A svéd nyelvű eredeti mű címe:

Den onda dagen

Copyright © by Margit Sandemo, 1989
All rights reserved
Hungarian translation © Kovács Ilona, 1997
Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1997
A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor
Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád
A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18.
ISBN 963-8374-73-X
HU ISSN 1417-1589
Készült: AiT Trondheim A.S., Norvégia
Ára: 448 Ft
Megjelenik havonta
Terjesztés:
megrendelésre, illetve a könyv végén feltüntetett könyvkereskedőknél.
Előfizethető a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatóságánál (1846 Budapest), az ügyfélszolgálati
irodákban (1. a könyv végén), a hírlapkézbesítőknél, és vidéken a helyi postahivatalokban, valamint a
sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók.) Az előfizetési díj
400 Ft/kötet.
1. fejezet

A SZÉL egyre vadabbul süvített a hegyvidék fölött. Félelmetes tombolása

még inkább kiemelte a hegyoldalban ácsorgó kis csapat árvaságát.
A kis Gabriel, a nemzetség krónikása aggódva nézett tizenkét társára.
Vajon elég erősek a győzelemhez?
Marco, a Fekete Birodalom csodaszép hercege tűnődve figyelte az elébük
táruló nyugtalanító látványt. A többiek mindig biztonságban érezték
magukat a jelenlétében. Nemcsak bölcsessége, bátorsága, hanem
varázsereje miatt is!
A végtelenül jó Nataniel szintén itt van közöttük. Neki, akárcsak
Marcónak, a feketeszárnyú angyalok vére csörgedezik az ereiben. Ám még
maga sem ismeri pontosan saját rejtett képességeit.
Tova, az örök lázadó. Most, hogy megszelídült, sokkal nőiesebb. Gabriel
jól tudta, mi az oka ennek a változásnak: Ian Morahan. A vak is látja,
szerelmesek egymásba – gondolta Gabriel.
Ian… kívülálló. Egyedül ő nem tartozik a Jéghegyek Népe nemzetségébe.
Ennek ellenére eddig remekül megállta a helyét.
Tekintete Runéra siklott. A mandragóragyökér – se nem ember, se nem
növény. Átmenet a kettő között. Gabriel szerette Runét. Megnyugtatta a
jelenléte. És persze Halkatla sem hiányozhat! Igazi vadmacska! No és
milyen szép!
Tula is velük tartott. Nem akart a Démonok hegyén tétlenül ücsörögni és
várni, míg visszatérnek. Még mit nem, hogy lemaradjon a sok izgalmas
kalandról! Tula nagyon bátor. Igaz, már nem él. Szellemként vesz részt ezen
az utazáson. Gabriel viszont még él, és mi tagadás, nagyon fél.
Sol is eljött. Gabrielnek nincs mitől tartania, ha a szépszemű, gyöngyöző
kacajú Sol velük van.
Ulvhedin… Gabriel tekintetében szeretet tükröződött. A hihetetlen erejű
óriás, Ulvhedin az ő védőszelleme. Külseje ijesztő, de annál inkább
biztonságban érzi magát mellette.
A kedves, kékszemű Linde-Lou Nataniel védelmezője. Nem is gondolná
az ember, hogy ez az ártatlan arcú fiú mi mindenre képes, amint ennek
számtalan tanújelét adta a valóság és a rémálom határán megtett út alatt.
Jó Tengel, a Jéghegyek Népének igazi megteremtője is velük tart. A
bajban mindig hozzá fordultak. Számukra ő kapcsolta össze a múltat a
jelennel.
Végül, de nem utolsósorban meg kell említenünk Inut, a kis termetű
taran-gait. Őt Jó Tengel hívta el. Annyira beburkolózott a bundájába, hogy
csak ferde vágású szeme látszott ki a prém-gallér alól. Különös, egy cseppet
sem érzem fáradtnak magam – gondolta Gabriel. Teljesen élénk vagyok.
Amióta kijelöltek a feladatra, kiválóan érzékelem a többiek gondolatait,
érzéseit. Biztosan azért, mert nekem kell lejegyeznem az eseményeket
töviről-hegyire. Amint lehet, rögtön jegyzetelni kezdek. Máris három
könyvet írtam tele ezen az úton. Hiszen annyi minden történt eddig is!
– Milyen közel a célhoz, és mégis milyen messze – sóhajtott Nataniel.
Az Utgard-hegyek oldalában álltak. Fent a hegytetőn van a Jéghegyek
Népe völgyének bejárata, de kegyetlen őrök vigyázzák.
Amikor felnéztek, meglátták a két régen halott sámánt. Kat és Kat-ghil
őrzi a völgyhöz vezető utat két oldalról. Áldozati oltáruk füstje az erős
szélben természetellenesen egyenesen szállt fel a sötétszürke ég felé.
Mindannyian tisztában voltak vele, hogy Kat és Kat-ghil nincs egyedül.
Gonosz Tengel seregnyi veszélyes szellemet küld a segítségükre, ha
hívatlan látogatók érkeznek.
– Ma éjszaka nem fog világítani a hold – szólt Marco.
Egyetértően bólogattak. Az eget túl sűrű felhőtakaró borítja.
Most Jó Tengel szólt közbe:
– Nem tudom, tisztában vagytok-e vele mindannyian, mi vár ránk
odafent?
– Ha egyáltalán bejutunk – jegyezte meg Tova.
– Az efféle borúlátással nem megyünk semmire.
– Ne haragudj, folytasd!
– Nos, azt hiszem, eddig erről még nem esett szó. Amint ti kiválasztottak
beléptek a völgybe, egyedül maradtok. Mi nem követhetünk benneteket.
Jó Tengel megjegyzését néma csend követte. Gabriel feszülten figyelt.
Jó Tengel belekezdett a magyarázatba:
– Amikor Shira eljutott az élet vizének forrásához, Gonosz Tengel
megrettent. Nagyon megerősítette a völgy bejáratát. Csak az élők juthatnak
be rajta. Mi nem. Nagyon tart tőlünk, szellemektől. Különösen Shirától
persze. Tarjeinak nem árthat. Ő már olyan régóta a völgyben él, hogy nem
tehet ellene semmit. Szerencsére a mi oldalunkon áll. Közülünk, szellemek
közül csak ő van ott bent.
 Mindnyájukat elfogta a félelem. Túlságosan számítottak őseik
segítségére. Gabriel nagyot nyelt. Jó Tengel így folytatta:
– Shira sem jöhet be addig, míg nem készítjük elő számára a terepet.
– Meg sem idézhetünk benneteket? – kérdezte Nataniel.
– Dehogynem. Csakhogy varázserőnk nem sokat ér a völgyben. Gonosz
ősünk ugyanis minden erejét be fogja vetni ellene.
– Várjatok csak – vágott közbe Tula. – Valamit nem értek. A
démonaimnak mégis sikerült betörniük a völgybe, amikor megmentették az
életünket, Heikéét és az enyémet.
– Sikerült, az igaz. De tudod te, mit kockáztattak ezzel? – kérdezte Jó
Tengel szigorúan. – Mind odaveszhettek volna. Az volt a szerencséjük,
hogy négyen voltak, és váratlanul ütöttek rajta a gonoszon. Akkor
megúszták. Ám Gonosz Tengel nem lesz még egyszer ilyen elővigyázatlan,
ebben biztos vagyok!
Tula magába roskadva bólintott.
Újra felbámultak az áldozati tüzekre. Fenyegetően gomolygott odafönt a
füst. Gabriel megborzongott. Mintha a világ vége közeledne.
Jó Tengel Inu felé fordult.
– Most rögtön felmerészkedjünk, Inu, mit gondolsz?
A kis taran-gai így válaszolt:
– Nem kockáztatnám meg, mélyen tisztelt uram. Éjszaka a szellemeknek
megsokszorozódik az erejük.
– De velünk vannak az éjszaka démonai – emlékeztette Nataniel.
Inu felé fordította kerek arcát.
– Ez igaz, mélyen tisztelt úr. De akkor is kérdéses a harc kimenetele. Nem
tudhatjuk, ki kerül ki győztesen a küzdelemből.
– Nos, akkor ma éjszakára idelent verünk tábort – határozott Marco.
Szorongva néztek körül. Nem túl csábító hely. Hogy fognak letáborozni
ezen a meredek, hófoltos, jéggel borított terepen? Nem is beszélve a szélről.
Bárcsak otthon lehetnék az ágyikómban – gondolta Gabriel. – Magamhoz
szorítanám a kutyámat…
Tova is vágyakozva gondolt egy meleg, kényelmes szállodai szobára.
– Inkább itt, mint odafönt – jegyezte meg Nataniel.
Ebben mindannyian egyetértettek.
– Nálatok van mind a négy üveg? – kérdezte Sol.
– Igen – felelte Nataniel. – Nálam és Továnál van egy-egy, Marcónál meg
Ellené és a sajátja.
 Mindenki észrevette, hogy eltorzult az arca a fájdalomtól, amikor kiejtette
Ellen nevét.
– Nem helyeslem, hogy nálad kettő van, Marco – aggódott Jó Tengel.
Megszemlélte földi halandó útitársait, hiszen csak élők vihetik be Shira
üvegeit a völgybe.
– Gabriel nem vihet egyet sem – szögezte le. – Neki már megvan a maga
feladata. Ha majd beköszönt a béke, el kell mesélnie mindent az utókornak.
Őt semmiképp sem szabad kitenni a veszélynek, így is már kétszer
megtámadták.
Ulvhedin bólintott.
– Sajnos, nem észleltem előre a támadásokat. Eddig mindig váratlanul
értek.
Ha Gabrielt nem választhatják, akkor már csak Ian marad hátra.
– Ő nincs beavatva – szólt Sol.
– Igaz – tette hozzá Jó Tengel. – A Démonok hegyén nem részesült a
szellemek áldásában és védelmében.
– Nem ivott a főzetből sem, amit a többiek kaptak – folytatta Ulvhedin. –
Nem tehetjük ki a rá leselkedő ezernyi veszélynek.
– Ráadásul kívülálló – fejezte be Nataniel.
– Nem, nem az – mosolyodott el Marco. – Ian nem kívülálló. Egyik
barátom, egy feketeszárnyú angyal megáldotta a testét. Csak akkor kerül sor
erre a szertartásra, ha az illető kiválasztott. Ian tehát az, közénk tartozik.
– De hát hogyan? – kérdezte Sol.
– Nemzetségünk egyik, még meg nem született tagjának nemzőatyja.
Tova szíve majd kiugrott a helyéből, kezét óvatosan a hasára tette.
Pillantása találkozott Ianéval. Boldog forróság járta át a testét, amikor a
férfi gyöngéden rámosolygott e hír hallatán.
– De hiszen nincs védelmezője – jegyezte meg Tova aggódva.
– De igen, én magam – felelte határozottan Jó Tengel.
– Az auráját pedig feltöltjük erővel – folytatta Nataniel. – Úgy fogja őt
védelmezni, akár egy pajzs.
– Viszont amint belépünk a völgybe, Jó Tengel nem lesz már velünk –
vetette fel Tova.
Hirtelen súlyos szárnyak suhogása ütötte meg a fülüket. Tula négy
démona tért vissza. Gabriel buzgón jegyzetelni kezdett.
– Minden simán ment? – kérdezte démonait Tula. Félrevonultak egy rövid
megbeszélésre, majd egyikük újra felszállt. Tula visszalépett a kis
csoporthoz.
– Mindenki megnyugtatására közlöm, Ulvar és Kolgrim jó helyen van,
senki nem bukkanhat a nyomukra. Remekül érzik magukat. Hanem
eszembe jutott valami – folytatta büszkén. – Maradt még abból a főzetből,
amivel a többieket megitattuk. Astatort elküldtem haza, hogy hozza el a
maradékot, melyet szükség esetére tartogattunk. Nemsokára itt is lesz.
Ian Morahannak ijedten vert a szíve. Abba már beletörődött, hogy ilyen
különös világba került, e furcsa nemzetség tagjai közé. De hogy most még
varázsitalból is igyon? Meg merje kockáztatni? Nem vágja el ezzel az
utolsó szálat is, mely a való világhoz köti? Épp most, amikor újjászületett?
Viszont semmi kétség, nekik köszönheti az életét. Már halálra volt ítélve,
amikor megmentették. Ezért kötelessége bízni bennük.
Mindenki merőn bámult rá.
– Készen állok – mondta. Remélte, nem veszik észre a hangján, mennyire
megilletődött és bizonytalan.
Kedvesen rámosolyogtak és köszönetet mondtak neki. Ebben a
pillanatban úgy érezte, bármit megtenne értük.
Astator visszatért, Tula beleöntötte az italt egy kis kupába. Iannak, mielőtt
kiürítette, meg kellett esküdnie, hogy követi a vezérek minden utasítását.
Hideg szél csípett az arcukba, ahogy Iant körülállták. A tisztáson honoló
csönd csak növelte a pillanat áhítatát. Meghatottak voltak mindnyájan.
Beavatják az első kívülállót a nemzetség rituáléjába.
Ian kellemes ízt érzett a szájában. A varázsfőzetet rengeteg növénnyel
fűszerezték. Amint leengedte az italt a torkán, végtelen nyugalom és erő
áradt szét a testében.
Ezután ünnepélyes mozdulattal visszaadta a kupát Tulának.
A többiek sorban odaléptek hozzá és köszöntötték a kiválasztottak
harcosainak sorában. Inu alig érte föl, Tova rettenetesen meghatódott.
Marco melegen nézett rá, és átnyújtott neki egy kis csomagot. Amikor Ian a
kezébe vette, remegés futott végig a testén. A vastag anyag alatt ujjai egy
üveg alakját tapogatták ki.
Ezt a pillanatot Ian Morahan soha nem felejtette el.
Felsóhajtottak. Milyen szép is így együtt ünnepelni!
– No és mihez kezdünk most? – szólalt meg Sol. – Ti itt tábort vertek, de
mit tegyünk mi ez idő alatt?
A kis Inu kabátja prémes ujjaiba bújtatta kezét, és így szólt:
 – Tisztelt gyönyörű tekintetű, női szellem… Nem tanácsolnám, hogy
bármit is tegyetek. A nagy tekintélyű Targenor király azon munkálkodik,
hogy egyesítse a Démonok hegyének minden erejét. Már itt vannak a
közelben. Megegyeztünk abban, hogy Kattal, Kat-ghillel és az oldalukon
harcoló szellemekkel a mi feladatunk lesz elbánni. Nekünk, taran-gaiaknak
kell megküzdenünk velük. Így a sámánok közös erővel fognak rátámadni a
két gonosz ősre.
– Nagyszerű hír – szólt Jó Tengel.
– De nem most ütünk rajtuk – folytatta Inu. – Majd pirkadatkor, amikor
agyuk eltompul és nyugovóra térnek.
– Nagyon bátrak vagytok – mosolygott Marco meghatottan. – Akarjátok,
hogy valamelyikünk segítsen benneteket a harcban?
Inu szeme végigsiklott a gyülekezeten, és megakadt a kis Gabrielen.
– Ez a harc nagy dicsőséget jelent a sámánjainknak. Ezért azt szeretnénk,
ha a történetíró velünk tartana, hogy hírt adjon a küzdelemről az utókornak.
Jó Tengel bólintott.
– Nem fog feledésbe merülni a csatátok. Gabriel veletek tart, Ulvhedin
majd elkíséri, vigyáz rá.
– Így lesz – ígérte Ulvhedin.
Gabriel nagyot nyelt. Elkapta Tova és Nataniel aggodalommal teli
tekintetét, ám egyikük sem szólt semmit.
Teljesítenem kell a rámbízott feladatot. A küzdelem minden apró részletét
az emlékezetembe kell vésnem, hogy hírt tudjak adni a taran-gaiak bátor
harcáról.
Leült. Egy darabig azon töprengett, milyen címmel vesse papírra a
fejében kavargó gondolatokat. Végül ezt írta le gyöngybetűkkel: Az
utókornak.
Tisztában volt vele ugyanis, hogy esetleg nem sikerül élve visszatérnie
ebből a csatából. Erre a gondolatra nagy szomorúság fogta el. Ha a távoli
jövőben valaki ezek közé a hegyek közé téved és rábukkan a holttestére,
akkor majd megtalálja mellette a krónikás könyveket is. Azokból
megtudhatja, hogyan mentette meg a világot a pusztulástól a Jéghegyek
Népe a taran-gaiakkal szövetkezve Gonosz Tengel ellen. Gabriel és barátai
feláldozták életüket, hogy az emberiség megmeneküljön. Hű de szomorúan
hangzik!
Letörölte könnyeit és hozzákezdett az íráshoz:
 “Nem voltunk sokan a harcban. Marco, a feketeszárnyú angyal, Nataniel,
aki szintén rokonságban áll velük, Tova, az átokverte leszármazott, Ian, az
ír, no és jómagam. Gabriel Gard a nevem, a Jéghegyek Népének
leszármazottja vagyok. Azt a feladatot szánták nekem, hogy megírjam
nemzetségem legnagyobb csatájának krónikáját. Ha váratlanul
félbeszakadna az írás, akkor a halál csavarta ki kezemből a tollat…”
Elég, elég! Így is túl sokat írt magáról. Egy történetírónak tárgyilagosnak
kell lennie.
Ezeket a sorokat az első oldalra írta. Aztán folytatta a beszámolót,
mindenkit megemlített.
A többiek kiáltására ocsúdott fel. Lefekvéshez készülődtek. Nem volt
könnyű viszonylag kényelmes és meleg tábort verni ezen a helyen.
Szerencsére hoztak sok meleg ruhát, ezekbe beburkolózhattak.
Gabriel némán feküdt, a kinti zajokra figyelt. Csak Tova, Ian, Nataniel,
Marco és ő tért nyugovóra, a többiek őrködtek. Látta a sötétben kirajzolódni
Ulvhedin hatalmas alakját, meg Jó Tengelét, aki Sol mellett ült. Kicsit
távolabb a többiek beszélgettek csendesen.
Gyanította, hogy Marcónak nincs szüksége pihenésre. Csak színleli az
alvást, hogy bizonyítsa, ugyanolyan, mint a halandók.
Kint üvöltött a szél a sziklák között. Hirtelen velőtrázó sikoly hasított a
levegőbe. Gabriel ijedten pattant fel. Marco is felugrott.
Fentről jött a hosszú, elnyújtott sikoltás. Nem emlékeztetett sem állati,
sem emberi hangra.
Nem meglepő, hisz odafönt szellemek tanyáznak. Kat és Kat-ghil, sok
más szellemtársukkal együtt.
Hogy el ne felejtse megemlíteni ezt a félelmetes sikolyt a másnapi
krónikában, Gabriel megpróbálta felírni: “sikoltás az éjszakában.” Nem volt
biztos benne, hogy tényleg a papírra írta-e ezeket a szavakat, mivel sötét
volt már a jegyzeteléshez.
Azután elnyomta az álom. Megnyugtatta a többiek közelsége. Alvás
közben a távolból mintha őrült nevetést hallott volna. Vagy csak álmodta?
Az éjszaka folyamán még egyszer felébredt. Félálomban sok alakot látott
a közelben sürgölődni. Ijedt arcok, lázas sugdolózás.
Az arcok némelyikét felismerte. Trond… nem ő fogja vezetni a csapatot a
végső küzdelemben? Targenor is itt van… És Dida. Mintha démonok
nyüzsögnének mindenfelé.
 Egy kis idő múlva újra hallotta az ijesztő sikolyokat. Gabriel félálomban
rádöbbent, hogy megtámadták őket. Marco már nem feküdt mellette. Csak
Tova aludt.
Tula négy démona ide-oda röpködött a feje fölött. Gabriel nem tudta
megállapítani, ki ellen harcolnak. Valahonnan tompa csaholást és morgást
hallott. Ebből megértette: a feketeszárnyú angyalok farkasai is
közbeavatkoztak. Hirtelen Marco magasodott fölébe. Gyöngéden lecsukta a
fiú szemét, és így szólt:
– Aludj, Gabriel, aludj – mondta Marco. Aztán Gabriel már nem
emlékezett semmire.
2. fejezet

ARRA ÉBREDT, hogy valaki finoman rázogatja a vállát.

– Nagy tekintélyű és tehetségű, írástudó kisfiú – hallotta Inu tiszteletteljes
hangját. – Pirkad, ideje indulnunk.
Gabriel rögtön felocsúdott. Tova és Nataniel még aludt. Csendben
készülődött, nehogy felébressze őket. Kiváltságos helyzetben érezte magát.
A hegyoldal szürkés, hajnali fényben úszott. Gabriel megborzongott. Arca
kékre fagyott. A hideg egy kissé lelohasztotta a lelkesedését. De jól esne
most egy kis meleg étel és ital!
Ejnye-bejnye, miféle gyengeség ez egy kiválasztott részéről?
Marco mellette állt, és kifürkészhetetlen tekintettel bámult maga elé.
Rune és Halkatla épp azon fáradozott, hogy néhány sötétruhás férfit a
szakadékhoz cipeljenek.
– Tehát akkor nem álmodtam – suttogta Gabriel. – Kik ezek?
– Haramiák Gonosz Tengel seregéből. Ezek a szerencsétlen fickók azt
hitték, csak úgy lerohanhatnak minket. Hát most pórul jártak. Ránk akartak
ijeszteni, nem sok sikerrel – mosolygott Marco.
Odalépett a fiúhoz és a vállára tette a kezét.
– Nem könnyű feladat előtt állsz – kezdte barátságos hangján. – Ulvhedin
majd vigyáz rád. A taran-gai sámánok is megígérték, nem engedik, hogy
akár csak a hajad szála is meggörbüljön. Mindent jegyezz le, amit csak
tudsz, de lehetőleg röviden. Ne menj bele a részletekbe. Majd később, ha
lesz időd, még csiszolhatsz rajta.
Gabriel figyelmét annyira lekötötték a szakadékhoz vonszolt férfiak, hogy
észre sem vette hátul a készülődőket. Amikor elfordította a fejét, feketébe
öltözött, apró termetű sámánok és sámánnők nagy csoportját pillantotta
meg. Induláshoz cihelődtek, élükön Szármikkal, a Farkassal és két fiával,
Orinnal és Vassarral.
Mar is ott volt óriási íjával. Gabrielt megnyugtatta a jelenléte.
Sejtette, hogy köztük van Tun-szij is, csak nem tudta, melyikük az. Akár a
Démonok hegyén, most is nagyon egyformának tűntek. Az arcukat fekete,
vastag zsinórok fedték, melyek széles karimájú, kalapszerű fejfedőről
lógtak le.
Elszorult a torka a meghatottságtól. Nagyszerű érzés szemtanújának lenni
egy már régen kihalt nemzetség tetteinek.
 Mindannyian meghajoltak Gabriel előtt. Ő ugyanígy köszöntötte őket.
Egyáltalán nem találta nevetségesnek udvariasságukat, sőt éppenséggel
tetszett neki. A nyugati világ lakóinak lenne mit tanulniuk tőlük ezen a
téren. Tisztelet és odafigyelés jellemzi társadalmukat. Milyen szép szokás.
Még nem virradt meg teljesen, amikor a taran-gaiak nagy csoportja
határozott léptekkel elindult felfelé. Úgy tűnt, tudják, merre tartanak. A
hajnali ködfátyol oszladozni kezdett, feljebb húzódott a hegycsúcs felé.
Eltakarta odafönt a két félelmetes őr alakját.
Kis idő múlva Gabriel a köd miatt már nem is látta a társait. Legalább
Nataniel és Marco itt lenne vele! Ulvhedin közelsége azonban
megnyugtatta. Óriási alakja fenyőként magaslott ki a taran-gaiak közül,
akik majdnem kisebbek voltak, mint Gabriel.
Némán haladtak felfelé. Annyira meredek volt a hegyoldal, hogy
Gabrielnek nehezére esett a beszéd.
Hirtelen beléhasított a gondolat: ő az egyetlen élő közöttük! Ezek itt mind
szellemek!
Mégsem érzett különbséget maguk között. Hiszen mindannyian
szövetségesek a harcban.
Az egyik sámánnő odalépett hozzá:
– Félsz, Gabriel?
Felismerte a hangot.
– Nem, Tun-szij, legalábbis nem olyan nagyon.
– Te fogod megörökíteni a harcunkat, igaz-e?
– Igen. Már eddig is sok mindent feljegyeztem. És még sok könyvem van,
melyeknek nincsenek betelve a lapjaik.
– Nagyszerű. Mint tudod, a nemzetségünk már régen kihalt. Ezért nagyon
fontos, hogy az utókor tudjon létezésünkről. Nem szabad nyomtalanul
eltűnnünk a történelem útvesztőjében.
Gabriel meghatottan így válaszolt:
– Erről majd gondoskodom, ne aggódj. De ugye nem érhet baj
benneteket? Hiszen mindnyájan halottak vagytok.
– Ajaj, barátocskám – kezdte Tun-szij szomorúan. – Mivel a Jéghegyek
Népéhez tartozunk, mi taran-gai sámánok elkerültük Shama fekete kertjét.
De most újra fennáll a veszélye annak, hogy odakerüljünk. Hisz nyilván
tudod, hogy most majd Shama szövetségesei ellen küzdünk. Közös
ősapánknak hatalmában áll végezni velünk, ha a kezébe kerülünk. Vagy
átad minket Shamának, vagy a Nagy Süllyesztőben végezzük…
 Az utolsó szavakat már suttogva ejtette ki a száján, mintha attól félne,
hogy meghallják.
– Hát az meg hol van? – kérdezte Gabriel félénken.
– Senki nem tudja – felelte Tun-szij, és ujjait az ajkára tette, mintegy
jelezve, hogy ilyesmiről még csak ne is beszéljenek.
Gabriel megállt és bátortalanul felfelé pillantott. Kimerültnek érezte
magát, alig kapott levegőt. Az utolsó szakasz nagyon meredeknek tűnt.
Ráadásul végtagjai már teljesen elgémberedtek a hidegtől.
A hegyekben nagyon csalóka felbecsülni a távolságot. Mikor már azt
hinné az ember, felért a csúcsra, még magasabb csúcsok sorakoznak a
távolban, amelyeket eddig nem is látott.
Az éjszaka még mindig nem adta meg magát a nappalnak. Talán négy, fél
öt felé járhatott az idő.
Tun-szij szavaira ocsúdott fel gondolataiból:
– Tudod, mi ketten majdnem rokonok vagyunk. Természetesen Tan-ghil
révén is, de nemcsak rajta keresztül. Az unokámnak, Shirának volt egy
féltestvére, Orjan. Te az ő leszármazottja vagy.
– Tényleg! Erre eddig nem is gondoltam – mosolygott Gabriel. A
kisfiúnak csak úgy ragyogott a szeme, amikor mosolygott. Ezzel a meleg
mosolyával mindenkit levett a lábáról.
– Mi úgy vigyázunk rád, mint a szemünk fényére – nyugtatta meg Tun-
szij. – Azt már most megjósolhatom, hogy nem lesz könnyű dolgunk
odafönn! Maradj mindig hátul. Ulvhedin is ott lesz veled.
Gabriel megígérte, hogy óvatos lesz. Őszintén szólva nem érzett
olthatatlan vágyat arra, hogy részt vegyen a szellemek elleni küzdelemben.
Kötelességét azonban teljesítenie kell. Nemcsak szülei, az egész
nemzetség büszke lesz majd a kis történetíróra.
OLYAN HIRTELEN értek fel a csúcsra, hogy szinte észre sem vették.
Gabriel összerázkódott a látványtól.
A hegycsúcs ködbe burkolózott. Csak sejteni lehetett a tetejét. Fent a
magasban, nem túl messze tőlük riasztó külsejű lény kuporgott. Pillantásra
sem méltatta őket.
– Kat – dünnyögte Inu.
Füst gomolygott körülöttük.
– Milyen füstszag van! Ez most valóságos füst? – kérdezte Gabriel.
– Nem, csupán varázslat – felelte Tun-szij.
Mar, Szármik és a fiaik előre mentek. Megálltak a hegycsúcs alatt.
 Gabriel elővette a könyvet és buzgón írni kezdett:
“Vezéreink arról tanácskoznak, mitévők legyünk. Nem tudják, hol lehet a
másik, Kat-ghil, mivel nem látni túl messzire ebben a ködben. Kat
rettenetesen néz ki. Apró termetű, gonosz tekintetét le sem veszi a völgyről,
amelyet mi nem láthatunk a köd miatt. Körülötte félkörívben kerítésfélét
látni, melyen kiszáradt emberi holttestek, múmiák lógnak. Kat, akár az apja,
Vintersorg, asszonyokat rabolt el, akiket később feláldozott oltárán. Persze
nemcsak asszonyi múmiákat látok. A többiek biztosan az ellenségei voltak.
“
Ebben a pillanatban valaki ijedten rákiáltott. Gabriel ösztönösen lebukott.
Behunyta a szemét és befogta a fülét. Úgy érezte, nyomban megsüketül.
Amikor újra kinyitotta a szemét, szürke, áttetsző, ködszerű kis lényeket
pillantott meg. Testük hosszú farokban végződött. Lecsaptak rájuk, aztán
visszairamodtak a csúcsra, hogy erőt gyűjtsenek és újabb támadásba
lendüljenek.
A taran-gaiak a földön feküdtek, de Mar és Szármik felegyenesedett.
– Hát mi nem vagyunk sámánok? – kiáltotta Szármik. – Gyerünk,
visszavágunk!
Mindannyian felálltak, csak Gabriel maradt fekve Ulvhedin parancsára.
Ulvhedin mellette térdelt készenlétben, hogy visszaverje a támadásokat. A
könyv Gabriel alatt lapult. Elővette, és folytatta az írást, főképp azért, hogy
elterelje gondolatait és legyőzze félelmét.
“Kat ránk támadt. Így még jobban szemügyre vehettem szörnyű vonásait.
Hegyes, éles fogai kilógnak pofájából. Most kinyújtja mindkét karját és
kibírhatatlanul éles hangon leszármazottai felé kiabál valamit. Valószínűleg
ráolvasás.
Mar és a többiek is értenek a ráolvasáshoz! Átkaik kavarognak a
levegőben, fel a csúcs felé.
Ajaj! Kat most változtatott a stratégiáján. Szellemei testet öltöttek. Felénk
tartanak. Ó de furák! Legfeljebb kisgyerekeket lehetne ijesztgetni velük.
Kétlábú kutyákhoz hasonlítanak. Nyelvük kilóg, lihegve, fújtatva
közelednek, de…”
Gabriel nem bírta tovább, felnevetett. Hiszen olyan mókásak!
Gyöngyöző kacaja megtette hatását. A szellemek megtorpantak.
Összezavarodtak. Szemmel láthatóan nem szokták meg, hogy kinevessék
őket.
 Mielőtt Kat és szellemei magukhoz tértek volna döbbenetükből, melyet a
nevetés váltott ki, a taran-gaiak felértek a csúcsra. Ledöntötték a kerítést,
melyen a mumifikálódott hullák lógtak. A következő pillanatban Katot
kerítették be, és feléje tartott tenyérrel közösen egy varázsigét kezdtek
mormolni.
Kat kiáltozni kezdett. Segítségül hívta szellemeit, de már késő volt.
Gabriel látta, amint kiszáradt múmiává zsugorodik, akárcsak az áldozatai.
De még mindig élt. Elég sokáig ahhoz, hogy utolsó perceiben érezze a
kiszolgáltatottság, a tehetetlenség gyötrelmét. Látta, ahogy Vassar és Orin
ledöntik a kerítést és leszedik kifeszített áldozatait. Végül megragadták, és
őt magát akasztották fel. Majd kórusban elátkozták. Kat semmit nem
tehetett a ráolvasás ellen. Összeszáradt arca eltorzult, bele kellett törődnie,
hogy ütött az utolsó órája. Feloszlott, akár a köd.
Amikor Kat megsemmisült, szellemei vinnyogása hallatszott mindenfelől.
De a ráolvasás hatására ők is köddé váltak.
A taran-gaiak némán álltak, majd Gabriel felé fordultak.
– Köszönjük – mondta Szármik. – Nevetésed feltartóztatta őket egy
pillanatra. Nekünk épp erre a kis időre volt szükségünk, hogy túlerőbe
kerüljünk.
Majd parancsot adott, és közösen eltemették Kat áldozatait, akiknek földi
élete ilyen szörnyű véget ért. A temetési szertartás közben egyfolytában
énekeltek. Gabrielnek kedve lett volna virágokat helyezni a sírokra, de
idefönt egy szál virágot sem talált. Viszont eszébe jutott egy keresztény
imádság, amit még nagyapja, Abel tanított neki. Ártani nem árthat –
gondolta, és elmondta.
Amikor abbahagyták az éneklést, csodálkozva meredtek egymásra. Az
ének folytatódott! Persze korántsem olyan szépen, mint az övék.
Fentről, valahonnan a ködből érkeztek hozzájuk az ijesztő varázsének
hangjai.
– Ez csak Kat-ghil lehet – suttogta Tun-szij.
– Éneke mindig szerencsétlenséget hozott ránk Taran-gaion – tette hozzá
Inu.
– De most nem Taran-gaion vagyunk – próbálta bátorítani őket Stjerne.
Alig győzték le Katót, máris újabb veszéllyel kell szembenézniük.
Megindultak a hang irányába.
– Kat-ghil veszélyesebb – magyarázta Mar Gabrielnek. – Varázséneke
eddig mindig halált hozott ránk.
 De hiszen már mindannyian halottak vagytok – gondolta Gabriel, hanem
aztán eszébe jutottak Tun-szij szavai. A taran-gaiak lelkük üdvösségét
féltették. Nem akartak Shama kezébe vagy a Nagy Süllyesztőbe kerülni.
Ahogy közeledtek, a varázsének egyre hangosabb lett. A taran-gaiak
lépései lelassultak. Nem túl nagy lelkesedéssel mentek a hang irányába.
A ködből kivált Kat-ghil félelmetes alakja, mellette pedig az áldozati
oltár. Lábait keresztbe rakta, kezeit a térdén nyugtatta, és hátrahajtott fejjel
az ég felé hörögte csúnya énekét.
Hirtelen elhallgatott, és feléjük fordította az arcát. Kat-ghilt erősen
sújtotta az átok, ez a vonásain is látszott. Ám külseje szemlátomást egy
cseppet sem zavarta, nagyon elégedett volt magával, és megvetően bámult a
közeledő kis csoportra.
Egyszeriben felpattant helyéről, mintha megnőtt volna. Gonosz tekintetét
Vassarra szegezte. Újra belekezdett varázsénekébe.
Vassar megtorpant, a melléhez kapott és összegörnyedt. A következő
pillanatban Tun-szij kiáltását lehetett hallani.
Ekkor Kat-ghil mögött egy másik lény magasodott fel. Mintha az ősi
múltból lépett volna elő. Hirtelen nem is lehetett megállapítani, majom-e
vagy ember. Fekete, összetapadt szőrzet borította a fejét. Egészen leért a
derekáig, arcát szinte teljesen eltakarta. Feje rettentő széles volt, szemei alig
látszottak ki a ferde szemüregből.
Átokkal sújtott ő is, akárcsak Kat-ghil, ez tagadhatatlan.
– Ő Vintersorg – suttogta Inu. – Soha nem találkoztam vele, de már
többször ijesztgettek a külsejével.
Vintersorg, Gonosz Tengel fia, Targenor féltestvére!
– Ő is sámán? – kérdezte Ulvhedin.
– Hát persze! Csak nagyobb az ereje, mint a miénk.
– Segítségre lesz szükségünk – mondta Stjerne, az egyik sámánnő.
Alighogy ezt kimondta, kicsi, szürke szerzet lopakodott feléjük.
Egyenesen Gabriel felé tartott, rá akarta vetni magát.
– A Rém! – kiáltotta az egyik sámán. – Gyerekeket áldoz isteneinek.
– Állj! – üvöltött rá Ulvhedin. – Ez a gyermek a taran-gaiak négy
szellemének védelmét élvezi, a Föld, a Tűz, a Levegő és a Víz védelmét.
A Rém megállt, dühösen fújtatva bámulta Gabrielt. A fiút enyhe
hányinger kerülgette, amikor belenézett gonosz, sárga szemébe.
Az egy hörgéssel sarkon fordult és Szármik két fiát vette szemügyre.
Idősebbek voltak Gabrielnél, de azért még gyerekszámba mentek.
 – Nehogy hozzájuk merj nyúlni! – kiáltotta Szármik – Hacsak nem
akarod, hogy átkot szórjunk a fejedre.
A Rém valami sötétbarnát köpött Szármik lába elé. Valami növényfélét,
amit a taran-gaiak szívesen rágcsáltak.
A bátor sámánok már épp ráolvasásra emelték kezüket a három átokkal
sújtott ős, Kat-ghil, Vintersorg és a Rém ellen, amikor Tun-szij így kiáltott:
– Odanézzetek! Az égre kérlek benneteket, nézzétek!
A három szörnyeteg mögött most egy negyedik lény jelent meg. Vendel
Grip biztosan azonnal felismerte volna. De szerencsére Tun-szij is jól
ismerte. Az undorító valami a földön csúszott-mászott, Vassar lábába
kapaszkodott és magával akarta húzni.
– A Gonosz Szem! Fussatok innen! Vissza! – kiáltotta Tun-szij.
De nem mozdultak.
Kat-ghil felemelkedett. A csúcson állt, és ijesztő átkot szórt Vassarra.
Vintersorg is megindult felé. A gyermekrabló Rém a karját akarta
megragadni.
A Gonosz Szem mindegyiknél erősebbnek bizonyult. Ledöntötte Vassart,
és máris Orinra vetette magát, aki az öccsén próbált segíteni. Egy pillanatra
iszonyú zűrzavar támadt. Hallani lehetett a fiú kétségbeesett üvöltését. A
sámánok és Szármik hangosan kiabáltak, ráolvasással próbálták
kiszabadítani.
Vintersorg aztán győzedelmesen felegyenesedett.
– A kezünkben vannak, uram! – kiáltotta. Erre hirtelen megjelent egy
emberi alak a háttérben. Gabriel felismerte.
– Lynx, az első számú ellenség – suttogta. – Halálos veszedelem!
Szármik Marral együtt Vassarba és Orinba kapaszkodott, hogy megvédjék
őket, de a gonosz ősök szorítása nem engedett. Ulvhedin magához húzta
Gabrielt, és halkan varázsigéket mormolt.
Ilyesmivel azonban nem lehetett Lynxen kifogni. Kezével legyintett
egyet, mire valami átrepült a levegőn Szármik és a két fia felé. Valami
hurokszerűség tekeredett Vassarra, akár egy óriáshüllő, és kiszakította apja
karjaiból. Az ifjú taran-gai velőt rázó sikollyal a levegőbe repült.
Kat-ghil és a gonosz szellemek most Orinra támadtak. Apja hiába
próbálta kétségbeesetten védelmezni a másik fiát, hasonló véget ért, mint
Vassar. Őt is elnyelte a Nagy Süllyesztő.
Kiáltozásuk még sokáig hallatszott, aztán ahogy távolodtak, egyre halkult,
majd végleg elnyelte a szél süvítése.
3. fejezet

SZÁRMIK TÉRDRE esett, magánkívül volt a fájdalomtól. A többiek

felsegítették és elvonszolták a végzetes helyről.
– Ez a vég vár mindenkire, aki szembeszegül Tan-ghil hűséges
szolgálóival – hallatszott Kat-ghil győzedelmes kiáltása a hátuk mögül.
Amikor beburkolta őket a köd, megálltak egy kicsit pihenni. Szármik
elvesztette minden harci kedvét, és átadta a parancsnokságot Marnak.
Gabriel merészen megkockáztatott egy megjegyzést:
– Most már tudjuk, hogy Lynxnek valamiféle köze van a Nagy
Süllyesztőhöz – jegyezte meg bocsánatkérőn, amiért félbeszakította a
nagyok beszélgetését.
– Így igaz – adott neki igazat Mar. – Jó megfigyelő vagy, Gabriel.
Ulvhedin bólogatott.
A kisfiú alig bírta leplezni örömét.
– Nem tudjuk, kiféle-miféle ez a Lynx – folytatta Mar –, csak annyit,
hogy ő küldi a kiválasztott áldozatokat a Süllyesztőbe.
– Hát soha többé nem láthatom viszont a fiaimat? – kérdezte
kétségbeesetten Szármik.
– Jobb, ha lemondasz róluk – vigasztalta a “Sátorban született” sámán. –
Onnan még senki nem tért vissza.
Jaj, szegény Nataniel – gondolta Gabriel. Hiszen Ellen is ott végezte, a
vihardémonok úgyszintén. Lynx Orint és Vassart is elragadta.
Még hányan fognak erre a sorsra jutni, mielőtt véget ér a küzdelem?
Mar így szólt:
– Nem kockáztathatjuk meg, hogy elveszítsünk benneteket, taran-gai
sámánok. Egy kis csoportnak kell felvennie a harcot négy ellenségünkkel
szemben. Önként jelentkezem. Ki tart velem?
Mindannyian feltartották a kezüket.
– Köszönet nektek, bátor sámánok, de egy kis csapatot kell felállítanunk –
felelte meghatottan.
Ulvhedin, aki tulajdonképpen csak Gabriel testőre volt, közbeszólt:
– Bátorságotok példaértékű. Hírül kell adni az egész világnak. Hanem a
gonosz sámánok és Lynx ellen hiába próbálnátok érdemben felvenni a
harcot, nem járnátok sikerrel. Nem áldozhatunk fel mindannyiótokat.
Eszembe jutott valami. Nem tudom, hogy sikerrel járunk-e, ha ezt az utat
választjuk, de…
– Halljuk, mire gondolsz? – kérdezte Tun-szij.
– Kat-ghil és szövetségesei valójában nagyon primitív, tudatlan szerzetek,
ugyebár? Nos, mi szellemek a távoli múltból merítjük varázserőnket. A ma
élők nem ismerik a világunkat, mint ahogy mi sem az övékét. Taran-gai
gonosz sámánjai sem ismerik az élők varázstudományát. Márpedig a
technika révén igen ravasz varázs-trükköket lehet kieszelni…
– Ez így igaz – mondta elgondolkozva Mar, aki kezdte kapiskálni, hova
akar kilyukadni Ulvhedin. – No és Lynx? Ő hova tartozik?
– Róla nem tudunk semmit – felelte Ulvhedin. – Nem tudjuk, ismeri-e az
új időket. Azt hiszem, most egy ideig nem fog újra mutatkozni előttünk. Az
a szokása, hogy hébe-hóba megjelenik Gonosz Tengel ellenségei előtt, és
egyet-kettőt letaszít a Nagy Süllyesztőbe, aztán egy időre megint
visszavonul. Akárhogy is van, a mi feladatunk, hogy bármi áron megtörjük
Kat-ghil és szövetségesei erejét. Itt maradnátok és vigyáznátok Gabrielre,
amíg lemegyek barátainkhoz, akik a hegyoldalban várakoznak ránk?
– Hát persze! – ígérte Tun-szij.
– Mit akarsz tenni, Ulvhedin? – kérdezte Gabriel ijedten.
Az óriás ijesztő mosollyal a kisfiú felé fordult.
– Magammal hozok valakit, aki kiismeri magát a technika területén…
Mivel nem vesztegethetjük az időt, nem az élők közül fogok választani.
– Mi lenne, ha Runét hoznád? – javasolta Gabriel.
Ulvhedin felnézett az égre, mintha onnan várná a választ.
– Igen, lehet, vagy Halkatlát.
– De hisz Halkatla olyan bolondos.
– Ez igaz. Éppen ezért. Rettentően érdekli minden új felfedezés. Azt
hiszem, mindkettőjüket magammal hozom. Sok cipelnivalónk lesz.
Mielőtt még Gabriel válaszolhatott volna, eltűnt.
A fiú egyedül maradt Taran-gai szellemeivel. Ulvhedint szinte már nem is
tekintette szellemnek, annyira hozzászokott. Hanem most elfogta a pánik.
Többször mély levegőt vett, hogy uralkodjon magán.
A taran-gaiak teljes mértékben megbíztak Ulvhedinben, csendben
várakoztak.
– Megidézhetnénk négy nagy ősi szellemünket – javasolta óvatosan
Stjerne.
 – Nem lenne bölcs dolog a részünkről – vetette el a javaslatot Tun-szij. –
Hiszen már kétszer megzavartuk a nyugalmukat. Csak akkor fordulhatunk
hozzájuk, ha valóban szükséges.
Gabriel elmerült a gondolataiban. A négy szellem igen hűvösen
viselkedett, amikor elhívták őket a Démonok hegyére. De azért mégis
eljöttek! És ne feledjük, önként a segítségükre siettek, amikor Shama
elzárta az utat a kocsijuk előtt.
Gabriel Tun-szijjal ellentétben biztos volt benne, alig várják, hogy
megidézzék őket több évszázados, unalmas pihenőjük után.
Mielőtt tovább töprenghetett volna, Ulvhedin már vissza is tért. Magával
hozta az igen lelkes Halkatlát és a zárkózott Runét. Ezenkívül új hírrel is
szolgálhatott:
– Targenor megérkezett. Szellemek és démonok egész seregét hozta
segítségül. Ám addig nem avatkoznak be a harcba, amíg meg nem
semmisítjük Taran-gai gonosz sámánjait.
– Targenor? – kérdezte kíváncsian Mar. – Mozgósította erőinket? De hát
miért?
– Mert úgy értesült, nővére, Tiili lelke itt bolyong valahol az Utgard-
hegyek között, talán a völgyben. Ezért összehívta összes vezérünket. Lent
várakoznak.
Szármik felegyenesedett.
– Ha Targenor is elszánta magát a harcra, akkor én is újra elfoglalom
helyem a csapataim élén. Nem akarom eljátszani a belém vetett bizalmát.
Újra a taran-gaiak vezéré leszek. Targenor a nővérét vesztette el a Gonosz
Tengel elleni harcban, én pedig mindkét fiamat. Megbízhat bennem.
– Ez a beszéd, Szármik! Akkor rögtön munkához láthatunk. Íme a
tervem…
KAT-GHIL maga köré gyűjtötte Vintersorgot, a Rémet és Gonosz Szemet.
– Elpusztították Katot – hörögte. – De mi elbánunk velük.
– Nem fognak újra felmerészkedni – jegyezte meg a Rém megvetően.
– Elég buták ahhoz, hogy megtegyék – felelte Kat-ghil. – Bekerítjük őket,
mint a rénszarvasborjakat, és végzünk velük.
– Hadd legyen enyém a fiú! – húzta gonosz mosolyra száját a Rém.
– Én a fehérbőrű óriást akarom – sziszegte Gonosz Szem.
– Enyém lesz a két asszony – jegyezte meg Vintersorg. – Felhasítom őket.
– Utána pedig – mondta önelégülten Kat-ghil – végzünk a többi
megátalkodottal.
 Szótlanul ültek a tűz körül. Kavargott körülöttük a szél, de Kat-ghil
áldozati tüzének egyenes, ég felé tartó füstjét nem tudta szétzilálni.
– Mivel én vagyok a legöregebb, én kell hogy kapjam a legtöbb prédát –
szólt vérszomjasán Vintersorg.
– Azt már nem! – ellenkezett Gonosz Szem. – Aki többel végez, több
zsákmányt is kaphat.
– Én megegyeztem az istenekkel – mondta most a Rém. – Taran-gaion én
áldoztam nekik a legtöbbet. Ezt most is elvárják tőlem.
– Enyém a máglya – szakította félbe Kat-ghil. – Én döntöm el, kit mennyi
áldozat illet.
Egymásra sandítottak. Nem jellemezte őket akkora egyetértés, mint
ellenfeleik csapatát. Egy kis idő múlva a Rém törte meg a csendet:
– Na, mit mondtam? Nem merészkednek fel újra.
Kat-ghil hirtelen felállt és lenézett a hegyről. A többiek követték példáját.
Lent a ködben egy kis csapatot láttak közeledni. Hát mégis
idemerészkednek!
– Többen vannak – dünnyögte Vintersorg.
– Két fővel – fújtatott Gonosz Szem. – Két démon is velük tart.
Halkatla és Rune igen csodálkozott volna, ha hallják, hogy démonoknak
nevezik őket.
– A kisfiú még mindig velük van. Most végre megkaparintom – mondta a
Rém.
Már felemelte a karját és belekezdett egy ráolvasásba, amikor Gabriel egy
erős lámpával elvakította. Hátratántorodott. A többiek kezükkel takarták el
szemüket.
Halkatla teljesen belebolondult a lámpába. Ha engedélyt kap, addig égette
volna, míg le nem meríti az elemet.
– Varázslat! Szemfényvesztés! – suttogta Kat-ghil. – Na majd mindjárt
visszakapjátok.
– Enyém a két nő – jegyezte meg újra Vintersorg.
Tun-szij és Stjerne a következő módon fejezte ki nemtetszését erre
megjegyzésre: Halkatla Natanieltől és Marcótól szerzett néhány tengeren
használatos vészjelző rakétát. A két sámánnő a gonosz szellemek fejét
célozta meg a rakétákkal. A négy gonosz ijedtében lehasalt a földre, de a
hajuk így is megperzselődött. Kihasználva a hegytetőn támadt zűrzavart,
Gabrielék jóval közelebb kerültek a céljukhoz. Tun-szij boldog nevetésben
tört ki.
 Gonosz Szem éppen figyelmeztetni akarta a többieket, hogy az óriás őt
illeti meg, amikor Ulvhedin megindult felé. Tenyerében tűz lobogott: Tova
öngyújtója. Voltaképpen ritkán gyújtott rá, de az öngyújtó ott lapult a
táskájában, így ezt is bevetették. Ulvhedin hol meggyújtotta, hol eloltotta.
Így közeledett Gonosz Szem felé. Láthatóan élvezte a dolgot. Gabriel
kénytelen volt figyelmeztetni, ha így folytatja, ki fog égni… Gonosz
Szemet úgy elkápráztatta a látvány, hogy ijedten visszahőkölt. Legalábbis
egy időre.
– Most kellene bevetni a motorbiciklit – suttogta Gabriel Runének.
– Miért is ne? – kérdezte az csillogó szemmel. – Ha repülő barátaink
embereket elbírnak a hátukon, akkor egy motorkerékpárt is tudnak
szállítani! Fogd ezeket a pisztolyokat. Oszd ki kis barátaink között. Most ők
következnek…
Megmutatta Gabrielnek, hogyan kell célozni, és már ott sem volt.
Gabriel öt taran-gainak nyomott pisztolyt a kezébe, és gyors kiképzésben
részesítette őket. Ezalatt Ulvhedin és még néhány társa a gonosz
szellemeket “szórakoztatta” azzal, hogy gyufát gyújtogattak.
A gonosz ősök nagyon tisztelték a tüzet. Imponált nekik, amikor látták,
ellenségeik a semmiből képesek tüzet csiholni.
Gabriel kis barátait is megrészegítették a technika vívmányai. Az egyik
sámán annyira fellelkesült, hogy égő gyufát dobott Gonosz Szemre. Nem
kellett volna. Az bosszúból olyan átkot szórt rá, hogy a kis taran-gai
görcsbe rándult a fájdalomtól.
Társai ijedten odébbvonszolták.
Közben öt társuknak sikerült úgy-ahogy elsajátítani a lövészet fortélyait.
Gabriel adta le az első lövést. A tűz előtt a földre célzott. Így a lövés
hatására a Rém arca tele lett földdel és fűcsomóval. Nem lett volna értelme
a gonosz sámánokra célozni, hiszen szellemek. Nem fog rajtuk a golyó.
Ezért a többiek is úgy jártak el, mint Gabriel. A gonosz szellemek alig
győzték köpködni a földet és a füvet a szájukból.
Gabriel mértéktartásra intette barátait. Csínján kell bánni a lőszerrel.
Ekkor érkezett meg Rune.
Miután a négy gonosz sámán nagy nehezen kipucolta szeméből a földet,
különös zaj ütötte meg fülüket.
Rune még nem vezetett motort, de elleste a technikát Marcótól.
Lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy egyenes derékkal ült a motoron, és
dübörögve a hegytető felé tartott. Gabriel mintha alig észrevehető mosolyt
vélt volna felfedezni fáradt vonásai között. Kóchaja csak úgy lobogott a
szélben. A taran-gaiak ijedten tértek ki útjából. Runét nem lehetett
feltartóztatni. Gabrielnek úgy tűnt, nem tudja, hogyan kell megállítani a
masinát.
A négy gonosz sámánnak földbe gyökerezett a lába. A motorkerékpár
nagy búgással felkapaszkodott a hegytetőre. Rune keresztülgázolt a tűzön,
és elütötte a Rémet, aki magával sodorta Kat-ghilt. Vintersorg ijedten a
földre vetette magát. Csak Gonosz Szem maradt talpon, de csak azért, mert
megbénította a látvány.
Gabriel lehunyta a szemét és kezét a fülére tapasztotta, amikor
meghallotta a motorbicikli csörömpölését a hegy másik oldalán. Halkatla
utóbb azt állította, Rune hosszan repült a levegőben, mielőtt földet ért.
Ulvhedint nem nyűgözte le úgy a látvány, mint a többieket, hiszen már
látott motorbiciklit. Inkább gyorsan munkához látott. Dörgő hangon
ráolvasásba kezdett a négy gonosz szellem ellen. Ezzel magához térítette
kis barátait is, akik sietve körbeállták. Együtt vonultak a hegytetőre,
bekerítették a négy gonosz őst, és hangosan mormolták a varázsigéket gyors
egymásutánban.
– Nagyuram! – üvöltötte Kat-ghil. – Nagyuram, segíts, taszítsd őket a
Nagy Süllyesztő mélyére!
Hangját azonban egyre jobban elnyomta a kántálás. Kat-ghil lassan köddé
vált. Gonosz Szem gyáván megpróbált elmenekülni, Vintersorg hasztalan
ellenállásba kezdett, a Rém mozdulni sem tudott, mióta Rune átgázolt rajta.
Vintersorg bírta a legtovább. A többiek már rég megsemmisültek, amikor ő
még mindig folytatta a küzdelmet. De hisz nincs ebben semmi különös:
Tan-ghil édesfia!
A két sámánnő végzett vele. Vele, aki amióta az eszét tudja, asszonyokat
rabolt, megbecstelenítette, majd feláldozta őket. Tun-szij és Stjerne szeme
sárga fényben izzott. Puszta tekintetükkel lecsupaszították. Először az
állatbőröket szedték le róla, azután saját bőrét nyúzták le, végül csontjairól
lefejtették a húsát. Megsemmisült, akárcsak Kat, Kat-ghil, a Rém és Gonosz
Szem.
Ulvhedin így szólt:
– Taran-gai sámánjai! Kiválóan teljesítettétek feladatotokat.
Megtisztítottátok az utat Targenor seregei előtt. Örökké emlékezni fog rátok
az utókor. Erről majd Gabriel gondoskodik.
 Boldogan megölelték egymást és örömujjongásban törtek ki. Runét is
átölelték, aki épp bicegve tartott feléjük.
A rövid ünneplés után megindultak lefelé, hogy jobban szemügyre vegyék
a motorbiciklit.
Néhányan azonban a hegycsúcson maradtak.
Mar lenézett a hegyről. A nap gyenge sugarai áttörtek a ködfátylon.
Lassan világosodni kezd.
– Hát, ez a nap jól indul – sóhajtott megkönnyebbülten.
Tun-szij tekintete elkomorodott.
– Micsoda rémes, végzetes nap – suttogta.
Szármik nem szólt. Minden oka megvolt rá, hogy ossza Tun-szij
véleményét.
MIUTÁN SZABADDÁ VÁLT az út, Targenor fölkerekedett élőkből,
szellemekből és démonokból álló seregével. Amikor megérkeztek, Targenor
így szólt hozzájuk:
– Egy darabig velünk tarthattok. Ahogy közeledünk, másfelé kell
mennetek. Ellenségeinknek nem szabad értesülniük kilétetekről.
Dida bólintott:
– Mialatt feltartóztatjuk az ellenséget, kerülő úton belopakodtok a
Jéghegyek Népének völgyébe. Mi addig nem léphetjük át a völgy bejáratát,
amíg meg nem tisztítjátok előttünk az utat. Ha majd bejutunk, meglátjuk,
rábukkanunk-e Tiili nyomára.
Nataniel megnyugtatta őket. Értik a tervet. Öten vannak hát, akiket
kiválasztottak erre a feladatra. Nataniel, Marco, Tova, Gabriel és Ian.
Gabrielt kivéve mindegyikük visz egy üveggel az életet adó forrásvízből.
Gabriel a könyveket cipeli.
– Meddig maradhatnak velünk védelmezőink? – kérdezte Tova.
– Linde-Lou, Halkatla, Ulvhedin, Sol és Jó Tengel a völgy bejáratáig kísér
majd benneteket – felelte Targenor. – Rune is. Ezután nektek kell
vigyáznotok saját magatokra.
– Megértettük.
Targenor most a taran-gaiak felé fordult, akik már nagyon várták szavait.
– Ma csodálatos tettet hajtottatok végre. Ha gondoljátok, mától fel
vagytok mentve minden feladat alól.
Szármik előlépett.
– Jéghegyek Népének nagy tiszteletű királya… Én személy szerint
szívesen folytatnám a harcot. Azt hiszem, Őfensége és nagy tiszteletű
édesanyja, Dida megérti kívánságomat.
– Igen, Szármik – felelte komolyan Targenor, és a vállára tette a kezét. –
Téged is nagy veszteség ért.
– Én is szívesen folytatnám, ha lehet – szólalt meg Mar.
A kis taran-gaiak sugdolózni kezdtek. Majd Inu lépett elő.
– Harcunkat ma siker koronázta. Közülünk senki nem kíván visszalépni.
– Remek – mosolygott Targenor. – Szármik, újra elvállalod csapataid
felett a parancsnokságot?
– Hát persze! Máris készen állunk, fenség.
Targenor csapatszemlét tartott.
– Trond, rád az eddig gazdátlan démonok parancsnokságát bízom.
Mostantól Trond démonainak serege a nevük.
– Most, hogy ti szellemek ilyen szépen elrendeztetek magatok között
mindent, nem ehetnénk végre valamit? Majd meghalok éhen – avatkozott a
beszélgetésbe Tova.
– Nem tudtál volna valami ennivalót készíteni, mialatt lent várakoztatok?
– Hogyan tudtam volna, amikor egy perc nyugalmam sem volt? Ide-oda
röpködtek mindenféle tündérek és egyéb furcsa lények.
– Tova úgy érti, szövetségeseink csatlakoztak a csapatainkhoz – mondta
Nataniel bocsánatkérőn. – Ismerem Továt. Nagyon morcos, ha éhes.
– Érthető emberi dolog – mondta Targenor. – Nos hát, pihenjünk, amíg
élő barátaink harapnak egy falatot.
Elnézett abba az irányba, amerre a völgy bejáratát sejtette. Majd elszántan
így szólt:
– Nem adom fel, míg rá nem bukkanok nővérem, Tiili nyomára.
Nataniel és Szármik is hasonlóképpen érzett. Harcuk valódi célja, hogy
megszabadítsák a világot Gonosz Tengel hatalmától, számukra háttérbe
szorult. Pillanatnyilag csupán két dolog lebegett a szemük előtt: meg
akarták találni hozzátartozóikat, és személyes bosszút akartak állni Gonosz
Tengelen.
Még valaki csatlakozott a seregükhöz. Egy igen különös férfi… Nem,
nem is férfi, inkább egy különös, hímnemű lény. Neméhez nem fér kétség.
Valaha éjszakai démon volt. Ez a mára inkább ember, mint démon a
feketeszárnyú angyalok birodalmában lakott. Őt is a bosszúvágy fűtötte.
Apját, Tyfont és a vihardémonokat, akik apai ágon a rokonai, Lynx elkapta,
és a Nagy Süllyesztőbe taszította.
4. fejezet

GYORS TEMPÓBAN haladtak felfelé. A köd kezdett felszakadozni. Egyre

nőtt bennük a kíváncsiság, mikor pillantják meg végre a völgy bejáratát?
A fennsík korántsem volt olyan lapos, mint gondolták. Kopár volt, az
igaz. Sehol egy fa vagy bokor. Csak fű borította, de azt sem látták, mivel
mindent betakart a tavaszi hó. Lábuk teljesen belesüppedt.
Gabriel elmosolyodott, amikor visszafordult és csak néhány lábnyomot
látott a hóban. Jól tudta, hogy seregük több száz főből áll. De hát a
szellemek nem hagynak nyomot maguk után.
Ő sem látta mindegyiket. Iant, Továt, Natanielt, Runét és Halkatlát látta.
Marco Targenor parancsára láthatatlanná vált. Nem akarta, hogy Gonosz
Tengel felfedezze. Kár lenne, ha már eddig sikerült elrejtőznie előle.
Mindenki együtt menetelt velük, aki felesküdött a harcra. Legelöl haladt
Targenor és Dida, a nemzetség olyan kiváló tagjaival, mint például Lilith,
Sol és Jó Tengel.
Gabriel, bár nem látta Linde-Lout, tudta, hogy az vigyázza Nataniel
minden lépését. Nem tévesztette volna szem elől kedves Christája fiát.
Gabriel érezte a jelenlétét. A balszárnyon Trond démonainak csapatát
sejtette, a jobbszárnyon pedig Tamlin vonult a tizenkilenc vihardémonnal.
A sámánok sem hagyták cserben őket. Tula, Ingrid, Silje és a démonaik,
no meg Heike szintén velük tartott. Jelen volt a Jéghegyek Népének minden
őse. Azt persze nem tudta volna pontosan megmondani, hol menetelnek.
A feketeszárnyú angyalok és a farkasok most nem tartottak velük, de
Gabriel tudta, hogy résen állnak.
Milyen különös menet!
A fennsíkot hatalmas kövek és sziklatömbök tarkították. Hideg volt, de
mivel gyorsan haladtak, nem fáztak, bár gyakran térdig jártak a hóban.
– Vajon Gonosz Tengel látja a kíséretünket? – kérdezte suttogva Natanielt,
mintha attól félne, a gonosz ős meghallja, amit beszélnek.
– Nem. A többiek számára is láthatatlanok. Csak mi tudjuk, hogy velünk
tartanak.
– Akkor jó – dünnyögte Gabriel.
Gabriel tekintete elkalandozott. Továt figyelte. Amióta krónikás lett,
sokkal érzékenyebbé vált. Szinte olvasott mások gondolataiban.
Gabriel nem mindig örült új képességének.
 Bár ő maga még sosem élte át ezt az érzést, ösztönösen megérezte, hogy
Tova szerelmes. Meg tudta érteni, Ian nagyon szép férfi.
Ugyanakkor azt is érezte, hogy Tova szívét jeges félelem járja át. Attól
retteg, ő maga nem elég szép és jó. Ian forrón szerette a néptelen
hegyoldalon, de mi lesz, ha újra emberek közé mennek? Vállalja majd az
emberek előtt is? Meddig képes megőrizni a szerelmét, hiszen annyi szép és
vonzó lány van a világon.
Gabriel legszívesebben odalépett volna hozzá és megmondta volna, hogy
ne becsmérelje önmagát. Hiszen ő úgy jó, ahogy van. Szerette Továt, de
nem avatkozhatott bele az életébe.
Észrevette, hogy Ian rámosolyog Továra. A lány sugárzott a boldogságtól.
Így is kell, Tova – gondolta. Ian úgysem kaphat nálad jóravalóbb lányt.
Meghatottan látta, amint Tova keze szinte észrevétlenül a hasára siklik.
Reménysugár gyúlt a szemében. Szinte megszépült.
A nap sugarai végre áttörtek a ködfelhőn. A hó csak úgy szikrázott
körülöttük. Szívük megtelt jókedvvel. Hihetetlen, hogy az éjszaka élet-halál
harcot vívtak.
Most nincs mitől tartaniuk. Megszaporázták lépteiket. Nemsokára célhoz
érnek. Most már egyáltalán nem találták ijesztőnek a rájuk mért feladatot.
– A bejárat valószínűleg a mögött a magas hegy mögött bújik meg –
közölte Nataniel. – Úgy egy nap járásnyira lehetünk tőle. Mit gondoltok?
– Szerintem is – felelte Halkatla. – Gyerekjáték odáig az út.
– Védelmezőink még mindig velünk tartanak? – kérdezte Tova.
– Amíg szabad az út, velünk jönnek – felelte Rune. – De ha veszély
leselkedne ránk vagy valamilyen akadály utunkat állná, akkor elválnának
útjaink. Amíg elhárítanák az akadályt, el kellene osonnunk valamerre, hogy
kitérjünk a veszély elől.
Tova körülnézett.
– Hát itt nem lenne könnyű elbújnunk…
– Nem. Jut eszembe, ott, a hegy lábánál a kőhalomnál be kellene
fordulnunk, arra könnyebb lehet az út.
– Remélem, addig nem jön közbe semmi – jegyezte meg Tova.
– Remélem, ott sem – mondta erre Nataniel. Valójában azonban nem
féltek. A nap sugarai bátorságot adtak nekik.
GONOSZ TENGEL remegett dühében. Per Olav Wingernek álcázta magát.
– Ezek az alávaló férgek legyőzték volna öt sámánomat?
– Kettőt elkaptunk közülük, és a Süllyesztőbe hajítottuk – felelte Lynx.
 Fent álltak a hegyen, és nézték, amint a hat ember kis csoportja egyre
közeledik. Gonosz Tengel elsápadt haragjában.
Annyira elöntötte a düh, hogy képtelen volt tovább Per Olav Wingernek
kiadni magát. A máskor oly rezzenéstelen arcú Lynx elképedve bámulta
gazdáját. Saját szemével látta, amint a sudár porszívóügynök
összezsugorodik, miközben egyre erősebben áradt belőle a Gonosz Tengelre
oly jellemző bűz. Lynx hátratántorodott a szagtól.
Tengel eközben szüntelenül átkokat szórt ellenségei fejére. Lynx látta,
amint ruhája elveszíti színét és kopott köpönyeggé változik. Haja kihullott,
arcát ezernyi ránc borította. A keze – csak az látszott ki a köpeny alól –
hatalmas karmokban végződött. Piszkossárga szeme zavaros fényben
úszott, orra görbe csőrré változott. Szájában fekete, hegyes fogak ültek,
hatalmas nyelve kilógott.
Lynx összeszedte magát, arca nem árulta el megdöbbenését.
Rezzenéstelen arccal bámult urára, mint mindig, mintha észre sem vette
volna, mi történt.
– De hiszen vannak még alattvalóim – sziszegte a szörnyeteg.
Lynx nyelt egyet, hogy meg tudjon szólalni.
– Sok hűséges szolgája van uramnak. Hatalmas a birodalma.
– Hatalmas lesz. Csak megkapjam a vizemet. De először ezt a kis csapatot
tüntetem el az útból. Gyerekjáték lesz.
– Ahogy mondja, uram, csupán hatan vannak – felelte Lynx
diplomatikusan.
– Hanem ti csak egyet tüntettetek el az utamból.
– Meg még húsz vihardémont és két taran-gait.
– Túl kevés.
– Nagyon erős védelmezőik vannak.
– Minden alkalommal emlékeztetned kell rá? Magam bántam volna el
velük, ha nem lenne valami, amit… minden áron el akarok kerülni.
Gonosz Tengelnek hirtelen saját kezére tévedt a tekintete, és felfedezte az
átalakulást. Akaratlanul is felkiáltott, és fürkésző pillantást vetett a még
mindig rezzenéstelen arcú Lynxre. Ettől megnyugodott.
– Ha majd iszom a fekete forrásvízből, visszafiatalodom és visszanyerem
szépségemet – mondta magyarázatként. – Ez a külsőm csak átmeneti.
Egészen csinos, nem igaz?
– De igen – felelte Lynx.
– No igen… a te külsőd se kutya – vigyorgott Tengel gonoszul.
 – Büszkén viselem, uram.
– Mint én a magamét – nézett Gonosz Tengel elégedetten legbizalmasabb
emberére. – Sok bennünk a közös vonás.
– Igen, uram. Nagy hálával tartozom uramnak.
– Így igaz.
Gonosz Tengel a hat, felfelé igyekvő alak felé fordította tekintetét.
– Odaértek a kőhalomhoz. Épp ideje lecsapni rájuk. Lássuk csak, kire is
számíthatnék? Ki tudná elvégezné legjobban ezt a feladatot a sziklatömbök
között?
Lynx csendben várakozott. Tengel maga válaszolta meg a kérdést.
– Megvan! Kali és hívei. Mindig is csodáltam határtalan vérszomja miatt.
Lynx alig akart hinni a szemének. Szinte erotikus vágyat vélt felfedezni
ura szemében a nő nevének említésekor. De inkább annak vérszomja,
mintsem női mivolta gerjesztette fel urát.
– Igen. Kali kell ide – döntött Gonosz Tengel.
BEÉRTEK a sziklatömbök közé. A hatalmas kőtömbök egy része a földön
hevert szanaszét, a többi egymásra rakódott az idők során. Némelyik azzal
fenyegetett, rögtön lebillen. Gabriel ijedten nézett körül. Nagyon rémisztő
hely. Ráadásul ezt a részt a hegy teljesen beárnyékolta, így a nap melege
már nem bátoríthatta fel őket.
Halkatla, aki általában a közvetítő szerepét töltötte be az emberek és a
szellemek között, így szólt hozzájuk:
– Targenornak nem tetszik ez a hely. Nagyon áttekinthetetlennek találja.
Üdvözöl benneteket és azt üzeni, előremennek, hogy meggyőződjenek róla,
tiszta-e a terep.
– És Marco? – kérdezte Ian. – Hol van?
Halkatla felnevetett.
– Őszintén szólva nem tudom. Ő még előttünk, szellemek előtt is
láthatatlanná tudja tenni magát. Jól tudjátok, ki elől rejtőzik. Targenor úgy
kívánja, hogy én Runéval menjek utánatok, hogy megvédjünk benneteket.
– Itt vannak még a védelmezőink? – kérdezte Gabriel ijedten.
– Linde-Lou, Ulvhedin, Jó Tengel és Sol itt van. Vigyáznak védenceikre,
de nem mutatkozhatnak.
– Hát persze, megértjük – sóhajtott Gabriel némileg megnyugodva.
Folytatták vándorlásukat a göröngyös úton. A sziklák között hóban
lépegettek, hiszen ide nem törtek be a nap sugarai. A meredek kőfalon
egymást támogatták, nehogy valamelyikőjük lezuhanjon a mélybe. A sok
óriási kő, a csúszós út és a hideg most nagyon megnehezítette a járást.
– Mi volt az? – kérdezte hirtelen Gabriel, és megállt. Alig kapott levegőt,
térdig süppedt a hóba.
A többiek megálltak és kíváncsian néztek rá.
– Mintha egy alacsony férfit láttam volna ott a sziklák között. De lehet,
hogy kettőt.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Nataniel.
– Igen. Egészen barna volt a bőre.
– Talán csak egy turista, aki sokat napozott idefönt a hegyekben.
– Nem, nem. Mezítláb volt, és nem volt rajta ruha. Valamit szorongatott a
kezében. Egy selyemsálat, aminek a közepébe valami nehéz volt bekötve.
Talán egy kő.
– Ott van a másik! – kiáltotta Ian. – Egy kis fejsze van nála.
Arrafelé néztek, de mindkettő nyomtalanul eltűnt. A szó szoros
értelmében.
– Nem hagynak nyomot maguk után – dünnyögte Tova.
HALKATLA ÉS RUNE követte a többieket.
– Bárcsak én is élő ember lehetnék – sóhajtott Halkatla. – Egész idő alatt
attól félek, hogy most rajtam a sor.
– Értem, mire gondolsz – jegyezte meg halkan Rune. – Félsz, hogy Lynx
téged is elragad. Velem másképp áll a dolog.
– Hogyhogy?
Felvonta a vállát.
– Hát mi vagyok én? Hova tartozom, az élők közé? – kérdezte Rune.
– Nyomot hagysz magad után a hóban. Én viszont nem.
– Vagyis akkor élőlény vagyok, de halhatatlan. Nem tartozom tehát az
emberek közé.
– Hát igen – sóhajtott megint Halkatla, és akaratlanul megfogta a kezét.
Merev és hideg volt az érintése. Mégsem engedte el.
Rune elgondolkozva így szólt:
– Van egy nagy forradásod…
– A hasamon? Akkor vetted észre, amikor megpróbáltalak elcsábítani
Oppdalban? Ott életem legnagyobb vereségét szenvedtem…
– Ne mondd ezt – mondta Rune gyöngéden. – Igen, akkor vettem észre.
Akkor történt, amikor…
 – Igen, amikor a lándzsával agyonszúrtak. Tudod, hogy Tovának
ugyanezen a helyen van egy anyajegye? Épp olyan alakú, mint az én
forradásom.
– Hát ez nem is annyira furcsa. Tudod, korábbi életünk sérülései különös
ismertetőjelként térnek vissza új életünkben.
– Milyen izgalmasan hangzik!
Halkatla megállt és felnézett a kékesfekete hegyekre. Hangjuk
visszhangzott a sziklák között. Eddig egész úton nagyon óvatosak voltak.
Most azonban a beszélgetés elterelte a figyelmüket. Hibát követtek el.
Rune megtorpant, valami útját állta. Karjával védelmező mozdulatot tett
Halkatla felé, de már későn.
Hátulról támadták meg őket. Mindketten ugyanazt érezték. Zsinórt
feszítettek a nyakukra, és a sziklák mögé vonszolták őket. Suttogó hangokat
hallottak valami idegen nyelven. Runének úgy rémlett, korábban már
hallotta ezt a furcsa nyelvet. Különös dallama a fülében maradt. Hirtelen
eszébe jutott, hol is hallotta. Valamikor réges-régen Indiában.
Aztán minden elsötétült körülöttük.
– AZÉRT NEM TELJESEN nyomtalanul tűnt el az a két fickó, akit
észrevettünk – jegyezte meg Ian. – Idenézzetek!
Nataniel lehajolt, Ian rámutatott valamire a hóban.
– Mi lehet ez? – kíváncsiskodott Gabriel.
– Hát ezt én is szeretném tudni – felelte Nataniel.
Csillogó barna magvakat láttak a hóban, nyilván azok az emberek
hagyhatták el. Nataniel felvett néhányat és morzsolni kezdte az ujjai között.
– Olyan, mintha cukor lenne – mondta Ian hitetlenkedve. – Barna cukor!
Nataniel megszagolta és óvatosan megízlelte.
– Az is, cukor. Hogy a fenébe?
– Halkatla és Rune hol maradt? – kérdezte Tova és megfordult. A többiek
úgyszintén.
Döbbent csend. Rémülten néztek egymásra.
Visszarohantak a hatalmas sziklához, melyet az imént hagytak el.
Senki.
A nevüket kiáltozták, de csak a visszhang válaszolt.
Aztán a visszhang is elhalt. A hegyek végtelen csöndje ereszkedett rájuk.
Nagyon egyedül érezték magukat.
– Nekik nincsenek védelmezőik – suttogta Tova fáradtan.
– Nincsenek – felelte Nataniel. – Hiszen sebezhetetlenek.
 Újra megindultak felfelé, és alaposan szemügyre vették a nyomokat.
– Nézzétek! – kiáltotta Nataniel. – Itt még látni Rune nyomait a mieink
közt. Halkatláét hiába keresnénk, ő nem hagy nyomot.
– Itt megszakad a nyom – folytatta Tova. – Mintha dulakodás…
– Nézzétek! Mintha elvonszoltak volna valakit – kiáltotta Ian. – Aztán
hirtelen semmi…
– Felemelhették őket a földről – mondta Nataniel. Elszorult a szívük a
félelemtől. Hogyan történhetett? Hiszen nem hallottak semmit.
Nataniel elgondolkodva állt egy darabig, szép, szomorú tekintete
döbbenetről árulkodott.
– Azok a sötétbőrű emberek… A barna cukor. A selyemkendő és a
fejsze… Minden jel arra utal, hogy… Nem, nem is merem kimondani.
Elhallgatott.
– De hát hová akarsz kilyukadni? – kérdezte Tova izgatottan.
– Nem, ez lehetetlen!
– Minden lehetséges, ha Gonosz Tengel keze van a dologban, te is tudod.
Bökd már ki!
– Nos, volt egy sötét fejezet India történetében.
– India? Indusokat láttatok az előbb, Gabriel? – kérdezte Tova.
– Meglehet – felelte Gabriel zavartan.
– Egészen biztos – mondta Ian. – Csak hirtelen nem tudtam hova tenni
őket itt, az északi hegyek között.
– Mint tudjátok, a néprajz a szakterületem. Idegen népek kultúráját
kutatom. Egyáltalán nem lep meg, hogy Gonosz Tengel épp ezeket az
embereket szemelte ki magának. Kali harcosait.
A többiek figyelmesen hallgatták.
– Az 1700-as évek végén és az 1800-as évek elején… Az idő persze nem
játszik nagy szerepet sem gonosz ősünknél, sem nálunk.
– Térj a tárgyra. Ki az a Kali? – kérdezte Tova.
– Kali indiai istennő. Nem túl barátságos istenség. És ez még enyhe
kifejezés. A körülötte kialakult kultusz azonban még figyelemre méltóbb.
Főtemploma Calcuttában van, Kali-ghatnak hívják. A város neve valójában
innen ered. Kalinak még sok neve van, de ebbe most nem megyek bele…
Vérszomjas istennő. Több száz évvel ezelőtt alapították a neki hódoló
szektát. Fojtogatóknak is hívták a szektatagokat. Krisztus előtt 400-ban már
Hérodotosz is említi a fojtogatókat, akik tökélyre vitték szakmájukat. A
XIV. században újra felbukkan a nevük. Ez a kultusz elterjedt egész
Ázsiában, különösen a Himalájától délre. A XVII. században jelenik meg
Rumal.
– Ki az a Rumal? – kérdezte Gabriel.
– Nem személy, hanem a selyemsál, amit láttál náluk. A szekta tagjai
kezdetben szokványos bőrszíjjal vagy kötéllel fojtogattak. Csak később
terjedt el a selyemkendő használata. Ebbe egy nehéz pénzérmét vagy
fémdarabot kötnek épp azért, hogy hátulról átdobhassák áldozatuk nyakán.
Míg társaik lefogják az áldozatot, meghúzzák a selyemsálat, és vége.
– Hű – sóhajtott Tova. – Gyerünk, keressük meg Runét és Halkatlát.
– Ne, várjatok még! Jobb ha tudjátok, mivel álltok szemben – folytatta
Nataniel. – A szekta tagjai különböző társadalmi osztályokból kerültek ki, a
fejedelmektől a koldusokig. Senki nem érezhette magát biztonságban a
közelükben. Két csoportban dolgoztak. Az egyik csoport megleste az
áldozatot és rávetette magát…
– Várj, hogy jön ide a barna cukor? – kérdezte Tova.
– A barna cukor szent dolog. A szekta tagjai ettek belőle, mielőtt
megtámadták volna áldozatukat. Ha az első csoport elvégezte feladatát,
következtek a többiek. Ők már előre ástak egy gödröt azzal a fejszével,
amelyet láttatok náluk. Ugyanezt a fejszét használták arra is, hogy
összetörjék az áldozat csontjait, mielőtt eltemették a szerencsétlent.
Mindezt persze Kali istennő tiszteletére cselekedték, hogy elnyerjék a
rokonszenvét.
– És zavartalanul gyakorolhatták ezt a borzalmas szertartást? – kérdezte
Ian.
– Egészen 1799-ig. Az angoloknak feltűnt, hogy katonáik, főleg
zsoldfizetés után, nyomtalanul eltűnnek. Ekkor derítették fel a szekta
történetét. Kiderült, hogy ezek a tömeggyilkosok zavartalanul
mészárolhatták az embereket, különösen Dél-Ázsiában. Hagyták, hadd
gyilkoljanak kedvükre, ugyanis sok pénzéhes fejedelem támogatta őket.
Mivel Kalinak nem áldoztak aranyat, csak vért, őket illették a legyilkolt
utazók javai. A szektatagok gyakran bérgyilkosnak szegődtek.
– Ez a szekta ma már nem létezik? – kérdezte Gabriel.
– Nem. Az 1830-as években betiltották. Kali vérrel áztatott templomát
bezárták. Most turisztikai látványosság.
– De hát hogy lehet, hogy már nem léteznek, és én mégis láttam őket?
– Kedves Gabriel, gondolod, Gonosz Tengelnek gondot okoz megidézni
néhány indiai fojtogató szellemét a múltból?
 – Igen, ez jellemző rá – vette át a szót Tova. – A történelem legsötétebb
fejezeteiből választja szolgálóit.
– Szerencsére Rune és Halkatla halhatatlan. A fojtogatók most az egyszer
alaposan elhibázták a választást.
– De akkor sem hagyhatjuk őket összezúzva valahol eltemetni – mondta
Tova sírástól remegő hangon.
– Hát persze hogy nem! Meg kell találnunk őket. Segítségül kell hívnunk
a többieket. Azt hiszem, ezzel mindenki egyetért – mondta Nataniel.
Linde-Lou, Sol, Ulvhedin és Jó Tengel előlépett a semmiből.
– Már vártuk a hívásotokat. Nagyon érdekes volt az előadásod, Nataniel.
Figyelmesen hallgattuk – mondta Jó Tengel.
– Köszönöm! Meg kell találnunk Runét és Halkatlát. Segítetek?
– Nektek nem szabad a keresésükre indulnotok – mondta Ulvhedin. –
Rögtön folytatnotok kell az utat. Gonosz Tengel ugyanis itt van a közelben,
és előttetek akar eljutni a Jéghegyek Népének völgyébe.
– Varázsigével ugyan több helyen is elzártuk előtte az utat – vette át a szót
Sol –, de nem fog sokáig tartani, míg feloldja a varázslatot.
– Nem hagyhatjuk cserben barátainkat – kiáltotta Tova. – Nem
mozdulunk, míg még nem találjuk őket.
– Nem segíthetne Marco? – vetették fel.
– Ő nem jöhet. Bujkálnia kell. Itt vannak velünk mások, akik szívesen
segítenének.
Megfordultak, követték Jó Tengel pillantását, ők? Hogyan lennének
képesek legyőzni Kali istennő harcosait?
Ingrid, a vöröshajú boszorkány sietve indult feléjük. Sárga szemében
harci düh izzott. Magával hozta róka alakú démonait. Gabriel elővette a
jegyzeteit és megtalálta a nevüket. Mind az öten a termékenység démonai,
de ezenkívül más téren is érvényesítik képességeiket. Tabris a szabad akarat
harcosa, Tacritan a gót mágia művelője, Tarab a zsarolás nagymestere,
Zahun botrányhős, Zaren pedig bosszúálló.
Gabrielnek az a gyanúja támadt, hogy a fojtogatók nem egykönnyen
fognak elbánni velük.
– Üdvözlünk benneteket, és arra kérünk, segítsetek megtalálni a
barátainkat – hajolt meg előttük Nataniel. – Attól félünk, valahol nem
messze fekszik eltemetve összezúzott testük. Keresés közben azonban
Gonosz Tengelről se feledkezzetek meg, démonok! Különösen az olyanokra
szereti kivetni hálóját, mint ti. Sebezhetőek vagytok, és a végén még úgy
végzitek, mint a vihardémonok, a Nagy Süllyesztőben. Nem akarunk
elveszíteni benneteket.
Tabris így válaszolt:
– Tudunk vigyázni magunkra. Soha nem terjesztheti ki ránk az akaratát.
Ne feledd, én vagyok a vezér, és egyben a szabad akarat megtestesítője.
– Ó persze – felelte Nataniel, és újra meghajolt.
– Ne cselekedj meggondolatlanul, Ingrid – mondta most Sol. – Ne
becsüld le Gonosz Tengelt.
– Bízzál bennem – felelte amaz csillogó szemmel.
– Rendben van – folytatta Jó Tengel. – Nos, akkor itt elválnak útjaink.
Nataniel, Tova, Ian és Gabriel, ti folytassátok az utat. Nincs vesztegetnivaló
idő.
Amikor elindultak, Tova visszafordult és így kiáltott Ingrid és a démonok
felé:
– Üdvözöljétek Runét és Halkatlát a nevünkben. Ha megtaláljátok őket,
mondjátok meg nekik, hogy nem akartuk cserben hagyni őket.
– Rendben van, átadjuk az üzenetet – felelte Ingrid.
 5. fejezet
HALKATLA ÉS RUNE halhatatlan ugyan, de Halkatlát szellem létére
emberi érzésekkel ruházták fel. No és Rune…?
Rune az ember és a mandragóragyökér keveréke. Mindig is szenvedett
ettől a kettősségtől, amióta a feketeszárnyú angyalok emberi külsőt adtak
neki.
Rune állandóan leplezni próbálta érzelmeit és gondolatait. Az érzékei
fölött azonban nem tudott uralkodni. Halkatla és Rune tehát éppúgy érzett
fájdalmat, mint bármely földi halandó.
Elhurcolták őket a sziklafal mögé. Zsákot húztak a fejükre, így nem láttak
semmit.
Ledobták őket a földre. Annyit felfogtak, hogy többen várakoznak
körülöttük. Izgatottan beszélgettek különös nyelvükön.
Az ütés Halkatla térdét találta él. Felkiáltott fájdalmában, de egy kéz
befogta a száját. Hallotta, amint Runét is verik. Minden egyes ütésnél
felnyögött.
– Átkozott férgek – sziszegte a szájára tapadt kéz alatt. Majd egy újabb
ütés a karjára sújtott le. – Au! Az ördög vigyen el benneteket.
Rune értette, miről beszélnek a hinduk:
– Már rég halottnak kellene lenniük – mondta az egyik.
– Akkor lökjük őket élve a sírba.
– Azt nem lehet, halottat kell áldoznunk istennőnknek.
A fejszék újból és újból lecsaptak rájuk. A fojtogatók egyre
elkeseredettebben ütötték őket.
– Tégy úgy, mintha meghaltál volna – nyögte Rune Halkatlának.
– Hogyan? Hisz rettenetes fájdalmat érzek.
– Tudom, mégis próbáld meg! Megpróbálta elengedni a testét, de minden
új fejszecsapásnál összerándult.
– Ha ez így megy tovább, semmi sem marad belőlünk.
– Mi a szándékuk velünk? – kérdezte.
– El akarnak temetni. Nem tudom, miért.
Aztán egy gödörbe lökték őket. Levették róluk a zsákot. Halkatla néhány
sötétbőrű férfit pillantott meg. Voltak köztük öregek és fiatalok,
szegényesen öltözöttek és gazdagok. Földi életében soha nem járt a
Jéghegyek Népe völgyén kívül. Nem látott még soha idegeneket. Úgy
érezte, összetörték minden porcikáját.
 – Nem tudjuk megölni őket… – nyögte az egyik – Nézzétek! Még csak
nem is véreznek! És csupán apró hegek maradnak a bőrükön.
– Nézzétek a nő szemét! Izzik a gyűlölettől! Gyerünk innen!
– Nem, nem hagyhatjuk…
Arrébb mentek és izgatottan sugdolózni kezdtek. Aztán láthatólag
megegyeztek, mert visszajöttek és talpra állították őket. Halkatla látta, hogy
Rune sokkal jobban megsérült, mint ő. Úgy tűnt, mindkét karját eltörték.
– Mit tettetek vele? – kiáltotta Halkatla. – Nagyon fáj?
– Rendbe jövök. Nem komoly a sérülésem. Tudom, hogy maguktól
begyógyulnak majd a sebek.
– És te?
– Már nem fáj annyira.
– Nekem sem. Nem tudom, mi a szándékuk.
– Ne hagyj magamra, Rune!
– Nem hagylak egyedül, ne félj.
A büdös selyemkendőt a szemük elé kötötték, és fellökdösték őket a
hegyoldalon.
– Miről beszélnek? – kérdezte Halkatla.
– Arról, hogy nagy hibát követtek el, amikor minket ejtettek foglyul.
Teljesen össze vannak zavarodva, és azon törik a fejüket, mitévők legyenek
velünk.
– Úgy kell nekik! Látod, merre járunk?
– Nem. És te?
– Hát persze! Egy vékony kis kendő nem jelent akadályt a látnoki
képességemnek. Mindent látok, csak nem olyan tisztán.
– Ez remek, Halkatla! Én értem, miről beszélnek, te pedig látod, merre
tartunk. Tökéletesen kiegészítjük egymást.
Ezek a szavak nagyon jólestek Halkatlának.
– Nos, mit látsz?
– Mindent jég és hó borít. Miért, mire számítottál?
– Nem is tudom – mondta Rune kicsit csalódottan.
– Most valaminek a tetejére értünk. Várj csak, azt hiszem, egy szakadék
szélén állunk.
– Lelátsz a szakadékba?
– Még nem. Ott is bizonyára mindent hó borít. Nem, várj…
– Mi az? Mit látsz?
 – Mintha egy templom lenne odalent. Még soha életemben nem láttam
ilyen templomot. Nagyon díszes, mindenféle színben pompáznak a falai.
– Hindu templom lehet – jegyezte meg Rune. – Itt áll a hó közepén?
– Nem. Körülötte, amerre a szem ellát, gyönyörű szép növények
zöldellnek. Még sosem láttam ilyen szép növényeket. De kár, hogy nem
láthatod!
– Pszt! Most megint beszélgetnek!
Rune hallgatózott egy darabig, majd így szólt Halkatlához:
– Egyelőre nem tudják, mit tegyenek velünk. Egyesek egyszerűen a
szakadékba akarnak taszítani minket, a többiek azonban félnek a
büntetéstől.
Egyszer csak levették róluk a kendőket. Halkatla pontosan leírt mindent.
Egy völgyben álltak, egy színpompás templom előtt. Hihetetlenül díszes
hindu templom látványa tárult a szemük elé. Amerre csak elláttak,
mindenütt szobrocskák, díszítések a szivárvány minden színében.
Rune rezzenéstelen arccal bámult maga elé.
Fogvatartóik egy percre sem engedték el őket. Félelem tükröződött
tekintetükben. Halkatla és Rune alaposan rájuk ijesztett. Áldozni akartak
istenüknek, ahogy kell, és erre a kiszemelt áldozatok egyszerűen nem
akarnak meghalni! Ki hallott már ilyet! Teljesen elbizonytalanodtak.
Rémülten, össze-vissza karattyolva felkísérték őket a templomhoz vezető
lépcsőn. Térdre kényszerítették őket, majd maguk is térdre borultak.
Zsákmányukkal együtt, buzgón imádkozva, térden csúsztak be a
templomba.
Bent a templomban lenyűgözte őket a pompás látvány. Igaz, a falakat
borító festményeket és fafaragásokat aligha tudták volna megfejteni.
Számukra ismeretlen történeteket ábrázoltak. Mindenütt gyertyák égtek, és
erős füstszag terjengett. Félelem és bizonytalanság kerítette hatalmába őket.
A templom nem volt üres. Néhány férfit láttak, kétségkívül szerzeteseket,
rezzenéstelenül, lótuszülésben imádkozva. Csont és bőr aggastyánok,
tekintetük révetegen egy ismeretlen világba merült.
Fogvatartóik hirtelen elengedték Runét és Halkatlát, és buzgón
imádkozva a földre vetették magukat.
A templom hátsó fala hirtelen fénybe borult.
Egy női istenség bálványképe tárult eléjük.
Rune odasúgta Halkatlának:
– Ez Kali. Megismerem.
 Kali ellentmondásos istenség. Nemcsak pusztító, vérszomjas isten, hanem
vigasztaló és gyöngéd anyaisten is egyben… De erről az oldaláról kevesen
ismerték.
Rune és Halkatla számára is halált hozó istenként jelent meg.
Félelmetesen vad istennő képe tárult eléjük. Úgy ábrázolták, mint gonosz
boszorkányt. Arcát bekenték vérrel, fogai hegyesek voltak, nyelve kilógott
szájából. Négy keze volt, mindegyikben tartott valamit: kardot, pajzsot,
hurkot és egy levágott kezet. Meztelen volt, eltekintve a testét borító
rémisztő díszektől. Koponyákból fűzött nyakláncot, levágott kezekből
összerakott övet viselt. Férje, Shiva testén táncolt. Ha hinni lehet a
legendának, akkor vált vérszomjas istennővé, amikor kényszerítették, hogy
ölje meg Raktavija démont. Ez egyáltalán nem bizonyult könnyű
feladatnak, mivel ha a démon vérének akár egyetlen cseppje is a földre
hullott, ezer hasonmása kelt életre belőle. Kali azonban furfangos módon
megoldotta a feladatot. Magasan a levegőbe tartotta Raktaviját, egy
lándzsával átdöfte, majd kiszívta vérét, mielőtt a földre hullhatott volna.
Ezután mindig vérre szomjúhozott.
Miért van szükség emberáldozatokra? Mert lehet, hogy Raktavija
szelleme emberalakot öltött. Azért kell megfojtani az emberáldozatokat,
hogy egy csepp vérük se hulljon a földre, nehogy a démon életre keljen.
Rune épp Kali istennő mítoszára gondolt, amikor hátrahőkölt és ijedtében
felkiáltott. Halkatlát is magával rántotta. Erre valójában nem is volt
szükség, hisz ő is látta… Alig akartak hinni a szemüknek.
A bálvány megelevenedett. Kali lelépett Shiva testéről, és csípőjét
ringatva, érzéki mozdulatokkal megindult feléjük. Vérfagyasztó mosolya
mögül kivillantak hegyes fogai.
INGRID ÉS DÉMONAI eközben buzgón folytatták a keresést. Nataniel
elmondása alapján tudták, milyen jelek vezethetik nyomra őket.
Zahun ért oda elsőként a gödörhöz. Büszke mosollyal várta a többieket.
– Nagyszerű munka – jegyezte meg elismerően Ingrid. – Úgy tűnik,
megpróbálták elásni őket, de feladták.
Körülnéztek a gödör közelében.
– Ezek Rune nyomai lehetnek – közölte rekedtes hangján Tarab. – Mivel
sem Halkatla, sem fogvatartóik nem hagynak nyomot maguk után.
– Kövessük Rune nyomait! Annyira siettek, annyira össze lehettek
zavarodva, hogy el sem tüntették a nyomokat.
 – Nem számítottak ránk – jegyezte meg Zaren, a bosszúállás démona. –
Alig várom, hogy nyakon csípjük őket.
Szótlanul követték a nyomokat.
– Hová vihették őket ebben a kietlen vadonban? – kérdezte Ingrid.
Odaértek a szakadék széléhez.
– Ott vannak! – Megint Zahun vette észre őket elsőként.
– Mit művelnek velük? – nézett le Ingrid tanakodva a völgybe.
Rune és Halkatla egyedül állt lent a hóban egy rideg tisztás közepén. Itt-
ott sziklatömbök emelkedtek ki a földből. Feltámadt a szél, és belepte őket
a hó.
Távolabb egy nagy, hegyes kő magasodott. Úgy tűnt, mintha Halkatla és
Rune beszélne a kőhöz.
– Nem hiszem, hogy csak bámulják – dünnyögte Tacritan. – Gyerünk,
merészkedjünk közelebb. Vigyázzatok, nehogy észrevegyenek minket!
Ahogy közelebb értek, meghallották Halkatla szavait.
– Azt hitted, csillapíthatod vérszomjadat, gonosz boszorkány? Hát
tévedtél! Nézd csak meg Runét! Látszólag vérzik, de tévedsz, ha azt hiszed,
valóban vér szivárog belőle. Rajta, kóstold meg, te vén banya!
A bátorságáról híres Halkatla most sem tagadta meg önmagát. Látták,
amint lehajol Runéhez és ujjával megérinti a sebét. Majd véres ujját a
magas kő felé nyújtja.
– Tacritan, te értesz a varázslás tudományához – suttogta Ingrid. – Kérlek,
tégy valamit, hogy lássuk, amit ők látnak.
A démon bólintott. Elsuttogott egy varázsigét, kezével furcsa
mozdulatokat végzett. Hirtelen eltűnt előlük a havas táj. Helyette mesébe
illő templomban találták magukat. Sötétbőrű férfiak feküdtek imádkozva a
földön. Az előbbi kövek helyén aggastyánok ültek furcsa tartásban, imára
kulcsolt kézzel. És…
A magas, vékony kő utálatos istenséggé változott.
– Ez Kali – suttogta Tarab dermedten. – Fölötte nincs hatalmunk!
– Pszt! – intette le Ingrid. – Még nem vett észre minket. Nézzük, mi lesz
ennek a vége!
Kali most egészen közel állt hozzájuk. Közelről még visszataszítóbbnak
látszott. Dülledt szemével majd felnyársalta Halkatlát. Gyors mozdulattal
megragadta Halkatla ujját, és mohón a szájába vette.
Ezután förtelmes grimaszra húzta a száját, és hatalmasat üvöltött. Minden
bizonnyal nem ízlett neki a Rune “ereiben” vér helyett csörgedező növényi
nedv.
Rá akart rontani Halkatlára, de a lány kitért előle.
Erre talpra szökkentek hívei, hogy megragadják a két áldozatot.
– Fogjuk el őket! – kiáltotta Tabris. – Tégy minket láthatóvá előttük,
Tacritan!
Mielőtt a fojtogatók észbe kaptak volna, az öt démon rájuk támadt és
könnyedén elbánt velük. Ezzel örökre távoztak a szellemek birodalmából.
Soha többé nem lehet már megidézni őket.
Hanem Kali keményebb ellenfél. Nataniel túl könnyelmű kijelentést tett,
amikor azt állította, nem létezik.
A démonok közben egycsapásra végeztek a szerzetesekkel is. Talán észre
sem vették megsemmisülésüket, annyira imájukba merültek.
Kali meglátta újdonsült ellenségeit, és dülledt szemét rögtön a
leggyengébbikre, Ingridre szegezte.
– Mi lesz most? – kérdezte Ingrid kétségbeesetten.
– Ingrid, vidd magaddal Runét és Halkatlát. Helyezd biztonságba őket –
rendelkezett Tacritan.
– De féltelek benneteket.
Elégedetten rávigyorogtak.
– Köszönjük, ez jólesett – mosolygott Zaren. – Majd utána
megünnepeljük a győzelmet.
Ingrid habozott egy kicsit.
– Csak aztán el ne felejtsétek, mit ígértetek, fiúk.
Felnevettek, majd Ingrid így szólt a többiekhez:
– Gyerünk, meneküljünk! Ez nem tréfadolog.
Aztán mégis megálltak a templom kapujában, hogy lássák, mi történik.
Nem akarták magára hagyni az öt démont.
Tabris reszelős hangja visszhangzott a teremben.
– Kali, Durga, Devi, Bhowani, Mahadevi, Par-vati, Uma… Melyik
neveden szólítsalak? Ismerjük gyenge pontodat. El tudunk pusztítani.
– Csak blöfföl – suttogta Ingrid. – A démonoknak nincs hatalmuk az
istenek fölött.
Kali, immár magára maradva, a legközelebb álló Zahun felé kapott, de az
elegánsan kisiklott a kezéből.
– Mit kezdenél a démon vérrel, Kali? – kiáltotta Tabris. – A vérünk nem
olyan ízletes, mint Raktavijáé. Zöldesfekete és ízetlen.
 – Hazudsz! – kiáltotta Kali. – Gyertek közelebb, hadd csapoljalak meg
benneteket, ti szörnyszülöttek.
Zahun túl közel merészkedett hozzá, így Kali egyik kezével el tudta
kapni. Erősen fogta, miközben a másik kezével rászegezte a kardot.
Ingrid felkiáltott:
– Nem engeded el a barátomat, te sátánfajzat! Miután végeznek veled,
nagy ünnepséget csapunk majd. Nem foszthatsz meg ettől az élvezettől.
Kali Ingridre emelte tekintetét. Ingrid érezte, amint fokozatosan elhagyja
ereje a halálos pillantás súlya alatt.
Tarab, a zsarolás démona látta Kali fölényét, így más eszközökhöz
folyamodott:
– Shiva, nagy isten! Meddig akarod még hagyni, hogy ez az asszony
uralkodjon feletted? Évszázadokon keresztül taposott rajtad, megalázott.
Hát milyen férfi vagy te? Most itt az alkalom, mutasd meg, milyen erős
vagy. Bizonyítsd be, hogy te vagy az erősebb.
– Miért nem állsz végre bosszút? – fűzte hozzá Zaren, a bosszúállás
démona.
– Okos ötlet, hogy cselhez folyamodnak, hiszen Kali erősebb náluk –
suttogta izgatottan Ingrid.
Shiva lassan felemelkedett fekvő helyzetéből, és megindult Kali felé. A
hinduizmusban a “szentháromságot” Brahma (a teremtő erő), Vishnu (az
éltető) és Shiva (a pusztító erő) alkotja. Shiva azonos a halállal, félelmetes
pusztító isten.
Most minden haragját Kalira irányította.
Amikor Kali meglátta közeledni, meglepetésében elengedte Zahunt. Az öt
démon gyorsan elindult a templom kapuja felé, ahol a többiek vártak rájuk.
– Gyerünk innen! Gyorsan! – kiáltotta Tabris. – Hagyjuk, hadd intézzék el
a dolgot egymás között. Nem vagyunk elég erősek, hogy szembeszálljunk
az istenekkel.
Futottak, ahogy csak a lábuk bírta a virágzó réten át. Futás közben látták,
amint a pompás kert újból rideg, havas tájjá változik, a templom
összeomlik, akár egy kártyavár. Csak a magas sziklakő és néhány kisebb
sziklatömb maradt a helyén. Felértek a völgyből.
– Hú! – sóhajtott megkönnyebbülten Halkatla. – Micsoda rémálom.
Nagyon köszönjük mindannyiótoknak.
– Semmiség – felelte Ingrid. – Igaz is, a többiek üdvözölnek benneteket.
Nagyon aggódnak értetek. Nekik folytatniuk kellett az utat. De mindenáron
azt akarták, tudassam veletek, nem hagytak cserben.
– Értjük. Benneteket küldtek a segítségünkre.
– Pontosan. Most pedig siessetek utánuk. Jó utat!
– Én is szívesen veletek tartanék – folytatta Ingrid. – De megígértem a
barátaimnak, hogy megünnepeljük a győzelmet.
Halkatla felnevetett:
– Jó mulatást! A viszontlátásra!
Azután elváltak útjaik. Halkatla kézen fogta Runét, és kéz a kézben
folytatták az utat a hatalmas kövek között. Halkatla hirtelen visszafordult,
hogy integessen megmentőiknek.
– A mihamarabbi viszontlátásra! – kiáltotta Ingrid.
Majd megfordult, hogy csatlakozzon a démonaihoz.
De jaj…
– Rune! – suttogta Halkatla elborzadva. – Odanézz!
Lynx állt Ingrid és a démonai előtt.
– Jaj, segítenünk kell rajtuk – jajveszékelt Halkatla.
– Nem tudunk! Minden hiába. Nem harcolhatunk Lynx ellen. Nekünk
most a Jéghegyek Népe kiválasztottjai mellett a helyünk.
– De…
Hallotta, amint a démonok felüvöltenek félelmükben. Megfordultak és
eltűntek a kövek között, de üvöltésüket még sokáig hallották.
Ekkor Ingrid fojtott kiáltása hangzott fel:
– Megállj, pokolfajzat! Átkozott gyilkos! Elraboltad tőlem a barátaimat!
Ezért még meglakolsz!
– Ne menjünk vissza érte? – kérdezte Halkatla.
– Ne. Mennünk kell. Lynxet nem érdekli Ingrid, nincs veszélyben. Az öt
démon már úgyis a Nagy Süllyesztőbe került. Rajtuk nem tudunk segíteni.
– Rune, mi lesz velünk, ha Gonosz Tengel és hordája legyőz miket?
– Az lehetetlen! – felelte.
De a válasz nem hangzott túl meggyőzően.
IDŐKÖZBEN a négy kiválasztott, Nataniel, Tova, Gabriel és Ian sietve
folytatta az utat a hatalmas kőtömbök között.
Védelmezőiktől értesültek róla, hogy Targenor és serege tőlük messze, a
fennsíkon várakozik. Targenor magára akarja vonni Gonosz Tengel
figyelmét. Amíg ő a gonosz őst feltartóztatja, a kiválasztottak időt nyernek.
Ahogy meneteltek a hegy lábánál, Gabrielt elfogta a honvágy.
Hazakívánkozott a szüleihez. Eddig jól viselte az utat, de most nagyon
védtelennek érezte magát.
Elszorult a szíve. De jó is lenne otthon a szobájában, megszokott holmijai
közt! Mit nem adna azért, ha szüleit és a kutyáját akár egy percre
viszontláthatná! Haza akarok menni – gondolta. Nem akarok itt menetelni.
Mi lesz, ha soha nem látom viszont őket?
– Halló! – hangzott a távolból.
Megtorpantak.
– Újabb csapda? – kérdezte Tova.
Vártak még egy darabig.
– Halló! Itt vagyunk.
– Ez Halkatla hangja – ragyogott fel Nataniel arca.
– Ott vannak! – kiáltotta Ian és felfelé mutatott.
Mindenki vadul integetni kezdett.
– Együtt folytatjuk utunkat, mögöttünk fognak haladni – mondta Nataniel.
– Biztonságban érzem magam, ha itt vannak velünk – jegyezte meg Tova.
Amikor odaértek hozzájuk, forrón megölelték őket.
– Látom, minden simán ment. Ingrid és a démonai teljesítették a
feladatukat – mosolygott Nataniel.
Rune és Halkatla elkomorodott.
– Nem egészen – kezdte Rune. – Ennél sokkal többet tettek. Hőstettet
hajtottak végre. Elpusztították a fojtogatókat, és megmentettek minket Kali
karmai közül.
– Kali? Hát őt is láttátok?
– Igen. No de ami utána történt…
– Micsoda?
– Miután megmentettek minket, elbúcsúztunk. De ekkor felbukkant az az
átkozott Lynx.
– Jaj nem! – sikoltották a többiek.
– De sajnos igen. Mind az öt démon a Nagy Süllyesztőben végezte.
– Az ördögbe! – káromkodott Tova. – Az ördögbe! No és Ingrid?
– Nem esett bántódása.
– Ez így nem mehet tovább – szögezte le Nataniel. – Meg kell
szabadulnunk ettől a Lynxtől.
– De hát hogyan? – kérdezte Rune.
– Jó Tengel! – szólította Nataniel. – Hallottad, mi történt?
– Igen, és mélységesen sajnálom.
 – Kicsoda valójában Lynx, és hogyan bánhatnánk el vele? – kérdezte
Tova.
– Senki nem tudja, kicsoda – felelte Sol. – Csak azt gyanítjuk, hogy ő őrzi
a Nagy Süllyesztőt, de lehet, hogy ennél jóval nagyobb a hatalma.
– Undorító fickó – jegyezte meg Tova. – Mindig libabőrös leszek, ha
meghallom a nevét.
– Ki tudná megtörni az erejét? – kérdezte Gabriel.
– Mi már kijelöltünk valakit erre a feladatra – felelte Jó Tengel. – Nincs
köztetek.
– Hála istennek – mondta Tova megkönnyebbülten.
– Most pedig folytassátok az utat – szólt Tengel. – Gyorsan megy az idő.
A szellemek eltűntek, ők hatan pedig megint egyedül maradtak.
A táj most még kihaltabbnak tűnt. Feltámadt a szél. Gabrielnek kékre
fagyott a füle.
– Hát már sosem érünk ki innen a sziklák közül? – kérdezte Tova
türelmetlenül. – Az az érzésem, legalább kétszer körbejártuk a hegyet!
– Az út negyedénél sem tartunk – mondta Nataniel. – Annak pedig csak
örülni lehet, hogy ilyen hatalmas kövek közt visz az út. Legalább
elrejtőzhetünk mögöttük.
Gabriel annyira elesettnek érezte magát, hogy nem tudta visszatartani a
könnyeit. Lehajolt, mintha csak a cipőfűzőjét igazítaná meg. Amikor
felegyenesedett, Ulvhedin hatalmas tenyerét érezte a markában. Erősen
megszorította az erős, biztonságot adó kezet.
Nataniel előrébb járt, mint a többiek. Most hirtelen megállt. A többiek
követték a példáját. Elég magasra feljutottak. Innen belátták az egész
vidéket. Alattuk terült el a fennsík. Egyik felét beragyogta a nap, másik
felét eltakarták a felhők. – Uramisten – suttogta elképedve Ian.
6. fejezet

GONOSZ TENGEL, mint mindig, most is rosszkedvű volt.

– A Süllyesztőbe taszítottad a démonokat? Ki adott rá parancsot?
Soha nem vagy elégedett, vén kecske – gondolta Lynx, de csak annyit
mondott:
– Uram, a Nagy Süllyesztő irányítását rám bíztad. Az a feladatom, hogy
megtöltsem ellenségeinkkel. Másról nem volt szó.
– Azért használhatnád néha a fejed! A démonok köztudottan ízig-vérig
romlott teremtmények, kiválóan alkalmasak rabszolgának. Ezt az öt démont
is szolgámmá akartam tenni. Hozd vissza őket nyomban!
– Sajnos, lehetetlen, uram. Te is tudod, onnan nincs visszaút.
– Hm – dörmögte Gonosz Tengel. Tudta, hogy Lynx igazat beszél. – Nos,
akkor majd a többi démonaikat fogom leigázni. Az ördögbe! Miért nem
tudunk tovább menni?
Már nagyon közel jártak a völgy bejáratához, amikor láthatatlan falba
ütköztek.
Számomra ismeretlen varázsigékkel emelték a falat – gondolta Tengel, de
nem mondta ki hangosan. A világ minden kincséért sem árulta volna el
Lynxnek, hogy van még számára is ismeretlen varázslat. Ki taníthatta nekik
ezeket a varázsigéket?
Mélyen legbelül sejtette a választ. Az ismeretlen, aki mindig ellene
dolgozott. Eddig hasztalan próbálta kideríteni hollétét. Ez a fal csakis az
ismeretlen műve lehet.
Gonosz Tengel több mint egy órán keresztül próbálta feloldani a
varázslatot. Ősrégi varázsigéket mormolt kitartóan. Hiába. Mindig
beleütközött a falba.
Gondolatban könnyedén be tudott volna jutni a völgybe. De testi
valójában is be kell jutnia. Hiszen inni akar a fekete forrásvízből.
Eddig nem fenyegeti veszély a birodalmát. Mindenre elszánt katonáival
szemben a Jéghegyek Népe úgyis tehetetlennek bizonyul majd.
A KIS CSOPORT ELKÉPEDVE bámult le a fennsíkra, ahol a gonosz erők
sorakoztak.
– És én még a Démonok hegyén azt hittem, megszámlálhatatlanul sokan
és verhetetlenek vagyunk – suttogta elfogódottan Tova. – Álmodni sem
mertem volna, hogy ennyien vannak!
 Hatalmas lovasság próbálja majd feltartóztatni Targenort. Nyilván még a
harmincéves háború idején igázta le őket Gonosz Tengel.
Targenor kisebb csoportokra osztotta seregét, hogy az ellenség figyelme
szétszóródjon. De mit ér vele? Dávid és Góliát harca ez.
– Odanézzetek – kiáltotta Ian, és a távolban felsorakozott, páncélos
lovasokra mutatott. – Cromwell vasbordájú lovasai, akik kegyetlen módon
leverték a skótok és az írek felkelését.
– És azok ott feljebb? – kérdezte Gabriel. – A lándzsás, páncélba öltözött
harcosok nem Pizarro és Cortez spanyol hódítók katonái, akik kiirtották az
azték és inka indián őslakosokat?
– Igazad lehet – felelte Nataniel. – Kegyetlenségük miatt kerültek Gonosz
Tengel seregébe. Azt hiszem, itt megtaláljuk a történelem legsötétebb
fejezeteinek harcosait. Arrafelé mintha vikingeket látnék. Ott pedig egy SS
katonákból álló zászlóalj. Fel nem foghatom, hogyan fogunk megbirkózni
velük?
– Ezzel most ne foglalkozzunk – mondta Rune – Folytatnunk kell az utat
a völgy felé.
– Hát igen. De ezt a látványt nehéz elfelejteni.
– Gondolatban majd harcosainkkal leszünk.
– Nem a völgy bejárata az ott nyugat felé? – kérdezte Tova.
Rövid tanakodás után arra következtetésre jutottak, hogy az lehet a völgy
bejárata.
– De mi nem arra megyünk – magyarázta Nataniel. – A gleccseren át
fogunk felkapaszkodni a völgy bejáratától jobbra.
– Vagyis ott megyünk be, ahol Jó Tengel és Silje kimenekült annak idején
– jegyezte meg Gabriel.
– Igen – helyeselt Nataniel.
Szemmel felmérték a távolságot. A gleccserhez vezető út nem tűnt
nehéznek.
De milyen messze van!
– Ne pihenjünk és együnk valamit? – javasolta Nataniel.
– Itt? – kérdezte Tova. – Nem messze a harc színhelyétől? Ráadásul
megláthatnak minket,
Nataniel elgondolkodott.
– Igazad van. Lentről apró pontoknak látszunk a hegyoldalban, de éles
szemek észrevehetnek minket. Arrébb kell húzódnunk. Bírod még, Gabriel?
A fiú bólintott. Nem akarta bevallani, mennyire kínozza a honvágy.
 Lent a szeles, hófoltokkal tarkított fennsíkon teljes csend honolt. A
csapatok várakoztak. Felmérték egymás erejét és esélyeit.
A napot eltakarták a felhők.
EGY SEBES VIZŰ PATAK partján pihentek meg. Itt nem láthatták őket a
fennsíkról. Jól belaktak és jéghideg forrásvizet ittak hozzá. Utána pihentek
egy kicsit. Rájuk fért a pihenő.
Gabriel még el is bóbiskolt. Hagyták, hadd aludjon. Szükség lesz az
erejére felfelé.
Tova kihasználta az alkalmat, és elindult oda, ahová a király is gyalog jár.
– Ne menj messzire – figyelmeztette Nataniel.
– Nem, dehogy.
Elindult lefelé a folyó mentén. A biztonság kedvéért visszakiáltott. Nem
akarta, hogy meglássák:
– Láttok még?
Nem érkezett válasz. Hangját elnyomta a patak csobogása.
Amikor elvégezte a dolgát, elindult visszafelé.
Nem is gondolta, hogy ilyen messzire került.
Az az érzése támadt, mintha soha nem érne vissza a többiekhez. Úgy tűnt,
egy helyben topog. Hirtelen felkiáltott. Az egyik kövön egy nőt pillantott
meg.
Saját idősebbkori hasonmása lehetett volna. Ráismert. Korábbi önmaga,
Hanna boszorkány ült a kövön.
Jaj, megtalálták a búvóhelyünket. Sietnem kell, hogy figyelmeztessem a
többieket – gondolta.
De Hannának más tervei voltak. Leugrott a szikláról és útját állta.
– Emlékszel még, mit ígértél nekem?
– Nem emlékszem, hogy bármit is ígértem volna – felelte Tova olyan
méltóságteljesen, amennyire csak tellett tőle, de azért remegett a térde.
– Nem emlékszel? Azt ígérted, iszol egy cseppet a fekete forrásvízből. Ha
megiszod, olyan erős leszel, mint én – csábította Hanna.
– Nem áll szándékomban – hárította el Tova, és sarkon fordult.
Szíve erősen dobogott. Teljesen egyedül érezte magát. Nem szabad
engednie, hogy eluralkodjon rajta a pánik.
Hanna megragadta a karját. A koszos, karomszerű kéz nem engedte el.
A boszorkány taktikát változtatott. Már nem kért, parancsolt.
– Add ide! – villogott kegyetlenül a tekintete.
– Mit? – kérdezte Tova ártatlanul.
 – Ne nézz bolondnak! Ha odaadod a tiszta forrásvizet tartalmazó üveget,
te is, én is nagy dicsőséget szerezhetnénk urunknak, és örökre a kegyeibe
férkőzhetnék. Mi lennénk az első számú boszorkányai. Márpedig akkor
Vega – tudod, a tómenti boszorkány – eltűnne a színről.
Csúnya arcában kárörvendően csillogtak szemei.
Istenem, én is ilyen csúnya leszek öreg koromra? Így nem fogok tetszeni
Iannak. El fog hagyni.
– Segítség! – kiáltotta kétségbeesetten. – Segítség, megtámadtak!
Rátaláltak a búvóhelyünkre. Segítség!
A Shira forrásvizét tartalmazó üveget nagyon féltette. Életét is odaadta
volna érte. Hannának soha nem szabad megkaparintania.
A patak csobogása azonban elnyomta segélykiáltását.
Hanna erősen szorította, és mocskos kezeivel a zsebeiben kotorászott.
Biztosan azt a parancsot kapta, hogy kaparintsa és semmisítse meg az
üveget.
Tovának valahogy sikerült kiszabadítania magát, és hátraesett. Felpattant
és menekülni kezdett.
Egy alacsony, otromba ember állta el az útját.
Grimar – hasított belé a felismerés.
Nincs menekvés. Ha akarna se tudna elfutni a szűk sziklák között vezető
ösvényen.
Hanyattlökték, Hanna rávetette magát és tépte, szaggatta ruháját, hogy
megtalálja az üveget.
Tova elborzadva nézett a két föléhajló teremtést és így kiáltott:
– Sol, segíts!
Hanna egy pillanatra megdermedt.
– Sol?
Sol már siklott is feléjük a sziklák között.
– Már azt hittem, sosem fogsz szólítani – vetette oda Tovának. – Mikor
tanuljátok meg végre, hogy amint veszélybe kerültök, szólítsatok minket?
Hanna és Grimar a hirtelen előttük termett Solra bámult.
– Üdvözöllek, Hanna – mosolygott Sol. – Nem ismersz meg? Nem
csodálom, kicsit megnőttem, amióta utoljára találkoztunk.
– Sol, utódom! – kiáltotta Hanna boldogan. – Mi történt veled? Biztosan a
világ legügyesebb boszorkánya vált belőled. Nagyon tehetséges voltál.
– Hát nem tagadom, egészen ügyes vagyok.
 Grimar is felállt és elbűvölve végigsimított Sol finom ruháján. Csodálattal
nézte.
– Miben mesterkedtek? – kérdezte Sol szigorúan.
Hanna fellelkesedett.
– Sol, itt a nagy lehetőség. Urunk, Gonosz Tengel parancsára meg kell
semmisítenem a forrásvizet tartalmazó üveget. Ha sikerül, én leszek Tengel
főboszorkánya. Téged is kitüntet majd. Továt nem érdekli ez a lehetőség, ő
a kiválasztottak fenekét nyalja. De nekünk szolgálnunk kell urunkat.
Sol hűvösen így szólt:
– Tudod, Hanna, nem érdekel az általa szerzett dicsőség.
Hanna ijedten visszahőkölt:
– Micsoda? Jó útra tértél te is? Pedig mennyi ördögi cselre
megtanítottalak!
– Igen. A nyomdokaidban jártam, amíg éltem. És mindez hova juttatott?
Máglyára. Végül nem égettek el. De ezt csak a nemzetségnek köszönhetem.
– Aztán Gonosz Tengel szolgálatába szegődtél, ugye? – kérdezte Hanna
reménykedve.
– Nem. És te?
– Én sem. Engem nem akart maga mellé. De te csodaszép vagy!
– Hála családomnak, elkerültem a sorsodat. Én nem hajtottam a fejem
Gonosz Tengel igájába. A Jéghegyek Népének átokverte és kiválasztott
tagjai fogadtak be halálom után. Köztük remekül érzem magam.
– Nem lehet valami nagy élvezet ezeket a szerencsétleneket gyámolítani –
villogott Hanna szeme. – Add ide Tova üvegét, aztán elmehettek.
Sol rá se hederített, Grimar felé fordult:
– Grimar, boldog voltál életedben?
– Neeem – felelte az öreg habozva.
– És halálod után?
– Hát ezt hogy érted? Utána mély álomba merültem, nem emlékszem
semmire. Csak ma ébresztettek fel a hosszú álomból, és egyenesen
ideküldtek.
– Aha. Gonosz Tengel tehát közel négyszáz éven át nem vette igénybe a
szolgálataitokat. De a hosszú szendergés közben azért hallatott maga felől,
ugye?
– Igen. Arra kért bennünket, hogy türelmesen várakozzunk. De már nem
kell várnunk. Életre keltett minket a halálos szendergésből.
– Igen, de megöregedtetek.
 – Hát ez természetes.
– Egyáltalán nem az – folytatta Sol. – Nálunk mindenki megfiatalodik
halála után, és csodálatos, teljes életet “él”. Mi vár rátok?
Nem válaszoltak.
– Majd én megmondom. Ha Gonosz Tengel már nem tart igényt a
szolgálatotokra, letaszít a Nagy Süllyesztőbe vagy megsemmisít benneteket.
A többiekre is ez a sors várt, akik teljesítették feladatukat. Így hát fogd
Tova üvegét, de számolnod kell vele, hogy ezzel bevégeztetett a sorsod.
Miután átadtad neki, sosem látod viszont Gonosz Tengelt.
– Hazudsz! – kiáltotta Hanna.
– Miért hazudnék? Nem kívánom a vesztetek. Hiszen te és Grimar a
barátaim voltatok. Nagyon aggódtam értetek, amikor el kellett hagynunk a
völgyet. Bosszút is álltam értetek, végeztem Heminggel. Ezért fogtak el és
ítéltek máglyahalálra. Aztán a családom a segítségemre sietett. Szívesen
lennék most is a barátotok, ha nem kérnétek tőlem, hogy azt az ostoba
férget szolgáljam.
– Ostoba férget?
– Igen, Gonosz Tengelt. Találkoztál vele mostanában?
– Nem. Csak üzenetet küldött.
– Nos, nekem sajnos sokszor módomban állt találkozni vele. Mondhatom,
nem nagy élmény. Nem is értem, hogy lehet szolgálni és imádni egy ilyen
visszataszító, bűzös szörnyeteget. Ráadásul buta is. Az agya éppúgy
összezsugorodott az idők folyamán, mint a teste. Higgyetek nekem.
Mindenkit eltapos, a híveit ugyanúgy, mint az ellenségeit. Csak magát
szereti. De ha az oldalunkra álltok, megkapjátok azt a tiszteletet és
szeretetet, amire áhítoztok.
– Pfuj – sziszegte Hanna, de Grimar habozni látszott.
– Soha nem fogadnának be – mondta Hanna.
– Dehogynem, méghozzá tárt karokkal – mondta Sol habozás nélkül, bár
tisztában volt vele, hogy túloz. – Tudod, Hanna, van köztünk valaki, aki
mindig meleg szavakkal emleget, rajtam kívül persze.
– Nem hiszem.
– Pedig így van. Silje. Márpedig az ő szavára hallgatnak. Ő sosem hitte,
hogy benned csak gonoszság lakozik.
– Akkor tévedett – mondta Hanna durcásan, de azért megkérdezte. –
Találkozhatnék vele?
 – Csak velünk kell jönnöd. Üdvözölhetnéd Natanielt, Runét, Halkatlát és
Jó Tengelt…
– Tengelt? Az áruló! Nem sokra vitte…
– Dehogynem. Királyok keresték kegyeit, hogy gyógyírt kapjanak
betegségükre. Bejáratos volt a kastélyokba. Hatalmas birtokot
adományoztak neki Dél-Norvégiában.
A Hársfaliget nem éppen hatalmas birtok – gondolta Sol. Remélem
megbocsátják, hogy túloztam. De Hannát és Grimart mindenképpen el
akarom kápráztatni.
– Halála után pedig az átokverte és kiválasztott leszármazottak gondját
viselte. A vezérünk lett. Vele együtt engem is nemzetségünk hét
legkiválóbb leszármazottjai közé sorolnak. Téged mennyire becsül Gonosz
Tengel?
– Honnan tudjam, amikor nem is találkoztam vele – fújtatott Hanna. –
Csak azt tudom, ha elvégzem, amit rám bízott, akkor én leszek az első
számú szolgálója.
– Már van neki.
– Micsoda? Kicsoda?
– Nem tudjuk, kicsoda, csak annyit, hogy Lynxnek hívják.
– Ő? Nincs joga bitorolni a helyemet.
– Ezt Gonosz Tengel dönti el. De ha megtudnátok, ki ez a Lynx, hálából
csodálatos életet biztosítanánk nektek köztünk Grimarral, és visszakapnád a
fiatalságodat.
Az öreg boszorkány ravasz fintort vágott. Sol észrevette.
– Kár csaláson törni a fejed. Ha pedig árulásra készülsz, biztosíthatlak, be
nem teszed hozzánk a lábad. Grimarnak azonban szabad a bemenet.
Hanna Grimarra förmedt:
– Ne állj itt ilyen nyámnyilán. Hát nem látod, hogy becsapnak?
– Nem igaz, ne higgy neki, Grimar – felelte Sol. – Maradj velünk.
Hagyjuk Hannát elmenni, ha úgy gondolja, boldogabb lesz Gonosz Tengel
mellett.
Tova és Sol közrefogta Grimart és elindultak.
– Várjatok, megálljatok! – hallották Hanna kiáltását.
Hanna láthatóan zavarban volt:
– Eeeeh… Mi lett a keresztlányommal, Liv Hannával?
Sol elmosolyodott.
 – Ó, Liv Hanna nagyon szépen boldogult végül. Először egy kiállhatatlan
fráterrel házasodott össze. De őt is és házisárkány anyósát is “elintéztem”.
Persze tudtukon kívül. Aztán Dag vette feleségül. Tudod, az a kisfiú, akit
Silje vett magához és nevelt fel.
– Pfuj, az a lányos pipiskedő alak, aki mindenre felhúzta nálunk az orrát!
– Dag tekintélyes ember lett, járásbíró. Egész nagy terület ura. Boldogan
éltek, míg meg nem haltak. Lányuk nemesemberhez ment feleségül, egy
őrgrófhoz. Így a nemzetségünket egyre nagyobb tisztelet övezte és a vagyon
is egyre növekedett. Siljének született még egy gyermeke, Are, nagyon
jóravaló, rendes fiú.
Sol tekintete egy pillanatra elhomályosult. Eszébe jutottak élete
szívbemarkoló utolsó percei. Öccse, Are, akit úgy szeretett, nyújtotta be
neki a börtön rácsán keresztül a halálos mérget, hogy megmeneküljön a
máglyahaláltól. Kezeiket szorosan összekulcsolták, még most is hallja Are
kétségbeesett zokogását…
A Démonok hegyén újra találkozott vele. A felejthetetlen, csodálatos
pillanatot örökre a szívébe véste.
Hanna kérdése hozta vissza a jelenbe:
– Tehát ti szellemek egy darabig követhettétek a nemzetség életét.
– Egy darabig? Négyszáz éven át kísérhettük figyelemmel, egészen a mai
napig.
Hanna elgondolkodott.
– Hát éppenséggel lenne egy-két keresetlen szavam Jó Tengelhez. No de
nehogy azt hidd, hogy átállok hozzátok. Nem! Szívesen viszontlátnám Siljét
és Liv Hannát is…
Tova tátott szájjal figyelte beszélgetésüket. Egyszer csak valaki hátulról
megtámadta. Ijedten felkiáltott. Erős kéz tapadt a nyakára.
– Ide azt az üveget – ütötte meg fülét egy rekedtes hang.
– Vega, te átkozott némber, ne avatkozz bele! – sziszegte Hanna. – Hát
már sosem szabadulok meg tőled? Mindig bele kell ütnöd az orrod a
dolgaimba?
A tómenti boszorkány, aki tízszer gonoszabb volt, mint Hanna és Grimar
együttvéve, így szólt:
– De hiszen csak a szádat jártatod, ahelyett, hogy cselekednél.
– Nem igaz! Igen magasröptű beszélgetést folytatunk éppen, de te ezt
úgyis képtelen vagy felfogni.
 – Hah! Mindig fenn hordtad az orrod, csak azért, mert szeretőt tartottál a
házadban…
– Grimar az unokaöcsém!
– Hát ez nem jelent akadályt egy olyan gátlástalan nőszemélynek,
amilyen te vagy. Már tizenkét éves korában elcsábítottad.
– Nem igaz! Az irigység beszél belőled.
Sol úgy érezte, véget kell vetnie a vitának.
– No no, hölgyeim. Amíg dűlőre jutnak, addig Tova, Grimar és én
visszamegyünk a többiekhez.
Erre elszabadult a pokol.
Vega rávetette magát Továra, hogy megkaparintsa az üveget. Hanna
Vegára ugrott. Ököllel az arcába csapott, karmolta, ahol érte, még a fülébe
is beleharapott.
Vega kiszabadította egyik karját. Belenézett Hanna szemébe és csúnyát
mutatott.
– Hát ez nem sok – mondta erre Hanna. – Csak ekkora varázslatra vagy
képes?
Mormogott egy hosszú varázsigét, mire Vega felrepült a levegőbe és egy
sziklának vágódott.
Hanna felsegítette Továt a földről. Vega is ott termett és mormolt valamit,
ettől Hanna elvágódott, csak úgy nyekkent. Esés közben Továt véletlenül
orrba rúgta.
– Na most már elég – fortyant fel Tova. – Viselkedjetek felnőttek
módjára!
Hanna felállt a földről és betegséget küldött Vegára, mire az összerándult
a fájdalomtól. Ennek ellenére varázslattal elnémította Hannát, így az nem
tudott több átkot szórni rá.
Viszont újra nekitámadt.
Sol csak nevetett rajtuk.
Tovának eszébe jutottak Gudleiv szavai a Démonok hegyén: “Bánjatok
kíméletesen a lányommal.”
Meg is ígérték, hogy nem fogják bántani Vegát.
Tova megértette Gudleiv atyai aggodalmát, de nem könnyű kíméletesen
kezelni egy olyan megátalkodott boszorkányt, mint Vega.
Persze Hanna sem jobb nála.
Továt még valami nyugtalanította. Miért nem indultak keresésére a
többiek? Hiszen már sokáig elmaradt.
 Talán tudják, hogy Sol itt van vele.
Nem, ez kizárt.
Grimar eddig mozdulatlanul nézte a civakodást. A Jéghegyek Népének
völgyében hozzászokott a boszorkányok közti veszekedéshez, de ezt már ő
is megelégelte.
– Hagyjátok abba, különben gyökérré változtatlak benneteket.
Erre mindketten feléfordultak:
– Ebbe te ne avatkozz bele! – mondták egyszerre. Hanna még hozzáfűzte:
– Különben sem tudnál minket átváltoztatni. Így hát fogd be! – Ezzel
összeszedte minden erejét és belehajította Vegát egy sáros pocsolyába,
ráadásul egy szúnyograjt is küldött ellene. Majd így szólt:
– Ülhetsz ott ítéletnapig! Gyerünk, gyerekek, keressük meg Tova
útitársait.
Tova és Sol csodálkozva bámult rá:
– Hát átallsz a mi oldalunkra?
– Nem maradok azon az oldalon, ahol ez az ostoba némber – fújtatott
Vegára mutatva.
Sol kinyújtotta a karját és átölelte.
Hanna zavarban volt, de nem tudta elrejteni mosolyát.
– De most aztán semmi ravaszkodás, Hanna – mondta Sol. – Mert akkor
mindenkit magadra haragítanál. Márpedig az nem lenne tanácsos.
Tova nem szólt semmit. Nem örült fenntartás nélkül annak, hogy olyan
megbízhatatlan útitársai lesznek, mint Hanna és Grimar.
Visszament Vegához, felsegítette. Az asszony, miközben feltápászkodott,
mindennek elhordta Hannát. A sátán öreganyjának nevezte.
– Apád üdvözletét küldi – mondta Tova, és segített leporolni a ruháját. –
Nagyon aggódik érted.
Vega rábámult.
Hanna odakiáltott:
– Vigyázz, Tova, még elveszi az üveget!
– Az lehetetlen – felelte Tova. – Nincs nálam.
– Micsoda? – kiáltotta egyszerre a két boszorkány. – Hát akkor mindez
hiábavaló volt!
– De hiszen jól szórakoztatok, nem? – nevetett Sol.
– Egyikőtök sem kérdezte, nálam van-e – mondta Tova egykedvűen.
Persze az üveget a ruhája alatt hordta egy övre erősítve. – Különben sem
mentetek volna sokra vele, ha megszerzitek. Több is van belőle.
 – Mennyi? – kérdezte Vega. – Kinél van a többi üveg?
– Nem mondom meg – felelte Tova.
– Mindent elmondok urunk-parancsolónknak, Hanna, ebben biztos
lehetsz! – fenyegette meg Vega.
Hanna és Grimar egy kissé elsápadt.
– Csak nyugodtan! – kiáltotta Sol. – Hanna és Grimar biztonságban van
nálunk. A Jéghegyek Népe sokkal erősebb, mint gondolnátok.
Hanna erre átfogta Sol vállát, és győzedelmes mosollyal folytatták az utat.
Tova még Vegánál maradt.
– Gyere velünk te is!
– Ugyanabban a hajóban evezzek, mint ezek? Soha! Hanem neked
mindent köszönök, te lány. Kár, hogy nem éltél az én időmben a völgyben.
Sok mindenre megtanítottalak volna.
Tova megérezte, milyen magányos ez az asszony. Végigsimított torz arcán
és így szólt:
– Remélem, legközelebb barátokként találkozunk.
A többiek után ment. Most érezte csak, milyen fáradt.
Vega ott maradt és utánuk nézett. Majd megfordult, hogy tovább szolgálja
Gonosz Tengelt. De tekintete nem tűnt nagyon határozottnak.
TOVA, SOL, HANNA és GRIMAR elérte a pihenőhelyet. A többieknek
hűlt helyét találták. Csak a szél üvöltött kíméletlenül.
7. fejezet

IAN ÉS NATANIEL természetesen aggódott Továért. Már rég vissza kellett

volna érnie.
Rune és Halkatla Gabriellel beszélgetett. De ők hárman is
nyugtalankodtak.
Ian felállt.
– Megnézem, hol marad ilyen sokáig.
– Nem mész sehova – jelentette ki Rune. – Túl sebezhető vagy, és nálad
van Ellen üvege. Majd én megkeresem.
Halkatla tiltakozott.
– Te is sebezhető vagy, Rune. Hát már elfelejtetted a fojtogatókat? Vagy
tán nem törték össze a csontjaidat?
– Miért, összetörték? – nézett le Rune a szinte sértetlen testére.
– Á, ne fecséreljük tovább a szót. Inkább menjünk mindnyájan!
– Remek javaslat, benne vagyok – felelte Ian.
Felálltak.
– Pszt! – intette le őket Nataniel. – Hallottátok? Valaki segítségért kiáltott.
Megpróbálták kiszűrni a hangokat a víz csobogásán keresztül.
– Ez nem Tova – jegyezte meg Ian.
– Nem, vékonyabb hang. És Tova nem is arrafelé ment.
A hang irányába siettek.
– Csak nehogy csapdába essünk – mondta Nataniel. – Ilyenkor már
nincsenek emberek idefent.
– Legalábbis már nincs síszezon – jegyezte meg Ian.
. Gyanakodva, bizonytalan léptekkel indultak el. A kövek között, a hóban
egy hátizsákot és egy eltört síbotot pillantottak meg. Kicsit arrébb, az egyik
szikla alatt egy lány feküdt tehetetlenül. Csak egyik lábán volt síléc, a
másikat elvesztette. Könyörögve nézett rájuk. Keze már lilára fagyott.
Amint meglátta őket, eleredtek a könnyei.
– Mintha hangokat hallottam volna, de nem akartam elhinni – szipogta. A
környék nyelvjárását beszélte. – Olyan régóta fekszem itt.
A többiek még mindig gyanakvóan méregették
– De hát mi keresnivalód volt itt? – kérdezték, miközben megpróbálták
kiásni a hóból.
Újra elkezdett sírni, de aztán nagy nehezen összeszedte magát.
 Amikor kibányászták a szikla alól, és meglátták az arcát, megenyhültek.
Gabriel úgy vélte, még soha nem látott ilyen szép arcú lányt. A többiek is
jórészt osztották véleményét. Halkatlát kivéve, aki mint a nők nagy része
ilyen helyzetben, kissé féltékenyen méregette a lányt.
Sötétszőke haj keretezte szív alakú arcát, melyben nagy barna szemek
világítottak. Istenem, hasonlít Ellenre – hasított Nataniel szívébe a
fájdalom.
Gabriel nem tudta levenni róla a tekintetét. Iannak is volt valami a
pillantásában, ami nem tetszett volna Tovának.
Csak Rune állt rezzenéstelenül. Halkatla pedig mérgesen nézett.
– Nincs időnk erre – szólt.
– Nem hagyhatjuk magára csak úgy – fordult felé komoly arccal Nataniel.
Leemelték a követ a lábáról, aztán a sok buzgó férfi talpra segítette.
Tovának bizony nem esett volna jól, ha látja, milyen készségesen
serénykedik Ian a kis falusi lányka körül. Halkatlát pontosan az idegesítette
a lányban, ami a férfiaknak annyira tetszett: egyszerű, tiszta szépsége és
bája.
Natanielt a hasonlóság vette le a lábáról.
A lány egyszerű szavakkal mondott köszönetet. A sok férfitekintet csak
úgy ragyogott. Lovagiasan megkérdezték, merre tart, mivel látták, mennyire
bizonytalanul áll a lábán. Amikor azonban a lány megmutatta, merre megy,
egymásra néztek. Az az út vezet a Jéghegyek Népe völgyéhez. Ők
szándékosan más útvonalat választottak, hogy eltereljék Gonosz Tengel
figyelmét. Aztán megkönnyebbülten felkiáltottak. Hiszen ők is majdnem
ugyanoda tartanak.
– Veszélyes arrafelé az út – figyelmeztette Nataniel. – Rossz szándékú
emberekkel találkozhatsz.
A lány csodálkozva nézett rá.
– Arra? Hiszen ugyanazon az úton jöttem idefelé, és egy teremtett
lélekkel sem találkoztam. Még csak nyomokat sem láttam a hóban.
Még egyszer egymásra néztek. Hát persze. Ez teljesen helyénvaló. A lány
egyszerű földi halandó. Nem láthatta a két szellem-hadsereget a fennsíkon.
Rune felsóhajtott:
– Gyere velünk egy darabon. Mi is arrafelé megyünk, aztán
elkanyarodunk.
A lány ijedten nézett Runére. Megértették. Rune nem mindennapi látvány.
 – Hogy hívnak? – kérdezte Nataniel, miközben visszamentek a
pihenőhelyükre. Némi lelkiismeret-furdalást éreztek, hogy így
megfeledkeztek Továról.
– Björgnek – suttogta a lány és elpirult.
Visszaértek.
Tova is megérkezett. Egyedül várakozott. Kétségbeesett, egyszersmind
dühös hangon kiabált rájuk, amikor meglátta őket:
– Hát itt vagytok végre!
– Hát itt vagy végre – kiáltották a többiek is szinte egyszerre.
Mindenki nagyon megörült neki.
Ian azonban nem ölelte át, csak barátságosan rámosolygott.
Örült, hogy nem történt semmi baja. De Tovának épp most többre lett
volna szüksége.
Tova kérdőn nézett a lányra.
– Hadd mutassam be Björgöt – szólt Nataniel. – Baleset érte, segítségére
siettünk.
– Hol voltál ennyi ideig? – kérdezte Rune.
Tova arca felragyogott.
– Ó, ha tudnátok, mennyi mindent éltem át! Boszorkányok társaságát
élveztem!
Miközben Nataniel Björgöt támogatta és Ian irigykedve nézett rá, Tova
töviről-hegyire elmesélte kalandját.
– Szegénykém, nem lehetett könnyű – jegyezte meg Rune.
– Remek, hogy Hanna és Grimar átállt hozzánk. De hova tűntek? –
kérdezte Halkatla.
– Sol magával vitte őket. Nem sokkal azelőtt, hogy ideértetek. Hát rátok
aztán várhattak volna – jegyezte meg kicsit csípősen. – Nem akarta kitenni
őket a veszélynek. Vegának eljárhat a szája. Sol rá akarta venni Hannát,
próbáljon valamit kipuhatolni Lynx felől.
– Hova vitte őket? – kérdezte Nataniel.
– Tudjátok, oda…
Igen tudták. Tula titkos búvóhelyére.
A kis Björg ámulva hallgatta Tova beszámolóját a boszorkányok harcáról.
Tovának egyáltalán nem tetszett a lány. Milyen vonzó. Azzal az ártatlan
csodálkozó tekintetével minden férfit levesz a lábáról.
Átkozott teremtés!
 Halkatla egyetértett vele. A két nő néma megvetéssel figyelte, ahogy a
férfiak körülugrálják a bájos, sérült parasztlányt.
NATANIEL érzései teljesen összezavarodtak. Szíve mélyén még mindig hű
volt Ellenhez. De hát tehet ő arról, hogy ez a lány szinte Ellen hasonmása?
Márpedig Ellent örökre elvesztette.
Eddig persze nem törődött bele elvesztésébe. Csakúgy mint Szármik,
Tamlin és Ingrid, ő is elhitte, hogy a Nagy Süllyesztőből van visszatérés.
Nataniel most úgy érezte, Ellen küldte ezt a lányt, hogy megvigasztalja
bánatában.
Készségesen támogatta, miközben csendesen beszélgettek. A lány
eseménytelen, munkás hétköznapjairól mesélt. Amikor megkérdezte
Natanielt, mi járatban vannak idefent, a férfi épp csak annyit árult el, hogy
dolguk van fönt az egyik hegyi völgyben.
– Csak nem a Gonosz völgyében? – kérdezte Björg kikerekedett szemmel.
– Hogy érted? Miféle Gonosz völgyében? – tette az ártatlant Nataniel.
– Nem is tudom… Én magam sosem jártam ott – felelte megborzongva a
lány. – Nagyanyám mesélte, hogy elátkozott hely. Épeszű ember nem teszi
be oda a lábát.
– No de miért? – játszotta az ártatlant továbbra is Nataniel.
– Senki nem tudja – folytatta Björg. – Aki bemerészkedik a völgybe,
szörnyű félelem fogja el és fejvesztve rohan kifelé.
Tehát a környező falvakban ismerik a völgy történetét. Nagyon érdekes
felfedezés! Majd elmeséli a többieknek.
Nataniel csodálkozott magán. A lány közelében erős vágy fogta el, hogy
leteperje, megcsókolja és a magáévá tegye. Szinte megriadt önmagától. Ő,
aki annyira tisztelte Ellent! Persze sokszor vadul vágyakozott utána, de a
közelében leküzdötte ösztöneit.
Szégyellte magát, amiért szinte állatias vágyat érzett a lány iránt.
Nem lehet, hogy Ellen tért vissza hozzá a lány alakjában?
Á, ez lehetetlen.
Régóta észrevette, hogy Ian is mohón méregeti Björgöt. Ez nagyon
bosszantotta. Ian nem okozhat fájdalmat Tovának. Uralkodjon magán!
– Nataniel – hallotta hirtelen a lány hangját. – Van valami, amit nem
értek…
– Micsoda?
– Mielőtt rám találtatok, nyilván elvesztettem az eszméletemet a
fájdalomtól, mert olyan különöset álmodtam.
 – Mit?
– Egy fiatal nő lépett oda hozzám. Nagyon hasonlított rám, csak sötétebb
volt a haja és göndör. Idősebb volt nálam, és nagyon, de nagyon szomorú.
Megkért valamire. Tudod, amikor meghallottam, hogy Natanielnek hívnak,
megijedtem…
– Igen, észrevettem.
– Nos, azért kaptam fel a fejem a neved hallatán, mert az a szomorú nő
pontosan ezt mondta nekem:
“Légy kedves Natanielhez! Meghaltam, így elveszítettem őt örökre. Lépj
a helyemre. Szeresd, ahogy én szerettem. Hadd szeressem őt én is általad!”
Nataniel megállt. Elakadt a lélegzete. Tehát mégis Ellen küldte ezt a lány
hozzá, hogy megvigasztalja!
Istenem!
Istenem, mitévő legyek most?
Ellen tehát meghalt, a Nagy Süllyesztőből nincs visszatérés. Eddig mégis
reménykedett, hátha újra találkozhatnak. Így jobban el tudta viselni a
bánatot.
Most viszont már biztos, hogy nincs remény. Soha többé nem látja viszont
Ellent.
Torkát sírás szorongatta.
Ellen az ő egyetlen szerelme! Akit sosem szerethetett igazán. Csak
egyszer tarthatta karjaiban, akkor meg is csókolta.
A fájdalom szinte megbénította. Nem tudta folytatni az utat. Jobban
fűtötte a bosszúvágy Gonosz Tengel ellen, mint bármikor, mégis úgy érezte,
nem tudja teljesíteni megbízatását.
Kezével eltakarta az arcát, próbált nyugodtan lélegezni, de sírás
fojtogatta.
– Sírj, ne tartsd vissza a könnyeidet – mondta neki a lány. – Majd
megkönnyebbülsz.
Olyan mély bánat rágta a szívét, hogy még sírni sem tudott. Térdre
rogyott, kalapált a szíve, zúgott a feje, arcát még mindig eltakarta.
Björg letérdelt mellé.
Nataniel leengedte a kezét. Látta, amint a többiek eltűnnek egy sziklafal
mögött. Képtelen volt felállni, hogy kövesse őket.
A lány vigasztalni próbálta. Végigsimított az arcán, gyöngéden magához
vonta, és némán ringatni kezdte.
 Kis idő elteltével Nataniel úgy érezte, enyhült a fájdalma. Jólesett a lány
simogatása.
Úgy érezte, Björg lélegzete is felgyorsult. Már nem pusztán vigasztalóan
simogatta Natanielt, hanem merészebben. A lány közelsége Natanielt is
megszédítette. Mintha köd ereszkedett volna gondolataira. Hirtelen
megfeledkezett Ellenről, és a bánat helyébe lépett a vágy, hogy magáévá
tegye a lányt. Simogatni kezdte, benyúlt a ruhája alá. Összefonódott a
testük, egészen addig, amíg a lány véletlenül hozzá nem ért a forrásvizet
tartalmazó üveghez. Ez észre térítette Natanielt. Felkiáltott, szörnyű
bűntudat fogta el. Úgy érezte, elárulta Ellent, a lányt, a társait és az egész
nemzetséget. Hát milyen hitvány ember ő, hogy nem tud parancsolni
állatias ösztöneinek? Még az sem szólhat mellette, hogy több éve nem volt
dolga nővel.
Felpattant, a lány követte.
– Bocsáss meg – suttogta Björg könnyes szemmel. – Nem tudom, mi
fogott el hirtelen.
– Nekem kell bocsánatot kérnem – hebegte.
Annyira remegett a keze a felindultságtól, hogy alig tudta támogatni a
lányt. – El tudnád felejteni, ami történt?
– Hát persze, nagyon sajnálom – szipogta.
– Én is. Nem is értem, hogyan történhetett. Ne beszéljünk róla többet.
Nataniel azonban nagyon jól tudta, hogy nem fogja tudni elfelejteni, ami
történt.
Mit akar tulajdonképpen?
Soha nem hitte volna, hogy Ellen iránt érzett igaz szerelme ilyen rövid
életű.
Piszkosnak érezte magát. Bár nagyon jól tudta, hogy csupán a testi
vonzalom csapdájába estek mindketten, úgy érezte, megbecstelenítette
Ellen emlékét.
A többiek megvárták őket.
Sol is velük volt.
Natanielnek úgy tűnt, nemtetszően méregeti őt és a lányt.
– Tova és Halkatla szólította Solt – magyarázta Rune. – Úgy gondolják,
nem helyes, ha magunkkal viszünk egy kívülállót.
Natanielt elfogta a kétségbeesés. Nem hagyhatja elmenni Björgöt, most,
amikor már tudja, hogy Ellen küldte. Legalább a címe lenne nála, akkor
felkereshetné, ha már enyhült a bánata.
 Dühítette Ian mohó tekintete. Nem csoda, hogy Tova olyan csalódott és
mérges képet vág. Több mint valószínű, hogy Halkatlát is zavarja a szép
Björg jelenléte.
Biztosan féltékenyek rá.
Rune sosem mutatta ki érzelmeit. Gabriel is csodálattal bámulta Björgöt.
Nem elveszett fiú! Szegény lány szemét elfutották a könnyek.
– Nem mehetnék veletek csak addig az ösvényig, mely elvezet a
házakhoz? Ígérem, nem leszek terhetekre…
– Már eddig is a terhünkre voltál – jegyezte meg Halkatla. – Miattad nem
tudunk úgy sietni. Nem vesztegethetjük az időt.
– Hát annyira siettek? – kérdezte Björg csodálkozva.
– Igen – felelte Tova, majdnem elsírva magát.
– De hát miért?
– Nem tartozik rád. Ha talpra tudsz állni, akár folytathatod egyedül is az
utat – tette hozzá.
– Tova – kezdte Ian –, igazán megértheted, hogy…
– Ne avatkozz bele – förmedt rá Nataniel. Maga is elcsodálkozott, milyen
ellenséges a hangja. – Björgért én vállalom a felelősséget. Majd
gondoskodom róla, hogy ne nagyon maradjunk le tőletek.
– Igazán? – kérdezte Tova. Sol avatkozott a vitába:
– Nos, látom jól, mi a baj – mosolygott. – Meg kell beszélnem a dolgot Jó
Tengellel.
– Nem szükséges – ellenkezett Nataniel.
De Tengel már úton volt feléjük. Feltett néhány kérdést és kutatóan nézett
Björgre. Nataniel nagyon kínosnak találta az egész kihallgatást. Mire jó ez?
– Kérlek – nézett Björg könyörögve Jó Tengelre. – Nem merek a beteg
lábammal egyedül idefent maradni a hegyek között.
– Persze Solnál nem próbálkozott, mert nő, de Tengelt rögtön igyekszik
behálózni a bájaival – hallották Halkatla éles hangját.
Björg úgy tett, mintha nem hallotta volna. Odalépett Jó Tengelhez és így
szólt.
– Kérlek, segíts!
– Hiába próbálkozol nálam, nem mész sokra – felelte Tengel röviden.
– De hát nem értem. Nem próbálkozom én senkivel.
– Tényleg nem? Mindent megpróbálsz, hogy elcsábíts, de biztosíthatlak,
nem fog sikerülni. Elszámítottad magad.
Björg összeráncolta szép szemöldökét.
 – Hogy érted ezt?
– Nálam nem járhatsz sikerrel. Mivel szegről-végről a rokonom vagy.
Ükanyám!
Björg visszahőkölt. Sol gyöngyöző nevetésben tört ki, a többiek csak
bután bámultak maguk elé. Tova törte meg először a csendet:
– Hát persze! Nem Björgnek hívnak, hanem Torbjörgnek vagy Tobbának.
A gyönyörű boszorkány, aki férfiak elcsábítására specializálta magát. Szinte
egyetlen férfi sem tud neki ellenállni. Szeretői aztán csúnya véget érnek.
Egyszerűen eltűnnek. Pókasszonynak is hívták. Találó kifejezés! Nálad
milyen messzire jutott, Nataniel?
– Ennél fontosabb, hogy megkaparintotta-e az üveget? – kérdezte Sol.
Natanielt rosszullét fogta el. Mi lesz, ha megszerezte az üveget?
De akkor már rég nem lenne velük. És ha mégis nála van?
Kezével kitapogatta az üveget. Megvan! Megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Az üveg a helyén van – jelentette ki határozottan.
Nem mert a többiek szemébe nézni. Annyira szégyellte magát! Majd a
föld alá süllyedt. Azt azért hallotta, amint az öreg boszorkány ártatlan, fiatal
lány képében átkokat szór a fejükre, különösen Soléra, aki megpróbálta
elfogni.
Aztán hirtelen mindannyian felkiáltottak. Tobba a levegőbe emelkedett.
Éppúgy, mint egyszer életében, amikor a tetőn át a levegőbe repült. Ruhája
csak úgy suhogott a szélben. Nataniel utánanézett. Egy öregasszonyt látott,
akinek a vonásai már csak halványan emlékeztettek Björgére. Barna szeme
gonoszul szikrázott felé, majd eltűnt.
Nataniel lehuppant egy kőre és magába roskadt.
Rettentően csalódottnak érezte magát. Amikor visszatért a többiekhez,
mindenki részvéttel méregette.
– Ne bánkódj, Nataniel – vigasztalta Jó Tengel – Ellenállhatatlan vonzerőt
gyakorolt mindig a férfiakra. A közelében minden férfi leküzdhetetlen
erotikus vágyat érez.
Ian és Tova sokáig, némán átölelte egymást. Itt fölösleges minden szó.
– Még az a szerencse, hogy Jó Tengel segített leleplezni – jegyezte meg
Sol.
– Lányok, ti rögtön sejtettétek, hogy valami nincs rendjén – jegyezte meg
Nataniel elismerően.
– No ez azért nem egészen így van – felelte Halkatla. – Csak a
féltékenység beszélt belőlünk.
 Nataniel így folytatta:
– Azt állította, Ellen odalépett hozzá, miközben eszméletlenül feküdt…
– Ő, eszméletlenül! – vihogott Tova.
Nataniel mintha saját lelkiismeretét próbálta volna megnyugtatni.
– Azt mondta, Ellen arra kérte, lépjen a helyébe, viselje gondomat.
– Ne is törődj vele, próbáld meg elfelejteni – mondta gyorsan Sol. – Még
egy szögnek is elcsavarná a fejét, ha nagyon akarná.
– Így igaz – fűzte hozzá Jó Tengel. – Úgy tapadnak rá a férfiak, mint
mézre a legyek.
Nataniel és Ian elszégyellte magát.
– Nos, még egy ellenség, akit nem sikerült a magunk oldalára állítanunk –
összegezte Rune. – Kár, hogy olyan gyorsan elszelelt.
– Soha nem állt volna mellénk – jegyezte meg Jó Tengel. Épp eléggé
ismerte az ükanyját. – Egyetlen módja van, hogy megszabaduljunk tőle.
Meg kell semmisítenünk. Ehhez azonban igen ravasz. A jövőben legyetek
még óvatosabbak. Biztosan próbálkozik még.
– Ha még egyszer meglátom, megölöm – felelte Nataniel elkínzottan.
– Késtél párszáz évet, attól tartok – jegyezte meg szárazon Sol. – De ha
még egyszer felbukkan, azonnal hívjatok minket!
– Köszönjük – mondta Nataniel. – Van valami híretek a többiekről? Hogy
áll a helyzet a fennsíkon?
– Nem túl fényesen – felelte Jó Tengel gondterhelten.
– Lynx több áldozatot is szedett? – kérdezte Tova ijedten.
– Attól tartok, igen – felelte Sol komoran.
8. fejezet

GONOSZ TENGEL ÉS LYNX kellő távolságból szemlélték a fennsíkon

sorakozó seregeket.
– Pompásan alakul a helyzet – mondta Tengel bólogatva. Mint mindig,
amikor megmozdította testét, most is szürkés, bűzös füst lengte körül.
– Igen. Most is elkaptam valakit – szólt Lynx leplezve büszkeségét.
– És az élők átkozott csoportját nem sikerült elkapnod?
– Még nem.
– Hol vannak?
– Elküldtem néhány boszorkányt, hogy kutassák fel őket – felelte Tengel
bizalmasa diplomatikusan.
– Aha. A boszorkányaim jó szolgálatot tesznek, elég ha csak intek a
kisujjammal, máris engedelmeskednek – jegyezte meg Gonosz Tengel
elégedetten.
– Hannát küldted, ugye?
– Igen, és Grimart.
– Kiváló! Előttük nincs akadály!
– Aztán Vegát is utánuk küldtem.
– Vegát? – kérdezte nemtetszéssel a hangjában Tengel. – Ez nem volt jó
ötlet. Állandóan civakodnak Hannával. Márpedig ha egymással vannak
elfoglalva, akkor nem végzik majd a dolgukat.
– Legfontosabb számukra, hogy urukat szolgálhassák – mondta Lynx
behízelgően.
– No igen – felelte Tengel, látszólag megnyugodva.
– A biztonság kedvéért Tobbát is a nyakukra küldtem.
Öröm sugárzott az undorító arcról.
– Tobba… Milyen régóta nem láttam! Azóta, hogy elszenderítettem, hogy
később jó hasznát vegyem szolgálatainak. Akkor már igen öreg volt.
– Most fiatal – jegyezte meg Lynx. – És igen vonzó…
– Ebben egy percig sem kételkedem. Én rendelkeztem úgy, hogy ha
felébred szendergéséből, fiatal boszorkányként térjen vissza. Megnézem én
azt a férfit, aki ellen tud állni neki.
– Nagyon csábító. Soha nem találkoztam még nővel, akinek ilyen erős az
erotikus kisugárzása.
 – Tobba az egyik ászunk. Kár, hogy nem láthatom, ahogy az ostoba
fajankók a lába előtt hevernek majd.
Összerezzentek, amikor meghallották a kiáltást. Ismerős női hang.
Amikor megfordultak, a füstölgő Vegát látták közeledni. Őt Gonosz
Tengelnek soha nem állt szándékában megfiatalítani. Hiábavaló lett volna,
csúnyának született.
– Megtaláltad őket? – kiáltotta Gonosz Tengel.
– Igen, uram. Hanna és Grimar is a nyomukra bukkant.
– És? Mi történt?
– Rávették őket, hogy álljanak át hozzájuk.
Rövid szünet után Gonosz Tengel ráförmedt:
– Ki vett rá kit? Beszélj értelmesen!
– Hanna és Grimar átállt az oldalukra.
Gonosz Tengel alig kapott levegőt. Lynx már-már attól félt, megfullad.
– Ez lehetetlen! Lehetetlen! Hogy történhetett? – hörögte végül.
– Volt ott egy boszorkány, úgy hívják, Sol. Ő és Hanna régen jó barátok
voltak.
– Ismerem Solt – sziszegte Tengel. – Ő a rossz oldalra állt. Mindig szálka
volt a szememben. De hogy Hanna és Grimar is?
– Egyszerűen átcsábították őket – mondta Vega szinte kéjesen. Mintha
kedvét lelte volna Tengel mérgében.
– Mivel sikerült átcsábítani őket? Hát lehet annál csábítóbb, mint az én
szolgálatomba állni, ha majd létrejön a birodalmam? Márpedig ez
nemsokára bekövetkezik, erre mérget vehettek. Csak előbb végeznünk kell
ezzel a csürhével. De hogy Hanna…
Vega felé fordult:
– Menj és találd meg őket! Hozd ide az üveget.
– Több üveg van náluk.
– Micsoda? – kiáltotta Gonosz Tengel. Rikácsoló hangjára sok madár
ijedten felrebbent. – Mennyi?
– Nem tudom.
– Hát akkor nyomozd ki! Aztán jelentsd, mit sikerült megtudnod. Hol
vannak egyébként?
Vega alig észrevehetően habozott, aztán megmutatta az irányt.
– Ott? – csodálkozott Lynx. – Mit csinálnak arra, hiszen lezártuk az utat!
Az öreg boszorkány elgondolkodva nézte Gonosz Tengelt és fő
bizalmasát.
 – Ott nem lehetnek, te némber, nem juthatnak át – vigyorgott Gonosz
Tengel.
Vega még mindig mozdulatlanul állt, majd összeszedte magát.
– Hát persze hogy nem, mit is beszélek – hebegte idegesen. – Összezavart
ez a sok hegycsúcs és sziklatömb. Természetesen nem arra vannak, hanem
arra – mondta, és dél felé mutatott.
– Utánuk küldök egy osztagot – jelentette ki Lynx. – Vagy helyesebben
ellenük.
– Igen, helyes. De gyorsan! Te pedig, Vega, eredj utánuk, de nyomban, és
vissza se térj az üvegek nélkül!
Vega elment. Tengel utána se nézett. Már el is felejtette.
– Legyűrjük őket – mondta nyugodtan Lynx.
– Hát persze. Nézd, milyen jók a kilátásaink a fennsíkon. És még hátravan
az utolsó dobásom…
Lynx kiolvasta a tekintetéből, hogy ez tényleg valami különleges dolog
lehet.
Érdemes volt a mestert szolgálni. Remek feladatok vártak rá. Nap mint
nap tanúja volt mások szenvedésének.
Lynx ennél szebbet nem is kívánhatott volna.
– Megyek, még ki kell találnom, kit küldjek ellenük.
– Rendben, aztán gyere vissza azonnal.
– Jó, de útközben elküldhetek néhányat a Nagy Süllyesztőbe, ha uram is
úgy kívánja.
– Remek. Aztán siess, új terveim vannak veled.
– Ahogy kívánja, uram. Kár, hogy náluk vannak az üvegek – mondta
Lynx elgondolkodva. – így nem tudom őket a Nagy Süllyesztőbe küldeni.
Ellent el tudtam kapni, mert nem volt nála az üveg. Halkatla és az a
gyökérember szintén a csapdámba estek, de sikerült elmenekülniük. A
hinduk ez egyszer hibáztak – mondta megvetően.
Gonosz Tengel így szólt:
– A kisfiú… Nála nem lehet üveg. Küldj valakit utána! Fogja el, aztán
majd túsznak használjuk. Ha kiöntik azt az átkozott tiszta forrásvizet az
üvegeikből, nem bántjuk a fiút.
Tengel felélénkült.
– Tudod, ha iszom a völgyben elrejtett sötét forrásvízből, határtalan lesz a
hatalmam. Bár most sem lebecsülendő.
Lynx tisztában volt ezzel. Nagyon tisztelte urát.
 – No de előbb lássuk a csatát a fennsíkon. A lázadó Jéghegyek Népe
csapataira ködöt árasztok, hogy könnyebb legyen legyőzni őket.
Lynx elégedetten vigyorgott.
TARGENOR végignézett erősen megfogyatkozott seregén és megremegett.
Dida, Sigleik, Jahas és Estrid mellette volt. A kis taran-gaiak szintén
felsorakoztak, kivéve Orint és Vassart. Őket örökre elvesztették.
Targenor egy 1500-as évekből megidézett vérszomjas tatárhordával találta
szemben magát. Gonosz Tengel értette a dolgát. Ezeket a tatárokat még
abból az időből szerezte meg magának, amikor Rettegett Iván bevette
Kazánt, a hatalmas tatárvárat. A tatárok már alig várták, hogy
megkezdődjék a csata. Parancsba kapták, hogy nem szabad elpusztítaniuk
az ellenséget, mivel az már halott, csakúgy, mint ők. Foglyul kell ejteniük
mindet, aztán uruk, Gonosz Tengel elé hurcolni, hogy Lynx a Nagy
Süllyesztőbe küldje őket.
Bár szellemek, de a fájdalomra azért érzékenyek, így nem árt majd egy
kicsit megkínozni őket, miután foglyul estek.
Targenor parancsba adta csapatának, hogy tartóztassák fel az ellenséget,
hogy a kiválasztottak akadálytalanul folytathassák útjukat. Az persze nem
baj, ha közben sikerül végezniük néhánnyal.
Most éppen visszavonultak a tatárok újabb támadása elől. Úgy érezte, egy
örökkévalóság óta üldözik őket a sziklák között.
Katonái engedélyt kaptak a visszavonulásra. Értelmetlenül nem akarta
kitenni őket a veszélynek. A legfontosabb, hogy lekössék az ellenfél
figyelmét.
A legjobban Lynxtől féltek. Targenor jól tudta, ha a tatárok foglyul ejtik
őket, nem sokáig élvezhetik vendégszeretetüket, hamarosan Lynx kezébe
kerülnek. Onnan pedig a Nagy Süllyesztőbe.
– Milyen sűrű köd lett hirtelen – szólt Sigleik.
– Mivel egészen közel járunk a felhőkhöz, nehéz eldönteni, hogy felhő
vagy ködtakaró burkolja-e be a vidéket.
Tejfehér köd gomolygott körülöttük, már egymást sem látták. Ekkor
megindultak a tatárok.
– Vissza! – kiáltotta Targenor. – Gyerünk a sziklákra!
A tatárok lovasnép, így nem túl jártasak a sziklamászás tudományában.
A kis taran-gaiak könnyedén másztak fel a meredek sziklafalon, Dida,
Targenor és Sigleik úgyszintén. Jahas és Estrid soha nem a gyorsaságukról
voltak híresek, lemaradtak.
 Nem is folytatták a mászást, inkább bevárták a támadást.
A köd miatt Targenor nem láthatta őket. Azt hitte, mindannyian együtt
vannak. Ezért szörnyen megijedt, amikor hátulról fegyvercsörgést hallott.
– Jahas és Estrid! – kiáltotta, de már késő volt. Belesodródtak a harcba.
Amikor némileg felszakadozott a köd, fentről láthatták egy-egy pillanatra,
mi történik odalent.
– Mintha csak katonásdit játszanának – mondta hitetlenkedve Dida.
– Nem lenne Jahas és Estrid a nevük, ha komolyan vennék a harcot –
jegyezte meg Sigleik.
Az egyik tatár ferde szablyájával Jahasra támadt. Estrid hirtelen ott
termett, belekapaszkodott a tatár övébe, aki erre kiesett a nyeregből.
Közben Jahas elkapta egy másik lovas lándzsáját és el nem engedte volna.
A tatár lova tanácstalanul forgolódott ide-oda, magával rántva Jahast is. A
tatárnak azonban döntenie kellett. Vagy elengedi a lándzsát, vagy Jahas
végez vele. Inkább az előbbit választotta. Erre Jahas hátraesett a lendülettől.
Néhány tatár leszállt a nyeregből és futva közeledett Jahas felé. Ő
kitartotta a lándzsát, azok meg felbukfenceztek.
Dida belekezdett a ráolvasásba. Amikor a taran-gaiak meghallották
mormogását, csatlakoztak hozzá. Ugyanazokat az ősi varázsigéket
kántálták.
Elkelt a segítség, mivel újra fehér ködbe burkolózott a csatatér, és a
tatárok megint rátámadtak a két vitézre.
A ködön át is hallották, milyen elszántan küzd Estrid és Jahas. Hallották
szitkozódásaikat. Nem válogattak az eszközökben. Rúgtak, haraptak, nem
kímélték az ellenség érzékeny pontjait sem. A tatárok sokszor felnyögtek
fájdalmukban. Hallották, amint Estrid diadalmasan felkacag, Jahas pedig
hangosan kommentálja az eseményeket.
Amíg Dida és a taran-gaiak varázsigéket mormoltak, Targenor és Sigleik
a pár segítségére sietett. Félúton azonban megálltak hallgatózni. A tatárok
diadalmas kiáltásai elhalkultak, majd teljesen elnémultak.
Segített a ráolvasás! A tatárok visszavonultak!
Sigleik gondterhelten fordult Targenorhoz:
– Valami nem tetszik nekem. Vajon miért nem halljuk most Estrid és
Jahas hangját?
– Tényleg, miért vannak olyan csendben?
Némán közeledtek a csatatérhez. Senkit nem láttak. Csak Estrid színes
kendője feküdt a földön.
 Targenor nagyot nyelt:
– Arra gondolsz, amire én? Néhány tatár harcos elfogta őket és
elvágtatott, mielőtt még hatott volna a ráolvasás?
– Félek, hogy így van – mondta Sigleik. – Az ördögbe!
Sigleik szeme megtelt könnyel:
– Annyira kedvesek voltak mind a ketten! Ők igazán nem ezt a sorsot
érdemelték.
Targenor nem szólt semmit. Úgy érezte, cserbenhagyta a boldog párt. Jól
tudta, hogy a tatárok átadják őket Lynx kezébe. Onnan pedig a Nagy
Süllyesztőbe kerülnek.
Újra elvesztettek két harcost.
És még nem is tudta, mi történik a többi harctéren.
CROMWELL vasbordájú lovasai nem győzték kapkodni a fejüket.
A lovaikat is alig tudták megfékezni. A levegőből Trond démonai
támadtak szüntelenül. Trond nagy örömmel irányította őket. Szép sorjában
csaptak le a kegyetlen lovasokra.
Cromwell, akár vasbordája katonái, puritán ember volt. Fanatikusan
végezte munkáját isten szolgálatában. Meg akarta tisztítani a világot a
gonosz erőktől. Erőskezű vezér hírében állott. Katonái ügyes,
kötelességtudó vitézek, mélyen vallásos parasztlegényekből válogatva.
Teljesen megbénította őket a démonok látványa. Úgy képzelték, a démon
gonosz szellem. Birtokba veszi az ember testét és lelkét, ahonnan aztán alig
lehet kiűzni. A szabadon ide-oda röpködő démonokkal nem tudtak mit
kezdeni. Az egyik lovas imába kezdett, a többiek csatlakoztak hozzá. A
katonák közös imával próbálták elhárítani Trond démonainak támadását.
Persze nem sok sikerrel. Ha a lelkük megmentéséért imádkoznak és nem
azért, hogy visszakerüljenek a pokolba, akkor talán meghallgatásra talált
volna imájuk.
A csata aztán úgy alakult, hogy Cromwell büszke lovasai megfutamodtak.
Pontosabban lovaik menekültek rémülten, és a lovasok képtelenek voltak
megfékezni őket.
Trond a győzelemtől megrészegülve újabb zsákmány után akart nézni.
Ekkorra azonban Gonosz Tengel megelégelte a Jéghegyek Népének katonai
sikereit és megparancsolta Lynxnek, fékezze meg Trond előretörését.
Lynx Trond démonai közül tizenötöt magával vitt. A többiek
elmenekültek. Behúzódtak az utgardi hegyek barlangjaiba.
 Gonosz Tengel a foglyul ejtett démonokat nem küldte a Nagy
Süllyesztőbe, magának akarta megtartani őket. Jól tudta, a démonokat
könnyen szolgálatába állíthatja, ha elég erős hozzá gonosz hatalma.
Márpedig ebben nem szűkölködött.
A földre borultak előtte, s ő láthatatlan, suhogó korbáccsal verte őket,
közben mély, fátyolos hangján egyfolytában beszélt hozzájuk. Mindent ki
akart szedni belőlük. Hol rejtőzött a Jéghegyek Népe azon az éjszakán,
amikor nyomuk veszett? Ki az a különös alak, akinek mindig sikerül
elrejtőznie előle, és akin nem fog az átka? Azt is akarta tudni, kinél vannak
az üvegek, és mit tervez az ellenség. “
Kifecseghették volna a nemzetség minden titkát, ha a feketeszárnyú
angyalok a Démonok hegyén nem sújtják őket emlékezethiánnyal. Így nem
emlékeztek rá, hol gyülekezett a nemzetség akkor éjszaka, ki Marco, és
milyen tervei vannak Natanielnek és kis csoportjának.
Ijedtén hajbókoltak Gonosz Tengel előtt, hajlandók voltak mindenben
alávetni magukat akaratának, de semmire nem emlékeztek.
Ekkor Gonosz Tengel megdühödött. Elűzte őket abba a végtelen üres
térbe, ahol Tamlin keringett régen céltalanul. Trondot viszont a Nagy
Süllyesztőbe küldte. Ennél nagyobb büntetéssel nem sújthatta.
MIALATT LYNX Targenor katonáit tizedelte, kis csoportunk folytatta útját.
Nem is sejtették, hogy Gonosz Tengel utánuk küldött egy csapatot, még
mielőtt elérnék a völgyet.
De Gonosz Tengelt félrevezették, csak még nem tudott róla.
Így ők hatan még mindig zavartalanul folytathatták útjukat.
Délután felkapaszkodtak egy hegytetőre. Itt vad, kietlen táj fogadta őket.
A fekete hegycsúcsok fenyegetően meredeztek az ég felé. Csúcsuk már
felhőkbe burkolózott. A fennsíkot szakadékok, repedések tagolták.
Belefáradtak a hegymászásba. Miután felértek, megpihentek egy kicsit.
– Az ellenségnek lovai vannak – szólt Ian. – A mi csapatainknak is jól
jöttek volna.
– Hát igen – ismerte el Nataniel.
Gabriel nem szólt semmit. Magába roskadva ült. Ezen a sivár helyen még
inkább gyötörte a honvágy.
– Azt hiszem, barátainknak nincs könnyű dolguk a csatatéren – mondta
Rune.
– Nem akarok még belegondolni se, hányan odavesztek már – sóhajtott
Nataniel. – Trond és gazdátlan démonai odavannak. A taran-gaiak állítólag
eltűntek. És még hányan odavesztek! De nem akarok erre gondolni, csak a
feladatomra akarok koncentrálni, különben nem lesz erőm folytatni.
Gabrielt még jobban elkeserítették ezek a szavak. Nem bírta tovább,
elsírta magát. – Anyám! – kiáltotta és felzokogott.
9. fejezet

GABRIELT ELÁRASZTOTTÁK vigasztaló szavakkal. Olyan ügyes volt

eddig és olyan katonásan viselte a megpróbáltatásokat. Nagyon megértik,
hogy vágyódik haza. Nekik is összeszorul a szívük, ha az otthonukra
gondolnak, már amelyikőjüknek van.
Ezután felkerekedtek és folytatták útjukat. Hirtelen úgy tűnt, valaki követi
őket. Szitkozódó szavak ütötték meg a fülüket. Elbújtak a hatalmas kövek
mögött:
– Márpedig Hannával nem akarok együtt lakni. Akkor inkább
visszamegyek.
Erre előjöttek rejtekhelyükről és üdvözölték Vegát. Megállt és zavartan
így hebegett:
– Csak épp erre jártam. Nem gondoltam, hogy belétek botlok. Mi
keresnivalótok van errefelé?
Rune így szólt nyugodt hangján:
– Persze hogy nem fogsz Hannával egy házban lakni. Efelől
biztosíthatlak. Hiszen nem bírnátok ki egy fedél alatt egy percig sem. Saját
házat kapsz, szolgálókat és mindent, amit csak akarsz.
Vega hitetlenkedve nézett rá:
– Ugye csak tréfáltok?
A fejüket rázták.
– Nos, hát tudjátok meg, nem árultam el neki, hol rejtőztök… Tudni
akarta, de rossz irányba mutattam.
– Nagyon köszönjük, Vega – hálálkodott Nataniel őszintén. A többiek
bólogattak.
– No persze csak azért, mert szolgálataimért cserébe nem kínált semmit.
Épp elég jutalom számomra, ha őt szolgálhatom, mondta. Azt mondtad,
szolgálóim is lehetnek?
– Minden, amit csak akarsz. Persze csak akkor, ha nem töröd mindig
gonoszságon a fejed. Ha jó boszorkány leszel.
– Ó, hát tudok én jó lenni, ha akarok – dünnyögte Vega. – Eddig minek
lettem volna? Mindenki ellenségesen bánt velem.
Tova megszorította a kezét.
– Nagyon örülünk, hogy sorainkban tudhatunk.
 – Hát Gonosz Tengel nem érdemli meg, hogy tovább szolgáljam. No és az
a másik undorító, visszataszító alak!
Tova nem bírta tovább.
– Eddig mindenkitől csak azt halljuk, milyen szörnyű alak ez a Lynx. De
miért? Nem tudná valaki leírni, hogy néz ki?
– De hát te is találkoztál vele az út szélén – szólt Halkatla. – Le tudnád
írni?
– Nem nagyon – felelte Tova. – Elhanyagolt, kövérkés negyvenes. Semmi
különös. Mégis hideglelést kap az ember a közelében.
– Így van – szólt Ian. – Nem tudom, mi lehet az oka.
Megidézték Solt, aki rögtön ott termett. Eddig is hallgatta
beszélgetésüket. Átölelte a zavart Vegát, és megígérte, hogy pompás
lakóhelye lesz, távol Hannától, és új barátokat szerezhet.
– Nem tarthatnék veletek? – kérdezte Vega.
– Majd később – felelte Sol. – Ha minden jól megy, utána találkozunk.
Vega megborzongott.
– Most biztosan nagyon dühös rám. Már rájöhetett, hogy becsaptam.
– Épp ezért el akarunk rejteni egy biztonságos helyen, ahol soha nem
bukkanhat a nyomodra – nyugtatta meg Nataniel.
– Erre most nagy szükségem van.
Sol kézen fogta és elvitte Tulához és démonaihoz.
Újra egyedül maradtak.
Tudták, hogy védelmezőik velük vannak. De azért vigyáztak, ne nagyon
mutatkozzanak a sziklák között.
– ÁTEJTETTEK! – hörögte Gonosz Tengel. – Vega elárult.
– Ez tagadhatatlan – felelte Lynx komolyan. – Nem voltak ott, ahol
mutatta. Hiába készítettem elő a támadást.
– Találd meg Vegát! Majd még megbánja, hogy elárult! De mindenekelőtt
találd meg végre azt a hat megátalkodottat.
– Arra gondoltam – kezdte Lynx –, hogy azt küldöm a nyakukra, aki
magához tudja csalogatni az embereket. Nem lehet ellenállni a
csalogatásának.
– Remek! Gondolod, magához tudja csalogatni a csoportot?
– Azt nem. Egyszerre hat embert? De a kis Gabrielt biztosan. Túszul ejti
majd.
– Ez az! Jó ötlet! Ne késlekedjünk, lássunk rögtön munkához!
 Lynx eltűnt, Gonosz Tengel pedig végigpásztázott tekintetével a világon,
mely nemsokára az övé lesz, csak az övé! Világraszóló tervei elé senki nem
gördíthet akadályt, a Jéghegyek Népének maroknyi kiválasztott csapata
sem.
Ha le tudná bontani ezt a láthatatlan akadályt, amit varázsszóval emeltek,
már itt se lenne. Senki nem tudná visszatartani.
Meghódítja az egész világot. Mindenkit a rabszolgájává tesz. Leigázza
még a Sátánt is. Vele nem fog szövetségre lépni. Ha ivott a vízből,
visszanyeri fiatalkori szépségét. Ami, mint mondják, nem volt megvetendő.
Csak a hideg tekintetét nem kedvelték az emberek.
Miért épp Lynxet választotta szövetségesének? Sokat habozott a
történelem többi kegyetlen zsarnokai és őközötte. Hitler, Nero, Caligula
vagy Attila… és a többiek. De mind közül Lynx bizonyult a
legérzéketlenebbnek.
Csak ő tudja, kicsoda Lynx valójában. A világtörténelem egyik
legkegyetlenebb, leghidegvérűbb alakja. Valaki, aki minden szempontból
megfelel Gonosz Tengel igényeinek.
Úgy látszott, a felhők lassan elvonulnak. Tengel még mindig gondolataiba
mélyedt.
Ha majd hatalomra jut, mindenkit elpusztít, akire nem lesz szüksége.
Csak azokat fogja életben hagyni, akiknek hasznát veszi.
Az állatokat is ki fogja irtani. Semmire nem jók, csak etetni kell őket.
A művészeteket be fogja tiltani. Mire való? Csak elterelik az emberek
figyelmét, hozzászoktatják őket a széphez.
A kórházakat, iskolákat le fogja rombolni. Az embereknek maguknak kell
gondoskodniuk magukról. Ha pedig nem életképesek, pusztuljanak. Nem
kellenek a tanítók, jobb ha tudatlanok az alattvalók.
Miután felocsúdott gondolataiból, odalépett a láthatatlan falhoz.
Legnagyobb megdöbbenésére az nem mozdult, akármelyik ősi ráolvasással
hozakodott is elő.
Tehetetlen dühében ököllel többször belevágott a falba.
Meglehetősen furcsa látványt nyújtott, ahogy ott állt és öklével többször a
levegőbe vágott. Bőrén meglátszottak az ütés nyomai. Abbahagyta a
dühöngést. Lynx visszatért és ráemelte kifejezéstelen tekintetét.
– Mit akarsz, sátánfajzat? – fújtatott dühösen.
– Rájuk uszítottam a kis ördögöket meg azt, akiről beszéltünk.
 – Kiváló! – Gonosz Tengelt magához térítették ezek a szavak. – Amilyen
szentimentálisak ezek a férgek, engedelmeskednek majd nekünk, hogy
visszakapják a fiút. Most a markunkban vannak.
MÁR A MÉLY szakadékoknál jártak. Az égbolt színéről következtetni
lehetett az éjszaka közeledtére. A vonuló felhőket bearanyozták a lenyugvó
nap sugarai.
– Hogy jutunk fel a csúcsra? – kérdezte Ian a hegycsúcsra pillantva,
amely érintetlenül magasodott előttük.
– Hát ez bizony nem lesz könnyű – felelte Nataniel. – Most épp arra
gondoltam, min törheti a fejét Tobba. Nyilván elárulta tartózkodási
helyünket Gonosz Tengelnek.
– Nem, már nem jelent veszélyt – szólt higgadtan Rune. – Nem jutott el
Gonosz Tengelhez. Útközben elpusztították.
– Micsoda? Kicsoda? – kérdezték kíváncsian.
– A Veszteség hét női démona. Nem szerették, túl szép volt és kívánatos.
Ezért eltették láb alól.
Nataniel és a többiek megkönnyebbülten fellélegeztek.
Rune és Halkatla vezette a kis csoportot. Szavaik visszhangoztak a
sziklák között. Mintha sziklává varázsolt óriások birodalmában járnának,
akik most mozdulatlanul merednek rájuk.
Halkan beszélgettek.
– Még mindig fel nem foghatom, mi olyan különös Natanielben. Inkább
olyan… nem is tudom… nem eviláginak tűnik. Mintha valami nem lenne
rendjén vele.
– Nataniel vár – felelte Rune mosolyogva. – Erőt gyűjt a feladatra. Ezért
tűnik olyan távolinak, mintha nem is lenne köztünk. Higgy nekem,
nemsokára eljön az ideje!
Halkatla elgondolkozott, majd témát váltott:
– Rune, akkor elutasítottál, mert olyan bután viselkedtem…
– Nem viselkedtél bután, csak tapasztalatlan voltál – felelte lassan és
megfontoltan.
– Nem beszélnél most az érzéseidről? – kérte Runét és belékarolt. Illetve
csak karolt volna, de Rune karja olyan mereven lógott lefelé, hogy képtelen
lett volna behajlítani, így hát visszahúzta az övét is.
– Nem könnyű nekem az érzéseimről beszélni, Halkatla. Legszívesebben
elkerülném. Fáj, ha a helyzetemre gondolok. Fajtám egyetlen képviselője
vagyok, halhatatlan. Hidd el nekem, ez nem könnyű teher.
 – Tehát vannak érzéseid. Tudod, én nem vagyok halhatatlan. Amint
elérjük a völgyet, nem folytathatom tovább az utat a többiekkel. Nem lesz
szükség rám. Csak azt szeretném mondani…
Elhalt a hangja, nyelt egyet, és így folytatta:
– Nagyra értékelem a barátságodat, Rune. Nagyon sokat jelent nekem.
– Nekem is – mosolygott szomorúan az emberi alakot öltött mandragóra.
Halkatla megállt.
– Jaj, Rune, milyen kedves tőled, hogy ezt mondod! Köszönöm! Nagyon
köszönöm!
Ránézett a csúnya faarcra, melyet kócos, fűszerű haj keretezett.
Lábujjhegyre állt és arcon csókolta.
– Annyira szeretlek, Rune! Ha lett volna időm, megpróbáltalak volna még
egyszer elcsábítani. Akkor persze ravaszabban láttam volna munkához.
Rune megfogta a kezét és szép lassan tovább ballagtak.
– Közeledik a cél – kiáltotta hátra Ian. Éles hangját többször visszaverték
a sziklafalak.
– Igen, de nemsokára lemegy a nap – felelte Nataniel. – Odanézz, már
fent van a hold és a hegyek árnyéka is megnyúlt.
Az éjszaka közeledtével elszomorodtak egy kicsit. Már néhány órájuk van
csak hátra, aztán teljesen beáll a sötétség. Ez alatt az idő alatt sokat kell
még gyalogolniuk, hegynek felfelé.
A KIS GABRIEL alig kapott levegőt a felfelé vezető úton. Ahogy
közeledtek a hegycsúcshoz, nagyobb, sűrűbben elhelyezkedő kövek állták
útjukat. Néhol összeértek a nagy kőtömbök a fejük felett. Ilyenkor mintha
barlangokon mentek volna át. Jaj, ez egyre rettenetesebb – gondolta.
Egy ideje furcsa érzése támadt. Mintha szólítaná valaki. Talán az anyja?
Nem, az lehetetlen!
Ez a hang azt akarta, hogy jobbra tartson és keresse meg a hang gazdáját.
Gabriel néhányszor jobbra vette az irányt, Natanielnek kellett
visszafordítania.
Megint meghallotta.
Mit akarhat tőle?
Valakit vagy valamit meg kell keresnie. Valakit, aki segítségre szorul?
Nem! Tobba csele óta nem olyan könnyű őt átejteni.
Meg akarja mutatni neki, hogyan lehet átjutni a hegyen.
Ó, hát erről van szó!
Gabrielt választották ki erre a feladatra.
 Talán egy hegyi tündér hívogatja? Barátságos, jóságos hang, annyi
bizonyos.
Már éppen meg akarta osztani titkát a többiekkel, amikor a hang megint
megszólalt.
“Nem, nem”, suttogta behízelgőn. “Ez maradjon a mi titkunk. Gyere,
majd meglátod. Csak gyere bátran. Utána majd büszkélkedhetsz, hogy te
találtad meg a hegyen át vezető utat.”
Jól hangzik, de vajon elmehet-e így szó nélkül? A hang olyan csábító,
nem lehet neki ellenállni. Mennie kell…
Jobbra fordult. Itt nem is maradt meg a hó. Olyan sűrűn feküdtek a kövek,
és úgy idetűzött napközben a nap.
Engedelmeskednie kell a tündérnek.
Már meg is feledkezett a barátairól. Csak a behízelgő hangot hallotta, meg
akarta ismerni a gazdáját.
– Gabriel! Gabriel! Hé… Hova mész? – kiáltoztak mögötte a többiek.
Dühös lett. Ilyesmire nincs ideje.
Lábai vitték előre, egyre messzebb.
Engedelmeskednie kell a hangnak.
10. fejezet

A TÁRSAI nem értették Gabriel viselkedését.

– Mi történhetett? – kérdezte Halkatla.
– Talán csak a dolgát végzi – vélte Nataniel.
– Úgy? És miért nem válaszolt, amikor utána kiáltottunk? – kérdezte
Tova. – Nem szégyenlősségből, annyi biztos. Ezen már túl vagyunk.
– Különben is az előbb álltunk meg épp ezért.
Tanácstalanul néztek egymásra. Aztán szó nélkül Gabriel után eredtek.
Nem találták a nyomait. Amerre ment, nem maradt meg hó.
Hiába kiáltották a nevét, nem érkezett válasz.
Ha valami történik az unokaöcsémmel, soha nem bocsátom meg
magamnak – gondolta Nataniel.
Egészen lehűlt a levegő, és feljött az égre a hold.
– Ide gyertek! – kiáltotta Tova. – Itt vannak Gabriel kis csizmáinak
nyomai. A hegynek tart!
– Hogy merészkedhet fel egyedül? – kérdezte Ian izgatottan.
– Csak abban bízhatunk, hogy Ulvhedin nem hagyja cserben – dünnyögte
Halkatla.
– Ulvhedin vele van – felelte Rune. – De nem tehet semmit, amíg Gabriel
nem szólítja.
– Gyerünk, kövessük a nyomokat – javasolta Nataniel.
– Csak egy nyomot találtam – akadékoskodott Tova.
– Igen, de nagyjából sejtjük, melyik irányba mehetett – mutatott felfelé
Nataniel.
Abban a pillanatban, amikor felnéztek, apró lények támadtak rájuk a
levegőből. Ütötték őket, ahol érték. Tovának elszakadt a kabátja, Ian arcát
csúnyán összekarmolták.
Egyelőre le kellett mondaniuk a tervről. Kénytelenek voltak
visszafordulni. A gonosz kis lények annyira helybenhagyták őket, hogy
gyorsan fertőtleníteniük kellett a sebeiket.
A szörnyecskék visszavonulót fújtak, de nem sokáig.
Fent ültek a sziklákon, onnan tartották szemmel őket. Amint
valamelyikük folytatni akarta a keresést vagy Gabriel nevét kiáltotta, a kis
ördögök rögtön lecsaptak rá.
 – Kik ezek a furcsa alakok? – kérdezte Halkatla. – Nem démonok, az
biztos.
– A sátán táborához tartoznak – felelte Rune.
– A sátán nem is létezik – ellenkezett Tova.
– De sajnos igen. Mindaddig számolnunk kell vele, amíg az emberek
hisznek a hatalmában. Ezek a szörnyecskék ördögök. Az ördögök és a
démonok között van némi különbség. Az ördögök kezdettől fogva
gonoszak. A legtöbb démon viszont régen angyalként szolgált és kötődik
valamihez. Például vannak természet-démonok, hold-démonok és
folytathatnám a felsorolást. Az ördögök csak szabadon garázdálkodnak.
– Elképzelni sem tudom, mi történhetett Gabriellel – aggódott Ian. –
Olyan kicsi még, nem tudja megvédeni magát. Miért akarják ezek
megakadályozni, hogy utána eredjünk?
– Elcsalta valaki – felelte Nataniel. Éppen Ian sebeit kötözte. Rune és
Halkatla Tova sebeit ápolta. – Valamilyen erő elszólította tőlünk.
Tova öklével dühösen a földre csapott.
– Már megint szólíthatjuk segítőinket. Annyira tehetetlennek érzem
magam, amiért állandóan hívogatni kell őket!
– Nagyon szívesen segítenek, te is tudod – magyarázta Rune
barátságosan.
– Kit hívjunk segítségül? – kérdezte Tova keserűen.
Nataniel hirtelen felemelkedett. Kihúzta magát, különös tűz égett a
szemében és határozott hangon így szólt:
– Nem. Ezúttal nem hívunk segítséget. Nem vagyunk már ijedt
kisgyerekek. Hát nincsenek nekünk maguknak is rendkívüli képességeink?
Egyedül is megbirkózunk a feladattal!
GABRIEL TÁGRANYILT szemmel nézett körül. A hegy belsejében, egy
barlangban találta magát, ahol a falakat különös rajzok borították. Valaha
sok víz moshatta át a falakat, hogy ilyen rajzokat alakított ki.
Talán erre gondolt a hang! Lehet, hogy a hegy belsejében titkos alagúton
keresztül tudnánk átjutni a völgybe? Hű, ha ezt elmondom a többieknek!
– Gabriel – hallotta újra. – Gyere ide!
Annyira a hatása alá került ennek a titokzatos hangnak, hogy elszállt
belőle minden gyanakvás. Az sem érdekelte, hogy Ulvhedin ott van-e a
közelében.
Gépies léptekkel indult a hang irányába. Hangosan kalapált a szíve,
engedelmeskednie kell.
 Ekkor pillantotta meg a hang gazdáját. Fiatal, jóképű férfi lépett ki a
sötétből. Göndör fekete haj keretezte arcát, szeme sárgán csillogott.
Hívogatón nyújtotta felé a kezét.
Gabriel már majdnem megfogta, ám hirtelen megriadt jéghideg, számító
tekintetétől.
Ez kijózanította.
Megfordult, el akart rohanni, de úgy érezte, mintha ólomból volna a lába.
Valami erő visszahúzta a férfi felé.
Hirtelen eszébe jutott Ulvhedin.
– Ulvhedin, kérlek, segíts!
Védelmezője nem mutatkozott meg, ám egyszerre csak ott érezte erős,
meleg kezét a tenyerében. Most már könnyebben tudott szaladni.
Ulvhedin odasúgta neki:
– Fuss, amilyen gyorsan csak tudsz. Ez a férfi nagyon veszélyes. Nem
tudok elbánni vele. Hangjának oly erős a vonzereje, hogy még én sem bírok
ellenállni neki. Idehívom azt a szellemet, akire talán hallgat. Siess, Ingrid is
megérkezett, vigyázunk rád.
Ingrid? Miért épp ő? – gondolta Gabriel elrohantában. Hallotta a
sárgaszemű férfi puha lépteit a háta mögött. Nem mert hátrafordulni, úgy
érezte, szíve izgalmában kiugrik a helyéről.
Olyan könnyűnek érezte magát, mintha védelmezői szárnyakat adtak
volna neki.
– Gabriel! – szólította újra a férfi. – Gyere vissza.
A fiú fülére tapasztotta a kezét és szüntelenül kiabált, hogy ne hallja a
hívogató szót. Mégis ugyanolyan tisztán hallott mindent.
Nem lett volna értelme elrejtőznie egy kő mögött, mivel üldözője már a
sarkában volt.
Gabriel megtorpant. Hatalmas alak magasodott elébe. Felismerte: Heike
volt. Gabriel kétségbeesetten a karjaiba vetette magát. Az óriás aztán a háta
mögé rejtette.
Üldözője egy pillanatra szem elől tévesztette zsákmányát.
– Azt hiszitek, meg tudjátok akadályozni, hogy elkapjam a fiút? –
kérdezte megvetően.
Heike nyugalmat erőltetett magára, de a hangja remegett dühében.
– Egyszer már tönkretetted egy kisfiú életét. Többé nem fog előfordulni.
A férfi összeráncolta szemöldökét.
– Kik vagytok ti? Nem értem, mit locsogtok itt összevissza?
 – Veled egykorúak vagyunk, Sölve – mondta Ulvhedin. – Mind a négyen
átokverte leszármazottak voltunk.
Sölve összerázkódott. Szép vonásait eltorzította belülről áradó ridegsége,
szívtelensége.
– Heike? Arra a nyomorult féregre már nem is emlékszem. De honnan
ismeritek? Még gyerekként meghalt lent délen. Ennél jobb nem is
történhetett vele. Hiszen torzszülöttként jött a világra.
– Nem, nem haltam meg – felelte Heike.
Sölve elvesztette önuralmát, hátratántorodott.
Ingrid hozzáfűzte:
– Heike visszatért az ősi birtokra, Graastensholmra. Sokra vitte. Híres
ember vált belőle. Nemzetségünk egyik legkiválóbb leszármazottja. És
belőled mi lett?
Sölve felüvöltött és megpróbálta megragadni Gabriel karját. Ulvhedin
belekezdett a ráolvasásba.
– Ezzel ugyan most nem sokra mész. Nálam van az ellenszere – mondta
Sölve gúnyosan.
– Micsoda?
– Egy mandragóragyökér. Még az alatt az akasztófa alatt nőtt, amelyen
befejeztem földi pályafutásomat. Egy fiatal lány ásta el jeltelen síromba, aki
belémszeretett, amikor megpillantott a hóhér szekerén. – Idenézzetek! –
kiáltotta diadalmasan, és felmutatta a mellén lógó mandragóra-gyökeret. –
Maga Gonosz Tengel áldotta meg!
Heike Ingridhez fordult:
– Hozd azonnal Runét.
Már el is tűnt.
Sölve gonosz tekintettel méregette őket.
– Ugye tudjátok, hogy pillanatok alatt legyőzhetnélek benneteket?
Hangom csábításának nem bírnátok ellenállni. A fiú máris az enyém. Ti
nem érdekeltek.
– A fiad vagyok, Sölve – szólalt meg Heike. – Mindig szégyelltem ezt.
Gyűlöltelek egész életemben. Soha nem kaparinthatod meg Gabrielt. Nem
fogsz tönkretenni még egy gyermekéletet.
– Tönkretenni? – bizonytalanodott el Sölve hangja. – Tekintélyes ember
vált belőled!
– Nem neked köszönhetem. Melletted az életnek csak az árnyoldalát
ismertem meg.
 – Ez később biztosan a javadra szolgált.
– Egy cseppet sem! A gyűlölet nem vezet jóra. Egész életemben
harcoltam a bennem támadt gyűlölet ellen. Soha nem sikerült teljesen
elfojtanom magamban.
Sölve gonosz szeme összeszűkült.
– És ahhoz mit szólnál, te torzszülött, ha Ulvhedint, akivel egyszer még
gyerekkoromban találkoztam, magamhoz csalogatnám…? Megtehetném, te
is tudod!
Heike nem szólt semmit. Nagyon jól tudta, nem győzhet Sölvével
szemben. Éppoly kiszolgáltatott neki, mint gyerekkorában. Viszont
védelmezheti Gabrielt addig, amíg kigondolják a következő lépést. No de
ha semmit nem tudnak kitalálni, amivel túljárhatnak az eszén?
– Heike – kezdte Ulvhedin. – Ez a féreg kivetette rám a hálóját.
Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy közeledjem hozzá. Soha nem éreztem
még ilyen erős vonzást:
Heike mélyet lélegzett, ő is kezdte ugyanazt érezni, mint Ulvhedin.
Ekkor megérkezett Ingrid Runével. Sölve gúnyos szavakkal fogadta a
jövevényt.
– Miféle szerzet ez? Hát még mindig képtelenek vagytok rendes
embereket nemzeni?
Rune rá se hederített. Tekintete rátapadt a mandragóragyökérre, mely még
mindig Sölve mellén himbálózott.
– Ne hozz szégyent a fajtádra – szólt hozzá. – Tudod, ki vagyok, ugye?
Én, a mandragórák királya megparancsolom neked, fordulj el gonosz
uradtól és varázserődet fordítsd ellene! Neki már nincs hatalma feletted.
– Mit hablatyolsz itt? Kihez beszélsz, te szörnyeteg?
A következő pillanatban látták, amint a mandragóra vörösen izzani kezd,
és lángra gyújtja Sölve ruháját. Sölve felordított, kezével próbálta eloltani a
tüzet, de ruhája elégett. Végül nagy nehezen sikerült kitépnie nyakából a
gyökeret és messzire hajította.
Rune egy kézmozdulatot tett, majd így szólt:
– Sölve, emlékszel még utolsó találkozásunkra Németországban? Meg
akartad ölni a fiadat, én mentettem meg az életét.
– Ne beszélj ostobaságokat. Kettőnkön kívül nem volt ott senki! –
ordította dühödten.
– Dehogynem. Hát nem emlékszel, hogy valaki elkapta a nyakadat és
egészen addig szorította, míg el nem engedted a fiad?
 Sölve elsápadt. Akadozott a beszéde, amikor újra megszólalt:
– Valami átkozott boszorkánytrükk volt. Neked mi közöd hozzá?
– Lehet, hogy én voltam – felelte Rune titokzatosan.
Sölve először csak dermedten állt, majd hosszan szemügyre vette Runét
és Heikét. Aztán sarkon fordult és nekiiramodott.
– Ne hagyjátok elmenni! – kiáltotta Ulvhedin, és felkapta a
mandragóragyökeret.
– Nem jut messzire – felelte Rune rezzenéstelen arccal. Majd megindultak
visszafelé.
Félúton rátaláltak Sölvére. A kövek között feküdt. Kezét a nyakára
szorította, mintha valamit le akarna szedni róla. Szeme kidülledt, arca lilává
vált az erőlködéstől, nyelve kilógott a szájából. Teste görcsbe rándult.
Látszott, hogy kemény haláltusát vívott.
– Nem értem. A mandragóra alig mozdult a tenyeremben – mondta
Ulvhedin.
– Egyedül nem is lett volna képes erre. Segítettem neki. Most pedig
belekezdhetsz a ráolvasásba, Ulvhedin. Heike majd segít neked.
A két óriás egymásra nézett, majd különös, érthetetlen szavak hagyták el
ajkukat.
Sölve teste lassan darabokra hullott. Darabjait elhordta a szél.
Heike megkönnyebbülten felsóhajtott.
11. fejezet

A KIS ÖRDÖGFIÓKÁK még inkább hegyezték a fülüket és még

gonoszabb tekintettel méregették őket, amikor Nataniel így szólt:
– Egyedül is elboldogulunk velük.
Tova hiába törte a fejét, elképzelni sem tudta, mivel győzhetnék le a
megátalkodott bestiákat.
Az egyetlen épkézláb megoldásnak az látszott, ha megidézik a Jéghegyek
Népének valamelyik démonát. De Nataniel most nem akarta igénybe venni
segítségüket.
Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a kis szörnyecskék felemelkednek, de
mégsem támadnak. Bénultan néznek Natanielre.
Tova is ránézett.
Nataniel kinyújtott karral állt, úgy tűnt, beszélget valakivel.
A feketén csillogó korona, melyet Nataniel mindig a fején viselt, most
láthatóvá vált. Csak úgy szikráztak benne a drágakövek. Nataniel, a Fekete
Birodalom hercege…
El is felejtették, hogy a fekete angyalokkal is rokonságban áll.
A szörnyecskék visszahőköltek, mintha attól félnének, hogy Nataniel
megátkozza őket.
Nataniel valóban ebben mesterkedett. Feléjük fordult, közben kinyújtott
karral átkot szórt rájuk. Ijedt kiáltások hallatszottak a szörnyek felől, majd
felemelkedtek, és akár a rikácsoló varjak, elröpültek.
– Helyes, hogy elengedted őket? – kérdezte Halkatla. – Elárulhatják, hol
vagyunk.
– Néhány napra elnémítottam őket. Ezt a találkozást pedig örökre
kitöröltem az emlékezetükből.
Tova csak bámult:
– No lám, miből lesz a cserebogár!
– Mindig is szerettél heccelődni – mosolygott Nataniel. – Végre kezdek
rájönni, milyen képességek birtokában vagyok.
– Épp ideje – dünnyögte Tova.
Ingrid érkezett sietve, és elhívta Runét. Az szó nélkül követte.
– Legjobb, ha itt megvárjuk őket – szögezte le Nataniel.
Ebben egyetértettek. Ingrid biztosan rábukkant Gabrielre. Ha vaktában
megindulnának fölfelé a sziklák közti útvesztőn, csak eltévednének.
 Nem kellett sokáig várakozniuk. Hamarosan vidám hangok ütötték meg a
fülüket, és megpillantották a mentőcsapatot: Gabrielt, Runét, Ulvhedint,
Ingridet és Heikét.
Melegen átölelték a fiút. Miután mindkét tábor elmesélte kalandját,
Ulvhedin elkomorodott.
– Amint hallottátok, a birtokunkba került egy mandragóragyökér. Nincs
akkora ereje, mint Runének. Ráadásul eléggé gyötrelmes lehetett eddig az
élete, hiszen Sölve uralkodott felette. Varázserejét a gonosz erő kihasználta.
Itt van, nézzétek. Felmutatott egy furcsa fórmájú gyökeret.
– Azt javaslom, Rune döntsön a sorsáról. Annyit elárulhatok, mi ketten
nagyjából már eldöntöttük, mi legyen vele.
Rune bólintott. Elvette a mandragórát, és így szólt:
– Úgy van, ahogy mondod. Sok gonoszság tapad hozzá. Megtisztítom a
gonosz hatalomtól és… Gondoltuk, annak adjuk, aki köztünk a
legvédtelenebb: a kis Gabrielnek.
Gabriel szeme kikerekedett izgalmában. Nem különösebben lelkesedett az
ötletért. Mihez kezdjen ezzel a csúnya izével? Ráadásul a gonosz Sölve
hordozta a nyakában évszázadokon át. De nem lett volna illendő tiltakoznia.
– Először is eltávolítjuk ezt a bőrszíjat – rendelkezett Rune. – Van
valakinél valami, amire ráakaszthatnánk?
Nataniel kivette zsákjából a cipőjét, és átnyújtotta a cipőfűzőjét. Idefönt
úgysem hordhat cipőt. Közben Rune talált egy kis mohadarabot a
sziklarepedésben. Varázsigék mormolása közben végighúzta párszor a
gyökeret a mohán, hogy megtisztuljon.
– Nem vizet használok erre, hiszen számunkra a föld szent.
A megtisztulás után így szólt a mandragórához:
– Gazdát cserélsz. El kell felejtened mindazt, amire előző urad tanított.
Arra nevelt, hogy fájdalmat okozz másoknak. Egyetlen feladatod lesz a
jövőben. Mindenáron meg kell védened új gazdád életét. Ha teljesíted a
feladatod, gazdagon megjutalmazlak.
Ezután Gabriel nyakába akasztotta.
A fiú először húzódott egy kicsit, megpróbálta távoltartani a bőrétől. De
aztán lassan kezdte úgy érezni, hogy a mandragóra szeretne a barátja lenni.
És mindent meg fog tenni érte. Ez örömmel töltötte el.
Felsóhajtott. A többiek mosolyogva nézték. Ezután folytathatták az utat.
A szellemek elbúcsúztak tőlük. Újra egyedül maradtak.
MÁR JÓ IDEJE mendegéltek, amikor Nataniel ezzel fordult Gabrielhez:
 – Gabriel, az a barlang, ahová bekerültél… Nem gondolod, hogy a hegyen
át a völgybe vezet?
– Nem gondolok semmit – felelte Gabriel röviden.
– Azért megnézhetnénk közelebbről – javasolta Ian.
Tova azonban megállította őket.
– Mintha valami kékes fényt láttam volna ott a távolban – mondta.
– Én is – csatlakozott hozzá Gabriel. – Jaj, ma már nem akarok több
kalandot!
– Elfáradtál, ugye? – kérdezte Nataniel.
– Hát igen.
– Megértem.
– Odanézzetek, én is látom – kiáltotta Ian.
Csendesen várakoztak, felkészültek a legrosszabbra. A fény ugyanis egyre
közeledett.
Lassan kirajzolódott egy férfi alakja. Tova hallotta, hogy Ian kibiztosítja a
pisztolyát.
– Akár el is rakhatod – suttogta. – Ma este, itt az utgardi hegyek között
nem hiszem, hogy sok hasznát vennéd.
– Marco! – kiáltott fel hirtelen Nataniel. – De hisz ez Marco!
Talán senkit nem fogadtak még ilyen kitörő lelkesedéssel.
– Hol jártál eddig, te csavargó? – kérdezte Tova.
– Dolgom volt – mosolygott Marco.
– Gabriel látott egy barlangot a hegy belsejében. Gondolod, hogy azon
keresztül bejuthatunk a völgybe? – kérdezte Ian.
– Nem. Nem vezet sehova. Mostantól én fogom mutatni nektek az utat.
– Hála istennek – suttogta Tova.
A többiek üdvrivalgásban törtek ki. Néhányan annyira megörültek, hogy
nem bírták visszatartani a könnyeiket.
– De hát hol jártál eddig? – kérdezték szinte egyszerre.
– Majd útközben elmesélem. Itt menjünk jobbra.
Gabriel áhítattal nézte a hihetetlenül szép férfit. Marco testét kékes lángok
nyaldosták, éppúgy, mint amikor Imreként visszavezette Andrét, Malit és
Nettét Vargabyből. Gabriel a krónikás könyvben olvasta.
– Azért nem tudtam hamarabb jönni, mert Targenornak szüksége volt
rám. Ráadásul ti nagyon szem előtt voltatok. Nekem pedig nem szabad
mutatkoznom Gonosz Tengel és kegyetlen szolgája előtt.
– Tudsz valamit Lynxről? – kérdezte Ian.
 – Csak azt, hogy azért szegődött a Gonosz szolgálatába, hogy a Nagy
Süllyesztőt felügyelje, és a szerencsétlen foglyokat odataszítsa.
– Veszélyes?
– Igen, halálos veszélyt jelent! Nos hát, kint jártam a fennsíkon. Persze a
háttérből figyeltem az eseményeket. Csak akkor jöttem elő, amikor szükség
volt a segítségemre. Mondhatom, jó sokszor közbe kellett lépnem.
– Szomorúnak látszol – jegyezte meg Halkatla. – Nagyon rosszul áll a
szénánk?
– Igen. Nem túl rózsás a helyzet.
Folytatták útjukat felfelé, közben Marco az ütközetről mesélt.
ELSŐKÉNT Jahas és Estrid került Lynx csapdájába.
Nem sokra rá Trondot és tizenöt démonát taszították a Nagy Süllyesztőbe.
A többieknek sikerült elrejtőzniük a sziklák között, a repedésekben. De nem
érezhették biztonságban magukat.
A szétválaszthatatlan trióra, Villemora, Dominicre és Niklasra Silje
démonait bízták. Tulajdonképpen Heikének kellett volna vezetni őket, de
neki máshol volt dolga. A trió és a démonok tizenegy főből álló kis csapatot
alkottak. Szerencsétlenségükre az idegenlégióval kellett szembeszállniuk.
Egy egész zászlóaljjal, az első világháború utáni időből.
Mindent megtettek, ami tőlük telt. Dominic még harctéri tapasztalatokkal
is rendelkezett, hiszen részt vett a harmincéves háborúban. Ezzel azonban
nem sokra ment a légiósok modern felszerelésével szemben. Niklas
világéletében jámbor lélek hírében állott. Nem volt ínyére a harc. Villemo
viszont lelkesen küzdött ezek ellen a züllött katonák ellen. Az
idegenlégióban tudvalevőleg sok gyanús alak keresett és talált menedéket;
mivel itt új papírokat kaptak, sok bűnöző menekült ide a törvény elől. Épp
ezért szigorú fegyelemre volt szükség, hogy ütőképes hadsereget
képezzenek.
Silje démonainak nagy hasznát vették. Villemo is formában érezte magát.
Visszatért régi varázsereje, mely küldetése beteljesítésekor hagyta el,
miután Ulvhedint rendes, jóravaló polgárrá nevelte. Most újra eszébe jutott
minden bűvészfogás. Ujjaiból kék szikrák csaptak ki és elvakították a
légiósokat. Ezután a démonok végeztek velük.
Dominic remekül olvasott mások gondolataiban, így előre tudta, mire
készül az ellenfél.
Már majdnem megnyerték a csatát, amikor az egyik légiós, akinek
sikérült elmenekülnie, hírül adta Lynxnek, hogy vesztésre állnak. Lynx
engedélyt kért a távozásra Gonosz Tengeltől, és közbeavatkozott.
Rögtön átlátta, ki a legveszélyesebb. Niklas és Dominic nem érdekelte.
Villemot és a démonokat azonban a Nagy Süllyesztőbe taszította. Gonosz
Tengel lemondott arról, hogy a démonokat a rabszolgáivá tegye, mivel
kiderült, úgysem tudnának felvilágosítást adni a hat kiválasztott kilétéről.
Így fordult Lynxhez gonosz mosollyal a képén:
– Szerencse, hogy olyan mély a süllyesztő, kezd már szépen telni.
Tamlin, Lilith és az éjszaka démonai viszont alaposan megleckéztették
Gonosz Tengel seregeit. A katonák fölött keringtek, míg el nem altatták
őket. Aztán gondoskodtak róla, hogy igazi rémálomban legyen részük. Az
éjszakai démonok megidézték álmukba azokat az embereket, akiket
megöltek, megkínoztak.
Így Gonosz Tengel seregének több mint a fele mély álomba merült. A
vikingek a pajzsukon feküdtek. Aludtak az SS katonák meg a spanyol
hódítók is, és nyöszörögtek álmukban. Megjelentek előttük a gyerekek,
akiket lemészároltak, az asszonyok, akiket megbecstelenítettek. Hiába
jajgattak, kínzó álmukból nem tudtak felébredni.
Amikor Gonosz Tengel látta, mi történik a katonáival, szörnyű haragra
gerjedt. Megint Lynxet küldte a csatatérre.
Lynx gyorsan elbánt az éjszaka démonaival. Irány a Nagy Süllyesztő.
Gonosz Tengel harcosait azonban nem lehetett felébreszteni… Ezért,
hogy szégyenben ne maradjon, inkább lemészárolta valamennyit.
Tamlint és Lilith-et Lynx nem bírta elfogni. Lilith fürgébb volt nála és
elbújt a sziklák mögött, hogy újra támadásba lendüljön.
Tamlin pedig elhagyta a csatamezőt, hogy a kiválasztottak segítségére
siessen a kis ördögökkel szemben. Amikor aztán látta, hogy Nataniel
egyedül is boldogul, felrepült egy magas hegycsúcsra. Lentről észrevette
ugyanis, hogy egy sötét alak gubbaszt odafönt, kíváncsian figyelve, mi
történik a kiválasztottakkal.
Tamlin egy cseppet sem volt gyáva fickó. Néhány méternyire
megközelítette a vészjósló alakot, akinek szemmel láthatóan nem tetszett
Nataniel győzelme.
– Úgy vélem, összezavarodtál. Lejárt a te időd – szólította meg élesen
Tamlin.
A furcsa szerzet ránézett:
– Visszatér még az én időm, ne aggódj. Ez csak egy kis hullámvölgy.
Különben se avatkozz a dolgomba.
 – Rossz a kedved, mert a híveid megfutamodtak? Vagy talán kezded
megbánni, hogy Gonosz Tengel szolgálatába szegődtél?
– Nem szolgálok senkit!
– Úgy érzem, méltatlan hozzád, hiszen te sokkal ősibb vagy nála. És
mégis a parancsait teljesíted.
– Nem igaz. Nekem senki nem parancsol!
– Akkor miért ülsz itt? Azt parancsolta Tan-ghil, hogy végezz a
kiválasztottakkal, igaz?
– Nem vagyok a szolgája, egyenlőek vagyunk.
– Nehogy azt hidd, arra akarlak rábeszélni, hogy állj át hozzánk. Téged
nem akarunk a sorainkban tudni.
Míg Tamlin feltartotta a Sátánt, Gabrielnek és barátainak sikerült
lerázniuk a kis ördögöket és elbújniuk. Amikor a Sátán ráébredt, hogy
elmenekültek, szörnyű haragra gerjedt, de Tamlin nem ijedt meg.
– Fuss csak Tan-ghilhez és mondd el, hogy egyet sem sikerült elkapnod.
Majd csak megbocsát – kiáltotta.
A Sátán elrepült. Tamlin látta, hogy nem próbálja megkeresni a
kiválasztottakat, de nem is Gonosz Tengel és Lynx irányába repül. Alaposan
megsértődött, amiért Tamlin Tan-ghil szolgájának nevezte.
Tamlin utána nézett, hátrahajtotta a fejét és szívből felkacagott.
Így nem láthatta, hogy Lynx közeledik felé hátulról. Gonosz Tengel nem
gondolta át, mit csinál, amikor Lynxet Tamlinra uszította. Ugyanis ezzel a
feketeszárnyú angyalokat is bevonta a harcba. Eddig nem akartak
beleavatkozni, de Tamlin a Fekete Birodalom nagyra becsült tagja. Ezért ők
is mozgósítani kezdték erőiket.
MARCO beszámolójának végére ért. A kiválasztottak kis csoportja némán
ballagott mellette.
– Tehát a háttérből követtem az eseményeket és segítettem, ha kellett –
folytatta Marco. – Most itt vagyok, és bevezetlek benneteket a Jéghegyek
Népének völgyébe.
– Igen? És hogyan? – kérdezte Halkatla.
– Ott megyünk be, ahol egykor Jó Tengel és Silje kimenekült a völgyből.
Még mennünk kell egy darabig – felelte.
Jaj nekem – gondolta Gabriel, és kétségbeesetten nézett sebes lábára.
– Erőink tehát igencsak megcsappantak? – kérdezte aggódva Ian.
– Igen. Fel tudom sorolni, kik harcolnak még velünk – mondta Marco. –
Targenor, Dida és Sigleik természetesen. Nemzetségünk többi kiváló őse,
Jahas, Estrid, Trond és Villemo kivételével. A taran-gaiak, kivéve Orint és
Vassart. Már csak Lilith maradt az éjszakai démonok közül. A gazdátlan
démonokat, akiket Trondra bíztunk, visszaküldtük a Démonok hegyére,
mivel szinte megbénultak, amikor látták, hogy barátaikat Lynx
megsemmisítette. Rettentően félnek a Nagy Süllyesztőtől. Semmire sem
lehet használni őket. Tula és négy démona még harcol. A feketeszárnyú
angyalok egyelőre várakoznak mindaddig, amíg én vagy Nataniel veszélybe
nem kerülünk…
– Hát igen. Nem volt valami nagy a seregünk – sóhajtotta Tova.
– Ám ne felejtsétek, hogy az ellenség is erősen megfogyatkozott. – Marco
szavaira némi bizakodás költözött a szívükbe. – Az éjszaka démonai mérték
a legnagyobb csapást Gonosz Tengel katonáira. Több mint a felüket
elaltatták.
– Nagyszerű! – kiáltotta Gabriel. – Csak az a baj, hogy gondoskodhat
utánpótlásról, ugye?
– Idefönt nem – nyugtatta meg Marco. – Nincs rá ideje. Most minden
erejét arra összpontosítja, hogy előttünk jusson be a völgybe.
– Honnan tudod? – kérdezte Ian, Marco legnagyobb csodálója.
– Hogy honnan tudom? Nos, egyik barátom, egy feketeszárnyú angyal
Tan-ghil és Lynx után lopózott és kihallgatta a beszélgetésüket.
– Ó – suttogta Gabriel.
– Gonosz Tengel dúl-fúl magában. El sem tudja képzelni, ki emelte azt a
láthatatlan falat, amely elzárja a völgybe vezető utat.
– A feketeszárnyú angyalok voltak, ugye? – kérdezte Nataniel.
– Igen! Csak ők ismernek olyan varázsigéket, amelyek Tan-ghil számára
megfejthetetlenek.
– Errefelé is jöhet, ahol mi vagyunk – mondta Halkatla.
– Csakhogy ezt az utat is láthatatlan fal zárja el előle – magyarázta Marco.
– Mi azonban bárhol át tudunk kelni rajta. Gyertek, erre menjünk, a
meredeken – irányítgatta közben őket.
Tova elkedvetlenedett a magas hegyoldal láttán.
– Az remek, hogy láthatatlan varázsfalakon át tudunk jutni, de hogy
győzzük le ezt a hatalmas meredélyt?
Marcónak szemlátomást máshol jártak a gondolatai.
– A feketeszárnyú angyal egy kissé megrémült, amikor kihallgatta a
beszélgetésüket.
– Miért? – kérdezte Rune.
 – Gonosz Tengel azt mondta, beveti utolsó tartalékát. Olyan kárörvendőn
és kéjesen ejtette ki ezeket a szavakat, hogy a barátom beleborzongott.
Újra elindultak.
– Másfelől – folytatta elgondolkodva –, több órája ennek, és még nem
észleltem semmi különöset. Csak az ismert erőit a csatatéren.
– Szegény Targenor, szegény társai – suttogta Nataniel.
GONOSZ TENGELNEK egyáltalán nem volt ínyére a csata alakulása.
Makacs ellenfelet fogott ki, annyi bizonyos. Fel nem foghatta, honnan
merítenek erőt.
No de tartogat számukra még egy kis meglepetést.
Targenor halálosan fáradtnak érezte magát. Egész nap taktikai húzásokon
törte a fejét. Háta mögött sorakozott megcsappant serege.
Eszébe sem jutott, hogy megadja magát. Addig kell feltartóztatnia az
ellenséget, míg hírt nem kap arról, hogy a kiválasztottak bent vannak a
völgyben.
Akkor már nem kell harcolnia. Visszavonulhat.
Targenor csapatai az utolsó bevetésre várakoztak. Mar Targenor mellett
állt hatalmas íjával. Hanem jelenlegi ellenfeleiknek sokkal modernebb
fegyvereik voltak. Az SS zászlóalj a sziklák alatt hasalt, és kézigránátokat
szórt Targenor katonái közé.
– Semmi esélyünk – suttogta Dida, aki a vezér másik oldalán állt.
Targenor nagyon jól tudta, hogy igaza van, ennek ellenére így szólt:
– Ugyan!
A golyók, gránátok és bombák nem riasztották vissza őket. Hiszen már
úgyis halottak. Viszont ha az ellenség egyre közelebb kerül, könnyedén el
tudják fogni őket. Marco sincs már velük. Eddig mindig kitalált valamit, bár
talán most ő is tanácstalan lenne.
Leszállt az este, feljött a hold, és baljós fénybe öltöztette a fennsíkot.
Ez lenne a vég? – gondolta Targenor. Most majd jön az az átkozott Lynx,
és elragad minket.
Ebben a pillanatban Tula termett mellette.
– Hát te mit keresel itt? – kérdezte csodálkozva a férfi.
– Itt voltunk a közelben. Most pedig nagyon úgy fest, hogy erősítésre van
szükségetek.
– Láttad, amit én láttam?
– Hogy egy egész hadsereg gyülekezik az SS katonák mögött? Ó, igen.
Az egész történelmi múlt legkegyetlenebb katonáiból verbuválta őket
Gonosz Tengel. Hunok, vandálok, barbárok, zsoldosok, legtöbben a
harmincéves háborúból…
– Jaj, Tula, ne is sorold tovább. Olyan fáradt vagyok! Bárcsak bent
lennének már a völgyben!
– Hát, arra várnunk kell még egy kicsit. No de azért vagyunk itt, hogy
segítsünk. Ujuj!
Egy gránát süvített el a füle mellett.
– Már egészen közel vannak. Tudod, eddig nem akartam bevetni a
démonaimat, mivel Lynx láthatólag egyenesen rájuk vadászik. Nem
akartam, hogy legjobb barátaim a Nagy Süllyesztőben végezzék. Így hát
szövetkeztünk…
– Kikkel?
– Nemsokára meglátod!
Ezzel a csatatér felé fordult és így kiáltott:
– Reszkessetek, átkozott friccek! Most mi jövünk!
Négy hatalmas lény körözött fölöttük a levegőben. Tula démonai!
Golyózáport zúdítottak rájuk, persze eredménytelenül. Nem fogtak rajtuk a
golyók.
Ez még nem minden. A katonákra egy tucat hatalmas farkas támadt.
Ugatásuktól csak úgy zengett a fennsík.
– Hát ez hogy lehet? – csodálkozott Targenor. – Azt hittem, nem vesznek
részt a harcban.
– Egyezséget kötöttünk velük – magyarázta Tula. – Odanézz!
A farkasok elkapták a menekülő katonákat, a démonok pedig végeztek
velük. Mindez villámgyorsan történt. Micsoda együttműködés!
A zászlóaljból nemsokára csak néhány sebesült katona maradt. Fejvesztve
menekültek a csatatérről.
– MI TÖRTÉNIK ITT? – üvöltötte Gonosz Tengel. – Honnan kerültek ezek
ide?
Lynx borús ábrázattal válaszolt:
– Nem tudom… Nem tudom.
– Ilyen hatalmas farkasok. Honnan szedték őket? Aprólékot csináltak a
katonáimból. Fogd el őket, de most azonnal!
– Már elmenekültek, uram. Nyomuk veszett.
Gonosz Tengel dühösen csapott a levegőbe:
– Akkor hát vesd be a másik hadsereget.
– Az már az utolsó, uram.
 – Tudom, tudom, a pokolba is!
– És mi lesz, ha a farkasok és a többi szörnyek megint támadásba
kezdenek?
– A többi szörny hétköznapi démon. Könnyen elbánsz velük. Hanem ezek
a farkasok! Úgy fest, a Jéghegyek Népének olyan segítőik vannak, akiknek
kilétéről én semmit nem tudok.
Elborult a tekintete, és így folytatta:
– Sebaj. Legyőzték őket, most már mindegy. Majd megkapják a magukét!
Olyan erőt küldök a nyakukra, amellyel nem tudnak elbánni. Utolsó
seregünk hatalmas segítséget fog kapni. Ellenségeimnek egy kis
meglepetésben lesz részük. Kijátszom az utolsó adumat. Menj, most már
nincs szükségem rád.
TARGENOR kétségbeesetten figyelte Tengel utolsó seregét, amint feléjük
közeledett.
– Úgy látom, megint szükségünk lesz Tulára és a farkasokra.
Dida felkapta a fejét.
– Targenor – suttogta a fia karjába kapaszkodva. – Targenor, odanézz!
A csatatéren mindenki dermedten bámult fel az égre. A harcosok
elfeledkeztek arról, miért is vannak itt. Nem akartak hinni a szemüknek.
Gonosz Tengel fentről figyelte őket, és kárörvendőn röhögött:
– Nos, ehhez mit szóltok, nyomorultak? – kiáltotta, bár tudta, úgysem
hallják szavait. – Most aztán nem menekültök!
Lynx, miután elindította az utolsó sereget, visszatért urához. Most ő is
mozdulatlanul bámulta a jelenséget. Hol az égre, hol pedig gazdájára nézett.
Érzéketlen arcára kiült a döbbenet.
12. fejezet

A KIS GABRIEL nem bírta tovább leplezni fájdalmát. Lábát úgy feltörte a
cipő, hogy nem tudott továbbmenni.
Letáboroztak ott, ahol éppen voltak. Nem éppen a legszerencsésebb
helyen: egy igen meredek sziklafalon. Épp hogy csak le tudtak ülni.
Gabriel elsírta magát fájdalmában.
Marco óvatosan lehúzta róla a gumicsizmáját és a zokniját.
– Óóóó – sóhajtotta, amikor meglátta a hólyagokat. – Miért nem szóltál
hamarabb?
– Nem akartam, hogy miattam lassítsunk a tempón – szipogta.
– Tova, ideadnád a kötszert és a hintőport? Köszönöm. Majd meglátjuk,
ez segít-e valamicskét rajtad. Van másik cipőd?
– Csak szandálom.
– Az is jó lesz.
Nataniel kivette a hátizsákból, ráadták a fiúra, és óvatosan lábra állították.
– No, milyen érzés? – kérdezte Marco.
– Sokkal jobb – felelte Gabriel. Mindannyian hallották a hangján,
mennyire kimerült. Nem csoda. Mindnyájukat megviseli az út, hát még egy
tizenkét éves gyereket!
Marco aggódva nézett körül.
– Éjszakára le kellene pihennünk, de itt képtelenség tábort verni. Egy
kicsit még tovább kell mennünk. Hátha találunk…
Elakadt a szava. Halkatla megragadta a karját. Rune is jelezte, hogy
valami nincs rendjén.
Mindenki felállt.
A fölöttük meredő három hegycsúcson hihetetlen látvány tárult eléjük.
– Te jó ég! – sóhajtott Nataniel. – Mi ez?
– Az a legrosszabb, hogy egyikük épp a mi utunkat zárja el – jegyezte
meg Marco.
Három hatalmas méretű lovast pillantottak meg a hegycsúcsokon.
Alakjuk teljesen betöltötte az égboltot.
Ébenfekete lovaik orrlikából kékes gőz áradt. A lovasok is fekete ruhát
viseltek. Köpönyegük, ahogy lobogtatta a szél, árnyékba borította az egész
vidéket. Félelmetes vonásaik összemosódtak, nem látszódott tisztán az
arcuk. Lángoló tekintetük, vigyorgó szájuk a hold kék fényében fürdött.
Nagy, fekete kesztyűvel fogták lovaik ezüstgyeplőjét. Övükön óriási,
dísztelen kard lógott.
A három lovas olyan hatalmas méretű volt, hogy a kis csapat csak
részleteiket látta. Pedig a hegyormok, ahol álltak, több kilométer távolságra
voltak tőlük. A harmadik elállta az útjukat. Kétségtelenül hamarosan
felfedezi őket.
– Kik ezek? – ámuldozott Tova.
– Hallottam róluk – felelte Marco. – Őszintén szólva eddig azt hittem,
valójában nem is léteznek. Csak a képzelet szüleményei.
A többiek feszülten várakoztak. Tudták, hogy mindjárt folytatja.
– Ők az Idő Urai. Az időt nem lehet sem megvesztegetni, sem pedig
legyőzni; őket sem.
– Gonosz Tengel őket is megnyerte magának? – kérdezte Ian.
– Nem olyan meglepő. Hiszen az idő az ember egyik legnagyobb
ellensége. Így hát érthető, hogy épp ellenünk veti be őket.
– Tehát ez a három lovas rokonságban áll a három sorsistennővel? –
kérdezte Tova. – Urd, Ver-dandi, Skuld a múlt, jelen s jövő megtestesítői.
– Nem egészen – felelte Marco. – A sorsistennőket az ókori római és
görög mitológiában is megtaláljuk, párkáknak, illetve moiráknak nevezik
őket. A születés, élet és halál jelképei. Ők fonják, majd szövik tovább
életünk fonalát, és végül ők vágják el. Könyörtelenek, akár az idő.
– Az imént azt mondtad, érthető, hogy épp ellenünk veti be őket. Miért? –
hozakodott elő Gabriel a kérdéssel.
– Mert közülünk sokan megszegték az idő törvényét. Halálunk után
visszatértünk az életbe. Halhatatlanságunk révén nagy engedetlenségről
tettünk tanúbizonyságot – felelte Marco.
– Gondolod, hogy megtámadnak minket? – kérdezte Gabriel ijedten.
– Egész biztosan – felelte Marco. – Nem szeretik ugyanis, ha bolondot
csinálnak belőlük. Megpróbálják helyreállítani az idő törvényét.
Halkatlának vissza kell térnie abba az idődimenzióba, amelyben élt. Ian,
akit életre keltettünk, újra megbetegszik majd és meghal. Runét pedig,
mivel halhatatlan, megpróbálják megsemmisíteni.
– Natanielt és engem biztosan megbüntetnek, amiért kényünk-kedvünk
szerint utazgattunk az időben – szólt Tova. – És téged, Marco?
A fiatalember tekintete elhomályosult.
– Én nem kerülhetek a kezükbe. Az végzetes lenne. Nem magam miatt,
hanem…
 Elhallgatott. Majd így folytatta:
– Nemsokára ránk támadnak. Csak azt nem tudom, előbb Targenor
katonáit akarjak móresre tanítani, vagy velünk kezdik. Mindenesetre fel kell
másznunk ezen a meredek hegyoldalon. Most azonnal.
Hitetlenkedve néztek rá. Ez a feladat még gyakorlott sziklamászóknak is
hatalmas kihívást jelentett volna.
– Én a tériszonyommal még egy székre is alig merek felállni – siránkozott
Tova.
Gabriel kétségbeesetten nézett fölfelé. Ő még fára mászni is utál. Hogy
tudnának felkapaszkodni ezen a falon?
– Ez nem fog menni – jelentette ki Nataniel Marco felé fordulva.
Ekkor Marco halkan füttyentett egyet. Hatalmas, loncsos szőrű farkasok
állták körül őket.
– Munkára, gyorsan – utasította őket Marco. – Röpítsétek fel őket, mielőtt
bárki észrevehetné!
Ian egy kicsit habozott, de miután látta Tova elszántságát, ő is ráállt.
Belekapaszkodtak a farkasok bundájába, és az állatok villámgyorsan
megindultak velük felfelé. Lábuk nem is érte a földet. A levegőben
siklottak.
Szélsebesen feljutottak a csúcsra. Ott aztán…
Gabrielnek elakadt a lélegzete. Nem számított rá, hogy idefönt terül el a
hatalmas gleccser, pedig olvasta Jó Tengel és Silje történetét, tehát tudhatta
volna, hogy itt lesz.
Kék, fehér, fekete színben szikrázott a gleccser jege a holdfényben.
Éppúgy, mint négyszáz évvel ezelőtt. A hegygerinc feketén magasodott a
sötét égbolt alatt.
A farkasok lerakták őket.
– Nem vihetnek közelebb – mondta Marco. – Nehogy az Idő Urai vagy
Gonosz Tengel felfedezzék őket.
– Értjük, add át a köszönetünket, kérlek – kérte Nataniel.
A farkasok eltűntek. A kis csapat tagjai tanácstalanul álldogáltak a
hegygerinc alatt, mely eltakarta őket az Idő Urai elől.
– És most? – nézett kérdőn Marcóra Nataniel.
– Éjszaka van – felelte Marco. – Véget ért ez a szörnyű nap. Pihennünk
kell. Nem folytathatjuk az utat a gleccseren fölfelé. Egyrészt túl sötét van,
nem vennénk észre a hó alatt megbúvó repedéseket, másrészt az Idő
Urainak céltáblájává válnánk. Be kell másznunk a jég és a hegyoldal közé.
Mihelyt találunk egy száraz és kényelmes helyet, letáborozunk.
Marco szavai felbuzdították őket. Gyorsan felpattantak, és a hegyoldal
felé igyekeztek. Ott még sötétebb volt. Mégsem merték meggyújtani
zseblámpáikat, mert váratlanul súlyos patkódobogást hallottak a hegycsúcs
felől.
Halkatla már a jég peremén járt, de megcsúszott, és épp hogy csak meg
tudott kapaszkodni egy kiálló jégcsapban, amikor meghallották a
lódobogást. A többiek már lejutottak.
– Segítsetek – suttogta kétségbeesetten. – Ne hagyjatok itt. Nem akarom,
hogy visszaküldjenek a saját koromba. Veletek akarok maradni!
Egyre közeledett a lódobogás.
Rune, Nataniel és Marco elrejtette Gabrielt. Tova és Ian is elrejtőzött. A
három férfi aztán visszaindult a sima jégen Halkatláért.
Amikor felnéztek, látták, hogy a rettenetes lovas közeledik a hegyormon.
Szeme vadul csillogott. Hallották köpenye suhogását és lova fújtatását.
Halkatla megdermedt a rémülettől, de nem mert hangosan kiáltani, csak
némán tátogott. Segítség! – olvasták le a szájáról. Kiszolgáltatottan
csimpaszkodott a jégcsapba.
Rune megállt és így suttogott hozzá:
– Halkatla, nagyon nagy bajban vagyunk. Ugorj le! Ne félj!
Halkatla gondolkodás nélkül elengedte a jégcsapot, amelybe eddig
kapaszkodott. Halk puffanással Gabriel és Tova közelében esett a hóra.
– Gyorsan be a jég alá! – parancsolta Marco.
Mind a heten fürgén behúzódtak a kis jégbarlangba, mely a gleccser és a
hegyoldal között képződött. Épp ideje volt, mert már majdnem
szembetalálkoztak a lovassal.
Csendben összekuporodtak, mint a kisegerek. Nedves hideg volt idebent,
de ez egy cseppet sem zavarta őket.
Ló és lovasa alighanem megállt, mert megszűnt a dobogás, csak a ló
fujtatása hallatszott.
Némi idő múlva újra meghallották a lódobogást, távolodóban a hegyorom
felé.
Megkönnyebbülten felsóhajtottak.
– Nem maradhatunk itt – jelentette ki Marco. – Túl nedves. Szárazabb
helyet kell keresnünk.
 Felkerekedtek, és hamarosan rá is bukkantak egy alkalmasabb
táborhelyre. Megvacsoráztak. Szerény étküket úgy fogyasztották el, mintha
valami pompás, bőséges lakomát raktak volna eléjük.
Halkatla feltűnően szótlanul falatozott. Majd szipogni kezdett.
– Mi baj, Halkatla? – kérdezték.
– Holnap, amikor elérjük a völgy bejáratát, mindörökre el kell búcsúznom
tőletek.
Erre nem tudtak mit mondani. Igyekeztek vigasztalgatni, de nem sok
sikerrel.
– Holnap is itt lesznek még ezek a rettenetes lovasok? – kérdezte Ian.
– Nem tudhatom – felelte Marco. – Ha többet tudnék róluk,
megmondhatnám, milyen kilátásaink vannak. Így csak abban
reménykedhetünk, hogy éjszakai teremtmények, és eltűnnek a
napfelkeltével. Akkor időt nyernénk.
Ezután nyugovóra tértek. Földre terítették legvastagabb ruháikat, és
egymáshoz bújtak. A gleccser rettenetesen lehűtötte a levegőt. Hallották a
közeli patak csörgedezését.
Néha megrázkódott a hegyoldal. Tudták, a lovas pásztázza végig a
vidéket, hogy megtalálja őket. Ilyenkor Tova közelebb húzódott Ianhoz,
Halkatla Runéhez, Gabriel pedig felpillantott, hogy Marco és Nataniel a
közelében van-e.
Amikor a lovast újra közeledni hallották, Gabriel suttogva megkérdezte
Natanieltől:
– Mit szaglászik itt állandóan?
– Tudja, hogy itt vagyunk, csak nem talál minket – felelte Nataniel.
Gabriel bólintott. Arca összerándult a rémülettől.
Olyan kicsire húzta össze magát, amilyen kicsire csak bírta. Aztán megint
elhalkult a lódobogás…
TARGENOR és katonái tehetetlenül bámulták a hatalmas lovasokat.
– Velük szemben semmi esélyünk – szólt hátra a többieknek Targenor. –
Értelmetlenül áldoznánk föl erőinket, ha maradnánk. Sajnos, nem tudunk
tovább segíteni a kiválasztottakon.
– Igazad van – mondta Lilith. – Azt javaslom, vonuljunk vissza a
Démonok hegyére. Ott majd megtanácskozzuk, mitévők legyünk. Itt már
nincs dolgunk.
Dida bólintott.
 – Azt hiszem, Nataniel és barátai jóváhagynák a döntésünket, ha itt
lennének.
– Nem hívhatjuk segítségül a feketeszárnyú angyalokat? – kérdezte
Ingrid.
– Nem – felelte Targenor. – Csak saját véreiken segítenek, Marcón és
Natanielen. Ezenkívül pedig nem szabad mutatkozniuk a Gonosz előtt.
– Valójában miért kell rejtőzködniük?
– Mert ha Gonosz Tengel rájön, kicsodák is ők, meg tudja fejteni a
varázsigéket, melyekkel elzártuk a völgyhöz vezető utat. Ráadásul lehet,
hogy le tudná igázni őket. Ebben azért nem vagyunk biztosak, de nem
elképzelhetetlen. Így hát az a legjobb, ha elrejtőznek.
– Értem.
Targenor végignézett csapatán, és miközben a két hatalmas lovas
megindult feléjük, így szólt embereihez:
– Egytől-egyig nagyon hősiesen küzdöttetek. Ha nem segítettetek volna,
akkor Nataniel és barátai nem juthatnak olyan messzire. Sokan elestek
közülünk. Róluk majd illendően megemlékezünk a Démonok hegyén. És ne
feledjük, Gonosz Tengel erőit is alaposan megtizedeltük. Köszönöm a
kitartásotokat!
Ezután kezével intett egyet, és mind köddé váltak. Visszatértek a
Démonok hegyére.
Így amikor Tan-ghil serege és a két óriás szellemlovas a fennsíkra
érkezett, csak hűlt helyüket találta. A lovasok csalódottságukban akkorát
üvöltöttek, hogy beleremegtek a hegyek. Azután visszasiettek harmadik
társukhoz, aki a kiválasztottak után kutatott.
– Megnézném azt, aki ezeket le tudja győzni – mondta kárörvendően
Gonosz Tengel. – Az időn eddig senkinek sem sikerült diadalmaskodnia!
Lynx nem akarta emlékeztetni arra, hogy leszármazottai közül sokan
szellemként dacolnak az idő múlásával. Minek bosszantsa az urát.
– Mindjárt megtalálják őket – vigyorgott Gonosz Tengel. – Nézd, hogy
keresik – mutatott karomba végződő kezével a hegyoromra, ahol a három
szellemlovas a kiválasztottakat kereste.
Á, szóval már ilyen messzire eljutottak? Sebaj, a gleccseren úgysem
tudnak átkelni. Erről a három lovas majd gondoskodik.
Különben is egyedül maradtak. A szellemek és démonok már nem
védelmezik őket.
13. fejezet

GABRIEL ÁLMATLANUL forgolódott. Kutya hideg van – gondolta. Ez

eszébe juttatta a kutyáját. Összeszorult a szíve.
A többiek még aludtak. Csendben bámulta a gyönyörű, jégből
formálódott szobrocskákat. Amennyire kilátott a rejtekhelyükről,
megállapíthatta, hogy tiszta az idő. Bár nem süt a nap, de nem is borús az
égbolt, legalábbis az a kis szelete, melyet lát. Lassan megvirrad.
Hol lehetnek az Idő Urai…?
Végigfutott a hátán a hideg. Igaz, egy ideje már nem hallja a félelmetes
patkódobogást. Társai mellette még békésen szunyókáltak.
Felült és megfordult. Rune és Halkatla már ébren volt. Rámosolyogtak.
– Elmentek? – kérdezte suttogva Gabriel.
– Valószínűleg – felelte Rune. – Nem akartunk felkelteni benneteket,
rátok fér a pihenés.
Marco felébredt a sutyorgásra. Bár egyikük sem tudta volna megmondani,
hogy valóban aludt-e.
– Nagyon jólesett a pihenés, új erőre kaptam – mondta Gabriel
felbátorodva.
– Remek – mosolygott Marco. – Hogy van a lábad?
– Addig nem tudom megmondani, amíg nincs rajtam cipő.
– Nagyon sajnálom, de muszáj felhúznod a gumicsizmádat. Nem kelhetsz
át a jégen szandálban. Nincs vastag zoknid?
– Volt, de az egyiket elvesztettem, amikor lezuhantam a szikláról a
Gudbrand-völgyben, a másik pedig a kórházban maradt.
– Hát ez bizony kár. Gondolnunk kellett volna rá.
– Mhm.
– No, hozd ide a gumicsizmádat!
Marco újra besebhintőporozta a lábát és be is kötözte. A többiek
segítettek felhúzni a csizmáját. Gabriel felszisszent a fájdalomtól.
Lassan mindenki felébredt. Felszedelőzködtek.
Miután ettek egy keveset, Nataniel arra kérte Halkatlát, váljon
láthatatlanná és kémleljen körbe.
– Alaposan körülnézek, ne féljetek – mondta Halkatla büszkén. – Rögtön
szólok, ha tiszta a levegő.
 Kint úgy elvakította a fény, hogy hunyorognia kellett. Eltartott egy
darabig, míg újra rendesen látott. Óvatosan megindult felfelé. A hó fehéren
szikrázott körülötte. Egyelőre nem vett észre semmi gyanúsat.
Nem hamarkodta el, alaposan körülnézett, végül így kiáltott:
– Jöhettek!
Halkatla újra testet öltött. Épp ideje volt. Ian majdnem felbotlott benne. A
férfi nagyot ugrott ijedtében, amikor Halkatla néhány centiméterre az
arcától láthatóvá vált.
Jóízűen felnevettek.
Ez a nap is jól kezdődik.
– Egyenesen felmásszunk a gleccseren, vagy inkább menjünk körbe, a
szélén? – kérdezte Nataniel.
Marco gondolkozott egy kicsit, majd így szólt:
– Valójában most nem leselkedik ránk veszély. A hatalmas lovasok a jelek
szerint eltűntek. Akkor meg minek bújjunk el?
Egyetértettek vele. Ha körbemennek, csak elfecsérelik az idejüket.
Bátran kimerészkedtek hát az óriási jégmezőre.
A jég egyáltalán nem volt egyenletes. Repedések és jégbuckák húzódtak
mindenütt. Vigyázniuk kellett, nehogy útközben belecsússzanak valamelyik
repedésbe.
Szorosan egymás mögött lépkedtek. Halkatlát előreküldték. Súlytalan
lévén könnyebben fel tudta térképezni az utat, mint ők.
Gabriel újra fájdalmat érzett, de korántsem olyan erősét, mint az este.
Rune és Nataniel közrefogta. Az erős fény nagyon bántotta a szemét. Sajnos
napszemüvegre nem gondoltak.
– Legalább szép barnák leszünk – mondta Tova vidáman, majd eltűnődve
hozzátette:
– Ha egyáltalán látni fogja valaki.
– Hol lehet most Lynx? – kérdezte Ian.
– Már nem tud kit küldeni a Nagy Süllyesztőbe – felelte Marco.
– Nem gondoljátok, hogy amíg a tiszta forrásvíz nálunk van, semmit nem
tehet ellenünk? – kérdezte Nataniel. – Emlékezzetek csak vissza, akkor
csapott le Ellenre, amikor letette az üvegét.
Elhallgatott, az emlékbe még mindig belesajdult a szíve.
A többiek is elcsendesedtek. Odalett a jókedvük.
Lépésről-lépésre haladtak előre a sima jégen. Halkatla vezette őket. Szűk
ösvényeken vergődtek át, majd végre kiértek egy sík terepre, ahol sokkal
könnyebb volt előrejutni.
– Úgy félúton lehetünk – mondta Marco.
– Igen! Nézzetek csak hátra, mekkora utat tettünk meg! Ez erőt ad a
további vándorláshoz – lelkesedett Tova.
Megfordultak – és rémülten felkiáltottak.
Az egyik hatalmas lovast látták közeledni feléjük. Körvonalai egészen
elmosódtak, nem úgy, mint az éjszaka.
– Gyerünk, futás! – kiáltotta Marco. – Halkatla, mutasd az utat!
Hát ezért nem láttuk. Nappal majdnem áttetsző, egybeolvad a fénnyel –
gondolta Gabriel elszoruló torokkal.
Érezték, ahogy megremeg a jég a hatalmas ló patája alatt.
– Jó Tengel! – kiáltotta Nataniel.
– Itt vagyunk – hangzott a válasz közvetlenül mellettük. – Sajnos
tehetetlenek vagyunk az Idő Uraival szemben. De remélem, a forrásvizet
tartalmazó üvegek megvédenek benneteket.
– Bújjunk az egyik repedésbe – javasolta Halkatla.
De erre már nem volt idő.
Az Idő Ura gyorsabb volt náluk, sebesen vágtatott utánuk. Nemsokára
beérte őket. Gabriel, akit Nataniel és Marco húzott kézenfogva, látta
szikrázó kardját elsuhanni maga mellett. Azt hitte, ütött az utolsó órája, de a
lovas elszáguldott mellettük. Tova és Rune sem érdekelte.
Halkatlát akarta elfogni! Utolérte. Lehajolt és felemelte.
Nála nincs üveg – gondolta rémülten Gabriel. És Gonosz Tengel
különösen gyűlöli, amiért cserbenhagyta.
Halkatla rémülten felkiáltott, és kis öklével a lovas felé csapott.
Gyámoltalan, hiábavaló védekezés volt, hiszen a lány szinte teljesen
elveszett az óriás hatalmas kesztyűjében.
Mindannyian nekiiramodtak, hogy kiszabadítsák Halkatlát. Rune szaladt
legelöl, a lány nevét kiáltozva kétségbeesetten. Sikerült belekapaszkodnia a
lovas köpenyébe. Ám az olyan régi szövetből lehetett, hogy elszakadt, és
Rune egy köpenydarabbal a kezében felbukfencezett.
A lovas elvágtatott Halkatlával, eltűnt abban az irányban, amerre Gonosz
Tengel várakozott Lynx-szel.
AZ IDŐ LOVASA egyenesen Tengelékhez ment. Lerakta a lábuk elé
Halkatlát, majd elvágtatott, mintha szégyellt volna másokat szolgálni.
– Remek munka – kiáltotta utána Gonosz Tengel.
De a lovas hátra sem fordult.
 Halkatla felpattant. Menekülési kísérletét Lynx rögtön megakadályozta, és
Gonosz Tengel elé vonszolta a lányt.
Amikor odaértek, Halkatla förmedt rá Tengelre:
– Pfuj, hogy nézel ki! Nagyon undorító vagy. Persze, ha valaki majdnem
ezer évig fekszik a sírjában, aztán életre kell, hát milyen legyen?
Tengel krákogott egyet, majd Halkatla arcába köpött valami gőzölgő,
bűzös, sötétzöld ocsmányságot.
Halkatla alig kapott levegőt. De azért büszkén kihúzta magát.
– Kiszabadulhatsz, ha… – kezdte Gonosz Tengel.
– Kiszabadulhatok? – kiáltotta a lány. – Gondolod, beveszem ezt a mesét?
Tengel erélyesebb hangon folytatta.
–… ha elmondod nekünk, kicsoda Marco. Tudjuk a nevét, azt is tudjuk,
hogy segít nektek. Áruld el, kicsoda valójában!
– Talán terhedre van? Nem tudsz bemenni a völgybe? A nagy Tan-ghil
képtelen megfejteni a varázsigéket, melyek elzárják a völgybe vezető utat?
Hallod, Lynx, urad és parancsolod tehetetlen! Hogyan szolgálhatsz ilyen
gyenge alakot?
Gonosz Tengel iszonyú haragra gerjedt ezekre a szavakra és így kiáltott:
– Küldd azonnal a Nagy Süllyesztőbe!
– Ne! – visított Halkatla, de Lynx már végre is hajtotta a parancsot.
Halkatla légüres térben lebegett. A világ megszűnt számára. Keservesen
zokogott. Örökre elveszett. Lehetett volna egy kissé óvatosabb. Marcót
úgysem árulta volna el, akármit csinálnak vele. Hiába, nem tudott
parancsolni csípős nyelvének. Á, mindegy. Olyan dühös lett hirtelen arra a
két szörnyű alakra. Egyáltalán nem bánja, hogy beolvasott nekik.
Minden elsötétült körülötte. Mintha szél süvítene. Lefelé zuhant.
Aztán súlytalanul forgolódott a koromfekete sötétségben.
Most már érti, miért fél annyira mindenki a Nagy Süllyesztőtől.
Elveszítette uralmát a gondolatai fölött. Megrohanták az emlékek. Eszébe
jutottak még életében elkövetett bűnei. Egyre csak azon járt az esze, hogyan
tehette volna jóvá a vétkeit, mit kellett volna másképp csinálnia. Önvád
gyötörte, kegyelemért nyöszörgött kínjában.
A Süllyesztőben azonban senki nem hallotta meg könyörgését.
MIUTÁN A KIS CSAPAT magához tért, összeültek tanácskozni.
Nataniel nagyot sóhajtott.
– Nem tehetünk érte semmit. Akármennyire fáj, folytatnunk kell az utat.
 Rune még mindig kábult volt. Egyre csak a köpönyegdarabot szorongatta.
Marco odalépett hozzá.
– Mindannyian tudjuk, mennyire megértettétek egymást.
Rune bólintott.
– Eddig is nehezen viseltem a halhatatlanság keresztjét, ezután még
sivárabbnak tűnik a jövőm.
– Így is, úgy is elvesztettük volna, amint a völgybe érünk.
Gabriel felsikoltott.
– Odanézzetek!
– Jaj, ne – nyögte Tova.
– A fenébe! – káromkodott Nataniel.
Alig akartak hinni a szemüknek. A két másik hatalmas lovas alakja
bukkant fel a távolban.
– Most hogy fogunk továbbjutni? – bizonytalanodott el Marco. – Hát már
sosem lesz vége a kellemetlen meglepetéseknek?
– Gonosz Tengel nem egykönnyen enged, az már biztos – mondta
Nataniel.
Marco mérlegelte a helyzetet.
– Nem folytathatjuk egyszerűen az utat, nem futhatunk a karjaikba.
Tegyük azt, amit Halkatla javasolt. Húzódjunk be a repedésbe. Ott majd
csak kitalálunk valamit.
– Valamit? – kérdezte Tova harciasan. – Itt csak egy megoldás létezik, el
kell pusztítanunk őket.
– Igen? És azt hogyan csinálnád? Hogy semmisítenéd meg az időt? –
kérdezte Nataniel.
Tova nem válaszolt.
Elhelyezkedtek a repedésben. Az Idő Urai itt nem találják meg őket,
ahhoz túl keskeny. De ők épp elfértek benne.
– Meg kellene tudnunk, kicsodák valójában? – töprengett Nataniel. –
Marco, nem tudsz róluk valamit?
– Csak egyszer hallottam róluk, akkor is csak mellékesen.
Rune még mindig a köpeny darabbal játszadozott.
– Miért nem hívjuk segítségül Benediktét? – kérdezte.
Először furcsálkodva néztek rá, aztán Nataniel szeme felcsillant.
– Az ám! Benedikte olvasni tud a tárgyakból. Csak a kezébe veszi őket, és
megfejti történetüket. Jó Tengel, idehívnád Benediktét?
Néma csendben várakoztak.
 – Halló, szervusztok! – hallották Benedikte barátságos hangját.
Lesegítették a repedésbe. Benedikte megfiatalodva tért vissza hozzájuk.
Milyen meleg a tekintete! – gondolta Gabriel.
Pár szót váltottak, aztán Marco így szólt:
– Kezedbe vennéd ezt a ruhafoszlányt? Elmondanád, mit olvasol ki
belőle?
Örömmel kézbe vette. Látszott rajta, boldog, hogy újra használhatja
képességeit. Tenyerébe zárta. Összeráncolta a szemöldökét.
– Úgy gondoltam, az Idő Urai a mítoszok világából tértek vissza hozzánk
– magyarázta Marco. – Viszont ez lehetetlen. Mivel megjelentek előttünk,
egy még létező vallás központi alakjainak kell lenniük.
– Nem, az kizárt – mondta halkan Benedikte csukott szemmel.
– Micsoda? Kell, hogy legyenek híveik, hiszen másképp nem lennének
itt! – akadékoskodott Marco. – Azok az istenek, akikben senki nem hisz,
nem is léteznek.
– Ennek a rongydarabnak a tulajdonosa nem valamiféle isten, hanem
inkább fogalom.
– Micsoda? – csodálkozott Nataniel. – Gonosz Tengel már a fogalmat is
életre tudja kelteni?
– Nem, badarság. Úgy van, ahogy mondjátok. Vannak híveik. De nem
tudom, kicsodák. Nem tudom, melyik vallás fonódik köréjük.
– Meg tudod mondani, milyen idősek?
Benedikte újra összpontosított.
– Nagyon öregek… Nem értem. A körülöttük kialakult kultusz már réges-
rég kihalt. Mégis itt vannak! Többet nem tudok mondani, hiába erőlködöm.
Még annyit, gonosz erőt képviselnek.
– Igen, ezt tudjuk, különben a Gonosz nem kerítette volna hatalmába őket
– jelentette ki Nataniel.
Benedikte felsóhajtott.
– Sajnálom. Többet nem tudok mondani. Kár…
– Így is sokat segítettél – felelte Marco.
Elkedvetlenedtek. Ian hirtelen felkapta a fejét.
– Jaj de hülye vagyok!
– Miért, mi történt? – kérdezte Nataniel.
– Lords of Time! Nem gondoltam az angol nevükre.
– Micsoda? – kérdezte Tova.
 Gabriel már elő is vette a jegyzetkönyveit, és hegyezni kezdte a fülét.
Érezte, hogy most valami fontosat fog hallani.
– Ez egy réges-régi legenda – kezdte Ian. – A ködös kelta múltba vezet
vissza minket. Egészen pontosan a gallokhoz. Különös lényekben hittek.
Többek között az Idő Uraiban, angolul Lords of Time. Hárman voltak, úgy
van!
– Nagyszerű – szólt Marco. – Miért éppen hárman?
– Nem tudom. Emlékeztetni szeretnélek benneteket, én csak tanulatlan
munkásfiú vagyok.
– Mégis jól ismered a kelta mitológiát?
– Nem, nem. Tudjátok, Liverpoolban, a szülővárosomban a tizenévesek
körében nagyon népszerű volt a Lords of Time című képregénysorozat.
Csalódottan meredtek rá.
– Mit beszélsz? – kérdezte Nataniel.
– Így volt. Én is megvettem néha.
– Nincs nálad véletlenül? – nézett rá Benedikte.
– Nem, sajnos nincs.
– A képregény hősei hasonlítottak ezekre a hatalmas lovasokra?
– Egy kicsit. Ott is lovasokként ábrázolták őket. A művész fantáziájában
éltek csupán, nem tudhatta, milyenek a valóságban.
– A rajzolót biztosan nagyon érdekelte a kelta mitológia – jegyezte meg
Tova. – No meg a pénz is jól jöhetett, amit a képregényért kapott.
– Hogy kelhetnek életre a képregényhősök? – kérdezte Gabriel.
– Erre könnyű a magyarázat – kezdte Nataniel. – A fiatalokat nyilván
lenyűgözték ezek az alakok, így kialakult az Idő Urainak kultusza.
Néhányan közülük kezdtek valóban hinni bennük. Szinte istenként imádták
őket.
Ian bólintott.
– Igen, mert a képregény igazi hősként, dicső lovagként ábrázolja őket.
Akikkel mi találkoztunk, gonosz lények.
Marco elgondolkodva így szólt:
– Tehát megfejtettük a titkukat.
– Csak nem gondoljátok, hogy ezek a kísértetlovasok azért keltek életre,
mert néhány iskolásfiú hitt bennük? – kérdezte Tova hitetlenkedve.
– De bizony, így van.
– No és most mit akartok csinálni? Elmentek Liverpoolba és
megsemmisítitek az egész bandát?
 – Nem egészen – mondta Marco. – De nem jársz messze az igazságtól.
– Mi? Félbeszakítjuk utunkat?
– Nem, te nem. Csak Ian és Nataniel.
– De hisz nem várhatunk addig, amíg visszatérnek olyan messziről! –
akadékoskodott tovább a lány.
– Ha hagynál végre szóhoz jutni, akkor már el is indulhatnának.
Segítségemmel gondolatban teszik majd meg az utat.
– Hát persze! Így jutottunk el Japánba, Tova, Marco segítségével. Nem
emlékszel? – jegyezte meg Nataniel.
– Igen, épp így, csak most gyorsabb lesz az út. Ian, tudod, hol laknak ezek
a fiúk? – kérdezte Marco.
– Igen. Hármat ismerek is közülük. Tudom azt is, hol van a törzshelyük.
Azért tudom csak, mert egyszer valami robbanóanyaggal kísérleteztek, s
néhány szemeteskukát a levegőbe röpítettek. Akkor az újságok is írtak
róluk. Megemlítették az ősi kelta mondákhoz való vonzódásukat is. És hogy
ez a vonzalom a Lords of Time képregénysorozat révén született.
– Csak hárman vannak?
– Nem, az újság szerint négy fiú és egy lány.
– Kiváló – mondta Marco.
Marco elmagyarázta Natanielnek, mit tegyen, ha rábukkannak a fiúkra.
– Meg kell találnotok valamennyit, ez a legfontosabb – kötötte a lelkére,
majd így folytatta:
– Helyezkedjetek el kényelmesen. Ian, fogd meg Nataniel kezét.
Bólintottak. Ian kissé hitetlenkedve nézett rá.
Marco lehajolt és elhúzta kezét szemük előtt.
– Ian, hazaérkeztél Liverpoolba – mondta gyöngéden. – Látod az utcát,
ahol a fiatalok törzshelye van?
– Igen – felelte Ian álmos hangon.
– Találd hát meg őket!
Tova hátán végigfutott a hideg.
– Aggódom – suttogta alig hallhatóan. – Nem akarom elveszíteni Iant.
Persze Natanielt sem, de Ian nagyon sokat jelent számomra.
– Ne félj – mosolygott Marco. – Gonosz Tengel nem követheti őket ezen
az úton. Iannak különben sem eshet bántódása, vele van az őrangyala.
– Hát nemcsak a Jéghegyek Népének vannak védőszellemei? – suttogta
Tova.
 – Nem – felelte Marco. – Minden embernek van őrangyala, aki elkíséri a
bölcsőtől egészen a sírig. Különben nem kell suttogni. Ian és Nataniel már
nincs itt, nem hallanak minket.
– Liverpoolban vannak? – kérdezte csodálkozva Gabriel.
– Igen.
14. fejezet

MILYEN CSÚNYA VÁROS, állapította meg Nataniel egy kissé

elhamarkodottan, hiszen a város egyik legrondább városrészébe kalauzolta
Ian.
Ian nem szólt semmit. Milyen különös újra itt lenni – gondolta. Újra látni
a gyárhoz vezető kis-vasutat, a gyárkéményeket, a fekete füstöt…
Minden milyen szürke és egyforma…
Úgy érezte, már nem itt van az otthona. Norvégiában, anyám hazájában,
sokkal inkább otthon érzem magam. – gondolta. Nem csoda, hogy annyira
hazavágyódott innen!
Szegény drága anyám! Soha nem törődtem vele igazán. Csak közvetlenül
a halála előtt viseltem gondját, ahogy kellett volna.
Az emlékek Ian szívébe hasítottak.
Kényszerítette magát, hogy ne kalandozzanak el a gondolatai.
Fontos megbízatása van, nem szabad elfelejtenie!
– Arra van a fiúk rejtekhelye – mondta egy roskadozó viskóra mutatva.
Teteje majd beszakadt, ablaka be volt törve. A vasút mellett állt, talpfákat és
síneket halmoztak fel mellette. Lassacskán benőtte a csalán.
Milyen különös – gondolta Ian. Az úton olyanok vagyunk, mint az élők.
Testünk mégis valahol az utgardi hegyekben maradt. Két helyen vagyunk
egyszerre.
Különös fickó ez a Marco. Neki köszönhetem, hogy visszatértem az
életbe. Hálás is vagyok neki ezért. Különben soha nem vállaltam volna el
ezt a megbízatást.
Vagy mégis? Hisz már végérvényesen a Jéghegyek Népéhez tartozom.
Tovához eltéphetetlen kötelék fűz. Jaj, milyen csodálatos érzés!
A kalyiba nem volt bezárva, de azért kopogtak, majd beléptek.
Csalódottan néztek körül odabent. Régen nem járhatott itt senki. Az egyik
sarokban megtalálták az agyonolvasott, egérrágta képregénysorozat néhány
példányát.
Ian óvatosan felvett a földről egyet és az asztalra rakta. Az Idő Urait ifjú,
délceg lovasokként ábrázolták.
– Cseppet sem hasonlítanak a mi öreg, rongyos szellemlovasainkra –
dünnyögte Nataniel. – De hát a fiatalok nem is lelkesednének értük, ha úgy
néznének ki.
 Ekkor kinyílt az ajtó, és két fiú lépett be feldúltan.
– Láttuk az ablakból, hogy bejöttetek. Mi a csudát kerestek itt?
– Josh? – kérdezte Ian. – Hát nem ismersz meg?
Milyen furcsa, hogy Ian angolul beszél!
– Hát te vagy az, Ian? Azt hittük, meghaltál!
Nem valami tapintatos megjegyzés, de legalább őszinte.
Ian és Nataniel szándékosan kerülte a fiúkkal való közelebbi érintkezést,
nehogy kiderüljön, hogy csak árnyalakok.
– Szükségünk van a segítségetekre – vette át a szót Nataniel. – Tudjátok,
az egyik rádióállomás versenyt rendez, “ki a legjobb otthon?” címmel.
Hallottuk, hogy rengeteget tudtok az Idő Urairól. Igazi szakértők vagytok.
Igazából hisztek bennük?
A fiúk zavarba jöttek.
– Hát, már nem. Csak a többiek. Pénzt is lehet nyerni ezen a versenyen?
– Bizony – nevetett Ian – Tízezer fontot.
– Hűha! – ámult el Josh.
Ian érezte, hogy egy kicsit túllőtt a célon, ami a honoráriumot illeti. Aztán
így folytatta:
– Először megvizsgáljuk, ki tud a legtöbbet az egész klubból. Ugyanis
csak a legjobbak léphetnek föl. Megkaphatnánk a többiek nevét?
Megadták nekik. Azt is megtudták, hogy a legidősebb fiú kivált a
csoportból, mert túlságosan gyerekesnek találta. Szerelmes lett egy lányba,
és már nem érdekelték az Idő Urai. Bob és Mary viszont fanatikusan hisz
még bennük. Az Idő Urait istenként imádják, meggyőződéssel vallják, hogy
léteznek.
– Most már könnyű dolgunk lesz – mondta Nataniel Iannak norvégül.
– A legidősebbet ismerem – jegyezte meg Ian. – Könnyű lesz a nyomára
bukkanni.
Alaposan elmagyarázták nekik, hol találják meg a két legfiatalabbat,
Maryt és Bobot. A biztonság kedvéért annak a sportklubnak a nevét is
megadták, ahova mostanság a legidősebb szokott járni. Ugyanis a lány,
akibe beleszeretett, és aki gyerekkori álmai helyébe lépett, szeretett
sportolni.
– Vannak mások is, akik hódolnak a Lords of Time kultuszának? –
kérdezte Ian.
– Nem, csak mi öten.
– Biztos?
 – Igen, hiszen titkos.
Biztatóan hangzik. Minél kevesebben vannak, annál hamarább fogják
megtalálni őket.
– Mit tudtok erről a három lovasról?
– Mindent – hangzott Josh büszke válasza annak reményében, hogy ő
nyeri majd a tízezer fontot. – A gallok istenként tisztelték őket.
– De valójában nem istenek voltak.
– Nem. Az Idő Urai…
Társa, aki szintén meg akart gazdagodni, félbeszakította:
– Az elsőt Rombolásnak, a másodikat Feledésnek, a harmadikat
Könyörtelenségnek hívják.
Nataniel gondolatai elkalandoztak. Végre tudjuk, mit jelképeznek
szellemlovasaink. Az idő kegyetlen tulajdonságait. Rombolás… Idővel
minden elpusztul, rommá lesz. Feledés. Idővel mindenre a múlt árnyéka
borul. Könyörtelenség. Az idő könyörtelenül gyorsan telik, nem tudjuk
megállítani…
Megborzongott és összeszedte magát:
– Gyerünk, keressük meg a többieket!
Odalépett a fiúkhoz, tenyerét elhúzta a szemük előtt, és így szólt:
– Már el is felejtettetek minket. Az Idő Urairól is megfeledkeztetek
örökre. Ha hazaértek, arra sem fogtok emlékezni, hogy itt jártatok.
A fiúk nem vettek észre semmit. Elbúcsúztak, és Ian továbbkalauzolta
barátját.
Könnyűnek érezte magát, ahogy szülővárosa utcáin bandukoltak. Lábuk
nem érintette a talajt, csak siklottak fölötte.
Hogyan lehetséges az, hogy a többiek látják őket és beszélgetnek velük,
pedig valójában ottmaradt a testük a gleccser repedésében. Hihetetlen, mire
képes Marco! És Nataniel képességei sem lebecsülendők. Marco küldte ide
őket, de Nataniel révén váltak láthatóvá, hallhatóvá.
Ian hirtelen megállt.
– Szerencsénk van. Ott van a legidősebbik a futballpályán. Egy kicsit
kérkedik a barátnője előtt, úgy látom. A lány az első sorban ül.
– No, majd megbánja – felelte Nataniel.
Ian látta, hogy Nataniel szinte észrevétlenül egy kézmozdulatot tesz.
Némileg gonoszul úgy intézte, hogy a fiú fenékre essen épp a lány előtt.
Annyira sajgott a farkcsontja, hogy le kellett mennie a pályáról.
 Odaléptek a sérült fiúhoz, aki eltorzult arccal simogatta hátsóját. Amikor
rákérdeztek az Idő Uraira, azt felelte: őt már nem érdeklik ilyen
gyerekességek.
Ezután Nataniel végighúzta előtte a tenyerét és megparancsolta, felejtsen
el mindent a három lovasról.
A továbbiakban is szerencséjük volt. A két legfiatalabbat rejtekhelyükön
találták a fiú házának pincéjében. Valóságos szentélyt rendeztek be az Idő
Urai tiszteletére.
A padlóra sötét szőnyegeket terítettek, legbelül oltárt állítottak fel egy
óriásplakátból, rajta a három lovas fehér lovon. (Színvak volt a rajzoló?)
Mind a hárman hihetetlenül bátornak és erősnek látszottak. A plakát előtt
gyertyák égtek. A két gyerek, egy tizenkét éves kislány és egy néhány évvel
idősebb fiú, még viaszból is kiöntötte a lovasokat. Kicsinyített másuk a
plakát előtt állt.
Valóban istenítik a lovasokat. A gyerekek olyan ruhát viseltek, mint
bálványaik.
Megszólították őket. Iant futólag ismerték. Megkérdezték, hódol-e rajtuk
kívül még valaki az Idő Urainak.
– Nem, csak mi egyedül – felelték. – Az újságban nemrég hirdettünk.
Kapcsolatba akartunk lépni másokkal is, akik rajonganak értük, de nem
jelentkezett senki.
– Persze, mert abbahagyták a képregény-sorozatot – tette hozzá a kislány.
– így biztos, hogy lassan mindenki el fogja felejteni őket. Minket kivéve.
– Mi tudjuk, hogy valóban léteznek – fűzte hozzá a fiú.
Nataniel ránézett:
– Honnan tudjátok?
– Amikor elkészült az oltár és imádkozni kezdtünk hozzájuk,
megremegett a föld. Mintha lódobogást is hallottunk volna.
Nataniel bólintott.
– Valóban léteznek. Igazatok van. Mi van a rajzolóval?
– Meghalt – felelte szomorúan a fiú. – Ezért szakadt félbe a sorozat.
Nataniel végighúzta tenyerét az arcuk előtt:
– Felejtsétek el az Idő Urait. Felejtsétek el ezt a kis templomot itt a
pincében! Fogjatok rögtöni takarításhoz, és égessétek el jelmezeiteket is, a
legkisebb megbánás nélkül.
A gyerekek engedelmesen bólintottak. Teljesen Nataniel hatása alatt
álltak.
 Ian odalépett az oltárhoz, letépte a plakátot és feldöntötte az asztalt. A
gyerekek nem tiltakoztak, készségesen segítettek neki.
Amikor az utolsó kultikus tárgyat is megsemmisítették, érezték, hogy
megremeg alattuk a föld.
A gyerekekkel együtt felmentek a pincéből. Nataniel Marcót szólította.
Készen álltak a visszaútra.
A TÖBBIEK A JÉGEN nehézségekbe ütköztek.
Az Idő Urai egyre közelebb értek-hozzájuk. A lovak súlyos léptei alatt
megrepedt a jég, jeges szilánkok repültek a levegőbe. Körülzárták
rejtekhelyüket. Benedikte kilesett, de gyorsan visszahúzódott.
– Itt állnak mellettünk. Bekerítettek minket. Nagyon jól tudják, hogy itt
vagyunk.
– Mit fogunk most tenni? Csak nem akartok itt ülni, tétlenül várva, hogy
fasírozottat csináljanak belőlünk? – suttogta mérgesen Tova.
– Nincs más választásunk – intette türelemre Marco. – Egyetlen
reményünk Ian és Nataniel. Bízzunk benne, hogy nemsokára cselekednek.
– Az üvegek… – mondta Gabriel ijedten. – Azokat ugye nem vitték
magukkal Angliába?
– Nem, itt maradtak.
Tova felpattant:
– Márpedig én nem akarok tovább várni. Nem mehetnénk át
ellentámadásba? A ráolvasás nem segítene?
– Ellenük hatástalan – felelte Marco. – Ne adjátok fel a reményt! Meg kell
várnunk Iant és Natanielt. Nem szabad kimerészkednetek a jégre, mert
akkor végetek. Idebent kell meghúznunk magunkat. Itt jó helyen vagyunk.
Úgy látszik, hatalmas lovasaink össze vannak nőve lovaikkal. Nem tudnak
leszállni róluk. Biztonságban vagyunk.
– Jó, de nem ülhetünk itt az örökkévalóságig! Előbb vagy utóbb fel kell
mennünk – háborgott Tova.
Ebben a pillanatban éles hangot hallottak oda-föntről. Jégdarabok
potyogtak a fejükre. Egy ló-patkót pillantottak meg a repedés szélén.
– Húzódjatok le! Itt vannak – suttogta Rune.
Összehúzódtak, amennyire csak lehetett. Gabriel kétségbeesetten
kapaszkodott új barátjába, a mandragóragyökérbe.
Egy lándzsahegyet pillantottak meg. Az egyik lovas szúrta be a
repedésbe. Gabrielt akarta eltalálni, de ő az utolsó pillanatban arrébb
húzódott. Ám a lovas nem adta meg magát olyan könnyen. Újabb döfés. A
lándzsa Gabriel kabátját súrolta.
És jaj! Mindannyian felkiáltottak. Ian alvó testébe szúródott a lándzsa.
Először megakadt a repedésben, ahogy a lovas ki akarta emelni. A többiek
rögtön ott termettek, vissza akarták húzni, ám ekkor egy másik lovas társa
segítségére sietett és eldöntötte a harcot.
Ian a jégen feküdt tehetetlenül és kiszolgáltatottan.
Az egyik lovas lehajolt, hogy felemelje és elvágtasson vele, ám hirtelen
megmerevedett, dühös pillantást vetett a kiválasztottakra, és iszonyú
üvöltéssel szétoszlott a levegőben. A másik kettő csodálkozva figyelte.
– Nataniel megtalálta a gyerekek egy részét és örökre kitörölte
emlékezetükből az Idő Urait – magyarázta Benedikte, aki szellemként
kapcsolatban maradt velük.
– A másik kettő azonban még itt van. Gyerünk, fogjátok meg Iant,
cipeljük vissza a repedésbe – utasította őket Marco.
A többiek engedelmeskedtek, kivéve Runét. Rátámadt a lovasokra. A
gyűlölet vezérelte, amiért elragadták tőle Halkatlát.
Rune bátran küzdött, de az egyenlőtlen harcban nem volt esélye a
hatalmas túlerővel szemben. Marco ki akart menni, hogy segítsen neki, de
Benedikte és Tova visszatartotta.
– De hát Gonosz Tengel elé viszik Runét, ha elfogják – mondta feldúltan
Marco. – El tudjátok képzelni, mi történik vele, ha Tengel felismeri?
Engedjetek, segítenem kell neki.
– Azt akarod, hogy téged is leleplezzen? – kérdezte Benedikte nyugodtan.
Marco behunyta a szemét és felsóhajtott.
– Igazad van. Nem hívhatunk segítségül valaki mást?
– Velük szemben senkit – mondta Benedikte szomorúan.
Marco kezébe temette az arcát:
– De hát mi lesz Runével?
– Semmit sem tehetünk, egyáltalán semmit.
Hallották az egyik lovas távolodó dobogását.
– Ó, Rune! – kiáltott fel Tova. – Elfogták!
Benedikte így vigasztalta őket:
– Rune soha nem volt boldog. Nehezen viselte a halhatatlanságot.
– Miután elvesztette legjobb barátját, Halkatlát, még szomorúbb lett –
fűzte hozzá Marco. – Talán ő akarta így. Halkatla elvesztése után már nem
érdekelte az öröklét. Neki talán jobb így. Mi viszont nagy szomorúságot
érzünk elvesztése miatt.
Ekkor rémisztő arcot pillantottak meg a repedés fölött. Az Idő harmadik
lovasát.
– Nekem úgy rémlik, ezek most még áttetszőbbek, mint korábban –
jegyezte meg Gabriel.
– Igen – helyeselt Benedikte. – Ian és Nataniel nemcsak az elsőt
pusztította el, a többiek ereje is csökkent.
– A lóról nem tud leszállni, a keze pedig úgysem fér be ide – mondta
Gabriel.
– Vigyázz, Tova! – kiáltotta Marco.
Újra megpillantották a lándzsa hegyét. A lovas lázasan áldozat után
keresett. Okultak az előbbi esetből, és Natanielt biztonságba helyezték.
Marco elveszítette a türelmét. Dühében a lovas lándzsáját a jégbe szúrta,
méghozzá olyan erővel, hogy a lovas nem tudta kihúzni. Tehetetlenül
forgott körbe-körbe lovastól a lándzsa körül.
– Most elárultad magad – súgta Benedikte Marcónak. – Hús-vér
embernek nem lehet ekkora ereje.
Marco ideges lett. Mi lesz, ha a lovas visszamegy Gonosz Tengelhez és
leleplezi?
Ezalatt az Idő Ura ravaszul a repedés szélére állt a lovával. A súlyos
lópatkó óriási darabokat hasított le a gleccser széléről. Ha így megy tovább,
előbb-utóbb agyonnyomja őket.
Ekkor meghallották a lovas hatalmas üvöltését, majd látták, amint köddé
válik.
– Ezek szerint Natanielnek sikerült még néhány gyerek emlékezetéből
kitörölni őket – jegyezte meg Marco.
Nagy nehezen újra felmásztak a jégre.
Tiszta volt a levegő.
– Azért ne feledjük, hogy az egyik még szabadon kószál – figyelmeztette
őket Marco.
– Nekünk viszont folytatnunk kell az utat, igaz? – kérdezte Tova.
– Meg kell várnunk, amíg Nataniel jelentkezik. Akkor felébresztem őket,
és velük együtt megyünk tovább. Noha már meglehetősen sok időt
elvesztegettünk.
Felhozták két “alvó” társukat, körülülték őket, és csendben várakoztak.
Jó tíz percig ülhettek így, amikor Marco fülelni kezdett.
 – Jelet kaptam – mondta. – Felébresztem őket.
Gyorsan ment. Ian és Nataniel megdörzsölte a szemét, és rájuk
mosolyogtak.
– Nos, hogy ment? – kérdezte Nataniel.
– Nekünk kutyabajunk. Hanem Runét elkapták. Nem tudjuk, milyen
messzire jutott vele a lovas, mielőtt megsemmisítettétek.
Nem maradt más hátra, folytatniuk kellett az utat. A megbízást teljesíteni
kell. Bár lelkesedésük erősen lelohadt.
AZ IDŐ URAI közül az utolsó lovas Lynx és Gonosz Tengel elé lovagolt.
– Nagyon halvány vagy – méregette gyanakodva Gonosz Tengel. – Szinte
nem is látni! Mi történt?
– Itt a zsákmány – suttogta. Alig jött ki hang a torkán. Hová tűnt érces
hangja? – Jó zsákmányt szereztem, még egy halhatatlant.
– Halhatatlan? – nézett rá Tengel hitetlenkedve. – Csak én vagyok
halhatatlan!
– Soraikban… többen dacolnak… az idővel – bökte ki nagy nehezen a
lovas. – Nagy élvezet lesz elbánni… velük.
– Többen? – ordította Tengel. – És milyen zsákmányról fecsegsz, nem
látok nálad semmit!
Az Idő Ura nagy nehezen felfogta a szavait.
– Ó hát… biztosan elvesztettem… útközben… Olyan fáradt vagyok…
– Miféle halhatatlant vesztettél el?
– Még az Édenkertből való… Félig gyökér, félig ember… Nagyon
veszélyes… Hatalmas az… ereje…
– Beszélj, hová tűnt az erőd?
Gonosz Tengel magánkívül volt a méregtől. Lynx, mint mindig,
rezzenéstelen arccal figyelte az eseményeket.
A lovas már alig látszott.
– Te átkozott – hörögte Gonosz Tengel felé. – Rájuk…uszítottál minket…
A vesztünket… okoztad. Sokkal erősebbek, mint mi…
– Ostobaság! Hiszen hétköznapi emberek!
– Nem, megátalkodottak. Dacolnak az idővel… Halhatatlanok…
Legyőzték az időt… Egyikük bőre feketén… csillog.
– Micsoda? – kérdezte Tengel kíváncsian. Ekkor az Idő Ura hirtelen
láthatatlanná vált, és megsemmisült.
Nataniel és Ian épp ekkor rombolta le a pincetemplomot.
 Gonosz Tengel bénultan állt egy darabig. Még hogy a Jéghegyek Népe le
tudja győzni az Idő Urait. Érthetetlen!
Azután Lynx felé fordulva dühösen így kiáltott:
– Küldj valakit ez után a halhatatlan után, akit útközben elveszített.
– Nincs kit küldenem, fenség.
– Kuss! Akkor eredj magad!
Lynx kifejezéstelen arccal Tengelre nézett, majd eltűnt.
Tengel ott maradt a láthatatlan, áttörhetetlen fal előtt.
Feketén csillog a bőre, de nem néger? Hol is hallotta már ezt?
Kitől kérhetne tanácsot? A sátántól? Nem, az a gyáva féreg
cserbenhagyta, elszökött.
A gonosz erőkről mindent tudott, a jókról azonban szinte semmit.
Hirtelen felderült az arca. Ahriman! Hát persze! Parsimen gonosz
szelleme, a Sötétség és Hazugság fejedelme. Hogy eddig nem jutott az
eszébe! Tőle fog tanácsot kérni. Mivel Ahriman egyidős az Édenkerttel,
lehet, hogy az eltűnt halhatatlanról is tud felvilágosítást adni.
Megidézte Ahrimant, aki egy cseppet sem látszott lelkesnek Gonosz
Tengel láttán. Viszont tudta, Tengel az erősebb, hiszen ő a világ minden
sötét urának parancsolója.
Ennek ellenére Ahriman közönyösen nézett rá:
– Mit akarsz tőlem?
– Felvilágosítást akarok. Az első egy félig gyökér, félig ember formájú
szerzet, az Édenkertből.
Ahriman nem tudta, miről beszél Gonosz Tengel. Megtéveszteni akarván
ravaszul mellébeszélt. De Gonosz Tengel egy idő után rájött a turpisságra.
– Átkozott hazudozó! Nem tudsz róla semmit, valld be! Nos akkor ki az,
akinek feketén csillog a bőre és nem ember?
Ahriman összekuporodott, arcát a kezébe temette.
– Legnagyobb ellenségemről beszélsz, uram. Félek még a nevét is
kimondani. Sok alattvalója van.
– Ki az?
– Büszkeségem tiltja, hogy többet mondjak.
– Ezek a szerzetek értenek a varázslathoz?
– Meghiszem azt!
Tengel gondolkodott egy darabig, majd így szólt:
– Láthatatlan hálót szőttek a völgy köré. Át kell jutnom rajta minél
hamarabb.
 – Hol a háló?
– Tapintsd ki magad!
Ahriman keze ellenállásba ütközött a levegőben.
– Értem. Uram nem tudja feloldani a varázslatot?
– Nincs rá időm – fújtatott dühösen Tengel.
Ahriman elgondolkodva méregette. Érezte, hogy most fölényben van.
– Nos, nem vitás, ellenfelem készítette a hálót. Talán el tudnám gördíteni
uram útjából az akadályt.
– Nos akkor gyerünk, rajta!
– Mmmmm – kezdte lassan Ahriman. – Egy feltétellel.
– Mi lenne az?
– Hogy fenséged utána szabadon enged. Méltóságomon alulinak érzem,
hogy szolgálnom kell valakit.
Tengel gondolkodóba esett. Nincs sok ideje. A kiválasztottak messzire
jutottak. Majd ha iszik a sötét forrásvízből, ellátja az Ahriman-félék baját.
– Becsületszavamat adom – ígérte. Ahriman bután hitt a szavában. Persze
az is csábította, hogy halálos ellenségén diadalmaskodhat.
– Lássuk csak – mondta, és közelebb lépett a falhoz. Mindenféle
hókuszpókuszt csinált kezével a levegőben.
– Siess! – sürgette Tengel, látva, hogy Lynx visszatér. Nem akarta
elveszíteni előtte a tekintélyét. Dühösen ráförmedt:
– Nos, hol a zsákmány, amit ez a fajankó elveszített?
IAN PILIANTOTTA meg először.
– Nézzétek azt a kis barna pontot ott a távolban! – kiáltotta.
Marco arca felderült.
– Ez csak Rune lehet. Várjuk meg!
Rune gyorsan beérte őket. Nagy örömmel fogadták.
– Másodszor kényszerültünk arra, hogy cserbenhagyjunk. Hidd el, nagyon
nem szívesen tettük – mondta Nataniel.
– Tudom. De mindenekelőtt a feladatunkat kell teljesítenünk.
Megbízatásunk mindennél előbbre való.
– Mondd el, hogyan szabadultál ki! Eljutottál Gonosz Tengelig?
– Nem. Félúton az Idő Ura felnyögött, és teljesen elhagyta az ereje. Ian és
Nataniel újabb csapást mérhetett rájuk. Kihasználtam az alkalmat,
lemásztam a hatalmas lóról, és elfutottam.
Megszaporázták lépteiket, mert már sok időt elvesztegettek. Útközben
elmesélték egymásnak a történteket.
 Hamarosan odaértek a völgy bejáratához. Észre sem vették, hogy
elszaladt az idő.
Védelmezőik, Jó Tengel, Sol, Linde-Lou és Ulvhedin mellettük termettek.
– Itt búcsút kell mondanunk egymásnak – kezdte Jó Tengel. – Mostantól
teljesen egyedül folytatjátok az utat. Gondolatban veletek leszünk.
Tanácsunkat kikérhetitek, de többet nem segíthetünk.
– És Rune? Mi lesz vele? – kérdezte Tova.
– Rune sem mehet be a völgybe.
Ettől mindannyian elkeseredtek. Nagyon számítottak a segítségére.
Sokáig búcsúzkodtak. Hosszan, némán átölelték egymást.
Azután lenéztek a völgybe. Ott minden ködbe burkolózott, így nem
láthatták, mi vár rájuk odalent. Vajon ők öten, Nataniel, Marco, Tova, Ian és
Gabriel élve fognak visszatérni a völgyből?
Még egyszer visszafordultak és búcsút intettek barátaiknak. Azután
elindultak, hogy megmentsék a gyanútlan világot a reá leselkedő veszélytől.
EGY KIS IDŐ MÚLVA Ahriman győzedelmesen így kiáltott:
– Sikerült! Túljártam halálos ellenfelem eszén!
Tengel figyelemre sem méltatta. Félresöpörte az útból, és felordított:
– Gyerünk, Lynx, nincs vesztegetni való időnk!
A gonosz Tan-ghil átjutott a völgyet elzáró láthatatlan falon.
 AZ ÁTOKKAL SÚJTOTTAK ÉS A KIVÁLASZTOTTAK:
GONOSZ TENGEL HÍVEI: GONOSZ TENGEL
ELLENFELEI:
Rettenetes Ghil, Tengel fia Dida
Olaves Krestiernssönn Targenor
Guro Sigleik
Ingegjerd * Halkatla
Paulus, „a szolga” Jahas
Tobba Estrid
Vega Jó Tengel
Hanna Sol
Grimar * Trond
Kolgrim Villemo
Sölve Dominic
Ulvar Niklas
Erling Skogsrud * Ulvhedin
Vintersorg, Gonosz Tengel fia Ingrid
Kat, Gonosz Tengel unokája Shira
Kat-Ghil, Gonosz Tengel dédunokája Heike
Skrekken (a Rémület) * Tula
Ondskapens Öye (Gonosz Szem) Benedikte
Nataniel
* Tova
Inu
Sátorban született
Stjernen (a Csillag)
Gawar
Hiir
* Mar
* Gonosznak született átokkal sújtottak,
akik átálltak a Jó oldalára
A JÉGHEGYEK NÉPE JELENLEG ÉLŐ TAGJAI ÉS VÉDŐSZELLEMEIK
Benedikte – Heike Mads – Gawar
André – Tula Odd – Hiir
Mali – Dominic Finn – Sigleik
Rikard – Trond Ole – Jahas
Tova – Marco Gro – Estrid
Vetle – Targenor Karine – Niklas
Jonathan – Rune Gabriel – Ulvhedin
Mari – Ingrid Knut – Dida
Christel – Inu Ellen – Villemo
Mariana – Sátorban született Christa – Tarjei
Jörgen – Stjernen Nataniel – Linde-Lou