31.

fejezet – A ragály sújtotta város rejtélye

Egy szempillantás alatt telt el három év.

Shen Qingqiu az elmúlt esztendőkben azon a pár alkalmon kívül, amikor Liu Qinggénél
vendégeskedett, hogy az rendbe tegye a spirituális keringését, és segítsen a méreg
kezelésében, vagy amikor Mu Qingfangnél járt, hogy új gyógyszert írasson fel magának,
vagy amikor összeállította a tanoncai edzésrendjét a Tiszta Nyugalom Csúcsán, a legtöbb
idejét a klánon kívül töltötte.
A napok lustán hömpölyögtek egészen addig, míg Yue Qingyuan sürgős üzenetet nem
küldött neki, amelyben hirtelen visszahívta az Égig Érő Hegység klánjába.
Mivel a Tiszta Nyugalom Csúcsának tanoncai hosszú idő óta a csúcsúr színét sem
látták, mind a kapuhoz sereglettek, hogy üdvözöljék a mesterüket. Ahogy megpillantották
Shen Qingqiut felfelé botorkálni a lépcsősoron, azonnal köré gyűltek.
A vezetőjük, Ming Fan eddigre szép szál fiatalemberré cseperedett. Bár nem számított
kifejezetten jóképűnek, a külseje határozottan előnyére változott. Legalább már nem volt
olyan menyétképű, mint gyerekkorában. Ning Yingying is csinos fiatal nővé érett. Amikor
meglátta Shen Qingqiut, odarohant, és a karjánál fogva kezdte felfelé vonszolni a
Mennybevezető Lépcsőn.
Bár jó érzés, amikor egy édes fiatal lány öleli az embert, Shen Qingqiu sajnos nem tudta
kiélvezni a helyzetet. Különösen, mivel Ning Yingying bizonyos területeken kifejezetten
jólfejlett lett. Már nem az a törékeny kis loli volt, mint régen. Időnként a melle véletlenül
hozzádörzsölődött Shen Qingqiu karjához, és – bár az arcán ebből semmi sem látszott –
a férfit azonnal kiverte a hideg veríték, mert eszébe jutott az a két hosszú hozzászóláslánc
A büszke démoni kultivátor kommentszekciójában, amelyben Shen Qingqiu kasztrálását
követelte.
Ning Yingying cserfesen így szólt:
– Mentorom, olyan ritkán jössz vissza a hegyre, a tanoncaid nagyon hiányolnak ám!
– Magam is nagyon hiányollak… titeket – felelte Shen Qingqiu szeretetteljesen.
Ez nem helyes! Luo Binghét kéne hiányolnod, nem engem! Végül is Luo Binghe egyik
felesége vagy! Öt éve kéne álmatlanul, étlen-szomjan hánykolódnod bánatodban!
Ahhoz képest jól kigömbölyödtél!
A tanítványok elkísérték Shen Qingqiut a Kupola Csúcsra. A tizenkét csúcsúr már mind
helyet foglalt a főteremben, és Liu Qingge kivételével mindegyikük mögött ott állt egy vagy
két bizalmas tanonca.
 Hagyományosan az Ezer Tusa Csúcsán mindenki egyedül edzett. Amellett, hogy a
csúcsúr időről időre visszatér, hogy jól helyben hagyja a tanoncokat, alapvetően nem
tanított nekik mást. Ez egészen addig így ment, amíg egy tanítvány le nem győzte a
mesterét, és át nem vette a csúcsúr címét √ Tehát természetesen a vezérnek nem voltak
bizalmasai.
Shen Qingqiu egyenként köszöntött mindenkit, majd leült a Tiszta Nyugalom
csúcsurának helyére, a második székre. Ming Fan és Ning Yingying álltak mögötte.
Szemben a Tündér Csúcs úrnője, Qi Qingqi ült a háta mögött Liu Mingyannal.
Mivel Yue Qingyuan még nem nyitotta meg a megbeszélést, Shen Qingqiu a
legyezőjével játszott, hol kinyitotta, hol becsukta a kezében, és közben végignézett a
csúcsurakon és a mögöttük sorakozó tanoncaikon. Arra gondolt, hogy ha Luo Binghe még
itt lenne, akkor csakis ő állhatna mögötte. Nem volt kérdés, ki az Égig Érő Hegység
következő generációjának legkiemelkedőbb tanonca.
A gondolatai még mindig messze kalandoztak, amikor Yue Qingyuan megszólalt:
– Ugye mind tudjátok, merre van Jinlan város?
– Hallottam már róla valamicskét – felelt Shang Qinghua. – A Középső Síkságon
található, a két nagy folyó, a Luo és Heng torkolatánál. A város kereskedelemből tartja
fenn magát, és állítólag nagyon virágzó hely.
Yue Qingyuan bólintott, majd így folytatta:
– Úgy van. Jinlan városa földön és vízen is könnyen megközelíthető, ezért sok kalmár
gyűlt itt össze. De két hónappal ezelőtt a város bezárta a kapuit. Nem csak a város kapuja
átjárhatatlan, a levelek sem jutnak át a falon.
Gyanús volt, hogy egy virágzó kereskedőváros hirtelen bezárkózott. Ez olyan, mintha
egy bank hirtelen megszakítana minden kommunikációt az ügyfeleivel. Biztos, hogy
emögött titok lappangott.
Shen Qingqiu kézbe vette a teáscsészéjét, szórakozottan félretolta a felszínen úszó
tealeveleket, majd így szólt:
– Jinlan városa a Ragyogó Virág Templom területéhez tartozik, nem igaz? Úgy vettem
észre, hogy meglehetősen közeli kapcsolatot ápolnak. Ha valóban történt valami, a
templom mestereinek észre kellett volna venniük a rendellenességet.
– Úgy van – felelte Yue Qingyuan. – Húsz nappal ezelőtt egy Jinlan városbeli kalmár
vízi úton elmenekült a városból, és segítséget kért a Ragyogó Virág Templomtól.
Valóban súlyos lehetett a helyzet, ha a klánvezér a „menekülés” szót használta. Komor
hangulat ült a teremre.
– Ez a középkorú férfi Jinlan város első számú fegyverboltjának tulajdonosa volt. És az
évek során gyakran égetett füstölőket a Ragyogó Virág Templomban, így sok szerzetes
ismerte őt. Fekete ruhába burkolózva jelent meg, és csak az arca egyik fele maradt
fedetlen. Teljesen kimerült, mire megérkezett a Ragyogó Virág Templomba, és a hegyi
lépcsőkön összeesett. Egyre azt hajtogatta, hogy a városban iszonyatos ragály dúl. A
hegyet őrző szerzetesek azonnal bevitték a nagyterembe, és jelentést tettek a templom
vezetőjénél. De mire a többi mesterrel egyetemben megérkezett, már késő volt.
– Meghalt? – kérdezte Liu Qingge.
– A kalmár csontvázzá aszott – felelte Yue Qingyuan.
De ha pár perccel azelőtt még kétségbeesetten menekült a templom kapujáig, hogyan
válhatott egy szempillantás alatt csontvázzá?
Shen Qingqiu felnyögött.
– Bátyám, az imént azt mondtad, hogy a kalmár fekete ruhába volt burkolózva? Tetőtől
talpig?
– Pontosan – bólintott Yue Qingyuan. – Miközben vártak, egy szerzetes segíteni akart
neki levenni a fekete rongyokat, de amikor megérintette, a férfi úgy jajgatott szörnyű
fájdalmában, mintha a bőrét és a húsát tépnék. Így nem merték erőszakkal lefejteni a
ruháit. A Ragyogó Virág Templom apátjait mélyen megrázta az eset. Miután megvitatták a
dolgokat, Wu Chen mester és több magas rangú buddhista szerzetes elindult kideríteni,
mi történt. Eddig nem tértek vissza.
A Wu generáció mesterei mind idősebbek voltak Shen Qingqiuéknál, így biztosan
magas szinten kultiváltak.
– Egyikük sem tért vissza? – kérdezte Shen Qingqiu kissé meglepetten.
Yue Qingyuan komoran bólintott.
– Már a Szeszélyes Szirmok Palotája és az Első Ég Kolostor is küldött oda tíz-tíz
tanítványt, de ugyanaz volt az eredmény. Nincs visszatérő.
Mind a négy nagy klánt belerángatták az ügybe. Természetesen az Égig Érő Hegység
sem tudta kihúzni magát. Nem csoda, hogy sürgős gyűlést hívtak össze. Ezt igazolandó
Yue Qingyuan így szólt:
– A kultivátor társaink végső kétségbeesésükben követeket küldtek, hogy az Égig Érő
Hegység sürgős közbenjárását kérjék. Az nem is kérdés, hogy segítünk, de ez egy komoly
ügy, és attól tartok, hogy más fajok állhatnak a titokzatos eset hátterében, akik
korbácsolják a hullámokat. Valakinek mennie kell, de valakinek hátra is kell maradnia –
mondta. Nyilvánvalóan el akarta kerülni, hogy a klán teljesen védtelen maradjon, mint a
Sha Hualing-féle invázió idején.
Azt mondania sem kellett, hogy „más fajok” alatt a démonokra gondol.
– Az Ezer Tusa Csúcsa megy. Szívesen elkísérem Mu öcsémet – szólalt meg elsőként
Liu Qingge.
 Mivel a városban ragály dúlt, szükség volt az Ezer Ír Csúcsára, így Mu Qingfangnek
nem volt választása. Shen Qingqiu a kijelölt párosra pillantott: az egyik a gyógyszereit
készítette, a másik a spirituális energiáját tartotta rendben, és egyikük sem volt halhatatlan
főszereplő. Mi van, ha baleset éri valamelyiket? Ez az eshetőség kifejezetten aggasztotta.
Muszáj volt szemmel tartania őket.
– Magam is szívesen csatlakozom – vágta rá.
– Eredetileg arra akartalak megkérni, hogy gondoskodj a hegy védelméről – mondta
Yue Qingyuan.
Shen Qingqiu már jól tudta, hogyan kell bánni a klánvezérrel. A megoldás egyszerű volt:
addig duzzogott, amíg a bátyja be nem adta a derekát.
– Talán azt hiszed, hogy nem vagyok elég erős, klánvezér bátyám? Lehet, hogy
tehetségtelennek tartasz, de azért tudok egyet s mást a démonokról. Ha valóban ők
keverik a bajt, a hasznotokra válhatok.
Ami igaz, az igaz, egy kétlábon járó démonenciklopédia volt – ő is, és az eredeti Shen
Qingqiu is. A Tiszta Nyugalom Csúcsa rengeteg ősi könyvet halmozott fel a bambuszház
poros sarkaiban, melyeken a csúcsuraknak át kellett rágniuk magukat, hogy elfoglalhassák
a pozíciót...
Yue Qingyuan fontolóra vette a kérdést. Végül arra jutott, hogy még a Gyógyíthatatlant
is könnyebb lesz kordában tartani, ha hagyja, hogy Shen Qingqiu Liu Qinggével és Mu
Qingfanggel tartson. Ha pedig harc ütne ki, az Ezer Tusa Csúcsának ura meg tudja védeni
őket. Így végül három csoportra oszlottak: a Liu-Mu-Shen trió megy elsőként Jinlan
városba, hogy megtisztítsák a terepet. A második csapat kinn várakozik, ha erősítésre
lenne szükség. A harmadik pedig az Égig Érő Hegység csúcsán marad.
Sürgetett az idő, így nem tudtak kényelmes fogattal vagy csónakkal utazni. Shen
Qingqiu kifejezetten utált kardon repülni, de tudta, hogy lépést kell tartania a többiekkel. A
három csúcsúr tehát kardon indult el, és ahogy fél nappal később Shen Qingqiu lenézett
a felhők közül, így kiáltott a két klántestvérének:
– Elértük a Luo és a Heng folyó torkolatát!
Nagy magasságból lepillantva valóban tisztán látszott, ahogy a két folyó kanyargós,
karcsú ezüstövként keresztezi egymást. A napfény úgy csillant meg a vízen, mintha
ragyogó pikkelyek táncolnának a hullámokon.
Luo Binghe ezen vízfolyások egyikén sodródott újszülöttként a nevelőanyja karjaiba: a
Luo folyón, amelyről vezetéknevét kapta.
A trió egy széles, sík dombtetőn szállt le. A távolban kivehetőek voltak Jinlan város
háztetői, a zárt városkapu és a fölemelt folyami híd.
Shen Qingqiu leengedte a kezét, amellyel eddig a szemét árnyékolta.
 – Miért nem repülünk közvetlenül a városba?
– Jinlan városurának kérésére a Ragyogó Virág Templom szerzetesei védőkupolát
vontak a város fölé, hogy démoni vagy szellemi erővel rendelkező lények, így a kardon
repülő halhatatlan kultivátorok se tudjanak behatolni az égből. Ha megpróbálják,
elterelődnek.
Shen Qingqiu tudta, hogy a Ragyogó Virág Templom a védővarázslatok mestere, látta
már őket munka közben a Halhatatlanok Szövetségének Tanácskozásán. Őket senki nem
múlhatta felül. Úgyhogy nem is tett föl több kérdést.
Mivel nem repülhettek be, és nem érkezhettek a kapun át, más utat kellett találniuk. Mu
Qingfang, akit Yue Qingyuan részletes információkkal látott el, az erdőn vezette keresztül
őket. A zölden burjánzó növényzet mélyéről halk vízcsobogás hallatszott.
A hang egy alacsony barlangból származott. Mu Qingfang odaintette őket.
– Van itt egy föld alatti folyó, ami a városba vezet.
Shen Qingqiu azonnal megértette.
– Ezen keresztül menekült el a fegyverkereskedő, mi?
Mu Qingfang bólintott.
– Néhány orgazda itt szokott találkozni, és erre csempészik az árukat. Nem sok ember
ismeri ezt az utat, de a fegyverkereskedő jó kapcsolatban állt a Ragyogó Virág Templom
apátjaival.
A barlang bejáratát zöld szőlőindák borították, és csak mellkasig ért. Mindhármuknak le
kellett hajolni, hogy be tudjanak lépni. Mentek egy darabig, mire végre nőni kezdett a tér a
fejük felett. A vízcsobogás pedig egyre hangosabb lett.
Néhány törött, ócska csónak horgonyzott a meder partján. Shen Qingqiu kiválasztott
egy viszonylag tűrhető állapotban lévőt, ami még nem kapott léket, és az ujjhegyéről
meggyújtotta a hajó orrán lengedező lámpást. Viszont hiába keresgélt, csak egyetlen
evezőt talált. Kérlelő pillantást vetett Liu Qinggére, és rimánkodva csapta össze a kezét:
– Jinlan városba menet a folyásiránnyal szembe kell haladnunk. Annak kéne eveznie,
akinek a legerősebb a karja. Megtennéd, öcsém?
Liu Qingge sötét arccal kapta ki a kezéből a karcsú lapátot, és szorgosan evezni
kezdett. A csónak teste minden egyes csapással métereket rugaszkodott előre. A
hajóorrban lógó lámpás vadul himbálózott és nyikorgott.
Shen Qingqiu leültette Mu Qingfangot, és a vízre pillantott a csónak mellett. Még a
halakat is látta a mélyben, ahogy vidám uszonycsapásokkal suhannak tova.
– Milyen tiszta a víz! – jegyezte meg.
Amint ezt kimondta, egy sokkal nagyobb dolog úszott a látóterébe.
Egy arccal lefelé lebegő vízihulla.
 32. fejezet – Mester és tanítvány újra együtt 1.

Shen Qingqiu azonnal elhúzódott a víztől.

Bassza meg, bassza meg, bassza meg, egy vízihulla!
Épp az előbb jegyeztem meg, hogy milyen tiszta a víz! Muszáj volt az arcomba vágni
egy vízihullát?!
Liu Qingge az evező segítségével átfordította a holttestet, és csak akkor vették észre,
hogy az valójában egy csontváz. Mivel a hulla eddig arccal lefelé lebegett és az egész
testét fekete rongyok fedték, ezt korábban nem láthatták.
– Mu öcsém, hallottál már olyan ragályról, amitől az ember csontvázzá foszlik? –
kérdezte Shen Qingqiu.
– Nem, még soha – rázta a fejét Mu Qingfang.
Árral szemben haladtak, ezért ha nem eveztek, a sodrás visszalökte őket. Apró
csónakjuk máris métereket sodródott hátra, amíg álltak. Liu Qingge megragadta a lapátot
és ismét evezni kezdett, majd egy pillanattal később így szólt:
– Előrébb több is van.
És valóban, a folyón öt vagy hat holttest sodródott feléjük, mind fekete rongyokba
bugyolált csontvázak, akárcsak az első.
Shen Qingqiu éppen ezeket vette szemügyre, amikor Liu Qingge egyszer csak a közeli
sziklafalba döfte az evezőt. A vékony bambuszrúd megakadt a kemény kő repedéseiben.
A csónak megállt egyhelyben. Eddigre már Shen Qingqiu is észrevette, hogy valami nincs
rendben. Talpra szökkent, és így szólt:
– Ki van ott?
A barlang sötét mélyéről zihálás hallatszott. A hajó orrában függő lámpás egy ember
alakját világította meg.
– Ti meg kik vagytok? – szólt egy fiatal hang. – Miért sunnyogtok a föld alatt?
– Én is ugyanezt kérdezhetném – felelte Shen Qingqiu.
Annak ellenére, hogy egy rozoga kis csónakon állt, bambuszzöld felöltőjében, hosszú
fekete hajával, a derekán lógó hosszúkarddal, és méltóságteljes tartásával még így is
olyan délceg volt, mint egy igazi halhatatlan. És Shen Qingqiunak már jócskán volt
gyakorlata benne, hogyan alakítsa tökéletesen ezt a szerepet, szinte már a részévé vált.
A fiú valószínűleg nem számított ilyen előkelő látogatókra, mert egy hosszú pillanatra
megdermedt, végül azt kiáltotta:
– El kell mennetek! Senkit nem engedhetek be a városba!
 – Te? – horkant fel Liu Qingge. – Azt megnézem, kit sikerül megállítanod!
– Ragály pusztít odabenn – felelte a fiú. – Ha nem akartok meghalni, tűnjetek innen!
– Éppen a ragály miatt vagyunk itt, fiatal barátom... – felelte Mu Qingfang szelíden.
A fiú, látva, hogy nem hajlandóak távozni, dühösen rivallt rájuk:
– Nem értetek a szép szóból?! Kifelé! Vagy különben nem leszek ilyen kedves!
Még be sem fejezte a mondandóját, egy kopja hasított a csónak felé. A fiú igyekezett
harciasnak tűnni. Liu Qingge azonban gúnyosan nevetett fel, kihúzta a falba szorított
bambuszevezőt, majd egyetlen lendítéssel a vízbe lökte a gyereket. A fiú kiabálva,
szitkozódva csapkodott a folyóban.
– Nem kéne kihalásznunk? – kérdezte Shen Qingqiu.
– Semmi szükség rá, amilyen virgonc, majd kiúszik. Gyerünk – felelte Liu Qingge azzal
tovább evezett.
A trió nemsoká kiért a föld alól, és miután kiszálltak a csónakból, hagyták azt
visszasodródni az áramlattal a barlang sötétjébe. A város egyik zölddel benőtt tavánál
lyukadtak ki. Egyetlen ember sem járt a közelben. Azonban alighogy elindultak a
városközpont felé, sietős lépések harsantak a hátuk mögött.
A feléjük masírozó sértett fiú úgy festett, mint az ázott ürge.
– Mondtam, hogy ne lépjetek be a városba! – kiabálta. – Mi haszna volt idejönni!? Olyan
sokan jöttek már, mondván, hogy megmentenek minket a ragálytól; egy csomó nagykutya
szerzetes, meg vén kultivátor, meg valami szirmos palota katonái is! Végül egyikük sem
tudott elmenni! Ti is meg akartok halni?!
Tehát ez a fiú azért támadt rájuk a sötétben, mert segíteni akart nekik?
– Hát, már úgyis itt vagyunk. Van valami ötleted, mihez kezdjünk most? – kérdezte Shen
Qingqiu.
– Mégis mihez kezdhetnétek? – felelte a fiú. – Kövessetek, és ne maradjatok le!
Elviszlek a főszerzeteshez.
A triónak nem volt kifogása. Egyikük sem volt járatos Jinlan városában, így jól jött egy
vezető, aki ismerte a rövidebb utakat. Shen Qingqiu lenézett a kölyökre, és megkérdezte:
– Mi a neved, fiatal barátom?
A fiú kidüllesztette a mellkasát.
– Yang Yixuannak hívnak, a Jin Zi fegyverbolt tulajdonosának a fia vagyok.
Lehetséges, hogy arról a kereskedőről beszél, aki az életét kockáztatta, hogy segítséget
kérjen a Ragyogó Virág Templomtól?
Liu Qingge látta, ahogy Shen Qingqiu a fiút méregeti.
– Mit nézel? – kérdezte.
 – Úgy látom, ez a gyermek a te kezed alatt tanulhatna egyet s mást, és jó a természete;
nehéz ilyet találni. Formálható tehetség.
– Ha formálható, ha nem, nem fogadok tanítványokat. Túl sok a baj velük.
Ahogy beléptek a város központjába, egyre több lakos jelent meg. De ez a több csak a
korábbi üres utcákhoz képest tűnt soknak: legfeljebb ha három vagy négy alak botladozott
a járdán, és mindegyiküket tetőtől talpig fekete rongyok borították. Sietősen mozogtak,
mint az űzött vadak.
A Jin Zi fegyverbolt meglehetősen nagy volt. A legszélesebb főúton állt, és négy
épületnyi helyet foglalt el, amelyeket egyetlen bolttá nyitottak össze; még belső udvara,
belső hallja és pincéje is volt.
Wu Chen nagymestert ebben a pincében találták. Egy ágyon feküdt, az altestét takaró
fedte, és amint meglátta az Égig Érő Hegységből érkezett erősítést, skandálni kezdett:
– Amitábha!
– Mester, sürget az idő; ez ráér később. Áruld el, mi ez a ragály, ami Jinlan városában
tombol? – kérdezte Shen Qingqiu. – Miért nem tértél vissza a kolostorba, vagy küldtél
legalább egy üzenetet? És miért van mindenki fekete ruhába bugyolálva?
Wu Chen mosolyt erőltetett az arcára.
– Shen mester, valójában az összes kérdésedre ugyanaz a válasz.
Azzal felemelte az altestét fedő takarót. Shen Qingqiu megdermedt.
A takaró alatt csak a két combja látszott: térdtől lefelé nem volt semmi. A vádlija eltűnt.
– Ki tette ezt? – kérdezte Liu Qingge.
– Senki sem – rázta meg a fejét Wu Chen.
– Akkor talán magától tűnt el? – értetlenkedett Shen Qingqiu.
A nagymester mindenki legnagyobb meglepetésére bólintott.
– Valóban magától tűnt el a lábszáram.
A lábát térd fölött továbbra is fekete ruha fedte. Wu Chen nyújtózva próbálta kibontani
magát a rongyokból. Mu Qingfang a segítségére sietett.
– Elnézést, ha kissé kényelmetlen lesz a látvány – mondta Wu Chen.
A fekete ruhát rétegenként fejtette le magáról. Shen Qingqiunak a lélegzete is elakadt,
ahogy meglátta, mit takarnak a rongyok.
Drága nagymester, hogy nevezheted ezt "kissé” kényelmetlennek?!
A férfi combja már teljesen elfekélyesedett, a bőre üszkösödni kezdett, a húsa pedig
rohadt. Ahogy legöngyölték róla a fekete rongyokat, szörnyű bűz öntötte el a szobát.
– Ez hát a Jinlan városában terjedő ragály? – kérdezte Shen Qingqiu.
– Igen – felelte Wu Chen. – A betegség kezdeti stádiumában vörös foltok jelennek meg
egy kis területen. Ez a szakasz három-öt naptól fél hónapig tarthat. Aztán a vörös foltok
terjedni és fekélyesedni kezdenek. Egy hónap múlva a rothadás a csontokig hatol. A
betegség késleltetése érdekében az embereknek fekete ruhába kell burkolniuk magukat,
és tartózkodniuk kell a szabad levegőtől.
Nem csoda, hogy a városban mindenki úgy nézett ki, mint egy fekete múmia.
– Ha a betegség egy hónap alatt válik végzetessé, miért aszott Yang uraság egy pillanat
alatt csontvázzá, amikor értesítette a Ragyogó Virág Templomot? – kérdezte Shen
Qingqiu.
Bánatos kifejezés jelent meg Wu Chen arcán.
– Szégyellem magam. Csak később fedeztem fel, hogy amíg a fertőzött betegek Jinlan
városban tartózkodnak, addig valóban körülbelül egy hónapig maradnak életben, de amint
eltávolodnak a várostól, a betegség lefolyása felgyorsul. Két öcsém ugyanígy járt, amikor
megpróbáltak elmenekülni, és visszatérni a templomba.
Nem csoda, hogy senki sem léphetett be, és senki sem mehetett el!
– Honnan ered a betegség? Hogyan lehet elkapni? – kérdezte Liu Qingge.
Wu Chen felsóhajtott.
– Szégyellem magam. Régóta vagyunk a városban, de eleddig nem jutottunk sokkal
közelebb a megoldáshoz: nem ismerjük sem a betegség eredetét, sem a továbbadásának
módját. Azt sem tudjuk, hogy egyáltalán fertőző-e.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Mu Qingfang döbbenten.
– Te is láttad a fegyverkereskedő fiát – magyarázta Shen Qingqiu. – Hosszú ideje
vigyáz Wu Chen mesterre, még sincsenek rajta fekete rongyok, a bőre ép és
makkegészségesnek látszik. Ha ez a betegség valóban ragályos, nem furcsa, hogy még
nem kapta el Wu Chen mestertől?
– Pontosan. Nagyon sajnálom, hogy ti is csapdába estetek ebben a városban – mondta
Wu Chen.
– Csak az embereket próbáltad megmenteni a katasztrófától, nincs miért bocsánatot
kérned – felelte Shen Qingqiu. Mu Qingfang eközben annyira belemerült Wu Chen üszkös
lábának vizsgálatába, mintha egyáltalán nem is érezné a bűzt. Shen Qingqiu kíváncsian
tudakolta: – Mu öcsém, találtál valami érdekeset? Tudsz készíteni rá gyógyszert?
Mu Qingfang megrázta a fejét.
– Ez nem tűnik ragálynak, sokkal inkább… – hallgatott el, ahogy a körülötte álló
emberekre pillantott. – Több beteget is meg kell vizsgálnom, mielőtt végső következtetést
vonnék.
Amikor Shen Qingqiu kilépett a pincéből, azt találta, hogy a fegyverkereskedő fia vállán
egy hosszúkarddal dühösen masírozik felé.
– Mi történt, fiatalúr?
 – Valaki megint belépett a városba – dörögte Yang Yixuan. – Ezek a szirmos idióták
mind használhatatlanok. Csak a halálukba rohannak!
Ezek szerint a Szeszélyes Szirmok Palotája újabb erősítést (vagy újabb adag
hullajelöltet) küldött. A fiú akkorára fújta fel az arcát, mintha gombócot rejtegetne a
pofazacskójában, és ettől Shen Qingqiunak kedve támadt ugratni.
– Fiatal barátom, egész ügyesen harcolsz. Volt tanárod?
Yang Yixuan nem válaszolt. Shen Qingqiu pedig így folytatta:
– Keresd meg azt a jóembert, aki ma a vízbe dobott. Nagyon erős fickó. Ha párszor
összeakaszkodsz vele, abból többet tanulhatsz, mint bármelyik tanártól.
Ezt hallva Yang Yixuan otthagyta Shen Qingqiut, és futásnak eredt. Shen Qingqiu
hangulatát egyből feldobta, hogy fejfájást okozhatott Liu Qinggének.
Sétált néhány lépést, és befordult egy sarkon, de azonnal meg is torpant, ahogy
meglátta az előtte kibontakozó jelenetet.
A városban alig volt élet, minden ajtót és kaput szorosan zárva tartottak. De azoknak,
akiknek soha nem volt fedél a fejük fölött, most sem volt hová menniük, ugyanúgy az utcán
gyülekeztek. Amíg az utakat hintók, lovak és járókelők töltötték meg, a hajléktalanok féltek
elődugni a képüket, de az üres városban már nem volt mitől tartaniuk: felállítottak egy nagy
üstöt, tűzifát gyűjtöttek alá, és vizet forraltak, páran pedig épp egy ki-tudja-honnan-lopott
csirkét toklászoltak. Mindenkit fekete rongyok borítottak. Amikor észrevették Shen
Qingqiut, aki meglehetősen kirítt a tömegből, úgy néztek rá, mintha egy élőholtat látnának.
Végül is mostanában meglehetősen sok tiszteletet parancsoló kultivátor vonult be a
városukba, aki állította, hogy majd ő megmenti őket. És mi haszna volt? Még náluk is
gyorsabban halt meg mind!
A szakács megkongatta az üstöt.
– Kész a leves! Gyertek, szedjetek!
A közelben tetvészkedő semmittevők közül sokan morogva keltek fel, és tálakkal a
kezükben gyülekeztek az edény köré.
Ez a ragály az egész város életét felforgatta, így a spontán közös étkezés valóban életet
menthetett.
Muszáj mielőbb megtalálni a ragály eredetét, határozta el Shen Qingqiu csendben,
ahogy sarkon fordult, és szembetalálta magát egy felé tartó koldussal. Az idős nő botra
támaszkodott, alakja meggörnyedt. A keze annyira remegett, hogy majd’ elejtette a tálkát,
amit szorongatott.
Shen Qingqiu azonnal félreállt az útjából, de a másik talán az éhség és az öregkor miatt
túl gyenge volt; megbotlott, és nekiütközött.
Shen Qingqiu felsegítette.
 – Bocsánat... elnézést... öreg vagyok, és zavart – motyogta az idős nő, majd gyorsan
elsétált mellette; valószínűleg attól félt, hogy az összes leves elfogy, mire odaér.
Shen Qingqiu még két lépést tett, majd hirtelen megtorpant.
Valami nem stimmelt.
Az idős nő úgy nézett ki, mintha egy gyenge szellő elsodorhatná, de amikor a testük
egymásnak csapódott, olyan nehéznek tűnt, mint egy felnőtt férfi!
Visszafordította a fejét, azonban a forró levesért tülekedő emberek tömegében nyoma
sem volt annak az idős nőnek, akit az imént látott.
Balra egy sikátor nyílt; Shen Qingqiu arra pillantott, és még éppen elkapta egy púpos
sziluett villanását.
Bassza meg, ezzel a sebességgel lehagyna egy futót 100-as gáton! Még hogy öreg nő!
Biztosan vak vagyok!
Shen Qingqiu utánaeredt. Nem csoda, hogy nem vette észre egyből, hogy valami
hibádzik. A nő gyanús volt ugyan, de Jinlan városában jelenleg mindenki ugyanilyen
furcsán festett a fekete rongyokban, betegségtől görnyedt háttal!
Az üldözés közepette Shen Qingqiu hirtelen viszketést érzett a tenyerén, és felemelte
a kezét, hogy megnézze, mi történt.
Biztosan valami átok sújtja a jobbját! Itt szúrta meg Mennyei Pöröly Testvér tüskéje, és
most a ragály is itt érte. Vörös foltok kezdtek növekedni a tenyerén! Jobban belegondolva
ezzel a kezével kattintott először arra az ostoba regényre, A büszke démoni kultivátorra
is. Bárcsak levághatná a fenébe, áhhhh!!!
Shen Qingqiu léptei lelassultak, ahogy a sérülése egy pillanatra elterelte a figyelmét.
De amint összeszedte a gondolatait, kardenergiát érzékelt valahonnan a feje fölül.
Támadásra készen nyitotta ki a legyezőjét.
– Ki vagy? – kiáltotta el magát.
Az egyik közeli tetőről hirtelen elé ugrott valaki. A páros egy hosszú pillanatig csak
bámult egymásra, végül Shen Qingqiu szólalt meg előbb.
– Gongyi Xiao? – csúszott ki a száján.
Az ifjú azonnal leengedte a kardját, és meglepett örömmel válaszolt:
– Shen mester?
– Én vagyok az – felelte Shen Qingqiu. – Te mit keresel itt? – kérdezte, de azonnal
eszébe jutott, hogy Yang Yixuan korábban azt mondta, a Szeszélyes Szirmok Palotájának
több embere a föld alatti folyón keresztül lépett be a városba; bizonyára velük érkezett
Gongyi Xiao is. – A Szeszélyes Szirmok Palotája küldött, hogy vezess egy csapatot a
városba, és derítsétek ki, mi történt?
 – Valóban azt a parancsot kaptuk, hogy vizsgáljuk át a várost, de... a vezető nem én
vagyok.
Shen Qingqiu furcsállta a dolgot. Gongyi Xiao volt a Szeszélyes Szirmok agg
palotamesterének kedvenc tanítványa. Mielőtt Luo Binghe megjelent volna,
hallgatólagosan mindenki egyetértett abban, hogy ő lesz a következő vezető, még az agg
palotamester egyetlen lánya is fülig szerelmes volt belé. Valahányszor a tanítványok
feladatot kaptak, ő irányította a csapatot. Luo Binghén kívül – akit természetesen
legyőzhetetlenné tett a főszereplő kisugárzása – ki lophatta el a pozícióját?
Sajnos Shen Qingqiunak nem volt ideje sokáig lamentálni ezen a kérdésen.
– Érjük utol – mondta.
Gongyi Xiao határozottan bólintott, és a páros egyszerre rugaszkodott előre.
A púpos alak berontott egy háromemeletes épületbe. A bolt gyönyörű volt, a púder
mindent átható illata még az ajtón kívül is érződött – valamikor bordélyház lehetett. Most
azonban nem csilingelt odabent buja kacagás, semmi jele sem volt az életnek. A kitárt
kapu egy sivár, nyomasztó nagyteremre nyílt.
Lélegzetüket visszafojtva, éberen lépték át a küszöböt.
A nagyterem székeit és asztalait felforgatták, minden szétszórva hevert. Shen Qingqiu
jelentőségteljes pillantást vetett Gongyi Xiaóra.
– Váljunk szét, és kutassuk át a helyet! Te nézd meg a bal oldali hálókat, én megyek
jobbra.
Shen Qingqiu a legyezője segítségével lökte be a legközelebbi ajtót. Az ágyon egy alak
feküdt. Ettől egy pillanatra éberen dermedt meg, de egy másodperccel később azonnal el
is párolgott a feszültség a tartásából.
Csak egy csontváz volt, amely díszes ruhát viselt, a fejét gyöngy és jáde ékesítette.
Méltóságteljes pózban feküdt az ágyon. Valószínűleg a bordély egyik kurtizánja lehetett,
aki tudta, hogy eljött az ideje, ezért felöltözött a legszebb ruhájába és kicsinosította magát,
majd álmában találkozott a halállal. Talán a nők természetének része, hogy még
halálukban is a legszebbek akarnak lenni. Shen Qingqiu szomorúan sóhajtott fel, majd
kihátrált a szobából, és becsukta az ajtót.
Sok szoba állt egymás mellett, mindben elegáns ruhába öltözött nők holttestei feküdtek.
Úgy tűnt, hogy ebben a bordélyházban aratott a halál. Shen Qingqiu éppen a hatodik szoba
ajtaját készült belökni, amikor a második emeletről mozgást és emberi hangokat hallott.
A páros Shen Qingqiu vezetésével felsietett a lépcsőn. Még mindig a fokokon álltak,
amikor hirtelen meghallotta egy ifjú szelíd hangját.
– Nem tesz semmit.
 Csak három egyszerű szó volt, de mintha villám csapott volna Shen Qingqiuba. Olyan
erősen szorított rá a legyezőjére, hogy az megreccsent a markában.
Egy pillanatra még a lélegzete is elállt.
A lépcső tetején torpant meg, de innen is tökéletesen belátott a második emeleti folyosó
végén álló hálóba. A Szeszélyes Szirmok Palotájának egyenruhájába öltözött tanoncok
egy ifjú körül tolongtak.
A fiatalember, aki éppen felé sétált, fekete ruhát viselt, a vállán egy egyszerű, dísztelen
hosszúkard függött, az arca fehér volt, akár a jáde, a szeme pedig hideg fénnyel csillant,
akár a csillagok.
Bár meglehetősen sokat nőtt, és egészen más kisugárzása lett, mint gyerekkorában,
Shen Qingqiu ezer közül is megismerte volna ezt az arcot. Az arcot, amely tökéletesen
illett egy romantikus regény borítójára!
Ezzel egy időben felcsendült egy rég elfeledett, Google Translate-szerű géphang,
amely sebesen kezdte sorolni az üzeneteket a fejében.
[Üdvözöllek! A rendszert sikeresen aktiváltuk!]
[Univerzális aktiváló kulcs: Luo Binghe.]
[A rendszerteszt eredménye: A központi energiaforrás normálisan működik, a
Rendszer jó állapotban van.]
[Hibernációs üzemmód vége. Normál üzemmód aktiválva.]
[A frissítés letöltése és telepítése befejeződött.]
Várj egy percet, mi a fasz?! Te tényleg frissítettél?
[Köszönjük, hogy minket választottál!]
Kérem vissza a pénzemet!
 33. fejezet – Mester és tanítvány újra együtt 2.

Shen Qingqiu torka elszorult és a teste mozdulatlanná dermedt, ahogy az ismerős, és

mégis oly’ idegen fiatalemberre nézett.
Nem öt év után kellett volna visszatérnie?
Nem kéne Luo Binghének még a kénköves pokolban küszködnie az életben
maradásért, és szörnyetegeken éleznie a kardját?
Miért történik minden két évvel korábban, mint kéne?
Hova ez a rohanás? Ha nem szánsz elég időt a felkészülésre, ki tudja, mi lesz a vége,
Bing-bratyó!
Shen Qingqiu szíve szerint hátraarcot vett volna, hogy lesiessen a lépcsőn,
elmeneküljön Jinlan városból, és kifusson az egész átkozott világból, azonban ahogy
megfordult, Gongyi Xiao elállta az útját.
– Mi a baj, Shen mester? Miért fordultál hirtelen vissza?
...Látom, Gongyi úrfi, halvány gőzöd sincs, hogy kell olvasni a jelekből, és mikor kell
befogni a szádat!
– Mentorom? – csendült fel a háta mögött egy gyengéd hang.
Shen Qingqiu nyaka megmerevedett, ahogy lassan visszafordította a fejét.
Egyszerű mozdulat volt, mégis úgy érezte, mintha a koponyája öt mázsát1 nyomna. Luo
Binghe tökéletes arca az ő szemében jelenleg félelmetesebb volt, mint bármi más a
világon.
Ami még ennél is rémisztőbb, hogy ezen az arcon most nem fagyos kifejezés, nem
késéles mosoly ült, hanem csontbavájóan mély gyengédség és kedvesség.
A fenébe is, így még ijesztőbb!
Az eredeti regényben minél kedvesebben mosolygott Luo Binghe, annál kegyetlenebbül
pusztította el végül az ellenfelét. Ez egyáltalán nem tréfadolog!
Shen Qingqiu megdermedt a lépcső tetején, se föl, se le nem volt út. Felállt a szőr a
hátán, ahogy Luo Binghe lassan közelebb lépett.
– Hát tényleg te vagy az, Mentorom? – súgta halkan.
A fiú hangja könnyed volt és cirógató, de Shen Qingqiu úgy érezte, mintha minden
egyes elsuttogott szavára bungee jumpingozna egyet a szíve a mellkasában, és mintha a
léptének minden egyes döndülése egy vödör jeges vizet zúdítana a nyakába.

1
Eredetileg ezer jin – 1 jin nagyjából fél kilónak felel meg.
 Máris a feje fölött lebegett a hóhér pallosa, sőt készült lecsapni.
Shen Qingqiu elhatározta, hogy lesz, ami lesz. Összeszedte magát, és kihúzta a hátát.
Az erek halványan kidudorodtak a kézfején, ahogy jobbjával megszorította a legyezőjét,
míg baljával rántott egyet zöld felöltőjének hosszú ujján, majd felemelte a lábát, és végül
a második emeletre lépett.
Amint felért, kedve támadt sírva fakadni.
Amikor a Halhatatlanok Szövetségének Tanácskozásán utoljára látta Luo Binghét, még
egyenesen a szemébe tudott nézni. Most viszont Shen Qingqiunak enyhén fel kellett
emelnie a fejét, hogy a tekintetét a fiú tekintetébe fúrhassa, és ez már önmagában porrá
zúzta a tekintélyét!
Szerencsére Shen Qingqiu sokéves tapasztalattal rendelkezett abban, hogy adja a
távolságtartó mestert. Akármilyen rémült vagy zavarodott volt is lélekben, a hűvös, nyugodt
arckifejezés már ráforrt a képére.
Hosszú idő elteltével fájdalmasan préselte ki a torkán a mondatot:
– … Mégis mi folyik itt?
Luo Binghe úgy mosolyodott el, mintha esze ágában sem lenne válaszolni. Azonban
meglepő módon a Szeszélyes Szirmok Palotájának tanoncai, akik eddig a háta mögött
várakoztak, most óvón léptek elé.
Shen Qingqiu csak ekkor fedezte fel, hogy a tanoncok furcsán viselkednek.
Shen Qingqiu komoly, tekintélyes nagymesternek számított, a nevét mindenki ismerte
és elismerte. De a tanoncok általában még egymással is tisztelettel viselkedtek, és csak
ritkán voltak szándékosan gorombák. Úgy tűnt azonban, hogy a Szeszélyes Szirmok
Palotájának fiatal kultivátorai kifejezetten ellenségesek vele. Mindegyikük szűk szemmel
nézett rá, és néhányan még a fegyverüket is előhúzták. Ráadásul miközben ezek a
tisztességes tinédzserek úgy védelmezték Luo Binghét, mint egy rablóbanda a
nagyfőnökét, és készen álltak harcba szállni érte, mint valami démoni csatlósok, akik ölnek
vagy akár gyújtogatnak is, ha a vezetőjük azt mondja, a fiú végig nyugodtan állt egy
helyben...
Már elnézést, gyerekek, de nem néztétek el a házszámot? Jobban is
megválogathatnátok, kihez szegődtök testőrnek. Szerintetek a mögöttetek álló ember
védelemre szorul? Már az is csoda, hogy eddig nem akart senkinek ártani. Aki igazán
védelemre szorul, az én vagyok! Én!
A feszült hangulatot látva Gongyi Xiao megpróbált közbelépni.
– Tegyétek le a kardot, hol a jómodorotok? – csitította őket.
 Erre mindenki visszafogta magát valamelyest, és azok, akik kardot rántottak, most
visszacsúsztatták a pengéjüket a hüvelyébe, de Shen Qingqiuval szemben ugyanolyan
ellenségesek maradtak.
Nem csoda. Egyáltalán nem csoda, hogy ezúttal nem Gongyi Xiao vezette a csapatot.
Régen egyik tanonc sem mert volna így viselkedni a Palota legelismertebb tanítványa előtt.
De most itt volt Luo Binghe, aki a sötét útra lépése után első osztályú manipulátor lett, és
természetesen mindennek körülötte kellett forognia. Tízezer év alatt sem vehetné el tőle
senki a vezető címét.
Akárhogy törte a fejét, Shen Qingqiu egyszerűen nem tudott rájönni, mikor állhatott át
Luo Binghe a Szeszélyes Szirmok Palotájához. Az eredeti regény cselekménye szerint
erre csak két év múlva kellett volna, hogy sor kerüljön!
A két oldal egy darabig dermedten állt, amikor végül egy, a Szeszélyes Szirmok
Palotájának libasárga egyenruháját viselő, gyönyörű lány lépett ki oldalról.
– Ennél fontosabb dolgunk is van – szipogta. – Luo bátyánk… Luo bátyánkat
megsebezte az a nyomorult. Először neki kéne segítenünk!
Shen Qingqiu csak ekkor vette észre, hogy a sarokban egy emberi alak fekszik: a lény
volt az, amelyik idős nőnek adta ki magát. Újra megnézte magának Luo Binghét, és
észrevette, hogy az ingujját kardenergia gyalulta le, így kilátszott alóla a karjának egy kis
része.
Luo Binghe bőre sápadt volt, így a vörös foltok szinte világítottak a csuklóján.
Öntudatlanul csúszott ki a száján:
– Megfertőzött?
Luo Binghe rápillantott, majd megrázta a fejét.
– Ez csak egy apró seb. A lényeg, hogy mindenki jól van.
Amilyen figyelmesen és önzetlenül viselkedett a fiú, Shen Qingqiu egy pillanatra szinte
elhitte, hogy még mindig ugyanaz az ártatlan kisbárány áll előtte, aki régen folyamatosan
a sarkában loholt.
De a Szeszélyes Szirmok Palotájának tanítványai értettek hozzá, hogyan forrázzák le.
– Talán nem ezt akartad? Most biztosan boldog vagy, Shen mester, hogy Luo bátyánkat
megfertőzte a ragály! – mondta az egyikük gúnyosan.
Shen Qingqiu komolyan gondolkodni kezdett, vajon mikor és hol sértette meg az egész
Szeszélyes Szirmok Palotáját.
Gongyi Xiao szégyenkezve nézett Shen Qingqiura, majd a társaihoz fordult.
– Hallgassatok el mindannyian – suttogta.
Shen Qingqiu híres nagymester volt, így nem alacsonyodott le annyira, hogy nekiálljon
jelentéktelen kölykökkel vitázni, akiket agymosott a főszereplő. Közömbösen ejtette le a
kezét, így a ruhája ujja eltakarta a kézfejét, amin mostanra neki is vörös foltok jelentek
meg az idős nővel való találkozás mementójaként.
A hímlőhelyes tanítvány, aki az imént beszélt, most, hogy összeszidták, duzzogva
szorította össze a száját. Qin Wanyue szomorúan így folytatta:
– Ez mind a mi hibánk. Ha nem védtél volna meg minket, Luo testvér, akkor mind...
Shen Qingqiu már nagyjából megfejtette, mi ez a ragály, ami a városban terjed, és a
fiatalságát, na meg az erre a több-mint-húsz-millió-szavas regényre elvesztegetett,
idegőrlő éveit tette volna rá, hogy két dolog biztos. Először is, egy ilyen kevert családból
származó szentséges démonnak, mint Luo Binghe, ez a kis méreg kábé olyan, mint a
sóoldat vagy a glükóz: fájdalommentes, sőt talán még egészséges is.
Másodszor, ha Luo Binghe hagyta, hogy mások hátráltassák, és megsérült, miközben
megvédte őket, akkor biztos, hogy ezt az egészet előre eltervezte! Hiszen közismert,
hogyan lehet a leggyorsabban jó véleményt kivívni magunkról!
Shen Qingqiu nézni sem bírta a Szeszélyes Szirmok csapatának gyászos hangulatát.
Amit még ennél is rosszabbul viselt, az a csendes farkasszemezés volt Luo Binghével –
mintha mindketten a másiktól várnák, hogy előbb szólaljon meg.
Megacélozta magát, és úgy döntött, inkább végzi a dolgát. Rá se nézett a fiúra,
egyenesen az öreg nő holttestéhez lépett, előhúzta a Szolgálatkészt, és néhány vágással
cafatokra vagdalta a fekete ruháját, így a rongyok alatt feltűnt a teste.
Igaza volt.
Első pillantásra az alak hétköznapinak látszott, és még azt is nehéz volt megállapítani,
hogy férfi vagy nő, de nem ez volt benne a megdöbbentő.
Hanem az, hogy a bőrének skarlátvörös színe volt, mintha az egész testét forrásban
lévő vízbe merítették és megfőzték volna, pedig a holttest nem mállott szét, mint a főtt hús;
teljesen ép maradt.
– Ez egy Magvető – állapította meg Shen Qingqiu.
A Magvető egy démoni hivatás volt. Shen Qingqiu a legegyszerűbben úgy írta volna le,
hogy ők látják el élelemmel a démonokat, ők a Démoni Világ gazdái és földművesei.
Földrajzi és etnikai okokból kifolyólag a Démoni Világ számos teremtményének, köztük
néhány különösen hardcore, démoni mágiát űző embernek is sajátos fizikai szükségletei
voltak. Egészen pontosan rohadt dolgokat ettek, minél rohadtabb volt az étel, annál jobb,
ha már a nyüvek is megtelepedtek benne, még táplálóbb.
De hol találni ennyi rohadt ételt?
Itt jöttek képbe a Magvetők.
Bármely nem démoni élőlény teste, amelyet megérintettek és amelybe elvetették a
magjukat, rövid időn belül rohadni kezdett. Régen a Démoni Világban nemesi udvaraiban
például kifejezetten népszerűek voltak az olyan lakomák, amelyhez összefogdostak száz
élő embert, bezárták őket egy ólba, mint a disznókat, és közéjük eresztettek egy Magvetőt.
Hét nap múlva, amikor már eléggé elrohadt az emberek teste, kinyitották az ól ajtaját. A
démonok pedig vagy kiengedték a még mozogni képes áldozatokat és levadászták a
vacsorát, vagy ott helyben fogyasztották el a készre érlelt embereket.
Ez a furcsa étkezési szokás kifejezetten undorító volt. De természetesen az ősi
Szentséges Démonok, amelyek közé Luo Binghét is lehetett sorolni, a démoni faj
legelegánsabb és legrégebbi vérvonalához tartoztak. A Démoni Világ afféle nemeseinek
számítottak. Nem is lehetett egy lapon emlegetni őket a Démoni Világ hétköznapi
polgáraival, és így nem vették ki a részüket ebből a furcsa szokásból sem. Különben
lehetett volna Luo Binghe akármilyen jóképű és karizmatikus, a lányok akkor sem tudták
volna feldolgozni a bizarr szokásait. Gondoljunk csak bele, milyen érzés lehet megcsókolni
valakit, aki az előbb rohadt húst evett. Hahaha!
Mivel ez a szakma visszataszítóan emberellenes volt, szörnyű haragot váltott ki az
Emberi Világ kultivátoraiból, akik hadjáratot indítottak a Magvetők kiirtására, melynek
során sok névtelen hős tette kockára az életét, és sokan oda is vesztek. Kevesebb mint
tíz éven belül a Magvetők szinte teljesen kihaltak, és még a Démoni Világban is alig
lehetett találni belőlük, így nem volt szokatlan, hogy a fiatal tanoncok és a hétköznapi
kultivátorok sosem hallottak róluk. Shen Qingqiu viszont úgy falta a Tiszta Nyugalom
Csúcsának széthányt iratait, mint a fantasy regényeket, úgyhogy ő természetesen tudta,
mi ez.
Csak sajnos senki nem értékelte a briliáns megfejtést, amivel előállt.
– Ezek szerint már Shen mester is hallott ezekről a Magvető nevű démoni förtelmekről?
– kérdezte udvariasan Qin Wanyue. – Luo bátyánk is rájött már, mik ezek. Éppen az előbb
mesélt nekünk róluk.
Ahogy befejezte, a Szeszélyes Szirmok Palotájának többi tanoncával egyetemben
rajongó pillantással nézett fel Luo Binghére, mintha a fiú arca arany fénnyel ragyogna.
Na tessék! Ez lenne a legendás "bármit mond a főszereplő, mindenki más IQ-ja a béka
segge alá zuhan a közelében” hatás?!
Luo Binghe Shen Qingqiura pillantott, és kissé elmosolyodott.
– Mindent, amit tudok, a Mentoromtól tanultam.
... Az a félelmetes, hogy egy pillanatra még Shen Qingqiu is úgy érezte, hogy a fiú arca
lágy fénnyel izzik!
Shen Qingqiu nem akart több időt elvesztegetni ebben a kellemetlen hangulatban. Mivel
a Szeszélyes Szirmok Palotája végzett a Magvetővel, ők dönthették el azt is, mihez
kezdenek a holttesttel.
 – Ha így áll a helyzet, kölcsönkérhetjük a tetemet, hogy megvizsgálhassuk? Hátha Mu
öcsém talál valami nyomot, és elő tud állítani egy olyan gyógyszert, ami mielőbb megállítja
a járványt – mondta Shen Qingqiu.
Luo Binghe bólintott.
– Minden úgy lesz, ahogy szeretnéd, Mentorom. Később a tanoncod elviszi hozzátok a
tetemet.
Shen Qingqiunak felállt a hátán a szőr a megszólítástól. Végre megértette, milyen érzés
volt az eredeti könyvben, amikor Luo Binghe álságos mosolyával találta szemben magát
az ember. Meglebbentette a ruhaujját, majd lendületesen hátraarcot vett, és egy szó nélkül
távozott. Még mindig sokkos állapotban volt, mikor kilépett a néptelen épületből. Szinte
szédült és a lába össze-összeakadt. Gongyi Xiao utána sietett. Látta, hogy Shen Qingqiu
arca sápadt és zavart.
– Shen mester, nagyon sajnálom – mondta aggodalmasan. – Természetesen tudtam,
hogy Luo bátyám a Szeszélyes Szirmok Palotájában tartózkodik, de a palotamester
szigorúan megtiltotta, hogy bárki kívülállónak eláruljuk. Kirúgással fenyegette azt, aki
megszegi a tilalmat, így nem mondhattam el az igazat.
– Csak azt áruld el, mikor és hogyan került Luo Binghe a Szeszélyes Szirmok
Palotájába! – ragadta meg őt Shen Qingqiu.
– Qin húgom volt az – felelte Gongyi Xiao. – Múlt évben talált rá Luo bátyánkra a
folyóparton. Súlyosan megsérült és eszméletlen volt, így megmentette és visszahozta a
Palotába.
Tavaly. Ezek szerint alig egy év alatt sikerült kitúrnia Gongyi Xiaót a pozíciójából. Úgy
tűnt, hogy Luo Binghe nemcsak korábban látott hozzá a Szeszélyes Szirmok Palotájának
elfoglalásához, hanem hatékonyabb is volt, mint az eredeti regényben. Szegény Gongyi
Xiao pedig máris egy nyomorult mellékszereplővé alacsonyodott, akinek az a sorsa, hogy
a főszereplő mindig lekörözze!
– De miután megmentettétek, miért nem tért vissza az Égig Érő Hegységhez? –
tudakolta Shen Qingqiu.
Gongyi Xiao egy darabig Shen Qingqiu arcát tanulmányozta, majd óvatosan így szólt:
– Miután magához tért, Luo bátyám sohasem említette a múltat, és amikor elbúcsúzott
tőlünk, arra kért minket, hogy… tartsuk titokban a hollétét. Úgy tűnt, vándorolni készül a
világban. A palotamester nagyra becsüli Luo bátyámat, ezért lelkesen marasztalta. Bár
nem nevezi őt a mentorának, de a palotamester már most is úgy bánik vele, mintha az
utódjának tekintené.
Szóval ez történt.
 Nem csoda, hogy a Szeszélyes Szirmok Palotájának tanítványai olyan ellenségesen
viselkedtek vele. Luo Binghe előadta nekik a „szegény, eltiport fehér lótusz, aki némán tűri
a szenvedést” című magánszámát. Az emberek könnyen kikövetkeztetik, miért nem akar
visszatérni a klánjába. Vagy az Égig Érő Hegység követett el ellene valamit, vagy Shen
Qingqiu nem bánt jól vele. Talán még amögött is súlyos titok lappang, hogy a Halhatatlanok
Szövetségének Tanácskozásán a halálhírét keltették.
Luo Binghe tényleg nagyon értett a manipuláláshoz. Abból kiindulva, milyen vakon és
engedelmesen követték, Luo Binghe máris előkelő státuszra tehetett szert a Szeszélyes
Szirmok Palotájában.
De milyen helyzet ez már?! Az A klán tanonca ellátogat a B klánba, erre az egész klán
szinte könyörög neki, hogy maradjon, és elrejtik a másik klán elől – ebben gyakorlatilag
semmi logika nincs. Úgy fest, bármi lehetséges, ha te vagy a főszereplő!
Shen Qingqiu hallgatott. Gongyi Xiao ezt úgy értelmezte, hogy szomorú és csalódott.
Kiderült, hogy a kedvenc tanonca mégsem halt meg, de ahelyett, hogy visszatért volna
hozzá, inkább úgy döntött, hogy világot lát. Nem csoda, hogy így elkámpicsorodott.
– Shen mester, ne bánkódj – vigasztalta. – Talán Luo bátyámnak csak rendeznie kell
magában néhány dolgot. Eddig soha nem hagyta el a Szeszélyes Szirmok Palotáját, de
most, amikor megtudta, hogy te is részt veszel a mentésben az Égig Érő Hegység
csapatában, ő maga kérte, hogy hadd jöjjön ide, úgyhogy lehet, hogy kezdenek jobbra
fordulni a dolgok. Ami pedig az öcséimet és húgocskáimat illeti… valószínűleg félreértettek
valamit veled kapcsolatban, mester. Remélem, nem veszed a szívedre a viselkedésüket!
Shen Qingqiu szíve elfacsarodott. Hiába dolgozott évekig keményen, hogy pozitív
imázst építsen magának, Binghe egy pillanat alatt gond nélkül befeketítette. És
meglehetősen alapos munkát végzett.
De jobban belegondolva nem is volt ez befeketítés, hiszen nem érték igaztalan vádak:
valóban a Végtelenmély-szakadékba lökte a tanítványát!
Még ő sem talált mentséget a tettére!
– És mi a helyzet veled? Te nem értetted félre? – kérdezte Shen Qingqiu.
Gongyi Xiao egy pillanatra meglepődött, majd így felelt:
– Bár nem tudom, mi történt pontosan a Veszély-szurdokban, biztos vagyok benne,
hogy soha nem próbálnál ártani a saját tanítványodnak, mester.
Gongyi Xiaónak eszébe ötlött a találkozásuk a Gyöngyharmat Erdőben, amikor Shen
Qingqiu száján véletlenül kicsúszott a tanítványa neve, vagy hogy milyen gyengéden
nézett arra a szörnyetegre a barlangban. Shen Qingqiu eközben arra gondolt, hogy „nem
csoda, hogy megértjük egymást, hiszen mindketten csak mellékszereplők vagyunk,
akiknek az a végzete, hogy a legyőzhetetlen főszereplő eltapossa őket”. Tehát mindkét fél
elérzékenyült. Miközben ők elmerültek a saját szentimentális gondolataikban, utolérte őket
a Szeszélyes Szirmok Palotájának csapata.
Shen Qingqiu véletlenül hátrapillantott, és látta, hogy Luo Binghe őt nézi.
Shen Qingqiu teljesen kimerült ezalatt a rövidke negyedóra alatt, mióta újra találkozott
a tanoncával. Úgy érezte magát, mint egy apró csónak a viharos tengeren. Bár Luo Binghe
valamivel távolabb állt, messziről is látta az illedelmes mosolyt az arcán. A fiú sötét szeme
azonban olyan éles pillantást vetett Shen Qingqiura, hogy a férfi teljesen megdermedt tőle.
Most meg mi bajod van Bing-bratyó? – Miért zavar, ha két jelentéktelen mellékszereplő
beszélget egymással és ápolja egymás lelkét?
Amikor Shen Qingqiu visszaért a Jin Zi fegyverboltba, már az ajtóban hallotta, hogy
odabenn áll a bál. Az egész Liu Qingge hibája volt. Ő felelt a munka oroszlánrészéért,
vagyis neki kellett összefogdosni a tesztalanyokat Mu Qingfang számára, amihez hozzá is
látott, amint elváltak. Csakhogy a városban élők már így is pánikoltak, és senki nem akart
együttműködni velük. Mivel nem értek rá ezzel foglalkozni, Liu Qingge nem tehetett mást,
mint hogy erővel kényszerítse őket. Ráadásul soha nem is volt kifejezetten türelmes és
kompromisszumkész ember. A stílusa tökéletesen megfelelt az Ezer Tusa Csúcs
hagyományainak: egyszerűen kiment és összefogdosta az első útjába kerülő embereket.
Tucatnyi nagydarab férfit gyűjtött be, majd az előcsarnok mögötti kovácsasztalhoz kötözte
őket. Ez lett mostanra Mu Qingfang kutatóműhelye és kísérleti laborja. A csapatnyi nagyra
nőtt férfi pedig hangosabban visított, nyöszörgött, sírt és könyörgött, mint a nők.
Ahogy Shen Qingqiu megérkezett, a föld alatti raktárban elmesélte a többieknek a
váratlan fejleményeket. Azt egyelőre nem említette, hogy ő is megfertőződött.
Wu Chen mester újra amitabházni kezdett.
– Hála nektek, kultivátor társaim az Égig Érő Hegység klánjából! Végre haladunk!
– Attól tartok, hogy ez nem ilyen egyszerű – felelte Shen Qingqiu. – A fertőzött emberek
nem tudják átadni egymásnak a kórt. És az Égig Érő Hegység ősi könyvei szerint egy
Magvető egyszerre legfeljebb háromszáz embert tud megfertőzni. Egy ekkora városban
több Magvetőnek is lennie kell.
Liu Qingge a kardmarkolatára fektette a tenyerét és felállt. Shen Qingqiu tudta, hogy ő
inkább a tettek embere, és most arra készül, hogy szó nélkül távozzon, és megkeresse a
többi Magvetőt, ezért így szólt:
– Várj! Még mondani akarok valamit.
– Mit szeretnél mondani, bátyám? – kérdezte Mu Qingfang.
Shen Qingqiu nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Egy pillanatra tétovázott, végül így
szólt:
– Luo Binghe visszatért.
 A hatás elmaradt. Eleve hármuk közül Wu Chen mester azt sem tudta, ki az a Luo
Binghe, hiszen ő a Ragyogó Virág Templomból jött. Mu Qingfanget pedig csak a
gyógyszerek és a gyógyszerészet érdekelte. Így egyedül Liu Qingge ráncolta össze
csodálkozva a homlokát.
– A tanoncod? Nem úgy volt, hogy a Halhatatlanok Szövetségének Tanácskozásán
megölték a démonok?
Shen Qingqiu nem tudta, hogyan magyarázza meg.
– ...Nem halt meg. Élve tért vissza – mondta végül, majd előrelépett és így folytatta: –
Először járőrözzünk a városban! Később részletesen elmesélek mindent.
– Rendben van – mondta Mu Qingfang. – Minél korábban végzünk a maradékkal, annál
kevesebbet kell szenvednie az embereknek. Én is visszamegyek a betegeimhez.
Amint ezt kimondta, Shen Qingqiu lelki szemei előtt megjelent Mu Qingfang ezüst
sebészeti eszközkészlete, benne szikékkel és tűkkel, amelyet a férfi mindig magánál
hordott. Kiterítve úgy festett, mint egy törvényszéki boncnok holmija. Voltak még
mindenféle címkékkel ellátott üvegcséi is, amelyeken gondosan szerepelt a szer neve és
pontos hatása. Ha jól tippelte, a kovácsasztal mellé kötözött nagydarab fickók nemsoká
olyan hangosan fognak ordítani, hogy lerepül a tető.
Shen Qingqiu szárazon nevetett fel, és követte volna Liu Qinggét kifelé a pincéből.
Azonban hirtelen akkorát dobbant a szíve, mintha több százszoros erővel verne, a
mozgása pedig lelassult.
Liu Qingge azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Mi a baj? – kérdezte.
Shen Qingqiu nem válaszolt, és megpróbálta a jobb kezébe vezetni a spirituális erejét:
gyenge szellemi energia áramlott a tenyerébe, egyetlen szikra sem pattant.
Bassza meg, pont egy ilyen kritikus pillanatban kell kicseszned velem?!
– A Gyógyíthatatlan – jegyezte meg halkan Mu Qingfang.
Liu Qingge a pulzusára szorította két ujját, aztán várt egy pillanatot, végül határozottan
egy székbe nyomta.
– Ülj le és várj meg itt!
Mire várjak? Várjam meg, hogy Luo Binghe eljöjjön értem?
– Veled megyek – pattant fel azonnal Shen Qingqiu.
Liu Qingge nem foglalkozott azzal, hogy kinek tapos a méltóságába, amikor beszél.
– Csak útban lennél – jelentette ki.
Te vagy az Ezer Tusa Csúcsának ura, egyedül elbánsz ezer másikkal! Hogy lehetnék
már útban, ha te ott vagy velem?
– Shen bátyám, bevetted időben a gyógyszeredet? – kérdezte Mu Qingfang.
 Shen Qingqiu szíve szerint az égbe kiáltotta volna, hogy: "Nem adtam fel a
gyógyulást!!!"
Ebben a hónapban egyszer sem felejtettem el időben bevenni a gyógyszeremet! Még
a magasságos Liu mestert is időben kértem meg, hogy segítsen a keringésemmel! Mégis
minek köszönhető ez a hirtelen rosszabbodás?! Tökéletesen megmagyarázhatatlan,
derült égből villámcsapás!
Ebben a pillanatban felcsendült a Rendszer hangja, és bevitte a kegyelemdöfést:
[A főszereplő elégedettsége: +100 pont.]
Menj a picsába!
Ezzel most azt akarod mondani, hogy „valahányszor Shen Qingqiu megszívja, a
főszereplő nagyon elégedett lesz”?!
– Shen bátyám, ne hajszold túl magad – szólt ismét Mu Qingfang. – Liu bátyám is a te
érdekedben mondja ezt. Nagy kárt tehet, ha olyankor erőlteted meg a tested, vagy
olyankor harcolsz, amikor a méreg belobban a szervezetedben. Itt maradsz, és pihensz!
Én pedig készítek neked gyógyszert! Amikor Liu bátyám visszatér, majd segít keringetni
az energiáidat.
Shen Qingqiu háromszor állt fel, de Liu Qingge minden alkalommal visszanyomta.
Ráadásul még Mu Qingfang is úgy beszélt vele, mintha egy engedetlen kölyköt
leckéztetne, úgyhogy végül feladta.
– Jól van. Liu öcsém, hallgass ide! A Magvető egész teste vörös, és elképesztően
fertőző. Ha valaki gyanússal találkozol, ne ronts rá felelőtlenül! Támadj távolról! Amikor
visszatérsz, azonnal gyere be a szobámba! Valami nagyon fontos dolgot kell megvitatnom
veled.
Az utolsó mondat volt a leglényegesebb, ezért a nyomaték kedvéért Shen Qingqiu
minden szót jól kihangsúlyozott.
A bajtársiasság felbecsülhetetlen érték és a barátság a legfontosabb dolog a világon.
Ugye sikerült ezt beléd nevelnem az elmúlt években? Liu mester, ne hagyj cserben,
számítok rád! Védj meg engem!
Miután a Liu-Mu páros elhagyta a pincét, Wu Chen elmélkedve így szólt:
– Halhatatlan Shen mester, nem gondolod, hogy ez igencsak furcsa? A Démoni Világ
régóta hallgat, de az utóbbi években visszatérés jelei látszanak. A legutóbbi Halhatatlanok
Szövetségének Tanácskozásán sok ritka szörny jelent meg újra az Emberi Világban.
Ezúttal pedig Jinlan városban tűnt fel egy Magvető, amely elvileg száz éve kihalt. Aggaszt,
hogy… ez rossz előjel lehet.
Shen Qingqiu ugyanígy érzett.
 – Magam is pont emiatt vagyok nyugtalan, mester. És ezek a Magvetők erősebbek, mint
az elődeik voltak. Sosem hallottam még olyan Magvetőről, akinek az áldozata nem mehet
egy bizonyos távolságnál messzebb tőle, különben csontvázzá aszik.
Sőt, Luo Binghének elvileg még két évig a Végtelenmély-szakadékban kellett volna
maradnia, mégis idő előtt kiszabadult. Ez minden csak nem jó jel!
Miután Wu Chen mester megfertőződött, a teste és a csí-keringése súlyosan
károsodott, így könnyen kimerült. Shen Qingqiu nem sokkal később segített neki lefeküdni,
majd a lehető leghalkabban kilépett a pincéből. Azért rejtegették Wu Chent az alagsorban,
hogy ne érje a napfény és ne legyen kitéve az elemeknek. Shen Qingqiu szobája ellenben
a fegyverbolt második emeletén volt. Liu Qingge még nem jött vissza. És még ha szeretett
volna, sem tudott aludni, így merengve ült az asztalnál. Luo Binghére gondolt, az ártatlan
bárányra, aki folyamatosan a nyomában koslatott, és azt hajtogatta, hogy “Mentorom,
Mentorom”, aztán a fekete lótusz Luo Binghére, akitől tetőtől talpig kirázta a hideg. És
szíve szerint kitépte volna a saját haját.
Az ég sem tudja, mennyi idő telt el, mire valaki kétszer kopogtatott az ajtón. A
koppanások nem voltak se könnyűek, se súlyosak.
Shen Qingqiu felpattant az asztaltól.
– Te vagy az, Liu öcsém? Egész éjszaka vártam rád. Gyere be!
Hirtelen kivágódott az ajtó két szárnya.
Luo Binghe lépett a szobába, határtalan sötétség követte. A háta mögött összekulcsolta
a kezét, a szája sarka kissé megemelkedett, de a szeme mintha két végtelenmély,
jéghideg tó lett volna.
Mosolyba húzott szemmel szólalt meg:
– Üdv, Mentorom.
 34. fejezet – Mint egy démoni bestia

Ó, a picsába! Itt van!

Shen Qingqiu fejében úgy bugyogtak a gondolatok, mintha egy pillanat alatt lángra
kapott volna az agya.
Bassza meg, élőben nézhetem végig a Kört!
Felmarkolta a legyezőjét, és egy fürge szökkenéssel kivetette magát az ablakon.
Ezek szerint a fiú végre lerántotta azt a hátborzongató maszkot, amit nappal viselt.
Kimutatta a foga a fehérjét, és eljött leszámolni vele!
A menekülés teljesen ösztönös reakció volt Shen Qingqiu részéről. De a sok évnyi
színészkedésnek köszönhetően eközben sem veszítette el a méltóságát. A mozdulatai
könnyedek és kecsesek maradtak. Biztosan ért földet, és egy légies rugaszkodással
elsuhant, akár egy madár.
Luo Binghe kristálytiszta hangja átszelte a levegőt, és hűvös, fesztelen nevetésként
hatolt Shen Qingqiu fülébe.
– Nappal gyengéd figyelemmel beszélgetsz Gongyi Xiaóval, este pedig lámpás mellett,
éjszakába nyúlóan várod Liu bácsikámat. Könnyen osztogatod a szereteted, Mentorom.
Akkor miért viselkedsz ilyen távolságtartóan szegény tanoncoddal?
Bassza meg, mintha minden mondattal felére csökkenne a távolság köztünk! Ez
szembemegy a fizika törvényeivel!
Shen Qingqiunak eszébe ötlött, hogy történjék bármi, először erősítést kell szerezni,
ezért mély levegőt vett, és teli torokból elkiáltotta magát:
– Liu Qingge!
Luo Binghe hangja még közelebbről hallatszott. Ezúttal kiveszett belőle minden
gyengédség, csak a hideg jókedv maradt.
– Liu bácsikám éppen el van foglalva, attól tartok, nem ér rá! Ha valami kívánságod van,
parancsolj velem, Mentorom!
Még csak az kéne!
Shen Qingqiu sejtette, hogy Luo Binghe elterelte valamivel Liu Qingge figyelmét, hogy
az ne siethessen a segítségére. Azonnal megpróbálta a lábába vezetni az összes szellemi
energiáját, hogy még gyorsabban menekülhessen.
Csak arról feledkezett meg, hogy éppen fellángolt a szervezetében a Gyógyíthatatlan!
Amikor erre rájött, már túl késő volt: mintha Shen Qingqiu vére egy pillanat alatt
megalvadt volna. Az egész teste elnehezült.
 A következő minutumban egy kéz markolt a torkába, és a háta súlyosan csapódott egy
kemény kőfalnak. A fájdalom egészen a gerincéig hatolt, és a feje zúgni kezdett.
Luo Binghe karnyújtásnyira volt tőle.
Fél kézzel szorította a falhoz Shen Qingqiut. A férfi feje akkorát csattant a
becsapódáskor, hogy egy pillanatra szinte elveszítette az eszméletét. Eltartott egy darabig,
amíg újra fókuszálni tudta a tekintetét.
A folyékony holdfényben Luo Binghe jégből és jádéból faragott szobornak látszott;
páratlanul szép volt.
A fiú közel hajolt, lassan és határozottan beszélt:
– Oly’ sok éve nem láttuk egymást, de amikor végre újra találkozunk az est aranyló
karja és a hajnal csillogó harmata között félúton2, a te szádon csak más emberek neve jön
ki, Mentorom. Elszomorítod a tanoncodat.
Képes azt mondani, hogy elszomorítom, miközben a képembe mosolyog és
vérszomjasan mered rám! Szemenszedett hazugság az egész, akárhonnan nézem!
Shen Qingqiu úgy érezte, mintha fémbilincs feszülne a nyakára, még nyelni is nehezére
esett, nemhogy beszélni.
Nagy nehezen sikerült kardpecsétet formálnia a kezével, de a spirituális energiája még
mindig akadozott, így semmi értelme nem volt a mozdulatnak. Mindegy, milyen tökéletes
pecsétet rajzolt, a Szolgálatkész nem mozdult a hüvelyében.
Luo Binghe szorítása pedig egyre erősödött és erősödött, egyre keményebben fogta a
nyakát.
Hirtelen valami villant Shen Qingqiu szeme előtt, és megjelent egy hatalmas
párbeszédablak.
A párbeszédablak teljesen máshogy nézett ki, mint a régiek. Az eddigi értesítések úgy
festettek, mint a Windows XP hibaüzenetei, ezzel szemben az új dizájn visszafogottnak,
kifinomultnak és elegánsnak hatott… De a szöveg volt a lényeg!
[Szeretnél segítséget kérni a Rendszertől abban, hogyan oldd meg ezt az apró
problémát?]
Neked ez „apró probléma”?!
Shen Qingqiu gondolatban rekedtre üvöltötte a torkát, “Szeretnék! Létezik még a
könnyű mód? Kérem a könnyű módot!”
[Hozzáférési jogok aktiválva! Szeretnéd felhasználni a kulcsfontosságú eszközt
az életben maradáshoz?]

2
Idézet a “Halhatatlan a Szarka hídnál” (鹊 桥 仙) című szerelmes versből. Teljes angol fordítás itt olvasható. De
éltünk a költői szabadsággal:)
 Shen Qingqiu szeme kidülledt a levegőhiánytól. „Milyen kulcsfontosságú eszközt? Hány
B-pontba kerül? Ki vele!”
[Az eszköz már a birtokodban van. Szeretnéd felhasználni a „hamis jáde Guanyin
medál” nevű eszközt, hogy semlegesítsd vele Luo Binghe 100 dühpontját?]
Ó, a picsába! Az egyetlen dolog, amit a nevelőanyja Luo Binghére hagyott! A hamis
jáde Guanyin medál!
Ezt az elsőrangú életmentő eszközt nem sokkal azután szerezte meg, hogy
megérkezett ebbe a világba. Hogy feledkezhetett meg róla? Az aranytojást tojó tyúk még
mindig ott lapult a hóna alatt. Rendszer, végre egyszer sikerült hasznos tippet adnod!
Szeretném, szeretném, szeretném!, gondolta, miközben a torka majdnem kettéroppant.
[Kérlek, vedd figyelembe, hogy az eszköz egyszerhasználatos, és összesen 5000
dühpont semlegesítésére alkalmas!]
Álljon meg a menet!, rántotta meg a kantárt Shen Qingqiu.
Ilyen Luo Binghe, amikor csak száz ponton van a düh-értéke? Most szórakozol velem?
Ha száz ponton ilyen kattant és erőszakos, akkor milyen, amikor ötezer pontnál jár?! El
sem akarom képzelni! De nem is ez a lényeg! – Egy olyan eszköz volt a birtokában, amivel
ötezer dühpontot lehet semlegesíteni, nem herdálhatta el száz pontra, még akkor sem, ha
az élete múlott rajta. Shen Qingqiunak szüksége volt egy kis időre, hogy az agonizálás
közben megpróbálja kitalálni, mitévő legyen!
De ha ez így megy tovább, rövid úton megfullad, vagy szétzúzzák a torkát!
Épp, amikor Shen Qingqiu végre dűlőre jutott, és készült csikorgó foggal felhasználni
az életmentő eszközt, a szorítás hirtelen enyhülni kezdett a nyakán.
Hiába is próbált volna elmenekülni. Inkább igyekezett tovább játszani a rideg mentor
szerepét. Shen Qingqiu a falnak vetette a hátát. Alig állt meg a saját lábán, egy hajszálon
múlt, hogy ott helyben térdre ne rogyjon.
Luo Binghe az előbb még majdnem megfojtotta, most viszont széles mosollyal lépett
oda hozzá, hogy támaszt nyújtson neki, mint régen, amikor kisegítette egy fogatból, vagy
nassolnivalóval kényeztette. Shen Qingqiunak annyira felállt a szőr a hátán ettől a
skizofrén viselkedéstől, hogy még ellenkezni is elfelejtett.
– Miért futottál el előlem, Mentorom? – kérdezte Luo Binghe. – A tanoncod szinte utol
sem ért.
Meg a nagy szart! Meg se kottyant neked ez a kis macska-egér játék, még csak ki sem
fulladtál!
Shen Qingqiu zihált egy darabig, végül kinyitotta a száját, és érdes hangon szólalt meg.
– Neked aztán van bőr a képeden, nem mondom! Micsoda flancos belépő! Nem félsz,
hogy valaki rájön, ki vagy valójában?
 – Miattam vagy értem aggódsz, Mentorom? – villant meg Luo Binghe szeme.
Shen Qingqiu arra gondolt, milyen érdekes egy válasz ez. Van bármi különbség aközött,
hogy miatta vagy érte?
Nem bírta ki, hogy ne kérdezzen vissza.
– Azt reméled, hogy nem árullak el?
– Ahhoz hinniük is kéne neked, Mentorom – felelte Luo Binghe lesajnálóan.
Shen Qingqiu szíve nagyot dobbant.
Ezek szerint Luo Binghe ugyanazt tervezi, mint az eredeti regényben? Tönkre akarja
tenni a hírnevét, hogy utána lassan, lépésről lépésre romlásba taszítsa? Addig akar
játszadozni vele, amíg bele nem hal?
Az eredeti Shen Qingqiut két dolog miatt lehetett elítélni: 1) mert sok fiatal lánykával és
férjes asszonnyal kezdett ki, 2) mert sok bajtársát megölte.
De miután Shen Yuan átvette a porhüvelyét, igyekezett távol tartani magát az eredeti
Shen Qingqiu hobbijaitól. Vajon Luo Binghe még így is be tudná mocskolni a jó hírnevét,
és tönkretehetné a renoméját?
[Baráti emlékeztető: természetesen], kotyogott közbe a Rendszer.
Neked pofa be! Köszönöm, nem kell emlékeztetned rá!
[Szívesen! Ez az információ nem került B-pontodba.]
Shen Qingqiu azonnal kiikszelte a felugró ablakot.
Megmasszírozta a torkát. Ahogy ott állt egy helyben, ráébredt, hogy Luo Binghe még
mindig őt figyeli, és esze ágában sincs támadni.
De mit néz?
Az elvesztegetett, külön töltött időt igyekszik bepótolni, vagy mi a fene?
[A főszereplő elégedettsége nőtt. Jutalmad: +50 pont.]
Most frissítettél, nem? Hogy nőtt hirtelen a pontszám? Ez valami bug? Rám ne fogd
később, hogy trükközök a pontokkal! Szart se csináltam, honnan jöttek ezek az
elégedettség pontok? Megtennéd, hogy egy darabig eltűnsz a képem elől?
– Mi a célod azzal, hogy visszajöttél? – kérdezte egy idő után Shen Qingqiu.
– Csak hiányzott, milyen jól bántál velem, Mentorom. Azért jöttem vissza, hogy
láthassalak.
Shen Qingqiu egyből megértette, hogy rendezni akarja a számlát.
Kettejük beszélgetése kezdett békésebb mederben folyni, és ettől Shen Qingqiu is
felbátorodott. Az arckifejezése mit sem változott, de a tenyere a kardmarkolatára siklott.
– Csak azért jöttél, hogy megölj? És mi szükség volt a Jinlan városában terjengő
ragályra? Az összes lakos „jól bánt veled”?
 A szavak, amelyek elhagyták a száját, érzékenyen érinthették Luo Binghét, mert a fiú
szeme hideg hullócsillagként villant fel, majd fakult ki, és a halvány mosoly nyom nélkül
tűnt el az arcáról.
– Te aztán tényleg engesztelhetetlenül gyűlölöd a démonokat, ugye, Mentorom? –
gúnyolódott Luo Binghe, de a hangjában elfojtott méreg vibrált.
Nem, nem igazán.
Luo Binghe összeszorította a fogát.
– Vagy mondjam inkább azt, hogy engem gyűlölsz engesztelhetetlenül?
Tessék, mindjárt jobb… Hogy mi?! Mi van?! Shen Qingqiunak a szava is elakadt. Ő ilyet
soha nem mondott!
Luo Binghe hirtelen tett felé egy lépést, Shen Qingqiu arckifejezése pedig megfeszült,
ahogy elhátrált. Csakhogy a háta mögött fal állt. Nem volt hova menekülnie.
A tekintetük találkozott. Luo Binghe rájöhetett, hogy túlzottan elragadták az érzelmei,
mert egy pillanatra lehunyta a szemét, és csak pár másodperccel később nyitotta ki újra.
– Mentorom, hát tényleg azt hiszed, hogy a származásom miatt előbb-utóbb városokat
fogok lemészárolni és porig égetni, vagy országokat taposok el?
Shen Qingqiu erre nem tudott mit felelni.
Ha lett volna nála egy nyomtatott példány A büszke démoni kultivátorból, már a fiú
arcába vágta volna.
Egyik csapást követte a másik! Annak a húszmillió szavas szörnyűségnek a második
fele másról sem szólt, csak Luo Binghe pusztításairól! Nemcsak városokat mészárolt le,
és égetett porig, meg országokat taposott el, de akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy
annyiszor hangzott el, hogy „egy teremtett lelket sem hagyott életben”, hogy a kifejezés
teljesen elveszítette drámai hatását.
Luo Binghe látta, hogy Shen Qingqiu némán süti le a szemét, és ezt igennek vette.
– Akkor miért mondtad nekem, hogy nem szabad túl sok hangsúlyt fektetni a fajra –
sziszegte –, meg hogy nincs olyan, hogy valakinek ne lenne helye az ég alatt? Ezek csak
hangzatos szavak voltak?
Az arca elsötétült, a szemöldöke közé harag kúszott. Hirtelen csapott le, miközben azt
kiáltotta:
– Képmutató!
Shen Qingqiu készült a támadásra, így gyorsan reagált, és sikerült kitérnie a csapás
elől. Ahogy oldalra pillantott, látta, hogy a falban, ott, ahol az imént még a feje volt,
hatalmas lyuk tátong.
 Bár mindig is tisztában volt vele, hogy Luo Binghe viselkedése meg fog változni, amikor
visszatér a Végtelenmély-szakadékból, nem gondolta, hogy ilyen gyökeres, 180 fokos
fordulatot vesz majd. Az nem kifejezés, hogy szeszélyes lett!
Hiába tudta előre, mi a regény vége, mégis más volt a saját szemével látni azt, hogy
így kifordul magából valaki, akit egykor jól ismert. Főleg mivel lényegében minden teljes
egészében az ő hibájából történt!
Úgy tűnt, Luo Binghe nem akarta igazán megütni. Miután kitöltötte a dühét a falon, kicsit
lehiggadt. Félrebiccentette a fejét, és Shen Qingqiu felé nyúlt, hogy megragadja a karját.
Shen Qingqiu azonban gyorsan előrántotta a Szolgálatkészt.
Régen rántott utoljára kardot a saját kezével, általában kardpecsétet használt, de most,
hogy nem volt spirituális energiája, nem maradt más választása. Mit tehetett volna? Nem
hagyhatja, hogy egyszerűen elkapják! Legalábbis még nem állt készen arra, hogy
csendben várja a halált.
Óriási hibát követett el, amikor azt hitte, hogy Luo Binghe mind az öt évet végig fogja
edzeni, mielőtt kimászna a Végtelenmély-szakadékból. Ki gondolta volna, hogy ilyen
hamar feltápolja magát, és feleannyi idő alatt letudja az egészet! Akárhogy számolt is, az
életmentő ütőkártyája, a Nap-Hold Harmat Gomba még nem érett meg eléggé ahhoz, hogy
fel tudja használni.
Luo Binghe lassan felemelte a kezét, hogy Shen Qingqiu is láthassa a tenyere körül
örvénylő sötétlila démoni energiát.
– Mit gondolsz, Mentorom? – kérdezte lustán. – Vajon hány csapást bír ki a
Szolgálatkész, mielőtt átmarná a pengét az erőm?
Ezen nincs mit gondolkodni! Fél jüant rá, hogy legfeljebb egyet! Shen Qingqiu egyre
nyomorultabbul érezte magát.
Luo Binghe még közelebb lépett, és Shen Qingqiu ösztönösen emelte fel a kardját, hogy
hárítsa a támadást.
Lélekben már felkészült rá, hogy a Szolgálatkész oda, de ekkor Luo Binghe hirtelen
megtorpant, mintha észrevett volna valamit, és eloszlatta a démoni energiát a tenyeréből.
Puszta kézzel kapta el a penge hegyét.
Shen Qingqiu nem akarta megsebesíteni! Ez már a második eset volt, hogy véletlenül
tett kárt a fiúban! Luo Binghe kihasználta a pillanatnyi döbbenetét, és lecsapott a
csuklójára. A fájdalomtól Shen Qingqiu szorítása meglazult a markolaton, a kezéből kiesett
a kard, amit Luo Binghe egyetlen pöccintéssel méterekkel repített odébb.
Luo Binghe egy kézzel ragadta meg Shen Qingqiu csuklóját, a tenyeréből
megállíthatatlanul ömlött a friss vér, átáztatta a férfi ruhaujját, és valami érthetetlen oknál
fogva ettől elkapta a pánik. Miközben ő még mindig zavarodottan állt, Luo Binghe
megfordította a kezét.
– Megfertőztek?
Shen Qingqiu kézfején apró, vörös foltok éktelenkedtek. Mintha valamivel több lett volna
belőlük, mint napközben.
Luo Binghe kecses ujjai pillefinoman simítottak végig rajtuk, alig érték a bőrét, az
érintése nyomán a skarlátszínű pöttyök azonnal kifakultak, majd eltűntek, mint egy csepp
tinta egy vödör vízben.
Ahogy sejtette, egy ilyen apróság meg sem kottyant a fiúnak.
Luo Binghének lassan sikerült rendeznie a vonásait.
– Mintha átok sújtaná a jobb kezedet, Mentorom – mondta.
Ugyanarra gondoltak. Ahogy Shen Qingqiu lepillantott a sértetlen kezére, egyre
kevésbé értette, mi járhat Luo Binghe fejében. Talán azért lett hirtelen ilyen gyengéd, mert
a kezéről eszébe jutottak a régi idők? Végül is, ha jobban belegondol, ezzel a tenyerével
fogta fel Mennyei Pöröly Testvér páncéljának a szúrását. Talán feléledtek a gyerekkori
emlékek?
Valahol itt járt gondolatban, amikor egy ököl vágott a gyomrába.
– Szemet szemért – mosolygott le rá Luo Binghe. – Ki mint vet, úgy arat. Idd csak meg
a tetteid keserű levét, Mentorom! Tartozol nekem a sebért, amit ejtettél rajtam!
Shen Qingqiu azt hitte, átvitt értelemben beszél arról a sebről, amit akkor okozott,
amikor lelökte őt a Végtelenmély-szakadékba. De hirtelen fájdalom hasított a fejbőrébe,
ahogy a hajánál fogva felfelé rántották a nyakát, Luo Binghe pedig a szájához szorította a
kezét. Friss vér íze ült a nyelvére.
Shen Qingqiu szeme csészealj nagyságúra tágult.
Ez volt az a „seb”, amire Luo Binghe gondolt. Az a vágás, amit a Szolgálatkész ejtett a
tenyerén az imént!
Te szarházi! Nem ihatom meg, nem ihatom meg, ezt semmi esetre sem ihatom meg!
Dühösen csapta félre a fiú kezét, és kétrét görnyedt, hogy kihányja a kortyot, amit
lenyelt, de Luo Binghe visszarántotta állásba, és még több vért erőltetett a szájába.
A fiú még jobban feltépte a sebet a kezén. A forró vér vastagabb áramban ömlött a
tenyeréből. Mintha kifejezetten szórakoztatta volna a helyzet.
– Ne köpd ki, Mentorom! Tudom, hogy szerinted a szentséges démonok vére mocskos,
de nem fog ártani. Legalábbis meg nem halsz tőle, nem igaz?
Meg nem hal, ez igaz. De a sors, ami vár rá, rosszabb a halálnál!
 35. fejezet – Hamis vádak 1.

Shen Qingqiunak fogalma sem volt, hogy jutott vissza a Jin Zi fegyverboltba. Még akkor
is zavarodottnak érezte magát, amikor a lépcsőket megmászva belezuhant az ágyába. Az
agya, a gyomra és a vére zsibogott és kavargott a testében, mintha dolgok mászkálnának
benne ide-oda. Egész éjjel nyugtalanul hánykolódott.
Amikor egy szentséges démon testét elhagyta a vére, a birtokosa irányítani tudta azt.
Ha valaki megitta, nem a halál volt a legrosszabb dolog, amivel szembe kellett néznie: sok
más, ezerszer rémesebb lehetőség közül válogathatott.
Az eredeti regényben Luo Binghe rengeteg mindenre használta a vérét, miután
megtanulta irányítani azt. Például méregnek, vagy vér parazitákat ültett a célpontja
testébe, nyomkövetésre is jó volt, vagy agymosásra, esetleg szexjátékszernek… stb.
Shen Qingqiu hideg verítékben úszva lebegett az ébrenlét határán, és csak a kikelettel
egyidőben szenderült álomba. Még alig aludt el, amikor földrengető üdvrivalgás hullámai
riasztották. Kibotladozott az ágyból. Mivel az előző este ruhában nyomta el az álom, nem
kellett külön felöltöznie. Épp a kilincsért nyúlt volna, amikor az ajtó magától kivágódott, és
egy virgonc ifjú rontott be rajta.
– Kinyitották a kapukat! Kinyitották a kapukat! – hadarta izgatottan Yang Yixuan.
– Micsoda? – kérdezte Shen Qingqiu.
– Az összes vörös szörnyeteget elkapták – kurjongatott tovább a fiú –, úgyhogy végre
kinyithatták a kapukat! Jinlan város megmenekült! – Azonban ahogy eszébe jutott az apja
halála, a szemébe könnyek gyűltek. Shen Qingqiu egész teste sajgott, a feje pedig úgy
hasogatott, mintha ketté akarna szakadni, de mégis igyekezett megvigasztalni a fiút.
Közben az járt a fejében, hogy: ilyen gyorsan? Egyetlen éjszaka alatt elfogták az
összeset?
A kapuk már nyitva álltak, így a különböző klánok kultivátorai, akik eddig több
kilométeres távolságból figyelték az eseményeket, mind beléptek a városba, és
összegyűltek a tágas főtéren. Mu Qingfang is ott tüsténkedett, és épp az általa készített
gyógyszereket osztogatta. Jinlan városa, amely néhány napja még kis híján néptelen volt,
újra megtelt nyüzsgéssel. Összesen hét Magvetőt sikerült élve foglyul ejteni, és most mind
a Ragyogó Virág Templom védőfala mögött raboskodtak.
Shen Qingqiu látta, hogy Liu Qingge szótlanul mered maga elé, így mellé lépett, és
megveregette a vállát.
– Mi történt múlt éjjel?
 Liu Qingge éles pillantást vetett rá, és kérdéssel válaszolt:
– Mi a fene ütött a tanoncodba?
– Mit művelt?
– Múlt éjjel egymaga öt Magvetőt fogott el, én kettőt – felelte lassan, és Shen Qingqiura
meresztette a szemét. – Mi történt pontosan azokban az években, amíg Luo Binghének
nyoma veszett?
Sértette az Ezer Tusa Csúcsának tekintélyét, hogy valaki el tudta happolni a prédát Liu
Qingge orra elől, ráadásul még a számok tekintetében is rávert. Ez a legnagyobb szégyen,
egyenesen megalázó!
És láttamozzuk csak azokat a számokat! Ezek szerint erő tekintetében jelenleg úgy áll
a helyzet, hogy Luo Binghe:Liu Qingge = 5:2…
Hirtelen a közelben álló tanoncok mind elcsendesedtek, és odébb húzódtak, hogy utat
engedjenek az érkezőknek. Néhány klánvezér tartott feléjük. Yue Qingyuan a Szeszélyes
Szirmok agg palotamestere mellett sétált, nyomukban érkezett az Első Ég Kolostor és a
Ragyogó Virág Templom vezetője.
Luo Binghe az agg palotamester mellett lépdelt.
A hajnali sugarak fényében Luo Binghe élettől duzzadónak és erősnek látszott. Ha Shen
Qingqiu összehasonlította magát vele, hirtelen elkapta a búskomorság. Még Yue
Qingyuan is aggódva pillantott rá, ahogy a közelébe ért.
– Nagyon rossz színben vagy. Tudtam, hogy nem szabadott volna hagynom, hogy ide
gyere – mondta.
Shen Qingqiu megvillantott egy üres mosolyt:
– Csak rosszul aludtam az éjjel, mert Mu öcsém betegei hangosan nyüszítettek
kegyelemért.
Mu Qingfang végre befejezte a gyógyszerosztást, és csatlakozott hozzájuk.
– Akármilyen hangosak voltak is, nem viselhetett meg ennyire egyetlen éjszaka alatt,
bátyám. Bevetted a gyógyszert, amit otthagytam a szobádban?
– Bevettem, bevettem! – vágta rá Shen Qingqiu.
Hagyj már békén egyszer és mindenkorra a gyógyszerekkel!
A másik oldalon hirtelen lárma támadt. Shen Qingqiu odafordult, és szíve szerint
azonnal homlokon csapta volna magát. Egy nagyobb csapat férfi és nő, akiket egy
gyászruhába öltözött, középkorú úr vezetett, éppen térdre vetette magát Luo Binghe előtt.
Ez a gyászruhás alak volt Jinlan város kormányzója.
A férfi magánkívül volt örömében.
 – Sok kultivátor életébe került, hogy kis városunk megmenekülhetett. Nem tudom,
hogyan hálálhatjuk meg a kedvességeteket. Ha szükségetek lenne bármire, nem számít
az ár, megszerezzük nektek!
Shen Qingqiu szájsarka rángatózni kezdett a jelenet láttán. Milyen klisés már: kiirtja a
démonokat, majd nekiáll begyűjteni a követőket és a zsákmányt. És természetesen
ilyenkor egyedül a főszereplő sütkérezik a dicsfényben, mindenki más, aki kidolgozta a
belét, marad a háttérben. Liu Qingge is elfogott két szörnyeteget, és Mu Qingfang épp az
imént osztott szét egy láda gyógyszert, velük mi lesz?
Luo Binghe válasza végtelenül sablonos volt.
– Kérem, álljon fel, kormányzó úr! – szólt szerényen. – Sok klán közös munkájának
eredménye, hogy Jinlan városa átvészelte ezt a csapást. Egyetlen ember képtelen lett
volna egyedül kezelni a helyzetet.
A szavai udvariasak, őszinték és tökéletesen jól megválasztottak voltak. Nem ártott
velük a saját renoméjának, de így a többi klán is elismeréshez jutott. A kormányzó ismét
dicshimnuszba kezdett:
– A múlt éjjel a saját szememmel láttam, ahogy egymagad elbántál ezekkel a gonosz
lényekkel, úrfi! Micsoda egyedülálló tehetség! Fiatalon születik a hős, és a neves mesterek
kimagasló tanítványokat nevelnek! Palotamester, jó kezekben van a klánod!
Ahogy Luo Binghe meghallotta, hogy „a neves mesterek kimagasló tanítványokat
nevelnek”, a mosolya elmélyült, és véletlenül vagy sem, de a pillantása rövid időre Shen
Qingqiu arcára rebbent, akár egy szitakötő, amely megpihen a vízen. Shen Qingqiu kitárta
a legyezőjét, hogy elbújhasson mögötte.
Az agg palotamester büszke, atyai szeretettel nézett Luo Binghére. Mások talán nem
vették volna észre, de Shen Qingqiu tudta, hogy az örökösére vagy a vejére néz így ilyen
bizalommal az ember.
A hét összezárt Magvető rikácsolt és ordibált, nyugtalanságot keltve az emberek között.
– Mit kezdjünk ezekkel a hitvány teremtményekkel? – kérdezte az egyikük.
– Mit gondolsz, öcsém? – fordult Shen Qingqiuhoz Yue Qingyuan.
– Úgy emlékszem, mintha a régi iratokban feljegyezték volna, hogy a Magvetők félnek
a hőségtől – motyogta maga elé. – Valószínűleg a testük csak akkor veszíti el fertőző
mivoltát, ha forró tűzben égnek el.
Nem volt ebben semmi bonyolult, a sterilizáláshoz magas hő kell. Az egyik kultivátor
mégis döbbenten szólalt fel:
– De… De ha ezt a módszert választjuk, nem leszünk ugyanolyan erőszakosak és
hitványak, mint a démonok?
A hangját nagyon gyorsan elnyomták Jinlan város túlélő polgárainak dühös kiáltásai.
 Amíg a ragály akadálytalanul tombolt, a városban sokan meghaltak, a testük
elenyészett. Szavakba sem lehet önteni, milyen szörnyű halál volt ez. A zsibongó, életteli
kereskedővárosból pillanatok alatt egy tragédia helyszíne lett. Nem csoda, ha bárki, aki
szimpátiát mutatott a Magvetők iránt, vagy a humánus bánásmód mellett kardoskodott,
egész Jinlan várost maga ellen fordította. Ezeket a kultivátorokat a lakosok hamar
körülvették, és dühösen követelték, hogy „Égessük el őket is!”, „Égessünk el mindenkit,
aki tiltakozik!”
A hét, rácsok mögé zárt Magvető többsége ádázul vicsorgott, vagy hangosan röhögött
az embereken, nem mutattak gyengeséget. Shen Qingqiu úgy sejtette, hogy hősnek tartják
magukat, akik élelemmel látják el a fajtájukat. Csak egyetlen Magvető – a legkisebb mind
közül – nyöszörgött kétségbeesetten.
Ezt látva az emberek szimpátiája kezdett megfordulni. Qin Wanyue az ajkába harapott,
majd odalépett Luo Binghéhez.
– Luo bátyám, az a gyenge kis Magvető olyan szánnivalóan néz ki!
„Szánnivalóan néz ki”? – Mindegy, milyen szánnivalóan néz ki, nem lehet olyan
szánnivaló, mint azok az ártatlanok, akiket megfertőzött, és akiknek a teste miatta rohadt
el!
Luo Binghe rámosolygott a lányra, de nem felelt.
Shen Qingqiu kifejezetten vérszegénynek találta a reakcióját. Nem így kell fogadni egy
nő közeledését! Az eredeti regényben a fiú meleg, kedves szavakkal nyugtatta volna meg
a lányt! Hogy lehet, hogy sokkal gyorsabban erősödött meg, mint a könyvben, de közben
sokkal töketlenebb lett a nőkkel?
Azonban Luo Binghe arca még így is minden szögből olyan finom és elegáns volt, akár
egy mesterien faragott jádeszobor. Így egy pillanatra teljesen elbűvölte Qin Wanyuét. A
lány még azt is elfelejtette, miről beszélt az előbb. Örömmel figyelte tovább az
eseményeket az oldalvonalról.
Ekkor azonban valami olyasmi történt, amire senki sem számított.
A gyenge kis Magvető a földre vetette magát, hangos csattanással csapódott a
védőburoknak, a nyöszörgéstől és a bőgéstől még vészjóslóbbnak tűnt vörös arca, ahogy
azt ordította:
– Halhatatlan Shen mester, nem hagyhatod, hogy halálra égessenek minket!
Könyörgök neked, Halhatatlan Shen mester, ments meg minket!
Shen Qingqiu úgy érezte, mintha egy ér elpattant volna az agyában.
…Te meg ki a fasz vagy?!!
Nem is ismerlek, mit vered magadat a földhöz, és sipákolsz nekem?!!!
A téren ezernyi szempár fordult egyszerre Shen Qingqiu felé.
 A Magvető tovább nyafogott.
– Mi csak a te parancsaidat követtük, de arról nem volt szó, hogy el fognak égetni
minket!
… HOGY MI A FASZ?!!!
Mi ez a nevetséges fejlemény? Ez aljas rágalom!
Shen Qingqiu úgy érezte, mintha berúgott volna. És csak még jobban megszédült,
amikor az agg palotamester megszólalt:
– Nem kéne megmagyaráznod, miről beszél ez a lény, Halhatatlan Shen mester?
Micsoda ostoba trükk, és valaki mégis bedőlt neki!
– Igen! Magyarázatot várunk – visszhangozta valaki más.
És nem is csak egyvalaki!
A Tizenkét Csúcs mindig összetartott a kívülállókkal szemben. Így amint felcsendültek
a magyarázatkérő hangok, az Égig Érő Hegység számos kultivátorának arcán kellemetlen
kifejezés jelent meg. Yue Qingyuan képe egyenesen kővé merevedett.
– Bárki, akinek van szeme, láthatja, hogy ez a lény egyszerűen csak retteg a haláltól,
és valakit magával akar rántani – mondta Qi Qingqi megvetően. – Csőbe akar húzni
minket. Minden démoni gonosztevő ugyanolyan, mégis van, aki bekapja a csalit. Ez
egyenesen nevetséges!
Az agg palotamester könnyedén felelt:
– Akkor másokat miért nem próbál befeketíteni? Miért egyedül Halhatatlan Shen
mestert? Ezen is érdemes eltűnődni.
Ez a logika teljesen letaglózta Shen Qingqiut. Ezek szerint bárkit kipécézhetünk, vagy
megvádolhatunk, és azonnal „érdemes eltűnődni rajta”, hogy tényleg ártatlan-e? Így
meglehetősen könnyű befeketíteni valakit.
Luo Binghe egyetlen szót sem szólt, és feszült figyelemmel nézett rá. Talán csak a
képzelete játszott Shen Qingqiuval, de folyamatosan úgy érezte, mintha az éjsötét,
csillagfényes szemek nevetnének rajta.
Az eredeti regényben azért gyűlölték Shen Qingqiut olyan kérlelhetetlenül, mert
lemészárolta a saját klántársait: például a saját kezével végzett Liu Qinggével. De Liu
Qingge most ott állt mellette. Ha valaki megpróbálná megütni, Liu Qingge talán meg is
védené. Ez a vád már egyáltalán nem állta meg a helyét!
Lehet, hogy addig akarják mocskolni a nevét, amíg már elég saras nem lesz, hogy
meggyűlöljék?
Ez sem lenne lehetetlen… Abból kiindulva, mennyire megváltozott Luo Binghe jelleme
a szakadék után.
 Hirtelen előlépett a Szeszélyes Szirmok Palotájának egy himlőhelyes tanítványa, az,
amelyik gúnyolódott Shen Qingqiun előző nap.
– Palotamester, a tanoncod észrevett valamit, de nem tudja, illendő-e beszélnie –
mondta meghajolva.
– Ha mondandód van, mondd – felelte Shen Qingqiu kifejezéstelen arccal. – Ha már
egyszer kinyitottad a szádat, minek kérdezed meg, illendő-e beszélned?
Mintha saját magát köpné szembe az ember, nem?
A tanonc nem számított rá, hogy egy mester le fogja szidja. Az arca – de még a
himlőhelyei is – színt váltottak, azonban nem mert feleselni, csak gorombán meredt Shen
Qingqiura.
– Tegnap a többi tanonccal egyetemben észrevettük, hogy fertőzés nyoma látszik Shen
mester karján. Nagyon is tisztán láttuk, de most úgy tűnik, hogy a vörös foltoknak nyoma
veszett! Mu mester az Égig Érő Hegység klánjából azt mondta, hogy a gyógyszert, amit
osztogatott, itt ütötte össze, és legalább huszonnégy órára van szükség, amíg hatni kezd.
Az is lehet, hogy hatástalan lesz. Luo bátyánk a szemünk láttára vette be, de a vörös foltok
még nem kezdtek halványulni a kezén. Miért csak Shen mester épült fel ilyen gyorsan? Az
ő fertőzése miért múlt el teljesen? Akármi legyen is az oka, azt gondolom, hogy nagyon
gyanús a dolog!
Shen Qingqiu lélekben felsóhajtott. Ezek szerint Luo Binghe nem merő kedvességből
távolította el a fertőzés magjait a testéből.
– Az öcsém a Tiszta Nyugalom Csúcsának vezetője, és mindig is példaértékű tagja volt
a klánunknak – jelentette ki Yue Qingyuan szilárdan. – A jelleme nemes és makulátlan,
ezt az egész klán tudja. Aki ilyen egyszerűen elhisz egy ekkora balgaságot, az túl könnyen
bedől a provokációnak!
Shen Qingqiu arca elvörösödött. Ne viccelj, bátyám! Ezt most komolyan mondod?
Szörnyen érzem magam, hogy hazudnod kell, miattam! Mindegy, hogy az eredeti, vagy a
mostani Shen Qingqiuról beszélsz, azt hiszem, egyikünkre sem mondható, hogy „a jelleme
nemes és makulátlan”. Na jó, visszaszívom. Az eredeti Shen Qingqiu a nemesből a „nem”-
ig jutott. A női nemig.
– Valóban? Én nem így hallottam – felelte az agg palotamester.
Shen Qingqiu szíve nagyot dobbant.
Úgy fest, ma mindenképpen le akarják rántani a sárba.
 36. fejezet – Hamis vádak 2.

Shen Qingqiu összeszűkítette a szemét, majd így szólt:

– Mióta szokás mások szóbeszéde alapján megítélni az Égig Érő Hegység Tiszta
Nyugalom Csúcsa tagjainak jellemét?
– Ha csak szóbeszéd lenne, természetesen mi sem hinnénk el olyan egyszerűen. De
ezt az információt a saját nagyra becsült klánotok egyik tagjától kaptuk – felelte az agg
palotamester. Körbepillantott, majd folytatta. – Nyilván mindannyian tudjátok, hogy a
különböző klánok tanoncai gyakran kötnek barátságot egymással, így elkerülhetetlen,
hogy a fülünkbe jussanak néha pletykák. És az alapján, amit hallottam, semmi esetre sem
mondanám, hogy Shen csúcsúr jelleme nemes és makulátlan. Hiszen azt beszélik, hogy
kegyetlenül bánik a tanoncaival.
Shen Qingqiu feje vörösödni kezdett a dühtől.
Hogy kegyetlenül bánik a tanoncaival?
Végül is van benne igazság. Shen Qingqiu valóban szörnyen bánt Luo Binghével a
tanonckodása kezdeti éveiben. Egy görög tragédiát lehetne írni a gyerekmunkáról és a
mindenféle visszaélésekről, amik a csúcson zajlottak. Azok a tanoncok is kitettek egy
egész focicsapatot, akiket azért üldözött el, mert nem voltak elég tehetségesek. Csakhogy
ezeket a kegyetlenségeket nem ő követte el, hanem az eredeti Shen Qingqiu!
– Ha magad is tudod, hogy ezek csak pletykák, azt is tudod, hogy nem érdemelnek szót
– felelte Yue Qingyuan komoran. – Való igaz, hogy az öcsém nem kényezteti el a
tanítványait, de túlzás azt állítani, hogy kegyetlenül bánna velük.
Ekkor hirtelen felcsendült Qin Wanyue tiszta, édes hangja, aki úgy érezte, meg kell
védenie a szívszerelmét:
– Akkor hadd kérdezzem meg, Yue klánvezér, nem számít-e kegyetlenségnek harcba
küldeni egy fiatal fiút egy több száz éves démoni testvér ellen, akinek mérgező tüskék
borítják a páncélját?
Ezt már Shen Qingqiu sem győzte csendben hallgatni a kispadról.
– Hogy annak számít-e vagy sem, azt nem tudom – felelte kimért hangon. – De úgy
sejtem, hogy amikor egy mester a tanonca elé áll, és a testével védelmezi őt, az nem
számít kegyetlenségnek. Te mit gondolsz erről, Luo Binghe?
A jelenlévők közül néhány kultivátornak megnyúlt az arca, ahogy meghallották ezt a
nevet. Többségük az Égig Érő Hegység klánjába tartozott. Páran már gyanakodtak, amikor
megpillantották az ismerős fizimiskát, és most megdermedtek a döbbenettől. Köztük Qi
Qingqi is. Ami egy bizonyos ellátmányozásért felelős klántagot illet, ő majdnem térdre
vetette magát, amint belépett Jinlan városba és szemtől szembe találkozott Luo Binghével,
de miután a szíve átvészelte ezt a viszontagságot, meglepően nyugodtan és könnyedén
viselte a további fejleményeket.
Yue Qingyuan mindössze párszor találkozott Luo Binghével, főleg olyankor, amikor a
mentora megbüntette. De ez csak kezdő tanonc korában ment így. Ahogy Shen Qingqiu
megkedvelte a fiút, és egyre gyakrabban küldte különböző küldetésekre, már szinte
lehetetlen volt összefutni vele a Tiszta Nyugalom Csúcsán. A Halhatatlanok
Szövetségének Tanácskozásán ugyan feltűnt az arca a kristálytükörben, de alig pár
pillanatig, és nem volt tiszta a kép, így nem jött rá egyből, hogy a ragyogóan jóképű ifjú a
Szeszélyes Szirmok palotamestere mellett valójában Shen Qingqiu kedvenc tanonca. Yue
Qingyuan egészen idáig azt hitte, hogy Luo Binghe valójában Gongyi Xiao, hiszen úgy
hallotta, hogy ő a palotamester első számú tanítványa. Most, hogy Shen Qingqiu
rámutatott a tévedésére, teljesen leesett az álla.
Luo Binghe megingathatatlan pillantással nézett Shen Qingqiura. Shen Qingqiu
félrebiccentette a fejét, és egy lendületes mozdulattal kinyitotta a legyezőjét, majd amögül
mosolygott vissza a fiúra. A mosolya kifejezetten gúnyosnak és kihívónak tűnt.
Hazugság lett volna azt állítani, hogy egyáltalán nem dühös. Tény és való, hogy Shen
Qingqiu általában nagyon is féltette a saját nyomorúságos kis életét, és sokat töprengett
rajta, hogy kerülhetné el Luo Binghe bosszúját. De amikor a démoninvázió során felfogta
a fiú helyett Mennyei Pöröly Testvér csapását, az teljesen ösztönös reakció volt. Pedig Luo
Binghének valószínűleg nem is lett volna szüksége segítségre. Végső soron ő cseszett rá
a legjobban, és nem volt fair, hogy éppen ezt akarták felhasználni arra, hogy bemocskolják
a nevét. Rettentően dühítette.
– Sosem fogom elfelejteni, hogy akkor olyan önzetlenül megmentettél, Mentorom –
felelte Luo Binghe lassan.
Qi Qingqiu hitetlenül sápítozott.
– Hát tényleg te vagy az? Shen Qingqiu, nem azt mondtad, hogy meghalt? – Majd újra
a fiú felé fordult. – Ha életben vagy, miért nem tértél vissza a Tiszta Nyugalom Csúcsára?
Hát nem hallottad, hogy a mentorod magán kí…
Shen Qingqiu olyan hangos köhögésben tört ki, hogy Qi Qingqi önkéntelenül is
elhallgatott, és rápillantott, hogy jól van-e.
Shen Qingqiu szíve szerint hajlongva könyörgött volna neki, hogy ne folytassa, mert volt
egy olyan érzése, hogy azt akarta mondani, „magán kívül volt a gyásztól”, bassza meg, és
ezt soha többé nem akarta hallani az életben! Kiverte a libabőr a gondolattól is. Ha Luo
Binghe ezt meghallaná, olyan hangosan röhögne, hogy eltorzulna tőle a tökéletes arca.
 – Éppen ezt nem értem magam sem – folytatta az agg palotamester. – Hiszen
nyilvánvalóan nem halt meg, akkor miért állítottad mégis ennek az ellenkezőjét? És miért
nem volt hajlandó visszatérni a klánba, ha ezek szerint megvolt rá a lehetősége?
Shen Qingqiunak felfordult a gyomra a férfi rosszindulatú hangsúlyától.
– Ha nem akar visszatérni, nem tehetek semmit. Szabadon jöhet és mehet, kedve
szerint, csak rajta áll. Ha valamit mondani szeretnél, palotamester, mondd ki egyenesen,
és ne célozgass!
Az agg palotamester elmosolyodott.
– Pontosan érted te, Shen csúcsúr, hogy mire célozgatok. Ahogy mindenki más is érti,
akinek akad egy csepp sütnivalója. Igaz, hogy ezeket a démoni Magvetőket tűzzel lehet
egyedül elpusztítani, de ha valaki a háttérből mozgatta a szálakat, úgy nem szabad
végeznünk velük. Hiszen magyarázattal tartozunk egész Jinlan városnak.
Ezzel a néhány szóval sikeresen felszította Jinlan város életben maradt polgárainak a
gyűlöletét. Épp most szenvedtek el egy súlyos csapást, és még tombolt bennük a félelem
és a keserűség, az indulataikat pedig ki kellett tölteniük valakin. Pár ember azonnal el is
kezdett lármázni.
– A Mentorom irtózik a gonosztól – szólalt fel Luo Binghe. – A démonoknál pedig csak
azt gyűlöli jobban, ha nem saját kezűleg végezhet velük. Mégis hogy foghatott volna össze
ezekkel?
Bár úgy tűnt, mintha a Mentorát védené, egyedül Shen Qingqiu értette a jelenlévők
közül, mire gondol, amikor azt mondja: „A démonoknál pedig csak azt gyűlöli jobban, ha
nem saját kezűleg végezhet velük”.
Mivel Shen Qingqiunak nem maradt vesztenivalója, egyenesen rákérdezett:
– Luo Binghe, áruld el, te most a Tiszta Nyugalom tanoncának vagy a Szeszélyes
Szirmok tagjának tartod magad?
– Talán hajlandó vagy mindezek után is elismerni őt tanítványodnak, Shen csúcsúr? –
gúnyolódott az agg palotamester.
– Sosem rúgtam ki – felelte Shen Qingqiu. – És mivel még mindig a Mentorának szólít,
gondolom, akként is ismer el.
Valójában ezzel az egésszel csak bosszantani akarta Luo Binghét, de nem érte el a
kívánt hatást. Sőt Luo Binghe pillantása megrezzent, és talán csak a képzelete játszott
Shen Qingqiuval, de mintha valamelyest ki is tisztult volna a fiú tekintete.
A tömeg egy perc alatt két táborra oszlott, szikrázott a levegő, és megtöltötte a
küszöbön álló összecsapás feszültsége. A Magvetőkről pedig, akik az egész vitát
generálták, mindenki megfeledkezett.
Hirtelen felcsendült egy nő bájos hangja.
 – Shen Jiu… Shen Jiu, te vagy az?
Ahogy meghallotta a nevet, Shen Qingqiu nyugodt maszkján akkora repedés
keletkezett, mint a Grand Canyon.
Bassza meg!
Ma még az ég is ki akar nyírni?!
Én halott vagyok. Ő az. Ez Qiu Haitang!
Amikor az eredeti regényben megjelent Qiu Haitang, az egyetlen dolgot jelentett: Shen
Qingqiu teljes és tökéletes bukását.
Bár Qiu Haitang már nem számított hamvas virágszálnak, még mindig olyan szép volt,
mint egy magnóliabimbó. Az arcán élénk, elegáns sminket viselt, karcsú alakja és telt
keblei pedig kifejezetten szemet gyönyörködtetővé tették az összhatást. Mivel gyönyörű
volt, természetesen Luo Binghe háremében végezte.
Csak egy gond akadt: mielőtt ez megtörtént volna, viszonya volt Shen Qingqiuval.
Gratulálunk! Sikerült egy háremregény főszereplőjének két leendő feleségével is
összegabalyodnod! Az eredeti Shen Qingqiu nem volt semmi!
Legalábbis Shen Yuan nem találkozott még csak hasonló karakterrel sem azokban a
háremregényekben, amelyeket olvasott.
Ahogy azt képzelni lehet, ez a fejlemény is újabb masszív „Kasztráld Shen Qingqiut!
Vágd le a tökét, vagy nem olvassuk tovább a regényt!” hullámot indított el a
kommentszekcióban.
Végtelen számú „bassza megek” sora öntötte el Shen Qingqiu elméjét. Eközben Qiu
Haitang a mellkasához szorította a kardját, mintha arra készülne, hogy végez Shen
Qingqiuval, majd elvágja a saját torkát is, ha szükséges.
– Kérdeztem valamit! Miért nem nézel rám?
Hogy mernék már rád nézni, te nő, amikor a fejemet akarod venni?
Megindító bánat öntötte el Qiu Haitang arcát.
– Szóval így áll a helyzet! Nem csoda. Nem csoda, hogy hiába kerestelek évekig,
nyomodat sem találtam. Tehát eközben te megmásztad a ranglétrát, és a Tiszta Nyugalom
Csúcsának tekintélyes nagymestere lettél?! Haha, hát ez remek!
Shen Qingqiu azt sem tudta, hova nézzen, vagy mit mondjon. Egyenesen maga elé
meredt, és igyekezett közömbös arcot vágni.
Az emberek suttogni kezdtek. Yue Qingyuan halkan fordult hozzá.
– Qingqiu, ez az ifjú hölgy… valóban régi ismerősöd?
Shen Qingqiu lélekben felzokogott: Bátyám… ne is kérdezd…
Qiu Haitang szomorúan folytatta tovább:
 – Régi ismerőse? Nem csak egy régi ismerőse vagyok. Ez a jóember a gyerekkori
szerelmem… a felesége vagyok!
Ezt hallva Luo Binghe szemöldöke őrült rángásba kezdett.
Nem!
Te Luo Binghe felesége vagy! Ébresztő!
Shang Qinghua meglepetten kiáltott fel:
– He? Komolyan? Sosem hallottam, hogy említetted volna, Shen bátyám!
Shen Qingqiu elhúzta a száját, és hűvös álmosolyt villantott rá: megtennéd, hogy nem
öntesz olajat a tűzre?!
Ti itt mind nagynevű kultivátorok vagytok, nem? Akkor mit pletykáltok úgy, mint a
középiskolás lányok? Tűnjetek el! Hess, hess, el innen!
– Ez egy emberbőrbe bújt szörnyeteg – sziszegte Qiu Haitang. – Egy beteg férfi a
kifinomultság maszkja mögött. Hát persze, hogy nem említette a szégyenletes múltját!
Wu Chen mester pár napja már együttműködött az Égig Érő Hegységből érkezett
trióval. Shen Qingqiu segített kezelni a sebeit, így jó véleménnyel volt róla. Bár korábban,
amikor az Égig Érő Hegység és a Szeszélyes Szirmok Palotája összevitatkozott, nem
tudott mit mondani, most mégis felszólalt:
– Amitábha, ha kegyednek mondanivalója van, kérem, számoljon be mindenről
világosan. A vak vádaskodás nem vezet semmire.
Shen Qingqiu lélekben felnyüszített: Mester… Én tudom, hogy jót akarsz nekem, de ha
mindenről beszámol, attól csak rosszabb lesz. Nem az a bajom, hogy hamisak a vádjai,
hanem az, hogy rossz ajtón kopogtat velük!
Ezzel az emberek figyelme Qiu Haitangra tapadt. A nő arca kipirult az érzelmektől,
kidüllesztette a mellkasát, majd hangosan beszélni kezdett.
– Ha egyetlen hamis szó is elhagyja mostantól a számat, akkor döfje át a szívemet a
démonok ezer mérgezett nyila, mert én, Qiu Haitang nem érdemlek békés halált! – Dühtől
égő szemmel mutatott Shen Qingqiura. – Lehet, hogy ez az alak most az Égig Érő
Hegység Tiszta Nyugalom Csúcsának ura, Shen Qingqiu, a Szolgálatkész Kard
köztiszteletnek örvendő gazdája, de azt senki nem tudja, hogy miféle ember volt régen.
A szavai olyan durván csengtek, hogy Qi Qingqi mérgesen vonta fel szépívű
szemöldökét.
– Vigyázz, mit beszélsz!
Qiu Haitang valami apró, jelentéktelen klánocska főmestere volt, így amikor egy Égig
Érő Hegység kaliberű szervezet egyik vezetője torkolta le, akaratlanul is hátrált egy lépést.
Az agg palotamester azonban így szólt:
 – Ne dühöngj, Qi csúcsúrnő! Hagyjuk inkább, hogy ez az ifjú hölgy befejezze a
mondandóját! Nem hallgattathatunk el másokat.
Qiu Haitang rápillantott, és összeszorította a fogát. A gyűlölet elnyomta a szemében
lobbanó félelmet, és a hangja ismét élesen csendült.
– Ez a férfi tizenkét évesen még csak egy rabszolga volt, akit a családom megvásárolt
utazó gyerekkereskedőktől. Mivel ő volt a kilencedik, Xiao Jiunek3 nevezték. A szüleim
látták, hogy a kereskedők bántották őt, és megsajnálták, így hazahozták magukkal.
Megtanították olvasni, fizették az ételét és a ruháit. Fedél került a feje fölé, és gondtalanul
élhetett. A bátyám is igen megkedvelte, közeli jó barátok lettek. Amikor tizenöt éves lett, a
szüleim meghaltak, és a bátyám vette át a ház irányítását, őt pedig felszabadította. Még
mostohatestvérünkké is fogadtuk. Én pedig… Mivelhogy együtt nőttem fel vele, hittem
neki… Tényleg elhittem… Hogy őszintén szeretjük egymást… Így a mátkája lettem.
Shen Qingqiu csak állt ott, arra kényszerülve, hogy több ezer emberrel együtt hallgassa
végig a saját „sötét” múltját, és a fejében kavargó gondolatok mind gondterhes némaságba
fulladtak.
Qiu Haitang szemébe könnyek gyűltek.
– Abban az évben, amikor a bátyám betöltötte a tizenkilencedik életévét, egy utazó
kultivátor érkezett a városba. Látta, hogy a hely dúskál a szellemi energiában, így felállított
egy oltárt a városkapunál. Bármelyik tizennyolc év alatti fiatal lány vagy fiú elmehetett oda,
és ő megállapította, mennyi szellemi energiája van. Egy kimagasló tehetséget keresett,
akit a tanítványául fogadhat. Az a kultivátor halhatatlan kultivációs technikák birtokában
volt, így a városban mindenki felnézett rá. Shen Jiu is elment az oltárhoz. Jók voltak a
képességei, és a kultivátor őt választotta. Boldogan rohant haza, és közölte, hogy ott akar
hagyni minket.
– Természetesen a bátyám nem egyezett bele. Az ő szemében a halhatatlanság és a
kultiváció csak fantazmagóriák voltak, ráadásul már jegyben jártunk, így hogyan is
hagyhatta volna el csak így, egyszerűen a családot? Hatalmas vita robbant ki köztük, és
Shen Jiu búskomor lett. Azt hittük, majd elmúlik, hogy miután átgondolja a dolgokat, el
fogja fogadni a helyzetet.
Ekkor a lány arckifejezése hirtelen megváltozott.
– Ki gondolta volna, hogy még aznap éjjel felfedi előttünk mocskos természetét?
Teljesen elment az esze, megölte a bátyámat, és számos szolgálóval is végzett. A testük
szanaszét hevert a házban. Majd eltűnt a városból a kultivátorral egyetemben.

3
Lényegében ez a név annyit jelent, hogy Kilenceske vagy Kis Kilences.
 – Ezzel drasztikus változás állt be az életemben. Én gyenge nőként nem tudtam
fenntartani tovább a házat, és így minden széthullott. Évekig kerestem és kutattam ezután
a szörnyeteg után, de nem sikerült a nyomára akadnom. A kultivátort, aki tanítványául
fogadta, évekkel ezelőtt megölték, és így minden nyom zsákutcába futott… Ha ma nem
jöttem volna Jinlan városába, attól félek, úgy éltem volna le az egész életemet, hogy sosem
tudom meg, hogy ez a gonosz, hálátlan alak, aki képes volt a saját kezével megölni a
jótevőjét, ilyen magas rangig jutott, és a Tiszta Nyugalom Csúcsának vezetője lett az egyik
legnagyobb klán égisze alatt! Bár nagyon megváltozott… de az arcát ezer közül is
megismerném! És nem félek elmondani azt sem, ki volt az a kultivátor, aki felbujtotta a
gyilkosságra! Wu Yanzi volt az, akinek a kezéhez szintén rengeteg vér tapad, és akit ezért
évekig köröztek is!
Ennek a Wu Yanzi nevű hírhedt alaknak számtalan bűntény terhelte a lelkét. Most, hogy
kipattant, hogy a tizenkét csúcsúr egyike az ő tanítványa volt, mindenkinek elállt a
lélegzete. De a sóhajok és döbbent kiáltások közepette Shen Qingqiu csak egyre
nyugodtabb lett.
Mélyen legbelül kételkedett egy kicsit ebben az egész történetben. A sztori, amit Qiu
Haitang előadott, igazi érzelmi hullámvasút volt, de ugyanakkor hézagok szabdalták. Shen
Qingqiu nem volt előítéletes az eredeti Shen Qingqiuval szemben, de a regény igyekezett
őt tökéletesen ellenszenvesnek – csökönyösnek, kicsinyesnek, érzéketlennek,
távolságtartónak, pozőrnek – lefesteni. Ennek köszönhetően nem tudta elképzelni, hogy
fiatal korában képes lett volna egy egész családdal megkedveltetni magát, akik ráadásul
semmilyen vérségi kapcsolatban sem álltak vele.
De a többiek természetesen ezt a részletet nem vették észre.
Shen Qingqiu eredetileg nem tartott ettől a cselekményszáltól. Qiu Haitang szaván kívül
ugyanis semmi bizonyíték nem szólt ellene, így amíg megvetette a lábát, és tagadott,
könnyedén elhitethette a nővel, hogy rossz embert csípett fülön. Végül az egész csak egy
halvány kis foltot hagyott volna Shen Qingqiu reputációján.
Nem tehetett mást. Az eredeti Shen Qingqiu tényleg méltatlanul bánt Qiu Haitanggal,
de ez nem az ő hibája volt! Nem akarta egy másik ember szégyenét cipelni! Inkább
kárpótolta volna a nőt valahogy. Végül is nem ölte meg Liu Qinggét, nem molesztálta Ning
Yingyinget, semmi olyat nem tett, amiért megérdemelte volna, hogy kegyvesztett legyen,
és a megítélésének százemeletes felhőkarcolója egyetlen nap alatt dőljön össze, ő pedig
a sárba zuhanjon, ahol bárki eltaposhatja.
De most minden máshogy alakult, mint tervezte.
Az volt a gond, hogy a halvány foltok egyre gyűltek a reputációján. Először ott volt a
Magvető ügye, azután jött az agg palotamester Luo Binghe esetével, és most megjelent
Qiu Haitang is, hogy megvádolja. Ezek együtt már nagyon is bizonyíthatták, hogy
becstelen a jelleme. Egy alja ember, aki eldobta a jegyesét + egy áruló, aki démonokkal
szövetkezett + az csak hab a tortán, hogy még egy körözött bűnöző tanítványa is.
Ha ilyen tökéletesen gyűlnek össze a véletlenek, az emberek már nem kezelik azokat
véletleneknek.
– Yue klánvezér, az ilyen ügyekben nem lehet szó részrehajlásról – szólt az agg
palotamester. – Máskülönben hogy magyarázod meg az embereknek, ha kitudódik, hogy
egy olyan nagy klán, mint az Égig Érő Hegység egy ilyen kétes erkölcsű alaknak adott
menedéket?
– Mire próbálsz kilyukadni, palotamester? – kérdezte Yue Qingyuan érzelemmentes
arccal.
– Ahogy én látom a helyzetet, az lenne a leghelyesebb, ha hagynátok, hogy a
Szeszélyes Szirmok Palotája intézkedjen Halhatatlan Shen mester ügyében, és miután
tüzetesen utánajártunk az igazságnak, döntést hozzunk. Mit szólsz?
Mindenki jól tudta, mit jelent az, hogy „intézkedjenek”.
A Szeszélyes Szirmok Palotája alatt egy vízi börtön húzódott. A terep amúgy is
szökésbiztos volt, és a menekülést a Szeszélyes Szirmok Palotájának sajátos útvesztő
formációi is lehetetlenné tették – amelyek egy egészen más szintet képviseltek, mint az az
egyszerű változat, amivel a nem-kultivátor behatolókat igyekeztek távol tartani a palotától.
A Vízi Börtön belsejét szigorúan őrizték. Akadtak ott bőven kínzókamrák és -felszerelések.
Jól felkészült fogda volt. Minden itt bebörtönzött kultivátor súlyos bűnöket követett el, a
kezéhez vér tapadt vagy megsértette a legkomolyabb tabukat.
Egyszóval a Szeszélyes Szirmok Palotájának Vízi Börtöne a kultivátor világ közös
fegyháza volt.
Itt őrizték előzetes letartóztatásban az olyan kultivátorokat is, akiket azzal gyanúsítottak,
hogy veszélybe sodorták az Emberi Világot. Itt várták az ítéletet, mielőtt kirótták volna
végső büntetésüket a négy nagy klán által rendezett közös tárgyaláson.
– Befejezted? – köpte Liu Qingge.
Az Ezer Tusa Csúcsának ura eddig nyugodtan hallgatta a sületlenségeket, de belül
fortyogott a dühtől. Most megragadta a hátára csatolt Főnix Lovas markolatát, és
támadóállásba helyezkedett. Velük szemközt a Szeszélyes Szirmok tanoncai szintén
egymás után rántottak kardot, és harciasan meredtek rájuk.
– Liu öcsém, lépj hátra! – szólt Yue Qingyuan.
Bár Liu Qingge nem szívesen visszakozott, ha valakire, akkor Yue Qingyuanra
hallgatott, így nagy nehezen elengedte a kardja markolatát.
Yue Qingyuan elégedetten bólintott, ahogy látta, hogy hátrébb lép.
 – Az ilyen vádakat nem szabad félvállról venni – jelentette ki.
Azzal a derekán függő koromfekete kard pár centivel kijjebb csusszant a hüvelyéből, és
feltűnt az éles, hófehér penge.
Mintha hirtelen egy láthatatlan háló ereszkedett volna a térre, a szellemi energia
nyugtalanul csapkodott, akár a hullámok.
A kard szüntelen zümmögését a saját fejükben hallották az emberek, a fiatal
tanítványok közül sokan ösztönösen fogták be a fülüket, a szívük pedig vadul kezdett
zakatolni.
Ez a Sötét Tisztelet!
Mindenkit letaglózott a fejlemény!
Yue Qingyuan azért hívta vissza Liu Qinggét, hogy ő maga állhasson ki harcolni?!
Hihetetlen!
Azt beszélték, hogy mióta Yue Qingyuan átvette az Égig Érő Hegység Kupola
Csúcsának a vezetését, csak kétszer rántott kardot. Egyszer a kinevezési ceremónián, és
egyszer, amikor egy szentséges démonnal (Luo Binghe apjával) harcolt.
A Sötét Tisztelet alig kétujjnyira hagyta el a hüvelyét, de hirtelen mindenki megértette,
miért lett Yue Qingyuan a klánvezér.
Nem elég a kedves, nyugodt jellem, hogy valaki a Kupola Csúcs trónjára ülhessen!
– Rendeződjetek! – kiáltotta el magát az agg palotamester.
Csak nem csata készül? A démonok még le sem csaptak, de az emberek máris egymás
között civódnak? Shen Qingqiu látta, hogy egyre rosszabb a helyzet, ezért gyorsan
előrántotta a kardját, és maga elé dobta. A Szolgálatkész egyenesen fúródott a földbe a
Szeszélyes Szirmok palotamestere előtt.
Ha valaki feladta a kardját, az egyet jelentett azzal, mintha megadta volna magát. Az
agg palotamester azonnal megragadta a markolatot, és intett a klán többi tagjának, hogy
lépjenek vissza.
– Öcsém! – szólt csendesen Yue Qingyuan.
– Bátyám, ne mondj semmit! Aki ártatlan, az ártatlan is marad. Hajlandó vagyok alávetni
magam az intézkedésnek.
Így, hogy az agg palotamester, a Magvetők és Qiu Haitang együttesen csaptak le rá, a
letartóztatás csak az utolsó szög volt a koporsójában. Ezek amúgy is mind megtörténtek
a regényben. Csakhogy azt remélte, el tudja kerülni őket. De arra nem számított, hogy
minden szépen visszakanyarodik az eredeti cselekményhez. Akkor meg mi haszna lenne
abból, ha éket ver az Égig Érő Hegység klánja és a Szeszélyes Szirmok Palotája közé?
– Senkinek sem segít, ha több szót vesztegetünk erre – jelentette ki. – Majd
bebizonyosodik, aminek be kell.
 Miután elmondta a mondandóját, nem mert Yue Qingyuan arcára nézni, de a pillantása
röviden Luo Binghére rebbent.
Se örömöt, se dühöt nem látott a fiún. Luo Binghe mereven állt egy helyben, így kitűnt
a körülötte ide-oda dülöngélő, fülüket szorongató kultivátorok közül.
Yue Qingyuan végül visszatolta a kardját a hüvelyébe. Mintha a hatalmas háló, ami a
térre borult, hirtelen felemelkedett volna.
Shen Qingqiu Yue Qingyuan felé fordult, és mélyen meghajolt előtte. Rengeteg gondot
okozott a klánvezér bátyjának. Komolyan szégyellte magát miatta.
Qiu Haitang még mindig szívszorítóan zokogott. Qin Wanyue odalépett hozzá.
– Qiu kisasszony, bármi történjék is, a három klán majd megoldja az ügyet – nyugtatta.
Három klánt mondott. Az Égig Érő Hegységet teljesen kihagyta, ami nyilvánvalóvá tette,
melyik oldalon áll. Qiu Haitang könnyes szemmel, elérzékenyülten nézett rá. Ahogy
azonban felemelte a fejét, hogy köszönetet mondjon neki, megpillantotta Luo Binghét, aki
egyedül ácsorgott a közelben. Akaratlanul is pír öntötte el az arcát.
Shen Qingqiu lélekben a szemét forgatta. Épp az orrom előtt csalnak meg engem veled!
Nem is örülsz neki, kedves főszereplő?
A Szeszélyes Szirmok Palotájának egy csapat tanonca Gongyi Xiao vezetésével
odalépett Shen Qingqiuhoz. A kezükben nagyon ismerős tárgyat tartottak.
Helló, energiafojtó kötél, viszlát, energiafojtó kötél [integet].
– Shen mester, őszintén sajnálom – mondta Gongyi Xiao bocsánatkérő hangon. – A
megérdemelt tisztelettel fogunk bánni veled. Nem hagyom, hogy akárcsak a legkisebb
bántódásod is essen, amíg ki nem derül az igazság.
– Köszönöm a figyelmességedet – felelte szűkszavúan Shen Qingqiu egy biccentés
kíséretében.
Mégis mi haszna van, ha te leszel az egyetlen, aki tisztelettel bánik velem? A
Szeszélyes Szirmok tanítványainak arcából ítélve, szívük szerint élve felfalták volna. Végül
is a Szeszélyes Szirmok Palotáját érték a legkomolyabb veszteségek a Halhatatlanok
Szövetségének Tanácskozásán. Tudta, hogy komoly megpróbáltatások várnak rá abban
a börtönben.
Ahogy megkötözték a törzsét az energiafojtó kötéllel, Shen Qingqiu azonnal érezte,
hogy a teste elnehezül. Korábban, amikor a Gyógyíthatatlan fellángolt a szervezetében,
csak a spirituális keringése akadozott, mintha rossz lenne az internetkapcsolat, de ha az
ember megütögeti a modemet, bármikor beindulhat. Azonban most, hogy a kötél
körbefogta, a spirituális keringése teljesen leállt, nem volt több egy egyszerű halandónál.
– Nos, akkor mit szólnátok hozzá, ha a tárgyalás időpontját mához egy hónapra tűznénk
ki? – szólalt fel az agg palotamester.
 – Öt nap múlva – vágta rá Liu Qingge.
Minél több időt tölt Shen Qingqiu a Vízi Börtönben, annál több szenvedést kell kiállnia.
Az öt nap, amit Liu Qingge ajánlott, a legrövidebb idő volt, amely alatt össze lehet hívni
egy tárgyalást. Természetesen az agg palotamesternek esze ágában sem volt
beleegyezni az ajánlatba.
– Ha így kapkodunk, még elkerüli a figyelmünket egy-egy fontos részlet!
A Ragyogó Virág Templom jól értett a vitarendezéshez. Az egyik apát így szólt:
– Mi a helyzet a tíz nappal?
– Hét, egy nappal sem több – felelte Yue Qingyuan.
A klánvezérek alkudozását hallgatva Shen Qingqiu egy piacon érezte magát. De neki
is megvoltak a maga tervei, így gyorsan közbevágott:
– Ne vesztegessünk több szót erre. Legyen, ahogy a palotamester akarja. Egy hónap.
Ha jobban el tudja húzni az ügyet, a Harmat Gombáknak több idejük van kifejlődni. A
szeme sarkából vetett egy sokatmondó pillantást Shang Qinghuára, és felvonta a
szemöldökét. A másik azonnal megértette, mire gondol, a karját maga elé ejtette, és oké
jelet mutatott, mintha azt mondaná: „semmi gond, bízd csak ide”.
Már csak azon múlott minden, kibír-e egy teljes hónapot a Szeszélyes Szirmok
Palotájában, ami teljesen Luo Binghe befolyása alatt áll.
 37. fejezet – A Vízi Börtön útvesztője 1.

– Shen mester, kérlek, vedd ezt fel!

Amint Shen Qingqiu lehajtotta a fejét, egy fekete anyagdarab került a szeme elé.
Az igazat megvallva, ez is csak a látszat kedvéért volt. A Szeszélyes Szirmok Palotája
útvesztő formációjának ezernyi kanyarja és trükkje miatt Shen Qingqiu akkor sem
emlékezett volna, hogy jutott be, vagy hogyan juthatna ki, ha egész úton egy kamerát tart
a kezében, és minden lépést felvesz.
A Vízi Börtön levegője nyirkos volt, a talaja pedig enyhén csúszós. Mivel be volt kötve
a szeme, kénytelen volt az őt kísérő tanoncokra bízni magát.
– Gongyi Xiao? – szólt Shen Qingqiu.
A fiú a kezdetektől szorosan követte, így most is gyorsan válaszolt.
– Igen, mester?
– Kapcsolatba léphetek másokkal, amíg a négy klán közös tárgyalására várok? –
kérdezte.
– Csak azok közlekedhetnek szabadon ki és be a Vízi Börtönből, akik rendelkeznek a
Szeszélyes Szirmok Palotájának engedélyével.
Ezek szerint Shang Qinghuának nem lenne könnyű dolga, ha meg akarná látogatni,
hogy megbeszélhessék a Harmat Gomba ügyét. Shen Qingqiu egy pillanatra eltűnődött.
– Mi lett végül a Magvetőkkel? – kérdezte.
– Miután elégették a testüket, a Ragyogó Virág Templom elvitte a hamvakat, hogy
temetési szertartást rendezzenek nekik, és a lelkük békében nyugodhasson – felelte
őszintén Gongyi Xiao.
Oldalról felharsant egy elégedetlen morgás.
– Miért árulsz el neki ennyi mindent, bátyám? Nem félsz attól, hogy meg akar szökni a
Vízi Börtönből?
A hang ismerősen csengett. Az a himlőhelyes tanonc volt az, aki eddig is úgy bánt vele,
mintha valamivel megsértette volna.
– Ne légy goromba! – feddte meg Gongyi Xiao.
Shen Qingqiu elmosolyodott.
– Nincs miért letorkolnod őt, hiszen jelenleg csak egy rab vagyok. Tegyen, ahogy jónak
látja.
 Miközben beszélt, megérkeztek végre az ideiglenes fogdájához. Ahogy lekerült az
arcáról a fekete ruha, hirtelen élesebben látott a benti homályban. Egy hatalmas kőbarlang
előtt álltak meg.
Alattuk sötét, zavaros tó terült el, a falakon szétszórva tompa fényű, sárga fáklyák égtek,
a lángjuk visszatükröződött a vízben, vadul imbolyogva a hullámok fodraival. A tó közepén
egy fehér, ember alkotta kőemelvény meredt elő a vízből. A színe akár a jáde: szikrázó és
átlátszó. Nyilván különleges anyagból készült.
Gongyi Xiao egy kulcscsomót húzott elő, majd végigtapogatta a kőfal egy adott részét.
A mozdulatai nyomán fogaskerekek csikordultak a tómeder alatt, majd felemelkedett egy
sziklaösvény, amely egyenesen a víz szívében álló emelvényhez vezetett.
– Kérlek, mester! – mutatott előre Gongyi Xiao.
A himlőhelyes tanonc felvett egy követ.
– Óvatosan! – szólt, majd beledobta a kavicsot a tó vizébe. A kő egy darabig a felszínen
lebegett, majd olyan sistergő hang hallatszott, mint amikor húst hajítanak a grillrácsra. A
víz bugyborékolni kezdett, a kő felszíne pedig megolvadt, és lassan szétmállott. Nyoma
sem maradt.
– Ezt a vízi cellát ritkán használjuk – folytatta a himlőhelyes kárörvendően. – Csak
vágyálom azt hinni, hogy innen meg lehet szökni, vagy ki lehet szöktetni valakit.
Shen Qingqiut meglepte a veszélyes folyadék.
Ha valaki véletlenül beleesne ebbe a tóba, még egy csontszilánk sem maradna utána.
De honnan szerzett a Szeszélyes Szirmok Palotája – mint a négy neves, igazságos
klán egyike – ilyen veszedelmes és nyilvánvalóan illegális folyadékot?!!
Shen Qingqiu kifejezetten óvatos volt, ahogy végigsétált a sziklaösvényen. Az nem lett
volna mókás, ha megcsúszik. Ahogy megérkezett az emelvényre a tó közepén, Gongyi
Xiao újra elfordította a kulcsot, és a sziklaösvény visszasüllyedt a tómederbe.
Shen Qingqiu leült a kőemelvény közepén, és körbepillantott. Titkon azon tűnődött,
hogy vajon egy karddal nem lehetne-e könnyedén átrepülni a maró folyadék felett. Épp itt
járt gondolatban, amikor Gongyi Xiao meghúzott egy kart a kulcslyuk közelében.
Erre víz gurgulázó hangja harsant a plafon felől. Amikor Shen Qingqiu felemelte a fejét,
azt látta, hogy körülötte minden irányban sötét, zavaros vízfüggöny ereszkedik alá, elzárva
a húsz négyzetméteres4 kőemelvényt, és vele együtt őt is a külvilágtól.
… Tévedtem! Nemhogy egy ember nem jut ki innen, még egy légy sem!
A Szeszélyes Szirmok Palotájának Vízi Börtöne kiérdemelte a hírnevét. Nem csoda,
hogy a klánok ezt a helyet nevezték ki egyhangúan a kultivátor világ közös börtönének!

4
Eredetileg 6 négyzetláb, de kínai láb (zhang), amely 3,3 méter. Ez nagyjából 20 m2-nek felel meg.
 –––––-

Shen Qingqiu sejtette, hogy valaki biztosan meg fogja látogatni, hogy szórakoztassa,
de nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan.
Arra ébredt, hogy egy vödör hideg víz borult a nyakába.
Vacogva tért magához, és az első gondolata az volt, hogy szunyókálás közben
véletlenül beleesett a tóba. Megrázta a fejét, és nagy nehezen pislogott párat. A jéghideg
víz szúrta a szemét, de így legalább biztos lehetett benne, hogy az csak hétköznapi víz,
nem pedig maró folyadék. A testét behálózó száztizennyolc energiafojtó kötél
elképesztően vékony volt, de kemény bilincsként feszült az energiapontjaira. Szinte az
ereit is elszorította, így jelentősen csökkent a hidegtűrő képessége. Akaratlanul is egy
kicsit reszketni kezdett.
A vízfüggöny felemelkedett körülötte, és a sziklaösvény is előbújt a tómederből.
Lassan tisztult ki a látása. Ahogy maga elé nézett, egy pár csinos, finoman hímzett cipőt
pillantott meg, és ahogy feljebb emelte a tekintetét, a látóterébe került egy szoknya
rózsaszín szegélye is.
Egy tetőtől talpig rózsaszínbe öltözött lány állt előtte, aki temérdek ékszert viselt. A
vállán egy fémkorbács pihent, és szépívű szemöldöke alól mandulavágású szempár
meredt Shen Qingqiura.
A férfi gondolatban a szemét forgatta.
Luo Binghének volt tapasztalata a kínszenvedés terén. A csinos kis feleségeitől bárkinél
öt perc alatt elszakadt volna a cérna. Shen Qingqiu előtt pedig újabban minden nap másik
nő jelent meg; melegváltásban követték egymást, hogy szinte megkülönböztetni sem tudta
őket, és mindegyik jobban megizzasztotta, mint az előző. Elég legyen már ebből! – Ez a
Shen Qingqiu nem az a Shen Qingqiu, amelyiket kísértésbe lehetett ejteni csinos
lányokkal, oké?!
A hölgyemény rámutatott a korbácsával.
– Ne add itt nekem az ájultat! Kérdésem van hozzád!
Akármilyen nyomorúságos helyzetben volt is Shen Qingqiu, a lány alacsony rangja és
silány kultivációs eredményei miatt nem hallgathatta volna ki.
– Nem kéne ilyesmivel foglalkoznod, palotakisasszony.
Az agg palotamester szeme fénye és Luo Binghe háremének rakoncátlan vezetője
minden udvariasság nélkül válaszolt.
– Elég legyen a fecsegésből! Ha tudod, ki vagyok, azt is tudnod kell, miért jöttem! – A
lány szeme sarka vörösödni kezdett a méregtől, ahogy a fogai között szűrte a szavakat. –
Démonok szövetségese, te alávaló, megvetendő áruló! Az ég mindent lát! Most, hogy a
markomba kerültél, fizetni fogsz!
– Nem emlékszem, hogy beismertem volna, hogy démonokkal szövetkeztem – felelte
Shen Qingqiu.
– Azt hiszed, csak attól, mert nem ismerted be, meg sem leckéztethetlek? – toppantott
a palotakisasszony. – Nagynevű mester vagy, mégis gonosz és kegyetlen voltál Luo
bátyóval. Az is nyilván kitelik tőled, hogy a démon fajjal szövetkezz!
Le sem tagadhatnád az apádat: pont olyan nyakatekert a logikád, mint az agg
palotamesternek!
Shen Qingqiu egy darabig hallgatott, végül így szólt:
– Tényleg azt mondta, hogy gonosz és kegyetlen voltam vele?
– Luo bátyó olyan jó ember! Természetesen sosem mondana ilyet – felelte
szenvedélyes szavakkal a palotakisasszony. – A sebei mélyen rejtőznek a szívében, ahol
senki sem láthatja vagy érintheti őket… De azt hiszed, csak azért, mert nem mondta, nem
tudom magamtól? Hát nincs nekem szemem? Nincs szívem?
...
Micsoda őszinte, érzelmes előadás… Shen Qingqiunak felfordult tőle a gyomra.
Mi az isten ez, egy kibaszott szavalóverseny?!
Nem tudta eldönteni, hogy most sírjon vagy inkább hisztérikus röhögéssel csapkodja a
földet. Sajnálom! Tudom, hogy nem szép dolog kinevetni egy fiatal lány szerelmes szavait!
De ez rohadt kínos! Annyira kínos, hogy aki begerjed a megalázó helyzetektől, az most
nagyon jól érezné magát!
Luo Binghe háreme hatalmas volt, kész kaotikus felfordulás, mindenféle-fajta nőkkel.
Tipikus esete annak, amikor sokat akar a szarka… Inkább a mennyiségre, nem a
minőségre ment. Ez az eredménye annak, hogy Felrántott Botkormány, az a nyomorult
otaku, úgy akart háremregényt írni, hogy közben még életében nem nyúlt nőhöz. Úgy kell
neked, hahahaha!
– Mire véljem ezt az arckifejezést? – kérdezte gyanakvó hangon a palotakisasszony.
Shen Qingqiu gyorsan összeszedte magát, és eltüntette a gúnyt a képéről. Tudta, hogy
nem lesz jó vége, ha megsérti ezt a libát.
– Az előbb kinevettél? – dühödött fel a lány.
A palotakisasszony eredetileg a gyerekkori kedvesébe, Gongyi Xiaóba volt szerelmes,
de amikor megjelent a képben Luo Binghe, lángra lobbant a szíve a főszereplő iránt. Így
hát nem volt mit tenni: amióta világ a világ, a gyerekkori kedves nem szállhat szembe az
új szerelemmel. Az ilyen háremregényekben gyakran gyorsan változtak az emberek
érzései. Valószínűleg azért, mert az olvasók élvezték a megcsalós történeteket. Tudtak
velük azonosulni, mert vagy csalták már meg őket, vagy ők csaltak meg mást, de valami
furcsa elégedettséggel olvasták az ilyen cselekményt. Az illető, akit elcsábított az új
szerelem, természetesen őszintén hitte, hogy az érzései tiszták, és így nem csinált semmi
rosszat, de azért a bűntudat nyomot hagyott a lelkén, és ha valaki furcsa arcot vágott a
közelében, ösztönösen azt hitte, hogy kinevetik. A palotakisasszony szégyene gyorsan
dühbe váltott, meglendítette a karját, és a korbácsa lecsapott!
A csapás lendületes volt, fülsértő hangon hasított a levegőbe. Shen Qingqiu szellemi
energiáit elfojtották ugyan, de azért az állóképességének java még megmaradt. Oldalra
gördült a padlón, és a korbács alig fél méterre csattant a lábától.
Az ütés erejétől sziklaszilánkok és porfelhő repült a levegőbe. Shen Qingqiu félig térdelő
pozícióba érkezett.
Te szent szar, miért használ egy fiatal lány szögesdrótos korbácsot?! Egyáltalán nem
passzol az imázsodhoz!!
Ami még ennél is kevésbé passzolt, hogy az eredeti regényben a palotakisasszony ezt
a korbácsot arra használta, hogy a szerelmi riválisait ütlegelje vele. Az eszközt arra találták
ki, hogy a főszereplő kegyeiért zajló cicaharcban szaggassa le a lányok ruháját. A
könyvben csak olyan csinos hölgyeményekre csapott le a fegyver, akiken Luo Binghe túl
sokáig felejtette rajta a szemét. Hogy támadhatsz egy férfira vele?!! Szegény korbács
zokog szégyenében, nem hallod?!
Elegem van ebből, új forgatókönyvet akarok!!!
Mivel elsőre nem talált, a palotakisasszony dühe csak annál magasabbra szökött, és
egy édes kis sikkantással visszarántotta a korbácsát, majd újra támadóállásba
helyezkedett. A kőemelvény nem volt túl tágas, és Shen Qingqiu meg volt kötözve, szóval
bármilyen élesek is voltak a reflexei, a következő csapás szele óhatatlanul elérte őt, és
több helyen szétszaggatta a ruháját, bár sérülést egyelőre nem okozott neki. Miután
többször kitért a támadások elől, hamar elért a kőemelvény szélére, ahonnan már nem
volt hova menekülnie. Shen Qingqiunak nem maradt más választása, mint hogy
egyenesen szembenézzen a következő csapással. Összeszorította a fogát, és lehunyta a
szemét, majd várt a fájdalomra!
De hiába várt, a fájdalom csak nem érkezett.
Gyorsan kinyitotta a szemét, de azonnal összeszorult a szíve.
Luo Binghe puszta kézzel kapta el a korbácsot, közben a szemében mintha kísérteties,
koromfekete láng égett volna – egyszerre volt hűvös és ijesztő.
Ahogy megszólalt, minden egyes szót jól kihangsúlyozott, a hangja fagypont alá hűlt.
– Te meg mit művelsz?
 A palotakisasszony észre sem vette, mikor jelent meg a fiú, és egy kicsit megijedt attól,
hogy hirtelen ott áll előtte. De ami még ennél is jobban megrémisztette, az a rideg, kimért
kifejezés volt az arcán, amit ezelőtt még soha nem látott, és ha ránézett, elkapta a
reszketés.
Amióta csak megismerte, Luo Binghe elképesztően gyengéd volt vele, ügyesen
hízelgett, és mindig jó hangulatot teremtett maga körül, sosem nézett rá ilyen gyilkos
indulattal. A palotakisasszony akaratlanul is elhátrált tőle.
– Ké-ké-kértem apuskától engedélyt, hogy kihallgathassam – dadogta.
– A négy klán közös tárgyalása egy hónap múlva lesz – felelte hidegen Luo Binghe.
– Annyi bátyámat és nővéremet bántotta! Annyiukat! És veled is rémesen bánt! Miért
ne taníthatnám móresre?! – kiáltotta hirtelen sértetten a palotakisasszony.
Luo Binghe kirántotta a korbácsot a kezéből, mintha meg sem érezné a szögesdrótot.
Nem tűnt úgy, mintha túl sok erőt fejtett volna ki, de amikor kinyitotta a tenyerét, a szépen
megmunkált fémkorbácsból pusztán fémforgács maradt.
– Tűnj innen – mondta közömbösen.
A palotakisasszony felkiáltott, ahogy látta, hogy a kedvenc fegyvere a szeme előtt válik
fémhulladékká. Nem akart hinni a szemének.
Szipogva mutatott Shen Qingqiura, majd Luo Binghére.
– Hogy vagy képes... Hogy vagy képes így bánni velem? Helyetted vagyok mérges,
mégsem hagyod, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérjek?
Luo Binghe nem válaszolt, csak fogta a fémkorbács darabkáit, és belehajította őket a
tóba. A maró folyadék szinte azonnal felsercent.
A palotakisasszony ajka megremegett.
Abban a pillanatban úgy érezte, hogy Luo Binghe nem is a korbácsot akarja centiről
centire összetörni és a tóba dobni, hanem őt. Ez pedig már nem volt mulatságos.
– Pedig én csak érted csináltam! – kiáltotta egyszerre szomorúan és felháborodottan,
majd sarkon fordult, és sírva elszaladt.
Shen Qingqiu lélekben toporzékolt: „A picsába már, ez a forgatókönyv nagyon
elcseszett! Valami nagyon elszaródott...!”
Még be sem fejezte a gondolatot, amikor Luo Binghe ráemelte a pillantását.
Shen Qingqiu úgy érezte, mintha az ínye, a gyomra, és a töke is összerándulna a
hirtelen rátörő félelemtől. Most jobban örült volna, ha a palotakisasszony száznyolcvan
korbácsütését kell elszenvednie, az legalább csak fizikailag fáj, és még mindig jobb, mint
ha össze van zárva Luo Binghével egy kis helyen!
Sokáig csendben nézték egymást, azután Luo Binghe hirtelen felé nyúlt.
 Shen Qingqiu öntudatlanul is megőrizte a távolságot kettejük között, hidegen húzódott
el.
Luo Binghe kinyújtott keze megdermedt a levegőben.
Hümmögött egyet, végül így szólt:
– Nem kell aggódnod, Mentorom, ha ártani akarnék neked, ahhoz nem kéne
megérintenem.
Nagy igazság. Egy szentséges démon egyetlen csepp vére olyan volt, mintha bombát
telepítettek volna a testébe, amely ezerféleképpen robbanhat fel. Ha Luo Binghe úgy
akarja, egyetlen csettintéssel kilyukaszthatja a beleit, széttépheti a gyomrát, vagy annyi
fájdalmat okozhat neki, hogy a végén szinte kívánja a halált.
Shen Qingqiu újra törökülésbe helyezkedett, mintha csak meditálna, és Luo Binghére
emelte a pillantását.
Egy hónap.
Bármi történjék is, ki kell tartanom egy hónapig. Utána szabad leszek, mint a madár. És
leszarhatom ezt az egész faszságot!!!
Mindketten hosszan hallgattak, végül némi töprengés után Shen Qingqiu szólalt meg
előbb.
– Ha ártani akarsz nekem, nem kell kapkodnod. Várd meg a tárgyalást, és
visszafordíthatatlanul tönkreteszik a hírnevemet. Ha akkor rendezzük a számlát, még meg
is köszönik neked. Az lenne a legnagyobb elégtétel, nem igaz?
Mindezt arra alapozta, amilyennek a könyvben megismerte Luo Binghe
gondolkodásmódját. Logikusan nézve ez pont az ő stílusa lett volna. De Luo Binghe
arckifejezése nemhogy nem tisztult ki, csak még ridegebb lett.
– Miért vagy olyan biztos benne, hogy bűnösnek fognak találni a tárgyaláson,
Mentorom? – szűkült össze a szeme.
– Ezt én kérdezhetném tőled, nem igaz?
– Tőlem? – ismételte Luo Binghe. Majd hidegen nevetett fel. – Már megint én.
Shen Qingqiu szótlanul meredt rá.
 38. fejezet – A Vízi Börtön útvesztője 2.

A Jinlan városban terjedő ragály egy új történetszál volt. Az eredeti menetrend szerint
Luo Binghének még a Végtelenmély-szakadékban kellett volna edzenie, semmi
keresnivalója nem volt a felszínen. Így Shen Qingqiu is elveszítette az előnyét – nem tudta
előre, mi fog történni. De Felrántott Botkormány egyvalamiben következetes volt a
regényben: azután, hogy Luo Binghe visszatért, minden összeesküvés és minden
vérontás valahogy az ő nevéhez kötődött. Így most is ő volt Shen Qingqiu első számú
gyanúsítottja.
Luo Binghe mogorván nézett rá. Párszor hátratett kézzel oda-vissza masírozott előtte,
majd hirtelen visszapördült felé, és szigorú hangon kérdezte:
– Mentorom, áruld el, eztán a démoni faj minden bűnét, minden egyes gyilkosságát és
fosztogatását az én számlámra fogod írni?
Shen Qingqiu összevonta a szemöldökét.
Luo Binghe keze ökölbe szorult, ahogy látta, hogy nem felel.
– Régen olyan mélyen megbíztál bennem, most mégis minden percben azt hiszed, hogy
valami hátsó szándékom van. Annyira fontos, melyik fajba tartozik valaki, hogy teljesen
megváltozhat a viselkedésed vele szemben?
Shen Qingqiu nem tudta türtőztetni magát, összeszedte a bátorságát, és így szólt:
– Ha így állunk, nekem is lenne egy kérdésem.
– A tanoncod figyelmesen hallgat – biccentette félre a fejét Luo Binghe.
– Azt mondod, nincsenek hátsó szándékaid, de akkor mégis miért állítottad a
szolgálatodba a Szeszélyes Szirmok Palotáját?
A főszereplőnek miért nem kell követnie az eredeti cselekményt? Erre muszáj volt
rákérdeznie, ha már egyszer neki kötelező betartania a Rendszer szabályait.
Luo Binghe kinyitotta a száját, mintha szólni akarna, de végül nem hagyta el hang a
torkát.
– Nem tudsz válaszolni? – kérdezte Shen Qingqiu valamelyest meglepetten.
Hol van most az az Aranyszájú főszereplő, aki ékesszólásban maga mögé utasította az
egész Égig Érő Hegységet? Lehet, hogy túl gyorsan küzdötte ki magát a Végtelenmély-
szakadékból, és nem sikerült mindent elsajátítania? Talán még nem fejlesztette tökélyre a
szónoki képességeit…
– Úgysem hinnél nekem, Mentorom – felelte végül Luo Binghe. – Akkor meg mit számít,
válaszolok-e vagy sem?
 A fáklyák lángja a Vízi Börtön sötét tavának vizében reszketett, és vele reszketett Shen
Qingqiu szíve is.
Egy darabig némán meredtek egymásra, végül Luo Binghe hirtelen így szólt:
– Remélem, egy kérdésre őszintén felelsz nekem, Mentorom. – Összeszorította a
száját, úgy préselte ki: – Csak egyre.
– Beszélj!
Luo Binghe reszketegen vette a levegőt.
– Megbántad? – kérdezte csendesen.
Shen Qingqiu nem válaszolt. A tekintete tetőtől talpig végigszántott Luo Binghén.
„Megbántad?”, csak ennyit kérdezett a fiú, semmi többet. Nyilván arra gondolt,
megbánta-e, hogy lelökte a Végtelenmély-szakadékba.
Ezt kérdezni sem kellett. Hát persze, hogy megbánta, görcsbe rántotta a gyomrát a
bűntudat. De mégis miért teszi fel neki Luo Binghe ezt a kérdést éppen most?
Shen Qingqiu halántéka lüktetni kezdett, amikor hirtelen felugrott előtte egy hatalmas
ablak.
[Kérlek, tekintsd meg a választási lehetőségeket!
A: Igen, a Mentorod rég megbánta, amit tett. Az elmúlt években nem telt el úgy
perc, hogy ne sajnáltam volna a történteket, bár tudom, hogy késő bánat.
B: (hideg nevetés) Most, hogy láttam, mi lett belőled, ugyan miért bánnék bármit
is?!
C: Hallgatás.]
…
Ó, hogy fordulnál fel!
Most frissítettél, erre ezt kapom a pofámba frissítés gyanánt?!
Mi a fasz ez a szöveg?! Még azt is előre megmondod, milyen hangsúllyal válaszolhatok,
mint valami randiszimulátorban?!
Ez rosszabb, mint az eredeti gagyi verzió! Valaki adjon egy Rendszer 1.0 újratelepítő
pakkot – életem végéig hálás leszek érte!
Shen Qingqiu arca elsötétült.
– Az A kamuszagú. Ha Luo Binghe helyében lennék, egy szót sem hinnék el belőle, sőt
egyenesen undorodnék a mesteremtől. A B meg mi a fasz? Azt akarod, hogy még idő előtt
kitörje a nyakamat?
[Kérlek, válassz!]
– C, C, C!
[A karaktermélység szintje növekedett. A jutalmad: +10 pont.]
Mégis hogy a francba számoltad ki a karaktermélységet?
 Így tehát jobb híján Shen Qingqiu csendben meredt maga elé.
Luo Binghe ökölbe szorult keze lassan ellazult. Végül a fiú gúnyosan nevetett fel.
– Milyen ostoba vagyok! Magamtól is tudom a választ, meg sem kellett volna kérdeznem
tőled, Mentorom!
Ha Shen Qingqiu nem tudta volna, hogy ebben a világban Luo Binghe a Rendszer
energiaforrása, most azt hitte volna, hogy egy imposztor vette át a helyét.
Ha nem ismerte volna töviről hegyire a cselekményt, komolyan elhitte volna, hogy…
Luo Binghe szomorú.
De hallgatni arany, aki nem beszél, nem is hibázhat. Shen Qingqiu lehunyta a szemét,
és csendben ült, keresztbefont lábbal.
A némaságára Luo Binghe lágy, hűvös hangon felelt.
– Mindig is hallgatag ember voltál, Mentorom. De régen hajlandó voltál legalább pár
szót vesztegetni rám. Most már ennyi sem jár nekem? – Röviden elhallgatott, és amikor
folytatta, a hangja megtelt gúnnyal. – Nem számít, hiszen rá tudlak én venni, hogy beszélj,
ha akarlak!
Ahogy befejezte, Shen Qingqiu szeme kipattant.
Szúró fájdalom hasított a gyomra mélyébe.
Nem tetszik, ha beszélek, nem tetszik, ha hallgatok. Mégis mit akarsz tőlem?
Egy pillanattal később a szúró fájdalom eltűnt, és a helyét egy sokkal furcsább érzés
vette át: mintha az ereiben valami idegen dolog mászkálna.
A szentséges démoni vér napokig csendben meghúzta magát, és már hozzászokott a
gazdatesthez. Most, hogy a mestere szólította, apró rovarokká állt össze, és elindult
felfedezni Shen Qingqiu szerveit.
– Lép, vese, szív, tüdő – sorolta lustán Luo Binghe. Minden szavát bizarr, viszkető
fájdalom követte a megnevezett pontokon. Az érzés tényleg egyszerre idézett viszketést
és fájdalmat, mintha apró fogak hosszú sora harapdálná belülről, égető bizsergést hagyva
maga után.
Bár nem volt igazán éles a fájdalom, de attól még megviselte.
Shen Qingqiu képtelen volt ülve maradni, kétrét görnyedt, és igyekezett ellenállni a
kísértésnek, hogy összegömbölyödjön magzatpózban. Az állán hideg verítékcseppek
keveredtek a nemrég nyakába borított vízzel, majd lassan lecsöpögtek a földre.
Na, ez már nagyon is Luo Binghe stílusának tűnt, és sajnos pont rajta gyakorolta. A
fenébe, szétrobban a gyomrom. Vajon ilyen, amikor a lányok menstruálnak?
– Hol szeretnéd, hogy megharapjanak, Mentorom? – kérdezte Luo Binghe meleg
hangon.
Sehol!
 Ezek szerint eddig nem is igazán haraptak? Milyen lehet, amikor harapnak, bassza
meg?!
Shen Qingqiu felcsapta a rendszerablakot.
– Találj nekem valami megoldást, jó?! Még mindig én vagyok az első számú ügyfeled!
[Szeretnéd felhasználni a kulcsfontosságú eszközt: a hamis jáde Guanyin
medált? Kérlek, vedd figyelembe, hogy az eszköz egyszerhasználatos!]
– Mennyi most Luo Binghe düh-értéke? – kérdezte Shen Qingqiu.
[30 pont.]
– Hogyhogy ilyen alacsony? Biztos, hogy nem számoltad félre?! Ennek nincs semmi
értelme!
Kizárt dolog, hogy egy 30 pontos problémára egy olyan misztikus eszközt használjon
fel, ami 5000 dühpontot tud semlegesíteni!
– Van bármi más lehetőségem? Mi a második legnépszerűbb opció?
[Szeretnéd aktiválni a gyenge cselekménykatalizátort?]
… Ez meg milyen név? Nem hangzik valami fejlett technológiának. De ha ez a második
legnépszerűbb opció, akkor megteszi. Shen Qingqiu gyorsan döntött.
– Nem akarsz rám nézni, hozzám sem akarsz szólni, azt hiszed tán, hogy mocskos
vagyok? – sziszegte Luo Binghe. Hirtelen közelebb lépett, és felhorkant. – Ha így áll a
helyzet, nem hagyom, hogy úgy legyen, ahogy te akarod! – nyúlt Shen Qingqiu felé, hogy
megragadja a vállát.
Shen Qingqiu ösztönösen tért ki a mozdulat elől, így Luo Binghe csak a ruhája szélét
markolta el.
A felső köntösét már amúgy is cafatokra szaggatta a palotakisasszony korbácsa, és ez
a kis rántás elég volt, hogy több mint a fele egyben leszakadjon a válláról.
Erre a fejleményre egyikük sem számított. Mindketten mozdulatlanná dermedtek.
Shen Qingqiunak egy vödör hideg vizet borítottak a nyakába. A haja és a ruhája még
mindig nedvesen tapadt hófehér bőréhez, közben pedig fonálvékony, vörös energiafojtó
kötelek hálózták be a testét. Bár az arcán szemérmes döbbent terült el, az összkép nem
is lehetett volna… szemérmetlenebb.
Luo Binghe szeme csészealj nagyságúra tágult.
Egy darabig csak bámult, majd olyan hirtelen rántotta el a kezét, és pördült meg, mintha
tüzes vasat markolt volna.
Ahogy ő visszavonulót fújt, a Shen Qingqiu szerveiben rakoncátlankodó vérparaziták is
ijedten széledtek szét; az ereiből eltűnt a feszítő, tömítő érzés.
Shen Qingqiu megkönnyebbülten zihált fel. Lélekben hálát rebegett: végre véget ért a
menzesze!
 De mégis hogy működött pontosan ez az enyhe cselekménykatalizátor? Úgy, hogy
letépte a ruháit? Ennyi erővel hívhatnák enyhe vetkőzéskatalizátornak is. Mégis mi ennek
az egésznek a logikája? Arra alapoz, hogy Luo Binghe biztosan undorodik egy másik férfi
meztelen felsőtestének látványától, vagy mi?
Luo Binghe egy darabig mereven állt, háttal neki, mintha nem tudná, mit kezdjen a
kezével; hirtelen fénysebesen rántotta le a saját köpenyét, és hátradobta.
A ruha egyenesen Shen Qingqiu arcán landolt.
A férfinak a szava is elakadt.
Mi a fene folyik itt?!
Miért érzi magát ilyen kínosan ettől az egész jelenettől, és mindentől, ami történt benne?
Akaratlanul is eszébe jutott az a szörnyű klisé, amikor a filmekben, miután megmentik a
megbecstelenített ifjú hölgyet, a főhős a vállára teríti a kabátját…
Libabőrös lett a gondolattól. Rántott egyet a karján, és a fekete köntös lecsúszott a
vállán.
A puha, finom anyag a földre siklott, a míves hímzett minták ezüstje felcsillant a
fáklyafényben. Ahogy Luo Binghe meghallotta az anyag zizzenését, visszafordult, és
megpillantotta a köntösét a földön. Shen Qingqiu még óvatosan felé is lökte kicsit.
Azon is gondolkodott, hogy össze kéne hajtogatnia Luo Binghének, de ez megmaradt
a gondolatok szintjén. Amikor felpillantott, Luo Binghe már ismét felé fordult, és a
szemében lobbot vetett a fáklyák fénye. Iszonyúan dühösnek tűnt, a kézfején kidudorodtak
az erek, ahogy néhányszor ökölbe szorította, és kinyitotta a tenyerét. Majd, mintha csak le
akarná vezetni a felgyülemlett energiáját, eleresztett néhány szellemi-csapást.
Igazából a támadások sorozatának nem volt célpontja. Egyik-másik energialöket a tóba
csapódott, és vízfodrokat küldött a levegőbe. Egy másik a sziklafalat érte, és hatalmas
lyukat ütött rajta – kődarabok peregtek, és fáklyák remegtek, majd hullottak a tóba,
mégsem aludtak ki, helyette szemkápráztató fénnyel tovább égtek a víz felszínén. A
ragyogásuk bevilágította Luo Binghe arcát, melyen most fények és árnyékok vibráltak,
kísérteties hangulatot teremtve.
A fiú lassan visszahúzta a kezét, és így szólt:
– Majd’ elfelejtettem, hogy mindent gyűlölsz, amit egy démon megérintett, Mentorom.
Íme, a tisztelt főhős, aki éppen értelmetlen hisztirohamot rendez a szerepéből teljesen
kiesve. Miben különbözik ez attól, amikor egy kisgyerek nem kapja meg, amit akar, és
szanaszét rugdossa a játékait? Ezért komolyan pontlevonás járna!
Mire Luo Binghe befejezte a dühöngést, a barlang lyukas lett, mint egy ementáli sajt.
Shen Qingqiu nyugodtan figyelte, ahogy a fiú végre felé fordul. Luo Binghe halántékán
lüktetett egy ér, ahogy megszólalt.
 – … A saját szememmel akarom látni, ahogy egy hónap múlva tönkretesznek – szűrte
a fogai között.
Azzal indulatosan rántotta egyet a ruhaujján, és elmasírozott. Ahogy elért a barlang
bejáratához, dühösen csapott a mechanikus karra: a vízfüggöny zúgva ereszkedett alá.
Shen Qingqiu egy helyben ült, és zavarodottan nézett fel a sötét folyadékra: Luo Binghe
máris elérte, hogy börtönbe kerüljön, és a foglya legyen. Akkor mégis miért dühös?
 39. fejezet – Menekülés a Vízi Börtönből

A barlangban fagyos szél fújt; Shen Qingqiu nedves ruhái a testéhez tapadtak, és úgy
áthűtötték, hogy elfogta a reszketés.
Luo Binghe köntöse még mindig ott pihent mellette a földre dobva.
Shen Qingqiu gondolatai akaratlanul is elkalandoztak. Az, amilyen durcásan Luo
Binghe elviharzott, eszébe juttatta, milyen ártatlan kis bárány volt a fiú, amikor még a Tiszta
Nyugalom Csúcsán tanonckodott, persze mínusz a hangulatingadozások és a váratlan
hisztirohamok.
Az rántotta vissza a merengéséből, hogy egész testében rázkódni kezdett a hidegtől,
és elkapta a tüsszöghetnék. Mivel jobb megoldást nem látott, az ujjai Luo Binghe
köpenyére kúsztak, és tétován húzta a vállára a ruhát.
Nem volt mit tenni. Nem azért nem vette fel a köntöst korábban, mert játszotta a
tsunderét, hanem azért, mert egyszerűen nem tudta rávenni magát.
Az eredeti regényben ugyanis Luo Binghe ezt a köpenyt adta oda a lányoknak szex
után!!
Hogy vehette volna fel?! A főszereplő szeme láttára?!
Shen Qingqiu azt vette észre, hogy valahányszor meditálni próbál, mindig megzavarják.
Így volt ez a Lélekacélozó barlangban, és így történt most is a Vízi Börtönben.
A sziklaösvény ismét kiemelkedett a tóból, a vízfüggöny pedig elapadt. Gongyi Xiao
sietett át a hídon. De egyetlen pillantást vetett Shen Qingqiura, és szinte hasra esett a
saját lábában.
– She-She-Shen mester, te... – dadogta.
– Mi van velem? – kérdezett vissza Shen Qingqiu, aki semmi furcsát nem talált a saját
helyzetében.
Gongyi Xiao arcán különös kifejezés terült el, mintha vívódna, hátraarcot vegyen-e. Egy
darabig a sziklaösvény közepén téblábolt, de nem lépett közelebb. Shen Qingqiu követte
a pillantását, és lenézett magára.
– Ez a köntös nem…? – kérdezte tétován Gongyi Xiao.
Shen Qingqiu felsóhajtott. Luo Binghe köntöse...
Gongyi Xiao végre összeszedte magát, köhintett egyet, majd megkérdezte:
– Hogy érezted magadat az elmúlt napokban, Shen mester?
– Elfogadhatóan – felelte Shen Qingqiu. Ha nem lenne ilyen népszerű, még jobban
érezte volna magát. Két nap alatt három ember látogatta meg. Úgy fest, hogy ez az
egyszemélyes luxuslakosztály, ahol elszállásolták, közkedvelt látványosságnak számít a
Szeszélyes Szirmok Palotájában.
– Hallottam, hogy tegnap este Luo bátyám… Szörnyen dühös volt, amikor kijött tőled.
Attól féltem, csinált veled valamit, Shen mester… – mondta Gongyi Xiao, és beszéd
közben a pillantása a fekete köntösre vándorolt.
A tekintetének súlya alatt Shen Qingqiu önkéntelenül is szorosabbra húzta a mellkasán
a kölcsön-ruhát.
Mégis mit csinált volna velem? Csak hisztirohamot rendezett, és kilyuggatta, meg
majdnem ledöntötte a fél sziklafalat. Mit kell így bámulni?!
– Luo Binghe tényleg nagyon elemében van itt, a Szeszélyes Szirmok Palotájában –
sóhajtott fel Shen Qingqiu.
Gongyi Xiao keserűen mosolyodott el.
– Az nem kifejezés. Luo bátyám spirituális ereje kimagasló, a jelleme szilárd, és mindig
gyorsan és határozottan cselekszik. A többieknek esélye sincs mellette, nem csoda, hogy
a Mentorom olyan sokra tartja. Attól félek, már rég nem én lennék a vezető tanítvány, ha
Luo bátyám elfogadná a Palotamestert a mentorának.
Elnézve az arckifejezését, Shen Qingqiu őszintén együttérzett a fiúval.
– Egy fontos ügyben kerestelek most meg – folytatta eltökélten Gongyi Xiao. – Ma
reggel Shang csúcsúr látogatási engedélyt kért a mesteremtől, de a kérelmét elutasították,
és nem tudni, mikor juthat be. Úgy tűnt, sürgős mondandója van, és megkért, hogy hozzak
el neked egy levelet – húzott elő egy papirost a köntöse alól.
A picsába, ez tényleg egy levél!
A cetlit kapkodva hajtogatták össze, még viaszpecséttel sem zárták le.
Neked elment az eszed, Shang Qinghua!
– Nyugodj meg, Shen mester! Már átnéztem a levelet – mondta Gongyi Xiao.
Ettől kéne megnyugodnom?!
– Bár egy szót sem értettem belőle – folytatta a fiú.
Shen Qingqiu gondolatban fellélegzett. Remek, mégsem olyan szörnyű a helyzet.
Ennyire azért még Shang Qinghua sem cseszné el a dolgokat. Valószínűleg valami titkos
kódot használt, hogy ne kelljen tartaniuk a kíváncsiskodóktól.
Shen Qingqiu két ujjal kirázta a levelet. De ahogy átfutotta, az arca elzöldült, a második
sor után elfehéredett, majd gyors egymásutánban felöltötte a szivárvány összes
árnyalatát.
Azt sem tudta, mit mondjon.
A levél angolul íródott.
 Nem is angolul, chinglishül: a nyelvtan egy az egyben kínai nyelvtan volt, és amikor
Shang Qinghuának nem jutott eszébe egy szó angolul, akkor a pinyin változatával
helyettesítette.
Magasságos Felrántott Botkormány, arra nem gondoltál, hogy mi van, ha nem értem
meg a gyökkettes angolodat?
Miután Shen Qingqiu végigküzdötte magát a szövegen, kis energiát küldött a kezébe.
A papír apró cafatokra szakadt, és kavarogva szitált a földre, akár a júniusi hó. Tökéletesen
kifejezte a zavaros hangulatát.
Úgy fest, alábecsülte a Magasságos Felrántott Botkormányt.
„Utánozhatatlan Uborka saját kezébe:
Mindent előkészítettem. A hely nem változott. Csak az időponttal van baj. Összeütöttem
egy kis tápcuccot, hogy a Nap-Hold Harmat Gomba minél előbb megérjen, de túlzásba
estem. Már meg is érett, és egy héten belül rohadni kezd, úgyhogy remélem, le tudsz lépni
a Szeszélyes Szirmok börtönéből. Ne aggódj, ez a cucc olyasmi, mint a műtrágya. Elvileg
a gomba hatását nem befolyásolja. Remélem.”
Még ez is bizonytalan? El tud intézni ez a szerencsétlen bármit is?!
Műtrágyával gyorsította meg egy spirituális, tiszta növény érését. Műtrágyával! „Elvileg
a gomba hatását nem befolyásolja”? Ez kábé annyira hangzott megbízhatóan, mint annak
a tejporgyártó cégnek5 a szövege, amelyiknek a termékétől duplájára nőtt a babák feje!
Gongyi Xiao körbepillantott, és így szólt:
– Elolvastad, Shen mester? Ha igen, dobd bele a levelet a tóba! Az az igazság, hogy
Luo bátyám tegnap megtiltotta, hogy bárki is belépjen hozzád rajta kívül. Mennem kell,
nem akarom, hogy észrevegyenek, és még tovább bonyolódjon a helyzet.
Shen Qingqiu megragadta Gongyi Xiao ingujját.
– Tégy meg nekem valamit!
– Természetes, ha erőmből ki–
Shen Qingqiu meg sem várta, hogy befejezze a szót.
– Engedj ki!
Gongyi Xiaónak elakadt a lélegzete.
– Mester… azt nem tehetem – nyögte.
– Megvan rá az okom, hogy távozni akarjak – felelte komolyan Shen Qingqiu. – Nem
akarok megszökni. Ha végeztem az ügyemmel, magamtól visszatértek a Vízi Börtönbe,
hogy itt várjam az ítéletet. Ha nem hiszel nekem, véresküt is köthetünk.

5
https://www.dailymail.co.uk/news/article-8315105/Toddlers-severely-deformed-heads-raised-fake-baby-
formula-report-reveals.html - ez így… tényleg hír volt:S
 Az ember nem szeghet meg egy véresküt. De ha Shen Qingqiu sikerrel jár, nem számít,
hogy visszatér-e a Szeszélyes Szirmok Palotájába, vagy sem. Úgyhogy nyugodtan lehetett
tisztességtelen.
Gongyi Xiao kínosan feszengett.
– Természetesen hiszek neked, Shen mester, de beleegyeztél, hogy a Vízi Börtönben
tartsanak fogva! Mi lehet most annyira sürgős, hogy hirtelen távozni akarsz? Ha
elmagyarázod, jelenthetem a nyomozást végző klánvezéreknek és az elöljáróknak, és
akkor…
Shen Qingqiu jobban átgondolta a dolgot. Gongyi Xiao a Szeszélyes Szirmok
Palotájának tanítványa volt, és itt főbenjáró bűnnek számított, ha az ember segédkezett
egy fogolynak a szökésben. Nem lett volna szép, ha farkasok közé veti ezt a feddhetetlen
erkölcsű ifjút. Csak lesz még más alkalma is a következő hét napban!
Azonnal megváltozott a hangszíne, ahogy folytatta:
– Felejtsd el, nem fontos. – Beszéd közben összeszedte a papírdarabokat a földről, és
behajította őket a tóba, hogy megsemmisítse a bizonyítékot.
Mivel a testét szorosan ölelte az energiafojtó kötél, nehezen mozgott. Ahogy forgolódott,
a fekete köntös lecsúszott a válláról.
Gongyi Xiao lehajolt, hogy segítsen neki, de amikor meglátta a földre hullani a
ruhadarabot, ösztönösen felpillantott, és azonnal megdermedt minden tagja.
Shen Qingqiu értetlenül nézett rá.
A férfi fehér ruhája szakadtan csüngött a vállán. Első pillantásra is egyértelmű volt, hogy
valaki puszta kézzel, erőszakosan tépte le. Ráadásul a köntösének szövetét több helyen
korbács hasította fel. A megszaggatott anyag alól kivillanó hófehér bőrén vörös
horzsolások futottak. Közelről nézve a nyakán is látszottak még a liluló fojtogatásnyomok.
Gongyi Xiaóval megfordult a világ.
– Mester… biztos, hogy… jól vagy? – kérdezte reszkető hangon.
Nem csoda, hogy Luo Binghe azt parancsolta, hogy csak ő léphet be, és senki más!
Még azok sem látogathatták a cellát, akiknek volt engedélye. Shang csúcsúr kérelmét
pedig azonnal elutasították.
Minden világos!
Luo Binghe egy engedetlen tanonc!
Aki megtébolyodott!
Rosszabb, mint egy bestia!
Gongyi Xiao szíve vérzett Shen mesterért. Közben Shen Qingqiu üres arccal csak
annyit felelt:
– Jól vagyok, miért?
 Gongyi Xiaót megrázta a látvány: hogy lehet Shen mester még ilyenkor is ennyire
nyugodt?
Shen Qingqiu az utolsó fecnit is a tóba lökte.
– Ne vedd a szívedre, amit az előbb mondtam. Te csak…
Azonban Gongyi Xiao hirtelen hátraarcot vett, és szó nélkül távozott.
Shen Qingqiu képére értetlenség költözött. Azt mondtam, ne vedd a szívedre, erre
lelépsz?! Ez azért elég bunkó dolog!
De egy óra sem telt el, és Gongyi Xiao visszatért egy hosszúkás, bebugyolált, pecséttel
lezárt tárggyal a kezében. Odalépett Shen Qingqiuhoz, kicsomagolta az eszközt, majd
lefelé kaszabolt vele.
Fehér fény villant, és a kötelek azonnal meglazultak Shen Qingqiu teste körül. Úgy járta
át újra az erő, mintha visszadugták volna a konnektorba. Kinyújtóztatta az ujjait: a szellemi
energiája ismét tökéletesen működött. A legutóbb még a Gyógyíthatatlan
rakoncátlankodott a testében, de miután a kötelek két napig lefojtották az energiáját, a
méreg is lenyugodott a szervezetében. Lehet, hogy kioltották egymás hatását?
Az energiafojtó kötél darabokra szabdalva hullott a földre. Gongyi Xiao odadobta neki
a tárgyat, Shen Qingqiu pedig ösztönösen kapta el.
A Szolgálatkész volt az!
Meglepetten, örömmel markolta a kardját, majd Gongyi Xiaóra pillantott.
– Azt hittem, a palotamesternél van!
– Még ha meg is büntet a mesterem, akkor sem nézhetem ölbe tett kézzel, hogy
megbecstelenítenek téged! Bízom benned, Shen mester. Kérlek, kövess! – mondta Gongyi
Xiao szilárdan.
Shen Qingqiut hirtelen elkapta valami kellemetlen balsejtelem.
Miért… érzem úgy, hogy… félreértett valamit?
De… mindegy is… jó ez így…
– Jól van – felelte Shen Qingqiu határozottan.
Bár most éppen szunnyadt a testében a szentséges démonvér, Luo Binghe úgyis tudni
fogja, hol van, bárhová meneküljön is.
Azonban nem számít, tudja-e vagy sem, ha olyan helyre megy, ahová nem követheti!
– Mester, tudsz… járni? Akarod, hogy vigyelek? – kérdezte Gongyi Xiao mély
aggodalommal a hangjában.
Shen Qingqiu arcán sötét kifejezés terült el, majd öles léptekkel masírozott előre, hogy
megmutassa, nagyon is tud járni, méghozzá jó gyorsan!
Gongyi Xiao meglepetten követte. Azonban mindkettőjük legnagyobb döbbenetére,
amint leléptek a kőemelvényről a sziklaösvényre, a vízfüggöny újra felmordult a fejük fölött.
 Shen Qingqiu ugyanolyan gyorsan torpant meg, amilyen gyorsan elindult, különben
egyenesen belesétált volna a leereszkedő vízfalba. Mindketten visszaléptek a
kőemelvényre, és a zuhatag lassan újra elapadt.
Nem hagyja, hogy elmenjünk? Mi ez, okosbörtön?
– Elfelejtettem, hogy amint aktiválják a cellát, valakinek mindig állnia kell az emelvényen
– világosodott meg Gongyi Xiao. – Ha nincs elegendő súly a kövön, a vízfüggöny
automatikusan újraindul, akkor is, ha a mechanizmust kikapcsolták.
Nem csoda, hogy nem jutott azonnal eszébe ez az apróság, elvégre eddig még sosem
segített senkinek a szökésben.
– Tehát valakinek lennie kell az emelvényen, hogy valaki más távozhasson? – kérdezte
Shen Qingqiu.
Gongyi Xiao bólintott.
– Akkor te maradj itt – mondta ki Shen Qingqiu, azzal kirázta az ingujját, és elindult a
kijárat felé. Gongyi Xiao bizonytalanul intett utána.
– Shen mester, bár nagyon szívesen segítek, de ha nem vezetlek, el fogsz tévedni…
eh…
Shen Qingqiu a válla fölött vetette oda:
– Várj meg itt, mindjárt visszajövök.
Gongyi Xiao döbbenten állt egyhelyben. Szíve szerint követte volna Shen Qingqiut, de
nem hagyhatta el a kőemelvényt, így nem tehetett mást, várt. Nemsoká fojtott hangokat
hallott odakintről, majd megpillantotta Shen mestert, aki a grabancánál fogva vonszolt
valakit.
A férfi a kőemelvényre cibálta az eszméletlen, himlőhelyes tanoncot, majd
megveregette Gongyi Xiao vállát, és így szólt:
– Összefutottam vele odakinn. Éppen őrjáratozott, gondoltam, kölcsönveszem egy
kicsit. Menjünk!
Ami azt illeti, nem csak úgy véletlenül futott össze éppen vele. Shen Qingqiu álcázta
magát, kifigyelte a négy járőröző tanoncot, majd kifejezetten ezt a nagyszájú taknyost
pécézte ki magának!
 40. fejezet – Menekülés a halál elől Huayue városában 1.

Gongyi Xiaónak is átfutott a fején a gondolat, hogy használhatnának egy tanoncot

nehezéknek, de megkönnyebbült, amikor látta, hogy Shen Qingqiu már intézkedett, mert
így nem neki kellett leütnie a saját klántársát. Ahogy a páros vállt vállnak vetve elindult
kifelé, Shen Qingqiu szorosabban összehúzta magán a fekete köntöst.
Gongyi Xiao szíve elszorult. Shen Qingqiu egy csúcsúr volt, aki így is éppen elég
kilátástalan helyzetbe került, hiszen nem elég, hogy börtönbe zárták, még meg is
becstelenítették, és ráadásul kénytelen volt a támadója ruháival elrejteni a megaláztatása
nyomait. Már a gondolattól is szánakozva sóhajtott fel.
Shen Qingqiu látta, hogy a fiú arckifejezése megváltozik – először együttérzés, majd
megbotránkozás suhan át rajta –, de nem tudta, hogyan reagáljon rá, így igyekezett
semleges maradni.
– Mester, vedd azt le, kérlek! – szólalt meg hirtelen Gongyi Xiao.
Shen Qingqiunak elállt a szava.
Mi van?!
Gongyi Xiao azt sem várta meg, hogy feldolgozza a kérését, azonnal lekapta a köntösét.
Shen Qingqiu már azon gondolkodott, hogy egy spirituális ökölcsapással visszaveri az
értelmet a fejébe, amikor a fiú átnyújtotta neki a ruhadarabot.
– Inkább ezt vedd fel!
Shen Qingqiu hirtelen megvilágosodott.
Ó, szóval, erről van szó! Lehet, hogy Luo Binghe ruhái feketék, de olyanok, akár a
főszereplő jelleme: kifinomultak, előkelőek és ízlésesek. Gongyi Xiao nyilván úgy érezte,
hogy magára vonná a figyelmet, ha ebben a köntösben jelenne meg valahol. Sokkal
logikusabb átvenni a fiú fehér felöltőjét, hiszen ilyet sokan viselnek, így könnyebb benne
észrevétlenül mozogni. Milyen figyelmes!
Levette hát Luo Binghe köntösét, és belebújt Gongyi Xiao felöltőjébe. Azért mielőtt
elindultak volna, még visszasietett, összehajtotta Luo Binghe ruháját, és így tette le a
földre…
Ahogy elhagyták a Vízi Börtönt, egy darabig nem esett nehezére a tájékozódás, de
minél messzebbre jutottak, annál hatásosabbnak bizonyult a Szeszélyes Szirmok
Palotájának ijesztő útvesztő-formációja: barlangot barlang követett, ösvény ösvénybe
futott, és körbe-körbe jártak. Shen Qingqiu szinte beleszédült. Hiába követte szorosan
Gongyi Xiaót, párszor így is sikerült majdnem szem elől tévesztenie. Ha a fiú nem ismerte
volna a Vízi Börtön őrségének beosztását és az őrjárat útvonalát úgy, akár a tenyerét, ki
tudja, hány tanoncba futottak volna bele.
Úgy egy órányi bolyongás után végre kiértek a föld alatti Vízi Börtönből. Több kilométert
gyalogoltak megállás nélkül, mire eljutottak a Gyöngyharmat Erdőbe, a Szeszélyes
Szirmok területének határára. A Vízi Börtönben még mindig nem fújtak riadót, ami azt
jelentette, hogy eddig senki nem vette észre a szökést. Nagyban segítette Shen Qingqiu
menekülését, hogy Luo Binghe megtiltotta mindenkinek, hogy belépjen a cellájába.
Egy rövid pihenő után Shen Qingqiu így szólt:
– Gongyi úrfi, innen egyedül megyek tovább. Siess vissza, mielőtt észreveszik, hogy
eltűntem! – Kis szünet után még hozzátette: – Hét nap múlva menj Huayue városába, és
ott megtalálsz.
– Ha így áll a helyzet, nem kísérlek tovább. Bár nem tudom, hogyan akarod elintézni a
továbbiakat, de légy óvatos, mester! És ne aggódj az egy hónap múlva esedékes tárgyalás
miatt. Ahogyan te is mondtad: aki ártatlan, az ártatlan is marad. Biztos vagyok benne, hogy
a klánvezérek fel fognak menteni.
Shen Qingqiu önkéntelenül kacagott fel. Először is, a sötét múltját nem lehetett eltörölni.
Másodszor, ki nem szarja le, mi lesz a tárgyaláson? Hahahahaha… Gyorsan összefonta
a kezét, majd vidáman hajolt meg a fiú felé.
– Még találkozunk.
A Szeszélyes Szirmok Palotájának határától a Huayue városáig vezető út a Központi
Síkság legsűrűbben lakott, legfejlettebb területén haladt keresztül. Ez egyszersmind azt is
jelentette, hogy ezen a területen rengeteg világi kultivátor klán és befolyásos család
tömörült össze.
A kultivátor világ nagyra értékelte a légvédelmet, gyakran állítottak fel a Jinlan várost
borító védőkupolához hasonló hálót a területük felett. Ha egy halhatatlan kardja vagy más
spirituális eszköze a sebességhatárnál gyorsabban repülne át egy ilyen terület fölött, azt
azonnal észrevennék és jelentenék a klán elöljáróinak.
Ez olyan lenne, mintha hangosbemondón jelentené be a menekülési útvonalát.
Így hát Shen Qingqiu fele időben repült, fele időben pedig gyalogolt, míg másnap éjjel
el nem ért Huayue városába.
Elképesztően szerencsétlen pillanatban érkezett. Éppen a város születésének
évfordulóját ünnepelték. Egész éjszaka égtek a fények, és színes lampionok díszítették a
házakat. Az utcán sárkányok táncoltak, dübörögtek a dobok és zengett a zene. Az
emberek falkákba tömörültek a kocsmákban és utcai árusok keringtek körülöttük, akár a
legyek. Lényegében az összes polgár elhagyta a házát.
Még ennél is nagyobb szerencsétlenség volt, hogy éppen sötét felhő takarta a holdat.
 A nap vagy a hold fénye nélkül nőtt a kudarc lehetősége. Shen Qingqiu úgy döntött, vár
még egy kicsit, mert aggasztották az esélyek. Legfeljebb egy napot. Ha még holnap sem
oszlanak el a felhők, akkor nem vár tovább. Ha nagyobb a kudarc lehetősége, hát
nagyobb. Még mindig jobb, mint sírva szorongatni egy túlérett Nap-Hold Harmat Gombát.
Addigra olyan műtrágya bukéja lesz, hogy nincs az a fűszerezés, vagy az a mennyiségű
pia, ami elnyomja az ízét.
Ahogy Shen Qingqiu lassan sétált az utcán, időnként viháncoló gyerekekbe futott bele,
vagy elsétált egy csoport kuncogó lány mellett, és egy kicsit sajnálta, hogy éppen menekül,
mert szívesen körülnézett volna rendesen is a városban.
Hirtelen megpillantott egy csapat férfit, akik felé tartottak. A férfiak hátán hosszúkard
pihent, és mind ugyanolyan színű egyenruhát viseltek – felszegett fejjel, kidüllesztett
mellkassal lépdeltek. Az ember első pillantásra látta, hogy egy nevenincs klán arrogáns
tanoncai.
Minél kisebb volt egy klán, annál jobban féltek a tanoncai attól, hogy az emberek nem
fogják egyből látni rajtuk, hogy ők is kultivátorok – ha megtehették volna, hatalmas
betűkkel a mellkasukra hímeztetik a klánmottójukat. Shen Qingqiu természetes
mozdulattal emelt el az egyik árus standjáról egy démonmaszkot. Felvette, és magabiztos
léptekkel haladt el a férfiak mellett. A fesztiválon tízből hat ember maszkot viselt, nem félt,
hogy feltűnő lesz, sőt, így könnyebben elvegyült a tömegben.
Hallotta, ahogy a csapatban az egyik férfi így szól:
– Bátyám, szerinted az a Szolgálatkész Kard, vagy ki, majd tényleg idejön a városba,
és hagyja, hogy szépen elkapják?
– A négy klán közös elfogatóparancsot adott ki ellene – felelte lekicsinylően a vezető. –
Ha ők mondják, biztosan itt lesz! Nem láttad, hány klán küldött embereket az elfogására?
Járj nyitott szemmel! A Szeszélyes Szirmok Palotája hatalmas vérdíjat tűzött ki a fejére!
Tudnál vele mit kezdeni, nem-e?
Shen Qingqiu fejében ezernyi gondolat kavargott. Úgy fest, hogy a tudtán kívül máris
körözött bűnöző lett.
– Nem csoda, hogy a Szeszélyes Szirmok Palotája ilyen magas összeget tűzött ki rá.
Rémes, ami velük történt…
Csak leütöttem egy jelentéktelen tanoncot, nem csináltam semmi mást – gondolta Shen
Qingqiu. – Hogy lett a Szeszélyes Szirmok Palotájából áldozat?
Szívesen hallgatta volna még a beszélgetést, de egyre messzebbre és messzebbre
sodródott a társaságtól, és az emberek árja végül teljesen elvágta tőlük, így jobb híján
feladta. Miközben azon töprengett, keressen-e egy üres fogadót éjszakára, hirtelen súly
nehezedett a lábára. Ahogy lepillantott, azt látta, hogy egy apró gyermek csimpaszkodik a
combján.
A gyermek lassan felemelte a fejét: az arca sápadt volt, mintha éhezne, de hatalmas
szeme tiszta fénnyel csillogott, és egyenesen rá bámult, közben olyan szorosan ölelte a
lábát, mintha semmi pénzért sem lenne hajlandó elengedni.
Shen Qingqiu megpaskolta a fejét.
– Hol a családod? Eltévedtél?
A gyermek bólintott; amikor megszólalt, a hangja halk és jámbor volt.
– Eltévedtem.
Shen Qingqiu egy kicsit ismerősnek találta az angyali arcot, ami felnézett rá. Lehajolt,
majd a karjába vette a gyermeket.
– Kivel jöttél?
– A Mentorommal… – akaszkodott a nyakába a fiú, és összepréselte a száját.
Talán valamelyik klán ifjú tanítványa lehet? Ez rossz hír. Megütheti a bokáját, ha az
egyik idősebb klántárs felismeri őt, amikor a gyermek keresésére indul. De Shen Qingqiu
együttérzését valamiért felélesztette az a kétségbeesettség, amivel a fiú kimondta a
„mentorom” szót. Nem tudta megkeményíteni a szívét, és csak úgy otthagyni az útszélen.
– Nem vigyázott rád rendesen a mentorod? – lapogatta meg finoman a gyermek hátát.
– Ez rettenetes. Hol keveredtél el tőle? Emlékszel rá?
A gyermek a fülébe kuncogott.
– Emlékszem. Lelökött egy szakadékba. Tán már el is felejtetted, Mentorom?
Shen Qingqiut egy csapásra kiverte a víz.
Úgy érezte, hogy nem egy gyereket tart a karjában, hanem egy mérgeskígyót. Egy
óriáskígyót, amely a nyaka köré fonja magát, és készül belé mélyeszteni a méregfogait!
Azonnal eldobta a gyermeket, és sarkon fordult, de a hátát rögtön kiverte a libabőr, a
tarkóján pedig egy pillanat alatt felálltak a pihék.
Az egész utca őt figyelte.
Úgy festett, mintha a maszkos és maszktalan alakok tökéletesen megdermedtek volna.
Mintha lélegzet-visszafojtva bámulnák őt.
A maszkok démoni ábrázata vészjósló volt, de azok sem látszottak kevésbé ijesztőnek,
akik nem viseltek maszkot – hiszen nem volt arcuk.
Shen Qingqiu keze ösztönösen kúszott a Szolgálatkészre, de gyorsan észhez tért: nem
támadhat!
Ezt ő tanította annak idején Luo Binghének: amíg az Álom Démon birodalmában vagy,
nem támadhatod meg az álmodban szereplő „embereket”, mert az olyan lenne, mintha a
saját elmédet ostromolnád.
 Shen Qingqiu homlokán gyöngyözött a hideg veríték. Észre sem vette, hogy átlépett az
álombirodalomba. Persze az ember sosem emlékszik, mikor és hogyan kezdődött az álma.
De ő menekült; nem lehetett olyan ostoba, hogy álomba szenderüljön útközben.
A háta mögött felcsendült egy bársonyos hang:
– Mentorom.
A fiú korábbi kuncogása ártatlan és angyali volt. De most megtelt a hangja
megfoghatatlan, ijesztő színekkel.
A gyermek Luo Binghe állt mögötte.
– Miért nem akarsz már engem? – kérdezte fakó hangon.
Shen Qingqiu nem volt hajlandó felé fordulni, azonnal futásnak eredt!
Bár korábban azt hitte, az emberek mind őt nézik, de nem így volt – hiszen nem
nézhetsz valakit, ha nincs szemed. Az arcuk azonban mind Shen Qingqiu felé fordult, és
szinte érezte magán a számtalan tekintet súlyát.
Úgy tett, mintha észre sem venné őket, és egyenesen haladt előre, félrelökött mindenkit,
aki az útjába került. Hirtelen egy kéz siklott a karjára. Odapillantott. A bőrébe maró vékony
ujjakban ijesztően nagy erő lakozott. Úgy tartották, akár a fémbilincsek.
A tizennégy éves Luo Binghe szorította a csuklóját. A fiú arcán nemcsak azok a lila
foltok éktelenkedtek, amelyek évekig nem tűntek el, hanem valami leírhatatlan mélabú is.
A szénfekete szempár egyenesen rá szegeződött.
Még mindig nem adtad fel?!
Shen Qingqiu háromszor próbálkozott, mire végre le tudta rázni magáról a fiút, azután
áttört a tömegen, és tovább futott. Az első egy gyermek volt, a második egy tinédzser, ha
legközelebb a felnőtt Luo Binghe áll elé, azt nem fogja túlélni.
Az utcák mintha a végtelenbe kanyarogtak volna. Egy idő múlva újra megjelentek az
ismerős standok, az arctalan gyerekek és a kuncogó, démonmaszkos lányok, és Shen
Qingqiu végre biztosan tudta: körbe-körbe fut. Nincs értelme követni az utat!
Mivel se előre, se hátra nem indulhatott, új megoldást keresett. Előbb jobbra, majd balra
pillantott, végül kiszemelt egy italmérést és nekiiramodott felé.
Vérvörös lampionok függtek az üzlet ajtaja fölött, csodálatos, bordó derengésbe vonva
a portát. A fakapu csukva volt. Shen Qingqiu feltépte az ajtót, és besétált, de alig tett pár
lépést, a szárnyak maguktól csapódtak be mögötte.
A ház sötétbe burkolózott. Nem hasonlított italmérésre, inkább egy barlangra
emlékeztetett. Hűvös szellő lengedezett a falak között.
Shen Qingqiu számított erre: az álomvilágban nem a rendes logika szerint működtek a
dolgok, bármelyik ajtó vezethetett akárhova.
Ebben a pillanatban hátborzongató hang úszott a fülébe.
 Olyan volt, akár egy haldokló ember nehézkes, ziháló légzése, akinek kilyukadt a
tüdeje, és szörnyű kínokat él át.
Úgy tűnt, nem is egyetlen embertől származik.
Shen Qingqiu elindult a hang irányába, közben csettintett az ujjával, és az ujjhegyén
láng lobbant.
A láng tökéletesen megvilágította a jelenetet, egyetlen részletet sem loptak el az
árnyékok. Shen Qingqiu pupillája tűhegy méretűre zsugorodott, ahogy meglátta, honnan
jön a zihálás.
Liu Qinggét pillantotta meg a Főnix Lovassal a kezében. A férfi maga felé fordította a
kardot, és egyenesen belemélyesztette a saját mellkasába.