11.

fejezet – Másodszor is hátba szúrt főszereplő

A tömeg üdvrivalgásban tört ki Shen Qingqiu szavai hallatán. Luo Binghe döbbenten
állt az emberek gyűrűjében.
Egy kezét sem akarja használni?
Sha Hualing felhorkant. Biztos volt benne, hogy Shen Qingqiu csak el van telve magától,
de titokban előre örült. Ez azt jelenti, hogy könnyen meg fogják nyerni a meccset. Miért ne
fogadná el az ajánlatot?
– Ha így szeretnéd, legyen így, Shen mester. Kezdjük is! – vágta rá gyorsan.
Jó néhány bámészkodónak átfutott a fején, hogy ennek a lánynak aztán vastag a bőr a
képén: hiába tetteti magát naivnak és ártatlannak, a szavai kíméletlenek, rosszindulatúak,
és azonnal kihasznál minden kínálkozó helyzetet. Olvasóként Shen Qingqiu élvezte az
ilyen drámát, de most, hogy belülről látott mindent, kezdett egészen más kép kialakulni
benne. Ami azt illeti, eredetileg sem szívelte azt, ahogy Sha Hualing intézte a dolgokat, de
mivel a lány fiatal volt és csinoska, a makacsságát lolis bájnak tudta be.
Az emberek figyelő tekintetének súlya alatt Shen Qingqiu állta a szavát, és nem rántott
kardot, csak a legyezőjével játszadozott a kezében, úgy mosolygott Félkarú Testvérre1.
Félkarú Testvérnek ugyan csak egy karja volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy
démonfej kardjával2 azonnal lecsapjon. A heves mozdulat azonban célt tévesztett. Mire a
démon megpördült, Shen Qingqiu már teljesen máshol állt, és még mindig olyan
rendületlenül mosolygott, hogy az arcizmai kezdtek elzsibbadni.
A Szolgálatkész időközben elhagyta a hüvelyét. Shen Qingqiu nem ért közvetlenül a
fegyveréhez, mindössze a bal kezével formált kardpecsétet 3 , és parancsolta meg a
pengének, hogy repüljön előre. A kard hófehér ragyogása szinte elvakította Félkarú
Testvért; de a démon nem késlekedett, hamarjában újra támadott.
A fegyverek pengve csaptak össze, körülöttük szikrák táncoltak.
A tömeg le sem tudta venni a szemét a harcról. A tusa a szó szoros és átvitt értelmében
is lélegzetelállító volt. A szó szoros értelmében azért, mert a küzdelem igazi fegyverekkel

1
Eredetileg Zhanglao - szó szerint idősebb, rangidős embert jelent, illetve a buddhista szerzetesek
tiszteletteljes megszólítása is, ezért lett magyarul testvér. (Változott a fordítás. Az előző fejezetben mesternek
írtuk, de javítottuk visszamenőleg is.)
2
Eredetileg guitou dao – magyarul démonfej kard. Így fest: https://terebess.hu/shop/kung-fu-fegyverek/kard-
demonfej-2459
3
Ez lényegében egy mudra, egyfajta szertartásos kézmozdulat, energetikai pecsét, ami ebben a fantasy
környezetben lehetővé teszi, hogy távolról irányítsák a fegyvereiket.
zajlott életre-halálra; átvitt értelemben pedig azért, mert lenyűgöző látvány tárult a
bámészkodók elé. Főleg azt csodálták, ahogyan Shen Qingqiu küzdött. A férfi mesterien
könnyedén mozgott, közben pedig egy pallérozott bölcs légköre lengte körül. A kardok
villogva hadakoztak, ő mégis méltóságteljesen, lustán legyezte magát a papírlegyezőjével,
mintha bármelyik pillanatban nekiállhatna szavalni; bámulatos volt a stílusa! – Azaz Shen
Yuan tökéletesen játszotta a szerepét!
Luo Binghe lelke reszketett, a szíve pedig zakatolt, ahogy figyelte őt. Eddig is tudta,
hogy Shen Qingqiu elképesztő, de azt sosem gondolta, hogy ennyire.
Milyen erős!
Az első párviadalban a klán tanoncainak éljenzésétől kísérve Shen Qingqiu mindent
elsöprő győzelmet aratott.
Shen Yuan hirtelen megértette, az eredeti Shen Qingqiu mire vágott fel egész életében.
Ez átkozottul jó érzés volt!
A tanoncok ragyogó pillantása szikrázó csillagtengerként vette körül Shen Qingqiut;
szinte tapintani lehetett a lelkesedésüket.
Az aljas főgonosznak is igazán járhatnának tisztelet pontok!, gondolta.
Ekkor felcsendült a Rendszer hangja a jó hírrel:
[Démoninvázió a halhatatlanok hegyén, a tusa első viadala, győztes: Shen
Qingqiu. Jutalmad: +50 harcművészet pont, +50 B-pont.]
Shen Qingqiu elégedett mosolya azonban hamar lehervadt, mert a Rendszer következő
bejelentése úgy érte, akár egy pofon.
[Rendszerfigyelmeztetés: Ha Luo Binghe nem vesz részt a küzdelemben, a
főszereplő elégedettsége 1000 ponttal csökken.]
– Micsoda?! – Shen Qingqiut olyan váratlanul érte ez az információ, hogy a döbbenettől
kifutott a vér az arcából.
Eddig nagy erőfeszítések árán, küszködve és prüszkölve, mint egy rozzant szekér elé
kötött vén ökör, összesen háromszáz elégedettség pontot sikerült összekaparnia. Erre
most egy pillanat alatt veszítene el ezret?!
Rendszer, te ki akarsz nyírni?!
A tusa fontos cselekményelemnek számított, ez volt az első csúcspont a történet elején
– itt mutatkozott be és mérte össze a szépségét a két női főszereplő, besúgók és klántitkok
cseréltek gazdát, meg hasonló nyalánkságok. Ha Luo Binghe nem áll ki az emberek elé,
és nem kerül rivaldafénybe, akkor nem kelti fel a lányok figyelmét, és ezer elégedettség
pontja bánja.
De mit fog szólni a fiú, ha Shen Qingqiu egyszer csak harcba küldi a klán nevében?
 Az eredeti Shen Qingqiu elég szégyentelen volt hozzá, hogy egyszerűen a pástra lökje
Luo Binghét. Nem érdekelte a klán hírneve. A velejéig gyűlölte a fiút. Annyira ki nem
állhatta, hogy még a démontámadást is képes volt felhasználni, csak hogy tovább
kínozhassa.
De az új Shen Qingqiura ebből semmi sem volt igaz.
Miért valaki más felel a tisztelt főhős elégedettségéért, he? Shen Qingqiu még mindig
a Rendszer logikátlan felépítésén mérgelődött, amikor elérkezett a második viadal ideje.
Sha Hualing attól félt, hogy a férfi maga akarja végigküzdeni mind a három párbajt, ezért
gyorsan új szabályt fektetett le:
– Semmi értelme a tapasztalatcserének, ha ugyanaz a személy áll ki mind a három
összecsapásban. Az én csapatom következő kihívója én leszek.
Egyrészt azért lépett ő előre, mert bízott a saját erejében, másrészt azért, mert úgy
gondolta, hogy Shen Qingqiu nem ütne meg egy fiatal lányt. Shen Qingqiut ezek az
apróságok egyáltalán nem érdekelték. De ha eredetileg tervezte is, hogy egyedül rendezi
le mind a három viadalt, és így szerez pontokat és hírnevet, most, hogy hallotta a Rendszer
figyelmeztetését, már lanyhult a lelkesedése.
De azért a második mérkőzés is érdekesnek ígérkezett, és érdemes volt figyelni.
– Mind hallottátok, mit mondott – szólalt meg Shen Qingqiu. – Ki vállalja ezt a súlyos
felelősséget?
Bár a kérdése az összes tanonchoz szólt, a tekintete egy adott terület felé siklott.
Mégpedig oda, ahol a tanonclányok álltak; kétség nem fért hozzá, mind a Tündér Csúcs
tanítványai. A csinos lányok csoportjában egyik tanonc éteribb, gyönyörűbb és elegánsabb
volt, mint a másik, de akadt egy személy, aki meglepő módon fátylat viselt.
Ez a személy most lassan előlépett, ahogy meghallotta Shen Qingqiu kérdését.
Shen Qingqiu alig bírta visszafogni az izgatottságát.
Itt van! Mindjárt élőben láthatom a könyv két legfontosabb női főszereplőjének első
összecsapását!
Liu Mingyan lenyűgöző szépség volt. Olyan eget-földet megmozgató csoda, melynek
láttán az istenek és a szellemek is elsírták magukat gyönyörűségükben. Bár a Tündér
Csúcs szép nők generációit nevelte fel, még közülük is kitűnt, akár a kecses daru a
csirkeólban. A többiek a nyomába sem érhettek.
A bátyja vezette az Ezer Tusa Csúcsát, de mivel a lány fiatalabb volt nála, és később
csatlakozott a klánhoz, ezért a Tündér Csúcs tanoncai közé került.
Az arca olyan szép volt, hogy szinte ellopta az ember lelkét, ezért állandóan fátyol mögé
rejtőzött, akárcsak egy virág a hegy legmagasabb ormán, melyet a közönséges halandók
nem érhetnek el.
 Felrántott Botkormány valószínűleg az általános és középiskolában tanult teljes
szókincsét felhasználta, hogy leírja a karakter külsejét; nem lehetett könnyű dolga ennyit
áradozni.
Shen Qingqiu őszintén kedvelte ezt a karaktert, és nem azért, mert Liu Mingyan volt a
legszebb az összes lány közül. Hanem azért, mert megingathatatlan tartással, gyors
felfogással, lenyűgöző éleslátással, és egyenes és igazságos jellemmel áldotta meg az
ég. Luo Binghe gigantikus háremébe nem sok olyan asszony jutott be, aki intelligens és
erkölcsös is volt egyszerre.
És még valami: Felrántott Botkormány a női karakterek közül egyedül Liu Mingyannel
nem írt részletes szexjeleneteket. Bár ez a tény sok olvasót annyira dühített, hogy
elárasztották a hisztijükkel a komment szekciót, ugyanakkor adott valamit a lánynak, ami
a többi női szereplőből hiányzott: ártatlanságot4.
Shen Qingqiu nem tehetett róla, mindig is az elérhetetlen nőket szerette. ╮(￣▽￣”)╭
Éppen ezért érdekelte annyira a mérkőzés. Ha van a történetben egy gonosz, démoni
lány, természetesen kell, hogy legyen egy igazságos, tiszta hölgy is. Minden férfi leghőbb
álma az, hogy egy ördög és egy angyal közé szoruljon. Hogy nézze, ahogy egyik
pillanatban féltékenyen esnek egymásnak, a másik pillanatban pedig az életüket és a testi
épségüket teszik kockára érte – ez a legtitkosabb fantáziája minden hím organizmusnak,
amelyik háremregényekhez nyúl. Megrészegíti őket a gonosz démonlány szépsége és
zabolázatlan jelleme, míg a szívük epekedik, ha látják, hogyan szenved az igazságos
angyal a vágyai és az erkölcsei börtönében.
Az vitathatatlan, hogy a Magasságos Botkormány jól ráérzett, mire szomjaznak az
olvasói. Shen Qingqiu nem bírta ki, hogy ne vessen Luo Binghére egy gyors pillantást.
Luo Binghe pedig nem tudta figyelmen kívül hagyni az újra és újra rászegeződő
tekintetet.
Miért néz így a Mentorom? Lehet, hogy… tényleg törődik velem egy kicsit?
Nagy kár, hogy a Magasságos Felrántott Botkormány értő tolla alatt a női karakterek
csatái nem voltak kifejezetten látványosak, leszámítva a férfiszemnek kedves [bíp–––]
tépést – nem, jobban belegondolva az összes többi csata sem volt különösebben
látványos, mert mindig ugyanazok a kifejezések ismétlődtek: “fehér fény villant”,
“szivárvány színek árasztották el a világot”, “színes kardívek ragyogtak fel”, “borzasztó
látvány tárult az emberek szeme elé”, és így tovább.
Jó néhány füstölőnyi5 időbe beletelt, mire Liu Mingyan veszített. A történetnek ezen a
pontján a lány még nem ment fel a Tízezer Kard Csúcsára, hogy kiválassza a saját
4
Eredetileg bing qing yu jie - kínai idióma, szó szerint azt jelenti, hogy jégtiszta, jádefehér
5
Egy füstölőnyi idő nagyjából 5 percnek felel meg.
pengéjét, a fegyvere egy hétköznapi vékonykard volt. Ezzel szemben Sha Hualing már
elnyerte a Szentséges Démonúrnő rangot: az egész testén szentséges fegyverek
csüngtek, így nem csoda, hogy nem voltak egy szinten.
Liu Mingyan Shen Qingqiuhoz lépett.
– Liu tanonc veszített. Kérlek, büntess meg, Shen bácsikám, amiért elbuktam a
küldetést.
– Magadra vállaltad ezt a felelősséget, amikor senki más nem lépett elő, ez már
önmagában dicséretes – felelte Shen Qingqiu. – Akár győztesként, akár vesztesként
távozol, szépen harcoltál. Ne csüggedj, lesz alkalmad a jövőben kiköszörülni a csorbát.
Sha Hualing arca ragyogott, most, hogy sikerült végre nekik is nyerniük egy kört.
– Az utolsó mérkőzés dönt arról, ki lesz a győztes – nevetett kacéran. – Kíváncsi
vagyok, kit állítasz ki ellenünk, Shen mester. Jól gondold meg a döntésed!
Shen Qingqiu a háta mögött összefonta a kezét.
– Ne aggódj, úrnőm. Jómagam már régen eldöntöttem, ki lesz az utolsó bajvívónk, és
garantálom, hogy akár győz, akár veszít, ez a személy lesz a végzeted – mondta komoly
hangon.
Sha Hualing meg volt győződve róla, hogy a férfi csak rá akar ijeszteni. Tapsolt egyet,
és a követőihez fordult.
– Melyik bátor hős vállalja a harmadik ütközetet?
A démoncsürhéből egy óriási testvér lépett elő.
Tényleg olyan magas volt, hogy beillett óriásnak!
Te jószagú, ez több mint három méteres!
A keménykötésű behemót6 haja kusza volt, a testét tetőtől talpig tüskés vért fedte, és
egy hatalmas fémpörölyt vonszolt maga után. Shen Qingqiu érezte, hogy a férfi minden
lépésébe beleremeg a föld.
– Először is, hadd figyelmeztessek mindenkit itt, a halhatatlanok hegyén – szólt Sha
Hualing –, hogy a tüskék Mennyei Pöröly Testvér páncélján erős méreggel vannak
bekenve; ez a méreg nem hat a démonokra, de ha egy ember szervezetébe jut, akkor
gyógyíthatatlan.
A monológ hallatán Shen Qingqiu első gondolata az volt, hogy: A francba már, drága
Magasságos Felrántott Botkormány, hogy adhatsz ilyen idióta nevet mindennek?!
A félkarú fickót Félkarú Testvérnek hívják, a másikat a bazi nagy pöröllyel meg Mennyei
Pöröly Testvérnek? Mi van, lusta voltál rendes neveket kitalálni?
Eközben a bámészkodók dühös hőzöngésbe kezdtek.

6
Eredetileg hu bei xiong yao - szó szerinti fordítása tigrishátú, medvederekú.
 – Alávaló démonok! Ez így nem is igazi verseny; nem igazságos mérget használni!
– Nem titkoltam el a tényt, hogy a tüskék mérgezettek – vágott vissza Sha Hualing. –
Ha szerintetek nem igazságos, vagy attól féltek, hogy belehaltok a mérgezésbe, akkor
adjátok fel, és ismerjétek be, hogy mi győztünk, így nem kell kiállnotok ellenünk. Igazán
nem fogjuk felróni nektek, hiszen mi, démonok tudjuk, hogy az emberi természet része,
hogy féltitek a nyomorúságos kis életeteket. De az én népemnek a dicsőségnél nincs
fontosabb!
A démonok mennydörgő röhögése és a tanoncok szitkozódó kiáltásai közepette Shen
Qingqiu megmasszírozta a szemöldöke közét, és felsóhajtott.
Az ilyen Sha Hualinghoz hasonló karakterek szerethetőek, és jó olvasni róluk egy
könyvben, ahol az ember a főszereplő helyébe tudja képzelni magát. De most, hogy Shen
Qingqiu a valóságban is találkozott a lánnyal, nem értette, hogyan kedvelhette őt bárki a
sztoriban.
Nem mintha a regényben máshogy írták volna le. Épp ellenkezőleg: túlzottan is
hasonlított ahhoz, amilyennek elképzelte!
Egy gonosz, alattomos nőszemély, aki annyira megszállott, hogy néha gondolkodni is
elfelejt. Ha nem te vagy a főszereplő, jobb, ha a közelébe sem mész! Abban a pillanatban,
hogy a legcsekélyebb mértékig is veszélyezteted az ő vagy Luo Binghe érdekeit, azonnal
az életedre tör, és esély sincs olyan enyhébb büntetésekre, mint egy levágott kéz vagy
láb, vagy kivájt szem. Még a saját apja sem menekülhetett előle. Az eredeti regényben őt
is hátba szúrta, hogy segítsen Luo Binghének megvetni a lábát a Démoni Világban.
Shen Qingqiut nem érdekelte Sha Hualing provokációja, és hagyta elnyúlni a csendet.
Az időt arra használta fel, hogy egy kis nyomást gyakoroljon a démonhordára. Sokáig
tartott, míg végre hátrafordult, és a tekintetével megkeresett egy bizonyos embert.
– Luo Binghe, lépj elő!
 12. fejezet – Eszeveszett küzdelem a főszereplő kegyeiért

A Tiszta Nyugalom Csúcsának tanoncai felbolydultak.

A többi csúcs tanítványai nem lepődtek meg a döntésen, mert nem ismerték annyira a
Tiszta Nyugalom Csúcsát. Azt gondolták, Shen Qingqiu az egyik páratlan tehetségű
tanítványát szólítja, akire különösen büszke. Végül is csak egy elsőrangú kardforgató
veheti fel a versenyt egy több száz éves démonnal. Mindössze azt furcsállották, hogy még
sosem hallották a tanonc nevét. Ráadásul a fiú meglehetősen fiatalnak tűnt. Lehet, hogy
a Tiszta Nyugalom Csúcsának tanítványai nem ismerték Luo Binghe képességeit?
– Mentorom… – dadogta Ming Fan elfehéredő arccal. – Biztos, hogy… jó ötlet azt a kis
ször… Luo öcsémet küldeni… a démon ellen?
– Ó, szeretnél inkább te menni? – kérdezte Shen Qingqiu.
Ming Fan hevesen rázta a fejét. Bár neki esze ágában sem volt harcolni, és szívesen
megnézte volna, ahogy laposra verik Luo Binghét, mégiscsak ezen a mérkőzésen múlott
a klánjuk hírneve! Ha elveszítik a tusát, és hagyják, hogy a démonok, akik lerohanták a
hegyet, elvigyék a címerüket, az lerombolja az Égig Érő Hegység tekintélyét, és
tönkreteszi a Tiszta Nyugalom Csúcsának nevét is!
Ning Yingying annyira megijedt, hogy könny gyűlt a szemében. Dacosan ragadta meg
Luo Binghe karját, majd toporzékolva kezdett kiabálni.
– Nem, nem, nem!
Luo Binghének nem volt semmi harci tapasztalata. Erre szembe került egy tetőtől talpig
mérgező tüskékkel borított démonnal, akinek a pörölye több száz jint7 nyomott! Ezt nem
élheti túl!
Szerintetek én akarom ezt? Engem is kényszerítenek! Meg van kötve a kezem!
– Azt mondtam, ő fog harcolni, úgyhogy ő fog harcolni – mondta végül Shen Qingqiu. –
Talán nem tetszik a Mentorod döntése? Engedd el őt, Yingying!
Ning Yingying látta, hogy a mestere arca megkeményedik, és érezte, hogy már nem tud
hatni rá.
Luo Binghe nyugtatóan paskolta meg a lány kezét.
– Ne aggódj, nővérem – szólt egyenletes hangon, de az arca patyolatfehérre sápadt. –
Ha a Mentorunknak rám esett a választása, megteszem, ami tőlem telik. Bár nem lesz sok
hasznom, de nem hagyom szégyenben a klánomat! Az életem árán is megvédem a
becsületünket!
7
jin – kínai súlymérték, fél kilogrammnak felel meg.
 Ning Yingying kidörgölte a könnyet a szeméből, és elengedte Luo Binghe karját. Azután
még párat toporzékolt, majd szipogva elrohant, mintha nézni sem bírná, hogy a
szívszerelmét laposra verik.
Shen Qingqiu örömében majd kiugrott a bőréből! Helyes, fuss csak! Ha eltűnsz a
színről, legalább nem kell aggódnunk amiatt a felfordulás miatt, amit a párbaj után okoznál!
Bár a tömeg látta, hogy az előlépő tanítvány jóvágású, derék fiú, akiben hatalmas
lehetőségek rejlenek, azt is egyetlen pillantással felmérték, hogy a kultivációja
harmatgyenge. A vézna Luo Binghével szemben a démonok harcosa, a keménykötésű
Mennyei Pöröly Testvér nyomasztó látványt nyújtott. Az egész testéből sötétség és súlyos
démoni csí sugárzott. Mindenki bizonytalanul figyelte az eseményeket. Néhányan titokban
abban bíztak, hogy Luo Binghe talán csak rejtegeti az erejét, de amint elkezdődött a csata,
elszállt minden reményük.
Még hogy rejtegeti az erejét? Milyen erejét?! Kizárt, hogy győzhet!
Nem is párbajt néztek, hanem húsklopfolást.
Luo Binghének a harc kezdete óta lényegében esélye sem volt támadni! A démon
páratlan erővel és elszánt vadsággal lengette a pörölyét. Bár Luo Binghe igyekezett kitérni
az ütései elől és támadási pontot találni, a súlyos kalapács időről időre lecsapott rá.
Nem csak az Égig Érő Hegység tanoncai tátották el a szájukat, a démonok is döbbenten
figyelték az eseményeket. Rossz volt nézni…
– Ez biztos vereség… mi értelme folytatni a meccset? – jegyezte meg valaki csendben.
Kő Bunkó, azazhogy Mennyei Pöröly az ég felé fordította az arcát, és öblösen röhögött
fel.
– Így igaz! Gyerünk, ismerd be, hogy vesztettél, és megkímélem az életedet,
emberpalánta!
– Győzni fog – mondta könnyedén Shen Qingqiu.
Már hogy a fenébe ne győzne! Ő főszereplő, nem veszíthet! Bár lehet, hogy ehhez a
győzelemhez nem vezet majd könnyű út.
Nem beszélt se halkan, se hangosan, mégis elég erő volt a szavaiban, hogy eljussanak
a küzdőtér közepére.
Luo Binghe súlyos ütéseket kapott. Rossz vér gyűlt a mellkasában, és kúszott felfelé a
torkán; azonban ahogy meghallotta a mestere magabiztos hangját, valahogy sikerült
visszanyelnie.
Győzni fog? Ő?
A mentora azért választotta ki, mert tényleg hitt benne, hogy győzhet?
A démoncsürhe nevetett és gúnyolódott. Azt kiabálták, hogy adja fel.
 De Luo Binghe nem figyelt rájuk. Hiába szerzett több komoly sérülést is, csak annál
eltökéltebb lett, meg sem hallotta a csúfolódást. A léptei minden támadással egyre
könnyedebbé és kecsesebbé váltak. A démon csapásai tízből kilencszer már el sem érték.
Mennyei Pöröly Testvér testét mindenütt tüskék borították, egyedül az arca és az ökle
maradt fedetlen. De ez nem adott igazi előnyt, mert a démon különösen védte ezeket a
területeket.
Ugyanakkor mégis ez jelentette az egyetlen rést a páncélján.
Luo Binghe lecsillapította a légzését, és figyelmesen tanulmányozta az ellenfelét.
Elsőre a fiú is azt hitte, a mentora csak gyötörni akarja, azonban hamar rájött, hogy a
győzelmén nem csak a saját hírneve múlik. Az egész klánját szégyenbe hozná, ha
veszítene. Sőt, Shen Qingqiu tekintélye is csorbulna, hiszen ő küldte harcolni.
Ezek szerint a mentora sziklaszilárdan hitt abban, hogy nyerni tud, különben biztosan
nem őt választotta volna!
Az ifjú Luo Binghe gazdag képzelőereje sikeresen aktiválta a Gigantikus Félreértések
Rendszerét.
Eddig soha senki nem hitt még ennyire benne.
Már csak ezért is muszáj volt nyernie, és megmutatnia mindenkinek, hogy képes rá!
A hatalmas pöröly fütyülve csapott le újra. Luo Binghe pupillája összeszűkült, energiát
gyűjtött a tenyerébe, és összesűrítette a csíjét a lehetőségre várva.
A nézőket ámulatba ejtette az állhatatosan küzdő fiú. Bár Luo Binghének egyelőre
esélye sem volt támadni, de kitartóan kereste az alkalmat, és eszébe sem jutott feladni.
Abban a pillanatban, hogy végre rést látott a démon páncélján, gyorsan és pontosan
csapott le.
Végre, a majdnem egy órán át tartó patthelyzet után, a harmadik küzdelem is véget ért.
Bár erre a kimenetelre Shen Qingqiun kívül senki sem számított.
Mennyei Pöröly Testvért, akit tetőtől talpig mérgező tüskék borítottak, és aki legalább
száz éve lengette már a kalapácsát, legyőzte egy tizenöt éves fiú!
Nem csoda, hogy Luo Binghe magára vonzotta Liu Mingyan és Sha Hualing tekintetét
is; két gyönyörű szempár tapadt a fiúra.
[Liu Mingyan és Sha Hualing figyelmének sikeres felkeltése, hírnévszerzés az
Égig Érő Hegység démoninvázója során lezajlott küzdelemben. Jutalmad: +500
elégedettség pont a főszereplő számára.]
Shen Qingqiu tombolt.
Hogy mi van?! Levonni bezzeg ezret vontál volna, de adni csak ötszázat adsz?
Nyomorult, gonosz lelkű rendszer, mi ez a kettős mérce?!
De nem is számított az egész.
 Abban a pillanatban mindenki ugyanarra gondolt:
Hogy Luo Binghe akármilyen fiatal is, figyelemre méltó jelenség!
És hogy Shen Qingqiu tényleg tudja, mit csinál!
Sha Hualing sokáig döbbenten állt.
– Valóban igaz, hogy az Égig Érő Hegység klánja tele van tehetségekkel – préselte ki
magából végül. – Nem csoda, hogy ifjú hősök generációit nevelte ki. Kicsi Ling… le van
nyűgözve.
– Úgy-úgy. De most, hogy megszületett az eredmény, megtennéd, hogy visszahívod az
embereidet, úrnőm? Sajnos az Égig Érő Hegység klánjában most túl nagy a fejetlenség,
nem vagyunk felkészülve rá, hogy megfelelő tisztelettel fogadjuk a távolról jött vendégeket.
Ezzel burkoltan… azazhogy egy cseppet sem burkoltan, sőt igazából nagyon is nyíltan
azt akarta mondani, hogy “húzzatok el, démonok”.
Sha Hualinget elöntötte a harag, de nem tudta min kitölteni. Egy darabig csak
gyűrögette a testét borító vörös fátylakat, majd kirobbant belőle a méreg.
Elkapta Mennyei Pöröly Testvért és durván pofonvágta. Édes hangját düh fűszerezte,
ahogy megszólalt.
– Még Shen mester ifjú tanítványa ellen is veszítettél! Tönkretetted a Démon Klán
hírnevét!
Mennyei Pöröly Testvér nyomorultul festett. A Démoni Világban komolyan vették a
rangot. Sha Hualing nemesi születésű Szentséges Démon volt, így a melák alázatosan
tűrte a pofonját. Nem ellenkezett, egyre csak azt ismételgette:
– Az alattvalód mihaszna. Kérlek, büntess meg, Szentséges Démonúrnőm!
Shen Qingqiu nézni sem bírta tovább.
– Sha úrnő, ha meg akarod fegyelmezni az alattvalódat, azt kérlek, máshol tedd! A
Kupola Csúcson nem szokás a hatalmunkat fitogtatni.
Sha Hualing már kiadta a dühét a pofonnal, és végre sikerült lehiggadnia. Amikor
visszafordult, újra szélesen mosolygott.
– Legyen, ahogy szeretnéd, Shen mester. Sajnálom, de amikor Kicsi Ling látta, milyen
elképesztően tehetséges a tanoncod, és milyen haszontalan söpredék az én alattvalóm,
hirtelen elöntötte a szívét a csalódottság, és egy pillanatra elveszítette az önuralmát.
Kérlek, ne nevess ki, Shen mester!
Azzal Mennyei Pöröly Testvér felé fordult, és egy gonosz mostoha jégveremhűvös
hangján szólította meg.
– Az, hogy Félkarú Testvér veszített Shen mesterrel szemben, szinte természetes. De
a te vereséged megbocsáthatatlan. Mondanom sem kell, mi a teendőd, igaz?
Mennyei Pöröly Testvér jól tudta, „mi a teendője”.
 A szívét átjárta a jeges félelem. Azt hitte, hogy a Kupola Csúcson Shen Qingqiun kívül
csak zöldfülű gyerekek vannak. Éppen ezért vállalta a küzdelmet. Azt remélte, egy gyors
győzelemmel jó pontot szerezhet az új Szentséges Démonúrnőnél. Sosem gondolta volna,
hogy ilyen csúnyán elbukik, és még az életének is búcsút mondhat. Látta, hogy Luo
Binghét körülveszi a tömeg, és mindenki a hogyléte felől érdeklődik, és feltámadt benne a
gyűlölet.
Shen Qingqiuhoz egy ujjal sem mert volna hozzáérni, de ez a gyermek, aki balsorsot
hozott a fejére, megérdemelte, hogy együtt viselje vele a büntetést! Magával fogja rántani
a halálba!
Shen Qingqiu végig szemmel tartotta az ellenséget és nem kerülte el a figyelmét a
Mennyei Pöröly Testvér szemében átsuhanó gyilkos indulat. A démonok népe merész
természetű volt. A nagydarab fickó szinte azonnal akcióba lépett, egy pillanatot sem
teketóriázott. Épphogy megfogalmazódott az agyában az ötlet, már előre is rontott a
kalapácsát lengetve.
Mennyei Pöröly Testvér magas növésű, terebélyes fickó volt, és gyorsan megtette azt
a néhány métert, ami elválasztotta a fiútól. Mintha egy hegyomlás tartott volna Luo Binghe
felé. A fiú súlyosan megsérült, és a mozdulatai lassabbak voltak. Úgy tűnt, nem tud kitérni
a csapás elől. De felcsendült Shen Qingqiu gúnyos hümmögése, és a következő
pillanatban egy villanással a fiú előtt termett, majd csukott legyezője hegyével lágyan
meglegyintette Mennyei Pöröly Testvér térdét.
A démon ott helyben összerogyott.
Mennyei Pöröly Testvér előbb térdre zuhant, majd eszméletlenül hanyatlott a földre.
Shen Qingqiu könnyedén felkapta a démon hatalmas kalapácsát, és megforgatta a
kezében: valóban egy kicsit nehéz volt. Ráadásul egy ilyen óriási pöröly nem mutatott jól
a markában, nem illett a finom modorához, ezért Shen Qingqiu kecsesen elhajította a
fegyvert, egyenesen a démonok közé. A pöröly feje tompa csattanással ért földet. A kis
bemutatója ledöbbentette a nézőközönséget. Az őt körülvevő rémisztő aura még
fenyegetőbbé vált.
Ugyan Shen Qingqiu ajka mosolygott, a szeme nem követte a példát.
– Végezni akartál vele? Senki nem bánthatja a tanoncomat!
Nem csak a démonoknak akadt el a szavuk, még ő is érezte, hogy lélekben elpirul.
Halhatatlan mester, az előbb nem te küldted ki a tanítványodat a pástra, hogy laposra
verjék?!
Luo Binghe olyan döbbenten nézte a mestere pávazöld hátát, hogy még megköszönni
is elfelejtette a segítséget. Csak azt tudta, hogy a mentora megint megmentette. Mindig
ezt csinálta: keményen bánt vele, de a kritikus pillanatban eléállt és megvédte.
 Shen Qingqiu hátrapillantott a fiúra.
– Jól vagy? – kérdezte.
Na, próbáljunk meg bűntudatból bezsebelni pár hálapontot…
– A tanoncodnak semmi baja! Ezer köszönet, hogy megmentetted az életemet,
Mentorom! – hadarta Luo Binghe.
Ajajaj, ez a gyermek ennivalóan együgyű! Shen Qingqiu lélekben még jobban elpirult.
Gyorsan visszafordult Sha Hualinghez.
– Sha úrnő, kérlek, fegyelmezd meg az alattvalóidat! Ha nem tudtok veszíteni, miért
hívtatok ki minket párbajra?
Sha Hualing nem sejtette előre, hogy Mennyei Pöröly Testvér támadni fog, és egy kicsit
szégyellte is magát miatta. Épp készült volna pár felületes szóval elütni a helyzetet, amikor
hirtelen valami olyasmi történt, amire senki sem számított.
Mennyei Pöröly Testvér, aki ezidáig mozdulatlanul hevert a földön, felugrott, és
másodszor is Luo Binghére vetette magát!
 13. fejezet – A kettes számú fenegyerek színre lép

A démon fegyverét már rég elvette Shen Qingqiu. Akkor mégis mire készülhet? Talán
a testével akarja összezúzni a fiút?
Mennyei Pöröly Testvér úgy tárta ki a karját, mintha meg akarná ölelni Luo Binghét.
Ahogy Shen Qingqiu rápillantott, villámként hasított belé a felismerés, és azonnal kiverte
a hideg veríték!
Bassza meg, bassza meg, bassza meg, bassza meg, bassza meg! Még mindig a
mérgezett tüskés vért van rajta!
Shen Qingqiu hirtelen meg is feledkezett róla, hogy Luo Binghe teste elpusztíthatatlan;
ösztönösen lépett a tanítványa elé.
Kirántotta a hüvelyéből a Szolgálatkészt. A penge hófehéren villant, és egyenesen
belefúródott Mennyei Pöröly Testvér súlyos testébe. A démon nyers erejét és elszántságát
azonban nem akasztotta meg a sérülés. Sőt, a lény szinte átszellemülten tört előre, és az
sem érdekelte, hogy a Szolgálatkész keresztüldöfi, a penge pedig a hátából bukkan elő.
Az arcára baljós vigyor feszült, ahogy Shen Qingqiura vetette magát.
Shen Qingqiunak gyorsan kellett döntenie, de mire elengedte volna a kard markolatát,
már késő volt.
Fájdalom szúrt a jobb kezébe, és hideg borzongás öntötte el a szívét, majd az egész
testét.
Mennyei Pöröly Testvér a földre rogyott, és őrült röhögés közepette vér buggyant ki a
száján.
– Shen Qingqiu, téged is magammal rántalak a halálba, hahahaha. Megérte! Minden
megérte!
– Mentorom – ragadta meg Luo Binghe Shen Qingqiu jobbját. – Megszúrt a tüskéje?
Shen Qingqiu elkapta a kezét.
– Nincs semmi baj. Nem szúrt meg. Ne is hallgass a vészmadárkodására. – Miközben
beszélt, lepillantott a kezére, és újra kétségbeesett bassza megek egész sora cikázott át
a lelke képernyőjén.
A kézfejét és az alkarját apró szúrások pettyezték, és a nyomok kezdtek vörösödni!
Még szerencse, hogy nem volt tripofóbiája. De amikor Luo Binghe meglátta a karját, az
ő arca bizony teljesen elfehéredett.
 Shen Qingqiu gondolatban dühöngött: Te istenverte barom, hányszor csesztél már rá a
főszereplő miatt?! Tudod, hogy úgysem halhat meg! Mi a büdös francnak kellett
megmentened, bassza meg!
Mennyei Pöröly Testvérnek végül csak sikerült valakit magával rántania, és nem is
akárkit. Máris elmúlt a búskomorsága, és büszkén mondta:
– Soha nem vészmadárkodtam. Ha azt mondom, ez a méreg gyógyíthatatlan, akkor
úgy is van. Shen úr, készülj a halálra!
Egy kard villant. Luo Binghe kirántotta a Szolgálatkészt a démon testéből, és a torkához
szorította. A mozdulata olyan lélegzetelállítóan fürge volt, hogy Shen Qingqiu szinte nem
is látta.
Hirtelen mintha Luo Binghe egy másik emberré változott volna.
– A népednek biztosan van rá gyógymódja – mondta fagyosan. – Ha nem adod át az
ellenszert, megöllek.
– Ifjú mester, Mennyei Pöröly Testvér valóban nem hazudott – szólalt meg Sha Hualing.
– A mérget úgy hívják, hogy Gyógyíthatatlan. Nincs gyógymódja az emberek esetében.
Ez a szerencsétlen nyomorult elveszítette a párbajt, és szégyenében ilyesmire vetemedett.
Nyilván tudta, hogy csak a halál várhat rá. Mégis miért rémítené meg a fenyegetésed?
Gyógyíthatatlan!
Ennél szarabb nevet egész életemben nem hallottam!
Bár Shen Qingqiu olvasta az eredeti regényt, így ismerte ezt a ritka mérget is, még
mindig nem tudott napirendre térni a Magasságos Felrántott Botkormány primitív
névadásai felett!
Sha Hualing szeme megvillant. Most, hogy fordult a szerencséjük, ismét rosszban
sántikált.
Shen Qingqiu túl jól ismerte ahhoz, hogy ez elkerülje a figyelmét. Spirituális energiát
keringtetett a testében, hogy elnyomja a kezébe nyilalló fájdalom görcsös hullámait, majd
mosolyra húzta az ajkát, és színlelt könnyedséggel szólalt meg.
– Bár nyilván igazat beszélsz, Sha úrnő, azt elfelejted, hogy sok évtizede kultiválok már.
Érett aranymaggal aligha számítok átlagos halandónak.
Sha Hualing arckifejezése azon nyomban megváltozott, de a rosszindulat hamar
visszatalált a vonásai közé, ahogy finoman felnevetett.
– Hogy halandó vagy-e vagy sem, azt nem tudom megállapítani. Azonban ismerek egy
módszert, amellyel könnyen eldönthetjük, hogy hatott-e rád a méreg, Shen mester. Ha egy
ember a Gyógyíthatatlan hatása alá kerül, a spirituális keringése akadozni kezd. Először
a seb környékén érezhető a baj, azután lassan szétterjed az egész testben; végül nem
csak a csí károsodik, a vér is megalvad és pangani kezd. Próbálj a jobb kezeddel spirituális
lökéshullámot generálni, és meglátod, Shen mester.
A spirituális lökéshullám, ahogyan azt a neve is mutatja, egy olyan technika, melynek
során a kultivátor egyetlen pontba sűrít nagy mennyiségű spirituális energiát, majd hagyja
azt kirobbanni, és a spirituális energia lökéshullámát használja támadás gyanánt. Hogy
milyen intenzív a hatása, az nagyban függ attól, milyen erős a kultivátor: van, akinél olyan,
mintha elsütne egy pisztolyt, de van, akinél olyan, mintha lenyomná egy detonátor karját.
Shen Qingqiu már kipróbálta a technikát, amikor egyedül gyakorolt, és nagyjából akkora
pusztítást végzett, mint egy elhajított gránát. De a jobbja most használhatatlan volt, akár
egy fejlett robotkar zárlatos alkatrészekkel. Próbálta feltölteni a kezét, de a spirituális
keringése teljesen leállt.
A fene essen belé, ennyitől csak nem lehetek nyomorék!
Luo Binghe szája megremegett, ahogy meghallotta a Gyógyíthatatlan jellemzését.
Egy pillanat alatt minden olyan alkalom kitörlődött az emlékezetéből, amikor Shen
Qingqiu rosszul bánt vele. Csak azt tudta, hogy a démon ártott a mentorának, hogy
károsította a csí-keringését, sőt, talán még az életét is veszélybe sodorta.
És ennek az egésznek ő volt az oka.
Shen Qingqiu észrevette az arckifejezését, és elhaladtában megsimogatta a fiú fejét.
– Semmi ok az aggodalomra – mondta neki, majd a démonlányra emelte a pillantását,
és ravaszul mosolyodott el. – Felőlem kipróbálhatjuk. De nem akarom a semmire
vesztegetni az erőmet. Sha úrnő, az alattvalóiddal ma teljesen felforgattad a Kupola Csúcs
nyugalmát. Úgy vélem, épp elég ideig voltam türelmes. Meggondoltam magam. Mégsem
hagyhatom, hogy kedvetekre szabadon jöjjetek-menjetek! Ha hagynám, az Égig Érő
Hegység klánja nevetség tárgyává válna. Párbajozzunk tenyércsapással életre-halálra:
mindegy, ki sérül meg és mennyire, a vesztes meghal. Bármi lesz is a kimenetel, azt
elfogadjuk. Mit szólsz?
Nem mutathatott gyengeséget éppen most!
Az egész Kupola Csúcs csak rá számíthatott, ő volt az egyetlen mester a közelben. Ha
elbukik, a tanoncoknak szembe kell nézniük Sha Hualing könyörtelenségével. A démonok
még a legjobb esetben is el fogják pusztítani a Kupola Csarnokot, azután elviszik a
címerüket és a kapujukat trófeaként a Démoni Világba. Akkor aztán biztosan romba dől a
klán hírneve. Legrosszabb esetben pedig lemészárolnak mindenkit.
Semmi kétség, ez a lány képes lenne rá.
Inkább vállalta a kockázatot, és mindent egy lapra tett fel. Ha veszít, akkor sem lesz
olyan nehéz végezni a démonlánnyal a harc hevében!
 Shen Qingqiu észre sem vette, hogy az őt körülvevő feszült, elszánt, dühös vagy éppen
ijedt tanoncokat már régen nem tekintette regénykaraktereknek, vagy futó passzusoknak
egy szövegben.
Sha Hualing az ajkába harapott, úgy mérlegelt.
Ha Shen Qingqiura valóban nem hatott a méreg, akkor abba az egy csapásba ő
biztosan belehal. De ha a férfi csak blöfföl, és ő kihagyja az esélyt, hogy eltörölje a föld
színéről a Kupola Csúcsot, azt élete végéig bánni fogja.
Shen Qingqiu higgadtan figyelte a lányt. Az arcán nem látszott sem izgatottság, sem
pedig félelem, ahogy várta a döntését.
– Mentorom, a tanítványod szívesen megküzd helyetted – cibálta meg a ruhaujját Luo
Binghe.
Shen Qingqiu elrántotta a karját. Az arckifejezése mit sem változott.
– Egy mester nem rejtőzhet a tanítványa háta mögé! Hogy képzeled ezt?
– De miattam sérültél meg, Mentorom… – felelte a fiú.
– Ha tudod, hogy te vagy az oka, legközelebb vigyázz jobban magadra – meresztette
rá a szemét Shen Qingqiu.
Luo Binghe szíve vadul kalapált. A torkára fagyott a szó, de a szeme sarka pirosodni
kezdett.
– Hát akkor, Shen mester, remélem, nem veszed udvariatlanságnak – szűrte a foga
között Sha Hualing.
– Gyerünk, gyerünk csak – felelte Shen Qingqiu. – Nem leszek könyörületes. Döntsön
a végzet, hogy ki él és ki hal.
Sha Hualing mellkasa dübörgött. Nem mert válaszolni. Tűzvörös alakja a magasba
lendült, jádefehér tenyere körül sűrű, sötét, démoni csí gomolygott.
Shen Qingqiu félrerúgta Luo Binghét, és készítette a tenyerét az összecsapásra. Tudta,
hogy ebben az ütközetben nem lesznek győztesek.
Azonban hiába várt, Sha Hualing tenyércsapásának ereje nem repítette az égbe, és
nem is zúzta szét a testét egy véres robbanással.
Az Ezer Tusa Csúcsának ura elsöpörte Sha Hualing támadását még mielőtt célt ért
volna. A férfi kivont karddal állt, de nem a pengéje csapott le. Sőt, egy ujját sem mozdította.
A testéből kirobbanó spirituális energia semmisítette meg a démonlány ostromát, pedig
amaz minden erejét beleadta a csapásba.
Rövid, döbbent csendet követően a Kupola Csúcs fölbolydult, akár egy méhkas.
– Liu bácsikám!
– Liu bácsi, végeztél a meditálással?
 – Megérkezett az Ezer Tusa Csúcsának Hadistene! Lássuk, még mindig olyan nagyra
vagytok-e magatokkal, démonok!
Az éljenzés nagyobb volt, mint amit Shen Qingqiunak eddig összesen sikerült
besöpörnie. Lélekben sopánkodott: Te nagyképű szépfiú! Nem jöhettél volna egy kicsit
korábban?! Igazán hagyhatnál nekem is teret villogni!
Shen Qingqiu szinte megfeledkezett róla, hogy egy fanszervízzel teli háremregénybe
csöppent. Azonban miután Sha Hualing egyetlen vékonyka sikoly kíséretében elszállt, mint
a győzelmi zászló, a testét fedő fátyolruha millió darabra szakadt, és már alig valamit fedett
az idomaiból. Sokan döbbenten hördültek fel a látványra. A lány macskaügyességgel
gördülte ki az esést, és morogva emelkedett fel. A démonok tényleg merész és féktelen
lények! Hiába lehetett volna a lány egész testét kicenzúrázni, ő egy cseppet sem zavartatta
magát. Indulatos mozdulattal tépte le az egyik alattvalója köpenyét, majd könnyedén maga
köré csavarta azt.
– Úgy fest, ma elszámítottam magam. De találkozunk még! Indulás! – adta ki a
parancsot.
Liu Qingge gúnyosan mosolyodott el.
– Azt hiszed, hogy a Kupola Csúcs egy átjáróház, te szégyentelen?! Álmodozz csak!
A tartása megváltozott és a Főnix Lovas8, amely eddig a hátán pihent, az égbe hasított.
Száz-ezer számra villantak fel körülötte a már-már szilárdnak tűnő kardívek, melyek
formációba rendeződtek a magasban, majd egyszerre csaptak le. A pengék záporként
hullottak vissza a démonokra.
Sha Hualing a csapat élén menekült, közben a feje fölött vörös energiaívet emelt, majd
engedett a magasba. Sajnos ez kevés volt, hogy kivédje a kardívek záporát. Vörös
fátyolruhájának maradéka nemsoká tele lett lyukakkal. Ha ez még nem lenne elég, az Égig
Érő Hegység tanítványai kezdték bekeríteni őket, így a démonok java vagy súlyosan
megsebesült, vagy meghalt, vagy foglyul esett. Csak annak a kis csoportnak sikerült
megmenekülnie a hegyről, akik szorosan lépést tartottak Sha Hualinggel, de ők is
leharcoltan és megalázottan kullogtak el.
Miután a kardja visszatalált a hüvelyébe, Liu Qingge faarccal fordult Shen Qingqiu felé,
hogy megvizsgálja a sebet a kezén. A Tiszta Nyugalom Csúcsának tanítványai mind
köréjük sereglettek. Tucatnyi arcon ugyanaz a félelem tükröződött.
Shen Qingqiu felsóhajtott.

8
Eredetileg Cheng Luan – Liu Qingge kardja. A luan egy kék színű, legendás madár, hasonló a főnixhez.
 – Jó ötlet volt érted küldeni Ning Yingyinget, hogy úgy csináljon, mint Xue asszony9, és
addig sírjon és dörömböljön a Lélekacélozó barlang falán, amíg elő nem jössz.
– Ki az a Xue asszony? – kérdezte Liu Qingge.
– A legszebb nő a földön. Na, megmaradok?
– Egyelőre nem halsz meg – hümmögött Liu Qingge.
Azért a jobb kezével továbbra is kitartóan küldte a spirituális energiát Shen Qingqiu
testébe, és az arckifejezése egyre sötétebb lett. Ahogy Shen Qingqiu a kezére pillantott,
Liu Qingge sietve magyarázta:
– Ezt a Lélekacélozó barlangért! Megadom a tartozásomat!
A tsundere10 mindenedet!
Mégiscsak volt abban ráció, hogy maga mellé állítja Liu Qinggét! Shen Qingqiu szívesen
elmosolyodott volna, de nem tudott, mert a teste meridiánjai egy merő görcsbe álltak.
– Liu bácsikám, erre a Gyógyíthatatlan nevű méregre tényleg nincs gyógymód? –
kérdezte Luo Binghe.
Liu Qingge vetett rá egy rosszalló pillantást, de mielőtt válaszolhatott volna, Shen
Qingqiu lába megadta magát és térdre rogyott. Szerencsére Lou Binghe végig mellette állt,
és most is megtámogatta. De Shen Qingqiu már nem bírta tartani magát.
– Hadd feküdjek le… hadd dőljek el egy kicsit – intett a kezével.
Luo Binghe sosem látta a mesterét ilyen gyengének. Vörös szemmel térdelt Shen
Qingqiu mellé, és visszanyelte a felcsukló sírást.
– Mentorom…
Shen Qingqiu nagy nehezen felemelte a karját, és megpaskolta Binghe fejét – ezt
mindig is szerette volna. A rossz vér, amit eddig visszanyelt, most lassan előbuggyant a
szájából.
Hiába alakultak rosszul a dolgok, makacsul küzdött tovább Luo Binghe jóindulatáért.
– Tudtam, hogy… biztosan nyerni fogsz – mondta.
Ahogy a fiú meghallotta a szavait, remegés rázta meg az egész testét.
Ha Shen Yuan ezt egy regényben olvassa, káromkodva vágja földhöz a könyvet: Mi a
fene baja van ennek a karakternek? Az egyik pillanatban bántja a kölyköt, a másik
pillanatban megmenti az életét. Tuti, hogy nem százas! Szerintem skizofrén vagy bolond!
Ekkor felcsendült a Rendszer értesítése.

9
Wang Xueqin beceneve, aki egy karakter a Romance in the Rain című 2004-es kínai sorozatban. A rajongók
becézték Xue yi-nek, azaz Xue asszonynak.
10
Olyan japán popkulturális karakter, aki gyengéd érzelmeit agresszióval leplezi.
 [Shen Qingqiu karakterének összetettsége fejlődött. Jutalmad: +20 komplexitás
pont, +20 karaktermélység pont és +10 karakterizgalmasság pont, összesen +50 B-
pont.]
…Shen Qingqiu teljesen felháborodott. Így számítod ki a karakter összetettségét?!
Mi lenne, ha nem találnál ki random pontokat? Köszönöm!
A tekintete kezdett elhomályosulni. Ahogy felemelte a fejét, mintha azt látta volna, hogy
Luo Binghe szeméből gyöngyként peregnek a könnyek.
Biztos hallucinálok.
Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elveszítette az eszméletét.
 14. fejezet – Színtiszta kibaszás

Az ég se tudja, milyen sokáig aludt, de amikor Shen Qingqiu végre felébredt, még
mindig félholtnak érezte magát.
Ahogy kinyitotta a szemét, megpillantotta a feje fölött az ismerős, fehér fátyolfüggönyt,
és egyből tudta, hogy a Tiszta Nyugalom Csúcsán van, a saját tiszta és nyugodt
rezidenciáján.
Mélyet sóhajtott, és épp nyújtózni kezdett, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta valaki.
Ming Fan tálcát tartott a kezében, amit azonnal le is dobott az asztalra, ahogy
észrevette, hogy Shen Qingqiu ébren van, majd rögvest bömbölni kezdett.
– Mentorom, hát felébredtél!
Egy másik ember is ácsorgott odakinn. Luo Binghe a bejáratnál őrködött, mint aki nem
tudja eldönteni, be akar-e jönni vagy sem.
Ming Fan addig siránkozott, amíg méretes foltot nem könnyezett a lepedőre. Amikor
végre befejezte, visszafordult, hogy rápirítson Luo Binghére.
– Te meg mit állsz ott? Fogd már fel, hogy a Mentorunk látni sem bír! – Azzal Shen
Qingqiuhoz fordult. – Nem tudom, mi ütött ebbe a kölyökbe! Nem hajlandó megmozdulni,
úgy áll ott, mint a cövek. Hiába zavartam el, nem tágít!
– Nem érdekes. Hagyd csak! – intett Shen Qingqiu.
– Me… Megyek és idehívom Liu bácsit, Mu bácsit, meg a klánvezér bácsikámat! Azt
mondták, szóljak, ha felébredsz! – felelte, majd egy morgással felugrott, és kiviharzott a
szobából.
Shen Qingqiu megállapította, hogy jó sokáig alhatott… Yue Qingyuan ezek szerint már
visszatért. „Mu bácsi” pedig valószínűleg az Ezer Ír Csúcsának11 vezetőjét, Mu Qingfanget
takarta. Az Ezer Ír Csúcsa gyógyításra szakosodott, ezért a vezetője gyakorlott volt az
orvoslás művészetében. Nem csoda, hogy őt is ideráncigálták.
Luo Binghe ellépett a távozó Ming Fan elől, de még azután sem mozdult az ajtóból,
hogy a másik fiú már messze járt. Ökölbe szorított kézzel állt, és egyre csak nézett befelé
a szobába.
Shen Qingqiu lassan felült.
– Mondani akarsz valamit? Ha igen, gyere be!

11
Eredetileg Qian Cao csúcs, szó szerint Ezer (Gyógy)fű csúcsa
 Luo Binghe engedelmesen belépett a szobába, aztán hirtelen egy tompa puffanással
térdre vetette magát az ágy mellett.
Shen Qingqiu döbbenten nézett a fiúra.
Várjunk egy percet! Rendszer, mi a fene folyik itt?! Mégis mi történt, amíg aludtam?!
Meddig voltam eszméletlen? Ugrottunk tíz évet az időben?
Luo Binghe lassan felemelte a fejét, a tekintete lángolt, sütött belőle a bűntudat.
– Mentorom, ne haragudj, amiért a tanoncod egészen idáig olyan ostoba és értetlen
volt.
Ostoba és értetlen? Ez a leírás bárkire jobban illett volna, mint Luo Binghére!
– A tanoncod eddig úgy hitte, nem törődsz vele, Mentorom. Csak a harmadik küzdelem
során jöttem rá, milyen sok vesződségedbe kerültem.
Nem, nem, nem, gondolta Shen Qingqiu, a régi mentorod tényleg nem törődött veled,
az se érdekelte volna, ha feldobod a talpadat, de komolyan… és mégis milyen
vesződségekről beszélsz? Ki vele, folytasd csak, egyre kíváncsibb vagyok!
Luo Binghe azonban nem folytatta a témát.
– Mától a tanoncod teljes szívvel végzi a munkáját és minden nagyra becsült
parancsodnak engedelmeskedik, Mentorom! – mondta komoly hangon.
Shen Qingqiu arcán vegyes érzelmek tükröződtek.
Csak egyszer mentette meg a fiút, és az máris elfelejtett minden korábbi sérelmet!
Könnyű volt elnyerni a jóindulatát, az egyszer biztos!
Shen Qingqiu egyáltalán nem tudta követni Luo Binghe tekervényes gondolatmenetét.
Egy pillanatig hallgatott, azután így szólt:
– A lényeg, hogy rájöttél. Először is, kelj fel a földről! – felelte, bár még mindig fogalma
sem volt, miről beszél a fiú. Bing-bratyó, mégis mi a fenére jöttél rá?!
Figyelte, ahogy Luo Binghe lassan feltápászkodik, de a fiúnak még mindig nem
akaródzott mennie, helyette szégyellősen sütötte le a szemét, mintha mondani akarna
valamit.
– Van még valami? – kérdezte Shen Qingqiu.
– Napok óta alszol, és csak most ébredtél fel, Mentorom. Azon gondolkodtam, hogy
nem vagy-e éhes?
Ami azt illeti, Shen Qingqiunak a szó szoros értelmében nem volt szüksége evésre, már
régen elsajátította a böjtölés technikáját. De attól még ugyanúgy vágyott a finom ízekre.
Amint meghallotta, hogy a fiú ételt emleget, felcsillant a szeme.
– De igen, eléggé. Nagyon is.
Luo Binghe azonnal kirohant a konyhába. Az elmúlt néhány napban pár óránként
készített egy adag rizskását, és most végre hasznát is vehette. Miután letette a még forrón
gőzölgő ételt az asztalra, segített Shen Qingqiunak felülni az ágyban. Mindezt olyan féltő
gonddal, hogy az ember hátán felállt tőle a szőr. Egy hajszál választotta el attól, hogy
elkezdje etetni a mesterét. Shen Qingqiu karja libabőrös lett a gondolattól. Elvette inkább
a kanalat és magától falatozni kezdett. Luo Binghe azonban még mindig nem tágított az
ágya mellől, és várakozón figyelte őt.
Shen Qingqiu jó ideig nem tudta, mire vár a fiú, aztán hirtelen megvilágosodott.
– Egészen ehető – dicsérte az ételt kimérten.
Persze nem egyszerűen ehető volt.
A Tiszta Nyugalom Csúcsa a nevéhez híven a friss és könnyed dolgokat részesítette
előnyben úgy a konyhaművészetekben, mint az élet többi területén. Shen Qingqiu olyan
régen ette már az itteni kosztot, hogy hozzászokott az ízetlen ételekhez. Bár Luo Binghe
is egyszerű rizskását készített neki, a hozzávalóknak vagy a technikának köszönhetően
ezt egy napon sem lehetett említeni azzal a vizes, állott valamivel, amit máskor kapott. A
hófehér rizsszemeket apróra vágott mogyoróhagyma, darált sertéshús, és éppen a
megfelelő mennyiségű őrölt gyömbér ízesítette. Az étel nem volt se túl meleg, se túl hideg.
Shen Qingqiu régen evett már utoljára ilyen finomat. Olyan régen, hogy szinte sírni
támadt kedve örömében.
Luo Binghe szeme azonnal felragyogott, ahogy meghallotta a dicséretet.
– Ha ízlik, mit szólnál, ha a tanoncod ezentúl minden nap főzne neked, és minden nap
máshogy készítené el a rizskását, Mentorom?
Shen Qingqiu menten félrenyelt.
Luo Binghe sietve megveregette a hátát, de a mestere ellegyezte, és közölte, hogy
nincs semmi baja.
Csak épp sokkot kapott egy kicsit.
Az eredeti regényben Luo Binghe a főzőtudományával kápráztatta el a hölgyeket. Shen
Qingqiu sosem gondolta volna, hogy egyszer ő is abban a ritka kegyben részesül, hogy
megkóstolhatja, amit csak a főszereplő háremének legkivételesebb tagjai: a rizskását à la
Luo Binghe12.
Még ennél is sokkolóbb volt az a bizonyos mondat, ami elhagyta a fiú száját: „minden
nap főznék neked, és minden nap máshogy készíteném el az ételt.” Nem ezzel édesgetett
a háremébe több elkényeztetett kisasszonyt is?
Az egy dolog, hogy ugyanazt a főztöt eszi, mint ők, de az már más tészta, hogy
ugyanazt a szöveget is hallgatja!
Luo Binghe látta, hogy Shen Qingqiu furcsa arcot vág, és ezért feszengve kérdezte:

12
Az eredeti szövegben ez japánul szerepel: Luo Binghe no ryouri, ami szó szerint Luo Binghe főztje.
 – Nem a kedvedre való, Mentorom?
Ingyen kaját csinálsz nekem, melyik hülye mondana erre nemet?!
– De, nagyon is a kedvemre való! Holnaptól te felelsz a kosztért.
Végre nem kell tovább ennie azt a vizes, ízetlen löttyöt. Ó, hatalmas vezetője a Tiszta
Nyugalom Csúcsának, hogy lehet, hogy a normális kajára bezzeg nem tudtál figyelni?!
Most, hogy megkapta a beleegyezést, Luo Binghe megint kivirult, mint a virág tavasszal.
Shen Qingqiu ujjai bizseregtek, annyira szerette volna megpaskolni a fiú kobakját. Lehet,
hogy Bing-bratyó fejének saját mágneses mezeje van? Különben miért ne tudna uralkodni
a kezén?
Miután végre kiparancsolta a boldogságtól ragyogó arcú Luo Binghét a szobájából
(vagyis annyi munkát adott neki, amitől estig sem szabadul), Shen Qingqiu bekopogtatott
a Rendszerhez.
– Elkerülhető valahogy a Végtelenmély-szakadékos történetszál? – kérdezte.
[Ha Luo Binghe nem zuhan bele a Végtelenmély-szakadékba, az elégedettséged
10000 ponttal csökken!]
Ahogy Shen Qingqiu meghallotta a számot, már csak megszokásból is hányt egy kis
vért. Azután könnyedén megtörölte a száját. Kit érdekel, már annyi vért köhögött fel, hogy
egészen hozzászokott.
A válasz nagyon is logikus volt. Ha Luo Binghe nem ragad a Végtelenmély-
szakadékban, akkor nem tudja aktiválni a rejtett képességeit. És ha a főszereplő nem lesz
tápos, akkor oda az olvasó öröme.
Éppen ezért a Végtelenmély-szakadékot nem lehetett kikerülni. És a regény
legnagyobb veszteseként ennek a dicső feladatnak a végrehajtása természetesen Shen
Qingqiura, az elsőszámú aljas főgonoszra hárult.
Mégsem akarta elfogadni, hogy nincs más megoldás, így újra megkérdezte a rendszert,
de a válasz nem változott. Végül csak sóhajtozni tudott. Hiába tündökölt Luo Binghe úgy,
akár egy csepp napsugár, mégis az volt a sorsa, hogy lezuhanjon a szakadékba, és komor,
kőszívű démonná váljon. Hiába vette át Shen Qingqiu teljesen a főgonosz testét, hiába
fért hozzá az OOC funkcióhoz, ezen még ő sem változtathatott.
Az volt a munkája, hogy letaszítsa a főszereplőt a Végtelenmély-szakadékba, és ezzel
elindítsa a hőssé válás legendás útján.
Ennek az állásnak rémesek voltak a hosszú távú kilátásai!
Ha nem teszi meg, levonnak tőle 10000 pontot, és olyan halott lesz, hogy csak na!
Ha megteszi, Luo Binghe feltápolja magát, és azt biztosan nem ússza meg ép bőrrel!
Az egyéb béren kívüli juttatások is elég szarok voltak, de hogy túlórabér nélkül kelljen
dolgoznia a semmiért… ezt mégis hogy képzelték?
 Luo Binghe még alig ment el, amikor megérkeztek látogatóba a klántestvérei.
Shen Qingqiu az ágyában feküdt, és éppen egy regényt olvasott, amit elrejtett egy
taoista esszégyűjteményben. Amikor meglátta Yue Qingyuant, gyorsan összecsapta a
könyvét, így csak a taoista szöveg külső borítója virított büszkén a kezében. Megpróbált
kikelni az ágyból, de Yue Qingyuan sietve megállította.
– Ne legyél olyan izgága! Még nem szabad felkelned! Feküdj csak nyugodtan – mondta,
azzal Mu Qingfanghez fordult. – Mu öcsém, gyere, vizsgáld meg újra a beteget.
Mu Qingfang egyszer már ellátta őt, amíg nem volt magánál. Ezúttal valószínűleg
tovább akarta szűkíteni a diagnózist. Shen Qingqiu készségesen odanyújtotta a csuklóját.
– Köszönöm, hogy időt szakítasz rám, Mu öcsém.
Mu Qingfang egy kicsit megilletődött, de csak bólintott válasz gyanánt. Letelepedett az
ágy szélére, és az ujjaival kitapintotta Shen Qingqiu pulzusát. Ő vezette az Ezer Ír Csúcsát,
így igazi szakértőnek számított a gyógyászat terén. Mindegy, milyen bonyolult esettel
találta szemben magát, elég volt egyetlen pillantás, hogy megállapítsa, mi a baj, és
előálljon a gyógymóddal. Most mégis sokáig nem mozdult, végül komor arccal engedte el
Shen Qingqiu csuklóját.
– Milyen az állapota? – kérdezte Yue Qingyuan.
Mivel ő volt a beteg, Shen Qingqiu nem köntörfalazott:
– Nos, gyógyítható vagyok?
Liu Qingge félredobta a ruhaujját, leült az asztalhoz, és felhorkant.
– Az a méreg neve, hogy Gyógyíthatatlan. Szerinted?
Shen Qingqiu felsóhajtott.
– Ez esetben akár meg is mondhatod egyenesen, mennyi időm maradt, Mu öcsém.
Hány évem, hány hónapom, hány napom van hátra?
Mu Qingfang megrázta a fejét.
– Igaz, hogy ez a méreg Gyógyíthatatlan, de azért el lehet nyomni a hatását.
Kimért hangon beszélt, se nem vidáman, se nem szomorúan, Shen Qingqiu mégis úgy
érezte, megütötte a főnyereményt.
Hiába hívták ezt a nyomorult mérget „Gyógyíthatatlannak”, nagyon is gyógyítható volt.
Ami azt illeti, az eredeti regényben egy másik klán bájos kis tanonclányát ugyancsak
megmérgezték ezzel a ritka méreggel a Halhatatlanok Szövetségének Tanácskozásán -
hogy legyen még egy kis izgalom a végső csata után.
Csakhogy az a lány a főhős kedvese volt.
Láttál már valaha olyan háremregényt, amelyben a főhős hagyta meghalni a kedvesét?
Ha igen, az egy elég puhány főhős lehetett!
A könyv meg egy ócska-szar háremregény!
 A gyógymód egyszerű volt. Vegyük csak át, hogyan is zajlott ez az eset az eredeti
regényben!
Mivel a cselekmény azt kívánta meg, hogy a kis Wanyue13 megmentse a főhőst, akit
kevesebb mint két órája ismert, a lányt megsebezte egy alattomos démon, és a méreg
megfertőzte a testét. Luo Binghe úgy érezte, hogy kutya kötelessége segíteni rajta, és
ezért magára vállalta, hogy ellenszert keres a sérülésére.
Merő véletlenségből abban a hegységben, ahol a Halhatatlanok Szövetségének
Tanácskozását tartották, nőtt egy kis csokor mitikus, ezeréves virág – Mi is volt a pontos
neve? Valami akármilyenvirág vagy akármilyenfű. Shen Qingqiu régen elfelejtette, mert A
büszke démoni kultivátorban minimum százféle különböző mitikus gaz nőtt, és egytől egyig
legalább ezerévesek voltak. És akkor még nem beszéltünk a mitikus fákról! Ki az isten
emlékszik az összes névre?!
Drága Felrántott Botkormány, azt hiszed, hogy a mitikus virágok olyanok, mint az akciós
kínai kel? Legalább egy kis méltóságot hagyj már meg nekik, és legyenek tényleg ritkák
és értékesek!
Luo Binghe abban bízott, hogy ez a legendás virág meg fogja tudni gyógyítani a kis
Wanyuét, és ezért mindent latba vetett, hogy leszedjen neki egy csokorral – három napig
(és harminc fejezeten át) tartott megszerezni a növényt. Három napon át utaztak, harcoltak
szörnyetegekkel, és váltottak kacér pillantásokat, míg végül sikerült szépen
összemelegedniük a kaland során. A kis Wanyuén egyre jobban mutatkoztak a mérgezés
tünetei, az egész testét elhagyta az erő, teljesen legyengült, mire Luo Binghe végre
leszakíthatta a virágját. Magukon kívül voltak az örömtől, hogy sikerült megtalálniuk az
ellenszert. A lány azon nyersen megette a gyógyfüvet.
Azonban a szer nem használt! Nem kúrálta ki a mérget!
Elszállt minden reményük.
– Mivel úgyis meghalok, szeretnék boldog emlékeket hagyni hátra, hogy érezzem, nem
éltem hiába – szólt a lány. – Már nincs sok időm, nem nyomhatom el tovább az érzéseimet.
– Azzal törékeny, erőtlen testével leteperte Luo Binghét…
Luo Binghe egy darabig ellenkezett, aztán meggyőzte magát azzal, hogy „miattam
mérgezték meg, nincs szívem visszautasítani”, és feladta a vérszegény próbálkozást.
Hagyta magát leteperni…
És akkor végül is hogyan múlt el a mérgezés?
A döngetés14 után a lány magától meggyógyult!

13
Eredetileg xiao shimei – vagyis kicsi klánhúg:) De mivel a lány nem Luo Binghe klántestvére, és a húgocskázás
egyébként is furán vette volna ki magát, ezt a megoldást választottuk.
14
Eredetileg papapa. Fandom-kedvenc szó, szóval érdemes megjegyezni, de használni nem fogjuk :)
 Röhejes? Klisés? Közönséges? Az, de azért elég kielégítő ilyet olvasni, nem?
Röhejesen kielégítő, röhejesen KiElÉgÍtŐ, hahahaha…
Mert hát ugye Luo Binghe félig ember, félig démon. Ráadásul egy Szentséges Királytól,
a szentséges démonok ősi vérvonalából származik! Nyilván nem tört bele a foga egy ilyen
jelentéktelen kis démoni méregbe! Döngetés közben az egészet magába szívta, és
semlegesítette. Mit ad a véletlen, még a lány által nyersen megevett mitikus virág erejét is
elszipkázta, így a hatalma is nőtt a menet végére, a fene egye meg!
 15. fejezet – Az Álom Démon dimenziója

A főszereplő külön kiváltsága, hogy még ha kutyaszarba lép is, biztosan talál benne egy
titkos tekercset vagy legalább egy bűvös elixírt!
Shen Qingqiu arca azonnal színt váltott, ahogy eszébe jutott az eredeti regénynek az a
bizonyos döngetős részlete. Észre sem vette, hogy a többiek hozzá beszélnek. Yue
Qingyuan többször is a nevén szólította, mire végre magához tért.
– Mi az? – kérdezte.
Mu Qingfang átnyújtott neki egy papírt.
– Ezt a négy gyógyfőzetet havonta készítsd el, azután mozgasd meg a spirituális
energiáidat egy olyan ember segítségével, akinek nagyobb a szellemi ereje, mint neked.
Így normális marad a keringésed, és nem lesz semmi gond – mondta, majd egy pillanatra
elhallgatott, mielőtt folytatta. – Csakhogy, attól tartok, mostantól néha előfordulhatnak
leállások vagy fennakadások a spirituális energiaáramlásodban, Shen bátyám.
A szobában mindenki feszülten figyelte Shen Qingqiu reakcióját.
Nem szabad elfelejteni, hogy egy kultivátor számára elképesztően ijesztő, ha a
spirituális keringése egyszer csak leáll. Különösen, ha összecsapás közben történik a
baleset, ahol egyetlen pillanatnyi figyelemkiesés is az ember életébe kerülhet. Arról
sejtelmük sem volt, hogy Shen Qingqiu így is több mint elégedett a diagnózissal.
Már az is kész csoda, hogy az aljas főgonoszt megmérgezték, és mégis életben maradt.
Ráadásul hiába tudta, hogy a döngetés a főszereplővel semlegesítené a mérget, az
szóba sem jöhetett, nem igaz? Nem igaz? Hahahaha…
– Ha ezt tudtam volna, nem hagyom el a hegyet – sóhajtott Yue Qingyuan.
Shen Qingqiu próbálta oldani a klánvezér komor hangulatát.
– A Halhatatlanok Szövetségének Tanácskozása egy fontos esemény, amit mindig is
együtt szerveztek a klánvezérek. Hogy hagyhattad volna ki, bátyám? – mondta sietve. –
Egyedül az aljas démonokat, és a saját óvatlanságomat lehet okolni ezért a
szerencsétlenségért. Te nem vagy felelős semmiért, bátyám.
Ezt világosan le kellett szögeznie, mert amilyen lelkiismeretes Yue Qingyuan, a végén
még soha többé nem meri elhagyni a klán területét, és élete végéig strázsál az Égig Érő
Hegység központi csúcsán.
Ki gondolta volna, hogy ezután Mu Qingfang is gyónni kezd.
 – Nem, ez az én hibám. Ha korábban észreveszem a démoninváziót, elkerülhettük
volna a bajt! Ha nem ilyen hitványak a képességeim, meg tudnám gyógyítani Shen
bátyámat!
– Nem, nem, nem, ti ketten nem tehettek semmiről! Az én hibám. Ráadásul a pöröllyel
egy hatalmas lyukat ütöttem a Kupola Csarnok előtt a földbe, és….
A trió kesze-kusza szabadkozásba kezdett, a jelenet egyszerre volt kaotikus és komikus.
Shen Qingqiu úgy meghatódott a klántársai figyelmességétől, hogy szinte kényelmetlenül
érezte magát.
Liu Qingge csak bámult kifelé az ablakon kifejezéstelen arccal. Megvárta, amíg
mindenki befejezi az önostorozást, aztán belekortyolt a teájába.
– Jobb, ha erről az ügyről nem tud más a csúcsok tizenkét vezetőjén kívül – mondta.
Valóban veszélyes lett volna, ha kívülállók tudomására jut, hogy az Égig Érő Hegység
második leghatalmasabb csúcsának vezetője ilyen halálos gyengeséggel küzd. Ebben
természetesen mindannyian egyetértettek.
– Nem lesz túl megterhelő neked tovább vezetni a csúcsodat, Qingqiu? – kérdezte Yue
Qingyuan.
Az eredeti Shen Qingqiu biztosan arra gyanakodott volna, hogy Yue Qingyuan csak
meg akarja nyirbálni a hatáskörét, vagy valami hasonló. De Shen Yuan tudta, hogy a
klánvezér őszintén aggódik, nehogy túlhajszolja magát, és az egészsége lássa a kárát.
– Ne aggódj miattam, klánvezér bátyám! Ennyire azért nem lettem nyomorék – vágta
rá, és elmosolyodott. – Mozog a kezem, a lábam és a szám, és tudok kultiválni. Ez nekem
bőven elég.
Ezután megvitatták, mi történt pontosan a démoninvázió során, majd Yue Qingyuan és
Mu Qingfang távozóra fogta. Shen Qingqiut szórakoztatta a helyzet, ugyanakkor
kimondhatatlan melegséget és békét érzett, ahogy figyelte őket.
Hiába volt az Égig Érő Hegység klánjában minden klántestvérének eltérő jelleme, hiába
volt néhányukkal könnyebb, néhányukkal nehezebb szót érteni, mégis törődtek egymással.
Bár a tizenkét csúcs külön életet élt, ha valami baj történt, úgy összetartottak, akár egy
megbízható család (kivéve persze az eredeti Shen Qingqiut).
Liu Qingge letette a teáját, ami időközben teljesen kihűlt.
– Ha nem tudnám, hogy nincs szellem-csí a testedben, azt hinném, megszállt valami.
Ezzel az alakkal például kifejezetten nehéz volt szót érteni.
Bizonyos fokig igazad van.
– Már az is meglepő, hogy segítettél rajtam a Lélekacélozó barlangban – folytatta Liu
Qingge –, de most megmentettél egy névtelen tanoncot is a démoninvázió során, közben
pedig majdnem otthagytad a fogadat. Megmérgeztek, és még a spirituális
energiaáramlásod is sérült. Tombolnod kéne a dühtől, te mégis higgadt vagy. Mástól ez
nem lenne szokatlan, de tőled kifejezetten furcsa.
Shen Qingqiunak semmi kedve nem volt kitárgyalni a saját OOC viselkedését. Inkább
behívta Ming Fant, hogy hozzon új teát, azután hátradőlt és elmosolyodott.
– Névtelen? Egyelőre talán.
– A tanítványod kétségkívül ígéretes. De tucatjával jönnek ilyen jelentkezők minden
évben, és végül jó, ha tízezerből egy lesz valóban kiváló a végén.
Shen Qingqiu fejében hirtelen megszólalt a vészcsengő.
Mi van, ha Liu Qingge megpróbálja megakadályozni, hogy Luo Binghe hatalomra
tegyen szert? Mi van, ha szembekerülnek egymással, és valamelyikük egy csapásra KO
lesz? Ennek elejét kell venni mindannyiuk érdekében.
– Hidd el, a tanoncom sikeres lesz – jelentette ki Shen Qingqiu. – Remélem, ha úgy
adódik, te is ellátod majd tanácsokkal és segítséggel, Liu öcsém…
Ming Fan teljesen magába roskadt. Csak a teát akarta kicserélni, mégis végig kellett
hallgatnia, ahogy a mentora, akivel eddig együtt szapulta Luo Binghét, most ódákat zeng
a fiúról Liu Qinggének. Úgy összetörte a dolog, mintha azt kellett volna végignéznie, ahogy
egy „volt haverja, akivel a suliban együtt piszkáltak egy hülye libát, hirtelen összejött volna
a hülye libával”. Mivel dühös volt, valakin ki kellett töltenie a dühét.
Ming Fan a konyhában találta Luo Binghét, aki éppen azon tanakodott, milyen ételt
készítsen Shen Qingqiunak másnap reggelire. Szitkozódva rontott neki.
– Menj, és hasogass fát! – parancsolt rá. – Üss szét nyolcvan rönköt! Legyen tele a
fáskamra! Aztán hozz vizet is! A szobáinkban az összes vizeskorsó üres. Vak vagy, hogy
nem vetted észre?!
– De ha megtöltöm a fáskamrát, én hol alszom, bátyám? – kérdezte zavarodottan Luo
Binghe.
– Itt is van föld – dobbantott a lábával Ming Fan. – Itt talán nem tudsz aludni?
– Épp tegnap töltöttem meg az összes vizeskorsót a szobáitokban…
– Az a víz már poshadt! Vigyél újat! Mindenhová!
Régen egy ilyen szóváltás után biztosan tüske maradt volna Luo Binghében, de most
más volt a helyzet. Most minden újabb kihívás csak egy újabb lehetőség volt a szemében
arra, hogy megerősödjön.
Nagyszerű mentora volt, egy olyan ember, aki törődött vele, aki még az életét is
feláldozta volna érte (…). Mégis milyen edzés lett volna ezek után túl kemény? Milyen
szenvedést ne viselt volna el cserébe?
Luo Binghe egy szót sem szólt. Azonnal fordult, és munkához látott.
Ming Fan egy csepp elégtételt sem nyert a gonoszkodásból, csak még dühösebb lett.
 – El nem tudom képzelni, mivel keltette fel ez a vakarcs a Mentorunk figyelmét, hogy
hirtelen így megváltozott róla a véleménye – pufogta távoztában. – Méghogy sikeres lesz!
Méghogy kiváló lesz! Nem tudom, mit etetett ez a nyomorult a Mentorunkkal, de Liu
bácsikánkat biztosan nem veszi le a lábáról. Ne is számíts rá, hogy majd ellát tanácsokkal,
meg segít neked, ahogy a Mentorunk kérte! Még csak az kéne! Pfej!
Bár Ming Fan csak az orra alatt szitkozódott, ahhoz elég hangosan beszélt, hogy Luo
Binghe az éles érzékeinek és a rohamosan fejlődő képességeinek köszönhetően
könnyedén meghallja. A kulcsszavakból pedig össze tudta rakni a teljes képet.
A mentora ilyesmiket mondott Liu bácsinak?
Leírhatatlanul jó érzés volt, hogy van valakije, aki egy távoli helyen kedvesen beszél
róla.
Egyszeriben melegség öntötte el a lelkét; és lassan beborította az egész testét.
Úgy érezte, szilárd erő ver gyökeret valahol mélyen a szívében; mintha még a nehéz
favödör is könnyebbé vált volna a kezében.
A fiú arcán olyan örömteli, elégedett kifejezés ült, mintha tudatában sem lenne, hogy
Ming Fan éppen szándékosan gyötri.
Ha Shen Qingqiu látta volna, elkönyveli, hogy a lelke mélyén Luo Binghe biztosan
mazochista.
Azonban Shen Qingqiunak sejtelme sem volt róla, hogy hű csatlósa, Ming Fan
közbenjárásának köszönhetően Luo Binghe jóindulata új magaslatokba emelkedett.
Pillanatnyilag jókedvűen dőlt el az ágyában.
Aznap a mindig zárkózott Tiszta Nyugalom Csúcsának küszöbe szinte kettéhasadt,
annyian tapodtak rajta. A különböző csúcsok urai mind elhozták a saját tanoncaikat
látogatóba.
Amikor Sha Hualing lerohanta a klánt, és ledöntötte a Szivárványhidakat, a Kupola
Csúcs elszakadt a külvilágtól. A többi csúcs nem tudott segíteni, és így a küzdelem terhe
egyedül Shen Qingqiura hárult. Végső soron neki köszönhető tehát, hogy az Égig Érő
Hegység klánja megőrizhette a tekintélyét. Mindegy, korábban jó vagy rossz viszonyt
ápoltak-e vele, úgy illett, hogy eljöjjenek köszönetet mondani. Shen Qingqiu fogadta a
jókívánságokat, és kihasználta az alkalmat, hogy megjegyezze azoknak a
csúcsvezetőknek az arcát, akikkel korábban nem találkozott, közben pedig elcsevegett
velük, hogy erősítse a kapcsolatait.
Aznap este jókedvűen tért nyugovóra: Végre békésen alhatok!
Nem sokkal később azonban már nem volt ilyen vidám.
… Békés álmok? Meg a szart!
 Shen Qingqiu a semmi közepén találta magát, és komoran bámult a végtelen horizontra.
Az előbb még elégedett mosollyal hajtotta a puha párnára a fejét. Meg tudná valaki
magyarázni, hogy került hirtelen erre az idegen helyre?!
Azt kívánta, bár lenne egy gongja, amivel kedve szerint hívhatja a Rendszert, hogy ne
kelljen állandóan tele torokkal üvöltenie gondolatban, hogy:
– Rendszer, online vagy?!
[A Rendszer 24 órás szolgáltatást nyújt!]
– Hol vagyok? Mi ez az egész? – kérdezte Shen Qingqiu.
[Ez itt az álomvilág.]
– Tudom, hogy ez az álomvilág. Ilyen absztrakt hülyeség nincs a valóságban! Azt
kérdezem, mit keresek itt?
Légyszi, ne az legyen, amire gondolok!
De úgy festett, a világ nem szeret a kedvében járni, mert hiába mantrázgatta, hogy „ne,
ne”, a következő pillanatban észrevett egy ismerős alakot.
Luo Binghe szintén döbbenten állt a nagy semmi kellős közepén.
Ő sem sejtette, mit keres itt. Némi zavarodott téblábolás után végre megpillantotta Shen
Qingqiut. Először meglepődött, aztán boldogan rohant oda hozzá, mint egy csibe a
tyúkanyóhoz (de rémes hasonlat!).
– Mentorom! – Már egy ideje ebben a furcsa világban bolyongott, így amikor meglátta
Shen Qingqiut, olyan izgatott lett, hogy egyre csak azt hajtogatta: mentorom, mentorom.
Amint Shen Qingqiu kiszúrta a fiút, azonnal tudta, mi ez a hely, és milyen jelenet
következik. Minden reménye köddé vált. Lélekben felzokogott.
A valóságban azonban csak megpaskolta Luo Binghe vállát.
– Elsőre is hallottalak. Nem kell ismételgetni.
– Igenis, Mentorom! – vágta rá a fiú. – Mit csinálsz itt? Tudod, hol vagyunk?
Shen Qingqiu lusta volt, ezért egy az egyben visszamondta a Rendszer szövegét.
– Ez itt az álomvilág.
– És én mit keresek itt? – kérdezte Luo Binghe.
– Te vagy az egyetlen, akinek az ittléte természetes, mindenki más jelenléte a furcsa.
Hiszen ez a te álomvilágod – felelte Shen Qingqiu.
 16. fejezet – Rossz forgatókönyv 1.

– Az enyém? – kérdezte Luo Binghe meglepetten.

Egy lépést hátrált, miközben a végtelen, elhagyatott tájat és az égboltot fürkészte.
– Ilyen lenne… ilyen lenne az én álomvilágom? – motyogta.
Az álomvilág az elme tükörképe. Luo Binghe elméje pedig zsenge kora ellenére nem a
tavasz színeiben tündökölt, hanem szívsajdítóan kopár képet festett.
Shen Qingqiu úgy tett, mintha elgondolkodna.
– Ez nem hétköznapi álom – mondta végül. – Attól félek, valaki észrevétlenül
megbabrálta az elmédet. A spirituális energia hullámai erősek, de instabilak; ezért
rántottad be véletlenül a mesteredet is.
Luo Binghe arcára szégyen költözött.
– A tanítványod mihaszna, amiért téged is belekevert, Mentorom. – Majd komoly képpel
töprengett el. – De ki az ördög akarná megbolygatni az álomvilágomat?
Shen Qingqiu első kézből élhette át a szpojlerezés örömét.
– Ez egyértelmű – vágta rá tüstént. – Az álomvilág határaiban démoni energia örvénylik,
ráadásul ilyen alantas módszereket is csak egy démon használna.
Luo Binghét nem lepték meg a szavai; ettől csak tovább nőtt a démonok iránt érzett
gyűlölete.
– A démonok módszerei szörnyen utálatosak.
Vajon milyen arcot fog vágni Luo Binghe, amikor megtudja, hogy részint ő is démon…?
Shen Qingqiu elmosolyodott.
– Nem feltétlenül utálatosak – mondta. – Talán csak máshogy intézik az afférokat.
Úgy beszélt, akár egy mindentudó narrátor, aki messze többet látott a világból, mint az
egyszerű regényszereplők. Luo Binghe nem értette, milyen afférokra gondol. De Shen
Qingqiu talányos mosolyában bujkált valami kihívó. A mondat vége a levegőben lebegett,
mintha incselkedne. Az ember fantáziája könnyen meglódult. A fiú gyorsan megálljt
parancsolt magának, mielőtt túlzottan elkalandoznak a gondolatai.
Valójában Shen Qingqiunak esze ágában sem volt kihívóan viselkedni, csak őszinte
volt. Ugyanis Sha Hualing intézte úgy, hogy megbabrálják Luo Binghe álomvilágát. És bár
a lányt nyilván az ártó szándék vezette, azért az is egyértelmű volt mindenki számára,
hogy titokban epekedik a fiú után.
 Különben miért csak Luo Binghét támadta meg, és másokat miért nem? A női démonok
csak azt terrorizálták, akit kedveltek. Ha a férfi nem halt bele a figyelmükbe, akkor a
szeretőjük lett, ha belehalt, akkor úgysem érdemelte meg a szerelmüket.
– Ez az álomdimenzió kifejezetten figyelemreméltó. Egy hétköznapi rémálom nem
tudna csapdába ejteni, pillanatok alatt megtörném. De ezt az álomvilágot gondosan
építették fel. Attól tartok, nem hagyhatjuk el, amíg el nem pusztítjuk az illúzió magját.
– Vagyis lehet, hogy te is örökre itt ragadsz az álomvilágban, Mentorom? – kérdezte
Luo Binghe egyre feszültebben.
– És te is – pillantott rá Shen Qingqiu.
Luo Binghe szíve félrevert, az arca színt váltott.
– …Minden a tanoncod hibája!
– Fölösleges több szót vesztegetni erre! Ha már így alakult, minél gyorsabban ki kell
találnunk, hogy törhetjük meg az illúziót, és szabadulhatunk ki – felelte Shen Qingqiu.
Luo Binghe csendben bólintott, és követte a mentorát az álom határa felé.
Shen Qingqiu arca sima volt és gondtalan, ugyanakkor az elméje háborgott, mint a
viharos tenger. Épp heves vitát folytatott ugyanis a Rendszerrel.
[Rendszerfigyelmeztetés: Fontos mellékszálhoz érkeztél: az Álom Démon
csapdája. A cselekmény során segítened kell Luo Binghének megtörni az Álom
Démon illúzióját. Kudarc esetén 1000 elégedettség pont kerül levonásra.]
Már megint?! Megint az elégedettség pontokat nyírbálod, és már megint olyan számot
írsz, hogy mindjárt szívbajt kapok?! Hiába robotoltam, mint egy ló, alig pár pontot sikerült
összegereblyéznem, te meg egyszerre ezret vonnál le?! Hát igazságos ez?! Egy ember…
egy Rendszer nem lehet ilyen gonosz!
Ráadásul eredetileg nem is így nézett ki a főcselekmény! Rossz az egész forgatókönyv!
Az eredeti jelenet valahogy így festett: Luo Binghét megtámadta az Álom Démon, de
mielőtt elérte volna a baj, önvédelemből magával rántotta az illúzióba azt az embert is,
akiben a legjobban megbízott.
Shen Qingqiu türelmetlenül dörömbölt be a Rendszerhez:
– Hé, mester! Hé, nagymester! Hé, ultranagymester! Biztos, hogy nem valami bug
beszél belőled? Ebben a részben Luo Binghének épp egy leányzóval kéne
összemelegednie. Ráadásul a leányzónak rendbe kéne tennie a kölyök zűrös érzéseit,
aztán a szerelmével legyőzni a szívében lakozó sötétséget. Mit keresek én itt?! Hol van a
beígért érzelgős romantikázás, ami miatt a háremébe fogadta a lányt? Hol az a tökéletes
bizalom, amivel az élet és a halál mezsgyéjén egymásba kapaszkodtak?!
[A Rendszerellenőrzés nem talált bugot. A Rendszer normálisan üzemel] – felelt a
Rendszer.
 Nincs bug? Akkor ez azt jelenti, hogy oldjam meg vagy feldobom a talpam?
Na, ez a pillangó-hatás!
Eredetileg Luo Binghének Ning Yingyinget kellett volna magával rántania az álmába,
mivel a történet elején a Tiszta Nyugalom Csúcsán ő állt a legközelebb a fiúhoz. A lány
dolga lett volna, hogy közelebb kerüljön a főszereplőhöz, és ledöntse a falait.
Akkor mégis mi folyik itt?
Hogy került hirtelen Shen Qingqiu fejére „a főhős legközelebbi bizalmasának” a kalapja?
Nagyon hízelgő, meg minden, de nem kért a megtiszteltetésből.
A mestere kifürkészhetetlen arckifejezése láttán Luo Binghe aggódni kezdett.
– Valami baj van, Mentorom?
Shen Qingqiu gyorsan összeszedte magát.
– Semmi baj sincs – felelte higgadtan. – A Mentorod csak eltűnődött. Azok a démonok,
amelyek az álmokon keresztül támadnak, gyakran az emberi szív sérülékeny pontjait
veszik célba. Légy nagyon éber!
Luo Binghe bólintott, majd határozott arccal válaszolta:
– A tanoncod nem fog ismét veszélybe sodorni, mester.
Ez nem fair. Nem elég, hogy belekeveredett ebbe a veszélyes cselekményszálba, most
még át kell vennie a lány feladatait is. Shen Qingqiunak semmi kedve nem volt minden
kénköves poklon át követni a főszereplőt, hogy végül a fiú szembenézhessen a rémületes
Álom Démonnal, miközben ő felfogja a felé irányuló kardcsapásokat. Ráadásul még
nyújthat ingyenes lelki támaszt is! Eh…
Mindegy, a nyafogás nem vezet semmire. Eddig legalább kedvére szidhatta Felrántott
Botkormányt, ha hasonló helyzettel találkozott, de jobban belegondolva, erről most igazán
nem az a Magasságos tehetett. A fickó hamisítatlan háremregény szerző volt, biztosan
nem akarta volna, hogy egy aljas főgonosz vegye át egy egészséges, fiatal lány helyét a
sztoriban – tiszta lelombozó! A visszatérő olvasók dühükben földhöz vágnák a könyvet!
A páros egyre csak haladt előre. A felhők a fejük fölött és a táj körülöttük hol kuszán
örvénylett, hol ezernyi szilánkra hasadt, mint egy folyton változó kaleidoszkóp-kép.
Hátborzongató volt. Mintha a tárgyakat da Vinci, a hátteret viszont Picasso festette volna.
A stílusok elütöttek egymástól.
Hirtelen egy város épületei öltöttek alakot a vastag ködfelhők mögött.
Mindketten megtorpantak. Luo Binghe a mesterére pillantott, hogy mi legyen.
– Jöjjön, aminek jönnie kell – motyogta Shen Qingqiu. – Gyerünk!
Ahogy elérték a városkaput, Luo Binghe felnézett a címerre, és zavart kifejezés ült ki
az arcára.
Shen Qingqiu tudta, hogy épp arra gondol, milyen ismerős ez a város.
 Hát persze, hogy ismerős, hiszen gyerekkorában ennek a városnak az utcáin bolyongott
hontalanul.
A városkaput nem védték őrök, szárnyai maguktól tárultak fel az érkezők előtt. Shen
Qingqiu előre indult, Luo Binghe követte.
Az álomvilágnak ez a része ijesztően valóságosnak hatott. Amikor a táj absztrakt volt,
annyira absztrakt volt, hogy csak színpacáknak tűnt, de amelyik részei életszerűek voltak,
azok megtévesztően életszerűek voltak. A város utcái, házai, a piactér, az árusok bódéi
mind annyira igazinak látszottak, hogy az ember libabőrös lett tőle. Az utcai lámpák éles
fényében nyüzsgő lakosok távolról nézve élettel töltötték meg a helyet, de amint közelebb
lépett a szemlélődő, már más volt a helyzet. Shen Qingqiu igyekezett felkészülni a
látványra, de a szíve így is majd’ kiugrott a helyéről.
A városban lézengő „emberek” egyikének sem volt arca.
Az arcuk egy elmosódott paca volt, a vonásaik homályosak, és nem adtak ki semmilyen
hangot. Nem tűntek élő embereknek, mégis ide-oda bolyongtak, és végezték a dolgukat.
Az utcákon halálos csend uralkodott, amitől a jövés-menés hátborzongatóvá vált.
Luo Binghe még csak hasonlót sem látott soha.
– Mentorom, ezek micsodák? – kérdezte döbbenten.
Shen Qingqiut is sokkolta kissé az iszonytató látvány, de azért kötelességtudóan
játszotta az ügyeletes enciklopédia szerepét.
– Ez egy fantomváros, amit rémálmok alkotnak. Az álomdimenzióban könnyű létrehozni
olyan élettelen tárgyakat, mint az épületek, vagy a fák, de élő embereket nehéz utánozni.
Legfeljebb ilyen arc nélküli, néma szörnyetegek lesznek belőlük. Azonban attól tartok, csak
egyvalaki képes ilyen hatalmas várost létrehozni, és ilyen jól elegyíteni a hamisat a
valóságossal.
Luo Binghe készségesen tette fel a kötelező kérdést:
– Kicsoda?
– Az Álom Démon15 – felelte Shen Qingqiu.
Ez az Álom Démon volt ennek az álomjelenetnek a legyőzésre váró BOSS-a.
Az Álom Démon eredeti alakjában egy híresen tehetséges démonmester volt, akinek a
fizikai testét pár száz évvel ezelőtt büntetésből elpusztították az égiek, de a szelleme elég
erős volt hozzá, hogy életben maradjon, azóta parazitaként szállja meg mások álmait, és
élősködik a spirituális- és életenergiáikon.
Az eredeti regényben ő volt a főszereplő egyik démoni tanítómestere. Avagy
egyszerűbb becenevén: a Hordozható Nagyfater.

15
Eredetileg Meng Mo.
 Ahogy az lenni szokott, felkeltette az érdeklődését a fiú, amikor Luo Binghe kitört a
csapdájából, és ahogy az lenni szokott, mindent megtanított neki az ősi tanokról, és ahogy
az lenni szokott, onnantól kezdve gyakorta segített a főszereplőnek a tervek
összeállításában, vagy ellátni a kishalak baját, meg egyéb klisék.
Luo Binghének még rengeteg kérdése lett volna, azonban ahogy a pillantása
öntudatlanul végigsiklott a tömegen, azonnal megdermedt.
– Mi a baj? – kérdezte Shen Qingqiu, bár már rég tudta a választ.
– Egy arc! Mentorom! Azt hiszem, az előbb láttam egy embert, akinek volt arca! – bökte
ki a fiú.
Shen Qingqiu figyelmesen hallgatta, majd kiadta az utasítást:
– Utána!
Szorosan követték az alakokat, akik kilógtak az emberek festett árjából, össze-vissza
kanyarogtak a városban, míg végül megálltak egy sikátor előtt.
Összesen öt embert láttak, akinek volt arca – öt fiatal fiút, jól kivehető vonásokkal.
Közülük négy a földön kuporgó ötödik fölé magasodott. Szüntelenül szidalmazták a kölyköt,
repkedtek a „kis korcs”-ok és a „fattyú”-k. Észre sem vették a nézőközönségüket.
– Szerintem nem látnak minket – jegyezte meg Luo Binghe.
A fiú úgy nézett Shen Qingqiura, mintha azt kérdezné, „nem azt mondtad, hogy az Álom
Démon nem tud élethű emberarcokat készíteni?”
Ideje felszaggatni a régi sebeket!, sóhajtott fel lélekben Shen Qingqiu.
– Az Álom Démon valóban nem tud rémálmokból embereket alkotni. De ezeket az
„embereket” nem is ő alkotta. Nézd csak meg őket jobban, Luo Binghe!
Luo Binghe lassan feléjük fordult, és bár az arcán nem sok változás látszott, egy
izzadságcsepp szántott végig a homlokán.
– Ezek nem az Álom Démon illúziói, hanem valódi emberek képei az emlékeidből. Az
Álom Démon csak felébresztette ezeket a szívedben szunnyadó árnyakat.
Azonban Luo Binghe már egyetlen szavát sem hallotta. A halántékára szorította a kezét,
mintha őrülten fájna a feje.
Shen Qingqiu tudta, hogy már támadásba is lendültek a fiú belső démonai.
A négy huligán körbevette a földön kuporgó, négy-öt év körüli gyermeket, és ütötte-
rúgta, ahol érte. A rongyos kölyök két kezével védte a fejét, és gombóccá gömbölyödött.
Egy hang nélkül tűrte a püfölést. Félő volt, hogy halálra verik!
– Na, mi van, te kis korcs?! Nem láttad, hogy az a mi placcunk, hogy ott akartál kaját
lopni?!
– Biztos unja az életét!
 – Taposd meg, taposd meg! A nyomorultnak úgysincs mit ennie! Verd halálra, akkor
többé nem lesz éhes!
Luo Binghe feje hasogatott.
Az a törékeny gyermek a földön természetesen a fiatal Luo Binghe volt. A zilált haj és
az arcát borító vér takarásából egy csillagként ragyogó szempár, egy kardéles tekintet
kandikált ki.
Luo Binghe megdermedt a saját pillantásától.
– Szedd össze magad! Ezek csak illúziók! – suttogta Shen Qingqiu.
 17. fejezet – Rossz forgatókönyv 2.

Az Álom Démonban az volt a legrémisztőbb, hogy előszeretettel idézte meg az emberi

szív legmélyebb félelmeit – a dühöt, a nyomorúságot –, és így pusztította el az ember
pszichéjét. Ha Luo Binghe már feltápolta volna magát, tízezer ilyen Álom Démon is csak
vásári mutatványnak tűnt volna neki, de a fiúban még nem ébredt fel a démonvér, ezért
könnyedén foglyul ejtette az álomvilág és a saját sötét emlékei. Szembesülnie kellett
önnön gyengeségével.
Hirtelen a sikátorban játszódó jelenet elmosódott, és egy másik emlék öltött alakot.
Ajaj, itt a második csapás, és még idő sem volt felkészülni rá, gondolta Shen Qingqiu.
Egy rozoga viskóban találták magukat. A házikóban csak egy ágy, egy kis fazsámoly
és egy görbe lábú asztalka volt, rajta tompa fényű olajlámpással.
Az ágyon egy megtört, idős asszony feküdt. Megpróbált felülni, de akárhogy erőlködött,
nem sikerült neki. Egy alacsony alak rohant oda hozzá az ajtóból. Az alig tíz éves Luo
Binghe volt az, a nyakában még ott függött a jáde medál. Végül ő támogatta fel az asszonyt
az arcán gyengéd kifejezéssel.
– Anyám, miért kelsz fel megint? Nem abban egyeztünk meg, hogy pihenned kell? –
aggodalmaskodott.
A nő köhögött egyet.
– A fekvés semmin sem segít… Ennyi erővel akár fel is kelhetek, és kimoshatom a
ruhákat.
– Már mindent kimostam, anyám. Feküdj vissza, hadd főzzem le a gyógyteád! Azután
is dolgozhatsz, hogy megittad, és felépültél.
A nő arca hamuszürke volt, látszott, hogy a betegsége gyógyíthatatlan, és nem sok
ideje van hátra. Mosolyogva simogatta meg Luo Binghe kobakját.
– Olyan jó fiú vagy, Binghe!
A kis Luo Binghe felemelte a fejét, és magára erőltetett egy mosolyt.
– Mit szeretnél enni, anyám?
– Manapság egyre kevesebb az étvágyam – mondta az asszony, majd némi habozás
után hozzátette: – De szívesen ennék olyan rizskását, amit az úrfink múltkor kidobott.
Vajon van maradék a konyhában?
A kis Luo Binghe lelkesen bólogatott.
– Megyek, és megkérdezem, Anyám!
A nő azonban óva intette:
 – Elég, ha csak megkérdezed! Ha nincs maradék, jó lesz nekem egy könnyű leves is.
Attól is jóllakom. Semmi esetre se kérd meg a szakácsot, hogy csináljon!
Luo Binghe buzgón ígérte meg, hogy úgy lesz, azzal kopogó léptekkel, szélsebesen
rohant ki az ajtón. A nő egy darabig csak feküdt, aztán a párnája alá nyúlt, tűt és fonalat
húzott elő, és hímezni kezdett.
A lámpa fénye egyre tompább és tompább lett. Akárcsak Luo Binghe elméje, amire
lassan homály ereszkedett. A fiú előre nyújtotta a kezét, hogy belekapaszkodhasson
valamibe. Shen Qingqiu azonban megragadta a csuklóját, és erélyesen szólt rá:
– Luo Binghe! Nyisd ki a szemed! Ez itt nem az édesanyád, és már te sem az a
gyámoltalan, elnyomott gyermek vagy, aki egykor voltál!
A rémálmokat az tette igazán végzetessé, hogy minél feldúltabb lett a csapdába esett
személy, annál több károsodás érte az elméjét. Luo Binghe labilis állapota rossz hatással
volt a szellemére.
Ráadásul fontos tudni, hogy az álomvilágban megjelenő személyeket tilos megtámadni.
Ugyanis minden ilyen „személy” az álmodó tudatából formálódik, így megtámadni őket
olyan, mintha az ember a saját elméjét ostromolná. Azok, akik ezzel nincsenek tisztában,
vagy képtelenek uralkodni az érzéseik felett, könnyen nekironthatnak azoknak az
álomszereplőknek, akik a valóságban fájdalmat okoztak nekik, és ennek köszönhetően
kómában végezhetik. Ha pedig Luo Binghe kómába zuhan, Shen Qingqiu is az álomban
ragad vele.
A jelenetek szeszélyesen váltakoztak körülöttük. A rémálomban összegyűlt minden
balszerencse és trauma, amit a fiú a rövidke, tizenegynéhány éve alatt átélt. Felsejlett,
ahogy a kis Luo Binghe könyörög a szakácsnak, hogy adjon a nevelőanyjának egy tál
rizskását, de a birtok úrfija csúfondárosan nevet rajta. Majd hirtelen változott a helyszín. A
Tiszta Nyugalom Csúcsán találták magukat. A fiú nemrég nyerhetett felvételt a klánba, de
a klántestvérei azonnal kiközösítették és gyötörni kezdték. Törékeny alakja megfeszült,
ahogy rozsdás baltával igyekezett fát hasogatni, majd vizet hordott fel a lépcsők hosszú
során, miközben minden fokkal egyre lassabban és lassabban haladt. Végül elragadták
tőle az egyetlen kincsét, a jáde nyakláncot is, amit azután akárhogy keresett, nem talált
meg…
A kusza jelenetek megállás nélkül követték egymást. Luo Binghe semmit sem látott
vagy hallott a töredezett emlékképeken kívül. Az elméjét kitöltötte a régi kétségbeesés,
szenvedés, tehetetlenség és düh összeolvadó viharfelhője, ami szüntelenül háborgott a
szívében és a fejében.
A rémálmokat csak úgy lehet legyőzni, ha az ember feloldja a lelkében azokat a gátakat,
amik a rémképeket okozzák. Ekkor a látomás összeomlik. Luo Binghe azonban olyan
keményen szorította össze az öklét, hogy ropogtak az ujjpercei, zihált és a szeme
természetellenesen kivörösödött. Körülötte zavaros spirituális erő örvénylett, mintha
bármelyik pillanatban támadhatna. Shen Qingqiu úgy érezte, veszélyes a közelében
maradni!
– Higgadj le! – szólt rá keményen. – Hiába támadsz rájuk, csak magadnak ártasz vele!
De Luo Binghe nem hallotta a hangját. Felemelte a jobbját, és erőteljes spirituális
energialöket csapott ki a tenyeréből, hogy elsöpörje a gúnyolódó, röhögő álomalakokat!
Shen Qingqiu elnyomott egy üvöltést. A teste a fájdalommal nem törődve szinte
automatikusan reagált. Azonnal az álomalakok elé lépett, és felfogta a fiú támadását. A
csapás az alhasán érte.
Úgy érezte, mintha egy elefántcsorda robogott volna át rajta. Elhomályosult a szeme
előtt a világ. Ha nem az álomdimenzióban lettek volna, biztos, hogy sugárban hányja a
vért…
Főszereplőhöz méltó támadás!
Shen Qingqiu arcát könny áztatta. Luo Binghe még csak egy kezdő tanonc volt, hogy
szorulhatott belé ennyi erő?
A csapásnak köszönhetően az illúzió felhasadt körülöttük, az emberek és a tárgyak
szilánkjaikra robbantak szét. Az álomtáj átalakult egy távoli, erdős vadonná. Az ég
sötétkéken borult rájuk, a fejük fölött hűvös, arany fénnyel ragyogott a magányos hold.
Luo Binghe elméje azonnal kitisztult. Először üres tekintettel, szótlanul bámult a fél
térdre ereszkedett Shen Qingqiura, aki képtelen volt felállni, azután lehajtotta a fejét, és a
saját tenyerére pillantott. Az ujjbegyei körül még ott táncoltak a spirituális energia
megmaradt foszlányai. Lassan ráébredt, mit tett, és az arcából azonnal kifutott minden
szín.
Odasietett Shen Qingqiu mellé, és aggódva, bűnbánó tekintettel támogatta meg.
– Mentorom! Miért? Miért nem ütöttél vissza?
Shen Qingqiunak természetesen bőven volt elegendő spirituális ereje ahhoz, hogy
viszonozhassa a csapást. Azonban ha az energiáik egymásnak feszülnek, az erősebb
győz, és akkor nemcsak eloszlatta volna Luo Binghe támadását, hanem vissza is
irányította volna felé.
– Ostoba gyermek – szakadt ki Shen Qingqiuból egy sóhaj, majd gyenge hangon tette
hozzá: – Pont azért álltam eléd, hogy neked ne essen bajod. Mi értelme lett volna
közbelépnem, ha ellened fordítom a saját támadásod?
Reszketeg hangja hallatán Luo Binghének kedve támadt szétzúzni a saját szívét.
– De így meg te sérültél meg, Mentorom!
 Alig pár nap telt el a démonok támadása és a három párviadal óta, erre a mentorának
már megint miatta esett bántódása. Ráadásul ezúttal ő maga sebesítette meg!
Shen Qingqiu látta, ahogy az önvád és a fájdalom elönti a gyermek arcát, és nem bírta
tovább nézni.
– Talán azt hiszed, hogy felérhet a kultivációd az enyémhez? Azt sem érezném meg,
ha ezernyi ilyen csapást zúdítanál rám – vigasztalta.
Luo Binghe szívesebben vette volna, ha Shen Qingqiu úgy bánik vele, mint régen, ha
kegyetlen ütlegeléssel, szidalmazással tölti ki rajta a haragját. Még az is jobban elcsitította
volna a szívét, ha semmibe veszi vagy kigúnyolja. De Shen Qingqiu olyan lágyan beszélt,
hogy az a torkára forrasztotta a szót. Fogalma sem volt, mit kéne válaszolnia.
– Minden az én hibám – suttogta egy hosszú pillanattal később.
Ekkor Luo Binghe még egy édes kis moe volt, egy igazi ártatlan, fehér lótusz. Shen
Qingqiu nemcsak őt akarta vigasztalni, amikor megszólalt, hanem saját tapasztalatból
beszélt.
– Nem te tehetsz róla – magyarázta türelmesen. – A démonok módszerei
kiszámíthatatlanok, nem lehet védekezni ellenük. De ha nem akarsz még egyszer így járni,
meg kell erősödnöd!
A szavai híven tükrözték az érzéseit. Ugyanis ebben a halhatatlanokkal és
szörnyetegekkel teli világban az erős felfalta a gyengét. Csak úgy garantálható, hogy az
ember nem lesz jelentéktelen mellékszereplő, akit ide-oda taszigál a sors, ha megerősödik.
Luo Binghe gondolatai elkalandoztak, majd hirtelen, szó nélkül emelte fel a fejét, és
fúrta pillantását keményen Shen Qingqiuéba.
A férfi szíve nagyot dobbant.
Luo Binghe obszidián szeme fényesebben ragyogott, mint a hold és a csillagok.
Nem is beszélve a… a pillantásában tükröződő érzésekről!
Arról a tökéletes „elszánt bizalomról” és „lángoló küzdőszellemről”, amely csak egy
főszereplő tekintetéből sugározhat.
Lehet, hogy… máris sikerült a főszereplő vezércsillagává válnom?
Luo Binghe szertartásosan térdelt le Shen Qingqiu mellé, és tiszta, határozott hangon
mondta:
– Megértettem.
Mit? Mit értettél meg már megint? Lehetne, hogy ne csak a gondolataid felét mondd ki?
A többire is kíváncsi vagyok!
Azt észre sem vette, hogy a fiú nem hivatkozott magára udvariasan a tanoncaként. Luo
Binghe ökölbe szorította a kezét, és egyenként formálta a szavakat:
– Ilyesmi… soha többé nem történhet meg.
 Nem lesz többé olyan gyenge, hogy a mentorának meg kelljen védenie, vagy hogy a
mentora megsérüljön miatta… ilyesmi többé nem történhet.
– Mm – felelte Shen Qingqiu.
…Ez meg mi?! Hirtelen elöntötte az érzés, hogy „biztonságban vagyok, mert a
főszereplő úgyis megvéd”. Mi a frász?!
Biztonságban, meg egy nagy fenét! Ez az ember fog fogpiszkálót faragni belőled!
Ébresztő!
Shen Qingqiut egy sor összetett érzés járta át.
Bassza meg! Eredetileg egészen más volt a főszereplő motivációja. A könyvben Luo
Binghe látta, ahogy a mellé szegődött, törékeny lány a miatta szerzett sérüléstől aléltan,
lágyan zihál, és ezért határozta el, hogy „megerősödik, hogy meg tudja védeni a szeretteit”.
Ezek szerint a Rendszer… innentől minden olyan melót Shen Qingqiu nyakába akar varrni,
ami eddig a női főszereplőkre hárult?
 18. fejezet – Hordozható Nagyfater

Rossz az egész forgatókönyv! Ráadásul, ha már extra feladatokat sózol rám, benne
kéne lennie a minőségi kantinkajának is a cafetériában, nem?
Szajkózhatom egy főszereplő hosszú és unalmas szövegeit a mellékszereplő
fizetéséért! Ez munkahelyi kizsákmányolás!
Shen Qingqiu nagy nehezen felemelte a kezét, és a saját kedvére megpaskolta Luo
Binghe fejét. A fiú elszánt pillantása azonnal megváltozott. Mintha egy marék hűvös
forrásvíz oltotta volna ki a benne lángoló tüzet.
Shen Qingqiu egy pillanatra eltűnődött.
– Igazából nem kell félned. Ha nem erősödsz meg, én akkor is megvédelek.
Sokkal jobban örült volna neki, ha Luo Binghe örökre ilyen ártatlan, imádnivaló fehér
lótusz marad ahelyett, hogy őrült és kegyetlen elmebeteggé változna, akinek az az
életcélja, hogy elpusztítsa a világot. Szíve szerint maga mellett tartotta volna, hogy a
gondját viselje.
Shen Qingqiu fejében ilyen egyszerű gondolatok kavarogtak, de ezek Luo Binghe fülébe
már egészen máshogy jutottak el. A fiúnak teljesen leesett az álla.
Soha senki nem tett még neki ilyen őszinte, komoly ígéretet.
Hát mégis van egy ember ezen a széles világon, aki azt mondja neki, hogy nem baj, ha
gyenge vagy, én itt vagyok, és nem hagyom, hogy bántsanak?
És ezek nem csak üres szavak voltak. Ha a mentora azt mondta, meg fogja védeni,
akkor meg is fogja. Már számtalanszor bizonyította, hogy inkább szenved el súlyos
sérülést, mint hogy Luo Binghének egy haja szála is meggörbüljön.
A szavakban megbújó kedvesség… nagyobb hatással volt rá, mint illett volna. Ahogy a
testét átjáró melegség első hulláma alábbhagyott, Luo Binghe arcát lassan lángoló pír
öntötte el.
Shen Qingqiu köhögött párat, de sajnos rá kellett jönnie, hogy az álomvilágban
lehetetlen vért köhögni, így belekapaszkodott Luo Binghe karjába.
– Jól van, először segíts fel!
Luo Binghe csuklója nem fájt vagy viszketett ott, ahol Shen Qingqiu megszorította,
sokkal inkább bizsergett. De azonnal ráébredt, hogy túllépte a határt, és lélekben
összeszidta magát: hogy juthatnak eszébe ilyen butaságok egy ilyen komoly helyzetben?
Ez tiszteletlen a mentorával szemben. Gyorsan összeszedte magát, és úgy tett, ahogy
kérték.
 Hirtelen egy hang csendült fel a semmiből.
– Ehh – nyögte öregesen, reszelősen. – Nem vagy semmi, kölyök, hogy képes voltál
megtörni az illúziómat!
A hang vibrált, és egyszerre szólt mindenhonnan körülöttük. Képtelenség volt
megtalálni a forrását.
Színre lépett a BOSS.
Luo Binghe Shen Qingqiut támogatta, így nem emelkedett fel. A pillantása
aggodalommal telt meg. Megjelent az Álom Démon, a mentora pedig még mindig sérült
volt. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem állt jól a szénájuk. Arra az elhatározásra
jutott, hogy ha a démon támadni akarna, mindenképpen megpróbálja megakadályozni a
maga csekélyke erejével. Hátha sikerül egy kis időt nyernie Shen Qingqiunak.
Ahogy ezt eldöntötte, újra felcsendült a hang:
– Gyere ide, hadd nézzelek meg magamnak! Kíváncsi vagyok, hogy fest az az ifjú hős,
aki ilyesmire képes.
Luo Binghe tétován pillantott Shen Qingqiura, akinek viszont már az járt a fejében, hogy
„végre vége a munkaidőmnek és befejezhetem a magánszámomat”, így kifejezetten jó
hangulatban volt, még csipkelődni is támadt kedve.
– Az „ifjú hőst” kérdezték, miért nem válaszolsz a bölcs mesternek?
Luo Binghe arca elvörösödött.
– Igazán hízelgő, de csakis a Mentorom erejének köszönhető, hogy megtörtem az
illúziót – felelte tiszta hangon.
A válasz egy lekicsinylő hümmögés volt.
Shen Qingqiu azt is pontosan tudta, mi az oka. Bár valóban ő fogta fel Luo Binghe
támadását, ez akkor is a fiú álomvilága volt, és ezért neki kellett visszanyernie az irányítást
a tudata felett ahhoz, hogy megtörjön az illúzió. De lusta volt ezt elmagyarázni.
– Gyere csak közelebb, kölyök! Nem akarom, hogy a beszélgetésünket ez a középszerű
kultivátor is hallja az Égig Érő Hegység klánjából, úgyhogy elküldöm aludni.
Ahogy az várható volt, ugyanaz történt, mint Ning Yingying esetében: az Álom Démon
mindenkit kispadra ültetett Luo Binghén kívül. Shen Qingqiut hirtelen elkapta a fejfájás, és
összeesett.
Luo Binghe ijedten húzta a karjába.
– Mentorom? Mentorom!
– Ne aggódj! – szólalt meg az Álom Démon. – Csak egy mélyebb álomutazásra küldtem.
Álom az álomban. Lépj közelebb! – Ezúttal tisztán hallani lehetett, hogy a hang egy
szuroksötét barlangból szól nyugat felől.
 Luo Binghe nem tudta felébreszteni Shen Qingqiut, ezért óvatosan lefektette a földre,
azután arrafelé fordult, ahonnan a hangot hallotta.
– A Mentorom bölcs mesternek nevezett, ezért én is tisztelettel fordulok feléd. Remélem,
te sem akarsz ártani a Mentoromnak.
Az Álom Démon felkuncogott.
– Láttam az emlékeidet, kölyök! Ez a te Mentorod nem bánt jól veled. Miért nem hagyod,
hogy egyszerűen megszabaduljak tőle? Szívességet tennék vele…
Az emlékek javában, amelyekbe belenézett, még az eredeti Shen Qingqiu szerepelt.
Sajnos ezekből volt a több…
Luo Binghe megrázta a fejét.
– A Mentorom nem olyan, amilyennek beállítod, bölcs Álom Démon. Ráadásul volt, ami
volt, a Mentorom akkor is a Mentorom. Úgy bánik velem, ahogy neki tetszik, de
tanítványaként nem lehetek vele tiszteletlen.
Az Álom Démon felhorkant.
– Elcsépelt közhely! Az emberi világ tisztes kultivátorai folyton ezt az álszent, erkölcsös
maszlagot szajkózzák. Hát aztán mi van akkor, ha megbecsült, vagy a mestered, vagy
tudom is én? Ha valaki rosszul bánik velem, annak vége! Jól tudta, hogy nem vagy elég
erős, hogy szembeszállj Mennyei Pöröllyel és mégis kiküldött a pástra. Vak vagy, hogy
nem látod, mi volt a célja?
– Akkor még én sem hittem benne, hogy győzhetek – felelte Luo Binghe. – De a
Mentorom hitt bennem. Nemcsak hogy lehetőséget adott, hogy bizonyítsak, még bátorított
is harc közben. És a végén valóban nyertem.
Az utolsó mondatot már csak magában tette hozzá:
A Mentorom két csapást is felfogott, hogy megmentsen; igenis jól bánik velem.
Az Álom Démon csak véletlenszerűen válogatott az emléktöredékek között, nem
figyelte meg jobban Shen Qingqiut, és nem is igazán érdekelte az egész, de Luo Binghe
viselkedése tetszett neki.
– Látom, hűséges, odaadó típus vagy, kölyök.
– Ezredannyira sem, mint amilyen odaadóan a Mentorom bánik velem – felelte Luo
Binghe.
Ha az Álom Démonnak lett volna szája, a sarka most görcsös rángásba kezdett volna.
Úgy döntött, inkább témát vált.
Miután motyogott egy darabig magában, végül így szólt:
– Úgy érzékelem, hogy valami el van fojtva a testedben. Bár nem tudom megmondani
pontosan, mi az, azt látom, hogy elképesztően erős.
– Mi lehet az, ha még te sem tudod biztosan? – kérdezte Luo Binghe meglepetten.
 – A népem mesterek egész seregét nevelte ki – kuncogott az Álom Démon. – Nem
lehetetlen, hogy egy nálam is hatalmasabb démon zárt valamit a testedbe.
Akárhogy is, az Álom Démonba élete több száz éve során több büszkeség szorult annál,
hogy idejöjjön csak azért, hogy a bolondját járassa egy nincstelen tinédzserrel.
– Úgy érted, bölcs Álom Démon, hogy... ennek a valaminek a testemben köze van a
démonokhoz? – kérdezte Luo Binghe még mindig hitetlenül.
– Mi az? Nem tetszik? – gúnyolódott az Álom Démon. – Szeretnél gyökerestől kiirtani
minden kapcsolatot a démoni fajjal, mi?
Luo Binghe döbbenete nem tartott sokáig. Gyorsan magára talált.
– A Démoni Világ sokféle gonoszságért felelős, a Mentoromat is többször megsebezték
már. Persze, hogy nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzájuk – jelentette ki
szilárdan.
– Kölyök, három ép mondatot sem tudsz kinyögni anélkül, hogy előhúznád valahonnan
ezt a te Mentorodat? – kérdezte letörten az Álom Démon. – Hadd találjam ki: következőnek
azt fogod kérdezni, tudok-e olyan módszert, amivel eltávolítható a testedből ez a valami!
Luo Binghe keserűen mosolyodott el.
– Miért, elárulnád, ha megkérdezném?
Az Álom Démon harsányan kacagott fel.
– Nem arról van szó, hogy nem akarom elárulni. Hanem arról, hogy tényleg semmit nem
tehetek. Még csak nem is látom tisztán! Hogyan távolíthatnám el? Ha nem piszkálnád
ennyire a kíváncsiságomat, kölyök, már rég megöltelek volna mindkettőtöket. Minek
húztam volna ilyen sokáig? Azt hiszed, ennyire ráérek?
Luo Binghe nem válaszolt.
Arra gondolt, hogy „Már nincs is tested, csak egy árnyék vagy, aki mások álomvilágán
élősködik. Szerintem eléggé ráérsz.”
Az Álom Démonnak fogalma sem volt, hogy Luo Binghe gondolatban gúnyolódik rajta,
ezért zavartalanul folytatta.
– Eltávolítani ugyan nem tudom, de elnyomni talán igen.
– És hajlandó vagy elárulni, hogyan, bölcs Álom Démon? – puhatolódzott óvatosan Luo
Binghe.
– Nemcsak elnyomni tudom, annál sokkal többet is taníthatok neked – érkezett a válasz.
Elég egyértelmű célzás volt, Luo Binghe azonnal megértette, és összeszorult a torka.
– Azt akarod, hogy démoni kultivációt tanuljak?
Az Álom Démonban feltámadt a düh, ahogy meghallotta a fiú hűvös hangját.
– Miért, mi baj a démoni kultivációval? Ha ezt a módszert választod, az a valami a
testedben sokat segíthet. Rohamos gyorsasággal fejlődhetnél. Hatalmasabb lehetnél
bárkinél. Ezek nem csak üres szavak. Egy nap leigázhatnád mindhárom világot, és
egyetlen csettintéssel uralmad alá hajthatnád az eget és a földet!
Luo Binghe szíve nagyot dobbant az utolsó mondat hallatán.
Rohamos gyorsasággal fejlődhetne, hatalmasabb lenne bárkinél, leigázhatná
mindhárom világot, ami azt jelenti, hogy… végre elég erős lenne! A legerősebb!
Gyorsan elvetette a gondolatot.
Shen Qingqiu szívből gyűlölte a démonok módszereit. Hogy nézne a szemébe, ha
beadja a derekát az Álom Démonnak? Nem akarta tudni, mit szólna a Mentora; hogy
tajtékzana-e dühében, vagy erőt venne-e rajta a búskomorság.
– Nem – utasította vissza az ajánlatot határozottan.
– Ha nem vagy hajlandó tanulni tőlem, egyedül nem fogod tudni sokáig elnyomni a
démoni energiát a testedben – csúfolódott az Álom Démon. – Most még mélyen szunnyad,
nincs vele baj, mert nem látszik, de érzem, hogy egyre gyengül a pecsét, ami elfojtja. Vajon
amikor eltörik, mit fog szólni a jó tanítód, aki gyűlöli a gonoszt, és arra tette fel az életét,
hogy kiirtsa a démonokat?
Ezzel rátapintott Luo Binghe legnagyobb félelmére. A fiú a fogai között szűrte a választ:
– Ez a tanonc csak egy hétköznapi kultivátor, akinek az Alapok Lefektetése 16 is
nehezen megy. Miért ragaszkodsz hozzá, hogy démoni kultivációt tanuljak?
Ez volt az egymilliós kérdés. Az írókon kívül soha senki nem tudta, miért töri kezét-lábát
az összes nagymester és híres zseni, hogy a főszereplő a tanítványa/tanonca/veje legyen.
Nem, ami azt illeti, erre az örök rejtélyre valószínűleg a legtöbb szerző sem tudta a
választ.
– Igazán értékelhetnéd jobban mások kedvességét, kölyök! Látom, hogy különleges
vagy. Azt akarod talán, hogy a tudásom elenyésszen, akár a fizikai testem? Tudod te,
hányan könyörögnének azért, hogy tőlem tanulhassanak?
Luo Binghe arca kifejezéstelen maradt. Az Álom Démonnak hirtelen rossz előérzete
támadt, ahogy látta, hogy a fiú nem válaszol.
Amikor Luo Binghe legközelebb kinyitotta a száját, az ajkán ártatlan, kedves mosoly
játszott, ahogy lassan, higgadtan formálta a szavakat.
– Talán csak nem azért szeretnél ennyire tanítani, bölcs Álom Démon, mert attól félsz,
hogy a tudásod feledésbe merül örökös nélkül?
Az Álom Démon gondolatban felkiáltott: Ajaj!

16
Az Alapok Lefektetése a kultiváció első lépése, még messze az aranymag megalkotása előtt. A kultivátor
spirituális energiát keringet a testében, ezzel megtisztítva és előkészítve azt a kultivációhoz.
 19. fejezet – Buzgó tanár

– Ha valaki mások álmán élősködik, és gyakran vált gazdatestet, a lelke minden

költözéssel egyre gyengébb lesz, de ha tartósan megszállhat valahol, a szelleme
stabilizálódik – mondta Luo Binghe, majd hirtelen elhallgatott. – Lehet, hogy azért
választottál engem, és azért szeretnél ennyire tanítani, mert már a végét járod, bölcs Álom
Démon?
Az Álom Démon nem kapta fel a vizet, és tagadni sem igyekezett a nyilvánvalót, ha már
egyszer így átláttak rajta. Inkább nagyvonalúan beismerte:
– Így van! Ki gondolta volna, hogy még ilyesmihez is konyítasz, kölyök! – Az Álom
Démon látta, hogy a fiú arckifejezése nem változik, és mivel képtelen volt kitalálni, mi járhat
a fejében, folytatta: – De azért ne gondold, hogy mindenképpen a te gazdatested kell.
Elképesztően tehetséges démonok millióinak bármelyike térden állva könyörögne ezért a
különleges megtiszteltetésért. Gondold meg jól, el mersz-e szalasztani egy ilyen
lehetőséget!
Valójában az Álom Démon szelleme már hosszú ideje egyre gyengült. Eredetileg egy
démoni szerkezetben húzta meg magát, ahol kellemesen eléldegélt. Még 180 év meditáció,
és újra duzzadt volna az energiától, de sajnos az történt, hogy Sha Hualing egy sor fura
véletlen folytán éppen ezt a szerkezetet használta fegyverként Luo Binghe ellen, az Álom
Démonnak pedig nem maradt több energiája új gazdatestet keresni.
De a kétségbeesése közepette váratlanul felfedezte, hogy az új lakhelyéül szolgáló fiú
testében hatalmas erő nyugszik észrevétlenül, elnyomva, és azonnal feltámadt a
lelkesedése. Nem hagyhatott veszni egy ilyen lehetőséget!
Eldöntötte, hogy akármilyen hevesen tiltakozik is Luo Binghe, addig hízelkedik, addig
nyaggatja, addig ígérget, addig fenyeget, amíg el nem éri bármi áron, hogy démoni
kultivációt taníthasson neki, így téve a testét és a tudatát még megfelelőbb lakhellyé.
– Adok neked egy kis időt. Gondold meg jól! De ha rosszul döntesz, lehet, hogy a
tudatodat és a Mentorod tudatát is örökre csapdába ejtem az álomvilágban. Képes vagyok
ám rá!
Luo Binghe felkapta a fejét, és a szemében hideg fény cikázott. Az Álom Démon
megdermedt ijedtében.
A fiú nyugodt szerénysége semmivé lett.
– Alkudozni próbálsz velem, erre hetet-havat összehordasz! Ha a Mentoromnak
bántódása esik, ne is álmodj egyezségről! – mondta jéghideg hangon.
 Az Álom Démon úgy megrémült, hogy eltartott egy darabig, mire újra megtalálta a
hangját. Meglepte, hogy ilyen hatással volt rá egy jelentéktelen emberi kultivátor erélyes
fellépése. Az elmúlt száz év során keresztbe-kasul bejárta a Három Birodalmat, de soha
– még abban a keserű pillanatban sem, amikor elpusztult a teste – nem érezte úgy, hogy
ennyire eltiporta volna valakinek az energiája.
Persze nem tudta, hogy ezt a bizonyos „erélyes fellépést” a későbbiekben sokan (a
főszereplő) fejedelmi kisugárzásának fogják nevezni.
A barlangot hirtelen harsány kacagás rázta meg.
– Kölyök, te aztán heves természetű vagy!
Ahogy az ősöreg hang kimondta ezeket a szavakat, a fiú azonnal érezte, hogy
elnehezülnek a tagjai, és a táj körülötte örvényleni kezd, majd elnyeli a sötétség. Egy
villanással később Luo Binghe felriadt az álmából a fáskamrában. Az egész mellényét
izzadság áztatta át.
Ugyanebben a pillanatban Shen Qingqiu is felült az ágyában, mintha rugóra járna.
A feje kavargott, a látása elhomályosult. Egy darabig kapkodta a levegőt, és csak utána
nyugodott meg valamelyest.
Szörnyű, szörnyű, szörnyű! Szörnyen szörnyűséges!
Hogy lehet ez? Hogy lehet, hogy amikor az eredeti regényben az Álom Démon
mélyálomba ringatta Ning Yingyinget, a lánynak megnyugtató gyerekkori emlékekből szőtt
illúziót, amelyben a szüleivel lovagolt és virágot szedett? És miért van az, hogy amikor
Shen Qingqiura került a sor, először ökölméretű, emberevő darazsak vették körül, azután
egy sírbolt szűk folyosóján menekült, miközben egy hatalmas tűzgolyó süvített a
nyomában?
Az „álom az álomban” jelenet legrémisztőbb része azonban az volt, amikor az Álom
Démon végül beleszőtte a leghatalmasabb félelmét is az illúzióba!
Sötét, nedves tömlöcben találta magát, egy derekát átfogó gyűrű tartotta a magasban,
és nem érezte a végtagjait. Amikor kinyitotta a száját, nem jött ki hang rajta, csak sziszegni
tudott tehetetlenül. Az egész teste lángolt a fájdalomtól.
Ki tudja, mennyi idő telt el az álomban, mire hallani lehetett, hogy nyílik a tömlöcbe
vezető sziklaajtó. Kimért léptek közelítettek felé, majd árnyék vetült elé a padlóra.
A tintafekete ruhaszegélyen finom, ezüst fonállal hímzett minta futott. A látogatóból
áradó rideg erő fojtogatóbb volt, mint a tömlöc levegőtlen sötétsége.
Shen Qingqiu nem látta tisztán a férfi arcát, de ennek ellenére is pontosan tudta, ki az.
Nem véletlenül számított az Álom Démon igazi legendának; az illúzió hihetetlenül
valóságos volt! Még a rothadás nedves szaga is úgy megült Shen Qingqiu orrában, hogy
felfordult tőle a gyomra.
 Üldögélt egy darabig, aztán kifordult az ágyból, és hányni kezdett.
Ding-dong. A Rendszerértesítésnek éppen ebben a kibaszott pillanatban kellett
megjelennie előtte.
[Gratulálok, sikeresen megoldottad az „Álom Démon csapdája” című jelenetet. A
jutalmad: +500 elégedettség pont a Rendszertől! További jó munkát kívánok!]
Shen Qingqiu megálljt mutatott. Még volt benne elég erő, hogy rendezze a számlát!
– Beszéljük ezt meg! Hány pontot is akartál levonni? Most miért csak ötszázat kapok?
Szerinted igazságos, hogy minden büntetés hatalmas, és minden jutalom ilyen kicsi?
Ráadásul az „álom az álomban” részben egy csomó mindenen átmentem! Én miért nem
kapok B-pontokat? Rendszer? Rendszer! Rendszer, ne játszd a süketet! Új szerződést
akarok!
Ebben a pillanatban valaki feltépte a Bambuszház ajtaját, és szélsebesen rohant be.
– Mentorom!
Shen Qingqiu már a hangja alapján felismerte az érkezőt, és kelletlenül forgatta a
szemét.
Jelenleg egy cseppet sem akarta látni ezt az arcot.
Luo Binghe viszont már le is vetette magát mellé.
– Mentorom, hogy vagy? Fáj valahol? – kérdezte idegesen.
Igazából tök jól vagyok… De még jobban lennék, ha kicsit hátrébb lépnél!
Shen Qingqiu elfordította a fejét, és töretlen eleganciával magától állt fel.
– A mestereddel minden a legnagyobb rendben van.
Luo Binghe eredetileg fel akarta segíteni, de a férfi eltolta a kezét, ő pedig azonnal
megdermedt.
Shen Qingqiu nem vette észre az apró változást a fiú hangulatában. Rendezte a külsejét,
és megbizonyosodott róla, hogy még úgy is makulátlan a megjelenése, hogy csak az
alsóruhái vannak rajta.
– Az Álom Démon zaklatott még utána is?
Hogy zaklatta-e?! Még mit nem! Az Álom Démonnak annyi ereje sem volt, hogy Luo
Binghe csizmáját nyalhassa. De hiába tudta Shen Qingqiu a választ, azért
kötelességtudóan feltette a kérdést.
Luo Binghe tétovázott egy kicsit, csak utána felelt.
– A bölcs démonnak valószínűleg nem volt elég szellemi ereje. Nem sokkal később a
tanoncodat is kilökte az álomból. Mentorom, te találkoztál bármi furcsával?
– Hát aztán, ha találkoztam? A mestered bármivel elbánik! – kérkedett szégyentelenül
Shen Qingqiu.
Egy frászt bánik el bármivel!
 Még mindig kísértette az emberi fogpiszkáló emléke; és most, hogy Luo Binghe ilyen
közel volt hozzá, az egész teste bizsergett. Akaratlanul is elkapta a tekintetét, ahogy
igyekezett felülkerekedni a félelmén. Luo Binghe mindezt nem tudta, csak azt látta, hogy
furcsa kifejezés ül ki a mentora arcára, és már nem néz rá olyan nyíltan, mint korábban. A
fiú lelkét nyugtalanság és félelem járta át.
Szerencsére Shen Qingqiu kifejezetten gyorsan összeszedte magát, ahogy eszébe
jutott, hogy ő egy tanár, és kötelességei vannak. A következő pillanatban Luo Binghe
csuklója után nyúlt.
– Nem tréfadolog, ha megtámad egy démon. Hadd vizsgáljon meg a mestered! Nem
lehetünk elég óvatosak!
– Igenis – felelte engedelmesen Luo Binghe, ahogy a férfi megfogta a csuklóját.
A szíve épphogy csak elcsitult egy kicsit, most megint kalapálni kezdett az izgalomtól.
Mi van, ha Shen Qingqiu észreveszi, hogy az Álom Démon nem ment el; mi van, ha ő is
felfedezi azt a valamit a testében…?
De hiába vizsgálta át tüzetesen, Shen Qingqiu nem talált semmi különöset. Hát persze,
hogy nem. Az Álom Démonnak több száz évnyi tapasztalata volt, és nem csak hencegett
a hírnevével. De attól még Shen Qingqiunak végeznie kellett a kötelességét. Bár nem talált
semmit, noszogatta Luo Binghét, hogy másnap keresse fel az Ezer Ír Csúcsát és a Kupola
Csúcsot, hadd vizsgálják meg mások is, és mindenképpen szóljon, ha bármi egyéb
probléma felmerülne.
Azonban Luo Binghének még ezután sem állt szándékában távozni. Úgy tűnt, aggódik
valami miatt. Többször kinyitotta, majd becsukta a száját, mire végre sikerült kiböknie:
– Mentorom, a démonok… mind menthetetlenül gonoszak? Egytől egyig ki kell irtanunk
az összeset?
Shen Qingqiu nem válaszolt azonnal a kérdésre. Mert akárhogy is nézte, nem volt rá
könnyű válasz.
Figyelte, ahogy Luo Binghe dermedten ácsorog, igyekszik nyugodt maradni, de közben
csüng a szavain.
– Az emberek is lehetnek gonoszak vagy jók – felelte végül –, és természetesen ez igaz
a démonokra is. Mi csak azt látjuk, amikor a démonok bántják az embereket, de ez nem
jelenti azt, hogy az emberek sosem támadnak ártatlan démonokra. Nem szabad túl sok
hangsúlyt fektetni a fajra.
Luo Binghe most hallott először ilyesmit egy tanártól; ámulva figyelte, és a szíve vadul
vert.
– Mentorom, ezek szerint, ha valakinek köze van a démon fajhoz, az még nem jelenti
azt, hogy nincs helye az ég alatt?
 – Hogyan is állíthatnánk, hogy a démon fajnak nincs helye az ég alatt? – kérdezett
vissza Shen Qingqiu. – Ha így lenne, miért léteznének egyáltalán? Ráadásul kinek van
joga megmondani, van-e helyük vagy sem?
A fiú pillantása felragyogott, ahogy hallgatta a kérdések sorát; újra megjelent benne a
lángoló szenvedély halvány nyoma.
– Luo Binghe, ha mindent elfelejtesz is, amit ez a mester tanít neked, emlékezz arra,
amit most mondok: Nincs olyan, hogy valakinek ne lenne helye az ég alatt! Ez minden fajra
ugyanúgy igaz, mint az emberekre.
Bár Luo Binghe ekkor még teljes szívével hitt az igaz kultivációs ösvényben, azért nem
volt szűk látókörű. Ha már nem lehetett eltávolítani azt a valamit a testében, akár ki is
használhatta az erejét!
Meg kellett erősödnie!
Meg kellett erősödnie, hogy többé ne legyen puhány, hogy meg tudja védeni bárkitől a
mentorát!
Shen Qingqiu látta, hogy felcsillan a szeme, de sejtelme sem volt, mi járhat a fejében.
A saját gondolatai is össze-vissza kavarogtak.
Nem csak azért állt elő ezzel a tanáccsal, mert tetszett neki az ötlet, hogy ő lehet a
bölcs, aki terelgeti a hőst az útján.
A gondolat, amit most megosztott a fiúval, egy univerzális eszme volt – ősibb az
emberiségnél –, amit számtalanszor újrahasznosítottak már egy csomó wuxia 17 és
xianxia 18 regényben, és még csak nem is vették a fáradságot, hogy egy kicsit
változtassanak rajta. Azonban ebben a világban tengermély gyűlölet feszült az emberek
és a démonok között, akik képtelenek voltak együtt létezni, és emiatt számtalan nagy
háborút vívtak a múltban. Egyszóval errefelé ez az eszme meglehetősen újító szelleműnek
számított.
Természetesen az emberek és a démonok közötti indulatok a kevert származása miatt
Luo Binghe életére is nagy hatással voltak. A fiatalkora nagy része sok viszontagsággal
és balszerencsével telt, még olyan kétségbeesett gondolatai is támadtak néha, hogy nincs
helye az ég alatt, hogy soha meg sem kellett volna születnie. Shen Qingqiu azt remélte,
hogy ezek a szavak majd gyökeret vernek a szívében, és kitágítják előtte a horizontot.
Hogy a jövőben, amikor majd megtudja az igazságot, derűlátó tud maradni, és nem veszi

17
Wuxia – szó szerint harcművész hősök - olyan fantasztikus történet, amelyben hétköznapi emberek a kínai
harcművészetek gyakorlásával és kultivációval természetfeletti harcművészeti képességekre tesznek szert.
18
Xianxia – szó szerint halhatatlan hősök – olyan fantasztikus történet, amelyben szerepel mágia, démonok,
szellemek, halhatatlanok, és gyakran fontos szerep jut a kínai folklórnak. A főszereplők többnyire a
halhatatlanságot szeretnék elérni a kultivációval. Erős hatással van rá a taoista filozófia.
szívére a származása miatti támadásokat. Akkor talán nem lesz annyira szélsőséges a
viselkedése, és nem akar majd mindenáron bosszút állni a társadalmon.
Ha egy nap Shen Qingqiunak le kell rúgnia a Végtelenmély-szakadékba, a fiúnak tudnia
kell, hogy nem vele van a baj.
De még ha sikerülne is ezt elérnie, a saját büszkesége és szavahihetősége
menthetetlenül odaveszik, amikor elérkezik a forgatókönyvnek ez a része. Még akkor is,
ha a Rendszer nem kényszeríti rá, hogy olyanokat mondjon, hogy „az emberek és a
démonok nem élhetnek együtt, a gyűlöletük tengermély, és nem lehet áthidalni, gyorsan
dögölj meg, te kis rohadék”, meg hasonlók.
Most, hogy a szoba hangulat könnyebbé vált, Shen Qingqiu már érezte, hogy kicsit
túljátszotta a szerepét. Mindig is irtózott a kínos helyzetektől. Zavartan köhintett egyet.
– Ráadásul a démonoknak természetüknél fogva rengeteg a szellemi energiájuk, sokkal
több, mint az embereknek. Ha jóra lehetne használni az erejüket, ha a helyes utat járnák,
és segítenének az embereken, abból csak jó sülhetne ki.
A démonoknak nagy tehetségük volt a kultivációhoz, és ebben a tekintetben rávertek
az emberi világra. Mivel egy másik fajhoz tartoztak, az energiarendszerük is különböző
volt. Az emberek a szellemi csít, a démonok viszont a démoni csít használták. Shen
Qingqiu úgy képzelte, hogy a kettő nagyjából hasonló lehet, legfeljebb a színük és a nevük
más. Ki tudja, hogy mi volt az oka annak, hogy a démonoknak ennyivel több jutott az
energiából? Talán a Démoni Világnak jobb volt a feng shuija. Az mindenesetre biztos, hogy
a démonok java rengeteg démoni csível a testében született. Három éves korukra puszta
kézzel szét tudtak tépni egy embert, nyolc éves korukra hegyeket választottak szét és
sziklákat zúztak össze… khm, na jó, ez egy kis túlzás volt.
Az az igazság, hogy az emberek javának csekélyke csí jutott, és még több évtizednyi
kultiválás után is épphogy elérték egy démon csecsemő szintjét. Még ennél is több ember
volt üres, akár egy kiszáradt tó, a spirituális erejük egyenlő a nullával. Ezekre az emberekre
gyakran mondták, hogy „hiányzik a spirituális gyökerük”, vagy hogy „egy csepp
halhatatlanság sem szorult beléjük”. Ennél rosszabb nem is történhetett valakivel. Ha az
emberek nem lettek volna ennyivel szaporábbak, a démonok már régen leigázták volna az
emberi világot. Szóval az emberek lényegében csak hasznot húztak a démonok szigorú
családtervezési modelljéből.
Shen Qingqiu egész nap nem aludt, és az álomkalandnak köszönhetően két sötét táska
nőtt a szeme alá, ezért intett a fiúnak:
– Késő este van, ha nincs más mondanivalód, menj gyorsan pihenni!
Luo Binghe engedelmesen elköszönt, de alig tett meg pár lépést, amikor felharsant
mögötte Shen Qingqiu hangja:
– Gyere vissza!
 20. fejezet – Nehéz szerep

A fiú azonnal visszafordult.

– Van még valami feladatod a számomra, Mentorom?
– A másik irányba vannak a hálók, miért mész erre?
A tanoncok bambuszháza és a fáskamra is balra volt, Luo Binghe azonban jobbra indult.
– A tanoncod a konyhába készült, hogy előkészítse a holnapi reggelidet, Mentorom –
felelte Luo Binghe.
Shen Qingqiu szorult helyzetbe került.
Nagyon szerette volna Luo Binghe főztjét enni reggelire, de azt nem hagyhatta, hogy a
gyerek késő éjszaka rá főzzön ahelyett, hogy aludna. Mint Hamupipőke mostohaanyja…
embertelen lett volna.
Végül is a józan esze legyőzte a gyomrát. Köhintett egyet.
– Bolondság! Éjszaka van, minek akarnál főzni? Menj aludni!
Luo Binghe tudta, hogy a mestere csak amiatt aggódik, hogy nem fogja kipihenni magát,
ezért mosolyogva bólintott, de közben azt tervezte, hogy később titokban kioson a
konyhába. Shen Qingqiu meg szerette volna kérdezni, hogy még mindig a fáskamrában
alszik-e, de nem akarta kínos helyzetbe hozni a fiút, végül is egy gyereknek is van
büszkesége. Ráadásul ha hagyná, hogy Luo Binghe beköltözzön a tanoncok hálójába, a
többiek Ming Fan vezetésével csak tovább piszkálnák, ellopnák a takaróját, eldugnák a
cipőjét, vagy tudja az ég! Szegényke.
– Holnap szedd össze a holmidat, és gyere ide! – mondta végül Shen Qingqiu.
Luo Binghe először nem értette, mire gondol.
– Mentorom?
– Van egy oldalszoba a Bambuszházban. Holnap beköltözhetsz oda.
Ha a fiú egy kicsit közelebb lakik, könnyebb lesz reggelit főznie, és takarítania a
házban… Shen Qingqiu olyan rohadt jól alkalmazkodott a helyzethez, mint mindig. Egy
perccel ezelőtt még nem is mert Luo Binghére nézni, most meg már azt tervezgette, hogy
házicselédet csinál a főszereplőből, aki majd teát hoz neki, vizet cserél, mossa a ruháit, és
beágyaz utána. Annyira belemerült a saját kis fantáziájába, hogy észre sem vette a másik
reakcióját.
Luo Binghe rávetette magát, akár egy tigris, és szorosan megölelte.
Shen Qingqiut váratlanul érte a „támadás”, és egy kicsit megugrott meglepetésében,
azután elvörösödött.
 Életében először végre valaki úgy istenesen megölelte, erre az a valaki nem egy
gyengéd, törékeny, jádefehér bőrű leányzó volt, hanem egy fiú, akiből fejedelmi kisugárzás
árad. Eeeeh –––––
Luo Binghe a boldogságtól megrészegülten fogta át a nyakát, és nem volt hajlandó
elengedni, egyre csak azt ismételgette, hogy:
– Mentorom! Mentorom!
Shen Qingqiu azt sem tudta, mihez kezdjen a kezével. Miután ügyetlenkedett egy sort,
végül Luo Binghe fejére fektette a tenyerét, és megsimogatta a haját.
– Jól van. Ha így folytatod, elkoptatod a nevemet! Hát nem szégyelled magad?
Ölelgetsz, meg patáliát rendezel. Nagy vagy már ehhez, nem vagy tízéves. Hogy néz ez
ki?
Luo Binghe erre nem is gondolt, de most, hogy hallotta a mentora szavait, elöntötte a
szégyen. Ha nem vette volna eszét az öröm, biztosan nem mert volna így viselkedni a
mindig oly’ távolságtartó és hűvös mentorával. Vonakodva bár, de lefejtette a karját Shen
Qingqiuról.
– Igen, én… A tanoncod túlzásba esett – mondta vörös képpel.
Tíz éven aluli gyerekektől még cuki, ha ölelésért kuncsorognak, de a tizenötéves Luo
Binghétől… igazából tőle is cuki!
Bármi cuki ettől az ártatlan képű, miniatűr szívtiprótól!
Luo Binghe zavarodottan téblábolt egy darabig, aztán észrevette, hogy Shen Qingqiu
arcszíne nem fest valami jól.
Bár kultivátorként a teste szinte halhatatlan volt, munkáltak benne a régi sérülések és
a méreg, ráadásul Luo Binghe is berángatta az Álom Démon illúziójába. Nem pihente ki
magát rendesen, és a teljesítőképessége végén járt. Nem csoda, hogy ramatyul festett.
Luo Binghe nem merte tovább zavarni, ezért kelletlenül elbúcsúzott. De nem ment vissza
a fáskamrába. Ezúttal figyelt, hogy ne bukjon le, és kerülővel indult a konyhába.
Megfogadta magának, hogy most jó darabig féltő gonddal fog figyelni a mentora
étrendjére és a gyógyulására!
Amint Luo Binghe kilépett a szobából, megérkezett a Rendszerértesítés.
[Jutalom: +50 elégedettség pont a főszereplő számára.]
Shen Qingqiu nem értette, mi van.
Még ötven pont? Mi az, laggol19 a program? Vagy öntudatára ébredt a Rendszer, és
bűntudata támadt, amiért korábban túl keveset adott?

19
Lassú, késlekedik; gamer zsargon.
 Akárhogy is, kimerült volt. Kit érdekelt néhány extra pont? Mindegy. Nem mintha a
pontszám az ölelés miatt ugrott volna meg, hahahahaha…...
Másnap Shen Qingqiu még messze nem aludta ki magát, amikor megcsapta az orrát a
friss rizs és a sülő hal illata, és kicsalogatta az álomból. A Bambuszházon kívül Luo Binghe
már régen nagy odaadással készítette az ételt. Az illat számtalan tanoncot odacsalogatott
a Tiszta Nyugalom Csúcsán, akik hozzászoktak az ízetlen koszthoz, és most
nyálcsorgatva ólálkodtak a konyha környékén.
Ming Fan és a többiek dühükben a kabátujjukat rágták, ahogy figyelték a fiút. Különösen,
amikor hallották, hogy az asztalnál ülő Shen Qingqiu kész dicshimnuszt zeng Luo Binghe
nagyszerű munkájáról. Az elkeseredésük a tetőfokára hágott, amikor látták, milyen
vidáman mosolyog egymásra a páros.
Micsoda szégyentelenség ilyen aljasan behízelgő csellel és ilyen eretnek módszerekkel
nyerni el a Mentoruk jóindulatát!
Az igazi csapás azonban aznap este érkezett el, amikor Luo Binghe áthordta a holmiját
Shen Qingqiu házának oldalsó szobájába. Ez a hír villámként sújtott le a Tiszta Nyugalom
Csúcsának azon tanoncaira, akik eddig bántották a fiút. Csak elszenesedett hullák
maradtak utánuk szerteszét.
Bár az, hogy „áthordta a holmiját”, enyhe túlzás volt, mert Luo Binghe igazából csak
magát hozta. Ugyanis a kezdetektől fogva nem volt semmije a fáskamrában.
Párna? Egy marék szalma elég volt, hogy azon nyugtassa a fejét. Takaró? A ruháit is
magára húzhatta, ha fázott… de természetesen ezekről Shen Qingqiu mind gondoskodott.
Shen Qingqiu mindig is úgy érezte, hogy Luo Binghe élete felettébb nyomorúságos – a
gyermekbántalmazás iskolapéldája. Az Égig Érő Hegység az egyik legjelentősebb klán
volt, akkor mégis hogy lehetett ilyen sötét az emberek szíve, miért ne lett volna elég hely
még egy gyerek számára?
Aznap este Luo Binghe életében először rendes ágyban aludt.
Aludt már fateknőben egy fagyos folyón, hált a nedves, hideg földön, a zajos utcán, és
tért már nyugovóra hegyi barlangban, amikor a vadonban bolyongott. Megszokta. De most,
hogy egy pihe-puha bambuszágyban pihent, úgy érezte, mintha az egész teste súlytalanul
lebegne, mintha ez az egész nem lenne valóságos.
Főleg, amikor arra gondolt, hogy Shen Qingqiu ott alszik a főhálóban, és csak egy fal
választja el tőle.
Ezen az estén, talán mert túlzottan tele volt a feje, az Álom Démon nem jelent meg
előtte.
Luo Binghe azonban nyugodtan várt. És ahogy az sejthető volt, néhány nappal később
a démon újra előkerült.
 Ezúttal nem húzott fel illúziót, mert esze ágában sem volt elrejtőzni, sőt, teljes valójában
jelent meg… bár egy fekete füstfelhő formáját öltötte.
Ez a fekete füstfelhő hol kiterjeszkedett, hol összehúzódott a fiú előtt, folyamatosan
változott, miközben az öreges hang felcsendült a közepéből.
– Milyen döntésre jutottál az elmúlt három napban, kölyök?
– Talán nem tudod magadtól is, hogyan határoztam, bölcs Álom Démon? – kérdezett
vissza Luo Binghe.
Az Álom Démon felkuncogott.
– Nem fogod megbánni, hogy ezt az utat választottad. Emlékezz erre a napra, kölyök,
mert mától felfelé ível a csillagod!
Melyik ifjú ne álmodott volna felfelé ívelő karrierről? A démon szavaiból áradt a pátosz,
de Luo Binghét nem hatotta meg. Az öklét és a tenyerét összeérintve meghajolt a démon
felé.
– Lenne még egy szerény kívánságom.
– Mi lenne az? Elő vele! Mondd gyorsan, hogy végre hivatalosan is a tanítványommá
fogadhassalak! – biztatta az Álom Démon, és sejtelme sem volt, hogy épp előre iszik a
medve bőrére.
– Pontosan erről szerettem volna beszélni. A Mentorom végtelen kedvességgel
viseltetik irántam. Az engedélye nélkül nem lehetek más tanonca…
Még szinte be sem fejezte, az Álom Démon már türelmetlenül vágott közbe:
– Jól van, jól van, jól van! Akkor nem kérem, hogy a mentorodnak nevezz. Jó lesz így?
Nincs még egy olyan nagymester, aki cudarabbul megjárta volna, mint ő! Kezét-lábát
töri, hogy megtaníthassa a népe technikáját ennek a hálátlan kölyöknek, és annyit sem
kap cserébe, hogy „mesternek” szólítsák.
Mint egy hűséges szerető, aki keserűen tűri a sorsát, de csak nem lesz belőle feleség.
– Akkor, nagyon köszönöm, bölcs Álom Démon.
Luo Binghének esze ágában sem volt bárki mást „mentoromnak” szólítani.
Ha az Álom Démonnak lett volna még fizikai teste, az orrnyergét ráncolta volna dühében.
A Mentora közelében a fiú olyan engedelmesen viselkedett, akár egy imádnivaló,
ártatlan fehér lótusz. Akkor most miért volt ilyen nehéz szót értenie vele? Mintha két arca
lett volna. Lényegében két külön ember volt.
A démon úgy érezte, menten gutaütést kap!
–––––––––––––
Röpült az idő, a napok összefolytak.
… Shen Qingqiu nem szívesen pufogtatott ilyen üres frázisokat, de tényleg nem talált
jobb kifejezést.
 A Tiszta Nyugalom Csúcsán gyorsan telt az idő. Hol citerázott, hol olvasott, hol
gyakorolta a kalligráfiát. Időnként festett, időnként kultivált, időnként kritizálta Luo Binghe
főztjét, és szó- vagy kardcsatát vívott Liu Qinggével. Néha pedig jelentette Yue
Qingyuannak, hol tartanak a tanítványai. Összejött, amire vágyott: ellébecolt a világban,
és élvezte az életet.
Egészen addig így volt ez, amíg el nem érkezett a Halhatatlanok Szövetségének
Tanácskozása.
Hát végül tényleg nem kerülhette el! Olyan gondtalanul teltek a napjai, hogy Shen
Qingqiu meg is feledkezett a regény első nagy tetőpontjáról.
Pedig Luo Binghe ez után kezdte a csúcsra szélhámoskodni magát, összegyűjteni az
összes álomnőt a háremében, és ezt követően lépett végleg a sötét útra, ami után soha,
de soha nem lehetett többé tisztára mosni a nevét… és Shen Qingqiu képes volt elfelejteni!
Sokáig döbbenten bámulta a cirádás meghívót, amit kézhez kapott.
A Halhatatlanok Szövetségének Tanácskozása volt A büszke démoni kultivátor első
igazi klimaxa. Közben pedig fontos fordulópontot is jelölt a regényben.
Az eseményt négyévente rendezték meg, és nagyszerű lehetőséget nyújtott arra, hogy
az ember megismerje az új tehetségeket, és megalapozza a saját hírnevét. A rendezvény
pontos menete a fő klánvezérek megbeszélése alapján minden alkalommal máshogy
alakult. Azonban egyvalami mindig volt: ranglista.
Mindegy, hogy híres klánból jöttél, vagy a jianghu 20 legszegényebbjei közül, amíg
kimagaslóan szerepeltél a konferencián, a neved felkerült az arany feliratos táblára, és
birodalomszerte hírnévre tettél szert.
A büszke démoni kultivátor eleinte nem futott jól, de ahogy elkezdődött a Halhatatlanok
Szövetségének Tanácskozása, a kritikák, a kommentek, a feliratkozások és a
támogatások özönleni kezdtek!
Nem csak azért volt ez így, mert onnantól a Magasságos Felrántott Botkormány sutba
vágott minden erkölcsi normát, és egymás után kezdte bedobálni a csajokat, akiket a
lehető legpikánsabban és arcpirítóbban, már-már illegálisba hajló passzusokkal írt le. Volt
egy másik fontos oka is. Shen Qingqiu is ezért olvasta végig a regényt:
A démoni szörnyetegek!
A Magasságos Felrántott Botkormány olyan író volt, aki még csak utána sem nézett a
rendes kultivációs háttérnek, és gyakran összekeverte, hogy valaki az Alapok

20
A jianghu - szó szerint folyók és tavak - a kívülállók testvérisége a történelmi Kínában. Ez egyfajta
kézművesekből, művészekből, koldusokból, tolvajokból, mutatványosokból, jövendőmondókból, kuruzslókból,
és hasonlókból szerveződő közösség, illetve terület. Gyakran szerepel a wuxia és xianxia regényekben.
Lefektetésénél vagy az Alaköltő Lélek 21 szintjén jár, azonban egy dolog miatt sosem
cukkolták az olvasói: mégpedig a szörnyek miatt. Ez volt a fő vonzereje a regényének.
A büszke démoni kultivátort kultivátorregény helyett nyugodtan lehetett volna
egyszerűen szörnyregénynek hívni. A „szörnygyakás” messze elnyomta a kultiválást. A
sztori kultivátorregényként olvasva tele volt plot hole-okkal, de szörnyregényként egészen
szórakoztató volt.
Shen Qingqiu előre örült, hogy hamarosan a saját szemével is láthatja a mindenféle
formájú és méretű ádáz szörnyetegeket, amiket már jól ismert a könyvből.
Azt viszont már sokkal kevésbé várta, hogy saját kezűleg kelljen letaszítania Luo
Binghét a Végtelenmély-szakadékba, miután kitudódik a fiú démoni származása.
A sors (és a cselekmény) kereke mozgásba lendült…

21
Ezen a szinten az aranymag szilánkokra hasad, és a szilánkokból alakot ölt a lélek. Ez az Aranymag alkotás
utáni szint. Még nem jelent halhatatlanságot, azonban a lélek már túléli azt is, ha a fizikai test elpusztul.