dr.

Drábik János
A független központi bankok

A független központi bankok nem nemzeti jegybankok. Akkor sem azok, ha előszeretettel
nevezik magukat "nemzeti banknak". A valódi nemzeti jegybankok feladata az adott ország saját
valutájának abból a célból történő kibocsátása, hogy az értéket előállító reálgazdaság
működéséhez szükséges elegendő mennyiségű közvetítő közeg kerüljön forgalomba. Ezt olcsó
hitelnyújtással, a kamatlábak és a valutaátváltási kulcsok nemzetgazdasági érdekeket szolgáló
szabályozásával lehet elérni. A valódi nemzeti bankok a demokratikusan választott törvényhozás
és kormányzat érdemi ellenőrzése alatt állanak. Ezeknek a demokratikusan legitimált
intézményeknek joguk van a fiskális (költségvetési és adózási) politika mellett a pénzkibocsátást,
kamat-és árfolyamszabályozást, valamint a hitelezést felölelő monetáris politikát is irányítaniuk.
A független központi bank a valódi nemzeti banktól eltérően elsősorban a belföldi és külföldi
pénzvagyontulajdonosok érdekeit tartja szem előtt, amikor pénzt bocsát ki, megállapítja a
kamatok és a forint folyamatos leértékelésének a mértékét, a kereskedelmi bankok kötelező
tartalékait és az azután fizetendő kamatokat, továbbá, amikor külföldi tőkét von be, illetve
amikor a feleslegesen nagymennyiségű - spekulációs célból ideérkező - külföldi tőkét magas
kamatozású értékpapírok kibocsátásával kivonja a forgalomból, azaz sterilizálja.

Az MNB független központi bankként működik akkor is, amikor nem vagy csak
minimális mértékben bocsát ki pénzt a magyar gazdaság és a költségvetés finanszírozására.
Ugyanakkor a magas kamattal, csúszóleértékeléssel és adómentességgel idecsalogatott felesleges
deviza milliárdok forinttá alakítására működteti a bankóprést és százmilliárdos nagyságrendben
bocsát ki forintot a spekuláns tőke denominálásra. Ezt aztán még nagyobb jövedelmet biztosító
értékpapír kibocsátásokkal kell kivonnia a pénzforgalomból. A kereskedelmi bankoktól is
hatalmas összegeket von be, és azokért alig fizet kamatot. Ugyanakkor ez a pénz hiányzik a
reálgazdaságban értéket előállító vállalkozóknak. Független központi bank az MNB akkor is,
amikor fokozatosan devizára cseréli ki Magyarország pénzét, amely forint alakban van nálunk
forgalomban. Ezt a pénzt azonban állandóan pótolni kell drága hitelekből, amelyekért nemcsak a
pénzpiaci kamatokat, de magas kamatprémiumot is fizetünk már évek óta. Ha nem független
központi bank, hanem Nemzeti Bank lenne az MNB, akkor sokkal több forintot bocsátana ki a
magyar gazdaság számára, akkor legalább a nyugaton is elfogadott arányban finanszírozná
jegybanki pénzzel a költségvetési hiány egy részét. Ma már szakértők is bizonyítják, hogy a
forintleértékelés felesleges és a magas kamatokkal együtt ez az oka a magyarországi inflációnak,
és nem a "túlzottan nagy" vásárlóerő. Az inflációt tehát az MNB monetáris politikája gerjeszti.
De mivel már csak külföldi deviza van forintalakban forgalomban, ezért az u.n. inflációs adó is
külföldre áramlik, a külföldi devizatulajdonosok extraprofitját növeli, és egyben a magyar
költségvetés jövedelmét, - a kamara hasznát és az inflációs bevételt, - csökkenti ez is. Ha a
nemzet érdekeit tartaná szem előtt, akkor az MNB nyújtana közvetlenül hitelt a költségvetésnek,
és nem kényszerítené az államot, hogy magas közvetítõi díjakért privát befektetőktől vegyen fel -
milliárdos veszteségekkel - hiteleket. Lehetne tovább is sorolni. Csupán jelezni kívántuk, hogy a
monetáris politika magánosítása óriási, és évről-évre ismétlődő veszteséget okoz a magyar
költségvetésnek, viszont többszázmilliárd forintra rugó, kockázatmentes magas hasznot hoz a
külföldi és belföldi pénztulajdonosoknak. Az MNB egész monetáris eszközrendszere azt a célt
szolgálja, hogy folyamatosan hitelek felvételére kényszerüljünk. Ha pl., leszámítolnák a
kereskedelmi váltókat, ez önmagában lendületet adhatna a tőkehiányban szenvedő reálgazdasági
szereplőknek. Ezt a hitelpótló kiváló pénzügyi eszközt jogrendszerünk ismeri, de az MNB
kiiktatta a gyakorlati pénzforgalomból, mert ez csökkentené a drágán kamatozó hitelek felvételét,
ami viszont elsőrendű érdeke a pénzvagyon tulajdonosoknak. A független központi bank pedig
 2

az ő elsőszámú képviseletük Magyarországon. Feladatai teljesítéséhez, - az állam és a társadalom

folyamatos eladósításához - van szükség a monetáris politika privatizálásához. A független jelzõ
itt nem más, mint a privatizálás eufémisztikus, szépítgetõ kifejezése. Helyesen állapította meg
már csaknem kétszáz évvel ezelőtt Meyer Rothschild, hogy “egy központi bank magántulajdonba
vételének valódi oka a részvényesek személyes vagyonának a gyarapítása.“ Ugyancsak tőle
származik az a kijelentés is, hogy “engedjék meg nekem egy ország pénzügyeinek az
ellenőrzését, hogy aztán ki hozza törvényeit, az már nem érdekel.“ Ez magyarra fordítva annyit
jelent, hogy elég a pénzvagyon kül-és belföldi tulajdonosainak, ha a monetáris politika az övék.
Hogy a képviselők és a kormány a többi kérdésben hogyan dönt, az már csak másodlagos
fontosságú, hiszen a pénzforrások szűkössége behatárolja politikai mozgásterüket. A monetáris
politika a pénzeszközök feletti rendelkezést jelenti, de még az adópolitikát is meghatározza,
mivel a beszedett adók mintegy 30 százaléka kamattörlesztésre fordítódik.

Az MNB független központi bankká, FKB-vé történõ átalakítása, vagyis teljes kivonása a
kormány hatásköre alól, már valóság. Lényegében az Országgyűléstől is független, mert az
monetáris, tehát érdemi tevékenységéről, nem számoltathatja el. Az FKB csak arról számol be,
amiről akar. Felelősségre nem vonhatja a Parlament. Az Állami Számvevőszék is csak formai
szempontból, de nem érdemileg ellenőrizheti. A monetáris döntéseket nem vizsgálhatja.
Ugyanez áll a Bankfelügyeletre is. A központi bank további függetlenítése is folyamatban van.
Erre utalnak a jelenlegi alkotmány, valamint az MNB törvény módosítására készült tervezetek.
Már arról is érkeztek - egyelőre még nem megerősített - hírek, hogy nagy titokban elkezdődtek az
MNB esetleges formális privatizálását szolgáló előzetes tárgyalások is a Nemzetközi
Valutaalappal. Ez a jogilag is teljes függetlenség azonban nem érdeke valójában a független
központi banknak. Ugyanis, ha formailag állami marad, akkor, pl. a folyamatos leértékelésbõl,
kereskedelmi banki tevékenységébõl és más tranzakciókból származó veszteségeit könnyedén át
tudja hárítani a költségvetésre. Egy jogilag is különálló szervezet ezt már csak nehézségek árán
tehetné meg. Mindenesetre az MNB hatáskörének és függetlenségének további növelését
szolgálta az is, hogy 1996 nyarán a pénzügyminiszter megállapodott a nemzeti bank elnökével az
úgynevezett nulla kamatozású adósságállomány kötvényesítésérõl, azaz arról, hogy az eddig
csupán elszámolási tételt jelentő kamatmentes és lejáratnélküli adósság a költségvetést terhelő és
kamatozó valóságos adósságként legyen kezelve a jövőben. Ezzel a lépéssel a már meglévõ
államadósság után fizetett mintegy 600 milliárd forintot kitevõ kamatösszeg évi 170 milliárddal
növekedett. Ez a kamatfizetési kötelezettség ezentúl egyenrangúan versenyez az életbevágó
oktatási, egészségügyi és szociális kiadásokkal a szűkös költségvetési forrásokért.

Hogy mekkora hatalma van egy központi banknak, azzal kapcsolatosan érdemes
Lincoln egykori amerikai elnöknek azokat a szavait idézni, amelyeket az Egyesült Államok
banktörvénye elfogadásakor mondott 1863 februárjában:

“A pénz hatalom élősködik a nemzeten békeidőben és összeesküszik ellene válságos

időkben. Ez a hatalom despotikusabb, mint a monarchia, arcátlanabb, mint az autokrácia, önzőbb,
mint a bürokrácia. Olyan válság közeledtét látom, amelytől megfagy ereimben a vér és
reszketnem kell hazám biztonságáért. A korporációk kerülnek trónra, a korrupció korszaka
köszönt ránk és a pénzhatalom kihasználva a nép hiszékenységét mindent elkövet uralmának a
fenntartásáért egészen addig, amíg a gazdagság néhány kézben halmozódik fel és a köztársaság
tönkremegy.“

Néhány hónapra azután, hogy az említett banktörvény elfogadásra került, a City of

Londonban működő Rothschild bank bizalmas levelet írt a new yorki bankárokhoz. Ebből is
érdemes idézni néhány mondatot:
 3

“Azok a kevesek, akik kiismerik magukat a kamatozó hitelpénz rendszerén, vagy

abban lesznek érdekeltek, hogy minél több hasznot húzzanak belőle, vagy annyira függenek majd
kegyeitől, hogy nem fogják ellenezni. A nép többsége viszont nem lesz képes szellemileg
felfogni, hogy a pénztőke milyen hatalmas előnyökre tehet szert e rendszer segítségével. Ők
zokszó nélkül viselik majd terheiket és talán mégcsak nem is sejtik, hogy ez a rendszer mennyire
sérti érdekeiket.“

A fedezetlen pénz rendszerének lényege

A fedezettel /pl. aranyalappal/ rendelkező pénz bármilyen mennyiségben nem növelhető,

ezért ez az új rendszer először korlátozza, majd teljesen kiszorítja a használatból a fedezettel
rendelkező pénzt. Az így forgalomba kerülő pénz most már csak hitelpénz, amely egy
tollvonással vagy egy billentyű lenyomásával nemcsak korlátlanul növelhető, hiszen a semmiből
állítják elő, de amely után mindenki kénytelen kamatot is fizetni a bankoknak. A semmiből
teremtett és csak hitel, illetve adósság formájában létező pénz - hitelpénz - után felszámított
bármilyen mértékű kamat morálisan elfogadhatatlan és ezért uzsorának tekintendő, ha azt nem
közcélra fordítják. De nemcsak a kamat létével, de a mértékével és azzal is probléma van, hogy
azt akkor is előre rögzített mértékben és időpontban fizetniük kell a vállalkozóknak, ha
vállalkozásuk csak kismértékben volt nyereséges, vagy ha azzal nem is sikerült értéktöbbletet
előállítani. Holott a kamat az elért értéktöbblet azon része, amelyre a pénzét befektető tarthat
igényt egy sikeres vállalkozás esetén. És ha nem volt a vállalkozás sikeres, ha nem sikerült
értéktöbbletet elõállítani? A kamatot a bankoknak akkor is fizetni kell. Ha pedig a vállalkozó erre
nem képes, akkor jön a végrehajtó. A bank aztán árverezés útján lesz fiktív pénzéért valódi
értéket hordozó vagyontárgyak tulajdonosa a reálgazdaságban.

A fedezetlen pénz rendszerének másik fontos jellemzője, hogy a növekvő gazdaság

pénzszükséglete csak fokozott eladósodás és kamatteher vállalásával növelhetõ. A fedezetlen
pénz folyamatos szétterítése a reálgazdaságban tartósan gerjeszti az inflációt. De inflációs
hatásúak az exponenciálisan emelkedõ kamatterhek is, mert beépülve a termelési költségekbe
állandóan felfelé hajtják az árakat. A bankokhoz áramló hatalmas összegű kamatok viszont
csökkentik a reálgazdaságban mozgó pénz mennyiségét, amely ciklikusan pénzhiányhoz vezet. A
pénzhiány pedig azt jelenti, hogy egyes gazdasági szereplõk, bármilyen jól dolgoztak is, nem
tudják értékesíteni árúikat, szolgáltatásaikat. (Ez a legfőbb oka a magyar mezőgazdaságot sújtó
értékesítési nehézségeknek is 1999-ben.) Ez csődöket, recessziót, munkanélküliséget vált ki. De
hová teszik a bankok a kamatmilliárdokat? Egy kisebb részt visszaforgatnak a termelő
gazdaságba, újabb hiteleket nyújtva. Ez további eladósodást, növekvõ kamatterheket jelent az
értéket előállító reálszféra számára. Az eladósodás és kamatfizetés sprirálja pedig folytatódik, de
most már magasabb szinten. A kamatjövedelem többi része azonban nem tér vissza a termelési
szférába, hanem parazita tőkeként spekulál a pénzpiacokon, mivel így több profitot tud elérni,
mint az értéket előállító termelõ reálszférában.

A fedezetlen pénz rendszere belső ellentmondásai miatt szükségszerűen nagyon ingatag,

törékeny és ezért működtetése folyamatosan stabilizáló erőfeszítéseket igényel. Ezért a
pénzvilágban hallható legtöbbet hangozatott jelszó ma a “stabilitás megőrzése“. A stabilitás itt a
folyamatosan híguló, elértéktelenedõ pénz relatív értékének a megőrzésére tett sziszifuszi
erőfeszítés: azaz a fogyasztás és a gazdasági növekedés korlátozásával a költségvetés és a
külkereskedelmi mérleg egyensúlyának a megtartása. Ez a fajta stabilitás azok legfőbb érdeke,
akik a fedezetlen pénz kibocsátásával és a ráépülõ kamatok behajtásával a saját pénzrendszerük
egyensúlyát minduntalan felborítják. A megbomló monetáris egyensúlyt ideig-óráig fenn lehet
 4

tartani a társadalmi erőforrások átcsoportosításával (lásd Bokros-csomag Magyarországon, a

szociális rendszerek beindult fokozatos leépítése Amerikában, Német-és Franciaországban), azaz
az adósságszolgálat maradéktalan teljesítése végett csökkenteni lehet a jóléti állam szociális
kiadásait egészen addig, amíg azok nem ütköznek a társadalom többségének a kemény
ellenállásába. A fedezetlen pénz világrendszerré alakítása és fenntartása csak a központi bankok
minőségileg új szerepvállalásával volt lehetséges.

Pénzmonopólium vagy szabadpiac

A központi bankok annyiban piacbarát intézmények, hogy alapvető érdekük a nemzetközi

pénzpiac fenntartása. A pénzpiac szabályozásának monopóliumával viszont kézbentartják a
termelõ szféra piaci mozgásait is. Ez pedig gátolja a vállalkozói szabadságot, az árúk-és
szolgáltatások szabadpiaci versenyét. A nemzetközi pénzpiac ellenőrzésének monopóliuma tehát
nem egyeztethető össze a szabadpiaci versennyel. A központi bankok a társadalom demokratikus
ellenõrzése alatt nem álló szervezett magánhatalom legfontosabb szerveiként alapvető
közfeladatokat vontak magukhoz, ugyanakkor döntéseikben pénzvagyontulajdonosok személyes
érdekeit tartják szem elõtt. Ezen közfeladatok ellátása kapcsán hozott döntéseik kihatnak a
társadalom egészének a sorsára, miközben ennek a társadalomnak semmilyen beleszólási
lehetősége sincs a központi bankok tevékenységébe. Pl. a formailag még állami tulajdonban álló
MNB saját rendeletével 20 évre szólóan hivatali titokká minősítette a hitel- és tartalékállomány
szerkezetére, változásaira és döntéseire vonatkozó információkat. Az MNB állami alkalmazott
elnökének jelenlegi fizetése pedig legalább hatszorosan múlja felül a miniszterelnök fizetését. A
központi bankok a választott kormányok megkerülésével, azok kezét gyakran megkötve
irányítják a pénzügyi-és gazdasági életet. Holott a kormányok tagjainak választóik elé állva
viselniük kell a politikai felelősséget, míg a központi bankok vezetőinek nem kell
megmérettetniük magukat demokratikus választásokon. De akarjuk vagy sem, - mint tényt -
tudomásul kell vennünk, hogy ezek az új pénzügyi szervezetek ma már meghatározóan szólnak
bele sorsunk alakulásába.

Miért fejlődhettek az elmúlt két évtized során a kormányoknál is fontosabb intézménnyé a

központi bankok? Az egyik ok az volt, hogy a gazdaságilag legfejlettebb országokban a
monetáris politika vált uralkodóvá. Ez pedig a központi bankok speciális területe. A másik ok az
volt, hogy az Európai Unió közös központi bankjának a létrehozása, valamint új központi bankok
létesülése Kelet-és Közép Európában arra kényszerítette a kormányokat, hogy világosan
meghatározzák viszonyukat ezekhez az új intézményekhez. A harmadik tényező pedig az volt,
hogy a kötöttségektől megszabadult, globalizált és elektronizált pénzügyi piacok ráébredtek arra:
segítségre, irányításra, gyámkodásra szorulnak. Azaz monetáris intézmények nélkül nem
boldogulnak még akkor sem, ha sokan nem kedvelik ezeket az intézményeket. Ezt a három
különböző okot a mindegyikben bennrejlő közös stabilitás iránti igény kapcsolja össze. Stabilitás
alatt az adott ország valutája vásárlóerejének és a pénzügyi rendszernek, ezen belül a fizetési
rendszernek a stabilitása értendõ. Tehát nem a gazdasági növekedés, a jóléti rendszerek, valamint
az emberközpontú társadalom fenntartásának a stabilitása, hanem a hitelpénz és kamatfizetés
rendszerének zavartalan működtetése. Ez messze több és igényesebb feladatkör, mint a
hagyományos jegybankok pénzkibocsátási funkciója és az állam bankárjának szerepköre. Ez a
világot a háttérből irányító pénzhatalom működésének a legfontosabb területe. Ezért ma már nem
a választott kormány és annak vezetője az első számú hatalmi központ egy országban, hanem a
központi bank vezérkara, az elnökkel az élén. Csak látszat, hogy a központi bank elnöke még
függ a kormánytól és a parlamenttől. A kormánynak és a parlamentnek kell kérnie, gyakran
megalázkodva, a központi bankot, hogy monetáris döntéseivel tegye lehetővé s kormányzati
programok finanszírozását.
 5

Már említettük, hogy a kamat időmúláshoz kötöttsége és rögzített mértéke, - azaz attól
való teljes elkülönítése, hogy a kölcsönzött hitellel sikerült-e vagy sem az adott idő alatt
értéktöbbletet előállítani - a fedezetlen pénz alapján működő gazdaságot szakadatlan
egyensúlyvesztésbe hajszolja. Ezért a monetáris stabilitás erőltetése lett az egyensúly
helyreállításának szinte vallásos dogmává lett módja. A vezető ipari országok pénzügyeit
kontrolláló központi bankok és az őket háttérbõl irányító nemzetközi pénzügyi körök az 1970-es
évek második felében adták fel a nagyvonalú állami túlköltekezéssel fenntartott gazdasági
növekedés politikáját. Ezt persze a korlátlanul előállítható fedezetlen pénz tette lehetővé. Ennek a
Keynes által szorgalmazott politikának az egyik főcélja a munkanélküliség elkerülése és a teljes
foglalkoztatottság megközelítése volt. Másik, nem kevésbé fontos célja pedig az államok tudatos
eladósítása volt, hogy teljesen át lehessen térni a fedezet nélküli hitelpénz és a kamatfizetés
rendszerére. Ez a finanszírozási mód kedvezett a politikai eliteknek is, mert népszerűtlen
adóemelések mellőzésével tudták politikai programjaikhoz a pénzt beszerezni a központi bankok
mindig készséges vezetőitõl. Amikor ez az eladósodási folyamat elérte azt a szintet, hogy a
magánbankok által kreált hitelpénz már kiszorította a kamatmentes pénz különböző változatait
(pl. a nemesfémeket, az egyes államok által kibocsátott kamatmentes pénzeket), akkor a központi
bankok hirtelen az infláció megfékezését, a hitelek menedzselését, a kamatlábak és a
valutaátváltási kulcsok meghatározását helyezték tevékenységük központjába. Ezzel elkezdődött
a neoliberális monetáris pénzpolitika máig tartó korszaka.

Több neves angliai és amerikai egyetem (Oxford, Harvard, Stanford) kutatói

megvizsgálták három évtizedre visszamenőleg, hogy milyen összefüggés áll fenn az infláció
csökkentése és a központi bankok függetlensége között. Megállapították, hogy minél nagyobb
egy központi bank függetlensége, annál nagyobb az infláció. Ez az MNB vonatkozásában azt
jelenti, hogy független és a magyar gazdaság számára kifejezetten káros politikájával inflációt
hoz létre. Belföldi inflációs nyomás nincs, mivel 1995-1996-ban a reálbérek 17 százalékkal
csökkentek és stagnált a fogyasztás. Az 1997. évi 4%-os és az 1998. évi 6%-os nemzeti
össztermék növekedés alig növelte a vásárlóerőt. A lakossági fogyasztás oldaláról tehát nem volt
inflációs hatás.

A magyar gazdaságot sem kívülről, sem belülről nem fenyegette gazdasági okokra
visszavezethető inflációs veszély. Fenyegették viszont az inflációs várakozások, amit nagyrészt
az indokolatlanul magas kamatszint és az MNB restrikciós hitelpolitikája táplált. Az inflációs
veszély túlhangsúlyozása és az MNB u.n. sterilizációs intézkedései teljesen elhibázottak voltak
és évek óta sok tízmilliárdos veszteséget okoztak az MNB-nek és rajta keresztül a
költségvetésnek. A magyar gazdaság nem tud talpra állni, amíg az MNB nem változtatja meg
kamatpolitikáját és nem csökkenti a kamatlábakat. Ma már teljesen indokolatlan a leértékelési
politika és a költségvetés hiányának a túlhangsúlyozása. A 2000.-k évi költségvetés
legnyomasztóbb tétele 8000 milliárd forintot megközelítő államadósság után járó 803 milliárd
forint adósságszolgálat. Ennek a kamattartozásnak a túlnyomó többségét különbözõ típusú
kincstári adósságok után forintban fizetendõ kötelezettségek alkotják. Ilyenek, pl.
kincstárjegyek, az MNB-től felvett, hiányokat fedező hitelek, a forint leértékeléséből származó,
MNB-vel szemben fennálló költségvetési adósság, stb. Az MNB már azzal is segíthetné a magyar
költségvetés helyzetét, ha csökkentené ennek a közel 8000 milliárdot megközelítő belföldi
adósságoknak a kamatszintjét. Az Európai Unió tagállamai államadósságaik után átlagosan 7
százalék kamatot fizetnek. A magyar államadósságot átlagosan 15% körüli kamatteher sújtja. Az
MNB monetáris politikájával eddig nem törekedett a forint kamatok csökkentése révén a
költségvetést sújtó terhek enyhítésére. A Miniszterelnök megállapításával ellenkezően az MNB
elnök monetáris politikája súlyosan elmarasztalható. Ez a politika egyoldalúan csak a
 6

pénzvagyontulajdonosok maximális nyereségére és az MNB hibáiból származó veszteségek

közpénzből való finanszírozására volt tekintettel. A monetáris politika monopóliumát pedig azon
a címen kapta meg az MNB elnöke, hogy így lehet a leghatékonyabban biztosítani a forint
értékállóságát és csökkenteni az inflációt. Mindkét állítás ma már tudományosan cáfolható. Nem
több mint félrevezetést, propagandát szolgáló mitosz, egy nagyon is költséges hiedelem. A
nemzetközi pénzvilág szócsövének számító Global Finance c. lap jeles minősítése Surányi
György számára csak annyit jelent, hogy extra jövedelmet tudott biztosítani az uzsorajövedelmet
húzó bel-és külföldi pénzvagyontulajdonosok számára. Ez egyben azt is jelenti, hogy ennyivel
rosszabbul szolgálta a magyar gazdaság és a magyar társadalom többségének az érdekeit, mert
több pénzt vett el tőlük és szivattyúzott át monetáris eszközökkel a pénzvagyonosokhoz, mint
más országok központi banki elnökei, akik jobban figyelemmel voltak saját országuk lakóinak az
érdekeire. A nemzetközi befektető pénzemberek és a magyar vállalkozók, a magyar gazdaság és
a magyar társadalom egészének érdekei élesen eltérnek egymástól. Ami az egyiknek extra
profitot jelent, az a másiknak újabb veszteséget, többletmunkát és szegénységet.

Magánügy vagy közügy a monetáris politika szabályozása?

A nemzetközi pénzügyi rendszert ellenőrző erők szerint a monetáris politika irányítása

demokratikus államban sem lehet választott képviselõk kezében, mert a pénz a politikailag
legérzékenyebb árú és ezért a pénzügyek irányítását meg kell védeni az illetéktelen politikai, -
pártpolitikai - beavatkozásoktól, a politikai hatalom visszaéléseitõl. Ha a kormányok
meghatározhatják pl. a kamatlábak mértékét, akkor jól időzítve gazdasági fellendülést
indíthatnak be választások előtt, amelynek elkerülhetetlenül bekövetkező inflációs vonzata csak
a választások után következne be. Erre az érvre azzal válaszolhatunk, hogy a szervezett
magánhatalom, amely néha még az állami közhatalomnál is erősebb hatalom, szintén visszaélhet
a pénzügyek manipulálásával, ráadásul anélkül, hogy a privát haszonra manipulálóknak valaha is
politikailag vállalniuk kellene egy demokratikus választás keretében a felelősséget tetteikért a
társadalom nyilvánossága előtt.

A központi bankok kormányoktól való függetlenítésének igazi oka azonban az, hogy ez
szükségszerű előfeltétele volt egy államok feletti Európai Központi Bank létrehozásának, majd
pedig egy globális központi bank működtetésének. Ennek a világszintű központi banknak
lennének a helyi kirendeltségei az egyes államok központi bankjai és csak neki lennének
alávetve. Mint már említettük, a globális központi bank szerepét jelenleg három szorosan
együttműködő testvérbank, az IMF, a Világbank és a BIS /Nemzetközi Fizetések Bankja/,
továbbá az amerikai Ferderal Reserve System tölti be. Ennek a bankinternacionálénak érthetõen
útjában állnak a pénzhatalom számára feleslegessé vált nemzetállamok, mert ezek az
“idejétmúlt“ intézmények csak akadályozzák transznacionális szervezeti rendszerének zavartalan
kiépülését és hatékony működtetését.

A központi bankok 3-ik nagy szerepköre a kereskedelmi bankok és más pénzügyi

intézmények, valamint a pénzpiacok működésének szabályozása és ellenőrzése. Ha egy központi
bank kézben akarja tartani a monetáris politikát, akkor nem térhet ki az elől, hogy a pénzügyi
rendszer integritását, stabilitását, a fizetési-elszámolási rendszert valahogyan befolyásolja,
irányítsa. Ez így van a gyakorlatban még akkor is, ha egyes országokban az ellenőrzési
feladatokat nem egyedül, hanem más intézményekkel közösen látja el. A megkötöttségek
feloldása - a deregularizáció, liberalizáció - megnehezítette a pénzmozgások figyelemmel
kisérését. Már közhely, hogy komputer gombok nyomogatásával napjainkban milliárdok
mozgathatók percek alatt a világ egyik végéből a másikba. Számos spekulációs botrány
bizonyítja, hogy az “egy világ, egy piac, egy válság“ már nemcsak szavak. Így aztán ismét
 7

előtérbe került a “megfelelően szabályozott pénzpiacok“ igénylése. Megint a stabilitás a

varázsszó. Ezúttal a pénzpiac hatékonysága és általános biztonsága, szilárdsága közti optimális
viszony stabilizálásáról van szó. A nemzetközi pénzvilág mértékadó vezetői azt kívánják a
központi bankoktól, hogy a pénzpiacok szereplői nagyjából azonos feltételek mellett, azonos
szabályokkal versengjenek egymással. Ez nagyon eltérő kultúrák, jogrendszerek, könyvelési és
adózási előírások fokozott összehangolását igényelné. Mindenesetre a központi bankok már a
helyükön vannak és döntően szólnak bele a népek sorsába, miközben gondosan készülnek arra,
hogy az új globalizált világ kulcsintézményeiként - a népszuverenitás demokratikus ellenőrzése
alól kibújva - átvegyék a vezetõ szerepet a világ irányításában. Arra pedig senki nem gondol,
hogy a világ pénzügyi és gazdasági életét sújtó bajok, - elsősorban a kezelhetetlen eladósodás -
okozói maguk a központi bankok. Általuk alakult ki a jelenlegi helyzet és csak
megszüntetésükkel lehetne a működésük következtében előállott bajoktól megszabadulni. Egy
nemzetnek - parlamentje és kormánya által ellenőrzött - jegybankra szüksége van, de csak kárára
van, ha nyakára telepszik és irányítani kezdi egy független központi bank.

dr. Drábik János