NEVELÉSTÖRTÉNET

1
 A neveléstörténet vázlata

„Gyermek sohasem fogom megérteni, hogy ezt a címet a felnőttek számára nem olyan
kivételesen adják, mint az aranygyapjas rendet. Petőfire hiába keresik az összes nagyszótárú
nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek. Viszont nincs is e joggal megbírálható
teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az
elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz
Isten."

/Ady Endre: Petőfi nem alkuszik/

A nevelés a társadalmi lét szükségszerű velejárója, - hiszen a legkezdetlegesebb

társadalmakban is szükség volt a tapasztalatok átszármaztatására, a létfenntartást
biztosító ismeretek elsajátítására - ezért minden kor emberének szüksége volt az ideális
ember követendő példájának képére.

A történelemben senki sem kezd mindent teljesen elölről. Minden nemzedék születésekor már
készen találja létezésének bizonyos kiindulási feltételeit, a természeti, társadalmi és kulturális
környezet adott fejlettségű állapotát. Természetesen ez a folyamat visszafelé is elgondolható
vagyis a kor emberideáljából következtetni lehet az adott kor kulturális fejlettségi fokára,
természeti környezetének adottságaira.

Az emberiség őstörténetében

folyó nevelésről, és az ősközösségi társadalmakról nincsenek írásos feljegyzéseink. Ezért

olyan népcsoportokat vizsgálva következtethetünk csak ezekre. A gyermeknevelés korai
szakaszában az ösztönöké volt az uralkodó szerep. Az ember életfeladatai között megjelent az
utódok nevelésének szükségessége. Ebben az időszakban a nevelés a gyermek felnőttekkel
való együttléte során utánzással ment végbe. Elsősorban jó vadászt, jó harcost kívántak
nevelni fontos volt, hogy megállják a helyüket a közös munkában, a természettel vívott
küzdelemben, és meg tudják védeni a közösséget. Kezdetben a törzs tagjai, munkamegosztás
nélkül egyenértékűen nevelték a csoport fiatal tagjait. Később ez a társadalmi fejlődéssel
szervezettebbé vált, és a nevelés levált a törzs mindennapi életéről. Ebben az időszakban
alakulhatott ki a primitív népek életében az a szertartás, mellyel a gyermekkort elhagyó
fiatalok tanújelét adhatták érettségüknek. A gyermekkorból a felnőttkorba való átmenet
választóvonala az avatás, beavatás.

Az ókori civilizációk neveléséről, már filozófiai, vallási, irodalmi művekben fellelhetők

írásos emlékek. Az osztálytársadalmak megjelenésével a nevelés is osztályjellegű lett. Az
2
uralmon levő osztály mindenkor felhasználta a nevelést, hogy a céljainak leginkább megfelelő
embertípust 'kitermelje'. Ennek az embertípusnak jellemző tulajdonságai mindig az adott
társadalom előtt álló, megvalósítandó céloktól függtek, ezeket pedig minden esetben az
uralmon levő osztály határozta meg. A papság is ezen célok elérését segítette a vallás
eszközeivel. A kézművesség, mezőgazdaság, kereskedelem fejlődése, az ismeretek
felhalmozódása ösztönözte a különböző tudományok fejlődését. Az írásbeliség
megjelenésével pedig új lehetőségeket nyert a tudásanyag átörökítése.

Az egyiptomi társadalom, így a nevelés is szigorú kasztrendszer alapján épül fel. A

műveltség előjoga csak a szabadokat illette meg gyermekeit minden kaszt a maga
mesterségére, társadalmi funkciójára nevelte. A kor gyermeke szigorú fegyelemben,
mértékletes, takarékos életmódban nőtt fel. "Ne töltsd napjaidat henyélve, mert különben
kikapsz! A gyermek füle a hátán van, és mindjárt hall, mihelyst ütés éri!" A műveltség
megszerzése e korban a felemelkedés lehetőségét kínálta az alsóbb néprétegek számára. A
tanulás lehetőségének függvénye a tanuló anyagi helyzete volt. Ha meg tudta fizetni a
tandíjat, a tanulás révén magasabb kasztba léphetett. A szakképzésre nagy hangsúlyt
fektettek. Az államapparátus működésében az írnokoké volt a legfontosabb szerep. Az
egyiptomiak a gyermekkort a tökéletlenség időszakának tekintették, úgy gondolták a
gyermekeknek minél hamarabb felnőtté kell válniuk. Ennek magyarázatát talán az
egyiptomiakra annyira jellemző életfelfogásban kell keresni, mely nem ismeri a változást,
fejlődést a világot változatlannak, megváltoztathatatlannak hitték.

A kínai nevelés lényegét Conficiusz gyűjtötte össze és foglalta rendszerbe elgondolása

szerint csak a tanulás vezethet tudáshoz: "Megtettem, hogy egész nap nem ettem, egész éjjel
nem aludtam, és csak gondolkodtam. Semmi hasznom nem volt belőle. Tanulni a
legokosabb." Az ifjakat az uralkodó, a szülők, a tanítók iránti feltétlen tiszteletre,
engedelmességre, az államilag ellenőrzött szigorú társadalmi szokások és viselkedési
formák pontos betartására kellett nevelni. A nevelés kisgyermekkortól a császárság iránti
feltétlen hűségnek és engedelmességnek jegyében zajlott.

Ókori nevelési rendszerek

A spártai állam alapvetően a hódításokra, elnyomásra építette fennmaradását, és ezt az igény

csak kemény katonai nevelésben részesülő polgárok voltak képesek megvalósítani. A nevelés
minden szabad spártai állampolgárt egyformán illetett meg. Lükurgosz elrendelte, hogy
az uralkodó osztály tagjai csak azonos nagyságú földet birtokolhatnak, étkezésük mindig
közösen történjék kerülve a fényűzést, gyermekeiket pedig egységes polisz-nevelésben kell
részesíteni. A gyermekeket születésük után egy bizottság elé vitték, mely szigorú
vizsgálatokkal döntött a gyermek életéről.

"Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban. Ha ugyanis epilepsziás vagy gyenge,
beteges szervezetű volt a gyermek görcsöt kapott az erős bortól és elpusztult..." A gyenge,
beteges, vagy egyéb fogyatékossággal rendelkező gyermekeket kitették a Taigetosz hegy
melletti barlangba, hogy elpusztuljanak. "A dajkák nagy gondot fordítottak a gyermekekre,

3
pólyát nem használtak, hogy minden tagjuk és testrészük szabadon fejlődjék. Hozzászoktatták
őket, hogy minden ételt jóízűen fogyasszanak el és ne legyenek válogatósak ne féljenek a
sötétben, ha egyedül maradnak ne viselkedjenek illetlenül, és soha ne sírjanak." "...senki nem
nevelhette fiát saját tetszése szerint, hanem a fiúgyermekeket hétéves korukban
csoportokba osztották, ahol közös nevelésben részesültek." "Neveltetésük legfőbb célja az
volt, hogy feljebbvalóiknak engedelmeskedjenek, jól elviseljék a testi fájdalmakat és a
harcban győzzenek." "...Az ifjakat arra tanították, hogy beszédükben a metsző gúnyt
kellemes kifejezésekkel vegyítsék, és mondanivalójukat lehetőleg minél kevesebb szóba
sűrítsék." A spártai gyermek képe az életképes, erős, masszív gyermek, mely megállja helyét
a későbbi harcokban.

Az athéni élet, így a nevelés is jóval humánusabb volt lényege a harmonikus testi-lelki
szépség megvalósítása. Hétéves kortól a fiúk iskolába jártak, ahol gimnasztikai (testi) és
múzsai (értelmi, esztétikai) oktatásban részesültek. A nevelés és oktatás együttes célja volt,
hogy a gyermek felnőttként jó polisz-polgárrá váljék. Vagyis jó közéleti ember tud
közügyeket intézni felszólal a népgyűlésen részt vesz a bíróság munkájában van
elképzelése a polisz vezetéséről, fejlesztéséről, jövőjéről. A kor egyik nagy gondolkodója,
Platón szerint, alapvetően a helyes neveléssel válik tökéletessé a társadalom rendje. Ez a
társadalom viszont leginkább a gazdagabb, szabad néprétegeknek kedvezett mivel a tanulás
vagyonfüggő volt. Ebben az időben a lakosság 4/5-e szabad polgár, és 1/5-e pedig rabszolga.
A régi földbirtokos arisztokrácia mellett kialakult a gazdag kereskedő polgárság, mely
mindinkább átvette a vezető szerepet. Az athéni gyermek, a jövő letéteményeseként szinte
bármire képes volt, ha pénze és adottságai lehetővé tették.

A római nevelés egyesítette a kétféle görög modellt. Az 'új' kultúra, és annak embere nagy
hangsúlyt fektetett a gyakorlatiasságra. Fontossá vált a harcban való jártasság, de
elengedhetetlen volt az ész, és a tudás által nyújtott hatalom. A nevelés arra törekedett, hogy
a cselekvő embert alakítsa ki, aki "igazsággal ügyesen és lelkesen teljesítette tisztét a köz- és
magánéletben, háborúban, békében egyaránt." A családi nevelésben az apa döntött a
gyermek sorsáról, a cél pedig a római erények kialakítása a birodalom érdekében. Fontos
előrelépés volt az intézményes nevelés terén, hogy a provinciákban élő szabadoknak többé-
kevésbé egységes képzésben volt részük, vagyoni helyzetüktől teljesen függetlenül. Szükség
is volt erre, hiszen a hatalmas állam működtetéséhez fontos volt a köztisztviselők kitanítása. A
képzés végére jártasságot szereztek a hét szabad tudományban (nyelvtan, retorika, dialektika,
csillagászat, számtan, mértan, zene) birodalom érdekeit védő szilárd erkölcsi felfogásra tettek
szert, és legalább két nyelven beszéltek (latin, görög).

A zsidó és az arab különböző népcsoportok nagyon hasonló elveket vallottak. Mindkét

kultúrát, így nevelését is áthatja a mély és elkötelezett vallásosság, és az ezekből származó
tradíciók és szokások. Az életet, annak lényegét és rítusait Istenükhöz és azok prófétáihoz
kötik. Öltözködésükben, házépítésükben, napi étkezéseik során és egész életükben azt teszik
ami 'meg van írva'. Természetesen ettől a gyermeknevelés sem térhet el: "Fiacskám! Végezd
el az istentiszteletet és parancsold ami helyénvaló, és tiltsd meg, ami elvetendő! És viseld

4
türelmesen, ami ér. Így határozott (Ő) szilárdan a dolgokról." Jellemző ezekre a kultúrákra,
hogy a leánygyermeket szinte nem is vették emberszámba ha valamely háznál csak lányok
születtek, ezt teljes istencsapásként élték meg. Ebből egyenesen következik, hogy csak a
fiúgyermekek 'voltak méltóak' az isteni tudás megszerzésére. Állandó tankönyvük a
Talmud és a Korán ami ebben nem szerepelt, az az ő életükben sem kapott helyet.

Középkor

A középkor nem sokra becsülte a gyermekkort. A gyermekeket tökéletlen felnőtteknek

tartották, melyeknek minél hamarabb ki kell kerülni ebből az állapotból. Ezért a nevelésben
szigorú módszereket alkalmaztak leginkább büntettek és vertek.
A keresztény életszemlélet a túlvilág felé fordítja figyelmét. Nem képességeinek fejlesztésére
törekszik, hanem arra, hogy halhatatlan lelkét megtisztítsa a világi élet bűneitől. A szív
egyszerűsége, a lélek tisztasága a legfontosabb az erkölcs forrása pedig nem a tudás, hanem a
hit és a szeretet. A kor jellemnevelésében az ágostoni elv uralkodott az egész középkoron át,
az eredeti bűn tanából vonva le gyakorlati pedagógiai következtetéseket. Ez az elv Szent
Ágoston lippói püspök nagy tekintélye alapján vált a legszélesebb körökben is elfogadottá. A
tanítás szerint az emberiség - létének kezdetén, boldog állapotban, saját nagyszerűségét látva -
fellázadt teremtője ellen. Ezt a bűnt és az ezt megtorló büntetést azóta minden ember örökli. A
kisgyermek eredeti bűnnel terhelten születik: természetesen eleve romlott, akarata eleve
rosszrahajló. A nevelés nem más, mint küzdelem a gyermek rosszra hajló természetével.
Fejlődése, nevelődése csak úgy következhet be, ha ellenkezés nélkül megteszi, amit a
felnőttek parancsolnak, nem nyilvánít önálló véleményt semmiben sem, ha gondolkodás
nélkül kerüli mindazt amit a parancsok, szabályok tiltanak. E cél elérésének egyik
leggyakrabban alkalmazott eszköze, éppen a 'rosszra való hajlandóság' leghatásosabb
ellenszere, a szigorú büntetés, a testi fenyítés.

Az egyház ebben az időben szorosan összefonódott a feudális társadalommal: a vallás tanaival

hitelesítette az új társadalmi rendet, ugyanakkor szakembereivel közreműködött a feudális
állami szervezetek létrehozásában. Ezért a középkor egyik legfontosabb pedagógiai feladata a
klerikus-képzés volt. Ebben az időben szinte minden oktatással, neveléssel foglalkozó
tevékenységet klerikusok végeztek. Az uralkodó elsőrendű érdeke volt, hogy az egyház tanait,
erkölcsi felfogását, minél szélesebb körben terjessze és meggyökereztesse, ezáltal a feudális
rend zavartalanságát íly módon is biztosítsa.

Lovagi nevelés

A feudalizmus virágzásának új nevelési eszménye a világi nemes úr előtt: a lovagi ideál.

Ebben ismét értékké vált a testi erő, a harckészség, a fizikai erőnlét. A lovagi nevelés fő
célja, hogy érdemekben, erényekben gazdag, bátor, hős, istenfélő, urához hű és a nemes
hölgyeket tisztelő-védő férfiakká váljanak. A lovagi nevelés iskolái a főúri udvarok
voltak, ahol "világi történetek, földi életről szóló dalok, versek, tánc és zene, lovagi torna és
vadászat töltötte ki a harcok és fegyvergyakorlatok rövid közeit."

5
A reneszánsz teljesen más újfajta életszemlélettel gazdagította az európai kultúrtörténetet. Az
antikvitás újrafelfedezése vált a reneszánsz kultúrájának meghatározó tényezőjévé, így
érthető, hogy a kor pedagógiai felfogásában is a görög embereszmény jut kifejezésre. A
nevelés feladatát az ember egyéniségében rejlő sokoldalú lehetőségek kifejlesztésében látta,
s ez szükségessé tette a nevelés egész folyamatának átalakítását.

Ezt a törekvést erősítette a humanizmus az a szellemi áramlat, melyen egy teljesen

emberközpontú kultúrát, emberértékű pedagógiát értünk. A nevelés célja a klasszikus
humán műveltség megszerzése, melynek gyakorlati hasznán túl hittek nevelő,
személyiséggazdagító hatásában is. "Az Udvari Embertől azt kívánom, hogy a
tudományokban a középszerűnél képzettebb legyen, legalábbis azokban, melyeket
humanisztikusoknak nevezünk és ne csak a latin nyelvet ismerje, de a görögöt is..."
"Otthonos legyen a költők írásaiban, nem kevésbé a szónokok és történetírók műveiben,
gyakorlott legyen a versek és próza írásában." A középkori világképet a reneszánsz
átértelmezte, az ember eddigi alárendelt szerepéből a középpontba került. A
műveltségben szerepet kap a realitás, és a természettudományok felé is újult érdeklődéssel
fordulnak. A XV. század végére ez a reneszánsz szemlélet átalakítja a városi plébániai
iskolák tananyagának tartalmát is. Új oktatási módszerek kerülnek előtérbe, mint például a
szemléltetés, a beszélgetés, az ismétlés, a kirándulás, vagy az utazás. Ebben az időben egy
teljesen új gyermekszemlélet születik, melyet a szeretet, a bizalom és a közvetlenség
jellemez. Ez a gyermekfelfogás azonban még korántsem azonos a XX. századi
gyermekképpel, és kifejezésre is csak a jómódú gyermekek életében jutnak.

A XVI. század pedagógiájára ható másik eszmeáramlat a reformáció, mely támadás az

egyház, és az egyházközpontú műveltség egyeduralma ellen. Egyénileg átélt vallásosságot és
ilyen alapozású pedagógiát hirdetett. Később a reformáció segítette elő a humanizmus
kiszélesedését, az emberközpontú világnézet és kultúra polgárivá válását. Hatására a nevelés
célja az őszintén átélt bensőséges vallásosság kialakítása lett, s ennek vált eszközévé a
humanisztikus műveltség elsajátítása.

A reformáció terjedése azonban komoly kihívást jelentett a katolikus egyház számára. A

válasz nem késett sokáig: a megújhodott katolicizmus, az ellenreformáció a közoktatás és a
pedagógia terén máig is érvényes értékeket teremtett. A katolicizmus legfőbb segítőjévé az
1540-ben alapított Jézus társasága, vagy rövidebben a jezsuita rend lett.

Elképzelésük szerint az emberi élet értelme Isten dicsérete, célja Isten szolgálata, minden
más eszköz a szent cél eléréséhez. "A skolasztikusok törekedjenek mindenekelőtt lelkük
tisztaságát megőrizni és tanulmányaikat tiszta szándékkal végezni, hogy egyre tökéletesebbek
legyenek. A tanulásban csak Isten dicsőségét és a lelkek javát keressék. Imáikban pedig
gyakran kérjék a kegyelmet, hogy Isten dicsőségére és a lelkek javára jól haladjanak a
tudományokban." A világi értékekbe belekóstolt embereket újból meg kellett győzni a vallás
bizonyosságáról. Iskoláikat is e cél szolgálatába állították egységes nemzetközi

6
iskolarendszert akartak kiépíteni. Olyan központi tantervet, tananyagot, oktatási
módszereket dolgoztak ki, melyeket bárhol a világon, bármely jezsuita iskolában
alkalmazhattak. Ezzel egységes és jól szervezett iskolatípust hoztak létre, a kollégiumi
típusú iskolát, mely a XIX. század közepéig jelentős szerepet játszott a különböző társadalmi
rétegek művelődésében.

Újkor

A XVII. századtól napjainkig egymásra építkezve, néha pedig különválva alakulnak a

pedagógiai irányzatok, nevelési felfogások.

Comenius neveléssel-oktatással kapcsolatos gondolatai évszázadokon át hatottak a pedagógia

elméletére és gyakorlatára. Pedagógia rendszere az első harmonikus szintézis a művelődés
történetében, óriási hatással volt a pedagógia fejlődésére. Comenius az első gondolkodó, aki
mélységesen hisz az ember alakíthatóságában, a nevelhetőségben, s ezért a gyermek
számára szükségesnek tartja a nevelést. "Minden élőlénynek az a tulajdonsága, hogy zsenge
korukban könnyen hajlíthatók és alakíthatók..." "Isten az ifjúságot rendelte arra, hogy emberré
váljék az ember - mert akkor még nem alkalmas egyéb dolgokra, csak arra, hogy kifejlődjék."
Világszemlélete középpontjában a keresztény hit áll, de felfedezhető a reneszánsz ember
harmóniára törekvése, és a felvilágosodásra jellemző gondolat, hogy neveléssel a társadalmi
bajok is orvosolhatók. "Az emberi romlottság megjavítására az égvilágon semmi hatásosabb
út nincs az ifjúság helyes nevelésénél."

Az angol felvilágosodás legnagyobb korai képviselője John Locke pedagógiai

elgondolásaiban az angol nagypolgárság szükségleteit fogalmazta meg. A nevelés célja a
'gentleman', mellyel szemben támasztott követelmények a következők: megnyerő fellépés,
jómodor, a mozdulatok összhangja, finomsága, a dolgokhoz való alkalmazkodás
képessége, egészséges erős test, erényes vallásos lélek. Nevelési elképzeléseinek
vezérgondolata a 'tabula rasa' (tiszta lap). Minden ember lelke olyan születésekor, mint egy
tiszta lap, s csupán a környezeti hatások, a nevelés ír rá eltérő tulajdonságokat.

"A nevelő nagy feladata abban áll, hogy növendékeiben a jó szokásokat s az erény és
bölcsesség elveit meggyökereztesse hogy lassan-lassan betekintést adjon neki az emberi
életbe, hogy megszerettesse és utánoztassa vele mindazt, ami kiváló és dícséretre méltó..."
Haladó pedagógiai nézeteit a francia felvilágosodás képviselői fejlesztették tovább.

A francia felvilágosodás képviselői is mélyen hittek abban, hogy az ifjúság új szellemű,

racionális nevelése egy szebb jövő kulcsa így Rousseau is. A természetes nevelés új elvét
fejti ki, melynek lényege a gyermeki természet megismerése. Az első ember aki belátta,
hogy a gyermek nem kicsinyített felnőtt, hanem minőségileg más a tökéletességét a
gyermekkor boldogságának árán érhetjük el. Szükséges a gyermek személyiségének,
szabadságának tisztelete, spontaneitásának, aktivitásának belülről való
kibontakoztatása. Ebből következik, hogy a Rousseau féle nevelésben a természet
mindenhatósága az elsődleges, vagyis a gyermek természetes szükségleteinek kielégítése. Ő
az első, aki az életkorokat, az azokra jellemző fejlődést vázolni igyekszik. Sok értékes

7
gondolata és merőben új gyermekszemlélete a XX. századi reformtörekvések
kiindulópontjává válik.

XX. század

Az új század egy jelentős pedagógia-pszichológiai irányzata a gyermektanulmány, mely

tulajdonképpen a gyermek testi-lelki tulajdonságaira vonatkozó összes ismeret rendszerbe
foglalása. Ennek egyik kiváló képviselője a svájci orvos és pszichológus Eduard Claparéde
felfogása szerint a nevelés alapvető tényezője a gyermek. "Elemi igazságnak látszik, hogy a
pedagógiának a gyermek ismeretén kell alapulnia épp úgy, mint ahogy a kertészet a növények
ismeretén alapszik." Megfogalmazta a funkcionális nevelés gondolatát, mely szerint minden
lelki jelenség bizonyos funkciót tölt be az ember életében. Ezért meg kell vizsgálni, milyen
célja, milyen értelme van az adott jelenségnek az egyén életében. Így fogalmazódik meg az a
lényeges kérdés, mi a gyermekkor funkciója? Claparéde szerint, hogy felkészüljön a sajátos
gyermeki tevékenységformák segítségével a felnőtt életre. Ezért olyan nevelésre van
szükség, mely alkalmazkodik a gyermek egyéni sajátosságaihoz. A nevelés óvja a
gyermekkort, ne csupán az emlékezetet terhelje, méltányolja a gyermek adottságait és
bontakoztassa ki egyéni képességeit. Az Ő elvei szerint működő gyermek és cselekvés
központú új iskolákat a századforduló utáni reformpedagógiai irányzatok iskolakoncepciói
teremtik meg.

Milyen a mai kor gyermekszemlélete?