2:17am

Ott voltunk az iskolában,bent az osztályunkban. Éppen a 20 perces szünet volt,de én nem

mentem le,épp úgy ahogy te sem. Csak mi ketten voltunk bent.
Előző szünetekben végig szívattál,csak a szokásos -gondoltam-. Nem szóltunk egymáshoz; én
ültem a padomnál,rajtad gondolkodva -a mindennapos-,te meg a tábla előtt csináltál valamit.
Egyszer csak oda jöttél a padomhoz,majd a székem mellett álltál meg.Unottan fordultam
feléd,azt hittem valami jó beszólás jutott eszedbe. Mire megkérdeztem volna mit akarsz,annyit
vettem észre,hogy átkarolod a testem és megölelsz. Hirtelen levegőt sem tudtam venni,annyira
abszurd és meglepő volt ez a helyzet. Lassan felébredtem a sokkból és visszaöleltelek. Én
felálltam,még mindig téged ölelve,hisz így könnyebb. Szorosan átkaroltál a derekamnál fogva,én
pedig a nyakadnál kulcsoltam össze a kezeim,a fejemet a válladba fúrva. Még mindig nehéz volt
el hinni ezt az egészet,hisz nem volt mindennapos. Nem szólalt meg egyikünk sem,ki élveztük a
pillanatot és a csendet. Teljesen megnyugtattál engem,mintha minden gondomat és fájdalmamat
eltüntetted volna. Fogalmam sincs mennyi ideig öleltük egymást,a következő tetted,-amitől azt
hiszem rosszabbul néztem ki mint egy paradicsom-,az volt hogy nyomtál egy puszit a
hajamba,majd az arcomat fel emeltem eddigi helyéről és kaptam egyet a homlokomra is. Csak
néztük egymást,megszakíthatatlan szemkontaktussal,mosolyogva,mígnem az arcomat két kezed
közé vetted és a fejedet lennebb hajtva megcsókoltál. Azt hittem felrobbanok,egyszerűen annyira
szürreális volt az hogy ez mind velem történik meg,hogy el is felejtettem,arra vársz
visszacsókoljak. Megtettem. Az időérzékemet teljesen elveszítettem,nem tudom mennyi ideig
voltunk ennyire közel egymáshoz. Végül még kaptam egy apró szájra puszit és ki mentél az ajtón.
Itt már vissza estem a valóságba,és rájöttem hogy megbántad ezt az egészet. Nem lett volna
szabad ezt megtennünk,érthető okokból,de mégis meg kellett tennünk. Tudtam,hogy ezután
minden áron kerülni fogod a társaságomat,mert azt hiszed én is megbántam. Pedig nem.
Semmire sem vágytam még életemben annyira,mint erre az ölelésre és erre a csókra… Nem
tudom mi lesz ezután,de nem fogom el felejteni ezt a pillanatot! A csengő hangjára tértem vissza
a teljes valóságba,akkor vettem észre hogy potyognak a könnyeim. Nem tudom,a csalódottságtól
hogy így itthagytál,vagy a megkönnyebüléstől és a boldogságtól,de sírtam.
9:21pm
Hallottam a folyósoról beszűrődő trappolások hangját;a diákok mentek be az osztályukba.
Lassan az én osztálytársaim is becsörtettek az ajtón,de én még mindig ugyanúgy ledermedve
álltam,egyik kezemmel a padnak támaszkodva,másikkal az ajkaimat tapogatva,miközben a
könnyeim megállás nélkül potyogtak. A barátaim néztek engem,mintha hallottam volna ahogy a
fogaskerekek kattognak a fejükben azon gondolkodva vajon mi történt velem. Nem kérdezték
meg,de tudtam hogy erről beszélnem kell nekik. Megkezdődött a következő óránk,de te még
mindig nem jöttél be. Kezdtem aggódni érted,vajon mi történhetett veled. Pár perccel később
kaptam fel a fejem az ajtó csapódásra. Te voltál az. Az arcod teljesen lefehéredve; a kezed
remegett. Láttam rajtad,hogy nem tudod mit kezdj a helyzettel.
A legjobb barátnőm azt hiszem le vágta a történteket,hiszen rám nézett le fagyva,majd szó nélkül
át ölelt. Tudta,hogy most erre van szükségem.
Egész órán a gondolataimban voltam el veszve,akárcsak te. Egyikünk sem tudta mit kellene
tenni. Vagyis,te talán tudtad;csak nem akartad el fogadni. Az is lehet,ha csak én vagyok ennyire
naiv hogy ezt hiszem.
Amit mindketten tudtunk az az,hogy beszélnünk kellene erről,el dönteni mit és hogyan tovább.
De tudtam hogy nem fogunk,nem vagy te olyan típus. Inkább el fogsz kerülni hetekig,hozzám
sem szólva. Ami meg fog maradni az a pár titkos pillantás és szemkontaktus,hogy felmérjük hogy
van a másik…