DR.

LÁSZLÓ ANDRÁS

LÁZADÁSOK ÉVSZÁZADA

Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi

Módszerünk és feladatunk is egyben, hogy azt a – tágabb értelemben vett – történelem-filozófiai

megközelítést képviseljük, melynek elsőrendű célja bemutatni, hogy hogyan kell tradicionális
alapelvekből kiindulóan látni általában a történelmet. Másfelől célunk az is, hogy a magyar
történelem bizonyos kritikus időszakait illusztratíve felhasználva mutassuk be ezeket a tradicionális
alapelveket – nem feledkezve meg arról sem, hogy a tárgyalt kritikus időszakokat más fényben,
más megvilágításban lássuk és láttassuk, mint ahogy ez általánosan szokásos, elterjedt és
tulajdonképpen »kötelező érvényű«.

Minket ez a »kötelező érvény« egyáltalán nem köt. Megközelítésünk merőben más lesz most is,
mint ahogy az eddigiekben is mindenkor. Merőben másképp próbáljuk meg látni és láttatni a
magyar történelemnek néhány fő vonulatát, az ezekben megnyilatkozó mozgatóerőket és
tendenciákat, és azt, hogy mennyire helytelenül, hibásan, torzítottan állította be önmaga
eszményképeit a magyarországi köztudat.

Legutóbb Magyarország törökök általi megszállásáról beszéltünk. Ez a folyamat – meglehetősen

hosszas előzmények után – 1526-ban kezdődött el, és 1541-1542-ben perfektuálódott Buda és Pest
elfoglalásával; szűkebb értelemben 1699-ben ért véget a karlócai békével, tágabb értelemben
pedig 1718-ban pozsareváci vagy passorovitzi béke kapcsán.

A Török Birodalom tradicionális birodalom volt. Noha a tradicionális birodalmaknak nem állt az
élvonalában a maga spiritualitása szerint, mégis volt egy bizonyos kitüntetettsége és érvénye.
Valójában egészen másképpen kellett volna viszonyulni a török birodalomhoz, ha ez az Uráltól az
Atlanti-óceánig és a Földközi-tengertől a Jeges-tengerig mindent elfoglalt volna, és ott egy iszlám
birodalmat tudott volna kialakítani – oly módon, hogy a fennhatósága alatt álló népek áttértek
volna az iszlámra.

Ez nem következett be. Európa számára a török invázió idegen és ellenséges inváziót jelentett,
amelynek nem volt Európa ezen területeire vonatkoztatottan tényleges spirituális küldetése. Noha
a Török Birodalom önmagában egy érvényesen tradicionális birodalom volt, a hódoltsága alatt álló
területeken végül is nem egy tradíció által dominált világot hozott létre és valósított meg – bár
valamilyen mértékben igen, de lényegileg mégsem. Az, hogy a török területen élők milyen életet
éltek, eléggé nehéz megítélni. A török uralom ugyanis rendkívül szeszélyesen megnyilatkozó
uralom volt. Békésebb és joviálisabb pillanataikban, napjaikban vagy éveikben az ott élők
valójában nem éltek rosszul. Voltak azonban – nagyon rapszodikusan megjelenő – emocionalitás és
indulatok által vezérelt időszakaik is, amikor igen nagy kegyetlenséget gyakoroltak az elfoglalt
területek lakossága iránt.

Helyes egy – nem elhanyagolható – ténynek figyelmet szentelni. Az, aki áttért az iszlámra, és
bizonyos tehetséggel rendelkezett, az – a megszállt területeken – bármit elérhetett;
belekapcsolódhatott a török állami, társadalmi életbe, és valójában bármilyen karriert befuthatott.
Annak ellenére, hogy ez igen nagy előnyökkel járt, megdöbbentően kevesen tértek át, szinte senki.
(Ez a tény azért is érdekes, mert ha a megszállás 400 évvel később következett volna be, akkor
önös érdekekből a lakosság zöme áttért volna az iszlámra.) Mindez azt jelenti, hogy valódi és
pozitív szellemi jelentősége Magyarország török megszállásának nem volt. Ezt a nyilvánvalóságot –
többek között – azért is kell hangsúlyoznunk, mert ma léteznek olyan – magukat törzsökös
magyarnak valló – személyek, akiknek az a nézetük, hogy Magyarország török megszállása –
mindaz, ami 1526 és 1542 között végbement – egy »második honfoglalás« volt. Az ilyesfajta torz
nézeteket ki kell küszöbölni.

Magyarországon mindig voltak olyan – személyek által reprezentált – kvázi-politikai erők és

személyek (azért »kvázi-politikai«, mert mai értelemben vett politikáról a XVI. században, sőt még
a XVII. század elején sem lehet beszélni), akikben rendkívüli affinitás élt a diszharmónia, a
disszonancia, a békétlenség iránt – összekapcsolódva erősen önös egyéni célokkal.

Más összefüggésekben már szóltunk Budai Nagy Antal, Dózsa György és a hozzájuk hasonlók
szerepéről. A XVII. század legelejétől a XVIII. század elejéig tartó időszakban azonban mindaz, amit
ők képviseltek, másképpen tudott megnyilvánulni.

A szorosan vett Magyar Királyság egy része török megszállás alatt állt – Budát is beleértve. Egy
másik része felett a törvényes magyar királyok – Rudolf, II. Mátyás, II. Ferdinánd, III. Ferdinánd, I.
Lipót, majd később I. József, III. Károly – uralkodtak. A későbbiekben I. Lipót, I. József és III. Károly
gyakorlatilag már egész Magyarország felett uralkodni tudtak.

A tágabban vett Magyarországnak másik része Erdély. Az erdélyi fejedelem – lényegi mivolta
szerint – a magyar királynak volt alárendelve, a magyar király fősége alá tartozott, ugyanakkor
bizonyos szuverenitást élvezett. (A későbbiekben a nagyfejedelem címet felvették a magyar
királyok.)

A török fennhatósága alatt a fejedelmek mindenkor háromféle politikát gyakoroltak egyidejűleg.

Az egyik: a hűség a Habsburg-dinasztiából származó magyar király felé, a másik: hűség a szintén
főséget gyakorló török szultán és szultanátus felé, a harmadik pedig egy önálló – mondhatjuk így,
modern kifejezéssel – konjunktúra-politika volt. E három politika közül hol az egyik, hol a másik,
hol a harmadik arculatot helyezték előtérbe.

Mindez óriási veszélyeket jelentett a megmaradt Magyar Királyság számára, és ugyanakkor a

Német-Római Birodalom és a Magyar Királyság perszonál-uniójára nézve is. E hármas politika egy,
a török által nem veszélyeztetett, békésebb időszakban kisebb veszélyt jelentett volna, és sokkal
radikálisabban fel lehetett volna lépni ellene. Most azonban a Magyar Királyság, a magyar király –
aki egy személyben német-római császár is – nem akart túlságos élességgel fellépni az erdélyi
fejedelmek ellen, mert ezáltal az amúgy is rendkívül konfliktuózus helyzetet csak tovább élezte
volna. Ehelyett a háborús konfrontáció elhalasztására törekedett, mert ez idő szerint valójában egy
igen lassú és viszonylag konfliktusmentes felkészülésre volt szükség ahhoz, hogy majdan mindent
viszszavegyenek a törököktől. Mindezt felhasználva, az erdélyi fejedelmek egy jelentékeny része
egy békétlenségi politikát kezdett gyakorolni, ami nagyon sokszor – bár nem minden esetben – a
magyar királlyal való nyílt szembeszegülést jelentette.

Azok közül, akik viselték az ›erdélyi fejedelem‹ címet, ezen a helyen most kettőt emelnünk ki:
Bocskai Istvánt és Bethlen Gábort. (Azért kettőt, mert másik kettő – aki szintén viselte ezt a címet –
minden jogalap nélkül viselte. Továbbá olyan fejedelmek is, akik ambivalens megítélhetőségűek
voltak, de jelen szempontjaink vonatkozásában szerepük kevésbé volt fontos.) Bocskai István még
olymódon lett erdélyi fejedelem, hogy e méltóságában a magyar király is és a török szultán is
elismerte. (Bethlen Gábor is támogatta Bocskait, aki egyben az egyik rossz szelleme volt
Bocskainak.)

A kristálytiszta legitimitás szempontjából hangsúlyoznunk kell, hogy az erdélyi fejedelem – bár volt
bizonyos szuverenitása – nem volt abszolúte szuverén fejedelem, sem jogilag (de jure), sem
ténylegesen (de facto). De jure feltétlenül a magyar király alárendeltje volt, de facto pedig
alárendeltje volt mind a török szultánnak, mind a magyar királynak. Ebből következően, az erdélyi
fejedelemnek a magyar királlyal való szembefordulása: lázadás volt. Az erdélyi fejedelem bár
egészen kivételes státusban, de alattvalója volt a magyar királynak, így semmiféle joga nem volt
magyar királlyal – akárcsak elvileg is – szembehelyezkedni. Oly módon pedig semmiképpen,
ahogyan azt Bocskai és Bethlen is tette.

Tudjuk, hogy a szultán Bocskainak királyi koronát küldött, amivel nemcsak erdélyi fejedelemségét
ismerte el, hanem Bocskait magyar királyként is szándékában állt elismerni – természetesen
önmaga vazallus-királyaként. A vazallus-király olyan király, aki teljes mértékben a szultán alá van
rendelve. Bocskaiban volt annyi intelligencia, hogy ezzel a koronával – bár kacérkodott a
gondolattal – nem koronáztatta meg magát. Ezt főként ›reálpolitikai‹ érzékből tette, tudva, hogy
ennek beláthatatlan következményei lennének. Természetesen nem tudta pontosan, hogy mik
lennének ezek a következmények, annyit azonban sejtett, hogy ezekből számára csak
kedvezőtlenségek származnának: először a magyar király oldaláról, később – esetleg – a szultán
oldaláról is. Ezért Bocskai állandóan cserélgette a magyar királyhoz való hűséget a szultánhoz való
hűséggel és önnön konjunktúra-politikájával, a magyar királlyal való szembefordulást a török
szultánnal való szembefordulással. Csakis önmaga konjunktúra-politikájával nem fordult szembe
soha. Bocskai igen sok kárt okozott az országnak. Mentségére annyit azonban el lehet ismerni – ez
azonban nagyon halvány mentség –, hogy végül – nem teljesen tisztázott körülmények közötti
meggyilkolása-meggyilkoltatása előtt – egy béketeremtő fordulat állt be magatartásában: halála
előtt szinte közvetlenül ő hozta létre az úgynevezett zsitvatoroki békét a magyar király és a török
szultán között. Ez egy időleges béke volt, és ebben Bocskai a békéltető szerepében jelent meg.
Valójában egész szerepe rendkívül vitatható volt, így ez sem egy nagy pozitívum – ennek ellenére
ekkor kivételesen nem a békétlenség oldalán foglalt állást.

Némileg más a helyzet Bethlen Gábor esetében – más, de súlyosabb. Bethlennek már Bocskai
fejedelemmé tételénél meghatározóan nagy szerepe volt. Közvetett és közvetlen módon
befolyásolta Bocskait – mindig a legrosszabb irányba. Bethlen – fejedelemként – maga is folytatta
ezt a három arcú – tehát uralkodói hűség, szultáni hűség, önálló konjunktúra-politikát, állandóan
váltogatva ezeket, de Bocskainál messzebb merészkedett: el tudta érni azt, hogy
egy conventiculum illegitimum (egy törvénytelen gyűlés) – nem országgyűlés! – őt 1721-ben
»magyar királlyá« válassza. A legelvadultabb Bethlen-hívek sem szokták – visszatekintve – azt
mondani, hogy ő magyar király volt, mert ezt komolyan venni nem lehetett. Nem is vette senki
komolyan, még ő sem. Ennek ellenére ragaszkodott ehhez a címhez, és minden jogalap nélküli
»magyar királyként« – erős török alávetettség és függőség mellett! – szembefordult a magyar
királlyal. Mit sem változtat megítélésünkön, hogy ő időnként a törökök ellen is harcolt. Időnként a
saját királya ellen, időnként – annak ellenére, hogy a vazallus pozíciójában állt – a török ellen
nyilatkozott meg. Végül lemondott a »magyar király« címének viseléséről – mintha ez valami
ténylegesség lett volna, amiről le kellene mondania.

A legtöbb erdélyi fejedelem hasonló volt ehhez a két alakhoz – bár csekélyebb, tompítottabb
mértékű expanzió mellett. Tevékenységük a hűtlenség magasiskolája volt. Még az árulói
mivoltukhoz való hűség sem volt meg bennük – mintha a hűség teljesen ismeretlen lett volna
számukra.
Ez a magatartás sajnos az ország főuraira – a szintén illegitim – Szapolyai-Zápolya János ellenkirály
és Ferdinánd magyar király idejében is jellemző volt. Igen sok példát lehetne idézni, mikor is az
ország valóban legkiválóbb főurai évente, havonta, hetente váltogatták azt, hogy éppen kit
tekintenek királyuknak. Ötletek és hasznossági elvek szem előtt tartásával váltogattak; »most
János a királyom«, »most az én királyom a Ferdinánd« – ilyen és ehhez hasonló kijelentések
hangzottak el. Mindezt komolyan meg merték tenni.

Meg kell említeni, hogy Dobó István, aki Eger várát hősiesen és sikeresen megvédte, a
későbbiekben börtönbe került. Természetesen nem szokták elmondani – mert a magyar
történelemtanítás olyan, hogy az összefüggéseket nem tárják fel a gyerekek és az ifjak előtt –, hogy
miért került börtönbe. Általában úgy tanítják, hogy ő azért volt börtönben, mert hűségesen védte a
királyát. Dobó nem ezért került börtönbe, hanem azért, mert a teljesen törvénytelen alapokon álló
János Zsigmond erdélyi fejedelmet a magyar trónhoz való eljuttatásában próbálta összeesküvés
révén segíteni.

Az itt tárgyalt időkben ezek a viszonyulások még erősebben nyilvánultak meg. Valami különös
mozgatóerő működött ezekben a történelmileg egyébként nem jelentéktelen személyiségekben,
ami a legkifejezettebb és legvégletesebb hűtlenségekben nyilatkozott meg, s mindez oly módon,
mintha ez nyilvánvaló és természetes követelmény lenne. A félreértések elkerülése végett: itt
konjunktúra-politikáról volt szó; ám igazi politikai stratégiáról vagy politikai taktikáról nem lehet
beszélni. A különböző oldalakra való átállásoknak számukra lehetett – innen nem átlátható –
pillanatnyi előnye, de az ország számára ez semmiféle előnyt nem jelentett – csakis kárt, nagyon
nagy és messzemenő kárt. A magyar királyok oldalán minden időben harcoltak olyanok is –
magyarok is, csak kevesebben –, akik évtizedekig, zsenge ifjú koruktól hajlott korukig, életük
végéig hűek voltak az uralkodójukhoz, és fel sem merült bennük – a legkisebb mértékben sem –,
hogy őt esetleg el is árulhatnák. Nem tudunk arról például, hogy Lotharingiai Károly – Buda
visszafoglalója – élete bármelyik pillanatában is hűtlen lett volna I. Lipót császárhoz és királyhoz. A
Lotharingiaiak, Lothringenek, Lohrenek Európa legmagasabb nagyságrendjeiben álló uralkodó
család volt, ennek ellenére soha fel nem merült Lotharingiai Károlyban és a hasonlókban a
fellázadás, az árulás, vagy az önálló konjunktúra-politika űzésének a legcsekélyebb igénye sem, a
legcsekélyebb jele sem.

Ezeket követően egy negatív irányú nagyságrendi változás következett be, s ez Thököly
megjelenése volt. Thököly nem volt semminek sem a fejedelme. Thököly elsősorban a Bocskai- és
Bethlen-féle lázadásokban életben maradt résztvevők lezüllött szegénylegény életmódot folytató
fiait, unokáit gyűjtötte maga köré – és ezekkel együtt rendelte magát alá teljes mértékben a
töröknek.Miután Thököly valóban egy jelentékenyebb erőt képviselt Magyarország és Erdély
vonatkozásában, a Török Szultanátus ténylegesen jelentőséget is tulajdonított neki, nem
személyének és méltóságának, hanem kizárólag azoknak a pragmatikumoknak, amelyek ebből a
»szövetségből« következhettek.

Amíg a Német-Római Birodalom és a Magyar Királyság – lassan, fokozatosan – készült a törökök

kiszorítására, a törökök is készültek arra, hogy egy nagyszabású offenzívával a Német-Római
Birodalom jelentékeny területét elfoglalják. Egyelőre azonban egyik fél sem akart éles konfliktust.

Thököly bejáratos volt Ibrahim budai pasához, aki mintegy Magyarország török kormányzója volt, s
aki a szultán előzetes és utólagos jóváhagyásával Thökölyt Felső-Magyarország »királyává« tette
meg és nevezte ki. Ezt a kinevezést tehát Thököly még csak nem is a szultántól kapta. Gondoljuk
meg, hogy ha Ibrahim budai pasa valakit olyan »királlyá« nevez ki, aki nemcsak a szultán, hanem
még az ő fennhatósága alatt is áll, akkor egy ilyen »királyságnak« – vagy akár fejedelemségnek – a
szuverenitása mit ér. Thököly érezte, hogy egy ennyire alávetett állapotot nem lehet királyságnak
tekinteni, ezért a királyi címet nem fogadta el. Önmagát Felső-Magyarország fejedelmének
nyilvánította – a kinevezése azonban mint királynak szólt. Thököly elfogadott egy olyan kinevezést,
amely valójában egy megalázás volt – Thököly megalázása személy szerint és ugyanakkor a
magyarság és a magyar királyság megalázása. Azt fejezte ki, hogy a magyar királyság méltóságban
annyi, hogy az Ibrahim budai pasa – a szultán egy helytartója – alá tartozik. És ezt a kinevezést
Thököly gátlástalanul elfogadta.

Ezt megelőzően Wesselényi Ferenc nádor, Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Kristóf – akik az ország
legnagyobb főurai közé tartoztak – állandóan öszszeesküvéseket szőttek a király ellen. Amikor ez
eljutott a kivitelezés fázisáig – a dolog megdöbbentő –, feljelentették egymást és önmagukat a
bécsi udvarnál. Majd Bécsbe utaztak, leborultak Lipót előtt, és kegyelmet kértek. Lipót jóságosan
elbocsátotta őket, és ők megígérték, hogy többé ilyesmit nem tesznek. Amint hazaértek, azonnal
újabb összeesküvésbe kezdtek, majd újból feljelentették egymást és önmagukat.

Időközben Wesselényi meghalt. A végső kibontakozásnál mindezt még egyszer – harmadszor is –

végigcsinálták. Valószínűleg azt gondolták, hogy ezt a végtelenségig folytathatják. Nem
folytathatták, a harmadikat Lipót már nem tűrte el, bíróság elé állíttatta, amely halálra ítélte és
lefejeztette őket. Lehet-e ebben bármiféle igazságtalanságot találni? Józan ésszel nem. Magyar
szabadságért küzdöttek volna? Magyarország nem volt rabságban, eltekintve azoktól a
területektől, melyek török megszállás alatt álltak. Magyarország annyira nem volt rabságban, hogy
ilyeneket – kétszer is – megengedtek embereknek.Ebben az összeesküvésben rajtuk kívül más is
részt vett, többek között I. Rákóczi Ferenc is. Rákóczi anyját azonban annyira kedvelte az uralkodó,
hogy a kedvéért Rákóczi ellen – holott jól tudta, hogy ellenség – megszüntettette az eljárást.

1673. február 27-én Magyarország élére Johann Caspar Ampringen-t – magyarosított nevén
Ampringen János Gáspárt – a Német – más néven Teuton – Lovagrend nagymesterét Magyarország
kormányzójává nevezték ki.

Közben a török megtámadta Bécset (ott volt Thököly is és a kis Rákóczi Ferenc is, mint néző). A
törökök Bécs határáig jutottak el, ekkor azonban a város védelmében jelentékeny erőket vontak
össze, Sobiesky János lengyel király csapatait és más csapatokat, így a törökök nem tudták Bécset
elfoglalni. Ettől az időponttól kezdve a törökök már soha többé nem tudtak előre jutni – helyi
csatáktól eltekintve –, már csak hátráltak és hátráltak.

Miután az Ampringent visszahívták, egy olyan személy lett Magyarország nádora, akit a történelem
legnagyobbjai között kell megemlíteni (és sokkal nagyobb tiszteletet érdemel, mint Thököly,
Rákóczi és a hasonlók, akik megvetésen kívül másra nem méltók). Ez a személy Esterházy Pál volt,
aki megkapta az aranygyapjút, a német-római birodalmi hercegi rangot, a tábornagyi – tehát a
legmagasabb katonai – rangot, nádorrá választtatott és végül Magyarország – a király által
megerősíttetett – nádora lett. Esterházy Pál szerepe Buda várának visszafoglalásában egészen
eminens jelentőségű. Az összes – mondhatjuk, hogy minden – erő, ami kelet felé összevonható volt
Magyarországról és a Német-Római Birodalomból, megindult Budavár visszavételére. A legfőbb
vezetés – a császár és király – I. Lipót kezében volt. A második pozíció Badeni Herman őrgróf
tábornagyé volt, a haditanács elnökéé. A harmadik Lotharingiai Károly herceg-tábornagyé, aki
voltaképpen a Budavára felé induló csapatok főparancsnoka és fővezére volt. De ott voltak a
legprominensebb tábornokok is, Kaprara, Caraffa, és mások.

Sajnálatos módon – egy történelmi tévedés révén – Budán, a királyi várpalota előtt nem
Lotharingiai Károly, hanem Savoyai Jenő szobra áll. Nem mintha Savoyai Jenő ezt nem érdemelné
meg, hiszen ő is jelentékeny részt vett Buda felszabadításában, de az ő igazi nagy tettei (a »zentai
győző« – így nevezték) később következtek be. Lotharingiai Károlynak is feltétlenül szobrot kellene
állítani Budán.

Budavár visszavétele az összefüggések ismeretében a magyar történelem egy rendkívül fontos,

elengedhetetlenül szükséges, dicsőséges, gloriózus tette és történése volt. Ezt azért is
hangsúlyoznuk kell, mert egyes »nemzeti beállítottságú« újságok – a Nemzeti Újság például –
Budavár viszszavételét egy szégyenteljes eseményként állítják be, és párhuzamot vonnak
Magyarország 1945-ös megszállásával, melyet egy bestiális ellenség hajtott végre, és ugyanennek a
bestiális ellenségnek az 1956. november 4-ei támadásával. Ez az »álláspont« ép ésszel nem
felfogható. Megadja ugyan a rendkívül homályos, zavaros, kaotikus, úgynevezett magyarázatát, de
azt értelmetlensége miatt lehetetlen pontosan interpretálni. (Közbevetett megjegyzés: nemcsak a
nyíltan baloldaliaktól kell óvakodni, hanem azoktól a baloldaliaktól is, akik azt hiszik magukról,
hogy jobboldaliak. Ez utóbbiak ugyanis rendkívül veszedelmesek.)

Budavár visszavétele 1686-ban történt. 1687-ben – ekkor Lipót uralkodott, tehát még Lipót
életében – koronázták I. Józsefet magyar királlyá, a magyar országgyűlés keretein belül. A Budavár
viszszavételénél való jelentékeny szerepvállalás mellett Esterházy Pál nádornak egy rendkívülien
nagy érdeme volt, hogy nem kellett többé minden alkalommal külön királyválasztást rendezni,
hanem a magyar király törvényes utóda – rendszerint legidősebb fia – már elődje életében királlyá
lett koronázható. A koronázás az országgyűlés keretein belül ment végbe, de nem a szokásos
választás révén – noha egy formális választási aktus végbement –, hanem: szükségszerűen. Ez a
változás rendkívülien kiegyenlítette azokat a belső viszályokat, amelyek egy új király fellépésekor
mindig újból és újból fellángoltak, s melyek mindenkor eredmény és következmény nélküliek
maradtak.

Elvben uralkodót is lehetséges választani, de uralkodót csak uralkodók választhatnak – maguk

közül. Ilyen volt például a német-római császár megválasztása. A Német-Római Császárságban
ugyanis nem volt trónörökös, faktuálisan általában a császár legidősebb fia lett német-római
császár. Már apja életében német király, cseh király és római király lett, és – a birodalmon kívül –
magyar király is (mert Magyarország nem tartozott a Német-Római Birodalomhoz). Ezek
együttesen végül biztosították számára, hogy őt válasszák meg német-római császárrá a választó
fejedelmek. A választó fejedelmek közül elvileg bárki császárrá volt választható – valójában csak
ilyen nagyságrendű személyek választhatnak királyt. Ugyanígy választhatott volna a főhercegek
konklávéja is, persze csak a Német-Római Birodalom megszűnte után.

Esterházy Pál herceg, nádor, tábornagy a magyar történelemnek valóban egy dicsőségteljes alakja
volt, aki – mellesleg jegyzem meg – zeneszerzőként is kiváló volt. Időnként a szerzeményeit játszani
is szokták.

Thökölyről még el kell mondanunk egyet s mást. Thököly számára a törökök egy igen rövid időre az
erdélyi fejedelemséget is biztosították. Akkor, amikor I. Apaffy Mihály meghalt, és II. Apaffy Mihály
Erdélyből elmenekült, akkor, amikor Teleki Mihály kancellárt – akinek magának is voltak fejedelmi
aspirációi, de átlátta, hogy a király iránti hűsége többet ér – megölték, akkor Thököly – török
segédlettel – elfoglalta Erdélyt, és egy rövid ideig fejedelem lett. Erdélyből és máshonnan is
időnként be-betört Magyarországnak azon részeire, amelyek a király fennhatósága alatt álltak.
Thököly nemcsak magyar seregeknek volt közvetlen parancsnoka, hanem török seregeknek,
kötelékeknek is. Ekkoriban történt, hogy pennát ragadott, és írt egy levelet Bécsbe a királynak és
császárnak, amiben felajánlotta, hogy lemészárolja a vele egy kötelékben harcoló törököket és
áttér a katolikus hitre, feltéve, ha visszakapja a birtokait, és még további javadalmakhoz is jut, és
ha megkapja a német-római birodalmi hercegi címet, és a hadseregben a tábornagyi rangot. Ezt a
levelet Bécsben lemásolták, és az eredetijét elküldték Isztanbulba a szultánhoz. És Thököly
igencsak meglepődött, hogy a törökök bizalma megcsappant irányában; ezt ő igazságtalannak
tartotta. Thökölyt egyébként az országból – Erdélyből is és minden más helyről –, sőt Törökország
európai részéből is száműzték Kis-Ázsiába – ez a karlócai béke egyik feltétele volt. Száműzték és
kikapcsolták tulajdonképpen mindenből. A törökök méltányosságból nem akarták kiadni Thökölyt,
noha erre a méltányosságra egyáltalán nem szolgált rá. (Nem akarták kiadni Zrínyi Ilonával együtt,
mert akkor Zrínyi Ilona már ismét nála volt, miután Heister tábornokért kicserélte.)

Ne feledjük az 1699-es évszámot, a karlócai béke időpontját. Magyarországnak a szorosabb

értelemben vett török megszállása ekkor szűnt meg. A karlócai béke megkötésekor gyakorlatilag
már – a határ- és peremvidékektől eltekintve – a törökök elhagyták Magyarországot, és ekkorra
már nagyrészt Erdély is felszabadult a török befolyása alól.

II. Rákóczi Ferenc I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fia volt – és Thököly mostohafia. Miután iskoláit
befejezte, visszatérhetett Magyarországra, és az udvarban is a legnagyobb szeretettel fogadták – a
legfőbb gyám szerepét ugyanis Lipót vállalta magára, az operatív gyám teendőit pedig Kolonics
Lipót érsek és bíboros. Miután a császár többször fogadta, a fiatal József király is fogadta; együtt
sétálgattak a laxemburgi parkban, és József azt mondta Rákóczinak – valóban nagy szeretettel –,
hogy »milyen boldoggá fogjuk mi tenni a Birodalmat és Magyarországot«; – nyilván Rákóczi lett
volna a nádor.

Közben lefutott Magyarországon a Tokaji Ferenc féle rendkívül obskúrus és bűnözői, tehát egészen
kriminális karakterű lázadás, amihez Rákóczinak volt valami köze – hogy mennyi, még fel kell
deríteni.

Rákóczi visszatért Magyarországra, ahol mindene megvolt, kb. két millió hold földje, várai,
kastélyai, stb. Mindezek ellenére már 1700-ban megkezdte a konspirációt a király és a császár
ellen, melynek Bécsben rövidesen neszét vették. Rákóczi értesült erről, ezért Bécsbe sietett, ahol
Lipót lábai elé vetette magát, mondván, hogy a történtek az ő tudtán kívül történtek, és hogy
bocsásson meg neki, és ünnepélyesen megesküdött, hogy soha nem fog semmit tenni a király és
császár ellen. Lipót megbocsátott. Rákóczi hazament, és azonnal öszszeesküvést kezdett szőni,
illetőleg folytatta azt, amit már elkezdett.

Az egész dolog bizonyos levelezéseken bukott meg. Ő nemcsak összeesküvést szőtt, hanem
leveleket is írt; pl. a francia királynak, amelyben együttműködést kért, illetőleg biztosította a
francia királyt együttműködéséről; hangsúlyozta, hogyha kitörne a háború, a Német-Római
Birodalom és Franciaország között, igen sokat jelenthetne a francia királynak az, hogyha közben ő
fegyveres támadást indítana a király és császár ellen, s azt is, hogy számára milyen óriási
jelentőségű lenne, ha a francia király megtámadná a királyt és császárt.

Ezek a levelek azonban a kormányzat kezébe jutottak, Kinsky miniszterelnök és Kolonics kezéhez,
akik bemutatták a császárnak és a nádornak. Akkor rájöttek arra, hogy Rákóczi veszélye óriási
mérvű, és elrendelték az elfogatását. Rákóczi, azonban – mint tudjuk –, megszökött a Wiener-
Neustadt-i katonai börtön várfogságából.

Ismeretes, hogy – szintén conventiculum illegitimumok – Rákóczit fejedelemmé választották, és azt

is tudjuk, hogy ő, bár Franciaországot kereste meg első számú szövetségesének, azt is latolgatta,
hogy Törökországnak felajánlja-e Magyarországot, vagy sem. Arra a megállapításra jutott, hogy
Törökország – bár nem lehet teljesen kihagyni – már nem hathatós tényezője a helyzetnek. Ezért a
magyar koronát – ami egyébként nem volt a birtokában – felkínálta Nagy Péter orosz cárnak; (soha
nem tanították ezt az iskolákban).
A már említett Savoyai Jenő érdekesen írta nevét: Eugenio von Savoy. Eugenio: olasz, von:
német, Savoy: francia; ő ugyanis magát főképp európainak tekintette. Minden idők egyik
legnagyobb – ha nem a legnagyobb – hadvezére volt. Emellett volt egy tulajdonsága, melyről
legendákat meséltek: az emberismerete. Legendák szóltak arról, hogy milyen rövid idő alatt milyen
mélyrehatoló emberismeretre tudott szert tenni. Eugenio von Savoy igen jól ismerte Rákóczi
Ferencet, és többször kijelentette, hogy szilárd meggyőződése, hogy Rákóczi álnok és képmutató
ember. Bár erre lehet azt mondani, hogy bármilyen nagy is volt emberismerete, ő is tévedhetett.
De nem tévedett, mert minden tekintetben beigazolódott mindenki előtt, hogy Rákóczi valóban
ilyen volt. Rákóczinak volt két igen tehetséges fia, Rákóczi József, és Rákóczi Leopold György. Az
egyiket József király tartotta keresztvíz alá, a másik keresztapja pedig Lipót császár és király volt.
Rákóczi Ferenc német-római birodalmi herceg volt, és a monarchia történetében az egyetlen eset,
amikor valakit degradáltak főúri címét tekintve az volt, mikor fiait gróffá degradálták. Bár ők
valóban tehetséges és érdemes emberek voltak, ezáltal a politikai élet főbb vonulataiból kizárták
őket – s ezért sem mást, mint Rákóczi Ferencet terheli a felelősség.

Mindegyik »nagy szabadsághős« valójában vazallus államot akart létrehozni Magyarországból, egy
olyan országból, melynek volt abszolúte szuverén királya, aki a világ legnagyobb hatalmának az
uralkodója is volt egy személyben: német-római császár és magyar király egyszerre; a Magyar
Királyság nem olyan királyság volt, mint a Cseh Királyság, amely a Német-Római Birodalomnak
csupán egy része volt.

Ezek »szabadsághősök«? Miért szabadsághős az, akinek – mint fejedelemnek – a felettese még
csak nem is a szultán, hanem a szultán helytartója? Miért szabadsághős az, aki a magyar koronát az
Európa peremén lévő Oroszország cárjának ajánlja fel?Ahogy arról később beszélni fogunk, a
koronát – ami nem volt a sajátja – Kossuth Lajos is felajánlotta: István főherceg nádornak,
Batthyány Lajos grófnak, a cárnak, a cár második fiának, sőt a legvégén még Paskievich hercegnek
is. Ez utóbbi ajánlatokat nem is méltatták válaszra a megvetés kifejezéseként.

Ezeket az összefüggéseket szándékosan és rosszhiszeműen elhallgatják az általános iskolákban, a

gimnáziumokban és a főiskolákon. Talán, ha valaki egy egyetemen történelemszakra jár, és erre a
korszakra specializálja magát, akkor esetleg találkozik ezekkel az eseményekkel; de egyébként
nem, mert mindez mélyen el van süllyesztve. Magyarországnak, a magyaroknak nagyon sok
dicsőséges történelmi alakja van. Ezek nevét ki kellene fejteni azok alól a rétegek alól, amelyeket
mesterségesen eltakarásukra létrehoztak. Vannak példaképek, akiket valóban tisztelni lehetne –
ezek nem azok a példaképek, akiket úgynevezett »példaképként« tisztelni szoktak. Akiket
általánosan tisztelni szoktak, azok nem érdemelnek semmiféle tiszteletet. Teljesen át kellene
értékelni az ezzel kapcsolatos szemléletet.

Az említett Esterházy Pál herceg, nádor, tábornagyot például – miután ő annyira jelentős alak volt,
hogy nem lehet teljesen elfeledetté tenni – mintegy negatív alakként szokás beállítani a jelenkori
történelemírásban. Módszerük, hogy akit nem lehet teljesen nemlegesíteni, azt negatív alakként
állítják be – ez is egy ismert és baloldali módszer –, olyan baloldali módszer, amelyet – ismétlem –
olyan baloldaliak is gyakorolnak, akik önmagukat jobboldaliaknak nevezik, s talán tényleg elhiszik,
hogy jobboldaliak.

Magyarország úgynevezett szabadságharcai nem voltak szabadságharcok – több okból kifolyólag

sem. Egyrészt azért, mert egyetlen nép sem folytathat szabadságharcot a törvényes királya ellen.
Másrészt, Magyarország és a magyar nemzet nem volt elnyomott állapotban, amiért is
szabadságharcot kellett volna vívni. Erre a szokásos felelet: »De hát a Habsburg elnyomás?!«.
Habsburg elnyomás nem volt, a Habsburgok soha nem nyomták el a magyarságot – ez a történelem
gondosabb tanulmányozásából feltétlenül kiderül. Természetesen az embereknek hátulgombolós
koruk óta azt töltögetik a fejükbe, hogy a Habsburgok elnyomták Magyarországot – s az emberek
nem néznek utána gondosan, hogy ez igaz-e, vagy sem. Nekem is azt tanították, hogy Habsburg
elnyomás volt, csakhogy én utánanéztem, hogy vajon ez igaz-e. Mindent elolvastam, ami a
Habsburg elnyomást bizonyítja, és azt is, ami azt bizonyítja, hogy ilyen nem volt. Az elsőről úgy
találtam, hogy az nem igaz, a másodikról pedig úgy, hogy igaz: nem volt Habsburg elnyomás.
Nagyon jól ismerem az ezzel kapcsolatos uralkodó közfelfogást, csak éppen nem fogadom el.

Általában jó módszer – amely majdnem mindig beválik –, hogy azt, amit az embernek otthon és az
iskolában tanítanak, amit a közvélemény hangoztat számára, azt el kell vetni, mert általában annak
éppen az ellenkezője igaz. Ez nem 100 %-osan biztos módszer – kb. 98 %-osan biztos. Nem kell
megriadni, ha a megszokottól nagyon eltérő megállapításokat hall az ember, mert sajnos a
manipuláció roppant erősen hatott és hat.

Például az 1940-es és 1950-es években senki sem hitte el, hogy a bolsevisztiko-kommunisztikus
propaganda olyan erősen hat, mint amilyenként hatott. Mindenki azt gondolta, hogy bár
kényszerítő erővel közlik a gyerekekkel, a gyerekek ezt majd mégis hülyeségnek tartják és
kinevetik. Valóban hülyeségnek tartották, ennek ellenére igen erősen hatott. Emlékszem azokra az
ifjakra, akik elutasították ezt a propagandát, de 30 évvel később már nem utasították el annyira. Az
ő gyerekeik pedig még kevésbé utasították el. A legutóbbi úgynevezett választások megmutatták,
hogy a propaganda igen erőteljesen működött. És az a propaganda, ami ott működött, valójában
ugyanaz a propaganda, amelyik Thökölyt és Rákóczit nagy embernek állítja be, és ugyanaz, amelyik
Esterházy Pál herceg, nádort pedig nem tekinti példaértékű embernek.

Egy népnek, egy nemzetnek kellenek eszményképek, de ezek ne hamis és méltatlan eszményképek
legyenek. Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi és a hasonlók egyre fokozottabb mértékben álltak
nagyon sötét ügyek szolgálatában. Magánemberként valószínűleg Thököly volt a leghitványabb
ember közöttük, de a politikai veszélyessége Rákóczinak volt a legnagyobb. Nem csupán az a
célom, hogy ledöntsek személyeket a piedesztálról, úgy, hogy oda ne kerüljön senki más. Az is
célom, hogy meglássam és megláttassam azokat az alakokat is, akik valóban megérdemlik, hogy a
piedesztálon álljanak.