Ott voltunk az iskolában,bent az osztályunkban. Éppen a 20 perces szünet volt,de én nem
mentem le,épp úgy ahogy te sem. Csak mi ketten voltunk bent. Előző szünetekben végig szívattál,csak a szokásos -gondoltam-. Nem szóltunk egymáshoz; én ültem a padomnál,rajtad gondolkodva -a mindennapos-,te meg a tábla előtt csináltál valamit. Egyszer csak oda jöttél a padomhoz,majd a székem mellett álltál meg.Unottan fordultam feléd,azt hittem valami jó beszólás jutott eszedbe. Mire megkérdeztem volna mit akarsz,annyit vettem észre,hogy átkarolod a testem és megölelsz. Hirtelen levegőt sem tudtam venni,annyira abszurd és meglepő volt ez a helyzet. Lassan felébredtem a sokkból és visszaöleltelek. Én felálltam,még mindig téged ölelve,hisz így könnyebb. Szorosan átkaroltál a derekamnál fogva,én pedig a nyakadnál kulcsoltam össze a kezeim,a fejemet a válladba fúrva. Még mindig nehéz volt el hinni ezt az egészet,hisz nem volt mindennapos. Nem szólalt meg egyikünk sem,ki élveztük a pillanatot és a csendet. Teljesen megnyugtattál engem,mintha minden gondomat és fájdalmamat eltüntetted volna. Fogalmam sincs mennyi ideig öleltük egymást,a következő tetted,-amitől azt hiszem rosszabbul néztem ki mint egy paradicsom-,az volt hogy nyomtál egy puszit a hajamba,majd az arcomat fel emeltem eddigi helyéről és kaptam egyet a homlokomra is. Csak néztük egymást,megszakíthatatlan szemkontaktussal,mosolyogva,mígnem az arcomat két kezed közé vetted és a fejedet lennebb hajtva megcsókoltál. Azt hittem felrobbanok,egyszerűen annyira szürreális volt az hogy ez mind velem történik meg,hogy el is felejtettem,arra vársz visszacsókoljak. Megtettem. Az időérzékemet teljesen elveszítettem,nem tudom mennyi ideig voltunk ennyire közel egymáshoz. Végül még kaptam egy apró szájra puszit és ki mentél az ajtón. Itt már vissza estem a valóságba,és rájöttem hogy megbántad ezt az egészet. Nem lett volna szabad ezt megtennünk,érthető okokból,de mégis meg kellett tennünk. Tudtam,hogy ezután minden áron kerülni fogod a társaságomat,mert azt hiszed én is megbántam. Pedig nem. Semmire sem vágytam még életemben annyira,mint erre az ölelésre és erre a csókra… Nem tudom mi lesz ezután,de nem fogom el felejteni ezt a pillanatot! A csengő hangjára tértem vissza a teljes valóságba,akkor vettem észre hogy potyognak a könnyeim. Nem tudom,a csalódottságtól hogy így itthagytál,vagy a megkönnyebüléstől és a boldogságtól,de sírtam. 9:21pm Hallottam a folyósoról beszűrődő trappolások hangját;a diákok mentek be az osztályukba. Lassan az én osztálytársaim is becsörtettek az ajtón,de én még mindig ugyanúgy ledermedve álltam,egyik kezemmel a padnak támaszkodva,másikkal az ajkaimat tapogatva,miközben a könnyeim megállás nélkül potyogtak. A barátaim néztek engem,mintha hallottam volna ahogy a fogaskerekek kattognak a fejükben azon gondolkodva vajon mi történt velem. Nem kérdezték meg,de tudtam hogy erről beszélnem kell nekik. Megkezdődött a következő óránk,de te még mindig nem jöttél be. Kezdtem aggódni érted,vajon mi történhetett veled. Pár perccel később kaptam fel a fejem az ajtó csapódásra. Te voltál az. Az arcod teljesen lefehéredve; a kezed remegett. Láttam rajtad,hogy nem tudod mit kezdj a helyzettel. A legjobb barátnőm azt hiszem le vágta a történteket,hiszen rám nézett le fagyva,majd szó nélkül át ölelt. Tudta,hogy most erre van szükségem. Egész órán a gondolataimban voltam el veszve,akárcsak te. Egyikünk sem tudta mit kellene tenni. Vagyis,te talán tudtad;csak nem akartad el fogadni. Az is lehet,ha csak én vagyok ennyire naiv hogy ezt hiszem. Amit mindketten tudtunk az az,hogy beszélnünk kellene erről,el dönteni mit és hogyan tovább. De tudtam hogy nem fogunk,nem vagy te olyan típus. Inkább el fogsz kerülni hetekig,hozzám sem szólva. Ami meg fog maradni az a pár titkos pillantás és szemkontaktus,hogy felmérjük hogy van a másik…