Fordította

Sepsi László

Sarah-nak és Jennynek
1
Nekem nincs szükségem jegyekre a Caravalra, mert ti kettenminden álmomat va-
lóra váltjátok.

2
Minden történet négy részből áll: a kezdete, a közepe, a majdnem-vége és a valódi
vége. Sajnos nem mindenki részesül igazi befejezésben. A legtöbb ember feladja,
amikor a történetében a legrosszabbra fordulnak a dolgok, és reménytelennek érzi
a helyzetét. Pedig épp ekkor van leginkább szükség a reményre. Csak a kitartóak
juthatnak el az igazi befejezésig.

3
 A KEZDET ELŐTT

SCARLETT DRAGNA HÁLÓSZOBÁJA csodákból és a színlelés varázslatá-

ból épült palota volt, de olyasvalaki számára, aki elfeledte, hogyan kell álmodozni,
egyszerűen csak ruhákkal teli, katasztrófa sújtotta területnek tűnhetett. Gránátvö-
rös köntösök hevertek szétszórva az elefántcsontszínű szőnyegen, a baldachinos
vaságy sarkain pedig égszínkék köpenyek lógtak, és finoman megrezdültek, ahogy
a sós széllökés beszökött a nyitott ablakon. Az ágyon ülő testvérpár mintha észre
sem vette volna a huzatot és a személyt, akivel a szellő megérkezett. Halkan osont
be, akár egy tolvaj, nesztelenül haladt az ágy felé, ahol a lányai játszottak.
Scarlett, az idősebbik lánya azzal volt elfoglalva, hogy a vállára terített rózsa-
szín alsószoknyát köpönyegként rendezze el, míg húga, Donatella egy csík tejfehér
csipkét tekert körbe az arcán, egy szemkötő gyanánt.
Hangjuk csilingelő volt, derűs és verőfényes, amilyen csak a gyermekeké lehet.
Minden szavuk varázslat – fénylő tejkaramellává olvasztotta az éles kora délutáni
napsütést, amely csillagporos glóriaként táncolt a fejük körül. Mindketten angya-
linak tűntek, amíg Tella be nem jelentette:
– Kalóz vagyok, nem hercegnő!
Anyjuk szája hol mosolyra, hol rosszallásra húzódott. A kisebbik lánya oly sok
mindenben hasonlított rá. Tellában ugyanúgy lázadó szív dobogott és kalandvágyó
lélek rejlett. Kétélű adomány ez, egyszerre töltötte el anyját reménnyel, de féle-
lemmel is, hogy Tella talán ugyanazokat a hibákat fogja elkövetni, mint ő.
– Nem! – tiltakozott Scarlett a szokásosnál akaratosabban. – Add vissza, az az
én koronám! Nem lehetek királynő korona nélkül!
Anyjukban a rosszallás győzött, ahogy közelebb húzódott az ágyhoz. Scarlett
általában kevésbé harcias Tellánál, de most mindkét lány makacsul vicsorgott,
ahogy két végén megragadták a gyöngy nyakláncot.
– Szerezz magadnak másik koronát, ez az én kalózkincsem! – Tella hatalmasat
rántott a nyakéken, és a gyöngyök szerteszálltak a szobában.
Patt!
Patt!
Patt!
Anyjuk elkapott egyet, fürgén két finom ujja közé fogta. Az apró gömb rózsa-
szín volt, akár két lányának orcája, ahogy most végre felnéztek rá.
Scarlett mogyorószínű szeme máris könnybe lábadt; mindig is érzékenyebb
volt a testvérénél.
– Tönkretette a koronámat!

4
 – Egy igazi királynő hatalma nem a koronában rejlik, kicsikém. Hanem itt. –
Anyja a szívére tette a kezét, majd Tellához fordult.
– Azt akarod mondani, hogy nincs szükségem kincsre ahhoz, hogy kalóz le-
gyek? Vagy azt, hogy a legnagyobb kincs itt van? – Tella az anyját utánozva a
szívére tette aprócska kezét.
Ha ezt Scarlett csinálja, anyjuk őszintének vélte volna a mozdulatot, de Tella
szemében látta az ördöngösséget. A Tella lelkét tápláló tűz lángba boríthatja a vi-
lágot, de el is hozhatja számára az olyannyira vágyott fényt.
– Valójában azt szerettem volna mondani, hogy a legnagyobb kincsed itt ül
veled szemben. Semmi sem olyan értékes, mint egy lánytestvér szeretete. – Ezzel
anyjuk megfogta a kezüket, és megszorította.
Ha a szobában lett volna óra, most megállt volna. Előfordul, hogy bizonyos
percek hosszabbak lesznek néhány másodperccel. Olyan értékes pillanatok ezek,
amitől a világegyetem kitágul, hogy helyet adjon nekik. És ez egy ilyen pillanat
volt. Az emberek ritkán részesülnek ilyen szünetekben. Néhányan soha.
Ezek a kislányok nem tudták mindezt, mert a történetük valójában még el sem
kezdődött. De hamarosan elkezdődik, és amint ez bekövetkezik, a testvérpárnak
szüksége lesz minden lopott kedves pillanatra, amit találnak.

5
6
 1

Donatella
Amikor Legend legelőször megjelent Tella álmaiban, úgy festett, mintha egye-
nesen a róla mesélt történetekből lépett volna elő. Danteként mindig a fekete olyan
árnyalatába öltözött, mint a kézfejére tetovált rózsa színe. De ezen az éjszakán,
Legendként, csábítóvörös, aranyszegélyű kétsoros frakkot viselt, amelyet hozzá
illő kravátli és emblematikus cilindere egészített ki.
Fényes fekete hajtincsek kandikáltak ki a kalap karimája alól, elfedve a szén-
fekete szempárt, amely felragyogott, ahogy a lányra nézett. A lány szeme élénkeb-
ben csillogott, mint a meghitt csónakjukat körülölelő alkonyi vizek. Ez nem az a
szenvtelen, jeges tekintet volt, amellyel két éjszakával ezelőtt nézett Tellára, köz-
vetlenül azután, hogy kimentette egy kártyapakliból, majd szívtelenül magára
hagyta. Ma este úgy mosolygott, akár egy gonosz herceg, aki a csillagok közül
szökött meg, készen arra, hogy egyenest a mennyekig repítse.
Hívatlan pillangók röppentek fel Tella gyomrában. Legend még mindig a leg-
gyönyörűbb hazudozó, akit valaha látott, de most nem fogja hagyni, hogy ugyan-
úgy elbűvölje, mint a Caraval során. Leverte a cilindert a férfi megnyerő fejéről,
amitől megbillent apró lélekvesztőjük.
Legend könnyedén elkapta a kalapot. Az ujjai olyan gyorsan mozogtak, hogy
Tella azt is hihette volna, a férfi erre a reakcióra számított, de a lány éppen vele
szemben ült, elég közel ahhoz, hogy lássa a megránduló izmot állkapcsának sima
ívén. Akárha egy álomban jártak volna, ahol a pislákoló égbolt pereme zavaros
lilába fordult, mintha rémálmok ólálkodnának a közelben. De Legend elegáns volt,
akár a tűpontos tollvonások, és élénk, akár a frissen hasított seb.
– Azt hittem, jobban örülsz majd nekem – mondta Legend.
Tella a leggonoszabb mosolyát villantotta rá. A legutóbbi találkozásuk miatt
érzett fájdalma még túl friss volt ahhoz, hogy elrejtse.
– Elmentél… Otthagytál azokon a lépcsőkön, amikor mozdulni sem bírtam.
Jacks vitt vissza a palotába.
Legend rosszallóan elhúzta a száját.
– Szóval ezt nem fogod nekem megbocsátani?
– Egyelőre nem kértél bocsánatot.
Ha megteszi, megbocsátott volna. Meg akart bocsátani neki. Hinni akart benne,
hogy Legend nem különbözik annyira Dantétól, és ő nem csak egy báb volt a szá-
mára, amellyel játszadozhatott. Hinni akart benne, hogy azért hagyta el azon az

7
éjjelen, mert félt. De nem úgy tűnt, mint aki megbánta a tettét, ehelyett mintha
bosszantotta volna, hogy a lány még mindig neheztel rá.
Az ég beborult, ahogy fodrozódó bíbor felhők kettéhasították a holdsarlót,
amelynek két szelete úgy lebegett az égbolton, akár egy kettétört mosoly.
– Máshol akadt dolgom.
Tella reményei szertefoszlottak a férfi hangjának hűvösségétől.
Körülöttük korommal telt meg a levegő, ahogy tűzijáték robbant a fejük felett,
gránátalmavörös ragyogó csillámaivá törve szét, ami a két éjszakával ezelőtti tüzes
parádéra emlékeztette a lányt.
Felnézett, és meglátta, ahogy a szikrák táncolva kirajzolják Elantine palotájá-
nak körvonalait, amely immár Legend palotája. Ámulatba ejtette, ahogy Legend
meggyőzte Valendát, hogy ő a Középbirodalom jogos trónörököse. Ugyanakkor
ez a szemfényvesztés emlékeztette rá, hogy Legend élete maga a játékokra épülő
játék. Még azt sem tudta, hogy a hatalom miatt vágyott-e a trónra, esetleg a tekin-
tély miatt, vagy egyszerűen véghez akarta vinni a legnagyobb színjátékot a biro-
dalom történetében. Talán sosem tudja meg.
– Nem kellett volna annyira ridegnek és kegyetlennek lenned, amikor elmentél
– mondta.
Legend nagy levegőt vett, miközben hirtelen éhes hullámok rohamozták meg
a csónakot. A lélekvesztő valahogy lesodródott a keskeny csatornán, amely a ra-
gyogó óceánba vitte őket.
– Megmondtam, Tella, nem én vagyok a történeted hőse.
De ahelyett, hogy ismét magára hagyta volna, közelebb hajolt. Felizzott a le-
vegő, Legend úgy nézett a szemébe, ahogy Tella utolsó elválásuk alkalmával sze-
rette volna. Varázslattól és szívfájdalomtól illatozott, és ettől az egyvelegtől vala-
hogy az jutott a lány eszébe, hogy mindannak ellenére, amit mondott, Legend a
hőse akar lenni.
Vagy csak azt szerette volna, hogy Tella továbbra is vágyjon rá.
Lehet, hogy a Caraval véget ért, de ő mégis itt ült egy álomban Legenddel,
csillagporban és éjféli vizeken csónakázva, miközben a tűzijáték továbbra is hul-
lott az égből, mintha maga a menny akarta volna megkoronázni a férfit.
Tella próbálta leállítani a tűzijátékot – elvégre ez az ő álma volt –, de mintha
azt Legend irányította volna. Minél inkább küzdött az álom ellen, az annál elvará-
zsoltabbá vált. A levegő édesebb lett, és a színek élénkebbek, ahogy trópusi kékes-
zöld hajfonatokkal és rózsaszín gyöngyuszonyokkal hableányok ugrottak ki a víz-
ből, és integettek Legendnek, mielőtt újra elmerültek.
– El vagy telve magadtól! – állapította meg a lány. – Sosem kértem, hogy a
hősöm legyél.

8
 Tella és Legend egyaránt áldozatokat hozott két éjszakával ezelőtt: a lány fog-
ságra ítélte magát egy jóskártyalapban, részben azért, hogy megóvja Legendet, aki
viszont kiszabadította a Fátumokat, hogy megmentse a lányt. Soha senki nem tett
ilyen romantikus dolgot Telláért, de ő többre vágyott a románcnál. Az igazi Le-
gendet akarta.
De még abban sem volt biztos, hogy az igazi Legend létezik. És ha létezik is,
a lány kételkedett benne, hogy bárkit elég közel enged magához ahhoz, hogy meg-
láthassa.
Legend visszatette a fejére a cilinderét, és igazán jóképűen festett, szinte szív-
fájdítóan. De sokkal inkább tűnt ábrándképnek Legendről, mintsem valódi sze-
mélynek, vagy Danténak, akinek megismerte, és akibe beleszeretett.
Tella szíve elszorult. Sosem akart beleszeretni senkibe. És ebben a pillanatban
gyűlölte a férfit, amiért olyan mély érzéseket váltott ki belőle.
Egy utolsó tűzijáték robbant az égen, és az egész álomtájat olyan ragyogó
kékbe borította, amilyet a lány még sosem látott. Ilyen lehet a beteljesült kívánsá-
gok és valóra vált ábrándok színe. És ahogy a tűzijáték lehullott, olyan édes zenét
árasztott, hogy a szirének megirigyelhetnék.
Legend megpróbálta elkápráztatni. De a káprázat sokban hasonlít a románcra
– fantasztikus, amíg tart, de sosem tart elég sokáig. És Tella még mindig többre
vágyott. Nem akart egy újabb névtelen lánnyá válni a Legendről mesélt számtalan
történetben, egy lánnyá, aki elhitte minden szavát, csak mert Legend áthajolt egy
csónakon, és a pillantásában táncoló csillagokkal ránézett.
– Nem veszekedni jöttem. – Legend felemelte a kezét, mintha Telláért nyúlna,
ám ehelyett leengedte hosszú ujjait a csónak alacsony oldala mellett, és lustán ját-
szani kezdett az éjféli vizekkel. – Tudni akartam, hogy megkaptad-e az üzenetem,
és kéred-e a díjat a győzelmedért a Caravalon.
Tella úgy tett, mintha elgondolkodna, habár fejből tudta a levél minden sorát.
Reménnyel töltötte el, hogy még mindig volt annyira fontos Legendnek, hogy a
férfi boldog születésnapot kívánjon neki, és felajánlja a jutalmat. Azt írta, várni
fogja, hogy eljöjjön a díjért. Azt az egyet viszont nem írta, hogy sajnálja, amiért
megbántotta.
– Olvastam a leveled – kezdte Tella –, de nem érdekel a díj. Végeztem a játé-
kokkal.
Legend nevetett, halkan és fájdalmasan ismerősen.
– Mi olyan vicces?
– Hogy úgy teszel, mintha véget értek volna a játékaink.

9
 2

Donatella
LEGEND ÚGY FESTETT, mint az imént kitört vihar. Haját összeborzolta a
szél, határozott vállát hó fedte, és kabátjának gombjait jég alkotta, ahogy közelebb
lépdelt a jeges, borzongatóan hideg erdőn keresztül.
Tella kobaltkék szőrmepalástot viselt, amelyet szorosabbra vont a vállán.
– Úgy látom, megpróbálsz behúzni engem a csőbe.
Legend szája ravasz mosolyra húzódott. Az előző éjjel illúziónak tűnt, de ma
este sokkal inkább a fekete ismerős árnyalataiba öltözött Danteként lépett fel. De
míg Dante általában kedélyes volt, Tella önkéntelenül is arra gondolt, hogy az
álom fagyos hőmérséklete Legend valódi természetét tükrözi.
– Csak azt szeretném tudni, hogy igényt tartasz-e a jutalmadra a Caravalon
aratott diadalodért.
Noha Tella az éber óráinak felén azon tűnődött, mi lehet a jutalom, most erőt
vett magán, hogy visszafogja a kíváncsiságát. Amikor Scarlett megnyerte a Cara-
valt, egy kívánságot kapott. Tellának jól jött volna egy kívánság, de volt egy olyan
érzése, hogy Legend még többet tartogat a számára. Igent mondott volna… ha nem
érzi, hogy Legend pontosan erre a válaszra vár.

10
 3

Donatella
LEGEND MINDEN ÉJJEL meglátogatta álmában, akár egy mesebeli gonosz-
tevő. Éjszakáról éjszakára, éjszakáról éjszakára, éjszakáról éjszakára. Kivétel nél-
kül csaknem két hónapon át mindig megjelent, majd mindig el is tűnt, amikor meg-
kapta ugyanazt a választ ugyanarra a kérdésre.
Ma éjjel a Legend templomában található szalon másvilági változatában jártak.
Számtalan, Legend alakja inspirálta portré nézett le rájuk, miközben egy kísértet-
zongorista halk dallamot klimpírozott, és körülötte színes cilindereket viselő szel-
lemvendégek táncoltak.
Tella egy kagylóhéj alakú székben pihent, amelynek olyan színe volt, mint az
esőerdők ködének, miközben Legend vele szemben ült egy rojtos heverőn, amely
ugyanolyan zöld volt, mint a fürge ujjai közt pörgetett kockacukrok.
A csónakban töltött első éjszaka óta Legend nem viselte a cilindert, sem a vörös
frakkot, amivel igazolta Tella gyanúját, hogy ezek a holmik inkább részei a jelme-
zének, mintsem a személyiségének. Újra visszatért az elegáns fekete öltözethez –
és még mindig ugyanolyan könnyen meg lehetett nevettetni vagy mosolyra fakasz-
tani, mint Dantét.
Ám Dantéval ellentétben, aki mindig talált rá kifogást, hogy megérinthesse,
Legend soha, de soha egy ujjal sem nyúlt álmában Tellához. Ha hőlégballonon
utaztak, az olyan nagy volt, hogy nem fenyegetett a veszély, hogy véletlenül egy-
másnak ütköznek. Ha egy vízesésekkel teli kertben sétáltak, Legend az ösvény
szélén maradt, tisztes távolban attól, hogy karjuk súrolja egymást. Tella nem tudta,
vajon egy érintés lezárná-e a közös álmaikat, vagy Legend talán azért vigyáz a
kezére, mert ezzel is uralkodhatott felette, de ettől még végtelenül idegesítette. Ő
akart irányítani.
Belekortyolt szikrázó zöld szíverősítőjébe. Túlságosan hasonlított az íze a fe-
kete édesgyökérhez, de tetszett neki, ahogy Legend tekintete követte az ajkát,
ahányszor csak ivott. Lehet, hogy nem ért hozzá, de ettől még a bámulást nem
hagyta abba.
De ma este a szeme vörös és karikás volt, még jobban, mint az elmúlt néhány
éjjel. Elantine császárnő gyászolása két napon belül véget ér, ami azt jelentette,
hogy megkezdődik a visszaszámlálás Legend hivatalos megkoronázásáig. Tizen-
két napon belül császárrá emelik. Tella arra gondolt, hogy talán kimerítették az
előkészületek. Legend néha beszélt a palota ügyeiről, és hogy milyen idegesítő a
királyi tanács, de ezen az éjjelen hallgatott. Faggatózni viszont olyan volt, mintha

11
előnyt adna neki a játékukban, hiszen kettejük között ez egyértelműen játék volt,
és azt a benyomást keltené Legendben, hogy a lány még törődik vele – vagyis
sértené a szabályokat. Ahogy az érintés is.
– Fáradtnak tűnsz – mondta ehelyett. – És a hajadra ráférne egy fodrász, bele-
lóg a szemedbe.
Legend szájának sarka megrándult, hangjába gúny vegyült.
– Ha olyan rosszul fest, miért nézed ennyire?
– Csak mert nem kedvellek, az nem jelenti azt, hogy nem vagy vonzó.
– Ha valóban gyűlölnél, egyáltalán nem találnál vonzónak.
– Sosem állítottam, hogy jó az ízlésem. – Tella megitta a szíverősítője mara-
dékát.
Legend tekintete visszatért a lány ajkához, miközben hosszú ujjai között to-
vább forgatta abszintos kockacukrait. A tetoválások eltűntek az ujjairól, de a fekete
rózsa ott maradt a kézfején. Ahányszor Tella meglátta, meg akarta kérdezni, miért
hagyta meg, ha a többi tetoválásától megszabadult, például a gyönyörű szárnyaktól
a hátán, és miért nincs többé a bőrének tintaillata. Arra is kíváncsi volt, vajon Le-
gend viseli-e még a billogot a Csillagok templomából, amely azt jelezte, hogy
életre szóló adóssággal tartozik nekik. Amelyet miatta vállalt.
De ha ezt megkérdezné, az kétségkívül érdeklődésnek számítana.
Szerencsére az imádat nem sértette a kimondatlan szabályokat. Ha ez így
lenne, már mindketten rég elvesztették volna a játékot. Tella általában próbált ki-
csit diszkrétebb lenni, Legend viszont soha. Ő mindig is arcátlanul megbámulta.
Habár ezen az éjszakán mintha máshol jártak volna a gondolatai. Semmilyen
megjegyzést sem tett a ruhájára – Legend választotta a helyszínt, de Tella döntötte
el, mit visel. Ezen az éjszakán szeszélyes, hullámzó kék ruhába öltözött, amelynek
vállpántjai virágszirmokból készültek, a pruszlikját szalagok alkották, a szoknya-
részét pedig verdeső pillangók, és Tella szeretett úgy gondolni rá, hogy erdei ki-
rálynőnek néz ki benne.
Legendnek az sem tűnt fel, amikor a lány egyik pillangója leszállt a vállára. A
tekintete folyton visszatért a kísérteties zongoristához. És vajon a képzelete játszott
Tellával, vagy a fogadó valóban szürkébben festett, mint a korábbi álmaiban?
Esküdni mert volna, hogy a heverő, amelyen Legend pihent, korábban élénk-
zöld volt, de színe most elmosódott, akár a fakó tengeri üvegkavicsok. Meg akarta
kérdezni, hogy van-e valami baj, de ez már megint azt a benyomást keltette volna,
mintha érdekelné.
– Ma éjjel nem teszed fel a kérdésedet?
Legend tekintete visszaugrott rá.

12
 – Tudod, lehet, hogy egy napon nem teszem fel többé, és úgy döntök, nem
kapod meg a díjat.
– Az kedves lenne tőled. – Tella sóhajtott, és pillangók szálltak fel a ruhájáról.
– Akkor végre kialudhatnám magam.
Legend lehalkította mély hangját.
– Hiányolnál, ha nem jönnék többet.
– Túl nagyra tartod magad.
Legend abbahagyta a játékot a kockacukrokkal, és másfelé nézett, figyelmét
megint a zenész kötötte le a színpadon. A dallam hamissá vált, amitől a melódia
disszonáns és kellemetlen lett. A helyiségben a szellemtáncosok válaszként rálép-
tek egymás lábára. Aztán egy érdes csattanástól ledermedtek.
A zongorista a hangszerére csuklott, akár egy marionettfigura, amelynek el-
vágták a zsinórjait.
Tella szíve vadul kalapált. Mindig is bosszantotta, ahogy Legend irányítja az
álmait. De most nem érezte, hogy ez az ő műve lett volna. A varázslatnak a leve-
gőben nem olyan illata volt, mint az övének. A mágia illata mindig édes, de ez már
túl édes, szinte rothadt.
Mire megfordult, Legend már felállt.
– Tella – szólította meg rekedtebb hangon a szokásosnál –, fel kell ébredned…
Utolsó szavai füstté váltak, aztán ő maga is hamuvá lett, miközben az álom
többi részét elborították a méregzöld lángok.
Amikor Tella magához tért, a tűz íze lepte a nyelvét, és egy döglött pillangó
hevert a tenyerében.

13
 4

Donatella
A KÖVETKEZŐ ÉJJEL LEGEND nem látogatta meg álmában.

14
 5

Donatella
LÉPESMÉZ-TORNYOK, FAHÉJ KÉRGŰ piték, karamellhalmok bódító il-
lata és barackszínű fény áradt be a repedt ablakon, édes ízekkel és álmokkal töltve
meg az apró bérlakás hálószobáját, amikor a lány felébredt. De ő csak rémálmának
ízét érezte. Tűzzel és hamuval borította el a nyelvét, ugyanúgy, mint előző nap.
Valami nem volt rendben Legenddel. Tella először el sem akarta hinni. Amikor
az utolsó közös álmuk lángba borult, arra gondolt, hogy ez biztosan egy újabb já-
téka. De múlt éjjel, ahogy az álmában Legendet kereste, csak füstöt és parazsat
talált.
Felült, ledobta magáról a vékony takaróját, és gyorsan felöltözött. Sértette a
szabályokat, hogy bármi olyat tegyen, amitől úgy tűnhet, Legend fontos a számára,
de ha csak elmenne kémkedni a palotába anélkül, hogy tényleg beszélne vele, azt
sosem tudná meg. És ha Legend tényleg bajba került, a lány nem bánta, hogy meg
kell szegnie a szabályokat.
– Tella, miért öltöztél fel ilyen gyorsan?
Tella ugrott egyet, a szíve a torkában dobogott, ahogy meglátta a szobájába
belépő anyját. De csak Scarlett volt az. Eltekintve az ezüstszínű tincstől sötétbarna
hajában, Scarlett szinte ugyanúgy nézett ki, mint az édesanyjuk, Paloma. Nagyjá-
ból ugyanaz a magasság, ugyanolyan nagy, mogyorószínű szem és ugyanaz az
olajbarna bőr: egy árnyalatnyival sötétebb, mint Telláé.
Tella a nővére válla felett átlesett a másik szobába. Az biztos, hogy édesanyjuk
még mindig elvarázsolt álmát alussza, akár egy játék baba kopott rézágyuk nap-
szítta paplanján.
Paloma nem mozgott. Nem beszélt. Nem nyitotta ki a szemét. De nem is volt
annyira hamuszürke, mint amikor megérkezett. A bőre már ragyogott, de az ajka
továbbra is nyugtalanító tündérmesevörösben játszott.
Tella mindennap legalább egy órát töltött azzal, hogy gondosan figyelte, re-
mélve, hogy megrebben egy szempillája, vagy megmoccan azon kívül, hogy leve-
gővétel közben a mellkasa süllyed és emelkedik. Jacks, a Szívek Hercege persze
figyelmeztette, a többi halhatatlan Fátum is fel fog ébredni, akiket Legend szaba-
dított ki a jóskártyákból.
Harminckettő volt belőlük: nyolc fatális hely, nyolc fatális tárgy és tizenhat
halhatatlan Fátum. Mint a Középbirodalom lakónak többsége, valaha Tella is azt
hitte, hogy ezek az ősi teremtmények csak a mítoszokban léteznek, de ahogy
Jacksszel közös ügyei során megtanulta: a Fátumok többek gonosz isteneknél. És

15
néha önző módon nem érdekelte, hogy ők is visszatérnek, ha velük együtt az anyja
is felébred.
Paloma hét évig volt bezárva a kártyákba a Fátumokkal együtt, és Tella nem
azért küzdött olyan keményen a kiszabadításáért, hogy aztán csak nézze, ahogy
alszik.
– Tella, jól vagy? – kérdezte Scarlett. – És mihez öltöztél ki ennyire? – faggatta
tovább.
– Ez a ruha akadt először a kezembe.
Történetesen ez volt a legújabb is. Egy bolt kirakatában látta meg az utcán, és
gyakorlatilag az egész heti zsebpénzét elköltötte rá. A ruha színe a kedvenc me-
téngkékje volt, szív alakú nyakkivágással, széles sárga selyemövvel és több száz
madártollból álló, bokáig érő szoknyarésszel. Lehetséges, hogy a tollak arra az
álomkörhintára emlékeztették, amelyet Legend két hónapja teremtett neki, de Tella
azzal győzködte magát, azért vette meg a ruhát, mert úgy festett benne, mintha a
felhők közül szállt volna alá.
A legártatlanabb mosolyával pillantott Scarlettre.
– Csak kinézek a Napfesztiválra.
Scarlett szája megrándult, mintha nem egészen tudná, mit feleljen, de egyér-
telműen látszott rajta a feszültség. Elvarázsolt ruhája a lila borzalmas árnyalatát
vette fel – Scarlett ezt a színt utálta a legjobban –, és divatjamúlt stílusa még zsúfolt
lakosztályuk bútorainál is ósdibb volt. De javára legyen mondva, Scarlett kedvesen
szólalt meg.
– Ma te vagy a soros Paloma figyelésében.
– Visszaérek, mire indulnod kell – nyugtatta Tella. – Tudom, milyen fontos
neked ez a délután. De muszáj elmennem.
Tella nem akart a részletekbe menni. Scarlett nem értette húga bevallottan bo-
nyolult kapcsolatát Legenddel. Legend néha az ellenségének érződött, máskor a
barátjának, egyszer olyasvalakinek, akibe régen szerelmes volt, és alkalmanként
valakinek, akit még mindig szeret. De Scarlett szemében Legend egy játékmester
volt, egy hazug fiatalember, aki úgy játszott másokkal, ahogy a játékosok a kár-
tyákkal. Nővére nem tudott róla, hogy Legend minden éjjel meglátogatta Tellát
álmában, csak arról, hogy néha felbukkan bennük. És úgy vélte, az a Legend, aki-
vel Tella rendszeresen találkozott, nem a valódi Legend, mert csak a lány álmaiban
jött el hozzá.
Tella nem hitte, hogy Legend még mindig színészkedik előtte. Azt viszont
tudta, hogy elhallgat előle dolgokat. Habár Legend minden éjjel feltette neki
ugyanazt a kérdést, ez a kérdés kezdett kifogásnak érződni, hogy eljöhessen hozzá
– elterelés, amely elrejti az álombéli látogatásának valódi okát. Sajnos Tella nem

16
bírta eldönteni, hogy Legend azért látogatta-e meg, mert tényleg fontos volt neki,
vagy azért, hogy újabb játékot játsszon vele.
Scarlettet felzaklatná, ha megtudná, hogy Legend minden éjjel megjelenik a
testvére álmában, ugyanakkor Tella tartozott a nővérének az igazsággal. Scarlett
hetek óta ezt a napot várta, tudnia kellett, húga miért rohan el ilyen hirtelen.
– A palotába kell mennem – hadarta. – Szerintem történt valami Legenddel.
Scarlett ruhája a lila még sötétebb árnyalatára váltott.
– Nem gondolod, hogy hallottunk volna róla, ha bármi történt a következő csá-
szárral?
– Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy tegnap éjjel nem jött el hozzám ál-
momban.
Scarlett lebiggyesztette az ajkát.
– Ez nem jelenti azt, hogy veszélyben van. Legend halhatatlan.
– Valami nincs rendben – erősködött Tella. – Eddig mindig eljött.
– De azt hittem, ő csak…
– Előfordulhat, hogy füllentettem – szakította félbe Tella. Nem volt ideje hegyi
beszédre. – Sajnálom, Scar, de tudtam, hogy rosszulesne. Kérlek, ne próbálj meg-
állítani. Én sem teszek keresztbe a találkozódnak ma Nicolasszal.
– Nicolas sosem bántott – mondta Scarlett. – Legenddel ellentétben mindig
kedves volt velem, és hónapok óta várom, hogy végre találkozzunk.
– Tudom, és megígérem, hogy visszajövök vigyázni anyára, mielőtt kettőkor
indulnál.
Ebben a pillanatban az óra elütötte a tizenegyet, kereken három órát hagyva
Tellának. Sietnie kellett.
Átkarolta Scarlettet, és magához húzta egy ölelésre.
– Köszönöm, hogy megértő vagy.
– Nem mondtam, hogy megértem – felelte Scarlett, de viszonozta a testvére
ölelését.
Ahogy elhúzódott tőle, Tella felvett egy topánt, aztán átvágott a kopott szőnye-
gen az anyjuk szobájába.
Megpuszilta Paloma hűvös homlokát. Tella ritkán hagyta magára az anyját.
Amióta kiköltöztek a palotából, próbált mellette maradni. Ott akart lenni, amikor
felébred. Azt szerette volna, hogy az övé legyen az első arc, amit az anyja meglát.
Nem felejtette el, hogy árulta el Paloma a Csillagok templomában, de ahelyett,
hogy a haragot választotta volna, inkább úgy döntött, hisz benne, hogy lennie kell
magyarázatnak, és meg is fogja tudni, amikor az anyja felébred elvarázsolt álmá-
ból.
– Szeretlek, és nemsokára visszatérek hozzád.

17
 Tellának egy pillanatra megfordult a fejében, hogy letartóztattatja magát.
Talán így juthatna a leggyorsabban a palotába… A Napfesztivál alkalmából a
birodalom minden tájáról érkező látogatók megszállták Valendát. Elárasztották az
égi hintók vonalait, megteltek velük az utcák és a járdák, arra kényszerítve Tellát,
hogy a hosszabb úton menjen a palotába, és megkerülje az óceán felé vezető fo-
lyótorkolatot.
A Napfesztivált minden évben a Forró évad első napján ünnepelték. De idén
kiváltképp zűrös volt, mivel egyúttal a Gyász Napjainak végét is jelezte, és a visz-
szaszámlálás kezdetét Legend császárrá koronázásáig, amelyre tíz nap múlva kerül
sor – habár Legendet csak Scarlett, Tella és a színészei ismerték Legendként. A
birodalom összes többi lakója számára ő Dante Thiago Alejandro Marrero Santos
volt.
Pusztán a Dante név gondolatára enyhe fájdalom hasított Tellába.
Nos, Legendhez képest Dante most sokkal inkább érződött szereplőnek egy
történetből. Habár a név mindig is tövisként fúródott a lelkébe, emlékeztette rá,
hogyan szeretett bele egy illúzióba – és mekkora bolondság lenne újra teljesen
megbíznia benne. De mégis ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy utánamenjen,
mit sem törődve az utcákat megtöltő fesztiváli látnivalókkal.
A Gyász Napjainak lezárultával végre eltűntek a várost kísértő fekete zászlók.
A szigorú lepleket felváltották az égszínkék, kurkumasárga és mentazöld ruhada-
rabok. Színek, színek mindenhol, és fenséges illatok társultak hozzájuk: kandíro-
zott citrin, trópusi jég, citrompor. De Tella nem mert megállni egyik utcai bódénál
sem, hogy nyalánkságokat és más vidékekről hozott pezsgő almabort vegyen.
Megszaporázta lépteit, és…
Hirtelen megtorpant az égi hintók egyik bedeszkázott állomása előtt. Többen
belerohantak hátulról, nekilökve vállát a szétrepedt faajtónak, miközben Tella
megpillantott egy kezet, rajta fekete rózsát ábrázoló tetoválással. Legend tetoválá-
sával.
Az édes levegő megkeseredett.
Tella nem tudta kivenni az alak arcát, ahogy az átvágott a tömegen, de látta
Legend széles vállát, sötét haját, bronz bőrét – és a látványától összerándult a
gyomra, miközben a keze ökölbe szorult.
Arról volt szó, hogy veszély fenyegeti!
Eddig azt hitte, Legend beteg, megsérült vagy halálos veszélyben forog! De
valójában… teljesen jól nézett ki. Még annál is jobban: magas és határozott, és
sokkal valóságosabb, mint amilyennek álmában tűnt. Egyértelműen Legend az! De
még mindig nem érződött teljesen valódinak, ahogy magabiztosan átvágott a tö-
megen. Az egész jelenet egy újabb színjátéknak tűnt.

18
 Trónörökösként Legendnek nem lenne szabad közembernek öltözve sompo-
lyognia, rongyos barna nadrágban és kézzel szőtt ingben. Fejedelmi fekete ló hátán
kellene átvágnia az összeverődött tömegen, fején aranykoronával, testőrök gyűrű-
jében.
De nem vették körbe őrök. Sőt, úgy tűnt, mintha Legend szándékosan kerülné
a császári járőröket.
Mire készült? És miért tűnt el olyan drámaian az álmaiból, ha nincs semmi baj?
Legend nem lassított magabiztos léptein, ahogy bement a Szaténnegyed szélén
álló összedőlt romok közé. Megannyi korhadó boltív, elvadult fű és lépcsők, ame-
lyeket mintha emberek helyett óriásoknak építettek volna, Tellának pedig koco-
gásra kellett váltania, ha nem akarta szem elől téveszteni. Mert természetesen kö-
vette Legendet.
Közel maradt a nagy sziklákhoz, és átszaladt a köves nyílt terepeken, ügyelve
rá, hogy az őrök meg ne lássák, miközben Legend egyre feljebb, feljebb és feljebb
mászott.
A levegő édes ízének enyhülnie kellett volna, amint távolabb merészkedett az
árusoktól, de ahogy egyre magasabbra jutott, a cukor íze a nyelvén erősebb és hű-
vösebb lett. Amikor kézfeje hozzáért egy rozsdás vaskapuhoz, amelyik leesett a
zsanérjairól, a bőre elkékült a fagytól.
Még mindig látta a fesztivál felett ragyogó napot, ám annak melege nem hatolt
be erre a helyre. A lány karja libabőrös lett, miközben eltűnődött rajta, vajon miben
mesterkedik Legend.
Tella már majdnem elérte a romok tetejét. Előtte fehér gránitoszlopok több év-
tizednyi esőtől és elhanyagoltságtól megszürkült hatalmas törött koronája maga-
sodott, de Tella szinte olyannak látta a rozzant építményt, amilyen évszázadokkal
ezelőtt lehetett. Gyöngyfehér oszlopok, magasabbak, mint a hajók árbócai, rajtuk
ívelt festettüveg-ablakok, amelyeken irizáló szivárványok szűrődtek át az irdatlan
arénába.
Legendet viszont szem elől tévesztette. Elillant, akár a meleg.
Tella lehelete fehér gomolyagokban szökött ki, ahogy a férfi léptei vagy mély
hangszíne után fülelt. Lehet, hogy találkozik valakivel? De nem hallott semmit
saját fogainak vacogásán kívül, miközben továbbosont a legközelebbi oszlop-
hoz…
Az ég elsötétült, és a romok eltűntek Tella körül.
A lány ledermedt.
Egy szívdobbanással később pislantott, és pislantott még néhányat, ahogy a
szeme hozzászokott az új látványhoz. Fenyők. Hópamacsok. Állatok szemében
megcsillanó fény. És a levegő jegesebb, mint a fagy és az átkok.

19
 Többé nem Valenda számtalan romjának egyikében volt – hanem egy erdőben
a Hideg évad közepén. Megborzongott, a mellkasához szorította fedetlen karját.
Fény hullott alá a holdról, amely nagyobb volt, mint bármelyik, amit addig
látott. Zafírfénnyel ragyogott az idegen éjszakában, és úgy zuhogtak belőle az
ezüst csillagok, akár a vízesés.
A legutóbbi Caraval során Legend elvarázsolta a csillagokat, hogy új csillag-
képeket alkossanak, de ő maga mondta Tellának, hogy a Caravalon kívül nincs
ekkora hatalma. És ez nem olyannak érződött, mint az eddigi közös álmaik. Ha
álom lenne, Legend már felé tartana azzal a bukottangyal-mosolyával, amelytől
Tella lábujjai összegörbednek a szandáljában, miközben úgy tesz, mintha semmi
hatással nem lenne rá.
Álmában ilyen hideg sem volt soha. Néha érzett egy fagyos fuvallatot a hajá-
ban, vagy egy jeges csókot a tarkóján, de soha nem vacogott. Ha így lett volna,
csak elképzel egy vastag bundát, és az megjelenik a vállán. De most csak egy uj-
jatlan felső volt rajta.
A lábujjai máris félig lefagytak, és jeges szőke hajtincsek lógtak az arcába. De
nem fordult vissza. Tudni akarta, Legend miért tűnt el az álmaiból, miért ijesztette
meg ennyire, és mit keresnek most egy másik világban.
Még arra is gondolt, hogy Legend valamiféle átjárón keresztül a saját szigetére
ment vissza, nem pedig egy másik dimenzióba, de a hold hasítékából kiömlő csil-
lagok láttán meggondolta magát. Ilyesmivel a saját világában még sosem találko-
zott.
El sem hitte volna, ha nem Legendről van szó. Legend embereket hozott vissza
az életbe. Legend hazugságokkal királyságokat lopott el. Legend a csillagokkal
pörlekedett. Ha létezik bári, aki képes átjárni a világok között, akkor ő az.
Ráadásul a varázsereje segítségével ruhát váltott. Amikor Tella a havas ágak
között újra megpillantotta sötét körvonalait, a férfi már nem közembernek nézett
ki, hanem a korábbi álmaiból ismert Legendnek, elegánsan szabott öltönyt viselt,
hozzá hollófekete pelerint és ízléses cilindert, kifényesített csizmáin pedig nem
tapadt meg a hó.
Tella már azt tervezte, elhagyja a fák biztonságát, hogy kérdőre vonja Legen-
det, amikor a férfi tett még néhány lépést… és találkozott a leggyönyörűbb nővel,
akit Tella valaha látott.

20
 6

Donatella
TELLA ÜRESSÉGET ÉRZETT magában.
A nő olyan tulajdonságokkal bírt, amilyenekkel ő nem. Idősebb volt nála, de
nem sokkal – épp annyival, hogy inkább tűnjön nőnek, mint lánynak. Magasabb is
volt Tellánál, szoborszerű alak, egyenes, tűzvörös haja egészen a keskeny csípő-
jéig leért, amelyet fekete bőrfűző fogott körbe. A ruhája is fekete volt, a selymes
anyag követte a nő karcsú vonalait, mindkét oldalon felhasítva, amitől látszott át-
tetsző rózsamintás harisnyába bújtatott hosszú lába.
Tellát a harisnya nem izgatta különösebben, viszont a nő karjára is rózsák vol-
tak tetoválva, feketék, ugyanolyanok, mint Legend kézfején.
Tella máris gyűlölte őket.
És talán Legendet is.
A rózsa nem ritka virág, de kételkedett benne, hogy az egyforma tetoválás
puszta véletlen egybeesés.
– Üdvözöllek újra itt, Legend! – Még a nő hangja is ellentéte volt Telláénak,
enyhén reszelős, és olyan csábító akcentus járta át, amelyet Tella nem ismert fel.
A nő nem mosolygott, de ahogy Legendre nézett, megnyalta az ajkát, és az még
sötétebb vörös lett, ami illett a hajához.
Tella legyűrte a késztetést, hogy felkapjon egy hógolyót, és a nő arcába vágja.
Ezt a nőt látogatta Legend napközben, miközben Tellát az álmaiba száműzte?
Legend mindig úgy beszélt, mintha ébren töltött óráiban a birodalom ügyei kötnék
le, de Tella tudhatta volna, hogy nem bízhat meg benne.
– Örülök, hogy látlak, Esmeralda! – Legend hanghordozásától elhűlt a vére.
Amikor vele beszélt, a hangja mély volt, és halk, de gyakran csengett benne csip-
kelődés. Ez sokkal érzékibb volt, és kicsit kegyetlen, egy hang, amely nem ismerte
a játszadozást. Ugyanolyan könnyen használta, mint azt, amellyel álmában incsel-
kedett vele. És egy roppant pillanatra Tella kénytelen volt elgondolkodni azon,
vajon ez az elvetemült Legend a szerep, vagy az álmában látott flörtölő Legend az
igazi alakítás.
– Menjünk be a hidegről! – karolt bele a nő Legendbe.
Tella azt várta, hogy a férfi elhúzódik tőle, hogy kényelmetlenül érzi majd ma-
gát, de csak közelebb vonta magához a nőt, könnyedén megérintette, miközben az
elmúlt két hónapban Tellához egy ujjal sem ért hozzá.

21
 Tella fortyogott és borzongott magában, miközben mögéjük lopózva követte a
párt egy kétszintes házikóhoz, amelyet megvilágított a tűz ablakokon kiszűrődő
fénye, aztán kiáradt az ajtón, miközben a nő kinyitotta, és mindketten beléptek.
Tellát megcsapta a forróság, majd az ajtó becsapódott, és ő újra magára maradt
a hidegben. Ott kellett volna hagynia az egészet, de nyilvánvalóan mazochista volt,
mert ahelyett, hogy sarkon fordult volna, hogy megkímélje magát a további kínok-
tól, szoknyájának menthetetlen tollait feláldozva megmászta a házat körülvevő
árok tüskés rózsabokrait, és a legközelebbi ablak alá guggolt hallgatózni.
Mindent tudni akart róla, ha Legendnek volt még valakije. Talán e miatt a nő
miatt hagyta ott azon az éjszakán a Csillagok templomának lépcsőjén.
Összedörzsölte a kezét, hogy le ne fagyjon, majd felemelte annyira a fejét,
hogy be tudjon lesni az egyik jégvirágos ablakon. A belső tér meghittséget árasz-
tott, akár egy kézzel írt szerelmes levél, az egész falat elfoglaló kőkandallóval és
a plafonról lógó gyertyák erdejével.
A rejtekhelyet mintha romantikus légyottokra a találták volna ki, de kémkedés
közben Tella nem látott sem csókolózást, sem ölelkezést. Esmeralda úgy ült a lo-
bogó kandallón, mintha az a trónja lenne, miközben Legend hűséges alattvalóként
állt előtte.
Érdekes.
Talán az egyforma tetoválások mégsem azt jelentették, amire gondolt. De még
mindig zaklatott volt. Mindig úgy képzelte, hogy Legend saját magán kívül nem
tartozik elszámolással senkinek, és bárki is volt ez a csodálatos nő, Tellának nem
tetszett. Az pedig végképp nem tetszett neki, ahogy Legend állt, enyhén leszegett
fejjel felé hajolva, miközben azt mondta:
– A segítségedre van szükségem, Esmeralda. A Fátumok kiszabadultak a jós-
kártyákból, ahová bezártad őket.
Ördög és pokol!
Tella lebukott az ablak alá, nagy kortyokban nyelte a hideg levegőt, ahogy a
háta nekicsapódott a házikó jeges falának. Egyszerre pontosan tudta, ki ez a fiatal
nő. Mielőtt Legend kiszabadította a Fátumokat, egy pakli jóskártyába zárta őket
ugyanaz a boszorkány, akitől Legend a hatalmát kapta. Az a boszorkány, akivel
most beszélgetett.
Nem csoda, hogy királynőként bánt vele. Esmeralda volt a teremtője. Amikor
egy varázslattal kártyarabságra ítélte a Fátumokat, egyúttal elvette a hatalmuk fe-
lét, és Legendnek adta, aki most évszázadokkal később felkereste. Tella nem tudott
sokkal többet a boszorkányról. De nem értette, hogy lehet ennyire fiatal, magas és
vonzó.

22
 – Nem sikerült elpusztítanom a Fátumokat. Sajnálom. De megfizetem az árát
– hallatszott Legend hangja a Tella feletti megrepedt ablaküvegen át. – A varázs-
erőm sokkal gyengébb azóta, hogy kiszabadultak. Még mindig alszanak, de azt
hiszem, az erejük egy részét már visszaszerezték. Egy egyszerű illúziót alig bírok
elővarázsolni.
Tella ellenállt a késztetésnek, hogy felálljon, és újabb lopott pillantást vessen
rájuk. Vajon Legend az igazat mondja? Ha a Fátumoknak valahogy sikerült ellop-
niuk a varázserejét, az megmagyarázná, miért tűnt el olyan hirtelen az álmából két
éjszakával ezelőtt, és miért nem jelent meg az előző éjjel. Ugyanakkor azt is látta,
hogy az erdőben minden különösebb nehézség nélkül káprázat segítségével vált
ruhát.
Persze ez kis illúzió volt, és Tella nem volt elég közel hozzá, hogy megérintse.
Az egyik korábbi álmában Legend elmagyarázta, hogyan működik a hatalma. Azt
mondta Tellának: A varázslatnak két formája van. Ezekkel az erőkkel vagy az em-
bereket manipulálod, vagy a világot. Ám én mindkettőre képes vagyok, életszerű
káprázatokat tudok teremteni, amelyek sokkal valódibbnak tűnnek, mint a hétköz-
napi illúziók. Tudok esőt csinálni, ahol nemcsak látod az esőt, hanem érzed, ahogy
eláztatja a ruhádat és a bőrödet. Egészen a csontjaidban éreznéd, ha én úgy aka-
rom.
Ekkor álmában esni kezdett, és amikor órákkal később felébredt, vékony háló-
ingét nedves foltok pettyezték és fürtjei vizesek voltak – tudtára adva, hogy az
álmait nemcsak képzelte, hanem valódi találkozók voltak Legenddel, és hogy az
illúzióinak a hatalma túlnyúlt rajtuk.
Talán Legend igazat mondott, hogy a Fátumok elvették varázserejének egy ré-
szét, de ez nem a teljes igazság. Talán még mindig képes volt illúziókat teremteni,
csak nem elég erőseket ahhoz, hogy az emberek valóságosnak higgyék.
Tellának eszébe jutott, hogy az előző nap ébredéskor egy halott pillangót talált
a kezén. Jobban belegondolva látta a pillangót, de nem érezte. A finom szárnyai
nem simogatták a bőrét, és amint letette az éjjeliszekrényre, eltűnt.
– Semmi keresnivalója a varázserődnek a Fátumoknál – csattant fel a boszor-
kány –, hacsak szabadon nem engedted őket.
– Azt sosem tenném. Nem ment el az eszem! Azóta próbálom elpusztítani a
paklit, hogy megteremtettél. – Legend elharapta a szavakat, mintha őszintén vérig
lenne sértve, de Tella tudta, hogy ez hazugság. Otromba hazugság a nőnek, akinek
a létét köszönheti. Legend el akarta pusztítani a kártyákat, de amikor lehetősége
nyílt rá, nem tette. Ehelyett kiszabadította a Fátumokat, hogy megmentse Tellát.
– Továbbra is meg akarom állítani a Fátumokat – folytatta Legend –, de ehhez
kölcsön kell adnod a varázserődet.

23
 – A Fátumokat nem állíthatod meg varázslattal – felelte a boszorkány. – Ezért
mondtam, hogy pusztítsd el a jóskártyákat. Ők halhatatlanok, akárcsak te. Ha meg-
ölsz egy Fátumot, meghal, de utána egyszerűen feltámad.
– De lennie kell valami gyenge pontjuknak! – Legend újra éles hangon beszélt,
a leleplezések és tolvajlások hangján. Meg akarta szerezni Esmeralda varázserejét,
és tudni akarta a Fátumok végzetes gyenge pontját.
Tellának meg kellett volna könnyebbülnie attól, hogy a férfi az elpusztításuk
módját keresi – ő maga sem akarta, hogy a Fátumok életben maradjanak –, de
amint meghallotta Legend csizmájának határozott koppanását, szörnyű érzése tá-
madt.
Elképzelte, ahogy Legend közelebb megy Esmeraldához.
Ökölbe szorította átfagyott kezét, küzdött a növekvő késztetés ellen, hogy be-
lessen az ablakon, és lássa, vajon Legend csak azért lép-e közelebb a nőhöz, hogy
kiszedje belőle a szükséges információt. Vajon hozzáér a boszorkányhoz? Átka-
rolja fűzős derekát, vagy úgy néz rá, ahogy néha Tellára szokott?
Amikor Esmeralda újra megszólalt, a hangja megint csábítóan zengett.
– A valaha bebörtönzött Fátumoknak valóban van egy gyenge pontjuk. A hal-
hatatlanságuk ahhoz a Fátumhoz kötődik, aki létrehozta őket: a Hullócsillaghoz.
Ha megölöd a Hullócsillagot, az általa teremtett Fátumok halhatatlanból korta-
lanná változnak, hasonlóan a színészeidhez. Továbbra is megmarad a varázsere-
jük, és nem öregszenek, de ellentétben a színészeiddel, nekik nem lesz ott a Cara-
val, hogy visszahozza őket az életbe, ha meghalnak. Ha el akarod pusztítani az
összes Fátumot, előbb a Hullócsillaggal kell végezned.
– Ehhez mit kell tennem? – kérdezte Legend.
– Tudod te jól. A Hullócsillagnak ugyanaz a gyenge pontja, mint neked.
Az ezt követő szünet olyan néma és mozdulatlan volt, hogy Tella esküdni mert
volna, hogy hallja a rózsákra hulló hópelyheket maga körül. A boszorkány kétszer
egymás után hasonlította Legendet a Hullócsillaghoz. Először, amikor megemlí-
tette a Hullócsillag Fátumait és Legend színészeit. Most pedig azt mondta, Le-
gendnek ugyanaz a gyenge pontja, mint a Hullócsillagnak.
Ez azt jelenti, hogy Legend maga is Fátum?
Tella visszagondolt arra, amit Anna nana mondogatott, amikor elmesélte neki
Legend születésének történetét: „Lehet, hogy néhányan aljas gazembernek neve-
zik. Mások viszont azt mondják róla, hogy varázsereje az istenekhez teszi hasonla-
tossá.”
Egy időben az emberek a Fátumokat is isteneknek hívták – kegyetlen, szeszé-
lyes és borzalmas isteneknek, a boszorkány épp ezért ejtette őket csapdába a kár-
tyákban.

24
 Beleborzongott a gondolatba, hogy Legend olyan lehet, mint ők. A legutóbbi
Caraval idején találkozott Fátumokkal, mint az Élőhalott Királynő, Őfelsége Szol-
gálóleányai, valamint a Szívek Hercege, és majdnem odaveszett ezeken a találko-
zásokon. Elképzelni sem akarta, hogy Legend egyívású lenne velük. De nem ta-
gadhatta a tényt, hogy Legend halhatatlan és varázserejű – ami inkább rokonította
a Fátumokkal, mint az emberekkel.
Kétségbeesetten hallani akarta, mi Legend gyenge pontja. Ám a férfi válaszá-
ból ez nem derült ki.
– Lennie kell más lehetőségnek.
– Ha van, arra magadtól kell rájönnöd. Vagy itt maradhatsz velem. A Fátumok
nem tudnak róla, hogy átjöttem ebbe a világba. Ha velem maradsz, olyan lesz, mint
amikor megtanítottam neked, hogyan használd az erődet – dorombolta a nő. Szó
szerint dorombolta.
Tella szívből gyűlölte ezt a némbert.
Fekete tövisek tépték le a fagyott tollakat a szoknyájáról, ahogy önuralma el-
vesztette a csatát, és Tella felállt a guggolásból, hogy még egyszer benézzen az
ablakon. Ezúttal azt kívánta, bárcsak ne tette volna.
Legend a boszorkány előtt térdelt, és a nő beletúrt sötét hajába: olyan birtoklón
futtatva végig ujjait fejbőrétől a nyakáig, mintha az övé lenne.
– Nem tudtam, hogy ilyen érzelgős vagy – mondta Legend.
– Csak veled. – Az ujjai megszorultak a kravátliján, ahogy a nő felé fordította
az arcát.
– Bárcsak maradhatnék, Esmeralda! De nem tehetem. Vissza kell mennem el-
pusztítani a Fátumokat, és ehhez az erődre van szükségem. – Felállt a térdelésből,
miközben a boszorkány közelebb hajolt hozzá, mintha meg akarná csókolni. –
Csak kölcsönbe kérem.
– Senkinek sem csak kölcsönbe kell a hatalom. – A boszorkány hangja megint
harapós lett, de Tella nem tudta eldönteni, hogy Legend kérése miatt, vagy azért,
mert visszautasította a csókot.
Legend bizonyára azt hitte, hogy a boszorkányt felbosszantja a visszautasítás;
közelebb lépett egyet, megfogta a kezét, és szűzies csókot nyomott a kézfejére.
– Te tettél azzá, aki vagyok, Esmeralda. Ha te nem bízol bennem, akkor senki.
– Senki másnak nem kell bízni benned – felelte a boszorkány, de buja vörös
ajka végre mosolyra húzódott. Egy olyan nő mosolyára, aki igent mond a férfinak,
akinek nem tud ellenállni.
Tella ismerte ezt a mosolyt, mert korábban ő is ugyanígy ragyogott Legendre.
A boszorkány oda fogja adni neki az erejét.

25
 Tellának el kellett volna fordulnia, visszatérnie a saját világába, mielőtt Legend
rajtakapja, és meglátja a hidegtől vacogva és az összes érzésével, amelyekről azt
kívánta, bárcsak ne érezné őket iránta. De ott maradt, nem bírta elfordítani a tekin-
tetét a jelenetről.
A boszorkány olyan nyelven formálta a szavakat, amelyet Tella még sosem
hallott, miközben Legend vért ivott egyenesen a csuklójából. Ivott és ivott és ivott.
Elvett és elvett és elvett.
Legend arcára kiült a pír, bronz bőre felragyogott, miközben a boszorkány
elemi szépsége elhalványult. Tüzes haja narancsszínűvé fakult, tetoválásainak fe-
ketéje pedig szürkévé. Mire Legend elvette az ajkát a csuklójától, Esmeralda lero-
gyott, mintha a végtagjaiból elvesztek volna a csontok.
– Ez jobban kimerített, mint számítottam rá – mondta halkan a boszorkány. –
Fel tudsz vinni a hálószobába?
– Sajnálom – felelte Legend, de egyáltalán nem úgy hangzott, mintha sajnálná.
Most, hogy érzékiség nem tompított rajta, a hangja kegyetlen volt. Aztán túl halkan
beszélt ahhoz, hogy Tella érthette volna.
A boszorkány még inkább megfakult; sápadt bőre pergamenfehérré vált.
– Te viccelsz…
– Úgy ismersz, mint akinek van humorérzéke?
Azzal felkapta a boszorkányt, és a vállára dobta ugyanazzal a könnyedséggel,
ahogy egy fiatalember lehúz egy tételt a listájáról.
Tella félig érzéketlenné zsibbadt végtagokkal hátratántorodott, letépett tollak
apró kavargását hagyva maga után. Tudta, hogy Legend minden alkalommal ko-
molyan gondolta, amikor azt mondta neki, hogy ő nem hős, de lelke mélyén tovább
reménykedett, hogy ennek az ellenkezője igazolódik be. Abban akart hinni, hogy
Legend valóban törődik vele, és ő a kivétel. Habár nem bírta legyűrni a félelmét,
hogy mindez valójában azt jelenti, hogy pontosan Legend a kivétel az ő számára,
hogy az iránta érzett vágy olyan gyengeség, amely a vesztét okozza, ha nem kere-
kedik felül rajta.
Ha Legend képes volt elárulni a nőt, aki teremtette, akkor bárkit képes elárulni.
Tella átvágott a rózsák közt, az ablak alatti rejtekhelyétől vissza az erdőbe.
Letért a fő csapásról, bement a fák közé, csak akkor pillantott hátra, amikor biz-
tonságban elrejtőzött egy fenyőcsoport mögött.
Legend a vállára vetett Esmeraldával kilépett a házikóból. És ebben a pillanat-
ban Tella nem ellenségének, barátjának vagy a szerelmének érezte őt. Ezt a Le-
gendet olyan történetekből ismerte, amelyeket mindig is félt elhinni.

26
 7

Scarlett
SCARLETT ÉRZÉSEI ZŰRZAVAROS színekként köszöntek vissza, izgatott
akvamarinkoszorújában ideges körömvirágsárga és frusztrált gyömbérbarna ka-
vargott. Fel-alá járkált a lakrészében, amióta a húga elment, valahogy érezte, hogy
Tella nem fog időben visszaérni, ugyanakkor reménykedett is benne, hogy téved.
Megállt, és még egyszer megnézte magát a tükörben, megbizonyosodva róla,
hogy a ruhán nem látszik, milyen ideges. A halovány rózsaszín csipke ugyan fa-
kóbbnak tűnt, mint eddig, de ebben a tükörben minden színtelenebb.
A lakosztályt, amelyet Scarlett és Tella bérelt, régi kacatok gyűjteménye és
kopott kárpit uralta. Mindketten egyetértettek abban, hogy ki kell költözniük a pa-
lotából. Scarlett független akart lenni. Tella ugyanezt állította. De Scarlett arra is
gondolt, hogy a húga egyúttal tartani akarja a távolságot Legendtől azok után, hogy
a férfi otthagyta a Caraval végén.
Tella könyörgött, hogy az egyik divatos lakást vegyék ki a bohém Szaténne-
gyedben, de Scarlett tudta, hogy a pénzüknek egy évszaknál tovább ki kell tartania.
Kompromisszumos megoldásként kibéreltek egy kis szobákból álló lakrészt a Sza-
ténnegyed legszélén, ahol a tükrök kerete inkább sárga, mint aranyszínű, a széke-
ket szúrós pamutbársonnyal kárpitozták, és mindennek krétaszaga volt, mint a le-
pattogzott porcelánnak. Tella rendszeresen panaszkodott miatta, de azzal, hogy
szerényebb helyen szálltak meg, tovább kitartott a tartalékuk. A pénz javával, ame-
lyet Tella lopott el az apjuktól, megszerezték a lakást év végéig. Scarlett nem iga-
zán tudta, hogy utána mihez kezdenek, de nem ez aggasztotta a legjobban.
Az óra elütötte a hármat.
Kilesett az ablakon. Tellának semmi nyoma az ünnepi tivornyázók között, de
Scarlett földi hintója végre megérkezett. Ezekből nem sok volt Valendán, mert az
emberek inkább szerették a lebegő hintókat, mint azokat, amelyek az utcán gurul-
tak. Ám volt vőlegénye, Nicolas d’Arcy, vagy Nicolas, ahogy újabban szólította,
egy vidéki birtokon lakott a város határán kívül, távol bármilyen égihintó-állomás-
tól. Ennek ismeretében Scarlett egy héttel ezelőtt megrendelte a hintót, azt viszont
nem tudta előre, milyen tömeg lesz a fesztiválon.
Az emberek máris ordibáltak a kocsisnak, hogy haladjon. Nem fog sokáig
várni. Ha elmegy, Scarlett itt ragad, és lecsúszik a lehetőségről, hogy végre talál-
kozzon Nicolasszal.
Összeszorított ajkakkal lépett be a hálószobába, ahol Paloma aludt. Mindig
aludt. Mindig és mindig aludt.

27
 Scarlett próbálta legyőzni a rá törő keserűséget. Tudta, hogy az anyja nem
örökre akarta elhagyni őket, hiába esett csapdába egy elátkozott jóskártyapakliban
az utóbbi hét évre, Scarlett ettől még jobban együttérzett vele. De azt nem tudta
megbocsátani neki, hogy az átkozott apjukkal hagyta őt és Tellát. Sosem fog már
ugyanúgy nézni Palomára. Tella igen.
Sőt, Tella valószínűleg őrjöngeni fog, ha visszatérve meglátja, hogy senki sem
vigyáz az anyjukra. Mindig azt hajtogatta, hogy nem akarja, hogy az anyja feléb-
redve egyedül találja magát. Ám Scarlett kételkedett benne, hogy Paloma ma térne
vissza hozzájuk. És ha Tella annyira aggódik, akkor miért nem jött vissza időben?
Scarlett kinyitotta a saját lakrészébe vezető főbejáratot, készen, hogy hívjon
egy szolgálót, és megkérje, hogy figyeljen az anyjára. Ám az egyik szolgálólány
máris ott termett, kipirult arccal és széles mosollyal.
– Szép napot, kisasszony! – A szolgáló hanyagul pukedlizett. – Egy úriember
várja a földszinti szalonban.
Scarlett elnézett a szolgáló válla felett. Látta az összekarcolt fakorlátot, de a
földszintre nem lehetett lelátni.
– Az úriember elárulta a nevét?
– Azt mondta, meg akarja lepni önt. Nagyon jóképű. – A lány szégyenlősen az
ujja köré tekerte az egyik hajtincsét, mintha ez a vonzó fiatalember ott állt volna
előttük.
Scarlett habozott, végigvette a lehetőségeit. Talán Nicolas az, aki azért jött,
hogy meglepje. De ez nem vall rá. Ő annyira rendes, nem akart találkozni a Gyász
Napjai alatt; inkább megkérte Scarlettet, hogy várja meg a mai napot a valódi ran-
devúik elkezdéséhez.
Egyvalaki lehetett még, de Scarlett nem akart abban reménykedni, hogy ő az.
Főleg ma nem. Megfogadta, hogy ma nem gondol rá. És ha tényleg Julian az, öt
hetet késett… Scarlettnek még az is eszébe jutott, hogy esetleg meghalt, meg is
kérte Tellát, hogy kérdezzen rá Legendnél. De ő megerősítette, hogy a fiú még
életben van. Habár azt nem árulta el, merre jár a fivére, vagy miért nem kereste
Scarlettet.
– Megtennél nekem egy szívességet? – fordult Scarlett a szolgálóhoz. – Az
édesanyám még mindig nincs jól. Nincs szüksége semmire, de nem szeretném
egyedül hagyni. Megtennéd, hogy amíg nem vagyok itt, ránézel félóránként, hátha
felébredt?
Scarlett átadott egy pénzérmét a lánynak, aztán halkan lement a lépcsőn, tor-
kában dobogó szívvel, jobbik esze ellenére abban reménykedett, hogy Julian végre
visszatért, és ugyanannyira hiányolta, mint ő a fiút. Halkan lépdelt, de abban a

28
pillanatban, hogy megérkezett a szalonba, mozdulni is elfelejtett. A helyiség túlol-
daláról Julian tekintete találkozott az övével.
Hirtelen minden melegebb lett, mint addig. A szalon összezsugorodott és fel-
forrósodott, mintha túl sok napfény szűrődött volna be az ablakokon, bizonytalan
délutáni verőfénybe borítva a kopott könyvespolcokat és a székeket, ahol az egész
világ elmosódott, kivéve Juliant.
Tökéletesen nézett ki.
Scarlett azt is könnyedén elhitte volna, hogy most lépett le egy friss festmény-
ről. Sötét hajvégei nedvesen csillogtak, borostyánszeme ragyogott, és ajka meg-
semmisítő mosolyra húzódott.
Ő volt Scarlett álmainak férfija.
Persze Julian valószínűleg a földrész legtöbb lányának álmaiban szerepelt.
Az összes korábbi érzése égető mandarin lángokká változott. Julian nem látta
a színeket, de Scarlett nem akarta árulkodó jelekkel felfedni előtte az érzéseit. Nem
akarta, hogy a térde elgyengüljön, vagy az orcája elpiruljon. És mégsem tudta meg-
akadályozni, hogy a szíve szaporábban verjen a fiú látványától, mintha addig
akarná üldözni, amíg a fiú meg nem szökik tőle. Ami, végtére is, bekövetkezett
már.
Julian valami ennél is melegebb helyen járhatott. Szokatlanul tiszta ingujját
takarosan feltűrte, megmutatva izmos karját. Az egyik alkarján széles fehér kötést
viselt, amely elütött a szokásos aranybarnánál több árnyalattal sötétebb bőrszíné-
től: a fiú lebarnult, bárhová is küldte legutóbb Legend. Az arcát alulról keretező
rendezett borosta is sűrűbb és hosszabb volt, mint amilyenre a lány emlékezett, és
részben eltakarta a Julian szemétől az álláig húzódó, vékony sebhelyet. Kabátot
nem viselt, de volt rajta egy szürke mellény ragyogó ezüstgombokkal, amelyek
illettek a díszes mintázathoz a vadonatúj csizmájába betűrt mélykék nadrágjának
oldalán. Amikor először találkozott Juliannel, a fiú egy csirkefogónak tűnt, de most
született úriember benyomását keltette.
– Szia, Bíborka!
Scarlett ruhája azonnal reagált. Nem akarta, hogy megmozduljon, és bármeny-
nyit eláruljon az érzéseiből, de a ruha mindig is szerette Juliant. Amikor először
vette fel, még Legend szigetén, szégyellt levetkőzni Julian előtt, és kicsit csalódott
volt, mert a ruha egy rémes rongynak nézett ki. Aztán amikor felvette, és Julianre
nézett, az öltözék átalakult csábító színek és csipkék kavalkádjává, mintha tudta
volna, hogy ez az a fiú, akinek a szívét Scarlettnek el kell nyernie.
Scarlett most nem látta magát a tükörben, de érezte, ahogy a ruha átváltozik.
Meleg levegő súrolta a dekoltázsát, ahogy a nyakvonala lentebb ereszkedett. A

29
szoknya megfeszült, hogy körbeölelje csípőjének vonalát, az anyag színe a csók
után sóvárgó ajkak éhes rózsaszínjévé sötétült.
Julian vigyora farkasmosolyba fordult, eszébe juttatva a lánynak az éjszakát,
amikor a fiú először megszöktette otthonából, Trisda szigetéről. De éhes tekintete
ellenére Julian nem mozdult, hogy áthidalja a kettőjük közötti távolságot. Egy re-
pedt vitrinen könyökölt, miközben üde napsugár áradt be az ablakon, aranyszínbe
vonva a fiú körvonalait, amitől még érinthetetlenebbnek tűnt.
Scarlett oda akart rohanni hozzá, és a nyakába ugrani, de nem mozdult az ajtó-
tól.
– Mikor jöttél vissza? – kérdezte hűvösen.
– Egy hete.
És csak most keresel meg? – akarta kérdezni. De emlékeztette rá magát, hogy
ő volt az, aki éket vert kettőjük közé, amikor közölte vele, hogy találkozni akar a
volt vőlegényével.
Julian azt mondta, megérti, és Scarlett csak tegye, amit tennie kell. De aztán a
fiú újabb megbízást kapott Legendtől.
Nem lesz alkalmam írni, de úgyis csak egy hétig leszek távol, ígérte a fiú.
Az egy hétből kettő lett, aztán három, négy, öt, anélkül, hogy akár csak egy
cetlit küldött volna, hogy még él. Scarlett nem tudta biztosan, hogy azért, mert
Julian lemondott róla, vagy azért, mert annyira lekötötte a Legendnek végzett
munka, hogy elfelejtette őt.
Julian a tarkójához emelte a kezét, úgy tűnt, fájdalmas ez a mozdulat, ami újra
a karján lévő kötésre terelte Scarlett figyelmét.
– Megsérültél? – Talán ezért nem ugrott be korábban? – Mi történt a karoddal?
– Semmiség… – motyogta a fiú.
De Scarlett esküdni mert volna rá, hogy Julian elpirult. Azt sem tudta, hogy
képes elpirulni. Julian nem ismeri a szégyen fogalmát. Mélységes önbizalommal
jár-kel a világban. Ám az arca egyértelműen elpirult, tekintete pedig kerülte az
övét.
– Sajnálom, hogy nem jöttem korábban.
– Semmi gond – felelte Scarlett. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon elfoglalt
Legend megbízatása. – Tekintete újra a rejtélyes kötésre tévedt a fiú karján, aztán
a szemére, de Julian pillantását még mindig nem sikerült elkapnia. – Kedves tőled,
hogy benéztél. Örülök, hogy látlak. – Mondott volna többet is, de meghallotta,
hogy odakint felnyerítenek a hintó lovai. Indulnia kell, mielőtt elszúrja a dolgokat
Nicolasszal. – Jó lenne beszélgetni, de sajnos épp megyek valahová.
Julian ellökte magát a vitrintől.

30
 – Ha a fesztiválra mész, elkísérlek. – Udvarias, baráti kijelentés volt. De Scar-
lett érzései Julian irányába mindig túl erősek voltak a barátsághoz, már akkor is,
amikor először találkozott vele, és egyáltalán nem kedvelte a fiút. Ők sosem lehet-
nek csak barátok. A lány többet akart tőle, vagy arra volt szüksége, hogy Julian
elengedje.
– Nem a fesztiválra megyek – felelte Scarlett. – Végre találkozom Nicolasszal.
Julian arckifejezése elkomorult. Csak egy pillanatig tartott, ha Scarlett egy má-
sodpercre elszakítja róla a tekintetét, elmulasztotta volna. Amint meghallotta, mit
mondott, Julian elsétált mellette a panzió bejárata felé. Scarlett arra számított, hogy
elmegy, hogy elengedi, és becsapja maga mögött az ajtót.
Ehelyett furcsán kedves mosollyal kinyitotta a lány előtt.
– Tökéletes – mondta vidáman, mintha Scarlett épp most közölte volna vele,
hogy kókusztorta lesz vacsorára. – Leszek a gardedámod.
– Nincs szükségem gardedámra!
– Már van olyanod?
Scarlett szúrós pillantást vetett rá.
– Mellettünk sem volt soha.
– Pontosan! – Julian beképzelt vigyorral fesztelenül a várakozó hintóhoz lépett,
és annak az ajtaját is kinyitotta. De ahelyett, hogy megvárta volna, hogy besegít-
hesse Scarlettet, ő maga ült be a hintóba.
Scarlett fortyogott, ahogy helyet foglalt az ülésen Juliannel szemben. Lehet,
hogy kezd úgy öltözni, akár egy úriember, de még mindig úgy viselkedik, akár egy
csirkefogó. Megértette volna a viselkedését, ha a fiú tett volna bármilyen erőfeszí-
tést az elmúlt öt hétben a megkeresésére, vagy próbált volna küzdeni érte, miután
Scarlett megmondta neki, hogy ad Nicolasnak még egy esélyt; de úgy tűnt, Julian
csak civódni akar vele.
– Próbálod elszabotálni ezt az egészet! – vádolta meg a lány.
– Mondanám, hogy sosem tennék ilyet, de az hazugság lenne. – Julian hátradőlt
az ülésen, elterpeszkedett rajta, mint általában a fiatal férfiak. Mivel Valenda utcáit
nem hintókra tervezték, a fülke különösen keskeny volt, ketten is alig fértek el
benne. De Julian kinyújtotta a karját a brokátborítású padon, és kiegyenesítve a
lábát a helynek csaknem a felét foglalta el.
Scarlett megfogta az egyik térdét, összeütötte a másikkal, és az ajtóra mutatott,
miközben a hintó zörögve elindult az úton.
– Szállj ki, Julian!
– Nem. – Julian levette a karját a díszpárnáról, és előrehajolt. – Nem hagylak
itt, Bíborka. Elég időt töltöttünk távol egymástól. – Scarlett kezére tette a kezét, és
határozottan a térdére nyomta.

31
 Scarlett próbált elhúzódni tőle, de csak félszívvel, mint amikor az ember úgy
csinál valamit, hogy abban reménykedik, valaki megállítja.
És Julian megállította. Becsúsztatta barna ujjait a lány ujjai közé, és szorosab-
ban tartotta, mint valaha, mintha ezzel jóvátenne minden hetet, amikor a lány nem
érinthette meg.
– Amíg távol voltam, próbáltam felidézni minden egyes szót, amit valaha ne-
kem mondtál. Minden nap minden órájában te jártál a fejemben.
Scarlett elnyomott magában egy mosolyt. Pontosan ezt akarta hallani. De Ju-
lian mindig is kiválóan tudta, mit kell mondani. Ott bukott el, amikor ennek meg-
felelően kellett volna viselkednie.
– Akkor miért nem írtál?
– Azt mondtad, mozgástérre van szükséged, hogy találkozhass a grófoddal.
– Ennyi mozgásteret nem akartam. Öt hétig nem hallottam felőled. Azt hittem,
elfeledkeztél rólam, vagy továbbléptél. – Próbált nem túl vádlónak vagy elkesere-
dettnek hangzani. Úgy érezte, mindkettőben kudarcot vallott, de Julian őszinte arc-
kifejezése meg se rezzent. Tekintete a legszebb barna volt, és attól, ahogy a fény
beszűrődött a hintó ablakán, melegebbnek tűnt.
– Sosem fogok továbblépni, Bíborka. – Megfogta a lány kezét, és a szívéhez
emelte.
Válaszul Scarlett szíve vadul és egyenetlenül kezdett verni, de Julian szívdo-
bogása határozott és rendületlen maradt a lány tenyere alatt.
– Sok hibát követtem el. Teret adtam neked, mert azt gondoltam, erre van szük-
séged. De amint ma megláttalak, rájöttem, hogy tévedtem. Szóval most itt ülök
veled ebben a hintóban, készen arra, hogy elkísérjelek, bárhová is tartasz, még ha
ez azt is jelenti, hogy végig kell néznem, ahogy egy másik férfival találkozol.
Scarlett visszazökkent a valóságba. Egy pillanatra elfeledkezett Nicolasról.
– És ha én nem szeretném, hogy végignézd, amikor egy másik férfival találko-
zom?
– Engem sem dob fel különösebben az ötlet. – Julian hanghordozása incselke-
dővé vált, de az ujjai megfeszültek, ahogy a hintó a hepehupás úton zötyögött.
Közeledtek a város határához, és vele együtt Nicolas birtokához.
– Ha tényleg azt akarod, hogy elmenjek, kiszállok ebből a hintóból, és vissza-
sétálok a palotába. De tudnod kell, hogy azért is vagyok itt, mert nem bízom ebben
a grófban.
– Bennem bízol? – kérdezett vissza Scarlett.
– Az életemet is rád bíznám. De ismertem az apádat, és nehezen bízom meg
olyasvalakiben, aki alkut kötött vele.
– Nicolas nem olyan.

32
 Amikor Scarlett először írt Nicolasnak, miután megtudta, hogy valójában nem
is találkozott vele a Caraval alatt, a gróf a földrésztől távol gyászolta a lányt. Apjuk
azt hazudta neki, hogy Scarlett és a húga meghalt egy balesetben. Nicolasnak fo-
galma sem volt róla, milyen borzalmas ember volt Marcello Dragna.
És Nicolas egyáltalán nem hasonlított az apjára. Növényeket rajzolt, és a ku-
tyájáról, Timberről anekdotázott. Szabálykövető volt, mint Scarlett, olyannyira
tisztelte a hagyományokat, hogy eddig a napig várt, hogy találkozzanak. Nicolas
maga volt a megtestesült biztonság. Scarlett nem bírta elképzelni, hogy darabokra
törné a szívét, miközben Julian máris kétszer megtette, és ha szándékosan nem is
követné el még egyszer, a szíve akkor is meghasadna miatta.
Amikor Scarlett először írt Nicolasnak, csak találkozni akart vele, kielégíteni
a kíváncsiságát. Aztán Julian olyan sok időre elment, és Nicolas levelei ott voltak,
amikor Julian nem. Számíthatott rá, míg Julianre nem.
A Caravalban Julian kortalan. A játékon kívül meghalhat, és halott is maradna,
ha valaki megölné, de nem öregszik, amíg Legend színészei közé tartozik. Scarlett
sosem kérné, hogy lemondjon erről.
Fogalma sem volt róla, császárként Legend továbbra is megtartja-e a színé-
szeit. De tekintve, hogy Julian épp most tűnt el hetekre, egyértelmű volt, hogy még
mindig Legend parancsol neki. Bármilyen közös jövőjük is lenne a fiúval, az nem
tartana sokáig. És még mindennek tudatában sem volt képes rávenni magát, hogy
elhúzza a kezét.
– Nem akarom, hogy visszamenj a palotába. De ha ezt most tönkreteszed, a
csillagokra esküszöm, soha többé nem beszélek veled. A grófnak el kell hinnie,
hogy a gardedámom vagy. Mondhatnánk neki azt, hogy unokatestvérek vagyunk.
– Ez nem fog beválni, hacsak nem bánod, hogy a gróf azt hiszi, helytelen vi-
szonyt folytatsz az unokafivéreddel. – Julian gyorsan közelebb hajolt hozzá, és
csókot nyomott a nyakára.
Scarlett érezte, hogy elpirul.
– Ne merészelj ilyesmit csinálni!
Julian hátradőlt, olyan hangosan nevetett, hogy beleremegett a hintó.
– Csak vicceltem, Bíborka, habár lehet, hogy nem is olyan rossz ötlet.

33
 8

Scarlett
VEREJTÉK GYŰLT SCARLETT lábujjai közé, ahogy egy szolgáló végigve-
zette egy finoman megmunkált faburkolattal fedett és vaskos koszorúpárkánnyal
szegélyezett folyosón.
Lehetett pár repedés a párkányon, amitől a lány egy pillanatra megtorpant. Ni-
colas sosem mondta ki, de egy ponton Scarlettnek megfordult a fejében, hogy a
gróf csak az apja vagyona miatt akarja feleségül venni. De neki többé semmi köze
sincs az apjához. Ha Nicolas megkéri a kezét, akkor azt csakis miatta teszi.
Ettől a tenyere még jobban izzadni kezdett, mint a lábujjai. Bele akarta törölni
a nyirkosságot a ruhájába, de az még rosszabb lenne, látványos csíkokkal csúfítaná
el a sötét rózsaszín szövetet.
Kapkodva szedte a levegőt; próbálta lecsillapítani magát, miközben a szolgáló
kinyitott egy terebélyes télikertbe vezető ajtót.
– A gróf úr itt fogadja majd önt.
Fürge kolibrik röppentek növényről növényre, tükrözve Scarlett kaotikus
gyomrának állapotát, ahogy belépett az ajtón. Minden virágportól, virágoktól és
bimbódzó románctól illatozott.
Nicolas legutóbb egy hibrid virágokból álló bokrétát rajzolt neki, és azt
mondta, szeret a kertben kísérletezni. Scarlett azt hitte, azért írta, hogy lenyűgözze,
de itt valaki egyértelműen játszadozott a virágokkal. Bársonyos kék indák tekereg-
tek valendai fehér százszorszépek fürtjei körül, ezüstös pókliliomok és jádezöld
szirmú napraforgók sárga szárai csillogtak a fényben.
Nem messze az ajtótól egy rézasztal állt, rajta egy csokor rózsaszín bazsarózsa,
egy kancsó mentás limonádé, magos kenyérből készült szendvicsek és fehér ma-
zsolával borított gyümölcslepények. Kellőképpen figyelmes, de nem esik túlzá-
sokba.
Julian gyanakodva méregette a kis lakomát, mintha a limonádé méreg lenne, a
szendvicsek pedig borotvapengéket rejtenének.
– Még nem késő visszafordulni.
– Én pontosan itt akarok lenni. – Scarlett leült egy nagy rézszék szélére. – De
te bármikor oda mész, ahová akarsz.
– Ne mondd már, hogy tetszik ez a hely. – Julian az üvegplafon egy szegletére
emelte a tekintetét, amelyet elleptek a katicabogarak. – Itt valami nincs rendben.
Még a rovarok is menekülnek.
– Khm – valaki megköszörülte a torkát. – Őméltósága, Nicolas d’Arcy gróf.

34
 Scarlettnek elakadt a lélegzete.
A szolgáló hangját kopogó csizmás léptek követték, súlyosabbak, mint amire
Scarlett számított.
Eszébe jutott, hogy hányféleképpen képzelte el a vőlegényét. Elképzelte ala-
csonynak, magasnak, vékonynak, szélesnek, öregnek, fiatalnak, kopasznak, sző-
rösnek, jóképűnek, egyszerűnek, sápadtnak, sötétnek, komornak, vidámnak. El-
képzelte fodros császárkabátban és szigorú öltönyben, miközben próbálta kitalálni,
hogyan üdvözli a férfi az első találkozásukkor.
Azt is eltervezte, ő mit mondana neki. De egy szót sem bírt kinyögni, ahogy a
gróf előrelépett, és megfogta a kezét.
Nicolas akkora volt, akár egy hegy. A hatalmas kéz, amely Scarlettét tartotta,
éppoly egyszerűen összeroppanthatta volna, mint ahogy dédelgette. Majdnem fél
méterrel magasabb volt nála – izmos láb, vastag kar és olyan sűrű barna haj, hogy
bár látszott, hogy a gróf próbálta megszelídíteni, egy széles tincs a homlokába hul-
lott, és ettől kisfiús lett a megjelenése, amire a kissé meggörbült szemüvege is rá-
erősített.
Úgy festett, akár egy önjelölt igazságosztó, akinek a titkos személyazonossága
botanikus.
Mellette egy kisebb póni méretű, nagy fekete kutya cammogott. Timber. Scar-
lett sokat olvasott róla Nicolas leveleiben. Ahogy az eb meglátta a lányt, csóválni
kezdte a farkát, és teljesen hátrahúzta a fülét a nyilvánvaló izgatottságtól, mégsem
tágított a gazdája mellől, engedelmesen ült, ahogy Nicolas a szájához emelte Scar-
lett kezét.
A ruhája egyértelműen szerette a férfit. Mély nyakkivágását most csiszolatlan
drágakövek szegélyezték, amelyek csillogása beragyogta az üvegházat.
– Csodálatos, hogy végre személyesen is találkozunk – nyögte ki Scarlett.
A férfi szélesen és őszintén elmosolyodott.
– Mondanám, hogy annál is csinosabb vagy, mint képzeltem, de semmiképp
sem szeretném, hogy azt hidd, ennyire közhelyes vagyok.
– Késő bánat – köhögte Julian.
Ránc jelent meg Nicolas vastag szemöldökei között, ahogy észrevette Scarlett
kísérőjét.
– Ön pedig…
– Julian – nyújtotta a kezét a fiú.
De Nicolas nem engedte el Scarlett karját.
– Nem tudtam róla, hogy Scarlettnek van egy fivére.
– Nem a fivére vagyok. – Julian továbbra is barátságos hangon beszélt, de
Scarlett érezte a rátörő zúzódáslila pánikot, ahogy ördöngösség csillant a fiú

35
szemében. – Egyáltalán nem vagyunk rokonok. Színész vagyok, akivel együtt ját-
szott a legutóbbi Caravalon.
Megnyomta a játszott szót, és Scarlett meg tudta volna fojtani. Julian pont most
döntött úgy, hogy végre őszinte lesz.
De nem úgy tűnt, mintha Nicolast felzaklatta volna. A fiatal gróf mosolya meg-
maradt még akkor is, amikor a szabad kezével megsimogatta Timbert.
Julian viszont még nem fejezte be.
– Nem csodálkozom, hogy nem ejtett szót rólam. A Caraval elején szerintem
nem kedvelt különösebben. De aztán ugyanazt a hálószobát kaptuk…
– Julian, fejezd be! – vágott közbe Scarlett.
Nicholas arcáról végre lehervadt a mosoly. Elengedte a lány ujjait, mintha csak
véletlenül fogta volna meg őket.
– Nem arról van szó, aminek hangzik. Julian és én csak barátok vagyunk –
magyarázta, eldöntve, hogy a hálószoba szót gondosan kikerüli. – A Caraval során
találkozott az apámmal, és nyugtalanította, hogy talán te is olyan lehetsz, mint ő.
Azért jött ma velem, mert szeretne megvédeni. De nyilvánvalóan hiba volt ezt
megengednem. – Összevont szemöldökkel Julianre pillantott.
Nem úgy tűnt, mintha a fiú bocsánatot akarna kérni, vállat vont, és zsebre dugta
a kezét.
– Nicolas, kérlek…
– Semmi gond, Scarlett. – A gróf hangja mélyebben zengett, mint korábban,
de a dühös vonások eltűntek a szája sarkából. – Nem állítom, hogy örülök neki. De
miután megtudtam az igazságot az apádról, és hallottam a vőlegényről, akivel ta-
lálkoztál a Caravalon, teljességgel megértem.
Nicolas visszafordult Julianhez, és Scarlett végignézte, ahogy a két fiatalember
végre kezet ráz.
– Köszönöm, hogy vigyáztál rá a játék idején.
– Mindig vigyázni fogok rá.
– És mi lesz akkor, ha már nem lesz rád szükség? – kérdezte Nicolas.
Julian hátrafeszítette a vállát, és kihúzta magát.
– Ezt a döntést Scarlettre bízom.
– Julian, állj le! – vágott közbe Scarlett.
– Semmi gond. – Nicolas megvakarta Timbert a füle tövénél. – Nem bánom,
ha van konkurenciám. Sőt, szeretem tudni, ki akarja még elnyerni a kezed.
– Én nem így fogalmaznék – szólalt meg Julian. – Az „elnyerni” arra utal, hogy
ez egy játék.
– Szófordulat – javította ki Nicolas.

36
 – Tudom – mosolyodott el önelégülten Julian. – A játékokban otthon vagyok.
De nem hinném, hogy képletesen értetted. El akarod nyerni a kezét, mégpedig az-
zal, hogy te vagy a legjobb.
– Tényleg ezt szeretnéd? – kérdezte Nicolas, és Scarlett esküdni mert volna rá,
hogy kidüllesztette a mellkasát.
Mint két kakaskodó páva. Scarlett elképzelte, hogy az érzéseik büszke kékes-
zöldben és kobaltkékben kavarognak körülöttük. Vagy lehet, hogy tényleg látta is
őket?
Scarlett előtt mindig színekként jelentek meg a saját érzései, valaki másét vi-
szont csak egyszer pillantotta meg. A Caraval alatt történt, miután vért cseréltek
Juliannel. A legbensőségesebb dolog volt, amit valaha tett, és utána képessé vált
látni a fiú érzéseit. De nem tartott sokáig, ahogy ez a pillanatnyi páváskodás sem,
és Scarlett arra gondolt, hogy talán csak képzelődik, mert most nem ivott senki
véréből.
Julian és Nicolas még mindig egymást bámulták. Scarlett nem ilyennek kép-
zelte ezt a jelenetet. Nicolasnak őt kellene csodálnia. Hízelegnie és bókolnia kel-
lene neki, nem Juliannel veszekedni.
– Semmit sem kell bizonyítanom – mondta Julian. – Nem az ő kezét igyekszem
elnyerni. Hanem a sajátomat ajánlom neki, és mindent, ami együtt jár vele, abban
a reményben, hogy elfogadja, és úgy dönt, meg akarja tartani.
Ez az egyik legédesebb dolog volt, amit Julian valaha mondott, és talán Scarlett
el is fogadta volna a kezét, ha a fiú legalább egy pillantást vet rá bájos beszéde
alatt. De a fiúk annyira belefeledkeztek a pengeváltásukba, hogy mintha róla tel-
jesen elfeledkeztek volna.
– Örülök, Julian, hogy ez neked nemcsak egy játék, de talán annak kellene
lennie. Talán csinálhatnánk ebből egy párválasztási versenyt – mondta Scarlett, és
utána rögtön meg is bánta. Viszont hódolóinak zavart pillantását győzelemnek
érezte. Ahelyett, hogy úgy beszéltek volna róla, mintha ott sem lenne, Julian és
Nicolas most úgy néztek rá, mintha nem lenne ott rajta kívül senki más.
– A Középbirodalom hajnalán ez volt a szokás – folytatta. – A vagyonos vagy
nemesi családokból származó ifjú hölgyek feladatok sorát találták ki, hogy úriem-
ber kérőik megmutathassák a képességeiket. Aki először vagy a legjobban teljesí-
tette őket, az vehette feleségül az ifjú hölgyet.
Nicolas a szája elé emelte a kezét, mintha az arckifejezését akarná elrejteni, de
a lány látta rajta, hogy érdekli az ötlet.
– Ebből nem kellene játékot csinálni – mondta Julian.
– Félsz, hogy veszítesz? – Nicolas ezúttal egyértelműen kidüllesztette a mell-
kasát.

37
 Julian motyogott valamit az orra alatt. Testtartása merev volt, és az állkapcsa
megfeszült, amitől a szeméig húzódó sebhely fehér vonallá mélyült.
– Bíborka, ne csinálj ebből játékot.
Bárcsak ne mondta volna ezt! Akkor Scarlett meggondolta volna magát. Leg-
inkább azért találta ki a kihívást, hogy megdöbbentse őket, és leállítsa a nevetséges
viaskodásukat. De ha most kihátrál, az olyan lenne, mintha Julian, nem pedig maga
miatt tenné.
És mindig úgy érezte, hogy folyton enged Juliannek.
Julian olyan volt, mint a nap a Hideg évad legesősebb szakaszában, káprázato-
san meleg és csodálatos, amikor ott volt, de teljesen megbízhatatlan. Eltűnt öt
hétre. Most pedig, habár csak pár órája tért vissza az életébe, máris teljesen felfor-
gatta.
Scarlett néha bevallottan szerette a belőle áradó féktelenséget. De most nem
tetszett neki, hogy ez inkább szólt arról, hogy az legyen, amit a fiú akar, nem pedig
őróla. A hintóban azt mondta, azért tart vele, mert nem bízik a grófban. De Nicolas
csak egy kutyabarát botanikus – elég ránézni, és kiderül, hogy nincsenek alávaló
tervei Scarlett-tel. Csak éppen Julian nem akarta, hogy bárki másnak tervei legye-
nek vele.
– Nem muszáj játszani, ha nem akarsz – mondta Scarlett. – De szerintem jó
móka lesz. Már eldöntöttem.
– Mióta döntesz bármiben ilyen gyorsan? – ellenkezett Julian.
– Úgy öt hete… – Mosolya le is zárta a témát.
Julian úgy nézett, mint aki még vitatkozni akar. Valószínűleg meg is tette
volna, ha Nicolas nincs ott. Ehelyett a szükségesnél nagyobb erővel lecsapott egy
szerencsétlen katicabogarat.
Nicolas még szélesebben vigyorgott, mintha máris nyerésre állna.
Ez kissé nyugtalanította Scarlettet. De azok után, amiket az imént Juliannek
mondott, nem hátrálhat ki, és bár lehet, hogy kicsit ijesztő, egyúttal üdítő is úgy
átvenni az irányítást, mint még soha.
– Egy egyszerű kihívással kezdek, és minden kihívás egyre nehezebb lesz,
amíg egyikőtök ki nem száll, vagy kudarcot nem vall a feladat teljesítésében.
– Mi az első kihívás?
Scarlett próbálta felidézni, mit olvasott a történelemkönyvekben. De ez az ő
játéka volt, azt csinál, amit csak akar.
– Mindketten hozzatok nekem egy ajándékot három napon belül. Olyasvalami
legyen, amit még soha senkinek nem adtatok.
– Kap díjat, aki a jobb ajándékot hozza? – kérdezte Julian.

38
 – Igen – felelte Scarlett. – Minden kihívás győztese kap tőlem egy csókot, és a
játék végén feleségül megyek a győzteshez.
Ez olyasmi volt, amit Tella mondana. Merész húzás, és ettől Scarlett is merész-
nek érezte magát.
Ám az érzések sosem tartanak sokáig, ennek a játéknak az eredménye viszont
hosszú távra szól.

39
 9

Scarlett
SCARLETT IGYEKEZETT nem megbánni a döntését, hogy egy játékban
ajánlotta fel a kezét házasságra, miközben Julian láthatóan palástolta, mennyire
elszomorította, ahogyan a Nicolas birtokára tett látogatás alakult. Miután Scarlett
lefektette a játékszabályokat, mindkét úriembert meggyőzte, hogy üljenek le te-
ázni, és fogyasszák el a finomságokat, amelyeket Nicolas kikészített. De természe-
tesen ebből is versengés lett: az utazásról szóló beszélgetés csatározássá alakult,
hogy ki utazott többet. A könyvekről szóló disputából verseny lett, hogy ki az ol-
vasottabb. És miután elhallgattak, farkasszemet néztek, amíg Scarlett végül be nem
jelentette, hogy ideje indulni.
Julian most nekidöntötte sötét fejét az ablaknak, egyik csizmás lábát lezseren
átvetette a térdén, és halkan dúdolt. Scarlett tudta, hogy nem érzi magát olyan
gondtalannak, amilyennek mutatja, de a dallam megnyugtatóan zengett, amitől a
tanyaházak virágzó sorai még szebbnek hatottak, ahogy a hintó végigzötykölődött
az egyenetlen utakon.
– Énekelni is tudsz? – kérdezte Scarlett. – Sosem hallottam még ilyen dallamos
dúdolást.
Julian szájának sarka torz mosolyra rándult.
– Sokat gyakoroltam. Évekig. Legend folyton egy lantos szerepét osztotta rám,
aki csak dalban beszél.
Scarlett elnevette magát.
– Ezt mivel érdemelted ki?
– A fivérem féltékeny típus – vont vállat Julian. – Szerintem zavarta, hogy
túlságosan magamra vonom a figyelmet a játék során. Próbált viccet csinálni be-
lőlem. De mindenki szereti a jó hangú, jóképű fickókat.
Scarlett fintorgott, de a világ kellemesebb lett, amikor Julian újra dúdolni kez-
dett. A lány kinézett az ablakon, ahogy a hintó közelebb gördült a Napfesztivál
barackjainak színét viselő makulátlan kúriához, amelyet üde fehérség szegélyezett,
és eleven csipkére emlékeztető kusza százszorszépek vettek körül.
Még a kertben a család is tökéletesen beállítottnak tűnt. Bizonyára a szabadban
elköltött vacsorával ünnepelték a fesztivált. Egy hosszú asztal állt a füvön, rajta
virágmintás terítővel és lakomaszerűséggel. Ötfős család állt körülötte, mind kerá-
miaserlegekből ittak, mintha valaki az imént mondott volna tósztot. Scarlett a leg-
kisebb gyerekre nézett, egy kislányra, akinek hosszú hajfonatai a hátát verdesték.

40
Két kézzel fogta a poharat, ajkát mosolyra húzta, mint aki életében először kóstol
bort. Az a fajta vigyor volt, amelyik fájni kezd, ha túl sokáig tartja az ember.
De a mosoly nem változott. Semmi sem változott.
Nyugtalanság keserűnarancs tűszúrásai lepték el Scarlett bőrét, ahogy a hintó
tovazörgött, és a vacsorázók közül senki sem engedte le a poharát, vagy mozdult
meg.
Akár azt is hihette volna, hogy a család egy sor hihetetlenül élethű szobor, csak
éppen megrettent fantomlila tollpihék kavarogtak dermedt alakjuk körül. Nyilván-
valóan nem csak képzelte a tollakat. Olyan élénken látta az érzéseiket, hogy a szíve
szaporábban kezdett verni a rettegésüktől.
– Valami nincs rendben. – Scarlett átnyúlt a fülkén, és kinyitotta az ablakot,
hogy odakiáltson a kocsisnak: – Állítsa meg a hintót!
– Mi a baj? – kérdezte Julian.
– Nem tudom, de valami nincs rendben. – Amint a kocsi megállt, kinyitotta az
ajtót.
Julian követte a füvön keresztül.
A jelenet közelről még természetellenesebbnek látszott. Csak fűszálak és han-
gyák mozogtak Scarlett lába körül. A hangyák ellepték a napfesztiváli lakomát,
miközben a család beledermedt végtelen köszöntőjébe, szájuk kínosan eltátva, fo-
guk pedig sötétlila valami italtól.
– Lehetséges, hogy ehhez köze van Legendnek? – kérdezte Scarlett.
– Nem. Legend néha kegyetlen, de ennyire azért soha. – Julian összevonta a
szemöldökét, ahogy kitapintotta a legkisebb lány pulzusát. – Még él.
A többieknek is megkereste a szívverését, miközben a család kísértetiesen
mozdulatlan maradt.
– Egyáltalán, hogy tehet valaki ilyet? – Scarlett az asztalt fürkészte, hátha talál
egy üveg mérget az étel közé rejtve. De minden tökéletesen normálisnak tűnt: pa-
lacsinta, spárgabab, pettyes kukoricacsövek, friss napbogyókkal teli kosarak, rá-
csos malachúsos pite…
A lány az asztalból kiálló kenőkésekre nézett. Tompa, életlen fém, az a fajta
evőeszköz, amely alig vág, és valaki mégis elég erős volt ahhoz, hogy a terítőn
keresztül mindegyik hegyét az asztalba döfje, és egy üzenetet rögzítsen velük.
– Julian, ezt nézd! – Scarlett óvatosan a lakoma fölé hajolt, nem merte meg-
érinteni sem a késeket, sem pedig a levelet, amelyet hangosan felolvasott:

41
 – De pocsék rímek! – morogta Julian.
– Szerintem nem ez a lényeg – suttogta Scarlett. Nem tudta, hogy a szobrok
hallanak-e, de ha igen, nem akarta őket megijeszteni azzal, mi jár a fejében. – Lát-
tad a nevet az üzenet alján? Létezik egy Méregkeverő nevű Fátum.
Nem pontosan ugyanaz a név, mint a Méreg, szóval lehet, hogy ez nem egy
Fátum műve. De ha az, akkor borzalmas jel.
Korábban Scarlett nem gondolkodott sokat a Fátumokon – a mitikus, ősi lé-
nyeken, amelyeknek a húga mindig is a megszállottja volt. De miután a Fátumok
kiszabadultak az elátkozott jóskártyákból, Scarlett kifaggatta Tellát, és maga is
utánaolvasott a témának.
A Fátumok olyan ősiek, hogy a legtöbben mítoszoknak hitték őket, amelyek
csak a jövendőmondásra használt jóskártyák illusztrációin léteznek. Ám a Fátu-
mok nem pusztán festmények voltak: valóban léteztek, csak megátkozták őket,
hogy évszázadokon át éljenek egy jóskártyapakliban. Nem sokat lehetett tudni ar-
ról, hogy pontosan mire képesek a hatalmukkal, de a Méregkeverő megnevezés
elég magától értetődőnek tűnt.
– Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy a Fátumok kezdenek felébredni?
– Nem hittük volna, hogy ilyen hamar felébrednek. – Julian megigazgatta a
csomót a kravátliján. – Csak valami csíny a Napfesztivál alkalmából…
– Ki képes ilyen csínyre?
– A Szívek Hercege szíveket állít meg – kockáztatta meg Julian.

42
 – De az ő szívük még ver. – Scarlett nem tapintotta ki a pulzusukat, de úgy
képzelte, hogy még ver. Az övé is vert. Érezte, ahogy zakatol, miközben a család
felől a lila pánik madártollai gomolyogtak körülöttük, akár egy növekvő tűz füstje.
– Szerintem engedelmeskedjünk neki, és valljuk be hangosan a legutóbbi ha-
zugságunkat – ajánlotta Scarlett. – Még ha vissza is megyünk a városba, és kere-
sünk egy nyitva lévő gyógyszertárat, van egy olyan érzésem, hogy egy patikaszer
ezt nem tudja helyrehozni. – És Scarlett képtelen volt rá, hogy embereket hagyjon
a sorsukra.
Julian a fejét rázta, ahogy még egyszer a megdermedt családra nézett.
– Ki kellett volna tartanom a hazugság mellett, és azt mondani, hogy az uno-
katestvéred vagyok.
– Miért mondod ezt? – kérdezte Scarlett.
– Mert utoljára neked hazudtam. – Julian a kezével beletúrt a hajába, és amikor
újra a lányra nézett, a haja belelógott ideges és bűnbánó tekintetébe.
Scarlettnek elszorult a szíve. Julian hazugságai korábban is megviselték. Julian
mintha képtelen lenne leszokni a hazudozásról, talán mert olyan sokáig részese
volt a Caravalnak. De a mai őszinteségét figyelembe vége Scarlett elkezdett re-
ménykedni benne, hogy a fiú megváltozott. De lehet, hogy téved.
– Sajnálom, Bíborka! Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy azért mentem el
öt hétre, hogy mozgásteret hagyjak neked. Azért mentem el, mert dühös voltam
rád, amiért találkozni akarsz a gróffal, és azt hittem, ha itt hagylak, attól majd job-
ban vágysz rám.
Bevált. Ettől vágyott rá – és gyűlölte, és ekkor a vallomástól majdnem elnevette
magát. Mindig azért fájt neki, ha Julian hazudott, mert azt hitte, a hazugságok azt
jelentik, hogy nem fontos a fiúnak. De minden, amit ma tett, azt bizonyította, hogy
még mindig számít neki. És nem tudott haragudni rá, amiért manipulálta, mert ő is
ugyanezt tette vele.
– Borzalmas vagy! – hordta le. – De én is borzalmas vagyok… Nem igazán
hiszem, hogy a párválasztó játék veled és Nicolasszal jó szórakozás lesz. Minél
többet gondolok rá, annál idegesebb leszek tőle. Csak azért csináltam, hogy tesz-
teljelek, és visszavágjak, amiért itt hagytál.
Julian rögvest újra elvigyorodott.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy lefújod?
Valaki köhögött az asztal túloldalán. Fuldoklott, köpködött, zihált, amit a leej-
tett poharak csörömpölése követett, ahogy a család újra megmozdult.
– Ó, köszönjük!
– Isten áldja magukat!
– Megmentettek minket!

43
 Scarlettet és Juliant azonnal körülfogta egy családméretű ölelés, ahogy a ki-
sebb klán rájuk zúdította háláját. Testük remegett, átmelegedett a naptól, és a fo-
nott hajú legkisebb lány mintha kicsit tovább ölelte volna Juliant bárki másnál,
mert talán nyomban bele is szeretett.
– Biztosra vettem, hogy örökre így maradunk – mondta a testes asszonyság,
akiről Scarlett azt feltételezte, hogy az anya lehet.
– Az emberek elmentek mellettünk, de nem álltak meg – fűzte hozzá az egyik
fiú.
– Tudtok bármit mondani arról, hogy ki tette ezt veletek? – kérdezte Julian.
– Ó, igen! – válaszolták egyszerre. Aztán feszült arcuk kifejezéstelenné vált.
– Hát, az volt, aki…
– Szerintem…
Próbálták megválaszolni a kérdést, de egyiküknek sem sikerült, mintha az em-
lékeiket ellopták volna.
Scarlett meghányta-vetette magában, hogy kimondja hangosan, amit Juliannek
suttogott: hogy a Fátumok felébredtek, és Méreg valójában a Méregkeverő, de a
család így is elég sok mindenen ment keresztül. Nem hiányzik nekik, hogy Scarlett
a frászt hozza rájuk a gyanakvásával.
– Megkérnénk titeket, hogy maradjatok, és vacsorázzatok velünk – kezdte az
a férfi, akit a családfőnek gondoltak –, de nem hiszem, hogy ezek után bármelyi-
künknek lenne étvágya.
– Semmi gond – felelte Scarlett. – Örülünk, hogy segíthettünk.
Juliannel hagyták, hogy még egyszer mindenki megölelje őket, mielőtt vissza-
mentek a hintóhoz. Ha ez a jelenet valóban egy Fátum műve volt, akkor figyel-
meztetniük kell…
– Várjatok! – kiáltott utánuk a fonott hajú legkisebb lány. Átvágott a füvön.
Scarlett arra gondolt, hogy talán azért jön, hogy búcsúpuszit adjon Juliannek, de
ehelyett őhozzá szaladt. – Ajándékot szeretnék adni neked, amiért megálltál segí-
teni. – A kislány ünnepélyesen belenyúlt a kötényébe, és elővett egy zöldesfehér
rozsdával és karcolásokkal teli ronda kulcsot: az eltemetett titkok színét viselte,
amelyeket még nem hoztak fel a napvilágra.
– Semmi szükség ajándékra – tiltakozott Scarlett. – Megtarthatod.
– Nem – erősködött a kislány. – Ez a kulcs több, mint aminek látszik. Olyan,
mint a családom volt, mielőtt megjöttetek. Nem tudom, mit nyit, de ma reggel ta-
láltam, a kút káváján. Az egyik pillanatban sehol semmi, aztán hirtelen megjelent.
Szerintem ez varázslat, és szeretném, ha a tiéd lenne, mert szerintem te is varázs-
latos vagy.
A kislány átnyújtotta neki a kulcsot.

44
 Scarlett majd elolvadt a gyerek kedvességétől.
– Köszönöm. – Scarlett a tenyerébe zárta a kulcsot.
Csak miután beült a hintóba, és újra ránézett, akkor vette észre, hogy a tárgy
átváltozott rozsdás régi vacakból kristálykulccsá, amely csillagportól és boszor-
kányságtól fénylett.

45
 10

Donatella
TELLA MINDEN VÉGTAGJA remegett, és a szeme könnyben ázott, mire
elérte a fogadót. A világok közti átjárástól úgy érezte magát, akár egy darab nedves
papír, amelyet kemény kezek facsartak ki.
Nem tudta, mennyi idő telt el, amíg távol volt. A fesztivál gyűrött lobogói és
az olvadt édességek illata alapján arra fogadott volna, hogy órák. A gyerekek, akik
korábban napot formázó szélkerekekkel szaladgáltak, most fáradt szüleik karjában
aludtak, az egyszerű köntöst viselő ifjú hölgyek testhezállóbb ruhákba öltöztek, és
a kereskedők újabb hulláma foglalta el az utcát. Az ünneplés elhalt és újraindult,
feltámadt a fesztivál végtelen éjszakájára.
Tella rég elkésett a Scarlett-tel megbeszélt találkozóról.
Lassított a léptein, ahogy elérte a koros fogadót. Nem akarta csalódottnak látni
Scarlettet. Borzalmasan érezte magát, amiért cserben hagyta, és nem tartotta be az
ígéretét. Azt viszont nem bánta, hogy követte Legendet – jót tett neki, hogy végre
olyankor látta, amikor Legendnek fogalma sincs róla, hogy figyeli. Valószínűleg
a való életben már hetekkel ezelőtt követnie kellett volna, de túlságosan is szerette
az álmokat. Az álmaiban szinte tökéletes volt, és talán ez a lényeg. Az álmokban
Legend olyasvalaki, akire vágyott – törődött vele és aggódott miatta –, de a való
életben viszont senkinek sem lenne szabad megbíznia benne.
Tella kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába, amelyet felmelegített a bent re-
kedt napfény.
– Scar… – próbálkozott bizonytalanul.
– Donatella… te vagy az? – A kérdés még suttogásnak is kevés volt, olyan
halk, hogy inkább érződött egy gondolatnak, és mégis, a hang félreismerhetetlenül
ismerős volt – habár Tella csak egyszer hallotta az elmúlt hét évben.
Berontott az anyja szobájába, és azonnal megtorpant, amikor meglátta az ágy-
ban felülő Palomát.
A világ megállt. A fesztivál kintről beszűrődő hangjai semmivé lettek. A ro-
zoga lakásból kivesztek a színek.
Szemhéjra adott csókok. Bezárt ékszeres dobozok. Szeleburdi suttogások. Eg-
zotikus parfümösüvegek. Éjszaka elmesélt történetek. Nappali mosolyok. Bűbájos
kacagás. Altatók. Ibolyateával teli csészék. Titkolódzó mosolyok. Levelekkel teli
fiókok. Kimondatlan búcsúk. Lobogó függönyök. A frangipánik illata.
Száz elveszett emlék tört elő, mindegyik vértelennek és jelentéktelennek hatott
Tella édesanyjának varázslatos jelenlétéhez képest.

46
 Paloma Scarlett valamivel idősebb változatának tűnt, habár mosolyából hiány-
zott nagyobbik lányának kedvessége. Amikor az ajka mosolyra húzódott, épp úgy
festett, mint a körözési plakáton, amelyen Tella Elveszett Paradist látta. Ugyanaz
az elbűvölő és rejtélyes mosoly, amelyet Tella gyakorolt kislánykorában.
– Miért nem lep meg, hogy úgy nézel ki, mint aki most verekedett? – Paloma
mosolya elbizonytalanodott, de a hangja a legédesebb hang volt, amelyet Tella
valaha hallott.
– Csak egy rózsabokorral. – Az ágyra vetette magát, és magához ölelte az any-
ját. Nem olyan illata volt, mint amilyenre emlékezett. Palomát a mágia édes illata
vette körül, de Tellát ez nem érdekelte. A vállába fúrta a fejét, erősen kapaszkodott
az anyja puhaságába, talán túlságosan is vadul.
Anyja viszonozta az ölelést, de csak egy pillanatra. Aztán nekidőlt a párnázott
ágytámlának, szaggatottan szedte a levegőt, és szemhéja kezdett lecsukódni.
– Sajnálom – húzódott el tőle azonnal Tella. – Nem akartalak bántani.
– Egy öleléssel sosem tudnál bántani. Én csak… – A szemöldöke megrándult
sötét mahagóni hajának kósza tincsei között, mintha egy elszökött gondolatot ke-
resne. – Szerintem csak ennem kellene, kicsikém. Tudsz nekem hozni némi ételt?
– Csengetek az egyik szobalánynak.
– Sze-szerintem – Paloma szeme megrebbent, és teljesen lecsukódott.
– Anya!
– Jól vagyok. – Újra kinyitotta a szemét. – Csak gyenge és éhes.
– Rögtön hozok valami ennivalót – ígérte Tella.
Utálta, hogy magára kell hagynia az anyját, de nem akarta megvárni, amíg a
szobalány fel-és levonszolja magát a lépcsőn. Szerencse, hogy nem várt, mert
ahogy leszaladt a konyhába, úgy tűnt, hogy a személyzet egy tagja sincs ott. Biz-
tosan mind elmentek a Napfesztiválra.
A konyhasziget üresen állt. Senki sem tartóztatta fel Tellát, amikor felkapott
egy tálcát, és elkezdett ételt pakolni rá. Elcsente a legszebb gyümölcsöket egy ha-
lom húsos őszi-és sárgabarack közül. Aztán fogott egy nagy darab kemény sajtot
és fél vekni zsályás kenyeret. Belekóstolt az ételbe, ahogy összeszedte, az izga-
lomtól visszatért az étvágya. Végre felébredt az anyja, és máris jobban lesz, amint
eszik valamit.
Megfordult a fejében, hogy főz egy kis teát, de nem akarta kivárni, hogy fel-
forrjon a víz. Ehelyett keresett egy üveg bort. Itt sosem szolgáltak fel alkoholt, de
biztos volt benne, hogy tartanak valamennyit. Talált egy üveg burgundit az egyik
szekrényben, aztán felkapott desszertnek pár apró csokoládés pitét.
Büszke volt a lakomára, ahogy óvatosan felvonult vele a lépcsőn.

47
 Úgy emlékezett, becsukta maga mögött az ajtót, de most úgy tűnt, résnyire
nyitva hagyta. A könyökével betolta, közben elveszített egy szökevény barackot.
A gyümölcs tompa puffanással hullott a földre, ahogy Tella belépett.
A szoba hűvösebb volt, mint ahogy hagyta, és csendes. Túl csendes. Csak egy
légy zümmögte körbe a kezében tartott lopott lakomát.
– Megjöttem! – Próbált nem idegeskedni amiatt, hogy az édesanyja nem felelt.
Az idegeskedést meghagyja a nővérének. De nem bírta legyőzni növekvő nyugta-
lanságát.
Egy sárgabarack a földre hullott, ahogy Tella megszaporázta a lépteit.
A keze úgy remegett, hogy félő volt, elejti a megpakolt tálcát.
Az ágy üres.
A szoba szintén.
– Paloma? – szólította Tella. Nem bírta rávenni magát, hogy kimondja az anya
szót. Túlságosan fájt olyan hangosan kiáltani, mint gyermekkorában, hogy utána
ne kapjon rá választ. Megesküdött, hogy soha többé nem teszi. De ugyanígy fájt
válasz nélkül a keresztnevén szólítani az anyját.
A torka még jobban elszorult. Anyja mindkét nevével próbálkozott.
– Paloma! Paradis!
Végképp semmi.
Ledobta a tálcát az ágyra, majd beszaladt a másik hálóba, aztán a fürdőbe.
Mindkettőt üresen találta.
Az édesanyja eltűnt.
A lába nem engedelmeskedett. Ügyetlenül visszatántorgott a hálóba, mielőtt a
térde végleg feladta, arra kényszerítve, hogy a karjával kapaszkodjon meg egy kö-
zeli ágyrúdban.
Csak a légy zümmögését hallotta magára hagyott étele körül, miközben pró-
bálta összerakni, mi történhetett. Az édesanyja gyenge volt. Zavarodott. Talán ke-
resni kezdte Tellát, és eltévedt? Csak meg kell találnia, és…
A gondolatai megszakadtak, ahogy megpillantott valamit az ágy melletti öltö-
zőszekrény tetején. Egy levelet.
Ügyetlenül feltolta magát az ágyról. Remegő ujjakkal vette kezébe az üzenetet.
Bizonytalan, kapkodó kézírás.

48
49
 – Ne! – Tella letépte a lepedőt az ágyról, és a szeméhez nyomta, akár egy zseb-
kendőt. Dühödt és forró könnyeket ontott. Nem tartottak soká, de fájdalmat okoz-
tak. Hogy tehette ezt az anyja? Nem csupán elhagyta, de hogy ezt véghez vigye,
be is csapta Tellát. Nem volt sem gyenge, sem pedig éhes. Csak meg akart szökni,
megint el akarta hagyni.
Tella galacsinná gyűrte a levelet, de azonnal megbánta. Ha nem találja meg az
anyját, csak ennyi marad belőle.
Nem! Nem lenne szabad így gondolkodnia. Legyőzte a halált. Megtalálja az
anyját, és visszahozza. Nem számít, mi áll az üzenetben. Tella már rég eldöntötte,
nem hagyja, hogy a félelem irányítsa a döntéseit. A félelem méreg, amelyről az
emberek azt hiszik, megvédi őket. Óvatos döntéseket hozni ugyanolyan csalóka.
Az apja borzalmas őröket bérelt fel, hogy megvédje magát, a pénzét és a birtokait.
A nővére majdnem összeházasodott valakivel, akivel sosem találkozott, csak azért,
hogy megvédje a húgát. Tellát nem érdekelte, mennyire van biztonságban, amíg
az anyját is maga mellett tudja.
Egy hang elméje mélyén figyelmeztette, hogy ez veszélyes ötlet. Az anyja azt
mondta neki, hogy hagyja el a várost, hogy óvakodjon a Fátumoktól. De részben
Tella a felelős azért, hogy a Fátumok kiszabadultak.
És nem azért áldozott fel annyi mindent, dolgozott olyan keményen, hogy az
anyja megint elhagyja.
Amikor Tella kilépett az épületből, a nap még mindig túl fényesen ragyogott,
árusok töltötték meg a járdákat, és az utakat még mindig félig megevett ünnepi
nyalánkságok karneválja lepte. De az olvadozó édességek és az ünnepség rejtett
darabkáinak aromája mögött megérzett egy másik illatot, egy sokkal édesebbet,
mint az olcsó örömök: a varázslatot.
Felismerte az illatot a Legenddel közös álmaiból. Az anyjából is ez áradt, ami-
kor a karjában tartotta. A varázslat illata halovány volt, de elég nyomot hagyott,
hogy a lány követhesse a tömegen keresztül.
– Bocsánat…
– Elnézést, kisasszony!
Több iszákos is nekiütközött, ahogy követte a varázslat illatát a zsúfolt utcán
keresztül, amíg az Egyetemváros közelében nem találta magát, megint Valenda
egyik romos részénél.
Tella valójában nem sok időt töltött a városnak ebben a felében. Nem ismerte
ezeket a romokat. Sokkal bonyolultabbak voltak, mint az ősrégi aréna, ahová ko-
rábban Legendet követte. Úgy tűnt, ezeket az átjárókat, diadalíveket és árkádokat
korábban a kereskedők használták. Őszintén remélte, hogy nem újabb portálokhoz
vezetnek, miközben elkezdett felmászni a közéjük vezető meredek csapásokon.

50
 Valószínűleg cipőt kellett volna váltania. Vékony topánja teljesen tönkrement
a hótól és attól, hogy utána átszáguldott benne a forró városon; könnyebb volt foly-
tatnia az útját mezítláb.
A gránitlépcsők átmelegedtek a naptól, de Tella mégis valami hideget érzett a
tarkóján, akár a póklábak.
Összegyűjtötte a bátorságát, és hátranézett.
Senki sem jött mögötte. Ezen az oldalon nem álltak őrök a fák között. Ami azt
illeti, egyáltalán nem voltak őrök.
De egyre erősödött benne az érzés, hogy valaki figyeli, a varázslat vibráló ér-
zetével együtt. Tella most már nemcsak a mágia illatát érezte, hanem a jelenlétét
is, erősebben, mint amikor Legendet követte. Lüktetett körülötte, mintha a lépcső-
fokoknak verne a szíve.
Puff.
Puff.
Puff.
Varázslat vibrált csupasz lába alatt, ahogy tovább mászott a romok közt – csak
éppen ezek már nem annyira tűntek romoknak.
Az omladozó ívek helyett Tella élénk színű metszeteket látott, rajtuk vörös ki-
mérákkal, mint amilyenekkel a Fatális Bálon találkozott. Ezüstbárányokat farkas-
fejjel, kék lovakat zöld vénás sárkányszárnyakkal, sólymokat fekete kosszarvak-
kal. És…
Tella hátrahőkölt Legend császári őreinek láttán. Heten voltak. Mind szét-
szórva a lépcsősor tetején, akár a feldöntött játék katonák.
Beleütötte a sarkát egy sziklába, ahogy hátrált egy lépcsőfokot. Eddig nem ju-
tott eszébe, hogy a varázslatillatú nyom, amelyet követ, talán nem az anyjához
tartozik. Ha az összes Fátum felébredt, ez bármelyikük műve lehet.
Ám az őrök nem tűntek halottnak.
Talán Tella csak áltatta magát, de úgy tűnt, alszanak.
Közelebb osont hozzájuk, és ujját gyengéden az egyikük nyakához nyomta.
Mintha érezte volna a pulzusát, ám ekkor sietős léptek törték meg a csendet.
Az anyja léptei vagy egy Fátumé?
Tella gyomra görcsbe rándult. Még az előtt, hogy minden Fátum kiszabadult
volna a kártyákból, a varázslat elkezdett megtörni, az Élőhalott Királynő és Őfel-
sége Szolgálóleányainak kísérteties változata egy időre megszökött, és az életére
tört. De Tella túlélte, és inkább újra szembenéz velük, mint hogy még egyszer el-
veszítse az anyját.
Tella követte a lépteket a keskeny lépcsőkön keresztül egy gyengén megvilá-
gított labirintusba, amelyet gyöngyfehér rácsokkal ellátott cellák szegélyeztek.

51
Már-már szépek voltak, de Tella gyűlölte a ketreceket: a látványuktól csak gyor-
sabban kapkodta meztelen talpát.
Nem vett vissza a kegyetlen iramból, mígnem a folyosó egy fáklyákkal ragyo-
góan megvilágított barlangba torkollt, amely nyirkosan bűzlött a kéntől és folyó-
víztől. Könnyen hihette volna az ember, hogy a barlang finoman kidolgozott dísz-
let egy történelmi színdarabhoz, a valaha volt legszebb kínzókamra vagy egy ős-
régi cirkusz gyakorlóterme.
Vörös kötelek cikcakkoztak Tella feje felett, alattuk nem volt védőháló. A fes-
tett körök a fal mentén a halál késekkel feldíszített kerekeinek tűntek. A kerekek
mögött vermek teli remegő narancsszínű lángokkal, amelyek úgy lobogtak a kes-
keny felvonóhidak alatt, akár a tüzes tavak. A sarokban egy díszes tüskékkel borí-
tott gránit körhinta forgott.
Középen az egészet vörös folyó szelte ketté. Tella anyja állt az egyik oldalán,
de egyáltalán nem hasonlított a legyengült nőre, akit a lány otthagyott az ágyban
heverve.

52
 11

Donatella
PALOMA ÚGY NÉZETT KI, mint Scarlett gonosz változata. Tella nem tudta,
az anyja honnan szerezte az új ruháit, de most földig érő hosszú bőrkabátot viselt,
amelynek rövid ujjai szabadon hagyták a hosszú gránátvörös kesztyűjét. Ugyan-
olyan színű volt, mint a fűzős felsője. Mindehhez Paloma testhez simuló csontfe-
hér bricseszt viselt, amelyet betűrt térd fölé érő fekete bőrcsizmájába. Az egyik
lábikráján egy tőr lapult a tokjában, míg a másik combján egy vékony ezüst kötél
futott körbe, mint egy házi kedvencként tartott kígyó.
Egyszerre volt kegyetlen és gyönyörű, akár egy bűnöző, aki most szökött meg
egy körözési plakátról – egy mítosz, amely kiszabadította magát a történetéből,
hogy új befejezésre leljen. És Tella elszántan részese akart lenni ennek a befeje-
zésnek.
– Kérlek, ne hagyj el megint! – kiáltotta.
Aztán ismét futott, rohant keresztül a barlangon, átugrotta a vörös csermelyt,
és egyenesen az anyja karjába vetette magát. Mindent beleadott az ölelésbe. Talán
ha elég szorosan fogja, az anyja ezúttal nem engedi el. Tella is másfajta befejezést
akart. Közöset az anyjával és Scarlett-tel, ahol mosolyognak, nevetnek, és csodás
terveket szövögetnek a jövőről.
– Nem volna szabad itt lenned – mondta Paloma éles hangon, de mégsem en-
gedte el a lányát. Olyan gyengédséggel simította meg összetapadt fürtjeit, ami-
lyenre Tella nem emlékezett a régi időkből.
– Tudom, hogy hajthatatlan vagy – mondta Paloma. – De Donatella, ez olyan
harc, amely végez veled, ha nem szállsz ki belőle. – Leengedte a karját.
– Ne! – Tella megragadta az anyja csuklóját; egész életében kapaszkodni fog
belé, ha muszáj. – Te hozzám és Scarletthez tartozol! Nem tudom, mit tervezel, de
kérlek, gyere vissza hozzánk!
– Nem tehetem. – Paloma próbálta kiszabadítani magát, de Tella nem volt haj-
landó elengedni. – El kell menned innen, itt nem biztonságos!
– Azóta nem vagyok biztonságban, hogy elhagytál!
Paloma mogyorószínű szeme könnybe lábadt, és a hangja végre megenyhült.
– Sajnálom, hogy olyan sok fájdalomban volt részetek, de én csak még többet
okozok majd nektek. Ma éjjel én jelentem a veszélyt, Donatella. Azért jöttem ide,
hogy megöljek valakit.
– Ne! – ellenkezett Tella, habár érezte, hogy a vér kifut az arcából. – Csak azért
mondod, hogy elmenjek!

53
 – Bárcsak így lenne! De vannak dolgok a múltamban, amelyeket jóvá kell ten-
nem, és nem kockáztathatom, hogy Scarlett-tel belekeveredjetek. Számtalan hibát
követtem el, és a nővéreddel ti vagytok az egyetlenek, akik miatt úgy hihetem,
valami jót is hoztam erre a világra. – Visszatért merész mosolya, reménnyel töltve
el Tellát, hogy az anyja talán mégsem akarja beváltani a tervét. Csak le kell be-
szélnie róla.
– Gyere vissza velem elbúcsúzni Scarlett-től – kérlelte. – Neki is hiányoztál!
– Bárcsak megtehetném! – Paloma kinyúlt, és a tenyerébe fogta Tella állát. –
Veled mennék, de ezt végig kell csinálnom, különben te és a nővéred sosem lesztek
biztonságban.
Megsimogatta Tella arcát, egyetlen gyengéd érintéssel, majd kesztyűs ujját
Tella tarkójához csúsztatta, és közelebb húzta magához.
– Nagyon szeretlek, és sajnálom.
Valami éles vágódott ki Paloma kesztyűjének ujjaiból, és megszúrta Tella tar-
kóját. A lány hideget érzett, és hogy valami folyadékot fecskendeznek az ereibe.
– M-mi… – A nyelve hirtelen elnehezült, nem engedelmeskedett többé. Meg
akarta kérdezni, mit tett az anyja. Meg akarta kérdezni, hirtelen miért nem tudja
mozgatni a karját és a lábát. Annyi mindent akart még mondani. De nem jött ki
belőle más, csak egy erőtlen „mi?”.
Anyja csak azért húzta közel magához, hogy megbéníthassa a kesztyűje ujjai-
val. Bizonyára így tette eszméletlenné az őröket is.
– Minden rendben lesz – nyugtatta Paloma. Kezével alányúlt Tella karjának.
De semmi sem tűnt úgy, hogy rendben lenne.
Tella el sem hitte, hogy az anyja elhagyta, aztán elkábította, vagy hogy most a
testét vonszolja a barlang bejárata felé. Próbált harcolni ellene, de a végtagjai nem
engedelmeskedtek – alig érezte őket.
Anyja végül megállt a halál egyik törött kerekénél – annál a fajtánál, amelyhez
a cirkuszi előadók nőket kötöztek ki, aztán késekkel dobálták meg őket, miközben
a kerék egyre csak pörög. Az anyja nem kötözte ki hozzá Tellát, csak bedugta
mögé, elrejtette a kerék és a gránitfal között.
Ne! Ne tedd ezt! – próbált ellenkezni Tella, de a nyelve olyan érzéketlen és
súlyos volt, hogy egy nyikkanást sem bírt kipréselni magából.
– Hamarosan elalszol. Amint felébredsz, hagyd el ezt a várost a nővéreddel
együtt. Megkereslek titeket, amint csak tehetem. – Paloma megpuszilta Tella arcát,
ajkát tovább ott tartva, mint korábban. De bármit is mondott, ez a csók mintha
egyáltalán nem azt jelentette volna, hogy később megkereslek. Inkább sugallta azt,
hogy soha többé nem találkozunk.

54
 Anya! Tella próbálta kirázni a zsibbadtságot a végtagjaiból. Nem veszítette el
az eszméletét, mint az őrök – az anyja biztosan rajtuk használta el a mérgének
legjavát. Valami csiklandósat érzett a lábujjaiban, de nem bírta őket mozgatni.
Még csak az anyja után sem bírt kúszni, ahogy az elsétált. Csak egy elgyötört só-
hajt sikerült kipréselnie magából, amelynek hangja annyira szánalmas volt, hogy
elnyomta a barlangba érkező léptek zaja. Egyszerre minden idegszálával a súlyos,
dübörgő léptekre koncentrált.
Tella nem tudta eldönteni, hogy az anyja mérge miatt vagy sem, de a fenyegető
hang közeledtével a levegő felforrósodott. A behatoló elég közel ért ahhoz, hogy
Tella meglássa a poros pár férficsizmát. Ám az alak továbbment, meg sem állt,
ahogy megpörgette a törött cirkuszi kereket a lány előtt. A kerék nyikorogva életre
kelt, forgás közben úgy kattogott, akár egy rozoga óra.
Katt.
Katt.
Katt.
Tellának nem tetszett a hangja, de azon keresztül belátta a barlangot, amikor a
kerék törött szelete ért oda elé. Az első pillantása a repedésen keresztül csak addig
tartott, amíg meglátta a szikrákat, amelyek immár betöltötték a barlangot, mintha
a levegő kezdene lángra kapni. Az apró lángok táncoltak a férfi körül, szikráztak
tőlük vörös katonai kabátjának aranyszínű részletei. Közvetlenül Tella anyja előtt
állt.
Paloma sokkal kisebbnek tűnt, ahogy várakozón felé emelte az arcát.
– Attól féltem, soha többé nem látlak – mondta.
A kerék forgott tovább, eltakarva Tella elől a kilátást. Amikor újra a rés ért oda
elé, a behatoló az anyja haját simogatta. És az anyja imádattal a szemében nézett
fel rá, mintha jobban várta volna ezt a titkos légyottot, mint amennyire Tella vá-
gyott rá, hogy újra találkozzon vele.
Ennek nem így kellene lennie.
– Gavriel… – Paloma úgy mondta ki a nevet, mint egy titkot, amelyet csak ő
ismer. – Annyira hiányoztál! Reméltem, hogy visszatérsz ezekhez a romokhoz.
A kerék tovább pörgött. Amikor a törött része újra körbeért, a férfi már Paloma
haját érintette.
– Épp olyan gyönyörű vagy, mint amilyenre emlékeztem – ezzel ajkát a nő
ajkára szorította, és Tella esküdni mert volna, hogy a barlangban fényesebben lob-
bantak fel a lángok. A szikrák csillagokként ragyogtak a levegőben. Tella érezte a
hőséget a kerék mögött.
Mindjárt rosszul lesz. Meg akarta állítani a kereket, hogy eltakarjon előle min-
den mást, ám az még gyorsabban forgott, mintha a csók megigézte volna. Tella az

55
összes szentekhez imádkozott, hogy vessenek véget az ölelkezésnek, vagy leg-
alább újra meg bírjon mozdulni, hogy ne kelljen látnia. De a végtagjai bénák ma-
radtak, és a csók folytatódott, érzéki és forró, és nagyon, nagyon helytelen.
Az anyja egyértelműen nem azért jött ide, hogy megöljön bárkit. Azért volt itt,
mert inkább ezzel a férfival akart lenni a lányai helyett. Tella érezte volna görcsbe
rándult gyomrát, ha érzett volna bármit.
– Még annál is szebb vagy, mint amilyenre emlékeztem. – A férfi az ajkával
megérintette Paloma állát.
– Örülök, hogy én is hiányoztam – felelte Paloma.
– Mindennap gondoltam rád. – A nő füléhez hajolt, ám suttogása végigvissz-
hangzott az egész termen. – Minden lehetséges módját elképzeltem, hogyan állok
bosszút rajtad.
Katt.
Katt.
Katt.
Ez a románc nagyon rossz véget ért. Tella szíve feszült másodperceken át ka-
lapált. Semmi mást nem hallott, csak a kereket, mígnem felharsant az anyja erős
hangja:
– Gavriel, hibát követtem el.
– Visszakényszerítettél azokba az átkozott jóskártyákba, amikor rájöttél, hogy
Fátum vagyok. Ez nekem elég szándékosnak tűnik, Paradis.
A francos fenébe!
Ez a férfi, ez a Fátum szintén be volt zárba a pakliba. És az anyja most csókolta
meg. Mit művel? Ellökte magától a saját lányát, hogy ráakaszkodjon az egyik leg-
rettenetesebb halhatatlanra, akinek a szemében az emberek csak báboknak, töré-
keny játékszereknek tűnnek. Tella nem tudta, melyik Fátum az. Lehetett az Orgyil-
kos, a Hullócsillag, a Méregkeverő, az Apotikus vagy Káosz. Nem számított –
mind démonok.
Rá akart rivallni az anyjára, hogy menjen el. De a nyelve még mindig fel volt
dagadva. Az ajka béna. Csak lázongó bizsergést érzett, és még ha a szája meg is
mozdult volna, még ha képes is lett volna figyelmeztetni az anyját, kételkedett
benne, hogy Paloma válaszol neki. Az anyja már tudta, hogy ez a férfi egy Fátum,
valószínűleg azt is, hogy melyik, és milyen borzalmas képességekkel bír, és nem
úgy tűnt, mintha zavartatná magát miatta.
A kerék következő fordulása megmutatta, ahogy Paloma újra a Fátumhoz ha-
jolt.
– Figyelmeztettek, hogy inkább megölnél, mint hogy belém szeress – mondta
Paloma gyengédebb hangon, mint amilyennel korábban Tellához szólt. – Pánikba

56
estem, Gavriel. Azt tettem, amiről azt hittem, meg kell tennem, hogy megvédjem
magam. Bármit megteszünk a túlélésért, ez azon dolgok egyike, amik közösek
bennünk. De azóta is bánom ezt a döntésemet. Mit gondolsz, most miért vagyok
itt?
– Erre próbálok rájönni – felelte a férfi.
Tella találkozott korábban Fátumokkal, a Szívek Hercegével és az Élőhalott
Királynővel. Ennek a Fátumnak még ridegebb volt a hangja, jelenléte még paran-
csolóbb és erősebb, a kis lángok körülötte minden szavától szikrát vetettek. De
Paloma nem húzódott el tőle.
– Nincs mire rájönnöd. Azért vagyok itt, mert veled akarok lenni. – Paloma
lábujjhegyre állt.
A kerék pörgött, eltakarva, mi történt ezután, de a hosszú csend elárulta, hogy
megint csókolóznak.
– Még mindig bosszúra szomjazol? – sóhajtotta végül Paloma. – Vagy te is
velem akarsz lenni?
– A bosszúm várhat. – A férfi szája visszatért Tella anyjáéhoz.
Tella lehunyta a szemét, nem bírta tovább követni a jelenetet. De épp ahogy
nem nézett oda, a szeme sarkából ezüstös villanást látott az anyja kezében, ahogy
Paloma előrántotta a kést, és gyorsan a Fátum szívébe döfte.
Üvöltés visszhangzott végig a barlangon.
Tella ujjongani akart, de nem egészen értette, mit művel az anyja. A Fátumok
halhatatlanok, ha meghalnak, egyszerűen újra feltámadnak. De talán az anyja tu-
dott valamit, amit Tella nem. Visszatartotta a lélegzetét, amíg a kerék újra körbe-
fordult.
Ám a Fátum nem hevert a földön, nem zuhant átmeneti halálba. Talpon volt,
úgy meredt Palomára, mint aki őszintén meglepődött. Aztán egy villanással, túl
gyorsan ahhoz, hogy Tella lássa, vaskos kezével kihúzta a tőrt, majd Paloma mell-
kasába döfte, és elforgatta.
Paloma olyan hangot hallatott, amely örökre kísérteni fogja Tellát a rémálma-
iban. Megrengette a barlang falait, miközben Tella is sikoltani próbált, de még egy
sóhaj sem jött ki a torkán. A szája még mindig zsibbadtan bizsergett. Hasonló csik-
landósságot érzett a végtagjaiban, de ez nem volt elég ahhoz, hogy megmozdítsa
őket.
Próbált hason kúszni, ki a kerék mögül, és valahogy megmenteni az anyját, de
csak nézni volt képes.
A halál kereke teljesen lelassult.
Klikk…
Klikk…

57
 Klikk…
Eddig minden olyan gyorsan mozgott, most pedig minden túl lassú.
Amikor a kerék körbeért, Paloma teljesen mozdulatlanul hevert a földön, mi-
közben a vérző Fátum lenézett rá.
Állj fel! Állj fel! Állj fel!
Tellának végre sikerült megmozdítani az ujjait. A lábujjaiba is visszatért az
élet.
Ám az anyja egyáltalán nem moccant.
Tella a földbe vájta a kezét, amíg vérezni nem kezdett. De ez sem volt elég
ahhoz, hogy elvonszolja magát.
Még a kerék is megállt. A Fátum térdre rogyott, de az anyja a földön maradt.
Tellának sikerült előremásznia egy centit. Még nem akarta feladni. Az anyja
nem halhat meg. Túl erős ahhoz, hogy meghaljon. Tella túl keményen küzdött érte
ahhoz, hogy most meghaljon. A történetnek nem így kellene véget érnie.
Letépem a karod! Te átkozott…
Egy kéz tapadt a szájára. Hideg és édes, akár az almák és a fatális mágia.
– Halkan, szerelmem – suttogta Jacks. – Most semmit sem tehetsz érte azon
kívül, hogy magadat mented.
A hűvös ujjak továbbra is Tella ajkán maradtak, amíg Gavriel végül meghalt a
Paloma okozta sebtől. Hatalmas teste a földre zuhant. A barlangban csend uralko-
dott, de Tella hallotta darabokra hasadó szívének hangjait.

58
 12

Donatella
TELLA AZT KÍVÁNTA, bárcsak megállna az idő. Éveken át két időszakra
osztotta az életét: Amikor Az Édesanyja Még Vele Volt és Miután Az Édesanyja
Elment. Most pedig az édesanyja halott. De Tella nem akarta arra használni ezt a
pillanatot, hogy az időt mérje vele. Egyáltalán nem akarta, hogy az idő haladjon.
Arra vágyott, hogy az idő dermedjen meg, akár a mozdíthatatlan végtagjai, de vé-
gül még azokba is visszatértek az érzések visszhangjai.
Járni nem tudott, viszont sikerült odakúsznia a barlang gránitpadlóján az anyja
testéhez. De csak ennyi volt, egy test. Amikor Paloma az elvarázsolt álmát aludta,
arcában még mindig volt szín, mellkasa fel és le mozgott. Tella egyszer arra gon-
dolt, hogy olyan mozdulatlan, akár egy holttest, pedig nem az volt – mostanáig.
– Legalább ledöfte, nem pedig halálra égette az erejével – szólalt meg Jacks. –
A tűz a legfájdalmasabb halálnem.
– Ezzel nem segítesz – motyogta Tella.
– Hát, nem vagyok az a megnyugtató fajta. – Jacks becsúsztatta a hűvös karját
Tella háta alá, hogy felemelje a lányt a földről.
– Tegyél le! – Jacks Fátum volt, és Tella végképp nem akart segítséget olyas-
valakitől, mint ő.
Jacks nagyot sóhajtott.
– Ha itt hagylak, ugyanúgy meg fogsz halni, mint az anyád, amikor Gavriel
feltámad. Vagy rád talál egy másik Fátum.
– Mit érdekel ez téged?
– Nem érdekel. – Jacks megvillantotta gribedlijeit, keskeny ajka széles mo-
solyra húzódott, amitől átváltozott a gyönyörű és ravasz Szívek Hercegévé, aki
gyermekkorában annyira rabul ejtette Tellát. – Csak szívesebben kínoználak meg
személyesen.
– Elkéstél – motyogta Tella, de valószínűleg erősebben kellett volna ellenkez-
nie.
Jacks az elmúlt hatvanvalahány napban nem foglalkozott vele, pedig elvileg
Tella az igaz szerelme – az egyetlen, akinek nem árt halálos csókja –, de attól még
ő is Fátum. Egy gyilkos Fátum. Legend előtt ő volt a trónörökös, és a szóbeszéd
szerint tizenhét embert ölt meg, hogy elfoglalja a trónt. Még Tellát is megfenye-
gette, hogy végez vele. Álnok, halálos kígyó. De Tella mégsem bírt eléggé félni
tőle. Semmi mást nem érzett, csak bénultságot.

59
 Az anyja értelmetlenül halt meg. Gavriel addig nem bántotta, amíg a nő meg
nem sebesítette. Talán meg sem ölte volna, ha Paloma nem döfi belé tőrt. Miért
kockáztatott, amikor a Fátum úgyis feltámad?
– Kicsoda Gavriel? – kérdezte elfúló hangon Tella. – Ő melyik Fátum?
Jacks hideg ujjai megfeszültek a hátán.
– Csak azért mondom el neked, mert még nálad is jobban utálom őt. Gavriel a
Hullócsillag.
Ugyanaz a Fátum, aki Legend boszorkánya szerint megteremtette az összes
Fátumot. Tella döbbenetét rövid időre megtörte epés haragja. Ha Legend tényleg
meg akarja ölni a Hullócsillagot, hogy elpusztítsa a többi Fátumot, ki kell várnia a
sorát.
– Rájövök, hogyan pusztíthatom el! – esküdött meg Tella.
– Ebben az állapotodban biztosan nem – morogta Jacks, ahogy levitte a lép-
csőn.
Nem akarta látni az égboltot, ahogy Jacksszel végül kiértek. Feketének kellett
volna lennie, de még mindig lehetetlenül kék volt, hullámzó indigószín szálakkal.
Tella általában szerette, amikor a nap ilyen sokáig fent maradt, amikor a világ éj-
szaka is teli volt fénnyel, de most egyszerűen helytelennek érezte. A napnak véget
kellett volna érnie. A napkorongnak el kellett volna bújnia, és sötétségbe borítania
a világot abban a pillanatban, hogy az anyja meghalt.
Tellának gombóc gyűlt a torkában. Lehunyta a szemét, próbálta kizárni a fényt,
de ettől csak rosszabb lett. Akárhányszor lehunyta a szemét, csak a Hullócsillagot
látta, ahogy kést döf az anyjába.
Zokogás fojtogatta. Csak homályosan volt tudatában a környezetének, ahogy
Jacks levitte egy lekövezett utcára. Tella nem tudta, most hol él a fiú, amióta már
nem ő a Középbirodalom trónörököse, és kirakták a Vadidyll-kastélyból. Feltéte-
lezte, hogy a Fűszernegyedben szállt meg, egy rozoga épületben egy tolvajbandá-
val, vagy egy föld alatti katakombában egy csapat bűnözővel.
De nem olyan szag volt, mintha a Fűszernegyedbe tartanának. Nyoma sem volt
a csípős szivaroknak. Nem szennyezték a földet kiöntött szesz vagy vizelet patak-
jai. Jacks az Egyetemváros tiszta utcáira hozta őt, a bőrkötéses könyvek, vasalt
köpenyek és ápolt sövények világába, ahol minden sarkon akadt egy nagyravágyó
tudós.
Jacks ráérősebb tempóra váltott, ahogy egy agyagvörös téglából és ónixoszlo-
pokból készült háromemeletes ház közelébe értek. Tella akár megkérdezhette
volna, mit keresnek itt, vagy hogy itt él-e. De csak arra volt képes, hogy utat en-
gedjen a könnyeinek.

60
 Nem is igazi sírás volt ez. A sírás aktív részvételt igényel, cselekvést. De Tella
befejezte a színészkedést. Levegőt is alig kapott.
– Mondanék valami megnyugtatót, de legutóbb sem értékelted – duruzsolta
Jacks. De a szavai ellenére közelebb vonta a lányt hűvös mellkasához, ahogy elér-
tek egy kétszárnyú, kifényesített ajtót.
Talán tényleg azt tervezte, hogy megkínozza. Vagy talán tudta, hogy bár bé-
nultsága elmúlt, Tella akkor sem mozdulna, ha itt hagyná. Talán tudta, hogy akkor
is a házhoz vezető lépcsőn heverne, hogy a nap végre lement, és az éjszaka végre
elég hűvössé vált ahhoz, hogy újra elzsibbassza. Mert most, hogy Tella újra érzett,
az fájt. Mindenhol. A lelke vérzett. Egy pillanatra abban reménykedett, hogy el is
vérzik. Hogy talán nem fog ilyen lehetetlen fájdalmat érezni, vagy nem lesz olyan
nehéz levegőt venni, és érez mást is a gyötrelmen kívül.
Az ajtók kitárultak előttük. Beléptek, és az átkozott kék eget felváltotta egy
arany gyertyatartókkal borított mennyezet, amelynek imbolygó fényei megvilágí-
tották a kártyákról származó piros és fekete szimbólumokkal kitapétázott falakat.
Egy játékbarlang volt, teli tigrisként vigyorgó osztókkal és tigriskölyökként kész-
séges játékosokkal.
Az emberek nevettek, tapsoltak, kockákat vetettek, éljeneztek, ordítoztak – és
mindez sosem tűnt még ennyire helytelennek. Játékzsetonok és sistergő italok ka-
valkádja, ledobott nyakkendők, a balszerencse és a lehetőségek kattogó kerekei.
Amikor valaki nyert, kárókat, kőröket, treffeket és pikkeket formázó konfetti zu-
hogott mindenkire. A terem olyan eleven volt, amilyen az anyja már sosem lesz.
Ha bárki is furcsállta, hogy Jacks egy hisztérikus lányt hoz a karjában, nem
tette szóvá. Vagy csak Tellának nem tűnt fel. A behúzott ablakok nem engedték
be a napsugarakat, de a Jacks játéktermében uralkodó hangzavar és káosz csak
tovább erősítette az átható ürességet Tella lelkében.
Jacks erősebben szorította a karjában, ahogy átvágtak a tömegen. Többen oda-
jöttek hozzá.
– Nem látod, hogy tele a kezem? – mordult fel, vagy egyszerűen tudomást sem
vett róluk.
Néhány lépéssel később már a lépcsőn jártak. A plüsskárpitokat kopottabb sző-
nyegek váltották, ahogy felfelé tartottak. Jacks a vendégeinek újra berendezte a
földszintet, de az emeleteken nem változtatott. Nem mintha Tella sokat látott volna
belőle. A szemét többnyire a padlóra szegezte és Jacks kopott csizmájára, miköz-
ben a fiú átvitte még egy ajtón.
A helyiség dolgozószoba lehetett. Állt benne egy üres kandalló, előtte égés-
nyomokkal luggatott borostyánszínű díszszőnyeggel, egy megviselt whiskeybarna
bőrkanapé és egy összekarcolt asztal, rajta egyetlen magányos növénnyel az

61
üvegbúra alatt. Jacks továbbra is a karjában ringatta a lányt, ahogy lassan leült az
alacsony kanapéra.
Tella elhúzódhatott volna tőle. Nem volt helyes, hogy hagyta, hogy megérintse
– ugyanolyan teremtmény volt, mint amelyik a szeme láttára ölte meg az anyját.
És mégis attól félt, hogy Jacks halálos karja az egyetlen, ami most egyben tartja.
Nem akart tőle vigasztalást, de kétségbeesetten szüksége volt rá.
Jacks inge gyorsan átnedvesedett Tella arcától, de ahelyett, hogy a fiú eltolta
volna magától, még közelebb húzta. Körkörösen dörzsölte a hátát, míg a másik
hideg kezével a fürtjei közé túrt, óvatosan kibogozva őket gyengéd ujjaival.
– Miért segítesz nekem? – nyögte ki végül Tella. Legenddel ellentétben, aki
vagy elrejtette az érzéseit, vagy azok hiányában pusztán színlelte őket, Jacks sosem
tett úgy, mintha fontos lenne a számára. Amikor hátsó szándéka volt, fenyegetéssel
érte el, amit akart.
– Ilyen szánalmas állapotban nem vagy szórakoztató. Nem kínozhatlak, ha
máris elgyötört vagy. – Elvette a kezét a hajától, hogy megérintse az arcát, és letö-
röljön róla néhány könnycseppet. Az érintés ugyanolyan lágy volt, mint Tella any-
jának utolsó puszija, amely ugyanott érintette, és Tella immár nem bírta tartani
magát.
A könnyek egyenesen ömlöttek a szeméből. Erősebben sírt, mint életében bár-
mikor, olyan erővel zokogott, hogy úgy érezte, mindjárt megszakad. Túl sok érzés
volt, hogy magában tartsa őket, és túl sok ahhoz is, hogy kiengedje.
– Hiábavaló volt az egész – nyögte. – Minden, amit tettem, hogy megmentsem,
a pusztulásához vezetett. Sosem lett volna szabad megváltoztatnom az Arákulum-
ban látott jövőt. Amikor először megláttam anyát, a kártya csak börtönben mutatta.
Ha nem próbáltam volna változtatni, még mindig életben lenne.
– Vagy te is halott lennél… – emlékeztette Jacks. – Nem tudhatod, miként ala-
kulhattak volna a dolgok.
– De nem kellett volna így lennie. – Tella elképzelte az összes többi lehetősé-
get, ahogy az anyja története véget érhetett volna. Ha gyermekként hallgat rá, és
nem játszik az átkozott jóskártyákkal, talán az anyja eleve nem hagyja őket ma-
gukra Trisdán. Vagy mielőtt több Fátum megszökhetett volna, Legend egyszerűen
elvette és elpusztította volna a paklit, ahogy Tella kérte tőle, és akkor az anyja nem
lenne most halott.
Olyan sok hibát követett el. Bárcsak visszamehetne, és kijavíthatná őket! Bár-
csak újrajárhatná az útját, hogy máshová vezessen!
Ez az.
Kigyúlt benne a remény szikrája.

62
 Visszamehetne az időben, és újrateremthetné az egész napot. Most, hogy a Fá-
tumok felébredtek, volt rá mód, hogy megtegye. Legalább egy jó dolog származna
a visszatérésükből.
Felnézett Jacksre, most először, amióta a fiú magával hozta. Zabolátlan arany
hajfürtjeivel inkább tűnt elveszettnek, mint gyilkos Fátumnak; földöntúli szeme a
fiatal lányok álmainak ezüstkékjében játszott, ajka olyan pengevékony, hogy Tella
úgy képzelte, képes lenne megvágni vele. Nem tudott megbízni benne, de a terve-
ihez ez elengedhetetlen lenne.
– A jóskártyák között volt egy Fátum, aki képes utazni térben és időben: az
Orgyilkos. És ha ő segítene nekünk ezt visszacsinálni?
– Tudom, hogy gyászolsz – mondta Jacks –, de ez a legrosszabb ötlet, amit
valaha hallottam. Az időutazás mindig hiba.
– Benned megbízni is az. Mégis itt vagyok, és még nem esett bajom.
– A „még” a kulcsszó a mondatban. – Végigfuttatta hideg ujját Tella állán. –
Ha elég sokáig maradsz, garantálom, hogy ez megváltozik.
Tella kihúzta magát ültében.
– Áruld el, hol az Orgyilkos, és most azonnal elmegyek.
– Még ha tudnám is, hol van, akkor sem árulnám el neked, Donatella. Nem jó
ötlet megkeresni az Orgyilkost, és nem csak a neve miatt. Mielőtt a Fátumok csap-
dába estek a pakliban, a Hullócsillag, az Élőhalott Királynő és a Meggyilkolt Ki-
rály mind az Orgyilkost használták, hogy utazzanak téren és időn át, viszont őt
összezavarta a sok különböző idővonal. Nem mindig tudja, hol van, és hosszú idő-
szakokra eltűnik. Az emberek, akik rávették, hogy vigye vissza őket az időben,
nem mindig tértek vissza. Mint mondtam, a lehető legrosszabb ötlet.
– Ennél rosszabb nem lehet! Kérlek, Jacks! – Tella ökölbe szorult kézzel ka-
paszkodott Jacks nyirkos ingébe, és közelebb húzta magához a kegyetlen arcát. –
Segíts megtalálnom. Könyörgöm! Annyira fáj. Túlságosan fáj. Minden fáj. Akár-
hányszor lehunyom a szemem, látom, ahogy végez vele! Akárhányszor csend van,
hallom a kerék szörnyű kattogását. És nem tudom kikapcsolni!
Jacks keze megdermedt a lány hátán.
– És ha elvenném tőled a fájdalmat és a szomorúságot?
– Hogyan? – kérdezte a lány.
– Képes vagyok rá. – Újabb könnypatakot törölt le a lány arcáról.
Figyelmeztető villanás hasított át Tella gyászán. A legendák szerint a Szívek
Hercege képes befolyásolni az érzelmeket. De mivel Jacks nem volt a jóskártyákba
zárva, amikor Legend kiszabadította a többi Fátumot, ő még mindig csak az ereje
felével bírt.
– Azt hittem, nem kaptad vissza minden erődet.

63
 – Valóban nem. Még mindig nem tudom úgy irányítani az érzelmeket, mint
régen, vagy olyan érzelmekkel ruházni fel valakit, amelyek nincsenek meg benne.
De átmenetileg el tudom űzni a nemkívánatos érzéseket. Ma éjszakára el tudom
venni a fájdalmad. – Jeges ujjai megpihentek Tella arcán, egyszerre volt bénító
ígéret és figyelmeztetés. – Nem fogom örökre eltörölni, szerelmem. Továbbra is
érezni fogod. De amikor holnap a bánatod visszatér, nem lesz olyan erős, mint
most.
A másik kezével fel-le simogatta a lány hátát, amíg az könnyebben nem léleg-
zett. Túl könnyen. Tella elgondolkodott rajta, hogy talán az erejét használja, hogy
megnyugtassa. De nem tudta rávenni magát, hogy ez a tény kellőképpen aggassza.
Túlságosan letaglózta a szívfájdalom. Tudta, hogy abban a pillanatban, hogy Jacks
elengedi, tüdeje újra összeszűkül, könnyei újra kiáradnak, és még ha nem is hunyja
le a szemét, látni fogja újra és újra meghalni az anyját. Száz halál egyetlen szív-
dobbanásnyi idő alatt. Túl sok szívdobbanás, és ő maga is meghal.
– Csináld – kérte. Lelkének egy része tudta, milyen kétségbeesett hiba egy Fá-
tumhoz fordulni vigaszért. De még ha hiba is volt, annyira rossz nem lehetett, mint
ez. – Űzd el a szomorúságot és a fájdalmat, csak űzz el mindent, ami fáj.

64
 13

Donatella
JACKS HŰVÖS KEZÉBE fogta Tella arcát.
– Rendben, szerelmem.
Maga felé döntötte a lány arcát, miközben ajkával megközelítette az övét.
Tella taszított egyet Jacks mellkasán, és kiugrott az öléből.
– Mit csinálsz?
– Elveszem a fájdalmat.
– Arról nem volt szó, hogy meg kell csókolnod hozzá.
– Így jár a legkevesebb fájdalommal. Még így is fájni fog, de…
Amikor legutóbb csókolóztak, Tella szíve utána nem működött rendesen.
– Nem! – tiltakozott a lány. – Nem hagyom, hogy újra megcsókolj.
Jacks végigsimította a nyelvével a fogát, gondolkodott egy elnyújtott percig.
– Van más mód, de – egy másodperc habozás – ahhoz vért kell cserélnünk.
A felismerés dárdaként fúródott Tella gerincébe. A vércsere nagy erejű dolog.
Tella megtanulta az első Caraval alatt, hogy a vér, az idő és a szélsőséges érzelmek
a három dolog, amelyek működtetik a mágiát. Már korábban is ivott vért. Nem
emlékezett rá tisztán, de tudta, hogy a halál torkában járt az Élőhalott Királynővel
és Őfelsége Szolgálóleányaival való összetűzés után. Akár meg is halhatott volna,
de vért itattak vele, és ez megmentette. Ugyanakkor a vér elvenni is képes volt az
életet. Scarlettnek egy csepp vér egyszer egy napba került az életéből.
– Mennyit kellene meginnod? – kérdezte.
– Nekem nem kell innom, hacsak nem így szeretnéd csinálni. – Jacks ragado-
zómosolyt villantott, ahogy előhúzta drágakövekkel kirakott tőrét a csizmájából.
A kövek fele hiányzott róla, de amelyek rajta voltak, még mindig keserűkékben és
vészlilában csillogtak.
Belevágta a tőrt a tenyere közepébe. Aranypettyektől csillogó vér szivárgott a
penge nyomán.
– Neked ugyanezt kell tenned – nyújtotta át Tellának a kést.
– Mi történik az után, hogy megvágtam magam?
– Összetesszük a tenyerünket, és varázsszavakat mondunk. – A hangja incsel-
kedett, de földöntúli tekintetében komoly elszántság ragyogott, ahogy Tella elé
tartotta vérző tenyerét.
Egyáltalán nem nézett ki emberinek, ahogy az aranyporos vér tovább bugyo-
gott a tenyerén vágott sebből. Tellának meg kellett volna rettennie, de túl sok volt
benne a gyász és a fájdalom, nem maradt hely olyan érzelmeknek, mint a félelem.

65
 Még a tőr vágását sem érezte, ahogy a tenyeréhez nyomta. Kibuggyant a vére,
sötétebb, mint a Jacks csuklóján lecsorgó csillogó patak. De Jacks semmit sem tett,
hogy megállítsa a kiömlő vért. Szemét Tella kezére szegezte, nézte, ahogy két vö-
rös csepp lehullik, foltot ejtve a lány sárga selyemövén és meténgkék szoknyáján.
Ruhája, amely oly fényesen kezdte a napot, mostanra teljesen tönkrement, mint
annyi minden más is.
Tella visszaadta Jacksnek a tőrt, de a fiú ledobta a földre, és megfogta a lány
vérző kezét.
Jacks pulzusa szaporán vert, a tenyere sosem érződött még ennyire forrónak.
A sebéből csorgó vér mintha buzgón el akart volna keveredni a lányéval.
– Most pedig mondd utánam.
A következő szavak olyan nyelven voltak, amelyet Tella nem ismert. Mind
életre kelt a nyelvén, fémesen és mágia-édesen, mintha megízlelte volna a kezeik
közt csorgó vért. Minden idegen szóval gyorsabban és forróbban folyt. Jacks meg-
ígérte neki, hogy elveszi a keserűségét és a fájdalmát, de valamiért Tella úgy
érezte, mintha beleegyezett volna, hogy még többet ad neki.
Szállj ki, mielőtt túl késő.
De Tella nem bírt kiszállni. Bármit is akart Jacks elvenni tőle, vigye nyugodtan
– csak szabadítsa meg a gyásztól.
Az utolsó három szót Jacks egyszerre mondta ki hatalomtól zengő hangon: –
Persys atai lyrniallis.
Ezek a szavak egyáltalán nem érződtek édesnek. Úgy akaszkodtak Tella nyel-
vébe, akár a tüskék. Maró, éles és mélységesen szentségtelen. A bőrkanapé, az üres
kandalló, a rendetlen asztal mind eltűnt.
Tella próbált nem felsikoltani és Jacks mellé roskadni, amikor láthatatlan má-
gikus húrok tekeredtek az összekulcsolt kezük köré; lángoló fonalaknak és égő
álmoknak érződtek.
Majd a tűz szétterjedt, égette a karját, perzselte a mellkasát, és rányomta pe-
csétjét a húsára, ahogy a nyers mágia megfertőzte az ereit.
– Ne engedd el! – parancsolta Jacks. A másik keze most rászorult Tella sértet-
len tenyerére, de a lány alig érezte. Újra a barlangban járt, a sziklás padlón, nézte,
ahogy az anyja magára hagyja. Aztán megjelent Gavriel, és ezúttal nem volt köztük
pörgő kerék. Látta, ahogy a Hullócsillag kihúzza a tőrt a mellkasából, az anyja
szívébe döfi, és addig forgatja…
– Nézz rám! – sziszegte Jacks összeszorított fogain keresztül.
Tella kinyitotta a szemét.
Jacks homloka nyirkos volt a verejtéktől, és mellkasa egyenetlenül mozgott,
ahogy szaggatott légzése felvette Tella légzésének ritmusát. Nem elvette, hanem

66
átvette tőle a fájdalmat. Véres könnyek csorogtak az arcán, és a gyötrelemtől meg-
fakult a tekintete.
Tella megszorította a kezét, és az övéhez nyomta a homlokát.
– Megviselt az ügylet – zihálta Jacks –, vagy tényleg aggódsz miattam?
– Ne álltasd magad.
– Kár hazudnod: most mindent érzek, amit te. – A szája olyan közel került
Tella ajkához, hogy a lány érezte a szögletéből lecsöpögő véres könnyeket. Kese-
rűek voltak, tele veszteséggel és gyásszal, ugyanakkor hűvösek és tiszták, akár a
jég. Nem volt igazi csók, de enyhült a fájdalom, amikor az ajkuk összeért.
Talán engedhetné, hogy megcsókolja… talán ezúttal nem okozna fájdalmat.
– Megígérem, hogy ezúttal nem bántalak – mondta Jacks rekedtes hangon, szá-
ját a lány szájánál tartva.
Tella hagyta, hogy ajkuk újra összeérjen. Jacks hazug volt, és Fátum. De ami-
kor a száját az övéhez nyomta, az jobb érzés volt mindennél, amit aznap átélt.
Fájdalma darabokra tört, ahogy Jacks visszacsókolt. A világ nyelvek, könnyek,
vér és szívfájdalom kavalkádjává vált, ahogy Jacks még többet elvett a bánatából.
Magába itta hideg ajkának minden követelődző mozdulatával. Kezét továbbra is
összekulcsolta Telláéval, de az most felkúszott a lány hátán, még szorosabban
fogta, és satuba zárta, ahogy mindketten a padlóra hanyatlottak.
Ez semmiben nem hasonlított makulátlan első csókjukra a Fatális Bálon. Ez a
csók sürgető volt, vad, nyers és romlott. Telis-tele a köztük áramló összes borzal-
mas érzéssel. Keserűség és fájdalom özöne. Elterültek a durva szőnyegen, és egy-
másba gabalyodtak. Tella Jacks ajkába mélyesztette a fogát, harapása vért fakasz-
tott.
Jacks keményebben csókolta, birtoklón, az állát harapdálta, a nyakát, ahogy
ajka és fogai lejutottak a lány kulcscsontjáig. Korábban a fiú élte meg Tella érzé-
seit, de most a lány tapasztalta az övéit. Habár átvette tőle a fájdalmát és a bánatát,
Jackset most nem ezek járták át. Vágyat érzett. Kétségbeesést. Szenvedélyt. Meg-
szállottságot. Akarta ezt a lányt. Csak őt akarta. Csak rá gondolt. Tella észlelte
mindezt, ahogy a csók hanyag éhsége epekedő élvezetbe váltott, mintha Jacks már
nagyon régóta vágyott volna rá, és most valóra váltana mindent, amit eddig csak
elképzelt.
Egy távoli hely, amelyről Tella próbált nem tudomást venni, azt súgta neki,
hogy mindez hatalmas hiba – ő valójában nem Jackset akarta, hanem Legendet.
Nem számít, mit tett, vagy mi volt valójában, ő mindig Legendet akarja. Talán
sosem szerezheti meg, de akkor is. Ha meg kell csókolnia valamelyik gazfickót,
akkor Legendet akarta, nem Jackset.
El kell löknie magától a fiút.

67
 De Legend már hozzá sem ért. Még ha itt is lenne, nem tartaná a karjában, és
főleg nem csókolná meg. És annyira jó érzés volt, hogy megcsókolják, vágynak rá
és megérintik. Vágyat érezni fájdalom helyett. A szomorúság már majdnem el-
múlt, és a csók egyre szenvedélyesebbé vált. Vagy talán most, hogy nem érezte a
pusztító keserűséget vagy nézett szembe a halállal, őszintén át tudta élni a csók
egészét, és megtapasztalni Jacks testének minden centijét, ahogy a fiú szorosan
hozzásimult.
De Tella még ilyen zavarodottan is tudta, hogy ez nem mehet így tovább.
Kitépte vérző kezét Jackséből, és megszakította a csókot. Jacks nem próbálta
megállítani, de nem is húzódott el tőle. Mindketten az oldalukon feküdtek, mell-
kasuk egymáshoz nyomva, lábuk összegabalyodva.
A fájdalom, a szomorúság és a kín elmúlt. De vele együtt az összes ereje is.
Lágynak érezte magát. Üresnek. Vérfoltok mindenhol a ruháján és a kezén, az
egész testén. Történt közöttük valami bensőséges, valami, ami túlmutatott a testi-
ségen.
Vörös csíkok futottak le Jacks arcán, a könnyek kísértetei, amelyeket érte sírt
el.
Megpróbálhatott volna elmenni, de túlságosan kimerült. És szerette az érzést,
ahogy Jacks köré fonta a karját, szorosan hűvös mellkasához vonta, mintha azt
akarta volna, hogy maradjon. Miután visszanyeri az erejét, újra gyűlölni fogja.
Most csak az érdekelte, hogy a fájdalom elmúlt.
– Köszönöm, Jacks.
Jacks lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.
– Egyelőre ne köszönj semmit, szerelmem.

68
 14

Donatella
TELLA NEHEZEN ÉBREDT. Álmai lázas villanások voltak, mind túl gyor-
san tovaszállt ahhoz, hogy emlékezzen rájuk, de tudta, hogy Legend nem szerepelt
bennük.
Miután két hónapig megosztotta vele az éjszakáit, elszokott attól, hogy egyedül
álmodjon. És nem is számított rá, hogy egyedül lesz. Legend visszanyerte az erejét.
Mivel elvette a boszorkány minden hatalmát, valószínűleg erősebb, mint valaha.
De még így sem látogatta meg Tellát álmában.
Tegnap meglátta, ahogy követi? Valami nem működött az erejével? Vagy más-
ról volt szó?
A szíve kalapált, és bőrét elöntötte a forróság, kivéve azokon a helyeken, ahol
összegabalyodott a Szívek Hercegének jeges karjával és lábával.
Ördög és pokol!
El kell tűnnie innen.
Nem akart egész éjjel itt aludni. El kellett mennie innen, és megtalálni a nővé-
rét, aki valószínűleg halálra aggódta magát.
Óvatosan kihúzta a lábát Jacks két lába közül. A fiú válaszul közelebb vonta
magához. A levegő kiszaladt Tella tüdejéből, ahogy arcuk teljesen egy vonalba
került.
Még álmában is elvetemülten gyönyörű volt. Szemöldöke kegyetlen vonalat
alkotott; sötét szempillája elég hegyes ahhoz, hogy megszúrja az ember ujját, arca
olyan sápadt, hogy jeges kék árnyalatban játszott, az ajkaira pedig rászáradtak a
vércseppek, ahol Tella megharapta csókolózás közben.
Bőrét hirtelen elöntötte a forróság. Még mindig érezte Jacks ízét az ajkán. Fa-
nyar, keserű és mézédes. Almák, gyász és fatális mágia.
Nem akart úgy gondolni rá, hogy hibát követett el, de nem hagyhatja, hogy
még egyszer megtörténjen.
Lemondva a kellemről, Tella ügyetlenül kiszabadult a szorításából, talpra ug-
rott, és a kijárat felé sietett.
Tella reggeli zabkása és keserű fekete tea illatát érezte, amikor bekopogott a
panzió ajtaján. A világosbarna fát átmelegítették a felkelő nap sugarai. Újabb forró
órák elé néznek. Tella tarkója máris izzadt volt a fokozódó hőségtől.
Lenézett a meggyötört meténgkék ruháját pettyező porra és vérre. Lopnia kel-
lett volna egy köpenyt Jackstől, mielőtt eljött. Ha Scarlett meglátja a vért a

69
szoknyáján, olyan kérdéseket fog feltenni, amelyekre Tella nem szívesen vála-
szolna. És a nővérének valószínűleg máris rengeteg kérdése van.
De most már késő. A tulajdonos kinyitotta az ajtót. Ránézett Tellára, és már
csukta is volna be.
– Nálunk nincs ingyenszállás.
– Várjon… – Tella megragadta az ajtó szélét, és szorosan fogta. A nő bizonyára
nem ismerte fel zilált állapotában. – Van odafent egy lakrészem a nővéremmel.
– Már nincs – biggyesztette a száját a tulajdonos. – Magát és a nővérét kilakol-
tatták rongálás miatt. Távozzon, különben elvitetem.
– Ezt nem teheti! – Amikor utoljára itt volt, letépett egy lepedőt az ágyról, de
ez aligha minősül rongálásnak. – A nővéremmel előre kifizettük év végéig. Úgy-
hogy tűnjön az utamból, különben én vitetem el magát!
Tella meglökte az ajtót, elég erősen ahhoz, hogy teljesen kinyíljon.
– Állj! – kiáltott a tulajdonos. – Járőrt hívok, ha teszel még egy lépést!
– Hajrá! – kiáltotta Tella, ahogy felrobogott a lépcsőn. Nem tudta, mi folyik
itt, de látnia kell a nővérét, és…
Döbbenten torpant meg az ajtónál. A sarokvasakról most csak a védtelen fa
maradványai lógtak. Valaki egy lepedőt szegelt a keretre, amitől valahogy még
rosszabban festett, akár egy lezárt koporsó egy temetésen.
Tella egyetlen rántással letépte az anyagot.
– Scarlett?! – kiáltotta, de a hangjára csak csend és káosz felelt. A bútorok
darabokban és feketére égve, a tükrök megrepedve, és a gyertyatartók szilánkjai
éles üvegkönnyekként lepték a padlót. Úgy festett, akár egy bűntény helyszíne.
– Scarlett! – kiáltotta megint Tella, ezúttal hangosabban. A lelkén elhatalma-
sodó fájdalom, amelytől Jacks megszabadította, azzal fenyegetett, hogy a nővére
elvesztésének gondolatára új alakban tér vissza. Vért sehol sem látott, de ez nem
azt jelentette, hogy Scarlett jól van. És Tella elképzelni sem bírta, hogy a nővére
tette volna mindezt.
– Odafent van, biztos urak – szűrődött fel a lépcsőn a tulajdonos szigorú
hangja. Tella kezdett pánikba esni, mellkasa ugyanúgy összeszorult, mint előző
éjjel. – Scarlett? – kiáltotta még egyszer, habár nyilvánvaló volt, hogy a nővére
nincs ott.
Több vendég is kidugta a fejét az ajtaján. Az arcukon a kíváncsiság, a rémület
és a bosszankodás jelei voltak láthatók, de senki sem szólt egy szót sem, ahogy az
őrök Tella közelébe értek.
Egy nő lépett oda hozzá, lassan és óvatosan, mintha Tella egy kóbor macska
lenne, amelyik megkarmolhatja, vagy elfuthat.
– Nem akarunk bántani.

70
 – Csak ha szökni próbálsz.
Tella a férfi őr felé kapta a fejét.
Aztán megérezte a kemény fém szorítását, ahogy a nő előrelendült, és gyorsan
bilincset tett a csuklójára.
– Mit csinálnak? – kiáltotta Tella.
– Őrizetbe veszünk Őfelsége, Dante herceg parancsára.

71
 15

Donatella
TELLA A TÖMLÖC RÁCSAIT rázta, úgy érezte magát, akár a Bebörtönzött
Hölgy nevű Fátum, akit minden különösebb ok nélkül dugtak rács mögé.
– Őfelsége!
Varázslat fojtogatta, akárhányszor Legendet próbálta szólítani, de nem volt
kedve olyasvalaki után kiabálni, aki valójában nem is létezik. Ezért nem kiáltotta
a Dante nevet, és rosszabb változatait sem, mint hogy „Dante herceg”. De volt
valami kellemesen gúnyos az „Őfelségében”.
Fel sem bírta fogni, hogy letartóztatták. Azért, mert Legend megtudta, hogy
előző nap követte őt? Tella nem hitte, hogy Legend meglátta volna, de abban az
esetben sem lenne joga börtönbe vetni.
Most egyértelműen bűntudatot érzett, amiért megcsókolta Jackset.
Újra megrázta a rácsokat. A csúcsukon felnyársalt kő vízköpők dülledt szem-
mel lestek le rá. Nem tudta, mióta van ide bezárva teljesen egyedül. Ahogy bevon-
szolták, körülnézett a többi cellában, hátha Legend lehozta ide a boszorkányát is,
de csak a falakba karcolt rovátkákat látta. Neveket is véstek a száraz kövekbe, de
nem tervezett olyan sokáig maradni, hogy az övé is felkerüljön közéjük.
– Nincs jogod bezárva tartani! – kiáltotta.
Egy súlyos ajtó nyikorogva kinyílt a fáklyákkal megvilágított folyosó végén,
majd magabiztos csizmakopogás hallatszott, amelyet Tella túlságosan is jól ismert.
Legendet még nem koronázták meg, de máris vonult, akár egy trónszékre lépő
császár.
Tella tekintete végigsiklott az izmos lábán, felfelé a magas szárú csizmától a
testhezálló fekete nadrágig. Inge szintén fekete volt, és ezt kiemelte keskeny far-
kasszürke csíkokkal díszített mellénye, amely illett a nyakkendőjéhez és bársony-
kabátjának hajtókájához. A kabát a szeder pompás császári színét viselte – ezt az
árnyalatot a lány még sosem látta Legenden. Pedig jól állt neki, ment bronz bőr-
színéhez, a haja még feketébbnek tűnt, a szeme pedig fényesebbnek látszott tőle,
kiemelve az aranypettyeket, amelyek az éjszakai égbolt csillagaira emlékeztették.
Nem csoda, hogy máris elkezdtek őt ábrázoló szobrokat emelni városszerte.
Lehet, hogy egy hazug gazfickó, de jól áll neki.
Bár a többi cella üres volt, és Legend rájuk sem nézett, Tellának mégis az a
benyomása támadt, hogy akkor sem nézne körbe, ha teli lennének gyilkos bűnö-
zőkkel. Úgy vonult, mint akinek az emberi világban semmi sem árthat. Nem kellett

72
vigyáznia magára. A boszorkány szerint egyetlen gyenge pontja volt, és Tella ké-
telkedett benne, hogy az ebben a tömlöcben található.
El sem hitte, hogy azért követte egy másik világba, mert azt hitte, veszélyben
van. Még ha arról igazat is mondott, hogy elveszítette erejének egy részét, Tella
tudhatta volna, hogy bármit megtesz, hogy visszaszerezze.
– Eressz ki innen, te briganti!
– Az Őfelsége megszólítás jobban tetszett. – Folytatta elegáns sétáját Tella
felé, ráérős léptekkel haladt a homályos folyosón. Bárki más azt hihette volna, nem
kavarta fel különösebben a helyzet. Ám Tella az elmúlt két hónapot azzal töltötte,
hogy vele álmodott. Ismerte a mozdulatait, ismerte Legendet.
Észrevette a tikkelést az állkapcsában, ahogy a férfi lassan végigmérte, tekin-
tete a csupasz lábfejéről meztelen lábikrájára siklott. Pillantása megfeszült, ahogy
elérte a szoknyáját, rajta a megtépázott tollakkal. Ám ahelyett, hogy gúnyos meg-
jegyzést tett volna, a homlokát ráncolta, mintha próbálná összerakni a dolgot.
Lehetséges, hogy nem tudott róla, hogy Tella követte a boszorkányhoz? És ha
ez a helyzet, akkor miért záratta be?
Haragosan ránézett, ahogy Legend fürkész tekintete elérte a nyakát, az ajkát,
majd végül a szemét.
A tömlöcben hirtelen nagyon meleg lett. Legend tekintete továbbra is szigorú
maradt, és sötét, de hév is áradt belőle, amit Tella még a lábujjaiban is érzett.
Tella hónapokon át rágódott rajta, hogy milyen lesz, amikor az álmain kívül
találkoznak. Azon tűnődött, vajon megérinti-e végre, hogy bocsánatot kér-e azért,
hogy otthagyta a lépcsőn a Csillagok temploma előtt. Még azzal a gondolattal is
eljátszott, hogy a férfi felkéri császárnőnek. Most nevethetnékje támadt az ötlettől,
de ettől még teljes komolysággal szólalt meg:
– Csak mert császár lesz belőled, az még nem jelenti azt, hogy ok nélkül be-
zárhatsz!
Legend szájának sarka lassan arrogáns mosolyra görbült.
– De, egyébként ezt jelenti. De nem akartam, hogy letartóztassanak. Csak azt
mondtam az őröknek, hogy keressenek meg, és hozzanak elém, ha megtaláltak. –
A hangja távolságtartó volt, színtelen. Újfent senki más nem vette volna észre,
ahogy a mondatvégei pengeélessé válnak. Egyértelműen dühös volt, mégpedig
Tellára.
Tella el sem hitte. Az anyja meghalt. A Fátumok felébredtek. A nővérét elra-
bolták. Az őrök börtönbe zárták, és Legend mégis úgy nézett rá, mintha ő csinált
volna valami rosszat.
– Milyen bűnt követtem el?

73
 – Mondtam, hogy nem az én utasításomra tartóztattak le. Tudom, hogy érzel a
ketrecek iránt. Én csak próbáltalak megtalálni.
– Ehhez tényleg az őreidet kellett használnod? – Tella próbálta olyan egyszí-
nűnek tartani a hangját, mint Legendé, de nem volt könnyű. Érezte, hogy Jacks
varázslata kezd megtörni. Mellkasa elszorult, a feje lüktetett. És Legend még min-
dig nem nyitotta ki a cellaajtót. – Ha tényleg meg akartál találni, miért nem láto-
gattál meg egyszerűen álmomban, és kérdezted meg, hol vagyok?
A férfi álla hirtelen újra megfeszült.
– Próbáltam.
– És miért nem sikerült? – Nem sokkal azután, hogy először megjelent Tella
álmában, megtanította a lánynak, hogyan irányítsa bizonyos részeit. Apró trükkö-
ket mutatott, például hogyan változtassa meg a ruháját, és nagyobbakat arra az
esetre, ha nem szeretné, hogy egyesek belépjenek az álmába. De Legendet még
akkor is beengedte, amikor haragudott rá. – Nem zártalak ki.
– Tudom. Valami más viszont igen.
Tella nem látta, ahogy megmozdul – biztosan varázslatot használt, hogy el-
rejtse, mit csinál –, de az ajtó kettőjük közt hirtelen kinyílt, és Legend tartott vala-
mit a kezében: két konfettit, az egyiknek pikk alakja volt, a másiknak pedig kőr.
Éles emlékkép tört rá Tellára: Jacks átviszi a játéktermen, miközben kártya-
konfetti hullik a mennyezetről. Talán azért dühös rá Legend, mert találkozott
Jacksszel?
– Merre jártál múlt éjjel, Donatella?
Már megint nem látta mozdulni, de most távolabb volt tőle, nekitámaszkodott
a szemközti cella rácsainak, egyértelművé téve, hogy bár aktuálisan nem Tella ál-
mában vannak, a szabályok egy része nem változott. Még mindig tartotta a távol-
ságot.
– Semmi közöd hozzá! – csattant fel Tella. – És ha lenne, akkor sincs időm
erről vitatkozni veled. Meg kell találnom a nővéremet.
– Tella! – Scarlett hangja végigsüvített a folyosón, mielőtt Tella megláthatta
volna nővérét, ahogy rohan felé kavargó málnapiros szoknyájában, amelynek színe
olyan élénk, hogy bevilágítja az egész tömlöcöt.
– Merre jártál? – Scarlett olyan szoros ölelésbe fogta Tellát, hogy annak el-
akadt a lélegzete. Vagy talán azért nem kapott levegőt, mert az érzések hirtelen
elöntötték a torkát. A nővére nem halt meg, nem sérült meg, nem rabolták el. Itt
volt biztonságban és élve. – Az egész várost átkutattuk utánad és Paloma után.
– Azt hittem, veled történt valami – nyögte ki Tella.
– Miért hitted ezt? – Scarlett vádló pillantást vetett Legendre.

74
 Legend továbbra is a börtön rácsainak támaszkodott, összevont szemmel mé-
regette Tellát.
– Nem volt alkalmam elmondani neki, hogy itt vagy.
– De jó, hogy megtaláltad! – Julian tűnt fel a folyosón, és nagy lendülettel
közeledett feléjük, mintha a tömlöcben nem lett volna eddig is fojtogató a feszült-
ség. Finomabb ruhákat viselt, mint amilyeneket Tella valaha látott rajta, de fáradt-
nak tűnt, mintha két napja hordaná őket.
– Hol volt?
– Épp erre próbálunk rájönni – fordult vissza Scarlett a húgához. – Legend
mondta, hogy szerinte Jacks rabolt el.
Scarlett ruhájának élénk málnaszínű szoknyarésze fakulni kezdett, ahogy
szemrevételezte Tella tollas öltözetének megviselt állapotát. Valószínűleg elha-
gyott pár tollat a Jacksszel töltött idő alatt, de abban azért kételkedett, hogy úgy
vesztette el őket, mint ahogy Scarlett képzeli. És mindazok után, amit tegnap látott,
már nem Jacks tűnt a legveszélyesebb halhatatlannak, akit ismertek.
– Édesanyád is itt van? – kérdezte Julian.
Scarlett egy szót sem szólt, de Tella az ő tekintetében is látta a kérdést. A szeme
annyira hasonlít az anyjukéra, hogy Tella már abba is beleremegett, hogy belené-
zett, mintha a csontjai át akarnának törni a bőrén, és megszökni, mielőtt arra kény-
szerül, hogy átélje az előző éjszaka borzalmait.
– Tella, mi a baj? – nyúlt Scarlett újra a húga keze után.
Tella összefonta ujjait Scarlettével, ugyanúgy, ahogy gyermekkorában tette
egy nappal azután, hogy anyjuk eltűnt Trisdáról. Kettőjük közül Tella vette észre
először, hogy nyoma veszett. Megtalálta a szobát, amelyet az apjuk szétvert, miu-
tán sehol sem lelte Palomát. Aztán megjelent Scarlett, megfogta a húga kezét, és
némán megígérte neki, hogy sosem engedi el, amíg Tellának szüksége van rá, hogy
belé kapaszkodjon.
– Megint elment? – kérdezte Scarlett.
Tella kísértésbe esett, hogy igennel feleljen. Annyival könnyebb lett volna, ha
egyszerűen hagyja, hogy Scarlett azt higgye, az anyjuk megszökött. De ha most a
könnyebbik utat választja, sokkal nehezebb lesz szembenézni az elkerülhetetlen-
nel.
Múlt éjjel megesküdött, hogy megöli a Hullócsillagot, és véghez is kívánta
vinni. Megtalálja a módját, hogy elpusztítsa, de egyedül nem lesz rá képes.
Nagy levegőt vett, ám az beszorult a torkába, mire sikerült kimondania:
– Édesanyánk tegnap meghalt.
Scarlett hátratántorodott, a hasára szorította a kezét, mintha kipréselték volna
belőle a szuszt.

75
 Tella újra meg akarta fogni nővére kezét, de képtelen volt félbehagyni a mon-
dandóját, és megvigasztalni. Tudta, ha abbahagyja a beszédet, sírni kezd. Folytat-
nia kellett. Benyúlt a zsebébe, és megmutatta az anyjuk búcsúlevelét. Aztán Tella
elmondta a többieknek, hogyan nem törődött az anyjuk figyelmeztetésével, és kö-
vette a romok közé, ahol végignézte a Hullócsillag és az anyja felkavaró találko-
zását, ami úgy ért véget, hogy a Hullócsillag elvette Paloma életét. Csak azokkal a
részekkel kapcsolatban nem volt teljesen őszinte, amelyekben Jacks is szerepelt.
Mivel már tudták, hogy vele volt, elmondta nekik, hogyan talált rá a fiú, és vitte ki
a barlangból, de azt nem, hogyan segített rajta azzal, hogy elvette tőle a gyásza egy
részét.
Amikor befejezte, ők négyen mintha már nem Legend tömlöcének folyosóján
lettek volna. Már megint nem látta, hogy Legend megmozdul, de tudta, hogy ő
hozta létre a kényelmes illúziót, amelyben most álltak. A hideg padló krémszínű
puha szőnyeggé változott, a kőfalak fehér zsírkővé, és a rácsos ablakok kellemes
festettüveg-ablakokká, rajtuk a megnyugtató égbolton úszó felhők békés képeivel,
amely haloványkék fényt vetett minden jelenlévő komor ábrázatára.
Julian fejezte ki először együttérzését. Valahol Tella története közben odalé-
pett Scarletthez, és átkarolta a vállát.
Legend még mindig távoli maradt. Nekidőlt az egyik ragyogó falnak, de ami-
kor Tellára nézett, a vonásaiból eltűnt minden korábbi harag és óvatosság, és egy
olyan leírhatatlanul kedves arckifejezés vette át a helyét, amilyet a lány sosem várt
volna tőle.
– Bárcsak hatalmamban állna visszahozni! Tudom, milyen sokat jelentett ne-
ked, és sajnálom, hogy így veszítetted el.
Ujjai megrándultak, mintha kísértésbe esett volna, hogy kinyúljon a lány felé,
de most az egyszer Tella hálás volt, hogy nem próbálta megérinteni. Múlt éjjel
Jacks az érintésével tartotta egyben, de Tellának az az érzése támadt, ha most Le-
gend a karjába vonná, teljesen szétesne. Elbírt az átható pillantásával és gúnyos
megjegyzéseivel, de a gyengédsége felkavarná.
Scarlett egy szót sem szólt, csak a könnyek csorogtak az arcán, több, mint am-
ennyire Tella számított, tekintve nővérének az anyjuk iránti neheztelését. Úgy
érezte, neki kellene vigasztalnia Julian helyett, de attól tartott, hogy úgy ő is csak
sírva fakadna.
Aztán melegség ölelte körbe, ahogy Scarlett elszakadt Juliantől, és a húga köré
fonta a karját. Scarlett mellkasa rázkódott, de karja lerázhatatlan volt, lehetetlenül
szorosan tartotta Tellát, mint azon a napon, amikor az anyjuknak először nyoma
veszett.

76
 Tella a nővéréhez bújva remegett, de nem hullott darabjaira, ahogy tartott tőle.
Az anyjuk egyszer azt mondta nekik, hogy semmi sem hasonlítható egy lánytestvér
szeretetéhez, és ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor Tella érezte sza-
vaiban az igazságot. Érezte, hogy nővére kétszer annyira szereti, mint korábban,
próbálja begyógyítani az anyjuk halála után maradt sebet. Túl korán volt a gyógy-
uláshoz, és Tella nem tudta, hogy a fájdalom elmúlik-e valaha. De Scarlett szere-
tete emlékeztette rá, hogy bár vannak dolgok, amelyek sosem gyógyulnak be, má-
sok erősebbé válnak.
– Talán kettesben kellene hagynunk őket – súgta Julian Legendnek.
– Ne! – szólalt meg Tella, elhúzódva Scarlett-től. – Most nem akarok gyá-
szolni. Majd gyászolok, ha a Hullócsillag már halott.
– A többi Fátumot is meg kell állítanod – tette hozzá Scarlett szipogva. – Nem
hagyhatjuk, hogy bárki így szenvedjen, vagy mint azok, akiket tegnap láttunk.
– Mit láttatok tegnap?
– Egy családot kővé változtatott a Méregkeverő.
– Nem voltunk benne biztosak, hogy tényleg ő volt, vagy hogy a Fátumok va-
lóban felébrednek, legalábbis eddig – tette hozzá Julian.
– De gyanítottátok… ezért küldtél hozzám őröket? – fordult Tella Legendhez,
de a férfi nem mutatta ki, hogy valóban a testi épsége miatt aggódott, és nem csak
féltékeny volt Jacksre. Legend tekintete elkomorult, és jóképű vonásairól eltűnt a
kedvesség és a gyengédség minden nyoma.
– Láttál más Fátumokat, amíg Jacksszel voltál? – kérdezte. – Tudod, kivel dol-
gozik most össze?
– Nem – felelte Tella.
Elárulhatott volna többet is. Elárulhatta volna nekik, hol van most Jacks, és mit
csinált a játéktermében, biztos volt benne, hogy mindegyiküket érdekelné. De most
nem Jacks az igazi ellenség, hanem a Hullócsillag, és a boszorkány szerint egyetlen
gyenge pontja létezik, amellyel el lehet pusztítani – ugyanaz, mint Legendnek.
– Szerintem nem Jacks miatt kell aggódnunk, ő eleve segített rajtam múlt éjjel,
hanem a Hullócsillag miatt. Mi a Hullócsillag gyenge pontja?
– Nem tudom – felelte Legend.
– Dehogynem! – Tella nem vette le róla a tekintetét. Korábban a pillantása teli
volt csillagokkal, de a szeme most lélektelen koromfekete volt éjkék erekkel,
ugyanolyan színűekkel, mint a Dante hátára tetovált szárnyak. Hogy gondolhatta
valaha is, hogy Legend nem több Danténál? Pusztán a szeméből tudhatta volna. A
szem színe nem változik. A pupilla kitágulhat, a fehérje besárgulhat vagy elvörö-
södhet, de a szivárványhártya nem váltogatja úgy a színét, mint az övé.

77
 – Ne hazudj nekem, Legend! Esmeralda azt mondta, a Hullócsillag gyenge
pontja ugyanaz, mint a tiéd.
Legend szeme aranyfehéren megvillant. Szarkalábak jelentek meg körülötte,
mintha mosolyogna, de csak megjelentek és eltűntek. Tella arra gondolt, hogy ta-
lán csak képzelte. Az ámulat nem az a válasz volt, amire számított.
– Haszontalan dolgokat beszélt – felelte Legend, de a hangját mintha keserűség
járta volna át. – Ha el akarjuk pusztítani a Hullócsillagot, és lehetőségünk nyílik
megölni a Fátumokat, másik gyenge pontot kell találnunk.
– Várjunk csak… te elmentél Esmeraldához? – A döbbenet Julian arcán egy-
értelművé tette, hogy nem Tella az egyetlen, aki előtt Legend titokban tartotta kis
kalandját.
– Ki az az Esmeralda? – nézett rájuk Scarlett.
– Rég hallottam már ezt a nevet – csendült fel egy új hang, ahogy Jovana be-
lépett a csillámló folyosóra. Ő Legend egyik legkedvesebb színésze, de valószínű-
leg rajta a legnehezebb kiigazodni az összes közül. Mindig mosolygott. Mindig
barátságos volt, mindig derűs. Mivel senki sem lehet mindig boldog, Tella arra
gondolt, hogy Jovana vigyorgása csak egy újabb jelmez, amelyet a Caraval ideje
alatt viselt.
De Jovana most nem mosolygott. Sötétbarna arca tőle szokatlanul zordan fes-
tett, ahogy odaért Legendhez. Legend korábban azt mondta Tellának, színészeinek
többsége a palotában kapott feladatot, miután a legutóbbi Caraval véget ért, és őt
kiáltották ki trónörökösnek. Jovana magas rangú őrnek tűnt, haditengerészeti
egyenruhát viselt váll-lapján aranyszínű bojtokkal, amelyek illettek a nadrágja
aranystráfjaihoz.
– Uram, beszélhetnénk egy pillanatra? Újabb incidens történt.

78
 16

Donatella
HAJSZÁLREPEDÉSEK JELENTEK meg Legend illúzióablakainak peremén.
– Melyik Fátum?
– Megint a Méregkeverő. Egy egész esküvői mulatságot kővé változtatott a
Vadidyll-kastély közelében. Már jól vannak – tette hozzá gyorsan Jovana. – Nem
úgy, aki megmentette őket. A Méregkeverő hagyott egy üzenetet, miszerint a mu-
latság résztvevői csak akkor változnak vissza emberré, ha valaki önként elfoglalja
a helyüket. A menyasszony lánytestvére feláldozta magát.
Scarlett összecsapta a tenyerét, mintha a szentekhez akarna imádkozni.
– És a lánytestvér kővé vált?
Jovana komoran bólintott.
– Sajnálom, uram. Minden óvintézkedést megtettünk, amit kért.
Legend megdörgölte az állát.
– Hozzátok a lányt a sziklakertbe, és nézzétek meg, hogy használ-e valamelyik
bájital, amivel Delilah kereskedett a Caraval idején. De legalább az esküvő részt-
vevőinek sikerült jó személyleírást szerezniük a Méregkeverőről?
– Róla nem – felelte Jovana. – De az egyikük szerint volt vele valaki.
Legend szitkozódott a bajsza alatt.
– Szerinted fújjuk le a holnapi Éjféli Útvesztőt, és mondjuk meg mindenkinek,
hogy maradjon otthon? – kérdezte Jovana.
– Ne – felelte Legend. – Azok számára, akik nincsenek meghívva, kijárási ti-
lalmat hirdethetünk, és mondhatjuk azt, hogy a koronázási előkészületek miatt. De
ha lefújjuk az útvesztőt, mindenki tudni fogja, hogy valami nincs rendben.
– De hát tényleg nincs – nézett Julian szigorúan a fivérére, de ez még mindig
barátságosnak tűnt ahhoz képest, amire Legend volt képes.
– A Fátumok a félelemből táplálkoznak – mondta Legend. – Nem akarom az
egész várost terített asztallá változtatni. Egyelőre annyit tudunk, hogy a Hullócsil-
lag, a Méregkeverő és a Szívek Hercege ébredt fel.
– Jacks nem jelent fenyegetést – ellenkezett Tella. – A Fátumok közül csak a
Hullócsillag miatt kell aggódnunk… A többinek még csak ártani sem tudunk, amíg
ő él. De Legend nem hajlandó elárulni, hogyan pusztíthatnánk el, mert túlságosan
fél felfedni a saját gyengeségét. – Tella a lehető legszúrósabban Legendre pillan-
tott.
Legend orrlyukai kitágultak, és Tella kételkedett benne, hogy véletlen egybe-
esés, hogy a festett ablakok megteltek komor viharfelhőkkel és villámokkal.

79
 – Egy pillanatra hagyjatok minket kettesben Tellával.
Nem kellett kétszer mondania. Julian és Jovana megfordultak, és gyorsan el-
tűntek a folyosó végében. Csak Scarlett pillantott Tellára, de az bólintott, hogy
nővére nyugodtan kettesben hagyhatja őket. Régóta esedékes ez a beszélgetés Le-
genddel.
Amint a többiek látótávolságon kívülre kerültek, Tella nekirontott Legendnek,
de váratlanul érte, ahogy a folyosó megint átváltozott.
A mennyezet négy emelet magasra nyúlt, a falak pedig a fehér zsírkőből drága
mahagónivá változtak, tele régi kötetekkel megpakolt könyvespolcokkal és kin-
csekkel teli szekrényekkel, amelyeket eltévedt tündérekként lebegő fények világí-
tottak meg. A volt börtöncellája helyén immár ropogó tűz volt, amely a hátát me-
lengette, amíg a lábát rendkívül puha szőrmék párnázták alá. Ezután vörös bár-
sonyszékek jelentek meg kagylóhéj alakú támlával, mint amiket annyira szeretett
a Legenddel közös álmaiban. A lobogó tűz hívogatott, hogy üljenek le elé, miköz-
ben a kupolás mennyezet felől finom hegedűmuzsika áradt.
Tella önkéntelenül összehasonlította ezt a jelenetet Jacks sötét dolgozószobá-
jával, kopott, whiskeyszínű bőrkanapéjával és szőnyegeivel, amelyeket a tűzből
kipattogott szikrák égésfoltjai pettyeztek. Olyan hely volt, ahol az ember hibákat
követ el és rossz alkukat köt. Habár nem említette, hogy Jacksszel töltötte az éj-
szakát, érezte, hogy Legend bizonyítani akar valamit ezzel a nagy illúzióval – hogy
amit Jackstől kaphat, összehasonlíthatatlan mindazzal, amire Legend képes.
– Próbálsz felvágni? Vagy elterelni a figyelmem?
– Gondoltam, így kényelmesebben érzed magad. – Legend átvágott a kényel-
mes dolgozószobán, hogy könyökével megtámaszkodjon a kandallópárkányon. –
Megváltoztathatom, ha nem tetszik. Melyik is volt az az álom, amelyikért annyira
rajongtál? A zebrás? – Incselkedve rámosolygott, most már sokkal jobban hason-
lított az álmaiban látott Legendre, mint arra, aki először megjelent a tömlöcben.
Vigyora szélesebbé vált, ahogy Tella érezte, hogy a ruhája megváltozik, testhez
simulóbb lesz, ahogy tollai fekete-fehér selyemsávokká alakulnak, azt a ruhát
idézve, amelyet az imént említett álomban viselt. Örült a zebráknak, amelyeket
Legend az után hozott létre, hogy Tella azt mondta neki, nem hiszi el, hogy ez a
különös állat valóban létezik. De a lány leginkább abba borzongott bele, ahogy
Legend nem bírta levenni róla a szemét abban az álomban.
– Ne próbáld elterelni a figyelmem – figyelmeztette Tella. – És vedd le az il-
lúziót a ruhámról. Nem szeretnék a következő Esmeraldád lenni.
Legend arcáról lehervadt a mosoly.
– Te és Esmeralda…

80
 – Nehogy azt mondd, hogy semmiben sem hasonlítunk. Erre már rájöttem,
amikor kémkedtem utánad.
Legend tekintete borússá vált.
– Akkor miért vagy zaklatott?
– Átverted. Elvetted az összes varázserejét. Aztán elraboltad!
Legend arckifejezése nem változott, de a háta mögött forróbban és fényeseb-
ben lobogott a tűz, narancsból perzselő vörösre váltva.
– Ha ismerted volna, nem sajnálnád, Tella. Nem volt ártatlan. Elkaptam, hogy
megfizessen a bűneiért. Esmeralda ősöreg. Ő volt a Hullócsillag hitvese, és mielőtt
a többi Fátummal együtt csapdába ejtette a kártyákban, segített neki megteremteni
őket. Ő a felelős a létezésükért, és a Csillagok temploma ezért bíróság elé akarja
állítani.
– Mi közünk nekünk ehhez? – kérdezte Tella.
– Talán emlékszel rá, hogy alkut kötöttem a templommal. – Legend levette a
zakóját, kipattintotta az egyik mandzsettagombját, és felhajtotta fekete ingének
egyik ujját.
Úgy tűnhetett, mintha a tűzből áradó izzasztó hőség miatt csinálná, eltekintve
attól, hogy mozdulatai közben Tella egy pillanatra meglátta a billogot a csuklóján.
A jel közel sem volt annyira brutális, mint először, amikor Tella látta, ahogy a
bőrébe égetik. Most olyan halovány volt, hogy alig lehetett észrevenni, mintha
gyógyulna, és kezdene eltűnni. De még így is emlékezett rá, milyen volt korábban
– és mit jelentett. A Csillagok temploma azért billogozta meg Legendet, hogy cse-
rébe Tella beléphessen a kincseskamrába, ahol anyja elrejtette a Fátumokat fogva
tartó elátkozott kártyapaklit.
– Megesküdtem a templomnak, hogy elviszem nekik a boszorkányt, aki segí-
tett megteremteni a Fátumokat. A saját halhatatlanságomra esküdtem, amikor ezt
tettem. Ha nem viszem el nekik Esmeraldát, meghaltam volna azon az éjjelen, és
ezúttal semmi sem hozhatott volna vissza az életbe. Tudom, hogy most dühös vagy
rám, de remélem, nem kívánod a halálomat.
Nyilván nem kívánta a halálát. A puszta gondolatra, hogy Legend bajban van,
Tella kész volt követni őt egy másik világba. De ezt kimondani egyet jelentett az
önfeladással, amikor Legend még semmit nem adott magából.
Amikor Legend először belement a billogozásba a Csillagok templomában
Tella helyett, ez hatalmas áldozatnak érződött a részéről. De a lány tudta azt is,
hogy Legend gyakorlatilag bármire képes azért, hogy megszerezze, amit akar.
Tella már nem volt benne annyira biztos, hogy Legend azért kötötte meg az alkut,
nehogy Tella a templomé legyen, vagy csak gondoskodni akart róla, hogy a lány
lejusson a kazamatákba, és felhozza neki a kártyákat.

81
 Szerette volna azt hinni, hogy érte tette, de még mindig nem volt meggyőződve
róla, és most nem is ez számított. Lehet, hogy kapott tőle válaszokat a boszorkány-
ról, de arról még mindig nem, ami a legjobban érdekelte.
– Ezért nem árulod el nekem a gyenge pontodat? – kérdezte. – Tényleg azt
hitted, hogy holtan akarlak látni? Szerinted kihasználnám ellened a gyengeséged?
Legend a tűzbe nézett, hogy elkerülje a lány pillantását.
– A Hullócsillag elpusztítását tekintve a gyenge pontunkból nem sok jó szár-
mazik.
– Mióta érdekel téged, hogy mi jó származik valamiből?
– Én nem… – Legend elharapta a mondatot. Tella mögé nézett, mintha hangot
hallott volna az illúzióján kívülről.
Bármi is volt az, Tella nem látta, honnan jött, amíg meg nem jelent egy ajtó a
tűzhely melletti falon, és belépett rajta Armando.
Tella elhúzódott tőle, közelebb a kandallóhoz és Legendhez. Armando volt az
a színész, aki a nővére vőlegényének szerepét játszotta az első Caraval ideje alatt.
Tella elviselni sem bírta önelégült mosolyát, számító zöld szemét és ahogyan irri-
tálóan megütögette ujjaival a tőrt a csípőjén. Jovanához hasonlóan ő is Legend
őreinek egyenruháját viselte, haditengerészeti egyenruhát csillogó arany gombsor-
ral.
– Ő mit keres itt? – kérdezte Tella.
– Armando beleegyezett, hogy vigyáz rád, amikor én nem vagyok a közelben.
– Kizárt – felelte Tella. – Nem akarom, hogy a nyomomban lihegjen, és nincs
szükségem testőrre.
Legend a hátát perzselő lángoknál is forróbb pillantást vetett rá.
– Nem azért szabadítottalak ki a kártyából, hogy aztán megöljenek a Fátumok.
Tella szóra nyitotta a száját, de nem találta a megfelelő választ. Legend sosem
beszélt arról, mit tett érte, hogy kiszabadítsa a kártyák közül. Az egyetlen alkalom,
amikor egyáltalán bevallotta, ugyanaz az este volt, amikor elmondta neki, hogy
nem volt képes feláldozni őt. De amikor utána Tella hősnek titulálta, otthagyta, és
a lány immár mindent megkérdőjelezett.
– Örülnék, ha a palotában maradnál. – Legend eltolta magát a kandallópár-
kánytól, és felvette a zakóját a kagylóhéj alakú székről. – Ha szeretnéd, elfoglal-
hatod a régi szobád az aranytoronyban, és a nővéred is megtarthatja az övét.
Tella összehúzta a szemét.
– Mit kérsz cserébe?
– Eleve nem akartalak elhagyni. – Legend megfordult, és átlépett az illúzió
falán, mintha épp most árult volna el túl sokat.
Habár Tella ezt közel sem érezte elégnek.

82
 17

Scarlett
AMÍG TELLA ÉS LEGEND Fátumokról és illúziókról beszélgetett, Scarlett
azt kívánta, bárcsak illúziót látna.
Az érzések betöltöttek mindent. Túl sokféle színben játszottak ahhoz, hogy kö-
vetni tudta volna őket, vagy meg tudott volna róluk feledkezni. Sosem érzett még
ilyet. Sokkal intenzívebb volt, mint a rövid villanások, amiket Nicolasszal és Juli-
annel látott. Gyászos sohamár-szürkeség fedte a padlót, akár a gyilkos köd. Ideges
lila liánok nyalogatták a palota folyosóját. És a sötét, félelmetes zöld minden mást
is betegessé és mérgezővé változtatott.
Scarlett nem kapott levegőt.
Alig bírta közölni Jovanával és Juliannel, hogy levegőre van szüksége, máris
nekitántorodott a lépcsőhöz vezető súlyos ajtónak. Habár kettesben hagyták Tellát
és Legendet a tömlöcben, hogy beszélhessenek, Scarlett még így is érezte húga
súlyos, szürke gyászát és a Fátumokra irányuló tüskés tűzvörös haragját. Legend
érzéseit nem látta, de esküdni mert volna, hogy azok miatt nem kapott levegőt.
Vagy talán saját váratlan gyászától az anyja elvesztése miatt.
– Bíborka! – rohant oda hozzá Julian.
– Ne! – rázta le magáról Scarlett a kezét. A fiú aggódását már nem bírta elvi-
selni. Viharos, viharos, viharos kék, kavarog kegyetlenül és…
Scarlett előtt minden elsötétült.
– Bíborka!

83
 18

Donatella
LEGEND NEM EGYSZERŰEN a palotába költözött, hanem elfoglalta azt.
Szolgálók lepték el a hely minden centijét, ott dongtak mindenfelé, akár a dolgozó
méhek, miközben előkészítették Legend közelgő koronázását és a nagy ívű felújí-
tást, amelyet elrendelt.
Elantine uralkodása idején a palota maga volt a patina és a történelem. Abban
az értelemben volt nagyszabású, ahogy a régi történetek nagyszabásúak, teli kacs-
karingós részletekkel, faliszőnyegekkel és kifinomult szépérzékkel. De Tella úgy
képzelte, Legend palotájára ezek egyike sem igaz.
Legend a bukott angyalok szépségével bírt, amely figyelmet követelt. Méretre
igazított öltönyöket viselt a tetoválásai felett, és hazugságokat, amelyeket az em-
berek elhittek. A palotája lélegzetelállító lesz abban az értelemben, ahogy csak a
monumentális dolgok lehetnek azok.
Tella még egyszer bekopogott nővére ajtaján a zafírszárnyban. A bejárat mind-
két oldalát állványzat takarta, de munkásoknak most éppen nyoma sem volt, úgy-
hogy Scarlett biztosan hallotta a kopogást.
– Vagy nincs itt, vagy nem válaszol – szólalt meg Armando.
– Nem kérdeztem a véleményed. – Tella megint bekopogott, csak hogy kelle-
metlenkedjen, mert biztos volt benne, hogy Legend is ilyen megfontolásból vá-
lasztotta mellé Armandót személyes testőrnek. Hiszen a lány ki nem állhatta.
Az jutott eszébe, hogy Scarlett talán Juliannel van. A tömlöcben úgy tűnt, kö-
zelebb állnak egymáshoz, mint gondolta. Az egyik álmában Legend elmondta
neki, hogy Julian egy hete visszatért Valendára, de amennyire Tella tudta, nem
kereste fel Scarlettet, csak miután ő már távozott. Bárhogyan is találkoztak újra,
biztosan csodálatosan sikerült, vagy Scarlett mégsem annyira tette túl magát a fiún,
mint állította – ez közös a két lánytestvérben.
Még utoljára bekopogott az ajtón, de Armandónak igaza volt – senki sem volt
odabent, vagy nővére nem akart ajtót nyitni. Akárhogy is, nem álldogálhat itt tét-
lenül, amíg a Fátumok odakint járnak.
Tella megfürdött, levakarta magáról a barlang mocskát, majd felvett egy kar-
csú jégkék ruhát fodros szoknyarésszel, amelyet biztosan korábban hagyott itt a
palotában. Ám azt sosem lesz képes lemosni magáról, ami a romok közt történt.
Még mindig hallotta a kerék kattogását, látta ledöfött anyját, ahogy mozdulatlanul
hever a padlón.

84
 A Hullócsillagot meg kell állítani – lakolnia kell azért, amit az anyjával tett. És
ha Legend nem hajlandó megosztani Tellával a Hullócsillag titkát, akkor majd ke-
res valakit, aki igen. És tudta is, kicsodát: Jackset.
Hideg futott végig a gerincén. De ha bárki ismeri a Hullócsillag gyenge pontját,
az csak egy másik Fátum lehet. És Jacks mintha mondott volna arról valamit,
mennyire gyűlöli a Hullócsillagot.
Tella Armandóra pillantott. A színész alig két lépés távolságra követte. Nem
lesz könnyű lerázni. Ha Legend rájön, hogy megint felkereste a Szívek Hercegét,
lehet, hogy bezárja a toronyba.
Azt elhitte, hogy a ma reggeli bebörtönzése tévedésből történt. De azt is tudta,
hogy most nem az álmaiban látott Legenddel van dolga, akivel kapcsolatban majd-
hogynem meggyőzte magát, hogy annyira nem különbözik Dantétól. A halhatatlan
Legenddel kell elbánnia, akit hamarosan császárrá koronáznak, Legenddel, aki
bármit megtesz, hogy megkapja, amit akar. És ha biztonságban akarta tudni Tellát
– távol a Szívek Hercegétől –, lehetséges, hogy olyan óvintézkedéseket tesz, ame-
lyek messze túlmutatnak egy mellé beosztott testőrön.
Megszaporázta lépteit, ahogy átvágott a szoborkerten. A szobrok valaha em-
berek voltak, de amikor évszázadokkal ezelőtt a Fátumok uralkodtak, tárgyakként
és játékszerekként kezelték az embereket. Az egyik Fátum mindenkit kővé változ-
tatott a kertben csak azért, hogy élethű dekorációi legyenek. Tellának fogalma sem
volt róla, hogy van-e még bennük élet, hogy a kővé dermedt emberek képesek-e
még érzékelni a külvilágot. Esküdni mert volna rá, hogy a szobrok arcára most
sokkal jobban kiült az iszonyat, mint a Fátumok kiszabadítása előtt. Elgondolko-
dott, vajon a menyasszony nővére, akit aznap kővé változtattak, itt áll-e köztük,
vagy találtak neki gyógymódot, bár Tella valahogy az utóbbit nem tartotta való-
színűnek.
Végtagjai megint remegni kezdtek, ahogy elérte a hintóállomást.
– Őfelsége jobban örülne, ha nem hagynád el a palota területét.
– Én meg jobban örülnék, ha nem titkolózna annyit. – Tella beugrott egy
Templomnegyedbe tartó repülő hintóba.
Armando egy nyögéssel bevetette magát a kocsiba vele szemben, ahogy a ké-
nyelmes fülke útra kelt.
– Remélem, legalább érdekes helyre megyünk.
– Ami azt illeti, nem megyünk sehová. – Ezzel Tella kinyitotta az ajtót, és ki-
ugrott. Esetlen földet érésekor elszakította gleccserkék ruhájának a szegélyét, és
majdnem meghúzta a bokáját. Ha a hintó magasabbra emelkedik, egyértelműen
megsérült volna, de a szökés megérte a kockázatot.

85
 Armando az ajtóhoz evickélt, de a hintó túl magasan volt ahhoz, hogy bizton-
ságban leugorjon.
Tella gúnyolódva csókot dobott neki.
– Nem árulom el Őfelségének, hogy szem elől tévesztettél, ha te is tartod a
szád. – Aztán választott egy másik hintót, egy olyat, amelyik elviszi az Egyetem-
városba a Szívek Hercegéhez.

86
 19

Scarlett
A PÁRNÁK SCARLETT alatt sokkal pelyhesebbek voltak, mint azok a hepe-
hupás holmik a bérelt otthonában, és a lepedők is sokkal puhábbak. Hűvös fuval-
latok és csillagfényes éjszakák illatát árasztották, és az egyetlen fiúét, akit valaha
szeretett. Ezek nem az ő párnái. Nem az ő lepedői. Nem az ő ágya. Hanem Juliané.
És ekkor ez tűnt a világ legbiztonságosabb helyének. Scarlett át akarta ölelni a
tollas párnát, és mélyen bekucorodni a lepedők közé, amíg el nem alszik.
– Bíborka! – Julian szólította. Kedvesen, de elég határozottan ahhoz, hogy kö-
zölje Scarlett-tel: tudja, hogy ébren van.
Scarlett felült, és lassan kinyitotta a szemét. Egy szívdobbanásig homályosan
látott, de a szobában most nem tolongtak az érzések. Csak azokat a színeket látta,
amelyeknek ott kellett lenniük. Az őt beburkoló lepedők hűvös sötétkékje, a füg-
gönyök fényes szürkéje az ágy sarkaiban, Julian bőrének meleg barnája és szemé-
nek bódító borostyánja.
A szobáját ugyanazok a kissé vad színek uralták, mint a megjelenését. Borosta
szegélyezte az állát, a haja úgy festett, mintha folyton beletúrt volna az ujjaival, és
kravátlija a lábánál hevert a padlón. Scarlettnek nem kellett hozzá látnia az érzé-
seit, hogy érzékelje az aggodalmát. Julian leült mellé az ágyra, de láthatóan készen
arra, hogy elkapja, ha a lány megint elvesztené az eszméletét.
– Meddig nem voltam magamnál? – kérdezte Scarlett.
– Elég sokáig, hogy aggódni kezdjek, hogy ez nem csak valami ravasz trükk,
hogy becsald magad az ágyamba.
Scarlett kipréselt magából egy mosolyt.
– És ha azt mondom, trükk volt?
– Akkor én meg azt mondom, nincs rá szükség. Bármikor szívesen látlak az
ágyamban. – Julian gonoszul elmosolyodott. Meggyőző is lett volna, ha nem pont
most látott volna aggodalmas, ezüstszínű vékony szellemszálakat a fiú körül. Scar-
lett azon tűnődött, vajon tudja-e, hogy nem csak a gyásztól ájult el.
Újra lehunyta volna a szemét, hogy kizárja a rátörő érzéseket, Juliant viszont
nem akarta kizárni.
– Köszönöm – mondta.
– Itt vagyok, ha bármire szükséged van. – Julian szótlan csábítás gyanánt kö-
zelebb helyezkedett a fejtámlához. Nekitámaszkodhat, ha akar, és Scarlett meg is
tette.

87
 Julian erős vállára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. De még ha sikerült is
elcsitítania a fiú körül lebegő ezüstszínű aggódást, nem bírt mindent kikapcsolni.
Korábban azt hitte, a gyász, amelyet érzett, csak Telláé, de talán valamennyi az
övé is volt belőle.
– Nem hittem, hogy fájni fog – vallotta be Scarlett. – Úgy voltam vele, hogy
anyámat már réges-rég elveszítettem. Haragudtam rá. Nem bíztam benne. Nem
akartam, hogy visszatérjen az életünkbe. Nem akartam őt… egyáltalán nem.
Julian szorosabban fogta Scarlettet, és csókot nyomott a homlokára.
A lány nem tudta, mióta ülnek így. És azt sem, vajon azért szomorú, mert az
anyja meghalt, vagy azért, mert azt akarta, hogy tűnjön el az életéből. Az anyja
halála miatt akart szomorúságot érezni; egy rendes lánynak így kell éreznie, és
Scarlett mindig is rendes lány szeretett volna lenni. De az anyja esetében felhagyott
az igyekezettel.
– Tudod, hol van a húgom? – kérdezte.
– Szerintem még mindig Legenddel – felelte Julian.
Scarlett lassan felhajtotta a takarókat. Fel akart kelni, de tekintve, hogy a ruhája
mennyire imádta Juliant, kicsit nyugtalanította, mivé változhatott át, amíg az ágy-
ban volt. Különös módon ugyanaz a sötét rózsaszín ruhadarab maradt, mint eddig.
Scarlett elgondolkodott rajta, hogy kimerítő érzelmei talán a ruha varázserejét is
lemerítették.
Julian, félreértve a lány tétovázását, kiugrott az ágyból.
– Segítsek?
– Megoldom – felelte Scarlett.
De Julian máris átkarolta. Egyetlen lendülettel felkapta, és átvitte a nappaliba.
– Julian, tudok járni.
– Talán csak ürügyet kerestem, hogy a karomba vehesselek. – Úgy vigyorgott,
akár egy tolvaj, aki most úszott meg egy lopást.
Scarlett hozzábújt a fiúhoz. Jó érzés volt az ölelésében lenni. Julian tökéletesen
elterelte a figyelmét az összes borzalomról, amin rágódhatott volna. Leültette egy
bársonyos kanapéra, amelyet átmelegített a padlótól a plafonig érő ablakokon be-
szűrődő napfény.
Egy tálca feküdt vele szemben a kávézóasztalon, rajta ínycsiklandó villásreg-
geli. Julian szendvicseket és sajtokat halmozott a tálcára. Ahogy evett, Scarlettnek
feltűnt, hogy a tegnapi kötés még mindig a karján van, és bár ruhát nem váltott, a
kötés frissnek tűnt, mintha valaki időt szakított volna rá, hogy újat tegyen fel, amíg
ő eszméletlen volt.
Óvatosan megérintette a ruha alját.
– El sem mondtad, mi történt veled.

88
 – Titok… – Julian hátrahúzódott, épphogy kartávolságon kívülre.
Scarlett nem tudta eldönteni, hogy csak játszik, vagy igyekszik kikerülni a vá-
laszadást.
– Örökké viselni akarod azt a kötést?
Julian a tarkójához emelte a kezét: egyértelműen kerüli a választ.
– Miért érdekel téged annyira?
– Mert úgy látom, megsérültél, és nem árulod el, mi történt.
– Mi lenne, ha inkább egy másik titkot árulnék el?
Mielőtt Scarlett válaszolhatott volna, Julian átment a hálószobájába, és egy vá-
szonkötésű könyvvel tért vissza, amely olyan régi volt, hogy okkersárga borítója
lényegében papírvékonyra kopott.
– Elhozattam Legend könyvtárából, amíg aludtál. Az egyik legrégebbi könyv
a Fátumokról, ami megvan neki, és csak a fatális tárgyakról szól.
Scarlett maga alá húzta a lábát, hogy helyet csináljon a fiúnak a kanapén.
– Felolvasol belőle nekem egy esti mesét?
– Talán később. – Julian elővett egy szemüveget a zsebéből, amitől kisfiús,
elbűvölő és édesebb lett, mint Scarlett valaha hitte volna. – Megvan még a kulcs,
amit tegnap a kislánytól kaptál?
Scarlett benyúlt a ruhája zsebébe, és előhúzta a kulcsot.
– Erre gondolsz?
– Vigyázz, kinek ajánlod fel. Szerintem a kislánynak igaza volt abban, hogy
varázskulcs. A négy fatális tárgy egyike lehet. – Julian leült mellé a kanapére, lába
hozzáért Scarlett térdéhez, ahogy olvasott.
A jóskártyában az Álmodozás Kulcsa megjósolja a valóra váló álmokat. Bár-
milyen zárat képes kinyitni vagy bezárni, és aki a kezében tartja, azt elviszi bárki-
hez, akire az illető gondol.
Ám az Álmodozás Kulcsának erejét elvenni nem lehet. A használatához aján-
dékként kell megkapni a kulcsot.
Sok más fatális tárgyhoz hasonlóan a kulcs maga választja ki, ki kapja meg,
gyakran azáltal, hogy a semmiből jelenik meg, mielőtt odaajándékoznák valakinek,
aki méltó hozzá, és szüksége van rá.
Találkozott a tekintetük, ahogy Julian befejezte a felolvasást.
– Ez a titok megfelel, Bíborka?
A kulcs fényesebben és melegebben ragyogott Scarlett tenyerében. Egyértel-
műen mágikusnak tűnt. Talán csak zavarodott lelkiállapota miatt, de azt érezte,
hogy a tárgy abban reménykedik, hogy használni fogja, még annál is jobban, mint
a lelkes fonott hajú kislány, aki azt mondta, hogy szerinte Scarlett varázserejű.

89
 Scarlett ebben a pillanatban egyáltalán nem érezte varázslatosnak magát. Ér-
zelmei törékenyek voltak, akár a repedezett festés. De Julian annyira próbálta fel-
vidítani a titkával, ami valójában sokkal inkább érződött ajándéknak. Lehet, hogy
nem kézzelfogható dolog volt, de így is hihetetlen figyelmesség. Mondhatta volna,
hogy a vetélkedés részeként kapja tőle, de nem tette. Scarlett pedig nem akarta
azzal elrontani a pillanatot, hogy felhozza a versenyt vagy Nicolast.
– Tökéletes – még rámosolyognia is sikerült. – Derítsük ki, hogy igazad van-
e, és próbáljuk ki együtt!
Julian arca felragyogott, miközben a szája vigyorra húzódott.
Scarlett mintha kopogást hallott volna az ajtón, de ha Julian hallotta is, nem
vett róla tudomást. Tekintetét Scarlettre szegezte, ahogy a lány elé tartotta a kris-
tálykulcsot, amely a korábbinál is erősebben csillogott, mintha Scarlett pontosan
azt mondta volna, amit hallani akart.

90
 20

Donatella
TELLA AZONNAL TUDTA, hogy jó helyen jár, amikor meglátta a törött szí-
vet formázó kopogtatót. Figyelmeztetésnek érezte: hogy semmi jó nem származik
abból, ha valaki belép ide.
Talán jobban kellett volna igyekeznie, hogy kiszedje Legendből a gyenge pont-
ját, mielőtt ilyen hamar Jackshez futott. Lehet, hogy Jacks ezúttal úgy dönt, nem
segít rajta, és ha el is árulja neki a Hullócsillag gyenge pontját, annak bizonyosan
ára lesz. De annak mi lenne az ára, ha annyiban hagyja? A Hullócsillag további
embereket gyilkolna meg? Rájönne, hogy Palomának van két lánya, és a nyo-
mukba eredne?
Bekopogott az ajtón, amely azonnal kinyílt, feltárva előtte Jacks játékbarlang-
ját.
Kockák szálltak, miközben fiatal vendégek tapsoltak, mind készen arra, hogy
vagyonokat veszítsenek, amelyeket még meg sem kerestek, és szívességeket, ame-
lyeket Jacks kétségkívül be fog hajtani rajtuk. Mindegyikük üdébbnek tűnt, mint
múlt éjjel. A hölgyek mosolya nem volt elmaszatolva, a nyakkendők kisimítva, az
italok még nem lötyögtek ki. A ma esti játékok még csak most kezdődtek.
– De csinos valaki! – Egy nő korzózott oda Tellához, arcára festett vörös ká-
rókkal. A ruhája illett az asztalokon lévő kártyákhoz, térdig érő szoknya fekete és
fehér csíkokkal, amely kiszélesedett telt csípőjén. A testhezálló kabátját csillogó
pikk alakú gombok fogták össze, de a ruhadarab hosszú ujja nem illett a Forró
évadhoz, ami Tellát elgonolkodtatta, vajon kártyákat vagy fegyvereket rejteget
bennük. Ha a nő Jacksnek dolgozik, ez nem lett volna meglepő.
Habár miután jobban megnézte, már nem gondolta, hogy ez az ember a Szívek
Hercegének dolgozik, sőt azt sem, hogy ember. Bronzszínű fürtök, amelyek ér-
mékként ragyogva keretezték sötét szeplőkkel borított világosbarna arcát és folyé-
kony gyémántra emlékeztető szemét – az utóbbi szinte áttetsző, és a legkevésbé
sem emberi. Nem, egyáltalán nem ember volt. Hanem egy Fátum.
Tella hátratántorodott, ahogy megbotlott ruhájának szakadt szegélyében.
– Általában nem ezt a választ kapom. – A Fátum mosolya szélesre húzódott,
amitől ötméteres körzetben mindenki egyszerre vigyorogni kezdett. Aztán menny-
dörgő tapsvihar tört fel, amelyet hangos hurrák és füttyök szakítottak meg, mintha
a terem felét épp most érte volna irdatlan szerencsehullám.
A nő egyértelműen Fátum volt. A Szerencse Úrnője, ha minden igaz.

91
 A lapja általában jó szerencsét jelent, de ez Tellát nem érdekelte. Hátrált tovább
az ajtó felé, miközben fekete és piros konfetti hullott a mennyezetből.
– Ne közelíts!
A Szerencse Úrnőjének mosolya elhalványult, mire fújtatás és csalódott nyö-
gések töltötték be a játékbarlangot.
– Tudod, a legtöbben mennyit fizetnének a tanácsomért? – kérdezte a Fátum.
– Én épp ezért hagyom ki. Biztos vagyok benne, hogy az ár végül túl magas
lenne.
A Fátum megrázta a fejét, és az ajkait csücsörítette, ám ekkor kísérteties sze-
mében irizáló fény villant.
– Jó ég, tényleg te vagy az? Akitől dobogni kezdett Jacks szíve? – A Fátum
áttetsző pillantása Tella mellkasára siklott, mintha abban hátborzongató kincs rej-
tőzne. – Te vagy a gyenge pontja.
Tella ledermedt a szó hallatán.
A Szerencse Úrnőjének mosolya visszatért, és a helyet újra örömkiáltások töl-
tötték meg.
– Úgy látom, sikerült felkeltenem az érdeklődésedet.
Ó, egyértelműen sikerült. Tella pontosan ezt kereste. Ha ettől a nőtől megkap-
hatja, akkor nem is kell beszélnie Jacksszel.
– Mit jelent, ha valaki egy Fátum gyenge pontja?
– Hogy te és Jacks egyaránt veszélyben vagytok. A halhatatlanoknak és az em-
bereknek nem szabadna együtt lennie.
Tella elfojtott egy nevetést.
– Jacksszel nem vagyunk együtt. Gyűlölöm őt. – Ám szavai egyáltalán nem
csengtek olyan meggyőzően, mint kellett volna.
A Szerencse Úrnője egyértelműen átlátott a válaszán.
– Az emberek általában nem távol tartják magukat attól, amit gyűlölnek?
– Néha Jacks a szükséges rossz.
– Akkor oldd meg, hogy ne legyen rá szükséged. – A Szerencse Úrnője meg-
ragadta Tella karját, és derűs hangja sokkal durvábbá változott. – A viszonyod a
Szívek Hercegével tragédiával fog végződni.
– Már mondtam, hogy nincs köztünk semmi. – Tella próbálta magát kiszaba-
dítani, de a Fátum szorítása embertelenül erős volt.
– Magadnak sem vallod be. De ha nem vonzana, most nem lennél itt.
Tella próbált ellenkezni, de a Fátum csak beszélt tovább.
– Te vagy az az emberlány, aki miatt újra dobogni kezdett Jacks szíve. Azt
suttogják, te vagy az egyetlen igaz szerelme. De ez nem azt jelenti, amit szerinted
jelent. A halhatatlanok képtelenek a szeretetre. Nem ismerik ezt az érzést.

92
 – Akkor mit számít, hogy én vagyok Jacks igaz szerelme? – szakította félbe
Tella.
– Hadd fejezzem be! – A Szerencse Úrnője kicsit jobban megszorította a lány
karját. – Amikor vonzódunk egy emberhez, a megszállottjává válunk, rögeszmé-
sek leszünk, eluralkodik rajtunk a testi vágy, birtokolni akarjuk. Ám ritka alkal-
makkor találkozunk csak olyan emberekkel, akik miatt megkísért minket a szer-
elem. Ez viszont mindig rosszul végződik. A szeretet számunkra méreg. A szeretet
és a halhatatlanság kizárja egymást. Ha egy halhatatlan akár egyetlen percre is iga-
zán szeret, akkor arra a percre emberré változik. Ha az érzés túl sokáig tart, örökre
halandó marad. És a legtöbb halhatatlan inkább megölné vágyainak tárgyát, mint-
sem emberré változzon. Nem biztonságos egy halhatatlant szerelemmel kísérteni.
És ha Jacks nem öl meg, amiért azzal kísérted, hogy beléd szeressen, ígérhetem,
akkor a megszállottsága fog végezni veled.
Szavai nyomán a játékbarlang elcsendesedett, mintha a helyiségben mindenki-
nek rossz lapokat osztottak volna.
– Ha van egy kis eszed, most sarkon fordulsz, és elmész innen. – A Fátum
végre eleresztette Tella karját, majd visszasuhant a játékosok tengerébe, lépteit
taps és ujjongás kísérte. Tella próbálta lerázni magáról szorításának az emlékét, a
szavaitól viszont nem bírt szabadulni.
A szeretet és a halhatatlanság kizárja egymást.
Amikor vonzódunk egy emberhez, a megszállottjává válunk, rögeszmések le-
szünk, eluralkodik rajtunk a testi vágy, birtokolni akarjuk.
Ha egy halhatatlan akár egyetlen percre is igazán szeret, akkor arra a percre
emberré változik.
Ha az érzés túl sokáig tart, örökre halandó marad. És a legtöbb halhatatlan
inkább megölné vágyainak tárgyát, mintsem emberré változzon.
Tella most már tudta, mi a halhatatlanok egyetlen gyenge pontja: a szeretet.
Ahhoz, hogy megölje a Hullócsillagot, először el kell érnie, hogy szeresse. Ő vi-
szont egyértelműen az a fajta, aki inkább meggyilkolna egy halandót, mint hogy
érezzen iránta valamit.
Éles fájdalom hasított belé a mellcsontja alatt, közvetlenül a szíve körül. Ám a
fájdalom ennél mélyebbre hatolt. Nem erre a gyenge pontra számított. De most
már értette, Legend miért nem akarta, hogy tudjon róla: mert Legend nem szerette,
és soha nem is fogja szeretni, addig nem, amíg halhatatlan akar maradni.
– Úgy látom, megint fáj valami – mondta Jacks vontatottan.
Tella megpördült, szíve szaporábban vert a hang nyomán.
Ma éjjel a Szívek Hercege úgy öltözött fel, akár egy züllött porondmester, egy
levágott ujjú, sötétbordó kabátot viselt felhajtott gallérral, ami felfedte az alatta

93
lezserül kigombolt fekete-fehér ingét. Fehér kravátlija kibontva lógott a nyakában,
és fekete nadrágját csak félig tűrte be a kopott csizmájába.
Legend tökéletes ellentéte volt. Legend mindig úgy nézett ki, mint aki még a
világvégéből is sértetlenül sétálna el, míg Jacks mindig mintha épp verekedésből
érkezett volna – csupa vadság, szinte erőszakosan hanyag volt a külseje. És lévén
Fátum, így is fájdalmasan vonzó maradt.
– Azért jöttél, hátha meg tudlak gyógyítani? – Beleharapott a szája sarkába,
egyetlen csepp aranyvörösen csillogó vért fakasztva. – Örömmel segítek rajtad
megint.
Tella gyomra elszorult, és arca pírba borult.
– Nem ezért jöttem.
– Biztos vagy benne? Egyértelműen úgy festesz, mint aki akar valamit. – Fel-
nevetett, miközben kidugta a nyelvét, és lenyalta a szája sarkából a vércseppet.
Még mindig kuncogva a közeli rulettasztalhoz lépett.
– Várj! – viharzott utána Tella. – Beszélnünk kell!
– Inkább játszom egyet. – Jacks megragadta a fogantyút a már pörgő fekete-
vörös kerék közepén, és még egyszer megpördítette, amitől az gyorsabban forgott,
az asztal körüli emberek pedig felmordultak. – Tedd meg tétjeidet, aztán beszé-
lünk.
– Rendben – vett elő Tella egy marék érmét.
– Nem olyan tétet, kedvesem. – Jacks ezüstkék szeme gúnyosan és kihívóan
megvillant, de valami mást is rejtett, amit Tella nem tudott elég gyorsan meghatá-
rozni. – Szerintem tegyük ezt egy kicsit izgalmasabbá.
– Hogyan?
Jacks az alsó ajkához érintette két sápadt ujját.
– Ha a golyó feketére érkezik, beszélünk, ahogy te szeretnéd. Megválaszolom
a kérdéseidet, amelyekkel érkeztél. De ha pirosra érkezik, akkor be kell engedned
engem az álmaidba.
– Kizárt dolog.
– Ez esetben befejeztük a társalgást – fordult el Jacks.
– Várj… – Tella utánanyúlt, és egyik kezével megfogta a vállát. Jacks lassan
visszafordult, mosolyogva, mint aki máris többet nyert, mint a felhatalmazás, hogy
besurranjon az álmaiba.
– Még nem egyeztem bele – figyelmeztette Tella –, és ha elfogadom ezt a tétet,
meg kell ígérned, hogy senki mást nem zársz ki az álmaimból.
– Miért? – Jacks közelebb hajolt hozzá, az almák ropogós illatába vonva Tellát.
– Panaszkodott valaki?

94
 – Én panaszkodom! Ezek az én álmaim, és nincs jogod hozzá, hogy kizárj be-
lőlük bárki mást.
– Érted teszem – mondta Jacks negédesen. – Lehet, hogy az álmok jelentékte-
lenek, de több titkot árulnak el, mint gondolnád.
– Ezért akarsz bejutni az enyémekbe?
Metsző mosolyt villantott. Tella hirtelen újra csak A Szerencse Úrnőjét hal-
lotta, ahogy kimondja a megszállottság szót. Nem számít, miért akar Jacks belépni
az álmaiba – a puszta tény, hogy be akar jutni, és kizárja Legendet, önmagában
megrémítette.
Jacks múlt éjjel azért tűnt biztonságosnak, mert Tella túlságosan fáradt volt
ahhoz, hogy foglalkozzon mindazzal, amit a fiú korábban tett, de attól ő még egy
álnok kígyó.
– Gyorsan dönts! – cukkolta Jacks. – Az esélyek lehetnének sokkal rosszabbak,
és én is kérhettem volna többet.
Pörr…
Pörr…
Pörr…
A kerék pörgött tovább, de a kis fehér golyó veszített a lendületéből. És Tellá-
nak nem volt kétsége afelől, hogy amikor megáll, Jacks faképnél hagyja, vagy még
előnytelenebb ajánlatot tesz.
– Legyen – hagyta rá. – Megegyeztünk.
A golyó azonnal megállt a feketén.
Tella el sem hitte.
– Nyer…
A golyó felugrott, és átpattant a mellette lévő pirosra.
– Ne! – Tella a golyóra meredt, várta, hogy megint megmozduljon, de persze
nem tette. – Csaltál!
– Láttad, hogy hozzáértem a golyóhoz? – rebegtette Jacks ártatlanul a szempil-
láját.
Tella legyűrte a késztetést, hogy megüsse.
– Tudom, hogy te mozdítottad el.
– Hízelgő, hogy ilyen nagyra tartod a képességeim, de én nem Legend vagyok.
Nincsenek varázstrükkjeim.
Nem. Ő valóban nem Legend: Legendnek mindene a színjáték, és nem játszott
tisztán, de nem is volt pofátlan csaló.
Jacks megfogta Tella kezét, gyorsan, hidegen megcsókolta, majd leengedte, és
ellépett az asztaltól.
– Még találkozunk ma éjjel, szerelmem!

95
 – Nem végeztünk! – Tella utánaeredt, átvágott a részeg játékosok között, végül
elkapta ugyanazon a lépcsőn, ahol Jacks előző éjjel felvitte. A szőnyegről eszébe
jutott, milyen gyámoltalan volt. A mellkasa elszorult, és lába összecsuklott.
Jacks hirtelen megpördült.
– Miért vagy ilyen ideges? Miért aggaszt, hogy meglátogatlak álmodban?
– Ne légy úgy eltelve magadtól! – zihálta Tella. – Azért jöttem, hogy megtud-
jam, hogyan lehet megölni a Hullócsillagot.
– Ha a közelébe mész, téged hamarabb megöl, mint az anyádat.
Tella megborzongott.
– Helyes – mondta Jacks. – Örülök, hogy félsz.
– Ezért kell végeznem vele.
– Az nem fog menni – mondta Jacks színtelen hangon.
– És a szeretet?
Jacks tekintete jegessé vált a feszültségtől, és Tella esküdni mert volna, hogy
a lépcsőn hűvösebb lett.
– Ezt ki mondta neked?
– Szóval igaz? – kérdezte Tella. – A szeretet elég időre emberré tesz egy hal-
hatatlant, hogy meg lehessen ölni?
– Igaz, de kizárt, hogy ez bekövetkezzen. – Jacks újra elindult felfelé a lépcsőn.
– Akkor mondj egy másik módszert! – kiáltotta utána Tella, ahogy követte.
Lehet, hogy azt mondta, hogy addig nem megy el, amíg választ nem kap, de volt
egy olyan gyanúja, hogy ezzel nem sokat ért. Valószínűleg ugyanilyen rossz ötlet
volt a nyomába eredni. Megint a Szerencse Úrnőjének szavai jutottak az eszébe,
ahogy megmászta a lépcsőt.
És ha Jacks nem öl meg, amiért azzal kísérted, hogy beléd szeressen, ígérhe-
tem, akkor a megszállottsága fog végezni veled.
De Jacks most hátat fordított neki. Egyáltalán nem tűnt megszállottnak. És még
mindig ő rá a legjobb lehetőség, hogy Tella kiderítse, hogy győzheti le a Hulló-
csillagot. Tudta, hogy nem biztonságos, de miután ma este megkapja tőle, amit
akar, még egyszer nem találkozik vele.
Jacks dolgozószobájában enyhe almaillat és vérszag terjengett, ahogy Tella be-
lépett. A bőre belebizsergett tiltott csókjuk emlékébe, miközben tekintete a meg-
perzselt szőnyegre tévedt a megviselt bőrkanapé előtt. Gyorsan másfelé nézett, he-
lyette Jacks íróasztalára koncentrált: rajta a város térképe, amelynek egyik sarkát
egy hamis jóskártyapakli tartotta.
A pakli kissé fakó volt, megkopott sarkokkal. Egyáltalán nem hasonlított az
anyja paklijára, de újfent emlékeztette Palomára, és hogy milyen sokat feláldozott
– köztük az életét –, hogy a Fátumok ne szerezzék meg újra a hatalmat.

96
 Jacks ledobta magát az asztal mögötti székbe, úgy tűnt, bosszantja, hogy a lány
idáig követte.
– A Hullócsillag megölte az anyámat – magyarázta Tella. – Végignéztem,
ahogy végez vele. Nem várom el, hogy érdekeljen, de tudom, hogy tegnap éjjel
érezted a fájdalmam. Láttam, hogy vért könnyezel.
– Mindenki, akinek van egy pakli jóskártyája, látott engem vért könnyezni. Ne
csinálj belőle drámát, és ne hidd, hogy érdekel. – Jacks kezébe vette a paklit, és
elegáns ujjaival elkezdte megkeverni a lapokat. – És ne hidd, hogy ez azt jelenti, a
te oldaladon állok. – Hangja annyira fanyar volt, hogy Tella szinte fel sem fogta:
épp azt közölte vele, hogy segít neki.
– A Halhatatlan Könyvtárban van egy könyv, a Ruscica – folytatta Jacks. –
Képes elmondani egy ember vagy egy Fátum teljes történetét. Ha Gavrielnek van
egy végzetes gyengesége, amiről senki sem tud, az a könyv elárulhatja. De a Rusci-
cát nem jó ötlet használni. Gavriel vérére lesz szükséged ahhoz, hogy hozzáférj a
történetéhez, és abba belehalhatsz, ha megpróbálod megszerezni. Ha elszántad rá
magad, hogy felkutasd, az Eltűnt Piacon van rá a legnagyobb esélyed, hogy meg-
találd, amit keresel.
Jacks kettévette a paklit, és az egyik felét felfordította. Legfelül az Eltűnt Piac
feküdt, színes sátrak szivárványa, amelyekben egzotikus állatokat, holmikat és éte-
leket árultak a régmúlt időkből.
Nálunk nem azt találod meg, amire vágysz, hanem azt, amire szükséged van.
Az Eltűnt Piac a nyolc fatális hely egyike volt. A jóskártyák közt kedvező,
habár cseles lapnak számított. Azt ígérte az embernek, hogy meg fogja kapni,
amire szüksége van. Ám a legtöbben egyetértettek abban, hogy amire az embernek
szüksége van, és amit akar, az két különböző dolog. Tella úgy képzelte, az üzlete-
lés a piacon kicsit olyasmi lehet, mint alkut kötni Legend valamelyik színészével
a Caraval során. Kételkedett benne, hogy pénzért meg tudja venni, amire szüksége
van.
– Ha létezik más mód megölni a Hullócsillagot, a piacon lehet, hogy megtalá-
lod a választ – mondta Jacks. – Van ott egy bódé, amit egy titkokkal kereskedő
testvérpár vezet. A te titkaidért cserébe a nővérektől megkaphatod a Hullócsillagét.
Tella kétkedőn végigmérte Jackset.
– Csak messziről láttam a Hullócsillagot, de nem olyannak tűnt, mint aki eladja
a titkait.
– Ő maga nem, de ha bárki ismeri valamelyik titkát, azt megtalálod a nővérek-
nél. A piac az időn kívül létezik. Ha felkeresed őket, majd meglátod, milyen egyedi
módszereik vannak az információgyűjtésre.
– Hol találom a piacot?

97
 – A város romjai közül számos valaha fatális hely volt, de ahhoz, hogy az em-
ber hozzáférjen a varázserejükhöz, meg kell idézni őket. – Jacks a Templomne-
gyedtől nyugatra fekvő romokra mutatott. – Keresd a kőbe vésett homokórát, és
cseppents rá egy kis vért, hogy megidézd a piacot. De légy óvatos, annak mindig
ára van, hogy valaki beléphessen egy megidézett fatális helyre. A piac tizedet szed
mindenkitől, aki belép a területére. Minden a piacon töltött óra alatt egy nap telik
el a világunkban.
– Köszönöm a figyelmeztetést. – Tella erről a részletről nem tudott, és felettébb
meglepődött, hogy Jacks elárulta neki, hiszen a Fátumok fő szórakozása mindig az
volt, hogy emberekkel játszadoznak. Sőt, minden meglepte, amit hallott tőle. Ide-
jött, mert dacolt Legenddel, és válaszokban reménykedett, de valójában nem szá-
mított rá, hogy meg is kapja őket. De megkapta. Most már ismerte Legend halha-
tatlan gyenge pontját, és azt is tudta, hol keresse a Hullócsillagét.
– Gondolom, most szeretnél valamit cserébe.
Jacks tekintete lassan Tella szájára siklott.
Borzongás cirógatta meg az ajkát, akár egy csók.
– Már mondtam, hogy nem ezért jöttem.
– Akkor miért vagy itt még mindig?
Nevetése követte Tellát, ahogy a lány kilépett az ajtón.

98
 21

Scarlett
SCARLETTNEK BOTLADOZNIA kellett volna a kimerültségtől, nem pedig
betáncolnia csillogó lakosztályába a palotában.
Miután arra használták az Álmodozás Kulcsát Juliannel, hogy felkeressék a fiú
egy pék ismerősét északon, ahol Scarlett megkóstolta élete legfinomabb sütemé-
nyeit, utána Julian elvitte egy régi barátjához a Déli Birodalomban, ahol olyan ra-
gyogó türkizkék volt a víz, amilyet még sosem látott, és az emberek tengeri teknő-
sökkel küldtek egymásnak üzeneteket. Maradhatott volna tovább is, de Julian el
akarta vinni egy távoli unokatestvéréhez, aki egy olyan házban lakott, amelynek
tetejéről megnézhették a világ lecsodálatosabb naplementéjét. Egyetlen délután
alatt Julian és az Álmodozás Kulcsa átformálta Scarlett beszűkült elképzeléseit a
világról, és ráébresztette, hogy az annál is nagyobb, mint hitte.
Próbálta elfojtani a mosolyát. Nem lett volna szabad olyan szeleburdinak len-
nie, ahogy az ágyába zuhant. Az anyja elvesztését kellett volna gyászolnia, amiatt
aggódnia, hogy hol a húga, vagy félnie, hogy a Fátumok mind felébrednek.
De nehéz volt rémálmoktól félni, amikor a gondolatai még mindig összegaba-
lyodtak a Julian jelentette álommal. Azért hazudta, hogy aludnia kell, mert érezte,
hogy annyira belehabarodott, hogy fel kell ébrednie és visszatérnie a valóságba.
Máris bánta.
Az Álmodozás Kulcsa meleg volt a zsebében. Arra gondolt, hogy felkeresi vele
Juliant, és megkéri, hogy látogassanak el még egy mágikus helyre. És talán meg is
tette volna, ha egy szolgáló nem kopog be az ajtón egy küldeménnyel Nicolastól.
Ki sem kellett nyitnia a csomaggal érkezett üdvözlőkártyát, hogy tudja, kitől
jött az ajándék. Egy kristály öntözőkanna volt, olyan kicsi, hogy elfért a tenyeré-
ben, mintha tündérméretű növényeknek szánták volna.
Scarlett visszazökkent a valóságba. Próbált nem gondolni a versenyre Julian és
Nicolas között. Mindent tekintetbe véve, ami az elmúlt két napban történt, már
közel sem tűnt annyira fontosnak, mint eddig. Viszont nem hagyhatta figyelmen
kívül.
Vonakodva nyitotta ki a küldeményt. Amikor korábban leveleket kapott Nico-
lastól, mindig annyiszor újraolvasta őket, hogy a papír elvékonyodott. Ezzel szem-
ben most azt kívánta, ez a levél bárcsak ne érkezett volna meg.

99
 Ha Julian írja ezeket a sorokat, Scarlett szíve bizonyára szaporábban vert
volna, vagy belefájdult volna az arca a megfeszített mosolygásba. Érzett volna va-
lamit. De most még a ruhája sem reagált.
Lehunyta a szemét, és a párnáira hajtotta a fejét.
Régebben azt hitte, házasság tekintetében Nicolas a legjobb választás. És talán
biztonságosabb, mint Julian. Nicolas vonzó, figyelmes, minden igaz rá, amit leírt
magáról a korábbi leveleiben. De Scarlett semmit sem érzett iránta. Nem, ez nem
volt igaz. Érzett megkönnyebbülést, hogy nem házasodtak össze.
Lehet, hogy Nicolas biztonságosabb választás, de Scarlett Juliant akarta. Nem
volt verseny Julian és Nicolas között. Julian réges-rég elnyerte a szívét. Azt asz-
talhoz lépett, hogy írjon Nicolasnak egy utolsó levelet.

Próbálkozott, de nem bírt leírni még egy szót. Annyi elvesztegetett lehetőség
után szörnyen érzéketlen dolognak tűnt levélben értesíteni Nicolast, hogy már dön-
tött. Nem akarta volna, hogy őt így utasítsák vissza.

100
 Galacsinba gyűrte a papírt, és a szemetesbe dobta, majd újra Nicolas levelére
nézett. Nem adhatja neki a kezét egy házasságban, de egy utolsó találkozót meg-
érdemel. Ennyivel tartozik neki.

101
 22

Donatella
VALENDA OLYAN VÁROS volt, amelyet az éjszakának építettek. Ahogy
Tella fogott egy égi hintót a palotába, a világ alatta fényben izzott. A templomok
és szentélyek a Templomnegyedben úgy ragyogtak, akár a hold elveszett darabkái,
míg a Fűszernegyed haloványabb fényei úgy parázslottak, akár egy tűz hamvai,
amely nem hajlandó kihunyni. Aztán ott voltak a kerületek közt alvó házak, ame-
lyeket világító lámpaoszlopok őriztek, megadva a biztonság illúzióját, miközben
az emberek az ágyaikban aludtak.
Senki sem tudott róla, mennyire törékeny volt ez a biztonság, és Tellának
eszébe jutott, vajon mennyi Fátum ébredt még fel. Valószínűleg meg kellett volna
kérdeznie Jackset, mielőtt eljött tőle. De a Szívek Hercege úgyis magasabb árat
kért volna a további információkért.
A hintó lassan megállt, ahogy elérte az állomást a palotánál. Tella óvatosan
kiszállt, ügyelve ruhájának szakadt szegélyére.
A levegőnek cukros íze volt, a világ csillámlott, és a csillagok olyan közelinek
tűntek, mintha Tella lelophatná és zsebre vághatná őket, amitől úgy érezte, Legend
egyik álmában vagy megint a Caravalon jár. Habár a nap már lement, a szolgálók
még mindig a holnapi Éjféli Útvesztőre készülve serénykedtek a palota udvarán.
Éjporral teli vödröket cipeltek, amelytől a közeli csillagfényt visszaverve minden
csillámlott, és a sövényektől a sétányokat szegélyező szökőkutakon át a kertekben
ugráló nyuszikig mindent lefestettek vele.
A személyzet nagy része nem igazán foglalkozott vele, de Tella esküdni mert
volna, hogy páran összevont szemöldökkel pillantottak rá, majd egymáshoz for-
dultak, és sugdolóztak róla.
Tudta, hogy rossz ötlet megállni hallgatózni – a pletykák ritkán hízelgők. Ám
mégis azon kapta magát, hogy két fecsegő szolgálót követ a szoborkertbe. Behú-
zódott egy női szoboralak mögé a kert szélén, amelynek lebegő szoknyája mögött
tökéletesen elbújhatott, miközben a szolgálók még több csillogó éjporral kenték le
a többi szobrot.
– Láttad? – A lány hangja könnyed volt, és csiripelő, akár egy madáré. Tella
már korábban is hallotta őt, a palotában töltött első éjszakán, amikor a legutóbbi
Caravalra érkezett Valendába, és Jacks azt mondta a személyzetnek, hogy jegyben
járnak. Még sosem volt olyan dühös, mint amikor ezt a madárszerű szolgálót hal-
lotta az eljegyzésről pletykálni, de legfőképp Jacksről és az állítólagos gyilkossá-
gairól. Nem tudták, hogy valójában ő a Szívek Hercege, és akkoriban Legend sem.

102
 – Azt hittem, ő a volt trónörökös menyasszonya – felelte a másik szolgálólány.
Tella nem ismerte fel a hangját, de úgy döntött, nem fogja kedvelni, amikor a lány
egy szuszra azt mondta: – Szerintem Őjóképűsége Dante herceg nem szeretné a
közelben tudni.
– Ó, Őjóképűsége egyértelműen nem szeretné a közelben tudni – mondta a
madárszerű lány. – Szerintem a kis trampli csak abban reménykedik, hogy új vő-
legényévé teheti Dante herceget most, hogy az előző már nem tartozik a királyi
családhoz. De rajta kívül mindenki tudja, hogy erre semmi esély. A herceg való-
színűleg csak azért tartja maga mellett, mert az előző örökössel volt kapcsolata, és
a hatalmát mutatja, hogy a lány is az övé.
Ez nem igaz! Tella tiltakozva akart előugrani a szobor mögül.
De talán van benne igazság. Legend féltékeny volt Jacksre. És a Szerencse Úr-
nője szerint, amikor a halhatatlanok halandókhoz vonzódnak, a megszállottjai lesz-
nek, rögeszmések, eluralkodik rajtuk a testi vágy, és birtokolni akarják.
– Azt hallottam – folytatta a madárszerű lány –, hogy ma reggel konkrétan
bezárták a tömlöcbe!
– Miért? – kapta fel a fejét a másik.
– Nem azért, mert nem akartam a közelemben tudni – szólalt meg Legend,
mély hangja betöltötte az egész szoborkertet.
Tella hirtelen akkor sem lett volna képes kimászni a rejtekhelyéről, ha meg-
próbálja. Pillanatokkal ezelőtt a világot éjpor és csillagok töltötték meg, de most
csak Legend maradt.
A csizmájának magabiztos nyikorgása végigvisszhangzott a kerten, és Tella
elképzelte, ahogy közelebb jön, árnyékába borítva a dermedt szolgálókat, miköz-
ben azt mondja:
– Itt akarom tudni. Ha rajtam múlna, örökké itt tartanám. Megkértem a kezét,
de nemet mondott. Ezért zártam a tömlöcbe. Nem ez volt a megfelelő reakció, de
néha túlzásokba esem.
Legend elhallgatott, és Tella elképzelte léha mosolyát.
– Ezt tartsátok észben legközelebb, amikor pletykákat akartok terjeszteni, más-
különben ti is rács mögött találhatjátok magatokat.
– Nem terjesztünk több pletykát.
– Elnézését kérjük, Őfelsége!
Csámpás papucsok csattogása hallatszott, mintha a szolgálók buzgón puked-
liztek volna, hogy aztán végigszaladjanak a szoborkerten, valószínűleg csillogó
éjport hagyva maguk mögött, ahogy elkotródtak.
– Most már előbújhatsz, Tella! – Legend hangja gúnyosra fordult, ahogy rákö-
nyökölt a szoborra, amely mögött a lány rejtőzött. Még mindig ugyanazt a fekete

103
és farkasszürke öltönyt viselte, vállán hozzáillő fekete pelerinnel, egyszerre volt
kackiás és királyi, ahogy a lány guggoló helyzetéből fölemelkedett.
Ha ez álmukban történt volna, ahol Tella és Legend még úgy tett, mintha nem
érdekelnék egymást, a lány fintorogva nézett volna rá, pontosan érzéseinek ellen-
tétét kifejezve. Ám érezte, hogy ennek a játéknak vége. De mégsem adhatta ki
magát teljesen, hogy elárulja, mennyire felkavarta mindaz, amit Legend az imént
mondott. Legend hazudott, hagyta, hogy tyúkeszű hercegecskének tűnjön, csak
hogy ne tegye tönkre Tella jó hírét.
– Szerintem halálra rémítetted a szolgálókat – szólalt meg Tella. – De ugye
tudod, hogy még így is tovább fognak adni mindent, amit most mondtál nekik?
– Nem érdekel, ki mit mond, amíg rólam mondja. – A hangszíne sekélyesen
uralkodói volt, de tekintete mély, mindent elemésztő. Határozott pillantással Tella
szemébe nézett, mintha soha nem is akarná elszakítani tőle – talán az előbb igazat
mondott, hogy örökre itt akarja tartani. A lány nyaka elpirult a forróságtól, amely
a kulcscsontja felé terjedt.
Megint eszébe jutott a Szerencse Úrnőjének figyelmeztetése: a halhatatlanok
az ember megszállottjai lesznek, rögeszmések, eluralkodik rajtuk a testi vágy, és
birtokolni akarják. De talán Legendben több van ennél…
El fog terjedni, hogy Jacks megunt volt menyasszonya visszautasította. Legend
pusztán a pletykáktól gyengének fog tűnni – borzalmas így kezdeni az uralkodást.
De még csak nem is habozott megvédeni őt.
Tella viszonozni akarta.
– Azt hiszem, tudom, hogyan deríthetjük ki, van-e a Hullócsillagnak másik
gyenge pontja.
Legend szeme felvillant, mintha épp most szerzett volna pontokat a játékban,
amiről Tella azt hitte, már nem is játsszák. De most az egyszer boldogan megadja
neki ezt az előnyt.
– Megvehetjük az egyik titkát az Eltűnt Piacon, és arra gondoltam, eljöhetnél
velem.
Legend hirtelen aggodalmasan vonta össze sötét szemöldökét.
– Hogy derítetted ki a piac helyét?
– Tőlem tudja. – Jacks selymes hangja mintha hidegen végignyaldosta volna
Tella gerincét.
A lány megpördült.
Jacks közvetlenül előtte állt, és pontosan úgy nézett ki, mint a Szívek Hercege,
akinek Tella gyerekkorában a megszállottja volt. Csupa sápadt, ragyogó bőr és
fényes aranyhaj, amely a földöntúli kék szem elé lógott. A szeme kicsit véreres, de
mosolya pompás, pengeéles és sima, akár egy használatra kész tőr.

104
 – Hogy kerültél ide? – Legend hangja gyilkos volt, de amikor Tella visszané-
zett rá, a férfi még mindig az övébe fúrta a tekintetét. Pillantása megtelt valami
fájdalomszerű érzéssel, majd a következő pillanatban vádlóvá vált.
– Az a jobb kérdés, hogy ő hogyan került ide? – Jacks Tellára hunyorított.
– Én… – kezdte Tella, de elhallgatott, és felnézett az égbolt lehetetlenül ösz-
szezsúfolt csillagaira. Talán mégsem a palotának ezen a részén volt? Talán még-
sem állt meg két szolga után hallgatózni, és Legend valójában nem vette védel-
mébe előttük?
Talán Jacks azért kérdezte, hogyan került ide Legend, mert ő még mindig Dan-
teként ismerte – és Dante elvileg nem bírt varázserővel, például nem léphetett be
mások álmába.
Tella jégkék ruhája szakadt szegélyére szegezte a tekintetét, és akaratával arra
kényszerítette, hogy megfoltozza magát, amire csak abban az esetben lehet képes,
ha most álmodik. Egy pillanatig semmi sem történt.
Aztán, szinte pont akkor, amikor kezdte azt hinni, hogy nem álmodik, a ruha
elkezdett megjavulni. A szakadás eltűnt, és helyét egy másik szakadás vette át: a
szívében.
Itt semmi sem igazi. Legend semmit sem kockáztatott azzal, hogy megvédte a
szolgák előtt, mert őket csak álmodta.
Eddig a pillanatig szerette a Legenddel közös álmait – különleges kapcsolat
volt ez kettőjük között. De ez most megtévesztésnek tűnt.
Legend sötét tekintetéről Jacks szablyamosolyára nézett, és úgy érezte, a hal-
hatatlanok táblajátékának kellős közepén áll. Nem tetszett neki, ahogy Jacks csel-
lel bejutott az álmaiba, de az szinte még rosszabb volt, hogy Legend ugyancsak
csellel elhitette vele, hogy egy szemfényvesztés valóság.
– Mindketten borzalmasak vagytok!
Arra kényszerítette magát, hogy felébredjen, és a szeme abban a pillanatban
pattant fel, hogy az égi hintó megállt.
Bizonyára elaludt, ahogy keresztülutazott a városon, az éjszakai Valenda lát-
ványa álommá változott, anélkül, hogy ezt észrevette volna.
Ahogy kiszállt a hintóból, a palota udvarán serénykedő szolgálókat vett észre.
Mindent megfestettek éjporral, de ez nem csillogott annyira, a csillagok sem tűntek
olyan közelinek, hogy megérintse őket, és egyik szolgáló sem nézett rá ferdén,
vagy sugdolózott a háta mögött.
Tella csak másnap reggel, kölcsönkapott palotabeli szobájában hallotta meg
egy szolgáló hangját.
– Miss Donatella! – A nevét hangos kopogás előzte meg, erre riadt fel.

105
 Tella magára kapta a köntösét, és leugrott a magasított baldachinos ágyról a
vastag szőnyegekre. Csintalan napfény melengette a bőrét, ahogy kinyitotta a be-
járati ajtót. Két királyi szolgálólány állt a túloldalon, ugyanazok, akiket éjjel álmá-
ban látott.
Mindketten egy fényes fekete doboz egy-egy végét tartották, amely majdnem
ugyanolyan hosszú volt, amilyen magas Tella.
– Ajándékot hoztunk Őfelsége Dante hercegtől – mondta a madárszerű lány,
ahogy letették a dobozt a legközelebbi kanapéra.
– Ahhoz is ragaszkodott, hogy ezt bizonyosan megkapja. – A másik szolgáló-
lány sejtelmes mosollyal átnyújtott Tellának egy makulátlan fekete borítékot.
Ám ő nem akarta közönség előtt felbontani a levelet, főleg nem olyanok előtt,
akikről úgy vélte, továbbadnák annak tartalmát.
– Most már elmehettek! – mondta Tella. Ahogy távoztak, feltörte a pecsétet a
borítékon. A benne található levél egy precíz kézírással teli egyszerű négyszöget
tartalmazott, így most az egyszer könnyű volt elolvasni Legend sorait.

Újra elolvasta a levelet…

– Donatella! – Scarlett hangjához kopogás társult, megszakítva Tella gondola-
tait, mielőtt bármire is jutott volna.
– Nem vagyok itt! – kiáltott vissza.
– Akkor úgysem bánod, ha bejövök! – A kilincsgomb elfordult, habár Tella
esküdni mert volna, hogy bezárta, majd belépett Scarlett. A csipkeruhája döbbene-
tes élénkvörös árnyalatban pompázott, ami ellent mondott komor mosolyának.
Rózsamintás kis csipkeuszályt húzott maga után, ahogy elindult Tella felé, aki
összekucorodott a kanapén a Legendtől kapott doboz mellett. De Scarlett nem iga-
zán nézett az ajándékra, ahogy leült egy székre a húgával szemben.
Most először voltak kettesben az anyjuk halála óta, és az alapján, ahogy Scar-
lett Tellára nézett, egyértelműen emiatt kereste fel. Ám Tella érzései még mindig

106
túl frissek voltak. Ha most beszél az anyjáról, az olyan lenne, mintha letépne egy
vart, mielőtt a seb begyógyulhatna.
– Hogy vagy? – kérdezte Scarlett.
– Szörnyen fáradtan – nyögte Tella. – De szerintem magamhoz térek, ha el-
mondod, miért tűnt úgy tegnap, hogy összemelegedtetek Juliannel.
Scarlett orcája élénk rózsaszínbe fordult, és a ruhája is felvette pontosan ugyan-
ezt a színt.
– Tudtam! – sikkantott fel Tella. – Már megint beleszerettél! – Nem mintha
elhitte volna, hogy a nővére valaha is kiszeretett a fiúból.
Scarlett a fejét rázta, küzdött a pirulás ellen. Valószínűleg még mindig úgy
érezte, az anyjukról kellene beszélgetniük, nem pedig fiúkról.
De Tellának erre inkább volt szüksége, mint arra, hogy megtört érzéseiről be-
széljen, és úgy hitte, a nővérének is.
– Mondj el mindent!
Scarlett sóhajtott.
– Szerintem megint rabul ejti a szívem. – Ezután mesélt a húgának Julian visz-
szatéréséről, és hogy mennyire ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje a találkozóra
Nicolasszal, aki sokkal rendesebbnek tűnt, mint amilyenre Tella számított. Scarlett
azzal újfent meglepte, hogy verseny elé állította a két úriembert. – De azt hiszem,
le fogom fújni a játékot.
– Hajlok rá, hogy azt tanácsoljam, ne tedd. – A játék olyasmi volt, amit Scarlett
a Caraval előtt sosem tett volna, és Tellát lenyűgözte, hogy az ötlet mégis az eszébe
jutott. – Zseniálisan hangzik, de te tudod. Sosem rajongtam Nicolasért.
– Nicolasszal nincs semmi gond. Csak…
– …ő nem Julian.
Scarlett válaszul adott mosolya mindent elárult, amit Tella tudni akart. Lehet,
hogy Julian nem tökéletes, de a nővéréhez tökéletesen illik.
– Most te jössz! – Scarlett a Tella melletti fényes fekete dobozra nézett.
– Ajándék Legendtől. Azt szeretné, ha éjjel találkoznék vele az Éjféli Útvesz-
tőben. – Tella elővette a Legendtől kapott levelet, és odaadta a nővérének. – Sze-
rintem így akar bocsánatot kérni, amiért átvert egy álommal, anélkül, hogy tényle-
gesen kimondaná.
– Hmm… – Scarlett a szemöldökét ráncolta, és ruhája olvasás közben gya-
nakvó mályvaszínt öltött. – Szerintem ma éjjel többet tervez egy bocsánatkérésnél.
– Komoly mogyoróbarna tekintettel nézett fel Tellára. – Tudtad, hogy az Éjféli
Útvesztő nem csupán az új uralkodó megkoronázása előtti egyhetes visszaszámlá-
lás kezdete? Ősi valendai szokás nagyon romantikus gyökerekkel. Az első Éjféli
Útvesztőt egy herceg építette a hercegnőjének, akit feleségül akart venni. A

107
történetek szerint a herceg azt mondta a lánynak, hogy az útvesztő közepén jutalom
várja. Aztán beosont oda, és várt, arra készülve, hogy amikor a lány rátalál, meg-
kéri a kezét.
– Szerinted Legend meg akarja kérni a kezem? – Tella ezt úgy mondta, mintha
maga sem gondolná komolyan. Legend még azért sem kért bocsánatot, hogy azon
az estén otthagyta a Csillagok temploma előtti lépcsőn. Kizárt, hogy az eljegyzését
tervezi.
Ám Scarlett mélységesen komolynak tűnt.
– Nem hinném, hogy az egész kitaláció. Habár a történetben nem jutnak el a
lánykérésig. Miután a hercegnő belépett az útvesztőbe, sosem látták többé. Azt
beszélik, az Éjféli Útvesztő idején mindig feltűnik a herceg szelleme, és az elve-
szett hercegnőjét keresi.
– Ez inkább tragédia, mint románc.
– Olyan, mint Legend. Szerintem ő szereti a sötét és tragikus történeteket. –
Scarlett olyan pillantást meresztett Tellára, amely kicsit figyelmeztetésnek tűnt,
majd tekintete visszatért a hosszú fekete dobozhoz a húga mellett, mintha annak
tartalma igazolná a gyanúját.
– Valószínűleg csak egy ruha, mert tudja, hogy szinte mindenünket elvesztet-
tük, amikor szétverték a szállásunkat. – Tella leemelte a fedélt. De azt ruhának
nevezni, amit benne talált, olyan lett volna, mintha a Caravalt csak egy játéknak
hívná, amikor sokkal több annál.
Édes, elbűvölő illat töltötte be a helyiséget. Tellának eszébe jutott minden Le-
genddel töltött álom, miközben benyúlt a dobozba, és kivette az estélyit, amelytől
bármelyik lány szerelembe esett volna. Az ajándék ruha pántjai virágszirmokat
formáztak, pruszlikját csillámszerűen apró drágakövek szegélyezték, földig érő
szoknyarészét pedig több száz selyempillangó alkotta a kék összes árnyalatában,
olyan varázslatos színt hozva létre, amilyet a lány még sosem látott. Némelyiknek
áttetsző kék szárnya volt, majdnem olyan halovány, mint a könnyek, másoknak
halovány égszínkék, pár ibolyaszínben játszott, megint másokban meténgkék erek
futottak. A pillangók nem éltek, de olyan finoman megmunkáltak és éteriek voltak,
hogy egy pillantásra valódinak tűntek. Pont mint az álmaiban viselt ruha, amely
négy éjszakával ezelőtt volt rajta, amikor a Legend templomának álombéli válto-
zatában jártak. Tella azt hitte, Legendnek nem tűnt fel, mit visel. Tévedett.
Kísértésbe esett, hogy visszadugja a ruhát a dobozba, és el sem megy a foga-
dásra. A Fátumok még mindig odakint jártak; el kellett jutnia az Eltűnt Piacra. Meg
kellett találnia a Hullócsillag gyenge pontját. Önző dolog most bálba menni.
Ám az igazság az, hogy kevésbé félt a szörnyekkel való csatározástól, mint
attól, hogy újra Legendnek adja a szívét.

108
 Legend előtt Tella egyáltalán nem vágyott a szerelemre. Úgy vélte, az a sorsa,
hogy csak a viszonzatlan szerelmet élje meg. Aztán beleszeretett Legendbe, ami
olyan volt, mint megrészegülni egy varázslattól – leírhatatlan, mindent elemésztő
és fantasztikusan addiktív. Tella megházasodni sem akart, de ha létezett akár
egyetlen ember, aki kísértésbe tudja ejteni, az Legend volt.
– Elmész? – kérdezte Scarlett.
– Persze hogy elmegyek – felelte Scarlett. Csak azt nem tudta, mit tenne, ha
Legend valóban megkéri a kezét. Senki mástól nem kapott olyan álmokat, csodákat
és érzéseket, mint Legendtől. És a szívét sem tudta úgy összetörni senki, mint Le-
gend. Még mindig nem volt egészen túl a legutóbbin, és ha a férfi még egyszer
megteszi ezt vele, talán sosem lesz túl rajta.

109
 23

Scarlett
SCARLETT MINDEN EGYES lépéssel, ahogy a palotától távolodott, egyre
inkább úgy érezte, rossz irányba tart.
Hogy elkerülje Legend Éjféli Útvesztőjének káoszát, amely elfoglalta a palo-
taudvar külső területeit, Scarlett másik találkozóhelyet kért Nicolastól. A férfi vá-
laszul egy kézzel rajzolt, nyomokkal ellátott térképet küldött. Scarlett úgy hitte,
ezzel Nicolas romantikázni akar, és ha a térképet Juliantől kapja, be is vált volna.
De ez esetben romantika helyett azt érezte, hibát követ el.
El kellett volna mondania Tellának, hogy találkozik Nicolaszszal. Azt mondta
neki, lefújja a játékot, azt viszont nem, hogy ezt személyesen közli a férfival. A
lelke mélyén Scarlett tudta, hogy megkérdőjelezhető döntés elhagyni a palota biz-
tonságos területét.
A tegnapi incidens óta a Méregkeverővel nem hallott róla, hogy bármelyik má-
sik Fátum szórakozásból bajt okozna. De ahogy végigment Valenda meredek ut-
cáin, több Fátumot is látott figyelmeztetések és körözési plakátok képein, amelye-
ket Legend őrszemei szögeltek ki.
Teli volt a város a lobogó papirosokkal. Néhány arra figyelmeztette az embe-
reket, hogy ne fogadjanak el italokat idegenektől. Másokon a Körözés felirat alatti
rajz Tella leírását idézte a Hullócsillagról. Ám nem mondták ki egyértelműen,
hogy ők tényleg Fátumok. A bálba tartók az utcán csak elmentek mellettük.
Scarlett a legszívesebben mindegyiküket megrázta volna, és elolvastatta volna
velük a figyelmeztetéseket. Tudta, hogy a Fátumok félelemmel táplálkoznak, de
mindenki túlságosan sebezhetőnek tűnt.
Benyúlt a zsebébe, és megint ellenőrizte, hogy az Álmodozás Kulcsa még nála
van. Legalább ez megvédi – ha el akar menekülni, csak annyit kell tennie, hogy
bedugja a kulcsot a legközelebbi zárba. De mégsem bírta lerázni magáról a nyug-
talanságot.
Még a ruhája is bizonytalannak tűnt.
Ahogy követte a térképet a kikötőkhöz a város szélén, a ruhája visszafogott
barna színt öltött, tökéleteset ahhoz, hogy ne tűnjön ki a tömegből. Pár lépés a
rozoga fán, és az orrát facsarta a só, a hal és a nedves fa ismerős szaga.
Trisdán, az apró szigeten, ahol életének nagy részét töltötte, mindig ilyen szag
volt. De ahelyett, hogy honvágya lett volna tőle, inkább menekülni akart, ugyan-
úgy, ahogy Trisdáról is mindig. Ám a Caraval után eldöntötte, hogy nem hagyja
eluralkodni magán a félelmet.

110
 Számolta a dokkokat a Nicolastól kapott térkép alapján, majd egy hosszú dokk-
hoz ért, rajta egy fekete-arany szőnyeggel, amely egy lebegő palotának kinéző ha-
jóhoz vezetett. Törzsébe háromágú szigonyokat és kagylóhéjakat tartó sellőfiúk és
sellőlányok díszes képeit vésték. Az árbócok is díszesek voltak – óriások csillag-
koronával a fejükön, miközben kifeszítették a fényűző lila vitorlákat.
Szinte bántóan cicomás volt. Olyasvalaki hajója, aki kirívóan nagyra tartotta
magát. Scarlett nem ilyennek ismerte meg Nicolast, ő sokkal földhözragadtabbnak
tűnt. De mindenkinek megvannak a maga álarcai.
Megállt, ahogy fellépett a dokkra. Korábban is nyugtalan volt a találkozásaik
előtt, de most enyhe félelmet érzett, és a vágyat, hogy visszaforduljon. Semmivel
nem tartozik Nicolasnak.
Sokan rosszul viselik a visszautasítást. És különösen nagy botorságnak tűnt
Nicolast a hajóján visszautasítani, ahonnét könnyedén a tengerbe vetheti – vagy
mielőtt még elhagyhatná a fedélzetet, kivitorlázhat.
Megfordult. Szeretett volna bátor lenni, ostoba viszont nem.
– Scarlett? Te vagy Scarlett Dragna? – Nem ismerte fel Nicolas hangját.
Fuss! Bújj el! Sikolts! Érzései figyelmeztető élénkvörösbe fordultak. Futni kez-
dett.
De máris elkésett.
Fekete zsákot húztak a fejére.
– Engedj el! – Sikoltozva próbálta magáról letépni a zsákot, ám karját hát-
rarántották és durván összekötötték.
– Vigyázz rá! – parancsolta egy új hang. – Az apja sértetlenül akarja.

111
 24

Donatella
TELLA NEM ISMERTE a színtiszta várakozás illatát, amíg el nem érte Le-
gend Éjféli Útvesztőjét. Mindent átjárt a vöröshere és a sarjadó levelek illata. Egy-
szerű zöld levelű sövényekre számított, de tudhatta volna, hogy az „egyszerű” szó
nem illik semmire, amihez Legendnek köze van. Az összes eleven falat különböző
ritka virágok alkották. Tűznarancs csillagtűzliliomok. Mélybíbor alkonybogán-
csok. Ragyogó arany futó százszorszépek. Fényes pezsgővirágok. Tűzvörös harag-
virágok. Mind nőtt és sokasodott, ahogy újabb emberek léptek a labirintusba.
Az első Caraval idején Tella megtanulta, hogy a mágiát az érzelmek működte-
tik, ami elgondolkodtatta, hogy talán Legend annál erősebb lesz, minél többen
vesznek részt az eseményen, és ennek eredményeképp a bál káprázatai és szem-
fényvesztései is gyarapodtak.
Nem mintha látta volna Legendet. Hallotta, hogy azt susmogják, milyen cso-
dálatosan néz ki ma éjjel Őjóképűsége. A becenevet egyértelműen nem csak ál-
modta. Frusztráló féltékenységből a legszívesebben rámordult volna mindenkire,
aki kiejtette a szót.
Rátört az idegesség, hogy Legend vajon mit fog kérdezni, és ő mit fog rá fe-
lelni, görcsösen megfeszült, ahogy mélyebbre hatolt a labirintusban. Megérkeztek
a szentjánosbogarak, mindenki, aki mellett Tella elhaladt, elvarázsoltabbnak tűnt
tőlük, nevetéssel és kacérkodással töltve meg a levegőt.
Szemben azzal, amit a neve sugallt, az Éjféli Útvesztő nem éjfélkor kezdődött,
hanem naplementekor, amikor a látóhatáron színek háborúztak, mintha a felhők
próbáltak volna kiszabadulni az égbolt fogságából. Valószínűleg a náluk is színe-
sebb labirintust igyekeztek elérni.
Tella nem lepődött volna meg rajta, ha mindennek egy része Legend műve. Az
útvesztőben kavargó megannyi érzéstől biztosan tovább erősödött a varázsereje.
Talán épp ezért nem akart lemondani az útvesztő levezényléséről – erőt kellett
gyűjtenie, mielőtt a Fátumok végleg felébrednek.
– Odanézz! – kiáltott fel az egyik vendég. – Az az ajtó csak úgy felpattant a
sövény közepén! Nézzük meg, hátha elvisz a labirintus közepéig!
Tella táncoló szoknyák suhogását hallotta, és hogy valaki azt mondja, „uraké
az elsőbbség”.
Aztán az előtte kuncogó csapat eltűnt egy tátogó égszínkék oroszlánszájakkal
teli ajtón keresztül, amely velük együtt köddé vált. Csak a szentjánosbogarak le-
begő parádéja és egy darabka szinte teljes némaság maradt a nyomukban. Tella

112
csak a szárnyak verdesését hallotta, halkan, akár az álmos altatók, és törékenyen,
akár a pillangók.
Bőre bizsergett a verdeséstől, amelyet általában csak a gyomrában érzett,
ahogy lenézett a szárnyak százaival életre kelt ruhájára. Tella felnevetett, és a pil-
langók kitörtek a pillanatokkal ezelőtt még élettelen ruhából.
Legend a közelben járt.
Itt kell lennie. Életre keltette a ruháját, és a szeme láttára változtatta meg a
labirintust. Az útvesztő sokkal gyorsabban alakult át, mint eddig, nagyobb lett,
sűrűbb és erősebb. Lombos palánkok öltöttek formát a tetején, amitől minden el-
varázsoltkastély szerű kinézetet öltött.
Tella követte a ruhájából felszálló pillangókat, mígnem elért egy szédítően fe-
hér gyémánt bazsarózsák alkotta ragyogó boltívet.
Ahogy átért az ív alatt, a virágok megmozdultak mögötte, elzárva az utat a
többi vendég előtt, és kettesben hagyva őt Legenddel.
Több szívdobbanásnyi ideig nem bírt eltelni a férfi látványával.
Szemcsés bronzszínű fény vette körül, amitől ragyogott a bőre, és a szeme ki-
csit fényesebbnek tűnt, ahogy nekitámaszkodott egy levélfalnak a sövény másik
oldalán. A szénfekete árnyalataiba öltözött, eltekintve mélyvörös nadrágjától,
amelyet magas szárú, kifényesített csizmájába tűrt. Kabátja hosszabb volt a meg-
szokottnál, csaknem a földig ért, felhajtott fejedelmi gallérját bonyolult mintázat
szegélyezte, ugyanolyan bronzszínben, mint a körülötte derengő fény, mintha a
lenyugvó nap csak azért maradt volna fent, hogy vele lehessen.
– Annyira felvágós vagy! – incselkedett vele Tella.
Legend megsemmisítő mosolyt villantott rá.
– Csak amikor egy lányt próbálok lenyűgözni. – Ráérősen végigmérte, tekin-
tete csillogott, ahogy megpihent a ruha mellrészét alkotó finom szalagokon, majd
találkozott Tella pillantásával. – Gyönyörű vagy! – Ellökte magát a faltól, és kö-
zelebb lépett. De most az egyszer a csizmájának magabiztos nyikorgása helyett
Tella csak a levelében olvasott szavakat hallotta: a közelemben akarlak tudni.
Még több pillangó szállt fel a ruhájáról, ahogy Legend megállt közvetlenül
előtte, elég közel ahhoz, hogy megérinthesse. A világnak többé nem várakozás-
illata volt. Hanem Legend-illata. Mágia-és szívfájdalom-illata.
Kérlek, ne törd ismét darabokra a szívem, gondolta Tella. Még ha nem is a
kezét kérte meg, Legend úgy festett, mint aki kérni fog valamit. A labirintus ezen
félreeső sarka fényesebb lett, tele csillogó, táncoló, ragyogó újszülött csillagokkal,
de Legend határozottan Tellán tartotta a tekintetét, amely elszánt, átható és érzéki
volt, akár egy érintés.
Tella kapkodta a levegőt.

113
 Legend szájának sarka megrándult.
– Máris megijesztettelek?
– Meg akarsz ijeszteni?
– Szerintem már mondtam, hogy megtartani akarlak. – Az ajkával csókot nyo-
mott az övére.
A labirintus, a bál, a világ, minden megszűnt létezni. Legend ajka puha volt,
majd nyoma veszett.
Olyan gyorsan történt, hogy Tella azt hihette volna, csak képzelődött, ha nem
lett volna ott Legend szemében a kihívó csillogás.
– A jutalmamért jöttem, nem azért, hogy játszadozz velem – nyújtotta ki a ke-
zét, mintha a díjat várná.
Legend felnevetett, mélyen és zengőn.
– Mindig boldogan játszadozom veled, de ma éjjel nem teszem. Akarlak, Do-
natella Dragna. Sosem éreztem így senki iránt, és nem is kértem ezt senkitől. –
Hangja úgy elmélyült, hogy Tella lábujjai összegörbedtek a topánjában, és a pil-
langók fele felröppent a ruhájáról.
Scarlettnek igaza volt. Meg fogja kérni a kezét.
Szeme még élénkebben csillogott, és mosolya kísértővé vált.
– Meg akarlak tartani, Tella. Halhatatlanná akarlak tenni.
Tellában megfagyott a vér. Halhatatlanná… Azt kéri tőle, hogy halhatatlanná
tehesse, nem pedig azt, hogy feleségül vehesse.
– Mondanám, hogy nyugodtan gondold végig. De most, hogy a Fátumok fel-
ébredtek, nem várhatok tovább. Nem akarom kockáztatni, hogy elveszítselek. –
Legend átkarolta a lány derekát. Úgy festett, mintha újra meg akarná csókolni, de
ezúttal nem csak ajkának futó érintésével. Tella érezte, ahogy a tenyere forróbbá
válik, ahogy az ujjai szétterültek a férfi mellkasán.
Ha odahajol hozzá, Legend addig csókolja, amíg ez fel nem emészti a lányt,
amíg lélegezni sem képes nélküle, és igent pihegne mindenre, amit kér tőle.
Tella hagyta, hogy a karjában tartsa, de nem hajolt közelebb hozzá. Nem volt
felkészülve a lánykérésre, erre pedig még kevésbé.
– Nem egészen értem, mit kérsz tőlem. Azt ajánlod, hogy legyek az egyik szí-
nészed?
– Nem. – Fel és le cirógatta a lány csípőjét. – Te más lennél. A színészeim nem
halhatatlanok, csak kortalanok. A varázserőm megakadályozza, hogy megöreged-
jenek, de csak Caraval idején tudom feltámasztani őket, amikor a hatalmam a leg-
erősebb. A Caravalon kívül semmit sem tehetek értük. De halhatatlanként, ha meg-
halnál, mindig vissza is térhetnél. Senki sem lenne képes megölni. Sosem

114
öregednél meg, sosem lennél gyenge vagy sebezhető. Fiatal, erős és életteli ma-
radnál mindörökké.
A fények körülöttük drágakövekként csillogtak, pörögtek-forogtak, és azt ígér-
ték, a Legenddel töltött örökkévalóság ugyanígy teli lenne mágiával. Olyan lenne,
mintha az egyik álmában élne. De valamiért Tella nem bírta rávenni magát, hogy
igent mondjon.
Legend szája legörbedt, a keze megfeszült Tella csípőjén.
– Azt hittem, lelkesebb leszel. Így együtt lehetünk.
Még mindig úgy festett, mintha meg akarná csókolni, de ahelyett, hogy köze-
lebb hajolt volna, ujjai a szalagokkal játszottak Tella ruhájának derekán, gondosan
kilazítva őket, hogy kezével benyúlhasson és a meztelen hátát simogathassa.
Tella lehunyta a szemét. Csak Legend ujjbegyei értek a bőréhez, de mindenhol
érezte őket. Azt ígérte, ma éjjel nem játszadozik vele, pedig egyértelműen ezt tette
– habár a lány elgondolkodott rajta, hogy a viselkedése tudatos-e.
Legendnek nem igazán számítottak az emberek. Ők bábuk voltak a világában.
Még az őt megteremtő boszorkányt is feláldozta, akár egy gyalogot, csak hogy
továbbléphessen. És mindennek ellenére Tella el akarta hinni, hogy őrá Legend
nem így tekint. Ahelyett, hogy magára vigyázott volna, ki akart tartani a férfi mel-
lett. Hinni akart abban, hogy nem fogja újra darabokra törni a szívét. Hinni akart
abban, hogy nem manipulálja, hogy vele kivételt tesz. De talán Legend nem tudta,
hogyan kell kivételt tenni valakivel. Talán mindenkit megtévesztett.
Azt mondta, korábban sosem érzett így, és sosem ajánlotta fel senkinek, hogy
halhatatlanná teszi, de nem vette a fáradságot, hogy megemlítse a gyenge pontját,
amely tegnap éjjel jutott Tella tudomására.
A halhatatlanok képtelenek a szeretetre. A szeretet számunkra méreg. A szere-
tet és a halhatatlanság kizárja egymást.
Ám ritka alkalmakkor találkozunk olyan emberekkel, akik miatt megkísért min-
ket a szerelem… Ha egy halhatatlan akár egyetlen percre is igazán szeret, akkor
arra a percre emberré változik. Ha az érzés túl sokáig tart, örökre halandó marad.
Hirtelen minden értelmet nyert. Tella megértette, Legend miért tűnt fel az ál-
maiban, de miért tartotta tőle a távolságot, miért nem volt hajlandó megérinteni
egészen ma estig, amikor felajánlotta neki, hogy átváltoztatja. Tegnap éjjel azt
hitte, Legendnek valódi érzései vannak iránta, hogy képes lehet szeretni őt. De
ennek épp az ellenkezője történt. Legend nem változott – őt akarta megváltoztatni.
És nem azért, hogy ne haljon meg. Legend azért akarta halhatatlanná tenni,
hogy ő maga ne haljon meg.
Nem szerette. Félt szerelembe esni vele, mert a szerelem az egyetlen gyenge
pontja. Ha Legend szeretné, elveszítené a halhatatlanságát, és halandóvá válna. De

115
nem kellene emiatt aggódnia, ha Tella is halhatatlan lenne, mert a halhatatlanok
képtelenek szeretni egymást.
A halhatatlanok megszállottak és rögeszmések lesznek, eluralkodik rajtuk a
testi vágy, és birtokolni akarnak. És Legend egyértelműen ezeket élte át. Tella
tudta ezt a férfi ujjának minden érintéséből, ahogy tovább játszott ruhaderekának
szalagjaival, és forró mozdulatokkal simogatta a bőrét.
Tágra nyílt szemmel hátrahőkölt, kitépte magát Legend karjából.
Legend még intenzívebben ragyogott, a bronzszínű fény mindent derengésbe
vont körülötte. Általában embernek tűnt, de Tella most egy pillanatra fájdalmasan
halhatatlannak látta, ahogy rosszallóan összeszorította tökéletes ajkát.
– Mi a baj?
– Múlt éjjel kiderítettem, mi a gyenge pontod.
Legend válla megfeszült.
– Mit hallottál?
– Ha találkozol egy olyan emberrel, aki iránt szerelmet érzel, akkor halandóvá
válsz, és ha az érzés túl sokáig tart, örökre az maradsz. Ezért azt gondolom, hogy
nem azért akarsz átváltoztatni, hogy életben tarts, hanem hogy magadat mentsd.
– Nem! – hangzott a hajthatatlan és azonnali válasz. – Nem ezért akarom. Azért
akarlak halhatatlanná tenni, hogy ne halj meg.
– De én nem halhatatlanságot kérek tőled, Legend. Hanem a szerelmed.
A férfi hátrált egy lépést. Tella szerint még csak fel sem fogta, hogy ezt teszi.
– Ezt nem adhatom meg neked.
– De igen. Csak nem vagy hajlandó a szerelmet választani a halhatatlanság
helyett.
Legend szemében kihunyt a fény, és a világ kicsit sötétebb lett.
– De ha még igaz is mindez, képes vagy hibáztatni érte?
– Nem – felelte őszintén Tella. – Viszont nem akarok olyanná válni, mint te.
Ezért nem hagyhatom, hogy halhatatlanná tégy.
Újra találkozott a tekintetük. Legend szemébe továbbra sem tért vissza a fény,
ám derengése mindarra a varázslatra emlékeztette Tellát, amit a férfitól kaphat.
– Nem így éreznél, ha hagynád, hogy átváltoztassalak.
– De nem akarok máshogy érezni. Át akarom élni a szeretet összes formáját.
Régebben féltem tőle, de most úgy hiszem, a szeretet a varázslat egy másik alakja.
Ragyogóbbá teszi a dolgokat, megerősíti azokat, akik birtokában vannak, meg-
szegi a szabályokat, amelyeknek nem lenne szabad létezniük, és végtelenül érté-
kes. Nem bírom elképzelni nélküle az életem. És ha valaha éreztél volna a szíved-
ben szeretetet, értenéd…
Tella belenézett Legend sötétbe borult szemébe.

116
 Villanásnyi fájdalom látszott a férfi arcán. De hogy valódi volt, vagy csak így
akarta meggyőzni, hogy Tella azt tegye, amit ő akar, ezt a lány nem tudta eldönteni.
– Meg fogsz halni, Donatella.
– Már megtörtént.
– De ezúttal nem térsz vissza.
– A legtöbben nem szoktak, de te nem ezért ajánlod ezt nekem. Ez megköny-
nyítené a dolgodat. Nem akarsz szeretni engem, és elveszíteni a halhatatlanságod.
Legend szája kinyílt, bezárult, majd megint kinyílt, és a rövid pillanatban, mi-
előtt megszólalt, teljesen elveszettnek tűnt.
– Nem arról van szó, hogy nem szeretlek, Tella. Nem szerethetlek. – A hangja
színtelen volt, üres és mélységesen őszinte. Nem úgy hangzott, mintha azért mon-
daná ezt, mert halhatatlan, hanem mert őszintén hitt benne, hogy képtelen az ér-
zésre. Ha ez igaz, ha tényleg szívtelennek hitte magát, akkor talán valójában nem
is esett kísértésbe, hogy szeresse a lányt. Talán csak birtokolni akarta. Meg akarlak
tartani.
– Gondold végig… – nyúlt Tella kezéért.
Egy héttel korábban Tella szíve repesett, ha Legend meg akarta érinteni. De
most erőt vett magán, és hátralépett egyet. A halhatatlanság nem ejtette kísértésbe,
Legend viszont igen. Ha végig akarja csinálni, nem hagyhatja, hogy a férfi hozzá-
érjen.
– Nem kell gondolkodnom rajta. Néha az ember egyszerűen tudja a választ. És
azt is tudom, hogy nem maradnék egy örökkévalóságig valaki mellett, aki sosem
fog szeretni.
Megfordult, hogy távozzon.
– Tella, várj…
Ment tovább. Azt sem engedte meg magának, hogy visszanézzen. A boltív,
amely alatt átjött a találkozóra, eltűnt. Egy virágzó fal vette át a helyét. A bárso-
nyos szirmok valódinak érződtek a bőrén. De tudta, hogy ez csak illúzió. Szinte
azonnal, ahogy hozzájuk ért. Legend szétválasztotta a virágokat és a sövény galy-
lyait, hogy átengedje.
Az átjáró a levélfalon fénytelenebb volt, mint emlékezett rá. A szentjánosbo-
garak eltűntek, és hűvösség vette át a helyüket. Libabőrös lett a tarkója. Az indu-
latos vitatkozás után jólesett neki a hideg, de az itt fújó szél büdös volt, és rossz,
egy tévútra tért álom.
Ahogy a fülét hegyezte, nem hallotta a vendégek távoli nevetését, csak durva,
menekülő lépteket.
Valami nem volt rendjén.
– Tella… – Legend megjelent mellette, és megragadta a karját.

117
 – Kérlek, engedj el…
– Nem rólunk van szó… – Félbeharapta a mondatot. Szorosabban fogta Tella
karját. Összerándult, arca elsápadt, és a derengés körülötte elhalványult.
– Mi a baj? – kérdezte Tella.
Még több zaklatott lépés visszhangzott a távolban, és egy sor fojtott kiáltás
követte őket. Levelek hullottak a labirintus faláról, és elszáradtak, ahogy földet
értek.
– Tűnj el innen! – mondta Legend. – Menj a toronyba, és zárkózz be a szo-
bádba!
– Nem zárkózom be egy toronyba!
– Akkor fuss! Ezt az egyet tedd meg még értem; szerintem itt vannak a Fátu-
mok.
Aztán az ajkát a lányéra tapasztotta. Szorosan. Hevesen. Forrón. És túlságosan
is hamar.
Tella előretántorodott, ahogy Legend eleresztette. A labirintus körülöttük már
csak csontvázszerű ágakból és száraz levelekből állt. Tella egyenesen átlátott köz-
tük.
– A Fátumok csinálják?
– Tella, indulj már! – bődült el Legend.
Az undorító bűz a levegőben erősebb és édeskésebb lett, sűrű és édeskés, mint
egy kriptában, mint maga a halál, és két árnyékba burkolózott alak tűnt fel a sövény
túloldalán.
Tella ereiben megfagyott a vér.
A sápadt nő ékszeres szemkötőt viselt, a férfinak pedig hatalmas vágás ékte-
lenkedett a torkán, mintha levágták volna a fejét, hogy aztán visszarakják. A Meg-
gyilkolt Király és az Élőhalott Királynő.
Tella térde megrogyott, a torka kiszáradt.
Legend kezéért nyúlt, hogy vele együtt elmeneküljön, ám egy új sövény emel-
kedett fel közöttük, és elválasztotta őket.
– Ne! – Az öklével verte a sövény nyurga, szúrós és teljesen csupasz gallyait.
Gyengébb volt, mint a korábbi illúziók, de elég ahhoz, hogy akadályt képezzen
közöttük.
– Dante herceg – szólalt meg vontatottan a Meggyilkolt Király. – Azon tűnő-
döm, vajon a történelemkönyvek Halott Danténak hívnak-e majd, vagy teljesen
elfeledkeznek rólad.
– Micsoda tragédia – búgta az Élőhalott Királynő. – Az arcod csodásan muta-
tott volna egy érmén.

118
 Mielőtt Tella még egy szót kivehetett volna, a tüskés sövény megmozdult
előtte. Nekinyomódott a mellkasának, és hátrálásra kényszerítette. Egyre erőseb-
ben préselődött neki, egyre távolabb terelve Legendtől és a Fátumoktól.
Az a gazember! Legend varázslattal távolítja el innen, és neki nem áll hatalmá-
ban szembeszállni vele – vagy a Fátumokkal, akik eljöttek érte.
Meg akart fordulni, megküzdeni a háta mögötti fallal, és visszatérni Le-
gendhez. Ám a varázsfal rendíthetetlen volt, és bármennyire utálta, Tella kénytelen
volt belátni, hogy semmit sem tehet a Fátumok ellen azon kívül, hogy reményke-
dik, Legend erősebb náluk. Túlélte, amikor az Élőhalott Királynő és Őfelsége Szol-
gálóleányai megpróbálták megölni. Legend is túl fogja élni.
Muszáj neki…
Előtte a palota ragyogott holdfényesen a fekete égbolt előtt. Az egyetlen hely
a világon, ahol mintha nem lenne pokoli zűrzavar. A palotakert többi része még
mindig sötétségbe borult, a bál minden fénye kialudt. De Tella hallotta a tülekedő
embereket, ahogy kifelé igyekeznek a labirintus recsegő-ropogó ágai közül. El-
szórtan még mindig hallatszott némi kuncogás és nevetés, néhányan biztosan azt
hitték, hogy ez is a játék része.
Caraval idején Tella ugyanezt hitte volna, és azt, hogy ez Legend terve. De
érezte rajta a félelmet, amikor megcsókolta, és eltaszította magától.
Égett a lába, ahogy topánja a földhöz csapódott, miközben a sövény tovább
taszigálta a hátát. Súrlódott a talajon. Érezte a por kavargását, hallotta a gallyak
recsegését, és ekkor…
Megrázkódott alatta a föld. Biztatta magát, hogy fusson tovább. De már nem
hallotta a sövényt. Amikor lassított, nem érezte a hátában. És amikor megfordult,
nem látta.
A sövény, a labirintus, a ruháján röpködő pillangók, minden, ami a bál része
volt, eltűnt. Csak az ég felé tartó vastag, kacskaringós füstcsíkok maradtak.
Ne! Ne! Ne! Tella nem tudta, hogy kiáltotta-e a szavakat, hogy sóhajtotta őket
vagy csak gondolta. Azt viszont tudta, hogy egyetlen ok létezik, amitől Legend
varázslatai hirtelen megszűnhetnek.
Meghalt.
– Ne! – Ezúttal egyértelműen kiáltás volt. Aztán lába megadta magát, és ő
térdre rogyott.

119
120
 25

Donatella
TELLA ÉREZTE A FEKETE FÖLDET a keze és térde alatt, de azt már nem
tudta eldönteni, hogy az száraz, nyirkos vagy szúrós a fűtől és a gallyaktól. És azt
sem, hogy milyen sokáig hevert magatehetetlenül. Csak annyit tudott, hogy fel kell
állnia. Mozgásban kell maradnia, futnia tovább, amire Legend kérte az utolsó sza-
vaival.
Száraz zokogás rázta meg a mellkasát, ahogy megpróbált felemelkedni.
Legend nem marad örökre halott. Ez nem olyan, mint ami az anyjával történt,
akit sosem lát viszont. Legend vissza fog térni az életbe. De egyelőre elment.
Visszanézett a romhalmazra, amely percekkel ezelőtt még a labirintus volt, ám
Legend nem bontakozott ki a füstből.
Bolondokháza tombolt ott, ahol órákkal ezelőtt még varázslat és pillangók
szálltak. Hallotta a menekülő embereket, azoknak az ügyetlen lépteit és zihálását,
akik nem voltak hozzászokva a futáshoz.
Talpra küzdötte magát. Tudta, hogy menekülnie kell. Legend erre kérte az
utolsó szavaival. De mi fog történni a testével, ha itthagyja? És ha a Fátumok rá-
jöttek, hogy ő Legend? Ha elvitték a testét, hogy amikor visszatér az életbe, újra
meg újra megölhessék?
Tella a csetepaté felé rohant.
– Hagyd el a várost! – kiáltotta valaki, akit meglátott. – Tűnj el innen!
Nem tudta, kettőnél több Fátum van-e a közelben, de ha azért jöttek, hogy
megöljék Elantine örökösét, akkor nem félnek a lelepleződéstől. És valószínűleg
legközelebb a palotát foglalják el. A szabadtéri területekkel ellentétben az még
mindig fényesen ragyogott, érintetlenül. Egyelőre. Amikor a Fátumok elfoglalják
a palotát, aztán a Birodalmat, a szökőkutak mind vérrel telnek majd meg.
Merev kéz ragadta meg a vállát.
– Mit csinálsz?
Tella megfeszült, harcra készen, annak ellenére, hogy felismerte a hangot,
mély és zengő akcentussal, és csak egy kicsit remegett meg: Julian.
Nehéz volt kivenni az arcát a sötétben. De ahogy ujjai figyelmeztetőn a lány
vállába vájtak, az eleget elárult. Már tudta, mi történt.
– Vissza kell mennünk a labirintusba a testéért – mondta a lány.
– Tella – szorította meg a vállát Julian –, a fivérem halott.
– De fel fog támadni… ugye? – Próbálta lerázni magáról Julian kezét, de az is
lehet, hogy csak remegett.

121
 – Halhatatlan; vissza fog jönni.
– Miért hangzik úgy, mintha ebben nem lennél teljesen biztos?
– Mert most épp a te életed próbálom megmenteni. Megesketett rá, hogy ha
bármi történik vele, biztonságba juttatlak.
Julian elengedte a vállát, megragadta a karját, és a palotával ellentétes irányba
húzta.
– Várj, várj… – zihálta Tella. – És Scarlett?
– Ő nincs itt. – Julian erősebben megrántotta Tella kezét, átkényszerítve egy
füstfelhőn. – Amikor nem jött el a találkozónkra a labirintushoz, elindultam meg-
keresni… de nincs a palotában.
– Akkor hol van?
– A gróffal.
– De… de… – hebegte Tella. – Nekem azt mondta, hogy lefújja a játékot.
– Bárcsak ezt tette volna! – morogta Julian, szavai foszlányokban érkeztek,
ahogy gyorsabb futásra biztatta Tellát. – A szobájában találtam egy üzenetet a
gróftól, amiben arra kéri, hogy ma találkozzanak.
– Hol lakik a gróf?
– A város határában… túl a romokon, a Templomnegyedtől délre.
– Akkor odamegyünk.
Elhallgattak, csak a zihálásuk hallatszott. Julian mondhatta volna azt is, hogy
előbb biztonságba juttatja Tellát, és egyedül indul Scarlett keresésére. De úgy tűnt,
Scarlett iránt érzett szerelme nagyobb súllyal esett latba, mint a Legendnek tett
ígérete, vagy tudta, hogy nincs értelme Tellával vitatkozni. A lány mindig is ezért
kedvelte. Sosem mondott le Scarlettről.
Gyorsan vágtak át a sötétbe borult városon, ám a pletykáknál nem lehettek
gyorsabbak.
– Dante herceg meghalt – szétpasszírozta a labirintusa!
– A volt trónörökös visszatért, és megölte Dante herceget!
– Dante herceget megölte valaki a labirintusban!
– Betolakodók elfoglalták a várost, és lefejezték Dante herceget!
Némelyik közelebb állt az igazsághoz, mint a többi, de egy dolog közös volt
bennük: Legend meghalt.
Tella léptei elbizonytalanodtak, de nem állt meg. Inkább még gyorsabban fu-
tott. A Fátumok megnyertek egy újabb kört. De amint megtalálja a nővérét, és Le-
gend visszatér az életbe, mind elmennek az Eltűnt Piacra. Ott kiderítik, hogyan
lehet elpusztítani a Hullócsillagot, és képesek lesznek megállítani a többi Fátumot
is.

122
 Mire Juliannel hajnalban elérték a város határát, kilyukadt a topánja. Ragyogó,
vérvörös napfelkelte volt, mintha valaki felhasította volna a felhőket, és elmosó-
dott vörös csermelyek törtek volna elő belőlük eső helyett. Bármelyik másik reg-
gelen ez rossz előjelnek tűnt volna, de ma illett az alkalomhoz, mintha az égbolt is
harcban állna.
Poros, száraz, sárguló füves pusztaság húzódott a város és a gróf birtoka között.
Tella és Julian lépteinek fáradt trappolásán kívül csak egy kutya szomorú csaho-
lása hallatszott.
Most, hogy lassítottak, Tella próbált levegőhöz jutni. Mélyet lélegzett, de a
levegő mocskosnak tűnt, akár a város legkoszosabb részein, nem pedig az üde vi-
déken. A bűz erősödött, és a kutya szomorú üvöltése is egyre hangosabbá vált,
ahogy a gróf birtokának közelébe értek.
Tella átkarolta magát, Julian pedig közelebb húzódott hozzá.
A gróf rezidenciája olyannak tűnt, mint egy tündérmese kezdete, még a mágia
érkezése előtt. A kertjei teli voltak különleges, ápolt virágokkal, amelyeket látha-
tóan nagy gonddal ültettek el. Ám az épület külső festése lepattogzott, az ablakok
tiszták voltak, de teli repedésekkel, és az omladozó kémények sürgős javításra szo-
rultak. Még a házig vezető hosszú ösvényt is repedések borították.
– Azt hittem, a gróf otthona fényűzőbb – csodálkozott el Tella. – Scarlett sok-
kal jobb állapotúnak írta le.
– Szerintem a múltkor nem olyannak látta, amilyen valójában. Túlságosan iz-
gatott volt a találkozás miatt. És nem is bűzlött ennyire. – Julian az orra és a szája
elé tartotta a kezét. Tella szintén, a gyomrát karmolászta az idegesség. A bűz olyan
átható volt, hogy a lány öklendezett az úton a bejárati ajtó felé. Résnyire kinyitotta
az ajtót, még többet kiárasztva az átkozott bűzből.
A kutya megint csaholt, hosszan és élesen.
Tella megtorpant, ahogy az ajtó nyikorogva teljesen feltárult, és szakadatlan
zümmögés csatlakozott a kutya elgyötört vonyításához. Nem tudja, hogyan lépett
be, de egész életében bánni fogja. Nem üdvözölték őket szolgálók, és nem is pró-
bálták elhajtani. Csak a kutya szüntelen vonyítása, a legyek zümmögése és Tella
néma fohászai maradtak.
Ne engedd, hogy a nővérem halott legyen!
Ne engedd, hogy a nővérem halott legyen!
Mert itt bizonyosan meghalt valaki. A gyomorforgató bűz erősödött, ahogy Ju-
liannel elhagyták az előszobát, és elérték a nyitott könyvtárat.
Tella megtántorodott, ahogy meglátta a gróf holttestét. Vagyis azt, amit a gróf
holttestének hitt. Az első emeleti könyvtárban ült egy nagy székben az asztala mö-
gött, és úgy festett, mintha a bőrét leperzselték volna a testéről.

123
 A kutya mellette megint felvonyított, szomorú pofáját rázta, igyekezett elhaj-
tani a gróf maradványaiból lakomázó legyeket és férgeket.
Tella próbálta elszakítani a tekintetét az összeégett holttesttől: elég halállal ta-
lálkozott ezen a héten, nincs rá szüksége, hogy még egyszer a szemébe nézzen.
Sosem látott még tűzzel megnyúzott testet, és azt kívánta, bárcsak most se látná.
De nem bírta elfordítani a fejét a hátborzongató látványtól. Ilyesmi nem lehetséges.
Ha a grófot élve elégették, a könyvtár többi részének tüzet kellett volna fognia. De
mintha valaki arra utasította volna a lángokat, hogy csak őt pusztítsák el.
Tella hátratántorodott, ahogy eszébe jutott, mit mondott neki Jacks.
„Legalább ledöfte, nem pedig halálra égette az erejével… A tűz a legfájdalma-
sabb halálnem.”
– Azt hiszem, tudom, ki tette – mondta Tella. – A Hullócsillag itt kereste Scar-
lettet.
Julian elsápadt.
– Miért keresné Bíborkát?
– Anyánk miatt. Mielőtt megölte, a Hullócsillag azt mondta, Paloma kénysze-
rítette vissza a jóskártyákba; biztosan már korábban is volt szabadon, és anyánk
bebörtönözte. Talán az kevés volt már neki, hogy őt megölte, most már a lányait
is akarja.
Ami azt is megmagyarázná, miért volt feldúlva a lakásuk.
Tella reménykedett benne, hogy téved. Nem viselné el, ha ugyanúgy elveszíti
a nővérét, mint az anyját. De elképzelni sem tudta, ki más tehette ezt, vagy ki más
lenne rá képes. Sosem kedvelte Nicolast, de a tény, hogy halálra kínozták, egyér-
telműen azt mutatta, hogy nem árulta el a nővérét, legalábbis nem egyhamar.
Lehet, hogy Scarlettnek sikerült megszöknie. Úgy tűnt, az összes szolgáló el-
menekült, talán magukkal vitték a nővérét. Vagy sikerült elbújnia, és nekik csak
meg kell találniuk.
Julian megpróbálta kivonszolni a kutyát a helyiségből, ahogy Scarlett keresé-
sére indultak. Ám az állat nem akart kijönni; tovább üvöltött, és őrizte a gazdáját,
amíg Tella és Julian átkutatta a birtok összes mocskos centijét Scarlett után.
– Bíborka! – kiáltotta Julian, és Tella esküdni mert volna, hogy könnybe lábadt
a szeme. Nem sírt, de közel járt hozzá. – Bíborka!
– Scarlett! – kiáltott Tella vele egy időben, addig ismételgetve a nevet, amíg
bele nem fájdult a torka. A látása elhomályosult, miközben átfésülték a szekrénye-
ket, pincéket és ruhákkal letakart bútorokkal teli szobákat. Mire Juliannel befejez-
ték a keresést, Tella lába remegett, úszott a verejtékben, és nyomát sem lelték,
hogy nővére valaha itt járt.

124
 Julian is csatakos volt az izzadságtól. Haja a homlokára tapadt, inge pedig a
mellkasára, ahogy eltántorogtak a háztól az üres istállók felé. Ez volt az egyetlen
hely a birtokon, amely nem bűzlött a haláltól.
De Tella nem akart itt pihenni. Nem akart összekucorodni a szalmában, és me-
genni az ételt, amelyet Julian a konyhából lopott. Nem akarta újra végigvenni a
borzalmakat, vagy csendben ülni, miközben legszörnyűbb félelmei valóra válnak.
Máris elveszítette az anyját és Legendet. A nővérét nem fogja.
A mellkasa elszorult, és egy kétségbeesett pillanatig azt kívánta, bárcsak Jacks
elvenné a fájdalmát.

125
 26

Scarlett
SCARLETT VÁRTA, HOGY a világ megrázkódjon, a csónak meginogjon és
a gyomra felforduljon. De csak a gyomra tett eleget a várakozásainak. Émelygő
nyugtalanságtól fortyogott, ahogy a lány felült a pihe-puha ágyban, és a szemét
kinyitva meglátta a krém-és aranyszínű oszlopokat, szőnyegeket és ágyneműket,
néhol a rózsaszín finom árnyalataival.
Az apja emblematikus színét, a lilát nem látta sehol. Nem érezte átkozott par-
fümjének illatát, és nem látta gyűlöletes arcát sem. Mégsem érezte magát közel
sem biztonságban, ahogy kimászott a félhold alakú, fátyolvékony lepedővel fedett
ágyból.
Ügyetlen léptekkel, még mindig bizonytalanul a drogtól, amellyel elkábították,
átvágott az állatszemű puttók torzó fejeiben végződő oszlopok között. Tündéri és
helytelen. De közel sem volt annyira felkavaró, mint az állati testrészekkel bíró
emberek freskói a plafonon.
Valakinek itt nagyon eltorzult az ízlése.
A gyomra háborgott, ahogy Scarlett elérte a padlótól a plafonig érő ablakokat,
és gyorsan szétrántotta a függönyt.
Még több végtelen boltív, arany és fehér árkádok. Nem tudta megmondani, hol
van, de nem egy hajón, sem pedig a kikötőben vagy az óceánon. Mintha visszauta-
zott volna az időben, amikor Valenda romjai még nem romok voltak.
Megfordult és futott, talpával a krémszínű puha szőnyegeken dobogott, ajtót
keresett. Az Álmodozás Kulcsa még mindig a zsebében pihent, csak egy zárat kel-
lett hozzá találnia. De csak rózsaszín függönyök fátylát találta, alig voltak vasta-
gabbak, mint a hártyavékony lepedők az ágyán.
Szétrántotta őket, és berontott egy társalgóba, amely teli volt még több freskó-
val. Az aranyketrecnél megtorpant. Elfoglalta majdnem a szoba felét. A ketrec
egyik oldalán volt egy ajtó, a ketrecben pedig egy fiatal nő levendulaszínű ruhában,
egy hintán ülve, akár egy madár.
Scarlett elrohanhatott volna mellette. A fogolynő enyhén lehajtotta a fejét, a
szeme csukva volt, mintha épp most ringatta volna álomba magát. Ha Scarlett nem
csap zajt, fel sem ébreszti. De nem szökhet meg, rabságban hagyva egy másik
lányt.
Óvatosan közelebb lépett.

126
 Nem kavarogtak baljós színek a foglyul ejtett fiatal nő körül, de Scarlettre rá-
tört a bizonytalanság, ahogy megközelítette. Volt mindebben valami ismerős, de
gondolatai még mindig túl kuszák voltak a drogtól, hogy kibogozza, mi lehet az.
A csillogó zár a ketrec aranyajtaján nagyobb volt, mint Scarlett ökle. Benyúlt
a zsebébe, hátha az Álmodozás Kulcsával ki tudja nyitni, de a ruhája elrejtette a
zsebet, mielőtt az ujjai elérhették volna. Ugyanebben a pillanatban a fogoly fel-
kapta a fejét, és kiderült, hogy a szeme ugyanolyan levendulaszínű, mint az öltö-
zéke.
– Hát nem drága? – Hangja rekedt volt, mintha régóta nem szólalt volna meg.
– Sajnos nem tudsz kiszabadítani, kis halandó. Csak a valódi halál szabadíthat ki
ebből a ketrecből.
– De nem tudok igazán meghalni – tette hozzá egy másik hang.
Scarlett megpördült.
Egy pillanatra azt hitte, angyalt lát. A nagydarab férfi a legtisztább fehérbe
öltözött, és szikrák vették körbe, amelyektől Scarlett úgy látta, mindjárt lángra kap
körülötte a levegő.
Esküdni mert volna, hogy az aranyketrec fénytelenebbnek tűnt, ahogy most a
férfi mellette állt. Olajszínű bőre ragyogott, és sűrű barna hajába aranyszínű tin-
csek vegyültek, amelyek illettek a ragyogó szeméhez. Egyértelmű volt, hogy nem
ember.
– Üdv, Scarlett! – húzta fel a férfi lassan a szája sarkát.
Meggyőző mosoly lehetett volna, ha nincs az aranyló szempár, amely egy má-
sodperc késéssel csillant fel, és vetett ráncokat, mintha a férfinak utólag jutott
volna eszébe, hogy egy mosolynak az egész arcon tükröződnie kell.
– Pont úgy nézel ki, mint az anyád. De ő sosem állt volna meg kiszabadítani
Anissát, ha úgy gondolja, ő maga megszökhet. Paradis könyörtelen volt.
Úgy mondta ki a könyörtelen szót, ahogy más a gyönyörűt ejtené. Mosolya
ezúttal a szemét is elérte, amely úgy csillogott tőle, akár a lopott csillagok; fénye-
sebben ragyogott, mint körülötte a szikrák, amelyek szinte valódi lángokként me-
legítették a szobát. Scarlett azonnal tudta, ki ez a halhatatlan előtte: a Hullócsillag.
A Fátum, amelyik Tella szeme láttára megölte az anyjukat.
Hátratántorodott, a válla nekicsapódott a ketrecnek. Nem tudta, mit akar tőle a
Hullócsillag, de nem is volt rá kíváncsi. Próbált eljutni mellette az ajtóig.
– Azzal hibát követnél el. – Keze, ahogy Scarlett vállára hullott, elég súlyos és
erős volt ahhoz, hogy egyetlen szorítással összeroppantsa a lány csontját.
– Gavriel, finomabban, különben összetöröd – figyelmeztette a nő a ketrecből.
A Hullócsillag keze ellazult, de nem engedte el.

127
 – Nem kívánok ártani neki. Azért hoztalak az Állatseregletbe, auhtara, hogy
megvédjelek.
A Hullócsillag személyes védelme alatt állni – az utolsó dolog, amire Scarlett
vágyott. De valószínűleg borzalmas ötlet lett volna ezt kimondani. Próbált arra
koncentrálni, amit az imént mondott neki. Ha kijut innen – mert ki fog jutni –,
képesnek kell rá lennie, hogy elmondja a többieknek, pontosan hol járt. Az Állat-
sereglet nem a fatális helyek egyike?
Nem foglalkozott annyit a fatális helyekkel, mint a Fátumokkal, de arra emlé-
kezett, hogy az Állatsereglet valamiféle állatkert teli mágikus kimérákkal és állati
testrészekkel bíró emberekkel, ami megmagyarázta a felkavaró freskókat és a ket-
recben tartott nőt.
Scarlettnek eszébe ötlött, hogy talán a Hullócsillag neki is ilyen fogságot szánt.
Kavargó gondolatai nem idéztek fel róla sok mindent azon kívül, hogy ő teremtette
az összes Fátumot, és hogy megölte az anyját. Talán úgy gyűjtötte a nőket, akár a
háziállatokat, és Scarlett volt a következő szerzeménye.
– Szerintem még mindig fél tőled – szólt közbe a fiatal nő a ketrecben.
– Nem kell félned tőlem, auhtara. – A szorítása kicsit tovább gyengült a lány
vállán, ahogy megint használta ezt az idegen szót. Scarlett beszélt nyelveket, de
ezt még sosem hallotta.
– Miért szólítasz így folyton?
A Hullócsillag kísérletet tett egy mosolyra, amely a legkevésbé sem tűnt mo-
solynak.
– Az anyanyelvemen így mondják, hogy „lányom”.
A díszes helyiség forogni kezdett Scarlett körül. Nem tudta eldönteni, hogy a
Hullócsillag megrémíteni akarja, vagy meghökkenteni. Remélte, hogy ez csak egy
gonosz tréfa, de nem volt benne biztos, hogy a halhatatlan képes tréfálkozni. Ő
volt az a szörnyeteg, akihez a többi szörnyeteg mérte magát. Scarlett nem tudta, rá
nézve mi következik abból, amit mondott, de nem is akarta megtudni.
Nem akart hinni neki.
Elment az esze.
Biztosan téved.
Ennek tévedésnek kell lennie. Az apja is gyilkos és hataloméhes volt. Nem
érdemelt még egyet.
Ez nem lehet igaz! – habár lelke legmélyén Scarlett emlékezett rá, milyen gyak-
ran megjegyezték az emberek, hogy Tella mennyire hasonlít az apjára, ő viszont
egyáltalán nem. Az anyjuk egy viharos románc után ment hozzá az apjukhoz, erről
Scarlett hallotta pletykálni a szolgálókat pár évvel ezelőtt. Azt mondták, gyorsan

128
lezavarták az esküvőt, mert Paloma várandós volt – és néhány szolgálólány meg-
esküdött rá, hogy nem Marcello Dragna gyermekével.
– Jobb lett volna, ha előtte nem elrablod – szólt közbe a fiatal nő a ketrecből.
– Szegény lány sokkot kapott.
– Hallgass, Anissa, vagy holnap reggel kisebb ketrecben ébredsz. – A Hulló-
csillag visszafordult Scarletthez. – Látom, nehezen hiszed el, de bizonyára voltak
ráutaló jelek, hogy nem vagy teljesen ember. Képes vagy olyasmire, amire más
emberek nem?
– De hát ember vagyok! – ellenkezett Scarlett, habár ragyogó lila félelmetes
árnyalatait látta kavarogni maga körül. Tudta erről az adottságáról, hogy nem nor-
mális, hasonlóan új keletű képességéhez, hogy mások érzéseit is látja. – Nem va-
gyok Fátum.
– Nem, valóban nem vagy az, de a lányomként azzá fogsz válni.
A Hullócsillag nem emberi mosolya még szélesebb lett. Valószínűleg meg
akarta nyugtatni, de távolról sem volt semmi megnyugtató egy férfiban, aki épp az
imént mondta egy rabságban tartott nőnek, hogy kisebb ketrecbe rakja, és hogy
Scarlettet is szörnyeteggé változtatja.
– Áruld el, auhtara, mire vagy képes?
Scarlett nagyot nyelt. Nem akart válaszolni a kérdésre, de tudta, hogy ez egy
teszt, és nem szerette volna megtudni, mi történik, ha elbukik rajta.
– Mindig is színekként láttam a saját érzéseim – vallotta be –, de mostanában
elkezdtem látni más emberekét is.
– Látod bármelyik érzésemet? – kérdezte a Hullócsillag még mindig visszafo-
gott hangon. Egy újabb teszt, és Scarlett ezúttal nem tudta, mi a helyes válasz. Úgy
hitte, az emberek nem szeretnék, ha belesne az érzéseikbe. Ha ezt a nevelőapja kéri
tőle, a helyes válasz egyértelműen nem lett volna. De a Hullócsillag az a Fátum,
aki más Fátumokat teremtett. Nem örült volna tehetségtelen lánynak.
Nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon. Sosem próbálta szándékosan meg-
nézni mások érzéseit, ráadásul a Hullócsillag Fátum volt, nem pedig ember. De
mint kiderült, ő maga sem volt teljesen az.
Kicsit jobban kihúzta magát, félretette minden félelmét, aggodalmát és rette-
gését, amíg olyan színfoszlányokat nem pillantott meg, amelyek nem a sajátjai.
Dühös vörösökre és gonosz lilákra számított, viszont a Hullócsillagot pompás
aranysárga alkotta.
A Hullócsillag elégedett volt, és minden pillanattal egyre derűsebb. A lány
mohó zöld színt látott rajta, ahogy a Fátum figyelte, miként használja rajta az ere-
jét.
– Mit látsz? – kérdezte.

129
 – Örülsz, hogy itt vagyok, jobban, mint számítottál rá… és büszke vagy rám.
Rézszínű szikrákat látok mindenfelé, miközben ezt mondom.
– Kiváló. – A Hullócsillag bólintott, és a mohó zöldek körülötte sötétebb, kap-
zsibb árnyalatot öltöttek. – Tudtam, hogy tehetséges leszel. Volt egy másik Fátum
hasonló képességgel. Irányítani tudta az érzéseket, de ez az adottság nem működött
a halhatatlanokon.
– Csak látom az érzéseket, irányítani nem tudom őket – javította ki Scarlett.
– Csak mert eddig nem segítettem neked. – A Hullócsillag kinyúlt, hogy meg-
simogassa a fejét.
Scarlett önkéntelenül elhúzódott előle. Ha el akarja rabolni és egy ketrecbe
dugni, úgysem elég erős ahhoz, hogy megállítsa. De sosem fogja elfogadni a sze-
retetét. Talán nem ez volt a túlélés legokosabb módja, de nem minden szól a túl-
élésről.
A Hullócsillag leengedte a kezét, és Scarlett meglepetésére újra nem emberi
mosolyát villantotta felé.
– Csalódtam volna benned, ha túl könnyen elfogadsz. De nem fogsz mindig
harcolni ellenem. Te vagy az egyetlen gyermekem. Amikor elfoglalom a trónt,
megosztom veled az egész Középbirodalmat, ha azzá válsz, amivé szeretném.
Intett a hatalmas kezével, és Scarlettet átjárta az iszonyat, ahogy a szikrák a
levegőben lángokká robbantak szét, amelyek ragyogó alakzatokban töltötték be a
teret a fejük felett. Scarlett látta magát egy trónszéken báli öltözetben, fején éksze-
rekkel kirakott korona, előtte pedig kérők sora, némelyik térdel, mások gondosan
kiválasztott ajándékokat nyújtanak felé.
– Ha kiteljesíted az erődet, valóra válthatom a legvadabb álmaidat. Fátummá
tehetlek, mint ami én vagyok.
Scarlett visszanyelte, hogy a közös uralkodás vagy a Fátummá válás sosem
volt az álma, mire a Hullócsillag újra legyintett, és a tüzes kép megváltozott.
Scarlett még mindig a trónteremben ült, de most a Hullócsillag lábánál, és ko-
rona helyett egy kalicka díszelgett a fején.
– Kiválaszthatod a jövőt, amit szeretnél. Távollétemben gondolkozz el ezen.
Szeretni való Bebörtönzött Hölgyem majd elszórakoztat, és emlékeztet rá, milyen
következményekhez vezet, ha megpróbálod elhagyni az Állatseregletet.
A Hullócsillag megsimogatta az aranyketrecet, és Scarlett rájött, miért olyan
ismerős a fiatal nő. A Bebörtönzött Hölgy egy másik Fátum. A jóskártyákban a
lapja kettős jelentéssel bír: olykor szerelmet ígért, de általában áldozathozatalt.
Scarlett nem emlékezett rá, mik a Bebörtönzött Hölgy képességei, de remény-
kedett benne, hogy nem valamiféle jövendőmondás, ám ekkor a fiatal nő szeme
liláról fehérre változott, ahogy azt mondta:

130
– Alig várom, hogy végignézhessem, ahogy azzá változol, amivé ő akarja.

131
 27

Donatella
TELLA AZT REMÉLTE, találkozik Legenddel, amikor végre elnyomja az
álom. Nem gondolt bele, hogy talán távolságtartó lesz a visszautasítása miatt, vagy
épp még halott, csak remélte, hogy ott lesz. A Vadidyll-kastély padlóján húzta
maga után a rongyos, égszakadáskék szoknyáját, rátapadtak a lepotyogott csillá-
mok az eldobott papírcsillagokról, miközben Tella átkutatta a bál nélküli bálter-
met.
Tudta, hogy álmodik, mégis inkább elfeledett emléknek érzett mindent. Ellen-
tétben a legutóbbi Caraval első éjszakájával, amikor itt szegődött Dante mellé, a
bálterem ezúttal néma volt, eltekintve a néhány szánalmas ünnepi szökőkút csepe-
gésétől. Az előző Caravalon csobogott belőlük a sötétbordó bor, de most csak rozs-
davörös folyadék szivárgott, az összetört szívek színében.
Jacks ballagott elő a közepén lévő ketrecből gyűrött és félig begombolt ruhák
elegáns foltjaként. Az aranyhaja a szemébe hullott, és fényesebben ragyogott, mint
bármi a helyiségben. Zabolátlannak tűnt, és szebbnek, mint azt Tella elismerte
volna.
Mozdulatai nyeglék, de kecsesek voltak, ahogy lehasított egy gerezd égszínkék
almát, ugyanolyan színűt, mint Tella ruhája.
A lány hirtelen elpirult, ahogy Jacks a szájába tette a gyümölcsdarabot, és na-
gyot harapott belőle.
– Te mit keresel itt? – kérdezte.
– Szórakozást, de nem megy olyan jól, mint reméltem. – Jacks közelebb őgyel-
gett hozzá. Kifejezetten isteni illata volt ma éjjel; almaillat valami drága fűszerrel,
amit Tella nem bírt beazonosítani. Próbálta meggyőzni magát, hogy pusztán azért
élvezi az illatát, mert ébren csak a halál szagát érzi, de Jacks minél közelebb jött,
annál inkább küzdenie kellett a késztetés ellen, hogy mélyen belélegezze. Valami
nagyon nem volt rendjén ezzel az álommal.
– Nem így értettem – mondta Tella egy szuszra. – Csak egy éjszakára adtam
engedélyt, hogy belépj az álmomba.
– Akkor miért nem próbáltál ma éjjel távol tartani? – Tökéletes ajkai a penge
éles hegyével játszottak. – Mire gondoltál elalvás előtt?
– Nem rád.
– Tényleg? – csipkelődött Jacks. – Nem azt kívántad, hogy bárcsak elvenném
a fájdalmad? – Tovább játszott a késsel, de földöntúli tekintete ellágyult, ahogy
végighordozta Tella fésületlen fürtjein, kesztyűtlen kezén át tönkrement báli

132
ruhájának cafrangos szegélyéig. Tella szinte már azt hitte, Jacks aggódik érte, ami-
kor az megszólalt:
– Borzalmasan nézel ki.
– Nem szép dolog ilyet mondani egy lánynak – csattant fel Tella.
– Nem azért jöttem, hogy szépelegjek, szerelmem. – Egy koppanással a padlóra
ejtette a kést, és közelebb lépett. – Azért vagyok itt, mert te azt akartad.
– Nem, nem akartam ilyet.
– Akkor ne vegyem el a fájdalmad? – A szeme makulátlan kék, akár a csiszolt
óceáni üveg. – Elintézhetem, hogy azt érezd, amit csak szeretnél, amikor feléb-
redsz. Mindössze csak kérned kell.
Hűvös keze közé fogta a lány arcát, és közelebb hajolt.
El kellett volna húzódnia. A megszállottság szó jutott az eszébe. De amikor
Jacks megérintette, nem volt képes amiatt aggódni, hogy ez borzalmas ötlet, vagy
gyűlölni az érintését, hiába ez lett volna a helyes. Hűvös bőre megnyugtatta felfor-
rósodott arcát, meggyőzte, hogy hunyja le a szemét, fogadja el az ajánlatát.
– Hát nem jobb így? – Jacks hideg ajkai a lány fülénél jártak, az érzékeny bőrt
simogatták. – Csak mondd, hogy igen, és elűzök mindent, ami fáj. Elintézem, hogy
elfelejtsd mindet. És olyan dolgokat adhatok neked, amiket a halott hercegecskéd
nem.
Borzongás futott végig Tella gerincén, és szeme felpattant. Nem ezt akarta.
Minden, ami fájt, egyúttal minden, ami számít – Legend, az anyja, Scarlett, a bi-
rodalmat elfoglaló Fátumok.
Megrázta a fejét, és elhúzódott. Nincs szüksége Jacksre ahhoz, hogy jobban
érezze magát. Fel kellett ébrednie, meg kellett találnia a nővérét, és el kell jutnia
az Eltűnt Piacra, hogy megvegye a titkot, amelyből talán kiderül, hogyan pusztít-
hatja el a Hullócsillagot. Nem akarta kitörölni a fájdalmát: szüksége volt rá, hogy
cselekvésre sarkallja. Csak mert negatív érzelem, az nem jelenti azt, hogy nem
értékes.
– Elég ebből!
Jacks hátrahőkölt, és végigfuttatta a nyelve hegyét a fogain.
– Nem akarod jobban érezni magad?
– Nem, és téged sem akarlak!
Jacks felnevetett, hátravetette aranyfürtös fejét, és kacagása végigvisszhang-
zott az elhagyatott báltermen.
– Ezt mondod, szerelmem, de egy részed akar, különben itt sem lennék.

133
 28

Scarlett
SCARLETT ÚGY TETT, mintha nem rettegne. Úgy tett, mintha nem esett
volna csapdába a fatális Állatseregletben. Úgy tett, mintha a szilva megkövült ár-
nyalatai helyett érzései békés rózsaszínek lennének, amelyek illenek a lefátyolo-
zott kanapéágyhoz, amelyen feküdnie kellett.
A Hullócsillag távozása után egyből használni akarta az Álmodozás Kulcsát,
de a Bebörtönzött Hölgy le sem vette róla a szemét. A ketrece miatt fizikailag nem
tudta megakadályozni abban, hogy távozzon, de Scarlett nem akarta, hogy a Fátum
kiabálva őrt hívjon, mielőtt megszökhetne. Biztonságosabb lesz kiosonni, ha el-
aludt.
– Bármit is tervezel, elmondhatod. – A Bebörtönzött Hölgy kecsesen leugrott
az ülőrúdról, és eljött a ketrec széléig, az aranyrácsok mögül figyelve Scarlettet.
Mosolya sokkal meggyőzőbb, mint a Hullócsillagé, de ettől még ő is Fátum, és bár
bebörtönözték, elég hűségesnek tűnt a Hullócsillaghoz.
Scarlett másik apjának, Marcellónak voltak ilyen őrei, fiatalabbak, akiknek azt
mondta, legyenek barátságosak a lányaival, hogy különösen közelről tarthassák
szemmel őket.
– Nem tervezek semmit – felelte Scarlett.
– Dehogynem tervezel – vitázott a Fátum.
– A képességed miatt mondod ezt? – Scarlett még mindig nem bízott a Bebör-
tönzött Fátumban, viszont kíváncsi volt rá. Arra emlékezett, hogy a lapja mit jelent,
de nem jutott eszébe a képessége. – Amikor az előbb elfehéredett a szemed, a jö-
vőbe néztél?
– Régebben láttam a jövőt, kedveském. Mielőtt ebbe a ketrecbe kerültem. Sze-
rettek az adottságom miatt. Az emberek féltek a többi Fátumtól, de engem imádtak,
és tudták, hogy megbízhatnak bennem, mert képtelen vagyok hazudni. Ez a ketrec
elgyengítette a képességeimet. Csak apró villanásokat látok az eljövendő dolgok-
ból. Néha támadnak halovány benyomásaim arról, mely döntések helyesek, és me-
lyeket jobb nem meghozni. De egyetlen tulajdonságom maradt érintetlen, az, hogy
nem bírok hazudni.
Scarlett kétkedve nézte a Fátumot, ahogy az kopogni kezdett a ketrec rácsain.
Az a rész ismerősen hangzott, hogy nem tud hazudni, de ettől még nem bízott meg
benne.

134
 – Még mindig úgy nézel rám, mintha az ellenséged lennék, pedig még nálad is
nagyobb kelepcébe kerültem. Tudod, milyen borzalmas, ha valakit háziállatként
tartanak?
Nem. De Scarlettnek olyan érzése támadt, ha nem tűnik el innen mihamarabb,
akkor megtudja.
– Miért zárt ebbe a ketrecbe?
– Nem egyedül tette, hanem a másik Fátummal, az Apotikussal: ő fémeket és
köveket tud mozgatni az elméjével. Az Apotikus kialakította a ketrecet, Gavriel
pedig a tüzével leforrasztotta, hogy rajta kívül mindenki számára áthatolhatatlan
legyen. Ugyanezt tette a Halálhírhozó Leánnyal, amikor az Apotikussal gyöngy-
kalickát rakatott a fejére. Hozzá hasonlóan én sem szabadulhatok, csak ha már a
Hullócsillag végleg meghalt.
Ibolyaszínű szeme megtelt szomorúsággal, de Scarlett látta a körülötte go-
molygó erőszakos lila csóvákat. Nem volt hűséges a Hullócsillaghoz, de az nem
azt jelentette, hogy Scarletthez az lenne. Csak az számított neki, hogy kijusson a
ketrecéből.
– Gavriel élvezi, ha megbüntethet valakit. Ha okos vagy, rám hallgatsz. Ha
egyszer megszerzi a Középbirodalom koronáját, megkezdődik a terror rémuralma.
Kizárólag azért nem ül most a trónon, mert imád játszani a halandókkal, és azt
akarja, hogy az alattvalói szeressék, mielőtt meggyűlölik.
– Nem fog sikerülni neki – tiltakozott Scarlett. Legend nem volt a szíve
csücske, de ő mindent meg fog tenni, hogy megtartsa a trónt.
– Ó, édesem! – sóhajtotta a Fátum. – Már neki is fogott terve megvalósításának.
Amíg te aludtál, akár egy kimerült úrihölgy, Gavriel elküldött néhány hű Fátumot,
hogy megöljék a következő császárt.
– Micsoda? – Scarlett érezte, hogy az összes vér kifut az arcából. Legend nem
halhatott meg. Legend halhatatlan. A halhatatlanok nem szoktak meghalni. De
Scarlett mindenkinél jobban tudta, hogy Legendet meg lehet ölni – látta a holttestét
az első Caraval idején. Végül persze vissza fog térni az életbe. De ha most tényleg
halott, akkor mi lesz Tellával és Juliannel?
Amikor Scarlett elindult Nicolashoz, mindketten a palotában voltak. Tella
tudta, mikor kell elfutni, de Julian szeretett harcolni – Legend fivére volt, része a
játékainak és az udvartartásának. És Legenddel ellentétben Julian nem halhatatlan.
Ha a Caravalon kívül hal meg, nem tér vissza az életbe.
Scarlett szája hirtelen kiszáradt. Tényleg ki kell jutnia innen, és megtalálni Ju-
liant és a húgát.
– Örömmel látom, hogy végre elhiszel valamit, amit mondok. Jelenleg a Meg-
gyilkolt Király és az Élőhalott Királynő parancsol. A történelemkönyveid azt írják,

135
ők uralkodtak felettünk, pedig mindketten Gavrielnek felelnek. Ő utasította őket,
hogy legyenek igazi istencsapása, amíg halálra nem rémítik az egész várost. Ekkor
Gavriel előlép, mint valamiféle megváltó, és bejelenti igényét a trónra. És az em-
berek készségesen elhiszik majd neki minden hazugságát. Hacsak úgy nem dön-
tesz, hogy megállítod. – A Bebörtönzött Hölgy megragadta a ketrecének rácsait,
és a helyiség túlsó felében álló Scarlettre bámult. – Azzá kell válnod, amit a leg-
jobban akar. Csak neked áll hatalmadban legyőzni őt. – A Fátum szeme levendu-
laszínűről tejfehérré változott. Leengedte a vállát. Eleresztette a rácsokat, vissza-
tért az ülőrúdjához, lehunyta a szemét, és újra elaludt, mintha nem épp most kö-
zölte volna Scarlett-tel, hogy itt a világvége, és egyedül ő állíthatja meg a borzal-
makat.
De Scarlett csak két ember megmentésére tudott gondolni, Telláéra és Ju-
lianére. Muszáj megszöknie, és megbizonyosodnia róla, hogy biztonságban van-
nak.
Az ágyon ült, a lábát lóbálta, és már nem bírt úgy tenni, mintha nem lenne
halálra rémülve. Úgy tűnt, Anissa alszik, de Scarlett kivárta, amíg a légzése halk
hortyantások sorozatává válik.
Óvatosan felállt, és tett egy lépést.
A Fátum tovább hortyogott.
Scarlett tett még egy lépést.
És még egyet.
És még egyet.
Aztán önkéntelenül futni kezdett a főbejárathoz, és bedugta az Álmodozás Kul-
csát a zárba.
Julian. Julian. Julian.
Élete leggyorsabb döntése volt, ahogy Julianre gondolt, és elfordította a kul-
csot. Ha Julian életben van, neki…
A gondolatmenete megszakadt, ahogy átlépett az ajtón, és egy rozoga fapadlá-
son találta magát, előtte tengernyi szénával és szalmával, középen egy fáradt és
gyönyörű fiúval.
A zekéje hiányzott, az ingujja feltűrve, a nadrágja szakadt, és Scarlett szíve a
torkába ugrott, ahogy meglátta.
Julian borostyánszeme felragyogott a látványára, és valószínűleg az öltözéke
látványára, amely csillámló báli ruhává változott rubinokkal kirakott szoknyarés-
szel. Futni nehéz volt benne, de ez nem akadályozta meg Scarlettet abban, hogy
meglóduljon, és Julian nyakába ugorjon.
A fiú kosztól, könnyektől és tökélytől illatozott, Scarlett pedig eldöntötte, hogy
soha, de soha nem engedi el. Azt kívánta, bárcsak lenne rá mód, hogy összekössék

136
a szívüket, így amikor külön vannak, akkor is kapcsolatban maradnának. Vannak
dolgok a világban, amelyektől őszintén lehetett félni, de Julian szeretete nem tar-
tozott közéjük.
– Annyira örülök, hogy élsz! Hallottam, mi történt Legenddel, halálra rémül-
tem, hogy neked is bajod esett!
– Jól vagyok, jól vagyok. – Julian szorosan ölelte, mintha ő sem akarná elen-
gedni soha többé. – Csak aggódtam miattad. Hogy kerültél ide?
– Használtam a kulcsot. – Scarlett elhúzódott, csak annyira, hogy a fiú szemébe
nézhessen. – Muszáj volt megkeresnem téged.
Mielőtt Julian válaszolhatott volna, Scarlett odahajolt hozzá, és szenvedélye-
sen megcsókolta.
Ahogy Scarlett ajkai megtalálták az övét, Julian ujjai belegabalyodtak a lány
hajába, és nyelve becsusszant a szájába, elfoglalva annak minden centijét.
Általában édes volt, amikor csókolt, imádó ajkak és gyengéden felfedező moz-
dulatok, de ebben a csókban nem volt semmi édes. Elkeseredett volt, és falánk.
Egy csók fogakkal és karmokkal, mintha nem csak a kezükkel akartak volna egy-
másba kapaszkodni. Scarlett ruhájának hátulja eltűnt, és Julian keze máris ott ter-
mett a csupasz bőrön.
Tudta, hogy vannak más, fontosabb dolgok, amiket valószínűleg meg kellene
beszélniük, de ennél semmit sem érzett fontosabbnak. Ha volt valami, amit az
előző pár nap bebizonyított, az az, hogy milyen fájdalmasan gyorsan képes a világ
kifordulni a sarkaiból. Emberek haltak meg. Embereket raboltak el. Emberekről
derült ki, hogy közel sem olyanok, amilyennek Scarlett képzelte őket.
De Julianről tudta, kicsoda. Vannak jellemhibái, tökéletlen és hirtelen termé-
szetű. Ugyanakkor szenvedélyes, hűséges és szerető – és Scarlett pontosan őt
akarta. Az ő kezét fogni. Az ő hangját hallani, és a mosolyát nemcsak látni akarta,
hanem előidézni is.
Sosem lesz tökéletes, ezt megmondta Scarlettnek. De ő nem is tökéletesnek
akarja – csak önmagának. Az inggombjaihoz nyúlt.
– Várj, Bíborka! – Julian gyengéden megragadta a csuklóját. – Bármennyire is
élvezném, meg kell állnunk.
Gyengéden elvette a lány kezét az ingéről. Valami vörös villant a karján, ahogy
mozgott. A kötése mostanra eltűnt, és a helyén, a karja belső oldalán egy élénkvö-
rös tintával kiszínezett tetovált csillag volt.
Azonnal könnyek gyűltek Scarlett szemébe.
– Skarlát – kapott levegő után.
Julian félénken elmosolyodott.
– Igazából bíbor.

137
 – De… de… – Nem találta a szavakat. Julian akkor csináltatta, amikor nem
beszéltek, és semmi biztosítéka nem volt rá, hogy újra egymásra találnak.
– Nem akartam várni – magyarázta Julian, a lány arcáról könnyedén leolvasva
a gondolatait. – Tudtam, ha visszajövök, és nem működnek köztünk a dolgok,
bánni fogom, hogy elveszítelek, de azt nem, hogy van rólad egy emlékeztetőm.
– Szeretlek, Julian!
A fiú mosolya képes lett volna megmenteni a világot.
– Hála az összes szenteknek… mióta várom, hogy kimondd! – Ajkát a lányéra
tapasztotta, újra elnyelve őt.
– Korábban kellett volna mondanom – felelte Scarlett a csókok között, mert
nem volt képes visszatartani a többit. – El kellett volna mondanom abban a pilla-
natban, hogy eljöttünk Nicolas birtokáról, és rájöttem, hogy a játék, amit kitalál-
tam, hiba volt. Téged választalak, Julian, és megígérem, mindig téged foglak vá-
lasztani, és mindig szeretni foglak. Szeretni foglak minden porcikámmal, ezért ha
a szívem nem ver többé, egy részem így is megmarad, hogy örökké szeressen té-
ged.
Julian újra megcsókolta, ezúttal édesebben, figyelmesen és lágyan, miközben
szavakat rebegett Scarlett ajkán.
– Azóta szeretlek, hogy megjelentél Trisdán a tengerparton, és azt hitted, le
tudsz fizetni, hogy megszöktesselek. Láttam, mennyire megrémültél, amikor meg-
jelentem, de nem hátráltál meg.
– Aztán elraboltál.
Julian farkasmosolyt villantott.
– Az a húgod volt. De veled azóta is próbálkozom… – Kezével Scarlett derekát
masszírozta, ahogy közelebb vonta magához még egy csókra.
Ám ekkor Scarlett hangot hallott a fejük fölül.
Hirtelen felnézett, és meglátta Tellát, ahogy őket nézi a szalmapadlásról. Úgy
festett, mint aki most ébredt egy legkevésbé sem pihentető alvásból. Haja teli szal-
mával, szeme vörös, szája pedig szomorú.

138
 29

Scarlett
TELLA ÚGY NÉZETT KI, ahogy Scarlett érezte magát pontosan azután, hogy
a Hullócsillag elrabolta. Kimerült, megtört, és nem egészen tudja, mihez kezdjen.
– Scar… – szólalt meg, hangja rekedt volt az ébredés után.
Remegő lépteinek egyenetlen hangjától kísérve sietett le a padlásról levezető
létrán. Mielőtt elérte volna a legalsó fokot, leugrott, és Scarlett karjába vetette ma-
gát.
– Annyira örülök, hogy jól vagy!
– Nem lesz semmi bajom. – Scarlett viszonzásul megszorongatta a húgát. –
Sajnálom, hogy nem mondtam el, hová megyek. Hiba volt találkozni Nicolasszal.
A csűr elcsendesedett. Scarlett csak a széna recsegését hallotta Tella és Julian
lába alatt, ahogy a pár gondterhelten összenézett.
– Mi történt?
Tella elengedte a nővérét, miközben Julian a tarkójához nyúlt.
– Mi történt? – ismételte meg a kérdést Scarlett.
– Nicolas meghalt – felelte Tella. – Szerintünk a Hullócsillag ölte meg.
Ha Scarlett képes lett volna több érzelemre, a lába összerogyott volna alatta,
vagy könnyekben tört volna ki a férfiért, akihez valamikor feleségül akart menni.
De egy szívdobbanásnyi időre csak feketét és fehéret látott, mintha az érzései meg-
szűntek volna, hogy ne tudják elemészteni.
Sosem hitte volna, hogy a játéka ilyen véget érhet.
– Honnan tudod, hogy a Hullócsillag volt az? – kérdezte Scarlett.
– Abból, ahogyan meghalt – felelte Julian lesütött szemmel. – Megégett.
– Szegény Nicolas! – Scarlett védelmezőn átkarolta magát, azt kívánva, bár-
csak visszamehetne az időben, bárcsak hamarabb megbocsáthatna Juliannek, és
sosem találkozott volna Nicolasszal. A Hullócsillag kétségkívül azért jött ide, mert
őt kereste, és Nicolas fizetett meg érte.
– Hogyan szöktél meg? – kérdezte Tella. – Hol voltál eddig?
Csábító lett volna előállni valami hazugsággal. Azután, hogy bevallotta neki
az érzéseit, Scarlett nem akarta, hogy Julian másképp tekintsen rá. És Tella máris
olyan törékenynek tűnt. Akár egy tollpihe is ledönthette volna a lábáról, meg fog
szakadni a szíve, ha megtudja, hogy a Fátum, aki megölte az anyjukat, Scarlett vér
szerinti apja. De ez túl veszélyes titok ahhoz, hogy magában tartsa.
A legkevésbé sokkoló információval kezdte az ajándékba kapott Álmodozás
Kulcsáról, amivel bárhonnét megszökhet. Tella ámulattal vegyes irigységgel

139
élénkült fel, ami jobb volt, mint a kiszolgáltatottság és a félelem. De Scarlett ké-
telkedett benne, hogy húga ugyanígy fog reagálni a következő leleplezésre. Még
mindig képtelen volt eldönteni, pontosan mit érez ezzel kapcsolatban, de azt tudta,
hogy nem tarthatja magában.
Nagy levegőt vett.
– Jó, hogy nálam volt a kulcs, mert különben nem sikerült volna elmenekül-
nöm. A Hullócsillag elrabolt. Tella, igazad volt azzal kapcsolatban, miért jött ide.
De nem mindkettőnket kereste, csak engem. Ő az apám.
Scarlett félig-meddig arra számított, hogy szava nyomán megremeg a föld
vagy leszakad a rozoga tető.
Tella arca csontfehérré változott, de az arckifejezése elszánt lett, a keze pedig
melegnek és határozottnak érződött, ahogy megfogta Scarlett ujjait, és megszorí-
totta.
– Ugyanaz vagy, aki mindig is voltál, csak most már többet tudunk rólad. De
ez nem fog megváltoztatni, ha nem hagyod. És ezek a hírek a kettőnk kapcsolatán
sem változtatnak. Még ha nem is vagyunk édestestvérek, én akkor is a nővéremnek
foglak tekinteni, és szembeszállok bárkivel, aki azt mondja, hogy ez nem így van.
Te vagy a családom, Scarlett. Az, hogy ki a vér szerinti apád, nem változtat ezen.
– Én sem nézek rád másként – karolta át Julian Scarlettet. Majd puhatolózó
hangon szólalt meg újra. – Ettől Fátum leszel?
– Nem – vágta rá Tella azonnal. – A boszorkány, aki segített a Hullócsillagnak
létrehozni a Fátumokat, azt mondta, a Fátumokat teremtik, nem pedig születnek.
És Scarlett sosem lehetne Fátum, mert ők képtelenek a szeretetre. Ha egy halha-
tatlan szerelembe esik, emberré változik, és mindketten tudjuk, Scarlett mennyire
tud szeretni.
– Tellának igaza van – szólalt meg Scarlett. – Nem vagyok Fátum. – De amikor
mosolyogni próbált a szavai mellé, a hangja elcsuklott, mert eszébe jutott a Hulló-
csillag fenyegetése, hogy átváltoztatja. A Hullócsillag most nem volt itt vele, de a
képességei korábban is maguktól erősödtek… Mi van akkor, ha máris kezd Fá-
tummá változni?
Julian szorosabban magához húzta.
– Semmi gond, Bíborka, biztonságban vagy. Nem hagyjuk, hogy rád találjon.
– Nem emiatt aggódom – vallotta be Scarlett. – A Hullócsillag azt mondta,
finomítani akar a képességeimen, és átváltoztatni Fátummá.
Julian teste megfeszült.
– Ne aggódj, megszabadultál tőle – nyugtatta Tella.
– És ha megtörténik nélküle is? Mindig is színekként láttam az érzéseimet. De
az utóbbi időben más emberek érzéseit is látom.

140
 – A miénket is? – kérdezte Julian.
Scarlett bólintott.
– Először csak villanásokat láttam. De érzem, hogy a képességem egyre erő-
södik… – Ugatás szakította félbe, a közelből jött, és elég hangosan ahhoz, hogy
mindenki a csűr bejárata felé kapja a fejét, ahol Timber, Nicolas kutyája megint
ugatni kezdett. Ezúttal sokkal sürgetőbben.

141
 30

Donatella
TELLA SZERETTE A KUTYÁKAT. Trisdán addig merészkedett, hogy egy-
szer ellopott egy kutyakölyköt. Elmésen elnevezte Dilibogyó kutyahercegnek. De
miután az apja rátalált, soha többé nem látta Dilibogyó herceget. Olyan kevés időt
töltött az állattal, hogy csak korlátozott mértékben értette meg, hogyan kommuni-
kálnak a kutyák, de Nicolas házi kedvence egyértelműen közölni próbált valamit.
A robusztus fekete kutya ugatott, aztán elfordította busa fejét, mintha azt
akarná, hogy ők hárman kövessék.
– Szerinted azt akarja közölni, hogy Nicolas életben van? – kérdezte Scarlett.
– Nem – felelte Tella. De talán valaki más igen: mondjuk Legend.
A trió elindult a repedezett csűrajtók felé, ki a késő délutánba. Julian úgy szo-
rította Scarlett kezét, mintha soha többé nem akarná szem elől téveszteni. Tella
reménykedett, hogy így is van. Most, hogy Scarlett visszatért, Tellának el kellett
jutna az Eltűnt Piacra, hogy bármi áron megszerezze a titkot, amely elárulja, hogy
pusztítsa el a Hullócsillagot – mielőtt az ráteszi szörnyű kezét a nővérére, és Fá-
tummá változtatja.
Szerette volna azt hinni, hogy ez egyáltalán nem is lehetséges. De az is hihe-
tetlenül hangzott, hogy egy Fátum legyen Scarlett igazi apja – vagy hogy a nővére
most képes látni más emberek érzéseit. Nem mintha ez változtatna bármin. Tella
komolyan gondolta, amit mondott – még ha egy csepp vérükön sem osztoznak,
Scarlett akkor is a nővére.
Kora esti szellő hasított a levegőbe, ahogy Tella követte tovább Timber nehéz-
kes lépteit vissza a birtokra. A legkevésbé sem érezte magát kipihentnek. Ugyan-
olyan megviselt volt, mint a topán a lábán. Ám a szíve gyorsabban vert, ahogy
Timber egy liluló szederbokrokkal szegélyezett macskaköves ösvényhez vezette,
amelyet Juliannel nem vettek észre, amikor először átfésülték a kertet.
A kutya megállt, és ugatott, amíg a hármas fogat átverekedte magát a tüskés
növényeken.
Amint lett elég hely, hogy átférjen, a kutya előreszaladt.
Tella követte, fanyar bűz töltötte meg a levegőt. Elfintorodott a vér, a verejték
és a szégyen egyvelegétől. Hirtelen abban kezdett reménykedni, hogy nem Legen-
det találják a túloldalon. A bűz közel sem volt olyan rossz, mint Nicolas házában,
de Tella érezte a növekvő iszonyatot, ahogy a kopott amfiteátrum a látóterébe ke-
rült. Először a lépcsőt látta meg: a fokai majdnem kékek voltak a halványuló fény-
ben: a kihűlt kezek és a bőr alatt futó vénák színe. Nem volt hosszú a lépcsősor. A

142
körszínház kicsi volt, az a fajta, amely családi daraboknak és könnyed szórakozás-
nak ad helyet. Ám a színpadon játszódó kényszerű maszkabálban nem akadt
semmi szórakoztató.
Az embereket szolgálóruhákba öltöztették, és borzalmas félálarcokat viseltek
a szilva, a cseresznye, az áfonya, a citrom és a narancs keserű árnyalataiban. A
színekről a rothadó konfetti jutott az eszébe, amely nem hullott alá, ahogy a szol-
gálók mozogtak a színpadon, a kezükre és a lábukra kötelet kötöttek, amitől emberi
marionettfigurákká váltak.
Tella átkozódott.
Scarlett levegőért kapott.
Julian úgy festett, mintha a torkába gyűlt volna a csűrben elfogyasztott étel.
Úgy tűnt, senki sem tartja a szolgálók zsinórjait. Mindegyiküket varázslat moz-
gatta, felkavaró meghajlások és pukedlik kényszerű táncában rángatva őket a szín-
padon.
Tella a legfiatalabb résztvevőre kapta a tekintetét, egy kisfiúra, akinek göndör
fürtjei szépek voltak, akár egy babáé, és arcát rászáradt könnyek szennyezték.
– Nem csoda, hogy egyetlen szolgálóval sem találkoztunk – mondta Julian.
– Szerinted mennyi ideje lehetnek így? – kérdezte Scarlett.
Senki sem tudta, mit feleljen. Ha a szolgálókat a gróf megölésével egy időben
kötözték ki, akkor legalább egy teljes napja. A legtöbbjük mintha nem is lenne
eszméleténél: a fejük lehajtva maradt, miközben a testük a színpadon rángatózott.
Scarlett odarohant, abban reménykedve, hogy nem késő megmenteni őket.
– Ez az Udvari Bolondra vall. Ő képes életre kelteni a tárgyakat. Biztosan
mindegyiküket megkötözte, és a varázserejével mozgatja a zsinórokat.
– Hogy lehet visszacsinálni? – kérdezte Scarlett. – Amikor a Méregkeverő
kővé változtatta a családot, hagyott hátra egy üzenetet.
De egyikük sem talált levelet a színpadon.
– Szerintem csak el kell vágnunk a zsinórokat, vagy eloldozni őket – javasolta
Julian.
Amit könnyebb volt mondani, mint véghez vinni.
Szegény szolgálók karja és végtagjai minden szabadítási kísérletnél gyorsab-
ban mozogtak. Csak Juliannél volt kés, odaadta Scarlettnek. De egyiküknek sem
ment könnyen a dolog. Többször hátra kellett ugraniuk, hogy ne rúgják őket hasba
vagy vágják arcon, miközben próbálták elvágni a szolgálók kötelékeit. Szerencsére
Nicolas nem foglalkoztatott nagy háztartási személyzetet.
Alig fél tucat ember. A szívük még mindig vert, de alig. Egyikük sem tudott
volna sokáig megállni a lábán, miután kiszabadították.

143
 – A gróf úrnak van gyógyszere sebfertőzés ellen az üvegházban – motyogta
egy idősebb férfi, ahogy letépett az arcáról egy rothadtáfonya színű álarcot. Tella
úgy vélte, hogy ő lehet a lakáj. Az ő tekintete volt a legszomorúbb, ahogy végig-
nézett a színpadon összerogyott szolgálótársain.
Julian megkereste a gyógyszereket, amíg Tella vizet hozott, Scarlett pedig
szerzett kötszereket egy kis szekrényből a szolgálók lehorzsolt csuklójára és boká-
jára. Borzasztóan komor volt az egész tortúra. Sem Scarlett, sem Julian, sem pedig
Tella nem árulta el a szolgálóknak, mi történt Nicolasszal, és mivel egyikük sem
kérdezett rá, Tella azt gyanította, hogy már tudják. Vagy elég borzalmat átéltek
ahhoz, hogy ne akarják tudni.
Sok köszönömöt elmorogtak, de egyikük sem nézett a szemébe, mintha szé-
gyellnék, ami velük történt. Egyedül a göndör kisfiú nézett egyenesen Tellára. Még
egy görbe mosolyt is kipréselt magából, mintha a lány valamiféle hős lenne, habár
egyáltalán nem volt az. Részben ő okozta ezt az egészet, de ebben a pillanatban
megesküdött, hogy jóváteszi a Fátumok kiszabadításában játszott szerepét.
– Rájövök, ki tette ezt veletek, és gondoskodom róla, hogy soha többé ne bánt-
hasson senkit.
– Maszkot viselt – közölte a kisfiú. – De nem olyat, mint ez. – Félrerúgott egy
darab cseresznyeszínű szövetet, amely korábban az arcára volt kötve. – Az övé
fényes, mint a porcelán, az egyik fele vicsorgott, a másik pedig kacsintott, és félig
kidugta a nyelvét.
– Az Udvari Bolond – mondta Tella. – Ő egy Fátum.
A szó hallatán hirtelen több felnőtt is odanézett, némelyek megrovó tekintettel,
miszerint nem lenne szabad ilyeneket mondani a kisfiú előtt. De azok után, amin
átmentek, egyikük sem mondott ellent neki.
Tella nem részletezte a Fátumok történetét, sem azt, hogyan szabadultak ki a
jóskártyákból, de eleget elárult ahhoz, hogy amikor a szolgálók és a fiú jobban lett,
figyelmeztethessenek másokat, mekkora veszélyben forog Valenda.
Jelentéktelen erőfeszítésnek érződött, de hátha megment pár embert attól, hogy
játékszerekké változtassák vagy meggyilkolják őket – mint az anyját vagy Legen-
det.
Tekintetével az alkonyodó látóhatárt fürkészte, mintha végre megjelenne Le-
gend, fényesebben, mint az előbújó csillagok. Tovább kereste Legend visszatéré-
sének jeleit, miután az összes szolgálót megetették, bekötözték a sebeiket, majd
visszatámogatták őket a birtok hátsó részén található lakrészükbe, ahová nem vette
be magát a gróf könyvtárát elemésztő rothadás.
Tella kész volt követni a szolgálókat az épületbe, és megmosakodni. Scarlett
viszont az ajtó előtt maradt egy százszorszépekkel benőtt ösvényen.

144
 – Szeretnél bejönni tisztálkodni? – kérdezte Tella.
A levegő mozdulatlan volt, de Scarlett szoknyája fodrozódott a bokájánál.
Tella észrevette, hogy a ruha színe megváltozott. Eddig ragyogó báliruha-vörös
volt, most gyászos fekete.
– Részvétem Nicolas miatt – mondta Tella. – Nem érdemelt ilyen halált.
– Tényleg nem. Sosem lett volna szabad a keresésére indulnom. Akkor még
mindig élne. – Scarlett szemében könnyek csillogtak, ahogy felnézett Tellára. –
Nem hagyhatjuk, hogy a Hullócsillag ezt mással is megtegye.
– Nem hagyjuk! – Tella nővére keze után nyúlt.
De Scarlett elhátrált, aggodalmas ránc jelent meg a két szemöldöke közt.
– Sajnálom, Tella, azt hittem, itt maradhatok veled és Juliannel, de vissza kell
térnem a Hullócsillaghoz.
– Micsoda?! Ne! – Julian is csatlakozott Tellához, ahogy kilépett a szolgálók
lakrészéből.
– Nem teheted!
Julian épp most tisztálkodott. Sötét hajából mindenfelé csöpögött a víz a benőtt
ösvényre, ahogy Scarlett közelebb húzódott a főépülethez, és távolabb a szolgálók
nyitott ablakaitól.
– Sajnálom – mondta Scarlett. – De muszáj megtennem. Szerintem én lehetek
a kulcs a Fátumok legyőzéséhez.
– Az teljesen kizárt! – bődült el Julian, miközben Tella kiabált:
– Elment az eszed? Megölte az anyánkat, és megfenyegetett, hogy Fátummá
változtat! Nem mehetsz vissza hozzá!
– Nem akarok visszamenni – tiltakozott Scarlett. – De amint megláttam a szol-
gálókat, tudtam, hogy kénytelen leszek. Ha tovább így maradnak, egyikük sem élte
volna túl.
– De hogy fog az segíteni a hozzájuk hasonlókon, ha te visszamész? – ellenke-
zett Tella. Ugyanazt akarta, mint a nővére. Megtalálni a módját, hogyan ölhetik
meg a Hullócsillagot, és megvédeni mindenkit a rémuralmától és a Fátumaitól. De
ennek nem ez a módja. – Az Eltűnt Piac egyike a fatális helyeknek – mondta. –
Van ott egy testvérpár, akik titkokkal kereskednek, és szerintem tőlük megtudhat-
juk, hogyan végezzünk a Hullócsillaggal.
– És ha nem? – kérdezett vissza Scarlett.
– Akkor találunk rá más módot – vágott közbe Julian.
– Szerintem ez a másik mód – mondta Scarlett. – A Hullócsillag azt akarja,
hogy megtanuljam használni a képességeimet, és ez lehet a kulcs ahhoz, hogy meg-
állítsuk. Volt ott egy másik Fátum, a Bebörtönzött Hölgy. Ő azt mondta, ahhoz,
hogy legyőzzem a Hullócsillagot, azzá kell válnom, amivé ő akarja.

145
 – Mi mást mondott volna?! – köpte Tella. – A Bebörtönzött Hölgy egy Fátum.
– A Hullócsillag bezárta egy ketrecbe, ahonnét a Hullócsillag haláláig nem tud
kijönni. És még ha próbált is manipulálni, ez még nem jelenti azt, hogy nincs igaza.
Értelmes dolgokat mondott. Tella, te azt mondtad, ha egy halhatatlan szeret, akkor
emberré válik. Ha uralni tudom az erőmet, elérhetem, hogy szeressen. Emberré
változtathatom, és úgy legyőzhetjük.
– Vagy megtanulod uralni az erődet, és Fátum lesz belőled – vitatkozott Tella.
– Ráadásul a szeretet nem így működik – tette hozzá Julian. – A mágia sok
mindenre képes, de nem hiszem, hogy szeretetet tudsz vele kiváltani valakiből. Ez
túl veszélyes.
– Nem kértem engedélyt egyikőtöktől sem. Ez az én döntésem, nem a tiétek.
Szóval csak azt kérem, hogy ne álljatok az utamba. Hacsak nem találunk más mó-
dot arra, hogy legyőzzük. Erre csak én vagyok képes, és meg is akarom tenni.
Tella, egyszer azt mondtad nekem, élni nem csak annyi, mint biztonságban lenni…
– Úgy értettem, hogy érezd jól magad, nem úgy, hogy költözz össze gyilko-
sokkal!
– Hát, szerintem egyikünk sem fogja jól érezni magát, ha a Hullócsillag elfog-
lalja a birodalmat. És mindketten tudjuk, hogy a helyemben te ugyanezt tennéd.
Scarlett még egyszer megölelte a húgát. Hihetetlenül tudott ölelni. Pontosan
tudta, milyen szorosan kell tartani valakit, mikor maradjon csendben, és mikor en-
gedje el. Bármeddig is tartott egy ilyen ölelés, mindig túl rövidnek tűnt.
Tella erősebben kapaszkodott a nővérébe. Tovább akart vitatkozni. Tudta, ha
nem adja fel, ha megmondja Scarlettnek, mennyire fél, ha elmondja Nicolas bor-
zalmas halálának részleteit, és emlékezteti rá, hogyan ölte meg a Hullócsillag az
anyjukat, akkor meggyőzheti, hogy maradjon. Annyi mindent eltervezett! De épp
most esküdött meg, hogy bármit megtesz, hogy legyőzze a Hullócsillagot, és ko-
molyan is gondolta. Csak arra nem készült, hogy ez a nővére életébe kerülhet. Ne-
kiroskadt Scarlettnek, miközben az égbolt fodrozódó fekete éjszakává sötétedett.
– Biztos vagy benne, hogy most akarsz önzetlen lenni ahelyett, hogy csak ma-
gadra gondolnál?
– Persze hogy szeretnék csak magamra gondolni. De ezt muszáj megtennem:
magam miatt, miattad, Julianért és az összes szolgálóért, akiken épp most segítet-
tünk, akiknek esélyük sincs megtenni mindazt, amit nekem. Nem engedhetem meg
magamnak a tétlenséget, amikor lehetőségem van cselekedni. És az Álmodozás
Kulcsával megszökhetek, ha túl veszélyessé válik a helyzet.
– A kulcsokat ellophatják – morogta Tella.
– Óvatos leszek. – Scarlett még szorosabban megölelte a húgát, amíg Tella el
nem húzódott. Nem akart elválni tőle, de ha Scarlett visszamegy a Hullócsillaghoz,

146
akkor mihamarább meg kell tennie, mielőtt a Fátumnak feltűnik a hiánya. Scarlett
valószínűleg Juliantől is el akart köszönni.
És Tella illedelmesen úgy vélte, ez olyasfajta búcsú lesz, amely nem való egy
húg kíváncsi tekintetének.

147
 31

Scarlett
MIKÖZBEN TELLA A VENDÉGSZOBÁKHOZ ment, és megpróbálta le-
mosni magáról a koszt, bánatot és a bűntudat maradékát, Scarlett egy holdfénysáv
alatt állt egy újabb nem vágyott búcsúra készülve.
Julian láthatóan ugyanígy érzett. A szemöldökét ráncolta, az ajkát szorosan
összeszorította, és amikor átkarolta Scarlettet, érintésében nem volt semmi puha-
ság vagy gyengédség.
– Tudom, hogy azt mondtad, ezt nem én döntöm el, de épp most közölheted
velem, hogy engem választottál, és még sincs beleszólásom az életedbe…
– Így próbálsz arra kérni, hogy ne menjek?
– Nem. – Julian magához húzta, és a mellkasára vonta a fejét. – A jövőben,
mert biztosan lesz közös jövőnk, csak remélni tudom, hogy megbeszéljük az ilyen
dolgokat, és nem csupán közlöd, hogy döntöttél.
– Rendben – engedett Scarlett. – De ugye te is így fogsz tenni?
– Nem kérném tőled, ha magam nem ezt tervezném. – Julian ujjai a derekára
fonódtak, mintha még mindig olyan megoldást keresne, amivel maga mellett tart-
hatná a lányt.
Scarlett azt kívánta, bárcsak maradhatna. Tényleg nem akart visszamenni a
Hullócsillaghoz. De ebben a pillanatban jobban aggódott Julian miatt. Tellához
hasonlóan ő is forrófejű, az érzelmei irányították, amelyeket ő most aggodalmas
szürke viharfelhőkként látott.
– És ha megpróbálnék neked pár naponta kicsempészni egy levelet? Szerintem
nem biztonságos még egyszer eljönnöm. – Azt sem hitte, leveleket küldözgetni
biztonságos lesz, de aggódott, hogyha nem talál semmit, amivel megnyugtathatja,
a fiú a nyomába ered, és veszélybe sodorja magát. – Bármilyen ajtót kinyithatok
az Álmodozás Kulcsával, hogy megüzenjem, jól vagyok.
– Még mindig nem tetszik az ötlet.
– Ha tetszene, azzal valószínűleg megsebeznéd a szívem.
Julian csókot nyomott a homlokára, és ajkai egy pillanatra ott időztek.
– Vigyázz magadra, Bíborka!
– Mindig vigyázok.
– Hát nem tudom… – Elhúzódott, épp annyira, hogy Scarlett láthassa, ahogy a
szája sarka megrándul. – Egy lány, aki vigyáz magára, nem vallana nekem szerel-
met.

148
 – Tévedsz. Szerintem a szívem nálad van a legnagyobb biztonságban. – De
amint ezt kimondta, a szíve még inkább elnehezült.
Julian szája még mindig mosolyt formált, de a tekintete valami mást fejezett
ki. Scarlett mindig szerette a fiú szemét – barna, meleg és teli az őt hajtó érzések-
kel. Julian nem mindig őszinte, de a szeme igen, és ebben a pillanatban úgy nézett
rá, mintha attól félne, hogy legközelebb, amikor találkoznak, már semmi sem lesz
ugyanolyan.
– Visszajövök hozzád – ígérte Scarlett.
– Nem csak emiatt aggódom – mondta Julian rekedten. – Az egész életemet a
mágia közelében töltöttem. Számát sem tudom, a fivérem hányszor hozott vissza
az életbe varázslattal. Próbáltam magam mögött hagyni, de a varázslatot nehéz el-
engedni. Tudom, hogy most azt hiszed, ha uralni fogod az erődet, azzal irányításod
alá vonhatod a Hullócsillagot, de lehet, hogy végül a varázslat kerekedik felül raj-
tad. – A fiú elszakította tekintetét Scarlettétől, végignézett az elvarázsolt ruhán,
majd pillantása megállapodott a fatális kulcson a lány kezében. A kulcs ezüstösen
derengett az alkonyi fényben.
Scarlettnek fel sem tűnt, hogy már kivette a zsebéből. Ugyanúgy kezdett hoz-
zászokni, hogy rendszeresen a kulcshoz folyamodik, mint ahhoz, hogy egy elvará-
zsolt ruhát visel. De nem akart függeni a mágiától, csak uralni akarta eléggé ahhoz,
hogy megszerettesse magát a Hullócsillaggal, és ettől a Fátum halandóvá váljon.
Utána boldogan lemond róla.
– Nem kell miattam aggódnod. – Scarlett felemelte a fejét, és gyorsan megint
megcsókolta Juliant, azt kívánva, bárcsak mondhatna többet, de tudta, hogy innen
már nem fordulhat vissza.
Amikor először használta a kulcsot, nem tervezte, hogy visszamegy, úgyhogy
nem figyelte, mennyi idő telt el. Reménykedett benne, hogy a Hullócsillag időköz-
ben nem kereste fel megint. És amiatt is aggódott, hogy a Bebörtönzött Hölgy fel-
ébredt.
Miután elfordította az Álmodozás Kulcsát, óvatosan lépdelt. De amint megér-
kezett a szobájába az Állatseregletben, tudta, hogy a dolgok már nem úgy állnak,
ahogy hagyta őket.
A Bebörtönzött Hölgy felébredt, szótlanul hintázott az ülőrúdján, levendula-
szín szoknyája végigsöpört aranyketrecének kifényesített padlóján.
– Nem szabadna ilyen sokáig maradnod, ha kiszökdösöl. Ne nézz olyan meg-
lepetten: tényleg azt hiszed, hogy nem tudtam? – horkantott fel mesterkélten.
– Miért tettél úgy, mintha aludnál? – kérdezte Scarlett.
– Mert tudtam, hogy addig nem mész el, amíg azt hiszed, ébren vagyok. De
ennél okosabbnak kell lenned. – Hangja lágy suttogásra váltott, és mint már

149
korábban is, titokzatos szeme liláról fehérre változott. – Ha órákra eltűnsz, idő előtt
elkapnak azzal a kulccsal.

150
 32

Donatella
ELTELT EGY TELJES NAP, és Legend még mindig halott. Vissza kellene
térnie az életbe. Legend nem halhat meg, és Tella még amúgy sem végzett vele.
– Általában meddig tart, amíg feltámad? – kérdezte Juliant korábban, útban a
gróf birtokára.
– Általában nem sokkal pirkadat után tér vissza, mindig kevesebb mint egy
nappal a halála után – felelte Julian. Nehéz volt többet kihúzni belőle. Tella érezte,
hogy varázslat gátolja abban, hogy többet eláruljon. Azt is elmondta, hogy Legend
kapcsolatban áll az összes színészével – Julian érezné, ha a játékmester ismét élet-
ben lenne –, és ha Legend meg akarná találni az öccsét, könnyedén megtehetné.
De Legend nem került elő, és Julian továbbra sem érzékelte.
Tella nem tudta, mennyi az idő, csak azt, hogy elérkezett az éjszaka legsötétebb
szakasza, ahogy Juliannel kiléptek a gróf birtokáról, és elindultak az Eltűnt Piacra.
Jacks azt mondta, az Eltűnt Piacot a Templomnegyedtől nyugatra fekvő ro-
moknál idézhetik meg. Mivel Nicolas a város határain kívül élt, az út több kilomé-
ter volt. Julian ez idő alatt többnyire hallgatott. Az a fajta hallgatás volt, amitől
Tella úgy érezte, a fiú levegőt sem akar venni, amíg Scarlett vissza nem tér.
Ő ugyanezt tette volna. Mindent tudott arról, milyen hibázni, majd újra próbál-
kozni. De Tella attól félt, ha Scarlett rossz lépést tesz, akkor nem lesz legközelebb.
Imádkozott a szentekhez – még azokhoz is, akiket nem szeretett annyira. Mon-
dott egy imát Legend biztonságos visszatéréséért is, de tudta, hogy ez nem a szen-
teken múlik.
Legendnek egyetlen gyenge pontja volt, amellyel valóban megölhették: a sze-
retet.
Tella próbált nem gondolni rá. Nem akart arra emlékezni, hogy gyakorlatilag
könyörgött neki, hogy szeresse őt, közvetlenül az előtt, hogy megölték.
Azon az éjjelen, amikor Legend azt mondta, képtelen szeretni őt, nem hitte el
igazán. Úgy gondolta, csak fél tőle, mert nem akarja feláldozni a halhatatlanságát,
és emberré válni. És most már értette, miért.
Nyugtatgatta magát, hogy ne aggódjon. Legend könyörtelen, ha varázslatról és
halhatatlanságról van szó. Sosem hagyná magát megölni a szerelem miatt. De
Tella így is azon kapta magát, hogy próbálja felidézni, hogyan csókolóztak aznap
éjjel a labirintusban. Legend tényleg csak érzéki vágyat és megszállottságot érzett
azon az éjjelen? Vagy ez a csók a szerelemről szólt? Volt egy pillanat, amikor úgy
érezte, a szavak, hogy meg akarlak tartani, inkább birtoklónak hangzanak,

151
mintsem romantikusnak. De most abban reménykedett, bárcsak Legend ezeket a
számára fájdalmas dolgokat érezte volna aznap éjjel.
– Majdnem ott vagyunk – mondta Julian.
Tella homályos körvonalakat látott a távolban. A sötétben nehéz volt különb-
séget tenni kövek és árnyékok között, de úgy festett, mintha az előttük lévő romok
közt húzódna egy megkövült fákkal szegélyezett út, oldalain omladozó boltívekkel
és néhány ijesztően élethű szoborral, amelyekről Tella elkeseredetten remélte,
hogy nem megkövült emberek.
De legalább Fátumok nem jártak a környéken.
Tella megtorpant a sápadt fehér holdfény egy tökéletes körében, közvetlenül
az előtt, hogy elérték volna a romok szélét.
– Elment az eszem? – kérdezte.
Julian megállt, és lenézett rá.
– Attól függ, mire gondolsz. Ha arra, hogy véráldozatot tervezel hozni, hogy
meglátogasd az egyik fatális helyet egy Fátum szavai alapján, akkor nem, mert én
is itt vagyok, és én épeszű vagyok. De ha a testvéremmel kapcsolatos dolgokra
gondolsz, akkor lehet, hogy megbolondultál.
– Köszönöm, hogy ilyen finoman fogalmaztál – felelte Tella.
Julian gyengéden megbökte a vállával.
– Csak próbálok őszinte lenni. Kapok a nővéredtől, ha hazudok neked.
– Nem akarom, hogy hazudj. Csak azt kívánom, bárcsak úgy tudnál nekem
igazat mondani, hogy azt jólessen hallanom.
Julian megdörgölte az állát. A holdfény és az árnyak miatt kicsit úgy festett,
mint a fivére, kicsit élesebben, kicsit durvábban. De még a félhomályban is, Julian
pillantása lágyabb és kedvesebb volt, mint Legendé bármikor.
– Ha azt szeretnéd hallani tőlem, hogy a fivérem egy napon szeretni fog téged,
az nem fog menni. Ismerem, amióta az eszemet tudom. Azon kevés ember egyike
vagyok, akik azelőttről ismerik, hogy Legenddé vált volna, és sosem szeretett sen-
kit. De vannak más jó tulajdonságai. Sosem adja fel, és ha számítasz neki, fonto-
sabbnak érezheted magad mellette bárkinél a világon, és… – A hangja elcsuklott,
mintha be akarná fejezni, de aztán vonakodva hozzátette: – Szerintem fontos vagy
neki.
De ennyi elég is volt.
– Na menjünk! – mondta Julian mogorván. – Ha Legend most rögtön vissza-
térne, agyoncsapna, ha látná, hogy hagylak az út közepén álldogálni.
– Várj! – Tella Julian elé ugrott, mielőtt az folytathatta volna útját a romok
felé. – Kérdeznék még valamit. Arra kért, hogy legyek halhatatlan.
– Ez kijelentés, Tella, nem kérdés.

152
 – Nem tudom, mit tegyek. – Arra gondolt, tudhatta volna. Legend szerelmére
vágyott, de a halála ráébresztette, hogy ezt soha többé nem kérheti tőle.
– Ez még mindig nem kérdés – felelte Julian. – De ha még az is lenne, ez olyan
döntés, amit senki helyett nem szeretnék meghozni. – Lehagyta a lányt, aztán meg-
állt és visszafordult. – Csak úgy mondj igent, ha teljesen biztos vagy benne, hogy
valóban ezt akarod. A halhatatlanságból nincs visszaút.
– Hacsak nem esem szerelembe.
Julian a fejét rázta.
– Erre ne számíts. A halhatatlanok nem szerethetnek egymásba, és nagyon ke-
vés halandó kísérti meg őket a szerelemmel. Nem számít, mit tett a fivérem, mindig
is szerettem, de ő sosem szeretett viszont. – Julian hangja érzelemmentes volt,
mintha nem is fájna neki, de Tella tudta, micsoda kínszenvedés lehet. Legend Ju-
lian fivére volt. El sem bírta képzelni, milyen megsemmisítő érzés lenne, ha a nő-
vére nem szeretné viszont.
De Tella érezte, hogy Julian nem kér a sajnálatából. Amint befejezte, megfor-
dult, és olyan gyors léptekkel indult el a romok felé, ami egyértelművé tette, nem
akarja, hogy a lány utolérje.
Amikor lelassított, némán kutatták át együtt a romokat. Julian elmondott min-
dent, amit elmondhatott, és bár a közelben nem ólálkodtak Fátumok, pontosan tud-
ták, hogy kerülniük kell a feltűnést. Nem használtak fáklyát a homokóra szimbó-
lum kereséséhez, habár Tella attól tartott, sosem találják meg. Julian azt állította,
hogy tökéletesen lát a sötétben, és ugyan korábban azt is mondta, hogy nem szokott
hazudni, Tella nem igazán hitt neki.
– Megtaláltam! – kiáltotta Julian önelégülten és túl hangosan.
A tenyérnyi homokóra egy omladozó boltívben rejtőzött, és fényt árasztott ma-
gából, mintha mágia világította volna meg. Épp elég fényt adott ahhoz, hogy Tella
észrevegye a tetejéből kiálló töviseket: mintha a véréért könyörögtek volna ahhoz,
hogy eljuttassák a piacra.
– Biztos vagy benne, hogy egyedül akarsz bemenni? – kérdezte Julian.
– Minden a piacon töltött óra alatt idekint egy nap telik el – emlékeztette a
lány. – Ha Scar bármilyen okból használni próbálja a kulcsot, hogy megtaláljon
téged, neki nem biztonságos odabent. Könnyen elkaphatja a Hullócsillag, ha túl
soká ér vissza az Állatseregletbe.
– És ha téged keres?
– Ez kedves tőled – felelte Tella. – De szerintem mindketten tudjuk, hogy mi-
attam nem fogja használni a kulcsot.
Tella csak a szénapadlásról nézte végig Scarlett első visszatérését, úgyhogy
nem hallott mindent, amiről Juliannel beszélgettek, de látta, ahogy a nővére néz a

153
fiúra. Az a tekintet volt, amelyre egyesek egész életükben várnak, míg mások az
egész életüket leélik úgy, hogy nem részesülnek belőle. A tekintet, amelyről Tella
azt remélte, egy napon Legendtől kapja meg.
– Mindig a húga leszek, ezt a szerepet nem lophatod el tőlem. De azt hiszem,
most téged szeret jobban, és ennek így kell lennie. Ha mindig a fivéredet válasz-
tottad volna a nővérem helyett, azt mondanám, nem érdemled meg. Csak annyit
kérek, hogy ne szúrd el. Ne csak viszontszeresd, hanem harcolj érte mindennap.
– Így tervezem.
Ezzel Tella az ujját a homokóra tetején lévő tüskére nyomta, és hagyta, hogy
vére a gravírozott kőre cseppenjen.
Éteri fény áradt ki a boltívből. Tella egy ódon, kanyargó utat pillantott meg,
amelyet beazonosíthatatlan fák szegélyeztek, ragyogó vörös lombkoronájuk már
erősen megfogyatkozott. A fák között sátrak tárultak fel, akár a színes madárszár-
nyak, mindet megtépázta az időjárás és az évek. Ezek nem mágikus sátrak voltak,
amilyeneket Tella az első Caravalon látott. Míg Legend sátrait tökéletesen kifeszí-
tett fényes selyem fedte, ezeket foltos brokát borította, és az időjárástól megszag-
gatott rojtok csíkozták. De még így is volt bennük valami nem e világi. Ahogy
Tella megfordult, hogy búcsúzóul biccentsen Juliannek, esküdni mert volna, hogy
az összes sátor megmozdult, és egy pillanatra minden kopottságuk és szakadásuk
eltűnt, így még káprázatosabbnak tűntek, mint a Caraval sátrai.
Bátran átlépett a boltív alatt az Eltűnt Piacra.
Mintha egy képes történelemkönyvbe érkezett volna. A nők egyenes fazonú,
harangujjú ruhát viseltek, a csípőjükön gazdagon hímzett övvel, míg a férfiak kéz-
zel szőtt inget, amelyet elöl összefűztek, és bő nadrágot széles karimájú csizmával.
A sátrak közt hasonló ruhába öltözött gyerekek harcoltak fakarddal, vagy virágko-
szorúkat fontak.
– Csak tessék, csak tessék! Az Elveszett Piac áll szolgálatára! Lehet, hogy nem
kapod meg, amit akarsz, de azt biztosan, amire szükséged van! – kiabálta egy ki-
kiáltónak öltözött férfi, ahogy Tella beljebb merészkedett.
Látszólag hozzá voltak szokva a más korokból érkező látogatókhoz. Senkit
sem érdekelt, hogy bokáig érő ruhája és viseltes bőrcsizmája, amelyet egy szolgá-
lótól vett kölcsön, nem illik ide. Inkább izgatott érdeklődéssel figyelték.
– Helló, drágaság! Szeretnéd valamivel felvidítani hamuszürke ábrázatodat, és
visszaszerezni szerelmed? – Az aranykarikákból álló homlokpántot viselő nő ma-
gasba tartott egy pirosló rózsaszín folyadékkal teli amulettet.
– Egy kis frissen pörkölt hínárt? – kiáltotta egy másik árus. – Begyógyítja a
megtört szíveket és orrokat.

154
 – Nem szorul rá a büdös hínárodra. Úgysem jó semmire. Erre van szüksége a
kisasszonynak. – A kereskedő vele szemben, csupa ránc férfi hiányos fogazattal,
az orra elé dugott egy gondosan megmunkált, gyöngyökkel kirakott fejdíszt, amely
akkora volt, mint egy napernyő, és pókhálóvékony fátylak lógtak róla. – Ha nem
vigyáz, kisasszony, hamarosan a bőre ugyanolyan ráncos lesz, mint az enyém.
– Ne mondj ilyeneket annak a lánynak! Olyan gyönyörű! – kiáltotta egy sötét
bőrű nő elefántcsontszínű fátyolban. Az ő boltja volt a legzsúfoltabb az összes kö-
zül. Még asztalok sem álltak benne, csak portékák halmai. – Gyere, nézz bele a
tükrömbe, gyermekem. – A nő Tella elé dugta a karját.
– Én nem… – Tella hangja elcsuklott, ahogy a tükörre pillantott. Az oldalain
olvadt aranyból díszesen csavarodó mintázat futott körbe, akár az Arákulumon. A
fatális tárgyat Tella kicsit túl gyakran használta, amikor még egy kártyába volt
zárva.
Nem tudta, hogy a valódi Arákulum vajon kiszabadult-e a pakliból, de elkapta
a tekintetét, és gyorsan hátrált egy lépést, mielőtt az bármilyen ártalmas képet mu-
tathatott volna a jövőjéről.
– A megfelelő kezekben többet mutat meg a tükörképednél – búgta a nő.
– Nem érdekel! Úgy szeretem a tükörképem, ahogy van. – Tella tovább hátrált.
Ezután mindent megtett, hogy ne tereljék el a figyelmét, miközben az árusok olyan
fésűket kínálgattak, amelyekkel sosem hullik ki a haja, cseppeket, amelyektől a
szeme olyan színű lesz, amilyet csak akar, és egy nyugtalanító édességet, amelynek
kolibripite volt a neve.
Mindegyik kofa barátságos volt, és kissé túlbuzgó, mintha évszázadok óta
Tella lett volna az első vendég, ami talán így is volt, hiszen az Eltűnt Piac is csap-
dába esett egy jóskártyában.
– Van cipőm, amelyikkel sose tévedhetsz el. A tiéd, cserébe az összes csinos
hajadért. – A lelkes kereskedő kezében máris megvillant egy súlyos olló.
Tella biztos volt benne, hogy kérdés nélkül levagdosta volna az összes haját,
ha gyorsan nem szalad át a következő sátorhoz. Ez szellősebb volt, mint a többi,
csak két türkiz és barackszínű csíkos függöny lógott benne a sátortetőtől a döngölt
földpadlóig.
A függönyök előtt egy magas hokedlin egy nagyjából Tellával egykorú, döb-
benetesen szép lány ült, makulátlan bőrrel és imádni való kobaltkék szemmel és
hajjal. Tüzes mosollyal üdvözölte Tellát, aki esküdni mert volna, hogy a festmé-
nyekben több élet van, mint a lány pillantásában. A többi boltossal ellentétben a
lány nem árult semmit. Csak lóbálta a lábát, akár egy kisgyerek.
Tella már majdnem sarkon fordult, hogy távozzon, amikor lassan egy másik
nő furakodott át a függönyök között. Ő sokkal idősebb volt, bőre ráncos és a haja

155
színtelen, mintha a fiatal lány megfakult változata lett volna. A szeme is ugyan-
olyan kobaltkék, de míg a kislány tekintete üres volt, a csoroszlya pillantása éles
és ravasz.
Tella úgy érezte, mintha ugyanannak a személynek a két változatát látná. Az
egyik az ifjúságát veszítette el, a másik pedig a lelkét.
– Ti vagytok a nővérek? – kockáztatta meg Tella.
– Ikrek vagyunk – felelte az idősebb.
– Az hogy lehet? – szakadt ki Tellából. Nem mintha számított volna, a lényeg,
hogy ezt a helyet kereste. De az ikreket látva valami ólomnehézzé tette a gyomrát.
A fiatalabb szórakozottan lóbálta tovább a lábát, míg az idősebb ráncos arca
elkomorodott.
– Réges-rég kötöttünk egy alkut, amely sokkal többe került, mint számítottunk
rá. Úgyhogy figyelmeztetünk. Ne vásárolj, hacsak kész nem vagy megfizetni az
előre nem látható költségeket. Nem veszünk vissza árut. Nincs második lehetőség.
Amint megvásárolsz tőlünk egy titkot, az a tiéd, mi nem fogunk rá emlékezni
többé, ahogy te is elfelejted, amit mi vettünk el tőled.
– Ti most becsalogatni akarjátok a vásárlókat vagy elijeszteni őket? – kérdezte
Tella.
– Csak próbálok tisztességes lenni. Nem áll szándékunkban becsapni az ügy-
feleinket, de alkuink természetéből fakadóan soha senki sem tudja igazán, mit
nyerhet vagy veszíthet.
Tellának valójában ezt nem kellett elmagyarázni. Tisztában volt vele, hogy egy
fatális helyen kötött alku valószínűleg többe kerül, mint gondolná. De ha a birto-
kukban volt olyan titok, amely felfedheti a Hullócsillag gyenge pontját, és meg
lehet ölni vele, Tella nem hátrálhat meg. A Fátumok veszélyesek, de állják a sza-
vukat, és az Eltűnt Piac azt ígérte, aki ide belép, megkapja, amire szüksége van. És
Tellának egy titokra volt szüksége, mégpedig azért, hogy a nővére többé ne legyen
veszélyben, hogy az embereket ne lógassák fel, akár a marionettfigurákat, és hogy
senki mást ne ölhessenek meg úgy, mint az anyját, Legendet vagy Nicolast.
– Rendben – mondta. – Mibe kerül megtudnom egy titkot egy Fátumról?
– Az a Fátumtól és a titok jellegétől függ.
– Tudni akarom, hogyan lehet megölni a Hullócsillagot.
– Ez nem titok, kedveském. A halhatatlanoknak egyetlen gyenge pontja van: a
szeretet.
– De lennie kell másik gyenge pontjának is, egy olyannak, amelyről nem
akarja, hogy bárki is tudjon. – Egy ilyen titok megmentené a nővérét a veszélytől,
mert ha mégis a szeretet a Hullócsillag egyetlen gyenge pontja, akkor valószínűleg
Scarlett az egyetlen, aki legyőzheti, vagy belehal, amikor megpróbálja.

156
 Tella nem hagyhatta, hogy a nővére meghaljon. És mégis úgy érezte, mintha
hallaná az órát, ahogy Scarlett életének hátralévő idejét méri, miközben a fiatalabb,
kék hajú testvér tovább lóbálta a lábát, az idősebb pedig elgondolkodva lehunyta
a szemét.
– Nekem megvan az egyik titka – mondta egy idő után. Aztán a húgához for-
dult. – Millicent, drága, nyisd ki a kincseskamrát.
A lány meghúzott egy rézfogantyút, és a nehéz függönyök az idősebb nő előtt
azonnal szétnyíltak, feltárva az ősi kincsesládákkal megrakott polcok megannyi
sorát. Minden színű és formájú ládákat. Némelyik már erősen megkopott az évek
során, mások frissen lakkozva csillogtak. Egynémelyik nem nagyobb Tella tenye-
rénél, míg mások akkorák, hogy hullák is elfértek volna bennük.
Nagyjából egy perccel később az idősebb nővér visszatért a polcok közül, ke-
zében egy négyszögletes vörös jáspisládával, tetején egy szívvel, amely köré lán-
gokat festettek. Első pillantásra a sárga és narancs festék kissé megkopottnak és
fénytelennek tűnt. De amikor Tella az idősebb nővér arcára emelte a tekintetét, a
kép megmozdult, és egy pillanatra látta, hogy valódi lángok nyaldossák a szívet.
– Ha megfelelően használod a benne lévő titkot, segít neked legyőzni a Hulló-
csillagot. Ugyanakkor – a nő közelebb húzta a ládát a mellkasához – mielőtt oda-
adnám, szükségem lesz tőled egy titokra.
– Én választom ki a titkot? – kérdezte Tella.
Az asszonyság furcsa mosolyában a szeme felcsillant, azonban a szája valójá-
ban nem mozdult.
– Attól tartok, a titkaid nem elég értékesek, Dragna kisasszony. A titok,
amelyre vágyunk, a lányodé.
– Nekem nincs lányom.
– Majd lesz. Találkoztunk veled a múltadban és a jövődben, és tudjuk, hogy
egy napon lánygyermeket hozol a világra.
– Tudjátok, ki az apja annak a lánynak? – Az ismerős hang halk volt, mély, és
Tella szíve kétszer olyan gyorsan vert tőle.
Megpördült.
Minden elmosódott az Eltűnt Piacon, a színek összeolvadtak, mintha a világ
körülötte túl gyorsan forgott volna, eltekintve a jóképű férfitól, akinek az alakja
teljesen kitakarta a sátor bejáratát.
Legend állt előtte.

157
 33

Donatella
LEGEND MEGÉRKEZETT ÉS ÉLT, olyannyira élt, hogy Tella arca belesaj-
dult a széles vigyorba, amikor meglátta.
– Hát visszajöttél végre! – Egy szuszra hadarta el a szavakat.
Már túl volt azon, hogy megjátssza, mintha Legend látványától nem akadna el
a lélegzete. A férfi maga volt a kívánság, amely ebben a pillanatban vált valóra.
Szeme szikrázott, bronz bőre halványan derengett, sötét haja pedig kicsit összekó-
colódott. Nem viselt kravátlit a nyakában, és fekete ingének legfelső gombjait sem
gombolta be, mintha sietősen távozott volna – hogy ideérjen hozzá.
Ha Donatella mosolya már nem húzódott volna eleve a lehető legszélesebbre,
akkor most még szélesebben mosolygott volna.
– Azt hitted, nem jövök vissza? – Találkozott a tekintetük, és Legend arrogán-
san elhúzta a száját, amit Tella annyira imádott.
– Én… – Tella hangja elcsuklott. Az „aggódtam” szó a torkán akadt. Egyetlen
oka volt rá, hogy aggódjon érte.
Visszanyelte a mondandóját, és küzdött, hogy megőrizze a mosolyát. Legend
élt, és itt volt. Csak ez számított. Élt. Sosem tette volna túl magát rajta, ha azért hal
meg, mert szerette őt. És mégis annyira fájt rájönni, hogy csak azért állhatott most
itt – akár egy valóra vált álom –, mert nem szerette Tellát. A lány pedig továbbra
is reménytelenül szerelmes volt belé.
– Khm… – szólalt meg az idősebb nővér. – Ha elfelejtettétek volna, itt más-
képp halad az idő, és épp a mondandóm közepén jártam.
Legend szigorú vonallá húzta az ajkát, ahogy a nő felé fordult, enyhén össze-
vonta a szemöldökét, mintha egy bűvésztrükkel el akarta volna tüntetni. Talán meg
is próbálta, de a varázsereje nem működött rendesen a fatális helyeken.
Ami jó, mert Tellának szüksége volt erre a helyre és erre a nőre.
– Azt mondta, lesz egy lányom – emlékeztette Tella.
– Igen. Gyermeked apja varázserővel bír – felelte a nő. – A lányod egy nagyon
nagy erejű adottsággal születik majd. De ennek a gyermeknek lesz egy végzetes
gyengesége. Cserébe a Hullócsillag legféltettebben őrzött titkáért, azt akarjuk,
hogy tárd fel a lányod titkos gyenge pontját, térj vissza a piacra, és add át nekünk
ezt a tudást.
– Biztos, hogy nem az én valamelyik titkomat akarjátok? – kérdezte Tella. Még
emésztette az elhangzottakat, hogy gyereke lesz, és hogy a jövőben újra felkeresi

158
majd a piacot, amiről arra következtetett, hogy túl fogja élni ezt az egészet. De a
gondolatát is gyűlölte, hogy ez az egyetlen módja.
– Még mindig nem árultátok el nekünk, hogy ki az apa – mondta Legend, széles
vállával lezseren nekidőlve az egyik sátortartó oszlopnak. De Tella esküdni mert
volna, hogy egy izom megrándult az állán.
– Nincs felhatalmazásunk megosztani veled ezt az információt – felelte az idő-
sebb nővér –, és nem jó dolog túl sokat tudni a jövőről.
Tella egyetértett vele. Az Arákulum kártya olyan villanásokat mutatott neki a
jövőjéből, amelyek majdnem a halálát okozták. És mégsem tudta visszafogni ma-
gát, hogy meg ne kérdezze:
– Nem árulhatnátok el egyszerűen csak nekem, hogy ki az apa?
– Ki más lenne az apa? – mordult fel Legend.
– Nehogy neked álljon feljebb! – csattant fel Tella. – Te kérdezted hamarabb!
– És nem is szeretsz, üzente a pillantása.
Legend szeme aranyszínben csillogott, majd a férfi hirtelen bent termett a sá-
torban közvetlenül Tella előtt. A lány korábban attól félt, sosem látja viszont eze-
ket a megnyerő vonásokat.
– Arra kértelek, hogy válj halhatatlanná. – Az egyik kezével átfogta a csípőjét,
érintése meleg, erős és határozott volt, míg a másikkal rátalált a tarkójára. Ördögi
mosolyt villantott, ahogy magához húzta a lányt.
Tellának elakadt a lélegzete.
– Mit csinálsz?
– Újra megkérdezem. – Megcsókolta a lányt, durván és kapkodón, egy kicsit
vadul. Tella szétnyitotta az ajkát, de csak ennyire volt képes. Legend a csípőjénél
magához szorította, az ujjai szétterültek a lány nyakán, és átfogták a torkát. A férfi
teljesen átvette az irányítást, ahogy hátradöntötte Tella fejét, miközben még mé-
lyebben csókolta. Birtokba vette, kisajátította minden nyelvmozdulatával és zsar-
nok ajkával, szavak nélkül újra azt tudatosította benne, hogy örökre meg akarja
tartani. Nem úgy csókolta, mintha egyszerűen most tért volna vissza az életbe. Úgy
csókolta, mintha meghalt, és eltemették volna, és aztán puszta kézzel kellett volna
kikaparnia magát a sírból, csak hogy eljusson hozzá.
Tella életében nem tapasztalt még ilyen szédítő érzést. Lehet, hogy Legend
nem szereti, de Juliannek abban igaza volt, hogy tudta, miként éreztesse, hogy fon-
tos neki.
– Csak mondj igent – kérte Legend, miközben ajkával fogva tartotta Tella aj-
kát. – Hadd tegyelek halhatatlanná!
– Nem játszol tisztán – morogta a lány.

159
 – Sosem állítottam, hogy tisztán játszom, és most sem teszem. – A hüvelykuj-
jával a lány nyakának érzékeny ívét simogatta. – Túl fontos vagy, Tella.
Viszont nem szeretsz. Bármilyen fájdalmas volt beismerni, Tella tudta, ellen-
kező esetben Legend most nem élne.
– Khm… – köszörülte meg a torkát az idősebb nővér. – Ha most akartok neki-
állni a gyerekcsinálásnak, talán nem ez a megfelelő hely.
Tella elhajolt Legendtől, újra rátört a szörnyű valóság, és jobban elpirult, mint
életében bármikor.
– Nos, azt javaslom, haladjunk – folytatta az idősebb nővér. – Ha folytatjátok,
amit elkezdtetek, bármi is legyen az, hetek fognak eltelni a ti világotokban, mire
elhagyjátok a miénket.
Ördög és pokol! Tella tényleg megfeledkezett az időről. Nem hallott harang-
zúgást, de úgy képzelte, egy óra bizonyára eltelt, talán még több, ami azt jelentette,
hogy a saját világában legalább egy nap lepergett. Egy újabb nap, amit a nővére
anyjuk gyilkosának fogságában tölt, és ami alatt Valenda népe elmondhatatlan bor-
zalmakat él át, miközben a többi Fátum értéktelen játékszerekként bánik velük.
Ő meg Legenddel csókolózik.
Tekintete visszatért a vörös jáspisdobozhoz az idősebb asszony kezében. Ezért
jött – a titokért, amely mindegyiküket megmenti –, és szüksége volt rá, függetlenül
az árától.
– Megteszem – mondta Tella. – Beleegyezem az alkuba.
– Tella, nem kell ezt tenned. – Legend az idősebb nővérhez fordult, oldalra
döntötte a fejét, és olyan mosolyt villantott, amelytől a legtöbb hölgy elolvadt
volna. – Nektek adom az egyik titkomat.
Az idősebb nővér lebiggyesztette az ajkát.
– Nem érdekel.
Sértett ránc jelent meg Legend két sötét szemöldöke között.
– Akkor lennie kell valami másnak, ami érdekel titeket.
Odakint a nap citromszínű fénnyel töltötte meg a világot, de ebből semmi sem
jutott be a sátorba. A levegő kezdett lehűlni, megtelt a lassan terjedő ezüstkék köd
súlyos hullámaival.
– Legend… – Tella az egyik kezét a férfi karjára tette, mielőtt a köd túl sűrű
lett volna ahhoz, hogy átlásson rajta. – Semmi gond, nem kell megmentened. Tu-
dom, mit csinálok.
– De nem lenne szabad ezt tenned. – Legend hátat fordított neki, és bár egyetlen
szót sem szólt, tekintete lágy volt, bocsánatkérő. És Tella tudta, hogy ez nem róla
szól vagy a titkairól.

160
 Legend arra az egyetlen dologra gondolt, amire Tella nem akart. Vagy inkább
arra az egyetlen személyre – az anyjára.
Amikor az anyja birtokában volt a Fátumokat foglyul ejtő kártyapakli, a Csil-
lagok temploma azt akarta, hogy adja oda Scarlettnek, cserébe azért, hogy elrejtet-
ték az elátkozott kártyákat. Az anyja nem egyezett bele, de minden további nélkül
felajánlotta a templomnak Tellát. Ezt a legrosszabb árulásnak érezte, és most ő is
valami hasonlóra készült.
– Nem kell ezt tenned – mondta Legend.
De Tella nem látott jobb lehetőséget, és attól tartott, nem fecsérelheti az időt
arra, hogy találjon egyet.
– A nővérem a Hullócsillaggal van. Addig nem lesz biztonságban, amíg a Hul-
lócsillag meg nem hal.
– Tudok róla, Julian elmondta, mielőtt megkerestelek.
– Akkor azt is tudod, hogy ezt most meg kell tennem. – Tella visszafordult a
nővérekhez, mielőtt a lelkiismerete miatt meggondolta volna magát. – Áll az alku.
– Kiváló! – vágta rá az idősebb nővér. – Meg kell pecsételnünk a fogadalmadat.
Ha nem fedezed fel a lányod gyenge pontját a tizenhetedik születésnapja előtt,
vagy nem vagy hajlandó átadni nekünk, az az életedbe fog kerülni.
Mielőtt bárki tiltakozhatott volna, a fiatalabbik nővér egy vastag vasrudat nyo-
mott Tella csuklójának belső oldalára.
Tella hangosan felsikoltott.
Legend előrelendült, és elkapta a lány szabad kezét.
– Nézz rám, Tella! – A szorítása erős volt, és megnyugtató, de közel sem elég
ahhoz, hogy elterelje a lány figyelmét a fájdalomról és a szomorúságról. Mennyi
szomorúság…
Tella ismerte a szívfájdalmat, de ez az a fajta kín volt, amely abból fakad, hogy
valaki más szívét töri darabokra. Egy sebezhető szívet. Egy gyermek szívét. Egy
lánygyermek szívét.
Lehunyta a szemét, hogy elapassza a könnyeit.
A fiatalabb nővér elvette a vasat a csuklójától. Ahol korábban makulátlan bőr
volt, most keskeny fehér sebhely rajzolt ki egy tövisekből készült lakatot. Nem
fájt. A fájdalom a billoggal együtt eltűnt. És bár Tellát már nem járta át a fájdalom
és a szomorúság, nem úgy érezte magát, mint korábban.
Az anyjára gondolt, és a látomásra, amikor eladta őt. Sosem értette, miért ho-
zott meg Paloma bizonyos döntéseket, de ebben a pillanatban hitt benne, hogy nem
azért, mert nem volt fontos neki, hanem épp azért, mert az volt. Eléggé fontos volt
ahhoz, hogy azt tegye, amit meg kell tennie. Talán ezért döntött úgy, hogy róla
mond le a nővére helyett. Scarlett önként feláldozta vagy elpusztította volna magát,

161
ha úgy érzi, ez a helyes döntés. Tella sokkal inkább hasonlított Palomára, kész volt
megtenni akár helytelen dolgokat is ahhoz, hogy megszerezze, amire szüksége
van. Talán Paloma azért őt áldozta fel, mert tudta, hogy ő nem halna bele.
De Tella magában megesküdött rá, hogy gondoskodni fog róla, hogy a lányá-
nak ne kelljen meghoznia ilyen döntéseket. Amikor túl lesznek ezen, találni fog rá
módot, hogy jóvátegye, kerüljön, amibe kerül.
Tella egyik kezével a vörös jáspisdobozt szorongatta, a másikkal Legend kezét.
A férfi azóta nem engedte el, hogy megfogta a sátorban. Vaskos ujjai összefonód-
tak az övével, közel vonta magához, ahogy átvágtak a nyüzsgő piactéren. Azóta
nem próbálta megcsókolni, de alkalmanként, amikor Tella rápillantott, elégedett
mosolyt látott az arcán.
Bele akart lesni a dobozba, tudni akarta, hogy milyen titokért ígért ilyen sokat,
viszont nem akart a szükségesnél tovább maradni. Úgy képzelte, egy-két órát tölt-
hetett itt, de lehet, hogy többet. Lehet, hogy Legenddel három-négy napot vesztet-
tek az egy-kettő helyett.
Ahogy átvágtak a Valendára vezető boltív alatt, az égbolt éjkék színt öltött,
ami miatt lehetetlen volt megmondani, hogy mennyi az idő, vagy hány óra telt el
a távozása óta.
Legendnek szerte a városban voltak magánrezidenciái. Julian valószínűleg a
Keskeny Házban várja őket a Fűszernegyedben.
Az összes színésze közül csak Aiko, Nigel, Caspar és Jovana ismerte a helyet.
Odamenni biztonságosabb ötletnek tűnt, mint Valenda megtépázott utcáin téb-
lábolni. Nem kellett sok idő a városnak, hogy a monarchia káoszával együtt a sze-
mét is felgyűljön benne. Tella nem szúrt ki egyetlen Fátumot sem, de érzékelte,
hogy romlásuk ott vert tanyát, ahol eddig az éjszakai tivornyázók jártak.
A jáspisdoboz elnehezült a kezében. Késztetést érzett, hogy kinyissa, de máris
elérték a Keskeny Házat, amely valóban karcsú felépítéssel bírt. Első ránézésre
alig tűnt szélesebbnek egy ajtónál, és ugyanolyan girbegurba volt, mint az összes
többi lakóház a városnak ezen a részén. De minél közelebb értek hozzá, annál szé-
lesebb lett.
Tella figyelte, ahogy díszes, boltíves ablakok tűntek fel az ajtó mindkét olda-
lán. Alattuk virágosládák feküdtek, csordultig fehér gyűszűvirágokkal, és Tella es-
küdni mert volna, hogy ezek korábban nem voltak ott.
A ház különös módon hívogatónak tűnt volna, ha felpillantva Tella nem látja
meg az első emeleti ablakban álló Halálhírhozó Leányt, aki hátborzongatóan rá-
mosolygott gyöngykalickája mögül.
Legend megszorította a kezét.

162
 A jóskártyákban a Halálhírhozó Leány lapja egy szeretett személy vagy egy
családtag elvesztését jelentette. Ez volt az a kártya, amely először megjósolta, hogy
Tella el fogja veszíteni az anyját.
A levegő sistergett körülötte, és egy töredékmásodperccel később egy csuklyás
alak öltött testet Tella és Legend között.
Tella ledermedt. Nem látta az alak arcát, azt eltakarta a köpenye, de nem is volt
szüksége rá. Csak egyetlen Fátum volt képes utazni térben és időben, és akaratának
megfelelően testet ölteni: az Orgyilkos, aki Jacks elmondása alapján őrült.
– A Halálhírhozó Leány látni akar benneteket – közölte.

163
 34

Donatella
A KESKENY HÁZ EGYIKE VOLT Legend szemfényvesztéseinek.
Tella átlátott az odakinti káprázaton, és elbűvölőnek találta. De a belső tér arra
az illúzióra emlékeztette, amelyet Legend a tömlöcben hozott létre, amikor a cel-
láját négyszintes dolgozószobává változtatta. A Keskeny Ház mennyezete még
magasabbra nyúlt, és a könyvek a környező polcokon nem tűntek olyan makulát-
lannak, mint az illúzióban. Egy részükön meglátszott a kor, a kötésük rongyos és
sérült volt, mintha több életet megéltek volna, mielőtt otthonra találtak ezeken a
polcokon.
Legend védelmezőn átkarolta Tellát, ahogy megérkeztek a boltíves helyiségbe.
Nem akarta, hogy a lány belépjen a házba, de az Orgyilkos ragaszkodott hozzá, és
maga Tella is – ez az ő harca is, nem csak Legendé.
A jelenet festményként akár a Túszok teadélutánja címet is viselhette volna.
Legend legmegbízhatóbb színészei mereven ültek a rojtos vörös székeken egy fé-
nyes elefántcsont asztal körül, rajta ón teázókészlettel, amihez Nigelen, Legend
tetovált jövendőmondóján kívül egy ujjal sem nyúlt senki. Julian és Jovana is ott
volt, illetve Aiko – Legend történetírója, aki képeken keresztül ragadta meg a Ca-
raval történetét –, és Caspar, aki korábban Tella vőlegényének adta ki magát.
Mögöttük az Orgyilkos és a Halálhírhozó Leány magasodott komor kísértet-
ként. Az a néhány másik Fátum, akikkel Tella találkozott, néha ragyogott, de az
Orgyilkos, aki ormótlan csuklyája alá rejtette az arcát, mintha maga köré gyűjtötte
volna az árnyakat.
A Halálhírhozó Leány pontosan úgy nézett ki, mint a kártyalapján. A fejét ívelt
gyöngyrácsok fedték, akár egy kalicka, a ruháját pedig mintha hosszú fátyolcafa-
tokból varrták volna össze. Ő sem ragyogott, de szakadt ruhája lobogott körülötte,
mintha saját külön bejáratú szelet tartana.
– Ne félj tőlünk – mondta a Halálhírhozó Leány. – Azért vagyunk itt, hogy
legyőzzük a Hullócsillagot.
– És ha ártani akartam volna nektek, mindkettőtök szívébe tőrt döftem volna,
amint megláttalak titeket odakint. – Az Orgyilkos hangja olyan volt, mint az üve-
gen átütött szögek, éles és disszonáns.
– Így szoktad belopni magad az emberek szívébe? – motyogta Julian.
– Daeshim – korholta a Halálhírhozó Leány sokkal lágyabb hangon, mint csuk-
lyás társa –, emlékszel, miről beszéltünk?!
– Hogy legyek barátságos. Csak tréfáltam.

164
 Jovana kivételével senki sem nevetett.
– Szerintem még dolgozz a humorodon, öreg.
– Ha nem öltök meg mindannyiunkat, én segítek fejlődni – tette hozzá Caspar.
– Köszönöm – felelte az Orgyilkos. Nem mintha az udvariassága megnyugta-
tott volna bárkit. Feszültség uralkodott a helyiségben. Olyan érzés volt látni, ahogy
Caspar és Jovana a csuklyás Orgyilkosra mosolyog, mint kiscicákat figyelni,
ahogy egy krokodil felé ugrándoznak.
– Tudom, hogy kevés okotok van megbízni bennem, de azért jöttem, hogy fi-
gyelmeztesselek titeket a veszélyre, nem pedig azért, hogy rátok hozzam. – A Ha-
lálhírhozó Leány gyászos tekintete találkozott Legendével, és a szél, amely a sza-
kadozott ruháját lobogtatta, felerősödött. – Érzem, hogy az egész világotok ve-
szélyben forog, ha nem fogadjátok el a segítségünket.
– Minden veszély a ti fajtátok miatt fenyegeti a világunkat – javította ki Le-
gend.
– Semmiben sem különbözöl tőlünk – felelte a Halálhírhozó Leány. – Halha-
tatlan vagy, és olyan képességekkel bírsz, mint mi. De te nem tudod, milyen érzés
kapcsolatban állni a Hullócsillaggal. Mi vagyunk a halhatatlan förtelmei, és ami-
kor kiállunk magunkért, örök időkre megbüntet minket. A legendáitok szerint a
Halál tette kalitkába a fejem, pedig valójában Gavriel volt az. Valaha vágyott rám,
de én visszautasítottam. Úgyhogy ketrecbe zárta a fejem ezzel az elátkozott gömb-
bel, hogy senki egy ujjal se nyúlhasson hozzám. Próbáltam levenni, még meg is
haltam, és feltámadtam, de a ketrec rajtam marad, amíg Gavriel meg nem hal.
– És te miért esküdtél bosszút? – kérdezte Tella az Orgyilkostól.
– Semmi közöd hozzá. Azért bízz bennem, mert most egyikőtöket sem ölöm
meg.
– Nekem megteszi – nevetett Caspar. Úgy tűnt, azt hitte, az Orgyilkos megint
tréfált. Tella már nem volt annyira biztos benne.
Julian is gyanakvón nézett körbe. Szemben ült az álló Fátumokkal, az asztalra
könyökölt, és ahogy előrehajolt, pillantása mintha ellenállásért könyörgött volna.
– Abban egyetértünk, hogy mindannyian gyűlöljük a Hullócsillagot. De még
mindig nehezen hiszem el, hogy holtan akarjátok látni, mert az ő halálával ti is
sokkal sebezhetőbbé válnátok.
– A sebezhetőség nem olyan rossz, mint azt egyesek hiszik – magyarázta a
Halálhírhozó Leány. – A Hullócsillag halála kortalanná tenne minket. Ha megha-
lunk, nem térünk vissza az életbe, ez igaz. De ha vigyázunk magunkra, kortalan-
ként még így is majdnem ugyanolyan sokáig élhetnénk, mint egy halhatatlan. Ha-
bár nem mindegyikünk vágyik ennyire hosszú életre. Néhányunk örülne a

165
lehetőségnek, ha végre meghalhatna, de nem hajlandók nyíltan szembeszállni a
Hullócsillaggal. Senki sem akar egy örökkévalóságot tölteni egy ketrecben.
– Azt elhiszem… – Legend hangja sokkal diplomatikusabb volt, mint az öcs-
cséé, de olyan súllyal ejtette a szavakat, amiből egyértelmű volt, hogy egyetlen
rossz húzás a Fátumoktól, és változtat a hozzáállásán. – Magunkra hagynátok min-
ket egy pillanatra? Ha tényleg segíteni akartok nekünk, akkor ez bizonyára nem
jelent problémát.
A Halálhírhozó Leány hangtalanul elsiklott az ajtó közelében álló Legend és
Tella mellett. Amint távozott, az Orgyilkos egyszerűen – és nyugtalanítóan – el-
tűnt, ami mindenkinek eszébe juttatta, hogy bármikor újra megjelenhet, a korábban
említett tőrökkel együtt.
Tella esküdni mert volna, hogy a falak megremegtek, mintha a dolgozószoba
megkönnyebbülten felsóhajtott volna.
Legend szorítása enyhült Tella ujjain, de nem engedte el, ahogy közelebb ment
az asztalhoz. A lány most először látta így viselkedni a színészeivel. Néhányuk azt
sem tudta, ki Legend valójában, de a jelenlévők azok voltak, akik a legközelebb
álltak hozzá.
Tiszteletteljes csend állt be, ahogy Legend és Tella elérte az asztalt. Mindenki
alig várta, hogy elmondhassa a véleményét, de senki sem szólt egy szót sem, amíg
Legend Nigelhez nem fordult.
A jövendőmondó felemelte a teáscsészéjét, és belekortyolt, mielőtt megszólalt.
Ajkát tetovált szögesdrót vette körül.
– Egyikükből sem tudtam kiolvasni semmit. Az Orgyilkos szemét eltakarja a
csuklyája, és amikor a Halálhírhozó Leány felém fordult, csak a szemembe nézett.
Nem érdekelte egyik tetoválásom sem.
– Mi a személyes benyomásod? – kérdezte Legend.
– Sose bízz egy Fátumban! – felelte Nigel.
– Ha az Orgyilkos ártani akart volna nekünk, már megtette volna – szólt közbe
Caspar.
– Talán mást tervez, mint hogy megöljön minket egy szalonban – mondta Jo-
vana.
– Nem minden Fátum gyilkos – vélekedett Aiko.
– Szóval szerinted megbízhatunk bennük? – kérdezte Legend.
– Igen. – Caspar és Aiko egyszerre válaszolt, Jovana ugyancsak határozottan
mondta: – Nem. Senki sem megbízható, aki névelőt használ a neve előtt. De mivel
a társulat többi tagját arra utasítottad, hogy térjenek vissza a szigeted biztonságába,
talán nem rossz ötlet új szövetségeseket keresni.
Legend Julianhez fordult.

166
 – El sem hiszem, hogy ezt mondom, de… – Julian megdörzsölte a sebhelyet
az arcán. – Tetszik az Orgyilkos képessége. Akkor mehet el Bíborkához, amikor
csak akar.
– Ebben nem vagyok biztos – vágott közbe Tella. – Azt hallottam, az Orgyil-
kosnak valami nincs rendben a fejével, mert túl sokat utazott az időben. De lehet,
hogy nem lesz rá szükségünk, sem a Halálhírhozó Leányra. Lehet, hogy már ke-
zünkben van a válasz, miként győzhetjük le a Hullócsillagot.
Kibújt Legend szorításából, és feltartotta a vörös jáspisládát, miközben gyor-
san elmagyarázta, hogyan oldhatja meg ez az összes problémájukat.
De ahogy felkattintotta a zárat, rájött, hogy egyáltalán semmit sem fog megol-
dani. A cetli a ládában olyan vékony volt, hogy félő, egyetlen érintéstől elporlad.

Tella nem vett tudomást az anyja neve láttán beléhasító fájdalomról, és újraol-
vasta a papírfoszlányt, remélve, hogy további szavak jelennek meg rajta.
De nem jelentek meg.
Ő nem ezt kereste.
Ő a gyengeségek listáját akarta, egy végzetes hibát vagy egy egyszerű tervet,
amely pontosan leírja, hogy ölhet meg egy Fátumot vagy a Hullócsillagot. De ez a
titok csak azt árulta el neki, hogy az egyetlen ember, aki végezhetett volna a Hul-
lócsillaggal, már halott.
– Hagyjuk ezt az ötletet – dobta a ládát az asztalra. Szívesen összegyűrte volna
a cetlit is a hasznavehetetlen szavakkal, de a papír eltűnt, amint újraolvasta. Puff.
Ennyi.
Érezte, hogy a reményei megcsappannak, de nem volt hajlandó feladni, hogy
megtalálja a Hullócsillag gyenge pontját. És a papír egy dolgot bizonyosan lelep-
lezett. Az anyja halálának éjszakáján nem értette, Paloma miért döfte le a Hulló-
csillagot. De most már igen. Az anyja bizonyára azt hitte, hogy Gavriel még min-
dig szereti, és újbóli találkozásuktól halandóvá válik, úgyhogy megölheti. Csak
éppen a Hullócsillag végzett ővele.

167
 – Döntöttetek? – kérdezte halkan a Halálhírhozó Leány az ajtóból, de Tella
érezte, ahogy energia vibrál körülötte, szellemruhája pedig meglebben, miközben
az Orgyilkos mellette állt, és árnyakat gyűjtött maga köré.
Legend sármos arca közömbösnek tűnt, de Tella esküdni mert volna, hogy a
boltíves ajtónyílás, ahol a Fátumok álltak, magasabb lett, amitől mindkettőjük ki-
sebbnek látszott.
– Köszönjük az ajánlatot – kezdte Legend –, de inkább magunk harcolunk.
– Nem hinném, hogy nélkülünk győzhettek – sóhajtott a Halálhírhozó Leány.
– Legalább ezeket fogadd el.
Sercenés és pukkanás hallatszott, mint amikor gyufát gyújtanak, majd az Or-
gyilkos Tella mellett termett, és két vastag lemezt nyomott a kezébe. Balszeren-
csepénzek.
Tellának eszébe jutott, amikor Jackstől kapott egy ilyet. Emlékezett, milyen
különleges ajándéknak tartotta a varázserejű érméket. Nemcsak arra használhatók,
hogy Fátumokat idézzen meg vele, de embereket is lehet követni a segítségükkel.
– Arra az esetre, ha meggondolnád magad – recsegte az Orgyilkos.
– Tartsd őket a magasba, mondd ki a nevünket, és a segítségedre sietünk –
ígérte a Halálhírhozó Leány.
Tellának be kellett látnia, hogy kedvesebbek, mint bármelyik másik Fátum,
akivel találkozott, de még így is a szemetesbe dobta az érméket, amint eltűntek.
– Akkor most mihez kezdünk? – kérdezte Jovana.
– Van egy új ötletem – ajánlotta fel Tella.
Bármelyik másik lány csendben maradt volna, miután a legutóbbi terve ilyen
szinten dugába dőlt. De Tella épp ezért érezte úgy, hogy szüksége van egy megva-
lósítható ötletre. Olyasmire gondolt, amit Jacks javasolt, csak korábban nem vette
komolyan fontolóra. Kockázatosabb lesz a nővérére nézve, mert azt jelenti, hogy
meg kell szereznie a Hullócsillag vérét, de ha beválik, ezzel megmenthetik Scar-
lettet – és az egész birodalmat.
– Van egy könyv a Halhatatlan Könyvtárban, amely képes felfedni egy sze-
mély vagy egy Fátum teljes élettörténetét. Ha megtaláljuk ezt a könyvet, és elol-
vassuk a Hullócsillagról szóló részt, akkor megtudhatjuk a gyenge pontját.
Aiko felnézett a vázlatfüzetéből, ahová máris elkezdte lerajzolni a találkozásu-
kat az Orgyilkossal és a Halálhírhozó Leánnyal.
– A Ruscicáról beszélsz. Az a könyv nagyon hasznos lehet, de ahhoz, hogy
hozzáférjünk a Hullócsillag történetéhez, szükségünk lesz egy fiolányira a véréből.
– Tudom. – Tella nagy levegőt vett, remélve, hogy hazardírozása kifizetődik.
– A nővérem a Hullócsillaggal van, és amint nálunk lesz a könyv, üzenhetünk neki,
hogy szerezze meg a vért.

168
 – Nem! – ellenkezett Julian. – Azzal túl nagy veszélybe sodornánk.
– Mind veszélyben vagyunk – figyelmeztette Aiko.
– És Scarlettet sem hagyhatjuk magára. – Legend Nigelre, Aikóra, Casparra és
Jovanára nézett. – Amíg Tellával megkeressük a Ruscicát, Nigel visszamegy a pa-
lotába, és kideríti, mi a Fátumok következő lépése. Aiko, tudd meg, mely Fátumok
vannak Valendán: nem szeretnék még több váratlan látogatást. Caspar, te is juss
be a palotába, és derítsd ki, mennyire hűségesek az emberek a nekik parancsoló
Fátumokhoz. Jovana, te maradj Scarlett-tel. Szökj be az Állatsereglet romjai közé,
gondoskodj róla, hogy biztonságban legyen, és ha megoldható, juttass el neki egy
üzenetet, hogy szükségünk van a Hullócsillag vérére.
Tellának ellenérzései támadtak: a vér megszerzése kockázatos Scarlettre
nézve. Nem akarta, hogy a nővére megkísérelje, amíg hozzá nem jutottak a könyv-
höz. De minél tovább várnak, hogy szóljanak neki a vérről, Scarlett annál tovább
lesz a Hullócsillaggal az Állatseregletben.
– Nem tetszik ez a terv – mondta Julian. – Ha valakinek, hát nekem kellene
vigyáznom Bíborkára.
– Az ki van zárva – tiltakozott Legend. – Elkapnának, és ha valami történik
veled, most nem tudlak visszahozni.
Julian átható pillantással nézett a fivérére.
– Nem kell visszahoznod, mert nem kapnak el.
– Nem nyitok vitát – felelte Legend elutasító hangon, a fejét rázva.
Julian felpattant a székből, és hirtelen az asztalnál mindenki másfelé nézett, de
Tella nem tudta elszakítani róla a tekintetét. Legend magasabb és termetesebb volt,
de Julian arca megtelt olyasfajta nyers érzelmekkel, amilyeneket Legend sosem
mutatott ki.
– Azért nem akarsz vitát, mert tudod, hogy igazam van.
– Nincs igazad – felelte Legend. – Szerelmes vagy, és ez óvatlanná tesz.
Julian összerándult. Tella szintén.
Nem mintha Legendnek feltűnt volna a reakciója.
– Igazad van, Legend – szólalt meg Tella, magára vonva a férfi figyelmét. Le-
gend elmosolyodott, örült, hogy a lány egyetért vele, mígnem az folytatta: – A
szerelem zűrös dolog. Nem könnyű irányítani. De ez teszi annyira erőssé. Féktelen
szenvedély. Annyit tesz, mint jobban törődni valaki mással, mint a saját életeddel.
Egyetértek, hogy Juliant nagy valószínűséggel elkapnák, vagy még rosszabb tör-
ténne vele, ha visszamenne az Állatseregletbe vigyázni Scarlettre, viszont becsü-
löm, amiért kész vállalni a kockázatot.
Julian kicsit kihúzta magát.
– Köszönöm, Donatella!

169
 – De így is Legenddel értek egyet. Ha kockáztatsz, azzal a nővéremet is ve-
szélybe sodrod: ha rájön, hogy ott vagy, és bajba kerültél, mindent megtesz majd
azért, hogy megmentsen. Szerintem neki az a legjobb, ha távol tartod magad tőle.
Julian a homlokát ráncolva rázta a fejét.
De ezután nem vitatkoztak többet. Szinte kísérteties volt, hogy senki más nem
ellenkezett a rá osztott feladattal. Összességében mindenki beleegyezett, hogy kö-
veti Legend parancsát. Még Julian is, aki így nem szökhetett be az Állatsereglet
romjai közé Scarletthez.
Miközben Tella figyelte a szótlanul távozókat, elgondolkodott azon, hogy Le-
gend talán mindegyikőjüket manipulálta. Vajon bír még olyan varázserővel, ami-
ről ő nem tud? Vagy talán ahhoz lehet köze, ahogy mindegyikük kötődik hozzá…
– Tudom, mire gondolsz – mondta Julian. Mindenki más elment, ő is már majd-
nem az ajtónál járt, de visszafordult, és Tellára nézett. – Azon tűnődsz, hogy talán
mind azért egyeztünk bele a tervbe, mert mágiával vagyunk Legendhez láncolva.
Azon tűnődsz, hogy ugyanez történik-e veled, ha elfogadod a bátyám ajánlatát, és
halhatatlanná válsz…
– Julian… – figyelmeztette Legend.
– Nyugalom, fivérem. – Farkasmosoly váltotta fel Julian szemöldökráncolását.
– Csak az igazat akarom elmondani neki. Mindannyian szabad akarattal bírunk.
Ha halhatatlanná válsz, ezt nem veszíted el. Nem fogod azt érezni, hogy a bátyám
irányít téged. De azt sem, hogy úgy szeret, mint én Bíborkát. – Ezzel távozott a
helyiségből, kettesben hagyva Tellát és Legendet.
A dolgozószoba meleg fényei elhalványultak, ahogy Tella hallotta, hogy Le-
gend közelebb lép hozzá. A levegő felforrósodott, és a lány szíve gyorsabban vert,
de nem mert felnézni a férfira. Túl könnyen képes volt megbabonázni őt.
Korábban, amikor a piacon csókolóztak, érezte, hogy Legend mennyire akarja,
és azt hitte, ennyi talán elég lesz; az, hogy Legend vágyott rá, mámorító és határ-
talan érzés volt. Aztán Julianre nézett. Sosem vonzódott Julianhez, de egy pilla-
natra gyűlölte magát, hogy féltékeny arra, amiben a nővérével osztoznak. Ennyi
sosem lesz neki elég. Olyan szerelmet akart, amiért megéri harcolni, de a halhatat-
lanok képtelenek a szerelemre.
– Az öcsém csak azért mondta ezt, mert zaklatott. – Legend lágy hangja köz-
vetlenül Tella mellett szólalt meg, és ahogy beszélt, a világ átalakult. A falak füstté
váltak, az elhagyott asztal eltűnt az ajtóval együtt, mígnem csak ketten maradtak
egy szürreális fehér csillagokkal teli bársonyos égbolt alatt. A csillagok pislákol-
tak. Ragyogtak. Csillámlottak. De egyik sem ragyogott úgy, mint Legend szénfe-
kete szeme, amikor Tella végre felnézett rá.

170
 – Vannak előnyei is a halhatatlanságnak. – Meleg keze a lány nyaka köré kú-
szott, majd ujjai becsúsztak a hajába. – Adj nekem egy esélyt. Kérlek…
Tella hátrahajtotta a fejét, a kérlek szóra belesimult Legend tenyerébe. Ahogy
kimondta, megint azt érezte, hogy fontos, és a férfi vágyik rá.
Legend szája félmosolyra rándult, és a világ kicsit világosabb lett, mintha több
csillag hullott volna le az égről, szédítő tüzes ívben zuhanva a föld felé.
Tella szerette, amikor Legend felvágott a képességeivel. Szerette, hogy varázs-
erővel bír. Annyi mindent szeretett benne. Jobban vágyott rá, mint valaha bárkire
– nem akarta, hogy elengedje, vagy egyedül hagyja, még egy pillanatra sem. Azt
akarta, hogy üldözze a világ végéig, hogy feltűnjön az álmaiban minden éjjel, és
amikor felébred, akkor is mellette legyen. Azt akarta, hogy szeresse. De tudván,
hogy ez mibe kerülne Legendnek, sosem kérné tőle még egyszer. Le kellett zárnia
ezt a dolgot, mindkettőjük érdekében.
Tudta, hogy Legend nem szereti, megmondta neki, hogy sosem fogja. Minden-
esetre azt végképp nem akarta, hogy Legend esetleg miatta ne térjen vissza az
életbe, ha meghal.
Tella azzal a mosolyával nézett rá, amely általában a kelletlen bocsánatkérése-
ihez társult.
– Nem tehetem.
Több csillag eltűnt az égről.
Tella elbizonytalanodott, de folytatta.
– Gondoltam, fontolóra veszem. De szerintem inkább vagyok szerelmes abba,
aminek hiszlek, mint a valódi énedbe.
Legend arcizmai megfeszültek.
– Ezt nem gondolhatod komolyan, Tella.
– De igen. – Kikényszerítette magából a szavakat, mindegyiknek rosszabb íze
volt, mint az előzőé. De tudta, ha most nem csinálja végig, akkor még egyszer nem
lesz képes rá.
Lehet, hogy Legend nem érez szeretetet, de abból, ahogyan nézett rá – ahogy
a szája egyenes vonalba feszült, tekintete pedig távolságtartóvá vált –, egyértelmű
volt, hogy a lány megbántotta.
Tella erőt vett magán, és folytatta, kényszeredett mosolya elhalványult.
– Ez olyasmi, mint ahogy te is tudni akartad, képes vagy-e meggyőzni a vilá-
got, hogy te vagy Elantine trónörököse. Én csak… – nagy levegőt vett – …látni
akartam, hogy szerelembe tudom-e ejteni Legend nagymestert.
Legend arcára maszkként ült ki a tökéletes nyugalom, de az égen maradt csil-
lagok egyszerre hunytak ki, sötétségbe borítva mindkettőjüket.

171
 – Ha ez igaz, Donatella, akkor mindketten kudarcot vallottunk a vágyaink el-
érésében.
Mielőtt a lány bármit felelhetett volna, Legend eltűnt.

172
 35

Donatella
EZEN AZ ÉJSZAKÁN Tella igyekezett nem gondolni Legendre. Koncentrál-
nia kellett. Miközben levelet írt a nővérének, amely vagy halálra ítéli, vagy meg-
menti mindkettőjüket, nem bírt azokra a fájdalmas dolgokra gondolni, amiket Le-
gend mondott neki, vagy ahogy otthagyta őt a teljes sötétségben.

Számolni sem tudta, hányszor olvasta újra a levelet, mielőtt végül odaadta Jo-
vanának. Éjfél múlt, Scarlett még aznap meg fogja kapni az üzenetet. Tella el-
mondhatatlanul fáradt volt, de miután ágyba bújt, küzdött az elalvás ellen, nem
akart szembenézni azzal, ami álmában várja – vagy éppen nem várja.

173
 36

Donatella
AZ ÁLOMSZERŰ ÉGI HINTÓ lassan bontakozott ki. Úgy borult Tellára, akár
egy alma-és mágiaillattal átszőtt emlék. Alatta vajpuha bőrülések sűrű királykék-
ben, amely illett az ovális ablakokat keretező súlyos függönyökhöz. Pontosan
olyan, mint az első égi hintó, amelyben ült, eltekintve a méretétől. Feleakkora,
mint egy átlagos kocsi, lényegében helyet sem hagyott közte és a vele szemben ülő
fiatalember, Jacks között.
Jacks gazfickóként vigyorgott, ahogy egy fényes fehér almával játszott fehér
ujjai között. És Tella most először örült neki, hogy beengedte az álmába.
Az alma úgy festett, mintha a héját csillámporba mártották volna, és mégis,
csillogása olyan a Szívek Hercegéhez képest, mint szikra a lánghoz hasonlítva.
Jacks zilált volt, mint mindig – barna nadrágját csak félig gyűrte be a csizmájába,
rozsdavörös bársonyfrakkja gyűrött, krémszínű kravátliját csak félig kötötte meg.
De a bőre csillagként ragyogott, aranyhaja fényesebb bármilyen koronánál, föl-
döntúli tekintete a kék olyan árnyalatában játszott, amely a legcsodálatosabb hi-
bákra emlékeztette Tellát.
– Mit keresünk itt? – kérdezte. Tudta, hogy álomban járnak, és Legendhez ha-
sonlóan Jacks is képes irányítani azt.
– Gondoltam, kipróbálok valami újat. Kezdjünk tiszta lappal. – Megvillantotta
a gribedlijét, amit Tella úgy vett, mintha ártatlanul próbálna mosolyogni.
Rövid időre eltűnődött, mi történt volna, ha így mosolyog, amikor először ta-
lálkoztak, ahelyett hogy megfenyegeti, hogy kidobja a hintóból. Azt talán nem
hitte volna, hogy Jacks ártatlan vagy ártalmatlan, de felkeltette volna az érdeklő-
dését.
– Tegyük fel, hogy újraélhetjük azt a napot. Mit csinálnál másképp?
– Talán megkínálnálak az almámból. – Jacks előrehajolt, szinte áhítattal köze-
lítve hozzá, és egy csillogó gyümölcsdarabot tett a lány tenyerébe. Hűvösebb volt,
mint a fiú bőre, szinte jegesen égetett. – Tessék, harapj bele, szerelmem. Csak egy
alma.
– Valamiért nem hiszek neked.
Jacks vigyora megrándult.
– Lehet, hogy van benne egy kis mágia…
– Milyen mágia?
– Kóstold meg, és megtudod. – Jacks pillantása kihívónak tűnt, abból a fajta
játékból, amit abban a pillanatban elveszít az ember, amint elfogadja.

174
 Ha ez akkor történik, amikor először találkoztak, valószínűleg harapott volna
belőle; egyrészt, mert kíváncsi lett volna a varázslatos fehér gyümölcsre, másrészt,
mert így próbálta volna lenyűgözni a még varázslatosabb fiút. És ezzel valószínű-
leg a bűbája alá került volna, álnokabb módon, mint a csókjától.
– Inkább kihagyom – nyújtotta vissza az almát.
De Jacks inkább őt fogta meg. Tella egy pillanat alatt a kocsi másik felében
találta magát, kényelmesen az ölében fekve, Jacks hideg karjának ölelésében, és
ajka elég közel hozzá, hogy megcsókolhassa.
– Jacks… – Tella a fiú mellkasára tette a kezét, mielőtt az közelebb hajolhatott
volna. – Lehet, hogy kísértésbe estem volna az almával, de még valószínűbb, hogy
aznap kilöktelek volna a kocsiból, ha ezzel próbálkozol.
– Akkor lökj ki, Donatella! Nem állítalak meg, ha ezt szeretnéd. – De ahelyett,
hogy elengedte volna a lányt, karja megfeszült körülötte. Aztán oldalra döntötte a
fejét. Az ajkával megtalálta az érzékeny pontot, ahol a lány állkapcsa találkozik a
nyakával.
– Jacks… – Tellának elakadt a lélegzete. Szavai inkább hangzottak meghívás-
nak, mintsem figyelmeztetésnek, ahogy Jacks szája végigkövette a nyakát, lassan
és lágyan simogatva a bőrét. Ajka lentebb ereszkedett, a nyaka tövéhez, mire Tella
szíve gyorsabban vert. Amikor Jacks megcsókolta, mindig kicsit úgy érezte,
mintha a fiú vallásosan imádná. És ahogy a dolgok alakultak Legenddel, túlságo-
san csábító volt, hogy egyszerűen átengedje magát ennek az érzésnek.
– Áruld el, mint szeretnél, Donatella. Áruld el, és én megadom neked. – Szája
megállt a lány kulcscsontján.
– Jacks… – Tella erősen megtaszította a fiú mellkasát. Valójában nem volt elég
hely a hintóban, hogy bárhová elhúzódjon előle, de a bőrét el tudta húzni az ajkától.
Három hónappal ezelőtt nem állította volna le. Az a Tella, aki nem hitt a szerelem-
ben, ugyanígy játszott volna Jacksszel, ahogy a fiú játszadozott ővele.
De ma éjjel túl sebezhetőnek érezte magát ehhez.
– Sajnálom, Jacks, nem adhatom meg neked, amit szeretnél.
Jacks szeme tengeriüveg-színűre fakult, mintha fájdalom töltötte volna el a te-
kintetét.
– Ha erőm teljében lennék, elérhetném, hogy meggondold magad. Több érzést
adnék át neked, mint amiről valaha álmodtál. És azt is elérhetem, hogy ez az álla-
pot örökké tartson, ha elárulod nekem, kicsoda Legend.
Jacks megsimította a lány arcát, érintése gyengéd volt, de a szavaival ellentét-
ben nem akadt benne semmi szeretetteljes vagy meleg.
Szemben a többi Fátummal, Jacks nem raboskodott a kártyákban, amikor Le-
gend kiszabadította őket, úgyhogy gyenge maradt. De minden erejét visszanyerve

175
képes lenne irányítani bárki érzéseit. Habár megkönnyebbülést jelentett, amikor
hagyta, hogy egy éjszakára elvegye a fájdalmát, Tella sosem adna senkinek ekkora
hatalmat önmaga felett korlátlan időre.
– Nem szeretném – mondta a lány halkan.
– Legalább megpróbáltam. – Jacks gribedlije visszatért. – Gondolom, jobban
kell igyekeznem.
Mielőtt az álom szertefoszlott, még egyszer végigfuttatta az ujjait a lány arcán.

176
 37

Scarlett
AMÍG TELLA ALUDT, Scarlett kapott egy vászonszalvétába dugott levelet a
reggelije mellé. Ellenállt a késztetésnek, hogy azonnal kibontsa, ehelyett kortyolt
még egyet a reggeli szíverősítőjéből, és lassan becsúsztatta a lapot a zsebébe.
Esküdni mert volna, hogy követelődző lila pamacsokat látott felszállni a levél
mellől, mintha a húga türelmetlenségét árasztotta volna magából a papír.
A Bebörtönzött Hölgy barátságos volt, közlékeny a Hullócsillag terveivel kap-
csolatban, és nem árulta el neki, hogy Scarlett használta az Álmodozás Kulcsát.
De Scarlett még így sem tudott megbízni benne. Egészen addig a zsebében őrizte
a levelet, amíg délután a Bebörtönzött Hölgy szeme végre lecsukódott a szunyó-
káláshoz, és látta, hogy színei valóban átfordulnak a nyugodt vizek kiegyensúlyo-
zott kékeszöldjébe.
A Fátum sosem aludt sokat – Scarlett szerint ennek bizonyára köze volt ahhoz,
hogy egy ülőrúdon kellett pihennie. Úgyhogy a lány gyorsan olvasott, majd sietve
megírta a válaszát.

177
 38

Donatella
TELLA NAIVAN AZT HITTE, a Halhatatlan Könyvtárat ugyanolyan könnyű
lesz megtalálni, mint az Eltűnt Piacot. Ez majdnem ugyanolyan nevetséges felté-
telezés volt, mint az az elképzelés, hogy a könnyű szó még benne maradt a szótá-
rában.
Finoman felhorkantott.
Ha Legend hallotta is, nem reagált. Széles válla nem mozdult, és sötét feje nem
fordult el a csorba szökőkút vizétől, amelybe belebámult – ugyanaz a szökőkút
volt, amelynél azon az éjszakán csókolóztak, amikor Tella ráébredt, hogy kezd
beleszeretni.
Bárcsak kiszeretni belőle ugyanilyen könnyű lenne!
Korábban elképzelni sem tudta, hogy ne szeresse Legendet. De ma egyfolytá-
ban Jacks ajánlata járt a fejében, miközben átkutatták a düledező pilléreket az el-
átkozott romok körül. Jacks nem volt birtokában minden erejének, így valójában
nem tudta egy napnál tovább elvenni vagy megváltoztatni Tella érzéseit, de a lány
kicsit kísértésbe esett, hogy ne érezzen semmit, ahelyett hogy mindenfélét érezne.
Tudta, hogy Legend emlékszik az éjszakára, amikor idehozta, és aztán meg-
csókolta, amíg el nem felejtette a fájdalmát. Ha lehunyta a szemét, fel tudta idézni
az egészet. Emlékezett rá, hogyan vitte fel a mohos lépcsőn a romok előtt, hogyan
beszéltek a múltjukról, és aztán hogyan csókolóztak. A szája és a nyaka emlékezett
Legend ajkának puha, követelőző érintésére, és ahogy a kezével durván megrántja
a dereka köré tekert kötelet, még közelebb húzva magához, miközben azt suttogta,
mennyire akarja.
Legend biztosan emlékezett, de még ránézni sem volt hajlandó. Gyakorlatilag
idegenként kezelte. Ugyanilyen volt reggel, amikor a másik romokat keresték fel.
Amikor egymáshoz szóltak, vagy rövid válaszokat adott a lány kérdéseire, vagy
tömör utasításokat osztogatott.
Igazságtalanság, hogy Tella összes közelmúltbeli terve közül egyedül az vált
be, amely arról szólt, hogy eltaszítja magától. Azt hitte, el tudja viselni, hogy Le-
gend nem szereti, de ki nem állhatta a gondolatot, hogy a férfi egyenesen megveti.
Újra megkerülte a szökőkutat, habár már átfésülték a romokat, amelyek talán
a Halhatatlan Könyvtárat jelölték, és talán elvezethetik őket a Ruscicához. Fel-
váltva csöpögtettek vért mindenre, ami valamilyen szimbólumnak tűnt. De vagy
nem itt nyílt a Halhatatlan Könyvtár bejárata, vagy vérnél több kellett ahhoz, hogy
megnyissák.

178
 Legend egyik kezével beletúrt sötét hajába, mielőtt elfordult volna a szökőkút-
tól, és némán bámulta az utcára vezető rozoga lépcsősort. Mindketten hétköznapi
öltözéket húztak, hogy ne tűnjenek ki az emberek közül.
Tella rövid ujjú ruhát viselt, amelynek árnyalata egy tó saras vizének színét
idézte, Legend pedig egyszerű barna nadrágot választott, valamint egy foszladozó
ujjú, kézzel szőtt inget – de a gazember még így is olyasvalaki arroganciájával
mozgott, aki tudja, hogy úgyis megnézik, bármit is húz magára. Léptei olyan ma-
gabiztosságot árasztottak, amilyenre egyesek egész életükben csak vágyakoznak.
– Jössz? – kérdezte Legend mogorván, ahogy felért a lépcsőn.
– Attól függ, hová megyünk. – A lépcső aljáról felszálló hang maga volt a
kikristályosodott imádnivalóság, tiszta, finom és törhetetlenül erős.
Tella közelebb suhant, hogy jobban hallja. Legend próbált odalépni elé, de Tel-
lának látnia kellett, kié a hang.
A nő, aki ekkor a lépcsősor tetején tűnt fel, majdnem olyan elragadó volt, mint
a hangja. Leheletvékony barackszínű ruha lobogott a repedezett föld felett, ugyan-
úgy lebegett, akár a Halálhírhozó Leány rongyos ruhája, mintha mágikus szél kö-
vetné, bárhová is megy. Magasabb volt Legendnél. Bőre sápadt és kemény, akár a
márvány, haja majdnem tövig lenyírva, fején pedig vékony aranykarika pihent,
amitől úgy festett, akár egy ősi hercegnő.
– Micsoda jóképű férfi! – mondta Legendnek hipnotikus mosolyával.
Legend ellenállhatatlan mosollyal válaszolt.
– A legtöbben ezt gondolják.
– Szerinted is? – Az elbájoló nő visszafordult Tellához. De amint feltette a
kérdését, Tella csak Legendet látta maga előtt. Felidézte a Caravalt, amikor rá várt
a Csillagok temploma előtt, és csak egy széles szövetdarab fedte az altestét, fel-
fedve pazar mellkasát minden szoborszerű pompájával együtt.
– Látnod kellene ing nélkül. Pompásan fest. – Tellának leesett az álla, amint
ezek a szavak kicsúsztak a száján. Még csak nem is ismerte ezt a nőt. És elvileg
már nem lenne szabad szerelmesnek lennie Legendbe.
De Legend még csak el sem vigyorodott, el sem húzta a száját, ahogy normális
esetben tette volna. Sőt, gyilkos szemeket meresztett.
A nő felnevetett, hangja ugyanolyan magával ragadó volt, mint a szavai. Szinte
kérlelte Tellát, hogy vele együtt nevessen. De ezúttal Tella szembeszegült a kész-
tetéssel, és még egyszer jobban megnézte magának a nőt. Tekintete visszaugrott a
fejdíszére. Ősi szimbólumok fedték, amelyeket a lány nem tudott elolvasni, de úgy
hitte, ha ki tudná bogarászni őket, a szimbólumok elárulnák neki, hogy ez a nő
nem egy ősi hercegnő, hanem a Papnő, Papnő nevű Fátum.

179
 A hangjában rejlett a varázsereje, ezért válaszolt neki Tella annyira őszintén.
Akárhányszor a papnő feltett egy kérdést, valakinek döntenie kellett aközött, hogy
őszintén válaszol, vagy szembeszegül a kérdéssel, és halállal lakol. A hangja nem-
csak magával ragadó, de egyenesen halálos.
– Máris látom, hogy jó szórakozás lesz kettőtökkel játszadozni – mondta a Fá-
tum. – Szeretnétek itt maradni, és játszani velem?
Tella karján felállt az összes szőr. Az ajkára a nem szó formálódott, aztán a
soha, majd az, hogy inkább megfojtanálak. De tudta, hogy hiba lenne ezek bárme-
lyikét kimondani, bármennyire is akarta.
El kellett tűnniük innen.
De a nem és a soha szó tovább dörömbölt a koponyáján. Dörömbölt és döröm-
bölt…
– Attól tartok, máshol van dolgunk – felelte Legend könnyedén.
Tella újra tudott gondolkodni, de csak egy pillanat erejéig.
– Micsoda csalódás! – biggyesztette a száját a Fátum. – Hová igyekeztek, ami
érdekesebb, mint velem időzni?
A Halhatatlan Könyvtár jóskártyákból kitépett képei öntötték el Tella gondo-
latait. Mágikus könyvespolcokat látott teli tiltott kötetekkel, aztán a Ruscicát ki-
nyitva egy olyan oldalon, amely részletes leírást ad arról, hogyan lehet megölni a
Hullócsillagot.
– A Valenda körüli romokat járjuk, hogy megkeressük a Halhatatlan Könyvtá-
rat – felelte Legend. Hangja még mindig színtelen volt. Tella nem tudta, hogy egy-
általán próbált-e szembeszegülni a kérdéssel, vagy mivel a varázslat rá nagyobb
hatással volt, lehetetlen, hogy ne válaszoljon.
Valahol a mostani és az ez előtti kérdés között a papnő közelebb lépett Le-
gendhez. Hosszú fehér ujjai a karját érték, és felkúsztak a nyakáig.
– Ez a hely nem halandóknak való. Mit kell tennem, hogy inkább velem ma-
radjatok?
A kérdést ezúttal nem Tellához intézte – az nem feszítette a koponyáját. De
mégis érezte, hogy a Fátum most több mágiával támogatta meg. Tella érezte,
ahogy a kérdés gyomorforgató édes szaggal tölti meg a romokat, miközben a Fá-
tum keze Legend hajába túrt, ugyanúgy, ahogy Esmeralda tette, és Tella attól tar-
tott, hogy a Fátum nem csak arra használja az erejét, hogy rávegye Legendet a
kérdés megválaszolására. Birtokolni akarta a férfit.
– Semmitől sem fogja meggondolni magát! – kiáltotta Tella, magára vonva az
átkozott Fátum figyelmét.
Papnő, Papnő összeszorította az ajkát.
– Nem túl erős benned az életösztön, ugye?

180
 – Erősebb vagyok, mint azt a legtöbben hiszik – felelte Tella.
Mintha látta volna, hogy visszatér Legend hiányzó mosolyának töredéke. És
mielőtt a Fátum feltehetett volna még egy kérdést, a föld rengeni kezdett. A romok
rázkódtak. A lépcső szétvált, az elátkozott szökőkút kettétört, bor folyt szét a föl-
dön, ahogy a romos kúria maradványai mennydörgő por-és törmelékfelhőben ösz-
szedőltek.
Olyan sűrű volt a por, hogy Tella nem látta sem Legendet, sem a papnőt, de
mintha hallotta volna a Fátum futó lépteit, miközben egy biztonságos helyet kere-
sett, ahol elbújhat a földrengés végéig.
Csak a port látta. De nem fuldoklott tőle, és bár a világ összeomlott körülötte,
rájött, hogy valójában haja szála sem görbült.
– Legend? – szólalt meg próbaképpen, habár egészen biztos volt benne, hogy
a Papnő, Papnő mostanra eltűnt. – Mondd, hogy te csinálod ezt.
A por elült, a rengés abbamaradt, és a romok ugyanolyanok maradtak, mint
voltak. A repedések ugyanazok voltak, mint eddig. Illúzió.
Aztán Legend is megjelent. De ellentétben a romokkal, egészen másképp fes-
tett, mint korábban. Nyirkos tincsek lógtak a szemébe, és bronz bőre szürkének
tetszett, ahogy Tella felé tántorgott.
Legend korábban sosem tántorgott.
A lány ösztönösen átkarolta, és Legend vagy tényleg legyengült, vagy átmeneti
tűzszünetet kötöttek, mert nem tolta el magától. Teljes súlyával ránehezedett, ami-
től Tella mozdulni sem bírt. Kimerítette magát azzal, hogy túl sok mágiát használt.
Legend sok dologgal kapcsolatban titkolózott, köztük mindennel, aminek köze
volt az erejéhez. De Tella tudta, hogy hatalma a Caraval idején tetőzött, mert a
résztvevők érzelmei táplálták. Hasonló okokból a palotában valószínűleg erősebb
lenne.
– Nem kellett volna ekkora felhajtást csinálnod csak azért, hogy elijeszd – kor-
holta Tella.
Legend tétova ujjai megtalálták a haját, és beletúrtak a fürtjeibe, önkéntelen
gesztus, hiszen valószínűleg nincs tudatában, mit csinál.
– Nem akartam, hogy olyan kérdéseket tegyen fel, amikre talán megtagadnád
a választ.
– Ennyire nem vagyok makacs – fortyant fel Tella.
– Dehogynem – morogta Legend –, de ezt szeretem benned. – Elvette a kezét
a hajától, és érzékeny tarkójára tette: ez már egyértelműen szándékos mozdulat
volt. Az ujjaival simogatta a bőrét, amiből Tella arra következtetett, Legend nem
olyan gyenge, mint amilyennek mutatja magát, majd hátrahajtotta a fejét, hogy a
férfi szemébe nézhessen.

181
 A szín máris kezdett visszatérni sármos arcába, amitől kicsit érinthetetlennek
tűnt, habár Tellát továbbra is a keze között tartotta.
A lány az alsó ajkába mélyesztette a fogát. Egy pillanatra elgyengült, és abban
reménykedett, köztük ez nem átmeneti tűzszünet, és Legend végül átlátott előző
esti beszédén.
Legend elengedte a nyakát, és elhúzódott tőle.
– Mennünk kell.
– De hát csak most értetek ide.
A Szívek Hercege jelent meg a lépcső tetején. Nekitámaszkodott a rozoga kor-
látnak, gyűrött ruhadarabok, lezser mozdulatok és szemébe lógó aranyszőke haj
zűrzavarában, miközben úgy tűnt, már figyelte őket egy ideje.
Tella bőrét jeges bizsergés járta át. De ez másfajta borzongás volt, mint amit
akkor érzett, amikor Jacks ránézett, mert a fiú tekintete most Legenden állapodott
meg, akit a Szívek Hercege a birodalom többi lakójával együtt csak Dante néven
ismert – a fiatalemberként, akinek halottnak kellene lennie, mégis az imént hasz-
nálta ijesztő mértékű varázserejét, a fiatalember, aki nem átkozta volna Jackset
vagy próbálta volna megvédeni Tellát, mint az imént a Papnő, Papnőtől.
Tella gyorsan Legendre nézett. Széles válla megmerevedett, arckifejezése rez-
zenéstelen. Szoborként magasodott mellette, ugyanúgy, mint a Fatális Bál éjsza-
káján, amikor Jacks arra használta az erejét, hogy rövid időre mindenki szívét meg-
állítsa.
– Jacks! Fejezd be! – parancsolt rá Tella.
De a Szívek Hercege tudomást sem vett róla. Farkaséhség villant kék szemé-
ben, és ebben a pillanatban Tella tudta, mire gondol. A többi Fátummal ellentétben
Jacks csak az ereje felével bírt; vissza akarta szerezni a többit, és Legend képes
volt rá, hogy visszaadja neki.
– Ne közelíts hozzá! – kérlelte Tella. Legend már eleve kimerült a sok varázs-
lástól, Tella bele sem mert gondolni, mit tenne most vele egy hatalomátadás.
De a Szívek Hercege továbbra sem vett róla tudomást; veszett pillantását a
dermedt Legenden tartotta.
– Tudod, megfordult a fejemben a Caraval idején, hogy te vagy Legend, aztán
megint, amikor láttalak Tella álmában. De meghaltál…
– Nem ő Legend – hazudta Tella.
Jacks végre az irányába döntötte a fejét, de ezen az éjszakán hiányzott a tekin-
tetéből a tegnap esti pajkosság. Sokkal inkább hasonlított a kegyetlen fiúra, akivel
először találkozott a hintóban, aki azzal fenyegette, hogy kidobja, csak azért, hogy
lássa, túléli-e.

182
 – Ha nem ő Legend, akkor ki hozta létre az illúziót, amit az előbb láttam, és
hogyhogy életben van? A hírek szerint az új trónörököst meggyilkolták.
– Azok pletykák – felelte Tella. – Én indítottam őket, hogy távol tartsa a Fátu-
mokat.
Jacks nevetett, de a tekintete hideg maradt.
– Most az egyszer remélem, hogy hazudsz, szerelmem. Mert ha nem, akkor
nagyon sajnálom.
Tella a mellkasához kapott, és előregörnyedt, hirtelen kábának érezte magát,
és szédült, nem kapott levegőt. A romok, Jacks, Legend, minden elmosódott, és
csillagokat látott, ahogy a fájdalom elvakította.
– Mi az ördög… – káromkodott Legend, végre kiszabadulva Jacks hatása alól.
– Egy lépést se a lány felé! – figyelmeztette Jacks. – Hacsak nem akarod meg-
öletni…
– Jacks… – Tella levegőért kapott, ahogy térdre rogyott, mert nem bírt tovább
állni. – Miért…
– Mit tettél? – bődült el Legend.
– Szívrohamot idéztem elő nála – mondta nyugodtan Jacks. – Rövidesen bele-
hal, hacsak nem adod vissza az összes erőmet most azonnal. Tik-tak. Nincs sok
hátra neki.
– Jacks… – zihálta Tella. El sem hitte, hogy tényleg ezt teszi. – Ne… csináld…
– Rendben – felelte Legend. – Ne bántsd, és visszaadom a hatalmad. De csak
ha itt és most véresküt teszel, hogy soha többé nem használod a képességeidet
Tellán vagy rajtam.
A herceg arcizmai megfeszültek, és pillantása mintha Tellára villant volna.
– Legyen. Megegyeztünk. Nem használom rajtatok az erőm, hacsak egyikőtök
meg nem kér rá. – Jacks elővett egy tőrt a csizmájából, és mindkét kezét felvágta,
hogy a kiontott vérrel pecsételje meg a fogadalmát.
Tella zihált, levegőért kapkodott.
– Te démon! – Ennél alaposabban is megátkozta volna Jackset, de lélegezni is
alig volt képes. Bízott benne. Azt hitte, tényleg fontos neki, erre most megpróbálta
megölni.
Legend átkarolta és felsegítette, miközben a lány tovább küzdött levegőért.
– Megijesztettél… – suttogta.
– Mibe kerül ez neked? – kérdezte a lány a mellkasához bújva.
Válasz helyett Legend óvatosan elsétált vele a szökőkút széléhez: abból, ahogy
a lányt felsegítette a padkára, úgy tűnt, felépült a korábbi kimerültségéből.
– Maradj itt. Mindjárt visszajövök.
A Szívek Hercegéhez fordult.

183
 – Nem itt csináljuk. – Legend anélkül lépett be a düledező kúria romjai közé,
hogy megvárta volna Jackset.
Ahogy mindketten eltűntek szem elől, Tella remegő karral felnyomta magát a
szökőkúttól, és utánuk csoszogott. Jacksnek elvileg csak Legend erejének töredé-
két lenne szabad elvenni, de a lány nem bízott benne, és látta a hatalomátadást
Legend és a boszorkány között: végignézte, ahogy Legend elszívja Esmeralda
minden erejét. Nem hagyhatja, hogy Legenddel is ez történjen.
Lehet, hogy Jacks túlságosan elgyengítette ahhoz, hogy bármit is tegyen, és
még legjobb formájában sem lenne képes szétválasztani két nagy erejű halhatat-
lant, de ez nem akadályozza meg abban, hogy megpróbálja, ha szükséges.
Közelebb osont a romos kúriához, ahová Jacks és Legend bement. Az egész
építmény csontvázszerű volt, téglából és kőből épült tetem csontok helyett. Neki-
nyomta a kezét a mocskos falnak, hogy megtartsa magát, és bekémlelt egy tépett
szélű lyukon.
Tella saját Jacksszel közös tapasztalataiból tudta, hogy a vérügyleteket áthatják
az erős érzelmek. Jacks szája Legend csuklójára tapadt. Vér pettyezte a szája sar-
kát, miközben arca ivás közben szadistává és éhessé torzult.
Jacksszel ellentétben Legend mintha nem érzett volna semmit. Mint a megtes-
tesült közöny, mígnem hirtelen olyan erővel rántotta el kezét Jacks szájától, hogy
több lépcsőfokkal visszább lökte a Fátumot.
– Tella nem a tiéd. – Legend szavai pengeélesek voltak.
Jacks véres mosollyal felelt neki.
– De az lesz.
Tella a falba kapaszkodott, hogy talpon maradjon, ahogy megint eszébe jutott,
hogyan villantotta meg Jacks a gribedlijét, és mondta, hogy gondolom, jobban kell
igyekeznem.
És ha neki ez jelenti az igyekezetet?
Tovább figyelt, miközben Jacks a kézfejével letörölte a vért a szájáról.
– Korábban is megbocsátott nekem. Megint meg fog. És most, hogy ez az ügy-
let megfosztott attól a képességedtől, hogy meglátogasd álmában, nem lesz nehéz
elnyernem őt.
Tella ellökte magát a faltól, készen arra, hogy bevonuljon, és közölje Jacksszel,
milyen kiszámíthatatlan és kérlelhetetlen tud lenni. De a lábának más elképzelése
volt. Kibicsaklott alóla, és Tella a földre zuhant.
– Gazember!
– Remélem, nem rólam beszélsz.
Tella felnézett.

184
 Legend tornyosult felette. De megint nem volt túl jó színben – sápadtnak tűnt
a ragyogó bronz helyett –, és sötét haja szerteszét állt.
– Kértelek, hogy maradj a szökőkútnál…
Nem. Utasította, hogy maradjon ott. De nem akart veszekedni vele azok után,
hogy látta, min ment épp most keresztül.
– Sajnálom az álmokat.
– Nem érdekelnek az álmok. – Legend hangja egy szempillantás alatt durvára
váltott. – Az érdekel, hogy majdnem meghaltál.
– Szerintem nem akart igazán megölni.
– De igen, megtette volna. Ő egy Fátum, te pedig egy halandó és vágyainak
tárgya. Csak egyféleképpen végződhet vele a történeted… hacsak nem engeded,
hogy halhatatlanná tegyelek.
Megmozdulni sem látta, de hirtelen Legend előtte térdepelt. Tekintete találko-
zott az övével, egyszerre volt vad és gyengéd, miközben meleg kezébe fogta a lány
arcát.
– Mit… mit csinálsz? – hebegte Tella.
– Túl könnyen feladtam. – A hüvelykujjával végigsimította a lány állát. – Azt
kérted, hogy engedjelek el, de nem tudlak.
– Már megmondtam. Csak arra voltam…
– Hazudtál. – Újabb gyors mozdulat, és keze elhagyta az arcát. Az egyik karját
becsúsztatta a lány lába alá, míg a másikkal a hátát támasztotta meg.
– Legend… – ellenkezett Tella. – Nem szorulok rá, hogy vigyél.
Legend így is felemelte, és a mellkasához szorította, olyan erősen, hogy a lány
hallotta a szívverését.
– Megpróbált megölni. Én szorulok rá, hogy vigyelek.
Az összes levegő kiszökött Tella tüdejéből, ahogy Legend átvágott a romokon,
és elindult felfelé a lépcsőn.
– Akkor sem hagyom, hogy halhatatlanná tegyél.
– Meglátjuk. – Legend hangja ellágyult, és Tella akár édesnek is mondhatta
volna, de a mosolyában semmi édes nem volt. Ez a mosoly azt ígérte, Tella élvezni
fogja ezt az új játékot, habár máris elveszítette.

185
 39

Donatella
TELLA SOSEM FÁZOTT MÉG ennyire álmában. Lehelete sűrű fehér gomo-
lyagként tört elő, amely megmaradt, mint a köd, miközben a lány átvágott egy
kártyaváron. Az egész inkább tűnt rémálomnak, mint szép álomnak. A kártyalapok
vagy mosolygó, róla mintázott királynőkké változtak, vagy királyokká Jacks ke-
gyetlen arcával, amelyek kacsintottak, akárhányszor rájuk mert nézni.
– Tudom, hogy itt vagy valahol! – kiáltotta. Fogalma sem volt róla, Jacks ho-
gyan jutott be az álmába. Tett óvintézkedéseket, hogy kívül tartsa, miután a Szívek
Hercege megpróbálta megölni, de próbálkozásai egyértelműen kudarcot vallottak.
Jacks lépett elő két, Tellát ábrázoló piros királynő közül, amelyek arcátlan mó-
don még csókot is dobtak neki.
A lány odaviharzott hozzá, és pofon vágta, elég erősen ahhoz, hogy vörös nyo-
mot hagyjon a sápadt bőrén.
– Sosem bocsátom meg, amit ma tettél!
A kártyákon minden király és királynő a homlokát ráncolta vagy döbbenten a
szája elé kapta a kezét. Néhány úgy nézett ki, mintha mindjárt kitörne a kártyabör-
tönéből, és megtámadná, de Jacks lezserül leintette őket, miközben valami meg-
csillant ezüstkék szemében, aminek valószínűleg szomorúságnak kellett volna len-
nie.
– Egyáltalán nem voltál veszélyben, Donatella. – A hangja sokkal komolyabb
volt a szokásosnál. – Tudtam, hogy nem hagyná, hogy megöljelek.
– Ez még nem ment fel az alól, amit tettél! – Tella próbált nem kiabálni, pró-
bálta nem kimutatni, hogy Jacks mennyire megbántotta, mennyire mélyen érintette
ez az egész. Sosem lett volna szabad megbíznia benne, de ott volt vele, amikor az
anyja meghalt, törődött vele, amikor Legend magára hagyta. Tudta, hogy Jacks
egy Fátum, tudta, hogy szinte semmi lelkiismeret nincs benne, de kezdte azt hinni,
hogy miatta Jacks próbál szembeszállni a saját természetével. – Mit tettél volna,
ha Legend nem hajlandó visszaadni az erődet? Hagytál volna meghalni?
– Tudtam, hogy bele fog egyezni.
– Ez nem válasz! – Tella ökölbe szorította a kezét. Megint pofon akarta vágni,
a földre akarta vinni, vele együtt ledönteni az egész kártyavárát, és ugyanolyan
fájdalmat okozni neki, amilyet ő okozott. De Legendnek igaza volt. Jacks halha-
tatlan, és egyértelműen Tella megszállottja. A történetük nem végződhet jól. Még
csak ugyanazokra az érzelmekre sem képes, mint a lány. Ha érzett volna bármiféle
bűntudatot, vagy lettek volna iránta mély érzései, sosem próbálta volna megölni.

186
 – Miért érdekel? – kérdezte Jacks. – Most mondtad, hogy sosem bocsátod meg.
– Még mindig kikerülted a kérdést.
Jacks megdörgölte a pofon helyét, miközben háttal nekidőlt az egyik kártyaki-
rálynak.
– Elhinnéd egyáltalán, ha azt mondanám, nem, nem hagytalak volna meghalni?
Hogy sosem hagynálak meghalni?
– Nem – felelte Tella. – Soha többé nem hiszek neked. És tartsd magad távol
az álmaimtól. – Tella tudta, hogy Jacks véresküt tett, hogy többé nem használja
rajta az erejét, de abban is biztos volt, ha akar, úgyis talál kerülő utat, ahogy min-
den másban is. – Egyáltalán, hogy kerültél ide ma éjjel?
A kártyakirály, amelynek Jacks nekidőlt, gúnyosan elmosolyodott.
– Kapcsolat van köztünk. Sosem szorultam rá az engedélyedre, hogy belépjek
az álmaidba.
Tella ereiben meghűlt a vér.
– Nem, köztünk nincs semmiféle kapcsolat. És ezek után soha többé nem akar-
lak látni!
A kártyakirály arcáról lehervadt a mosoly, de Jacksnek arcizma sem rándult.
– Most ezt mondod, de vissza fogsz jönni hozzám.

187
 40

Donatella
AZ IDŐ GYORSABBAN SZÁLLT, mint ahogy a vér ömlik egy felhasított
artériából. Két napon belül a Hullócsillag bejelenti igényét a trónra – hacsak nem
sikerül megállítaniuk.
Tegnap a Fátumok tovább gyötörték a várost azzal, hogy felgyújtottak minden
templomot a Templomnegyedben, ahol nem valamelyik Fátumot imádták. A leve-
gőt még mindig barnásra színezte a füst. Bátor polgárok egy csapata eloltotta a
lángokat, mielőtt a tűz Valenda más részeire is átterjedhetett volna, de a pusztítás
fordulópontot jelentett. Pontosan az történt, amit Scarlett megjósolt a legutóbbi
levelében. Az emberek készen álltak egy megváltóra. Amikor a Hullócsillag meg-
jelenik, minden valendai azt fogja hinni, hogy ő a megmentőjük.
Tella imádkozott az összes szentekhez, hogy a Halhatatlan Könyvtárban talál-
jon rá a módra, amivel megölheti a Hullócsillagot, mielőtt kifutna az időből. Sajnos
úgy tűnt, a Halhatatlan Könyvtár nem akarja, hogy megtalálják. Vagy talán eleve
soha nem is létezett.
Tella meglátta a Szívek Hercegének egy érintetlen szobrát, ahogy átfésülték a
felperzselt Templomnegyedet a könyvtár szimbólumai után kutatva. A szobor alig
hasonlított Jacksre. Az arca sokkal kedvesebbnek tűnt, kerekded volt, nem pedig
beesett. A mosolya huncut, nem pedig gonosz, az ajka sem tűnt olyan élesnek.
Legend a derekára szorította meleg kezét. Előző nap óta folyton hozzáért. Oko-
sabb lett volna szétválni, legalább néhány méternyire, ahogy a könyvtár jeleit ke-
resték. De úgy tűnt, Legend új stratégiára váltott Tella meghódításában.
– Mehetünk tovább, kedvesem?
Tella összevonta a szemöldökét.
Legend csodálkozva rámosolygott.
– Esetleg a „szívecském” vagy az „angyalom”?
– Szerintem abban mindketten egyetértünk, hogy messze nem vagy angyal. És
becézgetéssel nem veszel rá, hogy halhatatlanná váljak.
Elhúzódott a férfitól, ám az gyorsan megragadta a derekát átölelő selyemsza-
lagot, és az öklére tekerte, hogy közel húzza magához. Viharkék volt, ugyanolyan
színű, mint a csíkos ruhája. A tegnapi szürke ruháikban sem maradtak észrevétle-
nek, úgyhogy Tella mára csinosabb öltözetet választott.
– Igazad van, a „kisördög” jobban illik rám. – Tovább húzta maga felé, sötét
szeme megtelt nevetéssel. Nem úgy tűnt, mintha aggasztaná, hogy a világ

188
körülöttük szó szerint darabjaira hullik. Úgy nézett a lányra, mintha ő lenne az
egyetlen, aki számít.
– Szóljatok, ha zavarok – mondta Jacks vontatottan, ahogy közvetlenül velük
szemben előlépett a Vérző Trónus szökőkút mögül. A kút medencéje száraz volt –
bíbor vizét valószínűleg tűzoltásra használták –, repedezett vörösséget hagyva
hátra, amely normális esetben illett volna Jacks szedett-vedett öltözetéhez. De
most az egyszer a Szívek Hercege makulátlanul festett. Aranyhaját gondosan hát-
rakötötte, ruhája kivasalva, csizmája kifényesítve, és személyre szabott fehér öltö-
nye olyan színű, amelyet az emberek általában az angyalokhoz társítanak.
Legend azonnal pajzsként lépett Tella elé.
Jacks rosszallón húzta el a száját.
– Nem fenyegetőzni jöttem: megtartom az ígéretem. Csak ajándékot hoztam
Tellának.
– Tőled nem kell semmi – köpte a lány.
Jacks kioldotta a kravátliját, egyetlen frusztrált rántással tönkretéve a kifogás-
talan megjelenését.
– Tisztában vagyok vele, hogy gyűlölsz, de szerencsére ez bizonyítani fogja,
hogy valójában nem vagyok az ellenséged. – Maga elé tartott egy összekötött pa-
pírhengert. – Emiatt nem találtátok meg a Halhatatlan Könyvárat.
Tella szándékosan nem vett tudomást a tekercsről.
– Többet nem üzletelünk veled.
– Ebben nincs üzlet. Vedd ezt az ajándékot bocsánatkérésnek. – Tekintete las-
san találkozott Telláéval. Szeme ma ragyogó kék volt vörös hajszálerekkel, mintha
a zaklatottságtól nem aludt volna. De Tella tudta, hogy ez nem igaz, hiszen Jacks
megjelent az álmában.
– Még ha nem is fogadod el, erre van szükséged, ha el akarsz jutni a Halhatat-
lan Könyvtárba. Csak úgy találhatod meg, ha már jártál ott korábban, vagy a Min-
deneknek Térképét használod.
A tekercs felfénylett Jacks kezében – ahogy a Fátumok szoktak.
Tella próbált nem ránézni. A Mindeneknek Térképe fatális tárgy volt, hasonló
az Álmodozás Kulcsához, de ahelyett, hogy emberekhez vezetett volna el, helyeket
talált meg. Azt beszélték, ha valaki hozzáér, a térkép megmutatja neki a helyet,
amelyet a leginkább meg akart találni – még ha az a hely egy másik világban van
is. Emellett felfedi a rejtett átjárókat és ajtókat más világokba. Felbecsülhetetlen
és rejtélyes, mellette minden más kincs súlytalannak tűnt.
Tella nehezen állt ellen a késztetésnek, hogy kikapja Jacks kezéből.
– Nincs szükségünk térképre.

189
 – De attól még elfogadjuk – mondta Legend, és egy villámgyors mozdulattal
az összetekert térkép nála termett.
Tella tiltakozásra számított Jackstől, de ő csak zsebre dugta sápadt kezét.
– Remélem, így már megtaláljátok, amit kerestek. – Vetett egy búcsúpillantást
Tellára, a lány belenézett szomorú, félig lehunyt szemébe, benne annyi őszinteség-
gel, akár egy szentképen egy gyóntatófülke falán.
Azt még el is hitte, hogy Jackset felkavarta, hogy utálja, abban azonban már
kételkedett, hogy megbánta a tetteit. Tellának nem voltak kétségei afelől, hogy
Jacks vágyott rá, de vágyni valakire nem ugyanaz, mint szeretni, és tegnap Jacks
bizonyította, hogy a saját erejére jobban vágyik, mint Tellára.
Jacks szó nélkül elsétált.
Legend szétnyitotta a térképet. Az arckifejezése tartózkodó volt, de a gyorsa-
ság, amellyel szétbontotta a tekercset, arról árulkodott, mennyire lelkesen vágyott
egy fatális tárgyra, annak kellemetlen származási helye ellenére.
Tella látta, hogy a papír jellegtelen zabkásaszíne megváltozik Legend ujjai kö-
zött. Először üres volt, de ahogy Legend tartotta, sötétkék tintafolt jelent meg rajta.
Felöltötte a Templomnegyed füstölgő romjainak alakját, Fátumok rajzolt szobrai
és mellettük hamukupacok tűntek fel rajta. Tella felismerte a Szívek Hercegének
szobrát és a Vérző Trónus szökőkutat. Aztán ő is megjelent rajta. Először zabolát-
lan fürtjei öltöttek alakot, aztán szív alakú arca és csíkos ruhája szív alakú nyakki-
vágásával és apró vállpántjával.
Várta, hogy következőként Legend rajza jelenjen meg, de csak egy apró csillag
tűnt fel a lábánál.
Tella ott volt, ahol Legend lenni akart.
– Ne nézz már olyan meglepetten. – Legend sanda mosolyt villantott, ugyan-
olyan incselkedő pillantást vetett rá, mint amikor nemrég kedvesemnek szólította.
De Tella észrevette, hogy még az ujjaik sem súrolták egymást, ahogy a férfi átadta
neki a varázstérképet.
Lehetséges volt egyáltalán, hogy Legend belészeressen? Nem mintha vágyott
volna erre. Többé már nem. Nem számít, hogy pusztán Legend szerelmének a gon-
dolatától szaporábban vert a szíve. Nem akarta, hogy Legend emberré változzon,
és emiatt sebezhetővé váljon a halállal szemben. És a férfi is újra meg újra egyér-
telművé tette, hogy ezt ő sem akarja.
Tella lenézett a térképre, ahogy az megint változni kezdett. Nem akart a tér-
képre hagyatkozni – az olyan lett volna, mint megbízni Jacksben –, és úgy sejtette,
hogy Legend ugyanígy érez. De hálás volt érte, hogy a férfi elfogadta a fatális
tárgyat.

190
 Visszatért a legyűrhetetlen érzés, hogy az idő túl gyorsan telik, ők pedig túl
lassan haladnak. Akárhányszor Scarlettre gondolt, elszorult a szíve a félelemtől.
Emlékeztette rá magát, hogy a nővére óvatos, és felidézte a tegnap küldött levelét,
amelyben azt ígérte, hogy ma éjjel elhozza nekik a Hullócsillag vérét. De Tella
nem bírt felülkerekedni a félelmen, hogy valami rosszul fog elsülni, és még ha
Scarlett meg is szerzi a vért, semmi hasznuk nem lesz belőle, ha nem találják meg
a Ruscicát. Nem engedhették meg maguknak, hogy az időt vesztegessék, és a tér-
kép túl fantasztikus volt ahhoz, hogy ne használják.
Ahogy követték a Mindeneknek Térképét, az nem csupán egy útvonalat rajzolt
ki előttük, hanem bizarr humorérzékéről is tanúbizonyságot tett, ahogy furcsa cím-
kékkel látta el a helyeket, növényeket és állatokat, amelyek mellett elmentek – és
azokat is, amelyek mellett nem.

FELETTÉBB ESZES KUTYA

VIGYÁZZ, TETVEK
VALÓDI CSONTVÁZAK A SZEKRÉNYBEN
VALENDA LEGFINOMABB HALÍZŰ ÉDESSÉGE
ALAGUTAK, AMELYEK KIVEZETNEK A VÁROSBÓL
ALAGUTAK, AMELYEK HALÁLHOZ ÉS CSONKÍTÁSHOZ VE-
ZETNEK

Tella szinte már nem is gondolkodott rajta, valójában hová tartanak, amikor a
térkép a Szaténnegyedtől délre véget ért. Feltűnt rajta egy felirat: Halhatatlan
Könyvtár Bejárata. De Tella csak egy használaton kívüli hintóállomást látott, a
főbejáraton néhány keresztben felszögelt deszkával.
Hevenyészetten a Veszély és a Ne gyere be! szavakat festették a deszkákra,
alattuk koponyák és csókpókok ábráival.
Tella sosem találkozott még a gyilkos pókokkal, de történeteket hallott már
róluk. A csókpókok éjszaka támadnak, amikor az emberek alszanak, belepetéznek
a szájukba, és pókfonalukkal bevarrják az ajkukat. A pókfonál elpusztíthatatlan:
ott marad, amíg a pókok ki nem kelnek, és az áldozat ekkorra már meghal.
– Káprázat az egész – mondta Legend.
Tella lenézett a térképre. Az Igaza van felirat jelent meg a pókjárta állomás
felett, de a lány még így is vonakodott belépni.
– Ha káprázat, miért téped le a deszkákat az ajtóról?
– Mentális mágia kapcsolódik hozzá, mint az illúziókhoz, amiket én használok.
Úgy kell kezelnünk, mintha igazi lenne, hogy átjussunk rajta.

191
 Tella összeszorította a száját, ahogy beléptek. Azzal nyugtatta magát, hogy
mindebből semmi sem valódi. A rothadásszag, amely felkúszott az orrába, csak az
elméjében létezik. Bármit is taposott szét a topánja alatt, az nem gomba volt; a
karján mászó sárga pókok valójában nincsenek is ott.
– Ez a legrégebbi mágia, amit valaha éreztem… – Legend hangja elcsuklott,
és egy pillanatra Tella azt hitte, valamiféle ámulatot lát a szemében, ahogy a falak
körülöttük megremegtek, és a mennyezetből vízesésként zúdultak alá a pókok.
Tella sikoltani akart, de elfojtotta, nehogy néhány pók a szájában landoljon.
Legend elkapta a kezét, és átterelte a póklavinán. A lány érezte a mindenfelé
matató lábakat, ahogy a gyilkos pókok sokasodtak, ellepve bőrének minden centi-
jét.
Tella nem tudta, meg lehet-e halni az illúzióktól. Aztán eszébe jutott, mit mon-
dott Jacks arról, hogy a fatális helyeket vérrel kell megidézni. A seb a tenyerén,
amelyen keresztül vért cserélt Jacksszel, már majdnem begyógyult, de Tella úgy
vélte, a szögekkel újra fel tudja tépni.
Kiszabadította a kezét Legendéből, és megkaparta a gyógyuló sebet, friss vért
fakasztva belőle.
Ide cseppentsd, utasította a térkép, egy pókkitörés felé irányítva a helyiség sar-
kában. Ahhoz túl sok volt belőlük, hogy Tella bármilyen szimbólumot ki tudjon
venni, de engedelmeskedett a térképnek, és a pókok, a bűzös föld és a korhadó
falak azonnal mind eltűntek.
A világ egy szempillantás alatt széthullott, aztán Tella Legenddel egy ho-
mokkő falakkal elkerített kertben találta magát, a falakon csillagjázminokkal, ame-
lyek illata ugyanolyan édes volt, mint a látványa. Bátortalanul levegőt vett. Nem
tudta eldönteni, ez egy újabb illúzió vagy a fatális könyvtár, de mindenképp jobb
volt, mint a gyilkos pókok áradata.
Felettük az égbolt egyik fele ragyogott az átható napsütéstől, miközben a má-
sikon csillagok derengtek. A kert egyik végében díszes homokkő boltív magaso-
dott, mindkét oldalán egy-egy csillogó, barackszínű homokból formált hatalmas
szoborral. A szobrok alsó fele macskaszerű volt, míg felsőtestük emberi, az egyik
férfi, a másik nő. A fejük is emberinek tűnt volna, ha nem ívelt szarvakban vég-
ződtek volna.
A férfiszobor megszólalt.
– Üdvözlet, halhatatlan és ifjú halandó barátom!
– Reméljük, megtaláljátok, amit kerestek – tette hozzá a nő. – De figyelmez-
tetlek benneteket, meg kell fizetnetek a belépés csekély díját, hogy olvashassátok
a könyveinket. – Mindkét szobor hallható csattanással csukta be a száját.

192
 Tella állkapcsa is összecsukódott. Küszködött, hogy szétválassza az ajkait,
hogy szóra nyissa a száját, de nem bírta.
Legendhez fordult, aki ugyanúgy összezárt szájjal rázta a fejét, mint ő.
A hallgatásuk volt az ára annak, hogy beléphessenek a könyvtárba.

193
 41

Donatella
A CSEND A HALHATATLAN KÖNYVTÁRBAN teljes volt, és eleven.
Tella érezte, hogy elnyeli a lépteit, magába szívja a lapozások és a hurrikánpoha-
rakban pislákoló mécsesek hangját, de a legrosszabb az volt, ahogyan a csend fáj-
dalmasan összeszorította az ajkát.
Legend odanyúlt, és megint megfogta a kezét. Tekintete némán azt ígérte, ezt
ketten fogják megoldani, majd a világ legpuhább csókját nyomta a lány kézfejére.
Tella érezte az ujjbegyétől egészen a lábujjáig, és emlékeztette rá, hogy milyen
szerencse, hogy az ajkát lezárták, miközben átvágtak egy könyvekből emelt boltív
alatt a fatális hely mélyére.
Minden a fényben csapdába esett portól, repedezett bőrtől és kósza álmoktól
illatozott. Az orrán át lélegezve Tella lenézett a Mindeneknek Térképére. Újra
megváltozott, ahogy beléptek a könyvtárba. Most egy könyvekből épült egész bi-
rodalmat mutatott, amely egyaránt lehetett egy könyvimádó rémálma vagy valóra
vált vágya. Ott volt a Megtört Gerinc-kastély, az Olvasatlan Folyó, a Kitépett La-
pok Szurdoka, a Versvölgy, a Regényhegységek és végül a Ruscica és a Könyvek
Túlfejlett Képzelőerőhöz.
A legrövidebb út ebbe a helyiségbe egy Állatkertnek hívott területen át veze-
tett. Tella eltűnődött rajta, hogy a könyveket talán ketrecekben tartják, de az Állat-
kertben még könyvespolcok sem voltak. Az összes kötet szabadon járta a termet,
ahogy összetapadtak, hogy különböző állatok alakját vegyék fel. Tella könyvorr-
szarvúakat, papírmasé elefántokat és nagyon magas zsiráfokat pillantott meg, ame-
lyek furcsán békés csendben forgolódtak. Az elefánt megszaglászta Tellát bőrszerű
könyvormányával, miközben egy laza lapokból álló papírnyuszi hangtalanul Le-
gend után szökdelt. A nyuszi követte őket, ahogy elhagyták a könyvtárat, és elérték
az Olvasótermet, ahol a könyvek pamlagokat, székeket és egy hatalmas trónt for-
máztak.
Figyelmeztetés villant fel a térképen: Ne ülj a trónra!
Tella nyomban kíváncsi lett, de annyira nem, hogy próbára tegye a térképet,
főleg most, hogy olyan közel jártak ahhoz, amit keresnek. A térkép szerint csak
annyit kellett tenniük, hogy felmennek a könyvekből épült lépcsőn, amely a trón
mögött magasodott, és ott rálelnek a Ruscica termére.
A lépcsősor túl keskeny volt ahhoz, hogy egymás mellett haladjanak.
Tella vonakodva elengedte Legend kezét, ahogy mászni kezdett. A könyvlép-
cső olyan meredek volt, hogy kockázatosnak tűnt megfordulni. A bizonytalan

194
fokok csúszkáltak Tella topánja alatt. De Legend minden lépcsőfoknál megérin-
tette Tella hátát vagy vállát, tudtára adva, hogy még mindig ott van. Vele volt, nem
hagyta magára, habár nem láthatta és nem is hallhatta.
Emiatt elgondolkodott mindazon, amit Legend a múltban szavak nélkül mon-
dott neki. Mire elérték a lépcsők tetejét és a Ruscica termét, Tella hálás volt, hogy
a könyvtár elnyelte a hangot. Nem erősítette fel a többi érzéket, de tudatosabban
használta őket, és jobban figyelt Legendre is, aki odalépett mellé, és ujjai szótlanul
súrolták az ujjait. A mozdulat gyors volt, és gyengéd, Tellának talán fel sem tűnt
volna, ha arra vár, hogy a férfi megszólaljon, nem pedig a csendjére figyel.
A térkép nem jelezte, hol található a Ruscica a helyiségben, arra kényszerítve
Tellát és Legendet, hogy váljanak szét a kereséshez. Sok kötet gerincét számok és
szimbólumok díszítették, vagy feliratok Tella előtt ismeretlen nyelveken. Volt még
néhány gerinc olyan címekkel, amelyeket szeretett volna elolvasni, ha nem sürgeti
az idő.

Sellőfiúk és sellőlányok: légy te is egy közülük

Az időutazás tíz alapvető szabálya
Alakváltás kezdőknek
Süti, süti és még több süti
Legyen az árnyékod a háziállatod!
Szerelem, halál és halhatatlanság

Levette volna a polcról a könyvet a sütikről vagy a halhatatlanságról, ha az

utóbbi nem közvetlenül egy vastag hússzínű kötet mellett állt volna, amelynek
egyetlen szót varrtak hevenyészetten a gerincére: Ruscica.
A könyv vörös árnyalatú porfelhővel csúszott le a polcról, Tella ujjai bizse-
regni kezdtek tőle, ahogy megfogta.
Megtalálta Legendet a néma terem másik végében. Amikor megmutatta neki a
szerzeményét, a férfi elmosolyodott. Egyikük sem tudta, hogy benne lesz-e az in-
formáció, amire szükségük van, de Tella végre diadalt érzett, ahogy Legend megint
megfogta a kezét.
Miután a Halálhírhozó Leány és az Orgyilkos meglátogatta otthonában a Fű-
szernegyedben, Legend úgy döntött, minden éjszaka máshová kell költözniük. De
Tella kicsit úgy érezte, hogy csak felvág számtalan otthonával. A háromemeletes
part menti házikó úgy festett, mintha nagyjából egy időben épült volna Nicolas
gróf birtokával, de míg Nicolas birtokára ráfért volna egy kis varázslat, Legend
háza épp az ellenkezője volt. Megannyi csillogó ablakával és a tajtékzó óceánra
néző széles erkélyével a ház úgy emelkedett Valenda sziklás partján, amiről

195
Tellának a trónján ülő Legend jutott eszébe, ahogy puszta jelenlétével figyelmet
követel.
Egy mérfölddel távolabbról indultak, és Legend ujjai az egész séta alatt össze-
fonódtak Telláéval. A lány kiszabadíthatta volna magát, a férfi érintése eddig nem
hagyta, hogy eluralkodjon rajta a pánik, kihúzta a pókok közül, és megnyugtatta a
könyvtárban, de most Legend nem segített neki, hanem bejelentette rá az igényét.
Tella figyelmeztette magát, ahogy lenézett összefont kezükre, hogy ebből semmi
jó nem származhat. De nem engedte el. Legendnek hosszú ujjai voltak, erős te-
nyere, gondosan ápolt körmei – és sehol egy tetoválás.
Felemelte a kezüket, hogy közelebbről megnézze.
– Eltűnt a fekete rózsád?
– Komolyan azt hitted, hogy megtartom? – A szájához húzta a lány kezét, és
csókot lehelt a kézfejére. – Többé nem kell féltékenynek lenned arra a tetoválásra.
– Nem voltam féltékeny.
– Akkor talán fent kellett volna hagynom. – A rózsa megjelent a kézfején.
– Te átkozott! – Tella felemelte a szabad kezét, hogy játékosan meglegyintse
Legendet a könyvvel.
Legend elkapta a csuklóját, mielőtt megtehette volna, majd fogta a másik ke-
zét, és mindkettőt a háta mögé szorította. Hamarosan elérték a tengerparti házikót,
Legend pedig egy gyors mozdulattal megpördült, és az ajtóhoz nyomta a lányt.
– Szerintem azért tetszem neked, mert borzalmas vagyok.
– Nem… – Tella ficánkolva küzdött ellene, de Legend nem moccant. – Úgy
döntöttem, a kedves fiúk tetszenek, mint Caspar.
– Szerencsémre ő nem a lányokat szereti. És én is tudok kedves lenni. De sze-
rintem te szereted, amikor nem vagyok az.
Legend kiszabadította a kezét, és Tella csípője köré fonta.
A lány szíve szaporábban vert, ahogy a férfi széttárta az ujjait, közelebb húzta,
és magának követelte.
Talán még egy csók nem árthat.
Hullámok csapódtak a közeli parthoz, megtöltve a levegőt sóval és párával,
miközben Legend még közelebb hajolt…
Az ajtó mögöttük szélesre tárult.
Tella hátratántorodott, és el is eshetett volna, ha Legend nem fogja szorosab-
ban.
– Bocsesz! – Julian a hajába túrt, némiképp úgy tűnt, mintha szégyellné magát,
habár Tella érzékelte, hogy valójában nem teszi. Volt valami kemény a tekinteté-
ben, ami normális esetben nem jellemző rá. És Tella vajon csak képzelte, vagy
tényleg nem volt hajlandó ránézni?

196
 Megígérte Legendnek, hogy távol marad az Állatsereglettől, ahol Scarlettet
tartják fogva, de Juliant ismerve biztosan megtalálta a módját, hogy találkozzon
Jovanával, aki Tella nővérére vigyázott.
– Scarlett jól van? – kérdezte Tella.
Julian végre ránézett, és még egy mosolyt is kipréselt magából. De Tella nem
bírt szabadulni az érzéstől, hogy valami nincs rendben.
– Csak beszélnem kell a fivéremmel.
Legend lassan lecsúsztatta a karját Tella derekáról.
– Érted jövök, ha végeztünk – suttogta.
Tella belépett a házba, és becsukta az ajtót maga mögött. De még nem bírta
rávenni magát, hogy a kanyargó falépcsőn felmenjen a hálószobába. Ha Julian ha-
zudott, és Scarlett nem volt jól – baja esett, amikor megpróbálta megszerezni Gav-
riel vérét, vagy egyáltalán nem is sikerült neki –, Tella nem akarta, hogy elhallgas-
sák előle ezt az információt.
Közel állt az ajtóhoz, kezét a meleg fának nyomta, de a tenger hullámain kívül
nem hallott semmit. Arra jutott, talán a testvérpár időt hagy neki, hogy hallótávol-
ságon kívül kerüljön, ezért tett néhány zajos lépést az ajtótól, majd lábujjhegyen
gyorsan visszaosont, épp időben, hogy hallja, amint Julian azt kérdezi:
– Mit művelsz Tellával?
Összerándult a neve hallatára, most más miatt riadt meg, ahogy közelebb ment,
és kilesett az ajtó kukucskálónyílásán.
Legend válasza túl halk volt, hogy megértse, de az arckifejezését látta. Össze-
vonta sötét szemöldökét, pillantása kifejezéstelen.
– Tudom, hogy nem szereted – mondta Julian.
Tella hátratántorodott. Azt már tudta, hogy Legend nem szereti, de rosszulesett
neki ezt Juliantől hallani. Nem számított, hogy a hangja lágy volt. A szavai, akár
egy pont a mondat végén, aprók, de erejük hatalmas.
– Ha egyáltalán fontos neked, el kellene engedned, ahelyett, hogy megpróbálod
megváltoztatni.
Csend.
Tella még egyszer átlesett a kukucskálónyíláson. A nap már majdnem lement.
Az éjszaka kezdte elfoglalni az égboltot, miközben Legend vádlón lenézett a fivé-
rére.
– Ez az ő döntése, nem a tiéd. Habár te nem ellenkeztél, amikor azt mondtam
neked, hogy egy véreskütől kortalan leszel.
– És néha gyűlölöm is magam miatta – durvult el Julian hangja. – Nemcsak
azért, mert végignézem, hogy darabonként veszíted el önmagad, de még hasznot

197
is húzok belőle. Aztán megláttalak Tellával. Azt hittem, az után, hogy kimentetted
a kártyából, talán megváltozol.
Tella visszatartotta a lélegzetét, de Legend rezzenéstelen maradt.
Úgy festett, mint az a Legend, aki otthagyta azon a lépcsőn a Csillagok temp-
loma előtt – zárkózott, rideg és végképp elérhetetlen.
– Ha megváltoztam volna, már halott lennék.
– Ezt nem tudhatod – ellenkezett Julian. – Talán csak másképp kellene csinál-
nod a dolgokat. Könnyelmű vagy. Kockáztatsz, mert azt hiszed, nem halhatsz meg.
Nincs ezzel baj, ha így akarsz élni, de Tella életével ne légy könnyelmű. – Felné-
zett a fivérére, barna haja elrejtette a szemét, amelyben mintha a feladás és a re-
mény vívott volna csatát. – Emlékszel, milyen volt a játék, amikor elkezdődött?
– Nem akarok rá emlékezni.
– Pedig kéne. Szórakoztató volt.
– Alig volt több utazó karneválnál – motyogta Legend.
Julian elmosolyodott, mintha épp most győzedelmeskedett volna a remény.
– Az volt. De még így is arra inspirálta az embereket, hogy álmodozzanak, és
higgyenek a varázslatban. Én miattad hittem benne.
Legend úgy meresztette a szemét a fivérére, mintha annak elment volna az
esze.
– Tudod, hogy a varázslat igazi.
– Csak mert valami igazi, ez még nem jelenti azt, hogy az ember hisz benne.
A Fátumok igaziak, de én nem hiszek bennük. Benned hittem, és újra hinni szeret-
nék. Tudom, hogy ennél többre vagy képes.
Legend nevetett, de ennek a nevetésnek köze sem volt a jó kedélyhez, ami el-
szomorította Tellát nemcsak Legend, de mindannyiuk miatt.
– Mikor lettél ekkora idealista?
– Amikor megismertem egy lányt, aki annyira szerette a testvérét, hogy képes
volt visszakívánni az életbe. Lehet, hogy varázserőd van, de a szeretet az igazi
hatalom.
– És mégis, Tellát a világ összes szeretete sem hozta volna vissza az életbe a
varázserőm nélkül.
– De nélküle nem is halt volna meg. – Julian arcáról lehervadt a mosoly. –
Tella talált volna más megoldást. Nincs, és nem is lesz rá szüksége, hogy meg-
mentsd. Neki kell megmentenie téged!

198
 42

Scarlett
SCARLETT BELEBÁMULT a márványrózsaszín öltözőasztala feletti tü-
körbe, és próbálta nem elsírni magát a látványtól. Tella nem sírt volna. Tella erőt
nyert volna a fájdalmából, és talált volna rá módot, hogy mindent helyrehozzon –
bármi áron.
Ő is képes erre. Képes megtenni a húgáért, Julianért, a birodalom összes lakó-
jáért és önmagáért. Még akkor is, ha ebben a pillanatban lehetetlennek tűnik.
Legalább a húga és Julian most nem látta.
Scarlett tovább meredt új tükörképére, miközben gondolatai visszavitték az
előző éjszakához, miután megkapta Tella és Julian üzenetét, és minden félresiklott.
Amióta Scarlett megérkezett az Állatseregletbe, a Bebörtönzött Hölgy szeme
naponta egyszer liláról tejfehérré változott, tudatva Scarlett-tel, hogy épp belenéz
a jövő egy részletébe, amikor azt mondja, Csak úgy nyerheted meg ezt a csatát, ha
azzá válsz, amire a Hullócsillag a legjobban vágyik. De a Hullócsillag csak annyit
akart Scarlett-től, hogy váljon urává a képességeinek, és irányítsa mások érzéseit.
És az eredeti terve az volt, hogy pontosan ezt fogja tenni – fejleszti az erejét, hogy
megváltoztassa a Hullócsillag érzelmeit, hogy szeresse őt, és így halandóvá váljon.
De az elmúlt pár napban a Hullócsillag egyértelművé tette, hogy ha Scarlett a
képességeinek urává válik, azzal együtt halhatatlan Fátum is lesz belőle.
Ezt azért mondta, hogy erejének meghódítására biztassa, de Scarlett tudta,
hogy amint halhatatlanná vált, nem lesz képes többé szeretni. A szeretet pedig
olyan alapvető hajtóerő volt számára, hogy azt sem tudta, ki lenne szeretet nélkül.
És ha olyanná válik, mint az apja, aki csak hatalomra vágyott?
Így Anissa figyelmeztetése ellenére Scarlett azt tervezte, hogy megszerzi a
vért, amelyre Tellának és Juliannek szüksége van a fatális könyvükhöz.
– Biztos vagy benne, hogy végig akarod csinálni? – kérdezte a Bebörtönzött
Hölgy. – Én nem tudok hazudni, úgyhogy ha megfenyegetlek, akkor azt készsége-
sen be is kell váltanom. És ha a Hullócsillag elkap, a kulcsod nem fog kivarázsolni
a ketrecéből.
– Tudom – felelte Scarlett. – De ha ez beválik, egyikünknek sem kell aggódnia
amiatt, hogy ketrecbe zárják. – Emiatt döntött úgy, hogy megbízik a Fátumban. Azt
nem hitte el, hogy Anissa őszintén félti, azt viszont igen, hogy ki akar szabadulni a
ketrecéből. – Szerintem ez beválik, de ha visszatáncolnál…

199
 – Gavriellel évtizedeken át voltak ilyen összecsapásaink. – A Bebörtönzött
Hölgy leugrott az ülőrúdjáról, hogy közelebb menjen Scarletthez. – Elbírok vele,
bármivel is próbálkozik.
– Én is – felelte Scarlett magabiztosságot színlelve, amelyet valójában nem
érzett. Ahogy leejtette, széttört a borospohár a márványpadlón. Éles üvegszilánkok
landoltak a lába körül, a vörösbor kiömlött, átitatva rózsaszín ruhájának a szegé-
lyét, miközben a Bebörtönzött Hölgy átnyúlt a rácsok között, és felvette a legna-
gyobb szilánkot.
Egy pillanattal később Scarlett felkiáltott, elég hangosan ahhoz, hogy riassza
az ajtaja előtt strázsáló őrt. Az őr rögvest betrappolt. Egy pillantás az Anissa ket-
recének rácsához szorított Scarlettre, ahogy Anissa átnyúlt a rudak közt, üvegszi-
lánkot nyomva a lány torkának, és penészzöld félelemfelhő jelent meg az őr körül,
miközben a kardjáért nyúlt.
– Én nem tenném, hacsak nem akarod holtan látni. – A Bebörtönzött Hölgy
Scarlett nyakának védtelen részéhez támasztotta a törött üveget. – Nos – folytatta
fesztelenül. – Hívd ide Gavrielt. Mondd meg neki, mit láttál, és ha nem terem itt
azonnal, elvágom a lánya torkát.
Az őr nyomban engedelmeskedett. Scarletthez hasonlóan tudta, hogy a Bebör-
tönzött Hölgy nem tud hazudni.
– Remélem, beválik – suttogta a Fátum, amint távozott. – Nem igazán szeret-
nélek megölni.
– Én sem igazán akarok meghalni – felelte Scarlett, remélve, hogy nem becsülte
túl, mennyit ér a Hullócsillagnak. Tudta, hogy nem számít neki, és bizonyosan nem
is szereti. Azt viszont megértette az együtt töltött idő során, amikor nap mint nap
azon dolgoztak, hogy a lány uralni tudja a képességeit, hogy az adottságai és a
használatukból származó előnyök nagyon is érdekelték a Hullócsillagot. De a te-
nyere még így is izzadni kezdett, ahogy a Fátum belépett.
Scarlett nem tudta, és nem is akarta tudni, mit csinált eddig a Hullócsillag, de
csontfehér ingét vérfoltok pettyezték, a szemében pedig harag lobogott. A szoba
felforrósodott, ahogy megtelt a körülötte pattogó erőszakos vörös szikrákkal.
– Ha a tüzedet használod rajtam, megölöm – kiáltotta a Bebörtönzött Hölgy a
rácsok mögül. – Ha kell, gyere ide érte.
Scarlettnek nem kellett színlelnie, hogy megremeg a szavak hallatán. Mivel a
Bebörtönzött Hölgy képtelen hazudni, ha a Hullócsillag használja a lángjait, kény-
telen lesz beváltani a fenyegetést. De mindketten vállalták a kockázatot. Ha a Hul-
lócsillag használja a tüzét, akkor elpusztítaná Anissát, mielőtt az ledöfhetné az
üvegdarabbal, és megszerezhetné a vért Scarlettnek.
Gavriel szikrái eltűntek, és egy szempillantás alatt átvágott a helyiségen.

200
 Scarlett oldalra tántorodott, ahogy a Bebörtönzött Hölgy ellökte az útból, és
az üveggel elvágta a Hullócsillag torkát.
A vágás véres volt, és tökéletes.
Túlságosan tökéletes, de erre Scarlett csak később jött rá.
Odaszaladt a Hullócsillaghoz, ahogy az térdre rogyott, és zsebkendőjét a Fá-
tum vérző torkára szorította, hogy begyűjtse a kifröccsenő vért, miközben a Hul-
lócsillag lehunyta a szemét, és meghalt.
Ez volt a legocsmányabb dolog, amit Scarlett valaha tett. Erről szól a Fátum-
lét? Alig egy percig tartott, de egy örökkévalóságnak tűnt, mire az aranyló szem-
pár lecsukódott, és a Hullócsillag teste elernyedt. Scarlett nem bírta megállítani a
keze és lába remegését. Tudta, hogy nem örökre halt meg, habár megérdemelte
volna. Megölte az anyját, és még rengeteg más embert. De a saját tettét még így is
helytelennek érezte.
És Scarlett máris arra gondolt, mit fog tenni dühében a Hullócsillag, ha feltá-
mad. Gyorsan kellett cselekednie.
Vért csöpögtetett a márványpadlóra, miközben a fürdőszoba felé rohant a ru-
hával, hogy egy fiolába facsarja belőle a Hullócsillag vérét. Miért, miért nem gon-
dolt arra, hogy elrejtve magánál tartsa valahol a fiolát, hogy később közvetlenül a
torkához tehesse?
Csöpp. Csöpp.
Túl sokáig tart megtölteni.
Csöpp. Csöpp. Csöpp.
– Mit csinálsz azzal, auhtara?
Scarlett a fürdőszobatükörre kapta a tekintetét, remegő végtagjaiból kifutott
minden erő. A Hullócsillag úgy állt mögötte, akár egy felhasított bronzszobor.
Bőre hullasápadt, nyaka még mindig véres, de eléggé életben volt. Csak színlelte
a halált? Vagy ilyen gyorsan felépült?
A Hullócsillag a földhöz vágta a fiolát, összetörve az üveget, és megmarkolta
Scarlett torkát, kiszorítva belőle a szuszt.
– Csalódott vagy, hogy nem haltam meg?
– Kérlek… – hörögte Scarlett. – Cs-csak azért vettem el a vért, mert azt hittem,
ha megiszom, talán segít urává válnom a varázserőmnek.
– Akkor csak kérned kellett volna. Odaadtam volna neked, auhtara. De most
valami mást kapsz tőlem. – Ujjai megszorultak Scarlett nyakán, és a lány körül
minden elsötétült.
Amikor Scarlett később felébredt, fejét túl nehéznek érezte, hogy megmozdul-
jon, és volt valami szoros a nyaka körül, ami a bőrét dörzsölte.

201
 – Beletelik egy időbe, amíg hozzászoksz a ketrechez. – A Hullócsillag hangjá-
ban csipetnyi megtévesztés csengett.
Ahogy Scarlett szeme felpattant, vörösben látta az egész világot. Fejét rubin-
vörös gyöngyök függőleges sorai vették körül: ketrecbe zárták. Zokogás rázta a
mellkasát. Próbálta letépni magáról, ujjai az ékköveket kaparták, próbálta elgör-
bíteni és leszakítani a rácsokat, de mindez eredménytelen volt, és hamarosan olyan
erővel zokogott, hogy másra nem is volt képes.
A Hullócsillag benyúlt a rubinrácsok közt, hogy megsimogassa Scarlett nedves
arcát.
– Ne árulj el engem még egyszer. Legközelebb nem leszek ilyen kedves a bün-
tetésed kiválasztásakor.
Az emlék elhalványult, ahogy Scarlett belenézett a tükörbe. A feje körüli ru-
binkalicka úgy festett, mint a Halálhírhozó Leány ketrecének véres rokona. De
ahelyett, hogy erősnek látta volna magát, mint a Fátumot a jóskártyákban, Scarlett
arra gondolt, hogy elvesztette minden hatalmát. Nem tudott aludni a kalickától,
úgyhogy nagy karikák voltak a szeme alatt, és mivel a haja le volt engedve, amikor
a Hullócsillag rátette a szerkezetet, sötét tincsek tapadtak a torkához, amelyeket a
ketrec mozdíthatatlan nyakrésze odaszorított.
Anissa arról győzködte, hogy csinos, és illik a skarlátvörös fülbevalójához,
amely valaha az anyja nagy becsben tartott ajándéka volt. Az apádtól kaptam,
mondta Paloma, mert a skarlátvörös a kedvenc színem. Elhitették Scarlett-tel, hogy
Marcello Dragna, a nevelőapja régen jobb ember volt. De Scarlett rájött, hogy az
anyja a Hullócsillagra utalt.
Próbált nem gondolni az anyjára, de most az egyszer azt kívánta, bárcsak visz-
szamehetne az időben, hogy beszéljen vele, és megkérdezze, mitévő legyen.
Nem vette fel a kapcsolatot Juliannel és a húgával. Túlságosan szégyellte ma-
gát ahhoz, hogy megüzenje nekik, nem sikerült megszereznie a vért, és nem akarta,
hogy akár egyetlen másodpercre ilyennek lássák.
Tudta, hogy innentől még óvatosabbnak kell lennie. Nem kockáztathat azzal,
hogy használja az Álmodozás Kulcsát, hacsak nincs vészhelyzet.
Nem követhet el még egy hibát, és nem futhat el. Ha meg akarja menteni ma-
gát, és mindenki mást, mielőtt a Hullócsillag holnapután elfoglalja a trónt, az
egyetlen lehetősége, hogy megtanulja uralni a hatalmát, és eléri, hogy a Hullócsil-
lag szeresse.
Nagy levegőt vett, és kilépett a hálókamrájából, hogy találkozzon vele.
Ezen az estén a Hullócsillag barna bőrnadrágot viselt, laza fehér inget és fakó
aranyszínű köpönyeget, amely illett tekintetének diadalmas ragyogásához. Azóta
kiváló hangulatban volt, hogy Scarlett fejére tette a ketrecet; szerette megmutatni,

202
hogy mekkora hatalommal bír felette. De ezen az estén szinte kisfiúsnak tűnt az
izgatottságtól.
Amikor Scarlett leült mellé a márványpadra Anissa ketrece mellé, a Hullócsil-
lag elvigyorodott, és megsimogatta az ívelt rubinrácsokat Scarlett arca körül.
– A Fátumaim végeztek a királyi tanács tagjainak felkutatásával. Levágott fe-
jük most már karóra tűzve áll a kikötőben. Nincs több akadálya, hogy holnap este
elfoglaljam a trónt.
– Holnap… – Scarlett próbálta palástolni a pánikot a hangjában. – Azt hittem,
vársz még egy napot.
– Sosem voltam türelmes alkat. – A Hullócsillag felpattant a székéből. – De ne
aggódj, segítség gyanánt a holnapi koronázás előkészületeihez, hoztam neked egy
ajándékot, amellyel végleg megtanulhatod uralni a képességed.
A Hullócsillag szólította a testőrét, hogy nyissa ki az ajtót, és egy fiatal nő
tántorgott be a helyiségbe, aki úgy festett, mintha valaki egy varázsronggyal letö-
rölt volna róla minden színt. Haja fakóvörös volt, bőre pedig sápadt fehér, miköz-
ben hosszú fekete kesztyűje alól megkopott fekete tetoválások kandikáltak ki. Az
érzelmeinek színei viszont egyáltalán nem voltak fakók. Rothadt szilvalila vitrio-
los árnyalatai kavarogtak körülötte acsarkodó, dühödt körökben.
A Hullócsillag úgy lépett oda a rabjához, ahogy a vadász közelíti meg a csap-
dába esett prédát.
– A Templomnegyedből mentettem ki, amikor az tegnap leégett. Sajnos nem
valami hálás. Máris meg kell büntetnem. Előfordulhat, hogy nehéz lesz vele dol-
gozni, hacsak nem találsz rá módot, hogy irányításod alá vond. – Végigfuttatta az
ujját a nő orcáján.
A nő az ujja felé kapott a fogával, és beleharapott a hegyébe.
A Hullócsillag kitépte a kezét a szájából, mielőtt vért fakaszthatott volna.
– Viselkedj! – A hangja kedves maradt, de szavait felcsapó lángok követték,
amelyek leperzselték a lány haját.
– Ha sikerül az irányításod alá vonni az érzéseit, leveszem a fejedről a kalickát.
De ha nem, attól tartok, annak kellemetlen következményei lesznek. – Végighor-
dozta tekintetét a Scarlett fejét fogva tartó rubinokon. – Az jutott eszembe, talán
azért nem hódítottad még meg a képességeidet, mert nincs hozzá megfelelő moti-
vációd. Szerencsére most már van. Reggel visszajövök, hogy megnézzem, hogy
haladsz, és a saját érdekedben azt remélem, auhtara, látok majd fejlődést.

203
 43

Donatella
TELLA NEM BÍRT ELALUDNI. Csak forgolódott, amíg le nem tépte az
ágyáról az összes hűvös selyemlepedőt, de ahogy ez megtörtént, azok újrarendez-
ték magukat, és újra betakargatták. Nem értette, hogy ez miféle szemfényvesztés,
de azt tudta, hogy valamiféleképp Legend műve.
Legend annyira frusztráló, zavarba ejtő, ráadásul képtelen kiverni a fejéből.
Nem kereste meg a beszélgetése után Juliannel. És most, hogy Jacks elvette
tőle a képességét, hogy belépjen az álmaiba, ott sem fognak találkozni. De még ha
találkoznának is, nem tudna mit mondani neki.
Neki kell megmentenie téged!
De Legend nem akarta, hogy úgy mentsék meg, ahogy Julian szerette volna.
És Tella nem tudta, hogy tényleg megmentheti, vagy csak azt érheti el, hogy ha
meghal, nem térhet vissza az életbe.
Felült az ágyban, lemondott az alvásról, és széthúzta a finom kék függönyöket
a baldachinos ágya körül. A szobában minden álomszerű volt, a szikrázó gyertya-
tartóktól a vastag szőrmeszőnyegeken át a fotelek rendkívüli pihe-puha díszpár-
náiig. Úgy képzelte, ágyneműje újrarendeződéséhez hasonlóan nagyrészt ez is il-
lúzió, mégis élvezte.
A puha padlón lépdelve odament az asztalon heverő Ruscicához. A könyv ha-
loványan derengett, teli fatális erővel. De hacsak Scarlett fel nem bukkan a Hulló-
csillag vérével, ebből az erőből semmihez sem férhetnek hozzá, és esélyük sem
lesz legyőzni a Hullócsillagot. Az anyjuk halála megtorlatlanul marad. Valenda
porig ég, és Scarlett…
Tella leállította elkalandozó gondolatait, mielőtt azok túl messzire mennek.
Lehet, hogy Scarlett még nem érkezett meg a vérrel, de még csak most szállt
le az este. Túl korán volt az aggódáshoz. Scarlettnek birtokában volt egy varázs-
erejű kulcs, és ha valami balul sülne el, használhatja, hogy elmeneküljön.
Végigfuttatta ujjait a Ruscica ősrégi borítóján. Eddig nem nyitotta ki, mégis
nagyon bízott benne. Azt kívánta, bárcsak ne lenne szükség vérre ahhoz, hogy el-
olvassa. De amikor kinyitotta a könyvet, a kívánsága nem vált valóra. A lapok
üresen meredtek rá, érintetlenül.
Tella az íróasztalra nézett. Az üveghegyű toll elég éles ahhoz, hogy vért fa-
kasszon vele. Jacks azt mondta, a Hullócsillag vérére van szüksége ahhoz, hogy
elolvassa a történetét. De Jacks ritkán teljesen őszinte.

204
 Kíváncsiságtól hajtva Tella megszúrta az ujját a toll hegyével, és egy tintatar-
tóba csepegtette a vérét, megtöltve azt vörösséggel, amíg elég össze nem gyűlt,
hogy írhasson vele a varázskönyvbe.

Nézte, ahogy a papír beissza a vérét, és lassan új cirkalmas szavakká rendező-

dik: Üdvözöllek Donatella Dragna életében.
Nem erre számított. A saját történetét már ismerte, de mégis kíváncsi volt rá,
mit mond róla a könyv.
A tartalomjegyzék öltött formát a köszöntés alatt. Arra számított, hogy évekre
tagolja az életét, de a jegyzék a jelentős eseményeket részesítette előnyben. Meg-
történtük sorrendjében bukkantak fel. Némelyik kézenfekvő volt, mint a Donatella
Dragna megszületik, a Donatella és Scarlett anyja eltűnik, és a Donatella első
csókja. De néhány felirat meglepte.

Donatella egy hetet tölt azzal, hogy hableánynak álcázza magát

Donatella ellop egy kecskét, és elnevezi Cukinak
Donatella ellopja a nővére összes alsóneműjét
Donatella megírja első levelét Legendnek
Donatella feleségül megy a Szívek Hercegéhez

Meghűlt ereiben a vér. Visszaolvasta a tartalomjegyzéket, hátha állít más va-

lótlanságot is. De a többi mind igaz volt.
Talán a könyvnek volt humorérzéke, mint a Mindeneknek Térképének? Vagy
talán Jacks hamis térképet adott neki, amely egy hamis könyvtárhoz vezetett, ahol
megszerezhette ezt a hamis könyvet?
Nem ment feleségül Jackshez. Nem volt házas. Abban sem volt biztos, hogy
valaha meg akar házasodni.
A tartalomjegyzék szerint az esemény közvetlenül az anyja halála után történt.
Vadul átlapozta a könyvet, amíg meg nem találta a kérdéses borzasztó fejezetet.
Figyelmesen elolvasta minden szavát, de egyes szakaszok jelentősebbek voltak a
többinél.

205
206
 Ilyen a világon nincs! Tella nem akarta elhinni. De egy része érezte. Ha őszinte
akart lenni, az óta az éjszaka óta érezte, hogy megtörtént, amikor úgy döntött, hogy
mellé fekszik, és mellette alszik, ahelyett, hogy hazamenne. Aztán újra érezte más-
nap, amikor visszament hozzá segítségért. És megint, amikor annyira elárulva és
megbántva érezte magát az után, hogy Jacks majdnem megölte, habár csak dühös-
nek kellett volna lennie.
Ha ez emberi házasság lett volna, csak becsukja a könyvet, és úgy tesz, mintha
meg sem történt volna. De ez egyébként sem olyan dolog volt, amit figyelmen
kívül hagyhat, vagy úgy tehet, mintha nem létezne.
Hanem egy halhatatlan kötelék, amely örökre Jackshez láncolja a lelkét.

207
 44

Donatella
TELLÁT NEM ÉRDEKELTE, hogy éjnek évadja van, hogy elfelejtette ma-
gára kapni a köpenyét, vagy hogy Valenda utcái messze veszélyesebbek, mint va-
laha, amióta a Fátumok elfoglalták a várost. Úgy vonult Jackshez, mintha veszé-
lyesebb lenne, mint bármi, amivel összefuthat.
Amint elérte az ajtót, az öklével bedörömbölt, majd abban a pillanatban bevi-
harzott, hogy az kinyílt. Azonnal ketyegés, kattogás és tapsolás hangzavara tört rá.
Úgy tűnt, hogy ahelyett, hogy elrejtőztek volna a Fátumok elől, a fél város
idejött. Tellának eszébe ötlött, hogy talán Jacks megváltoztatta az érzéseiket, hogy
idehozza őket, vagy mind ugyanolyan bolondok, mint ő maga.
Erősen parfümözött testek súrlódtak az övéhez, ahogy átvágott a csődületen.
Amikor utoljára járt Jacksnél, többnyire férfiakat látott, de ma este a hölgyek szám-
beli fölénybe kerültek az urakkal szemben. Mind főkötőt viseltek, és ápoltak vol-
tak. Egyiküket sem lepte verejték, mint Tellát.
Szörnyű féltékenységtüske döfött belé a gondolatra, hogy Jackset egy másik
lány karjában találhatja. De tényleg féltékeny, vagy csak azért tört rá a hirtelen
érzés, mert halhatatlan házasok voltak?
Házasok!
El sem bírta hinni. Megfordult a fejében, hogy újra bízni fog Jacksben, miután
megkapta tőle a térképet. De sosem lett volna szabad annyira bíznia benne, hogy
így átverhesse.
– Milyen tüzes vagy ma este! – A felélénkült tömeg szétvált, ahogy a Szerencse
Úrnője közelebb lépett Tellához, zöld bársonyba bújtatott idomokkal és titokzatos
pillantással. – Úgy látszik, nem bírsz távol maradni tőle.
– Hol van Jacks? – köpte Tella.
A Fátum egy fekete-fehér szívekkel borított ajtóra mutatott.
– Ott egy rejtekajtó, levisz a játékterembe, ahol Jacks játszani szokott. Vi-
szont…
Tella berontott az ajtón, és lesietett egy terembe torkolló lépcsősoron, amely
úgy festett, mintha megostromolta volna egy kártyapakli. Minden fekete-fehér volt
vad vörös árnyalatokkal. A fehér falakat csillogó vörös pikkek kacskaringói csí-
kozták, míg a padló úgy festett, mintha valaki fogott volna egy marék treffet, kárót
és kőrt, és szétszórta volna mindenfelé. A terem közepén a méretes kerek asztal
szintén őrületes volt, magasra tornyozott zsetonokkal, kártyákkal, ékszerekkel, pár
divatos inggel és félig kiürült italosüvegekkel. A körülötte lévő székeken

208
játékosok, mind a vetkőzés különböző szakaszaiban, ami megmagyarázta a zseto-
nok közé keveredett ruhadarabokat.
Egyedül Jacks volt nagyjából teljesen felöltözve. Eddig elvesztette a zakóját,
megszabadult az arany kravátlijától, és az inge nyitva volt, hiányoztak róla a gyé-
mántfejű gombok.
– Mindenki kifelé! – kiáltotta Tella.
Tucatnyi fej fordult felé, részeg arcok, rajtuk a meglepetés különböző árnyala-
taival. Kivéve Jackset. Ezüstkék tekintete várakozón találkozott Telláéval, és a
szokásához híven ördögien mosolygott. Tudta, hogy eljön ez a pillanat.
– Üdv, oldalbordám! – Még mindig Tellát nézve, Jacks hanyagul az asztal felé
intett. – Hölgyeim és uraim, bemutatnám a feleségem, de szerintem inkább kirak-
lak benneteket, hogy nyugodtan beszélgethessünk.
Tella számított pár ellenkező méltatlankodásra, de Jacks bizonyára nemrég
visszaszerzett erejét használta, hogy a jelenlévők érzelmeit irányítsa. Nem érkezett
ellenvetés, és egy percen belül a félmeztelen játékosok már a lépcsőn jártak.
– Nem semmi belépő – Jacks előrehajolt karosszékében, és az egyik lábát a
kopott barna csizmájában feldobta az asztalra. – Azért jöttél, hogy elháljuk a…
Tella rávetette magát, mielőtt befejezhette volna. A széke hátradőlt, mindket-
tőjüket magával rántotta.
– Te szemét, szívtelen, átkozott, csaló, manipulatív, almazabáló démon! – A
szitkozódása nem volt elegáns, de közel sem annyira mocskos, amennyire lehetett
volna, és hatástalannak bizonyult. Jacks könnyedén elkapta a csuklóját hűvös ke-
zével, úgyhogy meg sem tudta ütni, de ettől még jó érzés volt verekedni vele. Jó
érzés volt küzdeni a szorítása ellen.
– Átvertél, hogy feleségül menjek hozzád!
– Könyörögtél, hogy segítsek rajtad.
– Azt akartam, hogy a fájdalmamat vedd el, ne engem!
– De jó férj voltam… Megmondtam, hol találod az Eltűnt Piacot, odaadtam
neked a fatális térképet.
– És megfenyegettél, hogy megölsz! És majdnem meg is tetted! – Tella zihált,
ahogy végre kitépte a csuklóját Jacks jeges kezéből. Próbálhatta volna megint meg-
ütni, de nem akart még egyszer hozzáérni.
Elhúzódott tőle, majd feltolta magát a földről, amíg fölé nem tornyosult. Jacks
még a levegőt sem szedte gyorsabban. Csak felnézett rá, akár egy rosszalkodó an-
gyal, a sápadt homlokába hulló aranyhajával.
– Csináld vissza! – követelte Tella. – Érvénytelenítsd a házasságot, és soha
többé nem akarlak látni.

209
 – Miért egyeznék bele? – duruzsolta Jacks. – Ezzel a megoldással nem nyerek
semmit.
– Olyasvalaki férje akarsz lenni, aki gyűlöl?
– Talán tetszik a forró vérmérsékleted – Jacks rávigyorgott, ahogy felnyomta
magát a padlóról, kettőjük közt hagyva az eldőlt széket.
Tella levegőt sem kapott a haragtól. Továbblépett volna, ha megteheti. De a
házasság nem olyasmi, amit figyelmen kívül hagyhat, vagy úgy tehet, mintha nem
létezne. Ezt még abból is érezte, ahogy most gyűlölte Jackset. Nagy hévvel és min-
dent elemésztőn, sokkal erősebben, ahogy most a személyre szabott főgonoszaként
állt előtte.
– Ha nem csinálod vissza, esküszöm, megöllek! – Átlépett a széken, amíg
olyan közel nem kerültek egymáshoz, hogy nyújtogatnia kellett a nyakát, hogy
felnézhessen Jacks arcára. – Ha a feleséged maradok, garantálhatom, hogy belém
szeress. Én leszek minden, amire vágytál, és abban a pillanatban, hogy halandó
lettél, a melledbe szúrom a legközelebbi éles tárgyat, és ezúttal örökre megállítom
a szívverésed.
– Ne dramatizáld túl… – sóhajtotta Jacks. – Ha fel akarod bontani a házasságot,
van egyszerűbb módja.
A csizmájához nyúlt, és egy tőrt húzott elő.
Tella hátratántorodott, majdnem átesett az eldőlt széken.
– Ne aggódj, szerelmem, neked szánom, hogy használd rajtam. – Megfordította
a tőrt, és a nyelét Tella felé nyújtotta. – A halhatatlan házasságot nem lehet aláírá-
sokkal és papírokkal semmissé tenni. Ahhoz, hogy elvágd a minket összekötő szá-
lakat, meg kell sebezned.
– És ez meg nem történtté teszi a házasságot?
– A meg nem történtté azt sugallja, hogy sosem történt meg. – Jacks tompa
hangja egy szempillantás alatt metszőre váltott. – Ami megtörtént, azt nem lehet
meg nem történtté tenni, de el lehet vágni. Csak annyit kell tenned, hogy használod
a tőrt, és kimondod a szavakat: Tersyd atai es detarum. – Átlépett a széken, és a
távolság újra megszűnt köztük.
Tella óvatosan elfogadta a pengét. Ugyanaz az ékkövekkel kirakott tőr volt,
amelyet azon az éjszakán használtak, amikor Jacks elvette a fájdalmát, és ezzel
együtt feleségül vette. Lassan Jacks torka felé fordította.
Jacksnek arcizma sem rándult. Habár a száját nem csukta be, mintha levegőt
sem vett volna, ahogy egyenesen Tella szemébe nézett a legszomorúbb kék tekin-
tettel, amit a lány valaha látott. El sem hitte, hogy igazi. És mégis, az arckifejezése
annyira meggyőző volt, eléggé gondolkodóba ejtette ahhoz, hogy tétovázzon.

210
 – Megkönnyítsem neked? – Jacks széthúzta az ingét, lecsupaszítva a mellkasát,
és sima, szoborszerű bőrét, amely akár a márvány szívdobogással. Tella hallotta a
gyors szívverést, amely egyszerre dobogott az övével, egyre keményebben a lány
minden lélegzetvételével. Amikor először találkoztak, Jacks szíve egyáltalán nem
vert. Aztán újraindult – Tella miatt.
Szorosabban fogta a tőrt, de nem mozdult.
– Miért habozol, kedvesem?
– Miért könnyíted meg ennyire?
– Szerinted nekem ez könnyű? – Jacks előrehajolt, amíg a bőre hozzá nem
nyomódott a pengéhez. Most először nem almaillata volt. Alkoholtól és szívfájda-
lomtól szaglott, és amikor megszólalt, szavai ahhoz is túl halkak voltak, hogy a
lány megértse őket. – Szerinted őszinte a kedvességem?
– Abban semmi kedves nincs, amit velem tettél.
– Igazad van – suttogta Jacks. – Színtiszta önzés volt. Úgyhogy döfj le, mielőtt
megint önző lennék. Minél tovább vagyunk összekötve, neked annál nehezebb lesz
megküzdeni vele. Lehet, hogy gyűlölsz, de egyre jobban vágysz majd rám, és arra,
hogy a közelemben legyél. Szóval, ha ezt most tényleg le akarod zárni, csináld.
Vágj meg, és vágj el mindent, ami összeköt minket.
A verejtéktől csúszóssá vált a kövekkel kirakott markolat Tella kezében. Meg
akarta tenni. Meg akarta vágni Jackset, és túl lenni rajta. De attól, ahogy Jacks azt
mondta, vágj el mindent, ami összeköt minket, elbizonytalanodott.
Talán Jacks mindvégig tudta, hogy amint rájön, hogy ők ketten házasok, ide
fog jönni, hogy a frigy felbontását követelje. Talán ezért engedett neki ilyen köny-
nyen, mert valójában ezt akarta – elvágni mindent, ami összekötötte őket. Elvileg
Tella volt az igaz szerelme. Miatta kezdett el újra verni a szíve – ami azt jelentette,
hogy egyben ő volt a gyenge pontja is.
– Ha ezt megteszem, elvágom, ami összeköt, akkor is én leszek az igaz szerel-
med?
– Mit érdekel az téged? – Jacks összepréselte az ajkát, mintha alig várná, hogy
megszabaduljon a lánytól, de a tekintete fel akarta volna falni. – Gondolom, a mai
nap után úgysem fogsz megint megcsókolni.
– Csak felelj a kérdésre, Jacks.
A Szívek Hercege egy szempillantás alatt Tella remegő kezére szorította a ke-
zét, és lejjebb tolta a tőrt, rózsaszín vonalat húzva a hegyével, ahogy a mellkasa
közepe felé irányította.
– Nem tudom, hogy te vagy-e az igaz szerelmem, Donatella. Csak azt tudom,
szeretném, ha az lennél.

211
 Elengedte a tőrt, és a lány derekára csúsztatta a kezét. Egy pillanatig Tella
mozdulni sem bírt. Az ujjai hűvösebbek voltak, mint valaha, nyomukban a bor-
zongás mélyen a lány bőre alá hatolt.
– Tudod, hogy rosszat tettem. De ha egy szomorú körülményt keresel, ami iga-
zolja a tetteimet, nem fogod megtalálni. Még a saját történetemben is én vagyok a
főgonosz. De neked más szerepet kell játszanod. – Gyötrelem töltötte meg a tekin-
tetét. – Neked kellene az igaz szerelmemnek lenned. Engem kellene akarnod, nem
őt. Ugyanúgy a megszállottam kellene hogy legyél, mint én neked. – Még erőseb-
ben szorította, félő volt, hogy a tőr átdöfi a bőrét, ahogy hűvös fejét Telláénak
támasztotta. – Ha azért nem vagy hajlandó lezárni, mert azt hiszed, megölnélek
vagy bántanálak azután, hogy a kötelékünket elvágtad, ennél mi sem áll távolabb
az igazságtól. Amikor azt mondtam Legendnek, inkább megöllek, ha nem adja
vissza a hatalmam, nem gondoltam komolyan, nem tettem volna meg. Egy részem
még reménykedett is benne, hogy nemet mond, te pedig otthagytad volna, hogy
engem válassz. Önző vagyok, akarlak, de sosem bántanálak.
– Már megtetted – felelte Tella. Majd megvágta Jacks mellkasát a tőrrel.

212
 45

Donatella
CSAK JACKSNEK AKART ártani, de Tella előregörnyedt a kíntól, ahogy a
kés átdöfte a férfi bőrét, ő pedig kimondta a szavakat, amelyekkel megszabadít-
hatja magát. Lángra gyúlt a szíve és a bordái. Nem kapott levegőt. Úgy érezte,
mintha valaki kitépett volna a mellkasából valami létfontosságút.
Látása elhomályosult, és amikor végre kiélesedett, Jacks kivételével az egész
játéktermet elmosódva érzékelte. Az élete hátralévő részében, akárhányszor a szív-
fájdalomra gondol, azt fogja látni maga előtt, ahogy Jacks most nézett rá. A fiú
elhúzta a karját. Az arca eltorzult a fájdalomtól, szeméből vérvörös könnyek cso-
rogtak. De nem kapott oda a nyílt sebéhez, nem tett semmit, hogy megállítsa a
mellkasán lefolyó és a padlón tócsába gyűlő vért.
Tella tudta, hogy helyesen döntött, de egyáltalán nem olyan érzés volt, mint
amire számított.
– Miért vagy még mindig itt? – Jacks leroskadt egy székre, miközben a vér a
mellkasából még mindig szabadon folyt mindenfelé. Nem volt halálos seb, de mé-
lyebb, mint amilyennek Tella szánta. Nem tetszett neki az ötlet, hogy megölje
Jackset, még ha csak átmeneti időre is.
– Kezdj azzal valamit! – Közelebb lépett Jackshez, hogy maga állítsa el a vér-
zést.
– Hagyd! – Jacks remegő kézzel ellökte magától, tekintete hideg, akár a fagy
és az átkok. – Távozz. Megkaptad, amit akartál.
De Tella már egyáltalán nem volt benne biztos, mit kapott.
Diadalt kellett volna éreznie. Sosem akart kapcsolatban lenni Jacksszel. De a
lába mégis minden lépésnél megremegett, ahogy távolodott tőle és az otthonától.
Egy töredékmásodpercre kísértésbe esett, hogy visszamegy, és visszacsinálja,
amit tett. Anélkül, hogy tudatosította volna magában, egy kicsit kevésbé érezte
magát egyedül, amíg kapcsolatban voltak. De Jacks nem az a valaki, akihez kö-
tődni akart.
Remegés rázta meg a testét, és mintha görcsölt volna a gyomra is. Olyan üres-
nek érezte magát, mint még soha. Ahogy elment a házak mellett, elképzelte az
odabent alvó embereket. Elképzelte a szorosan összebújó férjeket és feleségeket.
Látta a szobájukon osztozó nővéreket, és a fiúkat, kutyákkal az ágyuk végénél.
De Tellának nem volt kutyája.
Nővére volt, de a nővérének most volt valaki más.

213
 És Legend sosem lesz a férje. Az igazat megvallva abban sem volt egészen
biztos, hogy akar egyáltalán férjet – csak Legendet akarta. Mindenestül. Mindig is
mindenestül akarta. Még mielőtt megismerte volna, már akkor beleszeretett a fi-
úba, akiben volt annyi szenvedély, hogy valóra váltsa egy kívánságát, és annyi
arcátlanság, hogy Legendnek hívja magát.
Aztán újra belészeretett, amikor megismerkedett vele. Szerette Danteként, de
Legendként még jobban. Dante segített neki felejteni, de Legend tanította meg újra
álmodni, és Tella imádta az összes szédítő álmot, amelyen osztoztak, és a pompás
hazugságokat, amelyeket illúziókkal mondott el. De ugyanennyire szerette a töké-
letlen igazságot is. Imádta a védelmező és a játékos oldalát is. Szerette a férfit, aki
ugyanabban a mondatban képes volt őt angyalnak és ördögnek nevezni.
Szerette, ahogy incselkedett vele, és nem akarta, hogy valaha abbahagyja. Hal-
lani akarta a többi meséjét – és részévé akart válni a történeteinek. De mindennél
jobban akarta, hogy örökre mellette maradjon, akkor is, amikor egy rémálommal
küzd, akkor is, amikor egy új álmot kerget. Még akkor is, ha ezért fel kell áldoznia
egy korábbi álmát.
Talán ez a szerelem. Mind ez idáig azt akarta, hogy Legend szeresse őt, és fájt
neki, hogy nem tette, de talán ő maga sem szerette a férfit igazán. Őt választotta,
küzdött érte, együttérzett vele, de nem volt hajlandó feláldozni érte azt, amit Le-
gend kért tőle.
Futásnak indult a part felé, Legend házának irányába, a szíve hevesebbem vert,
amikor végre elég közel ért, hogy hallja a sziklának csapódó hullámokat. Már el-
múlt az éjszaka, útban a hajnal felé, de az még nem érkezett el. Az a különös nap-
szak, amikor nem volt egészen sem éjszaka, sem pirkadat, hanem valahol a kettő
között.
Ha Scarlett vele lett volna, arra biztatta volna Tellát, hogy gondolja át jobban
a dolgokat. És ha Tellának nincs vesztegetni való ideje? Csak ezen a héten végig-
nézte az anyja halálát, Legend halálát, a nővérét elrabolták, és a birodalmat el-
árasztották a Fátumok. Elképzelni sem tudta, mit hoznak az elkövetkező napok, ha
a Hullócsillag elfoglalja a trónt, de inkább éli át őket azzal a tudattal, hogy nem
számít, mi történik, közös jelene és jövője – örök jövője – van Legenddel.
Beosont a házba, és a fürdőszoba felé sietett, hogy lemossa a kezéről a vért.
Arra is gondolt, hogy tiszta ruhát vesz fel. A tükörben egy lányt látott gubancos
fürtökkel, sebtében magára kapott zafírkék ruhában, de Tellának nem volt türelme
átöltözni.
Felszáguldott a lépcsőn, de mire felért a harmadikra, kifogyott belőle a szufla.
A Legend szobájába vezető folyosón éjszakai félhomály ült, de a lány látta az ajtó
alatti résen kiszűrődő keskeny fénycsíkot.

214
 Halkan bekopogott. Aztán kicsit hangosabban.
Valahol a távolban még mindig morajlottak a hullámok, de Legend szobájából
nem hallatszott ki semmi.
Tella a kilinccsel próbálkozott, habár nem számított rá, hogy egy olyan magá-
nak való és titkolózó valaki, mint Legend, nyitva hagyja az ajtaját. De az üveg
kilincsgomb könnyedén elfordult.
Érezte, hogy az izgalom végigfut a vállán. Sosem járt még Legend egyik saját
szobájában sem. Sem a Caraval idején, sem a palotában, és azóta sem, hogy Le-
gend elvitte a házaiba. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy illúzióval vonta be
a helyiséget, hogy megfeleljen az igényeinek. De ahogy belépett, az egyetlen káp-
rázat, amit látott, a fény volt.
Egyetlen árva meggyújtott gyertya sem látszott, mégis mindenfelé halovány-
sárga és fehér fények táncoltak, és vonták derengésbe a berendezést.
Onnan, ahol állt, Tella látta a megvilágított hálószobát és nappalit. Legend lak-
része jó elrendezésű volt, de egyszerűbb, mint várta. Mielőtt megismerte, úgy kép-
zelte volna, hogy Legend nappaliját fényűző vörös bársonyfüggönyök díszítik, és
a padló tele van ülőpárnákkal a csábító légyottokhoz. De egy darab bársony sem
akadt a láthatáron. Nem látott ülőpárnákat és függönyöket sem. Kifogástalan, a
padlótól a plafonig érő ablakok nyújtottak varázslatos kilátást az óceánra, miköz-
ben a rajtuk beáramló viaszos holdfény az elefántcsont padlóra, a rendezett íróasz-
talra, a tömött könyvespolcokra és a széles, szénfekete kanapékra vetült.
Minden annyira tökéletesnek tűnt. Tella úgy érezte, mindez szertefoszlik, ha
belép. Lábujjhegyen átvágott a helyiségen, amely egyértelműen Legend hálószo-
bája volt.
Az ágya csaknem a felét elfoglalta, a nehéz vaskeret és fekete selyem ágynemű
pontosan olyan volt, amilyennek Tella elképzelte. Legend félmeztelenül, az ágy
közepén feküdt. Ahogy hason pihent, a takarók eléggé lecsúsztak róla ahhoz, hogy
felfedjék a gyönyörű hátára tetovált pompás szárnyakat.
Tella nem bírta visszafojtani a mosolyát. Tudta, hogy Legend sok másik teto-
válása eltűnt, ugyanakkor nagyon vágyott rá, hogy ez igazi legyen.
A szárnyak ugyanolyan delejesek voltak, amilyennek emlékezett rájuk. Lélek-
telen szénfekete éjfélkék erekkel, az elveszett kívánságok és a lehullott csillagpor
színe. Ezeket kedvelte rajta a leginkább. Vágyott rá, hogy megérintse és végigsi-
mítsa őket, végigfuttassa ujját Legend gerincén, és felébressze. De míg számtalan-
szor álmodott Legendről, aludni sosem látta, és kíváncsi volt.
Elszakította a tekintetét a szárnyakról, és szemügyre vette az arcát. Úgy festett,
mintha olvasás közben aludt volna el. Egyik bronzszínű kezében könyvet tartott
szendergő fejének közelében, miközben hollófekete haja a homlokába hullott.

215
Nagyon emberi testtartás volt, de bőre mégis nem emberi fénnyel ragyogott. Tö-
kéletes és csábító, és ebben a pillanatban Tella úgy érezte magát, mint a lány a
tündérmesében, aki belefut egy alvó istenbe, amely megjutalmazza, ha csókkal éb-
reszti fel.
És kísértésbe esett, hogy ezt tegye, hogy félresöpörje Legend haját, és a szem-
öldökére nyomja az ajkát, amikor valami a férfi háta mögött megragadta a figyel-
mét. Annyira belefeledkezett, hogy álmában látja Legendet a saját ágyában, hogy
észre sem vette a mögötte lévő hatalmas falfestményt.
Hátrált néhány lépést, hogy belássa az egészet. Kísérteties, élénk és szomorú
egyszerre, a mű szinte az egész falat betöltötte. Távolról úgy festett, akár egy le-
hengerlő kép a lángoló éjszakai égboltról. De ahogy közelebb ment, ki tudta venni,
hogy nem égboltot vagy tüzet ábrázol, hanem kisebb képek sorozatát; csillagkale-
idoszkópot, éjszakát és homokórákat, hőlégballonokat, cilindereket, koponyákat
és rózsákat, halált és csatornákat, vízeséseket, könnyeket, romokat és bőséget.
Szépséget, borzalmat, fájdalmat és vágyakozást.
A falfestmény Legend lelkét ábrázolta.
Tella nem hitte, hogy Legend akarná, hogy bárki meglássa, de mégsem bírta
levenni róla a szemét. Esküdni mert volna, hogy a freskó megmozdult, ahogy kö-
zelebb lépett hozzá, és addig nézte, amíg már nem is kép volt – hanem egy történet.
Régi Caravalokból látott jeleneteket, illetve némelyik mintha Legend játékon
kívüli életéből származott volna.
A legutóbbi Caraval idején Legend azt mondta neki, a tetoválások arra szol-
gálnak, hogy emlékeztessék rá, mi a valódi. Miután a játék véget ért, és néhány
tetoválás eltűnt, Tella arra jutott, hogy ez hazugság. De most azon tűnődött, őszin-
tén beszélt-e, mert a múltját egyértelműen a falra festette.
Tekintete a fal jobb alsó szélére siklott, ahol a kép hirtelen véget ért. Úgy gon-
dolta, a közvetlenül a csupasz felület előtti részek vagy az utolsó Caravalból, vagy
Legend életének elmúlt két hónapjából származnak.
Szíve hevesebben vert, ahogy megtalálta az utolsó képet. Őt ábrázolta és Le-
gendet a Caraval idején. A Csillagok temploma előtt voltak, és Legend szorosan
magához húzta. Bizonyára a közvetlenül az utáni pillanat, hogy kiszabadította a
kártyából. Úgy kapaszkodott belé, mintha soha többé nem akarta volna elen-
gedni… Habár megtette.
Ha ezek a képek emlékek, Legend egyértelműen másképp látta a dolgokat,
mint ő.
Tella tudta magáról, hogy csinos, és hogy amikor mosolyog, képes meggyőzni
az embereket, hogy nemcsak csinos, hanem egyenesen gyönyörű. De ezen a képen

216
úgy festették meg, mintha egy istennő lett volna azokon a tragikus lépcsőkön, mi-
közben Legend inkább tűnt komor árnyéknak.
Vajon így látja saját magát?
– Mit gondolsz róla? – Legend hangja halk volt, és rekedt az alvástól.
Tella hátrapördült az ágy felé, és meglátta, ahogy a férfi ott ül a szélén, mezte-
len talpa a földön, lábán fekete nadrág, makulátlan mellkasa pedig fedetlen. Bronz
bőre kicsit fényesebben ragyogott, a nadrágja pedig annyira lecsúszott, hogy majd-
nem látszott a…
– Donatella… – A hangja halk mordulás volt. Tella felkapta a tekintetét az
arcára. Az állán borosta, sötét haja a homlokába lógott, és bár szeme félig csukva,
tekintete egyáltalán nem tűnt fáradtnak. Pillantásának ereje képes lett volna lángra
lobbantani a szobát. – Ne nézz így rám.
– Pontosan hogy nézek rád? – kérdezte Tella.
A szája lassan mosolyra húzódott, mintha kész lenne azonnal visszavágni a
lánynak.
– Félmeztelen vagyok. Az ágyamban fekszem, és te úgy nézel rám, mintha
csatlakozni szeretnél.
– Talán így is van.
Legend tekintete fehér aranyszínben megvillant, és már talpon is volt, Tella
fölé tornyosult.
– Tella, most nem vagyok játékos hangulatban.
Tella reszketeg lélegzetet vett. Nem gondolta meg magát, de egy pillanatra
megijedt, hogy Legend igen.
– Nem játszadozom.
Közelebb lépett az ágyhoz, és megint bizonytalanul levegőt vett. Soha életében
nem érezte magát ennyire sebezhetőnek, de ha újra falakat húz maga köré, Legend
talán sosem engedi le a sajátját.
– Azt szeretném, ha halhatatlanná tennél.
Legend aggodalmasan összevonta a szemöldökét. Tella nem ebben a válaszban
reménykedett.
– Miért gondoltad meg magad? Azért, mert nem mentem ma be a szobádba?
– Nem. – A fejéhez vágta volna, hogy ne legyen annyira nagyra magával, de
épp most készült még közelebb kerülni hozzá, és még szélesebbre tárni előtte a
szívét. – Életem nagy részében romantikusan gondoltam a halálra. Tetszett az el-
képzelés, hogy valami olyan hatalmas, hogy megéri meghalni érte. De tévedtem.
Szerintem a legcsodálatosabb dolgok miatt élni érdemes. – Tett még egy lépést,
amíg közvetlenül Legend előtt nem találta magát. Kinyúlt felé, és a meztelen mell-
kasára tette a kezét, közvetlenül a szívéhez.

217
 Legend mély levegőt vett, de nem húzódott el, nem utasította vissza, ahogy a
lány keze továbbkúszott a nyaka felé. Tella széttárta az ujjait, érezte, hogy a férfi
ádámcsutkája fel-le mozog, miközben nyel egyet.
– Tella… – A szó könyörgésnek hangzott, és a lány nem tudta eldönteni, hogy
ez annak szól, hogy abbahagyja, vagy annak, hogy folytassa. De érezte, hogy Le-
gend még mindig nem hisz neki.
Tella szíve szaporábban vert, ahogy az ujjait lassan végigfuttatta Legend állán.
Bőre általában sima, de ezen az éjszakán borostás volt, durvának érződött a tenyere
alatt, ahogy megfogta az arcát és megdöntötte, hogy csak rá nézzen.
– Szerintem csodálatos vagy, Legend, és veled akarom tölteni az örökkévaló-
ságot. – Felemelte a fejét, és lassan a férfiéhoz közelítette a száját.
Legend mozdulatlan maradt, hagyta, hogy ajka egy pillanatra összeérjen Tellá-
éval.
– Komolyan gondolod?
– Komolyabban, mint valaha bármit.
Legend lehunyta a szemét. Átkarolta Tellát. Sietve felkapta, lefektette a hatal-
mas ágyra, és újra az övéhez érintette az ajkát. A matrac alattuk puha volt, de Le-
genden minden kemény. Amikor a nyelve becsúszott Tella szájába, olyan íze volt,
akár az óceáni levegőnek, amely befújt a repedt hálószobaablakon, sósan, csábítón
és zabolátlanul.
A lány keze felfedezte hátának simaságát, miközben Legend szája elindult
megkeresni a nyakát. Még finomabb csókot nyomott a nyaka tövéhez, amibe Tella
teljesen beleborzongott, majd Legend ajka folytatta útját lefelé. Nyelve lágyan
nyalogatta a bőrét, ízlelgette, ahogy újabb és újabb csókokkal borította el a nyakát.
Soha ilyen finoman nem csókolta, és mégis volt benne valami sokkal erőtelje-
sebb. Mintha annak ellenére, amit Tella mondott, Legend nem hinne neki, mintha
még mindig nem hinné el, hogy van jövőjük, de arra elszánta magát, hogy kitart
mellette, ameddig csak lehet.
– Nem érdemellek meg. – Legend keze a lány vádlijára csúszott, a combja felé
gyűrve a ruháját.
– De megérdemelsz – suttogta Tella. Szinte azt is elfelejtette, hogyan kell léle-
gezni. Legend mozdulatai magabiztosak és határozottak voltak. Tudta, hol kell
megérintenie, és hogyan.
De amikor a férfi bele mert nézni Tella szemébe, mintha elborzadt volna.
– Tella, nem akarom, hogy azért csináld ezt, mert úgy érzed, muszáj.
– Nem értem, miről beszélsz. Én jöttem hozzád. Nem érzek semmi mást, csak
azt, hogy veled akarok lenni. Neked adtam a szívem, amikor megcsókoltál a szö-
kőkútnál, és sosem vettem vissza. Szeretlek, Legend!

218
 Legend teste megdermedt felette.
A fene essen belé! A lány átkozta magát, amiért hagyta, hogy ezek a szavak
kicsússzannak a száján.
Mielőtt válaszolhatott volna, Legend már leszállt az ágyról, és a szoba felénél
járt.
– Be kell fejeznünk – mondta vontatottan. – Nem csinálhatjuk, és nem változ-
tathatlak át.
– Miért nem? Azért, amit mondtam? Azt akartam, hogy tudd, mennyire szeret-
ném.
– Nem csak erről van szó. – A mellkasa fel és le mozgott a mély levegővételtől.
– Jobbat érdemelsz, Tella.
Nem. Nem engedheti el megint. Nem hagyhatja itt megint, pedig Tella látta,
hogy máris erre készül. A fehér fények a szobában elgyengültek, készen arra, hogy
eltűnjenek, pont, mint legutóbb, amikor azzal zárta a beszélgetést, hogy távozott.
– Nem merészeld ezt tenni! Tudom, mit akarok, és téged akarlak!
– Nem akarnál, ha hagynád, hogy átváltoztassalak. – Alig beszélt hangosabban
a suttogásnál. Lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, sokkal inkább hasonlított a
falára festett árnyékra, mint arra a Legendre, akit Tella szeretett. – El kell menned.
Nem vagyok önzetlen vagy emberbarát. Mindig megtalálom a módját, hogy meg-
szerezzem, amit akarok. Most azért vagyok képes ezt tenni, mert soha senki nem
nézett rám úgy, mint te, amikor kimondtad ezeket a szavakat… és olyasvalakit
érdemelsz, aki ugyanígy néz vissza rád. Olyasvalakit érdemelsz, aki képes szeretni
téged, akiért tényleg megéri élni, nem pedig egy halhatatlant, aki csak birtokolni
akar.

219
 46

Scarlett
A HOLD SZERTEFOSZLOTT, és a csillagok elrepültek, hogy a világ egy
másik szeletét figyeljék, üres tintafeketében hagyva Valenda éjszakai égboltját. Az
egyedüli fénypontok a néhány égő lámpással és gyertyával megvilágított ablakból
érkeztek, mint amilyenek Scarlett lakosztályában lobogtak az Állatseregletben,
ahol a lány a Bebörtönzött Hölgy ketrece előtt állt zihálva.
Scarlett szemöldöke úszott a verejtékben, amelyet nem tudott teljesen letörölni
a fejét csapdába ejtő rubinrácsok miatt. Az ékkő gömb egyre nehezebbé vált az
elmúlt néhány órában, amikor a lány sikertelenül próbálkozott újra és újra és újra,
hogy megváltoztassa a fiatal nő dühös érzéseit, akit Gavriel hozott neki.
Pedig muszáj volna megtennie. Ha képes irányítása alá vonni ennek a nőnek
az érzéseit, akkor képes lesz irányítása alá vonni a Hullócsillag érzéseit is, és meg-
állítani, mielőtt egy napon belül elfoglalná a trónt.
De hiába adott bele mindent, nem volt képes többre, mint hogy olvassa a fiatal
nő érzéseit. Látta a dühét és haragját, ahogy leomlik egyenes hátán, akár egy tüzes
köpönyeg. Scarlettnek megfordult a fejében, hogy megégetheti magát, ha túl közel
merészkedik. A nő a márványpadon ült a Bebörtönzött Hölgy ketrece mellett, és
nem mozdult onnét, amióta a Hullócsillag távozott.
Scarlett először megkönnyebbült. Arra számított, hogy a fiatal nő nekiront,
azok után, ahogy megharapta Gavriel ujját. De ehelyett úgy döntött, hogy olyan
mozdulatlanul ül, akár egy festménymodell, mígnem megmozdult, hogy a fogával
lehúzza hosszú fekete kesztyűjét.
Két, fakó fekete rózsák és indák cikornyás motívumaival tetovált karja sérült
kézfejben végződött, amelyet friss öltések borítottak. A nő ujjait eltávolították, és
a varratok alapján úgy tűnt, mintha nemrég csinálták volna.
Scarlett visszahőkölt. A Hullócsillag bizonyára így torolta meg az iménti en-
gedetlenségét. Vajon ezúttal így akarta megbüntetni Scarlettet is, ha kudarcot vall?
Próbált beszélni a nőhöz, de az egy szót sem szólt. Néhány óra múltán unalmat
színlelve megpihentette arcát csonka tenyerén. Hihető lett volna, ha tüzes érzéseit
nem úgy viseli továbbra is, akár egy pusztító köpönyeget.
Igyekezett kellemes gondolatok közvetítésével megnyugtatni. Amikor ez nem
vált be, próbált képeket és érzéseket sugározni felé, amelyek talán álmossá, izga-
tottá, szomorúvá vagy boldoggá teszik a fiatal nőt.
Hasztalan.
Hasztalan.

220
 Hasztalan.
– Nem megy! – csattant fel végül Scarlett. Többféle érzelmet próbált ráerősza-
kolni erre a nőre, de ahelyett, hogy érezni kezdett volna, csak kimerítette Scarlettet.
Alig tudta felemelni a kalickába zárt fejét, és elképzelni sem merte, mi fog történni,
ha a Hullócsillag visszatér, arra pedig végképp gondolni sem mert, milyen bünte-
tést kap ezért a kudarcért.
Ideje volt távozni. Azt a csontig hatoló fáradtságot érezte, amely tudatta vele,
hogy közeledik a hajnal. A Hullócsillag bármelyik pillanatban visszatérhet, és rá-
jön, hogy nem járt sikerrel. Használnia kell az Álmodozás Kulcsát, el kell tűnnie
innét. Túl sokat képzelt magáról, amikor azt hitte, ha elég sokáig marad, legyőzheti
a Hullócsillagot, nem pedig a Fátum győzi le őt. Gyűlölte, hogy Tella és Julian
ketrecben fogják látni, de vissza kellett térnie hozzájuk, hogy kitaláljanak egy má-
sik tervet.
– Ha most elmész, sosem nyerhetsz ellene – mondta a Bebörtönzött Hölgy,
megállítva a főbejárat felé tartó Scarlettet. Eddig a pillanatig Anissa különösen
csendes volt, békésen hintázott az ülőrúdján, és figyelte Scarlett folyamatos kudar-
cát a fiatal nővel. De a Fátum most talpra állt, megragadta ketrecének aranyrácsait,
miközben szeme kísérteties fehérre váltott. – Ne add fel! Nem ez lenne az igazi
befejezésed, de ez lesz a kezdete, ha most elmész.
– Maradnék, ha tudnám, mit tegyek, de… – Az elforduló kilincsgomb félbe-
szakította Scarlettet. Az ördögbe!
Túl sokáig húzta az időt. A Hullócsillag visszatért.
Csak éppen amikor az ajtó kinyílt, nem a Hullócsillag lépett be rajta. Reggeli
napsütés áradt be az ajtónyíláson, és egy inas betolt egy étellel megrakott kocsit,
majd tartalmát rögvest kipakolta az asztalra.
Scarlett észre sem vette, mennyire megéhezett, vagy hogy mennyire megült
idebent a levegő, amely hirtelen megtelt a reggeli sütemények, szamócás képvise-
lőfánkok, lépesméz-tornyok, barna cukros kolbászok, fűszerezett tojások és tűz-
forró tea illatával.
A fiatal nő végre felállt a székéről. Felemelkedett, odalépett a tálcához az ét-
kezőasztalon, ügyetlenül kezébe fogta a teáskannát, és az ételre öntötte, mielőtt
Scarlett megakadályozhatta volna.
Haragköpenyén fényes szálak villantak fel, mint maga a diadal. De mint a leg-
több diadal, ez sem tartott sokáig, és egy pillanattal később a szálak átváltottak a
gyűlölet, a harag és a keserűség vörös-fekete érzéseire.
Scarlettben új terv fogalmazódott meg, ahogy figyelte a nő kavargó, irányítha-
tatlan érzéseit. Nyomorúságos volt, de nem ok nélkül. A Hullócsillag levágta az

221
ujjait, és odaadta a lányának, hogy gyakoroljon rajta. Scarlett is kikelt volna ma-
gából.
A gondolatra remény áradt szét benne. Talán mégis létezett rá mód, hogy meg-
változtassa a nő érzéseit.
– Csalódtam benned – mondta Scarlett. – Azt hittem, okosabb vagy annál, mint
hogy dacolj az apámmal. Lehet, hogy irányítani nem tudom az érzéseidet, de látom
őket. Ő vágta le az ujjaidat?
A nő úgy ült, akár egy békés baba, de Scarlett látta pattogni érzéseinek élénk
színeit, akár a tüzet, amelyre friss fadarabot dobtak.
– A Hullócsillagot gyűlölöd, és azt hiszed, ha úgy viselkedsz velem, akár egy
elkényeztetett gyerek, azzal árthatsz neki, de tévedsz. Ha tényleg ártani akarsz
neki, segíts. – Scarlett felvett egy ázott szamócás fánkot, és bátran beleharapott,
mintha nem most készült volna kockázatos ajánlatot tenni. Lehet, hogy a nő gyű-
lölte a Hullócsillagot, de ez nem garantálta, hogy segíteni fog neki. Megvetése
olyan borzalmas, heves és erős, hogy Scarlett abban sem lehetett biztos, hogy ké-
pes érezni bármi mást.
De muszáj megpróbálnia. Anissának igaza volt: ha most elmegy innen, az a
rossz befejezés kezdete. Használhatná az Álmodozás Kulcsát a szökéshez, de ezzel
veszélybe sodorná a húgát és Juliant, és talán örökre sorsára hagyná a Középbiro-
dalmat.
– Én sem szeretem a Hullócsillagot, a legkevésbé sem – vallotta be. – Lehet,
hogy a lánya vagyok, de megölte az anyámat, és kalickát rakott a fejem köré. Ha
ártani akarsz neki, segíts félrevezetni: használd hatékonyabban a gyűlöleted. Lá-
tom, hogy felemészt, de fordítsd a Hullócsillag ellen. Vagy borogathatsz tovább
teáskannákat.
Scarlett elfogyasztotta átázott szamócás fánkját, miközben próbálta leolvasni
a nő válaszát. De haragja és gyűlölete annyira erős volt, hogy ha érzett is bármi
mást, Scarlett nem látta.
Hátrapillantott a Bebörtönzött Hölgyre, aki újra bájosan ült díszes hintáján.
– Hát ez érdekes lesz…
És ekkor elfordult az ajtógomb.
Ezúttal a Hullócsillag lépett be. A válláról súlyos aranyköpönyeg lógott ele-
gáns vörös hímzéssel és sűrű fehér szőrmegallérral. Túlöltözött a Forró évadhoz,
de Tella kételkedett benne, hogy ez érdekli a Hullócsillagot. Kiköpött uralkodó –
és számára ez a legfontosabb.
Az elégedett mosoly, amely legutóbbi látogatásakor ült az arcán, eltűnt; az a
győzelem már történelem, és most többre éhezett.

222
 – Hoztam neked még egy ajándékot – csettintett. Szikrák pattantak fel, és két
szolga lépett be egy dobozzal, amely majdnem akkora volt, mint Scarlett.
– Szerintem tetszeni fog. De előbb lássuk, hogy haladsz, máskülönben lehet,
hogy mégsem ezzel leplek meg. – Aranyló tekintete Scarlett tea áztatta reggelijére
siklott.
– Szerintem elégedett leszel – vigyorodott el kényszeredetten Scarlett. – Lát-
hatod a reggelim állapotából, hogy a frusztráció volt az egyik érzelem, amelyet
sikeresen előidéztem. Emellett…
– Nem összefoglalót kértem, hanem bemutatót, és szeretnék olyan érzelmet
látni rajta, amely elüt haragvó és elégedetlen lelkiállapotától. Érezzen imádatot,
mégpedig irántam.
A Hullócsillag leült a márványpadra.
– Érd el, hogy imádjon engem. Az istenének akarom érezni magam.
Scarlettet elfogta az émelygés. Még ha a nő hajlott is arra, hogy együttműköd-
jön vele, elképzelni sem bírta, hogy ezt megtegye. Rubinrácsain keresztül a nőre
nézett, de kételkedett benne, hogy segíteni fog neki.
Újra meg kell próbálnia.
Kérlek, kérlek, működj, kántálta némán. A szíve kalapált, és ökölbe szorította
a kezét, miközben elképzelte a nőt, ahogy feláll a padról, és térdre esik a hódolattól.
Vele szemben semmi sem változott, a nő érzései továbbra is merész és lángoló
színek tűzviharában kavarogtak. Olyan erősen, hogy kellett Scarlettnek egy pilla-
nat, hogy észrevegye, hogy a fiatal nő tekintete ellágyult. Ajka megmozdult. Sá-
padt szája eddig vékony vonallá húzódott, de most szétvált, mintha néma sóhaj
szökött volna ki rajta a Hullócsillag láttán.
Rendkívüli látvány volt.
A nő térdre esett, a szemében könnyek csillogtak, mintha tényleg imádta volna
a Hullócsillagot.
Túltett Scarlett minden várakozásán. Még azt is hihette volna, hogy ő idézte
elő, ha nem látta volna a gyűlöletteli színeket tovább kavarogni a nő vállán és te-
tovált karján. Szerencsére a Hullócsillag nem látta őket. Ha így lett volna, tekintete
nem csillogott volna, miközben figyelte, hogy a nő letérdel elé.
– Figyelemre méltó. Sosem hittem volna, hogy valaha újra így fog rám nézni.
Emeld fel a fejed – utasította.
A nő engedelmeskedett.
A Hullócsillag kinyúlt, és megsimogatta a nyakát: a nő összerándult, amit a
Hullócsillag bizonyára gyönyörként értelmezett. Az ajka tökéletes gúnymosolyra
húzódott.

223
 – Nagy kár, hogy a varázserőd odalett, és most már teljességgel használhatatlan
vagy. Még az érintésedtől is undorodom. – Elhúzta a kezét. – Tűnj el a szemem
elől, mielőtt nem csak az ujjaidat szedem le.
A nő könnyekre fakadt.
A Hullócsillag nevetett, gonoszan és fényesen. Scarlett nem értette egészen,
mi zajlik előtte, de úgy gondolta, a Fátum nem csak azért reagál így, mert azt hiszi,
a lánya sikerrel járt. Valamiféle előtörténete volt ezzel a nővel, és Scarlett érzé-
kelte, hogy az messze túlmutat a levágott ujjakon.
– Ez csodálatos! Úgy viselkedik, mintha valóban imádna engem, és én meg-
törtem volna. Ez nagyon jó, auhtara. Nemcsak rákényszerítetted az érzésekre, ha-
nem valódi érzelmekkel ruháztad fel. Viszont – szaladt ráncba tökéletes szemöl-
döke – egyelőre nem vagyok meggyőzve, hogy kiaknáztad volna minden varázs-
erődet. Lássuk, mi történik, amikor elveszed az érzéseit. Tűnjön el a szerelem és
az imádat minden nyoma. Ne érezzen semmit. Változtasd érzelmek nélküli porhü-
vellyé. – A hangjából áradt a kegyetlenség.
Scarlett küszködött, nehogy elárulja az undorát, majd újra teljes figyelmével a
nő felé fordult, mintha ő irányítaná.
De semmi sem történt.
A fiatal nő csak zokogott tovább. Bőséggel áradtak hatalmas könnyei, mintha
elvesztette volna irányítását az érzelmei felett.
Scarlett nem értette, mit művel. A valódi érzelmei nem változtak. A könnyei
nem voltak igaziak, de sikerült felbőszíteniük a Hullócsillagot.
A levegő a helyiségben felforrósodott, a falak izzadni kezdtek.
A Hullócsillag haragosan Scarlettre nézett.
– Érd el, hogy hagyja abba!
– Nem megy – vallotta be Scarlett. – Én…
– Állítsd le, vagy én teszem meg – fenyegette a Hullócsillag.
A nő arccal a padlóra zuhant, hisztérikusan, akár egy gyermek. A falak vissza-
verték a zokogását.
A Bebörtönzött Hölgy befogta a fülét.
Scarlett bőszen próbált megnyugtató gondolatokat és képeket sugározni felé.
Nem kellett a Hullócsillag érzéseit olvasnia ahhoz, hogy lássa, milyen pusztí-
tók. A Hullócsillag felemelkedett a székéről. Lángok nyaldosták a csizmáját.
– Csak adj egy percet! – könyörgött Scarlett. – Megoldom. Még most tanulok.
– Nem lesz rá szükség.
A Hullócsillag felemelte a nőt a földről. Aztán eltörte a nyakát.

224
225
 47

Donatella
TELLA ÁLMAIT ÁTITATTA a tinta, a vér és a viszonzatlan szerelem. Le-
gend falfestményében járt. Az éjszaka festéktől bűzlött, és a leskelődő csillagok
inkább tűntek aranyszínű maszatoknak, mint csillogó gömböknek. Amikor lené-
zett, a festék a holdkő lépcsőkről a lábujjára tapadt, és ragyogó fehérre színezte.
A freskó utolsó képén járt, a lépcsőkön a Csillagok temploma előtt. És bár a
festmény így ábrázolta, Legend mégsem volt ott vele.
Tella magára maradt a lépcsőkkel és az istenszerű szobrokkal, amelyek lenéz-
tek rá, ahogy a Halálhírhozó Leány a közelébe suhant.
– Menj innen! – Tellának nem hiányzott, hogy megjósolják még egy szeretté-
nek az elvesztését.
– Ez be szokott válni? – kérdezte a Fátum.
– Általában nem, de mindig jólesik kimondani.
– Több dolog kell az életedbe, ami jólesik.
– Ezért mondom neked, te pusztulás hírnöke, hogy menj innen!
A Halálhírhozó Leány felsóhajtott.
– Nem vagy hajlandó megérteni. Megakadályozni szeretném a pusztulást, nem
a hírét hozni. De a ma este után nem kereslek fel hívatlanul. Ha nem szólítasz
magadhoz engem és az Orgyilkost, amikor felébredsz, túl késő lesz, hogy meg-
mentsd a nővéredet és a birodalmat.
A Halálhírhozó Leány előrehajolt, megragadta Tella kezét, és…
Tella felpattant az ágyban, úszott az izzadságban a fejétől egészen a térdhajla-
táig. A keze száraz volt, de amint kinyitotta, nyirkos lett.
Két balszerencsepénz hevert a tenyerében, az egyik az Orgyilkosé, a másik a
Halálhírhozó Leányé.
Kiugrott az ágyból, és felvett egy köntöst. Nem akart hinni a Halálhírhozó Le-
ánynak, és tényleg nem akart segítséget kérni tőle. De Tella akkor is tudta volna,
hogy valami nincs rendben, ha a Fátum nem keresi fel álmában – sokkal korábban
fel kellett volna ébrednie.
Előző éjjel nyitott ablaknál mászott be az ágyba, abban reménykedve, hogy az
óceán hullámai elnyomják Legend visszautasításának visszhangjait.
Olyasvalakit érdemelsz, aki képes szeretni téged… nem pedig egy halhatatlant,
aki csak birtokolni akar.
Nem tudta, hogy Legend csak azért mondta ezt, hogy ellökje magától – mert
megfogadta a testvére tanácsát, hogy engedje el –, vagy valóban így érzett. De az

226
éjszaka során Tella rájött, hogy nem is számít. Legendek igaza volt. Többet érde-
mel annál, hogy valaki csak birtokolni akarja. A baj csak az, hogy ezt a többet
Legendtől akarta.
Hazudhatna magának, és mondhatná, hogy nem akarja, hogy Legend miatta
elveszítse a halhatatlanságát. De tudta, ha a férfi bármikor felajánlja neki a szerel-
mét, ő elfogadja, és megtartja örökre.
Ezektől a gondolatoktól gyötörve nem számított rá, hogy el tud aludni. És ha
el is aludt, Juliannek fel kellett volna ébresztenie, amint Scarlett meghozza a Hul-
lócsillag vérét. De vagy Julian nem ébresztette fel, vagy Scarlett nem jött el múlt
éjjel.
Bekopogott Julian ajtaján, és szinte ugyanabban a pillanatban ki is nyitotta.
– Jul… – Tella megtántorodott az üres ágy láttán.
Kilépett a szobából, és lement a lépcsőn, de Juliant az alsóbb szinteken sem
találta. Egyáltalán sehol.
Csak egy üzenetet talált az ajtó belső oldalára szúrva.

227
 48

Scarlett
A HULLÓCSILLAG ELENGEDTE a nő megtört testét, hagyta, hogy ocs-
mány puffanással a padlóra zuhanjon.
– Sajnálom, hogy ezt végig kellett nézned. – Átlépett a test felett, és szája csak
ezután húzódott egyértelmű rosszallásra. – Úgy látom, nem állsz teljesen készen,
de örülök, hogy végre haladsz. – Az ujjai lángra lobbantak, és az egyiket a lány
fejét fogságban tartó rubinrácsokhoz emelte. Hirtelen az egész kalicka felszikrá-
zott, majd eltűnt, Scarlett feje és nyaka pedig kiszabadult.
Válla megrogyott, ahogy végre megszabadult a kalicka súlyától. A fejét sosem
érezte ennyire könnyűnek. De nem bírta rávenni magát, hogy megköszönje. Miu-
tán elmúlt a kezdeti megkönnyebbülése, képtelen volt elszakítani a tekintetét a föl-
dön heverő halott nőről.
– Tényleg szükség volt erre?
– Ne vedd magadra a halálát. Régen elárult. Mindig is meg akartam ölni. Majd-
nem megöltem már akkor, amikor rátaláltam bebörtönözve a Csillagok templomá-
nál, de arra gondoltam, előbb legyen valami haszna.
Kinyúlt, hogy félresimítson egy nyirkos hajtincset Scarlett arcából, érintése
meglepően könnyed volt.
Scarlett még mindig el akart húzódni tőle, még mindig használni akarta az Ál-
modozás Kulcsát, és végre megszökni innen. Nem sikerült megszereznie a vért,
nem tanulta meg uralni a képességét. De ahogy a Hullócsillag tovább söpörgette
az arcára tapadt fürtöket valami szeretetszerűséggel, Scarlettnek eszébe jutott az
első alkalom, amikor találkoztak, és ahogy a Hullócsillag említette, milyen döbbe-
netesen hasonlít az anyjára – a nőre, akinek gyermeket nemzett, a nőre, akit meg-
ölt, és Tella levele alapján az egyetlen nőre, akit valaha szeretett.
Talán Scarlett végig rosszul állt hozzá. Talán nem kell uralnia a képességeit
ahhoz, hogy a Hullócsillag megszeresse. Talán felélesztheti Gavrielben az anyja
iránti érzéseket, és elég időre halandóvá teheti ahhoz, hogy megölje.
Megborzongott a gondolatra. Nem akarta fegyverként használni az igaz szere-
tetet, sem pedig ölni és gyilkolni. De a szeretet volt az egyetlen fegyvere. És ez
nem csak róla szólt. Hanem a halott nőről a padlón, Valenda és a Középbirodalom
valamennyi lakójáról, akik szenvedni fognak, ha nem állítja meg Gavrielt.
– Hogy ismerted meg az anyámat?
A Hullócsillag keze megállt a lány arca előtt.
A kérdés azonnal hibának érződött, de Scarlett folytatta.

228
 – A másik apám…
A Hullócsillag elvette a kezét, és a békés őszibarackszín, amely rövid időre
körülölelte, egyből fellobbanó naranccsá változott.
De legalább képes volt érzéseket kiváltani belőle. A szeretet ellentéte az érdek-
telenség, úgyhogy bár egyértelműen rossz irányba vitte az érzéseit, legalább vitte
őket valamerre. Egyszerűen ügyesebbnek kell lennie a Hullócsillag érzéseinek te-
relgetésével, hogy a Fátum azt érezze, amit Scarlett akar.
– Úgy értem, a férfi, aki felnevelt – javította ki magát. – Habár addig nem
érdekeltem, amíg elég idős nem lettem ahhoz, hogy férjhez adjon. Gyűlölöm.
A Hullócsillag szemében kicsit több érdeklődés csillant. A gyűlölet olyan érzés
volt, amelyet megértett. De Scarlettnek óvatosan kellett fogalmaznia, különben ezt
váltja ki a szeretet helyett.
– Nem akarlak téged is meggyűlölni, de folyton megijesztesz – mondta. – És
ne hidd, hogy ettől gyenge leszek. Szerintem inkább okosabb. Hálás vagyok, hogy
levetted rólam a kalickát, de ha azt szeretnéd, hogy tovább dolgozzam a képessé-
geim felszabadításán, okot kell rá adnod, hogy bízzam benned. Egyértelmű, hogy
az anyámnak kapcsolata volt veled. Vagy legalább egyszer lefeküdtetek egymás-
sal.
A Hullócsillag orrlyukai kitágultak. Scarlett pengeélen táncolt.
– A kapcsolatunk ennél többről szólt.
– Mesélj róla! – kérte Scarlett.
– Ezt a történetet én is hallani akarom – szólt közbe Anissa.
Lángok nyaldosták ketrecének a rácsait, ahogy Gavriel haragos pillantást vetett
rá.
– Megint ijesztő vagy.
– Mert ilyen a természetem. De téged nem szándékozlak megrémíteni.
A padlón lévő holttestből kiindulva Scarlett nem így érezte, de nem akart vi-
tatkozni a Hullócsillaggal. Főleg úgy nem, amikor az intett neki, hogy kövesse a
teremből a folyosóra.
Ritkán engedte ki a szobájából.
Minden szörnyen hatalmas volt, és átjárta a mágia, amitől Scarlett még inkább
tudatára ébredt törékeny emberlétének, miközben ősi oszlopok mellett haladtak el,
amelyek olyan vaskosak voltak, akár egy-egy kisebb házikó, a freskókat pedig ki-
mérák és ember-állat keverékek borították. A fatális helyek egyikeként az Állatse-
reglet külseje helyreállt, amint a kártyákban csapdába esett Fátumok felébredtek.
De a fatális helyeknek vérre és áldozatokra volt szükségük, hogy teljesen életre
keljenek, vagyis szerencsére a festményeken lévő teremtmények nem voltak

229
igaziak. De Scarlett még így is esküdni mert volna, hogy figyelnek és hallgatnak,
amikor a Hullócsillag végül beszélni kezdett.
– Paradis volt a legmerészebb tolvaj, akivel valaha találkoztam. Semmit sem
félt ellopni. Imádta az izgalmat, a veszélyt és a kockázatot. Szerintem ezért von-
zódott hozzám.
– És te miért vonzódtál őhozzá? – kérdezte Scarlett.
– Akkor kezdődött, amikor megfenyegetett, hogy megöl.
Scarlett szerette volna azt hinni, hogy viccel, de a Hullócsillag teljesen ko-
molynak tűnt.
– Mielőtt megismerkedtünk, Paradist felbérelte a Hullócsillag temploma. –
Pompás hangja megtelt büszkeséggel, Scarlettet pedig átjárta az iszonyat.
Hallott a Csillagok templomáról, de nem tudta, hogy létezett egy kizárólag a
Hullócsillagnak szentelt egyház. Habár nem kellett volna meglepődnie. A Temp-
lomnegyedben volt minden, még egy Legend temploma is, ami többé nem hang-
zott különösnek ahhoz képest, amilyennek Gavriel leírta a szentélyét.
– A Hullócsillag temploma megbízta, hogy lopja el a jóskártyákat Elantine csá-
szárnőtől. Mások is próbálkoztak korábban, de mindegyiküket elkapták, és meg-
ölték a kudarcuk miatt: az egyházam nem akarta, hogy bárki tudjon róla, hogy meg
akarja szerezni ezt a bizonyos paklit, mert ebbe voltam bezárva az összes többi
Fátummal együtt. Végül megbízták Paradist. Ekkorra elterjedt a híre, hogy ez a
munka életveszélyes, Paradis mégsem félt elvállalni. És szemben mindenki mással
előtte, sikerült ellopnia a kártyákat.
Szája olyan kis mosolyra húzódott, hogy Scarlett kételkedett benne, hogy egy-
általán észrevette magán. Tehát imádta az anyját.
– Paradis nem bízott az egyházamban, arra számított, hogy el fogják árulni.
Úgyhogy csak egyetlen lapot hozott: azt, amelyben történetesen én voltam bebör-
tönözve. Azt mondta, a többit elrejtette biztonságos helyen, amit csak azután árul
el, hogy megkapta a fizetségét. Úgy tervezte, megszökik a városból, csak éppen a
dolgok nem a tervei szerint alakultak.
– A Hullócsillag temploma először azért jött létre, hogy felkutassa a jóskártyá-
kat, és kiszabadítson engem és a többi Fátumot. Mielőtt kifizették volna Paradist,
meg kellett győződniük róla, hogy a kártyák valódiak, úgyhogy a gyülekezet egyik
tagja feláldozta magát, hogy kiszabadítson.
Scarlett pusztán a feláldozta szó hallatán összerezzent, de a Hullócsillag mo-
solya még szélesebbre húzódott, mint amikor valakinek eszébe jut egy szeretett
emlék. Ha tényleg nem akarta megijeszteni a történetével, elég rosszul ment neki.
– Amint kiszabadultam, Paradis után eredtem, hogy megtaláljam a jóskártya-
paklit és kiszabadítsam a Fátumaimat. De a pakli már nem volt nála. Miközben az

230
egyházam szabaddá tett, Paradis és a szeretője arra használta a paklit, hogy kiol-
vassák belőle a jövőjüket, és felfedezték a lapok varázserejét. Paradis még mindig
nem tudta pontosan, mik ezek a kártyák, de elég okos volt ahhoz, hogy rájöjjön,
sokkal többet érnek, mint amennyit az egyházam ajánlott értük. Úgy tervezte, na-
gyobb összeget kér, csak éppen mire másnap reggel felébredt, a szeretője elvitte a
kártyákat, és eltűnt. Én találtam rá Paradisra az ágyhoz kötözve. Fogalma sem volt
róla, ki vagyok, amikor megérkeztem. Megfenyegetett, hogy megöl, ha nem oldo-
zom el, és én azonnal belehabarodtam.
A hangja vágyakozóvá vált, mintha most ért volna a történet romantikus részé-
hez, habár a tüzes színek veszettül lobogtak körülötte, a lépcsőt nyaldosták, bele-
kaptak a köpenyébe, Scarlett pedig nyugtalan lett miattuk, hogy a terve nem úgy
fog elsülni, ahogy elképzelte.
– Kényszerszövetségesekként kezdtük. A világ annyira megváltozott, amióta
csapdába estem, hogy segítségre volt szükségem a pakli felkutatásához, neki pedig
olyasvalakire, aki megvédi az egyházamtól. Egyikünk sem akarta, hogy a másik
tudjon róla, mennyire fontos lett neki a másik. Magamnak sem vallottam be az
őszinte érzéseimet addig a napig, amíg el nem mondta, hogy a szíve alatt hord
téged.
Scarlett ennél a résznél arra számított volna, hogy a Hullócsillag ránéz. Így is
történt, de jobb lett volna, ha nem teszi. Volt valami szinte barbár az aranyszínű
szemében – erőszakos gyűlölet keveredett benne a szerelem szenvedélyével,
mintha mindez tegnap történt volna, nem pedig tizennyolc évvel korábban.
– A születésed után halhatatlanná akartam tenni Paradist. De mielőtt elmond-
hattam volna neki, ki vagyok, magától rájött, és úgy döntött, ellenem fordul. Meg-
kereste a teljes paklit, és ahelyett, hogy megosztotta volna velem, visszazárt az
egyik kártyába. Egy örökkévalóságot akartam vele tölteni, de ő elárult.
A Hullócsillag hirtelen elhallgatott, megállt egy ragyogó fehér szurdokra néző
lépcsőfordulóban. Korábban sosem hozta ide Scarlettet, de a lány felismerte a szé-
lén szétszórt repedt cirkuszi kerekeket, és a szurdokot átszelő vörös folyót. Tella
erről a helyről mesélt, amikor elmondta neki, a Hullócsillag hogyan ölte meg az
anyjukat.
Scarlett hátrált egy lépést.
A Hullócsillag azonnal elkapta a karját.
– Nem foglak bántani: szükségem van rád! Mégpedig ezért. – Fájdalmasan
megszorította. – Paradis fogta a legerősebb érzéseimet, és ellenem fordította őket.
Ha szerettem volna, képes lett volna megölni. A szeretet az egyetlen gyengeség,
amelyet nem tudtam legyőzni. Az emberek úgy beszélnek róla, mintha ajándék
lenne. De amint rátalálsz a szerelemre, az sosem tart sokáig, csak elpusztít, és örök

231
halált hoz. Úgy hiszem, amint uralni kezded a képességedet, örökre eltörölheted
ezt a fogyatékosságomat, amely lehetővé teszi, hogy viszonozzam az emberi sze-
retetet.

232
 49

Donatella
– LEGKÖZELEBB, AMIKOR találkozom az öcsémmel, rövidebb pórázra fo-
gom. – Legend hangja halk volt, de Tella esküdni mert volna, hogy beleremegtek
a képek a folyosó falán.
Miután megtalálta Julian üzenetét, Tella felébresztette Legendet. Úgy tűnt,
nem aludt sokat azután, hogy előző éjjel magára hagyta. Állt a nyitott ajtóban gyű-
rött fekete ingében, amelyet nyilvánvalóan csak magára kapott. Sötét haja guban-
cos, a szeme alatt félhold alakú karikák, és mozdulatai sem voltak olyan kimértek,
mint általában.
– Tudtam, hogy megöleti magát a lány miatt – morogta Legend.
– Ő nem csak egy lány! Ő a nővérem, és az életét kockáztatta, hogy helyre-
hozza a hibát, amelyet elkövettünk.
Legend megdörgölte az arcát.
– Sajnálom, Tella. – Megint a lányra nézett, és a karikák eltűntek a szeme alól.
De Tella tudta, hogy még mindig ott vannak, elrejtve egy illúzió alatt. Legendnek
fontos volt az öccse, Julian talán nem érezte, de Tella látta rajta, és kihallotta a
hangjából, amikor azt mondta: – Megkeresem őket.
– Együtt keressük meg őket – javította ki Tella. A nővéréről van szó. Hagyta,
hogy Scarlett visszamenjen a Hullócsillaghoz, és arra kérte, hogy lopjon vért a
Ruscicához, ami egyértelműen hiábavaló volt. – Mielőtt azt mondanád, hogy túl
veszélyes, tudj róla, hogy mindenképp a nővérem és Julian után megyek, mindegy,
mit mondasz. Ha nem akarsz magaddal vinni, tudok valakit, aki megteszi. – Maga
elé tartotta az ébredéskor talált balszerencsepénzeket.
Legend mogorván az érmékre nézett, és azok eltűntek.
– Hozd vissza őket! – kiáltotta Tella. – Tudom, hogy még mindig itt vannak,
még ha nem is érzem őket!
– Mit akarsz csinálni velük? – mordult fel Legend.
– Felkeresem az Orgyilkost, és megkérem, hogy segítsen megmenteni a nővé-
remet. Egy szempillantás alatt ki tudja hozni a romok közül.
– Te mondtad, hogy az Orgyilkos őrült.
– A Hullócsillag nála is rosszabb, és nem fogok karba tett kézzel várni, miköz-
ben a nővérem bajban van. Nem tetszik az ötlet, de a Halálhírhozó Leány és az
Orgyilkos a legjobb lehetőségünk, hogy kimentsük az öcsédet és a nővéremet a
Hullócsillagtól.
Legend arcizmai megfeszültek, Tella pedig felkészült egy újabb veszekedésre.

233
 – Ha ezt csináljuk, te bemész az Orgyilkossal, megkeresed a nővéredet, és
azonnal kihozod.
– Te most tényleg egyetértesz velem?
Az érmék újra megjelentek a kezében, de Legend úgy festett, mint aki máris
megbánta a döntését. Az izmok megfeszültek a nyakán.
– Még mindig nem tetszik ez az egész. De Aiko és Nigel nem látta sem a Ha-
lálhírhozó Leányt, sem az Orgyilkost a palotában, Jovana sem találkozott velük a
romok közt, és Caspar sem hallott arról, hogy a Hullócsillagnak dolgoznának.
Eszem ágában sincs megbízni bennük, de míg én be tudok jutni a romok közé, ahol
a nővéredet szemfényvesztéssel és illúziókkal tartják fogva, ha Julian is ott van,
nehéz lesz mind a négyünknek észrevétlenül kijutni. Csak ígérd meg, Tella, ha
belevágunk, nem vállalsz felesleges kockázatot.
Találkozott a tekintetük, Legend szeme alá visszatértek a sötét karikák. Csak
egy másodpercig tartott, de addig a férfi emberibbnek tűnt.

234
 50

Scarlett
AHOGY ELÉRTE A LÁNY szobájába vezető ajtót, a Hullócsillag ragyogó
mosolyt villantott Scarlettre, mintha most estek volna túl az első nagy apa-lánya
beszélgetésen. Scarlett bizonyára jobb színésznő, mint amilyennek hitte magát. Ha
a Hullócsillag sejtette volna, hogy sosem fogja általa elérni a sebezhetetlenséget –
hogy Scarlett sosem fogja uralni a képességét, és immunissá tenni a szerelemre –,
újra ketrecbe dugta volna.
A lány már nyúlt volna az Álmodozás Kulcsáért, mihelyst a Hullócsillag visz-
szakísérte a lakosztályába, és távozott. De amint beléptek a helyiségbe, a Hulló-
csillag még több Fátumot üdvözölt, akik csatlakoztak hozzá. Őfelsége Szolgálóle-
ányai, a kisebb Fátumok álltak ott, akiket a vörös fonállal összevarrt fehér ajkukról
lehet felismerni.
– Jaj de jó! – búgta a ketrecéből Anissa a társalgó közepén, habár messze nem
úgy tűnt, mintha örülne nekik.
– Ők mit keresnek itt? – kérdezte Scarlett.
A Hullócsillag a korábban hozott doboz felé intett.
– Azért jöttek, hogy segítsenek téged felkészíteni a találkozásra a birodalom
alattvalóival.
– És arról is gondoskodnak, hogy az úrnőjük mindent tudjon rólad – motyogta
Anissa, amint a Hullócsillag távozott. – Az Élőhalott Királynő a szolgálóleányain
keresztül kémkedik. Őkirálynőjének és Gavrielnek réges-rég viszonya volt. Mi,
Fátumok nem szeretünk, de nagyon szenvedélyesek és féltékenyek vagyunk. A
királynő nem örült neki, hogy a Hullócsillag gyermeket nemzett egy halandónak,
és gondolom, kíváncsi volt rád.
Scarlett nem tudott rájönni, vajon a Bebörtönzött Hölgy így akarja-e figyel-
meztetni, hogy ne most szökjön meg. De ez nem számított. Őfelsége Szolgálóleá-
nyai máris körülötte termettek, természetfeletti sebességgel vették le róla a ruhát,
és a szőnyegre dobták, a drága Álmodozás Kulcsával a zsebében.
Scarlettnek az egész procedúra alatt az járt a fejében, hogyan szerezhetné meg
a ruhát és a kulcsot. De ha most elmenne, a Hullócsillag azonnal tudomást szerezne
róla, és rögvest a nyomába eredne.
A legjobb, amit tehet, ha kibírja addig, amíg a szolgálólányok távoznak. Le-
nyelte a büszkeségét, ahogy bökdöső kezük ragaszkodott hozzá, hogy megfürdes-
sék, és felsegítsék az alsóneműjét. Forró sütővassal begöndörítették a haját, és a
fejére tornyozták, majd fekete tussal kihúzták a szemét, rubinszínű rúzzsal

235
kifestették a száját, és a bőrét mindenhol aranyporral szórták be, amíg úgy nem
ragyogott, akár egy Fátum.
Amikor lopva a tükörbe nézett, megdöbbent, mennyire emlékeztetett az any-
jára.
Scarlett beleborzongott, ahogy Őfelsége Szolgálóleányai elindultak kinyitni a
dobozt, amelyet Gavriel hozott.
Ha bárki mástól érkezik, a ruha csodálatos ajándék lett volna. A pruszlikja
aranyszínű volt, vékony, apró sárga gyémántcsillagokat formáló vállpánttal, ame-
lyek visszaverték a fényt, és irizáló szivárványpettyekkel töltötték meg a helyisé-
get. A szoknyarésze földig ért, és vörös volt, akár a szívfájdalom, de amikor Scar-
lett megmozdult, csípőjének ringásától aranycsillámok zúdultak le a derekától a
szoknya szegélyéig, és az arany úgy csillogott, ragyogott és pislákolt, akár a pici
üstökösök.
Scarlett soha életében nem gyűlölt még egy ennyire pompás dolgot. Nem el-
lenkezett, amikor Őfelsége Szolgálóleányai rásegítették, azt remélte, ha végeztek
a feladatukkal, majd távoznak. De amint felöltöztették, egy új kísérő jelent meg.
Túlságosan jóképű volt ahhoz, hogy ember legyen. Sötétbarna bőre volt, sze-
mét hosszú, dús pillák keretezték, és ajkának természetes ívétől úgy tűnt, mintha
mindig mosolyogna. Méregzöld köpenye mint a szömörce levele a Forró évad ide-
jén. A köpeny nekilebbent a bokájának, amikor olyan tökéletesen meghajolt, hogy
egy csepp sem löttyent ki a kezében tartott teli serlegből.
Biztos, hogy egy újabb Fátum.
Édes mágiaszálak keveredtek el a körülötte kavargó aranyszín izgatott patto-
gásával.
A Bebörtönzött Hölgy abbahagyta a hintázást. Forrongó, vörös ámulattal ve-
gyes sárga megvetéssel figyelte a fiatal Fátumot, ahogy az kinyújtotta szabad kezét
Scarlett felé.
– Annyira örülök, hogy megismerhetem, felség! – A gyűrűk csillogtak az ujján,
ahogy ajkához emelte Scarlett kézfejét, és megcsókolta, akár egy úriember. – Sok
időt fogunk együtt tölteni. Méreg vagyok.
Scarlett azonnal visszarántotta a kezét, ahogy eszébe jutott a Napfesztivál ide-
jén talált szoborrá változtatott család.
– Úgy tűnik, már hallott rólad, és nem kedvel különösebben – szólt közbe a
Bebörtönzött Hölgy a ketrecből.
– Majd jobb belátásra bírom – vigyorgott Méreg, kivillantva tökéletes fogsorát.
– A legjobb barátod leszek.
– Azt kétlem – szűrte a fogai közt Scarlett.
Méreg a szívéhez kapott, az ékszerek csillogtak az ujjain.

236
 – Azt hittem, kedvesebb vagy az apádnál. Bármivel is sértettelek meg, kérlek,
bocsásd meg nekem. Máskülönben nagyon egyhangú esténk lesz – nyújtotta a kar-
ját Scarlettnek. – Azért jöttem, hogy elkísérjelek a koronázásra.
– Légy óvatos! – figyelmeztette a Bebörtönzött Hölgy.
– Nyugalom – felelte Méreg. – Tényleg azt hiszed, hogy bántanám Gavriel
lányát?
– Nem csak neki szólt. – Anissa hangja némiképp elhalkult, és a szeme nyug-
talanító fehér színt öltött. – Halál és kínszenvedés tart felénk.
Scarlett megborzongott.
Méreg kicsit közelebb húzta magához.
– Ne aggódj, kiscsillag, szerintem csak azért mondja, mert nagyszabású foga-
dás lesz.
Minden további felhajtás nélkül Méreg kiviharzott Scarlett-tel a helyiségből a
pompás folyosókra, majd lement vele egy sor föld alatti járatba, amelyek az Állat-
seregletből a császári palota aranytornyába vitték őket.
A Fátumnak be nem állt a szája, ahogy másztak és másztak a torony teteje felé.
Scarlettnek melege volt a nehéz ruhája és a csillogó sminkje alatt, de Méreg min-
den lépcsősor után egyre élénkebb lett, mintha a Bebörtönzött Hölgy figyelmezte-
tése őszintén izgalomba hozta volna.
Nem állt meg, amíg el nem érték a szobát, ahol Scarlett apja várta őket.
– Komolyan gondoltam, amit arról mondtam, hogy barátkozzunk össze. Lehet,
hogy nem kedvelsz, kiscsillag, de ha szükséged van rám, itt leszek. – Elbűvölő
mosolya valami mérgezőbbre váltott, ahogy az ajtó kinyílt előttük, és beléphettek
a helyiségbe a Hullócsillaghoz.
Véres háborúkat ábrázoló faliszőnyegek lógtak a falakon, míg a Hullócsillagot
a kapzsiság érett sárgája vette körül. Őrök gyűrűjében állt, izmos fiatal nők és fér-
fiak társaságában, akik Valenda legjobbjai lehettek, de Gavriel mellett úgy festet-
tek, mint a beöltözött gyerekek. Szikrázott körülötte a levegő, a tekintete megtelt
lángokkal, a köpeny úgy lobogott a vállán, akár a folyékony arany.
A Hullócsillag szeme felragyogott, ahogy Scarlett belépett. Halovány rózsa-
szín meglepetés villant benne, a törékeny szívek színe, és egy múló pillanatra, ami-
kor talán csak a képzelete játszott Scarlett-tel, Gavriel mintha Palomát látta volna
benne.
A Hullócsillag átvette Scarlett karját Méregtől, és kivezette az erkélyre. Abból,
amilyen figyelmesen bánt vele, senki sem jött volna rá, hogy pár órával ezelőtt
megölt valakit a szeme láttára.

237
 Taps és üdvrivalgás fogadta őket. A lenti üvegudvar megtelt emberekkel. Gye-
rekek ültek a szüleik vállán, míg mások szökőkutakban gyűltek össze, fákra mász-
tak fel, és egyiküknek sem volt fogalma róla, minek örülnek valójában.
Scarlett szeme megakadt egy papírkoronát viselő kisfiún, aki úgy bámult a
Hullócsillagra, mintha azt akarná, hogy az vegye észre. Más gyerekek és felnőttek
Scarlettre néztek ugyanígy: pusztán azért imádták, mert egy káprázatos ruhát vi-
selt, és egy erkélyen állt a birodalom leghatalmasabb férfijával.
Okádni tudott volna tőle. Nem volt a hercegnőjük vagy a megváltójuk, kudar-
cot vallott. Még arra sem figyelt, amit a Hullócsillag mondott, amíg meg nem hal-
lotta Elveszett Paradis nevét.
– Ismerjük Paradis történetét, a tolvaj és bűnözőét, de nekem a feleségem volt.
– Gavriel lehunyta a szemét és összeráncolta a szemöldökét, hogy bánatot színlel-
jen. – Miatta tértem vissza Valendára. Bárcsak azt mondhatnám, azért jöttem, hogy
megmentselek benneteket a gazemberektől, akik megölték a legutóbbi császárje-
löltet, de már jóval korábban útra keltem. Beutaztam a fél világot, amint megtud-
tam, hogy egy Dante Thiago Alejandro Marrero Santos nevű gazfickót terveztek
császárrá koronázni. Tudtam, hogy meg kell állítanom. Nem ő volt Elantine elve-
szett gyermeke, hanem a feleségem, Elveszett Paradis.
Meglepett sóhajok szálltak az udvar felett. Mindenki készséggel hitt a Hulló-
csillagnak, habár nem mutatott fel valódi bizonyítékot.
A közönség örömkiáltásai tiszteletteljes csenddé halkultak, miközben Gavriel
megígérte, hogy úgy fog uralkodni, ahogy elhunyt felesége akarta volna. Még a
hangja is elcsuklott, és Scarlett úgy látta, mintha több hölgy elájult volna. Senkinek
sem tűnt, fel, hogy ha a Hullócsillag Paradis férje, akkor lényegesen öregebbnek
kellene lennie.
– Most pedig – folytatta a Hullócsillag – szeretnék egy igen különleges sze-
mélyt bemutatni nektek. Paradisnak és nekem született egy gyermekünk, új her-
cegnőtök, Scarlett. – A Hullócsillag a lány fejére tette a rubinkoronát. – Ő az egyet-
len örökösöm, de ne aggódjatok. Nagyon sokáig kívánok uralkodni.
A kertben kitört a tapsvihar. Talán néhány jó megérzésekkel bíró egyén fenye-
getésnek vette a Hullócsillag szavait a jólét ígérete helyett, de Scarlett nem látta az
arcukat, miközben a Hullócsillag integetett nekik, és Méreg előrelépett, kezében
egy olyan nehéz aranykoronával, hogy a legtöbb halandó meggörnyedt volna a
súlya alatt. Szimbolikusnak érződött, hiszen hamarosan a birodalom minden lakója
meg fog roppanni a koronát viselő Fátum ökle alatt.
Scarlett próbált megszabadulni a Hullócsillagtól, ahogy otthagyták az erkélyt,
ám az belékarolt.
– Szeretném, ha a ma éjszakát mellettem töltenéd.

238
 Együtt lementek az aranytorony lépcsőin a trónterembe és a bálnak álcázott
lidércnyomásba.

239
 51

Scarlett
OLYASFAJTA ÜNNEPSÉG VOLT, amely bekerül a történelemkönyvekbe,
és végül romantikával átitatott tündérmesévé válik, s még a legiszonyatosabb ré-
szei is vonzónak tűnnek. Száz év múlva azok, akik hallottak a Hullócsillag koro-
názási ünnepségéről, azt kívánják majd, bárcsak ott lehettek volna, habár sokan a
jelenlévők közül úgy festettek, mintha azt kívánnák, bárcsak ne tartoznának a be-
engedett szerencsés tömeghez.
Scarlett nem bírt rájönni, az őrök mi alapján döntötték el, kit engednek be az
udvarról, de arra jutott, talán azt mondták nekik, megjutalmazzák őket, ha túlélik
az éjszakát, így hiába volt rémes az ünnepség, mégis maradtak.
A lépcső közelében, amelyen az imént lejött, Őfelsége Szolgálóleányai vörös
fonállal bevarrták a vendégek száját. Aztán ott volt a Pártában Maradt Menyasz-
szony a gyászfátylában, aki addig csókolgatta a házas férfiakat, amíg a feleségük
sírva nem fakadt. A Szívek Hercege is ott dorbézolt, de Scarlett nem szentelt neki
annyi figyelmet, hogy lássa, mit csinál. Lehetséges, hogy ő irányította az emberek
viselkedését és érzelmeit.
A Papnő, Papnő szenvedéstől bűzlött, ahogy utat tört magának a vendégek kö-
zött egy körülötte lobogó fátyolvékony ruhában. Scarlett sosem beszélt vele, de
Anissától úgy tudta, hogy a képessége a hangjában rejlik. A Fátum képes rávenni
bárkit, hogy elárulja az anyját vagy a szeretőjét, vagy elmondja a legszörnyűbb
titkait.
Scarlett próbálta távol tartani magát a papnőtől – nem mintha itt sok biztonsá-
gos hely akadt volna. A trónszékből, amelyen a hagyományt követően Gavrielnek
kellett volna ülnie, most vér bugyogott, mint a Vérző Trónusból a jóskártyákban.
Habár Scarlett nem bírta eldönteni, hogy ez a valódi Vérző Trónus, vagy csak egy
másolat. Vele szemben egy bájos, polírozott faszínpad állt, amely szenvedéstől és
kínzástól bűzlött. Ugyanolyan volt, mint a jelenet Nicolas birtoka mögött. Scarlett
figyelte, ahogy az Udvari Bolond marionettfiguraként mozgatja az embereket. Ke-
zükre és lábukra zsinórokat kötöttek, amelyeket az Udvari Bolond mágiával irá-
nyított, hogy rángatózó és babaszerű legyen a mozgásuk.
Scarlett ki akarta szabadítani őket, de ránézésre sem voltak akkora veszélyben,
mint a Méreg körül állók, akik mind nyugtalanítóan bugyborékoló lila folyadékkal
teli serleget tartottak a kezükben. Nem értette, miféle játékot űz velük a fátum, de
emlékezett Anissa figyelmeztetésére a kínszenvedésről és halálról, és észrevett

240
néhányat a terem legújabb díszei közül: élethű kőszobrok és emberek olvadozó
jégszobrai, akik mind serleget fognak.
Scarlett nem hátrált meg, hanem felnézett az apjára.
– Szerintem a Fátumaid túl messzire mennek. Azt hittem, azt szeretnéd, ha a
néped imádna téged.
– Csak jól érzik magukat.
– Én viszont nem – tépte ki Scarlett a karját Gavriel kezéből. – Állítsd le! –
Tudta, hogy ennek következményei lehetnek, de talán megéri a harcot. – Ettől nem
érzem úgy, hogy magamévá akarom tenni a képességeimet, hogy az egyik Fátu-
mod legyek.
Gavriel arca ráncba szaladt a bosszúságtól.
– Méreg, változtasd őket vissza emberré; a lányom nem szereti az efféle játé-
kokat.
Pár perc múlva az összes szobor és faragvány újra ember volt. De az este bor-
zalmai nem értek véget. Amint Méreg életre keltette az utolsó szobrát, Scarlett
észrevett egy sármos arcot az ajtónállók között. Aranybarna bőr, játékos száj és
barna tekintet, amely találkozott az övével.
Julian.
Scarlettnek el kellett volna kapnia a pillantását. Csinálnia kellett volna valamit,
amivel zavart kelt, hogy Julian megszökhessen erről az átkozott bálról. Álcája egy-
előre távol tartotta tőle a Fátumokat, de aligha volt biztonságban.
– A fiatal őr – mondta a Hullócsillag, követve a tekintetét. – Ismered? Ideho-
zassam? Talán használhatjuk arra, hogy kipróbáljuk az új képességeidet.
– Ne! – ellenkezett Scarlett, de ezt sem így kellett volna csinálnia. Bármit
mondhatott volna, kivéve ezt az egy szót. Amint kicsúszott a száján, a Hullócsillag
a legközelebbi Fátumhoz fordult: a hipnotikus hangú Papnő, Papnőhöz.
– Hozd ide azt a sebhelyes arcú őrt – utasította.
– Kérlek, ne! – erősködött Scarlett, de kérlelése pont annyit ért, mint a nemle-
ges válasza. Csak gonosz mosolyra késztette a Hullócsillagot, miközben a papnő
átkarolta Juliant, és unszolta, hogy tartson vele.
– Szerintem nem itt kellene tesztelnem a képességeimet – vetette közbe Scar-
lett. – És ha kudarcot vallok, mint korábban? Nem szeretnék szégyent hozni rád.
– Szerintem ettől most nem kell tartanod. – Gavriel nyugtalanítóan rámosoly-
gott, ahogy a papnő Julian karját fogva megjelent.
Barna hajtincs hullott a fiú homlokába. Inkább tűnt kisfiúnak, nem pedig baj-
keverőnek, mint amikor először találkoztak Trisdán, és egyben túlságosan halan-
dónak, ahogy a Papnő, Papnő a karjába vájta az ujjait.

241
 Bőre márványként ragyogott, és lobogó köntöséről Scarlettnek szűzáldozatok
jutottak az eszébe, habár volt egy olyan érzése, hogy ebben a felállásban Julian az
áldozat.
De Julian nem hunyászkodott meg; kihúzta magát, körülötte az aranypaszuly
bátor sárgája és a réz vakmerő színe kavargott.
– Köszönöm, hogy idehoztál – szólalt meg. – Reméltem, hogy felkérhetem az
új hercegnőt egy táncra.
A Hullócsillag szemében ámulat csillant.
– Először felelj egy kérdésemre. – Nyugtalan szikrák töltötték meg a levegőt,
ahogy a papnőhöz fordult. – Kérdezd meg, honnét ismeri a lányomat!
A Fátum megismételte a kérdést, és ahogy beszélt, Scarlett csak az ő szavait
hallotta. A ragyogó fények és a teliholdak hangja volt, kívánságoké, amelyek
mindjárt valóra válnak.
Julian habozás nélkül válaszolt.
– Ő életem szerelme.
Scarlett szíve egyszerre szakadt meg és telt meg örömmel.
A szikrák a Hullócsillag körül vad lángokká lobbantak.
– Talán ezért nem sikerült uralnod a képességeidet. Viszontszereted őt?
A papnő megismételte a Hullócsillag kérdését Scarlettnek. Hirtelen másra sem
bírt gondolni, csak Julianre. Újra a Caravalon voltak, összegabalyodva az ágyon,
ahol a fiú adott neki egy cseppet a véréből, hogy megmentse az életét. Akkor is
szerette, és most is szereti. De ezt nem vallhatta be Gavrielnek.
– Ne küzdj a kérdés ellen, különben belehalsz.
Könnyek csorogtak le Scarlett arcán.
– Igen, kétségbeesetten szeretem.
– Micsoda csalódás! – Gavriel intett a Papnő, Papnőnek, aki elkezdte elvon-
szolni Juliant.
– Állj! – próbált utánuk eredni Scarlett.
A Hullócsillag megállította az egyik élénkvörös karjával, amely annak határán
járt, hogy lángra lobbanjon, és a Vérző trónus felé rántotta.
Gyötrelmes fájdalom hasított Scarlett vállába. Felsikoltott, amire a bálterem-
ben mindenki ránézett.
– Nem akarom bántani a fiút, és téged sem, de kénytelen leszek, ha nem visel-
kedsz rendesen. – A keze kihűlt, de szorítása ott maradt Scarlett felhólyagosodott
karján. Visszaterelte a lányt a véres trónhoz, miközben a papnő az Udvari Bolond
gyomorforgató színpadához vitte Juliant.
– Nem szeretném, ha hallana minket, és olyan színészkedésbe kezdene, mint
amilyenre felbujtottad az ajándékomat.

242
 – Miről beszélsz? – kérdezett vissza Scarlett.
– Elég a színjátékból. – A Hullócsillag Scarlett füléhez hajolt. – Semmi sem
maradt titokban, amit múlt héten tettél. Azt hitted, Anissa nem árult el nekem min-
dent, amire készültél?
Pontosan azt, gondolta Scarlett.
– Ezért később megint megbüntetlek, hacsak nem bizonyítasz itt és most. –
Gavriel helyet foglalt a véres trónon, és arra kényszerítette Scarlettet, hogy üljön a
karfájára, akár valami díszlet. Korábban hercegnőnek hívta, de most csak egy gya-
log volt a játszmájában. Vér szennyezte gyönyörű ruhájának hátát, miközben azon
tűnődött, Anissa hogyan árulta el. De nem maradt erre sok ideje.
Minden vendég azt figyelte, ahogy Juliant a trónszék elé viszik a termen ke-
resztül. Scarlett azt akarta, hogy meneküljön, de a fiú bizonyára féltette a lányt,
mert nem ellenkezett, amikor az Udvari Bolond és a Papnő, Papnő zsinórokat kö-
tött a karjára és lábára.
– Most pedig – suttogta Gavriel – használd rajta a képességedet. Vedd el tőle
a szerelmet, és váltsd gyűlöletre. Amint igazi megvetést látok a szemében, életben
hagyom.
– Erre nem vagyok képes. – Scarlett hangja minden szónál megremegett. És
nem csak azért, mert minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy meggyűlöltesse
magát Juliannel. – Nem tudom befolyásolni az érzelmeket.
– Akkor a fiú meghal – jelentette ki Gavriel tárgyilagosan. – És ha úgy érzem,
bármilyen módon az én érzéseimet próbálod meg befolyásolni, felgyújtom az
egész termet, és megölök minden jelenlévőt.
Scarlett bizonytalan levegőt vett, ahogy tekintete a gyámoltalan emberekre sik-
lott a helyiségben. Egy részük most őt figyelte. A többiek Julian felé fordultak,
akit kikötöztek a színpadon, akár egy bábot. De a színek körülötte még így is át-
hatóak voltak, élénkek és teli mély, önzetlen bíbor szerelemmel. Scarlett egész
életében nem érzett ennyi szerelmet. Tiszta volt, és önzetlen, félelem és megbánás
nélkül. Julian ebben a pillanatban csak arra vágyott, hogy ő biztonságban legyen.
És neki el kellett vennie tőle az összes ilyen érzést, hogy életben maradhasson.
Sírni tudott volna. Ránézett Julianre, és szájával azt formálta, szeretlek, tudván,
hogy talán soha többé nem mondhatja ki őszintén ezeket a szavakat. Ha sikerül
uralma alá hajtania az erejét, nem csak Juliant fosztja meg a szeretettől. Végül az
apja egyik Fátumává változik, és maga is képtelenné válik erre az érzelemre.
Úgyhogy mielőtt megpróbálta eltörölni Julian szerelmét, hagyta, hogy még
egyszer utoljára maga is átérezze. Hagyta, hogy szerelme megérintse a fiúét, ahogy
két különböző hangszer egyszerre játszik, hogy egy sokkal szebb dalt hozzanak

243
létre. És hirtelen Scarlett tudta, hogyan változtassa meg Julian érzését – hogyan
változtassa meg a fiú dalát, hogy ne legyen összhangban az övével.
Korábban mindig egy képet vagy egy érzést próbált átsugározni a másikba,
pedig valójában arra volt szükség, hogy a saját érzéseinek feszüljön neki. Meg
kellett ragadnia a varázserejével, és addig csavarni őket, amíg a színük el nem kez-
dett változni és változni és változni…
– Ne! – küszködött Julian a zsinórok ellen, amelyek a színpadhoz rögzítették.
Lehet, hogy nem hallotta a Hullócsillag utasításait, de tudta, hogy mi a Fátum vég-
célja Scarlett-tel. Tudta, hogy a lány varázsereje intézte ezt a támadást az érzései
ellen. Scarlett már figyelmeztette az adottságával kapcsolatban.
– Ne tedd ezt, Bíborka!
A Hullócsillag összecsapta a tenyerét, és szikrák szöktek ki az ujjhegyeiből.
A színpadon könnyek csorogtak Julian arcán. Küzdött a lány ellen, mindent
beleadott a varázsereje ellen. De még a küszködése is Scarlett erejét szolgálta. A
lány látta, hogy a szerelme haragba fordul.
Scarlett remegni kezdett.
A Hullócsillag megragadta, hogy ne essen le a trónszék karfájáról. Nem tudta,
hogy azért, mert Juliannel harcol, vagy mert végre hozzáfért a teljes képességéhez,
de mintha már nem a lány irányította volna a testét.
A mágia a gyakorlatban megtöltötte és körülölelte, akár a Julian iránt érzett
szerelme pillanatokkal ezelőtt. Mámorító volt, és erős. Anélkül, hogy akarta volna,
nem csak Julian érzéseit látta. Színek töltötték be a termet. A Fátumok mohó zöldje
ott táncolt az iszonyodó és bizarrmód furcsa emberi színek szivárványa körül, és
Scarlett tudta, ha akarná, egyetlen gondolattal megmásíthatná mindet. Csodálatos
volt, és mélységesen helytelen. Bőrének minden centije viszketett. Ahogy lepillan-
tott, a bőre aranyportól fénylett és ragyogott – és fatális mágiától.
– Végre – szorította meg a karját a Hullócsillag. – Mindjárt ott vagy, auhtara.
– Ne tedd ezt, Scarlett! – üvöltötte Julian.
A név nem stimmelt. Sosem hívta Scarlettnek. De nem fájt a lánynak annyira,
mint kellett volna.
– Közel jársz – mondta a Hullócsillag. – Engedd el a vele kapcsolatos érzései-
det, és ragadd meg az erőd!
Scarlett még jobban koncentrált, és Julian arca vicsorba torzult. Látta, ahogy
az érzéseinek széle barnává változik, mint amit megégettek.
Julian nekifeszült a béklyóinak.
– Hazudtál, Scarlett! Azt mondtad, mindig engem választanál! – Lázas tekin-
tete találkozott a lányéval, de most az egyszer hiányzott belőle a melegség.
Scarlett nem megmentette a fiút. Hanem elpusztította.

244
 Mágiája elgyengült.
Nem volt képes rá.
Anissa folyton azt hajtogatta, hogy Scarlettnek azzá kell válnia, amivé a Hul-
lócsillag akarja, ha le akarja győzni, de a Fátum elárulta őt. És Scarlett tudta, ha ez
az egyetlen módja, hogy felülkerekedjen az apján, el kellett árulnia hozzá mindent,
amiben hitt. Ha hagyja, hogy Gavriel belekényszerítse ebbe, milyen messzire
menne miatta szeretet nélkül, amikor már Fátummá vált? Vajon Gavriel megint
Julian megölésével fenyegetné, ha nem lenne hajlandó elvenni a képességét a sze-
retetre? És ő képes lenne ellenállni neki – vagy ellen akarna állni egyáltalán?
Scarlett újra a varázserejéhez nyúlt, és kibogozta Julian érzéseit, kioldotta őket,
hogy ne legyen összegabalyodva, összecsomósodva és tele gyűlölettel.
A fiú abbahagyta a csapkodást, a feje lecsuklott, de még így is a leggyönyörűbb
barna szempár nézett a lányra, amit az valaha látott. A tekintete üveges volt, és
vörös – még mindig szenvedett, ugyanakkor szerelmes is volt Scarlettbe.
A Hullócsillag megszorította a karját, amitől a hólyagok felfakadtak a koráb-
ban megégett bőrén, de ez sem volt elég ahhoz, hogy Scarlett meggondolja magát.
Megégetheti, megkínozhatja, újra ketrecre zárhatja, de nem veheti rá még egyszer,
hogy bántsa Juliant.
– Mit művelsz? – kérdezte a Hullócsillag.
Scarlett a tömegre mosolygott, mintha ez a műsor része lenne, amelyre a Hul-
lócsillag rákényszerítette, de nem emelte fel a hangját, mert tudta, ha nyilvánosan
ellentmond neki, azzal Julian azonnali halálát kockáztatja.
– Új alkut ajánlok. Ha a hatalmamat akarod, megkaphatod, de nem így. Most
rögtön szabadon engeded, különben nem kapsz tőlem semmit.
A vér szaporábban bugyogott a trónszékből, vörösre festve a Hullócsillag kar-
ját.
– Megölhetnélek az engedetlenségedért.
– De akkor sosem kapod meg az erőmet. – Scarlett tovább mosolygott, ahogy
fejek fordultak felé, valószínűleg kíváncsian, hogy miért állt le a műsor. – Csináld,
különben egyetlen kérésedet sem teljesítem többé.
– Rendben, megkapod, amit akarsz. – A Hullócsillag intett az Udvari Bolond-
nak és a Papnő, Papnőnek, hogy oldozzák el Juliant.
– Látod, milyen nagylelkű is tudok lenni? – kérdezte Gavriel. – A drágalátos
szerelmed hamarosan szabad lesz, de amikor újra felkereslek, elvárom, hogy eleget
tegyél az ígéretednek. Elfogadod az adottságaidat, valódi halhatatlanná válsz, és
eltűnteted a gyengeségem, amely képessé tesz a szeretetre. Ha ebben kudarcot val-
lasz, mindenkit megkínzok, aki fontos neked, amíg nem könyörögsz, hogy szaba-
dítsam meg őket a szenvedéstől, és végezzek velük.

245
 52

Scarlett
SCARLETTNEK FOGALMA SEM volt róla, mikor keresi fel éjjel a Hulló-
csillag, de nem akart ott lenni, amikor ez bekövetkezik. Amint engedélyt kapott,
hogy távozzon a borzalmak báljáról, visszarohant az alagutakon keresztül a szobá-
jába az Állatseregletben.
A Bebörtönzött Hölgy ibolyaszín ruhakavalkádban rögvest leugrott aranyozott
ülőrúdjáról, ahogy Scarlett belépett.
– Mi…
– Ne szólj hozzám, te kétarcú, köpönyegforgató nőszemély!
Anissa kedvesen rosszalló arckifejezést öltött.
– Próbáltalak figyelmeztetni. Mondtam, hogy nem bírok hazudni.
– Mondtam, hogy ne szólj hozzám! – Scarlett letépte magáról véres rongyait,
amint elérte a hálószobáját, és sietve felvette a saját varázsruháját. Az melegítette
a bőrét, mintha hiányzott volna neki.
Majd a ruha vastagabbá és erősebbé vált, ahogy anyaga puha szaténból rugal-
mas haragvörös bőrré változott, amely átfogta a mellkasát és kiszélesedett a csípő-
jén.
– Scarlett, figyelj ide! – szólalt meg a Bebörtönzött Hölgy. – Bármit is terve-
zel…
– Hallgass! – Scarlett elővette az Álmodozás Kulcsát, és elindult az ajtó felé.
– Ha nem vagy áruló, használd a beszédet arra, hogy eltereled a figyelmét vagy
félrevezesd Gavrielt, amikor értem jön.
– De a fájdalom…
Scarlett elengedte a füle mellett, amit ezután Anissa mondott. Bedugta az Ál-
modozás Kulcsát a kilincsgombba, csak Julianre gondolt, abban reménykedve,
hogy messze jutott a palotától – eközben elfordította a varázstárgyat, és kinyitotta
az ajtót.
Először arra gondolt, hogy a kulcs nem működik. A tömlöc folyosóján találta
magát, amely sokkal ocsmányabb volt, mint amikor Legend őrei ide zárták be Tel-
lát. A vasrácsok mögött Scarlett különféle kínzószerszámokat látott, kínpadokat,
láncokat és köteleket, aztán a mennyezetről lógó Juliant.
A fiú lába megrogyott. Scarlett látta már őt sebesültnek, halottnak, de ez egy-
általán nem tette elviselhetőbbé a látványt.
Julian kezét összeláncolták a feje felett, egy kampóhoz rögzítették a plafonon,
és fellógatták egy vérmocskos vízelvezető fölé. Az ingét letépték róla, mellkasa

246
vörös volt, és izzadt, gyönyörű arcát pedig fémmaszk fedte, amelyet Scarlett csak
részben látott, mert a fiú a fejét lehajtotta, mintha többé nem bírná felemelni.
Az apja bizonyára utasította a Fátumokat, hogy kapják el, amint elszabadult a
bálról, de az is lehet, hogy ostoba módon visszajött Scarlettért.
– Bíborka… – Hangja nyers volt, és fojtott.
– Nem lesz semmi baj. – A lány próbált magabiztosnak tűnni, de a szavai re-
csegtek, ahogy a szíve megszakadt. – Ki… ki foglak szabadítani.
– Ne… – nyögte Julian. – El… el kell tűnnöd innen.
– Nélküled nem megyek sehová. – Scarlett lábujjhegyre állt, hogy leemelje a
mennyezetről lógó kampóról, ám az túl magasan volt ahhoz, hogy elérje. Kellett
egy létra vagy egy sámli.
Lélekszakadva visszarohant a folyosóra. Néhány rab utánakiáltott, de nem vett
róluk tudomást, miközben talált egy alacsony ülőkét, amely egy távol lévő őré le-
hetett. Visszahúzta, és habozás nélkül ráállt.
Julian érzései gyenge, szürke árnyak voltak. Kilengett, ahogy Scarlett a zárat
kereste a csuklóját összeláncoló bilincsen. Csak éppen zár nélküli végtelen lánc
volt. Felemelheti a fiút, hogy a keze kiszabaduljon a mennyezetről lógó kampóról,
de a csuklója így is bilincsben marad.
Julian szeme megrebbent és lecsukódott.
– Szeretlek – nyöszörögte. – Ha meghalok… az… – A színek villództak körü-
lötte, majd teljesen eltűntek.
– Ne! – kiáltott Scarlett. – Nem fogsz meghalni! Vagy közösen oldjuk meg,
vagy sehogy! Nehogy feladd itt nekem, Julian! Megmentelek, megmentelek, meg-
mentelek, megmentelek.
Scarlett ezt a mantrát ismételgette, ahogy minden erejét latba vetette, hogy le-
emelje Julian ernyedt testét a plafonról lógó kampóról. Bőre nyirkos volt a verej-
téktől és a hidegtől. Nekitántorodott a lánynak, a súlya majdnem mindkettőjüket a
padlóra döntötte.
– Julian! – Scarlett úgy mondta ki a nevét, akár egy követelést, miközben át-
vetette karját a fiú lázas hátán, és segített neki talpon maradni. – El kell jutnunk a
pinceajtóhoz, ott használhatom az Álmodozás Kulcsát, hogy kijussunk innen.
– Attól tartok, a kulcsodnak most nem sok hasznát veszed. – A börtönben min-
den rács lángra kapott, megtöltve a tömlöcöt erőszakos vörös és narancsszínű láng-
nyelvekkel, ahogy a Hullócsillag feltűnt Julian cellájának másik végében. Méreg,
kezében elmaradhatatlan méregserlegével mellette állt, lelkes vigyora eltorzult a
tűzfényben.

247
 Scarlett próbált Juliannel elfutni az ajtóig, nem törődve vele, hogy az lángol,
de a Hullócsillag ért oda előbb. Szélesre tárta az ajtót, ahol a lány nem érhette el,
és közben belépett a cellába.
Levette a koronáját, de a királyi öltözetét továbbra is vér áztatta. Vörös cseppek
hullottak a padló köveire, ahogy közeledett.
Scarlett ruhája azonnal átalakult. Fémes csattanások hangzavarában haragvö-
rös bőrből barbár acéllemezes páncéllá változott.
Gavriel felnevetett, gonoszan és csillagfényesen.
– Őfelsége köntöse… ez a ruha sosem kedvelt engem.
– Nem ezzé változott Azane királynő, amikor meghalt? – kérdezte Méreg. –
Szerintem inkább volt szerető, mint harcos.
– Talán mert egyikőtöket sem kedveli – köpte Scarlett.
– Engem nyilvánvalóan nem kedvelt. Az is nagy kár. Azane dicsőséges lehetett
volna. – A Hullócsillag ujjai lángra lobbantak. – Nem akarlak bántani.
– Akkor ne tedd. – Scarlett szorosabban fogta Juliant, a tekintetével másik ki-
járatot keresett, de csak három áthatolhatatlan fal és lángoló rácsok álltak körülöt-
tük. – Engedj el minket!
– Segíteni szeretnék, auhtara. – Tett még egy lépést, és mielőtt Scarlett kike-
rülhette volna, acélba vont vállára tette a lángoló kezét.
Scarlett felsikoltott, és elengedte Juliant. Páncélruhája megvastagodott, de ez
nem volt elég, hogy feltartóztassa a fájdalmat, és a lány sem volt elég erős ahhoz,
hogy kiszabadítsa magát. Ehhez képest semmiség volt, amikor a Hullócsillag ko-
rábban megégette.
– Ne küzdj ellenem, auhtara, megmentelek. – A Hullócsillag tekintete találko-
zott a lányéval. – Ha elmész azzal a fiúval, ugyanaz lesz a sorsod, mint Azane
királynőé, aki a ruháddá lett, és Reverie-é, aki a kezedben lévő kulccsá változott.
Ők olyan Fátumok, akik beleszerettek egy halandóba, és hagyták magukat halan-
dóvá válni és meghalni. Ám a mágia nem tud meghalni. Így amikor emberi testük
elporladt, varázserejük tárgyakba szállt. Te is ezt akarod?
– Ha ez azt jelenti, hogy sosem leszek olyan, mint te, akkor igen – zihálta Scar-
lett, a levegő szinte túl forró volt ahhoz, hogy belélegezze. Próbált kiszabadulni,
de a Hullócsillag túl erősen szorította. Csak annyit bírt tenni, hogy hátranyúlt, és
Julian tenyerébe nyomta az Álmodozás Kulcsát.
– Menj…
– Nem kérheted, hogy hagyjalak itt! – csikorgatta a fogát Julian, majd meg-
fogta a lány kezét, és nagyobb erővel húzta, mint amire egy nemrég megkínzott
fiútól számítana az ember. De még ez sem volt elegendő ahhoz, hogy kiszabadítsa.
A Hullócsillag még szorosabban fogta, megperzselve fémruháját és megbillogozva

248
bőrét, amíg Scarlett újra fel nem sikoltott. De ugyanebben a fájdalmas pillanatban
a ruhája megváltozott.
Egyetlen elgyötört lélegzetvétel alatt a varázsruha csak egy vékony inget ha-
gyott Scarletten, ahogy két fémkesztyűvé változott, és rácsúszott a Hullócsillag
kezére.
Körülöttük a rácsokon csak füst maradt a lángok helyén.
Gavriel átkozódott.
Scarlett köhögött, de kiszabadult a Hullócsillag szorításából. A ruhája elfoj-
totta a lángjait. Látta, hogy a Fátum harcol ellene, a kezével megolvasztja a pán-
célkesztyűt, ezzel elpusztítva a ruhát, amely feláldozta magát, hogy Scarlett és Ju-
lian megszökhessen.
– Állítsd meg őket! – kiáltotta Gavriel Méregnek.
Méreg odalépett a zár elé, maga elé tartva gyilkos serlegét, készen arra, hogy
rájuk öntse tartalmát, és kővé változtassa őket, vagy valami még ennél is rosszab-
bat tegyen.
– Úgy fest, mégsem leszünk jóbarátok.
Scarlett és Julian megtorpant.
A dühöngő Hullócsillag mögöttük volt, még mindig a kesztyűvel küszködött.
Méreg előttük, készen, hogy kővé változtassa őket. Csapdába kerültek. Scarlett
még szorosabban markolta Julian kezét, amikor hirtelen az összes börtönrács meg-
rázkódott, és újrarendeződött Méreg körül. A vastag fémrudak elterelték a Fátumot
az ajtótól, és ketreccé változva kelepcébe ejtették.
A bűzös, füsttel teli levegő varázslatossá és édessé változott.
– Itt van Legend – zihálta Julian. – Ő csinálja.
– Használd a kulcsot! – bődült el Legend.
Scarlett nem látta a férfit, de azonnal engedelmeskedett. Juliannel az ajtó felé
lendült.
De Méreg még mindig túl közel volt. Ketrecbe zárták, de ettől még rájuk tudta
önteni a serlege tartalmát.
Julian maga mögé tolta Scarlettet, elállva a méreg útját, és hagyva, hogy ellepje
a mellkasát és a karját.
– Ne! – sikoltotta Scarlett, megragadta Juliant, és a zárba dugta az Álmodozás
Kulcsát, miközben a húgára és a biztonságra gondolt.
Csak az egyiket érte el.

249
 53

Scarlett
SCARLETT SZENVEDŐ SZÍNEK üvöltő kavalkádjában zuhant át az ajtón.
Hólyagzó narancs, fortyogó sárga és erőszakos gránátvörös. A válla égett, koráb-
ban is érezte a fájdalmat, de most az kizárt minden mást.
– Hozz nedves törülközőt és hideg vizet! – Két erős kéz megragadta, és egy
felhőszerű ágyba tette.
– Ne! – fuldoklott Scarlett. – Előbb Julianről gondoskodj!
– Én jól vagyok, Bíborka. – A fiú rögtön mellette termett, hideg ruhát tartott a
vállához, enyhítve valamennyit az égésen, ahogy a lány feje a puha párnákra ha-
nyatlott, a világ pedig elveszítette és újra visszanyerte a körvonalait.
Fogalma sem volt róla, mennyi ideig hevert eszméletlenül, de amikor magához
tért, rózsaszín és aranyszínű felhőben találta magát, újra az Állatseregletben lévő
hálószobájában, körülötte márványoszlopok, felkavaró freskók és ismerős arcok
voltak. De egyedül Julian arcát látta élesen.
A borzalmas maszk még mindig eltakarta az arca felét, de a láncok eltűntek a
csuklójáról. Minden segítség nélkül állt a saját lábán. Mellkasa sima volt, és barna,
nem pedig vörös és izzadt, egyenletesen szedte a levegőt, ahogy kibontott egy ned-
ves ruhát, hogy Scarlett nyakára és mellkasára terítse.
– Ez valóság? – kérdezte a lány.
– Szerinted? – A szája sarkával gyengéd csókot nyomott a homlokára.
– De… hogyhogy semmi bajod? – hebegte Scarlett.
– Azt mondtad nekem, ezt együtt oldjuk meg, vagy sehogy. És – Julian mintha
zavartan ráncolta volna a homlokát – bármi is volt Méreg serlegében, meggyógyí-
tott.
– Bárcsak jutott volna belőle valamennyi Scarlettre is! – mondta Tella.
Scarlett a húgához fordult. Tella az ágy másik végében ült, finom kezével egy
másik hideg ruhát nyomott Scarlett vállára. Első pillantásra lehengerlően nézett ki
sötétkék szalagokkal és haloványkék csipkével díszített ruhájában. De amikor
Scarlett jobban megnézte, látta, hogy húga szeme táskás, az arca megereszkedett,
mintha napok óta próbálná visszatartani a könnyeit.
– Tella? Hogy kerültél ide?
– Kaptam egy kis segítséget. – Az ablakot keretező oszlopok felé biccentett, és
a szoba többi vendégére. A Fátumokra.
Scarlett hátrahőkölt.

250
 Tella megőrült! Idehozta a Halálhírhozó Leányt egy másik csuklyás Fátummal
együtt, aki nagyon elütött a szobában a mögötte lobogó, barátságos fátyolvékony
függönyöktől. Durva gyapjúköpenyt viselt görnyedt vállán, és csuklyát, amely az
egész arcát eltakarta. Scarlettnek fejben végig kellett pörgetnie a Fátumok listáját,
mire eszébe jutott az Orgyilkos, az őrült Fátum, aki képes utazni térben és időben.
– Semmi gond – mondta Tella, habár Scarlett esküdni mert volna, hogy a húga
hangja magasabb volt a szokásosnál. Mintha maga sem lett volna erről teljesen
meggyőződve. – Ugyanazt akarják, mint mi.
Scarlett egyikükben sem kívánt megbízni, de tudta, hogy a húga ugyanúgy
gyűlöli a Fátumokat, mint ő. Tella nem bízott volna meg bennük, ha nincs rá nyo-
mós oka, és Méreg valószínűleg megmentette Julian életét, bármit is öntött rá.
– Méreg összedolgozik veletek? – kérdezte Scarlett.
– Nem szövetkeztünk Méreggel – felelte a Halálhírhozó Leány, miközben az
Orgyilkos a fejét rázta.
– Méreg a saját szakállára dolgozik – szólt közbe a Bebörtönzött Hölgy.
Scarlett felpattant az ágyban. Teljesen elfeledkezett a másik áruló Fátumról a
nyitott ajtó túloldalán.
– El kell tűnnünk innen! Ő kém!
– Persze hogy kém vagyok – méltatlankodott a Bebörtönzött Hölgy. – A Haj-
nalcsillag ezért rakott ide. Ugyanakkor a te oldaladon állok. – Levendulaszínű
szoknyájának színpadias kavargásában leugrott az ülőrúdjáról, és megragadta a rá-
csot maga előtt. – Ki akarok jutni ebből a ketrecből. Szerinted miért vágtam el
aznap a torkát?
– Talán unatkoztál. – Scarlett tisztában volt vele, hogy a Bebörtönzött Hölgy
képtelen hazudni, de akkor sem akart odafigyelni rá.
Gyűlölni akarta az összes Fátumot. Nem akart belenézni a Halálhírhozó Leány
szomorú szemébe, és felidézni, milyen szörnyű volt egy ugyanilyen kalitkában
lenni.
Nem tudta, az Orgyilkos miért segíti az ügyüket – erősebb volt mindenkinél,
és kormos-szénszínű érzelmek kavarogtak körülötte, amelyek elkeseredettséget és
nyomorúságot idéztek.
– Tella, miért hoztad ide őket? – kérdezte Scarlett.
– Mondhatni ők hoztak ide engem. A Halálhírhozó Leány szólt, hogy veszély-
ben vagy, és az Orgyilkos elárulta, hogyan juthatunk be. Idehozott, hogy megke-
ressünk, amíg Legend elment Julianért. Találkoztatok vele?
– Ő segített megszöknünk – magyarázta Julian. – Arra használta az illúzióit,
hogy szembeszálljon a Hullócsillaggal, és lefoglalja, amíg mi eljövünk.
Tella arcszíne papírfehérre váltott.

251
 – Nem lett volna szabad odalent hagynotok!
– Tud vigyázni magára – felelte Julian.
– És ha elkapják, és rájönnek, ki ő? Elszívják az összes varázserejét! El kell
mennünk érte! – Az Orgyilkoshoz fordult. – Te…
– Ha azért mész le oda, hogy egyetlen embert ments meg, sosem fogod le-
győzni Gavrielt – vágott közbe Anissa. – Ugyanazokat a hibákat követed el újra
meg újra: feláldozol magatok közül valakit, hogy másvalakit megments.
– De akkor sem hagyhatjuk sorsára! – Tella sápadt arca elvörösödött, mintha
attól félt volna, hogy Legend nem csak a varázserejét veszíti el. Úgy festett, mint
aki készen áll, hogy maga csapjon össze a Hullócsillaggal.
Scarlett mellkasa elszorult. Tekintete az üres térre ugrott a Bebörtönzött Hölgy
ketrece előtt, ahol korábban egy holttest hevert. A Hullócsillag gyilkolással oldotta
meg a problémáit.
– Nem fogjuk magára hagyni.
– Csak úgy nyerheted meg ezt a csatát, ha azzá válsz, amire a Hullócsillag a
legjobban vágyik. – Anissa ibolyaszín tekintete találkozott Scarlettével.
– Nem vagyok rá képes – felelte Scarlett. – Próbáltam. Ha megszerzem minden
hatalmam, valaki mássá válok…
Ekkor hasított belé. Talán ezt kellett tennie. Az apja arra vágyott, hogy meg-
változzon, de valaki másra is. Scarlett látta, amikor pillanatnyi gyengédséggel né-
zett rá. Még mindig Paradist akarta, az egyetlen nőt, akit szeretett. Megölte, de
megbánta, mert az összes halhatatlanhoz hasonlóan őt is megszállottság és birtok-
lási vágy hajtja. Hiányzott neki. Scarlett anyjára vágyott a legjobban.
A háttérből Scarlett hallotta, hogy húga ellenkezik, de minden szava háttérzajjá
vált, amikor Scarlett végre megértette, hogyan győzheti le a Hullócsillagot. A terv
merész volt, és szinte nevetségesen abszurd, de ha a szeretet Gavriel egyetlen
gyenge pontja, akkor azzá a személlyé kellett válnia, akit Gavriel szeret.
– Orgyilkos? Magaddal bírsz vinni másokat, amikor utazol az időben?
– Miért akarsz utazni az időben? – kérdezte Julian, mire Tella vele egy időben
rávágta: – Kifutunk az időből!
Scarlett alig hallotta, ahogy az Orgyilkos halkan azt feleli:
– Igen. De ha visszamész az időben, és akár a legkisebb dolgon is változtatsz,
lehet, hogy sosem leszel képes visszatérni erre az idővonalra, és a szeretteid sosem
látnak viszont.
– És ha csak visszamennék ellopni egy ruhát, és megfigyelni valakit, hogy utá-
nozhassam?

252
 – Lehet, hogy semmin sem változtatnál – mondta az Orgyilkos. – De az idő-
utazás ritkán alakul terv szerint: előfordulhat, hogy nem csak ruhát lopsz, és fi-
gyelsz.
– Kit akarsz megfigyelni? – kérdezte Tella.
De a hangjának remegéséből Scarlett tudta, hogy a húga máris sejti, hogy mit
talált ki.
– Vissza akarok menni az időben, és megnézni anyánkat. – Scarlett szavainak
megdöbbenést kellett volna kelteniük, de épp egy megdöbbentő lényekkel teli szo-
bában állt: három Fátum, egy fiú, aki nem öregedett, és egy húg, aki meghalt, és
visszatért az életbe.
Az ötlete kivitelezhető, csak hihetetlenül veszélyes. Ha kudarcot vall, a Hulló-
csillag ugyanúgy megölheti, ahogy az anyját megölte, ketrecbe zárhatja, vagy
megtarthatja korábbi ígéretét, és megkínozhat mindenkit, akit szeret. De ha bevá-
lik, mindannyiukat megmentheti a birodalommal együtt.
– Tudom, hogy hangzik, de őszintén hiszem, hogy az anyánk a kulcs a Hulló-
csillag megöléséhez. Emlékszel a titokra, amit megosztottál a leveledben? A ti-
tokra, amelyik elárulta nekünk, hogy a Hullócsillag szerette őt? Néha láttam rajta
abból, ahogy rám nézett. Őt látja bennem, és ez megváltoztatja. Ha vissza tudok
menni ellopni anyánk néhány ruháját, és megfigyelni, talán meg tudom győzni a
Hullócsillagot, hogy én vagyok Paradis. Ha ez sikerül, szerintem elég időre em-
berré válik ahhoz, hogy megöljük.
Tella a fejét rázta. Scarlett sosem hitte volna, hogy szőke fürtjei tűnhetnek dü-
hösnek, de a húgát felbőszültnek látta, ahogy az arca körül táncoltak.
– Anya meghalt, Scarlett. A Hullócsillag megölte.
– Ezért van szükségem az Orgyilkos segítségére. El tud vinni a Hullócsillag-
hoz, és azt mondani, hogy a múltból hozta el Paradist.
Tella a homlokát ráncolta, keze ökölbe szorult a rongy körül, úgy tartotta, akár
valami fegyvert.
– De ha meg is győzöd, hogy te vagy Paradis, mi lesz, ha megöl?
– Nem fog. – Legalábbis Scarlett remélte, hogy nem. – Akkor nem, ha meg-
győzöm, hogy a várandós Paradis vagyok.
– Bíborka, lennie kell más módnak.
– Juliannek igaza van – könyörgött Tella. – Szerintem nem hallod, miket be-
szélsz… ez borzalmas ötlet.
– Nem, nem az – morogta az Orgyilkos. – Már láttam olyat, hogy bevált.
Mindenki felé fordult a helyiségben. Nem mozdult el az oszlop mellől, ahol
vagy az árnyak gyűltek köré, vagy ő árasztotta őket. Scarlett együtt lakott egy

253
Fátummal, de az Orgyilkos ereje messze nagyobb, mint a Bebörtönzött Hölgyé.
Amikor megszólalt, a szoba beleremegett síri hangjába.
De Tella még így is elég pimasz volt ahhoz, hogy ráförmedjen.
– Ha már láttad mindezt, egyszerűen miért nem mondtad meg nekünk, mit kell
tennünk?
– Tapasztalataim alapján az emberek nem szeretik, ha közlöm velük, hogy lát-
tam a jövőjüket, és kínhalált fognak halni, ha nem azt teszik, amit mondok. Csak
akkor működik, ha hagyom, hogy maguktól jöjjenek rá.
– Habár az embereknek néha útmutatás kell – tette hozzá a Halálhírhozó Le-
ány.
– Igazuk van – hallatszott Anissa hangja a szomszéd helyiségből.
Tella frusztráltan még jobban ráncolta a homlokát.
– Scar, nem ez az egyetlen lehetőségünk. Elhoztam a Ruscicát a Halhatatlan
Könyvtárból. Ha meg tudjuk szerezni a Hullócsillag vérét…
– Próbáltam – felelte Scarlett. – Az a terv nem vált be.
– Olyan ketrecben kötött ki, mint az övé – biccentett a Bebörtönzött Hölgy a
Halálhírhozó Leány felé.
Mindenki elhallgatott.
Tella úgy festett, mint aki egy pillanatra elfelejtette, hogyan kell vitatkozni.
Julian pedig úgy, mintha le akarta volna Scarlettet emelni az ágyról, hogy örökre
a karjaiban tarthassa – de erre várnia kellett.
– Ez az egyetlen lehetőségünk – mondta Scarlett.
– Elsiklasz egy részlet felett. – A Halálhírhozó Leány Julian és Tella felé intett
a fejével. – Ha a terv beválik, és Gavriel érez is egy pillanatnyi szeretetet, valame-
lyikőtöknek meg kell ölnie. Ha ezzel Scarlett próbálkozik, lehet, hogy a Hullócsil-
lag szeretete abban a pillanatban megszűnik iránta, és elveszíti halandó mivoltát.
– Miért nem csinálja az Orgyilkos? – kérdezte Tella.
– A Hullócsillag gondoskodott róla, hogy soha egyikünk se ölhesse meg, úgy-
hogy a boszorkány, aki segített neki létrehozni minket, kidolgozott egy varázslatot.
Ha valamelyik Fátum az életére tör, ő hal meg helyette.
– Akkor én csinálom! – Tella ördögi mosolya a Fátumokéval vetekedett. – Bol-
dogan megölöm azt a szörnyeteget. Ha még mindig a trónteremben van, belopó-
zom, és megteszem.
– Az nem fog menni – szólt közbe Jacks vontatottan, ahogy belépett a hálószo-
bába. – Egyedül sosem jutsz a közelébe, én viszont elég közel vihetlek hozzá, hogy
megölhesd.

254
 54

Donatella
– MIT KERESEL itt? – kérdezte Tella.
– Én is örülök, hogy látlak, kedvesem! – Jacks csak annyi ideig nézett Tellára,
amíg végigfuttatott egy fekete almát hosszú ujjai közt, mintha semmi gondja nem
lenne a világon. Lustán végigmérte a lány elegánsan rétegzett ruháját: Tella nem
vett részt a koronázáson, de fel akart készülni rá, ha be kellene olvadnia a tömegbe.
A ruha teljes egészében sötétkék szalagokból állt égszínkék csipkével, ezért a lány
úgy nézett ki benne, mint egy csomag, amelyet a megfelelő rántással ki lehet bon-
tani.
Jacks viszont nem változott a borzalmas előző éjszaka óta. Vérfoltok pettyez-
ték az ingét. Úgy festett, mint aki csak most gombolta be a sebe felett, Tella távo-
zása után – mintha a lány nem döfte volna mellkason múlt éjjel, hogy elvágjon egy
halhatatlan köteléket. Tellának megfordult a fejében, hogy Jacks túl könnyen el-
engedte, de most rájött, hogy ezt valójában még mindig nem tette meg.
– Hogy találtál ránk? – kérdezte Tella.
– A Hullócsillag egy hétig itt tartotta a nővéredet. Ez nem éppen a legzseniáli-
sabb rejtekhely, de mindig is képes voltam a nyomodra akadni. – Beleharapott az
almájába, majd a padlóra ejtette. Az alma koppant a márványon, majd a nyitott
ajtón keresztül kigurult a helyiségből, mígnem eltűnt a Bebörtönzött Hölgy arany-
ketrece alatt. – Lehet, hogy már nincs köztünk kapcsolat, de ami volt, azt sosem
lehet teljesen felszámolni.
– Tűnés! – Tella próbált nem kiabálni: Jacks mindig láthatóan élvezte, ha sike-
rült felzaklatnia. De gyenge önuralma mindig elszállt abban a pillanatban, ahogy
a Szívek Hercege megjelent. – Sosem fogok újra bízni benned!
– Kénytelen leszel, ha meg akarod menteni Legendet. – Jacks nekidőlt a leg-
közelebbi oszlopnak, és keresztbe tette a bokáját. – Gavriel ebben a pillanatban
viteti Legendet a trónterembe. Szereti a mágikus házi kedvenceket. Azt tervezi,
hogy az Apotikussal ketrecbe záratja, mint Anissát, így Legend Gavriel haláláig
nem használhatja a teljes hatalmát, és megszökni sem tud.
Tella a fejét rázta. Nem akart hinni Jacksnek, de már akkor rátört a félelem,
amikor Julian elmagyarázta, Legend hogyan segített nekik megszökni. Legend ra-
gaszkodott hozzá, hogy Tella maradjon az Orgyilkossal, amíg Scarlettet keresték,
míg Legend Julian nyomába eredt. Úgy volt, hogy amint megtalálja, távoznak. Ar-
ról nem volt szó, hogy elterelő hadműveletbe kezd, vagy mártír lesz belőle.

255
 Julianből kiszakadt egy káromkodás, és számos dolgot ki is mondott, amire
Tella csak gondolt.
Jacks felnevetett, ahogy meglátta a Julian fél arcát elfedő durva maszkot.
– Úgy látom, te már találkoztál az Apotikussal és Gavriellel.
Julian randa pillantást vetett rá.
– Túlélem.
– Épp ez a lényeg – hümmögte Jacks. – A ketrec háziállatként és fogolyként
tartja majd Legendet. Még ha meg is hal és feltámad, a ketrecbe fog visszatérni, és
csak Gavriel végleges halála szabadíthatja ki.
Sercegés hallatszott, mint amikor meggyújtanak egy gyufát, ahogy az Orgyil-
kos egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt feltűnt és köddé vált. Eddig az ablaknál állt,
most pedig Scarlett közelében, kezében egy köteg élénk színű ruhával.
– Igazat beszél. Az Apotikus már majdnem elkészült Legend ketrecével.
– Akkor hozd ki onnan, mielőtt elkészül! – mondta Tella.
Az Orgyilkos nem mozdult, csak az árnyékai, amelyek mintha sötétebbé váltak
volna.
– Ha megteszem, amire kérsz, Gavriel tudni fogja, hogy én voltam, és meghi-
úsítja a tervünket. Nem lesz lehetőségünk megölni őt.
– Látod? – csapta össze a tenyerét Jacks. – Mondtam, hogy szükségetek van
rám.
– Nem, nincs.
– Dehogy nincs. – Jacks önelégülten rámosolygott, mintha tudná, hogy ezt a
vitát már megnyerte. – Hallottam a terved. Kizárt, hogy be tudj oda lopózni. Senki
más nem segíthet neked. Az Orgyilkos a nővéreddel lesz. Gavriel tudja, hogy a
Halálhírhozó Leány gyűlöli őt. Csak úgy tudsz a közelébe férkőzni, ha velem ér-
kezel a trónterembe. Gavriel már számít rá. Ő küldött érted, hogy lépéselőnybe
kerüljön a nővéreddel szemben. Engedélyt adott, hogy odavigyelek.
Tella bőszen rázta a fejét. Lennie kell másik lehetőségnek. Jacks megint el
fogja árulni. Mindig segített neki, aminek mindig lett valami váratlan ára. Viszont
tényleg mindig segített.
– Te mit nyersz vele? – kérdezte. – Miért árulod el miattunk a Hullócsillagot?
Jacks pengeélesen rámosolygott.
– Nem miattatok. Csak miattad. És nem ingyen segítek. Gavriel arra számít,
hogy az érzelmeid az irányításom alatt lesznek, amikor elviszlek neki, és a színész-
kedés itt nem elég. Azon átlátna. Ha elég közel akarsz kerülni hozzá, hogy megöld,
hagynod kell, hogy irányítsam az érzéseidet, és imádj engem.
Tella felhorkant.
– És el kéne hinnem, hogyha végeztünk, újra hagyod, hogy gyűlöljelek?

256
 – Nem, ha ezzel végeztünk, az érzéseid örökre az enyémek lesznek – felelte
Jacks arcátlan és szégyentelen hangon. – Ez az ára a segítségemnek. Te megmen-
ted Legendet, megölöd a szörnyedet, én pedig megkaplak téged.
– Neked elment az eszed! – fakadt ki Tella. – Nem fogom az életem a bűbájod
alatt leélni!
– Akkor Legend éli le halhatatlan életét egy ketrecben. Magadat akarod men-
teni, vagy Legendet és a birodalmat? – Jacks játékosan Tellára mosolygott, meg-
villantva a gribedlijét.
– Te megőrültél! – szörnyedt el Julian.
– Ne tedd! – kérte Scarlett.
De mindkét ellenvetés gyengének és erőtlennek tűnt ahhoz képest, ami Tella
fülében csengett. Mert Jacks nem őrült meg: szavai ellenére Tella tudta, hogy nem
ment el az esze. Elszánta magát, bármit megtesz, hogy megszerezze, amit akar, és
sajnálatos módon Tellát akarta.
– Ha ezt megteszed – kezdte lassan Tella –, mindörökké gyűlölni foglak.
– Nem, szerelmem. Ha megteszem, végre nem gyűlölsz többé. – Jacks mosolya
eltűnt, és egy pillanatra teljesen gyámoltalannak látszott, egy fiú beesett arccal,
véres szemmel és vérfoltokkal a mellkasán. Halhatatlan volt, aki meghalni nem
tudott, de teljesen élni sem, mert a dolgok, amiket magának akart, inkább őt emész-
tették el. Tella úgy képzelte, akarni valakit anélkül, hogy szeretnénk, olyan, mint
a csillapíthatatlan éhség. Még ha sikerül is megkapnia a vágyott személyt, az so-
sem lesz elég, elengedni pedig még rosszabb.
Tudhatta volna, hogy a kettőjük közti dolgokat nem lehet elvágni egy pengé-
vel. Vagy talán a vágás vezetett idáig. Talán Jacks azért hagyta, hogy felbontsák a
házasságukat, mert a kötelékük miatt őszintén törődött vele, ami túlmutatott a meg-
szállottság, rögeszme, testi vágy és birtokolni akarás halhatatlan érzésein. De most,
hogy a kötelék elszakadt közöttük, csak az önző ösztönök maradtak.
A Szerencse Úrnője figyelmeztette, hogy Jacks nem szereti, és birtoklási vágya
el fogja őt pusztítani. Ha Tella igent mond, pontosan ez fog történni. Ha Jacks
irányítja az érzéseit, csak olyan dolgokat fog érezni, amelyek örömet okoznak a
Fátumnak, vagy azt szolgálják, hogy enyhítsék csillapíthatatlan szomját.
Kétségbeesetten próbált hinni abban, hogy van más lehetőség, de semmi sem
jutott eszébe. És ahogy körülnézett a helyiségben, csak Gavriel pusztítását látta.
Julian a fél fémmaszkjában. A Halálhírhozó Leány a gyöngykalickájában. Az em-
beri házi kedvencként tartott Bebörtönzött Hölgy. Elképzelte Legendet csapdába
esve egy ketrecben, amely még a Bebörtönzött Hölgyénél is kevésbé hívogató,
olyan maszkot visel, mint Julian, miközben a Hullócsillag az idők végéig muto-
gatja a barátainak.

257
 Tétovázva levegőt vett. Legendnek vele kellene töltenie az örökkévalóságot,
nem pedig egy ketrecben, és bár ez sosem fog bekövetkezni, attól még nem hagy-
hatja annyiban. Nem hagyhatja, hogy Legendet az idők végéig bebörtönözzék, és
nem lehet ő az oka annak, hogy nem tudják megölni a Hullócsillagot. Először az
anyja miatt akarta megölni, de most már sokkal többről volt szó.
Gyűlölte, de Jacksnek igaza volt – a segítsége nélkül sosem jut elég közel a
Hullócsillaghoz.
– Tella – szólalt meg Scarlett –, nem kell ezt tenned.
– De igen… szerintem kell.
– A fivérem nem akarná – figyelmeztette Julian. – Kitalálunk valami mást.
– Próbáltuk, és nem működött. A Hullócsillag a császár, rajtad vasálarc van,
Legend pedig ketrecben. Nyilván nem szeretné, hogy ezt csináljam – mondta Tella.
Sőt, valószínűleg dühöngene miatta. – De én tisztában vagyok vele, mit tenne meg
értem fordított helyzetben. – Megmentette a kártyából, megmentette Jackstől, és
most Tellán a sor, hogy megmentse őt. Visszafordult Jackshez. – Mire van szük-
séged?
– Várj… – ellenkezett Scarlett.
– Ne próbáld megállítani őket – vágott közbe az Orgyilkos. – Nem tetszene a
végeredmény.
Újabb halk sercegés hallatszott, ahogy a csuklyás Orgyilkos megfogta Scarlett
kezét. Egy pillanattal később mindketten eltűntek.
Jacks megrázkódott.
– Elfelejtettem, hogy ez milyen ijesztő.
– Te csak ne mondd senkire, hogy ijesztő.
– Ez ügyben hamarosan meg fogod gondolni magad. Most pedig, ha nem bán-
játok, kettesben maradnánk. – Tekintete Julianre és a Halálhírhozó Leányra siklott.
Julian úgy festett, mint aki vitatkozni akar, de a Halálhírhozó Leány kitámo-
gatta a szobából, kettesben hagyva Jackset és Tellát. Jacks közelebb lépett, és ne-
kitámaszkodott egy márványoszlopnak Tellával szemben.
A lány lemászott az ágyról, de nem tett még egy lépést, tudván, hogy talán ez
az utolsó pillanat, amikor úgy dönthet, távol tartja magát Jackstől. Tella eleve ér-
zelemvezérelt volt, és nem tudta, mennyire lesznek valódiak a jövőbeni döntései,
ha érzéseit Jacks irányítja.
– Megint meg kell vágnunk a kezünket?
Jacks láthatóan lelkesedett az ötletért, de aztán megrázta a fejét.
– Amikor korábban megváltoztattam az érzéseidet, csak hatalmam felének vol-
tam a birtokában. Erős fizikai kapcsolatra volt szükségem, hogy a csere működjön.

258
Nem tudom, Legendtől visszakaptam-e minden erőmet, de az eskü miatt, amit neki
tettem, szükségem van az engedélyedre.
– Megkapod. De… de… de… – Akart mondani még valamit, de már nem tudta
pontosan felidézni, miről beszéltek. Könnyűnek érezte a fejét, és kicsit szédült,
mintha most ivott volna meg fél üveg bort.
Hűvös karok ölelték át, ahogy megingott. Jacks karja. Ujjai hidegek voltak,
talán túlságosan is hidegek, de a libabőr, amely nyomukban végigfutott a bőrén,
még sosem érződött ennyire csodálatosnak.
Egy csenevész hang azt mondta neki, nem lenne szabad így éreznie magát,
hogy elfelejt valamit, amire emlékeznie kellene, de ekkor Jacks a fülébe suttogott.
– Semmi baj. Vigyázok rád!
Tella megpördült, és szembenézett vele. A szája félmosolyra húzódott, mintha
kissé tartana attól, hogy teljesen rávigyorogjon. Nem mintha lett volna bármi oka
idegesnek lenni. A Fátum vigyora állatias volt, szédítő, és Tella hirtelen ellenáll-
hatatlan vágyat érzett, hogy ő legyen az oka az összes vigyorának.
Miért taszította el magától folyton?
Tudta, hogy Jacks hazudott neki, és manipulálta, de Legend is ezt tette. Legend
újra és újra visszautasította. Csak attól elkedvetlenedett, hogy erre gondolt, mintha
Legend megint eltaszítaná magától. Legend nem akarta őt. Azt mondta neki, ke-
ressen valaki mást – valakit, aki úgy néz rá, mint most Jacks.
Szeme ezüstös kékben csillogott. Tella gyakran érezte földöntúlinak, de most
megtévesztően édesnek tűnt, mintha mást sem akarna, mint hogy őt boldoggá te-
gye.
– Hogy érzed magad, szerelmem?
Szerelmem. Tetszett neki, hogy így szólítja. Tudta, hogy Jacks valójában kép-
telen szerelmet érezni, de nincs ezzel semmi baj, mert Tella kettőjük helyett is érzi.
Lehet, hogy előbb Jacks akarta birtokolni őt, de most ő szerezte meg Jackset.
A legszebb mosolyával ragyogott rá.
– Úgy érzem, veled akarom tölteni az egész életem.
Jacks gribedlije visszatért, és pokolian jól állt neki.
– Szerintem ez megoldható.

259
 55

Scarlett
SCARLETT AZON TŰNŐDÖTT, vajon az Orgyilkos mindig takarásban
tartja-e az arcát a gyapjúköpenyével és a csuklyájával. Nyugtalanító volt, hogy
nem látja a személyt, aki visszaviszi az időben. De már elkésett vele, hogy ezen
vagy bármelyik másik döntésén rágódjon, amely eljuttatta ebbe a régmúlt időkből
származó jeges sikátorba egy hírhedten tébolyult Fátummal.
– Vedd ezt fel! – Az Orgyilkos egy ruhát nyomott a kezébe, majd adott neki
egy nehéz málnapiros kabátot vastag aranyszínű szőrmegallérral. Egészen a tér-
déig ért, merészen csillogott rajta fekete-fehér gyémántmintázata.
– Nem kellene inkább kerülnöm a feltűnést? – kérdezte Scarlett.
– Kerülni fogod. – Az Orgyilkos csuklyás fejével a sikátor egyik vége felé
biccentett, amely mintha a Szaténnegyedbe vezetett volna. Épp olyan divatos volt,
mint napjainkban, és teli hasonló öltözetű emberrel. Mindenki, aki elment a sikátor
előtt, rikító kabátot viselt kifehérített szőrmegallérral. Néhányan még szőrme nap-
ernyőket is tartottak, amelyek mintha leopárdbőrből készültek volna.
– Esni fog a hó – mordult fel az Orgyilkos. – Amint rákezd, anyád végig fog
menni azon a járdán. Kövesd, és lopd el a ruháit, de bármit is teszel, ne változtasd
meg a múltat. Ma tudta meg, hogy a szíve alatt hord. Azt még véletlenül sem aka-
dályozhatod meg, hogy megfoganj, de ha megváltoztatod a múltad, a világod más
eseményei hiúsulnak meg.
– Mint a húgom születése?
– Igen. Légy óvatos, hercegnő. Kövesd anyádat, és tartsd szemmel, amíg el
nem tudod lopni a ruhát, amellyel félrevezetheted Gavrielt. Aztán távozz, amilyen
gyorsan csak tudsz. A törött lámpaoszlop alatt várlak majd.
Halk sercegés hallatszott, és az Orgyilkos eltűnt.
Scarlett sietve felvette a tőle kapott ruhákat. Megperzselt válla égett, akárhány-
szor az anyag hozzáért, de a hideg levegő és az időutazás izgalma jórészt eltompí-
totta a fájdalmát.
Az első hópehely egy pillanattal később hullott le, és Scarlett elindult a sikátor
bejárata felé, ahol a jeges téglák ropogós fehér pelyhekkel fedett takaros ösvé-
nyekké változtak, és úgy ragyogtak, mint valami új kezdet, amiről Scarlett azt re-
mélte, gyors lesz és egyszerű.
Amikor először felvetette az ötletet, úgy képzelte, hogy visszamenni az időben,
kémkedni az anyja után és ellopni tőle egy ruhát olyan lesz, mint amikor kicsi
korában belopózott az anyja gardróbjába, hogy felpróbálja a díszes csipkefelsőit –

260
kissé kockázatos, de semmiképp sem származhat belőle igazi baj. Nem akarta
megváltoztatni a múltat. Csak szemmel tartja az anyját, elveszi az egyik ruháját,
és vele együtt talán egy kis parfümöt. De semmi több.
A neheze elvileg az, hogy visszatérve meggyőzze az apját, hogy ő a múltbéli
Paradis. Az anyja látványának, ahogy végigmegy a behavazott utcán, nem lett
volna szabad ennyire felkavarnia őt, hogy elakadt tőle a lélegzete. Paradis, a bű-
nöző látványának inkább enyhítenie kellett volna a bűntudatán.
De ahogy követte az anyját az utcán, most először nem olyannak látta, mint az
emlékeiben és ábrándjaiban. Annak a nőnek látta Paradist, akinek mindig is hitte.
Paradis olyan szoknyában suhant végig az utcán, amelynek patyolatfehérje
mellett a frissen hullott hó szürkének tűnt. Mindenkire rámosolygott, aki mellett
elment, biccentett, és megdöntötte vörös tollas kalapját. Ezek az emberek vagy
nem tudták, hogy bűnöző, vagy mind annyira szerették, hogy akik tudtak róla, azok
megőrizték a titkát. Úgy festett, ahogy a Szerelem festhetett, ha tükörbe nézett:
ragadós boldogság és sugárzó szépség.
Beugrott egy takaros lila árnyékoló alatt megbúvó furcsa ruhaboltba, és Scar-
lett gondolkodás nélkül követte. A sarokban külföldről hozott kalapok voltak ki-
rakva, és Scarlett rögtön odament hozzájuk, remélve, hogy senki sem veszi észre.
Nem mintha aggódnia kellett volna. A boltban lévő nők tekintete mind egyenesen
Paradisra ugrott. Csak hárman voltak, de Paradis megkövetelte a figyelmüket, mint
az alattvalói felett uralkodó királynő.
A kirakatot szalagokkal díszítő hölgy elejtett egy orsót. Egy testes asszonyság,
aki a bolt hátsó részébe indult, gyorsan visszafordult. És a fiatal lány, aki a tükör
előtt illegette magát, megdermedt.
– Üdv, Minerva! – szólt oda Paradis a testes asszonyságnak, aki épp távozni
készült. – Elkészült a rendelésem?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, kedves.
– Dehogy nincs. Gavriel rendelt nekem egy ruhát. Meglepetésnek szánta, de
én rájöttem, úgyhogy inkább én fogom meglepni őt. – Paradis színpadiasan a mel-
léhez kapott, ami kicsit Tellára emlékeztette Scarlettet. – Ma este ezt fogom vi-
selni, és megkérem Gavrielt, hogy vegyen feleségül.
– Te kéred meg a férfi kezét? – sikkantotta a lány a tükör előtt. – Elébe vágsz
a dolgoknak.
– Nem árt haladni velük. – Paradis sokkal gyorsabban beszélt, mint Scarlett,
mintha a lehető legtöbbet akarta volna zsúfolni élete minden egyes pillanatába: ezt
a megfigyelését Scarlett félretette az alakításához. – Az én szakmámban az élet
gyakran nagyon rövid, szóval nem akarom arra vesztegetni, hogy egy kérdésre

261
várok, amit magam is könnyedén feltehetek. Emellett elég biztos vagyok benne,
hogy igent fog mondani – kacsintott Paloma.
Scarlett még a kalapok mögül is látta, hogy a tükör előtt pörgő lány fejében
kavarognak a gondolatok. Rövid beszélgetése Paradisszal épp most törte szilán-
kokra a világképét, kinyitva egy ajtót, amelyről a lány azt sem tudta, hogy létezik.
– De – tette hozzá Paradis – ha fél a házasságtól vagy tőlem, akkor tudni fo-
gom, hogy ideje továbblépni.
– Marcello Dragnára? – mondta a szalagos hölgy. – Ő nagyon jóképű és gaz-
dag.
– Akkor menj hozzá feleségül te – nevetett fel Paradis. – Melletted valószínű-
leg sokkal boldogabb lenne, mint mellettem. Marcello csak hiszi, hogy tud bánni
velem. Szerintem meg akar szelídíteni, akár egy ketrecbe zárt cirkuszi tigrist, hogy
mutogathasson a barátainak.
– Ez eléggé úgy hangzik, mint amit te próbálsz csinálni Gavriellel.
– Nem, én szeretem Gavrielt ketrec nélkül, és nincsenek barátaim, akiknek mu-
togathatnám, kivéve téged, Minerva.
Minerva motyogott valamit, de túl halkan ahhoz, hogy Scarlett hallja, majd
távozott az ajtón keresztül, amerre Paradis érkezésekor indult. Egy pillanattal ké-
sőbb újra feltűnt, kezében egy olyan műalkotással, amely túl szertelen volt ahhoz,
hogy ruhának hívják. Féktelen krémszín, fekete, piros és rózsaszín, virágok, csipke
és kósza aranylevelek. Az ujja hosszú, a díszes felsőrész szorosan követte a test
vonalát, lejjebb, a szoknyarésznél fodrokban kibővült, és arany-és rózsaszín virá-
gok uszályában végződött fekete csipkelevelekkel.
Scarlett nem ilyennek képzelte el a szerelmet, de azt értette, hogy az anyjáé és
Gavrielé ilyen lehet.
– Fenséges! – kapott levegőért Paradis.
– Mindegyik réteg egy gyors rántással eltávolítható, ha menekülnöd kellene.
– Vagy ha hancúrozni akarok Gavriellel – értett egyet Paradis.
A pörgő lány málnavörös lett, a szalagos hölgyből kiszakadt a nevetés, de Mi-
nerva el sem mosolyodott. Ugyanolyan óvatosnak tűnt, mint amilyennek Scarlett
érezte magát.
Scarlett tudta, hogy anyja Marcello Dragnához ment feleségül, nem pedig Gav-
rielhez. De az egész iménti beszélgetés a nők között mélységes iszonyattal töltötte
el. A rossz érzés megmaradt benne, ahogy követte Paradist a ruhaboltból vissza a
jeges sikátorba.
Scarlett a legkevésbé sem szerette Marcellót, de bármennyire is gyűlölte, ha
Paradis nem megy feleségül hozzá, Tella sosem születik meg. Megszaporázta a
lépteit, ahogy anyja feltűnt a sarkon.

262
 Tudta, hogy nem lenne szabad közbeavatkoznia. Az Orgyilkos figyelmeztette,
hogy ne változtasson semmin…
A háta egy zsákutca téglafalának vágódott, ahogy Paradis kést nyomott a tor-
kához.
Küszködve próbált levegőt venni. Így látni Paradist olyan volt, mint belenézni
egy fenyegető tükörbe. Itt az anya, akivel eredetileg találkozni akart, de egy csepp
diadalt sem érzett: ha ez a találkozás rosszul sül el, az tönkreteheti az egész általa
ismert jövőt, vagy akár meg is ölheti.
– Miért követ egy ilyen csinos lány… – Paradis hirtelen elhallgatott. Bizonyára
neki is feltűnt a hasonlóság, habár azzal reagált, hogy még közelebb nyomta a kést
Scarlett torkához. – Ki vagy te? Miért próbálsz úgy kinézni, mint én? – Még annál
is jobban hadart, mint a ruhaboltban. – Válaszolj, mire tízig számolok, különben
elvágom a torkod, és itt hagylak, mielőtt a hóba puffannál. Egy. Kettő. Három.
– Nem akarlak bántani – mondta Scarlett.
– Nem ez a helyes válasz – villantott diadalmas mosolyt Paradis. – Négy. Öt.
– Azért vagyok itt, mert a családod veszélyben forog.
– Nincs családom – dalolta Paradis. – Hét. Nyolc.
– De van, a jövőben.
Paradis még csak a fáradságot sem vette, hogy válaszoljon erre a felvetésre.
– Kilenc.
– Van egy lányod – mondta Scarlett. – Most is a szíved alatt hordod.
Paradis abbahagyta a számolást.
– Ezt honnan tudod? Egyvalakinek árultam el, és ő hallgat, mint a sír. – Hom-
lokráncolva Scarlettre nézett, majd elkerekedett a szeme. – Hol szerezted azokat a
fülbevalókat? – A kezéből kiejtette a dobozt, és a saját füléhez nyúlt, benne ugyan-
olyan két apró ékszerrel.
– Tőled kaptam – felelte Scarlett. – Azt mondtad, az apám adta neked, mert a
skarlátvörös volt a kedvenc színe. Erről neveztél el.
Paradis hátratántorodott, de továbbra is maga elé tartotta a kést. Szürke köd
kavargott körülötte: zavarodott volt, de már nem ellenséges, habár az arckifejezése
zord maradt.
– A nevedet is meg fogod változtatni Palomára – folytatta Scarlett. – Elhagyod
ezt a személyazonosságot, és szinte legendás leszel.
Ettől Paradis halovány vigyora visszatért, de a szeme nem mosolygott, ahogy
Scarletté szokott.
– Rendben, tegyük fel, hogy hiszek neked. Mit akarsz itt?
Megmenteni a világot. Megállítani egy szörnyeteget. Találkozni veled.
– Csak azért jöttem, hogy ellopjak egy ruhát.

263
 Paradis felnevetett, kicsit még jobban felengedett.
– Akkor borzalmas tolvaj vagy. Bizonyára rosszul neveltelek.
Scarlett kísértésbe esett, hogy az igazat mondja, közölje Paradisszal, hogy bor-
zalmas anya volt, aki akkor hagyta magára a lányait, amikor a legnagyobb szüksé-
gük lett volna rá, és nem tért vissza. De Paradis még nem ez a nő volt, és Scarlett
arra gondolt, hogy talán soha nem is lesz az.
Valamikor élete során Scarlett arra jutott, hogy az anyja őt sem szereti, és sen-
kit nem szeret igazán. Ha szerette volna a lányait, nem hagyta volna el vagy bán-
totta volna őket – az emberek nem bántják azokat, akiket szeretnek. De mielőtt
találkoztak volna, anyjáról sütött a szerelem. Annyi szeretet volt benne, hogy azt
tervezte, megkéri egy férfi kezét. De mégsem teszi majd. Scarlett világában inkább
az árulást választja, és a lány eltűnődött rajta, talán Paradis azért cselekedett így,
mert szerette őt.
Még most is látta, ahogy a szeretet eluralja Paradis érzéseit, ahogy szeme ide-
oda cikázott a fülbevalója és az arca között. Ezen az idővonalon csak most talál-
koztak, de Paradis máris Scarlett szeretetét választotta.
Scarlett alig bírta felfogni. Akárhányszor szeretett, vadul szeretett, de sosem
jött ennyire könnyen, és nem számított rá, hogy Paradisnak ennyire könnyű lesz.
Egyértelmű, hogy sosem ismerte igazán az anyját, de néhány dolgot tudott róla.
– A legjobb anya voltál, aki lehettél – mondta. – Mindent feláldoztál értem és
a húgomért.
– Van egy húgod? – Paradis egész arca felragyogott, amitől még vonzóbbnak
tűnt, és Scarlett azt kívánta, bárcsak Tella látta volna, milyen boldoggá tette az
anyjukat, amikor meghallotta, hogy van egy másik lánya is. – Alig várom, hogy
ezt elmeséljem az apádnak!
– Ne! Nem mondhatod el! Bármit is teszel, el ne áruld neki! – Scarlett majdnem
ennyiben hagyta. Az Orgyilkos figyelmeztette, hogy ne avatkozzon be a múltba,
de talán ő mindvégig a múlt része volt. Talán nem azért van itt, hogy ellopjon egy
ruhát, vagy találkozzon az anyjával, akit sosem értett meg. Talán azért van itt, hogy
gondoskodjon róla, hogy az anyja meghozza azokat a döntéseket, amelyeket ő so-
sem értett. Mert most már értette őket.
Ha Paradis feleségül megy Gavrielhez, és együtt nevelik fel Scarlettet, attól
megváltozik a jövő – Tella sosem születik meg, és jó eséllyel nemsokára az összes
Fátum kiszabadul a kártyákból.
– Gavriel nem az, akinek hiszed – mondta Scarlett.
Paradis hirtelen elhátrált, arcára visszatért valamennyi a szigorú vonásokból.

264
 De Scarlett nem hallgatott el: vagy tévedett, és akkor máris megmásíthatatlanul
megváltoztatta a jövőt, vagy igaza volt, és akkor tovább kellett mennie, hogy az
anyja ne kövessen el visszafordíthatatlan hibát.
– Ne tudom, mennyit szabad ebből elmondanom neked, vagy egyáltalán sza-
bad-e elmondanom bármit. De nem fogsz összeházasodni Gavriellel. Nem ő a má-
sodik gyermeked apja. Gavriel egy Fátum. Ő a Hullócsillag, és csapdába volt esve
a jóskártyákban, amiket Elantine császárnőtől loptál el. Meg akarja találni a kár-
tyákat, hogy kiszabadíthassa az összes Fátumot, és elfoglalhassa a birodalmat. Te
megakadályozhatod: újra csapdába ejtheted egy kártyában. De utána megint el kell
rejtőznöd, mert az egyháza – A Hullócsillag egyháza – a nyomodba ered, amiért
megszöktél a kártyákkal. Úgyhogy feleségül mész Marcello Dragnához, és meg-
szöksz vele.
Paradis felnevetett, de hiányzott belőle korábbi kacagásának az öröme.
– Nem, sosem mennék feleségül Marcellóhoz.
– Pedig megteszed… – mondta Scarlett. És beléhasított, hogy az összes hihe-
tetlen dolog közül, amit most elmondott, Paradis csak erre tett megjegyzést. Ettől
Scarlettnek eszébe ötlött, hogy valahol a lelke mélyén az anyja már ismerte Gavriel
valódi céljait és természetét.
Scarlett próbálta kifürkészni az anyja érzéseit. Színek versengtek egymással,
de látta, hogy Paradis szerelmes és bizonytalan, nyugodt külseje ellenére elbor-
zasztotta, amit az imént hallott.
– Sajnálom – mondta Scarlett.
– Miért kérsz bocsánatot?
– Mert tudom, hogy szereted Gavrielt.
– A bűnözők nem ismerik a szerelmet.
– Ha ez igaz lenne, akkor én nem lennék most itt. De itt vagyok. Azért vagyok
itt, mert mindent megtettél, hogy a gondomat viseld… a lányodnak, akit most a
szíved alatt hordasz. Ezért leszel felejthetetlen. Elmész Valendából, de az emberek
így is történeteket mesélnek rólad. Még Elantine császárnő is beszélt rólad, mielőtt
meghalt. Azt mondta a húgomnak, hogy ugyanolyan féktelenül szerettél, mint
ahogy éltél. Képes voltál bármit megtenni, hogy megvédd a szeretteidet, még ha
ezzel fájdalmat is okoztál magadnak vagy nekik.
És ekkor Scarlett ráébredt, hogy ő is ugyanilyen. Minden, amit mondott, csak
kínszenvedést hoz Paradisra, Tellára és önmagára. De ha Paradis más utat választ,
akkor a jövő megváltozik, talán minden elveszik, ami valaha fontos volt Scarlett-
nek, és a Hullócsillagot sosem győzik le.
Paradis a fejét rázta, mintha el tudná oszlatni csapongó érzéseit.
– És én még azt hittem, csak egy ruhát akarsz ellopni.

265
 – Mint mondtad, nem vagyok valami jó tolvaj.
– Lehet, hogy tévedtem. – Paradis lenyúlt, felvette a ruhaboltból hozott dobozt,
és Scarlett elé tartotta. – Tessék, a meséd után megérdemled.
– Ez azt jelenti, hogy hiszel nekem?
– Nem tudom, de szerintem ma este nem jegyeznek el – felelte Paradis nemtö-
rődöm nyegleséggel. Teljesen úgy hangzott, mint Tella, amikor úgy tesz, mintha
nem érezne semmit.
– Sajnálom… – mondta Scarlett.
– Nem kell folyton bocsánatot kérned. Valamit viszont megtehetnél nekem. –
Remegő ajkakkal Scarlettre mosolygott. – Vedd fel a ruhát. Ma nem volt alkalmam
felpróbálni, és tudni szeretném, hogy ugyanolyan csodásan mutatott volna, mint
képzeltem. Addig figyelem a környéket, nehogy felbukkanjon valami hívatlan já-
rókelő.
Paradis gyorsan befordult a sarkon.
Scarlett tiltakozni akart, mert semmi kedve sem volt megint átöltözni egy jeges
sikátorban. De azok után, amiket elmondott Paradisnak, ez a legkevesebb, amit
megtehetett érte. Ez lesz az utolsó dolog, amit az anyja kér tőle. És mint kiderült,
ezek az anyja utolsó hozzá intézett szavai.
Mire befejezte az öltözködést, és a sarok felé fordult, Paradis eltűnt.
Scarlett megemelte új ruhájának alját, és a sikátor vége felé futott, hátha utol-
érheti az anyját. Szétnézett az utcán, ahol mindenki élénk színű kabátban sétált a
hóesésben. Ha Paradis köztük is volt, Scarlett nem látta meg. Csak egy törött lám-
paoszlopot talált, és egy elejtett kést.
Az anyja megint faképnél hagyta. Nem kellett volna ezen meglepődnie, és
most nem hagyja, hogy fájjon, ezúttal nem. Lehet, hogy Paradis az anyja, ugyan-
akkor csak egy várandós lány, akivel közölték, hogy szörnyű döntést készül meg-
hozni. Scarlett nem tudta hibáztatni érte, amiért elmenekült, és talán korábban sem
szolgált rá. Tellát és Juliant is a hibáik ellenére szerette: ideje, hogy az anyját is
ugyanígy szeresse.
És amikor az Orgyilkos egy pillanattal később megjelent, Scarlett arra gondolt,
hogy mindvégig így kellett lennie, és hogy az anyja tényleg a legjobbat akarta.
Lehet, hogy most elmenekült Scarlett-től, de a lány hitt abban, hogy amikor visz-
szatér a jövőbe, változatlanul találja a dolgokat.
– Megtetted, amit kellett? – kérdezte az Orgyilkos.
– Majdnem. – Scarlett felvette a kést, amelyet az anyja eldobott. Fehér tőr volt,
markolatán csillag alakú kővel. Elgondolkodott rajta, hogy az anyja talán Gavriel-
től kapta ajándékba, ő pedig arra használja, hogy kivágja az ezüstszínű tincset a

266
hajából. Hónapokkal ezelőtt az a kis tincs olyan nagy árnak tűnt Scarlett szemében,
pedig semmiség volt ahhoz képest, amit az anyja feláldozott. – Készen állok.
Amint ezt kimondta, az Orgyilkos megfogta a kezét, és mindketten a Hulló-
csillag gyertyákkal megvilágított királyi udvarában találták magukat.

267
 56

Scarlett
TELLA MINDIG JOBBAN szerette a színészkedést, mint Scarlett. Kislány-
ként azt játszotta, hogy ő hableány, kalóz vagy orgyilkos, miközben Scarlett csak
vigyázni próbált rá. Scarlettnek nem volt színészi vénája, de eljött az ideje, hogy
élete alakítását nyújtsa. Át kellett változnia Elveszett Paradisszá, különben nem éli
túl az éjszakát.
Megtanulta felvenni anyja feszült arckifejezését, amilyennek Scarlett akkor
látta, amikor az kést rántott rá. Aztán küzdött az Orgyilkos szorítása ellen, ahogy
az durván keresztülvonszolta az Udvari Bolond elhagyatott színpadán, rajta félig
elfogyasztott étellel teli asztalok és a padlón heverő serlegek között. A bál véget
ért, de lehet, hogy Méreg kővé változtatta az összes felszolgálólányt, mert a felfor-
dulás megmaradt.
A Hullócsillag hátradőlt véres trónusán, a lángokkal játszott az ujjhegyén, mi-
közben vörös cseppek csorogtak a vállán, mintha máris megunta volna az uralko-
dást.
Az emberek eltűntek, de néhány Fátum itt maradt.
Scarlett látta Jackset, ahogy a trónus előtt téblábol, és Méreggel cseveg, mintha
régi barátok lennének. De Scarlett erőt vett magán, hogy ne figyeljen Jacksre vagy
a húgára. Úgy tett, mintha Paradis lenne, és a fiatal Paradis nem tudta volna, ki-
csoda Tella, és nem aggasztotta volna, milyen imádattal néz Jacksre. Első pillan-
tásra érzései örömteli rózsaszínnek tűntek, de pár másodpercenként a barnássárga
rothadó árnyalataiba váltottak, mintha betegek lennének, mintha a lány túl sokat
feláldozott volna. Úgy tűnt, Tella nem vette észre Scarlett érkezését, és Legendet
sem, akit egy vasketrec tartott fogságban a trón bal oldalán.
Legend komor ketrece sokkal kisebb és durvább volt, mint Anissáé, benne egy
tövisekkel borított nevetséges hintával. Legend nyomorúságosan és gyengének né-
zett ki, és nem tudta elszakítani tekintetét Tella álmodozó arcáról. Mintha odaüvöl-
tött volna neki, de bizonyára a börtönét megbűvölték, mint Anissa ketrecét, és le-
gyengítette a képességeit, mert Scarlett semmilyen illúziót nem látott, és a férfi
hangja nem hatolt át rajta.
– Talán küszködhetnél jobban – suttogta az Orgyilkos.
Már majdnem elérték a trónt.
Scarlett kitépte magát az Orgyilkos szorításából.
– Engedj el!
Meglóbálta Paloma korábban elejtett fehér tőrét.

268
 A Hullócsillag végre meglátta. Tekintete a csuklyás Orgyilkosról Scarlettre
siklott, aranyszeme elkerekedett, ahogy észrevette a ruháját – amelyet ő vett Para-
disnak –, a féktelen krémszínt, feketét, pirosat és rózsaszínt, virágokat, csipkét és
kósza aranyleveleket. A lángok kihunytak az ujjhegyein. A vér nem bugyogott to-
vább a trónszékből, és egy pillanatra az egész trónterem teljesen elcsendesedett.
– Mit tettél? – kapott levegőért. Összevont tekintete Scarlettről az Orgyilkosra
ugrott, de a lány nem bírta eldönteni, hogy azért zaklatott, mert azt hitte, ő valóban
Paradis, vagy mert tudta, hogy ő Scarlett.
– Elhoztam neked a múltból. – Az Orgyilkos a tenyerével megtaszította maga
előtt Scarlettet.
Paradis nem tántorodott volna meg, úgyhogy Scarlett sem tette. Határozottan
lépett egyet előre, majd behúzta a nyakát és undorodva szétnézett. Paradis a Sza-
ténnegyedben vásárolt, és szerette a szép dolgokat. Lehet, hogy bűnöző volt, de
elszörnyedt volna a vérző trónus láttán, amelyen Gavriel ült.
– Miért ülsz azon a valamin? És kik ezek az emberek? – Ugyanabban a gyors
ritmusban beszélt, mint az anyja, és fintorgott, ahogy színpadiasan körülnézett, de
visszafogta magát, nehogy túlságosan dühödtnek tűnjön. Paradis elrejtette a valódi
érzéseit. – Mi folyik itt, Gavriel?
A Hullócsillag állta a tekintetét, aranyszeme úgy lobogott, mint a gyufa lángja,
amely mindjárt elindít egy futótüzet. Mintha szellemet látott volna. A hazugság
bevált: elhitte, hogy Scarlett Paradis. Viszont nem úgy tűnt, mintha szerelmes
lenne belé.
Összeszorított foggal szólította meg az Orgyilkost, miközben viharos érzések
kavarogtak körülötte.
– Magyarázd el, miért hoztad ide őt. – A trónszéket szorongató ökle elfehére-
dett az utolsó szóra. – Legutóbbi beszélgetésünk alapján nem szándékozol együtt-
működni velem.
– Meggondoltam magam, de kételkedtem benne, hogy ennyivel megelégszel –
felelte durván az Orgyilkos. – Úgyhogy hoztam egy ajándékot!
– Én senkinek sem vagyok az ajándéka!
Az Orgyilkos ezt elengedte a füle mellett, megint megragadta a lány karját, és
közelebb taszította a trónhoz.
– Engedd el! – mennydörögte Gavriel.
Az Orgyilkos elengedte Scarlett karját.
– A lányodat hordja a szíve alatt. Tudok róla, hogy nehézségeid akadtak a gyer-
mekkel. Arra gondoltam, ezen segíthetsz, ha magad neveled fel.
– Micsoda… – hebegte Scarlett. – Ő honnét tud erről? Senkinek sem mondtam
el, hogy várandós vagyok, csak neked! – Scarlett megint állta a Hullócsillag

269
tekintetét, próbálta felidézni, hogyan nézett az anyja, amikor róla beszélt a ruha-
boltban. De a szerelmes pillantás utánzása nem lesz elég ahhoz, hogy a Hullócsil-
lag belészeressen. És ekkor már nem az aggasztotta, hogy a Fátum szereti-e, hanem
inkább az, hogy tesz valami meggondolatlanságot, például megöl mindenkit a te-
remben. A tűz még mindig nem hunyt ki a szeméből.
– Mindannyian, kifelé! – parancsolta, és minden Fátum engedelmeskedett. Mé-
reg a legközelebbi ajtóhoz suhant. Az Orgyilkos lehajtotta a fejét, és megfordult.
Őfelsége Szolgálóleányai, akiket Scarlett eddig észre sem vett, füstté váltak. Jacks,
aki a legközelebb állt a trónhoz, a könyökénél fogva kezdte kivezetni Tellát, de a
lány megállt, ahogy Scarlett közelébe értek.
A nővére felé kapta a fejét, és mogyorószínű szemébe visszatért az élet, mintha
hirtelen álomból riasztották volna fel.
– Várj… – rántotta meg Tella Jacks karját. – Ő az anyám. Életben van…
– Kifelé! – bődült el a Hullócsillag. A trónszéke lángba borult, forrósággal
töltve meg a helyiséget.
Jacks a derekánál fogva rángatta a lányt, de az tovább küzdött ellene.
– Ne! Anya!
– Gavriel, mi folyik itt? – kérdezte Scarlett, próbálva elterelni a figyelmet a
húgáról, aki láthatóan eltért a forgatókönyvtől. – Miről beszél ez a lány?
– Ne figyelj oda rá! – A Hullócsillag leszállt égő trónjáról, vérnyomokat
hagyva maga után, de ez szinte békésnek tűnt a rátörő érzelmekhez képest. Dühös
érzései általában fellobbantak, akár a szikrák, amelyek mindent lángra akartak
gyújtani a közelben, de ezek az érzések mintha őt égették volna, belemartak a vál-
lába és a karjába, akár a szegek egy korbács végén.
És Scarlett rájött: nem Paradisra, az Orgyilkosra vagy Tellára volt dühös, ha-
nem saját magára. Az érzelmei a felszínre törtek, amikor a lány megjelent, de fel-
lobbantak, amikor Tella kimondta az „életben” szót. Őszintén bánta, hogy megölte
Paradist.
De ez sem volt elég, hogy most szeresse őt a Fátum.
Amikor a múltban szerette Paradist, az viszontszerette őt. Scarlett viszont egy-
általán nem szerette. Talán épp erre lenne most szükség.
A lány arra gondolt, hogy képes rá. A szeretettel visszahozta a húgát az életbe.
Scarlett tele volt szeretettel. Ismerte a szeretet színeit, és hogy milyen formákat
öltenek. Tudta, milyen érzés harcolni a szeretetért, elveszíteni, és úgy adni, hogy
nem kap viszonzásként semmit. De talán pont ezért nem működött most. Nem
akarta megajándékozni a Fátumot a szeretettel.
Annyi szörnyűséget tett a szeme láttára! És bár a Hullócsillag most leginkább
magára haragudott, az érzelem olyan erős volt, hogy Scarlett arra gondolt, mindjárt

270
tesz valami szörnyűséget, vagy vele, vagy a húgával, aki veszedelmesen közel jött
hozzá.
Meg kellett találnia a módját, hogy megváltoztassa az érzéseit. Próbált magá-
ban lelni egy újabb szikrányi szeretetet iránta. Az anyját sem akarta szeretni, de
Paradis sokkal többet érdemelt. Vagy talán senki sem érdemel szeretetet. Talán a
szeretet mindig ajándék. De a Hullócsillagot sokkal nehezebb megajándékozni
vele, mert egész létét azzal töltötte, hogy harcolt ellene. Ő inkább látta betegség-
nek, mint gyógymódnak.
– Minden rendben lesz. Gondodat viselem, és teszek róla, hogy a gyermekünk
igazán kivételes legyen!
A Hullócsillag fogakkal és embertelen éhséggel teli vigyort villantott rá, mor-
zsányi szeretet nélkül.
Scarlett elképzelése mégsem a terv szerint alakult.

271
 57

Donatella
TELLÁNAK KITARTÓBBAN kellett volna próbálkoznia, hogy útjába álljon
a nővére tervének.
A Hullócsillag szinte unottnak tűnt, amikor Tella belépett a trónterembe
Jacksszel, most viszont úgy nézett ki, mintha egyetlen rossz szó miatt kész lenne
lángba borítani az egész helyiséget. Tekintete tűzként lobogott, de ahogy Scarlettre
nézett, iszonyatos, védekező izzással, attól Tella úgy érezte, ugyanúgy lehetséges,
hogy bezárja a nővérét a toronyba, mint az, hogy porrá égeti, ha egy rossz szót is
szól.
Tella minden porcikájában reszketett. Jacks karja megfeszült körülötte, köze-
lebb húzta magához. De még bátorító érintése sem tudta teljesen megnyugtatni. Ha
nem tesz gyorsan valamit, attól félt, hogy újra végig kell néznie, ahogy a történe-
lem a Hullócsillaggal és a nővérével megismétli önmagát.
– Tella – suttogta Jacks –, nem mentheted meg. A nővéred terve nem fog be-
válni. El kell tűnnünk innen, mielőtt a Hullócsillag rajtad vezeti le a dühét.
Átható félelem hasított Tellába – Jacksnek igaza volt. Sokkal nagyobb bizton-
ságban lesz, ha vele megy. Ő nem hagyná, hogy baja essék. Jacks az idők végéig
védelmezné.
De nem hagyhatta, hogy a nővére egyedül szálljon szembe a Hullócsillaggal.
Esélye sincs, hogy legyőzze. Még ha a Hullócsillag nem is ölné meg, nem úgy
festett, mintha valaha is megszeretné. Ha megölni nem is tudja a Hullócsillagot,
legalább segítenie kell a nővérének kijutni innen.
– Bízz bennem, Jacks, van egy ötletem! – Borzalmas ötlet volt, de beillett leg-
sikeresebb ötleteinek sorába.
– Anya! – kiáltotta el magát Tella. – Ő nem fogja gondodat viselni! – Tella
kitépte magát Jacks karjából, és beugrott Scarlett és a Hullócsillag közé.
A Fátum szeme elvörösödött, és újra felcsaptak a lángok.

272
 58

Scarlett
ABBAN A PILLANATBAN, hogy Tella Scarlett és Gavriel közé vetette ma-
gát, a Fátum keze lángra kapott, szikrák és fekete füst csóváját húzva maga után,
ahogy Tella törékeny válla után nyúlt.
Scarlett gondolkodás nélkül félrelökte a húgát az útból, és a Hullócsillag elé
vetette magát.
Szikrák szálltak.
Tella sikoltott.
Scarlettnek is sikoltania kellett volna. A Hullócsillag összeütközött vele, a keze
ismét a lány korábban megégetett vállát perzselte. Scarlett csak fájdalmat érzett.
Aztán ahelyett, hogy megégette volna, a Hullócsillag karja a magasba emelte.
– Paradis… – A lángok kihunytak az ujjain, és Scarlett megismerkedésük óta
most először látta ijedtnek. A szemöldökét szorosan összevonta vérben forgó
szeme felett. – Nem akartalak bántani.
– És megölni sem akartad? – vádolta meg Tella.
Gavriel eleresztette Scarlettet, és keze újra lángra lobbant, tenyerén izzó tűz-
golyók jelentek meg.
– Hagyd abba! – kiáltotta Scarlett. – Paradis sosem akarta volna, hogy bántsd
a lányát, vagy a saját lányod!
A Hullócsillag tekintete visszaugrott rá. A lángok az ujjain feketévé váltak,
akár az árulás.
Észrevette a nyelvbotlást – rájött, hogy nem Paradis áll előtte –, de Scarlett
nem volt benne biztos, hogy ez tényleg hiba volt. Az alakítása nem váltott ki belőle
semmiféle szeretetet, úgyhogy talán ideje volt abbahagyni.
Lépett egyet a Fátum felé, sérült szemét figyelte a keze helyett, amely már
többször megégette őt. Nem bírt önvédelemre gondolni – az túl közeli rokona a
félelemnek, és Scarlett emlékezett rá, hogy az anyja azt írta, a Fátumok a félelem-
ből nyerik az erejüket.
Scarlett nem volt hajlandó félni. A félelem megmérgezi a szeretetet. És a sze-
retet megmérgezi a félelmet. Még mindig nem bírta rávenni magát, hogy szeresse
a Hullócsillagot. De ha önmagát hozza kiszolgáltatott helyzetbe, azzal talán a Fá-
tum is sebezhetővé válik.
– Tudom, hogy félsz a szeretettől. Tudom, hogy a múltban fájdalmat okozott,
és fegyverként tekintesz rá. A félelmed a szeretettől elpusztít téged, és mindenki
mást is, akihez hozzáérsz. És nem leszel tőle erősebb, csak a világ fordul körülötted

273
gyászba. – Scarlett a katasztrófa sújtotta trónterem felé intett a kezével, az ocsmány
színpadra, a borzalmas ketrecre és a dühödt tűztől még mindig lángoló trónusra. –
Azt mondtad nekem, nem szeretted Paradist, de tudom, hogy ez nem igaz.
A Hullócsillag meg sem rezzent, de nem is vágott vissza.
– Szeretted az anyámat, és tudom, hogy ő is szeretett téged. Az Orgyilkos va-
lóban visszament az időben. Elvitt engem Paradishoz, és ő repesett az irántad érzett
szerelemtől. Nem akarta volna, hogy így élj, és nem akarta volna, hogy megtedd
azokat a dolgokat, amiket megtettél.
A Hullócsillag végre lesütötte a tekintetét a Scarlett ruhaujján tátongó lyukra
és alatta a megsebzett bőrre, amely hólyagzott és égett érintése nyomán.
Scarlett hatalmas levegőt vett, és minden bátorságát összeszedve közelebb lé-
pett.
– Megbocsátok.
Scarlett életének leghosszabb szívdobbanásnyi idejére a Hullócsillag arckife-
jezése megfejthetetlen maradt, de a karjából felcsapó lángok feketéből szürkére
váltottak, a megbánás színére. Sercegtek, ahogy az ujjbegyeit nyalogatták, ez volt
az egyetlen hang a trónteremben, mígnem halkabban, mint bármi, amit Scarlett
valaha hallott, a Hullócsillag megszólalt:
– Szerettem. Annyira szerettem, hogy az megrémített, és utána soha többé nem
engedtem meg magamnak, hogy bárkit is szeressek. – Aranyszínű könnycsepp gör-
dült le az arcán. – Bárcsak visszacsinálhatnám, amit vele tettem! – Újabb könny-
csepp hullott le, majd újabb és újabb.
Scarlett nem tudta eldönteni, hogy mindez az anyjának szólt-e. A Hullócsillag
pillantása a végtelen fájdalom kútja volt, mintha az apja végre megérezte volna
elmondhatatlan tetteinek súlyát.
A lángok fénye kihunyt az ujjain.
Amikor újabb könnycseppet préselt ki a szeméből, az áttetsző volt aranyszínű
helyett: emberi, gyönyörű és az utolsó – mielőtt Tella átdöfte a szívét.
– Ne! – Scarlett Gavriellel együtt a padlóra zuhant. Tella kése elérte a szívét,
és a Hullócsillag máris haldoklott. Scarlett ezt akarta, de azt kívánta, bárcsak ne
akarta volna.
A Hullócsillag szája megrándult, de túlságosan kétségbeesettnek tűnt, hogy
mosolynak lehessen nevezni.
– Mindketten tudjuk, hogy nem érdemlem meg, hogy megsirass…
Az utolsó erejével Gavriel felemelte a fehér tőrt a földről. Ujjai alig szikráztak,
de valahogy sikerült gyorsan megolvasztania a tőr pengéjét, amíg az durva lángot
nem formált. A láng alakú penge olyan színben ragyogott, amilyet Scarlett még
sosem látott. Ha le kellene írnia, azt mondta volna, úgy festett, mint maga a mágia,

274
és eszébe jutott, mit mondott neki Gavriel a tömlöcben az erejüket tárgyaknak át-
adó Fátumokról.
Visszatette a kést Scarlett kezébe.
– Amikor meghalok… ez kiszabadítja azokat, akiket csapdába ejtettem…
Használd úgy, ahogy én sosem tettem…
Ezzel a Hullócsillag kilehelte lelkét.
Scarlett pedig sírt. Siratta a borzalmat, ami a Hullócsillag volt, és siratta a cso-
dát, ami lehetett volna.

275
 59

Donatella
TELLA ÚGY ÉREZTE, mintha az egész világ megállt volna, hogy őt ünne-
pelje. Most ölte meg a Hullócsillagot. Megölte a szörnyeteget, aki meggyilkolta az
anyját.
Ő maga is közel került a halálhoz. Még mindig érezte a füstöt és a kormot a
lángokból, amelyek megperzselték. A keze remegett, a szíve zakatolt. De aztán ott
termett Jacks, hűvös, megnyugtató karjával átölelte, és magához húzta.
– Semmi baj, kedvesem.
De baj van, mondta egy kis hang a fejében. Ugyanez a hang arra biztatta, hogy
húzódjon el Jackstől – tudott valamit a fiúról, amit Tella szándékosan elfelejtett.
Nem akart emlékezni rá. Tetszett neki, Jacks milyen csábító. Szerette a kegyetlen
játékait, a kihívó mosolyát, és ahogy mindig megharapta, amikor csókolóztak. A
trónterem úgy festett, mint egy rémtörténet illusztrációja, de Jacks a Szívek Her-
cege volt, és majd olyan befejezést kerekít hozzá, mint a tündérmesékben. Tella
hozzábújt, és a világ elhomályosult.
– Én tettem – mondta Tella, hangjában enyhe hitetlenséggel.
– Persze hogy te tetted, szerelmem. De most el kell tűnnünk innen. – Jacks
szorosabban fogta, ahogy elrángatta Scarlett-től. Tella látta, hogy a nővére a Hul-
lócsillaggal együtt a padlóra zuhan, és nem áll fel. Ott hevert a Fátum élettelen
testén.
– Várj, a nővérem…
– Nézz rám, Donatella! – Jacks kitekerte a karját, hogy szemtől szembe kerül-
jön a lánnyal. – Még mindig velem akarod leélni az egész életed? – Úgy tette fel a
kérdést, mintha csak ez számítana a világon. Tella soha életében nem érzett még
ennyi erőt egy kérdésben, habár Jacks szinte erőtlennek tűnt, ahogy feltette. Arany-
haj, tengerkék szempár és szétharapott ajkak összevisszasága, gyönyörű, amilyen
gyönyörűek csak a tökéletlen dolgok lehetnek, és Tella pontosan ilyennek akarta.
Szétszórtnak, kaotikusnak és zabolátlannak. Az érzés ugyanúgy felemésztette,
mint mindig, amikor Jacks megcsókolta – mintha sosem lenne belőle elég, még
akkor sem, ha már mindent odaadott neki.
– Te vagy az egyetlen dolog, amire most vágyom.
Jacks halovány mosolya visszatért, és mégis sokkal valódibbnak tűnt, mint ed-
dig bármelyik. Boldognak tűnt. A halál, a romok és a gomolygó füst ellenére úgy
ragyogott, amilyennek Tella még sosem látta.

276
 – Én is csak téged akarlak. De most azonnal el kell mennünk innen, mielőtt
valaki kettőnk közé áll. – Elengedte a lány kezét, hogy megfogja a vállát.
Durván keresztülrángatta a szétdúlt tróntermen, mintha az életük múlna a tá-
vozáson. Elviharzott az Udvari Bolond elhagyatott színpadja, kiömlött bortócsák
és egy tükör mellett, amelyben mintha csapdába esett volna valaki. Szinte meg sem
állt, hogy kinyissa a szikrázó üvegudvarra vezető hatalmas ajtókat.
Leszállt az éjszaka, az eget pislákoló csillagok uralták, visszatükröződtek az
üvegudvaron…
– Tella! – Legend hangja belehasított az éjszakába, elég hangosan ahhoz, hogy
beleremegjen az égbolt és Tella gyomra görcsbe ránduljon.
A lány lehunyta a szemét, mintha ellen tudna állni Legendnek. Már nem vá-
gyott rá. Rá sem bírt nézni, amikor a ketrecben volt: egyetlen pillantás, és felszínre
törtek az érzései, amelyekről azt sem tudta, hogy egyáltalán vannak. Gyűlölte Le-
gendet. Gyűlölt mindent vele kapcsolatban. De mély hangja valahogy mégis fel-
kavarta.
– Ne állj meg! – Jacks megint rántott egyet a karján, és a lányt újra szorosan
magához vonta. Tella kényszerítette a lábát, hogy vele együtt fusson. Ő volt az a
fiú, akit a világ végére is követett volna. De a teste megint elárulta. A lába nem
mozdult, és lábujjai a topánjába vájtak, mintha a talajban keresnének kapaszkodót.
Jacks még erősebben megrántotta a kezét, jeges markával még jobban megszo-
rította az ujjait. De Tella le sem vette tekintetét a közeledő Legendről.
A férfi úgy festett, mint egy elátkozott románc befejezése. Sötét ruhája szakadt,
mellkasán friss égések, és a szeme, amely valaha teli volt csillagokkal, most üres
feketeség kétségbeesett szürke repedésekkel és a fehérjében kígyózó, fájdalmas
vörös vonalakkal.
Tella torka elszorult. Nem lett volna szabad fájnia. Gyűlölte őt… gyűlölte, ami-
ért hónapokon át játszott a szívével. Még most is nála volt egy darabja. Mindig is
nála volt, súgta egy apró hang a fejében. De Tella nem vett tudomást a hangról.
Vissza akarta szerezni, és a szívét teljes egészében Jacksnek adni.
– Miért nem hagysz minket békén?! – kiáltotta. – Nem kínoztál még minket
eleget?
Legend tágra nyílt, kérlelő pillantása találkozott Telláéval.
De Tella többé nem fog engedni neki.
– Csináld vissza, amit vele tettél! – rivallt rá Legend Jacksre.
– Ő nem csinált semmit! – tiltakozott Tella. – Te bántasz folyton!
– Szerintem a maga módján arra kér, hogy távozz – vigyorodott el önelégülten
Jacks, és gyengéden megszorította Tella kezét. Már nem fogta annyira szorosan:
tudta, hogy a lány az övé.

277
 – Tella, hallgass rám! – kérlelte Legend. – Szembeszállhatsz azzal, amit veled
tett.
– Én csak veled akarok szembeszállni! – Kiszabadította magát Jacks szorításá-
ból, készen arra, hogy végre örökre ellökje magától Legendet. De amint elengedte
a lányt, Jacks eltűnt, és a világ átrendeződött. Mágia töltötte be a levegőt, sűrű és
édes. Az üvegudvar Tella lába alatt átváltozott sima holdkő lépcsőfokokká, az
aranytorony eltűnt Legend háta mögött, és új illúzió vette át a helyét. Egy ragyogó
fehérségből épült templom, kupolával, amelyet széttárt szárnyak fedtek: a Csilla-
gok temploma. Felette ragyogó vörös tűzijáték keveredett több csillaggal, mint
amennyit Tella valaha látott, újrateremtve a pillanatot, amikor Legend magára
hagyta közvetlenül a megmentése után.
Tella szíve kihagyott egy ütemet. Még mindig látta maga előtt, milyen üres
tekintettel nézett rá Legend azon az éjjelen, és a ridegséget a hangjában, ahogy azt
mondja neki, hogy nem ő a hős a történetében. De most a szeme megint úgy ra-
gyogott, mint a csillagok, teli az éjszakában csillogó aranypettyekkel. Úgy nézett
rá, ahogy a festményen a szobája falán, mintha sosem akarná elhagyni, mintha
imádná, mintha mégis ő akarna lenni a hőse.
– Szüntesd meg ezt az illúziót! – kérte Tella, nem bírta elviselni a mágia látvá-
nyát. És Legendét sem. Legend nem hős. Tella sosem vágyott hősre. Ő a saját
történetének hőse, és ideje, hogy megszabaduljon a férfitól. – Hozd vissza Jackset
és a kastélykertet.
Legend összevonta a szemöldökét, pillantását még erősebb érzések járták át.
Volt idő, amikor ez a ragyogó nézés meggyőzte volna Tellát, hogy Legend képes
neki lehozni az égről a csillagokat. De most Jacks jelentette számára a világot, és
nem volt hely Legendnek. Ha őszinte akart lenni, sosem volt számára elég hely:
mindig túl sokat akart.
– Tudom, hogy azt hiszed, hogy őrá vágysz, de irányítja az érzéseidet – mondta
Legend, hangja minden szónál halkabb és mélyebb lett. – Szembe kell szállnod
vele.
– Csak féltékeny vagy! Nem vágysz rám, de azt sem akarod, hogy bárki másé
legyek. – Próbálta mellkason taszítani, hogy végre eltolja magától a férfit. – Kér-
lek, ne kínozz tovább. Csak engedj el!
Legend szája sarka lassan legörbült.
– Te ragaszkodsz hozzám, Tella.
– Nem… én… – Lenézett, és meglátta, hogy Legend szakadozott ingébe ka-
paszkodik.
Két meleg kar fogta át gyengéden a vállát, ahogy Legend maga előtt tartotta.

278
 Tella szíve gyorsabban vert. Tényleg el akart húzódni, de nem bírt megmoz-
dulni. A teste emlékezett arra az időre, amikor Legend nem jött ilyen közel hozzá,
amikor nem tette volna a vállára a kezét. Csak az érintésére vágyott, most pedig
úgy fogta, mintha nagyon hosszú időre meg akarná tartani.
A férfi pedig még szélesebben mosolygott.
– Nem vagyok féltékeny Jacksre. Tudom, hogy az érzéseid iránta nem való-
diak. És tévedsz, ha azt hiszed, nem vágyom rád. Olyan sokáig vágytam rád, hogy
az érzés sosem fog megszűnni. – Erősebben szorította, ahogy még közelebb húzta
magához, amíg Tella a mellkasához nem préselődött.
A lány rövid, apró, dühös kortyokban nyelte a levegőt. De mindegy, mennyire
igyekezett eltaszítani magától, még mindig nem volt rá képes. Amikor Jacksre
gondolt, a szíve lenyugodott, pedig arra vágyott, hogy úgy verjen, mint Legendtől.
Mert nem csak egy darabját birtokolta a szívének – az egész az övé volt.
Nem! Tella próbált megszabadulni a gondolattól, próbálta felidézni Jackset, és
hogy hogyan érezte magát vele, de most csak Legendet érezte, ahogy csodálatosan
meleg keze végigsimított a gerince mentén.
– Még mindig tudni akarod, miért hagytalak ott aznap éjjel a lépcsőn?
Nemet akart mondani, de valahogy az igen szó jött ki a száján.
Legend tenyere felforrósodott, és a kéz Tella vállán át a nyakára és a hajába
kúszott, hátradöntve a fejét és arra kényszerítve, hogy Legend szemébe nézzen.
Tekintete még mindig üveges volt sötét aranypettyekkel, akár a széttört csillagok,
és Tella azzal győzködte magát, hogy gyűlöli őket.
Jacks szeme gyönyörű volt, Jacks szemét imádta. De Legend tekintete elkapta
az övét, és Tella nem bírt másfelé nézni. Azzal győzködte magát, hogy a férfi te-
kintete csak egy újabb illúzió, éppúgy, mint az érzések, amelyek azzal fenyegettek,
hogy eluralkodnak rajta. Lehunyta a szemét, de ez nem segített. Csak még inkább
tudatosult benne Legend mély hangja, ahogy azt mondja:
– Sajnálom, hogy aznap éjjel magadra hagytalak. Nem lett volna szabad. Nem
lett volna szabad bántanom téged. És nem lett volna szabad megijednem és elme-
nekülnöm, amikor rájöttem, hogy kezdek beléd szeretni.
Tella kinyitotta a szemét, dőltek belőle a szavak, mielőtt megállíthatta volna
őket.
– Azt mondtad, nem vagy képes a szeretetre.
– Azt hittem, nem vagyok.
Legend elhúzta a kezét a hajától, és két tenyerébe fogta a lány arcát, mintha
sosem tartott volna ilyen értékes dolgot.
– Nem mondhatnám, hogy értem a szerelmet, vagy különösebben jó lennék
benne, mert korábban nem szerettem senkit. De téged mindenestül szeretlek,

279
Donatella Dragna. – Leengedte a kezét, hogy megsimogassa a lány állát. – Szere-
tem a titkokat, amiket nem árultál el nekem, és a hazugságokat, amiket megpró-
báltál megúszni. Szeretem a makacsságodat és a kitartásodat. Szeretem, ahogy úgy
teszel, mintha nem számítana, amikor meglátogatlak az álmodban. Szeretem, hogy
a végsőkig harcolsz az álmaidért és az emberekért, akiket szeretsz, még ha nem is
érdemlik meg. Szeretlek. Nem akarom, hogy elmúljon, és remélem, hogy valahol
mélyen te is még mindig szeretsz engem. – Szája lassan közelített az övéhez, egyre
közelebb, figyelmeztetve, hogy ha nem akarja, hogy megcsókolja, el kell húzódnia
tőle.
De Tella többé nem akart elhúzódni, és abban sem volt biztos, hogy képes
lenne rá. A szerelem tényleg a mágia egy formája. Egész testében remegett. Le-
rázta magáról a varázslat maradékát, amelyet Legend megtört, amikor azt mondta
neki, hogy szereti. Szeret! A végtagjai még erősebben remegtek, és nem csak a
gondolat nyomán érzett ámulattól.
Kifogyott a szavakból, így egy csókkal próbálta közölni vele, hogy szereti,
amikor Legend puha ajka végre hozzáért az övéhez. Annyira tökéletes volt, lágy,
édes és finom! Habár el kellett volna mondania Legendnek, hogy szereti, úgy
érezte, mintha a férfi ismételgetné a szót ajkának minden epekedő mozdulatával,
mintha nem kellene sietniük, mintha övék volna a világ minden ideje…
Hirtelen eltolta magától a férfit. A legkevésbé sem akarta ezt tenni. Szerette,
és Legend tudta, hogy szereti. Azt akarta, hogy addig az ajkán tartsa az ajkát, amíg
levegőt venni is elfelejt. Örökké kapaszkodni akart belé, de Legend számára nem
lesz örökké, ha nem ereszti el most azonnal.
Legend állkapcsa megfeszült, és a fájdalom visszatért az arcára.
– Mi a baj?
– El kell menned. – Tella nem ismerte fel a saját hangját, minden szavát gyöt-
rődés járta át. Önző akart lenni, meg akarta tartani. Szerette: ezért minden erejét
összeszedve elhúzódott tőle.
– El kell hagynod engem, mielőtt így maradsz.
– Már késő…
– Nem, nincs késő. – Tella megint megtaszította.
Legend még csak meg sem tántorodott a holdkő lépcsőn.
Tella futni kezdett. Ha Legend nem megy el, akkor majd ő fog. De mielőtt egy
centit mozdulhatott volna, Legend megragadta a csuklóját, és visszahúzta magá-
hoz.
– Tella…
– Engedj el!

280
 Már most látta, ahogy Legend változik. Látta a mosolyán, ahogy megtelt sze-
relemmel, és az egész arca felragyogott. Igyekezett kiszabadítani a karját, de ez
erőtlen próbálkozás volt. Mindig gyönyörűnek gondolta Legendet, de amikor úgy
nézett rá, ahogy most, ő jelentett számára mindent a világon.
– Ha nem eresztesz el, nem tudok tovább ellenállni.
– Helyes, mert nem akarok harcolni veled. Csak szeretni akarlak.
Kicsit felemelte a lányt, és újra szájon csókolta.
– Ez az én választásom, és én téged választalak, Donatella. Nincs szükségem
a halhatatlanságra. Te vagy nekem az örökkévalóság.

281
282
283
 Scarlett
BÁRKI MÁS AZT MONDTA volna, hogy ez a tökéletes ruha. De Scarlett
számára nem lesz még egy tökéletes ruha. Sosem talál olyat, mint a fatális ruhája.
De a műalkotás, amit ezen a napon viselt, imádni való volt – a hátuljától eltekintve
teljesen a testéhez simult, mögötte a szűz hónál is fehérebb uszály hullámzott, ame-
lyet vörös selyemrózsák díszítettek. Illett a Méregtől koronázási ajándék gyanánt
kapott, virágszirmokkal borított köpönyeghez. Fenséges volt, és fényűző, és bár
Scarlett igazi császárnőként festett volna benne, nem bírta rávenni magát, hogy
felvegye.
Méreg mindenkinek, akit kővé változtatott, visszaadta az emberi alakját, és
Scarlett-tel tűzszünetet kötött. De a Hullócsillag császárként töltött éjszakája után
Valenda még mindig tartott mindentől, aminek köze lehet a Fátumokhoz, és mivel
Scarlett egy Fátum lánya volt, a város lakói vele szemben is óvatosak voltak, nem
számított, hogy sosem tudta kibontakoztatni a képességeit.
– Csodásan nézel ki! – Tella szélesebben mosolygott, mint egy macska, amely
elkapott egy madarat, miközben megjelent a nővére mögött a császári lakosztály-
hoz illő aranykeretes tükörben, amely tökéletesen illett a birodalmi lakosztályba,
ahol még a kárpitozásba is aranyleveleket szőttek a leheletvékony szegélyeknél.
És ez mind Scarletté.
Egy része folyton kísértésbe esett, hogy használja az Álmodozás Kulcsát, és
meneküljön el ilyen hatalmas felelősség elől. De úgy hitte, azt a kulcsot nem ezért
kapta.
– Az egész birodalom úgy beléd fog szeretni, hogy attól még Julian is féltékeny
lesz – nyugtatta Tella.
Scarlett halkan felnevetett.
– Julian már most féltékeny… azt hiszi, Méreg belém van esve.
– Tényleg beléd zúgott. Szerinted miért egyezett bele ilyen hamar, hogy kibé-
küljetek?
– Talán mert a húgomnak Fátumölő a beceneve.
Tella belepirult a büszkeségbe.
– Szerinted tudok szerezni egy körözési plakátot ezzel a felirattal, amin én va-
gyok?
– Te nem bűnöző vagy – mondta Scarlett. – Hanem hős.
– Igen, de mindig is akartam egy saját körözési plakátot – nevetett fel Tella, de
a tekintete megtelt reménytelen sóvárgással, amiről Scarlett tudta, hogy megint az
anyjukra gondol.
– Szerinted anya tényleg Elantine császárnő lánya volt? – kérdezte Scarlett.

284
 – Nem hiszem, hogy megtudjuk valaha. De szeretem azt hinni, hogy az volt.
Amikor Elantine császárnő Paradisról beszélt, szeretetet és megbánást hallottam a
hangjában. – Tella eltéblábolt az ablakokhoz, és széthúzta a függönyt, hogy kinéz-
zen a tömegre, amely máris összegyűlt az üvegudvaron az esti ceremóniára.
– Még mindig megkérhetjük az Orgyilkost, hogy vigyen vissza minket az idő-
ben, hogy újra láthassuk, és kiderítsük az igazságot.
– Lehet – felelte Scarlett, de kételkedett benne. A Hullócsillag halála után az
Orgyilkos a Fátumok többségével együtt eltűnt. Csak Méreg maradt, és Scarlett
őszintén remélte, hogy nincs belezúgva. A Fátumok vonzalma általában gyilkos
megszállottsággá változott, ahogy Tella esetében Jacksszel is történt. Szerencsére
senki sem látta a Szívek Hercegét, amióta Legend szerelme megtörte a Tellára tett
bűbáját.
Scarlett nem tudta, vajon Jacks a többi Fátummal együtt az északi birodal-
makba szökött-e, ahol állítólag a többi Fátum is békében élt. Most, hogy a Hulló-
csillag meghalt, az általa teremtett Fátumok nem halhatatlanok, csak kortalanok.
Természetellenesen hosszú életük lehet, de meg is halhatnak, ha okot adnak az
embereknek, hogy rájuk támadjanak.
Majd kémekkel kinyomoztatja az ügyet, ha már hivatalosan császárnővé koro-
názták. Még mindig nyomára akart akadni a legkegyetlenebb Fátumoknak, mint
az Udvari Bolond, a Meggyilkolt Király és az Élőhalott Királynő, hogy az igaz-
ságszolgáltatás elé állítsa őket. A húga érdekében arról is gondoskodni akart, hogy
Jacks se térjen vissza.
– Elnézést, Őfelsége – hallatszott halk kopogás után egy szolgálólány éles
hangja. – Julian úrfi érkezett önhöz.
– Engedd be! – Scarlett olyan sebességgel vágott át a szobán, ami valószínűleg
rangon aluli volt egy császárnőnek. De nem bírta visszafogni magát, ahogy azt
sem, hogy el ne vigyorodjon, amikor Julian belépett. Az anyja tőre, amelyet most
átjárt a Hullócsillag varázsereje, egyetlen érintéssel eltüntette arcáról a vasmasz-
kot. Nyoma sem látszott, hogy valaha viselte. Az esti koronázásra készíttetett öl-
tönyében egyszerre tűnt jól öltözöttnek és kackiásnak. Scarlettnek különösen tet-
szett a szürke mellénye és a vékony fehér sávok, amelyek illettek a ruháján lévő
virágokhoz.
Tella színpadias rántással behúzta a függönyt.
– Szerintem ideje távoznom.
– Nem muszáj menned – mondta Scarlett.
– Semmi gond. Biztos vagyok benne, hogy inkább kettesben szeretgetnétek
egymást, nekem pedig levelet kell írnom Legendnek.
Julian sandán Tellára mosolygott.

285
 – Szerintem a fivérem most is a palotában van.
– Tudom, de inkább maradnék a levelezésnél. – Tella huncut arckifejezéssel
az ajtóhoz szökkent, aminek valószínűleg aggasztania kellett volna Scarlettet. De
Julian túlságosan elterelte a figyelmét, hogy bármi miatt is aggódjon.
Amint Tella távozott, Julian beljebb merészkedett a szobába. Lassan végighor-
dozta a tekintetét Scarlett fehér ruhájának a lány alakját követő részletein, a csípő-
jétől ráérősen fel egészen az aranydiadémig, amelyet hivatalos megkoronázásáig
viselt.
– Nem voltam benne biztos, hogy ma lesz rám időd.
– Nagyon elfoglalt vagyok.
– Tudom – felelte a fiú komolyan.
– Julian, csak vicceltem – simított végig játékosan a karján. Julian megragadta
a lehetőséget, hogy elkapja a kezét.
– Elbűvölően nézel ki – mondta, miközben közelebb húzta a lányt. – De sze-
rintem a ruhádról hiányzik valami.
Felemelte a karjára vetett kabátot, hogy megmutassa a kezében rejlő ajándékot.
A doboz apró volt, és keskeny, egyszerű vörös masni fogta át, amelyet valószínű-
leg Julian kötött rá.
– Mondtam, hogy ma nem kérek ajándékot. – De Scarlett még szélesebben
mosolygott, ahogy kinyitotta.
Egy pár hevenyészetten összevarrt, csuklóig érő kesztyű volt a dobozban. Egy
pillanatra elgondolkodott, hogy így akarja-e Julian megkérni a kezét. A kesztyű
szimbolikus ajándék, amelyet urak adtak hölgyeknek, akiket el akartak jegyezni.
De ez a szokás kiment a divatból, ráadásul ez nem tűnt hétköznapi kesztyűnek.
Amikor Scarlett megérintette, változni kezdett. Ugyanúgy változott, mint koráb-
ban a fatális ruhája, és egyszerű, hevenyészetten összevarrt kesztyűből hosszú, ele-
gáns, sötétvörös csipkekesztyűvé változott.
– Hol szerezted? – kapott levegőért Scarlett.
– Visszamentem a tömlöcbe, és találtam pár szövetdarabot a ruhádból, amiket
összevarrtam.
– Ezt te varrtad?
Julian bátortalanul elmosolyodott.
– Senkire sem bíztam volna rá.
Scarlett magához szorította a hosszú szárú kesztyűt. Ha már eleve nem szerette
volna, most belészeretett volna. Julian próbált úgy viselkedni, mint egy csirkefogó,
de ő volt a legkedvesebb ember, akit Tella ismert.
– Tudod, az a ruha mindenki másnál jobban szeretett téged.

286
 – Persze hogy jobban szeretett – mosolygott önelégülten Julian. – Mindig a te
érzéseidet tükrözte.
A múltban talán ellenkezett volna, de most Scarlett meg sem próbálta tagadni.
– Köszönöm, ez a legtökéletesebb ajándék.
– Örülök, hogy tetszik. – Julian mosolya visszatért, de most megint kicsit szé-
gyenlősnek tűnt, ahogy a tarkójára tette az egyik kezét. – A kesztyű valamikor
szimbolikus ajándék volt.
– Igen – szakadt ki Scarlettből.
Julian szemöldöke felszaladt.
– Még fel sem tettem a kérdést.
– Bármit is kérdeznél, a válasz igen. – Julian nyakába ugrott.
A fiú válaszul szorosabban fogta a csípőjét.
– És ha a fele királyságodat kérném?
– Akkor azt mondanám, a tiéd lehet. Minden, ami az enyém, a tiéd is, Julian.
– És ez? – érintette meg a lány ajkát.
– Főleg az. – Hogy bizonyítsa, Scarlett a fiú szájára nyomta a száját. – Most
pedig te is az enyém vagy.
Julian csak annyira húzódott el, hogy gonoszul elvigyorodhasson.
– Mindig is a tiéd voltam, Bíborka.

287
288
 Legend
LEGEND NEM HITT a befejezésekben.
Halhatatlan életének legnagyobb részében abban hitt, világa összeomlik, ha
szerelembe esik, és emberré változik. De ehelyett értékesebbé vált, kiváltképp
azok a részei, amelyeknek közük volt a lányhoz.
Elfojtott egy nevetést, ahogy újra elolvasta a levelét. Tellának nem tetszene, ha
tudná, hogy kineveti, de a lány azon kevés dolgok egyike volt, amiket viccesnek
tartott.
A számos ok egyike, amiért szerette.

289
290
 Glosszárium
Fátumok és fogalmak JÓSKÁRTYA: A jövendőmondás egyik módszere. A jós-
kártyapakli harminckét kártyalapból áll, ezek közül tizenhat halhatatlan Fátumo-
kat, nyolc fatális helyeket, nyolc pedig fatális tárgyakat ábrázol.

A FÁTUMOK: A mítoszok szerint a jóskártya lapjain látható Fátumok valaha

mágikus, de hús-vér lények voltak. Feltehetően a világ negyedrészét kormányoz-
ták évszázadokkal ezelőtt, mígnem rejtélyes módon nyomuk veszett.

A NAGY FÁTUMOK
A Meggyilkolt Király Az Élőhalott Királynő
A Szívek Hercege
A Halálhírhozó Leány A Hullócsillag
A Szerencse Úrnője Az Orgyilkos
A Méregkeverő

A KISEBB FÁTUMOK
Az Udvari Bolond
A Bebörtönzött Hölgy Papnő, Papnő
Őfelsége Szolgálóleányai A Pártában Maradt Menyasszony Káosz
A Megejtett Szűz
Az Apotikus

A FATÁLIS TÁRGYAK
Az Összetört Korona Őfelsége Palástja Az Üres Kártyalap A Vérző Trónus
Az Arákulum
Mindeneknek Térképe Az Érintetlen Gyümölcs Az Álmodozás Kulcsa
A FATÁLIS HELYEK
Az Elveszett Torony Képzeletbeli Gyümölcsöskert Az Állatsereglet
A Halhatatlan Könyvtár Az Éjfél-kastély
Az Imaginárium
Az Eltűnt Piac
A Kiolthatatlan Tűz
BALSZERENCSEPÉNZEK: Mágikus érmék, amelyek segítségével nyomon
lehet követni egy személyt. Amikor még a Fátumok uralkodtak a világon, ha vala-
melyikük szoros kapcsolatba került egy halandóval, csak belecsusszantott egy bal-
szerencsepénzt az illető zsebébe vagy pénzes bugyellárisába, és máris nyomon

291
tudta követni, merre jár. A balszerencsepénzeket nagyon rossz előjelként tartják
számon.

ALCARA: Az ősi város, ahonnan a Fátumok kormányozták a világot, jelenleg

a Középbirodalom fővárosa, Valenda.

RUSCICA: A Halhatatlan Könyvtárban fellelhető kötet, amely az illető véréért

cserébe megmutatja egy ember vagy Fátum teljes élettörténetét.

292
 Köszönetnyilvánítás

A Caraval-sorozatban sokat beszélek valóra vált álmokról. Szerintem ez rész-

ben abból fakad, hogy ennek a sorozatnak a megírásával tényleg egy álmom vált
valóra. Számomra még mindig csodálatos dolog, hogy könyveket írhatok, és min-
dennap hálát adok érte Istennek.
Szerettem írni ezt a sorozatot és megosztani másokkal, de egyedül sosem sike-
rült volna. Vannak kulcsfontosságú emberek, akiknek köszönetet kell mondanom.
Ez a köszönetnyilvánítás talán egyszerűbb lesz, mint a korábbiak – ahogy ezeket
a sorokat gépelem, máris úgy érzem, mintha az összes szavam beletettem volna
ebbe a könyvbe –, de hálám az alább említettek irányába szívem legmélyéről fa-
kad.
Nagyon köszönöm Sarah Dotts Barley-nak, Jenny Bentnek, anyának, apának,
Allisonnak, Matt Garbernek, Matt Mooresnak, Ida Olsonnak, Stacey Leenek, Kris-
tin Dwyernek, Adrienne Youngnak, Kerri Maniscalcónak, Katie Nelsonnak, Julie
Daónak, Liz Briggsnek, Amanda Roelofsnak, Patricia Cave-nek, Bob Millernek,
Amy Einhornnak, Rebecca Solernek, Liz Catalanónak, Nancy Trypucnak, Donna
Noetzelnek, Cristina Gilbertnek, Katherine Turrónak, Jordan Forney-nak, Vincent
Stanley-nek, Emily Waltersnek – és mindenki másnak a Flatiron Booksnál, a Mac-
millan Audiónál, a Macmillan Librarynél és a Macmillan Sallesnél –, Molly Ker
Hawnnak, Kate Howardnak, Lily Coopernek, Melissa Coxnak, Thorne Ryannek
és mindenkinek a Hodder and Stoughtonnál, Erin Fitzsimmonsnak, Anissa de
Gomerynek, Kristen Williamsnek, Laurennek (FictionTea), a FairyLootnak és az
OwlCrate-nek.
Ha ezt a köszönetnyilvánítást olvasod, neked is köszönetet szeretnék mondani:
amiért megvetted ezt a könyvet, beléptél ebbe a világba, és velem tartottál a trilógia
során. Hálás vagyok minden olvasónak, bookstagrammernek, könyvkereskedő-
nek, könyvtárosnak és tanárnak, aki elolvasta ezt a könyvet, vagy bármilyen for-
mában támogatta. Életem legnagyobb élménye volt, hogy megoszthattam veletek
ezeket a figurákat és a történeteiket.

293