több. Kapnak havonta 100-300 pengő készpénzt,
aztán évente 12 mázsa búzát, 12 mázsa árpát, 3 tehén és 2 borjú tartását
az uradalom takarmányán. Aztán 4 hold földet és kényelmes, nagy lakást,
legtöbb helyt hatalmas kert közepén. Sertést, baromfit annyit tarthatnak,
amennyit akarnak. Az ispánok terményben körülbelül ugyanannyit kapnak,
csak készpénz fizetésük kevesebb, évente 100-200 pengő. De bármekkora
különbség volt is köztük, s bármennyit huzalkodtak egymás közt, ezt a
lenti halandók nem látták, a legalacsonyabb rangú is oly túlvilági
magasságban állt! Akadt köztük szívélyes, megértő, főleg, amikor az ő
járandóságaikat is csökkenteni kezdték, amikor számukra is megszűnt a
régi legendás szabad szerzés világa, amikor érezniök kellett, hogy ők is
csak alkalmazottak. De a legtöbbjük őrizte a hagyományos erélyt, ezt
különben az uradalom változatlanul elvárta tőlük. Azok, akiket én
gyermekkoromban ismertem, a néppel igyekeztek elkerülni az érintkezést,
nem is igen tudtak hozzá. Nem értettek a nyelvükön; leginkább csak
dörögtek és villámlottak, mint az istenek. Részletes akaratukat ezekre a
parancsolókra bízták. Ez a középréteg szűrte és alakította hatékonnyá a
felső irányelveket. A különféle gazdák nem voltak urak, egy-két
kivétellel rosszabbak voltak azoknál is: az urak szolgái voltak.

Balognál, a csirásgazdánál például maga az uraság sem lehetett

dölyfösebb. Már megjelenése – szétvetett láb, kidüllesztett mell, tokába
nyomott állkapocs, kifent bajusz és tekintet – messzire hirdette az
úrhatnámságnak azt a hitvány gőzét, amelyet ebbe az alakba pumpáltak.

Korlátolt volt, de mindamellett agyafúrt. Verte az embereit, a feleségét,

a gyerekeit, a szüleit. Csak az állatait nem. Rend volt nála, ez volt a
büszkesége. A fáradtságtól és az álmosságtól tántorgó csirások, ha csak a
hangját hallották – mély zengésű, gyönyörű baritont, amelyet az öblös
istálló még csengőbbé tett –, ugrottak, mint a bolhák. Az apja s a
nagyapja is csirásgazda volt, s az öregek szerint éppilyen kardos
természetű. Náluk ez volt a családi örökség. Különös az volt, hogy ebből
a gőgjéből az urak előtt sem engedett. A többi gazda, a legkeményebb is,
az intézővel szemben alázatos volt; sőt gyakran mézesmázos. Ő, ha
illendően levett kalappal állt is, pöffeszkedve és összevont szemmel
fogadta a rendelkezést, mintha még a tiszteket is csalafintasággal és
enyveskezűséggel vádolta volna. „Az én istállóm – mondta –, a én
jószágiam.” Ha ismeri, bizonyára a grófot is naplopónak és tolvajnak
tartja. Kinek dolgozott hát? Mert maga is dolgozott, önzetlenül és
megszakadásig. Egy rögeszmének? Egy szellemi örökségnek? Utálta mindenki,
a kastélybeliek is. De az urak is, a béresek is bizonyára őrá gondoltak,
ha a „mintacseléd” képe fölmerült bennük. Pontosan teljesítette, amivel a
sors megbízta.

A többi gazdával s e fura középréteg minden tagjával családias

együttesben éltünk; ez például a gyereknevelés terén azt jelentette, hogy
a puszta valamennyi felnőttje a puszta valamennyi gyerekét úgy kezelte,
mint a magáét. Reggel fölkapaszkodtunk a béresek vagy a kocsisok mellé a
szekérre. „Elviszem ezt a gyereket a Szigetbe” – kiáltotta be anyánknak
az István vagy a Mihály bácsi, ha épp elbaktattunk a házunk előtt. „De
meghozza ám világossal” – felelte anyánk, s nem aggódott. Néha csak a
kereséskor tudta meg, hogy valakivel elvándoroltunk; jó kezekben tudott
bennünket. Testvérbátyám egy nyáron rákapott a kanászok ürgepaprikására,
vagy talán az ürgészés gyönyörére; hajnaltól estig a határt járta,
megtörtént, hogy éjszakára is elmaradt. Megrakták, amikor előkerült, de
csak tessék-lássékból: jó helyen volt. Ha rossz fát tettünk a tűzre,
megraktak bennünket a béresek is, azon melegében, és mi úgy fogadtuk ezt,
mintha szüleinktől kaptuk volna. Amikor a társadalmi szerkezetről
pontosabb képet nyertem, tiltakozni akartam, hogy még a gyalogbéresek is
csak úgy könnyű kézzel hozzám nyúljanak. „Rád fér” – mondta apám. Ezen a
téren megmaradt az egyenlőség. Mivel váltunk ki mégis a cselédek közül?
Elsősorban azzal, hogy a tél felé egy-két héttel előbb húztunk csizmát,
mint ők, s tavasz felé egy-két héttel később vetettük le. Szóval „adtunk
magunkra”. Nekünk télikabátunk is volt, sőt kesztyűnk is, egyujjas, bár
azt rendszerint elhagytuk, nem tudtuk megszokni. És nekünk, a harmadik
nernzedéknek már zsebkendőnk is, igaz, hogy a takarékos nagyanya
utasítására az orrnak valóban csak a megtörlésére használtuk, miután
magát a fúvást már a régi, népi szabály szerint előzően elvégeztük. Jött
az idő, amikor mindez engem arra hajlamosított, hogy valóban különbnek
érezzem magunkat.

Eltekintve azonban anyai nagyanyám demokratikus elveitől, aki fütyült a

társadalmi ranglétrára, és csak az emberi józan természetet kereste,
amelyet pedig inkább megtalált az egyszerű béresasszonyokban, mint a
nagyravolt ispánnékban – apám is kedélyes szívességgel fogadta a
legutolsó gyalogbéres társaságát is, tán épp azért, hogy tekintélyét
élvezhesse, ha másból nem, hát a saját szavaiból, akárcsak az apja.
Odaállt a beszélgetők mögé, közönyt tettetve, mintha csak éppen azért
állt volna meg, mert hát nincs egyéb dolga. De szomjasan várta, hogy azok
valami nyilvánvaló csacsiságot mondjanak, hogy megcáfolhassa, s átvehesse
a szót, kezdetben fölényesen, de aztán egyre jobban belémelegedve; s
végül már együtt kacagva velük. Elment ő a harmadik határba, ha
véleményét kérték. Nem lévén mása, nagy adakozó kedvében tudását, kegyeit
és tekintélyét osztogatta, a pusztaiak mindezt hálásan is fogadták,
ismerték az értékét. Éjjel felzörgették, hogy segítsen egy-egy tátogó
malacon, s ő boldogan ugrott föl, már mezétláb, harsányan, szinte
gorombán osztva a rendekezéseit. Életének talán legnagyobb eseménye,
amelyről öregebb korában is nem titkolt önérzettel beszélt, az volt,
amikor a hatalmas szérűskert kigyulladt, egyszerre két helyen, és az ő
rögtönzött tűzoltói parancsnoksága alatt égett el az utolsó boglyáig.

Népszerűségünket emelte a varrógép. Varrógépünk volt, a pusztán egyedül

nekünk, s anyánk kitűnően varrt, sőt szabni is tudott; nagymama
előrelátásából Simontornyán és Pálfán tökélesítette magát a mesterségben,
amelynek élete későbbi során valóban jó hasznát vette. Ő ütötte össze a
cselédlányok és asszonyok réklijeit és szoknyáit. Nem pénzért; munkával
fizették. A felfogására jellemző megállapodás az volt, hogy amíg ő varrt,
a rendelő a kertben vagy a felesföldön kapált, kukoricát morzsolt,
etetett, szóval elvégezte az ő dolgát. Nagymama, aki járatosabb volt a
világban, szót emelt ez ellen az egyszerű munkacsere ellen. „És amit a
gép dolgozik, Ida azt ki fizeti meg? A gép is pénzbe került.” „Azt Czabuk
körösztapám ingyen adta.” (Még nászajándékba.) „És ha eltörik?” „A János
csak örül, ha kijavíthatja.” Apám valóban örült, ha kijavíthatta, átlag
minden héten szétszedte egyszer. „És a te tudásod?” – „Az úgyis megvan.”
Nem lehetett szót érteni vele, konok volt. Vagy szégyellt pénzt
elfogadni? A pusztán valami különös erkölcs értelmében minden pénz gyanús
volt, megalázó; elég ritkán látott ahhoz, hogy veszélyesnek is érezzék.
Varrni még mindig könnyebb volt, mint krumplit töltögetni vagy vizet
húzni; anyám a kettő közti különbséget tekintette jogos nyereségnek. Bár
nagyanya fölemlegethette volna azt is, amit a rendelők megettek nálunk.
Mert anyám megvendégelte a kapával, ásóval érkező divathölgyeket. De
különben az egész vita merőben elméleti volt; anyám akkor sem kapott
volna pénzt, ha kér. A béresnéknek nem volt egy krajcárjuk sem. Ha az
emberek zsebében csörgött is néhány fillér, azt féltékenyen őrizték; az
asszonyok még a leveleket is egy-két tojás, vagy egy szakajtó bab
kíséretében küldték be a pusztai postással a simontornyai postahivatalba,
és három házat is végigszomszédoltak, ha valami babonás szertartáshoz
vagy egy-egy haldokló szemére nagyobb pénzdarab kellett nekik.

Anyám értéktöbblet-elméletének az lett a következménye, hogy a kocsis- és

béressor asszonyai a varratást sokszor csak ürügynek, bevezetésnek
használták. Mezétlábas, fényes orrú kislányok lebbentették félre a
konyhaajtón függő lazsnakot, kezükben két szutykos rongydaraibbal és egy
sokat sejtető bögrével: „Édesanyám kéreti szépen, legyen szíves és varrja
ezt itt össze, és nem tudna egy kis zsírt kölcsönadni?” A kislányok akkor
jöttek, amikor anyjuk a sok beváltatlan „kommenciókor meghozom” után már
röstellt megjelenni. Ez még a jobbik eset volt, nem kellett a
pletykaáradatot hallgatni, amelyet a béresnék, félreértve anyám keserű
szótlanságát, zsilip nélkül öntöttek magukból.

Anyánk minél rosszabbul érezte magát, annál nagyobbakat hallgatott;

társaságban csakúgy, mint az életben. Anyjától az éleselméjűséget
örökölte, nagyanya pompás karmai nélkül, apjától a halkszavúságot, a
magatartás méltóságát annak belső nyugalma nélkül. Nem húzódott el
környezetétől, nem érezte különbnek magát, csak elvágyódott. Pusztai
volt, ott született és nevelkedett, jól megvolt a legalja rétegben is, de
micsoda erővel igyekezett mégis el – kiszabadulni innen. Hova? Maga sem
tudta. Egyre többet hallgatott. Kiskorunkban, emlékszem, még reggeltől
estig énekelt, s nem bánta, ha a fél puszta odagyűlik az ablak alá,
amikor mint egy külön számot, a „János vitéz” áriát dalolta, amelyet a
pálfai tanítónétól sajátított el. Aztán mintha elvágták volna kedvét,
akár egy izmot. Valami megbénult a lelkében. Sose tudtam meg, miért.
Erről a korszakról, mint általában mindenről, ami fájt neki, előttem is
haláláig hallgatott.

De a pusztán épp hallgatásáért kedvelték. Pletyka a mi házunkból nem

terjedt tovább, abban mindenki bizonyos lehetett; annál több áradt tehát
oda. Anyánk szíve volt a bántalmak, sértődések, a puszta minden lelki
fájdalmának lerakodó helye, tán ezért is fuldokolt ebben a környezetben.
Az asszonyok ádázan szedték egymásról a keresztvizet.

Bár – különösképpen – köztük nem volt akkora ellentét, mint a férfiak

között. Másutt az asszonyok a kasztok igazi őrei; ezek a pusztai nők
hajlékonyan siklottak át a válaszfalak alatt vagy fölött egy-egy
csatározásra vagy ölelkezésre. A csirásgazda felesége a kanász felesége
keblén sírta ki az ura ütlegeit. Ez nem kevesebb, mintha a fejedelemné a
kapusnéval sütyörög és ölelkezik. Igen, itt a csirásgazdáék, a kanászék
is egész nap együtt voltak: a gazdák is a cselédházakban laktak,
rendszerint a ház végén, s legfeljebb annyi kiváltságuk volt, hogy külön
szobát s néha külön konyhát kaptak. Jobb módjuk volt, de a jobb módot a
pusztán mindenki arra használta, hogy gyűjthessen valamit. Élni a gazdák
is alig éltek jobban, mint a cselédek. Az ember nem ott kezdődött, hogy
szebben ruházkodott, hanem hogy volt-e már valamije a faluban? Mózeséknek
már házuk volt Szokolyban, amikor még mindig úgy éltek, mint a cigányok.
Úgy éltek, mint a kivándorlók, akik a távoli földrészeken minden munkát
elvállalnak, mert csak otthon számítják embernek magukat.

Az érintkezés a parancsolók és a béresek közt is közvetlen volt hát. Hisz

együtt nőttek fel, együtt nevelkedtek, ismerték egymás életének minden
titkát. Rendszerint tegeződtek is. A parancsolóknak a hatalmukért
mindennap meg kellett küzdeniök. Legtöbbjük komor képpel járt. A mások
felett való korlátlan uralom tudata, amely minden lelket szükségszerűen
megnyomorít, úgy eléktelenítette vonásaikat, akár valami testi betegség.
Aki még egyáltalán képes volt levetni ezt az álarcot, az is ritkán
vethette le, állandóan, éjjel-nappal a cselédek szeme előtt voltak.
Gőgösnek mutatták magukat, gorombák voltak még akkor is, ha kedveztek, ha
a béreseket „hozzásegítették” valamihez, ha szemet hunytak.

Bár volt, aki ezt az álarcot valóban álarcként viselte. Álarcnak? Vagy az
állati arc, a megromlott agy és idegek mögött a nemesnek megmaradt szív
volt idegen? Mint elképzelésem szerint Nagy István bácsiban, például, a
szérűpásztorban?

Ebből a fohászkodással is olyan tömeg trágárság buggyant ki, hogy még a

férfiak is le-leintették. Szörnyű átkozódásai a hegyen fekvő
szérűskertből úgy úsztak el a puszta fölött, mint egy őrjöngő prófétáé.
Fokossal és hatalmas bottal járt, s állandóan hadonászott. S közben azt
„juttatta” a cselédeknek, amit csak tudott. Juttatott? Ha nem terjedt el
a kellő időben az „alkalom” híre, a szűkölködőknek saját hátán hozta le a
fél zsák krumplit vagy kukoricát. Villogó szemmel ezt is. Levágta a
zsákot a sarokba, és ahelyett hogy: „itt van, egyétek meg!”, amit tán
mondani akart, ugyanilyen ütemre csattanó, obszcén káromkodást vágott ki.

Akadt ilyen több is, hisz apám apja is alapjában ilyen természet volt.
Ilyen volt az uradalmi kanász is, aki az uradalmi moslékkal gazdálkodott,
saját belátása szerint. Mellesleg ő volt Nagy István bácsi legjobb
barátja. Nemcsak szívre, hanem szájra, beszédmodorra hasonló hozzá. A
cselédek legkedvesebb szórakozása közé tartozott, amikor egymás közt
eljátszották, hogy társalog, ártatlan nyájaskodásul milyen förtelmes
káromkodással traktálja egymást a két öreg, ha reggel összeakad.

Családunk meghitt barátai. Gyakran fölkerestek bennünket, főleg Nagy

István bácsi, akinek szabadabb mozgása volt a pusztán. Ilyenkor lakatot
igyekezett tenni a szájára; anyám mosolyogva hallgatta a széptevő öreg
vergődését, aki végül is azon káromkodta el magát, hogy nem tudta magát a
káromkodástól megtartóztatni. Házunknak, akárcsak nagyanyáéknak, megvolt
a híre, hogy ott csak a tiszta beszéd járja. Nem tudom, tekintélyünknek
nem ez volt-e az igazi alapja.

A medvemormogású parancsolók bárányokká szelídülve dugták be fejüket az

ajtón. Este apám kiállt a ház elé, a cercle, amelyet tartott, volt olyan
finom hangú, mint egy úri kaszinóban: minden szó behallatszott a szobába;
ha valaki véletlenül elszólta magát, ijedten pillantott hátra. De ahogy
sötétedett, a hang egyre fesztelenebb lett. Anyám becsukta az ablakokat,
s beparancsolt bennünket a konyhába. Végül a férfiak megindultak a
kastély felé. S mi, kiszabadulva utánuk, vacsoráig még kószálhattunk.
Előttünk már nem zavartatták magukat. Mezétláb, néhány lépésre azért
mégis elmaradva mögöttük, kapkodtam elejtett szavaikat, tanulgattam a
férfias beszédet: népem vaskos és nehéz, minden rezzenetében tartalmas,
hiteles szellemét. A munkát beszélték meg, panaszkodtak.

A rendeletadásra gyűltek; a puszta kormányzásában ez a legutolsó, de a

legközvetlenebb fokozat. A rendtartó testület tagjai kint csoportosultak
az iroda előtt; némelyikük elfutott a kúthoz, megmosdott, üstökének
eresztett egy foghíjas fésűt. Bent az asztalra állított petróleumlámpa
körül a segédtisztek firkálgattak, tettek-vettek, húzták az időt, az
intéző és számadó a gazdasági naplót tanulmányozta, abban minden dűlő
állapotát, a puszta minden rendű igavonójának teendőjét napról napra
bejegyezték.

A gazdák egyenként léptek be az irodába, s az asztal előtt katonás

állásba merevedve beszámoltak a vezetésük alá rendelt csoport aznapi
munkájáról, az állatok egészségi állapotáról és az emberei
magaviseletéről. Aztán megkapták a másnapi parancsolatot. „Kend ide meg
ide megy, hat igával, három gyalogbéressel, öt napszámossal, ezekkel és
ezekkel.” A gazdák bólintottak, majd hogy nem szalutáltak. Aztán siettek
vissza az emberekhez, közölni velük időben a hírt, hogy azok viszont még
este megmondhassák a feleségüknek, másnap a határ melyik részébe hozzák
utánuk az ebédet.

7. Hétköznap és vasárnap

Fönt a dombon, az ököristálló előtt, a hatalmas gledicsfáról, amelynek

törzsét csupaszra dörzsölték a hozzátörleszkedő állatok, drótkötélen
nagy, rozsdás ekelap csüngött. Hajnalban három óra előtt néhány perccel
kijött az istállóból a heti éjjeles, és egy vasdoronggal vagy
járomszeggel rávert erre az ekelapra, amely hangja után ítélve, repedt
volt. Messze elható éktelen hangot adott; elnyúló utórezgése, mint a
palatáblán megcsikorduló palavesszőé, a tányéron megcsúszó késé. A puszta
felébredt, enyhe idegrázkódással.

Kutak csikordultak; a béresek a vödörből vizet hörpintettek; s aztán

tenyerükbe köpve, szétdörzsölték az arcukon, leginkább csak a szemükön:
Villámgyorsan elkészültek az öltözködéssel is. Már üvöltés hangzott. Mint
a mohamedán falu a müezzin imájával, itt egy messzemenő szidalomfüzérrel
indult meg az élet, legelőször az istállók között.

Az országosan szokásos munkarend szerint, a tehén-, ökör- és igásló-

istállókban az első etetés pontosan három órakor történik. Hajnali három
órakor tehát a csirások, béresek és igáskocsisok kezében már forog a
villa; takarmányt vetnek a jászlakba; kupacokba hányják, aztán
saroglyákon kihordják a trágyát. Amire – négy óra tájban – a gazdák
megjelennek, már az állatok csutakolása, vakarása és kefélése folyik. Öt
órakor az állatok megkapják a takarmány második adagját. Aztán kihajtják
itatni őket. Amíg az ökrök a hosszú vályúból a vizet szürcsölgetik, s
mintegy reggeli ásításként égig zengő bőgést harsogtatnak, bent a béresek
gyorsan friss almot hánynak a trágya helyére, felsöprik az istállót.
Aztán ők is ehetnek, fél hattól hatig reggeliszünet van. Ilyenkor
bóbiskolják ki azt az öt percet, ami az alvás és a tökéletes ébrenlét
közötti átmenethez kell, ilyenkor vakaróddzák ki tisztességesen magukat,
s csavarintanak egyet a bajuszon. Pontosan hat órakor a haranglábon
megcsendül a szelíd angélus, ekkorra valamennyinek szekéren kell ülnie.
Közben élénk tutulással a kanászok is kivonulnak.

A parádés istállókban és a hizlaldákban négy órakor van a fölkelés. A

csikósok is négy órakor kelnek, az almozással nekik kevesebb dolguk van.
A juhászok öt órakor… Az aratók viszont két órakor. A napszámosok akkor,
amikor világosodni kezd; az asszonyok, amikor a csordás és kondás kihajt.
Amire a félhomály napfényre és árnyékra válik szét, a puszta már át is
esett a munka első ütemén.

A szekerek már messze nyikorognak; az egyik tagban már folyamatosan dohog

a cséplőgép az asztagok között; a másikban a felügyelő a napszámosok
mögött. Csodálatraméltóan a hatalmas üzem minden porcikája frissen mozog,
él, mintha tudná, mi célból. A cselédek dolgoznak.

A gyalogbéresek kivermelik a burgonyát, megtisztítják, osztályozzák,

elvetik, egypárszor megkapálják, aztán kiszedik, és megint elvermelik.
Nagy falapáttal búzát forgatnak, csáváznak, acatolnak, a rosta előtt
hajlonganak, a kukoricamorzsolót hajtják. A szekeres béresek szántanak,
boronálnak, takarodnak, elfuvarozzák a kicsépelt gabonát a vasúti
állomásra, aztán trágyát hordanak vagy trágyalevet, az utóbbit nagy
lajtokban. A kocsisok ugyanezt teszik. A kis mezei lóvasút kocsijai
megindulnak a tejjel, amelyet a csirások fejtek, szűrtek, hűtöttek s
töltöttek kannába a kitűnően felszerelt tejüzemben. A gazdák szaladgálnak
és kiabálnak. A tisztek kétségbeesve homlokukat törlik, legyintenek, s
fejcsóválva lépnek föl a hintókba, amelyek egyik dűlőből a másikba
gördítik őket. A kovácsműhelyből szünet nélkül csattogás hallatszik, mert
a kovácsok akkor is táncoltatják a kalapácsot az üllőn, ha csak két perc
múlva ütnek rá a meleg vasra. A bognár farag, a kőműves vakol, a
vincellér hordókat mos. Mit csinál az uraság? Arra nem felelhetünk; nincs
a pusztán.

A déli pihenőt a cséplőgép sípja jelzi, télen a már ismerős ekelap. A

pihenő Szent György és Szent Mihály napja, vagyis április 24. és
szeptember 29. közt másfél óra, s elsősorban az éjszakai alvás pótlására
szolgál. Tizenegy óra tájban a pusztáról változatlanul megindul az
ebédvivő asszonyok menete, de már nem oly vidáman, mint nagyapa idejében.
A kiöltözködött asszonyok egyenes derékkal viszik a fejükön a régi,
terjedelmes vékát, jó, ha benne egy kis leves lötyög. Olyan ez a
felvonulás, mint egy furcsa, középkori vallásos szertartás, amelynek már
semmi eleven tartalma nincs, de azért minden mozzanatára kínosan ügyelve
a hagyomány őrzői naponta újra és újra végigcsinálják. Ami élelem a
pusztáról a határba kerül, azt két-három asszony kényelmesen elvihetné –
mért kerekedik föl mégis valamennyi béres felesége? Egyik sem maradna
otthon. Külön-külön mind elkészíti a vékát, olyan körülményesen, mintha
komatálat küldene. Szépen elrendezik a terítő kendőt a csupor fölött
akkor is, ha abban nemritkán még egy kis leves sem lötyög, ha fenekén
csak egy darab kenyér lapul s mellette egy ráncos vizes uborka. Kendőt
terítenek a fejükre is, mintha misére készülnének. Megvárják egymást.
Méltóságteljesen indulnak meg; ők a táplálás papnői, megteszik
kötelességüket. A célnál szétválnak. A summások együtt esznek, közös
tálból, a béresek nem: a maguk emberei ők, háztartásuk van őnékik. Az
asszonyok különvonják férjüket, egymástól jó távolságban terítenek meg
egy-egy fa tövében vagy a kepék árnyékában. Miért e szétvonulás? „Nagyon
ravaszok ezek!” – figyelmeztetett később egy számadó az újkori okra,
amelyről egyik kitűnő hitszónokunk, mint népünk lelki erejének nagyszerű
bizonyítékáról emlékezett meg. A béresek közül nem egy a hús helyett már
a puszta semmit kanalazta. „Van aki még a száját is megtörli utána!”
Megtévesztettek engem is? Úgy emlékszem, hogy Rácegresen mindenki evett,
módjával, de azért mégis. Ha mást nem, legalább kenyeret. Voltak
családok, amelyek ősszel hétszámra nem jöttek ki a bablevesből. Télen
igaz, volt néha baj… Nekem kedvenc csemegém volt a főtt szemeskukorica,
hidegen, egy kevés sóval. De ők, akik reggelire, sőt gyakran ebédre is
nap nap után azt ették csípősre sózva, hogy utána jót húzhassanak
legalább a vízből? Húst ritkán ettek, voltak családok, amelyek évszámra
nem tudtak disznót vágni. Az apró baromfit a nyári nagy munkák idejére
szánták. A tésztát, főleg a krumplis tésztát szerették, azt naponta
megették volna. Ették is, amíg csak a konvenciókor kapott liszt tartott.
Amikor kifogyott, akkor az asszonyok a marharépát igyekeztek élvezhetővé
varázsolni. Kevés sikerrel; a főzéshez valóban nem értettek sokat,
társadalmi tudósainknak ebben is igazuk van.

Télen a cselédek déli pihenője rövidebb, csak addig tart, ameddig az

ebéd. Munkájuk is kevesebb. Nyáron az állatokat háromszor kell
megetetniök, télen azonban csak kétszer, reggel és este, illetve akkor,
amikor bealkanyodik, igaz, hogy akkor bőségesen, mert az ökröknek,
azoknak például már télen fel kell erősödniök a nyári dologra.

Ebéd után éppúgy folyik a munka, egyhangúan, s a szünet nélküli sarkallás

ellenére is vontatottan, mint délelőtt; mint általában az egész életen
át. Uzsonnaidő csak nyáron van, egy félóra, de természetesen csak
azoknak, akik a földön dolgoznak, a szekerek például nem állnak meg
útközben. Aztán szürkülni kezd. Hazagomolyodnak a különböző
állatcsapatok, legelőször természetesen a juhok. Az esti etetés, itatás,
almozás az ökör-, tehén-, igásistállókban hat-hét óra tájban történik. A
csikósistállókban öt órakor. A juhaklokban télen hét órakor, tavasszal,
ősszel három-négy órakor. „Na, ezzel is közelebb vagyunk” – mondják az
emberek, amikor az utolsó villa szénát is odavetették, s az istálló
előtt, vagy bent az öreg, pókhálós, istállómécs alatt összegyűlnek, s
várják a gazdát a másnapi rendelettel. Ilyenkor szoktak megmosakodni, s
ez igen természetes. Reggel álljanak neki tisztálkodni, amikor egy perc
múlva úgyis ragadó szutyokba borítja őket a por, a pelyva, a trágyalé?
Most kerülnek majd fehérnép és tányér elé, mert este mindnyájan esznek
meleget. Megcsendül az angélus. Szinte látom, amint messze Nebándon
nebándi nagyanya a tyúkok beeresztése közben keresztet vet, s igyekezve
túltenni magát a béresházak felől hangzó sivalkodáson, amelyet egy-egy
hazatérő béres fakaszt a feleségéből vagy gyermekeiből, halk imába kezd.

Valami emberi életet hétköznap ilyenkor élt a puszta vagy másfél óráig,
annyi ideig, amíg a béresek a rendelet átvétele után hazafelé ballagtak;
a vacsorára várva össze-összeverődtek az ajtók előtt. Ma is elfogultan
gondolok ezekre az estékre, mintha mindegyik egy-egy rejtelmes, ezer
meglepetéssel fenyegető utazás lett volna. Ide-oda csavarogtam a
sötétben. A konyhákból sárgás fény vetődött a gáderra, féloldalt
megvilágította a férfiak csoportját; a sötétség anyagából kivésett
féldomborművek voltak. Benéztem az ablakon. Ezekre úgy emlékszem, mintha
fényszórók sugaránál tengerfenék világába pillantgattam volna. Ismertem a
lakásokat, a bennük mozgó lényeket, napközben eleget járkáltam köztük, de
így este kívülről nézve különösnek, már akkor figyelemre érdemesnek
hatottak. Ismertem az életüket, hisz ha valami idegen a mi konyhánk
ablakán pillant be, nemigen lát különbséget az ő életük és a miénk
között; de nem álltam-e meg az állatkertben is a ketrec előtt, amelynek
táblácskáján ezt olvashattam; kutya, s amelyben valóban egy közönséges
kutya lapult? „Hát ez a kutya”, mondtam. Kíváncsian tekingetek vissza a
képre, amelyre akkor azt mondhattam: „hát ezek a Szabóék” vagy „az
Egyedék”, és keresem a részleteket. Szabóék is, Egyedék is cselédek
voltak, minden más megjelölés nélkül. Az agyagos padozaton mezítlábas
asszonyok lépdeltek, egy férfi álltában nagyot nyújtózkodott, vagy a
kanna csövét szájához illesztve vizet kortyolt. Mindez élményszerűen
érdekes volt. Rácegresen akkor még volt, nem is egy szoba, amelyben több
család lakott. Ez nem látszott meg a bútorzaton, a szoba nem volt
telezsúfolva. Minden sarokban állt egy magas lábú ágy, mellette sublót
vagy láda, a közepén még üres hely is maradt. Asztal nemigen volt
látható. Lámpa csak az egyik sarokban égett. A különböző családok tagjai,
mintha előre kijelölt vonalon közlekedtek volna. Sürögtek-forogtak, de
nem ütköztek össze… Egy lány kibújt réklijéből, feléje se néztek. A
gyerekeket lefektették, ami azt jelentette, hogy megvolt a vacsora. A
vacsorát ki-ki a konyhában fogyasztotta el, térde közé fogva a bögrét
vagy a tányért. Levest vacsoráztak, estére majdnem mindenkinek jutott egy
bögre leves, sőt hozzá legtöbbször egy karéj kenyér, pogácsa vagy prósza
is; ahogy a kukoricalisztből sütött lepényfélét nevezték; a rácegresi
cselédek jó dolga messze földön híres volt. Rácegres! – mondták a
szomszéd pusztaiak irigykedve –, ott még van összetartás! Valóban
lappangott még valami összetartás, a cselédek nem változtak annyit, mint
a többi birtokon. Az alsó rétegben, a béresek között nem akadt annyi
árulkodó, mint másutt. Ennek volt következménye, hogy valamiképp többhöz
jutottak? Az odacsöppent gazdatisztek alig kikutatható akadályokba
botlottak; utolsó romjaiba az ősi pusztai alkotmánynak.

Addig kószáltam, amíg a házunk felől anyám ajkáról föl nem csendültek
keresztneveink azon a kedveskedő, hízelgő hangon, amellyel csibéit is
hívogatta. Megvacsoráztunk mi is, asztalnál. – „Úgy éltek, akár a gróf!”
– dohogta mogorván, de dicséretképpen is nebándi nagyapa, ha néha nálunk
evett. Lebbentett egyet az asztalkendőn, jelezve, hogy hát ez meg mire
jó, és igyekezett legalább a kenyérből a saját zsebkésével vágni. Nálunk
mindenkinek volt nemcsak külön kanala, hanem kése és villája, sőt pohara
is.

Vacsora után volt még egy leheletnyi idő, a lepihenés előtt még egypár
villamossággal telített, sűrű perc. Mintha az emberek most a nap legvégén
fölfedeztek volna valamit abból, amiért élni érdemes, mintha a jó érzés,
amelyet a meleg étellel barátkozó gyomor ad, valami szabad szintre emelte
volna őket, föl a hétköznapok fojtó sűrűségéből. A gazdák bezárkóztak; a
kastélyudvarra kieresztették a szelindekeket, ezek az udvaros kivételével
a kastélybelieket is megtámadták. A pusztacsősz és a szérűpásztor még nem
kezdte el éjszakai körútját, de a közös konyhák ajtajai már becsukódtak.
A házak között csizmák kopogása hallatszott, egy-egy lámpa imbolygott, a
béresek szállingóztak az istállókba. Hirtelen nevetés csendült, és a mi
házunk felett a dombon, ahol föl a temetőig akáccserjés terült, futó
léptek robaja, aztán egy boldog kiáltás. Izgatottan kémleltem ki a
koromfekete ablakon, s ha lehetett, kiszöktem a ház elé, vállalva a
másodszori lábmosás kellemetlenségét is, mert nekünk minden este, mielőtt
ágyba nem bújtunk, lábat kellett mosnunk, napközben mezítláb jártunk. Az
utolsó porszem is elült, a nyitott istállóajtókon át meleg tehénillat
öntötte el a pusztát. A szérűről leömlött a völgybe, mint valami
szeszélyes folyó egy-egy erjedő széna- vagy bükköny vagy baltacinkazal
szaga, pontosan meg lehetett különböztetni. Néha apánkra vártunk, s
ilyenkor elfutottunk, a puszta szélére is. Vagy nagyanyáéknál
vacsoráztunk; a két ház közti oly ismerős területen a sötétben úgy
lépdeltem, mintha távoli világrész ingoványán gázoltam volna. Dobogó
szívvel füleltem. Ritkán sikerült a rejtelemből valamit elkapnom. –
„Kati-i!” – hangzott valahonnan egy lányát kereső anya hangja; ebben az
elnyújtott kiáltásban elevenen szállt valami az igézetből a szédítően
magas csillagok alatt. Felelet nem hangzott rá. Csak a disznók röffentek
egyet-egyet, s a tyúkok verdestek az ólban. Máskor hirtelen: zsupsz,
betört egy ablak. Nyomában vad sikongatás, csattogás ömlött szét, mintha
csak az a zsivaj nyomta volna ki, mint a dugót az erjedő folyadék.
Valamelyik közös lakásban az elalvás előtti beszélgetés verekedésbe
robbant. Az asszonyok megtanulták már, hogy verekedés mivé tud fajulni, s
amikor már a bicska vagy a balta is előkerült, gyorsan betörtek egy
ablakot. Vészjel volt ez kifelé, de bent is elébe vágtak vele a nagyobb
bajnak. A verekedőket megdöbbentette és megállította a kár: egy ablak
betörése többe került, és súlyosabb következményekkel járt, mint egy
fejé. A férfiak már csak az ilyen családi csetepaték miatt sem szerettek
otthon aludni.

Aztán az is elcsendesült. Néha egy-egy róka belépett a csapdába, és az

első pillanat fájdalmában meggondolatlanul elsírta magát. Lámpákkal és
fejszékkel futottak oda az emberek, és a rókát szakszerűen agyonütötték.

Ezután már csak elkésett szekerek érkeztek egy-egy távoli fuvarozásból. A

sötétben lassan közelgő kerekek nyikorgása mindig szorongással töltött
el, mintha minden alkalommal valami szerencsétlenség terhét szállították
volna. Még kora gyermekkoromban egy ilyen menet nyolc szekere nyolc
sebesültet hozott haza és egy halottat.

A nyolc ökrös szekér nyolc béressel és egy gazdával búzát fuvarozott a

simontornyai állomásra. A berakodás után az emberek kaptak valami
borravalót a kereskedőtől. A pénzen szokás szerint mindnyájan dohányt
akartak venni, egyik társukat bízták meg a vásárlással. Visszajövet a
falu és a puszta között megálltak, hogy ki-ki átvegye a részét. Min
verekedtek össze? Pontosan sose derült ki. A boltos, állítólag, három
krajcárral többet adott vissza. Ezt nem tudták igazságosan elosztani? A
kezdetre még mindenki emlékezett egy kicsit. A vásárlással megbízott
béres arcul ütötte a testvéröccsét, amire az őt tüstént leszúrta. A
késelőt a saját nagybátyja akarta megfékezni, járomszöggel. A
továbbiakról azonban biztosat már senki sem tudott, a szemlélők is
beleavatkoztak a viszályba, beleavatkozott a gazda is, s így ő sem
mondhatott sokat, mert rögtön úgy ágyékon rúgták, hogy elájult.

Meddig tartott a harc? – „Amikor aztán vége lett” – akik még mozogni
tudtak, fölrakták az üres szekerekre azokat, akik már nem tudtak mozogni.
De amire a menet a pusztára ért, ülni már csak az első szekér bérese ült,
annak csak a tenyeréből harapott ki valaki egy darabot. A többiek mind
elterültek a szekér aljában, a pusztán már, érthetően, mind áldozat akart
lenni. A vérre emlékszem, a nedves pirosságra a lámpák fénye alatt
sáfránysárgán csillogó szalmán.

Vége lett a napnak, s amire vége lett, már kezdődött is a másik, a repedt
csoroszlya hangjával. Teltek a napok és éjjelek, folyt az idő ijesztő
gyorsasággal váltogatva a fehéret és feketét, folyt összeolvadva, mint a
szem előtt hirtelen elrántott betűsor. Az események, a pillanatnyilag
legmegrázóbbak is belemosódtak, elvesztették igazi értelmüket.

Vasárnap valamivel vidámabb volt az élet. A puszta ekkor is a rendes

időben ébredt. De úgy délután két óra felé a cselédházak környékére is
leereszkedett valami ünnepi hangulat. A kocsisok, ökrészek elvégezték a
tennivalókat, amelyeket egy napra sem, még akkor sem lehet elmulasztani,
ha mennybéli csoda esik. Megalmoztak, kisöpörték az istállókat, a
fészereket; a csirások megfejték a teheneket, a kocsisok megkefélték a
lovakat, vizet mertek; kifutottak a konvenciós földekre, ejtettek egy-két
kapavágást, kitépték a gazt; az asszonyok úgy-ahogy, rendbe tették a
gyerekeket, s mintegy a szoba porával és szemetével együtt kiszórták őket
a házak elé. Legkevesebb időt az ebéd igényelt. Utána csattogni kezdtek a
kilincsre, ablakra, vagy ülőhelyzetben a láb nagyujjára akasztott
borotvaszíjak, a föl-alá cikázó pengék veszélyesen kacsingatva villogtak
a fényben. Előkerültek a kerek kis zsebtükrök vagy a sublótok tetejéről a
kis pipereládikára szerelt forgatható tükrök, s a férfiak hajlongva,
sziszegve lekaparták csontos arcukról a heti borostát, amelyet a nyálkás
háziszappannal puhítottak. Akinek volt, az előszedte a ládából az új
csizmát, akinek nem volt, az a viselőt subickolta, hatalmasokat köpve a
kis fatégelybe. A lányok is kiöltöztek. Tarkán, de már nem a régi
népviseletbe, hanem abba az újba, amelynek minden darabját készen kapni a
boltban. Rikító kék, zöld és bordópiros szoknyát öltöttek a
megszámlálhatatlan mennyiségű csipkés alsók fölé. Amikor az ajtón
kiléptek, összekulcsolt kezükben színes bársonyzsebkendőt tartottak,
romboid alakba hajtogatva, pontosan úgy, ahogy azt Medici Katalin
Párizsba való bevonulásakor udvarhölgyeinek elrendelte. Az. asszonyok
csak akkor vették fel a darabonként nagy nehezen összeszerzett vagy
örökölt ünnepi feketét, ha valami családi esemény, temetés vagy esküvő
elszólította őket a pusztáról. A legények kalapja mellett virág virított,
soknál egyedül ez jelentette, hogy díszben van. A déli itatás
befejeztével, mintha hosszú borulat után egyszerre kisüt a nap; a puszta
fölengedett, nevetés hangzott, citeraszó; a szembejövők már messziről
valami távoli, titokzatos égitest visszfényeként mosolyt küldtek egymás
arcára.

Az öregebb béresek az istállók küszöbére ültek, hiába, ők már nem tudtak

elszakadni onnan. A hosszú küszöbön egymás mellé szorulva úgy
gubbasztottak, mint a tyúkok a léceken, és beszélgettek. Előző este jól
megmosdottak, tiszta ing volt rajtuk, tiszta fehérnemű, meg voltak
fésülködve; gondolataik is frissebbek voltak, szavaik is tisztábbak. A
dombról, az istálló elől az öregek messze elláthattak, előttük feküdt a
puszta: elég tárgyat találtak a beszélgetésre. Néha majdnem mindnyájan
egy küszöb köré gyűltek, kihozták a zabosládákat és fejőszékeket;
valamelyikük előadott a katonakorából vagy távoli ismerőseikről, akiket
itt senki sem ismert. De legjobban a meséket szerették. Ezek az ősz
bajuszú, görnyedt hátú férfiak gyermekeknek való tündérmesékkel
szórakoztak. Csillogó szemmel hallgatták a Lófia Jankó kalandjait a
griffel, s nevetve, helyeselve s térdüket verve bele-belekiabáltak a
cselekménybe, mint a párizsi kültelki mozik közönsége. Anyagiakról
nemigen esett szó.

Néha hirtelen olyan harsány hahota robbant ki körükből, hogy a puszta

legtávolibb részéről is feléjük fordultak a fejek. „Az öregek mulatnak.”
Adomákat meséltek egymásnak. Kitalált, vagy félig megesett történeteket,
amelyek más környezetben fanyar mosolyt sem vetettek volna a hallgatóság
arcára, ám itt diadalordítás-szerű kacajt fakasztottak. Mitől vidultak a
pusztaiak? Az együgyű adomák mind a „megadta neki” csattanójára jártak;
hősük az „egyszeri ember” volt, vagy valami hajdanvaló cseléd, akit már
ők is bácsiként emlegettek, s aki rendszerint az uraságnak adta meg a
magáét. Bizonyos Kasza Ferenc bácsi, aki Csillagpusztán volt szamaras,
valamikor, midőn én még nem is éltem, valóságos mitikus alakká nőtt
képzeletemben. Szamara be-betévedt a szomszéd gróf búzatábláiba; egyszer
maga a gróf csípte rajta az öreget. „Ha még egyszer itt látom azt a
csacsit – mondta a gróf –, elveszem!” – „Finom vőm lesz, kegyelmes uram!”
– felelte Kasza bácsi. Valami bérlő kivette a pusztát, ahol Kasza bácsi
szolgált. Becsapták, mert a földek úgy ki voltak szipolyozva, hogy a
bogáncsot is kínlódva teremték már meg. Egy dombos dűlő előtt a bérlő
megkérdi Kasza bácsit. „Ide mit lehet vetni?” – „Ide bukfencet” –
hangzott a szellemes válasz. Máskor megtették kazalrakónak. „Ledől ez a
kazal!” – kiáltja föl hozzá a kasznár. „Semmi sem tart örökké!” – adta
meg neki Kasza bácsi. Életemben nem nevettem olyan jót, mint néhai Kasza
bácsi csalafinta szavain. Ilyeneken derültek az öregek a dombon.

A fiatalabbak pecáztak. Hosszú vonalat húztak a földre, s öt-hat lépés

távolságból krajcárokat dobáltak rá; aki legjobban megközelítette a
jelet, az összeszedte a pénzt, a magasba lendítette, s a fej vagy írás
szabályai szerint nyert. A játék tilos volt; hazárd volta miatt! Akadt,
aki egy délután tíz-tizenöt krajcárt is összenyert. Az emberek vasárnap
mindig a kastély alsó bejárata elé gyűltek; a gazdatisztek vagy a
csendőrök közeledtére, akik vasárnaponként meg-megjelentek a pusztán,
csizmájukkal eltörölték a jelet, és zsebre tett kézzel állták a hatalom
képviselőinek tekintetét, akik előtt nyilvánvaló volt a bűn, de senkibe
sem köthettek bele.

A kastélykert körül kószáltunk ilyenkor mi, gyerekek is. Átugrottuk az

árok békanyálas, zöld pocsolyáját és óvatosan, hogy belülről meg ne
lássanak, fölkapaszkodtunk a fűzfavesszőből font kerítésre. Bent, a vörös
salakkal telehintett teniszpályán röppentek a fehér labdák s a fürge
kisasszonyok szoknyái. Izgalmas élvezet volt bámulni az urakat akkor is,
ha csak a kerti karosszékben ültek, s beszélgettek vagy ozsonnáztak. Néha
kihozták a gramofont, és zenéltek. Egyszer a bérlő Strasser család egyik
vendégtagja átemelt a kerítésen, fejemet bedugta a hatalmas tölcsérbe,
majd megengedte, hogy felhúzzam a gépet. Életem egyik legnagyobb élménye.

Az alsó béresházaknál a citerába belesikongott-hápogott a harmonika

hangja, majd felhangzott a leányok s aztán a legények vontatott éneke.
Vígat sose daloltak. Viszont a tánc, ha néha sor került arra is, mindig
vadul szilaj volt. De csak nagy ritkán került sor reá. A lányok valami
kidöntött szálfán ültek egymás mellett, s mintha a dal lebegtette volna
őket, jobbra-balra hajlongtak, mint a szélfútta vetés. A legények külön
csoportban egy kicsit távolabb a ház falát támasztották, csizmájukkal
verték a ritmust, dünnyögtek, nagy ritkán; ha egyik-másik kieresztette a
hangját. Ilyenkor a lányok elnémultak.

Béres vagyok béres,

hat forint a bérem.
Sej, jön az újesztendő,
jön a szekér értem.

Ez volt akkor az „új nóta”. Dallama elnyújtott, fájdalmas, mint a

kutyavonítás. A hontalanság dala, igazi béresdal.

Bánom az ökrömet,
vasjáromszegemet,
szép cifra ösztökémet,
gyönge szeretőmet.
Ezt bánhatja a béres, a járomszeget meg az ösztökét, egyébtől nem kell
búcsúzkodnia. Nyögés volt ez a dal; botladozva, szaggatottan énekelték,
mintha közben zsákot cipeltek volna. De a harmadik szakasz hirtelen
irányt váltott, hetykén kifordult az előbbiek menetéből, másképp,
frissebben rakta még a rímeit is. A legények pattogva s égre emelt
fejüket dacosan kapkodva fújták:

Ménesem a réten,
gulyám a vetésen!
Paripám az állófánál,
magam a rózsámnál!

Paripa? A béresek egész életükben nem ülnek lovon, az ökrök nyomában

cammognak. És az öntelt birtokrag, a ménesem, a gulyám! Sokáig nem
értettem a tárgyilagos szakaszok után ezt a kérkedést, sőt nyilvánvaló
hazugságot. Most már értem. Ez volt a lázadás, a szembefordulás a
valósággal, amelytől csak úgy szabadulhattak, ha fittyet hánytak neki. A
legények csípőre tették tenyerüket, s úgy illegtek, tarkóra vágott
kalappal.

Öt órakor vége volt a mennyországnak, marhaszarvból fújt hosszú tutulás

döntötte romba. Kezdődött az itatás. Az öregek tenyerükre támaszkodva
föltápászkodtak az istállóküszöbről, amiközben vén csontjaik sortűzszerű
ropogást hallattak; sóhajtozva befordultak az istállóba. A pecázók
gyorsan, ingerülten lejátszottak még egy utolsó menetet, s aztán rohantak
ők is az állatokhoz. A harmonikát az, ökrök panaszos bőgése váltotta fel,
a nagy vályúkból nyugtalanul emelték orrukat a különös csendbe, szájukból
hosszú vízfonalakat csurgatva. Jött az alkony s vele az éktelen
malacsivítás, mert közben az etetés ideje is eljött. S utána a lefekvésé.
Elmúlt a nap, amelyért érdemes volt kihúzni a hetet, az életet. Voltak,
akik azt is átaludták, végre zavartalanul. Csüggedten indultam haza
cserebogarakkal vagy virágfejekkel hadakozva, vagy a földhöz fagyott
téglákat rugdosva, ahogy az évszak hozta. Keserű voltam, de nem
lemondóan, hanem izgágán keserű, mintha megloptak volna. Szótlanul
kavartam s vittem aztán az ólakhoz a moslékot a rossz kannákban,
amelyekből a lé egyre a sarkamba folyt. Szecskát vágtam, megetettem az
elválasztott borjakat. Karomban széna- vagy csalamádéköteggel léptem a
tehenek közé, azok szeretetüket elragadt gyermekük helyett rám pazarolva
jobbról-balról arcomba és nyakamba nyaltak, hiába védekeztem.

Mikor az istállóból kifordultam, már sötét volt. Egyik-másik cselédház

ablakán fény szűrődött ki. Havazni kezdett, vagy eső esett.

8. A fegyelem és fegyelmezés. A munkabeosztás s a munkamenet. A cselédek

közönye s a közöny oka

Arculcsapásban a pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesül. Aztán

rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak
egyet. Ha a helyzet úgy hozná, hogy mégis elölről kell leadni neki, a
jártas szakértők szerint az gyors és lefegyverező legyen, határozott és
befejező, mint a mondat után a pont, hogy mire az illető magához tér, már
túl is essék rajta, fellebbezhetetlennek érezze. Az öregekkel szemben az
ember lehetőleg módjával folyamodik a közvetlen fegyelmezéshez. Hatvan
éven túl legtöbb már a kézemelésre elsírja magát. Nem az ijedtségtől,
hanem a megaláztatás miatt. Akkorára érik meg ugyanis bennük az emberi
méltóság tudata. Pálca, bot, lovaglóostor stb. alkalmazása
húszesztendősnél idősebbeknél lehetőleg kerülendő. Amíg ugyanis a
közvetlenül, eleven test által eleven testre irányzott fenyítéket
általában megadással, sőt néha még mosollyal is viselik, szinte az ember
és ember közti kapcsolat valami fajtáját látva benne, addig a
segédeszközzel végrehajtott büntetés kiszámíthatatlan ellenhatást kelt
bennük. Hasonló megfigyelést az állatlélektan kutatói is tettek. A
magatartást nem az okozott testi fájdalom nagysága irányítja. Erre
vonatkozóan idézem ifjúkori megfigyeléseim közül egy fiatal házas béres
szavait: „Bottal ne üssön az úr!” kiáltotta hirtelen vérbe borult arccal,
amidőn a kasznár a csupasz jobb kézzel végzett elég hosszas fenyítés után
befejezésül, mintegy elbocsátó búcsúképpen még a bal kezében tartott
vékony pálcával is feléje suhintott. Gyermeket minden módon és eszközzel
lehet büntetni.

A kiskorú cseléd tizennyolc éves koráig – ahogy az 1907. XLV. törvénycikk

3. §-ának utolsó bekezdése mondja – a gazda házi fegyelme alatt áll. E
fegyelem körülírását szinte elszólásképpen egy kicsit messzebb a 46. §/b
pontjában találjuk; eszerint a cseléd s gazda közti szerződés azonnal
felbontható, ha „a gazda, családtagja, intézkedésre vagy felügyeletre
jogosított megbízottja a házi fegyelem alatt nem álló cselédet tettleg
bántalmazza, vagy bánásmódjával a cselédnek vagy a cseléd családjának
életét és testi biztonságát veszélyezteti”. Tizennyolc éves koráig tehát
a gazda a szentesített törvény értelmében is, s szinte annak útmutatása
szerint bántalmazhatja tettleg a cselédet. Életét s testi biztonságát
csak azontúl nem veszélyeztetheti. Nyilván ez is múltbeli hagyomány. „Man
kann behaupten, dass in keinen der bis jetzt entdeckten Länder unseres
Planeten so viel und so con amore geprügelt wird, als in Lande der
Magyaren” – mondja 1843-ban megjelent könyvében – Die Ungarn wie Sie sind
– egy német utazó, Ellrich; mint egykor Szent Gellért a daltól, ő a
megbotozott emberek üvöltésétől nem tudja a puszták végtelen békéjében
álomra hunyni szemét.

Természetesen e szokások vidékek szerint több-kevesebb árnyalattal

változnak. Felső-Somogyban épp a fiatalokhoz nem tanácsos nyúlni; nehezen
„törnek be”. O. tájékán szombat estétől vasárnap éjfélig tanácsos
tartózkodni a pusztaiak kezelésétől. Amilyen jámborak hétköznap, annyira
izgágák és sértődékenyek vasár- és egynémely ünnepnapon, például Péter-
Pálkor és Szent István napján, érdekes volna kikutatni, hogy miért épp
akkor. Az ütéseket majd mindenütt némán viselik. Közmondás, hogy: „a
cseléd csak akkor mukkanjon, amikor a lélek kimegy belőle.” Csak P.
vidéke nevezetes arról, hogy arra úgy üvöltenek még a férfiak is, „mintha
ölnék őket”; ami miatt pusztaszerte némi megvetéssel s gúnnyal beszélnek
róluk, még a többi cseléd is. A reformátusok általában kevésbé
fegyelmezhetők, mint a katolikusok, épp azért kevésbé szívesen
alkalmazzák őket. Az ellenállás szellemét állítólag ők terjesztették el.
Mert a háború után már akadt olyan eset is, hogy egy-egy cseléd
visszaütött. Természetesen azonnali hatállyal eltávolították. A háború
után kapott lábra rövid időre az a divat is, hogy a megsértett cselédek a
bírósághoz vagy a legközelebbi falu csendőrségéhez panasszal fordultak.
Erről hamarosan leszoktak. A csendőrök elég gyakori vendégek a pusztán,
de nem a cselédek meghívására. Az uradalom fogadja őket, sok helyen
állandó helyiséget tart fenn részükre, valami különálló kamrát, amely
pihenőhelyre vagy egyéb célra egy pillanat alatt berendezhető. A cselédek
„vallatószobának” nevezik.
A közigazgatás képviselőivel szemben a pusztaiak bizalmatlanok. A felsőbb
fórumokhoz nehezen találnak utat; ennek az elképzelhető okon kívül van
sajátosan pusztai oka is. Igen sok uradalom ugyanis egyszersmind
közigazgatási testület, különálló, úgynevezett „eszmei község”, amelynek
bírája rendszerint valamelyik gazdatiszt. Az uradalmak annak idején
nyilván azért alakultak „eszmei községgé”, hogy mentesüljenek az
iskolafenntartás, a községi adók és egyéb közterhek költségétől, amelyet
a határukban fekvő falvak a vagyon alapján rónak ki azokra, akik hozzájuk
tartoznak. Az eszmei község ugyan csak papíron van meg (azért eszmei), de
azért független, vagyis csak magának adózik a képviselőtestület független
tagjainak belátása szerint; ezek szintén a gazdatisztek sorából kerülnek
ki. Ők hallgatják meg a cselédek ügyes-bajos dolgait, s igyekeznek
azokban tárgyilagosan igazságot szolgáltatni akkor is, ha a cselédeknek
például az uradalommal vagy épp velük gyűlik meg a bajuk.

Az bizonyos, hogy a pusztaiakkal csak emelt hangon érthet szót az ember.

Idegennek a pusztán az a benyomása, mintha ott a levegő más közegű volna,
nehezebben engedelmeskedne a hangterjedés törvényének; mintha mindenki
egy kicsit süket volna. Az emberek üvöltve és kétszer-háromszor
megismételve közlik gondolataikat és érzelmeiket, főleg felülről lefelé:
A béresek szenvtelen, kővé meredt arccal hallgatják a harsány
parancsokat, s úgy mozdulnak, mintha álomból ébrednének, úgy, mint Ádám,
mikor félig agyag volt.

Cseléd szájából hallottam, hogy régente, az ő gyermekkorában a

vadászatnál a sorba állított hajtókat úgy indították meg, hogy a két
szélsőre ráhúztak egy-egy alaposat. „Ebből értett a banda!” – mondta
nevetve az előadó, harsány kacajra ragadva hallgatóit is. A munka
megindítására vagy ütemének gyorsítására is szokásos volt ez a módszer. A
munka nagy fegyelem alatt folyik. Már három-négy kapás mögött is ott áll
egy pálcás parancsoló, akinek nincs egyéb dolga, mint hogy serkentse az
embereket. Munkája nem könnyű. Nem is nagyon eredményes. Nem merném
állítani, hogy néha egyedül nem végezne többet, ha mindazt az erőt,
amelyet a szüntelen biztatással, zsörtölődéssel és veszekedéssel
elpazarol, közvetlen munkára fordítaná. A túlhajtott ellenőrzésnek az a
következménye mindenesetre megvan, hogy az emberek, amihelyt nem tudják
magukon valamelyik felügyelő tekintetét, abban a pillanatban megállnak.
Ebben szinte valami hatodik érzék vezérli őket, a puszta vezetőinek
állítása szerint.

Közbeszéd, hogy cselédet nem lehet szóval fölkelteni. Nem is szokásos.

Nem véletlen és nem is sértő szándékkal történik, hogy róluk szólva
mindenki az állatokkal példázódik. Az, aki egy életen át jár a
csigalassúságú ökrök nyomában, amelyeket fektükből fölserkenteni
leggyorsabban vasvillával lehet, aki reggeltől estig bivalyfogaton ül,
amelyek tudvalevőleg rögtön megállnak, elterülnek az első pocsolyában,
amihelyt nem hallják mögöttük a sudaras ostor csípős pattogását és a
kiabálást – az előbb-utóbb maga is átveszi ezeknek az állatoknak a
tempóját, főleg ha hétszámra csak azokkal vált szót. Az ökör csak akkor
mozdul, ha egy-kétszer ráüvöltenek, s a béres, aki a maga módján éppúgy
be van fogva, mint általában az igavonók, öntudatlanul is hasonulni kezd
az állatokhoz, amelyeknek magatartása nincs minden bölcsesség, mélyebb
életfelfogás nélkül. Ösztönös védekezés ez, akár a mimikri, van oka is és
haszna is.

Nemcsak a rájuk mért dolgot végzik ilyen teknősbéka megfontoltsággal, a

magánéletük minden mozdulata is ilyen; ilyen a hanghordozásuk,
arcjátékuk, a gondolkodásuk. „Amíg egy béres megtörli az orrát, az
félóra.” A pusztaiak valóban lusták. Vagy helyesebben szólva, lassú
mozgásúak. De ez a kimért lassúság szinte kísérteties; az átlagos
munkaütemhez szokott emberre, ha huzamosabban nézi, úgy hat, mintha
őrülteket, különös gépeket látna, vagy lassított mozgófényképet.

Ott ültem az öreg Róka bácsi mellett a szekérülésen. Harmadórája

vánszorogtak velünk az ökrök a tanya felé vezető úton; gyalogosan ezt az
utat félóra alatt megtettem volna; harmadórája hallgattunk. Az öreg
egyszerre elnyújtottan, hosszan felsóhajtott, majd kisvártatva nehéz
búvármozdulattal háta mögé fektette a sudaras ostort. Aztán óvatosan,
mintha karjának minden rezdülése szúró nyilallást okozhatna, megtapogatta
kabátja belső zsebét. Mintha beteg szívet, mintha egy üszkös sebet
tapogatott volna. A pipa nem volt ott; erre jó ideig maga elé bámult,
eltöprengett, mintha a pipa helyét valami rejtvényből kellett volna
kitalálnia. Végre, mint akinek nincs más választása, és mégis beveszi az
orvosságot: belenyúlt a kabát külső zsebébe. Belenyúlt, és újra úgy
elbámészkodott, hogy a kezet is a zsebében feledte. Élőkerült a pipa, és
Róka bácsi bólogatva rámeredt, mintha sose látta volna. Nagy
körültekintéssel fölnyitotta a kupakot. A pipaszurkáló előkészítése
tovább tartott, mint a pipáé. De végre megtörtént a tisztogatás is,
kézben volt a dohányzacskó is. Már csak a tömés volt hátra, de az öreg
véletlenül az égre nézett. Megvárja, míg az a felhő elvonul? A gyufával
úgy bánt, mintha a kezében levő szál a legutolsó tűzcsiholó alkalmatosság
lett volna, s attól függne az emberiség sorsa, mert a földön minden láng
kilobbant. A pipa egyre-másra kialudt, mert az öreg szívni is
elfeledkezett. Negyven éve volt béres.

Ez mindent megmagyaráz. Napi munkát, amely reggel két-három órakor

kezdődik, és este kilenc-tíz órakor fejeződik be, ember nem negyven, de
még négy évig sem bírhat. Munkát, amelyet egyetlen becsületes szabadnap
vagy ünnepnap sem szakít meg, mert hisz az állatokat akkor is kell
gondozni. Ilyen munkaidő akkor is sok volna, ha csak csőszködéssel, vagy
valami más bottámasztó mesterséggel telne el. Elég volna a csendes
megőrüléshez, ha egy helyben ülve, akár egy virágos mező közepén kellene
eltölteni. De a cselédek munkája nem játék. Vizet húzni, trágyát hordani,
szekeret rakni, almozni napi tíz-tizennyolc órán át minden vigasz,
izgalom, öröm, minden látható eredmény nélkül esztendőkön át – képzeljék
el, ha még nem próbálták. S vegyék hozzá, hogy a pihenő sem pihenő, mert
minden pillanatban megzavarhatják. Azt az uradalmak is tudják, hogy a
csirások – a tehenészek – munkáját három-négy évnél tovább senki sem
tartja ki. Akivel az éjjel-nappal tartó munka nem végez, azt leteríti az
istállók trágyaszagtól csípős levegője, amelyből a „tisztességes” csirás
csak percekre szabadulhat. Vagy akkor, amikor már tüdejét köpi, és van
benne annyi tisztesség, hogy vérét a küszöbön kívül hányja. Ismétlem, ezt
az uradalmak is tudják, de ez nem jelenti, hogy – hacsak az intéző a
saját felelősségére nem intézkedik – ellene bármi is történik.

A gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszonyt legutoljára az az 1907.

XLV. törvénycikk szabályozta, melyből már idéztünk. Még idézünk.

Hogy magunk is tisztán, teljes alakjukban körvonalazva lássuk e mű

szereplőit, akik körül annyi tévfogalom lebeg, kezdjük a törvény elején,
a cselédek meghatározásán.

„Gazdasági (külső) cseléd az, aki szerződéssel kötelezi magát, hogy

valamely gazdaságban személyes és folytonos szolgálatokat bérért
teljesít, legalábbis egy hónapon át.”
„Azok, akik gazdasági teendőkre naponkénti díjazás mellett vagy bizonyos
részért szerződnek (pl. napszámosok, szakmányosok, részes munkákat
teljesítők stb.): gazdasági cselédeknek nem tekinthetők.”

A törvény tiltó határozatai azáltal, hogy végre 1907-ben mit tiltanak

meg, következtetni engednek a törvény megjelenése előtti vagy a törvény
kijátszása esetén továbbra is fennállható szokásokra.

Ezek szerint például tizenkét éven aluli kiskorút gazdasági cselédnek

szerződtetni tilos. Tilos „az olyan megállapodás is, melynél fogva a
cseléd családtagjának előzetesen egyezséggel megállapított, arányos,
külön díjazás nélkül kellene valamely munkát vagy szolgáltatást
teljesítenie (ún. robotot, úrdolgát, uzsorát, dézsmát, ingyen munkát
stb.)”. Vagyis a jobbágykor jellegzetes teljesítményeit. Van intézkedés a
szabadköltözködésre is.

Ugyanis „annak, aki cselédnek beszegődött, a szolgálati idő alatt, az

elbocsátó bizonyítvány kiadása előtt a gazda beleegyezése. nélkül
útlevelet kiállítani nem szabad”. Ez nyilván a kivándorlásra céloz. A
helybeállásra viszont: „Ha a cseléd a meghatározott időpontban törvényes
ok nélkül, igazolatlanul vagy rosszhiszeműen hatósági intézkedés dacára a
szolgálatba be nem áll, a gazda nyolc nap alatt előterjeszthető panaszára
az első fokú hatóság köteles a cselédet a szolgálat helyére karhatalommal
előállítani.” Ha a hivatalnok vagy munkás nem áll munkába, hát nem áll; a
béresért karhatalom megy. Ha pedig még így sem kezdene munkába, vagy a
munkát hanyagul, kénytelen-kelletlen végezné? „Arra kell kötelezni, hogy
a gazdának okozott költséget és a kárt térítse meg.” A cseléd a szerződés
megkötésekor netalán kapott foglaló „egyoldalú visszaadása” által sem
léphet vissza. Viszont, ha kötelességét megszegi, a hatóság az
alkalmazandó büntetésen felül, a kötelesség teljesítésére s a gazdának
okozott teljes kár és eljárási költségek, megfizetésére kötelezi.
Általában mindenért felel. „A gazda a cselédet ha kötelessége ellen vét,
mint háznépének tagját megdorgálhatja, nincs jogosítva azonban a cselédet
pénzbírsággal vagy fizetéslevonással fenyíteni.” Nyolc sorral lejjebb
azonban már fenyítheti levonással, mert: „a gazda a cseléd által okozott
kár erejéig, ha a tartozást a cseléd ki nem elégítette, vagy nem
biztosította, a cseléd bérét és egyéb járandóságait, a lakás, tüzelő és
az élelmezés kivételével visszatarthatja.” Viszont felmondás nélkül,
azonnal elbocsáthatja, ha a cseléd kötelességének teljesítését
megtagadja, vagy cselédtársait arra ösztönzi, hogy szolgálati szerződésük
lejárta előtt kötelességeiket egyszerre, vagy egyenként tagadják meg.

Mind e jogok ellenében a gazda köteles „ügyelni arra, hogy a cselédet a

testi erejét meghaladó vagy egészségét veszélyeztető munka ne terhelje,
és hogy a cselédnek éjjeli nyugvásra az azon vidék általános gazdasági
szokásához képest az évszaknak megfelelően elég ideje maradjon”.

Végül a törvény intézkedik a munkaidőről. Itt is a már jól ismert „azon

vidék” szokása uralkodó, valamint a „gazdaság rendje”, amelyhez
alkalmazkodva a „cseléd tartozik a gazda (megbízott) utasítása szerint
mindazokat a munkákat, melyekre szegődött, híven, pontosan, legjobb
tehetsége szerint végezni”. Közelebbi meghatározás nincs.

Annál több a szabadnapra, az egyházak által, halálos bűn terhe alatt

megülendő vasárnapra és ünnepekre.

Eszerint „a gazda köteles gondoskodni arról, hogy a cselédnek vasárnapon

és a cselédek sátoros ünnepein munkaszünete legyen. Köteles a gazda
akként intézkedni, hogy cselédje, anélkül hogy kötelességét mulasztaná,
időről időre saját hitfelekezete délelőtti istentiszteletén részt
vehessen”.

A cseléd tehát ha épp hetenként nem is, „időről időre” megülheti az Úr

napját, mert hiszen „a munkaszüneti napon a gazda a cselédtől az
állatoknak és férőhelyüknek rendes ellátásán, tisztántartásán s a napi
takarmánykészítésen, továbbá a majornak rendbehozatalán felül rendesen
semmiféle más munkát nem kívánhat. Ha azonban valamely munka a fenyegető
kár miatt halaszthatatlan s annyira sürgős, hogy elmulasztása a gazdára
súlyos anyagi kárral járna, a gazda a cselédtől kivételesen az ilyen
munkát a munkaszüneti napon is, az azon vidéken szokásos napszám külön
azonnali kifizetése mellett megkívánhatja, s a cseléd, az ilyen munkát
teljesíteni köteles”.

Azonban, sajnos, „az első bekezdés szabályai nem vonatkoznak a

személyszállításra szükséges fogatok kocsisaira, továbbá azokra a
cselédekre, akik háztartási munka teljesítésére is szegődtek, végül
azokra, akik oly teendőkre szegődtek, amelyeknek félbeszakítása a
gazdaság természete vagy az alkalmazás célja szerint lehetetlen (pl,
csősz, fejős, vadőr, pásztor stb.)”. Vagyis, röviden és kertelés nélkül
az üdvös szabályok alig vonatkoznak valakire. „Ezekre nézve a gazda – ha
a cselédre kedvezőbb megállapodás a szerződésben nincs – olyatén
felváltásról köteles gondoskodni, hogy a cselédnek legalább minden
hónapban egy teljes vagy minden két hétben egy fél napi munkaszünete
legyen.” Ez a lényeg. Most visszamenően csodálkozom el, hogy noha
gyermekkoromban a templomi prédikációk gyakorta, s gyakorta igen hevesen
foglalkoztak a vasárnapi templomkerülőkkel: egyetlen alkalomra sem
emlékszem, amikor a cselédeket is fölemlegették. A hitfelekezetek
lelkipásztorai bizonyára belátták, hogy ha az uradalmak elvben tudnak is
a helyettesítésről gondoskodni – mert hisz kéthetenként egy fél napra
mégis pótolták valahogy a cselédet –, kéthetenkénti egy fél napnál tovább
nem tudják nélkülözni.

A „gazdaság rendjét”, valamint a cseléd vasárnapi munkaszünetét „anélkül,

hogy kötelességét mulasztaná” még pontosabban az úgynevezett
házitörvények írják körül. Ezek a bérlevél hátlapján olvashatók. Amit a
törvény homályban hagy, azt ezek világítják meg. Például, amint írva van:

„A cseléd nemcsak a naponként kiszabandó munkát köteles elvégezni, hanem

az ünnepek vagy vasárnapokra való tekintet nélkül köteles még a kezére
bízott jószágok ápolását, megtakarítását, úgy nemkülönben az istállók
kitakarítását, a trágya kihordását, annak a trágyadombon való rendes
elteregetését, társaival mindennap oly időben elvégezni, hogy a befogás
idejére mindezek rendben legyenek.”

„Béresek nyáron a legeltetési időszak alatt, nappal úgy, mint éjjel,

sorrendben ökrészkedni tartoznak, a jószágok által ez alkalommal netán
okozott károkért felelősséggel tartozván.”

„Az esetben, ha a gazdaságnak éjjeliőrökre volna szüksége, a cselédek

kellő sorrendben kiállani kötelesek.”

„A cselédnek sem ünnep-, sem vasárnapokon, annál kevésbé munkanapokon

szolgálati helyéről engedelem nélkül távoznia nem szabad.”
Ezt megtoldja a szentesített törvény, kimondván, hogy: „A cselédnek nincs
joga lakásában háznépéhez nem tartozó személyt a gazda tilalma ellenére
ha csak ideiglenesen is, befogadni.”

Ezt viszont megtoldják a házi törvények azzal… azzal, amivel akarják. A

kinyomatott szöveg alatt üres, megvonalazott rész következik, várja
valamelyik segédtiszt vagy kasznár törvényalkotó ihletét.

Mindezeket egy előttem fekvő bérlevélről s egy szolgálati cselédkönyvből

másoltam ki. A cselédeknek ugyanis büntetés terhe alatt szolgálati
cselédkönyvvel kell bírniok, ilyen nélkül föl sem fogadhatók, ugyancsak
büntetés terhe alatt.

A kezemben levő szolgálati cselédkönyv 16-od rész alakú, vászonba kötött

füzetecske, bizonyos Tóth Sándor névre állították ki. Hogy került családi
limlomjaim közé? Tulajdonosát hasztalan kerestem emlékezetemben. Tóth
bácsi? Sándor bácsi? – semmi visszhang a múltból. Mint annyi társa, Tóth
bácsi nyomtalanul elmerült. Mint elsüllyedt hajóból a zászló, a szinten
már csak ez a könyvecske lebeg. Ami a legmeghatóbb benne, az az üressége.

Az első oldal közepén vastag betű hirdeti: Szolgálati cselédkönyv.

Fölötte két angyal között a magyar címer s egy 30 filléres okmánybélyeg.
Ezek fölött a sorszám: A 325 628, efölött pedig balról a lap tetején:
80/1908., jobbról pedig három sorba tördelve, felerészben nyomtatott,
felerészben kézzel írott betűkkel: Törvényhatóság: Veszprém; Járás:
Enying; Község: Szilasbalhás. Kiadta: 1908. augusztus hó 25. napján a
községi elöljárósághoz. Lelkes mn sjző, Erdély Dániel bíró. Az aláírások
között Szilasbalhás 1817-ben készült pecsétje. A személyleírás szerint a
„gazdasági cseléd” Tóth Sándor, születési éve: 1857; Vallása r. kat.;
Családi állapota: nős, Állandó lakhelye: Szilasbalhás, Tóthi p.: Termete:
közép; Arca: gömbölyded; Szeme:.sárgásbarna; Szemöldöke: barna; Orra:
rendes; Szája: rendes; Haja: g. barna, őszes; Fogai: hiányos; Szakálla:
borotvált; Bajusza: barna, őszes; Különös ismertetőjele: nincs. Saját
kezű aláírása: XXX.

Tóth bácsit a személyleírás alapján sem találom. De a leírás adatait, a

hiányos fogak, a gömbölyded arc, amely tulajdonképpen csupa csont-bőr,
négyszögletes tatárarcot jelent, a középtermet, amelyhez itt az is
hozzáértendő, hogy görnyedt, a borotvált szakáll, amelyen borostát kell
érteni, az őszes bajusz, amely a szájba lóg, külön-külön olyan
kísértetiesen, ismerős, hogy mind e töredék képzeletemben hirtelen
természetfölötti hatalmas alakzattá ugrik össze. Fajának óriási
példányaként áll előttem Tóth bácsi. Látom sárgásbarna szemét, amely
különben az én családom szemének is színe, látom különös ismertetőjeleit,
amelyek elkerülték az írnok figyelmét: a medveszerű járást, a görcsösen
befelé meredt ujjakat, amilyeket nem lehet soha kiegyenesíteni, egy kis
rángatózást a száj vagy szemhéj körül, amely okvetlenül megjelenik, ha
Tóth bácsira rákiáltanak; a fején, a két kezén és lábán sebhelyeknek kell
lenniök, nehezen ül le és áll fel, fájlalja a vékonyát. És életét is
látom, éppily részletességgel, attól kezdve, hogy megszületett, s a
betegségek, a szemverések s más, szó szerinti verések ellenére is
rengeteg testvére közül ő végre lábra állt. Abban a pillanatban dolgozni
kezdett. Vetést őrzött, napszámba járt, segédkezett a körvadászatoknál,
már ahogy az alkalom hozta. Amikor az első ökör a szavára megállt vagy
megindult, elszegődött kisbéresnek. Felnőtt élete ettől kezdődik,
tizenegy-tizenkét éves korától, amikor az anyja-apja parancsa alól
függetlenítette magát, hisz kommenciót hozott haza ő is; ha csak felet
is. Katona volt? Volt. Azután, vagy tán még azelőtt történt, hogy
valamelyik leány azzal állt elébe, hogy gyereke lesz tőle. Szereztek egy
ágyat, ez volt a családalapítás, megkapta a teljes kommenciót. Meglett a
gyerek, utána több is, majdnem minden évben egy. Amikor az utolsó
született, akkor az elsők közül azok, akiket nem vitt el a rontás,
kisbéresek lettek, s visszafeleseltek neki. Aztán elszéledtek. Ő pedig
kikopott a béreskedésből. Akkor meghalt. Ha nem halt meg, ha kibújt a
törvény alól, akkor belső cseléd lett, almozott, az istállót söprögette.
Amikor az ostor után a söprű is kiesett a kezéből, egy nagy csoporttal
ismét meg kellett volna halnia. Most sem halt meg? Megtették
kepepásztornak, de újra félrésszel, mintegy figyelmeztetésül, hogy most
már ne sokat gondolkodjék, hisz már a gyerekei is meghaltak. Egy ideig
megint vetést őrzött. Aztán az egyik „szólításkor” mindenszentek napján
őt is szólították: „Hát kendnek, Tóth, nincs hova mennie?” – kérdezte az
ispán. „Nekem nincs, tekintetes uram.” „Na; az istállóban még elalhat.”
Ott, ahol a vándorlók szoktak. Részt már nem kapott, de a cselédasszonyok
nyújtottak egy-egy bögre levest. Aztán a többi vándorló után egyszer csak
ő is elment, ha még eddig nem halt meg. A könyve bent maradt az irodában,
szégyellte kikérni.

A cselédkönyv 4. oldalán az ismert törvénycikk következik teljes

egészében. A 21. oldalon az 1900. évi törvénycikk olvasható „a gazdasági
munkás- és cseléd-segélypénztárról”, majd a 33. oldalon az előbbi
törvénycikk kiegészítése, az 1902. évi XIV. törvénycikk, tüzetesen
körülírva e cseléd-segélypénztár működését, amely sohasem lépett
érvénybe. Azután következnek a szolgálati helyek, idők, s a szolgált
gazdák neveinek rovata: egy sincs kitöltve: Tóth Sándor egész életében
egy helyen szolgált.

Most már nagyjából elképzelhetjük, milyen körülmények között. Csak

nagyjából, azért, mert ahogyan a beteg-segélyzőpénztárt elrendelő
törvénycikk a betegbiztosítást sosem valósította meg, úgy a többi törvény
közül is csak egy-kettő tudta megtenni az utat, amely a betűtől a
válóságig, a törvényhozók ékes szavaitól például odáig vezet, hogy a
kasznár kézemelés nélkül adja ki a parancsot a munka gyorsítására. S hogy
Tóth Sándor nem isten különös kegyelmeképp fogadja, amit a napi igavonás
közben eléje vetnek.

Mondják, mindez másképp nem lehet. Nem lehet hazánk különleges éghajlati
viszonyai s még különlegesebb termelési módja miatt. S talán a csillagok
állása miatt. Mert például már Dániában lehet. Franciaországban is,
Olaszországban is, a Skandináv-félszigeten is, sőt Ausztráliában is, hogy
ne soroljam fel Európa csaknem valamennyi országát.

A pusztaiak azokról semmit sem tudnak. Csak saját helyzetüket ismerik, s

igyekeznek ahhoz alkalmazkodni. E téren is saját hagyományaikra s
találékonyságukra vannak utalva. Megfontoltságuk azt sugallja nekik, hogy
takarékoskodjanak erejükkel, ha élni akarnak. Élni akarnak.

Megtörténik, hogy egy-egy tönkrement falusi gazda is elszegődik

cselédnek. Alig van, aki helyben marad, nem bírja ki az új talajt.
Kezdetben úgy dolgoznak, olyan ütemben, mint odahaza. Két-három hónap
múlna rémülten tapogatják a vékonyukat vagy mellüket. Próbálnak a pusztai
munkamenethez igazodni, de tíz közül ha egynek sikerül. S előbb-utóbb
vagy a betegség, vagy maguk a cselédek vetik ki a pusztáról.
A takarékosságot túlságba viszik, az igaz, s találékonyságuk
kimeríthetetlen. Bizonyos, hogy más munkabeosztással, más bánásmóddal
jobban járna nem csupán a földbirtokos osztály, amelynek érdekeit szerző
nem tartja közvetlenül szem előtt, mert azok taglalása meghaladja
ismereteit s jelen műve keretét – de a nemzeti termelés, az kétségtelenül
eredményesebb volna. Erősen valószínű, hogy a cselédek jobban
szorgalmaskodnának, ha a magukén, vagy valami módon maguknak
tevékenykednének.

Nem, azt nem lehet állítani, hogy a földesúr-boldogulása lelkesedéssel

tölti el őket. Azt tudják, vagy legalábbis úgy viselkednek, mintha csak
azt tudnák, amire idomították őket, isten őrizz, hogy azon túl egy fél
mozdulatot tegyenek. Az alsómajori kocsist, Sutka bácsit a következőként
bocsátották el: az utolsó jelenetnek véletlenül szemlélője voltam.

Az uradalom gyönyörű, mintául hizlalt sertését megvette az egyik közeli

falu hentese. A hatalmas göbe kövérségében már járni sem tudott; Sutka
bácsira bízták, hogy fuvarozza be a faluba. Annak rendje s módja szerint
meg is érkezett vele a hentes udvarába. Ott derült ki, hogy a sertés
útközben megdöglött, megfojtotta a kocsirázás, olyan kövér volt. A hentes
persze nem vette át. Tekintélyes kár, a jószágigazgató képtelen volt
magába fojtani dühét. – „Hát mért nem szúrtad le – üvöltötte Sutka
bácsira –, mért nem folyattad el a vérét, ha láttad, hogy fulladozik, nem
volt kés nálad?” – „Volt késem” – nyögte ki Sutka bácsi nagy valahára. A
jószágigazgató nyeldekelt. – „Hát, ha tiéd a disznó, akkor is hagyod,
hogy döggé váljon? Mi?” „Akkor leszúrom” – vallotta be a hosszú hallgatás
után. – „Hát akkor, hát….” – üvöltötte az igazgató, de már csak hápogni
tudott. Elkékült, berohant a belső szobába, ott szakadt ki belőle a
kiáltás, nyilván az ég felé: „Nyolcvan pengőt húzott ki a kegyelmes úr
zsebéből!” – S csak azután tért vissza, sietve-pihegve, mint aki a
kapkodásban valamiről megfeledkezett, hogy Sutka bácsit farba rúgja. Én a
kocsis merev, egykedvű arcát néztem. Oly szenvtelen volt, oly értelmetlen
az egyszerű probléma előtt, annyira híjával minden érdeklődésnek vagy
igyekvésnek, mintha egy matematikai példákkal teleírt tábla elé
állították volna az egyetemen. Látszott rajta, hogy ha még egyszer olyan
helyzetbe kerül, még egyszer úgy jár el. Véletlenül sem jutott eszébe,
hogy a kérdéshez konyíthat. Egyszerűen nem volt köze hozzá. Lelke fenekén
lázadó volt; öntudatlan, de épp azért annál makacsabb és elszántabb.

Közönyük és nemtörődömségük ellen nehéz a védekezés, annál inkább, mert a

munka késleltetésében igazán ritka leleményességről s agyafúrtságról
tesznek tanúságot. „Nem a kezük, csak a szemük jár” – mondja róluk a
felsőbb körök példabeszéde, és ebben van igazság. Azt nézik, merre akad
valami rés, amelyen át a munka alól kibújhatnának. Sastekintetük van,
ennek a háborúban is hasznát vették. Családom egyik katonatiszt tagja
beszélte: nem kellett magyarázni, hogy fedezéket keressenek, rögtön egy
vakondtúrás mögött megbújtak, a járőrséget oly láthatatlanul végezték,
mint a szellemek; három napig mozdulatlanul elültek egy gránáttölcsérben.
Éberek voltak, s győzték türelemmel. „Egész életükben azt csinálták.”

A véletlen is segíti őket. Vagy öntudatlanul ők segítik a véletlent? Ki

gondolná például, s ha gondolná is, ki tudná bizonyítani, hogy emberi
szándék játszik közbe, hogy a szűk járási úton, a távoli vasútállomásra
zötyögő búzásszekerek közül legtöbbször az elsőnek vagy a másodiknak
törik el a tengelye és sohasem az utolsónak? Szándékosan történt? Nem
történt szándékosan, a béresek semmiben sem tettek kárt. A hibás szekeret
nem ők, hanem a véletlen, talán isteni akarat rendelte a menet élére,
amely emiatt most fél napot rostokol a sárban. Mert noha a béresek
lekászálódnak a szekerekről, s fejüket vakarva órákig tanácskoznak, hogy
mitévők legyenek, hova küldjenek segítségért – maguktól semmi okosat sem
tudnak kisütni. Állnak és várnak, és ez még a jobbik eset, mert ha
lerakják a búzászsákokat a kocsiról, egész bizonyos, hogy a sárba rakják.
Nem rosszakaratból. Ahogy a megérkező gazdatiszt sem rosszakaratból
üvöltöz már messziről, a gutaütés figyelmeztető legyintéséig ontva a
káromkodást.

9. A pusztaiak egymás közt. Társalgási nyelvük. Civódások. Ajándékok.

Alkalmak a vidámságra

A szitkot a cselédek ázsiai közönnyel hallgatják. „Csak azt szeretném

tudni, az a szegény ökör kit szid” – mondta nekem egyszer bólogatva,
úgynevezett pillanatnyi ellágyulásában, egy alapos, a sárga földig való
lepocskondiázás után egy béres. Mert a szidalomnak is pontos hierarchiája
van. A birtokos a gazdatisztet szidja, az a segédeit, azok az ispánt, az
a gazdát, az a cselédeket. Azok után már csak a gyerekek következnek és
az ökrök. „Talán a szereket szidja – tette hozzá. – A szekér meg a fát.
Az meg azt a magasságbeli úristent, aki megteremtette ezt a…”
észrevétlenül zökkent a pillanatnyi ellágyulásból a rendes kerékvágásba.

A falusiak érintkezésében oly merev és bonyolult etikett dívik, akár a

fejedelmi udvarokban. A nehezen kifejezhető érzelmeket vagy kínos
mondanivalókat – például azt, hogy a vendéget szívesen látják-e, vagy
pedig hogy a legény remélhet-e, valamit a lánytól, akihez széptevő
szándékkal közeledik – szavak helyett apró mozdulatokkal tudatják; e
mozdulatok nemcsak falvakként, hanem falurészenként s ráadásul szinte
esztendőnként változnak. Ki veszi el a belépőtől a kalapot, a házigazda,
az asszony vagy a leány-e és aki átveszi, hova teszi, a ládára, a fogasra
vagy az ágyra-e? – a látogató egy perc alatt annyi mindenről értesül,
amennyiről szavak útján egy fél év alatt sem. Idegen mindebben persze egy
életen át nem ismeri ki magát. Egyik iskolai szünidőt B.-én töltöttem,
gyakran meglátogattam ottani rokonaink pinceszomszédját. Elmenet
rendszerint sorra kezet nyújtottam az egész háznépnek, egyik alkalommal a
család hajadon lányának is. Egy kicsit vonakodva fogadta, később úgy
rémlett, hogy közben el is pirult. Este hallottam, hogy apja kegyetlenül
elverte, rögtön távozásom után.

Ha a lány kezet ad a legénynek, az azt jelenti: bevallja, már nem is

szégyenli, hogy viszonya van vele! Illetve csak akkor jelenti azt, ha a
kézfogás rokonok jelenlétében történik. De ez is csak a felvégiek között
jelenti, az alvégen nem. Ott nyilván mást jelent.

A pusztaiak között semmi ilyen formaság. Egész nap, sőt éjjel is egymás
mellett élnek, annyit érintkeznek egymással, hogy jóformán az „adjon
isten”-t sem ismerik. Ha köszöntik is egymást, nem kívánságot, hanem
rögtön valami tárgyilagos megállapítást közölnek. „Hűssel járunk” –
mondják kora reggel, amire a felelet az, hogy: „Hűssel.” Aki kapával
közeledik, annak ilyesvalami jár ki: „elfogyott?”, „maradt még?” vagy:
„sok van hátra?” Amire a válasz, ha férfitól jön, az, hogy „maradt” –
megtoldva egy tetszés szerinti káromkodással.

Köszönés csak házba belépve vagy onnan kilépve szokás. Jövet: „Adjon
isten – Fogadj isten”, menet pedig: „Isten áldja – Isten áldja.” Mást
nemigen ismernek. Szabó nénitől egyszer azzal váltam el, hogy: „No,
viszontlátásra Szabó néni.” Szabó néni zavartan pislogott – „magának is,
édes lelkem” mondta elpirulva.
Az érintkezést még meghittebbé teszi, hogy a puszta kis közösségében
természetesen majdnem mindenki rokon.

A fiataloknak minden öreg legalább a körösztapám – keresztapám nekem is

volt huszonöt, úgy szólítottam nemcsak szüleim keresztapját, hanem
testvéreimét és unokatestvéreimét is. És azok bérmakeresztapját is, aki
még a rendes keresztapánál is közelibb atyafi, mert lelki védencének őt
kell majd felkérnie annak idején a násznagyi szerepre s mindarra, ami
ezzel jár.

Az állandó meghitt érintkezés egymással és a szenvedéssel ingerlékenyebbé

teszi őket. Mintha önmaguk tükörképét látnák – nehezen viselik el
egymást. A fiatalok békén megvannak maguk között. Az öregek veszekszenek.
Dörmögnek, irigykednek, marják egymást, s maguk csodálkoznának legjobban,
ha valaki ráébresztené őket, hogy mindennek ellenére mégis
összetartoznak. Úgy élnek egymás közt, mint a farkasfalka: össze-
összeakaszkodnak; a végső szükség, de a véletlen zsákmány is birokra
hajtja őket; ám azért mégsem hagyják el egymást.

A pusztaiak keresetlen érintkezésének hangja döbbenettel tölti el az

idegent. A lelkük mélyén ezek a békés és alázatos népek a hízelgést és
jókívánatot is vaskos átkozódással fejezik ki. Ők a káromkodás skáláján
közlik a léleknek mindazt a halványfinom mondandóját, amelyet a parasztok
a bonyolult szokásokkal tudatnak. Milyen gazdag ez a skála s milyen
változatos: „A ménkő üssön ne beléd, csak egy méterrel melléd!” – például
káromkodás ugyan, de nem sértés. A fiatal lányokhoz intézendő kívánság
is, hogy: „A fene egye meg, a násznépedben a menyasszonyt” – kancsal
fordulatával inkább bókszámba megy. Vagy a munkára ösztönző mondat, hogy:
„Ne; nézd a földet, úgyis abban rohadsz el” – vagy az ezzel rokon: „Ne
lógasd a fejed, mint a szotyola!” még a becézés határán jár. Szotyolának
a napraforgót nevezik. A hasonlattal erősített figyelmeztetéseket igen
gyakran csak hasonlat, a jómondás kedvéért hangoztatják. Olyasmi például,
hogy „Ne maradj el, mint a jó borravaló!” barátságos simogatásként hat és
derűt kelt. Vannak, sajnos, ezeknél jóval különbek, ötletesebbek és
keményebbek is. A puszták népe e téren ritka találékonyságot mutat.

Azt várhatnánk, hogy az emberek szenvedélyeik tetőpontján tudják

legpontosabban kifejezni érzelmeiket, akkor, amikor valóságos lírai
hevület kapja el őket. Nincs így, különösképpen. Az áradozó szerelmes
nyelve megbicsaklik, s lángolása minél őszintébb, annál biztosabban
dadogja azt az egy elcsépelt közhelyet, amely az első emberpár óta az
emberiség rendelkezésére áll. A harag és felháborodás kifejezésére
legtöbb nyelven csak egy-két unalmas szkémát találni. Némely nemzet
idevágó szókincse mondhatni siralmas. A legváltozatosabb fokú harag a
legkülönbözőbb műveltségi fokú egyénekből automatikusan ugyanazt a három-
négy szót csalja elő. Nem úgy a pusztaiak közt. Eredendő líraiságuknak
kell ezt is tulajdonítanunk?

Úgynevezett művészi képzelőerőmet gyermekkoromban először a káromkodások

foglalkoztatták, s tán nevelték is. Elcsodálkoztam a találó
megfigyeléseken, a merész képzettársításokon s azon a valóban művészi
tulajdonságon, amelyet a költészettanban képalkotásnak neveznek.
Filozófiai disszertációul, jó előre, a káromkodás lélektanára készültem.

A jelzők dús torlódása, majd hirtelen kiömlése, a körmondatok lüktetése

bizonyos törvényszerű szerkesztési módra és ritmusra enged következtetni.
A rögtönzés, amelyhez kétségtelenül rendkívüli gondolatgazdagság és
valami örökölt, mindenkiben mindig kész ihlet szükséges, vogul
nyelvrokonaink költészetét juttatja eszünkbe; annak, mint tudjuk, legfőbb
jellege ugyancsak a rögtönzés: az éneklő közvetlenül saját érzelmét vagy
kalandját, egy utazás vagy egy medvenyúzás történetét önti dalba a
gondolatritmus és a refrénképzés általános szabályainak betartásával. Az
ő művészi kifejezőképességükhöz hasonlítható, s így rokonságunknak
bizonyára egyik lelki bizonyítéka a pusztaiak néha szintén elég hosszú,
de sohasem egyhangú átkozódó tehetsége.

Nehezen viselem el, mert nyegleségnek érzem (s tehetségtelennek) a tanult

emberek káromkodását. A pusztaiaké nemegyszer megállított. Még humort is
felfedeztem bennük. Kétségtelen, hogy ritka művészi érték csapott itt ki
rendes medréből, s posványosodott el a trágárság szittyósaiban – a
népköltészet egyik műfaja ez. Vagy valami ősi vallásos érzület korcs
maradványa? Valami kétségbeesett, az egek ellen csak haragot tápláló nép
vallásáé? Imát nehezen, de káromkodást az egyház valamennyi szentjére
kapásból minden pusztai kivág.

Micsoda elfojtott szörnyű indulat sípoltatja szelepeit ezekben az

átkokban? Mi feszül a lelkekben, amelyek csak végletekben tudnak
megnyilatkozni, ázsiai édességű becézésben és ázsiai tajtékzású
varázsszavakban? A szerelmesek violát, gyöngyöt és galambot emlegetnek,
majd a pusztulásnak olyan módjait, amelyeket leírni sem lehet. A
virágillatnak és a rothadó test bűzének micsoda keveréke ez? Az
anyatejjel szívják magukba.

Sokáig ezzel vigasztaltam magam, hogy mindez a nyelv romlása, nem a

léleké. Hogy a fogalmaknak egyszerűen csak más elnevezésük van. Hogy a
cselédasszony, amikor az odaillő, halk „ejnye” helyett gyermekére azt
üvölti, hogy fusson ki a szemed, vagy a francok egyék szét a beledet –
mindez csak más kifejezés, azt hittem. De a harag pírja, amely ilyenkor
elönti az asszony arcát s az ütés, amely a gyermekre lesújt, azt
bizonyítja, hogy az átoknak gyökerei vannak, a szívből jön. S mire
következtessek, ha elgondolom, hogy minden szavuk, minden mondatuk
káromkodással vegyül, hogy ha gondolatuk van, az agy különös invokáció
gyanánt legelőször is egy átkot lök ki, s azzal tölti be azokat a kis
beszédszüneteket is, amikor a szellem egy pillanatra megáll? A
feljebbvalók előtt úgy-ahogy ismernek határt. Hogy egymás közt érzik
magukat, azt egy-egy vaskos odamondással jelzik. Első szabad
föllélegzésük egy-egy átkot röpít a világra. Az öngyilkosságnak micsoda
ösztöne kísérte őket, hogy fennen kiáltva, kipirult arccal és izgalomtól
remegve reggeltől estig a legválogatottabb kínhalált imádkozzák egymás
fejére, s így a magukéra is? Akár a megszállottak. Néha próbálom
elképzelni azt az istent, amely ilyen pillanatokban lelkivilágukban
élhet; azt a lényt, amelynek arcát a hozzá intézett szavakban lehetne
megrajzolni. Nem a názáreti szelíd arca ez, hanem valami szörnyvigyorba
torzult kínai bálványé.

Nemcsak a felettük állóktól kapott szitkokat adták lépcsőzetesen tovább,

hanem az ütlegeket is. A verésnek is pontos szabályai vannak. Bizonyos
korig a szülők fenyítik gyermekeiket, majd némi szünet következik; ennek
elteltével a helyzet megfordul, s a gyermekek fenyítik szüleiket. Ez is
múltbéli hagyomány. Adomaként mesélték családunk egyik ismerősének, az
öreg Pálinkás bácsinak szavajárását. Amikor fia a közös szobán és konyhán
át hajánál fogva a cselédház küszöbéig húzta, Pálinkás bácsi így szokott
felkiáltani: „Itt már engedj el, fiam, én is csak eddig húztam az
apámat!”
A puszták népe természete alján békés, sőt szelíd. A béresek, ha valami
rendkívüli, külső esemény – egy tragikus haláleset, egy új kucsma, egy jó
ital bor – elfeledtette velük sorsukat, és emberi szintre hozta őket:
mosolygó arccal közeledtek egymás felé, boldogan összeparoláztak.
Vigasztalták, bátorították, szívből jövő jókívánsággal halmozták el
egymást; esetlenül dadogtak, könny öntötte el szemüket, és
összeölelkeztek. Néha vaskos tréfákkal ugratták egymást, de ebben is
annyi jókívánság, álöltözetbe bújtatott szeretet lappangott, hogy a végén
a tréfa csinálója és áldozata is szemét törölgette, nem az ellágyulástól;
a légnyomástól, melyet hasonlóan a könnyfakasztó bombákhoz a jótett maga
körül teremt. De mikor válhattak emberré?

Emlékezetemben a puszta megszokott hangulatát nem az ilyen nevetések,

hanem az átkok és verekedések pezsdítik. Rácegresen mintha az egész
esztendő egyetlen hosszú marakodás lett volna. A környéken is sokat
verekedtek. De vajon nem az emlékezet elfogultsága-e ez, amely különös
ösztönnel inkább a rosszat őrzi? Tudok vidékekről, ahol a cselédek
hónapszámra nem nyúlnak egymáshoz. Tolna, Somogy azonban közmondásosan
híres verekedő tájék, mintha a népeket ott valami titkos, sirokkószerű
légjárás vadítaná… Nem az vadítja. Tolnában a magyar falvak
szomszédságában épült német falvak nemcsak rendezettségükkel s aránylagos
jólétükkel ütnek el az előbbiektől, hanem azzal is, hogy csend van és
béke. Verekedni a szegények szoktak, azaz a magyarok. Mert a pusztákon én
majd mindenütt színmagyarokat találtam, a Dunántúl nemzetiségi vidékein
is. Sokat verekedtek? Attól függött. Komoly verekedésre elég ritkán
került a sor, alig valamivel gyakrabban, mint egy külvárosi proletár
tömegszálláson. Annál többször az aprókra, amelyeket ők nem is vettek
verés vagy verekedés számba, elúszott a többivel. Nem vették annak a
mindennapi, hogy úgy mondjuk, permanens fenyítéseket sem.

Az asszonyok nyalták-falták a gyermekeiket, aztán váratlanul akkorát

vágtak rájuk azzal, ami épp a kezük ügyébe esett, hogy az ember azt
várta: na, ez se mozdul egyhamar. Gyakran nem is mozdult. Az anya
ilyenkor hangos üvöltéssel kapta karjába gyermekét, kétségbeesetten
szaladgált föl-alá vele, néha egyenesen a faluba, hogy helyreigazíttassa
a csontját. A gyermekek ismerték szüleik hirtelenkezűségét, és az első
karmozdulatra nyakukba szedték a lábukat. A felkeltett harag azonban
éppúgy szomjazza a kielégülést, akár a szerelem. A pusztának elég sűrűn
szolgáltatott látványosságot és derültséget egy-egy eltorzult arcú anya,
amint trójai fogadkozással üldözi fürgén karikázó magzatját, az
rohantában Hectorként vissza-visszafordulva választ adott az átkozódásra.
A pusztaiak, akik pedig saját gyermekeikkel semmivel sem voltak
könyörületesebbek, ilyenkor mindig az üldözött pártjára álltak.
„Csöndesedj, Rozi – fogták le a vadul fújtató asszonyt –, hisz gyerek
az.” Az anya a csitító körből tehetetlenül rázta öklét a szökevény után.
„Megállj, a kenyér majd visszahoz!” Vissza is hozta, de addig az
indulattal rendszerint a veszély s a bűn emléke is elpárolgott. Higgadt
ésszel, „javító szándékkal” egy anya se verte a gyerekét.

Sőt védte, vakon, minden körülmények között. Az asszony-csetepaték jó

része a gyerekek egymás közti veszekedéséből keletkezett. A játék közben
eldöngölt csemetéknek anyja kifent körömmel indult elégtételt venni,
akkor is, ha a hibát nyilvánvalóan az ő gyermeke követte el. Ez
meglepett. Ha mi valakivel összeakaszkodtunk, bizonyosak lehettünk, hogy
ráadásul még otthon is szorulunk.

A férfiak hitvesüket – akinek az illem tiltotta a védekezést – rendesen

szíjjal verték; később – egy Somogyból származott kocsis példájára s
szinte divatból – csizmaszárral; ez fáj is, kellő hangot is ád, de
csontot nem tör.

A férfiak, a cselédek csak akkor emeltek kezet egymásra, ha maguk közt

voltak. Urak jelenlétében soha.

Min kaptak össze? Semmiségen, mint általában a túlfeszített idegzetű

emberek. A felülről kapott sértések, amelyekre egy hanggal, egy
szempillantással sem vághattak vissza, puskaporossá tette őket,
váratlanul robbantak. Arcpirító gorombaságokat mosolyogva vágtak zsebre
egymástól, aztán egy ártatlan célzásra hirtelen egy pofon messzire
röpítette valamelyik fejéről a kalapot, kések villantak, rezgő térdű
aggastyánok futottak járomszegért a szekérszínbe. A verekedés egy
pillanat alatt elterjedt, mint az olajtűz. Talán épp azért ért olyan
hamar véget, egy pillanat alatt hevét is kiadta. A disznóólaknál
valamelyik kanász nagy üvöltéssel „kibukta a vörös levet”, s a következő
másodpercben már az ököristállóknál is állt a harc, vad asszonyricsaj
hangzott a béresházakból, talán kint a határban a párosával ballagó
kocsisok is váltottak gyorsan egypár ütleget. De amire a gazdatisztek
kiszaladtak, már rend volt, akkorra az eseményekről legfeljebb már csak
egy-egy földön fetrengő test s azon egy vérköpő seb tanúskodott; de annak
természetesen sohasem akadt vállalója. Akkor már állt újra az
összetartás, keményebb, mint azelőtt.

Az asszonyok verekedését a férfiak mosolyogva nézték, ritkán avatkoztak

bele, s ha beleavatkoztak is, merőben fegyelmezésből tették; ki-ki a maga
feleségét fegyelmezte szóval vagy kézzel, ahogy a szükség kívánta. Nem
védték meg őket. Az asszonyok viszont mint a nőstény oroszlánok védték
férjüket. Elszántan vetették magukat a csatázó felek közé. Ütniök nem
volt szabad, az ütéseket fogták fel. Ha lány védett valakit, nyílt
vállalása volt az is annak, hogy a küzdővel viszonya van.

A kések villanásában a lélek legbonyolultabb érzelmei egy pillanat alatt

tisztázódtak. Az egyik Karikás fiú feleségét elcsábította egy döbröntei
göbölyös, el is akarta venni. A férjnek nem sok szava volt a dolog ellen,
a csábítót még vendégül is látta, amikor az eljött az asszonyért. Együtt
vacsoráztak, a göbölyös bort hozott, hát ittak, mintegy áldomást. Az
asszony már összekészítette a holmiját, amikor a két férfi, tán nem is
őmiatta, hirtelen összeverekedett. Heléna ádáz dühvel kelt férje
védelmére, s noha az első komoly ütés őt érte, kitartott, lefogta a
csábító karját, akit így a férjnek sikerült is alaposan helybenhagynia. A
félájult szerelmest együtt hajították ki az ajtón. „Akkor tudtam meg,
hogy kit szeretek” – felelte később az asszony a tréfálódzó cselédeknek.

Ritkán jelentették föl, vagy panaszolták be egymást – az „igazságot”

úgyis hiába keresték: ki tudott volna azokban a bonyolult ügyekben
igazságot tenni? Egyszer két cselédház vívott egész délutánt betöltő
csatát egymással – egy macska miatt. Illetve annak kölykei, azaz a
döglött kölykök elszórása miatt, pontosan senki sem tudta. Másszor egy
asszonynak betörték a fejét, de nem az törte be, akivel épp
összekapaszkodott, hanem egy harmadik asszony, akinek a verekedéshez
semmi köze sem volt; véletlenül arra járt, és fejbe rúgta a már úgyis
földön fekvő áldozatot.

Hajasné konyhája előtt összeverekedett két asszony. Hajasné kirohant, egy

sajtár vízzel nyakon öntötte őket – azt mondta, azért, hogy lecsillapítsa
őket, de a következő események azt igazolták, csak azért, hogy joga
legyen közébük keveredni.
Az egyik közös lakásban is összekapott két asszony – a harmadik lakó, a
fiatal Beszédesné lábasfedőt ragadott, s azok összecsattogtatásával
tüzelte a küzdőket; amíg őt magát is orron nem vágták.

Csak ijesztgették egymást a bepanaszolással, a „pallóra állítással”;

ennek a szónak nyelvtörténeti eredete az, hogy padlót a cselédek csak az
intéző irodájában tapodhattak. De odáig ritkán jutott el valaki, hogy
sérelmével a tisztek elé álljon, hisz ha odaállt is, legtöbbször
belézavarodott mondanivalójába, s a kibogozhatatlan pör végén az ő fejét
éppúgy megmosták, akár a vádlottét. „Nyughassatok, nincs elég bajotok?”
hangzott felülről a szokványos szózat, s ezúttal igazságot hirdetett. A
legjobb akaratú tisztnek is végül így kellett nyilatkoznia. Mert ha egy
kis megértést mutatott, ha törődött a cselédek magányügyeivel: a
jajpanasznak, szenvedésnek éjjel-nappal zuhogó zsilipjeit szabadította
magára. Egy pillanata nem volt többé. Vagy a világot kellett volna
újjáépítenie, vagy a meglevőt kellett megszoknia. A világ folyt úgy is,
ahogy volt.

A cselédek összeverekedtek, aztán hirtelen mindent elfeledtek. Nem

ismerték a délvidékiek vérbosszúját, de az északi szlávok csókolódzó,
könnyes kibékülését sem. Egy vasárnap a kisebbik Tóth fiú úgy fejbe vágta
az egyik Szabó gyereket, hagy azt karonfogva kellett hazavezetni. Egy hét
múlva az ispán mindkettőt egy pecázóbandában látta. „Hát ti már nem
vagytok haragban?” – kérdezte csodálkozva. „Már nem” – mondta a Tóth fiú.
„Már elmúlt” – mondta a Szabó gyerek, a fejére mutatva.

Közvetlen volt a viszony a különböző puszták népei közt is. A cselédek a

parasztoktól idegenkedtek, de egymásban már jó távolságból megszimatolták
a rokonságot, akár valami állatfaj egyedei, és csalhatatlan biztonsággal
megállapították, kihez milyen hangsúllyal kell szólni. Egyik pusztáról a
másikra ritkán látogattak el az emberek, leginkább csak akkor, ha valamit
fuvarozniok kellett. Az öregek esztendőszámra csak a vásárokon látták
egymást, ha volt mit felhajtaniok. A fiatalok a búcsúkon találkoztak. És
verekedtek.

Az ozorai búcsúkról például Vas Gereben, aki az egyik környékbeli

pusztán, Fürgeden nevelkedett, azt jegyzi fel, azok már az ő
gyerekkorában a vérontásnak hagyományos ünnepei voltak. A legények, akik
közt személyes érintkezés vagy pletyka révén évközben valami ellentét
támadt, itt adtak találkát egymásnak a kimagyarázkodásra. Egész éjszakai
gyaloglás után érkeztek, misét hallgattak, összegyűltek, és rövid
bemutatkozás után agyonverték egymást. A szokás még az én gyermekkoromban
is virult, azzal a különbséggel, hogy a verekedés akkortájt litánia után
kezdődött, és hogy úgy mondjam, felvonásokban folyt. Amíg a kocsisok
ölték egymást, a pásztorok a kocsma előtt botjukra támaszkodva vártak a
sorjukra. Nyugodtak voltak, nézelődtek, mint akik már tudják, hogy
végzetét senki sem kerülheti el. Mintha nem is verekedni akartak volna,
hanem csak ütést kapni, elvérezni, meghalni. Egy k.-i szabadságos újonc,
egyenruhája és oldalfegyvere részegítő területenkívüliségében levágta
bajonettjét az ivó padlójára azzal, hogy aki ahhoz nyúlni merészel, azt ő
keresztüllövi… Egymás után négy legényt lőtt keresztül, amíg le nem
ütötték hátulról egy szódásüveggel. A verekedésbe csendőrök csak a vége
felé szoktak beleavatkozni, amikor a harci felek már kellőképpen
kimerítették egymást. Ha előbb jelentek meg, a küzdők egy pillanat alatt
összebékültek, sőt szövetségre léptek az új ellenfél ellen. Ozorán a
nagyszombati feltámadás után a részeg zsellérek és cselédek egy csendőrt
fölfeszítettek a kocsmaajtóra, végrehajtva mindazt a kegyetlenséget,
amelyet Jézus kínhaláláról aznap a prédikációban hallottak. A vizsgálat
később a fél falut kihallgatta. A szörnyű jelenetet a fél falu
végignézte.

Mindezek megmagyarázására még jöhet divatos lélektan. Ám ki oldja meg ezt

a rejtélyt, a Szappanos fiú halálát? Társaival épp egy körvadászat napján
szántott a kondai dűlőben. Az egyik magányos vadász, barátkozó városi úr,
szóba ereszkedik velük, sőt alázatos kíváncsiskodásukra megmutatja nekik
új rendszerű vincseszterpuskáját, sőt – elmagyarázva annak használati
módját – kezükbe is adja, egy Rátki Pál nevű fiatal béres kezébe. „Meg
van töltve, méltóságos uram?” – kérdi az hálás mosollyal, s az arcához
emeli a puskát, s még mindig boldog mosollyal célba veszi legjobb, de
igazán s a későbbi vizsgálat jelentése szerint is legjobb barátját, a
kisebbik Szappanost, és jókedvűen, mintha csak szívességet akarna neki
tenni, vagy bele akarná vonni azt is a játék örömébe, a sörétre töltött
fegyverrel három lépés távolságról szétlövi a fejét.

Természetesen a cselédek is éppolyan örömmel ajándékozgatják meg uraikat,

mint általában a szegények mindenütt. Egymástól féltékenyen őrizték
javaikat, körömszakadtáig ragaszkodtak olyan dolgokhoz, amelyeknek ők
maguk semmi hasznát sem vehették. A felettük állóknak boldogan ajánlották
fel a legdrágább családi ereklyéket is. Évekig kunyoráltam én
ásványgyűjteményem méltó elhelyezésére nagyapám öccsétől egy
ólomberakással díszített gyönyörű pénzesládikát, amelyet hajdanában ő
maga faragott. Nem adta. A jószágigazgatónak az első célzásra odaadta.
Kitisztította, rendbe hozta, s maga vitte be a kastélyba. Könnyekkel a
szemében tért meg, csak az fájt egy kicsit neki, hogy a jószágigazgató
megkérdezte: mivel tartozom? Semmivel sem tartozott. István bácsi, mint
minden cseléd, mint minden szegény, a gazdagoknak ingyen szeretett adni.
Talán valami távoli viszontszolgáltatás reményében, vagy azért, hogy
ezzel helyzetét erősítse, hogy kegyeket nyerjen?… A jószágigazgató nem
élt a pusztán, átutazóban volt. A szegények önzetlenül ajándékoznak,
minél hatalmasabb embert lephetnek meg, annál szívesebben teszik. A
disznótorból a legdúsabb, legízletesebb kóstolót a kastélyba küldték, s
köszönetet sem vártak érte, sőt bújtak előle. Talán lelki szükség volt
ez, mint az isteneknek nyújtott áldozat. Vagy egy fajtája az önérzet
titkos lázongásának? Ezzel akarták megmutatni, hogy ők is vannak olyan
emberek, mint az urak? Az ikei kanász háromévi babrálással fehér és
fekete lószőrből gyönyörű, vastag, majdnem egy méter hosszú óraláncot
font, és erőnek erejével a királynak akarta felajánlani. Csak az
utánjárás, a kísérőlevél megíratása öt forintjába került.

De azért egymásnak is szereztek örömet, anélkül hogy tudták volna. Ami az

érintkezésben szép és emberi, sőt néha meghatóan önzetlen volt, azt
csaknem kivétel nélkül valami szokás rendelte olyannak. Az ősi hagyomány
volt; minek a hagyománya? A megmaradt töredékekből valami elsüllyedt,
boldog, paradicsombeli világra lehetett következtetni, amikor az emberek
még szerették egymást. Nemcsak disznóöléskor vándoroltak ide-oda a
keszkenővel letakart tányérok. Illett küldeni valamit a gyermekágyas
asszonyoknak is. Nem jószívűségből vagy belátásból. Illemből, ez a helyes
szó rá, mert ilyenkor volt eset, hogy még az ellenséges családok is
megajándékozták egymást. Ellátták azt az asszonyt is, akiről gondoskodott
valaki, akinek tehát nem is volt szüksége a segítségre, s akinek a sok
étel nemegyszer a nyakára romlott.
Komatállal kis testvérnéném engem majdnem minden héten, majdnem minden
kalács- vagy lángossütéskor elküldött valamelyik barátnőjéhez. Az örök
barátság fogadásának ez a módja már csak a lányok között divatozott, de a
szokás neve s a vers, amelyet a tányért fedő kendő föllibbentése előtt el
kellett hadarnom, azt bizonyítja, hogy valaha férfiak vagy családok közt
járta. A gyermekek közt maradt csak fenn a pünkösdkirályné-választás is;
Rácegresen ez is még divatban volt. Egy kisebb leány fölé négy nagyobb
leány lepedőt tartott, így jártak házról házra, énekeltek, az ének végén
a lepedőtartók összefutottak, fölkapták a beburkolt kislányt, és aztán
megették, amit kaptak.

A vigalmakat is szokások írták elő és irányították; legtöbbször az az

elfeledt vallás robbantotta ki azokat is, amelyekről az ember azt hitte,
hogy az alkalom, a pillanat szüleményei. A fáradtan hazafelé baktató
béresek előbb kötődni kezdtek, lökdösték egymást, hogy az ember már azt
várhatta, mikor csörren el az első nyakleves, amikor egyszerre nevetés
hangzott, megindult a szellem friss játéka, beugrató kérdések
sziporkáztak, a tapasztalt fül rögtön fölfedezhetett ezekből is valami
törvényszerűséget.

A nevetésnek éppúgy megvoltak a hagyományos ünnepei, akár a gyásznak, a

vérontásnak. Az első tavaszi napon mindenkinek fütyülnie és mosolyognia
kellett. A lelkek felkészültek erre, s az első napsugaras reggelen
valóban zengett a fütty és az ének, mintegy varázsszóra. Volt olyan nap,
amikor a fél puszta kifordított kucsmákkal és ködmönökkel állatnak vagy
ördögnek öltözött, hogy kedvére kinevethesse magát. Máskor kísértetnek,
lepedővel és kivájt tökbe helyezett gyertyákkal, hogy reszkethessenek.
Nevettünk és reszkettünk, ahogy az ősök kívánták.

A legények és kamaszok, de néha az öregek is, egy-egy ritka evési

alkalmat olyan társas vigalommá varázsoltak rögtönzött versekkel,
táncokkal és ugribugri játékokkal, mint az attikaiak a maguk
kecskeünnepélyét. Egész jeleneteket játszottak el, amelyeknek se fülük,
se farkuk nem volt – mért zengett, harsogott a kacagástól mégis a puszta,
úgy mint egy majális? A disznóölő család ablakába szépen kifaragott
„ágast” állítottunk, valami kis faágat megtisztítottunk a kérgétől, de a
jobbra-balra kinőtt új hajtásokat csak felében vágtuk le róla; azok
hegyére szúrtak a háziak egy-egy darabka szalonnát, hurkát és töpörtyűt.
A lakodalmi „kintállók”, a kamaszok, akiket nem hívtak meg a lakomára,
szintén az ablak elé gyűltek, onnan kiabáltak be, kértek és kaptak is egy
kis finom harapnivalót, ha ötletes megjegyzéseik kiérdemelték a műértő
násznép elismerését, amely várta ezt a jelenetet és készült a
riposztokra. A kottyolóknak és vízkeresztjáróknak, a pusztai commedia
dell’ arte szabályai szerint minden konyhában a hallgatóság helyzetéhez
és igényéhez kellett alkalmazkodniok. Karácsony előestéjét az
ostordurrogtatók valóságos zárótűzzel készítették elő, déltől fogva úgy
zengett-csattogott a puszta, mint egy csatatér.

Májusban kitáncolták a májfát. A májfa hatalmas, sudár jegenye volt;

hosszú törzséről letisztították az ágakat, csak a koronáján hagytak
valami lombot, annyit, mint egy napernyő. Valamikor a májfát a lányos
házak elé állították, minden ház elé egyet; később már az egész pusztára
egyetlenegy jutott; ezt kezdetben a gazdatiszt lakása elé ásták, de attól
fogva, hogy az egyik gazdatiszt neje az éktelen ricsajozás miatt ezt
megtiltotta, más helyet kerestek neki. Az ököristálló előtt döngölték le
a földbe, sorrendben ezt tartották a következő díszhelynek. Május elsején
éjjel állították fel, így kívánta a szokás.
Hetekig díszlett a májfa ott az istálló előtt. Pünkösd szombatján
kidöntötték, akkor következett el csak igazi fölékesítése. Most minden
lánynak kellett rá szalagot kötnie. A pusztán található minden
foglalkozás képviselőinek is kötelessége volt, hogy valamit akasszanak
rá. A bognár tenyérnyi sajtárocskát készített, a kovács sárgarézzel
kivert patkót, a vincellérek rafiakoszorút, a juhászok egy-egy darab
sajtot. A segédtisztek egy-két üveg bort adtak, ha jókedvükben találták
őket. Aztán a fát újra felállították. Égtünk az izgalomtól. Pünkösd
hétfőn kezdődött az ünnep, ebéd után. A citera- és harmonikatulajdonosok
bandába álltak. Csak egy nyitányt játszottak, a mindenkori legfrissebb
nótát, nekik ezzel kellett remekelniök. Akkor jött a mászás. A gyerekeket
kivéve, mindenkinek joga volt felkúszni a jegenye tetejére, azt hozott
le, amit akart, de persze csak egy darabot. A legények nemes vetélkedése
volt ez, illetve közülük is csak azoké, akik csizmával rendelkeztek, mert
a részvételben a kötelező öltözék a csizma volt. Micsoda vigalom
kezdődött! A közönség zajongott. Nyomd meg, Sanyi! – hallatszott – feküdj
neki! – hogy csak azokat a lelkesítő szavakat idézzem, amelyeket idézni
lehet. Sanyi a feleúton visszacsúszott. – Na, te szegény – a lelkesítés
gúnyba csapott át, szikrázó rögtönzésbe – ez a szellem versenye volt.
Végre valaki elérte a fa csúcsát, s lehuppant az üveg borral. Ha bor volt
az üvegben. Mert egyik-másikban a sárgás folyadék csak színre hasonlított
a borhoz. A kastélybeliek ilyen szellemességekkel járultak az általános
jókedv emeléséhez. A hatás nem maradt el, a cselédek, menekülve a
fröcskölő elől, jól mulattak pórul járt társaikon. Amikor a fáról már
minden értéket lehoztak, megkezdődött a tánc. Addig tartott, míg össze
nem verekedtek.

10. A pusztaiak táplálkozása. Jövedelmük. A konvenció. Egy cselédház

Felénk a szegénység Fejér megyéből áradt, kitartó és kivédhetetlen

hullámokban. Anyám anyja annak idején a saját gyermekei mellé egy távoli
nőrokona kislányának nevelését is magára vállalta, akkor, amidőn az még
anyja méhében volt. Már a keresztelő is az ő gondja volt. Ez a kislány,
Malvi néném, ugyancsak szerelemből, a maga feje után, egy Szerentsés
Dániel nevű, feltűnően szép zupás szakaszvezetőhöz ment feleségül. A szép
szakaszvezető, aki valami kincstári lóvásárló bizottsággal vetődött a
pusztára, nénénk kedvéért, a szerelem vakságában, lemondott katonai
pályafutásáról. Malvi néni a gyönyörű mundér lehulltával ébredt a
valóságra: a polgári életben férje egyszerű kocsislegény volt.

Hősiesen kitartott mellette. Emelt fővel követte férjét, a mártírnők

büszkeségével, mosolyogva süllyedt el a Szerentsések szörnyű világában.
Egyszeri megmártódás után, mintha csak valami mesebeli csodafürdőben
merítette volna meg magát, tökéletesen azonosult velük. Anyám családjában
mindenki halkan beszélt – Malvi néni egy hónap múlva üvöltött, csípőre
tette a kezét, káromkodott, mint egy kocsis, és mindent el akart hordani
a háztól. Csak ikreket szült. Három vagy négy részletben hat gyermeket
hozott a világra, akik közül azonban minden évben meghalt egy, úgyhogy a
tízesztendős kort csak kettő érte meg. Házasságuk negyedik éve végén
meghalt a szép kocsis is, tüdővészben. Malvi néni addig is egy kenyéren
élt ipa családjával, aki szintén kocsis volt; azután is ott maradt, most
már kegyelemkenyéren; elégszer éreztették vele.

Ezek a Szerentsések a Vajda környéki L.-birtokról ömlöttek szét a

világba. Rengetegen voltak, s lelkesen tartották a rokonságot, nemcsak
velünk, hanem szívósan állva a közönyt s fagyos tekintetet, apám
családjával is. Egész éjszakai gyaloglás után százéves öregasszonyok
csoszogtak be hozzánk, s két-három napig a nyakunkon ültek, az ég tudja
csak, mi célból. Mert enni alig ettek valamit. „Jó lesz nekem egy kis
savócska is, édes lelkem” – sápítoztak oly halk, szerény hangon, aminőt
csak egy elaggott madár tudna adni, ha beszélni tudna. Anyám hasztalan
kínálta őket, végül már pirosan az ingerültségtől; a kenyeret savóba
mártották, és azt szopogatták, náluk ez volt az öregasszonyok rendes
eledele. Aludni egy világért se jöttek volna be közénk. „Hogy én ezt a
szép szobát – amelyben egy magunk gyártotta rongyszőnyeg is díszlett –,
hogy én ezt a gyönyörű hajlékot bebüdösítsem?” mondta egyszer valamelyik,
amire azért emlékszem, mert apám, jókat nevetve, később gyakran
elbeszélte. A vacsora utáni társas köradomázásban neki volt ez egyik
kedvenc története. Észrevette benne a lelki finomságot. „Hát ami azt
illeti, Teca néninek igaza volt, mert elég büdös volt.” Ez volt a
csattanó. De nem bánta a vénasszonyokat, tán még kedvelte is őket. A
konyhában rendesen apám aludt, s így Teca néninek a padláson vagy az
eresz alatt ágyaztunk. Napközben csak ültek és hallgattak, egy kicsit
sértődött pillantással, mint akik várják, hogy kérdezzék már őket. Az
egész házat fel kellett nekik kínálni, a sütőlapáttól a magkokasig, amíg
kiderült, hogy mire várnak. „Hát ezt a csizmácskát akkor elvinném az
Imruskánknak, ha tik úgyis eldobnátok” – sóhajtotta Teca, Rozi vagy Kati
néni, s azzal kapta a kosarat, amely addig tátott szájként meredt a
sarokban vagy a szegen, és szépen elrendezte benne a csizmát, az
ingecskét vagy a nyújtódeszkát, és egy pillanat alatt eltűnt. Néha
férfiak is jöttek negyven kilométer távolságból egy forintért. Volt
olyan, aki csak a harmadik látogatáskor állt elő a kéréssel. Őket az
istállókra sikerült rábeszélnünk, mert ők is éppen olyan szerények
voltak. Ezek voltak a Szerentsések. „A híres csizmások!” – mondta
jókedvűen apám, mert véletlenül ő is észrevette egyszer, hogy
valamelyikük – híven az országos szokáshoz – a határban vállára vetett
csizmával, mezétláb masíroz felénk, s lábbelijét csak a tanya végén, az
ököristállóknál húzza fel.

Csizmában, mezétláb, papucsban, tutyiban áramlottak felénk nők, férfiak,

és gyermekek vegyest. A fojtottan fortyogó gyomorból Malvi néni volt a
csatorna, amelyen át kitörhettek. Elsősorban persze nagyanyát
ostromolták. Nagyanya vitézül állt a gáton, de ezzel a rohammal ő sem
tudott megbirkózni. Nem zárta ki pelikán-önfeláldozásából Malvi nénit,
annak különös átváltozása ellenére sem, amelyet úgy tekintett, mint
valami betegséget, sajnos gyógyíthatatlant. Különben is a családnak
mindig azzal a tagjával törődött legtöbbet, s tán legjobban azt is
szerette, aki a legnagyobb bajban volt; a gyermekeket sújtó bajok és
megpróbáltatások csodálatosan gazdag változatosságában egy versenybíró
éleslátásával állapította meg a sorrendet. Malvi nénin, sajnos, semmi sem
segíthetett, bajai elkeveredtek a Szerentsések bajaival: Szerentséséket
pedig egy isten sem tudta volna talpra állítani. Malvi néni szünet nélkül
ágynak esett, szült és temetett – hetenként jöttek a posták
Ürgepusztáról, s vitték sóhajtozva a zsírt, lisztet, s főleg a mézet,
amelyet a családi rossz nyelvek szerint még útközben fölzabáltak, mert
hisz tudtuk, hogy Malvi néni például a mézet nem állhatja. „Most arra
vágyna a lelkem” – nyögte a posta, jól sejtve, hogy ha kérnék, nagyanya
az ól tetejét is leszedné. Hiába hívtuk újra és újra: Malvi néni nem tért
vissza közénk. Vállalta a Szerentsések sorsát még férje s gyermekei
halála után is; pártolta és dicsérte őket, s azt hiszem, lassanként
meggyűlölt bennünket. „Könnyű azoknak – mondta egyszer –, akik mindennap
meleget esznek!” Nagymama néha a fejére tette a nagyvékát, két kezébe
egy-egy szatyrot fogott, s útnak indult, hogy saját fészkében fojtsa meg
a hidrát. Szívesen elkísértem, mert Dorognál átkeltünk a vasúti sínen, s
nagyanya ott órákig is elült velem, hogy vonatot láthassak. Távolról
egyszerre szívzsongító dongózümmögés hallatszott. Az üdezöld völgyben, az
erdőborította hajlatok alján hirtelen megjelent a vonat. Felálltunk ott a
töltés oldalában, mentünk is volna, maradtunk is volna, végül épp csak
egy-két lépést hátráltunk lefelé, szorosan egymás kezét markolászva.
Megvetettem lábamat. Nagymama orrára húzta kendőjét, de én emelt fővel
élveztem végig a pokolbeli dübörgés, a garabonciás vad szélroham, a
fojtó, sűrű füst, az ég-föld megrázkódtatásának kéjét. Arcomat forró, de
azon nyomban lehűlő gőz nyalta végig, az ördög nyelve. Lehunytam szemem,
nagyot lélegzettem a kénszagú füstből. A vonat máris távolról
füttyentett; épp csak farkát láthattam, ahogy a következő kettős
dombhajlat beszippantotta, mint kacsa a gilisztát. Oly hatalmas élmény
volt, hogy emlékezetem is félve mozdul. Ha mint Jánosnak Leviathan
elevenen megjelennék nekem is az égen, csak legyintenék: a hatást
elszedték tőle.

Háromürge-puszta gyönyörű vidéken feküdt, erdők közepén, dombtetőn.

Sokszor megjártam ezt a tájat – nem tudom, miért épp őszi képe jelenik
meg, hogy most fölidézem. Völgybe ereszkedtünk, lent a lapályon, mint
tündértó csillogott a sok ökörnyál a langyos napfényben. Jobbról és
balról erdők óriási, égig érő cserfái zizegtették vörös koronájukat. A
magas fű már elszáradt, a szálak tetején vakítón fénylett az olvadó dér.
Lépten-nyomon nyulak ütötték föl fejüket, harsogó hrrss-t hallatva
fogolycsapatok rebbentek; szarvast is láttunk. Az egész környék valami
ősi, szűzi boldogságban fürdött. A völgy túlsó oldalán a dombot fenyves
borította, szabályos S alakban út kanyargott benne. E varázslatos táj
csúcsán feküdt a puszta, sötéten nyüzsgő népével, mint egy madártetemen
rajzó hangyaboly.

Az istállókon, fészereken s csűrökön kívül három hosszú cselédház volt az

egész. Se kastély, se tisztilak. Templom és iskola sem. Háromürge csak
mellékpusztája volt az uradalomnak, amely valahol az idilli erdők s
dombok mögött lapult nagy messzeségben. A majorban a béresgazda
uralkodott. Még kút sem volt, a vizet a völgyből hordták, az istállókba
lajttal, a cselédek a maguk számára meg csak úgy kannákkal.

Szerentsésék egy másik kocsis-családdal laktak „egy fedél alatt”, ami

náluk azt jelentette, hogy egy szobában. Amikor beléptünk… de közben még
azt kell elmondanom, hogy valahányszor odamentünk, még Malvi néni
rendkívüli bajain kívül is mindig valami különös esemény fogadott
bennünket. Egyszer a csősz esett a meszes gödörbe, máskor éppen a pajta
égett. Ürgepusztán mindig történt valami. A bika is ki-kiszabadult, és
megtiport valakit. Mihelyt a távolság kék párázata fölött a pusztát
megpillantottuk, szorongás fogott el bennünket. Megesett, hogy
párhuzamosan lakodalom és temetés előkészületei folytak, s közben a
kanász fejszével kergette leányát föl-alá a gyülekező sokadalomban. Az
ürgepusztaiak élték az életet.

Szerentsésék lakásában – amikor az épp aznapi forradalmon, vagy ha a

rendkívüli esemény valahol a határban történt: a kihalt pusztán át végre
fölizgatva és kimerülten beléptünk – valóságos óvoda fogadott bennünket,
egy föllázadt, rousseau-i elvekre helyezkedett óvoda. Az ágyban, a földes
padozaton, a ládákon, az ablakpárkányon gyermekek feküdtek vagy ültek,
nagyrészt meztelenül és egymás hajába kapaszkodva. A búboskemence alsó és
felső ülőkéjén is gyermekek sorakoztak, sűrűn egymás mellé szorulva, mint
valami túlzásba esett barokk mester oltárán. Sivalkodtak és éheztek.

Szerentsésék éheztek, egyöntetűen, és itthon egész szemérmetlenül. A

velük egy fedél alatt lakó család is éhezett. Általában az egész puszta
evett volna valamit. A szemük nem kopogott az éhségtől, hasukat fogva
ordítani sem ordítottak. Csendesen, rendszeresen, de nyilvánvalóan
éheztek. Gombát szedtek az erdőben, és azt ették. Amikor gomba nem volt,
akkor az uradalmi cukorrépa-földekre jártak répalevelet lopni, és azt
ették. Mert azért ettek mindennap, de oly keveset, hogy az talán még a
rágással elpazarlódó erőt sem pótolta. „Megkínálnám kedves ángyomat
valamivel – mondta Rozi néni, amikor végre előkerült, s lesöpörve az
asztalról egy sereg gyereket, hellyel kínált bennünket –, de csak egy kis
üres főzelékünk maradt, ha ezek a pulyák azóta már meg nem ették.” Már
megették. Egy perc múlva megették azt is, amit mi hoztunk. Megették a
gyerekágyas vagy gyászoló Malvi néni részét is, aki fanyalogva utasította
el a kínálást. A pusztán egyedül ő nem volt éhes.

A koldusokat bámultam, de ezeket a helyhez ragadt, rendszeresen éhezőket

és egyéb nyomorgókat kezdetben, őszintén szólva, lenéztem. Hogy később,
mintegy vezekelve előbbi magatartásomért, érzelmeim irányukban annál
nagyobbat forduljanak. Mi nem éheztünk. Ha most kellene azt az életet
élnem, amit gyermekkoromban éltem, talán nyomornak érezném. Akkor nem
éreztem annak. Valami jól mi sem éltünk, de ettünk rendesen, legfeljebb
nem azt, amit szerettünk volna, s néha kelletlenül, hogy már megint paraj
vagy lutya vagy isterc vagy krumpli mezétláb, azaz hús nélkül. Sok
mindent egyáltalában nem ismertünk, s így ha a közfelfogással ellentétben
szenvedtünk is, nem tudtuk, hogy azok hiánya miatt szenvedünk. Így
például, ha télen fáztunk (eleget fáztunk), azt csak a hidegnek
tulajdonítottuk, s nem a kezdetleges lakásnak. Gyakori betegségeinket
annak, hogy „nem vigyázunk magunkra”. Mint rendkívüli eseményre
emlékszem, hogy egyszer gesztenyét ettünk, ajándékcsomagban kaptuk valami
távoli rokonunktól. Arra az ünnepies estre is emlékszem, amikor apám
valamelyik környékbeli vásárból egy doboz szardíniával tért meg, s
lelkesen és boldogan, mint mindig, amikor magyarázhatott, megismertetett
bennünket annak eredetével és élvezési módjával. Első áldozáskor három
narancsot kaptam, s amikor hetek múlva beteltem a szagolgatásukkal, és
végre az elsőt megkezdtem, egy-egy gerezdje az ötödik házig el-
elvándorolt; a héját, sőt a magvát is megettük. Fagylaltot tizenhárom
éves koromban ettem először, az év végi vizsgák alatt kapatott rá az
egyik osztálytársam, s falánkságomban nemcsak a gyorsan eladott
iskolakönyvek árát, hanem a hazatérésre kapott útiköltséget is majdnem
eltékozoltam – az alig elkerülhető botrány őrizte meg oly élesen
emlékezetemben. Fagylalt – otthon hasztalan magyaráztam a kéjt, amely
bűnbe vitt. Otthon csak azt ettük, ami szükséges volt. De azért reggel,
este ettünk, sőt sokszor uzsonnatájt is, egy karéj kenyeret. Szerentsésék
miért nélkülöztek, s vélük nemcsak egész Ürgepuszta, de majdnem minden
puszta cselédsége? Mert az általános pusztai élet az övék volt. A
hatalmas búzamezők közepén a béreslakásokban lakat alatt volt a kenyér, s
a gyerekek hiába feszegették és rugdalták a ládát, hiába üvöltöttek a
táperő nélküli ebéd után már egy órával. Miért kellett a dolgozó
felnőtteknek is megvonni szájuktól a falatot? Pontos adatokat mondhatok
erről.

A puszták népének díjazása részletesen ellenőrizhető. A szolgálati

szerződés vagy bérlevél tüzetesen felsorolja illetményeiket; ezek
„készpénzre, természetbeni javakra és mívelésre kapott földre” oszthatók.
Ezek összessége az úgynevezett konvenció. A cselédek ajkán annyi keserű
fintorral, alázatos nyögéssel s asszonysírással hangzó „kommenció”
feltételei szinte évről évre kedvezőtlenebbek. Szigorúak s a művelt ember
számára elképesztőek voltak már a háború előtt is. Ott, ahol a jó
élelmezés és ellátás szükségét és közvetlen hasznát a gazdák már
tudományos alapokra hivatkozva hangoztatják, ezek a szerződések a
cselédeknek csak annyi élelmet juttatnak, amennyi őket épp hogy életben
tartotta. A pusztákon tükörfényesre kefélt, délceg járású, gyönyörű
méneket látni, tág orrlikkal fújtató bikákat, vasfeketéket és
hatalmasokat, mint a mozdonyok. Kövér, vagy csak úgynevezett testes
béresre egyetlenegyre sem emlékszem, se dolgozó sorban szolgáló kocsisra
vagy kaszásra vagy csordásra; a kövérséget köztük még képzeletben is oda
nem illőnek, valósággal humorosnak érzem. A puszták népe nem hajlik a
hízásra. Szikár, csontos faj ez. Napbarnított, s ezért akkor is inasnak,
„keménykötésűnek” látszik, amikor már a lélek igazán csak hálni jár bele.
Egyik tudós antropológusunk a dinári fajtabeliekhez hasonlította őket, a
csont-bőr dalmátokhoz. Sajnos, meg kell cáfolnom őt. A soraikból kikerülő
felügyelők és parancsolók ugyanis csaknem kivétel nélkül hajlanak a
testesedésre.

Faji jegyeik magyarázata, véleményem szerint, a konvencióban keresendő.

Bizonyosra veszem, hogy a ma szokásos konvenciók alapjait akkor szabták
meg, amikor azok még valóban csak alapok voltak, amelyekhez a cselédek
még szerezhettek egyet-mást. A konvenció hajdan csak afféle téli
takarmány lehetett, mellette ott volt még a szabad mező, sőt szinte a
földesurak hallgatólagos beleegyezésével szabad szérű is. A század végén
még a legszegényebb cselédek, ahogy saját családom történetéből tudom,
majdnem kivétel nélkül egy kis önálló gazdálkodást is folytathattak: a
feles földből szerzett terményeiket eladhatták, saját állataikat pedig az
uradalom terményeiből táplálhatták. Ez azonban a gazdálkodás
ésszerűsítésével fokonként megszűnt. Csak a konvenció maradt meg, sőt még
az sem. A 90-es évek nemzetgazdászai még évi 100 és 60 forint fizetést,
évi két pár csizmát, ingyen bocskorokat, gubákat és szűröket emlegetnek.
Ma?

Azt kell még megjegyeznünk, hogy konvenció háromféle van, úgymint az

ökrökkel vagy lovakkal dolgozó rendes béreseké, a gyalogosan s
rendszerint napszámos-teendőket végző gyalogbéreseké és végül a
gyermeksorban levő kisbéreseké. Az első két osztály javadalmazása közt
kevés az eltérés. A kisbéresek az előbbiek jövedelmének felét kapják.
Előfordul a negyed- vagy koldusrész is, amelyet a rendes munkára már
képtelen s csak csöndes csőszködésre alkalmas hűséges régi cselédek
kapnak, nagy ritkán, kegyelemből.

Az egyrészes béres készpénzjavadalmazása tizenkettőtől negyven pengőig

váltakozik. Ha negyven pengő – negyven pengő egy esztendőre, akkor egy
napra bőven számítva 11 fillér jut.

Tegyük fel, hogy a család öt tagból – férjből, feleségből és három

kiskorú gyermekből áll. Fejenként így naponta 2 fillér jut. Ha a
családapa készpénzjövedelme tizenkét pengő, akkor naponta az egész
családra 3 fillér, fejenként pedig 0,6 fillér esik. Van olyan hely is,
ahol a cseléd egyáltalában semmi pénzt sem kap.

Terményt körülbelül 16 métermázsát kapnak, amennyit a három-négyezer

holdas uradalom egy holdján megtermelnek. A 16 métermázsából 6 métermázsa
a búza, 5 a rozs és 5 az árpa. Az előbbi kettőből kikerül évente
körülbelül 500 kilogramm kenyér és 180–200 kilogramm tészta. Azaz
személyenként minden napra 27 deka kenyér és – ismét bőven számítva – 11
deka tésztanemű.
Főzésre és tüzelésre évente 5–6 köbméter dorongfát kapnak. A hiányt az út
mentén elhullott szalmával, aszúágakkal pótolják. A téli fűtést pedig az
egy szobába zsúfolt testek természetes melegének kipárolgásával.

Kapnak azonkívül saját használatra 300 négyszögöl kertet és 1600

négyszögöl tengeri- vagy burgonyaföldet, amelyet az uradalom szánt meg.
Bevetése, kapálása és ápolása az asszonyok feladata, akik egyéb dolguk
miatt ezt csak vagy a munka, vagy egészségük rovására tudják elvégezni.

A tengeriföldön termelt tengerit vagy burgonyát a cseléd saját állatja

élelmezésére fordíthatja, vagy megeheti. Eladni az új rendelkezések
értelmében nemigen szabad. Rendszerint megeszi, javarészüket még a teljes
megérés előtt.

A törvény megemlíti, hogy a cselédek földjeit a közepes jó minőségű

földek közül kell kijelölni, gabonakonvenciójukat pedig az eladásra szánt
elsőrendű minőségből kell kiosztani. A cselédek földjét nem egy uradalom
a forgó utolsó szakaszába kerülő, kiuzsorázott földek közül jelöli ki,
gabonajárandóságukat pedig oly rossz, ocsús gabonából méri, hogy a
cselédek nemegyszer kénytelenek visszautasítani.

A cseléd állatot is tarthat. Tarthat egy vagy ritkán két anyakocát, de a

malacokat az elválasztás után el kell adnia. Tarthat körülbelül 20–30
tyúkot is. Gyermekkoromban minden tyúk után 5 tojást és minden kotlós
után 5 csirkét kellett a kastélyok úrnőinek beszolgáltatni. Szabad egy-
két kacsát is tartani. X.-pusztán, ahol apám életének utolsó esztendeit
szolgálta, a cselédeknek a saját költségükön nevelt s gondozott kacsák
közül minden másodikat kellett beszolgáltatniok a kastély úrnőjének.

Hajdan tehéntartás is volt. A legelők feltörésével azonban ezt legtöbb

helyen beszüntették, s a tehéntartás megváltása címén a cselédeknek
családonként egy liter tejet adtak. Aztán sok helyen ezt is
megszüntették.

Sok mindent megszüntettek. Föltételezem, hogy azt a szokást, amely

szerint a cselédasszonyoknak is kellett évenként bizonyos számú napon a
kastélyban ingyenmunkát végezniök, már nemcsak a század elején kelt
törvényben szüntették meg. Ifjúságom idején még a törvény ellenére is
szokásos volt.

Valamikor sót is kaptak és szalonnát is, évenként 20–30 kilót. Felénk ez

is megszűnt.

Kitűnő közgazdászok pontosan kiszámították, hogy egy rendes, egészséges

béres minden évben nevezhető összes járandósága mennyi pénzértékben.

Ne vegyük tekintetbe annak a munkának értékét, amelyet a cselédek, főleg

a cselédasszonyok a konvencióba kapott földecskék művelésére s
állatocskák nevelésére fordítanak. A cselédek minden néven nevezhető évi
járandósága, vagyis a búzán, rozson, árpán, tűzifán kívül még az
uradalomtól kapott lakást is számításba véve, pénzben körülbelül 350–500
pengőt ér. Ennyit kapnának érte, ha el akarnák adni. Egy öttagú
bérescsalád minden tagjára tehát az évi jövedelemből az 1930-as
esztendőkben is naponként átlag 25 fillér jutott. Az élelmezésen,
fűtésen, világításon kívül ebből elégítik ki ruházati szükségleteiket,
szellemi és vallási kívánalmaikat, utazási igényüket.
Ez a félmúlt s a folyamatos jelen, a rendes állapotok kora, a békéé.
Nincs panasz. Csak a neveletlen gyermekek üvöltöznek, rázzák, rugdalják a
bezárt kenyeresládát.

Ez volt a Szerentsésék jövedelme, ez volt majdnem minden pusztaié, kivéve

a parancsolókat; ezeknek valamivel több állattartásra volt joguk. Ez volt
a mi jövedelmünk is, azzal a különbséggel, hogy apám négy tehenet
hajthatott a legelőre. Ez a négy tehén húzott kifelé bennünket később
kínosan, keservesen a marasztaló pusztai kátyúból. Az ő érdemük, hogy itt
vagyok… Meg előttük azé a hat malacé, amelyek nagyanyám tekintete alatt
tüneményes gyorsasággal nőttek, híztak s cserélődtek a vásárokon sovány
utódokra. Mert mondanom sem kell, apai nagyapám gazdagságában, hogy úgy
fejezzem ki magam, csak lelkileg sütkéreztünk. A híres vagyonból soha egy
krajcárt se láttunk, nem is igényeltünk. „A fát is kell öntözni, ha új
földbe kerül” – mondta megértően apám, s boldog volt ő is, ha néha-néha e
fák árnyékában ülhetett. „Az én Imre öcsém – kezdte a pusztaiak között, s
megért neki egy elveszett házat, hogy utána tehette –, aki kádár Gyönkön,
a saját házában…” Nemegyszer súroltuk az életet, amelyet a Szerentsésék s
általában a pusztaiak éltek. De amelyet én csak Szerentséséknél ismertem
meg a maga valójában.

Nagyanya, ha Malvi nénit már nem tudta, legalább a gyerekeit akarta

megmenteni. Meg-meghívta őket magához, illetve hozzánk, mert nála nemigen
volt hely.

Csakhogy azokat a legnagyobb nehézséggel lehetett a családból

kiszakítani. A Szerentsésék egyszerre úgy ragaszkodtak hozzájuk, mint a
boldogsághoz. Nem és nem! Éppen azok nélkül nem tudtak volna élni. Végre,
amikor engedtek is, csak a legszigorúbb rokoni szokások szerint engedtek.
Csak úgy, ha mi is elmegyünk hosszabb időre hozzájuk. Először bátyám volt
el Ürgepusztára, és csodákat mesélt. Hónapokat töltöttem náluk én is. De
már nem Ürgepusztán, mert közben az öreg Szerentsést kölcsönben, vagy
valaki helyettesítésére áthelyezték onnan, s Malvi nénit is magával
vitte. Hegyempusztára követtem őket, egy híres bankárcsalád birtokára. Ez
is a Szerentsésék világa volt.

Folyton répalevéllevest ettünk. Azért emlékszem rá, mert az első naptól

az utolsóig, noha nem voltam válogatós, a kanalat mindig enyhe
hányingerrel mártottam meg, s behunyt szemmel emeltem ajkamhoz.Más
nemigen volt. Ünnepszámba ment, ha Malvi néni főzeléket is főzött, egy
kis krumplit vagy babot. A Szerentsések mindezzel látszólag nem sokat
törődtek. Általában az evésre nemigen adtak, mellékes dolognak tartották,
afféle szükséges rossznak. Így az ebédhez meg sem terítettek; amikor az
étel elkészült, Malvi néni a küszöbön kezünkbe nyomott egy bögrét és egy
kanalat, ki-ki ott étkezett, ahol akart, az eresz alatt, a favágó tuskón,
az árokparton. A kocsisok rendszerint a kocsin ettek, valami hagyomány
lehetett ez náluk, mert akkor is oda kérték az ételt, amikor a lovak nem
voltak befogva. A béresek pedig, ugyancsak valami homályos hagyományból,
a szekér alá, vagy ha bent voltak a pusztán, az istállóküszöbre
kuporodtak. A leves után kaptunk még egy karéj kenyeret. „Szerezzetek
hozzá valamit” – mondta Malvi néni. Természetesen nem a kamrában, hanem a
földkerekségről. Megettük a kenyeret, s a délután valóban nagyrészt a
szerzés nem könnyűszerű gondolatában folyt. Faepret ettünk, földiszedret,
a gledicsfa hosszú termése széléről azt a kocsonyás, édes valamit;
csicsókát és sóskát. Amit épp nyújtott az évszak. Az akácvirág apró,
mézzel telt könyökét. Galagonyáért a harmadik határba is elvándoroltunk.
Voltak, akik fiatal csalamádé törzsét hámozták meg, s szeletekre vágva,
azt szopogatták; édes, bár egy kicsit émelyítő.

Télen Szeréntsésék főleg sült tökön éltek, délben friss-melegen, este

melegítve, reggel hidegen. Kaptak ugyan tejet, egy litert, de ezt, mivel
akkor el lehetett adni, eladták. A burgonyát csak karácsony után kezdték
kivermelni, addig nem nyúltak hozzá, azzal húzták ki a tavaszt.

Igaz, Szerentsésékkel kapcsolatban volt alapja a pusztai értelmiség által

oly gyakran hangoztatott vádnak, hogy a cselédek nem tudnak gazdálkodni.
Szerentséséknek kevés fogalmuk volt a beosztásról. Az uradalom
negyedévenként adja ki a pusztaiak illetményét, levonva belőle az
időközben kikönyökölt előlegeket. Ilyentájban – fertálykor – éjjel-nappal
folyt a sütés-főzés. Csak úgy pattogott a zsír! Szerentsésék a palacsinta
bolondjai voltak. Majd egy hétig folyton palacsintát ettünk, hidegen,
melegen, lekvárral és lekvár nélkül. Így élt akkor a többi család is. A
hatalmas tűzhelyen egész nap sercegett a nedves ágfa, és kavargott a
szemet, orrot egyformán csípő füst. És folyt a kínálgatás, az olvadozó
édesnénémezés, aranyoslelkemezés a megszokott csaták helyett. Hol volt a
konyha hideg koromszaga! Egész nap daloló serpenyők körül tolongtunk.

Négy szoba ajtaja nyílott a konyhára. Középen állt a sárból vert,

kunhalom nagyságú, hatalmas tűzhely. Tüzet ki-ki a tetejére rakott. A
széles kéményből, amelynek arasznyi korommal fedett, csillogó falai közt
bevert az eső, láncok lógtak, ezekre akasztották a kondérokat a szabad
tűz fölé. A lábasok alá két tégla között gyújtottak lángot. A konyha
falából mindenki a maga szobája felé eső részt fehérre meszelte, s
koromba mártott meszelővel vert rá igazán tetszetős díszeket. Edényt vagy
élelmet a konyhában senki nem tartott, azt még a szobában is külön ládába
zárták.

Mert itt még egy-egy szobában több család is lakott. Szerentsésék

szobájában, ahogy így emlékezetből összeszámolom, azt hiszem, csak
kilencen aludtak, mert a hozzájuk beosztott házaspár még fiatal volt, az
asszony akkor dajkálta a második gyermekét. Az asszonyt Viktornak hívták,
s olyan csendes, ijedt kis teremtés volt, hogy észre sem vettük.
Legtöbbször nem is hált a szobában, álomba dajkálta kicsinyeit, s ment ki
férjéhez az istállóba.

A másik három szoba annál népesebb volt. A mellettünk levőben, amelyet

csak egy fal választott el a miénktől, három család lakott, három
göbölyös, nagy zenekedvelők. Ébredni is citeraszóval ébredtek. A főzenész
köztük az öreg András bácsi volt; még a déli munkaszünetben is
hazaszaladt, hogy egy kicsit „pöngicséljen”. Este, ahogy megtért, fogta
teknő nagyságú szerszámát, s ha vidám volt, ha szomorú, verte rajta a
nótát, míg csak le nem feküdtek. A hozzácsatlakozó hangokból tudtuk meg,
hogy melyik göbölyös érkezett még haza. Gyönyörűen játszottak – nem
tudom, ismerik-e az ilyenfajta citera hangját? Halkan, finoman tud az
hangzani, oly szelíden, mint a tücsökciripelés. Az asszonyok orrhangon
dúdoltak hozzá. Megtörtént, hogy az éjszaka kellős közepén is fölhangzott
odaát az érces, de mégis finom muzsika; valamelyik göbölyös gondolt
valamit, s nem tudott elaludni, míg ki nem fejezte.

Szemben velük, a konyha másik felén nyíló ajtó mögött Szabó bácsi lakott
a maga nagyszámú családján kívül az egyik fia és az egyik veje
családjával. Itt is rengeteg gyerek volt, a nők szinte versenyt szültek,
s a versenyből az öreg Szabó néni sem maradt ki. Megtörtént, hogy egy
időben babázott le a lányával. Az asszonyok napszámba jártak, s felváltva
szoptatták a csecsemőket, akik egymásnak nagybátyjai és unokaöccsei
voltak. Az öreg Szabó néni egyik karjában a saját kisdedét, a másikban az
unokáját tartotta, és büszkén nyelvelt a cselédasszonyokkal, akik
mindenféle erkölcstelen pletykát terjesztettek erről az ótestamentumi
keretben virágzó családról. Szabóék állítólag nemcsak a csecsemőket
tévesztették össze. Bizonyos, hogy néha, mikor egymás közt is
összekaptak, az asszonyok nem a legépületesebb dolgokat üvöltötték el
családi életükről, az egész puszta füle hallatára. Mihelyt a veszekedés
elkezdődött, a férfiak libasorban szépen elhagyták a szobát. A sodrófával
s konyhaedényekkel hadakozó három asszony között rendesen Malvi néni
teremtett rendet; ő kedvelte s védte őket, s azok is szerették őt.
Gyerekcserében voltunk velük, ami azt jelentette, hogy ha Szabóéktól
minden felnőtt elhagyta a házat, gyermekeiket a mi szobánkba terelték át,
s minket az ő szobájukba küldtek, ha a tüzelővel takarékoskodnunk
kellett.

A negyedik szobában két csikós család lakott, a nevük is Csikós volt.

Senkivel sem érintkeztek, vélünk sem, noha egyik asszonyt lánynevén
Szerentsésnek hívták, s szegről-végről rokon volt. De ők jól éltek, a
gyermekek már serdülő korban voltak, s a két család a férfiak egész
részén kívül két félrészt is kapott. Emelt fejjel jártak át a konyhán, s
a köszönést sem fogadták; ha közülünk, gyermekek közül valaki útjukba
került, egyszerűen félrelökték. Néha ittak. Valamelyikük a csikók
abrakjából egy félzsáknyit a vállára kapott, egy éjszaka megtette vele az
utat a faluba. Bort hozott, s a család már hajnalban vedelni kezdett.
Hangtalanul, titokban fogyasztották, arcuk még a szokásosnál is keményebb
volt, csak szemük csillogásán látszott, hogy mulattak.

Három ilyen közös lakosztály volt sorjában a házban, vagyis összesen

tizenkét szoba. Külön lakásban, a ház végén csak az uradalmi kőműves
lakott. Felesége mindig szépen öltözködött, hétköznap is cipőben járt.
Egyetlen kislányuk volt, őt is igen finoman öltöztették. Csak nagy ritkán
láttuk. Egyszer a cselédkertek alatt összeakadtam vele, vidáman elébe
álltam, s emlékszem, rögtön valami történetbe akartam beleavatni.

– A mamám megtiltotta, hogy én veletek beszéljek – fojtotta belém a szót,

és kényeskedően továbbállt. Látszott, hogy szívesen tesz eleget a szülői
parancsnak. Értelmetlenül bámultam utána.

11. A gyermekek nevelése, felvilágosodása, barátkozása. A szerelem

Mi, gyerekek… a gyerekek úgy élnek a pusztán, oly szabadon, akár a

határban s a házak között felügyelet nélkül összevissza bolyongó állatok.
A világ rendje, az élet, az emberi test egyre szaporodó jelenségeinek
kormányzására nem a kész társadalom példái és törvényei szoktatják őket,
hanem a körülöttük nyargalászó, egymást harapdáló és szaglászó csikók,
tehenek és bikák. A közös lakásokban, a kocsiutak porában, az itatók
körüli pocsolyákban futkározva és hemperegve a szűzi ártatlanság
őszinteségével s bátorságával úgy szoknak egymáshoz, úgy vizsgálják és
fedezik fel egymás testét-lelkét, akár egy kosáralja kutyakölyök. A
puszta határa végtelen, a gyerekekre nem kell vigyázni, nem tévedhetnek
ki belőle, nem veszhetnek el. A pályaudvarok csarnokaihoz hasonló nagy
magtárakon és istállókon és fészereken túl akácbokor-ligetek, csenderesek
terülnek el és erdők és beláthatatlan legelők, búzatáblák, szittyósok és
áthatolhatatlan füzesek a folyó mentén, mely minden tavaszkor egész
tengert önt a lapos kaszálókra.
Nemcsak azt mondom, ami velem történt; azt is, ami velem történhetett
volna, mert társaimmal megesett; emlékezetemben fölcserélődnek és
összefolynak azok az események, amelyeknek szereplője s amelyeknek csak
szemlélője voltam; első személyben folyó szavaim úgy tágulnak, ha
tágulnak, rég elfeledt, idegen életek vallomásává. A szobában, ahol én
gyermekéveimet töltöttem, csak a mi kis családunk öt tagja lakott, de
annyit forogtam azokban a több családos szobákban is, amelyekben sokszor
húsz személynek kellett volna valami módon megférnie, barátaim s
játszópajtásaim, akik kivétel nélkül ilyen odúkból bújtak reggelente elő,
annyira ezeknek a lakásoknak levegőjét és erkölcsét lehelték ki magukból,
hogy emlékeimen át szinte szagolom azok áporodott éjszakai levegőjét,
hallom az összevegyülő zörejeket, sóhajokat és nyögéseket. Néha úgy
rémlik, mintha egész gyermekségemet valóban én is azokban a szobákban
töltöttem volna, amelyekben születéstől, sőt fogantatástól a halálig
minden mások füle hallatára megy végbe.

Hány olyan lakodalmon vettem részt, hány duhaj eszem-iszomon az urasági

pajták, vagy derült időben a puszta végén az akácfák alatt, amelyből
éjfél felé az ifjú pár ezekbe a közös lakásokba vonult vissza… A
lakodalmak mindig tékozlóan gazdagok voltak; az uradalomtól kölcsönkért
hosszú babszemező asztalokon vastagon folyt a bor és a zsír, a három
pusztából összehordott tepsikben a sült tyúkok és kacsák füzérei
sorakoztak, a káposzta gyerekfej nagyságú töltelékeit a vékony nyakú
cselédek tejeskaláccsal tömték magukba – egy egész évi koplalásért vettek
kárpótlást: a két násztárs családjának egész évi élelmüket fölzabálták.
De ez is, ez a mértéktelen falás is a szertartáshoz tartozott, a
lakodalomnak éppoly elengedhetetlen járuléka volt, akár a papi áldás. Még
annál is fontosabb, mert arra volt nagyon is sok eset, hogy a párok
templomi jóváhagyás nélkül frigyre léptek, de arra egy sem, hogy addig,
míg „rendes” lakodalom tartására nincs mód, templomra gondoljanak. Azt a
szégyent, a „mezétlábas esküvő”-ét nem viselték volna el. Mindnyájan
tudtuk, hogy szomszédunk lánya szerelmes volt az egyik alsómajori
legénybe, és nem viszonzás nélkül, ami azt jelentette, hogy viszonyuk
volt; s mégsem ahhoz ment feleségül, hanem egy helybeli legényhez, akiről
már az esküvő előtt megsejtette, igen helyesen, hogy egész életén át a
szokásosnál is jobban fogja verni. A szeretőjéhez csupán azért nem ment,
mert a lakodalomtartás körülményeiben nem tudtak megegyezni. Nem a két
család nem tudott megegyezni, hanem a lány kapott össze a jövendőbeli
napával, hogy ki mit süssön, s kiket lássanak majd vendégül. A környéken
a lakodalmakhoz vagy a cigányokat hívták 15 koronáért, vagy a
rezesbandát, amely 30 koronáért csapott valóban hét faluig szóló jerikói
zenebonát. A pusztára csak a rezesbanda járt, a német Nagyszékelyből.
Egyik, velünk komaságban levő pusztai cseléd lánya, a legszebb béreslány,
akire emlékszem, másfél évig halasztotta az esküvőt, hogy a rezesbandára,
a „trottyosok”-ra valót összekuporgassák, mert a németek a pusztaiaktól
előre kérték a pénzt. Kölesden egy legény ehhez hasonló ok miatt
fölakasztotta magát. „Elemésztette magát, mert nem vehette el, akit
szeretett” – mondták megértően a cselédek. Egy másik, velünk ugyancsak
félatyafiságban levő család asszonyainak anyám lelkére akart beszélni,
hogy a lakodalmi pazarlás helyett inkább valami bútort vagy egypár
malacot juttassanak a fiataloknak. Nem hívtak meg bennünket a
lakodalomra, s esztendőkig tartó harag lett a tanács következménye. A
lakodalomnak a nyomor és a formális éhezés e pusztaságában olyannak
kellett lennie, hogy „megemlegessék”; nemcsak ürügynek – szinte
bosszúállásnak kellett lennie a hosszú éhkoppért. Nem mulatság volt az,
nem élvezet – valami barbár, öncsonkító, vad emberáldozathoz hasonlított.
A kültelki proletár minden szombaton leihatja magát – a pusztaiak
hónapszámra nem látnak szeszt, kocsma nincs is a pusztán, de pénz se rá,
s az uradalom se tűri az állandó felügyelet alatt tartott cselédek közt a
részegeseket; ha nagy ritkán szeszhez jutottak: a szomjanhalók
mohóságával és lázával dobták hát magukat abba a rövidke szabadságba,
emelkedésbe, feledésbe, amit az alkohol nyújt. Milyen szépek voltak e
lakodalmak bor- és örömkeltette mámorában, mily angyalian ártatlanok,
gyermekiek az első pohár után, mesterségesen fölébresztett emberi
öntudatuk első óráiban!

Milyen diadalmas, ünnepies volt a lakodalmasok gyalogos elvonulása a

bokáig érő őszi porban vagy téli latyakban valamelyik szomszéd falu
templomába. Az egész utat végigénekelték. A legények, ha már lovon nem
szökdelhettek, mint a falusi gazdák fiai, saját lábukon ugrándoztak, s
rúgták a port, vetették magukat át az árkokon és bokrokon, és még
nyerítettek is hozzá nagy vígságukban. És visszajövet a kastély vagy a
kasznár háza előtt a hagyományos tisztelgés is, amelyet a múlt, talán még
a jus primae noctis emléke némának, elfogódottnak, komornak rendelt, mint
valami gyászszertartást, még az is, milyen boldog mosolygások közt ment
végbe. A bemutatkozás után a kilépő vőlegényt, aki ilyenkor odabent
rendesen egy acélbicskát és a mennyasszonyt, aki egypár cirógatást
kapott, milyen üdvrivalgással fogadták a küntvárakozók: a násznép dagadó
jókedve egy megyét kacagásba boríthatott volna. Mindenkit megállítottak,
aki a pusztán áthaladt, teletömték kaláccsal, süteménnyel, s rimánkodva
nyomkodták kezébe az üveget, unszolták az ivásra, ha az véletlenül
gyorsan betelt a borral. De a ritkán ízlelt szesz hamarosan végzett
velük.

A szokás szerint a menyasszonynak sem enni, sem inni nem illik a

lakodalomban; csak úgy csipeget ő valamit, már csak azért is, hogy
megállja majd helyét a menyasszonytánc órákig tartó vad pörgésében,
amikor a vendégseregből mindenki, aki valami ajándékot hozott, egy
sótartót, egy zománcos bögrét, egy pár papucsot vagy egy villát
valamelyik uraság vagy vendéglő rosszul elsikált monogramjával,
szédülésbe forgatja a rekedtségig üvöltözve, hogy: enyém a menyasszony!
De a vőlegény, a boldog, az ehet, ihat, és eszik is és iszik is, mert az
illem neki meg azt diktálja, hogy lakodalmán úgy jóllakjék, mint életében
azelőtt soha nem lakott jól, s előreláthatóan azután sem fog soha többé.
Tömik, mint a libát. Mire a menyasszonyt már azok is megtáncoltatták,
akik ajándék helyett jogot erre pénzzel, rendesen tíz fillérrel,
rendkívüli, megemlítésre szánt esetben egy pengővel váltottak, s a
vőlegényre kerül a sor, hogy a menyasszonnyal az utolsó táncot, a
vőlegényforgatót eljárja, s aztán egy időre elvezesse, tántorogva kel föl
szegény a lóca közepéről, a díszhelyről. Egy-két forduló után öklendezve
botorkál az új otthon felé. A násznépnek még járni képes része versbe
szedett, vastag megjegyzéseket eregetve, lelkes üdvrivalgással tolong
utánuk, csörgeti a menyasszonytánc jövedelmét, s figyeli, észreveszi-e a
menyasszony a küszöbre fektetett seprőt, és felveszi-e vagy sem, vagyis
dolgos asszony válik-e belőle vagy henye. A közös konyha is ezer babonás
próba és jóslási kísérlet Scylla-Charybdisévé alakul. Végül az új pár
eléri a szobát. Hogy mi történt azután, azt másnap röhögő és ragyogó
arccal beszélik öt-hat éves barátaim, akiket a lakodalom miatt még a
rendes időnél is előbb fölkergettek a fészkükbe, a kuckó közös
rongyhalmazára, vagy ha a szoba lakói ellenséges viszonyban voltak, le, a
felnőttek fekvőalkalmatosságaival elkerített sarkokba.

Amit híven elbeszélnek, magyarán nevén nevezve a cselekmény minden

mozzanatát és eszközét, az már ebben a korban sem újság nekik, nekem sem.
A puszta gyermeke, mihelyt eszét tudja, „föl van világosítva”, legelőször
épp a szerelem dolgairól világosodik föl – emlékeimben kutatva, azon
gondolkozom, vajon testi és erkölcsi fejlődésre ártalmas-e ez a korainak
azért nem nevezhető, mert az érdeklődéssel pontosan egyidejű hiánytalan
ismeretszerzés? Ez a lépésről lépésre való bevezetés a titkokba, amelynek
révén apránként, tehát a manapság annyira rettegett ifjúkori
megrázkódtatások nélkül kapja meg az ember mindazt az édeset és keserűt,
amit az élettől különféle arányú keverésben, akarva, nem akarva, úgyis el
kell fogadnia? Dolgom nem a döntés, csupán a tájékoztatás.

A puszta gyermekének érzelmi élete már pólyás korában a puszta

törvényeihez igazodik. Nemcsak a közös lakások, hanem a közös házak, s
végeredményben az egész puszta egyívású csecsemőit mihelyt topogni
kezdenek, egymás mellé rakják, s ott is, ahol az uradalom nem tart
kommenciós „gyerekpásztort”, valamelyik, már csak erre-jó vénasszony
felügyeletére bízzák, mert hisz a pusztán az anyáknak nemcsak az anyaság
a hivatásuk. A gyermekek egymást nevelik. S mikor elhagyják ezt a
paradicsomi meleg aklot, oly fürkésző szemmel néznek már a világba, akár
Ádám a kiűzetés után. Ki mondta meg nekik, hogy a harcot is, vereséget is
könnyebben viselik, ha párt választanak minél elébb maguknak?

Emlékszem egy kislánykára. Első emlékem róla mindjárt az, hogy egy
délután, amikor az anyám az uzsonnára való kenyeret szegi nekünk, beállít
hozzánk a konyhába azzal, hogy ő az én szeretőm, és ő is kér egy karéj
kenyeret. Négy-öt éves lehettem, tudom, még nem jártam iskolába. Tíz év
múlva, amikor ez a jelenet ugyanezzel a lánnyal megismétlődik,
szégyenemben majd a föld alá bújok, de akkor még igent intek, s az
egyenes vallomást köröttem is mindenki helyénvalónak tartja. Anyám
mosolyogva teljesíti a kérését, jóllehet az inkább követelés vagy
igénybejelentés, mint kérelem; megsimogatja és megcsókolja a kislányt;
attól fogva az állandó vendég nálunk, le nem marad a nyakamról. A pusztai
iskolába egy évvel később kerül, mint én. Oda is azzal lép be, amivel
annak idején a konyhába, azzal igyekszik helyet és tekintélyt szorítani
magának a gyermekeknek a felnőttekénél sokkal szigorúbban szervezkedő
társadalmában. Igényt tart rám, védelmez és kormányoz, csúnya jeleneteket
rendez velem és a többiekkel is; semmi kétség, hogyha abban a sorban
maradok, amelyben megismert, s ég tudja, mi miatt kiszemelt magának,
előbb-utóbb őt kell feleségül vennem, ahogy legtöbb gyermekkori pajtásom
is játszótársát vette el. Esztendőkig s távollétem alatt is konokan
kitart mellettem. Egyre nagyobb aggodalommal figyeli rajtam a külső-belső
változást. Nyári hazaérkezéseimkor pontosan annak a borjúnak a
tekintetével mered rám, akinek, mezei kószálása alatt otthon új kaput
faragtak; állati riadalommal füleli hangomban az úrhatnámságot és gőgöt,
amelyet egy-egy év alatt felszedtem, kétségbeesetten szaglássza az
idegenséget, és semmit sem értve a dologból, szégyenkezve, zavarodottan,
lassanként elhúzódik tőlem. Majd menekül akkor is, amikor már én
közelednék feléje, mert én minden fellengősségem és kérkedésem ellenére
épp akkoriban kedveltem meg igazán. Meg kell mondanom, hogy hozzá semmi
komoly közöm nem volt. Nem emlékszem rá a bandában, amellyel évekig
napszámra róttam a határt, s próbáltam a testi-lelki próbákat, amelyek
ott vártak reánk.

Engem anyám az országúton kívül csak a víztől tilt, a folyótól, a

bányaakna szélességű csordakutaktól. Meg az urasági falkától, amióta a
disznók egy ötéves kisgyermeket felfaltak. Ezeken kívül minden szabad.
Még küldenek is hazulról, megvan ennek is az oka. Egész fiatalon magamnak
való, egy kicsit mulya gyerek voltam, aki, ha azt mondják neki, maradj
itt a ház előtt, fél napig elül a küszöbön. – Most már járkálj egy kicsit
– hallom ma is anyám hangját. Elballagtam a kert végébe, s egy perc múlva
kérdő arccal ismét a konyhában álltam – járkáltam, most mit csináljak?
Négyéves korom felé egy ideig komoly idegrohamaim is voltak; a legelső
egyik szombat esti fürdésnél lepett meg: erőnek erejével csizmástul
akartam a szapulóba lépni, s mikor harmadszor el-elhúztak, arcom
elkékült, eszmélet nélkül vágodtam el a földön. Attól fogva, ha
felingerelnek, vagy bántanak, se könnyet, se panaszt nem ejtek, hanem már
szabályszerű remegés és kékülés fog el, amelynek most már minden
simogatás és becézés ellenére is ájulás a vége. Utolsó, legkisebbik
gyerek voltam, fészek-fentőnek csúfoltak, s anyám teljes joggal rettegett
a legnagyobb fogyatkozástól, amely pusztait érhet, hogy nem leszek
világravaló. Öntöttek ónyát, kentek rám szenesvizet, de erre a nyavalyára
még az orvos is csak azt tudta mondani, hogy majd csak elmúlik. El is
múlt, sőt rövidesen az ellenkezőjére fordult, hála nagyanyám ösztönének,
aki gyógyításomat a többi gyerekre bízza. Hozzánk édesíti őket, s örömmel
indít, ha azok kószálni hívnak. Komoly arccal követem őket mindenfajta
vállalkozásaikban. Naphosszat kuksolok a nádasok kis szigetein, a pajta
padlásán, a szénákba fúrt barlangok mélyén, a magunk építette
lombsátrakban. Nyakig ássuk magunkat a kicsépelt búzahalmokba; a
szárítóban kiterített gyapjú puha felhőin sétálunk, és el-eltemetjük
egymást. Mint a csurungák népe, úgy élünk, mint a vadnépek fiai. Körükben
maznaságom feloldódik, egy vagyok közülük, de közben közös életünk minden
mozzanata úgy emlékezetembe vésődik, úgy figyelek, mintha már ott tudnám,
hogy mindarról valamikor számot kell adnom.

Az első banda azokból a gyermekekből toborzódik, akiket még az uradalmi

gyermekmunkába nem lehet befogni, akik még az elemi négy osztályát sem
járták ki, akik még szabadok… Én még náluk is fiatalabb vagyok valamivel,
mert emlékszem, egy-két társammal elmaradok egyszer a futásban le a Sió-
part felé. Kifúlva érkezem meg, a banda már túl van az első lubickoláson,
a nádas közepén egy kis homoktisztáson ül széles körben, és versenyt
gyakorolja az önkielégülést, anyaszült meztelenül, barnán, mint valami
majomfalka. Közébük telepszem, de még nem értem a szabályt, hasztalanul
kísérletezem – csak nézem irigykedve a többieket, a beavatottakat, és az
a képzelmem támad, hogy ezt is csak azok tudhatják, akik már iskolába
járnak, ott okosítják meg erre is az ember gyerekét, amit különben
helyesen is sejtettem. Engem azonban még iskolás korom előtt próbál
beavatni egy kislány, még nálam is fiatalabb. Reggelente, ahogy
kiszabadulunk a mosdásból, vagy talán már hajnalban, hiszen öt óra felé
az egész család talpon van, mert anyánknak is van dolga a földeken, s
kapálni igazán csak harmattal lehet, megjelenik az ajtónk előtt, s kézen
fogva elvezet. Föltotyogunk a domboldali disznóólak mögé, ott kezdődik
egy csalánrengeteg, átvergődünk rajta, annak a közepén akácbokorral
benőtt gödör van, valami régi, bedőlt cselédpince helye, ott van a mi
lakásunk, a lombok alatt. Didergek még a hajnali hűvösségben, ahogy
levetkőztet. Fanyalgok is, azt sem igen tudom, mit akar tőlem, jól
emlékszem, hogy kelletlenül viselkedem – de hát akkor mért viseltem el
mégis naponta újra és újra a didergést és a csalán marásait? Nagy
keserűségére ő maga sem tudja, hogy pontosan mit is akar. Hallott már,
tán valóban látott is valamit a közös lakásban, vagy a közös széles
ágyban ott lábtól meghúzódva; még selypít, ahogy megfigyeléseiről
beszámol, napról napra bővítve az adatokat.

Ott ülünk szemtől szembe, két darab ártatlanság, nézdeljük, vizsgáljuk

egymás létezésének nyitjait, azzal a szigorú, komoly figyelemmel,
amellyel a vadak a ketyegő órát, a gyermekek új játékszereiket
tapogatják, s már bontanák is szét. Megszöktünk a fegyelmezett világból,
borzongva érezzük, hogy a csalánon és akáctüskén át a jövendő, titkos,
igazi élet elébe, valami ősi függetlenségbe kanyarodtunk, s magunktól
próbálhatjuk, mit is jelent létezni. S tanácstalanul ülünk az alkalom
édes édenében; itt van, itt kell lennie köröttünk valami boldogságnak,
hisz érezzük mellünkben nehéz légnyomását, de mégsem szívhatjuk magunkba,
nem szabadulhatunk ki, rabok vagyunk még, s ez annál keservesebb, mert
láthatatlan a börtön; mindent tudunk, amit tudhatunk, s mégis még mindig
titok övez, falak állnak valahol, a kulcs nem forog a zárban. Kis
barátnőm tehetetlenségében toporzékolni kezd, sírva fakad: de akármilyen
nyafka is, otthon mégsem panaszkodik, nem kér anyjától tanácsot. Közben
persze más játékra is telik idő, tőle tanultam meg kövecsezni. De naponta
újra kezdi a vizsgálódást, kinyújt és meghemperget ott a gödöralji
porban, mint lisztes morzsában a rántani való halat, és én is őt. Hosszas
kísérletezés után végre elér valami kicsinyke eredményt, lappangó
férfiasságom valamelyes eszmélését érezhettem. Nem döbbentem meg, ahogy
képzelni lehetne; igen természetesnek vettem, inkább a rám nevető hunyori
kis szemekre emlékszem. Barátnőmmel különben ez volt az utolsó
együttlétem. Faképnél hagyott, többet nem jött értem, mással élte
világát, s nekem eszembe se jutott, hogy tán meg is kereshetném. Később
megjavultam.

A falubeli fiatalok élete örök vizsgálódás – hogy ki is felelne meg

igazán nekik, természetöknek s anyagi vágyaiknak? – és gyakorta cserélik
választottjaikat, leányok, fiúk egyaránt, nem sok haragot keltve. A
faluvégi zsellérek, a napszámba, aratásba járó nincstelenek gyermeke is
ilyen formán találja meg párját. Ő nem a földet nézi, mert az nincs,
hanem az egészséget, az erőt, a munkabírást – ott az a kamatozó vagyon. A
pusztára járó sommásoktól tudom, hogy az aratásra álló legény nyáron maga
mellé szegődteti marokszedőnek, kettőzőnek a lányt, aki télen megtetszett
neki, akit feleségül venne, ha annak az ideje majd elérkezik. Mert a téli
hancúrozás, összenevetgélés, ha kedves is, ha vigasztaló is a
nyomorúságban – nem sokat számít –, a nyár a nagy vizsga. Hogy szedi a
lány a kasza után a markot, hogyan hajlong hajnaltól késő estig, hogy
bírja a munkát? – ez dönti el, lesz-e valami a frigyből. A fiatal legény
szakértő szemmel nézi jövendő párját, mint valami nagy vásáron, egy
életre való vétel előtt. És úgy nézi a leány is a kaszával a rekkenő
hőségben előtte hadakozó fiatal férfit, és bíráló szemmel nézik a többiek
is őket kettejüket együtt, vajon egymáshoz illők-e. Mert hogy együtt
dolgoznak, egy párban, azzal hozzászólást és véleményt várva az egész
világnak kinyilvánították, hogy halálig párban maradnak, ha megfelelnek
egymásnak. Ez náluk így van, s nem lehet eléggé dicsérni. S ha a munkában
egymásnak valók, nem marad el a további próba sem, a szívé, a lelkületé,
a testé. A pusztaiak mátkasága egyikhez sem hasonlít. Mint a fejedelmi
családok sarjai, mint a hinduk: legtöbbször, ha nem is pendelyben, de az
iskolából való szabaduláskor már eljegyződnek ők, azzal a különbséggel,
hogy őket nem a szülők párosítják össze – gondolnak is azok ilyesmivel! S
oly mindegy is, hogy ki kit vesz el, a lányok közt egyik sem visz többet
a házhoz, a legények közül egyik sem örököl többet, mint a másik. Nem
nézik még egymás egészségét sem. Tudatlanságból? Abból is, de meg aztán,
ha meghal is a férj vagy a feleség, akad helyette másik – mit lehet
könnyebben pótolni az embernél?

A gyermekek hát szabadon, korlátozás és bűntudat nélkül végigpróbálják,

amit a pislákoló, lassan ébredő ösztön súg egy másik azonos, vagy nem
azonos nemű ember, sőt minden élőlény iránti vonzalomból, szeretetből,
szerelemből. S mire földereng előttük a távoli társadalom törvénye, amely
százados késéssel azért ide is elhat, hogy minden embernek, ha másban nem
is, de szerelemben törvényes magántulajdonnal kell rendelkeznie, addigra
majdnem mindenki ismeri azt, akivel életét le fogja élni. A választás nem
nagy, hisz egy-egy pusztán átlag húsz-harminc család él; de az igény sem
nagy. – S akik – de ez csakis a legényekre szól – mégsem találnak
magukhoz valót ebben a kis világban, vagy valami ok miatt elvesztették
azt, akit kiszemeltek, vagy felnőtt korukban kerültek a pusztára, azok is
legfeljebb tíz-tizenkét kilométernyi körzetben nézelődnek asszony után.
Természetesen szintén csak pusztán, mert tartja magát a hiedelem,
teljesen jogosan, hogy falusi lányt nem jó pusztára hozni, még akkor sem,
ha jönne. De nem is jön. Én legalább egyetlen esetről sem tudok.

A párok tehát szinte még gyermekfővel kialakulnak, és a pusztai fogalmak

szerint hívek egymáshoz attól a pillanattól fogva, hogy az első, annak
nevezhető szerelmi egyesülés megesik köztük. Egymáshoz tartozásukat nem
rejtik véka alá, a kis társadalom azt csodálná meg s nevetné ki, aki azt
rejtegetni akarná. „Nincs ezekben semmi szemérem” – mondta nekem egyszer,
arcán a felháborodás hagyományos, komor álarcával egy intéző. Aznap
hajnalban a borsóasztagok őrzésére rendelt béreslegény alkalmi fekhelyén
egy tizenhat éves leányt talált! Aludtak, s mikor ő pálcájával
felserkentette őket, a lány még csak nem is röstelkedett; ott, előtte
szedte rendbe magát, nyugodtan, „akár egy főúri dáma, aki komornája előtt
öltözködik”. Micsoda fogalmak vannak itt a pusztán a női hivatásról! És
ha látnám, mi folyik az istállókban! Később véletlenül láttam valamit
abból, ami ott folyik; egy fiú és egy lány fejés közben úgy helyezkedett
el, mindegyik a maga tehene mellett, hogy hátuk majdnem összeért; fejüket
mindketten hátraszegték, s míg kezük meg-megállva tépte és facsarta a
tőgyeket, szájuk végtelen, elszakíthatatlan csókkal kapaszkodott össze.
Abban a kínos, nyakcsavaró helyzetben, amely az agyra kergeti a vért, a
nehéz munka közben, amelynél kevés kíván több izomerőt. Kijött a könny a
szememből, megfordultam; az ajtóból visszanéztem a homályos istállóba,
még akkor is össze voltak tapadva.

A pusztai fogalmak… a pusztai fogalmak között valóban a szüzesség is csak

úgy ítéltetik meg, mint a magántulajdon többi tartozéka, nekem is ez a
tapasztalatom. A hűség többet jelent a test hű megőrzésénél, átfogóbb
annál, mondhatnám emelkedettebb. A besorozott újonc szeretője vagy
felesége legtöbbször türelmes megtartóztatással várja vissza párját, de
ha másképp viselkedik, abból sem keletkezik különösebb bonyodalom. S ha
származik is, elsősorban nem abból származik, hogy az asszony megcsalja a
távollévőt, hanem abból, hogy kivel. Egész más természetű esemény
elbeszélése közben egyszer egy béres megemlítette előttem, hogy az ő
szeretője sem maradt hű hozzá, amíg másfél évig távol volt, állatokkal a
Felvidéken. Kérdő pillantásomra: „Jó pajtásom volt nekem az a Deli, vele
mulattam ki magam, amikor megjöttem.” A lányra sem volt panasza, mert „az
azért kitartott mellette”. Ritka valóban a házasságtörés, vagy csak
ritkán beszélnek róla? Nagy elvétve fordul elő, hogy a cselédek ilyesmi
miatt egymást pallóra állíttatnák. De az ilyen följelentésre is csak
akkor kerül sor, ha a dolog már komolyra fordul, vagyis ha a férj elhord
hazulról egyet-mást a szeretőjének, egy kis zsírt, szalonnát, egy
szakajtó búzát; vagy munka közben annak „szerez”; vagy éppen azzal
foglalkozik, hogy miatta otthagyja a családját. Különben ezt is úgy-ahogy
elrendezik maguk között, mint annyi mást.

A pusztákon megbecsülik a nőt, s ennek nem mond ellent az, hogy néha
megverik. Asszony, tudjuk, a világ minden táján több terem, mint férfi,
kivéve néhány különösen zord vidéket, ahol hasonlóan valami jobb talajt
és éghajlatot igénylő virágfajhoz, mégis kevesebb nő terem és nő fel. A
pusztán is abból az okból van kevesebb nő, mint Tibetben? Csaknem minden
pusztán kevesebb van. Rácegresen még az 1930-as népszámlálás szerint is a
140 főnyi férfilakosságra csak 125 nő jutott. Azért, mert a pusztákon
elsősorban férfimunka kell? Vagy mert a társadalom a lányoknak, a városi
cselédszobákon át hamarabb nyitott utat a menekülésre? Öregasszony volt
elég, sőt túlságosan sok volt, a fiatalok hiányoztak. Vigyázni kellett
rájuk, s a férfiak vigyáztak is, vagyis igyekeztek a maguk módján jól
meglenni velük. Nem kívántak tőlük többet, mint ami épp kellett. Nemigen
huzakodtak egy-egy asszony miatt, de hogyan is vehették volna komolyan a
szerelmi birtoklást, amikor évszázadok óta a mai napig arról is
elsősorban az az egyoldalú megállapodás dönt, amelyik a többi javakról,
és amelybe nekik nem tanácsos a beleszólás? Az urak, a földbirtokostól le
a gazdasági gyakornokig, szabadon rendelkeztek a cselédeknek nemcsak a
két kezével, hanem egész testével, s ez ellen nem lehetett apelláta,
nincs is. Van hely, ahol a gazdasági tisztek, de még a cselédházakban
fölcseperedett parancsolók is majdnem minden lányt berendelhetnek
magukhoz, ha nagyon akarják. Régi, köztudomású, háborítatlan rendben
folyó, hagyományos, szinte idilli jelenség ez; nekem is csak véletlenül
ötlött eszembe, hogy erről is elmondjam, amit tudok.

12. A béreslányok kiszolgáltatottsága. A puszta erkölcse. A hódítók

Harmadik szomszédunk lánya öngyilkos lett. Az életunt férficselédek

rendszerint akasztással vetettek véget napjaiknak, a lányok és asszonyok
kútba ugrással, más módot nemigen gyakoroltak, szigorúan őrizve meg ezen
a téren is valami illem hagyományát. A lány „feljárt” a kastélyba. Ezért
ölte meg magát.

A csirások húzták ki hajnali itatáskor. Amikor mi iskolába menet

odaértünk, már ott feküdt a kút körül elloccsant víz finom jegén,
amelynek vékony burka alatt a fekete göröngyök, szalmaszálak és
trágyadarabok, mint üveg alá való ritka értékek ragyogtak s
szivárványlottak. Ott feküdt nyitott szemmel, amelybe a jég apró
tárgyaihoz hasonlóan egy riadt tekintet széttört révülete fagyott bele,
nyitott szájjal, egy kicsit kényeskedően felvont orral, homlokán és szép
arcán a húst láttató nagy horzsolásokkal, amelyeket zuhanásában ő maga
vagy a vízmerő vödörrel a csirások ejtettek, amíg a jégtáblák közt észre
nem vették a téli virradat sötétjében. Mezétláb volt; csizmáját otthagyta
a segédtiszt szobájában, az ágy előtt, amelyből egyszerre kiugrott, és
egy iramban, nyílegyenesen a kúthoz rohant.

Az istállókból, magtárakból odasereglett béresek némán, vállvonogatva

álltak előtte egy-egy percre, amíg a segédtiszt, az, akinek a karjaiból a
lány egyenesen a haláléba fordult, munkára nem kergette őket,
nádpálcájával idegesen verve csizmája szárát, s a szokásosnál is
durvábban üvöltözve, ami nyilvánvalóan szintén idegességéből következett.
S amit a cselédek respektáltak is, mert meglepően az első szóra
engedelmeskedtek, s ha távozás közben lopva hátratekingettek is,
szemükből részvét és megértés sugárzott. A tiszt (nem tehetek róla, ha
mindez úgy hangzik, mint egy, Eötvös képzeletén átszüremlett lovagkori
rémregény) sápadtan keringett tehetetlenségének kalickájában a tetem
körül; rángó arccal pillantgatott szét, s hessegette fölöslegesen is az
embereket, mint a prédáját féltő eb. Alacsony, kövérkés ember volt,
látszott, hogy nem tér magához a felháborodásból; kegyetlenül becsapva
érezhette magát. A lány megszegte a szokást, a dolgok rendes menetét,
mert azon ugyan senki sem ütközhetett meg, hogy tegnap épp ezt rendelte
magához (ezúttal részeg fővel, különösebb vágyai csitítására, ahogy
később pletykálták) – a cselédek dolga nem az engedelmesség, minden
körülmények között? Ezt a lázadást sem ő, sem a cselédek nem érthették
meg. Ezért igazán nem kellett volna ilyen dologra vetemedni! A lány
azonban azáltal, hogy meghalt, egyszerre egyéniség lett, kivált a
közösségből. Megtörhetetlen némaságával maga ellen bőszítette tulajdon
apját is; az öreg csodálkozó méltatlankodásában levett kalappal emelgette
s ejtegette combjához karjait, mintegy mentegetőzve a tiszt előtt.
Képzeletemben később ez a lány, ez a sápadt, nyershúsát láttató halott
arc lett a dac és a lázadás angyala. Elképzeltem jellemét, az „egyszerű
parasztlányban” a hatalmas lelket, amely a szenvedés tüzében leplezi le
magát, s amelyet Jeanne d’Arcéhoz hasonlítottam… De akkor még én sem
tudtam felfogni, mi elől menekült ki oly sebbel-lobbal a világból.

Az ő megszokta világából, amelyben a gúnyos falusi közmondás szerint

„csak a kenyér nem közös”. Mert vőlegénye volt? Amibe az olvasó,
gondolom, még ezek után is nehezen élheti bele magát, hogy lehet hűség a
test hűsége nélkül is, abba a világszemléletbe ő is, vőlegénye is
beleszülettek. Tudhatták mindketten, hogy hasonlóan a szúnyogok és tetvek
csípéseihez, vannak más természetű csípések és fullánkok is, és ezek
ellen szintén hasztalan a védekezés, de ezek éppúgy nem érhetik a
becsületet vagy a lelket, akár az előbbiek. A pusztaiak reálisak. Hisz
én, a gyermek is ismertem azt a világszemléletet, s természetesnek
vettem. Nem egy olyan kifejeződését láttam és hallottam, melyen csak most
visszaemlékezve találok némi eltűnődni valót. „Ó, a vén disznó” – mondták
nem sokkal ez előtt az eset előtt a cselédek az öreg kulcsárra, amikor
híre futott, hogy az a magtárban az alacsony búzamosóvályú fölé hajló
tizenkét-tizennégy éves lánykák helyzetével a szó szoros értelmében
visszaélt… „Való az egy ilyen vén sántasághoz?” – a fejcsóváló
méltatlankodás csak ekörül forgott, a lányokra senki sem gondolt. Az
uradalom sem, amely minden téren, tehát az ilyen esetekben is, csak akkor
intézkedett, ha érdekét látta veszélyeztetve. Egy más alkalommal feltűnt,
hogy a napszámosok egyik parancsolója, ha a gépekhez, ha
kukoricakapálásra, ha répaegyelésre vezényelték felügyelőnek, bandájába
három leányt mindig beválasztott, mindig ugyanazokat, s a legkönnyebb
munkára, a vízhordásra rendelte őket. Igaz, kiskorúak voltak azok is.
Amikor kiderült, hogy „használta őket” – csak feleségének és öt
gyermekének az egész pusztát betöltő jajveszékelő rimánkodása mentette
meg, hogy nem mondtak fel neki. Nem az erkölcsök: a fegyelem lazítása
miatt. A puszta résztvevő aggodalommal kísérte a család sorsát.

De a fegyelemnek ilyenek miatt való lazulása igazán ritka volt. A

pusztaiak nem éltek vissza a keggyel. Nem panaszkodhatott emiatt az a
segédtiszt sem, aki azt a halálra szánt lányt használta, bizonyára minden
emberi kapcsolat nélkül, ahogy egy ivóbögrét vagy csizmahúzót használ az
ember. Nem formált jogot a bizalmaskodásra, vagy valami igényre a lány
családja sem. Nem, a gyász sem teremtett viszonyt köztük és a tiszt
között (aki különben a temetésen sem jelent meg). A lány meghalt, s
halála úgy raktározódott el az emberek emlékezetében, mintha a gép kapta
volna el, mintha bika taposta volna agyon. Sövegjártó bácsi, a halottkém,
aki a helyi adoma szerint abból állapítja meg a halált, hogy a
hozzátartozók keservesen rínak, aláírta a bizonyítványt; a lányt
elénekeltük, eltakarítottuk. Én voltam tán az egyetlen a pusztán, aki a
tiszt alakja köré még évek múlva is a halál, a végzet valami romantikus
légkörét képzeltem, s szinte elvártam volna, hogy díszelegjen e pózban.

Nem vállalta a szerepet. Éktelen tudott káromkodni (bizonyára fiatalságát

s jöttment voltát igyekezett ellensúlyozni vele), s lelki vergődését s
talán a gyászt is azzal fejezte ki, hogy jó ideig még a szokásosnál is
gorombább és ingerlékenyebb volt. Ezt is megértettük.

Elvártam volna azt is, nyilván a romantika gazdag gróf, árva jobbágylány
történeteinek alapján, hogy a tisztek védjék és kíméljék póri
szerelmesüket. Nem védték. A lányok nemigen hivalkodtak az ilyen
viszonyokkal, főleg előkelő kedvesük jelenlétében nem. Bizonyára
tapasztalatból tették. Az urak nem bírták a nyilvános bizalmaskodást.
Emlékszem, évekkel később az egyik közeli pusztán milyen meglepetéssel
kaptam föl a napszám-szőlőkötözésből a fejemet arra a hangra, ahogy a
felügyeletre megjelent segédtiszt az egyik lányra támadt, aki elmaradt a
sorban. – Azt hiszed – üvöltötte –, egész nap kódoroghatsz, amiért tegnap
este… – s azzal a szóval jelölte meg a nemi együttlétet, melyet a
cselédek is csak megvetésül használnak.

A leszidott lány arcát elfutotta a vér: a nyilvános megszégyenítéstől a

bőre is szikrát hányt. Lehajtotta a fejét, serényen munkához látott; de
amikor a tiszt könnyű kocsiján elkerekezett, szembenézett velünk, s
lángoló arcára feledhetetlen kényszeredett mosolyt erőltetve, olyan
megjegyzést eresztett a távozó után, aminőt addig béreslány ajkáról nem
hallottam.

Kezdetben idegenkedtem ettől a lánytól; nem azért, mert romlottnak

tartottam. Talán, mert beláthatott s megfordulhatott abban a világban,
amelyből én ki voltam zárva, s mely ellen már ébredezett bennem a
kirekesztettek gyermekien megható gőgje. Bármennyire ismertem is lakóit:
a kastély lovagvár volt és boszorkánykonyha, s a maga szerény módján
valóban szüzeket is fogyasztott. Irigykedtem a lányra? Meglehet. Butának
tartottam, hogy vakon jár abban a káprázatos világban; a titokból semmi
sem ragad rá, se tündérkisasszonnyá, se macskává nem varázsolódott.
Reggelente álmosan jelent meg köztünk szegény, ásított és szemét
törölgette. Elfordultam tőle. De lassan-lassan különös sértődöttségemen
úrrá lett a kíváncsiság. Tárgyilagosan faggatni kezdtem, ha munka közben
egymás mellé kerültünk: hogy s mi esett az éjjel? Érdeklődésembe
csakhamar más elemek is vegyültek. Már kamaszodtam. – Mondj el apróra
mindent, attól kezdve, ahogy beléptél az ajtón… – A lombos szőlőbokrok
fölött csodálkozva pillantott át hozzám. – „Mi van azon mesélnivaló?” –
Mit mondtak, hogy tudtad, hogy mit kell csinálnod? Hogyan hívtak be
legelőször? – Délben melléje telepedtem. Minél makacsabbul hallgatott,
annál jobban ragaszkodtam hozzá, képzeletem annál színesebben izzott.
„Kaptam egy plajbászt” – mondta. Mindenüvé utánasomfordáltam, s megesett,
hogy az esetlenség fölényes durvaságával magam is közeledni akartam
hozzá. – Nem mindegy neked? – kérdeztem hányavetin, de vérvörös arccal.
Mellbe lökött. Az, hogy a kastélyban járt, az nem számított, az nem törte
volna meg még szűzi önérzetében sem; mintha csak álmában történt volna.
Az ő alakja körül is, talán némasága miatt, a halál titkos levegőrezgését
láttam; nem lepődöm meg, ha szintén kútba ugrik. Nem ugrott, „boldog
családanya” négy gyermekkel a kocsisház egyik kuckójában.

Amit apróra meg akartam tudni, azt jóval később tudtam meg, amikor –
messze a régi, babonás elfogultságtól – nem színlelt, hanem igazán
szívbéli unalommal lépdeltem azoknak a híres kastélyoknak dohos
termeiben, a szarvasagancsok, vásári bútorok s lélegzetelállítóan
ízléstelen kézimunkák s olajnyomatok aggkori menhelyén. Most már az
elismerést és az örömöt kellett színlelnem. A szomorú falak lakói
barátaim lehettek volna, tőlem függött, hogy mennyire fogadnak szívükbe.
Sima mosolygással hallgattam a társalgást, s bólintottam a
legfölháborítóbb történetre és véleményre is, hasonlóan a követekhez,
akiknek nincs joguk beleszólni az idegen ország dolgaiba. A világjárt író
voltam; azoknak, akik Pesten is megfordultak: a szerkesztő úr, jóllehet
sem azok, sem ezek szerencsére egy soromat sem olvasták. Udvarias
kérdéseket tettem föl, s csak magamban csodálkoztam el a
tájékozatlanságon, amelyet legközvetlenebb környezetükről még az
idősebbek is tanúsítottak; bámultam a lélek szívós önvédelmét, ahogy a
fiatalok elnézve a körülöttük fortyogó szennyen s mindenfajta förtelmen,
megőrizték tekintetük angyali ártatlanságát, ha lányok voltak, ideális
hazafiságát, ha fiúk. Bizonyos, hogy tiszták tudtak maradni, az alattuk
pöfögő gyalázat nem csapott bokájukig sem. Nem vettek tudomást róla,
ahogy a tavaszi mezőn gavallérja mellett ügető s közben a legtökéletesebb
etikett szerint mosolygó, finom lelkű grófkisasszony sem vesz tudomást az
alatta vágtató ló gyakori szükségleteiről. Gyakran, amikor a vacsora
utáni borozgatások a társaságot már kellően megrostálták, s a szesz a
próbát megállta férfiakat ölelődző pajtáskodásba rázta össze, a
férficinkosságnak ebben a meleg meghittségében elő-előálltam, hogy hogy
is vagyunk a béreslányokkal? Hálás kérdés volt, mindenütt ezer szép
emléket, jóízű történetet, hímdiadalt fölidéző. A hajdani vaskos
hódítások gáláns kalandokká váltak. – „Ó, az én időmben…” kezdték, s a
szemek meglágyultak a múlt édes ízére. – „Tavaly itt a pusztán…” –
folytatták, s nevükön nevezve a lányokat, akiket én is ismertem, vagy
akiket majd holnap megmutatnak, versengve öntötték elém az adatokat.
Homéroszi kacagások kavarták a sűrű cigarettafüstöt. „Na, erre iszunk
egyet!” Velük nevettem én is, és egy-egy körivás vagy virtuskodó ex rövid
csendjében, amíg tekintetem a vöröslő arcokról a mennyezetre szállt
pihenni, döbbenve állapítottam meg, mily kevés kellene, hogy elkeveredjem
ebben a társaságban, mily kevés ahhoz, hogy osztozkodásom a derűben
egészen őszinte legyen. Talán ez az igazi élet, a szadizmusnak ez az
öntudatlan vállalása s az én lelkifurdalásom a betegség? Szerencsére
mindig akadt valaki, aki túllőtt a célon. Karonfogtak, s azzal a nyálas
bizalmaskodással, amellyel a félműveltek az írót kitüntetik (mert az
mindent megért, s mint „bohém”, ínyence a szennynek), olyan eseteket
beszéltek el, röhögéssel leplezve a szemérmetlenséget, s kérdéseimre
olyan részleteket tártak fel, hogy ha más nem, ízlésem figyelmeztetett
feladatomra. – „Ebből igazán jó kis történetet kerekíthetsz!…” Alig
győztem hallgatni. – Megengeded, hogy jegyzetet készítsek? – vetettem
közbe. A kérdezett rám hunyorított: – „Természetesen név nélkül,
pajtikám…” – Természetesen – feleltem.

Föltámadt bennem a régi kíváncsiság. A történetek meglehetősen egyformák

voltak mindenütt, s javarészt a lányok testi alkatát részletezték. Engem
az érdekelt, szinte a szívdobogás gyorsulásáig, hogyan viselkedtek a
lányok. Hogyan tudták, hogy mikor mit kell csinálniok?

– Mondj el apróra mindent – mondtam titkolt izgatottsággal most alkalmi

barátaimnak is –, attól fogva, hogy belép az ajtón, hogy behívatod.
Hogyan tudatod vele, hogy bejöhet, azaz, hogy be kell jönnie?

Mindez sokkal egyszerűbben megy, mint képzeltem. – „Hát az ember csak

üzen, hogy ez meg ez jöjjön be estére” – világosított fel egy fiatal,
rokonszenves arcú számtartó, miközben átölelt. – „Ruhát foltozni.
Énhozzám csak ruhafoltozásra jártak a lányok. Ismertek már arról. Ha én,
öregem a gépnél vagy a kapálásnál megkérdeztem valamelyiket: tudsz
varrni?… Az már a földet nézte, az már tudta, mi a dolga. Volt, kérlek,
akit az apja vezetett föl; igaz, volt oka az öregnek a hízelkedésre, épp
készültünk a körmére koppintani valami disznósága miatt.” – Vagyis
vannak, akik nem szívesen mennek? – „Akad, öregem, akad, de azért mind
tudja, mi a muszáj. Legfeljebb bent csapnak egy kis históriát, már a
szájasabbja. De feljönni mind feljön; tudod, az egy kicsit dicsőség is
köztük, afféle kitüntetés… irigykednek arra, aki »bejáratos« – mert az
aztán mesélhet… Egyszer csúnyán összekarmolt egy félszemű – három álló
hétig tört érte a nyavalya, talán épp a fél szeme miatt… a fene ette
volna. Egy másik a bátyját hozta magával, gardé kellett neki. Na jó;
rettentő kemény képpel voltak mind a ketten. Leülünk, beszélgetünk;
szépen összebarátkozunk. Tíz óra felé azt mondja a legény: hát számtartó
úr, itt hagyjam a leánt? Hagyd itt, fiam – mondtam.”

A társalgás a lányokkal négyszemközt, persze egy kicsit nehezen indul. De

annak is van orvossága. – „Az ital, öregem, az ital; ital nélkül
körülményes, pláne a paragrafuson aluliakkal (a 16 évnél fiatalabbakkal),
akikre nekem egy időben nagy gusztusom volt. Meg voltam veszve, barátom,
olvastam valami marhaságot, hát csak azok után bolondultam, a töretlenek
után, ahogy erre mondják, és egymás után minél többre… Olyan bolond
voltam. Szóval egy üveg bor, anélkül nehezen oldódik a nyelvük, pedig hát
egy kis társalgás nélkül fenét sem ér az egész. Persze inni sem akarnak,
rém szégyellősek. De ha a bor nem kell nekik, adhatsz teát, jó rumosan,
ezt mindegyik megkóstolja. Vacsora? Hozzá nem nyúlnának. A süteményből
még úgy-ahogy letörnek egy kis darabkát, azt morzsolgatják egész este.
Egyiket cukorral vártam, csokoládéval. Elvette az egész csomagot, betette
a szoknyája zsebibe, előttem meg se nézte volna. Illemtudó nép ez. De ha
az első pohárt beléjük tudtad könyörögni, akkor rendben.”

Szépen el lehet velük beszélgetni, sok mindenről.

„Arról, hogy hol voltak vasárnap? Milyen volt a tánc? Kik a

leánypajtások? Szóval mindenről, csak a munkáról nem, mert az eszükbe
hozná, hogy hát kicsodák is tulajdonképpen. No meg az anyjukról ne!
Apjukról, testvérükről beszélhetsz meg a nagyanyjáról is, csak az anyját
ne hozd szóba, öregem, véletlenül se, ez a tanácsom. Akkor slussz,
kezdheted elölről. De legszívesebben dalolásznak. Micsoda szép estéim
voltak nekem úgy. Beül, kérlek, a sarokba, ahol nem éri nagyon a lámpa,
és ott dalolászgat magában, meg nevetgél csöndesen, már amilyen mértékben
bele tudod diktálni az italt. Amikor itt a szomszédban, B.-én voltam, a
szobám a jószágigazgató házában volt, annak meg hajadon kisasszonykái
voltak… szóval hát vigyázni kellett, nem lehetett nagy ricsajt csapni. De
a cselédek meg különösen dalolósak voltak. Hát nálam csak olyan félhangon
dudorásztak, finoman, mint a cérnapöngetés. Nincs az az úrinő, akivel én
olyan jól éreztem magam, mint ezekkel a kis dudorászókkal; reggelig
elhallgattam volna őket. Aztán elálmosodtak. Főleg a fürdés után, mert én
meg is fürösztöttem őket.”

A bizalommal nem élnek vissza, arra nincs eset; úgy van, ahogy én magam
is sejtettem. Sőt azok, akik bejárnak, még szorgalmasabbak,
engedelmesebbek. – „Mintha az embernek kedvében akarnának járni… Még
jobban elismerik parancsolónak; mintha a dologból lehetne valami… Szóval,
asszonyok. De mások előtt egy világért sem árulnák el, hogy az emberhez
valami közük van. Illetve épp azzal árulják el, hogy ha munka közben
találkozol velük, hát sütik le a szemüket, a kezük meg, mint a motolla…
legalábbis erre mifelénk.”

Szakszerű előadásokat hallhattam a különböző vidékek szokásairól. A

kemény- és homokföldi tájak közti különbségről, amely az erkölcsben is
megmutatkozik. Ahol a puszta határa agyagos, ahol tehát a kapáláshoz igen
nagy erőt kell kifejteni, ott a nép hallgatag és komor, este alig várja,
hogy ledőlhessen. De ahol homokos a föld, és a kapa szinte magától
csusszan, ott estelente vége hossza nincs a hancúrozásnak s mindannak,
ami ezzel jár. Aztán vidékünk, a Dunántúl finomabb lelkületéről; itt még
őrzi valahogy ősi természetét a nép (az ilyenfajta szájból hallva,
bizonyára már rájöttek: ősin mindig szolgait, állatit, emberi elme
számára felháborítót kell érteni), ellentétben a felső-tiszántúliakkal,
akik asszonyaikat ugyan becsületesen be sem tudják takarni, de vérre
mennek akár az uraság ellen is, ha valaki, csak a pillája alól szemet vet
azokra. Aztán aprólékosabb szokásokról. Például arról, hogy Fejérben
levetkeznek a lányok, de nálunk még a kötényt se lehet lekönyörögni
róluk, azt borítják közben az arcukra, olyan szemérmesek. (Mindjárt
másnap ellenkező tapasztalatot tettem. Az egyik segédtiszt szobájában
ültem a díványon, amikor belépett a summáslány. A cséplésnél meg akarta
tagadni a polyvahordást azzal, hogy fáj a válla. De ez pár napja történt,
most sejtelme sem lehetett, miért hívatták. Barátom, aki egészségügyi
feladatokat is végzett, ő döntötte el, hogy ki munkaképtelen, kit lehet
beengedni az orvoshoz a faluba, odaszólt neki: „Vesd le az inged!” – s
valami munkája miatt kilépett a szobából. A lány rám pillantott, majd,
mintha hirtelen megértett volna valamit, elpirult, s amikor könyvemből
fölpillantottam, ingre vetkezetten állt előttem. Fölkeltem, csupasz
vállára tettem a kezem, majd zavaromban hirtelen én is kifelé indultam.
Oly ügyetlenül nyúltam a kilincshez, hogy betörtem az üveges ajtó alsó
kockáját, s csuklómat elég erősen megsebeztem. A lány, látva a vért,
ijedten lépett hozzám, s úgy ahogy volt, majdnem kijött utánam az
udvarra.) Másutt, borsos történetekkel illusztrálva, a béreslányok igazi
vagy tettetett érzékenységéről esett szó; – „Úgy viselkednek azok,
öregem, mint egy darab fa” („de ágas!” – vágott közbe egy röhögő hang), a
legnagyobb szégyenszámba megy, ha elárulják, hogy részt vesznek a
dologban. Aztán a nagy néha fenyegető botrányok elsimításáról, amely vagy
úgy történik, hogy a lányt férjhez adják, vagy pedig, hogy
„rászabadítanak” valami béreslegényt – keresse aztán azon a tartásdíjat!
Majd megint másutt a pusztaiak hihetetlen butaságáról és
hiszékenységéről, amely lehetővé teszi, hogy még azok is, akik már nagyra
vannak, s berzenkednek az ilyesmi ellen, emelt fővel vezessék arájukat az
oltár elé. – „Hát ebben, testvér, elképzelhetetlenül együgyűek, az
bizonyos! Kérlek, járt hozzám egy lány – legalább két hónapig.
Természetesen beszélnek róla, egypáran látták is. Egyszer csak a legény,
a legénye elém áll, persze kalap a kézben, és drei Schritt von Leib és
hapták, ahogy illik – s dadog valamit, hogy ezt meg ezt hallottam,
tisztelettel. Tagadni már nem lehetett. De a szívem mégis megesett, mit
keserítsem meg a lelkét, nem igaz? Hát bent járt nálam – mondom neki –,
de csak beszélgetni. Kérlek, azonnal elhitte, még meg is köszönte a
szívességemet. – És ügyetlenek, mohók, mint az állatok, semmi
pallérozottság bennük. A múltkoriban, mulatság közben egy legénynek
majdnem kiütötte a szemét az egyik lány. Elém kerülnek – a szérűskertben
esett a dolog, a táncból vonultak oda. Nem értettem az ügyet. Ha a lány
elmegy azzal a kamasszal, akkor mit kapkod a szeméhez? – Erőszakoskodni
akart velem – mondja a lány, persze nem ezzel a szóval. Nagy eset!
Négyszemközt előveszem a legényt. Hát mit akartál vele? – kérdem. – Hát
csak azt! – feleli. – Megcsókoltad? – Erre elcsodálkozik. – Hát azt is
kellett volna? – kérdi. A saját asszonyaikhoz se értenek annyit, mint mi.
Pedig hát van nekik egy jó közmondásuk. – Tehenet és asszonyt nem lehet
megcsalni – érted? Mind a kettőnek meg kell adni a magáét.”

Ilyeneket hallottam. Visszagondolok ezekre a távoli fülledt estékre,

amelyek már másnap reggel ijesztő messzeségbe ugrottak, és mint
kaleidoszkóp aljából a színes papírdarabkák, úgy szöknek elém egymás
hegyin-hátán a laposságukban is bizarr történetek, csattanó nélküli
adomák és minden ésszerű ok nélkül hirtelen felbődülő kísérteties
röhejek. A fiatal Móricz hőseire emlékeztető kanok merülnek föl, a
Montmartre orgiáival vetélkedő rafinált vigalmak, az átmeneti nászágyon
elájult béresleány-arcok, pofonok és véres lepedők, kihallgatások,
amelyek során egy lányt huszonhat legény vallott kedvesének, pesti
„pincérlánnyá” emelkedett hajadonok; puszták, amelyeknek egész
férfilakosságát esztendei munkára az ország valamelyik más részébe
vezényelték, s amelyeken most – ez keltette a legnagyobb kacajt – minden
gyerek a jelenlevő egyik gazdatisztre hasonlít; magzatelhajtások és
gyermekölések, szabályok jóízű ismertetése, hogy a béreslányok melyik
testrészét szabad kézzel érinteni (a keblet legutoljára), az asszonyok
váratlan halála – az olvasó képzelete tetszése szerint rendezheti őket,
hisz bizonyára nem először hall róluk. – Az egyik pusztára Sz. alföldi
mezővárosból jártak a birkanyírók. Minden évben az egyik segédtiszt
számára egy „tanulót”, egy különösen szép lányt kellett hozniok,
töretlent; engem is nehezen győztek meg, hogy esnek még tündérmesék a
földön szűzzel, sárkánnyal, csak épp szabadító lovag nélkül… A munkabírás
megítélése szempontjából a cs.-i uradalom elrendelte a jelentkező béresek
orvosi vizsgálatát, s azt kiterjesztette a már alkalmazásban levőkre is.
A lányok közt – akiket az első napra rendeltek be – az terjedt el, hogy
szüzességvizsga lesz. Az egész pusztáról – ismét harsogó nevetés – csak
kettő mert jelentkezni. De már ez a nép is szemtelenkedik, romlik, mint
ahogy az egész világ. – W. számtartó úrnak gyönyörű „bejárója” volt. („Az
én nevelésem!”) Lelkére kötötte, hogy senki mással ne merjen leállni…
Paradicsomi boldogságban éltek, a lány újonc volt, maga a megtestesült
frissesség. Két hét múlva a boglya tövén találja valamelyik kamasszal.
„No elfogott a méreg. Emelem a kezem – az meg csak hetykén hátralép, s
szájalni kezd, hogy mi közöm? – Kedvemből, faromból senki sem parancsol –
mondja szemembe a szállóigét, amivel a pletykáló vénasszonyoknak szoktak
megfelelni.”

Ilyenek ezek, öregem, hírből se tudják, mi a tisztesség!

Ajándékot nem szokás adni. – „Ezen a téren legalább még ismernek

böcsületet.” Valójában a lányok nem merik elfogadni az ajándékot. Mert
lehet bármennyire is köztudomású, hogy valaki „bejár”, a szóbeszéd igazán
akkor indul meg, ha tárgyi bizonyíték is van. De akkor aztán kegyetlenül.
– Irigységből teszik – állítja az egyik tejellenőr (aki pusztáról
pusztára jár, s kedélyesen azzal kérkedik, hogy mindenütt család várja).
Kezdő korában egy lánynak berlinerkendőt ajándékozott. Másnap este a
kútnál nagy verekedéssel, ricsajozással az asszonyok letépték róla, sárba
taposták, és attól fogva a lányt cemendének nevezték, de úton-útfélen,
még otthon az anyja is.

Mindezekben a történetekben bizonyára jó adag a férfikérkedés. Valójában

a pusztai lányok kiszolgáltatottsága csak annyival lehet nagyobb a városi
szolgálólányokénál, gépírónőkénél, amennyivel elzártságuk és
műveletlenségük. Valószínű, ha valaki a gyári munkásnők helyzetének
ismertetésébe fogna, az sem festhetne sokkal derítőbb képet. A pusztaiak
megkötöttsége, igaz, erősebb. Nem hagyhatják el oly könnyen egyik napról
a másikra helyüket, sőt egyik évről a másikra sem. A nyolc-tízgyerekes
béres nem mond fel, nem rakja szekérre óljait, bútorait, egy-két malacát,
s nem indul világgá új hely után azért, mert egyik vagy másik leányának
mehetnékje támad. S ha az év végén fölkerekedne is, másutt tán különb sor
vár rájuk? Más módot a megélésre pedig, mint a cselédkedés, nem ismernek.
S a tájékozatlanság, elhagyatottság, műveletlenség éjszakájában nem
látszik más kivezető út, mint a megadás vagy a halál. Nemigen halnak
bele. Maradna még a csábító halála, amit a polgári regények tanácsolnak.
Ilyesmire a legöregebb pusztaiak sem emlékeznek. Nagyon nagy ritkán,
mondjuk századonként egyszer, megesik, hogy hirtelen haragjában valaki
leüt egy kasznárt vagy egy segédtisztet; akkor sem szerelmi ok miatt. A
cselédek megbocsátanak e különös hatalmú és varázsú csábítóknak, sőt még
sajnálkoznak is rajtuk a megértésnek azzal az előzékeny, sőt túlzott
készségével, amellyel a szegények a gazdagok iránt általában viseltetnek.
„Az is ember – mondják egy-egy bajkeverő gazdatisztre –, neki is van
természete, mit csináljon?” Ebben van igazság. Mit csinálhat a fiatal
segédtiszt, aki néha esztendőkre egy isten háta mögötti pusztára kerül, s
évszakonként jó ha egyszer beruccanhat valamelyik városba?

Persze, a két lehetséges megoldás, a megadás vagy halál közt a pusztai

lányok meg-megpróbálják azért a lehetetlen harmadikat is. Ahány gáláns
hőstettet a parancsolók szájából hallottam, majdnem annyi szívderítő
fortélyt hallottam a kiszemelt áldozatoktól is: hogy-mint bújtak ki a
lovagi hódítás alól, ha valami rendkívüli ok miatt nem volt kedvükre.
Micsoda pompás, estéről estére hetekig tartó vígjátékká alakult ilyenkor
a puszta, somolygó cselszövőkkel, egymásba fonódó végehosszatlan
imbrogliókkal, álhajjal és elcserélt vénasszonyokkal, ha arról volt szó,
hogy valakit megmentsenek, és remény volt rá, hogy megtarthatják
maguknak… Micsoda országos vidámság és hálás tetszésnyilvánítás, majd
hónapos kommentár kísérte ezeket a játékokat, amelyekben egy-kétszer
magam is szerepet vállaltam, ha másét nem, a súgóét. Itt tanultam meg,
hogy harcolni is igazán jókedvvel lehet, vagy legalábbis én csak úgy
tudok, még ha a jókedv csak akasztófahumor is vagy visszafelé sülő
öngúny, s az arcra csupán olyan kielégülést varázsol, mint amikor a
gyerek, fintorogva, sziszegve, de ellenállhatatlan vágytól hajtva, mégis
letépdesi sebéről a vart.

13. A puszta kultúrája. Iskola és egyházi élet. A hírköltők

Az iskola ajtaját reggel fél nyolckor nyitotta ki Hanák bácsi

gazdasszonya. Az iskolára szívesen emlékszem – mit szedtem ott magamba,
hogy hasonlóan a napok múlva ható lázidéző orvosszerekhez, most,
esztendők múlva üt ki rajtam és derít kedvre? A fél nyolcra megjelent,
törekvőbb tanulók különböző fő- és alosztályba különültek. Legkellemesebb
a vízhordók együttese volt, ebbe a gazdasszony, Pápa néni, hat fiút és
négy lányt osztott be. Mi, fiúk, párosával közrefogtunk egy-egy kannát
vagy sajtárt, s vidám eszméket cserélve elcsúszkáltunk a puszta-kútig.
Négy-öt fordulóval megtöltöttük a konyhában álló nagy szapulókádat s a
kertben a három hordót, amelyből aztán a vizet a lányok a méhek vékony
vályúcskáiba és a paradicsomágyak ötletes csatornácskáiba továbbították.
Hanák bácsi ugyanis kitűnő mintakertész volt s megyeszerte híres méhész.
A gyermekek másik csoportja ezenközben répaszeleteket vágott a
teheneknek, megetette a sertéseket és a baromfiakat. A következő kis
különítmény kukoricát morzsolt. A favágíttó körül is foglalatoskodtak
néhányan, kelletlenül, mert ezt senki sem szerette. De az egyik
csoportból a másikba csak engedéllyel lehetett átlépni: rend volt. A
közmondásba került állapot, hogy az iskola egyik fele büntetésből, a
másik fele meg kitüntetésből kapál a tanító kertjében, csak ritkán, a
kellemes májusi esők után valósult meg. Mindez pontosan egy óra hosszat
tartott. Reggeli tevékenységünk befejezése után Hanák bácsi megjelent a
teremben, addigra mind a hat osztály egybegyűlt. Kitörő örömmel fogadtuk.
Egyik sor padban ültek a lányok, másikban a fiúk, koedukációs rendszer
volt. Megindult a tanítás.

Aki akart, rengeteget tanulhatott, s azt, ami tetszett neki, gazdag

választék állt rendelkezésére. Hanák bácsi először az első osztályosoknak
magyarázott, azután a másodikosoknak, majd a harmadikosoknak és így
tovább. Míg az egyik osztállyal foglalatoskodott, a többi leckéjét
készítette, esetleg azalatt is vizet hordott, ha például épp nagymosás
volt a háznál. A feleltetés a szabad verseny elve szerint folyt, a
felsőbb osztályokhoz intézett kérdésekre az alsóbb osztályosok is
jelentkezhettek, s feleletüket Hanák bácsi az előrehaladás megítélésénél
tekintetbe vette. Így történhetett, hogy elsős koromban már kiterjedt
ismereteim voltak alkotmánytanból, mert azt is tanultunk. Az egyszeregy s
a számtani alapműveletek végleges elsajátítását viszont utoljára az
érettségi előtt határoztam el, félve, hogy a biztos nem érti meg majd
„pillanatnyi zavaromat”, amelynek következtében közepesnél jobb
matematikus létemre a nyolc esztendő alatt oly sokszor megesett velem,
hogy egy egyszerű szorzást nem tudtam elvégezni. Hanák bácsi alatt főleg
a gyónási imát gyakoroltuk, hihetetlen gyors ütemben. Hanák bácsi órával
a kezében ellenőrizte az iramot, s pálcával vezényelte, hogy még
szaporábban! A feleltetés ebből verseny volt. Igazi bajnokok akadtak
köztünk.

Egyházilag, ahogy már említettem, a puszta Pálfához tartozott. Hetenként

egyszer a pálfai plébánia káplánjáért kocsit küldtek; vagy meghozta a
káplánt, vagy nem. Az iskolaterem végén, szemben a katedrával a nagy
szárnyas ajtó kápolnát rejtett, szabályszerű oltárral s attól jobbra-
balra egy-egy paddal az előkelőségek részére. Szombat este kitártuk az
ajtót, megfordítottuk a padokat, s a terem templommá alakult. Hétfőn
ismét becsuktuk az ajtót, s a felszentelt hely közelségéről csak a
magamfajta érzékenyebb lelkek nem feledkeztek meg. A teremben, amelyben a
kényes orr napok múlva is szippanthatott egy-egy ott ragadt
tömjénfoszlányt, néha tánc volt. Itt léptek fel a pusztára el-elvetődő
csepűrágók is, közönségüket a legvaskosabb tréfákkal szórakoztatták.

Nagy ünnepek előtt szombaton magát a plébánost, iskolánk felügyelőjét

tisztelhettük körünkben. Ilyenkor az egész puszta meggyónt, s másnap
megáldozott. Mondják, hogy valamikor maga a gróf ellenőriztette, hogy
minden cselédje eleget tegyen a hit követelményeinek. Az Apponyiak is, a
Zichyek is igaz katolikusok voltak, törődtek az Istentől rájuk bízott
emberek lelkével. A húsvéti és karácsonyi tömeggyónás a zsidó bérlők
uralma alatt is szokás maradt.

A kápolna ajtajától hosszú libasorban álltak a cselédek a teremben, az

udvaron, sőt azon kívül is, majdnem az istállóig. Beszélgettek, közben a
sorból itt-ott cigarettafüst szállt és fesztelen leánynevetés. A legények
magasra hajítva a csillogó krajcárokat pecáztak, mert ők mindenütt
pecáztak, ahol egy kis szabad idejük volt, s ketten-hárman összegyűltek.
Hanák bácsi ki-kinézett az ablakon, hogy sokan vagyunk-e még. Egy délután
százan-kétszázan is meggyóntak. Most derült ki, miért kellett a gyónási
ima sebes elhadarására begyakorolnunk szánkat. Elsőnek mi, iskolások
járultunk a pap elé, veszélyes gyorsasággal fújva el az imát s nagy
üggyel-bajjal s végső szorultságunkban rendesen anyánk segítségével
összeírt bűneinket.

A plébános szigorú volt, épp olyan, amilyen a pusztaiaknak kellett.

Hanghordozása, tekintete, de még járása is inkább a katonát idézte;
inkább a rend s fegyelem szolgáját, mint az alázatét. A gyónás
kihallgatásra hasonlított. Nem volt-e minden megjelenő eleve bűnös és
szigorra érdemes? Gyóntatószék nem volt. A plébános egyszerű karszékben
ült, egyenes derékkal, térden átvetett lábbal s keményen összemarkolt
kézzel. Éles pillantást lövellt a belépőre. Igyekeztünk hamar végezni,
gondoltunk a kint várakozókra. Néha végigmért bennünket, megtörtént, hogy
ránk pirított egy-egy jól kiválasztott rövid szóval, sietett ő is.
Kiöntöttük lelkünket, s ő gondolkodás nélkül, mint a jó kereskedő, ki
gépiesen tudja már, mennyiért mennyi jár, ránk szabta a penitenciát.
Kezét csókra nyújtotta, jelezve, hogy mehetünk. Mentünk, szinte
futólépésben.
Vasárnap én ministráltam, nekem minden évszakban volt csizmám olyan,
amilyenben az oltár elé járulhattam. „Ad Deum qui laetificat juventutem
meam” – kezdtem, s ő átvette a szót. A liturgia különös mondatai, mint a
vezényszavak pattogtak. Izgatottságomban egyszer félreloccsantottam a
bort. „Ostoba!” – förmedt rám úgy, hogy a hívek is meghallják, ha
történetesen odafigyelnek. Lapultam, rettegtem az Istentől, akinek ilyen
tolmácsa van. Behúzott nyakkal, szívből jövő félelemmel s alázattal
nyújtottam feléje a láncos tömjéntartót.

Hogy fért vele össze Hanák bácsi, aki forradalmár volt? Hanák bácsit,
tudtuk, büntetésből helyezték a pusztára, valahonnan a Felvidékről. Itt
sem tört meg. Őelőtte az volt a szokás, hogy a gazdatisztek sarjadékai
nem ültek a többi gyerek közé a padba, fönt a katedrán, a tanító mellett
készítettek nekik helyet. Hanák bácsi ezt egy kézlegyintéssel
megszüntette. Igaz, erre nyomban elesett azoktól a pótjárandóságoktól,
amelyeket az uradalmak ajándékképp juttatnak a pusztai értelmiségnek. Mit
törődött ő azzal? Ott volt a méhészete. A plébános is méhészkedett. A
hivatalos ügyek elvégzése után hosszan elbeszélgetett Hanák bácsival, aki
nyilván vele is méhekről társalgott, mert másról ő nemigen beszélt.
Kettesben néha átballagtak hozzánk is, s kitüntettek bennünket azzal,
hogy asztalhoz ültek. Apám gyorsan elszaladt a vincellérhez, annál mindig
akadt egy-két üveg bor. A pap, hivatásán kívül, barátságos volt, sőt
pajtáskodó. A világosság felé emelte a borospoharat, csettintett,
harsányan nevetett az adomákon, kezét apám vállára tette, évődött anyám
eretnek származásán. Csodálkozva, ijedten néztem rá, ő volt az első
ember, aki részéről kétféle, egymástól ellentétes magatartást
tapasztaltam; mintha két lélek lakott volna benne, két külön ember.
Egyenruhája végtelen tiszteletre indított, azt éreztem, sorsomat kezében
tartja, egy intéssel örök kárhozatra lökhet. Jobban tetszett, amikor
szigorú volt s megközelíthetetlen, mint amikor száját keze fejével
törölve jókedvűen másodszor is vett a töltött káposztából.
Közvetlenségében volt túlvilágias. Nem csodálkozom, ha hirtelen
megrázkódva sasmadárrá válik, s kirepül az ablakon.

Hálával tartozom neki is, Hanák bácsinak is. Ők voltak az elsők, akik,
nem tudom, milyen jelek alapján, szellemi képességeket véltek felfedezni
bennem. „Meglepő” ügyesen rajzoltam, főleg emlékezetből, de minden
időben, ha álomból ébresztettek, akkor is. Leginkább szántógépeket
rajzoltam. „Csodálatos! – kiáltotta Hanák bácsi a harmadik pohár után –,
rajta van a feszültségmérő!” Kitűnően tudtam olvasni is, bár helyenként
akadozva, de helyes, természetes hangsúllyal, „látszott, hogy értettem”.
Csodagyermek lettem, mint kivétel nélkül minden gyermek, akire figyelnek
egy kicsit. A vélemény lassanként elharapózott a családban, nemsokára
hozzám is elért, s fertőzni kezdett. Büszke lettem, s egyben szurkoltam a
próbától, mert állítólag számolónak is kitűnő voltam.

Igaz, iskolába szerettem járni. Kisdedóvó nem volt a pusztán, anyám már
jóval tanköteles korom előtt elmenesztett idősebb testvéreimmel az
iskolába. Könyvet persze nem kaptam, de hogy mégis járjak valamivel,
anyám egy gépalkatrész-árjegyzéket nyomott a kezembe. Ezt tartottam
előttem, míg a többiek fennhangon silabizálták a betűket. Sok minden rám
ragadt, csak úgy a fülön át. Olvasni még nem tudtam, de ha az árjegyzéket
elém tették, egész oldalakat elmondtam az osztályban hallott versekből és
olvasmányokból. A pedagógusok szerint nincs olyan rossz módszer, amellyel
a gyerek előbb-utóbb ne tanulná meg a betűvetést. Hanák bácsi alatt is
megtanultam olvasni. Sőt, elég hamar írni is, hamarosan híres író lettem.
Írtam kerítésekre is, de legjobban a szép, meszelt falat szerettem.
Különböző egyszerű fiziológiai tényeket s kézenfekvő közvetlen tanácsokat
közöltem akkora betűkkel, amekkorára föl és le ki tudtam nyújtani a
karomat. Teljesítettem hírszolgálatot is, főleg eljegyzési híreket
koholtam, de nem riadtam vissza a személyes támadástól sem, egy-egy tömör
jelző erejéig. Rajzoló képességemet már említettem. Sajnos – szereplési
viszketeg vagy írói hiúság? – alkotásaimat, noha csak egy-kettő
szerzőségét vallhattam teljesen magaménak, kivétel nélkül aláírtam, mert
legjobban a saját nevemet szerettem gyakorolni, szinte ujjaimban élvezve
az írás kéjét, abban a boldog időben. Ez súlyos s egyre megújuló
összeütközésekhez vezetett. Az még hagyján, hogy a kasznár házának
újonnan meszelt falára egy vásárnyi gőzekét varázsoltam, félnapi szorgos
munkával. Ám képzeljenek egy ménest, amelynek minden alakja, a csikósok
csakúgy, mint a lovak, épp szükségletüket végzik, sőt fölöttük röptükben
a gólyák is. Tehetségem fajulni kezdett.

Az iskolát mindenki rossz szemmel nézte. A költségeket a törvény

értelmében az uradalom viselte, s mi haszna volt belőle? Vannak gazdasági
munkák, amelyeket korunk tekintélyes szakértői szerint is igazán jól csak
gyermekek tudnak végezni, például a bab- vagy lencseszemezés. A
répabogárszedésre is az ő friss, hajlékony derekuk alkalmas, mely még nem
emelkedett messzire a földtől. Kellő ellenőrzés és ösztökélés alatt a
gyomlálással is fele idő alatt elkészülnek, mint a felnőttek.

Harsányan helyeseltünk, ha valamelyik reggel az iskolába lépve megtudtuk,

hogy tanítás helyett a határba vonulunk. Kivonultunk, és répabogarat
szedtünk. Szabadnap volt, de nem mondom, hogy ilyenkor tanultunk
legkevesebbet. Az élet számára tanultunk. Hanák bácsi nem kísért el
bennünket, hivatását ilyenkor az uradalom rendes parancsolói vállalták
magukra; egy nap alatt természetesen nem tudtak kizökkenni a rendes
kerékvágásból; úgy kezeltek bennünket is, mint a felnőtteket. Pálcával
jártak mögöttünk, és ügyes ütéseket pattintottak a hajlás közben égre
feszülő nadrágunkra, s szóval is igyekeztek reggeli lelkes buzgalmunkat
helyes irányba terelni. Érdekes, hogy Hanák bácsi legenyhébb
kézlegyintésére is pokoli bömbölés rázta meg a termet, itt egy pissz sem
hallatszott. Mi volt ez? A kötelesség érzése vagy Isten szabad egének
hatása? A természet nagy sugallata, hogy itt férfiasan helyt kell állni,
verejtékezve s könnyezve is? Kigúnyoltuk, sőt titokban ráadásul magunk is
meglegyintettük azt, akinél gyorsan eltört a mécses; mintha valami
játékot bontott volna meg, amelynek szabályait már sejtettük.

Ilyen munkákat az uradalom napszámért is végeztetett a gyerekekkel. Tíz

vagy húsz fillérben részesültünk egy nap és az elégtételben, hogy
ilyenkor a férfiakkal egyidőben keltünk, vagyis napkelte előtt; éppoly
tarisznyát kaptunk, mint ők.

Nagymama helyeselte, hogy napszámba járjunk (még később is, mikor a

középiskola felsőbb osztályait látogattam). „Csak edződjenek – mondta –,
annál jobban megbecsülik majd, ha az életben véletlenül jó dolguk lesz.”

Az iskolát általában a szülők sem szenvedhették, valami távoli, az

ügyeket közelről nem ismerő hatalom okvetetlenkedésének tartották. Az
iskolalátogatásért a gyerekek nem kaptak napszámot, a borsóböngészésért
kaptak. A kilenc-tízesztendősöket már el is lehetett szegődtetni. Az
iskolába úgy küldték a gyerekeket, mintha szívességből, mintha ingyen
munkába küldték volna őket. Mindenesetre ebédet nem adtak nekik. Bár
legtöbbször, ha akarnak, akkor sem tudtak volna adni.

A tanulóknak körülbelül fele a puszta távoli részéből járt be, oly

messzeségből, hogy a délelőtti és délutáni tanítás közt haza sem
mehettek. Mit ettek ezek? Ezek semmit sem ettek. Aki egy karéj kenyeret
hozott vagy egy zsebkendőnyi főtt kukoricát, az már gazdag volt, s egy-
egy gondosan kimért morzsa ellenében uralkodott a többin, azt tehette
társaival, amit akart.

A pusztai iskola amellett szégyenhely volt… úriember oda nem küldte

gyermekét. A pusztai értelmiség a falvakba küldte, vagy a városokba. Sok
szó esett erről a mi családunkban is, nem azért, mert előkelők akartunk
lenni, hanem mert nagymama fontosnak tartotta, hogy a gyerekek tanuljanak
is valamit, ne csak a nadrágjukat koptassák s poroltassák. Nyakába vette
a falvakat. Rossz hírekkel tért meg. A k.-i tanító módszere az volt, hogy
reggel megrakta trágyával a szekerét, megállt az iskola előtt,
végigpálcázta az osztályt, s aztán ment tovább, ki a földjeire. Kitűnő
gazda volt. Tizenegy óra felé, visszajövet, megint helybenhagyta az
osztályt; tanítani csak esős időben tanított. D.-ben minden gyereknek
mindennap egy darab fát kellett a tanító katedrája mellé letenni; aki két
darabot hozott, az aznapra mentesült minden szellemi megerőltetéstől. V.-
ben pedig… a helyzet nagyjából mindenütt ugyanaz volt. Maradt Ozora,
amelynek iskolájáról, a katolikusról, sokat beszéltek, talán azért, mert
emeletes volt. Testvéreim már ott tanultak. Úgy látszott, én sem
kerülhetem el. Anyám összecsomagolta a holmimat, elindultunk.
Simontornyán új csizmát kaptam, mentünk tovább. De a határban, a Sió
második hídjánál anyám hirtelen megállt. Sokáig föl-alá járt, egyszerre a
karjába vett, szeméből patakzottak a könnyek. „El akarod hagyni az
anyádat?” – kérdezte. – „Nem” – feleltem komolyan. Honnan tudtam, mire
gondol? Ozora nemcsak apám családjának szellemét jelentette, hanem akkor
már anyánktól való elidegenedést is. Visszafordultunk. „Olvasni már
tudok” – mondtam később. Rácegresen írattak be; a másodikba vagy a
harmadikba.

Olvasni az iskolában mindenki megtanult, a pusztán sokan tudtak olvasni.

Rajtuk át hatol be az európai műveltség. Eléggé titokzatos, hogy miként
hatol be, mert hírlap például a cselédházakba nem jár. A faluba fuvarozó
kocsisok néha olvasnak egyet-egyet, s azt kézről kézre adják. Betű
azonkívül csak a csomagolásra használt nyomtatványokon érkezik, továbbá a
naptárakban és a vőfélykönyvekben; ezek minden családnál ma is
meglelhetők. De ahogy egy kis falusi bőrcserzőüzem szennyvize egy egész
kis tó halállományát elpusztítja, ahogy egy csepp festék egy fürdőkád
színét megváltoztatja, ezeken a vékony csatornákon leszivárgó lé, egy
egész népréteg szellemiségét elhomályosította, megzavarta, és végül
megölte. Az analfabétizmus elleni küzdelemnek, amelyet világszerte a
műveltség fokmérőjének tekintettek, a pusztákon egyelőre ez lett minden
eredménye; tárgyilagosan beismerhetjük. Gondolkozom, mikor volt műveltebb
a puszták népe, akkor-e, midőn még hírét sem hallotta a betűnek, vagy
most, amikor már hallotta? Hirtelenében nem merném eldönteni. Most nem
művelt.

Az a vidék például, amelyről én beszélek, nem is rég a népművészetet oly

sűrű, gazdag forrásokban ontotta, akár Izland a maga gejzírjeit… Bartók,
hogy én is hozzá folyamodjam, korszakalkotó gyűjteménye, a „Magyar
Népdal” anyagának csaknem egyharmadát nálunk, Ozora mellől szedte össze,
Iregen. A cselédek most kuplét énekelnek, úgy van. Énekelnek még népdalt
is, de aki ad a műveltségre, aki fejlődni akar, az a székesfőváros
románcaival fertőzi a levegőt. Ez a fejlődés útja, mondják. Zavarba ejt.
Említik még a „történelmi szükségszerűség”-et is, de a történelmi
szükségszerűség más téren már régen hozzászoktatott, hogy elsősorban egy
nemzedék tehetetlen bambaságát értsem rajtra, s hallatára előre nyeljek
egyet. Mi jót várunk attól a műveltségtől s annak fejlődésétől, amelynek
csak távoli leheletére is elsorvad és összeomlik minden, ami igaz lelki
érték? Gondolom, nem kell hitet tennem a „haladás” mellett, megértik,
hogy nem az írás-olvasás terjesztését fájlalom, hanem csak annak mai
formáját. A felvilágosodást szolgálta? Kell példát hoznom arra, hogy a
világ és társadalom folyásáról a cselédek közt a nyomdatermékek több és
veszélyesebb babonát terjesztettek, mint a pislogó vénasszonyok? A
pusztákra a betű a tömény, nemzetközien kipróbált ostobaságokat
közvetíti.

Még örülhetünk tehát, ha minél kisebb mértékben. A krajcáros lap,

amelynek hasábjain egy pusztai kanásznál háromszorta szolgaibb,
gerinctelenebb, életismeretben s még magyar fogalmazásban is tízszerte
tájékozatlanabb úr értesíti a pusztai kanászt egy sikeres parforce-
vadászatról, hercegi nászról vagy borzongató kéjgyilkosságról, nem indít
arra, hogy örömmel nézzem annak a szellemiségnek elmúltát, amikor a napi
hírek még dal szárnyán s ilyen alakban érkeztek a pusztára: „Hallottad-e,
Sárbogárdon mi történt? – A Kis Ferit a kisközben megölték” – és így
tovább, egész odáig, amikor az egyik gyilkos anyja beüzen a börtönbe
fiának: „Bodor haját tegye feje aljának, Bátorságát takarózó dunyhának.”
A hírszolgálatot költők végezték. És éles szemű szociológusok, akik a
legjelentékenyebb esemény kommentálása közben is biztos kézzel
tapintottak a lényegre.

Ha ezt a nyomtatott betű átvette volna. Sajnos, igen kis mértékben vette
át. Jóllehet a pusztai szellem tett próbát a betű szellemének
meghódítására, nem sejtve, hogy annak is különleges törvénye van. A két
elem összecsapása nem egy érdekes keveréket eredményezett.

Aki a pusztán az olvasás mellett írt is, az legtöbb esetben komoly író
volt. Nem tudom, hogy van ez másutt? – Tolna-Baranya minden pusztáján
akad egy, néha két-három költő, de különösen akad a falvak zsellérsorain,
azért, mert ott még több időt áldozhatnak az írásnak. Apró
papírdarabkákra írnak, ha van papírjuk is, bár ehhez nemigen
ragaszkodnak. Rendszerint csak „jót mondanak” négy-nyolc sor erejéig, ami
vagy fennmarad, vagy nem. Hírköltőknek nevezik magukat. Nem afféle Hazafi
Verayak, nem járják az országot, legfeljebb csak akkor, ha aratásra
szegődnek. Csöndes emberek, rendesen dolgoznak, csak közben verseken
törik a fejüket. A háború után, amikor a falvakba folyt a pénz, egyik-
másik kinyomatta művét, négy oldalon, hírlap alakban. Tulajdonképpen
akkor derült ki, mennyien vannak. A dombóvári nyomdában néha éjjel is
csattogtak a gépek; az egyszerű, sőt egyszeri parasztok, akik, ha írásról
volt szó, a pénzpatakzás idején is fogukhoz verték a garast, nevetve,
büszkén vették és olvasták a röplapokat, amelyek az ő körükből szálltak
fel, az ő életük híreivel. Megvolt a költője Görbőnek, megvolt Naknak,
Egyházbérnek; Döbrőközön Nagy Kovács István tevékenykedett. Szakcson
Tóth-Pál József, Mocsolád fölött egy Keresztesi nevű… És hány volt, akit
a költők hagyományos szeméremérzése visszatartott a nyilvános
szerepléstől? A táj hemzsegett az alkotóktól; családomban sem én vagyok
az első.
Sokban újítók voltak: áttörték a prozódia merev szabályait; egy-egy
fontos mondanivaló vagy tartalmas megfigyelés a vers hagyományos alakján
jókora bütyköt nyomott ki, mint a kolbászon a kemény töltelék, de az ő
alkotásaikban is épp ezek voltak a legízesebb részek, igaz, csak az igazi
hozzáértő élvezhette. „Fülharapás Baranyában” hirdette az egyik vers
címe. „Regölyi árvalány a kútba ugrott” tudatta a másik. „Tamásiban a
lányok is borotválkoznak”, „Hét liter tej a német gyomrában”, „Szűz
menyecske Egyházbéren”, „Tizennégy krajcáros szerelem” és így tovább.
„Egy kis fakadozó rózsa az ördög kezében” azt tette közzé, mint követett
el erőszakot egy nyugalmazott tiszthelyettes egy tizenhárom éves
kislányon Sütvény-pusztán, a ménesistállóban. Minden vers pontos hírt
közölt, röviden és keresetlenül. „Nagyszokoli hangyász és mészáros
Iregben – Mulatságot csaptak a szép színésznővel” – Tóth Pál intonálását
az ilyen sorok jellemzik. Tömörségét pedig: „Egy nagyberki kupec a
köszörűt hajtotta – Szomszéd barátja a baltát rátartotta – Mikor már éles
volt, a kupecbe vágta – Mert a feleségét ölelkezve látta – Piros vér
fröcsögött a köszörűkőre – Mindenki vigyázzon a nagy szerelemre.” A
hírekből a drámaiság mellett nem hiányzott az elmélyedés sem: „Látrányi
ember megtöltötte a lankaszter-puskáját – Egyre agyonlőtte a
keresztkomáját – Hamar híre szállt a puskadurrogásnak – Majd a túlvilágon
mit szólnak egymásnak?” De nemcsak balladai eseményt adtak közre: ami a
legnehezebb, meglátták és följegyezték a néplélek rezdüléseit is. A
lélekbúvár és az etnográfus bizonyára igaz drágagyöngyöt talál ebben a
hat sorban: „A kurdi legények új divatot kezdtek – Kabátjuk zsebjibe
kukoricát tesznek – A zsebjükben azért hordják – Hogy a fonóháznál a
lányokra szórják – Ezt a divatot minden lány kedveli – Mert a
kukoricadobálás a szerelmet jelenti.” Ápolták az episztolát is, modern
fordulatokkal. „Költői üzenet a mocsoládi munkásoknak” címűben a
döbrőközi költő vigaszt küld a címzetteknek, akiket a pap becsukatott,
mert „Nehéz munka után daloltunk az utcán – A pap meg lekapott bennünket
durván – Mind annyiunk, amit ért, kézbe kapott – Bezavartuk lakására a
papot.” A „Költői levél hetvenholdas törvényesen elvált feleségemhez,
Tolna m. Alsónyékre” a költő anyósát leplezi le. Szerző egy sárközi
egykés családba ment vőnek, tél közepén. De „alig hogy megjött a viruló
március – Szerelmünkben fészkelt a bacilus – Olyan óriási bacilust nem
láttam mióta élek – Mert anyád volt a csuda rettenetes féreg – Anyád
bűnét elárulom, nem titkolom tőled – A szemtelen arra kért, hogy
szeressem őtet”. A költőt üldözték; e vers miatt később törvényes úton
is. Vállalta tettét. „Költői köszönet egy szívtelen ellenségemnek” című
műve végén örök érvényű igazságra tapint: „Mert bizony ki költőnek
született – Az nem fog a bűnös asszonyokra vasvillát – Hanem sajtó útján
önti ki – A szíve titkos igazát.” A „Balaskó János Kanadába vándorolt
barátom után” küldött költői levélben igazán megkapó, művészi képet
kapunk egy elárvult zsellérházról. Ez a vers határozott tehetséget árul
el. Itt láthatjuk, mi lehetett volna a szerzőből, mi lehetne ebből az
egész népből, ha módja volna a fejlődésre:

Pusztább most a házad tája,

Nem úgy van, mint taval.
Nincs a kertbe szalma-boglya,
Sem szénakazal.
Nem jár göröngyön udvarodban,
Ha valaki belép.
Nem törte föl nyáron a ló lába,
Sem a kocsikerék.
Tűzifád még rakásban van,
Mind a favágittón,
Mit a hercegi erdőn kaptál
A télen favágásért, Csurgón.
Feleséged nagyon spórol,
Nem főz szegény fával.
Megfőzi a vacsorát
Kukoricaszárral…

Sok költőt ismertem, olyanokat is, akik írni sem tudtak, de rövid
gondolkodás után bármilyen feladott témát fordulatos kadenciába
kerítettek. Nálunk is volt költő, Gondos bácsi; mellételepedtem, s
elragadtatással, a nevetéstől jobbra-balra dülöngélve élveztem azon
melegében ott az ökrösszekér ülődeszkáján fogant alkotásait, amelyekben
üdén csillogott egymás mellett egy gólyafészek, egy vakondtúrás, a hold
és az ökrök farkalattvalója. „La poésie n’a qu’une ennemie: la
littérature” – a pusztai költők Léon-Paul Fargue kitűnő mondásának elve
szerint dolgoztak. Azt hiszik, mosolyogva mondom ezt? Egyáltalában nem.
Az igaz költői mű vagy a lehető legkönnyebben, öntudatlanul és ártatlanul
születik meg, vagy a lehető legnagyobb erőfeszítéssel, amikor már a
mindig ellenséges múlton, az irodalmon kell átvergődnie. Max Jacob
képzeletvilága s alkotási módja hasonlítható e névtelen pusztai
szerzőkéhez.

Költőiek voltak, de reálisak. Köznapian közönségesek, de épp azért

éteriek. Persze, alkotásaikban sok volt a homok. De hiszem, ha ők
szerkeszthetnek lapot, nemcsak mindenképpen érdekes olvasmányt, hanem a
gyakorlat következtében hamarosan elvitathatatlan értéket termelnek. Az
eddigi idézetekből is látható, hogy fővárosunk hírlapjainak versanyagát
például messze fölülmúlják. Sokat tanultam tőlük.

Ők elevenítették s töltötték meg vajon friss tartalommal az ősi

népszokások már-már kiszikkadó ereit? Vagy ebben az alsó, meleg világban
még az egész nép közvetlenül élte a művészetét? Szép elképzelés: a múzsák
hivatása az, hogy a szegénységet, ezt az alja tömeget vigasztalják. A
népművészet legszebb alkotásai a legbűzlőbb nyomor színén úsznak, mint
némely virág a posványon. Szépséggel való foglalkozásra csak a gazdagok
érnek rá és a koldusok, azok, akiket már szintén nem kínoznak világi
gondok. A rácegresi pásztorok, amihelyt leülhettek, bicskát fogtak, s
két-három óra alatt kifaragtak egy-egy muzeális remeket. A béresek a
határban a békésen ballagó ökrök között a szekérrúd elejére ültek, és ott
vésték s cifrázták tündéri diadalkapuvá a járomfa hajlatait.

A módos parasztok házából a népművészet, mint egy finnyás, az úrhatnámság

láttán felbosszankodott szellem, már rég kihurcolkodott, a nemes ízlésű
régi alkotások helyét sértődötten átengedve a vásári portékának és
gondolatnak, amikor a pusztaiak még versengve faragták a ravasz
szerkezetű gyújtósdobozokat, kerek szemmel lesték el egymás ostornyeléről
a díszítő ábrákat, és futva gyűltek össze, ha valahol egy új nóta
fölcsendült. Az öregek a végrendelkezők kínos részletezgetésével hagyták
utódaikra a babonákat és hiedelmeket. A szokásokat ijesztéssel, ha
kellett, fenyítékkel ojtották az új nemzedékbe. Ez volt a puszta igazi
kultúrája, ez fűzte össze a lelkeket, a nyugtalanító kérdésekre ez adott
választ. Ezek a szokások és hiedelmek vezették át a cselédeket a
szerelem, a halál nehéz botlatóin, az élet veszélyes kanyarain. Ezek
vigasztalták őket egy-egy esztendő sivár útján, az étlen-szomjan való
bandukolás alatt. Ezek nyúltak először az én szellememhez is, csiszoltak
a pusztai életre, és nem Hanák bácsi iskolája. Nem az európai kultúra,
amely azért nem tudta legyőzni a barbár pusztait, mert talán nem is
akarta jobbal helyettesíteni.

Ebben a világban növekedtem, észrevétlenül. Előbb az asztalt értem föl,

aztán a sublótot, s hirtelen egy reggel a szekrény tetejét, némi
ágaskodással. Előbb csak egy kutya engedelmeskedett a szavamnak, aztán
egy malac, aztán egy tehén; végül a határból egyszer hazakormányoztam egy
négyökrös fogatot, minden különösebb baj nélkül. A pusztai életre
nagyjából elkészültem.

14. A szagról. Idegenek a pusztán

Néha vendégek érkeztek a pusztára, titokzatos, messzi régiókból; úgy

lépdeltek, mintha ingoványon, mintha cserepek közt lépdeltek volna.
Idegenkedve, bizalmatlanul tekingettek szét; ha megálltak, nehezen, félve
mozdultak tovább: biztatni kellett őket. Be-bekukkantottak a cselédházak
ablakán, de belépni már óvakodtak. A gazdatisztek kalauzolásával
végighaladtak az istállók széles alléin, kényeskedőn kerülgetve a
trágyát. Kellő távolságból szemlélték a bikákat, a teheneket, a juhokat;
bennünket is. Kellő távolságból bámultuk mi is őket. Lépésről lépésre
nyomultunk utánuk, de mindig jó nagy közt hagyva, mintha attól tartottunk
volna, hogy hirtelen visszafordulnak, és ránk ugranak. Zsebkendőjüket az
orrukhoz tartották, emlékszem egy csoportra, annak minden tagja állandóan
orránál tartotta a zsebkendőjét. Nehezen bírták a légkör nyomását.

Nem is volt könnyű, később magam is tapasztaltam, amikor alkalmam lett

egyik társadalmi rétegből a másikba átjárnom, s azt hittem, szédülés
nélkül tehetem. Nem tehettem; a társadalomban a mélységnek és a
magasságnak éppúgy megvan a maga atmoszférája, akár a természetben. Egy-
egy hirtelen helyváltoztatás után testileg is pontosan ugyanazokat a
tüneteket észleltem magamon, mint amikor bányába szálltam le, vagy
hirtelen megállt velem a felvonó egy alpesi csúcson: fölkavarodott a
gyomrom, ütőerem gyorsabban vert, értelmem megbénult, meginogtam, és
levegő után kapkodtam. Akkor eszméltem rá, mily nehéz az egyenlőség, a
társadalmi hely mennyire magához idomítja az embert, mily tökéletesen
magához köti az utolsó porcikáig is. Nekem különösen az orrommal volt
bajom, már kora ifjúságomban, ahogy nagymama éles szeme megállapította.
Kamaszkori csokorra kötött nyakkendőm és tüntető cipőkefélésem ellen nem
volt kifogása, de mindegyre hatalmasodó szellőztetési rögeszmémet
gyanakvó aggodalommal kísérte. „Csukd be már azt az ablakot – mondta
fázósan összevonva keblén a százéves kötött kendőt –, vagy már a
szagunkat se bírod?” Valóban nehezen bírtam, és pirultam miatta; önvád
mardosott, hitvány árulónak éreztem magam. A régi kedves illatok kínzó
szörnyekké váltak, és fojtogattak. A közös szoba meghitt melege a második
hazatértemkor az ajtóból szó szerint visszalökött: az otthon
fészekillata, amelyre a távolból úgy vágyódtam, a korom, a hideg főzelék,
a szobában száradó fehérnemű áporodott, dohos keveréke lett. A kedves
kötényben, amelybe hajdan oly örömmel borítottam arcom, a mosogatóvíz
avasságát fedeztem fel. De minderről nem szólhattam, hogyan szólhattam
volna? Nagymama első szavára becsuktam az ablakot, és visszaültem az
asztalhoz. De a sötét sarokban a frissen faggyúzott pár csizma, mint egy
polip, újra működni kezdett, kinyújtotta csápjait, és a füstölgő
petróleumlámpa, az erjedő káposztáshordó és a kis tűzhely sütőjében
sziszegő édes tökdarabok illatának tengeralatti sűrűjén át nyakam köré
tekeredett. Fölálltam és kimentem. „Kész úr” – hallottam az ajtó betevése
közben nagyanya szavát nagyapához, aki fokhagymás törköllyel kenegette
lábát. Néztem a téli csillagokat, és elgondolkoztam az emberi fejlődés
menetén.
A híres haladáson, amelynek vívmányai egyelőre csak növelik az emberek
közt a távolságot. A középkorban a várúr lenyakaztatta a jobbágyait, de
ha a sors úgy hozta, meg tudott egy szobában maradni velük. Mikor voltak
az emberek közelebb egymáshoz? Egy angol utazó fölháborodva emlékezett
meg arról a kínai mandarinról, aki végigbotoztatta egy kocsmaudvar
kuliközönségét, mert beléptekor nem kapta meg tőlük a neki járó
tiszteletadást. Egy félóra múlva az angol utazó a mandarint a piszkos
kulik között lelte barátságos kockázásban velük a csupasz földön.
„Megtehette – mondja a vizsla angol, talán irigykedve –, éppolyan büdös
volt, mint azok.” Nem riasztotta el a szag. Ó, az orr! S a 18. század
szép gyermeke, a demokrácia, amely nem képletesen fúl bele a fürdővízbe,
hanem valóságosan azáltal, hogy az emberek egy részének jutott kád, a
másiknak nem. Ilyen kicsinységeken akadhatnak el szent hevületek? Sajnos.
Kitört a testvériség, az urak jobbjukat nyújtották a népnek, s hátráltak
gyorsan három lépést, alig várták, hogy kezet moshassanak. Az ilyesmit
persze egy társadalmi réteg még jobban észrevesz és megjegyez magának,
mint az egyén. A cselédek sejtették, hogy rovásukra újra valami változás
esett a világban. A réven nem nyertek semmit, de a vámon megint
elvesztették, amit még veszthettek.

Igaza volt nebándi nagyapának, aki a régi urakat tartotta igazi uraknak?
A hajdan való Börcsököt, amikor a tarisznya ezüsttel Bécsbe érkezett, még
a herceg is nemegyszer bevezette a szobájába, maga mellé ültette a
díványra, és eltársalgott vele. Most a cselédek, ha dolguk akadt a
kastélyban, legfeljebb a folyosóig vagy az előcsarnokig juthattak, oda
jött ki elébük az úr, s ott végzett velük, lehetőleg minél rövidebben.
Ismertem gazdatisztnét, aki cselédházat belülről világéletében nem
látott. Holott a lakások nemigen voltak piszkosak. A cselédek sem. A
fehérneműt általában egy-két hétig hordták, természetesen éjjel is, a
hálóköntöst nem ismerték. Piszoknak azt tartották, ami már látszott is,
ami élesen elütött a test vagy a fehérnemű alapszínétől. S ezt igyekeztek
is azonnal eltávolítani. Öreg béresek kényesen verték le a port
legénykoruk óta hordott seszínű nadrágjuk térdéről, ha véletlenül a
földre kellett térdelniök. Volt bennük tisztaságra való érzék; amennyire
csak lehetett, törődtek magukkal. A háborút jártak szerint a fronton nem
a parasztok merültek el legjobban a szutyokban; ők jegesvízben is
megmosdottak, s fagyos időben is levették az inget, hogy kibogarásszák
magukat. A bogarak közt különben otthon is különbséget tettek. A tetű
pusztára szóló szégyen volt, de a bolhát a társaságban is nyugodtan, sőt
némi derültséggel vadászták. Árnyékszék csak a kastélyban és az elöljárók
lakása körül volt, oda viszont a cselédek nem tették volna be a lábukat,
ha véletlenül megengedték is nekik; minden okuk megvolt rá, annak a bűzét
ők nem bírták.

A hiú babonáról, hogy a parasztok s általában a szegények nem hallgatnak

az urak szavára, gondolom, nem kell szót ejtenem. Aki valaha beszédbe
elegyedett a szegényekkel, és csak megközelítően „eltalálta a hangot”,
tudja, milyen figyelemmel, a szomjúhozó lélek milyen örömével és
hálájával fogadják azok, nemcsak a „felvilágosítást”, de a tanácsot
legkényesebb magánügyükben is! A sertések szimultánozásához elenyészően
keveset értek, hanem a miatt a kevés miatt is egy harmadosztályú fülke
utasai egyszer másfélórás szeminárium után alig engedtek le a kaposi
állomáson a vonatról, fizették volna az utazást Somogyszobig, sőt vissza.
A parasztok és általában a szegények nagyon is hallgatnak az urak
szavára, tán épp ezért veszik észre oly hamar, hogy az urak feleannyit
sem értenek a dologhoz, a levegőbe beszélnek, ami még nem volna baj, sőt
élvezetes vitát indítana, de ráadásul még a felhőkbe is képzelik magukat.
A szegények a lélekbúvár tekintetével figyelik a felettük állók arcát, és
a szájnak vagy a szemnek egy mozdulatából többet értenek, mint a gyanúsan
jóakaratú körmondatokból, amelyek rendszerint nem azért foghatók föl
nehezen, mert magasröptűek, hanem azért, mert túl alacsonyak és zagyvák.

Így nehéz is köztük élni. A pusztára érkező vendégeknek méltán

támadhatott az az érzésük, hogy színpadon állnak, szerepet kell
játszaniok. Rosszul játszottak. Lámpaláz fogta el őket, s nem szívesen
jöttek ki díszleteik mögül. A pusztai élet! A birtokosok iszonyodtak a
saját pusztáik levegőjétől; nemcsak az állandó bűz miatt.

A mi földesurunkat én sem láttam világéletemben. Hol élt? Senki sem

tudta. Beszélték, hogy hajdan, amikor a birtokok örökségül rászálltak,
elhatározta, hogy meglátogatja minden pusztáját. Rácegresen hónapokig
készültek a fogadására. A kegyelmes úr azonban nem jött; mielőtt a mi
pusztánk sorra került volna, beleunt a hosszadalmas ide-oda utazásba. De
meglátogatott egyszer bennünket valamelyik unokaöccse, nevét és azt a
napot örökre bevésve családi krónikánkba, szomorú betűkkel, sajnos.

Lázban égett a puszta hetekkel előbb, már az érkezés hírére is. Az

istállókat kimeszelték, a fákat megnyesték, mindenütt söpörtek –
testvérem és én piros huszársipkát kaptunk, nem tudom, ebből az
alkalomból-e? A kastélyban reggeltől estig titokzatos előkészületek
folytak. Végre egy délben, a hegyháton föltűnt két négyes fogat. Egy
pillanat alatt mindnyájan a puszta bejáratához tódultunk; a gazdatisztek
izgatottan rendeztek bennünket sorfalba az út két oldalán.

Bátyám akkor kilenc-tízéves lehetett. Eleven, virgonc fiú volt,

boldogságában most sem fért a bőrében. Topogott, jobbra-balra forgott,
ki-kiszaladt az út közepére, hogy jönnek-e már? Jókedvét az a pár
nyakleves sem hűtötte le, amelyet rövidesen ezúttal is kihúzott
valamelyik ispántól. Sose látott grófot, de hallani mennyi mesét és
legendát hallhatott róluk ő is! Amikor a gyönyörű fogatnak már csattogása
is hallatszott, karjait csapkodva ugrálni kezdett, s ragyogó szemmel
aprókat sikongott. A hintó úgy gördült a hatalmas porfelhőben némán,
hajadonfővel álló cselédek sorfala között, mint Marsé, mint Jupiteré, sőt
mint egy változatlanul uralmon levő istené. Végre elénk ért. Feri helyből
a levegőbe vetette magát, hangosat kiáltott, és – nyilván hódolata jeléül
– piros sapkáját biztos kézzel egyenest az első két ló közé vágta. Jó
dobó volt.

A gyönyörű két paripa közül az egyik fölágaskodott, s mivel a másik

viszont előreugrott, megtántorodott, s hátsó lábain megfordulva a mögötte
vágtató két ló közé zuhant, azok erre szintén fölágaskodtak. Reccsenés
hallatszott: eltört a rúd, a hintó a lovak hátsó lábába ütközött. Feri
természetesen azonnal kereket oldott, s ahogy már szokása volt, ha a
rendesnél is rosszabb fát tett a tűzre, Nebándig meg sem állt. Grófot
ezúttal sem látott.

Az különben a következő hintóban jött; ebben az elsőben három fehér ruhás

hölgy utazott. Fölpattantak ültükből; napernyőjével az egyik rám
mutatott: „ez volt!” – kiáltotta ritka éleselméjűséggel bennem fedezve
fel a tett elkövetőjét, tekintve, hogy az én fejemen is piros sapka volt.
Nem mondom tovább; a vendégeket én se láttam különbül.
Csak a cselédektől hallottam róluk. Hosszú és lehetetlen módon írt
nevüket, mint a legtöbb birtokos és bérlő nevét, a béresek kiejteni is
alig tudták, minden mondatban más- és másképp törték, csavarták, kínlódva
és jobb ügyhöz méltó jóakarattal próbálták valami értelmes magyar szó
felé hajlítani, de a tiszteletet és a bámulatot ez is csak növelte. Az
urak általában nevükben is urak voltak: rendkívüliek és
megközelíthetetlenek, szinte valami más bolygóról valók, nem ebből a
lósóskás, akácos, gémeskutas egyszerű völgyből.

Néha vadásztársaságok is érkeztek, rendszerint a tél elején. Ezeket sem

igen láttuk. Amihelyt megérkeztek, amihelyt a határban az első lövés
eldörrent, anyánk egyszerűen ránk zárta a konyhaajtót; dörömbölhettünk.
Még akkor sem engedtek közelükbe, amikor a vadászok már megtértek a
zsákmánnyal, s kényelmesen bámulhatók voltak a kastélykapu rácsán
keresztül. Puska volt náluk, és anyánknak valóságos puskafóbiája volt. A
töltött fegyvereket valahogy eleven, tudatos lényeknek képzelte, amelyek
saját erejükből, például az asztalról vagy egy vadász válláról is tudnak
célozni, s a jó szelindekekhez hasonlóan, a maguk szántából is
rádörrentenek a gyanútlan nézelődőre, főleg a gyermekekre.

Amikor a bérlők vették át a pusztát, a vendégek gyakoribbak lettek.

Artézikút-fúrók jöttek, rokonok a kastélyba, egy esőmérő… emlékezetem
szívesen elidőz a szocialista vezérek látogatásán is.

A bérlő társaság a puszta vezetését egy feltűnően magas, görnyedt, rút

arcú, de emberséges hangja miatt igen rokonszenves vörös férfiúra bízta,
akit se intéző, se kasznár úrnak, hanem Fantusz úrnak kellett szólítani,
amely nevet én épp ezért sokáig nem családnévnek, hanem valami magas,
minden egyéb címnél előkelőbb titulusnak tartottam. Cvikkert viselt, s
arról volt nevezetes – gondolom, Kaposvártól Sopronig –, hogy nem vert.
Ellenben húsvétkor, amikor nagy csapatban felköszöntöttük, az iroda
lépcsőjéről, mint egy király, fél marék, frissen vert, tündöklő
egyfillérest szórt közénk. Barátai voltak a szocialisták? Őhozzá jöttek
vendégségbe vagy tanulmányútra. A négyes fogat ment értük, ami azt
bizonyítja, hogy egy Fantuszban humorérzék is van.

A vezérek hárman vagy négyen voltak, pontosan nem tudom, nevüket sem;
apám a forradalom alatt a képes hírlapokban nyolcat-tízet is felismert, s
ezeket csodálatosan, királypárti érzelmei ellenére is, védelmébe vette,
noha annak idején ő is csak távolról vizsgálta őket. A vezérek először az
öreg Sövegjártó bácsit szólították meg, az azon nyomban kezet csókolt
nekik. Kézcsókkal válaszolt Lukács bácsi is; az asszonyok is tudták az
illemet; tudták, mi jár annak, aki a nagyhintón érkezik. A vezérek
zavartan dugdosták kezüket, s esetlenül kerülgették a vigyázzállásba
meredt béreseket, akik katonásan, magyaros nyíltsággal felelgettek a
kérdésekre, hogy nagyon jól, kitűnően, jobban már nem is lehetne,
tekintetes uram. Elképzelem a vezérek lelkiállapotát, érkeztem én is
hintón pusztára. Három napot töltöttek körünkben, de csak félórát a
cselédházak között. Behúzódtak a kastélyba; majd egyik délután elvonultak
horgászni, ami közderültséget keltett, hisz mindenki tudta, hogy a
páskomi ág csak kiöntés, amelyből a trágyalé már végleg kiölte a halat.
Azt azonban senki sem mondta meg nekik, hogy menjenek száz méterrel
arrébb, ott a Sió, abban annyit foghatnak, amennyi tetszik. Emléküket
hálásan, azt hiszem, ez őrizte meg.

A pusztaiak keveset hallottak a világmegváltó mozgalmakról.

Kifürkészhetetlen utakon néha elképesztő jövendölések érkeztek az urak, a
zsidók vagy egyszerűen az egész világ közeli bűnhődéséről. A cselédek
bólingattak, beletörődtek a dologba. Minél meseszerűbb volt a jóslat,
annál inkább hitelt adtak neki. Előbb elhitték, hogy a világ egyik napról
a másikra elpusztul, mint azt, hogy megváltozik. Beszédes néni egy
fizetett szociológus meggyőződésével vallotta, hogy uraknak mindig kell
lenni, de azon a tavaszon, amikor a Halley-üstökös megjelent, nem vetett
babot, mert őszre úgyis vége lesz mindennek. De amidőn a társadalmi
mozgalmak forradalmakká erjedtek, a béresek a Pestről és a járás
székhelyéről érkező falragaszok és szónokok bonyolult szólamaiból
meghökkentő gyorsan kivonták a lényeget. A hivatalos tanácskozások után
külön is összeültek, s fejüket kaparva találgatták, hogy hát mi is legyen
úgy a földdel, hogy senkivel se essék igazságtalanság. Gyanakodva nézték
a falusiakat, akik akkor, 18 telén, éhes farkasok módjára kerülgették a
birtokot, hogy ki hol akassza bele a fogát. A cselédek féltették a
földet; méltán féltek attól, hogy nekik esetleg semmi sem marad, mert
természetesen róluk akkor sem igen esett szó. A legnagyabb
„forradalmárok” a nagygazdák voltak. Megtörtént, hogy a pusztaiak, talán
aggodalmukban, azonnal magukhoz akarták ragadni a pusztát, sőt a kastélyt
is. Akár 48-ban, a forradalmi kormányzatnak most is szuronnyal és
golyóval kellett meggyőznie őket, hogy várjanak a sorjukra. Vártak. Az
1919-es eseményeket pedig mindnyájan ismerjük.

Koldusok kivétel nélkül mindennap jöttek, néha többen is. Nagy részük
közvetlen és keresetlen kéregető volt, elképesztő, milyen állapotú, ha
nem sajnálták a fáradságot, a 10–15 kilométer gyaloglást, hogy egy-egy
cselédkonyha előtt rázendíthessenek keserves imáikra s énekeikre. Egy kis
kenyérhéjat kaptak, egy fej hagymát… a napi kiadást sem keresték meg.
Legtöbbjüket ismertük. Szolgálatból kikopott vagy valami baleset folytán
munkaképtelenné vált régi cselédek voltak. Meghatározott körzetben járták
a vidéket, pontos időre tértek vissza, mint a szenvedés szegődtetett
csőszei. – „Hát az András bácsi hol marad?” – kérdeztük, ha valamelyik
társuk sokáig nem jelentkezett. Megvette őt az Isten hidege: az
árokparton fordult föl valahol… A kutyák egyszer egy lerágott lábfejet
hoztak a pusztára.

Hozzájuk tartoztak a „vándollók” is, bár azok nem jártak ajtóról ajtóra.
Este érkeztek, s csak szállást kértek. Rendes helyük volt, a
borjúistállókhoz épített kis csalamádéfészer, a „gugyesz”; a pusztagazda
ide vezette őket, miután valamennyit gondosan megmotozta, s gyufát,
pipát, kést elszedett tőlük. Egészséges, erőteljes emberek voltak, akadt
köztük úrias öltözetű is, már amennyi úriasság a keménykalapon és a
csíkos nadrágon a pusztai gyaloglásban megmaradt. Kiültek a küszöbökre,
és meséltek a világról. A világ rejtelmes és borzalmas volt. Aggódva
pillantgattam a távolba, a világba, ahonnan vagy hintón érkeztek az
emberek, vagy éhségtől-szomjúságtól tántorogva. Szörnyű eseteket
hallottunk csapodár feleségekről, kegyetlen testvérekről, szívtelen
városokról és börtönökről. A cselédek fejüket csóválták, és boldognak
érezték magukat, hogy legalább tető van a fejük fölött. A vándor
sóhajtott, és hosszú, néma pillantással vette át a köcsög aludttejet vagy
a bögre levest, amellyel valamelyik asszony végül mindig megkínálta.
Érkeztek próféták is, derékig érő hajjal, eszelős tekintettel s
tarisznyájukban hatalmas bibliával. Továbbá szavalóművész költők,
kardnyelők és zenészek.

Aztán, már ritkább időközökben, köszörűsök, medvetáncoltatók, egyszer egy

majmos ember, akinek sárgaréz láncra kötött majma kikapkodta az ablakokba
kirakott, félig ért paradicsomot, és megette; tyúkászok és rongyszedők s
egyszer tollas kalapban, de ugyancsak gyalogosan, egy színésznő, akiről
kiderült, hogy vándorprostituált, s aki éppúgy terménnyel fizettette
magát, akár a vándorfoltozó varga; bosnyákok, miskárolók és nagy kasos
szekérben gyümölcsárusok, ezek egy szakajtó búzáért adtak egy szakajtó
szilvát, mert a cselédeknek természetesen semmiféle gyümölcsfájuk nincs;
azonkívül disznó- és borjúkereskedők és a cigányok minden fajtája:
teknővájók, dögevők, kártyavetők s olyanok, akik minden cím nélkül
egyszerűen csak loptak; vásárosok és egyik faluból a másikba
lakodalmasok, akik csak átrobogtak a puszta fölött, és kalácsot meg
perecet dobáltak; és egy házaló szatócs.

Salamon bácsi Dorogról. Hétfő délutánonként érkezett meg, füttyszóval,

amelyre inkább hagyományból vagy élvezetből zendített rá, mintegy
bevonulási induló gyanánt, mert hisz mindenki tudta jól, mi járatban
volt. Gyűszűtől és pálinkától a fejszéig mindennel ellátta a pusztát,
minden elképzelhető ellenérték fejében. Batyuja egyre nőtt. A hangya jut
eszembe, a saját termeténél háromszorta nagyobb teherrel futó, ha Salamon
bácsi alakját fölidézem, amint a hegyi ösvényeken szörnyű csomagja alatt
elhaladt, könnyű léptekkel, fürgén, mintha léggömbbe kapaszkodva szökdelt
volna felénk vagy tőlünk. Nagyanya kedvelte őt, a legnagyobb munkaidőben
is hosszasan elbeszélgetett vele, s példaképül állította, mint mindenkit,
aki nagyra tört, a család férfitagjai elé, azok nem kis megrökönyödésére.
Művelt férfinak tartotta, és megfogadta tanácsait, kiváltképp a malacok
értékesítésének bonyolult kérdésében. Salamon bácsit különben mindenki
szerette a pusztán. Egyetlen gúnyos vagy sértő szóra nem emlékszem. Sőt,
a cselédek még pártolták, mint minden idegent, világfutót, kinek „se
hazája, se gazdája”. Zsidóvá akkor vált, amikor pályafutása szabályszerű
befejezéseképp valahol üzletet nyitott saját házában. A fiát, aki már
magázódott az emberekkel, és kocsin folytatta atyja tevékenységét,
lenézték, koldusnak tartották; ráküldték egy rossz patakhídra, s amikor
szerencsésen beleszakadt, egy ujjal sem segítettek neki.

Egyszer léghajót is láttunk. Akkora volt, mint egy kis gumilabda, nagy
messze valahol Vajta fölött lebegett sárgán ragyogva az alkonyi
napfényben. Az egész puszta kitódult; úgy bámultuk, mint egy túlvilági
jelenséget.

15. Kuruzslók és orvoslók. A puszta egészségügye. Sebészek. Népi

gyógymódok

A tudósok titokban jöttek, ez már a mesterségükhöz tartozott, noha

megérkezésük híre villámgyorsan elterjedt a pusztán. „Itt van az igari
ember, a Hajaséknál!” – szállt a jelentés, s mi izgatottan futottunk
volna Hajasék ajtajához, ha valami rejtelmes parancs nem írta volna elő,
hogy hallgassunk a rendkívüli eseményről, s csak messziről pillantgassunk
Hajasék felé. Az igari ember valóban ott volt, a konyhában ült, mezétláb.
Máskor az udvardi asszony jött meg vagy a Menyhárt Szilasról. Mindnyájan
gyógyítással foglalkoztak, testivel és lelkivel egyaránt.

Önzetlen cselekedet volt ez részükről, ez az utazás, hisz odahaza is

bőven akadt dolguk. A falusiak tömegesen látogatták őket, a szilasi javas
háza előtt néha három-négy kocsi várakozott. A cselédek azonban nehezen
mozdulhattak. Egy-egy béresasszony, ha elvándorolt a gyógyítókhoz, egy
egész puszta segélykérésének, panaszának volt postája, s a maga baján
kívül legalább még harmincféle nyavalyára kért tanácsot. A tudós emberek
távolból, üzenettel is gyógyítottak, de ha tehették, személyesen is
fölkeresték híveiket. Valamelyik bizalmasuknál szálltak meg. A szoba azon
nyomban szentéllyé alakult. A cselédek egymásnak adták a kilincset. Előre
megbeszélt rendben járultak a gyógyítók elé, világossal az asszonyok, a
szürkület beköszöntése után az emberek. Hajnalig folyt a sürgés-forgás,
pusmogás, sugdosás. A bajoszlatók rendszerint csak egy éjszakára
maradtak, noha a cselédek hónapszámra maguknál tartották volna ezeket az
éneklő hangú, töpörödött anyókákat és ájtatos képű aggastyánokat. Bár nem
mind volt öreg. A szilasi ember például javakorabeli szép szál férfi
volt, szakálltalan; tudósságát csak az jelezte, hogy beszélni hunyt
szemmel beszélt. De sehol sem virradhattak meg, mert ha világossal mentek
el, elvitték a szavuk erejét.

A pusztaiak természetesen semmitől sem voltak messzebb, mint amit

városainkban általában őserőnek hívnak. Azt, hogy „ás a lélek”, vagyis
„ideges vagyok”, sehol sem hallottam annyit, mint közöttük. Valóban
idegesek voltak. Nemcsak az idegeikkel volt baj. Szenvedtek ők a
tüdejükkel, szemükkel, fogukkal, kezükkel, lábukkal, kiváltképpen a
gyomrukkal és fülükkel: az öregedés mértékében minden porcikájukkal, mint
általában a halandók. Hogy némely körökben mégis elterjedt róluk, hogy
nem betegesek? Betegeskedni valóban nem betegeskedtek sokat; nem nyomták
az ágyat. Tüsszentettek, és meghaltak; egy szellőszó sírba vitte őket.
„Hányt vért is a lelkem – mondták siránkozva temetés után az özvegyek –,
de azt már megszokta, mert tíz év óta hányt.” Vagyis „más baja lehetett
szegénynek”. Rendszerint volt is. Negyvenöt-ötven év körüli öreg emberek
arcáról lerítt, hogy három-négy, egymástól teljesen különálló halálos kór
is dolgozik bennük, szinte versenyezve, hogy melyik ér előbb célhoz,
melyiknek ejti ki szép latin nevét az orvos elismerő főbólintások közben:
„ilyen esetet sem láttam, ennek már a haja szálában is benne volt a rák”.
– „Mikor feküdt le?” – kérdezte. Tegnap este. „Még reggel akkor is tett-
vett a ház körül a galambom” – válaszolt valamelyik szomorú
hátramaradott. – „Hát nem látták, hogy beteg?” – Vállvonítás. Csak egy
kis teát kért vagy téglát a hasára; száraz betegsége volt.

Az orvos sejtette, hogy a beteget valamelyik javas kezelte, de semmit sem

tehetett ellene, akkor sem, ha akart. A pusztaiak az orvost is az urak
közé számították, s ha csak nem tette le a népi rokonszenv megnyerésének
hétpróbás nagy vizsgáját: a szívvel, idegekkel, pórusokkal elsajátított
egyenlőséget, nem bíztak benne. A tudós emberekben bíztak. Nemcsak mert
azok közülük valók voltak, s érthető emberi nyelvet beszéltek; azért is,
mert azok nem ismertek reménytelen esetet. A javasok senkiről sem mondtak
le, nem vontak vállat, ájtatosra kényszerített arccal adva a
hozzátartozók értésére, hogy itt már csak az Isten segíthet. Ők mindenkin
segítettek. Takács bácsiba harminc évvel már azelőtt csak hálni járt a
lélek, amikor foga között valami méregerős gyökérrel fekete tyúk
árnyékába ültették. Kilábalt, maga sem tudta, miből. Mert a javasokhoz
csak olyan bajjal volt illendő fordulni, amelyről senki sem tudta, hogy
mitől van. Apróbb nyavalyáknak a pusztán is akadt tudója.

Aki az állatok betegségéhez értett, azt az emberek a maguk bajáról is

bizalommal kérdezgették. Gyomorfájdalmak ellen a kocsisok a lovakba
éppúgy katángkórófőzetet töltöttek, akár saját magukba. Vérhasra, amely
elég gyakori volt köztük, az apróbojtorján főzetét használták. Epegörcs
ellen kígyóhagymát, érelmeszesedés ellen fokhagymát pálinkában, megfelelő
ráolvasással. Köhögés ellen Szerentséséknél én is őrölt kukorica levét
kaptam mézzel, miután a legegyszerűbb és leggyökeresebb gyógyszert, a
vizelettel való gargarizálást finnyásan elutasítottam. A ló hályogos
szemébe a kocsisok cukorral kevert, finomra tört üvegport fújtak, s az
elmarta a hályogot. Az állatok fájós daganataiba farkasalma gyökeret
húztak, az jó gyulladást keltett, és összegyűjtötte a gennyet. A kocsisok
oly biztos kézzel böködték az állatokat, akár a csizmadia a talpbőrt.
Éppilyen könnyen nyúltak az emberekhez is. Mindinkább csak azokhoz
nyúlhattak. Az uradalom nem méltányolta tudásukat, állatorvost
szerződtetett. De lassanként az állatorvoshoz vitték jószágaikat a
cselédek és a parasztok is. Maguk még rendületlenül nyelték a
kotyvalékokat, de a tehenekhez már aggodalmas képpel hívták a tudomány
képviselőjét. A ráolvasás, a babonás kezelés először az állatgyógyászat
terén szűnt meg. Illetve csak ott szűnt meg. Mire eszméltek rá?

Leperdi bácsi arra jött rá, hogy az állatokra azért kár a ráolvasás,
mert: „Az állat úgysem érti, mit mondanak neki; nincs annak lelke.” Neki,
akit lábfájásából az udvardi asszony gyógyított ki (békarokkafűből
készült fürdővel), volt lelke. Régi göbölyös volt; noha sok ráolvasást
tudott, ő már egyet sem alkalmazott: felvilágosodott ember volt. Hinni,
már csak egy ilyen szokásban hitt, abban, amely szerint az ember eleven
puckot fog, a bal hüvelykujját az állat szívére szorítja, és körben járva
így mondja az imát mindaddig, míg a pucok megdöglik. Ettől még kimegy a
süly a jószágból.

A sebészet a juhászok hatáskörébe tartozott, ezt mindenki komoly

tárgyszerűséggel elismerte. Kitűnő sebészek voltak. A birkák
koponyalékeléséhez nemcsak az uradalom, hanem a b.-i állatorvos is
nagyapát hívta ki. „Jani bácsi keze jobban rájár” – mondta, ahelyett hogy
azt mondta volna, hogy Jani bácsinak, nagyapának semmi iszonya sincs élő
húsban-csontban vájkálni. Nem is volt. A cséplőgép dobja, amint az már
szinte nyaranta szokás volt, bekapta az egyik etető kezét, és rapittyára
zúzta. Az előző évi áldozat éppilyen baleset következtében halt meg.
Bizonyos volt, hogy mire orvoshoz viszik, ez is elvérzik. Az intéző
nagyapáért üzent. „Na, fiam, szereted-e az életed?” – kérdezte nagyapa a
holtsápadt legénytől. „Szeretem, bátyám.” „Na, akkor kumd be a szemedet,
mert úgyis elájulsz” – mondta nagyapa, és könyékből lekanyarította a
legény kezét, úgy hogy még egy kis bőrt is hagyott a csonk betakarására.
Úgyhogy Szekszárdon a kórházban a főorvos azt kérdezte a sebesültet
szállító kocsistól: „Melyik doktor csinálta ezt a szép munkát?”

Apám csak ifjúkoráig segédkezett nagyapa mellett, de ösztönösen értett ő

is ehhez a mesterséghez. Nem jöhettek hozzá olyan kés alá való bajjal,
hogy azonnal ne tudta volna, mi a teendő. Egyszer szálka ment a jobb
hüvelykujjam körme alá. A szerencsétlenség olyan körülmények között
történt, hogy odahaza jobbnak láttam nem beszélni róla. (Pallót
támasztottunk a vincellérház padlásához, ahol az aszalódó szőlőt
őrizték.) Szüleim a bajt akkor vették észre, amikor jobb kezemmel már a
kanalat sem tudtam megfogni. Apám szakszerűen megtapogatta a megduzzadt
ujjat – „még két napig hadd érjen” – mondta. Két nap múlva a térde közé
állított, zsebkésével hosszában felvágta a körmöt. Örök emlékké
sajtolódott bennem a fájdalom, amelyet akkor nem mertem elüvölteni. Első
nyikkanásomra apám rám nézett, rosszallóan, annak az embernek a
pillantásával, akit munkájában zavarnak. Aztán kiemelte a köröm két
darabját, oly nyugodtan, mintha egy bogár két szárnyát tépte volna ki.
Letisztította a gennyet és a vért, egy perc alatt elkészült.

Az uradalomnak abban az időben már volt megállapodása az egyik szomszéd

falu orvosával; az orvos évi konvencióért ápolta a cselédeket és azok
gyermekeit 12 éves korig, sajnos, a javasokénál alig változatosabb
gyógyszerekkel. Hashajtónál és aszpirinnél ezek az orvosok mást nemigen
rendeltek; minden fájós fogat kihúztak. Az uradalmak inkább a fegyelem
kedvéért tartották őket, azért, hogy a cselédek betegség ürügyével ne
vonhassák ki magukat a dologból. Az orvosokat az uradalmi hintó hordta ki
a pusztára, megjelenésük annyi volt, mint a lélekharang; Rácegresen a
„doktorfogat” láttára az asszonyok keresztet vetettek, elmormoltak hamar
egy imát, a betegnek már nem sok lehetett hátra. Hivatalos segítséget a
hozzátartozók csak a végső pillanatban kértek, amikor a beteg már
elfeketedett. „Tessék gyorsan kihozni az orvost – dünnyögte egy-egy
elkomorult apa vagy fiú –, nem szeretném, ha bajom esnék.” Előfordult
ugyanis, hogy egy-egy fiatalabb s még lelkiismeretesebb orvos vétkes
hanyagságért feljelentést tett.

A törvény értelmében a beteg cselédet negyvenöt napig az uradalomnak kell

gyógyíttatnia. Ezt a cselédek azonban nemigen veszik igénybe. Újabban a
legtöbb uradalom a felvételre jelentkezőket orvosi vizsgálatnak veti alá,
és csak a vasegészségeseket alkalmazza; azokat pedig, akik évközben
betegeskedtek, elbocsátja. A szomszédos x.-i uradalom – egy nemzetközi
híres iparvállalat tulajdona – házitörvényül akarta bevezetni, hogy a
munkából bármi ürüggyel nyolc napnál tovább elmaradó cselédeknek év végén
fel kell mondani. A legérdekesebb a megindoklás volt. Külföldön a
munkásjóléti intézmények annyi áldozatra kényszerítik a céget, hogy ott,
ahol lehet, a legszigorúbban takarékoskodni kell. – X.-en lehet.

Egy-két vidék – így a gróf K. család pusztái kivételével, amelyek

központján a tulajdonos valóban kitűnő kórházat emelt – majdnem mindenütt
lehet. A pusztaiak nem azért rettegnek a betegségtől, mert esetleg
kicsöppennek az életből, hanem azért, mert állásukból előbb-utóbb egész
bizonyosan kiesnek. A beteg iránt kevés a könyörület – példázódjam itt is
az állatokkal, amelyek közül annyi vész el, annyi valódi, pénzben
kifejezhető érték, egyik napról a másikra? Vagy a katonás fegyelemmel,
amely a puszta szellemét örök csatában álló hadsereghez hasonlítja? Mi
történne, ha a vezér minden elesett katonát megkönnyezne? Azt, aki nem
bírja a menetet, a puszták urai tán sajnálkozással, ám edzett szívvel
állítják ki a sorból, vetik az árokpartra. Magatartásuk e téren, a
fensőbbséges, előkelő közöny, éppoly csodálattal töltött el, akár midőn
az erkölcsi szenny fölött sértetlenül elsuhanó, derűs, tiszta
tekintetüket szemlélhettem. Már két hónapja vártuk egyik legkedvesebb
hozzámtartozó halálát, övét, akinek emberi nagyságát oly sok esztendei
félreértés után csak akkor ismerhettem meg, utolsó napjaiban. Egy
elhagyott pusztán fetrengett a szörnyű kórban s aggodalomban, hogy még
meddig győzi pénzzel az orvost, aki átvergődve a feneketlen őszi sáron,
öt pengőért ojtotta bele a vigasztaló kábítószert. Nem nyugtatta meg az
irodalmi díj tekintélyes összegéről szóló okirat sem, amelyet a fiúi
szeretet, első és elkésett jeleképp, kezébe adott. Mindenki tudta, hogy
meg fog halni, csak ő nem. Megtudta az uraság is, nyilván ennek
köszönhettük látogatását. A sárgára aszott öreg férfiarcot áhítatos,
boldog fény öntötte el, a vastag őszes bajusz alól önfeledt mosolyt
szűrtek az egészséges nagy fogak, amikor a lengyelbundás, deli vendég
kezét kézfogásra nyújtotta. Az üdvözlés után a vendég röviden azt
tudatta, hogy sajnos fel kell mondani. November volt, a beteg helyett új
esztendőre mást fogadnak – s azzal ment is. „Hisz akkor meghalok” –
mondta a beteg rövid szünet után. Hasztalan vigasztaltam. A család
legkínosabb gondja egyszeriben megoldódott. „Gyónni kell” – hallatszott
nyugodtan, egyszerűen az ágyból.

Általában a hozzátartozók is kevés könyörületet mutatnak. A sebesült

mellett a katonák sem érzékenykednek sokáig – ma neked, holnap nekem –, a
kemény sors legelőször is a szívet keményíti meg. Mikor Nagyvadi bácsi
ágynak esett, a veje hordani kezdte a kucsmáját. Az öreg lármát csapott.
„Nyughasson már – intette le a felesége –, kend úgysem éri meg a telet.”
– „De az isteneteket – mondta Nagyvadi bácsi –, engem nem raboltok ki.”
És meggyógyult, meglehet, csak a kucsma kedvéért, ahogy maga mesélgetni
szokta vidám hahotával.

Szégyen volt a betegség? Mindenki addig rejtegette, ameddig tudta. A

cselédek nyögtek, sziszegtek, fájlalták az oldalukat, sőt előfordult,
hogy tettették a betegséget, de azt, hogy „beteg vagyok” nehezen ejtették
ki. Irtóztak a betegágytól is. Aki világossal is cihák között feküdt,
arra mint bélpoklosra tekintettek. Aki pedig hetekig nem mozdult ki a
házból, azt gondolatban már el is temették.

De a javasokkal őszinték voltak. Azok előtt kitárták a szívüket, tudták,

hogy azok nem mondhatják tovább a dolgot. Meg hát azok úgyis beláttak az
emberbe. Horváth néninek az udvardi asszony a belépéskor megmondta, hogy
kelet felől jött, és „homályosodik a szíve”. Takács néninek, hogy férfi
miatt van baja.

A tudósok valóban beláttak az emberbe, és magam is jó sok esetet tudok,

amikor meg is tisztították őket. Nemcsak orvosok voltak, hanem papok és
bírák is. Ítélkeztek és feloldottak. Amikor az igari ember betelepedett a
Hajasék konyhájába, a pusztán nemcsak valami megnevezhetetlen reménység
pezsdítő légnyomását lehetett érezni, hanem szinte a statáriumét is.
Mivel érte el ezt az igari ember? Azzal, hogy olyan őszinteségre tudta
kényszeríteni az elébe járulókat, aminőre azok házastársukkal, de még
önmagukkal, még álmukban sem voltak képesek. Hisz egyetlen hazug szó, de
hazug gondolat is elvette a gyógyítófüvek és igék hatását. (A
sikertelenségért a betegek kivétel nélkül magukat okolták.) Hinni
kellett. A tudósok a názáretitől oroztak.

S aki hitt, az meg is gyógyult, mi van ebben csodálatos? Nagy István

bácsi felesége olyan hasogatást érzett a két combjában, hogy hetekig nem
hunyta le éjszaka a szemét. Járt a doktornál, de semmi orvosság nem
használt. Az udvardi asszony a beteg részre tenyere élével keresztbe
jeleket huzigált. Aztán egy jó félórára a falnak fordult. Semmit nem
adott. „Kilenced napra jöjjön el újra” – mondta végre. Nagy néni csak
azért ment el, hogy egypár tyúkkal lerója háláját, mert közben teljesen
meggyógyult. Az alsómajori Szabó fiút nem a rosszaság vitte arra, hogy
egy városjárt, „kitanult” nőszemély miatt el akarta hagyni fiatal
feleségét, hanem, ha jól emlékszem, a holdfény játéka az istálló
ablaküvegén. A javasember orvosságot rendelt neki is, a feleségének is.
Addig szedték, míg minden rendbe nem jött.

„Azok még értettek az orvossághoz” – mondták a cselédek a javasokról.

Olyan gyógyszert rendeltek, hogy a páciens szeme szikrát hányt, amikor
bevette – de vajon nem éppen emiatt gyógyult-e meg tőle? Áldozat nélkül
semmitől nem lehet megszabadulni: a gyógyszer penitencia volt. Az öreg
falusi orvosok nevetve oktatták ki fiatal kartársaikat, hogy a
cselédeknek lehetőleg csak keserű orvosságot rendeljenek, minél keserűbb,
annál jobb. És lehetőleg mindent folyadék alakjában. Abban esetleg még
bíznak és beveszik. A porokat nem szerették. Mert a baj ott kezdődött,
hogy az orvos utasításait a cselédek a legritkább esetben követték. Mikor
Gallé néni a kilencedik gyerek után meghalt, szalmazsákjában megtalálták
mind a gyógyszert, amelyet az orvos az utolsó két évben adott neki.
Szabadi bácsiról mindenki tudta, hogy az ispán pofonja gyógyította meg.
Székrekedése volt, már elképzelhetetlenül hosszú ideje. Az irodából
naponta ricinusolajat küldtek neki, de csak nem mutatkozott a munkánál.
Végre behívatták. Szabadi bácsi megjelent, hóna alatt egy pintes üveggel,
gondosan összegyűjtötte abba a napi adagokat. Ott helyben belé akarták
önteni. „Vedd be, vagy nyakon váglak” – kiáltott rá az ispán. Nyakon
vágta, és másnapra munkába rendelte. Szabadi bácsi meghajolt, és nem
panaszkodott többet.

Természetesen a diétát sem tartották be. De nem tartották be a legelemibb

rendelkezéseket sem. A negyvenfokos lázban hánytorgó tífuszosnak savanyú
káposztát adtak. A gyomorfekélyesnek paprikás krumplit. „Úgy megkívánta
szegény.” Nem volt szívük visszautasítani.

A tudósok szavát betartották. Azok rendeletére még meg is fürödtek, ami

nem kevés fáradsággal járt. A cselédeknek ugyanis semmi fürdő
alkalmatosságuk nincs. Legtöbb uradalom a sertéseknek kifogástalan
cementmedencéket építtetett, mesterséges homokparttal, sőt a parton
árnyat adó fákkal. A cselédek legfeljebb csak a Sióban márthatták meg
magukat, természetesen csak nyáron. De a fürdést afféle fiataloknak való
csintalanságnak tartották, házas béreshez már nem illett a lubickolás. Ha
valamelyik szobába nagy körülményesen becipelték a szapulókádat, és a
szabad tűzhelyen melegíteni kezdték a kannánként hordott vizet, mindenki
tudta, hogy ott valami „rámondás” végrehajtására készülődnek.

Az orvosoknak is egy kicsit kuruzslóknak kellett lenniök, ha sikert

akartak elérni. Nem volt adoma az e.-i patikus meggazdagodásának
története. Az orvosságot a recept szerint készítette, de mikor a
parasztok kezébe nyomta, bizalmasan a fülükbe súgta, hogy az csak úgy
használ, ha a beteg éjfélkor, a keresztút porába rajzolt kör közepén
veszi be, azután a botot a háta mögé hajítja, és visszanézés nélkül fut
haza. A borogatáshoz „szótlan vizet”, a patakból szótlanul hozott vizet
rendelt. Minden gyógyszerhez adott megfelelő használati utasítást. A
hatodik pusztáról is hozzá jártak.

Mert különben a cselédek a patikától is idegenkedtek. A tudósok maguk

készítették főztjeiket. Ami gyógyszert a civilizáció az emberiség
vigaszára kitalált, azt a pusztára leginkább a vándorkereskedők
közvetítették. Salamon bácsi árusított különféle fájdalom elleni kenőcsöt
is, aztán bajuszpedrőt, bajusznövesztőt és nagy mennyiségben huszárzsírt.
De elért hozzánk néha egy-egy világraszóló találmány híre is. Ügynökök
jöttek, a pipereszappanos dobozok mellett most fölfedezett, csalhatatlan
csodaszert kínáltak mellfájás, csúz és fogamzás ellen. Nem maradtunk el a
világtól. Jöttek optikusok, a skatulyából a szemüveget ki-ki maga
választotta ki magának; jöttek kozmetikusok, ezek a háború után főleg
óvszert árusítottak.

Hogy vidáman fejezzem be, még csak a vándorröntgenológust említem meg.

Hatalmas ládában, hátán hozta készülékét, amely villanyozásra is
szolgált, sőt azonkívül a „vér állását” is megmutatta. Akikkel a
kísérletek során bizalmas viszonyba került, azokat este, nagy titokban
megröntgenezte. A rossz nyelvek szerint égő villanylámpát helyezett a
beteg szájába, aztán a másik felén bekandikált. Vagy ezen is inkább
szomorkodni illik? Takács bácsit és Vadócz bácsit röntgenezte meg,
állítólag, fejenként négy tojásért.

16. Summások, aratók, napszámosok. Azok jövedelme és élete a pusztán

Igazság szerint idegenek voltak a hosszabb-rövidebb munkára szegődő havi

munkások, summások, aratók és falusi napszámosok is. De ezeket nem
éreztük idegennek. Amint megérkeztek, s lekanyarították vállukról a
subát, a madzaggal egybekötött kaszát-kapát-favillát és bográcsot, a
puszta világa elkapta, és közénk keverte őket: a férfiak a férfiakat
keresztnevükön szólították, az asszonyokat s lányokat tegezték. A munka
és a szegénység nagy demokráciája egy szempillantás alatt ledöntötte a
válaszfalakat, amelyek a bennszülötteket és újonjötteket erkölcsben,
szokásban elválasztották. Nem volt akadály, sőt ráadásszerűen a
kedvesség, figyelem és vidámság ébresztője volt a más anyanyelv. A háború
alatt orosz hadifoglyok jöttek, szíves fogadtatásra találtak ők is, egy
közülük végleg ott ragadt. Megnősült, közös konyhára Szulimán bácsiékhoz
osztották be, akik nyilván még a törökökből ragadtak hátra. Bárhonnan
jöttek az idegenek, a pusztaiak magukhoz tartozónak vették őket.

A részes aratók a környékbeli falvakból jöttek, a havi munkások, a

summások Vas megyéből vagy a Felvidékről. Mindkét csoport a zsellérségből
került ki, de csak a szórakozott, felületes szemlélő tekinthette
hasonlónak őket. Lefelé, a nyomor alvilágában a társadalmi rétegek közt
talán még nagyobb a távolság, mint fölfelé. Ég és föld választotta el
őket. Csak a pusztán, a közös kukoricakapálás közben érintkeztek,
hasonlóképpen ahhoz, ahogy az arisztokraták és bankárok valami közömbös
legű nagyvilági szalonban.

Február vége felé az uradalom egyik tisztje, ugyanaz, aki az állateladást

is végezte, útra kelt. Néha egy hétig is távol volt: valahol Gömörben,
Ungban, Beregben vagy Borsodban járta a falvakat, mustrálta az embereket;
azok egy-egy bandagazda vezérlete alatt csapatba verődve várták az
alkalmat, mint rég a kurucok, hogy leszállhassanak az ország termékenyebb
vidékeire. A gazdatiszt végre megállapodott az egyik vezérrel, rendes
szerződést kötöttek. Ugyanakkor szerződés készült valamelyik környező
falu aratóbandájával is. Az idő fölengedett, a gulyát a téli istállókból
kiverték a nyári szállásra. A hatalmas istállókból kihányták az almot és
a ganéjt. Napról napra vártuk a „vidékieket”, izgatottan találgatva, azok
lesznek-e, akik tavaly? Még az irodába is bemerészkedett egy-egy legény
vagy leány, megtudni, hogy kik jönnek, hová valósiak és mikor. A
kastélybeliek ilyenkor összenéztek, fejüket csóválták, egy-egy testes
kasznárné gyomra mélyéből fölsóhajtott: micsoda népség! A bennszülött és
az idegen fiatalok közt ugyanis néha szerelem szövődött, és a fiatalok
fél éve nem látták egymást. Végre megjöttek. Ha azok jöttek, akik az
előző évben, akkor is alig ismertek rájuk. Megnyúltak, megsápadtak, csak
úgy tengtek-lengtek, mint Toldi lova a szeméten, valósággal úgy kellett
talpra állítani őket. Az uradalom nem bánta ezt, a közfelfogás szerint az
ilyenekből váltak a legszorgalmasabb munkások. Azonnal kikérték az első
heti részüket, s küldték haza, még embert is hoztak magukkal, aki a nagy
batyukkal visszautazott. Másnap kikérték a következő heti részt. A
tisztek legyintettek és mosolyogtak, így volt ez már szokás. Két napot
kaptak a szállásuk rendbehozására és az elhelyezkedésre. Ezalatt ettek.

Hogy éltek otthon? Hogy húzták ki a telet? Ennek megírása közülük vár
valakire. A „hírköltők”, amint láttuk, adnak egy-egy képet, s ezek
darabosságuk ellenére is jó szemről tanúskodnak. Pusztai szállásukat én
sem tudnám hívebben leírni, mint egyik verses röplapján N. Kovács István,
Döbrőközről:

Csöndesek a puszták, munkáslárma nincsen,

Ki há vette útját, tudja a jó Isten
Hol volt a nyáron a munkások tanyája,
Most ott telel az uraság ökörcsordája.
Gerendákon még ott lóg egy-két ruhadarab,
Rongyos kabát, nadrág s egérrágott kalap.
Polcon át resped a kemény, penészes kenyér,
Melyben szintén tanyát vert az egér.
Amott a sarokban mit lát az ember,
Ott van szétdőlve két-három kuffer.
Deszkájuk belsejéből pudvás por hull,
Bűzös istállóba megette a szuh.
Ha majd egykor jő a tavasz újra,
Pusztákon megkezdődik a munka,
Kiszórják az istállóból a rothadt kufferdarabokat,
Beeresztik az istállóba a munkásokat.
Elkiáltja harsányan az öreg csordás,
Hajsz kifelé csorda, itt van a felváltás,
Hó, ha, hű, ott az ajtó, kifelé, egye fene a szemeteket,
Munkások, foglaljátok el a helyeteket.
Így látják el szállással a szegény munkást,
Hogy az ökörcsordával váltják föl egymást.
Nagy a műveltség, fejlődik a kultúra,
Dehát nem illik hozzá a munkások nyomora.

Valóban az istállókban helyezik el őket. Akad ugyan egy-két hely, ahol

külön munkástanyát építenek nekik, félig a földbe ásott, jégveremszerű
vályogbarakkot, belül a fal hosszán hatalmas közös fapriccsel, de az
általános szokás mégis az istálló. A jászlak elé sorban, úgy, ahogy télen
az ökrök állottak, a munkások fekvő alkalmatosságot készítenek. Mindegyik
ökör helyére levernek négy kis cölöpöt, arra keresztben és hosszában
ágfát helyeznek, majd afölé szalmát és pokrócot. Az istállót a vaksi kis
ablakon át nem lehet jól szellőztetni, természetesen fűteni sem lehet,
hisz ki látott már istállón kéményt? Nincs bennük mosdóhely sem, vagyis
szinte kínos pontossággal ellentmondanak a törvényesen hitelesített
Munkaszerződés 7. bekezdésének, amely szerint: „Köteles a munkaadó a
munkásoknak tisztességes, a közegészség és közerkölcsiség
követelményeinek megfelelő, nemek szerint elkülönített, hideg időben
fűthető oly elhelyezést biztosítani, mely által lehetővé válik, hogy a
munkás kellőképp tisztálkodhassék. A fekvés céljaira használt szalma a
szükséghez képest kicserélendő. Istállók, aklok, pajták a munkások
szálláshelyéül megfelelő átalakítás nélkül nem használhatók.” A nemek
szerint való elkülönülés elvben megvan. Az istállók bejáratánál jobbról
és balról rendszerint két fatábla látható mutatónyíllal s a később
felrótt szellemes megjegyzéseken kívül ezzel a felírással: „férfiak,
nők”. A férfiak és nők nagy része azonban egyben férj és feleség is, ezek
szépen egymás mellé költöznek, néha egy fekvőhelyen hálnak. Sőt maguk
mellett készítenek helyet gyermekeik részére is. Az istállókban így
családi gócok alakulnak, köztük a törvényes három métert a munkások azért
nem tartják meg, mert ha megtartanák, nem férnének el. A magányosan
érkező hajadon lányok és legények baráti alapon csoportosulnak. „Örültem
volna, ha a háború alatt mindennap ilyen helyen hálhattam volna” – mondta
az egyik gazdatiszt, miután igen okosan megmagyarázta, hogy más
elhelyezésről a gazdaság képtelen lenne gondoskodni. „Talán szállodát
építsen nekik?” – kérdezte. – „Nyáron jó ez.” Egyetlen helyes ellenvetés
az lehet, hogy ezek a munkások otthon még így sem laknak. „Boldogok, hogy
ilyen is van!” Ez igaz.

E téren, általában a cselédlakások terén a viszonyok, nem az én

megállapításom szerint, az egyházi birtokokon a legelmaradottabbak.
Aminek igazán méltányolható magyarázata az, hogy az egyházi uradalmak
haszonélvezői rendszerint idős korukban kapják meg a birtokot, s így
legtöbbjük – arra az időre, ami még hátra van – tartózkodik minden
hosszabb lejáratú befektetéstől és felesleges kiadástól.
Van a nyomornak oly mély lépcsőfoka, ahonnan már nem lehet szánakozással
még mindig lefelé tekinteni? A cselédek szíve őszintén megesett ezeken a
messziről jött időszaki munkásokon; fejcsóválva nézegették őket, s
igyekeztek segíteni rajtuk. Mivel? Hol van az a fok, amelyen túl az ember
már nem segíthet emberen? Segítettek nekik szalmát keríteni, elmosogattak
helyettük, pokrócot kölcsönöztek. Még vendégül is látták őket. „Hát,
Sándor, te megint nem vacsorázol?” – kérdezte a gazdatiszt, ha valaki
elhúzódott a közös estebédtől. – „Már megvacsoráztam a Szabóéknál.”
Szabóéknál? Az igás Szabóék a maguk hét neveletlen gyermekükkel olyan
koldusok voltak, hogy a szóbeszéd szerint a lábas alját még kívülről is
megnyalták. Mit vacsorázott náluk Sándor? Vannak megmagyarázhatatlan
dolgok a földön.

De amilyen nagy volt a cselédek szívélyessége, épp akkora volt bennük az

ellenségeskedés is, a csipkelődés vágya is – szóval igazán testvéreknek
nézték az idegeneket. A cselédasszonyok, teljesen megfeledkezve arról,
hogy ők hogyan élnek, rémregényeket meséltek a hónapszámosok erkölcsi
életéről, elsősorban persze a lányokéról. Kíváncsian tartottam fülemet a
mesebeli vádaskodásokra. Bensőmben eleve elvártam, hogy ezek a messziről
jött emberek mások legyenek; mindent elhittem róluk. Rövidesen rájöttem,
milyen ég-föld különbség lehet két szomszédos falu között is, milyen
nehéz csak egy járásról is általános képet alkotni. És hogy változhat egy
népközösség magatartása egyik évről a másikra, sőt aszerint is, hogy
esztendőnként milyen környezetbe kerül.

Kövesdieknek nemcsak a mezőkövesdieket neveztük, hanem minden csapatot,

amely arról a vidékről jött, s amelyben a férfiak azt a magas kalapot
viselték, a nők pedig azt a karcsúsító szoknyát, amelyet közvetlen a mell
alatt kötöttek meg. A kövesdiek mind jó munkások voltak, szorgalmasak,
ügyesek és igénytelenek. Nos, akadt köztük egy csapat, az r.-iek, akikről
a legszínesebb szóbeszéd sem volt túlzás. A lányok egy füttyszóra táncra
kerekedtek, egy mosollyal be lehetett inteni őket a kukoricásba. A
fiatalok a meleg nyári éjszakákon kint háltak a kazlakon, valamennyien
egy bandában, és hajnalig nem szűnt meg köztük a viháncolás, a dal, a
vidám sikongás. A pusztai legények a legjobb emlékeket őrizték róluk. A
rákövetkező évben H.-ról jött egy csapat. Az előző évi hangulat fogadta
őket, hiszen majdnem szomszéd falusiak voltak elődeikkel. Ezek? Mint a
jég. A lányok egyenes derékkal, emelt fővel jártak, s tenyerükből úgy
szállt a pofon, mint a szőlőből a veréb, kifogyhatatlanul. Úgy éltek,
mint egyetlen nagy család, idegen nem tört be közébük. Később
visszatértek még egyszer a régi jó táncosok. De addigra azok is
megváltoztak. Mintha ezeket a rajokat mindig egy személy lelkülete
irányította volna. Egy katonás bandagazda vagy egy komoly öreg az egész
csapatot kemény fegyelemben és méltóságos elszigeteltségben tartotta: de
néha egy jókedvű leány vagy legény szelleme lett úrrá, s egy nyárra úgy
átalakította a csoportot, mint egy csipetnyi erjesztő gomba egy hordó
bort. Az ilyesmit az első félórában, már a bevonulás alatt csodálatosképp
érezni lehetett.

Hozzánk csak egy nyáron jött olyan banda, amely előttem is igazolta a
cselédasszonyok mendemondáit. Vasból vagy Zalából jöttek, illetve
dülöngéltek be, mert megérkezésük napján ittasok voltak, a lányok is;
szinte vallásos borzadállyal néztük őket. Nálunk az asszonyok ihattak
ugyan, de a részeg asszonyt szigorúbban ítélték meg annál is, aki
testével kereskedett. Kócosak voltak, piszkosak; a férfiak rongyosabbak a
cigányoknál. Priccset sem készítettek maguknak, úgy hevertek a földön,
akár az állatok. Tudom, hogy a parasztlányok erkölcsére nem lehet
következtetni abból, ahogy beszélnek; árnyalatnyi zavar nélkül mondják ki
azok a legtrágárabb szavakat, a legények előtt is. De ezeknek a
zalaiaknak a szavából sok mindenre lehet következtetni. Tépték egymást
éjjel-nappal. Ezeknek nem volt vigasz a szerelem. Durván s egymás füle
hallatára enyelegtek a sötét istálló szutykában. A pusztagazda hajnalban
előbb kívülről kiabált be hozzájuk, megrugdosta az ajtót, s csak aztán
lépett be, ő röstelkedett már, hogy kit ki mellett talált. Elhúzódtak
tőlük a pusztaiak is. A bolhák úgy ugráltak róluk, mint a rostából a
kukorica pattogtatás közben ott a tűz fölött. Állítólag egytől egyig
vérbajosak voltak. Hogy tudtak mégis dolgozni? „Rajtuk már nem fog” –
mondták nyavalyáikra a cselédek. Különben a munkájuk is csak dülöngélés
volt, nem ért egy fabatkát sem. A nők egymás után másállapotba jutottak,
a felsőbb vélemények szerint csak azért, hogy ki-kivonhassák magukat a
dolog nehezéből. Az uradalom majdnem elcsapta a segédtisztet, aki
fölfogadta őket.

A kövesdiek tiszták voltak. De nemcsak tisztaság és munka tekintetében

múlták fölül a pusztaiakat. Szívélyesek voltak, udvariasak. Hálásak a
cselédek segítségéért, s azt ki is tudták fejezni. Tavasszal ajándékot
hoztak, a gyerekeknek valami kis játékszert, az asszonyoknak hímzett
kendőt. Nálunk nem volt divat a jótettért köszönetet mondani. A
kövesdiek, ha anyám csak egy pogácsát adott is a pusztán üldögélő
gyerekeiknek, este ünnepélyesen beállítottak, és szépen megköszönték.
Fölfelé néztem rájuk, kerestem a barátságukat. Valami titkot sejtettem
bennük, s szerettem volna megismerni. Később, kamaszkoromban, midőn az
egyszerű kíváncsiságnak már hangzatosabb nevet adtam, azt, hogy a
szokásokat „tanulmányoztam”, nem egy éjjelt töltöttem az istállókban is.

Semmi rendkívülit nem tapasztaltam. Tudták, ki vagyok, megérezték

rokonszenvemet, amely közibük vitt, s ahelyett hogy ők beszéltek volna,
engem beszéltettek. Elkapott, tán életemben először a közvetlen közlés
kéje, boldogan, feledhetetlen örömérzéssel fecsegtem, néha majdnem
könnyekkel szememben mindenről, amiről kérdeztek, ami eszembe jutott,
mintha valami jó hírt tudattam volna velük. Három folytatásban egyszer
egy akkori olvasmányom, egy francia regény tartalmát meséltem el.

Átgyalogoltam a szomszédos pusztákra. Este érkeztem, s a pusztagazda, az

előre megbeszélt terv szerint, mint afféle vándorlót helyezett el az
ottani munkások között; szinten kövesdiek voltak. Barátsággal fogadtak,
de itt sem sokat tudtam meg. A férfiak egy ideig társalogtak, eléggé
keresetlen szavakkal, aztán elaludtak, horkolásuk hullámszüneteiben
sokáig hallottam a lányok csevetelését. Amit a legények a lányokról
mondtak, alig különbözött attól, amit a cselédlányokról el lehetett
mondani. Itt-ott szó esett a bizalmaskodásról, amelyet a különböző rangú
parancsolók természetesen a hónapszámos lányokkal szemben is megengedtek
maguknak. De épp egy ilyen kirándulás alkalmával voltam véletlenül
fültanúja egy jelenetnek: az egyik lány úgy lehordott egy fiatal
számtartót, hogy az leforrázott kutyaként ódalgott el. A lány, tizenhat
év körüli pöttöm kis teremtés, nekipirulva utasította vissza a goromba
közeledést, amiközben szűzi ajkáról olyan kifejezéseket röpített világgá,
olyan vaskosan nevén nevezett mindent, még a rituális eljárást is,
amelyet a véletlenül izraelita származású számtartó valaha elszenvedett,
hogy magam is elfordultam. A banda férfitagjai mosolyogva hallgatták a
pattogó nyelvelést. Nem avatkoztak bele, ahogy előbb a számtartó szavaiba
s mondataiba sem. Nem szólt a gazda sem, pedig ez épp a fegyelemtartók
közé tartozott.
Volt ezekben a bandákban, még azokban is, amelyek látszólag igen szabadon
éltek, valami az aranyásók vagy a portyázó szabadcsapatok szívósságából
és szükség teremtette szervezettségéből. Idegen földön tudták magukat?
Egyenetlenség nagy ritka esetekben tört ki köztük. A szerződés értelmében
a puszta elöljáróinak parancsait kellett követniök, de igazi munkát csak
a saját gazdájuk vezetése alatt végeztek. Az uradalomtól havonta 7–10
pengő készpénzt és az egészrészesek 120 kg búzát, 20 kg kenyérlisztet, 10
kg főzőlisztet, 3 1/2 kg szalonnát, 1 1/2 kg zsírt, 3 kg babot, 12 kg
burgonyát, 1 kg sót, 3 kg sózott vagy nyers húst, 1 liter ecetet és 30
fillér fűszerpénzt kapnak. Az élelmet ebből saját maguknak kellett
elkészíteniök. A napi élelmükből is igyekeztek annyit megtakarítani,
amennyit csak tudtak. A száz kilométerre kiszállt kenyérkeresőtől otthon
egy fészekalja apróság várta a táplálékot. Azon voltak, hogy a részükből
minél kevesebbet fogyasszanak el, minél többet juttassanak haza. A
takarékoskodást közösen gyakorolták. A hónap elsején kikapott kevés
lisztet, zsírt, szalonnát, babot, amelynek kétszeresét is el tudták volna
fogyasztani a megerőltető munka mellett, amelyet nap nap után végeztek,
összeadták, s aztán lelkes határozattal ráparancsoltak a szakácsnéjukra,
aki rendszerint a gazda felesége volt, hogy a zsírnak például legfeljebb
csak a felét merje elfőzni.

Vasárnap csak délben ettek. A kenyérrel való takarékoskodásra ötletes

módszert eszeltek ki. A kapott liszt- és burgonyamennyiséghez mérten
kinek-kinek naponként egy fél cipóra volt joga. Aki nem vette ki a
részét, az a kenyér helyett kis fadarabkát kapott a gazda saját
tintaceruzás aláírásával. Ezek a fadarabkák pénznek számítottak,
felmutatóiknak a szakácsné bármikor bizonyos mennyiségű lisztet és
burgonyát szolgáltatott ki. A hamisítót a saját törvényük értelmében
örökös száműzetéssel büntették volna, ha akad, akinek ilyesmi eszébe jut.
Valóban a szájuktól elvonva gyűjtötték a „tőkét”, volt, aki havonta
három-négy kenyeret összekoplalt. A szalonnát egy hétre szétosztották, e
téren a takarékoskodás a szabadverseny elve alapján folyt. A fekvőhelyek
fölött csüngő darabok mutatták a heti győztest. Levesen éltek. Pontosan
hétfő, kedd, csütörtök, szombat és vasárnap délben egy-egy tányér
„húslevest” ettek, amelyet a szakácsné 38 személy részére 5 kiló húsból
és csipetkéből főzött. Szerdán és pénteken bablevest ettek kőtt
pogácsával. Este a hét minden napján bablevest, kivéve a pénteket, amikor
krumplilevest és a vasárnapot, amikor, mint mondtam, semmit. A
szerződésbe ők maguk vették be, hogy készpénzfizetésükből az uradalom
havonként a férfiaknak legfeljebb 3 pengőt, a nőknek 2 pengőt adjon ki. S
hogy búzajárandóságukat pedig otthon, a szülőfalujukban szolgáltassák át
nekik. Még magukban sem bíztak eléggé.

Ők is látástól vakulásig dolgoztak, reggel és délután fél óra, délben

másfél óra pihenővel. Azokat a munkákat bízták rájuk, amelyekhez nem kell
állati segítség, de amelyhez ügyesség és figyelem szükséges. Répát
egyeltek, kapáltak, kaszáltak, csak épp aratni nem arattak. Az aratás a
részesek dolga volt.

Öt-hat havi kemény munka után így hazavittek öt-hat métermázsa búzát, 40
pengő készpénzt és mintegy 20 pengő értékű megtakarított élelmet. Vagyis
mindent pénzben és bőven számítva, körülbelül 130–150 pengőt. Ezt vitték
haza, ha – szembeszállva saját fogadalmukkal – már előbb haza nem
küldték. Ezzel húzták ki a telet, ha az otthonmaradottak a télirevalót
már nyáron el nem fogyasztották.

A kövesdiekkel csaknem egyidőben jelentek meg a részesek is. Ők a

környékbeli falvakból jöttek. Ismertük őket jól, hisz télen is be-
benéztek hozzánk egy kis lisztkölcsönért. Az uradalomban azt a munkát
végzik, amelyet jobbágy őseik hajdan robotban végeztek. A jobbágyok annak
idején ezért a saját földjük használati jogát kapták. A részesek most
lényegesebben kevesebbet kaptak. Ők arattak.

Az uradalmak a szántást mindenütt szántógéppel végeztetik, a vetést

vetőgéppel, a gabona cséplése is gépekkel folyik; az aratás azonban
országszerte ma is kézierővel, kaszával és sarlóval történik, akár
századokkal ezelőtt. Ez a magyar földművesmozgalmak egyetlen eredménye.

A múlt század végén nálunk is feltűntek az aratógépek; ezek éppúgy

gazdaságosabban, gyorsabban, alaposabban végzik a munkát, akár a többi
mezőgazdasági gép. Egyetlen aratógép egy egész aratóbanda dolgát
megcsinálja, feleannyi idő alatt… Az uradalmak természetesen ezeket is
rögtön beszerezték; kitűnően beváltak. Egyik nyárról a másikra az ország
egész földműves-arató munkássága feleslegessé vált. A lehető legrosszabb
időben.

A híres aratósztrájkok kora volt ez, az alföldi parasztlázongásoké,

amelyeket a csendőrsortüzek is csak vérbe fojtottak, de nem csöndbe. A
kormány hiába mozgósította a katonaságot s a Felvidék rutén és szlovák
szegénységét, amelyet az állami birtokokon gyűjtöttek össze, s küldték
százas csoportokban, kedvezményes vasúti jeggyel s fegyveres védelem
alatt azokra a „veszélyeztetett pontokra”, ahol a magyar szegénység egy
vékával több búzáért esengett; hiába hozták az arcpirító aratósztrájk
törvényt, amelynek értelmében szabad emberként mindenki akkor hagyhatja
abba a munkát, amikor akarja, csak épp a magyar zsellérséget lehet
szuronnyal és golyóval kényszeríteni, hogy akarata ellenére is dolgozzék,
mert a szem kipereg… A mozgalom terjedt. S hogyne terjedt volna az
aratógépek alkalmazása folytán a munkanélküli tömegekben, amelyeket
mégsem lehetett egyik napról a másikra Amerikába átterelni? Úgy látszik,
voltak, akik el tudták ezt képzelni. Az aratógépek eltűntek, úgy, ahogy
jöttek. Nem tudom, van-e rá törvény, de dacolva a fejlődés parancsával
Magyarországon, azt hiszem, ma egyetlen gabona-aratógép sincs üzemben.
Gyermekkoromban a rácegresi gépszérűben még láttam egypárat, rozsdában
fetrengve. A részes aratók morogva kerülgették a gépeket, s pusztulásukat
siettetve titkon beléjük rúgtak. Rúghattak volna nyíltan is, ócskavasnak
tekintette az uradalom valamennyit.

A részes aratók szintén bandába szerződve vállalják a munkát.

„Kaszánként”, azaz aratópáronként körülbelül hét hold őszi és tavaszi
terményt kapnak, a learatott minden tizedik rész, azaz minden tizedik
kereszt az övék. Valamikor az egész egyezség ennyi volt. Az aratók
levágták a gabonát, s annak tized- vagy régebben kilencedrészével
hazatértek. Idővel a rész egyre kisebbedett. Volt idő és vidék, ahol
tizenegyed, tizenketted, sőt tizenharmad részért arattak. Az évenként
csökkenő díjazás azonban szintén elégedetlenséget és felháborodást szült,
néhol még az emberségesebb gazdák körében is. A bérlőké az érdem, hogy a
díjazás csökkentésére más formát sikerült találni. Többfélét találtak.

A Dunántúl például a tized majdnem mindenütt megmaradt. Csak éppen munkát

kell többet adni érte. Az aratók is már kora tavasszal megjelennek a
pusztán, szintén bandánként szerződve. A szerződés értelmében az aratáson
kívül késő őszig különféle „mellékmunkákat” kell végezniök. Vállalnak
mindent, csak hogy ők arathassanak. A mellékmunkák egy részét szinte
ingyen végzik, nemcsak napi élelmüket nem, de még szerszámaik kopását sem
keresik meg vele. Így – hogy csak egy példát említsek – ők nyűvik ki vagy
aratják le a kendert. Ez az egyik legnehezebb mezőgazdasági munka. Egy
hold kender learatásához legalább tizenhat napszám kell. A banda a
szerződés értelmében egy hold kendert 70 kiló rozsért vág le. Ha ezt
pénzre átszámítjuk és arányosan elosztjuk, egy arató ezért a látástól
vakulásig tartó embertelen munkáért napi 40–42 fillért kap. Mert
természetesen ők is „napfelkeltétől napnyugtáig” kötelesek dolgozni.

Ők szedik föl a babot, borsót, kukoricát, burgonyát, ők kaszálják le a

rétet, a baltacint. A répatermelést is, az első egyeléstől a mázsálásig,
ők végzik. Ők csépelnek. A cséplésért, zsákolásért, asztag- és
kazalrakásért a kicsépelt termény 3–31/2 százalékát kapják. Évenként
körülbelül 110 napot dolgoznak a pusztán, ebből az aratásra csak 12–15
nap esik. A csépléssel 18–20 napot, a répa megmunkálással 30 napot, apró
kaszálással 50 napot töltenek. Az ezalatt megkeresett termény értéke
„kaszánként”, azaz aratópáronként körülbelül 300–500 pengő. A kaszás
aratónak ugyanis kettőzőt kell tartania, akit ő fizet, általában 300–350
kiló búzával. De munkatársul vehetjük a feleségét is, aki főz reá, s
akinek az otthon elkészített ebéddel néha négy-öt órát is kell
gyalogolnia a pusztára és onnan ismét vissza. Mert a részesek hazulról
élelmezik magukat, s éjszakai nyugalomra is haza kellene térniök, lakást
nem kapnak a pusztán. Nem térnek haza. Este a kepe aljában vetik le
magukat vagy a kazlak tövében. Esős vagy hűvös idővel a szekerek alatt, a
szérűkben és istállókban.

Természetesen nem daloltak. Főleg aratás közben nem. Aki nótázó kaszást
emleget, az hazudik. Kaszálás közben éppúgy nem lehet dalt fújni, mint
kötélmászás közben. Mikor egyik dűlőről a másikra vonultak, akkor épp
énekelhettek volna, de nem énekeltek. Az izzadságot törölgették,
kikrákogták torkukból a port. Az aratás végén néha daloltak, ha kaptak
bort; de nemigen kaptak. Legfeljebb a lányok hangicsáltak.

Aratási népszokás egyetlenegy volt divatban. Az első suhintással levágott

szárból kötelet csavartak, s azzal összekötötték a gazdatiszt csuklóit.
Mit jelentett ez? Mosolyogva, látható örömmel végezték, mindnyájan
odagyűltek. A szokás ma is életben van, azzal a változással, hogy a
gazdatisztnek most már csak a jobb karjára illesztenek három-négy
búzakalászból font kecses kis szalagot.

Jártak Rácegresre nagy néha még napszámosok is, olyanok, akik sem a
részes-, sem a summásbandákban nem találtak helyet. Ők is a környező
falvakból jöttek, azok lakosságát is a „szabad világ” egyre nagyobb
mértékben szabadította meg a földtől. Hetvenéves öregek voltak köztük,
akik felvételkor megható színészkedéssel düllesztették mellüket és
tízéves kislányok, akik vállán a kapa akkorának tetszett, mint egy
petrencerúd. Mikor keltek ezek, hogy napfölkeltekor, ami tulajdonképpen a
világosság kezdetét jelenti, már munkába állottak? Mert éjszakára ők sem
maradhattak ott. A puszta reggel úgy szívta be, s este úgy öntötte ki
magából a népet, akár egy hatalmas gyártelep. A napszám szinte hetenként
változott. Ősszel kevesebb volt, mint nyáron, télen kevesebb, mint
ősszel, és az idén szinte törvényszerűen mindig kevesebb, mint tavaly; a
drágaság pedig egyre nőtt. „A drágaság, a drágaság!” – gyermekkorom
minden tája ezt visszhangozta. A férfiak átlag 65 krajcárt kerestek, a
nők 45-öt. Egy pár lábbeliért egy hónapig dolgoztak.

A napszámosok és summások között is akadt, akinek még volt valami

földecskéje otthon, egy tenyérnyi, mintegy emlékül a szaporodás folytán
végtelen részecskékre darabozódó hajdani birtokból. Mániákusan
ragaszkodtak hozzájuk, már ahogy a családi emlékekhez szokás. Az utolsó
szalag földet is csak árveréssel lehetett elszedni tőlük. Büszkék voltak
rájuk, s közben dőlt belőlük a panasz. Otthonukról, a nagybirtokok közé
ékelt s más, betegesen duzzadó falvakról úgy beszéltek, mint a csizmáról,
amely szorít. Sziszegtek, mozdulni se tudtak, de azért díszelegtek vele.
– „Jó nektek – mondták már ők is a cselédeknek –, mi gondotok a kenyérre,
az adóra?” A kazalalji vita, hogy kiknek van jobb dolguk, a pusztai
cselédeknek vagy a falusi zselléreknek és kisparasztoknak-e, később
országos mértéket öltött, már az úgynevezett illetékes körökben. Ők még
úgy forgatták, hogy kinek van kevésbé rossz dolga, bár tudták, hogy így
is csak árnyalatokról lehet szó. A falusiak ékesebb szavúak voltak, de
azért nem cseréltek a pusztaiakkal. A cselédek már akkor is bambán
hallgatták ezeket a panaszokat és a maguk sorsának dicséretét. Egyre
kevesebbet értettek a világból.

Voltak még itt-ott gányók is, feles dohányföldiek, furcsa, titokzatos

népek, akiket a pusztaiak is kiközösítettek magukból. Bohémek voltak és
páriák. Foglalkozásuk különleges szakképzettséget kívánt és az élet
semmibevevését. A mesterséggel együtt a betegséget is megörökölték,
sárgák voltak és szárazak, mint a növény, amely hosszú füzérekben viskóik
ereszét s a szobák mennyezetét díszítette, ahol még a cselédeknél is
nagyobb összezsúfoltságban éltek. A munkában már a négyéves gyermekek is
részt vettek, s még a haldoklók is fűzték a hatalmas árral a leveleket.
Izzasztó nehéz munkát végeztek, s közben ittak, daloltak, és fütyülve a
világ véleményére, felháborító nyíltsággal szeretkeztek. Legtöbb helyen
erkölcsi okokból száműzték őket, mert parancsolni sem lehetett nekik.
Szikár, alacsony termetű, villogó szemű legényeik a búcsúkban is külön
falkákban jártak, mint az ordasok. Lányaik kedvesek voltak és barátkozók,
haj, mennyire barátkozók, szegény Sárvíz menti Carmenek! „Gányóknál járt”
ez még akkor is erkölcsi meghatározás volt, amikor a gányók már rég
eltűntek a vidékről. Mifelénk is már csak a harmadik pusztán éltek vagy
tíz kilométernyi távolságra; szombat este a béreslegények néha
meglátogatták őket; ki egy-két cséve kukoricával, ki egy kis szütyő
liszttel, amennyi a zsebében elfért. Ezt vitték díjul vagy ajándékul, és
nagy orgiák hírével tértek meg, amelyekben az egész telep részt vett.

17. A „szólítás”. Akik elkerülnek a pusztáról. A pusztaiak a falvakban

A lapos hétköznapok nagy vízválasztója, az izgalmas, igazi ünnep, az

esztendők fordulója mindszentek előestje volt, október 31-ike. Az
uradalom ezen a napon tudatta, hogy a cselédek közül kiket tart meg, és
kiket bocsát el újévkor. Ekkor vették fel az új embereket is. Ez volt a
„szólítás”, pusztai akasztófahumorral a gatyaremegtetés napja. A
költözködés idejét a törvény később április 1-ére helyezte, mert akkorra
az utakon már fölszáradt a sár, s a megrakott szekerek könnyebben
haladhattak.

Kora reggel társadalmi rangsorban az egész puszta az iroda elé gyűlt,

megborotválkozva, ünneplőben, egy nyárfaerdőnyi remegő lélek. Elől álltak
az iparosok: a főgépész vezetésével a kovácsok és fűtők; aztán a bognár
és a vele dolgozók; aztán a parádés kocsis, a magtáros, a kocsisgazda, a
béresgazda, mindegyik a maga seregével, aztán a juhászok, gulyások,
csikósok; a csőszök, az uradalmi kanászok, s legutoljára a béres-kanász,
aki a cselédek falkáját őrzi, s akinek járandóságát a cselédek
konvenciójából vonják le. Mint minden seregszemle, ez is néma. Ki tudja,
ki marad meg? Az emberek sápadtan lépnek be, mint egy párviadalra. Néha
jajongás hallatszik, valaki kegyelemért könyörög. Először a vezetők
járulnak a hatalom elé, s ha megfelelnek, mindjárt az ítélkező mellé
állnak, s csapatjuk vizsgáztatásában már ők is részt vesznek, rendszerint
a vádló hivatásában.

A cselédek jelenete rövid, mint minden nagy sorsfordító drámai jelenet. A

párbeszéd ősi szöveg szerint indul. „Ha emberségem, becsületem tetszik –
szándékom maradandó” –, mondja az országos formulát a vigyázzállásban
meredt jelentkező az egymás mellé tolt asztalok előtt, amelyeknél az
intézőség tagjai ülnek, mint egy törvényszék, közepén a
jószágigazgatóval, aki erre az alkalomra legtöbbször megjelenik a
pusztán. A tanács tagjai összenéznek. Mindenki elmondja észrevételét, ha
az kedvezőtlen. Az alkalmazott tanácsokat és figyelmeztetéseket kap jövő
magatartására vonatkozóan. De a cselédek ezt már könnyű szívvel állják.
Akit a szidalomra érdemesnek tartanak, akit meg akarnak javítani, ha a
„saját érdekében” is, azt megtartják, legalább még egy évre. A dicséret
nem szokásos, pedagógiai elvből.

Akinek a kezébe adják a cselédkönyvet, ahhoz egy szót sem szólnak, a

mozdulat mindent kifejez. Értelmes mondatot ilyenkor a cselédek sem
ejtenek, erre a jelenetre nincs hagyományos szöveg. A maga
találékonyságára hagyott szereplő remegő szájjal küzd mondanivalóival, és
a padlót nézi. „Hét gyermekem van, tekintetes uram!” – nyögi ki végre.
Nem kap választ. Legfeljebb a gazda vet neki szót, ő porkoláb voltában is
érez tán valami közösséget a néppel: „Becsülted volna meg magad.” Az
áldozat elmondja még egyszer-kétszer, amit már elmondott. Aztán az
erélyesebb figyelmeztetésre kifelé indul, siránkozva, némán, vagy foga
közt átokkal. Ez már az idegektől függ, akár a vesztőhelyen való
magatartás. Az elbocsátott azon nyomban útra kél, s igyekszik még aznap
eltalpalni a környékbeli pusztákra, hátha befogadják valahol. Mi történik
vele, ha nem fogadják be? Azt az író sem tudja. Eloszlik, felszáll a
levegőbe? A pusztáról mindenesetre eltűnik.

Aztán következnek az újonjöttek, akik régi helyükön a cselédkönyvet még

előző délután kikérték. A könyvben nincs rovat a cselédek jellemzésére.
De a nem kívánatos elemeket az uradalmak egymás között nyilvántartják.
Szokásos a bérlevélre titkos jeleket róni. Például, hogy a név elé
valahová gondolatjelet tesznek, az azt jelenti, hogy az illető verekedő,
ha pedig aláhúzzák, hogy felvétele semmiképp sem tanácsolható. A
jelentkezők szállingózása még a következő estéken is tart.

A nyugtalanság, amely a pusztát már a szólítás előtt hetekkel elöntötte,

hatalmába kerítette a mi házunkat is. Apám minden évben menni akart.
Ősszel, a kinti nagy munkák befejeztével, amikor a határból a többiekkel
ő is a pusztába, a házak közé szorult, s naponként ágyban hált, valami
különös kóborlási vagy költözködési ösztön ébredt fel benne, akár a
vándormadarakban. Sehol sem találta helyét. Esténként mesés
ábrándozásokkal szédítette a családot, vasárnaponként pedig majdnem
mindig elkéredzkedett az intézőtől. A rokonokat és ismerősöket járta
végig, néha bennünket is magával vitt. Jobb hely után tudakozódott? Nem
mondhatnám. A sógoroknál s megszámlálhatatlan komáknál vidáman és
magabiztos hangon adta elő, mennyire megbecsülik őt, milyen jó dolga van
neki: ünnepnap, amikor tiszta a keze, vele még az intéző is leparolázik.
Mert ő… ragyogva hallgattam szavait, még akkor is, amidőn már
felfedezhettem bennük itt-ott túlzást. Lelkemben helyeseltem, s örömét
látva még segíteni szerettem volna neki a beszédben. Nem nagyzolt;
egyszerűen képtelen volt panaszkodni. A siralom és nyögés tengerével ő
így szegült szembe, így akart felülkerekedni. Ha mégis bajáról kellett
szólnia, elpirult, dadogott, kínjában elnevette magát, végül az égre vagy
a földre nézve hirtelen egy szuszra kivágta a dolgot, de a következő
szavában már ő vigasztalta, nem önmagát, hanem azt, akihez beszélt, s aki
ilyenkor rendesen fájdalmas képet öltött. A rokonságban senkin sem
tapasztaltam ezt a tulajdonságot, de megdöbbenve figyeltem meg később
testvérbátyámon, aztán magamon is. A kirándulásoknak sosem lett
eredménye. Egyszer Fejérváron a villanytelepen kínáltak neki valami
állást. Kezét dörzsölve kelt útra, s a vége az lett, hogy majdnem magával
hozta az ottani fűtőt, mert az úgy „megszerette a pusztai életet”.

Az urak gyakran változtak. A grófi család bérbe adta a pusztát, a lejárat

után egy-két évig maga gazdálkodott, aztán megint bérbe adta, s újra
visszavette a régi állománnyal, a kocsikkal, gépekkel s állatokkal együtt
és természetesen a cselédekkel együtt, akik éppúgy a pusztához tartoztak,
akár az előbbiek.

Az új korszak mindig rosszabb volt, mint az előtte való, ahogy ez már a

korszakok tulajdonsága. A grófok alatt a cselédeket patriarkális
gorombasággal kezelték, de sok mindent elnéztek nekik, azaz nem néztek
nagyon a körmükre. A bérlők személytelenek voltak, kimértek és hidegek,
de nemcsak az érintkezésben, hanem akkor is, amikor „megérteni” kellett
volna. Úgy fegyelmeztek, hogy a vétkeseket udvariasan, de azonnali
hatállyal elbocsátották. Pontról pontra betartották és betartatták a
szerződést. Azon túl, ami elő volt írva, a cselédek egy búzaszemet, egy
lazsnak csalamádét sem „szerezhettek”. Rend volt. A cselédek örömmel
üdvözölték a gróf visszatérését, s beérték kevesebb hivatalos
konvencióval is, a szerzés reményében. Ám az a következő bérlő alatt
megint elmaradt, anélkül, hogy a konvenció növekedett volna. Így haladt a
világ!

Aki tudott, menekült. A béresek a fuldoklók kétségbeesésével meregették

szemüket most már a falvakon is túl, a városokra. Pest! A cselédek
képzeletében mint gyönyörű tündérvilág, kacsalábon forgó vár ragyogott
messze, magosan a puszták átokverte posványai fölött. Egyre gyakrabban
fordult elő, ami azelőtt elképzelhetetlen volt, hogy a katonáskodásból
valaki nem jött vissza a „biztos helyre”. Az öregek, akiknek még sikerült
valamit, egy-két forintot vagy valahol egy fél hold földet szerezniük,
sietve hagyták el a süllyedő hajót. Főleg, midőn híre terjedt, hogy az
öttödi uraság leltárt akart felvenni egy távozó elsőbérese vagyonáról,
majd pörbe fogta, azzal érvelvén – igen logikusan –, hogy az a
fizetéséből nem takaríthatott meg egy fertály telekre valót, még harminc
év alatt sem!

Valamelyik bérlőváltozáskor anyám szülei számolni kezdtek, s rövidesen

megállapították, hogy ha faluba költöznek, s nagyapa rendesen
foglalkozhat a méheivel, megkeresnek annyit, amennyit az új konvenció
ígért. Akkor már harminchatodik éve szolgáltak a pusztán. Volt valami
pénzük is. Házvételre távolról sem elég, de nagymama egy reggel
magányosan ment ki a kukoricaföldre. Úgy vonult el töprengeni abba a szó
szerinti nagy pusztaságba, akár a próféták. Este azzal tért meg, hogy
házat vesznek. „Nagymama kikapálta a házat” – járta később a hízelkedő-
gúnyolódó, de alapjában büszke mondás a családban.

Már a terv, az első szó népünnepélyt és forradalmat okozott körünkben.

Nagymama nyakába vette a környékbeli falvakat, s legalább kétszáz házat
megnézett, alaposan, az ő tekintetével. Mintát hozott a zsúpfödélből, a
kútvízből, a kert vagy udvar földjéből, mint egykor Árpád küldöttei. E
mintákat otthon aztán az egész család tüzetesen megvizsgálta és
megvitatta. Tán száz parasztházról tudtuk, hogy mennyi pénzünk hiányzik
az árához. Honnan lehet azt előkeríteni? Apám fölkínálta, hogy kér
kölcsönbe a szüleitől. Egy pillantással leintették. Junkunczék adtak, a
hajdani jó baráték, kérés nélkül, sőt a visszautasítások ellenére.

Nagyapa a szép, rendes jobbágyközségbe, Sárszentlőrincre akart menni.

Volt már ott is kiszemelt házunk, amelyet mindnyájan megnéztünk, többször
is. Nagymama is hajlott a tervre. Amidőn egyik lánya Cecére költözött, s
rögtön nagy bajba került, ahogy az már szabály volt. Férje halálos beteg
lett, az orvosok lemondtak róla, de hosszú szenvedést jósoltak neki. Ez
az esemény eldöntötte a választást, nagyapa bárhogy is dörmögött, tán
először életében. „Azok közé a fagörcsfejűek közé!” Nem volt jó
véleménnyel a ceceiekről, noha csak egyszer járt köztük, egy vásár
alkalmával. Ennyi is elég volt, hogy megállapítsa róluk: önzők,
haszonlesők, kegyetlenek. „Milyen nép az, amely még vásárkor sem dalol?”
A ceceiek valóban nem daloltak, még a hangjukat is sajnálták csak úgy a
levegőbe ereszteni. De nagymama kitűnő szimatjával fölfedezett Cecén egy
középbirtokost, akinek méhészete volt, elhanyagolt, pusztuló az is.
Rögtön megállapodott vele, hogy nagyapa majd kezelni fogja a méheket
valami szerény gabonaellenszolgáltatás fejében. „A kenyérlisztünk félig
már meglesz” – hozta a hírt. Újévkor bevándoroltak Cecére.

Utcái és házai elrendezésével a falu első belépésre felfedte múltját,

akár a viharverte bútorok némely családi otthonét. A széles főútról
takaros utcácskák nyílnak jobbra-balra. Izgalmas kalandokon esik át
azonban, aki gyanútlanul beléjük vág. A takaros utcácskák csaknem
mindegyike az első pár méter után veszélyeset kanyarodik, vékony
sikátorrá idomul, s váratlan fordulattal kutyaszorítóba végződik, vagy
jobbik esetben egy kapu alatt búvik tovább titokzatos célja felé. A
vándor egyszerre valami ház udvarán találja magát. A házbeliek
átkalauzolják a krumpliágyak között, az utca ott a kert végében bukkan
föl, mintegy az emlékezetből; teret alkot, aztán megint utcába nyúlik,
míg hirtelen ismét közepére nem hasal egy ház, ablakaival gyanakvó fényt
lövellve a közeledőre. Párizsban könnyebben kiismeri magát az utazó, mint
Cecén. Cece ugyanis szabadtelepülés, ami azt jelenti, hogy a hajdani
porták terjedelmes telkeit az örökösök úgy darabolták szét, és úgy
építették be, ahogy kedvük és egymás iránti rokonszenvük diktálta. Ha a
testvérek vagy sógorok szívesen látták egymást, a házakat szembe
fordították, ha haragban voltak, háttal. Ötszáz év alatt ez a jellegzetes
magyar városépítő stílus azt eredményezte, hogy egy-egy kedélyesebb
disznótor után a karakán besenyők leszármazottja féléjszakai tévelygés
után a csillagokhoz fohászkodik, hogy saját udvarába hazataláljon.

Három-négy család leszármazottjai, itt élnek a reformátusok, az őslakók,

ebben a különös bolyban, amely talán épp kuszáltsága miatt meleg és
életadó fészek; különös szabályai szerint egyre terjeszkedik. Konokan és
csodálatos állhatatossággal bontja s olvasztja magába egészséges
étvággyal ötszáz és ezer holdjait a hajdani birtokosoknak, akiket nem
védett hitbizomány, s kiknek prédikátumait, egykori úri ízlését és
pompakedvelését már csak a nagyszerű síremlékek hirdetik méltóságos
disztichonokkal, ha az ember félrehajtja róluk a kötésig érő gazt, ott a
kacsaúsztató mellett, a süppedő temetőben. Az ősi bolyt kellő távolságban
újmódi házacskák övezik, a környező grófi pusztákról beszármazó
újonnanjöttek egyszoba-konyhás vályogkalyibái pirinyó udvarok közepén.
Takarosak és tiszták ezek az udvarok, nem ékteleníti őket istálló,
rozsdásodó eke vagy gőzölgő trágyadomb, legfeljebb egy magányos tyúk
lépeget bennük, madzagra kötve; sírhatnékja támad az embernek, ha az
alacsony kukoricaszár kerítésen át bepillant ezekbe az udvarocskákba, a
nincstelenség példásan ragyogó tisztaságába. Itt élnek a katolikusok, az
előre köszönők, lisztkölcsönkérők, akikhez a cigány is csak az
öngyilkosság határán kopogtat be. Vannak katolikusok még az alszegen is;
bár jobb módúak, valamikor ezek is leszármazottak lehettek, mert a
honalapító, ősi besenyő törzsekbe máig sem vegyülhettek el. A falu
egymástól különálló rétegekben éli életét, a gazdaságit csakúgy, mint a
szerelmit, s legfeljebb a táncvigalmak alkalmából egyesül a helység
egyetlen műemlékében, a nagykocsma udvarán álló fészerben, ahol egykor
Petőfi vendégszerepelt. Erről azonban a ceceiek semmit sem tudnak.
Hasztalan hangoztattam nekik, nem tartották dicsőségnek.

Jellemző nagyanya vállalkozó kedvére, hogy nem a zsellérsoron, a lapos

katolikus alvégen vett házat, hanem fent a hajlaton, a boly kellős
közepében. Egy hadvezér merészségével tört be, és fészkelte be magát az
ellenség közé. S ami még csodálatosabb: vállalkozása sikerült. Milyen
harcokat vívott a vén, szívós, fekete parasztasszonyokkal, akik a
szomszédos református portákon uralkodtak? Nem tudom. Egy év múlva már
tekintélye volt. A kenetteljes, sunyi vénasszonyok bekopogtak hozzá, hogy
véleményét és tanácsát kérjék. Nagymama egy kicsit felülről kezelte őket.
Az utcán előre köszönt nekik, de nem állt le velük egy kis
szomszédolásra, ilyesmi az ő természetét ismerve különben is
elképzelhetetlen volt. Mindig akadt dolga, még több, mint a pusztán.
Bizonyára része volt ennek is abban, hogy tisztelték. Az utca
leggazdagabb parasztasszonya, egy türelmes, csendes szavú, a
környezeténél jóval okosabb parasztasszony, hadd írom ide hálából a
nevét: Pordány Istvánné, rokon lelket fedezett fel benne, s igyekezett
tanulni tőle. Cserébe ki-kisegítette egy kis liszttel, tejjel, mert Cecén
nagymamáéknak már nem volt tehenük. Még a fiait is átküldte, ha valamiben
férfimunkára volt szükség.

Mert nagyanyáék igazi tűzhelyrakása itt kezdődött Cecén, hetvenéves koruk

felé. A ház elhanyagolt, nyomorult kis parasztviskó volt; a zsúptető
rothadt, a vályogfalak repedeztek. (Tizenöt év múlva abban az esztendőben
dőltek be, amikor nagyapa meghalt, mintha csak valami becsületbeli
megállapodás tartotta volna bennük a lelket.) A kútból nyáron kiapadt a
víz, télen viszont a káváig jött fel. A kerítés a beköltözés napján
beterült a kietlen udvarba.

Apám szerzett valahol egy dróthajlító alkalmatosságot, egy télen át az

öregek gyönyörű drótkerítést fontak. A tetőt náddal fedték be. Nagyapa
remek méhest épített, szőlőt ültetett a kertbe, nagyanya pedig annyi
rózsát a ház elé, hogy az eresz virágalagúttá változott. Most derült ki,
mire készültek egy életen át. A piszok, a por és a trágyaillat úttalan
dzsungeljében egy tenyérnyi paradicsomkert virult ki. A parasztok
álmélkodva néztek be az előkelő drótkerítésen (az eltaposott giliszta
módjára kanyargó utca valamivel magasabb volt, mint az udvar), s
ösztönösen a kalapjukhoz nyúltak, ha bent megpillantották Philemont és
Baucist, a serényen tipegő, egymáshoz mindig kedves öregeket, akikből –
annyi év után ismét gyermektelenül – mintha most szabadult volna életre a
régi nagy szerelem, amelyet annak idején a gond és a munka rögtön
elborított.

Azt csodáltuk, hogyan talált rá nagyanya legelőször erre a házra. Mert mi

még a tizedik látogatás után is a kutyaszorítókon át csak a falubeliek
útbaigazítása után akadtunk rá. Ahogy a kapun kitettem a lábamat,
eltévedtem, s a fél falu megkerülésével vergődtem haza; igaz, hogy én
minden faluban azonnal elvesztem a kétségbeejtően egyforma házak között.
Kezdetben elvesztem még Nebándon is; az ötödik épület után már forgott
velem az idegen világ, s üvöltve kértem segítséget, hogy vezessenek haza.

Nagyapa óvatos pillantással viszonozta a parasztok köszönését,

bizalmatlan volt irányukban. Talán még gyermekkorából tudta, hogy azok őt
jöttmentnek, sehonnainak, cselédnek kell, hogy tartsák. Pedig nem
tartották annak. Ami sem előttük, sem utánuk nem esett meg, vélük
megesett: Cece befogadta őket.

Miért? Azt hiszem, elsősorban vallási ok miatt. Azon a vidéken a cselédek

mind katolikusok. Cecén, a paraszttá szaporodott s egészségesedett
kálvinista nemesek között a pápista nemcsak felekezetet jelentett, hanem
társadalmi réteget, azaz világosan szólva kasztot is. Nos, nagyapáék
reformátusok voltak, nevük végén tiszteletgerjesztő történelmi ipszilon
villant. Ami a pusztán megkülönböztette, itt hasonlóvá tette őket.
Nagyapa annyira református volt, ami arrafelé a templombúvó
katolikusokkal szemben elsősorban a felvilágosodás, a szabad szellem
hitét jelentette, hogy templomba se járt. Lelkivilága csodálatosképpen
olyan rendben volt, hogy isten vagy a halál fogalma egyszerűen nem is
foglalkoztatta. Olvasott. Szelleme, amely valójában csak ekkor
bontakozhatott ki, megdöbbentő függetlenségről tett tanúságot. Most
visszaemlékezve ámulok el rajta igazán. Csak egy jelenetet, közbevetően.

Egyetlen ünnepet tartott, a kálvinisták nagy ünnepét, nagypénteket. Ezt

is hagyományból persze. Nagyapa hetven éven át minden nagypénteken
böjtölt, az ősök iránti tiszteletből. Egész addig, míg egy nagypénteken,
amelyet véletlenül náluk töltöttem, nem figyelmeztettem a
következetlenségre. „Ha nem tartja a vallást, miért tartja épp ezt az egy
napot, nagyapa? Hol itt a rendszer?” – fuvolázta belőlem a sátán, amely
akkoriban vert kamasz szívemben átmeneti tanyát. Nagyapa egy pillanatra
rám nézett. „Igazad van” – felelte. Egy pillanat kellett neki, hogy
lerázza a vérébe itatódott szokást, apja, nagyapja, dédapja ősi
hagyományát. Befordult a kamrába, és jóízűen beszalonnázott. Ilyen ember
volt.

Majdnem presbiterré választották. De ennek ellenére sem húzott

hitsorsosaihoz. Ha szabad ideje akadt, a félméteres széles utcák és közök
bélcsavarodásán át kiballagott a zsellérsorra, mint valami tengerpartra,
ahol már a puszták szelét és hullámverését érezhette, ha másban nem, a
hajótöröttek siralmaiban. Fölkereste azokat, akikkel valaha összevetette
a sors, ott kinn, a megpróbáltatások területén. Mit keresett köztük?
Hiszen nem volt beszédes, és az üres fecsegést is hamar elunta. Itt mégis
fél napokat elült, szemérmesen ottfeledve – a gyerekeknek! – egy zacskó
uborkát vagy karalábét, egy darab tököt, egy karéj friss kenyeret, vagy
amit nagyanya tudta nélkül, de annak mégis hallgatólagos beleegyezésével,
egyszóval valami megindító cinkosság alapján épp elemelt hazulról.
Fejcsóválva tért meg. Élményeit nem szokta elbeszélni, de nagyanya jól
ismerte a néma mozdulatok szótárát. Legfeljebb ilyeneket mondott: „derék
asszony vagy te, anya.” Nagyanya azt is tudta, hogy ez nem dicséret,
hanem köszönet, szívbéli mély hálát jelent azért, hogy ők úgy-ahogy mégis
emberi életet élnek, nem koplalnak és koldulnak, mint azok, akiknek sorsa
rájuk is ki volt mérve. Elfordult, és gyorsan munkához látott. De férje
halála után, nyolcvanéves korában, öreg szeméből fiatalos bugyogással
ömlöttek s kanyarogtak a száraz ráncok útvesztőiben a könnyek,
valahányszor ezeket a szavakat, egyre gyakrabban, elbeszélte.

18. A pusztaiak jövője. A zsellérek

A puszták népe egyre fogy, noha szaporasága minden más rétegét

felülmúlja. A kocsisné ma is öt-hat gyermeket szül, ebből a második
életévet megéri négy. Nyűg már az is. Hajdan a cselédek öregkorukra azzal
biztosították magukat az éhenhalás ellen, hogy annyi gyermeket neveltek,
amennyit testük elbírt. Valamelyik csak sikerül, valamelyiknél csak
meghúzhatják magukat! Ebben a számításukban is csalódtak. Valamikor az
uradalmak nem nézték, hány gyermeke van a cselédnek – minél több volt,
annál több volt az olcsó s mindig kéznél levő napszám; újabban nézik. A
gyermekek nekik is bajt, nyűgöt, felesleges kiadást jelentenek. A b.-i
bérlő sokallta a kegyurasága alatt álló iskola fenntartásának költségét,
összekapott a tanítóval, és végül elhatározta, hogy megszünteti az
iskolát. Azaz feleslegessé teszi. Csak gyermektelen cselédeket fogadott
fel, s egypár évi kitartó buzgalommal el is érte, hogy az iskola
növendékek hiánya miatt kénytelen volt becsukni ajtaját. „Minek ez a sok
gyerek?” – legyintett elutasítóan a cselédek felé. Minek is? A kocsisék
életben maradt négy ivadékából a pusztán legfeljebb egy maradhat. Vagy
egy se.

A kivetett cselédek ott tengtek-lengtek a puszták szélén, a falvak

zsellérsorain, és várták a hívó jelet, hogy ha rosszabb időre nem is,
legalább egy-két hétre vagy hónapra kapjanak munkát. Máshoz nem értettek,
merre tekinthettek vagy mozdulhattak volna másfelé – mit kezdhet a
világban egy béres a maga tudásával? Szakmunkás, iparos egyetlenegy sem
került ki közülük, elsősorban azért, mert az inaskodás pénzbe került
volna, ha csak egy jó ruha erejéig is. Amellett a gyerekek az inaskodás
alatt nem kerestek, míg „szabadon” már tízéves kortól eljárhattak
napszámba, ha akadt napszám. Csak az uradalmakban akadhatott. Dülledt
szemmel figyeltek hát évszámra a gazdaságok felé. De ott egyre több
embert tett fölöslegessé a gép. E könyv eseményeinek színterén fekszik
egy falu: 5600 kat. hold területén 4200 ember él „mezőgazdaságból”. A
falvat ölelő 38 000 holdas latifundium „eszmei községében” 3300 ember él,
pontosan 613 lélekkel kevesebb, mint harminc évvel ezelőtt. Ozoráról
beszélek, mindenki ellenőrizheti a népszámlálás adataiban.

Kanadában egy tagban álló, százezer holdas területeket kellő

felszereléssel egy-két tucat mérnök bevet és learat. Cseléd ott
egyáltalában nem kell. Ez a jövő vár a magyar parasztokra is? Ha az az
elv diadalmaskodik, amely nem az embert, hanem a termelés gazdaságos
voltát nézi, a magyar puszták is kiürülnek. A társadalomban, amelyben a
sejtek a rákos csomósodás módjára függetlenítik magukat, természetesen a
nagybirtokok is csak arra törekszenek, amire általában minden ipari,
pénzügyi vagy kereskedelmi üzem: haszonra. Aki ezt szemükre vetné, annak
hosszú sort kellene felbontania, még akkor is, ha azt vallja, hogy
földanyánk csak egy van, és szent, szentebb, ősibb az újonnan szentté
ütött magántulajdonnál is. Vannak uradalmak, amelyek feladva az elavult
kizárólagos szemtermelést, belterjes gazdálkodásra térnek át,
tehenészetet, sertéshizlalót rendeznek be. Ehhez több alkalmazott kell,
mint az előbbihez? Kezdetben tán igen. Mindaddig, míg e munkák olcsóbb,
gyorsabb és tökéletesebb elvégzésére is majd meg nem felelnek a gépek.
Mindaddig, amíg a gépek nem segítői, hanem versenytársai lesznek a
munkásnak; amíg valóban a „hasznot” szolgálják, és nem a „fejlődést”.
A „fejlődés irama”, a „haladás szele” egyelőre kegyetlenül fütyül a
pusztán, bevág a cselédházak ablakain, és pelyvaként szórja világgá a
népet, mely ezer évig sem tudott gyökeret ereszteni.

Magyarország kisbirtokos vidékein a népsűrűség négyzetkilométerenként 80–

100 lélek körül ingadozik. Fejér megye, a Dunántúl legtermékenyebb része,
felerészben nagybirtok. Népsűrűsége négyzetkilométerenként 57. De ez is
sok, ez sem gazdaságos, s így ez is egyre fogy. Ha minden munkát géppel
végeztetnének, ennek fele is elég volna. Az 1930-as népszámlálás
hivatalos közlésében minden oldalon négyszer-ötször is megtaláljuk a
magyarázatot némely vidék lakosságának ritkulására: „gazdasági cselédek
száma csökkent”, „gazdasági cselédszám apadása”, „gazdasági cselédek
számának fogyása; városokba költözés munkavállalás céljából”,
„megélhetési viszonyok miatt nincstelenek elvándorlása”. Kutassuk, hogy
mit hoz a jövő, hogy hány ember maradhat meg a pusztán, ha a puszták
megmaradnak? Ez kiszámíthatatlan, s tán már nem is irodalmi vagy
politikai, hanem gazdasági, tehát illetlen kérdés. Maradjunk továbbra is
a tárgyilagos megállapításoknál. Egyszer egy öreg csordás, aki irigykedve
áradozott a gyári napszámosok jódolgáról, azt a tűnődését közölte velem,
hogy ha az uraságnak épp úgy esnék jól, a pusztán egy fia lélek sem
maradhatna. „Még a kutyakölyök sem – tette hozzá –, legföllebb a legyek
meg a szúnyogok a páskomban.” A naiv népi észrevétel Magyarország csaknem
fele területére kiterjeszthető. Vigasztalásul megmondtam az öregnek, hogy
a gyárakra is kiterjeszthető. „Haj, haj, ilyen az élet” – mondta végre
egy sóhajjal könnyítve meg magát a kérdéstől, amely, úgy látszik, annál
nehezebb, minél többet tűnődik rajta az ember.

A megduzzadt falvakban úgy áll a nép, mint árvíz a gát mögött, egyre
sűrűbben, magasabban. A falusi zsellérek milliós hadakban özönlöttek
volna a pusztára, a „biztos födél” alá, s ugyanakkor a pusztaiak
izgatottan fürkésztek a láthatáron egy kis rést, amelyen elmenekülhettek
volna fölfelé, nem is emberibb, hanem csak valamennyire emberi légkörbe,
a biztos födél alól. Egyre ritkábban találtak rá módot.

A pusztáról természetesen kivezető út csak lefelé nyílt. A cselédek

tudták ezt, s ha már menniük kellett, dobogó szívvel készültek az
indulásra. Érezték, hogy lejtő vár rájuk, még az eddiginél is nagyobb és
sötétebb mélység, amelynek alját emberi szem fel sem mérheti. Egész
életükön szerelmes sóvárgással vágyakoztak a falvakba, s iszonyodva
hőköltek hátra, amikor azok kitárultak előttük. Tíz-húsz kilométerre a
régi pusztától olyan idegenség, mintha egy másik csillagra kerültek
volna, egy havas és hideg bolygóra, ahol más szívű lények élnek. A
falvakban nem leltek hazát.

A summások és hónapszámosok sorsa várt volna rájuk, ha ismerték volna ezt

a sorsot. De abba is születni kellett, annak kitapasztalásához is egy
élet kellett. A pusztaiak tántorogtak az új légkörben, esetlenek voltak,
élhetetlenek. Első nemzedékükre a faluban a zsellérek is lefelé néztek. A
„mostgyöttek” félszegen kéredzkedtek az aratóbandákba; nemigen vették be
őket, a régebbiek szerint még aratni sem tudtak. A valóság az volt, hogy
nem bírták.

Hol volt az az idő, mikor a pusztaiak sajátjukba költöztek! Hol volt a

hajdani álom a kis faluvégi házról! A parancsolók közül is már ritkán
érte azt el valaki.

Arra sem volt több példa, ami anyám szüleivel Cecén megtörtént. A
pusztaiakat a faluban nagy sokára legfeljebb a zsellérek fogadták be,
közel sem oly szívesen, mint ahogy a pusztaiak őket szokták fogadni. S
mit számított ez is? Mit számítottak a faluban a zsellérek? A parasztok
jó, ha köszönésüket viszonozták. Furcsa világ volt ez. Mintha a falvakban
három egymástól vadidegen néptörzs élt volna, amelyek egymás nyelvét sem
ismerték. A birtokos parasztok akadozva, nyakatekert, lehetetlen
mondatokban fejezték ki mondanivalóikat a jegyzők, papok, tanítók előtt,
ha már okvetlenül szólniuk kellett. A zsellérek ugyanígy akadozva, de már
más formára tekert szavakkal szóltak a parasztokhoz, szintén csak a végső
szükségben. Az értelmiséggel ők is megint külön nyelvet használtak. S
azok is más és más módon szóltak a zsellérekhez. Mindezt meg kellett
tanulni. Nem volt könnyű dolog. Oly nehezen volt ejthető, hogy a
különböző rétegek tagjai, ha az utcán találkoztak, s üdvözülniük kellett
egymást, csak a kalapjukat emelték meg, a szó, az egyszerű „jó napot” is
a torkukban akadt. A pusztaiak dideregtek. Bújtak volna vissza a régi
alsó világba, amihelyt kikerültek belőle. Évközben fogadkoztak, forogtak-
morogtak, de „szólításkor”, mint a békák kapták víz alá a fejüket.

Akiknek fölfelé sikerült kijutniok, azokról a pusztán bentmaradtak között

olyan történetek keringtek, mint az országot és királykisasszonyt hódító
kiskondásról. Mesehősök voltak, azzal a különbséggel, hogy nemigen jöttek
vissza. A puszták népét mindenki megtagadja, ez az első vám, amelyet
fizetni kell annak, aki kilép a puszta világából. Vagy a lélek első
vizsgája hajlékonyságának s alkalmazhatóságának bizonyítására? A
cselédfiú, aki Pesten levélhordóvá vagy rendőrré fejlődik, öntelten és
fönségesen lépdel a karácsonyi ünnepek alatt a cselédházak előtt, s
megnézi, kinek köszönjön előre, sőt kinek a köszönését fogadja; egyre
ritkábban látogat haza, s végül teljesen elszakad. Ha nem tagadná meg
múltját, sose válhatna oly kis egyéniséggé, aminővé a társadalomban egy
levélhordónak is alakulnia kell; örökké pusztai szolga maradna. A
pusztaiak tudták ezt, és a hősöknek kijáró alázattal nézték az
átalakultak rangos pöffeszkedését. A hat igazán rendkívüli tehetségű
Szabó fiú közül az egyik paraszthoz szegődött, majd egy fehérvári
mészároshoz, végül boltiszolga lett; a másik – valóban mesébe illő
szerencsepróbák után – villamosvezető Pécsett! Az almajori első béres fia
vasúti hordár lett, micsoda úr! Ő hazalátogatott néha; a béresek karikába
álltak körülötte, és ragyogó szemmel bámulták gyönyörű egyenruháját. Hát
ilyesmi is lehetséges? – hihetetlen volt.

Anyám egyik testvérnénjének második férje fél szemére megvakult, s mivel

otthon sem a munkában, sem a konvencióban nem akarták egész embernek
venni, megmaradt fél szemével hősiesen nekivágott a világnak. A pesti
Lehel piacon helypénzszedő lett s egyben családunk jótevője. Soha többé
nem tért vissza közénk; attól a pillanattól, hogy Pesten a Keleti
pályaudvarról kitette a lábát, mintha valami ellene szőtt szörnyű
árulásról értesült volna, utálattal tekintett szülőföldjére. Mindenről,
ami a vidékre vonatkozott, egy Coriolánus engesztelhetetlen s már beteges
gyűlöletével beszélt, s rögtön az asztalt verte. De jószívvel egyengette
a Pestre vágyó rokonok útját, az enyémet is.

Anyám szüleinek elköltözése után férjükkel és egyre sokasodó

gyermekeikkel elröppentek egyenként a nagynénik is. Más pusztákra
vándoroltak, de mégiscsak megmozdultak, próbáltak lendíteni a sorsukon.
Az ősi telepen már csak mi ültünk. Egyre nyugtalanabbul. Az elsodródtak
üzeneteket küldtek; az elég gyakori üzenetek és biztatások változatos
irányból jöttek, de apámban mindegyik egy életre való tervezést és
ábrándozást fakasztott. Megint művelődni akart, újabb vizsgákon törte a
fejét. Legénykora jutott eszébe. Anyám lelkesen tüzelte. A
helypénzbeszedőék csábító színekkel ecsetelték a pesti életet, a
civilizáció áldásait. Az ember villamossal utazik a munkába, a víz a
falból folyik, nem kell derékszakadásig a kutat merni! Apámat csak az
tartotta vissza az azonnali utazástól, hogy az ozoraiak viszont azt
ajánlották, legyen a maga embere, fuvarozzon vagy béreljen kocsmát.
Nebándi nagyapa is otthagyta már Nebándot, annak a helyébe sem lett volna
rossz betelepedni! Akkor hagytuk ott Rácegrest, amikor elküldtek
bennünket.

Ismét uraságváltozás volt, a bérlet lejárt, a grófok megint saját

kezelésbe vették a pusztát. A konvenciót – ahogy az már törvényszerű volt
– az egész vonalon leszállították. Azontúl még nekünk meg kellett volna
osztanunk lakásunkat egy másik családdal. Az új tisztek nem látták
tisztán apám munkájának értékét? És származását? Ráadásul meg is
sértették. A pohár betelt, de anyám erélyes mozdulatára volt szükség,
hogy ki is csorduljon. Apám délben még nyugodt, sőt mosolygó arccal hozta
a családi asztalhoz a durva s teljesen feleslegesen rámért bántalmat, de
a levesnél már égett a vágytól, hogy minél előbb letörölje magáról.
Megmosdott, megborotválkozott, és nyakon vágott egy segédtisztet. Pontot
tett végre, lezárta életünk első nagy fejezetét.

Mint gongütésre a díszletek, a láthatár egyszeriben megvilágosodott

körülöttünk, kinyílt. A négy égtáj felé kanyargó utak hirtelen értelmet
és jelentőséget kaptak: valamelyiket végre mi is használni fogjuk? De
melyiket? Apám egyelőre nem akart pusztára menni, csábította a szabadság.
Valami kis tájékozódási és tanulási időt szánt magának, szeretett volna
újra körülnézni a világban. Úgy határozott, fölmegy Pestre, letesz még
egy-két vizsgát, a malomgépek és Diesel-motorok kezelését, s közben
megpróbál valami gyárba bejutni, illetve megkóstolja, milyen is az a
gyári élet. A kalandra persze nem viszi magával a családot, mi majd addig
valamelyik faluban húzzuk meg magunkat. Rögtön tanulni kezdett. Mintha
valami egzotikus felfedező útra készülődött volna, áhítattal és büszkén
pillantgattunk feléje; úgy, mint zsákmányra induló nemzőjük felé a
farkaskölykek.

Anyám szülei azt akarták, hogy arra az időre hozzájuk költözzünk. Apám
rokonsága döbbenettel fogadta a pesti tervet: féltek és iszonyodtak
Pesttől, az ő szemükben a züllés kohója volt. Ha apám otthon kanásszá
alacsonyodik, azt még inkább elviselték volna, mint azt, hogy gyári
munkás legyen. Amerikába előbb belenyugodtak volna, azt kevésbé érzik
idegennek és távolinak, mint Újpestet. Igen helyesen: Amerikából volt
visszatérés, Újpestről soha. Megszimatolták a tervben anyám családjának
vállalkozó, nyugtalan szellemét, amely íme a Jánost is magával ragadja.
Egyszeriben kinyíltak a karok, szívek, sőt már-már az erszények is,
mintha halálos bajtól vagy bűvölettől kellett volna megmenteni bennünket.
Anyám méltán félt a segítségtől. A sötét mélységben lapuló család
idegesen megmozdult, mint óriási polip tekeredett ránk. A rokonok a pesti
tervet már nem tudták megfojtani, de ahhoz körömszakadtáig ragaszkodtak,
hogy Ozorára költözzünk. Ozora irányában indultunk ki a pusztáról, négy
szekéren, tengelyig érő sárban. De mint évekkel előbb anyámmal, félúton
most is megálltunk. Simontornyán vettünk ki lakást, egy szobát, valami
hentesnél.

Pénzünk, sajnos, nemigen volt. Amit nagyanya útmutatása szerint szüleim

az évek során összekuporgattak, azt apám kölcsönadta egyik sógorának, és
sohasem kapta vissza. Annyink volt, amennyit a felszámolt gazdaságért
kaptunk. De apám ehhez nem akart hozzányúlni, a jövő építésére, valami
megfelelő vállalkozásra szánta. Külön könyvecskébe tette, s állandóan
magával hordozta, hogy a megfelelő vállalkozáshoz minden pillanatban
kéznél legyen.

Könnyű szívvel hagytuk ott Rácegrest. Egy kicsit sírdogáltunk, nemcsak

akkor, amikor a régi jó ismerősöket sorra ölelgettük, hanem úgy
általában, a meghatottságtól is. A lecsorduló könny azonban a mosoly
fényes hajlataiban párolgott el, a határban már majdnem énekbe fogtunk.
Nevetve, bizalommal néztük a jövőt, amely egyelőre Simontornya két
templomának tornyán és az öreg vár épen maradt donzsonjának tetején
ködlött. Apám jókedvűen dagasztotta a sarat egyik szekértől a másikig.
Tréfálkozott. Valamikor egy tiszt előtt olyasmit mondott: ha kikerülök
egyszer ebből a nyomorult fészekből, a második jegenyénél úgy elfelejtem,
hogy vissza se nézek rá. Ez jutott most eszébe, és igyekezett megtartani.
Nem fordult hátra, tőlünk kérdezte, mennyi látszik még a pusztából.

De amikor beértünk a faluba, amikor a köves út két oldalán sűrűsödni

kezdtek a házak, nemcsak a mi jókedvünk csappant meg; ő is elnémult. A
kazal magasságúra rakott második szekéren ültem, ölemben egy
kotlóstyúkkal. Hirtelen rémület fogott el, mintha veszélyes sziklák
között, hajón utaztam volna, alig mertem magam alá tekinteni; a szürke
téli eget néztem, a fák kopasz hegyeit, utolsó ismerős jeleit egy
elsüllyedt világnak. Szerencsére nem kellett soká imbolyognunk. Új
szállásunk a falu végén volt, a zsellérnegyedben. Ahogy megérkeztünk,
anyánk finom ösztönnel először is az ágyakat állította fel, kisöpört,
befűtött, és lefektetett bennünket, noha még világos volt. Úgy szoktatott
az új helyhez, ahogy az állatokat szokás: alvással.

Apánk egy-két nap múlva elutazott; visszatértek iskolájukba testvéreim

is. Ketten maradtunk anyámmal. Nekem a simontornyai elemibe kellett volna
járnom, de a karácsonyi szünet letelte után is napról napra halasztottuk
a jelentkezést. Hetekig az ablakon át ismerkedtünk a faluval. Féltünk, és
almát ettünk.

Apám a tehenekért és disznókért kapott pénzt rögtön gyümölcsöztetni

akarta, s nagy élelmességének első ütemeként elutazása napján egy kocsi
almát vett; valaki meggyőzte, hogy tavasszal kétszer annyit kaphat majd
érte. Látatlanban vette, s elfeledett szólni róla… Egy nap kaptunk egy
kocsi almát, fele már akkor rohadt volt, azt azonnal meg kellett enni. A
többit a szobába terítettük ki, hogy a hibásakat szemmel tarthassuk, és
még időben elfogyaszthassuk. Az almák egymással versengve foltosodtak, s
mi versengve ettük azokat. Egy hónap alatt az egész szekérrel végeztünk.
Közben varrtunk, olvastunk, mesélgettünk, sose voltunk olyan boldogok.
Riadtan bújtunk össze, ha valaki bekopogott hozzánk. Pedig mindketten
jártunk már faluban, Ozorán, Cecén: Varsádon én hónapokat töltöttem. De
akkor vendégek voltunk, a pusztát, az otthont távolról is a talpunk alatt
éreztük. Most idegenek voltunk, földönfutók, számon kívül maradtak. Ha
valaki ránk nézett, mintha a világból akart volna kinézni. Nem mertünk az
emberek szeme elé kerülni. Anyánk elküldött a boltba cérnáért, a falu
közepébe. Át kellett mennem a hídon, a Sió vashídján, amelyen nemrég
Nebándra kocsiztunk oly büszkén, s diadalmasan vágtattunk át az
acéllemezek, a lőcsök és kerekek pokoli csörömpölésében.

Most megalázva sompolyogtam át rajta. Órákig tekeregtem a bolt körül, nem

mertem belépni, s végül is azzal tértem haza, hogy nincsen cérna,
elfogyott. Anyám nemcsak a hazugságot értette meg, hanem a hazugság okát,
a lélek gyámoltalanságát is. „Jól van, kisfiam – mondta a megértés
leheletkönnyű cinkosságával –, holnap talán lesz.” Másnap együtt
indultunk el, egymás kezét fogva. „Itt jártál?” – kérdezte. Láttam rajta,
hogy tétovázik, ő is nehezen lép be. Végre mégis benyitottunk a csengős
ajtón. Mosolyogva, úgy hoztuk el a cérnát, mint valami hőstett
pályadíjat. Pusztaiak voltunk, most értettük csak igazán.

Csak pusztaiak, minden megkülönböztetés nélkül, a pusztán élvezett külön

kis tekintélyünk nélkül. Egy nap beállított hozzánk Kosaras néni, a
hajdani csordás felesége. Már évekkel előbb elkerültek Rácegresről.
Lelkesen fogadtuk. A pusztán Kosaras néni anyámat legfeljebb „lelkemnek”
nevezte volna, itt a második szó után egyszerűen letegezte. Anyám
összeölelkezett vele, és boldogan vette a bizalmaskodást. A következő
napokon az egész Kosaras család hozzánk szokott, mi is meglátogattuk
őket. Amikor először hazatértünk tőlük, a síkos, meredek úton való
szótlan ballagtunkban döbbentem rá, hogy már nem is pusztaiak vagyunk,
hanem mi is éppolyan zsellérek, éppolyan „más nyakán ülők”, sehonnaiak,
mint ők.

Simontornya egy-két utcájában már inkább város volt, mint falu. A

katolikus templom, a posta és a régi vár körül, amelyben annak idején
Mátyás Szilágyi Mihályt őriztette, iparosok és zsidó kereskedők laktak és
az értelmiség tagjai. Ott volt a ferencrendi klastrom, a csendőrlaktanya,
a takarékpénztár, a bordélyház. A parasztok lépésenként adták fel régi
házaikat, s húzódtak kifelé a falu szélére. Sajnos, nem terjeszkedhettek
messzire, a községet minden oldalról latifundium ölelte, néhol olyan
közelről, hogy a házak kertjéből már a gróf földjére lépett az ember. A
szoruló, sűrűsödő s munkájukat egyre olcsóbban vesztegető nép szinte
kínjából nyomta ki maga fölé egy bőrgyár magas kéményét és műhelyeit,
amelyekre évenként új emeletet raktak. A falu fölfelé fejlődött a
levegőbe.

A zsellérek a folyó dombos oldalát szállták meg, a Mózséhegy lejtőjét,

ahonnan egykor a törökök lőtték a várat. Siralmas kunyhókban és
sárvityillókban tanyáztak, semmivel sem kényelmesebben, mint egykor az
ostromló sereg. Ott laktak Kosarasék, arrafelé laktunk mi is. Egész
addig, míg nebándi nagyapa – így hívtuk akkor is, amikor már a járás
székhelyén élt – meg nem látogatott bennünket. Nem szegénységünk
háborította fel, csak társadalmi süllyedésünk. Egyiket sem értettem.
Szegényesen éltünk? Nem éreztük. A kis szoba emlékezetemben most is úgy
áll, mint a boldogság, a jókedv meleg fészke. De nagyapa dohogott. „Ez
mégse nektek való hely” – mondta, békétlenül topogva hatalmas csizmáiban,
amelyekben jól ki sem léphette magát a tenyérnyi konyha szabad területén.
Rögtön új lakás után nézett.

Egypár száz méterrel beljebb kerültünk a faluba, ezúttal is egy hentes

házába. Itt azonban már miénk volt az udvar is, benne ól, istálló,
minden; a hentesnek csak az üzlete volt a házban, az utcára nyíló
szobában. Nagyapa ki akarta fizetni a házbért. Félszegen huzigálta
aktatáska nagyságú bukszáját. „Tőlem csak elfogadod?” – kérdezte
kinyálazva egy bankjegyet. „Kedvesapámtól sem fogadhatom el” – válaszolta
anyám. „Akkor tedd el te, fiam” – mondta az öreg elvörösödve, és az én
kezembe nyomta a pénzt, ötven koronát, annyi volt az évi házbér. Anyám
egy szempillantására visszaadtam. Az öreg még jobban elvörösödött, egy
percig némán a földre bámult, aztán káromkodni kezdett. De
csodálatosképpen nem anyám magatartásához fűzött a maga módján
megjegyzéseket, hanem e magatartás felidézői, saját egynémely ivadéka
ellen. Távozáskor azt az üzenetet hagyta apánk részére, hagyjon föl a
pesti kísérletezéssel, fogjon otthon valamibe, annyi pénzt kölcsönöz
neki, amennyi csak kell. „Fogy már úgyis” – tette hozzá gyermekeire és
vőire célozva, akiknek kísérleteit és kudarcait az úriaskodás útján ő
fedezte változatlanul. A családban akkortájt a kocsmároskodás járta, ezt
tekintették az emelkedés legkönnyebb lépcsőfokának. A kocsmáros, a
faluvégi is, már félig az intelligenciához tartozott. A szíjgyártóságból,
szűrszabóságból és a puszta különleges mesterségeiből kikopott fiúk és
sógorok ehhez véltek legtöbbet érteni, egy kis pénz kellett ahhoz, semmi
más; a férfiak, nők egyaránt jó borivók voltak.

Apám kezdetben havonként látogatott haza, később már minden szombaton. A

pesti élettől egyre inkább elment a kedve. A vizsgákat letette, de már
azzal a tervvel, hogy így még jobb helyet találhat valamelyik pusztán.
Nagyapa üzenete föllelkesítette. Mért ne választaná ő is a könnyebb
életet? Egyik vasárnap két lóval tért meg, Pesten vette, ahol a lovak
feleannyiba kerülnek, mint amennyiért nálunk el lehet adni őket…

Az egyikről az első alkudozásnál kiderült, maga apám derítette ki nagy

diadallal, hogy pókos, nem tud húzni, egyelőre tehát nálunk egy krajcért
sem ér. Az állatorvos azt tanácsolta, hogy jártassuk minél többet, csak
úgy szabadon. Én jártattam.

A kötőféknél fogva előbb csak az udvaron. Aztán a vásártéren ide-oda

kergetve, egyetlen barátomat. Úgy játszottam, úgy összebarátkoztam vele,
akár egy kutyával. Tetszett neki is ez az élet? Hamarosan egy kutyánál is
hívebben ragaszkodott hozzám; ismertük egymás gondolatait is.

Naponta kétszer-háromszor is végigballagtunk a falun, elöl én és

nyomomban ő, már vezetni sem kellett. Az utca közepén haladtunk, kellő
távolságra az emberektől. Csodálkozva fordította hátra a fejét, amikor
egy kerítésről először a hátára másztam. Azt nézte, hogy jól ülök-e?
Bólintott, és megindult. Dobogó szívvel kapaszkodtam sörényébe. Addig
ültem rajta, amíg leszállásra alkalmas helyet nem értünk, vagy le nem
pottyantam. Ilyenkor azonnal megállt. Nemcsak lónak volt kitűnő, az volt
léleknek is, azt hiszem, nekem már húzott is volna. Nem árultam el.
Hallgatag baráti bűnrészességgel csavarogtunk, jártuk a határt, titokban
bele-belelegelve a ropogós jó tavaszi vetésekbe. Úgy megfényesedett, úgy
nekigömbölyödött, hogy alig tudtam megmaradni rajta. De egyre jobban
hozzászoktam. Amikor anyám merészségemről értesült, én, hogy
megnyugtassam, bemutattam neki tudományomat, akkor már vágtatni is
tudtunk, sőt, átugrottunk egy vályút is, vidám nyerítést hallatva. A
lónak köszönhettem, hogy a falubeli gyerekekkel nem is igen barátkoztam
össze, legfeljebb a zsellérsoriakkal. Iskolába rendesen eljártam, sőt az
apai rokonok jóslatának ellenére, akit a szigorúbb falusi iskolában
szellemem bukását várták, kitűnő tanulónak bizonyultam. A lónak
köszönhettem, hogy a család ügyei is mind kevésbé érintettek. Halványan
emlékszem csak a vasárnapi nagy rokoni összejövetelre, amikor az
ebédutáni cigaretta- és pipafüst ködgomolyagjaiban a sógoroknak végre
sikerült döntésre bírni apámat. Nem megy vissza Pestre, otthon fog
valamibe. Pénzt nem adtak neki, de a hitelbe vásárlandó új berendezések
értékéig hajlandók voltak kezességet vállalni érte. Előbb húzódozott.
Hogy egy szerencsésen megfogalmazott rábeszélő mondat után annál nagyobb
hévvel fogadja el a terveket, önmaga színezve és részletezve már az
ábrándokat, amelyeket a többiek megcsillogtottak előtte. Lelkesen és
türelmetlenül szállt a Kaland, a Szabadság felé (hogy egypár kísérlet
után majd éppolyan türelmetlenül, éppolyan vak szenvedéllyel meneküljön,
és vegye be magát most már örökre a pusztába). Kocsmát szándékozott
bérelni, ő, a gépész, a háború előestéjén.
A tanácskozáson szó esett rólam is. Apám egyik testvérbátyja nagylelkűen
felajánlotta, magához vesz, hogy én se legyek akadály a nagy
vállalkozásban; ha kell, örökbe fogad, sőt taníttatni fog; ha érdemes
leszöl rá – tette hozzá a nagynéni, akinek már fogat is tömtek. Mi által
lesz az ember ilyesmire érdemes? Tízéves voltam. Tekintetem egy percre
anyámra tévedt. Némán töltögette a bort a mind gyorsabban ürülő
poharakba, a kérdezésre is csak néma főbólintással felelt. Hallgatott, s
csak én tudtam, mit jelent ez a hallgatás. De a következő pillanatban
szemem már az ablakon járt, kint szürkült; azon töprengtem, hogyan
szökhetnék ki még egy kis csavargásra a lóval. Külön világban éltem.

Látogatóba is lóval jártam, nem kis feltűnést keltve ott a

zsellérnegyedben, ahová ösztönösen vonzódtam. Kosarasékat látogattam és a
többi régi pusztai ismerőst. Ez a környezet illett hozzám. Itt megeredt a
nyelvem, itt tudták, ki vagyok; vagy épp azért jártam csak ide, mert itt
még érezhettem valakinek magam? Az ember nehezen mond le királyfiú
rangjáról.

Sötét környezet volt. A sehonnaivá vált régi pusztaiak albérletben laktak

még régibb sehonnaiaknál. A házigazda éppoly örökös éhkoppban szenvedett,
akár lakója. Egy szobában élt vele, s egy-egy szobában itt még több
család lakott, mint a pusztán. Ha volt istálló, az istállóban is laktak,
sőt volt egy hely, ahol egy család a pusztáról behozott régi ólat
alakította át magának. Mindezt igen ötletesnek, idillikusnak találtam; a
puszta levegőjét árasztotta.

Ez volt mindenfelé a helyzet. Elvetődtem a lóval a szomszéd községbe;

Cecére, nagymamáékhoz menet két falun is át kellett vándorolnom. A
községek közepén vágtatásra nógattam barátomat, az alvégen és fölvégen
lépésben baktattunk, kíváncsian forgatva jobbra-balra fejünket. Mindegyik
község, a legmódosabb is, a szélén olyan nyomorult és szennyes volt,
mintha valami gombóchoz hasonlóan a falut, amihelyt összeállt, kötelezően
meg kellett volna hempergetni a szegénység avas mártásában. Majd
mindenütt egykettőre akadt ismerős. A régi pusztaiak néhol még
nyomorúságosabban éltek, mint Simontornyán. Vagy csak az én fejem kezdett
világosodni, kezdett végre látni a világban? Minél több faluba kerültem
el, a kép annál inkább sötétült. De ahogy a puszta szerelmi életét csak
később, érett ésszel ismertem meg, a zsellérvilág is csak akkor tárult
fel előttem igazán, amikor esztendők múltán emlékeket kutatva, ismét
bejártam a régi helyeket. A kép azonközben éles vonásokat érlelt. Egy-egy
részletétől jobban visszadöbbentem, mint a halottsápadt, remegő,
összegyűrt szolgaarcoktól, amelyeket valaha mosolygóknak ismertem, s
amelyek most, mint mindenre, reám is a vízbefúlók tébolyult tekintetét
vetették. Mert legtöbbjük értelmesen már beszélni sem tudott; a szennylé
a torkukra futott, hápogtak, nyeldekeltek, s ha segítő kezet véltek
nyúlni maguk felé, versenyt zokogtak és üvöltöttek. Nagyon megváltoztak.
Leperdi bácsi, aki nevelésemben hajdan kézierővel is segédkezett,
méltóságos úrnak hívott, és elsírta magát, amidőn megkérdeztem, mért nem
tegez többé? Mi történt velük? Nagy István bácsi fejszével agyonütötte a
feleségét, aztán felakasztotta magát, mert az asszony az öreget még
nyolcvanesztendős korában is munkára, napszámba járásra nógatta; a megyei
újságok is írtak róla, négy sort. Czabuk Pali bácsi, aki magános
özvegységét valamikor azzal derítette, hogy délutánonként felmondatta
velem iskolai leckémet, egyszerűen eltűnt. Senki sem tudta, él-e,
meghalt-e, s ha meghalt, hol van elföldelve.

19. Akik kiemelkednek. A második és harmadik nemzedék. Út a társadalomba

Hányan kerültek föl a tiszta, szabad levegőre, a szabad gondolkodás
világába, hogy hírt vigyenek a lentmaradtak életéről? Talán senki. Ahogy
a béres szava elakad a birtokos előtt, és csak karját lebbenti, ha
lebbenti, azonmód a társadalmi rétegek is csak dadogva és különböző váll-
és ökölmozdulatokkal tudnak egymással valamit érthetően közölni. Nagy
ritkán előfordult, hogy a pusztáról valaki felsőbb szellemi körbe
emelkedett; a puszta szelleméből semmit sem vitt magával. Nem is
vihetett. A nyers állati bőr finom szattyán állapotáig nem megy át több
áztatáson, cserzésen, gyúráson, vakaráson, mint a pusztai fiú, aki valami
csodás véletlen folytán középiskolába jut, és tagja lesz a látható
társadalomnak. De hát erről már bevezetőül szóltam. Emeljük – ha ebben az
irányban is – messzebbre a tekintetet. A magyar főiskolai hallgatóknak
hány százalékát adja a több milliós cselédség és zsellérség? Még
ezrelékben is bajos kifejezni. Ez is egy fajtája a korlátozott számnak,
sőt ez az igazi, bár erről a numerus clausus legharcosabb ellenfelei sem
emlékeztek meg soha, egy fél szó erejéig sem. Egyetlen béresről sem
tudok, aki fiát középiskolába járatta.

A p.-i vincellér taníttatta a fiát, ameddig bírta, három gimnáziumi

osztályig, épp addig, hogy a fiú lelkébe a jobb élet ábrándja beojtódjék,
s az ojtás helyét örök, minden érintésre nyilalló sebként viselje.
Előfordult néha, hogy az uraság beszerezte valahova ingyenes tanulónak az
inas vagy a tisztikocsis gyermekét. Mesélték, hogy a m.-i káplán
csőszivadék volt; óvatosan, puhatolódzva megkérdeztem tőle; az első
célzásra már erélyesen, piros arccal tiltakozott. Amikor a T. pusztával
majdnem összeépült D. mezővárosban gimnázium létesült, a pusztagazda és a
magtáros is beíratta a fiát. De ezek nem béresek voltak, megsértődnek, ha
valaki cselédnek nevezi őket.

A béresektől nem vették jó néven a műveltségre való törekvést. Rossz

szemmel nézték az ilyesmit már a parancsolók is. Akit olvasás közben
leptek meg, azt a háború előtt úrhatnámnak tartották, a háború után
röviden kommunistának. Megvolt a vélemény már arról is, aki a civilizáció
egyszerűbb ajándékaival élt. K.-pusztáról azért menesztettek egy kocsist,
mert novemberben a vetőgép kormányának a rángatásához kesztyűt húzott.
„Haj, haj, az én időmben” – csóválták a fejüket a gazdatisztek, ha egy
béresen nadrágtartót láttak. Amikor a lányok vasárnap magas sarkú cipőt
kezdtek hordani, az értelmiség asszonyai az erkölcsi világrend
összeomlását várták, s kétségbeestek, hogy most már miről ismerszik meg,
ki a cseléd, ki az úrnő? A béresek között gyanút keltő volt már az is,
aki nem volt elég durva és közönséges, aki nem káromkodott. Mit
finomkodik? Az elurasodástól féltették. Amin ők, elég különös
észjárással, mert hisz maguk is urak voltak, puhányságot,
megbízhatatlanságot, sőt tolvajságra való hajlamot értettek.

A szellem fegyvereihez a cselédek leszármazottjai legfeljebb a harmadik-

negyedik nemzedékben jutottak. A faluba sodródott család valamelyik tagja
továbbsodródott a városba. Az értelmesebbek ösztönösen a szolgai pályákat
keresték. Amennyire lehetett, kerülték a napszámos életet, ismerték azt
már hazulról; hivatali altisztségre, pedellusságra, portási és hasonló
hozzájuk illő, alacsonyabb közigazgatási állásra áhítoztak. Akinek ez
sikerült, azok uraik példáját követve gyakran taníttatták gyermekeiket.
De mit tudtak már ezek az unokák és dédunokák a puszták életéről, s mit
tehettek volna érte, ha véletlenül megmarad is bennük a hűség a családfa
iránt, az elkötelezettség érzése, amelyet a származás ró az emberre,
amely ellen ilyen esetben semmit sem vethetünk föl, mert nem jogtalan
kiváltságok, hanem a jog mellett sarkall küzdelemre? Hajas bácsi fia
Pesten járásbírósági kézbesítő lett, annak gyermeke pedig jogász. Ezt
maga Hajas bácsi is csak hírből tudta, a jogásznak csak fényképét
ismerte, s állította ki büszkélkedve a sublót tetejére. Egy kicsit sietve
hányjuk föl, hogy a mai állítólagos népies irányzat hatása alatt sokan
oly büszkén emlegetik póri származásukat, akár a mágnások a maguk őseit.
Nem hiszem, hogy Hajas bácsi unokája gyakran előhozakodott nagyatyjával.
Az ilyen nagyapák, tapasztalatom szerint, a szalonokban kedélyes öreg
földbirtokosokká szoktak finomodni, nem ritkán nemesi előnévvel.

Olyan tüneményesen gyors felemelkedésről, aminőt az én családom mindkét

szárnya végzett, kevésről tudok. Rácegresről emberemlékezet óta senki sem
járt középiskolába. Nebándról is nagybátyám volt az első, s utána nem
akadt több. Jóllehet nem volt olyan családbokor, főleg a felügyelők és
parancsolók közt, amelynek valamelyik ágát nem kapta el az emelkedés
vágya. Meddig emelkedhettek? S mit nyert vele, újra csak, a lent vegetáló
összesség? S mit nyertek azok is, akik fölemelkedtek?

Az anyák és nagyanyák a földlakó rovarok szívósságával húzták-tolták a

napvilágra ivadékaikat. Ők maguk mindvégig a nyirkos homályban maradtak,
annak szennylevéből szívták az erőt, azt alakították az utódok számára
mézédes táplálékká. Túl gyors volt az átalakulás? A második nemzedék
tántorgott, és vakultan pislogott a felső fényen, berúgott az erős,
szabad levegőtől, s rövidesen elvesztette lába alól a talajt. Ó, fejlődni
fejlődött… Mint a hideg égövből az egyenlítő alá plántált növény, duzzadt
és ragyogott, de épp ez a hirtelen és hangos tündöklés figyelmeztetett,
hogy saját magát eszi. Valami beteg hiszékenységtől hajtva rohamosan
nőtt, egyre magasabbra, egyre messzebb a gyökértől. A fiúk „boldogultak”
az életben. Az iram, amelyet átvettek, nem egyet magasra röpített a régi
keretből; minél magasabbra, annál nagyobb veszélybe, mert annál nagyobb
idegenségbe. Amilyen biztos szövetkezésben, megtartó közösségben éltek
hajdan az apák, olyan ingó talajra kerültek a fiúk; kapkodtak,
botladoztak, s szívükből-lelkükből kifordulva idegesen siettették valami
titkos büntetés beteljesedését, ha nem magukon, hát fiaikon. Nem voltak
rokonszenvesek, bár igazán mindenképpen ártatlanok voltak. Árulók lettek,
de ugyan minek is az árulói? Maguk sem tudták, ilyesmi eszükbe sem
jutott. De lelkületük mégis az árulók vagy legjobb esetben a száműzöttek
nyugtalan, önemésztő lelkülete volt.

A nagyszülők kiállásával megtorpant a támadó hév a mi családunkban is.

Apám szülei egy fiukat taníttatták; a többit, semmiféle áldozatot nem
sajnálva, legalább a falusi kézművesség szintjére igyekeztek felnyomni.
Nagyszámú unokáik közül hat fiú került középiskolába; tanulmányait csak
kettő fejezte be. A második nemzedék megállt, a harmadig pedig bomlani
kezdett, s az a veszély fenyegette, hogy lezuhan, mélyebbre, mint ahonnan
az ősök megindultak. Igaz, az idő is becsapta őket. A világ nem volt
többé oly könnyű vadászterület, amilyennek az öregek látták. Mindez
akkor, amidőn az én sorsom is dűlőre jutott.

Megkaptam a negyedik elemiből a bizonyítványt, a tanítónak már megszokott

megjegyzésével, amely minden negyedik elemisre oly találóan ráillik;
„kezdeni kellene valamit ezzel a fiúval.” Nagyanya Cecén fölfülelt.
Azután, amikor a vacsora utáni találgatásoknál egyéb hetekig nem történt,
egy nap megjelent nálunk; még fejkendője oldozás közben bevallotta, hogy
miattam jött. Rosszat sejtve vonultam ki a lóhoz. Nehezen viseltem el már
akkor is, hogy jelenlétemben jövőmet szabdalják.

Anyámat persze nem kellett biztatni, de apám előtt nem állt valami
különös becsben a betű és az iskola. Akkoriban a mészárosok sorsa
kápráztatta el – egész nap kocsin ülnek, úgy járják a pusztákat, vesznek
egy borjút, kimérik, s máris öt pengőt keresnek s ráadásul a bőrt.
Magának már se ereje se hite nem volt, hogy ezt megkísérelje, de bátyámat
is, engem is erre a pályára szánt. Nagymama azonban kitartott. Írt a
nagybácsinak, aki nemrég hajlandó volt örökbe fogadni engem.
Eredménytelenül. Eredménytelenül kísérletezett egy másik nagybácsinál is,
aki olyan városban lakott, ahol volt gimnázium. Kétségbeejtette a közöny,
elsősorban az enyém. A könyörgő leveleket nekem diktálta, mert noha
rengeteget olvasott, keze írásában csak legközelebbi hozzátartozói
ismerték ki magukat. Fanyalogva körmöltem napszámra a csavaros, Jókai-
stílusú mondatokat olthatatlan tudásszomjamról, szellemem
rendkívüliségéről, amelyet bűn lenne az út sarában hagyni, mert az egykor
a család fénye lesz. Semmi tudásszomjat nem éreztem. „Hát mi szeretnél
lenni?” – kérdezte egy délután, megállva egy percre a dél óta tartó
izzadságos, közös munkában. „Lovász” – közöltem vele őszintén, s már
húztam is ki az udvarra, hogy rátermettségemet bebizonyítsam. Nagymama
végigmérte a lovat, és egy hét múlva eladta. Maga vezette el a dorogi
vásárra, s ami a família leghíresebb lószakértőjének sem sikerült, azt ő
egyre megoldotta. A kényes, gyönyörű ló a próbafuttatásnál nagymama
szavára remekül húzott, semmiség volt az első parasztra rálőcsölni,
majdnem annyiért, amennyit egykor apám remélt érte. Aztán haraggal
eltávozott, a ló árát valami ürüggyel az utolsó fillérig magával vitte.
Beírattak az ötödik elemibe.

Búbánatomban fejemet a könyvekre adtam, rövidesen az imakönyvekre. Két

nagyanyám annyira ellentétes vére ütött ki egyszerre rajtam: rajongó
vallásosságba s ugyanakkor olvasási dühbe estem. Székeket állítottam a
szűk kis ablak elé, s rátérdepelve órák hosszat bújtam a szentek életét,
míg a szürkületben az orrommal súrolt betűk táncolni nem kezdtek,
lehunytam égő pillámat, elkápráztatott szemem előtt angyalok repültek, s
Mária kék szoknyája suhogott. Iskola után otthon már nekem is dolgoznom
kellett. A harmadik-negyedik kiáltásra emeltem csak föl fejemet, s a
csodák világából fölriasztva álmosan botladoztam a valóság tárgyai közt,
kezemből mindent kiejtettem. Padlásra, fák tetejére menekültem, hogy
szenvedélyemnek nyugodtan áldozhassak. Munkakerülő, lusta hírem támadt.
Apám is kezdte belátni, hogy inkább vagyok való szellemi pályára.

Noha naponként hajnalban keltem, hogy a kismisén ministrálhassak. Az

iskolában a hittant barátok tanították, ismerték apám családjának
vallásosságát, anyámék szívbéli eretnekségét, s annyi veszélynek kitett
lelkemet örömmel irányították a jó úton. Tőlük kaptam a könyveket,
anyámnak is föl kellett volna olvasnom őket. Föl is olvastam. Lelkesen
beszéltem neki Máriáról, vallásosságom – ahogy visszaemlékszem rá –
elsősorban Mária-tisztelet volt. Anyám gyanakodva, s egy kicsit talán
féltékenyen hallgatta rajongásomat. Pedig Máriában is a szép, kedves,
annyit szenvedő, de könnyei közt is mindig mosolygó anyát tiszteltem. A
körmenetben én vittem az oltáriszentség előtt a csengőt; átszellemült
arccal lépdeltem a menet élén s tekingettem néha föl a májusi felhőkre,
mögöttük Mária trónolt eleven, meleg tekintettel, néha szinte láttam.
Magasból tekintettem én is az emberekre, akik a súlyos ötös csengő
szavára hódolattal borultak jobbról-balról térdre előttem; egy kicsit
magam is a felhők között jártam a tömjénszagú, bő ministráns-ingben.

Anyám anyja, a hit dolgában következetes protestáns, megelégedéssel

értesült lelki átváltozásomról. Maga elé állított, és jóakaratúan
kérdezgetni kezdett. Hévvel ragadtam meg az alkalmat, kipirultan fogtam a
titok magyarázatába; csak a hittérítő szónoklat után éreztem olyasmit,
mintha vizsgán estem volna át, mintha nagymama nem annyira érveimre,
hanem valami előttem is ismeretlen képességemre lett volna kíváncsi.
Elhatározta, hogy pap leszek. Katolikus vagy református, amelyik sikerül.

Ő kísért el az ötödik osztály vizsgájára, s amikor elhangzott a rendes

kijelentés, ezúttal egy páter szájából, hogy „ezzel a fiúval pedig…” –
nagymama rögtön szavánál fogta. A páter zavartan kaparta állát, két hétig
kaparta, mert attól fogva nagymamával naponta fölkerestük. Egy latin
nyelvű ajánlólevél lett az eredmény a pécsi cisztercitákhoz. Nagyanya
szerzett hozzá egy másikat a református paptól a pápai kollégiumhoz.

Kezébe vette a dolgot. Tudta már, hogy a családra nem számíthat. A

visszavonulás az utolsó évek alatt a front egy-két részén valóságos
pánikká fajult. Apám anyja betegeskedett, kiejtette a vezetést, hívei
véres fejjel ereszkedtek le az ostromlott falakról. Egy-két bástyán még
tartották magukat, de kezdtek már elzárkózni az utánuk jövők elől,
keresték a békét a felettük állókkal. Bátyám már nem járta ki a
középiskolát, s anyámnak azért is sarkára kellett állnia, hogy megfelelő
helyen inaskodjék. Sikerül engem még utolsónak beröpíteni a várba?
Nagyanya minden erejét és fortélyát összeszedte. Terve a ravaszságban
volt megható és együgyű, mint Ulixesé.

Nem tudom, a felsőbb régiókban annak idején hogy zajlottak a felekezeti

harcok. Hozzánk érve a hullámok dörögve és vad fröcsögéssel csaptak
össze, néha megyéket borítottak el. Csaknem minden falu felerészben
református, felerészben katolikus volt. A főutca két végén épült
templomok szószékén a papok Pázmány és Alvinczi haragjával rázták
öklüket, üzengettek és fenyegetőztek. Tüzelték és féltékenyen őrizték
nyájukat. Ádáz harc folyt, hogy a vegyesházasságokból származó
újszülöttek melyik karámot gazdagítsák. A bárányok hümmögtek és
legyintettek, nemigen értették a dolgot. Nagymama értette. Egy nap útra
kelt az ajánlólevelekkel és bizonyítványaimmal. Kiválasztott egyet-kettőt
rajzremekeim közül, sőt gyönyörű betűkkel lemásoltatta velem egyik
napvilágra került klapanciámat, mert akkor már egész verseket is írtam,
nagy titokban. Sajnos, se Pápán, se Pécsett nem fedeztek föl. Nagyanya
mindenütt lelkemet bocsátotta áruba, elég olcsón, a tandíjmentesség és az
ingyenes konviktusi ellátás fejében. Elment még Bonyhádra is, az
evangélikus iskolába. Hasztalan. A harc ádáz volt, de annyira mégsem.

Haraggal tért meg. Megvolt a véleménye a vallásokról, általában.

Közeledett újra a szeptember, a hatodik elemi. A jövőmről mindenki
lemondott, én is. Egész nyáron úgy éreztem magam, mint az a vásárra
kiállított borjú érezheti, s most felszabadultam.

Nagymamát azonban, mint öntudatos, jó vívót, a kudarc csak új küzdelemre

hevítette. Az utolsó pillanatban még egyszer megkísértette a sorsot. De
ez már a kártyás mozdulata volt, amikor pénze fogytán maradék hitelre
kéri a lapokat. Még volt egy terv. Veszprémben az ötödik gimnáziumtól
fölvettek volna ingyenes kispapnak, ha jeles leszek. Szóval csak az első
négy osztályig lesz velem gond. Az ígéret szóbeli volt, de nagymama vakon
bízott a kedvező jelekben.

Apám egyik nénje a szomszéd járás székhelyén lakott, gimnázium ott is

volt. Elvállalta, hogy kosztra-kvártélyra magához vesz, semmivel sem
olcsóbban, mintha idegenhez mentem volna. „A többi a te dolgod lesz” –
mondotta nagyanya, amikor összecsapták a holmimat, s ő hosszú intelmet
intézett hozzám, ahogy az már ilyen alkalmakkor a regényekben szokás.
„Pap persze nem leszel – mondta –, de azért csak készülj annak.”
Megértettem, hogy hazudnom kell, nem háborodtam fel; bólintottam,
homlokomat ráncoltam, s újra bólintottam. A búcsúzás előtt félrehívott s
közölte velem, hogy nem kell aggódnom, jövőm biztosítva van. A ló árát,
nyolcvan koronát, takarékba tette, az én nevemre. Tanulmányaim
befejezésekor lesz jogom kivenni, hogy pályámat majd megalapozhassam. Bár
okosabban teszem, ha csak akkor nyúlok hozzá, ha majd megnősülök. „Addig
a magad erejéből is elvergődhetsz” – mondta. Komolyan, egy kicsit
szertartásosan csókoltam neki kezet, férfinak éreztem magam, értettem a
játékot. A kosztpénz fél évre sem volt biztosítva.

A mezővároskában kezdetben szenvedtem, kegyetlenül szenvedtem, mintha

naponta egy-egy bőrt nyúztak volna le rólam. Kínos vedlési folyamaton
kellett átesnem, külsőmben is. Ruháinkat addig anyánk készítette, a
miénket, fiúkét is. De az előkelő, úrias ruhát, amelyben az új életre
eresztettek, azt már szabó varrta, az alvégi, az olcsóbbik. Otthon még
próbaképp sem mertem benne emberek előtt mutatkozni, nevetséges
bohócrongynak tartottam magam is. De az, hogy valójában milyen nevetséges
volt, csak a városban derült ki. Iskolatársaim rövidnadrágban jártak,
Keszler úr az én nadrágomat is rövidre szabta, de olyanformán, mintha egy
hosszúnadrág sikerült volna túlságosan rövidre. A két szár a bokám fölött
pontosan egy tenyérnyire végződött. Két hétig égette a lelkem, amíg
fájdalmamat elsírtam anyámnak egy levelezőlapon. De mit csináljunk? – az
volt az egyetlen városba illő nadrágom. Hosszú számítgatás után kaptam
egy másikat, ez már rövidebb volt vagy két centiméterrel, de épp azért
tán még nevetségesebb, mint az előbbi.

Újra írtam, vissza is küldhettem az elsőt, ám Keszler úr oly óvatosan

nyúlt hozzá, mintha eleven húsba kellett volna vágni. Nem lett sokkal
kurtább a következő forduló után sem, most anyám akaratából, aki szelíd
levélben magyarázta meg, hogy a nadrág több esztendőre készült, viseljem
csak megadással, majd belenövök, jövőre vagy két év múlva senkinek sem
lesz olyan szép nadrágja, mint nekem. Láttam, hogy otthon nem értik meg
küzdelmeimet a világban, sóhajtottam, s magam nyiszáltam le a fölösleges
darabot, s szegtem be aztán a csonkot, fölhasználva a tudást, amelyet még
nagymamának köszönhettem. Ez volt az első önálló cselekedetem, az első
jele az elszakadásnak. Utána megkönnyebbülten, vidáman lépdeltem.

A tanulást olyasminek tekintettem, mint a szegény beteg a drága kórházi

ápolást; ha már ott voltam, igyekeztem, hogy gyarapodjak a pénzemért.
Vagy mint a napszámba járást? A dolgomat könnyűnek találtam, s rajta
voltam, hogy ki ne csöppenjek belőle; amit kívántak, még a kelleténél is
jobban elvégeztem, mi volt ez még így is a kapáláshoz vagy akár a
szőlőkötözéshez képest? Itt a városban senki sem ismert, szabadabban
lélegeztem, mint a faluban. Az idegen utcákban volt valami a puszta
korláttalanságából, ahogy később a nagy világvárosok is gyakran
felidézték bennem a hazai határt. Csak néha lepett meg a szorongató
érzés, amely azóta is meg-meglátogat, hogy a körülöttem levő emberek egy
nap rájönnek valamire, arra tán, hogy félreértésből fogadtak be, s tűrtek
meg maguk között, és fülemnél fogva vezetnek majd vissza, oda, ahova való
vagyok, a rácegresi istállók környékére. Ilyenkor elcsüggedtem. De aztán
a százfejű léleknek az a feje, amely nagyanyámból ojtódott belém, susogni
kezdett, hogy kapaszkodj, erősítsd az állásaidat. A lelkemre nőtt púpot
csak úgy tüntethettem el, ha kiegyenesedtem, a többiek közül is. Még nem
sejtettem, mi végre, de rendszeresen, keményen tanultam; rövidesen jó
tanuló lettem; hogy később, amikor a lélek a nyomorítás ellen
lázadozással tiltakozott, annál rosszabb legyek. Egyelőre azonban úgy
látszott, minden szépen megindul. Amidőn a puszta még egyszer
visszarántott. Visszarántott és elengedett, de nem tudom, valami titkos
fonálon nem akkor kötött-e legjobban magához.

Az osztályban még két pusztai volt, körülbelül abból a rétegből, mint én.
Mindketten abban a képzelet szülte felemás öltözetben, ahogy a szegények
az úri divatot elképzelik! Erről ismertünk egymásra. Az egyik az én
nadrágjaim párját viselte, ráadásul rovátkás bársonyból, a másik
harisnyát, de kék keresztcsíkosat, mint az asszonyok. Riadtan kerültük
egymást, mint a bohózatokban az álkísértetek. Osztva az osztály
véleményét, lehetetlen figuráknak tartottam őket, bizonyára ők is annak
tartottak engem.

Egy-egy előkelőbb csoport körül ténferegtünk, s boldogok voltunk, ha csak

valami szolgai szerepre is, de maguk közé vettek. Pirulva emlékszem,
mennyi buzgalommal, bőbeszédűséggel, mennyi hízelgéssel és ajándékkal
akartam kegyüket megnyerni. Vidáman futottam a messze gurult labda után,
természetesnek találtam, hogy a lovasjátékban, mikor egyik fiú a másik
nyakába ül, én legyek mindig a ló. Igyekeztem kitűnő ló lenni. Már
barátaim is voltak. Az egyik adóügyi jegyző fiai, akik szüleiktől nyilván
figyelmeztetést kaptak, hogy törődjenek velem; apjuknak nagybátyám a
köztisztviselői ranglétrán feljebbvalója volt. Egyszer magukhoz is
meghívtak. Egy sereg lány közé botlottam be, de megálltam a sarat.
Homonnay néni megsimogatta a fejemet, mint egy mezőről betévedt
kutyusnak. A végzet egy mértanórán ért utol.

Ezt a tantárgyat rokonszenves fiatalember tanította. Őszintén vonzódtam

hozzá. Lelkesülten bámultam rá, ha a padok közti sétájában néha mellettem
állt meg. Ruhájának illata ma is az orromban van. Magas, szőke fiú volt,
egy évre rá elesett a háborúban.

A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval, s a jó tanulók biztonságával

szerkesztettem az ábrát, az aznapi leckét. Egyenest húztam a B és F
pontok között. „Mondd is, amit csinálsz” szólt hozzám a tanár.

– Egyenest húzok a bé és áff pontok között – feleltem. A tanár mosolyogva

felütötte a fejét. „Mi között?”

– A bé és áff pontok között – ismételtem. Egy kicsit tájszólásban

beszéltem.

– Nem áff, hanem eff.

– Igenis.

– Mondd ki, hogy eff.

– Áff – mondtam tisztán és félreérthetetlenül.

– Nem áff! Mondd, ahogy kell.

Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit

később igen szépnek találtam, hanem az e-t hol egész zártan ë-nek, hol
nyíltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebb szavainkat például, ha a
pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk elég
gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy
ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő
alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is nevettünk az ő szavain.
– No, mondd hát – s nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a
kiejtésemet.

– Mi lesz?

– Áff – nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály

felröhögött.

– Hová való vagy? – kérdezte a tanár.

Nem válaszoltam.

– Pusztai! – kiáltotta valaki.

– Bregócs.

Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem

ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános
derültség növelésére.

A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette

előttem a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán
megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy
tudhassa ő, melyik betűre gondolok?

– Holnapra megtanulod a rendes kiejtést – mondta egy kicsit

türelmetlenül. – És jelentkezni fogsz.

Egész délután a Kapos partján a fűzfabokrok közt föl-alá járva

gyakoroltam magam. Néha úgy éreztem, sikerült. Tátogtam, hápogtam, égre
fordított arccal a torkom szorítgattam.

Reggel első dolgom volt, hogy próbát tegyek. Sírni szerettem volna.
Kétségbeejtő gikszer szökött ki a torkomból, s mint egy bosszúálló
jelenés, szinte megállt a levegőben.

Az óra előtt nem jelentkeztem, s most már nemcsak a szerencsétlen hang,

de az égvilágon semmi sem jött ki a számon. Egész hosszas rábeszélés
után, amelyet az osztály helyeslő, harsány nevetése tarkított, a fiatal
tanár végre dühbe gurult, s kiutasított az osztályból. Nem emlékszem, mi
volt az utolsó szava. „Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud –
valami ilyesmit mondhatott –, nincs helye az osztályban.” Azt értettem
belőle, hogy örökre kitettek a gimnáziumból? Később azzal magyaráztam
viselkedésemet. Ma nem hiszem; nem voltam olyan együgyű. Hirtelen
kimondhatatlan fáradtság úrhodott el rajtam, erre emlékszem.

Szótlanul kifordultam az ajtón, s még a kilincs eleresztése előtt

elhatároztam, hogy hazautazom. De nem azért voltam pusztai, hogy
hűbelebalázs módjára fogjak neki. Az iskolaidő leteltéig az utcán
csavarogtam, közben elballagtam az állomásig, a kifüggesztett
hirdetményekről nagy nehezen sikerült megtudnom, mennyibe kerül a jegy
Simontornyáig, s mikor indul a vonat. Aztán lakásomra mentem, s
nyugodtan, mintha semmi sem történt volna, megebédeztem. Nagynénémtől
füzetvásárlás ürügyével kértem annyi pénzt, amennyi a jegyre kellett.
Amit tudtam, összecsomagoltam, s a batyut elrejtettem a kapu előtti
bokorban. Este tizenegykor már a hazai, a simontornyai állomás peronján
álltam.
De miért nem szüleimhez mentem? A sáros, sötét éjjeli úton bandukolva
miért jutott egyszerre eszembe, hogy leghelyesebb, ha Szerentsésékhez
megyek? Reggelre értem Hegyempusztára.

De Szerentsésék közben innen is továbbköltöztek, Vajta fölé, Csojjánosra.

Ebéd után leltem őket, de véletlenül azért még tudtak valamit adni.

Nem lepődtek meg jöttömön, a szokásos családi kérdéseknél nemigen

kérdeztek egyebet, azt legkevésbé, meddig akarok maradni. Eggyel több
vagy kevesebb, náluk igazán nem számított. „Jóskával alhatsz” – mondta
Malvi néni. Magaviseletemen semmit sem vettek észre, vidám voltam és
beszédes. Délután már a lányokkal krumplit szedtem, s jókedvűen dobáltuk
egymást a csenevész, megrohadt gumókkal. Csak este jutott Mihály bácsi
eszébe: „Tavaly azt beszélték, hogy gimnáziumba íratnak” – mondta. „Már
elvégeztem” – feleltem. Tervem az volt, hogy újévkor beállok valami
félrészesnek a pusztán.

Negyednap jött értem a család előkelő szárnyának egyik legénysorban levő

tagja, egy pincér. Végigmért, mint valami rablógyilkost, s küldetése
magoslatáról gőgösen vetette felém: „csomagolj.” A csomag azonmód volt,
ahogy idehoztam. Megindultunk, de nem Simontornya felé. „Anyád semmit sem
tud a dologról” – mondta, mikor már Vajtán jártunk a házak között. Ott
szálltunk vonatra, Szekszárd felé utaztunk. Kölesd-Tengelicen, a harmadik
vagy negyedik állomáson, minden előzetes elhatározás nélkül, hajadonfőtt,
kiskabátban leszálltam a vonatról, s nyugodtan megindultam az állomásról
kifelé. Unokatestvérem az állomás mellékhelyisége előtt ért utol, a kis
épület mögé rántott, arcom karomba takartam, födetlen, kopaszra nyírt
fejemet kezdte verni szárazon csattogó ütésekkel. De a mozdony sípolt,
erre galléron ragadott, s futva a már mozgó vonatra vonszolt. Nem
ellenkeztem. Mentem, ahová vittek.

Természetesen nem mondtam el mindent. Így is túl sokat markoltam. Akárhol

nyúltam az „anyagba”, ezerfelől tekeredtek ujjamra a szálak – hogyan
kössek most, befejezésül, tetszetős bogot belőlük? Az olvasó megszokta,
hogy a legfájdalmasabb kérdéseket feltáró művek végén is lel valami
útmutatást vagy ajánlatot a megoldásra, hogy fölvert lelkiismeretét
megnyugtassa, ha csak annyira is, hogy még sincs veszve minden, mert lám,
ha akadt, aki felfedte a bajt, lesznek, akik meg is gyógyítják. A
közösségérzet, amely fölizgatta, egyben el is lustítja. Én nem merem
olcsó hiedelmekbe ringatni, magam sem vagyok hiszékeny. Látom a baj
nagyságát, előre látom következményeit is. Egy nép élete forog kockán. Mi
az orvosság? Az az olvasóra is tartozik annyira, mint az íróra, hisz ő is
tudja már, amit az író tud. Akik a „megoldás” nélkül a könyvet csonkának
érzik, és folytatását várnák – folytatást várok azoktól én is. Nekik
ajánlom munkámat.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]