A pincér tanítása

Dr. Pereszlényi Zsigmondnak hívták. Az osztálytársam, Pereszlényi Buci apja volt.

Pincér volt egy zuglói kisvendéglőben, amelynek lombos akácfákkal övezett, hangulatos
kerthelyiségében ifj. Kozarek Béla és népi zenekara muzsikált.
Egyébként nem ez volt a szakmája. Egyetemi tanár volt.
Filozófiát tanított valaha Pereszlényi bácsi.
Akkoriban nem értettem, miért pincérkedik ez a mindentudó, különös ember. Irgalmatlanul sok könyv
között éltek; a padláson, a pincében, a folyosón, még a fürdőszobában is könyvek álltak nagy, poros
kupacokban; a konyhában, a hálószobában és a gyerekszobában mennyezetig tornyosultak a különféle
magyar, német, angol, francia és lengyel kiadványok - csodálatos volt, hogy ezt a sok könyvet valaki
egyáltalán elolvasta.
Ebben a mérhetetlen Mindentudás-tárban nőtt fel a barátom és három lánytestvére.

Mindaz, amit az emberiség az életről, az Istenről, a teremtésről, a fizikáról, a halálról, a sorsról, a

lélekről, a csillagászatról, a művészetről, az esztétikáról, de még a konyhamoűvészetről és a
vendéglátásról is valaha gondolt, az ott volt ebben a lakásban és Pereszlényi bácsi fejében.
Tőle hallottam először Krisna, Seneca, Heidegger és Chateuebriand nevét.
dr. Pereszlényi Zsigmond felesége, Márta néni - a távoli őseit tekintve - zsidó volt. Egyébként már az
apja is római katolikus volt; engem is tanított hittanra az öreg pap, Bálint atya, a papa unokatestvére,
aki valaha összeadta Buci szüleit a Nagy Lajos király úti templomban.
1944.
Régóta gyülekezı viharfelhık sőrősödtek a Pereszlényi család fölött. Négy gyerekük volt, és az
akkoriban érvényes tudományos faj szemlélet szerint az ilyen vérkeveredések esetén a fiúgyermekben
az apa, a lányokban az anya őseinek vére kering hittől, vallástól, meggyőződéstől teljesen függetlenül.
Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a bácsi és Buci ezek után is vidáman élhetnek tovább, mert ők
rendes, magyar emberek, de a három lányt és Márta nénit be kell szolgáltatni egy fegyveres
testületnek, hogy elhurcolják vagy azonnal belelőjék a Dunába.
Dr. Pereszlényi Zsigmondnak le kellett volna adnia a családját, mint a vágócsirkéket. (Három
kiirtandó lánya volt plusz a felesége.)
Ez volt a Törvény, a Rend, a Szabály - és mint mondták, egy egészséges, szebb jövőt áhító
társadalomnak az alapvető érdeke.

Nagy kihívás az ilyen feladat egy olyan ember számára, aki elvont filozófiai gondolatok között töltötte
az egész életét.

Aki mindig két szemüveget hordott, s egyikkel a világot, a másikkal, hunyorogva, a papírokat nézte,
melyekből az örök emberi és isteni törvények titkait fürkészte.
Nem sokáig töprengett.

Egy késő novemberi éjszakán behatolt a katonai kiegészítő parancsnokságra - nyilván ártalmatlanná
tette az őröket -, telerámolt egy lopott teherautót sokféle fegyverrel, lőszerrel, nyeles- és tojásgránáttal;
majd kifarolt az udvarról, szétnyomta a kerítést, és kidöntötte az utcai telefonfülkét.
Hazarobogott, és eltüntette a családját. Hová, nem tudtuk.

Bucitól tudom, hogy a papája már régóta komoran figyelte az eseményeket. Azért állt pincérnek is,
mert megundorodott az egyetemtől és mindattól, amit ott szolgálnia kellett volna. Inkább mint pincér
szolgált. Amikor azonban a hatalom elkezdett babrálni a családjában, hogy eldöntse, melyik az igaz
ember és melyik a férges, ki maradjon életben közülük, és ki pusztuljon el, méghozzá bestiális módon,
Pereszlényi bácsi kijött a sodrából.
Nyilas karszalagot húzott, s néha egyedül, néha egy barátjával
járni kezdte a már ostromlott Budapestet.
Sőt, az egész országot.

Először kifosztotta a kenyérgyárat. Majd két nagyobb húsüzemet, több pékséget és állítólag valami
konzervgyárat is.
Főleg légitámadások idején robogott végig a romos pesti utcákon, amikor mindenki, még a gyilkosok
is a föld alatt lapultak.

Zászlóként lebegő ősz hajjal száguldott a kihalt utcákon (nem volt már autójának szélvédőüvege), és
üvöltve dobálta be az éhező zuglóiaknak, zsidóknak és keresztényeknek, a pincékben lapuló
gyerekeknek, asszonyoknak s főleg a rémült vénembereknek a lopott élelmiszereket.
Ahol nem mertek kaput nyitni, az ún. „védett házakban", de még a rendes keresztény házakban is, ahol
óvóhelyeken lapultak a lakók, a férfinak álcázott lányok és családanyák (ők már a közeledő szovjet
hadseregtől féltek - a németek nem hoztak magukkal erotikát), oda is behatolt a bácsi.
Disznózsír, lekvár, zsákokban liszt és cukor, malátakávé, Mosószappan és persze a sokféle hús: hurka,
száraz kolbász, parizer, babkonzerv és mérhetetlen sok szalámi... Szalámi!... Ami a csodák csodájának
számított!

„A Végítélet idején is minden van, csak nehezebb hozzájutni!" - mondta a háború után

Olyan volt, mint egy Mikulás.

Véres Mikulás, mert télikabátja, lobogó sálja és fehér inge is vörös volt. Valahol belelőttek a bal
karjába vagy a vállába; a vére elborította a szakállát és egész mellkasát. Korán őszült haját és szürke
szakállát vörösre festette a vére.
Így él a képe bennem ma is, hatvanöt esztendeje. A szalámi íze is őt idézi, a zuglói Robin Hoodot, aki
nem „igazságot szolgáltatott", csak élelmiszert osztott mindenkinek.
Főleg azonban a családját mentette. Szemüvegének bal lencséje törött volt, olyan apró szilánkokra,
hogy ezen nem is láthatott. A cuccokra, amiket széthajigált, ráfolyt a vére.
Néha örjöngő dühében is, mert látta, hogy a megrettent emberek félnek elfogadni az ajándékát. Féltek
enni az éhezők.
Nem a gyilkosaiktól féltek - ez bőszítette fel Pereszlényi bácsit -, hanem tőle, a jótevőjüktől, akit
véresre lőttek ezekért a holmikért. Féltek, hogy a cinkosaivá válnak. „Jaj, istenem, ebből baj lesz!"
Nem merték fölkapkodni a földről a kolbászokat. A félelemtől jobban féltek, mint az éhségtől - a
hatalom fenyegetésétől jobban rettegtek, mint az éhhaláltól.
A Mikulás túlüvöltötte a detonációkat. „Zabáljatok, ti marhák! Inkább éhen vesztek?" - ordította a zárt
pinceablakokból kileső rémült szemek felé.
Repültek, szálltak a kenyerek.
Ahol nem mertek ajtót nyitni, ott a konzerveket egyszerűen bevágta a pinceablakokon át. Napokig
ropogott az üvegcserép a lábak alatt.
A pontyok nyitott szemmel hevertek a hóban.

A szabad emberek őrült vidámsága.

Ez hiányzott a kedvenc irodalmi hősömnek, Robin Hoodnak az arcáról:

Az éhező emberek, akik olvadt hólevet ittak és döglött állatok tetemeit ették, úgy fogadták ezeket a
csakis az álmaikban létező élelmiszereket, mint az égből hullott mannát. Téliszalámi!... Csokoládé!...
És töpörtyoű! Amikor sokan a macskahúsra is ráfanyalodtak.

Pereszlényi bácsi életem első Rambója volt.

Szemernyi félelem sem volt benne.

Tudta, hogy ez már régóta nem az a világ, amikor az egyetemi katedrán elvont filozófiai elméleteket
oktat, nem az, amikor a tanítványainak különórákat tart, s nem az, amikor barátaival összejön néha a
körúti kávéházban politizálni.

Régóta nem érdekelte már sem a politika, sem a vallás, sem a filozófia, semmiféle rendelet, eszme és
hitvilág.
Összeomlott mindaz, amit emberi kultúrának neveztek.

Ő pedig úgy értelmezte - és ez mozgatta valamennyi idegszálát és agysejtjét -, hogy ezt a háborút
személyesen ellene és a családja ellen indították.

Elhatározta, hogy ezt a háborút megvívja.

Nem érdekelte semmiféle ideológiai ellentét. Minden ember ellensége volt, aki a családját bántani
akarta.
Az emberiség egész kultúrája hidegen hagyta, mert látta, hogy nincs!
A szellem már csakis papírokon élt,0 - semmi nem igaz az egészből!

Egyetlen dolgot tartott valóságnak: hogy a feleségét és a gyerekeit meg akarták ölni.
És ezt ő személyes hadüzenetnek vette.
Így aztán nem lehetett megállítani.
Aki fegyverrel lépett elé, azt teherautójának orrával félrehajította, vagy ha fegyvert fogott rá,
egyszerően lelőtte.
A világtörténelem- Pereszlényi bácsi magánügyévé vált.

„Abból indultam ki - mesélte sok év múlva, a zuglói vendéglőben -, hogy mindenki őrült. És hazudik.
Te se hallgass soha senkire, tanácsolom, pajtás, csakis a saját szívedre!"
Hite és tudása, teste és lelke teljes egységben volt. Tudta, mit kell tennie. S ezt nyomban meg is tette.
Nem úgy, mint Hamlet! Gondolat és cselekvés a háborús időkben különben is szétválaszthatatlan;
félsz és gyilkossá válsz, dühbe gurulsz és hőssé magasztosulsz.
Szorult helyzetben az ember olyan lesz, amilyen.
Amilyen valójában.
A tett az igazi arcunkat mutatja.

Ez történt a Mikulással is. Meggyőződésből cselekedett.

Vidám ember volt.
Azt mondta magáról a háború után, hogy szerencsés.
- Tudod, miért?... Mert négy gyerekem közül csak egyet öltek meg!... És amilyen elvetemült, pocsék
világ ez: nem is olyan rossz arány!
Ekkor mondta ki azt a mondatot, ami miatt az egészet elmeséltem.
Megkérdeztem tőle, hol tanult meg lőni, aknát vetni, robbantani, géppuskát kezelni.
Azt mondta:
- Lőni az első világháborúban tanultam. Nem kényszerből. Örült, hogy ezt is megtanulhatja.
szorgalmas odaadással, ahogy a filozófiát tanulta. Azt mondta:
- A jóra várni kell, kiskomám! Hittel, reménységgel. De a rosszra készülni kell. Csakis együtt
működik ez a kettő.