A nagy átverés, vagy amit London privatizációnak nevez

Az elmúlt több mint egy évtizedes periódus alatt (1988-1997-ig) szerte a világon – főként a
reménytelenül eladósodott harmadik világ és a volt szovjet blokk államai mintegy
negyedbillió dollár értékben kényszerültek állami vagyonuk eladására, hogy fizetni tudják
külföldi adósságaik terheiket, és fedezni tudják az egyre növekvő állami költségvetési hiányt.
Ez a világméretű elkótyavetyélést a 80-as évek végén beköszöntött Bush-Thatcher korszak
indította el, és azonnal az IMF új világrendjének kulcselemévé lett, amit a fináncoligarchia
propagandistái attól kezdve a jóval szélesebb értelmű privatizáció elnevezéssel illettek.
A privatizáció úttörése a 80-as években kezdődött Margaret Thatcher Angliájában, a Mont
Pelerin Társaság holdkóros politikai ideáljaira alapozva. Több forrás mintegy 100 milliárd USD
mértékben határozta meg a Margaret Thatcher keze alatt szétzüllesztett és lecsupaszított állami
ipar és infrastruktúra mértékét, amelyből az országnak csak törmelékhalom maradt. A Mont
Pelerin Társaság zászlóvivői Amerikában – mint Newt Gingrich és más konzervatív forradalmi
fanatikusok – hasonló politikát erőltettek az Egyesült Államokra is, ahol szintén a privatizáció
lett az a fedőnév, amely alatt az ipartalanítás végbement.
Új-Zéland, Ausztrália és más ,,fejlett” országok szintén az első célpontok között szerepeltek.
Ez a folyamat azonban legtovább a fejlődő világ és az egykori szovjet blokk országaiban
ment. Annyira, hogy pusztító tendenciája miatt már egyenesen e népek és lakóik létének
megsemmisülése merül fel.
Más szóval a privatizáció egy nagy átverés. Valójában azt takarja, hogy a Londonban székelő
fináncoligarchia (a londoni pénzvilág) rendkívül sikeres rablóhadjáratokat folytat a világ
legjelentősebb nyersanyagkészleteiért, a fejlődő országokban meghatározó villamos és egyéb
közművekért, távközlésért, közlekedésért és más létfontosságú infrastruktúráért szerte a
világon. Röviden szólva bagóért felvásárolják a világot, egyidejűleg felkapaszkodnak a világ
szétesőfélben lévő pénzügyi rendszerének csúcsára.
A londoni pénzoligarchiák hármas stratégiája a következőképp működik:
1. A privatizációra kiszemelt vagyonokat hosszú távon rendkívül bizonytalan pénzügyi
helyzetbe hozzák, illetve tartják, így arra kényszerítik azokat, hogy folyamatosan befektetőket
vonjanak be, akik általában úgymond ,,biztosítás céljából” további jelentős újabb hitel
felvételét kérik, amely egyben tovább növeli a világméretű pénzügyi szappanbuborékokat.
Nem a termelést, hanem a spekulációt szolgálják ezek a ,,befektetések”.
2. Meghamisítják, letagadják e vagyonok tényleges értékét a jelenleg azokat birtokló
nemzetek előtt annak érdekében, hogy meggyőzzék őket arról, hogy sohasem lennének
képesek független nemzeti ipar kifejlesztésére vagy fenntartására. Vagyon-lecsupaszítás,
vagyonvesztések és más fizikai lepusztítás a sorsa ezért gyakran e vagyonoknak az eladást
követően.
3. Megszüntetik nemcsak az államok gazdasági szerepvállalását, hanem magát a független
nemzeti létet is.
Ezt a népirtó politikát London természetesen különböző címszavak és ideológiák segítségével
,,adja el”, például:
- A privatizáció segít abban, hogy a kormány költségvetési deficitje csökkenjen, mivel az
improduktív állami vagyont a hatékonyabb magántulajdonosoknak adja el – ezt a harmadik
világ kormányainak sugallja a pénzvilág sajtója.
- A privatizáció megszünteti az állami pazarlást – erre a korábbi szocialista országokat
oktatják állandóan az odalátogató nagyképű amerikai harvardi közgazdászok.
- A privatizáció forrást teremt az eladósodott ország tartozásának kifizetésére – erről akarnak
meggyőzni mindenkit a nemzetközi hitelezők.
- A privatizáció olyan kitűnő dolog, hogy azt követően a külföldi befektetők tolakodni fognak,
hogy milliárdokat invesztáljanak az ország gazdaságába – esküszik rá az IMF.
Ezek a pénzkereskedelmi ügynökök azonnal mellébeszélnek, amikor arról van szó, hogy
milyen is valójában a privatizáció.

PRIVATIZÁCIÓ - az utat Latin- Amerika jelzi

(a cikk az Ibér-Amerika elnevezést használja a Dél és Latin Amerika mint régi megjelölésére
– a lektor megj.)
Amint az EIR folyóirat (ahol ez a cikk megjelent) alapítója, Lyndon La- Rouche javasolta a
privatizációt helyesebb lenne piratizációnak nevezni (pirát: kalóz a nyugati nyelveken),
minthogy ez ugyanolyan rablás, amelyet Francis Drake a tengereken hajtott végre a spanyolok
ellen Britannia hasznára.
Nézzünk erre egy kitűnő példát, mint amilyen volt a Companhia Vale do Rio Doce (CVRD)
aukciós kiárusítása Brazíliában 1997 májusában.
A CVRD Latin-Amerika legnagyobb bányavállalata és a harmadik legnagyobb a világon.
Hatalmas mennyiségben különféle ásványok és ércek kitermelője (pl. a világ vezető
vaskitermelője) és további hatalmas feltáratlan készletekkel is rendelkezik ezekből az
ásványokból. Hat tengeri kikötője, 22 óceánjáró teherhajója, 2000 km hosszú saját
vasútvonala van. A társaság egyúttal a műszaki tudományok terén is az ország legjelentősebb
tudományos és technológiai műhelye, számos felfedezés forrása volt. Roosevelt elnök
segítségével 1940-ben alapították és hamarosan a brazil nemzeti gazdaság motorja lett.
Mégis eladták 1997 májusában egy nemzetközi pénzügyi konzorciumnak – melynek vezetője
Soros György, a kábítószer-fogyasztás legalizálását elősegíteni akaró világspekuláns, egyben
az angol királynő befektetési bankára – szégyenletesen alacsony (3,3 milliárd dollár a 30 %-
os, az ellenőrzést biztosító részvénycsomagért) áron.
A brazil államnak azt mondták, ez segíteni fogja a brazil kormányt költségvetési deficitje
csökkentésében és külföldi kötelezettségeinek kifizetésében. A CVRD legalább százszorosát
éri, mint amit fizettek érte, ha egyáltalán azt kifizették. Ugyanakkor a brazilok többsége úgy
tudja, hogy a 3,3 milliárd USD mindössze annyi, mint amennyivel a brazil állam adóssága nő
tíznaponként. Ilyen ár mellett a kormánynak 37 darab CVRD-t, vagy azzal egyenértékű
vagyont kellene privatizálnia, hogy a költségvetési problémáin úrrá legyen – és efelé a
legjobb úton van Cardoso elnök kormánya (ti. ami az eladást illeti!).
Tehát nem más ez, mint piratizáció (vagyis rabló privatizáció).
Amint működésbe léptek Soros és társai, azonnal elkezdték a nemzetépítő kapacitást jelentő
CVRD-t részeire szétszedni, azokat elherdálni. Például a Docegeo nevű híres geológiai és
kutatásfejlesztő központból, amelyet 26 éve alapítottak a 300 magasan kvalifikált tudományos
munkatárs 70 %-át elbocsátották. Összességében 1997. év végéig 5 ezer CVRD dolgozó
került utcára.
Az 1980-as évek végén kezdődő világméretű privatizációs folyamat már 1992. évben is 30
milliárd dollár nyereséget hozott, majd 1995. évig 20-25 milliárd dolláros szinten maradt.
Majd az 1996. évben megindult, mint a rakéta 35 milliárd dollárig. Minthogy London és az
IMF a világ pénzügyi krízisét használja hajtóerőként elsősorban Ausztrália, Brazília, részben
Oroszország esetében is a privatizáció nyeresége egyre nő.
A privatizáció összbevétele 1997-ben mintegy 55 milliárd USD, ami az 1995. évinek csaknem
duplája. Ennek harmada eredt Ausztráliából, másik harmada Brazíliából.
Az elmúlt év végére a privatizációs eddigi összesített tőkéje 242 milliárd dollárt tett ki,
miközben az elmúlt két évben a pénzügyi válság hatására a világon a privatizáció évi 25 %-
kal tovább növekedett.
A kormányok eladott természetbeni nemzeti vagyonért cserébe nem termelő pénzt kaptak,
amitől az ország gazdasági értéke, kapacitása nem növekedett (sőt csökkent), amint ez a
CVRD esete is mutatja.
A privatizációs tőke harmada Latin-Amerikába ment, követi Kelet-Ázsia és Csendes Óceán
övezete, végül Európa és Közép-Ázsia zárja a sort. (A világ e három régiója szerepel
meghatározásként a Világbank A világ fejlesztési pénzügyei című évkönyvében, amely jelen
tanulmány 1988. és 1995. között adatainak elsődleges forrásául is szolgált. Az adatok azután
ellenőrzésre kerültek, szükség szerint korrekcióra az egyes országjelentések alapján,
amennyiben azok hozzáférhetőek voltak.
A Világbank évkönyvi adatai nem tartalmaznak adatokat Ausztrália és Új-Zéland
vonatkozásában valószínűleg azért, mert ezek már fejlett országok kategóriájába tartoznak. A
tanulmány szerzői azonban ezen országok adatait is beépítették az éves összesített világadatok
meghatározásakor.
Dél- és Latin-Amerika volt ezen újformájú fosztogatás első számú célpontja és 1992. évben a
világ privatizációjának oroszlánrésze idejutott.
Külön említést érdemel Új-Zéland korai privatizációs szakasza, amely a Mont Pelerin
Társaság bábáskodása mellett 5 milliárd USD értékben árusította ki 1988. és 1990. között az
állami szektorvállalatait. Már 1992-1993-tól kezdődően London rablóhadjárata agresszívebb
lett Kelet-Ázsia és a Csendes Óceán térségében, beleértve a korábbi szovjet blokkba tartozó
nemzeteket, mint Magyarország, Lengyelország, Oroszország és a Cseh Köztársaság. Az
1995. évben mindkét régió túlhaladta az éves privatizáció lati-amerikai mértékét, de 1996-
1997. évben ismét Dél- és Latin-Amerika vált a fosztogatás kedvenc helyszínévé Ausztrália
mellett, amely az elmúlt privatizációjának legjelentősebb áldozata.
Ausztrália a privatizáció tekintetében ténylegesen a világ vezető országa, közel 43 milliárd
USD összeggel. A sorban következő három ország is dél- és latin-amerikai (Brazília több mint
32 milliárd dollár, Mexikó 29 milliárd dollár, Argentína csaknem 19 milliárd dollár nagyságú,
egy évtized alatt összejött privatizációs értékkel).
Malajzia, Magyarország, Kína és Új-Zéland hátrább vannak a maguk ,,mindössze” 8-9
milliárd dolláros privatizációjukkal, de Oroszország ennek ellenére is kiemelt helyen van
London listáján és a közeli jövőben feltehetően megelőzi majd az előtte lévő országokat.
A legdrámaibb változást Ausztrália és Brazília szenvedte el. Ausztrália 1995. és 1996. évben 8
milliárd USD feletti értékben adott el javakat és 1997. évben csaknem 19 milliárd dollár
értékben privatizált állami vagyont, beleértve a távközlési óriáscéget, a Telstrát 10 millárd
dollárért.
Így volt Brazíliában is, ahol látszólagos alacsony kezdeti értékek után a londoni privatizátorok
nagy erővel mélyesztették karmukat Brazília testébe. Az elmúlt év novemberének vége és
1996 januárja között Brazília a nemzeti vagyon további 22,4 milliárd dollár mértékű
privatizációjára kényszerült és a következő 3 évben – a kormány tervei szerint – további 60-
65 milliárd USD nemzeti vagyon privatizációja van előirányozva.
Következzen egy igen jó példa arra, hogy a pénzvilág manipulációit hogyan használják
rablásra. Ugyanazok a brazil vállalatok, amelyek a 2000. évig privatizálandó cégek listáján
szerepelnek, az elmúlt év október közepéig összesen 89 milliárd nagyságú piaci értéken
szerepeltek. Azonban miután a brazil tőzsde 30 %-a tönkrement a világméretű ,,fekete hétfő”
tőzsdekrach részeként, a privatizációra kiszemelt vállalatok tőzsdei értéke hirtelen 20-25
milliárd dollárral lejjebb esett. Tehát ha most Brazília ugyanazt a természetbeni vagyont
eladja, 20-25 milliárd dollárral kevesebbet kap érte, már amennyiben a piac nem zuhan tovább
az eladás időpontjáig.
Nem minden nemzet esetében váltak be London tervei. Ilyen például Nigéria, amely Afrika
legnépesebb állama és mind ez ideig sikeresen ellenállt az állami szektor privatizációjának.
Az IMF-Világbank és a ,,szabadpiac” támogatói Nigériában is olyan nagy állami cégekre
vetették ki hálójukat, mint a Nemzeti Elektromos Művek (NEPA), a Nigériai Nemzeti
Kőolajvállalat (NNPC), amely az ország exportbevételeinek 90 %-át adja. Az NNPC kis
részét 1993-ban 500 milliárd USD-ért privatizálták, de még 1995-ben is a teljes privatizáció 1
milliárd dollár alatt volt.
(Külön figyelemre méltó Magyarország esete, amely a világ első 10 privatizációs országa
között a hatodik – hasonlóképpen Malajziához –, miközben jóval nagyobb területű és
lélekszámú országban, ennél kisebb mértékű volt a nemzeti javak kiárusítása. Pld. India 4
milliárd, Törökország 3 milliárd, Lengyelország 3 milliárd, Csehország 3 milliárd, Szlovákia
1 milliárd; ugyanakkor Dél-Korea 1 milliárd, Oroszország 7 milliárd, Chile 2 milliárd
mértékben volt a világpiac privatizációs igyekezetének áldozata, de ezen országok többsége
nem adta magánkézbe a közműveit, energiaszolgáltatóit, távközlését és közlekedését. – A
fordító-lektor megjegyzése.)

Infrastruktúra és nyersanyag

Mi az, ami a privatizációban részt vevő nemzetek vagyonából leginkább kikerül, és kik az új
tulajdonosok?
A listát az infrastruktúra vezeti az elektromossággal és a telekommunikációval, amely a világ
privatizációjából 20 %-os részesedéssel az elmúlt évtizedben. Az áramtermelés és
szolgáltatás, elosztó hálózatok privatizációja a világ összesen több mint 54 milliárd dolláros
volumenéből 30 % Ausztrália, 25 % Brazília részesedése főképp az elmúlt 2-3 évben.
Jóllehet az Electricidé de France és más különböző amerikai és német cégek is szerepelnek az
új tulajdonosok táborában, a meglehetősen agresszív szerepet Amerikában egy spanyol és
chilei elektromos társaság összeolvadásából keletkezett cég játssza Endesis néven.
A dokumentumok tanulmányozásából azonban kiderül, hogy a társaságot valójában egy
londoni ellenőrzésű banki érdekeltség birtokolja, mely társaság ma már Dél-Amerika déli
része villamos ellátásának oroszlánrészét magáénak tudhatja.
E tény figyelembe vételével megjósolhatjuk, hogy további már privatizált elektromos cégek is
várhatóan bevonásra kerülnek e csoportba, pl. Argentínában egy óriási vízierőmű 1,8 milliárd
USD, az ország két működő atomerőműve 1 milliárd USD, Brazíliában a nemzet és az
államok elektromos cégei mintegy 50 milliárd USD mértékben, s Oroszországban a hatalmas
Egyesült Energia Rendszer (USS) elektromos művek, amelyek mintegy 200 milliárd dollárt
érnek, és amelyet a közeljövőben fognak elárverezni – nyilván ennél sokkal kevesebbért.
A telekommunikáció az infrastruktúra egy másik igen jelentős területe, amely a modern
gazdaság számára létfontosságú, és amely a nemzetbiztonság terén is meghatározó szerepet
játszik. (Nem beszélve a politikáról és a választásokról – a ford.)
Ha történetesen egy idegen hatalom ellenőrzi egy ország telefon-, műhold-, számítógépi és
más kommunikációs hálózatát, a nemzet alapvető biztonsága – beleértve katonai biztonságát
is – kerül veszélybe.
A mai napig 50 milliárd USD értékben kerültek privatizálásra a nagy állami
telekommunikációs társaságok, többek között az argentin, ausztrál, cseh, magyar, indonéz,
mexikói, új-zélandi, perui, venezuelai más nemzeti telefontársaságok.
A nyertesek: AT&T, Bell – Canada, Soros György és a Deutsche Telekom. Várhatóan a
következő évben kerül sor a brazil óriáscég, a Telebras (kikiáltási ára 17 milliárd USD), az
orosz Szvjazinvest Holding, amely az ország telefoncégeinek 38 %-át ellenőrzi, és számos
más cég privatizációja is.
A harmadik világ nagy telefon- és elektromos cégeinek külföldi kézbe kerülése politikai
robbanásokkal is jár, mivel a tömeges kintlévőségek azonnal behajtásra kerültek, és az árakat
a nagyközönség számára elérhetetlen szintre emelték az új tulajdonosok. Pl. 1991. december
és 1996. július között a perui privatizált telefontársaságok 873 %-os áremelést zsaroltak ki, és
ugyanezen időben az áramfogyasztási díjak 510 %-kal nőttek. Az új-zélandi Telekom cégtől is
1987. és 1996. között elküldtek 15.900 munkást (az összlétszám 65 %-át), mintegy az 1990-es
privatizáció előkészítéseként, illetve következményeként. Az ország másik
mamutprivatizációja az erdészeti ágazatot is érintette, 4473 fő leépítését eredményezte (a
teljes munkaerő 63 %-a).
Figyelemre méltó a privatizáció két másik fontos szektora – a pénzintézetek és a nyersanyag-
társaságok (beleértve mind az olaj-, mind az érc- és ásványbányászatot).
Olaj és földgáz vonatkozásában a londoni források segítségével megkezdődött a fejlődő világ
és a volt szovjet blokk országainak kirablása is. Argentína nagy állami olajtársasága, a YPF
1993-ban privatizáltatott 3 milliárd dollárért – csakúgy, mint a perui Petro Peru és az orosz
Lukoil Társaság.
A nemzetközi keselyűk már szemet vetettek a mexikói Pemexre, a Brazil Petrobrasra, a
venezuelai PDVSA-ra, egy féltucat nagy orosz olajtársaságra és az orosz földgáz-óriás
Gazpromra is, amelynek értéke 100 és 1000 milliárd dollár között mozog. A keselyűk
szándéka e cégek ellenőrzésének megszerzése privatizációval, vagy más módon.
Gondoljuk meg, hogy a Pemex, a Petrobras és a PDVSA forgalma 2,9 + 1,0 + 3,0 millió
hordó kőolaj napi kapacitást jelent, ami a teljes Szaúd-Arábiai kivitel 85 %-a. Újságírók azt is
feltárták, hogy a privatizáció tárgyául Oroszországban számításba vett társaságok a maguk 2,4
millió napi olajával a teljes nemzeti termelés 41 %-át jelentik. További szempont, hogy az
orosz kőolaj-kitermelés 15 %-a már most is idegen kézben van, mindössze 8 milliárd dollár
fejében.

Kik az irányítók? Kik a felelősök?

A privatizációról kiadott hivatalos kormányjelentések csakúgy, mint az olyan multinacionális

intézmények, mint a Világbank, világszerte hirdetik – gyakran felnagyítva –, hogy a
privatizációban nemcsak az idegen külországbeli tőke vesz részt, sokszor került a közvagyon
a helyi befektetők tulajdonába. Azt állítják, hogy ez erősíti az ország magánszektorát, és
felkészíti őket a világpiacra.
Meglehet néhány esetben ez így is van. Azonban Malajziában például a privatizáció
többségében az új helyi ,,tulajdonosról” vagy az derül ki, hogy a nagy nemzetközi pénzügyi
érdekeltségek előörse-képviselője, akit valójában külföldről irányítanak, vagy más esetben ezt
a nemzeti befektetőt igen hamar kivásárolja valamelyik külföldi cég, amint az
esettanulmányok bizonyítják.
London félreérthetetlenül továbbra is a privatizáció hatóereje és egyben legfőbb
haszonélvezője.
Ennek megfelelően a privatizációs vagyonértékelés és a pályáztatás folyamata is a nagy
pénzintézetek hitbizománya, akik egyidejűleg az áldozatul szolgáló kormányok
tanácsadóiként is működnek (természetesen a londoni City és a vele összefonódott pénzügyi
körök javára).
Vezető szerepet játszik ezek között a Credit Suisse First Boston, amely a privatizációk nagy
részét vezényelte le Oroszországtól Új-Zélandig, Dél- és Latin-Amerikáig. A CS First Boston
egyébként George Bush érdekeltségei közé tartozik az Egyesült Államokban, társa a kékvérű
Weld-dinasztia Bostonból.
Mexikót az a ,,megtiszteltetés” érte, hogy a harmadik világból az első ország lehetett a
privatizáció áldozati oltárán, ahol az 1980-as évek végén csatlakozott hozzá a Mont Pelerin
Társaság kirakat-országa, Új-Zéland.
Mexikó azért került London kiválasztottai közé, mert korábban hosszú és erős
hagyományokkal rendelkezett a nemzeti gazdaság állam által történő fejlesztésében. A britek
be akarták bizonyítani, hogy az állami direktívák korszaka a múlté, eljött a globalizáció ideje
és vele a privatizációé is. Ha sikerül Mexikót beidomítani, a többi ország követni fogja –
gondolták.
Minthogy 1982-ben Lopez Portilló mexikói elnök magáévá tette a Lyndon LaRouche által
ajánlott döntő elemeket, és ez kiszabadulást jelentett volna az IMF rendszeréből, sőt egy új
nemzetközi pénzügyi rendszer megalapításának kezdetét jelenthette volna.
Így tehát a Thatcher-Bush csapat véres példát akart produkálni ebben az országban,
lerombolva az ország mindazon gazdasági és politikai intézményeit, amelyeken keresztül a
nemzeti tudat és a függetlenség a társadalom széleskörű támogatását élvezte.
Miguel de la Madrid mexikói elnök 1988-ban a Wall Street és a londoni City utasítására 1,9
milliárd USD értékben privatizálta az állami vagyont, és ez akkor a világ
összprivatizációjának 60 %-a volt. Ez a vagyon főként a két nemzeti légitársaságból, egy
csomó kőolaj-feldolgozó üzemből és az állami tulajdonú szállodaláncból állt.
Jóllehet a fő vásárló névlegesen mexikói volt – a de la Madrid elnökhöz közel álló Brenner
család – valóságban az ellenőrzést Sir Jimmy Goldschmidt vezető londoni bankár kezében
volt, ő bocsátotta csaknem a teljes összeget a Brenner család rendelkezésére.
A következő lényeges fejleményre 1991-ben került sor, amikor a hírhedt Carlos Salinas de
Gortari elnök kezében volt a kormánypálca, aki George Bush bűntársa (többek között a crack-
kokain Közép-amerikai exportjában Mexikón keresztül az Egyesült Államokba).
Salinas elnök 1991-ben reprivatizálta a teljes mexikói bankszektort, amelyet Lopez Portilló
elnök 1982-ben teljes egészében államosított az IMF elleni függetlenségi háború keretében.
Salinas akciója a kormánynak 9 milliárd USD-t hozott tisztán, ami a legnagyobb egy országra
jutó privatizációs bevétel volt egészen az 1997. évi ausztrál és brazil, egyenként 18 milliárd
USD összegű privatizációig.
A vevők – mind mexikóiak –, akiket csak ,,újbankároknak” neveztek, mivel az egy Augustin
Legoretta kivételével egyikük sem volt az 1982. évi államosítást megelőzően valamelyik bank
tulajdonosa. Mindeme új bankárok további különleges jellemzője, hogy tőzsdeügynökséggel
rendelkeztek, amelyek mindegyike hatalmas összeomlást szenvedett az 1987. októberi
világméretű tőzsdekrach során, és amelyet azután a mexikói kormány kezéből jött rendkívüli
nyereséges mentőhadművelet követett. (Sajátos magyar párhuzam a magyar
bankkonszolidációval a lektor – a ford. megjegyzése.)
Augustin Legoretta, aki az államosítás előtt a Banamex tulajdonosa volt, 1991-ben a
privatizált Inverlat Bankcsoport új tulajdonosa lett. A Banca Serfint átadták a Monterrey
csoporthoz tartozó Adrian Sada-nak, valamint a Pital csoportot Antonio del Valle kivásárolta.
Az adósságbomba 1994. decemberi robbanását követően az IMF által javasolt intézkedések
kerültek bevezetésre az országban, amely a mexikói bankrendszert teljesen csődbevitte, és
arra kényszerültek az új mexikói tulajdonosok, hogy az ország bankvagyonából
részesedésüknek több mint 60 %-át 2-3 éven belül az idegen tulajdonosoknak adják át.
Legoretta Inverlat bankját ma a Nova Scotia canadai bank birtokolja, a Banca Serfint átvette a
londoni székhelyű Hongkong és Sanghai Bank Társaság (HSCB), amit Dope Central Bank
néven is ismernek, míg a Bital Bank a spanyol Banco Central Hispano ellenőrzése alá került,
amely stratégiai szövetségese a HSCB banknak Latin-Amerika vonatkozásában.
A briteknek 15 évébe és egy sor közbenső akciójába került, de mára sikeresen
,,kiprivatizálták” a mexikói bankrendszert – egyenesen a londoni City zsebébe. Amint e
tanulmány írja, a mexikói bankrendszert teljes vagyonának több mint 60 %-a idegen
ellenőrzés alá került, amelyet London fémjelez.
Mexikóban a privatizáció harmadik és befejező menetére 1992-1993. között került sor az
állami telefonmonopólium kb. 5 milliárd dolláros áron történő eladásával. A vevő ismét
névleg mexikói volt: Carlos Slim. Slim Mexikó egyik leggazdagabb embere, de senki sem
tudja pontosan, honnan vette a pénzét. Bizalmas kapcsolatban van a Salinas családdal
(beleértve az elnök bátyját, Rault is, aki ma Mexikóban börtönben van gyilkosság vádjával és
legalább három országban nyomoznak ellene kábítószerből eredő pénzmosása miatt.)
A legkevesebb, amit elmondhatunk Slimről, hogy a Salinas-Bush drogkartellben jelentős
szerepe van, ami – úgy látszik – nagyon is megfelel a londoni tulajdonosoknak.
London rémületére Salinas utóda, Ernesto Zedillo csődöt mondott a londoni privatizátorok
által kijelölt következő és végső cél végrehajtásában, a Pemex Nemzeti Olajtársaság le-
szállításában. Már a legelső akció ennek érdekében – a Pemex másodlagos kőolaj-feldolgozó
iparának eladása sem jött létre az országban feltámadt erős nemzeti ellenállás következtében.

Oroszország drámája

Oroszország – a korábbi szovjet blokk olyan országaival összehasonlítva, mint Magyarország

vagy Lengyelország – viszonylag későn kezdte meg a privatizációt.
Ez részben az IMF-nek és Londonnak köszönhető, akik először hatékonyan meggyengíteni
akarták az országot mind politikai, mind gazdasági tekintetben, hogy azután a világ korábbi
szuperhatalma kellő alázattal fogadja létfontosságú nemzeti javainak idegen elkótyavetyélőit.
Ma azonban – ahogy az IMF-Világbank megerősített apparátusának egy jól informált
illetékese mondta – ,,a privatizációnak hatalmas lehetőségei vannak Oroszországban”.
Az orosz privatizáció első fázisa 1992. végén kezdődött, amikor az állam az
állampolgároknak privatizációs kuponokat osztott. Minden egyes kupon – amelyért az
állampolgár 25 rubelt fizetett, és 10.000 rubel (84 USD, vagy hat heti fizetésnek megfelelő)
értékben került bocsátásra – 1992 novemberében csak 24 dollárt, 1993 májusában csak 10
dollárt ért, de a kuponokat az állami tulajdon megszerzése során továbbra is az infláció előtti
kibocsátáskori könyvértéken számították be. A legtöbb kupont pénzért adták el, aztán egy
tömegben használták fel azokban a privatizációs akciókban, amely az orosz ipar 70 %-át
érintette, többnyire kis- és középüzemeket és néhány nagycéget.
Ebben a kuponos privatizációban jött elő a legtöbb mai konglomerátum és klán
Oroszországban, mint amilyen az Oneximbank vagy a híres Boris Jordané, akik később a CS
First Bostonnak dolgoztak. Jordan pl. a hírek szerint 17 millió kupont vett a másodlagos
piacon. Így az orosz privatizáció első fázisában is ténylegesen külföldi vagyonügyletek
folytak strómanokon keresztül még akkor is, ha a hivatalos statisztikák mást mutatnak.
Oroszország első pénzbevétellel járó nagy privatizációjára nemzetközi pályázók közvetlen
részvételével 1995. évben került sor, amikor is 1 milliárd dollárt meghaladó vagyon került
eladásra (Lukoil és más olaj-földgáz társaságok).
A Lukoil számottevő része került az Atlantic Richfield kezébe. Az 1996. évben a nagyravágyó
tervek ellenére a privatizáció mintegy 850 millió USD-nál megállt, mivel általános politikai
bizonytalanság volt az országban, és így Anatolij Csubajsz és a privatizációt támogató csapata
nem tudott olyan gyors haladást elérni, mint amilyet szeretett volna.
Csubajsz szerencséjére a politikai helyzet 1997 márciusára javult, és a folyamatos
privatizációs tevékenység 1997-ben jelentőset lépett egyenesen az óhajtott 5 milliárd dollár
éves szintig, bár az 1997. év végi pénzügyi felfordulás ennek ellentmondani látszik. A
Szvjázinvest telekommunikációs óriás társaság 25 %-a már a nyáron eladásra került egy Soros
György vezette konzorcium részére. Másokat is bevontak, mint Morgan Stanley, a
Deutschebank és a Vlagyimir Potanyin vezette orosz Oneximbank. Röviddel ezt követően a
Norilsk Nikkel – amely a világ vezető platina cége, és más stratégiai fémekben is élen jár – 38
%-a eladásra került 618 millió dollárért ugyanezen Oneximbank egyik leányvállalatának,
amely Sorossal szövetséges a Szvjázinvestben. Az év november 4-én Borisz Jelcin orosz
elnök aláírta a rendeletet, amely megemelte az orosz olajvállalatok külföldi tulajdonrészére
vonatkozóan 1992. óta érvényes 15 %-os plafont, és megengedte a teljes (100 %) idegen-
tulajdonba kerülését. Elvárásai szerint ez 1997. végéig 4 olajtársaság gyors eladásához
vezetett volna 2,5 milliárd dolláros áron, amelyből a kormány kifizethette volna a katonaság
és mások 1997. évi elmaradt béreit. Mindazonáltal a legelső, a keleti olajtársa-ság árverése
során mindössze egy jelentkező volt, s így az ügyletet meghiúsultnak kellett tekinteni.
Makszim Bojko, aki az ország privatizációs cárja volt, 1997. végén néhány rövid hónapon át
az 1998. évre 37 társaságot kíván áruba bocsátani, legkevesebb 5,2 milliárd dolláros
nyereséget tervezve.
Ezek a legjelentősebb cégek:
Rozneftoil, a társaság 96 %-a 1,5 milliárd dollárért – a British Petroleum és a mindenütt jelen
lévő Oneximbank szerepel a jelentősebb ajánlatot tevők között.
Szvjázinvest további 25 %-kal, 1,8 milliárd dollárért – valószínűleg Soros és társai veszik
meg bennfentes ügylet keretében.
Aeroflot – eladó a világ legnagyobb légiszállító társaságának 51 %-a, a moszkvai repülőtér
100 %-a, az Energia Űrhajózási Egyesülés 25 %-a és az Egyesült Energia Rendszer 7,5 %-a
300 millió dollárért.
Az utolsó tételek szorosabb figyelmet érdemelnek, minthogy ragyogóan demonstrálják a
privatizációs program legmegrázóbb jellemvonását, azt, hogy Oroszország természetbeni
vagyonát a világ bármely országához képest is mérhetetlenül alacsonyabb áron veszik meg.
UES, az orosz nemzeti elektromos művek jelenleg 51 %-ban még az állam tulajdona. Az
összes áramtermelő kapacitása 110 gigawatt és 11 időzónán keresztül szállít energiát.
Erőművei között 600 hőerőmű és 100 vízierőmű található, valamint 2,5 millió km távvezeték.
Ez a vagyon csaknem 200 milliárd dollárt ér. A társaság 7,5 %-ért csekély 300 millió alapul
vételével az egész társaság értéke mintegy 4 milliárd dollárt tesz ki, tehát a jelenlegi értékének
csak ötvened részét.
Rablás ez! Piratizáció!
Az efajta útszéli rablás nem korlátozódik Oroszországra. A szomszédos Kazahsztán 4
gigawattos erőművét, amely az egész szovjet éra fő energiaprojektjét jelentő szénmező
közepén épült, a múlt évben 3,7 millió dollárért adták el a Virginiai AES cégnek.
Feltételezve, hogy az erőmű elhanyagolt állapotban volt is, és mindössze 20 % kapacitással
működött, s igencsak rászorult egy alapos karbantartásra, ez az ár akkor is két teljes
nagyságrenddel kevesebb annál a 300 millió dollárnál, amelyet ugyanez az AES cég fizetett
egy észak-írországi erőműért, amelyik mindössze 800 megawattos volt, a Kazahsztáninak
egyötöde.

Brazília kiárusítása

Munkások és alkalmazottak tízezrei vonultak ki Rio de Janeiro külvárosainak utcáira 1993

elején, amikor a Cardoso-kormány megkezdte az első nagy privatizáció
keresztülerőszakolását, amely a CSN állami acéltársaságot érintette. Hangosan tüntettek a riói
tőzsde előtt azzal érvelve, hogy a CSN – különösképpen a vezérhajója, a Volta Redonda
acélművek – Brazília egyik legnagyobb nemzeti teljesítménye és a nemzet gazdasági
függetlensége megköveteli, hogy ne kerüljön idegen kézbe.
A tüntetőknek igazuk volt. Az acélmű, amelyet 1940-ben alapítottak, mint az USA és Brazília
háborús megállapodásának részét – a Volta Redonda – és az ugyancsak 1942-ben brazil kézbe
került korábbi angol Itabira Iron vállalaton alapuló CVRD bányaegyesülés lerakta Brazília
ipari fejlődésének alapjait az elkövetkező évtizedekre.
A CSN privatizációjának keresztülerőltetésével a londoniak igen érdekeltek voltak abban,
hogy Brazília ipari kapacitása megkérdőjeleződjön, mivel még a brazilok mindig bíztak
önmagukban.
Tehát e privatizációba belehajszolásuk stratégiai megfontoláson alapult.
London malthuziánus hevében mindig is érdekelt volt abban, hogy biztos lehessen, hogy
semmilyen más nemzet nem képes hatékony fejlődésre – különösen a high-tech kapacitások
területén –, és így senki más nem rendelkezik a tőle független gazdaságfejlesztés
lehetőségével. Ezért az örök első lépés a frissen privatizált társaságok esetében, hogy azokat
lecsupaszítják, gyakorlatilag tönkreteszik mint gazdasági kapacitást a pénzügyi keselyűk
tulajdon-átvétele során, s mindezt nem gazdasági, hanem a pénzügyi hatékonyság nevében.
Amikor a CSN-t eladták 1,5 milliárd dollárért, a győztes ajánlattevő sokak meglepetésére a
hanyatló textilcsoport, a Vicunha csoport volt. A társaságot Benjamin Steinbruch vezeti, akit
többen a ,,brazil Carlos Slim” néven is emlegetnek, minthogy ugyanolyan kemény vállalkozó,
aki az ország elnökével ápolt szoros barátságából kimondhatatlan milliókat csinált.
Steinbruch az elnök idősebb fiának gyermekkori barátja. Amint a CSN-t privatizálták, a fiúból
a társaság kommunikációs tanácsadója lett. Gyakorlatban Steinbruch Slimhez hasonlóan a
jelentős külföldi pénzügyi érdekeltségek előfutára.

Kik szerezték meg a hatalmas értékeket?

Vegyük figyelembe a következőket: Amikor a CBRD-t privatizálták 1997 májusában, a

győztes ajánlatnál Steinbruch partnere (Soros György mellett) az US Nations Bank volt,
amely Steinbruch-nak 1,7 milliárd dollárt hitelezett annak tulajdonrésze fedezetére. Később
kiderült, hogy a kölcsönzött 1,7 milliárd dollár felét Soros adta. A két ember kapcsolata igen
szoros, a brazil sajtóban napvilágot láttak olyan felvetések, hogy Steinbruch kicsivel több,
mint a világspekuláns kábítószer-legalizáló királynői főtanácsadó ügynöke. A Steinbruch
csoport 1996 májusában 2,5 milliárd dollárért vett részt a Riói Eletromos Művek
privatizációjában. Az újságok jelentik, hogy érdekelt az 1998. évi B-hullámhossz elnevezésű
mobiltelefonkoncepcióban is.
Sok esetben a privatizáció nem jelentett egyértelmű pénznyereséget, mivel a brazil állam több
cégnél átütemezte egyidejűleg adósságát az új tulajdonosra. Így tehát a brazil állam
megszabadult a könyveiben nyilvántartott jó néhány hiteltől. Ezek az összegek nem
mindennapiak, pld. a CVRD esetében a társaság mintegy 30 %-os részéért kapott 3,3 milliárd
dollár mellett a cég további 4,3 milliárdos adósságát is átírták az új tulajdonosra. A brazil
BNDES Bank, amely a privatizációt lebonyolította, ilyenformán az elmúlt évtizedben 9
milliárd dollár adósságtól szabadult meg. Ezt az összeget természetesen hozzáadva a
privatizációs bevételekhez, Brazília majdnem utoléri Ausztráliát.
Másodszor a legtöbb kormány költségvetési hiányát nem az állami szektor vállalatainak
vesztesége okozza, hanem az az égetően növekvő adósságszolgálat (külföldi és hazai
egyaránt), amelyet ezek a költségvetések hordoznak. Pl. Mexikó jelenleg költségvetése 30 %-
át költi adósságszolgálatra, Brazília 25 % felett és Oroszország is a szövetségi állam
költségvetésének egynegyedét fizeti ki a hitelezőknek.
Végül és harmadszor: az inflációnak semmi köze sincs az állami szektor teljesítményéhez.
Az infláció fejlődő országok esetében általában egy importált betegség, melynek oka a
világméretű pénzügyi buborék élősködő hatásából fakad, amelyek ezekből a gazdaságokból és
azok külső adósságából élnek, amint általában ez az infláció a hazai valuta erőltetett
leértékelésének eredménye, amelyet a nemzetközi pénzoligarchia időnként előír a nemzetek
fizikai ellen állóképességének megtörése céljából.
Még a költségvetési hiány fenyegetésénél is gyakoribb, állandóan ismételt érv a privatizáció
mellett, hogy a privatizáció a kormánynak bevételeket eredményez, amelyek segítenek az
állami adósság csökkentésében, ily módon csökkennek a kamatok, ami növeli az ország
hitelképességét stb.
Egy tipikus világbanki privatizációs tanulmány írja nagy örömmel, hogy a privatizációs
folyamat eredményeképp a legtöbb ország államadósságát csökkenteni lehetett.
Néhány országban a privatizációs bevételt egyenesen az állami hitel fizetésére fordították,
más országokban az államadósság belső komponensét írták le, és ezáltal az állami bevételek
közelebb kerültek a hitelezők elvárásaihoz. (Oroszország esetében egyik sem történt, ehelyett
a privatizációs bevételeket a kormány közvetlen a költségvetési hiányok betömésére
fordította, állami alkalmazottak, katonák elmaradt bérét fizette ki.)
Nézzük, hogyan működött ez a feltételezett adósságcsökkentő forgatókönyv Mexikó esetében,
amely a világ második legnagyobb külföldi adósságával rendelkezett, és amely a második
legnagyobb privatizációt hajtotta végre. Mexikó államadóssága 1987-ben már a 90 milliárd
dollárt túlhaladta, amihez társult mintegy 20 milliárd további magántőke által felvett külföldi
adósság is.
A Mexikónak hitelező bankok számítása szerint 29 milliárd dollárt a privatizációs
bevételekből a mexikói államadósság visszafizetésére fordította. (A hitelezők egy része nem
külföldi volt, a helyi valutában keletkezett bevételeket is a mexikói állam kénytelen volt
dollárra átváltani, hogy adósságait fizesse.)
Ezzel szemben a valóságban az történt, hogy a 90 milliárdos külföldi adósság helyett az állam
külföldi adóssága 120 milliárd dollárra nőtt, más szóval a 29 milliárd dollár adósságnak
értékes nemzeti javak árán történő kifizetése helyett – ami 1987-ben az adósság 32 %-át
jelentette – a mexikói kormánynak egyharmaddal nagyobb volt az adóssága, mint a nagy
árverés kezdetén.
Logikusan tehát a bankos számolásmód szerint, ha 90 milliárdból levonjuk a 29 milliárdot –
eredményül 120 milliárdot kapunk.
Hasonlóan történt ez Argentína és Magyarország esetében is. Argentína 19 milliárd dolláros
visszafizetést eszközölt 53 milliárd dollár küladósságából, amelyik ennek eredményeként 74
milliárd dollárra emelkedett.
Magyarország privatizált és 1987. évi külső adósságának 60 %-át kifizette, így ,,érthetően” és
láthatóan 17 milliárd dolláros adóssága 24 milliárdra nőtt.
Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az IMF mai szabályai szerint: minél gyorsabban rohansz
előre, annál többel kerülsz hátra.
Mindebből az következik, hogy a privatizációs pénzek összességükben nem az adóssági tőkét
csökkentik, hanem a teljes adósság kamatának fizetésére fordítódnak, miközben a teljes külső
adósság ellenőrizhetetlenül nő, amint a világ spekulációs pénztőke buborékja is minden
mértéket meghaladóan nő.
A fejlődő világ és a korábbi szovjet blokk országainak esetében ez a megállíthatatlan
pénzügyi rákfene azt eredményezi, hogy egyrészt: a nemzeti valutát erőszakosan leértékelik,
másrészt: gyorsan leértékelődnek az export lehetőségei. Mindkét mechanizmus tovább növeli
ezen országok külső pénzügyi adósságait, kihat a hazai valóságos, termelő gazdaságra, és
felgyorsítja azt a folyamatot, ahogy az országot kifosztják, külföldre síbolják vagyonát és
hasznát, vagy privatizáció útján külföldiek kezébe kerül.
Más szóval: minél több tápanyagot kapnak a rákos sejtek, annál gyorsabban növekednek,
annál gyorsabban rombolják le a nemzet gazdaságának, mint páciensnek az egészségét.
Mexikó mindennek egyik klasszikus példája. Csak az elmúlt évtizedben az ország 80 milliárd
dollárt fizetett külső adósságaira, amely ugyanebben az időben 110 milliárdról 170 milliárdra
nőtt.
Érdekes ugyanakkor, hogy a növekvő privatizáció eredményeképp a bevételek ugyanebben az
időben 29 milliárd dolláros mértékben kerültek a külső fizetési kötelezettség fejében
külföldre. Ami azt jelenti, hogy a hitelezői fosztogatás segítségével az IMF Mexikót az elmúlt
15 évben a tényleges gazdasága 35 %-ának átadására kényszerítette.
A privatizációs bevételek jelentős része Magyarország, Argentína, Brazília és Mexikó
esetében is a növekvő kamatterhek kifizetésére ment el, és ez a privatizációs rablás valódi
története. Itt az idő, hogy az ilyen kalózkodást, rablást betiltsák, mivel a londoni pénzügyi és
politikai törvények szerint is az ilyen rablás csak öncélú lehet.
Függelék: Az előzmények és okok – a Mont Pelerin Társaság, Thatcher és a privatizáció
Lyndon LaRouche gyakran úgy jellemezte az angolokat, hogy Anglia először összeszed
valami nemibajt, aztán gyorsan megcsókolja az Egyesült Államokat (és más államokat), hogy
azokat is elpusztítsa.
Erről szól a privatizációs doktrína igaz története is. A privatizációs politika szorosan
összefügg Margaret Thatcher uralmával Nagy-Britanniában az 1980-as években. De kitől
kapta a Vaslady ezt a betegséget? Attól a sátáni csapattól, amelyet Mont Pelerin társaságnak
hívnak.
Lord R. Harris, e társaság korábbi elnöke, aki évtizedekig a társaság fő agytrösztjének a
londoni székhelyű Külgazdasági Intézetnek (IEA - Institute for Economic Affairs) volt az
ügyvezetője, kapta a kérdést: mi indította el a privatizációnak nevezett reformot Angliában?
Harris azt válaszolta: ,,Ez egy csapat műve volt, amelyet Mont Pelerin Társaságnak neveznek.
A társaság megalapítása 1947-ben volt, és ez a társaság hozta létre az IEA Intézetet, de mi már
sokkal előrébb voltunk mindig, mint Thatcher. Nem mi voltunk Thatcher-pártiak, de ő volt a
külgazdasági intézet párti.”
Magát a társaságot 1947-ben alapították Svájcban, a Mont Pelerin lankáin. Ez volt az első
összejövetele a régi európai uralkodó osztály legfőbb vezető családjainak, pl. Habsburg Ottó,
Turn és Taxis herceg, Otto von Hayek és Ludvig von Mises a közgazdaságtan ,,osztrák
iskolájának” vezetője és mások az arisztokrácia köréből.
Angliában sir John Clapham, a Bank of England vezető tisztviselője, a királyi akadémia
elnöke 1940-46 között. Milton Friedman, aki később Hayekkal együtt a Mont Pelerin dogma
vezérhirdetője lett.
Hayek cinikusan a nemzetállamot tirannusnak nevezte, és egy világállam megalapítására
hívott fel, amely a béke legjobb őre is lenne, mivel az egyének és államok felett áll.
Az államok függetlenségének megszüntetése, és ennek érdekében vagyonának privatizációja
ennek a stratégiának döntő elem volt.
Denis Small nyomán