Jo Nesbø

A BIRODALOM
 Copyright © Jo Nesbø, 2020
A mű eredeti címe: Kongeriket
Published by agreement with Salomonsson Agency
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2020
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Sulyok Viktória
ISBN 978-963-324-793-8 (papír)
ISBN 978-963-324-794-5 (epub)
Kiadta Central Kiadói Csoport 2020-ban
Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Dr. Dobosi Beáta
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
Borítóterv: Beleznai Kornél
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
 Előszó

Aznap halt meg Dog.

Én tizenhat éves voltam, Carl tizenöt.
Apa pár nappal azelőtt mutatta meg a vadászkést, amivel aztán megöltem.
A széles pengéjén megcsillant a napfény, az oldalán barázdák futottak
végig. Apa elmagyarázta, hogy a barázdák vezetik el a vért, amikor az
ember feldarabolja a zsákmányát. Carl arcából kifutott a szín, és apa
megkérdezte, hogy hányni fog-e, mint a kocsiban szokott. Azt hiszem, Carl
ezért döntött úgy, hogy lelő valamit – mindegy, mit –, és feldarabolja, apró
darabokra, hogy jól megmutassa apának.
– Aztán megsütöm, és megesszük – közölte velem a pajta előtt, miközben
apa Cadillac DeVille-jének motorja fölé hajolva álltam. – Apa, anya, te és
én. Jó?
– Jó – feleltem, és próbáltam beállítani az előgyújtást.
– És Dog is kap majd belőle – folytatta. – Jut mindenkinek.
– Persze – bólintottam.
Apa azt állította, hogy azért nevezte Dogot Dognak, mert hirtelen nem
jutott eszébe más, de szerintem szerette ezt a nevet. Pont olyan volt, mint ő.
Nem árult el a szükségesnél többet, és annyira amerikainak hangzott, hogy
biztosan norvég volt. És a kutyát is szerette. Élek a gyanúperrel, hogy
jobban élvezte a társaságát, mint az emberekét.
A tanyánk a hegyekben fekszik, és talán nincs benne semmi különös, de
a kilátás és a föld elég volt ahhoz, hogy apa a birodalmaként emlegesse. A
Cadillac fölé hajolva nap mint nap láttam, ahogy Carl útnak ered apa
kutyájával, apa puskájával és apa késével. Figyeltem, amint apró pöttyökké
töpörödnek a hegyek között. De lövést sohasem hallottam. Amikor
visszatértek, Carl mindig azt állította, hogy nem látott madarakat, én meg
befogtam a számat, pedig nem kerülték el a figyelmemet a csapatosan
felrebbenő hófajdok, amik szépen mutatták, merre jár Carl és Dog.
Aztán egy nap lövés dörrent.
 Olyan gyorsan kaptam fel a fejem, hogy bevertem a felnyitott
motorháztetőbe. Letöröltem az olajat a kezemről, és a hangával borított
hegyek felé pillantottam. A hang mennydörgésként görgött tovább a Budal-
tó partján fekvő falu felé. Tíz perccel később feltűnt Carl. Rohant, de
amikor annyira közel ért, hogy apa vagy anya észrevehette volna a házból,
lelassította a lépteit. Egyedül jött, Dog és a puska nélkül. Akkor már
nagyjából sejtettem, mi történt, és elindultam felé. Amint megpillantott,
megfordult, és lassan abba az irányba kezdett lépdelni, amerről jött. Amikor
utolértem, láttam, hogy az arca csillog a könnyektől.
– Tényleg akartam – szipogta. – Nagyon sokan voltak, ott röpködtek
felettünk, én meg célba vettem őket, de aztán egyszerűen nem ment. És azt
akartam, hogy halljátok, hogy legalább megpróbáltam, ezért leeresztettem a
puskát, és meghúztam a ravaszt. És amikor eltűntek, lenéztem, és Dog ott
feküdt a földön.
– Megdöglött? – kérdeztem.
– Nem – felelte Carl, és egyre jobban patakzottak a könnyei. – De… meg
fog. Vér folyik a szájából, és nem lát. Csak fekszik, és nyüszít, meg reszket.
– Gyerünk! – adtam ki az utasítást.
Futásnak eredtünk. Pár perc múlva mozgást vettem észre. Egy farok
verdesését. Dog farkáét. Megérezte a szagunkat. Megálltunk felette. A
szeme berepedezett tojássárgájára emlékeztetett.
– Vége van – jelentettem ki. Nem mintha tapasztalt állatorvos lennék,
mint a westernekben a cowboyok, de még ha Dog valami csoda folytán meg
is úszta volna, milyen sors várt volna rá vak vadászkutyaként? – Végezned
kell vele.
– Nekem? – rémült meg Carl, mintha nem hitte volna el, hogy azt
akarom, vegyen el egy életet.
Rápillantottam.
– Add ide a kést! – utasítottam.
Felém nyújtotta apa vadászkését.
Megfogtam Dog fejét, ő pedig megnyalta a karomat. Megragadtam a
tarkóján a bőrt, a másik kezemmel pedig beledöftem a nyakába a kést, de
túl óvatosan, ezért semmi sem történt, csupán megrándult a teste. Csak
harmadszorra sikerült rendesen átvágni. Olyan volt, mint amikor az ember
túl alacsonyan szúr lyukat a gyümölcslé dobozába. Ömleni kezdett a vér,
mintha csak arra várt volna, hogy végre kiszabaduljon.
– Így ni! – mondtam, és elengedtem a kést.
 A barázdák megteltek vérrel, és arra gondoltam, hogy talán az arcomra is
fröccsent, mert éreztem valami meleget a bőrömön.
– Sírsz – állapította meg Carl.
– Apának ne mondd el! – parancsoltam.
– Hogy sírtál?
– Hogy nem tudtad… Hogy nem tudtál végezni vele. Azt fogjuk
mondani, hogy én döntöttem el, de te hajtottad végre. Oké?
– Oké – bólintott.
A vállamra vettem a tetemet. Nehezebbnek bizonyult, mint amire
számítottam, és előre-hátra csúszkált. Carl felajánlotta, hogy majd ő viszi,
de láttam a megkönnyebbülést a szemében, amikor visszautasítottam.
A pajtába vezető rámpa elé fektettem Dogot, és bementem a házba
apáért.
Visszafelé menet előadtam neki a megbeszélt történetet.
Semmit sem szólt, csak leguggolt a kutyája mellé, és bólintott, mintha
valahogyan előre látta volna az egészet, és saját magát okolná a történtekért.
Aztán felállt, elvette Carltól a puskát, és felemelte Dogot.
– Gyertek! – utasított minket, és felsétált a rámpán.
Letette Dogot egy szénakupacra, mellé térdelt, lehajtotta a fejét, és
mormolni kezdett valamit, ami úgy hangzott, mint egy amerikai zsoltár.
Néztem a férfit, akit rövid életem során már annyiszor láttam, de így még
soha. Közel az összeomláshoz.
Amikor végül felénk fordult, még nem tért vissza az arcába a szín, de
már nem remegett az ajka, és a tekintetében megint határozottság és
nyugalom ült.
– És most meg kell beszélnünk valamit – szólalt meg.
Csak ennyit mondott. És bár sohasem ütött meg minket, Carl mintha
összehúzta volna magát mellettem. Apa végigsimított a puska csövén.
– Melyikőtök… – Nem találta a szavakat. A keze lassan mozgott a
puskán. – Melyikőtök vágta el a torkát?
Carl rémülten pislogott. A szája szólásra nyílt.
– Carl – feleltem. – De én mondtam neki, hogy muszáj, és az ő dolga.
– Tényleg? – pillantott apa rólam Carlra, majd vissza rám. – Tudnotok
kell, hogy sír a szívem. Sír, és csak egy vigaszom van. Tudjátok, mi az?
Némán álltunk, mert amikor apa ilyen kérdéseket tett fel, nem várt
választ.
 – Az, hogy a fiaim ma férfiként viselkedtek. Felelősséget vállaltak, és
döntést hoztak. Tudjátok, mi a választás fájdalma? Amikor a választás
kényszere kínozza az embert. Nem az, amit végül választ. Amikor az ember
tudja, bárhogyan dönt is, éjszakánként álmatlanul fog hánykolódni, és nem
tud szabadulni a kérdéstől, helyesen cselekedett-e. Meghátrálhattatok volna
a döntés elől, de nem riadtatok meg. Döntenetek kellett, hogy életben
hagyjátok-e Dogot, és így szenvedésre ítéljétek, vagy a gyilkosaivá
váljatok. Bátornak kell lenni ahhoz, hogy az ember ne térjen ki, amikor
ilyen választás előtt áll. – Kinyújtotta mindkét hatalmas kezét. Az egyiket
egyenesen előre az én vállamra, a másikat pedig valamivel magasabbra,
Carléra. Amikor megint megszólalt, Armand prédikátorhoz méltó hangon
tette. – És az embereket az különbözteti meg az állatoktól, hogy képesek
nem a legkisebb ellenállás irányába indulni, hanem a legmagasabb erkölcs
útjára lépni. – Megint könnyek csillogtak a szemében. – Összetört
emberként állok előttetek, de rettentő büszke vagyok rátok, fiúk.
Ennél ütősebb, és azt hiszem, ennél hosszabb összefüggő szöveget sem
előtte, sem utána nem hallottam az apám szájából. Carl elsírta magát, és
nekem is gombóc nőtt a torkomba.
– Most elmondjuk édesanyátoknak, mi történt.
Megborzongtunk. Anya mindig sétálni ment, amikor apa leölt egy
kecskét, és aztán kivörösödött szemmel tért haza.
A ház felé menet apa visszatartott, és lemaradtunk Carltól.
– Mielőtt beszélsz anyáddal, nem ártana alaposan kezet mosnod –
közölte.
Felnéztem rá, és felkészülten vártam az elkerülhetetlent, de az arcáról
csak szelídség és fáradt beletörődés sugárzott. Megsimogatta a fejemet.
Emlékeim szerint azelőtt sosem csinált ilyet. És később sem.
– Te meg én egyformák vagyunk, Roy. Keményebbek, mint az olyanok,
mint anya és Carl, ezért vigyáznunk kell rájuk. Mindig. Érted?
– Igen.
– Egy család vagyunk. Csak egymásra számíthatunk. Senki másra.
Barátok, szerelmek, szomszédok, ismerősök, az állam, minden csupán
illúzió. Szart sem érnek akkor, amikor igazán szükség lenne rájuk. Végső
soron mi vagyunk ellenük, Roy. Mi mindenki más ellen. Oké?
– Oké.
ELSŐ RÉSZ
 Első fejezet

Már hallottam, mielőtt megláttam volna.

Carl visszajött. Nem tudom, miért jutott eszembe Dog. Húsz év telt el, de az
a gyanúm támadt, hogy a be nem jelentett hazatérésnek ugyanaz az oka,
mint akkor. Mint mindig. Hogy szüksége van a bátyja segítségére.
Kint álltam az udvaron, és az órámra pillantottam. Fél három. Mindössze
egy sms-t küldött, amiben megírta, hogy kettőre itt lesznek. De örök
optimistaként többet ígért, mint amit be tudott tartani. A tájat néztem.
Vagyis azt a kis részét, ami kilátszott az alattam elterülő felhőtakaróból. A
hegyoldal a völgy másik oldalán úgy nézett ki, mintha szürke tengeren
lebegne. Itt a magasban már őszi vörösben kezdett játszani a növényzet. Az
ég kéken és tisztán borult fölém, egy fiatal lány ártatlan tekintetére
emlékeztetett.
A kellemes, hideg levegő a tüdőmbe mart, ha túl gyorsan szívtam be.
Olyan érzés telepedett rám, mintha teljesen egyedül lennék, és az egész
világ az enyém lenne. Vagyis világnak talán nem lehetett volna nevezni,
inkább Ararát-hegynek, amin áll egy tanya. Előfordult, hogy feljött pár
turista a faluból a kanyargós úton a kilátás miatt, és végül az udvarban
kötött ki. Általában megkérdezték, hogy a tanya még mindig kisbirtokként
működik-e. Az idióták feltehetőleg azért nevezték kisbirtoknak, mert azt
hitték, hogy egy rendes birtok olyan, mint amilyenek lent vannak a
síkságon: tartozik hozzá egy nagy termőföld, több túlméretezett fészer és
egy tiszteletet parancsoló parasztház. Elképzelni sem tudták, milyen kárt
tud okozni egy hegyi vihar egy túl nagy háztetőben, és sosem próbáltak
befűteni egy túl tágas szobát, amikor süvít a szél, és mínusz harminc fok
van. Nem tudtak különbséget tenni szántó és parlag között, és fogalmuk
sem volt, hogy egy hegyi birtokon is legelhetnek állatok, és bár az ilyen
birodalmak kopárak, gyakran nagyobbak, mint a síksági gazda hivalkodó,
gabonától sárgálló termőföldjei.
 Tizenöt éve laktam egyedül, de ez most véget ért. A felhőtakaró alatt
valahol egy V8-as motor hörgött és morgott. Már olyan közelről hallatszott,
hogy minden bizonnyal maga mögött hagyta az emelkedő közepén a
Japánkanyart. A sofőr gázt adott, felengedte a pedált, befordult az egyik
hajtűkanyarba, majd megint gázt adott. Egyre közelebb ért. Hallatszott,
hogy nem most jár erre először. És amikor már ki tudtam venni a motor
hangjának finomságait is, a váltásokat követő sóhajokat, a mély basszust,
amire csak egy alacsony fokozatban lévő Cadillac képes, tudtam, hogy
DeVille. Ugyanolyan, mint apa súlyos, fekete autója. Hát persze.
Ebben a pillanatban megjelent a Kecskekaptatóban egy DeVille
agresszív, rácsos pofája. Fekete. De újabb modell, úgy tippeltem, 85-ös
lehet. Minden más stimmelt.
Megállt mellettem, és a vezető oldalán leereszkedett az ablak. Reméltem,
hogy nem látszik rajtam, milyen vadul dobog a szívem. Hány levelet, sms-t
és e-mailt váltottunk, és hányszor hívtuk egymást az elmúlt években? Nem
sokat és nem sokszor. Ennek ellenére telt el úgy nap, hogy ne gondoltam
volna rá? Aligha. De inkább hiányozzon, mint hogy az ügyeivel kelljen
foglalkoznom. Az első, ami feltűnt, az volt, hogy megöregedett.
– Elnézést a zavarásért, uram, de a híres Opgard testvérek birtokán
járunk?
Mosolyra húzta a száját. Meleg, barátságos, ellenállhatatlan mosolyra, és
hirtelen mintha eltűnt volna az idő az arcáról és a naptárból, ami szerint
utoljára tizenöt éve találkoztunk. De a tekintete egyúttal fürkésző is volt,
mintha a fürdővizet tesztelné.
Nem akartam viszonozni a mosolyát. Még nem. De nem tudtam
parancsolni az arcomnak.
A kocsi ajtaja kinyílt. Carl ölelésre tárta a karját, és a lábam
automatikusan mozdult felé. Úgy éreztem, hogy ennek fordítva kellene
lennie. Nekem, a nagyobb testvérnek kellene tárt karokkal fogadnom a
hazatérőt. De ez a szereposztás valamikor elveszítette korábbi
egyértelműségét. Carl nagyobbra nőtt nálam, fizikailag és emberileg is, és –
legalábbis amikor mások társaságában voltunk – ő irányított. Lehunytam a
szemem, megremegtem, és mélyen beszívtam a levegőt. Az ősz, a Cadillac
és az öcsém illatát. Valamilyen férfiparfümöt használt, vagy ahogyan az
ilyen illatszereket nevezik.
Az anyósülés ajtaja is kinyílt.
 Carl eleresztett, és az autót megkerülve a völgy felé forduló nőhöz
léptünk.
– Tényleg nagyon szép – szólalt meg.
A hangja az apró, karcsú termetét meghazudtolóan mélyen csengett. A
kiejtése idegennek tűnt, és bár küzdött a hangsúlyozással, egyértelműen
norvégul beszélt. Eszembe jutott, hogy talán begyakorolta ezt a mondatot,
és mindenképpen elő akarta adni, akkor is, ha nem gondolja komolyan.
Azért, hogy megkedveltesse magát velem, akár akarom, akár nem. Felém
fordult, és rám mosolygott. Először azt vettem észre, hogy az arca fehér.
Nem sápadt, hanem fehér, mint a hó, ami visszaveri a fényt, és ezért alig
lehetett kivenni a vonásait. Aztán az tűnt fel, hogy az egyik szemhéja félig
lelóg, mint egy leeresztett redőny, mintha szörnyű álmos lenne. De a másik
szeme nagyon is ébernek tűnt. Élénk, barna volt, és rövidre vágott, tűzvörös
hajkorona alól kukucskált ki. Egyszerű, egyenes szabású fekete kabátot
viselt, ami alatt nem rajzolódott ki az alakja. A nyakkivágásban fekete
garbó látszott. Az első benyomásom az volt róla, hogy olyan, mint egy
vézna fiúcska fekete-fehér fényképe, amin a haját utólag színezték be.
Carl mindig válogathatott a nők között, ezért őszintén szólva kicsit
meglepődtem. Nem arról van szó, hogy ne lett volna aranyos, mert igazából
annak tűnt, de bombázónak, ahogy felénk mondják, semmi esetre sem
lehetett nevezni. Még mindig mosolygott, és mivel a fogai nem ütöttek el
nagyon az arcbőrétől, rájöttem, hogy azok szintén fehérek. Mint Carl fogai.
Mindig is fehér fogai voltak, velem ellentétben. Azzal szokott viccelődni,
hogy kiszívja őket a nap, mert sokkal többet mosolyog nálam. Tuti ezért
szerettek egymásba. A fehér fogaik miatt. Mert egymás tükörképei. Bár
Carl mind magasságban, mind szélességben jócskán túltett rajta, és a szőke
hajával meg a kék szemével nagyon különbözött tőle, azonnal láttam
közöttük a hasonlóságot. Az életigenlést, ahogy az ilyesmit nevezik. Az
optimizmust, ami a legjobbat akarja látni az emberekben. Önmagukban és
másokban is. Persze akkor még egyáltalán nem ismertem.
– Bemutatom… – kezdte Carl.
– Shannon Alleyne – szakította félbe az alt hang, és egy apró kéz nyúlt
felém. Szinte elveszett a tenyeremben.
– Opgard – tette hozzá Carl büszkén.
Shannon Alleyne Opgard hosszabban akarta fogni a kezemet, mint én az
övét. Ebben is Carlra emlékeztetett. Van, akinek rettentő fontos, hogy
kedveljék.
 – Nincs jetlagetek? – kérdeztem, de azonnal meg is bántam. Teljesen
idiótának éreztem magam. Nem mintha nem tudtam volna, mi az a jetlag,
de Carl tisztában volt vele, hogy sosem jártam más időzónában, ezért a
választ nem fogom tudni teljes valójában értelmezni.
Carl megrázta a fejét.
– Két napja landoltunk. Meg kellett várni a kocsit. Hajóval jött.
Bólintottam, és a rendszámtáblára pillantottam. MC. Monaco. Egzotikus,
de azért annyira nem, hogy elkérjem, ha esetleg kicserélik norvégra. A
benzinkúton lévő irodám falán Francia Egyenlítői-Afrikából, Burmából,
Basutoföldről, Brit Hondurasból és Johorból származó rendszámtáblák
lógtak. A gyűjteményemmel elég nehéz felvenni a versenyt.
Shannon Carlról rám nézett, majd vissza. Elmosolyodott. Nem tudom,
miért, talán csak örült, hogy Carl és a bátyja – az egyetlen közeli rokona –
ilyen fesztelenül viselkedik egymással. Hogy a levegőben érződő enyhe
feszültség eltűnt. Hogy a férjét és vele együtt őt is szerető otthon várja.
– Megmutatod Shannonnak a házat, amíg beviszem a bőröndöket? –
kérdezte Carl, és kinyitotta a csomagtartót, amit apa előszeretettel
emlegetett angolul trunkként.
– Kábé pont annyi időbe fog telni – súgtam oda Shannonnak menet
közben.

Megkerültük a házat, és az északi oldalon nyíló főbejárathoz sétáltunk.

Őszintén szólva fogalmam sincs, apa miért nem épített be az udvarra és az
útra néző ajtót. Talán mert szerette végighordozni a tekintetét a földjeinken,
amikor kilépett a házból. Vagy mert fontosnak tartotta, hogy a nap a
konyhát melegítse fel, és ne az előszobát. Amikor beléptünk a folyosóra,
kinyitottam az egyik ajtót a három közül.
– Ez itt a konyha – közöltem, és megcsapott a megavasodott zsír szaga.
Vajon eddig is mindent belengett?
– Jól néz ki – hazudta Shannon.
Persze rendet raktam, és kitakarítottam, de jól azért nem nézett ki.
Shannon nagy szemeket meresztett a csőre, ami a fatüzelésű kályhából
vezetett a plafonba vágott lyukon keresztül az emeletre. Nyilván aggódott
kicsit. Pedig úgy alakították ki, hogy ne gyújtsa fel a fából készült
épületelemeket, és a lyuk olyan szép kerekre sikeredett, hogy apa
tisztességes ácsmunkának nevezte. Egyébként ez volt az egyetlen ilyen a
tanyán – ha leszámítjuk a kinti vécé két hasonlóan kerek lyukát.
 Fel-le kapcsolgattam a lámpát, hogy megmutassam Shannonnak, be van
vezetve az áram.
– Kávét? – kérdeztem, és megnyitottam a vízcsapot.
– Köszönöm, majd talán később.
Az udvariassági formulákat mindenesetre megtanulta.
– Carl fog kérni – jelentettem ki, és kinyitottam a konyhaszekrényt.
Addig tapogatóztam, amíg megtaláltam a kávéfőzőt. Már nem is
emlékeztem, mikor vettem utoljára rendes kávét. Elvoltam instant kávéval.
Amikor a kávéfőzőt a vízcsap alá tartottam, észrevettem, hogy
megszokásból a meleg vizet nyitottam meg. Égni kezdett a fülem.
Egyáltalán honnan vettem, hogy csak a vesztesek isznak meleg csapvízzel
felengedett instant kávét? A kávé kávé, a víz pedig víz.
Feltettem a kávéfőzőt a főzőlapra, bekapcsoltam, és elindultam a
konyhával szomszédos egyik helyiség felé. A nyugati oldalán fekvőt
használtuk étkezőnek, de télen mindig bezártuk, hogy megvédjen minket az
ebből az irányból érkező hidegtől. Olyankor a konyhában ettünk. A keleti
oldalon volt a nappali, ami könyvespolcokkal, tévével és saját fatüzelésű
kályhával büszkélkedhetett. Apa a déli oldalon engedélyezte az egyetlen
extravagáns dolgot: egy beépített üvegteraszt, amit ő porchként, anya pedig
télikertként emlegetett, bár télen természetesen lezártuk, és alaposan
elbarikádoztuk. Nyaranta apa ott élvezte a Berry snüsszt, és hajtott fel egy-
két Budweisert. Ezek voltak az ő személyes extravaganciái. A világos
amerikai sörért el kellett fáradnia a városba, a Berry snüssz ezüstszínű
dobozait pedig egy amerikai rokonnal küldette magának az óceán
túloldaláról. Még kiskoromban elmagyarázta, hogy a svéd szeméttel
ellentétben az amerikai snüssz keresztülmegy egy erjedési folyamaton, amit
lehet érezni az ízén.
– Mint a bourbon – jelentette ki, és határozottan állította, hogy a
norvégok csak azért veszik azt a svéd szart, mert nem tudják, hogy van jobb
is. Én mindenesetre tudtam, és amikor elkezdtem snüsszt fogyasztani, a
Berry mellett tettem le a voksomat.
Carllal mindig megszámoltuk az üres üvegeket, amiket apa az
ablakpárkányra állított. Tudtuk, hogy ha négynél többet iszik, akkor
előfordulhat, hogy elsírja magát, és senki sem akarja az apját sírni látni.
Most eszembe jutott, hogy talán ezért iszom ritkán egy-két sörnél többet.
Nem akartam sírni. Carlnak viszont jókedve kerekedett az alkoholtól, ezért
nem érezte fontosnak, hogy visszafogja magát.
 Szóval ilyesmikre gondoltam, de egy szót sem szóltam, mialatt
felmentünk a lépcsőn, és megmutattam Shannonnak a nagy hálószobát, amit
apa master bedroomnak nevezett.
– Fantasztikus! – lelkendezett.
Megmutattam neki az új fürdőszobát is, ami már nem igazán volt új, de
azért a ház legújabb helyisége maradt. Tuti nem hitte volna el, ha
elmondom, hogy fürdőszoba nélkül nőttünk fel. Hogy a konyhában
mosakodtunk, és a tűzhelyen melegítettük a vizet. Hogy a fürdőt jóval a
baleset után alakítottam ki. Ha tényleg úgy van, ahogy Carl írta, Shannon
Barbadosról származik, és a családja megengedhette magának, hogy
Kanadában járassa egyetemre, akkor nyilván nehezen tudná elképzelni,
hogy van, akinek osztoznia kell a szürkés fürdővízen a testvérével, és télen
együtt dideregnek egy dézsa mellett. De közben, bármennyire furcsa is, egy
Cadillac DeVille parkol az udvaron, mert rendes kocsi persze kell.
A gyerekszoba ajtaja szorult, meg kellett rángatnom a kilincset, hogy ki
tudjam nyitni. Állott levegő és emlékek fogadtak minket, mint amikor az
ember kinyit egy szekrényt, ami tele van olyan ruhákkal, amikről már régen
megfeledkezett. Az egyik hosszabbik falnál egy asztal állt, előtte két szék
egymás mellett. A másiknál egy emeletes ágy. Az ágy végénél jött fel a
kályhacső a padlóba vágott lyukon a konyhából.
– Itt aludtunk Carllal – mondtam.
– Ki volt felül? – biccentett Shannon az emeletes ágy felé.
– Én – feleltem. – A nagyobbik. – Végighúztam az ujjam az egyik szék
poros támláján. – Ma átköltözök ide, ti pedig megkapjátok a nagy
hálószobát.
Shannon döbbent pillantást vetett rám.
– De kedves Roy, nem akarunk…
Erősen koncentráltam, hogy a szemébe nézzek. Nem furcsa, hogy egy
vörös hajú, hófehér bőrű embernek barna szeme van?
– Ti ketten vagytok, én meg egyedül. Jó lesz így. Oké?
Körbehordozta a tekintetét a szobán.
– Köszönjük – felelte.
Előtte léptem be anya és apa szobájába. Korábban alaposan
kiszellőztettem. Bármilyen szaga van is valakinek, nem szeretem beszívni.
Kivéve Carlét. Carl szaga, ha nem is jó, de megfelelő. Olyan, mint az
enyém. Mint a miénk. Amikor télen megbetegedett – és enélkül nem múlt el
tél –, mindig mellébújtam. Olyan szaga volt, amilyennek lennie kellett,
hiába izzadt a láztól, és áradt a szájából hányás bűze. Beszívtam az illatát,
és reszketve simultam a tüzesen izzó testéhez, hogy a melegéből nekem is
jusson. Az egyik láza a másik kályhája. Az ember gyakorlatiasan kezd el
gondolkodni, ha fent lakik a hegyekben.
Shannon az ablakhoz lépett, és kinézett. Nem vette le a kabátját, sőt, újra
begombolta. Nyilván fázott. Szeptemberben. Ez nem jósolt semmi jót a
télre nézve. Hallottam, hogy Carl a bőröndökkel bajlódik a szűk lépcsőn.
– Carl azt mondta, hogy nem vagytok gazdagok – jegyezte meg –, de
minden, amit innen látni, a tiétek.
– Ez igaz. De az egész megműveletlen.
– Megműveletlen?
– Vad természet – felelte Carl az ajtóból. Nehezen vette a levegőt, de
mosolygott. – Legfeljebb juhok és kecskék legelhetnek rajta. A hegyek
között nem lehet túl sok mindent termeszteni. Mint látod, erdő sincs igazán.
De mi majd feldobjuk. Lesz itt skyline! Ugye, Roy?
Lassan bólintottam. Olyan lassan, ahogyan parasztoktól láttam
gyerekkoromban. Mindig azt gondoltam, hogy olyan sok és bonyolult dolog
zajlik a ráncos homlokuk mögött, hogy túl időigényes és talán lehetetlen
lenne mindent kifejezni a szegényes falusi nyelvünkön. Egyébként is úgy
tűnt, hogy ezek a férfiak szavak nélkül is megértik egymást, mert az
egyikük lassú bólintására gyakran egy másik biccentése adott választ. És
most én is ilyen nyugodtan bólintottam. És most sem értettem sokkal
többet, mint régen.
Persze feltehettem volna kérdéseket Carlnak, de valószínűleg nem
kaptam volna rájuk választ. Válaszokat igen, bőven, de egyértelmű választ
nem. És talán nem is tartottam rá igényt, csak örültem, hogy visszatért az
öcsém, és nem akartam azzal kínozni, hogy mi a francnak jött.
– Roy nagyon kedves – váltott témát Shannon. – Átengedi nekünk ezt a
szobát.
– Felteszem, nem azért jöttél haza, hogy a gyerekkori szobánkban lakjál
– mondtam.
Carl bólintott. Lassan.
– Akkor ez nem lesz sok cserébe – emelt fel egy nehéz kartondobozt.
Rögtön tudtam, mi van benne. Berry. Amerikai snüssz, kiporciózva. – A
francba is, annyira jó téged látni, bátyus! – tört ki belőle fátyolos hangon.
Hozzám lépett, és megint megölelt. Most rendesen meg is szorított.
Visszaszorítottam. A teste kicsit elpuhult, mintha kibélelték volna. Az álla
hozzám ért, éreztem, hogy a bőr megereszkedett rajta, és a borostája szúr,
bár frissen borotválkozott. A zakója finom, sűrű szövésű anyagból készült.
És inget viselt, ami korábban sosem fordult elő. A beszéde is megváltozott,
azt a városi változatot használta, amit akkor beszéltünk, amikor anyát
akartuk utánozni.
De mindez nem számított. A szaga a régi maradt. Carl-szag. Eltolt
magától, és végigmért. A lányosan szép szeme nedvesen csillogott. De azt
hiszem, az enyém is.
– Lefőtt a kávé – közöltem nem túl szilárd hangon, és a lépcső felé
indultam.

Amikor aznap este lefeküdtem, a fülemet hegyeztem. Hogy a ház más

hangokat ad-e ki most, hogy megint többen laknak benne. De nem. Pont
ugyanúgy nyikorgott, recsegett és ropogott, ahogy szokott. A hálószobából
érkező zajokra is figyeltem. Bár elválasztott tőlük a fürdőszoba, azért ki
lehetett venni a hangjukat. Vajon rólam beszélnek? Shannon megkérdezi
Carltól, hogy a bátyja mindig ilyen csendes-e? Hogy Carl szerint ízlett-e
neki a chili con carne, amit csinált? Hogy ez a csendes báty örül-e az
ajándéknak, a használt barbadosi rendszámtáblának, amit annyi nehézség
árán szerzett meg a rokonain keresztül? Hogy szimpatikusnak tartja-e őt?
És Carl azt válaszolja, hogy Roy mindenkivel így viselkedik, és időt kell
neki adni. Mire Shannon talán megjegyzi, hogy Roy biztosan féltékeny rá,
tuti úgy érzi, hogy elvette tőle az öccsét, az egyetlent, akire számíthat. Carl
felnevet, végigsimít az arcán, és azt feleli, hogy felesleges alig egy nap után
ilyesmin agyalnia, és minden rendben lesz. Shannon a vállára hajtja a fejét,
és azt suttogja, hogy biztosan igaza van, de azért örül, hogy Carl nem olyan,
mint a bátyja. És hogy furcsa, hogy egy olyan országban, ahol alig van
bűnözés, valaki állandóan úgy kémlel körbe, mintha támadástól tartana.
Persze az is lehet, hogy inkább szexeltek.
Anya és apa ágyában.
Holnap a reggelinél megkérdezhetem, ki volt felül.
A nagyobbik?
Elképzeltem a döbbent pillantásukat. Utána kimennék a friss, nyers
levegőre, beülnék a kocsiba, kiengedném a kéziféket, elfordítanám a
kormányt, és elindulnék a Kecskekaptató felé.
Kintről hosszú, szép, szomorú hang hallatszott be. Egy aranylile. A hegy
magányos madara, vézna és komoly. Követi az embert, amikor kint jár,
vigyáz rá, de mindig tisztes távolból. Mintha félne, hogy lesz egy barátja,
de azért szüksége van valakire, aki meghallgatja, amikor a magányról dalol.
 Második fejezet

Fél hatra értem a benzinkútra, fél órával korábban, mint ahogy hétfőnként
szoktam.
Egil fáradtan pislogott a pult mögött.
– Jó reggelt, főnök! – üdvözölt monoton hangon. Ebben hasonlított az
aranylilére: csak egy hangszínt ismert.
– Jó reggelt! Sokan voltak az éjjel?
– Nem – felelte, és látszott, nem fogja fel, hogy a kérdésem költői, ahogy
mondani szokás.
Jól tudtam, hogy sosincsenek sokan, mert az emberek vasárnap este
visszamennek a hüttékből a városba, és csak azért kérdeztem, mert a
kútoszlopoknál nem rakott rendet, és nem takarított fel. A többi éjjel-
nappali benzinkúton az a szabály, hogy aki egyedül dolgozik éjjel, nem
hagyhatja el az épületet, de én gyűlölöm a rendetlenséget, és a fiatalok, akik
előszeretettel használták a kutat étkezésre, dohányzásra és randizásra,
általában szétdobálták a papírokat meg a csikkeket, sőt néha a használt
óvszereket is. De mivel a hot dogot, a cigarettát és a gumit a kúton vették,
nem akartam elüldözni őket. Hagytam, hadd üljenek a kocsijukban, és
bámulják, amint elhúz mellettük a világ. Inkább megbíztam az éjszakást
azzal, hogy alkalomadtán szedje össze a szemetet. A személyzeti vécében
kitettem egy plakátot. Pont rá lehetett látni, amikor trónolt az ember. Tedd
meg, amit kell! Minden rajtad múlik. Csináld! Habár Egil feltehetőleg azt
hitte, hogy az üzenet a székelésre vonatkozik, már annyit prédikáltam neki
rendrakásról és felelősségvállalásról, hogy igazán megérthette volna a
célzást. Nem elég azonban, hogy fáradt volt, de egyszerű is, és a húsz éve
alatt már annyi leszúrást kapott, hogy nagyjából immunissá vált rá. Persze
ha az ember minél kevesebbet akar melózni, akkor nem is olyan hülyeség
úgy tennie, mintha kevesebbet fogna fel, mint amennyit tényleg felfog.
Szóval Egil talán nem is volt annyira ostoba.
– Korán jöttél, főnök.
 Túl korán ahhoz, hogy gyorsan rendet rakj kint, hogy azt higgyem, egész
éjjel tipp-topp volt minden, gondoltam.
– Nem tudtam aludni – feleltem. A kasszához léptem, és beütöttem azt a
billentyűkombinációt, amivel lezárjuk a napot. Az irodában felzümmögött a
nyomtató. – Menj haza pihenni!
– Köszönöm.
Bementem az irodába, hogy elolvassam a forgalmi jelentést, miközben a
nyomtató még köpködte a papírokat. Elégedettség töltött el. A bevételre
nem lehetett panaszom. A főutunkat senki sem nevezte volna az ország
legforgalmasabb útjának, de mivel mindkét irányban jó harmincöt
kilométert kellett megtenni a legközelebbi benzinkútig, autós oázis lett
belőlünk, amit főleg a hüttéjükből hazafelé tartó kisgyerekes családok
látogattak. Kicsit odébb kitettem pár asztalt és padot a nyírfák mellé. A
vendégek remekül ráláttak a tóra, miközben tömték magukba a burgereket
meg a szendvicseket, és nyakló nélkül vedelték az üdítőt, ahogy mondani
szokás. Az előző napon majdnem háromszáz szendvicset adtunk el. A szén-
dioxid-kibocsátás miatt kevésbé volt lelkiismeret-furdalásom, mint a
lisztérzékenység miatt, amiben ki tudja, hány kuncsaftunk szenvedett.
Végignéztem a papíron, és észrevettem, hogy Egil hot dogokat selejtezett
le, amivel nem lett volna gond, de szokás szerint az eladottakhoz
viszonyítva kicsit sokat.
Közben átöltözött, és az ajtó felé indult.
– Egil?
Megdermedt.
– Igen?
– Úgy látom, valaki azzal szórakozott, hogy szétszórt pár papírtörlőt a
kettes kútnál.
– Elintézem, főnök – mosolygott rám, és már kint is volt.
Felsóhajtottam. Egy ilyen kis faluban nem könnyű jól képzett munkaerőt
találni. Az okosak Oslóba vagy Bergenbe mennek tanulni, a szorgalmasak
pedig Notoddenbe, Skienbe vagy Kongsbergbe pénzt keresni. Azok, akik itt
maradnak, mint Egil is, nem válogathatnak az állások között. Ha kirúgom,
elmehet munkanélkülinek. És ettől nem fog kevesebb hot dogot enni, csak a
pult másik oldalára kerül, és fizetnie kell érte. A túlsúly állítólag elsősorban
falusi probléma. Nem csoda. Mi más öröme lehet az embernek, mint a
zabálás, ha egy benzinkúton dolgozik, látja megállni és továbbmenni az
autósokat, elképzeli, milyen menő helyekre tarthatnak, és irigyli a
kocsijukat, amihez hasonlót az életben nem fog tudni megengedni magának,
meg a barátnőjüket, akit még csak meg sem merne szólítani, hacsak nem
rúg be iszonyatosan a falunapon. De előbb-utóbb muszáj lesz beszélnem
Egillel. A főnökséget nem érdeklik az Egilek, csak a bevétel. Érthető. 1969-
ben Norvégiában nagyjából hétszázezer autó közlekedett az utakon, és
valamivel több, mint négyezer benzinkút szolgálta ki őket. Negyvenöt évvel
később az autók száma majdnem négyszeresére nőtt, míg a benzinkutaké
kevesebb mint a felére csökkent. Nehezen boldogultak, vagyis nehezen
boldogultunk. Követtem a szakmai statisztikákat, és tudtam, hogy
Svédországban és Dániában a megmaradt benzinkutak több mint felét
automatizálták, a személyzetet pedig elbocsátották. Ezt Norvégiában az
elszórt településmintázat miatt egyelőre megúsztuk, de egyértelmű, hogy a
benzinkutasok nálunk is a veszélyeztetett fajok közé tartoznak. Igazából
már ki is haltunk. Mikor látott minket bárki utoljára tankolni? Azzal
vagyunk elfoglalva, hogy rásózzuk a betérőkre a hot dogot, a kólát, a
strandlabdát, a grillszenet, az ablakmosó folyadékot és az ásványvizet, ami
egyáltalán nem jobb annál, ami a csapból folyik, de repülőgéppel érkezik az
országba, és többe kerül, mint a leértékelt filmjeink. De nem panaszkodom.
Amikor a benzinkútlánc érdeklődni kezdett a műhely után, amit nagyon
fiatalon vettem át, nem a két magányosan álló kútoszlop és a hatalmas
bevétel, hanem az elhelyezkedése miatt tette. Tetszett nekik, hogy olyan
sokáig kitartottam, miközben annyi más műhely bezárt, és felajánlották,
hogy fizetnek az ingatlanért, engem pedig megtesznek kútvezetőnek. Talán
ki tudtam volna sajtolni belőlük valamivel többet is, de mi, Opgardok nem
alkudozunk. Noha még a harmincat sem töltöttem be, nem éreztem magam
túl energikusnak. A pénzből fürdőszobát alakítottam ki a tanyán, hogy
vissza tudjak költözni a műhelyben berendezett agglegénylakásomból. A
műhely épülete mellett volt bőven hely, ezért úgy döntöttek, nem bontják le,
hanem mellé építik az üzletet, a régi autómosót pedig modernizálják.
Az ajtó becsapódott Egil mögött, ami eszembe juttatta, hogy fent
rábólintottak az automata ajtóra, amit kértem tőlük. A jövő hétre ígérték.
Elégedettek voltak velünk. Az értékesítési vezető kéthetente beugrott,
szélesen mosolygott, rossz vicceket mesélt, néha a vállamra tette a kezét, és
úgy közölte velem, hogy elégedettek, mintha hatalmas titokba avatna be.
Hát persze hogy elégedettek. Látják az eredményeinket. És azt is, hogy
sikeresen vesszük fel a harcot a kihalással. Emellett eltörpül az a tény, hogy
Egil nem tart valami nagy rendet.
 Közben háromnegyed hat lett. Megkentem a zsemléket, amik az éjjel
kiolvadtak, és azokra az évekre gondoltam, amikor motorokat olajoztam.
Egy paraszt zötyögött traktoron az autómosó felé. Tudtam, hogy miután
befejezi a mosást, ki kell takarítanom. Állomásfőnökként felelősséggel
tartoztam az új kollégák felvételéért, a könyvelésért, a teljesítményértékelő
beszélgetésekért, a biztonságért és egy csomó más dologért, de senki ki nem
találná, mire ment el a legtöbb időm. A takarításra. A második helyre szoros
versenyben a szendvicskészítés került.
Hallgattam a csendet. Vagyis igazából sosincs csend, mindig hallani
egyenletes zajokat, még akkor is, amikor véget ér a hétvége, az emberek
hazamennek a hüttékből, és felkészülünk az éjszakára. A kávéfőzők, a
virslisütők, az italhűtőszekrények és a mélyhűtők különböző hangokat
adnak ki, de mindig kihallani közülük a rácsos kenyérmelegítőt, amibe a
hamburgerzsemléket tesszük. Melegen zakatol, szinte egy jól megolajozott
motorra emlékeztet. Ha lehunyom a szemem, a zúgása visszarepít az
időben. Amikor az értékesítési vezető utoljára itt járt, felvetette, hogy
játszhatnánk halk zenét. Arról dumált, hogy kutatások bizonyítják, hogy a
megfelelő hangok befolyással vannak a vásárlókedvre és az éhségre. Lassan
bólintottam, de egy szót sem szóltam. Nem szeretem a felesleges
hangzavart.
Nemsokára kinyílik majd az ajtó. Valószínűleg egy mesterember fog
érkezni, reggel hét előtt szinte csak ők tankolnak, vagy dobnak be egy
kávét.
Láttam, hogy a paraszt munkagépekbe tölthető, illetékmentes dízelt
tankol a traktorába. Tudtam, hogy otthon majd átszív valamennyit a
kocsijába, de nem törődtem vele. Ez legyen a rendőrség meg az ő dolga.
A pillantásom elsiklott a kutak mellett, át az úttesten, a bicikliúton meg a
járdán, és megállapodott a falu egyik hagyományos faházán. A
háromemeletes épületet közvetlenül a háború után építették, a terasza a tóra
nézett, az ablakaira rátelepedett a forgalom pora, a homlokzatán egy plakát
hajvágást és szoláriumot reklámozott, de valahogy úgy, mintha a két dolog
egyszerre történne, szimultán, ahogy mondani szokás. Mindez a házban
lakók nappalijában. A helyieken kívül sosem láttam mást bemenni, és a
faluban mindenki tudta, hol dolgozik Grete, így aztán elképzelni sem
bírtam, milyen célt szolgál a plakát.
Ekkor észrevettem Gretét az út túloldalán. Papucsban és pólóban
didergett, és alaposan körülnézett, mielőtt átkelt volna az úttesten.
 Alig hat hónappal azelőtt történt, hogy egy Oslóból érkező sofőr
figyelmét elkerülte az ötvenes tábla, és nem sokkal odébb elcsapta a
norvégtanárunkat. Előnyei és hátrányai is vannak annak, hogy a kút lakott
területen fekszik. Az előnyök közé tartozik, hogy a falusiak gyakran nálunk
vesznek meg ezt-azt, és az ötvenes korlátozás miatt az előttünk elhajtók
spontán úgy dönthetnek, hogy bekanyarodnak hozzánk. Amikor még
működött a műhely, mások üzleti sikereihez is hozzájárultunk a faluban,
mert a messzebbről érkezők, akiknek a kocsija komolyabb szerelést
igényelt, általában beugrottak enni a kávézóba, az éjszakát pedig
valamelyik hüttében töltötték a tónál.
A hátrány pedig az, hogy csak idő kérdése, és elapad a forgalom. Az
autósok egyenes utakat akarnak, ahol kilencvennel tudnak repeszteni a
céljuk felé, és semmi kedvük csigatempóban vánszorogni lakott területeken.
Már elkészültek egy új, Ost megkerülő főútvonal tervei, de a felszíni
viszonyok miatt idáig megúsztuk. Egyszerűen túl drága lett volna alagutat
fúrni a hegyeinkbe. De előbb-utóbb meg fogják csinálni. Ez pont olyan
biztos, mint hogy a Nap ötmilliárd év múlva darabokra szaggatja a
Naprendszerünket, csak ez hamarabb be fog következni. Ami természetesen
azt jelenti, hogy mindenki, aki az átmenő forgalomból él, lehúzhatja a rolót,
de a következmények a falu többi lakosa számára is hasonlóak lesznek,
mint amikor a Nap bemondja az unalmast. A parasztok továbbra is fejik
majd a teheneiket, és termesztik a magasban megélő növényeket, de mihez
kezdenek a többiek? Levágják egymás haját, és szénné szolizzák magukat?
Megint megnyikordult az ajtó. Amikor fiatalabbak voltunk, Grete arca
sápadt szürkés színben játszott, a haja pedig élettelenül lapult a fejére. A
sápadt szürkesége nem változott, de a haját egy ideje dauerolta, amitől én
egyenesen ijesztőnek láttam. A szépség persze nem tartozik az alapvető
emberi jogok közé, de Gretével rettentően kibabrált a teremtő. A háta, a
nyaka, a térde, mindene ferdének tűnt, a hatalmas orra pedig idegen testként
trónolt a keskeny arcán, mint aminek semmi keresnivalója ott. De míg a
természet bőkezűen adagolta neki az orrot, a maradékot illetően
meglehetősen szűkmarkúan bánt vele. Szemöldökkel, szempillával, állal,
mellel és csípővel nem igazán látta el. Az ajka vékony földigilisztára
hasonlított. Régen vastag, égővörös rúzsréteggel álcázta a hússzínű
gilisztákat, ami nem is állt annyira rosszul neki. De aztán egyszer csak
felhagyott a sminkeléssel, azt hiszem, nagyjából akkor, amikor Carl
elköltözött a faluból.
 Persze az is lehet, hogy mások nem úgy tekintettek Grete Smittre, mint
én. Előfordulhat, hogy a maga módján vonzó nő volt, de a külsejéről
alkotott véleményem befolyásolta, amit a belsejéről gondoltam. Nem
állítom, hogy Grete Smitt gonosz volt. Biztos vagyok benne, hogy létezik
olyan pszichiátriai diagnózis, ami jobb fényben tünteti fel, ahogy mondani
szokás.
– Csípős ma az idő – jegyezte meg.
Valószínűleg az északi szélre utalt, ami mindig magával hozta a
gleccserek illatát, amikor átsüvített a völgyön, és ezzel a nyár
múlandóságára emlékeztetett. Grete a faluban nőtt fel, de a beszédében fel-
feltűntek az Észak-Norvégiából származó szülei kifejezései. Az öregek a
kempinget működtették, amíg csődbe nem ment. Leszázalékolták őket,
miután mindkettejükről megállapították, hogy cukorbetegség miatt a
perifériás neuropátia egy ritka változata alakult ki náluk, aminek
következtében a betegnek olyan érzése van, mintha üvegszilánkokon
lépdelne. Grete szomszédjától tudom, hogy a neuropátia egyáltalán nem
fertőző, ezért statisztikai csoda, hogy mindkettejüknek az van. De állandóan
történnek statisztikai csodák, és a szülők most a harmadikon laknak a Grete
hajszalonja és szoláriuma felirat felett, és nagyon ritkán dugják ki az
orrukat a házból.
– Szóval Carl visszajött?
– Igen – feleltem, bár tudtam, hogy nem erre kíváncsi. Csak színleg
kérdezett, valójában kijelentést tett, és azt várta, hogy beavassam a
részletekbe, de nekem eszem ágában sem volt. Egészségtelen kapcsolat
fűzte Carlhoz. – Mivel szolgálhatok?
– Azt hittem, jól elvan Kanadában.
– Előfordul, hogy valakinek kedve támad hazatérni, bár jól elvan valahol.
– Biztos nagyon kiszámíthatatlan az ottani ingatlanpiac.
– Igen. Vagy nagyon gyorsan nő, vagy kicsit lassabban. Kávét kérsz?
Vagy inkább valami édeset szeretnél?
– Kíváncsi lennék, mi csábít vissza egy torontói nagymenőt a falunkba.
– Az emberek – vágtam rá pókerarccal.
– Igen, talán – válaszolta, és közben átható pillantással vizslatott. – De
úgy hallottam, magával hozott valami kubait is.
Gretét akár sajnálni is lehetett volna. A szüleit leszázalékolták, az orra
becsapódott meteoritként állt ki az arcából, nem voltak kuncsaftjai, sem
szempillája, sem pasija, Carl fütyült rá, neki pedig szemlátomást nem kellett
más. De a felszín alatt ott bujkált benne valami gonoszság, mint egy zátony,
amit csak akkor vesz észre az ember, ha mások már fennakadtak rajta. Talán
Newton harmadik törvényéhez tudnám hasonlítani: ahogy minden hatáshoz
tartozik egy ellenhatás, Grete is azt akarta, hogy minden fájdalmat, amit ő
elszenvedett, más is érezzen. Ha Carl fiatalon nem dugta volna meg egy
buliban részegen, egy fának döntve, talán nem lett volna ilyen. Vagy mégis.
– Valami kubait – ismételtem meg. – Mintha egy szivarról lenne szó.
– Ja, szerintem is – bólintott, és áthajolt a pulton, mintha titkos politikai
összeesküvésben vettünk volna részt. – Barna, jó szívogatni, és… és…
Tüzes, villant át önkéntelenül az agyamon, és közben a legszívesebben a
szájába tömtem volna egy fánkot, hogy végre befogja.
– …büdös – talált rá végül a keresett szóra.
A gilisztaszája elnyílt, és úgy tűnt, elégedett a hasonlattal, ahogy az
ilyesmit hívják.
– De nem kubai – rontottam el az örömét. – Barbadosi.
– Mindegy – vont vállat. – Thaiföldi vagy ruszki… Tuti szófogadó.
Feladtam a harcot. Nem tudtam tovább titkolni, hogy elegem van belőle.
– Mit mondtál?
– Hogy tuti magával ragadó – vetett rám diadalmas pillantást.
Áthelyeztem a testsúlyomat az egyik lábamról a másikra.
– Mit akarsz?
Grete a mögöttem lévő polcokat pásztázta.
– Elemet anya távirányítójába.
Ebben erősen kételkedtem, mert az anyja két nappal azelőtt tipegett át
elemért. Olyan óvatosan emelgette a lábát, mintha a padló bármikor
megnyílhatna alatta. Átnyújtottam Gretének az elemet, és beütöttem az árát.
– Shannon – morogta, és lassan bedugta a bankkártyáját a leolvasóba. –
Láttam róla képeket az Instagramon. Valami gáz van vele?
– Nekem semmi sem tűnt fel – válaszoltam.
– Ne már! Hogy lehet ennyire fehér, ha egyszer barbadosi? És mi van a
szemével?
– A távirányító jobban fog működni, mint új korában.
Grete kihúzta a kártyáját, és visszatette a pénztárcájába.
– Majd találkozunk, Roy.
Bólintottam. Hát persze hogy találkozunk. A faluban lehetetlen elkerülni
egymást. De a szavai mögött valami más is megbújt, és én úgy tettem,
mintha érteném, mert reméltem, hogy akkor nem áll neki megmagyarázni.
 Az ajtó becsukódott mögötte, de nem teljesen, pedig múltkor állítottam a
rugóján. Már tényleg itt az ideje automatára cserélni.

Kilenckor megjött az egyik kollégám, így ki tudtam menni takarítani a

traktor után. Igazam volt. A padlót föld és sár borította. Volt egy kis Fritz
tisztítószerem, amivel a kosz legnagyobb részét el tudtam tüntetni.
Megnyitottam a vizet, és locsolás közben arra gondoltam, hogy
kamaszkorunkban azt hittük, az életünk bármikor éles fordulatot vehet, és
ez naponta meg is történt. Hirtelen meleg szúrást éreztem a lapockáim
között. Mint amikor a kommandósok rászegezik valakire a fegyverüket, és
az illetőn egy vörös lézerpötty jelenik meg. Nem rándultam össze, amikor
valaki halkan megköszörülte a torkát a hátam mögött. Megfordultam.
– Iszapbirkózást rendeztetek? – kérdezte a körzeti megbízott. A vékony
ajkai közé cigarettát szorított.
– Traktor – feleltem.
Bólintott.
– Hallom, itthon van az öcséd.
A vékony Kurt Olsen beesett arcát dús bajusz díszítette, a szájában
mindig saját maga által sodort cigaretta fityegett, és szűk farmert meg
kígyóbőr csizmát hordott, mint az apja régen. Igazából egyre jobban
hasonlított a volt körzeti megbízottra, Sigmund Olsenre, aki szintén
hosszúra növesztette a szőke haját, és a Szelíd motorosokban játszó Dennis
Hopperre emlékeztetett. Kurt Olsennek olyan karikalába volt, mint egyes
focistáknak. Két évvel volt fiatalabb nálam, és annak idején a
csapatkapitányságig vitte a helyi negyedosztályban. A technikáján nem
lehetett mit kifogásolni, jól taktikázott, és lazán végigfutott kilencven
percet. Mindenki szerint magasabb osztályban kellett volna rúgnia a bőrt.
De akkor egy nagyobb városba kellett volna költöznie, ahol akár kispadra is
szorulhatott volna. Hülye lett volna ezért feladni az itteni hősi státuszát.
– Tegnap érkezett – bólintottam. – Honnan tudod?
– Innen – hajtogatta szét a kezében tartott plakátot.
Elzártam a vizet.
Ne szalaszd el a lehetőséget!, állt rajta hatalmas betűkkel. A szöveg
lejjebb folytatódott: Os Magashegyi Wellness- és Spahotel. Tovább
olvastam. Olsen nem sürgetett. Mivel nagyjából egyidősek voltunk, szinte
biztosra vettem, hogy tudja, az osztályfőnököm annak idején enyhén
diszlexiásnak nyilvánított. Behívatta a szüleimet, vázolta nekik a helyzetet,
és megemlítette, hogy a diszlexia örökletes, mire az apám felfortyant, és
megkérdezte, ezzel arra céloz-e, hogy a fia fattyú. Ekkor anya közbeszólt,
hogy apa egyik oslói unokatestvére, Olav, szintén olvasási nehézségekkel
küzd, de amúgy semmi baja. Amikor Carl megtudta, miről beszéltek,
felajánlotta a segítségét. Majd ő megtanít olvasni, mondta. Tudom, hogy
komolyan gondolta, tényleg rám szánta volna az idejét és az energiáját. De
visszautasítottam. Ki akar az öccsétől tanulni?
A plakát befektetői találkozóra hívta az olvasóit az Årtun közösségi
házba. Mindenkit szívesen látnak, hirdette a szöveg. A megjelenés
semmiféle kötelezettséget nem von maga után, és lesz kávé meg gofri.
Már mielőtt észrevettem a nevet és az aláírást alul, tudtam, miről van szó.
Hát ezért jött haza.
A neve után ott állt a végzettsége is. Carl Abel Opgard, Master of
Business. Okleveles közgazdász. Természetesen angolul.
Hirtelen nem tudtam, mit gondoljak, de veszélyt szimatoltam.
– Kitették minden buszmegállóba és lámpaoszlopra! – dühöngött Olsen.
Ezek szerint Carl is korán felkelt.
A körzeti megbízott összehajtogatta a plakátot.
– A közutakról szóló törvény 33-as paragrafusa értelmében engedélyt
kellett volna kérniük a kihelyezésre. Szólnál neki, hogy szedje le őket?
– Miért nem szólsz neki te?
– Nincs meg a telefonszáma, és… – A plakátot a hóna alá szorította, a
hüvelykujját a szűk Levi’s nadrágja övébe dugta, és észak felé biccentett. –
Örülnék, ha megspórolhatnám ezt az utat. Szólsz neki?
Lassan bólintottam, és az út felé fordultam, amit meg akart spórolni. A
tanya nem látszott a kútról, csak a Kecskekaptatót lehetett kivenni, meg
felül egy szürke sávot. A ház a mögötte elterülő sík területen helyezkedett
el, elbújt a lent állók tekintete elől, de aznap megakadt valamin a szemem.
Valami piroson. Hirtelen rájöttem, mi az. Egy norvég zászló. Carl képes
volt egy hétfői napon felhúzni a zászlót. Nem így jelzi a király is, hogy a
kastélyában tartózkodik? Alig tudtam visszafojtani a röhögést.
– Engedélyt kell kérnie – morgott tovább Olsen, és az órájára pillantott. –
Aztán meglátjuk, mi lesz.
– Rendben.
– Jól van. – Két ujját a nem létező cowboykalapjához emelte.
Mindketten tudtuk, hogy egy napba fog telni, amíg a plakátok eltűnnek,
és addigra már betöltötték a szerepüket. Akik nem látták a meghívót, azok
majd hallanak róla.
Megfordultam, és megint megnyitottam a vizet.
De a lapockáim közti melegség nem szűnt meg. Igazából már évek óta
nem tágított. Olsen gyanúja lassan, de biztosan átégette magát a ruhámon, a
bőrömön, bele a húsomba. De a tömör csont megállította. Az akarat és az
elszántság. A bizonyítékok és a tények hiánya.
– Ez micsoda? – kérdezte.
Felé fordultam, és úgy tettem, mintha meglepne, hogy még mindig ott
van. A padlón lévő fémrács felé intett, ahol lefolyt a víz. Fennakadt rajta
valami.
– Nem tudom.
Olsen leguggolt.
– Véres – állapította meg. – Hús.
– Ha te mondod – feleltem.
Rám pillantott. A cigarettája már majdnem teljesen végigégett.
– Jávorszarvas – magyaráztam. – Ha elütik, és beleragad valami a
hűtőrácsba, itt szokták lemosni.
– Nem valami traktort emlegettél, Roy?
– Szerintem még éjjel került ide. Meg tudom kérdezni Egilt, ha
szeretnél… – Olsen hátraugrott, amikor a vízsugarat a húsdarabra
irányítottam, ami így a fémrácsról a betonpadlóra sodródott. – …nyomozni
az ügyben.
Olsen villámló szemmel nézett rám, és leverte a nadrágját, bár semmi
sem került rá. Nem tudom, emlékezett-e, hogy ő is ezt a szót használta
annak idején. „Nyomozni”. Nyomozni kell az ügyben. Semmi bajom nem
volt Kurt Olsennel. Szimpatikus fickó, aki csak a munkáját végzi. De a
nyomozásával igenis volt bajom. És nem vagyok benne biztos, hogy akkor
is balhét csapott volna-e a plakátok miatt, ha nem az Opgard név áll rajtuk.

Amikor visszaértem az üzletbe, két kamasz lányt találtam bent. Az egyikük

Julie volt, aki Egilt váltotta a pult mögött. A másikuk, a vásárló háttal állt.
Lehajtott fejjel várakozott, és nem úgy tűnt, mint aki meghallotta, hogy
kinyílt az ajtó. Úgy gondoltam, a bádogos Anton Moe lánya lehet. Natalie.
Hébe-hóba láttam bandázni a kúton. Míg Julie könnyen beszédbe elegyedett
bárkivel, hangoskodott, és sosem tett lakatot a szájára, ahogy mondani
szokás, Natalie Moe arcán érzékeny, mégis zárkózott és visszafogott
kifejezés ült, mintha attól tartana, hogy ha bármilyen érzelmet kimutat,
kigúnyolják, és nevetségessé teszik. Vannak ilyen tinédzserek. Bár úgy
számoltam, lassan már be kellene fejeznie a gimit. Mindenesetre azonnal
vágtam, miről van szó, láttam, hogy szégyelli magát, és Julie is
megerősítette a sejtésemet, amikor intett nekem, miközben az esemény
utáni tabletták felé biccentett. Mivel még csak tizenhét éves volt, nem
adhatott el dohányárut és gyógyszert.
Gyorsan a pult mögé léptem, hogy lerövidítsem a Moe lány szenvedését.
– EllaOne? – kérdeztem, és letettem az apró fehér dobozt a pultra.
– Mi? – értetlenkedett Natalie.
– Az esemény utáni tablettád – szólalt meg Julie kegyetlenül.
A saját kártyámat használtam, amikor beütöttem a kasszába az árat, hogy
látszódjék, egy felnőtt és feltehetőleg felelőssége teljes tudatában lévő
személy végezte el a tranzakciót. A Moe lány kisomfordált.
– Trond-Bertillel kefél – pukkasztotta ki a rágóját Julie. – Már elmúlt
harminc, van nője meg kölykei.
– Natalie még fiatal – feleltem.
– És? – hökkent meg Julie. Furcsának találtam, hogy nem nagydarab,
pedig minden nagynak tűnt rajta. A göndör haja, a durva keze, a nehéz
melle és a széles válla. A szinte közönséges szája. És a hatalmas, kék
szeme, ami félelem nélkül, egyenesen nézett az enyémbe. – Fiatal, de azért
nyugodtan baszhat egy harmincas pasival?
– Fiatal, és ráér még észszerű döntéseket hozni. Majd benő a feje lágya.
– Szóval később majd nem fog esemény utáni tablettáért rohangászni? –
kuncogott Julie. – És egy fiatal lány is tudhatja, mit akar.
– Ebben igazad lehet.
– De ha olyan ártatlan pofát vágunk, mint ő szokott, akkor a férfiak szíve
megesik rajtunk. Pont ahogy elvárjuk tőlük – nevetett fel. – Olyan
kiszámíthatóak vagytok!
Gumikesztyűt húztam, és elkezdtem bagettet vajazni.
– Van valami titkos szövetségetek? – kérdeztem.
– Mi?
– Azoknak a nőknek, akik azt állítják, hogy tudják, milyenek a nők.
Beszámoltok egymásnak, hogyan gondolkoztok, és ezért rendelkeztek
minden információval? A férfiakat illetően én csak azt tudom, hogy szart
sem tudok. Hogy minden előfordulhat. Hogy annak, amiről azt hiszem,
hogy tudom egy pasiról, legfeljebb negyven százaléka stimmel. – Szalámit
és tojást tettem a bagettre. Ezeket mindig szeletelve szállították le. – És
most magunkról beszélek, akik állítólag olyan kiszámíthatóak vagyunk.
Szóval gratulálok, hogy ti így átláttok az emberiség másik felén.
Julie nem válaszolt. Nagyot nyelt. Biztosan a kialvatlanság miatt
vetettem be nehéztüzérséget egy kamasz lánnyal szemben, aki nemrég
hagyta ott az iskolát. Egy olyan lánnyal szemben, aki szívesen követ el
őrültségeket, és nem gondolkozik, mielőtt beszél vagy cselekszik. De ez
még megváltozhat. Most ilyen volt a hozzáállása, ahogy apa szokta
mondani, lázadt, de inkább bátorításra volt szüksége, mint ellenállásra.
Persze mindkettő kellett neki, de főleg bátorítás.
– Egyre ügyesebben cserélsz kereket – váltottam témát.
Bár még csak szeptemberben jártunk, a magasban már havazott a múlt
hétvégén. Noha kereket nem árultunk, és a kerékcsere sem tartozott a
szolgáltatásaink közé, előfordult, hogy a városiak beállítottak a
terepjárójukkal, és könyörögtek, hogy segítsünk nekik. Mind férfiak, mind
nők. A legalapvetőbb gyakorlati teendők elvégzésére sem képesek. Ha
egyszer egy napkitörés kivonja a forgalomból az elektromos árammal
működő eszközöket, nem húzzák sokáig.
Julie elmosolyodott. Egy kicsit talán túl szélesen. Örült a hirtelen
fordulatnak.
– A városiak szerint csúszósak az utak – jegyezte meg. – Mi lesz velük,
ha megjön az igazi hideg, és mínusz húsz vagy harminc fok lesz?
– Akkor kevésbé fog csúszni – feleltem.
Kérdő pillantást vetett rám.
– A jég csúszósabb fagyáspont közeli hőmérsékleten – magyaráztam. –
Akkor a legcsúszósabb, ha pontosan mínusz hét fokos. Ezért próbálják
tartani ezt a hőmérsékletet a jégpályákon. És nem egy láthatatlanul vékony
vizes rétegen csúszunk el, ami a nyomás és súrlódás miatt alakul ki, ahogy
korábban gondolták, hanem egy gázon, ami az ezen a hőmérsékleten
elszabaduló molekulák miatt keletkezik.
Egyáltalán nem szolgáltam rá a Julie tekintetében tükröződő csodálatra.
– Honnan tudsz ennyi mindent, Roy?
Természetesen rögtön az jutott eszembe, hogy azokra az idegesítő
barmokra hasonlítok, akik az itt-ott összeszedett, felületes tudásukkal
hencegnek.
– Az újságban olvastam – intettem a magazinos polcok felé, ahol
tudományos ismeretterjesztő lapok és autókkal, jachtokkal, vadászattal meg
halászattal foglalkozó újságok, valamint a True Crime bűnügyi magazin
mellett az értékesítési vezető követelőzésének engedve pár divatlapnak is
helyet szorítottunk.
De Julie nem hagyta, hogy csak úgy lemásszak a piedesztálról.
– Igazából szerintem a harminc nem is olyan sok. Legalábbis a
harmincéves pasik mindenképpen jobbak, mint a húszéves kis hülyék, meg
azok, akik azt hiszik, hogy felnőttek, csak mert megszerezték a jogsit.
– Én már régen elmúltam harminc, Julie.
– Tényleg? És az öcséd mennyi idős?
– Harmincöt.
– Tegnap itt tankolt.
– Tegnap nem is dolgoztál.
– Pár barátnőmmel a Gnóm kocsijában lógtunk. Ő mondta, hogy az
öcséd. És tudod, mit mondtak a barátnőim? Hogy az öcséd egy DILF.
Nem feleltem.
– De szerintem te sokkal DILF-ebb vagy.
Az elsötétülő pillantásomra ügyet sem vetve vihogott. Alig észrevehetően
kihúzta magát, és hátrafeszítette a széles vállát.
– Olyan idősebb pasira mondják, aki szexuálisan…
– Köszönöm, azt hiszem, értem. Kimész átvenni az árut?
Egy kamion kanyarodott be a kútra. Ásványvizet és édességet hozott.
Ismertem a pillantást, amit Julie rám vetett: azt jelezte, hogy halálosan
unalmasnak találja a feladatot. Hangosan kipukkasztotta a rágóját, a fejébe
húzta a sapkáját, és kimasírozott.
 Harmadik fejezet

– Itt? – kérdeztem hitetlenkedve, és végignéztem a földünkön.

– Itt – bólintott Carl.
Hangával borított lejtők. A hegyek között állandóan süvítő szél. A kilátás
persze mindent visz. Mindenütt magas hegycsúcsok. A nap megcsillan lent
a vízen. De azért na!
– Utat kell építeni – akadékoskodtam. – Kell víz. Szennyvízcsatorna.
Áram.
– Igen – nevetett fel Carl.
– És mi lesz a karbantartással? Egy kibaszott hegycsúcson?
– Egyedi, nem?
– És gyönyörű – tette hozzá Shannon. Mögöttünk állt karba tett kézzel. A
fekete kabátja ellenére didergett. – Gyönyörű lesz.
Korán hazasiettem a kútról, és természetesen azonnal szembesítettem
Carlt a plakátüggyel.
– Anélkül hogy egy kibaszott szót szóltál volna? – dühöngtem. – Tudod,
hány kérdést kaptam a nap folyamán?
– Hányat? Pozitívnak tűntek? – csapott le olyan lelkesedéssel, hogy
rájöttem, leszarja, mennyire bánt, hogy nem avatott be a terveibe.
– A picsába! – szitkozódtam. – Miért nem mondtad, hogy ezért jöttél
haza?
Átkarolta a vállamat, és rám villantotta azt az átkozott, meleg mosolyát.
– Mert nem akartam a sztori felével kiszúrni a szemedet, Roy. Meg nem
akartam, hogy ellenérveken törd a fejed. Született kételkedő vagy, de ezt
nélkülem is tudod. Most megebédelünk, aztán mindent elmondok. Oké?
Persze megenyhültem, ha másért nem, hát azért, mert anya és apa halála
óta most először várt rendes meleg étel az asztalon, amikor hazaértem a
melóból. Miután elfogyasztottuk, Carl megmutatta a hotel terveit. Úgy
nézett ki, mint egy iglu a holdon, csak ezen a holdon rénszarvasok is éltek.
Az építész a rénszarvasokon kívül egy kis mohát is felskiccelt, amúgy az
egész teljesen kopár és modernista benyomást keltett. Bár nem gondoltam
volna, igazából tetszett. Valószínűleg azért, mert marsi benzinkútnak láttam,
nem hotelnek, ahová az emberek ejtőzni járnak. Mert szerintem az ilyen
helyeken a vendégek elvárnának egy kis melegséget meg mindenféle
csicsát, nemzeti romantikát, virágmintát, fűvel benőtt tetőt, valami olyasmit,
amit a mesékből ismernek, vagy mit tudom én.
Elsétáltunk a területre, amit Carl kiszemelt az építkezésre. Úgy egy
kilométerre feküdt a háztól. A hanga és a gránit hegycsúcsok szikráztak a
délutáni napfényben.
– Látod, mennyire beleillik a tájba? – rajzolta Carl a levegőbe a hotelt,
amiről az imént az étkezőben képeket mutogatott. – A táj és a funkció
határoz meg mindent, nem az, hogy a hozzá nem értők mit gondolnak a
magashegyi hotelekről és a kinézetükről. Ez a hotel meg fogja változtatni
azt, ahogyan az emberek az építészetről gondolkoznak, mert nem követi a
régi elképzeléseket.
– Hát persze – feleltem, és feltételeztem, hogy a hangom nagyjából olyan
szkeptikusan cseng, amennyire szkeptikusnak érzem magam.
Carl még otthon elmesélte, hogy a hotel tizenegyezer négyzetméter lesz,
kétszáz szobát fognak benne kialakítani, és az alap kiásásának megkezdése
után két évvel készül el. Vagyis inkább a robbantások megkezdése után,
mert túl sok föld nincs a területen. Carl „pesszimista kalkulációi” alapján az
egész négyszázmillió koronába fog kerülni.
A nagy kérdést egészen idáig nem tettem fel.
– Honnan akarsz négyszázmilliót szerezni?
Nem is várta meg, hogy befejezzem a mondatot.
– A banktól.
– Az Os Sparebanktól?
– Nem, dehogy! – nevetett fel. – Ők ehhez túl kicsik. A DNB-től.
– És miből gondolod, hogy adnak neked négyszázmilliót erre az… –
Nem mondtam ki, hogy „őrültségre”, de mivel a másik két lehetséges
befejezés, a hotel vagy a szálloda, nem passzolt az „az” határozott
névelőhöz, azt hiszem, egyértelmű volt, mit akartam mondani.
– Onnan, hogy nem részvénytársaságot fogunk alapítani, hanem oft.-t.
– Oft.-t?
– Osztott felelősségű társaságot. Osban az embereknek nincs igazán sok
pénzük, de az övék a telek és a birtok, ahol laknak. Ha oft.-t alapítunk, egy
koronát sem kell kicsengetniük, és mindenki, aki benne van, egyforma részt
kap a társaságból, és ugyanannyit fog keresni. És mindezért a kisujjukat
sem kell mozdítaniuk. Az ingatlanjuk lesz a garancia. A bank ezért fog
mindent elkövetni, hogy finanszírozhassa a vállalkozást. Ennél nagyobb
biztonságról nem is álmodhatnak. Gyakorlatilag egy egész falu csapja
magát zálogba.
Megvakartam a fejemet.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy ha befuccsol a dolog, akkor…
– Akkor minden résztvevő csak a saját részéért felelős. Ha százan
vagyunk, a vállalat csődbe megy, és százezer koronás tartozásunk lesz,
akkor sem neked, sem senki másnak nem kell egy ezresnél többet
kiköhögnie. És ha valaki nem fizeti ki az ezrest, az nem a te problémád,
hanem a hitelezőké.
– Jézusom!
– Nem rossz, mi? Minél többen vagyunk, annál kisebb kockázatot
vállalunk. De persze annál kevesebbet is fogunk keresni, ha a bevételeink
az égbe szöknek.
Megpróbáltam feldolgozni a rám zúdított információkat. Egy vállalati
forma, amihez egyetlen koronát sem kell befizetni, és ha minden rendben
megy, akkor dőlni fog a lóvé. Ha viszont befuccsol, akkor sem kell
senkinek a saját részénél többet fizetnie.
– Értem – szólaltam meg lassan, és közben azon agyaltam, hol rejtőzhet
csapda. – De miért befektetői találkozóra hívod az embereket, ha egyszer
semmit sem kell befektetniük?
– Mert a befektető szó jobban cseng, mint a résztvevő. Szerinted nem? –
akasztotta Carl az övébe a hüvelykujját. – Nem egyszerű paraszt vagyok,
hanem szállodaipari befektető – dörmögte elváltoztatott hangon, aztán
felnevetett. – Egyszerű pszichológia. Ha a falu egy része beszáll, akkor a
többiek sem akarnak majd kimaradni a buliból. Nem akarják majd a
partvonalról nézni, hogy a szomszédjuk új Audiban feszít, és
szállodatulajdonosnak nevezi magát. Akkor már inkább kockáztatnak pár
koronát, pont ahogy a szomszéd is.
Lassan bólintottam. Ezzel valószínűleg fején találta a szöget.
– A projekt biztos lábakon áll, már csak el kell indítanunk valahogyan –
rugdosta Carl a talajt. – Ha az első pár résztvevő elkötelezi magát, akkor
majd a többiek is látják, milyen vonzó ajánlattal állnak szemben. Ha
ügyesen keverjük a kártyákat, mindenki be akar majd szállni, és akkor sínen
leszünk.
 – Hát persze. És hogyan akarod meggyőzni az első pár résztvevőt?
– Úgy érted, ha még a saját bátyámat sem tudom meggyőzni? – villantott
rám széles mosolyt, miközben a szemében szomorúság csillogott. – Van
valaki, akit követnek – folytatta, mielőtt olyan érzésem támadhatott volna,
hogy választ vár a kérdésére.
– És ez a valaki…
– A vezérürü. Aas.
Hát persze. A volt polgármester. Mari apja. Több mint húsz évig vezette
kemény kézzel a Munkáspártot támogató községet, látott jobb és rosszabb
napokat, míg egyszer aztán önként és dalolva visszavonult. Most már
hetven felett járt, és legfeljebb a saját birtokán parancsolt. De néha írt a
helyi lapba, az Os Bladba, és az emberek figyeltek a szavára. Még azok is,
akik eredetileg nem osztották a nézeteit, elkezdték új fényben látni az ügyet.
Abban a fényben, amit a volt polgármester fogalmazási készsége,
bölcsessége és a helyes döntések meghozatalára való tagadhatatlan
képessége sugárzott. Az emberek komolyan elhitték, hogy az Ost
megkerülő főútvonal tervei sosem készültek volna el, ha Aas marad a
polgármester. Aas ugyanis érthetően elmagyarázta volna, mekkora kárt
okozna egy ilyen változás, mert megfosztaná a falut az átmenő forgalom
által generált létfontosságú pluszbevételtől, egy egész mikrotársadalmat
törölne le a térképről, és szellemfalut csinálna belőle, ahonnan mindenki
menekül, és ahol csak néhány állami támogatással vegetáló, nyugdíjkorhoz
közeledő paraszt marad. Felvetődött, hogy Aast – és nem a jelenlegi
polgármestert – Oslóba kellene küldeni egy delegáció élén, hogy beszéljen
a közlekedési miniszterrel.
Köptem egyet. Ha valaki nem tudná, ez a faluban a lassú bólintás
ellentéte, és azt jelzi, hogy az ember nem ért egyet valamivel.
– Szóval szerinted Aas a kezét-lábát fogja törni azért, hogy kockáztassa a
birtokát egy magashegyi wellnesshotelért? És rábízza magát arra a fickóra,
aki megcsalta a lányát, és elhúzott külföldre?
Carl megrázta a fejét.
– Látom, nem érted. Aas kedvelt engem, Roy. Nemcsak a jövőbeli veje
voltam, hanem a fia a soha meg nem született fia helyett.
– Téged mindenki kedvelt, Carl. De ha megbaszod a csajod legjobb
barátnőjét…
Carl figyelmeztető pillantást vetett rám, mire lehalkítottam a hangomat,
és gyorsan ellenőriztem, hogy Shannon, aki közben leguggolt, és a földön
tanulmányozott valamit, hallótávolságon kívül van-e.
– …akkor csökken valamicskét a népszerűséged.
– Aas nem tudja, mi történt köztem és Grete között – felelte Carl. – Csak
annyit tud, hogy a lánya szakított velem.
– Tényleg? – kérdeztem hitetlenkedve, de amikor jobban belegondoltam,
már egész hihetőnek tűnt.
Mari mindig is fontosnak tartotta a látszatot, szóval nem csoda, hogy a
családján belül is ragaszkodott a hivatalos verzióhoz, ami szerint azért
szakított a falu szépfiújával, mert – kimondva-kimondatlanul – a hegyi
paraszt Opgard fiánál jobbat akart.
– Miután szakítottunk, Aas magához hívatott, hogy közölje, mennyire
sajnálja – mesélte Carl. – Mindenképpen azt akarta, hogy hozzuk rendbe,
ami elromlott köztünk. Elmondta, hogy ők is túl vannak már pár döccenőn a
feleségével, de több mint negyven éve kitartanak egymás mellett. Azt
feleltem, hogy én is szeretném, de most jobb lenne, ha egy időre elhagynám
a falut. Bólintott, hogy megérti, és volt egy ötlete. Maritól tudta, hogy jó
jegyeim vannak az iskolában, és felajánlotta, hogy ösztöndíjat szerez nekem
egy amerikai egyetemre.
– Minnesotát Aas intézte el?
– Voltak kapcsolatai az ottani Amerikai–Norvég Társaságnál.
– Ezt még sosem említetted.
– Szégyelltem magam – vont vállat. – Megcsaltam a lányát, ő pedig
jóhiszeműen felajánlotta a segítségét. Bár valószínűleg megvoltak a saját
okai. Gondolom, abban reménykedett, hogy egyetemi diplomával a
zsebemben hazatérek, visszahódítom a hercegnőt, és enyém lesz a fele
királyság.
– És most rá akarod venni, hogy megint segítsen?
– Nem nekem – rázta a fejét. – A falunak.
– Hát persze – bólintottam. – A falunak. Pontosan mikor kezdted ennyire
a szíveden viselni a falu sorsát?
– És te pontosan mikor lettél ilyen cinikus és rideg?
Elmosolyodtam. Napra pontosan meg tudtam volna mondani. Azon az
éjjelen, amit magamban csak Fritz-éjszakának neveztem.
Carl mélyen beszívta a levegőt.
– Történik valami az emberrel, amikor a bolygó másik oldalán csücsül, és
azon töpreng, kicsoda is valójában. Hogy honnan jön. Hová tartozik. Kik az
övéi.
 – És rájöttél, hogy a tiéid itt vannak? – biccentettem a falu felé, ami ezer
méterrel alattunk feküdt.
– Rá bizony. Olyan ez, mint valami örökség, amiről nem lehet
lemondani. Követi az embert, akár akarja, akár nem.
– Ezért kezdtél városiasan beszélni? Mert nem akartad elfogadni az
örökségünket?
– Dehogynem. Ez anya öröksége.
– Anya azért beszélt városiasan, mert sokáig házvezetőnőként dolgozott,
nem azért, mert az anyanyelve volt.
– Akkor egyezzünk meg abban, hogy az alkalmazkodóképességet
örököltük tőle. Minnesotában sok a norvég, és mindenki, de főleg a
potenciális befektetők komolyabban vettek, miután kulturáltabban kezdtem
beszélni.
A mondat végét olyan nyugati parti hanglejtéssel mondta, ahogy anya
szokta, sőt, még rá is tett egy lapáttal. Mindketten felnevettünk.
– Szépen lassan megint úgy fogok beszélni, mint régen – folytatta. –
Mégiscsak Osból származom, de még inkább Opgardról. Elsősorban hozzád
tartozom, Roy. Ha a főút elkerül minket, és a falu nem talál ki valamit, ami
miatt vonzó célponttá válik, akkor a benzinkutad…
– Nem az én benzinkutam, Carl, egyszerűen csak ott dolgozom. Bárhol
találok kútvezetői állást, a cégnek van vagy ötszáz kútja, szóval engem nem
kell megmentened.
– Tartozom neked.
– Mondtam, hogy nincs szükségem semmire…
– De. Igenis szükséged van valamire. Méghozzá arra, hogy a saját
kutadat vezesd.
Erre nem reagáltam. Kitalálta a legtitkosabb vágyamat, ami nem csoda,
elvégre az öcsém volt. Nála jobban senki sem ismert.
– Ezzel a projekttel meg tudod keresni a pénzt, ami ehhez kell, Roy.
Megveheted az itteni kutat, vagy egy másikat.
Igazából spóroltam. Minden egyes koronát félretettem, kábé csak kajára
költöttem, meg áramra, hogy fel tudjam olvasztani a pizzámat, amikor nem
a kúton eszem. Meg persze benzinre, amit a régi Volvóba töltöttem, és a
házra, hogy ne pusztuljon le teljesen. Felvetettem a főnökségnek, hogy
kössünk franchise-szerződést, és átveszem a kutat. Egyre inkább hajlottak
az ötletemre, mert látták, hogy a főút forgalma el fog apadni, de az ár nem
ment le annyira, amennyire reméltem, és ez paradox módon az én hibám
volt. Túl jó munkát végeztünk.
– Tegyük fel, hogy belemegyek ebbe az oft.-s cuccba…
– Igen! – kiáltott fel Carl. Jellemző. Mindig előre ivott a medve bőrére.
Ingerülten megráztam a fejem.
– Akkor is két évbe telik felhúzni a hotelt, és akkor még egy fillér
hasznunk sincs rajta. Abban sem lehetünk biztosak, hogy nem dől be az
egész. És ha a következő években megpróbálom megvenni a kutat, hitelre
lesz szükségem, de a bank el fog küldeni a francba, mert el leszek adósodva
a hotelbiznisz miatt.
Láttam az arcán, hogy nem fog odáig leereszkedni, hogy felhívja a
figyelmemet rá, mekkora baromságokat beszélek. Oft. ide vagy oda, egy
bank sem fog azért hitelezni nekem, hogy megvegyek egy benzinkutat,
amiről tudni lehet, hogy nemsokára a halál faszánál is messzebb lesz
mindentől.
– Mindenképpen csatlakoznod kell a hotelprojekthez, Roy. A
benzinkúthoz szükséges pénz meg még azelőtt a kezedben lesz, hogy
nekiállunk az építkezésnek.
– Már hogy lenne? – meredtem rá.
– Az oft.-nek meg kell vennie a telket, ahol a hotel állni fog, és kié ez a
telek?
– A tied és az enyém – feleltem. – De ez semmit sem jelent. Pár
hektárnyi hegyvidéki terület eladásából senki sem fog meggazdagodni.
– Ez attól függ, ki határozza meg az árat – felelte Carl.
Senki sem vádolhat azzal, hogy lassan kapcsolok, de be kell vallanom,
eltelt pár másodperc, mire leesett, miről van szó.
– Arra célzol, hogy…
– Arra célzok, hogy én állítom össze a projektet, ami azt jelenti, hogy én
határozom meg a költségvetésben szereplő tételeket, amiket aztán a
befektetői találkozón bemutatok. Természetesen nem fogok hazudni az
ingatlan árát illetően, de tegyük fel, hogy húszmillióra taksáljuk…
– Húszmillióra? – nyögtem ki elképedve. – Ezt? – mutattam végig a
hangával borított területen.
– Ez még mindig olyan kis összeg a teljes négyszázmillióhoz képest,
hogy könnyen fel lehet osztani, és bele lehet építeni a többi tételbe. Ott van
például az út, a parkolók, az épület alapterülete…
– És ha rákérdeznek a négyzetméterárra?
 – Akkor természetesen válaszolunk. Nem vagyunk bűnözők.
– Hát akkor mik va… – Hirtelen a torkomra forrt a szó. Többes szám első
személy? Hogy a fenébe sikerült ilyen hamar belerángatnia? Úgy
döntöttem, ezen most nem akadok fenn. – Szóval akkor mik vagyunk?
– Üzletemberek, akik nagyban játszanak.
– Nagyban? Falusiakról beszélsz, akiknek fogalmuk sincs semmiről.
– Úgy érted, hogy könnyen átverhető, ostoba parasztok? Hát ez minket
nem lep meg, elvégre mi is itt születtünk. – Köpött egyet. – Mint amikor
apa megvette a Cadillacet. Akkor is annyian felháborodtak, nem? – húzta
ferde mosolyra a száját. – Ez a projekt fel fogja verni az összes telek árát,
Roy. Amikor a hotelre megvan a pénz, jön a második szakasz. Sílift, hütték
és lakások. Ebben van a nagy zsozsó. Szóval miért adnánk el most bármit is
olcsón, ha tudjuk, hogy az árak az egekbe fognak szökni. Főleg mivel az
áremelkedés nekünk köszönhető. Senkit sem verünk át, Roy, csak nem
kürtöljük szét, hogy az első pár millió az Opgard fivérek zsebébe vándorol.
Szóval… – Kis szünetet tartott. – Kell a pénz a benzinkútra, vagy sem?
Vadul járt az agyam.
– Gondold meg, amíg dobok egy sárgát! – erősködött Carl.
Elfordult, és az előttünk magasodó szikla felé indult. Nyilván arra
számított, hogy a másik oldalon védve lesz a széltől.
Annyi időt kaptam, amennyi alatt egy húgyhólyag kiürül, hogy
eldöntsem, el akarom-e adni a földet, ami négy generáció óta a családom
birtokában van. Olyan áron, ami más körülmények között pofátlan
rablásnak számított volna. Semmit sem kellett meggondolnom. Szarok a
generációkra, legalábbis ha a családomról van szó, és amúgy is
megműveletlen földről beszélünk, amihez egyáltalán nem kötődöm, semmi
jelentősége sincs számomra, és ez csak akkor változna meg, ha hirtelen
ritka fémet találnának benne. Ha Carlnak igaza van, és a sok millió, amire
most rá tudjuk tenni a kezünket, csak a hab a tortán, amiből később minden
résztvevő kap egy szeletet, akkor felőlem mehet. Húszmillió. Tíz nekem.
Tízmilláért már tipp-topp benzinkutat lehet kapni. Ami igényes, jó helyen
van, és még csak hitelt sem kell felvennem hozzá. Teljesen automata
kocsimosó. Külön étterem.
– Roy?
Megfordultam. A szél miatt nem hallottam, hogy Shannon a hátam mögé
lépett.
– Azt hiszem, beteg – emelte rám a pillantását.
 Először arra gondoltam, hogy saját magáról beszél. Dideregve húzta
magát össze, barna szeme elkerekedve meredt rám a régi kötött sapka alól,
amit kölyökkoromban hordtam. De aztán észrevettem, hogy van valami az
összezárt kezében. Meg is mutatta, mi.
Egy apró madár. A fehér fején fekete kapucnit viselt, a nyaka
világosszürke színben játszott. A visszafogott árnyalatok miatt biztos
voltam benne, hogy hím. Ernyedten feküdt.
– Havasi lile – közöltem Shannonnal.
– Ott találtam – mutatott egy mélyedésre a hangában, ahol egy tojást
vettem észre. – Majdnem ráléptem.
Leguggoltam, és megérintettem a tojást.
– Igen. A havasi lile nem kel fel a tojásokról, inkább feláldozza magát,
mint hogy cserben hagyja az utódait.
– Azt hittem, hogy itt is tavasszal költenek a madarak, mint Kanadában.
– Tényleg tavasszal költenek, de ez a tojás nem kelt ki, mert a fióka
halott benne. Szegény hím valószínűleg nem jött rá, mi a helyzet.
– Hím?
– Igen. A havasi liléknél a hím kelti ki a tojásokat, és gondoskodik a
fiókákról. – Felálltam, és végighúztam a kezem a Shannon tenyerében
heverő madár begyén. Az ujjam hegyével éreztem, milyen gyorsan ver a
szíve. – Halottnak tetteti magát. Hogy elvonja a figyelmünket a tojásról.
– És hol a párja? – nézett körbe Shannon.
– Gondolom, kamatyol valahol.
– Kamatyol?
– Párosodik. Szexel.
– A madarak szexelnek a költési időn kívül is? – nézett rám szkeptikusan.
– Vicceltem, de reméljük. Az ő érdekében – feleltem. – Amúgy ezt
poliandriának hívják – tettem hozzá.
– Egy hím, aki mindent feláldoz az utódaiért, és összetartja a családot,
még akkor is, ha a párja megcsalja – simogatta meg a madár hátát. – Ez
igazán ritka.
– A poliandria igazából nem ezt jelenti – feleltem. – Hanem…
– …olyan együttélési formát, ahol egy nőnek több férje van – vette át a
szót.
– Ó! – lepődtem meg.
– Igen. A világ több részén is előfordul, de főleg Indiában és Tibetben.
 – Nocsak! Ezt meg… – Úgy akartam folytatni, hogy „honnan tudod”, de
meggondoltam magam. – …miért csinálják?
– Általában több fiútestvér vesz el egy nőt, hogy ne kelljen felosztaniuk a
családi birtokot.
– Ezt nem tudtam.
– Lehet, hogy többet tudsz a madarakról, mint az emberekről? – nézett
rám félrebillentett fejjel.
Nem feleltem, mire elnevette magát, és a levegőbe dobta a havasi lilét. A
madár kitárta a szárnyát, és verdesni kezdett. Gyorsan távolodott. Követtük
a pillantásunkkal, de ekkor hirtelen mozgást vettem észre a szemem
sarkából. Először arra gondoltam, hogy kígyó. Odafordultam, és láttam,
hogy a gránitlejtőn sötét csík kanyarog felénk. Feljebb néztem, és
észrevettem Carlt a szikla tetején. Úgy tekintett le ránk, mint a Megváltó
Krisztus szobra Rio de Janeiróra. Még mindig vizelt. Oldalra léptem, és
megköszörültem a torkom. Amikor Shannon megpillantotta a lefelé csorgó
vizeletet, ő is távolabb húzódott. A kis patak tovább csordogált a falu
irányába.
– Mit szólsz ahhoz, hogy eladjuk ezt a földet húszmillió koronáért? –
kérdeztem.
– Soknak hangzik – felelte Shannon. – Szerinted nincs veszélyben a
fészek?
– Több mint kétmillió dollár. Felhúzunk egy kétszáz ágyas épületet.
Shannon elmosolyodott, és visszaindult arra, ahonnan jöttünk.
– Hát az tényleg nem kevés. De a havasi lile volt itt előbb.

Amikor le akartam feküdni, elment az áram.

Éppen a konyhában tanulmányoztam a friss számviteli dokumentumokat.

Megpróbáltam kikalkulálni, mennyi nyereséggel fog számolni a főnökség a
jövőben, és milyen árat állapít meg egy esetleges tulajdonosváltáskor. Arra
jutottam, hogy a tízmillió nemcsak arra lesz elég, hogy vegyek egy tízéves
franchise-jogot, hanem az egész hóbelevancot ki tudom fizetni. A telket és
az épületet is. Tényleg az enyém lehet a kút.
Felálltam, és a falu felé néztem. Ott sem láttam fényt. Oké, ezek szerint
nem nálunk van gubanc. A nappaliba vezető ajtóhoz léptem, kinyitottam, és
belestem a vaksötétbe.
– Helló! – szólaltam meg tétován.
 – Helló! – felelte Carl és Shannon kórusban.
Odatapogatóztam anya hintaszékéhez, és leültem. A talpa nyikorgott a
padlón. Shannon felkuncogott. Már felhajtottak pár pohárral.
– Sajnálom – kértem tőlük elnézést. – Nem nálunk van a hiba. Náluk.
– Semmi baj – felelte Shannon. – Amikor kicsi voltam, mindig elment az
áram.
– Barbados szegény? – kérdeztem a sötétbe meredve.
– Nem – válaszolta. – Az egyik leggazdagabb karibi sziget. De ahol
felnőttem, ott sokan csináltak cable hookingot… Hogy mondják norvégul?
– Szerintem nincs rá szavunk – felelte Carl.
– Úgy loptak áramot, hogy csatlakoztak a fővezetékhez, és ettől az egész
hálózat instabil lett. Teljesen megszoktam. Mármint azt, hogy bárminek
bármikor vége lehet.
Valami azt súgta, hogy nem egyszerűen csak az áramról beszél. Talán az
otthonáról és a családjáról? Nem volt hajlandó hazajönni, amíg botot nem
szúrt a földbe a havasi lile fészke mellé, nehogy máskor véletlenül
rálépjünk.
– Mesélj! – kértem.
Pár másodpercre néma csend telepedett ránk.
Aztán felnevetett, halkan, szinte elnézéskérően.
– Nem mesélsz inkább te, Roy?
Furcsának tartottam, hogy bár a mondatai nyelvtanilag helyesek, az
akcentusa miatt mégis idegennek tűnik. Persze lehet, hogy inkább a vacsora
miatt éreztem így, amit készített. Mofongónak hívták, valami karibi cucc
volt.
– Igen, mesélj te, Roy! – szólt közbe Carl is. – Jól mesél a sötétben.
Amikor nem tudtam elaludni, mindig sztorizott.
Amikor nem tudtál elaludni a sírástól, gondoltam. Amikor lemásztam
hozzád, átkaroltalak, és sütött a bőrödből a forróság. Olyankor azt
suttogtam, hogy ne gondolj semmire, csak a történetre, és hagyd, hogy
beburkoljon az álom. Amikor ez eszembe jutott, rájöttem, hogy nem az
akcentus vagy a mofongo a ludas, hanem az, hogy itt van velünk, itt ül a
sötétben Carllal és velem. A házunk sötétjében, abban a sötétben, ami csak
Carlé és az enyém, senki másé.
 Negyedik fejezet

Carl az ajtóban várta a vendégeket. Hallottuk, hogyan erőlködnek az első

autók a Kecskekaptató felé vezető emelkedőn. Alacsonyabb fokozatba
kapcsoltak. Aztán még alacsonyabba. Shannon kérdő pillantást vetett rám,
amikor töltöttem még egy kis alkoholt a puncsostálba.
– Jobban szeretik, ha inkább a pia érződik ki belőle, mint a gyümölcs –
magyaráztam, és kilestem a konyhaablakon.
A ház előtt megállt egy ötszemélyes Passat. Hatan kecmeregtek ki belőle.
Semmi sem változott. Az emberek összeállnak, bezsúfolódnak egy autóba,
és a nők ülnek a volánnál. Fogalmam sincs, miért tartják egyértelműnek a
férfiak, hogy az ilyen bulikban ők rúghatnak be, vagy hogy a nők miért
jelentkeznek önként és dalolva sofőrszolgálatra, de mindig így volt. Azok a
férfiak, akik egyedül jöttek, mert nem volt párjuk, vagy mert az asszony a
gyerekekre vigyázott, kő-papír-ollóval döntötték el, ki fog vezetni. Amikor
Carl és én kicsik voltunk, senkit sem tartott vissza a vezetéstől, hogy
felöntött a garatra, de ilyesmi ma már nem történik. A feleségüket még
mindig verik, de részegen nem ülnek volánhoz.
A nappaliban kifüggesztettünk egy transzparenst, amin a Homecoming
szó állt. Kicsit meglepődtem, mert mindig azt hittem, hogy ennek az
amerikai szokásnak az a lényege, hogy a hazatérő családja és barátai
szerveznek bulit, nem a hazatérő maga, de Shannon nevetve csak annyit
mondott, hogy ha más nem hajlandó rá, akkor nekünk kell kézbe venni az
irányítást.
– Majd én felszolgálom a puncsot – közölte, amikor elkezdtem kitölteni a
házi pálinkás gyümölcskoktélt az egymás mellett felsorakoztatott
poharakba.
Ugyanazt a ruhát viselte, amiben érkezett, fekete garbót és fekete
nadrágot. Vagyis nyilván másik darabokat, amik a megtévesztésig
hasonlítottak a korábbi szettjére. Egyáltalán nem értek az öltözködéshez, de
valami azt súgta, hogy Shannon stílusa diszkréten exkluzív.
 – Köszönöm, de nem szükséges – feleltem.
– Dehogynem! – hessentett odébb apró termetét meghazudtoló
határozottsággal. – Neked a régi barátaiddal kell beszélgetned, én pedig
körbejárok, és mindenkivel váltok pár szót.
– Oké – engedtem, és úgy döntöttem, nem magyarázom el neki, hogy a
vendégek Carl barátai, és nekem legfeljebb ismerőseim vannak.
Ettől függetlenül örömmel néztem, amint megölelik Carlt az ajtóban,
hátba veregetik, mintha valami megakadt volna a torkán, vigyorognak, és
mondanak valami vicceset, amit idefelé jövet találtak ki, a kipirosodott
arcukon derű és enyhe zavar, és már alig várják, hogy egy kis piához
jussanak.
Nekem kezet nyújtottak.
A közöttünk lévő összes különbség közül talán ez volt a legnagyobb.
Ezek az emberek már hosszú évek óta nem találkoztak Carllal, míg engem
kis túlzással minden áldott nap láttak a benzinkúton, mégis úgy érezték,
hogy őt ismerik, engem pedig nem. Irigykedtem rá, amikor láttam,
mennyire élvezi mások közvetlenségét és közelségét, amiben nekem sosem
volt részem? Hát nyilván mindenki szeretné, hogy szeressék. De hogy
cseréltem volna-e vele? Olyan közel engedtem volna-e magamhoz az
embereket, mint ő? Számára ez látszólag semmibe sem került. Nekem túl
magasnak tűnt az ár.
– Szia, Roy! Ritkán látni téged sörrel a kezedben – szólított meg Mari
Aas.
Jól nézett ki, de neki mondjuk még az sem tett be, amikor a hasfájós
ikreit kellett tologatnia. Tudom, hogy ez a faluban lakó nők közül jó párnak
baszta a csőrét, mert abban reménykedtek, hogy végre-valahára a kis Miss
Tökéletes is ugyanúgy fog kínlódni, mint más földi halandók. Mari sosem
szenvedett hiányt semmiben. Nemcsak ezüstkanállal a szájában született, és
az emberek az Aas családnév miatt kijáró tisztelettel közeledtek hozzá, de
még az agya is gyorsan forgott, mindig jó jegyeket vitt haza, ráadásul
lélegzetelállító külsővel dicsekedhetett. Az édesanyja sötéten ragyogó bőrét
és nőies domborulatait örökölte, mellé pedig az apja szőke haját és hideg,
kék ragadozószemét. Talán a szeme, az éles nyelve és a lényéből sugárzó
hűvös felsőbbrendűség okozta, hogy a fiúk tiszteletteljes távolságot
tartottak tőle, és nem merészkedtek hozzá túl közel.
– Kár, hogy nem találkozunk gyakrabban! – folytatta. – Hogy vagy
tulajdonképpen?
 Ezzel a „tulajdonképpen”-nel nyilván azt akarta jelezni, hogy nem a
szokásos maszlagot akarja hallani, hanem tényleg érdekli a válaszom. És
szinte biztosra veszem, hogy őszintén kérdezte. Alapvetően mindenkivel
barátságosan és előzékenyen viselkedett, közben mégis azt a benyomást
keltette az emberben, hogy lenéz rá. Ennek persze az is lehetett az oka,
hogy száznyolcvan centi magasra nőtt. Jól emlékszem arra az alkalomra,
amikor egy buliból tartottunk hazafelé kocsival. Én vezettem, Carl
rettentően berúgott, Mari pedig a dühtől eltorzult hangon sziszegte:
– Fogd már fel, Carl, hogy nem járhatok olyasvalakivel, aki lerángat
magával a falu színvonalára!
Hiába nem elégedett meg a helyi színvonallal, itt akart maradni. Noha
Carlnál is jobban teljesített az iskolában, vele ellentétben hiányzott belőle a
feltörekvés igénye, az égető vágy, hogy megpróbáljon a nagyvilágban
boldogulni. Talán azért, mert már feltört, a felszínen lubickolt a
napsütésben, így aztán csak annyi dolga volt, hogy ott is maradjon. Talán
ezért alakult úgy, hogy miután szakítottak Carllal, beiratkozott ugyan
politológia alapképzésre (aminek a nevét a falusiak ki sem tudták ejteni), de
hamar hazaköltözött az ujján eljegyzési gyűrűvel, a hóna alatt pedig Dan
Kranéval. Dan szerkesztőként kezdett dolgozni a Munkáspárt helyi lapjánál,
Mari pedig nekiállt megírni a szakdolgozatát, amit a mai napig nem fejezett
be.
– Jól – feleltem. – Egyedül jöttél?
– Dan akart vigyázni a fiúkra.
Bólintottam. Valószínűnek tartottam, hogy a mellettük lakó szülei
felajánlották, hogy vigyék át hozzájuk a gyerekeket, de Dannak nagyon
nem fűlt a foga a bulihoz. Többször láttam a kifejezéstelen, aszketikus arcát
a kúton, amint felfújja a ránézésre szemérmetlenül drága biciklijének a
kerekeit, amivel rendszeresen járt versenyekre. Általában ügyet sem vetett
rám, de az irántam érzett ellenszenvét tapintani lehetett volna. Nem kedvelt,
csupán mert közös a génkészletem azzal, aki annak idején behatolt abba a
nőbe, aki most az övé volt. Nyilván nem volt oda a gondolattól, hogy
megünnepelje a falu hazatérő fiát, aki egyben a neje exe is.
– Találkoztál már Shannonnal? – kérdeztem.
– Nem – nézett Mari körbe a zsúfolt nappaliban, ahol félretologattuk a
bútorokat, hogy beférjenek a vendégek. – De Carlt mindig is lenyűgözték a
szép nők, szóval nyilván olyan csinos, hogy lehetetlen nem észrevenni.
 A hangjából kihallatszott, hogy erről megvan a véleménye. Amikor a
végzősök nevében beszédet tartott a gimiben, az igazgató úgy mutatta be,
mint aki „nemcsak intelligens, de feltűnően szép is”, mire Mari azzal
indított, hogy megköszönte az igazgató szavait, majd így folytatta:
– Én is szívesen megdicsérném önt és az elmúlt években értünk végzett
munkáját, de nem igazán tudom, hogyan. Maradjunk annyiban, hogy ön is
elöl állt a sorban, amikor a vonzó külsőt osztogatták.
Csak elszórt nevetés hallatszott. Mari túl fullánkosan reagált, és az
emberek nem tudták eldönteni, hogy a polgármester lánya lefelé vagy
felfelé rúg-e.
– Biztosan te vagy Mari.
Mari körbepillantott, mielőtt lenézett volna. Shannon fehér arca és fehér
mosolya három fejjel alacsonyabbról ragyogott fel rá.
– Puncsot?
Mari felvonta a szemöldökét. Hirtelen nem tudta hova tenni az előtte álló
kecses kis teremtés kérdését, de aztán észrevette a kezében a tálcát.
– Köszönöm, de nem – rázta meg a fejét.
– Jaj, ne! Veszítettél kő-papír-ollóban?
Mari értetlenül meredt Shannonra.
– Elmeséltem Shannonnak, hogy szokták eldönteni, ki vezet… –
kezdtem, de Mari kényszeredett mosollyal közbevágott.
– Ja, értem. Nem, mi nem iszunk a férjemmel.
– Aha! – felelte Shannon. – Azért, mert alkoholisták vagytok, vagy azért,
mert egészségtelen?
Mari vonásai megkeményedtek.
– Nem vagyunk alkoholisták, de az alkohol évente több halálesetért
felelős, mint a háborúk, gyilkosságok és drogok együttesen.
– Igen, és ezért hálásnak kell lennünk – mosolygott Shannon. – Mármint
azért, hogy nincs több háború, gyilkosság és drog.
– Csak annyit akartam mondani, hogy alkoholra semmi szükség –
sziszegte Mari.
– Persze hogy nincs – értett vele egyet Shannon. – De azért megoldotta a
jelenlévők nyelvét. Kocsival jöttél?
– Természetesen. Nálatok nem vezetnek a nők?
– Dehogynem, csak a bal oldalon.
Mari bizonytalanul pislogott rám, mint aki zavarban van, mert nem ért
egy viccet.
 – Barbadoson bal oldali közlekedés van – segítettem ki.
Shannon hangosan kacagott, Mari pedig elnézően mosolygott, mintha
egy gyerek produkálta volna magát előtte.
– Gondolom, sok idődbe és energiádba telt megtanulnod a férjed nyelvét,
Shannon. Fel sem merült bennetek, hogy inkább neki kellene megtanulnia a
tiédet?
– Jó kérdés, Mari, de Barbadoson angolul beszélnek. És természetesen
szeretném tudni, miről van szó a hátam mögött – kacagott fel Shannon
megint.
Bár nem mindig értem pontosan, mi rejlik a nők kimondott szavai
mögött, azt azért levettem, hogy cicaharc folyik előttem, és jobban teszem,
ha kimaradok belőle.
– És egyébként is a norvégot preferálom az angolhoz – folytatta
Shannon. – Az angol a világ legszerencsétlenebb nyelve, ami az írást illeti.
– Úgy érted, hogy az angollal szemben, igaz?
– Azért használunk latin betűket, hogy minden írásjegy egy hangot
fejezzen ki. Norvégul, németül, spanyolul, olaszul, és még lehetne folytatni,
a betűket mindig egyféleképpen kell kiejteni. De gondolj például az angol
„a” betűre. Bármi lehet a kiejtése. Car, care, cat, call, ABC. És ez csak egy
példa volt. Ephraim Chambers már a tizennyolcadik században kijelentette,
hogy az angol helyesírás minden más ismert nyelv helyesírásánál
véletlenszerűbb. Viszont amikor mindenféle norvégtudás nélkül Sigrid
Undsetet olvastam hangosan, Carl mindent értett – nevetett Shannon,
miközben felváltva nézett rám és Marira. – Az angol helyett a norvégnak
kellett volna elterjednie.
– Lehet – ingatta a fejét Mari. – De ha komolyan veszed az
egyenjogúságot, akkor inkább ne olvass Sigrid Undsetet. Reakciós
antifeminista volt.
– Szerintem inkább a feminizmus második hullámának korai képviselője,
mint mondjuk Erica Jong. És köszönöm a tanácsot, de szeretek olyan
szerzőket is olvasni, akiknek nem osztom a nézéseit.
– Nézeteit – javította ki Mari. – Látom, sok időt töltesz a nyelv és az
irodalom tanulmányozásával, Shannon. Inkább Rita Willumsennel és az
orvosunkkal, Stanley Spinddel kellene beszélgetned.
– Inkább, mint…
– Vagy akár valami hasznosra is fordíthatnád a norvégtudásodat – húzta
Mari halvány mosolyra az ajkát. – Mondjuk kereshetnél munkát. Részt
vehetnél a közösség életében.
– Szerencsére nem kell munkát keresnem.
– Nem, tényleg nem kell – állapította meg Mari. Láttam rajta, hogy
megint mindjárt teljes gőzzel támadásba lendül. A pillantásában ott
ragyogott az a megvetés, amiről azt hitte, ügyesen titkolja a falusiak elől. –
Elvégre ott a férjed.
Shannon tálcájáról elvettek pár poharat, amíg beszélgettünk, ezért most
átrendezte őket, hogy könnyebb legyen egyensúlyoznia.
– Nem kell munkát keresnem, mert már van. Ráadásul innen is tudom
végezni.
Mari először elképedve, aztán szinte csalódottan pislogott.
– És mi lenne az?
– Rajzolok.
Mari arca felderült.
– Rajzolsz! – ismételte meg eltúlzott lelkesedéssel, mintha annak, aki
ilyesmivel foglalkozik, bátorításra lenne szüksége. – Szóval művész vagy –
állapította meg lekicsinylően.
– Nem is tudom. A jobb napjaimon talán. És te mit dolgozol, Mari?
Marinak beletelt pár másodpercbe, mire összeszedte magát.
– Politológus vagyok – felelte.
– Fantasztikus! És erre nagy kereslet van itt, Osban?
Mari úgy mosolygott, mintha fájna valamije.
– Jelenleg főállású anya vagyok. Ikreim vannak.
Shannon hitetlenkedő, lelkes sikkantást hallatott.
– Tényleg?
– Igen. Nem hazu…
– Fotók! Vannak fotóid?
Mari félrebillentett fejjel tanulmányozta az ellenfelét. Habozott.
Ragadozótekintetén látszott, hogy megpróbálja felbecsülni. Egy fiókaszerű,
félszemű nőcske. Nem sok veszélyt jelenthet számára. Elővette a telefonját,
és nyomogatni kezdte. Shannon felé fordította a képernyőt, aki halk
ámuldozással jelezte, mennyire bűbájosnak tartja, amit lát. A kezembe
nyomta a tálcát, hogy meg tudja fogni a telefont, és jobban szemügyre
vehesse az ikreket.
– Hogy lesz az embernek két ilyen zabálnivaló csöppsége, Mari?
Fogalmam sincs, hogy megjátszotta-e magát, de ha igen, akkor Oscart
érdemelt volna. Azt mindenesetre elérte, hogy Mari arcáról eltűnjön a
harciasság.
– Van több is? Lapozhatok?
– Persze.
– Kínálgatnád a vendégeinket, Roy? – kérdezte Shannon, anélkül hogy
rám nézett volna.
Tettem egy kört a tálcával a zsúfolt nappaliban. A poharakat gyorsan
elkapkodták, és nem kellett senkivel sem fecserésznem.
Amikor kiürült a tálca, visszamentem a konyhába, ahol szintén nem volt
túl sok hely.
– Hé, Roy! Láttam, hogy van ezüstdobozos snüsszöd. Megdobsz eggyel?
Erik Nerell szólított meg. A hűtőnek dőlve állt sörrel a kezében. Lelkesen
járt gyúrni, és a vastag, izmos nyakán olyan apró fej csücsült, hogy szinte
nem is látszott az átmenet. Úgy nézett ki, mintha a pólójából egy fatörzs
meredt volna ki. A felnyírt, sárga haja száraz spagettire emlékeztetett, a
válla pedig olyan bicepszben folytatódott, amit mintha mindig frissen tolt
volna tele izomtömeg-növelővel. Ez a feltételezés valószínűleg nem állt
távol az igazságtól. Régen az ejtőernyősöknél szolgált, aztán megnyitotta a
falu egyetlen igazi szórakozóhelyét, a Szabadesést. Átvette a Kaffistova
bisztró épületét, és bárrá alakította, ahol lehetett táncolni és karaoke-zni.
Hétfőnként bingót szervezett, szerdánként pedig kocsmakvízt.
Kihalásztam az ezüstszínű snüsszösdobozt a zsebemből, és a kezébe
nyomtam. Bedugott egy tasakot a felső ajka alá.
– Csak érdekel, milyen íze van – magyarázta. – Rajtad kívül senki
másnak nincs amerikai snüssze. Honnan szerzed?
– Innen-onnan – vontam vállat. – Olyanoktól, akiknek Amerikában van
dolguk.
– Menő doboz – adta vissza. – Te sosem jártál odaát?
– Nem.
– Még valamit akarok kérdezni – folytatta. – Miért az alsó ajkad alá
teszed?
– Így csinálják az amerikaiak – feleltem. – The American way, ahogy apa
szokta mondani. Ő is mindig odadugta. Gyakran mondogatta, hogy csak a
svédek teszik a felső ajkuk alá, és mindenki tudja, hogy a háború alatt a
svédek összefosták a bokájukat.
Erre kidudorodó felső ajakkal röhögött.
– Jó kis csajt szedett össze az öcséd.
Nem válaszoltam.
 – Kicsit ijesztő, mennyire jól tud norvégul.
– Beszéltél vele?
– Csak megkérdeztem, szokott-e táncolni.
– Hogy szokott-e táncolni? Miért?
– Mert olyan táncosnő kinézete van – vont vállat. – Törékeny kis
balerina. Szerinted nem? Meg Barbadosról jön. Karneváli zenék. Calypso
meg ilyesmi… Hogy is hívják? Soca! – Észrevehetett valamit az arcomon,
amitől röhögésben tört ki. – Nyugi már, Roy, nem vette rossz néven! Azt
mondta, majd mutat pár lépést. Láttad már, hogy járják a socát? Elég szexi.
– Aha – feleltem, és arra gondoltam, nem is rossz tanács. Már az, hogy
nyugodjak le.
Belekortyolt a sörébe, és diszkréten a kezébe böfögött. Ezt teszi az
emberrel, ha összeköltözik egy nővel.
– Nem tudod, volt újabban kőomlás a Katlanban?
– Fogalmam sincs – válaszoltam. – Miért?
– Senki sem szólt?
– Miről?
Végigfutott a hátamon a hideg, mintha az ablakok résein beszökött volna
a szél.
– Kurt meg akarja nézetni egy drónnal a falat, és ha biztonságosnak
tűnik, le lehetne ereszkedni a roncshoz. Pár évvel ezelőtt gondolkodás
nélkül vállaltam volna a feladatot, de most, hogy együtt vagyok Gróval, és
nemsokára jön a baba, már máshogy állok hozzá.
Nem, nem egyszerű huzat. Inkább mintha jeges vízzel öntöttek volna
nyakon. A roncs. A Cadillac. Már tizennyolc éve pihen ott lent. Megráztam
a fejem.
– Lehet, hogy biztonságosnak tűnik, de rendszeresen hallom, ahogy
lezuhannak a kövek.
Figyelmes tekintettel méregetett. Nem tudom, hogy a kőomlás veszélyét
vagy a megbízhatóságomat latolgatta-e. Talán mindkettőt. Biztosan hallotta,
mi történt, amikor felhozták anya és apa holttestét. Két hegyimentő ment le
értük. Amikor a társaik felhúzták a két hordágyat, azok nekiütődtek a
sziklának, de nem okoztak kőomlást. A baleset akkor következett be,
amikor a hegyimentők másztak fel. Az elöl haladó lerúgott egy követ, ami
eltalálta a másikat, aki lent maradt, hogy biztosítsa, és megsérült a válla.
Carllal a Kecskekaptatóban álltunk a mentőautó, a hegyimentők és
Sigmund Olsen mögött, és tisztán emlékszem a sérült ordítására. Nem
láttam a szerencsétlent, csak hallottam, amint a sikolyai megtöltik a tiszta,
csendes, esti levegőt. Elnyújtottnak és visszafogottnak tűntek, túl
nyugodtnak ahhoz képest, milyen fájdalom válthatta ki őket.
Visszaverődtek a sziklafalakról, mint a hollók higgadt figyelmeztető
kiáltásai.
– Hé, hallod, beszéd lesz! – kiáltott fel hirtelen Erik.
Carl az étkezőben készült szónoklatot tartani. Az emberek egymás sarkát
taposták. Odanyomakodtam az ajtóhoz. Bár Carl vagy egy fejjel
kiemelkedett a tömegből, felállt egy székre.
– Drága, drága barátaim! – kezdte zengő hangon. – Annyira jó újra látni
benneteket tizenöt év után! – Elhallgatott, hogy mindenki felfogja, mennyi
idő telt el. – A legtöbben nap mint nap találkoztok, ezért nem veszitek észre
a lassú változásokat. Nem látjátok, hogy megöregedtünk. De hadd
szögezzem le egyszer s mindenkorra, hogy ha rólatok van szó, fiúk… –
Levegőt vett, és huncut pillantással nézett végig az egybegyűlteken. – …
akkor azt kell mondanom, hogy jobban tartom magam nálatok.
Nevetés hallatszott, páran hangosan tiltakoztak.
– De bizony! – kiáltotta Carl. – És ennek főleg azért örülök, mert én
vagyok itt az egyetlen, akinek a külsejéért kár lenne.
A nevetés felerősödött, néhányan fütyültek, mások kiabáltak. Valaki
megpróbálta lerángatni Carlt a székről.
– De – folytatta, miután kis segítséggel sikerült fennmaradnia – a
hölgyek esetében ez nem igaz. Ti sokkal jobban néztek ki, mint régen.
A nők ezt a megállapítást üdvrivalgással és tapssal fogadták.
– Ezt most azonnal hagyd abba, Carl! – szólította fel egy férfihang.
Megfordultam, és a pillantásommal Marit kerestem. A régi automatizmus
még mindig működött. Shannon felült a pultra, hogy jobban lásson. A
nyakát nyújtogatta. Erik nem vette le róla a szemét. Otthagytam őket, és
felmentem a lépcsőn, aztán be a gyerekszobába. Becsuktam az ajtót, és
felmásztam a felső ágyra. Carl hangja áthallatszott a konyhába és fel
hozzám a kályhacső lyukán keresztül. Nem értettem minden szavát, de
nagyjából ki tudtam venni, miről beszél. Hirtelen a nevem ütötte meg a
fülemet, amit néma csend követett.
– Biztosan klotyón van – találgattak.
Nevetés tört ki.
Ekkor Carl a feleségét szólította, mire felhangzott Shannon mély, férfias
hangja. Mint egy bagolyhangon beszélő veréb. Alig pár szót mondott, amire
udvarias, visszafogott tapssal reagáltak.
Belekortyoltam a sörömbe, aztán a plafonra meredtem. Lehunytam a
szemem.
Amikor újra kinyitottam, már elhalkultak a zajok. Rájöttem, hogy
átaludtam a bulit, és hogy az utolsó vendégek éppen hazafelé igyekeznek.
Az induló autók motorja felberregett. A kerekeik alatt csikorogtak a
kavicsok. A függönyre piros fény vetült, amikor a Kecskekaptató előtt
fékeztek.
Ezután szinte teljes némaság telepedett a házra. Csak léptek csosszantak,
és csendes szavak hallatszottak fel a konyhából. Felnőttek társalgása, apró-
cseprő teendők megbeszélése. Ilyen hangokra aludtam el gyerekkoromban.
Megnyugtató hangokra. Az ember azt hinné, ez a biztonság mindig vele
marad, mert annyira jónak, helyesnek, megváltozhatatlannak tűnik.
Visszaemlékeztem az autóról szóló álmomra. Egy másodpercig a
levegőben úszik, és úgy néz ki, mintha kilőne a világűrbe. De aztán utoléri
a valóság meg a gravitáció, és a legnehezebb része, az eleje, ahol a motor
van, lassan lefelé fordul. A sötétség felé. A Katlan felé. Valaki felsikít. Nem
apa. Nem anya. Nem is a hegyimentő. Én sikítok.
Arra lettem figyelmes, hogy Shannon az ajtó előtt kuncog, és halkan
tiltakozik, mire Carl részegen válaszol:
– Nem fogja bánni. Megmutatom, milyen volt gyerekkorunkban.
Megmerevedtem, bár tisztában voltam vele, hogy nyilván nem azt akarja
megmutatni Shannonnak, milyen volt valójában.
Kinyílt az ajtó.
– Alszol, bátyus? – suttogta Carl.
Megcsapott az alkoholgőzös lehelete.
– Igen – morogtam.
– Menjünk! – unszolta Shannon, de ekkor megéreztem, hogy az ágy
megmozdul, amint Carl befekszik alulra, és maga mellé húzza a feleségét.
– Hiányoztál a buliból – közölte.
– Bocs – feleltem. – Szükségem volt egy kis egyedüllétre, és elaludtam.
– Jól tetted, hogy átaludtad a csürhe hőbörgését.
– Aha – válaszoltam egyszerűen.
– Mi az a csürhe? – kérdezte Shannon.
– Hangoskodó alakok, akiknek nem túl kifinomult az ízlésük –
magyarázta Carl akadozó nyelvvel. – Szeretnek menő amcsi kocsikkal
száguldozni. – Hallottam, hogy belekortyol a sörébe. – De a ma esti
vendégeinknek ezt megtiltották az asszonyok. A fiatalok viszont
továbbviszik a tradíciót. Roy kútján szoktak lógni.
– Szóval akkor a csürhe… – kezdte Shannon.
– Eredetileg disznók egy csoportját jelentette – szóltam közbe. – És a
hímek veszélyesek, ha begerjednek.
– És akkor mit lehet csinálni?
– Mondjuk kiherélheted őket. Akkor ártány lesz belőlük.
– Ártány – ismételte meg Shannon.
– Amúgy igazából ezek ártányok voltak – röhögcsélt Carl. –
Megnősültek, lenyugodtak, és kiherélték őket. Bár ahogy látom, ez
egyeseket nem akadályoz meg abban, hogy bepróbálkozzanak itt-ott.
– Ez a disznóknál is előfordul – feleltem. – Nem mindig fogják fel, hogy
már nem fog összejönni, és továbbra is rajtuk van a kangörcs.
Carl nevetése betöltötte a szobát.
– Rajtuk van a kangörcs – ismételte meg Shannon, és biztos vagyok
benne, hogy minden egyes szavunkat elraktározta az agyában. – És menő
amcsi kocsikkal száguldoznak.
– Shannon imádja az amerikai autókat – jegyezte meg Carl. – Tizenegy
éves korában lett egy Buickja, és rögtön vezethette is. Au!
Hallottam, hogy Shannon halkan szidja.
– Buick – leheltem. – Nem rossz.
– Hazudik. Nem vezethettem – tiltakozott Shannon. – A nagyanyám csak
azt engedte, hogy kormányozzam. Öreg, rozsdás tragacs volt, amit a
testvére, Leo halála után örökölt. Kubában halt meg, amikor Castróval
Batista ellen harcolt. Leót és a kocsit hajóval küldték haza Havannából,
darabokban. A nagyi saját maga szerelte össze az autót.
– De Leót nem tudta összeszerelni – hahotázott Carl.
– Milyen Buick volt? – kérdeztem.
– 1954-es Roadmaster – felelte Shannon. – Amikor egyetemista voltam,
a nagyi mindennap azzal vitt Bridgetownba.
Azt hiszem, túl fáradt voltam, vagy még nem józanodtam ki teljesen a
puncs és a sör után, mert majdnem kicsúszott a számon, hogy a Buick
Roadmasternek ezt az évjáratát tartom a világ legszebb autójának.
– Kár, hogy átaludtad a bulit – váltott témát Shannon.
– Ő inkább örül neki – közölte Carl. – Nem igazán szereti az embereket.
Már persze rajtam kívül.
– Tényleg megmentetted az életét, Roy? – kérdezte Shannon.
 – Nem – feleltem.
– De! – vágta rá Carl. – Amikor megvettük Willumsentől azt a használt
búvárfelszerelést, és nem volt pénzünk búvártanfolyamra, ezért úgy
próbáltuk ki, hogy szart sem tudtunk.
– Az én hibám volt – sóhajtottam. – Azt hajtogattam, hogy csak a józan
paraszti eszünkre lesz szükség.
– Ja, és neked nem is voltak gondjaid – emlékezett vissza Carl. – De
amikor én merültem, víz került a maszkomba, bepánikoltam, és kiköptem a
csutorát. Ha Roy nem lett volna ott…
– Ugyan már! Csak kihajoltam a csónakból, és felhúztalak a felszínre.
– Roy még aznap este megvette tőlem a búvárfelszerelés rám eső részét.
Soha többé nem akartam látni. Mennyit is pengettél érte? Egy százast?
Mosolyra húzódott a szám.
– Csak arra emlékszem, hogy kivételesen úgy gondoltam, jó üzletet
kötöttünk.
– Egy százassal többet fizettél a szükségesnél, Roy – méltatlankodott
Shannon. – Tettél később cserébe valamit a bátyádért, Carl?
– Nem. Roy sokkal jobb testvér nálam.
Shannon felnevetett, mire megremegett az ágy. Azt hiszem, Carl
megcsiklandozta.
– Tényleg? – kérdezte Shannon elfúló hangon.
Carl nem válaszolt, így feltételeztem, hogy engem kérdezett.
– Nem – feleltem. – Hazudik.
– Komolyan? Hogyan segített?
– Kijavította a fogalmazásaimat.
– Dehogyis! – tiltakozott Carl.
– A leadás előtti éjjelen mindig felkelt, odaosont a hátizsákomhoz,
kivette a füzetemet, és az összes hibámat kijavította. Utána visszatette a
füzetet, és megint ágyba bújt. Soha egy szóval sem említette.
– Hát ilyen legfeljebb egyszer történt! – próbált Carl meghazudtolni.
– Minden fogalmazásomat kijavította. De én sem hoztam szóba soha.
– Miért nem? – suttogta Shannon olyan mély hangon, amilyen mély a
sötétség volt a szobában.
– Hogyan vallhattam volna be, hogy tudom, az öcsém átírja a
fogalmazásaimat, és semmit sem teszek? Másrészt viszont szükségem volt
jó jegyekre norvégból.
– Kétszer volt ilyen – bizonygatta Carl. – Vagy legfeljebb háromszor.
 Hallgattunk. Megosztoztunk a némaságon. Hallottam Carl
lélegzetvételét. Olyan jól ismertem, mint a sajátomat. Most egy harmadik
ember is szuszogott mellettünk. És hirtelen féltékenység hasított belém.
Mert nem én feküdtem Carl mellett és öleltem át. Hideg sikoly hallatszott.
Mintha a mocsarak felől érkezett volna. Vagy a Katlanból.
Alattam pusmorgás támadt.
– Shannon azt kérdezi, milyen állat volt – szólalt meg Carl. – Holló,
nem?
– De – feleltem, és a fülemet hegyeztem. A hollók, legalábbis azok, amik
errefelé járnak, kétszer szoktak rikoltani. De ez most nem.
– Veszélyt jelez? – akarta tudni Shannon.
– Előfordulhat – válaszoltam. – De az is lehet, hogy egy másik hollónak
felel, amit mi nem hallunk, mert messzebb van.
– Van különbség a hangjukban?
– Igen. Máshogy rikoltanak, ha az ember a fészkük közelében van. És a
tojók általában többet járatják a csőrüket. Néha képtelenek befogni, pedig
nem úgy tűnik, mintha közölni akarnának valamit.
Carl felkuncogott. Imádtam ezt a hangot. Melegséget és jóságot
sugárzott.
– Roy többet tud a madarakról, mint bármi másról. Már ha eltekintünk a
kocsiktól. És a benzinkutaktól.
– De az emberekről semmit sem tud – jegyezte meg Shannon. A
hanglejtéséből nem lehetett eldönteni, kérdésnek vagy állításnak szánja-e.
– Így van – felelte Carl. – Ezért madárneveket adott az embereknek. Apa
havasi fülespacsirta volt, anya pedig hantmadár. A nagybátyánk, Bernard
nádi sármány, mert papnak tanult, mielőtt autószerelő lett, és a nádi
sármánynak fehér a gallérja.
– És te mi voltál, szívem? – kérdezte Shannon nevetve.
– Hm… Mi is voltam?
– Réti pityer – feleltem halkan.
– Akkor felteszem, hogy a réti pityer szép, erős és intelligens – kacagott
Shannon.
– Hát persze – adtam neki igazat.
– Azért lettem réti pityer, mert az minden más madárnál magasabbra
repül – árulta el az igazi okot Carl. – És mert nagyképű vagány, aki szeret
akrobatikázni a levegőben.
– Azt meg hogyan?
 – Miután felrepült olyan magasra, amennyire csak bír, dalra fakad, hogy
mindenki lássa, hol van, utána pedig merev szárnnyal elkezd ereszkedni, és
közben trükköket mutat be – válaszoltam meg a kérdést.
– Beköpött Carl! – lelkendezett Shannon.
– Kiköpött – javította ki Carl.
– Kiköpött – ismételte meg Shannon.
– Bár szeret menőzni, nem túl dörzsölt jószág – folytattam. – Éppen
ellenkezőleg. Könnyű átverni. Ezért gyakran esik fészekparazitizmus
áldozatául.
– Fészekparazitizmus – ismételte meg Shannon. – Szép kifejezés. Mit
jelent?
Felsóhajtottam, mintha a magyarázat nagy erőfeszítésembe kerülne.
– Bizonyos madarak, például a kakukk, más fajok fészkébe rejtik a
tojásaikat.
– Szegény Carl! – nevetett Shannon, és csók csattant alattam. – És én,
Roy? Én milyen madár vagyok?
– Nem tudom – feleltem elgondolkodva.
– Ugyan már! – nógatott Carl.
– Tényleg nem tudom. Talán kolibri? Igazából csak a hegyi madarakat
ismerem.
– Nem akarok kolibri lenni! – tiltakozott Shannon. – Kicsi és édesszájú.
Nem lehetnék az, amit találtam? Havasi lile?
Gondolatban felidéztem a havasi lile fehér arcát és sötét szemét. A feje
tetején lévő tollak rövidre vágott frizurát formáztak.
– Oké. Lehetsz havasi lile.
– És te, Roy? Te mi vagy?
– Én? Semmi.
– Mindenki valami. Hadd halljam!
Nem válaszoltam.
– Roy a mesélő, akitől megtudjuk, kik vagyunk – segített ki Carl. – Ezért
ő egyszerre senki és mindenki. Név nélküli hegyi madár.
– Név nélküli, magányos hegyi madár – egészítette ki Shannon. – És
milyen dalokkal próbálják a hozzád hasonló névtelen madarak magukhoz
csalogatni a párjukat?
– Bocs, Roy – nevetett fel Carl –, de a hölgy nem fog békén hagyni, amíg
bele nem lát az életedbe.
 – Semmi gond – feleltem. – A hegyi madarak hímje általában nem dalol
a tojónak. Felesleges hivalkodásnak tartja, és itt amúgy sincsenek fák,
amikre letelepedhetne koncertet adni. Ezért inkább fészket épít, és így
imponál a kiszemeltjének.
– Hotelt? – vetette fel Shannon. – Vagy benzinkutat?
– Úgy néz ki, hogy a hotel a hatékonyabb megoldás – válaszoltam.
Mindketten felnevettek.
– Most már hagyjuk aludni az örvös rigót – adta ki Carl az ukázt az
indulásra.
Felálltak.
– Jó éjszakát! – simogatta meg a fejemet.
Az ajtó becsapódott mögöttük. Mozdulatlanul feküdtem.
Nem felejtette el. Valamikor régen azt mondtam neki, hogy örvös rigó
vagyok. Félénk, figyelmes madár, ami megbújik a kövek között. Carl akkor
azt bizonygatta, hogy nincs mitől tartanom. Azt feleltem, hogy tudom,
mégis félek.
Elaludtam, és megint ugyanazt az álmot láttam, mintha csak megállt
volna, arra várva, hogy visszatérjek hozzá. Amikor a kő eltalálta a
hegyimentőt, felriadtam az ordítására, és rájöttem, hogy Shannont hallom.
Megint felsikított. És aztán megint. Carl lelkesen dugta. Remek. Ilyen
hangzavarban nem könnyű aludni. Kis ideig hallgattam őket. Shannon
sikolyaiból úgy tűnt, végre elélvezett, de nem hagyták abba. A fejemre
tettem a párnát. Amikor levettem, már csend volt. Gondolom, elaludtak. De
nekem nem sikerült. Forgolódtam. Az ágy nyikorgott. Felidéztem
magamban Erik Nerell szavait. Azt mondta, Olsen embereket akar leküldeni
a Katlanba, hogy lecsekkolják a Cadillacet.
És akkor végre felhangzott.
A holló második kiáltása.
És most már tudtam, hogy veszélyt jelez. Egyelőre nem nagyon közeli
veszélyt, de azt biztosan megjósolta, hogy a végzet előbb-utóbb le fog
csapni. Már régóta várakozik. Türelmesen. Nem felejt. És el fog jönni az ő
ideje.
MÁSODIK RÉSZ
 Ötödik fejezet

Carl ott van szinte minden gyerekkori emlékemben. Alul az emeletes

ágyon. Amint januárban lemászom hozzá, mert a hőmérő higanyszála
mínusz tizenöt fokot mutat, vagy mert történt valami, ami miatt szüksége
van rám. Verekszünk, amíg el nem sírja magát a tehetetlenségtől, és
dühösen fúj rám. Ez mindig ugyanúgy végződött: könnyen legyőztem,
ráültem, és lefogtam a karját. Megcsíptem az orrát. Amikor elhallgatott, és
már csak némán folytak a könnyei, ingerülten meredtem rá. Zavart, hogy
ilyen gyenge, és minden további nélkül megadja magát. De ez csak addig
tartott, amíg a szokásos alázatos, védtelen pillantásával rám nem nézett.
Azzal a kisöcsipillantással. Olyankor gombócot éreztem a torkomban,
elengedtem, átöleltem, és megnyugtatóan a fülébe suttogtam. Miután
felszáradtak a könnyei, a gombóc és a lelkiismeret-furdalás még sokáig nem
tágított mellőlem. Apa egyszer rajtakapott minket verekedés közben. Egy
szót sem szólt, hagyta, hadd menjen minden a maga útján, úgy, ahogy a
hegylakó nézi tétlenül a természet brutalitását, hacsak nem a saját
jószágáról van szó. Amikor végül abbahagytuk a bunyót, összebújtunk a
szófán, átöleltem Carlt, és mindketten szipogtunk kicsit. Apa lemondóan
megcsóválta a fejét, és magunkra hagyott minket.
Én tizenkét éves voltam, Carl pedig tizenegy, amikor Bernard betöltötte
az ötvenet, és olyasvalamit csinált, amiről anya meg apa viselkedése
egyértelműen elárulta, hogy őrületesen nagy szám. Meghívott mindenkit a
városba – a nagyvárosba –, hogy a Grand Hotelben ünnepeljünk. Anya azt
mondta, hogy lesz medence is, mi meg alig bírtunk magunkkal. Amikor
megérkeztünk, kiderült, hogy nincs medencéjük, soha nem is volt. Nagyon
elkeseredtem. De Carl mintha nem fogta volna fel, hogy nem lesz
pancsolás, és amikor a hotel egyik alkalmazottja vállalta, hogy körbevezeti
a tizenegy éves kisfiút az épületben, láttam, hogy Carl egyik zsebében ott
dudorodik az úszónadrág. Amikor visszajött, megállás nélkül hadovált a sok
csodáról, amit látott, lelkendezett, hogy a hotel egy kibaszott kastély, és egy
nap majd ő is épít egy ilyen fasza kastélyt. Ilyesmiket mondott. Már a
káromkodások nélkül. És a következő években makacsul ragaszkodott
hozzá, hogy aznap este igenis megmártózott a Grand Hotel medencéjében.
Azt hiszem, Carl anyától örökölte azt a vonását, hogy az álmait mindig
komolyabban vette a valóságnál. A látszat mindig jobban foglalkoztatta
őket, mint ami mögötte van. Ha a dolgok nem úgy álltak, ahogyan szerették
volna, a fantáziájukat hívták segítségül, és nem törődtek azzal, amit a saját
szemükkel láttak. Anya például hallnak hívta a trágyától és a
gumicsizmáktól bűzölgő előszobánkat, mintha valami finom helyiség lenne.
Fiatalabb korában házvezetőnőként dolgozott egy hajózással foglalkozó
családnál a városban, és szerette az előkelő és idegen kifejezéseket.
Apa ezzel szemben foslapátnak nevezte a trágyázólapátot, és azt akarta,
hogy a körülötte lévő dolgok neve és kinézete amerikai benyomást keltsen,
méghozzá nem városi amerikait, hanem Közép-Nyugat amerikait. Ezt
Minnesotából hozta magával, ahol négy és tizenkét éves kora között lakott
az apjával, akivel mi sosem találkoztunk. Amerika mindig az ígéret földje
maradt számára. Onnan hozta a Cadillacek és a metodizmus szeretetét, és
azt az elképzelést, hogy mindenkinek joga van a boldogságra törekedni.
Engem Calvinnak akart nevezni Calvin Coolidge – természetesen
republikánus – amerikai elnök után. Karizmatikus elődjével, Warren
Hardinggal ellentétben, akinek a nevét k-val kezdődő botrányok sorával
kapcsolták össze, úgymint korrupció, kártya, kufirc és koksz, Coolidge
keményen dolgozó, komoly, megfontolt, szűkszavú és mértékletes
államférfiként maradt meg a nép emlékezetében. Apa szerint sosem
kapkodott el semmit, szépen lassan haladt felfelé a ranglétrán. De anya nem
volt hajlandó rábólintani a Calvin névre. Kompromisszumot kötöttek. Ezért
hívnak Roynak, de a második nevem Calvin.
Carl második neve Abel lett Abel Parker Upshur külügyminiszter után,
aki apa szerint jelentős intellektussal és sármmal dicsekedhetett, és mert
nagyot álmodni. Neki köszönhető Texas 1845-ös annektálása, aminek
következtében az Egyesült Államok területe egy csapásra megnövekedett.
Apát nem nagyon zavarta, hogy ezért cserébe belement, hogy Texasban
fennmaradjon a rabszolgaság intézménye.
Lehet, hogy apa mindkettőnk esetében fején találta a szöget a
névválasztással. A falusiaknak – talán az öreg Aas kivételével – fogalmuk
sem volt, kicsoda az igazi Calvin és Abel. Mindig azt mondták, hogy én
inkább apára hasonlítok, Carl pedig anyára. De hát nem tudják, mit
beszélnek, csak jár a szájuk.

Tízéves koromban apa egyszer csak egy Cadillac DeVille-lel jött haza. A
csodálatos járgányt Willum Willumsen használtautó-kereskedésében vette.
Willumsen azt állította, hogy a tulajdonosa az Egyesült Államokból hozta
át, de mivel nem engedhette meg magának a vámot, el kellett adnia.
Elmesélte, hogy 1979-es modell, és eddig gyakorlatilag csak nyílegyenes
utakon közlekedett a csontszáraz nevadai sivatagban, szóval szinte olyan,
mint új korában. Gondolom, apa lassan bólintott. Egyáltalán nem értett az
autókhoz, engem pedig akkor még nem érdekeltek. Alkudozás nélkül
belecsapott Willumsen tenyerébe, de aztán pár hét múlva már szerelőhöz
kellett mennie. Ott derült ki, hogy a kocsi annyira viharvert és toldozott-
foldozott, mint a Havanna utcáin téglákon álló roncsok. A javítások végül
az autó áránál is több pénzt emésztettek fel. A falusiak kárörvendően
röhögtek, és azt mondogatták, hogy így jár az, aki nem ért a kocsikhoz, a
lókupec Willumsent meg az egekig magasztalták. Nekem viszont lett egy
játékszerem. Vagy inkább iskolának nevezném. A bonyolult gép megtanított
rá, hogy ha az ember rászánja az időt, hogy kiismerje, mivel áll szemben, és
használja a fejét meg a kezét, akkor a dolgokat igenis meg lehet javítani.
Egyre több időt töltöttem Bernard műhelyében. Bernard befogott
segíteni, legalábbis ő így mondta, de az elején inkább útban voltam. Ebből
az időből kicsit halványak a Carllal kapcsolatos emlékeim. Ez még azelőtt
volt, hogy nőni kezdett volna. Úgy nézett ki, hogy alacsonyabb lesz nálam,
és kis ideig csúnya pattanások virítottak az arcán. Mindig jó jegyeket
kapott, de ritkán szólalt meg, alig barátkozott, és sokat volt egyedül.
Amikor elkezdte a gimit, én rengeteget dolgoztam a műhelyben, ezért
előfordult, hogy csak lefekvéskor találkoztunk.
Emlékszem, egy este arról locsogtam, hogy már alig várom, hogy végre
betöltsem a tizennyolcat, nagykorú legyek, és megszerezzem a jogsit, anya
pedig szipogva megkérdezte, hogy azt tervezem-e, hogy beülök a kocsiba,
és elhúzok itthonról a francba.
Utólag persze könnyű azt mondani, hogy így lett volna a legjobb. De a
dolgok nagyon cudarul álltak, nem léphettem le csak úgy, muszáj volt
csinálnom valamit. Meg kellett javítanom őket. És hová mentem volna?
Aztán eljött apa és anya halálának napja, és onnantól megint tisztábban
emlékszem Carlra. Én már majdnem tizennyolc voltam, ő még nem töltötte
be a tizenhetet. A ház előtt állva néztük, ahogy a Cadillac kihajt az
udvarból, és elindul a Kecskekaptató felé. Olyan az egész, mint egy film,
amit bármikor lejátszhatok, és új részleteket fedezhetek fel benne.
A General Motors gyárában készült, kéttonnás gép lassan gyorsulni kezd.
Most már olyan messze jár, hogy nem hallom a kavicsok csikorgását a
kerekek alatt. Csend borul ránk, a kocsi hátsó lámpái pirosan világítanak.
Érzem a szívem dobogását. Az is egyre gyorsabb. Már csak húsz méter van
hátra a Kecskekaptatóig. A közútkezelő szalagkorlátot akart elhelyezni az
út szélén, de az önkormányzat közbeszólt, hogy az a szakasz
magánterületnek számít, ezért Opgard tartozik érte felelősséggel. Már csak
tíz méter. A féklámpák, amik a csomagtartó teteje és a fényes lökhárító
között helyezkednek el, mint két léc vagy két vonal, egy pillanatra
felvillannak. Aztán eltűnnek. Minden eltűnik.
 Hatodik fejezet

– Mit is mondtál, Roy? Hogy a ház előtt álltál… Hánykor is?

A körzeti megbízott, Sigmund Olsen a papírjai fölé hajolt. A sűrű, szőke
bozontja az iskola tornatermében használt mopra emlékeztetett. A lelógó
haját mindenhol ugyanolyan hosszúra vágatta. Elöl, oldalt, hátul. Az ajkát
vastag rozmárbajusz díszítette. Tuti, hogy mind a mopot, mind a
rozmárbajuszt a hetvenes években növesztette. És máig megőrizte. A
koponyáján kopaszodásnak nyoma sem látszott.
– Aha! – találta meg a választ a dokumentumokban. – És láttad, hogy a
szüleid letérnek az útról?
Bólintottam.
– És azt is láttad, hogy kigyulladnak a féklámpák?
– Igen.
– Biztos, hogy nem kevered össze a hátsó lámpákkal? Tudod, mindegyik
piros.
– A féklámpák erősebben világítanak.
Felkapta a fejét.
– Nemsokára tizennyolc éves leszel, ugye?
Megint bólintottam. Gondolom, a papírjaiban olvasta, vagy talán
emlékezett, hogy a fia, Kurt felett jártam általánosban.
– Gimnáziumban tanulsz?
– Nem. A nagybátyám műhelyében dolgozom.
– Akkor biztosan érted, miért tartjuk furcsának, hogy nem találtunk
féknyomokat – hajolt vissza az íróasztal fölé. – És bár édesapád véréből
kimutatták, hogy felhajtott egy pohárkával, ez az alkoholmennyiség aligha
lehetett elég ahhoz, hogy elfeledkezzen a kanyarról, ne találja meg a
fékpedált, vagy elaludjon a volán mögött.
Nem válaszoltam. Olsen egyetlen mondattal három lehetséges
magyarázatot semmisített meg, nekem pedig nem volt negyedik ötletem.
 – Carltól tudom, hogy Bernard nagybátyátokat akarták meglátogatni a
kórházban. Nála dolgozol, ugye?
– Igen.
– Beszéltünk vele, és azt mondta, fogalma sem volt, hogy be akarnak
menni hozzá. A szüleid gyakran állítottak be bejelentés nélkül másokhoz?
– Nem – feleltem. – Mondjuk igazából sehová sem szoktak beállítani.
Olsen lassan bólintott, majd megint lenézett a papírjaira. Arra gondoltam,
így érzi magát a legjobban.
– Szerinted édesapád depressziós volt?
– Nem.
– Biztos vagy benne? Beszéltünk olyanokkal, akik szerint kedvetlennek
tűnt.
– Azt akarja, hogy tanúsítsam, hogy depis volt?
– Ezzel meg mire célzol, Roy? – emelte rám Olsen a tekintetét.
– Arra, hogy ez leegyszerűsítené az ügyet. Öngyilkosságot követett el, és
az anyámat is magával vitte a halálba.
– Ez miért egyszerűsítené le az ügyet?
– Senki sem szerette.
– Ez nem igaz, Roy.
– Oké – vontam vállat. – Tuti depressziós volt. Állandóan egyedül volt.
Bezárkózott a házba, és senkihez sem szólt. Döntötte magába a sört.
Gondolom, ilyesmiket csinálnak a depisek.
– A depressziósok gyakran jól titkolják az állapotukat. – Olsen a
szemembe fúrta a pillantását, és a világ minden kincséért el nem fordult
volna. – Mondott az édesapád olyasmit, hogy… hogy nem szeret élni?
„Hogy nem szeret élni.” Miután Olsen kimondta ezeket a szavakat, úgy
tűnt, megkönnyebbült. A tekintetébe nyugalom költözött.
– Ki a franc szeret élni? – kérdeztem.
Olsen arcán meghökkenés tükröződött. Félrebillentette a fejét. A hosszú
hippihaja az egyik oldalon a vállát érte. Talán tényleg mop. Bár az
íróasztaltól nem láttam, tudtam, hogy a nehéz övcsatját fehér bivalykoponya
díszíti, a lábán kígyóbőr csizma feszül. Az emberek körbeveszik magukat a
halállal.
– Miért éljen az ember, ha egyszer nem szeret, Roy?
– Azt hittem, ez egyértelmű.
– Számomra nem.
– Mert halottnak lenni talán még rosszabb.
Bár már majdnem betöltöttem a tizennyolcat, az agyalágyult szabályok
miatt nem maradhattunk gyám nélkül. Ezt a megtisztelő címet Bernard
kapta meg. Megjelent két nő a notoddeni gyermekvédelemtől, hogy
megszemléljék, milyen körülmények között él. Úgy tűnt, megelégedésükre
szolgál, amit látnak. Bernard megmutatta nekik a szobánkat, és megígérte,
hogy rendszeresen be fog járni az iskolába beszélni a tanárokkal Carlról.
Miután a gyermekvédelem elhúzott, megkérdeztem Bernardtól,
alhatnánk-e Carllal pár éjszakát Opgardon, hogy rendesen kipihenjük
magunkat, mert a faluban túl nagy a hangzavar, és minden behallatszik az
útról az ablakon.
Bernard belement, és útravalóul kaptunk tőle zöldséges aprópecsenyét.
Ezután soha többé nem mentünk vissza hozzá, bár hivatalosan nála
laktunk. Ettől függetlenül törődött velünk, és a gyámként neki járó állami
támogatást az utolsó fillérig nekünk adta.
Később, jóval azután, amit magamban Fritz-éjszakának neveztem,
megint kórházba került. A rák áttéteket képzett a testében. Az ágya mellett
ültem, és amikor elmondta, mi a helyzet, elsírtam magam.
– Amikor a keselyűk becuccolnak az emberhez, akkor már biztos, hogy
nincs sok ideje hátra – jegyezte meg.
A lányára és a vejére utalt.
Mindig azt mondta, hogy a lánya sosem követett el ellene semmit,
egyszerűen csak ki nem állhatta a saját gyerekét. De tudtam, kire céloz,
amikor a kalózkodás különböző formáiról beszélt, és elmesélte, hogy
régebben ezek a bűnözők hamis fényjelzéssel magukhoz csalogatták a
hajókat, hogy zátonyra futtassák, és kifoszthassák őket.
A lánya kétszer látogatta meg a kórházban. Először azért, hogy
megkérdezze, mennyi ideje van még hátra, másodszor pedig azért, hogy
átvegye a háza kulcsait.
Bernard a vállamra tette a kezét, és egy szakállas Volkswagen-viccet
kezdett mesélni, gondolom azért, hogy megnevettessen.
– Meg fogsz halni! – szakítottam félbe dühösen.
– Egyszer majd te is – felelte. – És ez a helyes sorrend. Egyetértesz?
– De hogy vagy képes most viccet mesélni?
– Hát… Ha az ember nyakig ül a szarban, nem lógathatja az orrát.
Akkor azért elnevettem magam.
– És van egy utolsó kívánságom – folytatta.
– Rá akarsz gyújtani?
 – Na jó, akkor kettő. A másik az, hogy most ősszel tedd le az elméleti
vizsgát.
– Ősszel? – ismételtem meg. – De ahhoz öt év gyakorlati tapasztalat kell.
– Megvan az öt éved, ha beleszámoljuk a rengeteg túlórádat.
– De az nem számít…
– Nekem számít. Tudod, hogy nem küldenélek el vizsgázni, ha
alkalmatlan lennél. Te vagy a legjobb szerelőm. Az íróasztalon találsz egy
borítékot. A benne lévő papírok tanúsítják, hogy öt éve dolgozol nálam. A
dátumokkal ne törődj. Világos?
– Mint a bakablak.
Ez egy közös viccünk volt. Bernard egyik szerelője félrehallotta a
kifejezést, és állandóan rosszul használta, Bernard pedig nem javította ki.
Akkor hallottam utoljára nevetni a nagybátyámat.

Amikor meglett az elméleti vizsgám, pár hónappal később pedig a

gyakorlati, Bernard már kómában volt. Aztán a lánya közölte az
orvosokkal, hogy ne tartsák tovább életben, így alig húszévesen én lettem
felelős a műhelyért. Mégis sokkolt… Nem, ez túl erős kifejezés, inkább
meglepett, amikor felolvasták a végrendeletet, és kiderült, hogy Bernard
rám hagyta.
A lánya természetesen tiltakozott, azt hajtogatta, hogy manipuláltam a
szerencsétlen, beteg apját. Azt feleltem, hogy semmi kedvem veszekedni, és
Bernard nem azért hagyta rám a műhelyt, hogy gazdaggá tegyen, hanem
hogy az egyik családtagja vigye tovább. Felajánlottam, hogy ha megfelel
neki, akkor megveszem tőle, és még az árat is ő határozhatja meg, így
legalább teljesítjük az apja legfontosabb kívánságát. Megadott egy összeget,
amire azt feleltem, hogy az opgardiak nem szoktak alkudozni, de ennyit
nem tudok fizetni, és nem is áll arányban azzal, amit majd megkeresek ott.
Erre meghirdette a műhelyt, de senki sem jelentkezett rá, pedig egyre
alacsonyabb áron kínálta, így végül ráfanyalodott, hogy velem kössön
üzletet. Azt az összeget fizettem ki neki, amit eredetileg akartam.
Aláfirkantotta az adásvételi szerződést, és olyan dühösen masírozott ki a
műhelyből, mintha őt verték volna át.
A legjobb tudásom szerint vezettem a műhelyt, de ez nem bizonyult
elégnek, mert sem tapasztalatom nem volt, sem a piaci trendek nem
kedveztek. De azért nem panaszkodhattam, a közelben lévő műhelyek
ugyanis szépen lassan bezártak, és egyre többen kezdtek hozzám járni.
Elegen ahhoz, hogy részmunkaidőben meg tudjam tartani Markust. De
amikor esténként átnéztük a könyvelést Carllal, aki egy közgazdasági
gimnáziumban volt végzős, és tudta, mi a különbség az eszközök és a
források között, egyértelműen látszott, hogy az épület előtt álló két
kútoszlop több hasznot hajt, mint a műhely.
– Ellenőrzést kaptunk – tájékoztattam Carlt. – Ha meg akarjuk tartani az
engedélyünket, modernizálnunk kell a felszerelést.
– Mennyibe kerülne? – kérdezte.
– Pár százezer. Talán több.
– Ezt nem engedhetjük meg magunknak.
– Tudom. Mihez kezdjünk?
Azért használtam többes szám első személyt, mert mindketten a
műhelyből éltünk. És azért tettem fel a kérdést, mert bár tudtam a választ,
azt akartam, hogy Carl mondja ki.
– Zárd be a műhelyt, és tartsd meg a benzinkutat! – javasolta.
Megvakartam a tarkómat, amin Grete Smitt átment hajnyíróval, és
éreztem, amint az ujjaim végigsiklanak a szúrós tüskéken. Vágás közben
Grete azt csivitelte, hogy ezt a frizurát crew cutnak hívják. Hozzátette, hogy
nem divatos, de klasszikus, úgyhogy tíz év múlva nem tör majd ki a frász,
amikor a régi képeimet nézegetem. Utána mindenki ámuldozott, mennyire
hasonlítok az apámra, nahát, mint két tojás, és gyűlölet töltött el, mert
igazuk volt.
– Azt vágom, hogy jobban szeretsz kocsikat bütykölni, mint tankolni… –
jegyezte meg Carl egy kis idő után, amikor se nem bólintottam, se nem
köptem.
– Semmi gond. Amúgy is egyre kevesebb bütykölnivaló akad – feleltem.
– Már az autógyártás sem a régi. Szinte csak gagyi munkák esnek be,
amikhez már nem kell semmiféle érzék.
Bár még alig töltöttem be a húszat, úgy beszéltem, mint egy nyugdíjas.
Másnap beállított Willum Willumsen, hogy megszemlélje a műhely
felszerelését. Meg akarta vásárolni a vállalkozást, és át akarta költöztetni a
telephelyére.
Willumsen kövérsége természetesnek hatott. Először is az arányai miatt.
Ahhoz, hogy normális embernek tűnjön, pont akkora has, akkora comb és
akkora nyak kellett. Másodszor olyan kövéresen járt, beszélt és gesztikulált,
bár nem igazán tudom, hogyan lehetne elmagyarázni, mire gondolok. Azért
megpróbálom. Kifordított lábbal totyogott, mint a kacsa, a zavar legkisebb
jele nélkül eresztette ki a hangját, és széles mozdulatokkal meg
grimaszokkal húzta alá a mondandóját. Egyszóval nagy helyet foglalt el.
Harmadszor pedig szivarozott, ami egy kövér embertől még elmegy, mint
ezt Winston Churchill és Orson Welles példája is mutatja, de ha Clint
Eastwood-osan karcsú termetű lett volna, már tuti senki sem veszi
komolyan. Willumsen használt autókkal kereskedett, és ha egy kocsit nem
tudott elsózni, akkor szétkapta, én pedig néha vettem tőle alkatrészeket.
Egyéb használt cuccokkal is bizniszelt, és azt pletykálták róla, hogy nem
nagyon firtatja, honnan származik, amit megvesz.
Azok is számíthattak rá, akiknek gyors kölcsönre volt szükségük, de a
bank nem állt szóba velük. Ha azonban nem törlesztettek időben, lesújtott
rájuk Willumsen haragja. Volt egy dán verőlegénye, aki szépen
elkocsikázott Jütlandról Osba, és hatásos eszközökkel, többek között
csípőfogóval, rávezette az adóst, hogy jobban jár, ha kiegyenlíti a tartozását,
még akkor is, ha a saját édesanyját kell megkopasztania. Az igaz, hogy a
verőlegényt soha senki sem látta, de a szóbeszéd természetesen szárnyakat
adott a fantáziánknak, amikor kölyökkorunkban egyszer megpillantottunk
egy fehér Jaguar E-Type-ot Willumsen kereskedése előtt, és észrevettük,
hogy dán rendszáma van. Egy verőlegény nyilván ilyen autóval jár. Több
sem kellett nekünk.
Willumsen mindent alaposan megszemlélt, átnézte az összes
szerszámomat, mindenhová bekukkantott, és minden mozdíthatót felemelt,
mielőtt közölte volna, mennyit hajlandó fizetni.
– Hát ez nem sok – feleltem. – Eléggé ismered ahhoz a szakmát, hogy
tudd, itt csak a legjobb minőségű cuccok vannak.
– Ez igaz, de hát te magad mondtad, Roy, hogy ha meg akarom tartani az
engedélyt, akkor modernizációra lesz szükség.
– De neked nem kell az engedély, Willumsen. Csak ki akarod kicsit
kalapálni a tragacsaidat, hogy ne robbanjanak le rögtön, miután eladtad
őket.
Hangosan felröhögött.
– Nem az alapján állapítottam meg az árat, hogy nekem mennyit ér ez az
egész hóbelevanc, hanem az alapján, hogy neked mennyit nem ér, Roy
Opgard.
Az ember mindennap tanul valami újat.
– Van egy feltételem – közöltem Willumsennel. – Markust meg kell
tartanod.
 – Ez most olyan, mint amikor az ember új házat vesz, és megkapja a régi
lakók macskáját is vele? Markus inkább tűnik nekem macskának, mint
autószerelőnek.
– Ez a feltételem, Willumsen.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet, Roy. Nagyon magasak a
járulékok.
– Tudom, de Markus majd gondoskodik róla, hogy az autóid ne időzített
bombaként közlekedjenek. Erre te nem vagy képes.
Megvakarta a tokáját, úgy tett, mint aki elgondolkodik az ajánlatomon,
rám sandított a dülledt tintahalszemével, és mondott egy még alacsonyabb
árat.
Addigra már tele volt a hócipőm. Rábólintottam, és Willumsen azon
nyomban kinyújtotta a mancsát, gondolom azért, hogy ne legyen időm
meggondolni magam. A szétálló, apró, szürkésfehér ujjai vízzel töltött
gumikesztyűre emlékeztettek. Megborzongtam, amikor hozzáértem.
– Holnap visszajövök a holmiért – közölte velem búcsúzóul.

Három hónappal később felmondott Markusnak, mielőtt lejárt volna a

próbaideje, így azonnali hatállyal ki tudta tenni, nem kellett kivárnia a
felmondási idejét, és közben fizetést adnia neki. A lépését azzal indokolta,
hogy Markus elkésett a munkából, kapott egy figyelmeztetést, aztán megint
elkésett.
– És ez igaz? – kérdeztem Markustól, amikor felkeresett, hogy
megérdeklődje, fel tudom-e venni az egyszemélyes benzinkútra, ahol napi
tizenkét órát töltöttem.
– Igaz – felelte. – Tíz percet késtem szeptemberben, aztán négyet
novemberben.
Így már hárman éltünk két kútoszlopból. A műhely immáron üres
épületébe beállítottam egy szekrényt az üdítőitaloknak és mindenféle
rágcsálnivalóknak, de a falusiak inkább a Coopba mentek, mert közelebb
volt, és nagyobb kínálattal rendelkezett.
– Ez így nem lesz jó – ciccegett Carl a táblázatot szemlélve, amit
vezettünk.
– Kicsit feljebb a völgyben három helyen is építenek hüttét – próbáltam
megnyugtatni. – Csak várd ki a telet, az összes új tulaj itt fog elmenni
előttünk.
– Hogy lehet valaki ennyire keményfejű? – sóhajtotta Carl.
 Egy nap egy böhöm terepjáró parkolt le előttünk, két fickó szállt ki
belőle, és megkerülte a műhely épületét meg az autómosót, mint aki keres
valamit. Kimentem hozzájuk.
– Ha a mosdót keresik, itt van bent – szólítottam meg őket.
Odaléptek hozzám, a kezembe nyomták a névjegykártyájukat, amin az
állt, hogy az ország legnagyobb benzinkúthálózatától jöttek, és
megkérdezték, megejtsük-e a beszélgetést.
– Milyen beszélgetést? – kérdeztem vissza, mielőtt rájöttem volna, hogy
Carl uszította őket rám.
Az értésemre adták, mennyire imponál nekik, hogy ilyen sokra vittem
ilyen kevéssel, és hozzátették, hogy kicsit többel még jobban futhatna a
szekér. Franchise-szerződést ajánlottak. Tíz évre.
A völgybeli építkezésekről és a főútvonalon várható forgalmi
változásokról is tudtak.
– Mit mondtál nekik? – kérdezte Carl, amikor hazaértem.
– Hogy köszönöm – feleltem, és lezuttyantam a konyhaasztalhoz, amire
Carl éppen felolvasztott húsgolyókat rakott ki.
– Hogy köszönöd? Mármint… – Az arcomat fürkészte, miközben a
vacsorát habzsoltam. – Mármint hogy köszönöd, de nem? A picsába, Roy!
– Mindent meg akartak venni – magyaráztam. – Az épületet és a telket is.
Persze egy csomó pénzt ajánlottak. De azt hiszem, nekem fontos, hogy
legyen valamim. Tuti a bennem lakozó paraszt miatt.
– De hát a francba is! Nem jutunk egyről a kettőre!
– Szólnod kellett volna.
– Akkor meg sem hallgattad volna őket.
– Ez igaz.
Carl felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát. Egy darabig nem
mozdult, aztán felsóhajtott.
– Igazad van – szólalt meg. – Nem kellett volna belekotnyeleskednem.
Sajnálom. Csak segíteni próbáltam.
– Tudom. És köszönöm.
Szétterpesztette az ujjait, és fél szemmel kikukucskált mögülük.
– Tényleg semmi értelme sem volt az egésznek?
– Dehogynem.
– Micsoda?
– Hosszú út állt előttük, muszáj volt megtankolniuk.
 Hetedik fejezet

Bár apa tanított bokszolni, nem igazán tudom, jól verekszem-e. Buli volt az
Årtunben. A zenekar már többször járt nálunk. Svéd slágereket játszottak,
és egytől egyig szűk, fehér szerelésben feszítettek. Az énekesük, egy vézna
fickó, akit mindenki Rodnak szólított, mert nem rejtette véka alá, hogy úgy
akar kinézni és énekelni, mint Rod Stewart, és annyi csajt is akar meghúzni,
lelkesen kornyikált a furcsa hangsúlyokkal megtüzdelt svéd-norvég
keveréknyelvén. Úgy hangzott, mint Armand, az utazó prédikátor, aki néha
betért a faluba, hogy elújságolja, az országon öntudatra ébredési hullám
söpör végig, ami kapóra jön, mert közeleg az ítélet napja. Ha Armand aznap
este az Årtunben tartózkodott volna, biztosan rájön, hogy még van bőven
munkája. A közösségi ház előtti gyepen különböző korú és nemű emberek
tántorogtak részegen, és vedelték az otthon összepancsolt rövidet, amit
elkoboztak volna tőlük, ha beviszik az épületbe, ahol az egymáshoz simulva
táncoló párok alig álltak a lábukon, és Rod egy aranybarna szempárról
dalolt. Egy idő után persze nekik is elegük lett, és kibotorkáltak inni egyet,
vagy eltűntek a nyírfaerdőben dugni, okádni vagy egyéb szükségleteiket
kielégíteni.
Mondjuk nem mindenki vette a fáradságot, hogy bevonuljon az erdőbe.
Szájról szájra terjedt a sztori, hogy Rod egyszer felhívott egy lelkes női
rajongót a színpadra, hogy együtt énekeljék a banda saját szerzeményét, a
Gondolsz rám ma éjjel-t, ami annyira hajazott Eric Clapton Wonderful
Tonight című számára, hogy nem is értem, hogyan tudták emelt fővel
előadni. Két versszak után Rod jelezte a gitárosnak, hogy extra hosszú
szólót kell játszania, majd eltűnt a lánnyal és a mikrofonnal a színfalak
mögött. Amikor eljött a harmadik versszak ideje, rákezdett ugyan, de
rettenetesen ki volt fulladva. Pár sor után visszalejtett a színpadra. Egyedül
volt, és rákacsintott az első sorban álló lányokra. Észrevette, milyen rémült
pillantásokat vetnek rá, lenézett magára, és felfedezte a fehér nadrágján
virító vérfoltokat. Az utolsó refrén után visszatette a mikrofont az állványra,
elmosolyodott, felsóhajtott, majd visszaszámolt a következő dalig.
Hosszú, világos nyári éjszakák. A bunyók általában tíz után kezdődtek.
A résztvevő két férfi, a kiváltó ok szinte mindig egy nő.
Egy nő, akivel túl hosszan vagy túl intim közelségben beszélgettek vagy
táncoltak. Lehet, hogy az egész jóval korábban kezdődött, és nem is az
Årtunben, de azon a szombat estén jött el a leszámolás ideje. A
résztvevőket fűtötte az alkohol és a közönség biztatása. A nő néha nem is a
kiváltó ok volt, hanem inkább kifogás a balhéra szomjazók számára,
akikből mindig akadt elég. Olyan arcok, akik meg voltak győződve róla,
hogy jól tudnak verekedni, de ennél többet nem is igen mondhattak el
magukról. Számukra az Årtun küzdőtérként szolgált. Persze az is előfordult,
hogy valódi féltékenység vezetett a konfrontációhoz. Carl esetében
általában erről volt szó, mert ő maga sosem kezdeményezett verekedést.
Ehhez túl lefegyverző és elbűvölő volt, és nem is jelentett kihívást a
kakaskodók számára. Azok, akik Carlra vetették magukat, hirtelen
felindulásból cselekedtek. Néha tényleg semmi okuk sem volt rá, mert Carl
csak megnevettette a lányokat, kicsit gálánsabban viselkedett velük, mint az
udvarlóik, vagy rájuk villantotta a kék szemét, de aztán ment is tovább.
Ráadásul barátnője is volt, méghozzá a polgármester lánya. Nem jelentett
veszélyt senkire. De a fickók agyát elborította az alkohol ködje, és
mindenképpen meg akarták mutatni annak a buzisan csinos szépfiúnak, aki
olyan ügyesen fűzte a szót. Támadásba lendültek, és csak még jobban
berágtak, amikor az első ütésük nyomán Carl arcán őszinte, szinte lesajnáló
meglepettség jelent meg. Az, hogy esze ágában sem volt védekezni, csak
olajat öntött a tűzre.
Ekkor kerültem képbe én.
Azt hiszem, inkább az ártalmatlanításban jeleskedtem: ügyesen
akadályoztam meg másokat abban, hogy kárt okozzanak, mint amikor egy
bombát hatástalanítanak. Talán azért, mert gyakorlatiasan gondolkodom, és
értek a mechanikához. Tudom, mi az a súlypont, tömeg és sebesség. Mindig
azt tettem, amit kellett, hogy megállítsam azokat, akik össze akarták verni
az öcsémet. Azt, amit kellett, sem többet, sem kevesebbet. De néha persze
többre volt szükség. Pár orrcsont, borda és legalább egy állkapocs szárad a
lelkemen. Egy idegenből érkezett csóka állkapcsa, aki beverte Carl orrát.
Gyorsan közbeavatkoztam. Emlékszem, hogy megsérült a kezem,
fröcsögött a vér, és valaki megpróbált leállítani.
 – Elég már, Roy!
De nem, még nem volt elég.
Még egyszer lesújtottam a véres arcra. Még egy ütés, és a problémát
egyszer és mindenkorra megoldom.
– Jön Olsen, Roy!
Lehajoltam, hogy az a nyomorult biztosan meghallja a suttogásomat.
Észrevettem, hogy a füle mellett vér csorog.
– Nem nyúlsz még egyszer az öcsémhez, megértetted?
Üveges pillantásában a részegség és a fájdalom mellett semmi másnak
nem maradt hely. Rám meredt, de önmagába nézett. Felemeltem a karomat.
Biccentett. Felálltam, leporoltam a ruhámat, és odaléptem a Volvo 240-
eshez. A kocsinak járt a motorja, és nyitva volt az első ajtaja. Carl már
befeküdt hátra.
– Kurva nagy baj lesz, ha összevérzed a huzatot! – szóltam rá.
Gázt adtam, és olyan hirtelen engedtem fel a kuplungot, hogy a hátsó
kerék alól fű repült a szélrózsa minden irányába.
– Roy… – hörögte Carl hátul, amikor magunk mögött hagytuk az első
kanyarokat a hegyoldalban.
– Tudom – feleltem. – Nem szólok Marinak.
– Nem erről van szó.
– Hánynod kell?
– Nem. Mondani akarok valamit.
– Inkább…
– Szeretlek, tesó.
– Carl, ne…
– De! Baromarcú idióta vagyok, de te… Téged nem érdekel, jössz, és
minden alkalommal megmentesz. – A hangja elcsuklott a sírástól. – Roy…
Nekem csak te vagy.
A véres kezemre meredtem, amint szorítja a kormányt. Majd szétvetett az
energia, és száguldozott az ereimben a vér. Megüthettem volna még
egyszer. De szerencsétlen fickó csak egy féltékeny nyomorult volt, egy
lúzer, és semmi szükség sem volt még egy ütésre. Pedig mennyire akartam!
Később kiderült, hogy szeretett olyan bulikba járni, ahol nem tudták róla,
hogy jól verekszik. Ott magára haragított valakit, aztán szarrá verte. Amikor
a fülembe jutott, hogy eltörtem az állkapcsát, vártam, hogy feljelent, de
semmi ilyesmi nem történt. Vagyis felkereste Olsent, aki azt tanácsolta neki,
hogy felejtse el az ügyet, főleg mert Carlnak eltört egy bordája, ami
egyébként nem volt igaz. Az az állkapocs végül jó befektetésnek bizonyult.
Olyan hírnevet szerzett nekem, hogy gyakran elég volt karba tett kézzel
Carl mögé állnom, amikor bajba keveredett, és az ellenlábasa azonnal
elkotródott.
– A picsába! – szipogott Carl részegen, amikor már az ágyunkban
feküdtünk. – Hiszen én csak barátságos vagyok. Megnevettetem a csajokat.
A csávók meg berágnak rám. És akkor jössz te, és feltakarítasz az öcséd
után. Én meg csak új rosszakarókat szerzek neked. A picsába! – szívta meg
az orrát. – Ne haragudj! – Megütögette a matracom alatt húzódó léceket. –
Hallod? Ne haragudj!
– Csupa barom egytől egyig – feleltem. – Aludj!
– Ne haragudj!
– Azt mondtam, hogy aludj!
– Jó, jó. De, Roy…
– Hm…
– Köszönöm. Köszönöm, hogy…
– Most már fogd be, oké?
– …hogy a bátyám vagy. Jó éjszakát!
Némaság telepedett ránk. Aztán meghallottam, hogy egyenletesen
lélegzik alattam. Biztonságban érezte magát. Semmi sem olyan
megnyugtató, mint amikor az ember öccse jól hallhatóan biztonságban érzi
magát.
Abban a buliban, amelyik után Carl elköltözött a faluból, és mi ketten
elszakadtunk egymástól, egyetlen ütésre sem került sor. Carl berúgott, Rod
berekedt, Mari pedig hazament. Hogy veszekedtek-e? Tuti. Talán nem
csoda, hogy Mari a polgármester lányaként jobban törődött a látszattal, mint
Carl, mindenesetre zavarta, hogy a fiúja minden buliban a sárga földig
leissza magát. Persze az is lehet, hogy másnap korán kellett kelnie, talán
templomba ment a szüleivel, vagy tanulnia kellett. Sosem
erkölcscsőszködött. Szerette, ha rendben vannak a dolgok, de ennyi.
Egyszerűen csak nem akart Carlra vigyázni, amikor ennyire berúgott.
Áttestálta a feladatot a legjobb barátnőjére, Gretére, aki boldogan magára
vállalta. A vak is látta, hogy Grete bele van zúgva Carlba, de el tudom
képzelni, hogy Marinak nem tűnt fel. Azt legalábbis nem sejtette előre, ami
történt. Grete nem hagyta, hogy Carl összeessen a táncparketten, miközben
Rod szokás szerint a Love Me Tenderrel zárta az estét, inkább kivitte a
nyírfaerdőbe. És ott, Carl beszámolója szerint egy fának dőlve közösültek.
Azt mondta, nem volt magánál, és arra eszmélt fel, hogy Grete tollkabátja a
fa kérgéhez súrlódik. A hang azonnal megszűnt, amint az anyag kiszakadt,
és a tollak miniatűr angyalokként lebegni kezdtek körülöttük. Tényleg ezt a
kifejezést használta. Miniatűr angyalok. A csendben feltűnt neki, hogy
Grete egyetlen pisszenést sem hallat, vagy azért, mert nem akarta megtörni
a varázst, vagy azért, mert korlátozott örömöt lelt a tevékenységükben.
Akkor kihúzta magát belőle.
– Mondtam, hogy veszek neki egy új kabátot – számolt be másnap reggel
az alattam lévő ágyon fekve. – De azt felelte, hogy nem kell, mert meg
tudja varrni. Akkor megkérdeztem… – Elhallgatott, és felnyögött. A
részegség bűze betöltötte a szobát. – Megkérdeztem, hogy ne segítsek-e
neki megvarrni.
Annyira röhögtem, hogy folyni kezdtek a könnyeim. Hallottam, hogy a
fejére húzza a dunyhát.
– Na és most mihez kezdesz, Casanova? – hajoltam ki az ágyból.
– Fogalmam sincs – morogta a dunyha alól.
– Megláttak benneteket?
Nem látta őket senki sem. Legalábbis eltelt egy hét anélkül, hogy
bármilyen pletyka a fülünkbe jutott volna. Vagy Mariéba.
Már kezdtük biztosra venni, hogy Carl megúszta.
Addig a napig, amíg Grete be nem állított. A télikertben ültünk, és láttuk,
amint feltűnik a Kecskekaptatóban. Biciklivel jött.
– A picsába! – tört ki Carl.
– Nem hiszem, hogy a Tour de France-ra készül – jegyeztem meg
könnyedén. – Inkább hozzád jön.
Carl addig könyörgött, amíg végül én mentem ki Grete elé, és azt
kamuztam neki, hogy az öcsém fertőző beteg. Nem válaszolt, csak bámult
rám. Úgy éreztem, célba vesz az izzadságtól fénylő orrával. Szó nélkül
sarkon fordult, és visszalépett a biciklijéhez. Felvette a csomagtartóhoz
erősített tollkabátját. A hátán cikcakkozó öltések sebhelyre emlékeztettek.
Másnap megint felbukkant. Carl nyitott ajtót, és mielőtt egy szót is
kinyöghetett volna, Grete szerelmet vallott neki, mire Carl azt felelte, hogy
hibát követett el. Hogy elbaszta. És megbánta.
Egy napra rá Mari felhívta, és közölte vele, hogy Grete beszámolt neki
mindenről. És hogy nem járhat olyasvalakivel, aki megcsalta. Carl később
azt mondta, hogy Mari sírt, de ettől eltekintve nyugodtnak tűnt. És
hozzátette, hogy nem érti. Nem azt, hogy a barátnője szakított vele, hanem
hogy Grete miért számolt be neki a nyírfaerdőben történtekről. Az világos
volt számára, hogy Grete nagyon berágott rá, a kabát meg a többi miatt.
Bosszút akart állni. Oké. De ezzel egy időben elmarta maga mellől az
egyetlen barátnőjét is. És hát ezzel nem maga alatt vágta a fát, ahogy
mondani szokás? Erre nem igazán tudtam mit válaszolni, de arra
gondoltam, amit Bernard mesélt azokról, akik hamis fényjelzéssel futtattak
zátonyra hajókat, hogy aztán kifoszthassák őket. Akkor kezdtem magamban
zátonyhoz hasonlítani Gretét. Elképzeltem, amint mozdulatlanul várakozik,
hogy arra tévedjen egy hajó, és összeroncsolódjon rajta. Részben persze
sajnáltam, hiszen az érzései fogságában vergődött, de ugyanúgy elárulta
Marit, mint Carl. És megsejtettem benne valamit, ami Carlnak nem tűnt fel.
Teljesen átitatta a gonoszság. Az a fajta, amikor az ember vesztesége
eltörpül az afelett érzett boldogság mellett, hogy másokat is magával
ránthat. Mint az iskolai lövöldözők. Azzal a különbséggel, hogy ebben az
esetben a támadó életben maradt. Vagy legalábbis nem szűnt meg létezni.
Tovább mérgezhette az embereket. És vághatta a hajukat.

Mari pár héttel később hirtelen Oslóba költözött. Persze azt állította, hogy
mindig is úgy tervezte, hogy odamegy tanulni.
Eltelt megint néhány hét, és Carl egyszer csak – ugyanolyan váratlanul –
közölte, hogy ösztöndíjat kapott pénzügy és számvitel szakra Minnesotába.
– Ezt nem utasíthatod vissza – nyeltem nagyot.
– Nem, szerintem sem – felelte lassan, szinte habozva, de persze nem
tudott átverni. Tudtam, hogy már régen döntött.
A következő napok gyorsan elrepültek. A kúton égett a kezünk alatt a
munka, Carlnak pedig össze kellett cuccolnia, ezért aztán nem igazán
tudtunk beszélni. Kivittem a reptérre, de a többórás úton sem esett köztünk
túl sok szó. Szakadt az eső, és az ablaktörlők surrogása kitöltötte a csendet.
Amikor megálltunk az indulási oldalon, és leállítottam a motort, meg
kellett köszörülnöm a torkomat, hogy meg tudjak szólalni.
– Vissza fogsz jönni?
– Hogy mi? Hát persze! – hazudta meleg, ragyogó mosollyal, és átölelt.
Az eső a hazaúton sem állt el.
Már leszállt a sötétség, amikor leparkoltam az udvaron, és bementem a
házba a szellemekhez.
 Nyolcadik fejezet

És Carl hazatért. Péntek este volt, és én egyedül voltam a kúton. Vagyis

egyedül a gondolataimmal, ahogy mondani szokás.
Amikor az Egyesült Államokba költözött, azt magyaráztam be
magamnak, hogy nyilván nem akarta, hogy a jó jegyei meg a képességei
kárba vesszenek, és ki akart törni ebből a koszfészekből. Szélesíteni akarta
a horizontját. De az is eszembe jutott, hogy legalább ilyen súllyal esett a
latba, hogy maga mögött hagyja az emlékeket és az árnyakat, amik súlyosan
és nyomasztóan telepedtek Opgardra. Csak most, hogy hazajött, hasított
belém a felismerés, hogy akár a Marival történtek is befolyásolhatták a
döntésében.
Mari azért szakított vele, mert megcsalta a legjobb barátnőjével, de az is
felmerült bennem, hogy talán csak megragadta a kínálkozó lehetőséget,
hogy lerázza magáról a koloncot. Valójában magasabbra tört, mint hogy egy
hegyi paraszt, egy Opgard felesége legyen. Ezt mutatta a végső választása
is. Dan Kranéval az egyetemen ismerkedett meg. Mindketten aktív
tevékenységet folytattak a Munkáspártban. Dan is jó családból származott,
a szüleinek volt mit a tejbe aprítaniuk. Dan szerkesztői pozíciót kapott a
Munkáspárt helyi lapjában, született két gyerekük, és Mariék birtokán
laktak, ahol kibővítettek egy épületet, ami így nagyobb lett a szülők
házánál. Ezzel Marinak sikerült befognia a kárörvendő falusiak száját, akik
szerint nem volt elég jó Carl Opgardnak. Bosszút állt, méghozzá stílusosan.
Eközben Carl, a kikosarazott szépfiú még nem tudta visszahódítani az
elveszített társadalmi megbecsültséget és tiszteletet. Ezért jött volna haza?
Hogy közszemlére tegye az egzotikus feleségét meg a Cadillacjét, és
felvázoljon egy olyan hotelprojektet, amihez még csak hasonlót sem látott a
falu soha?
Mert a terve az őrültséggel volt határos. Szinte megvalósíthatatlan.
Először is ragaszkodott hozzá, hogy az épület magasan legyen. Amihez
több kilométer utat kellett kiépíteni. És mindezt azért, hogy nyugodt
lelkiismerettel magashegyi hotelként hirdethesse, és ne kelljen hazudnia,
mint annyi más, alacsonyabban fekvő szállodának.
Másodszor meg, ki kaptat fel egy hegyre, hogy gőzfürdőben csücsüljön,
és húgymeleg vízben áztassa magát? Ezek nem tipikus városi és alföldi
programok?
Harmadszor pedig, ha csak néhány parasztot sikerül a maga oldalára
állítania, nem fogja tudni rávenni őket, hogy kockára tegyék a vagyonukat
egy légvár miatt. Meg kell osztania a kockázatot, vagyis mindenkit meg kell
győznie. És ez nem könnyű egy olyan helyen, ahol az emberek a kívülről
jövő újdonságokkal szembeni kételkedést – hacsak nem egy Fordról vagy
egy Schwarzenegger-filmről van szó – az anyatejjel szívják magukba,
ahogy mondani szokás.
És végül ott volt a kérdés, hogy mi a valódi indítéka. Azt állította, hogy
azért akarja megépíteni a hotelt, hogy a falu elfoglalja a megérdemelt helyét
a térképen, és megmeneküljön a lassú eltűnéstől.
De nem fognak átlátni rajta az emberek, és nem jönnek rá, hogy igazából
saját magát, Carl Opgardot akarja piedesztálra emelni? Elvégre a hozzá
hasonlók ezért térnek haza. Megcsinálták a szerencséjüket idegenben, de a
szülőfalujukban továbbra is lúzerként tekintenek rájuk. Kidobta őket a
polgármester lánya, és behúzott farokkal kotródtak el. Az elismerés sehol
sem jelent annyit, mint otthon, ahol az ember úgy érzi, mindenki félreérti,
de ahol ugyanakkor meg is értik.
„Ismerlek”, szokták mondogatni félig fenyegetően, félig megnyugtatóan,
és ezzel arra utalnak, hogy tudják, ki is az ember valójában. Egy idő után
lehetetlen hazugságok és csúsztatások mögé rejtőzni.
A piac felé vezető utat néztem.
Átlátszóság. Ez a falvak átka és áldása. Előbb-utóbb minden napvilágra
kerül. Minden. De Carl ezek szerint hajlandó kockáztatni azért, hogy
egyszer talán szobrot emeljenek neki a téren, és emlékezzenek rá a jövőben,
ami egyébként csak polgármestereknek, prédikátoroknak és tánczenekar-
énekeseknek jut osztályrészül.
A gondolataimat az ajtó nyílása szakította félbe. Julie lépett be.
– Te vagy az éjszakás? – képedt el, majd a plafon felé fordította a szemét.
Túljátszotta a meglepődést. Csámcsogva rágta a rágóját, és az egyik
lábáról a másikra állt. Kicsípte magát, a szűk pólója felett rövid kabátot
viselt. A karját keresztbe tette, és láttam, hogy a szokásosnál több sminket
kent magára. Nem számított rá, hogy engem talál itt, és zavarba jött, hogy
így látom. Hogy tanúja vagyok, amint elengedi magát péntek este a
többiekkel. Nekem igazán mindegy volt, de neki, úgy látszik, nem.
– Egil megbetegedett – magyaráztam.
– Hát akkor szólsz valakinek – dühöngött. – Mondjuk nekem. Nem kell
neked…
– Nemrég lett rosszul – szakítottam félbe. – És nem gond. Mit kérsz,
Julie?
– Semmit – válaszolta, és nyomatékosításképpen kipukkasztotta a
rágóját. – Csak be akartam köszönni Egilnek.
– Majd megmondom neki.
Rajtam felejtette a szemét, miközben folyamatosan rágott. A pillantása
nem tűnt teljesen tisztának. Visszanyerte a magabiztosságát, legalábbis a
felszínen, és megint a szokásos kemény oldalát mutatta.
– Mit csináltál péntek esténként fiatalkorodban, Roy? – kérdezte akadozó
nyelvvel, amiből minden kétséget kizáróan kiderült, hogy nem limonádét
kortyolgatott kint a kocsiban.
– Táncoltam – feleltem.
– Táncoltál? Te? – meresztett rám nagy szemeket.
– Hát táncnak is nevezhetjük.
Kint felberregett egy motor. Mintha egy éjszakai ragadozó mordult volna
fel figyelmeztetően. Vagy párt keresve. Julie ingerült pillantást vetett a válla
felett az ajtó irányába. Aztán hátat fordított a pénztárgépnek, kezével az
asztalra támaszkodott, amitől a rövid kabátja szétnyílt, majd elrugaszkodott,
és felült a pultra.
– Sok csajod volt, Roy?
– Nem – válaszoltam, és rápillantottam a kinti biztonsági kamerák
képeire.
Amikor elmesélem valakinek, hogy hétvégenként legalább napi egyszer
előfordul, hogy egy autó megáll tankolni, majd fizetés nélkül elhajt, teljesen
megdöbben, micsoda bűnözők laknak a hüttékben. Erre azt szoktam
mondani, hogy egyáltalán nem így van. Pont azért felejtenek el fizetni, mert
annyira tele vannak pénzzel. Amikor udvarias felszólítást küldünk a
rendszámtáblájuk alapján kiderített címre, tízből kilencen azonnal fizetnek,
szégyenkezve esedeznek bocsánatért, és őszintén röstellik, hogy
elfelejtették kiegyenlíteni a számlát. Mert ők – apával, Carllal és velem
ellentétben – sosem figyelték a számlálót, miközben a Cadillacjüket
tankolták, és sosem látták a lelki szemeik előtt eltűnni a százasokat és velük
azokat a dolgokat, amikre el tudták volna költeni ezt az összeget: CD-ket,
egy új nadrágot vagy azt az autós túrát Amerikában, amiről az apjuk
állandóan hadovált.
– Miért nem? – kíváncsiskodott Julie. – Kibaszott szexi vagy –
kuncogott.
– Lehet, hogy akkoriban még nem voltam az – vontam vállat.
– És most? Miért nincs barátnőd?
– Volt – feleltem, és nekiálltam letörölni a pultot. Eddig jó nagy
forgalmat bonyolítottunk le, de a hüttések mostanra már bekuckóztak
otthon. – Tizenkilenc éves korunkban megesküdtünk, de a nászúton vízbe
fulladt.
– Mi? – nyögte Julie, bár tudta, hogy csak szívatom.
– Vitorlázni voltunk, és a Csendes-óceán kellős közepén vízbe esett.
Megártott neki a pezsgő. Azt hörögte, hogy szeret, majd elnyelték a
hullámok.
– Nem vetetted magad utána?
– Egy ilyen vitorlás gyorsabban siklik a vízen, mint ahogy az ember
úszni bír. Mindketten megfulladtunk volna.
– Akkor is! Szeretted, nem?
– Szerettem, ezért bedobtam neki egy mentőövet.
– Legalább ennyit megtettél. – Julie görbe háttal ült a pultra
támaszkodva. – És hogy van erőd élni azután, hogy elveszítetted?
– Az ember nem is hinné, mennyi minden nélkül képes élni. Majd
meglátod. Csak várd ki a végét!
– Eszem ágában sincs várni – felelte színtelen hangon. – Mindent
megszerzek, amit akarok.
– Értem. És mit akarsz?
Bele sem gondoltam, mit kérdezek, csak rutinból, szinte oda sem figyelve
visszaütöttem a labdát. De a legszívesebben leharaptam volna a nyelvemet,
amikor a ködös pillantása rám szegeződött, és az ajka mosolyra húzódott.
– Tuti sok pornót nézel. Mert elveszítetted az álmaid nőjét. Tizenkilenc
évesen fulladt vízbe, szóval gondolom, olyasmire keresel rá, hogy „nagy
csöcsű tizenkilenc évesek”.
Túl sokáig hallgattam, és természetesen tudtam, hogy a késlekedésem
miatt meg lesz róla győződve, hogy fején találta a szöget, és ettől még
inkább nem találtam a szavakat. A beszélgetésünk már régen túlment
minden határon. Egy tizenhét éves kamasz lány kitalálta, hogy megszerzi
magának a főnökét, és most kicsit bekarmolt, felbátorodott, és olyan játékba
kezdett, amiről azt hitte, hogy az ellenőrzése alatt tartja, mert azokkal a
fiúkkal, akik kint vártak rá a kocsijukban ülve, mindig működött. Mindezt
el tudtam volna mondani neki, és így meg tudtam volna őrizni a
méltóságomat, de akkor kihajítottam volna egy pezsgőtől mámoros tinit a
vitorlásomból. Ezért inkább mentőövet kerestem, ami mindkettőnkön segít.
Meg is találtam, méghozzá akkor, amikor kinyílt az ajtó. Julie
automatikusan lecsusszant a pultról.
Egy férfi lépett az üzletbe. Hirtelen nem tudtam hova tenni, de biztosan a
faluból érkezett, mert autó nem kanyarodott be a kútra. Előregörnyedt, a
beesett arca homokóra alakúnak tűnt, a kopasz feje búbján csak néhány
hajszál virított.
Nem jött közelebb. Rám bámult, és úgy tűnt, a legszívesebben sarkon
fordulna. Lehet, hogy annak idején neki is bevertem párat egy buliban, rajta
hagytam a kézjegyemet, és nem felejtette el a történteket. Lassan a CD-
állványhoz oldalgott. Megszemlélte a kínálatot, és közben rendszeres
időközönként felénk sandított.
– Ez kicsoda? – kérdeztem halkan.
– Natalie Moe apja – suttogta Julie.
A bádogos. Tényleg. Megváltozott. Alig pislákolt benne az élet, ahogy
mondani szokás. Talán beteg? Bernardra emlékeztetett, az élete legvégén.
A pulthoz lépett. Letett elém egy CD-t. Egy Roger Whittaker-válogatást.
Leértékelve. Szégyenkezve pislogott, mintha röstellné a zenei ízlését.
– Harminc korona – közöltem vele. – Kártya vagy…
– Készpénz – felelte. – Egil ma nem lesz bent?
– Beteg. Még valamit?
Egy pillanatig habozott.
– Semmit – válaszolta végül, felmarkolta a visszajárót, fogta a CD-t, és
kisomfordált.
– Jézusom! – nyögte Julie, és megint felpattant a pultra.
– Ezt meg miért mondod?
– Nem láttad? Úgy csinált, mintha nem ismert volna meg.
– Csak azt láttam, hogy ideges. És nagyon úgy tűnt, hogy inkább Egillel
akar üzletelni. Vajon mit akart tőle?
– Ezt meg hogy érted?
– Senki sem jön át a kútra ilyen későn péntek este azért, mert nem bírja
ki Roger Whittaker nélkül. Szégyellte magát, és biztosan nem a CD miatt.
Egyszerűen csak megvette a legolcsóbb cuccot, amit talált.
– Tuti kotont akart venni, de összefosta magát – röhögött fel Julie. Úgy
hangzott, mint aki maga is járt már így. – Gondolom, kefél valakivel. Ez
már csak ilyen család.
– Ne legyél ilyen undok!
– Az is lehet, hogy dilibogyóért jött, amit azért szed, mert csődbe ment.
Nem láttad, hogy bámulta a gyógyszeres polcot?
– Szerinted azt hiszi, hogy talál nálunk fájdalomcsillapítónál erősebb
cuccot? Amúgy nem tudtam, hogy csődbe ment.
– Persze hogy nem, mert nem állsz szóba senkivel, Roy. Akkor hogyan
mondanának el neked bármit is?
– Ebben igazad lehet. Nem mész bulizni a fiatalokkal?
– A fiatalokkal!
Fújt egyet, és nem mozdult. Látszott rajta, hogy valami kifogás után
kutat, hogy maradhasson. Jó nagyra fújta a rágóját. Amikor kipukkadt,
témát váltott.
– Simon szerint a hotel úgy néz ki, mint egy gyár. Azt mondta, hogy
senkit sem fog érdekelni.
Simon Nergard Julie nagybátyja volt. Rajta mindenesetre rajta hagytam a
kézjegyemet. Nagydarab fickó volt, eggyel fölöttem járt, és bokszolt,
méghozzá meccseken is a városban. Carl felkért táncolni egy lányt, aki neki
is bejött. Ennél több nem is kellett. Körbeállták őket az emberek. Simon
éppen a gallérjánál fogva rángatta Carlt, amikor odaléptem, és
megkérdeztem, mi a probléma. Előtte rátekertem az öklömre egy sálat, és
amikor szóra nyitotta a száját, már ütöttem is. Éreztem, hogy
megreccsennek a fogai. Megtántorodott, vért köpött, de a tekintetében
inkább álmélkodás tükröződött, mint félelem. Azok, akik tanultak
küzdősportot, azt hiszik, csak követniük kell a szabályokat, és ezért
veszítenek. De meg kell hagyni, nem adta fel. Ugrálni kezdett előttem, az
öklét a hiányos fogsora elé emelte. Térden rúgtam, mire azonnal
abbahagyta az ugrándozást. A combjába is belerúgtam. Elkerekedett a
szeme, gondolom, még sosem töprengett el azon, mi történik, ha egy ilyen
hatalmas izomtömeg belülről kezd el vérezni. Nem bírt mozdulni, csak állt,
és várta, hogy megadjam neki a kegyelemdöfést, mint egy körbekerített
hadsereg, ami heroikus idiotizmusában úgy döntött, az utolsó emberig
harcol. De nem adtam meg neki azt az apró örömöt, hogy elmondhassa
magáról, férfiként állta a verést. Egyszerűen hátat fordítottam neki, az
órámra pillantottam, és mint akinek találkozója van, de nem kell sietnie,
szépen elsétáltam. A tömeg őrjöngve buzdította, hogy vesse rám magát,
hiszen nem tudták, amit én igen, hogy egyetlen lépést sem képes tenni.
Ekkor gúnyolni kezdték, és ez volt a kézjegy, amit aznap este rajta hagytam.
Nem az a két túl fehér első fog, amit aztán a fogorvos beültetett neki.
– Ezek szerint a nagybátyád látta a terveket?
– Nem, de ismer valakit a bankban, aki igen. És azt mondta, hogy úgy
néz ki, mint egy gyár. Egy cellelózgyár.
– Cellulóz – javítottam ki. – Az erdőhatár felett. Hát ez érdekes.
– Mi?
Kint felberregett egy motor, majd egy másik.
– Hiányzol a tesztoszteronlegényeknek. Csökkentheted a szén-dioxid-
kibocsátást, ha visszamész.
– Annyira gyerekesek! – nyögött fel Julie.
– Akkor inkább menj haza, és hallgasd meg ezt – nyújtottam felé J. J.
Cale Naturally című albumát.
Ötöt vettem belőle, de végül le kellett vennem a CD-polcról. Direkt azért
rendeltem, mert biztosra vettem, hogy a falusiaknak bejön ez a visszafogott
blues és a minimalista gitárszólók. De Juliének igaza volt, sosem álltam
szóba velük, így nem is ismertem őket. Elvette a CD-t, durcásan leugrott a
pultról, és elindult az ajtó felé. Felmutatta a középső ujját, miközben
eltúlzottan ringatta a csípőjét, olyan hidegen és ártatlanul számítóan, ahogy
csak egy tizenhét éves kamasz tudja. Belém hasított egy gondolat.
Fogalmam sincs, miért. Az, hogy mindennek ellenére kicsit kevésbé tűnik
ártatlannak, mint amikor tizenhat évesen munkába állt a kúton. Mi a franc
ütött belém? Még sosem gondoltam úgy rá, tényleg nem. Vagy igen? Nem.
Ez biztosan akkor változott meg, amikor a háta mögé tette a kezét, hogy
felugorjon a pultra, szétnyílt a kabátja, és a mellbimbója kirajzolódott a
melltartóján és a pólóján át. De hát a francba, a melle tizenhárom éves
korában nőtt meg ennyire, és eddig még sosem vesztegettem rá egyetlen
gondolatot sem, szóval mi most a különbség? Amúgy sem gerjedtem soha a
nagy mellekre, és a kamasz lányok sem izgattak. Sem a „nagy csöcsű”, sem
a „tizenkilenc éves” kifejezéseket nem lehetett volna megtalálni a keresési
előzményeim között.
És nem ez volt az egyetlen rejtély.
Ott volt még az arcára kiülő szégyen is. Nem Julie arcára, amikor úgy
érezte, rajtakaptam a péntek esti elhajlásán. Hanem a bádogoséra. Moe
szeme úgy cikázott ide-oda, mint egy csapdába esett pillangó. Kerülte a
pillantásomat. Julie látta, amint a mögöttem lévő polcokat fürkészi.
Megfordultam, és alaposan szemügyre vettem a tartalmukat. Szörnyű
gyanúm támadt. Azonnal elhessegettem. De visszatért, mint az az átkozott
fehér teniszlabda-szerűség, amivel Carl és én játszottunk, amikor
megérkezett a faluba az első és utolsó flipper, amit betettek a Kaffistovába
egy másik játékautomata mellé, és apa elvitt minket, beállt a sorba, és olyan
arccal vette elő a pénztárcáját, mint aki Disneylandben fizeti be a gyerekeit
egy körre.
Mert már láttam ezt a szégyent. Otthon. Visszatükröződve. Ráismertem.
Ennél nem is lehetett volna nagyobb. Nem csak azért, mert az elkövetett
bűn annyira förtelmes és megbocsáthatatlan. Hanem azért is, mert meg fog
ismétlődni. Bár a tükörkép megesküszik rá, hogy ez volt az utolsó alkalom,
megint meg fog történni, újra és újra. Az ember szégyenkezik a cselekedete
miatt, de még jobban szégyelli magát a gyengesége miatt, azért, mert nem
tud leállni, és muszáj megtennie azt, amit nem akar. Ha akarná, akkor
legalább ráfoghatná az egészet arra, hogy egyszerűen gonosznak született.
 Kilencedik fejezet

Szombat reggel Markus leváltott. Kettesben hajtottam fel a hegyre.

Megálltam a ház előtt, és túráztattam kicsit a motort, hogy biztos lehessek
benne, meghallották, hogy hazaértem.
Carl és Shannon a konyhában ült, a hotel rajzait tanulmányozta, és a
bemutatóról beszélgetett.
– Simon Nergard azt állítja, hogy senki sem fog befektetni – jelentettem
be. Nekitámaszkodtam az ajtófélfának, és fújtam egyet. – Valami banki
alkalmazottól hallotta, aki látta a terveket.
– Én pedig legalább egy tucat lelkes véleményt hallottam – felelte Carl.
– Itt a faluban?
– Torontóban. Olyanoktól, akik értenek hozzá.
Vállat vontam.
– Most nem olyanokat kell meggyőznöd, akik Torontóban laknak, és
értenek hozzá. Sok sikert! Megyek, lefekszem.
– Jo Aas fogad ma – közölte Carl.
– Tényleg? – álltam meg.
– Igen. Megkérdeztem Maritól a buliban, hogy ki tud-e eszközölni nála
egy audienciát.
– Ügyes. Ezért hívtad meg?
– Részben. De azt is szerettem volna, ha megismerkednek Shannonnal.
Itt fogunk lakni a faluban, és nem akarom, hogy ferde szemmel nézzenek
egymásra. És tudod, mi történt? – karolta át Shannon vállát. – Azt hiszem,
az én kis feleségem megolvasztotta a jégkirálynő páncélját.
– Még hogy megolvasztottam! – forgatta a szemét Shannon. – Az a nő
gyűlöl, drágám. Nem igaz, Roy?
– Hát… – feleltem.
Amióta beléptem a konyhába, most néztem először közvetlenül
Shannonra. Nagy, fehér fürdőköpenybe burkolózott, a haja nedvesen
csillogott. Nyilván nemrég zuhanyzott, biztosan megizzadt a zajos
ágytornában, amit minden éjjel űztek. Még sosem láttam ilyen lengén
öltözve, mindig fekete garbót és nadrágot viselt, de most feltűnt, hogy a
karcsú lábán és a köntöse nyakkivágásában pont olyan fehér és makulátlan
a bőre, mint az arcán. A vizes haja színe sötétebbnek és tompábbnak tűnt,
szinte rozsdavörösnek, és észrevettem, amit eddig nem, hogy az orra
tövében megbújik néhány világos szeplő. Mosolygott, de a tekintetéből azt
olvastam ki, hogy megsértődött. Lehet, hogy Carl valami rosszat mondott?
Vagy én mondtam olyasmit, amit nem kellett volna? Talán kihallotta a rövid
válaszomból, hogy úgy érzem, kigúnyolta Marit, amikor úgy tett, mintha az
ikrei annyira csodálatosak lennének. Valami viszont azt súgta, hogy az
effajta kajánságon nem izgatja fel magát különösebben. Olyan nőnek tűnt,
aki megteszi, amit kell, és nem kér senkitől elnézést.
– Shannon felajánlotta, hogy norvég vacsorát főz ma este – váltott témát
Carl. – Arra gondoltam, hogy…
– Ma este is be kell mennem dolgozni – szakítottam félbe. – Egil beteg.
– Tényleg? – vonta fel Carl a szemöldökét. – Nincs egy rakat embered,
akit ugrasztani tudsz?
– Nem jó nekik – feleltem. – Hétvége van, és ilyen rövid idő alatt nem
tudják átszervezni a programjukat.
Széttártam a karomat, hogy mutassam, ilyen a kútvezetők sorsa. Mindig
az övék a piszkos munka. Láttam Carlon, hogy nem sikerült
megtévesztenem. Ez a gond a testvérekkel. Tudják, mikor kamuzik a másik.
De mi a francot mondtam volna? Hogy nem tudok aludni, mert olyan
hangosan basznak?
– Megyek, alszom egyet.

Valami zajra ébredtem. Nem mintha túl hangos lett volna, de egyrészt a
hegyek között kevés a zaj, másrészt pedig ez a mostani eltért a megszokott
hangoktól, az agyam nyilván ezért nem szűrte ki.
A búgó zúgást mintha egy darázs és egy fűnyíró keresztezéséből
származó lény adta volna ki.
Kilestem az ablakon. Kimásztam az ágyból, gyorsan felöltöztem,
lesiettem a lépcsőn, és kirontottam az ajtón, de a Kecskekaptató felé már
lassú léptekkel indultam.
Egy idegent vettem észre Kurt Olsen és Erik Nerell társaságában. A
kezében antennás távirányítót tartott. Mindhárman azt a tárgyat bámulták,
ami felébresztett. A fehér, nagyjából tányér méretű drón egy méterrel a
fejük felett lebegett.
– Nocsak! – szólaltam meg, hogy felhívjam magamra a figyelmüket. –
Csak nem a befektetői találkozót hirdető plakátokat keresitek?
– Jó napot, Roy! – üdvözölt Olsen. A szájában fel-le mozgott a cigaretta
a szavai ütemére.
– Ez itt magánút, mint azt jól tudod – közöltem vele, és meghúztam a
nadrágom övét, amiről a nagy sietségben elfeledkeztem. – Bármit
kitehetünk.
– A magánutaknak is több fajtája van.
– Tényleg? – kérdeztem, és tudtam, hogy jobban tenném, ha lehiggadnék.
Nem lenne túl bölcs dolog berágni. – Ja, ha közút lenne, a hatóságok már
régen felállítottak volna itt egy szalagkorlátot, nem gondolod?
– Ebben igazad van, Roy. De a terület megműveletlen, ezért mindenkinek
joga van itt tartózkodni.
– Én a plakátokról beszélek, nem arról, hogy van-e jogod itt tartózkodni.
Egyébként meg dolgoztam az éjjel, szóval örültem volna, ha előre szólsz,
hogy egy drónnal fogod megzavarni az álmomat.
– Akár szólhattam is volna – vallotta be Olsen –, de nem akartalak
zaklatni benneteket. Nem leszünk itt sokáig, csak pár képet készítünk
gyorsan. Ha úgy látjuk, hogy biztonságos leereszkedni, és visszajövünk,
akkor természetesen szólunk időben.
A szemében nem fedeztem fel ellenségességet. Úgy nézett rám, mint aki
csak megfigyel, és pillanatfelvételeket készít rólam, pont mint a drón, ami
közben eltűnt a szikla pereme alatt. Már biztosan lelkesen fotózta a Katlan
alját. Bólintottam, és megpróbáltam semleges arcot vágni.
– Sajnálom – folytatta. – Tudom, hogy nem lehet könnyű. – Elnyújtotta a
szavait, mint egy pap. – Tényleg szólnom kellett volna, de nem
emlékeztem, hogy ennyire közel van a házhoz. Most mit mondjak? Örülnöd
kellene, hogy a befizetett adód egy részét arra fordítjuk, hogy tisztázzuk,
hogyan is történt pontosan a baleset. Hiszen mindannyian ezt akarjuk.
Mindannyian?, üvöltöttem fel némán. Úgy érted, hogy te akarod. Az hajt,
hogy kiderítsd, ami az apádnak nem jött össze.
Persze ezt nem mondtam ki hangosan.
– Igazad van, tényleg nem könnyű. Carllal nagyjából tudjuk, mi történt,
és inkább felejteni szeretnénk, mint megbolygatni az ügyet.
Csak nyugi. Csigavér. Ne kapd fel a vizet!
 – Ez érthető – válaszolta mézesmázosan Olsen.
A drón megint felbukkant a sziklaperem felett. Megállt, és egy helyben
lebegett. A hangja a fülembe mart. Hirtelen megindult felénk, és úgy
telepedett a távirányítós pasas kezébe, ahogy az idomított vadászsólymok
szállnak le a gazdájuk kesztyűjére a YouTube-videókban. Ijesztő látványt
nyújtott, mintha egy sci-fiből lépett volna ki, amiben a világ fasizálódott,
Nagy Testvér mindenkin rajta tartja a szemét, és tudni lehet, hogy a drónos
fickó bőre alatt elektromos vezetékek futnak.
– Hát ez gyorsan ment – csodálkozott Olsen. Kiköpte a csikket, és
eltaposta.
– Ritkább levegőn gyorsabban fogy ki az akkumulátora – magyarázta a
drónkezelő.
– De tudott képeket készíteni?
A drónkezelő a telefonján pötyögött, mi pedig közelebb léptünk hozzá. A
drón a rossz fényviszonyok miatt szemcsés videót készített. Hangot nem
vett fel. Vagy lehet, hogy igen, csak egy pisszenés sem hallatszott ott lent.
Apa Cadillac DeVille-jének a roncsa úgy nézett ki, mint egy bogár, ami a
hátára esett, és egészen addig kalimpált tehetetlenül a lábával, amíg egy arra
járó véletlenül rá nem lépett, és ezzel véget nem vetett a szenvedéseinek. A
rozsdás és részben mohával benőtt alváz meg a levegőbe meredő kerekek
sértetlennek tűntek, de az autó orra és hátulja úgy összenyomódott, mintha
Willumsen hidraulikus prése vette volna kezelésbe.
Talán a lenti némaságról és sötétségről jutott eszembe egy
dokumentumfilm, amiben búvárok merültek le a Titanichoz. Vagy inkább a
Cadillac látványáról. Ez az impozáns roncs is elmúlt időkből származott, és
hirtelen beálló halálról regélt, egy tragédiáról, amit annyiszor meséltek el,
hogy az ember úgy érezte, nem is történhetett volna máshogyan, mert meg
volt írva a csillagokban. A konkrét valójában és átvitt értelemben is
lenyűgöző, legyőzhetetlennek hitt jármű a mélybe zuhant. Az emberek
elképzelték, mi történhetett, milyen félelmet érezhettek az utasok, amikor
rájöttek, hogy eljött értük a nagy kaszás. És nem akárhogyan hagyták itt ezt
az árnyékvilágot: az elmúlás nem egy leélt élet után köszöntött be, hanem
hirtelen, bejelentés nélkül tört rájuk gyilkos véletlenek folytán.
Megborzongtam.
– Jó pár kő van a talajon – jegyezte meg Erik.
– Ki tudja, milyen régóta. A kocsin egy sincs – vetette ellen Olsen. – És
az alvázon sincsenek horpadások vagy egyéb sérülések. Előfordulhat, hogy
azóta nem volt kőomlás, amióta az a hegyimentő szerencsétlenül járt.
– Már nem hegyimentő – felelte Erik halkan, a képernyőre szegezve a
pillantását. – Nem tudja használni a kezét. Fájdalomcsillapítókon él, és
olyan adagokat kell szednie, amik egy lovat is…
– De életben van! – vágott közbe Olsen türelmetlenül, így sosem tudtuk
meg, milyen hatással lennének a fájdalomcsillapítók egy lóra.
Olsen arca kivörösödött. Vajon arra utalt, hogy a Cadillac utasai ezt nem
mondhatják el magukról? Nem, nagyon vehemensen beszélt, szóval másról
lesz szó. Lehet, hogy az apjáról, a volt körzeti megbízottról, Sigmund
Olsenről?
– Ha itt valami leesik, az biztosan eltalálja a kocsit. Igazam van? – intett
a képernyő felé. – Mégis benőtte a moha, és sehol sem látszik semmilyen
sérülés. Ez magáért beszél, és ebből sok mindenre lehet következtetni. A
múlt előrejelzi a jövőt.
– Egészen addig, amíg vállon nem talál egy kő – rondítottam bele a
gondolatmenetébe. – Vagy fejen.
Erik lassan bólintott, és az állát dörgölte. Olsen arca az eddiginél is
mélyebb vörösben pompázott.
– És mint mondtam, állandóan halljuk, hogy kövek zuhannak le.
Noha a pillantásomat Olsenre szegeztem, a mondandómat természetesen
Eriknek címeztem. Az ő barátnője terhes. Az ő szakmai felelőssége
eldönteni, hogy biztonságos-e leereszkedni, hogy meg tudják vizsgálni a
roncsot. És Olsen nem hagyhatja figyelmen kívül a véleményét, mert ha
bármi történik, búcsút inthet az állásának.
– De ezek szerint nem találják el a roncsot – folytattam. – Szóval mellé
esnek. És ha valaki lemászik, nyilván az is ott fog állni.
Mielőtt Olsen szóra nyitotta volna a száját, a szemem sarkából már
láttam, hogy megnyertem az ütközetet.
A Kecskekaptatóban állva néztem utánuk. Az autók hangja egyre halkult.
Elrepült felettem egy holló. Megvártam, amíg néma csend telepedik a tájra.
Shannon szokás szerint feketében támaszkodott az ablak előtti pultnak,
amikor beléptem a konyhába. Megint meg kellett állapítanom, hogy bár a
ruhái kiemelik, hogy a teste olyan, mint egy vézna fiúcskáé, van benne
valami határozottan nőies. Az apró kezét egy gőzölgő csészén melengette,
amiből egy teafilter madzagja lógott.
– Mi történt? – kérdezte.
 – A körzeti megbízott meg akarja nézetni a roncsot. Mindenképpen ki
akarja deríteni, miért zuhant le.
– Téged nem érdekel?
– Láttam, mi történt – vontam vállat. – Apa túl későn lépett a fékre.
Fontos időben fékezni.
– Fontos időben fékezni – ismételte meg Shannon, és közben lassan
bólintott, ahogy a faluban szokás.
Ezek szerint már a testbeszédünket is kezdi megtanulni. Megint olyan
érzésem támadt, mintha egy sci-fiben lennék.
– Carltól tudom, hogy nem lehet kiemelni a roncsot. Rosszul érint, hogy
ott van?
– Nem. Eltekintve attól, hogy szennyezi a környezetet.
– Nem? – Az ajkához emelte a csészét, hogy aprót kortyoljon belőle. –
Miért nem?
– Ha az ágyukban haltak volna meg, azt sem dobtuk volna ki.
– Ez most túl érzelgős, vagy éppen ellenkezőleg? – húzta mosolyra a
száját.
Én is elmosolyodtam. Szinte már fel sem tűnt a lelógó szemhéja.
Mondjuk az is lehet, hogy már nem lógott annyira, mint amikor az utazástól
kimerülten megérkezett.
– Szerintem a körülményeink nagyobb hatással vannak az érzelmeinkre,
mint gondoljuk – feleltem. – A regényekben állandóan reménytelen
szerelemről lehet olvasni, de a valóságban tízből kilencen olyanba szeretnek
bele, akiről tudják, hogy megkaphatják.
– Ebben biztos vagy?
– Tízből nyolcan – javítottam ki magam.
Mellé léptem. Magamon éreztem a tekintetét, miközben a sárga
mérőkanállal kávét tettem a kávéfőzőbe.
– Ha az ember a társadalom peremén él, mint ennek a vidéknek a lakói –
magyaráztam –, akkor gyakorlatiasan gondolkozik a halálról és a
szerelemről. De ez neked nyilván idegenül cseng.
– Miből gondolod?
– Azt mondtad, Barbados gazdag sziget. Volt egy Buickod, és egyetemre
jártál. Aztán pedig Torontóba költöztél, hogy ott folytasd a tanulmányaidat.
Egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Ezt hívják társadalmi mobilitásnak.
– Aha. Ezek szerint szegényes körülmények között nőttél fel?
 – Részben. Redleg vagyok. Vöröslábú.
– Vöröslábú?
– Gondolom, hallottál már az Appalache-hegységben élő fehérekről, akik
a társadalom alsó rétegét alkotják. Hillbillynek is szokták őket nevezni.
– Láttam a Gyilkos túrát. Bendzsóznak, és rájuk férne egy kis
vérfrissítés.
– Ez sztereotípia, ami sajnos a valóságban gyökerezik, pont mint a
vöröslábúak esetében, akik a társadalmi ranglétra legalján álló fehérek
Barbadoson. Azoknak az íreknek és skótoknak a leszármazottai, akik az
1600-as években érkeztek. Sokukat fegyencként deportálták ide, ahogy
Ausztráliába is. Gyakorlatilag rabszolgaként dolgoztatták őket, egészen
addig, amíg Barbados szert nem tett afrikai rabszolgákra. Amikor megszűnt
a rabszolgaság, az afrikaiak utódai jobb helyzetbe kerültek, de a fehér
vöröslábúak nagy része nem tudott kitörni. A legtöbbünk
nyomornegyedekben lakik. Hogy is mondják norvégul? Viskókban.
Társadalmon kívüliek vagyunk, a szegénység csapdájában vergődünk.
Nincs végzettségünk, sok köztünk az alkoholista, közeli rokonok szexelnek
egymással, és mindenféle betegségünk van. Saint Johnban a vöröslábúak
gyakran nincstelenek, csak néhányan élnek a saját tanyájukon, és van
esetleg egy kis üzletük, ahová a gazdagabb feketék járnak. A többiek állami
segélyeken tengődnek. És tudod, honnan lehet felismerni minket? A
fogainkról. Ha nem veszítjük el az összeset, akkor rosszak… Hogy is
mondják?
– Szuvasak. De a te fogaid…
– Anyám fontosnak tartotta, hogy egészségesen táplálkozzak, és naponta
mossak fogat. Azt akarta, hogy jobb életem legyen. És amikor meghalt, a
nagyanyám gondoskodott rólam.
– Jézusom! – nyögtem ki. Semmi más nem jutott eszembe.
Shannon megfújta a teáját.
– A vöröslábúak példája is mutatja, hogy nem csak a feketék és a latin-
amerikaiak nem képesek kitörni a szegénység csapdájából.
– De neked sikerült.
– Igen. És vagyok elég rasszista ahhoz, hogy meg legyek győződve arról,
hogy ezt az afrikai génjeimnek köszönhetem.
– Az afrikai génjeidnek?
– Az anyám és a nagyanyám afrikai származású. – A hitetlenkedő
arckifejezésem láttán felnevetett. – A hajamat és a bőrömet egy ír
vöröslábútól örököltem, aki hároméves korom előtt halálra itta magát.
– És?
Megvonta a vézna vállát.
– Bár mind az anyám, mind a nagyanyám Saint Johnban lakott, és az
egyikük férje ír volt, a másikuké pedig skót, engem soha senki sem tartott
igazi vöröslábúnak. Részben azért, mert volt valamennyi földünk, de főleg
azért, mert felvettek Bridgetownba a Nyugat-indiai Egyetemre. Nemcsak a
családunkban voltam az első lány, aki egyetemre járt, de az egész
környékünkön is.
Most beszélt először ilyen hosszan magáról, amióta ideköltözött. Ennek
nagyon egyszerű oka volt. Eddig nem kérdeztem. Mondjuk nem is nagyon
volt rá lehetőségem, ha leszámítjuk azt, amikor Carllal befeküdt az emeletes
ágy alsó szintjére, de akkor inkább ő faggatózott. Talán először belém akart
látni, és mostanra sikerült véleményt alkotnia rólam.
Megköszörültem a torkomat.
– Biztosan nehéz döntés volt.
– A nagyanyám döntötte el – rázta meg a fejét. – És az egész családot
mozgósította. Minden nagybátyám és nagynéném beleszállt a kiadásokba.
– Beszállt.
– Beszállt. Aztán később a torontói tanulmányaimat is támogatták. A
nagyi azért cipelt kocsival a bridgetowni egyetemre, mert nem volt pénzünk
albérletre a városban. Az egyik tanárom egyszer azt mondta, hogy Barbados
új társadalmi mobilitásának ékes példája vagyok, mire azt feleltem, hogy a
vöröslábúakat négy évszázad után még mindig lehúzza a posvány, és
mindent a családomnak köszönhetek, nem a társadalmi reformoknak.
Mindig vöröslábú maradok, aki a családja nélkül semmire sem vitte volna.
És bár Torontóban jobb körülmények között éltem, Opgard igazából luxus
számomra. Érted, amit mondok?
Bólintottam.
– És mi lett a Buickkal?
Olyan pillantást vetett rám, mint aki nem biztos abban, hogy nem
viccelek.
– Nem inkább a nagyimról kellene kérdezned?
– A nagyid él és virul – feleltem.
– Aha! És ezt honnan tudod?
– A hangodból. Amikor róla beszéltél, nem bicsaklott meg.
– Szóval nemcsak autószerelő vagy, hanem pszichológus is?
 – Csak autószerelő vagyok – válaszoltam. – A Buick már nincs meg,
igaz?
– A nagyi figyelmetlen volt, nem húzta be a kéziféket, és üresben hagyta,
amikor leparkolt a házunk előtt. Elgurult, és lezuhant egy hulladéklerakóba.
Totálkáros lett. Napokig zokogtam. Kihallottad a hangomból?
– Igen. 1954-es évjáratú Roadmaster. Megértelek.
A fejét ingatta, mintha több szögből is meg akarna vizsgálni, akár egy
kibaszott Rubik-kockát.
– Autók és szépség – lehelte elgondolkozva, mintha csak magában
beszélne. – Az éjjel egy olyan könyvről álmodtam, amit még régen
olvastam. Biztos a Katlanban lévő roncs miatt. J. G. Ballard írta, és
Karambol a címe. Olyan emberekről szól, akiket felizgatnak az
autóbalesetek. A roncsok meg a sérülések. A filmet talán láttad.
Az emlékeim között kutattam.
– David Cronenberg – segített Shannon.
Megráztam a fejemet.
Habozva pillantott rám. Mintha megbánta volna, hogy olyasmiről kezdett
beszélni, ami tuti nem érdekel egy benzinkutast.
– Jobban érdekelnek a könyvek – próbáltam eloszlatni a zavarát. – De ezt
nem olvastam.
– Aha – engedett fel. – A könyvben leírnak egy kopár sziklafal mellett
futó, beláthatatlan kanyart a Mulholland Drive-on, ahol éjszakánként
lesodródnak az autók az útról. Túl sokba kerülne kiemelni őket, ezért az
évek során autótemető alakult ki a mélyben, és egyre nagyobbra nő. Egy
idő után meg fog szűnni a szakadék, és a kisodródó kocsikat megmentenek
a felhalmozódott roncsok.
Lassan bólintottam.
– Megmentik a felhalmozódott roncsok – javítottam ki. – El kellene
olvasnom. Vagy meg kellene néznem a filmet.
– Nekem igazából jobban tetszik a film – vallotta be. – A könyvet egyes
szám első személyben írták meg, és ezért a perverziója szubjektív és… –
Elhallgatott. – Hogy mondják azt norvégul, hogy intrusive?
– Ezt Carltól kell megkérdeznünk – feleltem.
– Jo Aasnál van.
A konyhaasztalra pillantottam. Még mindig elborították a rajzok, és Carl
a laptopot sem vitte magával. Talán arra számít, hogy több esélye van
meggyőzni Aast arról, hogy a falunak szüksége van egy wellnesshotelre, ha
nem zúdít rá túl sok anyagot.
– Tolakodó? – vetettem fel.
– Köszi. Szóval a film nem tolakodó. A kamera általában objektívebb,
mint a toll. És Cronenbergnek sikerült megragadnia a lényeget.
– Ami micsoda?
A szeme szikrázott, a hangjából lelkesedés áradt. Érezte, hogy tényleg
érdekel a mondanivalója.
– A torz dolgok szépsége – felelte. – A csonkán ránk maradt görög
szobor azért lenyűgöző, mert az ép részén látszik, mennyire gyönyörű
lehetett. Szinte látjuk magunk előtt, és beleképzelünk egy olyan szépséget,
amivel a valóság sosem tudná felvenni a versenyt.
Nekinyomta a tenyerét a pultnak, mintha fel akarna ülni rá, mint a bulin.
Törékeny kis balerina. A francba!
– Érdekes – jegyeztem meg. – Visszamegyek aludni.
A szemében kihunyt a szikra, mint egy jelzőlámpa.
– És a kávéd? – kérdezte csalódottan.
Nyilván örült, hogy végre van kivel beszélgetnie. Barbadoson tuti be nem
áll a szájuk az embereknek.
– Most jöttem rá, hogy szükségem van még pár órára – válaszoltam.
Kikapcsoltam a főzőlapot, és levettem róla a kávéfőzőt.
– Értem – húzta vissza a kezét a pultról.
Fél óráig álmatlanul forgolódtam az ágyban. Megpróbáltam elaludni.
Semmire sem gondoltam. A lyukon keresztül gépelés hallatszott fel.
Papírok zörögtek. Hát ez nem fog menni.
Lemásztam az ágyról, felöltöztem, kisiettem. Hangos sziával köszöntem
el, majd becsaptam az ajtót. Tuti úgy hangzott, mintha menekülnék valami
elől.
 Tizedik fejezet

– Ó, helló! – üdvözölt Egil, amikor ajtót nyitott.

Az arcát fürkésztem. Szégyen égett rajta. Az övén is. Biztosan azért, mert
tudta, hallom a számítógépes játék hangzavarát és a haverjai lelkes
lövöldözését a nappaliból.
– Már jobban vagyok – mondta gyorsan. – Éjszaka be tudok menni.
– Maradj csak nyugodtan itthon, hogy teljesen meggyógyulj! –
válaszoltam. – Nem ezért jöttem.
– Tényleg? – Olyan képet vágott, mint aki azon töri a fejét, mit
követhetett el. Úgy látszott, van miből válogatnia.
– Mit szokott venni nálad Moe? – kérdeztem.
– Moe? – Úgy bámult rám, mintha még az életben nem hallotta volna ezt
a nevet.
– A bádogos – magyaráztam. – Mikor nem voltál bent, érdeklődött
utánad.
– Ja, a bádogos! – ismételte meg.
Mosolygott, de a szemében félelem csillogott. Aha! Jó nyomon járok.
– Mit vesz? – tettem fel megint a kérdést, mintha azt hittem volna, hogy
az előbb nem fogta fel.
– Semmi különöset.
– Azért hadd halljam!
– Nem igazán emlékszem.
– De készpénzzel fizet?
– Igen.
– Hát ha erre emlékszel, akkor biztosan arra is, mit vesz. Gyerünk, köpd
ki!
Szó nélkül meredt rám. A ködös tekintetéből azt olvastam ki, hogy
szeretne mindent bevallani.
Felsóhajtottam.
– Látom, hogy bánt a dolog, Egil.
 – Mi?
– Tud valamit rólad? Erről van szó? Megfenyegetett?
– Moe? Dehogy!
– Akkor miért falazol neki?
Rémülten pislogott. A nappaliban egyre vadabbul tombolt a harc. Egil
kétségbeesett tekintetéből csak úgy sütött a rettegés. Makogni kezdett.
Fogytán volt a türelmem, ezért a hatás érdekében lehalkítottam a
hangomat.
– Ne kamuzz nekem, Egil!
Az ádámcsutkája vadul járt föl és alá. Hátralépett, én meg félig-meddig
arra számítottam, hogy becsapja az orrom előtt az ajtót. De semmi ilyesmi
nem történt. Talán kiolvasott valamit a szememből, és eszébe jutott, amit
azokról hallott, akiket annak idején véresre vertem az Årtunben. Rájött,
hogy muszáj lesz válaszolnia.
– Mindig jattozik.
Bólintottam. Amikor munkába állt, természetesen közöltem vele, hogy
nem fogadunk el borravalót. Ha a vevő nem kéri a visszajárót, akkor
beütjük a kasszába, hogy legyen miből kipótolnunk a hiányt azokban az
esetekben, amikor valamelyikünk figyelmetlenségből túl sokat ad vissza.
Egillel ez rendszeresen megesett. De talán kiment a fejéből, és most nem
akartam emlékeztetni, ahogy arra sem akartam vesztegetni az időmet, hogy
felhívjam a figyelmét, hogy rosszul használta a jattol igét. Csak a
gyanúmmal kapcsolatban akartam tisztán látni.
– És mit vesz?
– Nem követtünk el semmi törvénytelent – védekezett.
Úgy döntöttem, nem dörgölöm az orra alá, hogy múlt időt használt,
amiből egyértelműen kiderül, hogy tudja, a Moe-val kötött megállapodása
ezennel érvényét veszítette, tehát nyilván volt körülötte valami susmus.
Nyugodtan várakoztam.
– EllaOne-t – nyögte végül ki.
Aha. Esemény utáni tablettát.
– Milyen gyakran?
– Egyszer egy héten.
– És megkért, hogy ne szólj róla senkinek?
Erőtlenül bólintott. Nem dicsekedhetett azzal, hogy bátor és okos, de
senki sem nevezte volna retardáltnak, ahogy az ilyesmit hívják. Vagyis már
tuti máshogy hívják, mert úgy cserélgetik a szavakat, mint az alsóneműt. De
a lényeg az, hogy biztosan összerakta, miről van szó. Bár Moe ezzel
feltehetőleg nem számolt. Láttam, hogy már nemcsak szégyenkezik, hanem
a legszívesebben a föld alá süllyedne. És ennél súlyosabb büntetést
elképzelni sem lehet. Én már csak tudom, van benne tapasztalatom.
Tisztában vagyok vele, hogy a szégyennél kegyetlenebb büntetést egyetlen
bíró sem tudna kiszabni.
– Mondjuk, hogy ma beteg vagy, de holnapra teljesen rendbe jössz, oké?
– vetettem rá szigorú pillantást.
– Oké – felelte, amikor második próbálkozásra sikerült hangot kiadnia
magából.
Nem hallottam ajtócsapódást. Gondolom, utánam bámult, és azon
töprengett, mihez fogok kezdeni.

Beléptem Grete Smitt fodrászatába, és azonnal olyan benyomásom támadt,

mintha egy időgép a háború utáni Amerikába repített volna vissza. Az egyik
sarokban egy megtermett fodrászszék állt, aminek a vörös bőrhuzatát már jó
pár helyen meg kellett foltozni, és amiről Grete szent esküvéssel állította,
hogy egyszer maga Louis Armstrong ült benne. Egy másik sarokban egy
ötvenes évekből itt maradt hajszárító búra árválkodott, olyasmi, ami alatt a
régi amerikai filmekben a nők ücsörögnek, miközben pletykálnak, és női
magazinokat lapozgatnak. Nekem mindenesetre mindig a Brazilnak azt a
jelenetét juttatta eszembe, amikor Jonathan Pryce-on lobotómiát végeznek.
Grete mondjuk másra használta. A shampoo and set néven emlegetett
eljárásnál volt rá szüksége. Ez abból állt, hogy először speciális samponnal
megmosta a kuncsaft haját, aztán hajcsavarókra csavarta, majd lassan
megszárította a búra alatt. A vendég fejét kendővel kötötte be, nehogy a
tincsei beleakadjanak az ősöreg masina alkatrészeibe, amik teljesen úgy
néztek ki, mint egy kenyérpirító izzó fűtőszálai. Grete mindig lelkesen
bizonygatta, hogy a shampoo and set iszonyatosan retró, és nemsokára
megint meghódítja a világot. Mondjuk Osban igazából sosem ment ki a
divatból. Egyébként éltem a gyanúperrel, hogy a búra alatt maga Grete
ücsörgött a leggyakrabban, hogy belője a dauerolt fürtjeit, amik egérbarna
girlandokként lógtak a vállára.
A falakra amerikai filmsztárok régi plakátjait függesztették ki. Valójában
a szalon minden tartozéka Amerikából származott, kivéve Grete híres
fodrászollóját. A fénylő acélról boldog-boldogtalannak elmesélte, hogy egy
Niigata 1000, amit Japánban készítettek, és tizenötezer koronát kóstál,
cserébe viszont a teljes élettartamára garanciális.
Grete felnézett, de a Niigata 1000 nem állt meg a kezében.
– Olsen – szólaltam meg köszönés helyett.
– Szia, Roy! Szolizik.
– Tudom, láttam a kocsiját. Hol a szoli?
A japán csodaolló veszélyesen közel csattogott a kuncsaft fülcimpájához.
– Nem hiszem, hogy örülne, ha megzavarnád…
– Itt bent? – intettem a helyiség másik ajtaja felé, amit egy napbarnított,
kétségbeesetten mosolygó bikinis lány plakátja díszített.
– Mindjárt készen van – pillantott le Grete egy távirányítóra, ami az ajtó
mellett feküdt egy asztalon. – Egészen pontosan tizennégy perc múlva.
Nem várod meg kint?
– Akár meg is várhatnám, de talán még egy férfi is képes egyszerre két
dolgot csinálni, főleg ha csak napoznia és beszélnie kell. – Odabiccentettem
a fodrászszékben ülő hölgynek, aki a tükörből bámult rám, és kinyitottam
az ajtót.
Olyan érzésem támadt, mintha egy rossz horrorfilmbe csöppentem volna.
A helyiségben uralkodó sötétséget csak enyhe kékes derengés törte meg,
ami egy résen keresztül szökött ki Drakula koporsójából, a két
szoláriumgép egyikéből. A gépeken kívül csak egy széket vettem észre,
aminek a támláján Kurt Olsen farmerja és világos bőrkabátja lógott. A
szolárium csövei fenyegetően zümmögtek, amitől csak még feszültebb
lettem.
Közelebb húztam a széket a géphez.
Olsen fülhallgatójából zene szűrődött ki. Egy pillanatra azt hittem, Roger
Whittakert hallgat, és tényleg egy horrorfilmbe kerültem, de aztán
felismertem John Denvertől a Take Me Home, Country Roadot.
– Azért jöttem, hogy szóljak – mondtam.
A koporsóban mocorgás támadt, valami nekiverődött a tetejének, mire a
gép megremegett. Halk káromkodást hallottam. A zene elhallgatott.
– Egy potenciális szexuális visszaélésről – folytattam.
– Igen… – Olsen hangja mintha egy konzervdobozból szólt volna. Nem
sikerült rájönnöm, felismert-e.
– Valaki nemi kapcsolatot tart fenn egy közeli családtagjával.
– Hadd halljam!
 Szünetet tartottam. Talán azért, mert hirtelen belém hasított a gondolat,
hogy a helyzetünk bizarr módon hasonlít a katolikus gyónásra. Azt
leszámítva, hogy nem én követtem el bűnt. Most nem.
– A bádogos Moe heti egyszer esemény utáni tablettát vesz. Mint te is
tudod, van egy kamasz lánya. Ő is vett már nálam esemény utáni tablettát.
Elhallgattam, hogy Olsen levonhassa a következtetéseit.
– Miért heti egyszer, és miért itt? – kérdezte. – Miért nem a városban?
Vagy miért nem szerez más fogamzásgátlót?
– Mert minden alkalommal úgy gondolja, hogy ez lesz az utolsó –
magyaráztam. – Azt hiszi, abba tudja hagyni.
A koporsóban öngyújtó kattant.
– És ezt te honnan tudod?
Miközben azon törtem a fejem, mit válaszoljak, a kék fényt cigarettafüst
homályosította el, ami aztán eltűnt a sötétben. Akárcsak Egilt, engem is
elfogott a vágy, hogy vallomást tegyek. Hogy elrántsam a kormányt. Hogy
zuhanjak.
– Mindannyian azt hisszük, hogy holnap jobb emberek leszünk – feleltem
végül.
– Ilyesmit nem könnyű hosszú ideig titokban tartani egy faluban –
bizonytalankodott Olsen. – És sosem gyanúsította meg senki semmivel.
– Csődbe ment. Egész nap otthon ücsörög, és semmi dolga.
– De nem iszik – jegyezte meg, vagyis követte a gondolatmenetemet. –
És azt senki sem állíthatja, hogy mindenki, aki nehéz időszakon megy
keresztül, nekiáll kefélni a lányát.
– Vagy heti egyszer esemény utáni tablettát vesz.
– Lehet, hogy a feleségének kell, mert nem akar megint teherbe esni.
Vagy talán a lánya összeállt valami fickóval, Moe pedig aggódik érte –
szívott bele a cigarettájába. – És nem akarja, hogy rendszeresen
fogamzásgátlót szedjen, mert attól tart, hogy akkor boldog-boldogtalannak
szétteszi majd a lábát. Moe pünkösdista, ha nem tudnád.
– Nem tudtam, de ez nem csökkenti a vérfertőzés valószínűségét.
Amikor kimondtam a v-vel kezdődő szót, Olsen mintha megrándult
volna a koporsó fedele alatt.
– Ha ilyen komoly vádakkal illetsz valakit, akkor több bizonyítékot kell
bemutatnod annál, hogy esemény utáni tablettát szokott vásárolni. Tudsz
egyebekkel is szolgálni?
 Erre mit válaszolhattam volna? Hogy láttam a szemében a szégyent? Ami
olyan ismerős volt, hogy másra már nincs is szükségem?
– Én szóltam – feleltem inkább. – Azt javaslom, hogy beszélgess el a
lánnyal!
Talán jobban tettem volna, ha nem javasolok neki semmit. Tudnom
kellett volna, hogy ez úgy veszi ki magát, mintha beleavatkoznék a
munkájába. Persze az is lehet, hogy tudtam, mégsem fogtam vissza magam.
Olsen következő szavai mindenesetre hidegebben és hangosabban csengtek.
– Én pedig azt javaslom, hogy ne üsd bele az orrodat! Majd mi
elintézzük. De hogy őszinte legyek, vannak sürgősebb ügyeink is.
A hangsúlyból ítélve a mondatot a nevemmel akarta lezárni, végül
mégsem tette. Biztosan arra gondolt, hogy ha később mégis
bebizonyosodik, hogy igazam volt, ő pedig nem tett semmit, akkor
könnyebben ki tud mászni a csávából, ha azt állítja, hogy névtelen tippet
kapott. Én viszont nem tudtam uralkodni magamon.
– Milyen sürgősebb ügyeitek vannak? – kérdeztem, és a legszívesebben
leharaptam volna a nyelvemet.
– Ehhez aztán főleg semmi közöd. Viszont örülnék, ha ezt a pletykát
megtartanád magadnak. Nem akarunk hisztériát kelteni. Rendben?
Nyeltem egyet, és mielőtt válaszra nyithattam volna a számat, John
Denver megint dalolni kezdett a fülhallgatóban.
Felálltam, és kiléptem az ajtón. Grete és a vendége közben átcuccolt a
hajmosóhoz hajat öblíteni. Lelkesen fecsegtek. Mindig azt hittem, hajvágás
előtt kell hajat mosni, bár itt talán valami másról lehetett szó. Valamiféle
vegyi fegyvereket vetettek be. A hajmosó szélén különböző tubusok
egyensúlyoztak. Mindkét nőt annyira lekötötte, amin ügyködtek, hogy
egyikük sem vett észre. Felemeltem a távirányítót az ajtó mellett álló
asztalról. Úgy láttam, Olsennek még tíz perce van hátra. Megnyomtam egy
felfelé mutató nyilat, és átállítottam a kijelzőn látható számot húszra. Aztán
megnyomtam az arcbarnító gombját is, és előjött egy skála, amin egy
pöttyöt vettem észre. Háromszor rákattintottam a felfelé mutató nyílra, és
ezzel a maximumra állítottam. Mi, akik a szolgáltatóiparban dolgozunk,
tudjuk, milyen fontos, hogy a vendégeink érezzék, igenis kapnak valamit a
pénzükért.
Amikor elmentem Grete és a kuncsaftja előtt, elkaptam pár szavukat.
– …most meg féltékeny. Szerelmes volt az öccsébe.
 Grete arca megmerevedett, amikor meglátott, de csak biccentettem nekik,
és úgy tettem, mintha semmit sem hallottam volna.
Kint a friss levegőn arra gondoltam, hogy az egész olyan, mint egy
kibaszott ismétlés. Mindez megtörtént már. És megint meg fog. Ugyanazzal
az eredménnyel.
 Tizenegyedik fejezet

Még a falunapra sem szoktak ennyien eljönni. Hatszáz széket tettünk ki a

közösségi ház nagytermében, de így sem jutott mindenkinek. Megfordultam
ültömben, és hátranéztem. Úgy tettem, mintha keresnék valakit. Mindenki
eljött. Mari és a férje, Dan Krane, aki szintén jobbra-balra nézelődött.
Érthető, elvégre újságíró. A használtautó-kereskedő Willum Willumsen és
az egyenes hátú, elegáns felesége, Rita, aki még ülve is jó egy fejjel
magasabb volt nála. Voss Gilbert, a polgármester, aki a falu
labdarúgóklubjában, az Os FC-ben játékvezetői feladatokat is ellátott, bár
az eredményeit nem igazán tehette volna ki a kirakatba. Erik Nerell és a jól
láthatóan terhes barátnője, Gro. Kurt Olsen körzeti megbízott, akinek a
leégett pofája vörös lámpásként világított a többieké között. Gyűlölködő
pillantást vetett rám. Grete Smitt magával hozta az apját és az anyját is.
Szinte láttam magam előtt, amint apró léptekkel betipegnek a parkolóból az
épületbe. Natalie Moe a szülei között ült. Megpróbáltam elkapni az apja
tekintetét, de lesütötte a szemét, és nem volt hajlandó felnézni. Talán mert
sejtette, hogy mindent tudok. Vagy mert tudta, hogy mindenki tudja, hogy a
cége csődbe ment, és ha most beszáll a hotelprojektbe, azzal gúnyt űz az
összes hitelezőjéből. Azt még megúszhatja, hogy eljött, elvégre a jelenlévők
nagy része puszta kíváncsiságból van itt, nem a befektetés vágyától hajtva.
A volt polgármester, Jo Aas éppen arról beszélt, hogy azóta nem látott
ilyen tömeget, hogy Armand prédikátor a hetvenes években felkereste a
falut. Az emelvényen állva végigtekintett az egybegyűlteken. Magas,
vékony teste zászlórúdra emlékeztetett, ősz haja szinte világított.
Nyírfakéreg-fehérségű, bozontos szemöldöke évről évre dúsabbnak tűnt.
– De abban az időben az olyan szórakozás, mint a nyelveken szólás és a
csodálatos gyógyulások sorozata könnyen maga mögé utasította a helyi
moziban vetített filmeket – viccelődött. – És még fizetni sem kellett érte.
Felhangzott az elvárt nevetés.
 – Most viszont nem azért gyűltetek itt össze, hogy engem hallgassatok. A
falu egyik hazatért szülöttére, Carl Abel Opgardra vagytok kíváncsiak.
Fogalmam sincs, hogy amit mondani fog, elhozza-e a megváltást és az örök
életet a településnek, ezt majd ti eldöntitek. Azért vállaltam el ennek a
fiatalembernek és a projektjének a bemutatását, mert itt a faluban a jelenlegi
helyzetben és időszakban minden újszerű kezdeményezést örömmel
fogadunk. Meg kell tudnunk változtatni a gondolkodásmódunkat, és nem
szabad visszariadnunk a kihívásoktól. De nem szakadhatunk el teljesen a
korábbi elképzeléseinktől, mert kiállták az idő próbáját, és továbbra is
hozzásegítenek minket ahhoz, hogy ezen a zord, ám festői vidéken
boldoguljunk. Ezért arra kérlek benneteket, hogy nyitottan, ám kritikusan
hallgassátok ezt a fiatalembert, aki bebizonyította, hogy egy közülünk
származó parasztlegény képes megállni a helyét a messzi távolban. Átadom
a szót Carlnak.
A zúgó taps érezhetően elhalkult, amikor Carl vette át Aas helyét, így
nem maradtak kétségeim afelől, hogy a tetszésnyilvánítás az öregnek szólt,
nem az öcsémnek. Carl öltönyt és nyakkendőt viselt, zakó nélkül és feltűrt
ingujjal. Otthon a nappaliban megkérdezte, mit szólunk az öltözékéhez.
Shannon felvetette, hogy nem ártana egy zakó, de elmagyaráztam neki,
hogy Carl az amerikai elnökjelölteket utánozza, akik a nép fiainak akarnak
tűnni, amikor gyári munkások előtt tartanak beszédet.
– De rajtuk széldzseki és baseballsapka van – rázta a fejét Shannon.
– Meg kell találni a kívánatos egyensúlyt – okítgatta Carl. – Nem
akarunk felfújt hólyagoknak tűnni, elvégre innen származunk, ahol az
emberek traktort vezetnek, és gumicsizmában járnak, de muszáj komoly és
professzionális benyomást keltenünk. Itt nem lehet nyakkendő nélkül
beállítani egy konfirmálásra, ezt jól jegyezd meg! Azzal, hogy leveszem a
zakómat, azt jelzem, hogy tisztában vagyok a feladat súlyával és
komolyságával, de fűt a lelkesedés, és már alig várom, hogy belevethessem
magam a munkába.
– Mutatja, hogy nem fél bepiszkolni a kezét – tettem hozzá.
– Bizony – bólintott Carl.
Úton a kocsi felé Shannon nevetve a fülembe súgta, hogy azt hitte, a
kifejezés úgy hangzik, hogy „nem fél attól, hogy bemocskolja a kezét”.
– Ez helytelen? – kérdezte.
– Attól függ, mit akarsz mondani – feleltem.
 – Azt szeretném mondani – kezdte a beszédét Carl –, mielőtt rátérek a
vállalkozásra, amiben örülnék, ha mindannyian részt vennétek, hogy
megtisztelő és megható itt állni a földijeim előtt.
Éreztem, hogy az emberek várakozó álláspontra helyezkednek. Carlt
mindig is kedvelték. Legalábbis azok, akiknek a barátnője nem érdeklődött
iránta túlzottan. És azt a Carlt, aki az elutazása előtt volt. De továbbra is
megmaradt a régi Carlnak? Még mindig az a virgonc mókamester, aki
szereti jól érezni magát, nem fukarkodik a mosollyal, és mindenkihez van
egy jó szava – férfiakhoz és nőkhöz, gyerekekhez és felnőttekhez egyaránt?
Vagy azzá vált, akinek a meghívón nevezte magát? Master of Business.
Hegyi madár, amelyik olyan magasra száll, hogy senki sem tudja követni.
Aki Kanadából tért haza, és ingatlanbirodalomra vágyik. Magával hozott
egy egzotikus, karibi feleséget, aki kicsit túlcicomázza magát. Egy falusi
lány már nem is jó neki?
– Megtisztelő és megható – ismételte meg Carl komolyan. – Mert most
végre belekóstolhatok abba, mit érzett az az ember, aki annyiszor állt itt
előttem. Hogy mit érzett… – Hatásszünetet tartott, végighordozta a
tekintetét a közönségen, és megigazította a nyakkendőjét. – …Rod.
Egy másodpercig semmi sem történt. Aztán kitört a nevetés.
Carl széles mosolya felfedte a fehér fogait. Most már biztos lehetett
benne, hogy megfogta az embereket. A csupasz alkarját a pulpitusra
támasztotta, mintha az övé lenne.
– A mesék általában úgy kezdődnek, hogy „Hol volt, hol nem volt…” De
a mi mesénk még nincs megírva. Viszont ha egyszer papírra vetik, akkor
ezek lesznek az első sorai: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu,
aminek a lakói összegyűltek a közösségi házban, hogy arról a hotelről
beszéljenek, amit fel akarnak építeni…” És ez a hotel…
Megnyomta a távirányító egyik gombját, és a mögötte lévő hatalmas
vásznon feltűnt egy rajz.
A közönség felhördült. De láttam Carlon – láttam, hiszen az öcsém –,
hogy hangosabb felhördülést várt. Vagyis inkább pozitívabb felhördülést.
De hát megmondtam neki, hogy szerintem a legtöbben inkább nemzeti
romantikára és virágmintára vágynak, kandalló melletti ejtőzésre, és nem
egy holdbéli igluban akarnak szobát kivenni. Másrészt azonban nem
tagadhattam, hogy volt benne elegancia. Talán az arányai és a vonalai miatt.
Egyetemes szépség lengte be, mint egy jégkristályt, egy fehér tarajú
hullámot vagy egy kopár hegyormot. Vagy egy benzinkutat. Carl is
érzékelte, hogy nem lesz egyszerű meggyőznie az egybegyűlteket. Láttam,
hogy átcsoportosítja az erőit, ahogy mondani szokás. Mozgósít. Felkészül a
következő rohamra.
Részletes magyarázatba bocsátkozott a rajzzal kapcsolatban, mindent
bemutatott. A wellnessrészleget, az edzőtermet, a medencéket, a gyerekes
családokat váró játszószobákat, a különböző besorolású hotelszobákat, a
recepciót és a hallt, az éttermet. Kiemelte, hogy a legmagasabb minőségre
kell törekedni és elsődlegesen nagy igényű vendégeket megcélozni. Ebből
persze mindenki értette, hogy tömött bukszájú vendégekre gondol. És a
hotelt a falu után nevezik el. Os Magashegyi Wellness- és Spahotel. Ettől a
névtől visszhangzik majd a média. A falu neve a magas minőség
szinonimája lesz. Talán még egy bizonyos exkluzivitás érzete is tapadni fog
hozzá. De ez nem azt jelenti, hogy elérhetetlen lesz. Egy átlagos keresetű
család is meg tud majd fizetni itt egy hétvégét, de azért fontos, hogy
takarékoskodniuk kelljen miatta, és örömteli várakozással nézzenek a
pihenésük elébe. A falu nevét össze kell kapcsolni az örömmel, mosolygott
Carl, hogy mutassa, milyen örömmel fognak az emberek Osra gondolni.
Szinte éreztem, hogy lassan magával ragadja a közönséget. Azt is ki
merném jelenteni, hogy itt-ott a lelkesedés jelei kezdtek mutatkozni, pedig
mifelénk aztán elég halvérűek az emberek. De legközelebb csak akkor
hördültek fel, amikor Carl közölte velük az összköltséget.
Négyszázmillió korona.
Az újabb felhördülés után a hangulat fagyos lett a teremben.
Carl persze számított valami hasonlóra. De az előbbi felhördüléssel
ellentétben most kisebbet várt.
Hadarni kezdett, megijedt, hogy elveszíti a közönségét. Rátért arra, hogy
a földtulajdonosok befektetése bőségesen meg fog térülni a telkek árának
emelkedése miatt, amit a hotel és a hütték építése von majd maga után.
Ugyanez érvényes a kereskedelemben és a szolgáltatóiparban dolgozókra is,
mert a hotel és a hütték vonzani fogják a látogatókat, akik itt fogják
elkölteni a pénzüket. Méghozzá nem kevés pénzt. A falu minden
valószínűség szerint többet fog keresni ezen, mint magán a hotelen.
Szünetet tartott. Az emberek mozdulatlanul, némán ültek. Még semmi
sem dőlt el. Az ötödik sorban foglaltam helyet, és egy mozdulat vonta
magára a figyelmemet. Mint egy vad szélben hajladozó zászlórúd. Az első
sorban ülő Aas mozdult meg. A többiek fölé magasodó ősz feje. Bólintott.
Lassan. És mindenki látta.
 Carl ekkor játszotta ki az ütőkártyáját.
– De ennek a feltétele a hotel felépítése és megnyitása. Ezért valakiknek
reszkírozni kell. Vállalni kell egy bizonyos kockázatot, és meg kell
finanszírozni a projektet. Hogy a faluban mindenki jól járjon. A kimaradók
is.
A helyiek átlagosan alacsonyabb végzettségűek, mint a városiak. Amikor
filmet vagy sorozatot néznek, nem esik le nekik minden poén, vagy
legalábbis nem rögtön. De tudnak olvasni a sorok között. Mivel itt elvárják,
hogy senki se mondjon többet a feltétlenül szükségesnél, az emberekben
kifejlődött a kimondatlan dolgok megértésének képessége. És most az
maradt kimondatlanul, hogy aki nem csatlakozik a kockázatot vállaló
valakikhez, az a kimaradókhoz fog tartozni. Azokhoz, akik hasznot húznak
a projekt áldásos hatásaiból, de semmivel sem járulnak hozzá.
Egyre több lassú bólintást láttam. Az egész teremben.
De ekkor megszólalt valaki. Willumsen, aki eladta apának a Cadillacet.
– Ha tényleg ennyire jó befektetésről van szó, ahogy mondod, Carl,
akkor miért veszel be mindenkit? Miért nem csinálod egyedül az egészet?
Vagy miért nem csapsz le egy akkora részre, amekkorára tudsz, és csak pár
nagybirtokost engedsz a húsosfazékhoz?
– Azért – kezdte Carl –, mert én nem vagyok nagybirtokos, és ezt
közületek is csak kevesen mondhatják el magukról. Az igaz, hogy nagyobb
részt követelhetnék magamnak, és nem is fogok habozni, ha nem jövünk
össze elegen. De azzal az elképzeléssel tértem haza, hogy mindenkinek
lehetőséget adok a részvételre, nem csak azoknak, akik jól el vannak
eresztve. Ezért az a tervem, hogy osztott felelősségű társaságot alapítunk,
ami azt jelenti, hogy senkinek sem kell egyetlen koronát sem letennie.
Egyetlen koronát sem! – csapott az asztalra.
Szünetet tartott. Némaság telepedett ránk. Pontosan tudtam, mire gondol
mindenki. Hát ez meg micsoda hülyeség? Mintha Armand prédikátor tért
volna vissza!
Carl felcsapta az evangéliumot, hogy tudassa a hallgatóival az örömhírt.
Hogy fizetés nélkül is tulajdonossá lehet válni. Az emberek itták a nagy
üzletember szavait.
– Minél többen vagyunk – kezdte –, annál kisebb kockázatot vállalunk
egyenként. Ha mindenki beszáll, nem reszkírozunk sokkal többet, mint
amikor autót veszünk. Legalábbis ha Willumsennél vesszük.
 Megint nevetés hangzott fel. Hátul tapsoltak páran. Mindenki ismerte a
Cadillac megvásárlásának történetét, és nem úgy tűnt, mintha bárkinek is
eszébe jutott volna, mi történt vele később. Carl mosolyogva intett egy
felemelt kéz felé.
Egy férfi állt fel. Jó nagyra nőtt, pont mint Carl, aki ekkor jött rá, ki
jelentkezett szólásra. Láttam rajta, megbánta, hogy szót adott neki. Simon
Nergard kihúzta magát. Kinyitotta a száját. Két foga jóval fehérebb volt a
többinél. És lehet, hogy tévedek, de úgy tűnt, mintha az orrlyuka sípolna
beszéd közben, mert a csont rosszul forrt össze.
– Mivel a hotelt arra a területre tervezitek, ami a ti tulajdonotokban van a
bátyáddal… – Elhallgatott. Nem sietett sehová.
– Igen? – kérdezte Carl hangosan és nyugodtan.
Rajtam kívül valószínűleg senki sem vette észre, hogy a hangja kicsit túl
hangosan és nyugodtan cseng.
– …érdekelne, mit kértek érte – fejezte be Nergard a mondatot.
– Hogy mit kérünk érte? – ismételte meg Carl.
A szeme a közönséget fürkészte. Egy pisszenés sem hallatszott.
Tagadhatatlanul úgy tűnt – és ezt tuti nem csak én vettem észre –, hogy időt
próbál nyerni. Nergard mindenesetre levette, miről van szó, mert a hangja
diadalittasan csengett, amikor folytatta.
– A mélyen tisztelt üzletember úr talán jobban érti, ha úgy fogalmazok,
hogy mi az ára a területnek.
Szórványos nevetés hallatszott. Az emberek arcán várakozó feszültség
ült. Mint a vizet lefetyelő állatok, akik szemmel tartják a közeledő
oroszlánt, de úgy vélik, egyelőre még biztonságos távolságban vannak tőle.
Carl elmosolyodott, lehajtotta a fejét, és az előtte lévő dokumentumokra
szegezte a pillantását. A válla megrázkódott, mintha egy barátságos, de
enyhén csípős megjegyzésen nevetne. A papírjait igazgatta, mint akinek
időre van szüksége, hogy megfogalmazza a mondandóját. Bizonyosság
szállt meg. Körbesandítottam, és ugyanezt a bizonyosságot láttam mások
szemében is. Hogy itt és most fog eldőlni minden. Két sorral előttem valaki
még jobban kihúzta magát. Shannon. Amikor megint az emelvényre
néztem, elkaptam Carl pillantását. Vad érzelmek hullámoztak benne.
Mintha elnézést akart volna kérni. Veszített. Elbaszta. Nem tud segíteni a
családján. Semmi esélye. Nem fogja megépíteni a hoteljét. Én pedig nem
veszem meg a benzinkutat, legalábbis most nem, és semmiképpen sem az
egész hóbelevancot.
 – Semmit sem kérünk érte – szólalt meg. – Roy és én bedobjuk a
közösbe.
Először azt hittem, rosszul hallok. Simon arcán ugyanaz az értetlenség
tükröződött, amit én éreztem.
De aztán sustorgás ütötte meg a fülemet, és rájöttem, hogy mindenki más
azt hallotta, amit én. Páran tapsoltak.
– Lassan a testtel! – emelte fel a kezét Carl. – Még hosszú út áll előttünk.
Ma csak annyit szeretnék, hogy elegen írják alá a szándéknyilatkozatot,
hogy amikor engedélyeztetjük a projektet, lássák, hogy nem légből kapott
ötlet. Hé…
Egyre többen tapsoltak. Végül mindenki csatlakozott a
tetszésnyilvánításhoz. Mindenki, kivéve Nergardot. És Willumsent. És
engem.

– Muszáj volt! – védekezett Carl. – Fordulóponthoz érkeztünk, nem

érezted?
Szednie kellett a lábát, ha nem akart lemaradni. Kinyitottam a kocsi
ajtaját, és beültem a volán mögé. Carl ötlete volt, hogy az én szürkésfehér
240-es Volvómmal jöjjünk, ne az ő hivalkodó járgányával. Elfordítottam a
slusszkulcsot, gázt adtam, és felengedtem a kuplungot. Meg sem vártam,
hogy behúzza maga után az ajtót.
– A picsába, Roy!
– Igen, a picsába! – sziszegtem, és megigazítottam a visszapillantó
tükröt. A közösségi ház beleveszett a sötétségbe. Shannon némán, ijedten
kuporgott a hátsó ülésen. – Megígérted! Azt mondtad, nem fogsz
válaszolni, ha a telek áráról kérdeznek. Micsoda gyökér vagy!
– Ugyan már, Roy! Te is levetted, milyen a hangulatuk. Ne próbálj
átverni, láttam rajtad! Pontosan tudod, ha azt felelem, hogy „hát ha már így
rákérdeztél, Simon, Royjal arra gondoltunk, hogy húszmillát kérünk azért a
kopár szikláért”, akkor most üres kézzel kullognánk haza. És búcsút
inthetnél a lóvénak meg a saját kútnak.
– Hazudtál!
– Igen, hazudtam. És ezért még mindig van esélyed benzinkutat venni.
– Milyen kibaszott esélyről vakerálsz? – adtam gázt. A kerekek felverték
a köveket, amint elfordítottam a kormányt, és kilőttünk a főútra. A gumi
felvisított, mielőtt az aszfaltra tapadt volna, és a hátsó ülésről halk sikolyt
hallottam. – Hogy majd tíz év múlva talán valami hasznunk is lesz a
hotelen? – dühöngtem, és tövig nyomtam a gázpedált. – A lényeg az, hogy
hazudtál! Hazudtál, és odadobtad nekik a telkemet! A telkünket. Ingyen!
– Nem kell tíz évet várnod, csak maximum egyet, te tökfej!
A szótárunkban a tökfej szinte becézésnek számított, így aztán tudtam,
hogy Carl fegyverszünetért esedezik.
– És mi lesz egy év múlva?
– Nagy kereslet a telkekre, hogy hüttéket építsenek rájuk.
– Hüttéket? – csaptam a kormányra. – Ezt akár el is felejtheted. Nem
hallottad, hogy az önkormányzat leállította a hütték építését?
– Leállította?
– Igen! Nem hoznak a konyhára, csak költséget generálnak.
– Tényleg?
– Persze. A hütték lakói ott adóznak, ahová be vannak jelentve, és az az
évi hat hétvége, amit átlagban itt töltenek, akkora bevételt sem hoz, ami
fedezné a kibaszott hüttékkel járó költségeket. Víz, szennyvízcsatorna,
szemétszállítás, hókotrás. Az, hogy nálam tankolnak, és bedobnak pár
burgert, jó a kútnak, meg még néhány vállalkozásnak, de az önkormányzat
szempontjából csepp a tengerben.
– Ezt nem tudtam.
Rásandítottam. Mosolyra húzta a száját. Álnok dög! Naná, hogy tudta.
– A következőt fogjuk csinálni – magyarázta. – Meleg ágyakat fogunk
eladni az önkormányzatnak. Nem hidegeket.
– Mi?
– A hütték hideg ágynak számítanak. Tízből kilenc hétvégén üresek. A
hotelek ellenben meleg ágyak. Egész évben foglaltak, és a vendégeik
semmilyen kiadást sem jelentenek az önkormányzatnak, sőt, hozzák a
pénzt. Az önkormányzatok elélveznek, ha csak meghallják a meleg ágy
kifejezést, Roy. Leszarják a korábbi rendeleteiket, és nagyvonalúan adják ki
az építési engedélyeket. Ez így működik Kanadában, és itt sincs máshogy.
Nem a hotelen fogjuk szarrá keresni magunkat, hanem a hüttéken.
Méghozzá azért, mert harminc-hetvenes ajánlatot teszünk az önkorinak.
– Harminc-hetvenes ajánlatot?
– Kapnak tőlünk harminc százalék meleg ágyat, azért cserébe, hogy
létrehozhassunk hetven százalék hideget.
Lassítani kezdtem.
– Szóval ez a terved. És úgy gondolod, hogy összejön?
 – Általában fordítva szokott lenni. A legtöbbször hetven százalék meleg
ágyat követelnek. De képzeld el, amint a jövő héten összeülnek, és terítékre
kerül, milyen következményekkel fog járni a főút áthelyezése, én meg
vázolom nekik a projektet, és beszámolok a hotelről, aminek az építését az
egész falu támogatja. A képviselők majd Abraham Lincolnra pillantanak,
aki méltóságteljesen bólogat, hogy igen, ennek így kell lennie.
Apa nevezte el Jo Aast Lincolnnak. Szinte láttam magam előtt a jelenetet.
Carl keresztülviszi az akaratát.
– Te mit gondolsz? – kérdeztem a visszapillantó tükörtől.
– Hogy mit gondolok? – vonta fel Shannon a szemöldökét. – Azt, hogy
úgy vezetsz, mint egy ártány, amelyik még nem fogta fel, hogy kiherélték.
Összeakadt a tekintetünk, és nevetésben törtünk ki. Nemsokára
mindhárman hahotáztunk. Annyira rázott a röhögés, hogy Carlnak kellett
kormányoznia helyettem. Egy idő után visszavettem a volánt, alacsonyabb
fokozatba váltottam, és rákanyarodtam a kavicsos útra, ami
hajtűkanyarokon keresztül a tanyánkra vezetett.
– Nézzétek! – kiáltott fel Shannon.
Néztük.
Az út közepén egy autó állt, a tetején kék fény villogott. A fékre léptem.
A fényszórók Kurt Olsent világították meg, amint a szája sarkában fityegő
cigarettával, keresztbe tett karral a Land Roverje motorháztetejének
támaszkodik.
Csak akkor álltam meg, amikor a lökhárító már majdnem a térdét érte, de
egyetlen arcizma sem rándult. A vezetőoldali ajtóhoz lépett, én pedig
leengedtem az ablakot.
– Közúti ellenőrzés – közölte, és egyenesen a szemembe világított egy
elemlámpával. – Szállj ki a kocsiból!
– Szálljak ki? – árnyékoltam be a szememet. – Nem fújhatok ülve?
– Szállj ki! – ismételte meg kemény, de nyugodt, hűvös hangon.
Carlra pillantottam. Kétszer bólintott. Az első azt jelentette, hogy
tegyem, amire Olsen utasít, a második pedig azt, hogy majd ő átveszi az
irányítást, ha szükséges.
Kiszálltam.
– Látod? – világított Olsen egy nagyjából egyenes vonalra a kavicsos
úton. Gondolom, a cowboycsizmája sarkával húzta. – Sétálj végig rajta!
– Viccelsz?
– Én nem szoktam viccelni, Roy Calvin Opgard. Gyerünk! Indulj!
 Engedelmeskedtem, hogy minél hamarabb túl legyünk az egészen.
– Ohó! Óvatosan, nehogy megbotolj! Még egyszer, lassan. Mindig a
vonalra kell lépned. Képzeld azt, hogy kötél!
– Milyen kötél? – sóhajtottam, és újra nekiindultam.
– Amit egy szakadék fölé feszítettek ki. A széle tele van kövekkel, amik
bármelyik pillanatban lezuhanhatnak. Ezért azok, akik állítólag értenek az
ilyesmihez, nem javasolják a szakadékba való leereszkedést. Egyetlen rossz
lépés, Roy, és már le is pottyantál.
Fogalmam sincs, hogy azért-e, mert úgy kellett lépdelnem, mint valami
kibaszott modell, vagy azért, mert az elemlámpa fénye ide-oda cikázott, de
tényleg nehezen tudtam megtartani az egyensúlyomat.
– Tudod, hogy nem iszom, amikor vezetek – szóltam oda Olsennek. –
Szóval mit akarsz?
– Nem iszol, amikor vezetsz, ez igaz. Az öcséd meg vedelhet kettő
helyett is. Ezért aztán valami azt súgja, hogy jobb veled vigyázni. Azok,
akik mindig józanok, rejtegetnek valamit, jól mondom? Rettegnek attól,
hogy részegen kifecsegik a titkaikat. Nem járnak emberek közé, és nem
buliznak.
– Ha mindenképpen nyomozni szeretnél, Olsen, ajánlom, hogy kezdd
Moe-val. Mit szólsz?
– Ezzel a vádaskodással kitörölheted a segged, Roy. Nem fogod tudni
elterelni a figyelmemet. – A hangjából kezdett eltűnni a hűvös nyugalom.
– Szóval nálad a sorozatos szexuális visszaélés leleplezése nem élvez
prioritást? Inkább azzal töltöd az idődet, hogy józan sofőröket sétáltatsz fel
és alá?
– Állj csak meg! Félreléptél.
– Dehogy léptem! – néztem le.
– Nem látod? – világított a földre, ahol valóban látszott egy lábnyom.
Egy cowboycsizmáé. – Be kell hogy vigyelek.
– Hagyd már ezt a baromságot, és vedd elő azt a kibaszott szondát!
– Valami gubanc van vele. Összevissza nyomkodták, és elromlott –
sajnálkozott. – De az elvégzett teszt eredménye alapján nem engedhetem,
hogy visszaülj a volán mögé. Mint tudod, az irodám mellett van egy
lakályos kis cella, ahol megvárhatod az orvost, aki majd vért vesz tőled.
Hitetlenkedve meredtem rám. Annyira hitetlenkedve, hogy az álla alá
tartotta az elemlámpát, huhogott egyet, és vérfagyasztóan felkacagott.
 – Óvatosan a fénnyel! – figyelmeztettem. – Úgy nézem, az utóbbi időben
elég jól kijutott belőle a bőrödnek.
Nem sikerült feldühítenem. Levette a bilincset az övéről, miközben még
mindig rázta a nevetés.
– Fordulj meg, Roy!
HARMADIK RÉSZ
 Tizenkettedik fejezet

A kályhacső lyukán keresztül hallottam meg egy késő este tizenhat éves
koromban. A konyhából felhallatszó duruzsolás már majdnem álomba
ringatott. Mint legtöbbször, most is anya beszélt, méghozzá a teendőkről.
Apróságokról. Jelentéktelen, mindennapi, gyakorlatias dolgokról. Apa
jobbára csak igennel és nemmel válaszolgatott. Ha nagyritkán nem értett
valamivel egyet, félbeszakította anyát, és szűkszavúan közölte vele a
véleményét. Szinte sosem emelte fel a hangját, de anya ilyenkor csendben
maradt egy ideig, majd nyugodtan teljesen másról kezdett beszélni, mintha
a korábbi témát nem is érintették volna.
Tudom, nehéz elképzelni, de nem ismertem igazán az anyámat. Talán
azért nem értettem meg soha, mert nem érdekelt eléggé, vagy mert annyira
a háttérbe húzódott a férje mellett, hogy egyszerűen eltűnt a szemem elől.
Persze furcsa, hogy fogalmam sem volt, mit gondol és érez az az ember,
akihez a legintimebb kapcsolat fűz, akitől az életet kaptam, és akivel
tizennyolc évig naponta találkoztam. Vajon boldog volt? Miről álmodott?
Miért beszélt annyit apával, míg Carllal alig, velem meg szinte soha? Pont
olyan kevéssé értett meg engem, mint én őt?
Csak egyetlenegyszer szembesültem vele, kicsoda ő, amikor nem a
konyhában sürög-forog, állatokat etet, ruhát foltoz, vagy ránk szól, hogy
fogadjunk szót az apánknak. Bernard ötvenedik születésnapján történt a
Grand Hotelben. A rokokó stílusú teremben elköltött vacsora után a három
fehér zakós, jól táplált zenész muzsikája a táncparkettre csalogatta a
felnőtteket, és mialatt Carlt körbevezették a hotelben, én az asztalnál
maradtam, és észrevettem, hogy anya addig sosem látott arckifejezéssel
mered a párokra. Álmodozva, halványan mosolyogva, ködös pillantással.
És életemben először belém hasított a gondolat, hogy az anyám szép is tud
lenni. Halkan dúdolt, a vörös ruhája illett az asztalon álló italához. Sosem
nyúlt alkoholhoz, csak szenteste, de akkor is csak egy pohárkával hajtott
fel. Szokatlan melegséggel a hangjában megkérdezte apát, van-e kedve
táncolni. Apa megrázta a fejét, de mosolygott, nyilván ő is meglátta azt,
amit én. Ekkor megjelent egy apánál valamivel fiatalabb férfi, és felkérte
anyát. Apa a sörét kortyolgatta, bólintott, és a férfira mosolygott. Szinte
büszkének tűnt. A pillantásom önkéntelenül követte őket, amint a táncolók
felé indultak. Reménykedtem, hogy nem lesz ciki a helyzet. Anya mondott
valamit a férfinak, aki bólintott, aztán táncolni kezdtek. Először
távolságtartóan, aztán összesimultak, majd eltávolodtak egymástól.
Gyorsan, majd lassabban. Fogalmam sem volt, hogy anya ilyen jól táncol.
De valami mást is észrevettem. Ahogy nézte az idegen férfit, félig lehunyt
szemmel, halvány mosollyal, amit le sem lehetett volna törölni az ajkáról,
macskára hasonlított, amint játszik az egérrel, mielőtt végez vele. Apa
mocorogni kezdett. Hirtelen rájöttem, hogy nem a férfi az idegen, hanem a
nő, akit anyának szólítok.
Aztán a számnak vége lett, és anya visszaült hozzánk. Később, amikor
Carl mellettem szuszogott a hotelszobában az ágyban, hangok szűrődtek be
a folyosóról. Anya szokatlanul hangosan és élesen beszélt. Felkeltem, és
óvatosan résnyire nyitottam az ajtót. A szobájuk előtt álltak. Apa mondott
valamit, anya felemelte a kezét, és ütés csattant. Apa megdörzsölte az arcát,
és megint mondott valamit, halkan, nyugodtan. Anya a másik kezével is
lekevert neki egy pofont. Aztán kikapta a kulcsot a kezéből, kinyitotta az
ajtót, és bement. Apának mintha földbe gyökerezett volna a lába. A háta
meggörnyedt, és megint megdörgölte az arcát, miközben az engem rejtő
sötétség felé pillantott. Szomorúnak és magányosnak tűnt, mint egy
kisgyerek, aki nem találja a mackóját. Fogalmam sincs, észrevette-e, hogy
az ajtónk nyitva van, csak azt tudom, hogy aznap este feltárult előttem a
szüleim életének egy szelete. De nem értettem pontosan, mit látok. És nem
is tudtam, akarom-e érteni. Másnap, amikor visszamentünk Osba, minden
visszatért a régi kerékvágásba. Anya beszélt, halk, monoton hangon
gyakorlati információkat osztott meg apával, aki igennel vagy nemmel
válaszolt, néha határozottan megköszörülte a torkát, és ilyenkor anya kis
időre elhallgatott.
Azért kezdtem el figyelni a kályhacső lyukán felhallatszó hangokra, mert
hosszú szünet után apa szólalt meg. Nagyon úgy hangzott, mint aki
alaposan megfontolja a szavait. És a szokásosnál halkabban beszélt. Igen,
szinte suttogott. A szüleink persze tudták, hogy halljuk őket a lyukon
keresztül, amikor a szobánkban vagyunk, de azt nem, mennyit hallunk.
Mert a lyukkal még nem mentünk volna sokra. A kályhacső volt a lényeg.
Vezette és felerősítette a hangokat, ezért olyan jól ki tudtuk venni a
szavaikat, mintha lent ültünk volna velük. Carllal egyetértettünk abban,
hogy erről teljesen felesleges beszámolni bárkinek is.
– Beszéltem ma Sigmund Olsennel.
– Igen?
– Carl egyik tanára aggódik.
– Miért?
– Azt mondta Sigmundnek, hogy kétszer is látta, hogy Carl nadrágja
véres hátul. Amikor rákérdezett, hogy történt, kevéssé hihető magyarázatot
kapott, hogy őt idézzem.
– Milyen magyarázatot? – Most már anya is lehalkította a hangját.
– Ebbe Olsen először nem akart belemenni, de azt mondta, hogy be
fogják hívni Carlt egy elbeszélgetésre. Ha jól értettem, törvény kötelezi
őket, hogy szóljanak a szülőknek, ha tizenhat év alatti gyereket hallgatnak
ki.
Úgy éreztem, mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon.
– Állítólag mi is ott lehetünk, ha Carl szeretné. És a törvény nem
kötelezi, hogy bármit is mondjon.
– És mit feleltél? – suttogta az anyám.
– Hogy a fiam természetesen válaszolni fog a rendőrség kérdéseire, de
szeretnénk beszélni vele előtte, és jó lenne, ha tudnánk, milyen kevéssé
hihető magyarázatot adott a tanárának.
– És erre Olsen?
– Először kertelt. Azt mondta, hogy ismeri Carlt, mert a fia osztálytársa.
Hogy is hívják?
– Kurt.
– Tényleg, Kurt. Szóval Olsen tudja, hogy Carl őszinte és bátor fiú, és ő
személy szerint hisz neki. A tanár most diplomázott, és újabban azt
sulykolják beléjük, hogy figyeljenek oda az ilyesmire, ezért állandóan
rémeket látnak.
– Jaj, istenem! De elmondta végül, mit felelt Carl a tanárnak?
– Hogy beleült egy deszkából kiálló szögbe a pajtában.
Feszülten vártam anya következő kérdését. Kétszer? De hiába. Vajon
tudta? Megérezte? Nagyot nyeltem.
– Istenem, Raymond! – nyögte kérdezés helyett.
– Igen – motyogta apa. – Már régen el kellett volna pakolnom onnan
azokat a deszkákat. Holnap sort is kerítek rá. Utána pedig beszélnünk kell
Carllal. Nem állapot, hogy nem szól, ha megsérül. Egy rozsdás szög akár
vérmérgezést is okozhat, meg ki tudja, még mit.
– Igen, muszáj lesz beszélnünk vele. És szólj Roynak, hogy vigyázzon az
öccsére!
– Erre semmi szükség. Rajta tartja a szemét. Igazából szerintem már
kicsit beteges is, hogy annyira vigyáz rá.
– Beteges?
– Mintha házasok lennének.
Szünet állt be. Na most jön, gondoltam.
– Carlnak muszáj lesz egy kis önállóságot tanulnia – folytatta apa. – Itt az
ideje, hogy külön szobájuk legyen.
– De nincs hely…
– Ugyan már, Margit! Te is tudod, hogy nem engedhetünk meg
magunknak egy fürdőszobát, hiába szeretnéd! Pár falat viszont könnyen át
lehet helyezni, és már meg is van a pluszháló. Még csak sokba sem kerül, és
két-három hét alatt megvan.
– Komolyan mondod?
– Igen. A hétvégén neki is tudok állni.
A döntést, hogy szétválaszt minket, persze már jóval korábban meghozta,
mint hogy felvetette volna anyának. Nem érdekelte, hogy Carl és én mit
szólunk. Ökölbe szorítottam a kezem, és magamba fojtottam a
káromkodást. Gyűlölöm, gyűlölöm! Abban biztos voltam, hogy Carl tartja a
száját, de ez nem lesz elég. Ott van Olsen. Az iskola. Anya. Apa. Lehetetlen
lesz visszazárni a szellemet a palackba. Túl sokan tudnak valamit, túl sokan
láttak valamit, és nemsokára rájönnek mindenre. Átcsap felettünk a szégyen
szökőárja, és mindannyiunkat magával ragad. Szégyen, szégyen, szégyen.
Nem lehet kibírni. Egyikünk sem fogja kibírni.
 Tizenharmadik fejezet

Fritz-éjszaka.
Sosem beszéltünk róla Carllal, de magamban így neveztem el.
Ragyogó őszi nap virradt ránk. Már betöltöttem a húszat. Két év telt el
azóta, hogy anya és apa a Katlanba zuhant a Cadillackel.
– Jobban vagytok? – kérdezte Sigmund Olsen, és meglóbálta a botot a
feje felett.
A zsinór gyorsan tekeredett le. Az orsó ereszkedő hangon döngicsélt,
mint egy számomra ismeretlen madár.
Nem feleltem. A műcsali után néztem. Megcsillant rajta a napfény,
mielőtt eltűnt volna a vízben. Olyan messze csapódott be a csónaktól, hogy
nem hallottam a loccsanását. Kedvem támadt megkérdezni, miért kell olyan
messzire elhajítani, ha akár oda is csónakázhatnánk, ahol vízbe akarjuk
dobni. Talán azért, mert jobban hasonlít élő halra, ha nagyjából vízszintesen
hasítja a vizet, amikor behúzzák. Nem értek a pecázáshoz. És soha nem is
akartam érteni hozzá, így aztán kussoltam.
– Mert bár nem mindig tűnik úgy, tényleg igaz, hogy az idő minden sebet
begyógyít – folytatta Olsen, és elseperte a haját a napszemüvege elől. –
Vagy legalábbis sokat – tette hozzá.
Erre sem szóltam semmit.
– Hogy van Bernard? – váltott Olsen taktikát.
– Jól – feleltem.
Akkor még nem tudtam, hogy csak hónapjai vannak hátra.
– Azt csiripelik a verebek, hogy az öcséddel főleg Opgardon laktok, és
nem a nagybátyátoknál, ahogy a gyermekvédelem meghagyta.
Erre sem tudtam mit válaszolni.
– De most már persze elég idősek vagytok ahhoz, hogy ebből ne legyen
probléma, szóval hagyjuk is. Carl gimnáziumba jár, igaz?
– Igaz.
– És jól van?
 – Igen.
Mi mást mondhattam volna? Még csak nem is hazudtam. Carltól tudtam,
hogy még mindig sokat gondol anyára, és egész napokat meg estéket töltött
egyedül a télikertben. Leckét írt, és újra meg újra elolvasta azt a két regényt
angolul, amit apa hozott magával Amerikából, az Amerikai tragédiát és A
nagy Gatsbyt. Sosem láttam más szépirodalmat a kezében, de ezt a két
könyvet imádta, főleg az Amerikai tragédiát. Esténként előfordult, hogy
mellé ültem, és olyankor felolvasott belőlük, meg lefordította a nehezebb
szavakat.
Egy időben azt állította, hogy hallja anyát és apát sikítani a Katlanban, de
azt feleltem, hogy csak a hollók rikoltoznak. Amikor elmesélte, hogy
rémálmai vannak arról, hogy mindketten börtönbe kerülünk, megijedtem.
De lassan elsimultak a hullámok. Még mindig sápadt és vézna volt, de már
rendesen evett meg aludt, és nőtt, mint a bolondgomba. Már majdnem egy
fejjel magasabb volt nálam.
Szóval a dolgok meglepő módon a helyükre kerültek. Lenyugodtak. Alig
hittem el, de a világvége jött és ment, mi pedig túléltük. Legalábbis sokan
közülünk. Az elesettek vajon annak számítanak, amit apa járulékos
veszteségnek szokott nevezni? Olyan előre nem látható halálesetekről van
szó, amikkel számolni kell, ha az ember meg akar nyerni egy háborút?
Fogalmam sincs. Még azt sem tudom, hogy egyáltalán megnyertük-e a
háborút, de az biztos, hogy sikerült fegyverszünetet kieszközölnünk. És ha
egy fegyverszünet elég sokáig tart, könnyen össze lehet téveszteni a
békével. Így álltak a dolgok a Fritz-éjszaka előtt.
– Régen gyakran jártam ide Kurttel – merengett Olsen. – De azt hiszem,
nem érdekli igazán a horgászat.
– Tényleg? – kérdeztem olyan hangsúllyal, mintha nehezen hinném el.
– Tényleg. Azt hiszem, semmi sem érdekli, amit az apja csinál. És te,
Roy? Autószerelő leszel?
Fogalmam sincs, miért vitt ki magával a vízre a csónakján. Talán úgy
gondolta, ott majd elengedem magam, és kikotyogok valamit, amit a
kihallgatáson eltitkoltam. Persze az is lehet, hogy körzeti megbízottként
felelősnek érezte magát, és tényleg csak beszélgetni akart, hogy kiderítse,
minden rendben van-e.
– Igen, úgy néz ki – feleltem.
– Ja, mindig is szerettél szerelni. Kurtnek most minden gondolatát
lefoglalják a lányok. Állandóan randizni jár. És ti Carllal? Van valaki a
láthatáron?
A víz felszíne alatt megbúvó sötétségre szegeztem a pillantásomat. Olsen
szavai súlyosan lógtak a levegőben.
– Még nem volt barátnőd, igaz?
Megvontam a vállamat. Ég és föld a különbség aközött, ha egy
húszévestől azt kérdezik, van-e barátnője, vagy azt, volt-e valaha barátnője.
Ezzel természetesen Sigmund Olsen is tisztában volt. Hány éves lehetett,
amikor ilyen moposra növesztette a haját? Akármikor történt, azóta sem
kattant le róla.
– Nem ismerek senkit, aki megérné azt a sok hűhót – válaszoltam végül.
– Nem akarok senkivel sem járni csak azért, hogy legyen valakim.
– Ezt megértem – bólintott Olsen. – Egyesek egyáltalán nem akarnak
barátnőt. Mindenki úgy él, ahogy neki tetszik.
– Igen – értettem egyet. Ha tudná! De senki sem tudta.
– Egészen addig, amíg nem árt másoknak – vette fel újra a gondolata
fonalát Olsen.
– Persze.
Megpróbáltam rájönni, miről beszélünk igazából. És hogy meddig
fogunk még itt pecázgatni. A műhelyben várt egy kocsi, amit másnapra meg
kellett javítanom. Az én ízlésemnek kicsit túl távol volt már a szárazföld.
Mert a tavunk nagy és mély. Apa viccesen „a nagy ismeretlen”-nek szokta
hívni, mert nem tenger ugyan, de eléggé hajaz rá. Az iskolában
megtanultuk, hogy a szél meg a beleömlő és a belőle táplálkozó három
folyó miatt vízszintes áramlatok alakulnak ki benne, de az a legdurvább,
hogy a víz rétegei közti hőmérséklet-különbség – főleg tavasszal – erős
függőleges áramlatokat is létrehoz. Fogalmam sincs, hogy ez elég-e ahhoz,
hogy lehúzza a mélybe azokat, akik nem bírnak magukkal, és muszáj
márciusban megmártózniuk, de elkerekedett szemmel ültünk a padban, és
szinte láttuk magunk előtt, amint megtörténik. Talán ezért nem szerettem
sem a tóban, sem a tónál lenni. Amikor Carllal búvárkodni akartunk, inkább
egy barátságos, áramlatmentes hegyi tavacskát választottunk, hogy könnyen
partra tudjunk úszni, ha felborulunk a csónakkal.
– Emlékszel, amikor közvetlenül a szüleid halála után beszélgettünk, azt
mondtam, hogy sokan titkolják, hogy depressziósak? – húzta be Olsen a
nedves zsinórt.
– Igen.
 – Komolyan? Jó memóriád van. Igazából én magam is voltam már
depressziós.
– Tényleg? – kérdeztem döbbenten. Gondolom, ezt várta.
– Bizony. Még gyógyszert is szedtem – húzta mosolyra a száját. – Azt
hiszem, szégyenkezés nélkül bevallhatom, ha miniszterelnökökkel is
előfordul. Egyébként régen volt.
– Nahát!
– De sosem akartam öngyilkosságot elkövetni – folytatta. – Tudod, mi
kellett volna hozzá? Miért lettem volna hajlandó kilépni az egészből és
magára hagyni a feleségemet meg a két gyerekemet?
Nyeltem egyet. Nagyon úgy tűnt, hogy a fegyverszünet nemsokára véget
ér.
– Szégyen – válaszolta meg a saját kérdését. – Mit szólsz ehhez, Roy?
– Nem is tudom.
– Nem tudod?
– Nem – szívtam meg az orromat. – Mire utazik? – néztem mélyen a
szemébe, mielőtt a tó felé biccentettem volna. – Tőkehalra, lepényhalra
vagy lazacra?
Csinált valamit az orsóval, felteszem, lezárta, aztán letámasztotta a botot.
Levette a napszemüvegét, és felhúzta a farmerét az övénél fogva. Az övén
bőrtokban egy mobiltelefon lógott, amire rendszeres időközönként
lesandított.
– A szüleid konzervatívok voltak – szegezte rám a pillantását. – Mélyen
vallásosak.
– Hát ebben nem vagyok annyira biztos.
– A metodista egyház tagjai.
– Ez inkább csak apa egyik amerikai heppje volt.
– A szüleidet nem lehetett volna a melegek támogatóinak nevezni.
– Anyát még talán igen, de apa senkit sem támogatott igazán, hacsak nem
amerikai, és nem republikánus színekben indul a választásokon.
Még csak nem is vicceltem. Egyszerűen szóról szóra megismételtem,
amit apa szokott mondogatni. Mondjuk azt nem tettem hozzá, hogy erre a
rövid listára egy idő után felkerültek a japán katonák is, akiket – hogy
megint apát idézzem – méltó ellenfeleknek tartott. Ezt olyan hangsúllyal
mondta, mintha ő maga is harcolt volna a háborúban. A harakiri szokását
rettentően csodálta. Úgy tűnt, azt hiszi, hogy szükség esetén minden japán
katona ehhez folyamodik.
 – Látod, mire viheti egy kis nép, ha belátja, hogy nem engedhet meg
magának fiaskókat? – tette fel a költői kérdést egy nap, miközben a
vadászkését tisztította, én pedig mellette ültem. – Ha rájönnek, hogy az, aki
kudarcot vall, ki kell hogy vágja magát a társadalom szövetéből, mint egy
rákos daganatot.
Ezt akár el is mesélhettem volna Olsennek, de mi értelme lett volna?
– Te mit gondolsz a melegekről? – köszörülte meg a torkát.
– Hogy mit gondolok? Hát, most mit mondjak? Mit kell gondolni a barna
hajúakról?
Megint felvette a horgászbotot, és elkezdte behúzni a horgot. Pont olyan
mozdulatokat tett, mint amikor valakinek jelzünk, hogy folytassa a
mondandóját. Hogy fejtse ki bővebben, ahogy mondani szokás. De én egy
szót sem szóltam.
– Ne kerülgessük tovább a forró kását, Roy! Homoszexuális vagy?
Fogalmam sincs, miért tért át a meleg szóról a homoszexuálisra, talán
úgy gondolta, kicsit kevésbé sértő. A műcsali most egész közel lebegett a
tóban, megcsillant rajta a fény, de kicsit tompán és lomhán, mintha a víz
lelassította volna.
– Ki akar velem kezdeni?
Erre nem számított. A mozdulatsor megtört, felrántotta a botot, és közben
rémülten meredt rám.
– Hogy mi? Nem, dehogy, egyál…
Ebben a pillanatban a műcsali áttört a víz felszínén. Elszállt a csónak
felett, mint egy repülőhal, tett egy kört a fejünk felett, majd visszafordult a
horgászbot felé, és Olsen nyakának csapódott. Úgy tűnt, a mopszerű haja
annál is sűrűbb, mint amilyennek elsőre tippeltem, mert észre sem vette.
– Ha meleg vagyok – néztem rá –, nyilván azért nem bújok elő, mert
akkor maga és az összes falusi három perc alatt megtudná. Ezért nem is
akarok előbújni. A másik lehetőség, hogy nem vagyok meleg.
A szemében meglepődés tükröződött. Lassan emésztgette a szavaimat.
– Én vagyok itt a körzeti megbízott, Roy. Ismertem az édesapádat, és
egyetlen pillanatig sem vettem be, hogy öngyilkosságot követett el. Úgy
meg aztán főleg nem, hogy édesanyádat is magával vitte.
– Mert nem követett el öngyilkosságot – feleltem halkan, de közben
magamban ordítottam ugyanezeket a szavakat. – Nem tudta bevenni a
kanyart, de ezt már mondtam.
– Lehetséges – dörgölte meg az állát.
 A rohadt életbe! Tud valamit.
– Tegnapelőtt beszéltem Anna Olaussennel. Tudod, régen nővérként
dolgozott a rendelőben. Alzheimer-kóros, és egy otthonban lakik. A
feleségem másod-unokatestvére, ezért meglátogattuk. Amikor a feleségem
kiment, hogy vizet hozzon a virágoknak, Anna bevallotta, hogy sosem
tudott megbocsátani magának valamit. Hogy nem törte meg a titoktartási
kötelezettségét, és nem szólt nekem, amikor az öcséd bent járt náluk a
rendelőben, és ő észrevette, hogy anális fisszúrája van. Vagyis megsérült a
végbele. Nem akarta elmondani Annának, mi történt, de olyan sok
lehetőség azért nincs. Másrészt viszont annyira nyugodtan mondott nemet,
amikor Anna megkérdezte, volt-e szexuális kapcsolata férfival, hogy ő arra
gondolt, nem nemi erőszakról van szó. Hogy konszenzuális aktus történt.
Elvégre Carl mindig olyan… – Olsen a tóra szegezte a pillantását. A horog
beleakadt a haja alatt a bőrébe. – …lányosan csinos volt – fordult vissza
felém. – Anna azt is mesélte, hogy engem ugyan nem keresett fel, de a
szüleidnek szólt. És két nappal később édesapád belehajtott a Katlanba.
Elfordultam, hogy elkerüljem az átható pillantását. A tükörsima tó felett
egy sirály repült alacsonyan, zsákmányt keresve.
– Mint említettem, Anna demens, és fenntartásokkal kell kezelni, amit
mond. De persze összekapcsoltam a beszámolóját azzal, amit Carl egyik
tanára jelentett. Hogy kétszer is véres volt a nadrágja ülepe.
– Szög – morogtam halkan.
– Hogy micsoda?
– Szög!
A hangom végigszaladt a tó hátborzongatóan néma felszínén a szárazföld
felé, nekiütközött a hegyoldalnak, ami kétszer visszaverte. …ög …ög.
Minden visszatér.
– Abban reménykedtem, hogy segítesz fényt deríteni arra, miért nem
akartak tovább élni a szüleid, Roy.
– Baleset volt – feleltem. – Visszamegyünk?
– Roy, gondolom, megérted, hogy nem hagyhatom annyiban az ügyet.
Előbb-utóbb minden ki fog derülni, ezért az lesz a legjobb, ha most szépen
elmondod, mi történt pontosan közted és Carl között. Biztosíthatlak, hogy
nem lehet majd felhasználni ellened, mert ez a kis kirándulás jogi
értelemben nem számít hivatalos kihallgatásnak. Csak eljöttünk horgászni,
oké? Az érintettekre való tekintettel a lehető legkíméletesebben fogok
eljárni, és ha együttműködsz, akkor minimalizálni fogom az esetleges
büntetőjogi következményeket. Ahogy a közvetett bizonyítékok mutatják,
az egész akkor kezdődött, amikor Carl még kiskorú volt, és ez számodra,
mivel egy évvel vagy idősebb nála…
– Nézze! – szakítottam félbe, és a torkom annyira összeszorult, hogy a
hangom úgy kongott, mintha kályhacsövön keresztül szólna. – Meg kell
csinálnom egy kocsit, és nem úgy tűnik, hogy lesz kapása.
Sokáig stírölt, mintha azt akarta volna belém szuggerálni, hogy nyitott
könyv vagyok előtte, ahogy mondani szokás. Aztán bólintott, és le akarta
tenni a botot. Dühösen szitkozódott, amikor a horog húzni kezdte a
napsütötte bőrét. Két ujjal akasztotta ki. A nyakán egyetlen vércsepp
rezgett, de nem folyt le. Felberregett a csónak motorja, és öt perccel később
már be is álltunk a hüttéjükhöz tartozó csónakházba. Utána a Peugeot-jával
elhajtottunk a műhelybe. A tizenöt perces úton egyikünk sem szólalt meg.

Alig fél órája dolgoztam a Corollán, és éppen a fogaslécet akartam

kicserélni, amikor a mosóban megcsörrent a telefon, majd rögtön utána
meghallottam Bernard kiabálását.
– Roy, téged keresnek! Carl az.
Azonnal kiesett minden a kezemből. Carl sosem hívott fel a műhelyben.
Csak akkor telefonáltunk bárhová is, ha válsághelyzet állt fenn.
– Mi van? – próbáltam túlordítani a vízsugár csobogását, ami annak
megfelelően változtatta a hangját, hogy az autó melyik részét érte.
– Olsen… – nyögte Carl remegő hangon.
Ekkor már teljesen biztos voltam benne, hogy valami szörnyűség történt,
és próbáltam megacélozni magam. Lehet, hogy az a barom már
nyilvánosságra is hozta a gyanúját, hogy a saját öcsémet dugom?
– Eltűnt – folytatta Carl.
– Eltűnt? – nevettem fel. – Ne hülyéskedj! Az előbb még együtt
pecáztam vele.
– Komolyan mondom. Azt hiszem, meghalt.
Erősebben szorítottam a telefont.
– Hogyhogy azt hiszed, meghalt?
– Úgy, hogy nem tudom biztosan, mert mint mondtam, eltűnt. De rossz
érzésem van. Majdnem biztos vagyok benne, hogy meghalt.
Három gondolat futott át az agyamon gyors egymásutánban. Először arra
gondoltam, hogy Carl megzakkant. Nem úgy hangzott, mint aki részeg, és
bár érzékeny lélek, annyira azért nem, hogy szellemeket lásson. Másodszor
az jutott eszembe, milyen furcsa véletlen lenne, ha a körzeti megbízott pont
most tűnne el a föld felszínéről, amikor ez igazán kapóra jönne nekem.
Harmadszor pedig az a gondolat hasított belém, hogy ilyen durva déjà vum
még sosem volt. Mintha megismétlődnének a Doggal történtek. Nincs
választásom. Cserben hagytam az öcsémet, és ezzel olyan adósságba vertem
magam vele szemben, amit a halálom napjáig törlesztenem kell. És most itt
a következő részlet.
 Tizennegyedik fejezet

– Minden megváltozott, amikor apa eltűnt – mondta Kurt Olsen, és letett

elém egy kávéscsészét az asztalra. – Sosem akartam rendőr lenni.
Leült, kisöpörte a szőke tincseit a homlokából, és elkezdett cigarettát
sodorni.
A helyiség, ahol tartózkodtunk, szükség esetén cellaként szolgált, de
egyértelműen látszott, hogy raktárnak is használják. A falak mellett
halmokban álltak a mappák és a papírok a padlón. Talán hogy az
előzetesben ücsörgők ne unatkozzanak, és legyen mivel elütniük az időt.
– De hát a dolgok kicsit máshogyan festenek, miután az ember apja hipp-
hopp köddé válik, nem igaz?
Belekortyoltam a kávéba. Azért rángatott ide, hogy vért vegyenek tőlem,
bár mindketten pontosan tudtuk, hogy a vizsgálat egyetlen csepp alkoholt
sem fog kimutatni, és most fegyverszünetet ajánlott. Felőlem.
– Az ember egyetlen éjszaka alatt felnő – folytatta. – Muszáj neki. Rájön,
mekkora felelősség nyomta az apja vállát, ő maga meg mindent elkövetett,
hogy megnehezítse a dolgát. Nem fogadta meg a tanácsait, leszarta, amit
mondott, és teljes erejéből az ellen harcolt, hogy olyan legyen, mint ő. Talán
mert legbelül sejtette, hogy végül úgyis olyan lesz. Az apja tükörképe. Mert
mindenki körbejár. Mindannyian oda tartunk, ahonnan elindultunk. Kivétel
nélkül. Tudom, hogy érdekelnek a hegyi madarak. Carlnál állandóan
mindenféle toll volt az iskolában. Tőled kapta őket, és rendszeresen
cikiztük érte. – Úgy mosolygott, mintha kellemes emlékek jutottak volna
eszébe. – Vegyük például a madaraidat! Mindig úton vannak. Vagyis
költöznek, azt hiszem, ez rá a megfelelő szó. De sosem mennek olyan
helyre, ahol vagy ők, vagy a szüleik nem jártak már. Mindig ugyanott
laknak és költenek, méghozzá ugyanabban az időben. Szabad, mint a
madár? A faszt! Ezt csak mi képzeljük, mert szeretünk hinni az
ilyesmikben. Mi is ugyanazokat a kibaszott köröket rójuk, kalitkába zárt
madarak vagyunk, csak a kalitkánk olyan nagy, és a rácsai olyan vékonyak,
hogy észre sem vesszük.
Rám pillantott, hogy lássa, mekkora hatást tett rám a beszéde. Azon
töprengtem, bólintsak-e lassan, de végül nem tettem.
– Veled és velem sincsen ez másképp, Roy. Nagy és kis köröket rovunk.
A nagy kör az, hogy körzeti megbízott lettem, mint az apám. A kicsi pedig
az, hogy hozzá hasonlóan én is mindig visszatérek egy megoldatlan ügyhöz.
Az apám megoldatlan ügye a szüleid balesete volt, az enyém pedig az apám
eltűnése. Van köztük hasonlóság. Vagy szerinted nincs? Két elkeseredett
vagy depressziós pasas, aki öngyilkosságot követett el.
Megvontam a vállam, és megpróbáltam közömbös kifejezést erőltetni az
arcomra. A picsába, szóval ezért vagyok itt? Sigmund Olsen eltűnése miatt?
– Csak az apám holttestét nem találták meg, és nincs konkrét tetthely sem
– folytatta. – Már a tavon kívül.
– A nagy ismeretlen – feleltem, és lassan bólintottam.
Megvillant a szeme, majd ő is biccentett, ugyanabban a ritmusban, mint
én, és egy pillanatig úgy néztünk ki, mint két összehangoltan működő
olajszivattyú.
– És mivel tudjuk, hogy te voltál az utolsó előtti, az öcséd pedig az
utolsó, aki életben látta, van pár kérdésem.
– Kinek nincs? – feleltem, és megint belekortyoltam a kávéba. – De én
már minden kérdést megválaszoltam, és részletesen elmeséltem, mi történt,
amikor aznap horgászni mentünk, és erről szerintem papírod is van –
intettem a fal mellett sorakozó dokumentumok felé. – Amúgy pedig azért
hoztál be, hogy vért vegyenek tőlem, nem?
– De. – Befejezte a cigarettát, és betette a dohányzacskóba. – Ezért ez
nem is számít hivatalos kihallgatásnak, nem fogok jegyzetelni, és tanúk
sincsenek.
Pont, mint amikor az apjával csónakáztam, gondoltam.
– Engem most konkrétan az érdekel, mi történt, miután apa este hatkor
kitett a műhely előtt.
– Konkrétan? – szívtam be lassan a levegőt. – Kicseréltem a
kormányműben a fogaslécet egy Toyota Corollán. Ha jól emlékszem, 89-es
modell volt. Két kerékagycsapágy is búgott, úgyhogy azokat is kicseréltem.
Kurt arca megdermedt. A fegyverszünetünk veszélybe került. A stratégiai
visszavonulás mellett döntöttem.
 – Az apád felment hozzánk, hogy beszéljen Carllal. Miután végeztek, és
távozott, Carl felhívott, mert elment az áram, és fogalma sem volt, miért. A
kapcsolószekrény régi, igazából már ki kellett volna cserélni, Carl pedig
sosem volt túl ügyes az ilyesmikben, ezért hazamentem, hogy
megszereljem. Órákig tartott, közben besötétedett, és csak későn értem
vissza a műhelybe.
– Igen. A kihallgatási jegyzőkönyvben éjjel tizenegy áll.
– Lehet. Régen történt.
– És van egy tanúnk, aki azt állítja, hogy látta apám kocsiját
keresztülhajtani a falun este kilenckor. De már sötét volt, így az illető nem
teljesen biztos benne.
– Ez érthető.
– Az a kérdés, hogy az apám mit csinált este fél héttől, amikor Carl
szerint elment tőletek, kilencig.
– Ezt nem lesz egyszerű kideríteni.
– Van ötleted? – nézett rám átható pillantással.
– Nekem? – vágtam meglepett képet. – Nincs.
Kint leparkolt egy autó. Biztosan az orvos. Kurt az órájára sandított. Tuti
megkérte, hogy ne siessen túlzottan.
– Mi lett végül a kocsival? – kérdezte könnyedén.
– Milyen kocsival?
– A Toyota Corollával.
– Nem lett vele semmi.
– Tényleg? Utánanéztem a kihallgatásoknak, meg annak is, kinek volt
akkoriban régi Toyotája. Tényleg 89-es modell volt. Willumsen akarta
megcsináltatni, mielőtt eladta volna. Gondolom, csak annyit akart, hogy egy
darabig még eldöcögjön.
– Ja, ez rá vallana.
– De nem nagyon döcögött.
– Mi? – csúszott ki a számon.
– Tegnap beszéltem Willumsennel. Emlékezett, hogy azt ígértétek neki,
hogy a kocsi másnap menetkész állapotban lesz. Azért emlékezett ilyen
pontosan, mert a vevője messziről jött csak azért, hogy kipróbálja az autót.
És nem tartottátok be az ígéreteteket. A kocsi nem lett kész.
– Hm… – hunyorogtam, amivel azt akartam jelezni, hogy megpróbálok
átlátni a múlt ködén. – Ezek szerint túl sokáig tartott az elektromos hiba
elhárítása.
 – Mindenesetre nem feküdtél le valami korán.
– Tényleg?
– Váltottam pár szót Grete Smitt-tel is. Hihetetlen, hogy az emberek
mennyi hétköznapi apróságra vissza tudnak emlékezni, ha olyan különleges
eseményhez kötik, mint például valakinek az eltűnése. Grete emlékezett,
hogy reggel ötkor ébredt, és amikor kinézett az ablakon, a műhelyben égett
a lámpa, a kocsid meg ott parkolt előtte.
– Mindent elkövetünk, hogy megtartsuk az ügyfeleinknek tett ígéretünket
– feleltem. – Bár nem mindig jön össze, de azért remek mottó.
Kurt olyan arcot vágott, mintha egy különösen undorító viccel
örvendeztettem volna meg.
– Mi lesz amúgy? Le fogtok ereszkedni a Katlanba? – váltottam témát.
– Meglátjuk.
– Nerell akadékoskodik?
– Meglátjuk – ismételte meg.
Kinyílt az ajtó. Stanley Spind, az orvosunk lépett be rajta. Nem a
környékről származott, de nálunk töltötte a gyakorlatát, és aztán idekérte
magát. A harmincas éveiben járt, mindenkivel barátságosan viselkedett, és
állandóan azt a benyomást próbálta kelteni, mintha nem törődne azzal, mit
vesz fel, és hogyan néz ki a haja, de közben mindig minden úgy állt rajta,
mintha ráöntötték volna, és a frizuráján sem lehetett kivetnivalót találni. A
teste egyszerre tűnt kigyúrtnak és puhának, mintha egy üzletben vette volna
az izmait. Azt pletykálták róla, hogy meleg, és van egy családos szeretője
Kongsbergben.
– Készen álltok a vérvételre? – kérdezte. A szokatlanul ejtett r-jei
sértették a fülemet.
– Úgy tűnik, igen – felelte Kurt, miközben le nem vette volna rólam a
szemét.

Egyszerre távoztunk Stanley-vel, miután megcsapolt.

Attól fogva, hogy az orvos csatlakozott hozzánk, Kurt egy szóval sem
említette az apját, ezért úgy gondoltam, egyelőre csupán a saját szakállára
nyomoz. Éppenhogy csak odabiccentett, amikor végeztünk.
– Ott voltam az Årtunben – közölte Stanley, amikor beszívtuk a friss,
csípős levegőt a jellegtelen, nyolcvanas években felhúzott épület előtt, ahol
nemcsak a körzeti megbízott kapott irodát, hanem az önkormányzat
dolgozói is. – Az öcséd jól fellelkesítette a falusiakat. Szóval lesz egy menő
szállodánk?
– Erre azért még másoknak is rá kell bólintaniuk.
– Hát, ha rábólintanak, akkor én benne vagyok.
Biccentettem.
– Elvigyelek? – kérdezte.
– Nem, köszönöm, felhívom Carlt.
– Biztos? Nem nagy kitérő.
Úgy éreztem, hogy alig észrevehetően ugyan, de túl hosszan néz a
szemembe. Persze lehet, hogy egyszerűen csak paranoiás vagyok.
Bólintottam.
– Akkor majd máskor – fújt visszavonulót, és kinyitotta a kocsija ajtaját.
A városiak többségéhez hasonlóan az ideköltözése után ő is mindig
nyitva hagyta az autóját. Valami miatt azt a romantikus elképzelést
dédelgetik, hogy faluhelyen így szokás. De tévednek. Zárjuk a házunkat, a
csónakházunkat, a csónakunkat és a kocsinkat is. A hátsó lámpáit elnyelte
az éjszaka, én pedig elővettem a telefonomat, és elkezdtem abba az irányba
sétálni, amerről majd Carl jön. De amikor húsz perccel később megállt
mellettem a Cadillac, Shannon ült a volán mögött. Megtudtam tőle, hogy
Carl pezsgőt bontott, amikor hazaértek, és elég rendesen ivott is belőle.
Shannon alig fogyasztott, ezért jött ő értem.
– Megünnepeltétek, hogy börtönbe kerültem? – kérdeztem.
– Mondta, hogy ezt fogod mondani, és a lelkemre kötötte, hogy
válaszoljam azt, hogy azért ünnepeltünk, mert tudtuk, úgyis ki fognak
engedni. Sosem esett nehezére okot találni az ünneplésre.
– Ez igaz – feleltem. – Irigylem.
Rájöttem, hogy Shannon könnyen félreértheti a válaszomat, elvégre nem
az anyanyelvén beszélünk, és már majdnem magyarázkodásba fogtam. Ki
akartam fejteni, hogy csak azt a képességét irigylem, hogy mindenben talál
valami pozitívumot, ahogy mondani szokás, mást nem. Bár lehet, hogy
mégis egyértelműen fogalmaztam? Na igen, hajlamos vagyok mindig
mindent túlbonyolítani.
– Látom, elgondolkoztál – jegyezte meg Shannon.
– Csak bambulok – feleltem.
Elmosolyodott. A kormány hatalmasnak tűnt az apró kezéhez képest.
– Látsz rendesen? – intettem a sötétség felé, amit a fényszórók csak
üggyel-bajjal oszlattak el.
 – Ptosis a hivatalos megnevezése – válaszolta. – A görög „esik” igéből.
Így születtem. Ha az ember edzi a szemét, csökken az amblyopia
kialakulásának a veszélye, amit lusta szem néven is szoktak emlegetni. Az
én szemem nem lusta. Mindent látok.
– Örülök.
Magunk mögött hagytuk az első hajtűkanyart.
– Például azt is látom, hogy úgy érzed, elvettem tőled Carlt.
Gázt adott, és a kerekek felverték a köveket. Egy pillanatig eljátszottam a
gondolattal, hogy úgy csinálok, mintha nem hallottam volna az utolsó
szavait, de valami azt súgta, ha ezzel próbálkoznék, megismételné őket.
Felé fordultam.
– Köszönöm – mondta, mielőtt kinyithattam volna a számat.
– Mit köszönsz?
– Mindent, amiről lemondasz. Azt, hogy intelligens és jó ember vagy.
Tudom, mennyit jelentetek Carllal egymásnak, én pedig nemcsak egy
minden szempontból idegen nő vagyok, aki férjhez ment az öcsédhez, de
meg is zavartam a köreidet. Konkrétan kitúrtalak az ágyadból. Igazából
gyűlölnöd kellene.
– Hát… – kezdtem, és mélyen beszívtam a levegőt. Hosszú nap állt
mögöttem. – Nem a jóságomról vagyok híres. Inkább arról lehet szó, hogy
téged sajnos meglehetősen nehéz gyűlölni.
– Beszéltem pár alkalmazottaddal.
– Tényleg? – kérdeztem őszintén meglepődve.
– Ez egy kis falu – válaszolta. – És én valamivel gyakrabban állok szóba
másokkal, mint te. És biztosíthatlak róla, hogy tévedsz. Az ismerőseid jó
embernek tartanak.
– Akkor nem azokat kérdezted, akiknek bevertem az orrát – fújtattam.
– Hát az lehet. De azt is csak azért csináltad, hogy megvédd az öcsédet.
– Ne legyenek velem kapcsolatban túl nagy elvárásaid! Csalódni fogsz
bennem.
– Á, azt hiszem, nagyjából tudom, milyen nagy elvárásaim lehetnek. A
szemhéjcsüngésnek megvan az az előnye, hogy az emberek semmit sem
rejtegetnek előlem, mert azt gondolják, hogy úgysem veszem észre.
– Aha! Ezzel azt állítod, hogy úgy ismered Carlt, mint a tenyeredet?
– Azt mondod, hogy a szerelem vak? – kérdezte mosolyogva.
– Norvégul azt mondjuk, hogy a szerelem vakká tesz.
 – Hm… – kuncogott fel. – Ez tényleg sokkal jobb megfogalmazás, mint
az angol „a szerelem vak”, amit amúgy is rosszul használunk.
– Merthogy?
– Az emberek általában azt értik alatta, hogy csak a szerelmünk jó
tulajdonságait látjuk, de a szólás valójában arra utal, hogy Cupido szeme be
van kötve, amikor kilövi a nyilait. Szóval a nyíl csak úgy véletlenül eltalál
valakit, és az ember nem maga dönti el, kibe szeret bele.
– És ez tényleg igaz?
– Még mindig Carlról és rólam beszélünk?
– Mondjuk.
– Hát, talán nemcsak a véletlennek van szerepe, de a szerelem nem
mindig választás kérdése. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy olyan
gyakorlatiasak vagyunk a szerelemben és a halálban, ahogy te azt a
hegyiekről gondolod.
Az utolsó emelkedő után a kocsi fényszórója megvilágította a házat. A
nappali ablakából egy kísértetiesen sápadt arc meredt ránk, a szeme helyén
fekete lyuk tátongott.
Shannon megállt, parkolóállásba tette a váltót, lekapcsolta a lámpát, és
leállította a motort.
Idefent, ha az egyetlen zajforrás megszűnik, akkor a csend hirtelen
elkezd ordítani az ember fülében. Nem szálltam ki, és Shannon sem
mozdult.
– Mennyit tudsz? – kérdeztem. – Mármint rólunk. A családunkról.
– Azt hiszem, sokat. Csak úgy voltam hajlandó feleségül menni Carlhoz
és ideköltözni vele, ha mindent elmesél. A rosszat is. Főleg a rosszat.
Amiről meg hallgatott, azt szépen lassan kifigyeltem és összeraktam –
mutatott a lelógó szemhéjára.
– És… – Nyelnem kellett. – Együtt tudsz élni azzal, amit tudsz?
– Ahol felnőttem, a testvérek egymással szexelnek, az apák meg
megerőszakolják a lányaikat. A fiúk megismétlik az apáik bűneit, és
apagyilkossá válnak. De az élet megy tovább.
Lassan, komolyan bólintottam, és elővettem a snüsszösdobozomat.
– Ja, úgy néz ki. De biztos nem könnyű.
– Nem – értett egyet velem Shannon. – Nem könnyű. De mindenkinek
megvan a maga keresztje. És ami történt, már régen elmúlt. Az emberek
változnak, erről meg vagyok győződve.
 Azon töprengtem, hogyan lehetséges, hogy a legnagyobb félelmem –
hogy egy kívülálló is megtudja a történteket – hirtelen mégsem tűnik olyan
szörnyűnek. És azonnal meg is találtam a választ. Shannon Alleyne Opgard
nem kívülálló.
– A család – szólaltam meg, és betettem egy snüsszöstasakot az
ínyemhez. – Sokat jelent számodra, igaz?
– Mindent – felelte habozás nélkül.
– A család iránti szeretet is vakká tesz?
– Ezt meg hogy érted?
– Amikor Barbadosról meséltél, úgy vettem ki a szavaidból, hogy
szerinted az emberek lojálisabbak a családjukhoz és az érzelmeikhez, mint
az elveikhez. A család fontosabb számukra, mint a politikai nézeteik meg a
jóról és a rosszról alkotott általános elképzeléseik. Jól értettem?
– Igen. Csak a család számít. A család határozza meg, mi jó és mi rossz,
és minden más másodlagos.
– Tényleg?
Shannon a szélvédőn át a nem túl nagy házunkra meredt.
– Volt Bridgetownban egy etikaprofesszorunk. Egyszer Iustitiáról, a
jogállam szimbólumáról beszélt. Az istennő mérleget és kardot tart a
kezében, amik az igazságosságot és a büntetést jelképezik. Neki is be van
kötve a szeme, mint Cupidónak, amit gyakran a jog előtti egyenlőség
szimbólumaként értelmeznek. Az igazságosság azt jelenti, hogy nem
foglalunk állást, nem vesszük figyelembe a családot és az érzelmeket, csak
a törvényt. – Felém fordult, és rám szegezte a pillantását. A hófehér arca
világított a sötét autóban. – De a szemkötő miatt nem látja sem a mérleget,
sem azt, hová sújt le a kardjával – folytatta. – A professzorunk elmesélte,
hogy a görög mitológiában bekötötték azok szemét, akik képesek voltak a
belső szemüket használni, hogy magukban keressenek válaszokat. Vagyis a
bölcs megvakul, és csak azt látja, akit szeret, minden más jelentőségét
veszti.
Lassan bólintottam.
– És mi, mármint te, én és Carl egy család vagyunk?
– Nem vagyunk egy vérből valók, de egy család vagyunk.
– Jól van. Mivel családtag vagy, téged is beveszünk a haditanácsba, és
nem kell a kályhacsőnél hallgatóznod.
– A kályhacsőnél?
– Belsős poén.
 Carl közben kijött a házból.
– És miért kell haditanácsot tartanunk? – kérdezte Shannon.
– Mert hadban állunk – feleltem, és mélyen a szemébe néztem. Harci
kedv lobogott benne. Pallasz Athéné nézhetett így ki csata előtt. Mennyire
gyönyörű volt!
És akkor mindent elmondtam neki a Fritz-éjszakáról.
 Tizenötödik fejezet

A fülemre szorítottam a telefont, és reméltem, hogy Bernard a víz zúgásától

nem hallja, mit mondok.
– Mit értesz azalatt, hogy majdnem biztos vagy benne, hogy meghalt?
– Nagyot esett. És egy hangot sem hallok lentről. De azért teljesen nem
vagyok benne biztos, mert eltűnt.
– Hol tűnt el?
– Természetesen a Katlanban. Akkor sem látom, ha teljesen kihajolok.
– Maradj ott, ahol vagy! Ne beszélj senkivel, ne nyúlj semmihez, és ne
csinálj semmit! Érted?
– Mennyi idő alatt érsz…
– Tizenöt perc, oké?
Letettem, kiléptem a mosóból, és elnéztem a Kecskekaptató felé. A hegyi
utat nem lehetett látni, de ha volt rajta forgalom, a kocsik tetejét igen.
Megfelelő fényviszonyok mellett azt is ki lehetett venni, ha valaki színes
ruhában áll a szikla szélén. De most már túl alacsonyan járt a nap.
– Haza kell mennem megjavítani valamit – szóltam oda Bernardnak
hangosan.
Megtekerte a csövet, és a vízzubogás megszűnt.
– Mit?
– Elment az áram.
– Ennyire sürgős?
– Carlnak kell villany estére. Leckét akar írni. Utána visszajövök.
– Jól van. Fél óra múlva elhúzok, de van kulcsod.
Beültem a Volvóba, és elindultam. Betartottam a sebességhatárt, bár
kevés esélyét láttam annak, hogy megállítsanak, ha a falu egyetlen
rendfenntartója egy szakadék alján fekszik.
Carl a Kecskekaptatóban várt. A ház előtt parkoltam le, leállítottam a
motort, behúztam a kéziféket, és lesétáltam hozzá.
– Hallottál valamit? – biccentettem a Katlan felé.
 Megrázta a fejét. Egy szót sem szólt, a pillantásából sütött az őrület. Még
sosem láttam ilyennek. A haja összevissza meredezett, mintha felborzolta
volna. A pupillája kitágult, mint aki sokkot kapott. Mondjuk valóban így
állt a helyzet.
– Mi történt?
Leült az út kellős közepén, ahogy a kecskék szoktak. Lehajtotta a fejét,
az arcát a kezébe temette, de így is hosszú, kísérteties árnyékot vetett a
földre.
– Idejött – kezdte dadogva. – Azt mondta, hogy együtt horgásztatok, és
kikérdezett, és… – Képtelen volt folytatni.
– Szóval Sigmund Olsen idejött – ültem le mellé. – Gondolom, azt
mondta, hogy beszámoltam neki a dolgokról, és megkérdezte, meg tudod-e
erősíteni, hogy erőszakot követtem el rajtad, amikor még kiskorú voltál.
– Igen! – kiáltotta.
– Pszt! – csitítottam.
– Azt mondta, hogy az lesz a legjobb, ha vallomást teszünk, és minél
hamarabb letudjuk az ügyet. Ha nem, akkor fel fogja használni a birtokában
lévő bizonyítékokat, és hosszú, fájdalmas nyilvános perre számíthatunk.
Azt feleltem, hogy sosem nyúltál hozzám, úgy nem, nem… – A
hegyoldalnak beszélt, mintha én ott sem lettem volna. – De erre azzal jött,
hogy az ilyen esetekben az áldozat gyakran együttérez az elkövetővel, és
részben magára vállalja a felelősséget a történtekért, főleg ha hosszabb
ideig tartott a dolog.
Ebben igazat kellett adnom az öreg Olsennek.
Carl ajka eltorzult a sírástól.
– És aztán azt mondta, hogy Anna, az a nővér, elmesélte anyának és
apának, miket csinálunk, és ez két nappal azelőtt volt, hogy lezuhantak
volna, és apa tudta, hogy előbb-utóbb ki fog derülni, és amilyen konzervatív
keresztény volt, nem bírt volna együtt élni a szégyennel.
És anyát is magával rántotta a halálba, gondoltam. A két fajtalankodó fia
helyett.
– Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy erről szó sincs, baleset történt.
Egyszerű baleset. De nem figyelt rám, csak hajtogatta a magáét. Hogy apa
vérében alig volt alkohol, és egy ilyen kanyart józanul mindenki be tud
venni. Teljesen kikészültem, mert láttam, hogy tényleg nem fog leállni…
– Ja – feleltem, és lepiszkáltam egy kavicsot a nadrágomról. –
Mindenképpen fel akarja deríteni ezt a kibaszott ügyet!
 – Mi lesz velünk? Börtönbe kerülünk?
Elfintorodtam. Börtönbe? Ja, persze, nyilván, de ezen nem is
gondolkoztam igazán, mert tudtam, hogy ha kiderül az igazság, akkor nem
a sitt lesz a legnagyobb bajom. Nem tudnék együtt élni a szégyennel. Ha a
falu megtudná, akkor már nem csak az a szégyen nyomasztana, amivel
hosszú éveken keresztül küzdöttem egyedül a sötétben. Napvilágra kerülne
az egész ocsmányság, az árulás, mindenki ezen csámcsogna, és kibeszélné.
Megaláznának minket. Talán személyiségzavar, ahogy mondani szokás, de
apa értette a harakiri mögött megbúvó logikát, ahogy én is. Aki
megszégyenül, az csupán a halálba menekülhet. Persze az ember nem akar
meghalni, ha nem muszáj.
– Nincs sok időnk – mondtam. – Szóval mi történt?
– Teljesen kétségbeestem – sandított rám olyan pillantással, amilyennel
akkor szokott, amikor valami kellemetlenséget készült beismerni. – Azt
mondtam neki, hogy tényleg baleset volt, és bizonyítékom is van.
– Hogy mit mondtál?
– Muszáj volt valamit kitalálnom! Azt kamuztam, hogy az egyik gumi
kidurrant, és ezért zuhantak le. A kocsit senki sem csekkolta le, csak
felhúzták a hullákat, aztán azt a hegyimentőt eltalálta egy kő, és utána senki
sem merészkedett le többet. Hozzátettem, hogy érthető, hogy akkor
senkinek sem tűnt fel a kerék állapota, hiszen az autó megpördült a
levegőben, és a tetején landolt, de pár héttel ezelőtt lemásztam egy
távcsővel addig a pontig, ahol még meg lehet támaszkodni a köveken, és ha
az ember kihajol, akkor rálát a kocsira, és észrevettem, hogy a bal első jóval
kisebb a többinél. És tuti, hogy még a zuhanás előtt lyukadt ki, mert az
alváz teljesen sértetlen.
– És bevette?
– Nem. A saját szemével akarta látni.
Sejtettem, mi fog következni.
– Szóval elővetted a távcsövet, és…
– És lemászott a szikla széléhez, és… – Carl kifújta a levegőt, és lehunyt
szemmel folytatta. – Hallottam, hogy megindulnak a kövek, Olsen
felüvöltött, és eltűnt.
Eltűnt, gondoltam. De nem eléggé.
– Nem hiszel nekem? – kérdezte Carl.
Lebámultam a szakadékba. Hirtelen eszembe jutott egy emlék: tizenkét
éves vagyok, és Bernard ötvenedik születésnapját ünnepeljük a Grand
Hotelben.
– Tudod, mit fog mindenki gondolni? Olsen felkeres, hogy kihallgasson
egy súlyos bűnügyben, és kinyiffan egy kőomlásban. Ha kinyiffant.
Lassan bólintott. Hát persze hogy tudja. Ezért engem hívott, és nem az
orvost vagy a hegyimentőket.
Felálltam, és leporoltam a nadrágomat.
– Menj, hozd ide a pajtából a kötelet! – parancsoltam rá. – A
hosszabbikat.

A kötél egyik végét a Volvo vonóhorgához erősítettem, a másikat pedig a

derekamra kötöttem. Elindultam a Kecskekaptató felé, a kötelet magam
után húztam a földön. Száz lépés után állított meg. Úgy tíz méterre lehettem
a szikla szélétől.
– Indulhatsz! – kiáltottam oda Carlnak. – És tudod, lassan!
Kidugta a kezét a kocsi ablakán, felmutatta a hüvelykujját, és tolatni
kezdett.
Elmagyaráztam neki, hogy a kötelet végig feszesen kell tartania, és már
nem volt visszaút. Nekifeszültem a kötélnek, és úgy lépdeltem a szakadék
felé, mintha magam után akarnám rántani az autót. A szikla pereme
félelemmel töltött el. A testem nem akart engedelmeskedni, az agyam hiába
bizonygatta, hogy minden rendben lesz. Haboztam. A kötél meglazult, mert
Carl nem tudta, hogy megtorpantam. Odakiáltottam neki, hogy álljon meg,
és menjen kicsit vissza, de nem hallotta, ezért hátat fordítottam a Katlannak.
Aztán léptem egyet hátrafelé, és zuhanni kezdtem. Legfeljebb egy métert
eshettem, de amikor a kötél megfeszült a derekamon, kiszorította belőlem a
levegőt, és mivel nem nyújtottam ki a lábam, a térdem és a homlokom a
sziklafalnak ütődött, amikor előrelendültem. Vadul káromkodtam,
nekitámasztottam a talpam a függőleges falnak, és ereszkedni kezdtem. Az
ég világoskéken és áttetszően borult fölém, és mintha megcsillant volna
rajta pár csillag is. A kocsi hangja elenyészett, némaság telepedett rám.
Talán a csend, a csillagok és a súlytalanság illúziója miatt éreztem magam
úgy, mint egy asztronauta, aki a világűrben lebeg egy űrkapszulához
csatlakoztatva. David Bowie Tom őrnagy nevű karaktere jutott eszembe,
akiről több dalt is írt. Egy pillanatig azt kívántam, bárcsak örökre itt
maradhatnék, vagyis inkább bárcsak pontot tehetnék ezzel ennek az
egésznek a végére, és ellebeghetnék valahová messzire!
 De elértem a fal alját, szilárd talajt éreztem a talpam alatt, és a kötél
összetekeredett kígyóként telepedett a lábamhoz. Talán kétszer vagy
háromszor csavarodott meg, aztán nem mozdult. Felnéztem. A Volvo
kipufogója apró gázfelhőt köhögött fölém. Gondolom, Carl a szakadék
szélén fékezett le, és a kötél még így is éppenhogy csak elégnek bizonyult.
Megfordultam. A lábam alatt csikorogtak a kisebb-nagyobb kövek,
amiket az idő morzsolt le a magasba törő sziklafalakról. A Katlan egyik fala
teljesen függőleges volt, a többi azonban kissé ferde, így a fölém boruló esti
égboltból kevesebbet láttam, mint az a nagyjából száz négyzetméternyi
terület, ahol álltam. A kopárságot semmi sem törte meg. Ide nem értek le a
nap sugarai, és szagokat sem éreztem. Egyedül maradtam a kövekkel. A
világűr telis-tele volt kövekkel.
Az űrhajót, apa Cadillac DeVille-jét pont olyan pozícióban találtam,
ahogyan a hegyimentők beszámolói alapján elképzeltem.
A tetején feküdt, a kerekei az égnek meredtek. Az utastér hátulja teljesen
összenyomódott, de az elején olyan kevés sérülés látszott, hogy akár azt is
lehetett volna képzelni, hogy a sofőr és a mellette ülő utas túlélte a
zuhanást. Anya és apa teste azonban kirepült a szélvédőn, amikor az autó
eleje becsapódott. Az, hogy nem kötötték be magukat, vödörszámra öntötte
az olajat az öngyilkossággal kapcsolatos elképzelések tüzére, hiába
magyaráztam, hogy apa elvből ellenezte a biztonsági öv használatát, nem
azért, mert nem látta be az értelmét, hanem azért, mert az általa
túlszabályozó államnak nevezett szervezet kényszerítette rá. Még azt is
elárultam Olsennek, hogy csak olyankor viselkedett szabálykövetően, és
kötötte be magát, ha zsarukat szimatolt, mert a túlszabályozó államnál csak
a pénzbüntetéseket gyűlölte jobban.
Olsen hasán egy holló állt. Éberen figyelt, a karmaival a bivalykoponyás
övcsatba kapaszkodott. A körzeti megbízott lába a Cadillacen nyugodott, a
felsőteste viszont lelógott róla a túloldalon. A holló minden mozdulatomat
követte a pillantásával, amikor megkerültem a kocsit. A lábam alatt
üvegcserepek ropogtak, és alig tudtam átpréselni magam két hatalmas kő
között. Olsen felsőteste eltakarta a hátsó rendszámtáblát. A háta kilencven
fokos szögben hátrahajlott, és a természetellenes pózról egy madárijesztő
jutott az eszembe. Mintha nem lettek volna ízületei. A ruhájába szalmát
képzeltem. A haját helyettesítő mopból csöpögő vér halkan, puhán
fröccsent szét a köveken. A keze az égnek meredt – vagyis inkább a
szakadék falának – mintha azt akarta volna jelezni, hogy megadja magát.
Ahogy apa szokta mondogatni: aki meghalt, az veszített. És Olsen ennél
halottabb már nem is lehetett volna. És büdösebb sem.
Közelebb léptem hozzá, mire a holló rám kiáltott, de nem mozdult.
Biztosan tolvajnak nézett, talán azt gondolta, azoknak a madaraknak a
rokona vagyok, akik megvetendő módon elcsórják mások táplálékát.
Felkaptam egy követ, és felé hajítottam, mire felrebbent, és két kiáltást
hallatva magamra hagyott. Az egyikből az irántam érzett gyűlölet csendült
ki, a másikból önsajnálat.
Már esteledett. Sietnem kellett.
Azon töprengtem, hogyan tudjuk felhúzni a hullát a sziklafalon
mindössze egy kötéllel, úgy, hogy ne csússzon ki a hurokból, és ne akadjon
bele semmibe. Egy élettelen test valóságos Houdini. Ha a mellkasára
hurkolom a kötelet, a karja és a válla könnyedén átcsúszik rajta. Ha az
övére vagy a derekára kötöm, akkor a súlypontja előbb-utóbb el fog tolódni,
és vagy a kötél, vagy a nadrágja szakad el. Arra jutottam, hogy az lesz a
legegyszerűbb, ha a nyakánál fogva húzzuk fel. A súlypontja olyan
alacsonyan lesz, hogy nyugton fog maradni, és mivel a feje és a válla lesz
feljebb, kisebb az esély rá, hogy bármiben megakad. Azt is tudtam, milyen
csomót fogok kötni rá. Persze felmerülhet a kérdés, miért vagyok ilyen
profi a csomókban, amikor manapság az ilyesmiben legfeljebb azok
járatosak, akik fel akarják kötni magukat.
Céltudatosan, határozottan dolgoztam. Ez mindig is ment. Tudtam, hogy
ezek a képek később kísérteni fognak, látni fogom magam előtt Olsent,
amint tátott szájú, groteszk hajóorrdíszként hever egy fekete űrhajó
hátulján, de ezzel egyelőre nem foglalkoztam.
Már besötétedett, amikor felkiáltottam Carlnak, hogy kész a csomag.
Csak harmadszorra hallott meg, mert betette a Whitney Houston-CD-jét a
Volvo lejátszójába, és a hegyek az I Will Always Love Yout visszhangozták.
Beindította a motort, és óvatosan felengedte a kuplungot, hogy ne
rángasson a kocsi. A kötél megfeszült, én pedig addig toltam felfelé a
hullát, ameddig csak tudtam, aztán elengedtem. Néztem, amint angyalként,
kinyújtott nyakkal megy a mennybe. Lassan elnyelte a sötétség, de
hallottam, amint a sziklafalat súrolja. Hirtelen más zaj ütötte meg a fülemet,
és tőlem nem messze becsapódott valami. A picsába! A hulla tuti kilazított
pár követ, és bármikor a pofámba kaphatok egyet. Fedezékbe kellett
vonulnom, nem volt választásom. Bemásztam a szélvédőn keresztül a
Cadillacbe. Összekuporodtam, és a műszerfalra meredtem. Megpróbáltam
leolvasni a fejen álló számokat. A következő lépéseken gondolkodtam.
Hogyan tovább? Átpörgettem a részleteket: egy csomó mindenre kell
figyelnem, és alternatív megoldásokat is ki kell találnom, ha az A terv
befuccsol. Talán a koncentráció miatt sikerült valamennyire
megnyugodnom. Ez persze beteg, éppen egy halálesetet próbálok eltussolni,
és ez megnyugtat? Bár lehet, hogy nem is az agytorna nyugtatott meg,
hanem a szagok. A bőrülések szaga, apa izzadsága, anya cigarettája és
parfümje meg Carl hányása. Akkor okádta össze a kocsit, amikor az első
pár hajtűkanyar után rosszul lett a város felé menet, ahová a vadiúj
járgányunkkal tartottunk. Még a faluba sem értünk le. Anya elnyomta a
cigarettáját, leengedte az ablakot, és kivett egy snüsszöstasakot apa
ezüstszínű dobozából. Carl aztán többször is kidobta a taccsot, és mindig
olyan hirtelen tört rá a rókázhatnék, hogy nem volt ideje magához venni a
hányós zacskóját. Hiába húztunk le minden ablakot, nem tudtunk
megszabadulni a kibaszott bűztől. Carl elfeküdt a hátsó ülésen, az ölembe
hajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és ettől jobban lett. Anya feltörölte a
hányást, és mosolyogva hátraadott egy kis kekszet, apa pedig a Love Me
Tendert énekelte lassan, mély átéléssel. Ez az út úgy maradt meg az
emlékezetemben, mint a valaha volt legfrankóbb kiruccanásunk.

A többi már gyorsan ment.

Carl lehajította a kötelet, magamra hurkoltam, és felkiáltottam neki, hogy
mehet. Felhúzott a sziklafalon. Mintha visszafelé játszottunk volna le egy
filmet. Nem figyeltem, mihez érek hozzá, mégsem zuhant le egyetlen kő
sem. Ha a hulla felhúzásakor nem esett volna valami kis híján rám, meg
mertem volna esküdni rá, hogy nincs is omlásveszély.
A Volvo fényszórói megvilágították a földön fekvő Olsent. Igazából nem
látszott rajta túl sok sérülés. A mopszerű haja csuromvér volt, az egyik keze
összezúzódott, a nyakán pedig kékesfekete foltok látszottak. Fogalmam
sincs, hogy a kötél nyomai voltak-e, vagy a friss hullákon kialakulhatnak-e
egyáltalán véraláfutások. De azzal persze tisztában voltam, hogy a
legamatőrebb boncolóorvos is levenné, hogy nem akasztás vagy vízbe
fulladás okozta a halálát.
Átkutattam a zsebeit, és az egyikben megtaláltam a kocsikulcsát, a
másikban pedig a csónakházának a kulcsait.
– Hozd ide apa vadászkését! – szólítottam fel Carlt.
– Mi?
 – A bejárati ajtónál van a puska mellett. Siess!
Futva indult a ház felé, én pedig kivettem a csomagtartóból a hólapátot,
ami nélkül egy hegylakó sehová sem indul. Összekapartam a kavicsokat,
amiken átvonszoltuk Olsent, és lehajítottam őket a Katlanba. Hang nélkül
tűntek el.
– Itt van – zihálta Carl.
Azért a késért küldtem el, aminek a barázdái elvezetik a vért. Amivel
Dog szenvedéseinek vetettem véget.
Most is mögém állt, és elfordította a fejét, amikor nyeszetelni kezdtem.
Megragadtam Olsen bozontját, ugyanúgy, ahogy Dogét, és csontig a
homlokába vágtam a kés hegyét. Majd közvetlenül a füle és a legfelső
csigolyája felett haladva körbevágtam a fejét. Apa megmutatta, hogyan kell
rókát nyúzni, de most ismeretlen terepen jártam. Még sosem skalpoltam
meg senkit.
– Menj odébb, nem látok tőled!
Carl felém fordult, felhördült, és megkerülte a kocsit.
Mialatt azon ügyködtem, hogy leválasszam a fejbőrt a koponyáról,
Whitney Houston megint arról kezdett dalolni, hogy mindig, de tényleg
mindig szeretni fog.
Kibéleltük szemeteszacskókkal a Volvóm csomagtartóját, lerángattuk
Olsen lábáról a kígyóbőr csizmát, és beemeltük a jobb sorsra érdemes
hullát. Aztán beültem Olsen Peugeot-jába, megszemléltem magam a
tükörben, és megigazítottam a frizurámat. Még a szőke moppal a fejemen
sem hasonlítottam rá, de amikor a homlokomra toltam a napszemüvegét,
úgy véltem, át fogom tudni verni az embereket, és nem fognak arra
gondolni, hogy nem Olsen vezeti a saját autóját.
Lassan, de azért nem csigatempóban hajtottam keresztül a falun. Nem
kellett dudálnom, vagy máshogyan felhívnom magamra a figyelmet. Jártak
páran az utcán, és láttam, hogy a fejük automatikusan a kocsi után fordul.
Tudtam, hogy tudják, hogy a körzeti megbízott az, és elméláznak, hová
tarthat, aztán mivel a víz mellett haladtam, a félálomban lévő agyuk azt
fogja súgni nekik, hogy tuti a hüttéjébe megy, már ha tudják, hol van.
Amikor odaértem Olsen hüttéjéhez, leállítottam az autót a csónakház
mellett, de a kulcsot a gyújtáskapcsolóban hagytam. Lekapcsoltam a
lámpát. Nem mintha lakott volna bárki látótávolságon belül, de sosem lehet
tudni. Ha Olsen egy ismerőse erre jár, és észreveszi a fényt, talán beugrik,
hogy váltson vele pár szót. Letöröltem a kormányt, a váltót és a kilincset.
Az órára pillantottam. Azt az utasítást adtam Carlnak, hogy vigye a
Volvómat a műhelyhez, álljon meg előtte jól látható helyen, nyissa ki a
műhelyt a kulcsaimmal, és kapcsolja fel a lámpát, hogy úgy tűnjön,
dolgozom. Ne nyúljon Olsen hullájához. Várjon nagyjából húsz percet,
figyelje ki, nincs-e valaki az utcán, amikor kikanyarodik a műhely elől, és
jöjjön utánam a hüttéhez.
Kinyitottam a csónakházat, és kihúztam a csónakot. A gerince zörögve
siklott végig a görgőkön, aztán a tó szinte megkönnyebbült sóhajtással
magába fogadta. Letörölgettem a kígyóbőr lábbelit egy ronggyal, betettem
Olsen kulcscsomóját a jobb csizmába, és mindkettőt behajítottam a
csónakba, amit aztán kilöktem a vízre. Néztem, amint egyre messzebb
ringatózik a nagy ismeretlen felszínén. Büszkeséghez hasonló érzés töltött
el. A csizmás húzás zseniális, ahogy mondani szokás. Ha találnak egy üres
csónakot, és benne egy pár csizmát, amit többen láttak aznap a csónak
tulajdonosának a lábán, a csizmában pedig ott a lakáskulcs, akkor minden
tiszta. Hát hová máshová mehetett volna, mint a tó fenekére? És a csizma
már magában búcsúlevélnek számít. Mintha Olsen bejelentené, hogy
befejezi a földi vándorútját. Szinte az aláírása is ott virít rajta. Még szépnek
is találtam volna a helyzetet, ha nem lett volna annyira abszurd. Hogy bírt
szakadékba zuhanni annak az orra előtt, akivel kapcsolatban nyomozott?
Hát ez nehezen hihető. Igazából nem is tudtam, hogy elhiszem-e. És
miközben ilyesmiken töprengtem, újra történt valami abszurd. A csónak
visszasodródott a partra. Most erősebben taszítottam meg, de hiába. Nem
sokkal később megint fennakadt a sekély vízben megbúvó köveken. Nem
értettem. Annak alapján, amit a tanárunk mondott a vízszintes áramlatokról,
a szélirányról és a tó vizét levezető folyókról, pont az ellenkezőjére
számítottam. Lehet, hogy a tónak ezen a részén minden körbejár, állandóan
visszatér, és ez ellen semmit sem lehet tenni? Tuti. Ezek szerint kijjebb kell
vinnem, ha azt akarom, hogy olyan messzire sodródjon, hogy senki se
csodálkozzon Olsen hullájának az eltűnésén. Bemásztam a csónakba,
beindítottam a motort, hagytam egy darabig pöfögni, majd leállítottam, és
már csak a víz sodort. Letörölgettem a gázkart, de azonkívül semmit sem.
Ha úgy döntenek, hogy megvizsgálják a csónakot, gyanús lenne, ha nem
találnának tőlem ujjlenyomatot, elvégre nem sokkal korábban együtt
pecáztam Olsennel. A szárazföld felé kémleltem. Kétszáz méter. Menni fog.
Először bele akartam mászni a vízbe, de aztán rájöttem, hogy ezzel
lefékezném a csónakot, ezért felálltam az egyik padra, és elrugaszkodtam.
A hideg víz által kiváltott sokk furcsa módon felszabadítóan hatott rám,
mintha a túlhevült agyam hirtelen lehűlt volna. Úszni kezdtem. A ruhám a
vártnál jobban akadályozott. Lelassította a mozdulataimat. A tanárunk
függőleges áramlatai jutottak eszembe. Szinte éreztem, hogy húznak lefelé,
és megpróbáltam arra koncentrálni, hogy ősz van, nem tavasz, amikor ezek
az áramlatok különösen erősek. Hosszú, esetlen karcsapásokkal igyekeztem
minél hamarabb a partra jutni, ahol persze semmilyen tájékozódási pontot
nem láttam. Mégis égve kellett volna hagynom a kocsi lámpáját. Eszembe
jutott, hogy az ember lába erősebb a karjánál, és vad rugdalózásba kezdtem.
Ekkor – hirtelen és minden előzetes figyelmeztetés nélkül – beleakadt
valamibe a kezem.
Elmerültem, és vizet nyeltem. A felszínre küzdöttem magam, és
csapdosni kezdtem, hogy megszabaduljak a támadómtól. Nem az áramlat
ejtett csapdába, hanem valami más. Nem akarta elereszteni a kezemet,
éreztem a fogait – vagy legalábbis a száját – a csuklómon. Megint
elmerültem, de most legalább nem került víz a gyomromba.
Összeszorítottam az ujjaimat, hogy minél keskenyebb legyen a kezem, és
megrántottam. Kiszabadultam. Zihálva szedtem a levegőt, amikor a víz fölé
került a fejem. Úgy egy méterre valami világosat pillantottam meg a
sötétben. Lebegett. Parafa. Egy kibaszott halászhálóba úsztam bele.
Sikerült megnyugodnom. Amikor a főúton elhajtott egy autó, a reflektora
megvilágította Olsen csónakházát. A fürdőzésem hátralévő része már nem
tartogatott izgalmakat, ahogy mondani szokás. Legalábbis attól eltekintve,
hogy amikor megpróbáltam partra vergődni, rájöttem, hogy nem Olsen
csónakházánál vagyok, hanem inkább a halászháló tulajdonosáénál. Nem
csónakáztam ki túl messzire, de ez is mutatja, milyen könnyű eltérni az
iránytól. Cuppogó léptekkel kicaplattam a ritkásan növő fák között az útig,
majd onnan vissza Olsen hüttéjéhez.
Egy fa mögött húzódtam meg, amíg Carl végre felbukkant a Volvóval.
– Te vizes vagy? – hitetlenkedett, mintha ennél különösebbet nem
tapasztalt volna az este folyamán.
A műhelyben van száraz melós cuccom, akartam válaszolni, de annyira
vacogtak a fogaim, hogy csak hörögni tudtam, mint egy keletnémet
Wartburg 353 kétütemű motorja.
– Menjünk!
Tizenöt perccel később már megszárítkoztam, és két overallt is felvettem,
de még mindig remegtem. Betolattunk a műhelybe, becsuktuk az ajtót, és
kiszedtük a hullát a csomagtartóból. Szétvetett végtagokkal fektettük a
padlóra. Kutatóan méregettem. Úgy tűnt, mintha elveszített volna valamit,
ami még megvolt, amikor pecázni mentünk. Talán a mopszerű haját. Vagy a
csizmáját. Vagy valami mást? Nem mintha hinnék a lélekben, de hiányzott
valami, ami Olsent Olsenné tette.
Kihajtottam a Volvóval, és jól látható helyen állítottam le a műhely előtt.
Gyakorlatias feladat várt ránk. Iparosmunka. Nem kellett hozzá sem mázli,
sem ihlet, csak megfelelő szerszámok. És ha valami bőven a
rendelkezésünkre állt, az a szerszám volt. Nem fogom részletezni, mit mire
használtunk, csak annyit mondok, hogy először levettük az övét, utána
levágtuk az összes ruháját és aztán a végtagjait. Vagyis én csináltam
egyedül, mert Carl most is rosszul lett. A zsebeit kipakoltam, és a fémet –
az aprót és a Zippo öngyújtót – az öve mellé tettem. Majd alkalomadtán a
tóba hajítom őket. Ezután Olsen feldarabolt testét és a skalpját Bernard
traktorának rakodókanalába pakoltam. Telente ezzel szokta eltakarítani a
havat. Amikor végeztem, elővettem hat fémdoboz Fritz tisztítót.
– Ez mi? – kérdezte Carl.
– Ezzel szoktuk a mosót takarítani – feleltem. – Mindent eltávolít. Dízelt,
kátrányt, még a meszet is. És használat előtt még fel is hígítjuk. Öt liter
vizet adunk egy decihez. Szóval ha nem hígítod fel, akkor tényleg mindent
el lehet intézni vele.
– Biztos vagy benne?
– Bernard az. Szó szerint azt mondta, hogy ha az ujjamra fröccsen, és
nem mosom le, búcsút inthetek neki.
Reméltem, hogy ezzel kicsit feldobom a hangulatot, de Carl még csak el
sem mosolyodott. Mintha az egész az én hibám lenne. Hagytam is a
gondolatot a francba, mert tudtam, ha tovább gombolyítom, oda jutok, hogy
valóban az én hibám. Nekem köszönhetjük ezt a slamasztikát.
– Na mindegy – vontam vállat. – Felteszem, nem véletlenül nem
műanyag dobozokban árulják.
Rongyokat kötöttünk a szánkra és az orrunkra, letekertük a dobozok
tetejét, és a rakodókanálba öntöttük a tartalmukat. A szürkésfehér folyadék
ellepte Olsen feldarabolt testét.
Aztán vártunk.
Semmi sem történt.
– Ne kapcsoljuk le a lámpát? – vetette fel Carl a szája elé erősített rongy
miatt tompán csengő hangon. – A végén még beugrik valaki egy kis
dumcsira.
– Felesleges – válaszoltam. – Látják, hogy az én kocsim áll kint, nem
Bernardé. És velem nem igazán…
– Igazad van – szakított félbe, hogy ne kelljen befejeznem a mondatot.
Velem nem igazán akar fecserészni senki.
Eltelt még pár perc. Úgy próbáltam helyezkedni, hogy az overall minél
kevésbé dörgölje a nemesebb testrészeimet, ahogy mondani szokás. Nem
tudom, mire számítottam, mi fog végbemenni a rakodókanálban, de
mindegy is, mert semmi sem történt. A Fritz nem váltotta be a hozzá fűzött
reményeket.
– Ne ássuk el inkább? – kérdezte Carl köhögve.
Megráztam a fejem.
– Túl sok itt a kutya, a borz és a róka. Kiásnák.
És tényleg. A temetőben a rókák teljesen széttúrták a Bonaker család
sírját.
– Roy?
– Hm?
– Ha Olsen élt volna, amikor leértél hozzá…
Tudtam, hogy ezt előbb-utóbb meg fogja kérdezni, és azt kívántam,
bárcsak ne szólalt volna meg.
– …mihez kezdtél volna?
– Attól függ – feleltem, és megpróbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy
megvakarjam a golyóimat, mert rájöttem, hogy Bernard overallját vettem
fel alulra.
– Azt csináltad volna, mint Doggal? – ütötte a vasat Carl.
Elgondolkoztam.
– Ha életben maradt volna, akkor legalább tanúsíthatta volna, hogy
baleset történt – jelentettem ki.
Carl bólintott, majd áthelyezte a testsúlyát az egyik lábáról a másikra.
– De amikor azt mondtam, hogy leesett, akkor nem egészen…
– Pszt! – szakítottam félbe.
A rakodókanálból halk sistergés hallatszott, mint amikor a tükörtojás sül.
Odakaptuk a fejünket. A szürkésfehér szín kezdett kifehéredni, már nem
lehetett látni a testrészeket, és bugyborékok pukkadtak ki a folyadék
felszínen.
– Na végre! – örvendeztem. – Fritz akcióba lendült.
 – És aztán mi történt? – kérdezte Shannon. – Az egész test feloldódott?
– Bizony – feleltem.
– De nem aznap éjjel – tette hozzá Carl. – Néhány csontja megmaradt.
– És mit csináltatok?
Beszívtam a levegőt. A hold a hegyek felett ragyogott, és lenézett ránk,
ahogy a Cadillac motorháztetején ültünk Shannon két oldalán. Délkelet
felől meleg szellő fújdogált, ami nem gyakran esett meg. Főn. Azt
képzeltem, Thaiföldről és a vele szomszédos országokból érkezik, ahol még
sosem jártam, és nem is fogok soha az életben.
– Majdnem napkeltéig vártunk – válaszoltam. – Aztán bementünk a
traktorral a mosóba, és kiürítettük a rakodókanalat. Amikor észrevettük,
hogy a padló rácsán fennakadt pár csont és néhány húsdarab,
visszapakoltunk mindent a kanálba, és megint megküldtük egy kis Fritzcel.
Aztán kiálltunk a traktorral a műhely mögé, és a magasba emeltük a
kanalat. – A szavaimat felemelt kézzel illusztráltam. – Hogy senki se lássa,
mi van benne. Két nappal később a maradékot is kiöntöttem.
– És Bernard? Nem tett fel kérdéseket?
Vállat vontam.
– Nem értette, miért álltam odébb a traktorral, de azt kamuztam, hogy
három hüttetulaj is jelezte, hogy gond van a kocsijával, ezért kelleni fog a
hely. Azt persze kicsit furcsállotta, hogy végül egyikük sem jött, de hát
előfordul az ilyesmi. Inkább azon hökkent meg, hogy nem lettem kész
Willumsen Toyotájával.
– Meghökkent? – ízlelgette a szót Shannon.
– Meglepődött – magyarázta Carl. – De amúgy mindenki Olsen
öngyilkosságával volt elfoglalva. Megtalálták a csónakját a csizmájával, és
átkutatták a tavat a holtteste után. De ezt már meséltem.
– Nem ennyire részletesen.
– Roy jobban emlékszik nálam.
– És aztán? – faggatózott tovább Shannon. – Elvégre ti láttátok utoljára
életben. Nem hallgattak ki benneteket?
– Dehogynem – feleltem. – Átjött a szomszédos település körzeti
megbízottja, és elbeszélgetett velünk. Elmondtuk neki az igazságot: Olsen
arról érdeklődött, hogy érezzük magunkat ennyi idővel a baleset után.
Hozzátettem, hogy olyan ember volt, aki törődik másokkal. Illetve jelen
időben beszéltem róla, mintha úgy gondolnám, hogy még életben van, bár
mindenki biztosra vette, hogy a tóba ölte magát. Jelentkezett egy tanú,
akinek a közelben van a hüttéje, és azt vallotta, hallotta Olsen kocsiját
sötétedés után, aztán a csónakja motorját és nem sokkal később talán egy
csobbanást is. De nem volt teljesen biztos a dolgában, és aztán a keresés
sem hozott eredményt.
– És nem hökkentek meg azon, hogy nem lett meg a holttest?
Megráztam a fejem.
– Sokan azt hiszik, hogy a vízihullák előbb-utóbb előkerülnek. A
felszínre emelkednek, partra sodródnak, vagy valaki megtalálja őket, de ez
inkább a kivétel, mint a szabály. Általában örökre eltűnnek.
– Akkor mit tudhat a fia, amiről nem tudjuk, hogy tudja? – fordult
Shannon először felém, aztán Carl felé.
– Valószínűleg semmit – felelte Carl. – Nincsenek elvarratlan szálak.
Vagy ha hagytunk is, elintézte őket az eső, a fagy és az idő. Szerintem csak
olyan, mint az apja. Nem tudja elengedni a megoldatlan ügyeket. Az öreg
Olsen a szüleink balesete után szimatolt, Kurt pedig az apja után, aki
egyszer csak szó nélkül eltűnt. Válaszokat keres a kérdéseire, de semmit
sem fog találni. Te mit mondasz, Roy?
– Nem is tudom. Eddig nem bolygatta az apja ügyét. Mi válthatta ki ezt a
hirtelen lelkesedést?
– Talán hogy hazajöttem – vetette fel Carl. – Én láttam utoljára életben az
apját. A volt osztálytársa, az az opgardi senki, akinek a kanadai sikerei
bekerültek a helyi újságba, és aki most a falu megmentőjének a szerepében
akar tetszelegni. Kurt vadásznak képzeli magát, és engem akar kilőni. De
nincs muníciója, csak arra a rossz érzésére támaszkodik, hogy valami bűzlik
a történet körül: az apja idejött beszélni velem, és rögtön utána eltűnt. És
most, hogy megint itthon vagyok, beindultak a kerekek az agyában. Sok év
telt el azóta, már távolabbról szemléli a történteket, és higgadtabban tud
gondolkozni. És találgatni kezdett. Ha az apja nem a tóban végezte, akkor
hol lehet? És arra jutott, hogy tuti a Katlanban.
– Lehet – feleltem. – De tud valamit. Nem véletlenül akar annyira
körülnézni ott lent. És keresztül is fogja vinni az akaratát.
– Nem azt mondtad, hogy Erik az omlásveszély miatt nem javasolja a
leereszkedést? – kérdezte Carl.
– De, de amikor rákérdeztem, Olsen túl magabiztosan válaszolta, hogy
majd meglátjuk. Szerintem ki fog találni valamit, hogy lemehessenek. De
fontosabb lenne rájönni, mi a francot keres.
 – A tökéletes rejtekhelyet – jelentette ki Shannon lehunyt szemmel. Úgy
fordította az arcát a hold felé, mintha napozna. – Azt hiszi, hogy a roncs
csomagtartójába tettük a hullát.
Rámeredtem. A holdfény megváltoztatta az arcát, és alig tudtam levenni
róla a szemem. Így érzett Erik Nerell is, amikor úgy bámulta a buliban?
Nem, dehogy. Erik csak egy nőt látott, akit szívesen meghúzott volna, én
meg… Mit is láttam? Ilyen madárral még nem találkoztam itt a hegyekben.
Shannon Alleyne Opgard énekesmadár volt. Az énekesmadarak nem nőnek
túl nagyra, gyakran a kolibrinél is kisebbek, és gyorsan megtanulják
utánozni más fajok hangját. Könnyen alkalmazkodnak, bizonyos fajaik más
színű tollakat növesztenek, hogy jobban beleolvadjanak a környezetükbe,
amikor közeledik a veszélyes tél. Shannon teljesen természetesen vette át a
beszédmódunkat, például amikor a meghökken igét használta, és
egyértelműen közösséget vállalt velünk, amikor többes szám első
személyben mondta, hogy a roncs csomagtartójába tettük a hullát. Úgy
alkalmazkodott az új helyzetéhez, hogy nem adott fel magából semmit.
Amikor megkérdeztem, hogy egy család vagyunk-e, habozás nélkül
válaszolt. És komolyan gondolta.
– Így van! – kiáltott fel Carl. Újabban gyakran használta ezt a kifejezést.
Gondolom, külföldön tetszett meg neki. – Menjenek csak le, és akkor majd
rájön, hogy tévedett, nekünk meg végre nyugtunk lesz! Pénzt kell
szereznünk a projektünkre, és az egész falu támogatására szükségünk van,
szóval nagyon rosszul venné ki magát, ha kitudódna, mivel gyanúsít
minket.
Hümmögve megvakartam az arcomat. Nem mintha viszketett volna, de
ez néha eszembe juttatott olyasmit, amire addig nem gondoltam, és most
nagyon úgy éreztem, hogy valami elkerüli a figyelmemet.
– Azért jobban örülnék, ha belelátnánk a lapjaiba.
– Beszélj vele! – vetette fel Carl.
Megráztam a fejem.
– Amikor itt járt Nerell-lel és a drónos fickóval, azt kamuzta, hogy apáék
balesete érdekli, nem az apja eltűnése, szóval semmit sem fogok tudni
kihúzni belőle.
Némán ültünk. A motorháztető már régen kihűlt alattunk.
– De lehet, hogy ez az Erik belelát a lapjaiba – szólalt meg Shannon. – És
talán szóra tudjuk bírni.
Mindketten rámeredtünk. A szeme még mindig csukva volt.
 – Hogyan? – kérdeztem.
– Úgy, hogy elmagyarázzuk neki, jobban teszi, ha beszél.
– Aha…
Felém fordult, kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. A nedves fogai
csillogtak a holdfényben. Fogalmam sem volt, mire céloz, de megértettem,
hogy az apámhoz hasonlóan ő is a szerint a természeti törvény szerint él,
hogy a család az első. Fontosabb annál, mint hogy mi helyes és mi
helytelen. Minden más csak utána következik. És mindig össze kell
fognunk.
 Tizenhatodik fejezet

Másnapra megfordult a szélirány.

Amikor felkeltem, és lebaktattam a konyhába, Shannont a kályha mellett
találtam. Karba tett kézzel, az egyik régi gyapjúpulóverembe burkolózva
didergett. Természetesen nevetségesen nagy volt rá, és arra gondoltam,
hogy elfogytak a csinos garbói.
– Jó reggelt! – üdvözölt. Az ajka sápadtan fénylett.
– Korán keltél. Hogy megy a rajzolás? – biccentettem a konyhaasztalt
beborító papírokra.
– Közepesen – felelte. Odalépett, és összeszedte a lapokat, mielőtt rájuk
pillanthattam volna. – De jobb közepes minőségű munkát végezni, mint
álmatlanul forgolódni. – A papírokat egy mappába tette, és visszaállt a
kályha mellé. – Figyelj már! Ez normális?
– Mi?
– Szeptemberben.
– A hőmérséklet? Igen.
– De tegnap…
– Az is normális volt. – Kinéztem az ablakon. – Úgy értem, normális,
hogy ilyen gyorsan változik az idő. A hegy miatt.
Bólintott. Nyilván megszokta, hogy a hegy szinte mindenre magyarázat.
Észrevettem, hogy a kávéfőző a főzőlap szélén áll.
– Friss és meleg – közölte.
Töltöttem magamnak, és kérdő tekintetet vetettem rá, de a fejét rázta.
– Gondolkoztam Eriken – folytatta a tegnapi gondolatmenetét. – A
barátnője terhes, igaz?
– Igaz – feleltem, és belekortyoltam a kávémba. Finom volt. Illetve nem
tudom, hogy objektíve finom volt-e, de Shannon pont úgy készítette el,
ahogy szeretem. Hacsak nem egyformán isszuk, kifigyelte a kávézási
szokásaimat. – De szerintem most nem kell paráznunk.
– Mert?
 – Úgy néz ki, esni fog a hó.
– Hó? – meredt rám hitetlenkedve. – Most?
– Ha mázlink van.
Lassan bólintott. Gyorsan kapcsolt, nem kellett semmit a szájába rágni.
Ha leesik a hó, Olsen lemondhat a leereszkedésről és a szimatolásról.
– De bármikor elolvadhat – ellenkezett. – Az idő nagyon gyorsan
változik… – mosolygott rám huncutul. – …itt a hegyen.
Halkan felnevettem.
– Azt hittem, Torontóban is hidegek a telek.
– Jól hitted. De a házunkban nem lehetett érezni, csak ha kiment az
ember.
– Majd javul a helyzet – próbáltam vigasztalni. – Az ilyen napok a
legrosszabbak, amikor északi szél fúj, és megjön a hó nélküli száraz fagy.
Ha leesik a hó, felmegy kicsit a hőmérséklet. És amikor elkezdünk fűteni,
mindig beletelik pár napba, amíg felmelegszik a ház.
– És addig? – kérdezte, és csak most tűnt fel, mennyire reszket. – Addig
ennyire fogunk fázni?
Elmosolyodtam, és letettem a kávéscsészémet a pultra.
– Segíthetek felmelegedni – indultam felé.
Összeakadt a pillantásunk. Összerezzent, és szorosabbra fonta a karját a
kis melle alatt. A fehér arca kipirult, mintha lángnyelvek nyaldosták volna.
Lehajoltam, és kinyitottam a kályha ajtaját. Nem tévedtem. A tűz már
majdnem elaludt, mert túl sok túl nagy farönköt dobott rá. Puszta kézzel
kivettem a legnagyobbat, és a padlóra ejtettem, hadd füstölögjön magában.
Ráfújtam párszor a tűzre a fújtatóval. Amikor visszacsuktam a kályha
ajtaját, vidáman lobogtak a lángok.
Amikor felegyenesedtem, Carl lépett be a konyhába. Hanyagul öltözött
fel, a haja torzonborzan meredezett. A kezében tartotta a telefonját, és
szélesen mosolygott.
– Megvan az önkormányzati közgyűlés napirendje. Mi vagyunk az első
pont.

A kúton megkértem Markust, hogy szedje elő a könnyű hólapátokat, a

jégkaparókat és a fagyálló hűtőfolyadékokat, amiket pár héttel azelőtt
rendeltem.
Kinyitottam a helyi újságot, ami a címlapot a következő évi
önkormányzati választásoknak szentelte, de azért az Årtunben megtartott
befektetői találkozót is megemlítette. Belül egy egész oldal foglalkozott
velünk. A rövid szöveget két nagy kép egészítette ki. Az egyik a zsúfolt
termet ábrázolta, a másik pedig Carlt, amint mosolyogva átkarolja Jo Aas
vállát. A volt polgármester kicsit meglepett arcot vágott, mintha valamilyen
trükkel vették volna rá a fotózásra. Dan Krane írásából nehéz lett volna
megítélni, pozitívan vagy negatívan áll-e a projekthez. Vagyis számomra
azért kiderült, hogy a legszívesebben darabokra cincálná az egészet, mert
idézett egy névtelen forrást, aki szerint a falusiak kétségbeesetten
reménykednek abban, hogy a „spánik hotel” megmenti a lakóhelyüket, ezért
támogatják. Úgy tippeltem, hogy ez a szójátékokat kedvelő névtelen forrás
maga Dan Krane. De persze nincs könnyű helyzetben. Ha túl pozitív, akkor
úgy tűnhet, az apósát támogatja, ha viszont túl negatív, akkor azzal
vádolhatják, hogy a neje exét próbálja lejáratni. Felteszem, hogy az ilyen
kis helyen dolgozó újságírók vékony kötélen táncolnak.
Kilenckor szitálni kezdett valami az égből, és láttam, hogy a
Kecskekaptatóban már havazik.
Tizenegykor lent a faluban is hó hullott.
Délben belejtett az ajtón az értékesítési vezető.
– Szokás szerint mindenre fel vagy készülve – mosolygott rám, miután
kiszolgáltam egy vevőt, aki lapátért jött be.
– Norvégiában lakunk – feleltem.
– Van egy ajánlatunk – közölte.
Arra számítottam, hogy megint egy értékesítési kampányt próbál ránk
tukmálni. De nem akarok rosszmájú lenni, tízből nyolcszor bejön, amit
kitalálnak, szóval értik a dolgukat. Viszont néha katasztrofális ötleteik
vannak, például amikor az egész országban napernyőt és röplabdát
tartalmazó csomagokat terítettek, vagy azzal jöttek, hogy dobjuk fel az
ételkínálatunkat spanyolos ízesítésű hot doggal, és adjunk hozzá Pepsi
Maxot. Hiába, nem ismerik a helyi vásárlási szokásokat és igényeket.
– Fel fog hívni az egyik főnök – folytatta.
– Igen?
– Van egy kis gubanc az egyik nagyobb kúttal lent délen, Sørlandetben.
Remek helyen fekszik, és nagyon jól felszerelt. De valami nem stimmel. A
kútvezető nem követi az irányelveket, nem adja le időben a jelentéseit, az
alkalmazottak rettentő motiválatlanok… Szóval érted. Olyasvalakit kellene
odatenni, aki kézben tudja tartani a dolgokat. Ez persze nem az én asztalom,
csak beugrottam, hogy szóljak, mert én vetettem fel, hogy te pont
megfelelnél a pozícióra. – Úgy tárta szét a karját, mintha azt akarná jelezni,
hogy az egész semmiség, amiből rájöttem, hogy hatalmas köszönetet vár.
– Köszönöm – feleltem hát.
Rendületlenül mosolygott. Úgy tűnt, azt várja, hogy beavassam, milyen
választ fogok adni.
– Ez hirtelen jött. Meghallgatom, mit ajánlanak, aztán gondolkozom rajta
kicsit.
– Kicsit? – nevetett fel. – Szerintem komolyan el kellene gondolkoznod
rajta. Ez nemcsak magasabb bért jelentene, hanem azt is, hogy a
nagyhalaknak is megmutathatod, mit tudsz, Roy.
Ha ezzel próbált rávenni, hogy elfogadjam az állást, akkor rossz költői
képet választott, ahogy mondani szokás. De hát honnan tudhatta volna,
hogy semekkora halaknak nem óhajtom megmutatni, mit tudok? Ha az én
utam egyengetésével akar belépőt váltani az örökkévalóságba, akkor
melléfogott.
– Rendben, komolyan el fogok gondolkozni – ígértem. – Jól jönne amúgy
egy sajtburgeres kampány. Van valami ötletetek?

Egykor megérkezett Julie.

Egyedül voltunk. Egyenesen hozzám lépett, és arcon csókolt. Alaposan
megtervezte az akciót, a puha ajkát túl sokáig tartotta a bőrömön. Nem
tudom, milyen parfümmel fújta be magát, de megszaladt kicsit a keze.
– Hé! – Megköszörültem a torkomat, amikor elengedett, és felnézett rám.
– Muszáj volt lecsekkolnom az új rúzsomat – felelte, és letörölte az
arcomat. – Meló után Alexszel randizom.
– A fordos Alexszel? És arra voltál kíváncsi, milyen nyomot hagy a
rúzsod a képén?
– Nem. Azt akartam kipróbálni, hogy csökkenti-e az ajkam
érzékenységét. Tudod, mint nálatok az óvszer.
Erre nem válaszoltam, mert eszem ágában sem volt ilyen beszélgetésben
részt venni.
– Alex igazából nagyon cuki – hajtotta félre Julie a fejét. A szemét le
nem vette volna rólam. – Talán nem csak csókolózni fogunk.
– Szerencsés fickó – jelentettem ki, és felvettem a kabátomat. – Elleszel
egyedül?
– Egyedül? – ismételte meg csalódott arckifejezéssel. – Azt hittem,
hogy…
 – Legfeljebb egy óra múlva itt vagyok, oké?
A csalódottság helyét más vette át az arcán. A homlokát ráncolta.
– Az üzletek zárva vannak. Randid van?
– Hívj, ha van valami! – feleltem mosolyogva.
Áthajtottam a falun, majd a tó partvonalát követtem. A hó itt lent azonnal
elolvadt, mihelyt földet ért, de a hegyen megmaradt. Az órámra
pillantottam. Annak a valószínűsége, hogy egy munkanélküli bádogos
egyedül tartózkodik otthon egy munkanapon kora délután, viszonylag
nagynak tűnt. Felsóhajtottam. Rosszul aludtam az éjjel. Álmatlanul
forgolódtam az ágyban, és a fülemet hegyeztem. A szobájukból egyetlen
pisszenés sem hallatszott, ami szinte rosszabb volt, mint a hangos műsor.
Egyre feszültebben füleltem.
A bádogos fehér házát vagy kétszáz méter megművelt föld választotta el
a legközelebbi szomszédjától.
Becsengettem, és pár másodperccel később már ajtót is nyitott.
Gondolom, hallotta és látta is a kocsimat. A ritkás haját felborzolta a huzat.
Kérdő pillantást vetett rám.
– Bemehetek? – szólaltam meg.
Habozott, de semmilyen kifogás nem jutott eszébe, ezért oldalra lépett,
hogy beengedjen.
– Nem kell levenni a cipőt – morogta.
A konyhában ültünk le egymással szemben. A falon bekeretezett
hímzések lógtak, rajtuk bibliai idézetek, mellettük kereszt. Moe látta, hogy
a szemem megakad a gőzölgő kávéfőzőn.
– Egy kis kávét?
– Nem, köszönöm.
– Ha az öcséd szállodájához keresel befektetőket, akkor megkímélhetted
volna magad a fáradozástól – húzta zavart mosolyra a száját. – Nem állok
túl jól anyagilag.
– A lányod miatt jöttem.
– Valóban?
Az ablakpárkányon fekvő kalapácsra pillantottam.
– Tizenhat éves, és az Årtun Gimnáziumba jár, igaz?
– Igaz.
A kalapácsot felirat díszítette: Az év bádogosa, 2017.
– Azt akarom, hogy költözzön Notoddenbe, és ott járjon iskolába –
közöltem Moe-val.
 – És miért? – bámult rám elképedve.
– Ott olyan tárgyakat tanulhat, amik jobban felkészítik a jövő
munkaerőpiaci kihívásaira.
– Ezzel meg mit akarsz mondani, Opgard?
– Csak azt, hogy ha megkérdezi, miért küldöd oda, akkor ezt kell
válaszolnod.
– Notoddenbe? De hát az két óra innen kocsival.
– Bizony. És könnyű albérletet találni.
Megpróbált semleges arcot vágni, de azt hiszem, kezdett derengeni neki,
mire megy ki a játék.
– Igazán kedves, hogy ennyire a szíveden viseled Natalie sorsát, Opgard,
de az Årtun tökéletesen megfelel neki. Már másodikos. Notodden
nagyváros, és a nagyvárosokban sok veszély les az emberre.
Megköszörültem a torkomat.
– Úgy vélem, hogy Notodden a legjobb döntés mindenkinek.
– Mindenkinek?
Mélyen beszívtam a levegőt.
– A lányod úgy fekhet le éjszaka, hogy nem kell attól tartania, hogy az
apja beugrik hozzá, és megdugja. Te pedig úgy fekhetsz le, hogy nem
szégyeníted meg a lányodat, a családodat és saját magadat, és egyszer talán
majd úgy tudtok tenni, mintha ez az egész meg sem történt volna.
Moe szeme kidülledt az elvörösödő arcából.
– Mi a francról beszélsz, Opgard? Be vagy rúgva?
– A szégyenről beszélek – feleltem. – A családod szégyenéről. Mindenki
tudja, és senki sem tesz semmit, és ezért mindenki hibásnak érzi magát, és
úgy gondolja, hogy minden elveszett, szóval már nincs mit veszíteni, ha
annyiban hagyják. Mert ha minden elveszett, akkor már csak egyvalami
maradt. A család. A családtagok akkor is ott vannak egymásnak.
– Te beteg vagy, baszd meg! – Moe felemelte a hangját, a szavai mégis
erőtlenül, fáradtan koppantak. Felállt. – Az lesz a legjobb, ha elhúzol.
Nem követtem a példáját.
– Bemehetek a lányod szobájába, lehúzhatom a lepedőjét, és átadhatom
Kurt Olsennek, hogy megnézesse, vannak-e rajta ondónyomok, és hogy a
tiéid-e. Nem tudnál megállítani. De nem hiszem, hogy segítene, mert a
lányod úgysem tanúskodna ellened. Meg akarná védeni az apját, bármit tett
is vele. Ezért csak úgy tudunk véget vetni ennek az egésznek… –
Elhallgattam, és mélyen Moe szemébe néztem. – Mert véget akarunk vetni
neki, igaz?
Nem válaszolt. Összegörnyedve állt, a tekintetéből minden élet eltűnt.
– Ha Natalie nem költözik Notoddenbe, meg kell hogy öljelek.
Költözzön el, és töltse ott a hétvégéket is! Eszedbe ne jusson felkeresni! Az
édesanyja meglátogathatja, de te nem. Egyetlenegyszer sem. Ha
karácsonyra hazajön, hívd át a szüleidet vagy az anyósodékat, hogy töltsék
veletek az ünnepeket! –Végighúztam a kezemet a kockás asztalterítő
gyűrődésén. – Kérdés?
Egy légy repült neki az ablaküvegnek újra és újra.
– És hogyan akarsz megölni?
– Arra gondoltam, hogy agyonütlek. Ez olyan… – Hatásszünetet
tartottam. – …bibliai büntetés, nem?
– Hát ütni mindig is tudtál.
– Szóval?
– Látod ezt az idézetet, Opgard? – intett az egyik hímzés felé. Nehezen
tudtam kibetűzni a cirkalmas feliratot. „Az Úr az én pásztorom; nem
szűkölködöm.”
Szinte lágy csattanást hallottam, és felordítottam a jobb kezemen
végigfutó fájdalomtól. Moe felemelte az év bádogosának kalapácsát, hogy
megint lesújtson, és alig tudtam elrántani a bal kezemet. Az alkalmi fegyver
feje az asztalba fúródott. Megszédültem, amikor felálltam, de ugyanazzal a
lendülettel bevittem neki egy bal horgot. Eltaláltam az állát, de a köztünk
lévő asztal miatt nem okoztam benne túl nagy kárt. A fejem felé lendítette a
kalapácsot. Lebuktam, és hátraléptem. Utánam ugrott, az asztal lába
megnyikordult a padlón, a székek felborultak. Egy egyszerű testcsellel át
tudtam verni, és a bal öklömmel orrba vágtam. Felordított, és megint
meglendítette a kalapácsot. Lehet, hogy 2017-ben az év bádogosának
választották, de most már nem forgatta túl ügyesen a szerszámot. Közelebb
szökkentem hozzá. Alig tudott talpon maradni, amikor gyors
egymásutánban háromszor vesén ütöttem a bal kezemmel. Felnyögött a
fájdalomtól. Felemeltem a lábam, és térden rúgtam. Hallottam, hogy valami
megreccsen, és biztos voltam benne, hogy győztem. Összeesett, vadul
vergődött a szürke linóleumon, és mindkét karjával átfogta a lábamat.
Megpróbáltam talpon maradni, a jobb kezemmel a tűzhelybe akartam
kapaszkodni, de a sérülésem miatt nem ment. Hanyatt estem, és a
következő másodpercben már rajtam ült. A térdével leszorította a karomat,
és a kalapács nyelét a gigámnak nyomta. Nem kaptam levegőt, és kezdett
elsötétülni a világ. A feje centiméterekre volt az enyémtől.
– Mi a faszt képzelsz magadról, hogy csak úgy beállítasz ide, és
megfenyegetsz? – sziszegte a fülembe. – Tudom jól, ki vagy. Kibaszott
hegyvidéki pogány!
Felröhögött, és előredőlt. A testsúlya minden levegőt kipréselt a
tüdőmből, és kellemesen szédülni kezdtem, mint amikor az ember majdnem
elalszik a hátsó ülésen a halkan szuszogó öccse meleg testéhez simulva,
látja az ablakon át a csillagokat az égen, miközben a szülei halkan
beszélgetnek és nevetgélnek elöl. Ellazul, és belezuhan saját magába. Kávé-
és füstszag mart az orromba, nyálcseppek fröccsentek az arcomba.
– Karikalábú, diszlexiás, kecskebaszó buzeráns!
Pont így, futott át az agyamon. Így beszél a lányával is.
Megfeszítettem a hasizmomat, homorítottam, majd meggörbítettem a
hátamat, és belefejeltem Moe képébe. Eltaláltam valamit, és bármi volt is,
ahhoz elegendőnek bizonyult, hogy lazuljon a szorítás a torkomon, és
levegőt tudjak venni, hogy az izmaim oxigénhez jussanak. Kirántottam a
bal kezemet a térde alól, és keményen fültövön vágtam. Elveszítette az
egyensúlyát, és oldalra dőlt. Megint ütésre emeltem a bal kezemet. Aztán
megint. És megint.
Amikor végeztem vele, magzatpózban kuporgott a véres padlón. Az
egyik vérpatakot egy felborult szék állította meg.
Fölé hajoltam, és bár fogalmam sem volt, hall-e, a véres fülébe
suttogtam:
– Kurvára nem vagyok karikalábú.

– Van egy rossz hírem. A bütyköd minden valószínűség szerint

összezúzódott – közölte Stanley Spind az íróasztala mögül a furcsán
pergetett r-jeivel. – De van egy jó is. A múltkor levett véredből nem
mutattunk ki alkoholt.
– Összezúzódott? – ismételtem meg. A középső ujjam természetellenes
szögben állt, és a normális mérete kétszeresére duzzadt. A bőröm
felszakadt, és ahol épen maradt, ott olyan gonosz, kékesfekete színt öltött,
amilyennek a pestises betegekét képzeltem. – Biztos?
– Igen, de írok beutalót röntgenre.
– Minek, ha egyszer biztos?
– Valószínűleg meg kell operálni – vont vállat Stanley.
 – Mert ha nem…
– Akkor tuti nem tudod többé behajlítani.
– És ha megműtenek?
– Valószínűleg akkor sem.
Lenéztem a kezemre. Hát ez nem túl jó. De rosszabb lenne, ha még
mindig autószerelő lennék.
– Köszönöm – álltam fel.
– Várj, még nem végeztünk! – gurult Stanley a székkel egy
papírlepedővel leterített ágyhoz. – Ülj ide! Ki van ficamodva, úgyhogy
muszáj lesz reponálnunk.
– Ami mit is jelent?
– Helyre kell tennünk.
– Fájdalmasan hangzik.
– Kapsz helyi érzéstelenítést.
– Még így is fájdalmasan hangzik.
Stanley ferde mosolyra húzta a száját.
– Tízes skálán? – kérdeztem.
– Erős nyolcas – felelte.
Visszamosolyogtam rá.
Miután beadta az injekciót, azt mondta, pár percet várnunk kell, hogy
hasson. Némán ültünk, ami szemlátomást őt kevésbe zavarta, mint engem.
Amikor már üvöltött a fülemben a csend, az íróasztalán heverő
fülhallgatójára böktem, és megkérdeztem, mit hallgat.
– Hangoskönyveket – válaszolta. – Mindent, amit Chuck Palahniuk írt.
Láttad a Harcosok klubját?
– Nem. Mi olyan jó Palahniukban?
– Nem mondtam, hogy jó – mosolygott Stanley. – De úgy gondolkozik,
mint én. És ki is tudja fejezni. Készen állsz?
– Palahniuk – ismételtem meg a nevet, és előrenyújtottam a kezemet.
Összeakadt a pillantásunk.
– A rend kedvéért meg kell jegyeznem, nem veszem be, hogy elcsúsztál a
frissen esett havon, és szerencsétlenül estél.
– Oké – feleltem.
Éreztem, hogy a meleg keze megérinti az ujjamat. Ennyit az
érzéstelenítésről.
– És ha már szóba került a Harcosok klubja – keresett fogást az ujjamon
–, úgy nézel ki, mint aki onnan jön.
 Az erős nyolcas nem volt túlzás.
Kifelé menet Mari Aast vettem észre a váróteremben.
– Helló, Roy! – villantott rám sugárzó mosolyt, de láttam, hogy elpirul.
Akkor kezdtek úgy köszönni mindenkinek, hogy a nevét is hozzátették az
üdvözléshez, amikor még jártak Carllal. Carl olvasott egy kutatásról,
miszerint az alanyok tudattalanul is negyven százalékkal pozitívabb
hozzáállást tanúsítottak, ha a kutatói asszisztensek a keresztnevükön
szólították őket. Engem nem kérdeztek meg ebben a kutatásban.
– Helló! – válaszoltam, és a hátam mögé dugtam a kezem. – Korán jött a
hó idén.
Na, így kell a falusiakat üdvözölni.

Miközben a kocsiban ülve azon ügyeskedtem, hogy a bekötözött, sajgó

ujjamat kímélve elfordítsam a slusszkulcsot, megpróbáltam rájönni, miért
pirult el Mari. Olyan baja lehet, amit szégyell? Vagy azt szégyelli, hogy
egyáltalán bármi baja lehet? Mert nem nagyon szokott elpirulni. Amikor
Carllal járt, inkább én vörösödtem el, ha hirtelen hozzám szólt. Na jó, azért
párszor láttam elpirulni. Például amikor Carl vett a születésnapjára egy
nyakláncot, ami ugyan nem került túl sokba, de Mari tudta, hogy Carl
teljesen le van égve, és kiszedte belőle, hogy lenyúlt kétszáz koronát
Bernard íróasztalának fiókjából. Én természetesen mindent tudtam, és
amikor Bernard megdicsérte a csinos nyakláncot, Mari arca olyan vörös
színben kezdett pompázni, hogy attól féltem, elpattannak az erei.
Valószínűleg ő is úgy volt vele, mint én: bizonyos dolgokat – egy
jelentéktelen lopást vagy egy szóra sem érdemes elutasítást – sosem felejt el
az ember. Betokosodott lövedékként ott maradnak benne, hideg időben
fájdalmasan sajognak, és éjszaka néha megmozdulnak. Hiába telnek el
évtizedek, elönti az arcát a vér, ha visszaemlékszik rájuk.
Julie látványosan sajnált, azt hajtogatta, hogy Spind dokinak erősebb
fájdalomcsillapítót kellett volna adnia, és az Alex-sztorit csak kitalálta, nem
találkozik senkivel munka után, csókolózni meg főleg nem fog. Csak fél
füllel hallgattam. A kezem rettentően fájt, és tudtam, hogy haza kellene
mennem. De ott csak még több teendő várt.
Julie közelebb hajolt hozzám, és szakértő arckifejezéssel vizsgálgatta a
bekötözött ujjamat. A karomnak nyomta a puha mellét, megcsapott a rágója
édes illata. A csámcsogása egy kérődző tehénre emlékeztetett.
 – Csak nem vagy féltékeny? – suttogta a fülembe olyan dörzsölt
ártatlansággal, amire csak egy tizenhét éves képes.
– Féltékeny? – kérdeztem vissza. – Ötéves korom óta gyötör a
féltékenység.
Felnevetett, mintha vicceltem volna, én pedig kipréseltem magamból egy
mosolyt, hogy megerősítsem ebben a hitében.
 Tizenhetedik fejezet

Igazából talán a születése napjától féltékeny voltam Carlra. Vagy talán már
korábban is, amikor az anyám gyengéden simogatta a hatalmasra nőtt
pocakját, és közölte velem, hogy nemsokára lesz egy kisöcsém. De
emlékeim szerint először ötéves koromban szembesültem a
féltékenységemmel, amikor valaki szavakba öntötte azt a fájdalmasan szúró
érzést.
– Ne féltékenykedj az öcsédre!
Azt hiszem, anya szólt rám, miközben az ölében tartotta Carlt. Már
régóta ott kuporgott. Anya később azt mondta, hogy Carl azért kap több
szeretetet, mert többre van szüksége. Talán nem is hazudott, de nem tette
hozzá azt, ami szintén igaz volt. Hogy Carlt egyszerűbb szeretni.
És én mindenkinél jobban szerettem.
Ezért nemcsak Carlra voltam féltékeny a környezete feltétlen szeretete
miatt, hanem azokra is, akiket ő szeretett. Például Dogra.
És egy fiúra, aki egyszer a falu egyik hüttéjében nyaralt a családjával.
Olyan helyes volt, mint Carl, és állandóan együtt lógtak, én pedig alig
vártam, hogy beköszöntsön az ősz.
És Marira.
Amikor összejöttek, hónapokig arról fantáziáltam, hogy Mari balesetet
szenved, és nekem kell megvigasztalnom az öcsémet. Nem tudom, mikor
változott a féltékenységem szerelemmé. Vagy hogy egyáltalán szerelemmé
változott-e. Lehet, hogy a két érzés párhuzamosan létezett egymás mellett,
mindenesetre a szerelem minden mást elhalványított. Mintha betegség
támadott volna meg, nem tudtam sem enni, sem aludni, sem koncentrálni. A
legegyszerűbb dolgokra sem.
Boldog rettegéssel vártam, hogy Mari átjöjjön hozzánk, elpirultam, ha
megölelt, váratlanul megszólított, vagy felém fordult. És természetesen
iszonyatosan szégyelltem magam az érzéseim miatt, meg azért, hogy nem
tudom elengedni őket, és megelégszem a nekem jutott morzsákkal, azzal,
hogy a közelükben lehetek, és ehhez úgy akartam megszerezni a jogot,
hogy olyasmikkel próbálkoztam, amikben nagyon rossz vagyok. Például
azon erőlködtem, hogy viccesnek és érdekesnek mutatkozzak. Végül
megtaláltam a megfelelő szerepet, néma megfigyelővé váltam, nevettem
Carl poénjain, és lassan bólintottam, amikor Mari az olvasmányaiból vagy
az apja, a polgármester bölcsességeiből idézett. Én vezettem, ha bulizni
mentünk, ahol Carl berúgott, Mari pedig megpróbálta kordában tartani.
Egyszer megkérdezte, nem unalmas-e állandóan józannak lenni, mire azt
válaszoltam, hogy nem, amúgy is jobban szeretek vezetni, mint piálni, és
néha ketten is majdnem kevesek vagyunk, hogy Carlra vigyázzunk. Vagy
szerinte nem? Erre elmosolyodott, és békén hagyott. Azt hiszem, átlátott
rajtam. Mint mindenki más. Csak Carl nem. Carl mindig ragaszkodott
hozzá, hogy én is velük tartsak, akár síelni mentek, akár görbe hétvégét
csaptak a városban, akár Aas lovaival tettek egy kört. Sosem indokolta meg,
miért, de a boldog arckifejezése önmagában is elég érv volt. Sütött róla,
hogy a világot csodálatos helynek, az embereket pedig egytől egyig jónak
tartja, és annál nagyobb örömöt el sem tud képzelni, mint hogy együtt
legyen velünk.
Természetesen sosem kezdeményeztem, ahogy mondani szokás.
Pontosan tudtam, hogy Mari semmi mást nem lát bennem, mint a pasija
hallgatag, önfeláldozó bátyját, aki mindig a rendelkezésükre áll.
De egy szombat este az Årtunben Grete odalépett hozzám, és közölte
velem, hogy Mari szerelmes belém. Carl otthon maradt, elkapta tőlem az
influenzát, amivel egy héttel azelőtt én estem ágynak, így aztán nem kellett
vezetnem, és vedeltem Erik Nerell házi töményét, ami nélkül sosem jött
bulizni. Grete is bekarmolt, a szemében ördögi tűz lángolt. Jól tudtam, hogy
csak kárt akar okozni, egy kis akcióra vágyik, rombolásra, mert ismertem,
és láttam, hogy néz Carlra. Mégis pont olyan hatással volt rám, mint amikor
Armand prédikátor az éneklő hanglejtésével arról szónokolt, hogy létezik
megváltás és élet a halál után. Ha az ember olyasmit hall, ami felettébb
valószínűtlen, de legbelül vágyik rá, akkor elgyengül, és hinni kezd benne.
Mari a bejáratnál állt. A fiú, akivel beszélgetett, nem a faluból
származott, mert a falusi srácok túlságosan tartottak tőle ahhoz, hogy
bepróbálkozzanak nála. Nem azért, mert Carllal járt, hanem mert tudták,
hogy okosabb náluk, lenézi őket, és úgy utasítja majd el a közeledésüket,
hogy arról mindenki értesülni fog, hiszen az Årtunben mindenki azt leste fél
szemmel, mit csinál a polgármester lánya.
 De én Carl bátyjaként bármikor megszólíthattam, és ezzel semmiféle
veszélynek nem tettem ki sem magamat, sem őt.
– Helló, Roy! – mosolygott. – Ő itt Otto. Politológiát tanul Oslóban, és
azt mondta, nekem is azt kellene.
Otto tüntetően a szájához emelte a sörét, és elnézett mellettem. Nyilván
nem óhajtott bevenni a társalgásukba. Inkább annak örült volna, ha minél
gyorsabban elhúzok a francba. Alig tudtam visszafogni magam, hogy ne
küldjem a sörösüveget jó mélyen a pofájába. Marira pillantottam, és
megnyaltam az ajkamat.
– Nincs kedved táncolni?
Mari szemében meglepetés türköződött.
– De hát te nem is táncolsz, Roy.
– Meg tudok tanulni – vontam vállat.
Azt hiszem, részegebb voltam, mint gondoltam.
Mari hangosan felnevetett, és megrázta a fejét.
– Hát tőlem aztán nem. Nekem is jól jönne egy tánctanár.
– Ebben tudok segíteni – ajánlkozott Otto. – Az egyetem mellett szvinget
tanítok.
– Rendben, köszönöm – villantotta rá Mari azt a ragyogó mosolyát, amit
olyan hirtelen az arcára tudott varázsolni, és amivel azt az érzést keltette az
emberben, hogy rajta kívül senki más nem létezik számára. – Már ha nem
aggódsz, hogy kinevetteted magad.
– Nem hiszem, hogy nevetségesek leszünk – mosolygott Otto, és letette a
sörösüvegét a lépcsőre, én pedig megbántam, hogy nem vertem ki vele pár
fogát, amíg megvolt rá az esélyem.
– Ez ám a bátor férfi! – érintette meg Mari a vállát könnyedén. – Nem
gond, Roy?
– Dehogy – feleltem, és a tekintetemmel egy falat kerestem, hogy
belefejeljek.
– Két bátor férfi – jelentette ki Mari, és a másik kezét az én vállamra
tette. – Tanár és diák. Már alig várom, hogy együtt lássalak benneteket a
táncparketten.
Ezzel magunkra hagyott minket. Beletelt pár másodpercbe, mire
felfogtam, mi történt. Egymásra meredtünk Ottóval.
– Inkább verekedni akarsz? – kérdeztem.
– Hagyjuk már! – fordította az ég felé a pillantását, majd felkapta a sörét,
és faképnél hagyott.
 Nem mentem utána. Túlságosan berúgtam, és a fejfájás meg a bűntudat,
amivel másnap reggel ébredtem, sokkal rosszabb volt, mint a verés, amit
kaptam volna.
Carl felváltva köhögött és röhögött, amikor elmeséltem neki a
történteket. Azt persze kihagytam, amit Grete mondott.
– Te vagy a legjobb! – lelkendezett. – Még táncolni is hajlandó lettél
volna, hogy távol tartsd a barmokat az öcséd barátnőjétől.
– De csak Marival, nem azzal az Ottóval – nyögtem.
– Mindegy, hadd csókoljalak meg!
Ellöktem magamtól.
– Köszi, nem akarok megint influenzás lenni.
Azért nem igazán furdalt a lelkiismeret, hogy eltitkoltam Carl elől a Mari
iránt táplált érzelmeimet. Igazából nem is értettem, hogyhogy nem jött rá
magától. Amúgy akár el is mondhattam volna neki. Megértette volna. Vagy
legalábbis azt mondta volna, hogy megérti. Félrebillentette volna a fejét, és
megfontoltan azt válaszolta volna, hogy megesik az ilyesmi, és el fog
múlni. Én is pont így gondoltam. Ezért nem szóltam egy szót sem. Arra
vártam, hogy elmúljon. Soha többet nem próbáltam táncba vinni Marit, sem
szó szerinti, sem átvitt értelemben.
Ő viszont igen engem.
Két hónappal azután, hogy Grete elpofázta neki, hogy Carl megdugta,
Mari pedig véget vetett a kapcsolatuknak. Carl már lelépett Minnesotába
tanulni, én pedig egyedül laktam a tanyán. Egy nap kopogtak. Mari állt az
ajtó előtt. Átölelt, a mellkasomnak nyomta a dudáit, és megkérdezte, nem
akarok-e lefeküdni vele. Pontosan ezeket a szavakat súgta a fülembe.
– Nem akarsz lefeküdni velem? – Majd hozzátette a nevemet. – Roy.
Felteszem, hogy nem azért, mert kutatások bizonyítják, hogy ha az
embereket a keresztnevükön szólítják, akkor könnyebb rávenni őket az
együttműködésre, hanem hogy jelezze, tényleg engem kíván.
– Tudom, hogy akarod – erősködött, amikor haboztam. – Mindig is
tudtam, Roy.
– Nem – feleltem. – Tévedsz.
– Ne hazudj! – csúsztatta be a testünk közé a kezét.
Hátraléptem. Természetesen tudtam, miért jött. Bár ő dobta ki Carlt, ő a
sértett fél. Talán nem is akart igazán szakítani, de nem maradt más
választása. Mari Aas, a polgármester lánya nem hagyhatta szó nélkül, hogy
a hegyi paraszt fia megcsalta, főleg miután Grete gondoskodott róla, hogy a
fél falu erről pletykáljon. De nem elégedett meg azzal, hogy kitette a szűrét,
ahogy mondani szokás. Vissza akarta állítani az eltolódott egyensúlyt.
Kivárta, hogy elteljen egy kis idő, és csak utána lépett a tettek mezejére. Ha
most szexelünk, akkor nem én élek vissza egy nő sebezhetőségével, akinek
nem sokkal korábban ért véget a kapcsolata, hanem ő használ ki egy
testvért, akit elhagyott az, akit a világon a legjobban szeret.
– Nem fogod megbánni – pislogott rám csábítóan.
– Nem miattad nem, Mari.
Mozdulatlanná dermedt, a szeme elkerekedett.
– Szóval igaz?
– Micsoda?
– Amit az emberek mondanak.
– Fogalmam sincs, mit mondanak az emberek.
– Hogy nem szereted a lányokat. Hogy nem érdekel semmi, csak… –
Elhallgatott, és úgy tett, mint aki nem tudja befejezni a mondatot, de hát
Mari Aasszal olyan sosem történt, hogy ne találta volna meg a megfelelő
szavakat. – …csak a madarak és a kocsik.
– Úgy értettem, hogy nem miattad nem akarom, hanem Carl miatt. Nem
lenne helyes.
– Hát ebben igazad van.
Ekkor hirtelen megláttam a tekintetében azt a megvetést, amitől a
falusiak mindig annyira tartottak. De valami mást is leolvastam az arcáról:
mintha tudna valamit, amiről nem lenne szabad tudnia. Talán Carl
kottyantott el valamit?
– Máshogyan kell bosszút állnod – közöltem vele. – Kérj tanácsot
Gretétől, neki mindig remek ötletei támadnak, ha ilyesmiről van szó!
Elpirult. És most tényleg nem találta a szavakat. Hátat fordított, és
kimasírozott. A kocsija kerekei felverték a köveket, amikor elindult. Pár
nappal később összefutottunk a faluban. Megint elpirult, és úgy tett, mint
aki nem vesz észre. Ez megismétlődött még néhányszor, egy ilyen kis
helyen lehetetlen elkerülni egymást. De aztán telt-múlt az idő, Mari Oslóba
költözött, politológiát tanult, és amikor hazatért, majdnem úgy tudtunk
egymással viselkedni, mint régen. Majdnem. Azt a jelenetet nem lehetett
meg nem történtté tenni. Tudta, hogy tudom, ez egy betokosodott lövedék a
testében. Nem az, hogy elutasítottam, hanem az, hogy láttam, milyen
valójában. Láttam meztelenül. Meztelenül és csúnyán.
 Ami az én betokosodott lövedékeimet illeti, nem tudtam megszabadulni
attól, amelyikbe Mari nevét vésték, de már legalább nyugtom volt tőle.
Kivártam, hogy elmúljanak az érzéseim. Bármennyire furcsa is, nagyjából
akkor szerettem ki belőle, amikor szakítottak Carllal.
 Tizennyolcadik fejezet

Két nappal a Moe-nál tett látogatásom után felhívtak a főnökségtől, és

felajánlották a kutat, amiről az értékesítési vezető beszélt. Csalódottnak
tűntek, amikor nemet mondtam. A visszautasítás okáról faggattak, és
válaszoltam is nekik. Méghozzá azt, hogy a mostani kutamat izgalmas
kihívások elé fogja állítani a főútvonal áthelyezése, és kíváncsi vagyok,
meg tudok-e birkózni velük. Elismerően hümmögtek, aztán kifejtették,
mennyire sajnálják, mert úgy érzik, én vagyok az ő emberük.
Valamivel később beugrott a kútra Kurt Olsen.
Széttett lábbal állt meg a pult előtt, a mutató- és hüvelykujjával a Szelíd
motorosokból koppintott bajszát pödörgette, és megvárta, amíg kiszolgálom
az éppen bent lévő vevőt, és a helyiség kiürül.
– Anton Moe feljelentett testi sértésért.
– Vicces, hogy pont ezt a kifejezést választotta – feleltem.
– Vagy nem – sziszegte Olsen. – Elmondta, mivel vádolod, és beszéltem
a lányával, aki biztosított róla, hogy az apja soha egy ujjal sem nyúlt hozzá.
– Mégis mit vártál? Hogy be fogja vallani? Hát ha már így megkérdezte,
tisztelt körzeti megbízott úr, akkor ja, az apámmal baszok.
– Ha nemi erőszak történik, akkor…
– Hagyjuk már! Én nem használtam ezt a kifejezést. Gyakorlatilag talán
nem is az, de attól még nemi erőszakról van szó, és ezt te is jól tudod.
– Nem, nem tudom.
– Nyilván azt gondolja, hogy nem ellenkezett elég határozottan, és tudnia
kellett volna, hogy nem szabad engednie, bár még gyerek volt, amikor az
egész elkezdődött.
– Na, álljon meg a menet! Erről neked fogalmad…
– Figyelj rám! Egy gyerek mindig azt hiszi, hogy amit a szülei csinálnak,
az rendben van, nem igaz? De aztán eszébe jut, hogy az apja a lelkére
kötötte, hogy senkinek se beszéljen róla, szóval valahol mélyen azért sejti,
hogy még sincs annyira rendben. De mivel ő is segített eltitkolni, mert a
családhoz való hűség fontosabb, mint az égi és a földi hatalmakkal
szembeni őszinteség, úgy érzi, részben ő is hibás. És tizenhat éves korában
könnyebb elviselnie a kínt, ha meggyőzi magát arról, hogy igazából ő is
benne volt.
Olsen végigsimított a bajszán.
– Úgy látom, képzett szociológussal állok szemben, aki sok időt töltött
Moe-ék tanulmányozásával.
Nem válaszoltam.
– Gondolom, megérted, hogy nem kényszeríthetek egy tizenhat éves
lányt arra, hogy az apja ellen tanúskodjon – sóhajtotta. – Ráadásul már elég
idős ahhoz, hogy felelősséget tudjon vállalni azért, amit mond.
– Szóval elfordítod a fejed, mert lehet, hogy önként és dalolva csinálja, és
már túl van a beleegyezési korhatáron?
– Nem. – Körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, még mindig
egyedül vagyunk-e, és halkabban folytatta. – Az egyenes ági
leszármazottakkal folytatott szexuális aktus bűncselekménynek minősül.
Moe-t akár hat évre is be lehetne varrni, még akkor is, ha a lánya már
harminc, és csak konszenzuális aktus történt. De hogyan bizonyíthatnék be
bármit is, ha senki sem hajlandó beszélni? Ha letartóztatom, csak azt
kockáztatjuk, hogy kitör a botrány, és minden érintett élete tönkremegy.
Rengeteg erőforrást kellene fordítanunk egy olyan ügyre, ami nem vezet
ítélethez. Ráadásul bemocskoljuk Os nevét, és a sajtó rajtunk fog
csámcsogni.
Azt elfelejtetted hozzátenni, hogy a te hírneved is csorbát szenvedne,
gondoltam, és közben az arcát tanulmányoztam. A szeméből és a hangjából
sütött a kétségbeesés.
– Szóval mit lehet tenni? – tárta szét a karját.
– Mondjuk el lehet intézni, hogy Natalie elkerüljön hazulról – feleltem. –
Elköltözhetne például Notoddenbe.
Olsen elfordította a fejét. A pillantását az újságosállványra szegezte,
mintha valami érdekeset vett volna észre rajta. Lassan bólintott.
– Azt viszont ettől függetlenül nem söpörhetem szőnyeg alá, hogy
feljelentett. Amit elkövettél, annak a legmagasabb büntetési tétele négy év.
– Négy év?
– Két helyen eltört az állkapcsa, és az egyik fülére nagy valószínűséggel
halláskárosodást szenvedett.
 – A másikkal viszont továbbra is remekül hall. Súgd bele, hogy ha
visszavonja a feljelentést, akkor nem fog kitudódni, mit csinált a lányával.
Mindhárman tudjuk, hogy csak azért jelentett fel, mert ha nem teszi, akkor
úgy nézne ki, mintha a vádjaimnak lenne alapjuk.
– Értem a logikádat, Roy, de én vagyok itt a körzeti megbízott, és nem
hagyhatlak csak úgy futni, miután maradandó fogyatékosságot okoztál
valakinek.
– Önvédelem – vontam vállat. – Békésen üldögéltem, és rám támadt egy
kalapáccsal.
Olsen szárazon felnevetett, de a szeme komoly maradt.
– Ezzel nem fogsz megetetni! Még hogy egy pünkösdista, aki az életben
nem emelt kezet senkire, csak úgy nekiessen Roy Calvin Opgardnak, akiről
mindenki tudja, hogy nem tér ki egy kis bunyó elől.
– Pedig ha használod a fejedet és a szemedet, akkor elhiszed – tettem a
pultra a kezemet.
Rámeredt.
– Jobbkezes vagyok, és mindenki, akivel valaha verekedtem, tanúsíthatja,
hogy a jobb kezemmel ütöttem ki őket. Szerinted az mitől van, hogy a bal
kezem bütykein sérült a bőr, a jobbon viszont semmi sem látszik, már ha
eltekintünk a középső ujjamtól? Mondd el szépen Moe-nak, hogyan fog
állni az ügye, mind a nemi erőszakot, mind a testi sértést illetően, ha
kiderül, hogy ő támadott rám.
Olsen egyre hevesebben simogatta a bajszát. Kurtán bólintott.
– Beszélek vele.
– Köszönöm.
Rám szegezte a pillantását. Düh csillogott benne. Mintha azzal, hogy
köszönetet mondtam, kigúnyoltam volna, mert nem az én kedvemért
avatkozik közbe, hanem saját maga miatt. Meg talán Natalie és a falu miatt
is, de semmiképpen sem miattam.
– Nem marad meg a hó – jegyezte meg.
– Gondolod? – kérdeztem könnyedén.
– A jövő hétre enyhülést mondanak.

Az önkormányzati közgyűlés ötkor kezdődött, és mielőtt Carl elindult

volna, leültünk enni az étkezőben. Pisztrángot sütöttem krumplival,
uborkasalátával és tejföllel.
– Jól főzöl – bókolt Shannon, miközben leszedte az asztalt.
 – Kösz, de ez elég egyszerű kaja – feleltem, és a Cadillac motorjának
távolodó zúgását hallgattam.
A nappaliban szolgáltam fel a kávét.
– A hotel az első napirendi pont – pillantottam az órámra. – Carl
nemsokára akcióba lendül. Remélem, lehengerli őket.
– Lehengerli őket – ismételte meg Shannon.
– Ha mázlink van, kiütéssel győz.
– Kiütéssel győz. Bokszoltál, igaz?
– Igaz, de már nem nagyon érdekel.
– Igyunk egy kis bort!
Kiment a konyhába, és két pohárral meg egy üveg habzóborral tért
vissza, amit még Carl tett be a hűtőbe.
– És mi érdekel? – kérdezte.
– Hogy mi érdekel? – ismételtem meg, miközben néztem, ahogy kinyitja
az üveget. – Szeretnék egy saját benzinkutat. És… Hát, igazából ennyi.
– Asszony, gyerek?
– Ha úgy alakul, miért ne?
– Miért nem volt soha barátnőd?
Vállat vontam.
– Nem ragadtak rám a csajok.
– Nem ragadtak rád? Úgy érted, nem vagy vonzó?
– Csak vicceltem, de ja, amúgy igen.
– Biztosíthatlak, hogy ez nem igaz, Roy. És ezt nem azért mondom, mert
sajnállak, hanem mert tény.
– Tény? – Elvettem tőle a poharat, amit felém nyújtott. – Az ilyesmi
szubjektív, nem?
– Egy része igen. És persze egy férfi vonzerejét más dolgok határozzák
meg, mint egy nőét.
– Szerinted ez igazságtalan?
– Hát… A férfiak talán szabadabbak, mert az emberek nem törődnek
annyira a külsejükkel. Viszont a társadalmi helyzetükkel annál inkább. A
nők a kinézetükre vonatkozó elvárásoktól szenvednek, a férfiak meg a
státuszukkal szemben támasztott elvárásoktól.
– És ha valaki nem néz ki jól, és a társadalmi helyzete sem túl irigylésre
méltó?
Shannon lerúgta a cipőjét, és maga alá húzta a lábát. Belekortyolt az
italába. Úgy tűnt, elemében van.
 – A státuszt a szépséghez hasonlóan különböző módokon mérik.
Előfordulhat, hogy egy nincstelen, de zseniális festőt valósággal
körüldonganak a nők. A nőket nemcsak pénzzel lehet megfogni, hanem
azzal is, ha valaki kiemelkedik a tömegből. Mindenesetre ha egy pasi nem
jóképű, és nincs is túl jó társadalmi helyzetben, még mindig ledolgozhatja a
hátrányát az intelligenciájával, a sármosságával, a viccességével meg persze
ezernyi más tulajdonságával.
Felnevettem.
– És szerinted én ezekkel hozom be a hátrányaimat?
– Igen – felelte egyszerűen. – Egészségedre!
– Egészségedre! – emeltem fel a poharamat. – És köszönöm.
A buborékok a fülembe suttogtak, de nem értettem a szavukat.
– Nincs mit – mosolygott Shannon.
– Az olyan pasiknál, mint Carl, egyszerűbb a helyzet – jegyeztem meg,
és észrevettem, hogy majdnem kiürült a poharam. – Miért szerettél bele? A
kinézete, a státusza vagy a sármja miatt?
– A bizonytalansága miatt – felelte. – És a jósága miatt. Ez a fő
vonzereje.
Már mozdítottam a jobb kezemet, hogy megfenyegessem, de nem tudtam
behajlítani a bekötözött középső ujjamat, ezért inkább a balt vetettem be.
– Na ne! Az nem ér, hogy kifejtesz itt nekem egy ilyen darwinista
elméletet, utána pedig azt állítod, hogy te kivétel vagy. A bizonytalanságot
és a jóságot nem fogadom el válaszként.
Elmosolyodott, és újratöltötte a poharainkat.
– Természetesen igazad van. De tényleg úgy éreztem, hogy ezért zúgtam
bele. Amúgy persze tudom, hogy a hüllőagyam olyasvalakit keresett, aki az
utódaim apja lehet, a meggondolatlan emberagyam viszont nem tudott
ellenállni ennek az őrületesen jó kiállású pasasnak.
– Szóval akkor kinézet, státusz vagy egyéb tulajdonságok? – ütöttem a
vasat.
– Nézzük csak! – emelte a poharát a lámpa fénye felé. – Kinézet.
Bólintottam, de nem nyitottam szóra a számat. Carlra és Gretére
gondoltam az erdőben. Amint Grete tollkabátja a fatörzshöz súrlódik, majd
elszakad. De egy másik hangot is hallottam. Csámcsogást. Kérődzést. Egy
puha mell. Julie. Elhessegettem a képet.
– Persze mint mondtam, a szépség nem abszolút – folytatta Shannon. –
Mindig az egyes embertől függ. Kontextus nélkül nem létezik, hatnak rá a
korábbi tapasztalataink, minden, amit valaha érzékeltünk és tanultunk. Az
emberek általában azt hiszik, hogy az ő országuk himnusza a legszebb, az ő
anyjuk főz a legjobban, és az ő falujuk legcsinosabb lányánál szebb nőt
sehol sem találni, és így tovább. Amikor először hallanak idegen zenét, nem
fog nekik tetszeni. Mármint ha tényleg idegen. Akik ilyenkor azt állítják,
hogy bejön nekik, sőt, teljesen odavannak érte, azokat igazából az
egzotikum vonzza, azt tartják izgalmasnak, ezenkívül pedig azzal
hízelegnek maguknak, hogy érzékenyebbek és nyitottabbak másoknál.
Viszont valójában csak az tetszik nekik, amit tudat alatt felismernek. Az új
egy idő után beépül a tapasztalataik közé, megtanulják, hogy más is lehet
szép és vonzó, mint amit korábban ismertek, és átalakul az esztétikai
érzékük. Az amerikai filmek a huszadik század elejétől azt tanították a
nézőknek a világ minden táján, hogy a fehér filmsztárok szépek. Aztán egy
idő után jöttek a feketék. Az elmúlt ötven évben az ázsiai filmek ugyanezt
csinálják a saját sztárjaikkal. De itt is az van, mint a zenében. Kell lennie a
szépségükben valaminek, amit a közönség felismer. Egy ázsiai nem lehet
túl ázsiai, hasonlítania kell egy elfogadott szépségideálhoz, ami továbbra is
fehér. Ilyen értelemben az érzék szót nem is lehetne használni, ha
esztétikáról van szó. Amikor megszületünk, látunk és hallunk, de ami az
esztétikát illeti, mindannyian tiszta lappal indulunk. Mindannyian…
Hirtelen elhallgatott. Mosolyra húzta a száját, és belekortyolt a borába,
mintha hirtelen az a gondolat suhant volna át a fején, hogy a hallgatóságát
talán nem érdekli annyira, amiről beszél.
Kis ideig némán ültünk, aztán megköszörültem a torkomat.
– Azt olvastam, hogy minden népnek, még az elszigetelten élő
törzseknek is tetszik a szimmetrikus arc. Ez nem azt jelenti, hogy az
esztétikai érzék legalább részben velünk született?
Shannon megint elmosolyodott, és előredőlt.
– Lehet. Másrészt viszont a szimmetria szabályai annyira egyszerűek és
következetesek, hogy semmi furcsa sincs abban, hogy az egész világon
népszerű. Ahogy a felsőbb hatalmakba vetett hit: erős támasz, ezért
univerzális, de nem velünk született.
– És ha most azt mondom, hogy szerintem jól nézel ki? – csúszott ki a
számon.
Először meglepett arcot vágott, aztán a lelógó szemhéjára mutatott, és
amikor megint megszólalt, a meleg altjába fémes csengés kúszott.
 – Akkor vagy hazudsz, vagy nem tetted magadévá a szépség
legalapvetőbb elveit.
Éreztem, hogy átléptem egy határt.
– Szóval vannak elvek? – kérdeztem, hogy mentsem a helyzetet.
A szeméből azt olvastam ki, hogy azon töpreng, megkönyörüljön-e
rajtam, vagy se.
– Szimmetria – felelte végül. – Aranymetszés. A természetben is
megtalálható formák. Komplementer színek. Harmonikus hangok.
Bólintottam. Megkönnyebbültem, hogy a beszélgetésünk visszatért a
korábbi medrébe, de tudtam, sokáig fogom még ostorozni magam a
meggondolatlanságomért.
– Vagy vegyük az építészetet és a funkcionális formákat! – folytatta. –
Amik igazából ugyanazok, mint a természetben is megtalálható formák. A
méhkaptár hatszögletű sejtjei. A hód vízszintet szabályozó gátja. A róka
járatainak hálózata. A harkály fészke, ami aztán más madarak otthona lesz.
Egyiket sem azért készítik, hogy szép legyen, mégis az. Ha egy házban jó
lakni, akkor szép. Ilyen egyszerű.
– És egy benzinkút?
– Egy benzinkút is lehet szép, ha dicséretes célt szolgál.
– És egy bitófa?
– Az is, ha az ember szükségesnek tartja a halálbüntetést – mosolygott.
– Ehhez gyűlölni kell a halálraítéltet?
Csücsörített, mintha ízlelgetné a kérdést.
– Nem. Szerintem elég szükségesnek tartani az ítéletet.
– De a Cadillacek szépek – jegyeztem meg, és töltöttem még bort. – Bár
a modern autókhoz képest nem túl funkcionális a formájuk.
– De a természetet utánozzák. Úgy néznek ki, mintha azért így alakították
volna ki őket, hogy sasként repüljenek, hiénaként vicsorogjanak, és
cápaként hasítsák a vizet. És ami az aerodinamikát illeti, áramvonalasak, és
van bennük hely egy rakétahajtóműnek, ami ki tud minket lőni a világűrbe.
– De a forma hazudik a funkcióval kapcsolatban, és ezt pontosan tudjuk.
Mégis szépnek tartjuk.
– Egy ateista is tarthat szépnek egy templomot. De felteszem, hogy egy
hívő még szebbnek tartja, mert az örök élet képzetével kapcsolja össze,
ahogy egy nő teste is hat egy férfira, aki tovább akarja örökíteni a génjeit. A
férfi kevésbé fogja kívánni a nőt, ha tudja, hogy nem lehet
megtermékenyíteni.
 – Így gondolod?
– Le tudjuk tesztelni.
– Hogyan?
– Endometriózisom van – felelte halvány mosollyal.
– Az meg micsoda?
– A méhem nyálkahártyája a méhen kívül is nő, ami miatt valószínűleg
sosem lehet gyerekem. Mivel tudod, hogy belül nem stimmel valami, a
külsőt már nem is találod olyan vonzónak, ugye?
– De – néztem a szemébe.
Megint elmosolyodott.
– Ezt a felszínes, tudatos éned mondatja veled. Hagyd, hogy a
tudattalanod megeméssze az információt.
Biztosan a bor vonta be pírral a mindig hófehér arcát. Már éppen válaszra
nyitottam a számat, amikor nevetve felemelte a kezét.
– Amúgy pedig a sógorom vagy, szóval nem lennél túl jó kísérleti nyúl.
Bólintottam, aztán felálltam, és a CD-lejátszóhoz léptem. J. J. Cale
Naturally című albumát tettem be.
Némán hallgattuk végig az egészet, és amikor lejárt, megkért, hogy
indítsam újra.
A Don’t Go to Strangers alatt kinyílt az ajtó. Carl állt a küszöbön.
Komoly, lemondó arckifejezéssel nézett ránk. A habzóbor üvege felé
biccentett.
– Miért nyitottátok ki? – kérdezte borúsan.
– Mert tudtuk, hogy meg fogod győzni őket arról, hogy kell ide egy hotel
– felelte Shannon, és felemelte a poharát. – És hogy annyi hüttét fogsz tudni
építeni, amennyit csak akarsz. Előre elkezdtünk ünnepelni.
– Úgy nézek ki, mint aki sikerrel járt? – pislogott Carl komoran.
– Nem. Úgy nézel ki, mint egy szörnyen rossz színész – kortyolt bele
Shannon a borába. – Hozz magadnak is egy poharat, életem!
Carl maszkja lehullott. Hangosan felnevetett, és kitárt karral indult
felénk.
– Egy ellenszavazattal fogadták el! Imádták!

A habzóbor maradékának legnagyobb részét Carl itta meg, és közben

lelkesen gesztikulálva beszámolt a közgyűlésről.
– Alig tudtak betelni a szavaimmal. Tudjátok, mit mondott valaki? „Az a
pártunk mottója, hogy mindent lehet jobban csinálni, de a mai napról ezt
nem lehet elmondani.” Megszavaztak pár változtatást az építési
szabályzatban, így a hütték is sínen vannak – intett az ablak felé. – Utána
Willumsen odajött hozzám. Mondta, hogy végighallgatta a közgyűlést, és
gratulált, hogy nemcsak saját magamat és az enyéimet tettem gazdaggá,
hanem a falu összes megműveletlen területéből olajmezőt csináltam.
Sajnálkozott, hogy nincs több föld a birtokában, és felajánlott hárommilliót
a miénkért.
– Erre mit válaszoltál? – kérdeztem.
– Hogy ez talán a földünk tegnapi árának a kétszerese, de mostanra már
tízszer annyiba kerül, vagy nem is, inkább tizenötször annyiba.
Egészségünkre!
Shannonnal felemeltük az üres poharunkat.
– És a hotel? – kérdezte Shannon.
– Imádták. Imádták! Csak apró korrekciókat kértek.
– Korrekciókat? – húzta fel Shannon a világos szemöldökét.
– Egy kissé… sterilnek tartják. Igen, ezt a szót használták, ha jól
emlékszem. Kicsit több hegyi cicomát akarnak. De nem vészes.
– Hegyi cicomát?
– Részleteket. Fel akarják dobni. Füvet kértek a tetőre, meg itt-ott egy kis
viking beütésű díszítést. Két nagy fából készült trollt a bejárat mellé. Ilyen
baromságokat.
– És?
Carl megvonta a vállát.
– Engedtem nekik. Nem nagy ügy.
– Hogy micsoda?
– Figyelj, bébi, ez pszichológia. Muszáj elhitetnünk velük, hogy az ő
kezükben van az irányítás. Nem szabad azt érezniük, hogy egyszerű
parasztok, akiknek a véleményét le sem szarja az a nagypofájú földijük, aki
hazatolta a biciklit külföldről. Érted? Adnunk kell nekik valamit. És úgy
tettem, mintha rettentő nehezünkre esett volna. Most azt hiszik, hogy jól
megszorongattak minket, és nem fognak újabb kérésekkel jönni.
– Nem kötünk kompromisszumot! – tombolt Shannon. – Megígérted!
A szeme villámokat szórt.
– Higgadj le, bébi! Egy hónap múlva megkezdődnek a munkálatok, és
akkor már mi diktálunk. Majd kitalálunk valami hihető magyarázatot, miért
nem lehet megcsinálni azokat a giccses marhaságokat. Addig hadd
ringassák magukat abban a hitben, hogy minden úgy lesz, ahogy ők akarják.
 – Ahogy mindenki másnak is hagyod, hogy abban a hitben ringassa
magát, hogy minden úgy lesz, ahogy akarja? – csapott le Shannon.
Ilyen jeges hangon még nem hallottam beszélni.
Carl kényelmetlenül fészkelődött.
– Bébi, most ünnepelnünk kellene, nem…
Shannon felpattant, és kirohant.
– Ez meg mi volt? – kérdeztem, miután becsapódott a bejárati ajtó.
– A hotel az övé – sóhajtotta Carl.
– Az övé?
– Ő tervezte.
– Ő tervezte? Nem egy építész?
– Shannon építész.
– Tényleg?
– A legjobb Torontóban, ha engem kérdezel. De megvan a saját stílusa,
ragaszkodik az elképzeléseihez, és sajnos kicsit olyan, mint Howard Roark.
– Mint kicsoda?
– Egy építész, aki inkább felrobbantja a munkáját, ha nem pontosan úgy
építik meg, ahogyan megtervezte. Shannon a legkisebb apróság miatt is
mindig hisztériázik. Ha valamivel rugalmasabb lenne, nemcsak Toronto
legjobb, de legkeresettebb építésze is lehetett volna.
– Nem mintha olyan fontos lenne, de mi a francért nem mondtad, hogy ő
tervezte a hotelt?
Carl megint sóhajtott egyet.
– Az építészirodájának a neve rajta van a terveken. Úgy gondoltam,
felesleges nagydobra verni, mi a helyzet. Ha kiderül, hogy a projekt
vezetője a fiatal, külföldi feleségével készíttette el a terveket,
megkérdőjelezik a professzionalitásunkat. Az érdemei természetesen
magukért beszélnek, de úgy gondoltam, először jobb lenne meggyőzni a
befektetőket és az önkormányzatot, Shannon pedig egyetértett.
– És nekem miért nem szólt egyikőtök sem?
– Hogy ne kelljen neked is hazudnod – tárta szét a karját Carl. – Vagyis
hát igazából nem hazudtunk mi sem, ott az iroda neve, de azért… Szóval
érted.
– Hogy kevesebb olyan dolog legyen, amire nincs befolyásod?
– A picsába, Roy! – nézett rám bánatosan. – Milliónyi labdával próbálok
egyszerre zsonglőrködni, és egyszerűen csak szeretném minimalizálni a
zavaró tényezőket. Oké?
 Beszívtam az alsó ajkamat. Azt hiszem, nem sokkal azelőtt szoktam rá
erre. Apa csinálta mindig, és szörnyen idegesített.
– Oké – feleltem.
– Jól van.
– Apropó zsonglőrködés és zavaró tényezők! Összefutottam Marival az
orvosnál. Elpirult, amikor meglátott.
– És?
– Mintha szégyellné magát.
– Miért?
– Nem tudom. De miután meghúztad Gretét, és elköltöztél, megpróbált
bosszút állni.
– Hogyan?
Mély levegőt vettem.
– Kikezdett velem.
– Veled? – nevetett fel Carl. – És még te panaszkodsz, hogy nem mondok
el mindent?
– Pontosan azt akarta, hogy a füledbe jusson. Így akarta megkeseríteni az
életedet.
Megrázta a fejét, és helyi tájszólásban folytatta.
– Nem szabad lebecsülni a sértett nőket. Éltél a lehetőséggel?
– Nem. És amikor ma megláttam, hogy szégyenében elpirul, eszembe
jutott, hogy nem sikerült bosszút állnia rajtad. És nem az a feledékeny fajta.
Ami történt, az benne maradt, mint egy betokosodott lövedék. Szóval jobb
lesz, ha szemmel tartod.
– Szerinted forral valamit?
– Vagy már meg is valósította, amit kitalált, és olyan ocsmányságot
követett el, hogy röstelli magát, ha összefut valamelyikünkkel.
Carl megdörgölte az állát.
– Mondjuk olyasvalamit, ami veszélyezteti a projektünket?
– Még az is lehet. Csak szólni akartam.
– És ezt arra alapozod, hogy úgy láttad, hogy elpirul?
– Tudom, hogy hülyén hangzik – feleltem –, de mindketten tudjuk, hogy
nem nagyon szokott elpirulni. Magabiztos, és nehéz zavarba hozni. De
kényes az erkölcseire. Emlékszel, amikor nyakláncot vettél a
születésnapjára, és Bernardtól nyúltad le rá a pénzt?
Carl bólintott.
 – Pont úgy nézett ki, mint akkor – folytattam. – Mintha belekeveredett
volna valami zűrös ügybe, és már késő megbánni.
– Értem – nyugtázta Carl. – Figyelni fogok rá.
Korán lefeküdtem. Hallottam, hogy a nappaliban veszekszenek, de a
szavaikat nem tudtam kivenni. Egy idő után elhallgattak. Megnyikordult a
lépcső, aztán becsukódott a szobájuk ajtaja. Szinte rögtön elkezdtek dugni.
A fejemre szorítottam a párnát, és a Don’t Go to Strangerst énekeltem
magamban.
 Tizenkilencedik fejezet

Elolvadt a hó.
A konyhaablakból bámultam kifelé.
– Hol van Carl? – kérdeztem.
– A kivitelezőkkel beszél – felelte Shannon. A konyhaasztalnál ült, és a
helyi újságot lapozgatta. – Gondolom, a telken vannak.
– Neked nem kellene ott lenned? Elvégre te vagy az építész.
– Egyedül akart menni – vont vállat.
– Miről írnak az újságban?
– Hogy milyen bajt szabadított ránk az önkormányzat. Itt fognak majd
urizálni a gazdag városiak, mi pedig majd kiszolgálhatjuk őket. Meg hogy
jobban tennénk, ha inkább befogadóállomást építenénk menekülteknek,
mert nekik valóban szükségük van ránk.
– Dan Krane tényleg erről értekezik?
– Nem. Olvasói levél, de bőven kapott helyet, és a címlapon is említik.
– A címlapon – ismételtem meg. – És mi van a vezércikkben?
– Valami Armand prédikátorról szól, aki rávezette a népet a megtérés
útjára, és meggyógyította, de egy hétre rá, hogy lelépett Osból a pénzzel,
amit sikerült begyűjtenie, a betegek visszakerültek a tolószékbe.
Felnevettem, és a tó déli oldalán magasodó hegy fölé boruló eget
tanulmányoztam. Az egymásnak ellentmondó jelek miatt nem tudtam
kiolvasni belőle, milyen időre számíthatunk.
– Szóval Krane nem meri közvetlenül kritizálni Carlt – állapítottam meg
–, de ha mások igen, akkor szívesen biztosít nekik helyet.
– Azért nem tűnik úgy, mintha tartanunk kellene tőle.
– Tőle talán nem – fordultam Shannon felé. – Ha még mindig úgy
gondolod, hogy ki tudod deríteni, mit akar Olsen, itt az ideje a
cselekvésnek.
A Szabadesés azok közé a szórakozóhelyek közé tartozott, amiket a kereslet
alakított. Többféle igényt kellett kielégítenie. A sörre szomjazókat hosszú
bárpult és székek várták; akinek a gyomra korgott, az kis asztalnál
csillapíthatta az éhségét; aki pedig párra vágyott, az diszkófényekkel
megvilágított táncparketten próbálkozhatott. A kilyuggatott posztójú
biliárdasztal játékra csábított, a nyereményben reménykedők pedig
választhattak a lóversenyfogadó szelvények és a lóversenyeket mutató tévé
között. Azt nem tudom, hogy az asztalok alatt néha végiglépdelő fekete
kakas milyen célt szolgált, de senkinek sem ártott, és őt sem bántotta senki.
A kezes szárnyast az sem érdekelte, ha az itt lézengők sört rendelnek, és az
sem, ha a nevén szólítják. Giovanninak hívták. Az mindenesetre biztosnak
tűnt, hogy meg fogják gyászolni, amikor jobblétre szenderül. Erik Nerell
fennen hangoztatta, hogy vörösborral fogja felszolgálni a
törzsvendégeknek, és lehet, hogy a húsa enyhén rágós lesz, de szeretettel
fogja elkészíteni.
Három órakor léptem be a helyiségbe Shannonnal. Giovanninak se híre,
se hamva nem volt, csak két férfi bámulta a tévében a körbe-
körberohangáló lovakat és a hátukra lapuló zsokékat. Az egyik ablak
mellett foglaltunk helyet. A megbeszéltek értelmében kitettem Shannon
laptopját az asztalra, felálltam, és a bárhoz sétáltam, ahonnan Nerell az
érkezésünk óta figyelt minket, de közben úgy tett, mint aki újságot olvas.
– Két kávét kérek – rendeltem.
– Oké – rakott Nerell egy csészét egy tekintélyes méretű termosz csőre
alá, majd megnyomta a tetejét.
– Történt valami? – kérdeztem.
Gyanakodva pillantott rám. Az újság felé biccentettem.
– Ja… – kapcsolt. – Nem. Vagyis… – Kicserélte a csészét egy másikra. –
Nem.
Mire visszatértem Shannonhoz a kávéval, már bekapcsolta a gépet. Mellé
ültem. A háttérképén egy meglehetősen komor, négyszögletes és szerintem
teljesen hétköznapi felhőkarcoló látszott, amiről korábban elmagyarázta,
hogy az IBM chicagói épülete, egy Mies nevű illető tervezte, és mestermű.
Körbenéztem.
– Hogy akarod csinálni?
– Fecserészünk kicsit, és közben megisszuk a kávénkat. Ami egyébként
rettenetes, de nem vágok pofákat, mert szemmel tart minket.
– Erik?
 – Igen. Meg a másik kettő is. Amikor elfogyott a kávé, magad elé veszed
a gépet, és úgy csinálsz, mintha nagyon el lennél foglalva. Írhatsz is egy
kicsit. Ne nézz fel, és bízz rám mindent!
– Oké – feleltem, és belekortyoltam a kávémba. Igazat kellett adnom
Shannonnak, olyan íze volt, mint valami vegyszernek. Ha sima forró vizet
kapunk, jobban járunk. – Rákerestem az endometriózisra. Azt írták, hogy ha
nem jön össze a baba, meg lehet próbálkozni mesterséges
megtermékenyítéssel. Megpróbáljátok?
Villámló szemmel nézett rám.
– Te akartál fecserészni – védekeztem.
– Ez nem fecserészés – sziszegte –, hanem komoly beszélgetés.
– Mesélhetek a benzinkutakról – vontam vállat. – Vagy vicces és
megalázó helyzetekről, amikor szétverik az ember domináns kezének a
középső ujját.
Elmosolyodott. Úgy változott a hangulata, akár kétezer méteren az
időjárás, de a mosolya láttán olyan érzés töltött el, mint amikor forró vízbe
csusszanok bele.
– Szeretnék gyereket – felelte. – Ez minden vágyam. Természetesen nem
az agyamé, hanem a szívemé.
A vállam felett Nerellre pillantott. A mosolyából úgy tűnt, sikerült
elkapnia a tekintetét. Mi van, ha Nerell nem tudja, mit akar Olsen? Hirtelen
elbizonytalanodtam, hogy tényleg olyan jó-e az ötlet.
– És te? – kérdezte.
– Én?
– Akarsz gyereket?
– Ja, igen. Szeretnék. Csak…
– Csak?
– Nem tudom, jó apa lennék-e.
– Én tudom, hogy az lennél.
– Mindenesetre olyan nő kellene hozzá, aki kiegészít. És megérti, hogy
egy benzinkút vezetése sok időt elvesz.
– Ha majd apa leszel, rájössz, hogy nem csak benzinkutak vannak a
világon.
– Meg eloxált alumíniumból készült felhőkarcolók.
Shannon elmosolyodott.
– Megjött az idő.
– Itt az idő.
 – Itt az idő.
Egymás szemébe néztünk, aztán magam elé húztam a gépet,
megnyitottam a szövegszerkesztőt, és gépelni kezdtem. Az ujjaim szinte
maguktól mozogtak, csak arra koncentráltam, hogy ne vétsek helyesírási
hibát. Kis idő elteltével hallottam, hogy Shannon feláll, és elindul. Nem
kellett felemelnem a fejem, anélkül is tudtam, hogy a szokásosnál jobban
ringatja a csípőjét. Kibaszott soca! Nem láttam a pultot, csak hallottam,
hogy az egyik bárszék lába megcsikordul a padlón, és tudtam, hogy
Shannon leül, Nerell pillantása pedig pont úgy tapad rá, mint a buliban.
Miközben a helyesírási gyakorlataimat végeztem, valaki letelepedett az
asztalhoz. Egy másodpercig azt hittem, Shannon tért vissza
dolgavégezetlenül, és furcsa módon megkönnyebbülést éreztem. De nem ő
volt.
– Helló! – üdvözölt Grete.
Kiszőkítette a dauerolt haját.
– Szia! – feleltem, és reméltem, hogy a hangsúlyomból kihallja,
mennyire elfoglalt vagyok.
– Ja, ja, tényleg nagyon szép – mondta.
Automatikusan követtem a pillantását.
Shannon és Nerell a bár végénél ült egymással szemben. Összehajoltak,
profilból láttuk őket. Shannon felkacagott, aztán a nevetése mosollyá
szelídült, és tudtam, hogy Nerell pont olyan forró vízben lubickol, mint
amilyenben nem sokkal korábban én. Nem tudom, azért történt-e, mert
Grete a „szép” szóval felhívta rá a figyelmemet, de hirtelen egyértelműen
láttam, hogy Shannon Alleyne Opgard nem egyszerűen csinos, hanem szép.
Talán mert egyszerre szívta magába és tükrözte vissza a fényt. Képtelen
voltam levenni róla a szememet. De aztán meghallottam Grete hangját.
– Ujujj…
Felé fordultam. Már nem Shannont figyelte, hanem engem.
– Mi van?
– Semmi – húzta undok mosolyra a gilisztaszáját. – Hol van Carl?
– Gondolom, a telken.
Megrázta a fejét, és én próbáltam nem arra gondolni, honnan tudhatja,
hogy nincs ott.
– Akkor fogalmam sincs. Talán a befektetőkkel tárgyal.
– Hát ez már közelebb van az igazsághoz – felelte, és látszott rajta, azon
töpreng, mondjon-e még valamit.
 – Nem tudtam, hogy szoktál a Szabadesésbe járni – váltottam témát.
Felemelte a kezében szorongatott fogadószelvényeket, amiket biztosan a
tévé alatti asztalról vett el, mielőtt leült volna.
– Apának viszem – magyarázta. – Bár azt mondta, lehet, hogy
legközelebb inkább a hotelre teszi a pénzét. Ugyanazon az elven működik.
Minimális befektetéssel nagy nyereményre lehet szert tenni. Igaza van?
– Nincs befektetés – válaszoltam. – Az igaz, hogy lehet rajta keresni, de a
bukás lehetősége is benne van a pakliban. Nézzen utána, hogy
megengedheti-e magának a worst case forgatókönyvet!
– A vörszt micsodát?
– Hogy a dolgok elbaszódnak.
– Ja, értem! – dugta a papírokat a táskájába. – Úgy tűnik, Carl jobban ért
nálad az üzlethez – mosolygott rám. – De hát ez mindig is így volt. Mondd
meg neki, hogy üdvözlöm! És vigyázz a kis Barbie-jára! Ahogy látom, ő
sem jobb a deákné vásznánál.
A pult felé pillantottam. Shannon és Nerell éppen telefonszámot cserélt.
Amikor megint Grete felé fordultam, már a kijárat irányába tartott.
Megnéztem a képernyőn, mit írtam. A picsába! Teljesen meghülyültem?
A bárszék megnyikordult, én pedig gyorsan bezártam a dokumentumot, és
nemmel válaszoltam a program kérdésére, hogy elmentse-e a szöveget.
– Kész vagy? – lépett hozzám Shannon.
– Aha – feleltem, lecsuktam a gépet, és felálltam.
– Na? – kérdeztem a Volvóban.
– Szerintem legfeljebb estig kell várnunk – válaszolta.

Miután hazavittem Shannont, a kútra mentem, és leváltottam Markust, mert

elkéredzkedett.
– Van valami újdonság? – kérdeztem Juliétől.
– Nem nagyon – fújta ki a rágóját. – Alex berágott. Szűzkurvának
nevezett. Natalie meg el fog költözni.
– Hová?
– Notoddenbe. Mondjuk megértem. Itt semmi sem történik.
– Egyáltalán semmi – adtam neki igazat, és kivettem a kassza alóli
fiókból egy kulcsot. – Van egy kis dolgom a műhelyben.
Nem a garázsajtón, hanem az irodán keresztül mentem be. Az állott szag
elárulta, hogy régen jártam már idebent. Itt szoktunk gumit cserélni, ha kint
túl hideg volt, de a szerelőaknát már alig használtuk. Miután Carl
elköltözött, és egyedül maradtam, berendeztem egy kis kuckót a
használaton kívüli műhelyépület végében. Lett egy teakonyhám, egy ágyam
és egy tévém. Itt laktam a tél leghidegebb hónapjaiban, amikor a tanyához
vezető utat eltorlaszolta a hó, és semmi kedvem sem volt befűteni a házban
arra a pár órára, amit nem a kúton töltöttem.
Becsuktam a mosó ajtaját, és lezuhanyoztam. Ilyen tisztának régen
éreztem magam. Visszamentem a műhelyben kialakított zugba, és
ellenőriztem a matracot. Száraz. A főzőlap is működött. Még a tévé is
hajlandó volt bekapcsolni, miután kérette magát kicsit.
Kiléptem a műhely egykori munkaterületére.
Itt aprítottuk fel az öreg Olsent. Vagyis én. Carl nézni sem bírta, de nem
is baj, miért nézte volna? A traktor két napig parkolt kint a magasba emelt
rakodókanállal, aztán beálltam vele a mosóba, és kiöntöttem, ami a
kanálban maradt. Szépen lefolyt a rácson. Utána kimostam a kanalat, és
ennyi. Hogy milyen volt megint ugyanazon a helyen állni? Éreztem-e
szellemek jelenlétét? Olyan régen történt. És azon a régi estén és éjjelen
nem igazán éreztem semmit. Egyszerűen nem maradt rá energiám. Ha
kísértenek is szellemek, a Katlanban laknak, nem itt.
– Roy! – szólított meg Julie, amikor visszamentem hozzá. Elnyújtotta a
magánhangzót, ezért úgy tűnt, mintha nagyon hosszú nevem lenne. – Van
olyan hely, ahová szívesen elmennél?
Egy utazási magazint lapozgatott, és az orrom alá dugott egy képet, ahol
egy tengerparton egy igencsak lengén öltözött fiatal pár napozott.
– Hát… Talán Notoddenbe – feleltem.
Erre vágott egy grimaszt.
– Mi a legtávolabbi hely, ahol voltál?
– Sehol sem voltam – válaszoltam.
– Ne hülyülj!
– Voltam délen. És északon. De sosem jártam külföldön.
– Ez tuti nem igaz – nézett rám félrehajtott fejjel. – Mindenki volt
külföldön – tette hozzá kevésbe magabiztosan.
– Jártam távoli helyeken – közöltem vele. – De itt – kocogtattam meg
óvatosan a homlokomat a bekötözött ujjammal.
– Ezt meg hogy érted? – húzta halvány mosolyra a száját. – Dilis voltál?
– Embereket daraboltam fel, és védtelen kutyákat gyilkoltam meg.
– Ja, és a bepezsgőzött nejed után hajítottál egy mentőövet, amikor
fuldoklott – nevetett fel. – Az én korombeli fiúk miért nem olyan viccesek,
mint te?
– Az ilyesmi időbe telik – feleltem. – És tenni is kell érte.

Amikor aznap este hazaértem, Shannon a sötét télikertben kuporgott. Carl

régi tollkabátjába burkolózott, a fején az én egyik sapkám, az ölében
gyapjútakaró.
– Hideg van, de olyan szép itt naplemente után. Barbadoson hipp-hopp
sötét van. Toronto meg olyan lapos, és annyi a magas épület, hogy a nap
egyszer csak eltűnik. De itt minden olyan, mintha lassú mozgásban látnám.
– Lassított felvételen.
– Lassított felvételen? – nevetett fel. – Oké, jó kis kifejezés. Annyi
minden történik a fénnyel. A tavon, a hegyeken, a hegyek mögött. Mint
amikor egy fényképész őrült megvilágítást alkalmaz. Imádom a norvég
természetet. A vad, csupasz norvég természetet – tette hozzá ironikusan
eltúlzott pátosszal.
Leültem mellé a kávémmal, amit a kávéfőzőből töltöttem magamnak.
– Carl?
– Beszélni akart valakivel, aki fontos a projekt szempontjából. Valami
használtautó-kereskedővel.
– Willumsennel. És amúgy?
– Amúgy mi?
– Történt valami?
– Mi történt volna?
A hold elődugta a sápadt képét a felhők közül. Mint egy színész, aki
előadás előtt kiles a nézőtérre a kulisszák mögül. Az általa visszatükrözött
napfény megvilágította Shannon arcát, és rájöttem, hogy nem a hold a
színész, hanem ő. De elege lett a komédiázásból.
– Nyolcig bírta. – Előhúzta a telefonját a takaró alól, és felém nyújtotta. –
Mondtam, hogy szimpatikus nekem, és unatkozom, aztán megkérdeztem,
tud-e küldeni pár képet. Azt akarta tudni, milyen képeket, mire azt feleltem,
hogy a norvég természetről. A vad, csupasz norvég természetről. Ha lehet,
teljes pompájában.
– És ezt kaptad? – meredtem Erik Nerell nagy műgonddal megkomponált
szelfijére.
Úgy tűnt, időt és fáradságot nem kímélve tervezte meg. Meztelenül
feküdt egy kandalló előtt, úgy néztem, egy rénszarvasbőrön. Bekente magát
valamivel, amitől a megfeszített izmai tompán csillogtak. A fotó központi
elemének az erektált péniszét tette meg.
Az arca ugyan nem látszott, de a terhes barátnője valószínűleg így is fel
fogja ismerni.
– Gondolom, azzal fog védekezni, hogy félreértett – kuncogott Shannon.
– De ez rettentően sértő számomra. És szerintem az apósa sem fog örülni.
– Az apósa? – kérdeztem. – Nem a barátnője?
– Gondolkoztam, mi legyen. Jó beszélőkéje van, úgyhogy szerintem a
csaj előtt ki tudná dumálni magát. Kicsit megalázkodna, elnézést kérne,
ilyesmi. De az apósával szemben ez nem használ.
– Hogy te milyen aljas vagy! – nevettem fel halkan.
– Dehogy! – felelte komolyan. – Jó vagyok. És ha szeretek valakit,
mindent megteszek, hogy megvédjem. Akkor is, ha ezért rosszat kell
cselekednem.
Bólintottam. Valami azt súgta, hogy nem ez az első alkalom. Meg
akartam szólalni, amikor meghallottam egy nyolchengeres batár amcsi autó
morgását. Fény vetődött az útra, aztán feltűnt a Cadillac. Leparkolt, és
láttuk, amint Carl kiszáll belőle. Megállt, és a füléhez emelte a telefonját.
Elindult a ház felé, közben végig beszélt. Hátradőltem a széken, és
rácsaptam a villanykapcsolóra a mögöttünk lévő falon. Carl összerezzent,
amikor észrevett minket. Mintha rajtakaptuk volna valamin. Közben pedig
én nem akartam, hogy rajtakapjon, amint a sötétben ülök Shannonnal.
Lekapcsoltam a lámpát, hogy mutassam, csak jeleztünk neki, de a sötétet
részesítjük előnyben a fénnyel szemben. És biztosan tudtam, hogy helyes
döntést hoztam.
– Leköltözöm a műhelybe – közöltem Shannonnal halkan.
– Mi? – kérdezett vissza ugyanolyan halkan. – Miért?
– Hogy több helyetek legyen.
– Hogy több helyünk legyen? Erre semmi szükség. Hárman vagyunk, van
egy egész házunk és egy egész hegyünk. Nem maradnál, Roy? A
kedvemért?
Megpróbáltam kivenni az arcát a sötétben. Komolyan gondolja, vagy
csak udvariaskodik? De nem szólt többet, és a hold megint elbújt a felhők
mögé.
Carl kijött hozzánk.
– Lejárt a határidő, mostantól nem lehet csatlakozni az Os Magashegyi
Wellness- és Spahotel Oft.-hez – jelentette ki, és lezuttyant az egyik fonott
székbe egy sörrel a kezében. – Négyszázhúszan vagyunk, gyakorlatilag
mindenki beszállt, aki számít. A bankkal is lezsíroztam mindent, és
beszéltem a kivitelezőinkkel. A holnapi értekezletünk után akár indulhatnak
is a földmunkagépek.
– Mégis mit akarsz ásatni velük? – kérdeztem. – Először robbantani kell.
– Ja, ja, átvitt értelemben mondtam. Már szinte látom magam előtt, amint
a földmunkagépek tankként haladnak előre, és meghódítják a csúcsot.
– Ehhez először meg kell szórnod bombával, ahogy az amerikaiak
szokták. Ki kell mindent irtanod, és csak utána kezdheted el a hódítást.
Hallottam, hogy a borostája serceg a gallérján, amint felém fordul.
Gondolom, azon töprengett, rejlik-e valami a szavaim mögött, és vajon mi.
– Willum Willumsen és Jo Aas belépnek az igazgatótanácsba – újságolta.
– Azzal a feltétellel, hogy holnap az értekezleten engem választanak meg
igazgatónak.
– Úgy tűnik, hogy te fogsz irányítani mindent.
– Ja, így lesz. Az oft.-nek az az előnye a részvénytársasággal szemben,
hogy nincs törvényi kötelezettségünk arra, hogy legyen igazgatótanácsunk,
könyvvizsgálónk meg mindenféle ellenőrző szervünk. A bank ugyan
kikötötte, hogy kell igazgatótanács és könyvvizsgáló, de a gyakorlatban az
igazgató vezeti a céget. Tiszta felvilágosult abszolutizmus. Ez mindent meg
fog könnyíteni – kortyolt bele a sörébe.
– Roy el akar költözni – szólalt meg Shannon. – A műhelybe.
– Micsoda hülyeség már ez! – méltatlankodott Carl.
– Hogy több helyünk legyen.
– Oké – vágtam közbe. – Igazából nekem kell több hely. Túl régóta
lakom egyedül, és rigolyás öregember lettem.
– Akkor Shannonnak és nekem kellene elköltöznünk – vetette fel Carl.
– Dehogy! – tiltakoztam. – Örülök, hogy nem csak egyvalaki lakik itt. A
ház is örül, hogy többen laknak benne.
– De akkor a három nyilván jobb a kettőnél – jegyezte meg Carl.
Érzékeltem, hogy Shannon ölébe teszi a kezét. – És ki tudja, egyszer talán
majd négyen leszünk – folytatta, aztán pár másodpercre néma csend
telepedett ránk, és rájött, hogy hibát követett el. – Vagy nem. Csak azért
jutott eszembe, mert láttam Eriket és Grót sétálni. Már jó nagy pocakja van.
Most sem kapott választ. Megint a szájához emelte a sörösüveget.
Böfögött egyet.
– Miért beszélgetünk állandóan sötétben? – kérdezte.
 Hogy ne kelljen uralkodnunk az arcvonásainkon, gondoltam.
– Holnap beszélek Nerell-lel – közöltem. – Este pedig elköltözöm.
– Roy… – sóhajtotta Carl.
Felálltam.
– Megyek, lefekszem. Csodálatos emberek vagytok, és szeretlek
benneteket, de már alig várom, hogy másokat lássak reggel felkelés után.
Aznap éjszaka úgy aludtam, mint a bunda.
 Huszadik fejezet

Erik Nerell „kint” lakott. Elmagyaráztam Shannonnak, hogy amikor azt

mondjuk, „kint”, arra gondolunk, hogy a tónak azon a részén, ahonnan a
Kjetter-folyó ered. A víz egy fejtetőre állított V-t formázott, a falu pedig a V
csücskében helyezkedett el. A „bent” és a „kint” nem égtájat jelölt, hanem
azt, hogy merre indul az ember a V szárai mentén, a parton futó főúton.
Aas, a bádogos Moe és Willumsen „bent” lakott, ami előkelőbb helynek
számított, mert a laposabb földek több napfényt kaptak, míg Olsen hüttéje
és Nerell tanyája „kint” feküdt, az árnyékos oldalon. Errefelé kellett
felmenni Aas hüttéjéhez is, ahol Carl, Mari, én és még néhányan sok
éjszakát buliztunk át fiatalkorunkban.
Vezetés közben a régi szép időkre gondoltam.
Egy Ford Cortina mögött parkoltam le a pajtájuk előtt. Gro, Erik élettársa
nyitott ajtót, és miközben megkérdeztem tőle, hol a párja, azon filóztam,
hogyan érte el a nagy pocakjától a kilincset, és arra jutottam, hogy biztosan
oldalról közelítette meg a problémát. Pont ahogyan én is terveztem.
– Gyúr – intett Gro a pajta felé.
– Köszönöm – feleltem. – Látom, nemsokára meglesz a kicsi.
– Igen – mosolygott.
– De ahogy hallom, még mindig sétáltok esténként.
– Muszáj elvinnie egy körre az asszonyt és a kutyát – nevetett Gro. – De
most már nem megyünk messzire.
Erik nem vette észre, hogy már nincs egyedül. Egy padon feküdt vadul
fújtatva. Egy fémrudat tartott a mellkasa felett, és amikor kinyomta, ordított
hozzá. Megvártam, amíg visszateszi a helyére, és csak akkor léptem a
látómezejébe. Kivette a fülhallgatót a füléből. A Start Me Upot hallgatta.
– Roy! – üdvözölt. – Korán keltél.
– Jó kondiban vagy – feleltem.
– Kösz.
 Felállt, és felhúzott egy polárpulóvert az átizzadt pólójára, amin a
Hollywood Brats képe virított. Távoli rokoni kapcsolat fűzte a
billentyűsükhöz, Casino Steelhez, és váltig állította, hogy ha valamivel
jobban időzítenek, akkor nagyobb sikereket érhettek volna el, mint a Sex
Pistols és a New York Dolls. Miután meghallgattatta velünk pár dalukat,
arra gondoltam, hogy nem csak a rossz időzítés miatt nem futottak be. De
tetszett a lelkesedése. Igazából kedveltem a fickót. Tényleg.
– Van egy kis probléma – tértem rá a jövetelem céljára. – A kép, amit
Shannonnak küldtél, nem talált túl jó fogadtatásra.
Elsápadt, és gyors pislogásba kezdett.
– Egyelőre csak én tudok róla. Shannon nem akarta megmutatni Carlnak,
nehogy bepöccenjen. De arra gondolt, hogy beszél Olsennel. A törvény
szerint az ilyesmi szeméremsértésnek minősül.
– Na ne! Figyelj, azt mondta…
– Természetfotókat kért tőled. Mindegy, egyelőre sikerült lebeszélnem,
hogy feljelentsen. Rengeteg felesleges kárt okozna mindenkinek, és Grót
biztosan megviselné.
Az élettársa nevének hallatára megfeszült az állkapcsa.
– Amikor megtudta, hogy nemsokára gyereked születik, úgy döntött,
inkább az apósodnak mutatja meg, és ő majd eldönti, mi legyen. Attól
tartok, nehéz lesz megállítani.
Erik szája elnyílt, de egy szó sem jött ki rajta.
– Azért jöttem, hogy segítsek. Talán a lelkére tudok beszélni. Tudod,
hogy nem szeretem a felesleges balhét.
– Igen – nyögte, de inkább tűnt kérdésnek, mint kijelentésnek.
– Nem szeretem például, ha a szüleim halálának a helyszínén
kutakodnak, és igazán örülnék, ha tudnám, miért bolygatják az ügyet.
Megint verdesni kezdett a szempillája, mintha így akarta volna jelezni,
hogy érti, mire célzok. Hogy cserét ajánlok.
– Olsen mindenképpen leküld valakit a Katlanba, igaz?
Bólintott.
– Rendelt Németországból védőruhát. Úgy néz ki, mint a tűzszerészek
cucca. Véd a kisebb kövek ellen, és mozogni is lehet benne.
– Mit keres?
– Csak annyit tudok, hogy le akar menni, Roy.
– Nem. Nem ő akar lemenni, téged akar leküldeni. Szóval tuti mondta,
mit kell keresned.
 – Még ha tudnám, akkor sem árulhatnám el, Roy, de ezt nyilván
felesleges elmagyaráznom.
– Hát persze – válaszoltam. – Nekem pedig nyilván felesleges
elmagyaráznom, hogy úgy érzem, nincs jogom lebeszélni Shannont a
feljelentésről, hiszen durva bűncselekmény áldozata lett.
Leült a padra, és olyan pillantást vetett rám, mint egy megvert kutya. A
háta meggörnyedt, a kezét az ölébe ejtette. A Start Me Up tovább szólt a
fülhallgatójából, ami most a combjai közé pottyant.
– Csapdába csaltatok – fújta ki a levegőt. – Te meg az a picsa. Tényleg
ott van lent, igaz?
– Micsoda?
– Sigmund Olsen mobiltelefonja.

Egy kézzel kormányoztam, a másikkal a telefonomat szorítottam a

fülemhez.
– Sigmund Olsen telefonja este tízig küldött jeleket az eltűnése napján.
– Miről karattyolsz? – nyögte Carl másnapos hangon.
– A bekapcsolt mobilok félóránként jeleket bocsátanak ki, ezeket veszik
a bázisállomások, amikhez a telefon csatlakozik. Ez azt jelenti, hogy a
bázisállomások nyilvántartásaiból látszik, mikor hol volt egy telefon.
– És?
– Kurt Olsen nemrég a városban járt, hogy kikérje a szolgáltatótól az apja
telefonjának az adatait az eltűnése napján.
– Ilyen sokáig megőrzik az adatokat?
– Úgy látszik. Az öreg Olsen telefonja két bázisállomáshoz csatlakozott,
ami alapján biztosan nem mehetett a hüttéjéhez abban az időpontban,
amikor a tanú szerint megállt egy autó, és elindult egy csónak, vagy
legalábbis nem volt nála a telefonja, mert a bázisállomások, amikhez
csatlakozott, teljesen más területet fednek le. A mi tanyánkat, a Katlant,
Simon Nergard tanyáját és az erdőt közte meg a falu között. Ezt elég
nehezen lehet összeegyeztetni azzal az állításoddal, hogy fél hétkor
elbúcsúztál az öregtől.
– De azt nem mondtam, hová ment, csak annyit, hogy akkor indult el
tőlünk. – Carl hangja tisztán és józanul csengett. – Akár meg is állhatott
valahol. És az is lehet, hogy a tanú valaki más kocsiját és csónakját hallotta,
elvégre nem csak Olsenéknek van arra hüttéjük. Vagy előfordulhat, hogy
rosszul emlékszik az időpontra. Nem ez lenne az első eset a
világtörténelemben.
– Egyetértek – feleltem, miközben észrevettem egy traktort kissé
távolabb. – De nem is az aggaszt, hogy összekuszálódott az idővonal.
Inkább azért aggódom, hogy megtalálják a telefonját lent a Katlanban. Mert
Erik szerint Kurt ezért akarja leküldeni.
– A picsába! És szerinted ott van? Nem néztél körül?
– De – válaszoltam. – És alapos voltam. De emlékszel, hogy már kezdett
sötétedni, amikor felhúztuk a hullát, és kilazult pár kő, én meg elbújtam a
roncsban?
– Igen.
Áttértem a szembejövő sávba. Bár az előttem lévő traktor már nagyon
közel járt a kanyarhoz, nem érdekelt. Gázt adtam, és sikerült még a kanyar
előtt visszasorolnom a saját sávomba. A visszapillantó tükörben láttam,
hogy a traktor sofőrje a fejét csóválja.
– Na, akkor nem köveket hallottam, hanem a telefonját. Egy bőrtokban
volt az övére csíptetve, és amikor a hulla nekiütődött a Katlan oldalának, a
telefon leesett, de a sötétben nem láttam, hogy az az.
– Miért vagy ennyire biztos benne?
– Mert eszembe jutott valami más is. Úgy éreztem, mintha hiányozna
valami a hulláról. És mielőtt feldaraboltuk a műhelyben, levettem az övét,
levágtam a ruháit, és átkutattam a zsebeit, hogy amikor leöntjük a Fritzcel,
ne legyen bennük fém. Találtam aprópénzt meg egy öngyújtót, de telefont
nem. Akkor nem is gondoltam rá, pedig tudtam, hogy abban az idióta
bőrtokban tartja.
Carl pár másodpercig emésztgette az információt.
– És most mihez kezdünk? – kérdezte aztán.
– Felhozzuk a Katlanból – feleltem. – Még Kurték előtt.
– Mennyi időnk van?
– Tegnap jött meg a védőruha, amiben Erik le fog ereszkedni. Ma tízkor
találkoznak, hogy felpróbálja, és aztán indulnak is.
Carl rémülten kapkodott levegő után.
– A picsába!
 Huszonegyedik fejezet

A második leereszkedés egyszerre ment lassabban és gyorsabban.

Gyorsabban, mert a gyakorlati problémákat már megoldottuk, és
emlékeztünk is a megoldásokra. És lassabban, mert sietnünk kellett, hiszen
nem tudtuk, mikor érnek oda Olsenék. Ezért úgy éreztem magam, mint egy
rémálomban, amikor el akarják kapni az embert, és hiába próbál elfutni,
olyan, mintha valami akadályozná a mozgásban. Shannon a
Kecskekaptatóból figyelte, jönnek-e kocsik felfelé a főút felől.
Ugyanazt a kötelet használtuk, mint első alkalommal, ezért Carl tudta,
mennyire kell közel tolatnia a Volvóval a Katlanhoz, hogy leérjek.
Amikor végre szilárd talajt éreztem a lábam alatt, kioldottam a kötelet, és
elfordultam a kőfaltól. Rettentő régen jártam lent utoljára, de olyan volt,
mintha itt megállt volna az idő. Az alacsonyabb déli fal dőlése miatt az eső
nem igazán tudott beesni, és ami víz a Kecskekaptató felőli magasabb,
függőleges falon lezúdult, elfolyt a kövek között. Gondolom, ezért nem ette
még meg a rozsda a roncsot, és ezért nem estek még szét a kerekek, bár az
állapotuk azért hagyott kívánnivalót maga után. Állatok sem költöztek bele,
az üléshuzatok és a műszerfal sértetlennek tűnt.
Az órámra pillantottam. Fél tizenegy. A picsába! Lehunytam a szemem,
és megpróbáltam felidézni, honnan hallottam a zajt annak idején, de túl
régen történt. Ha a telefon nem ütődött neki semminek, akkor nyilván
egyenes vonalban esett le. Egyenes vonalban. Pont úgy, ahogy Olsennek is
esnie kellett volna. A fizika törvényei elől nincs menekvés. Múltkor
elhessegettem ezt a gondolatot, és most sem volt kedvem foglalkozni vele.
Levilágítottam az elemlámpával a földre, a szemem vadul ugrált a fal
tövében heverő kövek között, ahol a kötél lógott. Mindent úgy csináltunk,
mint akkor, ugyanúgy tolattunk végig a kocsival a keskeny úton, ezért
biztosan tudtam, hogy a telefon nagyjából ide eshetett. De tucatnyi
különböző helyen rejtőzhetett a kövek között, és akár el is pattanhatott. A
bőrtok legalább azt megakadályozta, hogy ripityára törjön, és a darabjai
mindenfelé szétszóródjanak. Szuper. Az mondjuk még szuperebb lenne, ha
megtalálnám.
Tudtam, hogy szisztematikusan kell haladnom, nem követhetem a
megérzéseimet, és nem rohangászhatok körbe-körbe, mint a tyúkok, amiket
anya képtelen volt lefogva tartani, miután apa lefejezte őket.
Meghatároztam egy négyszögletes területet, amin belül jó eséllyel meg
fogom találni a telefont. A kutatást a bal felső sarokban kezdtem.
Letérdeltem, és mindent alaposan szemügyre vettem. A kisebb köveket
felemeltem, a nagyobbak közé bevilágítottam. Amikor valahová nem láttam
be, és a kezemet sem tudtam betuszkolni, Carl okostelefonját és szelfibotját
hívtam segítségül. Bekapcsolt világítás mellett kameráztam.
Tizenöt perc múlva már majdnem a négyszög közepénél jártam, és éppen
két hűtőszekrény nagyságú kő közé dugtam be a szelfibotot, amikor
meghallottam, hogy Carl a nevemet kiáltja.
– Roy!
Persze tudtam, miért.
– Shannon látja őket.
– Hol vannak? – ordítottam fel.
– Most indultak felfelé.
Legfeljebb három percünk maradt. Visszahúztam a szelfibotot, és
lejátszottam a felvételt. Összerezzentem, amikor a sötétből egy szempár
meredt rám. Egy kibaszott egér. Hátat fordított, a fényben megvillant a
farka, és már el is tűnt. És akkor meglett. A fekete bőrtokba lyukat rágtak a
ki tudja milyen rágcsálók, de egyértelműen látszott, hogy Sigmund Olsen
telefonja az.
Hasra feküdtem, és bedugtam a kezem a kövek közé, de nem értem el.
Csak néhány kavicsot tudtam kipiszkálni. A picsába! Ha én megtaláltam, ők
is meg fogják. El kell mozdítanom az egyik kibaszott követ. Nekivetettem a
hátamat, behajlítottam a térdemet, megfeszítettem a testemet, és
meglöktem. Egy millimétert sem mozdult.
– A Japánkanyarban vannak – kiáltott le Carl.
Még egyszer nekiveselkedtem. A homlokomon izzadság gyöngyözött, az
izmaim tiltakoztak. De mintha kicsit megmozdult volna a kő. Megint
megtaszítottam, és most határozottan éreztem, hogy megmozdult valami. A
hátamban. Felordítottam a fájdalomtól. A kurva életbe! Összeszorítottam a
fogamat. Tudok mozogni? Igen, szerencsére, csak kibaszottul fáj.
– Most már…
 – Adj gázt, és menj előre két métert, amikor szólok!
Megragadtam a kötelet. Csak egyszer tudtam ráhurkolni a kőre. Olyan
csomót kötöttem rá, amit apa bowline-nak nevezett. Felkészültem rá, hogy
azonnal a kő alá vessem magam, ha a Volvo csak egy kicsit is megemeli.
– Most!
Az autó motorja felüvöltött, és hirtelen apró kövek kezdtek hullani
körülöttem. Az egyik a homlokom közepén talált el. De láttam, hogy a nagy
kő mindjárt a magasba emelkedik, és úgy ugrottam előre, mintha a labdát
akarnám megszerezni egy meccsen. A Volvo kipörgő kerekei alól továbbra
is záporoztak rám a kavicsok, de a nagy kő megbillent, és a felém eső
oldala emelkedni kezdett. Rothadás bűze csapott meg. Bogarak iszkoltak az
árnyék felé a hirtelen fény elől, én pedig térdre vetettem magam, és
felkaptam a telefont. Ebben a pillanatban reccsenést hallottam, felnéztem,
és azt láttam, hogy a kötél vége megindul felfelé, a kő pedig felém zuhan.
Hátraugrottam. Hanyatt estem, remegtem, és vadul levegő után kapkodtam.
A kő visszaesett a helyére. Úgy éreztem magam, mint aki csak hajszál híján
kerülte el, hogy egy vadállat állkapcsa összezáruljon a torkán.
A Volvo megállt, Carl nyilván észrevette, hogy megszűnt az ellenállás.
Ekkor meghallottam egy másik motor hangját. Egy Land Rover jött
erőlködve a meredek úton felfelé. A magasban jól terjed a hang. De hiába
voltak még jó pár kanyarra innen, a kötél vége hét-nyolc méterrel a fejem
felett himbálózott.
– Tolass vissza! – ordítottam fel.
Leszedtem a kőről a leszakadt kötéldarabot, összetekertem, és a kabátom
zsebébe gyömöszöltem Olsen telefonja mellé.
A kötél közelebb került hozzám, de még mindig elérhetetlen
magasságban volt, és sejtettem, hogy Carl már annyira hátratolatott,
amennyire csak tudott. A használható bal kezemmel megtámaszkodtam egy
sziklatömbön, hogy felmásszak, de éreztem, hogy meginog. És én még azt
hittem, hogy hazudok, amikor azt állítom, hogy rendszeresek itt a
kőomlások. Hát nem. Igazat mondtam. De nem volt más választásom. A
jobb kezemmel megragadtam egy kiálló szikladarabot. A hátamba hasító
fájdalom szerencsére elnyomta a középső ujjam kínzó sajgását. Felálltam a
sziklatömbre, és egyre magasabbra hágtam. Óvatosan mozogtam. Aztán
nyújtózkodtam, és a jobb kezemmel elkaptam a kötelet. És most mi legyen?
Muszáj kapaszkodnom, és egy kézzel nem tudok csomót kötni.
– Roy! – kiáltott le Shannon. – Az utolsó kanyar felé tartanak.
 – Taposs bele! – adtam ki az utasítást, miközben másfélszer a csuklómra
tekertem a kötelet. – Kurvára!
Shannon továbbította az instrukciókat Carlnak. Amint a kötél elkezdett
húzni, a bal kezemmel is megmarkoltam, megfeszítettem a hasizmomat,
felhúztam a lábamat, és a talpamat a fal irányába fordítottam.
Villámgyorsan siklottam az ég felé. Nem azért kértem meg Carlt, hogy ne
kímélje a gázpedált, mert Olsenék egyre közelebb értek, hanem azért, mert
korlátozott időt vagyok hajlandó eltölteni a semmi felett lógva úgy, hogy
csak a kezemben bízhatok. Azt hiszem, aznap délelőtt megdöntöttem a
függőleges felfelé haladás világrekordját, de a kiemelkedő teljesítményt
nyújtó sportolókkal ellentétben én végig visszafojtottam a lélegzetemet.
Csak az alattam egyre növekvő mélységre tudtam gondolni, meg a biztos
halálra, amit nem tudok elkerülni, ha lezuhanok. Amikor a Volvo kirántott a
Kecskekaptatóba, nem engedtem el a kötelet, hagytam, hogy az autó
métereken át vonszoljon az úton. Shannon talpra rángatott, a kocsihoz
rohantunk, és bevágódtunk. Én előre, ő hátra.
– Hajts a pajta mögé! – ziháltam.
Amint rákanyarodtunk a sáros útra, a Kecskekaptatóban feltűnt Olsen
Land Roverje. Reméltem, hogy nem vett észre sem minket, sem a kötelet,
ami anakondaként siklott a fűben a Volvo után.
A kocsiban maradtam, és megpróbáltam visszanyerni az uralmat a
lélegzésem felett, miközben Carl összetekerte a kötelet. Shannon a pajta
sarkánál leskelődött a Kecskekaptató felé.
– Megálltak – tudósított. – Az egyikük úgy néz ki, mint egy… Hogy
mondjuk norvégul azt, hogy beekeeper?
– Méhész – felelte Carl. – Tuti attól tartanak, hogy lent darazsak laknak.
Felnevettem, majd rögtön össze is rándultam. Olyan fájdalom hasított
belém, mintha kést vágtak volna a hátamba.
– Carl! – szólítottam meg halkan. – Miért mondtad tegnap este, hogy
Willumsennél voltál?
– Mi?
– Willumsen „bent” lakik, Erik meg a csaja viszont „kint”, és azt
mondtad, láttad őket sétálni.
Nem felelt.
– Szerinted? – kérdezte végül.
– Azt akarod, hogy tippeljek? És ha tetszik, amit mondok, rábólintasz, és
nem árulod el az igazat?
 – Jól van – adta meg magát, és megnézte a visszapillantó tükörben, hogy
Shannon még mindig Olsenéket lesi-e. – Azt is mondhattam volna, hogy ki
kellett szellőztetnem a fejem. És nem is hazudtam volna. A fővállalkozónk
tegnap hirtelen tizenöt százalékkal felemelte az árat.
– Aha.
– Itt voltak, és elhalasztották a kezdést, mert szerintük nem adtunk elég
információt a telekről, és nem számoltunk be arról, mennyire ki van téve az
időjárás viszontagságainak.
– És mit szól a bank?
– Nem tudják. És miután négyszázmilliót mondtam a résztvevőknek, nem
állhatok eléjük, és vallhatom be, hogy már most lehet tudni, hogy
hatvanmillióval többe fog fájni.
– És mit akarsz csinálni?
– Udvariasan megkérem a fővállalkozót, hogy húzzon a halál faszára, és
nélküle fogok megállapodni a kivitelezőkkel. Így több munkám lesz, mert
nekem kell egyezségre jutnom az asztalosokkal, a kőművesekkel, a
villanyszerelőkkel meg mindenki mással, és figyelnem rájuk, de jóval
olcsóbban fogunk kijönni, mert nem kell tíz vagy húsz százalékot tejelnünk
a fővállalkozónak.
– De nem ezért jártál tegnap „kint”?
Megrázta a fejét.
– Nem…
Elhallgatott, mert kinyílt a hátsó ajtó, és Shannon beült mögénk.
– Most készülnek fel a leereszkedésre – közölte. – Tuti eltart egy darabig.
Miről beszélgettek?
– Roy megkérdezte, hol voltam tegnap, és pont most akartam elmondani,
hogy Olsen hüttéjénél. Lementem a csónakházához. Megpróbáltam
elképzelni, min ment keresztül Roy aznap. Öngyilkosságnak állítottad be
Olsen eltűnését, és majdnem megfulladtál, Roy, és mindezt azért, hogy
megments engem. Sosem lesz eleged?
– Miből?
– Abból, hogy utánam takarítsd a szart.
– Nem a te hibád, hogy Olsen a Katlanba zuhant – feleltem.
Elkapta a pillantásomat. Nem tudom, kiolvasta-e belőle, mire gondolok.
Ami zuhan, függőlegesen mozog. Olsen a kocsira esett, a faltól öt méterre.
Carl mély levegőt vett, és beszélni kezdett.
– Roy, valamit tudnod kell…
 – Tudom, amit tudnom kell – szakítottam félbe. – Hogy a bátyád vagyok.
Bólintott, aztán elmosolyodott, de úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja
magát.
– Ennyire egyszerű, Roy?
– Igen – feleltem. – Ennyire egyszerű.
 Huszonkettedik fejezet

A konyhában kávéztunk, amikor végeztek a Kecskekaptatóban. A

szememhez emeltem a távcsövet, és az arcokra fókuszáltam. Három óra
körül járt, már majdnem négy órája tevékenykedtek. Résnyire nyitottam az
ablakot, hogy halljuk, ha hangosabban beszélnek. Kurt szájában most nem
fityegett cigaretta, és a szavait nem lehetett félreértelmezni. A bőre
vörösségét már nem csupán a túlzott UV-sugárzásnak köszönhette. Erik
testbeszéde inkább arról árulkodott, hogy elege van az egészből, és a
legszívesebben hazamenne. Talán úgy gondolta, Olsen sejt valamit. A két
segítőjük enyhén zavart arcot vágott. Ők valószínűleg semmit sem tudtak az
akció céljáról, mert Olsen elég jól ismerte a falusiak pletykaéhségét ahhoz,
hogy mindenkinek csak annyit mondjon, amennyit feltétlenül muszáj.
Miután Erik sikeresen kibújt a furcsa tűzszerészszereléséből, a két
segítővel együtt beszállt a Land Roverbe. Kurt nem mozdult. A házat
fixírozta. Nem hiszem, hogy meglátott minket, hiszen a nap egyenesen az
ablakra tűzött, de talán észrevette a távcső üvegén megcsillanó fényt. Az is
lehet, hogy feltűntek neki a kocsi kerekei és a kötél által hagyott nyomok a
földön. Persze talán csak paranoiás vagyok. Mindenesetre köpött egyet,
majd ő is beült az autóba, és elhajtottak.
Bejártam az összes helyiséget, és összeszedtem a cuccaimat. Vagy
legalábbis azokat, amikről úgy gondoltam, hogy szükségem lesz rájuk. Bár
nem költöztem messzire, ezért nem kellett minden apró részletre figyelnem,
nem tudtam ellenállni. Úgy pakoltam be, mintha soha többé nem jönnék
vissza.
A gyerekszobában éppen a takarómat és a párnámat próbáltam
beleügyeskedni egy nagy, kék IKEA-s táskába, amikor Shannon megszólalt
mögöttem.
– Ennyire egyszerű?
– Elköltözni? – kérdeztem, anélkül hogy megfordultam volna.
– Hogy a bátyja vagy. Ezért segítesz neki mindig?
 – Mi másért?
Bejött a szobába, és behúzta maga után az ajtót. Nekidőlt a falnak, karba
tette a kezét.
– Volt egy barátnőm, akit másodikban egyszer fellöktem. Beverte a fejét
az aszfaltba. Nem sokkal később szemüveges lett. Addig semmi baja sem
volt a szemének, nekem pedig meggyőződésemmé vált, hogy az én hibám.
Senkinek sem szóltam róla, de abban reménykedtem, hogy ő is fellök
engem, és én is beverem a fejem az aszfaltba. Amikor ötödikesek lettünk,
azt mondta, hogy azért nem volt még soha pasija, mert szemüveges, és ezt
is magamra vettem. Többet lógtam vele, mint szerettem volna. Mindig
rosszul tanult, de amikor hatodikban látszott, hogy meg fog bukni, biztos
voltam benne, hogy azért van, mert megütötte a fejét, és én is megbuktam.
– Hogy micsoda? – hagytam abba a csomagolást.
– Rengeteget lógtam, nem tanultam, és amikor dolgozatot írtunk, a
legegyszerűbb kérdésekre is hülyeségeket válaszoltam.
Kinyitottam a szekrényt, és elkezdtem belepakolni egy sporttáskába az
összehajtogatott pólókat, zoknikat és alsónadrágokat.
– Aztán mi történt?
– Egy idő után már nem kellett neki szemüveg. És egy nap rajtakaptam a
pasimmal. Azt mondta, hogy sajnálja, és reméli, hogy valamikor majd én is
összetörhetem az ő szívét, ahogy ő is összetörte az enyémet.
Elmosolyodtam, és a barbadosi rendszámtáblát is beletettem a táskába.
– Mi ebből a tanulság?
– Hogy a lelkiismeret-furdalás néha felesleges, és egyik félnek sem válik
hasznára.
– Szóval szerinted nekem lelkiismeret-furdalásom van?
– Az van? – hajtotta oldalra a fejét.
– Miért lenne?
– Nem tudom.
– Én sem – feleltem, és behúztam a táska cipzárját.
Mielőtt kinyithattam volna az ajtót, könnyedén megérintette a
mellkasomat, amitől egyszerre futott rajtam végig a hideg, és öntött el a
meleg.
– Carl nem mesélt el mindent, igaz?
– Miről?
– Rólatok.
– Nem lehet mindent elmesélni – válaszoltam. – Senkiről.
 Ezzel faképnél hagytam.
Carl szótlanul szorított magához anya „hall”-jában. Erősen és hosszan
ölelt.
Kiléptem a házból.
A sporttáskát és az IKEA-s szatyrot a Volvo hátsó ülésére hajítottam,
beültem, a homlokomat egy pillanatra a kormányhoz nyomtam, aztán
elfordítottam a slusszkulcsot, és elindultam a Kecskekaptató felé. Ekkor
futott át az agyamon a gondolat. A végleges megoldás gondolata. Amitől a
roncsok és a hullák halma csak nőne.

Három nappal később az Os FC hazai pályán játszott meccsét néztem, és

már kezdtem megbánni, hogy a Kecskekaptatóban az utat követtem.
Szakadt az eső, a hőmérő higanyszála öt fokot mutatott, és null–háromra
álltunk. Nem mintha ez utóbbi zavart volna, szarok a focira. De éppen
akkor jöttem rá, hogy az Olsennel és a múlttal folytatott meccsünk, amiről
azt hittem, hogy megnyertük, még alig ért a félidőhöz.
 Huszonharmadik fejezet

Carl a Cadillackel jött értem.

– Kösz, hogy elkísérsz – hálálkodott, miközben fel-alá járkált a
műhelyben.
– Ki ellen játszunk? – kérdeztem, és felhúztam a gumicsizmámat.
– Nem emlékszem – felelte a satupad mellől. – De ha nem nyerünk,
kiesünk.
– Hányad osztályba?
– Miből gondolod, hogy én többet tudok a fociról, mint te? – Végighúzta
a kezét a falon lógó szerszámokon, amikre Willumsen nem tartott igényt. –
A francba! Volt pár rémálmom erről a helyről.
Biztosra vettem, hogy szerepelt benne néhány szerszám azok közül,
amiket a daraboláshoz használtam.
– Hánytam, igaz? – kérdezte.
– Kicsit – feleltem.
Felkuncogott, nekem pedig eszembe jutott valami, amit Bernard szokott
mondogatni. Hogy idővel mindenből szép emlék lesz.
Levett egy műanyag flakont a polcról.
– Még mindig ezzel takarítasz?
– Fritzcel? Hát persze. De már nem lehet olyan koncentrációban kapni,
mint korábban. Az EU-s szabályok miatt. Mehetünk.
– Akkor indulás! – pörgette meg mosolyogva a kezében tartott
micisapkát. – Hajrá, Os! Előre! Felülünk egy felhőre! Emlékszel?
Én emlékeztem, de úgy tűnt, hogy a többi szurkoló, az a százötven
nyomorult, aki a lelátón didergett, elfelejtette ezt a remek rigmust. Vagy
nem látták értelmét skandálni, mert tíz perc alatt bekaptunk két gólt.
– Elárulnád, mit keresünk itt? – fordultam Carlhoz.
A hét méter széles és két és fél méter magas fatribünön álltunk legalul, a
műfüves pálya nyugati oldalának közepén. Az Os Sparebank finanszírozta,
amit plakátok hirdettek mindenfelé. Az egész falu tudta, hogy a régi
betonpályát borító műfüvet Willumsennek köszönhetik. Willumsen azt
állította, hogy egy jó nevű keletnorvég klubtól vette alig használtan, de az
ősöreg kacat valójában a műfüves pályák korának hajnaláról származott,
amikor a játékosok ritkán fejeztek be úgy meccset, hogy valamelyikük ne
szerzett volna égési sérülést, ne bicsaklott volna ki a bokája, vagy ne
szakadt volna el egy szalagja. És egy fillért sem kellett fizetnie érte, ingyen
vágták hozzá, mert modernebb, kevésbé egészségkárosító műfüvet kaptak,
csak el kellett mennie érte.
A tribün egyrészt védelmet nyújtott a nyugati szél ellen, másrészt pedig
nem hivatalos VIP-szektorként funkcionált, ahol a legfelső sort a klub
támogatói, azaz a falu jobban eleresztett lakói számára tartották fenn. Most
is ott tartózkodott a klub játékvezetője, Voss Gilbert, aki egyben
polgármesterként is tevékenykedett. Mellette az Os Sparebank igazgatója
ült. Az ő logójuk díszítette a klub kék mezeinek elejét. Willum Willumsen
sem hiányzott, akinek valahogyan sikerült a vállalkozása teljes nevét –
Willumsen Használtautó-kereskedés és Bontó – odanyomorítania a mezek
hátuljára a számok fölé.
– Azért jöttünk, hogy mindenki lássa, mennyire támogatjuk a falu
futballklubját – felelte Carl.
– Akkor ujjonghatnál kicsit hangosabban – gúnyolódtam. – A drukkerek
üdvrivalgása elnyomja a hangodat.
– Ma csak az érdeklődésünket akarjuk kimutatni – válaszolta. – Hogy
amikor jövőre anyagi támogatást is adunk nekik, akkor tudni lehessen, hogy
két őszinte rajongó nyúlt a hónuk alá, akik rendíthetetlenül kitartanak
mellettük.
Megvetően fújtam egyet.
– Évek óta nem láttam őket játszani, te pedig még nálam is régebben
jártál itt utoljára.
– De el fogunk jönni a szezon három hátralévő meccsére, amiket hazai
pályán játszanak.
– Annak ellenére, hogy ki fognak esni?
– Pont azért, mert ki fognak esni. Nem hagyjuk őket magukra a vereség
órájában. Az ilyesmit észreveszik az emberek. És ha megkapják a lóvét,
elfelejtik az összes meccset, amire nem jöttünk el. És amúgy mostantól
nincs olyan, hogy mi és ők. Csak többes szám első személyben fogunk
beszélni. A klub és Opgard egy és ugyanaz.
– Miért is?
 – Mert a hotelnek mindenki jóindulatára szüksége van. Fontos, hogy a
klub támogatóinak tartsanak minket. Jövőre leigazolnak egy nigériai csatárt,
és akkor az Os Sparebank logója helyét szépen átveszi az Os Magashegyi
Wellness- és Spahotel felirat.
– Leigazolnak egy profi játékost?
– Dehogy! Meghülyültél? Az egyik ismerősömnek van egy nigériai
spanja, aki a Radisson Hotelben melózik Oslóban, és régen focizott.
Fogalmam sincs, mennyire jól, de felajánljuk neki ugyanazt a munkakört,
amiben most is dolgozik, csak magasabb fizetéssel. Tuti nem mond nemet.
– Végül is… – vontam vállat. – Ennél biztosan nem lesz rosszabb.
A pályán a balhátvéd éppen egy becsúszással próbálkozott, de az eső
miatt a rikítózöld műanyag a vártnál síkosabbnak bizonyult, ezért jó pár
méterrel odébb landolt, mint tervezte. Az ellenfelére egyetlen másodpercig
sem jelentett veszélyt.
– És fel akarok kerülni oda veled együtt – biccentett Carl a legfelső sor
felé.
Félig megfordultam, hogy rálássak a bankigazgatóra, Willumsenre és a
polgármesterre. Carl már elújságolta, hogy Voss Gilbert elvállalta az
építkezés megnyitását, és ő fogja ünnepélyes keretek között kifordítani az
első rögöt a földből. A legfontosabb szerződéseket Carl már tető alá hozta,
és most minél hamarabb el akarta kezdeni a munkálatokat, még a fagy
beállta előtt.
Amikor visszafordultam, Kurt Olsent pillantottam meg. A kispadnál
beszélgetett a klub edzőjével, akinek az arcán elkínzott kifejezés ült, de nem
rázhatta le csak úgy a falu hajdani aranylábú játékosát. Olsen észrevett, az
edző vállára tette a kezét, adott neki pár utolsó tanácsot, és elindult felénk a
karikalábán.
– Nem is tudtam, hogy az Opgard testvérek érdeklődnek a foci iránt –
jegyezte meg. A szájában fel-le ugrált a cigaretta.
– Emlékszem, amikor lőttél egy gólt a bajnokságon az Odd ellen –
mosolygott Carl.
– Ja – felelte Olsen. – Kilenc–egyre veszítettünk.
– Kurt! – kiáltotta valaki a hátunk mögött. – Neked is a pályán kellene
lenned!
Nevetés harsant. Olsen vigyorogva nézett fel az illetőre, és bólintott,
majd megint hozzánk fordult.
 – Egyébként örülök, hogy itt vagytok, mert lenne egy kérdésem Carlhoz.
Te is hallhatod, Roy. Beszéljük meg itt, vagy a hot dogos felé menet?
Carl habozott.
– Együnk egy hot dogot! – döntött.
A szél és az eső újult erővel csapott le ránk, amint a hot dogos kocsi felé
lépdeltünk, ami az egyik kapu mögött állt. Biztos voltam benne, hogy
elvontuk a nézők figyelmét a meccsről. A null–kettes állás és a nemrég
elfogadott önkormányzati határozat miatt Carl Opgard jóval nagyobb
érdeklődésre tarthatott számot, mint az Os FC.
– Apa eltűnésének napjáról van szó – kezdte Olsen. – Azt mondtad, hogy
fél hétkor indult el Opgardról, igaz?
– Már nagyon régen volt – felelte Carl. – De ha ez van a vallomásomban,
akkor igen.
– Ez van benne. De a bázisállomások adatai alapján apa telefonja este
tízig a tanyátok körüli területen volt. Utána megszűntek a jelek. Ennek több
oka is lehet. Lemerült az aksi, kivették a SIM-kártyát, vagy tönkrement a
telefon. Vagy elásták, méghozzá olyan mélyre, hogy a jelek már nem érték
el a bázisállomásokat. Akárhogyan is, mindenképpen ellenőriznünk kell a
tanyátok körüli területet fémdetektorral. Ez azt jelenti, hogy semmihez sem
nyúlhattok, és az építkezést el kell halasztani.
– Mi…? – hebegett Carl. – De hát…
– De hát micsoda? – állt meg Olsen a hot dogos kocsi előtt.
Higgadt mozdulattal végigsimított a bajszán.
– És ez mennyi ideig tart?
– Hát… – biggyesztette le az ajkát a körzeti megbízott. Úgy csinált, mint
aki magában számol. – Nagy területet kell átvizsgálnunk. Három hét. Talán
négy.
– Na ne, Kurt! – vett mély levegőt Carl. – Ez egy csomó pénzünkbe fog
kerülni. Szerződésben állapodtunk meg a kivitelezőinkkel az építkezés
fázisait illetően. És ha jön a fagy…
– Sajnálom – szakította félbe Olsen –, de egy gyanús halálesettel
kapcsolatos nyomozás során nem vehetjük figyelembe a profitéhségedet.
– Nemcsak az én profitomról van szó – érvelt Carl enyhén remegő
hangon –, hanem az egész faluéról. És szerintem magadtól is tudod, hogy Jo
Aas velem ért egyet.
– A volt polgármester? – Olsen felmutatta egy ujját, amit a hot dog árus
velem ellentétben képes volt értelmezni, legalábbis fogott egy konyhai
ollót, és célba vette vele az előtte heverő zacskót. – Ma beszéltem a
jelenlegi polgármesterrel, azzal, akinek döntési joga van. Voss Gilberttel –
intett a tribün felé. – Miután meghallgatott, azon kezdett aggódni, mi lesz,
ha kiderül, hogy az új hotelprojekt elindítója belekeveredett egy potenciális
gyilkossági ügybe. – A fényes papírba csomagolt hot dogjáért nyúlt. – De
rögtön hozzátette, hogy természetesen nem akar megállítani.
– És mit mondjunk a sajtónak? – kérdeztem. – Már az építkezés
elhalasztásával kapcsolatban.
Olsen felém fordult. Beleharapott a virslibe. Nedvesen roppant a fogai
alatt.
– Őszintén szólva fogalmam sincs – felelte teli szájjal. – De el tudom
képzelni, hogy Dan Kranét érdekelni fogja az ügy. Na, én választ kaptam az
időpontra vonatkozó kérdésemre, te pedig tudod, hogy nem kezdhettek el
építkezni, Carl. Sok sikert a második félidőhöz! – Ezzel két ujját a nem
létező cowboykalapjához emelte, és magunkra hagyott bennünket.
Carl pillantása rám szegeződött.
Hát persze. Kire másra?

Negyedórával a meccs vége előtt léptünk le, null–négyes állásnál.

Egyenesen a műhelyhez hajtottunk.
Miután Olsen távozott, gondolkoztam. És rájöttem, mit kell tennünk.
– Jó lesz? – kérdezte Carl.
A két rövid szó visszhangzott az üres műhelyben.
A satupad fölé hajoltam, és szemügyre vettem az eredményt. Carl egy
árral karcolta bele a nagybetűs feliratot a mobiltelefon fémjébe. Sigmund
Olsen. Jól ki lehetett venni. Kicsit talán túl jól is.
– Össze kell majd kennünk kicsit – jelentettem ki, és visszatettem a
készüléket a bőrtokba. Rácsíptettem egy nem túl vastag madzagra, majd
meglengettem. Nem esett le róla. – Gyere!
Kinyitottam a műhely és az iroda között álló fémszekrény ajtaját. Elénk
tárult az, amire szükségünk volt.
– Jézusom! – hördült felt Carl. – Egész idő alatt itt tartottad?
– Sose használtam – vontam vállat, és megpiszkáltam a sárga, sűrített
levegős palackot, és végighúztam az ujjam a szakadt búvárruhán. A
búvármaszk a felettük lévő polcon feküdt.
– Felhívom Shannont, hogy későn érek haza – sóhajtotta Carl.
 Huszonnegyedik fejezet

Amikor visszaértem a műhelybe, annyira fáztam, hogy képtelen voltam

abbahagyni a remegést. Carl a kocsiban a kezembe nyomta a laposüvegét,
hogy kiűzzem magamból a hideget, ahogy mondani szokás. Nem adtam
neki vissza, amikor elindult haza, Shannonhoz, aki nyilván a meleg
franciaágyban várta. Rettentő féltékenységet éreztem, és már nem is
próbáltam tagadni magam előtt. Persze tudtam, hogy hiába. Nem fogom
megkapni. És nem is akarom. Olyan vagyok, mint Moe, reménytelen
küzdelmet folytatok a vágyaimmal. A betegség, amiről azt hittem,
megszabadultam tőle, visszatért. Az egyetlen orvosság a távolság és a
felejtés, de a mi esetünkben senki sem fog közbelépni, és az egyik érintettet
Notoddenbe küldeni. Nekem kell menekülőre fognom.
Bezárkóztam a mosóba, a locsolótömlőt egy állványra erősítettem,
kinyitottam a meleg vizes csapot, letéptem magamról a ruhát, és beálltam az
égetően forró vízsugár alá. Fogalmam sincs, hogy a hirtelen hőmérséklet-
emelkedés miatt történt-e, vagy ugyanazt a fiziológiai reakciót
produkáltam, amit a bitófáról lógó férfiak, esetleg a testemre zúduló forró
víz átváltozott a franciaágy melegévé, és ezért éreztem úgy, mintha a
dunyha alatt feküdnék, de ahogy lehunyt szemmel álltam, két dolog tört
rám. A torkomat fojtogató sírás. És lüktető erekció.
A víz zubogása elnyomta a zárban megforduló kulcs zörgését. Csak azt
hallottam meg, hogy kinyílik az ajtó, és azonnal felpattant a szemem. A
lehető leggyorsabban hátat fordítottam a sötétben kirajzolódó alaknak.
– Bocs! – kiabálta túl Julie a vizet. – Megláttam a fényt, és a mosónak
zárva kell lennie, ezért…
– Semmi gond – szakítottam félbe. A hangom rekedten csengett az
alkohol, az el nem hullajtott könnyek és a szégyen miatt.
Az ajtó becsapódott a hátam mögött. Lehajtott fejjel álltam, és
végignéztem magamon. A gerjedelmem kezdett elpárologni, a
merevedésem gyengült, csak a szívem vert továbbra is vadul, de most a
félelemtől, hogy lelepleződtem. Mintha már mindenki tudná, kicsoda ez a
kibaszott áruló, gyáva, gyilkos kurafi, és mit követett el. Ennél meztelenebb
nem is lehetettem volna. De ekkor lassulni kezdett a szívverésem.
– Ha az ember mindent elveszít, annak megvan az az előnye, hogy már
semmit sem veszíthet – mondta Bernard a kórházban, amikor már tudta,
hogy meg fog halni. – És ez valahogy megkönnyebbülést is jelent, Roy.
Mert már nincs mitől félni.
Ezek szerint én még nem veszítettem el mindent, mert továbbra is féltem.
Megtörölköztem, és felvettem a nadrágomat. Hol lehet a cipőm?
Julie a műhelyben várt egy széken ülve.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Nem – feleltem. – Tönkrement az ujjam.
– Ne hülyéskedj! Láttalak.
– Hát… – bújtam bele a cipőmbe. – Ha már így megkérdezted, kicsit
bánt, hogy afelől érdeklődsz, jól vagyok-e.
– Hagyd abba a hülyéskedést! Sírtál.
– Nem. Az ember arca néha vizes lesz zuhanyzás közben. Azt hittem, ma
nem jössz be melózni.
– Jól hitted. Kint ültem a kocsiban, és pisilni akartam az erdőben.
Használhatom a vécédet?
Haboztam. Mondhattam volna neki, hogy menjen a kút vécéjére, de
megtiltottam a fiataloknak, hogy oda járjanak. Pont elég, hogy a
parkolónkban bandáznak. Az erdőbe viszont csak nem küldhettem ki.
Felöltöztem teljesen, és intettem neki, hogy kövessen.
– Jó kis hely – jelentette ki, miután elintézte a dolgát. Körbenézett a
helyiségben. – Miért lóg egy nedves neoprén ruha a vécé mellett?
– Hogy megszáradjon – feleltem.
Elhúzta a száját.
– Ihatok egy csészével? – A válaszomat meg sem várva a kávéfőzőhöz
lépett, levett a csepegtetőről egy tiszta csészét, és töltött magának.
– A többiek már várnak – figyelmeztettem. – Nemsokára keresni
kezdenek az erdőben.
– Dehogy – ült le mellém az ágyra. – Összebalhéztam Alexszel, szóval
azt hiszik, hazamentem. Mit csinálsz? Tévézel?
– Valami olyasmi.
– Ez micsoda? – mutatott a teakonyha falára szögezett rendszámtáblára.
 Már utánanéztem a Vehicle Registration Plates around the World című
rendszámtáblás könyvemben, mit jelent a J, és azt olvastam, hogy Saint
John egyházközségre utal. Utána négy szám állt. Carl Cadillacjének
monacói rendszámától eltérően sem zászló, sem más nem jelölte rajta a
nemzetiséget. Biztosan azért, mert Barbados sziget, és az ott regisztrált
autók valószínűleg az életben nem mennek át más országokba. Rákerestem
a vöröslábúakra is, és kiderült, hogy Saint John egyházközségben van
belőlük a legtöbb.
– Egy Johorból származó rendszámtábla – feleltem. Melegnek éreztem a
testemet. Melegnek és nyugodtnak. – Johor Malajziában van, régen
szultanátus volt.
– Szent szar! – álmélkodott Julie tiszteletteljes hangon.
Nem tudom, hogy a megilletődöttség a rendszámtáblának, a szultánnak
vagy nekem szólt-e. Olyan közel ült le hozzám, hogy a karja az enyémhez
ért. Felém fordította a fejét, és nyilván arra várt, hogy kövessem a példáját.
Éppen azon töprengtem, hogyan szabaduljak meg tőle, amikor letette a
csészét, átölelt, és a nyakamhoz nyomta az arcát.
– Nem fekszünk le kicsit?
– Tudod jól, hogy a válasz nem, Julie. – Nem bontakoztam ki az
öleléséből, de nem is viszonoztam.
Felnézett rám.
– Piaszagod van, Roy. Ittál?
– Kicsit. De látom, te is.
– Így legalább van mire fognunk – kuncogott.
Nem feleltem.
Hanyatt lökött az ágyon. Rám ült, és nekem nyomta a sarkát, mintha
lovat sarkantyúzna. Természetesen könnyen le tudtam volna lökni
magamról, de nem mozdultam.
– Most megvagy – suttogta.
Most sem feleltem, de éreztem, hogy megint feláll a farkam, és tudtam,
hogy Julie is érzi. Óvatosan mozogni kezdett. Nem állítottam le, csak
néztem. A pillantása elködösült, a lélegzete elnehezült. Lehunytam a
szemem, és valaki mást képzeltem magam elé. Ekkor Julie az ágyhoz
nyomta a csuklómat, és rágógumiszagot lehelt az arcomba.
Lelöktem magamról a fal felé, és felálltam.
– Most meg mi van? – méltatlankodott.
 A konyhapulthoz léptem, vizet engedtem egy pohárba, megittam, és
újratöltöttem.
– Menned kell – fordultam felé.
– De te is akarod! – tiltakozott.
– Igen. Ezért kell elmenned.
– De senki sem fogja megtudni. Azt hiszik, hogy hazamentem, otthon
pedig azt, hogy Alexnél vagyok.
– Nem lehet, Julie.
– Miért nem?
– Mert tizenhét éves vagy.
– Tizennyolc! Holnapután lesz a születésnapom.
– A főnököd vagyok.
– Akkor felmondok.
– És… – Elhallgattam.
– És? – ismételte meg. – És?
– Mást szeretek.
– Mást szeretsz?
– Másba vagyok szerelmes.
A hirtelen támadt csendben a szavaim egyre halkuló visszhangját
hallgattam. Mert saját magamnak mondtam őket. Azért, hogy kiderítsem,
igaznak hangzanak-e. És igaznak hangzottak. Természetesen.
– Kibe? – kérdezte Julie elcsukló hangon. – A dokiba?
– Mi?
– Spind dokiba?
Nem válaszoltam. A pohárral a kezemben néztem, hogy lekászálódik az
ágyról, és magára rángatja a kabátját.
– Tudtam! – sziszegte.
Elnyomakodott mellettem, és kirontott az épületből.
Utánamentem, és az ajtóból láttam, hogy olyan döngő léptekkel robog,
mint aki darabokra akarja törni az aszfaltot. Elfordítottam a kulcsot a
zárban, és visszafeküdtem az ágyra. Bedugtam a fülhallgatómat a
telefonomba, és megnyomtam a lejátszás gombot. J. J. Cale szólalt meg a
fülemben. A Crying Eyest énekelte.
 Huszonötödik fejezet

Két nappal később reggel egy Porsche Cayenne kanyarodott be a kútra. Két
férfi és egy nő szállt ki belőle. Az egyik férfi tankolt, miközben a másik
meg a nő kinyújtóztatta a lábát. A nő a szőke haja és a praktikus, norvég
öltözéke ellenére nem tűnt hüttetulajdonosnak. A pasason elegáns
gyapjúkabát feszült, a nyakára sálat tekert, az orrán nevetségesen nagy
napszemüveget viselt, olyat, amilyet nők szeretnek hordani, ha az
egyediségüket akarják hangsúlyozni. Élénken gesztikulált, a testbeszéde
energikus volt. Lelkesen mutogatott és magyarázott a nőnek, pedig esküdni
mertem volna rá, hogy még sosem járt erre. Arra is esküdni mertem volna,
hogy nem norvég.
Ők álltak meg aznap először a kúton, unatkoztam, és az utazók néha
érdekes sztorikat mesélnek. Kimentem hozzájuk, lemostam a Porsche
szélvédőjét, és megkérdeztem, merre tartanak.
– Vestlandetbe – felelte a nő.
– Ja, azzal nem lehet melléfogni – feleltem.
A nő felkacagott, és lefordította a szavaimat angolra a
napszemüvegesnek, aki szintén nevetett.
– Helyszíneket keresünk az új filmemhez – közölte angolul. – Ez a hely
is érdekesnek tűnik.
– Rendező? – érdeklődtem.
– Rendező és színész – felelte a férfi, és levette a napszemüvegét.
Az ápolt arcában mélykék szempár csillogott. Láttam, hogy vár tőlem
valamilyen reakciót.
– Dennis Quarry – súgta a nő diszkréten a fülembe.
– Roy Calvin Opgard – mosolyogtam.
Lehúztam a vizet a szélvédőről, és magukra hagytam őket, hogy ha már
egyszer belelendültem, a többi kútoszlopnál is tevékenykedjek kicsit. Most
nem jött be, de tényleg szoktam érdekes sztorikat hallani.
 Megjelent a Cadillac, és Carl ugrott ki belőle. Rávetette magát az egyik
töltőpisztolyra, és amikor meglátott, kérdőn felhúzta a szemöldökét. A
focimeccs és a merülés óta eltelt két napban már számtalanszor feltette a
kérdést, ami az arckifejezése alapján nyilván most is foglalkoztatta.
Ráharaptak a csalira? Megráztam a fejem, és a szívem kihagyott egy
dobbanást, amikor megpillantottam Shannont az anyósülésen. Valószínűleg
az ő szíve is kihagyott egy dobbanást, amikor észrevette a kék szemű
amerikait. A szája elé kapta a kezét, kotorászni kezdett a táskájában,
kiszállt, és a fickóhoz sietett, aki mosolyogva rákanyarította a nevét a
papírra. Az asszisztense beült a kocsiba, de ő tovább fecserészett
Shannonnal. Amikor Shannon vissza akart szállni a Cadillacbe,
megállította, visszavette tőle a papírt meg a tollat, és még valamit
odafirkantott a neve alá.
Odaléptem Carlhoz. Az arca szürkés színben játszott.
– Aggódsz? – kérdeztem.
– Kicsit – felelte.
– Filmsztár – intettem Dennis Quarry felé.
– Nem miatta – húzta Carl ferde mosolyra a száját. Tudta, hogy viccelek.
Sosem féltékenykedett, gondolom, ezért nem tűnt fel neki egyszer sem a
viharfelhők gyülekezése, amikor az Årtunben buliztunk. – A hotelről van
szó – sóhajtotta. – Gilbert szólt, hogy mégsem tudja vállalni a hivatalos
megnyitót, mert valami közbejött. Ennél többet nem mondott, de tuti az a
kibaszott Olsen vette rá, hogy visszakozzon.
– Higgadj le!
– Higgadjak le? Meghívtuk a fél ország sajtósait. Ez katasztrófa. – A
szabad kezét végighúzta az arcán, és közben mosolyogva üdvözölt valami
fószert, aki talán a bankban dolgozott. – Már szinte látom is magam előtt a
cikkeket – folytatta, amikor az ismerőse hallótávolságon kívülre került. –
„Az építkezést nyomozás miatt elhalasztották. A projektfelelőst életellenes
bűncselekménnyel gyanúsítják.”
– Először is semmi okuk rá, hogy életellenes bűncselekményről és
gyanúsításról írjanak, másodszor pedig még van két napunk. Addig
rengeteg minden megváltozhat.
– Nincs két napunk, Roy! Ha le akarjuk mondani a megnyitót, akkor
legkésőbb ma délután lépnünk kell.
– Az este kitett hálókat általában reggel húzzák be – morfondíroztam
hangosan.
 – Azt akarod mondani, hogy valami elbaszódott?
– Azt akarom mondani, hogy előfordulhat, hogy ezt a hálót a tulaja kicsit
tovább hagyta vízben.
– De azt mondtuk, hogy ha a háló túl sokáig van vízben, akkor más
dögök kizabálják belőle a zsákmányt.
– Így van – feleltem, és azon töprengtem, mikor kezdtem el én is ezt a
kifejezést használni. – Úgyhogy ma reggel tuti behúzták. De lehet, hogy a
tulajdonosa nem szeret semmit elkapkodni, ezért nem hívta még a
rendőrséget. Nyugalom!
A filmesek kikanyarodtak az útra. Shannon ragyogó arccal és a
mellkasára szorított kézzel közeledett felénk, mintha így akarná a helyén
tartani a szívét.
– Szerelmes vagy? – kérdezte Carl.
– Egyáltalán nem – felelte Shannon, és Carl úgy nevetett, mintha már el
is felejtette volna, miről beszéltünk az imént.

Egy órával később egy másik ismerős autó állt meg a dízelkútoszlop
mellett, én pedig arra gondoltam, hogy ez a nap egyre izgalmasabban
alakul. Kiléptem az épületből. Amikor Olsen kiszállt a Land Roverjéből, és
megpillantottam a dühtől eltorzult arcát, tudtam, hogy most végre érdekes
sztorit fogok hallani.
Belemerítettem a szivacsot a vödörbe, és felemeltem az ablaktörlőit.
– Nem kell – próbált tiltakozni, de addigra már összemaszatoltam a
szélvédőjét tisztítószeres vízzel.
– Fontos, hogy jól kilássunk – magyaráztam. – Főleg most, hogy jön az
ősz, és egyre korábban sötétedik.
– Ne aggódj, látok a segítséged nélkül is, Roy!
– Nem fáradság – feleltem, és szétkentem a cuccot a szélvédőn. – Amúgy
Carl is itt járt ma. Le kell mondania a hivatalos megnyitót.
– Ma? – kérdezte Olsen.
– Igen. Igazán kár. Az Årtun gimi kórusa nagyon csalódott lesz,
rengeteget gyakoroltak. És ötven norvég zászlóval készültünk. Biztos vagy
benne, hogy nem könyörülsz meg rajtunk az utolsó pillanatban?
Olsen lehajtotta a fejét, és köpött egyet.
– Megmondhatod az öcsédnek, hogy nem kell lefújnia a megnyitót.
– Tényleg?
– Igen – felelte halkan.
 – Történt valami fejlemény az ügyben? – Nem akartam ironikusnak
tűnni, de nehezen fogtam vissza magam. Fröccsentettem még egy kis vizet
a szélvédőre.
Olsen megköszörülte a torkát.
– Ma reggel felhívott Åge Fredriksen. A hütténk mellett lakik, és
közvetlenül a csónakházunk elé veti ki mindig a hálóját. Már évek óta.
– Nohát! – morogtam.
Beledobtam a szivacsot a vödörbe, és felemeltem az ablaklehúzót. Úgy
tettem, mintha nem venném észre, milyen kutatóan vizslat.
– És most ritka hal akadt a hálójába. Apa mobiltelefonja.
– Nem mondod! – A gumi halkan nyikorgott, amint végighúztam az
üvegen.
– Úgy gondolja, hogy apa eltűnése óta ott lehetett, de elmerült az
iszapban, ezért nem találták meg a búvárok. Csak most akadt bele a hálója a
telefontok csíptetőjébe.
– Durva – feleltem.
Letéptem egy darab papírt, és letöröltem az ablaklehúzó gumiját.
– Az nem kifejezés. Évekig semmi, és most hirtelen beleakad a hálóba, és
a felszínre bukkan.
– Nem ez a káoszelmélet lényege? Hogy előbb-utóbb minden
megtörténik, még a legvalószínűtlenebb dolog is?
– Nem is ezzel van a baj, Roy. Azt még el tudom hinni, hogy
megtörténik. Az időponttal van problémám. Túl szép ahhoz, hogy igaz
legyen.
Akár ki is mondhatta volna, amire gondol. Hogy ez túl jól jön nekünk
Carllal.
– És nem egyezik az események rekonstruált menetével sem – tette
hozzá, majd várakozóan rám nézett.
Persze azt akarta, hogy vitába szálljak vele, és azzal érveljek, hogy a
tanúk gyakran tévednek. Vagy hogy aki öngyilkosságra készül, azon nem
lehet számonkérni a logikus viselkedést. Vagy hogy a bázisállomások
adataiban is lehet hiba. De nem hagytam kísértésbe vinni magam. A
mutató- és a hüvelykujjam közé csippentettem az államat, és lassan
bólintottam. Nagyon lassan. Csak utána szólaltam meg.
– Igazad van. Dízel lesz?
Úgy nézett rám, mint aki a legszívesebben megütne.
– Most már mindenesetre kilátsz a szélvédőn – közöltem vele.
 Bevágta a kocsi ajtaját, és túráztatta egy kicsit a motort. De aztán
nyugodtan megfordult, és sietség nélkül gördült ki az útra. Tudtam, hogy
figyel a visszapillantó tükörből, és alig bírtam megállni, hogy ne integessek
neki.
 Huszonhatodik fejezet

Furcsa látványt nyújthattunk.

Északnyugat felől csípős szél fújt, és úgy ömlött az eső, mintha dézsából
öntenék, ahogy mondani szokás. Ennek ellenére valamivel több, mint
százan vacogtak a hegyünkön esőkabátban, és nézték, amint az öltönyben
feszítő öcsém Voss Gilberttel pózol, aki az alkalom tiszteletére
polgármesteri láncot és politikusmosolyt öltött. Mindketten lapátot tartottak
a kezükben. A sajtó helyi és más régiókból érkező képviselői lelkesen
fotóztak, és a háttérből a széllökések között néha eljutott a fülünkig Ivar
Aasentól A norvég ember az Årtun Gimnázium kórusának előadásában.
Gilbertet viccesen „új polgármester”-ként mutatták be, de nem hiszem,
hogy rossz néven vette, mert ezt a címet minden polgármester megkapta,
aki Jo Aas után került hatalomra. Igazából semmi kifogásom nem volt
ellene, de elöl kopaszodott, a vezetékneve keresztnév volt, keresztnévként
meg vezetéknevet adtak neki, szóval körbelengte valami gyanús, ami ahhoz
azért nem bizonyult elégnek, hogy megakadályozza a polgármesterré
választását. Persze ha átrendeznék a közigazgatási egységeket, és több
ellenféllel kellene megküzdenie, akkor ezzel a séróval alulmaradna a
harcban.
Carl a háttérbe húzódott, hogy Gilbert kifordíthassa az első rögöt a
földből. Mégiscsak az ő lapátját díszítették virágok és masni. Amint a
polgármester megnyitotta az építkezést, a fotósokra mosolygott, és úgy
láttam, nem tud róla, hogy a csuromvizes haja a kopasz fejbőrére tapad,
mintha így akarná álcázni, hogy rettentően megritkult. Elsütött egy poént,
amit ugyan nem lehetett hallani a hangzavarban, de a körülötte állók
kötelességtudóan kacagtak rajta. Mindenki tapsolt, Gilbert pedig az
asszisztenséhez szaladt, aki a kifordult ernyőjét tartotta, aztán minden
jelenlévő elindult a valamivel lejjebb várakozó buszok felé, amik elvittek
minket a Szabadesésbe, hogy méltó módon ünnepelhessünk.
 A fekete tollú Giovanni idegesen, meg-megrebbenve lépdelt a vendégek
és az asztalok lábai között. Elvettem a welcome drinkemet a bárpultról, ami
mögül Erik méregetett összevont szemöldökkel. Először Carl felé akartam
venni az irányt, aki Willumsennel, Jo Aasszal és Dan Kranéval
beszélgetetett, de aztán Shannon mellett kötöttem ki, aki a
fogadószelvényes asztalnál állt Stanley-vel, Gilberttel és Simon Nergarddal.
Éppen David Bowie Ziggy Stardustjáról beszélgettek, gondolom azért, mert
a Starman szólt a hangszórókból.
– Full aberrált volt a csávó! Női ruhákban rohangászott – hőbörgött
Simon.
Látszott, hogy már nem teljesen józan.
– Ha ezalatt azt érted, hogy meleg volt, akkor közlöm veled, hogy
heteroszexuális férfiak is öltözhetnek nőnek – felelte Stanley.
– Ez geci beteg! – nézett Simon a polgármesterre. – Természetellenes.
– Nem feltétlenül – ellenkezett Stanley. – Az állatvilágban is előfordul.
Te, Roy, biztosan tudod, mert érdekelnek a madarak, hogy bizonyos
fajoknál a hímek utánozzák a tojókat. Nőneműnek álcázzák magukat a
tollazatuk segítségével.
Mindenki felém fordult, és éreztem, hogy az arcomba szökik a vér.
– És nemcsak ünnepélyes alkalmakkor – folytatta Stanley –, hanem egész
életükben. Igaz?
– Az általam ismert hegyi madarak nem csinálnak ilyet – vallottam be.
– Na ez az! – csapott le Simon, és Stanley olyan pillantást vetett rám,
mintha cserben hagytam volna. – A természet gyakorlatiasan gondolkozik,
és mi a fasz értelme lenne nőnek öltözni?
– Erre nagyon könnyű válaszolni – szólalt meg Shannon. – Így kerülik el
az alfahímek figyelmét, és ússzák meg a támadást. Míg az alfák más
hímekkel verekednek, ők szépen nyugodtan párosodnak.
– Nem rossz stratégia – nevetett fel Gilbert jóindulatúan.
Stanley megérintette Shannon karját.
– Végre valaki megértette, mi hajtja az élőlényeket.
– Hát ehhez azért nem kell nagy tudomány – mosolygott Shannon. –
Mindannyian a legkényelmesebb stratégia alkalmazásával akarunk életben
maradni. Ha olyan helyzetbe kerülünk, akár személyes, akár társadalmi
szinten, hogy változtatnunk kell, akkor megtesszük, de a kényelemre
mindenképpen nagy hangsúlyt fektetünk.
– Mit ért a legkényelmesebb stratégia alatt? – kérdezte Gilbert.
 – Azt, ami követi a társadalom játékszabályait, és amivel nem
kockáztatunk büntetést. Erkölcs néven is ismert, polgármester úr. Ha nem
ennek megfelelően cselekszünk, akkor áthágjuk a szabályokat.
Gilbert egyik dús szemöldöke a magasba emelkedett.
– Sokan viselkednek erkölcsösen, bár nem ez a legkényelmesebb
számukra.
– Ennek egyszerűen az az oka, hogy egyeseknek annyira kellemetlen, ha
erkölcstelennek tartják őket, hogy ez nagyobb súllyal esik latba. De ha
láthatatlanok lennénk, és nem kellene félnünk a következményektől, nem
fognánk vissza magunkat, mert alapvetően mindannyian opportunisták
vagyunk, akiket csak a túlélés és az örökítőanyagunk továbbadása érdekel.
Ezért mindannyian hajlandóak vagyunk eladni a lelkünket, csak más-más
árat szabunk meg érte.
– Ámen – tette hozzá lezárásképpen Stanley.
Gilbert kuncogva rázta meg a fejét.
– Ezt a városi beszédet mi nem érjük fel ésszel. Ugye, Simon?
– Én inkább faszságnak nevezném – felelte Nergard, majd felhajtotta az
italát, és utánpótlást keresve körbenézett.
– Csak nyugalom, Simon! – emelte fel a kezét a polgármester. – Azért ne
feledje, asszonyom, hogy mi az országnak abból a részéből származunk,
ahol az emberek a második világháború alatt feláldozták az életüket az
erkölcs oltárán.
– Voss arra a tucatnyi ellenállóra gondol, aki benne volt abban a
szabotázsakcióban, amiről jó pár filmet készítettünk – magyarázta Stanley.
– A többiek a kisujjukat sem mozdították.
– Fogd be a pofád! – sziszegte Simon összehúzott szemmel.
– Kötve hiszem, hogy az erkölcs oltárán áldozták fel az életüket – ingatta
a fejét Shannon. – Inkább az országukért. A falujukért. A családjukért. Ha
Hitler Norvégiában született volna a németországihoz hasonló politikai és
gazdasági körülmények között, akkor itt jutott volna hatalomra, és ez
esetben a szabotőrök mellette harcoltak volna.
– Mi a fasz? – hörögte Simon, én pedig felkészültem rá, hogy közbe kell
lépnem.
Shannont nem lehetett megállítani.
– Vagy úgy gondolják, hogy a németek a harmincas és a negyvenes
években az emberiség legalja voltak, a norvégok ellenben az erkölcs
bajnokai?
 – Ez szemenszedett rágalom!
– Szemenszedett rágalom? Természetesen megértem, hogy felháborító és
sértő lehet az ittenieknek, akik érzelmileg kötődnek a történelmükhöz, de én
csak azt mondom, hogy az emberek cselekedeteit ritkábban mozgatja az
erkölcs, mint azt hinni szeretnénk, és jelentősen alábecsüljük a mieinkhez
való hűség szerepét. Úgy csűrjük-csavarjuk az erkölcsöt, hogy megfeleljen
a céljainknak, ha veszélyben érezzük a csoportunkat. A családi vendettákat
és a népirtásokat a történelem során nem szörnyetegek hajtották végre,
hanem olyan emberek, mint mi, akik úgy vélték, hogy az erkölcs útján
járnak. Elsősorban a szeretteinkhez vagyunk lojálisak, másodsorban pedig a
változó erkölcshöz, ami mindig a mi csoportunk érdekeit szolgálja. A
nagyanyám egyik testvére részt vett a kubai forradalomban. Fidel Castróval
kapcsolatban ma is két homlokegyenest eltérő vélemény létezik, és persze
mindkét tábor egyformán meg van győződve az igazáról. És azt, hogy
valaki mit gondol róla, nem az illető politikai hovatartozása határozza meg,
hanem az, milyen hatással volt a családja sorsára. Hogy magasra
emelkedtek-e Havannában, vagy menekültként végezték Miamiban.
Minden más másodlagos.
Éreztem, hogy megrángatják a pulóverem ujját, és megfordultam.
Gretét pillantottam meg.
– Válthatnánk pár szót? – suttogta.
– Szia, Grete! Éppen arról beszélünk, hogy…
– Hogy vannak, akik titokban szexelnek – szakított félbe. – Hallottam.
Volt valami a hangsúlyában, ami miatt alaposabban szemügyre vettem. A
szavai nyomán körvonalazódni kezdett előttem egy sejtés, ami már
korábban is motoszkált bennem.
– Jó, de csak röviden – egyeztem bele, és a pulthoz húzódtunk.
A hátamban éreztem Stanley és Shannon pillantását.
– El kellene mondanod valamit Carl feleségének – közölte Grete, amikor
hallótávolságon kívül értünk.
– Miért?
Gondolom, azért ezt kérdeztem, és nem azt, hogy mit, mert tudtam, miről
van szó. Kiolvastam a rosszindulatú pillantásából.
– Mert neked hinni fog.
– Miért hinne, ha csak úgy továbbadok neki valamit?
– Mert úgy mondod el, mintha első kézből tudnád.
– Már miért tenném?
 – Mert ugyanazt akarod, amit én is, Roy.
– És az micsoda?
– Hogy elváljanak.
Nem ért sokként, még csak meg sem lepett. Inkább lenyűgözött.
– Ugyan már, Roy, mindketten tudjuk, hogy Carl és ez a déli lány nem
illenek egymáshoz! Szívességet teszünk nekik, és ez a szerencsétlen még
azt is megússza, hogy saját magának kelljen rájönnie.
Kiszáradt a szám. A legszívesebben sarkon fordultam volna, de képtelen
voltam rá.
– Rájönnie? Mire?
– Hogy Carl megint dugja Marit.
Végigmértem Gretét. A dauerolt haja glóriaként vette körül a sápadt
arcát. Mindig csodálkoztam, hogy az emberek beveszik a reklámok azon
állítását, hogy egy sampon revitalizálja a hajat. A haj élettelen, nem lehet
revitalizálni. A haj egy szőrtűszőből kinőtt, keratintartalmú halott anyag.
Pont annyi élet van benne, mint a testünkből távozó székletben. Történelem.
Az, ami az ember volt, amit megevett, és amit csinált. Nem lehet rajta
változtatni. Grete dauerja a mumifikálódott múlt, az állandó fagy, olyan
ijesztő, mint maga a halál.
– Aas hüttéjében.
Nem feleltem.
– A saját szememmel láttam – folytatta Grete. – Az erdőben parkolnak,
hogy az útról ne lehessen meglátni a kocsikat, és aztán felmennek a
hüttéhez, külön-külön.
Már majdnem megkérdeztem, mióta követi Carlt, de végül hagytam a
francba.
– Persze nem olyan furcsa, hogy összevissza kefél.
Látszott, hogy azt akarja, kérdezzem meg, mire céloz ezzel, de valami –
talán az arckifejezése vagy valamiféle bizonyosság, esetleg annak emléke,
hogy anya a Piroska és a farkast olvassa nekünk – megakadályozott benne.
Kiskoromban sosem értettem, miért kérdezi meg Piroska a nagymamának
öltözött farkastól, miért olyan nagy a szája, ha egyszer úgyis gyanítja, hogy
a farkassal áll szemben. Nem sejti, hogy ha a farkas rájön, hogy
lelepleződött, akkor ráveti magát, és felfalja? Megtanultam, hogy a „miért
ilyen nagy a füled”-kérdés után meg kell állni, és azt kell kamuzni, hogy
kimész fáért a fáskamrába, aztán pedig el kell húzni a fenébe. De nem
mozdultam. És mint annak a nyomorult Piroskának, nekem is szóra nyílt a
szám.
– Ezzel meg mire célzol?
– Azzal, hogy összevissza kefél? Nem olvastad, hogy azok, akiket
gyerekkorukban szexuálisan bántalmaztak, általában ezt csinálják?
Elakadt a lélegzetem. A testem megfeszült, és a hangom rekedten
csengett, amikor végre képes voltam megint megszólalni.
– Honnan szeded, hogy Carlt szexuálisan bántalmazták?
– Ő maga mondta bebaszva, miután megdugott. Sírt, és azt nyüszítette,
hogy megbánta, de nem tehet róla, mert az olyanok, mint ő, promuszkisak
lesznek.
Nyelni próbáltam, de teljesen kiszáradt a szám.
– Promiszkuisak – suttogtam, de nem úgy tűnt, mintha meghallotta volna.
– És azt is mondta, hogy saját magadat hibáztatod miatta, és ezért
vigyázol rá mindig. Mert úgy érzed, hogy tartozol neki.
Lassan megint uralkodni tudtam a hangomon.
– Hazudsz, és nemcsak nekem, hanem magadnak is.
Elmosolyodott, és szinte sajnálkozva rázta a fejét.
– Annyira be volt baszva, hogy tuti nem emlékszik semmire, de tényleg
így történt. Megkérdeztem, miért hibáztatod magad, ha egyszer nem te
erőszakoltad meg, hanem az apátok, mire azt felelte, szerinte azért, mert a
bátyja vagy, és úgy gondolod, hogy neked kellett volna vigyáznod rá. Azt is
hozzátette, hogy végül ezért mentetted meg.
– Szóval úgy emlékszel, hogy ezt mondta? – próbáltam kiforgatni a
szavait, de láttam, hogy semmi értelme. Sikerült sarokba szorítania, és
bármikor bekaphat, mint Piroskát a farkas.
– Ezt mondta – felelte határozottan. – De amikor megkérdeztem, hogyan
mentetted meg, nem válaszolt.
Kész, végem. Grete gilisztaszája megrándult.
– Szóval most tőled kérdezem ugyanazt. Mit csináltál?
A szemében örömteli várakozás csillogott. Az ajka elnyílt, készen arra,
hogy felfaljon. Felbugyogott valami a mellkasomban, mosoly tolakodott a
számra, nem bírtam megállítani.
– Mi van? – Grete arcán zavarodott kifejezés jelent meg, amikor
nevetésben törtem ki.
Nem is tudom, mit éreztem. Boldogságot? Megkönnyebbülést? Mint
amikor egy gyilkost elkapnak, és felszabadul, mert vége a várakozásnak, és
már nincs egyedül a rettenetes igazsággal. Vagy lehet, hogy simán csak
tébolyult vagyok? Mert nyilván tébolyult az, aki inkább azt akarja, hogy azt
higgyék róla, megerőszakolta az öccsét, mint hogy megtudják, hogy az apja
tette, és ő maga némán tűrte. Bár az is lehet, hogy nem vagyok őrült, és
egyszerűen csak arról van szó, hogy el lehet viselni egy egész falu
viszolygását, ha hazugságban és pletykákban gyökerezik, de ha az igazság
legkisebb morzsáján alapul, akkor már nem. És az igazság az, hogy
Opgardon nemcsak egy apa követett el bűnt a fia ellen, hanem egy gyáva
báty is cserben hagyta az öccsét. Közbeavatkozhatott volna, de nem mert;
tudta, mi történik, de hallgatott; szégyellte magát, de csak lapított; és végül
már tükörbe nézni is alig bírt. Most megtörtént a lehető legrosszabb. Ami
Grete tudomására jut, azt először a vendégei tudják meg, utána pedig az
egész falu. Ilyen egyszerű. De akkor miért nevettem? Mert megtörtént a
lehető legrosszabb, és már másodpercek teltek el azóta. Már semmi sem
érdekelt. Szabad voltam.
– Hahó! – kiáltott ránk Carl vidáman. – Mi olyan mókás?
Az egyik karjával az én vállamat ölelte át, a másikkal Gretéét. A
leheletéből pezsgő szaga áradt.
– Mondd csak el, Grete, mi olyan mókás! – szólítottam fel.
– A lóverseny – felelte.
– A lóverseny? – ismételte meg Carl röhögve, és elvett egy pezsgővel teli
poharat a pultról. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ezen az estén is
rettentően be fog rúgni. – Nem is tudtam, hogy Royt érdekli az ilyesmi.
– Most próbálom rávenni.
– És mi a pitched?
– A priccsem?
– Mivel érvelsz?
– Aki nem játszik, az nem is nyerhet. És azt hiszem, Roy ebben egyetért
velem.
– Egyetértesz? – fordult felém Carl.
Vállat vontam.
– Szerintem Roy inkább az a típus, aki úgy gondolja, hogy aki nem
játszik, az nem is veszíthet – jelentette ki Carl.
– Csak olyan játékot kell találni, ahol mindenki nyerhet – ellenkezett
Grete. – Mint a hoteled, Carl. Nincsenek vesztesek, csak nyertesek és happy
end.
– Erre iszunk! – lelkesedett Carl.
 Koccintott Gretével, majd kérdő pillantást vetett rám.
Az arcomról még nem tűnt el az idióta vigyor.
– Ott a poharam – biccentettem az imént még David Bowie-ról társalgók
felé, és arra indultam.
De eszem ágában sem volt visszatérni Carlhoz és Gretéhez.
Dalolt a szívem. Vadul és gondtalanul, szinte gúnyosan, ahogy egy
hantmadár énekelt egy sírkövön, amikor a pap földet dobott a szüleim
koporsójára. Nincs boldog vég, de léteznek pillanatok, amikor értelmetlen
boldogság tölti el az embert, és bármelyik pillanat lehet az utolsó, ezért
aztán miért ne énekeljek teli torokból. Hadd tudja meg a világ! Az élet
pedig hadd folyjon tovább a medrében, amíg a halálba nem torkollik.
Stanley felém fordította a fejét, mintha megérezte volna, hogy
közeledem. Nem mosolygott, a tekintetemet kereste. Melegség öntötte el a
testemet. Nem tudtam, miért, csak azt tudtam, hogy eljött az idő. Elindulok
a Kecskekaptató felé, és nem térek ki. Lehajtok az útról, zuhanni kezdek, és
eltölt a tökéletes bizonyosság, hogy nem vár rám más jutalom, mint a
szabadság röpke pillanatai, a felismerés és az igazság. Ezenkívül semmi.
Aztán beteljesedik a sorsom, földet érek ott, ahonnan a roncsot nem lehet
felhozni, ahol áldott magányban, nyugalomban és békében rohadhatok el.
Fogalmam sincs, miért ezt a pillanatot választottam. Talán mert az az egy
pohár pezsgő pont elég bátorságot öntött belém. Vagy talán mert tudtam,
hogy össze kell zúznom az apró reményt, amit Gretétől kaptam, mielőtt
táplálni kezdeném, hogy nagyobbra nőjön. Nem tartottam igényt a
jutalomra, amit belengetett. Rosszabb lett volna, mint az egész életen
keresztül tartó magány.
Elléptem Stanley mellett, felvettem a pezsgőspoharamat a
fogadószelvények mellől, és Shannon mögé álltam. Gilbert arról hadovált
neki lelkesen, mit jelent a hotel a falu számára, de szerintem inkább a
választásokra gondolt. Finoman megérintettem Shannon vállát, a füléhez
hajoltam, olyan közel, hogy éreztem az illatát, ami annyira eltért minden
más nő illatától, akit valaha ismertem, vagy akivel valaha szeretkeztem, és
mégis olyan ismerősnek tűnt, mintha a sajátom lett volna.
– Sajnálom – suttogtam. – De nem tehetek ellene semmit. Szeretlek.
Nem fordult felém, és nem is kért meg, hogy ismételjem el, amit
mondtam. Változatlan arckifejezéssel nézte tovább a polgármestert, mintha
csak tolmácsoltam volna neki. De az illata egy pillanatra felerősödött,
mintha az engem elöntő melegség őt is átjárta volna, és a bőréről
illatmolekulákat sodort volna az orromba.
Az ajtó felé indultam, megálltam a régi játékautomata mellett,
felhajtottam a pezsgőm maradékát, és letettem a poharat. Giovanni szigorú,
elítélő pillantást vetett rám kakasszemével, majd – hogy még
határozottabban kimutassa a megvetését – egy fejrándítással elfordult. A
vörös, hitleres beütésű taraja meglebbent.
Az épület előtt lehunytam a szemem, és beszívtam az esőtől megtisztult
levegőt. Borotvapengeként vágott az arcomba. Bizony, a tél hamar be fog
köszönteni idén.
A kútról felhívtam a fejesek irodáját, és a HR-menedzsert kértem.
– Roy Opgard – mutatkoztam be. – Azt szeretném kérdezni, szabad-e
még a kútvezetői állás Sørlandetben.
NEGYEDIK RÉSZ
 Huszonhetedik fejezet

Azt mondják, olyan vagyok, mint apa.

Csendes és megbízható. Kedves és gyakorlatias. Kitartó és nagy
munkabírású. Hiányzik belőlem a tehetség, de mindig elboldogulok, talán
azért, mert nincsenek nagy elvárásaim az életben. Könnyű kijönni velem, és
bár magamnak való vagyok, szorult belém elég empátia ahhoz, hogy
meglássam mások nehézségeit, ahhoz azonban túl szemérmes vagyok, hogy
beleavatkozzak az életükbe.
Apa sem hagyta soha, hogy mások beleavatkozzanak az övébe.
Büszkének tartották, de nem arrogánsnak, és a tiszteletet, amit mások iránt
tanúsított, ő is megkapta, bár sosem tartozott a falu vezéregyéniségei közé.
Ezt a szerepet szívesen átengedte azoknak, akik nála jobban és szívesebben
fűzték a szót, és forgatták a tollukat, karizmatikusabbak és innovatívabbak
voltak. Mint az Aasok és a Carlok. A szégyentelenebbek.
Mert apa szégyellte magát. És ezt egyértelműen örököltem tőle.
Szégyellte magát azért, ami, és azért, amit csinál. Én pedig szégyelltem
magam azért, aki vagyok, és azért, amit nem csinálok.
Kedvelt engem. Én szerettem őt. Ő meg Carlt szerette.
Elsőszülöttként meg kellett tanulnom mindent, ami az élethez kell egy
olyan tanyán, ahol harminc kecskét tartanak. A nagyapám halála után a
norvégiai kecskeállomány az ötödére csökkent, a belőle élők száma pedig
mindössze tíz év alatt megfeleződött. Apa nyilván sejtette, hogy az
Opgardon tartott kevés kecskéből a jövőben nem lehet zöld ágra vergődni.
De mindig azt mondogatta, hogy fennáll a lehetőség, hogy egy nap
összeomlik a civilizáció, káosz tör ki, és akkor mindenkinek magának kell
boldogulnia. És az olyanok, mint én, megmaradnak.
Az olyanok, mint Carl, pedig nem.
Talán ezért szerette jobban Carlt.
Vagy talán azért, mert Carl nem istenítette úgy, ahogyan én.
 Nem tudom, hogy ezért alakult-e így. Egy apa védelmező ösztönének és a
fia szeretete iránti igényének a keveredése miatt. Vagy azért, mert Carl
annyira hasonlított anyára, amilyen a megismerkedésükkor volt. A beszéde,
a nevetése, a gondolkodása és a mozgása. Apa mindig azt mondta, hogy
Carl olyan szép, mint Elvis. Talán anyába is ezért szeretett bele. Az Elvis-
szépsége miatt. Bár ez az Elvis szőke hajkoronával dicsekedhetett, a
mandulavágású szeme, a sima, melegen ragyogó bőre és a markáns
szemöldöke alapján akár latin-amerikai vagy indián is lehetett volna. A
szája mindig halvány mosolyra húzódott, ami könnyen csapott át nevetésbe.
Lehet, hogy apa megint beleszeretett anyába. És aztán Carlba.
Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy lefekvéskor már nem anya olvasott nekünk, hanem
apa, és egyre hosszabban. Akkor sem hagyta abba, amikor elaludtam a felső
ágyon, de erről fogalmam sem volt egészen addig, amíg egy éjjel arra nem
ébredtem, hogy Carl sír, apa pedig csitítgatja. Lenéztem, és észrevettem,
hogy apa széke üres, szóval biztosan bebújt Carl mellé.
– Mi történt? – szóltam le.
Nem kaptam választ, ezért megismételtem a kérdést.
– Carl rosszat álmodott – felelte apa. – Aludj csak, Roy!
Szót fogadtam. A bűntelenek bűnös álmát aludtam. Aztán egy éjszaka
megint Carl sírására ébredtem, de apa már nem volt mellette, és nem
vigasztalta. Lemásztam hozzá, átöleltem, és a fülébe súgtam, hogy mesélje
el, mit álmodott, és akkor majd biztosan eltűnnek a szörnyek.
Szipogva azt felelte, hogy a szörnyek megtiltották, hogy elmesélje, mert
akkor eljönnek értem és anyáért, levisznek minket a Katlanba, és
megesznek.
– De apát nem? – kérdeztem.
Nem felelt, és én nem tudom, hogy már akkor rájöttem-e, csak
elfojtottam, vagy később értettem meg, később akartam megérteni, hogy a
szörny az apánk. Apa. És azt sem tudom, hogy anya meg akarta-e érteni. Az
ő esetében viszont biztosan az akaraton múlt, mert az egész az orrunk előtt
történt. Ezért hozzám hasonlóan ő is bűnös volt, mert homokba dugta a
fejét, és nem állította meg apát.

Tizenhét éves koromban végül rászántam magam. Kettesben voltunk apával

a pajtában. Én a létrát tartottam, ő pedig a villanykörtét cserélte ki. Fent a
hegyen nem építettek igazán magas pajtákat, de azért úgy éreztem,
fenyegető, ahogy pár méterrel alatta állok.
– Nem engedem, hogy továbbra is ezt csináld Carllal.
– Szóval nem engeded – felelte nyugodtan, és befejezte a műveletet.
Aztán lejött a létráról, amit olyan stabilan tartottam, ahogyan csak bírtam.
Letette a kiégett körtét, mielőtt megvert volna. Az arcomat nem ütötte meg,
csak a testemet, a lágy részeket, ahol a legjobban fáj. Amikor már a
szénában feküdtem levegő után kapkodva, fölém hajolt, és rekedten a
fülembe hörögte:
– Nem vádolhatod ilyesmivel az apádat, mert megöl. Egy apát csak egy
módon lehet megállítani: tartod a szádat, kivárod a megfelelő alkalmat, és
megölöd. Érted?
Hát persze hogy értettem. Piroskának is ezt kellett volna tennie. De nem
bírtam megszólalni, még bólintani sem. Láttam, hogy könnyek csillognak a
szemében.
Felsegített, megvacsoráztunk, és éjjel megint bemászott Carl mellé az
ágyba.
Másnap visszavitt a pajtába, a nehéz bokszzsákhoz, amit Minnesotából
hozott magával. Egy időben nagyon szerette volna, ha Carllal elkezdünk
bokszolni, de nem tudott fellelkesíteni minket, még azzal sem, hogy a híres
minnesotai fivérekről, Mike és Tommy Gibbonsról áradozott. A nehézsúlyú
Tommy volt a kedvence, mutatott róla képeket, és kijelentette, hogy Carl
nagyon hasonlít rá a magassága és a szőke haja miatt. Én Mike-ra
hasonlítottam, az idősebbik fiúra, aki kisebbre nőtt az öccsénél, és nem is
futott be olyan nagy karriert. A bajnokságig egyébként egyikük sem jutott
el, bár Tommy 1923-ban egész közel járt hozzá, amikor tizenöt menet után
pontozással veszített a nagy Jack Dempsey ellen. Ez a nagy északi
vasútvonal mentén fekvő Shelby nevű kisvárosban történt, amit Peter
Shelby vasúti igazgató – aki után a helyet elnevezték – isten háta mögötti
koszfészekként emlegetett. A kisváros teljesen kiköltekezett a bokszmeccs
miatt, mert azt remélték, hogy ezzel felkerülnek a térképre. Építettek egy
stadiont, de csak hétezer néző jött el, plusz azok, akik fizetés nélkül
belógtak, és egész Shelby – beleértve négy bankot is – csődbe ment.
Tommy Gibbons egy romba dőlt kisvárost hagyott maga után, ahonnan
bajnoki cím és egyetlen fitying nélkül kellett távoznia, csak azt a
bizonyosságot vihette magával, hogy legalább megpróbálta.
– Hogy vagy? – kérdezte apa.
 – Remekül – feleltem, bár még mindig sajgott minden porcikám.
Megmutatta a helyes testtartást és az alapütéseket, aztán a kezemre adta a
viseltes bokszkesztyűjét.
– És a védekezés? – kérdeztem, miközben arra a rövid felvételre
gondoltam, amit a Dempsey–Gibbons-meccsről láttam.
– Ha elég erősen és gyorsan ütsz, nem lesz rá szükséged – felelte, és a
zsák mögé állt. – Ez az ellenfeled. Gondolj arra, hogy meg kell ölnöd,
mielőtt ő csinál ki téged!
Nem kellett kétszer mondania. Erősen fogta a zsákot, hogy ne lengjen ki
túlzottan, de néha elődugta a képét. Mintha meg akarta volna mutatni, miért
edzek, és kit akarok megölni.
– Nem rossz – dicsért meg, amikor izzadságtól csatakosan a térdemre
támaszkodva ziháltam. – Most befáslizzuk a csuklódat, és kesztyű nélkül
folytatjuk.
Három hét alatt lyukat ütöttem a zsákba, és meg kellett varrni egy vastag
fonállal. Az öltések véresre sebezték a bütykeimet, két napig kíméltem a
kezem, aztán megint véresre vertem. Így jobban éreztem magam, a testi
fájdalom enyhítette a lelkit, a szégyent, hogy csak ütök és ütök, de semmi
mást nem teszek.
Mert folytatódott.
Talán nem olyan gyakran, mint korábban. Nem emlékszem.
Csak arra emlékszem, már nem érdekelte, hogy alszom-e, vagy hogy
anya alszik-e, csak meg akarta mutatni, ki az úr a házban, mert egy úr azt
csinál, amit akar. És azért csinált belőlem fizikailag hozzá méltó ellenfelet,
hogy bebizonyítsa, szellemileg uralkodik felettünk, nem testileg. Mert a test
múlékony és romlandó, míg a szellem örök.
Szégyenkeztem. Szégyelltem magam, miközben gondolatban menekülni
próbáltam az alsó fekhelyről felhallatszó zajoktól, a mozgó és nyikorgó
emeletes ágyról, a házból. És miután elment, lemásztam Carlhoz, addig
ölelgettem, amíg abba nem hagyta a sírást, és a fülébe súgtam, hogy egy
nap, egy nap majd elmegyünk innen jó messzire. Megállítom. Megállítom a
kibaszott tükörképemet. De az üres szavak miatt csak még jobban
szégyelltem magam.

Elkezdtünk eljárni bulizni. Carl többet ivott a kelleténél. És többször

keveredett bajba a kelleténél. Én pedig örültem, mert lehetőséget kaptam,
hogy azt tegyem, amit otthon nem tudtam: hogy megvédjem az öcsémet.
Könnyen ment. Követtem apa utasításait. Erősen és gyorsan ütöttem. A
bevert arcok helyett a bokszzsákot láttam magam előtt és rajta apa képét.
De egyszer mindennek vége szakad.

Eljött a nap.
Carl elmesélte, hogy orvosnál volt. Megvizsgálták, és feltettek egy csomó
kérdést. Gyanakodnak. Megkérdeztem, mi baja. Letolta a nadrágját, és
megmutatta. Annyira dühös lettem, hogy elsírtam magam.
Lefekvés előtt kimentem a vadászkésért. A párnám alá tettem, és vártam.
A negyedik éjszaka osont be. Szokás szerint az ajtó nyikorgására
ébredtem. A folyosón lekapcsolta a lámpát, ezért csak a körvonalait láttam
az ajtónyílásban. A párna alá dugtam a kezem, és megszorítottam a kés
nyelét. Beszéltem Bernarddal, aki mindent elolvasott az Osban végrehajtott
második világháborús szabotázsakcióról, és azt mondta, hogy ha lesből
akarjuk megölni az ellenfelünket, akkor a hátába kell döfni a kést, a veséje
magasságában. A torkát sokkal nehezebb átvágni, mint ahogy azt a
filmekben mutatják, és sokan a saját ujjukat is elvágják, ahogy tartják az
ellenség fejét. Nem tudtam pontosan, hol a vese, mindenesetre többször
meg akartam szúrni, szóval úgy voltam vele, csak eltalálom. Ha nem, akkor
nekiesek a torkának, és ki nem szarja le az ujjamat.
Az ajtónyílásban álló alak imbolygott kicsit, gondolom, a szokásosnál
több sört vert be. Úgy nézett ki, mint aki azon gondolkozik, rossz helyen
jár-e. És persze rossz helyen járt. Már évek óta. De ez lesz az utolsó
alkalom.
Olyan hangot adott ki, mintha többször mélyen beszívta volna a levegőt.
Talán szimatolt.
Becsapódott az ajtó, sötétség borult a szobára, én pedig felkészültem. A
szívem olyan vadul zakatolt, hogy éreztem, amint a bordáimnak ütődik. De
aztán meghallottam a léptei zaját a lépcsőn, és rájöttem, hogy meggondolta
magát.
Aztán kinyílt a bejárati ajtó.
Kiszagolta volna? Valahol olvastam, hogy az adrenalinnak sajátos szaga
van, amit az agyunk – tudatosan vagy tudattalanul – érzékel, és
riadókészültséget parancsol a testünknek. Vagy talán a szobánk küszöbén
úgy döntött, hogy véget vet az egésznek. Hogy soha többé nem követi el.
Remegni kezdtem. És amikor levegővétel közben a torkomból halk
hörgés tört fel, rájöttem, hogy amióta felriadtam, visszafojtottam a
lélegzetemet.
Valamivel később halk sírást hallottam. Feszülten füleltem, de Carl
egyenletesen szuszogott. A hang a kályhacső felől jött.
Lemásztam az ágyról, felöltöztem, és lementem.
Anya a konyhaasztalnál ült a félhomályban. Azt a piros köntöst viselte,
ami úgy nézett ki, mint egy pufikabát, és a kivilágított pajtát bámulta. A
kezében egy poharat szorongatott, az asztalon pedig ott állt a bourbon,
amihez már évek óta nem nyúlt senki.
Leültem.
Én is a pajtát néztem.
Anya felhajtotta az italt, és megint töltött. A grand hotelbeli este és a
karácsonyok kivételével most először láttam inni.
Amikor végül megszólalt, a hangja rekedten, érdesen csengett.
– Tudod, Roy, annyira szeretem apádat, hogy képtelen lennék nélküle
élni.
Ez úgy hangzott, mint egy saját magával folytatott hosszú, néma
beszélgetés végkövetkeztetése.
Nem feleltem, és nem fordultam felé. Arra számítottam, hogy valami zajt
fogok hallani a pajta felől.
– De ő tudna nélkülem élni – folytatta. – Meséltük, hogy Carl
születésekor komplikációk léptek fel. Sok vért veszítettem, és nem voltam
eszméletemnél, ezért az orvos az apádra bízta a döntést. A beavatkozást
kétféle módon lehetett elvégezni, az egyik a babára nézve jelentett veszélyt,
a másik az anyára. Apád azt választotta, amelyik az én életemet sodorta
veszélybe, Roy. Utána azt mondta, hogy én is ugyanígy döntöttem volna, és
igaza volt. De nem én döntöttem. Hanem ő.
Hogy mit akartam hallani a pajtából? Hát ez nem kérdés. Egy dörrenést.
Amikor lejöttem a lépcsőn, láttam, hogy a puska nem lóg a falon, ahol
szokott.
– De ha nekem kellene választanom, hogy a gyerekeim életét mentsem-e
meg, vagy a férjemét, akkor a férjemet választanám, Roy. Ezt tudnod kell.
Ilyen anya vagyok.
A szájához emelte a poharat.
Még sosem hallottam így beszélni, mégis alig figyeltem rá. Csak arra
tudtam gondolni, mi történhet a pajtában.
Felálltam, és kimentem. A tavaszi éjszaka kellemesen lehűtötte a
felhevült arcomat. Nem siettem. Kimért lépésekkel haladtam, szinte mint
egy felnőtt férfi. A pajta nyitott ajtajában észrevettem a puskát. Az
ajtófélfának támasztotta. Amikor közelebb értem, megláttam a létrát az
egyik keresztgerenda alatt, azon pedig egy kötelet.
És egyre hangosabban hallottam a bokszzsákra mért ütések tompa
puffanását.
Úgy helyezkedtem, hogy rálássak az ajtóból. Fáradhatatlanul püfölte a
zsákot. Tudta, hogy a pofa, amit valamikor rárajzoltam, az övé?
Valószínűleg.
Azért támasztotta le a puskát az ajtóban, mert képtelen volt befejezni,
amit elkezdett? Vagy nekem hagyta ott?
Már nem éreztem melegnek az arcomat, egész testemben borzongtam, az
enyhe éjszakai szellő úgy fújt át rajtam, mintha szellem lennék.
Néztem az apámat. Sejtettem, azt akarja, hogy állítsam meg. Állítsam
meg, amit csinál, állítsam meg a szívét. Mindent előkészített, úgy rendezte
be a terepet, hogy úgy nézzen ki, mintha ő végzett volna magával. A kötél
magáért beszélt. Csak közelről kellett volna rálőnöm, aztán pedig mellé
tennem a fegyvert. Összerezzentem. Képtelen voltam uralkodni a testemen,
a tagjaim nem engedelmeskedtek, rángatóztak és remegtek. Elpárolgott
minden félelmem és dühöm, csak tehetetlenség és szégyen maradt bennem.
Mert képtelen voltam rá. Meg akart halni, és én is azt akartam, hogy
meghaljon, mégis képtelem voltam rá. Mert egyek voltunk. Gyűlöltem, de
nem bírtam elengedni, ahogy magamat is gyűlöltem, de magamat sem
bírtam elengedni. Megfordultam, és visszamentem a házba. A puffanásokba
nyögések, szitkozódás és zokogás hangja keveredett.
Másnap úgy ültünk le reggelizni, mintha mi sem történt volna. Mintha
csak álmodtam volna az egészet. Apa kinézett az ablakon, és mondott
valamit az időjárásról, anya pedig sürgette Carlt, nehogy elkéssen az
iskolából.
 Huszonnyolcadik fejezet

Pár hónappal később Willumsen felesége kanyarodott be a műhely elé, hogy

átnézesse a Saab Sonett 58-asát, a falu egyetlen kabrióját.
Az emberek azt pusmogták, hogy beteges érdeklődést tanúsít egy norvég
popdíva iránt, aki a hetvenes években volt aktív, és mindenben próbálja
utánozni. Róla koppintotta a kocsiját, a ruháit, a haját, a sminkjét és a
viselkedését is. Még a díva híres alt hangjának imitálásával is
megpróbálkozott. Én a korom miatt nem emlékeztem erre a sztárra, de azt
én is egyértelműen láttam, hogy Willumsen asszony igazi díva.
Bernard orvoshoz ment, így nekem kellett ellenőriznem, minden oké-e a
verdával.
– Nagyon elegáns – húztam végig a kezem az első lökhárítón.
Üvegszállal megerősített műanyag. Bernardtól tudtam, hogy ebből a
modellből kevesebb mint tíz futkározik az utakon, és hogy Willumsennek
biztosan többet kellett letennie érte az asztalra, mint amennyit szeretett
volna.
– Köszönöm – felelte Willumsen asszony.
Felnyitottam a motorház tetejét, hogy belenézzek. A kábelkötegek és a
csatlakozók sértetlennek tűntek. Én is utánoztam valakit. Bernardot.
– Látom, érted a dolgodat – bókolt. – Ilyen fiatalon!
Megköszöntem.
Melegen sütött a nap, és éppen egy teherautót szereltem, ezért kibújtam
az overallom felső részéből, és félmeztelenül dolgoztam, amikor beállított.
Sokat bokszoltam a pajtában, és a korábban nyeszlett izmaim gyors
fejlődésnek indultak. Willumsen asszony alaposan végigmért, miközben
előadta, mi járatban van. Amikor felkaptam egy pólót, mielőtt szemügyre
vettem volna a kocsiját, szinte csalódott arcot vágott.
Lecsaptam a motorháztetőt, és felé fordultam. A tűsarkú cipőjében
magasabb volt nálam.
 – Na? – kérdezte, és a következő szavak között túl hosszú szüneteket
tartott. – Tetszik, amit látsz?
– Jól néz ki, de közelebbről is rá kell pillantanom – feleltem megjátszott
magabiztossággal, mintha nem Bernard pillantana majd rá, hanem valóban
én.
Úgy sejtettem, idősebb, mint amennyinek kinéz. A szemöldökét mintha
leborotválta, majd újrarajzolta volna. A felső ajka felett apró redők
sorakoztak. De hogy Bernard szavaival éljek, sok fiatalt kenterbe vert.
– És aztán…? – billentette oldalra a fejét. Olyan tekintettel méregetett,
mint aki a hentesnél válogatja a húsokat. – Mi lesz, miután rápillantottál?
– Kicseréljük a motorban, amit ki kell – válaszoltam. – Természetesen a
méltányosság és a tisztesség határain belül. – Ezt a mondatot is Bernardtól
nyúltam, bár ő nem szokott nyelni a közepén.
– A tisztesség határain belül – ismételte meg Willumsen asszony, mintha
egy Oscar Wilde-hoz méltó szellemességgel örvendeztettem volna meg, bár
akkor még fogalmam sem volt róla, ki az ördög az az Oscar Wilde. De azért
kezdett derengeni, hogy nem csupán a kéjsóvár fantáziám tréfál meg.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy Willumsen asszony flörtöl velem. Persze
azt egy másodpercig sem képzeltem, hogy ennél többet akar, de hogy szakít
időt egy tizenhét éves fiúval való játszadozásra, mint egy felnőtt macska,
aki párszor odébb pofoz egy gombolyagot, mielőtt továbbáll, büszkeséggel
és önelégültséggel töltött el.
– De azt már most meg tudom állapítani, hogy nem lesz szükség sok
javításra. – Nekidőltem a motorháztetőnek, és kihalásztam az overallom
zsebéből a snüsszösdobozt. – Remek állapotban van. Főleg ahhoz képest,
milyen idős.
Willumsen asszony felnevetett.
– Rita – nyújtotta felém a hófehér, égővörös körmű kezét. – És
tegeződjünk.
Ha több tapasztalatom van, talán csókot leheltem volna rá, de ehelyett
eltettem a snüsszösdobozt, megtöröltem a kezem a hátsó zsebemből kilógó
ronggyal, és felnőttesen megszorítottam a kezét.
– Roy.
Elgondolkozva nézett.
– Jól van, Roy. De nem kell ilyen erősen szorítanod.
– Mi?
 – Nem mi, hanem tessék. Próbáld meg még egyszer! – nyújtotta megint
felém a kezét.
Ezúttal óvatosan fogtam meg.
– Nem azt mondtam, hogy úgy bánj vele, mint egy hímes tojással, Roy.
Odaadom, és egy időre a tiéd. Élj a lehetőséggel, légy jó hozzá, és bánj vele
úgy, hogy legközelebb is megkapd! – Ezzel harmadszorra is kezet nyújtott.
Nekem pedig mindkét kezem emelkedni kezdett.
Megsimogattam a tenyerét. Az arcomhoz húztam. Fogalmam sincs,
honnan vettem hozzá a bátorságot. Csak azt tudom, hogy hirtelen
merésznek éreztem magam, nem olyan gyávának, mint amikor a pajta
ajtajába támasztott puskára meredtem.
Rita felnevetett, körülnézett, hogy meggyőződjön róla, még mindig
egyedül vagyunk-e, kicsit várt, aztán lassan visszahúzta a kezét.
– Gyorsan tanulsz. Nagyon gyorsan. És nemsokára férfi lesz belőled.
Boldog lesz, aki megkaphat.
Egy Mercedes fékezett le mellettünk. Willumsen ugrott ki belőle, és
lendületesen kinyitotta Willumsen asszonynak, vagyis Ritának az anyósülés
ajtaját, nekem meg csak odavakkantott valamit. Megfogta a neje kezét,
miközben az beült a kocsiba, ami nem ment túl könnyen a magas sarkúja, a
feltornyozott haja és a hosszú, szűk szoknyája miatt. Elhajtottak, én pedig
felizgulva és zavarodottan meredtem magam elé. A gerjedelmet az váltotta
ki, ahogy Rita végighúzta a hosszú körmét a tenyeremen. És az a tény, hogy
Willumsen féltett felesége. Azé a Willumsené, aki átverte apát a
Cadillackel, aztán meg még hencegett is vele. A zavarodottságomat meg a
motortér okozta, ahol ránézésre semmi sem volt jó helyen. Hogy kerül a
tengelykapcsoló a motor elé? Bernard később elmagyarázta, hogy ezt a
súlyelosztás miatt alakították ki így, és a főtengely forgásirányát is
megfordították, mert a motor sem úgy áll, mint az összes többi kocsiban.
Saab Sonett. Micsoda autó! Milyen csodálatos, használhatatlan, régimódi
szépség!
Késő éjjelig ügyködtem a Saabon, mindent átnéztem, szétszedtem,
kicseréltem. Nem tudtam, honnan ez az új, tomboló energia. Vagyis
dehogynem, tudtam. Rita Willumsentől kaptam. Megérintett. Én is
megérintettem őt. Férfiként tekintett rám. Vagy legalábbis látta bennem a
férfit, akivé válhatok. És ez megváltoztatott valamit. Hirtelen, miközben a
szerelőaknában állva végighúztam a kezem az autó alvázán, merevedésem
támadt. Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem a félig csupasz Rita
Willumsent, amint a Saab motorháztetején fekszik, és a mutatóujjával
hívogat. A vörös körmén megcsillan a fény. A francba!
Füleltem, és amikor megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok a
műhelyben, lehúztam az overallom cipzárját.

– Roy? – suttogta Carl a sötétben, amikor fel akartam mászni az emeletre.

Azt akartam válaszolni, hogy túlóráznom kellett, és most aludjunk, de volt
valami a hangjában, ami miatt a torkomon akadt a szó. Felkapcsoltam az
ágya feletti lámpát. A szeme kivörösödött a sírástól, és az arca egyik fele
feldagadt. Összeszorult a gyomrom. Apa a múltkori közjáték óta távolt
maradt a szobánktól.
– Itt volt? – kérdeztem halkan.
Carl bólintott.
– Meg is ütött?
– Igen. Azt hittem, megfojt. Tombolt a dühtől. Tudni akarta, hol vagy.
– A picsába!
– Ha itt vagy, nem jön.
– De nem tudok mindig itt lenni, Carl.
– Akkor el kell mennem innen. Nem bírom tovább… Nem akarok így
élni…
Az egyik kezemmel átkaroltam a vállát, a másikkal megfogtam a
tarkóját, és a mellkasomra húztam a fejét, hogy a zokogása ne ébressze fel
apát és anyát.
– Kitalálok valamit, Carl – suttogtam bele a szőke hajába. – Esküszöm.
Nem kell elmenekülnöd. Meg fogom oldani, hallod?

Mire a hajnal első sugarai elűzték az éjszakát, összeállt a fejemben a terv.

Az, hogy kigondoltam, még nem kötelezett semmire, de tudtam, hogy
készen állok a végrehajtására. Az jutott eszembe, amit Rita Willumsen
mondott: nemsokára férfi lesz belőlem.
Új nap virradt, és ezúttal nem fogok meghátrálni a puska elől.
 Huszonkilencedik fejezet

Mialatt a Saab Sonetten dolgoztam, megtanultam ezt-azt. Nemcsak a motort

fordították el, hanem a fékek is egyszerűbbek voltak. A modern autóknak
kétkörös fékrendszerük van, ezért ha az egyik fékcsövet elvágják, még
működni fog a fék, legalábbis két keréken. De ha a Sonetten elnyisszantják,
fékezhetetlenül fog gurulni. Belém hasított a gondolat, hogy ez a legtöbb
régi autóra igaz. Apa 1979-es Cadillac DeVille-jére is, bár annak két
fékcsöve van.
Ha felénk egy férfi nem egy szokásos betegségbe hal bele, akkor
autóbalesetet szenved, vagy felköti, esetleg agyonlövi magát a pajtában.
Meginogtam, amikor apa tálcán kínálta a lehetőséget, hogy puskavégre
kapjam, és sejtettem, hogy soha vissza nem térő alkalmat szalasztottam el.
Muszáj lesz nekem kitalálnom valamit. Törtem a fejem, és meg is lett a
megoldás. Nem azt akartam, hogy a kapitány a hajójával együtt süllyedjen
el, egyszerűen csak gyakorlatiasan gondolkoztam. Egy autóbaleset miatt
nem fognak úgy nyomozni, ahogy egy lőtt seb miatt, legalábbis ezt
próbáltam bebeszélni magamnak. Egyébként meg fogalmam sem volt,
hogyan csalhatnám be apát a pajtába, és intézhetném el anélkül, hogy anya
rájöjjön, mi történt. És ki tudja, hazudna-e a rendőrségnek, ha
meggyilkolják a férfit, aki nélkül nem tud élni. „Ilyen anya vagyok.” A
Cadillac fékrendszerével jóval könnyebb dolgom lesz. A következményeket
is előre láttam. Apa reggelente felkelés után ellátta a kecskéket, kávét főzött
magának, és némán nézte, amint a gyerekei esznek. Miután Carllal biciklire
pattantunk, és elindultunk – ő az iskolába, én a műhelybe –, apa lement a
Cadillackel a faluba a postáért és az újságért.
A Cadillac a pajta előtt parkolt, és számtalanszor láttam, ahogy apa
elfordítja a slusszkulcsot, gázt ad, és – hacsak nem borítja hó és jég az utat
– csak akkor fékez, meg fordítja el a kormányt, amikor már muszáj,
közvetlenül a Kecskekaptatónál.
Ebéd után közöltem a családommal, hogy kimegyek edzeni a pajtába.
 Senki sem felelt. Anya és Carl az utolsó falatokat kaparták ki a
tányérjukból, de apa kutató pillantást vetett rám. Gondolom azért, mert nem
szoktuk bejelenteni a terveinket.
Elhoztam pár szerszámot a műhelyből. A feladat kicsit nehezebbnek
bizonyult, mint amire számítottam, de úgy fél óra alatt azért végeztem.
Meglazítottam a kormányrudat és a fogaslécet összetartó csavarokat,
kiszúrtam mindkét fékcsövet, és beleengedtem a fékfolyadékot egy
vödörbe. Felvettem a ruhát, amiben edzeni szoktam, és nekiestem a
bokszzsáknak, hogy amikor visszamegyek a házba, lássák, megizzadtam.
Anya és apa a nappaliban ült, apa kezében újság, anyáéban kötés, mint egy
hatvanas évekbeli reklámfilmben.
– Tegnap este későn értél haza – szólalt meg apa, anélkül hogy felnézett
volna az újságból.
– Túlóráztam – feleltem.
– Nyugodtan elmondhatod, ha megismerkedtél egy kislánnyal –
mosolygott anya, mintha tényleg normális család lennénk valami kibaszott
reklámfilmben.
– Csak túlóráztam.
Apa összehajtogatta az újságot.
– Lehet, hogy ezentúl még többet kell túlóráznod. Pont az előbb
telefonáltak a notoddeni kórházból, bent tartották Bernardot. Tegnap
találtak valamit, ami nem tetszett nekik. Úgy néz ki, meg kell operálni.
– Igen? – nyögtem ki, és meghűlt az ereimben a vér.
– Igen. A lánya Mallorcán van a családjával, és nem tudja megszakítani a
nyaralását, ezért a kórházban azt kérték, hogy menjünk be mi.
– Mi történt? – lépett be Carl a nappaliba.
Még mindig úgy beszélt, mint akit leszedáltak, és az arca ijesztő kék
színben játszott, de a duzzanat lelohadt.
– Notoddenbe megyünk – állt fel apa. – Öltözzetek fel!
Olyan pánik tört rám, mint amikor az ember reggel kinyitja a bejárati
ajtót, és azzal szembesül, hogy mínusz harminc fok van, süvít a szél, de
nem érzékeli a hideget, csak hirtelen mozdulni sem bír. Kinyitottam a
számat, majd újra becsuktam. Az agyam is megbénult.
– Holnap dolgozatot írunk – ellenkezett Carl, és észrevettem, hogy
engem vizslat. – És Roy megígérte, hogy kikérdez.
Ebből egy szó sem volt igaz. Nem tudom, Carl rájött-e valamire, de látta
rajtam, hogy kétségbeesetten keresek valami kifogást, miért nem tudunk
Notoddenbe menni apáékkal.
– Hát… – sandított anya apára. – Akkor…
– Még mit nem! – felelte apa gorombán. – A család mindennél
fontosabb.
– Holnap iskola után átbuszozunk – jelentettem ki.
Mindhárman enyhe csodálkozással méregettek. Azt hiszem, mindannyian
hallottuk, hogy úgy cseng a hangom, mint apáé szokott, amikor ellenkezést
nem tűrően lezár egy vitát.
– Rendben – válaszolta anya megkönnyebbülve.
Apa nem szólt semmit, de le sem vette rólam a szemét.
Miután átöltöztek, kikísértük őket.
Megálltunk a kocsi előtt a szürkületben. Egy négytagú család, ami
nemsokára kettészakad.
– Vezess óvatosan! – néztem apára.
Bólintott. Lassan. Az emberek utólag túl nagy jelentőséget tulajdonítanak
az utolsó szavaknak, és lehet, hogy én is így tettem. Vagyis apa esetében az
utolsó néma bólintásnak. Mindenesetre volt benne valami, ami elismerésre
hasonlított. Vagy talán felismerés lehetett. Annak a felismerése, hogy a fia
kezd felnőni.
Beszálltak a Cadillacbe. A motor felmordult, majd halk duruzsolással
elindult. Lefelé, a Kecskekaptató felé.
Felvillantak a féklámpák. A pedálhoz vannak kötve, így akkor is
világítanak, ha a fék nem működik. A Cadillac felgyorsult. Carl torkából
nyögés tört fel. Láttam magam előtt, hogy apa a kormányt forgatja.
Nyikorgás hallatszik, és apa érzi, hogy a kormány ellenállás nélkül forog,
semmilyen hatása sincs a kerekekre. Majdnem biztos vagyok benne, hogy
rájött. Remélem, hogy rájött. Hogy megértette és elfogadta. És azt is
elfogadta, hogy anyának is mennie kell. Így a legjobb. Anya azzal tudott
élni, amit a férje csinált, de nélküle nem.
Csendben történt, furcsa módon egyáltalán nem dramatikusan. Nem
hallottam sem kétségbeesett dudálást, sem gumik csikorgását, sem
sikolyokat. Csak a kerekek surrogása jutott el a fülemig, aztán a kocsi
eltűnt, miközben egy aranylile a magányról dalolt.
A Katlanból távoli, megkésett robaj hallatszott fel. Nem hallottam, mit
mondott vagy sikított Carl, csak azon járt az eszem, hogy magunkra
maradtunk itt fent. Az út üresen ásított előttünk, és csak a hegy sziluettjét
tudtuk kivenni az égen, ami nyugaton narancsos, északon és délen pedig
rózsás színekben pompázott. Az a gondolat futott át a fejemen, hogy még
sosem láttam ilyen szépet. Mintha a nap egyszerre kelne fel és menne le.
 Harmincadik fejezet

A temetésnek csak részleteire emlékszem.

Bernardot kiengedték a kórházból. Mégsem műtötték meg, és csak ő meg
Carl sírt. A templomot olyan emberek töltötték meg, akikhez legjobb
tudomásom szerint anyának és apának soha semmi köze sem volt, ha
leszámítjuk azt, ami egy Oshoz hasonló faluban elkerülhetetlen. Bernard
szólt pár szót, és felolvasta, amit a koszorúkra írtak. A legnagyobbat a
Willumsen Használtautó-kereskedés és Bontó küldte, ami azt jelentette,
hogy az árát Willumsen valószínűleg reprezentációs költség címén le tudta
vonni az adóból. Sem Carl, sem én nem akartunk beszédet mondani, és a
pap nem erőszakoskodott. Azt hiszem, örült, hogy végre ekkora
nézőközönség előtt brillírozhat. De nem emlékszem egy szavára sem. Nem
igazán figyeltem. Utána jöttek a részvétnyilvánítások, vég nélkül vonultak
el előttünk a sápadt, bús arcok, és olyan érzésem támadt, mint amikor a
sorompónál nézem a vonat ablakán kibámuló embereket, és úgy tűnik,
mintha engem néznének, de valójában nem látnak.
Sokan bizonygatták, mennyire átérzik a fájdalmamat, amire nem
felelhettem azt, hogy akkor nem is olyan rossz nekik.
Emlékszem, hogy Carllal az étkezőben álltunk egy nappal azelőtt, hogy
lecuccoltunk volna Bernardhoz. Akkor még nem tudtuk biztosan, hogy
nemsokára visszaköltözünk Opgardra. A házra csend borult.
– Mindez most már a miénk – mutatott körbe Carl.
– Ja – feleltem. – De akarsz innen bármit is?
– Ezt – intett a szekrény felé, ahol apa a Budweisert és a bourbont
tartotta.
Én lecsaptam a Berry snüsszre, és attól kezdve már nem csak néha-néha
éltem vele. Persze így sem használtam gyakran, mert sosem lehetett tudni,
mikor jön az utánpótlás, és ki akarja azt a svéd szart, ha egyszer ízlelt már
valódi erjesztett dohányt.
 Sigmund Olsen már a temetés előtt kihallgatott minket külön-külön, bár
természetesen elbeszélgetésnek nevezte. Teljesen rákattant arra a tényre,
hogy nem találtak féknyomokat a Kecskekaptatóban, és arról faggatózott,
hogy apa depressziós volt-e. De mi tartottuk magunkat a sztorihoz, hogy
baleset történt. Túl gyorsan vezetett, és nem figyelt. Valami ilyesmit
kamuztunk. Végül úgy tűnt, Olsen megelégszik a magyarázatunkkal. Akkor
jöttem rá, mekkora mázlink van, hogy csak ez a két lehetőség vetődött fel
benne. Baleset vagy öngyilkosság. Amikor kiszúrtam a fékcsöveket, és
leengedtem annyi fékfolyadékot, hogy csökkenjen a fékhatás, tudtam, ha a
hiány fel is tűnik valakinek, nem lesz gyanús, hiszen az öreg kocsik
fékrendszere gyakran levegősödik. De ha arra is rájönnek, hogy meglazult a
kormányrudat és a fogaslécet összetartó csavar, és ezért a kormány sem
működött, akkor már kezdhet főni a fejem. A Cadillac a tetején landolt, és
nem tört össze annyira, mint amennyire elképzeltem. Az persze igaz, hogy
bármi kilazulhat. De hogy kilazult a csavar, és a fékfolyadék is elfolyt? És
miért nem hagyott nyomot a földön? Szóval tényleg mázlink volt. Vagyis
nekem volt mázlim. Természetesen tisztában voltam vele, hogy Carl tudja,
én okoztam a balesetet. Ösztönösen megérezte, hogy aznap semmiképpen
sem szállhatunk be a Cadillacbe. Meg persze meg is ígértem neki, hogy
kitalálok valamit. De sosem kérdezte, végül milyen megoldást eszeltem ki.
Felteszem, rájött, hogy a fékkel volt valami gubanc, hiszen ő is látta, hogy
felvillan a féklámpa, de a kocsi csak megy tovább. De miért mondtam volna
neki bármit is, ha nem kérdez? Amit az ember nem tud, azért nem
büntethetik meg. Ha elkapnak a szüleink meggyilkolása miatt, akkor
vállalom a felelősséget egyedül. Nincs szükségem arra, hogy Carl ott
legyen mellettem, ahogy anya ott volt apa mellett. Anyától eltérően Carl
gond nélkül tudna élni nélkülem. Legalábbis akkor így gondoltam.
 Harmincegyedik fejezet

Carl kora ősszel született, én a nyári szünet kellős közepén. Ez azt

jelentette, hogy ő mindig kapott ajándékot az osztálytársaitól, és
megünnepelték a születésnapját, míg az enyém szépen elsikkadt, bár ez
sosem érdekelt túlzottan. Ezért beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem,
hogy a szinte énekelve kiejtett szavak nekem szólnak.
– Gratulálok a tizennyolcadik születésnapod alkalmából!
Éppen szünetet tartottam, és a műhely mögött ültem a napon pár
egymásra pakolt raklapon lehunyt szemmel hallgatva a The Creamet.
Felnéztem, és kivettem a fülhallgatót a fülemből. Be kellett árnyékolnom a
szemem. Nem mintha nem emlékeztem volna erre a hangra. Rita Willumsen
hangjára.
– Köszönöm – feleltem, miközben égett az arcom és a fülem, mintha
rajtakaptak volna valamin. – Honnan tudod?
– Nagykorú lettél – jelentette ki válasz helyett. – Szavazhatsz. Lehet
jogsid. És börtönbe is kerülhetsz.
A Saab Sonett előtt állt, pont mint néhány hónappal azelőtt. De most
valami más érződött a levegőben: mintha azért jött volna, hogy beváltson
egy ígéretet, amit akkor tett. Enyhén remegő kézzel dugtam a fülhallgatót a
zsebembe. A múltkori találkozásunk óta már csókolóztam párszor, és
egyszer benyúltam egy melltartó alá az Årtun mögött, de a szüzességemet
még mindig nem sikerült elveszítenem.
– A Sonett néha furcsa hangokat ad ki – állította Rita.
– Milyen hangokat?
– Tegyünk egy kört, és majd meglátod.
– Rendben. Várj egy kicsit!
Bementem az irodába.
– Van egy kis dolgom – közöltem Bernarddal.
– Oké – felelte, de nem nézett fel „az átkozott papírok”-ból, ahogyan
nevezte őket. A kórházi tartózkodása alatt csinos halmokká nőttek. – Mikor
jössz vissza?
– Nem tudom.
Levette az olvasószemüvegét, és rám szegezte a pillantását.
– Oké – ismételte meg, de most kérdő hangsúllyal, arra volt kíváncsi,
akarok-e mást is mondani. Tudtam, hogy ha nem szólok semmit, az is
rendben van, bízik bennem.
Biccentettem, és visszamentem Ritához.
– Ilyen időben igazából le kellene nyitnunk a tetőt – jegyezte meg,
amikor kiértünk az útra.
Nem kérdeztem meg, miért nem nyitjuk le.
– Milyen hangokat hallottál?
– Az emberek meg szokták kérdezni, azért vettem-e meg ezt a kocsit,
mert le lehet nyitni a tetejét. Nyilván nem értik, hiszen itt csak másfél
hónapig tart a nyár. De tudod, mi ragadott meg benne, Roy?
– A színe?
– Micsoda hímsoviniszta vagy! – nevetett fel. – A neve. Sonett. Tudod,
az micsoda?
– Egy Saab.
– Egy versforma. Szonett. Két négy- és két háromsoros strófából áll.
Összesen tizennégy sor. A szonett mestere egy Francesco Petrarca nevű
itáliai költő, aki őrülten szerelmes volt Laurába, egy gróf feleségébe.
Összesen háromszáztizenhét szonettet írt hozzá. Elég sok, nem?
– Kár, hogy férjnél volt.
– Egyáltalán nem. A szenvedély kulcsa az, ha nem kapod meg teljesen,
akit szeretsz. Mi, emberek ilyen szempontból nem vagyunk túl
gyakorlatiasak.
– Valóban?
– Úgy hallom, sokat kell még tanulnod.
– Lehet. Én viszont nem hallok furcsa hangokat a kocsiból.
Belenézett a tükrökbe.
– Reggel mindig hallom őket, de amikor a motor felmelegszik,
megszűnnek. Kicsit megállunk, hogy le tudjon hűlni.
Indexelt, és bekanyarodott egy keskeny erdei útra. Látszott, hogy járt már
erre. Valamivel később ráfordult egy még keskenyebb útra, és egy lucfenyő
lelógó ágai alatt megállt.
Amikor leállította a motort, hirtelen csend telepedett ránk. Ösztönösen
tudtam, hogy meg kell tölteni valamivel, mert több feszültség vibrált benne,
mint bármiben, amit mondani tudtam volna. Annak ellenére, hogy már
gyilkoltam, sem mozdulni, sem ránézni nem mertem.
– Szóval, Roy. Találkoztál lányokkal, amióta utoljára beszélgettünk?
– Néhánnyal.
– És tetszett valamelyik?
Megráztam a fejem, és rásandítottam. Piros selyemsálat kötött a nyakába,
és a bő blúza ellenére tisztán láttam a melle körvonalait. A szoknyája
felcsúszott a csupasz térde fölé.
– És csináltad már, Roy?
A gyomrom enyhén összeszorult. Először hazudni akartam, de mit értem
volna el vele?
– Mindent még nem.
– Jól van – felelte, és lassan lehúzta a selyemsálját a nyakáról.
A blúza három felső gombját nyitva hagyta.
Feszült a nadrágom, és az ölembe tettem a kezemet, hogy elrejtsem. Úgy
gondoltam, talán annyira megzavartak a hormonjaim, hogy teljesen
félreértem a helyzetet.
– Hadd nézzem, ügyesebben nyúlsz-e most már a nőkhöz! – tette a jobb
kezét az ölemben lévő kezemre.
A forróság áthatolt rajta, le egyenesen a farkamig, és egy pillanatig attól
féltem, hogy mindjárt elélvezek.
Hagytam, hogy maga felé húzza a kezemet, be a blúza alá, a
melltartójára. Az ujjaim a bal mellén állapodtak meg.
– Látom, már vártad ezt, Roy – bugyborékolt fel belőle a nevetés. –
Tetszik, ahogy fogsz. Csípd meg kicsit a mellbimbómat! Mi, akik már nem
vagyunk olyan fiatalok, kicsit keményebben szeretjük. Elég, gyengédebben!
Jól van. Azt hiszem, tehetséges vagy, Roy.
Felém hajolt, a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogta az államat, és
megcsókolt. Minden nagy volt rajta, a nyelve is. Érdesen és erősen fonódott
az enyémre, mint egy angolna. Jóval több íz áradt belőle, mint abból a két
lányból, akivel nyelves csókokat váltottam. Nem jobb, csak több. Talán
kicsit túl sok is. Az érzékeim megfeszültek, és túlérzékennyé váltak. Rita
elhúzódott tőlem.
– De azért van még mit gyakorolnunk – mosolygott, és bedugta a kezét a
pólóm alá, hogy megsimogassa a mellkasomat. És bár annyira be voltam
gerjedve, hogy követ tudtam volna zúzni a farkammal, nyugodtabban
vettem a levegőt. Mert Rita nem várt tőlem sokat. Ő ült a volán mögött, ő
határozta meg, hová menjünk, és milyen gyorsan.
– Sétáljunk egyet! – vetette fel.
Kinyitottam az ajtót. Odakint hangos csiripelés meg reszkető nyári meleg
fogadott. Eddig nem tűnt fel, csak most vettem észre, hogy Rita kék
futócipőt visel.
Egy kanyargós ösvényen haladtunk felfelé. A nyári szünet miatt
kevesebben tartózkodtak a faluban, és az utakon is gyérebb volt a forgalom.
Itt fent teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy bárkivel összefutunk, mégis
megkért, hogy maradjak le mögötte ötven méterrel, hogy be tudjak húzódni
az erdőbe, ha jelez.
Amikor már majdnem felért a csúcsra, magához intett.
Lemutatott egy vörösre festett hüttére.
– A polgármesteré – magyarázta. – Ez pedig… – mutatott felfelé egy
másikra, ami úgy nézett ki, mint egy csűr egy nyári legelőn – …a miénk.
Nem igazán értettem, hogy az övé és az enyém, vagy az övé és a férjéé,
de az egyértelműnek tűnt, hogy arrafelé tartunk.
Elfordította a kulcsot a zárban, és beléptünk a meleg nappali állott
levegőjébe. Becsukta mögöttem az ajtót. Lerúgta a futócipőt a lábáról, és a
vállamra tette a kezét. Még így is magasabb volt nálam. Mindketten
nehezen lélegeztünk, mert az utolsó szakaszon eléggé kiléptünk.
Csókolózás közben egymás szájába ziháltunk.
Úgy oldotta ki az övemet, mintha világéletében ezt csinálta volna, én
pedig enyhén szorongva a melltartója kapcsa felé nyúltam. Úgy gondoltam,
nekem kell kikapcsolnom, de nyilván tévedtem, mert bevezetett a
hálószobába, amelynek ablakain be voltak húzva a függönyök, lelökött az
ágyra, és levetkőzött, miközben néztem. Mellém feküdt, éreztem, hogy a
bőrét lehűtötte a rászáradt veríték. Megcsókolt, a meztelen testemhez
simult, és hamarosan megint mindkettőnkről folyt az izzadság, úgy
csúszkáltunk egymáson, mint két nedves fóka. Erős, kellemes illat áradt
belőle. Eltolta a kezemet, amikor túl mohóvá váltam. Hol túl aktívnak
tartott, hol elviselhetetlenül passzívnak, de végül megragadott, és magába
vezetett.
– Ne mozdulj! – parancsolt rám, amint kővé dermedve ült rajtam. – Csak
érezz!
Én pedig éreztem. És arra gondoltam, hogy végre megtörtént. Roy
Opgard elveszítette a szüzességét.
– Azt hittem, csak holnap mész. – Bernard délután ezzel fogadott a
műhelyben.
– Hová?
– Letenni a jogsit.
– Tényleg holnap megyek.
– Valóban? Úgy vigyorogsz, hogy azt hittem, már megvan.
 Harminckettedik fejezet

A tizennyolcadik születésnapomra egy 240-es Volvót kaptam Bernardtól.

Szóhoz sem jutottam.
– Ne nézz így, kölyök! – pislogott zavartan. – Használt, szóval nem túl
nagy szám. És szükségetek van egy kocsira, jön a tél, a biciklizést el lehet
felejteni.
Egy 240-es Volvóval az a helyzet, hogy remekül lehet toldozgatni-
foldozgatni, mert könnyű alkatrészeket találni hozzá, bár már 1993 óta nem
gyártják, és ha az ember vigyáz rá, élete végéig hűségesen szolgálja. Az
enyémben kicsit búgtak az első kerékagycsapágyak, és a féltengely enyhén
megkopott, de minden más tipp-topp állapotban volt, még csak rozsdát sem
lehetett rajta felfedezni.
Beültem a volán mögé, a vadiúj jogsimat a kesztyűtartóba tettem, és
elfordítottam a slusszkulcsot. Amint magam mögött hagytam az Os táblát a
főúton, rájöttem valamire. Hogy az út folytatódik. És folytatódik. Új világ
tárult fel előttem és a vörös motorháztető előtt.

A nyár hosszúnak és melegnek bizonyult.

Reggelente elvittem Carlt a Coopba, ahová felvették nyári munkára, majd a
műhelyhez hajtottam.
A következő hetekben, hónapokban nemcsak gyakorlott sofőr lett
belőlem, hanem Rita Willumsen szerint – bár nem tökéletes, de azért –
kielégítő szerető is.
Általában délelőtt találkoztunk. Külön autóval mentünk, és máshol
parkoltunk, hogy ne lássanak minket együtt.
Csak egy követelményt támasztott.
– Amíg velem vagy, nem lehetsz másokkal.
Erre három oka volt.
Először is nem akart nemi betegségeket összeszedni, amik – ahogy azt az
orvosi rendelőben hallotta – futótűzként terjednek a faluban, és az olyan
pasikra, mint én, mindig a ribancok buknak. Nem mintha túlságosan tartott
volna egy kis klamídiától vagy lapostetűtől, az ilyesmit Notoddenben
könnyű kikezeltetni, de Willumsen hébe-hóba még mindig elvárta, hogy
teljesítse a házastársi kötelezettségeit.
Másodszor pedig a ribancok is bele szoktak zúgni azokba, akikkel
hetyegnek, és akkor minden megjegyzésre duplán odafigyelnek, minden
apróság feltűnik nekik, és addig szimatolnak, amíg rá nem jönnek arra,
amire nem lenne szabad, és kész is a botrány.
Harmadik okként azt mondta, hogy egy darabig meg akar tartani. Nem
mintha annyira kiemelkedő lennék, de egy Oshoz hasonló porfészekben
nagy kockázattal jár szeretőt váltani.
Gyakorlatilag tehát azt kötötte ki, hogy a férje ne tudjon meg semmit. És
ebből azért nem volt hajlandó engedni, mert Willumsen – nemhiába állt
előrelátó üzletember hírében – ragaszkodott a kizárólagos használati
joghoz, és Rita a külsején kívül nem rendelkezett más aktívákkal, ahogy
mondani szokás. Egyszerűbben fogalmazva a férje nélkül nem tudta volna
finanszírozni azt az életet, amire vágyott. Ez a feltétel nekem is megfelelt,
mert hirtelen számomra is elviselhetőbbnek tűnt a lét.
Rita szerette hangsúlyozni, milyen művelt. Egy østlandeti alföldi faluban
született. Jó családból származott, de miután az apja elherdálta a család
vagyonát, Rita az anyagi biztonság reményében igent mondott a kevéssé
vonzó, de tehetős és nagy munkabírású használtautó-kereskedőnek, akinek
húsz éven át be tudta adni, hogy nem szed fogamzásgátlót, és biztosan az ő
hímivarsejtjei nem elég fürgék. Előkelő beszédstílusra, jó modorra,
festészetre és irodalomra okítgatta, amit nehezen lehet ételre váltani. Amit
meg nem tudott beleverni a férje fejébe, nekem tanította meg. Cézanne- és
Van Gogh-festményeket mutatott. Felolvasott a Hamletből meg a Peer
Gyntből. És A pusztai farkasból, amiről korábban azt hittem, hogy egy dán
rockbanda. De a legszívesebben Petrarca szonettjeit olvasta, általában
újnorvégul és enyhe remegéssel a hangjában. Hasist szívtunk, amiről nem
árulta el, hol szerezte, és közben Glenn Gouldot hallgattuk, amint a
Goldberg-variációkat játssza.
Mondhatnám, hogy az az iskola, amibe akkor jártam, amikor Ritával
találkozgattam a hüttében, többet ért, mint bármilyen egyetem vagy
főiskola, de ezzel durván túloznék. Viszont ugyanolyan hatással volt rám,
mint amikor a Volvóval kihajtottam a faluból. Ráébresztett, hogy létezik
egy teljesen más világ is. Egy olyan világ, ami akár az enyém is lehetne, ha
megtanulom a beavatottak kódjait. De erre nem került sor. Egy diszlexiás
fiú ilyesmiről ne is álmodjon.

Nem mintha Carlban tombolt volna a tudásvágy.

Erről szó sem volt. A nyár őszbe, majd télbe fordult, ő pedig egyre jobban
elszigetelődött. Amikor megkérdeztem, min töri a fejét, és nincs-e kedve
tenni egy kört a Volvóval, csak távoli, halvány mosolyt villantott rám,
mintha ott sem lennék.
– Furcsákat álmodok – szólalt meg egy este hirtelen a télikertben. –
Rólad. Hogy gyilkos vagy. És veszélyes. És irigyellek érte.
Mint már mondtam, tudtam, hogy Carl tudja, hogy én intéztem el, hogy a
Cadillac letérjen az útról a Kecskekaptatóban, de egy szóval sem említette,
én pedig nem láttam értelmét beavatni a részletekbe, mert nem akartam
bűnrészessé tenni azzal, hogy mindent bevallok neki. Így hát nem feleltem,
csak jó éjszakát kívántam, és magára hagytam.
Ekkor jártam a legközelebb a boldogsághoz. Szerettem a munkámat, a
kocsim bárhová elröpített, és olyan szexuális élményekben volt részem,
amikről a legtöbb kamasz álmodni sem mer. Mondjuk ez utóbbiról
hallgatnom kellett, mint a sír, mert Rita megesketett rá, én pedig Carl
lelkére megfogadtam, hogy tartani fogom a számat.
Egy este megtörtént az elkerülhetetlen. Rita szokás szerint korábban
hagyta el a hüttét, hogy ne lássanak meg minket együtt. Általában húsz
percet vártam, de aznap nagyon ki voltam merülve. Előző éjjel és aztán
egész nap keményen dolgoztam a műhelyben, ezért indulás előtt
kényelembe helyeztem magam az ágyban. Bár a hüttét Willumsen vette és
újította fel, Rita határozottan állította, hogy túl dagadt és kényelmes ahhoz,
hogy felkaptasson a hosszú és meredek ösvényen. Egyrészt azért vette meg,
mert tetszett neki, hogy nagyobb az öreg Aas hüttéjénél, és magasabbra
építették, ezért le tud rá nézni, másrészt pedig befektetésként tekintett rá,
amikor Norvégia elkezdett megtollasodni az olajból, és a ravasz róka
megérezte az évekkel később bekövetkező hütterobbanást. Bár a véletlenek
összjátéka és a miénknél szemfülesebb községek gyors reakciója folytán
végül máshol kezdtek el a hütték gombamód kinőni a földből, Willumsen
döntését senki sem nevezte volna elhibázottnak. Mindenesetre mialatt az
indulás pillanatára vártam, elnyomott a buzgóság. Hajnali négykor
ébredtem.
Háromnegyed óra alatt értem haza.
 Sem Carl, sem én nem akartunk apáék ágyában aludni, ezért halkan
osontam be a gyerekszobába, hogy ne ébresszem fel. De amikor fel akartam
mászni az emeletre, összerándult. Lenéztem, és egy tágra nyílt szempárral
találtam szemben magam.
– Börtönbe fogunk kerülni – nyögte kábán.
– Mi?
Pislogott, és megpróbálta lerázni magáról a bágyadtságot. Nyilván
álmodott.
– Hol voltál? – kérdezte.
– Egy kocsit kellett befejeznem – válaszoltam, és fellendültem az
emeletre.
– Nem.
– Nem?
– Bernard beugrott egy kis kajával, és kérdezte, hol vagy.
Mély levegőt vettem.
– Egy nővel voltam.
– Nővel? Nem lánnyal?
– Holnap megbeszéljük, Carl. Két óra múlva kelnünk kell.
Füleltem, hogy elkezd-e egyenletesen lélegezni, de nem kezdett.
– Mi ez a börtönös cucc? – kérdeztem végül.
– Azt álmodtam, hogy börtönbe akarnak zárni minket gyilkosságért.
– És kit gyilkoltunk meg?
– Hát ez az. Full para – felelte. – Egymást.
 Harmincharmadik fejezet

A reggelt megint a műhelyben kezdtem, mint az elmúlt években majdnem

mindennap. Úgy gondoltam, ma is autókkal és egyszerűen megoldható
problémákkal kell foglalkoznom. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem
volna, ahogy mondani szokás.
Alighogy nekiálltam a munkának, Bernard dugta be a fejét, és szólt, hogy
telefonon keresnek. Követtem az irodába.
Sigmund Olsen akart beszélni velem. Felvetette, hogy találkozzunk
személyesen. Szeretné tudni, hogy vagyok. Elvisz pecázni a hüttéjéhez,
nincs messze. Pár óra múlva eljön értem. A mézesmázos szavai ellenére
nem lehetett félreérteni. Nem meghívást kaptam, hanem utasítást.
Természetesen azonnal kattogni kezdtek az agyamban a kerekek. Mi ez a
sietség, ha csak azt szeretné tudni, hogy vagyok?
Tovább dolgoztam a motoron, majd ebéd után begurultam a kocsi alá, és
magam mögött hagytam a világot. Semmi sem tud annyira megnyugtatni,
mint az autószerelés. Kitisztulnak tőle a gondolataim. Nem tudom, mennyi
ideig molyolhattam fekve, de hirtelen torokköszörülést hallottam. Rossz
előérzetem támadt, talán ezért haboztam, mielőtt kigurultam volna a kocsi
alól.
– Te vagy Roy – szólalt meg egy férfihang felettem. – Van valamid, ami
az enyém volt.
Willum Willumsen tornyosult fölém. „Ami az enyém volt.” Múlt időben.
Biztosan nem fogok tudni elég gyorsan felpattanni az aláfekvőről.
– És mi lenne az, Willumsen? – kérdeztem.
– Tudod te azt jól.
Nyeltem egyet. A szart is kirugdossa belőlem, mielőtt egyáltalán
megmozdulhatnék. Láttam ilyet az Årtunben, és nagyjából tudtam, hogyan
kell csinálni, de arról fogalmam sem volt, mit lehet tenni ellene.
Megtanultam erősen és gyorsan ütni, de a védekezéshez nem konyítottam.
Megráztam a fejem.
 – Egy búvárruha – közölte. – Meg uszony, maszk, palack, reduktor,
mellény. Tizennyolcezer-ötszázhatvan korona.
Felröhögött, amikor észrevette a megkönnyebbült arckifejezésemet, amit
láthatólag megdöbbenésként értelmezett.
– Én nem felejtek, Roy.
– Tényleg? – Talpra kecmeregtem, és beletöröltem a kezem egy rongyba.
– Akkor a Cadillacet sem felejtetted el, amit az apámra sóztál?
Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha visszategezem.
– De nem ám! – kuncogott olyan képpel, mint aki kellemes emlékeket
idéz fel. – Nem alkudozott egy másodpercet sem. Ha ezt előre tudom, talán
kicsit alacsonyabb árral nyitok.
– Aha! Csak nem rossz a lelkiismereted?
Ezzel akartam megelőzni, hogy ugyanezt kérdezze tőlem. A legjobb
védekezés a támadás, ahogy mondani szokás. Nem mintha védekezni
akartam volna. Nem szégyenkeztem. Emiatt nem. Elvégre csak annyi
történt, hogy egy férjezett asszony elcsábított egy kamaszt. Ez még nem a
világ vége. Intézzék el egymás között. Én ezért nem vagyok hajlandó
bunyózni. De a biztonság kedvéért rátekertem a rongyot a jobb öklömre.
– Mindig – mosolygott Willumsen. – De ha van valamihez tehetségem,
akkor ahhoz, hogy tudom kezelni a rossz lelkiismeretet.
– Valóban? És nekem is elárulod?
Olyan szélesen vigyorgott, hogy a szeme eltűnt a hájas arca redőiben, és
az egyik vállára bökött.
– Ha a jobb vállamon ülő ördög nem ért egyet a bal vállamon ülő
angyallal, akkor hagyom, hogy először az ördög vezesse elő az érveit.
Aztán berekesztem a tárgyalást. – Hangosan röhögött, majd olyan recsegő
hang tört fel a torkából, mint amikor egy előrehaladó autót rükvercbe
tesznek. Úgy hangzott, mint aki a nem túl távoli jövőben már nem lesz az
élők sorában.
– Rita miatt jöttem – komolyodott el.
Az esélyeimet latolgattam. Nagyobb és nehezebb nálam, de hacsak nem
húz elő valahonnan egy fegyvert, fizikailag nem jelent rám veszélyt.
Amúgy pedig mivel tudna megfenyegetni? Sem anyagilag, sem másképpen
nem függök tőle, és ha nem tévedek, Carl meg Bernard sem.
Egyvalakinek persze könnyen tud ártani. Ritának.
– Nagyon meg van veled elégedve – folytatta.
 Nem feleltem. Egy autó hajtott el lassan a műhely előtt, de bent rajtunk
kívül nem volt senki.
– Azt mondja, hogy a Sonett még sosem volt ilyen kezes. Ezért hoztam
egy kocsit, és azt akarom, hogy nézd át, és szerelj meg rajta minden
megszerelendőt. De csak amit nagyon muszáj.
Átnéztem az ördögnek fenntartott válla felett, és észrevettem egy kék
Toyota Corollát. Megpróbáltam palástolni, mekkora kő esett le a szívemről.
– Az a gond, hogy holnapra készen kell lennie. A vevőm, akivel már
szinte sikerült megegyeznem telefonon, messziről jön. Ő is, és én is nagyon
sajnálnánk, ha csalódnia kellene. Érthető voltam?
– Teljes mértékben – feleltem. – Úgy tűnik, túlóráznom kell.
– Felteszem, hogy Bernard elvállalja a beeső munkákat rendes órabér
ellenében.
– Ezt vele kell megbeszélned.
Bólintott.
– Az egészségét tekintetbe véve csak idő kérdése, és veled fogok
órabérről tárgyalni, Roy, ezért szeretném, ha már most megértenéd, ki a
műhely legfontosabb ügyfele. – Ezzel a kezembe nyomta a kocsi kulcsait,
megjegyezte, hogy úgy néz ki, mégsem fog esni, és távozott.
Bevittem a kocsit a műhelybe, felnyitottam a motorháztetőt, és
felnyögtem. Egész éjszakás meló vár rám. És nem is tudok most nekiállni,
mert Olsen fél óra múlva jön értem. Mégsem lesz olyan egyszerű ez a nap,
mint amilyennek ígérkezett. Annyi baj legyen, megoldom. Ekkor még a
viszonylagos boldogság korszakát éltem, és fogalmam sem volt, hogy pár
óra múlva véget ér.
 Harmincnegyedik fejezet

– Willumsen őrjöngött, hogy nem lett kész a kocsi – fogadott Bernard,

amikor késő délelőtt beértem a műhelybe a Fritz-éjszaka után.
– Több dolgom volt, mint gondoltam – feleltem.
Bernard félrebillentette a nagy, négyszögletes fejét, ami egy kicsi, de
szintén négyszögletes testen trónolt. Carl és én mindig legófigurának
neveztük, ha ugratni akartunk. Nagyon szerettük.
– Mégis micsoda? – kérdezte.
– Dugás.
– Mi?
– Túlvállaltam magam, és a napirendem egyik pontja egy kis dugás volt.
Bernard önkéntelenül felnevetett, de aztán megint szigorú arckifejezést
erőltetett magára.
– A meló fontosabb a dugásnál, Roy. Érted?
– Értem.
– Miért van kint a traktor?
– Kell a hely, ma három kocsi is jön. Hüttések.
– Jól van. És miért emelted fel a rakodókanalat?
– Hogy kevesebb helyet foglaljon.
– Szerinted nincs elég hely a műhely mögött?
– Oké, igazából a tegnap éjszakai teljesítményem előtt akartam
tisztelegni. És most nem a Corollára célzok.
Bernard a traktorra nézett, megcsóválta fejét, és visszabattyogott az
irodájába. Hallottam, hogy röhög magában.
Nekiestem a Corollának. Késő este kezdett terjedni a pletyka, hogy
Sigmund Olsen kámforrá vált, ahogy mondani szokás.

Amikor megtalálták a csónakot és benne a csizmáját, senki sem kételkedett

benne, hogy vízbe ölte magát. Sőt, sokan egymást túllicitálva állították,
hogy nekik feltűnt, mennyire rossz bőrben van újabban.
 – Mindig valami sötétség bujkált a mosolya és a viccei mögött, de hát ezt
az emberek nem látják, mert vakok az ilyesmire.
– Pár napja azt mondta, hogy be fog borulni, és már akkor is sejtettem,
hogy nem az időjárásról beszél.
– Az egészségügyi dolgozóknak titoktartási kötelezettségük van, de
hallottam, hogy dilibogyókat írtak fel neki. Ez még pár éve volt, amikor úgy
kikerekedett, emlékszel? Most meg teljesen beesett az arca. Tuti nem szedte
a gyógyszereit.
– Annyira lehetett látni rajta! Kínozta valami. Nem hagyta nyugodni, de
nem kapott választ a kérdéseire. És ha nem találjuk a választ, ha nem
találjuk meg az élet értelmét, és nem adjuk át magunkat Jézusnak, akkor ez
történik.
A szomszédból átjött a körzeti megbízott, egy nő, és hiába hitt mindenki
az öngyilkosságban, azért el akart beszélgetni azokkal, akik találkoztak
Olsennel az eltűnése napján. Megbeszéltem Carllal, milyen sztorit adjunk
be neki. A szájába rágtam, hogy az lesz a legjobb, ha a lehető legközelebb
marad az igazsághoz, és csak azt hagyja ki, amit feltétlenül muszáj. Szépen
elmondja, miért kereste fel az öreg a tanyán, körülbelül mikor lépett le, és
hogy semmi különöset nem vett észre rajta. Ezzel először nem értett egyet,
és be akarta dobni, hogy depisnek tűnt, de erre azt válaszoltam, hogy
először is a nő rengeteg emberrel fog beszélni, akik mind azt mondják
majd, hogy Olsen teljesen normálisan viselkedett, másodszor pedig ha
mégis gyanakszik, akkor milyen reakciót vár attól, akinek köze lehet az
ügyhöz?
– Ha túl lelkesen próbálod meggyőzni arról, hogy kinyírta magát, azzal
csak felhívod magadra a figyelmét.
Carl bólintott.
– Igazad van, Roy. Köszönöm.

A Fritz-éjszaka után két héttel tudtam először elmenni Willumsen hüttéjébe.

Igazából mindent úgy csináltam, ahogy a rendszeres szerelmi rituáléink
során szoktam, de úgy tűnt, Rita most jobban értékeli a tevékenységemet,
mint máskor.
A tenyerébe támasztotta az állát, szívta a mentolos cigarettáját, és
behatóan tanulmányozott.
– Megváltoztál – jelentette ki.
– Úgy látod? – kérdeztem Berryvel az alsó ajkam alatt.
 – Felnőttebb lettél.
– És ez olyan furcsa? Már eltelt egy kis idő azóta, hogy elvetted a
szüzességemet.
Megrándult az arca. Korábban sosem beszéltem vele így.
– Úgy értettem, hogy a legutóbbi találkozásunk óta. Más vagy.
– Jobb vagy rosszabb? – kérdeztem, és a mutatóujjammal kihalásztam a
snüsszöstasakot a számból.
Az éjjeliszekrényen álló hamutartóba dobtam, és visszafordultam Rita
felé. A csípőjére tettem a kezem. Sokatmondóan nézte. Az egyik íratlan
szabályunk az volt, hogy ő határozza meg, mikor szeretkezünk, és mikor
pihenünk, nem én.
– Tudod, Roy – szívott bele a cigarettájába –, tulajdonképpen arra
készültem, hogy ma elmondom, itt az ideje, hogy befejezzük a kalandunkat.
– Valóban?
– Az egyik barátnőm szerint Grete Smitt azt terjeszti, hogy egy fiatal
fiúval találkozgatok.
Bólintottam, és megtartottam magamnak, hogy már az én fejemben is
megfordult a szakítás gondolata. Kicsit beleuntam az állandó
ismétlődésekbe. Idejövünk, baszunk, megesszük a kaját, amit főzött, megint
baszunk, aztán hazamegyünk. De amikor ezt hangosan is kimondtam
magamnak, nem értettem, miért unom. Ritán kívül nem is volt más
alternatívám. Nem mondtam le miatta semmiről.
– De azok után, amiket ma csináltál, úgy döntöttem, folytathatjuk még
egy kicsit – nyomta el a cigarettáját a hamutartóban.
– Miért?
– Hogy miért? – nézett rám elgondolkozva, mintha maga sem tudná a
választ. – Talán Sigmund Olsen halála miatt. Arra gondoltam, hogy egy nap
én is meghalok. És addig kell élni, amíg lehet, nem?
Végighúzta a kezét a mellkasomon és a hasamon.
– Olsen öngyilkos lett – feleltem. – Meg akart halni.
– Pontosan. – Lejjebb csúsztatta a vörös körmű kezét. – És ez
mindannyiunkkal megtörténhet.
– Lehet – vettem fel a karórámat az éjjeliszekrényről. – De most lépnem
kell. Remélem, nem gond, hogy kivételesen én megyek el előbb.
Először meghökkent, de aztán összeszedte magát, mosolyra húzta az
összeszorított száját, és viccesen megkérdezte, hogy randim lesz-e.
Válasz helyett viszonoztam a mosolyát, felálltam, és öltözni kezdtem.
 – Nem lesz itthon a hétvégén – közölte durcás arccal. Sosem nevezte
nevén a férjét. – Meglátogathatsz.
Megmerevedtem.
– Nálatok otthon?
Lenyúlt az ágy mellé, kihalászta a kulcscsomóját a táskájából, és levette
róla az egyik kulcsot.
– Sötétedés után gyere! Ha alulról jössz be a kertbe, nem látnak meg. Ez
a pinceajtót nyitja – nyújtotta felém a kulcsot.
Annyira megdöbbentem, hogy csak bámultam.
– Vedd már el, te idióta! – sziszegte.
Engedelmeskedtem. A zsebembe csúsztattam a kulcsot, és tudtam, hogy
nem fogom használni. Azért vettem el, mert most először láttam olyasmit a
szemében, ami sebezhetőségre emlékeztetett. A dühös hangjával azt
próbálta leplezni, amit addig nem is gondoltam volna róla. Hogy fél az
elutasítástól.
Lefelé az ösvényen már biztosan tudtam, hogy a köztünk lévő hatalmi
viszonyok megváltoztak.

Carl is megváltozott.
Egyenesebb háttal járt. És már nem húzódott vissza a csigaházába,
kimerészkedett az emberek közé. Mindez nagyjából egy éjszaka leforgása
alatt történt. A Fritz-éjszaka alatt. Hozzám hasonlóan talán ő is érezte, hogy
a Fritz-éjszaka eseményei az átlag fölé emeltek minket. Amikor anya és apa
lezuhant a Katlanba, Carl csak passzív néző volt. A megmentésre szoruló
áldozat. De most aktívan kivette a részét az eseményekből, tette, amit tennie
kellett, olyasmiket, amiket a környezetünk el sem tudott volna képzelni.
Átléptünk egy határt, majd visszatértünk, és ha valaki ott járt, ahol mi, az
megváltozik. Jobban mondva lehet, hogy Carl most tudott végre az lenni,
aki egész idő alatt volt, a Fritz-éjszaka talán csak megrepesztette a bábjának
a burkát, hogy pillangóként kirepülhessen belőle.
Egy ideje már magasabb volt nálam, de a tél folyamán törékeny, félénk
kisfiúból olyan fiatalemberré vált, aki jól tudja, nincs miért szégyenkeznie.
Mindig kedvelték, de a népszerűsége most az egekbe szökött. Észrevettem,
hogy amikor a barátaival lóg, ő a főnök. Odafigyelnek a megjegyzéseire,
röhögnek a poénjain, és akik imponálni akarnak a többieknek, vagy meg
akarják nevettetni a bandát, először rá néznek. Mindenki őt akarta utánozni.
És ez a csajoknak is feltűnt. A lányos szépsége férfias sármnak adta át a
helyét, és a viselkedése is megváltozott. Amikor az Årtunben buliztunk,
természetes magabiztossággal beszélt és mozgott. Az egyik pillanatban
könnyed játékosság csillogott a szemében, mintha semmit sem venne
igazán komolyan, a következőben pedig leült egy gondban lévő barátjával
vagy egy összetört szívű barátnőjével, együttérzőn meghallgatta, és úgy
adott tanácsot, mintha olyan élettapasztalat vagy bölcsesség birtokában
lenne, amitől ők még fényévekre vannak.
Én viszont egyre inkább olyan lettem, amilyen mindig is voltam. De
persze én is magabiztosabbá váltam. Tudtam, mire vagyok képes szükség
esetén.

– Te meg itt olvasol? – kérdezte Carl egy szombat este.

Már elmúlt éjfél, épp akkor ért haza berúgva, én meg a télikertben ültem
az Amerikai tragédiával az ölemben.
Egy pillanatig kívülről láttam magunkat. Elfoglaltam a helyét. Egyedül
ücsörgök egy szobában. De igazából ez nem az ő helye. Mindig is az enyém
volt, csak ő használta egy ideig.
– Hol voltál? – kérdeztem.
– Bulizni.
– Nem ígérted meg Bernardnak, hogy visszaveszel kicsit a bulizásból?
– De – felelte. A hangjában vidámság bujkált, ugyanakkor őszinte
megbánás is. – Nem tartottam meg az ígéretemet.
Mindketten felnevettünk.
Jó volt Carllal nevetni.
– Jól szórakoztál? – csuktam be a könyvet.
– Mari Aasszal táncoltam.
– Igen?
– Bizony. Azt hiszem, kicsit belezúgtam.
Nem tudom, miért, de a szavai késként fúródtak a szívembe.
– Mari Aas… A polgármester lánya és egy Opgard?
– Miért ne?
– Hát, álmodozni szabad – feleltem, és magam is hallottam, hogy a
nevetésem rút és fájdalmas.
– Igazad van – mosolygott Carl. – Felmegyek álmodozni kicsit.

Pár héttel később láttam Mari Aast a Kaffistovában.

Nagyon szép volt. És „veszélyesen intelligens”, ahogyan valaki mondta
róla. Mindenesetre éles nyelve volt, és a helyi újság szerint nála jóval
idősebb politikusokat is kicsinált, amikor a Munkáspárt ifjúsági szervezetét
képviselte egy vitában Notoddenben az önkormányzati választások előtt.
Egyenes háttal állt, szőke haját vastag varkocsokba fonta, a melle
dudorodott a Che Guevarát ábrázoló pólója alatt, kék farkasszeme hidegen
csillogott. A pillantása végigsiklott rajtam, mintha olyasmit keresne, amire
érdemes vadászni, és engem nem tartana kihívásnak. Félelem nélkül
tekintett körbe. Úgy, mint aki a tápláléklánc csúcsáról néz le másokra.

Megint eljött a nyár. Rita hazatért Amerikából, ahová a férjével ruccant át,
és küldött egy sms-t, hogy találkozni akar velem a hüttében. Azt írta,
hiányzom neki. Régen mindig félreérthetetlenül éreztette velem, hogy ő a
főnök, de újabban egyre gyengédebb üzeneteket kaptam tőle, főleg azután,
hogy nem éltem a lehetőséggel, és nem látogattam meg azon a hétvégén,
amikor egyedül volt.
Amikor megérkeztem a hüttébe, szokatlanul fel volt villanyozva. Hozott
ajándékokat, egy selyem alsónadrágot meg egy férfiparfümöt, és
elújságolta, hogy mindegyiket New Yorkban vette. De a legnagyobb
meglepetésnek a két karton Berry snüsszt szánta, bár azonnal közölte, hogy
nem vihetem haza, itt kell maradnia a kettőnk külön kis világában. A
hűtőben fogjuk tartani. Sejtettem, hogy arra számít, így könnyebben fel tud
majd csalni a hüttébe.
– Vetkőzz le! – szólítottam fel.
Egy pillanatig meghökkenten nézett, aztán engedelmeskedett.
Utána izzadságtól és egyéb testnedvektől lucskosan feküdtünk az ágyban.
A szoba felforrósodott, a nyári nap kíméletlenül sütött le a házra. Kibújtam
Rita szó szerint fojtogató öleléséből.
Felvettem az éjjeliszekrényről a Petrarca-kötetet, találomra kinyitottam,
és olvasni kezdtem:
– „Habok friss, édes árja, hol tagjait kibontva fürdött a Hölgy, ki egyedüli
nékem!”[1]
Összecsaptam a könyvet.
Rita értetlenül pislogott.
– Habok – mondta aztán. – Víz! Menjünk fürödni! Hozok bort.
Felöltöztünk, Rita fürdőruhát vett, én pedig követtem a hütténél
valamivel magasabban fekvő hegyi tavacskához. A parton megláttam egy
kis, piros csónakot pár kajla törpenyír alatt. Nyilván Willumsenéké volt. Bár
közben beborult, és feltámadt a szél, a szeretkezéstől felhevült testünkről
még mindig folyt az izzadság, hiszen meredek terepen sétáltunk felfelé.
Vízre bocsátottuk a csónakot, és addig eveztem, amíg olyan távol nem
kerültünk a parttól, hogy biztosak lehettünk benne, az esetleges erre
tévedők nem fognak felismerni.
– Fürödjünk! – javasolta Rita, miután megittunk fél üveg habzóbort.
– Túl hideg van – tiltakoztam.
– Ilyen puhány vagy? – nevetett, és ledobta a ruháját.
A fürdőruhája kihangsúlyozta a domborulatait, ahogy mondani szokás.
Eszembe jutott, hogy a sportos testalkatát és a széles vállát azzal
magyarázta, hogy fiatalkorában ígéretes úszóversenyzői karrier állt előtte.
Fellépett az egyik ülésre, mire nekem hátra kellett dőlnöm, hogy ne
boruljunk fel. A szél egyre jobban fújt, és a csillogó vízfelszín
szürkésfehérré változott, mint egy vak szemet borító hártya. Az apró, fürge
hullámok sebesen követték egymást. Amikor Rita behajlította a térdét, hogy
elrugaszkodjon, felkiáltottam.
– Várj!
– Haha! – kacagott, és már ugrott is.
A teste elegáns ívet írt le a levegőben. Úszó lévén tudta, hogyan kell
vízbe ugrani. Viszont fogalma sem volt, hogyan lehet megbecsülni a
vízmélységet annak alapján, hogy a szél milyen formákat hoz létre a
felszínén. A teste nesztelenül érte el a vizet, majd a mozdulat hirtelen
félbeszakadt. Egy pillanatig majdnem úgy nézett ki, mint az a Pink Floyd-
lemezborító, amit Bernard mutatott: egy fickó kézen áll a víz alatt, és a teste
mintha a víztükörből nőne ki. Bernard elmesélte, hogy a fotót több napba
telt elkészíteni, és a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a
búvárpalackos pasas buborékokat fújt ki, amivel megzavarta a víz felszínét.
A mostani képet az vágta haza, hogy Rita kinyújtott lába és dereka
összecsuklott. A magas épületek irányított robbantását bemutató videókra
emlékeztetett, bár most nem ő irányított.
Amikor vérben forgó szemmel és algával meg iszappal borítva felállt, és
láttam, hogy a víz a köldökéig ér, úgy rázkódtam a nevetéstől, hogy
majdnem beleborultam a tóba.
– Idióta! – sziszegte.
Le tudtam volna állni. Le kellett volna állnom. Foghatnám a borra, arra,
hogy nem szoktam inni. Mindegy, a lényeg az, hogy megragadtam a
narancssárga gyerekmentőmellényt, ami az ülésem alatt volt, és odadobtam
neki. Mellette csapódott bele a vízbe, ott lebegett. Túl későn kapcsoltam.
Rita Willumsen, az asszony, aki annak idején fölém magasodott a
műhelyben, és végig utasítgatott meg vezetett az úton, amit együtt tettünk
meg, ebben a pillanatban teljesen elveszettnek tűnt, mint egy magára
hagyott kislány egy idősebb nő testében. Mert most, a könyörtelen napfény
és az elkenődött sminkje miatt látszottak a ráncai és a kettőnket elválasztó
évek. A fehér, megereszkedett bőre libabőrzött a hidegtől. Abbahagytam a
nevetést, és azt hiszem, meglátta saját magát a pillantásomban, mert
védekezően összefonta a karját a mellén.
– Elnézést – szólaltam meg.
Vagy helyesen tettem, vagy ennél rosszabbat nem is mondhattam volna.
Persze az is lehet, hogy akkor már mindegy volt, mit mondok.
– Kiúszom – közölte, és eltűnt a vízben.
Ezután sokáig nem láttam viszont.
Gyorsabban úszott, mint ahogy eveztem, és amikor partot értem, bottal
üthettem a meztelen lábai nedves nyomát. Kihúztam a csónakot a vízből,
kiöntöttem a bor maradékát, és a ruhájával visszasétáltam a hüttéhez. De
mire odaértem, már nem volt ott. Lefeküdtem az ágyra, kivettem egy Berryt
az éjjeliszekrényen fekvő ezüstszínű dobozból, és az órámra pillantottam,
hogy tudjam, mikor indulhatok majd el. Az alsó ajkamat az erjesztett
dohány égette, a szívemet pedig a szégyen. Azért, mert megaláztam Ritát.
Miért viseltem ezt annyival nehezebben, mint a saját hibáim felett érzett
szégyent? Miért érintett rosszabbul, hogy gúnyosan kinevettem egy nőt, aki
egy kamaszt választott szeretőnek, mint az, hogy megöltem a saját anyámat,
és feldaraboltam egy embert? Fogalmam sincs. Csak.
Húsz percet vártam, aztán hazaindultam. Bár tudtam, hogy nem jövök ide
vissza soha többé, ellenálltam a kísértésnek, és nem vittem magammal a
snüsszt.

[1] CXXVI. Habok friss, édes árja. Károlyi Amy és Weöres Sándor fordítása.
 Harmincötödik fejezet

A nyár vége felé jártunk. Vasárnap volt. Ahogy megbeszéltük, Bernard

eljött hozzánk egy adag zöldséges aprópecsenyével, amit feltettem
melegedni, és közben mindenféléről beszéltünk, csak az egészségi
állapotáról nem. Rettentően lefogyott, és mindketten kerültük a témát.
– Carl?
– Majd jön – feleltem.
– Hogy van?
– Jól. És jó jegyeket kap.
– Iszik?
Kicsit haboztam, mielőtt megráztam volna a fejem. Tudtam, hogy
Bernard apa alkoholizálására gondol.
– Apátok büszke lenne rátok.
Erre csak hümmögtem.
– Persze magában tartotta volna, de nekem elhiheted.
– Ha te mondod.
Bernard felsóhajtott, és kinézett az ablakon.
– Én mindenesetre büszke vagyok rátok. Megjött az öcséd.
Díszkísérettel.
Mire kinéztem az ablakon, Carl és az állítólagos díszkísérete már
befordult a ház sarkán. A folyosón léptek hangoztak fel, és halk, szinte
bizalmas suttogás. Az egyik hang tulajdonosa lánynak tűnt. Aztán kinyílt a
konyhaajtó.
– Ismerkedjetek meg Marival! – mutatta be Carl a kísérőjét. – Van elég
kaja?
Csak bámultam a nagyra nőtt, egyenes hátú öcsémet és a magas,
farkasszemű szőkét mellette, miközben a kezem automatikusan kevergette a
serpenyőben rotyogó ételt.
Sejtettem előre, vagy nem sejtettem?
 Egyrészt meseszerűnek tűnt. Az árva parasztfiú megszerzi a királylányt,
akit senki másnak nem sikerült meghódítania. Másrészt viszont szinte
elkerülhetetlennek éreztem. Ahogy a hold és a csillagok akkor Os felett
álltak, nekik egyszerűen muszáj volt egymásra találniuk. Alig tudtam
összeszedni magam. Nehezemre esett elképzelni, hogy az öcsém, akit a
karjaimban ringattam, aki nem merte megadni Dognak a kegyelemdöfést, és
pánikba esve hívott a Fritz-éjszakán, olyasmit merészelt, amit én sosem
mertem volna. Odament egy olyan lányhoz, mint Mari Aas, bemutatkozott
neki, és beszélgetett vele. Úgy vélte, méltó a figyelmére.
Mari most teljesen máshogyan nézett ki, mint múltkor a Kaffistovában.
Mosolygott, és a hideg vadásztekintetét nyitott, barátságos, szinte meleg
pillantásra cserélte. Persze tudtam, hogy ez nem az én személyemnek szól,
hanem a helyzetnek, de már-már úgy éreztem, hogy engem, a kis tanyán
lakó testvért is felemel a saját szférájába.
– És? – kérdezte Bernard. – Jártok, vagy csak úgy találkozgattok?
Mari csengő hangon nevetett, ami csak egészen kicsit tűnt erőltetettnek.
– Hát, azt hiszem, hogy…
– Járunk – szakította félbe Carl.
Mari kissé elhúzódott tőle, és felvont szemöldökkel méregette. Aztán
belékarolt.
– Akkor járunk – jelentette ki.

Véget ért a nyár, és hosszú, esős ősz köszöntött ránk.

Rita keresett telefonon. Egyszer októberben és egyszer novemberben.
Láttam az R betűt a kijelzőn, de nem vettem fel.
Bernard megint kórházba került. Hétről hétre betegebb lett. Én sokat
dolgoztam, és keveset ettem. Heti kétszer-háromszor meglátogattam
Bernardot Notoddenben. Nem azért, mert kötelességemnek éreztem, hanem
mert élveztem a vele folytatott szűkszavú beszélgetéseket, és szerettem
egyedül ülni az autóban, és a hosszú úton J. J. Cale-t hallgatni.
Carl is eljött párszor, de egyre több teendője lett. Marival egyfajta
álompárként ünnepelték őket a faluban. Sok társadalmi eseményen vettek
részt, és amikor tudtam, én is velük tartottam. Carl valamiért szerette, ha ott
vagyok, és arra is rájöttem, hogy nekem nincsenek barátaim. Nem mintha
magányosnak éreztem volna magam, és egyébként lett is volna kihez
szólnom, csak nem tartottam rá igényt. Egyáltalán nem izgatott. Inkább a
Rita által ajánlott könyveket bújtam, amiket általában a notoddeni
könyvtárból vettem ki. Mivel lassan olvastam, nem tudtam egyszerre túl
sokat kikölcsönözni, de amiket hazavittem, azokat alaposan
áttanulmányoztam. Úton. A Legyek Ura. Öngyilkos szüzek. Fiesta. A
darázsgyár. Bernardnak, aki nem sűrűn vett könyvet a kezébe, részleteket
olvastam fel egy Charles Bukowski-regényből, a Postából, ami annyira
megnevettette, hogy végül köhögőroham tört rá. Utána fáradtnak tűnt.
Megköszönte a látogatást, és közölte, hogy ideje mennem.
Aztán egy nap elmondta, hogy meg fog halni, és utána egy volkswagenes
viccel próbált jobb kedvre deríteni.
Beállított a lánya, hogy elvigye a lakáskulcsot.
Arra számítottam, hogy Carl sírni fog, amikor elmondom neki, de
valószínűleg már sejtette, mert csak szomorúan rázta egy darabig a fejét,
mintha az ember lerázhatná magáról az ilyesmit. Ahogyan – azt hiszem – a
Fritz-éjszakát is lerázta magáról. Néha úgy tűnt, mintha elfeledkezett volna
róla. Sosem említettük, mintha mindketten úgy gondoltuk volna, hogy ha
elég sok réteg hallgatásba és időbe burkoljuk, akkor egy nap talán
visszhanggá szelídül, mint amikor rátör egy régi rémálom az emberre, és a
másodperc töredékéig azt hiszi, tényleg megtörtént, de aztán rájön, hogy
nem, és megnyugszik.
Felvetettem Carlnak, hogy költözzön át a szüleink hálószobájába. Azzal
indokoltam a javaslatot, hogy nyolc centivel magasabb nálam, és hosszabb
ágyra van szüksége. De valójában én aludtam rosszul, és nem azért, mert
nem tudtam kinyújtózni. Carl már nem hallotta a Katlanból érkező
sikolyokat. Most engem kezdtek kínozni.
Carl hosszú és fantasztikus beszédet tartott a temetésen. Arról, hogy
Bernard milyen csodálatos, eredeti és vicces volt. Páran tuti csodálkoztak,
miért ő beszélt a nevünkben, és nem én, a nagyobbik testvér, de én kértem
meg rá, mert attól tartottam, hogy a sírástól nem tudok majd megszólalni.
Igent mondott, és én elláttam ötletekkel, anekdotákkal meg gondolatokkal,
elvégre én álltam közelebb Bernardhoz. Jegyzetelt, írt, átfogalmazott,
belevitte a saját stílusát, és a tükör előtt gyakorolt, szóval komolyan vette a
feladatot. Nem gondoltam volna, hogy ennyire gazdag lelki életet él, de hát
ez mindig így van. Az ember azt hiszi, hogy úgy ismer valakit, mint a
tenyerét, aztán hirtelen előbukkannak olyan vonásai is, amikről fogalma
sem volt. Meg persze mikor szemléli meg bárki alaposan a tenyerét? Még
az is előfordulhat, hogy egyszer csak olyasmit talál benne, amire nem is
számít. Mondjuk egy kis pénzt, egy összegyűrt papírdarabot vagy egy
fájdalomcsillapítót. Ilyesmi ugyanúgy megtörténhet, mint az, hogy
beleszeret egy lányba, akit alig ismer, méghozzá olyan reménytelenül, hogy
az öngyilkosság szélére sodródik. Ilyenkor felmerül az emberben a
gondolat, hogy talán csak kitalálta az egészet, és a szerelem puszta ürügy
arra, hogy megtegye, amire vágyik: eltűnjön innen. De én legfeljebb csak a
községhatárig mentem, ha gondolkozni akartam, vagy Notoddenbe, amikor
könyveket kölcsönöztem. Sosem akartam a hosszú, egyenes szakasz végén,
az alagút nyílásánál nekihajtani a hegyoldalnak vagy megismételni azt, ami
apáékkal történt a Katlannál. Mindig visszatértem. Letudtam egy napot, és
vártam a következőt, amikor vagy látom Marit, vagy nem.
Ebben az időben kezdtem verekedni.
 Harminchatodik fejezet

A Bernard halála utáni időben sötét verembe zuhantam. Átvettem a

műhelyt, és éjt nappallá téve dolgoztam. Azt hiszem, ez mentett meg. Ez
meg a bunyók.
A napjaim egyhangúságát a szombat esték törték meg, amikor buli volt
az Årtunben, Carl berúgott és flörtölt, én pedig azt lestem, mikor veszíti el a
fejét egy féltékeny nyomorult, hogy szétverhessem és a padlóra küldhessem
az undorító, szánalmas tükörképemet. Ez így ment hétről hétre.
A bulik után előfordult, hogy Carl hajnalban röhögcsélve betántorgott a
szobába, és ledobta magát az emeletes ágy alsó szintjére. Miután
átbeszéltük az elmúlt éjszakát, gyakran kitört belőle:
– Annyira fasza, hogy van egy nagytesóm!
Ez megmelengette a szívemet, bár nem volt igaz. Mindketten tudtuk,
hogy most már ő a nagyobb közülünk.
Fel sem merült bennem, hogy bevalljam, szerelmes vagyok a
barátnőjébe. Bernardnak sem szóltam róla, és természetesen Marinak sem
mutattam ki az érzéseimet. Megtartottam magamnak a lelkemet mardosó
szégyent. Vajon apa is így volt ezzel? Úgy gondolta, hogy ha valaki a saját
fiát kívánja, akkor nem érdemli meg az életet, és azért hagyta a puskát a
pajta ajtajában, hogy megszabadítsam a szenvedéseitől? Úgy éreztem, most
már jobban értem, ami rettentően megijesztett, és nem csökkentette a saját
magam iránt érzett megvetést.
Nem nagyon emlékszem, mit gondoltam vagy mondtam, amikor Carl
közölte, hogy tovább szeretne tanulni. Igazából logikus lépésnek tűnt,
nemcsak azért, mert jó jegyei voltak, és gyakorlatiasnak nem lehetett volna
nevezni, hanem azért is, mert magától értetődően Mari Aas is egyetemre
ment. És biztosra vettem, hogy egy városban fognak tanulni. Már láttam
magam előtt, hogy lesz egy albérletük Oslóban vagy Bergenben, a
szünetekben és az ünnepeken hazajönnek a faluba, maguk köré gyűjtik a
barátaikat, én pedig ilyenkor velük fogok lógni.
 De aztán megtörtént az a közjáték Gretével az Årtunben, amiről Grete
beszámolt Marinak, és minden a feje tetejére állt.
Amikor Carl Minnesotába költözött, úgy éreztem, hogy megszökött. A
falusi botrány és Mari Aas elől. A tanyáért vállalt felelősség elől. Előlem,
aki akkor már jobban függtem tőle, mint ő tőlem. És a Katlanból
felhallatszó sikolyok elől, mert bár nem vagyok benne biztos, szerintem
megint hallani kezdte őket.
Miután lelépett, csend lett.
Néma csend.
Eladtam a műhely felszerelését meg a telket, és hirtelen, bár még csak a
húszas éveim elején jártam, egy benzinkút vezetője lettem. Fogalmam
sincs, hogy megláttak-e bennem valamit, amire én vak voltam,
mindenesetre fáradhatatlanul robotoltam. Nem a becsvágy hajtott, az
később jött. Egyszerűen csak nem bírtam a tanyán ücsörögni, közel a
Katlanhoz, az aranylile dalát hallgatva. Annak a madárnak a dalát, aki
szintén nem akart egyedül maradni. Nem feltétlenül barátra vágyott, csak
társaságra. Ezt ki lehetett váltani azzal, hogy dolgoztam, zajokkal és
emberekkel vettem körül magam, és hasznos dolgokon gondolkodtam, ezért
az agyam nem járt állandóan a régi szarokon.
A szervezetem kivetette magából Marit, mint ahogy egy sikeres műtét
során eltávolítanak egy tumort. Persze sejtettem, hogy nem véletlen, hogy
ez egybeesett a szakításukkal, de erre próbáltam minél kevesebbet gondolni.
Túl bonyolultnak tűnt, és pont akkor olvastam Kafkától Az átváltozást – egy
pasasról szól, aki egy reggel felébredve szörnyű féreggé változva találja
magát az ágyában –, és rájöttem, hogy ha kotorászni kezdek a
tudattalanomban, nagy eséllyel olyasmit fogok találni, ami nem lesz
ínyemre.
Néha természetesen összefutottam Rita Willumsennel. Jól nézett ki, az
évek kegyesek voltak hozzá. Sosem tudtunk bizalmasan szót váltani, ezért
csak barátságos mosolyt villantott rám, ahogy egy faluban szokás, és
legfeljebb megkérdezte, hogy érzi magát Carl Amerikában.
Egy nap Markusszel beszélgetett a kúton, aki a Sonettje körül
sertepertélt. Általában a férje tankolta a kocsijaikat. Markus jóképű fiú,
szelíd és barátságos, és hirtelen az jutott eszembe, hogy valószínűleg ő Rita
új projektje. Talán furcsán hangzik, de a gondolatra semmi sem mozdult
meg bennem. Élvezzék csak egymást. Markus visszatekerte a tanksapkát,
Rita pedig éppen be akart ülni a kocsiba, de előtte elnézett a benzinkút
épülete felé. Nem hiszem, hogy belátott az ablakon, de felemelte a kezét,
mintha integetne. Visszaintettem. Amikor Markus bejött, elmesélte, hogy
Willumsennek rákja van, de rendbe fog jönni.
Legközelebb május tizenhetedikén, az alkotmány napján láttam viszont
Ritát az Årtunben. Jól állt neki az ünnepi népviselet. A férje kezét fogva
lejtett be. Ilyen sem történt még soha. Willumsen lefogyott, mondjuk nem
csontsoványra, de kevésbé tűnt kövérnek, és hát mit mondjak, elég rossz
bőrben volt. A tokája úgy lógott, mintha valami gyík kapaszkodna a
nyakába. Amikor beszélgettek, közelebb hajoltak egymáshoz, hogy a másik
egyetlen szavát se szalasszák el. Mosolyogtak, bólogattak, és egymás
szemébe néztek. Lehet, hogy a rák elhozta Rita számára a megvilágosodást.
Talán rájött, hogy az eltelt idő alatt beleszeretett a férjébe, aki istenítette. És
ki tudja, az is elképzelhető, hogy Willumsen mégsem olyan vak, mint
amilyennek hittem. Mindenesetre biztosra vettem, hogy amikor Rita
integetésre emelte a kezét a kúton, végleg búcsút vett tőlem. Ez jól is van
így. Segítettünk egymáson, amikor mindkettőnknek szüksége volt rá. Az
alapján, amit láttam, kevés viszony ér boldog véget, de miközben Ritát
néztem a férjével, arra gondoltam, hogy bizonyos módon mi ketten ebbe a
kis csoportba tartozunk. És ezért aztán Willumsen is jól járt.
Mindenesetre most már hivatalosan is magányos aranylilévé változtam.

De alig egy évvel később megismerkedtem egy nővel, akivel öt éven

keresztül titkos viszonyt folytattam. A főnökség szervezett Oslóban egy
banzájt, ami vacsorával zárult, és én az egyik HR-menedzser, Pia Syse
mellett ültem az asztalnál. A bal oldalamra került, így az etikett szerint nem
számított az asztalszomszédomnak, de evés közben egyszer csak felém
fordult, és megkérdezte, nem tudnám-e megmenteni attól, hogy tovább
kelljen hallgatnia azt, akit a másik oldalára ültettek, és aki már egy órája a
benzinről hadovál, pedig ezt a témát nagyjából tíz perc alatt ki lehet
meríteni. Addigra már felhajtottam pár pohár bort, és visszakérdeztem, nem
hímsovinizmus-e – vagy talán inkább nősovinizmus –, hogy egy férfitól
jobban elvárják, hogy szórakoztasson egy nőt, mint fordítva. Egyetértettünk
a kérdésben, ezért három percet adtam neki, hogy mondjon valamit, amit
érdekesnek találok, ami megnevettet vagy felháborít. Ha egyik sem jön
össze, akkor megköszönöm a fáradozását, és visszatérek a jobb oldalamon
ülő szemüveges barnához, aki a vacsora elején bemutatkozott – Unninek
hívták –, és utána gyakorlatilag meg sem szólalt. Meg kell adni, hogy Pia
ragyogóan teljesítette mindhárom feladatot, ráadásul rövidebb idő alatt,
mint amennyit adtam neki.
Táncoltunk, és azt mondta, hogy nálam kétballábasabb táncpartnert még
nem pipált.
A liftben felfelé smároltunk, utána elhúzta a száját, és azt mondta, hogy
csókolni sem tudok.
Amikor másnap felébredtünk az ágyában – hozzá mentünk, mert ő
menedzserként lakosztályt kapott –, köntörfalazás nélkül közölte, hogy
szeretőként a középszintet sem érem el.
De hozzátette, hogy régen nevetett annyit, mint az elmúlt tizenkét órában.
Azt feleltem, hogy a négyből egy jobb az átlagomnál. Felkacagott, és a
következő órát azzal töltöttem, hogy javítsak az első benyomáson.
Remélem, sikerrel jártam. Mindenesetre azzal búcsúzott, hogy a következő
két hét folyamán behívat majd az irodába, és nem határoz meg előre
napirendi pontokat.
A recepció előtt vártam a soromra, hogy kijelentkezzek, amikor Unni, az
asztalszomszédom megkérdezte, hogy Osba megyek-e, és elvinném-e
Kongsbergig.
Nem beszéltünk sokat az úton.
A kocsiról érdeklődött, mire elmondtam, hogy a nagybátyámtól kaptam,
és érzelmi értéke van számomra. Elmesélhettem volna, hogy bár minden
alkatrészét már legalább egyszer ki kellett cserélni, mechanikai
mesterműnek tartom. Nem jönnek ki rajta például olyan hibák, mint a
menőbb V70-esen, ami állandóan szenved a kikopott gömbcsuklóktól. És
azt is megoszthattam volna vele, hogy szeretném, ha a karosszériájában
temetnének el. De ahelyett hogy unalmas dumával traktáltam volna, inkább
unalmas kérdéseket tettem fel neki, és megtudtam, hogy könyvelő, van két
gyereke, és a férje egy kongsbergi általános iskola igazgatója. Heti két
napot otthonról dolgozik, kettőt Oslóban, és péntekenként teljesen szabad.
– És akkor mit csinálsz? – kérdeztem.
– Semmit – válaszolta.
– Nem nehéz semmit sem csinálni?
– Nem.
A beszélgetés itt zátonyra futott.
A magnóból J. J. Cale szólt, és éreztem, hogy nyugalom telepszik rám. A
kevés alvás, J. J. Cale higgadt minimalizmusa és a tény, hogy Unninél
hozzám hasonlóan a hallgatás az alapbeállítás, megtette a magáét.
 Amikor egy rándulással felriadtam, értetlenül meredtem a szembejövő
autókra, amiknek fényei elmosódtak a szélvédőt áztató esőben. Az agyam
három következtetésre jutott gyors egymásutánban. Egy: elaludtam a
volánnál. Kettő: valószínűleg nem csak pár másodpercre, mert nem
emlékeztem, hogy esett volna az eső, és hogy bekapcsoltam volna az
ablaktörlőt. Három: már régen le kellett volna térnem a kanyargós útról.
Automatikusan a kormány felé nyúltam, de beleütköztem egy meleg kézbe,
ami már átvette tőlem a vezetést.
– Úgy látom, elaludtál – szólalt meg Unni.
– Kedves tőled, hogy nem ébresztettél fel – feleltem.
Nem nevetett, de amikor rápillantottam, mintha halvány mosoly bujkált
volna a szája szögletében. Akkor még nem tudtam, hogy ennél több
mimikát sosem fogok látni tőle. Egyelőre csak azt vettem észre, hogy szép.
Nem klasszikusan szép, mint Mari Aas, vagy kápráztatóan szép, mint Rita
Willumsen a fiatalkori képein, amiket imádott mutogatni. Őszintén szólva
nem tudom, hogy Unni Holm-Jensen a sajátján kívül bárki más mércéje
szerint szép volt-e, és igazából azt akarom mondani, hogy abban a
pillanatban, abban a megvilágításban és abból a szögből szebbnek tűnt,
mint addig. Nem olyan szépnek, hogy beleszeressek, nem is szerettem bele
soha, és az öt évünk alatt ő sem szeretett belém. De ott a kocsiban szépnek
láttam, és kedvem támadt tovább gyönyörködni benne, amit akár meg is
engedhettem volna magamnak, mert Unni az útra szegezte a pillantását, és
nem engedte el a kormányt, én pedig rájöttem, hogy meg lehet bízni benne.
Csak miután párszor együtt kávéztunk félúton, azaz Notoddenben, és a
harmadik alkalommal szobát vettünk ki a Brattrein Hotelben, vallotta be,
hogy már az oslói vacsora alatt meghozta a döntést.
– Tetszettetek egymásnak Piával.
– Igen.
– De nekem jobban tetszettél. És tudtam, hogy én is jobban be fogok
jönni neked.
– Miért?
– Mert mi egyformák vagyunk, Piára meg egyáltalán nem hasonlítasz. És
Notodden közelebb van.
Felnevettem.
– Úgy érted, hogy azért jössz be jobban, mert Notodden közelebb van,
mint Oslo?
– A rokonszenv általában gyakorlatias alapokon nyugszik.
 Megint felnevettem, Unni pedig elmosolyodott. Kicsit.
Azt is elmesélte, hogy nem boldogtalan a házassága.
– Jó ember és jó apa. De nem ér hozzám. – A vékony és kemény teste
vézna kisfiúra emlékeztetett. Edzett, futott és gyúrt. – Mindenki igényli az
érintést.
Nem aggódott, mi lesz, ha a férje rájön, hogy megcsalja. Úgy gondolta,
megértené. A gyerekeit féltette.
– Biztonságos és nyugodt otthonuk van, és nem hagyom, hogy ezt bármi
tönkretegye. Mindig a gyerekeim lesznek az elsők számomra. Fontosabbak
az ilyesfajta boldogságnál. Szívesen töltöm veled ezeket az órákat, de
gondolkozás nélkül lemondok róluk, ha a legkisebb bizonytalanságot vagy
veszélyt jelentik a gyerekeim számára. Érted?
A kérdés meglepő erővel csapott le rám. Mint amikor az ember letölt egy
vicces alkalmazást, és a semmiből felugrik egy rettentően komoly, szinte
fenyegető lista, amin ki kell pipálni a feltételeket, mielőtt folytatódhatna a
móka.
Egy nap megkérdeztem tőle, hogy egy esetleges vészhelyzetben lelőne-e
engem és a férjét, ha ez negyven százalékkal növelné a gyerekei túlélési
esélyeit. Kalkulált magában, majd pár másodperc múlva válaszolt.
– Igen.
– Ha harminc százalékkal?
– Igen.
– Ha húsz százalékkal?
– Nem.
A legjobban azt kedveltem benne, hogy mindig tudtam, hányadán állok
vele.
 Harminchetedik fejezet

Carl írt pár e-mailt, és küldött képeket az egyetemről. Úgy tűnt, jól elvan.
Szélesen mosolyogva mutogatta a fehér fogait, és az új barátai mintha egész
életükben ismerték volna. Mindig is jól tudott alkalmazkodni.
– Ha bedobják a tóba, már azelőtt kopoltyút növeszt, hogy összevizezné
magát – mondogatta anya.
Emlékszem, hogy annak a nyárnak a végére, amikor azzal a csinos,
nálunk nyaraló fiúval lógott, akire olyan féltékeny voltam, megtanulta az
oslói dialektust. Most egyre több amerikai kifejezést használt, jóval többet,
mint annak idején apa. Mintha a norvégja lassan, de biztosan a semmibe
veszne. Talán szándékosan csinálta. Az itt történtekre a feledés és a távolság
leplét akarta borítani. Amikor Stanley Spind, az új orvos meghallotta, hogy
a csomagtartót angolul emlegetem, elmesélt egy sztorit a felejtéssel
kapcsolatban.
– Vest-Agder megyéből, ahol felnőttem, egész falvak vándoroltak ki
Amerikába. Az emberek egy része visszajött, és kiderült, hogy akik
elfelejtettek norvégul, azok a hazájukra is alig emlékeztek. Olyan, mintha a
nyelv hordozná az emlékeket.
A következő napokban eljátszottam a gondolattal, hogy megtanulok egy
új nyelvet, és soha többé nem szólalok meg norvégul, hátha az segít. Mert
már nem csak sikolyok hallatszottak fel a Katlanból. Amikor csend
telepedett a házra, halk mormogást is hallottam, mintha a halottak
beszélgetnének egymással a mélyben. Mintha terveznének valamit. Egy
kibaszott összeesküvést.
Carl írt, hogy pénzre van szüksége. Megbukott pár vizsgáján, és
elveszítette az ösztöndíját. Küldtem neki. Nem okozott nehézséget, elvégre
dolgoztam, és alig költöttem. Tudtam félretenni.
Utána felemelték a tandíjat, ezért több kiadása lett. Azon a télen
rendeztem be magamnak a kuckót a használaton kívüli műhelyépületben,
így az áramon és a benzinen is tudtam spórolni. Megpróbáltam kiadni a
tanyát, de nem jártam sikerrel. Amikor felvetettem Unninek, hogy tegyük át
a randijainkat a Notodden Hotelbe, mert olcsóbb a Brattreinnél,
megkérdezte, gondot okoz-e kifizetnem, és felajánlotta, hogy dobjuk szét a
szoba árát, ahogy már korábban is javasolta. Nemet mondtam, és végül
továbbra is a Brattreinben találkoztunk, de a következő pénteken elmesélte,
hogy utánanézett, és kiderült, alacsonyabb a bérem, mint az enyémnél
kisebb kutak vezetőinek.
Felhívtam a főnökséget, és kis huzavona után átkapcsoltak az
illetékeshez.
Derűs hang szólt bele a telefonba:
– Pia Syse.
Letettem.
Az utolsó félévben – vagy legalábbis amiről állította, hogy az utolsó lesz
– Carl az éjszaka kellős közepén hívott fel, és közölte, hogy kétszázezer
norvég koronának megfelelő dollárra van szüksége. Arra számított, hogy a
nap folyamán megkapja az ösztöndíjat a Minneapolisi Norvég Társaságtól,
de elutasították a kérelmét, és másnap reggel kilencig be kell fizetnie a
tandíjat, különben kirúgják, és nem teheti le a záróvizsgákat, amik nélkül
olyan lesz, mintha nem is járt volna egyetemre.
– Ezen a területen nem az számít, mit tudsz, hanem hogy mit gondolnak
rólad, Roy. És itt csak a papírokban és a diplomákban hisznek.
– Tényleg megkétszereződött a tandíj, amióta kimentél? – kérdeztem.
– Nagyon szerencsétlen helyzetben vagyok – felelte. – Sajnálom, hogy
megint kérnem kell, de a társaság elnöke személyesen biztosított róla két
hónapja, hogy minden rendben lesz.
Már nyitás előtt odamentem a bankhoz. Előadtam az igazgatónak, hogy
kétszázezer korona hitelt szeretnék felvenni, és fedezetül a tanyát tudom
felajánlani.
– A tanya és a telek közös tulajdon az öccsével, ezért ehhez mindkettejük
aláírására szükség van – közölte a csokornyakkendős és bernáthegyiszemű
igazgató. – A hitel elbírálása és a papírmunka beletelik pár napba, de ha jól
értem, önnek most kell a pénz. Pillanatnyilag annyit tudok tenni, hogy adok
önnek százezer koronát.
– Garancia nélkül?
– Itt a faluban megbízunk egymásban.
– Nekem kétszázezer kell.
 – Ennyire azért nem – mosolygott, és a szeme az előbbinél is
szomorúbban csillogott.
– Norvég idő szerint délután négyig át kell utalnom a pénzt, különben
kirúgják az öcsémet az egyetemről.
– Ilyen szigorú szabályokról még nem hallottam – vakarta meg a kézfejét
az igazgató. – De ha ennyire fontos, akkor… – Egyre gyorsabban
vakargatta a kezét.
– Akkor…? – kérdeztem türelmetlenül, és a bal csuklómra pillantottam.
Még hat és fél órám volt.
– Nem tőlem hallotta, de Willumsen talán tud segíteni.
Szóval tényleg igaz, amit a faluban Willumsenről sutyorognak. Valóban
ad kölcsön. Fedezet nélkül és uzsorakamatra. Illetve dehogyis fedezet
nélkül. Mindenki tudja, hogy előbb-utóbb valahogyan be fogja hajtani a
tartozást. Ha máshogyan nem, akkor a dán verőlegénye segítségével. Erik
Nerellről is pletykálták, hogy Willumsenhez fordult, amikor megnyitotta a
Szabadesést, de vele nem keménykedett a vén lókötő. Türelmesen várt, és
amikor Erik haladékot kért, állítólag azt mondta, hogy amíg a kamatokat
rendesen megkapja, semmi gond.
– A kamatos kamat maga a földi paradicsom.
Elhajtottam Willumsen használtautó-kereskedéséhez. Attól nem
tartottam, hogy összefutok Ritával. Gyűlölte azt a helyet. Willumsen az
irodájában fogadott. Az íróasztala mögött egy gímszarvastrófeát vettem
észre. Úgy nézett ki, mint aki áttörte a falat, és most csodálkozva mered az
elé táruló látványra. Willumsen a székében terpeszkedett, a tokája az ingére
lógott, apró, vastag ujjait összefonta a mellkasán. Csak a jobb keze mozdult
meg néha, hogy leverje a hamut a szivarjáról. Félrebillentett fejjel
méregetett. Gondolom, a hitelminősítésemet végezte.
– Kétszázalékos kamatra tudom adni – közölte, miután előadtam a
kérésemet és a határidőt. – Havonta esedékes. Most azonnal át tudom
utalni.
Elővettem a snüsszösdobozt, és betettem egy tasakot az ajkam alá,
miközben járt az agyam.
– Így évi huszonöt százaléknál is többet fogok fizetni.
Willumsen kivette a szájából a szivart.
– Ügyesen számolsz. Az apádtól örökölted.
– És azt is számításba vetted, hogy én sem alkudozom?
Felnevetett.
 – Igen, ez az utolsó ajánlatom. Ha nem tetszik, el lehet menni.
– Hol írjam alá?
– Ilyesmire semmi szükség. Ez bőven elég – nyújtotta felém a mancsát.
Leküzdöttem a viszolygást, amit a virsliujjai láttán éreztem, és
megráztam a kezét.

– Voltál már szerelmes? – kérdezte Unni.

A Brattrein Hotel hatalmas kertjében sétáltunk. A tó felett felhők vonultak
az égen, a fény és vele a színek gyorsan változtak körülöttünk. Olvastam,
hogy a legtöbb pár az évek múlásával egyre kevesebbet kommunikál.
Velünk ez pont fordítva volt. Egyikünket sem lehetett volna szószátyárnak
nevezni, és Unniből az első pár alkalommal úgy kellett kihúzni minden
szót. Már öt éve találkozgattunk nagyjából havi egyszer, és bár mostanra
többet beszélt, mint kezdetben, ilyen témákat nem szokott csak úgy felvetni.
– Egyszer – feleltem. – Te?
– Soha. Milyen volt?
– Szerelmesnek lenni?
– Igen.
Fújtam egyet, és felhajtottam a galléromat, hogy védjem magam a
széltől.
– Nem túl nagy szám.
A szája sarka szinte láthatatlan mosolyra húzódott. Kíváncsian vártam,
hová akar kilyukadni.
– Valahol hallottam – kezdte –, hogy az ember csak kétszer lehet igazán
szerelmes az élete során. Az első akció, a második reakció. De ez a kettő
olyan, mint a földrengés. A többi csak apró érzelmi rázkódás.
– Aha. Ezek szerint még van esélyed.
– De nem akarok földrengést. Gyerekeim vannak.
– Értem. Csakhogy a földrengés csak úgy megtörténik, akár akarjuk, akár
nem.
– Ez igaz. Neked azért nem volt túl nagy szám, mert nem viszonozták az
érzéseidet?
– Valahogy úgy.
– Szóval az a legbiztonságosabb, ha az ember nem tartózkodik
földrengésveszélyes területen – vonta le a következtetést.
Lassan bólintottam. Kezdtem sejteni, miről beszél.
 – Azt hiszem, kezdek beléd szeretni, Roy. – Megállt. – És az
otthonomnak nem tenne jót egy földrengés.
– Szóval akkor…
Felsóhajtott.
– El kell hagynom…
– …a földrengésveszélyes területet – fejeztem be helyette.
– Igen.
– Végleg?
– Végleg.
Némán álltunk egymással szemben.
– Nem próbálsz meg…
– Nem – feleltem. – Hoztál egy döntést. Én meg olyan vagyok, mint az
apám.
– Vagyis?
– Nem tudok alkudozni.
Az időnk hátralévő részét a szobánkban töltöttük. Lakosztályt vettem ki,
az ágyból ráláttunk a tóra. Naplementekor kitisztult az ég, és Unni
megjegyezte, hogy az a Deep Purple-szám jutott eszébe, amikor a Genfi-tó
partján vannak Svájcban.
Azt feleltem, hogy abban a dalban leég egy épület.
– Igen – válaszolta.
Éjfél előtt csekkoltunk ki a szállodából, a parkolóban búcsúzóul
megcsókoltuk egymást, és ellenkező irányba elhajtottunk. Soha többet nem
találkoztunk.

Karácsony este felhívott Carl. A háttérből lelkes fecsegés hallatszott, és

Mariah Carey az All I Want for Christmas is Yout énekelte. Én a műhelyben
ücsörögtem a kuckómban egy üveg töménnyel és egy készen vett
karalábépürés birkabordával.
– Magányos vagy? – kérdezte Carl.
Magamba néztem.
– Kicsit.
– Kicsit?
– Eléggé. És te?
– Karácsonyi buli van az irodában. Éppen puncsot iszunk. Lekapcsoltuk
a telefonos ügyfélszolg…
 – Carl! Carl! Gyere táncolni! – visított egy nő angolul. Nehezen forgott a
nyelve, és úgy hallatszott, mintha Carl ölébe huppant volna.
– Figyelj, Roy, most mennem kell, de küldtem kariajit!
– Igen?
– Aha. Nézz rá a bankszámládra! – Ezzel bontotta a vonalat.
Kíváncsivá tett. Beléptem a netbankomba, és láttam, hogy egy amerikai
számláról érkezett utalás. Megjegyzésként ezt fűzték hozzá: „Köszönöm a
kölcsönt, drága bátyám, és kellemes karácsonyt!” Hatszázezer koronát
kaptam, jóval többet, mint amennyit az évek alatt Carlnak küldtem.
Olyan boldogság töltött el, hogy kitört belőlem a sírás. Nem a pénz miatt,
boldogultam volna nélküle is, hanem Carl miatt, aki végre megállt a lábán.
Persze megkérdezhettem volna, hogyan sikerült ennyit keresnie alig pár
hónap alatt a kezdő ingatlanos fizetésével. Azt mindenesetre már tudtam,
mire fogom fordítani a lóvét. Leszigeteltetem rendesen a tanyát, és végre
kialakíttatok egy fürdőszobát. Nem fogok még egy karácsonyt a műhelyben
tölteni.

Itt a faluban – pont, mint a városban – a hozzám hasonló pogányok csak

karácsonykor teszik be a lábukat a templomba. Mondjuk a városi népek
szenteste mennek, mi pedig december huszonötödikén.
Amikor vége lett az istentiszteletnek, Stanley Spind odalépett hozzám, és
meghívott magához másnap vacsorára. Azt mondta, sokan leszünk.
Meglepődtem, hogy ezt így bedobta, de gondolom, valaki megsúgta neki,
hogy ez a Roy Opgard karácsonykor is egyedül gubbaszt a műhelyében, hát
nem szörnyű? Stanley jó ember, de azt feleltem, ami egyébként igaz is volt,
hogy dolgozom karácsonykor, hogy a többiek szabit vehessenek ki. A
vállamra tette a kezét, és azt mondta, jó ember vagyok. Ő nekem. Hát elég
szar emberismerő.
Kimentettem magam, és Willumsen meg Rita után siettem, akik a
parkoló felé tartottak. Willumsen mostanra már teljesen visszanyerte az
eredeti testalkatát. Rita jól nézett ki, az arca kipirult, melege lehetett a
bundájában. Megráztam Willumsen kezét, és örültem, hogy kesztyű takarja
a virsliujjait. Próbáltam nem arra gondolni, hányszor szarvazta fel velem
Rita. Kellemes karácsonyt kívántam nekik.
– Boldog karácsonyt! – felelte Rita.
Természetesen emlékeztem a tanítására. Jobb helyeken az emberek
szentestéig kellemes karácsonyt kívánnak egymásnak, aztán az év hátralévő
részében boldog karácsonyt. De ha Willumsennek feltűnik, hogy egy
hozzám hasonló falusi suttyó érti ezeket a finomságokat, az felkeltheti a
gyanakvását, ezért mosolyogva úgy tettem, mintha nem vettem volna észre
Rita helyreigazítását. Még hogy jó ember vagyok!
– Csak meg akartam köszönni, hogy kisegítettél – nyújtottam egy
egyszerű, fehér borítékot Willumsen felé.
Hümmögve forgatta a kezében.
– Tegnap éjjel átutaltam az összeget a számládra – folytattam. – Ez a
visszaigazolás.
– A kamatokat az első munkanapig számítom – felelte. – Addig még van
három nap.
– Figyelembe vettem. És hozzácsaptam még valamennyit.
Lassan bólintott.
– Jó érzés, igaz? Kiegyenlíteni a számlát.
Értettem is, meg nem is, mire céloz. Nem tudtam mit kezdeni vele.
De ez még az év vége előtt megváltozott.
 Harmincnyolcadik fejezet

Amikor átadtam Willumsennek a pénzt a templom előtt, Rita testbeszéde,

arckifejezése és pillantása semmit sem árult el. Jól játszott. De a találkozás
valamit elindíthatott benne, ezért elfelejtette, amit jobb elfelejteni, és csak
arra emlékezett, amire érdemes emlékezni. Három nappal később kaptam
tőle egy sms-t. A karácsony utáni első munkanapon.

Hütte, holnapután dél.

Pont olyan rövid és hivatalos hangú üzenetet küldött, mint szokott. A

testem megremegett, és folyni kezdett a nyálam, mint Pavlov kutyájának.
Feltételes reflex.
Kurta, de annál hevesebb vitát folytattam magammal, hogy elmenjek-e.
A racionális énemnek esélye sem volt. Már azt is elfelejtettem, milyen
felszabadultnak éreztem magam, amikor megszakadtak a találkáink, viszont
az együtt töltött órákra érzékletes részletességgel emlékeztem.
Öt perccel dél előtt értem az erdei tisztásra, ahol a hütte állt. Az egész
utat a nadrágomat feszítő erekcióval tettem meg. Akkor tolult a vér a
farkamba, amikor megláttam a Saab Sonettet a földúton. Abban az évben
még nem esett hó, de fagyott, hiába kukucskált ki a nap a felhők közül.
Élvezettel szívtam be a csípős levegőt. A kéményből füst szállt fel, a
nappali ablakán Rita behúzta a függönyt, ami nem volt szokása.
Elképzeltem, hogy meglepetéssel vár, talán a kandalló előtt fekszik egy szál
semmiben, a teste sejtelmes félhomályba burkolózik. Minden porcikám
bizsergett az izgalomtól. Az ajtóhoz léptem. Résnyire nyitva hagyta. Régen
mindig becsukta, néha még kulcsra is zárta, és olyankor nyújtózkodnom
kellett, hogy elérjem az ajtó fölé rejtett pótkulcsot. Gyanítottam, tetszik
neki, hogy szó szerint tolvajként hatolok be a házba. Ezért adta ide a
pincéjük kulcsát is, amit egyébként megtartottam, és néha arról
fantáziáltam, hogy élek a lehetőséggel. Belöktem az ajtót, és beléptem.
 És azonnal rájöttem, hogy valami nem stimmel.
A szagból.
Hacsak Rita nem kezdett el szivarozni.
Már mielőtt a szemem hozzászokott volna a sötéthez, tudtam, ki ül a
nappali közepére húzott fotelben.
– Örülök, hogy eljöttél – szólalt meg Willumsen olyan lágy hangon, hogy
végigfutott a hátamon a hideg.
Bundát és szőrmesapkát viselt, úgy nézett ki, mint egy medve. Puskát
szegezett rám.
– Csukd be az ajtót! – szólított fel.
Engedelmeskedtem.
– Gyere három lépéssel közelebb, de lassan! És térdelj le!
Előreléptem.
– Térdelj le! – ismételte meg.
Haboztam.
Felsóhajtott.
– Idefigyelj! Minden évben egy rakat pénzt fizetek azért, hogy egy
idegen országban lepuffantsak egy állatot. Már nagyon szép gyűjteményem
van, de a te fajtád még hiányzik, Roy Opgard. Szóval térdelj le!
Letérdeltem. Csak most vettem észre, hogy az ajtó és a fotel között olyan
fóliát terített a padlóra, amit lakásfelújításkor szoktak.
– Hol a kocsid?
A válaszom hallatán elégedetten bólintott.
– A snüsszösdoboz – mondta.
Nem reagáltam. A fejemben kérdések cikáztak.
– Azon töröd a buksidat, hogy jöttem rá. A snüsszösdobozból. Amikor
rákos lettem, az orvos azt mondta, hogy az egészségem érdekében figyeljek
arra, mit eszek, és kezdjek el mozogni. Így aztán nekiálltam sétálgatni.
Többek között ide is feljöttem, ahová már évek óta be sem tettem a lábam.
És mit találtam a hűtőben? – dobott elém egy ezüstszínű berrys dobozt. –
Ilyet Norvégiában nem lehet venni, itt, a faluban meg aztán főleg nem.
Megkérdeztem Ritát, és azt mondta, hogy biztosan a lengyel munkások
hagyták itt, akik tavaly kipofozták kicsit a hüttét. Én meg hittem neki.
Egészen addig, amíg el nem jöttél az irodámba pénzért kuncsorogni, és elő
nem vettél egy pontosan ugyanilyen dobozt. Akkor összeállt a kép. A
snüssz a hüttében. Meg hogy szerelted a Sonettet. És Rita egyik napról a
másikra olyan bűbájosan kezdett viselkedni, ahogy a hozzá hasonló nők
csak akkor, ha valamit titkolnak. Így aztán ránéztem a telefonjára. És
Agnete néven találtam egy régi üzenetet, amit nem törölt ki. Csak az állt
benne, hogy hütte, egy dátum és egy időpont. Ellenőriztem a számot, és
csodák csodájára kiderült, hogy Agnete valójában te vagy, Roy Opgard.
Aztán tegnapelőtt küldtem neked egy sms-t Rita telefonjáról.
Mivel térdeltem, fel kellett rá néznem, de most lehajtottam a fejem, mert
megfájdult a nyakam.
– Ha már ilyen régóta tudod, miért vártál eddig?
– Egy ilyen jó fejszámolónak, mint te, ezt tudnia kellene.
Nemet intettem.
– Tartoztál nekem. Ki fogja kifizetni a jussomat, ha golyót röpítek abba
az okos fejedbe?
A szívem erre nem gyorsabban, hanem lassabban kezdett verni. Hát ezt
nem hiszem el! Türelmes vadászként megvárta, hogy a prédája
kiszolgáltassa magát neki. Megvárta, hogy pengessek. Megfejte a tehenet,
és zsebre vágta a kamatos kamatokat. És most elégtételt akar venni. Erre
célzott a templom előtt, amikor megkérdezte, jó érzés-e kiegyenlíteni a
számlát. Le akar lőni. Ezért csalt ide. Nem megijeszteni akar, vagy
megfenyegetni, hanem ki akar nyírni. Tudja, hogy senkinek sem szóltam,
hová készülök, a lehető legdiszkrétebben jöttem fel, és olyan messze
parkoltam, hogy senkinek sem fog eszébe jutni itt keresni. Lelő, és elás
valahol. Olyan egyszerű és nagyszerű tervet talált ki, hogy muszáj volt
mosolyognom.
– Töröld le azt a vigyort a pofádról! – sziszegte.
– Évek óta nem találkoztam a feleségeddel – feleltem. – Nem láttad,
milyen régi az üzenet?
– Gondolom, a többit törölte. És ez csak azt bizonyítja, hogy már régóta
dugtok a hátam mögött. De ennek most vége. Ütött az utolsó órád – emelte
fel a puskát.
– Ez igaz, de ezt már tudom – válaszoltam.
A szívem még mindig lassan vert. A pulzusszámom olyan alacsony volt,
mint nyugalmi állapotban. Akár pszichopatapulzusnak is lehetne nevezni.
– Valóban? – fújt egyet Willumsen. Az arcáról lógó bőr meglebbent.
Bólintottam, majd megint lehajtottam a fejem.
– Szóval csak nyugodtan, igazából szívességet teszel.
Szárazon felnevetett.
– Azt akarod beadni nekem, hogy meg akarsz halni?
 – Nem. De meg fogok.
– Ezzel mindenki így van.
– Igen, de nem két hónapon belül.
Az ujja ráfeszült a ravaszra.
– És ezt honnan veszed?
– Stanley Spindtől. Talán láttad, hogy beszéltem vele a templomban.
Átküldték neki az agydaganatomról készült legújabb felvételeket. Egy éve
vették észre, és most már nagyon gyorsan nő. Ha ide célzol – emeltem a
mutatóujjamat a fejem jobb oldalához, a hajvonal fölé –, akkor egy füst
alatt a tumortól is megszabadítasz.
Szinte hallottam, amint forognak az agyában a kerekek.
– Kétségbe vagy esve, ezért hazudsz.
– Hát akkor lőj le! – feleltem.
Pontosan tudtam, min gondolkozik ilyen vadul. Ha igazat mondok, akkor
a problémája nemsokára magától megoldódik, és neki semmit sem kell
kockáztatnia. De ha hazudok, akkor elszalaszt egy nagyszerű lehetőséget,
amihez hasonló többet talán nem fog adódni. Vagyis hát találhat új
alkalmat, de fel leszek készülve, szóval nehezebb dolga lesz. Kockázat és
nyereség. Mérlegelnie kellett.
– Felhívhatod Stanley-t – ajánlottam. – Persze előtte szólnom kell neki,
hogy feloldom a titoktartási kötelezettsége alól.
Szünet állt be. Willumsen vadul kapkodta a levegőt. Ennek a dilemmának
a megoldásához minél több oxigént kellett az agyába juttatnia. Gyors
fohászt küldtem az ég felé, nem a lelkem érdekében, hanem azért, hogy a
megerőltetéstől mondja fel a szíve a szolgálatot itt és most.
– Két hónapod van – szólalt meg hirtelen. – Ha mától számítva két
hónapon belül nem döglesz meg, akkor majd én gondoskodok róla. Nem
fogod tudni, hol, mikor és hogyan. Vagy hogy kit küldök rád. De lehet,
hogy életedben utoljára dán szavakat fogsz hallani. Ez nem fenyegetés,
hanem ígéret. Oké?
Felálltam.
– Két hónap – ismételtem meg. – Agresszív dög ez a tumor, nem fog
cserben hagyni. Ja, és amúgy…
Még mindig rám szegezte a fegyvert, de a szemével jelezte, hogy
folytassam.
– Elvihetem a snüsszt a hűtőből?
 Ezzel akár túl is feszíthettem volna a húrt, de hát két lábon járó hullát
játszottam, akinek mindegy, mi történik vele.
– Én nem élek vele, szóval viheted.
Zsebre vágtam a dobozokat, és elindultam. Lesétáltam az erdőbe, ahol a
nappali fény már eltűnőben volt. Nyugatnak tartottam, majd a sziklák
takarásában a tó felé vettem az irányt, ahol Rita az utolsó pásztoróránk után
olyan pőrén és megalázottan állt előttem, a fiatal szeretője előtt, hirtelen
megöregedve a napfényben.
Északról közelítettem meg a hüttét. Ott nem vágtak ablakot a vastag
fatörzsekből ácsolt falba, amit az építők védőbástyának szántak.
Odalopóztam az épület sarkához, a jobb kezemre tekertem a sálamat, és
vártam. Amikor Willumsen kilépett az ajtón, nem haboztam. A füle mögé
sújtottam, ahol a koponya nem védi annyira az agyat, aztán kapott kettőt a
veséjébe is. Olyan erővel ütöttem, hogy egyrészt ne tudjon felordítani,
másrészt felfogja, jobb, ha nem ugrál. Térdre esett. Levettem a puskát a
válláról, meglegyintettem a halántékát is, aztán belöktem a hüttébe.
Már felszedte a fóliát, és visszatolta a fotelt a kandalló melletti helyére.
Kétségbeesetten kapkodott levegő után. Amikor felnézett, a saját puskája
csövével találta szemben magát.
– Talán már rájöttél, hogy hazudtam – szólaltam meg. – De csak a
daganatról. Már évek óta nem találkoztam Ritával. És mivel egy üzenet elég
volt ahhoz, hogy iderohanjak, mint egy lelkes kiskutya, felteszem, az is
egyértelmű, hogy ő szakított velem, és nem én vele. Maradj nyugton!
Halkan szitkozódott, de engedelmeskedett.
– Szóval ez a történet akár úgy is végződhetett volna, hogy mindenki éli
tovább a nyugodt kis életét – folytattam. – De mivel bosszút akarsz állni, és
le akarsz puffantani, nincs más választásom, mint hogy megelőzzelek. Hidd
el, nem lelem örömömet benne, és eszem ágában sincs felmelegíteni a régi
viszonyt Ritával, miután megözvegyül. Igazából akár életben is
hagyhatnálak, de ha gyakorlatiasan állok a kérdéshez, akkor sajnos az az
egyetlen megoldás, ha most megszabadulok tőled.
– Fogalmam sincs, miről pofázol – nyögte Willumsen. – De ha megölsz,
azt nem úszod meg. El fognak kapni!
– Gondolod? Szerintem nem. Azzal, hogy idecsaltál, remek lehetőséget
teremtettél, hogy elintézzelek. Egyedül vagyunk, senki sem látta, hogy
idejöttünk, és tudod, mi okozza a leggyakrabban a harminc és hatvan
közötti férfiak halálát?
 Bólintott.
– Rák.
– Nem.
– De.
– Nem rák.
– Akkor autóbaleset.
– Nem – ráztam meg a fejem, de úgy döntöttem, otthon majd utánanézek.
– Öngyilkosság.
– Ez hülyeség.
– És Os szépen beleillik a statisztikákba. Az apám és Sigmund Olsen
után most te vetsz véget az életednek.
– Én?
– Rád tört a karácsony utáni depresszió, puskástul elvonultál a hüttédbe,
és senkinek sem szóltál. Majd szépen megtalálnak. Klasszikus
forgatókönyv. És mivel nem esik a hó, még csak nyomokat sem fogok
hagyni.
Felemeltem a puskát. Willumsen nyelt egyet.
– Rákos vagyok – nyüszítette.
– Voltál – feleltem. – Aztán meggyógyultál.
Közel állt hozzá, hogy elsírja magát. A ravaszra tettem az ujjamat.
Willumsen homlokán patakokban folyt az izzadság, a teste remegett.
– Ütött az utolsó órád – suttogtam.
Nehezen szedte a levegőt. A szétnyílt medvebundája alatt egy folt kezdett
terjengeni a nadrágján.
– De persze van egy másik opció is – folytattam hangosabban.
Willumsen csak tátogott.
Leeresztettem a fegyvert.
– Megegyezhetünk, hogy nem nyírjuk ki egymást. És bízunk egymásban.
– Ho-hogy mi?
– Lemondok a remek lehetőségről, hogy elintézzelek, cserébe te sem
próbálsz megölni. Meg kell bíznunk egymásban. Ehhez persze
kockáztatnunk kell. A bizalom jóindulatú fertőző betegség. Szóval ha te
nem nyírsz ki engem, én sem nyírlak ki téged. Na, mit mondasz? Benne
vagy? Megbeszéltük?
A homlokát ráncolta, majd lassan bólintott.
– Jól van. Ezt pedig köszönöm – nyújtottam felé a puskáját.
 Hitetlenkedve pislogott, és nem vette el. Gondolom, csapdát szimatolt.
Mivel nem mozdult, feltettem a puskát a falra.
– Azt tudod, hogy… – Krákogni kezdett, mert teljesen berekedt. – …
hogy most bármibe belementem volna. Én nem kockáztatok semmit, csak
te. Honnan tudod, hogy megbízhatsz bennem?
Pár másodpercig gondolkodtam.
– Ez bőven elég – nyújtottam felé a kezemet.
 Harminckilencedik fejezet

A hó az új év első napján esett le, és április végéig el sem olvadt. Húsvétkor

a szokásosnál is többen jöttek a hüttékbe, és a forgalmunk rekordot döntött,
ráadásul mi lettünk a megye legjobb benzinkútja, szóval az alkalmazottak
remek hangulatban voltak.
Aztán felmerült, hogy át kell építeni az úthálózatot, és végül kitalálták,
hogy alagutat fúrnak, és a főútvonalat Ostól messzebb helyezik.
– Nem eszik olyan forrón a kását! – mondta Voss Gilbert bizakodón, és
talán igaza is volt, de közeledtek az önkormányzati választások, és biztosan
látszott, hogy nem ő fog nyerni. Ha egy falut egyetlen tollvonással le
tudnak törölni a térképről, akkor a képviselője nem végezte jól a munkáját.
Több megbeszélésen is részt vettem a főnökséggel, és arra jutottunk,
hogy addig fejjük a tehenet, ameddig lehet. Ha kezd elapadni a tej, akkor
átalakítunk, leépítünk, és óraszámot csökkentünk. Kis kutakra is szükség
van. De akkor sem kell aggódnom, ha beüt a krach, bizonygatták.
– Az ajtónk mindig nyitva áll előtted, Roy – közölte Pia Syse. – Hívj, ha
valami újra vágysz! Tudod a számomat.
Rákapcsoltam. Többet dolgoztam, mint bármikor. Ezzel nem is volt
probléma, szeretek dolgozni. És új célt tűztem ki magam elé. Saját kutat
akartam.
Egy nap felkeresett Dan Krane. Éppen a kávéfőzőt tisztítottam.
Kérdéseket akart feltenni egy Carlt érintő üggyel kapcsolatban.
– Hallottuk, hogy nagyon jól boldogul a messzi távolban – jegyezte meg.
– Bizony – feleltem. – Ezek szerint dicsőítő cikket akarsz írni róla?
– Az a feladatunk, hogy mindkét oldalt megvilágítsuk.
– Nem az összes oldalt?
– Nahát, te jobban ki tudod magad fejezni, mint egy szerkesztő! – húzta
halvány mosolyra a száját.
Nem kedveltem. De viszonylag kevés embert kedvelek, szóval ez nem
számít. Amikor a faluba költözött, azok az angol szetterek jutottak eszembe
róla, amiket a hüttések terepjáróiban lehet látni. Vékonyak, nyugtalanok, de
barátságosak. Krane barátságossága azonban hűvösnek bizonyult. Tanult
viselkedésmódnak, amit eszközként használ a hosszú távú célja eléréséhez,
és rájöttem, hogy valójában maratonfutó. Stratéga, aki sosem veszíti el a
türelmét a harcmezőn. Nem gyors, de fáradhatatlan, mert tudja, hogy végül
úgyis feljut a csúcsra. Ez a bizonyosság sugárzott a testbeszédéből, a
szavaiból, a pillantásából. Bár most még csak egy jelentéktelen lap
szerkesztője, ez nem marad mindig így. Többre született, ahogy mondani
szokás. Belépett Aas pártjába, annak ellenére hogy az Os Blad belső
szabályzata kimondta, hogy a szerkesztő nem tölthet be olyan politikai
funkciót, ami kétségbe vonhatná az integritását – noha maga a lap
elköteleződött a Munkáspárt mellett. Ráadásul született két gyereke, szóval
nem unatkozott, úgyhogy a következő önkormányzati választásokon nem
fog indulni, de talán majd az utána következőn. Vagy majd azután.
Mindenesetre csak idő kérdése, hogy a csontos kezébe kaparintsa a
polgármesteri hivatal kulcsát.
– Az öcséd bátran kockáztatott, és már egyetemista korában szépen
kaszált azon a bevásárlóközpont-beruházáson – varázsolt elő tollat és
jegyzetfüzetet a Jack Wolfskin kabátja zsebéből. – Te is benne voltál?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – feleltem.
– Tényleg? Pedig te is beszálltál a részvényvásárlásba kétszázezerrel.
Reméltem, nem vette észre, hogy összerezzentem.
– Ezt kitől hallottad?
Megint összeszorított szájjal mosolygott, mintha az ilyesmi fizikai
fájdalmat okozna neki.
– Még egy kis újságnak is védenie kell a forrásait.
A bankigazgató fecseghetett? Vagy Willumsen? Vagy a bank valamelyik
kotnyeles alkalmazottja?
– Nem nyilatkozom – néztem Kranéra.
Felkuncogott, és felírt valamit.
– Komolyan azt akarod, hogy ez jelenjen meg?
– Micsoda?
– Hogy nem nyilatkozol. Ilyet politikusok és celebek szoktak mondani,
amikor szorul a hurok. Furcsa benyomást fog kelteni.
– Szerintem olyan benyomást fog kelteni, amilyet te akarsz.
Megcsóválta a fejét, amitől a lenyalt haja meglebbent. Kis ember, de
szeret keménykedni.
 – Én csak azt írom le, amit hallok.
– Akkor gyerünk! Hozd le ezt a beszélgetést! Szóról szóra. Vedd bele a
kéretlen tanácsodat is a „nem nyilatkozom” kommentárral kapcsolatban!
– Az interjúkat megszerkesztik, aminek során kiemelik a lényeget.
– És te döntöd el, mi a lényeg. Vagyis teljes mértékben rajtad múlik,
milyen benyomást kelt a beszélgetés.
Felsóhajtott.
– Az elutasító viselkedésedből arra következtetek, nem akarod, hogy
kiderüljön, hogy részt vettetek ebben a kockázatos vállalkozásban Carllal.
– Kérdezd meg Carlt! – feleltem. Lezártam a kávéfőzőt, majd
bekapcsoltam. – Egy kávét?
– Igen, köszönöm. Felteszem, azzal kapcsolatban sem akarsz nyilatkozni,
hogy Carl akkor vitte át a cégét Kanadába, amikor nyomozni kezdtek utána,
mert az amerikai tőzsdefelügyelet árfolyam-manipulációval gyanúsította.
– Ezzel kapcsolatban nagyon szívesen nyilatkozom – nyújtottam Krane
felé egy papírpoharat. – Méghozzá azt, hogy a feleséged exéről írsz cikket.
Ezt nyugodtan megjelentetheted.
Felsóhajtott, visszatette a jegyzetfüzetét meg a tollát a kabátja zsebébe, és
szürcsölve belekortyolt a kávéba.
– Ha egy falusi újság csak olyanokról írhatna, akikhez a munkatársainak
semmi közük, akkor gyakorlatilag lehúzhatná a rolót.
– Ezt értem, de azért hozzáfűződ a cikkhez a kommentáromat, igaz? Azt,
hogy a szerző Carl Opgard után jött a sorban.
A maratonfutó szeme villámokat szórt. Látszott, hogy a hosszú távú
stratégiája meginog, és mindjárt olyat mond vagy tesz, ami nem viszi
közelebb a végső célhoz.
És miután Carl bátyja, Roy nemet mondott a felkínált kóstolóra.
Ezt persze nem mondtam ki. Magamban tartottam, de eljátszottam a
gondolattal, hogy még jobban kihozom Kranét a sodrából.
– Köszönöm, hogy időt szántál rám – húzta fel a vízálló kabátján a
cipzárt.
– Nincs mit – feleltem. – Húsz korona lesz.
Rám pillantott. Megpróbáltam utánozni a pengeéles mosolyát.

Az újságban később megjelent egy cikk Carl Abel Opgardról, a falu

szülöttjéről, aki sikeres vállalkozást vezet a tengerentúlon. Szerzőként
Krane egyik szabadúszó újságíróját nevezték meg.
 Amikor a beszélgetésünk után hazaértem a tanyára, elmentem futni a
hegyekbe. Óvatosan megnéztem pár fészket, majd vagy fél óráig püföltem a
régi bokszzsákot a pajtában. Aztán beálltam a zuhany alá, és miközben a
hajamat mostam, arra gondoltam, hogy a pénzből nemcsak fürdőre és
szigetelésre futotta, hanem új ablakokra is. A meleg vízsugár felé emeltem
az arcomat, és hagytam, hogy lemossa rólam az elmúlt órák történéseit. Új
nap várt rám. Ihletet kaptam. Célt tűztem ki magam elé, és tudtam, milyen
stratégiát kell alkalmaznom. Nem polgármester akarok lenni, csak egy
nyavalyás benzinkútra tartok igényt. De lassan én is maratonfutóvá
változom.
Ezután üzent Carl, hogy közölje, hazaköltözik.
ÖTÖDIK RÉSZ
 Negyvenedik fejezet

A lendület a sebesség és a tömeg szorzata. A jármű a szakadék felé tart.

Acél, króm, bőr, műanyag, üveg, gumi, illatok, ízek és emlékek fekete
tömege, ami mindörökké az emberrel marad, míg azok, akiket szeret,
akikről azt hitte, sosem fogja elveszíteni őket, egyre messzebb kerülnek
tőle. Én lendítettem mozgásba, én indítottam el az eseményeket. De egyszer
csak – és meglehetősen nehéz eldönteni, pontosan mikor és hol – a történet
átvette az irányítást: a volánnál a gravitáció ül, a jármű gyorsul, nem lehet
megállítani, és most már lényegtelen, hogy meggondolom-e magam. A
lendület a sebesség és a tömeg szorzata.
Azt kívánom-e, bárcsak ne történt volna meg? Hát persze.
Ugyanakkor van abban valami lenyűgöző, amikor megindulnak lefelé a
sziklák a hegyen, amikor hótömeg zuhan a tó jegére, vagy júliusban
kigyullad az erdő, és az ősöreg GMC tűzoltóautó elakad útközben.
Izgalmas, amikor az első igazán nagy őszi vihar jó alaposan megrázza a falu
pajtáinak tetejét novemberben, és az ember arra gondol, hogy idén talán
letépi az egyiket, ami aztán cigánykereket hányva rombol és pusztít, mielőtt
darabokra szakadna. És pont ez történik, az emberben pedig felmerül, mi
lett volna, ha valaki az útjába kerül. Persze nem vágyik rá, de azért ott
motoszkál benne az ördögi gondolat, hogy felejthetetlen látvány lett volna.
De vágyni nem vágyik rá. Ha tudtam volna, milyen eseményeket indítok el,
talán másképpen cselekedtem volna. De hát nem tudtam, és azt sem
állíthatom, hogy bármit máshogyan csinálnék, ha a régi információk
ismeretében új lehetőséget kapnék.
És ha az ember egyszer rászabadítja a vihart a pajta tetejére, a
végkimenetelt már nem tudja befolyásolni. A leszakított tető veszedelmes
fegyverré változik, és vadul száguld a magányosan álló alak felé, az
emberben pedig riadalom, kíváncsiság és megbánás kavarog, és be kell
vallania magának, hogy a lelke mélyén valójában valami ilyesmiben
reménykedett. De a következő gondolatra egyáltalán nem számít: azt
kívánja, bárcsak őt találná el a tető.
 Negyvenegyedik fejezet

Pia Sysével határozott idejű szerződést írtunk alá, miszerint két év után
visszamehetek vezetőnek a régi kutamra.
Az új munkahelyem Kristiansand külterületén feküdt az E18-as út
mentén, az állatkerttel szemben. Az osi kút természetesen eltörpült mellette.
Több alkalmazottat foglalkoztatott, több kútoszlopa volt, a tágasabb
üzletben többféle terméket árult, és nagyobb forgalmat bonyolított le. De a
legmeghatározóbb különbségnek az bizonyult, hogy mivel a korábbi főnök
csak a bérköltséget látta a beosztottjaiban, és agyhalottként kezelte őket,
ellenségesen viselkedtek velem, motiválatlanul álltak hozzá a munkájukhoz,
mindenért pofákat vágtak, és csak azokat a feladatokat végezték el ímmel-
ámmal, amiket kijelöltem.
– Minden benzinkút más és más – szónokolt Gus Myre, az értékesítési
vezető, amikor előadást tartott. – A logó ugyanaz, a benzin is ugyanaz, a
logisztika is ugyanaz, de a mi kútjaink végső soron nem a kocsikról, a
benzinről és a szendvicsekről szólnak, hanem az emberekről. Azokról, akik
a pult két oldalán állnak, és az ő találkozásukról.
Minden évben úgy dalolta el a mondókáját, mintha egyre jobban unná, de
azért tisztában lenne vele, hogy erre a slágerre mindig számíthat.
Gondolom, ő maga találta ki a kocsik-benzin-szendvicsek szentháromságot,
ami pont olyan erőltetettnek hangzott, mint a hangjából kicsendülő és az
évek során egyre inkább megkopó pátosz, amivel az „emberek” szót
kiejtette. Mindig Armand prédikátor fellépéseit juttatta eszembe az
Årtunben. Hozzá hasonlóan Myrének is olyasmit kellett elhitetnie a
hallgatóságával, amit a lelke mélyén mindenki baromságnak tart, mégis
szeretne hinni benne. Mert a hit kezelhetőbbé teszi az életet – vagy a
prédikátor esetében a halált. Ha az ember valóban elhiszi, hogy egyedi, és
ezért minden találkozás is egyedi, akkor talán be tudja beszélni magának,
hogy létezik egyfajta tisztaság, örök szűzies ártatlanság, és ez
megakadályozza, hogy a kuncsaft pofájába csulázzon, és elokádja magát az
unalomtól.
Én nem éreztem magam egyedinek. És az említett különbségek ellenére a
kút sem volt egyedi. A lánc szigorú franchise-elveket követ, ezért van az,
hogy átmenni egy kis kútról egy nagyra nagyjából olyan, mint áthúzni egy
ágyat. Miután munkába álltam, két napba telt feltérképeznem a két kút közti
apró eltéréseket, négybe minden alkalmazottal váltani pár szót és kideríteni,
milyen elképzeléseik vannak a saját szerepükkel kapcsolatban, valamint
szerintük hogyan lehetne jobb munkahelyet teremteni és a vevőinknek
magasabb minőségű szolgáltatást nyújtani. A hallottak kilencven százalékát
három héten belül át is ültettem a gyakorlatba.
Adtam egy borítékot a munkavédelmi felelősnek, és megkértem, hogy
csak nyolc hét múlva nyissa ki, azon a napon, amikor összegyűlünk, hogy
értékeljük a foganatosított változtatásokat. Ehhez egy kávézóban béreltünk
ki egy helyiséget. Üdvözöltem mindenkit, és átadtam a szót. Az egyik
kolléga a forgalomról és a bevételekről beszélt, egy másik a betegség miatti
távolmaradások statisztikáját ismertette, egy harmadik pedig egy egyszerű
vásárlóelégedettségi kérdőívet mutatott be, valamint egy kevésbé hivatalos
közvélemény-kutatást, amit az alkalmazottak körében végzett. Én némán
hallgattam, amint hosszas civódás után eldöntötték, hogy a saját maguk
által javasolt változtatások nyolcvan százalékát kukázzák. Utána
összefoglaltam, melyik módosításokat tartja mindenki hasznosnak,
közöltem, hogy ezeket megtartjuk, majd tájékoztattam őket, hogy ezennel
kezdődik is a vacsora, és az italfogyasztás korlátlan. Egy idősebb, állandóan
morgó alak feltette a kezét, és megkérdezte, hogy a bár főnökének
képzelem-e magam.
– Nem – feleltem. – A kút főnöke vagyok, aki hagyta, hogy nyolc hétig a
saját főnökeitek legyetek. Lotte, kinyitod a borítékot, amit adtam?
Lotte felolvasta a listát, amin összeszedtem, szerintem mely változtatások
lesznek eredményesek, és melyek nem. Az egybegyűltek pusmogni
kezdtek, amikor kiderült, hogy a tippjeim két kivétellel bejöttek.
– Ezzel nem azt akarom bebizonyítani, hogy nálam van a bölcsek köve.
Mint látható, kétszer is tévedtem. A kávébérletről azt hittem, működni fog,
és nem gondoltam volna, hogy ilyen népszerű lesz az egynapos zsemlés
„egyet fizet, ötöt kap” akció. De tizenkettőt eltaláltam, és előre
megmondtam, hogy nyolc nem fog működni, mint például a kétműszakos
munkarend. Ez azt mutatja, hogy valamennyire azért értek ahhoz, hogyan
kell egy benzinkutat vezetni, nem?
Páran előrehajtották a fejüket. Itt délen máshogyan bólintanak az
emberek. Igazából lassabban. Erősödött a moraj, és apránként mindenki
csatlakozott a bólogatáshoz. Még a morgós öreg is.
– Leghátul kullogunk a megye kútjainak listáján – folytattam. –
Beszéltem a főnökséggel, és sikerült megállapodnom velük. Ha a következő
felmérésnél a tíz legjobb között leszünk, kapunk tőlük egy komputat
Dániába. Ha fel tudjuk küzdeni magunkat az öt legjobb közé, akkor
Londonba megyünk. És ha mi leszünk a legjobbak, megállapítanak egy
összeget, és mi dönthetjük el, mire költjük.
Egy másodpercig csak bámultak rám, aztán kitört az ujjongás.
– Ma este… – kiáltottam, és a zaj azonnal elült. – Ma este a megye egyik
legrosszabb kútja vagyunk, ezért a bár csak egy óráig tart nyitva, utána
ugyanis haza kell mennünk, hogy kipihenten nézhessünk a holnap elé, mert
holnap el kell kezdenünk felfelé kapaszkodni a listán.

A város keleti részén fekvő nyugodt lakónegyedben, Sømben béreltem

lakást, nem messze a hídtól. A bútoraim a három szobából kettőt töltöttek
meg szellősen.
Arra számítottam, hogy Osban már futótűzként terjed a hír, hogy apa
megrontotta Carlt, és az egyetlen, akinek még nem jutott a fülébe, az maga
Carl. Meg persze én. Vagyis én már hallottam, méghozzá Gretétől, aki
valószínűleg már lelkesen pletykált a vendégeinek. Ha Carl megtudja, ki
fogja bírni, de ha nem tudja meg, az még jobb lesz. A felelősség és a
szégyen továbbra is elsősorban az enyém. Nem bírtam vállalni. Gyenge
voltam. De igazából nem ezért költöztem el. Hanem Shannon miatt.
Éjjel róla álmodtam.
Nappal róla álmodtam.
Amikor ettem, úton voltam a lakás és a kút között, vásárlókat szolgáltam
ki, edzettem, mostam, a vécén ültem, önkielégítést végeztem,
hangoskönyvet hallgattam vagy tévéztem, róla álmodtam.
A lecsukódó, érzéki szeméről, amiben több érzelem tükröződik, mint
mások tágra nyitott szemében. És a hangjáról, ami majdnem olyan mély,
mint Ritáé, mégis teljesen más, olyan puha, hogy az embernek kedve támad
belefeküdni, mint egy kényelmes ágyba. Arról, hogy csókolom, megdugom,
megfürdetem, magamhoz szorítom, elengedem. A napfényben csillogó
vörös hajáról, az egyenes hátáról, a melle domborulatáról és a benne rejlő
ígéretről, az apró kezéről, amivel olyan magabiztosan rajzol a levegőbe, a
nevetéséről, amibe alig észrevehetően keveredik egy ragadozó morgása, és
ami szintén ígéreteket tartogat.
Azt magyaráztam magamnak, hogy megismétlődik a Mari-féle eset.
Megint beleszerettem az öcsém nőjébe. Mintha beteg lennék, vagy rosszul
lenne bekötve az agyam. Olyasmi után vágyódom, amit lehetetlen vagy
tilos megszereznem. És ha Shannon valami csoda folytán viszonozná az
érzéseimet, megint csak megismétlődnének a Marival történtek. Ahogyan a
hegy felett megjelenő szivárvány is eltűnik, ha az ember odamegy, a
szerelmem is eltűnne. Nem azért, mert csak beképzeltem magamnak,
hanem azért, mert ahhoz, hogy lássuk a szivárványt, szükség van egy
bizonyos távolságra. És ha a szivárvány még akkor is ott van, amikor
felérünk a csúcsra, rá kell jönnünk, hogy nincs a tövében kincs, csak
tragédiák és tönkretett életek.
De hiába hajtogattam ezt magamnak állandóan. Mintha elkaptam volna a
maláriát. Arra gondoltam, talán tényleg igaz, amit mondanak: akkor dönti le
az embert a lábáról, amikor másodszorra fertőződik meg. Megpróbáltam
kiizzadni, de nem ment. Megpróbáltam kimelózni magamból, de visszajött.
Megpróbáltam aludni és felejteni, de felébresztettek az állatkertből
áthallatszó rikoltások, ami a lehetetlenséggel volt határos, mert majdnem tíz
kilométerre feküdt az albérletemtől.
Belevetettem magam az éjszakába. Ajánlottak egy bárt a belvárosban, de
egyedül maradtam a pult mellett. Fogalmam sem volt, hogyan kell
beszélgetést kezdeményezni, és igazából kedvem sem volt hozzá, inkább
csak úgy éreztem, hogy ezt kellene tennem. Nem szoktam magányos lenni.
Vagyis de, csak sosem zavart, legalábbis nem túlzottan. Valójában úgy
gondoltam, hogy egy nő segíthetne, talán csillapíthatná a lázamat. De senki
sem felejtette rajtam a pillantását. Ha a Szabadesésben ücsörögtem volna,
pár sör után tuti megkérdezi valaki, ki fia-borja vagyok. De itt nyilván egy
másodperc alatt levették, hogy csak egy falusi suttyó vagyok, aki betévedt a
városba, és felesleges rám pazarolniuk az idejüket, ahogy mondani szokás.
Talán észrevették a középső ujjamat, amit nem tudtam rendesen behajlítani,
amikor megfogtam az üveget. Ezért inkább gyorsan felhajtottam a sörömet
– egy Millert, valami amerikai löttyöt –, és hazabuszoztam. Lefeküdtem, és
hallgattam a majmok rikácsolását és a zsiráfok neszezését.
Amikor Julie felhívott, mert nem értett pár dolgot a leltározással
kapcsolatban, rájöttem, hogy Grete valószínűleg tartotta a száját.
Megválaszoltam Julie kérdéseit, aztán a falubéli pletykák után érdeklődtem.
Kicsit csodálkozva felelt, hiszen korábban sosem törődtem az ilyesmivel.
Mivel semmi érdekeset nem mondott, kerek perec rákérdeztem, fecsegnek-e
az emberek a családomról, főleg apáról és Carlról.
– Nem. Mégis mit fecsegnének? – Hallatszott a hangján, hogy tényleg
fogalma sincs, miről beszélek.
– Hívj máskor is nyugodtan, ha nem tiszta valami! – tereltem el a szót.
Miután letettük, megvakartam a fejem.
Talán nem is olyan furcsa, hogy Grete nem kürtölte tele a falut azzal,
amit tudott. Elvégre éveken át hallgatott. Az őrültsége elsősorban
szerelemből fakad, pont, mint az enyém. Nem akar Carlnak ártani, ezért
kussol. De akkor nekem miért mondta el?
Emlékeztem, mit kérdezett, amikor azt akarta kiszedni belőlem, hogyan
mentettem meg Carlt. „Mit csináltál?”
Lehet, hogy fenyegetni akart? Így akarta a tudomásomra hozni, hogy
rájött, ki okozta apáék balesetét? Hogy tudassa velem, jobb, ha nem ütöm
bele az orrom a Carllal kapcsolatos terveibe?
Hát ez elég betegnek tűnt. Megborzongtam a gondolatra.
De még egy okot adott arra, hogy egy darabig ne tegyem be a lábam
Osba.

Nem mentem haza karácsonyra.

Húsvétra sem.
Carl telefonon adta le a drótot a hotelről.
A tél a vártnál hamarabb köszöntött be, és a hó sokáig nem olvadt el, így
nem tudták tartani a menetrendet. A terveken is kellett változtatni, mert az
önkormányzat több fát és kevesebb betont követelt.
– Shannon nagyon berágott. Nem fogja fel, hogy ha nem engedünk,
akkor az életben nem kapjuk meg a szükséges engedélyeket. Azzal érvelt,
hogy a fa nem elég masszív, de ez persze baromság, csak a hotel kinézete
érdekli, azt akarja, hogy látszódjon rajta a kézjegye. De az építészekkel
mindig ilyen vitákat kell folytatni.
Ezt készséggel elhittem, de úgy tűnt, jóval hevesebben szólalkozott össze
vele, mint építészekkel szokás.
 – És amúgy… – Megköszörültem a torkomat, amikor rájöttem, nem
tudom természetes hangon befejezni a mondatot. Legalábbis Carl fülének
elég természetessel.
Azzal már tisztában voltam, hogy nem tudja, milyen idióta szerelmi
vallomást tettem a feleségének a Szabadesésben tartott bulin. Azt
kihallottam volna a hangjából. Én is pont olyan jól ismerem őt, mint ő
engem. Például már a beszélgetés elején levettem, hogy felhajtott pár
Budweisert.
– És amúgy jól elvan?
– Persze – felelte Carl. – Mondjuk időbe telik alkalmazkodni a
megváltozott körülményekhez. Miután elköltöztél, egy ideig állandóan
morcizott, és alig szólalt meg. Gyereket akar, de ez nem egyszerű, van
valami baja, szóval úgy néz ki, hogy a lombik az egyetlen megoldás.
Összeszorult a gyomrom.
– Amivel nincs is gond, de most túl sok a dolgunk. A nyáron amúgy
Torontóba megy, be kell fejeznie pár projektjét.
Csak nem csengett hamisan a hangja? Talán csak beképzeltem
magamnak? Már nem hagyatkozhattam a józan ítélőképességemre.
– Nem jössz haza kicsit? – vetette fel. – Az egész ház a miénk lesz. Na,
mit szólsz? Bulizhatunk, mint a régi szép időkben? Gyere!
A lelkesedése rám is átragadt, mint már annyiszor, és majdnem igent
mondtam.
– Meglátjuk. A nyár a főszezon, rengeteg a turista errefelé.
– Ugyan már! Neked is kell egy kis pihenés. Voltál egyáltalán szabin
mostanában?
– Naná! – feleltem. – Mikor megy el?
– Shannon? Június első hetében.

Június második hetében mentem haza.

 Negyvenkettedik fejezet

Amikor hazafelé menet a verőfényes napsütésben megpillantottam az Os

táblát a tükörsima tó háttere előtt, történt valami furcsa. Hirtelen elszorult a
torkom, az út elmosódott előttem, és pislognom kellett. Pont, mint amikor
az ember unatkozik, leül megnézni egy Zs kategóriás drámát, és mivel
teljesen elengedi magát, és nem számít ilyesmire, egyszer csak könnyek
gyűlnek a szemébe.
Négy nap szabadságot vettem ki.
Ezt a négy napot a tanyán töltöttem Carllal. Néztük a nyarat és a lemenni
nem akaró napot. Söröztünk a télikertben. A régi szép időkről
beszélgettünk. Az iskoláról, a barátokról, az Årtunben rendezett bulikról és
Aas hüttéjéről. Carl mesélt Amerikáról és Torontóról. A pénzről, amit
lapátolni lehetett a forrongó ingatlanpiacon. A projektről, amivel végül túl
nagy fába vágták a fejszéjüket.
– Az a legszarabb, hogy jól is elsülhetett volna – tette az üres sörösüvegét
a többi mellé az ablakpárkányra. Az ő üvegsora már az enyém
háromszorosára nőtt. – Minden az időzítésen múlt. Ha három hónappal
tovább húzzuk, ma kőgazdagok lennénk.
Amikor csődbe mentek, a két partnere be akarta perelni.
– Egyedül én nem veszítettem el mindenemet, ezért úgy gondolták, ki
tudnak verni belőlem valamennyi pénzt – nevetett fel, és kinyitott még egy
üveget.
– Nincs egy csomó dolgod? – kérdeztem.
Korábban körülnéztünk az építkezésen. A munkások keze alatt nem
igazán égett a munka. Sok gépet láttam, és kevés embert. Ha bárki
megkérdez, azt mondtam volna, nem úgy tűnik, mintha őrült nagy
változások történtek volna az építkezés megkezdése óta eltelt kilenc
hónapban. Carl elmagyarázta, hogy egyelőre a földfelszín alatt dolgoznak,
és időbe telt kiépíteni az utat meg a víz- és szennyvízvezetékeket, de amikor
elkezdik magát az épületet felhúzni, nagyon gyorsan fog menni.
 – Igazából már építik is valahol, amíg mi itt beszélgetünk. Ezt készház-
technológiának hívják. Előre legyártják az elemeket. A hotel több mint fele
készen érkezik majd, és csak felhelyezik az alapokra.
– A talapzatra?
– Bizonyos értelemben – ingatta a fejét Carl.
Úgy válaszolt, mint azok szoktak, akik vagy meg akarják kímélni az
embert a túl bonyolult részletektől, vagy el akarják titkolni, hogy ők sem
igazán értik, miről van szó. Körbement, hogy váltson pár szót a
munkásokkal, én pedig elsétáltam fészkeket keresni. Egyet sem találtam.
Biztosan elijesztette a madarakat a nagy zaj meg a forgalom, és kicsit
távolabb költenek.
Amikor visszaértem, Carl a homlokáról törölgette az izzadságot.
– Nem merülünk egyet?
Felnevettem.
– Mi van? – kérdezte.
– A felszerelésünk olyan régi, hogy öngyilkossággal érne fel.
– Akkor fürödjünk!
– Oké.
De aztán természetesen visszamentünk a télikertbe. Az ötödik vagy
hatodik üveg környéken Carl hirtelen megkérdezte:
– Tudod, hogyan halt meg Abel?
– Megölte a bátyja.
– Nem a bibliai, hanem akiről apa elnevezett. Abel Parker Upshur. A
külügyminiszter. A Potomac folyón hajózott a USS Princeton fedélzetén, és
meg akarták mutatni, mit tud az egyik ágyú, de felrobbant, és Abelen kívül
még öt embert megölt. Ez 1844-ben történt, és ezért nem érhette meg Texas
1845-ös annektálását, amit pedig nagyon a szívén viselt. Mit szólsz?
– Szomorú – vontam vállat.
Carl hangosan felnevetett.
– Te mindenesetre nem hazudtolod meg a második nevedet. Tudtad, hogy
Calvin Coolidge asztalszomszédja…
Csak fél füllel hallgattam, mert már százszor hallottam ezt az anekdotát.
Apa imádta. Coolidge asztalszomszédja fogadott valakivel, hogy ki tud
húzni két szónál többet a híresen hallgatag elnökből. A vacsora vége felé az
elnök a nő felé fordult, és ennyi mondott: „Veszített.”
– Ki hasonlít jobban apára, és ki hasonlít jobban anyára? – váltott témát
Carl.
 – Viccelsz? – hördültem fel, és belekortyoltam a sörömbe. – Te anya
vagy, én pedig apa.
– Én iszom úgy, mint apa – tiltakozott. – Te pedig, mint anya.
– Hát ez az egyetlen, ami nem stimmel.
– Szóval te vagy a perverz?
Nem feleltem. Nem tudtam mit mondani. Még akkor sem beszéltünk
róla, amikor történt, vagyis nem igazán, csak vigasztaltam Carlt, mintha az
apánk egyszerűen megverte volna. Bosszút is anélkül fogadtam, hogy bárkit
beavattam volna. Gyakran gondolkoztam azon, máshogyan alakultak volna-
e a dolgok, ha beszélek róluk valakinek, ha kiengedem a szavakat,
hallhatóvá, valódivá teszem őket, és nem marad az egész a fejünkben, nem
lehet az elménk játékának minősíteni. Fasz tudja.
– Szoktál gondolni rá? – kérdeztem.
– Igen – felelte. – És nem. Engem kevésbé gyötör, mint másokat, akikről
olvasni lehet.
– Milyen másokat?
– Más áldozatokat. De gondolom, főleg azok beszélnek és írnak róla,
akikben mély sebeket hagyott. Tuti sokan vannak olyanok is, mint én. Akik
maguk mögött hagyták. Elvégre elsősorban a kontextus a fontos.
– A kontextus?
– A nemi erőszak főleg azért káros, mert társadalmi elítélés és szégyen
övezi. Megtanuljuk, hogy traumaként kell megélnünk, és ezért minden
rosszat erre fogunk. Vegyük például a zsidó kisfiúkat, akiket körülmetélnek.
Megcsonkítják a nemi szervüket. Megkínozzák őket. Ez sokkal rosszabb,
mintha valakit kicsit megizélnek. Az adatok mégis azt mutatják, hogy a
körülmetélés a legtöbbjüknek nem okoz lelki sérülést. Mert olyan
kontextusban történik, amiben jónak számít, el kell viselni, mert a kultúra
része. Szóval lehet, hogy a legnagyobb kárt nem maga az erőszak okozza,
hanem az, hogy tudjuk, ami velünk történt, nem elfogadott.
Némán méregettem. Komolyan gondolja, amit mond? Így próbálja
megmagyarázni magának? És ha igen, mi azzal a baj? Ha segít neki…
– Shannon mennyit tud? – kérdeztem.
– Mindent.
A szájához emelte az üveget, és nem a fejét hajtotta hátra, hanem az
üveget emelte fel. Glugyogás hallatszott. Nem nevetésre emlékeztetett,
hanem sírásra.
 – Azt tudom, hogy tisztában van vele, hogy eltussoltuk Olsen balesetét,
de azt is tudja, hogy megpiszkáltam a Cadillacen a féket és a
kormányművet, amikor anya és apa meghalt?
Carl megrázta a fejét.
– Csak saját magamról mesélek el neki mindent.
– Mindent? – hunyorogtam az alacsonyan álló esti nap fényében. A
szemem sarkából láttam, hogy Carl kérdő pillantást vet rám. – Grete tavaly
odajött hozzám a buliban – folytattam. – Tőle tudom, hogy Aasék
hüttéjében randizgatsz Marival.
Csend telepedett ránk, aztán Carl halkan káromkodni kezdett.
– Ja – bólintottam.
Kint kétszer károgott egy holló. Figyelmeztetően.
– Miért neked mondta el? – tette fel Carl a kérdést.
Nem ért váratlanul. Ezért nem számoltam be az ügyről korábban. Hogy
ne kérdezze meg, és ne kelljen hazudnom. Hogy ne kelljen elmondanom,
mit feltételezett Grete: hogy meg akarom szerezni Shannont. Mert ha
kimondom hangosan, akkor bármennyire vadul hangzik is, és bármennyire
tudjuk is, mire játszik Grete, a szavaimmal elvetem a kétség magvait. Aztán
már nem tudnám visszaszívni őket, és Carl látná az igazságot, mintha csupa
nagybetűvel lenne a pofámra nyomtatva.
– Fogalmam sincs – feleltem könnyedén. Talán túl könnyedén. – Tuti
még mindig odavan érted. Ha az ember a lebukás veszélye nélkül akar
felgyújtani valamit, akkor csak besurran, elhajít egy gyufát, és reméli, hogy
a tűz majd elterjed. Valami ilyesmi.
A számhoz emeltem az üveget. Éreztem, hogy a magyarázatom túl
szószátyár és feleslegesen körülményes, így nem tűnik igazán spontánnak.
Vissza kellett ütnöm neki a labdát.
– De igaz? Már hogy te meg Mari?
– Úgy látom, nem hiszed el – felelte, és letette az üres üveget az
ablakpárkányra.
– Úgy látod?
– Különben már elmondtad volna. Hogy figyelmeztess. Vagy legalábbis
szembesítettél volna vele.
– Naná, hogy nem hiszem el! Grete be volt állva, és ahogy öregszik,
egyre bolondabb. Igazából el is feledkeztem az egészről.
– És most mi juttatta eszedbe?
Vállat vontam, és a pajta felé biccentettem.
 – Ráférne a festés. Talán kérhetnénk árajánlatot azoktól, akik a hotelt
fogják kifesteni.
– Igen.
– Akkor elfelezzük a költségeket?
– A másik kérdésedre válaszoltam.
Gyorsan felé fordultam.
– Hogy randizgattam-e Marival – magyarázta, és böfögött egyet.
– Nem az én dolgom – feleltem, és ittam egy kortyot a sörömből. Kezdett
megmelegedni.
– Ő kezdeményezett. A homecoming buliban felvetette, hogy beszéljük
meg négyszemközt a régi ügyeinket. Hozzátette, hogy mindenki minket
figyel, ezért jobb lenne egy félreeső helyen találkozni, hogy ne vegyen
minket a szájára a falu. A hüttét javasolta. Meg hogy menjünk külön
kocsival, parkoljunk máshol, és én kicsit később érjek oda. Ravasz, nem?
– De. Ravasz.
– Onnan jött az ötlet, hogy Grete mesélte neki, hogy Rita Willumsen egy
időben így kefélgetett a fiatal szeretőjével.
– Nohát! Milyen jól informált ez a Grete!
Kiszáradt a torkom. Egészen elfelejtettem megkérdezni Carltól,
emlékszik-e, hogy részegen elmondta Gretének, mit csinált apa.
– Valami baj van, Roy?
– Nincs. Miért?
– Elsápadtál.
Vállat vontam.
– Nem árulhatom el. A te lelkedre esküdtem meg.
– Az enyémre?
– Igen.
– Annak már mindegy. Régen elkárhozott.
Nem emlékeztem, hiszen még kamaszkoromban történt, hogy örök
életemre fogadtam-e hallgatást, vagy az igazság csupán karanténba
kényszerült egy időre.
– Rita Willumsen fiatal szeretője… – kezdtem. – Én voltam.
– Te? – meredt rám Carl elkerekedett szemmel. – Most hülyítesz? – A
térdére csapott, és hangosan röhögött. Az üvegemhez koccintotta az üvegét.
– Mesélj! – szólított fel.
Meséltem. Nagy vonalakban. Carl felváltva nevetett, és vágott komoly
arcot.
 – És mindezt kamaszkorod óta titkolod?! – álmélkodott a fejét csóválva,
amikor befejeztem.
– Az ilyesmiben van a családunknak tapasztalata – feleltem. – Most te
jössz.
Beszámolt Mariról. Már az első találkájukon az ágyban kötöttek ki,
ahogy mondani szokás.
– Van gyakorlata abban, hogyan csábítson el – mosolygott Carl
melankolikusan. – Tudja, mit szeretek.
– Szóval azt akarod mondani, hogy esélyed sem volt ellenállni. – Magam
is hallottam, hogy a hangom vádlóbban cseng, mint ahogy akartam.
– Nem állítom, hogy ártatlan vagyok, de Mari egyértelműen erre utazott.
– Hogy elcsábítson?
– Hogy bebizonyítsa magának, hogy mindig őt fogom választani. Hogy
megmutassa, mindent hajlandó vagyok kockára tenni érte. Hogy Shannon
és mindenki más csak helyettesíteni tudja Mari Aast.
– Hogy mindent hajlandó vagy eldobni magadtól – javítottam ki, és
elővettem a snüsszösdobozt.
– Mi?
– Azt mondtad, hogy mindent hajlandó vagy kockára tenni. – Most már
nem is próbáltam leplezni a vádaskodást.
– Mindegy – felelte. – Szóval elkezdtünk találkozgatni.
Bólintottam.
– Azokon az estéken, amikor azt kamuztad, hogy megbeszélésre mész, és
mi Shannonnal itthon vártunk.
– Ja – vallotta be. – Nem vagyok túl jó ember.
– És amikor azt mondtad, hogy Willumsennél voltál, de láttad Eriket és
Grót sétálni?
– Hát, akkor majdnem elszóltam magam. Természetesen Maritól jöttem.
Talán azt akartam, hogy kiderüljön. Nem könnyű állandóan rossz
lelkiismerettel küzdeni.
– De azért kitartottál.
Nem reagált a gúnyos megjegyzésre, csak lehajtotta a fejét.
– Pár alkalom után Mari úgy érezte, elérte, amit akart, és szakított velem.
Megint. De nem bántam. Az egész csak… a nosztalgia miatt történt. Azóta
nem találkoztunk.
– Azért a faluban nyilván összefuttok.
 – Persze, előfordul. De olyankor csak mosolyog, mintha megütötte volna
a főnyereményt – fújtatott Carl megvetően. – Mutogatja Shannonnak a
kölykeit, akiket persze a firkász csávója tologat. Úgy tipeg utána a pasas,
mint egy kibaszott inas. Az a legrosszabb, hogy szerintem sejt valamit.
Állandóan fensőbbségesen méreget, de az az érzésem, hogy a
legszívesebben kinyírna.
– Tényleg?
– Ja. Tuti rákérdezett Marinál, mi volt, ő pedig szándékosan
félreérthetően válaszolt.
– És miért csinált volna ilyet?
– Hogy megizzassza kicsit. Az ilyesmit mindig nagyon élvezik.
– Kicsodák?
– Jaj, hát tudod! Az olyanok, mint Mari meg Rita Willumsen.
Királynőszindrómában szenvednek. Vagyis mi, férfiak szenvedünk tőlük.
Bár nekik is van rá igényük, hogy kielégítsék a fizikai szükségleteiket,
elsősorban azt akarják, hogy az alattvalóik imádják és istenítsék őket, ezért
manipulálnak minket, és semmilyen trükktől nem riadnak vissza. Kurva
fárasztó.
– Nem túlzol kicsit?
– Nem – tette olyan erővel az ablakpárkányra a sörét, hogy két üres üveg
is felborult, és a padlóra esett. – Férfi és nő között nem alakulhat ki olyan
kötelék, mint egy családon belül. Ehhez vér kell. Hogy ugyanaz a vér
csörgedezzen az ereikben. Ilyen önzetlen szeretet csak családtagok között
lehetséges. Testvérek között meg szülők és a gyerekeik között. Azonkívül…
– Széles kézmozdulatot tett, feldöntött még egy üveget, mire rájöttem, hogy
teljesen elázott. – Mindegy. Farkastörvények uralkodnak. Mindenki csak
saját magára számíthat. – Egyre nehezebben formálta a szavakat. – Csak mi
vagyunk egymásnak, Roy. Senki más.
Szerettem volna tudni, hogy Shannonról beszél-e, de nem kérdeztem
meg.

Két nappal később visszamentem Sørlandetbe.

Amikor elhaladtam a falu táblája mellett, belenéztem a tükörbe. Olyan volt,
mintha az OZ szó állna rajta.
 Negyvenharmadik fejezet

Augusztusban csippant egyet a telefonom.

A szívem vad dobogásba kezdett, amikor megláttam, hogy Shannontól jött
üzenet.
A következő napokban többször el kellett olvasnom, hogy el tudjam
dönteni, mit jelent. Hogy találkozni akar velem.

Helló, Roy! Már rég nem beszéltünk. Szeptember 3-án Notoddenbe

megyek, egy potenciális ügyféllel fogok majd találkozni. Tudsz ott egy jó
hotelt nekem? Puszi: Shannon

Amikor először megnyitottam az sms-t, hirtelen azt hittem, tudja, hogy

ott találkozgattam Unnivel. De erről nem számoltam be neki, és úgy
emlékeztem, Carlnak sem. Hogy miért nem említettem Carlnak? Fogalmam
sincs. Nem szégyelltem, hogy férjes asszonnyal randizgatok. És nem is a
bennem lakó szűkszavú Káin késztetett hallgatásra. Általában a legtöbb
dolgomat megosztottam az öcsémmel. Talán egyszer csak rájöttem, hogy ő
sem mond el nekem mindent.
Mindenesetre Shannon valószínűleg csak úgy vélte, tisztában vagyok
vele, milyen szálláslehetőségek közül lehet választani Os közelében,
gondoltam. És megint elolvastam az üzenetét, bár természetesen már
kívülről fújtam. Arról győzködtem magam, hogy felesleges mindenfélét
belelátnom három hétköznapi mondatba.
De azért mégis.
Miért veszi fel velem a kapcsolatot egy év hallgatás után, és miért
érdeklődik notoddeni hotelek után? Igazából két vagy legfeljebb három
szálloda jöhet szóba, és a Tripadvisoron nyilván több és pontosabb
információt találna, mint amivel én szolgálhatok. Egy napra rá, hogy
megkaptam az üzenetét, ezt le is ellenőriztem a neten. És miért adta meg
pontosan, mikor megy? Ráadásul azt is hozzátette, hogy egy potenciális
ügyféllel találkozik, és ezzel közvetetten azt is a tudomásomra hozta, hogy
egyedül lesz. És – ahogy mondani szokták – végül, de nem utolsósorban:
miért aludna ott, ha csak két órát kell hazáig vezetnie?
Oké, talán nincs kedve vaksötétben nekivágni az útnak. Talán az
ügyféllel fog vacsorázni, és így ő is ihat. Vagy csak meg akarja ragadni a
lehetőséget, hogy a tanya helyett hotelben alhat. Még az is lehet, hogy meg
akar szabadulni kicsit Carltól. Lehet, hogy ez rejlik a különös sms mögött?
Nem, nem! Ez egy teljesen hétköznapi üzenet, amivel talán csak
megpróbálja helyrepofozni a sógorához fűződő viszonyát, miután az azzal
rontott rá, hogy szereti.
Még aznap este válaszoltam neki.

Helló! Tényleg rég beszéltünk. A Brattrein jó. Szép a kilátás. Puszi: Roy

Természetesen minden egyes szón rengeteget kotlottam. Nem engedtem a

kísértésnek, hogy kérdést tegyek fel, esetleg a hogyléte felől érdeklődjek,
vagy bármi olyasmit írjak, ami válaszért kiált. Visszhangot küldtem az
üzenetére, nem többet, nem kevesebbet. Ennek így kellett lennie. Egy óra
múlva válaszolt.

Köszönöm a segítséget, kedves Roy. Puszi!

Ebből semmit sem tudtam kiolvasni, de hát az én kurta, visszafogott sms-

emre kellett reagálnia. Visszatértem az első üzenetéhez. Tulajdonképpen
elhívott Notoddenbe?
A következő két napban megállás nélkül ezen járt az agyam. Még az
üzenetek szavait is megszámoltam: Shannon először huszonnégyet küldött,
amire én tizenkettővel válaszoltam, ő pedig aztán hattal. Vajon ez a
feleződés a véletlen műve? Mi lenne, ha most három szóval reagálnék?
Lehet, hogy Shannon másfelet küldene válaszként? Haha!
Úgy látszik, kezdek begolyózni.
Elővettem a telefont.

Jó utat neked!
Álmatlanul forgolódtam az ágyban, amikor megérkezett a válasz.

Köszönöm. X
 Másfél szó. Azt természetesen tudtam, hogy az X a puszit vagy a csókot
szimbolizálja, de milyet? Másnap rávetettem magam az internetre. Senki
sem tudta biztosan, de páran úgy vélték, hogy azokból az időkből
származik, amikor X-szel pecsételték le a leveleket, és aztán csókot
nyomtak rájuk. Mások szerint az X – mint Krisztus ősöreg szimbóluma – a
vallásos, áldást hozó csókra utal. De nekem az a magyarázat tetszett a
legjobban, ami két összeérő ajkat látott az X száraiban.
Két összeérő ajak.
Vajon Shannon is erre gondolt?
Nem, ugyan már, dehogy!
A naptárra pillantottam, és számolni kezdtem, hány nap van hátra
szeptember harmadikáig, de aztán észhez tértem.
Lotte bedugta a fejét az ajtón, közölte, hogy a négyes kútoszlop kijelzője
nem működik, és megkérdezte, mit keres a naptáram a padlón.

Egyik este elmentem egy bárba. Már éppen távozni készültem, amikor
odalépett hozzám egy nő.
– Már hazafelé?
– Ja – feleltem, és alaposan szemügyre vettem.
Túlzás lett volna azt állítani, hogy szép. Valamikor talán az volt. Nem,
nem is volt szép, mégis az első lányok között lehetett, akik magukra vonták
az osztályban a fiúk figyelmét. Mert pont elég rámenősen és pimaszul
viselkedett, és jól felvágták a nyelvét. A szemében kacér ígéretek csillogtak.
De aztán túl hamar beváltotta őket, nem kérette magát sokáig. Azt hitte, ha
megadja a fiúknak, amit akarnak, kap valamit cserébe. Azóta sok mindent
átélt, aminek legnagyobb részét a legszívesebben soha meg nem történtté
tette volna, azt is, amit ő csinált, és azt is, amit ellene követtek el.
Most az alkoholtól felhevülve kajtatott valaki után, de a szíve mélyén
tudta, hogy úgyis csalódni fog benne. De mi marad, ha az ember feladja a
reményt?
Meghívtam egy sörre, bemutatkoztam, és elhadartam a családi
állapotomat, hol lakom és dolgozom. Utána feltettem pár kérdést, és
hagytam beszélni. Dühösen szapulta a férfiakat, akikkel összehozta a sors,
és akik tönkretették az életét. Vigdisnek hívják, egy kertészetben dolgozik,
de most betegszabadságot vett ki. Két gyereke született házasságon kívül.
Ezt a hetet mindkettő az apjánál tölti. Két különböző apánál. Alig egy
hónapja dobott ki egy harmadik pasit. Arra gondoltam, hogy a homlokán
virító lilás foltot tuti a kidobás foganatosításakor szerezte. Elmesélte, hogy
az exe éjszakánként a háza körül szimatol, hogy ellenőrizze, nem visz-e
haza valakit, ezért jobb lesz, ha hozzám megyünk.
Már majdnem kötélnek álltam, de a bőre túl pirospozsgásnak, a teste
pedig túl terebélyesnek tűnt. Még ha be is hunyom a szemem, a hangja
fémes csengése hazavágná az illúziót, és azt biztosra vettem, hogy túl
sokáig nem fogja befogni.
– Köszönöm, de holnap dolgozom – utasítottam vissza. – Majd máskor.
A szája csúf grimaszba rándult.
– Te sem vagy túl jó fogás, ha esetleg azt képzelnéd.
– Nem képzelek semmit – feleltem, kiittam a sörömet, és elindultam.
Az utcán egyszer csak cipősarkak kopogását hallottam a hátam mögött,
és tudtam, hogy ő az. Belém karolt, és a képembe fújta a frissen
meggyújtott cigarettája füstjét.
– Nem mehetnénk azért együtt? – kérdezte. – Egy irányban lakunk.
Leintettem egy taxit, és kitettem Vigdist Lundben egy ház előtt, az első
híd után.
Az egyik autóban a járda mellett egy alak lapult. Amikor elindultunk,
hátrafordultam. Az alak kiszállt a kocsiból, és gyors léptekkel haladt Vigdis
felé.
– Állj! – szóltam oda a sofőrnek.
Lassított, és a tükörben láttam, hogy Vigdis elesik a járdán.
– Tolasson vissza! – adtam ki a következő utasítást a taxisnak.
Ha észrevette volna, mi történik, valószínűleg nem engedelmeskedik.
Kiugrottam az autóból, és a zsebembe nyúltam, hogy rátekerjek valamit a
kezemre. A pasas Vigdis felett állt, és ordibált vele, de a szavait
érthetetlenné torzította a vak, néma házfalak keltette visszhang. Azt hittem,
szitkozódik, és csak akkor tudtam kivenni, mit hőbörög, amikor közelebb
értem.
– Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!
Amint felém fordította a könnyes arcát, ütöttem. A kezemen felszakadt a
bőr. A picsába! Megint ütöttem. Az orr puhább. Nem tudtam, hogy a
szétfröccsenő vér az övé-e, vagy az enyém. Kapott még egyet. Imbolyogni
kezdett, de meg sem próbált védekezni vagy kitérni az ütések elől, csak arra
koncentrált, hogy talpon maradjon, hogy jobban el tudjam intézni. Mintha
örült volna a verésnek.
 Gyorsan, módszeresen ütöttem, ahogy a bokszzsákot szoktam. Nem
olyan erősen, hogy még nagyobb kárt tegyek az öklömben, de ahhoz elég
keményen, hogy egyre jobban vérezzen, és szépen lassan felduzzadjon az
arca, mint egy felfújt gumimatrac.
– Szeretlek – ismételgette két ütés között.
Nem hozzám beszélt. Csak suttogott, mintha magának bizonygatná.
Megroggyant a térde egyszer, aztán még egyszer. Egyre alacsonyabbra
kellett céloznom. A Gyalog galopp Fekete Lovagjára emlékeztetett, akinek
levágják a végtagjait, de nem adja fel, és még akkor is fenyegetőzik, amikor
már csak a törzse marad meg.
Lendületet vettem, hogy végső csapást mérjek rá, de a karomat
visszafogta valami. Vigdis csimpaszkodott a hátamra.
– Ne! – visította a fémes hangján a fülembe. – Ne! Ne bántsd, te gyökér!
Megpróbáltam lerázni magamról, de nem engedett el. A pasas könnyes,
véres, felduzzadt arcán beteg mosoly terült el.
– Szeretem! – sikította Vigdis. – Szeretem, te faszfej!
A pillantásom összeakadt a pasaséval. Bólintottam. Amikor
megfordultam, észrevettem, hogy a taxi nem várt meg, ezért gyalog
indultam Søm felé. Vigdis tíz-tizenöt méteren keresztül lógott a hátamon,
aztán eleresztett, és hallottam, amint kopogó cipősarkakkal visszaszalad a
zokogó ipséhez, majd vigasztalni kezdi.
Az E18-as felé sétáltam a csendes utcákon. Eleredt az eső. Egyre
hevesebben ömlött. Cuppogó cipővel léptem a régi, úgy fél kilométer
hosszú függőhídra, ami átvisz Sømre. A közepén döbbentem rá, hogy van
választásom. Addigra teljesen eláztam. Lenéztem az alattam örvénylő
zöldesfekete vízre. Harminc méter lehet? De azt hiszem, már akkor belém
lopózott a kétség, mert az agyam azt súgta, hogy valószínűleg túlélném az
esést. Aztán bekapcsolna az életösztönöm, és valahogyan kivergődnék a
partra, a csontjaim meg a belső szerveim viszont olyan maradandó
sérüléseket szenvednének, amik nem lerövidítenék, hanem még a
mostaninál is nyomorúságosabbá tennék az életemet. És ha mégis
szerencsém lenne, és otthagynám a fogam, mit nyernék a halálon? Eszembe
jutott valami. A válasz, amit Sigmund Olsennek adtam, amikor
megkérdezte, miért éljen az ember, ha egyszer nem szeret. „Mert halottnak
lenni talán még rosszabb.” És közvetlenül ezután arra gondoltam, amit
Bernard mondott, amikor már tudta, hogy a rák áttéteket képzett a testében.
„Amikor az ember nyakig ül a szarban, nem lógathatja az orrát.”
 Felnevettem. Álltam a kihalt hídon, és hangosan röhögtem, mint egy
őrült.
Aztán megint elindultam Søm felé. Könnyedebb léptekkel haladtam, és
egy idő után fütyülni kezdtem azt a dalt a Monty Python-filmből, ami alatt
Eric Idle a kereszten lóg. Ha a Vigdis-félék nem adják fel a reményt, és
kitartóan várnak a csodára, akkor nekem is szabad.

Szeptember harmadikán délután két órakor begurultam Notoddenbe.

 Negyvennegyedik fejezet

Magas, tejkék ég. A nyári meleg még nem enyhült, fenyő és frissen nyírt fű
illata terjengett, de a széllökések már csípték az ember bőrét, ami a szelíd
délen egyáltalán nem fordult elő.
Három és fél óra alatt értem Kristiansandból Notoddenbe. Lassan
vezettem, és útközben többször meggondoltam magam. De végül arra
jutottam, hogy csak egyvalami lenne szánalmasabb annál, mint amibe
belevágtam: ha félúton visszafordulnék.
Leparkoltam a központban, és róni kezdtem az utcákat Shannont keresve.
Gyerekkorunkban Carllal hatalmasnak, idegennek és szinte fenyegetőnek
láttuk Notoddent. Most – biztosan mert olyan sok időt töltöttem
Kristiansandban – furcsán kicsinek és provinciálisnak tűnt.
Azt is figyeltem, nem látom-e valahol a Cadillacet, bár szinte biztosra
vettem, hogy Shannon Willumsentől bérelt kocsit erre a kiruccanásra.
Belestem a kávézókba és az éttermekbe, amik mellett elhaladtam. A tó felé
indultam, közben elsétáltam a mozi előtt. Végül beültem egy kis kávézóba,
rendeltem egy feketét, és úgy helyezkedtem, hogy rálássak az ajtóra.
Lapozgatni kezdtem egy újságot.
Notodden nem büszkélkedhetett túl sok vendéglátóipari létesítménnyel,
és természetesen az lett volna a legjobb, ha Shannon talál rám, és nem
fordítva. Bejön, én felnézek, a tekintetünk egymásba fonódik, és kiolvasom
a szeméből, hogy felesleges előadnom a kitalált fedősztorimat: egy eladásra
kínált benzinkút miatt jöttem ide, és arra emlékeztem, hogy neki is dolga
van Notoddenben, de arra nem, hogy pont ma. Még csak azt sem kell
megkérdeznem, hogy van-e kedve inni egyet velem vacsora után, ha ráér,
sőt, akár ehetnénk is együtt, amennyiben nincs más terve.
Kinyílt az ajtó, mire felkaptam a fejem. Lelkesen fecsegő fiatalok léptek
be. Nem sokkal később egy másik csapat kamasz követte őket. Nyilván
most lett vége az iskolának. Akkor pillantottam meg, amikor harmadszorra
is kinyílt az ajtó. Az arca megváltozott, egyáltalán nem így őriztem meg az
emlékezetemben. Nyitottság sugárzott róla. Ő nem vett észre, így
zavartalanul megfigyelhettem az újságom mögül. Leült, és a fiúra
koncentrált, akivel érkezett. Nem nevetett, nem is mosolygott, és a szemén
látszott, hogy résen van, mint aki tart valamitől. De úgy éreztem, van közte
és a fiú között valami, úgy kapcsolódnak egymáshoz, ahogyan csak azok
tudnak, akik közel engedik magukhoz a másikat. A tekintete körbesiklott a
helyiségen, és amikor találkozott az enyémmel, egy pillanatra
megmerevedett.
Fogalmam sincs, Natalie mit tudott arról, miért küldte az apja
Notoddenbe. Vagy hogy Moe mivel magyarázta a sérüléseit és a konyhájuk
állapotát. Valószínűleg nem kötötték Natalie orrára, nekem mi közöm van a
történtekhez. De ha most idejön, leül, és megkérdezi, miért avatkoztam
közbe, mit válaszoljak? Azt, hogy azért, mert szégyellem, hogy az öcsém
esetében a kisujjamat sem mozdítottam? Hogy azért vertem meg annyira az
apját, mert bokszzsáknak láttam, amin az én apám arcképe vigyorog? Hogy
végső soron az egész az én családomról szól, és nem az övéről?
Natalie pillantása továbbsiklott. Talán nem ismert fel. De, felismert,
teljesen biztos. Bár azt nem tudja, hogy megfenyegettem az apját, érthető,
hogy úgy tesz, mintha nem ismerné a fickót, akitől esemény utáni tablettát
vett, főleg most, hogy végre másvalaki lehet, nem az a lehajtott fejű,
zárkózott lány, aki Osban volt.
Láttam, hogy egyre nehezebben koncentrál arra, amit a fiú mond. Az
ablak felé fordult, el tőlem.
Felálltam, és kiléptem a kávézóból. Részben azért, hogy nyugta legyen,
részben pedig azért, mert nem vágytam otthoni tanúkra, ha Shannon esetleg
felbukkanna.
Öt órakor már a város összes vendéglátóipari létesítményét bejártam,
kivéve a Brattrein Hotel éttermét, mert feltételeztem, hogy még mindig este
hatkor nyit.
Amint a kocsitól a parkolón át a bejárat felé lépdeltem, hirtelen ugyanazt
a várakozásteljes izgalmat éreztem, mint amikor Unnivel találkoztam itt. De
gondolom, csak Pavlov kutyája ismert rá a környezetre, és kezdett
nyáladzani, mert a következő másodpercben az izgalom félelemnek adta át
a helyét. Mi a faszt csinálok? Inkább ugrottam volna vízbe a hídról. Ha
sietek, még naplemente előtt visszaérek, és levethetem magam a mélybe.
De nem fordultam meg. A recepció pont úgy nézett ki, mint amikor
majdnem tíz évvel ezelőtt utoljára itt jártam.
 Az üres étteremben kopogott a laptopján. Sötétkék kosztümöt és fehér
blúzt viselt. A rövid, vörös haját oldalra fésülte, és megtűzte egy csattal. A
harisnyás lábát összeszorította az asztal alatt. Fekete magas sarkú volt rajta.
– Szia, Shannon!
Felnézett, majd a meglepetés legkisebb jele nélkül elmosolyodott, mintha
megbeszélt találkozóra érkeztem volna. Levette a szemüvegét, amit még
sosem láttam rajta. A tágra nyílt szemében a viszontlátás öröme csillogott,
ami akár testvériesnek is tűnhetett volna. Őszinte öröm, ami mögött semmi
sem húzódik meg. De a másik szeméből mást olvastam ki. Egy olyan nőt
juttatott eszembe, aki éppen most fordul felém az ágyban, az íriszében már
ott tükröződik a reggeli napfény, de még nem reppent el belőle az álom, és
benne játszik az elmúlt szerelmes éjszaka. Súlyos bánat szorította össze a
mellkasomat. Nyeltem egyet, és leültem vele szemben.
– Itt vagy? – szólalt meg. – Notoddenen?
Kérdő hangsúllyal ejtette ki a szavakat. Oké, ezek szerint nem rontunk
ajtóstul a házba.
– Notoddenben – javítottam ki. – Egy benzinkutat néztem meg, amit
szeretnék megszerezni.
– És tetszik?
– Nagyon – feleltem, és nem vettem le róla a szememet. – Pont ez a baj.
– Miért baj?
– Mert nem eladó.
– Akkor biztosan találsz egy másikat.
– Nekem ez kell – ráztam meg a fejem.
– És hogyan akarod megszerezni?
– Bebizonyítom a tulajdonosnak, hogy ha a kút hiányt termel, akkor
előbb-utóbb úgyis elveszíti.
– És nem akar változtatni a működtetésen?
– Akarni akar, fűt-fát ígér, sőt, valószínűleg maga is elhiszi, amit mond.
De egy idő után minden visszatér a régi kerékvágásba. Az alkalmazottai
faképnél hagyják, a kút csődbe megy, ő pedig éveket veszteget el egy
reménytelen projektre.
– Szóval azt állítod, hogy ha elveszed tőle a kutat, akkor igazából
szívességet teszel neki?
– Mindannyiunknak szívességet teszek.
Rám nézett. Kicsit talán habozva.
– Mikor lesz a találkozód? – kérdeztem.
 – Délben volt – felelte. – Már három előtt végeztünk.
– Gyorsabban ment, mint vártad?
– Nem.
– Akkor miért foglaltál szobát?
Vállat vont. Visszafojtottam a lélegzetemet, és éreztem, hogy a vér a
farkamba tolul.
– Ettél már?
Megrázta a fejét.
– Csak egy óra múlva nyitnak. Nincs kedved sétálni egyet?
Felemelte a földről a magas sarkúját.
– Akkor maradjunk itt! – döntöttem.
– Tudod, kivel találkoztam? – kérdezte.
– Velem.
– Dennis Quarryval. A filmsztárral. Akivel összefutottunk a kúton,
emlékszel? Helyszínt keresett a filmjének. Azt hiszem, itt lakik. Olvastam,
hogy elkezdtek forgatni.
– Szeretlek – suttogtam, de Shannon eltúlzott lendülettel lecsapta a
laptopja fedelét, és úgy tett, mintha nem hallotta volna meg.
– Mesélj, mit csináltál az utóbbi időben! – kérte.
– Rád gondoltam – válaszoltam.
– Jobb lenne, ha nem gondolnál rám.
– Szerintem is.
Hallgattunk.
Shannon felsóhajtott.
– Azt hiszem, ez hiba volt – jelentette ki.
Volt. Múlt idő. Ha azt mondta volna, hogy hiba, jelen időben, akkor talán
még lett volna esélyem, de ez azt jelentette, hogy már meghozta a döntését.
– Valószínűleg – feleltem, és a fejemet ráztam egy pincér felé, akit
felismertem, és úgy gondoltam, fel akarja ajánlani, hogy összeütnek nekünk
valamit, bár csak később nyitnak.
Shannon alig hallhatóan szitkozódott, majd a homlokára csapott.
– Roy?
– Igen?
Áthajolt az asztal felett, a finom kezét az enyémre tette, és a szemembe
nézett.
– Megegyezünk abban, hogy ez az egész nem történt meg?
– Természetesen.
 – Ég veled! – mondta, és úgy mosolygott rám, mintha fájna valamije.
Fogta a laptopját, felállt, és magamra hagyott. Lehunytam a szemem. A
cipője kopogott a parkettán, ami Vigdis lépteit juttatta eszembe.
Kinyitottam a szemem. Nem mozdítottam a kezem. Még mindig éreztem
rajta az érintését. Úgy bizsergett a bőröm, mint egy forró zuhany után.
Kimentem a recepcióra, ahol a magas, vékony, piros zakót viselő
alkalmazott rám mosolygott.
– Jó napot, Opgard úr! Örülök, hogy megint látom.
– Jó napot, Ralf! – álltam a pult elé.
– Láttam, amikor bejött, és vettem a bátorságot, hogy lefoglaljam önnek
az utolsó szabad szobánkat – intett az előtte lévő számítógép felé. – Mielőtt
még lecsap rá valaki.
– Köszönöm, de inkább az érdekel, melyik szobát vette ki Shannon
Opgard. Vagy Shannon Alleyne.
– A 333-ast – felelte, anélkül hogy a képernyőre pillantott volna.
– Köszönöm.
Shannon már összecsomagolt, és éppen az ágyon fekvő táskája
cipzárjával küzdött, amikor belöktem a szobája ajtaját. Pár szót sziszegett,
amikről feltételeztem, hogy Barbadoson használatos káromkodások,
összenyomta a táskát, és megint megpróbálta behúzni a cipzárt. Félig nyitva
hagytam az ajtót, és odaléptem hozzá. Megálltam a háta mögött. Feladta, és
a tenyerébe temette az arcát. A válla rázkódni kezdett. Átöleltem, és
hagytam, hogy a néma zokogás az ő testéből az enyémbe költözzön.
Nem mozdultunk.
Aztán óvatosan megfordítottam, két ujjal letöröltem a könnyeit, és
megcsókoltam.
Visszacsókolt, de közben nem hagyta abba a sírást. Annyira remegett,
hogy a fogai az alsó ajkamba mélyedtek, és a vérem édes, fémes íze
összekeveredett a nyálának meg a nyelvének fűszeres, erős zamatával.
Visszafogtam magam, felkészültem, hogy hátralépjek, ha jelét adja, hogy
meg akar állni. De ez nem történt meg, én pedig lassan elengedtem azt, ami
visszatartott: a józan eszemet. A gondolatot, hogy mi lesz vagy mi nem lesz
később. A képet, amint az emeletes ágyon fekszem alul, és megölelem
Carlt. Én vagyok az egyetlen, aki mellette van, aki még nem hagyta
cserben. Mindez eltűnt, semmivé foszlott, csak Shannon keze létezett, amint
letépte rólam az inget, a körme, ahogy közelebb rántott magához, a nyelve,
ami anakondaként fonódott az enyémre, és a könnyei, amelyek végigfolytak
az arcomon. Még a magas sarkú cipőben is olyan alacsony volt, hogy be
kellett hajlítanom a térdemet, hogy fel tudjam húzni a szűk szoknyáját.
– Ne! – nyögte, és kitépte magát a karomból.
Megkönnyebbülés öntött el. Megmentett minket. Hátraléptem,
bizonytalanul és még mindig reszketve, és visszatűrtem az ingemet a
nadrágomba.
Vadul kapkodtuk a levegőt, kint a folyosón lépések hangzottak fel, valaki
telefonált. Egyre távolodott, mi ketten pedig egymást fürkésztük. Nem úgy
mint férfi és nő, hanem mint két bokszoló, két harcra kész állat. Mert a
csatának természetesen még nem volt vége. Csak most kezdődött el.
– Csukd be azt a kibaszott ajtót! – sziszegte Shannon.
 Negyvenötödik fejezet

– Pasikat ütök le – feleltem.

Az egyik snüsszöstasakot Shannonnak adtam, a másikat az alsó ajkam alá
dugtam.
– Ezt csinálod? – kérdezte, és felemelte a fejét, hogy vissza tudjam tenni
a karomat a párnára.
– Nem mindig, de régen sokat verekedtem.
– A génjeidben lehet?
A 333-as szoba plafonját tanulmányoztam. Unnivel nem ezt a szobát
szoktuk kivenni, de pont ugyanúgy nézett ki ez is, és ugyanolyan illat lengte
be, ami enyhén illatosított tisztítószer lehetett.
– Apám főleg bokszzsákot püfölt – válaszoltam. – De igen, gondolom,
tőle örököltem.
– Megismételjük az őseink hibáit – jelentette ki Shannon.
– És a sajátjainkat – tettem hozzá.
Grimaszolt, kivette a snüsszöstasakot a szájából, és az éjjeliszekrényre
tette.
– A szokás hatalma – jegyeztem meg a dohányra utalva.
Hozzám bújt. A kicsiny teste puhábbnak bizonyult, mint ahogy
elképzeltem, a bőre simábbnak. A melle hóval borított tájból emelkedett ki,
a mellbimbója lángoló kőhalomként meredezett. Édes, erőteljes fűszerillat
áradt belőle, a bőrére árnyak vetültek, a hónaljában és a lába között sötétebb
színben játszott. És forróságot árasztott.
– Úgy érzed, hogy körben jársz? – kérdezte.
Bólintottam.
– És ha az ember a saját lába nyomában jár, az nem annak a jele, hogy
eltévedt?
– Lehet – feleltem, de közben arra gondoltam, hogy nem igazán érzem
magam elveszettnek.
 Amikor szexeltünk, inkább párosodtunk, mint szeretkeztünk, inkább
harcoltunk, mint gyengéden értünk egymáshoz, és az aktusban több volt a
harag és a rettegés, mint az öröm és az élvezet. Egyszer eltolt magától,
lekevert egy pofont, és felszólított, hogy hagyjam abba.
Engedelmeskedtem, mire megint arcul ütött, és megkérdezte, mi a faszért
hagytam abba. És amikor nevetni kezdtem, a párnába fúrta a fejét, és
sírásban tört ki, én pedig megsimogattam a haját, a hátán futó izmokat, a
derekát, és megcsókoltam a nyakát. Elapadtak a könnyei, egyre nehezebben
lélegzett. A csípőjére csúsztattam a kezem, és beléharaptam. Érthetetlen
szavakat kiáltott, ellökött magától, hasra feküdt, és a magasba emelte a
fenekét. Annyira begerjedtem, hogy nem érdekelt, hogy miközben
mozogtam benne, pont úgy sikítozott, mint amikor Carl dugta a tanyán. A
franc tudja, még az is lehet, hogy erre gondoltam, amikor elélveztem, és
ezért vettem ki kicsit későn a farkamat, ami miatt csak az ondó egy része
landolt a hátán. Gyöngysorra emlékeztetett, szürkésfehéren csillogott a
parkolóban égő lámpa beeső fényében. Behoztam a fürdőből egy
törölközőt, és letöröltem, majd két sötét foltot is megpróbáltam eltüntetni,
de rá kellett jönnöm, hogy azok az árnyak a bőrén vannak, ezért hiába
dörgölöm őket. Arra gondoltam, hogy amit csináltunk, az is sötét árny,
amitől nem fogunk tudni megszabadulni.
Lesz még folytatás. És az másmilyen lesz, jól tudtam. Szeretkezés, nem
harc, nem csupán két test találkozása, hanem két lélek összefonódása.
Tudom, hogy giccsesen hangzik, de akkor is így van. Két kibaszott lélek
került egymással kapcsolatba, és végre hazaértem. Shannon a lábnyomom,
és sikerült rátalálnom. Nem akartam mást, mint itt maradni és körbe-
körbejárni, eltévedve, elveszve, teljesen mindegy, csak vele lehessek.
– Meg fogjuk bánni? – kérdezte.
– Nem tudom – feleltem, pedig tudtam, hogy én biztosan nem fogom. De
nem akartam megijeszteni, ami tuti bekövetkezne, ha rájönne, hogy annyira
szeretem, hogy semmi más nem érdekel.
– Csak ez az éjszaka a miénk – suttogta.
Behúztuk a sötétítőfüggönyöket, hogy meghosszabbítsuk és minél jobban
kihasználjuk a rendelkezésünkre álló időt.

Shannon sikolyára ébredtem.

– Elaludtam!
Kipattant az ágyból, mielőtt elkaphattam volna. És ahogy utánanyúltam,
levertem a telefonját az éjjeliszekrényről. Az ágytól messze ért földet.
Széthúztam a függönyöket, hogy magamba szívhassam a meztelen teste
látványát, mert tudtam, hogy jó darabig nélkülöznöm kell majd. Beömlött a
napfény, és még pont láttam egy pillanatra a hátát, mielőtt eltűnt volna a
fürdőszobában.
Az árnyékban landolt telefonjára meredtem. A képernyő nem úszta meg
az esést, összetört. A repedések börtönrácsai mögül Carl mosolygott rám.
Nagyot nyeltem.
Éppenhogy csak megpillantottam Shannon hátát.
De több nem is kellett.
Visszafeküdtem az ágyba. Utoljára akkor láttam nőt ilyen meztelenül, a
napfénytől ennyire lecsupaszítva, amikor Rita Willumsen didergett előttem
a hegyi tóban fürdőruhában, kékes színben játszó bőrrel, megalázva. Ha
eddig nem is vettem észre, most felnyílt a szemem, ahogy mondani szokás.
Megértettem, mire gondolt Shannon, amikor megkérdezte, hogy a
génjeimben van-e az agresszió.
 Negyvenhatodik fejezet

Carl az öcsém. Ez volt a probléma gyökere.

Vagy inkább a problémák gyökere.
Pontosabban megfogalmazva az egyik probléma az volt, hogy szerettem. A
másik pedig, hogy ő is azokat a géneket örökölte, amiket én. Nem tudom,
miért voltam valamikor olyan naiv, hogy azt hittem, apától és tőlem
eltérően Carlból hiányzik az erőszakra való hajlam. Talán azért, mert sosem
kérdőjeleztem meg, hogy Carl anyára hasonlít. Anya és Carl a légynek sem
tudna ártani. De embernek igen.
Felkeltem az ágyból, és az ablakhoz léptem. Shannon a Cadillac felé
sietett.
Nyilván megbánta. Valószínűleg semmi dolga sincs, de amikor felébredt,
rájött, hogy hibát követett el, és minél gyorsabban le akart lépni.
Lezuhanyozott, a fürdőben öltözött fel, és sminkelte ki magát. Amikor
kijött, testvéries csókot nyomott a homlokomra, előadta, hogy találkozója
van Osban a hotel miatt, felkapta a táskáját, és már ott sem volt. A Cadillac
féklámpája felvillant, amikor majdnem kihajtott egy kukásautó elé.
A levegőben az éjszakai szex szagába parfüm illata keveredett.
Kinyitottam az ablakot, amit este becsuktam, mert Shannon olyan hangosan
sikítozott, hogy attól tartottam, felveri a szomszédokat. És tudtam, hogy
még nem végeztünk. Igazam lett. Valahányszor egyikünk felébredt, a
legártatlanabb érintés is új menetet vont maga után. Kielégíthetetlen éhség
kerített minket hatalmába.
Amikor elhúztam a függönyt, észrevettem, hogy amiket addig a bőre
sötétebb árnyalatainak hittem, valójában kék foltok. Nem olyan vöröses
nyomok, amiket a szeretkezés hagyott a fehér bőrén az éjszaka során, és
amik remélhetőleg egy-két nap alatt elmúlnak. Erőteljes ütések okozták
őket napokkal vagy hetekkel azelőtt. Lehet, hogy Carl az arcát sem kímélte,
de csak olyan erővel ütötte meg, hogy egy kis sminkkel el lehessen takarni.
 Megütötte, pont úgy, ahogy anya apát a Grand Hotel folyosóján. Ez az
emlék villant át az agyamon akkor is, amikor Carl arról próbált meggyőzni,
hogy Sigmund Olsen lezuhanása a Katlanba baleset volt. Anya. És Carl. Az
ember együtt él valakivel, és azt hiszi, hogy mindent tud róla, de igaz ez?
Vajon Carl sejtette, hogy képes vagyok lefeküdni a feleségével a háta
mögött? Aligha. Már nagyon régen rájöttem, hogy mindannyian idegenek
vagyunk egymás számára, és természetesen nem csak Shannon kék foltjai
miatt láttam be hirtelen, hogy az öcsém erőszakos. Hogy gyilkos. Hanem a
tények miatt. Mert a tehetetlen test függőlegesen zuhan.
 Negyvenhetedik fejezet

A következő napokban vártam, hogy Shannon felhívjon, sms-t vagy e-mailt

küldjön. Bármilyen jelet. Egyértelműnek tűnt, hogy neki kell
kezdeményeznie, hiszen neki van több veszítenivalója. Vagy legalábbis azt
hittem.
De semmi sem történt.
Elszálltak a kétségeim. Megbánta. Természetesen megbánta. Neki az
egész csak egy kaland volt, fantázia, aminek a magvait akkor ültettem el a
fejében, amikor szerelmet vallottam neki, és aztán elköltöztem. Ő pedig a
nagy nyugalomban, az ingerszegény falusi környezet unalmában dajkálta és
nagyra növesztette magában. Olyan csodát nevelt belőle, amihez a valódi
énem természetesen nem ért fel. Most viszont sikerült kivetnie magából, és
visszatérhetett a szokásos életéhez.
Már csak azt szerettem volna tudni, hogy én mikor leszek képes kivetni
magamból. Azt hajtogattam gondolatban, hogy elértem a célomat, együtt
töltöttem vele egy éjszakát, kipipáltam ezt a pontot is a teendőim listáján, és
ideje továbblépnem. Mégis minden napot azzal kezdtem, hogy
lecsekkoltam a telefonomon, jött-e tőle üzenet.
Semmi.
Így aztán elkezdtem más nőket ágyba vinni.
Nem tudom, miért, de hirtelen tapadtak rám, mintha létezne egy titkos
női szövetség, ahol elterjedt a hír, hogy lefektettem az öcsém feleségét, ami
csak azt jelentheti, hogy tudok valamit. A rosszfiúkra mindig buknak a nők,
ahogy mondani szokás. Vagy csak kiolvasták a szememből, hogy mindent
leszarok. Lehet. Talán én lettem a néma, szomorú szemű pasi, aki a
bárpultot támasztja, akiről azt suttogják, hogy mindenkit megkaphat, csak
azt nem, akit akar, és ezért semmi sem érdekli. A pasi, akinek mindannyian
be akarják bizonyítani, hogy téved, van még remény a szabadulásra, mert
van más nő is a világon, ott vannak például ők.
 És igen, kihasználtam a lehetőséget. Eljátszottam a nekem szánt szerepet,
elmeséltem nekik a sztorit, nevek nélkül. És arról sem számoltam be, hogy
az öcsém feleségéről van szó. Ha egyedül laktak, hozzájuk mentünk, ha
nem, akkor jobb híján hazavittem őket magamhoz. Ébredéskor mindig
azonnal a telefonomra pillantottam.
De a helyzet javult. Tényleg. Bizonyos napokon képes voltam órákig
nem gondolni rá. Tudom, hogy a maláriavírustól sosem lehet teljesen
megszabadulni, de semlegesíteni lehet. Ha távol maradok tőle, ha nem
találkozom vele, az érzéseim legnagyobb részét két, legfeljebb három év
alatt ki tudom irtani.

Decemberben felhívott Pia Syse, hogy közölje, a kút a hatodik helyre

került. Természetesen tudtam, hogy ez nem a HR-menedzser, hanem Gus
Myre, az értékesítési vezető asztala, szóval valószínűleg valami mást akar.
– Azt szeretnénk, ha maradnál azután is, hogy a szerződésed jövőre lejár
– állt elő a farbával. – Az új feltételek természetesen tükrözni fogják, hogy
nagyon meg vagyunk elégedve veled. Biztosak vagyunk benne, hogy a
mostaninál jobb helyezést is el tudsz érni.
Ez illett a terveimbe. Kinéztem az irodám ablakán. Lapos táj,
középületek. Az autópálya íves fel- és lehajtói a Willumsen Használtautó-
kereskedés és Bontó hátsó helyiségében felállított autóverseny-pályára
emlékeztettek, amivel a gyerekek játszhattak, amíg a szüleik kocsikról
tárgyaltak. Azt hiszem, Willumsen sok eladását köszönhette olyan
kölyköknek, akik azért nyavalyogtak, hogy vigyék őket oda játszani.
– Meg kell gondolnom – feleltem, és elköszöntem Piától.
Az állatkert melletti erdő felett gomolygó ködre szegeztem a
pillantásomat. Hihetetlen, de a fák még mindig zöldelltek. Azóta nem
hullott hó, hogy tizennégy hónappal azelőtt ideköltöztem. Sørlandetben
állítólag sosincs igazi tél, legfeljebb csak még jobban rákezd az eső, ami
valójában nem is eső, hanem a levegőben lebegő pára, ami képtelen
eldönteni, milyen irányba induljon, ezért inkább meg sem mozdul. Pont,
mint a hőmérő higanyszála, ami mindig hat fokot mutat. Nem bírtam
elszakadni a ködtől, ahogy súlyos dunyhaként nehezedett a tájra, még
jobban kilapította, és elmosta a körvonalait. Sørlandet télen olyannak tűnt,
mintha belefagyott volna az időbe, és csak úgy lenne. Így aztán amikor
megcsörrent a telefon, és meghallottam Carl hangját, két másodpercig
vágyódtam – igenis vágyódtam – a jéghideg, bénító széllökések és a hó
után, ami úgy vágódik az ember arcába, mint sok-sok metsző
homokszemcse.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Okésan – feleltem.
Néha tényleg azért hívott, mert tudni akarta, hogy vagyok, de most
hallatszott a hangján, hogy nem erről van szó.
– Csak okésan?
– Bocs, de itt délen mindig ezt tolják. – Gyűlöltem ezt az „okésan”-t.
Pont olyan volt, mint a téli időjárásuk. Se hús, se hal. Amikor ismerősökkel
futottak össze az utcán, mindig furcsán üdvözölték egymást, mintha
köszönés helyett kérdést tettek volna fel, de kicsit számonkérően. – És te?
– Jól – válaszolta, de hallottam, hogy nincs jól. Vártam a folytatást. –
Eltekintve egy apró repedéstől, ami a hotel költségvetésében keletkezett.
– Mennyire apró?
– Teljesen jelentéktelen. Igazából csak egy kis zavar a pénzáramlásban.
Néhány számla korábban esedékes, mint amire számítottunk. Nem több
lóvéra van szükségünk, hanem kicsit hamarabb van szükségünk a lóvéra.
Szóltam a banknak, hogy gyorsabban haladunk, mint az ütemterv szerint
kellene.
– És tényleg gyorsabban haladtok?
– Nem haladtok, hanem haladunk, Roy. Mi. Te is tulajdonos vagy, ugye
nem felejtetted el? Amúgy nem, nem haladunk gyorsabban. Kibaszott nehéz
dolgunk van, amikor ennyi hülyét kell munkára fognunk. Az építőipar
hemzseg az olyan barmoktól, akik bukdácsoltak az iskolában, és csak olyan
munkákat tudnak megcsípni, amik senkinek sem kellenek. De mivel
kevesen vannak, és nagy rájuk a kereslet, egy csomó mindent
megengedhetnek maguknak.
– Az utolsókból lesznek az elsők.
– Ezt is ott délen szedted fel?
– Igen. Imádnak mindent, ami lassú. Os hozzájuk képest olyan, mint a
villám.
Carl szokás szerint melegen felnevetett, és éreztem, hogy engem is eltölt
az öröm. A gyilkos kacaja megmelengette a szívemet.
– A bankigazgató felhívta a figyelmemet, hogy a kölcsönszerződés
feltételei szerint el kell érnünk bizonyos mérföldköveket ahhoz, hogy
további hiteleket folyósítsanak, és közölte, hogy látták a telket, és úgy vélik,
hogy a munkálatokról adott beszámolóm nem felel meg az igazságnak.
Szóval kisebb bizalmi válság alakult ki, amit sikerült megoldanom, de most
a bank azt követeli, hogy tájékoztassam a résztvevőket a költségvetési keret
túllépéséről, és majd csak utána kapunk zsét. A részvételi megállapodás
kimondja, hogy a vezetőségnek kell döntést hoznia, ha a projektnek több
tőkére van szüksége.
– Akkor muszáj lesz beszélned velük.
– Ja, igen. Csak az a gubanc, hogy nem biztos, hogy jól fog elsülni, és a
vezetőség elvileg vállalati értekezletet hívhat össze, és leállíthatja az
egészet. Főleg most, hogy Krane szimatolni kezdett.
– Dan Krane?
– Egy ideje már ki akar csinálni. Felhívta a kivitelezőket, és a
költségvetésről meg az ütemtervről kérdezgette őket. Találni akar valamit,
hogy rossz színben tüntethessen fel, de addig nem hozhat le semmit, amíg
nincsenek konkrétumok a kezében.
– És azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az előfizetői nagy része
és az apósa is részt vesz a projektben.
– Bizony. Az ember nem piszkít a saját fészkébe.
– Az ember nem, de a szamárpingvin igen – feleltem. – Azért csinálja,
hogy egyáltalán fészek legyen belőle.
– Aha…
– A szar magába szívja a napfényt, és megolvasztja a jeget, amiben így
mélyedés alakul ki, és hipp-hopp megvan a fészek. Az újságírók ugyanígy
szereznek maguknak olvasókat. A média is a szarból él.
– Hát ez érdekes hasonlat – jegyezte meg Carl.
– Ja – értettem vele egyet.
– De Kranénál ez személyes, ezt ugye vágod?
– És hogyan akarod megállítani?
– Beszéltem a kivitelezőkkel, és megígértettem velük, hogy tartják a
szájukat. Szerencsére felfogták, hogy ez az ő érdekük is. De tegnap
hallottam egy kanadai spanomtól, hogy Krane megbolygatta a Torontóban
történteket.
– És mit fog találni?
– Nem sok mindent. Az én szavam áll másokéval szemben, és az egész
túl bonyolult ahhoz, hogy egy ilyen Kranéhoz hasonló kispályás átlássa.
– Hacsak nincs meg hozzá a motivációja – vetettem ellen.
– A picsába, Roy, azért hívtalak, hogy lelket önts belém!
 – Minden rendben lesz. Végső esetben beveted Willumsen egyik
verőlegényét.
Felnevettünk. Úgy tűnt, Carl már kevésbé feszült, mint a beszélgetés
kezdetén.
– Mi a helyzet otthon? – Reméltem, hogy a kérdés elég általános ahhoz,
hogy a hangom ne csengjen hamisan.
– A ház még áll. És Shannon is lehiggadt kicsit. A hotellel kapcsolatban
továbbra is parázik, de már legalább nem baszogat a gyerekkérdéssel. Azt
hiszem, rájött, hogy nem a legjobb az időzítés.
Próbáltam hümmögni, hogy jelezzem, érdekel, amit mond, de ennyi, és
nem több.
– Igazából azért hívtalak, mert rá kellene nézni a Cadillacre.
– Miért? Mi van?
– Ez a te szakmád, én nem értek hozzá. Shannon szólt, hogy furcsa
hangokat ad ki. Mivel gyakorlatilag egy kubai Buickban nőtt fel, van füle
az amcsi veterán autókhoz. Örülne, ha meg tudnád nézni, amikor hazajössz
karácsonyra.
Nem válaszoltam.
– Mert hazajössz karácsonyra, igaz?
– A kúton sokan szeretnének szabadságot…
– A frászt! – vágott közbe Carl. – Túlórapénzt is sokan szeretnének. És
ők ott laknak, neked pedig haza kell jönnöd. Megígérted, emlékszel? Itt a
családod. Nem nagy, de már alig várja, hogy lásson.
– Carl…
– Birkaborda lesz – szakított megint félbe. – Megtanult birkabordát
csinálni. És karalábépürét. Nem viccelek. Imádja a norvég karácsonyi
kajákat.
Lehunytam a szemem, de Shannont láttam magam előtt, ezért inkább
kinyitottam. A picsába! Dehogy megyek haza! Még csak az kellene. Miért
nem találtam ki valami jó kifogást, hiszen tudtam, hogy Carl fel fogja hozni
a karácsonyt?!
– Meglátom, mit tehetek.
Így ni. Most nyertem egy kis időt, és majd kitalálok valamit, amit Carl is
elfogad. Remélhetőleg.
– Nagyon is sok mindent tehetsz – hadarta. – Igazi családi karácsonyt
fogunk csapni. Neked az égvilágon semmi dolgod nem lesz vele. Szépen
begurulsz a ház elé, ahol már rotyog az ünnepi étel, és az ajtóban iszol
egyet az öcséddel. Nélküled nem lenne ugyanaz, szóval muszáj lesz
hazajönnöd. Hallod? Muszáj.
 Negyvennyolcadik fejezet

December huszonharmadikán a Volvo elégedetten dorombolt, az útról

letakarított hó pedig vaskos kokaincsíkokra emlékeztetett. A rádióban a
Driving Home for Christmas szólt, ami illett a helyzethez, de inkább
betettem J. J. Cale-től a Cocaine-t.
Nem léptem át a sebességhatárt. A szívem is nyugodtan vert.
Együtt énekeltem a CD-vel. Nem mintha kokóznék. Csak egyszer
próbáltam, amikor Carl küldött egy adagot Kanadából a ritka levelei
egyikében. Már azelőtt felpörögtem, hogy felszívtam volna az orromba,
talán ezért nem éreztem igazán nagy különbséget. Vagy talán mert egyedül
voltam. Felpörögve és egyedül, mint most. Elhaladtam az Os tábla mellett.
Felpörögve és normális pulzussal. Gondolom, ezt szokták boldogságnak
nevezni.
Nem találtam megfelelő kifogást, miért nem tudok hazamenni
karácsonyra. És az nem lehet, hogy soha többé nem találkozom a
családommal, igaz? Három nap karácsonyozást csak kibírok. Három napot
Shannonnal egy házban. Utána visszatérek az önként vállalt magányomba.

Egy barna Subaru Outback mellett parkoltam le a ház előtt. Biztosan van
szó a barnaságnak erre az árnyalatára, de sosem értettem igazán a
színekhez. A hó méter magasan állt, a nap éppen lenyugodni készült, és
nyugaton az egyik domb mögött egy daru sziluettje rajzolódott ki.
Mire megkerültem a házat, Carl már az ajtóban várt. Az arca duzzadtnak
tűnt, mint amikor mumpszos volt.
– Új kocsi? – kiáltottam felé.
– Régi – felelte. – Kellett télre egy négykerék-meghajtású járgány, és
Shannon nem akart sokat költeni rá. 2007-es, ötven rugóért vette
Willumsentől. Az egyik asztalosunknak ugyanilyen autója van, és szerinte
ennyiért még a hülyének is megéri.
– Csak nem alkudtál?
 – Mi, Opgardok nem alkudozunk – mosolygott. – De a barbadosi
asszonyszemélyek igen.
Az ajtóban hosszan és melegen átölelt. Úgy tűnt, felszedett valamicskét
azóta, hogy utoljára láttam. És piaszag áradt belőle. Azt mondta, már
elkezdett ünnepelni. Nehéz hét áll mögötte, és lazítani akar. Jó lesz pár
napig másra koncentrálni. Az „ülepek” alatt, ahogyan kiskorában az
ünnepeket nevezte.
A konyha felé menet be nem állt a szája. Az építkezés végre beindult. A
kivitelezők összekapták magukat, és felhúzták a falakat, meg felrakták a
tetőt, hogy neki tudjanak állni a benti munkálatoknak, és ne kelljen tavaszig
várniuk.
Csak ketten voltunk a konyhában.
– A téli hónapokban olcsóbb a munkaerő, ha fedett helyen dolgozhatnak
– fecsegett tovább.
Vagy legalábbis azt hiszem, hogy valami ilyesmit mondott. Más zajok
után füleltem. De csak Carl hangját és a saját szívverésemet hallottam. A
pulzusom emelkedni kezdett.
– Shannon kint van az építkezésen – magyarázta, és most már rá
figyeltem. – Nagyon szeretné, hogy minden olyan legyen, mint a terveken.
– Az jó.
– Igen is, meg nem is. Az építészek sosem gondolnak a költségekre, csak
dicsőségre vágynak. – Jóindulatú kacajt hallatott, de a felszín alatt düh forrt.
– Éhes vagy? – váltott témát.
Megráztam a fejem.
– Leviszem a Cadillacet a műhelybe, hogy legalább azzal meglegyünk.
– Shannon azzal ment.
– Az építkezésre?
– Ja. Az út még nincs teljesen kész, de már egészen fel lehet menni. –
Carl hangjában büszkeség és fájdalom keveredett, mintha sokba került
volna kiépíteni azt az utat. Ezt mondjuk nem csodáltam, az emelkedő
meredeken vezetett felfelé, és biztosan sokat kellett robbantani.
– Ilyen időben miért nem a Subaruval ment?
Carl vállat vont.
– Nem szereti a kézi váltót. A nagy amcsi dögök jönnek be neki, amik
gyerekkorában vették körül.
Felvittem a táskámat a szobámba, és visszamentem a földszintre.
– Kérsz egy sört? – emelte felém Carl az üvegét.
 Megráztam a fejem.
– Beköszönök a kútra, és elhozok egy inget a műhelyből.
– Akkor felhívom Shannont, hogy vigye le a Cadillacet, és jöjjön haza
veled. Oké?
– Ja, persze – feleltem.
Rám nézett. Vagyis csak azt hiszem, hogy rám nézett, mert a kesztyűm
felfeslett varrását tanulmányoztam.

A kúton Juliét és Egilt találtam. Julie apró sikkantást hallatott, és

felragyogott az arca, amikor meglátott. A pult előtt sor állt, ő mégis
kiszaladt hozzám, és a nyakamba ugrott, mintha régen látott családtagja
lennék. És az is voltam. Amit korábban irántam érzett, a vágyakozás és a
vonzalom elenyészett. Egy pillanatra csalódottság kerített hatalmába,
amikor rájöttem, hogy elveszítettem a kamaszos rajongását. És bár sosem
tartottam rá igényt, és képtelen lettem volna viszonozni az érzelmeit,
tudtam, hogy magányos óráimban eszembe fog jutni, mi lehetett volna, és
mire mondtam nemet.
– Látom, sokan vannak – néztem körbe, amikor végre elengedett.
Úgy tűnt, Markus megtartotta a két évvel ezelőtti karácsonyi díszítést és
árukínálatot, amivel akkora sikert arattunk. Okos fiú.
– Igen – felelte Julie, majd lelkesen hozzátette: – Alex és én eljegyeztük
egymást.
Az orrom alá dugta a kezét, és tényleg gyűrű csillogott az ujján.
– Mázlista a srác – mosolyogtam. A pult mögé léptem, és megfordítottam
egy burgert, ami majdnem megégett. – És te hogy vagy, Egil?
– Jól – felelte, miközben beütött egy karácsonyi, gabonakévés
madáretetőt és egy borotvát a kasszába. – Boldog karácsonyt, Roy!
– Neked is – mondtam, és pár másodpercig a régi helyemről szemléltem
a világot. A kutat, ami az enyém kellett volna hogy legyen.
Aztán kimentem a téli hidegbe és sötétbe, és üdvözöltem a
szembejövőket, akiknek a szája előtt szürke felhő kavargott. Az egyik
kútoszlopnál egy vékony öltönyt viselő fickó dohányzott. Odaléptem hozzá.
– Itt nem szabad dohányozni – figyelmeztettem.
– Nekem szabad – felelte halk, reszelős hangon, amiből arra
következtettem, hogy valamikor megsérülhettek a hangszalagjai. A két
rövid szó nem adott elég támpontot ahhoz, hogy belőjem a dialektusát, de
délinek tűnt.
 – Nem – válaszoltam.
Talán elmosolyodott, a szeme mindenesetre résnyire szűkült a ragyás
arcában.
– Csak figyelj!
Pontosan ezt tettem. Figyeltem. Nem volt magas, nálam alacsonyabb,
úgy ötven körül járhatott, az arcát mégis pörsenések csúfították el. Szinte
felpüffedt tőlük. Az elegáns öltönyében távolról kicsit dagadtnak tűnt, de
most már láttam, hogy nem a háj miatt feszül rajta a zakó. Hanem a válla, a
mellkasa, a háta és a bicepsze miatt. Olyan izmokat pakolt rájuk,
amilyeneket az ő korában biztosan csak úgy sikerülhetett, ha cuccolt hozzá.
A szájához emelte a cigarettát, és mélyen beleszívott. Felparázslott a vége.
Hirtelen bizsergés támadt a középső ujjamban.
– Ez egy benzinkút – közöltem vele, és a Dohányozni tilos! feliratra
mutattam.
Nem láttam, hogy megmozdult volna, de egyszer csak közvetlenül
előttem termett, annyira közel, hogy ha meg akartam volna ütni, nem
tudtam volna elég lendületet venni.
– És mégis mit akarsz csinálni? – kérdezte még halkabban.
Nem délnorvég dialektus. Dán. A gyorsasága jobban aggasztott, mint az
izmai. A fürgesége és az agresszivitása. Sütött az összehúzott szeméből a
szándék, nem, a vágy, hogy bántson valakit. Mintha egy pitbull meredt
volna rám. A kokainozáshoz hasonlóan ezt is csak egyszer tapasztaltam
meg, és ezt sem óhajtottam megismételni. Féltem. Igen. És rájöttem, hogy
ugyanezt érezhették az ellenfeleim az Årtunben, mielőtt padlóra küldtem
őket. Tudták – ahogy most én is tudtam –, hogy az előttem álló férfi erősebb
és gyorsabb nálam, és át meri lépni a brutalitás azon határait, amiket én
nem. Az arcába meredtem, amiről határtalan őrület sugárzott, és
hátraléptem.
– Semmit sem akarok csinálni – feleltem ugyanolyan halkan, mint ő. –
Kellemes karácsonyt!
Elmosolyodott, és ő is hátralépett. Nem vette le rólam a szemét.
Valószínűleg látott bennem valamit abból, amit én láttam benne, és megadta
azt a tiszteletet, hogy csak akkor fordított hátat, amikor muszáj volt, hogy
be tudjon ülni az alacsony, fehér, torpedószerű sportkocsijába. Egy Jaguar
E-Type-ba. A hetvenes évek végéről. Dán rendszám. Széles nyári gumik.
– Roy! – szólalt meg valaki a hátam mögött. – Roy!
 Megfordultam. Stanley kiabált. Éppen kifelé jött egy csomó szatyrot
cipelve. Az egyikből karácsonyi csomagolópapír állt ki. Odacsalinkázott
hozzám.
– Jó látni téged!
Mivel a keze foglalt volt, futólag megöleltem.
– Férfiak, akik benzinkúton szerzik be a karácsonyi ajándékokat
december huszonharmadikán – jegyeztem meg.
– Tipikus, nem? – nevetett fel. – Azért jöttem ide, mert mindenhol
máshol rengetegen vannak. Dan Krane azt írta, hogy Os rekordot döntött.
Még sosem költöttünk ennyit karácsonyi ajándékokra. – Összeráncolta a
homlokát. – Sápadtnak tűnsz. Ugye nincs baj?
– Nincs – feleltem. A Jaguar felbrummogott, majd halk morgással az út
felé indult. – Láttad már ezt az autót?
– Igen, amikor ma Dan irodájában jártam. Stílusos járgány. Amúgy sokan
újítottak be menő kocsikat az utóbbi időben. De te nem. És Dan sem. Jut
eszembe, ő is sápadt volt. Remélem, nem influenza terjed a faluban, mert
nyugis karácsonyt akarok. Hallod?
A fehér nagymacska eltűnt a decemberi sötétben. Dél felé tartott. Haza az
Amazonas-medencébe.
– Hogy van az ujjad?
Feltartottam a merev középső ujjamat.
– Amire kell, arra jó.
Stanley jóindulatúan nevetett az ostoba viccen.
– Örülök. Carl hogy van?
– Minden rendben, azt hiszem. Ma jöttem haza.
Olyan arcot vágott, mint aki mondani akar még valamit, de meggondolta
magát.
– Majd később beszélünk, Roy. Amúgy idén is tartok bulit
huszonhatodikán. Nincs kedved eljönni?
– Köszönöm, de aznap korán megyek vissza. Vár a meló.
– Akkor szilveszterkor? Nagy társaságot várok. Szinte mindenki
egyedülálló, és ismered őket.
– Magányos szívek klubja? – kérdeztem mosolyogva.
– Olyasmi – mosolygott vissza. – Szóval?
Megráztam a fejem.
– Kivettem a karácsonyt, cserébe viszont szilveszterkor dolgozom. De
köszönöm.
 Búcsúzóul kellemes ünnepeket kívántunk egymásnak. A műhelyhez
mentem, és kinyitottam az ajtót. Ismerős szagok csapták meg az orrom.
Motorolaj, autósampon, hegesztés és mindenféle rongy szaga. Még a
legfinomabb étel, egy fatüzelésű kályha vagy egy fenyőág sem olyan
illatos, mint ez a koktél. Felkapcsoltam a lámpát. Minden úgy nézett ki,
ahogyan itt hagytam.
Az alvósarkomban kivettem a szekrényből egy inget. Bementem az
irodába, a legkisebb és ezért legkönnyebben befűthető helyiségbe, és
teljesen feltekertem a hősugárzót. Az órámra pillantottam. Shannon
bármelyik percben megérkezhet. Már nem az öregedő, pörsenéses arcú
pasas miatt vert vadul a szívem. De egyre őrültebb táncot járt.
Megszemléltem a tükörképemet az ablak üvegében, és megigazítottam a
hajamat. Kiszáradt a szám. Mint amikor szakvizsgáztam. Megigazítottam a
Basutoföldről származó rendszámtáblát. Félre szokott csúszni a szögön,
amikor a falak télen összemennek a hidegtől. Meg nyáron is, csak a másik
irányba.
Amikor váratlanul kopogtak az ablakon, úgy összerezzentem, hogy
megnyikordult alattam a szék.
Kinéztem a sötétbe. Először a saját tükörképemet láttam, és csak utána
vettem észre az arcát. Beleolvadt az enyémbe, mintha egy és ugyanaz a
személy lennénk.
Felálltam, és az ajtóhoz léptem.
– Brrr! – bújt be. – Jó hideg van. Most kapóra jön, hogy kezdek
megkeményedni a téli fürdőzéstől.
– Téli fürdőzés? – ismételtem meg, és alig ismertem rá a hangomra.
Olyan volt, mintha valami rárakódott volna a hangszalagjaimra. A kezemet
eltartottam a testemtől, nagyjából annyira természetesen, mint egy
madárijesztő.
– Igen, képzeld! Rita Willumsen már régóta jár, és rábeszélt engem meg
pár barátnőjét, hogy tartsunk vele. Heti háromszor megyünk, reggel, de már
csak Rita és én maradtunk. Lyukat vág a jégen, és hopp, már benn is
vagyunk a vízben. – Gyorsan, kifulladva beszélt, én pedig örültem, hogy
nem csak engem kavart fel a viszontlátás.
Elhallgatott, és felnézett rám. Az egyszerű, elegáns kabátját fekete
tollkabátra cserélte, a szintén fekete sapkáját mélyen a fejébe húzta. De attól
még ő volt. Shannon. Bár már voltunk együtt, konkrét, fizikai értelemben,
mégis úgy éreztem, mintha itt és most egy álomból lépett volna elő. Egy
olyan álomból, ami szeptember harmadika óta folyamatosan ismétlődik. Itt
állt előttem boldogságtól csillogó szemmel és nevető szájjal, amit az óta a
nap óta gondolatban minden egyes este jóéjszakát-csókokkal halmoztam el.
– Nem hallottam a kocsit. És nagyon örülök, hogy látlak.
Hátravetett fejjel kacagott. A nevetése hallatán megmozdult bennem
valami. Mintha nehéz hóbucka lettem volna, ami feltartóztathatatlanul
zúdul a mélybe, ha csak kicsit is megolvad.
– A kút előtt álltam meg, a lámpák alatt.
– Én pedig még mindig szeretlek – feleltem.
Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán becsukta. Nyelt
egyet, a szeme csillogni kezdett, és egészen addig nem tudtam, hogy
könnyek gyűlnek benne, amíg ki nem gördült egy, és végig nem folyt az
arcán.
A következő pillanatban szorosan átöleltük egymást.

Amikor két órával később visszaértünk a tanyára, Carl apa fotelében

horkolt.
Odasúgtam Shannonnak, hogy lefekszem, és a lépcsőről hallottam, hogy
felkelti Carlt.
Aznap éjjel több mint egy éve először nem Shannonról álmodtam.
Hanem arról, hogy zuhanok.
 Negyvenkilencedik fejezet

A karácsony estét hármasban töltöttük.

Délig aludtam. Az elmúlt hetekben rengeteget dolgoztam, és be kellett
pótolnom az elmaradt pihenést. Lementem, boldog karácsonyt kívántam,
kávét főztem, egy régi karácsonyi képregényt lapozgattam, furcsa
karácsonyi hagyományokról meséltem Shannonnak, és segítettem Carlnak
zöldséget passzírozni. Alig szóltak egymáshoz. Kimentem havat lapátolni,
bár az elmúlt napokban nem esett, és magot tettem ki a madaraknak.
Főztem kását, régi szokás szerint kivittem a pajtába a manóknak, és
megragadtam az alkalmat egy kis bokszolásra. A kertben felvettem a
sílécemet, és nekiindultam. Az első métereket egy szokatlanul széles
nyomban tettem meg, láttam, hogy nyári gumi hagyta. Kihúzódtam az út
szélére hányt hóba, és ott haladtam tovább a hotel felé.
Az építkezés látványa valami miatt a holdra szállást juttatta eszembe.
Mindenütt üresség és némaság. Az emberi kéz munkája nagyon nem illett a
tájba. A nagy, előregyártott faelemeket, amikről Carl beszélt, ideiglenesen
acélhuzallal rögzítették az alapokhoz, a mérnökök szerint így akár egy
orkánt is kibírtak volna. Az építőmunkások barakkjaiból nem szűrődött ki
fény. Hazamentek karácsonyozni. Kezdett besötétedni.
Hazafelé ismerős hang ütötte meg a fülemet. Hosszan, szomorúan szólt,
de egyetlen madarat sem láttam.

Fogalmam sincs, mennyi időt tölthettünk az asztalnál, egy óránál biztosan

nem többet, de sokkal hosszabbnak tűnt. A birkaborda tuti remekül sikerült,
Carl legalábbis ezt állította, Shannon pedig udvariasan mosolyogva bámult
le a tányérjára, és igazat adott neki. Carl a keze ügyében tartotta a töményet,
és az én poharamat is folyamatosan újratöltötte, szóval nyilván én sem
fogtam vissza magam a piálásban. Carl a nagyszabású torontói Mikulás
Parádéról fecsegett, ahol megismerkedtek Shannonnal. Egy szánban ültek,
amit a közös barátaik saját kezűleg díszítettek fel. A mínusz huszonöt
fokban felajánlotta neki, hogy a birkabőrök alatt megmelengeti a kezét.
– Úgy remegett, mint a nyárfalevél, de nemet mondott – nevetett Carl.
– Nem ismertelek – felelte Shannon. – És maszk volt rajtad.
– Télapómaszk – magyarázta Carl. – Hát kiben bízzon az ember, ha már a
télapóban sem lehet?
– Semmi gond, már levetted a maszkodat.
Vacsora után Shannonnal leszedtük az asztalt. Ő forró vízzel elöblítette a
tányérokat a konyhában, én pedig megsimogattam a hátát.
– Ne! – tiltakozott halkan.
– Shannon…
– Ne! – fordult felém.
A szemében könnyek csillogtak.
– Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna.
– Muszáj lesz.
– Miért?
– Ne kérdezz, csak hidd el, hogy muszáj! Fogadj szót!
– Fogadjak szót?
– Úgy kell tenned, mintha mi sem történt volna. És valójában semmi sem
történt. Csak… Csak…
– Nem igaz – ráztam meg a fejem. – Rengeteg minden történt. És ezt
mindketten tudjuk.
– Roy, kérlek! Könyörgök.
– Jól van – feleltem. – De mitől félsz? Hogy megint megver? Mert ha
csak egy ujjal hozzád mer érni…
Félig nevetés, félig sírás tört fel belőle.
– Nem én vagyok veszélyben, Roy.
– Hanem én? Attól félsz, hogy az öcsém megver? – mosolyodtam el
akaratom ellenére. Nem tudtam parancsolni a számnak.
– Nem attól, hogy megver – suttogta.
Összefonta a karját a melle alatt, mintha fázna, és biztosan fázott is, mert
kint egyre csökkent a hőmérséklet, recsegtek a falak.
– Ajándékok! – kiáltott ki Carl a nappaliból. – Valaki ajándékokat tett a
fa alá!

Shannon fejfájásra hivatkozva korán lefeküdt. Carl rá akart gyújtani, és

ragaszkodott hozzá, hogy öltözzünk fel melegen, és üljünk ki a télikertbe,
ami igazából nem a legjobb ötlet, amikor mínusz tizenöt fok alá süllyed a
hőmérő higanyszála.
Elővett két szivart a kabátja zsebéből, és az egyiket felém nyújtotta.
Megráztam a fejem, és felmutattam a snüsszösdobozt.
– Ne kéresd magad! – mosolygott. – Fel kell készülnöd arra az időre,
amikor majd a győzelmünket ünnepeljük meg szivarozással.
– Visszatért az optimizmusod?
– Nem is hagyott el soha.
– A múltkor még problémákat emlegettél.
– Tényleg?
– Az esedékes számlák meg Dan Krane szimatolása.
– A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket – közölte, és kifújta a
füstöt.
– És hogyan oldottad meg őket?
– Az a fontos, hogy megoldottam.
– Csak nincs köze a megoldásnak Willumsenhez?
– Willumsenhez? Ezt meg honnan veszed?
– Onnan, hogy a kezedben lévő szivar ugyanaz a márka, amit az
üzletfeleinek szokott osztogatni.
Kivette a szájából a szivart, és megszemlélte a piros címkéjét.
– Tényleg?
– Aha. Szóval nem különösen egyedi.
– Azt mondod? Pedig meg voltam róla győződve.
– Ki vele! Miben állapodtatok meg?
– Szerinted? – szívott bele a szivarba megint.
– Szerintem pénzt vettél tőle kölcsön.
– Nohát! – mosolygott. – És még azt hiszik, hogy én vagyok kettőnk
közül az agy.
– Így van? Eladtad a lelkedet Willumsennek?
– A lelkemet? – öntötte a tömény utolsó cseppjeit a nevetségesen kis
pohárba. – Azt hittem, nem hiszel a lélekben.
– Nyögd már ki!
– Lelkekre mindig akad jelentkező, és az enyémért igazán jó árat
kínáltak. Az ő üzletének is érdeke, hogy a falu talpon maradjon. És most
már annyi pénzt fektetett a hotelbe, hogy ha én bukok, ő is bukik. Ha
kölcsön akarsz kérni valakitől, Roy, sokat kell kérned. Akkor nemcsak te
függsz tőle, hanem ő is tőled – emelte felém a poharát.
 Én sem pohárral, sem válasszal nem szolgálhattam.
– Milyen garanciát adtál neki? – kérdeztem.
– Mit szokott követelni?
Bólintottam. Csak az ember szavát. A lelkét. De akkor nem lehet szó túl
nagy összegről.
– De beszéljünk másról, ne az anyagiakról! Olyan unalmas. Willumsen
meghívott minket a szilveszteri bulijába.
– Gratulálok – feleltem szárazon.
Willumsen szilveszteri buliján mindig mindenki részt vett, aki számított.
Leköszönt és hivatalban lévő polgármesterek, hüttetulajdonosok, pénzes és
magukat pénzesnek kiadó emberek. Mindenki, aki egy bizonyos, láthatatlan
körbe tartozott, aminek a létezését természetesen tagadták.
– Mindegy – váltott témát Carl. – Mi baja a csinos kis autómnak?
Megköszörültem a torkomat.
– Apróságok. De ez persze nem csoda, régóta használod, és nem kíméled.
Jó meredek lejtőink vannak.
– Szóval rendbe lehet hozni?
Vállat vontam.
– Átmenetileg igen, de talán érdemes lenne megszabadulnod tőle, és új
kocsit venned.
– Miért? – nézett hirtelen rám.
– A Cadillacek bonyolult jószágok. Ha rakoncátlankodni kezdenek, az
mindig nagyobb baj előjele. Te pedig nem igazán értesz az autókhoz, ugye?
A homlokát ráncolta.
– Hát nem, de nekem csak ez a kocsi kell. Meg tudod bütykölni, vagy
nem?
Megint vállat vontam.
– Te vagy a főnök, azt csinálom, amit mondasz.
– Jól van – szívott mélyen a szivarba. Kivette a szájából, és nézegetni
kezdte. – Igazából kár, hogy nem láthatják, mire vittük.
– Anyára és apára gondolsz?
– Igen. Szerinted apa mit csinálna, ha még élne?
– A koporsója fedelét kaparná belülről – feleltem.
Carl elkerekedett szemmel rám bámult, aztán nevetni kezdett.
Megborzongtam. Az órámra pillantottam, és ásítást színleltem.
Aznap éjjel megint arról álmodtam, hogy zuhanok. A Katlan szélén álltam,
és hallottam, hogy anya meg apa lentről a nevemet kiabálja, és lehív.
Előrehajoltam, ahogy Carl beszámolója szerint Sigmund Olsen is, mielőtt
megindult alatta egy kő, és a körzeti megbízott lezuhant. A kocsi elejére
nem láttam rá, mert túl közel volt az alattam húzódó sziklafalhoz, de a
csomagtartón két hatalmas hollót vettem észre. Felszálltak, és felém
repültek. Ahogy egyre feljebb értek, láttam, hogy Carl és Shannon arcát
viselik. Amikor elhúztak mellettem, Shannon kétszer felrikoltott, én pedig
felriadtam, és visszafojtott lélegzettel bámultam a sötétbe, de a szobájukból
egyetlen hang sem hallatszott.

Huszonötödikén kedvetlenül fetrengtem az ágyban. Mire kikászálódtam a

dunyha alól, Carl és Shannon már elindult az istentiszteletre. Az ablakból
láttam őket. Visszafogott ruhát viseltek, és a Subaruval mentek. Kicsit
ténferegtem a házban és a pajtában, aztán megjavítottam ezt-azt. A hideg
levegőben felhallatszott a harangszó a faluból. Lementem a műhelybe, és
nekiálltam a Cadillacnek. Estig elmolyoltam vele, aztán kilenckor felhívtam
Carlt, hogy kész a kocsi, jöjjön le érte.
– Most nem tudok vezetni – felelte.
Nem mintha nem erre számítottam volna.
– Hát akkor küldd le Shannont! – javasoltam.
Habozott.
– De akkor a Subaru nálad marad.
Erre két értelmetlen gondolat futott át az agyamon. Hogy a „nálad” a
műhelyt jelenti. Ezek szerint a „nálunk” pedig a tanyát.
– Én megyek a Subaruval, Shannon meg a Cadillackel.
– De akkor a Volvo marad lent.
– Jól van – sóhajtottam. – Akkor felmegyek a Cadillackel, Shannon
visszahoz, és felviszem a Volvót is.
– A kecske és a káposzta – jegyezte meg Carl.
Visszafojtottam a lélegzetemet. Arra utal, hogy Shannon és én olyan
szoros viszonyban vagyunk egymással, mint a kecske és a káposzta? Mióta
tudja? És most mi lesz?
– Ott vagy? – kérdezte Carl.
– Igen – feleltem meglepően nyugodtan. Megkönnyebbülés öntött el.
Tényleg. Durva lesz, de most már legalább nem kell képmutatóan
sunyítanom. – Figyelek. Mit akarsz mondani a kecskével meg a
káposztával?
– Tudod – magyarázta türelmesen. – A kecskének mindig be kell szállnia
a csónakba, nem? Ez túl bonyolult. Inkább állj ki a Cadillackel a műhely
elé, gyere fel a Volvóval, Shannon és én meg majd valamikor elugrunk a
Cadillacért. Kösz a segítséget, bátyó. És most gyere, és igyunk egyet!
Olyan erősen szorítottam a telefont, hogy megfájdult a középső ujjam.
Szóval a logisztikára célzott. A kecske, a káposzta, a farkas és a révész
logikai játékára gondolt. Kifújtam a levegőt.
– Oké – feleltem, és letettük.
A telefonra meredtem. Tényleg a logisztikára célzott, ugye? Naná! Mi,
Opgardok nem mondunk ki mindent, amit gondolunk, de amit kimondunk,
azt úgy is gondoljuk. Nem beszélünk rébuszokban.

Carl a nappaliban ült, és megismételte a javaslatát, hogy igyunk egyet.

Shannon már lefeküdt. Azt feleltem, nincs kedvem piálni, elfáradtam, és
másnap Kristiansandban rögtön mennem kell melózni.
Az álom és az ébrenlét határán forgolódtam az ágyban reggel hétig.
Akkor felkeltem.
A konyhában sötét volt, és összerezzentem, amikor az ablak mellől
suttogást hallottam.
– Ne kapcsolj villanyt!
Könnyen kiismertem magam fény nélkül is. Kivettem a szekrényből egy
csészét, és kávét töltöttem a meleg kávéfőzőből. Csak amikor az ablakhoz
léptem, és követtem a kinti hóról az arcára vetülő fény útját, vettem észre a
duzzanatot.
– Mi történt?
Vállat vont.
– Az én hibám.
– Igen? Visszaszóltál neki?
Felsóhajtott.
– Most szépen hazamész, és nem gondolsz erre többet, Roy.
– Itt van az otthonom – érintettem meg a feldagadt arcát. Nem próbálta
megakadályozni. – És képtelen vagyok nem erre gondolni. Állandóan te
jársz az eszemben, Shannon. Nem tudom leállítani a gondolataimat. Nem
tudunk megállni. A fék elromlott, és nem lehet megjavítani.
 Egyre hangosabban beszéltem, Shannon pedig automatikusan a
kályhacső és a plafonba vágott lyuk felé pillantott.
– És az út, amin vagyunk, a szakadékba vezet – suttogta. – Igazad van,
nem működik a fék, ezért másik útra kell térnünk, olyanra, ami
biztonságosabb. Le kell térned, Roy – szorította a kezemet az ajkához. –
Roy, Roy, menj innen, amíg még lehet!
– Szerelmem.
– Ne hívj így!
– De igaz.
– Tudom, de fáj hallani.
– Miért?
Vágott egy grimaszt, és az arcáról hirtelen eltűnt a szépség. Alig tudtam
visszafogni magam, hogy ne borítsam el csókokkal.
– Mert én nem szeretlek, Roy. Kívánlak, ez igaz, de Carlt szeretem.
– Hazudsz.
– Mindannyian hazudunk – felelte. – Még akkor is, amikor azt hisszük,
hogy igazat mondunk. Amit igazságnak nevezünk, az csak a céljainknak
legjobban megfelelő hazugság. És a szükséges hazugságokban bármikor
képesek vagyunk hinni.
– Tudod, hogy ez nem igaz!
Az ajkamra nyomta az ujját.
– Igaznak kell lennie, Roy. Most menj!
Amikor magam mögött hagytam az Os táblát, még mindig nem
világosodott ki.

Három nappal később felhívtam Stanley-t, hogy megkérdezzem, áll-e még a

szilveszteri meghívás.
 Ötvenedik fejezet

– Örülök, hogy el tudtál jönni – szorította meg Stanley a kezemet, és egy

sárgászöld löttyel teli poharat nyújtott felém.
– Boldog karácsonyt! – mondtam.
– Végre tudja valaki, mi a különbség! – örvendezett.
Követtem a nappaliba, ahol már nyüzsögtek az emberek.
Nem állíthatom, hogy Stanley otthona elegáns volt, mert az ilyesmi
Osban hiánycikknek számít, talán csak Willumsen és Aas háza a kivétel. De
Aas házát józan paraszti ésszel és a generációkon átívelő jómód magabiztos
mértéktartásával rendezték be, Stanley pedig a rokokó és a modern
művészet kusza keverékét részesítette előnyben.
A nappaliban a kerek ülőkéjű, X lábú székekkel körülvett asztal felett
feltűnő kép lógott a falon. Könyvborítóra emlékeztetett, és a Death, what’s
in it for me?[2] felirat díszelgett rajta.
Stanley követte a pillantásomat.
– Harland Miller – közölte. – Egy vagyonba került.
– Ennyire tetszik?
– Igen, azt hiszem. De talán a mimetikus vágy is szerepet játszott abban,
hogy megvettem. Mindenki szeretne egy Millert a lakásába.
– Mimetikus vágy? – ismételtem meg.
– Bocs. René Girard. Filozófus. Így nevezte azt a jelenséget, amikor arra
vágyunk, amire azok is, akiket csodálunk. Ha valaki, akire felnézel,
beleszeret egy nőbe, tudat alatt te is meg akarod hódítani ugyanazt a nőt.
– Aha. De akkor kibe vagyok igazán szerelmes?
– Szerinted?
Körülnéztem.
– Dan Krane is itt van. Azt hittem, Willumsen nem szervez szilveszteri
partit nélküle.
– Most nyilván több barátja van itt, mint ott – felelte Stanley. – Bocs,
Roy, ki kell mennem a konyhába.
 Körbesétáltam. Mind a tizenkét vendéget ismertem. Simon Nergard, Kurt
Olsen, Grete Smitt. Itt-ott megálltam, és belehallgattam a beszélgetésekbe.
Forgattam a poharat a kezemben, és megpróbáltam nem az órámat bámulni.
A karácsonyról fecsegtek, az új főútról, az időjárásról, a klímaváltozásról és
a beharangozott viharról, ami már most felkavarta a havat.
– Megbolondult az időjárás – csóválta valaki a fejét.
– Újévkor várható az ilyesmi – ellenkezett egy másik. – Csak nézz utána,
ötévente ez van!
Elnyomtam egy ásítást.
Dan Krane egyedül ácsorgott az ablaknál. Még sosem láttam ilyennek a
kimért, nagyvilági firkászt. Egy szót sem szólt senkihez, a szemében
különös vadság csillogott, és az egyik sárgászöld lónyálat hajtotta fel a
másik után.
Nem volt kedvem, mégis odaléptem hozzá.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
Meglepve pillantott fel, gondolom, nem számított rá, hogy valaki
megszólítja.
– Jó estét, Opgard! Ismered a komodói varánuszt?
– Arra az óriásgyíkra gondolsz?
– Igen. Csak néhány kis, ázsiai szigeten él, például Komodón, ami kábé
akkora lehet, mint Os község. És a komodói varánusz amúgy nem olyan
hatalmas, mint amilyennek tartják. Nagyjából annyit nyom, mint egy felnőtt
férfi. Lassan mozog. Te és én lazán el tudnánk futni előle. Ezért csapdát kell
állítania. Nem túl hősies megoldás, de ez van. Viszont nem halsz bele, ha
megtámad. Éppen csak megharap. Bárhol, az is lehet, hogy csak a
lábszáradon. Te pedig elmenekülsz, és azt hiszed, hogy megúsztad. De
valójában már a véredben kering a mérge. Gyenge cucc, lassan hat. Később
majd visszatérek rá, miért gyenge, most csak annyit, hogy az állatoknak sok
energiába kerül mérget előállítani, és minél erősebb a méreg, annál több
energia kell hozzá. A komodói varánusz mérge megakadályozza a
véralvadást. Szóval vérzékeny leszel, a lábadon lévő seb nem akar
begyógyulni, és ha a harapás belső sérüléseket is okozott, azok sem. Így
aztán bárhová menekülsz is azon a kis szigeten, a komodói varánusz a
hosszú nyelvével kiszagolja a véredet, és komótosan utánad baktat. Ahogy
telnek-múlnak a napok, egyre gyengébb leszel, és könnyen utolér. Megint
beléd harap. És aztán megint. Egyre több sebed lesz, a vérzés nem áll el,
szép lassan elfolyik belőled az élet. Nincs menekvés, mert a sziget foglya
vagy, és könnyű követni a szagodat.
– És aztán mi lesz?
Krane sértett pillantást vetett rám. Gondolom, úgy értelmezte a
kérdésemet, hogy minél hamarabb túl akarok esni a magyarázaton.
– Az olyan kis helyeken, ahonnan a préda nem tud elmenekülni, a mérges
állatoknak nem kell értékes, gyorsan ható mérget előállítaniuk. Bőven elég,
ha kitartóak. Az evolúció igen gyakorlatias. Vagy szerinted nem, Opgard?
Erre nem tudtam mit válaszolni. Arra persze rájöttem, hogy valakire utal
a mérges állatos párhuzamával, de vajon kire? A dán verőlegényre?
Willumsenre? Vagy valaki másra?
– Azt hallottam, hogy éjjel mérséklődni fog a szél – feleltem.
A szemét forgatta, elfordult, és kibámult az ablakon.
Amikor asztalhoz ültünk, a hotelre terelődött a szó. A jelenlévők közül
nyolcan szálltak be a projektbe.
– Remélem, hogy erősek az alapjai – nézett Simon Nergard a nagy
panorámaablak felé, ami nyikorgott a széllökésektől.
– Persze hogy erősek – jelentette ki valaki megingathatatlan
bizonyossággal. – A hüttémet előbb viszi el a szél, mint a hotelt, és a
hüttém már ötven éve áll.
Képtelen voltam visszafogni magam, és az órámra pillantottam.
A hagyomány értelmében éjfél előtt a falu apraja-nagyja összegyűlik a
téren. Senki sem tart beszédet, nincsenek formaságok, az emberek
egyszerűen csapatokba verődve várják a tűzijátékot, és az éjfél után kitörő
káoszban, amikor rövid időre mindenki lerázza magáról a társadalom által
rákényszerített béklyókat, olyanokat is megölelnek, és arcon csókolnak,
akiktől az év többi órájában igyekeznek minél távolabb maradni. Még
Willumsen bulijából is odasereglenek a vendégek, és elvegyülnek a
pórnéppel.
Valaki arról kezdett szónokolni, hogy Osra bőség fog köszönteni.
– És ez Carl Opgard érdeme – szakította félbe Krane. Általában enyhén
nazális, nyugodt hangon beszélt, de most keményen, dühösen csattantak a
szavai. – Vagy bűne, ha úgy vesszük.
– Ezt meg hogy érted?
– Hát, az a kapitalizmust dicsőítő beszéd, amit az Årtunben tartott,
mindenkit arra indított, hogy körbetáncolja az aranyborjút. Igazából így
kellett volna elnevezni a hotelt. Aranyborjú Wellness. Bár van egy jobb
ötletem… – hordozta körbe a tekintetét az asztaltársaságon. – Lehetne Os
Spa. Találóbb lenne. A lengyel ospa szó azt jelenti, hogy himlő, és ez a
betegség még a huszadik században is egész falvakat néptelenített el.
Grete felnevetett. Krane nem hazudtolta meg magát, szokás szerint
szellemes beszédet rögtönzött, de a hangjából sütő jeges agresszió
mindenkit elhallgattatott.
Stanley érezte, hogy veszélyben a kellemes este, és mosolyogva
felemelte a poharát.
– Jó duma, Dan, de nem túlzol kicsit?
– Szerinted túlzok? – húzta Krane hűvös mosolyra a száját. Nem nézett
ránk, a szemét a falra szegezte a fejünk felett. – Az a tény, hogy bárki
befektethet egy kanyi vas nélkül, bennetek nem idézi fel 1929 októberét és
az akkori összeomlást? A tönkrement nagybefektetők, akik kivetették
magukat a Wall Street felhőkarcolóinak ablakaiból, csak a jéghegy csúcsa.
A valódi tragédia a milliónyi kisbefektetőt sújtotta, akik bedőltek a
brókereknek, és elhitték, hogy a növekedés sosem fog megszakadni, és
erejükön felül vettek fel hiteleket, hogy minél több részvényt tudjanak
vásárolni.
– Oké – próbálta csitítani Stanley –, de nézz körbe, mindenki optimista.
Nem úgy tűnik, mintha bárhonnan veszély leselkedne ránk.
– Pont ez az összeomlás lényege – emelte fel Krane még jobban a
hangját. – Az ember semmit sem vesz észre, amíg hirtelen mindent meg
nem lát. A Titanicról senki sem hitte volna, hogy elsüllyedhet, és pont ez
történt vele. Persze az emberek semmit sem tanultak az esetből. 1929
szeptemberében a tőzsdeindex magasabban szárnyalt, mint valaha. Gyakran
azt hisszük, hogy a többség bölcsessége felülmúlhatatlan, és a piacnak
mindig igaza van. Amikor mindenki csak vesz és vesz, akkor természetesen
senki sem kiált farkast. Csordaállatok vagyunk, és azt képzeljük, hogy
nagyobb biztonságban vagyunk, ha összeverődünk…
– És ebben igazunk is van – szakítottam félbe. Halkan szólaltam meg,
mégis olyan csönd támadt, hogy a pillantásomat a tányéromra szegezve is
tudtam, hogy mindenki engem néz. – Ezért repülnek a madarak csapatban,
és ezért úsznak a halak a társaikkal. Ezért alakítunk mi, emberek
részvénytársaságokat és konzorciumokat. Mert csordában biztonságosabb.
Persze nem százszázalékosan, elvégre bármikor jöhet egy ragadozó hal, és
bekaphatja az egész bagázst, de akkor is biztonságosabb, mint egyedül. Ezt
remekül mutatja az evolúció.
 A villámra tűztem egy darab pácolt lazacot, a számba vettem, és rágni
kezdtem. Úgy bámultak rám, mint a süketnémára, akiről hirtelen kiderül,
hogy tud beszélni.
– Erre iszunk! – kiáltotta Stanley, és amikor felnéztem, észrevettem, hogy
mindenki felém emelte a poharát.
Én is felemeltem a sajátomat mosolyogva, bár üres volt. Teljesen üres.

A desszert után portóit ittunk. Letelepedtem a szófára, a Harland Miller

képpel szemben.
Valaki mellém ült. Grete. A portóis poharából szívószál állt ki.
– Death – szólalt meg. – What’s in it for me?
– Olvasol, vagy tőlem kérdezed?
– Mindkettő – felelte, és körbepillantott. Senki sem figyelt ránk. – Nem
lett volna szabad nemet mondanod.
– Mire? – kérdeztem, bár tudtam, mire céloz.
Abban reménykedtem, ha el tudom vele hitetni, hogy fogalmam sincs,
miről vartyog, ejti a témát.
– Egyedül kellett cselekednem.
Hitetlenkedve meredtem rá.
– Úgy érted, hogy…
Komoly arccal bólintott.
– …pletykáltál Carlról és Mariról? – fejeztem be a mondatomat.
– Információkat osztottam meg.
– Hazudsz – csúszott ki a számon a kelleténél hangosabban, és
körbesandítottam, hogy megbizonyosodjak róla, senki sem hallotta meg.
– Úgy gondolod? – mosolygott gúnyosan. – És szerinted Dan miért van
itt Mari nélkül? Vagyis miért nincsenek Willumsenéknél, ahogy szoktak?
Mert valakinek vigyázni kell a gyerekekre? Hát nyilván ezt akarják beadni
az embereknek. Amikor elmeséltem Dannak, amit tudok, megköszönte, és
megígértette velem, hogy senki másnak nem szólok. Ez volt a legelső
reakciója, érted? Megjátsszák, hogy minden rendben, nehogy szó érje a ház
elejét, de valójában nagyon rossz a helyzet, nekem elhiheted.
A szívem hevesen dobogott, és izzadni kezdtem a szűk ingemben.
– És Shannon? Neki is elkotyogtad?
– Nem kotyogtam el senkinek semmit. Információt adtam át, mert úgy
érzem, mindenkinek joga van tudni, ha a partnere megcsalja. Egyszer
Ritánál vacsoráztunk, és akkor beszéltem vele. Ő is megköszönte. Látod?
 – És ez mikor volt?
– Hogy mikor? Hadd gondolkozzak! Már nem jártunk téli fürdőzésre,
szóval szerintem tavasszal.
Az agyamban vadul forogtak a fogaskerekek. Tavasszal. Shannon a nyár
elején ment Torontóba, és sokáig ott maradt. Aztán visszajött, és felvette
velem a kapcsolatot. A picsába! A kurva életbe! Olyan düh öntött el, hogy a
poharat tartó kezem remegni kezdett. A legszívesebben ráöntöttem volna a
boromat Grete kibaszott bebodorított fürtjeire, aztán megnéztem volna,
hogy meggyullad-e, ha beleverem a pofáját az előttünk álló gyertyákba.
Összeszorítottam a fogamat.
– Gondolom, keresztülhúzta a számításaidat, hogy Shannon és Carl kitart
egymás mellett.
– Látszik, hogy boldogtalanok, és ez azért vigasztal – vont vállat.
– Ha boldogtalanok, akkor miért maradnak együtt? Még csak gyerekük
sincs.
– Dehogy nincs! A hotel. Shannonnak nagyon fontos, és ezért függ a
férjétől. Ha meg akarsz kapni valamit, amit szeretsz, ki kell tartanod
amellett, amit gyűlölsz. Még nem hallottad? – szürcsölt bele a borába. Az
arcát beszívta, az ajka úgy tapadt a szívószálra, mintha csókolná.
Képtelen voltam tovább ülve maradni. Felálltam, kimentem az
előszobába, és felvettem a kabátomat.
– Már mész is? – jött utánam Stanley.
– Elindulok a térre – feleltem. – Ki akarom szellőztetni a fejemet.
– Még van egy óra éjfélig.
– A lábam és az agyam is lassan jár. Ott találkozunk.
Felhúzott vállal lépdeltem. A szél átfújt rajtam, és mindent elsöpört. A
felhőket az égről. A reményt a szívemből. A ködöt a történtekről. Shannon
tudott Carl hűtlenségéről. Azért írt, mielőtt Notoddenbe jött volna, mert
bosszút akart állni. Ahogy Mari is. Hát persze. Ismétlés. Megint a saját
nyomaimban járok, ugyanazt a kibaszott kört rovom. Nem tudok kitörni
belőle. Felesleges próbálkoznom, akár le is ülhetek, hogy körbefonjon a
jeges álom.
Elment mellettem egy kocsi. Az új, piros Audi A1-es, ami Stanley háza
előtt parkolt. Akárki vezette is, nem volt teljesen józan. Mindenki kezében
láttam piát. Felvillantak a féklámpák, és az autó a tér előtt elkanyarodott
Nergard irányába.
A téren már ácsorogtak néhányan, főleg fiatalok kisebb csoportokba
verődve. Elég céltalannak tűntek, de a legapróbb kézmozdulatuknak és
cselekedetüknek is egyetlen mozgatórugója volt: a vadászat. Mindenfelől
szállingóztak az emberek. És bár a szél kíméletlenül csapott le a nyílt
terepre, érezni lehetett az adrenalin szagát, mint focimeccsek előtt. Vagy
bokszmérkőzések előtt. Vagy bikaviadalok előtt. Igen, most is erről volt
szó. Az emberek halált akartak. Behúzódtam egy sportszaküzlet és egy
gyermekruhabolt közötti szűk utcába, ahonnan anélkül tarthattam szemmel
az eseményeket, hogy meglátnának. Legalábbis azt hittem.
Egy lány kivált a barátai köréből, amiről a sejtosztódás jutott eszembe, és
bizonytalanul, de nagyjából egyenesen felém tartott.
– Helló, Roy!
Ekkor ismertem fel Juliét. A hangja rekedten, alkoholtól fátyolosan
csengett. A mellkasomra tette a kezét, és beljebb lökött az utcácskába, majd
szorosan átölelt.
– Boldog új évet! – suttogta, és mielőtt reagálhattam volna, az ajkamra
tapasztotta az ajkát. Megéreztem a nyelvét a fogamon.
– Julie – nyögtem összeszorított szájjal.
– Roy – sóhajtotta, teljesen félreértve a helyzetet.
– Nem szabad – tiltakoztam.
– Csak egy újévi puszit kérek. Mindenki…
– Mi folyik itt? – szólalt meg valaki a háta mögött.
Megfordult, és észrevette a pasiját. Alex parasztcsaládba született, és a
parasztfiúk – kevés kivétellel, mint például én – általában nagyok. A sűrű,
rövidre vágott haja úgy nézett ki, mintha csak a fejére festették volna.
Elválasztotta, és csíkokba fésülve zselézte be, akár egy olasz focista.
Kielemeztem a helyzetet. Nem állt túl stabilan a lábán, és még nem vette ki
a kezét a kabátja zsebéből. Beszélni akar, mielőtt üt, kinyilatkoztatást akar
tenni. Eltoltam magamtól Juliét, aki azonnal levette, mi van készülődőben.
– Ne! – sikította. – Ne, Alex!
– Mit ne? – nézett rá a fiú csodálkozva. – Csak meg akarom köszönni
Opgardnak, amit az öccsével a faluért tettek – nyújtotta előre a jobb kezét.
Oké, ezek szerint nem akar semmit sem kinyilatkoztatni, de a testtartása,
és ahogy az egyik lábát a másik elé helyezte, egyértelműen mutatta, mit
tervez. A régi „kézfogásból lefejelés” trükköt. Túl fiatal ahhoz, hogy tudja,
hány hozzá hasonló suhancot vertem már össze. Vagy talán tudja, de azzal
is tisztában van, hogy nincs más választása, hiszen már férfi, meg kell
védenie a területét. Csak kicsit oldalra kell lépnem, meg kell ragadnom a
kezét, és meg kell rántanom, amikor ki akarja támasztani magát a lábával.
Belecsaptam a tenyerébe, és észrevettem, hogy a pillantásából félelem
sugárzik. Mégis tart tőlem? Vagy attól retteg, hogy elveszíti azt, amit szeret,
pedig egészen eddig azt remélte, hogy az övé lesz? Nemsokára a földön
találja magát, és elönti a vereség felett érzett fájdalom. Megint megalázzák,
megint arra emlékeztetik, hogy nem sokat ér, és Julie vigasztalása csak sót
fog hinteni a sebébe. Ugyanaz fog történni, mint ami Vigdis pasijával
történt Kristiansandban. Meg a bádogossal a konyhájában. Az Årtunben
töltött szombat estéken. Még egy skalp kerül az övemre, de továbbra is
vesztes maradok. Ezt nem akartam. Ki akartam törni, meg akartam állítani a
körforgást. Ezért hagytam magam.
Magához rántott, és lefejelt. Valami megreccsent, amikor a homloka az
orromnak csapódott. Hátraléptem, és láttam, hogy meglendíti a jobb karját,
hogy megüssön. Könnyen kitérhettem volna, de inkább előreléptem,
egyenesen bele az öklébe. Felordított, amikor eltalált a szemem alatt.
Vártam a következő ütést. A jobb csuklója nem bírta a gyűrődést, de hát két
keze van. Inkább a rúgást választotta. Jó döntés. Gyomron talált, mire
összegörnyedtem. A könyökét a halántékomba vágta. Egy másodpercre
elfeketült minden.
– Alex, hagyd abba!
De Alex nem hagyta abba. Forgott velem a világ, és az agyamban fel-
felvillanó fájdalom végleg megnyitotta az utat a sötétség előtt.

Volt olyan pillanat, amikor vártam a véget? Amikor beleakadtam a hálóba,

ami lehúzott a víz alá, és éreztem a bizonyosságot, hogy most lesújt rám a
büntetés mindazért, amit tettem, és mindazért, amit nem? Ez utóbbit
mulasztással elkövetett bűncselekménynek nevezik. Az apám a pokolban
fog égni, mert nem hagyta abba, amit Carllal művelt. Pedig megtehette
volna. Én is tehettem volna valamit. Én is égni fogok. Valami lefelé húzott,
egyre mélyebbre. Már várnak rám.
– Roy?
Az élet alapvetően meglehetősen egyszerű, az egyetlen célja az élvezet
maximalizálása. Még az agyonajnározott kíváncsiságunk is, a vágy, hogy
kifürkésszük a világegyetem és az emberi természet titkait, ennek a célnak
az elérésére irányul. Ezért amikor mínuszba kerülünk, amikor több
fájdalomban, mint élvezetben van részünk, és már nem reménykedhetünk
abban, hogy ez meg fog változni, befejezzük az életünket. Halálra esszük
vagy isszuk magunkat, messzire úszunk a parttól, rágyújtunk az ágyban,
részegen vezetünk, nem megyünk orvoshoz, hiába nő a nyakunkban talált
csomó. Vagy csak simán felkötjük magunkat a pajtában. Olyan triviálisnak
tűnik, amikor az ember rájön, hogy az ilyesmi minden további nélkül
kivitelezhető. Még csak nem is az élet legfontosabb döntése. Egy
építkezésről vagy egy egyetemi jelentkezésről sokkal nehezebben
határozunk, mint arról, hogy hamarabb befejezzük az életünket, mint annak
magától vége szakadna.
Úgy döntöttem, nem állok ellen. Halálra fogok fagyni.
– Roy!
Mondom, halálra fogok fagyni.
– Roy!
A szólongató hang mélyen csengett, mint egy férfié, de lágyan, mint egy
nőé. A kiejtése nem tűnt idegennek, és szerettem hallani, amint kimondja a
nevemet, ahogy az r gyengéden gördül le a nyelvéről.
– Roy!
Persze számolni kell azzal a kellemetlenséggel is, hogy Alexnek olyan
jogi következményekkel kell majd szembenéznie, amik nem állnak
arányban az elkövetett vétséggel. Ami még csak nem is volt vétség.
Teljesen méltányosan járt el, ha figyelembe vesszük, hogy félreértette a
helyzetet.
– Nem fekhetsz itt, Roy – rázott meg egy kéz. Egy apró kéz.
Kinyitottam a szemem, és megláttam Shannon barna, aggódó szemét.
Nem tudtam eldönteni, valódi-e, vagy álomkép, de nem is érdekelt.
– Nem fekhetsz itt – ismételte meg.
– Tényleg? – emeltem fel a fejem, amennyire tudtam. Egyedül voltunk a
szűk utcában, de a téren kórusban ordítottak valamit. – Elfoglaltam
valakinek a helyét?
Shannon némán nézett.
– Igen – lehelte aztán. – Elfoglaltad.
– Shannon – nyögtem. – Sze…
A többi hangos dörrenésbe fulladt, amikor színes fénykavalkáddá
változott a feje felett az ég.
Megragadta a kabátom hajtókáját, és segített talpra kecmeregni.
Fojtogatott a hányinger, és el-elmosódott előttem az utcakép. Shannonra
támaszkodva kitámolyogtam a sportszaküzlet mögé. Átvágtunk az úton, és
azt hiszem, nem vett minket észre senki, hiszen lelkesen bámulták a térről a
tűzijátékot, ami ide-oda táncolt a széllökésekben. Egy rakéta alacsonyan
zúgott el a háztetők felett, egy másik pedig – biztosan Willumsen egyik
jobb minőségű röppentyűje – magasra repült, és fehér csíkot húzva maga
után a hegyek felé száguldott.
– Mit keresel itt? – kérdezte Shannon, miközben azon ügyködtünk, hogy
egyik lábunkat a másik elé tegyünk.
– Julie megcsókolt, és…
– Igen, ezt elmondta, mielőtt a pasija elrángatta volna. Arra vagyok
kíváncsi, mit keresel itt, Osban.
– Az új évet ünneplem. Stanley-nél.
– Ezt már hallottam Carltól. De nem válaszolsz a kérdésemre.
– Azt akarod tudni, hogy miattad vagyok-e itt?
Nem felelt, ezért tovább beszéltem.
– Igen. Azért jöttem, hogy magammal vigyelek.
– Te meg vagy őrülve.
– Igen. Teljesen őrült vagyok, mert azt hittem, hogy te is akarsz engem.
Rá kellett volna jönnöm, hogy csak azért feküdtél le velem, hogy bosszút
állj Carlon.
A karom megrándult, amiből tudtam, hogy Shannon megcsúszott, és
majdnem elveszítette az egyensúlyát.
– Honnan tudod? – kérdezte.
– Gretétől. Elmondta, hogy tavasszal elárulta neked, mit csinált Carl
Marival.
Lassan bólintott.
– Szóval igaz? Csak bosszút akartál állni?
– Ez csak az igazság fele.
– A fele?
– Nem Mari az első, akivel Carl megcsalt. De ő az első, akiről tudom,
hogy érzett iránta valamit. Ezért választottalak téged, Roy.
– Mert?
– Mert tényleg bosszút akartam állni, és olyat kellett választanom, aki
iránt én is érzek valamit.
Rövid, fülsértő nevetést hallattam.
– Baromság!
Felsóhajtott.
– Igen, baromság.
 – Látod?
Hirtelen elengedte a karomat, és szembefordult velem. Az apró teste
mögött fehér köldökzsinórként kanyargott az út az éjszakában.
– Tényleg baromság – tört ki belőle. – Baromság, hogy beleszeretek a
férjem bátyjába amiatt, ahogy a kezemben tartott madarat simogatja, és
közben magyaráz. Baromság, hogy beleszeretek a sztorik miatt, amiket az
öccse mesélt róla…
– Shannon, ne…
– Baromság! – sikította. – Baromság volt beleszeretnem valakibe, amikor
éreztem, hogy a szíve nem képes az árulásra!
Amikor el akartam menni mellette, a mellkasomnak támasztotta a
tenyerét.
– És az is baromság – folytatta halkan –, hogy csak rá tudok gondolni,
amióta eltöltöttem vele pár órát egy notoddeni hotelszobában.
Megtántorodtam.
– Menjünk! – suttogtam.

Mihelyt beléptünk a műhelybe, magához húzott. Beszívtam az illatát. Szinte

megittasultam tőle. Szédültem, miközben vadul csókoltam a csodálatos
ajkát, ő pedig véresre harapdálta az enyémet, és megint éreztük a vérem
édes, fémes ízét. Kigombolta a nadrágomat, és hevesen suttogta
ugyanazokat a szavakat, amiket már hallottam tőle. Átölelt, és kirúgta
alólam a lábam. A betonpadlón kötöttem ki. Néztem, amint fél lábon táncol,
hogy levegye a cipőjét és a harisnyáját. Felhúzta a ruháját, és rám ült. Még
nem nedvesedett be, de megragadta a merev farkamat, és magába erőltette.
Úgy éreztem, mindjárt leszakad a fitymám, de Shannon szerencsére nem
mozdult, csak ült, és királynői pillantással nézett le rám.
– Jó? – kérdezte.
– Nem – feleltem.
Egyszerre nevettük el magunkat.
A nevetéstől összehúzódott az öle a farkam körül, amit ő is
megérezhetett, mert még jobban nevetett.
– Van motorolajam – intettem az egyik polc felé.
Félrebillentette a fejét, és olyan szeretetteljes pillantással méregetett,
mintha kisgyerek lennék, akit el akar altatni. Aztán lehunyta a szemét. Még
mindig nem mozdult, de egyre forróbb és nedvesebb lett.
– Várj! – suttogta. – Várj!
 Az éjféli visszaszámlálásra gondoltam, amit a téren hallottunk. Arra,
hogy megállítottam a körforgást, kiszálltunk belőle, és szabad vagyok.
Shannon mozogni kezdett.
És amikor elélvezett, győzedelmes sikolyt hallatott, mintha végre ki
tudott volna rúgni egy ajtót, ami addig bezárva tartotta.

Szorosan egymáshoz bújva feküdtünk az ágyon. A szél elült, néha

sisteregve felszállt egy megkésett rakéta. És akkor feltettem a kérdést,
amire azóta nem találtam választ, hogy Carl és Shannon megérkezett a
tanyára.
– Miért jöttetek Osba?
– Carl nem mondta?
– De. Hogy naggyá tegye a falut. Viszont tuti volt más okotok is. Le
kellett lépnie valami elől?
– Nem mesélte el?
– Csak annyit mondott, hogy Kanadában beperelték egy ingatlanprojekt
miatt.
Shannon felsóhajtott.
– Félbe kellett hagynia egy canmore-i projektet költségtúllépés és
finanszírozási hiány miatt. És nincs per. Már nincs.
– Ezt meg hogy érted?
– A bíróság meghozta a döntést. Kártérítés fizetésére kötelezte Carlt.
– És?
– És nem tudott fizetni. Ezért elmenekült. Ide.
Felkönyököltem.
– Úgy érted, hogy… hogy lelépett az igazságszolgáltatás elől?
– Gyakorlatilag igen.
– Ezért találta ki a hotelt? Hogy ki tudja fizetni az adósságait?
Shannon arcán mosoly futott át.
– Nem akar visszamenni Kanadába.
Megpróbáltam feldolgozni az új információkat. Csak azért jött haza, mert
szorult a nyaka körül a hurok?
– És te? Te miért jöttél vele?
– Mert én voltam a canmore-i projekt tervezője.
– És?
– Mesterművet alkottam. Ez az én IBM-épületem. Canmore-ban nem
sikerült felépíteni, de Carl új esélyt ígért.
 Kezdtem érteni.
– A hotelt nem Osba tervezted.
– Eredetileg nem. De csak pár változtatásra volt szükség. A Sziklás-
hegység és az itteni táj nem különbözik nagyon. Nem volt pénzünk, és
senki sem akart befektetni a projektünkbe, ezért Carl Ost javasolta. Azt
mondta, itt bíznak benne az emberek, és úgy tekintenek rá, mint valami
helyi csodagyerekre.
– Szóval így jöttetek ide. Egyetlen fitying nélkül. De egy Cadillackel.
– Carl azt mondta, fenn kell tartanunk a látszatot, ha el akarjuk adni a
projektet.
Armand jutott eszembe, az utazó prédikátor. Amikor napvilágra került,
hogy jóhiszemű, gyógyulni vágyó szerencsétleneken gazdagodott meg, és
ráadásul visszatartotta őket attól, hogy orvoshoz forduljanak, amire pedig
nagy szükségük lett volna, északra költözött. Mire rábukkantak, már új
követőket gyűjtött maga köré, szent gyógyító szerepében tetszelgett, és
három „felesége” is volt. Letartóztatták adóelkerülés és csalás miatt, és
amikor a bíróságon megkérdezték tőle, miért folytatta a bűnözést, miután
egyszer már megúszta, hogy elkapják, így válaszolt: „Mert ehhez értek.”
– És ezt miért nem mondtátok? – kérdeztem. Shannon mosolyra húzta a
száját. – Hm?
– Carl szerint nem lett volna jó ötlet. Próbálok visszaemlékezni, hogyan
fogalmazta meg pontosan. Igen… Azt mondta, hogy bár hiányzik belőled
az érzékenység, és túl sok empátia sem szorult beléd, erkölcsös vagy.
Ellentétben vele, aki cinikus, ám gyengéd és együttérző.
A legszívesebben hangosan szitkozódtam volna, de nevetnem kellett. A
franc essen belé, tényleg meg tudja fogalmazni, amit lát! Gyerekkorunkban
nemcsak a helyesírást javította ki a leckéimben, hanem az is előfordult,
hogy beszúrt pár mondatot, emelkedettebbé tette a szöveget, szinte
szárnyakat adott a szarnak. Igen, szárnyakat adott a szarnak. Ebben rejlett
az igazi tehetsége.
– De tévedsz, ha azt hiszed, hogy rosszak a szándékai – folytatta
Shannon. – Tényleg mindenkinek jót akar. Persze saját magának kicsit
jobbat, mint a többieknek. És össze is fog jönni neki, majd meglátod.
– Azért akad még pár bökkenő. Például Dan Krane, aki cikket tervez írni
róla.
Shannon megrázta a fejét.
 – Carl azt mondta, hogy ez a probléma megoldódott. És most már
minden oké. Ezentúl tudjuk tartani az ütemtervet. Két hét múlva aláírják a
szerződést egy svéd szállodaüzemeltető céggel.
– Szóval Carl Opgard megmenti a falut, maradandó emléket állít
magának, és még meg is gazdagszik. Szerinted ezek közül melyik a
legfontosabb neki?
– Szerintem az indítékaink annyira összetettek, hogy még mi magunk
sem értjük őket teljesen.
Megsimogattam a kulcscsontja alatti kék foltot.
– Azok az indítékai is összetettek, amik miatt ver?
Vállat vont.
– Mielőtt nyáron elmentem Torontóba, soha egy ujjal sem nyúlt hozzám.
De amikor visszajöttem, valami megváltozott. Ő változott meg. Állandóan
piált. Akkor kezdődött. Amikor először megütött, annyira kikészült, hogy
meg voltam győződve róla, hogy egyszeri alkalom volt. De aztán újra és
újra megtörtént, mintha valami kényszerítette volna rá. Néha már azelőtt
elsírta magát, hogy hozzám ért volna.
Az emeletes ágy aljáról felhangzó sírásra gondoltam, arra, amikor
megsejtettem, hogy nem Carl sír, hanem apa.
– Akkor miért nem hagyod el? – kérdeztem. – És egyáltalán miért jöttél
ide vele? Annyira szeretted?
Megrázta a fejét.
– Akkor már nem szerettem.
– És Torontóból miattam jöttél vissza nyáron?
– Nem – simogatta meg az arcomat.
– A hotel miatt – jöttem rá.
Bólintott.
– Mert annyira szereted.
– Nem – felelte. – Gyűlölöm. De börtönbe zárt, és nem ereszt.
– És mégis szereted.
– Ahogy egy anya szereti a gyerekét, aki túszul ejtette – jelentette ki,
nekem pedig az jutott eszembe, amit Grete mondott. Shannon fészkelődött
kicsit, aztán folytatta. – Ha valamit rengeteg szeretettel és fájdalommal
hozol létre, és annyi idődbe telik, mint amennyibe nekem ez az épület,
akkor az a részeddé válik. Nem, nem is részeddé, túlnő rajtad, fontosabb
lesz nálad. Az örök életet csak egy gyerek, egy épület vagy egy műalkotás
hozhatja el az embernek, nem igaz? Ezért minden másnál fontosabb. Érted?
 – Szóval te is maradandó emléket akarsz állítani magadnak.
– Nem! – tiltakozott hevesen. – Én nem tervezek emlékműveket. Egy
egyszerű, funkcionális épületet terveztem, ami szép. Mert az embereknek
szépségre van szükségük. És a terveim szépsége az egyszerűségben rejlik, a
nyilvánvaló logikában. Semmi monumentális nincs bennük.
– Miért a terveidről beszélsz, és nem a hotelről? Hiszen már majdnem
készen van.
– Mert tönkre fogják tenni. Az önkormányzat kompromisszumokra
kényszerített bennünket a homlokzattal kapcsolatban, és Carl belement,
hogy költségoptimalizálási célzattal olcsó anyagokat használjanak.
Ráadásul amíg Torontóban voltam, megváltoztatták az előcsarnokot és az
éttermet.
– Szóval azért jöttél vissza, hogy megmentsd a gyerekedet.
– De elkéstem. És a férfi, akiről azt hittem, hogy ismerem, úgy döntött,
engedelmességet ver belém.
– De miért vagy még mindig itt, ha már úgyis elveszítetted a harcot?
– Szerinted? – mosolygott keserűen. – Felteszem, hogy egy anya nem
képes távol maradni a gyereke temetésétől.
Nyeltem egyet.
– Van más oka is?
Sokáig nézett némán, aztán lehunyta a szemét, és lassan bólintott.
Kifújtam a levegőt.
– Hallani akarom, Shannon.
– Ne! Erre ne kérj!
– Miért ne?
Könnyek gyűltek a szeme sarkába.
– Mert ez olyan, mint egy „szezám, tárulj!”.
– Ezt meg hogy érted?
– Ha kimondom, és meghallom a saját szavaimat, akkor kitárul a szívem,
és elgyengülök. Pedig erősnek kell lennem, amíg nincs vége ennek az
egésznek.
– Nekem is erősnek kell lennem – feleltem. – És ezért akarom hallani.
Hogy erőt öntsön belém. Mondhatod halkan, hogy csak én halljam.
Ezzel befogtam az apró, fehér kagylóra hasonlító fülét.
Nagyra nyitotta a szemét, és mélyen beszívta a levegőt. Nem szólalt meg.
Megint nekirugaszkodott. És most elsuttogta azt a csodálatos szót, ami
erősebb bármilyen jelmondatnál, hitvallásnál, varázsigénél.
 – Szeretlek.
– Én is szeretlek – súgtam vissza.
Megcsókoltam, és visszacsókolt.
– Vigyen el az ördög! – lehelte.
– Ha vége ennek az egésznek… – kezdtem. – Ha már felépült a hotel,
akkor szabad leszel?
Bólintott.
– Tudok várni – folytattam. – De akkor összecsomagolunk, és elhúzunk
innen.
– Hová? – kérdezte.
– Barcelonába. Vagy Fokvárosba. Vagy Sydney-be.
– Barcelonába – felelte. – Gaudíhoz.
– Megbeszéltük.
Egymás szemébe néztünk, mintha így pecsételtük volna meg a
fogadalmunkat.
Valami hangot hallottam kintről. Egy aranylilét? De miért jött le a
hegyekből? A tűzijáték miatt?
Shannon arcán árnyék suhant át. Aggodalom.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Hallod? – suttogta. – Ez nem jó hang.
A fülemet hegyeztem. Nem aranylile. A hang hol erősödött, hol gyengült.
– Tűzoltóautó! – jöttem rá.
Egyszerre ugortunk ki az ágyból, és szaladtunk a műhely előterébe.
Kinyitottam az ajtót, és még éppen elkaptuk az öreg GMC tűzoltóautót, ami
régen egy reptéren teljesített szolgálatot. Többször cseréltem már benne
alkatrészeket. Az önkormányzat a hadseregtől vette. A vásárlást azzal
indokolták, hogy nem kerül sokba, és ezerötszáz liter víz fér a tartályába.
Egy évvel később megpróbálták elpasszolni. Azzal érveltek, hogy a nehéz
jármű olyan lassan hág fel a meredek utakon, hogy ha valami kigyullad a
hegyek között, akkor az ezerötszáz liter víznek már nem lesz mit eloltani,
mire felérnek. De senki sem kapkodott a tragacsért, így a nyakukon maradt.
– Ebben az időben nem lett volna szabad engedélyezni a tűzijátékot a
központban – csóváltam a fejem.
– Nem ott van a tűz – mondta Shannon.
Követtem a pillantását. A hegy felé nézett. Opgard felé. Ahol az ég
piszkossárgán fénylett.
– A picsába! – szisszentem fel.
Beszáguldottam az udvarba a Volvóval. Shannon alig lemaradva követett a
Subaruval.
A tanyaépület valósággal fölénk tornyosult. Kicsit ferdén állt, enyhén
megdőlt kelet felé. Ragyogott a holdfényben. Semmi baja sem volt.
Kiszálltunk. Én a pajta felé indultam, Shannon a ház felé.
Amikor beértem, láttam, hogy Carl elvitte a sílécét és a síbotját.
Felkaptam a sajátomat, és a házhoz rohantam, ahol Shannon már várt a
síbakancsommal. Felhúztam, és felcsatoltam a léceket. Elindultam a
piszkossárga ég felé. A szél már elült annyira, hogy nem temette be hóval
Carl nyomait, így könnyű volt követnem. De ahhoz eléggé fújt, hogy már
azelőtt meghalljam a kiáltásokat és a tűz ropogását, hogy felértem volna.
Amikor végre megpillantottam a hotelt és a barakkokat, elöntött a
megkönnyebbülés. Csak füstöt láttam, tüzet nem. Ezek szerint eloltották.
De aztán észrevettem, hogy az épület másik oldalán világít a hó, a piros
tűzoltóautó és a felém forduló emberek arca. És amikor a szél egy pillanatra
teljesen elült, mohó lángnyelvek nyújtóztak az ég felé. Rájöttem, hogy az
előbb úgy fújt, hogy onnan, ahol álltam, nem lehetett látni a tüzet. És arra is
rájöttem, miért nehéz az oltás. Az út csak a hotel elejéig jött fel, és a
tűzoltóknak kicsit messzebb kellett megállniuk, mert az épület előtt nem
takarították el rendesen a havat. Ezért nem tudták megkerülni az épületet a
tömlővel, hogy a szélfúvás irányából oltsák a tüzet. Gondolom, teljesen
megnyitották a csapot, de a vízsugár nem tudott megküzdeni az ellenszéllel,
és permetként visszasodródott.
Vagy száz méterrel odébb álltam, így nem éreztem a tűz melegét.
Megpillantottam Carlt a többiek között, és láttam, hogy az arca nedvesen
csillog, vagy az izzadságtól, vagy a vízpermettől. Leolvastam róla, hogy
minden hiába. Minden elveszett.

[2] Halál, mit tartogathat nekem?

 Ötvenegyedik fejezet

Az év első napja szürke fénnyel köszöntött ránk.

Ettől laposnak látszott a táj, elmosódtak a körvonalai. Amikor a hotelhez –
illetve a tűz helyszínére – hajtottam, egy pillanatra olyan érzésem támadt,
mintha eltévedtem volna. Mintha nem olyan terepen járnék, amit úgy
ismerek, mint a tenyeremet, hanem idegen környéken, sőt, idegen bolygón.
Carl három férfi társaságában állt a füstölgő, fekete romoknál. A
megsemmisült épületnél, ami már nem lesz a falu büszkesége. Vagyis
természetesen még lehet, de aligha idén. A fekete, elszenesedett faoszlopok
figyelmeztető mutatóujjként meredtek az égre, mintha azt akarnák közölni,
hogy a hegyek között nem lehet wellnesshotelt építeni, mert
természetellenes, és magára vonja a szellemek haragját.
Amikor kiszálltam a kocsiból, és elindultam a kis csoport felé,
ráismertem Carl társaira. Kurt Olsenre, Voss Gilbertre és a
tűzoltóparancsnokra, egy bizonyos Adlerre, aki amúgy mérnökként is
dolgozott az önkormányzatnál. Nem tudom, azért hallgattak-e el, mert
csatlakoztam hozzájuk, vagy mert éppen befejezték az eszmecserét.
– Na? – szólaltam meg. – Elképzelések?
– Megtalálták egy szilveszteri rakéta maradványait – felelte Carl olyan
halkan, hogy alig értettem. A pillantása a távolba révedt.
– Bizony – bólintott Olsen. A mutató- és a hüvelykujja közé csippentett
cigarettát a tenyerével védte, mint az éjszakai őrségben szolgálatot teljesítő
katonák. – Lehet, hogy a szél felhozta a faluból, és nekisodorta az
épületnek. Elképzelhető.
Az, hogy elképzelhető, még nem jelenti azt, hogy így is történt. Olsen
hangjából kihallatszott, hogy nem igazán hisz benne.
– De? – kérdeztem.
Vállat vont.
– A tűzoltók félig betemetett lábnyomokat fedeztek fel, amik a hotelhez
vezettek. Mivel erősen fújt a szél, nem lehettek túl régiek.
 – Azt nem lehetett megállapítani, hogy ketten mentek-e be a hotelbe, és
egyikük sem jött ki, vagy egyvalaki bement, és ki is jött – vette át a szót
Adler. – Mindenesetre a legrosszabbat tételeztük fel. Beküldtem pár
emberünket, hogy ellenőrizzék, van-e bent valaki, de a tűz már
elharapózott, és nem tudtak behatolni.
– Nem találtunk holttesteket – folytatta Olsen. – De nagyon úgy néz ki,
hogy járt itt valaki az éjjel, szóval nem lehet kizárni, hogy gyújtogatás
történt.
– Gyújtogatás? – ismételtem meg elképedve.
Azt hiszem, Olsen eltúlzottnak tartotta a hangomból kicsendülő
meglepetést, mert a gyanakvó nyomozótekintete hosszan időzött el rajtam.
– Kinek állna érdekében az ilyesmi? – kérdeztem.
– Bizony, Roy, kinek állna érdekében? – Nagyon nem tetszett, ahogyan a
nevemet hangsúlyozta.
– No igen – sóhajtott fel a polgármester, és a falu felé biccentett, amit
félig elrejtett a szemünk elől a tó jege fölött gomolygó köd. – Nem csak a
másnaposság miatt fog fájni a fejük, ha majd felébrednek.
– Hát… – feleltem. – Ha az ember nyakig ül a szarban, nincs más hátra,
mint újrakezdeni az építkezést.
Mind a négyen úgy meredtek rám, mintha hirtelen ógörögül szólaltam
volna meg.
– Ez igaz, de nem sok esély van rá, hogy idén készen leszünk – szögezte
le Gilbert. – És akkor az emberek nem tudják eladni a hüttetelkeiket.
– Tényleg? – néztem Carlra.
Nem felelt, és úgy tűnt, nem is hall minket, csak bámulta a romokat. Az
arca friss betonra emlékeztetett.
– Így állapodtunk meg az önkormányzattal – válaszolt Gilbert olyan
hangsúllyal, mint aki megismétel valamit, amit nem sokkal korábban
mondott. – Először álljon a hotel, utána jöhetnek a hütték. Sajnos páran
előre ittak a medve bőrére, és túl drága kocsit vettek a régi helyett.
– Még szerencse, hogy a hotel rendesen biztosítva van tűzkár esetére –
szólalt meg Olsen, és Carlra szegezte a pillantását.
Gilbert és Adler mosolyra húzta a száját, hogy kifejezze, egyetértenek, de
ez most sovány vigasz.
– No igen – dugta Gilbert a zsebébe a kezét, jelezve, hogy már indulna. –
Boldog új évet!
Olsen és Adler a nyomába szegődött.
 – Tényleg? – fordultam Carlhoz, amikor hallótávolságon kívül értek.
– Mi? Hogy tényleg boldog lesz-e az új év? – kérdezte Carl olyan
hangon, mint egy alvajáró.
– Biztosítva van? – egyértelműsítettem a kérdést.
Carl az egész testével fordult felém, mintha valóban betonba öntötték
volna.
– Miért ne lenne?
Nagyon halkan és lassan beszélt. Nem tűnt részegnek. Lehet, hogy bevett
valamit?
– Esetleg túl jól is? – folytattam.
– Ezzel meg mit akarsz mondani?
Ingerült lettem, de tudtam, uralkodnom kell magamon, amíg nem
vagyunk egyedül.
– Csak azt, hogy Kurt Olsen arra célozgatott, hogy gyújtogatás történt, és
túlbiztosítottad a hotelt. Biztosítási csalással vádol, ha nem tűnt volna fel.
– Azt hiszi, hogy én gyújtottam fel?
– Te gyújtottad fel?
– Miért gyújtottam volna fel?
– A projekt kezdett befuccsolni, nem tudtátok tartani a költségvetést, de
ezt sikerült eltitkolnod, a tűz pedig remek lehetőséget biztosít arra, hogy
továbbra se kerüljön napvilágra, és ne maradj szégyenben. Tiszta lappal
újrakezdheted az egészet, és jó minőségű anyagokat vehetsz, így aztán nem
kell lemondanod a dicsőségedre emelt emlékműről.
Carl szinte lenyűgözve nézett rám, mintha a szeme láttára váltottam
volna alakot.
– Tényleg azt hiszed, te, a saját bátyám, hogy képes lennék ilyesmire? –
Enyhén félrebillentett fejjel folytatta. – Igen, tényleg azt hiszed. Hát akkor
egyvalamire válaszolj nekem! Miért vagyok annyira elkeseredve, hogy a
legszívesebben harakirit követnék el? Miért nem otthon döntöm magamba a
pezsgőt?
Ekkor kezdett el derengeni előttem az igazság. Carl ügyesen hazudik, de
annyira jól nem tudja színlelni a gyászt, hogy engem is megvezessen.
Esélye sincs.
– Ne… – suttogtam. – Csak ezt ne, Carl!
– Mit ne?
– Tudom, hogy kétségbe voltál esve, és ahol tudtál, lefaragtál a
költségekből, de ezt ugye nem?
 – Mit? – ordította dühösen.
– A biztosítás… Ugye nem mondtad le a biztosítást?
Carl szemébe nyugalom költözött. Most már tuti, hogy bevett valamit.
– Ez elég nagy hülyeség lett volna – suttogta. – Lemondani a biztosítást,
pont mielőtt kigyullad a hotel. Mert… – Az arcán lassan mosoly terült szét.
Így mosolyoghat az ember a körülötte állókra, amikor egy adag LSD után
meg akarja mutatni, hogy tud repülni. – Na igen, most mi lesz, Roy?
 Ötvenkettedik fejezet

A miénkhez hasonló hegyekben a sötétség nem leszáll, hanem felszáll. A

völgyből, a lenti erdőkből és a tóból hatol egyre feljebb, és egy darabig látni
lehet, hogy a faluban és a földeken már este van, de idefent még nappal.
Aznap, az év első napján azonban nem így történt. Talán az eget fedő vastag
felhőtakaró miatt, ami mindent szürkére színezett, talán a tűz után maradt
feketeség miatt, ami mintha minden fényt elszívott volna a hegyektől, vagy
a tanyán uralkodó kétségbeesés, esetleg a világűr hidege miatt. A nappali
fény mindenesetre egyszer csak kialudt, mintha egy izzó kiégett volna.
Némán vacsoráztunk Carllal meg Shannonnal, és hallgattuk a falak
recsegését, amit a hőmérséklet csökkenése okozott. Amikor végeztem a
tőkehallal, letöröltem a számról a zsírt, és beszélni kezdtem.
– Dan Krane azt írta az Os Blad honlapján, hogy a tűz csak késlekedést
fog okozni.
– Igen – felelte Carl. – Felhívott, és azt mondtam neki, hogy a jövő héten
kezdődnek a munkálatok.
– Szóval nem tudja, hogy nincs biztosítás?
Carl a tányérja két oldalára fektette az alkarját.
– Ezt csak mi hárman tudjuk, Roy, és ennek így is kell maradnia.
– Az ember azt hinné, hogy egy újságíró alaposabban utánanéz a
sztorinak. Mégiscsak a falu sorsáról van szó.
– Felesleges aggodalmaskodnod. Meg fogom oldani, hallod?
– Hallom.
Carl még egy kis tőkehalat lapátolt a szájába, aztán rám sandított. Ivott
egy korty vizet.
– Ha sejtené, hogy a hotel nem volt biztosítva, nem írná, hogy minden
rendben van. Nem?
– Ha te mondod.
Letette a villáját.
– Mire célozgatsz, Roy?
 Egy pillanatra másnak láttam. A dominanciát sugárzó testbeszéde, a halk,
mégis parancsoló hangja és az átható tekintete miatt. Egy pillanatra úgy
tűnt, mintha nem is ő lenne. Mintha apává változott volna.
Vállat vontam.
– Arra célozgatok, hogy úgy tűnik, valaki szólt Kranénak, hogy ne írjon
semmi rosszat a hotelről, és ez még jóval a tűzeset előtt történt.
– És ki szólt volna neki?
– Egy dán verőlegény, aki itt járt a faluban. Karácsony előtt látták a
Jaguarját az Os Blad szerkesztősége előtt. És Krane utána sápadtnak és
betegnek tűnt.
– Willumsen verőlegénye? – röhögött fel Carl. – Akiről annyit beszéltünk
gyerekkorunkban?
– Akkor nem igazán hittem a létezésében, de most már igen.
– Aha. És miért akarná Willumsen befogni Dan Krane száját?
– Nem a száját akarja befogni, hanem a tolla szabadságát korlátozni.
Krane tegnap beszélt a hotelről Stanley bulijában, és nem mondhatnám,
hogy dicsőítette.
Amikor elhallgattam, Carl szemében ridegen és sötéten villant valami,
amit még sosem láttam. Úgy vágott a tekintete, mint a fejsze éle.
– Mindenesetre nem azt írja, amit gondol – folytattam. – Willumsen
cenzúrázza. Szóval most azt szeretném kérdezni tőled, miért.
Felvette a szalvétáját, és megtörölte a száját.
– Nyilván ezer oka lehet, hogy megpróbálja leállítani – felelte.
– Aggódik a pénz miatt, ami kölcsönadott?
– Lehet. De miért kérdezed?
– Mert karácsonykor széles nyári gumik nyomait fedeztem fel a ház
közelében.
Carl arca megnyúlt, de tényleg, mintha torzító tükröt tartottam volna elé.
– Karácsony előtt két nappal havazott, szóval a nyomok utána
keletkeztek.
Ennél többet nem kellett mondanom. A falusiak sosem használnának
nyári gumit decemberben. Carl szinte mellékesen vetett egy pillantást
Shannonra. Az ő szeme is olyan hidegen csillogott, ahogy még sosem
láttam.
– Befejeztétek? – kérdezte.
– Igen – válaszolta Carl. – Befejeztük a témát.
– Az evésre gondoltam. Jóllaktatok?
 – Igen – felelte Carl, én pedig bólintottam.
Shannon felállt, összeszedte a tányérokat és az evőeszközöket, majd
kiment a konyhába. Megnyitotta a csapot.
– Nem úgy van, ahogy gondolod – nézett rám Carl.
– Hogy gondolom?
– Azt hiszed, hogy én uszítottam rá azt az arcot Kranéra.
– És nem te voltál?
A fejét rázta.
– A Willumsentől kapott kölcsön természetesen nem hivatalos. A
könyvelésben úgy jelenik meg, mintha egy bankhitelből hívnánk le az
összegeket. Ebből a pénzből elvégezhettük volna az utolsó építési
munkálatokat, és megint sínen lett volna minden. Sikerült jelentősen
csökkentenünk a költségeket, és a csúszásokat is behoztuk volna. Ezért
teljesen ledöbbentem, amikor egyszer csak megjelent itt… – Carl
előrehajolt, és összeszorított foggal sziszegte: – Idejött, a házamba, Roy!
Azért, hogy tudassa velem, mi fog történni, ha nem fizetek. Mintha
szükségem lett volna rá, hogy emlékeztessen. – Lehunyta a szemét,
hátradőlt, és nagyot sóhajtott. – Mindegy. Kiderült, hogy azért ugrott be,
mert Willumsen aggódni kezdett.
– Ha minden sínen volt, akkor miért aggódott?
– Mert Krane felhívta, hogy meginterjúvolja. Állítólag arra volt kíváncsi,
mit gondol rólam és a projektről a falu egyik prominens személye. Az
interjú alatt kiderült, hogy Krane összekapart valami anyagot egy kritikus
hangvételű cikkhez, ami csökkentheti a résztvevők projektbe vetett hitét és
az önkormányzat jóindulatát. A könyvelésben is talált kivetnivalót, jobban
mondva hiányosságokat. Azt mondta, hogy beszélt pár emberrel
Torontóban, akiktől azt hallotta, hogy leléptem egy csődeljárás elől, és
állítólag több hasonlóságot fedezett fel a kanadai ügy meg a mostani
építkezés között. Szóval Willumsen azon parázott, hogy elhúzok az
országból, Krane meg hazavágja a projektet a hülye cikkével, és azért hívta
ide a verőlegényét, hogy egy füst alatt két munkát is elintézzen.
– Hogy leállítsa Kranét, és jól rád ijesszen, nehogy eszedbe jusson
megszökni az adósság elől.
– Igen.
Láttam a szemén, hogy nem hazudik.
– És most, hogy leégett az egész szar, mihez akarsz kezdeni?
– Alszok rá egyet – felelte. – Örülnék, ha itt maradnál.
 Tudtam, hogy nem csak udvariasságból mondja. Vannak, akik egyedül
szeretnek lenni a válság órájában, mások, mint Carl is, emberekkel akarják
körülvenni magukat.
– Jól van – bólintottam. – Kiveszek pár nap szabit, és itt maradok. Lehet,
hogy segítségre lesz szükséged.
– Megtennéd? – pislogott rám hálásan.
Ebben a pillanatban belépett Shannon, kávéscsészéket egyensúlyozva
egy tálcán.
– Jó hírem van, Shannon. Roy itt marad.
– Remek – felelte Shannon őszintének tűnő örömmel a hangjában, és úgy
mosolygott rám, ahogyan egy szeretett sógorra szokás.
Nem tudom, örültem-e neki, hogy ilyen jó színésznő, mindenesetre
kapóra jött a tehetsége.
– Jó tudni, hogy bízhatok a családomban. – Carl olyan erővel lökte hátra
a székét, hogy annak lábai megcsikordultak a durva parkettán. – Kihagyom
a kávét. Másfél napja nem aludtam, úgyhogy megyek lefekszem.
Miután felment az emeletre, Shannon leült a helyére. Némán
kortyolgattuk a kávénkat, amíg Carl le nem húzta a vécét, és be nem csapta
maga mögött a hálószoba ajtaját.
– Na? – kérdeztem halkan. – Milyen érzés?
– Micsoda? – Shannon hangja érzelemmentesen csengett, az arcáról
semmit sem tudtam leolvasni.
– Leégett a hoteled.
Megrázta a fejét.
– Nem az enyém. Mint tudod, az én hotelem útközben eltűnt.
– Oké, de a cég ellen csődeljárást fognak indítani, mihelyt kiderül, hogy a
hotel nincs biztosítva. Hotel nélkül hüttéket sem fognak építeni, és ezzel a
birtokunk piaci értéke megint nagyjából a nullához fog közelíteni.
Baszhatjuk. Mi is, Willumsen is, a falu is.
Nem felelt.
– Utánanéztem Barcelonának. Nem vagyok városlakó, a hegyeket
szeretem. De sok hegy van a környéken. És ott a házak is olcsóbbak.
Erre sem reagált, csak bámulta a csészéjét.
– Találtam egy Sant Llorenç del Munt nevű hegyet – folytattam. –
Nagyon jól néz ki. Egyórányira van a várostól.
– Roy…
 – És biztosan tudnék venni ott egy benzinkutat. Félretettem egy kis pénzt,
ami elég lesz…
– Roy! – nézett fel a kávéscsészéről. – Itt az esélyem. Hát nem látod?
– Az esélyed?
– Most, hogy az a szörnyszülött leégett. Megint van esélyem arra, hogy
felépítsem a hotelemet, úgy, ahogy kell.
– De…
Amikor belevájta a körmeit a karomba, elhallgattam. Előrehajolt.
– A gyerekem, Roy. Nem látod? Újjászülethet.
– Nincs rá pénz.
– Ott a telek, az út, a víz és a szennyvízcsatorna. Minden megvan.
– Nem érted, Shannon. Lehet, hogy öt vagy tíz év múlva majd építenek
ott valamit, de a te hoteledet senki sem fogja megépíteni.
– Te nem érted. – A szemében olyan láz égett, amilyet még sosem láttam
benne. – Willumsennek túl sok a veszítenivalója. Ismerem a fajtáját. Muszáj
nyernie, nem bír veszíteni. Bármire képes lenne, hogy viszontlássa a pénzét,
és a nyereségről sem akar lemondani.
Willumsenre és Ritára gondoltam. Shannonnak igaza lehet.
– Szóval szerinted megint kockáztatni fog? Dupla vagy semmi?
– Nem tehet mást. Én pedig addig maradok, amíg fel nem épül a hotelem.
Most biztos azt gondolod, hogy megőrültem – tört ki kétségbeesetten, és
nekitámasztotta a homlokát a karomnak. – De arra születtem, hogy ezt az
épületet létrehozzam. Érted? Ha megvan, megyünk Barcelonába. Ígérem!
Megcsókolta a karomat, aztán felállt.
Követni akartam a példáját, hogy átölelhessem, de visszanyomott a
székre.
– Most nem szabad elveszítenünk a fejünket – suttogta. – Észnél kell
lennünk. Muszáj, Roy. Hogy később majd meggondolatlanok lehessünk. Jó
éjszakát!
Homlokon csókolt, és magamra hagyott.

Az emeletes ágyon fekve azon töprengtem, amit Shannon mondott.

Igaza van, Willumsen gyűlöl veszíteni. De azt is tudja, mikor jobb
beletörődni a veszteségbe, hogy mérsékelje a károkat. Lehet, hogy Shannon
csak azért hiszi el a saját érvelését, mert annyira el akarja hinni? Mert
szereti a hotelt, és elvakította a szerelem? És én is ezért hagytam, hogy
meggyőzzön? Fogalmam sem volt, melyik erő fog győzedelmeskedni
Willumsen lelkében, a pénzsóvárság vagy a félelem. De abban igazat adtam
Shannonnak, hogy ő az egyetlen, aki megmentheti a projektet.
Kihajoltam az ágyból, és rálestem az ablak mellett lógó kinti hőmérőre.
Mínusz huszonöt fokot mutatott. Odakint ilyenkor nincs élet. De ekkor
meghallottam a holló veszélyre figyelmeztető kiáltását. Ezek szerint mégis
van. Valami közeledik. Élő vagy holt.
Hallgatóztam. A házra némaság telepedett. Hirtelen visszaváltoztam
gyerekké, és vadul bizonygattam magamnak, hogy szörnyek márpedig
nincsenek. Csakhogy tévedtem.
Mert másnap jött egy.
HATODIK RÉSZ
 Ötvenharmadik fejezet

Amikor felébredtem, azonnal tudtam, hogy a hőmérő higanyszála még

lejjebb süllyedt. Nem a bőrömön éreztem, hanem a többi érzékemmel.
Élesebben hallottam a hangokat, érzékenyebben érintett a fény, és mintha a
beszívott levegő – mivel jobban összetorlódtak benne az oxigénmolekulák –
több élettel töltött volna el.
A hó nyikorgásából arra következtettem, hogy megtermett ember jár
odakint, és úgy gondoltam, Carl kelt fel korán, hogy elintézzen valamit.
Félrehúztam a függönyt, és láttam, amint a Cadillac lassan és óvatosan
halad lefelé a Kecskekaptatóban, bár felszórtuk az utat, és a jég
smirglipapírra hasonlított. Bementem Shannonhoz a hálóba.
Az álomtól forró testéből a szokásosnál is erősebben áradt a csak rá
jellemző, csodálatosan fűszeres illat.
Csókkal ébresztettem, és azt suttogtam, hogy még akkor is van legalább
fél óránk, ha Carl csak az újságért ment le.
– Roy, higgadtnak kell maradnom, hogy gondolkodni tudjak – sziszegte.
– Kifelé!
Felálltam, de visszahúzott.
Olyan volt, mint reszketve felbukkanni a tóból és leheveredni egy naptól
felhevült kőre. Egyszerre kemény és puha, olyan hihetetlenül varázslatos,
hogy a testem dalra fakadt.
Egyre hevesebben lélegzett, és trágárságokat suttogott a fülembe angolul,
bajanul és norvégul. Hangosan élvezett el, a teste ívbe feszült. Amikor én is
elmentem, a párnába fúrtam az arcomat, hogy ne kiáltsak fel, és
megéreztem Carl szagát. Azt a félreismerhetetlen illatot. De valami más is
magára vonta a figyelmemet. Egy hang. Az ajtó felől jött. Megmerevedtem.
– Mi van? – zihálta Shannon.
Az ajtó felé fordultam. Résnyire nyitva volt. Biztosan nem húztam be
magam után. Vagy igen? Visszafojtottam a lélegzetemet, és hallottam, hogy
Shannon követi a példámat.
 Csend.
Lehet, hogy a Cadillac visszajött, és nem hallottam meg? Naná, hogy
lehet, elég nagy zajt csaptunk. A karórámra pillantottam. Még csak
huszonkét perc telt el azóta, hogy Carl lement a faluba.
– Nincs veszély – dőltem hanyatt.
Shannon hozzám bújt.
– Barbados – suttogta a fülembe.
– Tessék?
– Eddig Barcelonáról beszéltünk. De Barbados is egy opció.
– Vannak ott benzines autók?
– Hát persze.
– Akkor oké.
Megcsókolt. A nyelve simán, erősen siklott a számba. Kutatott és talált.
Elvett és adott. Teljesen megrészegített. Már éppen megint belé akartam
hatolni, amikor motorzúgást hallottam. A Cadillac. Shannon nem vette le
rólam sem a kezét, sem a pillantását, amikor elhúzódtam tőle. Kibújtam az
ágyból, a hideg parkettán állva felkaptam az alsónadrágomat, és óvatosan
visszalopóztam a szobámba. Felmásztam az ágyra, és hallgatóztam.
A kocsi leparkolt, és kinyílt a bejárati ajtó.
Carl leverte a cipőjéről a havat, és belépett a konyhába.
– Láttam kint a kocsidat – szólalt meg. – Csak úgy bejöttél?
Hirtelen az egész testem jéggé dermedt.
– Nyitva volt az ajtó – felelte egy férfi.
Halkan, reszelősen. Mintha valamikor megsérültek volna a hangszalagjai.
A könyökömre támaszkodtam, és félrehúztam a függönyt. A Jaguar a
pajta előtt állt, ahonnan elhánytuk a havat.
– Miben segíthetek? – kérdezte Carl.
Uralkodott magán, de hallatszott, hogy feszült.
– Fizesd ki az ügyfelemet!
– Azért rángatott ide, mert leégett a hotel? Harminc óra. Nem rossz
reakcióidő.
– Most akarja a pénzét.
– Megkapja, mihelyt fizet a biztosító.
– A biztosító nem fog fizetni. A hotel nincs biztosítva.
– És ezt ki mondja?
– Az ügyfelemnek megvannak a forrásai. Nem tartottad be a kölcsön
feltételeit, ami azt jelenti, hogy az egész összeg visszafizetése most azonnal
esedékes. Érthető voltam? Jól van. Van két napod. Egészen pontosan
negyvennyolc órád. Mostantól.
– Idefigyelj…
– Amikor múltkor itt voltam, csak figyelmeztettelek. Ha megint vissza
kell jönnöm, nem leszek ilyen kedves.
– Nem leszel…
– Akkor vége az udvariaskodásnak. És nem csak annak.
Carl nem felelt. Szinte láttam őket magam előtt. A dán verőlegény a
begyulladt, vörös pattanásaival az asztalnál ül. A nyugodt testtartása miatt
még fenyegetőbbnek tűnik. Carlról folyik az izzadság, bár az előbb jött be a
mínusz harminc fokról.
– Mi ez a sietség? Hiszen ott a fedezet.
– Aminek nincs túl nagy értéke, ha nincs rajta hotel.
– De mi értelme lenne megöletnie? – Carl már nem annyira tudott
uralkodni a hangján. Kezdett úgy hörögni, mint egy megtelt porzsákú
porszívó. – Akkor tuti nem kapja meg a pénzét.
– Nem te halsz meg, Opgard. Legalábbis elsőnek nem.
Ekkor már tudtam, mi lesz a következő mondat, de Carl szerintem még
nem.
– Hanem a nejed.
– Sha… – Carl nagyot nyelt. – …Shannon?
– Szép név.
– De hát ez… gyilkosság.
– A reakció súlyossága megfelel a kintlevőség mértékének.
– De két nap? Mégis hogyan szerezzek ennyi pénzt ilyen rövid idő alatt?
– Tisztában vagyunk vele, hogy drasztikus lépésekre lesz szükség. Hogy
milyen eszközökhöz nyúlsz, az minket nem érdekel.
– És ha nem tudom összeszedni…
– Akkor özvegy leszel, és megint kapsz két napot.
– De hát…
Leugrottam az ágyról. Megpróbáltam minél halkabban felvenni a
nadrágomat és a pulóveremet. Azt már nem hallottam, hogy négy nap
múlva mi fog történni, de igazából nem is voltam rá kíváncsi.
Leosontam a lépcsőn. Ha a dán nem számít rám, akkor talán – nagyon
talán – le tudom teperni. De kételkedtem benne. Emlékeztem, milyen
gyorsan mozgott a benzinkúton, és az akusztikából arra következtettem,
hogy az ajtó felé fordulva ül, tehát azonnal meglát, mihelyt belépek a
konyhába.
Belebújtam a cipőmbe, és kisurrantam a bejárati ajtón. Mellbe vágott a
hideg. Mehettem volna kerülő úton, futhattam volna nagy ívben a pajta felé,
hogy ne lehessen rám látni a konyhából, de nem volt sok időm, ezért abban
bíztam, hogy igazam van, és a dán az ablaknak háttal ül. A száraz hó
recsegett-ropogott a talpam alatt. A fickó munkája főleg abból áll, hogy
ráijeszt másokra, ezért arra számítottam, hogy fenyegetőzik még egy kicsit,
másrészt viszont túl sok mondanivalója nyilván nincs.
Berohantam a pajtába, megnyitottam a csapokat, és alájuk tettem két
fémvödröt. Alig tíz másodperc alatt megteltek. Felkaptam őket, és rohanni
kezdtem a Kecskekaptató felé. A víz kiloccsant, rá a nadrágomra. Amikor
leértem, az egyik vödröt letettem, a másikból pedig ívesen a jégre
zúdítottam a vizet. Végigfolyt a kemény felületen és a kiszórt, fekete borsra
emlékeztető homokon. Kitöltötte az egyenetlenségeket meg a kis lyukakat,
és az út lejtését követve a szikla széle felé csorgott. A másik vödröt is
kiöntöttem. Természetesen túl hideg volt ahhoz, hogy a jég megolvadjon, a
víz vékony réteget képzett rajta, és kezdett ráfagyni. Meredten bámultam,
de ekkor meghallottam a Jaguar motorjának a hangját. És – mintha
összehangolták volna őket – a távolban megszólaltak a falu templomának a
harangjai is. A ház felé pillantottam, és láttam, ahogy a fehér autó
közeledik. Óvatosan, lassan. Talán csodálkozott, hogy ilyen könnyen fel
tudott jönni a nyári gumikkal, de a legtöbb dán nem ért a jéghez: nem
tudják, hogy ha eléggé lehűl a levegő, akkor a jég felszíne olyan lesz, mint a
smirglipapír.
És azt sem, hogy ha felmelegítik, például mínusz hét fokra, akkor akár
jégkorongozni is lehet rajta.
Nem mozdultam, csak álltam ott a vödrökkel a kezemben. A dán a
szélvédőn keresztül bámult rám, az apró szemét, amire jól emlékeztem a
kútról, napszemüveg takarta. Egyre közeledett, aztán elhajtott mellettem, és
a fejünk úgy fordult egymás felé, ahogy két bolygó forog a tengelye körül.
Lehet, hogy halványan rémlett neki az arcom, lehet, hogy nem. Lehet, hogy
rájött, miért állok ott két vödörrel a kezemben, lehet, hogy nem. És lehet,
hogy abban a pillanatban, amikor a kocsija kerekei hirtelen elveszítették a
tapadást, ő pedig automatikusan a fékre taposott, leesett neki, de lehet, hogy
nem. Aztán az autója is bolygóvá változott, és körbefordult a jégen a
templomi harangok zenéjére. Kétségbeesetten tekerte a kormányt, a széles
nyári gumis első kerekei vadul forogtak, mintha ki akarnának szabadulni,
de a Jaguart már nem lehetett irányítani. Amikor száznyolcvan fokban
megfordult, és hátrafelé kezdett csúszni a szakadék irányába, megint
egyenesen az arcába bámulhattam. A vörös bolygót aktív vulkánok
borították. A napszemüvege lecsúszott az orráról. Vadul rángatta a
kormányt. Amikor a tekintetünk találkozott, abbahagyta a küzdelmet. Mert
akkor már tudta. Rájött, miért vannak nálam a vödrök, és hogy ha korábban
kapcsol, és azonnal kiugrik a kocsiból, akkor talán megúszhatta volna. De
most már késő.
Felteszem, reflexből kapta elő a pisztolyát. Egy verőlegény, egy katona
automatikusan így reagál a támadásra. Én pedig egy másik reflexnek
engedelmeskedve emeltem fel a vödröt tartó kezemet, hogy búcsút intsek
neki. Hallottam az autó utasteréből a dörrenést, amikor meghúzta a ravaszt,
aztán egy koppanást, amikor a golyó átment a vödrön, majd elsüvített
közvetlenül a fülem mellett. A szélvédőn keletkezett lyukról jégvirág jutott
eszembe, aztán a Jaguar eltűnt a Katlanban.
Visszatartottam a lélegzetemet.
A vödör himbálózott a felemelt kezemben.
A harangok egyre hangosabban bongtak.
És aztán meghallottam a tompa puffanást.
Még mindig nem mozdultam meg. Nyilván temetnek valakit. A harangok
egy ideig még nem hallgattak el, de egyre ritkábban kondultak meg. A nap
ragyogásba vonta a tájat, én pedig végignéztem a falun, a hegyen és a
tavon.
Ekkor megszűnt a harangzúgás, és arra gondoltam, milyen gyönyörű az
otthonom.
Biztosan a szerelem tett ilyen fogékonnyá a szépségre.
 Ötvennegyedik fejezet

– Vizet öntöttél a jégre? – kérdezte Carl hitetlenkedve.

– Felmelegíti kicsit – feleltem.
– És csúszóssá teszi – egészítette ki Shannon a magyarázatomat.
Levette a kávéfőzőt a főzőlapról, és töltött a csészéinkbe.
Carl felnézett rá.
– Toronto Maple Leafs – védekezett Shannon, mintha Carl szeméből
vádat olvasott volna ki. – A jégkorongcsapat. Nem emlékszel, hogy a
szünetekben vízzel locsolták a pályát?
Carl ismét felém fordult.
– Szóval megint van egy hulla a Katlanban.
– Remélhetőleg – fújtam meg a kávémat.
– És most mihez kezdünk? Szólunk Olsennek?
– Nem.
– Nem? És ha megtalálják?
– Semmi közünk sincs hozzá. Nem láttunk és nem hallottunk semmit,
ezért nem jelentettük.
– Az én drága bátyám! – örvendezett Carl. A fehér fogai szinte
világítottak az arcában. – Tudtam, hogy ki fogsz találni valamit!
– Figyeljetek! Ha senki sem tudja vagy sejti, hogy itt járt, akkor semmi
gond. Hallgatunk, és kész. Évszázadok is eltelhetnek, mire felfedezik a
roncsot a Katlanban. De ha mégis megtalálják a közeljövőben, akkor a
következő sztorit fogjuk előadni…
Mindketten közelebb húzódtak hozzám, mintha arra számítanának, hogy
suttogni fogok a saját konyhánkban.
– Mivel az a legjobb, ha a lehető legközelebb maradunk az igazsághoz,
elmondjuk, hogy itt volt, méghozzá a pénz miatt, amivel Carl tartozik
Willumsennek. Azt nem tudjuk, mi történt, miután elindult, de a
Kecskekaptató nagyon csúszott. Aztán a zsaruk majd maguktól levonják a
következtetéseket, ha meglátják, hogy nyári gumi volt a kocsin.
 – A harangok! – kiáltotta Carl. – Majd azt mondjuk, hogy a harangok
miatt nem hallottunk semmit.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Nem voltak harangok.
Két értetlen szempár meredt rám.
– Miért nem? – kérdezte Carl.
– Még nincs teljesen készen a terv. De nem ma zuhant le. Egy kicsit
tovább élt.
– Miért?
– Most ne ezzel foglalkozzunk! Szerintem az ő szakmájában a diszkréció
érték, ezért nyilván nem verte nagydobra, mire készül. Ha megtalálják,
akkor majd a mi vallomásunkból következtetik ki a halála időpontját. De
most Willumsenre kell koncentrálnunk.
– Igen, mert ő nyilván tudja, hogy itt volt, és elmondja a rendőrségnek.
– Szerintem nem.
Csend támadt.
– Hát persze! – kapcsolt Shannon. – Mert akkor azt is be kellene vallania,
hogy neki dolgozott.
– Tényleg! Ugye, Roy?
Nem feleltem, inkább belekortyoltam a kávémba, aztán letettem a
csészét.
– Hagyjuk a dánt! Willumsen nem fog lemondani a pénzéről csak azért,
mert a verőlegénye eltűnt.
Shannon arca megrándult.
– És gyilkolni is hajlandó. Szerinted a dán komolyan gondolta a
fenyegetést, Roy?
– Én csak a kályhacsövön keresztül hallottam. Kérdezd meg Carlt! Ő ült
vele szemben.
– Azt… azt hiszem, igen – dadogta Carl. – De annyira összefostam
magam, hogy bármit elhittem volna neki. Roy jobban tudja, hogyan
működik egy… egy ilyen agy.
Már majdnem kimondta, amire gondolt. Egy gyilkos agya.
Megint rám szegezték a pillantásukat.
– Igen. Megölt volna – néztem Shannon szemébe. A pupillája kitágult.
Aztán lassan bólintott, ahogy a faluban szokás. – És utána Carl került volna
sorra.
Carl lenézett a kezére.
– Szükségem van egy italra – nyögte.
 – Nem! – szóltam rá. Mélyen beszívtam a levegőt, hogy megnyugodjak.
– Most nem rúghatsz be. Kell egy vontatókötél és egy sofőr. Shannon,
lemész, és kiszórsz egy kis homokot?
– Igen. – Felém nyújtotta a kezét, és megmerevedtem, mert egy pillanatra
azt hittem, meg fogja simogatni az arcomat, de csak a vállamra tette. –
Köszönöm.
Mintha Carl is magához tért volna.
– Igen, igen! Köszönöm! Köszönjük! – Áthajolt az asztal felett, és
megragadta a kezemet. – Megmentettél minket, pedig ez nem is a te
problémád.
– De. Az én problémám is – feleltem.
Már majdnem hozzátettem valami dagályos hülyeséget arról, hogy egy
család vagyunk, és együtt kell harcolnunk, de aztán úgy döntöttem, ezt
inkább kihagyom. Elvégre alig fél órája még a sógornőmbe mártogattam a
farkamat.

– Dan Krane ma nem fogta vissza magát a vezércikkben – szólt ki Carl a

konyhából, miközben az előszobában öltözködtem, és azon gondolkoztam,
milyen csizmát húzzak, hiszen több mint valószínű, hogy a sziklafal is
jeges. – Azt írja, hogy Gilbert és az önkormányzat tagjai populisták, és a
gerincnek még a kezdeménye is hiányzik belőlük. És hogy ez Jo Aas
idejében kezdődött, bár akkoriban még kevésbé volt szembeszökő.
– Szeretné, ha valaki jól ellátná a baját – feleltem, és apa régi, bőr
síbakancsa mellett döntöttem.
– Van olyan ember, aki szeretné, ha jól ellátnák a baját? – kérdezte Carl,
de addigra már kiléptem az ajtón.
Shannon homokot lapátolt egy vödörbe a pajtában.
– Még mindig jársz Rita Willumsennel fürödni?
– Igen.
– És csak ketten vagytok?
– Igen.
– Lát benneteket valaki?
– Reggel hétkor megyünk, amikor még sötét van, szóval nem.
– Mikor mentek legközelebb?
– Holnap.
Megdörgöltem az államat.
– Min töröd a fejed? – kérdezte.
 A vödörre pillantottam, amiben a homok szintje egyre nőtt.
– Azon, hogyan tudnád kinyírni.

Később, amikor már sokadszorra vettük át a tervet, és Carl bólintott, hogy

érti, Shannon előhozakodott a követelésével.
– Csak akkor megyek ebbe bele, ha megígéritek, hogy amennyiben
sikerrel járunk, a hotelt az eredeti terveim alapján építjük fel. A legkisebb
részletnek is stimmelnie kell.
– Oké – felelte Carl rövid gondolkodási idő után. – Meglátom, mit
tehetek.
– Nem látsz meg semmit – közölte vele Shannon. – Én fogom vezetni a
munkálatokat, nem te.
– Idefigyelj…
– Ez az együttműködésem feltétele.
Gondolom, Carl is látta az arcán, hogy komolyan beszél, ezért felém
fordult. Vállat vontam, hogy jelezzem, ebben nem tudok segíteni.
Felsóhajtott.
– Oké. Mi, Opgardok nem alkudozunk. Ha minden úgy megy, ahogy
elterveztük, a tiéd a munka. De remélem, nem akarsz teljesen félreállítani.
– Ne aggódj, találunk neked feladatot! – felelte Shannon.
Miután ezt lemeccselték, visszavettem a szót.
– Akkor most még egyszer átbeszéljük a teendőinket.
 Ötvenötödik fejezet

Reggel hétkor még valóban nem kelt fel a nap.

Beosontam a sötét hálószobába, és a franciaágy felől érkező egyenletes
szuszogást hallgattam. Amikor megnyikordult alattam a parketta,
megtorpantam, és a fülemet hegyeztem. A szuszogás ritmusa nem tört meg.
A hold fénye vékony csíkban esett be a sötétítőfüggöny résén. Folytattam
az utamat, nekitámasztottam a térdemet az ágy matracának, és óvatosan az
alvó fölé hajoltam. A lepedő még őrizte annak az embernek a testmelegét,
aki nemrég kelt fel róla. Nem tudtam visszafogni magam, belenyomtam az
arcomat, beszívtam a nőies illatot, és mint egy mozivásznon, azonnal
megjelentek előttem a képek. A meztelen testünk csillogott az izzadságtól a
szeretkezés után, képtelenek voltunk betelni egymással.
– Jó reggelt, szerelmem! – suttogtam.
És nekinyomtam a pisztolyt az alvó halántékának.
A szuszogás megszűnt, a helyét hangos horkantások vették át. És akkor
kinyitotta a szemét.
– Ahhoz képest, hogy ilyen dagadt vagy, csendesen alszol – közöltem
vele.
Willum Willumsen pislogott párat, mintha meg akarna győződni róla,
nem álmodik-e.
– Ez meg mi? – hörögte elhaló hangon.
– Vége az udvariaskodásnak – feleltem. – És nem csak annak.
– Mit keresel itt, Roy? És hogy jutottál be?
– A pinceajtón.
– De hát zárva van.
– Igen.
Feltápászkodott.
– Roy, Roy, Roy. Nem szeretném, ha valami bajod esne. Húzz innen a
faszba, és megígérem, hogy elfelejtem ezt a kis közjátékot!
 Meglegyintettem az orrát a pisztoly csövével. Lejött róla a bőr, és vérezni
kezdett.
– Ne piszkáld! – szóltam rá. – Hadd vérezzen!
Nyelt egyet.
– Pisztoly van nálad?
– Bizony.
– Értem. Szóval megint azt játsszuk, mint a múltkor?
– Aha. Azzal a különbséggel, hogy akkor mindketten élve távoztunk.
– És most?
– Most nem vagyok olyan biztos benne. Megfenyegetted a családomat.
– Ez a következménye annak, ha valaki nem fizet vissza egy ilyen nagy
kölcsönt.
– Igen, ez pedig a vissza nem fizetés következményének a
következménye.
– Tényleg úgy gondolod, hogy ölbe tett kézzel kellene néznem, hogy az
adósaim tönkretegyenek? Komolyan? – A hangjából inkább
felháborodottság csendült ki, mint félelem, és igazából csodáltam a
gyakorlati érzékét, ahogy az ilyesmit nevezik.
– Nem gondolok semmit, Willumsen. Csak azt teszed, amit tenned kell,
és én is.
– Ha azt hiszed, hogy így meg tudod menteni Carlt, tévedsz. Poul
mindenképpen elvégzi, amivel megbíztam. Nem tudom visszavonni a
parancsot, mert nem tudok kapcsolatba lépni vele.
– Tényleg nem tudsz kapcsolatba lépni vele – értettem egyet, és úgy
éreztem, a popzene történetének egyik legismertebb idézete remekül illik a
helyzetünkhöz, bár kicsit el kellett ferdítenem, és a ragyás képű dánt
nehezen tudtam volna a Beatles tagjaként elképzelni. – Poul halott.
Willumsen hatalmas tintahalszeme elkerekedett. Már jobban látta a
pisztolyt, és úgy tűnt, felismeri.
– Le kellett másznom érte a Katlanba – meséltem. – A Jaguar a
Cadillacen fekszik. Mindkettő megpördült a levegőben. Jól
összenyomódtak, úgy néz ki az egész, mint valami veteránautó-szendvics.
Ami megmaradt az importált gorilládból, az nem túl szép látvány. –
Willumsen nyelt egyet.
Felemeltem a pisztolyt. – Ez meg beszorult a váltó és a tető közé. Alig
tudtam kiszedni.
– Mit akarsz, Roy?
 – Először is azt, hogy ne öld meg a családomat, beleértve a sógornőmet
is.
– Megbeszéltük.
– Aztán pedig azt, hogy engedd el Carl tartozását, és kölcsönözz neki egy
ugyanekkora összeget.
– Ezt nem tehetem, Roy.
– Láttam az aláírt kölcsönszerződést. Összetépjük az övét is, és a tiedet
is, és írunk egy újat.
– Ez nem fog menni. Az enyém az ügyvédemnél van. És mint nyilván
tudod, tanúk előtt írtuk alá, szóval nem lehet csak úgy semmissé tenni.
– Amikor azt mondtam, hogy összetépjük, átvitt értelemben beszéltem.
Van nálam egy új, ami átveszi a régi helyét.
A szabad kezemmel felkapcsoltam az éjjeliszekrényen lévő lámpát, a
belső zsebemből elővettem két, azonos szöveget tartalmazó A/4-es lapot, és
Willumsen dunyhájára tettem.
– Itt az áll, hogy a harmincmilliós követelésedet két korona kivételével
elengeded. Azzal indokoljuk, hogy te javasoltad Carlnak, hogy takarítsa
meg a biztosításra szánt összeget, ezért felelősnek érzed magad a kialakult
helyzetért. Szóval osztozol vele a bajban. Ezenfelül újabb harmincmilliót
bocsátasz a rendelkezésére.
Willumsen energikusan megrázta a fejét.
– Nem érted. Nincs ennyi pénzem. Én is hitelt vettem fel, hogy kölcsön
tudjak adni Carlnak. Ha nem kapom vissza, nagy szarban leszek. – A sírás
szélén állt. – Mindenki azt hiszi, hogy ömlik hozzám a lóvé, amióta a
falusiak olyan nagy lábon élnek, de valójában Kongsbergbe és Notoddenbe
mennek új autót venni, Roy. Az én használt kocsijaimra rá se bagóznak.
A csíkos pizsamafelsőjének gallérjára lógó tokája megremegett.
– Akkor is aláírod – nyújtottam felé a magammal vitt tollat.
Átfutotta a papírt, aztán habozva felemelte.
– A tanúkat és a dátumot majd később írjuk rá – közöltem vele.
– Nem – rázta a fejét.
– Nem?
– Nem írom alá. Nem félek a haláltól.
– Aha. De a csődtől igen?
Némán bólintott, aztán röviden felnevetett.
– Emlékszel, amikor utoljára beszélgettünk hasonló körülmények között,
és azt mondtam, hogy rákos vagyok? Akkor hazudtam, de most tényleg az
vagyok, kiújult. Nincs már sok időm hátra. Ezért nem engedhetek el egy
ilyen nagy kölcsönt, és semmiképpen sem hitelezhetek többet. Virágzó
üzletet szeretnék a feleségemre és a többi örökösömre hagyni. Nekem már
csak ez számít.
Lassan bólintottam, hogy lássa, alaposan végiggondoltam a szavait.
– Kár. Igazán kár.
– Ugye? – nyújtotta felém a szerződést, amit Carl fogalmazott meg az
éjjel.
– Bizony – feleltem, de ahelyett hogy elvettem volna a papírt, előhúztam
a telefonomat. – Mert most olyasmire kényszerülünk, ami sokkal jobban
fog fájni.
– Amilyen kezeléseken már túl vagyok, nem hiszem, hogy meg tudsz
ijeszteni egy kis kínzással, Roy.
Nem válaszoltam. Shannont hívtam FaceTime-on.
– Ki akarsz nyírni? – kérdezte Willumsen.
A hangjából kicsendült, mekkora idiótának tartana, ha meg akarnám ölni
azt, akiből pénzt akarok kicsikarni.
– Nem téged – közöltem vele, és a telefon kijelzőjére pillantottam.
Shannon jelent meg a képernyőn. Sötét volt körülötte, de a kamera fényét
visszaverte a tó jegét borító hó. Beszélt, de nem hozzám, hanem egy
láthatatlan valakihez.
– Filmezhetek, Rita?
– Persze.
Shannon megfordította a telefont, és az éles fényben Rita bukkant fel.
Bundát viselt, a szőrmekalapja alól fehér fürdősapka kandikált ki. A jégbe
vágott négyszögletű lyuk előtt ugrált, a szája előtt gomolygott a lélegzete. A
lék ahhoz elég nagynak tűnt, hogy egy ember beleférjen, de a karját már
bajosan tudta volna mozgatni benne. Mellett egy jégfűrész feküdt, és
látszott a jégdarab is, amit kiemeltek.
– Hanem a nejedet – fordítottam Willumsen felé a képernyőt. – Igazából
Poul adta az ötletet.
Nem kételkedtem benne, hogy tényleg kiújult a rákja. És láttam a
szemében felvillanó fájdalmat, amikor rájött, hogy elveszítheti azt, akit
biztonságban hitt, akit minden valószínűség szerint még magánál is jobban
szeret, és aki vigaszt nyújt neki, hiszen túl fogja élni, és helyette is élni fog.
Abban a pillanatban sajnáltam. Tényleg.
 – Meg fog fulladni – magyaráztam. – Sajnálatos baleset. Beleugrik a
vízbe, hopp! És amikor ki akar jönni, észreveszi, hogy a lyuk eltűnt. A jég
mozog kicsit, ebből rájön, hogy az a darab lehet, amit kivágtak, és
megpróbálja fellökni, de Shannonnak csak egészen kicsit kell lenyomnia,
mert a nejed lába alatt semmi sincs, csak víz. Jéghideg víz.
Willumsen torkából elfojtott zokogás tört fel. Hogy örömöt szerzett-e,
amit csináltam? Remélem, nem, mert az azt jelentené, hogy pszichopata
vagyok, az meg ki akar lenni?
– Ritával kezdjük, és ha nem írod alá, akkor a többi örökösöddel
folytatjuk. Shannonban az is felmerült, hogy a nejed talán részt vett a
halálos ítélete meghozatalában, és ezért igencsak motivált.
Rita közben levetkőzött. A libabőrös karján egyértelműen látszott, hogy
fázik, a sápadt bőre kékesnek tűnt az éles fényben. Ugyanaz a fürdőruha
volt rajta, amit akkor viselt, amikor együtt csónakáztunk a hegyi tavon.
Nem idősebbnek nézett ki, hanem fiatalabbnak. Mintha az idő nem
előrehaladna, hanem visszafelé.
Toll sercegése ütötte meg a fülemet.
– Itt van! – hajította Willumsen a papírokat és a tollat a dunyhára. –
Állítsd le!
Rita a lyuk mellé állt, pont olyan pózban, mint akkor régen a csónakban,
mintha most is fejest akarna ugorni.
– Először írd alá a másik példányt is! – vetettem oda Willumsennek,
anélkül hogy levettem volna a szememet a képernyőről. Papírzörgést
hallottam, majd megint toll sercegését.
Megszemléltem az aláírásokat. Úgy tűnt, rendben vannak.
Willumsen felnyögött, és én gyorsan megint a telefonra pillantottam.
Még csak loccsanást sem hallottam, amikor Rita a vízbe vetette magát.
Ügyes. A kivágott jégdarab jelent meg a képernyőn, és látszott, hogy egy
vékony kéz felemeli.
– Tedd le, Shannon! Aláírta.
Először úgy tűnt, ügyet sem vet arra, amit mondok, és befedi a lyukat. De
aztán meggondolta magát, és visszatette a jégdarabot a helyére. A
következő pillanatban Rita kibukkant a fekete vízből, mint egy fóka.
Boldogan nevetett, a lélegzete fehéren gomolygott.
Letettem a telefont.
– Jól van – jelentettem ki.
– Jól van – ismételte meg Willumsen.
 Hideg volt a hálószobában, ezért az eltelt percekben egyre jobban
bebújtam a dunyha alá. Bár nem teljesen, de kis túlzással akár Willumsen
hálótársának is lehetett volna nevezni.
– Most menned kell – nézett rám.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne! – sóhajtottam.
– Ezt meg hogy érted?
– Mindketten tudjuk, mit fogsz csinálni, miután leléptem. Felhívsz egy
másik bérgyilkost, hogy elintéztess vele minket, mielőtt elvisszük az új
szerződést az ügyvédedhez. Ha ez nem jön össze, akkor felnyomsz minket a
rendőrségen zsarolásért, és azt mondod, hogy megfenyegettünk, ezért írtad
alá a papírokat. Azt természetesen sosem vallanád be, hogy te is hasonló
eszközökhöz folyamodtál.
– Így gondolod?
– Igen, így gondolom. De várok, hátha meg tudsz győzni, hogy nincs
igazam.
– És ha nem tudlak meggyőzni?
Vállat vontam.
– Próbáld meg!
– Ezért van rajtad kesztyű és úszósapka?
Nem válaszoltam.
– Hogy ne találják majd meg az ujjlenyomataidat és a hajszálaidat?
– Most ne ezen törd a fejed, inkább keress valami más megoldást!
– Nézzük csak… – fonta össze a karját a mellkasán, ott, ahol a pizsamája
nyílásán fekete szőrszálak türemkedtek ki.
A beálló csendben az úton elhaladó forgalom zajait hallgattam. Szerettem
ezeket a kora reggeli órákat a kúton, amikor a falu új napra ébredt, és a
lakói elfoglalták a helyüket a kis közösségünk gépezetében. Tetszett, hogy
átlátom a mozgásukat, szinte éreztem a láthatatlan kezet, ami mindent
irányít, és elrendez.
Willumsen megköszörülte a torkát.
– Nem szólok sem bérgyilkosoknak, sem a rendőrségnek, mert
mindkettőnknek túl sok a veszítenivalója.
– Te már elveszítettél mindent – vetettem ellen. – Innen már csak nyerni
tudsz. Próbáld meg megint! Elvégre használtautó-kereskedő vagy, gyerünk,
győzz meg!
– Hm…
Megint csend telepedett ránk.
 – Fogy az időd.
– Meg kell próbálnunk bízni egymásban.
– Most ugyanazt a szar kocsit próbálod rám tukmálni másodszorra is –
csóváltam a fejem. – Ennél ügyesebb vagy. Rásóztad az apámra azt a roncs
Cadillacet, és Carltól meg tőlem kicsaltad annak a kétszeresét, amit
Kongsbergben egy használt búvárfelszerelés kóstál.
– Több időre van szükségem, hogy kitaláljak valamit – nyüszített. –
Gyere vissza délután!
– Ez sajnos lehetetlen. Most kell eldöntenünk, méghozzá mielőtt
kivilágosodik, és valaki meglát, amikor kilépek a házból. – Felemeltem a
pisztolyt, és a halántékának nyomtam. – Tényleg szeretnék más megoldást
találni. Nem vagyok gyilkos, és igazából még kedvellek is. Komolyan. De
neked kell rávezetned arra a másik megoldásra, mert én nem látom. Tíz
másodperced van.
– Ez igazságtalan – nyöszörögte.
– Kilenc – kezdtem meg a visszaszámlálást. – Igazságtalan, hogy kapsz
egy esélyt, hogy megmentsd az életedet, miközben Shannonnak nem adtad
meg ugyanezt? Igazságtalan, hogy a te utolsó hónapjaidat veszem el, és
nem a feleséged ki tudja hány évét? Nyolc.
– Ez talán nem, de…
– Hét.
– Feladom.
– Hat. Várjuk meg a visszaszámlálás végét, vagy inkább…
– Az ember nyilván minél tovább szeretne élni.
– Öt.
– Szeretnék rágyújtani egy szivarra.
– Négy.
– Hadd gyújtsak rá, na!
– Három.
– Az íróasztalom fiókjában van, hadd…
A dörrenés olyan hangos volt, hogy úgy éreztem, hegyes kést szúrnak a
dobhártyámba.
Filmekben láttam, hogy az ilyen fejlövések mindig vérfürdővel járnak, de
őszintén meglepődtem, amikor a saját szememmel is meggyőződhettem
róla, hogy tényleg így van.
Willumsen hanyatt dőlt az ágyban, az arcára szinte sértett kifejezés ült ki,
talán azért, mert két másodperccel megrövidítettem az életét. Közvetlenül
ezután rottyanást hallottam, és szarszag csapott meg. Azt már nem mutatják
a filmekben, hogy a halott záróizmai ellazulnak.
A pisztolyt Willumsen kezébe nyomtam, és felálltam. Az évek során a
tudományos ismeretterjesztő magazinok mellett a True Crime-ot is lelkesen
forgattam, így aztán nemcsak fürdősapkát és kesztyűt húztam, hanem a
nadrágom szárát és a kabátom ujját is leszigszalagoztam, nehogy a
helyszínen hagyjak egy kis testszőrzetet, ami aztán DNS-nyomokat
szolgáltat a rendőrségnek, ha esetleg gyilkosságot szimatolnak.
Lesiettem a pincébe, felkaptam egy lapátot, nyitva hagytam magam
mögött a pinceajtót, és kihátráltam a kerten át, miközben betemettem a
hóban hagyott lábnyomaimat. A tóhoz vezető úton nem kellett túl sok ablak
előtt elhaladnom. A lapátot egy új építésű ház előtt álló konténerbe dobtam.
Hirtelen fázni kezdett a fülem, és eszembe jutott, hogy a gyapjúsapkámat a
zsebembe gyűrtem. Rávettem a fürdősapkára. Közeledtem a mólókhoz. A
Volvót az egyik csónakház mögött hagytam. Végigpillantottam a jégen.
Valahol itt fürdőzik az életemben fontos szerepet játszó három nő közül
kettő, és az egyiküknek megöltem a férjét. Különös. A kocsi még nem hűlt
ki, és gond nélkül elindult. Hazamentem. Alig múlt fél nyolc, és a nap még
mindig nem kelt fel.

Aznap délután egy országos rádióban is bemondták a hírt.

Egy férfit holtan találtak az otthonában Os községben, Telemark

megyében. A rendőrség idegenkezűség miatt nyomoz.

Willumsen halála teljesen letaglózta a falusiakat. Igen, ez a megfelelő

kifejezés. A hotel leégésénél is jobban sokkolta őket, érzelmi gyomrost vitt
be nekik, hogy ez a dörzsölt, sima modorú, sznob, mégis fesztelen
használtautó-kereskedő, aki állandóan sürgött-forgott, nincs többé.
Gondolom, ez a téma minden mást háttérbe szorított, és az otthoni
étkezések alatt is főleg róla folyt a szó. Még azok is nehezen tértek
magukhoz, akik tudták, hogy kiújult a rákja.
A következő két éjszakán rosszul aludtam, de nem a lelkiismeret-furdalás
miatt. Megadtam neki az esélyt, hogy megmeneküljön, és hát hogyan
segíthet egy sakkjátékos az ellenfelének, miután sakkot adott neki?
Onnantól kezdve nem ő jön. Nem, más miatt forgolódtam álmatlanul. Az az
érzés gyötört, hogy elfeledkeztem valamiről, hogy a tervezés folyamán
valami fontosat figyelmen kívül hagytam. De egyszerűen nem tudtam
rájönni, mi lehet az.
A Willumsen halála utáni harmadik napon, két nappal a temetés előtt
aztán megvilágosodtam. Kiderült, mit basztam el.
 Ötvenhatodik fejezet

Délelőtt tizenegykor beállított Kurt Olsen.

Két autó követte. A rendszámuk alapján Oslóból érkeztek.
– Nagyon csúszik az út – morgott Olsen, amikor ajtót nyitottam, és
rátaposott a füstölgő csikkjére. – Korcsolyázni készültök?
– Nem – feleltem. – Rendszeresen felszórjuk homokkal, pedig az
önkormányzat dolga lenne.
– Erre a vitára most tényleg nincs időnk – jelentette ki Olsen. –
Bemutatom Vera Martinsen és Jarle Sulesund nyomozót a Kripostól.
Olsen mögött egy nő állt, akinek a fekete nadrágja és a rövid kabátja
ugyanabból az anyagból készült, és egy férfi, aki pakisztáninak vagy
indiainak tűnt.
– Jó pár kérdésünk van, szóval bemennénk – folytatta Olsen.
– Szeretnénk feltenni néhány kérdést – szakította félbe a nő. – Ha most
megfelel. És ha megengedi.
Előbb Olsen felé fordult, majd felém, és elmosolyodott. A félhosszú,
szőke haját befonva hordta, a széles arcához széles váll társult. Úgy
gondoltam, kézilabdázó vagy sífutó. Nem mintha bárkin lehetne látni,
milyen sportot űz, de a nők körében ez a két sportág a legnépszerűbb, és az
embernek több esélye van helyesen tippelni, ha a statisztikákat veszi
figyelembe, mint ha a túlértékelt megérzéseire hagyatkozik. Ilyen teljesen
irreleváns gondolatok kavarogtak a fejemben. És amikor Martinsenre
néztem, rájöttem, össze kell szednem magam, ha nem akarom, hogy
megegyen reggelire, ahogy mondani szokás. De semmi gond, fel voltunk
készülve.
Bementünk a konyhába. Carl és Shannon az asztalnál ült.
– Mindhármukkal szeretnénk beszélni – közölte Martinsen. – De
egyesével.
– Addig menjetek fel a gyerekszobába! – vetettem gyors pillantást Carlra,
hogy biztosan érti-e, mit akarok. Azt, hogy hallják a kérdéseket meg a
válaszokat, és így biztosak lehessünk benne, hogy pont olyan egybehangzó
vallomást fogunk tenni, mint amikor azt gyakoroltuk, mit mondunk egy
esetleges rendőrségi kihallgatáson.
– Kávét? – kérdeztem, amikor Carl és Shannon kiment.
– Nem, köszönöm – utasította vissza Martinsen, majd Sulesund is.
Olsen kért. Töltöttem neki.
– A Kripos segít nekem a Willumsen terhére elkövetett emberölés
ügyében – kezdte Olsen, és láttam, amint Martinsen elkínzott pillantást vet
a társára. – Ugyanis szinte biztosnak tűnik, hogy nem öngyilkosságot
követett el, hanem megölték. – Az utolsó szót a szokásosnál mélyebb
hangon ejtette ki, majd hagyta kicsit a levegőben lógni, hogy kifejtse a
hatását. Reakció után kutatott az arcomon, aztán folytatta. – Megölték, és
öngyilkosságnak akarták beállítani a halálát. Az egyik legrégebbi trükk.
Ezt tuti valamelyik True Crime-cikkből szedte.
– De minket nem tud átverni a gyilkos. Az igaz, hogy a fegyver az
áldozat kezében volt, de sehol sem találtunk rajta lőport.
– Lőport – ízlelgettem a szót.
Sulesund megköszörülte a torkát.
– Igazából a gyúelegy égésmaradványaiból származó szemcsékről van
szó, nem lőporról. GSR-nek is hívják, ami a gunshot residue rövidítése.
Nagyon aprók, báriumot, ólmot és antimont tartalmaznak. Az anyag a lövés
után úgy félméteres sugárban szóródik szét. Nagyon nehéz eltávolítani a
bőrről és a ruháról. Szerencsére – nevetett fel, és megigazította a fémkeretes
szemüvegét. – Láthatatlan, de bizonyos eszközökkel kimutatható.
– Mindenesetre – vágott közbe Olsen – Willumsen kezén nem tudtuk
kimutatni. Érthető?
– Érthető.
– Ráadásul a pinceajtót nyitva találtuk, pedig Rita teljesen biztos benne,
hogy zárva volt. Úgy gondoljuk, álkulccsal mehettek be. És a gyilkos
megpróbálta eltüntetni a nyomait a kertben, amikor elmenekült. Találtunk
egy lapátot egy konténerben a közelben, és Rita azonosította.
– Nohát! – álmélkodtam.
– Bizony – bólintott Olsen. – És van egy gyanúsítottunk.
Nem szóltam semmit.
– Nem érdekel, kicsoda? – meredt rám Olsen megjátszva, hogy
röntgenszeme van, ami elég nevetségesnek hatott.
– Dehogynem, de a rendőrségnek nyilván titoktartási kötelezettsége van.
 Erre a két nyomozó felé fordult, és felkuncogott.
– Gyilkossági ügyben nyomozunk, Roy. Annak megfelelően adunk ki és
tartunk vissza információt, hogy mi szolgálja a nyomozás érdekeit.
– Aha.
– Profi gyilkossággal van dolgunk, és egy autó került az érdeklődésünk
homlokterébe. Egészen pontosan egy régebbi, dán rendszámú Jaguar, amit
többször láttak a környéken, és ami a feltételezésem szerint egy alvilági
figura tulajdonában van.
„Az érdeklődésünk homlokterébe.” „Alvilági figura tulajdonában van.”
Úgy beszélt, mint egy gyilkossági szakértő, aki nap mint nap ilyen és ennél
bonyolultabb ügyeket old meg. És nem ő derítette ki, hogy a Jaguar egy
alvilági figuráé. A faluban évek óta erről pletykálnak.
– Beszéltünk a dán bűnügyi rendőrséggel, és elküldtük nekik a fegyvert
meg a lövedéket, ők pedig össze tudták kötni egy kilenc éve Aarhusban
elkövetett gyilkossággal, amit nem oldottak meg, de az egyik akkori
gyanúsított egy fehér Jaguar E-Type-pal járt. Hansennek hívják, és
köztudott, hogy jó pénzért bármire kapható. – Ezzel vigyorogva megint a
két nyomozó felé fordult. – Jaguarja van, de ahhoz túl fösvény, hogy új
pisztolyt vegyen. Hát nem tipikus dán?
– Azt hittem, ez inkább a svédekre jellemző – felelte Martinsen
pókerarccal.
– Vagy az izlandiakra – kontrázott Sulesund.
Olsen visszafordult felém.
– Nem láttad ezt a Jaguart az elmúlt napokban, Roy? – kérdezte
könnyedén.
Túl könnyedén. Ebből azonnal rájöttem, hogy csapdába akar csalni. Arra
vár, hogy hibát kövessek el. Többet tudnak, mint amennyit előadott, de nem
eleget, ezért próbálnak kelepcét állítani. A legszívesebben természetesen
nemmel feleltem volna, és semmi sem tett volna boldogabbá, mint ha erre
köszönetet mondanak, és elhúznak a francba, de tudtam, hogy ennek semmi
esélye. Nem véletlenül jöttek. Túlságosan érdekli őket a Jaguar. Vigyáznom
kell, és ösztönösen tudtam, hogy leginkább a nővel, Martinsennel.
– De, láttam – bólintottam. – Itt volt.
– Itt? – kérdezte Martinsen halkan, és kitette a telefonját az asztalra. –
Van kifogása ellene, ha felvesszük a vallomását? Nehogy valami fontos
elkerülje a figyelmünket.
 – Csak tessék! – válaszoltam udvariasan. Azt hiszem, a beszédmódja rám
is rám ragadt.
– Szóval… – Olsen az asztalra könyökölt, és közelebb hajolt hozzám. –
Mit keresett itt Poul Hansen?
– Pénzt akart kizsarolni Carlból.
– Igen? – meredt rám Olsen.
Martinsen körbenézett a konyhában, mintha keresne valamit. Valami
mást, mint ami az orruk előtt van, és amit amúgy is rögzítenek. A szeme a
kályhacsövön állapodott meg.
– Azt mondta, hogy most nem Willumsennek akar pénzt behajtani,
hanem Willumsentől. Nem tűnt túl boldognak, és akkor még enyhén
fogalmaztam. Willumsen több munkáját sem fizette ki, és aztán közölte
vele, hogy teljesen le van gatyásodva.
– Willumsen? Legatyásodva?
– Amikor a hotel leégett, úgy döntött, hogy elengedi Carl tartozását, mert
bár rengeteg pénzt adott neki kölcsön, felelősnek érezte magát bizonyos
döntések meghozatalában, amik oda vezettek, hogy a tűzeset után
többletköltségek keletkeztek.
Itt óvatosnak kellett lennem, mert a faluban rajtunk kívül egyelőre senki
sem tudta, hogy a hotel nem volt biztosítva. Élő ember legalábbis nem. De
igazából nem hazudtam. A régi kölcsön elengedését és az új jóváhagyását
bizonyító dokumentumok Willumsen ügyvédjénél voltak, és senki
semmilyen kivetnivalót nem találhatott bennük.
– És amúgy is kiújult a rákja, már nem volt sok ideje hátra – tettem
hozzá. – Gondolom, szerette volna, ha az utókor úgy emlékszik rá, mint aki
nagylelkűen hozzájárult a hotel felépítéséhez, és megakadályozta, hogy a
projekt kútba essen a tűzeset után fellépő anyagi nehézségek miatt.
– Várj csak! Carl tartozott Willumsennek, vagy a hotelt birtokló társaság?
– Hát ez bonyolult. Inkább Carllal kellene megbeszélni.
– Nem a Gazdasági Bűnözés Elleni Osztályról jöttünk, szóval nyugodtan
folytassa! – vetette közbe Martinsen. – Poul Hansen maguktól akarta
behajtani azt az összeget, amivel Willumsen tartozott neki?
– Igen. De nekünk sincs pénzünk. Bár Willumsen elengedte a korábbi
kölcsönt, az újat majd csak két hét múlva kapjuk meg.
Olsen mormogott valamit az orra alatt.
– És ezután mit csinált Poul Hansen? – kérdezte Martinsen.
– Rájött, hogy tőlünk nem számíthat pénzre, és elment.
 – Ez mikor történt?
Egyre gyorsabban tette fel a kérdéseit, így akart arra kényszeríteni, hogy
én is gyorsabban válaszoljak. Az embereket könnyű így befolyásolni.
Megnyaltam az ajkamat.
– A gyilkosság előtt vagy után? – veszítette el Olsen a türelmét.
Martinsen feléje fordult, és ekkor láttam először mosolyon és nyugalmon
kívül mást is az arcán. Ha pillantással ölni lehetne, Olsen holtan esett volna
össze. Mert elkottyantotta, hol van a kutya elásva, ahogy mondani szokták.
Az idővonal. Tudnak valamit Hansen opgardi látogatásáról.
A kitalált sztorink szerint a verőlegény nem a gyilkosság előtti napon jött
fel hozzánk, ahogy valójában történt, hanem közvetlenül utána, hogy
megpróbálja Carltól megszerezni a pénzt, amit Willumsentől nem sikerült.
Elvégre csak így áll össze a kép: megölte a megbízóját, aztán pedig a
Katlanban kötött ki. De Olsen kitörése úgy hatott rám, mint a holló
figyelmeztető rikoltása. Gyors döntést hoztam, és nagyon reméltem, hogy
Carl és Shannon figyel a kályhacsőnél, és megjegyzi, hogyan módosítom a
mesét.
– A Willumsen halála előtti napon – feleltem.
Martinsen és Olsen összenézett.
– Ez egybeesik Simon Nergard vallomásával, ami szerint aznap látott egy
Jaguar E-Type-ot elhaladni a tanyája előtt, ezen az úton, ami magukhoz
vezet fel – mondta Martinsen.
– És a hotelhez – tettem hozzá.
– De idejött?
– Igen.
– Furcsa, hogy Simon Nergard később nem látta lemenni a Jaguart.
Vállat vontam.
– De fehér kocsiról van szó, és elég sok hó esett – töprengett Martinsen
hangosan. – Maga szerint?
– Nem tudom.
– Segítsen kicsit! Maga ért az autókhoz. Miért nem látta vagy hallotta
Simon Nergard lemenni?
Nem rossz, gondoltam. Kitartó nő.
– Egy ilyen sportkocsit lehet hallani, amikor felfelé megy, mert a
sofőrnek vissza kell kapcsolnia, nem? De lefelé akár üresben is gurulhat.
Maga szerint erről lehet szó? Hogy halkan gurult el Nergard tanyája előtt?
 – Nem hiszem – feleltem. – Akik ilyen kocsit vesznek, nem szeretnek
üresben gurulni. Nem szoktak spórolni a benzinnel. Ellenkezőleg, szeretik
hallani az autójuk hangját. Szóval ha mindenképpen találgatnom kell, akkor
azt mondanám, hogy Nergard pont a vécén ült.
A beállt csendben megvakartam a fülemet.
Martinsen alig észrevehetően biccentett, mint egy bokszoló az
ellenfelének, amikor átlát egy trükkjén. Az előbb arra akart rávenni, hogy
részletesen és minél meggyőzőbben magyarázzam el, Nergard miért nem
hallotta lefelé menni a Jaguart, és ezzel eláruljam, hogy mindenképpen el
akarom hitetni velük, hogy a Jaguar lement. De miért? Martinsen
ellenőrizte, hogy a telefonja még mindig veszi-e a beszélgetést, Olsen pedig
kihasználta az alkalmat, hogy magához ragadja a szót.
– Amikor értesültél Willumsen haláláról, miért nem szóltál Hansenről?
– Mert mindenki azt mondta, hogy Willumsen öngyilkos lett.
– És nem tartottad különösnek, hogy pont akkor lett öngyilkos, amikor
megfenyegették?
– Azt nem tudom, hogy megfenyegették-e, vagy sem, de azt igen, hogy
rákos volt, alig pár hónapja volt hátra, és nem számíthatott minőségi életre.
A nagybátyám, Bernard rákban halt meg, és láttam, min megy keresztül,
szóval nem tartottam furcsának, hogy az öngyilkosság mellett döntött.
Olsen mély levegőt vett, és már majdnem megszólalt, de Martinsen intett
neki, hogy tartsa a száját. A körzeti megbízott engedelmeskedett, és a
következő kérdést a nő tette fel.
– És Hansen azóta nem járt itt?
– Nem.
A pillantása követte az enyémet, és ő is a kályhacsőre nézett.
– Biztos benne?
– Igen.
Tudnak valamit, de mit? Mi lehet az? Olsen önkéntelenül az övére
erősített telefonját piszkálta. Ugyanolyan bőrtokban tartotta, mint az apja. A
mobiltelefon! Már megint! Ezért nem tudtam elaludni. Ezt felejtettem el.
Ezt a hibát követtem el.
– Mert… – kezdte Martinsen, és akkor hirtelen rájöttem.
– Vagyis nem – szakítottam félbe, és reményeim szerint sikerült zavartan
rámosolyognom. – Willumsen halálának napján egy Jaguar ébresztett fel.
Mármint a kocsi, nem a nagymacska.
Martinsen kifejezéstelen arccal meredt rám.
 – Folytassa! – szólított fel.
– Amikor alacsony fokozatba kapcsolják, jellegzetes hangja van. Úgy
morog, mint egy nagymacska. Mint… hát, talán mint egy jaguár.
Martinsen türelmetlenül grimaszolt, de nem kapkodtam. Tudtam, hogy
aknamezőn lépdelek, és a legkisebb botlás súlyos büntetést von maga után.
– De mire magamhoz tértem, már semmit sem hallottam. Félrehúztam a
függönyt, mert arra számítottam, hogy a Jaguart fogom látni az ablak előtt.
Még nem kelt fel a nap, de az udvaron nem állt kocsi. Azt azért észrevettem
volna. Azt hittem, hogy csak álmodtam.
Martinsen és Olsen megint összenézett. Sulesund nem nagyon avatkozott
közbe, amiből arra következtettem, hogy bűnügyi technikus, ahogy az
ilyesmit nevezik. Nem értettem, miért hozták magukkal, de valami azt
súgta, hogy nemsokára kiderül. Majd meglátjuk. Mindenesetre a sztorimat
akkor sem tudják meghazudtolni, ha megtalálják a Jaguart a Katlanban.
Simán úgy fog kinézni, mintha Hansen a gyilkosság után feljött volna, talán
hogy határozottabb eszközökkel próbáljon pénzt szerezni tőlünk, de a nyári
gumijai megcsúsztak a Kecskekaptatóban, és lezuhant, anélkül hogy ez
bárkinek feltűnt volna. Beszívtam a levegőt. Majdnem felálltam, hogy
hozzak magamnak egy kis kávét, mert nagyon rám fért volna, de ülve
maradtam.
– Megpróbáltuk kideríteni Hansen telefonszámát – szólalt meg lassan
Martinsen –, de nincs neki. Gondolom, a szakmája miatt. Viszont
megnéztük a környék bázisállomásainak adatforgalmát, és az elmúlt
napokban csak egy dán telefonszámot találtunk. A mozgása egybevág a
tanúk vallomásaival, akik látták a Jaguart. Viszont attól kezdve, hogy
felkereste magukat, nem hagyott el egy meglehetősen könnyen
behatárolható területet, méghozzá ezt – rajzolt egy kört a levegőbe az
ujjával. – És ezen a területen magukon kívül senki sem lakik. Erre milyen
magyarázattal tud szolgálni?
 Ötvenhetedik fejezet

A kriposos csaj – akinek ennél nyilván hivatalosabb titulusa is volt – végre

előállt a farbával. A mobiltelefon. Hát persze hogy Hansennek volt mobilja!
Én meg full elfelejtkeztem róla, amikor összeállítottuk a tervet, ők meg
rájöttek, hogy valahol itt kell lennie. Pont az történt, mint Sigmund Olsen
telefonjával évekkel azelőtt. Hogy a faszba tudtam kétszer elkövetni
ugyanazt a hibát? Minden kétséget kizáróan tudják, hogy a telefon itt volt a
közelben a gyilkosság előtt, alatt és után is.
– Szóval? – nézett rám. – Milyen magyarázattal tud szolgálni?
Úgy éreztem magam, mintha egy videójátékban lennék, és egy csomó
különböző tárgy repülne felém minden irányból eltérő sebességgel és
mozgással. Ilyenkor az ember tudja, hogy csak idő kérdése, valami eltalálja,
és vége a játéknak. Engem elég nehéz stresszelni, de most izzadni kezdtem.
Vállat vontam, és kétségbeesetten próbáltam nyugodtnak tűnni.
– És maguk milyen magyarázattal tudnak szolgálni?
Gondolom, költőinek tartotta a kérdésemet, ahogy mondani szokás, mert
meg sem próbált válaszolni rá. Amióta leült, most először előrehajolt.
– Itt maradt maguknál? Itt aludt? Azoknál, akikkel beszéltünk, biztosan
nem. A panzióban sem szállt meg, ahogy máshol sem, és a régi
Jaguarokban nem igazán jó a fűtés, szóval biztosan nem a kocsijában
éjszakázott.
– Tuti becsekkolt a hotelbe.
– A hotelbe?
– Vicceltem. Úgy értem, hogy biztosan felment az építkezéshez, és
bevette magát az egyik barakkba. Most üresek. Gondolom, nem okozott
neki problémát a zár kinyitása.
– De a telefonja…
– A telek itt van közvetlenül felettünk – szakítottam félbe. – Ugyanaz a
bázisállomás fedi le, mint a tanyánkat is. Nem igaz, Kurt? Régen te is
kerestél itt egy telefont.
 Olsen beszívta a bajszát, és gyűlölettel teli pillantással méregetett, majd a
nyomozók felé fordult, és kurtán bólintott.
– Ez azt jelenti – nézett Martinsen rám meredten –, hogy Hansen a
barakkban hagyta a telefonját, amikor lement megölni Willumsent. Vagyis
most is ott kell lennie. Olsen, össze tud szedni pár embert? Szereznünk kell
egy házkutatási engedélyt. Úgy látom, sok dolgunk lesz.
– Sok sikert! – álltam fel.
– Ó, még nem végeztünk – mosolygott Olsen.
– Értem – ültem vissza.
Kényelmesen elterpeszkedett a székén, mintha azt akarta volna jelezni,
hogy remekül érzi magát.
– Amikor megkérdeztük Ritától, előfordulhat-e, hogy Poul Hansennek
volt kulcsa a pince ajtajához, nemet mondott, de megrándult az arca, én
pedig már olyan régóta vagyok rendőr, hogy tudok olvasni az emberek
arckifejezéséből. Kicsit megszorongattam, és bevallotta, hogy annak idején
adott neked egy kulcsot.
– Igen – feleltem. Már csak ez hiányzott!
Olsen a könyökére támaszkodott.
– Felmerült bennem a kérdés, hogy nem adtad-e oda a kulcsodat
Hansennek. Vagy nem kerested-e fel te magad Willumsent aznap reggel.
Éreztem, hogy mindjárt ásítok egyet. Nem fáradtságot éreztem, az agyam
sikított oxigén után.
– Ez meg hogy jutott eszedbe?
– Csak kérdezem.
– Miért akarnám megölni Willumsent?
Olsen megint beszívta a bajszát, és Martinsenre pillantott, aki jelezte,
hogy folytassa.
– Grete Smitt-től tudom, hogy egy időben összejártál Ritával, és miután
szembesítettem Ritát ezzel a ténnyel, beismerte.
– És?
– És??? Szex és féltékenység. A két leggyakoribb gyilkossági indíték
minden iparosodott országban.
Szinte biztosra vettem, hogy ezt is az egyik True Crime-ban olvasta.
Képtelen voltam visszafojtani az ásítást.
– Nem – feleltem nagyra nyitott szájjal. – Nem öltem meg Willumsent.
– Ühüm. Elvégre pont most mondtad, hogy a gyilkosság időpontjában,
vagyis reggel fél hét és fél nyolc között az ágyadban szundikáltál.
 Megint hozzáért a telefontokjához. Mintha külön bejáratú súgót kaptam
volna. Most már arra is rájöttem, hogy az én telefonom mozgását is
ellenőrizték.
– Nem egészen. Lementem a tóhoz.
– Ja. Találtunk egy tanút, aki nyolc óra előtt látott arrafelé egy olyan
Volvót, mint a tiéd. Mi dolgod volt?
– A hableányokra voltam kíváncsi.
– Hogy micsoda?
– Miután felkeltem a zajra, eszembe jutott, hogy Shannon és Rita fürödni
készül, de nem tudtam pontosan, hová szoktak járni. Abból indultam ki,
hogy Willumsenék házához közel lehetnek. Az egyik csónakháznál
parkoltam, de sötét volt, és nem láttam semmit.
Olsen pofája leeresztett, mint egy kiszúrt strandlabda.
– Még valami? – kérdeztem.
– A rend kedvéért ellenőrizzük a kezét, van-e rajta GSR – közölte
Martinsen.
Az arca most sem árult el semmit, de a testbeszéde megváltozott. Eltűnt
belőle az a feszült, túlérzékeny figyelem, amit talán csak azok vesznek
észre, akik küzdősportot űznek, vagy sok utcai verekedésben adnak és
kapnak pofonokat. Előfordulhat, hogy nem is tudatosult benne, de magában
arra a következtetésre jutott, hogy nem tartozom a rosszfiúk közé, és
lazábban állt hozzám.
Sulesund kinyitotta a táskáját, és kivett belőle egy számítógépet meg még
valamit, ami úgy nézett ki, mint egy hajszárító.
– Hordozható röntgenspektrométerrel fogom magát ellenőrizni –
magyarázta. – Végigszkennelem a bőrét, és már meg is kapjuk az
eredményt. Csak gyorsan csatlakoztatom a készüléket a számítógéphez.
– Oké. Ne hívjam le közben Carlt és Shannont, hogy velük is tudjanak
beszélni? – kérdeztem.
– És egy füst alatt beugornál a fürdőszobába is, hogy lesikáld a kezedet,
mi? – csapott le Olsen.
– Köszönjük, de velük egyelőre mégsem akarunk beszélni – felelte
Martinsen.
– Készen vagyok – jelentette Sulesund.
Feltűrtem az ingem ujját, és elé tartottam a kezem, ő pedig beszkennelte,
mintha áru lennék a benzinkúton.
 A hajszárító egy USB-kábellel csatlakozott a számítógéphez, amin
Sulesund most pötyögni kezdett. Olsen le nem vette volna a szemét az
arcáról. Martinsen engem nézett, én pedig kibámultam az ablakon, és arra
gondoltam, nem volt hülyeség elégetni az aznap reggel viselt kesztyűt és
ruhákat. És ki kell mosnom az ingemet, amit szilveszter este véreztem
össze, hogy fel tudjam venni a temetésre.
– Tiszta – közölte Sulesund a kollégáival.
Szinte hallottam, amint Olsen magában szitkozódik.
– Jól van – állt fel Martinsen. – Köszönjük az együttműködést. Remélem,
nem okoztunk túl nagy kellemetlenséget. Gondolom, megérti, hogy egy
gyilkossági ügyben olyan eszközökhöz kell folyamodnunk, amiket más
esetekben kerülnénk.
– Tudom, hogy csak a munkájukat végzik – feleltem, és letűrtem az
ingem ujját. – Ezt tiszteletben tartom. És… – Bedugtam egy
snüsszöstasakot az alsó ajkam alá, Olsenre néztem, és a következő
mondatomat teljesen komolyan gondoltam: – Nagyon remélem, hogy
megtalálják Poul Hansent.
 Ötvennyolcadik fejezet

Willumsennel együtt furcsa módon mintha az Os Magashegyi Wellness- és

Spahotel Oft.-t is eltemették volna.
Az egész Jo Aas beszédével kezdődött.
– Ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól – szónokolt az
öreg. Utána rátért arra, hogy az elhunyt kövenként építette fel a
vállalkozását, egy olyan céget hozott létre, ami azért bizonyult
életképesnek, mert természetesen illett bele a mikrokörnyezetébe, és mindig
tudott reagálni az itt lakók igényeire. – Willum Willumsent mindannyian
kemény, de tisztességes üzletembernek ismertük. Értett ahhoz, amit csinált,
és sosem kötött olyan megállapodást, aminek nem hitt a sikerében. Mindig
megtartotta a szavát, még akkor is, amikor megfordult a szélirány, és a várt
győzelemből veszteség lett. Mindig. Ez a teljes integritás teszi a férfit
férfivá, ez a végső bizonyítéka annak, hogy van gerince. – Aas egy
másodpercre sem vette le a jégkék szemét Carlról, aki mellettem ült a
tömött templom második padsorában. – Sajnos nem állíthatjuk, hogy a falu
minden üzletembere úgy tartja magát az elveihez, mint Willum.
Nem néztem Carlra, de szinte éreztem az arcán égő szégyen pírjának
melegét.
Azt hiszem, Jo Aas azért ragadta meg az alkalmat, hogy
karaktergyilkosságot kövessen el az öcsém ellen, mert tudta, hogy ennél
megfelelőbb szószéket keresve sem találhat a mondanivalója terjesztéséhez.
És azért akarta kimondani, mert még mindig az hajtotta, ami régen. Ő
akarta meghatározni a napirendet. Nem sokkal azelőtt jelent meg Dan
Krane cikke a jelenlegi és a korábbi helyi vezetőkről, amiben olyan
politikusként ábrázolta Aast, akinek a fő tehetsége abban rejlik, hogy nyitva
tartja a fülét, és a hallottak szellemében határoz a lépéseiről, ezért
csodálatos módon mindig úgy tűnik, mintha minden fél szempontjait
figyelembe véve kötne kompromisszumot. Így sikerült elfogadtatnia az
összes javaslatát, és ennek köszönhetően tűnt rátermett vezetőnek, de
valójában csupán azt puhatolta ki, mire vágynak a hallgatói, vagy
egyszerűen csak követte az éppen aktuális áramlatokat. „A kutya csóválja a
farkát, vagy a farok a kutyát?”, tette fel Krane a kérdést.
Ezzel természetesen nagy felhördülést váltott ki. Hát hogy jön ahhoz ez a
felfuvalkodott betolakodó, hogy rátámadjon a saját apósára, a leköszönt
polgármesterre, akit a faluban mindenki imád és istenít? Özönlöttek a
levelek papíron és online formában, amikre ő csak annyit válaszolt, hogy
egyáltalán nem kritizálta Jo Aast. Elvégre pont az a demokrácia alapja,
hogy a vezetők a népet képviselik, és van igazabb képviselő és demokrata
egy olyan politikusnál, aki figyel a közhangulatra, és a széliránynak
megfelelően cselekszik?
És most bebizonyosodott, hogy Kranénak igaza van, mert Jo Aas nem a
saját véleményét fejtegette, hanem a faluét visszhangozta, pontosan úgy,
ahogyan mindig: azt értelmezte és közvetítette, amit a többség gondolt.
Még a mi fülünkbe is eljutott, mit pletykálnak az emberek rólunk.
Valahogyan kiszivárgott, hogy Carl kezéből kicsúszott az irányítás, miután
kirúgta a fővállalkozót. Hogy nem tudta tartani a költségvetést, és az azon
tátongó lyukakat személyes kölcsönökkel tömte be stikában, amiből semmi
sem jelent meg a könyvelésben. Hogy a tűz talán csak a kegyelemdöfést
adta meg. Bár konkrétumokat még senki sem tudott, a sok apróság olyan
képpé állt össze, ami senkinek sem tetszett. Más szelek fújdogáltak, mint
ősszel, amikor Carl optimistának mutatkozott, és fennhangon hirdette, hogy
minden sínen van megint. A falusiak akkor itták a szavait, hiszen fejest
ugrottak a projektbe, és már nem láttak visszautat.
Most viszont Willumsent elintézte egy bérgyilkos, már ha hinni lehet a
falut elözönlő firkászoknak, és mit jelent ez? Egyesek szerint hatalmas
adósságba verte magát. Azt rebesgették, hogy a többieknél jóval több pénzt
fektetett be a hotelbe, rengeteget kölcsönzött a projektnek. Lehet, hogy a
halála az első repedés a talapzaton, az összeomlás előjele? Elképzelhető,
hogy Carl Opgard, ez a sármos, dörzsölt üzletember mindenkit az orránál
fogva vezetett, és a légvárainak sosem volt esélyük a megvalósulásra?
Amikor kiléptem a templomból, megláttam Marit, aki az apjába karolt.
Az arca meleg, sötét ragyogását semlegesítette a fekete kabát.
Dan Krane sehol.
A koporsót túlméretezett öltönyt viselő rokonok hozták ki, és tették a
halottaskocsiba. Miközben távolodott, az emberek ájtatos képpel bámultak
utána.
 – Nem lehet elhamvasztani – szólalt meg valaki halkan mellettem. Grete
Smitt termett ott a semmiből. – Lehet, hogy a rendőrségnek még szüksége
lesz a hullára, hátha találnak valamit, amit ellenőrizniük kell rajta. Csak a
temetésre engedték ki, és most azonnal vissza kell vinni a jégre.
Nem vettem le a szemem a kocsiról. Olyan lassan haladt, hogy úgy nézett
ki, mintha állna. A kipufogócsőből fehér füst áradt. Amikor eltűnt az út
kanyarulatában, megfordultam, de Gretének már hűlt helye volt.
Az emberek tömött sorban várakoztak, hogy részvétet nyilvánítsanak
Ritának. Nem voltam benne biztos, hogy örülne, ha látna, ezért inkább
beültem a Cadillac volánja mögé.
Az öltönyös Anton Moe és a felesége ment el előttem, de egyikük sem
nézett rám.
– A picsába! – szitkozódott Carl, amikor Shannonnal beszálltak, és
elindultunk. – Tudod, mit mondott Rita?
– Nem – feleltem, és kikanyarodtam a parkolóból.
– Amikor részvétet nyilvánítottam neki, magához húzott, én meg már azt
hittem, hogy meg akar ölelni, de azt súgta a fülembe, hogy „gyilkos”.
– Gyilkos? Biztosan jól hallottad?
– Igen. És mosolygott hozzá. Szóval jó képet vágott, de… de azért…
– Gyilkos.
– Ja.
– Gondolom, megtudta az ügyvédjüktől, hogy a férje elengedte neked a
harmincmilliós kölcsönt, és kaptál tőle még ugyanennyit közvetlenül a
halála előtt – jegyezte meg Shannon.
– És ettől gyilkos vagyok? – háborgott Carl.
Tudtam, hogy nem azért dühöng, mert gyakorlatilag ártatlan, hanem mert
Ritának a rendelkezésére álló információk alapján semmi oka sincs arra,
hogy megvádolja. Carl agya így működött. Úgy érezte, hogy Rita nem a
tények, hanem a róla alkotott értékítélete alapján hozott döntést, és ez
bántotta.
– Igazából nem olyan különös, hogy gyanakszik – fejtegette Shannon. –
Nyilván nem érti, miért nem szólt neki a férje, hogy elengedett egy ilyen
nagy tartozást. Azt is furcsállhatja, hogy az ügyvéd csak Willumsen halála
után kapta meg az új szerződést, bár már napokkal korábban aláírtátok.
Carl válasz helyett csak morgott valamit az orra alatt. Nyilván úgy vélte,
hogy Rita viselkedésére még ez a logikus magyarázat sem mentség.
 Felnéztem az égre. Noha napsütést jósoltak, nyugaton sötét fellegek
gyülekeztek. A hegyekben változékony az időjárás, ahogy mondani szokás.
 Ötvenkilencedik fejezet

Felpattant a szemem. Minden égett körülöttem. Az emeletes ágy és a falak

lángokban álltak, a tűz hangosan ropogott. Leugrottam a padlóra, és
észrevettem, hogy már a matracot is sárga lángok nyaldossák. Akkor miért
nem érzek semmit? Végignéztem magamon, és rájöttem, hogy én is égek.
Hallottam Carl és Shannon kiáltásait a hálószobából, és odarohantam az
ajtóhoz, de zárva találtam. Az ablakhoz ugrottam, és elhúztam az égő
függönyöket. Az üveget vasrácsra cserélték le. És kint, a hóban, hárman
álltak. Sápadtan, mozdulatlanul. Meredten bámultak rám. Anton Moe. Grete
Smitt. És Rita Willumsen. A Kecskekaptatóban egy tűzoltóautó bontakozott
ki a sötétből. Nem szóltak a szirénái, és nem égtek a lámpái. Egyre
alacsonyabb fokozatba kapcsolt. A motor mind hangosabban bőgött, de a
jármű folyamatosan lassult. Végül megállt, és hátracsúszott, vissza a
sötétbe, amiből érkezett. A pajtából egy karikalábú pasas lépett ki jobbra-
balra dülöngélve. Kurt Olsen. Rajta volt apa bokszkesztyűje.
Felpattant a szemem. Sötétség vett körül, semmi sem égett. De valami
ropogott. Nem, nem ropogott. Ez egy magas fordulatszámon pörgő motor
hangja. A Jaguar szelleme mászott ki a Katlanból. Ekkor teljesen
magamhoz tértem, és rájöttem, hogy egy Land Rover traktorszerű hangját
hallom.
Felvettem a nadrágomat, és lebaktattam a lépcsőn.
– Felkeltettelek? – kérdezte Kurt Olsen az övébe tűzött hüvelykujjal,
amikor ajtót nyitottam.
– Korán van – feleltem.
Nem néztem meg, hány óra, de keleten még csak nem is derengett.
– Nem tudtam aludni – közölte. – Tegnap végeztünk a barakkoknál, és
nem találtuk sem Poul Hansent, sem a kocsiját, sőt még csak arra utaló
nyomokat sem, hogy valamikor ott lett volna. És a telefonja sem ad már
jeleket, szóval vagy lemerült, vagy kikapcsolta. Az éjjel támadt egy
ötletem, és minél hamarabb ellenőrizni szeretném.
 Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.
– Egyedül vagy?
– Martinsenre célzol? – villantott rám olyan vigyort, amiről elképzelni
sem tudtam, mit jelenthet. – Nem láttam értelmét felzargatni. Nem tart
sokáig.
Megnyirkodult mögöttem a lépcső.
– Mi a fene van, Kurt? – kérdezte Carl álomittas hangon, de kedvesen. Ez
a reggeli alapbeállítása. – Hajnali támadás?
– Jó reggelt, Carl! Roy, amikor utoljára itt jártunk, azt mondtad, hogy
Willumsen halálának napján mintha egy Jaguar hangja ébresztett volna fel,
de végül arra jutottál, hogy csak álmodtad.
– Igen?
– Eszembe jutott, mennyire csúszott az út, amikor feljöttünk. És az
agyam nem hajlandó leállni, állandóan azon kattog, mi lehet ennek a
rejtélyes ügynek a magyarázata. Szóval arra gondoltam, előfordulhat, hogy
nem álmodtál, és tényleg a Jaguart hallottad, de az utolsó szakaszon már
nem jött fel, mert megcsúszott, és… – Itt Olsen hatásszünetet tartott, és
leverte a hamut a cigarettájáról.
– Arra célzol… – Megpróbáltam elképedt arcot vágni. – Azt akarod
mondani, hogy…
– Mindenesetre utána akarok nézni. A rendőrségi munka kilencven
százaléka abból áll…
– …hogy az ember olyan nyomokat követ, amik sehová sem vezetnek –
fejeztem be helyette a mondatot. – Én is olvastam ezt a cikket a True
Crime-ban. Lenyűgözött. Lenéztél már a Katlanba?
Olsen morcos pillantást vetett rám, és köpött egyet.
– Megpróbáltam, de túl sötét van, és a sziklafal nagyon meredek, szóval
szükségem lesz valakire, aki biztosít, miközben a szakadék szélén vagyok.
– Értem – feleltem. – Lámpa is kell?
– Az van – tette vissza a cigarettát a szájába, és felmutatta a kezében
lévő, szalámira emlékeztető fekete valamit.
– Én is megyek – közölte Carl, és feltrappolt a lépcsőn, hogy felöltözzön.
Lesétáltunk a Kecskekaptatóba, ahol Olsen Land Roverje állt orral a
Katlan felé, felkapcsolt fényszórókkal. Az időjárás megváltozott, a
hőmérséklet majdnem nulla fokig emelkedett. Olsen a derekára kötött egy
kötelet, amit a csomagtartóból halászott elő.
 – Fogd erősen! – nyomta Carl kezébe a kötél végét, majd óvatosan az út
széle felé indult.
A szakadékhoz úgy két méter köves, meredek lejtő vezetett. Olsen
nekünk háttal állt, és egyre kijjebb hajolt. Carl a fülemhez nyomta a száját.
– Meg fogja találni a hullát – suttogta izgatottan. – És rá fog jönni, hogy
valami nem stimmel. – Az arcán folyt az izzadság. A hangjából kicsendülő
pánikról az jutott eszembe, hogy egyes bűnözők annyira rettegnek a
lelepleződéstől, hogy saját magukat buktatják le. – Muszáj lesz… – intett a
mit sem sejtő Olsen felé.
– Szedd össze magad! – sziszegtem olyan halkan, amennyire csak
tudtam. – Meg kell találnia a hullát! Nem lesz semmi baj.
Olsen visszafordult felénk. A cigarettája féklámpaként parázslott a
sötétben.
– Talán az lenne a legjobb, ha a kocsimhoz erősítenénk a kötél végét –
javasolta. – Bármelyikünk megcsúszhat.
Elvettem Carltól a kötelet, a vontatószemre csomóztam, intettem
Olsennek, hogy mehet, és diszkréten szigorú pillantást vetettem Carlra.
Olsen letipegett a lejtőn, és kihajolt a szakadék fölé, én pedig erősen
tartottam a kötelet. Felkattintotta a lámpát, és levilágított a mélybe.
– Látsz valamit? – kérdeztem.
– Oh, yeah – válaszolta.

Az acélkék, alacsonyan úszó felhők megszűrték a nap halvány fényét.

Sulesundöt és két kollégáját leeresztették a Katlanba. Sulesund vastag
overallt viselt, és magával hozta a hajszárítóját is. Martinsen karba tett
kézzel figyelte az eseményeket.
– Gyorsan ideértek – jegyeztem meg.
– Havat mondanak – felelte. – Utálom, ha méteres hóréteg borítja a
helyszínt.
– Azt ugye tudja, hogy veszélyes odalent?
– Olsen említette, de nulla fok alatt ritka a kőomlás. A víz kitágul a
sziklafal repedéseiben, és minden összefagy. Majd akkor lesz kőomlás, ha
jön az olvadás.
Úgy tűnt, tudja, miről beszél.
– Lent vagyunk – hallatszott Sulesund hangja a Martinsennél lévő
adóvevőből. – Vétel.
– Izgatottan várjuk a jelentéseteket. Vétel.
 És tényleg vártunk.
– Nem kőkorszaki kicsit ez a walkie-talkie-zás? – kérdeztem. – Miért
nem telefonon beszélnek?
– Honnan tudja, hogy van lent térerő? – nézett rám Martinsen.
Csak nem arra utalt, hogy ezzel elárultam, jártam már lent? Lehet, hogy
még mindig gyanakszik rám?
– Hát… – feleltem lassan. – Ha a bázisállomás fogta Poul Hansen
telefonjának jeleit, miután lezuhant, az azt jelenti, hogy van térerő.
– Majd meglátjuk, ott van-e az a telefon.
Az adóvevő recsegett.
– Találtunk egy hullát. Nincs jó állapotban, de Poul Hansen az.
Megfagyott, szóval nem fogjuk tudni megállapítani a halál időpontját.
– És a telefonja? – kérdezte Martinsen.
– Az nincs meg. Vagyis de, Ålgård pont most vette ki a zsebéből.
– Szkenneld végig a kezét, a telefont meg hozzátok fel!
– Oké. Vége – zárta le a beszélgetést Sulesund.
– A magáé a tanya? – fordult felém Martinsen, miután az övére erősítette
az adóvevőt.
– Ketten vagyunk tulajdonosok az öcsémmel.
– Szép itt – nézett végig a tájon ugyanúgy, ahogy korábban a konyhán is.
Azt hiszem, kevés dolog kerülte el a figyelmét.
– Ért a gazdálkodáshoz? – kérdeztem.
– Nem. Maga?
– Én sem.
Felnevettünk.
Előhalásztam a snüsszösdobozt, és kivettem belőle egy tasakot, majd felé
nyújtottam.
– Nem, köszönöm – rázta meg a fejét.
– Leszokott?
– Ennyire látszik?
– Amikor kinyitottam a dobozt, úgy nézte, mint aki szokott élni
ilyesmivel.
– Na jó, mégis kérek egyet.
– Nem akarom, hogy miattam…
– Csak egyet – nyúlt a doboz felé.
– Kurt Olsen miért nincs itt? – váltottam témát.
 – Már új bűncselekmények nyomában jár – felelte gúnyos mosollyal,
miközben a középső és mutatóujjával bedugta a tasakot a nedves, vörös
ajkai közé. – Amikor átkutattuk a barakkokat, találtunk egy lett kőművest.
– Azt hittem, a munkálatok újrakezdéséig lezárták őket.
– Jól hitte, de az illető spórolni akart, ezért nem ment haza karácsonyra,
hanem engedély nélkül itt maradt. Amikor rányitottak, az volt az első, hogy
angolul bizonygatni kezdte, hogy nem ő gyújtotta fel a hotelt. Azt vallotta,
hogy szilveszterkor lent volt a faluban, mert meg akarta nézni a tűzijátékot.
Amikor éjfél előtt lefelé ment, elhúzott mellette egy kocsi. Mire visszaért a
barakkhoz, a hotel már lángokban állt. Ő hívta a tűzoltókat. Természetesen
név nélkül. Azért nem jelentkezett magától a rendőrségen, hogy
beszámoljon az autóról, mert akkor kiderült volna, hogy karácsony óta
engedély nélkül lakik a telken, és kirúgják. És amúgy is elvakította a
fényszóró, ezért nem látta a kocsi típusát és színét, csak arra figyelt fel,
hogy az egyik féklámpája nem működik. Olsen mindenesetre most megint
kihallgatja.
– Maga szerint ennek van bármi köze Willumsen halálához?
– Nem zárjuk ki a lehetőséget – vont vállat.
– És a lett…
– Ártatlan – szögezte le.
Látszott rajta, hogy nyugalom töltötte el. A nikotinfüggők nyugalma.
– Jól látom, hogy hamar el szokta dönteni, ki ártatlan, és ki nem?
– Jól látja. – Még folytatni akarta, de ekkor megjelent Sulesund feje a
szakadék széle felett.
Kimászott, kibújt a kötélből, és beült a Kripos autójának anyósülésére.
Csatlakoztatta a hajszárítót a számítógépéhez, és a klaviatúra fölé hajolt.
– GSR! – kiáltott ki a nyitott ajtón. – Semmi kétség, ez a csávó a halála
előtt elsütött egy fegyvert. Egyelőre úgy nézem, azt, amivel az emberünket
kinyírták.
– Ezt is meg tudják állapítani? – kérdeztem Martinsentől.
– Azt igen, hogy a lőszer típusa ugyanaz-e, de a laborban majd jóval
pontosabb eredményeket kapunk. Mindenesetre most már lényegesen
tisztábban látom az eseményeket.
– És mi történt?
– Poul Hansen reggel lelőtte Willum Willumsent a hálószobájában, utána
ide akart jönni, hogy megpróbáljon maguktól pénzt kicsikarni, de
megcsúszott, és aztán… – Hirtelen elhallgatott, és elmosolyodott. – Azt
hiszem, Kurt Olsen kollégánknak nem tetszene, ha megtudná, hogy
beszámolok magának a nyomozásról.
– Megígérem, hogy nem pletykálom el neki.
Erre felnevetett.
– Ennek örülök. És azt hiszem, hogy a további zökkenőmentes
együttműködés érdekében azt fogom neki mondani, hogy mialatt mi
dolgoztunk, maga végig a házban tartózkodott.
– Rendben – feleltem, és feljebb húztam a kabátom cipzárját. – Tényleg
úgy hangzik, hogy az ügy megoldódott.
Összeszorította a száját, hogy jelezze, erre nem válaszolhat, de közben
rám hunyorgott.
– Egy kávét? – ajánlottam fel.
Egy másodpercig zavartan nézett.
– Hideg van – magyaráztam. – Ha gondolja, hozok egy kannával.
– Köszönöm, de van sajátunk – utasította el.
– Értem – bólintottam.
Megfordultam, és elindultam felfelé. Éreztem, hogy követ a pillantásával.
Nem hiszem, hogy különösebben érdekeltem, de hát az ember nem szalaszt
el egy lehetőséget, ha megszemlélhet egy hátsó felet. A lyukas vödörre
gondoltam, és arra, hogy Hansen golyója kis híján eltalált. Nem rossz ahhoz
képest, hogy mozgó autóból lőtt rám. Annak is örültem, hogy a zuhanás
következtében a szélvédő összetört, így nem kell azon aggódnom, hogy a
rajta ütött lyuk felkelti a rendőrség gyanúját.
– Na? – kérdezte Carl.
Shannonnal szemben ült a konyhaasztalnál.
– Csak azt tudom mondani, amit Olsen – feleltem, és a kávéskannáért
nyúltam. – Oh, yeah.
 Hatvanadik fejezet

Három órakor elkezdett havazni.

– Nézzétek! – mutatott ki Shannon a télikert vékony ablaküvegén. –
Minden eltűnik.
Hatalmas hópelyhek szállingóztak a föld felé. A hótakaró egyre
vastagodott, és úgy láttam, Shannonnak igaza lesz. Néhány óra, és valóban
mindent belep.
– Este visszamegyek Kristiansandba – jelentettem be. – A kollégáim nem
számítottak rá, hogy ilyen sokáig távol leszek. Vár a munka.
– Majd csörögj! – kérte Carl.
– Igen, csörögj! – ismételte meg Shannon, és a szék alatt hozzáért a
lábával a lábamhoz.

Amikor hétkor elindultam, már nem esett a hó. Beugrottam a kútra tankolni,
és még pont láttam Juliét eltűnni az automata ajtó mögött. A parkolóban
csak egy autó állt, Alex feltuningolt Ford Granadája. Leparkoltam az erős
fényben az egyik kútoszlopnál, kiszálltam, és betettem a töltőpisztolyt a
nyílásba. A Ford Granada alig pár méterre állt tőlem, az egyik utcai lámpa
megvilágította az aranybarna motorháztetejét és a szélvédőjét, így jól láttuk
egymást. Alex egyedül ült a kocsiban, gondolom, Julie kaját vett estére.
Talán pizzát. Szépen hazamennek, és megnéznek egy filmet. A faluban a
szerelmespárok általában ilyesmivel szokták elütni az időt. Miután
kikerültek a húspiacról, ahogy mondani szokás. Alex úgy tett, mintha nem
vett volna észre. Egészen addig, amíg el nem engedtem a töltőpisztolyt, és
el nem indultam felé. Akkor hirtelen izegni-mozogni kezdett, kihúzta magát
a kormány mögött, és kipöckölte az ablakon a még félig sem szívott
cigarettáját, ami szikrát vetve végiggurult a feltakarított aszfalton, és a
kútoszlopok feletti tető alatt állapodott meg. Gyorsan felhúzta az ablakot.
Tuti szóltak neki, hogy mázlija volt, hogy Roy Opgard szilveszter éjjel nem
akart bunyózni, és nem adott neki ízelítőt a régi, årtunbeli szombat estékből.
Elővigyázatosságból még a kocsi ajtaját is bezárta.
Megálltam a vezetőoldali ajtó mellett, és a mutatóujjammal
megkocogtattam az üveget.
– Igen? – eresztette le pár centire az ablakot.
– Van egy javaslatom.
Felmordult, és olyan képet vágott, mint aki arra számít, hogy visszavágót
fogok követelni. Azt is láttam rajta, hogy nagyon nem fűlik hozzá a foga.
– Julie tuti elmesélte, mi történt szilveszterkor, mielőtt csatlakoztál volna
hozzánk, és gondolom, azt akarja, hogy elnézést kérj tőlem. De ez egy
hozzád hasonló fiúnak nem olyan egyszerű. Tudom, mert valamikor én is
olyan voltam, mint most te. Ne is miattam vagy magad miatt kérj elnézést!
Hanem Julie miatt. A pasija vagy, én meg az egyetlen főnöke, aki
normálisan bánt vele.
Alex szája elnyílt, amiből rájöttem, hogy ha nem is találtam a fején a
szöget, de elég közel ütöttem hozzá.
– Hogy a bocsánatkérés ne tűnjön kamunak, most visszamegyek tankolni,
és nem fogom elkapkodni. Amikor Julie kijön, kiszállsz a kocsiból,
odajössz hozzám, és békét kötünk úgy, hogy lássa.
Még mindig tátott szájjal bámult. Nem tudom, mennyi ész szorult belé,
de amikor végre összezárta az ajkát, úgy tűnt, felfogta, hogy ezzel két
legyet üthet egy csapásra. Először is a barátnője nem zaklatja többet azzal,
hogy szedje össze magát, és kérjen elnézést, másodszor pedig nem kell
mindig azon aggódnia, mikor veszek revansot.
Bólintott.
– Jól van. – Ezzel visszamentem a Volvóhoz.
Úgy helyezkedtem, hogy Julie ne vegyen észre, amikor kijön. Egy perc
múlva hallottam, hogy beül a kocsiba, és becsapja az ajtót. Pár
másodperccel később kinyílt egy másik ajtó. És Alex odalépett hozzám.
– Elnézést – nyújtotta felém a kezét.
– Előfordul az ilyesmi – feleltem, és a válla felett láttam, hogy Julie nagy
szemeket mereszt ránk. – De, Alex!
– Igen?
– Két dolog. Először is bánj vele rendesen. Másodszor pedig ne dobj el
égő cigarettát a kúton.
Nyelt egyet, és bólintott.
– Felveszem – ajánlotta.
 – Nem kell – ráztam meg a fejem. – Ülj vissza a kocsiba, és majd én
felveszem, ha elmentetek. Oké?
– Oké – felelte.
A szemében hála tükröződött.
Julie lelkesen integetett, amikor elindultak.
Lassan hajtottam ki a kútról. Mivel enyhült az idő, jobban csúszott az út.
Amikor elhaladtam az Os tábla mellett, nem néztem bele a visszapillantó
tükörbe.
HETEDIK RÉSZ
 Hatvanegyedik fejezet

Az Os Magashegyi Wellness- és Spahotel Oft. február első hetére hívott

össze közgyűlést. Az e-mail január második hetében érkezett. A napirendet
nem bonyolították túl, csak egyetlen pont szerepelt rajta. A jövő.
Ez különböző értelmezési lehetőségeket kínált. Lehúzzuk a rolót? Vagy
eladjuk a hotelt, és megszüntetjük a céget? Vagy új ütemterv szerint
folytatjuk a munkát?
A közgyűlés este hétkor kezdődött, de már délután egykor leparkoltam a
tanya udvarán. A kék, tiszta égen fémesen ragyogott a fehér nap.
Magasabbra hágott a hegyek fölött, mint amikor utoljára itthon jártam.
Ahogy kiszálltam a kocsiból, Shannont pillantottam meg. A szépsége szinte
fizikai fájdalmat okozott.
– Megtanultam használni ezt – nevetett, és boldogságtól sugárzó arccal
felemelte a sílécet.
Alig tudtam visszafogni magam, hogy ne kapjam a karomba. Négy nap
telt el azóta, hogy egymáshoz bújtunk Notoddenben, és még mindig
éreztem a teste ízét a nyelvemen és a melegét a bőrömön.
– Nagyon ügyes! – dicsérte Carl az ajtóból. Észrevettem, hogy a
síbakancsomat fogja. – Menjünk fel a hotelhez!
A pajtában felcsatoltuk a síléceinket, és elindultunk. Azonnal
megállapítottam, hogy Carl természetesen túlzott. Bár Shannon szinte végig
talpon maradt, ügyesnek azért nem lehetett nevezni.
– Biztos azért, mert gyerekkoromban sokat szörföztem – jelentette ki
elégedetten. – Az ember megtanul egyensúlyozni, és… – Felsikított, amint
a síléc megindult alatta, ő pedig hanyatt esett a hóban.
Carllal kétrét görnyedtünk a nevetéstől, és miután hiába próbált sértődött
arcot vágni, Shannon is elröhögte magát. Felsegítettük, és Carl a hátamra
tette a kezét, aztán megszorította a nyakamat. A pillantása kéken ragyogott.
Jobban nézett ki, mint karácsonykor. Kicsit lefogyott, gyorsabban mozgott,
a szeme és a beszéde is tisztábbnak tűnt.
 – Na? – kérdezte a síbotjára támaszkodva, amikor a telekre értünk. –
Látod?
A kiégett, fekete romon kívül semmit sem láttam.
– Nem látod? A hotelt, ami itt fog állni?
– Nem.
– Várd ki a végét! – nevetett Carl. – Tizennégy hónap. Beszéltem az
embereimmel, és tizennégy hónap elég lesz rá. Nemsokára átvágjuk a
szalagot az építkezés megnyitóján. Nagyobb esemény lesz, mint a múltkori.
Anna Falla elfogadta a meghívást. Az ő kezében lesz az olló.
Bólintottam. Parlamenti képviselő, a Kereskedelmi és Ipari Bizottság
elnöke. Ez tényleg nem semmi.
– Utána pedig bulizunk az Årtunben, pont, mint a régi szép időkben.
– Semmi sem lehet pont olyan, mint a régi szép időkben, Carl.
– Majd meglátod! Sikerült rávennem Rodot, hogy csődítse össze a
bandáját az esemény tiszteletére.
– Viccelsz? – tört ki belőlem.
Alig tudtam elhinni. Rod. Ezzel egy parlamenti képviselő sem
vetekedhet.
Carl megfordult.
– Shannon?
Shannon még csak most kecmergett fel az emelkedőn.
– Visszacsúsztam – mosolygott ránk kifulladva. – Nem igazság. Hátrafelé
könnyebb, mint előre.
– Nem mutatod meg Roy bácsinak, milyen ügyesen síelsz a szűz hóban?
– intett Carl a domb szélvédett oldala felé. A hó úgy csillogott rajta, mintha
gyémántokkal szórták volna tele.
– Eszem ágában sincs szórakoztatni benneteket – grimaszolt Shannon.
– Gondolj arra, hogy meglovagolod a hullámokat! – cukkolta Carl, mire
Shannon fenyegetően felemelte a síbotját, és megint majdnem a hátsó felére
huppant. – Nem mutatod be, hogyan kell síelni? – fordult Carl felém
mosolyogva.
– Nem – feleltem, és lehunytam a szemem. Hiába volt rajtam
napszemüveg, zavart a nap erős fénye. – Nem akarom tönkretenni.
– A szűz hóra gondol – magyarázta Carl. – Azt nem akarja tönkretenni.
Apa megőrült tőle. Általában Royt kérte meg, hogy menjen előre az
érintetlen porhóban, mert Roy síelt közülünk a legjobban, ő meg nem volt
hajlandó, mert nem akarta tönkretenni a nyomaival.
 – Ezt meg tudom érteni – felelte Shannon.
– Hát apa nem tudta. Szerinte a haladás ára a rombolás.
Lecsatoltuk a léceinket, rájuk ültünk, és megosztoztunk egy narancson.
– Tudtad, hogy a narancs Barbadosról származik? – kérdezte Carl
csámcsogva.
– A grépfrút – javította ki Shannon. – És ez sem biztos. De… – szünetet
tartott, és rám nézett. – Az teszi a történeteket kerekké, amit nem tudunk.
Amikor elfogyott a narancs, közölte, előremegy, hogy ne kelljen rá
várnunk. Carllal néztük, amint leküzd egy dombot.
– Az a kibaszott tűz… – sóhajtotta Carl, miután eltűnt a szemünk elől.
– Sikerült valamit kideríteni?
– Csak annyit, hogy gyújtogatás történt, és azt a szilveszteri rakétát
valószínűleg csak azért tették oda, hogy félrevezessék a nyomozást. Az a
litván…
– Lett.
– Még azt sem tudta elmondani, milyen kocsit látott, szóval nem zárják
ki annak a lehetőségét, hogy ő a felelős.
– Miért gyújtogatott volna?
– Mert piromán. Vagy mert lefizették. Vannak a faluban irigy gyökerek,
akik gyűlölik a hotelt.
– Úgy érted, hogy minket gyűlölnek.
– Minket is.
A távolból vonyítás hallatszott. Kutya. Valaki azt állította, hogy
farkasnyomokat látott itt fent. Mások medvenyomokat emlegettek. Nem
mondom, hogy lehetetlen, de eléggé valószínűtlen. Szinte semmi sem
lehetetlen. Csak idő kérdése, és minden meg fog történni.
– Én hiszek neki.
– A litvánnak?
– Még egy piromán sem maradna ott az épület mellett, amit felgyújtott.
És ha lefizették, akkor miért bonyolítaná túl a dolgot, és miért kamuzná azt,
hogy látott egy kocsit, aminek az egyik féklámpája nem égett? Simán
kihagyhatta volna, vagy egyszerűen mondhatta volna, hogy aludt, és
semmit sem vett észre. Ráadásul a tűzoltókat is ő hívta ki.
– Nem mindenki gondolkozik olyan logikusan, mint te, Roy.
– Ebben lehet valami – tettem be egy snüsszöstasakot az ajkam alá. – Ki
gyűlöl annyira, hogy felgyújtsa a hoteledet?
 – Lássuk csak! Kurt Olsen, mert meg van róla győződve, hogy közünk
van az apja eltűnéséhez. Erik Nerell, mert beszopattuk, és rávettük, hogy
küldjön meztelen fotót magáról Shannonnak. Simon Nergard, mert… mert
Nergardon lakik, egyszer szarrá verted, és mert mindig is gyűlölt minket.
– És Dan Krane? – vetettem fel.
– Tulajdonosok a cégben Marival.
– Mindketten?
– Papíron csak Mari.
– Hát akkor az nem közös tulajdon.
– Ebben igazad van, de Dan sosem ártana Marinak, és…
– Szerinted nem? Vedd számításba, hogy Mari megcsalta, méghozzá
veled. Aztán Hansen megfenyegette, és arra kényszerítette, hogy ne írja
meg, amit kiderített, és ne tüntesse fel rossz színben a projektedet.
Kihajították a jó társaságból, és a pórnéppel kellett töltenie a szilvesztert. A
házasságuknak lőttek, ezért a fejébe vette, ő veri be az utolsó szöget a
kapcsolatuk koporsójába, méghozzá úgy, hogy a földbe döngöli az apósát
egy vezércikkben. Biztos vagy benne, hogy egy ilyen pasas képtelen lenne
ártani annak, aki minden nyomorúságának okozója? Ráadásul tudta, hogy
ezzel két legyet üt egy csapásra, mert neked is keresztbe tesz. Stanley
bulijában látszott rajta, hogy átlépett egy határt, és nagyon közel jár ahhoz,
hogy elszakadjon nála a cérna.
– És elszakadt?
– Tudod, milyen ijesztő, amikor olyasvalaki fenyeget, akinek ez a
szakmája, és nagyon ért hozzá?
– Azt hiszem – sandított rám.
– Ez a félelem tényleg megeszi a lelket, ahogy mondani szokás.
– Igen – suttogta alig hallhatóan.
– És mit csinál ilyenkor az ember?
– Nem akar tovább félni.
– Bizony – bólintottam. – Mindent leszar, még a halált is. Rombolni akar.
Tönkretenni magát vagy valaki mást. Gyújtogat és gyilkol. Bármit
megtenne, hogy megszabaduljon a félelemtől. Levetkőzi minden gátlását.
– Igen. És amikor tényleg elszakad a cérna, megkönnyebbülést érez. Mert
mindennek ellenére így jobb neki.
Egy ideig némán ültünk. A fejünk felett szárnyak verdestek, és a havon
egy árny suhant át. Talán hófajd. Nem néztem fel.
– Boldognak tűnik – szólaltam meg. – Mármint Shannon.
 – Ja. Azt hiszi, megkapja a hoteljét, méghozzá úgy, ahogy megálmodta.
– Csak hiszi?
Carl bólintott, és leengedte a vállát. Az arcáról a mosoly utolsó
maradványai is eltűntek.
– Még nem tudja, de kiszivárgott, hogy nincs biztosításunk, és csak
Willumsen lóvéja mentett meg minket az összeomlástól. Valószínűleg
Krane jártatta a száját.
– A picsába!
– Az emberek féltik a pénzüket. Még az igazgatótanács tagjai is
megpendítették, hogy talán érdemes lenne elgondolkodni a projekt
lezárásán. A ma esti közgyűlés akár a vállalkozás végét is jelentheti, Roy.
– És mit akarsz csinálni?
– Megpróbálom megfordítani a közhangulatot, de Jo Aas megalázó
temetési beszéde, Dan firkálmánya és pletykái után megcsappant a velem
szemben táplált bizalom a faluban.
– Az emberek ismernek – szögeztem le. – És ez végső soron többet
számít, mint hogy miről ír és hablatyol egy zsurnaliszta, aki ráadásul nem is
a falu szülötte. Aas szavait pedig el fogják felejteni, ha meglátják, hogy
megint talpra állsz, és rájönnek, hogy nem adod meg magad, pedig már
majdnem rád számoltak.
– Ezt komolyan mondod?
– Ismered a dalt, nem? Everybody Loves a Comeback – bokszoltam a
vállába. – Mindenki imádja, ha valaki vert helyzetből újra talpra áll.
Ráadásul a munka oroszlánrészét már elvégeztétek, szóval a nehezén túl
vagytok, szinte már csak az épületet kell felhúzni. Most nem szabad feladni.
Menni fog, öcskös!
– Köszönöm, Roy – érintette meg a vállamat. – Köszönöm, hogy bízol
bennem.
– Már csak azt kell kitalálnod, hogyan veszed rá őket Shannon eredeti
terveinek elfogadására. Gondolom, az önkormányzat továbbra is
ragaszkodik a trollokhoz meg a mindenféle csicsához, és ha az anyagok és a
kivitelezés megdrágul, akkor jóvá kell hagyatnod a tagokkal a költségvetési
keret bővítését.
Carl kihúzta magát. Úgy tűnt, sikerült erőt öntenem belé.
– Erről sokat beszélgettünk Shannonnal. Amikor először mutattuk be a
terveket, nem dolgoztuk ki eléggé a prezentáció vizuális részét, ezért túl
szürke és unalmas benyomást keltett. Most Shannon megváltoztatta a
képeken a fényviszonyokat, és más szögekből készített rajzokat. De a
legnagyobb különbség az, hogy most nyáron ábrázolta a hotelt, nem télen.
A múltkor a beton beleolvadt az egyhangú, színtelen téli tájba, ezért az
épület úgy nézett ki, mintha az utálatos tél része lenne. Most színpompás
nyári táj lesz a háttérben, amiből kiemelkedik, és nem lehet összekeverni
egy, a környezetébe belesimuló bunkerrel.
– Szóval újracsomagoljátok ugyanazt a terméket?
– És még csak sejteni sem fogják. Teljesen odalesznek a lelkesedéstől –
mosolygott, és megcsillant a fogain a napfény. A letörtsége szerencsére nem
tartott sokáig.
– Ez olyan, mint amikor a bennszülötteknek üveggolyókat adnak –
mosolyogtam vissza rá.
– A mi gyöngyeink igaziak, csak kicsit kifényesítjük őket.
– Egyenes beszéd.
– Az hát.
– Az ember azt teszi, amit tennie kell.
– Ez így van – fordította a fejét nyugat felé. Mélyen beszívta a levegőt, és
megint összehúzta magát. Csak nem visszatért az elkeseredettsége? – Még
akkor is, amikor tudja, hogy nagy szarban van.
– Ez igaz – feleltem, bár sejtettem, hogy most már valami másról van
szó.
Követtem a tekintetemmel Shannon nyomait.
– És mégis újra meg újra megtörténik – folytatta. Lassan beszélt, és olyan
érthetően hangsúlyozta a szavakat, ahogy külföldön tanulta. – Nap mint
nap. Éjszakáról éjszakára. Mindig elkövetjük ugyanazokat a bűnöket.
Visszafojtottam a lélegzetemet. Lehet, hogy apáról beszél. Vagy magáról
és Mariról. De a legvalószínűbb, hogy Shannonról. Shannonról és rólam.
– Például… – Elfulladt a hangja, és nyelt egyet, én meg megpróbáltam
megacélozni magam. – Mint amikor Kurt lenézett a Katlanba, hogy ott van-
e a Jaguar. Teljesen kikészültem, és arra gondoltam, hogy megismétlődnek
a régi események, de most le fogunk bukni. Az apja is pont ott állt, ahol ő,
hogy ellenőrizze, defektes-e a Cadillac kereke.
Nem válaszoltam.
– De akkor nem voltál mellettem, hogy megállíts. Én löktem le Sigmund
Olsent, Roy.
A szám annyira kiszáradt, hogy a Góbi sivatag elbújhatott volna mellette,
de legalább megint kaptam levegőt.
 – De ezt egész idő alatt tudtad – suttogta Carl.
Nem vettem le a szemem Shannon nyomairól, csak a fejemet döntöttem
meg enyhén.
– Miért nem hagytad soha, hogy elmondjam?
Vállat vontam.
– Nem akartál bűnrészessé válni gyilkosságban – találgatott.
– Úgy gondolod? – húztam ferde mosolyra a szám.
– Willumsen és Hansen más tészta. Olsen semmit sem követett el
ellenünk.
– Biztos jó erősen lökted meg. Elég messze esett a sziklafaltól.
– Szinte szárnyalt – felelte, majd lehunyta a szemét. Arra gondoltam,
hogy nem bírja a napot, de aztán kinyitotta. – Már akkor tudtad, hogy nem
baleset volt, amikor felhívtalak. De nem kérdeztél rá. Így mindig
egyszerűbb. Könnyebb úgy tenni, mintha a rossz nem létezne. Mint amikor
apa bejött hozzánk éjjel, és…
– Fogd be! – sziszegtem.
Engedelmeskedett. Megint gyors szárnycsapásokat hallottam. Biztosan
az előző madár jött vissza.
– Nem akartam tudni, Carl. Azt akartam hinni, hogy több emberség
szorult beléd, mint belém, és nem vagy képes hidegvérrel gyilkolni. De
továbbra is az öcsém vagy. És amikor lelökted, akkor talán
megakadályoztad, hogy a bátyádat megvádolják a szülei meggyilkolásával.
Elhúzta a száját, feltette a napszemüvegét, és a hóba hajította a
narancshéjat.
– Everybody Loves a Comeback. Tényleg van ilyen szám, vagy csak te
találtad ki?
Válasz helyett az órámra néztem.
– A kúton valami gond van a leltározással, és megígértem, hogy beugrok
segíteni. Hétkor ott leszek az Årtunben.
– De itt alszol?
– Nem, utána rögtön visszamegyek. Holnap korán kezdek.

Noha csak a befektetők szavazhattak, a közgyűlésen bárki részt vehetett.

Időben odaértem, leültem a leghátsó sorba, és figyeltem a szállingózó
embereket. A másfél évvel azelőtti befektetői találkozón izgatott várakozás
lengte be a helyiséget, de most másmilyen légkör uralkodott. Sötét, komor.
Lincshangulat, ahogy mondani szokás. Hét óra előtt valamivel mindenki
befutott. Jo és Mari Aas Voss Gilbert mellett ült legelöl. Dan Krane pár
sorral mögöttük foglalt helyet Stanley-vel. Grete Smitt Simon Nergardhoz
hajolt, és a fülébe súgott valamit. Mikor lettek ilyen jóban? Anton Moe a
feleségével jött, Julie Alexszel. Markus elcserélte a műszakját a kúton.
Láttam, hogy összenéz Rita Willumsennel, aki két sorral mögötte ült. Erik
Nerell és a barátnője Kurt Olsen mellé telepedett le, de amikor Erik
beszélgetést kezdeményezett, Olsen egyértelműen a tudomására hozta, hogy
nincs kedve bájcsevegni. Gondolom, Erik azonnal megbánta, hogy odaült,
de már nem tudott másik helyet keresni.
Carl pontosan hétkor lépett fel az emelvényre.
– Mindenkit üdvözlök! – kezdte. A hangja erőtlenül csengett, a tekintete
csapongott, mintha senki sem akarna a szemébe nézni. – Hegylakók
vagyunk. Az élet mindig is nehéz volt errefelé, és mindig egyedül kellett
boldogulnunk.
Felteszem, hogy általában nem így szokták megnyitni a közgyűléseket,
de a teremben tartózkodók legnagyobb része valószínűleg pont annyit tudott
a közgyűlések eljárásrendjéről, mint én.
– A túlélés érdekében régtől fogva azt a szabályt kellett követnünk, amit
a bátyámmal az apánktól tanultunk. Tedd, amit tenned kell! – A pillantása
rajtam állapodott meg. Még mindig nyúzottnak tűnt, de az ajkán halvány
mosoly jelent meg. – Tehát tesszük, amit tennünk kell. Minden áldott nap.
Nem azért, mert megtehetjük, hanem azért, mert meg kell tennünk. Amikor
nehézségekkel szembesülünk, elveszítjük a jószágunkat, elfagy a
termésünk, vagy elzár minket egy hegyomlás a külvilágtól, megoldjuk a
helyzetet. Amikor áthelyezik a főútvonalat, és a világ nem tud eljutni
hozzánk, akkor megtaláljuk a módját, hogy ne szigetelődjünk el.
Magashegyi hotelt építünk. – Kezdett erő költözni a hangjába, és szinte
észrevehetetlenül kihúzta magát. – És amikor a hotel leég, és minden
összeomlik, akkor megszemléljük a romokat, és kesergünk… – Felemelte
az ujját, és jóval hangosabban fejezte be a mondatot. – …egy napig!
Elfordította rólam a pillantását, és úgy tűnt, most már mások is örömmel
fogadják, ha a szemükbe néz.
– Amikor eltervezünk valamit, és a dolgok nem úgy mennek, ahogy
szeretnénk, akkor azt tesszük, amit tennünk kell. Új tervet kovácsolunk. Az
események most sem úgy alakultak, ahogy elképzeltük. Semmi gond.
Kitalálunk valami mást. – Megint egyenesen rám nézett. – Mi, hegylakók
nem engedhetjük meg magunknak a felesleges érzelgősködést. Mi nem
tekinthetünk folyamatosan a múltba. Ahogy apánk szokta mondogatni,
nekünk gyakorlatiasan kell gondolkodnunk. Nézzünk előre, barátaim!
Együtt.
Hosszú hatásszünetet tartott. Talán rosszul láttam, de mintha Jo Aas
bólintott volna. Nem, tényleg bólintott. És Carl megkapta a jelet, amire várt.
Folytatta.
– Mert össze kell tartanunk, ha akarjuk, ha nem. Egy család vagyunk. Te,
én és mindenki, aki ma este eljött ide. Sorsközösséget kell vállalnunk
egymással, nem tudjuk kivonni magunkat alóla. Mi, Os lakói együtt
merülünk el, vagy együtt emelkedünk a magasba.
A feszültség kezdett felengedni. Lassan ugyan, de megmutatkoztak a
változás jelei. A lincshangulat hűvös kételkedésnek adta át a helyét.
Kimondatlanul is ott lógott a levegőben, hogy Carl nem úszhatja meg a
kínos kérdések megválaszolását. Erről ne is álmodjon. De tetszett az
embereknek, amit hallottak. Az is, amit mondott, és az is, ahogyan mondta.
Helyi nyelvjárásban. Rájöttem, hogy a kezdeti bizonytalanság nem a
véletlen műve volt. Carl tudatosan csinálta. Megjegyezte, amit mondtam
neki. Everybody Loves a Comeback.
De amikor már úgy tűnt, hogy az emberek ráharapnak a csalira, Carl
hátralépett, és széttárta a karját.
– Semmit sem tudok garantálni. Ehhez túl bizonytalan a jövő, és túl rossz
jós vagyok. Csak azt tudom mondani, hogy egyedül kudarcra vagyunk
ítélve. Olyanok vagyunk, mint a nyájtól elszakadt bárány. Felfalnak minket,
vagy halálra fagyunk. De együtt, ha összetartunk, egyedülálló lehetőséget
kapunk arra, hogy kimásszunk a csávából, amibe a hotel leégése miatt
kerültünk.
Megint elhallgatott, és némán állt a félhomályban, a pulpitustól úgy egy
méterre. Csodáltam. Az utolsó mondatát tanítani kellene retorikából. Három
legyet ütött vele egy csapásra. Egy: amikor bevallotta, hogy csávába
kerültünk, őszintének mutatkozott, közben meg a tűzre kente az egészet.
Kettő: ihletett moralizmussal szolidaritásra szólított fel, de ezzel egy időben
a hallgatóságára ruházta a felelősséget azért, hogy megmentse a helyzetet.
Három: józannak mutatta magát, amikor kiemelte, hogy nem számíthat
senki biztos megoldásra, csak lehetőségre, ugyanakkor azt is hangsúlyozta,
hogy a lehetőség egyedülálló, tehát más esélyük nincs.
– Ha ügyesek leszünk, nem egyszerűen csak kimászunk a csávából –
szólalt meg újra.
 Szinte biztos vagyok benne, hogy a világítást előre lezsírozta. Mert
amikor visszalépett a fényárban úszó pulpitushoz, a vizuális hatás
tökéletesen kiegészítette a szavait. Kimerülten, elkínzottan ment fel az
emelvényre, majd hirtelen energikus szónokká változott.
– Fel fogjuk virágoztatni a falut – jelentette ki határozottan. – Méghozzá
azzal, hogy kompromisszumok nélkül építjük fel a hotelt. Nem cicomázzuk
ki trollokkal meg mindenfélékkel csak azért, mert azt gondoljuk, hogy a ma
embere norvég népmesékre vágyik, ha kimerészkedik a városból. Ezek az
emberek a hegyet akarják. Szintén kompromisszumok nélkül. Olyan hotelt
fogunk építeni, ami illik a hegyhez, igazodik hozzá, követi a kérlelhetetlen
szabályait. Betonból építjük fel, ami a hegy konglomerátum kőzetéhez a
legközelebb álló anyag. És nemcsak azért használunk betont, mert ez a
legészszerűbb döntés, hanem azért is, mert a beton szép.
Úgy pillantott végig a hallgatóságán, mint aki arra szólítja fel őket, hogy
szálljanak vele szembe. De senki sem emelkedett szólásra.
– A beton, ez a beton, a mi betonunk – szavalta szinte énekelve, mint
Armand prédikátor. Ritmikus szavainak hipnotizáló erejét azzal is növelte,
hogy a mutatóujjával ütemesen kocogtatta a pulpituson álló laptopot. –
Olyan, mint mi. Egyszerű, ellenáll az őszi viharoknak, a téli
hóförgetegeknek, a lavináknak, a villámnak és a mennydörgésnek, a
szilveszteri rakétáknak, és nem fog rajta az idő. Vagyis hozzánk hasonlóan
mindent túlél. És azért olyan szép, barátaim, mert olyan, mint mi!
Gondolom, ezt a végszót beszélte meg a technikai személyzettel, mert a
hangszórókból zene kezdett áradni. A megvilágított vetítővásznon feltűnt a
hotel, amit Shannon tervezett. Zöld erdő. Napsütés. Patak. Játszadozó
gyerekek és sétálgató felnőttek. Mindenki nyári ruhában. A hotel most nem
barátságtalannak tűnt, hanem a köré rajzolt élet nyugodt, megbízható
hátterének. Időtállónak, mint maga a hegy. Egyszóval pont olyan
fantasztikus látványt nyújtott, mint ahogy Carl beharangozta.
Láttam, hogy visszafojtja a lélegzetét. Nem csoda, én sem mertem
levegőt venni. Aztán kitört a tapsvihar.
Carl addig nem szakította félbe, amíg alaposan ki nem élvezte. De egy
idő után felemelt kézzel lecsendesítette az ujjongást.
– Mivel látom, hogy mindenkinek tetszik, tapsoljuk meg az építészt is.
Shannon Alleyne Opgard!
Shannon kilépett a takarásból a reflektorfénybe, és a hallgatók megint
összeütötték a tenyerüket.
 Shannon megállt, boldogan mosolygott és integetett. Pont annyi ideig
maradt az emelvényen, hogy megmutassa, értékeli az elismerést, de nem
akarja elvonni a figyelmet a falu hőséről.
Miután eltűnt, és a teremre megint csend borult, Carl megköszörülte a
torkát, és mindkét kezével megragadta a pulpitust.
– Köszönöm, barátaim. Köszönöm! De ma este nemcsak arról kell
beszélnünk, hogyan fog kinézni a hotel, hanem sok minden másról is.
Magáról a projektről, az ütemtervekről, a finanszírozásról, a könyvelésről
és a tulajdonosok képviselőinek megválasztásáról.
Mostanra már mindenki a tenyeréből evett.
Beszámolt arról, hogy az építkezés két hónap múlva, áprilisban indul
újra, alig tizennégy hónapba fog telni, a költségeik mindössze húsz
százalékkal fognak növekedni, és sikerült új megállapodást kötniük a svéd
szállodaüzemeltető céggel.
Tizenhat hónap.
Tizenhat hónap múlva szabadok leszünk Shannonnal.
Shannon azt mondta, hogy mégsem tudunk Notoddenben találkozgatni,
ahogy azt megbeszéltük, mert az építkezés áprilisi megkezdéséig rengeteg a
teendője.
Megértettem.
És szenvedtem.
És számoltam a napokat.

Március harmadik hetében, egy égzengés kellős közepén, csengettek. Ő állt

az ajtó előtt. A vörös haja vizesen lapult a fejére. Először azt hittem, hogy a
nyaka fehér bőre rozsdás vagy véres. Táskát tartott a kezében. A
tekintetéből kétségbeesés és határozottság keveréke áradt.
– Bemehetek?
Oldalra léptem.
Csak másnap tudtam meg, miért keresett fel.
Hogy elmondja a híreket.
És hogy megkérjen egy újabb gyilkosságra.
 Hatvankettedik fejezet

A nap ki-kikukucskált a felhők mögül, de a föld még nem száradt fel az

éjszakai ítéletidő után. A madarak fülsiketítő csiripelése kísért minket az
erdőben, amint kart karba öltve sétáltunk.
– Költöző madarak – magyaráztam. – Ide hamarabb visszatérnek.
– Boldognak tűnnek – jegyezte meg Shannon, és a karomra hajtotta a
fejét. – Gondolom, honvágyuk volt. Mit is mondtatok, milyen madárnevek
voltak a családotokban?
– Apa havasi fülespacsirta volt, anya pedig hantmadár. Bernard nádi
sármány. Carl…
– Ne mondd meg! Réti pityer.
– Igen.
– Én havasi lile vagyok. Te pedig örvös rigó.
Bólintottam.
Éjjel alig váltottunk pár szót.
Beengedtem, levettem az átázott kabátját, és kérdésekkel kezdtem
bombázni, de félbeszakított:
– Nem beszélhetjük meg holnap? Muszáj aludnom. – Átölelt, a
mellkasomnak nyomta az arcát, és éreztem, hogy az ingem nedves lesz. –
De először téged akarlak – tette hozzá.
Másnap korán kellett kelnem. Jött egy csomó áru a kútra, és nekem is ott
kellett lennem az átvételnél. Reggeli közben sem árulta el, miért jött, én
pedig nem kérdeztem. Mintha megsejtettem volna, hogy ha elmondja, többé
soha semmi sem lesz a régi. Ezért inkább lehunytuk a szemünket, és
élveztük az együtt töltött kurta időt, a rövid szabadesést a földet érés előtt.
Ebédig mindenképpen a kúton kellett maradnom, legkorábban akkor
tudtak leváltani, de felajánlottam, hogy jöjjön velem, és sétáljunk egyet az
áruátvétel után. Bólintott, elhajtottunk a kútra, és megvárta a kocsiban,
hogy ellenőrizzem és igazoljam a raklapok átvételét.
 Észak felé mentünk. Egyre jobban eltávolodtunk az autópálya le- és
felhajtóitól, amik mindig a Szaturnusz gyűrűire emlékeztettek. Az erdő már
most elkezdett zöldellni. Egy keskeny ösvényen haladtunk. Megkérdeztem
tőle, hogy Osban még mindig tél van-e.
– Opgardon igen – felelte. – A faluban már kétszer azt hitték, végre
beköszönt a tavasz.
Felnevettem, és megcsókoltam a fejét. Egy magas kerítéshez értünk, és
mivel nem tudtunk tovább menni, leültünk egy nagy kőre az ösvény mellett.
– És a hotel? – kérdeztem, és gyors pillantást vetettem az órámra. – Hogy
áll?
– Az építkezés két hét múlva kezdődik hivatalosan, ahogy terveztük,
szóval jól. Bizonyos szemszögből.
– Bizonyos szempontból – javítottam ki. – És mi nem áll jól?
– Ez az egyik, amiért beszélni akartam veled. Támadt egy előre nem
látott probléma. A mérnökök gyengeségeket fedeztek fel a talajban.
Magában a hegyben.
– Most fedezték fel? Carl tudja, hogy a hegy nem teljesen szilárd, ezt
mutatja a kőomlás is a Katlanban, és ezért halogatják annyi ideje az
alagútfúrást. – Én magam is hallottam, hogy a hangom ingerülten cseng.
Azt hiszem, főleg az bántott, hogy nem miattam jött Kristiansandba, hanem
a hotelje miatt.
– Erről nem szólt senkinek sem – felelte Shannon. – Tudod, hogy
szívesen a szőnyeg alá söpri azt, amiről úgy gondolja, hogy később
problémákat okozhat.
– És? – kérdeztem türelmetlenül.
– Rendbe kellene hozni, de sokba kerül, és Carl szerint nincs annyi
pénzünk, ezért felvetette, hogy hallgassunk, amúgy is legalább húsz évbe
fog telni, mire az épület egy kicsit is elmozdul. Ezt persze nem fogadtam el,
és titokban utánanéztem az anyagi helyzetünknek, hogy kiderítsem, tudunk-
e még bankkölcsönt felvenni. Azt mondták, hogy csak akkor tudnak pénzt
adni, ha több garanciát kapnak. Erre azt feleltem, hogy kérdezzék meg
tőletek, lehetne-e Opgard a fedezet, és akkor… – Nyelt egyet, mielőtt
folytatta volna. – Akkor azt mondták, hogy a földhivatal nyilvántartása
szerint Opgard a Willumsentől kapott kölcsön fedezete. És egyébként Carl
az egyedüli tulajdonos, miután kora ősszel kivásárolt téged.
Elkerekedett a szemem, és meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy
meg tudjak szólalni.
 – Ez nem igaz. Valami hiba történhetett.
– Én is ezt mondtam, de mutattak egy fénymásolatot az adásvételi
szerződésről, amit mindketten aláírtatok.
Felemelte a telefonját. És tényleg. A saját aláírásomat dugta az orrom alá.
Vagyis egy olyan aláírást, ami a megtévesztésig hasonlított az enyémre. Ez
azt jelentette, hogy csak egyvalaki hamisíthatta oda, méghozzá az, aki
gyakran kijavította a fogalmazásaimat, és megtanulta utánozni az írásomat.
És akkor derengeni kezdett valami. Mit is mondott Carl Hansennek a
konyhában?
„Mi ez a sietség? Hiszen ott a fedezet.”
És erre mit felelt a bérgyilkos?
„Aminek nincs túl nagy értéke, ha nincs rajta hotel.”
Willumsen, aki egyébként mindig megelégedett a szóbeli
megállapodással, Carltól írásos garanciát követelt.
– Tudod, apa hogy nevezte a szánalmas tanyánkat?
– Nem.
– Birodalomnak. Mindig azt hangoztatta, hogy Opgard a mi
birodalmunk. Mintha attól tartott volna, hogy a fiai nem értékelik eléggé,
hogy földbirtokosok.
Shannon egy szót sem szólt.
Megint megköszörültem a torkomat.
– Carl odahamisította az aláírásomat. Tudta, hogy sosem mennék bele,
hogy elzálogosítsuk, ezért a hátam mögött a saját nevére íratta az egészet.
– És most ő az egyedüli tulajdonos.
– Papíron igen, de nyilván visszakapom majd a részemet.
– Azt hiszed? Lett volna ideje, hogy diszkréten visszaállítsa az eredeti
állapotokat, miután Willumsen elengedte a kölcsönt. Miért nem tette meg?
– Gondolom, más miatt főtt a feje.
– Ébredj már fel, Roy! Vagy én jobban ismerem az öcsédet, mint te? Ne
felejtsd el, hogy Kanadában habozás nélkül átverte a partnereit meg a
barátait, és lelépett! Amikor a nyáron Torontóban voltam, megtudtam ezt-
azt az ügy részleteiről. Beszéltem az egyik volt partnerével, akivel korábban
jóban voltam. Ő mesélte, hogy Carl életveszélyesen megfenyegette, amikor
figyelmeztetni akarta a befektetőket, hogy vigyázzanak, mert a projekt
veszteséges, és valószínűleg még tovább fog romlani a helyzet.
– Carl csak ugat, de nem harap.
 – Egyszer meglátogatta, amikor egyedül volt otthon, és pisztolyt fogott
rá. Azt mondta, hogy megöli őt is, és a családját is, ha nem kussol.
– Bepánikolt.
– És szerinted most nem pánikol?
– Tőlem nem fog lopni. A bátyja vagyok. – Shannon megérintette a
karomat. A legszívesebben elhúzódtam volna, de nem mozdultam. – És
nem gyilkol meg senkit sem – tettem hozzá, de a hangom nem csengett túl
határozottan. – Ezért nem. Pénzért nem.
– Lehet – felelte. – Pénzért talán nem.
– Ezzel meg mit akarsz mondani?
– Nem fog elengedni. Most már nem.
– Most már nem? Mert mi történt?
Shannon a szemembe nézett. Valahol megreccsent egy ág. Átölelt.
– Bárcsak sosem ismerkedtem volna meg Carllal! – suttogta a fülembe. –
De akkor veled sem találkoztam volna, szóval nem is tudom. De csodára
van szükségünk. Arra, hogy isten közbeavatkozzon.
A vállamra támasztotta az állát, így mindketten más irányba néztünk. Ő a
kerítés és a sötét erdő, én pedig a világosság és az autópálya felé, ami
messze vezetett, más helyekre.
Megint reccsenés hallatszott. Árnyék vetült ránk, és a madarak hirtelen
elnémultak, mintha egy láthatatlan karmesternek engedelmeskednének.
– Roy… – suttogta Shannon.
Felemelte az állát a vállamról. Felfelé fordította a fejét. Az egyik szeme
tágra nyílt, a másik szinte teljesen lehunyódott. Megfordultam, és négy
lábat vettem észre a kerítés mögött. Végignéztem rajtuk. Fel a magasba,
aztán még magasabbra. Megláttam egy testet, aztán egy nyakat, ami egyre
csak folytatódott az ég felé, a fatörzsekkel párhuzamosan.
Csoda.
Egy zsiráf.
Unottan nézett le ránk, az állkapcsa folyamatosan járt. A szempillája
Malcolm McDowellt és a Mechanikus narancsot juttatta eszembe.
– Nem mondtam, hogy ez egy állatkert – magyaráztam.
– Nem – felelte Shannon. A zsiráf a nyelvével a szájába húzta az egyik
vékony, csupasz ágat, és a napfény ráesett Shannon arcára. – Senki sem
mondta, hogy ez egy állatkert.

A beszélgetés után visszasétáltunk a kútra.

Megegyeztünk, hogy elviszi a Volvót, és ha végeztem, felhívom, hogy
jöjjön értem. Át kellett néznem a könyvelést, de nem tudtam koncentrálni.
Carl elárult. Átvert, ellopta az örökségemet, eladta annak, aki a legtöbbet
kínálta érte. Hagyta, hogy gyilkossá váljak, hogy megöljem Willumsent, és
így megmentsem a bőrét. Mint mindig. És egy szót sem szólt arról, mit
követett el. Becsapott, igen, becsapott!
Olyan düh öntött el, hogy remegni kezdtem, és nem bírtam abbahagyni.
Ki kellett mennem hányni a vécére. Utána sírva fakadtam, és reméltem,
hogy senki nem hall.
Mi a francot csináljak?
A pillantásom az előttem lévő plakátra esett. Ugyanazt tettem ki, mint
ami Osban is lógott a személyzeti vécé falán. Tedd meg, amit kell! Minden
rajtad múlik. Csináld!
Azt hiszem, akkor hoztam meg a döntést. Szinte biztos vagyok benne. De
persze az is lehet, hogy csak később. Amikor megtudtam, mi a másik ügy,
ami miatt Shannon Kristiansandba jött.
 Hatvanharmadik fejezet

Némán ültem a konyhaasztalnál, amit Shannonnal átcipeltünk a nappaliba.

Bevásárolt, és cou-cou-t készített. Azt mondta, ez Barbados nemzeti
étele. Náluk kukoricalisztet, banánt, paradicsomot, hagymát és borsot
tesznek bele. Bár repülőhal helyett tőkehalat kellett használnia, örült, mert
tudott venni okrát és kenyérfát.
– Valami baj van? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Nagyon étvágygerjesztően néz ki.
– Ezer éve nem voltam olyan üzletben, ahol van normális választék –
lelkendezett. – Itt a világon a legmagasabb az életszínvonal, de a kajátokon
nem látszik.
– Ez igaz.
– Szerintem azért esztek olyan gyorsan, mert nem vagytok hozzászokva,
hogy az ételnek íze is van.
– Ez is igaz.
Töltöttem mindkettőnknek a fehérborból, amit Pia Syse és a főnökség
küldött két héttel azelőtt, amikor már biztosan látszott, hogy felküzdöttük
magunkat a ranglista harmadik helyére. Letettem az üveget az asztalra, de
nem nyúltam a poharamhoz.
– Még mindig Carlon jár az eszed – állapította meg Shannon.
– Igen.
– Azon töprengsz, hogyan volt képes elárulni?
Megráztam a fejem.
– Azon töprengek, hogyan voltam képes én elárulni.
Shannon felsóhajtott.
– Az ember nem maga határozza meg, kibe szeret bele, Roy. Egyszer
arról beszéltünk, hogy a hegylakók gyakorlatias szempontok alapján
lesznek szerelmesek, de most már látod, hogy ez nem így van.
 – Talán nem – feleltem. – De azért nem csak úgy véletlenül szeretünk
bele valakibe.
– Úgy gondolod?
– Stanley mesélt valami francia pasasról, aki szerint azt kívánjuk, amit
mások is. Szóval másokat utánzunk.
– Mimetikus vágy – bólintott Shannon. – René Girard.
– Igen.
– Szerinte az csak romantikus illúzió, hogy az ember a szívét és a belső
vágyait követi, mert az alapvető szükségleteink kielégítésén kívül nincsenek
saját belső vágyaink. Azt kívánjuk, amit a körülöttünk lévők kívánnak. Mint
a kutya, amit egészen addig nem érdekel egy csont, amíg más kutyák
szemet nem vetnek rá.
– És ezért vágyik jobban az ember egy benzinkútra, ha a fülébe jut, hogy
mások is meg akarják venni.
– Az építészek meg ezért akarják mindenképpen megszerezni azt a
megbízást, amiért a legjobbakkal kell versenyezniük.
– A csúf, buta testvér pedig ezért akarja megszerezni a jóképű, okos
öccse nőjét.
Shannon az ételét piszkálta.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy Carl miatt kezdtél érzéseket táplálni
irántam?
– Nem – válaszoltam. – Semmit sem akarok mondani. Mert semmit sem
tudok. Lehet, hogy önmagunk számára pont olyan rejtélyesek vagyunk,
mint mások számára.
Shannon végighúzta az ujjbegyét a poharán.
– Nem lenne szomorú, ha csak úgy tudnánk szeretni, ahogy mások?
– Bernard mindig azt mondta, hogy sok minden szomorú, ha az ember
elég sokáig és elég alaposan nézi. Jobban járnánk, ha a fél szemünkre vakok
lennénk.
– Talán igaza volt.
– Nem próbálunk meg teljesen vakok lenni? – kérdeztem. – Legalább ma
éjjel.
– Oké – mosolygott rám mereven.
Felemeltem a poharamat, ő pedig követte a példámat.
– Szeretlek – suttogtam.
A mosolya szélesebb lett, a szeme úgy csillogott, mint ragyogó nyári
napokon a Budal-tó, és egy pillanatra minden mást elfelejtettem. Csak még
egy közös éjszakára vágytam. Utána akár atombomba is zuhanhat ránk.
Igazából azt szerettem volna, ha atombomba zuhan ránk, mert addigra már
– és ebben majdnem teljesen biztos vagyok – meghoztam a döntést. És az
atombomba jobb ötletnek tűnt.
Amikor letettem a poharamat, észrevettem, hogy Shannon nem ivott, és
már felállt. Előrehajolt, és elfújta az asztalon égő gyertyát.
– Ne vesztegessük az időt! – mondta. – Minél hamarabb hozzád akarok
bújni.

Nyolc perccel négy előtt borult a mellkasomra. Az izzadsága

összekeveredett az enyémmel, a szagunkat és az ízünket nem lehetett volna
megkülönböztetni egymástól. Felemeltem a fejem, hogy megnézzem,
mennyi az idő.
– Még három óránk van – suttogta.
Visszaejtettem a fejem a párnára, és a snüsszösdobozért nyúltam, amit az
óra mellé tettem.
– Szeretlek – nézett rám.
Minden ébredéskor elmondta, mielőtt megint szeretkezni kezdtünk volna.
És elalvás előtt is.
– Én is szeretlek, havasi lile – feleltem ugyanazzal a hangsúllyal, mint ő,
mintha a szavak mély tartalma annyira ismert lenne mindkettőnk számára,
hogy nem szükséges érzelmeket, értelmet vagy meggyőződést vinnünk
beléjük, elegendő kimondanunk őket, ledarálnunk, mint egy mantrát, mint
egy betanult hitvallást.
– Ma sírtam – vallottam be, és betettem egy snüsszöstasakot a számba.
– Gondolom, nem sírsz túl gyakran.
– Nem.
– Miért sírtál?
– Tudod jól. Mindenért.
– Igen, de konkrétan miért?
Elgondolkoztam.
– Azért, amit ma elveszítettem.
– A családi birtokért.
Felnevettem.
– Nem.
– Értem.
 – Te sosem voltál az enyém – válaszoltam. – Carlért sírtam. Ma
elveszítettem az öcsémet.
– Hát persze – suttogta. – Ne haragudj! Elnézést, hogy ilyen buta vagyok.
A mellkasomra tette a kezét. Éreztem, hogy ez most más, mint a
megjátszottan ártatlan érintések, amikről mindketten tudtuk, hogy újabb és
újabb szerelmi csatározásokhoz fognak vezetni. És olyan sejtésem támadt,
hogy ezzel a mozdulattal a szívemet próbálja megragadni. Nem, nem is
megragadni, inkább megtapintani. Érezni akarta a szívverésemet, arra volt
kíváncsi, hogyan reagálok a mondandójára.
– Reggel azt mondtam, hogy csak részben jöttem a hotel miatt. – Nagy
levegőt vett, én pedig visszafojtottam a lélegzetemet. – Terhes vagyok.
Még mindig nem vettem levegőt.
– Tőled. Notoddenben történt.
Bár ennek az öt szónak minden elképzelhető kérdésemet meg kellett
volna válaszolnia, az agyamban csupán egyetlen hatalmas kérdés
visszhangzott.
– Az endometriózis… – kezdtem.
– Megnehezíti a teherbe esést, de nem lehetetleníti el – szakított félbe. –
Csináltam egy terhességi tesztet, és először nem hittem el az eredményt, de
aztán az orvos is megerősítette.
Megpróbáltam egyenletesen lélegezni. Nem vettem le a szemem a
plafonról.
Hozzám bújt.
– Gondoltam az abortuszra, de nem tudom megtenni, és nem is akarom.
Lehet, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy gyerekem legyen. Szeretlek, és ez
a gyerek nemcsak az enyém, hanem a tiéd is. Te mit szeretnél?
Némán feküdtem, és azon töprengtem, hogy a keze azokat a válaszokat
kapja-e a szívemtől, amiket remélt.
– Azt szeretném, amit te is – feleltem végül.
– Félsz? – kérdezte.
– Igen.
– Örülsz?
Mélyen magamba néztem.
– Igen.
Hallottam a lélegzetvételén, hogy mindjárt elsírja magát.
– Megértem, hogy összezavarodtál, és nem tudod, mihez kezdjünk –
hadarta remegő hangon, mintha gyorsan a mondanivalója végére akarna
érni, mielőtt elcsuklik a hangja. – Én sem tudom, Roy. Osban kell
maradnom, amíg a hotel el nem készül. Biztos azt gondolod, hogy a
gyerekünk fontosabb, mint egy épület, de…
– Pszt! – húztam végig a mutatóujjamat a puha ajkán. – Tudom. És
tévedsz. Nem zavarodtam össze, és pontosan tudom, mihez kell kezdenünk.
A szeme fehérje el-eltűnt, ahogy pislogott.
Tedd meg, amit kell!, gondoltam. Minden rajtad múlik. Csináld!
Mint mondtam, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a személyzeti
vécén hoztam-e meg a döntést, vagy vacsora közben, vagy Shannon mellett
az ágyban, miután elmondta, hogy a gyerekemet hordja a szíve alatt. És
talán nem is olyan fontos, talán semmiféle gyakorlati jelentősége nincs,
ahogy mondani szokás.
Mindenesetre közelebb hajoltam a füléhez, és belesúgtam, mit kell
tennünk.
Bólintott.
Az éjszaka hátralévő részét ébren töltöttem.
Az építkezés kezdetéig két hét volt hátra. A meghívót, amin kiemelték,
hogy az Årtunben tartandó buliban Rod fogja szolgáltatni a talpalávalót,
kitettem a konyha falára.
Számoltam az órákat.
És szenvedtem.

A nehéz, fekete autó mozgásba lendült. Lassan, szinte vonakodva gurult, a

kerekei alatt csikorgott a kavics. Hátul, kétoldalt vörösen világított két
keskeny, függőleges lámpa. Egy Cadillac DeVille. A nap már lement, de a
kanyar mögött narancssárga csík vonta ragyogásba a hegyet és a hasadékot,
amit mintha fejszével vágtak volna rajta.
– Te és én, Roy, mi csak egymásra számíthatunk – mondogatta Carl
mindig. – Mindenki más, akiről azt hisszük, hogy szeretjük, vagy hogy ő
szeret minket, délibáb a sivatagban. De te és én egyek vagyunk. Testvérek.
Két testvér a sivatagban. Ha egyikünk meghal, vele pusztul a másik is.
Igen, és a halál nem elválaszt minket. Hanem összeköt.
Az autó gyorsulni kezdett. Abba a pokolba tartott, ahol mindannyian
végezzük majd. Mi, akik nem riadunk vissza attól, hogy öljünk.
 Hatvannegyedik fejezet

Az építkezés hivatalos megnyitóját este hétre tették, de én már kora reggel

elindultam Kristiansandból. Az Os tábla ragyogott a nap fényében, amikor
elhajtottam mellette.
A hó elolvadt, már csak koszos, szürkés latyak maradt belőle az út
szélén. A tó jégkására emlékeztetett, kezdett töredezni rajta a jég.
Pár nappal korábban felhívtam Carlt, hogy jövök, de a szalagátvágásig
nem fogok ráérni, mert a kút ellenőrzést kapott, és át akarják nézni az
elmúlt öt év könyvelését. Azt hazudtam, hogy szúrópróbaszerűen
választották ki, nem kell aggódni, de ott kell lennem, hogy meg tudjam
válaszolni az esetleges kérdéseket. Fogalmam sincs, mennyi ideig fog
tartani, pár óráig vagy két napig, de legfeljebb a műhelyben alszom. Carl
azt felelte, hogy rendben, amúgy is el lesznek foglalva Shannonnal.
– De meg szeretnék beszélni veled valamit – tette hozzá. – Ha gondolod,
le tudok menni a kútra.
– Szólok, ha lesz szünetem, és bedobhatunk egy sört a Szabadesésben –
javasoltam.
– Kávét – javított ki. – Egyáltalán nem iszom alkoholt. Szilveszterkor
megfogadtam, hogy nyugdíjas életet fogok élni, és Shannon szerint egész
jól haladok.
Úgy tűnt, jó a kedve, nevetett, és viccelődött. A legrosszabbat már maga
mögött hagyta.
Velem ellentétben.
Leparkoltam a Volvót a műhely előtt, és Opgard felé néztem. A reggeli
fény aranyba vonta a hegyet. Ahol rásütött a nap, ott elolvadt a hó, de az
árnyékban megmaradt.
A kúton szemetet láttam a földön, és bejött a számításom, tényleg Egilt
találtam a kasszánál. Éppen kiszolgált egy vevőt. Beletelt pár másodpercbe,
mire a hajlott hátáról felismertem. Moe volt az. A bádogos. Megálltam az
ajtóban. Egil nem vett észre, éppen a háta mögött lévő polcról vett le
valamit, ahol az esemény utáni tablettát is tartották. Visszafojtottam a
lélegzetemet.
– Ez minden? – kérdezte Egil, és egy dobozt tett Moe elé.
– Igen, köszönöm – felelte Moe.
Fizetett, majd megfordult, és elindult felém.
A kezében tartott dobozra meredtem.
Paracetamol.
– Roy Opgard! – szólított meg széles mosollyal, és megállt előttem. –
Áldjon meg az isten!
Nem tudtam, mit mondjak. Figyeltem a kezét, ahogy a kabátja zsebébe
dugja a fájdalomcsillapítót. Ismerem azoknak a testbeszédét, akik ártó
szándékkal közelednek hozzám, és Moe most békésnek tűnt. Amikor
megfogta a kezemet, először vissza akartam rántani, de valami, talán a laza
tartása és a szeme elkínzott, de szelíd csillogása miatt végül meggondoltam
magam. Óvatosan a két tenyerébe vette a kezemet.
– Hála neked, Roy Opgard, visszatértem a helyes útra!
– Igen?
– Az ördög rabságában vergődtem, de te megszabadítottál. Engem és a
családomat is. Kiverted belőlem a gonoszt, Roy Opgard.
Megfordultam, és néztem, ahogy elmegy. Bernard szerint néha, ha az
ember nem tud megoldani egy mechanikai problémát, fel kell kapni egy
kalapácsot, jó erősen oda kell vele vágni, és minden rendbe fog jönni. Néha.
Talán most is ez történt.
Moe beült egy Nissan Datsun pick-upba, és elhajtott.
– Főnök! – hallottam Egil hangját a hátam mögül. – Visszajöttél?
– Amint látod, igen – feleltem. – Még mindig annyira szereted a hot
dogot?
Lassan esett le neki, hogy valószínűleg viccelek. Visszafogottan nevetett.

A műhelyben kinyitottam a táskát, amit Kristiansandból hoztam. Ezekért az

autóalkatrészekért több mint egy hétig jártam a bontókat és a
roncstemetőket, amik közül a legtöbb a várostól nyugatra fekvő, ritkán
lakott területeken helyezkedett el, ahol már régóta pont annyira imádtak
mindent, ami amerikai – de főleg a kocsikat –, mint Jézust.
– Ezek már nem fognak működni – jegyezte meg az utolsó helyen a tulaj,
amikor ránézett az elrohadt fékcsövekre és a megtört gázbowdenre, amit két
tragacsból szedtem ki: egy Chevy El Caminóból és egy Cadillac
Eldoradóból.
A falon egy csicsás kép lógott, ami egy hosszú hajú fickót ábrázolt
pásztorbottal és egy csomó juhval.
– Akkor biztos nem kér sokat értük – feleltem.
Hunyorított, és mondott egy árat, amiből rájöttem, hogy Willumsen
szelleme tovább él ezen a földön. Azzal vigasztaltam magam, hogy a pénz
nagy része biztosan a templomi perselybe fog vándorolni, átnyújtottam neki
az összeget, és nem kértem számlát.
Felemeltem a gázbowdent, és alaposan szemügyre vettem. Bár nem
Cadillac DeVille-ből szereztem, nagyon hasonlított, szóval jó lesz. Tényleg
nem fog működni. Csak be kell tennem. A sofőr gázt ad, és aztán hiába
veszi le a lábát a pedálról, a bowdenszál megakad a megtört bowdenházban,
és a jármű tovább fog gyorsulni. Egy autószerelő talán rájönne, mi történik,
és ha sikerül megőriznie a hidegvérét, leveszi a gyújtást, vagy alacsonyabb
fokozatba kapcsol. De Carl nem autószerelő, és hidegvérűnek sem lehetne
nevezni. Ha egyáltalán lesz ideje bármit is csinálni, csak fékezni fog.
Felvettem a szétrohadt, lyukas fékcsöveket. Sokszor szereltem már ki
ilyeneket autókból, de be eddig még csak újakat tettem.
Ha a rendőrség megnézeti az autót egy szerelővel, az azt fogja mondani,
hogy az alkatrészek egyszerűen csak elkoptak, vagy elkezdtek rozsdásodni.
Bepakoltam a szükséges szerszámokat a táskába, behúztam a cipzárt, és
mélyeket lélegeztem. Úgy éreztem, mintha a mellkasom összenyomná a
tüdőmet.
Az órámra pillantottam. Negyed tizenegy. Bőven van időm.
Shannontól tudtam, hogy Carl kettőkor találkozik a telken a buli
szervezőivel, aztán lemennek az Årtunbe feldíszíteni a helyiséget. Legalább
két, de inkább három órát ott lesznek. Remek. Legfeljebb egy óra alatt ki
tudok cserélni mindent.
És miután senki sem akarta átnézni az elmúlt öt év könyvelését, ráértem.
Leültem az ágyra. Végighúztam a kezem a matracon, ahol Shannonnal
feküdtünk. A teakonyha falán lógó barbadosi rendszámtáblára pillantottam.
Korábban végeztem egy kis kutatómunkát. A szigeten több mint százezer
jármű van, ami szerintem a népességszámhoz viszonyítva meglepően sok.
Az életszínvonaluk magas, Észak-Amerikában a harmadik legmagasabb,
van mit aprítaniuk a tejbe. És mindenki beszél angolul. Gond nélkül el
tudok majd vezetni egy benzinkutat. Vagy egy autószerelő műhelyt.
 Lehunytam a szemem, és két évvel előretekertem az időt. Láttam
magamat és Shannont egy másfél éves kisgyerekkel egy napernyő alatt az
Atlanti-óceán partján. Mindhármunk bőre sápadt, de Shannonnak és nekem
lebarnult a lábunk. Vöröslábúak vagyunk.
Kicsit visszapörgettem, és most csak tizennégy hónappal jártam előbbre.
A bőröndök az ajtó előtt sorakoznak. A hálószobából gyereksírás és
Shannon megnyugtató hangja hallatszik. Már csak apróságok vannak hátra.
Áramtalanítanunk kell a házat, és el kell zárnunk a vizet. Be kell
szögeznünk az ablakokat. El kell varrnunk az utolsó szálakat, és már
indulhatunk is.
Az utolsó szálak.
Megint az órámra sandítottam.
Már nem igazán számít, de nem szeretem az elvarratlan szálakat. Nem
szeretem, ha szét van szórva a szemét a kúton.
De hagynom kellene. Most más dolgom van. Ahogy apa szokta mondani,
nem jó, ha az ember figyelme elterelődik.
Szétszórt szemét a kúton.
Tizenegykor feltápászkodtam az ágyról.

– Roy! – állt fel Stanley a kis íróasztala mögül a rendelőben. Megkerülte, és

megölelt. – Sokat vártál?
– Húsz percet – feleltem. – Az asszisztensed csak rövid időre engedett
be, szóval nem foglak sokáig feltartani.
– Ülj le! Minden rendben? Az ujjad?
– Minden oké. Igazából csak kérdezni szeretnék valamit.
– Igen?
– Nem emlékszel, hogy szilveszterkor, miután leléptem, Dan Krane is
elindult-e? És kocsival volt? Nem lehet, hogy nem ment veletek tűzijátékot
nézni?
Stanley megrázta a fejét.
– És Kurt Olsen?
– Miért kérdezed, Roy?
– Majd utána elmondom.
– Jól van. Nem, egyikük sem ment el. Nagyon fújt a szél, és olyan jól
elvoltunk, hogy kihagytuk a tűzijátékot. Aztán iszogatás közben egyszer
csak meghallottuk a tűzoltóautót.
Lassan bólintottam. Ennyit az elméletemről.
 – Éjfél előtt csak te, Simon és Grete léptetek le.
– De egyikünk sem kocsival volt.
– De Grete igen. Megígérte a szüleinek, hogy éjfélre hazamegy, hogy
együtt léphessenek át az új évbe.
– Aha. És milyen kocsija van?
Stanley felnevetett.
– Ismersz, Roy, nem értek a kocsikhoz. Csak azt tudom, hogy vadiúj és
piros. Amúgy azt hiszem, Audi.
Még lassabban bólintottam.
Láttam magam előtt a piros Audi A1-est, amint lekanyarodik Nergard
felé. Abban az irányban csak Nergard és Opgard van, meg persze a hotel.
– Ha már egyszer új dolgokról beszélünk – váltott témát Stanley. – El is
felejtettem gratulálni.
– Gratulálni? – Automatikusan a kút harmadik helyezése jutott eszembe,
de ezek az infók természetesen nem jutnak el az érintetteken kívül senki
fülébe.
– Hát ahhoz, hogy nagybácsi leszel. – Pár másodperc múlva mosolyogva
folytatta. – Carl is pont így reagált. Holtsápadt lett.
Nem tudtam róla, hogy holtsápadt lettem, de hirtelen úgy éreztem,
mintha megállt volna a szívem. Összeszedtem magam.
– Te vizsgáltad meg Shannont?
– Hány más orvost látsz itt? – tárta szét a karját Stanley.
– Szóval elmondtad Carlnak, hogy apa lesz?
Stanley a homlokát ráncolta.
– Nem, felteszem, Shannon újságolta el neki. De amikor összefutottam
Carllal bevásárlás közben, gratuláltam neki, és említettem ezt-azt, amire
Shannonnak figyelnie kell a terhessége alatt. És akkor pont úgy elsápadt,
mint most te. Érthető. Ha ez embert emlékeztetik, hogy apa lesz, hirtelen
szembesül az ijesztő felelősséggel. Nem tudtam, hogy ez a nagybácsiknál is
így van, de most már látom, hogy igen – nevetett fel.
– Másnak is szóltál Carlon és rajtam kívül?
– Nem, dehogy, titoktartási kötelezettségem van. – Hirtelen elhallgatott,
és három ujjával megérintette a homlokát a hajvonalánál. – Ajajj! Te nem
tudtad, hogy terhes? Azt hittem… Mert olyan közel álltok egymáshoz
Carllal…
– Gondolom, egyelőre nem akarják elmondani senkinek, amíg nem
biztosak benne, hogy minden rendben lesz – feleltem. – Shannon
egészségügyi problémái miatt…
– Uh, ez nem volt túl professzionális tőlem – sajnálkozott Stanley, és a
szemében őszinte kétségbeesés tükröződött.
– Semmi gond – álltam fel. – Ha nem említed senkinek, én is hallgatok.
Elhúztam, mielőtt rákérdezhetett volna, miért érdeklődtem annyira a
szilveszteri buli után. Beszálltam a Volvóba, és kibámultam a szélvédőn.
Szóval Carl tudja, hogy a felesége terhes. Tudja, és nem szembesítette
vele. És nekem sem szólt. Ezek szerint rájött, hogy nem ő az apa? Sejti, mi
készül? Hogy Shannonnal összefogtunk ellene? Elővettem a telefonomat,
de haboztam. Mindent alaposan megterveztünk, többek között azért, hogy
ne kelljen többször hívnunk egymást, mint ahogy az sógor és sógornő
között természetes. A True Crime szerint a rendőrség mindig azt ellenőrzi
először, hogy az áldozat legközelebbi hozzátartozói és a potenciális
gyanúsítottak kivel telefonáltak a gyilkosság előtt. Végül elhatározásra
jutottam.
– Most? – hallottam a vonal túlsó végéről.
– Igen – feleltem. – Egy órám van.
– Oké – válaszolta Carl. – Húsz perc múlva a Szabadesésben vagyok.
 Hatvanötödik fejezet

A Szabadesésben a szokásos délelőtti klientúra üldögélt. A lovi szerelmesei

meg azok, akik nem hagyják, hogy a norvég szociális ellátórendszer
feleslegesnek érezze magát.
– Egy sör lesz – rendeltem Erik Nerelltől.
Hűvösen bámult rám. Eredetileg előkelő helyet foglalt el a hotel
felgyújtásával gyanúsítottakról vezetett listámon, de ma a névsor egy tételre
redukálódott.
Miközben egy ablak melletti, üres asztal felé lépdeltem, észrevettem,
hogy Dan Krane egy korsó sört szorongatva kuporog egyedül valamivel
odébb. Bambán bámult maga elé. Kicsit – hogy is mondjam? – leharcoltnak
tűnt. Békén hagytam, és arra számítottam, hogy ő sem fog zaklatni.
Már félig végeztem a sörömmel, amikor Carl becaplatott.
Erősen magához szorított, majd kért egy kávét a pultnál. Erik őt is pont
olyan megvetéssel kezelte, mint engem. Krane észrevette Carlt, felhajtotta a
söre maradékát, és nehéz léptekkel tüntetőleg elhagyta a helyiséget.
– Ja, láttam Dant – szólalt meg Carl, mielőtt bármit kérdezhettem volna,
és leült. – Már nem Aas tanyáján lakik.
Lassan bólintottam.
– És amúgy?
– Hát… – kortyolt bele a kávéjába. – Természetesen már alig várom az
estét. Shannon otthon egyre többet dirigál. Ma azt találta ki, hogy
napközben elviszi a Cadillacet, így az ő kocsijával kellett jönnöm – intett a
parkolóban álló Subaru felé.
– Az a legfontosabb, hogy majd este a helyzethez méltó módon jelenj
meg – feleltem.
– Hát persze – értett egyet, és megint belekortyolt a kávéba.
Várt. Szinte idegesnek tűnt. Két testvér, akik idegesek egymás
társaságában. Mint amikor az emeletes ágyban feküdtünk, és attól
rettegtünk, hogy kinyílik az ajtó.
 – Azt hiszem, tudom, ki gyújtotta fel a hotelt – váltottam témát.
– Igen? – kapta fel a fejét.
Nem akartam húzni az időt, ezért bedobtam a bombát.
– Grete Smitt.
Carl felnevetett.
– Grete egy dög, de azért ennyire nem. És amúgy is lenyugodott. Jót tett
neki, hogy összejött Simonnal.
– Simonnal? – meredtem Carlra. – Már hogy Simon Nergarddal?
– Nem tudtad? – kuncogott. – Állítólag szilveszterkor hazavitte Simont,
és nála maradt. Azóta úgy vannak, mint a borsó meg a héja.
Az agyam vadul járt. Lehet, hogy Grete Simonnal együtt gyújtotta fel a
hotelt? Ízlelgettem a gondolatot. Furcsának tűnt. Másrészt viszont mi nem
furcsa az utóbbi időben? De igazából nem kell megvitatnom Carllal. Sőt,
valójában senkivel sem kell megvitatnom. Kit érdekel, ki tette?
Megköszörültem a torkomat.
– Beszélni akartál velem.
Lenézett a kávéscsészéjére, és bólintott. Felemelte a fejét, meggyőződött
róla, hogy biztonságos távolságban ülünk a Szabadesés hat másik
vendégétől, előrehajolt, és fojtott hangon közölte:
– Shannon terhes.
– Azt a mindenit! – mosolyogtam, és megpróbáltam nem túljátszani a
szerepemet. – Gratulálok, öcskös!
– Ne! – rázta meg a fejét.
– Ne? Valami baj van?
A fejrázás bólogatásba ment át.
– A gyerekkel? – kérdeztem, és annak ellenére, hogy alakoskodtam,
összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy valami gond lehet a gyerekkel,
a gyerekünkkel.
Erre Carl megint megrázta a fejét.
– Akkor?
– Nem én vagyok…
– Nem te vagy…?
Abbahagyta a fejrázást, a szemébe sokatmondó, legyőzött pillantás
költözött.
– Nem te vagy az apa?
Biccentett.
– Honnan…
 – Azóta nem szexeltünk, hogy hazajött Torontóból. Nem engedte, hogy
hozzányúljak. Nem is tőle tudom, hogy terhes, hanem Stanley-től. És nem
mondtam el neki, hogy tudom.
– Hát ez kész! – álmélkodtam.
– Ja. Ez kész. – Nem vette le rólam a szemét. – És tudod, mi van még,
Roy?
Várt, de nem feleltem.
– Azt hiszem, tudom, ki csinálta fel.
Nyeltem egyet.
– Igen?
– Igen. Kora ősszel egyszer csak Notoddenbe ment. Valami ügyfélről
kamuzott. Amikor visszajött, napokig nem volt magánál. Alig evett, és nem
tudott aludni. Először azt hittem, azért, mert nem jött össze a megbízás.
Amikor Stanley elpofázta, hogy terhes, elgondolkoztam, hol a fenében
szedett össze valakit, elvégre itt egymás szájában lakunk. És eszembe jutott
az a notoddeni kiruccanás. Amúgy mindig mindent elmesél, amit meg nem,
azt kitalálom. De most más volt a helyzet. Valamit eltitkolt előlem. Mintha
rossz lett volna a lelkiismerete. És amikor visszapörgettem az eseményeket,
rájöttem, hogy a kis notoddeni túra után változott meg. Utána többször is
elhúzott a faluból, azzal az ürüggyel, hogy vásárolni akar. Na, szerinted?
Hümmögni is alig bírtam.
– Aztán megkérdeztem, hol aludt Notoddenben, és azt mondta, hogy a
Brattrein Hotelben. Én meg felhívtam őket. És kiderült, hogy szeptember
harmadikán tényleg ott aludt, de amikor megkérdeztem, kivel volt, a
recepciós azt felelte, hogy egyedül vette ki a szobát.
– És ezt az információt csak úgy kiadta?
– Talán mert azt mondtam neki, hogy Kurt Olsennek hívnak, és körzeti
megbízott vagyok Osban.
– Aha – nyögtem, és éreztem, hogy kezd átnedvesedni az ing a hátamon.
– Mindenesetre megkértem, hogy nézzen rá a vendégkönyvre. És akkor
egy érdekes nevet olvasott be a telefonba, Roy.
Kiszáradt a szám. Mi a fasz? Talán Ralf emlékezett, hogy aznap ott
jártam, és elkotyogta Carlnak? Vagy várjunk csak! Hirtelen eszembe jutott,
hogy azt mondta, lefoglalt nekem egy szobát, amikor látta, hogy az étterem
felé tartok, mert azt hitte, hogy ott akarok aludni. Előfordulhat, hogy felvitte
a nevemet a foglalások közé, és aztán nem törölte, amikor közöltem, hogy
nincs szükségem szobára?
 – Érdekes és nagyon ismerős névről van szó – folytatta Carl.
Megpróbáltam felkészülni az elkerülhetetlenre.
– Dennis Quarry.
– Mi? – tört ki belőlem.
– Az a színész. Meg rendező. Az az amcsi, akivel összefutottunk a kúton.
Ő is a Brattreinben szállt meg.
Nem is tudtam, hogy visszafojtom a lélegzetemet, amíg hirtelen oxigén
nem jutott a tüdőmbe.
– És?
– Hogyhogy és? Autogramot adott Shannonnak, nem emlékszel?
– De, emlékszem, de…
– Utána megmutatta a kocsiban. Röhögött, mert a csávó ráírta a
telefonszámát és az e-mail-címét is. Valami olyasmit mondott, hogy sokat
lesz Norvégiában. Mert… – Carl macskakörmöket rajzolt a levegőbe. – …
rendezni fog. Aztán igazából ki is ment a fejemből az egész, és szerintem
Shannon sem gondolt rá, amíg rá nem jött, hogy Mari és én…
– Szerinted bosszút akart állni?
– Hát persze. Mi másért kúrt volna vele?
– Talán mert szereti? – vontam vállat.
– Shannon senkit sem szeret. Csak a hoteljét. Adni kellett volna a
pofájára.
– Azt hiszem, ez megtörtént.
Nem tudtam magamban tartani. Carl az asztalra csapott, a szeme
kidülledt.
– Ezt mondta az a kurva?
– Pszt! – sziszegtem, és úgy szorítottam a sörömet, mint egy mentőövet.
A hirtelen beálló csendben mindenki felénk kapta a fejét. Megvártuk, amíg
megint halk mormogást hallunk magunk körül, és Erik visszafordul a
telefonjához. – Karácsonykor vettem észre rajta a foltokat – suttogtam. –
Amikor kijött a fürdőből.
Láttam, hogy Carl kétségbeesetten próbál valami hihető magyarázatot
kitalálni. Miért nem fogtam vissza magam? Muszáj, hogy bízzon bennem!
– Carl…
– Jól van – adta meg magát. – Igazad van. Párszor meglegyintettem,
miután visszajött Torontóból. – Olyan mélyen szívta be a levegőt, hogy a
mellkasa jócskán megemelkedett. – Iszonyatosan stresszeltem a hotel miatt,
és állandóan baszogatott Marival. És amikor ittam kicsit, akkor előfordult,
hogy… hogy nem tudtam uralkodni magamon. De már nincs ilyen, amióta
abbahagytam az ivást. Köszönöm, Roy.
– Mit köszönsz?
– Azt, hogy szembesítettél a történtekkel. Már régóta szerettem volna
beszélni veled erről. Attól tartottam, hogy olyan leszek, mint apa. Hogy
olyasmit fogok csinálni, amit igazából nem akarok, és aztán nem tudom
abbahagyni. De abbahagytam. Megváltoztam.
– Visszatértél a helyes útra.
– Mi?
– Biztos vagy benne, hogy megváltoztál?
– Igen. Ezt akár írásba is tudom adni.
– Aha. Az írás az megy neked.
Úgy bámult rám, mint aki nem ért egy viccet. Én pedig tudtam, hogy
muszáj lesz jobban odafigyelnem.
– Mindegy – dörzsölte meg az arcát. – Csak el akartam mondani
valakinek, hogy terhes. Sajnálom, hogy mindig rád zúdítom a nyűgjeimet.
– Ugyan már! – feleltem, és megforgattam magamban a kést. – Elvégre a
bátyád vagyok.
– Igen. Te mindig mellettem állsz. Annyira örülök, hogy rád lehet
számítani – tette a kezét a kezemre. Nagyobb, puhább és melegebb volt az
enyémnél, ami jéghidegnek érződött.
– Bármikor – suttogtam rekedten.
Carl az órájára pillantott.
– Majd később beszélek Shannonnal – sóhajtotta. – Köztünk marad, hogy
nem én vagyok a kölyök apja, igaz?
– Hát persze – bólintottam, és amilyen beteg vagyok, majdnem
elröhögtem magam.
– Ma este megmutatjuk nekik, Roy! – Harcias arcot vágott, hunyorított,
és megrázta az ökölbe szorított kezét. – Az Opgard fiúk győzni fognak!
Elmosolyodtam, és felemeltem a poharamat, hogy igyak a győzelemre.
Néztem, ahogy az ajtó felé siet. Az ablakon át láttam, hogy beül a
Subaruba. Shannon gondoskodott róla, hogy napközben autót cseréljenek.
De Carl majd a Cadillackel megy a szalagátvágásra. Vagy legalábbis azzal
indul el.
A Subarunak csak az egyik féklámpája gyulladt ki, amikor elsőbbséget
adott egy trélernek, mielőtt kikanyarodott volna a főútra.
 Rendeltem még egy sört. Lassan kortyolgattam, miközben kattogtak az
agyamban a kerekek.
Shannonra gondoltam. Arra, mi mozgat minket, embereket. És saját
magamra. Hogy miért szóltam el magam annyiszor. Miért árultam el
Carlnak, hogy tudom, megverte Shannont. És miért céloztam arra, hogy
tudom, ráhamisította egy szerződésre az aláírásomat. Miért nyújtottam neki
tálcán a lehetőséget, hogy leleplezzen, és így ne kelljen végrehajtanom a
tervemet. Hogy ne kelljen még egy autót és még egy embert a Katlanba
küldenem.
 Hatvanhatodik fejezet

Négy korsó sör után távoztam a Szabadesésből.

Még csak fél kettőre járt, bőven volt időm kijózanodni, de tudtam, a
gyengeség jele, hogy ennyit piáltam. Mintha el akartam volna menekülni a
következő események elől. Egyetlen rossz lépés hazavághatta az egész
tervet, szóval miért éppen akkor álltam neki vedelni? Felteszem, azért, mert
egy részem abban reménykedett, hogy nem fogok sikerrel járni. A
hüllőagyam. Nem, annak ehhez semmi köze, látszik, hogy képtelen vagyok
tisztán látni, összekeverem a fogalmakat. Mindegy, a tudatos énem nagyon
is tudta, mit akar. Vissza akarta szerezni azt, ami jog szerint jár neki,
legalábbis ami megmaradt belőle. És el akarta takarítani az útból azokat,
akik fenyegetik a védelmem alatt állókat. Mert már nem testvér voltam.
Hanem férj. És apa. Új családom lett.
Mégis volt valami, ami nem hagyott nyugodni.
A Szabadesésből délkelet felé hajtottam. Amikor a műhelyhez értem,
megálltam, és az út túloldalát kémleltem. Egészen pontosan a Grete
hajszalonja és szoláriuma feliratot a szemben álló ház falán.
Az órámra pillantottam.
Még van időm, de hagynom kellene. Nem most kellene ezzel
foglalkoznom. Sőt, talán igazából sosem kellene.
Szóval fogalmam sincs, hogy kerültem hirtelen az út túloldalára. A
következő kép az, hogy szemügyre veszem a garázsban parkoló piros Audi
A1-est.

– Helló! – kiáltotta Grete a fodrászszékből. A fejét a szalon büszkeségébe,

az ötvenes évekből származó hajszárító búrába dugta. – Nem hallottam a
csengetést.
– Mert nem csengettem – feleltem, és megbizonyosodtam róla, hogy
egyedül vagyunk.
 Mivel a saját haját dauerolta éppen, nyilván nem várt vendéget, de azért
bezártam magam mögött az ajtót.
– Tíz perc múlva meg tudlak nyírni – csivitelte. – De először a saját
hajamat kell ráncba szednem. Fontos, hogy egy fodrász haja ne úgy nézzen
ki, mint amit a kutya szájából rángattak ki.
Idegesnek tűnt. Talán azért, mert csak úgy beállítottam. Vagy megérezte,
hogy nem nyiratkozni jöttem. Esetleg a lelke legmélyén már régóta várta,
hogy kérdőre vonjam.
– Jó kis kocsi – meredtem rá.
– Mi? Alig hallak.
– Jó kis kocsi! Szilveszterkor láttam Stanley háza előtt, de nem tudtam,
hogy a tiéd.
– Ja, az enyém. Idén jól jövedelmezett a fodrászkodás. Mint amúgy
minden más is a faluban.
– Egy ugyanilyen kocsi ment el mellettem szilveszterkor valamivel éjfél
előtt, amikor a tér felé tartottam. Nem sok piros Audi futkározik errefelé,
szóval akár azt is lehetne hinni, hogy te voltál, nem? De Stanley mondta,
hogy siettél haza a szüleidhez, hogy együtt ünnepeljétek az új év
beköszöntét. Csakhogy ahhoz az ellenkező irányba kellett volna indulnod.
De te befordultál a hotel felé vezető útra. Amerre a hotelen kívül amúgy
csak Nergard és Opgard van. És erről eszembe jutott valami…
Lehajoltam, és megszemléltem a tükör előtti asztalkán fekvő ollót.
Semmi érdekes nem tűnt fel rajta, de biztosra vettem, hogy a híres Niigata
1000-t látom. Mintha Grete kiállította volna a nyitott tartójában, hadd
gyönyörködjenek benne a kuncsaftjai.
– A buliban azt mondtad, hogy Shannon gyűlöli Carlt, de függ tőle, mert
nélküle lemondhatna a hoteljéről. Csak nem arra gondoltál, hogy ha a hotel
leég, és a projektet kukázzák, akkor Shannonnak semmi oka sem marad
arra, hogy ne hagyja el Carlt, és így lenne nála esélyed?
Grete nyugodtan nézett a szemembe. Az idegességét mintha elfújták
volna. A karja mozdulatlanul pihent az ormótlan, nehéz fodrászszék
karfáján, a fejét a magasba emelte a műanyag búra izzószálai alatt. Úgy
trónolt előttem, mint egy kibaszott királynő.
– Hát persze hogy gondoltam erre – felelte halkan. – De nemcsak én,
hanem te is, Roy. Ezért téged gyanúsítottalak a gyújtogatással. Elvégre még
éjfél előtt leléptél.
– Nem én voltam.
 – Akkor csak egyvalaki jöhet szóba.
Kiszáradt a szám. Kurvára mindegy, ki gyújtotta fel azt a szart.
Valahonnan zümmögést hallottam. Fogalmam sincs, hogy a hajszárító
búrából jött-e, vagy a fejemből.
Grete mondani akart még valamit, de elakadt a szava, amikor kivettem az
ollót a tokjából. Kiolvashatott valamit a szememből, mert védekezően
felemelte a kezét.
– Roy, ugye nem akarsz…
Nem tudom. Kurvára nem tudom, mit akartam. Csak azt tudom, hogy
hirtelen túl sok lett az egész. Ami történt, aminek nem lett volna szabad
megtörténnie, ami történni fog, és amit már nem lehet elkerülni, bár nem
lenne szabad megtörténnie. Úgy tolult fel bennem minden, mint a fekália
egy eldugult vécéből, már régóta ki akart törni, és most elérte a peremet, és
kirobbant. A hegyes ollón megcsillant a fény. Csak bele kellett volna
döfnöm az undorító szájába, hogy széttrancsírozzam a pofáját, kivágjam
belőle az ocsmány szavakat…
De visszafogtam magam.
Az ollóra meredtem. Japán acél. Átvillant az agyamon, amit apa mondott
a harakiriről. Életem legnagyobb hibáját készülök elkövetni. Nem inkább
engem kellene Grete helyett rákos daganatként kivágni a társadalom
szövetéből?
Nem. Mindkettőnket. Mindketten megérdemeljük a büntetést. Égnünk
kell.
Megragadtam a régi, fekete vezetéket, ami a hajszárító búrából lógott ki,
szétnyitottam az ollót, és belevágtam. Az erős acél ellenállás nélkül
hasította ketté a szigetelést, és amikor a rézhez ért, az áramütés majdnem
átvette a tagjaim felett az irányítást. De fel voltam készülve, meg tudtam
tartani az ollót, és nem vágtam át a vezetéket.
– Mit csinálsz? – visított Grete. – Ez egy Niigata 1000! És tönkreteszed a
a hajszárító búrámát, ami ezerkilencszázötven…
A szabad kezemmel megfogtam a kezét. Becsukódott a szája, amikor
zárult az áramkör, és az áram keringeni kezdett. Megpróbált kiszabadulni,
de nem hagytam. A teste megrándult, a szeme kifordult, miközben a búra
pattogott és szikrázott. A torkából sikoly tört fel, először vékony és
könyörgő, aztán egyre erőszakosabban követelőző. A mellkasomban vihar
tombolt, tudtam, hogy a szív csak korlátozott ideig visel el kétszáz
milliampert, de nem engedtem el. Mert Gretével megérdemeltük, hogy ide
jussunk, hogy összekössön minket a fájdalom köre. Ekkor kék lángok
csaptak ki a búrából, és égett haj szagát éreztem. Lehunytam a szemem,
erősen szorítottam a kezét meg az ollót, és érthetetlen szavakat mormoltam,
ahogy Armand prédikátor szokta gyógyító vagy megváltó tevékenysége
közben. Grete sikolya fülsiketítő lett, ezért először meg sem hallottam a
tűzjelző vijjogását.
Elengedtem a kezét, és kinyitottam a szemem.
Kiugrott a búra alól, és láttam, hogy a hajcsavarói megolvadtak, a haja
pedig ég. A hajmosóhoz rohant, megnyitotta a csapot, és aládugta a fejét.
Az ajtóhoz mentem. A lépcsőn lefelé szaladó léptek zajából arra
következtettem, hogy az öregek neuropátiája szabadságra ment.
Megfordultam, és visszanéztem Gretére. Megmenekült. Mondjuk a dauerolt
hajából nem sok maradt, és a fejéből szürke füst szállt fel. Túlhevült grillre
emlékeztetett, amire rázúdítottak egy vödör vizet.
Az előtérben megvártam, amíg Grete apja leért annyira a lépcsőn, hogy
biztosan meglásson. Hápogott valamit, talán a nevemet, de a tűzjelzőtől
nem hallottam. Elfordultam, és kiléptem a házból.

Eltelt egy óra. Háromnegyed három volt.

A műhelyben ültem, és a táskámat bámultam.
Olsen nem bukkant fel, nem tartóztatott le, és így nem állította le az
egészet.
Most már tényleg nem tudom elkerülni. Ideje akcióba lendülnöm.
Felkaptam a táskát, kimentem a Volvóhoz, beültem, és Opgardra
hajtottam.
 Hatvanhetedik fejezet

Kicsúsztam a Cadillac alól. Shannon fölöttem állt a hideg pajtában.

Didergett a vékony, fekete pulóverében. A karját keresztbe fonta, az arcán
aggodalmas kifejezés. Felálltam, és leporoltam az overallomat.
– Na? – kérdezte türelmetlenül.
– Megvan – feleltem, és elkezdtem tekerni az emelőt, hogy leeresszem az
autót a földre.
Utána Shannon segített kitolni az udvarra, a télikert elé, hogy az orra
egyenesen a Kecskekaptató felé nézzen.
Az órámra pillantottam. Negyed öt. Kicsit tovább tartott, mint
gondoltam. Visszamentem a pajtába, és éppen elkezdtem bepakolni a
szerszámokat a satupadon heverő táskába, amikor Shannon a hátam mögé
lépett, és átölelt.
– Még visszacsinálhatjuk – suttogta, és a hátamnak nyomta az arcát.
– Vissza akarod?
– Nem.
Végigsimított a mellkasomon. Amióta feljöttem, nem értünk egymáshoz,
szinte nem is néztünk egymásra. Rögtön dolgozni kezdtem a Cadillacen,
hogy biztosan be tudjam tenni a rossz alkatrészeket, mielőtt Carl visszaér a
találkozóról, de nem csak ezért kerültük egymást. Más oka is volt. Hirtelen
idegenek lettünk egymás számára. Két gyilkos, aki pont annyira irtózik a
másiktól, mint saját magától. De el fog múlni. Tedd meg, amit kell! Csináld!
Ennyi.
– Akkor követjük a tervet – feleltem.
Bólintott.
– Visszatért a havasi lile – újságolta. – Tegnap láttam.
– Ilyen korán? – fordultam meg. A durva kezem közé vettem a gyönyörű
arcát. – Remek.
– Nem – mosolygott rám szomorúan. – Nem lett volna szabad
visszatérnie. A hóban találtam meg a pajta előtt. Halálra fagyott. – A félig
lehunyt szemében könnycsepp jelent meg.
Magamhoz húztam.
– Mondd el megint, miért csináljuk! – kérte.
– Mert csak két lehetőség van – válaszoltam. – Vagy én ölöm meg őt,
vagy ő engem.
– Mert…
– Mert elvette azt, ami az enyém. És én is elvettem azt, ami az övé. Mert
mindketten gyilkosok vagyunk.
– De biztos, hogy ez az egyetlen kiút?
– Nincs más megoldás, Shannon. De ezt már elmagyaráztam.
– Igen – szipogta a mellkasomhoz simulva. – Ha vége ennek az
egésznek…
– Igen. Ha vége ennek az egésznek.
– Azt hiszem, kisfiú.
Némán öleltem. De aztán meghallottam a másodpercek ketyegését,
ahogyan átrágják magukat az időn, mintha visszaszámolnának addig, amíg
a világ elveszíti az értelmét. De hát nem így lesz! Nem vége szakad, csak
most kezdődik. Egy új élet. És az én új életem is.
Elengedtem, és betettem az overallt meg Carl fékcsöveit és gázbowdenét
a táskába.
– Mi lesz, ha nem működik? – kérdezte Shannon.
– Pont az a lényeg, hogy ne működjön – válaszoltam, bár természetesen
értettem, mire céloz.
Gondolom, kihallotta az ingerültséget a hangomból, és megpróbálta
kitalálni az okát. Nyilván rájött. Stressz. Feszültség. Félelem. Megbánás? Ő
megbánta? Biztosan. De Kristiansandban, amikor átvettük a tervet, erre is
kitértünk. Hogy a kétség a fülünkbe fog suttogni, mint a jegyesek fülébe az
esküvő napján. A kétség olyan, akár a víz, mindig rálel a tetőn tátongó
lyukra, és most szörnyű kínokat okozva csöpögött a fejemre. Arra
gondoltam, amit Grete mondott, hogy csak egyvalaki gyújthatta fel a hotelt.
A Subaru kiégett féklámpájára. A lett munkás vallomására.
– A terv működni fog – próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. – A
rendszerben alig maradt fékfolyadék, és a kocsi több mint két tonnát nyom.
A lendület a sebesség és a tömeg szorzata. Ez csak egyféleképpen
végződhet.
– De mi van, ha a kanyar előtt rájön?
 – Carl sosem fékez, ha nem muszáj – feleltem higgadt szelídséggel, bár
ezt már sokszor átbeszéltük. – A kocsi egyenes talajon áll, Carl elindul, jön
a lejtő, leveszi a lábát a gázról, és mivel az út meredek, nem fogja tudni,
hogy a kocsi azért is gyorsul, mert a bowdenszál beakadt. Két másodperccel
később már a kanyarnál jár, és érzi, hogy gyorsabban megy, mint ahogy ott
szokott. Pánikba esve a fékre tapos, de hiába. Talán még egyszer megpróbál
fékezni, félrerántja a kormányt, de semmi esélye. – Megnyaltam a szám
szélét. Elmondtam, amit akartam, és akár be is foghattam volna. Ehelyett
még egyszer megforgattam a kést. Magamban és Shannonban is. – A kocsi
túl gyorsan megy, és túl nehéz, a kanyar pedig túl éles. Még az sem
mentené meg, ha az út le lenne aszfaltozva. Zuhanni kezd, a súlytalanság
állapotában lebeg. Carl egy űrrakéta kapitánya, az agyában vadul forognak
a kerekek. Azt kérdezi magától, mi történt. Ki csinálta. És miért. És talán rá
is lel a válaszokra, mielőtt…
– Elég! – sikította Shannon. A mellkasára szorította a reszkető kezét. –
És ha… És ha valahogyan rájön, hogy valami nem stimmel, és nem indul
el?
– Akkor nyilván megnézeti a kocsit, és a szakemberek elmondják neki,
hogy a gázbowden megtört, és a fékcsövek is rossz állapotban vannak,
ennyi. Ilyesmi előfordul. Ebben az esetben új tervre lesz szükség, ami nem
a világ vége.
– És ha sikerül, de a rendőrség gyanút fog?
– Akkor ők nézetik meg a roncsot, és látják, hogy pár alkatrész elkopott.
Ezt már rengetegszer átrágtuk, Shannon. A terv jó. Oké?
Sírva fakadt, és megint hozzám bújt. Óvatosan lefejtettem magamról a
karját.
– Most megyek – léptem hátra.
– Ne! Maradj!
– A műhelyből fogom követni az eseményeket. Onnan rálátok a
Kecskekaptatóra. Csörögj, ha gubanc van! Oké?
– Roy! – Úgy sikította a nevemet, mintha most látnánk egymást utoljára,
mintha elsodródnék tőle a nyílt tengeren, mintha újdonsült házaspár
lennénk egy vitorláson, akik bepezsgőztek, de hirtelen elszállt a kellemes
mámoruk.
– Később találkozunk. Utána rögtön hívd a segélyhívót!
Bólintott. Kihúzta magát, és lesimította a ruháját.
– És aztán… Szerinted mi lesz aztán?
– Szinte biztos vagyok benne, hogy kapunk egy szalagkorlátot.
 Hatvannyolcadik fejezet

Este hat óra két perckor már leszállt a szürkület.

Az iroda ablakánál ültem a Kecskekaptatóra szegezett távcsővel. Fejben
kiszámoltam, hogy zuhanás közben a Cadillac nagyjából háromtized
másodpercig lesz látható, szóval nem bambulhatok el.
Azt gondoltam, kevésbé leszek ideges, ha elvégzem a munka rám eső
részét, és a maradékot már Shannonnak kell intéznie, de nem lett igazam.
Most, hogy dologtalanul ültem, túl sok időm maradt azon agyalni, mi
sikerülhet félre, és állandóan új ötleteim támadtak. Az egyik
valószínűtlenebbnek tűnt, mint a másik, de ez nem nyugtatott meg.
Azt találtuk ki Shannonnal, hogy amikor indulniuk kellene a
szalagátvágásra, rosszullétet színlel, és közli Carllal, hogy muszáj ledőlnie.
Felveti, hogy Carl menjen egyedül a Cadillackel, ő pedig majd utánamegy a
Subaruval, ha jobban érzi magát.
Az órámra néztem. Hat óra három. Háromtized másodperc. Megint a
szememhez emeltem a távcsövet. A pillantásom végigsiklott Smitték
ablakain, amik mögött eddig még nem láttam mozgást, és a Kecskekaptatón
állapodott meg. Lehet, hogy már megtörtént. Talán már elvégeztetett.
Bekanyarodott egy autó a műhely elé. Ráirányítottam a távcsövet, de
nem tudtam rendesen fókuszálni. Szabad szemmel viszont remekül láttam,
hogy Kurt Olsen az a Land Roverjében.
Elhallgatott a motor, és Olsen kiszállt a kocsiból. Biztosan nem vett
észre, mert lekapcsoltam a lámpát, mégis úgy meredt felém, mint aki tudja,
hogy ott vagyok. Csak állt ott a karikalábán, a hüvelykujját az övébe
akasztotta, mint egy cowboy, aki párbajra akar kihívni. Elindult a műhely
ajtaja felé, és eltűnt a szemem elől. Pár másodperc múlva becsöngetett.
Felsóhajtottam, felálltam, és az ajtóhoz léptem, hogy kinyissam.
– Jó estét, körzeti megbízott úr! Ez alkalommal miben segíthetek?
– Helló, Roy! Bemehetek?
– Most nem igazán…
 Félrelökött, és betolakodott a műhelybe. Úgy nézett körbe, mint aki még
sosem járt itt. A polchoz trappolt, ahol sok mindent tartottam. Például a
Fritz tisztítószert is.
– Az érdekel, hogy mi történt itt, Roy.
Megmerevedtem. Rájött volna? Kiszimatolta, hogy az apja holtteste –
teljesen konkrétan – itt végezte? Hogy itt falta fel a Fritz tisztítószer?
De aztán észrevettem, hogy a mutatóujjával a halántékát ütögeti, és
megvilágosodtam. Arra célzott, hogy mi történt a fejemben.
– És hogy miért gyújtottad fel Grete Smittet.
– Ezt Grete mondta? – kérdeztem.
– Nem. Az apja. Azt vallotta, hogy amikor elhagytad a szalont, Grete feje
füstölt.
– És Grete mit szólt?
– Szerinted? Azt kamuzta, hogy a hajszárító búra egyszer csak
megbolondult, talán túlfeszültség miatt, te pedig segíteni próbáltál neki, de
egy szavát sem hiszem. A búra vezetéke félig át volt vágva. Azt ajánlom,
hogy alaposan gondolkozz el, mielőtt megválaszolod a kérdésemet. Milyen
fenyegetéssel vetted rá, hogy hazudjon?
Miközben a reakciómra várt, felváltva szívogatta a bajszát, és fújta fel a
pofáját, mint az ökörbéka.
– Megtagadod a választ, Roy?
– Nem, dehogy.
– Akkor?
– Csak azt csinálom, amit javasoltál. Alaposan elgondolkozom.
Olsen pillantása elködösült, és láttam, hogy kezd begőzölni. Odaugrott
hozzám, és meglendítette a jobb kezét, hogy megüssön. Tudom, hogy ezt
tervezte, mert tudom, hogy néz ki, aki ütni készül. Mint egy cápa, aminek
harapás előtt kifordul a szeme. De visszafogta magát. Gondolom, eszébe
jutott valami. A szombat esték az Årtunben, amikor jó pár orr és fog
gazdája megbánta, hogy kikezdett Roy Opgarddal, aki sosem veszítette el a
fejét, inkább hidegvérűen megalázta azokat, akik igen. Ezért bunyó helyett
megrázta a mutatóujját.
– Tudom, hogy Grete tud valamit rólad. De mit? – Olyan közelről ordított
az arcomba, hogy rám fröccsent a nyála. – Rájött, mi történt Willumsennel?
Megszólalt a telefonom a zsebemben, de Olsen túlharsogta.
– Hülyének nézel? Azt hiszed, beveszem, hogy Willumsen gyilkosa
véletlenül megcsúszott a jégen a tanyátok előtt? Hogy Willumsen csak úgy
elengedett nektek egy ilyen nagy összegű kölcsönt? Mert erkölcsi
kötelességének érezte?
Talán Shannon hív? Muszáj megnéznem, egyszerűen muszáj.
– Hagyjuk ezt a baromságot! Willumsen az életben soha senkinek sem
engedett el egyetlen koronát sem.
Kihalásztam a telefont a zsebemből, és a kijelzőre meredtem. A picsába!
– Tudom, hogy nyakig benne vagytok az öcséddel. Pont, mint amikor
eltűnt az apám. Mert gyilkos vagy, Roy Opgard! Mindig is az voltál.
Odabiccentettem neki, mire egy pillanatra elhallgatott, és elkerekedett
szemmel bámult, mintha beismertem volna, hogy tényleg gyilkos vagyok,
de aztán rájött, csak azt akartam jelezni, hogy felveszem a telefont. És
akkor megint rákezdte:
– Ha nem hallottad volna meg, hogy jön valaki, Gretét is elintézted
volna! Mert…
Félig hátat fordítottam neki, majd az egyik ujjamat a bal fülembe dugtam,
a jobbra pedig rászorítottam a telefont.
– Igen, Carl?
– Roy? Segítségre van szükségem.
Mintha hirtelen kihunyt volna minden fény, és valami tizenhat évvel
visszavetett volna az időben.
Ugyanaz a helyszín.
Ugyanaz a kétségbeesés az öcsém hangjában.
Megint bűncselekmény van készülődőben, de most ő lesz az áldozat.
Viszont egyelőre még él. És segítségre van szüksége.
– Miről van szó? – kérdeztem, miközben Olsen a hátam mögött ordibált.
Carl habozott.
– Kurt Olsen ott van?
– Igen. Mi van?
– Mindjárt kezdődik az építkezés megnyitója, és a Cadillackel kellene
mennem, de valami gubanc van vele. Biztosan semmi komoly, szóval ha
feljössz, tuti gyorsan meg tudod oldani.
– Megyek – feleltem. Letettem a telefont, és Olsen felé fordultam. –
Örülök, hogy ilyen kellemesen elbeszélgettünk, de ha nincs nálad
letartóztatási parancs, akkor most távoznék.
Nem úgy tűnt, hogy egyhamar be fogja csukni a száját.
Pár másodperccel később már ki is hajtottam a főútra. A táska a
szerszámaimmal az anyósülésen feküdt, Olsen Land Roverjének a
fényszórója a visszapillantó tükrömbe világított, és a fenyegetőzése,
miszerint egyszer úgyis elkap engem is, meg az öcsémet is, még mindig a
fülemben csengett. Attól tartottam, hogy felkísér a tanyára, de amikor
rákanyarodtam a felénk vezető útra, ő egyenesen ment tovább.
És igazából nem is miatta aggódtam leginkább.
Valami gubanc van a Cadillackel? Mi a fasz? Lehet, hogy Carl még
indulás előtt rájött, hogy nem fog a fék? Nem, biztosan nem. De ha valaki
szólt neki? Ennek mennyi esélye van? Talán Shannon nem tudta eljátszani a
szerepét? Összeomlott, és mindent bevallott? Vagy ami még rosszabb,
elárult, és beadta Carlnak az igazság egy változatát? A saját változatát.
Igen, csak ez történhetett. Azt hazudta, egyedül találtam ki az egészet.
Tudom, hogy Carl odahamisította a szerződésre az aláírásomat,
megerőszakoltam, teherbe ejtettem, és megfenyegettem, hogy megölöm őt
is, és a gyereket is, ha nem tartja a száját. Mert nem félénk, ijedős örvös
rigó vagyok, hanem havasi fülespacsirta, mint apa. Ragadozó, aminek
fekete maszk fedi a szemét. És aztán előadta, hogyan tudnának
megmenekülni. Fel kell csalniuk a tanyára, és meg kell tőlem szabadulniuk,
úgy, ahogy mi szabadultunk meg apától annak idején. Hiszen jól tudja,
hogy az Opgard testvérek képesek gyilkolni, és ha el akarja érni a célját,
nem válogathat az eszközökben.
Megpróbáltam nyugodtan lélegezni, és elhessegettem magamtól a beteg,
tolakodó gondolatokat. Bevettem egy kanyart, és sötét alagút nyílt meg
előttem, pedig semmi ilyesminek nem lett volna szabad ott lennie.
Áthatolhatatlan sötétség vett körül, kőfal állta utamat, és esélyem sem volt
áttörni. Ez lenne a depresszió, amiről Sigmund Olsen beszélt? Apa
búskomorsága horgadt fel bennem, akár az éjszaka, ami felénk nem leszáll,
hanem felemelkedik a völgyből? Lehet. Ahogy az egyik hajtűkanyart a
másik után hagytam magam mögött, magasabbra és magasabbra hágtam, a
lélegzetem lelassult.
Mert beletörődtem a sorsomba. Nem baj, ha most mindennek vége, és
nem élem meg a következő napfelkeltét. A gyilkosság remélhetőleg
egymáshoz láncolja Carlt és Shannont. Carl gyakorlatias fickó, fel fogja
tudni nevelni a gyereket, aki ugyan nem az övé, mégis a vére. Igen, a
halálom talán az egyetlen boldog lezárása a történetünknek.
 A Kecskekaptató után gázt adtam, és a hátsó kerekek felverték a
kavicsokat. A faluban már leszállt az este, de a délutáni napfény az utolsó
erejével még megvilágította Carlt, ahogy a Cadillac előtt vár karba tett
kézzel.
És akkor belém hasított egy gondolat. Nem is először.
Hogy tényleg csak erről van szó. Valami gubanc van a Cadillackel.
Apróság, aminek semmi köze a fékcsövekhez vagy a gázbowdenhez, és
amit könnyen rendbe tudok hozni. A konyhában, a függöny mögött
Shannon várja, hogy elintézzem, és utána menni fog minden, mint a
karikacsapás.
Kiszálltam a kocsiból. Carl odalépett hozzám, és átölelt. Olyan erősen
szorított, hogy a teste minden rezdülését éreztem. Annyira remegett, mint
apa éjszakai látogatásai után, amikor lemásztam hozzá, és vigasztaltam.
A fülembe súgott pár szót, és akkor már tudtam.
Tudtam, hogy semmi sem fog úgy menni, mint a karikacsapás.
 Hatvankilencedik fejezet

A Cadillacben ültünk. Carl a volán mögött, én az anyósülésen.

A Kecskekaptatót bámultuk és a tőlünk délre húzódó hegyeket, amiket
narancs és világoskék ragyogásba vont a lemenő nap fénye.
– Azért mondtam a telefonban, hogy a Cadillackel van gubanc, mert
meghallottam Olsent – magyarázta Carl elcsukló hangon.
– Értem – feleltem, és megpróbáltam megmozdítani az elzsibbadt lábam.
De nem, nem is elzsibbadt, hanem megbénult. Pont, mint a testem többi
része. – Mondd el részletesen, mi történt! – Mintha nem is én beszéltem
volna.
– Szóval… – kezdte Carl. – Készültünk a megnyitóra, Shannon már teljes
harci díszben pompázott, nagyon kicsípte magát. Pont a konyhában
vasaltam az ingemet, és akkor elkezdte, hogy nem érzi jól magát. Mondtam,
hogy vegyen be valamit, de mindenképpen le akart feküdni, és győzködött,
hogy menjek egyedül, ő meg majd utánam jön, ha jobban lesz. Rászóltam,
hogy szedje össze magát, de csak a fejét rázta, hogy az egészség a
legfontosabb, meg ilyen baromságok. És akkor kurvára begőzöltem, mert
még az életben nem érezte magát annyira szarul, hogy ne bírt volna ki pár
órát, és ennyit igazán megtehetne, ha nem is miattam, legalább maga miatt.
Mindenesetre elveszítettem a fejem, és odavágtam neki…
– Odavágtam neki… – visszhangoztam. A bénaság már majdnem elérte a
nyelvemet is.
– Igen, odavágtam neki, hogy ha rosszul van, akkor tuti a zabigyereke
miatt.
– A zabigyereke miatt – ismételtem meg. Nagyon fáztam. Szörnyű hideg
volt a kocsiban.
– Ja, csak nézett rám, hogy milyen zabigyerek, mintha nem értené, miről
beszélek. És akkor a pofájába vágtam, hogy tudom, hogy kúrt azzal az
amcsi színésszel, azzal a Dennis Quarryval. Erre megismételte a nevét, és
annyira gyűlölöm, ahogy kiejti! Dennis Quarry. És aztán röhögni kezdett.
Röhögni! Nekem meg ott volt a kezemben a vasaló, és elborult az agyam.
– Elborult az agyam – suttogtam színtelen hangon.
– És megütöttem.
– Megütöttem. – Egy kibaszott visszhanggéppé változtam.
– Azt hiszem, a halántékán találtam el. Elesett, és beverte a fejét a
kályhacsőbe, ami eltört, és kijött belőle egy kis korom.
Most nem szólaltam meg.
– Fölé hajoltam, és az orra alá dugtam a forró vasalót. Megfenyegettem,
hogy ha nem vall be mindent, akkor kivasalom, mint az ingemet, de csak
röhögött tovább. Folyt a vér az orrából, és a foga full vörös lett. Úgy nézett
ki, mint egy kibaszott boszorkány, és már nem volt olyan elegáns, mint
szokott. És akkor bevallott mindent. Nemcsak azt, amit kérdeztem, hanem
mást is. Hogy megforgassa bennem a kést. Beismerte a legrosszabbat is.
Nyelni próbáltam, de a szám teljesen kiszáradt.
– És mi a legrosszabb?
– Szerinted, Roy?
– Nem tudom.
– A hotel. Ő gyújtotta fel a hotelt.
– Shannon? De hát hogyan…
– Amikor elindultunk Ritától a tűzijátékra, azt mondta, hogy fáradt, és
hazamegy. Még a téren voltunk, amikor meghallottuk a tűzoltóautót. –
Lehunyta a szemét. – Szóval ott ült, és röhögve mondta, hogy felment a
hotelhez, és olyan helyen gyújtotta fel, ahonnan lassan terjed tovább a tűz,
és odatett egy szilveszteri rakétát, hogy úgy nézzen ki, mintha az okozta
volna.
Tudtam, mit kell kérdeznem, bár tisztában voltam a válasszal. De meg
kellett kérdeznem, hogy Carl ne jöjjön rá, hogy tudom, mert pont olyan jól
ismerem Shannont, mint ő. Ezért megkérdeztem:
– Miért?
– Mert… – Carl nagyot nyelt. – Mert olyan, mint isten, aki a saját képére
teremt. Nem viselte el, hogy a hotel nem olyan, amilyennek tervezte. Vagy
a saját elképzeléseit akarta viszontlátni, vagy semmit. Nem tudta, hogy
lemondtam a biztosítást, és úgy gondolta, simán újra tudjuk kezdeni az
építkezést, és akkor majd ránk kényszeríti az eredeti terveit.
– Ezt mondta?
 – Igen. És amikor megkérdeztem, hogy nem gondolt-e ránk, rád és rám
meg a falusiakra, akik befektettek a projektbe, azt mondta, nem.
– Azt mondta, nem?
– Egészen pontosan azt, hogy kurvára nem. És megint röhögni kezdett.
És akkor megint megütöttem.
– A vasalóval?
– Az aljával. A hideg részével.
– Erősen?
– Erősen. Láttam, hogy elhomályosul a szeme.
Alig bírtam levegőt venni.
– Meg…
– Nem éreztem a pulzusát.
– És aztán?
– Aztán kihoztam.
– A csomagtartóban van?
– Igen.
– Hadd nézzem!
Kiszálltunk. Mialatt Carl kinyitotta a csomagtartót, nyugat felé néztem. A
narancsszín már szinte teljesen felfalta a világoskéket a hegyek felett. Arra
gondoltam, talán ez az utolsó alkalom, hogy valamit szépnek látok. De a
pillanat törtrészéig, mielőtt belenéztem volna a csomagtartóba, átvillant a
fejemen a gondolat, hogy az egész talán csak tréfa, és a kocsi hátulja üres.
De tévedtem. Hófehér Csipkerózsikaként feküdt ott. Úgy, mint azon a két
éjszakán, amit együtt töltöttünk Kristiansandban. Az oldalán. Akaratlanul is
arra gondoltam, hogy ugyanúgy magzatpózt vett fel, mint egy gyermek az
anyaméhben.
A fején lévő sérülések semmi kétséget sem hagytak bennem azt illetően,
hogy halott. Megérintettem az összezúzott homlokát.
– Ez nem egy ütés nyoma – jegyeztem meg.
– Mert… – Nyelt egyet. – Amikor letettem, hogy kinyissam a
csomagtartót, megmozdult, én meg… bepánikoltam.
Automatikusan lenéztem a földre, és a csomagtartóból jövő fény
megcsillant az egyik nagy kövön, amit apa tetetett le velünk egy nagyon
esős őszön, hogy könnyebben lefolyjon a víz. Véres volt.
Carl alig tudott megszólalni, bugyborékolva törtek fel a torkából a
szavak.
– Ki tudsz húzni ebből a csávából, Roy?
 Megint Shannonra néztem. Nem tudtam levenni róla a szemem. Megölte.
Nem, meggyilkolta. Hidegvérrel. És most a segítségemért könyörög.
Gyűlölöm. Gyűlölöm, gyűlölöm! Úgy éreztem, mintha a szívem most
kezdene el verni, és a vérrel megérkezett a fájdalom is. Végre. Olyan erővel
szorítottam össze a fogamat, mintha azt akartam volna, hogy kitörjön.
Mélyen beszívtam a levegőt, és nagy nehezen kipréseltem a számon három
szót.
– Mégis hogyan segítsek?
– Kicsit odébb vihetnénk, valahová, ahol meg fogják találni, és mellette
hagyhatnánk a Cadillacet. Majd azt fogom mondani, hogy elment valahová,
és még nem jött haza, amikor elindultam a megnyitóra. Ha most elintézzük,
még oda is érek, és akkor majd később bejelentem, hogy eltűnt. Na?
Gyomron vágtam.
Előredőlt, és levegő után kapkodott. A földre vittem, és ráültem. A karját
a lábammal a testéhez szorítottam. Meg kell halnia! Követnie kell
Shannont. A jobb kezemmel kitapogattam a nagy követ, de csúszott a
vértől, és nem tudtam megfogni. Már majdnem beletöröltem a kezem az
ingembe, de észhez tértem, és inkább kétszer végighúztam a földön, majd
megint megkerestem a követ. A fejem fölé emeltem. Carl visszafojtott
lélegzettel és összeszorított szemmel feküdt alattam. Azt akartam, hogy
lássa, mi történik, ezért a bal kezemmel megpöcköltem az orrát.
Kinyitotta a szemét.
Könnyek csillogtak benne.
Rám szegezte a pillantását. Talán nem vette észre a követ, amit a
magasban tartottam, vagy nem fogta fel, mit tervezek. Vagy eljutott oda,
ahová én. Mindent leszart. Éreztem, hogy a gravitáció le akarja húzni a
követ, hogy rombolhasson. Még csak erőt sem kellett volna kifejtenem,
csupán el kellett volna lazítanom az izmaimat, és a kő elvégezte volna a
feladatát. Carl abbahagyta a bőgést, és éreztem, hogy égni kezd a karom.
Ekkor ellazítottam az izmaimat. Hagytam, hogy megtörténjen. De hirtelen
megláttam. Mint valami kibaszott visszhang a gyerekkorunkból. A
tekintete. Az a meghunyászkodó, tehetetlen kisöcsipillantása. Elszorult a
torkom. És most én sírtam el magam. Megint. A kő egyre közeledett a
fejéhez. Adtam neki egy kis lendületet. És olyan erővel csaptam le, hogy
még a vállamban is éreztem. Úgy lihegtem, mint egy kibaszott kutya,
amelyik a kifulladásig kergetett egy nyulat.
 Amikor nagyjából normalizálódott a lélegzésem, leszálltam róla.
Mozdulatlanul feküdt. Végre némán. A szeme tágra nyílt, mintha mindent
látott és megértett volna. Megtámaszkodtam a földön, és a hegyet
bámultam. A néma tanúnkat.
– Ez közel volt a fejemhez – nyögte Carl.
– Nem elég közel – feleltem.
– Oké, tudom, elbasztam – sóhajtotta. – Megnyugodtál?
Elővettem a nadrágom zsebéből a snüsszösdobozt.
– Ha már kövekről és fejekről társalgunk – jegyeztem meg. – Szerinted
ha megtalálják, mit fognak gondolni a sérüléseiről?
– Felteszem, azt, hogy valaki megölte.
– És ki lesz az első számú gyanúsított?
– A férj?
– Aki a True Crime szerint az esetek nyolcvan százalékában bűnös.
Különösen, ha nincs alibije a gyilkosság időpontjára.
Feltápászkodott.
– Oké, bátyus. Akkor mihez kezdünk?
Mihez kezdünk. Ő és én. Hát persze.
– Gondolkoznom kell – feleltem.
Körbenéztem. Hogy mit láttam?
Opgard egy kis házból, egy pajtából és műveletlen földből áll. És
micsoda valójában? Egy hatbetűs név, egy család, aminek már csak két
tagja van életben. És mi a család, ha lefejtünk róla mindent? Egy sztori,
amit azért mesélünk egymásnak, mert a családra szükség van, mert
évezredek alatt jó együttműködési egységnek bizonyult? Ja, végül is. Vagy
ezenkívül más is összeköti a szülőket és a testvéreket? A vér? Azt szokták
mondani, hogy csak szereteten nem lehet élni. De az is biztos, hogy nélküle
sem. És ha van valami, amit az ember akar, akkor az az élet. Ezt abban a
pillanatban teljes bizonyossággal éreztem, talán azért is, mert a
csomagtartóban ott lapult a halál. Élni akarok. És ezért kénytelenek
vagyunk megtenni, amit kell. Minden rajtam múlik. Nem habozhatok.
Csinálnom kell.
– Idefigyelj! Amikor a múltkor megnéztem a Cadillacet, mondtam
Shannonnak, hogy ki kellene cserélni a fékcsöveket és a gázbowdent. Ezt
elintéztétek?
– Mi? – köhögött Carl, és a gyomrához kapott. – Erről egy szót sem szólt.
 – Jól van, ez most kapóra jön. Betesszük a volán mögé. Aztán össze kell
vérezned a kormányt, az ülést és a műszerfalat, utána pedig ki kell
takarítanod a csomagtartót és a konyhát. Érthető?
– Ja. De…
– Lesodródott az útról, és a Katlanba zuhant. A sérüléseit az esés
következtében szerezte.
– De… Ez már a harmadik kocsi a Katlanban. A zsaruk sem hülyék.
– Ez igaz. De felfedezik majd a régi alkatrészeket, amikről az előbb
beszéltem, és meg lesznek róla győződve, hogy tényleg baleset volt.
– Komolyan mondod?
– Halálosan.

A hegyet még mindig vékony, narancsszínű csík díszítette, amikor

meglöktük a nagy, nehéz kocsit. Shannon olyan kicsinek tűnt a hatalmas
kormány mögött. Elengedtük. Az autó lassan, szinte vonakodva gurult
végig az udvaron, a kerekek alatt csikorgott a kavics. A kétoldalt
elhelyezkedő keskeny, függőleges lámpák pirosan világítottak. Ez a
Cadillac DeVille még abból az időből származott, amikor az amerikaiak
űrhajószerű járműveket gyártottak, hogy azok az égbe röpítsék a
tulajdonosukat.
Meredtem néztem utána. Akármi történt is a gázbowdennel, a kocsi egyre
gyorsult, és arra gondoltam, hogy most tényleg fel fog szállni az égbe.
Shannon azt mondta, szerinte kisfiú. Nem feleltem neki, de
természetesen azonnal neveken kezdtem gondolkodni. Nem hiszem, hogy
jóváhagyta volna az ötletemet, de csak a Bernard jutott eszembe.
Carl átölelte a vállamat.
– Nekem csak te vagy, Roy – suttogta.
Nekem pedig te, gondoltam. Két testvér a sivatagban.
 Hetvenedik fejezet

– Sokan ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk – szónokolt Carl.

Az Årtun emelvényén állt, az egyik mikrofonállványnál, amit nemsokára át
kell majd adnia Rodnak és a bandájának.
– És most nem az első befektetői találkozóra gondolok, amit itt
tartottunk, hanem arra, amikor én, a bátyám és egy csomóan közületek, akik
itt ma összegyűltek, ebben a helyiségben buliztunk. Gyakran megesett,
hogy túl sokat ittunk, és azzal hencegtünk, milyen nagy hőstetteket fogunk
majd véghez vinni a jövőben. Vagy megkérdeztük azt, aki az előző héten a
legjobban verte a mellét, mi a helyzet, nekiállt-e már a csodálatos terve
kivitelezésének. Gúnyolódtunk egymáson, és az erősebb szavaktól sem
riadtunk vissza, sőt, akinek túlságosan megsértettük az érzékenységét, az
gyakran az öklével szerzett elégtételt magának.
A hallgatóság felnevetett.
– De ha jövőre megkérdezik tőlünk, mi van a hotellel, amire olyan
büszkék voltunk, akkor azt tudjuk mondani, hogy felépítettük. Méghozzá
kétszer.
Vad éljenzés tört ki. Áthelyeztem a testsúlyomat az egyik lábamról a
másikra. A torkomat hányinger fojtogatta, a szemgolyómat ritmikusan verte
belülről a fejfájás, a mellkasomban meg olyan fájdalmat éreztem, hogy attól
tartottam, szívrohamom lesz. Megpróbáltam nem gondolkozni és nem
érezni. Egyelőre úgy tűnt, Carlnak jobban megy. Tudhattam volna. Mindig
is ő volt a hidegvérűbb kettőnk közül. Mint anya. Passzív bűntárs. Halvérű.
Széttárta a karját, mint egy cirkuszigazgató vagy színész.
– Akik ma eljöttek a hivatalos megnyitóra, látták a kirakott képeket, és
pontosan tudják, milyen fantasztikus lesz. És igazából a feleségemnek,
Shannon Alleyne Opgardnak is itt kellene állnia mellettem, hiszen ő
tervezte az épületet. Később talán majd csatlakozik hozzánk, de most otthon
fekszik, mert az ember néha pihenésre vágyik, ha nem csak egy hotel
szülőanyja…
 A közönség egy másodpercig nem reagált, aztán kitört az üdvrivalgás.
Sokan dobogtak is.
Nem bírtam tovább. A kijárat felé indultam.
– És most, emberek, fogadjátok szeretettel…
Kirohantam az ajtón, és alig tudtam megkerülni az épület sarkát, mielőtt
a gyomrom tartalma a torkomba tolult, és elhánytam magam. Öklendeztem.
Ki kellett vetnem a testemből, olyan volt, mintha szültem volna. Amikor
végeztem, térdre estem, üresen, legyőzötten. Hallottam, hogy odabent
kolomp adja az ütemet Rodék szokásos nyitódalához, a Honky Tonk
Womenhez. A falnak támasztottam a homlokomat, és sírásban törtem ki. Az
államon könny, takony és hányásszagú nyál folyt végig.
– Nocsak! – szólalt meg mögöttem valaki. – Csak nem adtak végre Roy
Opgardnak?
– Hagyd abba, Simon! – feddte meg egy női hang, és egy kéz érintette
meg a vállamat. – Minden rendben, Roy?
Félig megfordultam. Grete vörös kendőt kötött a fejére. Nem is állt neki
rosszul.
– Túltoltam a töményet – feleltem. – De azért kösz.
Szorosan összefonódva indultak a parkoló felé.
Felálltam, és becéloztam a nyírfaerdőt. A lábam cuppogott a puha füvet
borító olvadt hólében. Mindkét orrlyukamat kifújtam, köptem, és mélyet
lélegeztem. A levegő nem melegedett fel, de más ízt éreztem benne, mintha
változást ígért volna, új és jobb dolgok közeledtét. Elképzelni sem tudtam,
mik lehetnek azok.
Egy csupasz fának támaszkodtam a domboldalban. Felkelt a hold, és
varázslatos fénybe vonta a tavat. A jégen nemsokára egyre nagyobb
repedések keletkeznek, és a víz nem fogja kímélni a széttöredezett
darabokat. Ha errefelé valami hasadozni kezd, nem kell hozzá sok idő, hogy
teljesen eltűnjön.
Egy alak lépett mellém.
– Mit csinálnak a hófajdok, ha elragadják a tojásaikat? – kérdezte Carl.
– Újakat tojnak – feleltem.
– Furcsa, hogy amikor az ember fiatal, és ilyesmiket hall a szüleitől, azt
hiszi, hogy baromság, de aztán egy nap megérti, mit akartak mondani.
Vállat vontam.
– Szép, nem? – próbált fellelkesíteni. – Most, hogy itt is beköszöntött a
tavasz.
 – De.
– Mikor jössz vissza?
– Vissza?
– Osba.
– Majd a temetésre.
– Itt nem lesz temetés. Hazaküldöm Barbadosra. Úgy értettem, mikor
költözöl haza.
– Soha.
Úgy nevetett, mintha viccet mondtam volna.
– Magad sem tudod, de még az év vége előtt hazajössz, Roy Opgard –
jelentette ki, aztán faképnél hagyott.
Nem mozdultam. Egy idő után megint felnéztem a holdra. Örültem
volna, ha nagyobb, mondjuk, mint egy bolygó, és új perspektívába tud
helyezni engem és másokat, a tragédiáinkat és a gyorsan elreppenő
életünket. Igazán szükségem lett volna rá. Arra, hogy valami a fülembe
súgja, hogy ez az egész – Shannon, Carl és én, apa és anya, Bernard,
Sigmund Olsen, Willumsen és a dán verőlegénye – egy másodperc alatt
eltűnik és elfelejtődik, és alig egy szempillantás a világegyetem
beláthatatlan idejéhez képest. Csak az vigasztalhatja az embert, hogy semmi
sem számít. Az sem, hogy megtartsa az apai örökségét. Vagy saját
benzinkútja legyen. Azzal ébredjen, akit szeret. Lássa felnőni a gyermekét.
Semmi sem fontos. Minden jelentéktelen.
De a hold persze túl kicsi ahhoz, hogy valódi vigaszt nyújtson.
 Hetvenegyedik fejezet

– Köszönöm – nyúlt Martinsen a kávéscsészéért.

A konyhapultnak támaszkodott, és kinézett az ablakon. A Kripos szolgálati
kocsija és Olsen Land Roverje még mindig a Kecskekaptatóban állt.
– Szóval semmit sem találtak? – kérdeztem.
– Természetesen nem – felelte.
– Maga szerint ez természetes?
Felsóhajtott, és körbepillantott, mintha meg akart volna győződni róla,
hogy még mindig magunk vagyunk-e a konyhában.
– Hogy őszinte legyek, alapesetben elutasítottuk volna a közreműködést
egy olyan ügyben, ami ennyire egyértelműen baleset. Amikor a körzeti
megbízottjuk felhívott minket, már megtalálták az autón a hibát, ami a
balesetet előidézte. A holttest sérüléseit nyilvánvalóan a nagy zuhanás
okozta. Az orvosuk természetesen nem tudta megállapítani a halál pontos
időpontját, főleg mert huszonnégy óra elteltével eresztették le az autóhoz,
így meg kell elégednünk azzal, hogy este hat és éjfél között következett be.
– Akkor miért jöttek ide mégis?
– Egyrészt mert Olsen úr annyira ragaszkodott hozzá. Nagyon feldúltnak
tűnt a telefonban. Meggyőződése, hogy a sógornőjét meggyilkolták, és
olvasta egy újságban, amit szakmai kiadványnak nevezett, hogy az ilyen
esetek nyolcvan százalékában a házastárs az elkövető. A Kripos pedig
szeretné megőrizni a jó kollegiális viszonyt a körzeti megbízottakkal –
mosolygott. – Amúgy remek a kávé.
– Köszönöm. És mi a másik ok?
– A másik ok?
– Azt mondta, csak részben jöttek Olsen miatt.
Megint elmosolyodott, és rám szegezte a kék szemét. Nem tudtam
eldönteni, csupán professzionális érdeklődésből méreget-e. El is fordítottam
róla a pillantásomat. Nem akartam, hogy összekapcsolódjon a tekintetünk.
Máshol jártam. És tudtam, ha elég hosszan néz a szemembe, felfedezi
benne a fájdalmat.
– Értékelem, hogy ilyen nyíltan beszél velem, Martinsen.
– Vera.
– De egyáltalán nem gondolja, hogy Olsennek igaza lehet? Hiszen tudja,
hogy összesen három autó szenvedett balesetet ugyanabban a kanyarban, és
azzal is tisztában van, hogy az öcsémet szoros kapcsolat fűzte mindenkihez,
aki itt halt meg.
– Egy másodpercre sem felejtettem el, Roy. Ezt egyébként Olsen nem is
hagyná. Azt az elméletét is megosztotta velünk, miszerint az első baleset is
gyilkosság volt, és azt akarja, hogy nézessük meg az embereinkkel a
járművet.
– Az apám autóját – feleltem, és nagyon reméltem, hogy sikerül
pókerarcot vágnom. – Meg fogja nézetni?
Felnevetett.
– Először is két másik alatt fekszik kilapítva. És ha találnánk is valamit,
az ügy tizennyolc éves, tehát már elévült. Amúgy pedig nem vonhatom ki
magam az észszerűség és logika szabályai alól. Tudja, hány autó tér le az
útról Norvégiában évente? Úgy háromezer. Viszont ezek a balesetek
kevesebb mint kétezer helyszínen történnek. Szóval az esetek jelentős
részében nem csupán egy autó jár szerencsétlenül az adott helyen. Az, hogy
tizennyolc év alatt három kocsi zuhant le egy olyan kanyarban, amit sokkal
biztonságosabbá kellene tenni, érthető. Inkább azon csodálkozom, hogy
csak három szerencsétlenség történt.
Bólintottam.
– Ezt esetleg megemlíthetné az önkormányzatnak is.
Mosolyogva tette a csészéjét az asztalra.
Kikísértem.
– Hogy van az öccse? – érdeklődött, miközben a kabátját gombolta.
– Hát, nem túl jól. Barbadosra utazott, hogy találkozzon Shannon
rokonaival. Utána a hotellel kapcsolatos munkálatokra fog koncentrálni.
– És maga?
– Jobban – hazudtam. – Természetesen engem is megviselt az eset, de az
élet megy tovább. Az elmúlt másfél évben, amíg Shannon itt élt, én
nagyrészt máshol laktam, ezért nem kerültünk igazán közel egymáshoz…
Szóval érti. Nem olyan, mintha családtagot veszítettem volna el.
– Értem.
 – Hát akkor… – Kinyitottam neki a bejárati ajtót, mivel ő maga nem
nyúlt a kilincs felé. És most sem mozdult.
– Hallotta? – kérdezte suttogva. – Csak nem egy aranylile?
Bólintottam. Lassan. – Érdeklik a madarak?
– Nagyon. Ezt az apámtól örököltem. Magát?
– Kicsit.
– Itt a környéken rengeteg érdekes faj él.
– Igen.
– Esetleg valamikor beugorhatnék, és körbevezethetne.
– Nem lenne rossz – feleltem. – De nem itt lakom.
És akkor mégis a szemébe néztem, hogy lássa, mennyire vagyok sérült.
– Aha. Szóljon, ha visszaköltözik. A névjegykártyámat a csészém alatt
találja.
Miután távozott, felmentem a hálószobába, és az ágyra vetettem magam.
A párnába fúrtam az arcomat, hogy beszívjam Shannon illatát. A gyenge,
fűszeres illat pár napon belül el fog tűnni. Kinyitottam a ruhásszekrényt.
Semmit sem találtam benne. Carl a legtöbb cuccát visszavitte Barbadosra, a
többi pedig a szemetesben végezte. De a szekrény mélyén észrevettem
valamit. Shannon biztosan a házban találta valahol, és betette ide. Egy
horgolt gyerekcipő volt, olyan apró, hogy a szám akaratlanul is mosolyra
húzódott. Az apai nagyanyám horgolta, és anya szerint először én hordtam,
aztán pedig Carl.
Lecaplattam a konyhába.
Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a pajta ajtaja tárva-nyitva áll. Bent
egy cigaretta parázslott. Olsen guggolva szemlélt valamit a földön.
Elővettem a távcsövet.
Végighúzta az ujját valamin. Sejtettem is, min. A puha deszkákon,
amiken nyomokat hagyott az emelő. Utána a bokszzsákhoz lépett, és a
rárajzolt arcra bámult. Óvatosan megütötte. Gondolom, Vera Martinsen
szólt neki, hogy a Kripos összecuccol, és hazahúz. De Olsen nem fogja
feladni. Valahol azt olvastam, hogy a testben hét év alatt az összes sejt
kicserélődik, beleértve az agysejteket is, és akkor elvileg megújulunk. De a
DNS-ünk, a program, ami meghatározza, milyen sejtjeink vannak, nem
változik. Ha levágjuk a hajunkat vagy a körmünket, ugyanaz fog
visszanőni. Igazából ismétlés. És az új agysejtek sem különböznek a
régiektől, átveszik az emlékek és tapasztalatok nagy részét. Mi magunk
nem változunk, ugyanolyan döntéseket hozunk, és ugyanazokat a hibákat
követjük el. A fiúk az apjuk nyomdokaiba lépnek. Egy Kurt Olsen-féle
vadász mindig vadászni fog, egy gyilkos pedig – ha a körülmények megint
fennállnak – újra meg újra gyilkol. Olyan ez, mint egy örök körtánc, mint a
bolygók kiszámítható keringési pályája, az évszakok állandó váltakozása.
Olsen már kifelé indult a pajtából, amikor valami megragadta a
figyelmét. Felemelte, és a fény felé fordította. Az egyik fémvödröt találta
meg. Ráfókuszáltam a távcsővel. A golyó ütötte lyukat tanulmányozta.
Először a vödör egyik oldalán, aztán a másikon. Kis idő után letette, lesétált
a kocsijához, és elhúzott.
Egyedül voltam a házban. Apa is így érezte magát, akkor is, amikor ott
voltunk körülötte?
Halk, fenyegető moraj hallatszott. A hang irányába fordítottam a
távcsövet.
A hegy északi oldalán megindult a hó. A nehéz, nedves hótömeg lefelé
görgött, és átszakította a tó jegét. A víz a magasba fröccsent.
Igen. A tavaszt nem lehet megállítani.
 Table of Contents
Impresszum
Előszó
ELSŐ RÉSZ
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
MÁSODIK RÉSZ
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
HARMADIK RÉSZ
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
NEGYEDIK RÉSZ
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
ÖTÖDIK RÉSZ
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
Negyvenkilencedik fejezet
Ötvenedik fejezet
Ötvenegyedik fejezet
Ötvenkettedik fejezet
HATODIK RÉSZ
Ötvenharmadik fejezet
Ötvennegyedik fejezet
Ötvenötödik fejezet
Ötvenhatodik fejezet
Ötvenhetedik fejezet
Ötvennyolcadik fejezet
Ötvenkilencedik fejezet
Hatvanadik fejezet
HETEDIK RÉSZ
Hatvanegyedik fejezet
Hatvankettedik fejezet
Hatvanharmadik fejezet
Hatvannegyedik fejezet
Hatvanötödik fejezet
Hatvanhatodik fejezet
Hatvanhetedik fejezet
Hatvannyolcadik fejezet
Hatvankilencedik fejezet
Hetvenedik fejezet
Hetvenegyedik fejezet