Kívül-belül zen 1

Mi a zen buddhizmus?

A zen buddhizmus rövid története

A zen (禅 szanszkrit: dhyāna, kínai: chán, koreai: seon) szó jelentése elmélyedés, elmélyülés,
„meditáció”. A zen buddhista ülőmeditáció neve ebből következőleg zazen (座禅), vagyis ülő
elmélyedés. Azonban fontos megjegyezni, hogy a buddhizmus más iskolái sem fektetnek
kisebb hangsúlyt a meditációra, sőt néha úgy tűnik, hogy a zen maga kevésbé hangsúlyozza
az ülő meditáció fontosságát. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a zazen
mindenképpen hozzásegíti a gyakorlót ahhoz, hogy a tudata akadálytól mentes, és tiszta
legyen. Mindezek mellett a zen sajátossága sokkal inkább abban rejlik, ahogy a
megvilágosodás megtapasztalásának lehetőségét valami közvetlen, közeli, egyszerű és
kézzelfogható közelségbe helyezi. A zen mindig közvetlenül és nyíltan mutat rá az igazságra,
nem használ szimbólumokat. A zen hirtelen megvilágosodás tanítása azonban nem
egyedülálló. Mind a Lankávatára szútrába (Laṅkāvatāra Sūtra, jp. Ryōgakyō 楞伽経), mind a
Gyémánt szútrában (Vajracchedikā Prajñāpāramitā Sūtra, jp. Kongōhannyakyō 金剛般若経)
találunk rá utalást, ahogy a tantrikus buddhista gyakorlatoktól és egyes tibeti tanításoktól sem
idegen. Ugyan írásos emlékek nincsenek róla, de a zen hagyomány is úgy tartja, hogy a
hirtelen megvilágosodás tanítása egészen Buddháig nyúlik vissza, aki Mahākāśyapa-nak
(japánul Daikashō 大迦葉, vagy Makakashō Sonja 摩訶迦葉尊者) adta át, és ez a tanítás
közvetlen mestertől tanítványig adódott át, és nem a szútrák közvetítik.

A Zen alapítójának a 6. században élt Bodhidharmát (japánul Daruma, 達磨) tartják, aki az

indiai buddhizmus 28. pátriárkája a Buddha és Mahākāśyapa utáni sorban, és a zen 1.
pátriárkája. Bodhidharma Indiából érkezett Kínába a hagyomány szerint 520 körül, és adta át
a „szavak nélküli átadás” tanítását.

A pátriárkák sora:

1. Bodhidharma (達磨) (kb. 440- kb. 528, máshol kb. 470-520) (jp. Daruma Daishi)

2. Huike (慧可) (487-593) (jp. Niso Eka Daishi)

3. Sengcan (僧燦) (megh. 606) (jp. Sanso Kanchi Zenji)

4. Daoxin (道信) (580-651) (jp. Dōshin Dai’i Zenji)

5. Hongren (弘忍) (601-674) (jp. Gunin Daiman Zenji)

6. Huineng (慧能 vagy 慧能) (638-713) (jp. Eno Daikan Zenji)

A Zen a 6. pátriárka idejében két ágra, vagyis iskolára szakad, melyeket akkor még északi és
déli channak neveztek. Később alakult ki a déli irányzatból – amely Huineng, a 6. pátriárka
nevéhez fűződik – a két, Japánba átkerült és ma is jól ismert iskola a „fokozatosságot”
előtérbe helyező, és legfőképpen az ülő meditációra koncentráló Sōtō-shū, vagyis sōtō-iskola
(曹洞宗) és a hirtelen megvilágosodást hirdető, valamint a kōan (公案) gyakorlatokat is
magába foglaló Rinzai-shū, vagyis rinzai-iskola (臨済宗). A rinzai irányzatot Eisai Zenji (栄
西禅師 Myōan Eisai 明菴栄西, 1141-1215) 1191-ben – hét éves kínai gyakorlás után – vitte
Japánba. A sōtō irányzatot Dōgen Zenji (道元禅師 Eihei Dōgen 永平道元 1200-1253) vitte
Japánba, amikor 1227/1228-ban visszatért Kínából.

A kínai történetében a Chan/Zen öt iskolára szakadt a Tang- (唐朝 618-907) és a Song-

dinasztia (宋朝 960-1279) idejében. Az öt iskolát Öt Házként (Goke 五家) ismerjük. Ezek a
következők voltak:

• A Guiyang iskola (Igyō shū 潙仰宗) mesterei után kapta a nevét, akiket Guishan Lingyou-
nak (Isan Reiyū 潙山霊祐 771-854) és Yangshan Huiji-nak (Kyōzan Ejaku 仰山慧寂
813-890) neveztek. Ők Mazu Daoyi (Baso Dōitsu 馬祖道一 709-788) Dharma-
leszármazottjai voltak, amint ugyanehhez az átadási láncolatához tartozott Linzi Yixuan is.

• A Linji iskola (Rinzai shū 臨濟宗) nevét szintén mestere Linji Yixuan (Rinzai Gigen 臨済

義玄 megh. 866) után kapta, kinek alakja ikonikussá és a chan mester archetípusává vált.

• Caodong iskoláról (Sōtō shū 曹洞宗) szintén úgy tartják, hogy mesterei Dongshan

Liangjie (Tōzan Ryōkai 洞山良价 807-869) és Caoshan Benji (Sōzan Honjaku 曹山本寂 
840-901) után kapta a nevét.

• Yunmen iskola (Unmon shū 雲門宗), aminek mestere Yunmen Wenyan (Ummon Bun’en 雲

門文偃 862/864-949) volt, Xuefeng Yicun (Seppō Gizon 雪峰义存 822-908) Dharma-
örököse, akinek átadási vonalát egészen Shitou Xiqian-ig (Sekitō Kisen 石頭希遷 700-
790) vezették vissza.

• Fayan iskola (Hōgen shū 法眼宗) Fayan Wenyi (Senryō Moneki 法眼文益 885-958)

mester után, aki szintén Xuefeng Yicun Dharma-örököse volt

Japánba, mint láttuk, a Chan/Zen már csak a korábban említett két irányzattal, a Rinzai és a
Sōtō iskolával került át a Kamakura-korban (鎌倉時代, Kamakura jidai, 1185-1333), amihez
jóval később, 1655-ben egy harmadik, az Ōbaku zen irányzat társult Kínából, ami aztán teljes
mértékben meg is őrizte kínai vonásait. Ugyan korábban is történtek próbálkozások a zen
Japánban való meghonosítására, képviselői többször is megjelentek az országban, azonban az
akkoriban uralkodó Tendai (天台宗, Tendai-shū) buddhista irányzat kiszorította őket.

A Kamakura-kor, vagy Kamakura-sógunátus (Kamakura-bakofu 鎌倉幕府) a szamuráj

kultúra megerősödésének és hatalomra kerülésének időszaka, amely kedvezett a Zen
letelepedésének és megerősödésének is. A szamurájok számára a friss, egyszerű, mégis
erőteljes, a cselekvést középpontba helyező, a látványos szertartásokkal szemben szigorú
követelményeivel az egyéni erőfeszítést hangsúlyozó Zen rendkívül vonzóvá vált. A sógunok
(shōgun 将軍) és a harcos réteg (bushi 侍) támogatását élvezve a Zen politikai hatalomra tett
szert, miközben a kultúra fenntartójává és terjesztőjévé is vált hihetetlen erejű hatásával.

Eisai, az eredetileg tendai szerzetes, munkássága nagyon fontos szerepet játszott a Zen
terjedésében. Mind Kamakurában, mind Kiotóban építtetett kolostort, sőt életében ő tudta a
legtöbb kolostort felépíttetni. Dōgen is az ő tanítványa volt, és habár rövid ideig taníthatta
csak, Dōgen-re nagyon nagy hatást gyakorolt.
Dōgen először tendai, majd Tiszta Föld tanításokkal ismerkedett meg, azonban gyakorlatias
kérdéseire nem kapott kielégítő válaszokat, így végül Eisai-hoz irányították. 1223-1227/1228
között tartózkodott Kínában, ahonnan megvilágosodását követően mestere engedélyével tért
vissza Japánba. Mestere tanácsát követve a fővárostól távol alapította meg a ma is működő
kolostorát, az Eiheiji-t (永平寺). Dōgen ugyan viszonylag rövid ideig élt, de teljes életművet
hagyott maga után az utókor számára fennmaradt tanításaival és írásaival.

A Zen japán történetében olyan mesterek tevékenységét tartják nagyra, mint Bakei Yōtaku (盤
珪永琢 1622-1693, rinzai), Hakuin Ekaku (白隠 慧鶴 1686-1769, rinzai), vagy éppen
Ryōkan Taigu (良寛大愚 1758-1831, sōtō). A zen szellemiséget tovább erősítették olyan
kiemelkedő alakok, mint a zen szerzetes és festő Sesshū Tōyō (雪舟 等楊 1420-1506), a zen
mester és a japán teaszertartás megalkotója Sen no Rikyū (千利休 1522-1591), vagy éppen a
híres költő Matsuo Bashō (松尾 芭蕉 1644-1694)

A zen sajátossága, a zen négy alapelve

1. a tanításokon túlmenő átadás (教外別傳, kyōge betsuden)

2. az írásokra nem támaszkodás (不立文字, furyū monji)
3. egyenesen az ember tudatára való rámutatás (直指人心, jikishi ninshin)
4. buddhává válni az ember természetének meglátása által (見性成佛, kenshō jōbutsu)

A zen mestereket mind a mai napig nem igazán érdeklik a megvilágosodásról szóló elméletek,
annak gyakorlati megvalósítását helyezik előtérbe. A zen gyakorlatban nem is egy
megvilágosodásról, hanem újra és újra elért megvilágosodás(ok)ról beszélnek, melyre japánul
a satori (悟り) kifejezést használják, ami „megértés, értelem” jelentéssel bír, és a hirtelen
megvilágosodásra utal. A zen négy alapelve arra a sajátos tanítási módszerre utal, ahogyan a
zen mesterek átadják megismerésüket tanítványaiknak. A tanítást, amelynek legfontosabb
alapelve, hogy szavakkal kifejezhetetlen. Éppen ezért a zen gyakorlásban az igazság
felismerését konkrét tapasztalássá igyekeznek alakítani. Így alakulhatott ki a zen módszerében
a „nem-állítás általi állítás”, a „törekvés nélküli törekvés”, a „cselekvés nélküli cselekvés”,
vagy éppen a „nem-gyakorlás révén megvalósítható gyakorlás”, hiszen a spekulatív
gondolkodással szemben a konkrét cselekvést részesítették előnyben.