Az elcsigázott nyomozónak egy komplikált feladványt kell

megoldania, hogy megállítsa a gyilkost.

Hónapokkal azután, hogy Jude Fontaine nyomozó felfedte, ki áll az
elrablása mögött, most a múltjával néz szembe: visszatér a
legsötétebb pillanatai helyszínére, miközben egy új,
megállíthatatlannak tűnő sorozatgyilkosság kerül az érdeklődése
középpontjába.
Jude és partnere, Uriah Ashby nyomozó nem talál semmilyen mintát
a módszerek, a helyszínek és az áldozatok mögött – amíg fel nem
keresi őket egy megszállott matematikaprofesszor, aki szerint az őrült
következő lépése kiszámítható, és valójában egy zseniális,
számsorozaton alapuló rejtély a kulcs. Az elmélet a valóságban is
helytáll, ám közben az áldozatok száma egyre növekszik.
Az őrülteket senki sem ismeri annyira, mint Jude Fontaine nyomozó.
Csak kezdj bele!
 ANNE
FRASIER
A TESTSZÁMOLÓ
A TESTOLVASÓ 2.

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2021
 Írta: Anne Frasier
A mű eredeti címe: The Body Counter

A művet eredetileg kiadta: Tbomas & Mercer, Seattle

Text copyright © 2018 by Theresa Weir

All rights reserved.

Cover design by PEPE nymi

This edition made possible under a license arrangement

originating with Amazon Publishing, www.apub.com,
in collaboration with Lex Copyright Office.

Fordította: Beke Cz. Zsolt

A szöveget gondozta: Késmárki Anikó

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2559-8562
ISBN 978 963 561 766 1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka

Korrektorok: Heiser Kriszta, Tomku Kinga
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,
illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye
nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában –
akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 1. FEJEZET

A Z EMELETI LAKÁSBAN ÉLŐ NŐ már megint sikoltozott.

Nem átlagos sikolyok voltak, már ha létezik egyáltalán olyan,
hogy átlagos sikoly. Nem szexuális örömről vagy meglepetésről
tanúskodtak, hanem rettegésről, fájdalomról, félelemről. Olyan
velőtrázó sikolyokat hallatott a nő, hogy Elliot első alkalommal
kihívta a 911-et.
A rendőrök szirénázva, villogó fényekkel érkeztek a helyszínre,
csizmájuk dübörgött a lépcsőn. Kiabálás, majd halk beszélgetés
hallatszott fentről, aztán az egyik járőr bekopogtatott Elliot ajtaján.
– Minden rendben – biztosította a rendőr.
– Megsérült valaki? – kérdezte Elliot, aztán egy rosszabb
eshetőség is az eszébe jutott. – Vagy meghalt?
– Csak egy rémálom volt.
Rémálom. Mégis miféle rémálom lehetett?
Úgy tűnik, csak egy a sok közül, mert a nő rendszeresen
sikítozott, mire Elliot egy seprűt készített az ágya mellé. Amikor a
nő sikoltozni kezdett, egyszerűen csak felzörgött a fanyéllel. A
félelmetes sikoltozás megszűnt, Elliot pedig békésen aludhatott
tovább.
A nő Jude Fontaine volt, nyomozóként dolgozott. Amikor Elliot
összefutott vele a ház bejáratánál, a nyomozó halványan
elmosolyodott, néha még oda is köszönt neki. A köszönést azonban
nem követte más, sem alapos kérdezősködés, sem egy meghívás
kávéra. Elliot igazából el sem tudta képzelni, hogy Fontaine
nyomozó a konyhapultjánál sütit majszolna, közben meg
könyvekről, filmekről vagy zenéről beszélne.
 Mégis…
Elliot többé-kevésbé megértette, hogy a nyomozó min mehet
keresztül. Minneapolisban és a város határain kívül is mindenki
ismerte a történetét: három évig fogva tartották, megerőszakolták és
megkínozták, de sikerült megszöknie. Ha Fontaine csak egy kicsit is
beszédes lett volna, Elliot mesélt volna neki a saját fura
gyerekkoráról, így azonban csak távolról figyelte a nyomozót,
közben azon töprengett, hogy vajon jól van-e, és közben biztos volt
benne, hogy jól jönne neki a segítség.
Most beletörődve, szinte automatikusan nyúlt a seprűért, és
kopogtatni kezdett a mennyezeten. Néhány perccel később
telefoncsörgést hallott, aztán léptek kopogtak, finoman becsukódott
egy ajtó, majd valaki leszaladt a lépcsőn. Elliot elszundított, de aztán
egy motor berregése ismét felriasztotta.
Jude Fontaine elhagyta az épületet.
 2. FEJEZET

Egy órával korábban

L EGÖRDÜLT A VÉGEFŐCÍM a művészmozi sötét vetítőtermében.

Mitchell a kijárat mellől jártatta ide-oda a zseblámpája fényét a még
helyükön ülő nézők között – mindegyikük férfi –, akik jól szétszórva
ültek a teremben. A keskeny fénysáv megvilágította a tarkójukat.
Mitchell elsődlegesen azért felelt, hogy az emberek ne
csókolózzanak vagy éppen szexeljenek vetítés közben, de neki
kellett kivezetni azokat is, akik elaludtak. Az anyja nemes
egyszerűséggel lebujnak nevezte a mozit, de a tulajnak nem volt
pénze rá, hogy felújítsa a helyet.
– Vége a filmnek – mondta, miután megköszörülte a torkát. –
Kérem, hagyják el a termet.
Egyikük sem reagált.
Úgy gyűlölte az ilyet. Alig volt elég idős ahhoz, hogy autót
vezessen, most pedig neki kell kitessékelnie a felnőtteket a teremből,
akik vagy olyan részegek, hogy mozdulni sem tudnak, vagy éppen
annyira ittasak, hogy verekedni támad kedvük.
Megigazította a teremőri egyenruhájaként szolgáló vörös
mellényt, majd elindult a folyosón, magasra emelve a lámpája
fényét, és a hozzá legközelebb ülő fickó arcába világított. A férfi
előrebukott fejjel ült a székében, világoszöld pólóját valami
sötétvörösre festette. Mitchell szíve hevesen kezdett verni, de aztán
megnyugodott, és kifejezetten ostobának érezte magát kezdeti
aggodalma miatt. Hiszen ez valami performansz lesz, amihez művért
használnak. A városban élt egy művész, az csinált mindig ilyen
hülyeségeket. Mitchell nem sokat tudott a fickóról, mert az
titokzatosságba burkolózott, de a Mitchell korabeli lányok mind
odavoltak érte.
Ismét bevilágította a vetítőtermet, két másik néző is
mozdulatlanul ült, lehajtott fejjel.
Mitchell felsóhajtott.
– Nem akarom kihívni a zsarukat – mondta az előtte ülő
fickónak –, de megteszem. Ne már, haver! – Megrázta a fickó vállát,
először csak lazán, aztán keményebben. A fickó nyaka úgy nyeklett
hátra, mint egy PEZ-adagoló.
A vér óceánként zubogott a fülében, megbicsaklott a lába. A
férfi nyakát elvágták, Mitchell látta az artériát, és, erre esküdni mert
volna, a fickó gerincét is. Most már a vér szaga is megütötte az orrát.
Kiesett a zseblámpa a kezéből, és begurult az ülések alá, a nyele
egymás után nekikoccant az ülések lábának, ahogy haladt az első
sorok felé.
– Kapcsoljátok fel a lámpákat! – kiáltotta a válla felett, bízva
abban, hogy a gépész vagy egy másik teremőr meghallja őt.
A termet tompa fény töltötte meg, megvilágítva az
elrongyolódott székeket és a földön heverő üdítőspoharakat. A
másik teremőr, aki valószínűleg hallotta Mitchell kiabálását, unottan,
csokoládét majszolva lépett be az ajtón.
A zseblámpa fénye megállt.
– Hívd a zsarukat! – Mitchell hangja magasra szökött az
izgalomtól, és savas ízt érzett a szájában. Legszívesebben ő maga
hívta volna ki a rendőröket, de attól tartott, hogy elhányja magát.
– Csak szólj nekik, hogy húzzák el a csíkot! – A munkatársa
nem értette, hogy mi ennyire sietős.
Mitchell tekintete egy földre dobott pattogatottkukoricás-vödrön
akadt meg, az agya valami vigaszt keresett a megszokottban.
– De nem tudnak!
 A kétségbeesés Mitchell hangjában felébresztette a másik
teremőrben is a gyanút, mert azonnal előkapta a telefonját.
– Mit mondjak nekik? – kérdezte idegesen.
– Mondd meg nekik, hogy hárman meghaltak! – Mitchellnek
eszébe jutott, hogy hányán mentek el mellette a teremből kifelé a
sötétben. Közülük valaki tette ezt, közülük valaki gyilkolt a
sötétben. Lehet, hogy Mitchell tépte el a fickó jegyét. Lehet, hogy ő
is veszélyben van? A zsaruk megkérdezik majd, hogy valaki gyanús
volt-e neki, amire azt mondja majd, hogy nem, de a gyilkos attól
még felismerheti őt.
Miközben a munkatársa telefonált, Mitchell felvette az üres
kukoricásvödröt, és belehányt. Aztán lefényképezte a hozzá
legközelebb ülő holttestet.
 3. FEJEZET

B ŐVEN ÉJFÉL UTÁN JÁRT, amikor Jude rásimult a motorjára, és a

gyilkosság helyszíne felé száguldott a 94-es autópályán. Nem volt rá
jellemző, hogy nem viselt sisakot, de képtelen volt bármit is az arca
elé tenni, mert klausztrofób álma még mindig ott kísértett a
gondolataiban. Nem éppen átlagos dolog örülni egy gyilkosságnak,
de jó volt Uriah hangját hallani a telefonban, mert szüksége volt rá.
Percekkel a társa hívása előtt az alsó szomszédja felzörgött, Jude
pedig izzadtan, zakatoló szívvel riadt fel. Az elmúlt néhány hétben
ugyanez a szomszéd igyekezett szóba elegyedni vele a folyosón, de
Jude hatásosan leállította. Mit is mondhatott volna neki? Bocs, hogy
felriasztalak a kiabálásommal?
Két hónap telt el az autópályán történt lövöldözés óta, két hónap
azóta, hogy Jude megölte az apját és a testvérét, akiktől már rég
elhidegült, hogy megmentse a társát és a két férfi által elrabolt lányt,
Octaviát. Noha határozottan bizonyítani lehet, hogy nem egy
gyilkosságban voltak bűnösök, többek között Jude anyjával is
végeztek, a környéken nem sokan hittek abban, hogy a kormányzó –
azaz Jude apja – állt volna az efféle bűncselekmények mögött,
hiszen a férfi gyerekek körében pózolt, és vigasztalta őket személyes
tragédiák esetén.
A kormányzó halála megosztotta az állam lakosságát, Jude
egyesek szemében hős lett, mások szemében közellenség, attól
függően, hogy ki miben hitt. Jude tisztában volt vele, hogy miket
irkáltak össze róla, és szíve szerint azt mondta volna, hogy ez egy
cseppet sem érdekli, de ez ebben a formában nem lett volna igaz.
Már eleve durva kioltani valakinek az életét, de ha ez valaki olyan,
akivel együtt nőttél fel, és egykor szerettél? Még az sem jelent
vigaszt, hogy ennek köszönhetően mások megmenekültek.
A kapitányság pszichológusa azt javasolta Jude-nak, hogy
vegyen ki egy teljes évet, de az azt jelentette volna, hogy egy éven át
sokkal mélyebben tudta volna vizsgálni önmagát, mint szerette
volna. Inkább maradt a gyilkosságiaknál, kötelességtudóan járt
terápiára, közben pedig olyan dolgok iránt érdeklődött, amiket
mások egészségtelennek találnának. Mindemellett kiüresedettnek
érezte magát, aminek természetesen semmi köze sincs ahhoz, hogy
elvesztette korábbi önmagát. Az úgy túl egyszerű lenne.
A Minnehaha Creek Theater nevű mozi Longfellow-ban
üzemelt, Minneapolis harmincas években épült városrészében, ahol
kis, egyszintes házak álltak, amiket jelenleg egyedülállók és fiatal
párok népesítettek be. Jude korábban néhány alkalommal járt már itt,
de az utóbbi időben, az új életében még nem tévedt erre.
A mozihoz érve ki támasztotta a motort, majd gyalog indult
tovább, az út mentén villogó fények, járőrautók és a halottkém
furgonja mellett elhaladva. A mozi előtti kereszteződésben
felpillantott, örömmel nyugtázta, hogy van biztonsági kamera,
remélhetőleg rögzített is valamit. A moziplakátok két, évekkel
korábbi akciófilmet hirdettek.
A bejárat mellett álló fiatal rendőr, akinek az volt a feladata,
hogy ne engedjen be a helyszínre illetéktelen személyeket,
biccentéssel üdvözölte Jude-ot. A mozi épületéből pattogatott
kukorica illata szállt, de lehetett érezni mögötte a rettegés illatát is.
– Kettes terem.
– Ki ért ide legelőször? – kérdezte Jude.
– Nem tudom, az egyik teremőr fedezte fel a holttesteket,
miután vége lett a filmnek.
Helyszínelők, kezükben a felszerelésükkel, törtek utat
maguknak közöttük. Jude megköszönte a tisztnek az információt,
majd belépett az előcsarnok jól szervezett zűrzavarába.
 Tableteket és érintőtollakat szorongató rendőrök vették fel vörös
mellényes fiatalok vallomását. Jude lopva a testtartásukat és a
mozdulataikat figyelte, izzad-e, vagy éppen matat-e az ujjával
valamelyikük, ami arra utalna, hogy szerepük volt a
bűncselekményben, vagy bűntudatot éreznek valami miatt, de nem
látott semmi olyat, amiből erre lehetne következtetni.
Miközben átvágott a tömegen, a mennyezetet és a falakat
figyelte, kamerát keresett, de nem látott egyet sem. Műanyag
bizonyítékjelölők sorakoztak a vörös szőnyeggel borított folyosó
közepén. Véres lábnyomok. Bárki otthagyhatta őket kifelé menet a
moziból, Jude mégis leguggolt, hogy alaposan megnézze őket, még
a telefonjával is készített képeket.
Közvetlenül a nehéz ajtó mögött Jude megállt pár percre, hogy
alaposan felmérje a helyszínt. A mozira ráfért volna egy alapos
felújítás. A festék hámlott a falakról, a vörös bársonnyal behúzott
székek furcsa szögben álltak, és néhol már felfeslett rajtuk a kárpit.
A minneapolisi kisvállalkozásokhoz hasonlóan ez a mozi is nehezen
jutott egyről a kettőre, különösen azok után, hogy az áramszünetek
és a tüzek még jobban aláaknázták az egyébként is bizonytalan
lábakon álló közbiztonságot. Áramkimaradások már nincsenek, de a
sötétség szülte erőszak megmaradt. A legjobb rendőrök inkább
áthelyeztették magukat, a kapitányságnak pedig ideges és
tapasztalatlan újoncokkal kell feltöltenie a sorait.
Sárga szalag kerítette le a vetítőterem három szegletét. Beltéren
általában nem szokták külön elkeríteni a helyszínt, de most a testek
elhelyezkedése egyedi megoldást kívánt, hogy a környékük ne
szennyeződjön. Három helyszínelő csapat dolgozott a három
helyszín körül, Jude nem is látta a testeket.
A társa, Uriah Ashby, a gyilkossági nyomozók vezetője
odasietett hozzá. Ilyen esetekben nem az a cél, hogy az ember az
öltözetével is imponáljon, hanem hogy minél hamarabb a helyszínre
érjen, így Uriah is csak magára kapott valamit, Jude-hoz hasonlóan
farmert viselt, de a társa bőrdzsekijével szemben ő egy fekete,
kapucnis pulcsit húzott felülre. Göndör, barna haja kócos volt, a
tekintete a korai időpont és a megzavart édes álom ellenére is éber.
A gyilkosságok hamar felébresztik az embert, de ez az új
borzalom sem volt elég ahhoz, hogy kiverje Jude fejéből az álma
sötét hangulatát. Magára az álomra sohasem emlékezett, a bánat és a
félelem köde azonban még sokáig zárta magába a szívét, miközben a
kétségbeesés miatt az emlék lenyomata valóságosabbnak tűnt, mint
ez a helyszín.
Uriah biccentett Jude-nak, hogy húzódjanak félre; úgy akart
beszélni a társával, hogy más ne hallhassa. Jude észrevette Caroline
McIntosht is a nyomozók között. A nő nyilvánvalóan odavolt Uriah-
ért, miközben gyakran szaladt ki a száján nem odaillő megjegyzés,
így gyakran derültek rajta a kollégák. Jude egyszer megpróbálta
meggyőzni arról, hogy legyen egy kicsit visszafogottabb, de nem
sikerült célba juttatni az üzenetét.
– Nem mindenki szeretne úgy viselkedni, mint egy érzéketlen
robot – mondta McIntosh nyomozó. Jude innentől kezdve kerülte a
nő társaságát.
– Elvágták a torkukat – suttogta Uriah szomorú izgatottsággal.
Az elkövetés módja érdekes volt, nem is olyan rég találkoztak
hasonlóval.
– Szemtanúk?
– Még nem találtunk.
Három holttest, egymástól egyenlő távolságra, szemtanúk
nélkül. Szinte lehetetlen ezt így kivitelezni. Ráadásul elvágták a
torkukat… A teremben valószínűleg mindenki arra a két
gyilkosságra gondolt, ami alig három hete történt, és még nem
sikerült megtalálni a tettest. Mindkét esetben egy áldozat volt,
akinek elvágták a torkát – az egyikükét egy mosdóban, a másikét a
városi parkban. A várost mindenütt behálózó biztonsági kamerák
miatt az ilyesmit manapság nehéz úgy elkövetni, hogy az ember ne
bukjon le. Ezeket azonban nem felindulásból, hanem alapos tervezés
után követték el.
– Ismét úgy tűnik, valaki a gyilkosság öröméért ölt – állapította
meg Uriah.
Jude bólintott. Ha idegenek az áldozatok, akkor szinte
képtelenség megoldani az ügyet.
– Az ülések és a lejtős padló miatt nehéz átvizsgálni a helyszínt
– folytatta Uriah. – Túl sok az ember és túl kevés a hely, szóval
felváltva dolgoznak. Ha a helyszínelők végeznek az előzetes
vizsgálatokkal, majd alaposan megnézhetjük a holttesteket is.
– Az áldozatok?
– Három férfi. – A korábbi esetekben is férfiak voltak az
áldozatok, de ez önmagában még nem jelent semmit.
– Igazolvány?
Uriah felsorolta az áldozatok nevét, de ez a nyomozás jelen
szakaszában nem sokat jelentett.
– Az egyiküknek volt priusza ittas vezetés miatt, egy másik
pedig néhányszor tilosban parkolt, de mindegyikük átlagos
városinak tűnik.
Papíron azonban bárki átlagosnak tűnhet.
– Mélyebbre kell ásnunk az életükben, lehet, hogy ismerték
egymást. – Ennek azonban kicsi a valószínűsége.
Uriah rámutatott az először kiérkező rendőrre, majd mindketten
odamentek hozzá.
– Nincs szemtanú? – érdeklődött Jude ismét.
A zsaru megmarkolta az övét, és a fejét ingatta.
– Itt egy zsúfolt vetítőterem, és senki sem látta a gyilkost, még
csak az sem tűnt fel nekik, hogy meghalt valaki?
– Nem is volt telt ház.,
Ha valaki egyedül ül, a sor közepén, akkor azzal nem
foglalkozik senki, mert nem kell kikerülni vagy átlépni a lába felett.
– Megtalálták a gyilkos fegyvert?
 – A kollégák most a kukákat ellenőrzik, illetve becsöngetnek a
környék házaiba, de eddig semmi.
– Mi a helyzet a teremőrrel, aki felfedezte a holttesteket?
– Megviselte az eset, és nem sokat tudtunk meg tőle. Abban
bíztam, hogy talán maguk szóra bírják. Magas, sovány, vörös hajú,
Mitchell Davidsonnak hívják. Legutóbb az előcsarnokban láttam.
Jude is itt talált rá.
Szegény kölyök teljesen kiborult. Az arca sápadt, a szeme
vérágas, és hányásszag lengte körül, ahogy a kukoricásvödröt
szorongatta.
– Mitchell Davidson? – szólította meg Jude, noha tisztában volt
vele, hogy tényleg a sráccal kell beszélnie. Közelebbről megnézve
látta, hogy gyöngyözik a homloka. Felismerte az ájulás tüneteit.
Gyorsan egy székhez kísérte a fiút, ő pedig úgy rogyott le rá,
mintha kirúgták volna alóla a lábait.
– Hajtsd le a fejed! – Elvette a kezéből a vödröt, majd finoman
előrehajtotta a fejét. – Hajtsd a térded közé!
Miközben a fiú összeszedte magát, Jude egy üveg vizet hozott a
büfé üvegajtós hűtőjéből. Azok után, ami történt, a tulajdonost ez
úgysem zavarná. Amikor visszaért Mitchellhez, letekerte a kupakot
a palackról, és odanyújtotta neki, miközben segített a fiúnak
felegyenesedni.
– Apró kortyokban igyál!
Mitchell a szájához emelte a palackot, Jude pedig odahúzott
mellé egy széket, és némán helyet foglalt, aztán amikor a fiú arca
visszanyerte az egészséges színét, nekilátott, hogy kihallgassa.
A srác elmesélte a pillanatot, amikor rádöbbent, a férfi valóban
meghalt.
– Eddig még soha nem láttam holttestet. – A srác Jude-ra
pillantott, de nem tartotta a szemkontaktust. – Maga már biztosan
hozzászokott.
– Az ember soha nem szokja meg – árulta el Jude.
 Sikerült kiszednie a srácból azt is, amit valóban meg akart tudni,
amit fel kellett idéznie a fiúnak az este azon részéből, ami még a
borzalmak előtt történt.
– Láttál valaki gyanúsat? Valaki olyat, aki valami miatt nem
tetszett? Ez gyakran megesik. Az emberek hatodik érzéknek tartják,
de szerintem csak a túlélési ösztönünk maradéka. Mindenkiben
megvan, csak figyelni kell a másikra.
Ő aztán tudta, hogy mire képes a túlélési ösztön. A túlélésnek
köszönheti, hogy kialakult az érzéke, amivel az embereket tudja
olvasni.
Az utóbbi időben, a rémálmainak köszönhetően, próbálta
tompítani az érzékeit.
– A nézők fele ilyen – mondta Mitchell –, különösen a késő esti
vetítéseken. Tudja, az a feladatom, hogy figyeljek, az emberek ne
csókolózzanak vagy… tudja. – Kirázta a hideg.
– Hogy ne maszturbáljanak?
Mitchell enyhén zavarba jött.
– Nem is értem, miért. Még ha pornót vetítenénk, de hát így is
csinálják.
– Szerintem azért, mert nyilvános helyen csinálhatják – felelte
Jude. – Nincsenek egyedül. Az is izgalmat jelent a számukra, hogy
valaki rajtakaphatja őket. Ettől izgulnak fel.
– Inkább mennének át tilosban a zebrán!
Jude halványan elmosolyodott, értékelte a srác humorérzékét, de
folytatnia kellet a kikérdezést.
– Láttál valakit, aki a szokásosnál is gyanúsabb volt?
– Nem hiszem – felelte némi töprengés után.
– Lehet, hogy később még eszedbe jut valami. – Jude azt vette
fontolóra, hogy vajon Mitchell maga lehet-e a gyilkos. A fiú alig
lépett be a serdülőkorba, ártatlannak tűnt, azonban a szociopatákat
gyakran lehetetlen olvasni, mert nincsenek jelek, amik egy
lelkiismerettel rendelkező embert például elárulnának.
 – Nem tudom, de igyekszem.
– Ne erőltesd! – Ez hamis emlékeket eredményezhet. – Be kell
jönnöd a kapitányságra, hogy hivatalosan is felvehessük a
vallomásodat. Majd az egyik járőr bekísér.
– Gyanúsított vagyok? – Nem tűnt riadtnak. A sokk miatt. Az
érintettek ilyenkor általában nem úgy reagálnak, ahogy az
átlagember elképzeli, és gyakran a furcsa vagy közömbös
viselkedést vélik bűntudatnak.
– Ez a szabályos eljárás ahhoz, hogy megfelelően rögzítsünk
egy vallomást – magyarázta Jude.
– Ki lesz bent? Maga?
– Lehetek én is, de ha inkább egy férfi nyomozót szeretnél, csak
szólj, az is megoldható.
– Szeretném, ha maga lenne! – Mitchell lehajtotta a fejét, és
bizonytalanul, kissé zavartan folytatta. – Tudom, hogy ki maga.
Nagyon durva volt, ami ott, az autópályán történt. Mint valami
filmben. Láttam a híradóban. – A történet azon részére fókuszált,
amivel azonosulni tudott. – Ahogy megmentette azt a lányt, meg
minden…
Jude nem igazán tudott észrevétlen maradni Minneapolisban.
Rövidre nyírt, ősz haja is szokatlan látvány volt, de nem volt
hajlandó befestetni. Keményen küzdött azért, hogy visszatérjen az
emberek közé, és most, hogy visszatért, nem fogja megjátszani
magát.
– Maga szerint veszélyben vagyok? – kérdezte Mitchell.
Jude részletesen elmagyarázhatta volna, hogy van ugyan egy
minimális esély erre, de a srác nem ezt a választ szeretné hallani.
Van, aki az igazságra kíváncsi, és van, aki hazugságot akar hallani.
Jude nem akart hazudni a fiúnak, de azért finomított a válaszán.
– Nem hiszem, de azért tartsd nyitva a szemed. – A
bőrdzsekijéből két ujjal előhúzta a névjegykártyáját, és a fiúnak
nyújtotta. – Ha valami gyanúsat látsz, hívj csak fel, akár éjszaka is.
 Ez legalább valamennyire megnyugtatja a fiút.
Egy perccel később Jude bemutatta a srácnak a tisztet, aki majd
beviszi a kapitányságra, aztán visszament a vetítőterembe. Már
kevesebben dolgoztak a testek körül, végre ő is megnézhette az
áldozatokat. A minnesotai állami nyomozóiroda helyszínelői utat
engedtek
Jude-nak, Uriah-nak és Caroline McIntoshnak, hogy szemügyre
vegyék az első holttestet. Ingrid Stevenson, az igazságügyi
orvosszakértő karba tett kézzel várt rájuk.
Az áldozat férfi, a harmincas éveinek végén járhatott.
Jude közelebb hajolt. Valaki a kezébe nyomott egy zseblámpát,
hogy jobban lásson a terem nem éppen remek világításában.
Bekapcsolta a lámpát, majd a fényét a férfi arcára irányította.
Cserzett, ráncos bőr, a keze is sötét árnyalatú, viharvert. Feltehetően
építőmunkás, ezt a feltételezést a kopott farmer és a több helyen
lerúgott csizma is megerősíti. Jude csak akkor irányította a fényt a
tátongó sebre, alaposan sikerült végigmérnie a fickót.
– Ehhez komoly erőre volt szükség – állapította meg Uriah.
– Vagy komoly adrenalinlöketre. – Jude nemrég egy sorozatos
betörővel találkozott, aki kötélen mászott le az épületből, ahová
betört, pedig alapjában véve nem tudott kötelet mászni.
Az adrenalin mérhetetlen erővel ruházza fel az embert.
– Gyilkos fegyver? – kérdezte Jude Ingridtől.
A rideg, ötven körüli nő tipikus minnesotai skandinávszőke volt,
ezenkívül pedig az állam egyik legjobb orvosszakértője.
– A boncolás után majd többet tudok mondani. – Ingrid nem volt
a találgatások embere, különösen a helyszíni szemlén tartózkodott
ettől.
Jude kikapcsolta a zseblámpát, majd odaadta Uriah-nak, és
hátrébb lépett.
– Találtam valamit – szólt közbe McIntosh. Elővett egy nagy
papírlapot, kihajtogatta, és továbbadta. Jude azt hitte, a bűnügyhöz
lesz valami köze, de tévedett.
Az eddig is lejtős padló mintha meredekebbé vált volna, meg
kelleti támaszkodnia, amikor az árverésről szóló hirdetés a kezébe
jutott. A kép egy házat ábrázolt, egy egyszerű téglaházat
gipszvakolattal és törött ablakokkal. A ház azonban egy pincét rejt
magában, a pincét, ahol három éven keresztül fogva tartották.
– Ez mi az ördög, McIntosh? – csattant fel Uriah.
Jude merev, ideges mozdulattal felkapta a fejét, hogy láthassa a
haragot a társa tekintetében.
McIntosh elvörösödött, de attól még kacéran megvonta a vállát.
– Úgy gondoltam, hogy Jude tudni szeretne róla. – Szinte biztos
hogy a szórólap már napok óta nála volt, és csak a megfelelő
pillanatra várt, hogy előránthassa. Ez azonban nem csak megfelelő
pillánál volt: mintha ez a pillanat arra irányult volna, hogy
visszavágjon Jude nak, és megalázhassa őt a kollégái előtt.
Uriah-t azonban nem hatotta meg a nő megjátszott ártatlansága.
– Nem tudom, hogy mire készülsz, de állítsd le magad!
– Ez egyáltalán nem titok. – McIntosh védekezőén felszegte az
állát. – Mindenki azt találgatja, vajon ki veszi majd meg.
– El tudom képzelni, ahogy valaki hasznot húz belőle – szólt
közbe az egyik járőr. – Mondjuk, valamilyen horrorházat csinál
belőle.
– Nekünk kellene megvenni, és aztán porig égetni – tette hozzá
egy másik rendőr.
Valaki halkan megjegyezte, hogy ez a beszélgetés itt és most
nem helyénvaló. A többiek bólogattak. Jude révedt tekintetét szinte
vonzotta a kezében tartott szórólap.
– Mi lenne, ha egy fokkal professzionálisabban viselkednénk? –
Ingrid felegyenesedett, és lehúzta a kezéről a kesztyűt.
– Csak beszélgetünk – hárított Mclntosh. – Néha segít.
– Lehetőleg csak a bűntényről beszélgessünk – zárta le a témát
Uriah. – Erről a bűntényről.
 Jude ismét felemelte a fejét. McIntosh szemébe könny szökött.
Az igazságügyi orvosszakértő és Uriah is megfeddte, ráadásul a
bűncselekmény helyszínén.
– Semmi baj. – Jude szerette volna kissé elvenni McIntosh
nyilvános megalázásának élét, mert zavarta, ha valaki szenvedett. –
Örülök, hogy erről is hallottam.
Azzal összehajtotta a szórólapot, és a bőrdzsekijébe csúsztatta.
A kép közel volt a bőréhez, érezte a vibrálását és a benne rejlő
ígéretet, Igazából már hallott az árverésről, és már terve is volt.
 4. FEJEZET

–K ÉRLEK, A FELVÉTEL KEDVÉÉRT, mondd ki hangosan a neved

és a lakcímed!
Jude Mitchell Davidsonnal szemben ült a minneapolisi
rendőrkapitányság egyik kihallgatószobájának kis asztalánál. A
mennyezeti kamera zöld fénye jelezte, hogy a kamera rögzíti a
beszélgetést, de ugyanezen célból Jude az asztalra tett egy digitális
diktafont is.
Nyolc óra telt el azóta, hogy befutott a 911-hez a hívás, és azóta
sem Jude, sem Uriah le nem hunyta a szemét. A gyilkosság áldozatai
a boncolásra vártak. A biztonsági kamera felvételeit feltöltötték a
kapitányság belső rendszerébe. Mitchell még mindig ideges volt, de
az emberek, akik az ő helyén ülnek, általában azok. Mint amikor az
embert megállítja a rendőr, holott semmi rosszat nem csinált.
– A szüleimmel élek – mondta Mitchell, miután megadta a nevét
és a lakcímét, aztán amikor Jude arról kérdezte, hogy milyen egy
átlagos napja, csak annyit felelt: – Gimnáziumba járok. – Ezzel el is
mondott mindent.
– El tudnád mesélni, hogy mi történt szeptember tizenötödike
hajnalán?
Mitchell meg-megakadó nyelvvel ismét előadta a moziban
történteket, ahogy végigsétált a székek közötti folyosón, hogy
megkérje a férfit, távozzon, aztán amikor megrázta a vállát, a nyaka
hátrabicsaklott, felkapcsolták a villanyt, és kihívták a 911-et.
Jude a részletek iránt érdeklődött.
– Mi történt, mielőtt elkezdődött volna a film?
 A srác nem tudott mit hozzátenni, pedig igyekezett, Jude
ugyanakkor azt sem szerette volna, ha csak azért kitalálna valamit,
hogy válaszoljon.
– Te ellenőrizted a jegyeket. – Talán könnyebb, ha az apró
mozzanatokra fókuszálnak. – Láttál vagy éreztél bármi kellemetlent?
Egy arcot, egy arckifejezést, egy kezet, ami túl kérges vagy túl lágy
volt? Emlékszel valamilyen illatra?
– Általában nem nézek az emberek szemébe, egyszerűen csak
kiveszem a kezükből a jegyet – magyarázta fészkelődve Mitchell. –
Az emberek szerint félénk vagyok, de nem biztos, hogy erről van
szó. Sokkal inkább csak arról, hogy nem igazán vagyok társasági
ember. A következő kézre és az abban szorongatott jegyre figyelek,
nem az arcokra vagy a személyekre.
– Néha a félénk emberek a legjobb megfigyelők.
– Mint maga?
– Szerintem én sem vagyok félénk – mosolyodott el Jude. –
Inkább… visszahúzódó. – Felállt a székről. – Hozok egy pohár vizet.
Kérsz valamit? Üdítőt? Kávét?
– Kólát.
Jude szándékosan hagyott időt arra, hogy a fiú a távollétében is
gondolkozhasson. Néhány perccel később egy dobozos kólával a
kézében tért vissza, majd átcsúsztatta az asztalon, aztán lecsavarta a
vizespalack tetejét.
Mitchell felpattintotta a fémfület, ivott egy nagy kortyot, Jude
szemébe nézett, de elkapta a fejét.
– Amíg távol volt, gondolkoztam, és eszembe jutott valami.
Jude bólintott, nem volt semmi izgalom a mozdulatában, inkább
olyan gesztus volt, amivel akkor reagál az ember, amikor a barátja
az időjárás miatt panaszkodik.
– Eszembe jutott egy lány… Nagyon csinos volt. Hosszú, szőke
haj, nagyjából egykorú lehetett velem. Kellemes illata volt, sütire
emlékeztetett.
 Meglepte a hír, ugyanakkor számított is rá.
– Egy srácnak feltűnik egy csinos lány.
Mitchell sápadt arcára szín szaladt.
– Miért figyeltél fel rá? Furcsán viselkedett? Ideges volt?
Remegett a keze, amikor beletéptél a jegyébe? Furán vette a
levegőt?
– Egyedül volt.
– Egyedül?
– Hallott már olyanról, hogy egy tinilány egyedül menjen
moziba? A lányok még a vécére se mennek ki egyedül.
– Ez egy okos meglátás.
– Nem kellett volna mondanom róla semmit. – Ismét ivott egy
kortyot az üdítőből. – Nem akarom bajba keverni. Egy lány nem
tenne ilyesmit.
Jude nem foglalkozott azzal, hogy elmondja a fiúnak, a nők
milyen szerepet játszottak a Tate-LaBianca-gyilkosságokban 1969-
ben. Egyébként is fiatal ahhoz, hogy tudja, miről is van szó.
– Honnan tudod, hogy egyedül volt?
– Nem beszélgetett senkivel, és egyedül kereste meg a helyét is.
– Szóval azért egy-két embert megnézel magadnak.
– Úgy tűnik. – Mitchell ismét mozgolódni kezdett, a kezét a
combjai közé szorította. – Nem akartam hazudni. – A hangja újból
idegességről árulkodott.
– Tudom – nyugtatta meg Jude. Hátradőlt, közben alaposan
megfontolta a következő mondatát. – Amit most mondani fogok, az
bizalmas információ, szóval maradjon kettőnk között. – Az is
segíthet a srácon, ha Jude azt mutatja, megbízik benne annyira, hogy
bizalmas információt osszon meg vele a nyomozásról. – Lehet, hogy
több elkövető volt. Ha tényleg erről van szó, akkor lehet, hogy nem
együtt mentek be a vetítőterembe, hanem szétváltak.
Jude felnyitotta a laptopot, bejelentkezett a rendőrség virtuális
magánhálózatára, a székét pedig a fiú mellé hozta, hogy mindketten
láthassák a képernyőt, miközben a nyomozó néhány kattintással
megnyitotta a moziba belépő nézőkről készült biztonsági felvételt.
Sajnos a járda nem volt megvilágítva. Volt fontosabb dolga is a
város vezetésének, mint a törött izzók cseréje, és az is meglehet,
hogy már újra tönkrementek azóta, hogy kicserélték őket, lehet,
hogy nem is egy alkalommal, mert a vandálok azt szeretik, ha
sötétség veszi őket körül.
A kapitányság audiovizuális szakértője próbált világosítani a
felvételen, de Jude nem sok reményt fűzött a sikerhez. Nemcsak
sötét volt az éj, hanem hideg és szeles is. Az emberek kötött sapkát
húztak, lehajtották a fejüket, és felvették a minneapolisiakra
jellemző testtartást, ami a hideg klímában leélt évek során alakult ki.
Mitchellnek nem maradt több hozzáfűznivalója, így Jude
elengedte azzal, hogy később még keresni fogja.
– A névjegyemen ott a telefonszámom. Hívj fel, ha valami az
eszedbe jutna!
A következő szemtanú, a másik teremőr volt, ő azonban nem
rendelkezett semmilyen megfigyelői készséggel, és a kihallgatás alig
néhány percig tartott csak. A mozigépész következett, de ő sem
tudott semmi lényegessel szolgálni.
Aztán egy üzenet érkezett Uriah-tól:

Találkozzunk az emeleten. Ortega beszélni akar velünk, mielő

elindulnánk a hullaház felé.
 5. FEJEZET

–F ELISMEREM A HALÁLT, ha szembejön velem – jegyezte meg

Uriah öt perccel később, amikor Jude utolérte őt a gyilkossági
csoportnál. – Életnek semmi nyoma. Sajnálom.
Jude rámeredt az asztalán álló fonnyadt rákvirágra. Nagy
reményeket fűzött hozzá, mert valamilyen abszurd módon nemcsak
egy virág volt az asztalán, hanem annak a jele, hogy képes valamit
gondozni, táplálni, életben tartani.
A gyilkossági csoport egy rakás íróasztalt jelentett egy hatalmas
irodában a minneapolisi rendőrkapitányság harmadik emeletén. Az
iroda egylégterű volt, nem voltak leválasztva a munkaállomások
sem. Ha sütött a nap, a fény beáramlott a város utcáira néző ablakon.
Aki értett hozzá, az gond nélkül nevelt növényeket az irodában.
Néhány tiszt asztalán a bekeretezett képek mellett tényleg ott
virítottak a szobanövények. Jude-nak nem voltak fényképei, de nem
volt ellenére, hogy valami zöldelljen az asztalán.
– Lehet, hogy több fényre van szüksége – töprengett. Azért ezt a
növényt választotta, mert a nő a kertészetben azt mondta, hogy
lehetetlen elpusztítani. Ez keltette fel Jude figyelmét. A növény
elpusztíthatatlansága.
– Épp elég fényt kap – jegyezte meg Uriah. – Az öntözéssel van
a baj, szinte mindennap adsz neki vizet.
– Szerintem még él – mondta Jude a hervadó növényt figyelve.
– Dehogyis, elpusztult. – Uriah úgy ejtette ki az elpusztult szót,
mintha csupa nagybetűvel írta volna.
Jude kinyitotta a vizespalackot, és a harmadát a növényre
öntötte, amíg a talaj és a gyökerek át nem nedvesedtek.
 – Pontosan erről beszélek – jegyezte meg Uriah. – Túltolod a
gondoskodást. Megfojtod a szereteteddel. Vidéken nőttem fel,
tudom, mit jelent az elsárgult levél. Túl sok vizet kapott a növény.
Jude túlreagálta a dolgot, tudta, hogy a saját vívódásait vetítette
ki, viszont feldúltsága biztosan kiült az arcára, mert Uriah
nyugtatgatni kezdte.
– Majd veszel egy másik virágot. Aztán azt is kinyírhatod.
Aztán az egészet elölről kezdheted egy harmadikkal. A kertészetben
meg törzsvásárló lehetsz.
– Nem akarok másik virágot – ellenkezett Jude. – Ezt a virágot
akarom.
– Bocs, csak segíteni szerettem volna. – Uriah egyre jobban
értette Jude reakcióit, de lehet, hogy csak a társa arcáról kezdett
eltűnni az a kiüresedett kifejezés, amit a fogságban eltöltött évek
alatt öltött magára. Akkoriban hamar megtanulta, hogy ha nem
válaszolt vagy nem reagált, akkor gyakran békén hagyta az elrablója.
A kínzásnak semmi értelme, ha az áldozat nem reagál.
– A macskáddal viszont jól bánsz, és az sokkal fontosabb, mint
egy virág.
– Ő nem az én macskám. – Uriah-nak igaza volt, de Jude akkor
sem akarta, hogy bármi is meghaljon körülötte, még egy növény
sem. Elege volt a halálból.
Valaki kopogtatott az üvegen. Ortega rendőrfőnök hívatta be
őket az irodájába. Jude-ot mindig is zavarta, hogy az irodát egy
üvegfal választotta csak el a többi rendőrtől. Olyan volt, mint egy
színpad. Nem szívesen dolgozott volna ott.
A rendőrfőnök akváriumában Jude és Uriah röviden beszámolt
az eddigi fejleményekről.
– Most végeztünk a fő szemtanú hivatalos kihallgatásával –
vette magához a szót Jude. – A srác neve Mitchell Davidson, de
eddig nem sok hasznos infót tudtunk meg tőle.
 – A biztonsági kamerákkal mi a helyzet? – Ortega rendőrfőnök
nem az asztala mögött foglalt helyet, hanem nekitámaszkodott az
asztala sarkának, és keresztbe vetette hosszú lábait. Gyönyörű nő
volt, a haja hosszú, fekete, és mindennap más színű rúzs csillogott az
ajkán. Ma rózsaszínt viselt, tegnap pirosat. Talán azt is lehetne
mondani, hogy túl csinos volt ehhez a munkához. Voltak, akik azt
mondták, hogy esetleg a szakmájának megfelelően kellene
öltözködnie, de ő nem hallgatott az efféle kritikákra, noha biztos a
fülébe jutottak. Jude mindig is elismeréssel gondolt rá emiatt, és
próbálta ő is ennek megfelelően kezelni a közvéleményt.
– Már megnéztük néhányszor a felvételeket – mondta Uriah. – A
gyilkos azonban könnyen beolvadhatott a tömegbe, ráadásul
mindenki óriási kabátot és sapkát viselt, ami szintén lehetővé tette,
hogy észrevétlen maradjon.
– Nem kell szakértőnek lennie az embernek ahhoz, hogy
belássa, nem egy félresikerült drogüzletről vagy bosszúról van szó –
állapította meg Ortega. – Előre megfontolt szándék, véletlenszerűen
kiválasztott áldozat. Remélem, nincs köze a korábbi késelésekhez,
mert ha így van, akkor abból nem semmi ügy kerekedne ki. –
Keresztbe fonta a kezét, az arcára kiülő aggodalmat az üvegfal
túloldaláról is látni lehetett. Ez nem a szokásos optimizmus, ami
helyzettől függetlenül általában jellemezte őt. Nyugtalansága az ügy
súlyosságához mérten is szokatlan volt.
– Ellenőriztük az összes adatbázist, a szövetségieket is
beleértve, az elmúlt évekből hasonló módon elkövetett
gyilkosságokat kerestünk, de nem találtunk semmit – közölte Jude.
– A tegnap esti gyilkosság egyik áldozata egy távoli ismerősöm
volt – vallotta be Ortega, mintegy magyarázatként szokatlan
viselkedésére, majd közölte az áldozat nevét. – Kedves fickó volt,
nemrég vált el, de alaposan megszenvedett vele.
Egy ismerős halála mindent megváltoztat. A munka és a
magánélet közötti határ valamelyest elmosódik, amikor pedig az
ember feleség és anya, a család adta hamis biztonságérzet is sérül,
ami kifejezetten zavaró lehet.
Jude megértette, hogy a szeretet és a féltés kéz a kézben jár; látta
ezeket az érzelmeket összecsapni olyan szülők arcán, akik a
gyerekeiket vesztették el. Ugyanezt a félelmet pillantotta meg most
Ortega rendőrfőnökön is. Alig észrevehetően suhant át az arcán,
szinte át sem rendezte a vonásait, de ott volt, ott dolgozott a nő
tudatalattijában.
– Tájékoztatjuk majd a további fejleményekről – mondta Uriah.
– Szeretném, ha nem csak alkalomadtán tájékoztatnának – kérte
a rendőrfőnök. – Szeretném azonnal megtudni, ha jutottak valamire.
Küldjenek egy üzenetet, csörgessenek meg, mindegy, csak legyünk
kapcsolatban. – Eltolta magát az asztaltól, ami jelezte, hogy a
beszélgetés a végéhez közeledik. – Szeretném, ha mindketten teljes
erejükkel ezen és az előző ügyeken dolgoznának, amíg meg nem
találják a tettest. Tudom, hogy ezzel szembemegyek a saját
elveimmel, hogy próbáljuk megőrizni a józan eszünket a munkánk
során, de ez az ügy mindenkitől a maximumot kívánja meg.
– Ma este dolgunk van – emlékeztette Uriah.
– Mondják le!
– Nem lehet – szólt közbe Jude. – A krízisközpont
adománygyűjtő estéje lesz. – Ez lesz a második este a háromestés
kezdeményezésből, amelynek célja, hogy elég adományt gyűjtsenek
össze a lelkisegély-szolgálat krízisvonalának újraindítására, miután
költségcsökkentés miatt megszüntették azt. Az utolsó, harmadik
estén Uriah-val is készítenek majd interjút, aki a központ szerint az
este főszereplője lehet, hiszen az ő felesége is öngyilkos lett. A
program az öngyilkosság prevenciójára fókuszál, és abban bíztak,
hogy Uriah arcával majd sikerül rávenni az együttérző nézőket, hogy
kinyissák a pénztárcájukat. Ráadásul Uriah-nak a saját veszteségéről
kell beszélnie, ami tovább fokozza a rá nehezedő nyomást. Kemény
lesz.
 – Értem. – Ortega rendőrfőnök is tisztában volt azzal, hogy az
öngyilkosság megelőzését nem vehetik félvállról.
Szegény Uriah, az első este azt is nehezen viselte, hogy neki
kellett fogadnia a felajánló hívásokat. Igazából lehet, hogy neki lett
volna a legnagyobb szüksége a krízisvonalra. Valakinek segítséget
kell nyújtania az életben maradtaknak is.
Miközben a két nyomozó az ajtó felé indult, Uriah ránézett az
órájára, valószínűleg azt számolgatta, hogy mennyi ideje maradt az
esti programig.
– Én otthonról fogom nézni – mondta Ortega együttérzően. –
Adakozni is fogok. Ez egy hasznos ügy. – Aztán még hozzátette,
mintha utólag jutott volna eszébe: – Ne felejtsék el a jógaórát!
Uriah és Jude egyszerre torpant meg.
– Nem fűlik a fogam a jógához – jegyezte meg Jude.
– Épp az imént mondta, hogy teljes erőnkkel koncentráljunk az
ügyre – emlékeztette Uriah a felettesét.
– Nem kapták meg az e-mailemet? – kérdezte Ortega. – Nem
kell valami nagy dologra gondolniuk, és még talán a nyomozásban
is segíthet. Kapcsolják ki az elméjüket, és mélyedjenek el a
tudatalattijukban.
Ortega nemrég egy mentális egészségről szóló konferencián vett
részt, aminek hatására olyan dolgokat kezdett szorgalmazni, amiket
Jude legszívesebben nagy ívben elkerült volna.
– Az áramszünet és a lázongások óta sokan szenvednek
poszttraumás stressztől és kiégéstől a kapitányságon – magyarázta
Ortega. – Sok remek rendőr és rendőrnő kérte az áthelyezését
kisebb, biztonságosabb városokba. A tisztek helytelen döntéseket
hoznak stresszes helyzetekben. Erre próbálok megoldást találni.
Jude nem örült annak, ahogy a felettese ráemelte a tekintetét.
– Havi néhány alkalomról van csak szó. Abban bízom, hogy a
tisztek akár munka közben is képesek lesznek alkalmazni a nyugtató
technikákat.
 A nyomozók többsége mindent megadott volna egy olyan
főnökért, aki a magánéletet a rendőrségi munkánál fontosabbnak
tarja, de Jude nem így érzett. Neki nem volt kihez hazamennie,
amivel alapjában véve nem volt semmi baj, megkönnyítette az életét,
a munkáját. Ugyanezt lehetett elmondani Uriah-ról is. Mindketten
magányos farkasok voltak. Néha azonban Jude beleképzelte magát
Ortega helyzetébe – van férje, két egész aranyos gyereke és két
imádni való labradorja –, és azon töprengett, vajon ez számára is
valóra válhat-e majd egy nap.
– Komolyan erre kötelez minket? – kérdezte Jude. Nála ez már a
hatalommal való visszaélést súrolta.
– Nem – felelte Ortega idegesen, a szemét forgatva. – Nincs
befolyásom arra, hogy mit csinálnak szolgálaton kívül, de remélem,
maguk is vevők lesznek a dologra. – Aztán ellágyultak a vonásai. –
Ha mindketten elmennek jógázni, a többi osztály tisztjei is
valószínűleg nagyobb hajlandóságot mutatnak majd. Muszáj, hogy
az itt dolgozok mentálhigiénéjét is prioritásként kezeljük.
– Elnézhetek – bólogatott Uriah –, de nem lesz épületes látvány.
Jude – már amennyire tisztában volt Uriah szokásaival – úgy
tudta, hogy a társa leginkább antikváriumokban töltötte a
szabadidejét, illetve ismeretlen bandák zenéit hallgatta. Még csak azt
sem tudta, hogy Uriah szokott-e egyáltalán gyúrni, a férfinak
azonban a város egyik legmagasabb házában volt lakása, a nő pedig
tudta, hogy Uriah ritkán használta a liftet, mindig azzal tüzelte fel
magát, hogy legyőzze a korábbi rekordját. Aztán reggelente, amikor
beér, bejelenti az új idejét, mintha a tizenhat emeletnyi lépcsőzés
szintideje köztudomású lenne mindenki számára. Jelenleg két perc
tizenkilenc másodperc a legjobbja, de ezt szeretné két percre
lefaragni.
Jude és Uriah telefonja egyszerre rezzent meg. Elővették a
készülékeiket, és rápillantottak a kijelzőre. A Hennepin megyei
igazságügyi orvosszakértő hívatta őket.
 6. FEJEZET

A Z ORVOSSZAKÉRTŐ CHICAGO AVENUE-I hivatalában követték

Ingrid Stevensont az egyik boncterembe. A doktornő
hatékonyságáról volt ismert, így nem lepődtek meg azon, hogy a
moziban talált három holttestet már fel is boncolta, bár a tetemek
még három külön asztalon feküdtek a nagy, kerek lámpatestek alatt.
Jude és Uriah nem vett részt mindegyik boncoláson, de Ingrid
gyakran lehívta őket a birodalmába, hogy megossza velük a
boncolás eredményeit. Az orvosszakértő gyakorlatias személyiség
volt, nem elemezte túl a dolgokat, viszont remek érzékkel talált rá
olyasmikre, amik más emberek figyelmét elkerülték.
– Tudom, hogy sokan úgy sejtik, ezek a gyilkosságok
kapcsolatba hozhatóak a két korábbi bűnesettel – szólalt meg Ingrid
–, de felfedeztem egy eltérést.
Jude közben elindult a rozsdamentesacél kocsik között, majd
biccentéssel üdvözölte Ingrid asszisztensét, aki odébb állt, hogy Jude
odaférjen a hozzá legközelebb fekvő holttesthez. Szerette volna még
azelőtt megtalálni ezeket a nyomokat, mielőtt Ingrid belekezd a
magyarázatába.
Mindhárom áldozat arcára a meglepetés és a rémület ült ki, mint
ahogy azt néha látni lehet az elhunytakon. Lehet, hogy Uriah és
Ingrid nem vette észre, de Jude-nak feltűnt a minimális reakció, a
halál előtti pillanatnyi eszmélés. Bármennyire is furcsa, a
meglepetés és a horror gyakran keveredett a szégyennel. Szóval így
fogok meghalni, ez a megalázó vég jutott a számomra. Az áldozat
tisztában van azzal, hogy hirtelen és akaratán kívül részese lesz a
gyilkosság rítusának, amelyben nyilvánosan megszégyenül, mégsem
tehet ellene semmit, miközben a vére szüntelen áramlik ki a testéből,
és a legfontosabb artériák lassan kiürülnek.
Valószínűleg nem némán haltak meg, de a mozi vetítőtermének
hangrendszere minden más hangot elnyomott. Ha a gyilkosság olyan
jelenetek alatt történt, amikor a nézők tekintete a vásznon zajló
káoszra szegeződött, beleértve az áldozatokat is, akkor az utolsó
lélegzetük hörgését nem hallhatta meg senki.
– Egy akciódús kalandfilm volt műsoron – mondta ki hangosan
Jude. – Robbanások, lövöldözések, különleges effektek… egyik
hangzavarral teli jelenet követte a másikat. – Még a film műfaja is
tökéletes hátteret szolgáltatott a gyilkosság helyszínéhez. – Vajon a
gyilkos – vagy a gyilkosok – először otthon nézte meg a filmet,
hogy kiderüljön, mikor a legalkalmasabb gyilkolnia, a hangzavar
mikor a legintenzívebb?
Jude továbblépett a következő áldozathoz, a test fölé hajolt,
majd tel pillantott, először Uriah-ra, majd Ingridre. Úgy vélte,
sikerült megtalálnia az eltérést, amiről az orvosszakértő is beszélt.
– A sebek nem ugyanolyanok. Ez itt nem olyan mély.
Ingrid elégedetten nézett Jude-ra.
– Feltételezem, a különbség oka az elkövetők testi erejének
különbségeiben rejlik. – Az előtte fekvő test felé biccentett. – A
sebek ugyan különböznek, de mindenképpen hasonló késeket
használtak.
Odalépett a laptopjához, és néhány kattintással az egyik nagy
felbontású képernyőre varázsolta az előző két áldozat boncolási
jelentését és a boncolás során készült képeket.
– Ahogy látják, ezeken az áldozatokon hasonló sebeket
találtunk. – Az egérrel köröket rajzolt a sebesülések köré. –
Ránézésre is hasonlóak, mint ahogy a mélységük és a hosszuk is.
Egy éles pengét használtak, talán egy vadászkést. A támadó hátulról
támadt, és a jobb kezében volt a kés, miközben a bal kezével az
áldozat homlokát feszítette hátra, hogy hozzáférjen a nyakhoz. A
sekélyebb seb esetében azonban nemcsak az derül ki, hogy
gyengébb az elkövető, hanem az is, hogy balkezes. Amikor hátulról
vágják el valakinek a torkát, a seb kezdete mindig mélyebb, aztán
egyre sekélyebb lesz.
– Egy nő? – vetette fel Jude a lányra gondolva, akit Mitchell
Davidson említett.
– Meglehet, de nem szükségszerű. Lehet bizonytalanság is, bár
nem látom nyomát annak, hogy nehezére esett volna a vágás. Akkor
több vágás lenne a nyakon.
Uriah mögéje lépett, és a képernyőre nézett.
– Ez lényegében alátámasztja a feltételezésünket, miszerint
többen követték el a gyilkosságokat. Legalább két elkövetőről van
szó – mondta Ingrid.
– Vagy akár háromról – nézett fel Jude.
– Meg kell tudnunk, hogy nem vett-e valaki több kést, pláne
vadászkést egyszerre a környéken.
– Vásárolhatott akár online is – vetette fel Jude. – Én legalábbis
ezt csinálnám. – De még a ravasz bűnözők is meglepően ostobák
tudnak lenni. Sokan azért buknak le, mert a bűnügy helyszínéhez
közeli üzletben szerezték be a szükséges eszközöket.
– Meglehet – mondta Uriah. – Értesítem a rendőrfőnököt. Ideje
lenne sajtótájékoztatót tartani, hiszen az első negyvennyolc óra a
legfontosabb.
– Maga szerint bölcs dolog lenne ezzel kiállni a nyilvánosság
elé? – kérdezte Ingrid. – Ezzel csak a pánikot tüzelnénk fel.
– Uriah-val értek egyet, jobb lenne minél hamarabb bevonni a
nyilvánosságot – helyeselt Jude. – Persze nem mindent osztanánk
meg, például azt sem, hogy az egyik gyilkos balkezes volt. – A
sajtókonferencia a legközvetlenebb módja a lakosság elérésének. Az
emberek olyan információkkal rendelkezhetnek, amelyek gyakran
kulcsfontosságú szerepet játszanak egy bűnöző letartóztatásában.
 – Arra meg amúgy is nagy az esély, hogy az emberek már most
is pánikolnak. – Uriah elővette a telefonját, valamit keresett rajta,
aztán a többiek felé fordította a képernyőt. A moziban történt
gyilkosság egyik áldozatáról készült fotó volt az. Jude elfintorodott.
A rendőrfőnök távoli ismerőse volt rajta. Valaki, talán maga
Mitchell, posztolta ezt a képet a közösségi média felületein.
 7. FEJEZET

–V ALAKI KIMONDOTTAN MAGÁVAL SZERETNE BESZÉLNI. – A

fiatal férfi Jude felé tartotta a krémszínű telefont, miközben a többi
kezelő fogadta a felajánlásokat. A sajtótájékoztató gond nélkül
lezajlott, az adománygyűjtő vonal száma pedig a képernyőn lesz a
híradók alatt is. Jude és Uriah most már Saint Paul belvárosában, a
Twin Cities Public Television Fourth Street-i székházában vettek
részt a telefonos adománygyűjtésben.
Uriah a füléhez szorította a kagylót, és kérdő tekintettel nézett
Jude-ra. Üdítő változás volt ez az eddigi grimaszához képest, amiből
nyilvánvaló volt, hogy ő sem tudja, vajon meddig bírja még
lendülettel az este megpróbáltatásait. Már a villamoson is tisztán
látszott, hogy Uriah az összeomlás szélén áll. Miközben a University
Avenue üzletei siklottak el mellettük, Jude megpróbálta lebeszélni
róla, hogy ma este is fogadja a hívásokat.
– Már így is épp eleget tettél.
Uriah azonban hajthatatlan volt. Ma este a gálára szóló jegyeket
is árulták, darabját száz dollárért; itt készül majd Uriah-val az élő
interjú is. Az adománygyűjtés fontos volt.
– Túl fogom élni a mai estét – mondta.
Fél órával később azonban már érezte, hogy megfeszülnek az
arcizmai és görcsöl a válla. Ráadásul folyamatosan az órára
pillantgatott, döbbenten felvonta a szemöldökét, mert lassan telt az
idő, és azon töprengett, hogy vajon mikor mentheti ki magát. Ki
kéne mennie a mosdóba, aztán nem visszajönni. Jude biztosan ezt
tenné. Uriah úgy érezte, kihasználták, hogy a bűntudatára alapozva
vették rá olyasmire, ami nem tesz jót a mentális egészségének. Jude
úgy tudta, Uriah már nem iszik, de a mai este lehet, hogy elindítja a
rossz úton.
Jude-nak már elege volt a riporterekből, akik az elrablása óta
folyamatosan a képébe másztak. Amennyire lehet, kerülte őket,
kivéve, ha egy sajtótájékoztatón kellett megjelennie, a mai estét is
azért vállalta el, hogy szemmel tarthassa Uriah-t. Ha nagy a baj,
egyszerűen megkéri a társát, hogy menjenek haza, miközben
illedelmesen kimenők magukat. Nyomozóként bármikor bármi
közbejöhet.
Jude felállt, és az önkéntesek között oldalazva odament a
férfihoz, aki az előbb szólt neki. Ő azt viselte nehezen, hogy egy
ilyen apró helyiségbe egy tucatnyi embert bezsúfoltak. Nemcsak
arról volt szó, hogy a pincebörtönében a fogvatartója minden
rezdüléséből és arcvonásából tudott olvasni; hanem arról, hogy a
szaglása még mindig nem alkalmazkodott a külvilág szagtengeréhez.
A samponok, dezodorok, testápolók és hajápolási termékek illata
keveredett a berendezések szagával és a vibráló neonlámpák
búgásával, és ez alaposan lefárasztotta. A gyilkossági nyomozóknak
néha le kell zuhanyozniuk, és ki kell mosniuk a ruhájukat, hogy
megszabaduljanak a halál szagától. Jude úgy érezte, ha egyszer
végre hazaér, neki is hasonló módon kell megtisztulnia.
Leült az üres székbe, és a füléhez emelte a kagylót, próbált nem
az asztalon felejtett kávé erős illatára koncentrálni.
– Adományvonal a krízisközpontért. Előre is köszönjük
nagylelkű adományát – üdvözölte a hívó felet az előre kiadott
sablonmondattal.
Egy pillanatig úgy tűnt, a hívó letette a készüléket, vagy
véletlenül megszakította a vonalat, de aztán valaki végre megszólalt.
A lány a hangja alapján kamaszkorának utolsó éveiben járhatott,
lihegve, suttogva préselte ki magából a szavakat.
– Jude Fontaine-nel beszélek?
 Ebből a hebegve feltett kérdésből is nyilvánvaló volt Jude
számára, hogy a lány nem adakozni akar. Még szorosabban a füléhez
nyomta a telefont.
– Igen. Kivel beszélek?
– Clementine vagyok. Legalábbis ma így szólítanak az emberek.
Tehát nem ezt a nevet kapta születésekor. Jude teljes mértékben
átérezte annak a vágyát, ha valaki új nevet választ magának, hogy
újrakezdje az életét egy másik személyazonossággal.
– Mit tehetek érted, Clementine? Miért szerettél volna beszélni
velem?
– Abban bíztam, hogy maga talán megérti.
Ez nem egy lelkisegély-vonal volt, és az önkéntesek többsége
nem volt felkészítve egy ilyen hívás fogadására, Jude azonban
gyorsan felmérte a helyzetet, és úgy vélte, a telefonáló segítséget
szeretne.
– Azt hiszem, talán egy szakemberrel kellene beszélned –
mondta a lánynak. – Valakivel, aki tényleg tud segíteni.
– Én magával szeretnék beszélni.
Jude felidézte magában, hogy mit tanítottak a kiképzésen az
ilyen esetekről.
– Szeretnél kárt tenni magadban?
A teremben minden arc Jude felé fordult. Ő egy kényelmesebb
pozíciót vett fel, hátat fordított a kamerának, megtámaszkodott a
könyökén, és a kezével eltakarta az arcát.
– Most nem, de már eszembe jutott – ismerte be a lány. – Néha
eszembe jut. Amikor az előbb kapcsolgattam a tévét, észrevettem
magát, és arra gondoltam, hogy talán maga meg fogja érteni.
– Bántott vagy kihasznált valaki?
– Egy férfi olyan dolgokat kér tőlem, amiket nem szeretnék
megtenni – felelte a lány némi szünet után.
Jude egy toll után nyúlt.
 – Miért nem adod meg a telefonszámodat arra az esetre, ha
megszakadna a vonal?
– Nem!
– Ő is ott van veled a szobában?
– Igen – mondta alig hallhatóan, aztán egy levegővételnyi szünet
után közönyös hangon folytatta: – Egy nagy ananászosés gombás
pizzát kérünk.
Jude ravasz döntésnek tartotta, hogy a lány úgy csinált, mintha
pizzát rendelne.
– Mi lenne, ha én adnám meg neked a számomat, hogy
visszahívhass, amikor nincs veled. Csinálj úgy, mintha a rendelés
azonosítóját írnád fel.
– Oké.
Jude megadta a számát, a vonal túlsó végén tollhegy sercegett
egy papírlapon.
– Mondd meg, hogy hol vagy! – kérte Jude. – Elmehetek érted.
Akár egyedül is. Csak én, és senki más.
– Nem, köszönöm, csak pizzát kérek.
– Hívd fel a szövetségi krízisvonalat, ők is segíthetnek!
A lány hangját alig lehetett hallani, miközben valaki mással
beszélgetett a szobában.
– Csak pizzát rendeltem. – És azzal bontotta a hívást.
Jude előtt ismét kitisztult a kép, elárasztotta a telefonok
csörgése, az előre megírt válaszok monotóniája, az illatok
tömkelegé, aztán megpillantotta Uriah aggódó arcát az asztal másik
végén. Jude felállt, megköszönte a fiatalembernek a segítséget, és
visszaült a helyére.
– Mi volt ez az egész? – kérdezte Uriah.
– Én sem igazán értettem. – Gyorsan összefoglalta a hívás
részleteit.
Uriah tekintete a semmibe révedt. Jude tudta, hogy a társa fiatal
feleségére gondol, aki, ha minden igaz, nem kért segítséget a halála
előtt.
– Lehet, hogy még hallunk felőle – bökte ki végül Uriah.
– Haza kellene menned – javasolta Jude, mert a feszültség kiült
a társa arcára. – Megleszünk itt nélküled is.
– Találkozzunk a sarki bárban, ha végeztél – bólintott Uriah
utána meg együtt menjünk vissza Minneapolisba.
Jude megkönnyebbült, mert a férfi végre nem gyötri tovább
magát, mégis, csak egy zavart biccentésre futotta tőle, mert a
gondolatai még mindig a Clementine nevű lány körül jártak.
 8. FEJEZET

C LEMENTINE KERESZTBE TETT LÁBAKKAL FIGYELTE Jude Fontaine-

t a motelszoba televíziójának képernyőjén. Egy jóképű, öltönyt és
nyakkendőt viselő férfival beszélgetett. A férfi is nyomozó volt,
Uriah Ashbynek hívták, és aggódva figyelte Jude-ot.
– Milyen volt? – kérdezte Clementine a mellette álló férfitól. –
Úgy csináltam, ahogy szeretted volna?
– Remek voltál, szívem. – Leo mögéje térdelt az ágyra, ami
besüppedt a súlya alatt.
– Nem gondoltam volna, hogy beveszi a dolgot, de úgy néz ki,
ez a helyzet. Ebben tuti biztos vagyok.
– Ennek az lehet az oka, mert te is elhitted, amit mondtál, igaz?
Pont, ahogy mondtam. Ez a kulcsa annak, hogy átverd az embereket.
Ha hiszel önmagadban, még a Fontaine-féléket is meg lehet szívatni.
Az emberek kicselezhetik a hazugságvizsgálót, ha elhiszik a saját
hazugságaikat.
A férfi nem árulta el Clementine-nak a korát, pedig jó pár évvel
idősebb volt nála. Hullámos, vállig érő haja szinte teljesen fekete
volt. 1.ehetett harminc- vagy akár ötvenéves is. Keze és hosszú ujjai
erősek voltak, amikor el kellett vágni valakinek a torkát, vagy meg
kellett őt büntetni. A férfi sosem hívta el magához, de a lány maga
elé képzelte, ahogy főz és mos a férfira. Talán még kutyát vagy
macskát is tartanának. Esetleg egy kígyót. A lány ott szokott állni az
utcán, a férfi ablaka előtt, de csak a függöny mögött fel-feltűnő
árnyékát látta.
– Nem láthatnak minket együtt – érvelt a férfi.
 Ebben ugyan volt ráció, de a lány szeretett volna a férfi életének
részévé válni.
Mindaz, amit Leo a meggyőzésről mondott, igaznak bizonyult.
Amikor a nyomozóval beszélt, sebezhetőnek érezte magát. Sőt, az
énje egy része arra gondolt, hogy talán jobban járt volna, ha soha
nem találkozik Leóval, de most már képtelen lenne elképzelni az
életet nélküle. Ő értette, mit jelent életben lenni, és értette őt is. Leo
személyesen őt választotta.
– Az élet egy performansz – mondogatta.
– Ma este elmegyünk valahová? – kérdezte a lány, rettegéssel
vegyes bizalommal.
– Gyakorolnunk kell. – A férfi megsimította a haját, közelebb
hajolt, belélegezte az illatát, pont úgy, ahogy akkor tette, amikor
először találkoztak a hajléktalanszállón, ahol Leo tanított. A férfi
nemcsak őt mentette meg, hanem a barátját és még pár hajléktalan
fazont, elvitte őket egy motelbe, tiszta ruhát adott nekik, megetette
őket. Leo lett az ő megmentőjük. Clementine hamar a kedvencévé
vált, méghozzá annyira, hogy néha kettesben töltöttek egy kis időt
motelszobákban. Ma este az adománygyűjtésre kapcsoltak, és
megpillantották Jude Fontaine-t. A lány arra gondolt, hogy a férfinak
valójában végig az volt a terve, hogy Clementine felhívja majd a
nyomozót, miközben ő figyeli a beszélgetésüket.
A performanszukat.
– Ma este itt maradunk a szállodában – mondta Leo aztán reggel
hazamegyünk.
– A szálló nem az otthonom. Bárcsak mindig veled
maradhatnék!
– Nem lehet, még nem.
– Akkor mikor?
– Majd egyszer. – Aztán a férfi előadta, hogy majd Új-Mexikóba
költöznek, és majd vesz egy birtokot, ahol egész nap meztelenül
flangálhatnak. Clementine azonban egyre inkább kételkedett abban,
hogy a férfi igazat mond-e, és hogy erre egyáltalán van-e
valamekkora esély.
– Mindig ezt mondod.
– Nem hiszel nekem? – A férfi keze hirtelen megragadta a lány
lófarkát, majd akkora erővel rántotta meg, hogy a lány szeme
könnybe lábadt, de nem adott ki egy hangot sem.
– De igen. Sajnálom. – Gyűlölte, amikor Leo haragudott rá.
Leo eleresztette a lány haját, aki sűrű pislogással igyekezett
felszárítani a könnyeit. Közben a fickót már nem lehetett látni a
tévében, de jude Fontaine még mindig ott ült, kezében a
telefonkagylóval.
– Meg fogod ölni a nyomozót? – kérdezte Clementine.
– Tessék?
– Ezt akarod, nem? – Hátrafordult, a férfi szemébe nézett, és
abban bízott, hogy a férfi igent fog mondani.
– Fontaine csak a műsor része.
Clementine nem szerette, amikor Leo a nyomozóról beszélt.
Olyan volt, mintha belezúgott volna, holott neki kellett volna lennie
a nagy szerelemnek. De igazából a fél világ odavolt Fontaine-ért.
Egy ideig állandóan róla volt szó a tévében, és a boltok
újságosállványairól is az ő arca nézett vissza.
Pedig nem volt benne semmi különleges. Még csak csinos sem
volt. Mi van akkor, ha három évig fogva tartotta valaki? Ez bárkivel
megtörténhet. Bárkivel! Na és, ha kiszabadult? Mások is
kiszabadultak, akiknek semmi közük nem volt a rendőri léthez. Ha
Fontaine annyira menő lett volna, akkor előbb is megléphetett volna,
de nem, neki ehhez három év kellett.
Ebben semmi különleges nincs.
Az emberek szerint a nyomozó olyan volt, mint egy szellem,
éteri, nem evilági. Tragikus szépség. Ezt a baromságot. Amikor
levágta a haját, az emberek Jeanne d’Archoz kezdték hasonlítani.
Bárki levághatja a haját. Ha Clementine egy kicsivel is őrültebb
lenne, ő is rövidre nyírná a frizuráját. Fontaine frizurája ugyanis nem
jelent mást, mint hogy nincs ki a négy kereke.
Leo ismét megrántotta a haját, most sokkal durvábban, a feje is
hátrabicsaklott. A férfi bőr karkötője nekidörzsölődött az arcának, a
hideg penge a torkának feszült. Clementine a férfira mosolygott,
elfojtott egy nyöszörgést, és reménykedett abban, hogy nem végez
vele.
 9. FEJEZET

M ÁSNAP KORÁN REGGEL, mielőtt a belváros felé vette volna az

irányt, Jude egy ismerős utcába tévedt. Megállt, leállította a motort,
majd kitámasztotta a járművet, és leszállt róla.
Levette a sisakját, és elindult a ház felé, közben minden egyes
részletet alaposan megjegyzett magának: a járda repedéseit, az
elektromos szolgáltató által visszametszett faágakat, a drótkerítés
rozsdafoltjait, a ház alapjának omladozó sarkai alá szorult utcai
szemetet.
A ház éppen olyan volt, mint bármelyik másik Midtown
Phillips-ben, ebben a Powderhorntól északra és Whittiertől keletre
fekvő városrészben. Vörös szegélyek, krémszínű stukkók, egy
tetőtér-beépítési s felújításra szoruló épület. A fa rohadni kezdett, a
festék lepattogzott, a tetőtér ablaka betört, a kertet a város tartotta
karban, de ezt is csak onnét tudta, mert a sövényben és a sápatag,
vastag fűcsomók között felütötte a fejét a gaz, ami azt jelzi, hogy a
gyep valamikor teljesen elvadult. Az ingatlan azonban még így sincs
rosszabb állapotban, mint a környék többi épülete.
Remélhetőleg sikerült meglepődnie, amikor McIntosh nyomozó
a kezébe nyomta a szórólapot, de ő már korábban értesült az árverés
napjáról a ház bejáratára függesztett hirdetményből. Gyakran járt
errefelé. Aznap óvatosabban közelítette meg a házat, amíg el nem
tudta olvasni a részleteket, és meg nem tudta jegyezni az aukció
szervezőjének honlapját. Aztán amikor hazaért, alaposan utánanézett
a dolognak, és nekilátott a terve megvalósításának.
Arra számított, hogy senki sem szerez majd tudomást az
árverésről, legalábbis a kapitányságon nem. Most már belátta, hogy
ezt botorság volt feltételeznie. Mindenki őt figyelte. Volt, aki
kíváncsiságból, mások, mint McIntosh, azt várták, mikor roppan
össze. Uriah is aggódott érte, hiába támogatta minden döntésében.
Nem kerülte el a figyelmét. Az, hogy tudat alatt folyamatosan
tisztában volt azzal, figyelik, sokat segített abban, hogy a
szabadulása után felépítsen egy új személyiséget. Zárkózott és
titokzatos lett, mind a tetteit, mind a gondolatait tekintve. Néha
megfordult a fejében, hogy vajon mennyiben különbözik azoktól a
gyilkosoktól, akiknek a nyomában jár. Mindenkinek megvan a
magánélete és a mások számára fenntartott személyisége – mint
ahogy mindenkinek vannak titkos rögeszméi is.
Egy hajléktalan nő közeledett Jude felé a járdán lassú léptekkel,
leszegett fejjel hajolt a bevásárlókocsi fölé, amiben minden
tulajdonát tartotta. Néhány lépésnyire a háztól az asszony megállt.
– Egy gyilkos lakott itt – mondta. – Egy fiatal lányt kínzott meg.
Mindennap erre sétáltam, mégsem tudtam róla semmit. Sosem
tudtam, hogy valakinek segítségre lett volna szüksége odabent. Én
segítettem volna. Berontottam volna a házba, és leteremtettem volna
a fickót, hogy eressze el azt a szegény lányt.
Jude elővette a pénztárcáját, és kivett belőle egy húszdollárost.
– Szeretném azt hinni, hogy bármelyikünk segített volna –
mondta, mintha csak ő is együttérzett volna a házban fogva tartott
áldozattal.
Évekig egy kis dobozban élt, a pincében, meztelenül, a sötétben.
Most, hogy kiszabadult, csak azon csodálkozott, hogy volt képes
túlélni az egészet, de az emberek alkalmazkodók, és gyorsan
hozzászoknak a körülményekhez. A túlélés érdekében átalakítják a
személyiségüket. Ez a tanulság, ez az, amit megtanult. Ez volt az
egyetlen dolog, amit tudott.
– Nem vagyok koldus. – A nő vérágas szeme a bankjegyre
meredt.
 – Fogadja csak el! – Jude továbbra is kitartotta kinyújtott karját.
– Meghívom egy ebédre.
A nő megadta magát.
– Ki venné meg ezt a házat? – vetette fel, miközben a ruhájába
tömte a bankót. – Miféle őrült figura venné meg ezt a telket?
– Van hol aludnia? – kérdezte Jude, mintha meg sem hallotta
volna az asszonyt. – Az egyik szálláson? – Az ősz Minnesotában
lélegzetelállítóan szép szokott lenni, de már szeptember végén is
havazhat, novemberben pedig akár fagypont alá is kerülhet a
hőmérséklet.
– Nekem van hol aludnom. Magának is? Az áramszünet óta az
ember sosem tudhatja. A hajléktalanszállók dugig vannak
olyanokkal, akiknek ránézésre nem kellene ott lenniük, de a
lázongások és a gyújtogatások miatt elvesztették az otthonaikat. Ott
húzzuk meg magunkat, ahol csak tudjuk.
Az asszonynak igaza volt, a hajléktalanszállók megteltek. De
nem csak a szállók. Minneapolist és Saint Pault tavak és egy folyó
választja el egymástól, körülöttük pedig sűrű az erdő. Mindig is
laktak emberek a folyó mentén, de a szegényebb városrészekben
megnőtt a sátrazó lakosok száma.
– Magának van hol aludnia? – kérdezte az asszony.
– Igen – mosolygott Jude. – Köszönöm, hogy aggódik.
– Ha rosszra fordulna a sora, én a Washington Avenue-i
szállóban lakom. Keressen fel nyugodtan, Ruthie Logannek hívnak.
Talán még segíteni is tudok.
Jude számára ismerős volt a név.
– Hol lakott az áramkimaradás előtt? – kérdezte Jude.
– Már tíz éve az utcán élek, jóval az áramszünet előtt kezdődött,
de nem bánom.
Jude tudta, hogy túl kíváncsi, de nem tudta elcsendesíteni a
benne élő nyomozót.
– Azelőtt mivel foglalkozott?
 – Ingatlanügynök voltam. – A nő felnevetett, talán mert
nevetségesnek tartotta a gondolatot, hogy annak idején ő segítette az
embereket a lakhelyük eladásában és vételében, most meg nincs
fedél a feje felett. Jude rájött, hogy ezért volt számára ismerős a név.
Látta a nő hirdetését a buszmegállók padjain. Elővett egy
névjegykártyát, és Ruthie kezébe adta.
– Jude Fontaine nyomozó vágyók, a nő, akit ebben a házban
tartottak fogva.
Sikerült meglepnie az asszonyt, pedig nem olyannak tűnt, aki
könnyen elcsodálkozik.
– Ó, szegény pára!
– Nem kell sajnálnia. Csak azt akarom, hogy legyen magánál a
telefonszámom, ha esetleg szüksége lenne valamire. Ha esetleg
ismét ingatlanokkal szeretne foglalkozni, talán abban is tudok
segíteni.
– A francokat, édesem, örülök a szabadságomnak.
Jude nem akart rámutatni arra, hogy a nő a kor előrehaladtával
egyre kevésbé fogja élvezni az utcán töltött napokat, de ő segíthetne
abban, hogy összekapcsolja Ruthie-t a megfelelő emberekkel.
– Vigyázzunk egymásra! – mondta a nyomozó, majd
elbúcsúzott, és elindult a rendőrkapitányság felé.
 10. FEJEZET

– C SINÁLHATNÁNAK OLYAN DIÁKCSEMEGÉT, amiben csak jó

dolgok vannak – szólalt meg Jude.
Uriah-val az egyik kisebb pihenőszobában voltak. A férfi
hanyatt elfeküdt néhány összetolt széken, a térde behajlítva, egyik
karját a szeme elé emelte. Jude a kerek asztalnál ült, előtte egy
zacskó diákcsemege, egy Hennepin Megyei Halottkém feliratú
bögrében pedig teafilter ázott.
– Azt M&M snek hívják – morogta Uriah anélkül, hogy
felnézett volna.
Ugyan még csak a délután elején jártak, de már így is fárasztó
nap állt mögöttük. Újabb sajtókonferenciát tartottak, embereket
hallgattak ki, többek között a mozi tulaját és a támadás három
áldozatának hozzátartozóit. Két bejelentés alapján gyorsan le is
tartóztattak két embert, de mindkét áldozat alibije igazolást nyert,
így el is engedték őket. Nem is csoda, hogy Uriah-nak megfájdult a
feje. Aztán találkozniuk kellett az Ortega által felállított
akciócsoporttal, amit a Chicagóból frissen átcsábított Dominique
Valentine vezet. Most egy rövid pihenőt követően majd
visszamennek a gyilkosság helyszínére, hátha elkerülte a
figyelmüket valami az első alkalommal.
Jude felállt, és tompított a mennyezeti világításon, így a helyiség
félhomályba burkolózott. A mosogatónál hideg vízzel benedvesített
egy papírtörlőt, kinyomkodta, majd Uriah kezébe nyomta.
– Tedd a fejedre.
Uriah vakon a papírtörlőt után kapott a levegőben. Jude
aggódott, mert Uriah az utóbbi időben sokszor szenvedett migrén
miatt.
– Az elmúlt napokban nem aludtál egy percet sem? –
érdeklődött.
– Csak egy keveset – felelte, miközben a szemére helyezte a
papírtörlőt.
Ami Jude értelmezésében azt is jelenthette, hogy semmit.
– Haza kellene menned legalább néhány órára.
– Nem lesz semmi bajom – motyogta. – Még egyszer körül kell
néznünk a moziban, mielőtt megszüntetik a bűnügyi helyszíni
státuszát. Összeszedem magam, és indulhatunk is.
Öt perccel később Jude a mosogatóba tette a bögréjét, Uriah
pedig a kukába dobta a nedves papírtörlőt, majd lifttel lementek a
mélygarázsba, és elindultak a Minnehaha Creek Theaterbe. Jude
vezette a jelzés nélküli rendőrségi kocsit, Uriah pedig megtévesztően
lazának tűnt a hátradöntött anyósülésben, a szemét sötét
napszemüveg takarta.
Longfellow városrészben Jude ráérősen körbeautózta az utcákat,
furcsa vagy szokatlan dolgot keresett, közben néhol leparkolt,
mindketten kiszálltak a kocsiból, hogy beszélgessenek az
emberekkel az utcán, és mindenkinek odaadták a névjegykártyájukat
is. Ha valakinek volt valami információmorzsája, annak a nevét és
telefonszámát Jude feljegyezte, ami később az ügy aktájába is
belekerült a kapitányságon. Néhányan gyanakvóak és
távolságtartóak voltak velük, a többség azonban alig várta, hogy
megoszthassa mindazt, amit tudott, vagy inkább tudni vélt. Sok idő
és energia elmegy arra, hogy az ember rájöjjön, ki az, aki csak részt
szeretne venni a nyomozásban, de ez is hozzátartozik a munkához.
– Ez a környék nagyon gyorsan elindult lefelé a lejtőn – mondta
egy babakocsis nő egy Dark Sóul nevű kávézó előtt. – Az emberek
hajlamosak az áramszüneteket okolni érte, de itt nem ez a gond, ez
már jóval előtte elkezdődött. Sokkal több lelkes zsarura van szükség.
Több gyalogos járőrre, akik nem a kocsijukban ülnek.
Lovasrendőrök, esetleg? Tudom, hogy a belvárosban vannak
lovasrendőrök. Itt is lehetnének.
– Mindenképpen továbbítom az észrevételeit – helyeselt Jude.
Meg sem próbálta elmagyarázni, hogy ezek a dolgok pénzbe
kerülnek. amiből nincs sok a városnak. Uriah felé fordult, mert
tovább kellett volna indulniuk, de meglepetten látta, hogy a társa a
babakocsi előtt guggol, a szemüveget feltolta a feje búbjára, és a
gyerekkel játszik.
A látvány megrendítette Jude-ot. Talán azért, mert két világ
találkozott benne: az átlagemberé és az, amelyikben ők éltek – ahol
gátlástalan emberek a gyilkosság öröméért ölnek. De talán az is
benne lehetett, hogy ha Uriah felesége még élne, akkor neki is
lehetne gyermeke. A halál megváltoztatja mások életét is, mindegy,
milyen formában köszön be.
Egy gyerek… Eszébe jutott, hogy egykor még ő is szeretett
volna gyereket, legalábbis arra gondolt, hogy talán egyszer lesz neki
is. Uriah előtt még nyitva áll az út, ő azonban a gondolatát sem tudja
elviselni többé.
Uriah felállt, visszatolta a szemüvegét a szemére, és integetve
elbúcsúzott a gyerektől.
A mozi előtt átfurakodtak a nézelődők és újságírók sorain. A
rendőrségi kordon kisebb területet zárt le, mint legutóbb, az utcát és
a járdát már használhatták a városlakók. Az elhunytak fotói a falnak
támasztva álltak, csokrokkal, leégett és meg nem gyújtott
gyertyákkal és üzenetekkel körbevéve. Az üzenetek némelyikét a
gyilkosnak címezték. Készülj az életfogytiglanra! Ezt nem úszhatod
meg.
Jude-ot kényelmetlenül érintette, hogy az emberek ennyire
bíztak abban, hogy gyorsan letartóztatnak valakit. Ő nem volt
ennyire biztos a dolgában.
Egy járőr kinyitotta a mozi bejáratát, Jude és Uriah pedig
bebújtak a sárga rendőrségi szalag alatt. Az ajtó retesze azonnal a
helyére csúszott. Most ketten vannak csak itt. Díszes falikarok
világították meg a mintás mennyezetet, a levegőben még érezni
lehetett a popcorn illatát.
– Csak szerintem nagyon furcsa ez a hely? – kérdezte Uriah a
földön heverő műanyag bizonyítékjelző kártyákat figyelve.
Jude értette, mire céloz a társa.
– A popcorn illata egyet jelent a szórakozással, még ha most
nem is igazán passzol.
– Ki kell zárnunk, hogy a mozi egyik dolgozója tette – mondta
Uriah.
– Megkérem McIntosh nyomozót, hogy készítsen listát azokról,
akik az elmúlt pár évben itt dolgoztak – javasolta Jude. – De nem
hiszem, hogy ez nyomra vezetne.
– Legalább valamit kizárunk.
– Egyetértek. Tegyük fel, hogy nincs kapcsolat a másik két
gyilkossággal – töprengett Jude. – Lehet, hogy az elkövetők
vérengzést akartak, csak valami félrement?
– Sajnos egyre többen halnak meg nyilvános helyen, de jelen
esetben elvetném ezt a lehetőséget pusztán az elkövetés módja miatt.
Mindketten elővették a telefonjukat, és fényképezni kezdtek.
A moziban egyszerre két filmet tudtak vetíteni. Átkutatták a
szomszédos termet, majd a géptermet is. Holnap a bűnügyi helyszíni
takarítók eltüntetik a vér és a halál legkisebb nyomát is. Azokat az
üléseket, amelyekben az áldozatok ültek, vagy kicserélik, vagy nem.
Néhány nap múlva a mozi ismét kinyit, azok, akiket betegesen
érdekel a halál, vesznek is majd jegyet, némelyikük azért, hogy
lássák a termet, ahol a gyilkosság történt, mások abban a reményben,
hogy abban a székben ülhetnek, ahol az áldozatok egyikét
meggyilkolták. Nagy bevételre számíthatnak.
– Hogy van a fejed? – kérdezte Jude, amikor visszaültek a
kocsiba. Besötétedett, amíg az épületet vizsgálták át.
– Nem jól.
 – Le kell lassítanod. – Jude visszasorolt a forgalomba. – Most
mindketten hazamegyünk, alszunk néhány órát, aztán holnap innen
folytatjuk.
Uriah nem reagált, ami azt jelentette, hogy rosszabbul van, mint
ahogy azt elismerné.
Megcsörrent a telefonja. Uriah elővette a készüléket, ránézett a
képernyőre, és meglepően határozott hangon beleszólt a telefonba,
azt hazudta a hívó félnek, hogy minden rendben. Jude oldalra
pillantott. Uriah hátradöntötte a fejét, becsukta a szemét, az
alkarjával eltakarta az arcát.
– Úton vagyok – mondta. – Később visszahívlak. Puszilom
anyut. – Ez legalább megmagyarázza, miért játssza meg magát.
Aztán bontotta a hívást. – Az apám – suttogta magyarázatképpen.
– Öreg vagy te már ahhoz, hogy hazudj a szüleidnek.
– Amióta apa nyugdíjas lett, állandóan feleslegesen aggódik.
Jude fejében megfordult, hogy Uriah az ő esetében is próbálja
minimálisra csökkenteni az aggódást.
 11. FEJEZET

M IUTÁN JUDE KITETTE URIAH-T A KOCSIJÁNÁL, és a jelzés nélküli

járműből átült a motorjára, hazaindult, hogy megetesse a macskát, és
lezuhanyozzon. A Powderhorn negyedben lakott, ami komoly
fejlődésnek indult, amióta az áramkimaradások megszűntek, Egyre
kevesebb ablakot fedett deszkalap és graffiti, néhány napja pedig
egy pár babakocsival sétált. Jude egy pillanatra aggódott a
biztonságuk miatt, de hálás volt a bátorságukért. Nagy elszántságra
vall, ha valaki egy ilyen rossz hírű környékre költözik.
Jude a lépcsőház előterében kinyitotta a postaládáját, a díszes
ajtó két borítékot rejtett. Az egyik egy képeslap volt a kislánytól,
akinek az életét a múltkor megmentette. Octavia és az édesanyja,
Ana is tartotta vele a kapcsolatot, néha még egy kávéra is
összefutottak. Jude-nak szüksége volt rájuk, hogy biztos legyen
abban, helyesen cselekedett.
A képeslap helyes, kézzel készített lap volt, az elején egy vörös
macska, benne pedig egy üzenet:

Fussunk össze egy ebédre!

A másik levelet az apja hagyatékát kezelő közjegyző küldte.
Már közölte vele, hogy egy centet sem akar az apja pénzéből, de a
törvény az törvény, hiába szeretné, ha másképp járnának el.
Egy ujjal felszakította a boríték tetejét, és kihajtogatta a nehéz
papírra írt levelet. Átfutotta a jogi zsargont, a szöveg kifinomult volt,
számtalan régies kifejezéssel. A közjegyző arról tájékoztatta, hogy
többen is jelentkeztek, mint az apja vagyonának örökösei. Jelenleg a
DNS-teszteket végzik, és ha lesz valamilyen eredmény, azonnal
jelentkezik.
Ez nem igazán lepte meg Jude-ot. Sokan előbújnak a
rejtekhelyükről, amikor megérzik a pénz szagát. Jude-nak fogalma
sem volt, hogy mennyi is volt az apja vagyona, de biztos, hogy több
millió dollárról van szó.
Visszahajtogatta a levelet a feltépett borítékba. Nem
elképzelhetetlen, hogy az apjának voltak még gyermekei. Egy része
azt remélte, hogy találnak valakit, így neki nem kellene tovább ezzel
foglalkoznia, elengedhetné az egészet. Nem kellene bíróságra járnia,
ügyvédekkel egyezkednie – ugyanis az, hogy megölte az apját és a
testvérét, hiába volt jogos önvédelem, csak még bonyolultabbá tette
a helyzetet, mert így jogi akadályai lettek az öröklésnek.
Alapesetben a gyilkos nem részesülhetne pénzügyi haszonban az
áldozat vagyonából. Jude esetében más a helyzet, mert be lehetett
bizonyítani, hogy azért gyilkolt, hogy mások életét mentse meg, még
ha ő is az egyenes ági örököse az áldozatoknak.
Ő azonban nem akart belőle semmit, egy centet sem.
– Szia!
Jude becsukta a postaláda ajtaját, és szembefordult az alsó
szomszédjával, aki alig néhány lépésre állt tőle. Hagyta, hogy a levél
teljesen lekösse a gondolatait, és nem vette észre a férfi közeledtét.
Ez nem gyakran esett meg vele. A férfi meg is támadhatta volna,
megragadhatta volna, magával cipelhette volna. Ennél éberebbnek
kell lennie.
– Nem akartalak megijeszteni – szabadkozott a szomszéd.
Jude hiába hagyatkozott a megérzéseire, nem tudott kiigazodni a
szomszédján. Nem mintha annyit töprengett volna rajta, de
igyekezett figyelemmel lenni a körülötte élő emberekre, különösen
arra, aki alatta lakik, és az éjszaka közepén felzörög a mennyezeten.
 Tudta, hogy Elliot a keresztneve, nem sokkal a beköltözése után
megnézte a postaládáját. Csak a keresztnevét tudta. A pasas olyan
volt, mint egy diák, aki a szokásokkal szembemenve valamivel
idősebben ül vissza az iskolapadba, habár az is valószínűnek látszott,
hogy néhány évvel fiatalabb, mint Jude, inkább kölyök még,
mintsem felnőtt. Talán azért gondolta, hogy diák, mert el nem tudta
képzelni, hogy mi lehet a srác szakmája, így inkább azt feltételezte
róla, hogy még mindig tanul.
– Semmi baj. – Jude a szokásos mosolyát villantotta meg, a
tekintete élettelen maradt, amit nem követ beszélgetés vagy
kérdezősködés. Eddig ez a barátságos ridegség működött, ma
azonban mintha sokkal elszántabb lenne a fickó.
– Arra gondoltam, hogy örökbe fogadok egy macskát – mondta
– és talán te tudnál ajánlani egy menhelyet.
– Ebben nem tudok segíteni. – Jude hátat fordított a férfinak, és
elindult a lépcsőn. A férfi a harmadikon élt, így azonnal
utánaszaladt. Jude igyekezett nem tudomást venni róla.
– Neked van macskád. Láttam, amikor felcipelted az almot –
tette hozzá gyorsan. – Azt hittem, valahol a közelben fogadtad
örökbe.
– Nem. – Jude megállt a harmadikon. – Vagyis mégis. Kóbor
macska volt, aztán megetettem. Egymáshoz szoktunk.
Elliot elmosolyodott, Jude pedig olyan alapvető emberi reakciót
érzett, amit nem szeretett volna. Megértette, hogy a srác mire készül.
Próbálja megismerni őt, talán szerelmet akar, vagy szexet, de ennek
meglehetősen kevés az esélye. Jude nem látta magát vonzónak, és
Elliotnak is sokkal nagyobb esélye lenne bárki másnál.
– Újságíró vagy? – kérdezte Jude szúrós szemmel. Ennek így
lenne értelme. Egy ilyen fickó, aki nem volt lelakva, nem a
sötétséget keresi, aki szinte túl normálisnak tűnik, beköltözik alá, és
kérdéseket tesz fel. Jude érezte, hogy a férfi titkol valamit.
 – Nem vagyok újságíró. És egyébként mi lenne, ha az lennék? –
Előhúzta a kulcsát, és megállt a lakása ajtaja előtt.
Jude-nak nyugodtnak kell maradnia. Minneapolisban az
emberek többsége ismeri az arcát, hogy ki volt ő, és mi történt vele.
Az, hogy a férfi úgy csinál, mintha nem értené, miért érdeklődne egy
újságíró Jude után, sokat elárul róla. Talán ő is annyi titkot rejteget,
mint ő maga.
– Jól van, akkor író. – Most már Jude követte a férfit, megállt
előtte, a szemébe nézett. – Remélem, nem rólam akarsz írni egy
könyvet. – Jude hangja mintha ellökte volna a férfit, aki meglepetten
hátratántorodott.
Elliot jóképű volt. Nem volt fair Jude részéről, de a helyes
férfiakkal szemben különösen elővigyázatos volt. Az apja és a
testvére is a külsejükkel érték el azt, amit akartak, bármilyen perverz
vágyaik is voltak.
Vállig érő fekete haját néha lófarokba kötötte. Kopott bőr
karkötőjének ki tudja, van-e valamilyen jelentősége. Talán egy
külföldi nyaraláson vette, vagy egy barátnője, esetleg egy azóta
elhunyt családtagja adta neki. Az is lehet, hogy a híres-neves
Electric Fetus lemezboltban akadt meg rajta a szeme. Az írisze
majdnem olyan sötét volt, mint a pupillája, a bőre színe alapján
kevert származású lehetett. Farmert és flanelinget viselt, utóbbit nem
tűrte be. Az arcát simára borotválta. Ránézésre mindennap
zuhanyzott, és mindig tiszta ruhát viselt. Már ettől fura figurának
tűnt a környéken, Jude számára pedig még gyanúsabb lett.
– Nem vagyok író. – Megvonta a vállát. – Csak egy fickó, aki
örökbe akar fogadni egy macskát.
– Mit dolgozol? – Jude igyekezett fölényeskedőnek tűnni.
– Mindegy, nem számít. – Elliot hátat fordított neki.
A férfi a zárba dugta a kulcsot, Jude pedig a tenyerével rávert az
ajtóra. Hiszen a férfi ott élt alatta, az ágyaikat mindössze néhány
méter választotta el. Tudnia kellett, hogy a férfi nem készül
semmire.
– Mi a munkád?
– Azt elmondhatom, hogy mit nem csinálok. – Hátranézett a
válla felett, az arcáról eltűnt a barátságosság minden jele. Jude
hirtelen megbánta, hogy ennyire agresszíven reagált, mert azonnal
hiányolni kezdte a férfi közvetlenségét. Elliot válasza azonban
megerősítette korábbi gyanúját: senkiben sem bízhat. – Én nem
sikoltozom az éjszaka közepén. És nem öltem meg az apámat és a
testvéremet. Igen, tudom, hogy ki vagy. Mindenki tudja ebben az
épületben, hogy ki vagy. Én csak egy srác vagyok, aki azt hitte, jól
jönne neked egy barát vagy egy szomszéd, akire szükség esetén
számíthatsz. Csak egy srác vagyok, aki szeretne egy macskát. –
Elfordította a kulcsot, belépett az ajtón, majd becsapta maga mögött
az ajtót.
Jude azt hitte, hogy a kínos beszélgetés itt véget ért, de Elliot az
ajtón keresztül is ordított.
– Fényképészetet tanulok a Minnesotai Egyetemen, ha már ilyen
kedvesen megkérdezted. De ha író lennék, akkor biztos, hogy lenne,
amit ki tudnék teregetni rólad.
Hát, ez szívás. Hogy jutott el idáig? Hogy engedhette, hogy a
paranoia felülkerekedjen rajta? Ő csak egy srác, aki az alatta levő
lakásban él. Ennyi. Egy diák. Az első megérzése volt a helyes.
Egy szinttel feljebb Jude egy üzenetet talált az ajtajára
celluxozva. A közös képviselő írt, hogy nemsokára megjavítja a
zuhanyzót, amivel sikerült eláztatnia Elliot konyháját. Letépte az
üzenetet az ajtóról, majd az ügyvéd levelével együtt a konyhapultra
dobta, Octavia képeslapját a kanapé feletti polcra tette, megetette a
macskát, és lezuhanyozott. Valaki kopogtatott az ajtón. Pólóban és
bugyiban, a fejére csavart törülközőben kilesett a kukucskálón. Nem
volt senki az ajtó előtt. Kinyitotta a hevederzárat, és kioldotta a
láncot.
 A lakásajtó előtt, a padlón, egy fóliával letakart tál várta. A
fólián öntapadós címke, Bocsi üzenettel, Elliot aláírással.
Egy tál, amit ott hagytak egy másik ember ajtaja előtt, mindig
gyanús. Ez csak még jobban felidegesítette. Ha ezt békejobbként
ajánlotta fel, miközben tisztában volt a múltjával, akkor tudhatta
volna, hogy ez egy rettenetes ötlet. Egy házilag készített fogás egy
másik ember ajtaja előtt azonnal csapdát jelzett. De lehet, hogy nem
is étel lapult a fólia alatt. Lehajolt, és felemelte a fólia egyik sarkát.
Néhány Oreo bukkant elő alóla.
Oreo. Na, ez vicces.
Bevitte a sütis tálat, az ajtót a lábával lökte be maga mögött.
Leült a lakással együtt megvásárolt narancssárga kanapéra, a
törülközőt ledobta a földre, felnyitotta a laptopját, és bejelentkezett a
bankszámlájára, mint ahogy az elmúlt héten mindennap megtette.
Önkéntelenül beleharapott egy Oreóba. A francokat, legfeljebb
beledöglök.
A magánnyugdíjpénztárából átutalt húszezer dollár megérkezett
a folyószámlájára. Ez tényleg az utolsó pillanatban volt.
A pénzügyi szolgáltatónál a fiatal ügyintéző igyekezett
lebeszélni arról, hogy kivegye az összes nyugdíj-megtakarítását,
hiszen így veszteséges lesz az egész, de Jude hajthatatlan volt.
Pénzre volt szüksége, ráadásul minél hamarabb.
Házat kellett vennie.
 12. FEJEZET

JUDE FEKETE KÖTÖTT SAPKÁT HÚZOTT ŐSZ HAJÁRA, sötét

Szemüveggel takarta el a szemét, és kétsaroknyit sétált a
legközelebbi buszmegállóig. Ma nem ült motorra. Nem akarta
felhívni magára a figyelmet.
A busz fél óra alatt ért oda.
Az utolsó pillanatban összerakott álruhája működött, senki sem
figyelt rá, ami szokatlan érzés volt. Már-már megszokta, hogy az
emberek folyton fürkész tekintettel figyelik őt. Egyesek nem is
leplezik a kíváncsiságukat, és egyenesen megbámulják, néhányan
pedig odalépnek hozzá, és megkérdezik tőle, hogy valóban ő-e az a
bizonyos Jude Fontaine. És mindenki részleteket akar hallani a
fogságáról, amikor igennel válaszol. Voltak, akik bátorkodtak
megkérdezni, hogy milyen érzés volt megölni a saját édesapját.
– Ez nagyon durva, hiszen a család az mégiscsak család.
A céljához legközelebbi utcasarkon szállt le a buszról, majd
gyalog indult tovább. A ház körül riporterek és tüntetők tömege
hömpölygött. Számított arra, hogy a sajtó tiszteletét teszi, de a
tüntetők meglepték. Néhányuknál tábla is volt, hogy a házat
rombolják a földig, és álljon üresen a telek. Érdekes gondolat.
A járdára árusok települtek ki, az emberek sorba álltak, hogy hot
dogot, üdítőt, pattogatott kukoricát és vattacukrot vegyenek. A füvet
letaposták, mindenütt papír jégkásatölcsérek hevertek a földön.
Minnesotában ősszel egyik szép nap követi a másikat, az
időjárás megnyugtatja az embereket, akik így nem vesznek tudomást
a közelgő kemény télről. A mai is egy ilyen szép nap volt. A
felhőtlen ég sötétkék színben borult az utca fölé, a levegő friss volt,
de nem hűvös, a léptek alatt összetört levelek gazdag és hódító illata
pedig szinte otthonossá tette a környezetet. Jude jobban szeretett
volna online licitálni, de a Hennepin megyei hatóságok elvárták,
hogy az érdeklődők személyesen jelenjenek meg. A regisztrációs
pult egy szürke kisteherautó mellett volt felállítva; a jármű egy
ragyogó narancs lombozatú fa alatt állt. A látvány szinte nem is tűnt
igazinak. Jude megkapta a licitálótábláját, egy kis kartonpapírból
készült lapot, amit egy fanyélhez erősítettek. A hetes szám jutott
neki, ami azt jelenti, hogy rajta kívül legalább hatan szeretnének
licitálni a házra. Természetesen nem hitte azt, hogy ő lesz az
egyetlen ajánlattevő, de azért meglepte, hogy ennyien érdeklődnek a
ház iránt. Egyre kevesebb az esélye annak, hogy sikerül
megszereznie az ingatlant.
Néhány száz ember gyűlt össze a ház körül, a tömeg mérete
miatt pedig könnyű volt elvegyülni. Az volt a terve, hogy egy ideig
csak figyeli az árverést, aztán az utolsó pillanatban lép csak közbe,
amikor az ajánlattevők többsége már kihullott.
Gyorsan emelkedett az ár, így Jude is hamar bekapcsolódott, és
minden egyes alkalommal, amikor a licit magasabb lett, a szíve
egyre jobban összeszorult. Végül már csak ketten maradtak.
Jude nem hagyta magát, és az ellenfele végül feladta.
Jude nemcsak megnyerte a licitet, de még pénze is maradt.
Milyen furcsa megfogalmazás. Mintha megnyert volna egy
rémálmot, a saját külön bejáratú szörnyét.
Érezte a többiek tekintetét, a média képviselőit, ahogy szeretnék
kideríteni, hogy mi motiválta a fekete kötött sapkás és sötét
szemüveget viselő nőt. Talán valaki fel is ismerte őt.
Huszonnégy órája volt arra, hogy az összeget igazoló csekkel
elmenjen a bankba.
Jude lebukott, beleveszett a tömegbe, és az utolsó pillanatban
sikerült felszállnia a buszra. Leült a legközelebbi üres ülésre,
kinézett az ablakon. Hevesen vert a szíve, azon töprengett, hogy
mihez kezdjen a házzal most, hogy az övé lett.
Harminc perccel később már a minneapolisi rendőrkapitányság
belvárosi központjában ült, kötött sapkáját és a szemüvegét a
táskájába rejtette. A ház eladásának híre megelőzte őt.
– Hallottam, hogy eladták a házat – közölte McIntosh. – Biztos
valami őrült vette meg.
Jude egyetértően motyogott valamit.
 13. FEJEZET

JUDE BÜSZKE HÁZTULAJDONOS LETT.

Másnap, a kulccsal a zsebében és az adásvételi szerződéssel a
mellkasára erősített táskában – a tulajdoni lap is készülőben –
felkanyarodott a motorjával a gazos, repedezett betonú felhajtóra,
ami körülölelte a házat, ahol megkínozták. Leállította a motort, és
kitámasztotta a járművet.
Képtelen volt megérteni, hogy miért kellett neki megvennie a
házat. Elképzelte, hogy az érzéseit egy befőttesüvegbe tölti, majd az
üveget a fény felé emeli, és talán sikerül megértenie önmagát. De
igazából fogalma sincs, hogy miért szánta rá magát a ház
megvételére. Azért, hogy mások ne nyerészkedhessenek rajta?
Lehet, de ennek nem lett volna sok értelme. A története már így is
annyiszor bejárta a világot, hogy szinte már egy külön karakternek
érezte a hírek szereplőjét. Izgalmas történet, de a nyilvánosságra
hozott narratívának köze sincs a valósághoz. Annyiszor
módosítottak, szerkesztették és színezték ki a történetét, hogy alig
maradt valami a színtiszta igazságból. Ráadásul ez a színtiszta
igazság is folyamatosan változik, attól függően, hogy mikor vagy
mennyi idővel később vagy milyen szemszögből vizsgálja az ember
a történteket.
Ha belement volna egy mélyinterjúba a szabadulása után, talán
más lenne a helyzet, de akkor rengeteg mindenen volt túl. Nem akart
volna önmagáról többet megosztani a világgal. Senkinek sem
tartozik semmivel. Ha a nyilvánosság a történtek egy finomított
vagy éppenséggel kiszínezett változatát kapta, és ez is
elszórakoztatta, akkor nincs azzal semmi baj. Hiszen a híradó sem
más, mint szórakoztatás.
Levette a sisakját, és a Honda kormányára akasztotta, majd
leszállt a motorról, és az omladozó lépcsőkön elindult az ajtó felé. A
konyhában még érezni lehetett a halál szagát. A fogvatartóját is
meggyilkolta. Az emberek általában ezt nem említik meg, amikor
szóba kerül, hogy végzett az apjával és a testvérével. Egy igazi
gyilkológép volt.
A halál bűze a házban nem volt olyan átható, mint amilyen
eleinte szokott lenni. Ez már egy másik szag volt, amikor a test már
elrothadt, a testzsír pedig egy folyós masszává olvadt, amitől
lehetetlen megszabadulni. A halál mellett más szagokat is érzett.
Nikotin és olajban sült étel, penész és vizelet bűzét. Soha nem felejti
el ezt a kombinációt, ha az elkövetkezendő harminc évben nem
találkozna vele, akkor is felismerné.
Otthon, édes otthon.
Hónapok teltek el a megmenekülése óta, de a mosogatóban még
mindig hegyekben állt a mosatlan. Por és kosz borított mindent.
Azonban a házfoglalók is megtalálták maguknak a házat: a
konyhaasztalon üres, átlátszó műanyag ételtartók hevertek, köztük
egy fekete hőtartó bögre a First Ave lógójával. A bögre abból a
belvárosi klubból származik, amelyet Prince tett híressé – a
házfoglalók tehát valószínűleg fiatalok voltak.
A konyhából indult az a rövid folyosó, ami a hálószobába
vezetett, ahol a mocskos matracon élelmiszercsomagoló-papírok
voltak szétszórva. A padlón a betört ablak szilánkjai – tehát szemmel
láthatóan itt jutottak be. Jude nem örült annak, hogy valakit ki kell
zárnia a házból, de muszáj lesz bedeszkáznia az ablakokat.
Az élet az utcán mindenkit megvisel, de a fiatalok számára
különösen kegyetlen. Sokukat megtámadják és megerőszakolják,
nagy százalékuk pedig drogfüggő és prostituált lesz. Annak nem
látta jelét, hogy drogoztak volna a házban, és a padlón sincs óvszer,
ami a prostitúcióra utalna, de már maga a tény, hogy valaki ezt a
házat választja menedékhelyül, sokat elmond a kétségbeesésükről.
Jude felkapcsolt néhány kapcsolót, de nem lepődött meg, hogy a
házban ki van kapcsolva az elektromos áram.
A ház kicsi volt, alig nagyobb, mint ötvenöt négyzetméter.
Visszament a konyhába, és amikor észrevette a pincébe vezető
lépcsőt, a szíve izgatottabban kezdett verni. Elővette az iPhone-ját,
bekapcsolta rajta a zseblámpát, a fénycsóvával bevilágította a lépcső
melletti, vérrel fröcskölt falat, ami azon az estén lett ilyen, amikor
megölte a fogvatartóját, és kiszabadult az egyik áramszünet
alkalmával. Megfogta a korlátot, és elindult lefelé, a lámpa fényét a
pince közepén kialakított, apró helyiségre szegezte, amiben még
csak rendesen lefeküdni sem lehetett, vastag falai a padlótól a
mennyezetig értek. A mennyezetről egyetlen csupasz villanykörte
lógott. Éppen olyan volt, mint egy horrorfilmben, nem véletlenül. A
látványtól kirázta az embert a hideg. A lépcső aljánál ott a zsírfolt,
ahol a fogvatartója holtteste elkezdett oszladozni. Jude óvatosan
kikerülte a foltot.
A cella ajtaja nyitva állt. Belül minden tele volt az ő írásával,
amit a körmével karcolt a falba, egészen addig, amíg vérezni nem
kezdett. Le akarta jegyezni a történetét. Itt voltam, ez történt velem.
Mivel azonban sötétben kellett írnia, semmit sem lehet kiolvasni
belőle. Mindig is ez volt a helyzet, több év gondolatai íródtak
egymásra. Ha valaki le tudná fejteni a rétegeket, akkor lenne valami
értelme a szövegnek? Jude úgy vélte, hogy nem.
Elfogta az a nyugtalanító késztetés, hogy bemenjen, és magára
zárja az ajtót, és összegömbölyödve lefeküdjön a padlóra. A lelke
egy sötét zugában nem is tagadta, hogy egy szokatlan, nyugtalanító
és megdöbbentő veszteség okozza az ürességet, amit az utóbbi
időben érzett. Hiányzik neki ez a hely, ami három éven keresztül az
otthona volt.
Meg is vagyunk. Szóval ezért vette meg a házat.
 Letaglózta a felismerés, kirontott a házból. Zakatolt a szíve,
kiverte a hideg veríték. Bezárta maga mögött az ajtót, és zsebre tette
a kulcsot. Mielőtt motorra ült volna, online keresett egy szerelőt, és
egy Joe nevű fickót megbízott azzal, hogy szereljen fel biztonsági
zárakat a házra.
– Persze – mondta. – Ha végeztem, küldöm a számlát.
Jude bontotta a hívást, és azon gondolkodott, hogy a fickó
valóban elvégzi-e a rábízott munkát. A szerelők nem arról voltak
híresek, hogy felbukkannak a megbeszélt időpontban. Aztán felvette
a sisakját, becsatolta az álla alatt, elfordította a slusszkulcsot, és
elindult a kapitányság felé.
 14. FEJEZET

E GY ÓRÁVAL KÉSŐBB Jude lótuszülésben helyezkedett el a

minneapolisi rendőrkapitányság egyik tárgyalójában. A székeket a
falhoz tolták, a fényeket tompították.
Amikor Ortega először felhozta a meditáció ötletét, Jude nem
nagyon ellenkezett, valójában nem volt ellenére a dolog, sőt, talán
még nyitott is lett volna rá, ha nem másokkal együtt kellett volna
csinálnia, és egy valamivel kényelmesebb időpontban. A gyakorlat
célja azonban a közös élményszerzés volt. Jude inkább az otthona
magányában, egy YouTube-videó útmutatásait követve meditált
volna.
Az oktatóból, egy őszes hajú, izmos nőből áradt a nyugodt
magabiztosság. Még a hangja is nyugtatóan hatott.
– Csukják be a szemüket, és tisztítsák meg az elméjüket. Ne
foglalkozzanak a nyugtalanító gondolatokkal. Képzeljék maguk elé,
ahogy ezeket a gondolatokat, mint a lufit, ellökik maguktól. Huss!
Ha a rossz gondolatoktól megszabadultak, arra kérem önöket, hogy
koncentráljanak a légzésük ritmusára…
A lényeg a gondterhelt elme és a meggyötört lélek ellazítása
volt. Néhány percnyi szünet két megdöbbentő eset között. Amikor
Jude ellazult, hagyta, hogy sodródjon a többiekkel, a szíve hirtelen
zakatolni kezdett, és mély rettegés kerítette hatalmába.
Sötét emlékek népesítették be a két levegővétel közötti szünetet,
és minél inkább igyekezett a meditálásra összpontosítani, annál
nyomasztóbb emlékek és gondolatok törtek elő. Mintha a teljes
ellazulás valójában ezeknek az általában elzárt képeknek engedett
volna teret.
 Eleinte még küzdött a fogvatartója ellen, bár azt nem tudta
megmondani, hogy meddig, mert elvesztette az időérzékét a
cellában. Néha úgy érezte, csak néhány hete volt bezárva a pincébe,
nem hónapokra vagy évekre. Máskor viszont azt hitte, az élete javát
ott töltötte.
Ugyanakkor küzdött a férfi ellen. A férfi ezért vett magának
sokkolót. Kiütötte Jude-ot, aztán megerőszakolta. Szóval végül is
volt ráció abban, hogy feladta a küzdelmet, nem igaz? Abban
reménykedett, hogy hetekig, hónapokig harcolt ellene, de lehet,
hogy csak néhány napról volt szó. Mindenesetre bízott abban, hogy
ennél szívósabb volt.
Jude fejben egy másik narratívát talált ki, úgy csinált, mintha a
férfi más lett volna, valaki, akitől nem undorodott. Ez
megkönnyítette a fogságát, kevésbé fájt. Ha már az életét úgyis
abban a cellában kell leélnie, akkor miért ne gondolhatná azt, hogy
valóban kedveli a férfit? Ez egy sokkal kellemetlenebb gondolathoz
vezetett: talán még hiányolta is a kínzója durva érintését.
– Belégzés… kilégzés… be… ki…
Az oktató hangja visszarántotta Jude-ot a valóságba, érezte a
kemény padlót a feneke alatt. Lágy zene szólt, miközben a nő tovább
vezette őket a belsőjük felé. Valahol egy óra ketyegett baljóslatban,
Jude közvetlen közelről hallotta valaki lélegzetvételét, talán Uriah-
ét.
Mindeközben a szívében egyre nőtt a pánik. A kezeit elvileg a
térdére kellett volna fektetnie, az övé viszont olyan görcsösen
ökölbe szorult, hogy a körme a tenyerébe mélyedt. A ruhája ujjával
letörölte az izzadságot az arcáról.
– Add át magad az érzésnek!
Jude összerezzent, kinyitotta a szemét. Uriah ült mellette
lótuszülésben, behunyt szemmel.
– Ha már egyszer itt kell lennünk…
 – Igyekszem. – Jude ellazította a kezét, majd gyorsan ismét
ökölbe zárta, hogy más ne lássa a kiserkent vért.
– Nem egyenletes a légzésed – suttogta Uriah. – Csak úgy
kapkodod a levegőt. Csináld úgy, ahogy én. – Uriah lassan vett egy
mély levegőt, majd ugyanolyan lassan ki is fújta. A háttérben az
oktató arról Beszélt, hogy el kell engedni a múltat, hogy ma egy új
élet kezdődik.
Aztán az óra véget ért, mindenki szedelőzködni kezdett.
– Naponta mindössze tíz perc – tette még hozzá az oktató.
Uriah felállt, megtornáztatta a vállait.
– Nem is volt rossz. – A nyakkendője laza, a lábán nincs cipő, a
haja kócos. – Sőt, kifejezetten tetszett. – Korábban látta, ahogy
Uriah kíváncsisággal kevert aggodalommal figyeli őt. Talán
észrevette rajta, hogy mennyire furán érezte magát a házvásárlás
miatt. Hamarosan el kell mondania neki, mielőtt mástól tudja meg –
mondjuk, McIntoshtól. Jude névtelenséget kért az aukciósháztól, de
az ilyen hír hamar szárnyra kel. A szaftos híreket nehéz kordában
tartani.
Jude telefonja csörögni kezdett.
– Nem némítottad le a telefonod? – kérdezte Uriah.
– Szeretek lázadni – felelte Jude. A biztonsági őr kereste a
recepcióról.
– Van itt valaki, aki azt állítja, fontos információi vannak, és
Fontaine nyomozóval szeretne beszélni. Kizárólag magával.
Odaküldhetem a fickót, de először, gondoltam, megkérdezem magát.
Biztos nyakig van a munkában.
Jude örömmel vett bármit, ami jelen pillanatban elterelte a
figyelmét. Az őr hangjából pedig nyilvánvaló volt, hogy nem akar a
másik ember előtt beszélni.
– Jöjjön nyugodtan – felelte Jude. Ő is volt hasonló helyzetben
korábban, ott állt a biztonsági őr előtt, és próbálta meggyőzni, hogy
ő Jude Fontaine, a nyomozó, aki három évvel azelőtt tűnt el.
Elgondolkozott azon, vajon mi lett volna, ha Uriah aznap este nem
lett volna szolgálatban. Vissza kellett volna mennie a hidegbe
meztelenül, úgy, hogy nem lett volna hol laknia? – Kérjen meg
valakit, hogy kísérje fel!
 15. FEJEZET

A FÉRFI SÖTÉT ÖLTÖNYT és széles, burgundivörös nyakkendőt

viselt, ami húsz éve volt utoljára divatban. Nem mintha Jude
nyomon követte volna a férfidivatot, de egy ruhadarabról könnyen
meg lehet állapítani, mennyi idős – pláne, ha az elmúlt húsz évben
nem is nagyon tisztították ki. A test melegétől belefőtt a ruha
szövetébe az izzadságszag, amihez a doh és a naftalin aromája
társult. A férfi ötven körül lehetett, világosbarna haja megritkult a
feje tetején, az egyik oldalra simította a tincseit, hajának furcsa
fénye csak erősítette az ápolatlanság és az igénytelenség
benyomását.
Jude leültette az asztala mellett álló székre. A férfi vékony ujjai
úgy mozogtak a levegőben, mintha zongorázott volna. Most már
értette, hogy a biztonsági őr miért habozott felküldeni a férfit. Ennek
a kihallgatásnak nem lesz eredménye, de hallani szerette volna a
férfi történetét – ki volt ő, ki vigyázott rá, és vajon tudna-e segíteni
rajta.
Jude maga elé húzott egy jegyzettömböt, majd megragadta a
tollát.
– Hogyan írja a nevét? – kérdezte.
– M-A-S-U-C-C-I. Masucci professzor. Senki sem tudja
helyesen leírni. A keresztnevem Albert.
– Szokatlan vezetékneve van, professzor úr. Pontosan miért is
keresett fel minket?
– Megoldottam az ügyüket – jelentette ki a férfi magabiztosan.
Megoldotta az ügyet? Jude nem gondolta volna, hogy ilyen
gyorsan eljutnak erre a pontra.
 – Megbocsátana egy pillanatra? – Kicsit elfordult a székén. A
férfi nem látott rá Jude monitorjára. A nyomozó rákeresett a férfi
nevére, és többoldalnyi cikk jelent meg róla, a legrégebbiek… igen,
húsz évvel ezelőttiek. Masucci a Minnesotai Egyetem
matematikaprofesszora volt. Jude a faliórára pillantott, tudta, hogy
milyen drága minden egyes elvesztegetett másodperc, és azt kívánta,
bárcsak hallgatott volna az őr tanácsára.
Uriah egy rakás aktát ejtett a saját asztalára, majd kérdő
tekintettel Jude-ra és a fickóra pillantott, végül együttérzően nézett a
társára.
Uriah asztala közel volt Jude-éhoz, de nem olyan közel, hogy
hallhassa a beszélgetést. Jude asztala direkt állt így – amikor Jude
visszatért dolgozni, Uriah nem rajongott az ötletért, hogy társat kap,
és így jelezte a nő számára, hogy mennyire nem tartja sokra. Azóta
Uriah már többször is felvetette, hogy húzza közelebb az asztalát, de
Jude nem volt hajlandó erre. Már megszokta a helyét, és így több
napfény érte a növényt az asztalán.
– Mesélje el, mit tudott meg! – fordult vissza Jude a
professzorhoz.
– A számokban van a kulcs – magyarázta Masucci, közben
olyan sűrűn pislogott, mintha elrejtőzhetett volna a szemhéja
mögött.
– Úgy véljük, a gyilkosságokat az alkalom szülte – vetette fel
Jude. Nem részletezte, hogy a legutóbbi bűncselekményt milyen
nagy tervezés előzhette meg. Ehhez neki semmi köze.
A professzor a fejét ingatta.
– A gyilkos a Fibonacci-számsort követve gyilkol. – Aztán
belekezdett a spirálokról, harmóniákról, aszimmetriáról és a Benford
tői vényéről szóló kiselőadásba.
Jude felemelte a kezét.
– Nem vagyok annyira jó matekból.
 A távolság ellenére Uriah hallotta a férfi beszédét, és közelebb
gurult a székével.
– A Fibonacci-számsor a természetben is megtalálható,
fokozatosan növekvő számokból álló sorozat. Tudod, mint a
napraforgók, a kagylóhéjak, a levelek, a szitakötő szárnya, de még
az ujjlenyomatban is megtalálhatóak.
– Így van. – Masucci professzor előrehajolt, kissé ellazult,
készen állt a további magyarázatra. – A számsor úgy kezdődik, hogy
0, 1, 1, 2, 3. Maguknak pedig van négy olyan bűnügyi helyszínük,
amely követi ezt a sort. – Hátradőlt, majd még hozzátette: – Itt is van
a Fibonacci-számsor.
– Elnézést – vágott közbe Jude –, de csak három olyan helyszín
van, ahol megegyezik az elkövetés módja.
– Először én is ezt hittem, de aztán ma reggel megtaláltam a
negyediket. Ha igazam van, a következő helyszínen öt holttestet
találnak majd.
Jude Uriah-ra pillantott, aki zavartan ingatta a fejét. A nyomozó
felemelte a jegyzettömböt, és a mellkasához szorította.
– Most mennem kell. Köszönöm, hogy ezt megosztotta velünk.
Megkérünk valakit, hogy kísérje vissza a bejárathoz.
– Mi a helyzet a wisconsini kempingezőkkel? – kérdezte a
professzor.
Jude habozott. Hallott az esetről, de a saját körzetükben is el
vannak látva bőven munkával, nem volt ideje a szomszédos állam
bűnügyeivel is foglalkozni. Ráadásul, ha jól emlékezett, ott hirtelen
felindulásból követték el a gyilkosságot.
– A volt férj az első számú gyanúsított – tette hozzá a professzor.
– Ez mind nagyon érdekes – jegyezte meg Jude. – Majd
utánajárunk. Hagyja meg az elérhetőségeit arra az esetre, ha még
lenne kérdésünk. Szüksége van taxira? Mert akkor hívathatok egyet.
– Nem, köszönöm, majd villamossal megyek, az egyenesen a
campusra visz.
 Az egyik cikk azt írta, hogy Masucci már nem tanít ott. Lehet,
hogy újra felvették, vagy éppen helyettesít valakit.
Jude és Uriah egymásra nézett a férfi távozása után.
– Ez van, ha bevonjuk a nyilvánosságot – vonta meg Uriah a
vállát lemondóan. – Az ilyenek mindig felbukkannak. – Ám ezzel
együtt is tisztában voltak azzal, hogy a nyilvánosság a legnagyobb
segítségük.
Jude kikeresett néhány cikket a wisconsini gyilkosságokról.
Pont úgy történt, ahogy Masucci professzor leírta azt: a volt férjet
gyanúsították a kettős gyilkossággal. Az üggyel nem igazán
foglalkozott a média, az államok közötti információcsere pedig nem
volt jellemző. Még a megyék is elzárkóztak egymástól. Minnesota
küzdött ez ellen a BIF (Bűnügyi Információmegosztó és -elemző
Felület), valamint az ARIÉ (Agglomerációs és Regionális
Információs Együttműködés) rendszerek bevezetésével. A jelentések
azonban így is inkább hetente kerültek fel a rendszerbe, nem naponta
vagy éppen óránként.
– Egyelőre nincs sok nyom, amin elindulhatunk – állapította
meg Jude. A moziban megtalált áldozatok között nem találtak
személyes kapcsolatot, a helyszínen talált ujjlenyomatok sem
egyeztek az adatbázisban található mintákkal. Jude kattintott párat,
és amikor megtalálta a keresett telefonszámot, a füléhez emelte a
kagylót. Uriah felvont szemöldökkel nézett rá. – Felhívom az üggyel
foglalkozó wisconsini nyomozót.
– Csak nem kirándulni akarsz?
– De igen. – Jude utolérte a nyomozást vezető seriffet, és
megbeszéltek egy találkozót az irodájába délutánra.
 16. FEJEZET

JUDE VEZETETT. Minneapolisból a wisconsini Saint Croix Fallsba

normális forgalom mellett nagyjából egy óra volt az út. A 35-ös
autópályán haladtak észak felé, majd a 8-as útra kanyarodtak, onnan
pedig egy egyenes, kétsávos út vezetett tovább. Útközben
kihasználták az időt, elméleteken vitatkoztak, és megbeszélték,
milyen stratégiát kövessenek az elkövetkező huszonnégy órában.
Egy órája voltak úton, amikor elérték a Saint Croix River völgyét,
ahol le kellett lassítaniuk ötvenre, az út pedig egyre kanyargósabbá
és lejtősebbé vált – a távolban feltűnt a folyó, fekete bazaltsziklák
törtek elő a narancssárga és vörös fák között. Sok városi járt errefelé
kirándulni, mert közel volt Minneapolishoz és Saint Paulhoz, az
ikervárosokhoz.
Taylors Falls kisvárosa egy alacsony szirten terült el, ahonnan rá
lehetett látni a folyóra. Uriah egyre hallgatagabb lett, minél közelebb
értek a városhoz, feltehetőleg a hely szépsége nyűgözte le.
Szerencsére hétköznap volt, így a szokásos őszi forgalom nem
volt jelentős. Egy gyors kávészünet után továbbautóztak Wisconsin
felé, Saint Croix Falls városba, ahol a megyei seriffhivatal a gát és a
vízerőmű közvetlen közelében volt.
Jude leparkolt az elválasztóvonal nélküli úton egy alacsony
téglaépület előtt, amelyen amerikai és wisconsini zászlók lengtek.
Levelek ropogtak a talpuk alatt, amikor elindultak a bejárat felé, egy
kutyát sétáltató nő üdvözölte őket.
Az épület úgy nézett ki, mintha senki sem nyúlt volna hozzá a
hatvanas évek óta. Sötét lambéria borította a falat a padlótól az
álmennyezetig. A zöld linóleumon is meglátszottak az évtizedek. De
nem volt olyan szokatlan ilyen épületbelsőkkel találkozni.
Minnesotában és Wisconsinban is voltak olyan helyek, amelyek a
Felső-tavat idézték meg, az ember pedig nem tudhatta, hogy ez
szándékos volt, vagy csak nem jutott pénz az épületre. Jude jelen
esetben az utóbbira gyanakodott. Egyszerre érezte otthonosnak,
mégis riasztónak a helyet.
A recepció mögött egy fiatal nő bejelentette az érkezésüket.
Néhány pillanattal később Todd Craig seriff jelent meg az irodája
ajtajában, és kissé morcosan beinvitálta őket.
A seriff negyvenéves lehetett, fehér bőrű volt, egy átlagos
kisvárosi zsaru, és Jude azonnal megérezte a barátságtalan
hűvösségét, miközben mindannyian helyet foglaltak.
– Meglepett a hívása. – A nap hátulról világította meg a seriffet,
aki kikeményített barna inget viselt, egyik mellzsebe felett
fémjelvény, a másik felett amerikai zászló, a gallérján csillagok, az
egyik ujjon Seriff feliratú felvarró. Nem véletlenül figyelte
gyanakodva a másik kettőt, nem először fordult elő hasonló.
– Nem tudom, hogy miért szeretnének konzultálni egy olyan
ügyről, ami nem a maguk fennhatósága alá esik. – Hátradőlt,
könyökét a szék karjára támasztotta, és összekulcsolta a kezét.
Uriah átengedte a beszélgetés vezetését Jude-nak, hátradőlt,
alaposan körülnézett a szobában, miközben a kávéját szürcsölgette a
papírpohárból. Jude a kocsijában hagyta az övét, és most irigyelte a
társát, hogy volt valamilyen kellék a kezében.
Jude-nak ki kellett mondani a nyilvánvalót, bár ez minden
bizonnyal nem jelent majd jó pontot a seriff szemében.
– Abban bíztunk, hogy belenézhetünk az Interstate State Parknál
történt gyilkosságok aktáiba.
– Ez azért szokatlan kérés, ezzel maguk is tisztában vannak,
igaz?
Lehet, hogy a kérésük jobb fogadtatásra talált volna, ha Uriah
szájából hangzik el.
 – Tudom. – Taktikát váltott. – Talán hallott arról a borzasztó
gyilkosságról abban a minneapolisi moziban. Éppen egy olyan
nyomot követünk, ami nem biztos, hogy sok eredménnyel kecsegtet.
Ezért lenne nagy segítség, ha rápillanthatnánk az aktákra, meg
szeretnénk tudni, hogy nincs-e kapcsolat a két ügy között.
– Sajnálom, hogy csak vesztegetik az idejüket, de miután
telefonált, beszéltem néhány kollégámmal, és arra jutottunk, nem
lenne bölcs döntés a nyomozás ezen szakaszában megosztani az
információinkat. Egyelőre azon dolgozunk, hogy elegendő
bizonyítékot gyűjtsünk a volt férj megvádolásához. Ugye megérti?
Jude értette, de kételkedett abban, hogy a seriff csak a
bizonyítékokra akart vigyázni, vagy hogy nem akarta, hogy külsősök
beleavatkozzanak a nyomozásba. Esetleg ő is azt gondolta, hogy
Jude milyen könnyen megúszta, hogy megölte az apját és a
testvérét? Bármennyire is közhelyes volt, hogy a seriff az első
pillanattól nem kedvelte őket, különösen Jude-ot, mégis valahogy ez
volt a helyzet.
Jude nem tudta, hogyan próbálkozhatna, és már majdnem
odaszólt Uriah-nak, hogy induljanak, amikor is a társa a seriff
asztalának sarkára tette a poharát.
– Milyen a kapás errefelé? – kérdezte.
A seriff felnevetett. Sikerült megtörni a jeget?
– Tudom, hogy mi jár a fejében, és nem fog sikerülni. Maguk
nagyvárosiak azt hiszik, mi mind idióták vagyunk.
– Nekem ez eszembe sem jutott – mondta Uriah. – Én is egy
kisvárosban nőttem fel, Minnesota déli részén. Az apám zsaru volt,
nem olyan régen ment nyugdíjba. – Uriah igazat mondott, de a
mosolya félszegségről árulkodott. – Talán a kapással egy kicsit
messzire mentem – ismerte el. – Én egyébként is inkább kajakozni
szeretek. Néhány alkalommal innen leeveztem egészen Stillwaterig.
A baráti hangvételű beszélgetés működött, a seriff elkezdett
feloldódni. Jude megragadta az alkalmat, és elővett egy papírmappát
a táskájából.
– Tiszteletben tartom a döntését, hogy nem akarja megosztani
velünk az ügye aktáját. – Ő azonban hajlandó információt adni neki.
Remélhetőleg ezzel is sikerül még jobban megpuhítaniuk a seriffet.
A mappában található, A4-es méretű fotókat kiterítette az asztalra. –
Vetne rájuk egy pillantást, és megnézné, hogy talál-e valami
hasonlóságot a saját nyomozásuk anyagával?
A seriff kissé türelmetlenül maga elé húzta a fotókat, és átfutotta
őket, némelyiken tovább elidőzött a tekintete. A fotókon főleg az
áldozatok voltak, de Jude az egyik véres ujjlenyomatról készült
képet is mellékelte. Talán ennek is van jelentősége – az áldozatok
gyorsan meghaltak, és utána senki sem nyúlt a holttestekhez.
– Ránézésre a sebek ugyanolyanok, mint nálunk – állapította
meg a seriff habozva, miután megnézte az összes képet.
– Köszönjük. – Jude biccentett egyet. – A holttestekről tudna
mondani valamit?
– Meztelenek voltak? – csatlakozott Uriah, most először az
üggyeli kapcsolatban kérdezve. – Valamilyen szinten
megbecstelenítették vagy csonkolták az áldozatokat? – Ezek mind
arra utalnának, hogy a gyilkosságot a volt férj követte el.
A seriff összerendezte a képeket, és visszaadta őket Jude-nak,
aztán a fiókjából előhúzott egy barna mappát, kinyitotta, és néhány
fotót helyezett az asztalra. Jude és Uriah közelebb hajoltak. Két
áldozat, az egyik nő, a másik férfi. Igaza volt a seriffnek. A nyakon
látható sebesülések valóban nagyon hasonlóak voltak. Mindkét
áldozat fel volt öltözve, a testükhöz látszólag nem nyúltak hozzá a
gyilkosság elkövetése után. Nem voltak vonszolásra utaló nyomok a
földön, nem voltak vérfoltok a gyilkosság közvetlen helyszínén
kívül. Ez nem egy klasszikus hirtelen felindulásból elkövetett
gyilkosság.
– A boncolás mit mondott? – kérdezte Jude. – Van esetleg
leírása a lehetséges gyilkos fegyverről?
 A seriffnek még mindig nem fűlt a foga ahhoz, hogy mindent
megosszon a nyomozókkal, de a papírlapok közül mégis előkereste a
halottkém jelentését, és eléjük tette.
– Egy nagyon éles kés, talán vadászkés lehetett. Én mondom,
hogy ez egy egyszerű ügy. Csak bizonyítékra van szükségünk, vagy
egy tanúvallomásra.
Aztán elővett egy homályos képet, egy farmert és pólót viselő
férfit ábrázolt.
– Tudjuk róla, hogy ivott, és verekedett a bárban, ahol dolgozik.
Az exfelesége távoltartási végzést kért ellene. Ráadásul a
szomszédok is arról számoltak be, hogy veszekedést hallottak a
házuk előtt a gyilkosság napján. Azzal fenyegette meg a volt
feleségét, hogy kinyírja az új barátját. Néha öntudatlanra issza
magát, így lehet, nem is emlékszik arra, amit tett. De az biztos, hogy
szorul körülötte a hurok Minden egyes részlet passzol a kezdetek
óta. A maguké vagy véletlen egybeesés, vagy valaki másolta a
barátunkat.
– Meglehet – mondta Uriah. Jude-ot meglepte, hogy ennyire
ragaszkodik a nyomhoz.
– A bűnügyi helyszín még mindig le van zárva? – kérdezte Jude.
– Egy héttel ezelőtt feloldották a lezárást.
– Szeretnénk körülnézni.
A seriff egy fokkal lelkesebb lett, hogy hamarosan
megszabadulhat a két nyomozótól.
– A 8-as út mellett közvetlenül. Menjenek a főúton a folyóig,
nagyjából kétmérföldnyi az út. A hely tele van fényképekkel,
virágokkal, plüssállatokkal. Biztosan megtalálják.
– Szeretnénk beszélni a gyanúsítottal is – tette hozzá Uriah.
Ez kissé lelombozta a férfit.
– Nincs miért beszélniük vele.
Jude és Uriah felállt.
– Csak segíteni szerettünk volna – jegyezte meg Uriah.
 Mindketten elővették a névjegykártyájukat, letették az asztalra,
megköszönték, hogy időt szakított rájuk, aztán elmentek.
Jude-ot a már kihűlt kávé várta a kocsiban. Ennek ellenére ivott
belőle, aztán félretette, és elindultak a park felé.
A gyilkosságok egy része borzalmas helyeken, szeméttel
borított, bűzlő sikátorokban vagy elhagyatott épületekben esik meg.
De az esetek többségében olyan helyen történik a bűncselekmény,
aminek biztonságot és menedéket kellene biztosítania. Esetleg, mint
most is, a természetben ölnek meg valakit, egy olyan elzárt helyen,
ahol kicsi az esély arra, hogy valaki meglásson vagy meghalljon
valamit.
A parkban egy félreeső kavicsos ösvényen parkoltak le, és
gyalog indultak el a folyó völgyére néző szirt felé. A több tíz méter
magasságú bazaltoszlopok repedéseiből girbegurba törzsű fenyőfák
törtek a hihetetlenül kék ég felé. Valaki kiabált a távolban. A folyó
minnesotai partján sziklamászók ereszkedtek le a völgy felé.
A táborhely egy ligetes területen feküdt, nem sokan jártak
errefelé. Hiába furcsállotta Jude a dolgot, ahányszor csak egy olyan
bűnügyi helyszínen járt, amely gyönyörű látványt nyújtott, úgy
érezte, hogy megkönnyebbül a szíve, mintha csak egy temetőben
járna. Imádta a temetőket, azt a békés nyugalmat, ami megszállta az
ember szívét. Ugyanezt a békét érezte most is, amikor Uriah-val a
virágokat és fényképeket vették szemügyre. Rengetegen gyújtottak
gyertyát, vagy írtak üzenetet az elhunytaknak. Nyilvánvaló volt,
hogy az elhunytak szerettei és barátai gyászolták az áldozatokat.
– Nem elképzelhetetlen, hogy a gyilkos ismerte az áldozatokat,
és tudta, hogy kempingezni mennek. – Uriah zsebre tette a kezét, a
szél belekapott göndör hajába. A felvetése, tekintve, hogy milyen
eldugott helyen van a kemping, nem volt minden alap nélküli. –
Nem ritka vagy szokatlan gyilkossági módszer, hogy valakinek
elvágják a torkát. És ahogy a seriff is mondta, az elkövetőnk lehet,
hogy ezt a gyilkosságot másolta. A hírekben hallott az esetről, és ez
megihlette őt is. A tömeges lövöldözéseknél például általában erről
van szó.
Jude nem akarta, hogy Masucci professzor elmélete
befolyásolja, ráadásul Uriah-nak is igaza lehet.
– Szeretnék több részletet tudni. – Ugyanakkor a seriff helyesen
mondta, ez nem az ő ügyük volt.
– Én tényleg kajakoztam errefelé – mondta Uriah a csillámló
folyót figyelve.
– Én is.
– Mikor?
– Gyerekkoromban.
– Én a feleségemmel jártam erre először.
– Sajnálom. – A fájdalom összeszorította Jude mellkasát. – Nem
rossz, hogy most itt vagyunk?
– Furcsa inkább. – Uriah felvonta a szemöldökét. – Az előbb
görcsbe rándult a gyomrom, amikor megpillantottam a folyót, de
most már kezdek hozzászokni. Már nem ver eszeveszetten a szívem.
Ez megmagyarázza, hogy miért hallgatott el Uriah, amikor
Taylors Falls felé indultak.
– Keressük meg a volt férjet! – vetette fel Jude.
A gyanúsítottat a Main Streeten található munkahelyén találták
meg, a bárt nemes egyszerűséggel Főutcai Krimónak hívták. Jude és
Uriah helyet foglaltak az egyik bokszban, a menüt pedig maga a
keresett személy, Dwayne Hanson hozta ki.
Mivel elmúlt dél, és egyikük sem evett még semmit, ebédet
rendeltek, és csak akkor vették elő a jelvényüket, amikor a férfi már
kihozta az ételt.
– Szeretnénk feltenni néhány kérdést – mondta Jude.
Hanson a hóna alá dugta a tálcát, és idegesen hátrapillantott a
válla felett.
– Itt nem beszélhetünk. Szerencsém, hogy van hol dolgoznom.
– Öt percről lenne szó – mondta Uriah.
 – Ebédeljenek meg – javasolta Hanson. – Aztán találkozzunk az
épület mögötti sikátorban.
– Szerintem meg inkább most kellene elbeszélgetnünk –
erősködött Jude, mert tudta, hogy a férfi meg akar lépni.
– Kihűl az ebédjük.
– Állandóan így járunk – szólt közbe Uriah. – Ez is a munkával
jár.
Hanson meggörnyedt vállal megadta magát.
– Jöjjenek velem! – A fejével a mosdókhoz vezető folyosó felé
biccentett. A folyosó végén a férfi akkora erővel lökte be az ajtót,
hogy az nekicsapódott a falnak. Jude Uriah-ra pillantott. A férfi
hirtelen haragú, és nem is próbál ellene tenni. Tudta, hogy a volt
feleségének új barátja van, tudott a kempingezésről, odament, lehet,
hogy össze is veszett velük, de aztán elszabadultak az indulatok, és a
férfi végül kinyírta a fickót, aztán elhallgattatta az exfeleségét, hogy
ne maradjon szemtanú. Az ügy le van zárva. Uriah zord
arckifejezését látva Jude tudta, hogy a társában is pontosan
ugyanezek a gondolatok fogalmazódtak meg.
Ugyan nem beszélték meg előre, de Jude hagyta, hogy Uriah
vezesse a kihallgatást, miközben Jude az árulkodó jeleket figyelte.
Volt belőlük bőven, de az alig megfékezett dühnek és idegességnek
lehettek más okai is.
Aztán mindkettejük legnagyobb meglepetésére a férfi elsírta
magát.
– Én annyira szerettem! – zokogta. – Az a fickó nem volt jó
hozzá.
– Megpróbálta megvédeni őt? – kérdezte Jude lágyan.
– Hát, igen. – Rádöbbent, hogy mi szaladt ki a száján. – De nem
aznap éjjel.
– Craig seriff azt mondta, hogy a feleségének távoltartási
végzése volt ön ellen, de ön ezt megszegte. A szomszédok
veszekedést hallottak a házuk előtt. Azt is mondták, hogy maga
részeg volt, és azzal fenyegetőzött, hogy kinyírja a nő barátját.
– Tényleg elmentem hozzájuk. Ez igaz. Mint ahogy azt is
megmondtam neki, hogy vigyázzon a fickóval. De nem én öltem
meg.
– Előfordulhat, hogy csak nem emlékszik erre? – firtatta Jude.
– Nem.
– Volt olyan, hogy öntudatlanra itta magát? – kérdezte Uriah.
– Tudom, hogy szerepel valami hivatalos iratban, szóval igen,
volt ilyen. Néha a kelleténél többet iszom, mint annyian a
környéken. Ez még nem bűn. Nem én öltem meg őket. Egyiküket
sem! Én szerettem őt!
– Meséljen egy kicsit a volt feleségéről! – Jude próbálta
nyugodtabb mederbe terelni a beszélgetést.
– Egy angyal volt. Egy gyönyörű angyal, akinek nem így kellett
volna meghalnia. – A kézfejével megtörölte az orrát. Már nem sírt,
de a keze remegett, a szeme kivörösödött. – Szeretett segíteni az
embereknek. Mindig segített valakin, idegeneken, barátokon, bárkin.
Mellettem is ezért tartott ki, ezzel tisztában vagyok. Azt hitte, hogy
rajtam is tud segíteni, de nem sikerült. Nem voltam elég jó hozzá,
ennyi biztos. Aztán elhagyott.
Visszamentek a bárba, a két nyomozó elcsomagoltatta az
ebédjét.
– Mit gondolsz? – kérdezte Uriah öt perccel később az egyik
folyóra néző piknikasztalnál, ahol megebédeltek.
– Szerintem hamis nyom – mondta Jude. – És nincs vesztegetni
való időnk. – Nem tudta kibontani a mustárostasakot, nem találta a
kis bevágást rajta.
Uriah kinyújtotta a kezét, Jude odaadta neki a tasakot, amit a
társa egy mozdulattal kinyitott.
– Legalább kijutottunk a városból. Néha kell egy ebéd a
mentális egészség jegyében is.
 Felemelte a szendvicsét, Jude pedig hozzáérintette az övét.
Egészségünkre!
– El kell mondanom valamit – szólalt meg Jude az első falat
után.
Uriah az asztalra könyökölve várta a nagy hírt.
– A házzal kapcsolatban.
Jude látta Uriah arcán, hogy elveszítette a fonalat, az ő
gondolatai még mindig a nyomozásuk körül forogtak.
– Milyen házról?
– Tudod.
– Nem, nem tudom.
Jude-ot meglepte, hogy Uriah nem értette egyből, hogy mire
gondolt. Arra számított, hogy a társa követni tudja a
gondolatmenetét, hogy majd felcsillan a szemében az értelem,
amikor eszébe jut McIntosh bejelentése az irodában. Uriah letette a
szendvicsét.
– Hát arról a házról.
Jude elfordította a fejét, majd vissza. Tartott attól, hogy Uriah
majd mit fog szólni, de nem akarta titokban tartani előtte a hírt.
– Megvettem a házat.
Uriah még csak pislogni sem pislogott, de nyomozóként
megtanulta már, hogyan titkolja el a véleményét.
– Ha úgy vesszük, teljesen megértem – mondta, miután
leülepedett benne a hír. – Te szeretnéd eldönteni, hogy mi legyen a
házzal.
– Nem tudom. – Ez hazugság volt, és ezzel legbelül ő maga is
tisztában volt. Saját magának vette azt a házat.
– Örültem volna, ha szólsz előtte.
– Megakadályoztad volna?
– Segítettem volna. Egy vagyont elkérhettek még azért a házért
is. Talán megkerülhettük volna az árverést. Talán a bank eladta volna
neked egy dollárért.
 – Már túl vagyunk rajta.
– Tudom, de… – Már megint ez az arckifejezés. A mentális
állapota miatt aggódik. Jude nem most először látta ezt a fintort a
társa arcán.
– Semmi baj, jól vagyok. – Jude hirtelen azt kívánta, bárcsak ne
mondta volna el Uriah-nak a dolgot, de aztán arra gondolt, hogy az
emberek úgyis rájöttek volna. – Tudom, hogy fura.
– Annyira nem is az. – Uriah kezdett megbarátkozni a hírrel. –
Talán sikerült megakadályoznod, hogy valaki bazári látványosságot
csináljon a helyből. Ezt meg tudom érteni, lehet, hogy én is
hasonlóképpen tettem volna. És most mi lesz? Lebontatod?
– Egy ideig csak bedeszkázom az ablakokat.
– Nem kell most meghoznod ezt a döntést – bólintott Uriah. –
Vagy bármikor. – Aztán jobban átgondolta a dolgot. – Kialakíthatsz
a helyén zöldövezetet vagy közparkot.
– Majd megfontolom.
Befejezték az ebédet, kidobták az üres ételdobozokat, majd
visszaindultak Minneapolis felé. A városban éppen tetőzött a
csúcsforgalom, a belvárosban, különösen a villamos környezetében
lehetetlen volt közlekedni, de senki sem dudált. A Minnesotába
látogató turisták ezt gyakran meg is jegyezték, hogy nem hallatszik
dudaszó. Ha egy sofőr mégis fel akarja hívni magára a figyelmet,
akkor finoman és röviden nyomja a dudát.
A kapitányságra visszaérve Uriah még mindig a wisconsini
gyilkosságon agyalt, hiába mondta neki Jude, hogy nem érdemes
foglalkoznia vele. Ő inkább a meggyilkolt szeretőnek nézett utána.
A közösségi média nagyon megkönnyítette a keresést. Ellenőrizte
mind a hét áldozat Facebook-oldalát, arra volt kíváncsi, hogy volt-e
közös ismerősük.
A minneapolisi áldozatoknak nem volt közös ismerőse a
wisconsini párral. Jude átböngészte Dwayne Hanson Facebook-
oldalát is. A „Kapcsolatok” rubrikában még mindig ott szerepelt az
exe, néhány közös képet is feltöltött. A boldog pár. Letöltötte és
kinyomtatta a képeket, majd kilépett az oldalról. Az eligazítóban a
parkban történt gyilkosságot is feltette a többi, feltehetően
összetartozó bűneset közé, a képeket oda tette, ahol a térkép
Wisconsint ábrázolná, ha nem csak a megye szerepelne rajta. Egy
öntapadós jegyzetet is ragasztott mellé, amiben arra figyelmeztette a
társait, hogy nem biztos, hogy ezzel az üggyel valóban van
kapcsolat.
Az íróasztalánál még egyszer átnézte a kinyomtatott képeket,
lehetséges nyomokat keresett, majd bejelentkezett a rendszerbe,
hogy feltöltötték-e már a moziban történt gyilkosság áldozatainak
boncolásáról készült jelentést. Csak néhány jelentéktelen vérteszt
eredménye szerepelt az oldalon.
Nem tudta eldönteni, hogy érdemes-e a jelentésben beszámolni a
wisconsini kirándulásukról, mert attól tartott, hogy ezzel egy hamis
nyomot tartanak életben. Ugyanakkor az átláthatóság és az alaposság
miatt legépelte a jelentést, és az aktához csatolta.
Felnézett az órára, megdöbbent, hogy már elmúlt kilenc.
Valamikor az elmúlt egy órában Uriah visszatért az íróasztalához, a
monitor fénye megvilágította az arcát. Nem voltak egyedül az
épületben, de az éjszakai műszak csökkentett létszámmal üzemelt.
Billentyűzet kopogott, tisztek járkáltak fel-alá, némelyikük letett egy
aktát Uriah asztalára. Valószínűleg az aznapi jelentéseket olvasgatja.
Jude tudta a kapitányság hivatalos körleveléből, hogy lövöldözés
történt egy belvárosi bárban, a Lake Streeten volt egy
cserbenhagyásos gázolás, mindkét esetben voltak halálos áldozatok.
Az emberek akkor is gyilkolták egymást, amikor az ő figyelmüket a
mozis gyilkosság kötötte le.
Elhalványult a mennyezeti világítás. Ezt egyrészt
energiatakarékosság miatt vezették be, másrészt azért, hogy így
jelezzék a nappalok és az éjszakák változását, amivel talán az itt
dolgozók cirkadián ritmusát is egészséges keretek között lehet
tartani – szintén Ortega rendőrfőnök ötlete volt. Eddig csak
néhányan panaszkodtak, Jude-nak viszont kifejezetten tetszettek a
tompított fények.
Jude nyújtózkodott, majd körzött párat a karjával.
– Haza kell mennem, meg kell etetnem a macskát.
– Nekem is. Mármint hazamenni, nem megetetni a macskát. –
Uriah hunyorogva nézett a képernyőre, majd lejegyzetelt valamit. –
Holnap találkozunk – mondta anélkül, hogy felnézett volna.
Valószínűleg ő nem megy haza, hanem a pihenőszoba kanapéján
tölti az éjszakát.

***

Otthon a macska úgy tekergeti Jude lába körül, mint egy hal. Jude
lehajolt, és gyengéden megsimogatta a feje búbját. A macska csak
akkor engedte a simogatást, amikor Jude arra készült, hogy
kibontson egy dobozos macskaeledelt. Az utóbbi időben kissé
hektikus volt a napirendje, különösen mostanában, így néhány
marék száraz eledelt is hagyott kint neki, de azért nem volt oda
annyira az állat.
Kikanalazta a macskakaját a tálkába, aztán lezuhanyzott, evett
egy málnás joghurtot, és megivott egy csésze gyógynövényteát, ami
elvileg segített volna az elalvásban. Az íze borzalmas volt.
Megcsörrent a telefonja. Uriah volt az. Vagy talált valamit, vagy baj
van. Aggódva emelte a füléhez a telefont.
– Újabb gyilkosság, az elkövetés módja hasonló – mondta.
– Részletek?
– Csak annyit tudok, hogy Valentine nyomozó bízik az erős
gyomrunkban.
– Még a kapitányságon vagy?
– Aha.
 Mily meglepő.
– Ott leszek negyedórán belül.
Jude felöltözött, a hóna alá kapta a táskáját és a sisakját,
leszaladt a lépcsőn, a haja még nyirkos volt. Megpillantotta Elliotot
az ajtóban, és hirtelen kedve lett volna visszafordulni.
– Szia! – Nem nézett a szemébe, elszaladt mellette, a korlátba
kapaszkodva vette be a kanyart. A mélygarázsba sietett, a
motorjáért.
– Nekem is lett macskám! – kiabálta utána a srác.
 17. FEJEZET

AL AKE OF THE ISLESRA NÉZŐ HATALMAS HÁZ, ahol a gyilkosság

történt, egykor Minneapolis legelőkelőbb negyedéhez tartozott.
Pénzügyi szempontokból vagy pusztán csökönyösségből a
tulajdonosok egy része újjá akarta építeni a környéket, miután az
áramszünetek miatt itt is nagy volt a pusztítás. Mások igyekeztek
megszabadulni az ingatlanoktól. Maga a terület még mindig sokat
ért az ingatlanszakértők szerint – hiszen egy tó partján állt, a
belváros pedig könnyen elérhető gyalog vagy biciklivel –, és még az
üres telkeket vagy a romos épületeket is közel egymillió dollárért
árulták. Vevő azonban nem volt, az Eladó feliratú táblákat
lábtörlőként használták a hívatlan vendégek. A rendőrség néhány
naponta megfordult a környéken a házfoglalók, a vandálok és
drogosok miatt. Jude úgy tudta, hogy mindezek ellenére ez az első
gyilkosság, amit egy itt álló házban követtek el.
Valamit lépni kellett annak érdekében, hogy az emberek ne
foglalják el önkényesen a házakat, Jude mégis együttérzett a
hajléktalanokkal. Nekik is kell egy hely, ahol meghúzhatják
magukat, és ahogy a nő is mondta, akivel a minap találkozott, a
hajléktalanszállók megteltek.
Az utcán sorba álltak a járőrautók, a többségük rézsútosan, hogy
ne hajthasson be senki a bűntény területére. Uriah egysaroknyira
parkolt le a jelzés nélküli autóval. Leállította a motort, majd kivett
két zseblámpát a kesztyűtartóból.
Jude szeretett sétálni, mert így a sötétben, észrevétlenül
közelíthették meg a házat, két idegen a nézelődők között.
Lehetőségük nyílt arra is, hogy megfigyeljék a tömeget, ami a kései
óra miatt nem volt nagy számú. Holnap már gyalog is alig lehet
majd haladni az utcán.
A járdán nem lehetett jól látni, mindössze a verandákon
felkapcsolt lámpák adtak egy kis világosságot, vagy a bűnözőket
voltak hivatottak elüldözni, vagy a lakók leskelődését segítették elő.
Jude-ot és Uriah-t a helyszín biztosításának elején értesítették, és a
nézelődők fojtott suttogással azt találgatták, hogy vajon mi történt.
Gyilkosságot nem említett senki. Egyelőre nem ment híre a
bűncselekménynek.
– Le kellene bontaniuk a házat – mondta valaki.
– Az egész városrészt le kellene bontani – replikázott valaki
más.
A ház éppen olyan volt, mint amilyenre Jude számított. A szél
égett fa szagát hozta, a tetőt mintha egy óriás szakította volna be.
Nem csak az égett fa szaga töltötte be a levegőt.
– Hűha! – Uriah az arca elé kapta a kezét.
Ürülék. Mivel nincs víz és villany, a házfoglalók az elhagyatott
házakat használták vécé gyanánt is.
– Több halottkém is érkezett – jegyezte meg Jude. Tehát több
holttest van. A Bűnügyi Nyomozóiroda is megérkezett. Mindenütt
rendőrök voltak, némelyikük csípőre tett kézzel állt, mások a
tömegben járkáltak tollal és jegyzettömbbel a kezükben, neveket,
telefonszámokat, tanúvallomásokat rögzítettek. Sárga rendőrségi
szalagot húztak ki a ház köré, a kertben és a járdán már műanyag
bizonyíték-jelölő lapok hevertek.
Jude-ot kellemes meglepetésként érte a gyors reakció és a terület
hatékony lekerítése, különösen úgy, hogy ilyen kései órán érkezett a
bejelentés, amikor a helyszínelőknél is kevesebben vannak
szolgálatban. Hordozható generátorok berregtek, elektromos vezeték
kígyózott be az üveg nélküli ablakokon, némelyik mögül éles fény
szűrődött ki, máshol enyhe félhomály, ami arra utalt, hogy a házon
belül nagy erőkkel folyik a munka.
 Nem kellett elővenniük a jelvényüket. Az egyik helyszínt
biztosító járőr zord arckifejezéssel biccentett, némán engedélyt adva
arra, hogy Jude és Uriah beléphessenek a helyszínre. A járőr
majdnem mondott valamit, de a tömegre pillantott, és inkább nem
nyitotta ki a száját, nehogy valaki meghalljon valamit. A
bámészkodók között valahol egy mobiltelefon vakuja villant,
rögzítve a két nyomozó érkezését. Holnap, de akár már az éjszaka
folyamán is, a zsaruk sötét tekintetével lesz tele a közösségi média.
Jude és Uriah átbújt a rendőrségi szalag alatt, bekapcsolták a
zseblámpáikat, és lassan, óvatos léptekkel elindultak a ház felé.
Hiába adta át Uriah a telefonban kapott figyelmeztetést, Jude-ot
meghökkentette a látvány, ami fogadta az épületbe érkezőket. A
nyitott bejárati ajtóról belek lógtak.
– Szóval ez a szagok egyik forrása – suttogta Uriah.
– Emberi? – kérdezte Jude, bár sejtette, hogy az.
– Mi a fene folyik ebben a városban? – kérdezte Uriah.
A kormányzó halála körüli borzalmas körülmények ekkora
hullámokat kavartak volna? A kormányzó helyét átvette az addigi
alkormányzó, de Saint Paul és Minneapolis még mindig nem tért
magához az eseményekből, amelyek a kormányzó halálához
vezettek. Sötét üzelmei és fiatal lányok ellen elkövetett beteges
bűnei átléptek egy határt, ami után a városlakók is úgy érezték, hogy
nincs senki, aki vigyázna rájuk, és a káosz az új rend? Ha a
kormányzó szabadon megölhet bárkit, akkor ők miért nem? Lehet,
hogy Jude túl nagy jelentőséget tulajdonít az apjának. Lehet, hogy
ezt nem kéne személyes ügynek vennie.
– Erre gyertek! – kiáltott oda nekik Dominique Valentine, ea
nemrégiben megalapított nyomozócsoport vezetője. Valentine
öltönyben, nyakkendőben, fényes fekete cipőben és hosszú, sötét
kabátban várta a farmert viselő Jude-ot és Uriah-t. Régimódi
nyomozóöltözet. Néhány nő egy bűnügyi podcastban (ma már
mindenkinek lehet podcastja?), azt vallotta, hogy a férfi nyomozók
jóképűek. Valentine nyomozó minden bizonnyal lázba hozta volna
őket sötét bőrével, barna szemével és barátságos mosolyával. Őt
vették fel Grant Vang, Jude egykori társának helyére, aki most
börtönben ült. Valentine komoly ajánlásokkal érkezett, és hamar
hasznos tagja lett a csapatnak. Jude biztos volt abban, hogy a
chicagóiak átkozták magukat, hogy hagyták elmenni.
– Hány áldozat van? – kérdezte Uriah.
– Eddig ötöt találtunk.
A két nyomozó egymásra nézett. Masucci professzor azt
mondta, hogy a következő gyilkosságnál öt áldozat lesz. Követték
Valentine-t a házba.
– Ez kész labirintus – morogta a zseblámpájával a földre
világítva.
– Ki jelentette be? – kérdezte Uriah.
– Az egyik lakásfoglaló, aki alkalmanként itt húzza meg magát.
Egy kislány, a kora alapján nem lenne szabad egyedül császkálnia.
Kikérdeztem, de annyira megrázta a látvány, hogy nem sikerült
sokat kiszednem belőle. Talán neked sikerül – pillantott Jude-ra.
– Megpróbálhatom.
– Megmutatom a helyszínt. Ahogy a telefonban is mondtam,
nem szép látvány. – Ahhoz sötét volt, hogy Jude lássa a férfi arcát,
de nem is volt rá szükség, a szavai mindent elárultak. – Azért
hagytam ott Chicagót, mert elegem volt az erőszakból, de ilyen
borzalmat még ott sem láttam. – Átlépett egy szemétkupacot. – Az
áldozatok már egy ideje a pincében éltek.
– Valami drogos ügy lenne? – kérdezte Jude. A hangja
leheletnyit reménykedve csengett. Mind a civilek, mind a zsaruk
számára nagy megkönnyebbülést jelent, amikor valami drogüzlet
miatt gyilkolnak meg valakit. Nem mintha az ilyen halál nem lenne
szomorú és sajnálatos, de legalább van mögötte kézzelfogható
indok, bármilyen rettenetes is. A rossz emberek rossz dolgokat
tesznek – néha végeznek egymással.
 – Ezt látnotok kell – mondta Valentine, majd mutatta tovább az
utat. – Vigyázzatok, hová léptek.
A padló itt-ott megperzselődött, a padlólemezek elmozdultak,
felpúposodtak, ami a ház szerkezeti problémáira utalt.
– Ezt a helyet le kellett volna bontani – állapította meg Uriah.
Az ajtóban érzett szag egyre erősebb lett. Útközben többször is
találkoztak olyan férfi és női egyenruhás kollégákkal, akik kezüket a
szájuk elé tartva, szinte pánikban hagyták el az épületet.
– Idebent tilos hányni – emlékeztette Valentine az egyik tisztet,
alá megállt öklendezni. Könnybe lábadt szemmel és az arcára
szorított kézzel sietett tovább a folyosón.
Jude érezte, hogy közel a cél, amikor Valentine félreállt az
alagsorba vezető ajtónál. Valahol az épület legmélyén egy generátor
morgóit, az egyenetlen áramtermelés miatt villódzó fény nehezítette
meg a lépcsőn való lejutást. Jude a fokokra szegezte a zseblámpáját,
majd elindult lefelé, Uriah és Valentine pedig követték őt.
A helyiség nem úgy nézett ki, mint egy szokványos alagsor,
legalábbis ő nem töltene el sok időt itt. A nagy szoba teljesen be volt
rendezve, gipszkarton falakkal, parkettával, nagy képernyős tévével,
az egyik oldalon bárral és bőrfotelokkal. Valószínűleg rengeteg
sportközvetítést néztek itt. A fotelek mögött két hálószoba és egy
egykor luxuskategóriás fürdőszoba nyílt, a jakuzzi most valakinek az
ágyául szolgált, párna és takaró hevert benne. Minden úgy nézett ki,
mint ahogy egy ilyen környék menő házait képzeli el az ember.
Tökéletes lakóhely a házfoglalóknak. Otthon, édes otthon, csak
éppen nincs víz meg villany.
A jelenlegi lakók ide hordhatták le a ház többi részéből a
zsákmányaikat, a padlón keleti szőnyegek, a polcokon gyertyák,
könyvek. Az egyik sarkot kialakították konyhának, étkezőasztal,
étkészlet és növények is voltak benne. Az alkoholos melegítő és a
kempingtűzhely pedig kerekké tették a történetet.
 Mindent összevetve egész szép lett a helyiség. Leszámítva a
vért, a belsőségeket, az erőszakot és a vérrel a falra írt üzenetet:

Mindaz, amit keresek, már bennem van.

Ez egy általános megállapítás, egy ilyen helyzetben azonban az

ártatlan kifejezés az önértékelés és az önimádat baljós és
nárcisztikus megnyilvánulásává válik. Jogom van ehhez.
Három nő és két férfi, négyüknek a lámpa vezetékét tekerték a
nyakuk köré, az öt áldozatból háromnak a kezeit is összekötötték. A
nők meztelenek voltak, a testüket vágások és vér borította. Könnyen
meg lehetett találni a belek forrását is.
– Megkínozták őket – mondta Jude halkan. – Ez nem a szokásos
elkövetési mód.
Néhány helyszínelő nyomokat rögzített, de Jude sejtette, hogy a
zsarukhoz hasonlóan ők sem tudnak mit kezdeni a látvánnyal. Nem
volt ablak a helyiségen, és ez csak súlyosbított a dolgon, mert nem
lehetett friss levegőt beengedni.
– Hamarosan kapunk egy légtisztítót – szólalt meg Valentine,
mintha olvasott volna Jude gondolataiban. – Egyelőre senki sem
bírja sokáig. Többek között a szag miatt… – Az orra elé szorította a
kézfejét, és nem mozdult a lépcső aljától, mintha nem lett volna
hajlandó jobban megközelíteni a helyszínt.
Jude sajnálta őt, hogy a szeles várost erre a látványra cserélte.
Nem volt jó döntés.
Valaki egy légzőmaszkban felpattant, megfordult, és elszaladt
mellettük. Az egyik falnál egy fiatal tiszt zokogott némán. Talán
még kezdő volt.
Kell egy kis idő, amíg az ember megszokja a borzalmakat, de
egy idő után már fel sem veszi. Az agyban megmozdul valami,
változik valami, és máris el tudja viselni a helyzetet. Nem lesz
semmi baj, majd ők is megtanulják.
Ilyen az élet és a halál.
Hiszen ezzel találkoznak mindennap, ez a munkájuk. A
gonoszt… a gonoszt sosem szabad elfogadniuk.
– Megtaláljuk azt, aki ezt tette – mondta Jude. – Erre kell most
összpontosítanunk.
Jude szavainak volt valami hatása, mintha a helyiségben
tartózkodó tisztek, nyomozók és szakértők összeszedték volna
magukat. Ne engedd, hogy a saját szenvedésed magad alá temessen!
Ez volt az, amit megtanult a sötétségben töltött évek során.
Uriah előrelépett, mintegy válaszolva Jude szavaira, mintha a nő
lett volna a gyilkossági csoport feje, és nem ő.
– A test minden állapotában szép – suttogta Jude, miközben
leguggolt az egyik női áldozat mellé. – Még így is. – Valaki a kezébe
nyomott egy pár gumikesztyűt. Jude le sem vette a szemét a
holttestről. – Még ilyen mély álomban is. – Közben felhúzta a
kesztyűt. – Már senki sem bánthatja őket, senki sem okozhat nekik
fájdalmat. Tisztelettel kell bánnunk velük, szolgálnunk kell őket,
segítenünk kell nekik.
Erezte, hogy Uriah mögéje lép.
– Elvágták a torkát – suttogta Jude, hogy csak Uriah hallja. – Ez
neked is feltűnt, igaz? – Körülnézett, majd visszafordult az előtte
fekvő nő felé. – Mindegyikük torkát elvágták. – Ezt leszámítva
azonban az elkövetés módja különbözött. Korábban az áldozatokat
nem kínozták meg ilyen módon. Most viszont öt áldozat van. Nem
hagyhatják figyelmen kívül ezt a számot.
– Igen, nekem is feltűnt. – Uriah nem guggolt le mellé, a
suttogása kétségbeesettnek hatott. – Miféle szörnyeteggel van
dolgunk? Hiszen ők szinte gyerekek!
Jude is felegyenesedett. Most a férfinak nagyobb szüksége van
rá, mint a földön fekvő halott lánynak.
 – Semmi baj.
– Hát pedig itt rohadt komoly bajok vannak!
– Az erőszaknak, legalábbis itt, vége van. Nekik már nem fáj
semmi.
– Nem tudom megérteni, hogy ez hogy vigasztalhat téged.
Hiszen meghaltak. – Uriah tekintete dühtől izzott. – Azt akarod
mondani, hogy mind jobban járnánk, ha meghalnánk?
– Nem így értettem.
– Tudom, hogy értetted. A halál jobb, mint az élet. – A férfi
körülnézett a helyiségben. – Lehet, hogy igazad van.
– Komolyan nem erre gondoltam.
– Komolyan?
– Igen.
– Nagyra értékelném az őszinteségedet.
– Én mindig őszinte vagyok.
– Ebben én nem vagyok olyan biztos. – Uriah megint szúrós
tekintettel méregette Jude-ot, azt próbálta felmérni, hogy érzi magát.
– Azt hiszem, azt teszed, ami a túléléshez kell – mondta. – És ha ez
azt jelenti, hogy szépnek találod a holttesteket, akkor…
Miközben a többi rendőr folyamatosan ki-be járkált, mert nem
bírták sokáig, Jude és Uriah meg sem moccant. Aztán megérkezett
az orvosszakértő, aki a sebek hosszáról és mélységéről beszélt, és
hogy mekkora erő kellett ilyenek okozásához.
– Tömegmészárlás – mondta Jude. – Csak a móka kedvéért.
– A vágások az áldozatok nyakán olyanok, mint a mozis
gyilkosságnál – állapította meg Uriah. – Ennyi biztos.
Uriah elutasító hozzáállása és szavai bántották Jude-ot, de
megértette a férfit, hiszen ő is a saját fájdalmával küzd. Felelősnek
érezte magát emiatt, mint ahogy felelősnek érezte magát a felesége
halála miatt is. Ez komoly teher.
Uriah az alagsorban maradt, miközben Valentine felkísérte Jude-
ot a földszintre, hogy beszéljen a lánnyal, aki megtalálta a
holttesteket. A műveleti helyiségnek berendezett teremben egy fiatal
lány ült egy székben, a vállán takaró, és egy csészéből próbált inni,
de folyamatosan a fogának ütődött. Tizennégy éves lehetett,
valószínűleg elszökött otthonról, a körmei alatt megült a piszok, a
haját jó ideje nem mosta meg. Valentine bemutatta őket egymásnak,
majd kettesben hagyta őket. Jude halkan beszélt, igyekezett
nyugtatni a lányt, aki nem látott és nem hallott semmit, csak a vérbe
fagyott holttesteket találta meg.
– Van hol aludnod? – kérdezte Jude, amikor úgy érezte, hogy a
lány már mindent elmondott.
A lány megrázta a fejét.
– Haza akarok menni!
– Hol laksz?
– Dél-Dakotában.
– Elintézzük.
Jude talált egy női járőrt.
– Azt hiszem, a lány elszökött otthonról. Vigye be a városba,
adjon neki enni, az egyik nyomozó vegye fel a vallomását, és
próbálják meg megszerezni valamelyik hozzátartozója
telefonszámát. Remélhetőleg valaki haza tudja majd vinni, de
mondják meg nekik, hogy jó lenne, ha a lány pár napig még a
városban maradna.
A járőr bólogatott, Jude pedig az indulni készülő Uriah után
sietett. A ház előtt ránézett a telefonjára, és meglepetten látta, hogy
már három órája a helyszínen vannak. Még mindig sötét volt, de a
madarak már énekelni kezdtek, a télikabátba és kötött sapkába
öltözött riporterek pedig kitartóan vártak valami hírre. Hiába van
meleg napközben, az éjszaka a városban fagyos tud lenni. Egy
kamerát toltak Jude és Uriah arcába, az egyik riporter kiabálva tette
fel a kérdéseit.
– Reggel tartunk sajtótájékoztatót – mondta Uriah a fáradtságtól
rekedten.
 – Itt? – kérdezte valaki.
– Mindenről értesítjük magukat.
Jude a motorját kereste, aztán eszébe jutott, hogy Uriah hozta el
a helyszínre.
– El kell égetnem ezeket a göncöket – mondta Uriah a kocsi felé
tartva. – Ezt a szagot soha az életben nem szedem ki belőlük.
Jude tudta, hogy a társa nem konkrétan a ruhák szagára céloz.
– Nem szabad hagynod, hogy megtörjön! – mondta, amikor
beültek a kocsiba, Uriah pedig kikanyarodott a járdaszegély mellől.
– Bocs, hogy olyan hirtelen voltam az előbb. Nem kifogásokat
keresek, de amit odabent láttunk, az életem végéig kísérteni fog.
Jude felelhette volna azt, hogy minden rendben lesz, de értette,
hogy a társa nem erre gondol. Ha az ember ilyen mértékű
gonoszságot lát, akkor képtelenség olyan szemmel nézni a világot,
mint azelőtt. Minden egyes bűncselekmény és bűnügyi helyszín egy
újabb fekete foltot hagy az ember lelkén.
– Nem azt mondtam, hogy felejtsd el, hanem azt, hogy ne
engedd, hogy rád telepedjen.
– Te ezt csináltad? Hogy csináltad? Hogy élted túl?
A múlt és a jelen találkozása. Uriah most először kérdezett rá
ilyen nyíltan a fogságban eltöltött évekre.
– Nem felejtek. Igyekszem nem elfelejteni, mert akkor nem a
megfelelő időben törne fel ismét. Amikor éppen élni próbálnál. De
ha nem feledkezel meg róla, akkor nem tud megtörni sem.
– Soha nem is próbáltad kitörölni az emlékeid közül, úgy
csinálni, mintha meg sem történt volna?
– Soha.
Uriah vett egy éles kanyart.
– Kávézzunk egyet! – Behajtott a drive-thruba, és rendelt két
kávét. Jude fizetett, öt perccel később pedig már ismét úton voltak.
Jude ivott egy kortyot a gőzölgő italból.
 – Tegyél ki ott, ahol leparkoltam a motorommal – mondta. –
Hazamegyek, lezuhanyozom és átöltözöm. A kapitányságon
találkozunk. Jó lenne még egyszer elbeszélgetni a
matekprofesszorral.
– Aludj pár órát, ha már otthon vagy – javasolta Uriah. – Jól fog
esni.
Talán Uriah-nak mégis igaza volt, amikor azt mondta, hogy csak
áltatja magát, mert a forró zuhany alatt hevesen reszketni kezdett.
Megfeszítette a térdét, hogy ne rogyjon össze. Végül elzárta a vizet,
felöltözött, felcsatolta a pisztolyát, és elindult otthonról. Uriah ugyan
azt tanácsolta, hogy aludjon, de most úgysem jönne álom a szemére.
A motor mellett megállt, bosszantotta, hogy nem figyelt oda
jobban matekórán, aztán elővette a telefonját, és rákeresett a
Fibonacci-számokra. A következő szám a nyolcas volt.

***

Elliot hallotta, amikor Jude hazaért és nekiállt zuhanyozni, a víz

kattogva haladt a csövekben. Aztán hallotta becsapódni a lakás
ajtaját. Hallgatózott, az elhaló léptek hangjára számított, ami azt
jelezte, hogy Jude felmegy a tetőre, aludni. Nem is egyszer látta őt
ott, de nem akarta zavarni, mert a pisztolya is ott volt mellette.
Most nem a tető felé indult, hanem elsietett az ajtaja előtt. A
mélygarázs felé indult.
Elliot teljesen felébredt. Farmert és flanelinget húzott, aztán
lesietett az autójához, és még sikerült beszállnia azelőtt, hogy Jude
kirobogott volna a mélygarázsból. Elfordította a slusszkulcsot,
sebességbe tette az autót, és követte a nőt. Tudta, hogyan kell tisztes
távolságból követni valakit. Nem most először csinálta.
 18. FEJEZET

A VÁROS MÉG ALUDT, az éjszaka tompa neszeit lehetett csak

hallani. Ismerős érzés fogta el Jude-ot, amikor a zárba dugta a
kulcsot, a várakozás – a fogságából megmaradt reakció. Napokon,
éveken át képzelte maga elé azt az alig hallható hangot, a
fogvatartója lépteit a feje fölött, hallani akarta a hangját, érezni az
érintését. Ugyanis bármi is történt akkor, amikor kinyílt a cellájának
ajtaja, az jobb volt, mint a sötétben eltöltött végtelen órák a saját
gondolatainak társaságában.
Most azonban ő volt az, aki kinyitotta az ajtót.
Aztán becsukta maga mögött a bejárati ajtót, ujjaival alaposan
megtapogatta a farmerja zsebében átmelegedett fémkulcsot. Még
nem cserélték le a zárakat, és azt találgatta magában, hogy ez vajon
a fogvatartója kulcscsomója lehetett-e. Végül aztán eltette a
kulcsokat, és bekapcsolta a telefonja zseblámpa funkcióját. A fény a
pincébe vezető lépcsőre és a vérfoltra esett. Most már egy cseppet
sem habozott, amikor elindult lefelé a lépcsőn, minden egyes fok
közelebb vitte őt a céljához, minden egyes fokkal egyre
biztosabbnak érezte magát.
A cellaajtót résnyire hagyta csak nyitva, majd leoltotta a lámpát,
és lefeküdt a hideg betonpadlóra, a lapockáját a hangszigetelt falnak
támasztotta, becsukta a szemét, és lassan kifújta a levegőt. Azt
mondta Uriah-nak, hogy minden egyes bűnügy hatással van rájuk.
Igaza volt. Ettől az egytől az életben nem fog tudni szabadulni.
Gondolatban visszarévedt a fogságban töltött napjaira, arra az
énjére, akire itt talált rá. Talán el is aludt volna, vagy meggyőzte
volna magát, hogy ismét ez az élete, de lépteket hallott a feje fölül.
Összezavarodott. Valóban van odafenn valaki? Vagy olyan élesen
törtek elő az emlékek, hogy még a hallása is becsapja? A
házfoglalók tértek vissza? Bármi is volt, erőt vett rajta a régi
beidegződés, és várta őt, mint ahogy mindig is várta, abban bízva,
hogy talán beszélgetnek egy kicsit, hogy ott marad mellette.
Valaki elindult lefelé a lépcsőn, egyre közeledett. Látta maga
előtt a fogvatartója csizmáját és arcát. Az önvédelem utolsó
szikráival előrántotta a fegyverét, és visszafojtott lélegzettel
várakozott.
A férfi ott állt, közvetlenül az ajtó előtt.
Jude hallgatózott, de a léptek elhaltak, visszament a földszintre,
aztán már nem is hallotta őket. Még időben kinyitotta az ajtót, hogy
hallja, amint egy autó elszáguld az utcában. Ő lett volna az? Nem, ő
halott volt. Jude saját maga intézte el, mint ahogy az apját és a
testvérét is.
Elernyedtek az ujjai, a pisztoly koppanva a földre zuhant. A
szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a sírást. A férfi itt volt, most
pedig elment, egyedül hagyta őt a sötétben.
Jude tudta, hogy fel kell mennie bezárni az ajtót, de inkább
magzatpózba kuporodott, és elaludt, mélyen, hónapok óta nem aludt
ilyen jól. Valamikor aztán felriadt, és a sötétségben hallgatózott.
Csak a saját lélegzetvételét hallotta. Nem tudta, mennyit aludt,
így elővette a telefonját, és ránézett az órára. Késő délelőtt volt.
Ez így nem stimmelt. Rögeszmés vonzódása a házhoz beteges
volt. Le kellett volna rombolnia, de hogy tehette volna meg, amikor
annyira a részévé vált, amikor erőt meríthet belőle?
Felállt, visszatette a fegyvert a tokjába, és kilépett a cellából. A
pince ablakát már jóval azelőtt befalazták, hogy ő idekerült volna.
Meglepődött, hogy milyen sötét van a földszinten, de aztán rájött,
hogy az ablakokat bedeszkázták, a szerelő mégiscsak ideért.
Bejárta a házat, a léptei kopogtak a padlón. Azt kezdte el
tervezgetni, hogy hogyan újítja fel a házat. Elég! A konyhaasztalt és
a székeket krémszínűre festené. Elég! A falak is új színt kapnának,
mondjuk, valami halványsárgát. Elég! Lemosná az ablakokat, és
vidám mintás függönyt tenne fel. Elég!
Ez így rettenetesen nem stimmelt. Mielőtt meggondolta volna
magát, gyorsan keresett egy bontással foglalkozó céget, és megbízta
őket azzal, hogy bontsák le a házat.
– Beletelik egy kis időbe a papírmunka – mondta a nő a
telefonban. – Szükség lesz engedélyekre, a gázt és a villanyt ki kell
kötni.
Jude örült, hogy a dolog nem megy olyan gyorsan.
– Nem baj – mondta. – Nem sürgős. – Nem tudta eldönteni,
hogy ez vajon kihátrálásnak számított-e.
A hálószobában a matracból test és cigifüst szaga áradt. Erre a
szagra emlékezett. A fal mentén egy széles, alacsony komód állt. A
helyszínelők alaposan átnézték a házat, de azért ő is kihúzogatta a
fiókokat, megnézte őket alul-felül, végighúzta a kezét a repedéseken.
Nem tudta, hogy mit is keres valójában. Lehet, hogy csak a
nyomozó dolgozott benne.
Az utolsó fióknál valami akadt. Amikor kiszabadította a fiókot,
egy papírlap hullott a padlóra. Félretette a fiókot, majd elhúzta a
komódot. Egy fénykép feküdt képpel lefelé a porban.
Egy polaroid fotó.
A fotókról meg is feledkezett. Hogy felejthette el a fotókat? De
ha ezt elfelejtette, akkor még mi mást? Mi az, ami átalakult az
emlékeiben?
Felemelte a képet, lerázta róla a port és a pókhálót, majd
megfordította – és hátrahőkölt.
Néhány órája azt mondta Uriah-nak, hogy ő szándékosan sosem
próbál elfelejteni semmit. Ez nem volt teljesen igaz. A legdurvább
pillanatokat elfojtotta magában, és idővel szinte már romantikus
fényben révedt vissza a házban eltöltött időre. Most már értette,
miért. Itt sokkal spirituálisabb, nyugodtabb, elfogadóbb tudott lenni,
ha úgy tetszik, egy szabadabb személyiség. Túljutott a fizikai
világon, a hideg és a fájdalom világán, és a saját agyának világában
élte túl a megpróbáltatásait. Talán ezt hiányolta annyira, talán ezt az
önmagához fűződő mély kapcsolatot hiányolta, amit ebben a házban
talált meg. Az önmaga nyújtotta biztonságot. A fénykép mintegy
sokkoló emlékeztető volt az itt töltött létezésének tényleges valójára.
A férfi sok fényképet készített. Az elején többet, aztán ahogy
Jude kezdett fizikailag leépülni, egyre kevesebbet. A képek
többségéhez hasonlóan ezen is meztelen volt, a kezét összekötözték
a feje fölött, a szája kitömve, a szeme elkerekedett. A mennyezetről
szokta lelógatni az összefolyó felett, majd jéghideg vizet spriccelt rá
egy locsolócsőből. Idővel aztán lazább lett, vagy csak tudta, hogy
sikerült megtörnie a testét, és nem kell számítania semmilyen
ellenkezésre.
Jude a fotót bámulta. Nem szégyellte magát, nem érezte magát
megalázottnak. Mintha valaki más fotóját nézte volna. Egy idegenét,
egy megkínzott idegenét. Együttérzést és haragot érzett. Végre hálás
volt magának azért, mert kinyírta a fickót.
Zsibbadtan körülnézett a szobában, ahol több száz rajzszög
méretű lyuk meredezett a falon egyenlő távolságra egymástól. A
férfi kitette a falra a képeit, és az ágyban fekve ezeket nézve
önkielégített.
Hol van a többi fotó? Itt voltak akkor is, amikor a helyszínelők
jöttek? Ha igen, eddig ő miért nem tudott róluk? Na és Uriah? Talán
ő sem. Lehet, hogy még azelőtt leszedték őket a falról, vagy a
fogvatartója, vagy Grant Vang, aki most börtönben ül azért, mert
csapdába csalta őt? Jude nem nézte át az ügye bizonyítékait, eddig
nem volt rá szüksége. Most azonban… A kabátja belső zsebébe
csúsztatta a képet. Csakúgy, mint a háznak, a képnek is mintha lett
volna saját szívverése.
A ház előtt mélyet szívott a reggeli friss levegőből, a gondolatait
pedig igyekezett rendbe szedni, hogy a gyilkosságsorozatra
koncentrálhasson.
– Ismerős volt a motor – szólította meg a hajléktalan asszony,
akivel a múltkor találkozott. Most szakadt kötött sapkát, lyukas
teniszcipőt, piszkos farmernadrágot és egy jóval nagyobb méretű
kabátot viselt. A bevásárlókocsijában púpozva állt az innen-onnan
összeszedett lom. – Nem baj, hogy maga itt van? – kacsintott Jude-
ra.
– Nem, megvettem a házat.
– Miért? – A nő meglepődése érthető volt.
– Magam sem tudom biztosan.
– Hát, inkább maga, mint más. Még mindig bánom, hogy nem
tudtam segíteni magán.
– Ha jól emlékszem, Ruthie a neve, igaz? Ruthie Logan? Lehet,
hogy mégiscsak tud nekem segíteni. Talán hallott a Lake of the Isles
környékén történt gyilkosságról. – A hajléktalanok általában jól
ismerték egymást, de nehezen lehetett őket szóra bírni. – Tartsa
nyitva a szemét, és szóljon, ha valami gyanúsat lát vagy hall.
– Nem is tudom… – mondta kelletlenül.
– Gyilkosságról van szó. Csak arra kérem, hogy tartsa nyitva a
szemét. Ennyi. – Jude felhúzta a kabátja cipzárját. – Még megvan a
névjegykártyám?
– Úgy nézek én ki, mint aki bármit is kidobna?
Jude egy pillanatra elmosolyodott, de aztán ismét komoly
hangot ütött meg.
– Ne keveredjen bajba, hívjon fel, ha valami szokatlant lát!
A hajléktalan nő odébbállt, Jude pedig felült a motorjára.
Mielőtt elindult volna, előbányászta a telefonját a zsebéből, és
felhívta Uriah-t, hogy megkérdezze, mi a napi program.
– A boncteremben kezdek, mielőtt bemegyek a kapitányságra –
felelte a társa.
– Ott találkozunk egy óra múlva. – Bedugta a slusszkulcsot. –
Előtte még el kell intéznem valamit.
 Jude személyes története nem élvezett prioritást, de meg kellett
tudnia, hogy valaki megtalálta-e a többi fotót, amikor átkutatták a
házat. Ennél is fontosabb, hogy Uriah tett-e arról, hogy ne lássa
viszont a képeket. Ha így van, akkor át kell gondolnia, mennyire
bízhat meg a társában.
 19. FEJEZET

A KAPITÁNYSÁG ELŐTT az utca dugig volt a média képviselőivel.

Jude kikerülte őket, és a garázsban parkolt le a motorral.
Lehúzta a belépőkártyáját a ritkán használt ajtó mellett, majd lifttel
lement az alagsorba, ahol egy Harold névre hallgató fegyveres őr állt
a pult mögött.
A férfi mosolyogva fogadta Jude-ot. Beszélgettek egy keveset,
aztán Jude a tárgyra tért.
– Szeretnék megnézni valamit az ügyemmel kapcsolatban. A
Fontaine-ügyhöz tartozó bizonyítékokat kérném.
– Egy pillanat. – A képernyőt nézve bepötyögött valamit a
gépbe, de Jude nem látott rá egyikre sem. Ha az őrnek eszébe is
jutott, hogy Jude mit szeretne a régi aktájával, nem tette szóvá.
Aztán görgetni kezdett az egérrel, hunyorgott a szemüvege mögül. –
Több ilyen nevű akta is van.
– A kiszabadulásom után adták le elvileg – mondta Jude azokkal
a bizonyítékokkal együtt, amit abból a házból gyűjtöttek össze, ahol
fogva tartottak. Olyasmit keresek, ami valamilyen kisebb tárgyakat
tartalmazhat, például papírokat vagy fényképeket.
– Így már csak két ilyen akta marad.
– Remek.
Az őr elvonult a bizonyítékraktárba. Jude hallgatta, ahogy a férfi
a dobozokat pakolgatja, aztán visszajött két kartondobozzal a
kezében, majd a nyomozó elé tolta a dobozokat, valamint egy tollat.
– Az egyiket nagyon nehezen találtam meg. Rossz helyre lett betéve.
Ilyesmi nem szokott előfordulni.
 Az első dobozt az évek során többen is kikérték, az aláírások
többsége a fogságának idejére vonatkozik. A másik dobozon, amit
olyan sokáig kellett keresni, csak egy aláírás szerepelt, és alaposan
leragasztották. A társa, Uriah Ashby aláírása szerepelt a doboz
oldalán.
Aláírta a kikérőlapot, aztán egy külön szobába vitte a dobozokat,
ahol vakító fényű neoncsövek lógtak a mennyezetről, és a középen
álló nagy asztalra tette őket. Le sem ült, hanem azonnal kinyitotta a
több aláírást is tartalmazó dobozt.
Semmi meglepőt nem talált a dobozban, a helyszínen talált apró
tárgyak sorakoztak benne, mindegyik bizonyítéktasakban. Mintha
csak egy íróasztal fiókját nyitotta volna ki. Visszazárta a dobozt,
aláírta, aztán feltörte a pecsétet a másik dobozon, és felemelte a
tetejét. Legalább száz fénykép tárult a szeme elé, olyanok, mint
amilyet a zsebébe gyűrt a házban.
Belerogyott a legközelebbi székbe. Attól tartott, hogy kiborul,
mégis maga elé húzta a dobozt. Gondolkodás nélkül kivett egy rakás
képet, átnézte őket, a már megtekintett képeket félrerakta, aztán újra
kivett egy marékkal, közben érezte, hogy a légzése egyre szaporább,
és kiverte a veríték.
Mindegyik fotón meztelenül volt látható, koszosan, zsíros hajjal,
a mellkasán, a hátán, a lábán és a csípőjén vágások és zúzódások. A
képeken nem volt dátum, de könnyen időrendbe tudta volna állítani
őket a teste fizikai leépülése, és a haja őszülése alapján. Nem csak
fizikailag épült le, sőt, nem is a teste az, amire a leginkább felfigyelt.
Az arcának, lénye tükröződésének változása volt a
legmegdöbbentőbb és leghátborzongatóbb. Idővel a tekintetéből
kiveszett a düh, az undor és az elszántság, üres, helyenként alázatos
arckifejezés vette át a helyét. Más lányokon is látta ugyanezt a
változást, akiket hozzá hasonlóan szintén elraboltak és megkínoztak.
Az üres tekintete, az ernyedt állkapocs mind annak a jele, hogy az
ember feladta, és magába zárkózott.
 Voltak olyanok, akik megjegyezték, hogy mennyire
megváltozott, és akik nem szóltak egy szót sem, azokon is látta,
hogy nem tudnak mit kezdeni vele. Jude ragaszkodott ahhoz, hogy
jobb és erősebb lett, hogy a korai fotókon látható bolond lány eltűnt,
egy sokkal jobb ember került a helyére.
Az üres tekintetét látva azonban ebben nem volt biztos…
Nem mindenki szeretne úgy viselkedni, mint egy érzéketlen
robot, mondta McIntosh nyomozó.
Újból átnézte a képeket. Mintha valaki más szerepelt volna
rajtuk, egy másik áldozat, valaki, akinek segítségre volt szüksége.
Az, aki ezt elkövette, már halott volt. Nem maradt kit megmenteni.
Összerezzent, amikor kopogtattak az ajtón.
– Minden rendben? – lesett be Harold a szobába, de az ajtóból
nem láthatta a képeket.
Jude a faliórára pillantott, és rájött, hogy majdnem egy órája itt
van.
– Igen, mindjárt megyek.
Harold rámosolygott, és becsukta az ajtót. Jude összeszedte a
fényképeket, és visszatette őket a dobozba, aztán lepecsételte, ráírta
a dátumot, aláírta, majd visszavitte mindkét dobozt a pulthoz.
– Kösz, Harold.
Jude elment.
Nem az zavarta, hogy Uriah látta a fotókat, hiszen közvetlenül a
menekülése után találkoztak, másnap a kórházban pedig mindent
részletesen elmondott, így nem érhette meglepetés a képek láttán.
Nem az zavarta, hogy Uriah összetörten és megalázó helyzetben
látta. Miért titkolta el a fotókat? Mi mást nem mondott még el neki?
Megcsörrent a telefonja. Arra számított, hogy Uriah neve jelenik
meg a képernyőn, mert már így is késésben volt.
Ismeretlen szám.
A folyosón, a liftre várakozva fogadta a hívást.
– Fontaine nyomozó? – rebegte egy, a hangja alapján fiatal nő.
 – Igen.
– A minap beszéltünk.
Jude-nak nehezére esett nem a fényképekre gondolni.
– Az adományvonalon, megadta a számát is.
– Clementine?
Jude felült a motorjára, és bedugta a slusszkulcsot.
– Segítségre van szükséged? – Próbált úgy fogalmazni, hogy az
ne tűnjön agresszívnek vagy fenyegetőnek. – Veszélyben vagy?
Valaki bántani akar? Vagy te akarsz kárt tenni magadban? – Ez így
túl egyenes volt.
– Most nem erről van szó.
– Akkor miben segíthetek? Szeretnék segíteni. – Uriah már várta
őt a halottasházban. De azok az emberek meghaltak, ez a lány
viszont még él. – Találkozhatunk valahol, akár most azonnal.
– Ez nem lenne jó ötlet. – A lány idegesnek tűnt, mintha
megbánta volna, hogy fölhívta Jude-ot. A nyomozó azon töprengett,
hogy mitévők legyenek, amikor a lány bontotta a hívást.
Jude azonnal visszahívta a számot, de nem vette fel senki. Már
éppen letette volna, amikor egy férfi elgondolkozva beleszólt a
telefonba.
– Egy Clementine nevű lánnyal szeretnék beszélni – mondta
Jude.
– Nem ismerek egy Clementine-t sem. Ez egy utcai készülék.
Nem hagyta abba a csörgést, szóval felvettem.
A háttérből beszűrődő forgalom zajaiból ítélve a férfi igazat
mondott.
– Nem látott arrafelé egy fiatal lányt?
– Most szálltam le a buszról, és nem figyeltem azokat, akik
felszálltak. A telefonomat néztem.
– Hol van most?
– A hangja alapján egy kicsit idős a telefonbetyárkodáshoz.
 Jude nem akarta felfedni a személyazonosságát, mert lehet, hogy
Clementine bántalmazójával beszél.
– Én nem szórakozom.
– Mennem kell.
– Várjon! Hol van a telefon, amin beszél?
– Nem válaszolok, nem akarok részt venni a hülye játékában. –
A férfi azzal letette a kagylót.
Jude nem tehetett mást, mint hogy bízott abban, Clementine
majd újból jelentkezik. Eltette a telefonját, felvette a sisakját, és
elindult a halottasházban várakozó Uriah-hoz.
 20. FEJEZET

U RIAH TISZTELTE A MÚLTAT és a régi épületek falaiban rejlő

történeteket. A Hennepin megyei halottasház talán ezért is nyűgözte
le a kelleténél jobban. Az egyszintes betonépület a Minnesota
Vikings stadionjának árnyékában állt. A városban szinte mindenki, a
polgármestertől kezdve a gyakornokokig, egyetértett abban, hogy az
intézmény kinőtte ezt az épületet. Uriah örült, hogy végre valami
megoldást keresnek a kialakult helyzetre, de nem örült a
javaslatoknak, amik arra vonatkoztak, hogy hol épüljön fel az új
épület: mindegyik távoli, külvárosi cím volt. Persze, így a jövőben
könnyebb lesz majd bővíteni, de az odavezető út, különösen
csúcsforgalomban, a nyomozók rengeteg idejét elvesztegeti majd.
Továbbá ezt az épületet le fogják bontani, és ez a gondolat sem
igazán nyerte el a tetszését.
A történethez az is hozzátartozik, hogy a jelenlegi épület
korábban ételraktárként funkcionált. Évtizedekkel ezelőtt remek
ötletnek tűnt, hiszen a hűtőkamra akár harminchat holttest tárolására
is alkalmas. Harminchat holttest, és még sincs elég hely. Egy évben
akár ezernégyszáz boncolást is elvégeznek itt, és ha így haladnak,
akkor sikerül túlszárnyalniuk idén ezt a számot.
A központban öt boncterem van, míg egy Minneapolishoz
hasonló méretű városban legalább kilenc boncterem áll
rendelkezésre.
– A rengeteg holttest miatt furcsa helyzetbe kerültem –
magyarázta Ingrid Stevenson valamelyik nap. – Egy ideje már
könyörgök azért, hogy adjanak pénzt egy új halottasházra, az állam
viszont bizonyítékokat akar. Hát tessék, most megkapták.
 Uriah lekanyarodott a Chicago Avenue-ról, és beparkolt a
halottasház mögötti parkolóba. Jude már a motorja mellett várt rá, a
sisakja a hóna alá szorítva. A szokásosnál is sápadtabbnak tűnt, a
szeme alatti karikák sötétebbek voltak, összekócolódott ezüstös
hajáért mások órákat ülnének a fodrásznál. A 90-es évekre jellemző
heroin chic jutott eszébe, amikor ránézett, de gyorsan el is szégyell
te magát a gondolat miatt. Biztos volt abban, hogy Jude nem direkt
néz ki így, de azt gyanította, hogy a társa reggeli rutinja pusztán
zuhanyzásból és fogmosásból áll.
– Sikerült aludnod?
– Egy keveset.
Valami baja volt. Nem volt jellemző Jude-ra ez az attitűd. Uriah
alaposan végignézhetett rajta, mert Jude lehajolt, és lehúzott egy
nyúlós pókhálót a farmerjáról. Ilyen pókhálót egy pincében vagy
padláson szedhet össze az ember.
Most azonban nem tudott ezzel foglalkozni. A helyi sajtó is
megjelent a halottasház előtt. Nem sokan ugyan, mert a riporterek
többsége a bűnügyi helyszínen volt, de néhányan bíztak abban, hogy
sikerül valami kis információmorzsát szerezniük a halottasházban,
ahová a gyilkosság áldozatait vitték. Ravasz húzás.
Uriah telefonja csörögni kezdett. A képernyőre meredt, hogy
tudatosuljon benne, az apja hívja, akit sosem hívott vissza. Hagyta,
hogy ez a hívás is hangpostára menjen.
A parkolótól az épület bejáratáig tartó úton is kérdésekkel
bombázták a két nyomozót. Nem várakoztak sokan, így a riporterek
nem ordenáré módon kiabálva tették fel a kérdéseiket. A
minnesotaiak jó modora nem csak egy legenda volt, még akkor sem,
ha néha passzívagresszívnek hatott.
– Körülbelül két óra múlva tartunk egy sajtótájékoztatót a
rendőrkapitányság előtt – jelentette be Uriah. Ezt persze az előttük
sorakozó újságírók is tudták. Mindannyian próbálták lekörözni a
konkurenciájukat. – Addig nem nyilatkozunk senkinek, és a
nyomozásról sem közlünk információkat.
A riporterek csalódott morgással engedték le a mikrofonjaikat.
Az épületben Uriah és Jude bejelentkezett a recepción, majd
áthaladtak a biztonsági kapun, amin túl a halottasház viszonylagos
csendje fogadta őket.
– Emlékszel, mondtam, hogy megvettem a házat – szólalt meg
Jude, miközben elindultak a folyosón az öltöző felé.
Szóval így került a ruhájára pókháló. Uriah teljes szívéből
remélte, hogy Jude nem ott töltötte az elmúlt néhány órát. Az nem
lenne egészséges.
– Erről beszélgessünk később, jó? Ha itt már végeztünk. – Uriah
szeretett volna teljesen Jude-ra és a házzal kapcsolatos
mondanivalójára figyelni. Az öltöző egyik szekrényéből elővett egy
eldobható sárga védőruhát, és odaadta a társának, majd kivett egyet
saját magának is.
– Én most akarok beszélni róla – jelentette ki Jude.
– Az orvosszakértő ránk vár. – Nem értette, miért kell erre Jude-
ot figyelmeztetni. Uriah széthajtogatta a ruhát, belebújt, megkötötte
a nyakánál, majd a derekánál is. Ha nem Jude lett volna vele,
minden bizonnyal felajánlotta volna a társának, hogy megköti az ő
ruháját is, mint ahogy ő is segítséget kért volna a másiktól.
– Inkább mégiscsak most beszélgessünk.
Jude-nak még mindig voltak nehézségei a szociális
készségekkel, és Uriah kételkedett abban, hogy valaha is sikerül
ismét normális beszélgetést folytatniuk, vagy hogy Jude megérti,
mikor lehet alkalmas vagy kellemetlen felhozni egy adott témát. Ő
már hozzászokott ahhoz, hogy Jude valami témába nem vágó vagy
éppen nem megfelelő dolgot mond, de néha, különösen, amikor
viszonylag keveset tud aludni, és szűnni nem akaró fejfájás kínozza,
az időzítése bosszantó lehet. Uriah hangja mindenképpen
metszőbbnek hatott, mint ahogy azt szerette volna.
 – Mit tudsz elmondani erről a fotóról? – kérdezte Jude.
Uriah szórakozottan a társa felé fordult, aki még csak el sem
kezdett öltözködni, hanem félredobta a ruhát, terpeszállásban állt, a
sisakja még mindig a hóna alatt, kiismerhetetlen arcán egy újabb
értelmezhetetlen kifejezés. A hüvelyk- és a mutatóujja között egy
Polaroid képet tartott.
Egy fintor futott át Uriah arcán?
A fényképről egy megvert, sebekkel teli Jude nézett vissza rá
üres tekintettel. A valódi Jude tekintetéről ezt nem lehetett
elmondani.
– Erről akarok beszélni. Itt és most.
Uriah közelebb lépett Jude-hoz, aztán megtorpant.
– Ezt hol találtad? – Valaki követte volna őt? Valaki, aki részt
vett az elrablásában, még szabadlábon lenne? Grant Vang küldte
volna a börtönből? Az agya igyekezett összerakni a kirakós
darabkáit. – Postán kaptad? Valaki megfenyegetett?
– A házban találtam.
A házban. Uriah megkönnyebbülten fójta ki a levegőt.
– Az jó. Azt hittem, hogy…
– Tudod, hogy miért nem értem ide előbb? El kellett intéznem
valamit. A bizonyítékraktárban meg kellett keresnem a dobozt,
amiben az ehhez hasonló képek vannak. Mint kiderült, te vagy az
egyetlen személy, aki kikérte őket.
Uriah nyelt egy nagyot.
– Szándékosan elrejtetted előlem a képeket – jelentette ki.
Ez igaz. Uriah nehezen hozta meg ezt a döntést, de végül arra
jutott, hogy csak fájdalmat okozna velük Jude-nak. Nem lett volna
értelme megmutatni őket neki. Uriah mindezek mellett direkt tette
rossz helyre a dobozt, nehogy valaki véletlenül vagy direkt
ráakadjon. Azzal azonban nem számolt, hogy Harold mindig
megtalálja azt, amit keres.
 – Amikor megtaláltam őket, már nem volt jelentőségük az
ügyben – magyarázkodott. – Szóval lezártam a dobozt, és pontot
tettem az ügy végére.
Uriah lényegében elhallgatta előle, hogy megtalálta a képeket.
Azt már nem is említette, hogy ha nem zsaru lett volna, akinek
elsődleges célja a bizonyítékok megőrzése, akkor megtette volna a
következő lépést, és elégette volna a képeket, az utolsó szálig. De
büszke volt arra, hogy tisztességes maradt akkor is, ha ezzel
fájdalmat is okozott azoknak, akikkel törődik. Ez már korábban is
okozott nézeteltéréseket Jude-dal.
A kapcsolatuk törékeny volt, még mindig építgették egymás
között a bizalmat, amióta Uriah bevitette a társát három napra egy
elmegyógyintézetbe, miután a kormányzó otthonában teljesen
kiborult. Akkor sem állt ki mellette, amikor ezért kitették a
gyilkosságiaktól.
Uriah sejtette, hogy Jude soha nem lesz képes újra bízni az
emberekben, de már csak az hiányzott, hogy eltávolodjon tőle. Talán
ő volt az egyetlen ember a földön, aki képes volt valamilyen szinten
megérteni őt.
– Ráadásul ezt a képet még csak nem is a helyszínelők találták
meg – mondta Jude a fotót lebegtetve.
Ez is az ő hibája. Uriah találta meg a képeket, és annyira
megdöbbent azon, amit ábrázoltak, hogy nem tudott elég alapos
lenni. Bedobozolta mindet, lepecsételte a dobozt, aztán kirohant a
friss levegőre, mielőtt elájult volna.
Vang is ott volt vele, ő is látta a képeket. Jude valószínűleg
kiborulna, ha megtudná, hogy Vang is ott volt a helyszínen. Jude
viszont sosem borult ki, kivéve azon a napon, ott, az apja házában.
Az arcán már most sem kavarognak az indulatok, mint néhány
perccel ezelőtt. Egy pillanatra láthatta a régi Jude-ot, de aztán az a
személy ismét eltűnt, a nő tekintete majdnem olyan kifejezéstelen,
mint a fotón. Mintha elzárkózott volna a beszélgetés közben feltörő
érzelmek elől, mielőtt azok letaglózták volna.
– Semmi baj – mondta Jude nyugtatóan. Furcsa volt, hogy ő
nyugtatja Uriah-t. – Csak engem akartál védeni – folytatta. –
Megértem. – A fényképet visszadugta a kabátjába, közvetlenül a
szíve fölé. – Köszönöm.
Uriah azon töprengett, hogy Jude mit tesz majd a képpel.
Megfordult a fejében, hogy képes lesz venni egy virágos képkeretet,
és kiteszi a fotót a falra. De ilyenre azért nem vetemedne. Vagy
mégis?
 21. FEJEZET

JUDE NEM SZERETETT VESZEKEDNI, pláne a társával nem.

Megkönnyebbülten zárta le a beszélgetésüket, és szinte meg is bánta,
hogy felhozta a témát. Sajnálta, hogy felzaklatta a férfit.
Az öltözőben végül ő is magára öltötte a papírruhát, a haját
pedig betűrte az eldobható sapka alá. Ha az ügyet könnyedén le
tudják zárni, nem is szoktak ennyire beöltözni, most azonban más a
helyzet, nem szabad beszennyezniük a bizonyítékokat. Egyetlen
hajszál olyasvalakitől, aki ott sem volt a bűncselekmény
elkövetésekor, az egész nyomozást alááshatja. Ezért óvatosnak
kellett lenniük. Védőruhát, sapkát és cipővédőt öltöttek, sőt, maszkot
is húztak az arcuk elé, mielőtt beléptek volna a nagy terembe.
Jude még sosem járt a halottasházban olyankor, amikor mind az
öt boncasztalt egyszerre használták. Most mindegyiken ott feküdt
egy áldozat. Három nő, két férfi. A férfiak boncolásának még nem
láttak neki, a női holttestek megvizsgálása viszont már folyamatban
volt. Minden asztalnál két védőruhás személy – egy orvos és egy
asszisztens vagy boncsegéd. Szükség szerint két fehér köpenyes
személy segítette a többiek munkáját, ők névtáblát is viseltek. Jude
tudta, hogy Uriah azt szerette volna, ha mind az öt holttestet Ingrid
Stevenson, a vezető igazságügyi orvosszakértő boncolja fel, de ez
képtelenség lett volna. Ő inkább felügyelte a folyamatokat.
Dominique Valentine is szemmel tartotta a boncolásokat.
– Eddig három áldozatot tudtunk azonosítani – mondta
Valentine. – Közben a környéken mindenkit kikérdezünk, abban
bízunk, hogy estére mind az öt áldozat nevét ismerni fogjuk.
 Uriah bólogatott, Jude pedig elindult a rozsdamentesacél
asztalok között, szemügyre vette a megtisztított és felnyitott
holttesteket. Nyugtalanító és szokatlan, amikor ennyi áldozat fekszik
az ember körül. Általában a boncolásban van valami bensőséges és
áhítatos, ami ma is érződött a teremben, de az egymásba mosódó
beszélgetések és matatások zaja elnyomta ezt. Az áldozatok szokás
szerint megváltoztak a boncasztalon, messze az erőszaktól és a
bűncselekmény helyszínétől.
– Az áldozatok közül ketten még csak tizenhat évesek sincsenek
– jegyezte meg Jude. – Ha elmenekültek otthonról, nehéz lesz
azonosítani őket. Sokan közülük nem is a saját nevüket használják. –
A Clementine névre hallgató lány jutott az eszébe.
– A sajtótájékoztató során majd kérjük a nyilvánosság segítségét
is – mondta Uriah az órára pillantva.
Néhány órája a kiégett házban nem lehetett jól látni az
áldozatokat. Itt a fények szinte elvakították az embert.
– Nemi erőszakra utaló jel, akár a halál beállta előtt vagy után? –
kérdezte Uriah a maszkja mögül.
– Az egyik testen van hüvelyi sérülés.
– A halál beállta után keletkezett? – kérdezte Jude.
Ingrid megrázta a fejét.
– Ezt nehéz lesz megállapítani, de már vettünk kenetet a
vaginából és a fanszőrzetből.
– Élő spermák! – kiáltott fel az egyik mikroszkóp mellett ülő
fiatal nő, aztán, amikor rádöbbent, hogy mit tett, szégyenkezve,
lehajtott fejjel fordult vissza az asztala fölé.
A sperma akár harminchat óráig is életben maradhat a
holttestben.
– Lehet, hogy nem a tettesé – vetette fel Jude, miközben egy
másik fiatal lány holttestéhez lépett, akinek barna bőre és fekete haja
volt.
 – Megsürgettetem a legfontosabb DNS-mintákat – mondta
Ingrid.
– Ezeket a sebeket mintha nem késsel okozták volna – hajolt
Jude az előtte fekvő holttest fölé. Tegnap este, vagyis inkább ma
reggel, a lány meztelen, vérbe fagyott testén nem igazán lehetett
látni a sérüléseit. Most, miután lemosták a holttestet, a sebek is
beszédesebbé váltak.
– Azt meg is akartam mutatni – lépett közelebb Ingrid. – A
másik két áldozatot még meg kell tisztítanunk, de eddig nekik
hármuknak hasonlóak a sebeik.
Jude, Uriah és Valentine egyik boncasztaltól a másikhoz léptek.
– Mi okozhat ilyen sebesülést? – kérdezte Uriah. – Nem úgy
tűnik, mintha jellegzetes harapásnyom lenne – mutatott az egyik
nem azonosított áldozat hasára.
– Pedig tényleg fogak okozták – tette hozzá Valentine.
– Kiharaptak belőle egy darab húst – nézett fel Jude.
– Így van – erősítette meg a hátuk mögé lépő Ingrid.
A döbbenet elültével a lehetséges gyilkos fegyverről vagy
fegyverekről beszélgettek, de abban egyetértettek, hogy a nyaki
vágás hasonló, mint a korábbi esetekben, de a mélysége és a hossza
különbözik. Azt is észrevették, hogy többféle pengét – éleset,
tompát, sima és recés élűt – is használtak a gyilkossághoz. Ennyit
arról, hogy egy bizonyos késtípus forgalmazóinak nézzenek utána.
Az egyik vágást szemmel láthatóan egy balkezes ember követte
el.
– Nagy figyelmet szentelünk a gyomortartalomnak – magyarázta
Ingrid. – Remélhetőleg találunk benne valamilyen használható
nyomot arról, hogy mit és hol ettek, illetve hogy korábban is együtt
voltak-e.
A gyilkosok sokféle nyomot el tudnak tüntetni, de a
gyomortartalom sosem jut az eszükbe.
 – Ha végzünk a boncolással, akkor a törvényszéki patológusé
lesz a terep.
Valentiné a boncteremben maradt Ingrid Stevensonnal, míg Jude
és Uriah az öltözőszoba felé indultak.
– Szerinted ezt is ugyanaz vagy ugyanazok követték el? –
kérdezte Jude, miközben kioldotta a ruháját, és levette a maszkját.
– Igen, bár az elkövetés módja megváltozott.
– A balkezes vágás sokatmondó.
– Én is így látom. A felturbózott elkövetési módnak pedig lehet
a fokozódó izgalom az oka, vagy csak arról van szó, hogy az
elkövetők szabadon rendelkezhettek az áldozatokkal egy eldugott,
mások által nem ismert helyen.
– Nekem is ez jutott az eszembe. A húsdarabok trófeaként
szolgálnak? – kérdezte Jude. – Eltették emlékbe?
Uriah kidobta a védőruháját a veszélyes hulladékok közé.
– Lehet, hogy beteges ötlet, de mi van, ha tényleg ettek belőlük?
– Uriah saját maga is megdöbbent ezen a feltevésen.
Jude levette a cipőjéről a védőzsákot.
– Egyes gyilkosok spirituális élményként élik meg a
gyilkosságot, mint a két ember közötti legszorosabb kapcsolatot.
Ebben az esetben annak is van értelme, hogy szeretnének
belekóstolni az áldozatukba.
– Tegyük fel, hogy a gyilkosságok kapcsolatban állnak
egymással, az első áldozattól kezdve. Valami kiváltotta ezt – mondta
Uriah. – Nemcsak ezt a gyilkosságot, hanem az összeset.
– Egy családtag halála? – vetette fel Jude. – Általában az anya
vagy az anya szerepét magára vállaló személy halála az ok, de nem
minden esetben van így.
– Aztán ott vannak a számok. Az egyetemi hallgatók hatalmas
stressznek vannak kitéve. Mármint nem azok, akik a társaság és a
bulik miatt járnak egyetemre, hanem azok, akik a tökéletességet
hajszolják, a magányos farkasok. Azt hiszem, a feleségemmel sem
volt minden rendben. Azt hittem, hogy unatkozik, és azért iratkozott
be az egyetemre. Nem is sejtettem, hogy mekkora hatással van rá,
hogy nem teljesít olyan jól, mint elvárta magától. Idősebb
hallgatóként pedig barátai sem nagyon voltak, mint ahogy itt sem,
hiszen csak nemrég költöztünk ide.
Uriah még sosem beszélt ennyit a feleségéről Jude jelenlétében.
– Sok hallgatónak vannak mentálhigiénés problémái, mégsem
lesznek gyilkosok – mondta Jude. – A professzorok sem.
– Szerinted milyen az elkövető profilja?
– Ma este összeállítok egyet.
– Én most szeretném hallani. Mit mondanak az ösztöneid?
Milyennek képzeled el a gyilkost?
– Jól van… – Jude gyorsan felvázolta a gyilkosról alkotott
képét. – A fő gyilkosunk huszonöt és negyvenöt közötti fehér férfi,
aki a közelmúltban egy súlyos traumán esett át, valószínűleg
elvesztett valakit.
– Végzettség?
Jude karba fonta a kezét, és nekidőlt a falnak.
– Művelt, egyetemre járt, lehet, hogy a diplomát is megszerezte.
Vagy autodidakta módon tanult. A sorozatgyilkosokkal ellentétben
szerintem ő szereti a társaságot. Ezt igazolja az a megállapításunk is,
hogy nem egyedül dolgozik. Magához kell tudnia édesgetni az
embereket.
– Mint egy szekta vezetője.
– Szerintem kell hogy legyen ilyen jellegű hatalma, igen. Valaki,
aki embereket toboroz saját magának, valami más nevében.
– Ha már a toborzásnál tartunk… Szerinted kik dőlnek be az
ilyennek a legkönnyebben?
– Olyan sokrétű társaságról van szó, hogy nem szeretném
nagyon leszűkíteni a kört. Feketék, fehérek, gazdagok, szegények.
Például sokszínű háttérrel rendelkeztek azok is, akik Jim Jonest, a
Népek Temploma alapítóját követték, és a korosztály is vegyes volt.
 Elindultak az öltözőből a folyosón.
– Aztán ott van Manson – folytatta Jude. Megtorpant az ajtó
előtt, nem akarta kint, az újságírók füle hallatára folytatni a
beszélgetést. – Nem szeretem őt emlegetni, mert mindenkinek ő jut
az eszébe. Az övé egyedi eset, ráadásul nagyban kötődik a hatvanas
évek underground kultúrájához. De azért vele is találni
hasonlóságokat.
– Népszerű volt a fiatal, befolyásolható lányok szemében.
– Pontosan. Manson ereje abban rejlett, hogy a fiatal lányok,
mint Susan Atkins, Linda Kasabian vagy Patricia Krenwinkel,
vonzónak találták őt. Beleszerettek, bármilyen nehéz is ezt elhinni.
Tex Watsonról nem tudom, lehet, hogy ő is vonzódott Mansonhoz.
De az is lehet, hogy az egyik pszichopata a másik szolgálatába
szegődött.
– Eddig azt tételeztük fel, hogy van egy vezető, és van egy vagy
több követő, de mi van, ha egyenrangú felekkel állunk szemben? –
töprengett Uriah. – Több elkövető esetén nem egyszer fordult már
elő az, hogy a gyilkosság sosem történt volna meg, ha az elkövetők
nem ismerik meg egymást.
– Mint a brit vasúti gyilkosok, John Duffy és David Mulcahy.
Vagy David Alan Gore és Fred Waterfield. – Jude a saját családját is
említhette volna.
– A gyilkos unokatestvérek. – Uriah kinyitotta az ajtót, egy
pillanatra megállt, amikor meglátta a sajtó kitartó képviselőit, aztán
vett egy mély levegőt, és elindult.
A holttestekre és a boncolásra vonatkozó kérdések záporoztak a
két nyomozóra. Jude felismerte az egyik fickót, aki egy népszerű
YouTube-csatornát vezet. Mindenki szeretett volna elkapni egy
félmondatot. Uriah általában barátságos a sajtóval, de most nem
lassította le a lépteit.
– Majd a kapitányságon! – kiáltotta vissza a válla felett.
 22. FEJEZET

A SAJTÓKONFERENCIA a minneapolisi rendőrkapitányság előtt

zajlott, valamivel dél után. Az ég felhős volt, a levegő párától nehéz.
Jude és Uriah beálltak a mikrofonokkal megpakolt pódium mögé.
Mögöttük Vivian Ortega rendőrfőnök, Valentine nyomozó és Ingrid
Stevenson igazságügyi orvosszakértő sorakozott fel. Jude nem
rajongott azért, hogy a kamerák elé álljon, így átengedte a szót
Uriah-nak, a gyilkossági csoport vezetőjének, hogy ismertesse a
nyomozás részleteit, míg Ingrid újabb információkkal egészítette ki
az elhangzottakat.
A kapitányság jó kapcsolatot ápolt a sajtóval, kölcsönösen
tisztelték egymást, ami szerencsés helyzet volt, hiszen a
rendőrségnek időnként a média segítségét kellett kérnie a
nyomozáshoz. Az újságírók feltették a szokásos kérdéseket – Ki
találta meg a testeket? A gyilkosság kapcsolatba hozható
kábítószerekkel? Esetleg egy családtag tette? –, illetve elhangzott
néhány zavarba ejtőbb feltételezés is – Tömegmészárlásról
beszélhetünk? Úgy tudjuk, a helyszín hasonlít Sharon Tate 1969-es
gyilkosságának helyszínéhez. Erről mi a véleményük? Kik voltak a
célpontok? A mozis gyilkossággal van valamilyen kapcsolat?
Egy kérdést pedig egyenesen Jude-nak szegeztek.
– Információm szerint ön megvásárolta azt a házat, amelyben
fogva tartották – szólalt meg a riporter. – Ez igaz?
Jude számára hirtelen csöndbe burkolózott a világ, a kérdés
hallatán egyszerűen csak maga elé meredt. Gondolatban hebegve
próbált valamilyen választ találni. Mellette Uriah megmozdult, arra
készült, hogy a sárga földig lehordja az újságírót.
 – Ennek semmilyen jelentősége sincs az üggyel kapcsolatban –
lépett oda Jude végül a mikrofonerdőhöz.
– De igaz a hír? – erősködött a riporter.
– Következő kérdés. – Jude egy ismerős riporterre bökött, aki
egy nagyon is fontos kérdést tett fel. Jude kissé zaklatottan válaszolt,
és miközben az újságírónak részletezte a válaszát, valaki a látóterén
kívül felkiáltott:
– Gyilkos!
A másodperc töredékével később Jude szúrást érzett a nyakában.
Megtántorodott, vörös, ragadós folyadék borította be fehér pólóját.
Az emberek sikoltoztak. Jude és Uriah a járdára vetette magát,
miközben Valentine Ortegát kísérte biztonságba.
Jude a véres kezére nézett. A szín nem stimmelt. Mellette, az
aszfalton, egy kiszakadt lufi hevert, amiből valószínűleg piros
ételfestékkel színezett kukoricaszirup szivárgott.
Uriah és Jude nagyjából egyszerre fogta fel, hogy mi történt.
Uriah talpra ugrott, és egyenesen a sikoltozó, oszladozó tömeg
közepébe vetette magát, hevesen gesztikulálva szaladt, a kabátja
lebegett a háta mögött. Jude sem maradt le a társától, az embertömeg
utat engedett neki, egyesek az arcuk elé kapták a kezüket, és úgy
figyelték az eseményeket, míg mások telefonnal rögzítették a
jelenetet.
Uriah néhány méterrel Jude előtt szaladt, úgy tört magának utat
a hullámzó tömegben, mint egy hajó. Jude meggyorsította a lépteit,
amíg utol nem érte a társát, aki éppen valakit a földre rántott.
Uriah a férfi pólójába kapaszkodva rántotta fel a fickót a földről.
Fiatal, tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett, a karjai véznák, az arca
beesett, a szeme alatt sötét karikák, a haja egyenes, a válláig ért.
– Meg fogod fojtani – figyelmeztette Jude. – Engedd el! – Uriah
elsőre mintha nem akart volna engedelmeskedni a társa kérésének,
de aztán csak lökött egyet a srácon, aki néhány botladozó lépést
követően összeszedte magát.
 – Nekem ehhez semmi közöm – mutatott Jude nyakára és
pólójára.
Megérkeztek a rendőrök is, a gyanúsítottat megbilincselték és
elvezették. A két nyomozó lihegve indult vissza a tömeg felé, egy
járőr zsebkendőt nyújtott Jude-nak.
– Tessék. – Jude elvette a zsebkendőt, és letörölte az arcát és a
nyakát.
Visszamentek a sajtókonferencia helyszínére. Az
összekócolódott hajú Uriah, aki még mindig kapkodta a levegőt,
röviden biztosított mindenkit, hogy senki sem volt veszélyben.
– Mindenesetre mára legyen ennyi, és később bővebb
tájékoztatást nyújtunk.
A kapitányság előtt várakozó riporterek nem tiltakoztak,
szétszerelték a mikrofonokat és feltekerték a vezetékeket.
A kapitányság épületében Jude egyenesen a mosdóba ment, és
levette fehér pólóját. Egy szál melltartóban és farmerben állva
kimosta a pólót, folyékony szappant használva mosószerként. A
vörös festék nehezen jött ki. A csöpögő pólót aztán a mosdó
peremére fektette, lehajolt, a csap alá dugta a fejét, beszappanozta a
haját, megmosta, vakon a papírtörlőért nyúlt, de valaki a kezébe
nyomott egy köteggel. Megtörölte vele a haját, majd kiegyenesedett.
Vivian Ortega a falnak dőlt, a karját összefonta a mellkasa előtt.
– Ez nem semmi jelenet volt. – A rendőrfőnök fél vállal eltolta
magát a faltól, kicsavarta Jude pólójából a fölösleges vizet, és a
kézszárító alá tette. – Jól áll magának a pink. Nem tudom, hogy
illesztjük bele az öltözködésre vonatkozó előírásaink közé, de a
körülményeket elnézve szerintem szemet hunyhatunk efelett.
Furcsa, hogy épp ő hozza fel az öltözéket. De az is lehet, hogy
pont ez benne a vicc, hiszen Ortegát is gyakran kritizálják az
öltözködése miatt.
A nagy teljesítményű szárító alatt a póló szinte teljesen
megszáradt. Jude felvette a ruhadarabot, a gallért a hüvelykujjával
tartotta el a nyakától.
Ortega összeszorított szájjal, fürkész tekintettel figyelte Jude-ot.
Nagyon úgy tűnik, hogy a riportertől hallott először Jude
házvásárlásáról. A nyomozó már fel is készítette magát arra, amit
kapni fog a rendőrfőnöktől. Ortega szavai azonban meglepték őt.
– Ezt eddig csak a férjemnek mondtam – kezdte. – Azért
haboztam, mert attól tartottam, azt fogja hinni, én is csak vigaszt
keresek magában, de tényleg szörnyen sajnálom, hogy elrabolták.
Sajnálom, hogy nem találtuk meg magát, és sajnálom, hogy csak
saját magára számíthatott. Sajnálom, hogy egyedül kellett éreznie
magát, és sajnálom, hogy cserben hagytuk. – Ortega szemében
könny csillant, Jude attól tartott, hogy a nő sírva fakad. – Nem
akarom, hogy valaha is olyan egyedül kelljen éreznie magát –
folytatta Ortega. – Mi egy család vagyunk, egy csapat. Vigyázunk
egymásra.
Jude próbált nem meghatódni, és közben őszintén válaszolni.
– Az igazság az, hogy mindannyian egyedül vagyunk. – Ki
kellett menekülnie ebből a beszélgetésből és a bántó őszinteségéből.
– Ez nem igaz. – Ortega fájdalmas arccal nézett Jude-ra. – Én
mindig itt vagyok a nyomozóimnak, akkor is, ha otthon vagyok.
Jude maga elé képzelte a jelenetet. Ha Ortegát otthon hívta
volna fel, életteli zörejek szűrődtek volna be a háttérből. A gyerekek,
a kutya, Ortega gondoskodó férje. Ettől miért érezné magát Jude
jobban?
Azzal foglalta el magát, hogy összeszedegette a papírtörlőket a
csap széléről, és kidobta őket. Reszketett a keze. A nyers érzelmek
ott lebegtek kettejük között a levegőben. Végül Uriah üzenete
mentette meg, amelyben közölte, hogy szükség van rá a földszinten.

A lufis srác az egyik kihallgatóban van

 Hála istennek. Jude kimentette magát Ortegánál. Kilépett a
mosdó ajtaján, és legszívesebben szaladni lett volna kedve, ki az
épületből, végig az utcán, mindegy merre, csak ne itt legyen.
Ehelyett inkább csatlakozott Uriah-hoz.
– Blaine Michaels – közölte a járőr, aki nyilvántartásba vette a
srácot. – Már van priusza. – Odanyújtotta Jude-nak a csiptetős
mappát, amin a srác adatai szerepelnek.
– Tizennyolc éves – közölte Jude Uriah-val, amikor kinyitotta a
kihallgatóterem ajtaját. Megkönnyebbült, mert a keze már nem
remegett, de még mindig hevesen vert a szíve.
Michaels az egyik székben ült, szánalmasan próbálta hozni a
menő figurát, lehajtotta a fejét. Az asztalon egy pohár víz állt. Az
ablaktalan szoba közepén négyszögletű asztal. Jude leült új
barátjukkal szemben, míg Uriah sokkal félelmetesebb taktikát
választott, az asztal végénél állt meg, mindössze két lépésre a
sráctól.
– Nem én voltam – szólalt meg Michaels. Uriah-ra nézett, majd
ismét lehajtotta a fejét, nem tartotta fenn sokáig a szemkontaktust. A
következő öt percben kategorikusan tagadta, hogy bármi köze lenne
az esethez, de amikor látta, hogy a nyomozók nem hátrálnak meg,
megadta magát.
– Az utcán egy fickó azt mondta, hogy fizet nekem, ha magához
vágok egy lufit – ismerte be a srác, de még mindig nem emelte fel a
fejét. – Így értettem, hogy nem én voltam.
Jude fejében fel-felvillant az Ortegával folytatott beszélgetése,
erőt kellett vennie magán ahhoz, hogy a jelenre koncentráljon.
– A fizetség drogot jelentett volna? – kérdezte.
– Számít ez?
– Ha tudjuk, mi lett volna a fizetség, jobban megérthetjük, hogy
mi motivált – magyarázta Jude. – Az emberek pénzért sok mindenre
képesek. De egy függő számára a drog… Nos… a napi löketért
tényleg mindenre képesek.
 A srác megtörölte a kézfejével az orrát.
– Nem vagyok függő! – Fekete pólója – egy Jude számára
ismeretlen banda nevével – csuromvíz volt az izzadságtól. Anyagra
volt szüksége. Aztán az jutott eszébe: Ő is valakinek a gyereke.
– Hiszed, vagy sem, de én jobban megértek egy függőt, mint
egy alkalom szülte bűnözőt – mondta Jude.
– Mit használsz? – kérdezte Uriah.
Michaels az ajkát rágcsálta, majd megrázta a lábát.
– Heroint – motyogta végül.
Jude elé tolta a poharat.
– Sajnálom. Az durva. – Hátradőlt a székében. – Mit jelentett a
szó, amit kiáltottál? Gyilkos! Nekem szólt, vagy valaki másnak?
– Nem tudom, hogy mit akart jelenteni. – A fiú félrehajtotta a
fejét, mint egy aludni készülő madár, aztán megvonta a vállát. –
Annyi volt a feladatom, hogy ezt kiáltsam, utána dobjam oda
magának a lufit, és ekkor szaladtam volna a fickóhoz, aki kifizetett
volna.
Uriah elővette a telefonját, és elmondta a járőröknek, hogy
fésüljék át a környéket, ahol Michaelst a földre terítette.
– Szerintem soha nem fizetett volna ki – mondta Jude. – Ugye
ezzel te is tisztában vagy?
– Talán. Ki tudja? Azt gondoltam, hogy ebből nem lehet baj. –
Végignézett Jude haján, a foltos pólóján, majd elkapta a tekintetét.
– Személyleírás kellene.
Uriah előkészült a jegyzeteléshez.
– Huszonnyolc vagy harmincéves lehetett. Nem tudom.
– Fehér volt? – kérdezte Jude.
– Igen. Volt bajsza is. A haja göndör volt, de szinte biztos
vagyok abban, hogy parókát viselt. Olyasmi haja volt, mint magának
– mutatott Uriah-ra –, csak hosszabb. A szakálla is lehetett álszakáll.
Igazinak tűnt, de szerintem csak álcázta magát. Még csak abban sem
vagyok biztos, hogy a bajusz igazi volt, szóval nem tudom, hogy a
személyleírás mennyit segít.
– Magassága?
A srác kérdő tekintettel nézett vissza.
– Magasabb volt nálam? – segítette Uriah. – Vagy inkább
alacsonyabb? – Az segít, ha adnak összehasonlítási alapot. – Én
száznyolcvan vagyok.
– Nagyjából egymagasságú lehetett magával.
– Testalkat?
– Nehéz megmondani, mert egy bő szabású kabátot viselt, de
nagyjából átlagos testalkatúnak tűnt.
– Szóval nyolcvan kiló.
– Mondjuk.
– Azt mondtad, hogy bő szabású kabátot viselt. Hogy nézett ki?
– kérdezte Uriah.
– Mint azok a sárgásbarna viharkabátok.
Uriah ezt is lejegyezte.
– Nem maradhatok itt. – Ökölbe szorította a kezét az ölében, és
előre-hátra hintázott. – Nem mehetek börtönbe.
Bizony, anyagra volt szüksége.
– Szerzünk neked egy addiktológust – biztosította Jude a srácot.
– Nagyon jó szakember, és segít abban, hogy hozzájuss a szükséges
gyógyszerekhez.
– Sajnálom – mondta a srác a sírás határán.
– Tudom.
– Mit gondolsz? – kérdezte Uriah a kihallgatószoba előtt. –
Szerinted igazat mond?
– Nincs komoly priusza. Néhány kisebb kábítószeres kihágás,
ennyi. Azt mondanám, hogy engedjük el, de jó lenne, ha részt
vehetne valamilyen programban.
– Nagyon lágyszívű vagy vele. Megtámadott egy rendőrtisztet.
 – Ez valóban komoly vétség. Hülyeséget csinált. De nem
akarom megszorongatni emiatt. Nem tanulna az esetből, nem
változna meg, pedig olyan fiatal. Nem csak addiktológusra lesz
szüksége, mert ha tényleg heroinon pörög, akkor gyógyszeres
kezelésen is át kell esnie.
Uriah csípőre tett kézzel elgondolkozott, aztán végül belement a
dologba.
– Talán nagyobb veszélynek lenne kitéve, ha szabadon
engednénk.
– Nem tudjuk, ki tervelte ki a támadást. Te azt feltételezed, hogy
az eddigi gyilkosságokhoz van köze, holott simán célozhatott az
apám megölésére is. Lehet, hogy ártalmatlan a fickó, aki felbérelte,
de mindenképpen gyáva alak. Nem hiszem, hogy sok időt kellene
vesztegetnünk a srácra, amikor egy komoly ügyet kellene
megoldanunk.
– Majd utánanézek, hogy van-e szabad hely valamelyik
rehabközpontban a város környékén – ajánlotta fel Uriah. – Egy
olyan hely kellene, ahol legalább két hetet eltölthet, aztán
visszatérünk rá.
Jude visszament a kölyökhöz, és elmondta neki a tervüket.
– Nem tartóztatnak le?
– Ha részt veszel a programban, akkor nem.
– Nincs biztosításom.
– Biztos találunk valami államilag finanszírozott megoldást.
A srác elsírta magát. Jude nem tudta eldönteni, hogy miért:
megkönnyebbült, mert nem kell börtönbe mennie; a nyomozó
szimpátiája miatt; vagy mert annyira vágyott az anyagra.
A kihallgatás után a két nyomozó eldöntötte, hogy
megpróbálnak Masucci professzor nyomára akadni.
 23. FEJEZET

JUDE MEGMUTATTA A JELVÉNYÉT A FIATAL FÉRFINAK, aki a

leveleket söpörte össze a gipszvakolattal díszített sorházak előtt.
Késő délután volt, Blaine Michaelst alig pár órája adták át a
szociális munkásnak, aki segít majd bejuttatni őt rehabra.
– Masucci professzorral szeretnénk beszélni. – Az épülethez
tartozó telefonszámon nem vette fel senki sem a telefont. – Nem
találkozott vele ma?
A kölyök idegesen toporogni kezdett. Nem volt rajta póló, noha
egy kissé hűvös volt a levegő. Olyan volt, mint egy kaliforniai
szörfös. Szőke haj, kék szemek, enyhe fuszag. De Jude nem ezért
jött.
– Valahol a campuson biztos megtalálják. Ott szokott lófrálni.
– Maga diák? – kérdezte Uriah.
– Aha. Mindenki ismeri Masucci professzort, mert olyan furcsa.
Van, aki gúnyt űz belőle, sőt, szívatni is szokták. Én nem – tette
hozzá sietősen, ami miatt Jude kételkedni kezdett a tagadás
helytállóságában. Úgy vélte, hogy hazudik, hogy ő is azok között
van, akik gonoszkodnak a professzorral. – Egész nap a campuson
mászkál – folytatta a fiatalember. – Úgy hallottam, még mindig azt
hiszi, itt dolgozik.
– Álljon meg a menet! – kiáltott fel Jude. – A professzor nem itt
dolgozik?
– Nem.
Szóval az a cikk, amit olvasott, mégsem tévedett.
– Kihajították az egyik előadóból, amikor megpróbált felmenni a
katedrára. – Elfojtotta a nevetését. – Miért bolondulnak bele az
emberek a matematikába? – Megcsillant a szeme, majd Jude
mellkasára mutatott, oda, ahol a jelvénye rejtőzik a kabátja belső
zsebében.
– Nahát, erről van szó, igaz? A gyilkosságokról. Ne már!
Teljesen el tudom képzelni róla, hogy elgurul a gyógyszere, és
ilyenekre vetemedik.
– Tisztázzunk valamit – szólalt meg Jude. – A professzor nem
merült fel gyanúsítottként. Csak fel kell tennünk neki néhány
kérdést.
– Jó, persze, persze. Oké, sajnálom. – A fiatalember lehajtott
fejjel, kapkodó mozdulatokkal seperte tovább a leveleket.
Jude és Uriah felvont szemöldökkel néztek egymásra, majd
elindultak a két mérföldre fekvő egyetemi campus felé. Elhajtottak a
régi épületek előtt, leparkoltak, majd felkeresték a matematika
tanszék vörös homokkővel borított épületét.
A hatalmas épületet agyagcserepek fedték, rézből készült eresz
futott végig a tető mentén, a lenyűgöző lépcsőt pedig az
elengedhetetlen borostyán szegélyezte. Az óriási, fából készült
bejárati ajtó egy kastélyban is megállta volna a helyét. Olyan volt,
mint egy filmes díszlet. Diákok jöttek-mentek az óráik között, a
hónuk alatt könyvekkel. Jude-ot szinte elfogta a vágy, hogy újra
beiratkozzon. Egy pillantást kellett csak Uriah-ra vetnie ahhoz, hogy
tudja, a férfi nem osztja ezeket a nosztalgiával átitatott gondolatokat.
Gyors léptekkel sietett előre, mintha csak minél hamarabb túl
szeretne lenni a látogatáson, a haja tövén izzadság csillogott.
Minneapolisban több felsőoktatási intézmény is van, Jude azt
találgatta, Uriah felesége vajon ide járt-e.
A matematika tanszék vezetője az irodájában tartózkodott;
miután a két nyomozót odakísérték, ők nagy vonalakban előadták a
látogatásuk okát.
– Maguk szerint veszélyt jelenthet a diákokra? – A
tanszékvezető idegesen babrálta vörös gyöngyökből álló nyakláncát.
Magas asszony volt, a hatvanas éveiben járhatott, a haja sötétbarna,
a modorán érezhető, hogy az elmúlt évtizedeket a tudományos élet
elszigetelt világában töltötte. – Nem tudom, tudják-e, hogy mi
történt vele. Évekkel ezelőtt elvesztette az állását. – A tanszékvezető
díszes íróasztala az épület építészeti stílusát idézte meg, a
márványpadlók, a sötét famunkák és a végeláthatatlan mennyezet
eleganciáját. – Volt egy idegösszeomlása, az egyetem pedig
megengedte neki, hogy szabadon járkáljon a campus területén. Úgy
tűnt, hogy ezzel nem ártanak senkinek, és neki is van mivel elütnie
az időt. Jó tanár volt, a diákok többsége kedveli őt. Beszélgetnek
vele, tisztelettel bánnak vele, meghívják ebédelni. Néha beül az
órákra, vagy segíti a diákokat a laborfoglalkozásokon. Szívesen segít
azoknak, akik nem értik az anyagot. – Az aggodalomtól elmélyültek
a tanszékvezető ráncai az orra felett. – Senki sem hitte róla, hogy
veszélyes lenne. De azért az ember hall pletykákat. Tudja, annyi
borzalmat lehet hallani manapság, nem akarjuk elriasztani a
lehetséges hallgatóinkat. – Suttogva folytatta: – Megfordult a
fejünkben, hogy kitiltjuk az egyetem területéről.
Uriah kényelmetlenül mozgolódott a székben, Jude pedig
előredőlt, a könyökét megtámasztotta a térdén.
– A professzort nem gyanúsítjuk semmivel – biztosította Jude a
tanszékvezetőt. Semmit sem szeretett volna kevésbé, mint hogy
bajba keverje a professzort. Nem kifejezetten pozitív üzenete van
azok felé, akik kapcsolatba szeretnének lépni a rendőrséggel. –
Örülnénk, ha bizalmasan kezelné az információt, de igazából lehet,
hogy segíteni tud nekünk egy üggyel kapcsolatban.
– Annak idején neki is volt saját élete, tudja? – folytatta a
tanszékvezető. – Volt felesége, gyerekei, de aztán egy nap elszakadt
nála a cérna. Ordítva könyveket vagdosott a diákokhoz, hogy
fussanak el előle. Azután már soha nem lett olyan, mint azelőtt. Úgy
tudom, szed valamilyen gyógyszert, amitől nincs vele baj, de már
nem nyeri vissza a régi énjét. Szomorú, hogy ezt a kollégáknak és a
hallgatóknak is látniuk kellett.
A tanszékvezető felnézett a fém faliórára, és megmondta, hogy
ilyenkor hol találják meg a professzort. Jude és Uriah otthagyták a
névjegykártyájukat, majd a szokásos fordulattal búcsúztak.
– Értesítsen minket, ha eszébe jut valami, vagy valami
szokatlant lát – kérte Jude.
Uriah hangos sóhajjal nyugtázta, hogy ismét szabad levegőre
jutottak.
– Ez az időjárás – motyogta a vállait tornáztatva.
– Tudom. – Jude eddig nem vette észre, hogy milyen csodás őszi
napjuk van.
– Én is majdnem elvesztettem a fejem itt néhány hónappal
ezelőtt – vallotta be Uriah séta közben.
A távolban valaki odakiabált a barátjának, lányok nevetgéltek.
– A feleségem az egyetemre indult, amikor öngyilkos lett. Nem
olyan régen szereztem tudomást arról, hogy a filozófiaprofesszorral
volt viszonya. Egyik nap ellátogattam ide. – Maga is meglepődött
azon, hogy ezt elmeséli. – Fogalmam sincs, mit szerettem volna
csinálni.
Ismét egy olyan helyen járnak, ami fájdalmat okozott neki. Ilyen
emlékeztetők azonban mindig is lesznek, nem menekülhetnek előle.
– Azt hiszem, alaposan meg akartam verni – folytatta Uriah. –
De amikor szemtől szemben álltam azzal a szemétládával, képtelen
voltam rá. Rájöttem, nem ő volt a hibás, hanem én, én nem álltam ki
a feleségem mellett.
– Mindannyian felelősek vagyunk saját magunkért —jegyezte
meg Jude.
– Könnyű ezt mondani, de lehet, hogy segíthettem volna rajta,
ha tudom, hogy szenved. Ez a munka… Elemészti az embert. Nem
tesz jót a kapcsolatainak.
 – Szerinted képes leszel még szerelembe esni? – Jude ilyesmit
képtelen lett volna magának elképzelni, de Uriah-nak… neki igen.
– Most, ebben a pillanatban nem, nem lennék képes. Úgy nem,
hogy nem tudnék beleadni száz százalékot, hogy nem tudnék mindig
mellette lenni.
Masucci professzor galambokat etetett egy padon a Northrop
előadóteremmel szemközti parkban. Jude innen rálátott a Mississippi
partján álló Weisman Művészeti Múzeumra.
Ugyanazt az öltönyt viselte, mint a múltkor. Vajon van téli
ruhája? Vajon olyan nagy a különbség Jude és a professzor között?
Jude néha attól tartott, hogy csak egy hajszál választja el az
összeomlástól, és nem kell hozzá sok, hogy azt ordítsa a körülötte
állóknak, meneküljenek. Hiszen megvette azt a házat, ahol kínozták,
és még egy éjszakát is ott töltött.
– Gondoltam, hogy felkeresnek még. – Egy darab fehér kenyeret
dobott a legközelebb álló madár elé, aztán Jude és Uriah kezébe is
nyomott egy-egy szeletet. – Láttam a hírekben tegnap este.
– Egyre valószínűbbnek tűnik az elmélete – mondta Jude. Most,
hogy mindannyiuk kezében volt kenyér, egyre több madár vette őket
körül. Uriah letört egy darabot, és a madarak közé dobta.
– Csak azt szeretnénk megkérdezni, hogy esetleg van-e valami,
amivel szeretné kiegészíteni az elméletét. Mindennap matematikával
foglalkozik, rálátása van arra, hogy milyen a campus tudományos
élete. Nem látott vagy hallott semmi gyanúsat?
– Az a madár – mutatott maga elé Masucci professzor –, ő a
domináns ebben a csoportban. Nézze csak, milyen kövér! – A
professzor néhány pillanatra a madarakon felejtette a tekintetét,
aztán összecsomózta a kenyereszacskó száját, de közben le nem
vette a tekintetét a madarakról. Vajon magának tette félre? – Bárcsak
tudnék segíteni maguknak! – mondta. Letette maga mellé a zacskót,
aztán Jude felé fordult. – Maga is tudja, hogy legközelebb nyolcan
lesznek.
 Jude gyomra összeszorult. Valóban tudta, és bízott abban, hogy
a férfi téved, hogy még a következő gyilkosság előtt sikerül elkapni
a gyilkost.
– Nem volt olyan hallgatója, aki rajongott a Fibonacci-
számokért? – kérdezte. – Vagy nem találkozott senkivel, aki eziránt
érdeklődött?
– Rengeteg ember érdeklődik a Fibonacci-számok iránt. –
Hátrahajtotta a fejét, és csodálattal nézte a narancssárga leveleket a
feje felett. – Szerintem is csodálatos, nem gondolják? A halált is
hozzákapcsolni a számsorhoz… Micsoda remek ötlet!
A két nyomozó döbbenten nézett egymásra. Lehet, hogy mégis
van köze a férfinak a gyilkosságokhoz? A professzor törékeny alkatú
volt, de éppen Jude mondta azt, hogy van az a mennyiségű
adrenalin, amivel egy gyengébb ember is követhet el
bűncselekményt.
Arról nem is beszélve, hogy voltak olyan gyilkosok, akik
segítették a rendőröket a nyomozás során.
– Az emberi tényező egy teljesen új szintre emeli a számsor
természetét – mondta a professzor.
– Nem teszi tönkre? – kérdezte Jude, közben a férfi arcát
fürkészte. – Hiszen így kiveszik belőle a természetesség.
– Az ember folyton irányítani akarja a természetet.
– És ennek gyakran saját maga látja kárát – jegyezte meg Jude.
– Pontosan. A gyilkosság nem más, mint a művészet egy
formája.
Uriah-nak beugrott valami a művészet szó hallatán.
– Nem találkozott olyan művésszel, aki a Fibonacci-sorozat iránt
érdeklődött volna?
Masucci professzor eltöprengett egy kicsit.
– Nem is egy ilyen művésszel találkoztam az évek során. –
Elsötétült az arca. Zavartan a kezébe vette a kenyeret, aztán
visszatette a padra.
 Uriah felvonta a szemöldökét, mintegy néma kérdőjelként, Jude
azonban alig láthatóan megrázta a fejét. Ne erőltesd!
– Örülök, hogy találkoztunk. – Jude visszaadta a professzornak a
kezében szorongatott kenyérszeletet, és Uriah is hasonlóan tett.
Aztán odaadta neki a névjegyét. – Szerintem már adtam egyet, de a
biztonság kedvéért… Hívjon nyugodtan, ha szeretne beszélgetni
valakivel, vagy eszébe jutna valami. Az sem baj, ha nem az üggyel
kapcsolatos.
– Remélem, megtalálják!
– Mit?
– Azt, amit keresnek.
– Egy vagy több személyt keresünk.
– Mármint maguk. Mindketten – vetett egy pillantást Uriah-ra.
Búcsúzóul mindketten biccentettek, aztán magára hagyták a
professzort a késő szeptemberi napsütésben. Jude arra gondolt, amit
az a kölyök mondott a matematikáról és a megborult elmékről. Azon
töprengett, melyik volt előbb.
 24. FEJEZET

H AT ÓRÁVAL a professzornál tett látogatásuk után Jude hazafelé

tartott a lakásába. Meg kellett etetnie a macskáját, le kellett
zuhanyoznia, és nem lett volna rossz aludni pár órát. A bőre feszesen
izzott, az izmai sajogtak. Bármilyen ágyra vagy párnára le tudott
volna feküdni.
Leparkolt a mélygarázsban, majd a lépcsőn ment fel a negyedik
emeleti lakásához. Az ajtón egy öntapadós cetlire írt üzenetet talált.
Arra számított, hogy vagy a futár nem találta itthon, vagy Elliot
üzent valamit. Levette a papírt az ajtóról.

Kiszökött a macskája, amikor bementünk,

hogy megjavítsuk a zuhanyzót. Az előtér
ajtaja ki volt támasztva, így attól tartok,
a macska elhagyta az épületet. Elnézést.
☹

Szomorú smiley? Most komoly?

Jude igyekezett összerendezni a gondolatait. A macskája kóbor
volt, szóval ha ki is jutott az épületből, csak van annyi esze, hogy ne
szaladjon ki a forgalomba. Nem volt vele hosszú ideje, és igazából
sosem szokott hozzá, hogy házi cica legyen. Egy része igazából arra
gondolt, hogy talán jobb is így az utcán a macskának, de ha őszinte
akart lenni, az állat nem éppen a legügyesebb vadász volt. Csont és
bőr volt, amikor először megpillantotta a tetőn, és így rögtön
megetette. Később, amikor a macska nem volt hajlandó enni, Uriah
segített elkapni, elvinni az állatorvoshoz, aki megműtötte a száját,
majd a macska az ő lakásában lábadozott, és meleg tejjel táplálta,
miközben váltig állította, hogy nincs szüksége macskára. Próbálta
Uriah-nak lepasszolni, de ő azzal védekezett, hogy a házban, ahol
lakik, nem lehet macskát tartani. Úgy érezte, Uriah hazudik neki. A
férfi a fejébe vette, hogy társra van szüksége, még ha az egy macskát
is jelent. Így Jude nem szívesen, de végül macskatulajdonos lett. Az
állat eltűnésével együtt viszont el kellett ismernie, hogy szerette,
amikor a macska itt várta a lakásában, a hiánya pedig élesen hasított
a tudatába. A macska általában az ágy alatt szokott elbújni, a matrac
rugói között, és nem ült az ölébe, mint más macskák szoktak, mégis
mindig érezte a jelenlétét. Szerette a furcsaságait, hogy az állat is
olyan gyanakodva szemlélte őt, mint ahogy ő fürkészte a többieket.
Gyermekkorában sosem volt háziállata. Az édesanyja allergiás
volt, az apja pedig ki nem állhatta az állatokat. Mindent összevetve,
lehet, így mindenki jobban járt, a gyilkosok úgyis az állatokon
kezdenek kísérletezni. A volt barátjának volt ugyan egy kutyája, de
az elpusztult, amíg ő fogságban volt, így új élmény volt számára,
hogy egy állathoz kötődhet, az állat hiánya miatt érzett veszteség
pedig még szokatlanabb.
Ledobta a táskáját a kanapéra, amelyen egy újabb üzenet várta,
ezt géppapírra írták, és arra kérte, hogy egy napig ne használja a
zuhanyzót. Kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőztesse a helyiséget, és
megszabaduljon a tömítőanyag szagától. A hűvös, esti levegő bejárta
a szobát, az utcáról beszélgetés neszei hallatszottak.
Átkutatta az épületet pincétől a tetőig, hívogatta a macskát
mindenféle neveken, noha biztos volt abban, hogy az állatnak
mindez egyre megy. Uriah is azt mondta, hogy a Tetőmacska nem
kifejezetten egy név, és ő is csak magában nevezte így a házi
kedvencét.
A macska eltűnt.
 Hiszen csak egy macska, vigasztalta magát. Nem lesz semmi
baja, vigasztalta magát.
Visszament a lakásba, fel-alá járkált, hogy kitalálja, mitévő
legyen. A macska nem egy eltűnt személy. Nem lett volna sok
értelme felhívni a rendőrséget. Alulról halk zene neszei
hallatszottak. Elliot. Kiment a lakásból, leszaladt a kopott
márványlépcsőkön, és bekopogtatott.
– Nem láttad a macskámat? – kérdezte Jude, mielőtt a férfi
kinyitotta volna az ajtót.
Elliot összekócolt hajjal és alvástól felpuffadt arccal lépett elő az
ajtó mögül. Kopott farmert és kopott pólót viselt, Jude ezt a bandát
sem ismerte fel a lógójukról.
Biztos ő is olyasvalaki, aki zenére szeret elaludni. Aztán eszébe
jutott egy kellemetlen gondolat. Lehet, hogy azért szól a zene, hogy
elnyomja a sikolya hangjait.
– Bocsi, de nem láttam. Elveszett a macskád? – Jude látta az
arcán a kérdést: Hogy az ördögbe történik ilyen egy lépcsőházban?
Jude elmondta a részleteket, majd megkérte rá Elliotot, hogy
szóljon, ha lát valamit. A férfi azonban már a kabátjáért nyúlt.
– Segítek körülnézni.
– Nem fontos. Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy
láttad-e a cicát.
– Segíteni szeretnék. Gyere be, én addig előveszem a
zseblámpát! – Elliot eltűnt a lakásban, Jude pedig belépett az ajtón.
A hálószoba ajtaja félig be volt csukva, így nem tudott
bekukucskálni, de szinte látta maga előtt, ahogy a falnak neki van
támasztva egy seprű, mert annyiszor felkopogott a lakásába. Közben
visszaért Elliot is, a kezében egy zseblámpával.
– Hogy hívják a macskát? – kérdezte, miközben bezárta a lakás
ajtaját.
Eszébe jutott, Uriah mit mondott arról, hogy a Tetőmacska nem
igazi állatnév.
 – Nincs neve.
Elliot arcára értetlenkedő grimasz ült ki.
– Mennyi ideje volt nálad?
– Néhány hónapja.
– Ez fura – felelte. – Mármint hogy még nem adtál neki nevet.
– Ezt már mások is mondták. – Aztán Jude meggondolta magát.
– Tetőmacskának hívom. De nem tudom, hogy ez megfelelő név-e.
Lehet, hogy változtatnom kellene rajta.
– Gondolom, pusztán Tetőnek nem akarod hívni.
– Hát nem.
Két órát töltöttek azzal, hogy körbejárják a házat először kisebb,
majd jóval nagyobb körben. Néhányan csatlakoztak hozzájuk, de
hajnali kettőkor Jude feladta a kutatást.
– Menjünk haza. Összedobok egy plakátot PDF-formátumban,
kinyomtatjuk az éjjel-nappali nyomtatószalonban, aztán kiragasztjuk
őket szerte a városban – javasolta Elliot. – Csak egy fénykép kell a
macskádról meg a telefonszámod.
– Nincs fényképem róla.
Már megint ez az érteden tekintet.
– Van egy macskád, és nem készítettél róla fotókat? Még csak
egy hete van meg a cicám, és már húsz kép van róla Instagramon.
– Nincs Instagramom.
– Pedig kéne.
– Miért?
– Jó buli. Meg megoszthatsz egy csomó mindent másokkal.
– Nekem nincs erre szükségem.
Elliot a sötétben, a járda kellős közepén elővette a telefonját,
úgy tartotta, hogy Jude is jól lássa a kijelzőt, és elkezdte
végigpörgetni a képeket. Mindegyiken egy fekete, hosszú szőrű
macska látható.
– Korminak hívják.
Nem sokkal jobb, mint a Tetőmacska.
 – Én sosem csinálnék ilyet. Soha nem tennék ki magamról így
képet – mondta Jude.
– Azért, mert nyomozó vagy? Szerintem remek PR-fogás lenne.
– Nem akarom, hogy más is belelásson az életembe. Idegenek is.
– Ja, értem. Bocs. – Jude tudta, azért kér a férfi bocsánatot, mert
eszébe jutott a múltja, és hogy úgy általában miért nem kíváncsi az
emberekre. Elliot eltette a telefonját. – Nem minden idegen ellenség.
Elindultak visszafelé, már majdnem eljutottak a téglaépületig.
Az utcák üresek voltak, a város viszonylagos csendbe borult. Jude
furcsa hangra lett figyelmes, de kellett egy pillanat, hogy rájöjjön,
esőcseppek kopognak a lehullott leveleken. A relatív csendben ez a
hang is szokatlanul hangos volt.
– Menjünk vissza a lakásomba, és nézzünk körül a neten –
vetette fel Elliot. – Keresünk egy olyan macskát a hirdetéshez, ami
hasonlít a tiédre.
Jude meglepődött önmagán, amikor igent mondott az ajánlatra.
Öt perccel később, amikor a kanapén ültek egymás mellett,
Elliot laptopjának képernyőjét figyelte. Jude egy világosvörös
bundájú nőstény macska képét választotta, miközben Kormos
féltékeny tekintettel szemlélte őket. A nyomozó azt kívánta, bár
ilyen könnyen menne a dolog, amikor fantomképet rajzolnak.
– Még jó, hogy nincs semmilyen különleges ismertetőjegye.
– Ha hazatalál, hívhatnád Narancsnak.
– Szóval a szín alapján adsz nevet a macskáknak? A Narancsban
nincs semmi méltóság, míg a macskám maga a fennköltség.
– Akkor Narancs úr.
Jude felnevetett, de aztán hamar elfojtotta. A közös séta, a másik
emberrel előzetes megbeszélés nélkül együtt töltött idő, majd most a
nevetés egyre közelebb taszította a mindent elsöprő fáradtság felé.
Ezt Elliot is biztos észrevette.
– Ezt elintézem én – mondta. – Te menj fel, és feküdj le aludni.
Reggelre összerakom a plakát tervét. Nézz majd be, mielőtt
elindulnál! Vagy tudod, mit? Majd én elintézem. Neked úgyis ott
van az a rengeteg gyilkosság. Láttam a hírekben. Mázli, hogy nem
lőttek le. Azt is láttam. Viszont a rózsaszín haj tök jól áll.
Általában nem fogadna el segítséget egy idegentől – vagy Uriah-
n kívül bárki mástól –, de az agya teljesen lenullázta magát. Alig
tudott megszólalni, és a szavak kásásan folytak ki a szájából, amikor
megadta neki a telefonszámát.
– Mennyivel tartozom a fénymásolásért? – Úgy nézett körül,
mintha a táskája, benne a pénztárcájával, egy szempillantás alatt itt
teremne.
– Majd később megbeszéljük.
– Oké.
Jude felment az emeletre. Nem zuhanyozhatott le, de amúgy se
lett volna rá ereje. Még csak le sem vetkőzött, meg sem mosta a
fogát, egy korty vizet sem ivott, hanem rázuhant az ágyra, és
azonnal elaludt. Ahhoz is fáradt volt, hogy sikítson, amikor jött a
rémálom.
 25. FEJEZET

–E L KELL TŰNNÜNK INNEN!

Blaine Michaels hajlott háttal állt a hajléktalanszálló mögött,
idegesen toporgott. Sötét volt, az éjszaka egyre hidegebb lett, de
inkább izgult, mintsem fázott. A rehabilitációs központ, ahová
Fontaine nyomozó küldte, olyasmi hely volt, ahová bezárják az
embert, szóval amikor mindenki aludt, megszökött, és visszajött
Minneapolisba. Senkinek sem lett volna szabad kimennie a szállóról,
miután bezárják az ajtót éjszakára. Blaine üzenetet küldött
Clementine-nak, és a hátsó bejáratnál találkoztak. Még az ajtó
kinyitása is szabályellenes volt, a lány mégis megtette.
Amikor a lány nem reagált semmit, hiába kérlelte Blaine, hogy
lépjenek le, a fiú kimondta az igazi nevét, amit tilos volt kimondani.
– Ne szólíts így!
– Elegem van ebből a városból – dohogta a srác. Az elején még
izgalmas volt, de az utóbbi időben… Nem. Azt kívánta, bárcsak
vissza tudná forgatni az idő kerekét. – Velem kell jönnöd!
– Nem mehetek.
Blaine megragadta Clementine karját, és megpróbálta kirángatni
az épületből, de a lány elrántotta a karját.
– Elég legyen! – Rémület csengett a hangjában. A fiú is rémült
volt.
– Bajba keveredtem. El kell tűnnöm innen. Velem kell jönnöd!
Nem hagyhatlak itt. – Blaine elszégyellte magát, amiért sírva fakadt,
pont úgy, mint a múltkor, amikor a nyomozóval beszélgetett.
– Hallgass el!
 – Rossz dolgokat csináltunk. Rossz dolgokat csináltam. – A
drogok miatt, áltatta magát. Soha nem vetemedett volna semmi
ilyesmire, ha nem lett volna beállva. Amikor Blaine arra eszmél,
hogy mások vére szárad a ruháján, az esetek felében nem emlékszik
az előző éjszakára.
– Tudom.
A srác remegő kézzel törölte meg az orrát, majd megpróbálta
összeszedni magát.
Clementine-nal annak idején együtt menekültek el otthonról, és
ezért felelősséget érzett iránta.
– El kell mennünk! – jelentette ki ismét. – Most, azonnal.
Felpattanunk egy Kaliforniába tartó vonatra. Ne kéresd magad!
Clementine reszketve vett egy mély levegőt, és olyan hangon
szólalt meg, mint aki egy komoly döntés meghozatalára készül.
– Igazad van a várossal kapcsolatban. Félek, hogy Leo mihez
kezd majd, ha kiderül, hogy leléptünk, de sokkal jobban félek attól,
hogy itt maradjak. – Mielőtt Blaine elmondhatta volna, hogy a lány
mennyire boldoggá tette, Clementine még hozzátette: – Várj itt,
amíg összeszedem a holmimat!
Clementine becsukta az ajtót. Blaine megkönnyebbülten
felsóhajtott. Minden rendben lesz. Hazamennek Kaliforniába, és
elfelejtik mindazt a szörnyűséget, ami itt történt. Soha nem lett volna
szabad otthagyniuk a nyugati partot. De a vonatok potyautasai
folyton áradoztak Minneapolisról, hogy milyen remek hely, az egyik
haverja pedig azt ígérte, megmutatja nekik, hol lehet a legjobban
konténerekben turkálni. Hol van most ez a haverjuk? Talán már
ismét Kaliforniában. A kibaszott télről nem is beszélve. Azt a
kurva… A kaliforniaiak biztosan hitetlenkedve hallgatnák, hogy itt
milyen a tél. Annak idején alig várta, hogy lehulljon az első hó. Ez
volt az egyik oka annak, hogy idejött. Aztán látta a hóesést, és soha
az életben nem akar megint havat látni.
Hol van már Clementine? Meggondolta volna magát?
 Fel-alá kezdett járkálni, közben rágyújtott egy cigire. Elkezdett
esni az eső. Biztonságban érezte magát, ahogy a cseppek puhán
pattogtak a leveleken. Ez biztosan valamilyen égi jel volt, mert aztán
kattant a zár, és Clementine ott állt előtte, a hátán a hátizsákja.
– Csak ennyi cuccod van? – kérdezte Blaine. Amikor elszöktek
Kaliforniából, volt náluk hálózsák is.
– Nem akartam lebukni – suttogta, miközben halkan becsukta az
ajtót maga mögött. Többé nem mehet vissza. Remek. Meggyorsította
a lépteit, hogy utolérje a fiút, aztán megfogta a kezét, és az arcába
mosolygott. A lány tekintete tiszta volt. Hosszú, szőke haja egyenes,
fényes, illatos. Így kellene maradniuk, csak ők ketten.
Clementine megrántotta Blaine karját, hogy gyorsítson. A fiú
megbotlott, de nem vesztette el az egyensúlyát, és felvette a lány
tempóját. A lépéseik visszhangoztak a nedves betonon, csak a
nedves levelek fojtották el a hangjukat. Most először érezte azt,
hogy szárnyra kapott a szíve.
Clementine hallgatott, nem is igazán felelt, amikor Blaine
mondott valamit. A lány általában szeretett csacsogni, most viszont
csak arra összpontosított, hogy eljussanak oda, ahol a sínek éles
szögben kanyarodnak, és a vonatnak le kell lassítania, mielőtt
átkelne a hídon. Egyre jobban esett. Amikor már a hely közelébe
értek, bekúsztak egy felüljáró alá, ahol még száraz volt a beton,
leültek, felhúzták a térdüket a mellkasukhoz, és vártak.
A rehabon Blaine kapott Naltrexone-t, de most izzadt, és a
gyomra is korogni kezdett. Durva utuk lesz, de nem baj, mert
hazafelé tartanak.
Hirtelen bűntudatot érzett. Fontaine felügyelő hitt benne, esélyt
adott neki, még a társával is szembeszállt érte. Nem sokan hittek
benne eddigi élete során, most pedig cserben hagyja a nyomozót.
– Közeleg a vonat – pattant fel Clementine.
A vonat hangját elnyomta az eső, de a halk mormogás olyan
volt, mintha a talajból jött volna.
 Megragadták a holmijukat, aztán kétrét görnyedve a hidat tartó
betonláb felé szaladtak, hogy elbújjanak mögé, aztán ha látnak olyan
kocsit, amire fel tudnak szállni, akkor uzsgyi neki. Megigazították a
hátizsákjaikat. Mint a régi szép időkben.
A vonatkerekek ütemes zakatolása egyre hangosabb lett, és
aztán felbukkantak az első kocsik. Olyan közel álltak a vonathoz,
hogy Blaine érezte a belőle áradó hőt, a huzat belekapott a hajába.
– Most! – kiáltotta.
Nekiiramodtak a hulló esőben. Adrenalin dübörgött az ereikben,
szinte meg tudták érinteni a vonatot, a lábuk repült a. levegőben.
Clementine szaladt elöl, Blaine mögötte lihegett. Tolóajtóval záródó
teherkocsi ért melléjük, a fémlépcső korlátját el tudják kapni, bár az
esőben nem lesz egyszerű mutatvány.
– Óvatosan! – Blaine hangját elnyomta a vonat zaja.
Az időzítésen múlt a dolog.
– Most! – kiáltotta.
Clementine hátrafordult. A sötétben az arca csak egy fehér folt
volt, a haja úgy lobogott a szélben, mint egy zászló. Gyönyörű lány
volt, megdobogtatta Blaine szívét. Aztán Clementine megtorpant.
Nem gyorsabban kezdett futni, hanem annyira lelassított, hogy a fiú
majdnem nekirohant. Mindketten megálltak. Clementine elkapta
Blaine egyik karját, aztán hátrafordult.
Szegény lány megijedt. Blaine megértette. De annak az esélye,
hogy eltűnjenek a városból, most robog el mellettük. Még
megtehetik. Blaine bátorítólag rámosolygott a lányra, abban bízott,
hogy az látja a vonásait a félhomályban is.
– Na, gyerünk, futás!
Ekkor Clementine valami nagyon furcsát tett. Mindkét kezét
Blaine mellkasára helyezte.
Aztán hátralökte.
A fiú csizmája megcsúszott a laza töltésen. Látta maga előtt
Clementine kezét, de a lány nem segíteni akart, hanem a vonat felé
lökdöste.
Blaine hiába kapkodott, hiába szólította valódi nevén a lányt, az
agya nem hitte el, hogy mi történik.
– Én vagyok az a borzalom, amiről az előbb beszéltél! –
üvöltötte Clementine, miközben Blaine hanyatt vágódott.
 26. FEJEZET

M ÁSNAP REGGEL, mielőtt munkába indult volna, Jude

bekopogtatott Elliot ajtaján. A férfi kinyitotta az ajtót, és átadott neki
egy marék plakátot.
– Tegnap kinyomtattam őket, párat már ki is tettem. Szerinted
milyen a fénykép a beugrós macskáról? Nem rossz, mi?
Elliot flanel pizsamanadrágot és fekete pólót viselt. Jude erről a
bandáról sem hallott soha.
– Tökéletes.
– Kérdezz körbe az állatmenhelyeken is – javasolta Elliot. – A
városrésznek van Facebook-oldala, oda is kiposztolom.
Jude szeretett volna hinni abban, hogy Elliot jófiú, mégsem
tudott megbízni benne. Vajon csak azért, mert soha nem bízott
senkiben? Úgy vélte, nem ez a helyzet. Elliot barátságossága
ellenére, vagy éppenséggel amiatt, olyan volt, mintha titkolt volna
valamit.
– Miért csinálod ezt? Én nem voltam különösen kedves veled.
Egyikük sem hozta szóba sem az éjszakai sikolyokat, sem a
kopogtatást. Ez is furcsa volt, hogy csak kerülgették a forró kását.
Lehet, hogy a fickó sajnálta őt. Sokan éreztek így, és kellemetlenül
érintette mások együttérzése.
– Szeretek segíteni az embereken, ennyi.
Jude a táskájába csúsztatta a plakátokat.
– Hívj, vagy írj, ha megtaláltad, vagy valami nyomot találtál.
– Nyomok… – nevetett fel Elliot. – Mintha én is nyomozó
lennék.
Jude nem nevetett a férfival.
 – Ami azért vicces – folytatta, miközben gesztusokkal is
segítette a magyarázatát –, mert egy macskáról van szó, nem egy
emberről.
– Még mindig nem értem.
– Nem baj. – Elliot bezárta a lakása ajtaját, Jude pedig elindult a
mélygarázs felé. Útközben megszólalt a telefonja.
– Rossz hírek – mondta Uriah. – Blaine Michaels meghalt.
Jude nekidőlt a lépcsőház falának. Megkönnyebbült, mert Uriah
nem nyolc ember haláláról számolt be, de ez nem tartott sokáig, mert
valaki mindazonáltal az életét vesztette.
– Gyanús körülmények?
– El akart menekülni, megpróbált felugrani egy vonatra. Esett az
eső, és biztos megcsúszott a keze. A helyszínt biztosították, a
halottkém is megérkezett, és készen áll arra, hogy elszállítsa a
holttestet. Egyikünknek sem lenne fontos itt lennie, de gondoltam,
szeretnél tudni az esetről.
– Hívd fel őket, mondd meg nekik, hogy ne nyúljanak Michaels
holttestéhez, amíg nem érek oda.
– Gondoltam, hogy ez a terved. Nem lesznek boldogok, de
megteszem, amit csak lehet. Omlik az eső – figyelmeztette Uriah
Jude-ot. – Nem biztos, hogy motorral kéne jönnöd.
– Akkor fogok egy taxit.
 27. FEJEZET

U RIAH-NAK IGAZA VOLT. A mai nap kivételesen nem volt filmbe

illően tökéletes. Órák óta esett megállás nélkül, a hideg cseppek
átáztatták a ruhát és a cipőt, mintha az ember csontjáig hatoltak
volna. Jude a lépcsőház ajtajába húzódott, ott hallgatta a faágakon
kopogtató esőt.
Megállt egy taxi az épület előtt. Jude átsietett az ázott füvön és
leveleken. Megadta a taxisnak a címet, aki beütötte azt a GPS-ébe.
– Biztos, hogy jó címet adott meg? – kérdezte. – Szerintem itt
nincs semmi.
– Biztos.
A taxis besorolt a forgalomba, és elindultak a Mississippi folyót
átszelő vasúti hídhoz. A hídra vezető kanyar előtt a vonatoknak le
kell lassítaniuk annyira, hogy az emberek fel tudnak kapaszkodni a
szerelvényekre. A potyázás régebben a hajléktalanok és a
kétségbeesettek utazási formája volt, de egyre több kölyök próbálja
ki, családi háttértől függetlenül. Van, aki imádja, van, aki gyűlöli.
Van, aki soha többé nem kerül elő.
Húsz perccel később a taxi célba ért. A sebesen mozgó
ablaktörlők mögött a halottkém fehér furgonja és néhány más
rendőrségi szervezethez tartozó jármű tűnt fel.
– Nincs esernyője? – kérdezte a sofőr.
– Nincs.
A taxis matatott valamit, aztán hátraadott egy fekete, kissé
nyirkos esernyőt.
– Vegye el! Olcsón veszem őket.
 Eddig nem volt sok jó tapasztalata a taxisokkal, de most
elfogadta az esernyőt.
– Köszönöm.
Jude kifizette a fuvart, aztán kiszállt a kocsiból, kinyitotta a feje
felett az esernyőt, óvatos léptekkel követte a híd lába mellett vezető
sáros ösvényt, ami egy csapat világos színű esőkabátban álldogáló
emberhez vezetett.
A riporterek egy részét ez az időjárás sem rettentette el. Az
egyikük azonnal Jude felé indult. Az öltönye átázott, a haja a
homlokához tapadt.
– Nyomozó, tud mondani valamit az elhunytról? Gyilkosságra
gyanakszanak?
Jude a magasba emelte az ernyőjét, jelezve a riporternek, hogy
lépjen be alá. Az újságíró élt a lehetőséggel.
– Most érkeztem a helyszínre, szerintem maga többet tud, mint
én.
A férfi kipislogta a szeméből a vizet, igyekezett leplezni a
csalódottságát. Fiatal, zöldfülű riporter, az első nagy cikkére
ácsingózik. Nem tőle fogja megkapni. A férfi megköszönte a
segítségét, és kiállt az esernyő alól.
A lazán lógó sárga szalagnál megmutatta a jelvényét, bár azt
nem tudta volna megmondani, hogy miért, amikor mindenki tudja,
hogy ő kicsoda. Talán csak abban bízott, hogy eljön az a nap, amikor
nem ismeri fel senki.
A halál okaként balesetet állapítottak meg, de a nyomozást ettől
függetlenül elindították. Jude körülnézett. A helyszín biztosítása
inkább csak formaság volt, a szalaggal körbezárt rész a lehető
legkisebb területű volt. Mindenhol fekete ernyők magasodtak. A
helyszínről öltönyös férfiak távoztak, a Nemzeti
Közlekedésbiztonsági Hivatal szakértői lehettek. Ha valaki
vonatbalesetben veszti az életét, a nyomozást minden esetben
elrendelik, akkor is, ha egyértelműek a körülmények.
 A halottkém észrevette Jude-ot. Az arckifejezése alapján nem
örült annak, hogy Jude felbukkant a helyszínen. Szeretett volna
gyorsan végezni, hogy minél előbb fedél alá juthasson. Jude szerette
volna megvigasztalni a férfit, hogy nem akarja vesztegetni az idejét,
de nem jött be.
– Arra várunk, hogy zsákba tehessük a testet – mondta. –
Nézzen körül, aztán elhúznánk a csíkot. – Az eső zörgette a
halottkém sárga kapucniját, alóla zord tekintet meredt a nyomozóra,
a férfi szája egyenes vonallá húzódott. Gyakran kihívták a
halottkémet akkor is, ha a halál körülményei nem voltak gyanúsak.
Régimódi szakember volt, ami előny is lehetett – kivéve most, mert
sokkal jobban szeretett férfi nyomozókkal dolgozni.
– Az áldozattal találkoztam egy nyomozás során – árulta el Jude,
bízva abban, hogy talán így valamennyire ki tud vetkőzni az ellenség
szerepéből.
A férfi motyogott valamit, amit Jude nem értett tisztán, de
feltehetően valamilyen káromkodás volt. Döbbenetes volt még
mindig olyan kollégákkal találkozni, akik szerint a nők nem
viselhetnének egyenruhát. Hála istennek, kevés ilyen kollégájuk
maradt a kapitányságon, talán Ortega rendőrfőnöki kinevezésének
köszönhetően is, azonban a rendőrség berkein belül nem volt azért
ritka ez az álláspont.
– Durva látvány – figyelmeztette a halottkém, bár a hangsúlya
alapján inkább tűnt kihívásnak.
– Megleszek. – Kisebb gondja is nagyobb annál, hogy ezzel a
fickóval törődjön. Ha Michaels börtönbe került volna, még mindig
élne. Ez az ő hibája volt.
Senki sem volt a holttest közelében. Vagy végeztek a
munkájukkal, vagy nem bírták tovább elviselni a látványt. Néhányan
halkan beszélgettek, amíg el nem lehetett szállítani a holttestet, és itt
nem lehetett hagyni a helyszínt. Jude szótlanul haladt a fekete
esernyők alatt gubbasztó férfiak között. Erős kávé és cigaretta illata
ütötte meg az orrát.
A kavicsos töltés meredeken lejtett. Megfontolt léptekkel indult
a sínek felé, közben azt figyelte, nem kerülte-e el valami a többiek
figyelmét a nagy kapkodásban. Megfordult, és hangosan
megkérdezte a halottkémtől, hogy az áldozat mióta feküdhetett a
sínek között.
– Elég régóta ahhoz, hogy beálljon a hullamerevség.
– Tehát nyolc-tizenkét órája?
– Nem vagyok igazságügyi orvosszakértő, ráadásul az eső és az
alacsony hőmérséklet is befolyásolja a folyamatot. – Megvonta a
vállát. – Nagyjából igen, ezt mondanám. Ha a merevség kezd
feloldódni, többet is megtudhatunk.
Jude óvatosan közelítette meg a holttestet, minden lépésére
vigyázott még úgy is, hogy a helyszínt nem minősítették bűnügyi
helyszínnek.
Tényleg rettenetes látvány volt. A vonat kerekei lényegében
kettévágták a testet. Még sosem fogadta ilyen szörnyű látvány,
rosszabb volt, mint a vérengzés abban a házban.
Kihúzta magát, közelebb hajolt, aztán leguggolt, az esernyőt
Blaine Michaels fájdalomtól eltorzult arca fölé emelte. A halál
gyorsan végzett vele, de nem annyira gyorsan. A szíve addig vert,
amíg el nem vérzett. A gondolat, hogy a fiú még élt, miután áthajtott
rajta a vonat, szinte elviselhetetlen volt. Érezte, ahogy feltör benne a
pánik, úgy kellett elhessegetnie, mint meditáció közben a lufikat.
A srác élete komoly fordulatot vett az elmúlt napokban. Valaki
drogot ajánlott neki, hogy vágjon egy művérrel töltött lufit valakinek
a fejéhez, aztán most meg itt fekszik kettészakadva.
A keze ökölbe szorult, mindkét karja párhuzamosan
előrenyújtva, mintha valami után kapott volna, mintha valamiért
nyúlt volna. Vajon a halál beállta után állt görcsbe a test? Ritka
jelenség, de akkor előfordulhat, ha valamilyen extrém fizikai behatás
miatt áll be a halál. Még sosem látta a saját szemével, de a jelenség
passzol a körülményekhez. Ebben az esetben a hullamerevség
alapján nem lehet meghatározni a halál időpontját, mert a görcs nem
múlik el.
Jude igyekezett semmihez sem hozzáérni, miközben áthelyezte a
testsúlyát a másik lábára, hogy jobban rálásson a görcsbe rándult
kézre. Egy hosszú, szőke hajszál szorult az ujjai közé.
Jude felállt, és a test másik feléhez lépett. Felkavaró látvány, de
nem annyira felkavaró, mint a kifejezés Michaels arcán. A farmerján
be volt gombolva a slicc, az öve is a helyén volt. Autóbaleset esetén
az áldozatokról gyakran lerepül a cipő, az ő csizmája viszont ott volt
a lábfején. A felsőtesthez hasonlóan a lábak is súlyos görcsben
álltak.
Jude alaposan körülnézett, nem hagyta, hogy a körülötte
sugdolózó, türelmetlenkedő és fel-alá járkáló férfiak siettessék.
Amikor végzett, felegyenesedett, de nem ment sehová, hanem
megkerülte a holttestet. Szokatlan volt a vér hiánya, mert az eső
elmosta a jelentős részét. A töltésben azonban volt két mélyedés,
olyan hosszú, mint az áldozat cipője. Védekezésre utaló nyom? A
megtalált hajszállal együtt már egy teljesen másik történetről van
szó. Háttal állva a tömegnek elővette a telefonját, és felhívta Uriah-t.
– Jó lenne, ha ezt te is látnád – mondta, mikor a társa fogadta a
hívást. – Nem baleset történt.
Uriah nem kérdőjelezte meg a véleményét.
– Ott leszek negyedórán belül.
Jude eltette a telefonját, és körülnézett. Ez egy gyilkosság
helyszíne volt, a bizonyítékok jelentős része pedig már így is
elveszett, beszennyeződött, vagy az eső áldozata lett.
– Ki találta meg a testet? – kérdezte Jude a közelben álló
járőrtől.
– Egy fickó, aki a környéken sétálgatott.
 – Még itt van? – Hátradöntötte az esernyőjét, az eső vadul
csapódott bele az arcába.
– Nem tudom.
– Találja meg – mondta, majd valamivel kedvesebben –, kérem.
– Jude tudta, hogy az, amit hamarosan mondani készül, senkit sem
tölt majd el boldogsággal. – A test nem megy sehová. Gyilkosság
történt.
 28. FEJEZET

–N INCS MEG A MACSKÁM – mondta Jude.

Uriah felpillantott Blaine Michaels kettévágott holtteste mellől.
Jude már megszokta a látványt, de a társa érthető módon zaklatott
volt, liftezett a gyomra.
Sátrat húztak a helyszín fölé. A vonatokat elterelték, a
nyomozóiroda is megérkezett a helyszínre, fényképeket készítettek,
bizonyítékokat gyűjtöttek. A sajtó is egyre nagyobb számban
képviseltette magát, az élő helyszíni közvetítést lehetővé tevő
műholdas furgonok parkoltak a híd közelében. Közben ugyanúgy
zuhogott az eső.
– Tetőmacska? – kérdezett vissza Uriah meglepődve. Örült neki,
hogy valami eltereli a figyelmét. Csöpögő haja átáztatta a zakója
gallérját, fekete szempillái előremeredtek. – Hogy történt? –
Ugyanolyan értetlenül állt a dolog előtt, mint Elliot.
Jude összefoglalta a történteket.
– Éppen ki akartam tenni néhány plakátot, amikor hívtál.
– Basszus. – Uriah csípőre tett kézzel állt, a zakója szétnyílt.
Látszott rajta, hogy azon gondolkodik, hogyan tudná elengedni
Jude-ot, hogy hazamehessen a macskáját keresni. Sokat elárult róla,
hogy megpróbálta szabaddá tenni a társát.
– Semmi baj – mondta Jude. – Már segít valaki.
– Sajnálom. – Uriah-t meglepte, hogy Jude összebarátkozott
valakivel annyira, hogy segítsen neki a macskáját keresni.
– Szerintem egyébként sem élvezte a házicica-létet – próbálta
vigasztalni mindkettejüket Jude.
– Hozzászokott volna.
 – Mindig ezt mondod, de én nem vagyok ebben olyan biztos.
– Nézted a tetőn is?
– Igen, de majd megint körülnézek ott is. Teszek ki neki kaját is.
– Azt hallottam, hogy valami személyes tárgyat is kint
hagyhatnál neki. Mondjuk, egy pólót.
– Attól csak messzebbre szaladna. – Jude foglyul ejtette a
macskát, nem összehaverkodott vele.
Mindketten kiléptek a sátortető alól. Esernyők rejtekében
kihallgatták azt a férfit, aki megtalálta a holttestet. A férfi azt
mondta, hogy szeret a sínek mentén sétálgatni. Talán igazat mond,
talán hazudik.
– Szeretnénk, ha bejönne velünk a kapitányságra, hogy
hivatalosan is felvehessük a vallomását – kérte Uriah.
– Gyanúsított vagyok? Csak azért, mert én szóltam a holttesttel
kapcsolatban? Helyesen cselekedtem, nem igaz? Csinálhattam volna
úgy is, mintha nem vettem volna észre.
– Hálásan köszönjük a segítségét – biztosította Jude. – Ez
rutineljárás, az eső miatt pedig a helyszín jelenleg nem lenne
alkalmas egy hosszabb beszélgetésre.
– Jól van – egyezett bele megnyugodva.
– Az egyik járőr majd beviszi magát a kapitányságra – mondta
Uriah.
A két nyomozó elindult a helyszínről. Uriah megkérte McIntosh
nyomozót, hogy hallgassa ki a szemtanút. Amint bontotta azt a
hívást, meg is csörrent a készüléke, sikerült kideríteni valamit arról,
hogy Michaels hol töltötte az előző estét.
– Elszökött a rehabról, később a Washington Avenue-n található
hajléktalanszállás környékén látták – adta át az információt Jude-nak
is, miután letette a telefont.
Ruthie Logan szállója is ebben az utcában volt. Jude azon
töprengett, vajon ugyanarról a helyről lehet-e szó.
 A két nyomozó kocsiba ült, az esernyőikről csöpögött az eső.
Bekötötték az öveket, majd Uriah megfordult a járművel, és
elindultak a Washington Avenue felé.
– Szerinted? – kérdezte Jude a kávéjáért nyúlva.
– Nem hiszek a szemtanúnak, hogy csak a vágányok mentén
sétálgatott. Ki csinál ilyet szakadó esőben?
– Ő is gyanúsított?
– Akkor miért jelentette volna?
– Mert ostoba? Mert balesetnek tűnik?
– Talán. – Az emberek nem is hiszik, hogy a gyilkosok
többségét pofonegyszerű elkapni a saját ostobaságuk miatt. –
Szerintem a fickó egy potyázó.
Minneapolis és Saint Paul környékén húsz hajléktalanszálló
vagy éjszakai melegedő működött. Jude a többségét ismerte, de azt a
szállót, ahová most tartottak, csak az áramkimaradások után
nyitották, hogy megoldást kínáljanak az egyre nagyobb létszámú
hajléktalannak.
– Huszonnégy embert tudunk befogadni – mondta az igazgató,
tíz perccel később, zsúfolt, ablaktalan betonirodájában. Az íróasztala
és három könyvespolc dugig volt papírokkal és alaposan megpakolt
mappákkal.
Jude elővette a telefonját, és megkereste Michaels fotóját, amit a
festékes incidens kapcsán készítettek, aztán az igazgató felé
fordította a kijelzőt.
– Blaine Michaels. – Az igazgató negyven körüli, nagydarab,
sötét bőrű nő volt, rasztafrizurával, barátságos tekintettel és
mosollyal. – Gyakori vendég, hetente többször is megfordul nálunk
a barátnőjével együtt, bár ő nem tartózkodik itt annyit.
– Barátnő? – kérdezett vissza Jude. Ez megmagyarázná, hogy
miért sietett vissza Blaine ennyire a városba.
Az igazgató közelebb húzott egy nyilvántartó könyvet, és
elkezdte lapozgatni.
 – Nem sokat tudok róla. Rengeteg fiatalkorú talál ide hozzánk.
Tudom, hogy maguk a rendőrségtől jöttek, és így nincsenek oda az
ötletért, de az a célunk, hogy a kölykök zárt helyen, biztonságban
töltsék az éjszakát. Etelt és fekvőhelyet adunk nekik, és nem teszünk
fel felesleges kérdéseket. Ezt gyorsan megtanultam. Ha az ember
sokat kérdezősködik, a gyerekek nem jönnek vissza. Prostituáltak
lesznek, megerőszakolják vagy meggyilkolják őket.
– Értem – mondta Jude.
A nő végre megtalálta, amit keresett.
– A lány tegnap este itt volt. – Felpillantott a nyomozókra. –
Mindenkinek be kell iratkoznia, de nem kérünk igazolványt, így
sokan álnevet használnak. – Ismét megnézte a névlistát. –
Háromnegyed hétkor jelentkezett be. Ez furcsa, valaki elrontott
valamit… Nem írták be, hogy mikor hagyta el a szállót. Este
nyolckor bezárjuk az ajtót, és másnap reggel hatig nem mehet el
senki, hacsak nem mi tesszük ki. – Azzal Uriah és Jude felé
fordította a jegyzéket.
– Ő az. – Az igazgató egy nagy, kerek betűkkel írt bejegyzésre
bökött.
– Clementine?
Uriah hallotta a döbbenetét a társa hangjában.
– Hogy nézett ki? – kérdezte Uriah.
– Csinos lány, hosszú, egyenes, szőke hajjal.
Szőke haj.
– Milyen magas? – tette fel a következő kérdést Jude.
– Átlagos testmagasságú.
– Mennyi idős?
– Eleinte azt hittem, ő is elmenekült otthonról – mondta a nő. –
De az ártatlan arca miatt tűnhet akár fiatalabbnak is a valódi koránál.
A viselkedése is idősebb emberre vall. Okos és akaratos. De
ránézésre azt mondaná az ember, hogy tizenhat éves.
 Még beszélgettek egy keveset, aztán Jude átadta a
névjegykártyáját.
– Beszélnünk kell Clementine-nal – mondta. – Ha visszajön, ne
szóljon neki arról, hogy itt jártunk. Csak hívjon fel minket.
– Ez ellenkezik a szabályzatunkkal.
Uriah sokkal keményebben szólt vissza, mint Jude tette volna.
– Hadd emlékeztessem arra, hogy Clementine barátját kevesebb
mint huszonnégy órával ezelőtt meggyilkolták. Lehet, hogy
Clementine volt az utolsó személy, aki életben látta. Mint ahogy
jelenleg ő az első számú gyanúsítottunk is. A segítségére van
szükségünk. – Azt nem tette hozzá, hogy ha nem segít, akkor
bezáratja a szállót. Ugyan nem gyakran vetemedtek ilyenre, de a
fenyegetés időnként hasznukra lehet.
– Jól van – bólintott az igazgató. – Felhívom, ha látom.
– Kösz – mondta a két nyomozó egyszerre, amikor felálltak a
székükből.
– Miért lepett meg a Clementine név? – kérdezte Uriah, amikor
visszaültek a kocsiba.
– A lány, aki felhívta az adományvonalat, mert beszélni szeretett
volna velem, szintén Clementine-ként mutatkozott be. Megadtam
neki a számomat, és néhány nappal később fel is hívott.
– Nem túl gyakori név. – Mindketten arra jutottak magukban,
hogy ez nem lehet véletlen egybeesés. A lámpa zöldre váltott, és
Uriah gázt adott.
– Sosem mondta el, hogy honnan és miért hív.
– Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy a festékes incidens nem
rólad és az apádról szólt, hanem a Fibonacci-gyilkosságokról –
jegyezte meg Uriah.
– Nekem is ez jutott eszembe. De még mindig nem látom a
kapcsolatot, vagy hogy miért dobáltak meg festékkel. Ez nagyon
necces lépés olyanok számára, akiknek egyébként nem okoz
nehézséget, hogy eltüntessék a nyomaikat. Semmi értelme sincs a
dolognak.
A nap hátralévő részét eligazításokkal, egy újabb
sajtótájékoztatóval, korábbi nyomok ellenőrzésével, valamint a
bizonyítékok elemzésével töltötték.
– Hazamegyek – szólalt meg végül Jude. Még csak két órája
sötétedett be – önmagához képest egész korán befejezte a napot. –
Ki kell ragasztanom a plakátokat, és macskakaját kell hagynom a
tetőn. – Betette a tűzőgépet a táskájába, az Elliot által kinyomtatott
plakátok mellé.
– Ne segítsek keresni?
– Nem, köszi. Te sokkal hosszabb napon vagy túl, mint én, és
gyanítom, még itt leszel egy darabig. – Jude látta a ráncai mögött
megbújó fájdalmat, a társát megint fejfájás kínozta.
Már nem esett, Jude mégis taxival ment haza busz vagy villamos
helyett. A lakása környékén több helyen is megállította a taxist,
hogy a telefonpóznákra tűzhesse a plakátokat.
Otthon éppen egy tál macskakaját készült kivinni a tetőre,
amikor halkan kopogtattak a lakása ajtaján.
– Ez lenne itt Narancs úr? – Elliot egy vöröses bundájú macskát
tartott a kezében. – Felmentem a tetőre, és ott heverészett, mintha
mindig is odatartozott volna.
Jude elvette a szomszédjától a macskát.
– Akkor gyanítom, hogy ő az – állapította meg Elliot.
Jude bólogatott, de nem nézett a férfira. Az arcát az állat szőrébe
nyomta. Az ajtó halkan becsukódott, Elliot léptei kopogtak a
lépcsőn. A szomszéd távozása után Jude olyasmit tett, ami saját
magát is megdöbbentette: elsírta magát. A macska kiszökött az
öleléséből, a tappancsai tompán koppantak a padlón. Aztán
egyenesen a konyhába rohant, ahol nekiesett a nyitott
konzervdoboznak. Jude még csak nem is szólt rá.
 29. FEJEZET

IRIS UNALMAS ÉLETET ÉLT, de ezen igyekezett változtatni. Több

szeretett volna lenni, mint egy gazdag, öltönyös, aktatáskás
vezérigazgató lánya, akit csak a pénz érdekel. Több szeretett volna
lenni egy elkényeztetett kölyöknél, akit annyi dadus nevelt fel, hogy
annak se szeri, se száma.
De igen. Közhelyes volt az élete. Gazdag kölyök, vagyonos
család. Gyűlölte a szüleit, az egyetemet is otthagyta. Tizenkilenc
évesen elég idősnek érezte magát ahhoz, hogy egyedül éljen, de
hiába vetette meg a szüleit, azért puncsolt nekik.
A mai is egy ilyen este volt.
Az anyja rendületlen hajtogatta, hogy Irisnek haza kell jönnie,
hogy részt vegyen egy vacsorán a szülei több millió dolláros
házában a Harriet-tó partján, Minneapolis elegáns Lynnhurst
városrészében. Ez volt az ára annak, hogy továbbra is támogassák
anyagilag. Ők fizették az albérletét, és még egy új kocsit is vettek
neki. De ezt nem adták ingyen. Irisnek részt kellett vennie a családi
eseményeken, felemelt fejjel, jó tartással, mint ahogy tanították rá.
Mosolyogni, értelmes beszélgetésekben részt venni, nagyvonalúnak
mutatkozni, szórakoztatni a vendégeket, és mindeközben még csak
nem is ihatott sokat.
Évek óta ezt csinálja.
A szüleinek saját séfje van, ezt a vacsorát azonban egy menő és
divatos fickó szervezte, aki ki-be rohangált a házból, de ahhoz azért
eleget volt ott, hogy mindenkit kiosszon, és mindenki főztjét
leszólja. Az anyja mindig ezt csinálta: egy nagy nevet vett meg az
ilyen eseményekre, hogy felvághasson a vacsorával. Az egész a
státuszról szól. Szerezd meg a város legjobb séfjét. Fizess neki egy
valag pénzt. Hívd meg a város krémjét. Iris anyja ezúttal az
áramszolgáltató tulajdonosát hívta meg a feleségével és a fiával
együtt. A fiút biztosan azért, hogy összehozzák vele. Nem ez lett
volna az első alkalom. Tristan Greernek hívták a srácot. A szája elé
kapta a kezét, hogy elfojtsa a nevetését, amikor meghallotta a nevet.
Milyen béna és fellengzős!
– Örülök, hogy azt a borzasztó goth sminket hanyagoltad ma
este – jegyezte meg az anyja.
A konyhában álltak, várták, hogy megérkezzenek a vendégek.
Már ittak egyet a hatalmas, drága festményekkel telepakolt
nappaliban, miközben unalmas dolgokról beszélgettek, aztán
átmentek az ebédlőbe.
Iris lenézett fekete-fehér mintás szoknyájára. A szoknya bő
szabású volt, a bokájáig ért. Ma nem vehetett fel semmilyen ledér
cuccot. A szoknyához lapos talpú, fekete cipőt húzott. Piros, ujjatlan
felsőjének dekoltázsa lehetővé tette, hogy megvillanthassa a mellét,
ha úgy alakul.
Valamilyen szerencsétlen orosz halból kiszedett kaviárral
megpakolt kekszet emelt a szájához, de még mielőtt bekapta volna,
visszaszólt:
– Már évek óta nem vagyok goth.
Iris rámosolygott a pincérre, mintha csak valami közös viccen
nevetnének. Így is volt. Mindketten tudták, hogy Iris anyja mennyire
kiállhatatlan tud lenni, és abból az összegből, amit a mai estére
költött, a srác valószínűleg elvégezhette volna az egyetemet. Ez
megalázó volt. A pincér ingerültnek tűnt, és nem mosolygott vissza.
Fél órával később a vendégek is megérkeztek, de a kiszemelt
hím, Tristan, nem volt velük.
– Egy kicsit késni fog – magyarázta Tristan anyja, miközben Iris
apjának adta a kabátját. – De ne várjunk rá.
 Úgy tűnt, nem csak Iris rettegett az estétől. Kíváncsi volt, hogy
Tristan egyáltalán tiszteletét teszi-e náluk.
A vendégek ittak, beszélgettek, Iris úgy tett, mintha érdekelné,
amit mondanak, a szülei körbevezettek mindenkit a házban, aztán
végre eljött a vacsora ideje. Az Iris melletti üres szék a rejtélyes
Tristan érkezésére várt, mellette Iris testvére ült. A lány Damiennek
szólította, noha az igazi neve Monroe volt.
Nem beszélgetett vele, de soha nem is szokott.
Nem sokan tudtak róla, de az áramszolgáltató vezetője nagyban
benne volt az áramkimaradásokban, ami a várost sújtotta hónapokkal
ezelőtt. Iris szülei arról pusmogtak egyszer, hogyan fedezték a
fickót, akit megvesztegettek, és a jó minőségű alkatrészeket
silányokra cserélte. Az ócska eszközök meggyengítették az egész
hálózatot, és valami felrobbant. Iris apja azt mondta, csak idő
kérdése, hogy mikor köszönt a városra újabb sötétség, mert ez a
gátlástalan fickó csak toldozta-foldozta a rendszert ahelyett, hogy
kicserélte volna a szükséges eszközöket.
– Rengeteg pénzbe került volna.
Még az apja is megrettent, és ez sokat elárult a helyzet
súlyosságáról. De aztán arról is pletykáltak, hogy egy aktivista
csoport áll az áramkimaradások mögött. Iris szerette volna hinni,
hogy az aktivistákról szóló történet az igazi, mert valakinek végre ki
kéne mutatnia a foga fehérjét. De semmi sem látott napvilágot,
semmit sem bizonyítottak, neki pedig egy gazemberrel kell
beszélgetnie. Éppen olyan a fickó, mint az apja.
Már a főételnél tartottak, amikor Iris elővette a szoknyája
zsebéből a telefonját, és megnézte az időt.
– Nincs mobil az asztalnál – mondta az anyja az asztal
túloldaláról. – Ezt te is tudod. Szóval add ide! – intett az ujjaival. Iris
odaadta a telefont az áramszolgáltatós fickónak, majd mindenki
továbbadta a mellette ülőnek, amíg el nem jutott Iris anyjáig, aki
letette a tányérja mellé.
 Öt perccel később Iris elnézést kért, felállt az asztaltól, hiába
nézett rá az édesanyja szúrós szemmel. De nem ment fel a régi
szobájába, az előszobában a falnak támaszkodott, és behunyta a
szemét. Ahogy várta, hogy teljen az idő, a halk beszélgetés
foszlányait hallgatta. Iris nem tudott napirendre térni afelett, hogy
mindenki milyen unalmas, és milyen kínzóan eseménytelen az este.
A kiváltságok és az unalom mintha kéz a kézben jártak volna.
Inkább lenne hajléktalan, és élne az utcán. Abban legalább volna
izgalom és változatosság. Ez… ez nem élet.
Valaki kopogtatott a bejárati ajtón. Iris kinyitotta a szemét, a
szíve hevesebben kezdett verni. Eszébe jutott, hogy nem nyitja ki az
ajtót, de akkor hol marad a szórakozás? Átvágott a helyiségen,
elfordította a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
Négy fekete ruhás alak állt a sötétbe burkolózó lépcsőn,
mindegyikük maszkot viselt. Három férfi, egy nő. A férfiak közül
kettő fekete melegítőnadrágot és hosszú ujjú pólót viselt, a harmadik
szmokingot öltött, és a másik három figurával ellentétben az ő kezén
nem gumikesztyű, hanem fehér cérnakesztyű volt. Az egyik
melegítős férfi egy aeroszolos palackot tartott, a kupak már nem volt
rajta. Iris megérezte a festék illatát.
Be akarta csapni az ajtót, de nem volt elég gyors. A szmokingos
figura útját állta, aztán némán átlépett a küszöbön, félrelökte a lányt,
az ujját a maszkból kilátszó, mosolygó szája elé tette. Pszt!
– Ne! – suttogta. – Ne!
A mosolygó férfi megszorította a lány kezét.
– Jött valaki? – kérdezte Iris édesanyja.
A négy maszkos vendég egy emberként indult meg a hang felé.
 30. FEJEZET

A Z AJTÓ HALKAN BECSUKÓDOTT, az egyik férfi még kulcsra is

zárta. Mindannyian a homlokukra tolták a símaszkot, így láthatóvá
vált az egész arcuk. A szmokingos vezető odahajolt Irishez,
elmosolyodott, és ismét a szája elé emelte a kezét. Mögötte az egyik
férfi már egy pisztolyt szorongatott, behajlította a könyökét, a
fegyver csöve így a mennyezetre meredt. A lány tekintete üresen
csillogott, hatalmas pupillák lestek ki a vékony szálú, szőke
hajkorona alól.
Iris kapkodva szedte a levegőt, a szíve zakatolt, a testét elöntötte
az izzadság. Egyik behatoló sem szólt egy szót sem, csak némán
meredtek rá.
Az étkezőből a szokásos hangok szűrődtek ki, halk beszélgetés
és az ezüst étkészlet csilingelése a porcelántálakon. Iris azt kívánta,
bárcsak megint odabent lehetne, bárcsak ne nyitotta volna ki az ajtót.
A szmokingos férfi megragadta Irist, aki először elrántotta a
kezét, de aztán megfékezte a mozdulatot, nehogy a férfi észrevegye
az undorát. A férfi magához vonta a lányt, jobb kezét a gerincére
helyezte, kesztyűs bal kezével a lány meztelen ujjait simogatta.
Szinte teljesen némán, mintha csak egy darab főszereplője lenne,
keringőzni kezdett vele az előszobában. Az egész olyan volt, mint
valami őrült performansz. Mögötte azonban ott bujkált a fenyegetés.
A férfi szorosan tartotta, egész testében megfeszült. Olyan gyorsan
forogtak, hogy a férfi vállig érő haja színpadiasan libegett az arca
körül. Iris becsukta a szemét, szinte már azt kezdte hinni, hogy ez
valamilyen rossz vicc, valami, amit az egyik régi iskolai haverja
eszelt ki.
 – Édesem, mi folyik ott? – Iris édesanyja biztos hallotta a lábak
kopogását a fapadlón.
A férfi abbahagyta az őrült táncot, és szájon csókolta Irist.
– Itt az idő – suttogta vigyorogva. Kitartotta kesztyűs kezét, az
egyik csapattársa egy kést helyezett a tenyerére.
A szmokingos férfi Iris arcához emelte a széles, fényes pengét,
aztán a torkához feszítette a hideg acélt. Kuncogva figyelte a lány
reakcióját, majd megpörgette a kést, és a nyelével odanyújtotta neki.
A kés nehéz volt, meleg, mintha élt volna. Iris nem volt erős, de
az adrenalin lüktetett az ereiben. Talán meg tudná ölni. Csak fogja a
kést, és belevágja a gégéjébe, mielőtt bárki is megállíthatná. A
szmokingos férfi vezette a csapatot, ha ő meghal, a többiek
szétszóródnak.
Képtelen volt rá, túlságosan félt. Az agya látszólag lekapcsolt, a
szoba kezdett elhomályosodni. A férfi szmokingja is azt az érzést
erősítette, hogy csak álmodik. Valami mást is kapott a férfitól: egy
apró, rózsaszín pirulát.
– Ettől jobban érzed majd magad – suttogta a lány fülébe, majd
várta, hogy lenyelje a tablettát. Iris engedelmeskedett, és bevette a
gyógyszert. A férfi vigyorogva bólogatott, mintha büszke lenne a
lányra. Úgy tűnt, mintha némán kommunikálnának egymással,
mintha már csináltak volna ilyet, vagy gyakorolták volna,
mindannyian összhangban mozogtak. Most már két fegyverük volt.
A vezető az ebédlő felé terelte Irist, a hátára tett kezével sürgette őt.
Iris a kést szorongatva, robotszerű mozgással, bizonytalan
léptekkel indult el a családja felé.
Az asztalnál ülők zavartan néztek a belépőkre, de ezt hamar
felváltotta a félelem. Iris apja felpattant, válaszokat akart. De a
vagyonának nem volt hatalma a behatolók felett. Az édesanyja
megkérdezte, hogy kik ezek a fekete ruhás furcsa alakok. Iris talán
felelt valamit, de ebben sem volt biztos.
 Az egyik fegyveres férfi és a szőke lány eltűnt a konyhába
vezető ajtó mögött. A többieket keresték, a személyzetet. Iris apját,
anyját, testvérét meg az áramszolgáltatós fickót a feleségével együtt
villámgyorsan hozzákötözték a székhez, amin ültek, a szájukat
kipeckelték.
Érdekes volt látni, hogy egyikük sem igazán állt ellen. Az apja
és a testvére a telefonjukért nyúltak, de nem ellenkeztek. Abban
bíztak, hogy ha együttműködnek, akkor megkímélik az életüket.
Legyetek jók, ne kiabáljatok. Csak kirámoljuk a lakást, és már itt
sem vagyunk.
De ez nem rablás volt. A behatolókat azonosíthatják a túlélők.
Az a két figura, aki kiment a konyhába, most visszajött. Elsőre
úgy tűnt, hogy azért viselnek feketét, hogy észrevétlenül
mozoghassanak. De aztán Iris észrevette a vércseppeket az arcukon,
a véráztatta foltot az ingükön. Kesztyűs ujjaikról is vér csöpögött a
padlóra, a ruhájukon azonban nem volt feltűnő a folt.
A következő fél óra szinte egy emberöltőnek tűnt, mintha az
éjszaka sosem akart volna véget érni. Másodpercek tűntek
napoknak, a nehéz mozdulatokat lassan szálló pára kísérte.
Az édesanyja zokogott a szájára ragasztott szigetelőszalag
mögött, könnyek csorogtak le az arcán, egész testében reszketett. Iris
testvére is sírt – a kölyök, aki kisállatokat szokott kínozni, most
némán zokogott, kivörösödött szeme üveges volt a félelemtől. A
hosszú, szőke hajú lány odalépett hozzá. A testvére elhallgatott, mint
amikor a síró baba cukorkát kap, még szipogni sem szipogott, és a
válla is abbahagyta a rázkódást. A lány sem sokkal volt fiatalabb,
mint a testvére. Iris csinosnak látta őt. Talán a testvére nem látta,
hogy milyen furcsa a lány, hogy mennyi gonoszság lakozik benne.
A szőke lány lehajolt, és belenézett a fiú szemébe. Iris érezte
Monroe néma várakozását. A lány talán megkönyörül rajta, esetleg
helyesnek találja. Sokan gondolták azt a testvéréről, hogy helyes, és
ő ezzel rendre vissza is élt.
 A lány egy hirtelen mozdulattal letépte Monroe szájáról a
szigetelőszalagot. A fiú fájdalmasan felszisszent, de továbbra is
figyelte a kínzóját, az arcára reményteli kifejezés ült ki. A lány
lovagló ülésben Monroe ölébe ült, és megcsókolta. A csók nem
finom volt, hanem szexi, a nyelvét is átdugta a fiú szájába.
Mindenki visszatartott lélegzettel figyelt, senki sem értette, hogy
mi folyik itt. A lány végül elhúzódott Monroe arcától, akinek a szája
vöröslött a lány csókjának erejétől, a szemében teljes zavarodottság
ült.
Iris a testvére arcát nézte, akinek egyre vörösebb lett a szája.
Egy pillanatig értetlenül állt a dolog előtt, aztán rádöbbent, hogy a
növekvő folt nem más, mint vér. Monroe tekintetébe rémület
költözött, amikor hörögni és szörcsögni kezdett. Iris megpillantotta a
mosolyszerű vörös ívet a testvére nyakán. A hatalmas vágásból vér
lüktetett.
Monroe elfordította a fejét, Iris tekintetét kereste. Mi járhatott a
fejében? Mire gondolhat egy ilyen alak, amikor tudja, hogy meg fog
halni? Sajnálta azt, amit vele művelt, és amit az anyjuk és az apjuk
nem akart elhinni? Vajon tényleg megbánta? Nem, minden
bizonnyal csak magára gondolt.
Eközben a többi fogoly is mindenféle hangot adott ki,
nyüszítettek, szűköltek, a szék lábával topogtak a padlón.
Monroe tekintetéből kiveszett az élet, nem folyt több vér a
sebből. Iris furcsamód megkönnyebbült, mintha a fiú halála eltörölte
volna a gonosztetteit.
A szőke lány ismét megcsókolta a halott fiút, a nyelvét is
átdugta az élettelen szájba, majd amikor nevetve hátrahajtotta a fejét,
csupa vér volt a fogsora. Aztán a lány megfordult, odalépett Irishez,
és szájon csókolta. Fémes, sós ízt érzett az ajkán.
Iris fejében örvény robajlott, százszor hangosabban, mint az
óceán. Mégis, amikor az üveges, kifejezéstelen tekintetű lány
megszólalt, tisztán hallotta őt.
 – Így kell ezt csinálni.
Ha Irisnek filmzenét kellett volna választania a jelenethez, akkor
a dübörgő rettegés mellett döntött volna, vagy talán inkább valami
szomorú, mégis nyugtató dalra esett volna a választása – végül az
utóbbihoz ragaszkodott.
Valaki hozzáért a hátához. A lány lökdöste előre az asztal felé,
ahol a szülei mozdulatlanul ültek. Iris azon töprengett, hogy vajon
elmenekültek volna-e, ha nem kötözték volna meg őket. Már nem
nyöszörögtek, a tekintetükben ott ült a mély döbbenet és az
elképzelhetetlenbe való beletörődés.
Iris végignézett a behatolókon, majd megpihent a tekintete a
vezetőn. Az ő kesztyűje még mindig fehér volt.
– Kérem – suttogta. A drog, amit kapott, kezdte éreztetni a
hatását. A szoba megindult, a falak megmozdultak. A színek
összemosódtak, a hideg rettegés az ereiben kezdett feloldódni. A
szülei felé fordult, akik az asztal túloldalán, egymással szemben
ültek.
– Válassz! – szólalt meg a vezető.
Azt akarta, hogy ő ölje meg az egyiküket.
Iris egy rég elfeledett dallamot kezdett hümmögni, még
valamelyik dadusa énekelte gyermekkorában. A dal akkoriban
vigasztalta, bátorította.
A szőke lány Iris apjától a következő székre siklott, közben
végig Irist figyelte. Belemarkolt Iris anyjának hajába, hátrarántotta a
fejét, feltárva a hosszú, csupasz nyakat, amit rengeteg különleges
krémmel kezeltek az elmúlt években.
– Most – parancsolta határozottan a vezető.
Mi lesz, ha nem engedelmeskedik?
Mi lesz, ha engedelmeskedik?
– Soha nem hittél nekem – vetette az anyja szemére Iris. Azért
választotta őt, mert neki kellett volna vigyáznia a lányára, segíteni és
megvédenie őt. – Soha nem hittél nekem, amikor elmondtam, hogy
Monroe mit művelt velem. De azt hiszem, a szíved mélyén
mégiscsak hittél, nagyon is jól tudtad, hogy mi a helyzet.
Mindketten tudtátok, de nem törődtetek vele. Nem akartátok, hogy
kitudódjon. Szóval azt mondtad, hogy hazudok, hogy elkényeztetett
fruska vagyok. Pedig tudtad, hogy igazat mondok. Nem így volt?
Az anyja összezárta a szemét. Könnyek csorogtak le az arcán.
Iris közelebb lépett. Egyetlen, dühös mozdulattal mélyen és hosszan
végigszántott a késsel az anyja nyakán. Elsőre úgy tűnt, nem történik
semmi, de aztán egy vörös csík jelent meg anyja fehér bőrén, és
ömleni kezdett a vér.
Szinte ezzel egy időben a többiek kioltották az apja, valamint
két vendégük életét. Tristannek hatalmas mázlija volt.
Döbbenetes volt a vér mennyisége, mintha valamilyen
videojátékban vagy TV-sorozatban lettek volna. A vér magasan
kilőtt, befröcskölte a falakat. Iris megcsúszott az egyik tócsán,
elesett. Röhögve fetrengett a vérben, a kezével locsolta magára. A
szőke lány is csatlakozott hozzá. Vérbe mártotta a kezét,
végigkúszott a padlón, majd írni kezdett a falra, majd vérrel kente
össze az arcát, felnevetett, és magában beszélt.
A helyiség szüntelenül csak forgott, miközben a behatolók
pózokba állították a holttesteket. Iris ebben nem vett részt, hanem
elfordította a fejét, és folytatta a dudorászást.
Lehet, hogy órák teltek el, de az is lehet, hogy csak percek.
Valamikor a csapat vezetője felsegítette Irist, átkarolta, és ismét
táncolni kezdtek. Iris szerette volna figyelmeztetni, hogy legyen
óvatos, mert véres lesz a ruhája, de már késő volt. Amikor a férfi
keze hozzáért az ujjaihoz, a fehér cérnakesztyű is bemocskolódott.
– Csak heten vannak.
A tánc abbamaradt, a vezető ránézett az őket megzavaró
suhancra.
– Biztos vagy benne?
– Kétszer is átnéztük a házat.
 – Hét ember. – A fehér kesztyűs férfi elfintorodott. – Hiába az
előrelátó tervezés. Ez hogy történhetett?
– Fogalmunk sincs.
A vezető lassan visszafordult Iris felé.
A lány elsőre nem értette, hogy a férfi mire készül.
Aztán futásnak eredt.
Átszaladt a házon, fel a lépcsőn, be a régi szobájába. Becsapta
az ajtót, kulcsra zárta, és bebújt az ágy alá.
Szorosan a nyomában voltak. Az ajtó kivágódott, mintha nem is
lett volna rajta zár. Egy kéz ragadta meg a lábát, egy másik pedig a
kezét, és kicibálták az ágy alól.
A szomszéd házban egy kutya ugatott. Iris nem tudta, hogy
felsikoltott-e. Igen… talán. Egy másik kutya is csatlakozott a
hangzavarhoz. Az egyik suhanc a pisztoly csövével tolta el a
függönyt.
– Egy kocsi áll odakint.
Tristan végre ideért?
– Sietnünk kell! – mondta egyikük.
Megszólalt a csengő.
Iris hanyatt feküdt a földön, a többiek föléje magasodtak.
– Kérem, ne! – A földszinten telefon csörrent, az ide nem illően
vidám dallam újra meg újra ismétlődött.
Maga elé kapta a kezét, a kés belemart a karjába. A következő
vágás a torkát érte. A behatolók szedett-vedett társasága kuncogva
nézett le rá, lehetetlen lett volna megállapítani, hogy melyikük kezén
szárad az ő halála.
 31. FEJEZET

JUDE A KANAPÉN FEKÜDT, Tetőmacska a feje mellett, a párnán

gömbölyödött össze, hipnotikus dorombolása nyugtatóan hatott rá,
miközben a mennyezetről lógó díszes lámpát figyelte. Aludnia
kellett volna, de ez a passzív meditáció jobban esett, sokkal jobb
volt, mint az általában látott rémképek. Lazának érezte magát, pedig
már jó ideje nem érzett így.
Megrezzent a telefonja a dohányzóasztalon. Tovább bámulta a
mennyezetet, vakon nyúlt a készülék után, majd az arca elé emelte.
Uriah neve tűnt fel a kijelzőn. Egész testében megfeszült, a
lazításnak lőttek. Nem vette fel a telefont, csak meredt a képernyőre.
A csengőhang elhallgatott, néhány pillanattal később megjelent a
hangpostaüzenetet jelző ikon.
Jude némi habozás után megnyitotta az üzenetet.
– Újabb mészárlás történt.
Jude első reakciójaként folytatta a macska simogatását, a
tekintetét pedig a mennyezeti lámpára függesztette, miközben Uriah
hangja ismertette a részleteket. Annyi volt a különbség a korábbi
gyilkosságokhoz képest, hogy most egy lakóépületben támadtak az
emberekre a város egyik előkelő negyedében. Uriah tudta a
tulajdonosok nevét is. Vincent és Meredith Roth. Jude felismerte a
nevet, Vincent Roth ingatlanbefektető volt, akivel az apja rengeteg
időt töltött együtt. Ez Jude számára mindent elárult a férfiról.
– A helyszínre kiérkező járőrök szerint jóval durvább, mint az
előző, de fogalmam sincs, hogy ez hogy lehetséges. Ja, és képzeld,
nyolc áldozat van.
 Jude azonnal felült. A macska lekászálódott a párnáról, és
tiltakozón fújt egyet, mielőtt leugrott volna a padlóra, és elindult
volna a tálkája felé. A macska, mióta előkerült, szemtelenebb és
barátságosabb lett, és Jude egyre kevésbé érezte magát rosszul, mert
fogságban tartotta.
Jude felállt, és bepötyögte a Uriah-tól kapott címet a telefon
térképapplikációjába. Reszketett a keze, de nem foglalkozott vele, az
emlékezetébe véste a helyszínt, aztán eltette a telefont, felhúzta a
csizmáját, bekötötte őket, a derekára csatolta a pisztolytáskát, a
jelvényét fekete melegítőfelsője zsebébe dugta, majd elindult az ajtó
felé.
Aztán eszébe jutott valami. Mi lenne, ha nem menne oda? Uriah
nem tudhatta, hogy meghallgatta-e a hangüzenetet. Csinálhatott
volna úgy is, hogy nem tud semmiről, hogy nem kapta meg az
információt.
Elliot lakásából zene szűrődött ki. Jude bezárta a lakása ajtaját,
aztán lement a lépcsőn, de előtte megállt hallgatózni Elliot lakása
előtt. Maga elé képzelte a fiú egyszerű életét, amiben nem
szerepeltek gyilkosságok.
Bekopogtatott, bár nem tudta volna megmondani, hogy miért.
Néhány pillanattal később kinyílt az ajtó, a zene pedig
hangosabb lett.
– Ugye nem tűnt el megint a macskád? – kérdezte meglepetten.
– Nem, és még egyszer köszönöm a segítséget, a plakátokat,
hogy végül megtaláltad.
– Biztos vagyok benne, hogy nélkülem is ment volna, hiszen ott
volt a tetőn. – Elliot elmosolyodott. – Ami a nevét illeti…
– Igen, de mégis. Segítettél nekem, pedig nem kellett volna.
– Örömmel tettem.
Jude sajnálta, hogy olyan bizalmatlan volt vele korábban, hogy
nem volt nyitott arra, amit a férfi szeretett volna tőle, legyen az
barátság, barátság extrákkal vagy esetleg egy kapcsolat. Ezek a
dolgok már nem vonzották.
Elliot ellépett az ajtótól. Jude látta, hogy a férfi fekete macskája
a kanapén ül, az egyik lába az égnek mered, és tisztogatja magát.
– Sok a dolgod? – kérdezte a férfi. – Nem akarsz bejönni?
Elliot mezítláb volt, kopott farmert és kék színű flanelinget
viselt, úgy tűnt, szereti az efféle ruhaneműt. Jude szappan és sampon
illatát érezte rajta, a haja még nyirkos volt. Mögötte a
dohányzóasztalon tankönyvek voltak szétszórva, a gerincükön a
sárga matrica azt jelezte, használtan vette őket a campus
könyvesboltjában. A nyitott laptop és a hátizsák is a diáklétet
erősítette meg. A könyvek mellett egy drágának és profinak tűnő
Canon fényképezőgép állt. A gép nyakpántja már játékosabb volt – a
fekete szalagon fehér békejel volt a minta.
Eszébe jutott az az idő, amikor ő is csak az óráival foglalkozott,
amikor az ember benne ragad ebben az elszigetelt világban. Egészen
eddig a pillanatig nem vágyódott vissza a régi életébe, a régi
énjéhez, legalábbis ilyen erősen még nem. Elliot lakásában azonban
nosztalgiával vegyes gyásszal gondolt mindarra, amitől meg lett
fosztva. Nemcsak az életétől, hanem önmagától is, a régi Jude-tól,
aki nevetett, aki vicceket mesélt, és néha még szexeit is.
Lehet, hogy nem az a jó megoldás, ha nem vesz tudomást a régi
énjéről, ha megpróbálja elfelejteni, hanem inkább megpróbálhatna
ismét visszatalálni a régi énjéhez. Színleld, amíg nem tudod tényleg
megcsinálni. Ha elég jól erőlködik, és sikerül imitálnia a régi énjét,
akkor a régi énjéből könnyedén új ént faraghat.
A zsebében ismét megcsörrent a telefonja. Nem törődött vele,
hanem belépett Elliot lakásába, és becsukta maga mögött az ajtót.
Elliot lehalkította a zenét.
– Szeretnél valamit inni? Sört? Vizet? Ennyivel tudok szolgálni.
Elliot lakása éppen az ellentéte volt mindannak, amit Uriah-é
képviselt. A társa egy makulátlan bérházban lévő lakásában egy
sajátos világot hozott létre, régi bútorokkal, antik szőnyegekkel és
lámpákkal, a mennyezetig érő hatalmas könyvespolcokon gyűjtői
kiadásokkal. Elliot lakása ezzel szemben egyszerű volt, szinte mint
egy szerzetes cellája, de az is lehet, hogy Elliot úgy vélte, hogy csak
átmenetileg fog itt lakni, és nem akart elköteleződni a lakás mellett.
Ez egyébként érthető, hiszen diák volt. Elliot lakása éppen akkora
volt, mint az övé. Egy nappali, konyha, fürdőszoba, hálószoba,
valamint egyetlen ablak. A szökése után Jude nem bírta a zárt
tereket, még aludni is a tetőn aludt, sőt, pontosan emiatt költözött
ebbe a lépcsőházba, és így hozta össze a sors Tetőmacskával is.
Ahogy azonban telt az idő, egyre rosszabbul érezte magát nyitott
terekben, és a négy fal közé vágyott.
– Egy sör jólesne. – Kivette a telefont a zsebéből. Uriah újabb
üzenetet hagyott, de Jude visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.
– Ha tudom, hogy jössz, sütöttem volna Oreót – tréfált sörrel a
kezében Elliot.
Jude ivott egy nagy kortyot, aztán megnézte a címkét. Ezt a
márkát csak Wisconsinban lehet kapni.
– Szerintem biztos létezik recept házi készítésű Oreóhoz.
– Az whoopie pie lesz inkább.
– Meglehet. – Jude telefonja ismét megrezzent. Nem
foglalkozott vele, ivott egy újabb kortyot, majd még egyet.
Hamarosan zsongani kezdett a feje, mert ritkán ivott alkoholt, és arra
sem emlékezett, mikor evett utoljára.
Elliot leült a kanapéra. Jude látta a férfin, hogy nem tud mit
kezdeni a jelenlétével, de ezt nem hozza szóba. Hirtelen döntéstől
elhatározva a dohányzóasztalra tette a sörösüveget.
– Tudod, mit? – Jude elégedetten bólintott. – Lefekszem veled. –
Jude vállvonogatva adta Elliot tudtára, hogy nem vár el tőle semmit
cserébe. Nem kell ölelkezniük, beszélgetniük a párnák között, és
később sem lesznek kellemetlen találkozók a folyosón.
 Elliot felnevetett, aztán látta, hogy Jude komolyan gondolja a
dolgot.
– Hűha! – Felemelte a kezét, és a kanapé párnái közé húzódott,
mintha ezzel tudná növelni a távolságot kettejük között.
Jude megérezte a fegyver súlyát a derekán.
– Emiatt ne aggódj, nézd csak, le is veszem. – Elkezdte
kikapcsolni a derékövét.
– Nem ez a baj. Vagyis, persze… – Elliot azonnal felugrott. –
Ott van a pisztoly is, de…
– Én azt hittem, hogy…
– Nem, nem, dehogyis! – A tagadása olyan volt, mint a sortűz.
Nem hagyott szemernyi kétséget, még csak érdeklődésre vagy egy
kósza Talán majd máskom sem volt esély.
– Hát, ez ciki – mondta vöröslő arccal. Jude – Erre nincs
mentségem. Elnézést!
– Semmi baj, nem történt semmi! – Elliot cinkos vigyort
villantott, igyekezett elvenni a helyzet élét. – Sőt, igazából hízelgő
is. Most komolyan.
– Akkor mit szeretnél? Tudni szeretném. Segítene megérteni a
jelenlegi helyzetet és a jövőbeli esetleges szexuális jellegű
kezdeményezéseket. – Jude olyan gesztust tett a kezével, mintha
vizet kavargatott volna.
– Hányszor mondtam már, hogy nem mindenkinek vannak hátsó
szándékai?
– Nem hiszek neked.
– Hát legyen. Nem kell hinned nekem.
Ennyit a szupererejéről. Attól, hogy valakit kiismert, még nem
jelenti azt, hogy mindenkit kiismert. És mégis… Valami nem
stimmelt…
– Mennem kell.
Jude leforrázva kirontott a lakásból, nem foglalkozott azzal,
hogy Elliot marasztalni próbálta. A folyosón aztán megállt, és
meghallgatta a hangpostaüzeneteit.
– Éppen a helyszínre tartok. Azt mondták, hogy nagyon durva,
de szerintem megbirkózol vele. A múltkor is sokkal jobban bírtad,
mint a többiek. – A következő üzenet aziránt érdeklődött, hogy
merre jár. A harmadikban már hallani lehetett Uriah rémületét. –
Hívj vissza, ha megkaptad az üzeneteimet.
Mintha Uriah nem akart volna nélküle kimenni a helyszínre,
mintha szüksége lett volna rá.
Jude zsebre tette a telefonját, lesietett a mélygarázsba, felpattant
a motorjára, elfordította a slusszkulcsot, majd a távirányítójával
kinyitotta a garázs ajtaját. A garázsajtó morogva indult el felfelé.
Jude sebességet váltott a lábával, és elengedte a kuplungot. A motor
nagy lendülettel indult el a lejtőn ki az utcára.
De nem a bűnügy helyszínére indult. Ki kellett kapcsolnia a
gondolatait, így egy ismerős utca ismerős háza felé vette az irányt.
Ha odaér, remélhetőleg biztonságban érezheti magát, legalább egy
darabig.
 32. FEJEZET

H A VALAKINEK A LÉPTEIBŐL ki lehetne olvasni a rettegést, akkor

Uriah járása nyitott könyv lenne. Távol a némán villogó fényektől
parkolt le, amelyek megfestették a város horizontját. Kezét hosszú
kabátja zsebébe dugta, lehajtott fejjel indult el a ház felé,
reménykedett abban, hogy így a sötét majd elrejti a média figyelő
tekintete elől. Útközben megállt egy nagyobb fa árnyékában,
elővette a telefonját, és ismét megpróbálta Jude-ot.
Most sem vette fel a telefont.
Uriah-t aggasztotta, hogy nem tudja utolérni a társát, mert Jude-
nak nem volt magánélete, és ha nem is vette fel valamiért elsőre,
mindig visszahívta pár percen belül. Más körülmények között
egyenesen a lakásához hajtott volna, hogy megnézze, mi van vele,
de most itt, a helyszínen volt rá szükség. Egy újabb üzenetet hagyott,
közben próbálta kizárni lüktető fejfájását a gondolataiból.
A járőrök mintha lassított felvételben jöttek-mentek volna
körülötte, mindannyian némák, szótlanok voltak, magukba
temetkezve próbálták feldolgozni azt, amit láttak a házban, vagy
amit a többiek meséltek. Minél közelebb ért a házhoz, annál
szürreálisabbnak tűnt a helyszín, miközben a zsaruk szótlanul húzták
ki a sárga rendőrségi szalagot, az újságírók pedig elfoglalták a
legjobb helyeket, bár gyors reakciójuk miatt most az egyszer nem
voltak kifejezetten boldogok.
Az újságírók egy része felismerte Uriah-t, de nem akarták
megszólítani. Ekkor döbbent rá, hogy leginkább egy temetésre
emlékeztette a helyzet. Mindennek tompa volt a hangja, még a
léptek zaját is elnyelték a nedves levelek.
 Uriah nem tartozott az indulattal teli nyomozók közé, és néha
aggódott, hogy ez nem jelent-e hátrányt a számára. Az is meg tudja
védeni az embert, ha néha betelik a pohár, ha néha felmegy benne a
pumpa. A harag segít összpontosítani az ember gondolatait, hogy
kizárja azokat a dolgokat, amiket egyébként nehéz lett volna
megemészteni.
A bejárathoz vezető járda széles volt, a lépcsőfokokat
betonvázák szegélyezték, amikbe valamilyen lila, káposztaszerű
növényt ültettek, körülöttük néhány szál krizantém, amiért az
emberek annyira rajongtak ősszel, noha nem is virágra, hanem
inkább a földre és a Felső-tó környéki erdők mohájának aromájára
emlékeztetett az illatuk. Az édesanyja szerint a krizantém csak
foglalja a helyet a többi virág elől, mert csak késő ősszel virágzik.
Uriah jól emlékezett erre a gyerekkori beszélgetésre. Azt
feltételezte, hogy ezt az emléket majd felülírja a ma este újonnan
szerzett tapasztalata, a borzalmas látvány, amivel még nem
szembesült, de ami már csak idő kérdése.
Az ajtóban az egyik elsőként kiérkező járőr fogadta.
– Mindenki nehezen bírja azt, ami bent van – mondta a rendőrnő
sápadtan, remegő hangon, egész testében reszketve. Uriah két
összegörnyedt járőrt pillantott meg, akik a kezükben szorongatott
üres bizonyítékos tasakba hánytak.
– Van nyoma erőszakos behatolásnak? – kérdezte Uriah.
A nő szeretett volna válaszolni, de csak egy fej rázásra tellett.
Ez jelentheti azt, hogy a lakók ismerték a támadójukat – vagy
nem.
– Vegyen egy mély levegőt – suttogta Uriah.
A járőr így is tett, és némi szünet után már meg tudott szólalni.
– A kollégák a környék lakóit kérdezik ki. A teljes városrészt
lezártuk, mindenkit felszólítottunk, hogy maradjanak az
otthonaikban.
– Ki jelentette be a gyilkosságot?
 – Egy bizonyos Tristan Greer. – A száraz adatok közlése mintha
megnyugtatta volna a járőrt. Ezt gond nélkül tudta abszolválni.
– Greer? – Uriah-nak ismerős volt a név.
– A benti pár, Declan és Blythe Greer fia. Azt mondta, hogy
hivatalos volt ide vacsorára, de késésben volt, és amikor ideért,
valaki felsikoltott a házban. Próbálta felhívni a házban tartózkodó
szüleit, de egyikük sem vette fel, noha a kocsijuk itt parkol a ház
előtt. Ekkor hívta a 911-t.
– Biztonsági rendszer? – kérdezte Uriah. Egy ilyen házban
biztos költöttek ilyesmire.
– Most nézünk utána. – A járőr vett egy újabb levegőt, és már
nem remegett a hangja. – Mind az első, mind a hátsó bejárat mellett
van kamera, de befújták őket festékkel. Abban bízunk, hogy előtte
valamelyik rögzített valami használhatót.
– Szép munka. – Uriah biccentett a járőrnek, majd belépett a
házba.
Bent óriási volt a nyüzsgés, mégis szervezetten zajlott a munka,
akárcsak egy méhkasban. Nyolc holttest feldolgozásához komoly
munkaerőre volt szükség. Itt volt a halottkém, az igazságügyi
orvosszakértő, két éjszakai műszakos nyomozó, a nyomozóiroda és
a gyilkosságiak saját helyszínelőosztaga.
– Erre jöjjön! – Az egyik járőr odabiccentett Uriah-nak, hogy
kövesse az ebédlőbe.
Uriah belépett a helyiségbe, és mindenki hátrált egy lépést. A
nyomozó nem nézett senkire, de érezte, hogy mindenki őt nézi, hogy
mindegyikük az ő reakciójára vár. Valamennyire még azt is
megérezte, hogy mennyire merev pózban néz körül a helyiségben.
Az ebédlőben vakítóan világos volt, alig tudta visszafogni
magát, hogy ne kapcsoljon le néhányat a lámpák közül. Az ilyesmit
nem lenne szabad ilyen durván megvilágítani.
Ismét azt kívánta, bárcsak őt is a harag fűtené. Most nagy
hasznát tudná venni.
 Ehelyett a gyász kerítette hatalmába, szinte fojtogatta őt, olyan
mély és olyan fájdalmas gyász, amivel nem lehetett mást kezdeni,
mint félretenni, lepakolni az egyik székre, amelyet nem borított vér.
Ismerős volt ez az érzés, a felesége halálakor is ezt érezte.
Felelősnek érezte magát, meg kellett volna állítania, előre kellett
volna látnia a dolgot. Ebben az esetben már ki kellett volna
derítenie, hogy ki áll emögött, le kellett volna kapcsolnia és rács
mögé kellett volna dugnia őket, minden tőle telhetőt meg kellett
volna tennie, mielőtt újra lecsaptak volna.
Ez az ő hibája.
– Olyan, mintha nem is lenne valódi, nem? – kérdezte valaki.
– Nekem is ez jutott eszembe – értett egyet Uriah.
Az ebédlő úgy nézett ki, mint egy B kategóriás film jelenete, az
agya nem fogadta be a rettenetes látványt, próbálta meggyőzni
önmagát, hogy ez nem valódi.
Jude vajon hol lehet? Nem mintha vele bármennyire is
feldolgozhatóbb lenne a látvány, de a gyakorlatiasságára nagy
szükség lenne. Rettegve nézett körbe, nem a testeket nézte, hanem a
szobát, kijáratokat keresett, ahol elmenekülhet, elbújhat. Ő, egy
felnőtt férfi, aki mindezen felül a gyilkosságiak főnöke.
Nem szaladt el.
Ezek után mindannyiuknak terápiára kell menniük, kivétel
nélkül. Mindenkinek, aki belépett ebbe a helyiségbe. Ezzel a
gondolattal párhuzamosan az jutott eszébe, hogy talán jobb is, hogy
nem tudta elérni Jude-ot. Talán jobb is, hogy ezt nem látja.
– Azt sem tudjuk, hol kezdjük.
Elsőre nem is tűnt fel neki, hogy valaki áll mellette. Az egyik
helyszínelő várta, hogy valamilyen utasítást kapjon, a tekintete
döbbenetét tükrözött, az arcán az izzadság sokatmondó rétege
csillogott.
Uriah megtörölte az ajkát a kézfejével. Valaki gumikesztyűt
nyomott a kezébe, ő a mozdulataira koncentrált, de tudta, hogy
valamikor a többiek szemébe kell néznie. Hirtelen megérintették a
karját.
– Nyolc holttest? – kérdezte egy ismerős hang.
Jude, az állhatatos és megbízható Jude. És tényleg megérintette.
Uriah nem emlékezett, hogy Jude korábban valaha is megérintette-e
szándékosan, amikor nem csak véletlenül vagy muszájból ért hozzá
– mint amikor részegen hazavitte, mert egyedül nem lett volna képes
hazamenni. Amikor ránézett, együttérzést látott az arcán, és
majdnem elsírta magát. Uriah nyelt egy nagyot, és néma
egyetértésben biccentettek egymás felé.
– Öt itt, kettő a konyhában, egy az emeleten. – Túl lehet ezt élni.
Túl fogják élni.
– Már itt vagyok – mondta Jude. A keze még mindig Uriah
karján nyugodott. Olyan nyugodt volt, olyan összeszedett.
 33. FEJEZET

A Z EMBERI TEST átlagosan öt és fél liter vért tartalmaz. Öt holttest

van az ebédlőben. Majdnem húsz liter vér a padlón, az asztalon, a
falakon. Mint egy mészárszék, állapította meg Jude, aminek
határozottan az volt a célja, hogy elrettentsen. A falon ott szerepelt
az ismerős mondat is:

Mindaz, amit keresek, már bennem van.

Ha minden igaz, az üzenetről, ami az előző gyilkosság esetén is

ott volt a falon, a sajtónak nincs tudomása.
Végül nem ment be a házába. Talán a Uriah-tól kapott utolsó
üzenet miatt döntött így. Feszültséget érzett a hangjában. Még csak a
motort sem állította le, hanem összeszorult szívvel továbbhajtott a
helyszín felé. Ugyan csak hátulról látta Uriah-t, de még így is tudta a
mozdulataiból, hogy a pánik kerülgeti. Örült, hogy nem adta meg
magát önző igényeinek, és nem rejtőzött el a pincéjében.
Jude még sosem látott ilyen alaposan megrendezett helyszínt.
Persze, hallott meg olvasott ilyenekről, de olyan ritkán találkozik az
ember hasonlóval, hogy szinte kitalációnak tűnik.
– Láttál már beállított gyilkosságot? – kérdezte.
– Ehhez hasonlót még nem.
Az öt holttestet nemcsak levetkőztették, de a testüket is
különféle pozíciókba állították.
– Belsős munka lenne? – vetette fel Jude. – Az megmagyarázná,
hogy nem voltak betörésre utaló nyomok.
 – Meglehet. Beszélnünk kell az alkalmazottakkal, és
mindenkivel, aki a házban járt az elmúlt néhány hétben. Tényleg
mindenkivel, még a futárokkal is.
– Itt van az áldozatok listája. – Egy tiszt egy papírlapot nyomott
Uriah kezébe, aki gyorsan át is futotta azt.
Jude nemcsak felismerte a tulajdonosok nevét, de személyesen
ismerte a két vendégüket is. Akkoriban, mielőtt nyomozó lett volna,
mielőtt elrabolták volna, ő is részt vett elegáns vacsorákon.
Néhányszor találkozott a meggyilkolt párral is. Minneapolis
elitjéhez tartoztak, akiknek az apja a kegyeit kereste, akiket
vendégül látott, és akik talán szintén benne voltak a mocskos
üzleteiben. Nem emlékezett semmi egyébre róluk, szóval elővette a
telefonját, és rájuk keresett.
– Declan Greer a környező államok legnagyobb
áramszolgáltatójának vezetője, elnöke és vezérigazgatója volt. – A
halála komoly változásokat fog okozni. – Évekkel ezelőtt
találkoztam velük. Mind a négyen kapcsolatban álltak apámmal.
Nem vagyok biztos benne, de szerintem mindkét férfi korrupt volt –
tette hozzá suttogva.
– Lehet, hogy ennek is köze van az apádhoz? – kérdezte Uriah
töprengve.
– Ezt azért meredek dolog lenne feltételezni. Ráadásul a többi
áldozat tudtommal nem is ismerte a családomat.
– Lehet, hogy változott a gyilkos szándéka, és a gyilkosság
elkövetőjének bűntudata van, de nem tud leállni, és most szeretne
igazolást találni a tetteire. Lényegében hősként tekint magára.
– A gyilkosok mindegyike hős a saját szemében.
– Vajon éppen orgiáztak, amikor meggyilkolták őket? – lépett
oda hozzájuk egy rendőr.
– Meg akarta alázni őket – rázta meg a fejét Jude.
A vér összekeveredett az asztalon az étellel és a kifolyt borral.
Vacsora közben lepték meg őket.
 – Meggyilkolták és levetkőztették őket, aztán elrendezték a
holttesteket.
– Ehhez nem elég egy ember – állapította meg Uriah. – De még
kettő sem. Ki gyűlölhette őket ennyire?
– Fogalmam sincs. – Jude nem értette, hogy lehet valakit ekkora
hévvel gyűlölni. Sosem hitte volna, hogy képes lenne ilyesmire. Ő
csak megállítani és nem meggyilkolni akarta a gonosztevőket. És
aztán… Néha nehéz volt elviselni a lelkiismeret-furdalást. De ez a
szintű gyűlölet… Soha.
Szexuális töltetű pozitúrákba állították be a testeket. A
legfiatalabb személyt, egy húsz év körüli fiút, a felnőttek
bántalmazták.
Jude szerette volna eltakarni őket, de nem volt lehetséges, és
ezzel a gyilkos is tisztában volt. Így kell maradniuk, amíg az összes
bizonyítékot össze nem gyűjtik, és le nem fotózzák őket. A
fényképek mindent dokumentálnak, és a gyilkos letartóztatása után a
bíróságon is előkerülnek majd. Később aztán a képeket a
bizonyítékraktárban, egy dobozban tárolják majd. Remélhetőleg
egyik rendőr sem készített képet a telefonjával, mert manapság
olyan könnyen kiszivárognak az ilyen fotók a sajtónak.
Kompromittáló képek a város legjelentősebb polgárairól? Az ilyen
fotókat egy vagyonért lehet eladni. Mindenki tudta, hogy nem
helyes, amit tesznek, de a rendőri fizetés alacsony, Jude pedig
megértette, hogy nagy a kísértés. Élnek a lehetőséggel.
– Ennek sose lesz vége – motyogta Uriah.
Jude nem volt benne biztos, hogy Uriah mire céloz: arra, hogy
ez a kép örökre beég majd az emlékei közé, vagy hogy ezekre az
emberekre így emlékeznek majd ezek után, mint egy beteges és
kegyetlen tabló kellékeire.
De leginkább mindkettőre, mert az ilyen látványtól az ember
sosem tud szabadulni. Azok, akik itt vannak ma este, még harminc
év múlva is fel fogják tudni idézni ezt a helyszínt. Akkor is, ha egy
exkluzív helyen vacsoráznak gyertyafény mellett, ha valaki egy
pohár bort tölt nekik. Mindegyikük agyába beleégett a helyszínen
látott borzalom.
– Ki kell derítenünk, hogy kik gyűlölték ezeket az embereket –
mondta Jude.
– Mindenki gyűlöl valakit. – Ez mintha épp ellenkezője lett
volna annak, amit Elliot mondott neki a minap.
– Az ilyen szintű gyűlöletnek vannak jelei.
Az artériák elmetszése után az áldozatok egyszerűen elvéreztek,
a gyilkosok belemártották a vérbe a kezüket, és összekenték az
acélszürke falakat.
– Tristan Greer tűnik az első számú gyanúsítottnak – suttogta
Uriah, hogy csak Jude hallja meg, de a társa nem hitt ebben. – Ha ő
itt lett volna, akkor kilenc áldozatunk lenne. Ami nem passzolna, ha
tényleg úgy hisszük, hogy ez a Fibonacci-gyilkos műve.
– Hol van Greer?
– Bent, a kapitányságon, most hallgatják ki, ha jól tudom,
Dominique. Remélhetőleg bent tudjuk tartani.
A konyhában nem voltak pózok, nem voltak meztelen
áldozatok. Mindenkinek elvágták a nyakát. Ez már jobban
hasonlított az előző helyszínekhez. Hűvös, előre eltervezett
gyilkosság.
Egyre többen voltak a helyiségben, így a két nyomozó elnézést
kért a többi rendőrtől, és felment az emeletre.
– Hatalmas ez a ház – jegyezte meg Uriah. – Miért akar valaki
ekkora házban lakni? – A ház biztosan nagyobb volt
háromszázötven négyzetméternél.
– Az apám tudna válaszolni erre a kérdésre, ha még élne.
A folyosón rendőrök járkáltak, volt, aki egy szót sem szólt,
mások sugdolóztak. Mindenki lehajtotta a fejét, mert szégyellték,
mennyire megrázta őket a látvány. Szakemberek voltak, akik
elméletileg képesek arra, hogy elviseljék a gyilkosság és a halál
látványát.
De tényleg így kell ennek lenni?
Talán mindannyiuknak szüksége lenne egy csendes szobára,
ahol kisírhatnák magukat.
Jude ösztönösen cselekedett, amikor némán, vigasztalóan
megérintette a körülötte tébláboló kollégákat, megszorította a
karjukat, vagy meglapogatta a vállukat, együttérzően biccentett
nekik. Ha valaki a szemébe nézett, nem fordította el a fejét, és még
azokkal sem kivételezett, akik nem nézték jó szemmel, hogy Ortega
rendőrfőnök megengedte neki, hogy visszatérjen a rendőrség
kötelékébe. A tisztek, akik még kérelmet is írtak, hogy eltávolítsák
őt, mert instabilnak és ideggyengének találták, most ellágyuló
tekintettel, kissé megnyugodva néztek vissza rá.
Az áldozat, a nyolcadik áldozat, a ház tulajdonosának lánya, Iris
Roth volt. Ránézésre tizenkilenc vagy húsz lehetett. Egy szoba
padlóján feküdt, amely inkább egy gimnazista lány szobájának tűnt.
Öt is hatalmas vértócsa vette körül, valamelyik beteg támadója még
az arcát is összekente. Egy helyszínelő vakuval készített néhány
fotót, majd kiment a szobából, hogy a nyomozók is szemügyre
vehessék a testet.
A többi családtaghoz képest a fiatal lányt nem vetkőztették le, az
ágya mellett, a padlón feküdt, valószínűleg a támadók elől menekült
be oda. Kevésen múlott, hogy túlélje a plüssfigurák és takarók
között, ahol meghúzhatta volna magát, a lába nem érte volna a
földet, hogy ne találja meg az ágy alatt rejtőző vagy a lépcsőn
felrohanó szörny. A szörny azonban még azelőtt elkapta, hogy a lány
biztonságba került volna. Jude tudta, hogy ostobaság arra gondolnia,
hogy a lánynak el kellett volna jutnia az ágyig, hiszen a
végeredmény ugyanez lett volna.
Iris testét nem állították be. Lehet, hogy nem maradt idő rá. A
szomszédok elmondása szerint a kutyák ugatni kezdtek, valaki pedig
kopogtatott a bejárati ajtón – Tristan, ha a fiú igazat mond.
A lány hanyatt feküdt, szétvetett karokkal, ökölbe szorult kézzel.
Jude méterekről kiszúrta, hogy bőr és hús került a körme alá. Valaki
valahol hatalmas karmolásnyommal a testén menekül. Remélhetőleg
az arcán kapta el Iris a támadóját. Ezt továbbadhatják a sajtónak is,
és talán sikerül is letartóztatniuk valakit. Egy ilyen nyom
megoldhatja akár az egész ügyet.
A lány… A lány hosszú, sötét, egyenes szálú haja, mint a
legyező terült el a feje körül, és ez sem tűnt véletlennek. Az ő torkát
is elvágták, de az ő esetében volt egy védekezésre utaló seb a karján.
Jude letérdelt a lány teste mellé.
– Balkezes vágás – jegyezte meg, feltételezve a test helyzetéből
és a vérfolt mintázatából, hogy Irist szemből gyilkolták meg. Édes
szomorúság öntötte el Jude-ot. Annyiszor eszébe jutott a gondolat,
és most ismét arra eszmélt, hogy a halál milyen gyönyörű, még az
ilyen erőszakos halál is. Ezt persze soha nem mondaná ki hangosan,
ennyit már tudott magától is.
Miközben Jude a holttestet vizsgálta szótlanul, Uriah a szobában
nézett körül, szemügyre vette a falakon lógó képeket, kinyitogatta a
fiókokat. Ha ez valóban Iris szobája volt, akkor a ballagása óta nem
nyúltak hozzá. Lehet, hogy még mindig itt lakott, de az is lehet,
hogy elköltözött, és csak látogatóba jött haza.
– Tizenkilenc éves.
Jude felkapta a fejét. Uriah egy lejárt jogosítványt tartott a
kezében.
– A gyerekszobája – gondolkozott hangosan Jude. – Logikus,
hogy ide menekült.
Talán azért, mert Uriah megmozdult, és máshogy esett a fény, de
Jude hirtelen a lány fölé magasodott.
– Nyitva van az ablak? – kérdezte, közben meredten figyelte a
lányt.
– Nem, miért?
 Csak képzelte volna? Vagy tényleg megrebbent a lány arcára
tapadt haj tincs?
– Iris? – szólított meg Jude a lányt.
– Az ég szerelmére, Jude! – csattant fel Uriah idegesen. – Ne
csináld ezt! Már elbeszélgettünk erről. Ne fogd meg az áldozatok
kezét, és ne beszélgess velük! Jude, ha komolyan ezt szeretnéd
csinálni, akkor jobb, ha elhúzod a csíkot.
Igen, megrebbent a szeme a szemhéja alatt. Lehet csak egy
postmortem reakció. De aztán megmozdult a lány egyik ujja is. A
fiatal lány lassú, kába mozdulattal Jude felé nyúlt, a szeme hol
kinyílt, hol lecsukódott.
Iris életben volt.
Mennyi ideje lehetnek itt a rendőrök? Egy-két órája?
Jude megragadta a kezét. A latexkesztyű alatt a lány bőre
jéghideg volt. Jude a kezei közé fogta a lány ujjait, hogy
felmelegítse őket.
– Adj egy takarót!
Maga mögött hallotta Uriah idegességét, aztán a meglepődését
és a fojtott káromkodást. Aztán mentőkért kiáltott, közben Jude
kezébe nyomott egy takarót.
– Hogy az ördögbe történhetett ez? Hogy lehet, hogy ez eddig
nem tűnt fel senkinek?
A takaró egy helyes darab volt, rózsaszín, bíbor és fehér
foltokból varrták össze. Jude elengedte a lány kezét, széthajtogatta a
takarót, és szorosan beterítette vele a lányt.
A lány szája kinyílt, majd becsukódott, mintha sürgősen
mondani akart volna valamit Jude-nak. Ettől az apró mozdulattól
ismét vér kezdett pumpálni a torkából. Valószínűleg csak
megsértették az artériát, de nem vágták át teljesen, és annyira
megalvadt a vére, hogy elállítsa a sebet, legalábbis amíg meg nem
mozdult.
– Ne beszélj! – Jude a sebre szorította a kezét.
 A folyosón léptek dobogása hallatszott.
A mentősök hordágyat helyeztek a lány mellé.
– Nem találok vénát – mondta az egyik mentős idegesen. – Túl
sok vért vesztett.
– Csak az időnket vesztegetjük itt. Menjünk! – mondta egy
másik. A három mentős összehangolt mozdulattal emelte át a lányt a
hordágyra, majd emelte fel őt.
– Álljanak félre! – mondta valaki.
Jude közben végig a lány torkán tartotta a kezét, most azonban
elvette onnét, és egy vastag fehér ruhát tettek a helyére.
– Lágyan szorítsák rá – mondta Jude.
– Mi is tudjuk.
– Melyik kórházba viszik? – kérdezte Uriah.
– A Hennepin Megyei Orvosi Központba.
Végigmentek a folyosón, majd le a lépcsőn. A ház előtt a
mentőautó nyitott ajtókkal várta a hordágyon cipelt beteget.
Jude habozás nélkül ült be a mentőautóba. Nem akarta
idegenekre bízni a lányt.
– Hívj fel, ha van bármi hír! – mondta Uriah az utcán állva.
Jude bólintott.
Becsapták az ajtót, majd egy perccel később már infúzió
csöpögött a lányba. Egy rövid, fekete hajú nőnek sikerült találnia
egy használható vénát. Közben a mentőautó vadul vette a
kanyarokat. A szívmonitor csipogott, Iris ujjára érzékelőt csíptettek,
a mentősök aggodalmasan tekintgettek egymásra a jól kivilágított
járműben.
Tíz perccel később megérkeztek a kórházba. A sürgősségit már
értesítették az érkezésükről. Az ajtók szélesre nyíltak, két nővér és
egy orvos rohant ki az épületből. Kiemelték a hordágyat a mentőből,
majd Jude is kiugrott a járműből, és mindannyian befelé futottak.
– A műtő készen áll – mondta egy műtősköpenyt viselő fickó
rohanás közben.
 Az orvos, aki megtalálta Iris vénáját, gyorsan eldarálta a
részleteket és a különböző élettani értékeket.
– Azonnali vércsoport-meghatározást kérek – mondta az orvos,
aki szintén műtősruhát és világos színű sapkát viselt. – Ellenőrizze a
kórház vérkészleteit. Lehet, hogy több vérre lesz szükségünk, mint
amennyink most van. Telefonáljon utánpótlásért.
Az egyik nővér bólogatott, majd a fonendoszkópját markolászva
elszaladt intézkedni.
– Rokon? – kérdezte az orvos Jude-tól.
– A gyilkosságiaktól vagyok.
Az orvos arca megváltozott, amikor felismerte a nyomozót.
– Mi a helyzet az áldozat családjával?
Jude a hordágyon fekvő fiatal lányra pillantott. A szeme résnyire
volt nyitva.
– Majd később visszatérünk rá.
Jude meglepődött, amikor Iris a keze után kapott. Még mindig
jéghideg volt, mint egy holttesté. Vajon tudta, hogy a szülei és a
testvére meghaltak?
– Nemsokára találkozunk – hajolt Jude a hordágy fölé.
A lány pislogott, miközben betolták a műtőbe.
Jude megadta a telefonszámát a sürgősségi pultjában.
– Felhívnának, ha a lányt kihozták a műtőből?
Szeretett volna maradni, de szükség volt rá a gyilkosság
helyszínén is. Taxival ment vissza a házhoz, közben felhívta Mollyt,
a kapitányság informatikusát, hogy szedjen össze minden fellelhető
infót Iris Rothról és a családjáról.
 34. FEJEZET

H ÁROM ÓRÁVAL KÉSŐBB Iris Roth elhagyhatta az őrzőt, hogy egy

egyágyas kórteremben lábadozzon, és Jude is visszatért a kórházba,
most már Uriah társaságában. Kicsit rosszul érezte magát, hogy
ebben az állapotban hallgatják ki a lányt, de szorította őket az idő.
– Hiszen válaszolt neked – mondta Uriah.
– A vágás tiszta volt, a helyreállítás jól sikerült – ismertette a
helyzetet a sebész a kórház folyosóján, néhány ajtóra Iris szobájától.
– Légcsőmetszést kellett végrehajtanunk rajta, egyelőre csővel
lélegzik. Ezt pár napon belül kiszedjük, de gondolom, most azonnal
ki akarják hallgatni. – A sebész nem volt elragadtatva az ötlettől, de
megértette, hogy sürgős a dolog.
– Igyekszünk nem lefárasztani őt – ígérte Jude.
– Nem tud semmit a családjáról. Gondoltam, ezt jobb lenne, ha
maguk közölnék vele. De kérdezett felőlük. Keresünk egy esetleges
nagybácsit vagy nagynénit, de egyelőre nem értünk utol senkit. De
még próbálkozunk.
– Életveszélyben van? – kérdezte Jude. – Mármint a sérülés
miatt – tette hozzá. A lány élete egészen addig veszélyben lehet,
amíg a gyilkosok szabadlábon vannak.
– Stabil az állapota. Rengeteg vért vesztett. Még sosem volt
dolgom valakivel, aki egy hajszálra lett volna attól, hogy elvérezzen.
De a vérbank kivételesen jó a kórházban, és az emberek általában,
különösen a fiatalok, nagyon jól reagálnak a vérátömlesztésre. –
Ránézett a csipogójára. – Mennem kell. – Odabiccentett a
nyomozóknak, majd továbbállt.
 – Lehet, hogy nekem kellene kihallgatnom Irist – ajánlotta
Uriah, szembemenve a korábban megbeszélt felállással. A Jude és
Iris tragédiája közötti párhuzam nem kerülte el a figyelmüket. Iris
ugyan nem töltött éveket fogságban, de súlyos traumán esett át.
– Nem gond – mondta Jude. – Elintézem én. Szerintem velem
könnyebben menne neki. – Az, hogy a lány ilyen jól reagált Jude-ra,
egy nőre, azt is jelenthette, hogy a behatolók mind férfiak voltak.
Molly a rövid idő ellenére is igyekezett minél többet
előbányászni a családról. Iris nem is olyan rég még a Minneapolisi
Iparművészeti Főiskola hallgatója volt. Ez ugyan egy valódi iskola,
de nem éppen az első számú választás egy olyan család számára,
akik az ország bármelyik iskoláját megengedhetnék maguknak, a
külföldiekről nem is beszélve. És ez művészeti iskola, nem üzleti.
Lehet, hogy a gimnáziumi jegyei nem voltak elég jók ahhoz, hogy
bejusson valamelyik elit iskolába, vagy csak lázadni szeretett volna.
McIntosh nyomozó kikérdezte már Iris barátait. Egyelőre még nem
volt letisztult képük arról, hogy Iris pontosan kicsoda is.
Uriah nekidőlt a falnak, zsebre tette a kezét, és lehajtotta a fejét.
Hiába nem említette, hogy fáj a feje, Jude látta a fájdalmat a
vonásaiban.
– Talán ez a legnehezebb része a munkánknak – mondta.
Megmondani valakinek, hogy a szerette meghalt. Nem volt
könnyű, de muszáj volt az embernek kizárnia a saját érzéseit, és az
áldozatra összpontosítani. Az Irishez hasonló áldozatokban ráadásul
mindig ott munkált a bűntudat, saját magukat okolták. Így működik
az emberi agy. Biztos miattam történt mindez. Vagy éppen azért,
mert nem tettem meg valamit. Iris is éppen ezen az úton megy végig.
Jude még mindig nem tudta teljesen elcsendesíteni a bűntudatát
azért, ahogy a fogságba esése napján viselkedett. Ha aznap reggel
nem arrafelé indul el futni, ahonnan olyan könnyen be tudták
tuszkolni abba a furgonba. Ha nem hallgatott volna zenét, akkor
talán jobban figyelt volna a környezetére.
 Uriah a kórterem előtt várakozott.
A világos szobában Iris ébren várta Jude-ot. Fehér kötés takarta
a torkát, hosszú, egyenes haját megfésülték, bár látogatója úgysem
érkezett volna.
A tálcán előtte egy dobozos üdítő és némi jég volt. Nem tűnt jó
ötletnek ebben az állapotban szénsavas üdítőt inni, de ha őt ez
nyugtatta meg, akkor nincs mit tenni. Jude bemutatkozott, bár a lány
valószínűleg tisztában volt azzal, hogy ki is ő.
– Kinyissam neked?
Iris nem tudott megszólalni, így csak bólogatott. Jude
felpattintotta a doboz tetejét, majd töltött egy keveset a jeges
pohárba, aztán mindkettőt letette a tálcára.
A lány magához vette a tabletet és a tollat, és írt valamit a
képernyőre, majd Jude felé fordította az üzenetet. Iris nagy, kerek,
boldogságot sugárzó betűket rótt.

Maga is ott volt a házban.

Iris ismét írt, majd ismét Jude felé fordította az eszközt.

Anya és apa hol vannak?

Aztán még egy mondat.

Hol vannak?
Jude azt szerette volna, ha nem így egyből csapnak bele a
témába, hanem kicsit beszélgettek volna, megtudott volna néhány
részletet, mielőtt szóba kerülne Iris családjának a halála. Egy ilyen
egyenes kérdést nem kerülhet ki.
 – Sajnos, rossz hírt kell közölnöm.
A lány várakozó arckifejezése rettegésbe váltott.
– Mikor nyomtad meg utoljára a gombot? – kérdezte Jude a
morfiumadagolóra mutatva, amellyel Iris magának tudta adagolni a
fájdalomcsillapítót.
A lány megrázta a fejét, úgy tűnt, nem akar fájdalomcsillapítót,
de végül meggondolta magát, és a hüvelykujjával megnyomta a
gombot. Jude várt addig, amíg Iris el nem lazult, a szája mosolyra
görbült, a tekintetében kérdés ült.
– A szüleid és a testvéred elhunytak. – Az emberek ilyen
helyzetben nem mindig értik meg az elhunyt szót, így muszáj volt
olyan szavakat használnia, amilyeneket nem szívesen használt, mert
olyan kegyetlennek tűntek. – Sajnálom, de mindhárman meghaltak.
Az üdítőben sistergett a szénsav, az ágy fölötti óra is hangosan
kattogott, Jude eddig nem is figyelt fel a hangjára. A lány szeme
könnybe lábadt, az arcát gyász rántotta görcsbe. A kezével olyan
erővel söpörte le a poharat, hogy az a falnak csapódva széttört.
Aztán néma sikolyra nyitotta a száját. Vér kezdett szivárogni a fehér
kötés mögül a nyakán.
Az ajtó kivágódott, Uriah rontott be a szobába. A falnak
csapódó műanyag pohár hangjára ő is felkapta a fejét a folyosón.
Először Jude-ot ellenőrizte, aztán a némán zokogó lányt. Látva a
helyzet súlyosságát, azonnal segítségért sietett.
Jude számított arra, hogy a lányt maga alá temeti a gyász, de
arra nem számított, hogy Iris ilyen vehemensen reagál.
Nővérek siettek be a kórterembe.
A teremben eluralkodott a káosz. Valaki engedélyt kapott arra,
hogy benyugtatózzák a lányt, egy fecskendő hegye csúszott bele a
kanülbe. A néma sikoly hirtelen abbamaradt. Az orvos is
megérkezett, lefejtette a kötést, és megvizsgálta a sebet.
– Az egyik varrás felszakadt. Ha hoznak cérnát, akkor itt és most
összeöltöm a sebet. – Vádló tekintettel nézett Jude-ra és Uriah-ra. –
Gondolom, nem sikerült finoman közölni vele a rossz hírt. Istenem,
a nyomozók néha olyan szívtelenek tudnak lenni. Menjenek ki!
A lány ököllel ütötte az ágyat, hogy valaki odafigyeljen rá.
– Majd később beszélhetsz velük – mondta az orvos. – Előbb el
kell állítanunk a vérzést.
– Én itt maradok – mondta Jude a folyosón, amikor Uriah
tekintetéből azt olvasta ki, hogy indulniuk kellene.
Uriah az órára pillantott.
– Fel kell készülnünk a sajtótájékoztatóra, és az akciócsoporttal
is egyeztetnünk kell.
– Itt várok. Iris beszélni akar velünk.
– Majd valaki felhív minket.
– Nekem információ kell. Beszélni akarok vele, mielőtt bárki
más beszélne vele, mielőtt teljesen összezavarodna.
Uriah Jude felettese volt, de ritkán használta a rangját. Most
viszont élt ezzel a lehetőséggel.
– Egy órát kapsz, és ha nem bírod szóra egy órán belül, akkor az
irodában találkozunk. Később még visszajöhetsz. Közben én őrt
rendelek az ajtaja elé. Ha kiderül, hogy Iris túlélte a támadást, akkor
veszélyben lehet.
Nagy kár volt, hogy nem tudták titokban tartani a sajtó elől,
hogy van egy túlélő. A sajtóhoz ugyan nem jutottak el a részletek, de
egy tömegmészárlást nehéz lett volna titokban tartani. A mentő
ráadásul nagy sebességgel, vadul szirénázva hagyta el a helyszínt,
amiből nem olyan bonyolult arra következtetni, hogy valaki mégsem
halt meg.
– Egy óra – ismételte meg Uriah.
Jude bólintott, a társa pedig elindult.
Fél órával később egy nővér lépett oda a váróban kávét
szürcsölő Jude-hoz.
– Magát kéreti – mondta a nővér. – Az orvos vonakodva
belement abba, hogy bemehessen hozzá, de kérem, siessen, és ha
lehet, ne zaklassa fel megint.
Jude letette a kávéspoharat, majd végigszaladt a folyosón.
Iris félig ülő helyzetben várta Jude-ot. A véres ágyneműt
kicserélték, a nyakát friss kötés borította. Valaki hozott egy másik
rablétét is, de a toll ugyanaz volt.
– Szeretnéd, hogy letöröljem? – mutatott Jude a véres tollra.
Iris megvonta a vállát, és megrázta a fejét.
Jude tudta, hogy sietnie kell, mert vissza kell érnie a
kapitányságra.
– Fel kell tennem néhány keményebb kérdést. Rendben van?
Iris jóváhagyóan pislogott.
Elmondta, hogy négy behatoló volt, akik mind símaszkot
viseltek.
– Hogy jutottak be? – kérdezte Jude.

Kopogtattak, én pedig beengedtem őket.

Iris hirtelen sírva fakadt, és tovább folytatta az írást. Jude a válla
felett leselkedett.

Bántották a többieket, én pedig

elszaladtam és elbújtam. Nem hiszem,
hogy feltűnt nekik, mennyi időre tűntem
el. Fel kellett volna hívnom a rendőrséget,
de nem volt nálam a telefonom.
– Helyesen cselekedtél – biztosította Jude. – Valamelyikük
megszólalt? Valakinek volt valami szokatlan a hangjában?
Iris megrázta a fejét. Kezdett fáradni.
 – Mindannyian férfiak voltak?

Nem tudom.
– Le tudod írni valamelyiküket?
Ismét megrázta a fejét.
Ez az információ egybevágott a sarkon álló ház rossz minőségű
biztonsági kamerájának képével.
Iris nem tudta azonosítani őket, de ebben a támadók nem
lehetnek biztosak. És szükségük van a nyolcadik áldozatra is.
– Mára ennyi elég – mondta Jude. Késő volt, majdnem éjfél. –
Reggel majd jövök, megnézem, hogy vagy. Ha valamire szükséged
van, írd csak le, és az egyik nővérrel vagy az ajtó előtt álló rendőrrel
juttasd el hozzám. – Jude elindult az ajtó felé, de Iris megkopogtatta
a tabletet a tollával.

Kapja el azokat, akik megölték a

szüleimet és a testvéremet!
Jude tekintete kifejezéstelen szemekkel találkozott. Nem volt
szokatlan, hogy az áldozatok nem mutattak ki érzelmeket, de Iris
percekkel ezelőtt még zokogott.
A lány persze elképzelhetetlen dolgokon van túl, és majdnem
meghalt, de valami akkor sem stimmelt. Még a nyomozás elején
vannak ahhoz, hogy Uriah-nak is megemlítse kósza gyanúját, már ha
ezt annak lehet nevezni. De akkor sem tudott szabadulni az érzéstől,
hogy az elmúlt tíz percben egy performansz szemtanúja volt.
 35. FEJEZET

U RIAH VÉGIGSÉTÁLT A FELÜLJÁRÓN.

Az art deco stílusban épült Emerson Tower egykor Minneapolis
belvárosának legmagasabb és legimpozánsabb épülete volt. Nem is
olyan rég alakították át a hotelt lakásokká a polgármester belvárosi
lakhatást támogató programjának keretében, de a lakások fele még
így is üres volt. Hajnali egykor az olasz márványpadlóval burkolt
előtér kihalt volt.
Uriah belépett a liftbe, és megnyomta a gombot. Az ajtó
becsukódott, majd elindult a tizenhetedik emelet felé. A férfi
behunyta a szemét, és nekidőlt a lift afrikai mahagóniból készült
borításának.
Nem is emlékezett arra, hogy mikor járt utoljára a lakásában.
Lehet, hogy huszonnégy órája, lehet, hogy még régebben. Lehet,
hogy van annak már két napja is. A rendőrkapitányságon Jude
lefülelte, hogy ismét migrén kínozza.
– Menj haza pár órára! – mondta Jude Uriah-nak. – Zuhanyozz
le, pihenj egy keveset. Én is hazasietek. Megetetem a macskát, és
alszom pár órát.
Uriah nem tiltakozott. Le kellett feküdnie az ágyába, nem csak
öt perceket szunnyadni itt-ott, az asztalára borulva, hogy a nyál az
arcára folyjon. Igazi alvásra volt szüksége, meg gyógyszerre, amivel
csillapíthatja a fejfájását. Tapasztalatból tudta, hogy ha időben
kapcsol, a fejfájás csillapodik.
A lift megállt. Uriah túl fáradt volt ahhoz, hogy megmozduljon,
de aztán erejének utolsó morzsáival kitántorgott a folyosóra. Fáradt
agya valami furcsát vett észre a folyosón. Valaki a padlón feküdt.
Egy férfi, farmert és pamutinget viselt, a haja őszes. Az oldalán
feküdt, Uriah-nak háttal, a fejét a vászontáskáján pihentette. Egy
hajléktalan lenne? Talán az egyik itt lakó mögött jutott be az
épületbe. Ez tökéletes módja annak, hogy bárki bejusson egy
biztonságos épületbe. Hiszen mindenki segítőkész a másikkal.
Uriah agya annyira le volt merülve, hogy azt sem tudta
eldönteni, mit tegyen. Hagyja ott aludni az ajtaja előtt, vagy nézze
meg, hogy jól van-e. Utóbbi tűnt a legjobb választásnak.
– Hé, haver! – rázta meg a pasas karját. – Keljen fel! Jól van?
A férfi felmordult, majd a hátára fordult.
Ismerős arc nézett szembe Uriah-val.
– Mi az ördögöt keresel itt? – Uriah rádöbbent, hogy ennél
lehetett volna barátságosabb is.
Richard Ashby, Uriah édesapja, ülő helyzetbe tornázta magát,
majd nekivetette a hátát a falnak.
– A fiamat jöttem meglátogatni. Van ezzel valami baj?
Uriah a kezét nyújtotta az apjának.
– Nem, azzal van a baj, hogy a hatvanéves apám a földön alszik.
– Uriah segített az apjának feltápászkodni.
– A hatvan az új ötven.
Uriah feje egyre hevesebben lüktetett, és felerősödtek a szagok
is, ami mindig bajt jelentett. Érezte az apja bőrcipőjének szagát, mint
ahogy a dezodorét is, amit már Uriah gyerekkorában is használt. Old
Spice. Az emberek mindig azt mondták, hogy Uriah inkább az
anyjára hasonlít, ami lényegében igaz volt, de göndör haját az
apjától örökölte.
– Kicsit le vagy lakva – jegyezte meg az apja.
– Úgy is érzem magam.
– Láttam a hírekben a gyilkosságokat. Soha nem hívtál vissza,
szóval úgy döntöttem, inkább idejövök kocsival.
Az apját nemrég nyugdíjazták a rendőrségtől, és otthon nem
találta a helyét.
 – Nem tud mit kezdeni magával – panaszkodott Uriah
édesanyja. Ő még mindig teljes munkaidőben dolgozott, Uriah pedig
látta maga előtt, ahogy az apja egyedül ül a kétszintes házukban, és
várja, hogy a felesége hazaérjen. Szomorú, amikor az ember
elveszíti önmagát, és úgy érzi, senki sem veszi hasznát. A hobbira
vonatkozó megjegyzéseket savanyú fintorral jutalmazta. Öt sosem
tenné boldoggá egy hobbi.
– Sajnálom – mondta Uriah. – Vissza akartalak hívni, de tudod,
hogy szorítja az embert az idő, amikor nyakig ül egy ügyben.
Az apja ugyan kisvárosi zsaru volt, de neki is kijutott a
borzalmas és rettenetes ügyekből. Három évig nyomozott az
úgynevezett Skunk River-ügyben. Egy családot alvás közben
mészároltak le egy álmos, vidéki kisvárosban, az indíték pedig
rablás volt, csakúgy, mint abban az esetben, amit Truman Capote írt
le nagy részletességgel Hidegvérrel című regényében. Uriah-nak
volt egy példánya az eredeti kiadásból.
Az apja végül megoldotta a gyilkosságot, de a hiánya mély
nyomot hagyott Uriah gyermekkorában, még akkor is, ha az apja
fizikailag ott volt mellettük. Az ügy lezárása – a gyilkosságot két
férfi követte el, akik drogra szerettek volna csak pénzt szerezni –
nem bizonyult kielégítőnek, és Uriah édesapja mély depresszióba
zuhant. Uriah és a testvére gyorsan megtanulta, hogy lopakodniuk
kell a házban, hogy ne szóljanak hozzá, és egymással is csak halkan
beszélgessenek, a tévét is halkan nézzék, időben feküdjenek le
aludni, és ne veszekedjenek, mert ezek bármelyike kiboríthatta az
apjukat.
– Főzök neked valamit – ajánlotta fel az apja, miután bementek
a lakásba.
Uriah a migrénje miatt nem kívánta az ételt, az evés
gondolatától is émelyegni kezdett. A falakon sorakozó antik
könyvek illatát is sokkal intenzívebben érezte. Még a tévé műanyag
borításának szaga és a legutóbbi itthon tartózkodásakor főzött kávé
aromái is ingerelték az orrát.
– Inkább majd később, most aludnom kell.
– Megint fáj a fejed? Az utóbbi időben egyre gyakrabban tör
rád.
– Aha.
– Stressz?
– Nem kizárt. – Már beszélni sem volt ereje. – Feküdj csak le a
szobámban, én a kanapén alszom.
– Na, még mit nem! Ki kell pihenned magad.
Uriah nem vitatkozott. Keresett egy takarót és egy párnát az
édesapjának, fájdalomcsillapítót vett be, majd bezuhant az ágyba, a
karját a szeme elé emelte.
Nem jött könnyen álom a szemére, hiszen majd szétrobbant a
feje a fájdalomtól, de Uriah számára megkönnyebbülést jelentett,
amikor végre a hatalmába kerítette.
Három órával később ébredt fel, a gyógyszer miatt még mindig
ködös tudattal, de a kínzó fájdalom legalább elmúlt. A következő
huszonnégy órában a migrén utóhatásaként jelentkező
lehangoltságot kell majd túlélnie, amit nem a gyógyszerek okoztak,
a fejfájás után mindig is kába és tompa a tudata, függetlenül attól,
hogy vett-e be gyógyszert, vagy sem. Lewis Carroll is migréntől
szenvedett, és feltételezhetően a migrén okozta utóhatás során írta az
Alice Csodaországban és az Alice Tükörországban című regényeit.
Az utóhatás mindenkinél másmilyen tünetekkel jelentkezik, Uriah
esetében olyan volt, mintha úsznia kellett volna a levegőben.
Hajnali ötöt mutatott az óra, galambok búgtak valahol, a reggeli
napfény utat talált a fekete függöny mellett. Lezuhanyozott, a
konyhában frissen főtt kávé illata fogadta.
A lakás egy hálófülkés, amerikai konyhás garzon volt. Uriah
feleségének halála után eladta a házukat, és ide költözött, noha
korábban sosem hitte volna, hogy lakásban fog lakni. Szándékosan
próbált minél távolabb kerülni a korábbi életüktől, ezért valami
olyasmit választott, ami egyáltalán nem vallott rá. Így jutott el ide.
Ráadásul jól illett a munkával teli életviteléhez, de egyes tárgyaitól,
különösen a könyvgyűjteményétől képtelen volt megválni.
– Hány tojást kérsz? – kiáltotta az apja a konyhából.
Uriah látta maga előtt a zsíros tálat, és émelyegni kezdett.
– Csak kávét!
Felöltözött, majd kiment az apjához a konyhába.
– Enned kell valamit! – mondta az apja a tűzhely előtt állva,
egyik vállán egy konyharuhával. – Különösen akkor, ha ennyit
dolgozol. – Kávét töltött egy bögrébe, majd a kávéfőzőt visszatette a
tűzhelyre.
– Megleszek. – Uriah leült a kis asztal mellé.
Az apja rántottát szedett a tányérjára, és helyet foglalt a fiával
szemben.
– Ugye nem zavar, ha én eszem?
– Dehogy. – A valóság az volt, hogy igen, zavarta. – Azt hittem,
hogy már nem eszel tojást.
– Annyit nem is.
Uriah határozottan emlékezett arra, hogy az anyja szigorú
diétára fogta az apját, ami főként zabkásából és gyümölcsökből áll.
– Anya küldött, hogy megnézd, hogy vagyok, igaz?
Az apja felhorkant.
– Mindketten aggódunk érted, de az ő ötlete volt. Képtelenség
volt utolérni téged. – Az apja egy szelet száraz pirítóst tett Uriah elé.
– Ennyi gyilkosság, és sosem veszed fel a telefont. Aggódtunk érted.
Uriah alaposan szemügyre vette a pirítóst, elmajszolta az egyik
sarkát, de főleg a kávét kortyolgatta, miközben összefoglalta az
apjának az ügyet.
– Szigorúan bizalmas az infó – figyelmeztette Uriah, mielőtt
hozzátette volna: – Erős okunk van feltételezni, hogy a számokról
van szó. Hallottál már a Fibonacci-számokról?
 – A számsorról, ami a természetben is felbukkan?
– Pontosan. A gyilkosságok, ha idevesszük a wisconsini
gyilkosságot is, követik a számokat. A legutóbbi gyilkosságban hét
halott van, de nyolc lett volna, ha az egyikük nem éli túl.
– Mi a következő szám?
– Tizenhárom.
A rohadt életbe, ült ki Uriah apja arcára. A fia a faliórára
pillantott.
– Mennem kell! – A konyhafiókban megtalálta a pótkulcsot, és
odatette az asztalra az apja elé. – Nem szeretném, ha megint arra
érnék haza, hogy a földön alszol.
Uriah felöltözött, a jelvényét a zakója belső zsebébe csúsztatta,
majd a nappaliban a dereka köré csatolta a fegyverövét.
– Én is veled megyek – jelentette be az apja. – A hátsó ülésen.
Csináltok ilyesmit, nem?
– Nem egy nagy nyomozás kellős közepén.
– Szeretnék találkozni a társaddal!
Uriah elképzelte, hogy milyen lesz, amikor az apja és Jude
szemtől szemben állnak egymással. Határozottan erről lenne szó.
Jude udvarias lesz, de zárkózott, ráadásul a családi szál és az apa-fiú
kapcsolat csak fokozná a pillanat kellemetlenségét.
– A társad fontos ember. Egy jó társ vigyáz a másikra.
– Jude pont ilyen. Jól van, gyere!

***

Hat óra után néhány perccel Uriah és az apja beléptek a gyilkossági

csoport kétszárnyú ajtaján. Az irodában már zajlott az élet, mindenki
előtt ott volt a kávé, a nyomozók a telefonon lógtak, a monitort
bámulták, a kérlelhetetlen napfény bevilágított a hatalmas
üvegablakokon. Még az általában csak hét után érkező McIntosh
nyomozó is az asztalánál ült.
– A tegnap este érkezett telefonos bejelentések – nyomott egy
köteg papírt az egyik tiszt Uriah kezébe.
Uriah megköszönte a rendőrnek a segítséget, majd mindenkit
maga köré gyűjtött, és kiosztotta az aznapi feladatokat.
– Tristan Greerről kell megtudnunk minél többet. Miért késett a
vacsoráról? Ha ott lett volna, és őt is meggyilkolták volna, akkor
kilenc áldozat lett volna. Honnét tudták a gyilkosok, hányán lesznek
a vacsorán? Véletlenszerű volt? Szerencse? Szerintem a házban
valaki ismerte a gyilkosokat. Egyelőre Greer az első számú
gyanúsított.
Jude úgy fordította a monitorját, hogy Uriah is lássa a
képernyőt. Éppen az imént említett emberrel készített interjút nézte.
Hiába írtak sokat Jude-ról, Uriah apja leplezetlenül megbámulta
a fia társát. Uriah hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy Jude
csendes jelenléte hogyan töltött be egy helyiséget. Bemutatta őket
egymásnak. Jude felállt, és a kezét nyújtotta.
Jude még mindig sovány volt, ettől pedig magasabbnak tűnt.
Richardnak fel kellett néznie a nőre. Uriah meglepetten nyugtázta,
hogy Jude meleg mosollyal, és relatíve barátságosan üdvözli az
apját, kedves, nyugodt hangon szólítja meg. Az apja válla ellazult, és
megvillantotta azt a mosolyát, amit általában csak családtagoknak és
a barátoknak tartott fenn.
A csapat szétszéledt, az apja is elindult körülnézni, Uriah pedig
nekiesett az imént kézhez kapott papírhalmaznak. Alig néhány
perccel később az apja már Ortega rendőrfőnökkel beszélgetett az
irodájában. Richard Ashby ismerte a barátságos közeledés minden
csínját-bínját.
– Még nem pihented ki teljesen a migrént – szólalt meg Jude.
Uriah képtelen volt megszokni Jude fürkésző, átható tekintetét,
ahogy az arcát vizslatta.
 – Honnan tudod?
– A szemed.
– Vérágas? – kérdezte, miközben felvette a napszemüvegét.
– Egy kicsit homályos.
– Ilyet is csak te tudsz mondani. – Látta a társán, hogy aggódik
érte, és ezért hálás volt neki. – Már gyerekként is gyakran fájt a
fejem.
– De az utóbbi időben egyre gyakrabban fordul elő. – Ezt nem
most először jegyezte meg.
– Az utóbbi időben sok a stressz. – Jude mégis mindig
ugyanolyan volt, függetlenül attól, hogy min dolgoztak. Nem
kavarta fel semmi, nyugodt maradt, a jelenléte még a
legborzalmasabb bűntény helyszínén is vigasztaló volt.
– El kéne menned orvoshoz – javasolta Jude.
– Majd ha kevesebb munkánk lesz.
– Majd akkor is emlékeztetlek rá.
– Legyen így!
– Úgysem mész el.
– Iris Rothról van valami hír? – terelte el a szót Uriah.
– Nem, de hamarosan elnézek a kórházba. Ami Tristan Greert
illeti… szerintem semmi köze sincs a gyilkossághoz, hacsak nem
remek színész. A szülei azt szerették volna, ha találkozik Irisszel,
hogy összeboronálják a két gazdag csemetét, és ezért a srác direkt
nem ment oda. Az anyja üzenetekkel bombázta, ezért nézett el
arrafelé végül.
Uriah bízott Jude megítélésében, még akkor is, ha ez azt
jelentette, hogy nem maradt semmi nyomuk.
– Azért jó lenne rajta tartani a szemünket.
– Az sosem hátrány.
Közben Uriah apja is kilépett Ortega irodájából.
– Kölcsönkérném a kocsid – mondta Uriah-nak.
 – Itt alaposan körülnéztél? – kérdezte Uriah, miközben odaadta
az apjának a kulcsokat. – Mi lenne, ha ma egy kicsit turistáskodnál?
Nézd meg a Mail of Americát vagy valamelyik múzeumot. A
Weisman Springsteen-kiállítása állítólag kihagyhatatlan.
– Majd menjünk el oda valamikor együtt – felelte az apja. –
Mondjuk, amikor az anyáddal feljövünk a krízisközpont gálájára.
Jöhetne maga is – nézett Jude-ra.
Uriah észrevette, hogy Jude nem tud mit kezdeni a helyzettel.
Vajon a menekülése óta foglalkozott a zenével? Amikor Jude-ot
megtámadták, éppen az iPodját hallgatta.
– Remek ötlet – szólalt meg végül Uriah, felvont szemöldökével
pedig szótlan kérdést intézett Jude felé.
– Lehet – mondta végül.
– Mi a címe a legutóbbi helyszínnek? – kérdezte Richard. – Arra
gondoltam, hogy én is nyomozhatnék. Legalább hasznosan töltöm az
időmet, és tornáztatom az agyam.
Ez egész használható ötletnek hangzott. Az apja már nem volt
rendőr, így könnyedén le tudná tagadni, hogy részt vesz a
nyomozásban. Csak egy kíváncsi fickó.
– Van egy kávézó a helyszín közelében, az a neve, hogy Grind –
mondta Uriah. – Benézhetnél oda, ihatnál egy kávét,
meghallgathatnád a pletykákat. – Jude-dal mindezt ők is
megtehetnék, de még civilben is lerí róluk, hogy hol dolgoznak, az
emberek pedig felismernék őket, különösen Jude-ot, a hírekből.
– Jó ötlet – lelkesedett az apja.
Mindhárman elindultak a lift felé. Uriah apja kiszállt az elsőn,
Jude és Uriah pedig az alagsor felé ment tovább.
– Biztos, hogy ez jó ötlet volt? – kérdezte Jude már
négyszemközt Uriah-tól. – Csak így elküldöd az apádat nyomozni?
A liftajtó mögött feltűnt a mélygarázs betonbelsője, valahonnét
egy autó morgása visszhangzott.
 – Nem lesz semmi baja – biztosította Jude-ot a társa. – A
nyugdíjazása óta nem találja a helyét. Így legalább egy ideig lesz
mivel lekötnie magát, mellette akár meg is tudhat valamit.
Beszálltak egy jelzés nélküli autóba, és elindultak a kórház felé,
hogy beszéljenek Iris Ruthszal.
 36. FEJEZET

R ICHARD ASHBY gyorsan megtalálta a házat a telefonja GPS-

applikációjával. Régebben ki nem állhatta ezt a funkciót, az utóbbi
időben azonban egyre gyakrabban vette igénybe.
A ház szinte palota volt, legalábbis ő annak látta. Nem sokat
értett az építészethez, de az épület hatalmas szürke kövekből épült, a
palatető rézdíszein pedig zöldes patina csillámlott. A gyepet – igen,
gyep, és nem kert – gondosan nyírták, biztos egy belvárosi irodában
tervezte valaki egy köteg pénzért. Uriah és a testvére egy kétszintes,
stukkókkal díszített házban nőtt fel, a környék olyan csendes volt,
hogy Uriah a haverjaival a ház előtt tudott görhokizni. Nem olyan
régen volt az, mégis egy másik világnak tűnt. Akkoriban kezdett el a
közvélemény foglalkozni a gyerekrablásokkal. Richard alaposan
felhívta a saját és a szomszéd gyerekek figyelmét a
legfontosabbakra, de attól még órákon át játszottak felügyelet
nélkül. Ma ilyenre nincs példa, még egy kisvárosban sem. Az állam
egyik legszomorúbb gyerekrablási esete éppen egy vidéki
kisvároshoz köthető.
A ház, ahol hét embert megöltek, még most is lezárt bűnügyi
helyszínnek minősült. Mindenhol rendőrségi szalag lógott, az
újságírók pedig ezt használták legfrissebb bejelentkezésük hátteréül.
Legalább harmincán várakoztak a ház előtt a különféle médiumok
képviselői közül, de biztos, hogy lesznek többen is, mert az országos
adók is szomjaznak egy ilyen sztori után. A tömeg többi része
nézelődőkből állt, szomszédokból és nem szomszédokból,
barátokból, ellenségekből, kíváncsiakból és a betegesen
kíváncsiakból. Talán a gyilkos is köztük van.
 Már helyeztek el csokrokat is az útpadkánál, olyan közel a
házhoz, amennyire csak a sárga szalag engedte. A virágok mellett ott
voltak a kötelező fotók és gyertyák is. Richard arról a lányról is
látott képet, aki túlélte a támadást. Így jött rá arra, hogy erről még
nem tud a közvélemény. Annyit ő is tudott, hogy az áldozatok száma
nagy, de nem tudott meg részleteket, amíg nem beszélt Uriah-val.
Senki sem vette észre őt. Civilben már akkor is ügyesen olvadt
bele a tömegbe, amikor még rendőrként dolgozott. Egy hatvanas,
kopaszodó, kissé pocakos fickó utat tör magának az emberek között.
Nem látja senki. Általában zavarta, hogy a jelvény hiánya és az
életkora miatt nem vesz tudomást róla senki, de ma kifejezetten örült
ennek.
Figyelte, ahogy az emberek virágokat és gyertyát hagynak a ház
előtt. Sok fiatal volt az emlékezők között. Egy hosszú, szőke hajú
lányon megakadt a szeme. Volt valami furcsa üres, kék szemében,
sápadt bőrében. Olyan volt, mint egy baba.
Ő is otthagyott egy szál virágot, másokhoz hasonlóan ő is
megállt pár pillanatra, közben a házat figyelte. Richard elővette a
telefonját, szerette volna titokban lefényképezni, de a lány hátat
fordított, és eltűnt a tömegben.
Richard lassan sétálgatott, fényképezett, meg-megállt, ha valami
érdekes beszélgetés ütötte meg a fülét, néha még közbe is szólt.
– Ismerte azokat, akik itt éltek? – kérdezte meg egy élénk színű
sálat viselő nőtől.
– Én voltam a takarítónőjük.
– Részvétem.
A nő nem tűnt szomorúnak.
– Nem voltak jó munkaadók. Kirúgtak. A lányuk meg? –
Megrázta a fejét. – Kész katasztrófa.
– Ezt hogy érti?
– Gonosz volt, el volt kapatva. Néhány hónapot voltam csak
náluk, de elhasznált két dadust.
 – Az nem tegnap volt. Úgy hallottam, ő is felnőtt.
– Hát, ha maga mondja. Én egy elkényeztetett fruskának
mondanám. – A nő észbe kapott. Richard tudta, hogyan szólítsa meg
úgy az embereket, mintha ő is csak egy járókelő vagy egy barátjuk
lenne. Az emberek ráadásul szeretnek pletykálkodni, meg akár csak
statisztálni is mások drámájában, így úgy szerzett könnyedén
információkat, hogy meg sem erőltette magát.
– Nem örülök annak, ami történt – mondta végül.
– Persze hogy nem. Senki sem örül.
– Mégis, ez a család… Meg a lány…
Richard továbbállt.
– Jól vagy? – kérdezte gyengéden, mint egy nagypapa, egy
vörösre sírt szemű fiútól.
– Egy iskolába jártam Monroe Rothszal – szipogta a fiú, majd
olyan durván megtörölte a kézfejével az orrát, mintha el akarta volna
törni.
– Akkor nagyon megrázott, ami történt.
– Nagyon durva.
– Az utóbbi időben sokat találkoztál vele?
– Nem, egyetemista vagyok, csak futólag találkoztunk az elmúlt
években. Most is csak néhány napra jöttem haza.
– Sajnálom.
Richard visszasétált Uriah kocsijához, amikor megpillantott egy
férfit, aki komoly fényképezőgéppel és teleobjektívvel készített
képeket. Nem volt nála sajtóigazolvány, farmert és flanelinget viselt.
Egy ideig figyelte őt, majd Uriah kérésének eleget téve átment a
kávézóba.
Bent mindenki a gyilkosságról beszélt. Kiderült, hogy Iris Roth
egy ideig ott dolgozott, az emberek pedig a szájukra vették. Richard
elszürcsölte a kávéját, közben a lány nehéz természetét taglaló
pletykákat hallgatta.
 – Josh kirúgta – mondta egy fickó. – Pedig ő soha nem rúg ki
senkit. Ennyire kibírhatatlan volt. Az hiszem, a szülei ragaszkodtak
ahhoz, hogy dolgozzon, pedig nem kellett neki a pénz. Gyűlölte a
munkát.
Uriah közben üzenetet küldött az apjának, hogy Rothék házánál
sajtótájékoztatót tartanak egy órán belül.
Richard megitta a kávéját, vett pár péksüteményt, majd
visszament a házhoz. A teleobjektíves pasas még mindig ott volt,
most már Uriah-ról és Jude-ról készített képeket. Talán egy
szabadúszó, aki pénzért adja el a képeit az újságoknak. Nem
szokatlan eset. Richard elővette a telefonját, és lefotózta a
fényképészt.
A sajtótájékoztató során mindenkit a túlélők érdekeltek.
– Ki volt abban a mentőben?
Uriah megosztotta ezt az információt, majd ismertette a
Fibonacci-számsorra vonatkozó elméletüket is.
Az ehhez hasonló ügyekben komolyan meg kell fontolni, hogy
az ember mennyi információt hajlandó megosztani a
közvéleménnyel.
Hátránya is van annak, ha a nyomozás során ennyi részlet lát
napvilágot, mert így a gyilkos is megtudja, hogy a rendőrség
mennyit tud. Richard azonban úgy gondolta, hogy Uriah helyesen
döntött, hogy elejét vette a pletykáknak és a félinformációknak.
A sajtótájékoztató után Richard csatlakozott Uriah-hoz és Jude-
hoz, majd rávette őket valamire, amihez nem volt sok kedvük.
 37. FEJEZET

–M INNESOTA ŐSSZEL A LEGSZEBB, NEM? – KÉRDEZTE RICHARD.

Jude egyetértett, de nem tartotta helyesnek, hogy az őszi nap
szépségeit – a levelek illatát, a mélyülő és sötétülő árnyékokat, a nap
melegét – élvezzék, ráadásul mindezt egy parkban. Egy átkozott
parkban, egy piknikasztal mellett. A távolban gyerekzsivaj, a
nevetésük betöltötte a környéket. Richard Ashby azonban
meggyőzte őket arról, hogy enni muszáj, muszáj feltölteniük a
lemerült elemeket. Ehhez pedig még szendvicseket is hozott
magával, éppen azokat szedte elő a táskájából.
– Vegetáriánus – jegyezte meg. – Nem tudtam, hogy eszel-e
húst.
– Köszönöm. – Jude elvette az egyiket, és kicsomagolta a fehér
papírból. Arra sem emlékezett, hogy mikor gondolt utoljára arra,
hogy egyen, de az első falat után rájött, hogy farkaséhes. A
szendvics hummusz, avokádó és narancslekvár furcsa
kombinációjával kényeztette.
Túlélték a sajtótájékoztatót, és elkerülték a céltalan
kérdezősködést, majd Richard a közeli rózsakertbe vitte a
nyomozókat. A park nyugalmat árasztott, a levegőben rózsaillat
kavargóit, a tavon vitorlázók és kenusok szelték a vizet,
görkorcsolyások és biciklisek gurultak el mellettük, a távolban
Minneapolis épületei magasodtak, repülők szelték át a kék eget. A
föld közelében szitakötők repdestek. Jó volt egy kicsit megpihenni,
testileg és lelkileg is.
Uriah is nagyjából így érzett.
 – Köszi az ebédet – mondta. – Pont erre volt szükségem. És nem
csak a kajára célzok – mutatott körbe.
– Hogy áll a migrénedet követő kábulat? – kérdezte Jude.
– Már majdnem elmúlt.
– Képzeljétek, nem igazán kedvelték azt a kislányt – mondta
Richard két falat között, az asztalra könyökölve.
– Irist? – kérdezett vissza Uriah. A kezében egy pohár kávé, a
szemüvegét feltolta a fejére, a hajtincsei kígyózva bukkantak elő
alóla.
– Olyan furcsa volt – mondta Richard. – Eddig azt hittem, hogy
egy áldozatot mindenki szeret, még akkor is, ha egy kiállhatatlan
csitri volt.
– Halottról vagy jót, vagy semmit – jegyezte meg Jude.
– Pontosan. – A szája elé emelte a palackozott vizet. – Őt
azonban nem szerették az emberek. Legalábbis a munkatársai és a
szomszédai nem.
– Mi köze van ennek az ügyhöz? – kérdezte Uriah. – Azok is
lehetnek áldozatok, akiket nem kedvelnek, és ők is igazságot
érdemelnek.
– Nem azt mondtam, hogy nem.
– Apádnak igaza van – szólalt meg Jude. – Valami nem stimmel.
Uriah szúrós tekintettel nézett rá.
– Nem tudom, hogy mi, de valami nem klappol. Iris titkol
valamit. Ez nyilvánvaló volt, amikor ma reggel beszéltem vele.
– Nekem nem tűnt fel semmi ilyesmi – mondta Uriah. – Inkább
zavartnak tűnt, mint akit letaglózott a gyász. Biztos, hogy nem a
saját érzéseidet vetíted ki?
– Nem tudom. – Erre már ő is gondolt. Kis labdává gyűrte a
csomagolópapírt, őt is meglepte, hogy milyen hamar eltüntette a
szendvicset. – Lehet. A következő beszélgetés során talán többre
jutunk.
– Ez volt Ellen egyik kedvenc helye – nézett körül Uriah.
 – Jaj, nekem! – mondta Richard. – Sajnálom.
– Semmi baj. Most először vagyok itt a halála óta, de igazából jó
érzés.
– Már többször mondtam anyádnak – szólalt meg Uriah apja
némi hallgatás után –, hogy vegyünk valahol egy szigetet,
szabaduljunk meg a telefonjainktól, az internettől meg a tévétől.
Csak úszkáljunk, horgásszunk, a ruháinkat a sziklák között mossuk
ki.
– Ez nincs ellenemre – helyeselt Uriah. – Mármint nem az, hogy
vegyünk egy szigetet, hanem az, hogy elmehetnénk kirándulni. Te is
jöhetnél – nézett Jude-ra.
– Valakinek dolgoznia is kell.
– Csak pár napról lenne szó, ha lezártuk ezt az ügyet.
– Gyertek el hozzánk! – vetette fel Richard. – Horgászni nálunk
is tudtok.
Jude nem értette, miért tetszik neki ennyire ez az ötlet. Mármint
a látogatás, nem a horgászat. Arra képtelen lenne.
– Lehet, hogy élek az ajánlattal.
– Neki nem is fontos jönnie – biccentett a fia felé. – Jöjjön
nyugodtan, ha van egy szabadnapja.
Jude felnevetett. Uriah-t nem zavarta, hogy az ő jelenléte nem is
fontos. Aztán arról beszélgettek, hogy milyen szigetet vennének.
Valahol a trópusokon. Vagy valahol, ahol mindig zöld és ködös a táj,
kicsit hideg van, de nem esik a hó.
Uriah aztán visszahúzta a szemére a szemüvegét, és
összegyűjtötte a szemetet egy papírzacskóba.
– Láttál valaki gyanúsat? – kérdezte az apjától.
– A szokásos tömeget. Nézelődők meg a média képviselői.
Lőttem pár képet. – Elővette a telefonját, és kikereste a délelőtt
folyamán készített fotókat. – Soha nem tudhatja az ember, hogy
mikor látja viszont őket. – Úgy fordította a telefonját, hogy Jude és
Uriah is láthassa a képeket. Egy nő, élénk színű sállal, egy sovány
fiatalember.
– Régi osztálytárs, csak pár napra jött haza az egyetemről –
magyarázta Richard. – Lehet, hogy érdemes lenne kikérdezni, talán
tud valamit.
Az utolsó kép láttán Jude hunyorogva közelebb hajolt.
– Azt hiszem, ő a szomszédom – mondta meglepődve. Vállig
érő, sötét haj. Katonazöld hátizsák.
– Ja, igen, ez a srác. Mintha a sajtótól jött volna, de nem volt
nála semmilyen azonosító. Menő fényképezőgépe volt,
teleobjektívvel.
– Egyetemi hallgató – mondta Jude. – Fényképészetet tanul.
Richard eltette a telefont.
– Komoly fényképezőgép ahhoz képest, hogy tanul.
– Akkor nem, ha komolyan gondolja a fotózást – mondta Uriah.
– Jelenleg ez a legfontosabb sztori a városban.
Jude felállt a piknikasztal mellől, nem tett említést az Elliottal
kapcsolatos gyanújáról. Nem akarta, hogy Uriah ne tudjon teljes
erejével az ügyre fókuszálni, és nem akart ujjal mutogatni valakire,
akinek éppen annyi joga volt a háznál lenni, mint bárki másnak.
– Még egyszer átkutatjuk a házat – mondta Uriah. Vissza kellett
térniük a valódi, a sötét világba. – Bocs, de oda nem jöhetsz be, apa.
– Semmi baj. Ortega rendőrfőnök majd körbevezet a börtönben
– mondta. – Különösen érdekel a regisztráció területe. Utána skype-
olok majd az anyáddal. Biztos szeretné tudni, hogy mit csináltam, és
mi van veled.
Az ebédszünet a parkban szinte árulásnak tűnt, de Jude telefonja
elárulta, hogy mindössze negyvenpercnyi volt. A halottak tudnak
várni, amíg az élők megebédelnek.
– Kedvelem az apád – mondta Jude, miután Richard kitette őket
a helyszínen, és Uriah-val a nézelődők és a sajtó egyre sűrűbb
tömegét kerülgették. Ahhoz képest, hogy mennyien vannak, a tömeg
kifejezetten nyugodt volt – néhány hónappal ezelőtt nem ugyanezt
tapasztalták. Szörnyű gyilkosságok történnek, a lakosok pedig egyre
nyugodtabbak – Jude nem tudta, hogy ez pontosan mit is mond el a
városról.
– Ő is odavolt érted. Anyát is biztos bírnád. Biztos mondtam
már, hogy mindent összevetve egész normális gyermekkorom volt.
– És ez baj?
– Nem, de régebben furdalt miatta a lelkiismeret. Aztán már
semmi sem volt normális.
Jude együttérzően nézett rá.
A riporterek kérdésekkel bombázták a nyomozókat, fényképeket
készítettek, mikrofonokat toltak az arcukba, és csak akkor hagytak
nekik nyugtot, miután átmásztak a rendőrségi szalag alatt.
 38. FEJEZET

U RIAH MEGÁLLT AZ ÉTKEZŐBEN. Jude figyelmét nem kerülte el,

mennyire sápadt.
A testeket elszállították, de még mindig nehezen viselhető volt a
látvány. Csak az óra ketyegése, a hűtő berregése a konyhában és a
legyek szárnyának zöngése törte meg a csendet.
– Jól vagy? – kérdezte Jude.
– Jól – rázta meg magát Uriah.
Már nem látszott a káosz, de még mindig egy bűnügy helyszínén
voltak. Műanyag bizonyítékjelölő lapok hevertek mindenütt.
– Még sosem láttam ilyen magas számokat – jegyezte meg Jude.
– Nem is tudtam, hogy vannak ilyen magas számú lapok.
– Nincsenek – mutatott Jude a kézzel számozott lapokra.
Uriah megmozgatta a vállát, mintha csak egy medencébe
készülne ugrani.
A házban a halál illata terjengett. Leginkább a vér miatt, amit az
őszi nap felmelegített, de más testnedvek és az ürülék is hozzájárult
a bűzhöz.
Amikor a ház megszűnik bűnügyi helyszín lenni, egy cég
eltünteti minden nyomát annak, hogy itt bármilyen gyilkosság
történt volna. Felcsavarják a szőnyeget, és mélytisztítással tüntetik el
a vérnyomokat. Lemossák a falakat és a mennyezetet. A vérfoltos
bútorokat becsomagolják és elszállítják.
Furcsa belegondolni, hogy a ház mostantól Iris tulajdona. Jude
így már jobban értette, hogy miért úgy reagáltak az emberek az apja
és a testvére halálakor, ahogy, hiszen ott ő volt az örökös, még ha
nem is tart igényt az örökségére.
 Lépteket hallottak. Egy fiatal férfi a nyomozóiroda kék
pólójában sietett a nyomukban.
– Mi majdnem végeztünk – mondta. – Ha minden igaz,
hamarosan feloldják a ház bűnügyi helyszíni státuszát.
– Mikor? – Jude nem örült a hírnek, különösen a gyilkosságok
számát tekintve. De nem lepte meg a dolog. Már hallott arról, hogy
sokkal hatékonyabbnak kell lenniük a költségmegvonások miatt.
Rögzíteni kell mindent a helyszínen, gyűjtsék össze a
bizonyítékokat, aztán tűnjenek el.
– Nem tudom, de tegyenek a belátásuk szerint – mondta. –
Nézzék át nyugodtan a házat, a maguké.
Azzal kiment az ajtón.
Néha az is segít, ha egyedül maradhatnak a helyszínen, nem kell
törődniük a többiek fizikai és szellemi jelenlétével. Jude
gondolatban újra lejátszotta magában az előző este eseményeit. A
gyilkosok a bejárati ajtón jöttek be, ez már biztos. Onnan indultak
tovább az ebédlőbe és a konyhába. Talán kettéváltak, hogy a két
szobában egyszerre történjen meg a gyilkosság. Valószínűleg
gyorsan zajlott minden, mert a konyhai személyzet nem tudott
segítséget kérni.
Ezen a házon lefújták a biztonsági kamerákat, de a környék
házairól begyűjtött felvételeken látszik a négy fekete ruhás alak,
amint fél nyolc felé végigvonultak az utcán. Nem kocsival érkeztek,
és a kamerák alapján nem lehet visszakövetni, honnan indultak. A
halottkém becslése alapján a gyilkosságok nem sokkal ezután
kezdődtek meg.
– Iris valamikor közben felszaladt az emeletre. – Jude próbálta
sorba rendezni az eseményeket. – Valószínűleg a családjával ez idő
alatt végeztek.
Uriah egy jegyzettömböt tartott a kezében. Már lerajzolta a ház
alaprajzát, és most jegyzetekkel egészíti ki a rajzot, többek között a
falra írt üzenettel.
 Mindaz, amit keresek, már bennem van.

– Iris sikoltott – mondta Jude –, a kutyák ugattak, felriasztották a

szomszédokat, Tristan Greer megérkezett, és hívta a 911-et. A
gyilkosok elmenekültek, Iris pedig túlélte a borzalmakat.
– Nem volt idejük arra, hogy utána rendezzék el a testeket –
mondta Uriah. – Ezt is akkor kellett összehozniuk, amikor Iris még
rejtőzködött.
– Lehet, hogy látta az egészet.
– Nem elképzelhetetlen – mondta Uriah. – A rendszer szerint
9:02-kor futott be a segélyhívás. Ekkor nagyjából másfél óra telt el a
támadás kezdete óta. Miért nem telefonált korábban?
– Azt mondta, hogy az édesanyja elvette a telefonját vacsora
közben. A telefont az ebédlőasztalon találták meg. – Semmi
gyanúsat nem találtak rajta, de a kapcsolatait mindenesetre
ellenőrizték.
Az ebédlő után a konyha felé indultak.
– Biztos, hogy jól vagy? – Uriah ugyanis egyáltalán nem úgy
nézett ki.
– Jól vagyok.
Ezzel Uriah megtántorodott, tett néhány botladozó lépést, majd
a földre zuhant. Jude megpróbálta elkapni, de Uriah egy pillanat
alatt elájult, csak annyit sikerült elérnie, hogy ne csapódjon a feje a
földnek. Jude melléje térdelt. Uriah lélegzett, sebes pulzusa viszont
alig volt tapintható. Jude meglazította a társa nyakkendőjét, és
kigombolta az inge felső gombjait. Tudta, hogy Uriah nem fog
örülni, ha most kihívja a 911-et, mégis elővette a telefonját, és
három percen belül már szirénák sivítottak az utcán.
Uriah felmordult, lassan magához tért. Zavartan nyögött egyet,
fel akart ülni. Meg is próbálta, de aztán hagyta, hogy a feje a padlón
pihenjen, közben Jude is a mellkasára tette a kezét, hogy ne keljen
fel.
– Jól vagyok – rebegte csukott szemmel.
– Ezt mondtad másodpercekkel azelőtt is, hogy elájultál. – A
migrén volt az oka? Vagy valami más?
– Nem kell a mentő.
A mentősök döbbenten néztek körül a vér, a legyek és a földön
fekvő férfi láttán. Lőtt sérültre számítottak. Jude elmondta az ájulás
körülményeit, hogy kik ők, bár ezzel valószínűleg a mentősök is
tisztában voltak.
Ellenőrizték Uriah életfunkcióit. A pulzusa gyors volt, de
gyenge, a vérnyomása alacsony. A mentősök bekötöttek neki egy
infúziót.
– Tudok sétálni – mondta Uriah, amikor behozták a hordágyat.
– Ha már egyszer itt vagyunk, akkor vegye igénybe a teljes
csomagot – mondta az egyik mentős.
Miután Uriah másodjára sem tudott felülni, végül nem
ellenkezett, hagyta, hogy felsegítsék a hordágyra, a jegyzettömböt a
mellkasára fektették, és kitolták a házból.
Jude huszonnégy órán belül másodjára mászott be egy
mentőautóba, és leült az ülésre. Becsapták az ajtót, a jármű pedig
süvöltő szirénákkal és villogó fényekkel elrobogott a kórház felé.

***

A sürgősségin Jude Uriah telefonján felhívta az apját.

– Szeretnének elvégezni néhány vizsgálatot – mondta
Richardnak.
– Tudtam, hogy valami baj van.
– Talán semmiség.
 – Felhívtam az anyádat – mondta Richard fél órával később
személyesen Uriah-nak. – Most bérel egy autót, és már itt is van.
– Erre semmi szükség. Hol a telefonom?
Jude odaadta neki a telefont. Néhányszor megpöccentette a
képernyőt, majd a füléhez emelte a készüléket.
– Anya, jól vagyok! Nem, tényleg. Nem is kellett volna behozni
a kórházba. Komolyan. – Letette a telefont, aztán Jude-ra, majd az
apjára nézett. – Már úton van.
Egy orvos gyorsan megvizsgálta Uriah-t, megcsípte a bőrét,
belenézett a szájába és a szemébe, meghallgatta a szívét, és átnézte
az életfunkcióit.
– Gyanítom, nem iszik és nem alszik eleget.
– Szóval csak elájultam – mondta Uriah, majd az apjához
fordult: – Hívd fel anyát, mondd meg neki, hogy nem kell jönnie!
Nem akarom, hogy olyankor vezessen, amikor tiszta ideg.
Richard elővette a telefonját, és megpróbálta lebeszélni a
feleségét.
– Várj reggelig! – győzködte őt. – Reggel felhívlak, és
elmondom, hogy van. – Bontotta a hívást. – Nem hallgat rám, hiába
próbáltam lebeszélni, de talán már kevésbé aggódik.
– A kiszáradás veszélyes is lehet – mondta az orvos. – A
fejfájásról nem is beszélve. Szeretnénk benn tartani éjszakára
megfigyelésre. Elvégeznénk néhány vizsgálatot, mondjuk, egy MRI-
t.
– Nem maradhatok itt, rengeteg dolgom van.
– Pontosan ezért kell maradnod – mondta Jude. – Én majd
visszamegyek a helyszínre, és átnézek mindent. Jelentkezem, ha
végeztem. Ha valami kiderül, telefonálok. – Jude próbált hatni Uriah
józan eszére is. – Ha nem vigyázol magadra, nem sok hasznodat
vesszük. Csak egy estéről van szó.
Uriah feladta az ellenkezést, és megkérte Jude-ot, hogy menjen
vissza a kapitányságra, tájékoztasson mindenkit, nézzen utána a
sürgős dolgoknak, még ha nem is kötődnek szorosan ehhez a
gyilkossághoz, aztán menjen vissza a helyszínre.
A kórterem előtt az orvos halkan megszólította Jude-ot.
– Szerintem nem csak ma este kell bent maradnia, de majd
később megnyugtatjuk.
– Maga szerint súlyos a dolog? – kérdezte Jude összeszorult
szívvel.
– A fejfájás miatt aggódom, és inkább biztosra akarok menni,
hogy nem kerülte el semmi sem a figyelmünket. – Az orvos
elhallgatott.
– Van valami, amit nem mond el nekem?
– Ezt nem oszthatom meg magával, mert nem családtag. – Azzal
elnézést kért, Jude pedig megkereste Uriah családtagját.
Richard félrevonta Jude-ot, amikor Uriah egészségi állapotára
kérdezett rá. Mindenki tudta, hogy Jude-hoz nem nagyon szabad
hozzáérni, Richard mégis megszorította a karját, miközben a folyosó
egy kevésbé zsúfolt sarka felé terelte a nőt.
Richard nehezen osztotta meg az információt, amire nem volt
felhatalmazása.
– Háromévente kellene ellenőrzésre járnia – mondta végül –, de
tudomásom szerint tizenéves kora óta nem ment el egyszer sem.
– Ellenőrzésre? – kérdezte Jude leesett állal. – Sokan küzdenek
fejfájással. Miért kéne ezért ellenőrzésre járnia?
– Erről nem lenne szabad beszélnem – mondta, de közben már
elhatározta magát. – Uriah szerint ez már a múlté, de elmondom,
mert maga a társa, és azt hiszem, erről tudnia kell. Uriah
gyerekkorában leukémiás volt. Amikor megtudtuk, hogy ilyen
gyakran fáj a feje, az édesanyjával nagyon elkezdtünk aggódni.
Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van.
Jude úgy érezte, nem bírják el a lábai.
– Ortega rendőrfőnök tud erről?
 – Szerintem senki sem tudja a kapitányságon. Amikor
meggyógyult, akkor lezárta az életének azon szakaszát.
– Köszönöm, hogy elmondta ezt nekem, Mr. Ashby.
– Nem lesz oda az örömtől, hogy elmondtam magának –
mondta. – Bármit is csinál, ne verje nagy dobra. Azt nagyon utálná.
– Nem fogom.
Mielőtt Jude visszament volna a kapitányságra, benézett Irishez
is. A lány örült, hogy benézett hozzá, és elmondta neki, hogy a
gégecsövet a tervezettnél hamarabb, már holnap kiszedik. És ahogy
az várható volt, nem igazán tudott semmilyen új információval
szolgálni. Egyébként is minden, még a Fibonacci-gyilkosságok is
eltörpültek amellett, amit Jude az imént tudott meg Uriah-ról.
Most kényelmetlenül érezte magát, hogy így reagált, amikor a
társa rosszul lett. A halottakhoz kedvességgel és kegyelemmel
viszonyult. Könnyen meg tudta szeretni a holtakat, de még egy
halott növényt vagy egy eltűnt macskát is, aki lehet, hogy soha nem
tér vissza. Ám mindazok után, amit átélt, rettegett a gondolattól,
hogy egy élő, lélegző személlyel is törődjön.
 39. FEJEZET

H AT ÓRÁVAL KÉSŐBB, miután helyettesítette Uriah-t a

kapitányságon, Jude taxival ment vissza a gyilkosság helyszínére.
Uriah ájulása óta már feloldották a ház bűnügyi helyszíni státuszát,
és a takarítócég kisteherautói megérkeztek a helyszínre, és nekiláttak
a munkának is. Három férfi dolgozott a házban, mind fehér
vegyvédelmi overallt viseltek, amiben úgy néztek ki, mintha
holdsétára készülnének. Nagy, vastag, veszélyes hulladékot jelölő
matricával ellátott műanyag zsákok hevertek mindenfelé.
– Ki engedte át a helyszínt maguknak?
Jude felhívta a takarítók által megadott kollégát, a
nyomozóiroda egyik új munkatársát, de az hamar lepattintotta. Nem
akarta ezzel zavarni Uriah-t, így közvetlenül Ortega rendőrfőnököt
hívta fel, hogy állítsa le a takarítókat.
– Nincs mit tenni, ha egyszer a helyszín megszűnt helyszín lenni
– mondta Ortega. – A helyszínt beszennyezték, mostantól nem lehet
bizonyítékot gyűjteni. Biztos vagyok abban, hogy a nyomozóiroda
tudja, mit csinál, és elég alaposak voltak.
– Túl korai lépés volt. – Jude dühösen bontotta a hívást. – Ki itt
a főnök?
Egy tetőtől talpig védőruhába öltözött férfi sietett át a
helyiségen, légzőmaszkját a fejére tolta. Jude látásból ismerte őt, bár
a nevét nem tudta. Talán egy másik helyszínen találkoztak. Nehéz
volt alaposan végigmérni valakit, aki szkafandert és egy hatalmas
fehér kapucnit viselt. Furcsa, hogy a ruházat és a haj mennyit segít
abban, hogy, felismerjünk valakit.
 – Én vagyok a főnök – mondta. – Nem örülök annak, hogy
védőfelszerelés nélkül sétált be ide. – A hangja nem volt dühös,
inkább csak megjegyezte. – Szerzek magának egyet.
– Nem gond. – Jude kissé túlzásnak tartotta a védőfelszerelést,
hiszen órákkal ezelőtt mindenki anélkül járt-kelt a házban. A
felszerelés azonban kötelező volt a takarítócégnél.
– Tessék – nyomott valamit Jude kezébe a fickó. – Legalább egy
maszkot tegyen fel. – Egy kifejezetten jó minőségű, karbonszűrős
maszk volt, ami kizárta a szagokat és a baktériumokat is.
Jude-nak beugrott valami, miközben az arcához emelte a
maszkot.
– Maga is ott volt a krízisközpontért szervezett
adománygyűjtésen, igaz? – fordult a férfi felé.
– Aha. A legutóbbit ki kellett hagynom, de az elsőn ott voltam,
és az utolsón is szeretnék részt venni, hacsak nem kell dolgoznom.
– Szép kezdeményezés. – Jude meglepődött a saját
közvetlenségén.
– Még valami. – A férfi cipővédőt is vett elő. – Menjen, és
nyugodtan nézzen körül, de kérem, ne nyúljon semmihez. A cél az,
hogy minden szennyeződést a házon belül tartsunk, ne vigyünk ki
semmit, nehogy valaki valamit összeszedjen odakint.
– Értem.
Jude a csizmájára húzta a vékony, kék fóliát, majd ismét az
arcához emelte a maszkot, és a két gumipánttal az arcára erősítette.
Most is, mint mindig, amikor végigsétált egy olyan helyen, ahol
borzalmas dolgok történtek, szinte spirituális békét érzett magában.
Talán önvédelem volt, az agya így nyugtatta meg magát, hogy
félresöpörhesse a borzalmat, és csak azzal foglalkozhasson, amivel
szükséges.
A takarítók az eltelt idő rövidsége ellenére is rengeteg
mindennel végeztek már. A nagy szőnyegeket feltekerték,
bezsákolták, és megjelölték hulladékként. A vér jelentős részét is
felmosták, de a falon az üzenet még megmaradt. Még a maszkja
szénszűrőin keresztül is érezte a fertőtlenítő és a takarítószerek
szagát.
A takarítók még nem indultak el az emeletre, és a lépcsőre
simított szőnyegen még mindig ott voltak a lábnyomok. Elővette a
telefonját, és készített néhány képet. A lábnyomok egy része nagy
volt, a többi olyan kicsi, hogy akár női lábnyom is lehetett. Talán
Irisé, talán sikerül egyezést találni a moziban talált lábnyomokkal.
Az emeleten, Iris szobájában, Jude kinyitotta a gardróbot, és
felkapcsolta a villanyt. Minden rendezettnek és tisztának tűnt. Egy
pillanattal később eloltotta a lámpát, és becsukta az ajtót.
Minden személyes tárgyat – naplókat, laptopot, telefont –
bizonyítékként rögzítettek, és elvittek, de Jude így is kinyitogatta a
fiókokat, kivette őket, megnézte, nincs-e mögöttük vagy alattuk
semmi. Eszébe jutott a kép, amit az ő házában talált, elhúzta a
szekrényt a faltól. Semmit, még csak port sem talált mögötte. Iris azt
mondta, hogy az ágy alatt rejtőzött el, és onnan rángatták ki. A
lepedőket, a takarókat és a matracvédőt bizonyítékként bezsákolták,
és elvitték.
Jude leült a földre a véres szőnyeg mellé, nekitámasztotta a hátát
az ágynak, kinyújtotta és keresztbe tette a lábát. Levette a maszkot,
és becsukta a szemét.
Amióta Richard Ashby elárulta, hogy Uriah leukémiás volt, úgy
érezte, mintha gombóc lenne a torkában, de nem ismerte fel az
érzést. Most azonban rájött, hogy mi ez: mélységes és alattomos
félelem. Nem volt miért félnie, nyugtatgatta magát. Uriah-nak nem
lesz semmi baja. Uriah-nak nincs semmi baja. Csak kimerült és
kiszáradt.
Valahol óra ketyegett. Tompa hangok kúsztak fel a földszintről.
Ajtók nyíltak és záródtak, az emberek halkan beszélgettek. Mindezt
a porszívó durva és nyomasztó morgása törte meg.
 Lecsúszott az ágy mellett, amíg hanyatt nem feküdt, mint ahogy
az áldozat is. Kinyitotta a szemét, és felnézett. A fehér mennyezeten
is vérfröccsenést látott. Elképesztő, hogy mekkora utat képes
megtenni egy vércsepp. Mint ahogy az is elképesztő volt, hogy Iris
túlélte az estét. Vagy talán mégsem. Mit titkolsz, Iris? Vajon védett
valakit? Ismerte volna az egyik gyilkost? Ha legalább részben az
történt, amit elmondott, akkor eleve ő volt az, aki beengedte a
gyilkosokat.
A francba. Csillagok is voltak a mennyezeten, sárga,
fluoreszkáló műanyagból. A csillagos eget imitálta, Jude felismerte a
Göncölszekeret.
Iris talán éppen így nézett fel a csillagokra, amikor minden
stimmelt. Tegnap este is ezeket látta, amikor vérbe fagyva hevert a
szőnyegen, és az élete szép lassan elszivárgóit. Egy fiatal lány
számára nehéz volt megtalálni az utat, de arra senki sem számít,
hogy mások gonoszsága miatt kelljen aggódnia az embernek. Nem
erről ábrándozik egy fiatal lány.
Jude körülnézett az emeleten. Három hálószoba és két
fürdőszoba. A vécéket leszerelték, a csöveket is átnézték, mert a
gyilkosok gyakran próbálják meg lehúzni a bizonyítékot. De nagyon
úgy nézett ki, hogy a vérfürdő Iris szobájában ért véget.
Visszament a földszintre, és visszaadta a főnöknek a maszkot és
a cipővédőt. A férfi megköszönte, beledobta őket egy veszélyes
hulladékot tartalmazó dobozba, majd visszament az ebédlőbe, hogy
lemossa a falra írt üzenetet. Jude még egy pillanatra figyelte a
munkát, aztán kiment a házból. Kint felhívta Uriah-t, hogy
megkérdezze, hogy van. Nehezére esett, hogy ne hívogassa
óránként, és nehezére esett, hogy a hangjában ne lehessen érezni,
mennyire kalapál a szíve.
– Most visznek át a radiológiára MRI-re – mondta. – Anya is
ideért, és a testvérem fejében is megfordult, hogy iderepül. – Jude
hallotta a hangjában, hogy mennyire bosszantja a kialakult helyzet,
és ez egy kicsit boldogabbá tette, noha tudta, hogy a
bosszankodásának ő is az oka, mert kihívta a mentőket.
– Csak aggódnak érted – mondta Jude, közben már az MRI-
vizsgálat eredményei miatt is aggódni kezdett. Maga elé képzelte a
biztonságos és védelmező cellát. – Mindannyian aggódunk érted.

***

Az MRI egy kicsit olyan volt, mintha repülőre ülne. Mindkét dolog
azzal jár, hogy az ember lemond az irányításról. És nincs telefon,
nem kell bűnügyi helyszínre menni, nincsenek sajtótájékoztatók és
gyanúsítottak sem, akiket ki kell hallgatni. Uriah úgy vélte, az, hogy
ennyire nyugodtan fogadta a hatalmas fehér hengert, a gép búgását
és a fülében a testetlen hangot, annak a jele, hogy tényleg változtatni
kellene valamin, talán a hozzáállásán. Ki más gondolná azt, hogy az
MRI olyan, mint egy nyaralás?
A gép búgása elült, és a férfi az üveg mögül azt mondta, hogy
végeztek. Egy mozdulattal kihúzták a hengerből, a mennyezetre
meredt. Kivette a füldugót, majd meztelen lábát letette a padlóra.
Már nem volt bekötve infúzió. Valaki megfogta a kezét,
megkérdezte, hogy jól érzi-e magát. Valaki más pedig arról
biztosította, hogy a radiológus azonnal meg is nézi a felvételeket.
Hogy mi volt még furcsa? Nem is aggódott. Látta az aggodalmat
az apja és az anyja arcán, de nyugtatgatta őket, hogy minden
rendben lesz. És talán tényleg így is lesz. De ha nem… hát azzal is
megküzd majd. Nem akarná, hogy másképp bánjanak vele, ha
esetleg rossz hírt kapna, és nem akarná, hogy a munkatársai
megtudják. Tenné a dolgát, ameddig csak lehet, aztán ha már nem
lenne rá képes, valaki más átvenné a helyét.
Amikor azonban visszament a szobájába, megette az ételt és
megitta az üdítőt, amit egy tálcán hoztak be neki, majd tévézni
kezdett, miközben a szülei minden egyes mozdulatát figyelték,
eszébe jutott az, amit Jude mondott arról, hogy aggódnak érte. Jude
persze a szüleit is beleértette, de ő volt az, aki ezt kimondta, és ő
sosem mondott semmit sem csak úgy.
Ekkor döbbent rá, hogy ő Jude számára pótolhatatlan. Jude-nak
szüksége van rá.
 40. FEJEZET

K ÉSŐRE JÁRT, amikor Jude kijött a házból. Abból a házból. Két

órával korábban azt mondta, hogy csak tíz percre ugrik be. De mint
egy függő, nem tudott eljönni, folyton azt mondogatta magának,
hogy „még egyszer” meg „csak még egy kicsit”. Erre nem volt ideje,
így cselt vetett be önmaga ellen, és azt mondta, hogy hazafelé el kell
mennie a ház előtt, hogy megnézze, nem történt-e semmi gyanús. De
aztán megállt, leállította a motort, és bement a házba, a cellába, és
magára zárta az ajtót. Kizárta a világot, és visszafogadta azt az
embert, aki akkor volt, amikor itt élt. Nem voltak tegnapok vagy
holnapok. Nem voltak gyilkosságok.
Nem volt haldokló Uriah.
Visszaült a motorjára, és felhívta a társát.
– Van valami hír? – Vajon elmondaná, ha lenne valami baj?
– Semmi. Remélem, holnap közlik, hogy minden rendben, és
hazamehetek. – Megbeszélték, hogy mi történt, majd Uriah
megkérdezte, hogy Jude hol van.
– Otthon. – Nem volt ez valódi hazugság, de Uriah valószínűleg
a lakására gondolt.
– Jól van. Aludj egy keveset!
Uriah bontotta a hívást, Jude pedig reszketve vett egy mély
levegőt, feltette a sisakját, és elindult Powderhorn felé. Az ég sötét
volt, a kávézók és a boltok fényei varázslatos ígéretet festettek az
utcákra, amelyek eltűnnek majd a kelő nap éles fényével. Hazaérve
Jude belépett az épületbe, a sisakja a hóna alatt. Megnézte a
postaládáját, majd megállt Elliot ajtaja előtt.
 Látszólag nem foglalkozott azzal, hogy Elliot ott volt a
gyilkosság helyszínén, amikor látta a róla készült képet. Ugyanakkor
volt oka arra, hogy óvatos legyen vele, csak a macska eltűnése miatt
muszáj volt nyitnia felé. Most viszont meg kell tudnia, hogy Elliot
valóban az-e, akinek mondta magát.
Hallgatózott az ajtó előtt állva, majd halkan bekopogtatott. Nem
nyitott ajtót senki, nem hallott zenét sem. Már azon volt, hogy
megkéri a gondnokot, hogy engedje be, de az időbe kerülne, és
olyan kérdésekre is válaszolnia kellene, amelyekre nem akart
válaszolni. A zár az ajtón elég régi volt ahhoz, hogy egy
hitelkártyával kipiszkálja. Elővett egyet a pénztárcájából, és kissé
megdöntve becsúsztatta az ajtó és az ajtófélfa közé, miközben
elfordította a kilincset. A műanyag lap becsúszott a zárszerkezet és a
félfa közé. A kártya visszanyomta a zár nyelvét, Jude kinyitotta az
ajtót, és Elliot nevét suttogta.
Senki sem válaszolt. Jude becsukta maga mögött az ajtót, és
felkapcsolta a mennyezeti világítást. Könyvek és piszkos tányér a
dohányzóasztalon. A macska a padlóra ugrott, hogy
nekidörgölőzzön a lábának. Megsimogatta, majd beljebb lépett.
Most több ideje volt megnézni a könyveket az asztalon.
Pszichológia, szociológia, fényképészettel kapcsolatos könyv meg
matematika.
Sosem jutott messzebb, mint a nappali. Letette a sisakját a
kanapéra, és bement a hálószobába. Egy bevetetlen franciaágy állt az
egyik sarokban, mellette egy seprű. Vagyis az a seprű, amelyikkel
fel szokta ébreszteni. Valamilyen ócska, műanyag eszköz. Furcsa,
mindig is azt hitte, valamilyen fanyelű, régimódi darab. Elképzelte,
milyen lenne kicserélni egy jobb minőségű seprűre – az agya vagy a
humorral próbálkozott, vagy csak ez is megkérdőjelezhető
elmeállapotát igazolta.
A lakás többi része irodának volt berendezve, az ablaktalan
falakat fényképek borították. Legalább száz fotó, de inkább több. A
többsége 8x13-as, de egyes fotók még nagyobbak voltak. Valódi
fotópapírra nyomtatták őket. Más kapkodta volna a levegőt, de Jude-
ot nem hatotta meg a látvány, csak csalódottságot érzett, mert egy
férfi már megint őt fotózta, és aztán vele tapétázta ki a hálószobája
falát.
Kulcs fordult a zárban, amit léptek zaja követett. A macska
nyávogott, Elliot pedig válaszolt neki. Jude nem mozdult, keresztbe
font karral, terpeszállásban nézte a róla készült képeket. Látni ugyan
nem látta, mégis tudta, hogy ott áll a férfi a hálószoba ajtaja mögött.
Mindig szappanillata volt, amit valószínűleg az utcában nyílt
bioboltban vett.
– Ez nem az, aminek látszik – szólalt meg.
– Szerintem nem tudod, hogy én minek látom.
– Találgathatok.
– Láss neki!
– Azt gondolod, hogy zaklatni akarlak, hogy követlek.
– Folytasd!
– Azt hiszed, azért költöztem be ide, hogy követhesselek.
– Száz százalékig biztos vagyok ebben. – Lehet, hogy nem
kellene háttal állnia a férfinak, de a vereség érzése miatt nem tudott
megmozdulni. Végül sikerült rávennie magát arra, hogy
megforduljon.
Ettől a férfi csak még idegesebb lett.
– Hát, igen… – Dadogott, bólogatott. – Igen, de… igen. –
Küzdött, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. – De ez a
dolog miértje. Nem vagyok a megszállottad.
– Ezt már hallottam korában is. Nem végződött jól a másiknak.
Ami azt illeti, kinyírtam.
Elliot nyelt egy nagyot, tisztán látszott rajta, hogy mennyire
ideges. Nem volt profi, és hacsak nem volt nagyon jó színész, akkor
nem jelentett közvetlen veszélyt. De ettől még Jude az övéhez nyúlt,
a fegyvertartó táskájához. Elliot is észrevette a mozdulatot, és
hadarni kezdett.
– Szabadúszó vagyok. – Előretartott tenyérrel felmutatta a kezét.
– Csak a munkámat végzem.
– Szóval valaki felbérelt, hogy kémkedj utánam?
– Hát… – Hazugsággal vagy féligazsággal szeretett volna
próbálkozni, de nagyon átlátszó volt.
– Az a macskás dolog… – mondta Jude – nagyon gyenge volt.
– Szerettem volna egy macskát. És jó ötletnek tűnt, hogy
beszélgethessek veled.
Jude gúnyosan felnevetett.
– Végül is jól sikerült.
– Oknyomozó riporter vagyok.
Az első megérzése helyesnek bizonyult. Hagyta, hogy elüljön a
gyanúja. Szégyenletes dolog.
– Szóval akkor nem diák.
– Ez volt a fedősztori.
– Tudtam, hogy hazudsz valamiről.
– Könyvet írok.
– Rólam.
– Mondhatjuk, igen. Nemet mondtál az összes hivatalos
megkeresésre, szóval én felvetettem az egyik kiadónak, hogy írok
rólad egy életrajzi kötetet. A nyomozó a felső lakásból. A történetet
az én szemszögemből mesélte volna el. Nem kellett volna interjú.
Tetszett nekik az ötlet, szóval úgy voltam vele, miért is ne?
– Egy engedély nélkül készített életrajz.
– Aha.
– Ez szánalmas.
– Az emberek szeretnének tudni rólad. Te is része vagy a
kultúránknak.
– Senki sem rendelkezhet felettem, és én sem tartozom senkinek
semmivel. – Hagyta, hogy a földre essen a bőrdzsekije, és
visszafordult a fal felé, miközben folyamatosan hegyezte a fülét,
nem hall-e bármilyen hirtelen mozgást a háta mögül. – Készítettek
velem interjút.
– De az nem volt valami mély. Gyanítom, azért készültek ezek a
rövid interjúk, hogy boldoggá tegyék a sajtót, és kielégítsék az
embereket is. Az emberek azonban csak még kíváncsiabbak lettek. –
Elliot megmozdult mögötte, Jude szinte látta maga előtt, ahogy
toporog. – Én szeretek képekkel írni, mert segítenek abban, hogy
megmutassam a történetet úgy, ahogy az valóban történt.
Ez igaz. A falon látható összes képet dátummal látta el, és
folyamatos egymásutánban szerepeltek. Számos fotó bűnügyi
helyszínek körül készült, néhány fotón a házát is lehetett látni,
például azon is, ami az árverés napján készült. Akkor is ott volt.
Érdekes.
– Le fogom rombolni a házat – jelentette ki Jude, bár nem volt
biztos abban, hogy valóban ezt akarja-e tenni. – Csak még nem
tudom, mikor.
– Látod, arról is készíthetek képeket.
Jude a többi képet is alaposan megnézte. Némelyik olyan volt,
mintha a lakóépület tetejéről készítették volna teleobjektívvel.
Egyiken éppen a járdán sétált, egy másikon a motorján ült. A
vereség érzését átvette a harag. Olyannyira dühös volt, hogy belül
reszketett, de kifelé próbált nyugodt maradni.
– Soha nem kapod vissza a kauciót – mondta Jude ridegen.
– Úgy hallottam, hogy a rajzszögek nyomát ki lehet tölteni
fogkrémmel.
– Hallottál már a glettről?
– Érdekel, mit gondolok? – Elliot közelebb lépett, aztán megállt,
amikor Jude szúrós szemmel nézett rá. – Segíthetek neked – mondta,
közben leengedte a kezét.
– Komolyan? – kérdezte megvetően Jude.
 – Igen, persze. Ott voltam az összes bűnügyi helyszínen, és
ahogy látod, egy rakás fotót készítettem. Rólad nem sikerült annyit,
mint szerettem volna, de csak mert annyira éberen és gyanakvóan
figyeled a környezeted.
– Szerintem éppen elég készült rólam.
– Közelebb mehetek? Ugye nem fogsz lepuffantani?
Elliot nem tűnt komoly fenyegetésnek, csak egy idiótának. Jude
intett a fejével, hogy a férfi beléphet a szobába.
– Szeretnék mutatni valamit. Lehet, hogy nem fogsz hinni
nekem, de én szerettem volna tisztázni a dolgokat. Komolyan.
Talán igen, talán nem. Jelenleg ez nem számít. Elliot hazudott
neki, egyedül ez a fontos.
– Lehet, hogy találtam valamit, ami segítheti a nyomozásotokat.
Nézd meg ezt a képet! – mutatott az egyik fotóra. – Nem látsz rajta
semmi furcsát?
A fénykép, ami nagyjából fél méterre lehetett a feje fölött, a
Lake of the Islesnál kiégett házat ábrázolja, ahol öt embert
mészároltak le.
Elliot gyakran fotózta a tömeget, és itt is így tett. Nagyjából
húsz ember állt a sárga rendőrségi szalaggal lekerített ház körül.
– Nézelődők. Kukkolók – motyogta Jude. – Az ilyen helyeken
mindig felbukkannak.
– Egyikük sem ismerős?
– Túl messze vannak.
– Jól van – mondta Elliot csalódottan. Kiment a laptopjáért,
kattintott párat, a fényképek között keresgélt, és végül megtalálta a
keresett fotót. Még néhány kattintás, és a kép kinagyítva jelent meg
előttük. Elliot egyik karján a laptopot egyensúlyozta, a másik
kezének ujjával pedig a képernyőn látható egyik női alakra bökött. –
Ő az, nem igaz? A lány, aki túlélte a tegnapi gyilkosságot.
Jude közelebb hajolt, majd Elliotot kirángatta a nappaliba, ahol
nagyobb biztonságban érezte magát.
 – Tényleg hasonlít rá.
– Szerintem ő az. Elég biztos vagyok benne.
Elliot előkeresett más, Iris Rothról készült képeket, amiket
biztos az internetről töltött le, majd egymás mellé tette őket.
– Ő az.
– Nem vagyok száz százalékig meggyőződve róla – mondta
Jude. De kilencvenöt százalékban igen. Ha ő valóban Iris Roth volt,
akkor az pontosan mit is jelent? – Lehet, hogy nem jelent semmit,
csak véletlen egybeesés. Az egész város nyomon követi az ügyet.
– Arra gondoltam, hogy rákérdezhetnél erre. Kíváncsi vagyok,
mit felelne, hogy hazudik-e, vagy furán viselkedne. Hiszen te
lényegében tudod olvasni az embereket, nem igaz? Mintha valami
ilyesmit hallottam volna rólad.
Jude nem említette, hogy Iris már így is furán viselkedett. Ehhez
Elliotnak semmi köze.
– Ez azért túlzás. Épp olyan jó vagyok, mint bármelyik
nyomozó. Tudom, hogy egy kiülős kávézóban jártál, talán megittál
egy csésze kávét. Egy fa alatt ültél. Az egyetlen közeli kávézó, ahol
fák vannak a járda mentén, az a Common Ground.
Elliot úgy nézett Jude-ra, mint egy kisgyerek, akinek most
húztak elő a füge mögül egy érmét.
– Ezt hogy csináltad?
– A leheleteden érezni a kávé illatát, az inged friss, mégis kissé
füstszagú, és a hajadban van egy kis levél. Nem olyan bonyolult.
– De tudtad azt is, hogy valami nem stimmel velem. Már az első
nap, amikor összefutottunk a postaládáknál.
– Mi a teljes, valódi neved?
– Elliot Kaplan, erre esküszöm.
Jude kikapta a kezéből a laptopot, és rákeresett a nevére. Több
kép is igazolta, amit mondott. A képeit újságok is lehozták már,
ráadásul nem is jelentéktelen lapok. Jude visszaadta neki a laptopját.
– Akkor együtt fogunk dolgozni?
 Jude visszament a szobájába, és elkezdte leszedni a képeket a
falról, elszakítva mindet ott, ahol a rajzszög a falhoz tűzte őket.
– Hé! Hé!
– Nem dolgozunk együtt, és lefoglalom ezeket a képeket, mint
lehetséges bizonyítékokat.
– Ezt nem teheted. Ahhoz végzés kell.
– Akkor mi legyen?
– Én segíthetek nektek. Be tudok olvadni az emberek közé.
– Nem igazán vagyok oda az ötletért, hogy valaki olyannal
dolgozzak, aki az engedélyem nélkül készül megírni az életrajzomat.
– Ez érthető – bólogatott Elliot. – Teljes mértékben érthető. Ne
is beszéljünk róla. Váltsunk témát. Ebből én is tudnék írni egy
Hidegvérrel. A Fibonacci-gyilkosságok nagy sztori, és én az első
pillanattól kezdve nyomon követem.
– Mondjuk, azt nem fogom tudni megbocsátani neked, hogy
azért költöztél Minneapolisba, hogy követhess.
– Én nem követlek. De nem ám!
A költözést azonban nem tagadta. Jude ismét a lány fotójára
nézett.
– Ez szerintem követés. – A lány valóban olyan volt, mint Iris.
De ami még érdekesebb volt, hogy egy hosszú, szőke hajú lány
mellett állt, akinek csak részben lehetett látni az arcát. Bármennyire
is nem akarta elismerni, valóban nem rossz gondolat szembesíteni
Irist azzal, hogy ott volt a háznál.
– Rendben leszünk így? – kérdezte Elliot. – Jótékony hatással
lehetek a nyomozásra.
– Mint valami jótékony parazita?
Elliot nem reagált erre a megjegyzésre. A hirtelen adott válasz
metsző humora a régi énjét idézte fel, és nagyon is tetszett neki a
gondolat. Pontosan ilyesmit mondott volna évekkel ezelőtt. Az
emberek pedig nevettek volna.
 – Ha nem akarod, hogy segítsek a nyomozásban, akkor addig
etethetem a macskádat. Esküszöm, azt a részt kihagyom, amikor
megpróbáltál lefeküdni velem.
– Most már zsarolsz is?
– Dehogyis!
– El kellene hallgatnod, mert egyre mélyebbre ásod magad.
– Vettem.
– Kérem az összes fotót az utolsó darabig.
– Nem kell odaadnom őket.
Jude Elliotra meredt.
– De természetesen odaadom őket – tette hozzá azonnal csak
mert jófiú vagyok, és segíteni akarok. – Egyesével kihúzogatta a
rajzszögeket, a földre dobta őket, és összegyűjtötte a képeket. Öt
perc alatt végzett is, majd odaadta a kupacot Jude-nak. – A digitális
eredetik még mindig megvannak. És nem törlöm le őket. Arra meg
ne is gondolj, hogy elveszed a laptopomat, mert a felhőben tárolom
őket.
Jude fogta a képeket, felmarkolta a sisakját, és kisétált a
lakásból. Egy emelettel feljebb megetette a macskáját, friss vizet
adott neki, aztán a hűtőből kivett egy mikrobán melegíthető
készételt. Amíg a vacsorája készült, addig leült a kanapéra, és
elkezdte átnézni a képeket.
Tetőmacska az ölébe ugrott. Már többször is lefeküdt Jude feje
mellé, de eddig még egyszer sem ült rá. Hátrahajolt, mindkét kezét
kinyújtotta a kanapé háttámláján, miközben a macska fel-alá járkált
az ölében, és halkan dorombolt. Jude lassan felemelte az egyik
kezét, és hagyta, hogy a macska megszaglássza. Aztán finoman
megsimogatta a fejét. A macska ettől sem rettent meg, így egyre
erősebben kezdte simogatni.
– Talán sikerül összebarátkoznunk – suttogta Jude.
A mikro csilingelt. A macska egy pillanat alatt sziszegve
nekiugrott Jude kezének, aztán visszavonult a hálószobába, minden
bizonnyal elrejtőzött a matrac rugói között kialakított fészkében. A
szomszédos helyiségben Jude egy papírtörlővel itatta fel a kiserkent
vért, aztán edényfogóval kivette a nem túl étvágygerjesztő vacsoráját
a mikróból. A zselés állagú ételt látva csak bízhatott abban, hogy a
gyomorfájása holnapra elmúlik majd, amikor szembesíteni fogja
Irist, és benéz Uriah-hoz is.
 41. FEJEZET

M ÁSNAP REGGEL Jude egyenesen a kórházba ment, hogy

szembesítse Irist a képekkel.
– Ez te vagy? – kérdezte az Elliot faláról leszedett képet
felmutatva.
Iris közelebb hajolt, olyan közel, hogy az arcát eltakarta dús,
sötét színű haja. Üres tekintettel nézett vissza Jude-ra. Már nem
csövön keresztül lélegzett, de még nem volt szabad megszólalnia.
Megrázta a fejét.
– Biztos vagy ebben?
Iris maga elé vette a tabletet, és idegesen írni kezdett.

Nem én vagyok az! Nem jártam ott!

Rettenetesen rosszul színészkedett.
– És ki ez a másik lány? – mutatott Jude a másik figurára a
képen. – Ez a szőke hajú itt. Őt is már két helyszínen látták. Nem
ismerős neked?
Iris még csak a fényképekre sem pillantott. Csak hevesen rázta a
fejét. Egy jel.
Jude eltette a képet. Az orvosok már holnap kienegedik Irist.
– Hol fogsz lakni? – kérdezte Jude. – Szeretnénk biztonságban
tudni, ha majd kiengednek a kórházból.

A nagynénémmel. Hamarosan ideér.

 – A nagynénéd hol lakik? – Jude a nyomozás érdekében bízott
abban, hogy Iris a városban marad, de a kislány biztonsága az
elsődleges. Arra nem kényszeríthetik, hogy maradjon a városban.

Saint Paulban.
Kopogtattak a kórterem ajtaján, mintha valaki eddig a kulisszák
mögött várakozott volna, majd megjelent az ajtóban egy sötét hajú,
bubifrizurás, vörös szemüveget viselő nő, elegáns farmernadrágban,
halványkék pólóban és fehér edzőcipőben. Iris nagynénjeként
mutatkozott be.
– Csak behoztam neki pár ruhadarabot meg a telefonját.
Miután Jude megkapta a nő címét és mindkettejük
telefonszámát, megkérte Irist, hogy beszéljenek később, majd
elindult a folyosón. Néhány pillanat múlva arra eszmélt, hogy valaki
fut mögötte.
– Fontaine nyomozó, beszélhetnék magával? – A nagynéni
kósza pillantást vetett a válla felett Iris kórterme felé. – A folyosón
van egy kis beülő, ahol beszélgethetnénk.
Amikor leültek, a nagynéni idegesen összeszorította a kezét.
– Iris nem jön velünk haza. Azt hiszi, hogy igen, de nem
maradhat a házamban. Vannak gyerekeim, és az ő biztonságuk
sokkal fontosabb, mint hogy Irisnek legyen hol aludnia.
– Megértem. – Jude tényleg megértette. Hasonló körülmények
között ő is hasonlóképpen döntene. Való igaz, hogy Iris maga is
veszélyt jelenthet.
– Nem mintha valaha is olyan közel álltunk volna egymáshoz –
magyarázta az asszony. – De a gyerekeim félnek tőle. Folyamatosan
cukkolja őket. – Közelebb hajolt. – Iris nem kedves. Azzal vádolta a
testvérét, hogy molesztálta őt, pedig a bátyja olyan édes volt… –
Könnybe lábadt a szeme. – Annyi bajt okozott már így is a
családjának, most meg ez is…
Meg is volnánk, miért szimpatizált Jude Irisszel, noha tudta,
hogy a lány hazudik. Hitt neki a molesztálással kapcsolatban. Ha Iris
is ott lett volna velük, akkor Jude ezt hangosan ki is mondta volna.
Ez is a puzzle egyik darabkája lett volna?
– Azt akarja mondani, hogy köze lehet ahhoz, ami történt? –
kérdezte nyugodt hangon, miközben az érzelmeivel viaskodott.
– Csak azt akarom mondani, hogy akármerre jár, ott kő kövön
nem marad. A testvérem bármennyit fizetett volna azért, hogy
valahová máshová járjon egyetemre, de ő itt maradt a városban.
Ezzel nem is lett volna baj, de borzasztó jegyei voltak, és egy év
után ott is hagyta. Kihasználja az embereket, negatív, gonosz lány.
– A tinikkel nem mindig könnyű.
– Velem nem fog hazajönni. Ha érdekelne, hogy mi van vele,
talán más lenne a helyzet. Majd kitalálunk valamit. Most a testvérem
miatt vagyok itt. Ennyi. A távolból szívesen segítek rajta, de nem
lakhat a házamban. Szerintem az egyik nővér ültette el a fülébe ezt
az információt. Sajnálom.
– Nincs olyan rokona, akivel esetleg maradhatna?
– Nincs. – Most, hogy megszabadult a kételyeitől,
megkönnyebbült. – Ezt meg tudná beszélni vele valahogy kedvesen?
Jude ezzel aztán egyáltalán nem akart foglalkozni, de úgy vélte,
hogy ő tényleg finomabban tudná közölni a rossz hírt. Közben pedig
azt is ki kell találnia, hogy mit kezdjenek írisszel. Percekkel később
már meg is mondta a lánynak, hogy a nagynénje nem fogadja be. Iris
jól fogadta a hírt, de a családja elvesztése után nem biztos, hogy az
foglalkoztatta leginkább, hogy hol fog lakni.
Jude egy szinttel feljebb üresen találta Uriah ágyát, már át is
húzták. Egy pillanatra elfogta a pánik, de aztán Uriah felöltözve
előlépett egy ajtó mögül, a holmija összepakolva egy táskában.
 – Az MRI szerint minden rendben van, hazaengedtek – jelentette
be.
Jude megkönnyebbült, de a lelke mélyén nem tudta elfojtani az
aggódását. Mi van, ha Uriah nem mond igazat? Mi van, ha valami
komoly baja van, csak nem akarja, hogy megtudják a többiek?
– A migrének miatt volt az egész – magyarázta. – Nem ittam
elég folyadékot, és mellette aludnom sem sikerült sokat.
– A szüleid?
– Hazamentek. Anyának dolgoznia kell. Sajnálom, hogy vele
nem tudtál találkozni, de mindketten itt lesznek majd a gálán néhány
nap múlva.
A szülei hazatérése valamelyest hihetővé tette a beszámolóját.
Biztosan nem mentek volna haza, ha a vizsgálatok valami bajt
mutattak volna ki. Szeretett volna beszélgetni Uriah-val a
leukémiájáról, de közben tiszteletben tartotta a kívánságát, hogy ez
tartozzon a múlthoz.
– Tetőmacska? – kérdezte a karmolásnyomra pillantva.
– Aha. – Beszámolt Uriah-nak a fényképről, amelyen Iris a
szőke lány mellett áll az egyik helyszínen, de nem említette meg,
hogy Elliot lényegében folyton követte, mint ahogy azt sem, hogy a
szomszédja vele tapétázta ki a szobája falát. Ha ez Uriah fülébe
jutna, valószínűleg egyenesen Elliot lakására sietne, hogy kiossza,
aztán megint elájulna. Azt azonban elárulta, hogy Irisnek nincs hová
mennie.
– Megmutattam neki a fotót, és tagadta, hogy ott lett volna.
Biztos vagyok benne, hogy hazudik.
– Ha ez tényleg ő, ha ismeri azokat, akik megölték a családját,
akkor miért hazudna?
– Mert valahogy ő is belegabalyodott az ügybe, és most retteg.
És talán neked nem fog tetszeni az ötlet, de azt hiszem, felajánlom
neki, hogy költözzön hozzám.
Uriah hitetlenkedve nézett rá.
 Tényleg szokatlan elképzelés volt, hogy egy nyomozó befogadja
az egyik áldozatot.
– Nálam biztonságban lenne. Nemcsak biztonságban lenne, de
talán sikerülne a bizalmába férkőzni, és kideríteni, hogy mit titkol.
Egy nővér egy csiptetős táblát nyomott Uriah kezébe, aki aláírta,
hogy átvette a zárójelentést.
– Hazavigyelek? – kérdezte Jude. Motorral jött, de hívhatnak
egy taxit.
– Apa a mélygarázsban hagyta a kocsiját.
– Ilyen állapotban volán mögé kéne ülnöd? – Uriah a szemét
forgatta, Jude pedig nem erőltette a témát. – Később még beszélünk.
Uriah már a nővérrel egyezkedett, Jude ezért nem volt biztos
benne, hogy a társa hallotta, amikor elköszönt tőle. Végigsietett a
folyosón a piros Kijárat felirattal ellátott ajtóhoz. Kilökte az ajtót.
Ismét elöntötte az öröm, hogy Uriah-nak semmi baja. Lerogyott az
egyik lépcsőfokra, felhúzta a térdét, és reszkető kezébe temette az
arcát.
 42. FEJEZET

M INDENKI MEGLEPŐDÖTT, amikor Uriah néhány órával később

szolgálatba állt. Besietett az irodába, és leült az asztalához,
miközben a csapatból mindenki üdvözölte őt, és ellátta a legújabb
információkkal. Valaki egy héliummal megtöltött léggömböt kötött
Uriah vezetékes telefonjához. Virágcsokrok és egy doboz édesség is
jelezte, mennyire örülnek Uriah visszatérésének. Jude az elrablása
előtt szintén vett volna ajándékokat, de a jelen Jude-ja még csak nem
is gondolt ilyenre. Ez zavarta. Aztán arra gondolt, nem számított
arra, hogy pár órával azután, hogy kiengedték Uriah-t a kórházból,
megjelenik a munkahelyén.
Uriah megkínálta Jude-ot egy kis desszerttel.
Ő elvett egy édességet a dobozból, pusztán csak azért, hogy
elterelje a saját figyelmét arról, hogy mennyire meglepte Uriah
felbukkanása.
– Mi az ördögöt keresel itt?
– Nem vagyok beteg, nem haldoklom. Nem hajtom túl magam,
figyelek arra, hogy sokat igyák, és hogy minden este aludjak pár
órát.
– Öt órát. Legalább öt órát!
Caroline McIntosh szakította félbe a beszélgetésüket, hogy egy
nevekkel és címekkel teli listát adjon át neki. Tőle kapta a
virágokat? A vázában volt egy kártya egy apró műanyag villára
tűzve, de Jude nem látta, hogy mi van ráírva. Beleharapott a
csokoládéba. A belseje krémszínű volt, és nem kifejezetten finom.
Műanyag kávéíz? Karamella? Igazából egyik sem.
 – Kigyűjtöttem a komoly matematikai kapcsolattal rendelkező
helyi lakosokat – mondta Caroline. – Néhánynak van priusza.
Semmi komoly, csak pár nyilvános rendbontás, aminek letartóztatás
lett a vége. Az egyikük rátámadt egy nőre a pólóján olvasható
számok miatt. Mellékeltem azokat is, akik cikkeket írtak a
természetben előforduló számsorokból.
– Szép munka – nézett fel Uriah a listából. Caroline
elvörösödött.
Ortega rendőrfőnök lépett elő az irodájából, hogy szokás szerint
tájékoztassa őket arról, nincs elég emberük. A Fibonacci-
gyilkosságok – ahogy hivatalosan is kezdték nevezni őket – nem az
egyetlen ügyük.
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy annyira
belefeledkezünk egy nyomozásba, hogy a többivel nem is
foglalkozunk.
Mindenki egyetértően bólogatott.
Uriah megkínálta Ortegát is csokival, a parancsnok kivett egyet,
de szúrós szemmel nézett a nyomozóra.
– Ugyanakkor nem akarom, hogy bárki is meggondolatlan
döntéseket hozzon, mert nem alszik eleget. Legelőször is saját
magukkal foglalkozzanak! Egyenek eleget, igyanak sok vizet,
aludjanak! Minden este. Nem akarom elveszteni egyikőjüket sem.
Nem azért, mert akkor eggyel kevesebb nyomozóm lesz. Nem
akarom elveszíteni magukat vagy azért, mert összeroppannak a
munka súlya alatt, vagy azért, mert életüket vesztik munka közben.
Ha nem alszanak és nem esznek rendesen, akkor a munkájukban is
hibázni fognak. – Beleharapott a bonbonba. Ő elégedettnek tűnt az
ízével.
– Még mindig kell jógáznunk? – kérdezte Caroline. – Ez
továbbra is előírás?
A rendőrfőnök rágott néhányat, aztán a csokival a szájában
megszólalt.
 – Az az elképzelés, hogy a jógaoktató hetente egyszer jön, de
amíg a Fibonacci-gyilkosságokat nem oldjuk meg, nem kötelező
részt venni az órán. De az a véleményem, hogy azoknak van a
legnagyobb szüksége rá, akik ezen az ügyön dolgoznak.
– Én igyekszem eljárni – mondta Uriah, bár talán nem volt a
legjobb reklám, hogy az került kórházba, aki a legjobban élvezte a
dolgot.
Ortega visszament az irodájába, McIntosh visszaült az
asztalához, Jude és Uriah pedig átnézték a listán szereplő neveket.
A matematikaprofesszor ismerősük is rajta volt a listán. Jude
ránézett az órára.
– Még otthon érhetjük. Talán most szerencsénk lesz.
Uriah azonnal a kávéjáért nyúlt.
– McIntosh és Valentine pedig addig a többi nevet ellenőrizhetné
a listán.
Jude vezetett, Uriah az anyósülésen ült. Uriah magával hozta a
bonbont, megkínálta Jude-ot, de ő visszautasította.
– Nem próbálkoznék az ismeretlennel.
– Ezen könnyen változtathatunk. – Uriah pár bonbont
megroppantott az ujjai között, hogy lehessen látni, mi van bennük,
aztán az egyiket bekapta.
Jude megállt a piros lámpánál.
– Ez nem éppen az az egészséges diéta, amit Ortega említett.
– Legalább nem töményet iszom.
– Azt ugye tudod, hogy a doboz alján ott van, hogy melyik
bonbon milyen ízű, hogy ne érje az embert kellemetlen meglepetés.
– Abban mi a poén?
Tényleg úgy tűnt, hogy Uriah jobban van. Egészséges pír ült az
arcán, a karika a szeme alól eltűnt. Lazán dőlt hátra az ülésben.
Talán tényleg csak vízre és pihenésre volt szüksége. Egy kicsit
jobban oda kell figyelnie rá.
 – Tudom, hogy az apám meghívott hozzájuk, de szeretsz te
egyáltalán horgászni? – kérdezte.
– Régen szerettem – felelte Jude kanyarodás közben. – Nem
hiszem, hogy most tetszene.
– Én is pont erre gondoltam. Rossz emlékek?
– Nem azért, mert annak idején családi program volt, már ha
erre céloztál. Régen horgásztam, de soha nem gondoltam arra, hogy
a hal mit érezhet. Vagy a kukac. Most már mindkettőjük
szemszögéből látom a dolgot.
– Még a kukacéból is?
– Aha.
– Hát jó, ha lezárjuk az ügyet, akkor kajakozunk egyet a Saint
Croix-n. Jó lesz kicsit kimozdulni az őszi lombkorona árnyai alatt.
– Ezt is az orvos javasolta?
– Igen, azt mondta, hogy pihenjek többet, de ez belefér. Azt
javasolta, hogy aktívan relaxáljak és pihenjek, mindegy, hogy
milyen üggyel foglalkozunk.
– Nem rossz ötlet a kajakozás. – Ez egy szép gondolat volt a
sötét időkben. Valami, amit lehetett várni. És legalább valami
határidőt is felállítottak az üggyel kapcsolatban. Hamarosan vége az
ősznek, a téli hónapokban pedig nem lehet kajakozni.
Uriah beütötte a Masucci professzor lakásához tartozó
kaputelefonkódot. Az előtető alatt vastag, az időjárás
viszontagságaitól meghajlott sarkú telefonkönyvek és penészes
újságok hevertek egy sárga szemeteszsákban. Nem szólt bele senki a
kaputelefonba, de az előző látogatással ellentétben most hangos
berregéssel kinyílt az ajtó.
A lépcsőházban curry és cigaretta szaga terjengett, amihez a
fertőtlenítő kellemetlen bűze keveredett. Egy faajtó mögül mély,
hurutos köhögés hallatszódott, olyan, ami végigkíséri az ember
életét a halála napjáig.
 Egy szinttel feljebb Jude bekopogtatott az ajtón, és bekiabált,
abban bízva, hogy a professzor a közelben van.
– Masucci professzor? Itt Fontaine és Ashby nyomozó. Nem
tudom, alkalmas lenne-e önnek most beszélgetni.
Egy pillanattal később az ajtó kinyílt.
Masucci ugyanazt az öltönyt és borvörös nyakkendőt viselte,
mint a legutóbbi két beszélgetésük idején.
– Most indultam volna dolgozni.
Kávé és pirítós kellemes illata szállt ki a lakásból, de a
lépcsőház bűzeivel együtt ezt is nehezen lehetett elviselni.
– Csak tíz percről lenne szó – mondta Uriah.
A professzor ellépett az ajtóból, Jude és Uriah pedig belépett a
lakásba.
Nem lepte meg őket, hogy a professzor mindent összegyűjtött.
Nem úgy, ahogy azok az alakok a tévében vagy a hírekben. A
lakásban nem állt hegyekben a szemét. A könyvek és az újságok
rendezett oszlopokban álltak, mindegyik kupac derékmagasságig ért,
köztük vékony ösvény vezetett a padlón. A sarokban álló szék
majdnem összeszakadt a rápakolt könyvek alatt, mellette egy
állólámpa és egy asztal, szintén dugig olvasnivalóval.
– Könyveket gyűjtök – mondta Uriah. Ő egyáltalán nem
lepődött meg a professzor életterén. Jude úgy képzelte, szép lassan
Uriah is idejut majd. Amikor legutóbb nála járt, akkor minden szép
rendben volt, de kezdett kifogyni a helyből.
A környezet minden bizonnyal ismerős volt a számára. Régi
könyvek és újságpapírok között találta magát, az idő és a penész
illata vette őt körül. Talán ez hozott mindkettejük számára
megnyugvást. Vigyáznia kell Uriah-ra, hogy ne ez legyen a vége.
– A konyhában valamivel több hely van – mondta a professzor.
Követték őt a könyvrakások között. Pontosan fogalmazott,
amikor azt mondta, hogy valamivel több hely van a konyhában.
Három szék és egy kis asztal volt az egyik fal mellé tolva.
 – Foglaljanak helyet! – mondta, miután arrébb pakolt néhány
könyvet.
A két nyomozó leült, majd a professzor is csatlakozott hozzájuk.
– A legutóbbi gyilkosság miatt jöttek.
Uriah odébb tolt egy Jenga-toronyként ingó könyvrakást, hogy
legyen helye a könyökének az asztalon. Elképzelhetetlennek tűnt, de
a konyha még zsúfoltabb volt, mint a lakás többi része. Jude alig
tudta felemelni a kezét.
– Nem jutott eszébe olyan tanítványa, akit kifejezetten érdekelt a
Fibonacci-számsor? – kérdezte Jude.
– Rengeteg ember szóba jöhet. – Ma valamivel tisztábbnak tűnt,
nem vonták el a figyelmét a galambok. – A hallgatóim javát
lenyűgözte a jelenség. Na de kit nem?
– Volt olyan, akit a kelleténél jobban? – vetette fel Uriah.
– Megértjük, ha nem tud erre azonnal válaszolni – tette hozzá
Jude. – Tudjuk, mennyi tanítványa volt.
– Még most is van.
Jude belement a játékba, mint ahogy mindenki más is.
– Hát persze.
A konyha olyan zsúfolt volt, hogy alig tudta kinyitni a táskáját,
hogy elővegyen párat az Elliottól kapott képek közül. Még otthon
kiválogatott párat, amiket meg akart mutatni a professzornak –
mintha csak azonosítania kellene a gyanúsítottat. Arra volt kíváncsi,
hogy ő is kiszúrja-e azt a képet, ami Elliotnak is szemet szúrt.
A professzor átnézte a képeket, egyesével maga elé emelte őket,
mindegyiket alaposan tanulmányozta. Amikor kétszer végigpörgette
a képeket, letette az egyiket, és rábökött.
– Ez a lány ismerősnek tűnik – mutatott a szőke lányra, aki a
mellett a lány mellett állt, aki feltételezhetően Iris volt.
– Mi van a mellette álló barna hajú lánnyal? – kérdezte Jude.
A professzor előrehajolt, megrázta a fejét, majd az órájára
nézett.
 – El kell indulnom dolgozni.
Jude nem tudta eldönteni, hogy a professzor azért lett ideges,
mert egy kellemetlen emlék idéződött fel benne, vagy éppen azért,
mert nem tud visszaemlékezni valamire.
– Nézze meg még egyszer, kérem – tolta közelebb hozzá a
képet. – Nem tudja, hol találkozhatott a képen látható szőke lánnyal?
– A közelmúltban találkoztak, vagy évekkel ezelőtt?
– Nem tudom. – A professzor mocorogni kezdett, egy könyv
leesett a földre. Jude felvette a kötetet, és letette a professzor mellé.
– Mennem kell – ismételte meg.
– A fénykép – emlékeztette Jude lágy határozottsággal. – Ez
fontos.
– A számok egzaktak – magyarázta a professzor. – Ezt szeretem
bennük. Nincsenek szürke területek. Nincs zavar. A számok
olyanok, amilyenek. Nem szeretek tévedni, nem szeretek találgatni.
– Pedig a találgatás most sokat segítene rajtunk – kérte Jude. A
professzor újból megnézte a képet.
– Talán az egyik volt tanítványom barátnője. Lehet, hogy láttam
őket együtt.
– Ki az a tanítvány? – kérdezte Uriah. Jude látta, hogy a társa
igyekszik visszafogni magát azért, hogy ne ez legyen a beszélgetés
utolsó kérdése.
– Nem emlékszem. – A professzor válasza tompának tűnt,
mintha az agya már máshol járna, aztán visszatért közéjük. – Írt egy
esszét a Fibonacci-számokról, és annak művészettel való
kapcsolatáról.
– Mi a neve? – kérdezte Uriah.
– Nem emlékszem – rázta meg a fejét a professzor.
– Hogy nézett ki? – kérdezte Jude.
– Sötét haj, átlagos testmagasság.
– Származása?
– Fehér, ha jól emlékszem. A lány talán a barátnője lehetett.
 – Magánál van az esszéje?
– A diákok visszakapják az esszéiket – nézett gyanús tekintettel
Uriah-ra a professzor. – Az teljességgel etikátlan lenne, ha
megtartanám. Mint ahogy ez a beszélgetés is teljességgel etikátlan.
A hallgatóknak vannak jogaik. Maguknak pedig házkutatási parancs
kell ahhoz, hogy lássák ezeket a papírokat. Én nem akarok erről
többet beszélni. – Kimászott az asztal mögül, majd kiegyenesedve
még hozzátette: – Nem beszélhetek magukkal a tanítványaimról.
Most mindketten távozzanak!
Jude visszadugta a képeket a táskájába.
– Köszönjük, hogy időt szakított ránk. – Már kétszer odaadta
neki a névjegykártyáját, de most adott neki még egyet, arra az esetre,
ha elvesztette vagy eldobta volna a többit. – Ha valami az eszébe
jutna, akkor kérem, értesítsen minket!
– Kiélesíttetem a lányokról készült képeket – mondta Uriah már
a kocsiban ülve. – Lefuttatjuk őket arcfelismerő programon, és talán
jutunk valamire. A szőke lányra kiadatok egy körözést is.
– Kitől kaptad a virágokat? – kérdezte Jude, amikor
rákanyarodtak a University Avenue-ra.
– Virágokat?
– Az asztalodon.
– Ja, azt Ortega rendőrfőnöktől.
– Kedves tőle. Gondolom, a lufit és a csokit is tőle kaptad.
– Azt Caroline McIntoshtól. – Megcsörrent Uriah telefonja,
felvette, majd miután letette, ismét Jude-hoz fordult. – Iris Rotht ma
engedik ki a kórházból, és Valentine nyomozó kérdezi, hogy mi
legyen vele.
– Beviszlek a kapitányságra, aztán elgurulok a lányért.
– Biztos vagy ebben?
Szokatlan megoldás lenne, hogy egy nyomozó vegye magához
az áldozatot, de egy időre megoldana néhány problémát. Jude felelne
a védelméért, így legalább kevesebb rendőrt kellene elvonni a
munkájuktól, ráadásul Jude negyedik emeleti lakása kifejezetten
biztonságosnak tűnik.
– Szeretném szemmel tartani. – Ennek több oka is volt. Most
nem hagyja, hogy a lány elaltassa a gyanúját, vagy megbízzon
benne. Nem tarthat semmilyen személyes dolgot a lakásban, különös
tekintettel az eset aktájára.
– A varrodák vállalnak kiszállításra is? – kérdezte Uriah.
– Az az érzésem, hogy manapság bármit ki lehet szállíttatni. –
Az elmúlt napok forgatagában Jude meg is feledkezett a közelgő
gáláról és Uriah interjújáról. – Jó okod van rá, hogy kimentsd
magad.
– Túl sokat aggódtam miatta ahhoz, hogy most egyszerűen
kihúzzam magam alóla. És remélem, te is ott leszel, függetlenül
attól, hogy lesz vendéged, vagy sem.
– Még nem tudom. – Megvette már a ruhát, de nem tudta, hogy
egyedül merje-e hagyni Irist. De lehet, hogy ez csak az ő kifogása
volt.
– Táncolni is lehet – mondta Uriah, mintha ez egy újabb érv lett
volna.
– Na nem, az nem az én világom.
– Ha az apám is ott lesz, akkor készülj arra, hogy táncolnod kell.
Hétéves voltam, amikor megtanított keringőzni.
– Most le akarsz beszélni arról, hogy elmenjek? – A tánc, hogy
valakihez olyan közel álljon, hogy valakit megérintsen, egyszerre
rémítette meg, és hozta izgalomba.
– Tudsz keringőzni? – kérdezte Uriah.
– Igen. – Jude-ot is az édesapja tanította meg rá.
 43. FEJEZET

E LLIOT EGY HATALMAS FA MÖGÜL LESKELŐDÖTT, közben a

diktafonjába beszélt.
– Az ősz Minneapolisban is gyönyörű – suttogta. – Nap melegíti
a hátam, a szellő vörös és narancsszínű leveleket sodor le az ágakról,
hogy még vastagabbá tegye az avart a lábam alatt. És az illatok…
Még soha nem éreztem ilyen illatot. Az itteni ősz után fogok majd
epedezni Texasban is, amikor majd hazamegyek.
A távolban mozgást látott, így eltette a diktafont a kapucnis
pulcsija zsebébe, és a szeme elé emelte a nyakában lógó
fényképezőgépet. Kocsiajtók puffanása visszhangzott szerte a
temető néma csendjében. Észrevette Uriah Ashbyt, mellette ott volt
Jude is, szembetűnő ősz haját fekete sapka fedte félig. Mellette állt a
hosszú, barna hajú lány, Iris Roth. Tegnap érkezett, és Jude-dal fog
lakni. Ez pont kapóra jön neki.
Beállította a teleobjektívet, sorozatfényképezésre állította a
gépet, és lenyomta az exponálógombot. Elkészült a sorozatfotó.
Most, hogy Jude már tudta, hogy a diák figura csak álca,
szorgosan dokumentált mindent, amit csak tudott, hogy minél
hamarabb be tudja fejezni remélhetőleg nagy pénzt hozó melóját. Le
volt égve. A macskakaját is egy szeretetkonyháról szerezte. A
pénzügyi helyzetét tekintve nagy ostobaság volt beszereznie egy
macskát, de tényleg akart egyet, nem csak azért került hozzá, hogy
legyen mivel szóba elegyedni Jude-dal.
Jude sokat szenvedett. Ezt tudta róla, de a szenvedés néha vakká
teszi az embereket mások fájdalmára. Ő is ilyen volt. A
közelmúltban vesztette el az édesapját. A barátai igyekeztek
felvidítani azzal, hogy ne szomorkodjon, hiszen alig ismerte a fickót.
Nincs miért hiányolnia. Nem értették, hogy azt a kapcsolatot
gyászolta, ami kettejük között lehetett volna. Elveszett a remény. Az
apja egyébként sem hagyta el őt teljesen. Nem volt szegény a fickó,
folyamatosan támogatta őt pénzzel, és még az egyetemi tandíját is
állta.
Elliot azt kívánta, bárcsak közelebb férkőzhetett volna a
tömeghez. Meg merte volna tenni? Ha Jude észreveszi, mit tett
volna? Talán semmit, legalábbis itt és most semmit. Később majd
berontott volna a lakásába, hogy elkérje a képeket.
Szomorú, amikor az ember egyedül marad a családja
meggyilkolása után. Elliot úgy nőtt fel, hogy anyukája egyedül
nevelte őt, így aztán nem tudta teljesen átérezni a helyzetet, de az
általa is megtapasztalt veszteség miatt együtt tudott vele érezni
legalább. De ettől még folyamatosan lőtte a képeket.
Fényesen sütött a nap, túl ragyogó volt ahhoz, hogy az ember
fekete ruhákba és mély fájdalomba burkolózzon. Micsoda remek
gondolat! Felszabadította az egyik kezét, elővette a diktafonját, és
motyogva rögzítette a mondatot.
Nem ő volt az egyedüli nézelődő. A temetés idevonzotta a sajtó
színe-javát, szétszóródtak a temető körül, mindenki az általa
legjobbnak ítélt szögből készítette a képeket. Nagy volt a
konkurencia, de a fényképekkel teljesebbé teheti a történetét, noha a
temetésről már mindenki meg fog feledkezni, mire a könyve
nyomdába kerül, és megjelenik.
Észrevett egy szőke, hosszú hajú lányt. Ismét felemelte a gépet,
beállította a mélységélességet, hogy az arca legyen fókuszban. Úgy
nézett ki, mint az a lány, akit Jude-nak is mutatott.
– Fordulj felém! – suttogta.
A lány azonban nem fordult meg, hanem beleveszett a tömegbe.
Az objektívvel megkereste Iris Rotht, és lőtt róla is néhány
képet. Meglepte, hogy a gyász ellenére is látta rajta azt az
elkényeztetett attitűdöt, aminek nem igazán találja az ember az okát
vagy a forrását. Nem a haja vagy a ruhája tette, és még csak nem is
az arckifejezésében látta ezt meg. Csak valahogy benne volt.
Exponált, majd Jude felé fordította a gépét.
Jude.
Egyszerre volt érdekes és félelmetes személyiség. Ha arra kérte
volna őt, hogy feküdjön le a földre, és csináljon ötven felülést, még
csak meg sem kérdezné, hogy miért, csak lefeküdne a földre. Igenis,
asszonyom! A szíve hevesen kezdett dobogni, amikor eszébe jutott,
amint Jude-ot ott találta a lakásában. Ő volt az, aki rettegni kezdett,
noha Jude volt az, aki betört hozzá.
Most üres volt az arca. Ehhez a kiüresedett tekintethez nagyon
értett. Újságíróként Elliot megtanulta, hogyan olvasson mások
vonásaiból, Jude Fontaine arca azonban nem adta meg magát
fürkész tekintetének. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán
vannak-e érzései.
Legalábbis amikor ébren van.
Meg aztán ott volt a társa, Ashby. Jóképű fickó, de szintén nem
lehetett rajta kiigazodni. Nem az az átlagos zsaru. Volt benne valami
lágyság, valami bétahím jellegű dolog, ami nem passzolt a
munkájához, de talán éppen ezért volt tökéletes partner Jude
számára.
Elliot ismét előszedte a diktafont, és belesuttogta a gondolatait.
Ashby felé fordult, mintha közvetlenül őt nézte volna. De nem, csak
a tömegben kereste a lehetséges gyanúsítottakat. Lehajolt, és súgott
valamit Jude-nak, aki szintén körülnézett. Elliot a kamerájával ismét
a szőke lányt kereste, ő éppen sietősen távozott a temetőből, felé
tartott. Most már látta az arcát, ő volt az a lány arról a képről. Erre
esküdni mert volna. Basszus. Egyenesen felé tart. Már nincs ideje
elrejtőzni.
Készített gyorsan még néhány képet, aztán letette a kamerát, és
úgy csinált, mintha a beállításokkal szórakozna. A lány elsétált
mellette, olyan közel volt, hogy a karja szinte hozzáért. Elég közel
ahhoz, hogy érezze a haja illatát. Sütiillata volt.
Adott némi előnyt a lánynak, aztán követni kezdte, de öt perccel
később elvesztette a szeme elől. A legvalószínűbb utat választotta,
ami a temető kapuin keresztül a parkolóba vezetett, de tíz perc után
inkább úgy döntött, hogy feladja a keresést. Már így is elég képet
készített. Nem ment vissza a temetésre, hanem a kocsijába ült, és
egy közeli helyre sietett. Az ott készült képeket Jude nem látta.
Készült felvétel, amikor Jude bement a házba, ahol fogva tartották,
és akkor is, amikor kijött onnan. Később majd átnézi a képeket, és
elküldi a szőke lányról készült fotókat Jude-nak, de most, amíg a
nyomozó Iris Rothszal és a temetéssel van elfoglalva, addig ő fogja
magát, és kibővíti oknyomozó tevékenységét.
Nem a ház előtt parkolt le, ahol bárki észrevenné a kocsiját,
hanem az egyik sikátorban, ahol a magasra nőtt gaz és a bokrok
megkarcolták a fényezést. Nem rejtette el a járművet, de a sikátorral
szemben nem lakott senki, csak néhány elhagyatott épület állt ott,
amelyek egykor raktárak vagy akár kisebb üzemek is lehettek. A
magas kerítés, a törött ablakok és a graffiti mind arra utalt, hogy az
épületek üresek.
Kiszállt a kocsiból, a fényképezőgépe a nyakában, a
csomagtartóból kivette a feszítővasat. Most be is akart menni a
házba. Úgy gondolt rá, mint a történelem egy szegletére, amelyet
szükséges dokumentálnia a világ számára. Jude egy nap talán még
hálás is lesz érte.
Elliot a fényképezőgépet a mellkasához szorítva átmászott a
drótkerítésen. Körülnézett, aztán lehajtott fejjel, kétrét görnyedve a
hátsó kertbe sietett, megbújt a fal egyik mélyedésében.
Bedeszkázták a nyílászárókat, és noha van nyoma annak, hogy a
házban van valahol pince, valamikor cementtel töltötték fel a
pinceablakok helyét. Gyanús volt az ilyesféle átalakítás, gyakran a
methlaborokat rejtették el így, és Elliot most azt találgatta, hogy
vajon amikor befalazták az ablakot, akkor már Jude elrablása tervbe
volt-e véve.
A feszítővassal feszegetni kezdte az egyik farostlemezt. A
meghajlott szögek nyikorogtak, ami arra utalt, hogy a táblát többször
szerelték fel és le. A magas ablakról nehezebb volt leszedni, mint
amilyennek tűnt. Aztán az utolsó szeg is engedett, és félrelökte a
táblát. Az ablaküveg nagy része hiányzott. Levette a pulóverét, és az
ablakpárkányra terítette, nehogy beletenyereljen egy kósza
üvegcserépbe. Nem volt kifejezetten sportos alkatú, de miután a
nyakpánttal beengedte az ablakon a fényképezőgépét, száz
százalékban elkötelezte magát a bejutás iránt. Néhányszor neki
kellett futnia, mire sikerült a hasával felfeküdnie a párkányra.
Kapálózott, centiről centire haladt befelé, közben vigyázott, hogy ne
essen rá a gépére.
Mivel a többi ablakon még ott volt a farostlemez, a ház
belsejében sötétség uralkodott. Még a padlón ülve elővette a
telefonját, bekapcsolta rajta a zseblámpát, majd dühösen felhorkant,
amikor a töltést jelző ikon pirosan kezdett villogni. Nem olyan nagy
gond, a fényképezőgépén van vaku.
A hálószobában találta magát, ahol egy ágy, egy komód és egy
íróasztal állt. Elliot lihegve talpra állt, lerázta az üveget a
pulóveréről, visszavette, majd a nyakába akasztotta a
fényképezőgépét.
Mindenről készített felvételt, amiről úgy érezte, hogy muszáj
lefotóznia. A foltokat a matracon, a komód kinyitott fiókjait, egy
pizzázó reklámját a földön. A konyhában annyi volt a mosatlan
edény, hogy a mosogató szinte rajzfilmszerű látványt nyújtott. Az
edényeket belepte a por. Lefényképezte azokat is.
Egyszer már járt a házban, amikor követte Jude-ot, de akkor
beijedt és elszaladt. Furcsa volt belegondolni, hogy a nyomozót
egyszer itt tartották fogva, és még furcsább volt elképzelni, hogy
ezekből a töredezett peremű tányérokból evett. Mögötte, a
konyhaasztalon újabb tárgyakat talált: üres ételdobozokat,
üdítősüvegeket, egy öngyújtót és cigarettacsikkeket, amiket
közvetlenül az asztalon nyomtak el.
A házban átható szag uralkodott. Ott volt a rendetlen házakra
jellemző aroma, az állott cigaretta, a sör mellett érezni lehetett a
régen megromlott étel szagát. Valami más is eszébe jutott. Annak a
férfinak a teste, aki itt halt meg, már elkezdett bomlani, amikor
megtalálták. Igen, ezt érezte. A szag beleivódott a falakba.
A legjobbat tartogatta utoljára. Vagyis nézőpont kérdése.
Számára a legjobb, Jude számára a legrosszabb. A pince.
Készített néhány képet a falról is, úgy vélte, vérnyomokat lát
rajta. Itt lőtte le Jude a fogvatartóját. A konyhában találta a fegyvert.
Azt olvasta, hogy akkor még ennél is sötétebb volt, vaksötét. A
mozgás irányába célzott a pisztollyal, és vakon lőtt.
Lezuhant a lépcsőn, nyilatkozta egyszer.
Ez az oka a vérnek.
Hevesen vert a szíve, és próbálta meggyőzni magát arról, hogy
ennek nem az izgatottság az oka, hiszen borzalmas dolgok történtek
itt, de mégiscsak itt állt, a történet középpontjában, a helyen, ahol
egy ember élete örökre megváltozott, egy másik pedig meghalt.
Elindult lefelé a lépcsőn. Bal oldalon meglátta a locsolócsövet.
Hideg vízzel szokott lefröcskölni.
És ott volt előtte a cella.
Napokig sikoltoztam, de annyira jól szigetelt volt a cella, senki
sem hallott meg. Önmagámnak sikítottam.
Elliot készített néhány fotót a locsolócsőről és az összefolyóról a
padlón.
Nehezen tudta kinyitni a cella ajtaját, így muszáj volt
felakasztania a fényképezőgépet egy szögre, hogy két kézzel meg
tudja markolni a cella kilincsét. Nagyon szorult, úgy kellett
kirángatni a tokból.
 A cella még annál is kisebb volt, mint ahogy képzelte. Csak úgy
lehetett benne lefeküdni, ha összegömbölyödött az ember. Jude ezt
elmondta az interjújában, de Elliot mindig is túlzásnak tartotta. Jude
magas volt, közel száznyolcvan centi, Elliot csak pár centivel volt
magasabb. Az ajtófélfa alapján a falak huszonöt centi vastagok
voltak, és hangszigetelt anyaggal bélelték ki. Kívül három
hevederzár volt az ajtón.
Dobogó szívvel lépett be a cellába, lehajtott vállal világított
körbe a helyiségben. Valaki, feltehetően Jude, szavakat vésett
mindenhová, a fal minden egyes négyzetcentiméterére, a többsége
olvashatatlan, mert Jude a sötétben írt, és mert a szöveg jelentős
részét újra meg újra felülírták.
Elliot térdre ereszkedett, és összegömbölyödött a hideg
betonpadlón, próbálta elképzelni, hogy érezhette magát Jude.
Ő éveket töltött itt. Éveket.
Nagy bátorsággal magára csukta az ajtót, de nem teljesen,
annyira azért nem volt merész, pár centis résre nyitva hagyta. A
mobilja lemerült, a helyiség teljes sötétségbe borult.
Szóval ilyen.
A csend, a teljes sötétség.
Hangokat hallott a házban, mintha az épület maga is élt volna. A
ház zörejei vajon vigaszt nyújtottak Jude-nak?
A fa recsegett, ahogy tágult és összehúzódott. Valahonnét apró
lábak kaparászását hallotta, talán egy egér vagy egy patkány. Igen, a
falakban hallotta a mozgást. Ásás, aztán valami lezuhan.
Jól van, ebből ennyi elég.
Kiegyenesedett a magzatpózból, közben újabb hangokra lett
figyelmes. Valami zörgést hallott, mintha fa csúszott volna el fán.
Aztán léptek neszei szűrődtek be a résnyire nyitott ajtón. Valódi,
emberi léptek.
Jude?
 Az a valaki egyre jobban sietett. Jude, biztosan ő az, amint
leszalad a lépcsőn. Elliot a cella ajtajának vetette magát, de az
hirtelen becsukódott.
A szobában nem hallott semmit.
Nekifeszítette a hátát az ajtónak. Az elején még nem túl erősen,
aztán már a vállával is próbálkozott.
– Hé! – kiáltotta, noha tudta, hogy Jude nem hallhatja. – Engedj
ki!
Megpróbálta bekapcsolni a telefonját, de az teljesen lemerült. A
fényképezőgépét kereste, de aztán eszébe jutott, hogy a cellán kívül
tette le.
Elliot üvöltözni és dörömbölni kezdett a bezárt cellában.
 44. FEJEZET

N ÉHÁNY ÓRÁVAL a Roth család temetése után Jude egy hosszú,

ujjatlan, fekete ruhában lépett ki a szobájából. Még
szempillafestéket és vörös rúzst is kent magára. Iris egész jól viselte
a helyzetet, általában a kanapén feküdt, a telefonján játszott, így
Jude úgy döntött, nyugodt szívvel elmehet az adománygyűjtő gálára.
Egyébként is, inkább Uriah miatt aggódik, nem Iris miatt. Amíg a
fiatal lány nem csinál semmi ostobaságot, jól meglesz egyedül is a
lakásban.
– Csinos – nézett fel Iris a telefonjából. Csodálattal nézte Jude
öltözékét. Ez az egyetlen szó is rekedtesen, elhalóan tört elő a
torkából. Az orvos azt mondta, hogy károsodtak a hangszálai, de
idővel majd meggyógyulnak. Nem lett volna szabad megszólalnia,
de örült annak, hogy egyáltalán jött ki hang a torkán. Fel tudta volna
hívni a 911-et, talán még sikoltani is tudott volna.
– Biztos, hogy nem akarsz jönni?
Iris megrázta a fejét. Érthető.
Jude nem bízott a lányban. Egy pillanatra sem. Képes volt-e
meggyilkolni valakit? Ez volt itt a nagy kérdés. Veszélyben volt az
élete?
Talán. Az épület biztonságos volt, Jude lakásának az ajtaja
tömör fából készült, három zár volt rajta. Az ablak négy szinttel volt
a járdaszint felett. Lehetetlen lett volna bárkinek is bejutnia. Ha Iris
odafigyel, nem lesz semmi baja.
Iris nem volt már gyerek, és nem volt szükséges elmondani neki
a nyilvánvalót. Jude mégis megtette.
 – Ne menj ki a lakásból! Zárd be az ajtót, miután elmentem! A
fagyasztóban van fagyi és pálcikás jégkrém is, a hűtőben találsz
üdítőt meg zselét, a szekrényben meg instant levest. – Jude tegnap
este hazafelé a kórházból vásárolt be, hogy Irisnek csak folyadékból
álló menüt tudjon biztosítani. – Bocs, hogy nincs tévém. Ha valami
kell, hívj fel, vagy írj üzenetet!
Iris bólogatott, majd a kórházban is használt tablet képernyőjére
firkált valamit.

Köszönöm.
Furcsa volt, hogy valaki még volt rajta kívül a lakásban. Iris az
első éjszakát a kanapén töltötte. Jude szerette volna megőrizni a
szobája magányát, és nehezen tudta megállni, hogy ne menjen fel a
tetőre. Inkább rákényszerítette magát, hogy bent maradjon a
szobájában, a sötétbe meredt, hallgatta a matracban megbúvó
Tetőmacska dorombolását. Ez az első éjszaka volt. Még hányat kell
elviselnie?
Megcsörrent a telefonja, legnagyobb meglepetésére Masucci
professzor volt az.
– Valami fontosat kell mutatnom magának – mondta, miután
Jude fogadta a hívást. – Kérem, azonnal jöjjön el hozzám.
Ha nem a professzorról lett volna szó, valószínűleg megkérte
volna, hogy mondja el a telefonban, amit szeretne. Az ő esetében
azonban mindig ott volt a veszély, hogy egy kérdés eltereli a
gondolatait vagy teljesen magába fordul miatta.
– Azonnal odamegyek.
Jude bontotta a hívást, és máris Uriah-t tárcsázta, hogy közölje
vele, késni fog, közben csak reménykedhetett abban, hogy a
professzor addig nem felejti el a mondandóját, amíg ő oda nem ér.
Aztán fogta a táskáját és a bőrdzsekijét, elbúcsúzott Iristől, és
kisietett az ajtón. Hiába alig telt el egy kevés idő a professzor és
Jude telefonbeszélgetése óta, a férfi meghökkent, amikor Jude ott
állt előtte. Tetszett neki a ruhája.
Jude követte a professzort a lakásában épített labirintuson
keresztül, közben beszámolt neki a krízisközpontért szervezett
jótékonysági gáláról. A konyhában Masucci hellyel kínálta Jude-ot,
és mivel a nyomozó szerette volna elkerülni, hogy a professzor
bezárkózzon, így leült.
– Szeretett volna mutatni nekem valamit.
– Nem kér egy teát? – Kinyitotta a konyhaszekrényt,
megakadályozta, hogy papírok és gyógyszeres dobozok öntsék el a
konyhát, visszatömködte őket, aztán megtalálta, amit keresett.
– Ajándékba kaptam.
Kinyitotta a teakollekciót tartalmazó dobozt, letette az asztalra,
majd meggyújtotta a gázt a piros teáskanna alatt. Ez nem egy
villámlátogatás lesz, mint ahogy Jude először gondolta. Ami jobban
izgatta azonban – hogy mindezt csak azért-e, hogy a professzor ne
egyedül teázzon?
Jude egy fűszeres-gyömbéres szilvatea mellett tette le a voksát.
– Olyan, mint egy piramis – jegyezte meg, amikor a szeme elé
emelte a filtert.
A professzor lelkesnek tűnt, biztos a matematikai kapcsolódások
miatt.
Úgy tűnt, mintha a kannában soha nem akart volna felforrni a
víz. A professzor tejjel itta a teáját. Jude úgy vélte, hogy gyorsabban
végez, ha a forró italt ő is hideg folyadékkal hűti le. Alaposan
meglöttyintette a tejesflakont.
– Miért hívott ide, Masucci professzor?
A professzor a zsebében matatott, aztán előhúzott egy
jegyzetfüzetből kitépett lapot.
– Néha alvás közben jutnak eszembe dolgok, amelyekre
napközben nem emlékszem. – Jude elé tolta a papírlapot.
 Fibonacci = halál

Alatta egy név volt olvasható.

Leo Pisa

– Nem értem.
– Régebben volt egy diákom, aki a Fibonacci-számok
megszállottja volt. Egy nap valamilyen megvilágosodása volt, mert
elkezdett felírni valami egyenletfélét a táblára, teljesen teleírta azt.
Senki sem értette, hogy mit akar mondani, én sem. Az egyenlet
lényege az volt, hogy Fibonacci egyenlő a halállal.
– Ez a Pisa nevű személy az ön hallgatója volt? – mutatott a
papírlapra Jude.
– Igen, gondolom, hivatalosan is megváltoztatta a nevét.
A professzor valamilyen álomról beszélt. Lehet, hogy mindez
meg sem történt a valóságban. Jude ivott egy kortyot, közben azt
találgatta, hogy hányat kell még innia, mielőtt távozhatna. A tea
azonban finom volt, Jude-nak megfordult a fejében, hogy talán ezek
után mindig így kellene innia a teát.
– Pisa… – töprengett hangosan. – Mint a pisai ferde torony?
– Pontosan.
Jude ivott még egy kortyot. Az órára pillantott. Ha siet, még
talán az adománygyűjtés kezdete előtt beérhet a stúdióba.
– Fibonacci, a nagy matematikus is az olaszországi Pisában
született.
Szegény férfi, ott is kapcsolatokat keres, ahol nincs semmi. Ha
Uriah is itt lenne, már rég ajtón kívül lennének.
– Gondolom, nem tud semmit Fibonacciról, igaz? – kérdezte a
professzor, mert látta Jude-on, hogy az eddigiek nem igazán
nyűgözték le.
 – Nem.
– Fibonacci valódi neve Leonardo Pisano volt.
Jude talán még levegőért is kapott, megadta a professzornak a
kívánt reakciót. Leonardo Pisano. Elővette a telefonját, és rákeresett
Leo Pisa nevére. Talált néhány cikket. Pisa közismert volt
underground körökben a performanszai miatt, amelyek egy részének
a számokhoz volt köze. Az egyik cikk mellett kép is volt. Felismerte
a srác arcát.
– Mennem kell – pattant fel Jude.
– Segítettem?
– Igen, rengeteget. – Jude már a következő lépésre
összpontosított. – Majd még jelentkezem.
– Még valami. Leo volt az, aki akkor nem jutott eszembe,
amikor legutóbb itt jártak. A Dark Soulban találkoztam vele nem
sokkal ezelőtt, megállt az asztalom mellett, és beszélgettünk. Ha jól
láttam, az a szőke lány is vele volt a fotókról.
Dark Soul. Ismerős volt ez a név. Így hívták a kávézót, ahol
Uriah-val megálltak, miközben a mozis gyilkosság után a
járókelőket kérdezgették. A gyilkosok általában visszatérnek a tett
színhelyére. Talán még egy kávéra is beugranak.
Lehet, hogy a professzor most oldotta meg az ügyet? Ha így
van, akkor egy hatalmas zsáknyi piramisfilteres teát kell vennie neki.
– Köszönöm.
Az épület előtt Jude próbálta felhívni Uriah-t, hogy beszámoljon
neki Leo Pisáról. Nem vette fel a telefont. Biztosan Ne zavarjanak
üzemmódra állította, amíg a krízisközpont megcsinálja vele az
interjút.
Gyorsan hangpostaüzenetet hagyott, aztán felült a motorjára,
felhajtotta a ruhája alját, és feltette a sisakját. Megfordult a motorral,
sebességbe tette a járművet, és elrobogott.
 45. FEJEZET

A MACSKA A PADLÓ KELLŐS KÖZEPÉN ÜLT, és őt bámulta. Miért

bámulja őt ez a macska? Iris úgy érezte, az állat nem is szereti az
embereket. Mind ő, mind a gazdája nagyon furcsán viselkedett.
– Éhes vagy? – suttogta neki rekedt hangon.
A macska még csak nem is pislogott. Nagyon bizarr volt Jude és
a macskája némasága. Iris néha azon kapta a nyomozót, hogy őt
nézi, és ettől végigfutott a hátán a hideg. Jude gyanakodott, Iris
ebben biztos volt. Valószínűleg ezért ajánlotta fel, hogy Iris lakjon
nála, mert így szemmel tarthatja, és talán meg is törheti őt. Egyikük
sem volt ostoba. Irisnek tiltakoznia kellett volna, de nagyon félt.
Jude mellett biztonságban érezte magát.
Iris kézbe vette a telefonját. Nem lett volna szabad felhívnia
Leót a saját készülékéről, erre voltak valók az eldobható telefonok.
Irist figyelmeztették, hogy ne hagyjon hátra maga mögött semmilyen
nyomot.
– Soha ne használd a saját telefonodat! – figyelmeztette. – Az
embereket így szokták elkapni. – Viszont tudta Leo központi számát.
Annyira nagy volt a kísértés…
Miatta ment bele ebbe az egészbe, hogy végre elismerje, hogy
végre jobban kedvelje őt, mint Clementine-t. Az elején még jó buli
volt, a performanszok, a játszmák. A bosszú ötlete vonzónak tűnt,
mert gyűlölte a szüleit, amiért nem hittek neki, és hazugnak
nevezték őt. Gyűlölte a testvérét is, amiért molesztálta őt. A
gyilkosságok éjszakája óta ugyan megváltozott a véleménye, de már
késő volt. Kinyitotta a házuk ajtaját, és beengedte a többieket. A
családja halála óta ráadásul a szülei is hiányoztak neki. A bátyja
azonban nem. Ő aztán soha nem hiányozna neki. Mégis, a családja
halála óta ez már nem játék. Aznap éjjel ő is majdnem meghalt velük
együtt. Megpróbálták megölni őt! A bandája, a barátai! Szóval
mégis miért hívná fel Leót?
Megérintette a kötést a nyakán. A seb mindig látszani fog, és a
hangja sem lesz olyan, mint azelőtt, de ő nem árulta el Leót és a
többieket sem.
Iris nem telefonált, csak játszott a telefonján, aztán néhány
perccel később valaki kopogtatott az ajtón. Mozdulni sem mert, de
aztán újabb kopogás hallatszott, közben valaki suttogott is:
– Én vagyok az, engedj be!
Iris szíve nagyot dobbant. Körülnézett a szobában, el szeretett
volna bújni. De hiszen itt biztonságban van, nem? Annyi zár van az
ajtón…
– Sajnálom – hallotta Iris Clementine hangját beszűrődni az
ajtón. – Leo akarta, hogy tegyem meg. Attól tartottam, hogy ha nem
teszem meg, akkor engem is bántana. Annyira röstellem.
Szóval Clementine volt az, aki elvágta a torkát.
– Meg akartalak látogatni a kórházban, de akkor már éppen a
nyomozóval készülődtél, így elbújtam.
Iris és Clementine a hajléktalanszállón találkozott először. Iris
csak megjátszotta, hogy hajléktalan, de Clementine-nak tényleg nem
volt hol aludnia.
– Van nálam pizza – jelentette ki Clementine. – Gombával és
ananásszal, ahogy szereted. Kérlek, engedj be. Látnom kell téged,
tudni akarom, hogy jól vagy-e. – Clementine még fel is zokogott.
Iris hitt neki azzal kapcsolatban, amit Leóról mondott. A férfi
megnyerő volt, és szexi, bárkit rá tudott venni bármire. Ezt a saját
szemével is látta. Akkor sem tiltakozott, amikor nyilvánvalóan tudta,
hogy a férfi manipulálja őt. Sőt, még többet akart belőle.
Iris lemászott a kanapéról, kinézett a kukucskálón, és a lánc
kivételével kinyitotta az összes zárat.
 Clementine mindkét kezében egy pizzásdobozt tartott. Sötét
színű, virágmintás ruhát viselt fekete tornacipővel, a haját befonta és
a feje köré tekerte, a fonatot egy színes hajpánttal rögzítette. Olyan
ügyesen hozta ezt a cuki fazont. Mellette a padlón egy
papírrekeszben hat palack sör.
– Sajnálom – hajtogatta Clementine. Könnyes volt az arca, de
Iris tisztában volt a másik lány színészi képességeivel. Clementine
volt a legrosszabb mindannyiuk közül – vagy talán csak azért tűnt
így, mert olyan ártatlannak látszott. A folyó menti táborozok
esetében minden olyan egyszerű volt. Csak odalépett hozzájuk, hogy
segítséget kérjen, és miközben a pár megpróbálta megnyugtatni őt, a
csapat többi tagja tette a dolgát, és néhány gyors vágással mindent el
is intéztek.
– Beszélnem kell veled Leóról – jelentette ki Clementine. –
Tennünk kell valamit! Le kell állítanunk őt. Lehet, hogy elmegyek a
zsarukhoz. Nem tudom, hogy szippantott be ez a dolog ennyire, és
nem tudom, hogy keveredhetek ki belőle.
– Tudom. – Iris értette, hogy Clementine miről beszél. Ő is
ugyanígy érzett, és már megfordult a fejében, hogy mindent bevall
Jude-nak. Ugyanakkor még mindig nem nyitotta ki az ajtót. – Nem
engedhetlek be – suttogta. Azt nem is akarta elmondani, hogy nem
fogyaszthat szilárd táplálékot.
– Semmi baj, megértem. Nem hibáztatlak. Nézd, itt hagyom a
pizzát az ajtó előtt. – Clementine letette a dobozt a földre, és ellépett
az ajtótól. – Ha szeretnél beszélgetni, hívj nyugodtan! – A lány hátat
fordított, és megragadta a lépcső korlátját.
Iris magányosnak érezte magát. Nem volt senkije.
– Várj! – kiáltotta, kinyitotta a láncot, és szélesre tárta az ajtót.
 46. FEJEZET

JUDE SATUFÉKKEL ÁLLT MEG a Saint Paul-i televízió székháza előtt,

ahol a telefonos adománygyűjtés zajlott. Mögötte a villamos
zörögve, csilingelve állt meg a megállóban, kinyílt az ajtó, emberek
áramlottak kifelé rajta. Az adománygyűjtés után az önkéntesek vagy
gyalogolnak egy keveset a Union Depot-ba, ahol a gálát rendezik,
vagy mehetnek villamossal is.
Jude kitámasztotta a motort, és átlendítette a lábát felette. Nem
foglalkozott azzal, hogy fizetős helyre állt, hanem azonnal berontott
az épületbe. A portán ülő biztonsági őr gyanakodva méregette őt.
– Jude Fontaine vagyok, azért jöttem, hogy a telefonokra
válaszoljak – mondta neki Jude.
Ez nem igazán oszlatta el a portás kétségeit. Talán az estélyire
húzott bőrdzseki volt az oka. Jude azonban nem várt helyeslésre,
hanem elindult a stúdióba vezető félhomályos folyosón. A
folyosóról nyíló egyik ajtó felett lámpa jelezte, hogy felvétel folyik.
Az üvegfal mögött ott ült egy széken fekete szmokingban Uriah, a
cipője sarkával a szék keresztmerevítőjén támaszkodott, a keze a
térdei között, izzadság gyöngyözött a homlokán a sötétbe vesző
mennyezetről lelógó reflektorok fénye alatt. Mellette a krízisközpont
vezetője ült, ő beszélt éppen, de Jude nem hallotta, mit is mond
pontosan.
A színpad, ahol Uriah ült, a kétsornyi bézs színű telefonnak és
kezelőiknek kialakított sarok mellett állt. Egyetlen hely volt üres a
hátsó sorban.
Az egyik telefonnál a bűnügyi helyszín takarításával foglalkozó
fickó ült. A sok önkéntes egyike volt, akik a felajánlásokat fogadták.
A férfit Leo Pisa néven ismerték.
Az üvegen keresztül őt is látta. Elkerekedett a szeme, amikor
észrevette Jude-ot, még oda is intett neki. Fekete zakót és fekete
garbót viselt, hullámos, sötét hajával olyan volt, mintha egy
férfidivat-magazinból lépett volna elő. Jude odaintett neki, hogy
jöjjön ki hozzá, a stúdió elé, de a srác megrázta a fejét, a
telefonkagylóra mutatott. Jude igyekezett valahogyan kicsalogatni őt
a zsúfolt teremből, távol a többiektől. Végül nem törődött a piros
lámpával, óvatosan belopakodott a stúdióba, lebukott az egyik
kamera előtt, és megcélozta az üres széket.
Uriah nem hitt a szemének, amikor észrevette Jude-ot,
elképedve követte tekintetével a társát. A riporter megismételte a
kérdését, Uriah pedig ismét az interjúra összpontosított.
A beszélgetés arról szólt, hogy mit érez valaki, akinek egy
szerette követ el öngyilkosságot.
– Nem tudom, hogy ezen túl lehet-e lendülni – magyarázta
Uriah. – Persze, eleve jó lenne, ha a családok fel tudnák ismerni a
jeleket, de azt hiszem, érdemes lenne a túlélőkkel is foglalkozni.
A szűk hely miatt Jude-nak nagyon nehezére esett beküzdenie
magát a többiek mögött a helyére. Letette a táskáját és a sisakját az
egyik üres asztalra. Egy ember ült közte és Pisa között.
Emlékeztetnie kellett magát arra, hogy nincs bizonyítéka a férfi
bűnösségére. Most ő is csak egy név azok közül, akik iránt
érdeklődnek. Komolyan érdeklődnek. De tegyük fel, hogy mindaz,
amit a professzor elmondott – Pisa és a szőke lány kapcsolata, az
esszé, a Fibonacci-számsor iránti megrögzött rajongás, a neve, a
performanszok –, igaz. Akkor Pisa az első számú gyanúsított.
A telefonok folyamatosan csörögtek, az önkéntesek mormogása
és a néhány méterre zajló interjú hangja túl sok volt Jude számára,
nehezen tudott koncentrálni, nehezen tudta szemmel tartani Pisát.
Három hívással és kétszáz dollárnyi adománnyal később észrevette,
hogy Pisa feláll, és oldalazva kimegy a többi önkéntes mögött. A
férfi tetőtől talpig feketét viselt, mint azok az alakok a Roth-ház
környéki biztonsági kamerák szemcsés felvételein.
Mosdó, tátogta Pisa a kijáratra mutatva.
Jude azzal rontotta el, amikor intett neki, hogy jöjjön ki a stúdió
elé. Pisa tudta, hogy a nyomozó rájött valamire, és most meg akart
lépni.
 47. FEJEZET

–V AN IDEBENT MACSKA? – kérdezte Clementine két tüsszentés

között. – Allergiás vagyok a macskákra.
Még szerencse, hogy az állat elbújt valahová.
– Ne bántsd őt! – kérte Iris. Folyékony diétájának köszönhetően
Iris ledöntött két sört, míg Clementine megevett három szelet
pizzát.
A szőke lány körbejárta a helyiséget, a macskát kereste, de aztán
a hűtő előtt megtorpant, kinyitotta az ajtaját.
– Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen egy nyomozó lakása.
Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen szarfészek lenne. – Sarkon
fordult. – Át kéne néznünk a cuccait.
– Fontaine nyomozóét? – Iris felhorkantott, de azonnal a
torkához is kapott, mert megfájdult, de bízott abban, hogy a pirula
hamarosan hatni kezd. – Szerintem nem találunk semmi érdekeset.
Úgy él, mint egy szerzetes… vagyis apáca – suttogta. – Még csak
tévéje sincsen.
Mindketten visszaültek a kanapéra.
– Megengeded, hogy befonjam a hajad, mint az enyémet? –
kérdezte Clementine.
Irisnek tetszett az ötlet, leült a padlóra a barátnője lába közé.
Clementine az ujjaival három tincsre bontotta a haját.
– Azt hiszem, francia fonatot kapsz.
Iris bólintott, és lehunyta a szemét. A gyógyszer elkezdett hatni.
Alig vette észre, hogy Clementine már nem a hajával foglalkozik.
Még csak ki sem nyitotta a szemét, hanem kellemes félálomban
várakozott. Olyan álmos lett, hogy először nem is értette, miért érez
nyomást a kötésén, az éles fájdalomra azonban feleszmélt.
Túl későn.
Ezután azt érezte, hogy meleg folyadék árad szét a ruháján.
Szeretett volna mondani valamit, de nem jött ki hang a torkán.
Olyan könnyű volt a bandájukhoz csapódni, pedig az édesanyja
is figyelmeztette: Rossz társaságba keveredtél. Rossz emberekkel
barátkoztál össze. A rossz az édesanyja szemében általában azokat
jelentette, akik szegényebbek voltak, vagy nem ismerték a nyelvtani
szabályokat. Leo Pisa viszont iskolázott volt, az egyik legokosabb
ember, akivel Iris valaha is találkozott.
Clementine föléje hajolt, rózsaszín ajkán kedves mosoly, és Iris
szeme elé emelte a véres kést. Talán ugyanaz a kés volt, amivel Iris
azt a nőt gyilkolta meg a kiégett házban.
– Te soha nem tartoztál közénk – mondta Clementine. – Soha
nem is tartozhattál volna. – Azzal megcsókolta Iris homlokát, és
felnevetett.
 48. FEJEZET

JUDE KÉT KÉZZEL MAGA ELÉ EMELTE A FEGYVERT, és tisztán érthető

hangon felkiáltott:
– Feküdj a földre!
Az emberek meghökkenve figyelték, ahogy Pisa lassan felemeli
a kezét, és ártatlan meglepettséggel néz körül.
– Mi folyik itt?
– A földre! – ismételte meg Jude a kérését.
Jude a szeme sarkából nagy mozgolódást látott, Uriah az ő nevét
suttogta. Otthagyta az interjút, és most néhány lépéssel mögötte állt.
Jude nem tágított, és nem vette le a szemét a gyanúsítottról.
– Mégis mi ez az egész? – kérdezte Pisa. Az arcára kiült
aggodalom miatt Jude is elkezdett kételkedni önmagában. Ez az
egész egy olyan férfi vallomása miatt történik, aki azt hiszi magáról,
hogy a Minnesotai Egyetem professzora, pedig már nem az. Ilyen
egy igazán nem megbízható szemtanú.
– Maga a Fibonacci-gyilkosságok egyik gyanúsítottja –
jelentette ki Jude. Mindent vagy semmit.
– Ez őrület. – Körülnézett a teremben, együttérző arcokat
keresett. Nem is egyet talált. – Ez a nő megőrült.
– Feküdjön a földre!
Pisa letérdelt.
– Tegye a kezét a feje mögé!
– Ő a társadalom egyik megbecsült tagja – kiáltotta a rendező. –
Kapcsolják ki a kamerát! Kapcsolják ki a kamerát!
– Az apám is a társadalom egyik megbecsült tagja volt – mondta
Jude.
 – Én nem tettem semmit – tiltakozott Pisa. – Azért vagyok itt,
hogy segítsek az embereken.
Valaki a közelben úgy döntött, hogy hőst játszik. Rávetette
magát Jude bokájára, és megrántotta, amitől a nyomozó elvesztette
az egyensúlyát. Sikerült állva maradnia, de nem volt elég gyors. Pisa
felpattant, és egy pisztolyt vett elő a zakójából.
Ez volt a terve egész végig? Egy performansz, amit élő adásban
közvetítenek? Hogyan nem vette észre a jeleket a Roth-gyilkosság
helyszínén? Hiszen négyszemközt beszélt vele. Másfelől azonban a
pszichopaták általában nem éreznek lelkiismeret-furdalást, ami
sokakat lebuktat.
Leo fél kézzel egy nőt rántott maga elé a hajánál fogva. Élő
pajzs. A másik kezében tartott automata pisztollyal minden további
nélkül tüzelni kezdett, az üres töltényhüvelyek szanaszét repültek.
Az emberek sikoltoztak, üvegcsörömpölés hallatszott, vér
fröccsent a fehér falakra. A káosz kellős közepén Leo ellökte maga
elől a nőt, és kiszaladt a teremből. Jude a felforgatott asztalok között
tört utat magának, átlépett a földön fekvő testeken, közben egyszer
sem vette le a szemét a kijáratról. Az automatizált kamerák még
mindig rögzítették az eseményeket.
Uriah utolérte a társát, vér csörgött az arcán.
– Hívjanak mentőt és erősítést! – üvöltötte. Valaki a telefonért
nyúlt, de a távolban már hallani lehetett a szirénákat. A rendőrség
már tudott a támadásról, ugyanis az egészet élőben közvetítette a
tévé Saint Paulban és Minneapolisban.
Jude és Uriah leszaladt a folyosón, el az asztalára rogyott őr
mellett, akinek a lába alatt vértócsa növekedett. Jude gondolkodás
nélkül kirontott az utcára, és megállt, hogy alaposan körülnézzen. A
villamos benn állt a megállóban, Pisát nem lehetett látni sehol sem.
Jude ismét szaladni kezdett, a kezével is segítette a haladását.
Sikerült beférnie az utolsó kocsiba, mielőtt bezáródtak volna az
ajtók, így Uriah a járdán maradt. Jude magasra emelte a fegyverét,
és terpeszállásba állt, hogy minél stabilabb legyen a helyzete a
folyamatosan mozgó villamos ellenére is. Nem törődött az utasok
rémült arckifejezésével, és egyenesen Pisára koncentrált, aki a
szerelvény elejében állt.
Most már biztosan tudta olvasni a vonásait. Valamiféle
menekülési terven gondolkozik. Csak akkor lehet esélye, ha túszt
szerez, és akkor sem túl sok. Egy csontsovány férfi, egy gyermek és
egy fiatal nő közül kellett választania. Egyikük sem ellenkezne, de a
gyermek lenne talán a legegyszerűbb. Akár fél kézzel is tudja
cipelni, mint egy pajzsot. Jude legalábbis ezt tenné a helyében.
– Tegye le a fegyvert! – szólította fel Jude Pisát. – Nem tud hová
menekülni. Értesítettük a közlekedésrendészetet és a
belbiztonságiakat is. – Hiszen ez volt a protokoll. – A következő
megállóban ott fognak várni ránk a kommandósok.
Jude jórészt Leóra összpontosított, de még neki is feltűnt, hogy a
villamos egyre gyorsabban halad, jóval gyorsabban, mint ahogy
mennie kellene. Pisa azonban mintha ezt nem vette volna észre.
Először a gyermekre nézett, aztán vissza Jude-ra. A nyomozó
szeretett volna odakiáltani a kislánynak, hogy fusson, de azzal
megkockáztatná, hogy Pisa besokall, és megint úgy reagál, mint a
stúdióban tette.
– Minnesotában nincs halálbüntetés – mondta Jude tiszta,
nyugodt hangon. – Adja fel magát! Viszonylagos kényelemben
élheti le az életét. Ez nem a világvége, nem kell meghalnia. Ha
vallomást tesz, az csak az előnyére válik.
– Inkább meghalok, de nem megyek börtönbe, hogy egy
cellában éljem le az életem. Ezt maga is megérthetné. – A férfi egyre
idegesebb lett, a hangja egyre magasabb-lassan teljesen elveszíti az
önuralmát.
– Én megértem. – Meg kellett nyugtatnia a fegyverest, el kellett
terelnie a figyelmét, így inkább ejtette a témát, és dicsérni kezdte. –
Meg kell mondanom, zseniális ötlet volt, hogy maga takarítja fel a
saját bűnügyi helyszíneit. Ha valami nyomot nem vettünk észre,
akkor gondoskodott róla, hogy ez később se derüljön ki. Az sem volt
rossz húzás, hogy még azelőtt nekikezdtek a Roth-ház
kitakarításának, hogy mi befejeztük volna a munkát. Nagyon ravasz.
De azt szeretném tudni, hogy miért éppen a bűnügyi helyszín
takarítása mellett kötött ki. Gondolom, az egésznek egy halálesethez
van köze. – Ez a megjegyzés betalált. – Az életben a legnagyobb
változásoknak mindig van valami oka – mondta Jude. – Szeretnénk
kijavítani vagy újrakezdeni valamit. Néha ez az ok egy veszteség. –
Együttérzően folytatta: – Erről van szó? Elveszítette az egyik
szerettét?
– Az édesanyám otthon halt meg – árulta el Leo. Megremegett a
hangja, de nem volt olyan magas, mint korábban. – Nem volt
mellette senki, és egy hétig nem is tűnt fel senkinek sem.
Ez csak féligazság, valamit eltitkol. Vajon ő gyilkolta meg őt is?
Ezt még el is tudná képzelni. Lehet, hogy az édesanyja miatt kellett
otthagynia az egyetemet, és miatta nem tudta befejezni a
tanulmányait?
– Nehéz volt találni valakit, aki kitakarított volna utána, és
akiket találtam, azok sem végeztek alapos munkát.
– Maga gondozta a halála előtt?
– Néha.
A pszichopaták is képesek a szeretetre, legalábbis az ő sajátos,
beteges értelmezésükben. Amikor egy szerettük meghal, akkor
egyesek próbálják eltüntetni annak minden nyomát, míg mások
tovább szeretik az emlékeket, sőt, újakat hoznak létre.
– Öljön meg! – Jude meglepődött a férfi szavain. – Az tökéletes
végjáték lenne.
– Már eleget öltem. – Jude nem akarta kioltani a férfi életét, még
akkor sem, ha maga volt a megtestesült ördög.
– Nagy dicsőség lenne, ha maga végezne velem – győzködte. –
Egy ideje már csodálom a munkásságát.
 Tehát erre ment ki a játék? Ez az egész miatta történt volna?
Nem, erre nem szabad gondolnia. Hogy tudna együtt élni a tudattal,
hogy annyi ártatlan ember halt meg miatta?
– Öljön meg, vagy még többen meghalnak!
A villamos olyan hirtelen kezdett lassítani, hogy a sikoltozó
utasok kiestek az ülésből. Hátizsákok és retikülök repültek a
levegőben, és csapódtak neki az ablakoknak.
Jude, kihasználva a káoszt, letámadta Pisát. A férfi fegyvere
elsült, amikor a földre zuhant, a villamos pedig hangos fékezéssel
tovább lassított. Jude kiütötte a gyilkos kezéből a fegyvert, és a
földre teperte őt, közben pedig átkozta magát, amiért hozzá kellett
érnie a férfihoz.
A szerelvény megállt, az ajtókat kifeszítették. A golyóálló
mellénnyel és pajzzsal felszerelt kommandósok berontottak, és
lefogták Pisát, ketten talpra állították, és a háta mögé bilincselték a
kezét. A férfi le sem vette a szemét Jude-ról, úgy mosolygott, mintha
lett volna valamilyen titka.
Az utasok lassan előbújtak az üléseik alól. Hála istennek, a Pisa
fegyveréből kilőtt golyó nem sebesített meg senkit sem. Az emberek
sírva ölelkeztek az ülések közötti folyosón. Uriah berontott a
kocsiba, a válláról hatalmas súly gördült le, amikor látta, hogy Jude-
nak semmi baja. Jude megkérdezte, hogy kinek az ötlete volt a
hirtelen fékezés. Uriah elismerte, hogy az övé.
Körülöttük a fényhidak villogása festette be a sötét estét. Jude
vallomást tett, egy mentős bekötözte Uriah fejét, amit egy üvegdarab
vágott meg, és közölte, hogy ezt össze kellene varratnia. Jude-ot és
Uriah-t ezek után egy járőrautó visszavitte a tévécsatorna
épületéhez.
A sebesülteket már elszállították, de a járdán állva Jude látta,
hogy az őr még mindig az asztalán fekszik.
– Fontaine nyomozó! – Az egyik helyszínt biztosító rendőr
átadta neki a táskáját és a sisakját, aztán biccentett, és visszament az
épületbe.
Jude átvetette a vállán a táskáját.
– Én hazamegyek. – Elég volt a mai napból.
– Majd hazaviszlek – ajánlotta fel Uriah.
– Inkább motorral mennék. – Uriah aggodalmas tekintetét látva
hozzátette: – Megleszek, óvatosan vezetek majd.
– Szép munka volt – mondta.
– Nem elég szép. Emberek sebesültek meg, egyvalaki pedig
meghalt.
– Sokkal rosszabb is lehetett volna.
Valaki Uriah nevét kiáltotta.
Az édesapja indult el feléjük a járdán, mellette egy asszony,
minden bizonnyal Uriah édesanyja. Jude úgy érezte, képtelen lenne
arra, hogy egy ismeretlen emberrel találkozzon.
– Most nem tudok velük beszélni.
– Semmi gond.
– Haza kell mennem, hogy a mai eseményeket megbeszéljem
Irisszel. Szeretném látni, hogy reagál a hírre. – Abban bízott, hogy a
lány mindent bevall, és letartóztathatják, valahogy mégis
együttérzett a lánnyal. A gyilkosságot nem igazolhatja semmi, de a
lányt éveken keresztül molesztálták, amivel a szülei egyáltalán nem
foglalkoztak. Ez bárkinek az elméjét tönkretenné. Leo Pisa és a
csapata megadta a lánynak azt, amire szüksége volt: a családot és
talán a bosszú lehetőségét is.
– Akkor majd találkozunk a kapitányságon, és kihallgatjuk Pisát.
Uriah megfordult, és elindult a szülei felé. Megölelték egymást.
Jude még hallotta, hogy az anyja örömében felsikolt, mert a
fiának nem esett semmi komolyabb baja. Csak most érhettek ide,
vagy már itt voltak, amikor a lövöldözés elkezdődött?
Jude egy büntetőcetlit talált a motorjára ragasztva. A járdára
dobta, aztán felült a motorra, felvette a sisakját, maga alá gyűrte a
ruhája viseltes alsó részét, és elsüvített a villogó fényhidak, a
járőrautók, a média és a nézelődők mellett. Negyedórával később
bekanyarodott a ház mélygarázsába, és hirtelen megállt. Megrezzent
a telefonja. Elővette a kabátja zsebéből, a képernyőn Iris üzenete
jelent meg. Egyetlen szóból állt: Nyolcadik.
 49. FEJEZET

J UDE A LÉPCSŐHÁZ AJTAJÁHOZ SIETETT, feltépte, kettesével szedte a

fokokat, majd kijutott a véres lábnyomokkal tarkított folyosóra. A
lakása ajtaja nyitva állt. Elővette a pisztolyát, és teljesen kitárta az
ajtót. Iris a földön feküdt, körülötte vértócsa, a homlokába egy
nyolcast karcoltak.
Jude alig kapott levegőt, a lábai is alig bírták el, dübörgött a
fülében a vér. Azonnal feltűnt neki, hogy Iris haját befonták. A
kanapén talált is egy bíborszínű hajkefét. Az asztalon üres üvegek és
egy félig megevett pizza. A nyomozóiroda talán talál
ujjlenyomatokat az üvegeken, és a pizza vásárlóját is könnyű lesz
kinyomozni. A doboz alapján az egyik közeli étteremből jött, akár
kiszállították, akár a helyszínen vették át, könnyű lesz lenyomozni.
Ezek a gondolatok egyszerre, szinte pillanatok alatt száguldottak át a
fején.
Aztán leguggolt Iris mellé.
A holttestek kiürülnek. Így lehet talán a legjobban leírni a
dolgot. A személyiség eltűnik, csak a hús, a csont, a vér marad.
Iris torkát a kötéssel együtt átvágták. A vágás mély volt, hogy
Irist tényleg elhallgattassák, és ne élje túl ezt a támadást. Jude azért
megnézte a lány pulzusát, aztán próbálta végigvenni, hogy mi
történhetett azóta, hogy elment itthonról. Mennyi ideig volt a
professzornál? Talán egy negyedórát? Irist akkor nem ölhette meg
Leo Pisa, mert ő már ott volt a stúdióban.
Gyorsan körülnézett a lakásban. A szekrényeket és a fiókokat
felforgatták, de nem nagyon találhattak semmi olyasmit, amit
érdemes lett volna elvinni. A gyilkos eltűnt, Tetőmacska viszont
biztonságban elbújt a matrac rugói között.
Jude nem tudta, hogy miért érezte szükségesnek, hogy
átöltözzön, de hirtelen meg akart szabadulni az estélyitől. Az ágyára
dobta a ruhát, majd fehérneműben, egész testében reszketve felhívta
Uriah-t.
– Te jól vagy? – Különösen aggódónak tűnt. Ennyire
remeghetett a hangja?
– Igen. – Bontotta a hívást, majd ökölbe szorította és ellazította a
kezét, hogy visszanyerje az önuralmát.
Felöltözött, visszafogott ruhadarabokat vett fel, amelyek jobban
illettek a halálhoz – farmert és egy fekete pólót –, majd leült Iris
mellé a nappaliba.
Jude nyitva hagyta a lakás ajtaját, így Uriah-t nem kellett
beengednie, amikor a társa tíz perccel később lihegve megérkezett.
A belőle áradó feszültség szöges ellentétben állt a szoba nyugodt
szomorúságával.
– A nyomozóiroda már úton van – jelentette be.
Jude felállt, és keresztbe font karral körülnézett, Uriah kivett egy
gumikesztyűt a bizonyítékkészletből, amit mindig a
csomagtartójában tartott. Még mindig szmokingban volt, a fehér
mandzsetta vérfoltos lett.
– Az adományvonalas lövöldözés miatt kevés a helyszínelő,
szóval eltart egy ideig, amíg ideérnek. Közben az embereink
elkezdenék biztosítani a helyszínt. – Jude-nak is odanyújtott egy
kesztyűt, majd körbejárta a lakást.
– Valami a fürdőben? A tettes nem zuhanyozott le? – kérdezte.
– Nem hiszem. Nem látom jelét annak, hogy valamit szeretett
volna elrejteni vagy eltitkolni. – Ő is felhúzta a kesztyűjét.
– Az elkövető vagy szemtelen, vagy óvatlan, vagy sietősen
kellett távoznia neki – mondta Uriah.
Jude a magasba emelte a kanapén talált hajkefét.
 – Nézd! – Egy hosszú, szőke hajszál lógott ki a tüskék közül.
– A szőke lány.
Jude bosszankodhatott volna amiatt, mert egyedül hagyta Irist a
lakásban, de akkor magával és nem az áldozattal foglalkozott volna.
Ez a pillanat pedig Irisről szólt, így Jude elhallgattatta az önvádját,
és inkább egy bizonyítéktasakba ejtette a hajkefét, majd lezárta, és
az aláírásával is ellátta.
Uriah oldalra döntötte a fejét, mintha valamit hallana valamelyik
szomszédos helyiségből.
– Te is hallod a macskát?
Jude is fülelni kezdett. Szomorkás nyávogás hallatszott
valahonnét az épületből. Ez nem lehet Tetőmacska, annál
messzebbről jön.
– Mindjárt jövök. – Amúgy is beszélnie kellett Elliottal, meg
kellett kérdeznie tőle, hogy nem látott vagy hallott-e valamit.
Egy szinttel lejjebb megállt egy pillanatra, hogy lefényképezze a
véres lábnyomokat a márványlépcsőkön. Bekopogtatott Elliothoz, de
a srác nem nyitott ajtót. Talán Jude csak nem akart visszamenni az
emeletre, de most nem tört be az alsó szomszédjához, hanem elkérte
a gondnoktól a kulcsot.
– Aggódom miatta – magyarázta.
A gondnok látta a gumikesztyűt, és odaadta a kulcsot. Ha az
ember rá akart nézni a szomszédjára, az rendben volt, ha kémkedni
akart utána, az kevésbé. Amikor visszatért Elliot lakásához, Uriah
már az ajtó előtt várta.
– Lehet, hogy köze van Iris meggyilkolásához – mondta Uriah,
majd előhúzta a pisztolyát. Jude elfordított a kulcsot a zárban, aztán
bementek. Elliot fekete macskája felemelt farokkal, hangosan
nyávogva odasietett hozzájuk. A tányérja üres volt, a lakás
tulajdonosának se híre, se hamva.
Jude megpróbált visszaemlékezni, hogy mikor hallott bármilyen
zajt az alsó lakásból.
 – Nem mehetett el olyan régen. – A macska táljában még volt
víz. Kinyitogatta a szekrényajtókat, az egyik mögött talált eledelt, és
kiöntötte a macska táljába, miközben Uriah friss vizet töltött neki.
Egyszerre tették le a két tálat a padlóra. A macska egyenesen az
eledelért indult.
– Szegény pára – hümmögte Uriah.
Jude az állatot figyelte, elővette a telefonját, és felhívta Elliotot.
A hívás hangpostára ment.
– Megnézem, hogy lent áll-e az autója.
Lement a garázsba, majd az utcán is körülnézett, mert néha ott
parkolt le, de nem látta sehol a kocsit. A lakásban ezt elmondta
Uriah-nak is.
– Mi a kapcsolat Elliot eltűnése, a szőke lány és Iris között? –
kérdezte Uriah.
– Én is ezen töprengek. – Jude körülnézett a lakásban. – A
laptopja és a fényképezőgépe nincs itt. Sajnálom, hogy ezt kell
mondanom, de szerintem lelépett a szőke lánnyal együtt. Ez
megmagyarázná, hogy a lány mit keresett az épületben, és honnan
tudta, hogy Iris is itt van.
– Nem is tudom – mélázott Uriah. – Ha ma ment volna el, akkor
a macska még kapott volna enni.
– Nem biztos. Lehet, hogy nem is érdekelte a macska, csak azért
hozott egyet, hogy legyen miről beszélgetnünk. – Jude kinyitott egy
másik szekrényt. Müzli, üdítőspohár, egy félig üres oreószacskó.
Már a keksz sem tűnt olyan kedves gesztusnak. – Talán egyébként is
elhanyagolta, nem érdekelte, hogy mi lesz vele.
– A tömeggyilkosok általában szeretik a háziállataikat.
– A tömeggyilkosok gyakran a háziállatokkal kezdik.
– Tudjuk, hogy legalább egy gyilkosságot több ember követett el
– vázolta fel Uriah a tényeket. – A biztonsági kamera felvételein
négy embert láttunk. Elliot ott volt az összes helyszínen. A
gyilkosok szeretik látni, hogy mit okoztak.
 Jude szerette volna átkutatni a lakást, de Uriah megállította.
– Mennünk kell. Ha Elliot gyanúsított, akkor házkutatási
parancs nélkül nem is lehetnénk itt, és ha találnánk is valamit, azt
nem lehetne felhasználni a bíróságon. Közben meg kell találnunk a
barátait és a rokonait, hátha ők tudják, hol keressük Elliotot. De
lehet, hogy ezzel az információval Pisa is tud szolgálni.
Jude kinyitott egy fiókot, de Uriah vissza is lökte.
– Komolyan mondtam. Menjünk innen – mutatott Uriah az ajtó
felé.
Az utcáról szirénák visítása hallatszott. Valaki kopogtatott az
épület bejárati ajtaján. Kimentek a lakásból, és bezárták maguk
mögött az ajtót. Az előtérben Uriah tájékoztatta a rendőröket és a
helyszínelőket a kialakult helyzetről. A lépcsőkön bizonyítékjelölő
kártyákat helyeztek el. A nyomozóiroda ügynökei törtek utat
maguknak, a kezükben nehéz, fekete táska.
– Van odafent egy macska – kiáltott Jude. – A hálószobában, ne
törődjenek vele!
Kifeszítették a sárga rendőrségi szalagot, az emberek épületen
belül és kívül is gyülekezni kezdtek, a szájuk elé kapták a kezüket, a
tekintetük aggodalmat sugárzott.
– Kérem, menjenek vissza a lakásokba! – kérte őket Jude.
Uriah közben ki is adta a körözést Elliotra.
– Mihamarabb meg kell szereznünk a házkutatási parancsot –
jelentette ki Jude, majd megszólalt a telefonja. Ismeretlen szám.
– Fontaine nyomozó – szólt bele a készülékbe.
– Ruthie Logan vagyok. Az előtt a ház előtt találkoztunk, ahol
fogva tartották. Azt mondta, hogy szóljak, ha megtudok valamit.
– Így van.
– Talán meglátogathatna a hajléktalanszállón, ahol néha
meghúzom magam.
– Nem várhat?
– Szerintem ezt látni szeretné.
 – Miért, mi az?
– Egy Clementine nevű szőke lány. – Megadta Jude-nak a címet.
Ugyanaz a szálló volt, ahol Clementine Blaine Michaelsszel is
megszállt.
 50. FEJEZET

JUDE És URIAH negyedórával később értek oda a szállóhoz. Ruthie

már várta őket. Félrevonta Jude-ot, és elnézett a válla felett. Mögötte
a félhomályban emberek ténferegtek, egyesek a ruháikat
szorongatták, mások már takaróval és párnával a kezükben készek
voltak elfoglalni az ágyukat.
– Erre jöjjenek! – Ruthie az ujjával a fürdőhelyiség felé
mutatott. Az egyik oldalon zuhanyfülkék sorakoztak, a másikon
mosdók. Az egyik mosdó alá egy virágos ruhát, véres törülközőket
és fekete teniszcipőt dugtak. A mosdó felett bekeretezve a szokásos
aforizmát olvashatták:

MINDAZ, AMIT KERESEK, MÁR BENNEM VAN.

– Először azt hittem, hogy abortusz vagy vetélés történt, vagy

valami ilyesmi – mondta Ruthie. – Clementine azonban úgy
szorongatta a dolgait, mintha az ördög üldözné, és arra gondoltam,
hogy talán köze lehet a gyilkosságokhoz.
Jude egy papírtörlővel kipiszkálta a csap alól az egyik cipőt,
közben előkereste a telefonján még a lakása előtti lépcsőn, a véres
lábnyomról készített képet. A minta megegyezett.
– Mit tud Clementine-ról? – kérdezte Uriah.
– A fiatalok többsége vonattal potyázik el ideáig. – A nő
felváltva nézett a két nyomozóra. – Ingyen körbeutazzák az
országot. Minneapolisba általában nyáron szoktak jönni. Gondolom,
most akar vonatra szállni és továbbállni.
– Azt nem tudja, hogy hová mehetett? – kérdezte Jude.
 – Clementine és a barátja kaliforniaiak voltak. Talán visszamegy
oda. Általában ott ugranak fel a vonatra, ahol a híd előtt le kell
lassítaniuk. Tudja, mire célzok? A Saint Anthony-vízesés közelében.
Siessenek, ha még utol akarják érni.
Micheals ott halt meg. Jude és Uriah azonnal útnak is indult.
 51. FEJEZET

N EM OTT PARKOLTAK LE, ahol Michaels kettészakadt holttestét

megtalálták, hanem valamivel távolabb. Így jobban az irányításuk
alatt tudták tartani a helyzetet, és szükség szerint erősítést is tudtak
hívni.
Halkan becsukták a kocsiajtót, majd a két nyomozó elindult a
domb felé, ahonnan remekül rá lehetett látni a sínekre.
A minnesotaiak többsége tudta, hogy a Mississippi folyó az
Itasca-tónál ered, kétszáz mérföldre északra Minneapolistól. Jude
egyszer az iskolával elment kirándulni a folyó forrásához. Az előtt a
kiábrándító nap előtt Jude mindig azt hitte, hogy a folyó az elején
egy keskeny ér, talán látni azt is, ahogy felbugyog a földből vagy
egy gránitszikla repedéséből. De nem, a hatalmas Mississippi egy
formátlan tóból ágazik le, ami éppen olyan, mint a több tízezer
másik tó Minnesotában. Az Iron Range hatalmas vasérctelepei olyan
földrajzi adottságokat alakítottak ki, amik miatt a folyó sodrása
nagyon hamar felgyorsul. Iowában és Missouriban a Mississippi
lomhán hömpölyög, itt viszont vörösen csörgedezett a keskeny
hasadékokon át, majd zuhant alá a sima felszínű fekete sziklákról,
amelyeken örökzöldek nyíltak. A víz ereje csodálatos és
lélegzetelállító módon alakította át a környezetet. Mély repedéseket
vájt a sziklába, átvágott a csipkézett völgyeken, hogy aztán mire elér
Minneapolisba és a Saint Anthony-vízeséshez, addigra teljesen
elveszítse érces vörös árnyalatát. Itt, ahol a zúgó folyó hasadékot
vájt a sziklába, a sínek párhuzamosan futnak a folyóval, majd
átkelnek felette. Itt szoktak felugrani a vonatokra a potyázok.
 – Innen fentről lehetetlen lejutni a sínekhez. – Uriah körülnézett,
egy jobb tervet keresett.
Minneapolisban mindig égtek a fények, az éjszaka felhős volt. A
fény visszaverődött a vízről és a felhőkről is. Jude hunyorogva vett
észre valami mozgást.
– Azt hiszem, látok valamit!
Egy sötét alak bukkant fel, majd húzódott vissza egy acélfal
mögé, amit ökölnyi méretű szegecsek tartottak össze.
– Valaki van a hídon – mutatott arrafelé Jude. Megragadta a
fémkorlátot, és megpróbálta átlendíteni a lábát. – Én lemegyek.
– Ez itt túl meredek – figyelmeztette Uriah.
– Menni fog.
– Én átmegyek kocsival a Third Avenue hídjához, és akkor két
irányból tudjuk megközelíteni. – Azzal elszaladt a kocsijáért.
A sötétség még jobban megnehezítette Jude dolgát, de
remélhetőleg így a lent álló személy sem veszi észre őt. A meredek
domboldal néhol szinte függőleges volt, de aztán észrevett egy
ösvényt. Nem ő volt az első, aki erre járt.
Nem volt könnyű követni az ösvényt, de nem is volt lehetetlen.
Néhányszor ugyan megcsúszott a lába, de sikerült megtartania
magát, egyszer a csizmája sarkával támasztott ki, egy másik
alkalommal pedig egy ág után kapott, ami szerencsére nem fordult ki
a sziklák közül.
Amikor leért, felemelte a tekintetét, azt a helyet kereste, ahol a
híd mentén észrevette a mozgást. A lejtő utolsó néhány méterét
térden csúszva tette meg, aztán a sínek felé kezdett szaladni, és
követte az ívelt nyomvonalat egészen a hídig. Néhány lépésnyire
megállt az oszloptól, ahol a mozgást látta, és elővette a fegyverét.
Nem várta meg, hogy Uriah is ideérjen – ki tudja, hogy nem jönne-e
előbb vonat –, és halkan kimondta Clementine nevét. Nem kapott
választ, így határozottabb hangra váltott.
– Felemelt kézzel lépj elő!
 – Édes istenem! – Egy szőke, hosszú hajú lány lépett elő a ferde
oszlop mögül, a keze a levegőben. – Most csak szívat, ugye? Sose
hittem volna, hogy a valóságban is mondanak ilyeneket.
Vajon egyedül volt?
– Letartóztatlak Iris Roth meggyilkolásáért.
Elliot vajon itt van valahol?
– Azt gondolja, hogy Iris egy angyal volt – mondta a lány –,
pedig egyáltalán nem!
– Hallgatlak. – Nem kerülte el Jude figyelmét, hogy a lány múlt
időt használt.
– Iris éppen annyi embert ölt meg, mint én, őt mégis a
védelmébe vette.
– Néha a rossz embereket is meg kell védeni a többi rossz
embertől.
Clementine felhorkantott.
– Iris találta ki, hogy soron következő performanszként
gyilkoljuk meg az ő családját.
Jude gyanította, hogy az elején nem Iris volt az értelmi szerzője
a gyilkosságoknak, de amikor már a nagyobb számokhoz értek,
feláldozta a családját, amit később megbánt, hiszen lelkiismerete is
volt, noha a családtagjai mélységesen megsértették.
A távolban egy vonat dudált. Mindketten felkapták a fejüket.
– Tudtam, hogy ő is bűnös – ismerte el Jude. – Csak azt nem,
hogy mennyire.
– Iris köpött rólam, nem igaz?
– Soha nem szólt egy szót sem.
– Nem hiszek magának.
– Pedig ez az igazság. Nem volt okod megölni.
– Nem számít. A performansz véget ért. Mostanra már
tizenhárom ember vesztette életét egy élő tévéadásban, a barátom
pedig a város határán kívül jár. Néhány hét múlva majd találkozunk,
és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
 Szóval Leo a barátja.
– Ha Leo Pisára gondolsz, akkor ő most a kapitányság
fogdájában ül, és hamarosan mindent be fog vallani.
– Hazudik! – Clementine egy ideig ellenállt, de aztán sírni
kezdett, a nyüszítése elnyomta a vonat hangját.
 52. FEJEZET

A SZIRTTŐL A KÖZLEKEDÉSI HÍDIG általában tíz perc alatt jut el az

ember, de ezt Uriah öt percre rövidítette le. Átvágott a piros
lámpákon, közben csak a gyalogosokat és a bicikliseket figyelte.
Vezetés közben felhívta Mollyt, az informatikusukat, aki csodákat
tudott előbányászni a számítógépével. Összefoglalta neki a
történteket.
– Le kell állítani a vasúti közlekedést.
– Rajta vagyok. – Azonnal gépelni kezdett.
– Szólj a diszpécsernek is! Szüksége lesz erősítésre.
– Ez is meglesz.

***

– Na és Blaine Michaels? – kérdezte Jude, miután Clementine már

nem sikoltozott, hanem kétrét görnyedve zokogott. – Ő ezeken a
síneken halt meg. Én úgy tudtam, hogy ő volt a barátod. Úgy
hiszem, meggyilkoltad őt. Ha így van, akkor ezt is be fogjuk tudni
bizonyítani.
– Mit számít?! – Clementine a háta mögött hömpölygő folyóra
pillantott. Azt latolgatja, hogy beleveti magát a folyóba?
– Hol van Elliot Kaplan? – kérdezte Jude. – Neki mi köze van
ehhez az egészhez?
Jude a közeledő vonat hangjára lett figyelmes. Clementine is
hallotta. Nem válaszolt Jude kérdésére, hanem megfordult, és
futásnak eredt.
 ***

Uriah tövig nyomta a féket a híd lábánál, por szállt fel az abroncsok
alól. Kiugrott a kocsiból, felszaladt a töltésen, a lába meg-
megcsúszott a laza murván. Amikor a sínek kiértek a víz fölé, egyre
nehezebben tudott lépkedni, a víz csillogásába beleszédült. A folyó
felett felerősödött a szél, elérte a harminc kilométer per órás
sebességet is. A zakója szárnya lebegett a szélben, a hajtincsei a
homloka előtt táncoltak.
A vonat egyre közelebb ért. A motor nagy erővel húzta a
szénnel megrakott kocsikat. Szaladni kezdett, egyszerre figyelt a
lépteire és az előtte futó lányra, akinek szőke haja lobogott a
szélben.

***

Jude eltette a pisztolyát, és ő is Clementine nyomába eredt. A

rendőrségi sziréna hangja úszott át a folyó felett. Vasúti kocsik
száguldottak el mellettük, a fémkerekek ütemesen zakatoltak, a
sínek rázkódtak, a sebes mozgás közelsége szédítő volt.
– Gyertek! – kiáltotta valaki az egyik kocsiból. Kezek nyúltak ki
Jude-ért és Clementine-ért.
Uriah a híd túloldaláról közeledett, egyenesen a lány felé
szaladt. Clementine csapdába került. A kocsiban egyre hangosabban
kiabáltak.
– Állj meg! – ordította Uriah.
– Ne lőj! – kiáltotta Jude, amikor meglátta Uriah kezében a
pisztolyt.
Talán a kiáltása volt az, ami megzavarta Clementine-t, vagy
beakadt valamibe a lába, esetleg megbotlott valamiben, de minden
olyan gyorsan történt, hogy Jude nem igazán értette az okát.
 Clementine már majdnem elérte a nyitott ajtót. A vonat potyázói
éljenezni kezdtek, mindannyian a lány keze után nyúltak. Volt, aki a
telefonja lámpájával világított, és talán ez vakíthatta el a lányt, de
elvétette a lépést, és hiába próbált azonnal javítani, eltűnt a
szerelvény alatt.
A kiáltozást hirtelen sikolyok váltották fel.
A vonat fékezni kezdett, a fém visítva csúszott a fémen, amíg a
hatalmas vonatszörny meg nem állt. Jude elővette a telefonját, és
szaladni kezdett, majd bevilágított a vonat alá, amíg meg nem
találta, amit keresett. Bemászott a kocsi alá, a kerekek és a sín
melege égette az arcát.
Clementine még élt, de a sérülései…
– Biztos nincs semmi bajom – motyogta. – Nem fáj semmim.
– Nézz rám! – Jude megragadta a lány kezét. – Csak rám
koncentrálj!
A lány kissé elfordította a fejét, és Jude-ra nézett. Lehet, hogy
gonosz volt, és szívtelen, de Clementine most csak egy rettegő,
haldokló gyermek volt Jude szemében.
Sütiillata volt.
Clementine-ból gyorsan, alig pár másodperc alatt kiszállt az élet,
nem lélegzett többé, a tekintete kiüresedett. Jude várt egy pillanatot,
aztán kimászott a szerelvény alól, és odament a töltésen várakozó
Uriah-hoz.
Szirénák és fényhidak villogása vette őket körül. A kocsiból
kiugró potyázó kölykök odasereglettek a sín köré, mint az egerek, a
talpuk alatt pergett a kavics.
– Nem akartam, hogy így végződjön – mondta Jude.
Uriah vigasztalóan megszorította a karját. Jude nem húzódott el.
– Nem tehettél érte semmit.
Mindig lehet valamit másképp tenni.
– Nem szeretek embert ölni. Nem akarok embert ölni.
– Őt nem te ölted meg.
 Két zsaru lépett melléjük kifulladva.
– Azt a rohadt… – mondta az egyik elsápadva, amikor
észrevette a holttestet.
Egyre több rendőr gyülekezett köréjük, lezárták a környéket.
Azokat a potyázó kölyköket, akik nem szaladtak el, a rendőrök
kihallgatták, az egyik lány takaróba burkolózott, noha nem volt
hidegebb tizenöt foknál. A sokk viszont elszívja az ember testéből a
hőt. A mozdonyvezetője hevesen gesztikulált, néhány szavát még
Jude is hallotta.
– Nem az én hibám volt.
Nem, tényleg nem, mégis együtt kell majd élnie a látvánnyal.
Jude-nak eszébe jutott valami. Lehet, hogy ő volt a mozdonyvezető
azon az éjjelen is, amikor Michaelst meggyilkolták?
Clementine hátizsákja a közelben hevert, a tartalma
szétszóródott a sínek körül. Ruha, egy fényképezőgép. Jude
rávilágított. Egy drága Canon modell volt az, a széles fekete
nyakpántra fehér békeszimbólumot hímeztek.
– Ez Ellioté.
Jude felvette a földről, noha ez is a helyszínhez tartozott. A
fényképezőgép összetört, az SD-kártya meghajlott. Elliot azt
mondta, hogy a felhőben tárolja a képeit, de annak az eléréséhez
külön engedély kell, a legújabb fotókat pedig lehet, hogy még nem is
töltötte fel, így talán örökre elvesztek.
A földön hevert egy rózsaszín tokos telefon is. Még működött.
Uriah a válla fölött nézett hátra, miközben Jude a képeket böngészte.
A legutolsó képen Iris szerepelt, ahogy holtan fekszik Jude
nappalijában.
– Ez a trófea, ráadásul az áldozat telefonjával készítették –
mondta Jude.
Egyetlen kérdés maradt: hol van Elliot? Ő is Pisa csapatához
tartozott, és most menekülőre fogta?
– Beszélnünk kell Leo Pisával – mondta Uriah.
 53. FEJEZET

U GYAN NEM ÚGY TÖRTÉNTEK A DOLGOK, ahogy Leo eltervezte, de

még így is elégedett volt az eredménnyel. A keze összebilincselve, a
bokáját a betonpadlóhoz rögzített székhez láncolták, a Fontaine és
Ashby nyomozó által vezetett kihallgatást kamera rögzítette. Leo jól
érezte magát. A tizenhárom gyilkosságot ugyan nem sikerült élő
adásban kiviteleznie, de a performansz így is bekerült a minneapolisi
és a Saint Paul-i hírekbe. Talán valaki a YouTube-ra is feltöltőtte,
ahol már többmilliós megtekintést gyűjtött össze. Az is ér valamit.
Abban bízott, hogy egy nap majd megnézheti a saját magáról készült
felvételeket. Szeretne sok mindent elmondani, de azért nem mindent,
ráadásul kiszínezné a történetet, és hazudna is, csak hogy
izgalmasabb legyen a dolog.
– Mit tud elmondani Elliot Kaplanról? – Jude letette a férfi
fotóját az asztalra.
Leo amennyire csak tudott, hátradőlt a székben. Nehéz volt
ellazulni, amikor az ember bokáját a szék lábához bilincselték.
– Annyit tudok, hogy halott.
Fontaine ügyesen titkolta az érzéseit, de most egy pillanatra
belelátott. Ashby vérágas szemmel ült mögötte, a fején kötés. Nem
festett túl jól, és már ez is félsiker.
– Lefotózott valakit a csapatomból Rothék temetésén – mondta
Leo. – Talán magának akarta adni a képeket. Nem tetszett a dolog.
– Ez a valaki Clementine volt? – kérdezte Jude.
Nem lett volna semmi értelme kihagynia a lányt a dologból,
hiszen a nyomozók tudtak a kettejük közötti kapcsolatról.
– Aha.
 Egyébként is, az ő kezén több vér szárad, mint bárki másén.
Sokkal több.
– Clementine követte Elliotot, és meggyilkolta. Nekem ehhez
semmi közöm. Mármint úgy nincs, hogy nem illik bele a terveimbe.
Nem illik bele a sorozatba. – Még most is, amikor eszébe jutott,
hogy a sorozat folytonossága megszakadt, úgy elkezdett reszketni,
mint egy drogos, akinek szüksége van egy újabb adag cuccra.
Ez mindkét nyomozónak feltűnt. Tartottak egy pillanatnyi
pihenőt, mielőtt folytatták volna.
– És hol van Kaplan teste? – kérdezte Ashby. – Minél nagyobb
együttműködést tanúsít, annál jobb lesz a helyzete.
– Nem tudom. Clementine sosem említette, egyszer csak
beállított a fényképezőgépével, és azt mondta, hogy végzett vele. Ezt
tőle kell megkérdezni.
– Ez bajos lesz – vágta rá Ashby. – Ő is meghalt.
Leo egy pillanatig leforrázva ült, aztán olyan hevesen kezdett
nevetni, hogy a könnye is kicsordult. Sem a nyomozók, sem ő nem
erre számított.
– Nem lep meg – szólalt meg végül. – Az a hülye ribanc nem
ismert határokat. Beleharapott másokba, meg kibelezte őket.
Nyersen evett a testekből! Ez nem beteges? Horrort csinált a
művészetből, a szépségből! – Az egyik vállával megpróbálta
letörölni a könnyeit az arcáról. – De Clementine rajongott az
emberölésért és a mondataiért.
– Ha ez igaz, akkor a halottkém majd azonosítani tudja a
harapásnyomokat – magyarázta Fontaine. – Ha viszont hazudik…
– Ó, biztos, hogy egyezni fognak.
– Mi van a számokkal? – hajolt közelebb Fontaine.
– A számokról szeretne beszélni? – Bárkinek képes volt a
számokról beszélni. – Olyan gyönyörű, amikor minden tökéletes. De
aztán elcsesztük. Arról volt szó, hogy véletlenszerűen választjuk ki
az áldozatokat, de aztán Iris mesélt a családjáról, és ők tényleg nem
érdemelték meg az életet, de a terv itt siklott ki. Soha nem szabad
megölni a tettestársunkat, mert az a nyomozást jó irányba terelheti.
Ezt biztosan maguk is tudják. Egész sokáig húzhattuk volna, ha nem
keverjük bele Iris családját. Aztán meg nem stimmeltek a számok,
mert Iris nem halt meg? Tudtam, hogy köpni fog.
– Nem köpött – mondta Fontaine.
– Pedig jobban tette volna. Lepra helyen lakott. Sosem tartozott
közénk.
– Na és az adománygyűjtés? – kérdezte Ashby.
– Arra gondoltam, hogy élő fináléval zárnám le az előadást. A
telefonoknál szolgáló önkéntesekkel együtt tudtam, hogy többen
leszünk a stúdióban, mint tizenhárom fő. Nem akartam, hogy
megismétlődjön az, ami a Roth-házban történt.
– Ezt most nem teljesen értem – mondta Fontaine. – Ott volt a
kamerák előtt, mégis le akart lépni. Ez nem úgy hangzik, mint egy
dicsőséges finálé.
Leo nem reagált.
– Inába szállt a bátorsága – nevetett fel Ashby.
– Ohó – bólogatott Fontaine. – Nem volt magával a csapata.
Egyedül nem tudta volna megcsinálni. Különösen Clementine
nélkül. – Az asztal fölé hajolt. – Tudja, mit? Szerintem Clementine a
múzsája volt. Ő volt az, aki mozgásba lendítette a maga játszmáját,
aki rávette arra, hogy menjen még messzebb. Nélküle csak egy
gyáva alak, aki semmire sem volt képes. Igazam van? – Fontaine
mindig is olyan távolságtartó és zárkózott volt. Most azonban nem,
átható tekintete mélyen az övébe fúródott. – Mondok magának én is
egy aforizmát: minden nagyszerű férfi mögött ott áll egy nagyszerű
asszony.
Ez még csak nem is egy aforizma volt.
– Majdnem aforizma volt – vágott vissza Fontaine. Ez a ribanc
olvas a gondolataiban.
 – Mi folyik itt? Azt hallottam, hogy maga mindenkivel kedves,
még a bűnözőkkel is.
– Ez nem igaz.
– Most már azon töprengek, hogy megölt-e valaki mást is az
őrön kívül – mondta Ashby. – És igazából ő is csak véletlen volt.
Nem volt a műsor része. A szólószám maga volt a katasztrófa.
Pisa megrángatta a bilincseit. Csak szívatták őt. De igazuk volt
vajon Clementine-nal kapcsolatban? Talán igen. Hiszen ez az egész
akkor kezdődött, amikor ők találkoztak. Ő beszélte volna rá erre az
egészre? Az adományvonalas lövöldözés mindenképpen az ő ötlete
volt, nem is késsel követték volna el.
– Arra kért, hogy öljem meg – mondta Fontaine. – Pedig
megölhette volna saját magát is.
– Nem vagyok gyáva! Én is öltem!
– Kit? Kit gyilkolt meg? – kérdezte Ashby.
– Az anyámat – suttogta megrettenve, aztán megismételte
hangosabban is: – Megöltem az anyámat!
 54. FEJEZET

L EO PISA LETARTÓZTATÁSA UTÁN NÉGY NAPPAL Jude és Uriah az

utca közepén állt, körülöttük nézelődők, arra vártak, hogy a házat a
földdel tegyék egyenlővé. Az elmúlt napok eseményei között
teljesen megfeledkezett arról, hogy megrendelte a ház lebontását.
Amikor a cég felhívta, hogy megvannak az előkészületekkel, Jude
úgy döntött, hogy essenek neki.
Meg fogja bánni?
Igen.
De a megbánás és a veszteség érzése nem jelenti, hogy hibát
követ el. Az ember akkor is dönthet helyesen, ha megbánást érez
miatta.
A tömeg egy része a sajtó képviselőiből állt, de sokan csak a
rombolás miatt jöttek. A telefonokat az égbe emelték, hogy rögzítsék
a folyamatot, aztán zenét adjanak hozzá, és mindenki számolhassa a
like-okat a feltöltött felvételeken.
Az ügyet lényegében lezárták. Pisa megadta a többi tettestárs
nevét, mindegyikük hajléktalan kölyök, az egyiken hosszú sebet
hagyott Iris körme. A Lake of the Islesban meggyilkolt személy
testéből vett DNS-minta is egyezést mutatott. Leo és rettenetes
csapata mind börtönbe kerültek, hogy az igazságszolgáltatás
ítélkezzen felettük. Clementine boncolása bebizonyította, hogy a
lány balkezes volt. Ezt az édesanyja is igazolta, akit Jude talált meg
azután, hogy Clementine fotója kikerült a netre. A nő zokogva
ismerte be, hogy a lánya – akit egyébként Marynek hívtak – már
gyerekkora óta rettenetes dolgokat művelt állatokkal, később pedig
gyerekekkel is. Ahogy Pisa megjósolta, a harapásnyomok is
egyezést mutattak.
Jude-nak helyes volt a megérzése. Pisa otthagyta az egyetemet,
hogy gondozhassa betegeskedő édesanyját, de így elvesztette a
matematikai ösztöndíját. Az asszony halála nem tűnt gyanúsnak a
betegsége miatt. Pedig Pisa gyilkolta meg, és az anyagyilkosság
miatt érzett egyre növekvő bűntudat, valamint az utcai
performanszok egyre csökkenő népszerűsége a mélybe taszította.
Ekkor találkozott Clementine-nal…
Jude örült neki, hogy Masucci professzornak semmi köze sem
volt az egészhez. Kedvelte a férfit. Már össze is állított neki egy
különleges teaválogatást, miközben a férfi zavartan élvezte a média
iránta tanúsított figyelmét, mert hozzájárult az ügy megoldásához.
Egyetlen dolog zavarta Jude-ot: Elliot holttestét egészen eddig nem
találták meg. Arra gondolt, hogy talán Leo hazudott, de Elliot
hitelkártyáját nem használták, nem tudták bemérni a telefonját, és
senki sem látta a kocsiját. Jude etette Elliot macskáját is, közben
próbálta rávenni Uriah-t, hogy fogadja be az állatot. A lakást
hamarosan kiürítik, és Jude felajánlotta, hogy segít összepakolni a
cuccait. Nem adta fel a reményt. Lehet, hogy csak önmagát áltatta,
de látni akarta a holttestet.
Sajnálta, hogy Elliot nem lehetett ott, hogy képeket készítsen a
ház lerombolásáról, és azt is a fényképgyűjteményéhez adja. Már
majdnem elhalasztotta a bontást, amíg meg nem találják őt, de erre
egyre kevesebb volt az esély. Nagyon valószínűnek tűnt, hogy
Elliotnak már csak a holttestét találják meg az erdőben vagy egy tó
mélyén. Nem úgy tűnt, hogy lett volna testvére vagy apja, de az
édesanyját sikerült megtalálni. Uriah néhányszor még beszélt is vele.
Rossz egészségi állapota miatt ágyhoz volt kötve, és képtelen lett
volna Texasból Minneapolisba utazni. A történet ezen szála szomorú
véget ért.
 Jude, mielőtt kilépett volna a macskabarát szállodából, ahol
Tetőmacskával lakott, amíg a bűnügyi helyszíni takarítók rendbe
nem teszik a lakását, fekete kötött sapkát húzott ősz hajára, abban
reménykedve, hogy így majd beleveszhet a tömegbe. De ez
valójában nem sokat számított. Az emberek még mindig alaposan
végigmérték, aztán gyorsan elfordították a fejüket. A műszakvezető
megpillantotta Jude-ot, odalépett hozzá, és egy csiptetős mappát
nyomott a kezébe. Egy ellenőrző lista volt rajta, amelynek minden
egyes pontja, az engedélyezéstől kezdve a környezetvédelmi
vizsgálatig, ki volt pipálva. Az aláírás helye üres volt.
– Kikötöttük a gázt és a villanyt – mondta a férfi. – Átnéztük az
összes helyiséget, szóval kezdhetjük. Csak annyi szükséges, hogy
dátummal együtt írja alá a papírt.
Jude így tett, majd visszaadta a mappát.
– Erre volt csak szükségem. – A férfi hangja vidám volt. – Ez
egy nem túl nagy ház, szóval nagyjából egy óra alatt végzünk, de
lehet, hogy annyi sem kell hozzá. – A hóna alá dugta a mappát, majd
elindult, hogy jelezze az embereinek, kezdhetik a munkát.
– Szép kertet lehet itt kialakítani – jegyezte meg Uriah
hunyorogva. A kezével takarta el a szeme elől a napot.
Jude végül a közkert mellett döntött, és ez örömmel töltötte el.
Valami pozitív és jótékony dolgot tesz. Tanulmányok foglalkoznak
azzal, hogy a zöldterületek csökkentik a bűnözést, és közösséget
építenek.
A markológép kezelője sebességbe tette a gépet, és gyorsítani
kezdett. Jude buldózerre számított, de azt csak nagyobb épületek
lebontásához használják. Furcsa belegondolni, hogy egy cég abból
él, hogy olyan eszközöket árul, amelyekkel rombolni lehet.
A motor felpörgött, a gép előrelendült gumilánctalpán.
Nyikorogva és meg-megrezegve a csuklós hidraulikus kar magasba
emelte a markolót, egy pillanatig megállt a tető felett, majd lecsapott
rá. A markoló fémfogazata, mint egy húsevő dinoszaurusz állkapcsa,
belemart a ház falába, felfedve az épület vázát és a rózsaszín
szigetelést. A kar ismét megremegett, és fel-alá járt, miközben az
újabb csapásra készült.
Jude telefonja rezegni kezdett. Elővette a zsebéből, és a
képernyőre pillantott. Az üzenetet Molly küldte, az informatikusuk.

Elliot Kaplan kocsija a minneapolisi rendőrség

telephelyén van. A laptopja a kocsiban volt, amikor
elszállították.

A gép továbbra is nyöszörgött, a tető egyre nagyobb szelete tűnt

el.

Hol találták meg a kocsit?

Egy sikátorban. A jelentés nem teljesen tiszta, de úgy

tűnik, hogy az áramszolgáltató emberei jelentették be
a járművet, amikor lekapcsoltak egy házat a hálózatról.

Molly bemondta a címet is.

Jude nem tudta, hogy válaszolt-e egyáltalán Mollynak, amikor
hevesen hadonászva és kiabálva elkezdett a markológép felé
szaladni. A műszakvezető dühödt értetlenkedéssel állta el az útját.
– Állítsák le azonnal! – kérte Jude.
A műszakvezető mogorván elővette a walkie-talkie-ját, és
közölte a gépkezelővel, hogy le kell állniuk. A dízelmotor berregése
elhalt.
– Engedélyt adott rá, hogy elkezdjük a bontást – emlékeztette
Jude-ot a műszakvezető. Most egyáltalán nem volt boldog.
– Be kell mennem az épületbe.
 – Túl késő – ingatta a fejét a férfi. – A ház szerkezete már sérült.
Ezért kell magának aláírnia a papírt. Nem lehet mit tenni.
– Biztos, hogy az egész házat átnézték?
– Aha.
– A pincét is?
– Aha.
– A cellát is a pincében?
– Aha.
– Személyesen maga?
– Nem, az egyik emberem…
Jude kikerülte a fickót, aki elkövette azt a hibát, hogy
megragadta a csuklóját. Jude egyetlen gyors és öntudatlan
mozdulattal megmutatta, hogy mit tanult az önvédelmi kurzusokon:
megfogta a férfi kezét, és addig feszítette és csavarta, amíg az térdre
nem rogyott. Mindenki ujjongott mögöttük. Jude elengedte a férfi
kezét.
A műszakvezető feltápászkodott. Nem sérült meg, csak
megalázták.
– Nem szeretem, ha hozzám érnek – mondta félig-meddig
bocsánatkérésképpen, miközben felvette az elejtett telefonját.
– Csak magának köszönheti – mondta Uriah, amikor utolérte a
társát.
Jude hálás volt Uriah-nak, mert már nem gondolta
automatikusan azt, hogy gondok lennének a mentális egészségével.
– Lehet, hogy Elliot a házban van – mondta neki.
– Ez nem valószínű.
– De akkor igen, ha hiszel abban, hogy valaki a megfelelő
módon, professzionálisan végzi a munkáját. – Jude és Uriah a hátsó
ajtóhoz szaladt. – A kocsiját a rendőrség a telek mögötti sikátorból
szállította el – magyarázta. – Nem bízom abban, hogy alaposan
átnézték az épületet.
 Egyetlen mozdulattal berúgta az ajtót. Mindketten
meghökkentek a bűztől, aztán behatoltak a házba. Egyszerre
kapcsolták be a telefonjuk zseblámpáját, a fényben a rombolás pora
szállt. A fejük fölött napfény szűrődött be a tetőn, a megroppant
gerendák meg-megreccsentek. A pincébe vezető lépcső tiszta volt.
Jude már azelőtt látta, hogy a cellaajtó mindhárom hevederzára
zárva, mielőtt leért volna a lépcsőn. Lesietett, kinyitotta a zárakat, és
kitárta az ajtót.
Egy férfi zuhant ki az ajtó mögül.
Elliot.
Uriah öklendezni kezdett, Jude pedig kiráncigálta Elliot testét a
cellából.
– Túl sötét van!
Fénysugár kúszott közelebb. Jude hátranézett a válla felett.
Uriah elfordította a fejét, a kezével az arcát takarta, miközben Jude
felé irányította a telefonja fényét. Jude két ujját a férfi jéghideg
nyakára tette, a pulzusa gyenge volt.
– Hívd a mentőket! – nézett fel Uriah-ra.
A fény eltűnt, Uriah pedig telefonálni kezdett.
Jude közben megpróbálta összerakni, hogy mi történhetett.
Clementine követte Elliotot a temetőtől a házig, ahol fotózni
szeretett volna. Clementine elvette a fényképezőgépét, bezárta a
cellába, és hagyta meghalni. Jude-hoz hasonlóan ő is az egyik
sarokban végezte el a dolgát, aztán amikor a kiszáradás miatt
hallucinálni kezdett, a saját ürülékében aludt.
– Nem lesz semmi baj – vigasztalta Jude, bár nem tudta, hogy a
férfi hallotta-e, amit mondott.
– A mentők már úton vannak – közölte Uriah.
Elliot szája megmozdult, Jude pedig közelebb hajolt.
Szinte emberfeletti erővel préselte ki a szavakat kicserepesedett
száján.
– A… macskám? – hörögte.
 55. FEJEZET

E LLIOT AZ ÁGYBAN FEKÜDT, a macska a hasán dorombolt. Egy hét

telt el azóta, hogy majdnem maga alá temette Jude házának
törmeléke, és valamivel több azóta, hogy a Clementine nevű lány
magára hagyta a cellában. Azóta kiderült, hogy egy ideje már ott
lakott, és lényegében a rejtekhelyére sétált be. Elliot azóta
hazatérhetett a lakásába, mint ahogy – némi szállodai tartózkodás
után – Jude is visszaköltözhetett a felette lévő lakásba. Késő volt,
valamivel éjjel egy után, amikor az édesanyjával beszélt a telefonon.
– Hogy vagy? – kérdezte az anyja. – Jól vagy?
– Már jól vagyok. – Hamar rendbe jött, miután infúziót kapott.
Most már csak szégyellte magát, amiért Jude és Uriah olyan
állapotban talált rá, a saját szarában feküdve. Nem tudott Jude
szemébe nézni. Igyekezte elkerülni az épület közösségi helyeit, és ha
mégis összefutottak, csak motyogva köszönt neki, de nem nézett rá.
– Szívem, teljesen rám ijesztettél – mondta az édesanyja. – De
nem adtam fel a reményt, és sosem hittem abban, hogy meghaltál.
Nem is lett volna szabad ezt tennie.
– Elég jól vagy ahhoz, hogy beszélgessünk róla?
– Nem olyan rossz, mint ahogy hiszed.
– Ne hagyd, hogy rájöjjön, ki vagy valójában, vagy megint
veszélybe kerülhet az életed.
– Ő mentette meg az életem.
– Átmosta az agyad.
Elliot úgysem tudta volna meggyőzni az anyját, így nem is
próbálkozott vele.
 – Még kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam. Még
maradnék egy kicsit, talán nyitok egy magánnyomozói irodát.
– Az apád azért fizette az egyetemet, hogy újságírást és
fényképezést tanulj.
– Mindkettő segített az ügy megoldásában. A fotóim sokat
segítettek. Te is ideköltözhetnél, Minneapolis egyáltalán nem rossz
hely. – Bár a magas bűnözési rátát elhallgatta. – Lakhatnál velem.
Keresnénk itt is egy ápolót, mint ahogy Texasban is van.
– Hogy egy házban éljek azzal a perszónával? Erről ne is
álmodj!
– Szerintem kedvelnéd.
– Sosem fogom megkedvelni azt a személyt, aki agyonlőtte az
apádat a sztrádán.
Elliot egy ideig elhitte az anyja teóriáját, hogy Jude maga az
ördög, aki meggyilkolta az apját és a féltestvérét, majd rájuk húzta a
vizes lepedőt, hogy ő örökölhesse a millióit. Azonban már nem hitt
ebben. Jude-on nehéz kiigazodni, és neki is megvannak a problémái,
de alapjában véve jó ember. Elliot most már az anyja történetében
kezdett kételkedni. Lehet, hogy őt is elrabolta Jude apja, Phillip
Schilling, mint ahogy számtalan másik nővel tette, aztán valamilyen
okból elengedte őt? Talán kiderült, hogy teherbe ejtette a nőt, és
Elliot maga volt az anyja szabadságának záloga. Nem akarta tudni,
hogy nemi erőszakból fogant-e, és hogy a jótevője tényleg olyan
gonosz volt-e, mint ahogy azt Jude gondolta.
Kapcsolatba lépett az apja hagyatékát kezelő személlyel. Az
ügyvéd sugalmazására Elliot DNS-tesztet csináltatott. Amikor az e-
mail megerősítette a rokoni szálat, azt kérte, hogy az eredményt
egyelőre tartsák titokban. Őt nem érdekelte az örökség, de idős
anyjának nehéz élete volt. A pénz segíthetne rajta. Végre jutna neki
is valami.
– Mi volt ez? – kérdezte. – Mintha valaki sikoltozna.
– Csak a tévé az. Jó éjt, anya, szeretlek!
 – Jó éjt!
Letették a telefont. Elliot nagyot sóhajtva megfogta a seprűt, és
a nyelével felzörgött az emeletre.